Kertész Gábor
NEMZETKÖZI KERESKEDELMI JOG
Budapest, 2013.
2
Tartalomjegyzék A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM SZEREPLŐI........................................................4 1. § Állam........................................................................................................4 2. § Magánkereskedők....................................................................................5 BERUHÁZÁS-VÉDELEM........................................................................................7 1. § Tanmese...................................................................................................7 2. § A beruházás-védelem legfontosabb szabályai........................................10 3. § Politikai kockázat....................................................................................13 4. § A politikai kockázatok biztosítója, a MIGA (Multilateral Investment Guarantee Agency).......................................................................................14 A NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI FORGALOM ALAPFOGALMAI..............................16 1. § A magyar szabályozás.............................................................................17 2. § Az irányadó uniós jog.............................................................................18 VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS.................................................................................20 BÉCSI VÉTELI EGYEZMÉNY.................................................................................25 1. § Az Egyezmény hatálya............................................................................25 2. § Ajánlat....................................................................................................27 3. § Eladói kötelezettségek............................................................................27 4. § Vevői kötelezettségek............................................................................29 5. § Szerződésszegés.....................................................................................29 AZ ÜGYLET NEM PÉNZBELI ELLENTÉTELEZÉSE, A CSEREÜGYLETEK...................31 1. § Barter.....................................................................................................31 2. § Kompenzációs ügylet..............................................................................32 3. § Visszavásárlási ügylet.............................................................................32 4. § Viszontvásárlási ügylet...........................................................................33 5. § Offset ügylet...........................................................................................33 6. § Switch ügylet és a klíring rendszer..........................................................34 INCOTERMS.......................................................................................................36 1. § EXW (ex works).......................................................................................37 2. § FCA (free carrier)....................................................................................38 3. § FAS (free alongshide ship)......................................................................38 4. § FOB (free on board)................................................................................38 5. § CFR (cost and freight).............................................................................39 6. § CIF (cost insurance and freight)..............................................................39 7. § CPT (carriage paid to).............................................................................40 2
3 8. § CIP (carriage and insurance paid to).......................................................40 9. § DAT (delivered at terminal)....................................................................40 10. § DAP (delivered at place).......................................................................40 11. § DDP (delivered duty paid)....................................................................41 12. § Az Eladó és a Vevő feladatai az egyes fuvarparitások esetén:..............41 13. § A gyakorlatban még fellelhető korábbi paritások.................................42 JELLEMZŐ SZERZŐDÉSEK A NEMZETKÖZI KERESKEDELEMBEN.........................43 1. § Adásvételi szerződés..............................................................................43 2. § Fuvarozási szerződés..............................................................................44 3. § Raktározási szerződés.............................................................................47 4. § Bizományi szerződés...............................................................................47 5. § Szállítmányozási szerződés.....................................................................48 6. § Ügynöki szerződés..................................................................................48 7.§ Franchise szerződés.................................................................................51 ÉRTÉKPAPÍROK A NEMZETKÖZI KERESKEDELEMBEN........................................54 1. § Váltó.......................................................................................................57 2. § Csekk......................................................................................................59 3. § Közraktárjegy..........................................................................................61 4. § Bill of Lading...........................................................................................64 BANKÜGYLETEK.................................................................................................67 1. § Átutalás..................................................................................................67 2. § Inkasszó..................................................................................................68 3. § Akkreditív...............................................................................................69 4.§ Faktoring.................................................................................................70 5.§ Garancia..................................................................................................71 VÁM..................................................................................................................73 1. § A vám jelentősége az EU-ban.................................................................73 2.§ Vámeljárások...........................................................................................74 3. § Vámraktár és vámszabad terület............................................................75 Felhasznált irodalom.........................................................................................77
3
I. FEJEZET A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM SZEREPLŐI 1. § Állam 2. § Magánkereskedők
Az államok közti kereskedelmi kapcsolatok, a távolsági kereskedelem a legelső civilizációk óta létezik. Már a legkorábbi időkben megjelent a kereskedem szereplőinek két típusa: az államok és a magánkereskedők. Az első típus – az államok – tekintetében lényeges változás nem történt, ide nem értve a részvétel volumenének változását, a másik típus – a magánkereskedők – között jelentős változások történtek, itt a napjainkban fellelhető típusokat tekintjük csak át.
1. § Állam Az államok a nemzetközi közjog hagyományos és önjogú szereplői. A hagyományos definíció szerint az állam egy önálló területtel, népességgel rendelkező és az ezek felett megnyilvánuló, mástól nem függő főhatalomból áll. Az államok saját szuverenitásuk területén belül valamennyi – magánjogi – jogalannyal közjogi jogviszonyba tudnak kerülni, ahol alá-fölérendeltségi viszony jön létre, az állam van az uralmi helyzetben, míg a magánjogi jogalany pedig az alattvalói pozícióban. Magánjogi jogalany egyfelől az ember, másfelől az adott állam területén működő, annak joga szerint létrejött, nem közhatalmi funkciót ellátó szervezeti jogalanyok (pl.: gazdasági társaságok, alapítványok). (Közhatalmi funkciót lát el pl.: Kormány és az alatta működő szervek, bíróságok, önkormányzatok.) Az állam az alapfeladataként megjelenő közjogi funkciói mellett magánjogi viszonyokba – jellemzően szerződéses kapcsolatokba – is lép, ahol a jogviszonyban szereplők között mellérendelt viszony van. Az állam a nemzetközi kereskedelemben magánjogi aspektusát tudja csak használni, kereskedelmi partnere akár egy másik állam, akár egy – az ügylet nemzetközi jellegéből fakadóan másik állam joghatósága alá tartozó – magánkereskedő. Az államnak ez a kettőssége, hogy egyfelől közjogi, másfelől magánjogi jogviszonyokban is megjelenik, a gyakorlatban számos problémát vet fel, hiszen az állam, amely jellemzően és szokásszerűen uralmi helyzetben
van a magánjogi jogalanyhoz képest, ugyanezen magánjogi jogalannyal az adott magánjogi jogviszonyban mellérendelt viszonyba kerül. Az állam szempontjából belföldi magánjogi kapcsolataiban végső biztonsági szerepet tölt be, hogy a hazai magánkereskedő az ő joghatósága alatt áll, nemzetközi kereskedelmi forgalomban viszont a szerződő partner magánkereskedő idegen állam joghatósága alatt áll, és idegen állam joga szerint jött létre. A problémát elsősorban az jelenti, hogy az államot hogyan lehet arra az önkorlátozásra rávenni, hogy amikor magánjogi jogviszonyba lép, annak során ne alkalmazza közjogi aspektusát. A problémát, amely világszerte létezik, a szakirodalom az állam Janus-arcúságaként írja le, nevét a római mitológia kétarcú istenétől kölcsönözve. A problémának általános és minden esetre kiterjedő megoldása jelenleg nincs, napjainkban a beruházás-védelem eszközrendszerével minimalizáljuk az állam diszfunkciójának valószínűségét és kifejezetten ilyen esetekre szóló biztosítással védekezünk a bekövetkező károk ellen (részletesen ld. A beruházás-védelem c. fejezetben). Az államok mellett a nemzetközi kereskedelemben – marginális jelleggel – részt vesznek az államok által alapított nemzetközi szervezetek, jellemzően a működésükhöz szükséges eszközök beszerzése érdekében, illetve a szervezetet létrehozó egyezmény ilyen rendelkezése esetén a szervezet céljának elérése érdekében.
2. § Magánkereskedők Hagyományosan a magánkereskedők adják – és a történelem során is adták – a nemzetközi kereskedelmi forgalom döntő többségét. A csoport jellemző tagjai között az idők során lényeges változások történtek. Itt történelmi kitekintés helyett csak a jelenleg jellemző típusokat mutatjuk be. A magánszemélyek, akik mint kereskedők a legkorábbi korok óta jelen voltak a nemzetközi kereskedelemben, napjainkra, mint a nemzetközi kereskedelem önálló szereplői, eltűntek, kereskedelmi tevékenységüket valamely cég keretein belül fejtik ki. Régóta jelen lévő szereplők az egy adott ország joga szerint létrejött gazdasági társaságok, amelyek más országban bejegyzett gazdasági társságokkal létesítenek kereskedelmi kapcsolatokat. Az ilyen kapcsolatoknál jellemző probléma, hogy az adott vállalkozás – ismerve a saját állam törvényeit, amely alapján a gazdasági társaságok létrejönnek és működésük alapvető szabályait meghatározzák – tévesen azt feltételezi, hogy a másik országban létrejött vállalkozásra is a saját
országának szabályaival azonos szabályok vonatkoznak. Bár napjainkban a nemzetközi jogharmonizáció a társasági jogok területén jelentősen előrehaladt, hasonló társasági formák jöttek létre a világ különböző részein, a hasonló szabály nem jelent teljesen azonos tartalmú szabályozást és az első pillanatban jelentéktelennek tűnő, vagy észrevehetetlen eltérések adott esetben komoly problémákhoz vezethetnek. Nemzetközi kereskedelemben leggyakrabban a magyar részvénytársasághoz, illetve korlátolt felelősségű társasághoz hasonló külföldi társaságokkal találkozunk, azonban fontos tudnunk, hogy a partnerre milyen, az általunk itthon megszokottól eltérő szabályok vonatkoznak saját államának joga alapján. A nemzetközi kereskedelem legújabb résztvevői a multinacionális és transznacionális vállalatok, amelyek különféle befektetéseket, beruházásokat, vállalat felvásárlásokat hajtanak végre több országban, így a vállalat(csoport) több országban is jelen van. A multinacionális vállalatok tulajdonosai eltérő országok joghatósága alatt állnak, míg a transznacionális vállalat esetében a kisszámú tulajdonosok azonos ország joghatósága alatt állnak. Napjainkban a multinacionális vállalatok a nemzetközi kereskedelem legjelentősebb résztvevői, amelyeknek érdekeltségeik nemzetközi kiterjedtsége és tőkeereje kiemelkedő. A ma létező multinacionális vállalatok jellemzően több kisebb multinacionális vállalat fúziója, felvásárlása révén jött létre. Napjainkban nem ritka, hogy egyes multinacionális vállalatok konszolidált mérleg szerinti eredménye meghaladja egyes fejlődő országok költségvetését, vagy GDP-ét. A ma létező multinacionális vállalatok olyan mértékű tőkekoncentrátumot hoztak létre, hogy mellettük a csak az adott országban létező vállalatok gazdasági ereje külön-külön elhanyagolható.
II. FEJEZET BERUHÁZÁS-VÉDELEM 1. § Tanmese 2. § A beruházás-védelem legfontosabb szabályai 3.§ Politikai kockázat 4. § A politikai kockázatok biztosítója a MIGA (Multilateral Investment Guarantee Agency)
A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban jelentős a külföldi beruházások védelme a beruházás államában. Beruházási helyzetben a legegyszerűbb esetben két szereplő van, egy tőkeerős magántársaság, amely profitszerzés reményében egy külföldi állam területén kíván befektetést eszközölni, és a másik szereplő a tőkeimportra váró állam, a nemzetközi közjog szuverén alanya. A befektető magántársaság, még ha a célország GDP-ének többszöröse is az üzleti eredménye, jogi szempontból nincs egy csoportban egy szuverén állammal, amelynek hatalmában áll felségterületére nézve a kötelező jogszabályokat megalkotni és kényszerhatalmával ezeket a szabályokat betartatni. Ez a jogi egyenlőtlenség, főleg ha a tőkeimportra szoruló célország kifejezetten rá van szorulva konvertibilis fizetőeszközre, a tőkeimportőr államot esetleg hajlamossá teheti, hogy engedjen a kísértésnek, hogy szuverenitása alapján önhatalmúlag elvonja a külföldi magánkereskedő konvertibilis befektetését ellentételezés nélkül. Az ilyen esemény egyfelől a külföldi befektetési hajlandóságot veti vissza a megingatott bizalom miatt, másfelől a tőkeexportőr állam jogalanyát sérti, ezért a tőkeexportőr államának is igénye merül fel a jogalanyát ért kár megtérítéséhez. A beruházás védelmét a nemzetközi közösség a nemzetközi közjog hatálya alatti, államközi multilaterális beruházás-védelmi egyezményekkel biztosítja, amelyet tőkeexportőr és tőkeimportőr államok együttesen kötnek meg, miáltal a tőkeimportőr állam a külföldi befektető jogainak megsértése esetén a nemzetközi közjogi kötelezettségét sérti meg, amely ellen az egyezményt aláíró többi állam léphet fel ellene.
1. § Tanmese Tekintsük át a beruházás-védelemben felmerülő tipizált veszélyeket egy fiktív példa alapján! A tőkeerős uniós területen működő vállalkozás menedzsmentje elhatározza, hogy 100 millió euró értékben termelő beruházást alakítanak
ki a Csendes-óceánon lévő Nevenincs-szigeten, mivel előzetes gazdasági számításaik szerint a beruházás 5 év alatt megtérül és ettől kezdve hosszú távon profitot termel. A projektet megelőző elemzések a célország jogszabályi környezetével nem foglalkoztak, így ismeretlen volt az a tény, hogy Nevenincs-szigetet semmiféle beruházás-védelmi egyezmény nem köti, ezért a beruházó céget váratlanul érte, hogy Nevenincs-sziget alkalmazza vele szemben szuverenitásából fakadó lehetőségeit konvertibilis fizetőeszköz-szűkös helyzete enyhítésére. 1. Mivel
Nevenincs-sziget nincs kapcsolatban a nemzetközi pénzügyi rendszerrel, nem lehet az ott befektetni tervezett összeget átutalni a Nevenincs-szigeti Bankba, azt csak készpénzben lehet fizikailag elvinni a befektetési célországba. 2. Az uniós vállalkozás képviselői, mint befektetők megérkeznek Nevenincs-szigetre, magukkal hozva a befektetendő összeget készpénzben, a kormány tagjai fogadják és üdvözlik őket. a. Az első probléma akkor merül fel, amikor – a protokolláris köszöntéseket követően – a helyi vámhatóság elkobozza a készpénzben hozott 100 millió eurót, mivel a helyi törvények szerint tilos bárkinek az államon kívül külföldi fizetőeszközt birtokolni. 3. A beruházók a köszöntés és az adminisztratív eljárások után – a befektetni szándékozott pénz megmaradt – szembesülnek azzal a helyzettel, hogy a szigetország törvényes fizetőeszköze a Kagyló, ami nem konvertibilis és csak a Nevenincs-szigeti Bank rendelkezik váltási árfolyammal Euro : Kagyló (1:1) viszonylatban. A befektető ezért a Nevenincs-szigeti Bankban átváltja a befektetni kívánt 100 millió eurót Kagylóra. 4. A beruházó képviselői, a helyszínen jobban felmérve és újraértékelve a beruházás megtérülését, a menedzsment döntése alapján mégsem kívánnak befektetni, vissza kívánnak térni az Unió területére, az eredetileg magával vitt 100 millió euróval. A vállalkozásnak pillanatnyilag az átváltás után 100 millió Kagylója van, ami nem konvertibilis és aminek a világon sehol máshol nincs árfolyama, csak a Nevenincs-szigeti Bankban. A helyi kormányt elszomorítja a beruházó visszalépése. A kormánynak az euróra nagy szüksége van, mivel azt egy másik üzletben már fel is használná. a. Nevenincs-sziget törvénye kimondja, hogy konvertibilis fizetőeszközt csak az állam vihet ki az állam területéről, a külföldi beruházót kiengedik az országból, esetleg a Kagylót is viheti – ami nem konvertibilis és sehol nem váltják be – vagy a kiviteli korlátozás a Kagylóra is vonatkozik, ekkor a befektetők enélkül mehetnek csak el.
b. A Nevenincs-szigeti Bank, amely önállóan tudja meghatározni az Euro: Kagyló árfolyamot, megváltozott árfolyamon, 100 : 1 árfolyamon váltja vissza a Kagylót euróra. 5. A beruházás beindítása során a befektető nem észlel problémákat, az átváltott Kagylóból felépül a helyi alvállalkozók bevonásával a termelőüzem, ami az eredeti üzleti terveknek megfelelően profitot termel. Ekkor a működő vállalkozás az alábbi problémákkal találkozik: a. A profit Nevenincs-szigeten, annak törvényes fizetőeszközében, Kagylóban keletkezett, azonban a Kagylóban keletkezett profitot a befektető kizárólag Nevenincs-szigeten tudja felhasználni, új befektetésre fordítani. Ezzel szemben a befektető érdeke a profit konvertibilis fizetőeszközben való kivitele lenne, akár az elért profit osztalékként való kifizetésében, akár más országban való befektetésben. b. Nevenincs-sziget a termelőüzem tulajdonát elvonja a befektetőtől és azt az állam tulajdonába helyezi, a befektető mindenféle ellenszolgáltatása nélkül. c. A Nevenincs-sziget államhatalma ellen egy csoport, a Nevenincsek felkelnek, ennek során az általuk felhergelt tömegek több városban tüntetnek, amik zavargásokhoz vezetnek, aminek során számos üzletet, gyárat, üzemet is megtámadnak, köztük a befektető által beruházása keretében üzemeltetett gyárat is elfoglalják és lerombolják, az államhatalom a helyzetet nem tudja normalizálni. d. A befektető egy külön szerződésben az üzemben gyártott high-tech termékeket és azok betanítását vállalja ellenszolgáltatásért cserébe. Mikor az állam az ellenszolgáltatást nem teljesíti, a befektető a Nevenincsszigeti Bírósághoz fordul, amely a követelést jogerősen elutasítja, mivel a helyi jog szerint az államtól semmit nem lehet követelni, az állam által szerződésben vállalt kötelezettség az államot nem köti. e. Az üzem az állammal kötött szerződés alapján szállít terméket, azonban az államhatalom az ellenérték megfizetését megtagadja, a Nevenincs-szigeti Bíróság a követelést jogerősen elutasítja és megállapítja, hogy a befektető ellenérték követelése jogalap nélküli, mivel a helyi joggal ellentétes az államnak felajánlott (neki ajándékozott) termék után ellenszolgáltatást követelni.
Ebben a rövid tanmesében is látható, hogy egy állam, a szuverenitása révén, ha azt saját maga nem korlátozza, a befektetőt – aki nem önáll szuverén hatalom, hanem egy másik szuverén állam jogalanya – számos kockázatnak teheti ki. Tény, hogy amennyiben Nevenincs-sziget az előbb végigvett bármelyik a) – e) opciót alkalmazza és a befektetőnek ezzel kárt okoz, ez a hír a nemzetközi piacon gyorsan elterjed és más befektetőket visszatart a Nevenincs-szigeti befektetéstől, bármennyire profitábilisnak is tűnik az, és Nevenincs-szigetnek számos komoly garanciát kell adnia, hogy a befektető komolyan fontolóra vegye a befektetés lehetőségét. Azonban éppen amiatt, hogy egy negatív példa esetén kérdésessé válik bármely későbbi befektetés, amit a tőkeimportőr ország nem feltétlenül engedhet meg magának, a tőkeimportőr országok is érdekeltek a beruházás-védelmi egyezmények aláírásában, nemcsak a tőkeexportőr államok, amelyeknek jogalanyai a befektetők.
2. § A beruházás-védelem legfontosabb szabályai A nemzetközi gyakorlat alapján a beruházás-védelem a tőkeexportőr és tőkeimportőr államok által kötött nemzetközi közjogi egyezmények alapján alakul ki. Az egyezmény mindkét fél (tőkeexportőr és tőkeimportőr) számára hasznos, hiszen a tőkeexportőrt biztosítja a jogalanyai befektetéseinek garanciáiról, a tőkeimportőr pedig az általa adott biztosítékok révén tud beruházáshoz jutni, ami egyfelől gazdaságát fejleszti, másfelől konvertibilis fizetőeszközhöz juttatja. Az egységesült gyakorlat legalább az alábbi biztosítékokat követeli meg a tőkeimportőr államtól: • A beruházás teljes összegének a befektetés pénznemében való korlátozás nélküli, szabad kivitele; • A külföldi beruházó által a tőkeimportőr államban, annak joga szerint alapított leányvállalatot nem lehet más, a tőkeimportőr államban hazai vállalkozástól negatívan megkülönböztetni; • A beruházással elért profitnak a befektetés pénznemében való szabad kivitele; • A befektetést érintő kisajátítás esetén o teljes, o feltétlen és o azonnali kártalanítás fizetése a befektetőnek. A befektető számára az elsődleges biztonságot az adja, hogy az állam garantálja a befektetett összeg és az azon elért profit szabad kivitelét a
befektetés országából. Ennek elsődleges technikai feltétele, hogy a tőkeimportőr ország bankrendszere kapcsolódjon a nemzetközi pénzügyi rendszerbe, hogy a devizamozgások kezelhetőek egyenek. Ezt a feltételt technikai és szabályozási lépésekkel tudja teljesíteni a tőkeimportőr állam. A második feltétel, az átutalás szabadságának jogszabályi biztosítása, annak garantálása, hogy a befektetőnek a befektetett összeg és az azon elért profit szabad utalása mentesül minden, a tőkeimportőr államban esetlegesen létező deviza kiviteli korlátozás alól. A beruházás-védelem fejlődési folyamatában az egyik első lépés volt a beruházó által a tőkeimportőr államba bevitt összeg korlátozás nélküli kivitelének garantálása. Ez a garancia kiterjedt egyrészről a bevitt összeg kivitelére, másrészt a befektetés felszámolása után kapott ellenértékre, függetlenül attól, hogy ez az összeg az eredetileg befektetett összegtől eltérő összegű volt. A garancia másik oldala, hogy a befektetéssel elért profit is szabadon kivihető a befektetés országából. A befektetéssel elért profit külön nevesítése azért fontos a beruházó védelme szempontjából, mivel a profit a befektetés államában – jellemzően annak pénznemében – termelődik, ezért erre a profitra, amennyiben hazai vállalkozás érte volna el, vonatkozhatnának az esetleges devizakorlátozások. A következő fontos biztosíték a tőkeimportőr állam oldaláról, ha a befektető a befektetés államában alapított leányvállalattal hajtja végre a befektetést, a befektető számára pedig annak a tőkeimportőr állam általi garantálása, hogy ezt a leányvállalatot nem éri hátrányos megkülönböztetés más hazai jogalanyokhoz képest. A tőkeimportőr állam számára azért lényeges, hogy a befektetés egy hazai leányvállalaton keresztül valósuljon meg, mivel a hazai leányvállalat a joghatósága alatt áll, felette a jogszabályok szerint gyakorolhatja pl. ellenőrzési, adóztatási és más jogköreit. A befektetőnek önmagában az állami főhatalomból fakadó, a demokratikus piacgazdaságokban megszokott főhatalmi jogkörök gyakorlása teljesen egyértelmű, számára az bír kardinális jelentőséggel, hogy a tőkeimportőr állam a főhatalmát ne diszkriminatívan alkalmazza a befektetésével (leányvállalatával) szemben. Végül a beruházás-védelem utolsó fontos biztosítéka a kisajátítás elleni védelem. Önmagában a kisajátítás – a magántulajdonnak az állami közhatalommal való elvonása – nem tiltott az államok részére, ha azt az általánosan elfogadott demokratikus elveket tiszteletben tartva hajtják végre. Az állam közjogi aspektusának alapvető feladata az állam és polgárai védelme, ezért az államnak mérlegelnie kell és döntést kell hozni abban a kérdésben, hogy adott esetben a közérdek és a magánérdek ütközésénél melyik érdek élvez elsőbbséget. Amennyiben azt állapítja
meg, hogy adott esetben a közérdek az elsődleges, a vonatkozó kisajátítási szabályok maradéktalan betartása mellett lehet csak végrehajtani a magántulajdon kisajátítással való elvonását. Amennyiben megszületik az adott magántulajdon állami tulajdonba vételéről szóló stratégiai döntés, elsősorban magánjogi viszonyrendszerben, szerződéssel (jellemzően adásvétel, csere) kell megkísérelni az adott vagyontárgy tulajdonát megszerezni. A magánautonómia és a szerződési szabadság elvéből kifolyólag a magántulajdonos elzárkózhat a szerződés megkötésétől, vagy irreálisan magas ellenszolgáltatáshoz kötheti a tulajdonjog átruházását. Amennyiben magánjogi ügylet keretében a kívánt vagyontárgy megszerzése nem lehetséges, a közérdekre tekintettel kisajátítási eljárás keretében történik meg a vagyontárgy elvonása a magántulajdonostól. A kisajátítási eljárás jellegéből fakadóan szükségszerűen a magántulajdonos jogos érdekeinek lényeges megsértésével jár, hiszen az eljárás elvonja a tulajdont, ezért a magántulajdonost – bár a beruházás-védelem alapvetően a külföldi beruházókat védi, a kisajátítás garanciális szabályai valamennyi magánjogi jogalanyra vonatkoznak – teljes, feltétlen és azonnali kártalanításban kell részesíteni. A kisajátítás során kártalanítást és nem kártérítést fizet a magánjogi jogalanynak az állam, mivel a kár – a tulajdon elvonása – nem jogellenes módon, hanem jogszabályszerűen történt. (Kártérítés a kár jogellenes okozása esetén jár a károsultnak.) Teljes kártalanítás: Ennek az összegszerű meghatározása jelenti a legnagyobb problémát a kisajátítási kérdésekben, hiszen a teljes kártalanítás a piacon elérhető legkedvezőbb árat jelenti, azonban régi probléma, hogy a tervbe vett állami kisajátítás a piacon – jellemzően spekulatív okokból – árfelhajtó hatással bír, ezért az állam ezt a spekulatív tényezőt a reális piaci ár megállapításánál igyekszik kiküszöbölni. Ennek az árfelhajtó hatásnak a kiküszöbölését az egyes államok saját jogrendjükben egyedi megoldásokkal kezelhetik (Magyarországon kizárólag ingatlan kisajátítására van lehetőség, aminek árát ingatlanforgalmi szakértő határozza meg). Feltétlen kártalanítás: A tulajdon elvonása esetén mindennemű feltételtől függetlenül jár az elvont magántulajdon teljes értéken való kártalanítása. Azonnali kártalanítás: A kisajátítást kimondó hatósági aktus (Magyarországon: kisajátítási határozat) jogerőre emelkedését követően – amikor a tulajdon elvonása bekövetkezett – válik esedékessé a kártalanítás összege, figyelembe véve a banki átutalás technikai időszükségletét.
3. § Politikai kockázat A politikai kockázat fogalmának meghatározása előtt fontos egy attól szélesebb tartalmú fogalom, az országkockázat fogalmának meghatározása. Országkockázat alatt azt értjük, hogy egy szuverén adós (egy állam) vagy annak joghatósága alatti gazdasági szereplő milyen valószínűséggel tesz eleget, illetőleg mekkora valószínűséggel képes eleget tenni fizetési kötelezettségének. Az országkockázatot nemzetközi hitelminősítő szervezetek mérik folyamatosan, saját, egymásétól kis mértékben eltérő sztenderdjeik alapján. Az országkockázat két elemből tevődik össze: a politikai kockázatból és a fizetési képességet mérő transzferkockázatból. A politikai kockázat a szuverén adós fizetési készségét mutatja, vagyis milyen magas annak az esélye, hogy a célország szuverén hatalma elvonja, megtagadja a visszafizetést a területén befektetett tőkére, vagy bármilyen módon önkényesen, ellentételezés nélkül megsérti a befektető jogait (pl. kisajátítás), illetőleg annak a kockázatát, hogy a tőkeimportőr állam területén működő, annak főhatalmát el nem fogadó szervezet (pl. lázadó) vonja el, vagy károsítja, rombolja a befektető tulajdonát. A politikai kockázat jellemzően a stabil demokráciákban és az erős tekintélyuralmi, diktatórikus rendszerekben alacsony, ez utóbbiakban azért, mert a diktatórikus államhatalom nagy biztonsággal fel tud lépni minden, az általa behívott befektető érdekeit sértő megmozdulással szemben, azonban az államhatalom preferenciáinak hirtelen megváltozása esetén a befektető az állam önkényes vagyonelvonó lépéseivel szemben nincs védve. A legmagasabb pedig általában azokban az országokban, amelyekben a központi államhatalom ereje a belső rendje fenntartására nem elégséges, ezért az ország területén szuverénként viselkedő csoportok működnek a központi hatalommal és gyakran egymással is fegyveresen harcolva, valamint az olyan autoriter rezsimek, amelyek a nemzetközi közösség általánosan elismert szabályait magukra nézve kötelezőnek el nem fogadva, autonóm kül-, bel-, és gazdaságpolitikát folytatnak. A politikai kockázat önálló mérésében az ezzel foglalkozó szervezetek egymástól kismértékben eltérő rendszereket alkalmaznak. Az alkalmazott módszerek alapján elemzőtől függően 4 vagy 5 kategóriába sorolják (kiemelten magas – egyes elemzőknél külön kategóriaként nagyon magas – magas – közepes – alacsony). A különböző számítási módszerekkel készített kockázati rangsorok jellemzően hasonlóak, a közepes és alacsony kockázatú országok sorrendjében van általában eltérés. A legkockázatosabb államok
tekintetében az elemzők egyetértenek, 2012-ben a 10 legnagyobb politikai kockázattal rendelkező állam: Szomália, Mianmar (történelmi nevén Banglades), Kongó, Afganisztán, Szudán, Dél-Szudán, Irak, Jemen, Pakisztán, Közép-Afrika.
4. § A politikai kockázatok biztosítója, a MIGA (Multilateral Investment Guarantee Agency) A politikai kockázatokat (kisajátítás, háború, lázadás, terrorcselekmény) a hagyományos biztosítók jellemzően kizárt kockázatként határozzák meg biztosítási szerződéseikben, azonban ezek a befektetők számára létező – és sajnos egyes esetekben valóban bekövetkező – kockázatok. Mivel ezek a kockázatok és kezelésük üzleti alapú hiánya a nemzetközi kereskedelmet és a fejlődést hátráltatták, az államok létrehozták a Világbank csoportján belül a MIGA szervezetét, amely kifejezetten a politikai kockázatokra köt biztosítási szerződést a tőkebefektető vállalkozásokkal. A MIGA multilaterális egyezményéhez 177 ország csatlakozott, ezek közül 25 fejlett ipari ország és 152 fejlődő ország – Magyarország több másik EU tagállammal együtt ebbe a csoportba tartozik – csatlakozott, amelyek a MIGA biztosítási konstrukcióiban részt vesznek. A MIGA a politikai kockázatokat az alábbi csoportokba sorolja: • Pénzügyi műveletek, devizatranszferek, átváltás kockázata Azokra a kockázatokra ad biztosítást, amikor a tőkeimportőr állam főhatalma alatt álló területre vitte (szuverenitása alatt álló pénzintézetben lévő számlára utalt) a befektetési összeget és azt vagy elvonja, vagy extrémen meghatározott árfolyamon váltja át, illetve kiemelkedő költséget számít fel (ld. Tanmese 2.a és 4. a-b pontok). • Kisajátítás A tőkeimportőr állam ellentételezés nélkül, vagy nem reális ellentételezés mellett elvonja a befektető tulajdonát. A káresemény szempontjából irreleváns, hogy az állam önkényesen, vagy a kisajátítást szabályozó demokratikus eljárást be nem tartva vonta el a tulajdont, ha ennek eredményeként a befektető nem kapott teljes piaci ellentételezést (ld. Tanmese 5.b pont).
•
Háború, terrorizmus, zavargás, lázadás A befektetés állama és egy másik állam közötti harcérintkezés következtében keletkező kárt tekintjük háborús kárnak, függetlenül attól, hogy a hadviselő felek között formális hadüzenet volt-e.
•
•
Terrorista cselekménynek a kiemelkedően erőszakos, romboló cselekményt nevezzük, amelyet egy szervezet valamely követelése nyomatékosítása érdekében követ el. A zavargás a fennálló államhatalom ellen az állampolgárok jelentős csoportjának erőszakos ellenszegülése, amely erőszak harmadik személyek (a befektető vállalkozás és munkatársai) személyében és vagyonában is kárt okoz. A lázadás a zavargás magasabb szintre lépése, ahol a lázadók az államterület egy részén kisajátítják a főhatalom gyakorlását (ld. Tanmese 5.c pont). Szerződésszegés Kizárólag a befektető és a vele szerződő tőkeimportőr állam, állami szerv, önkormányzat vagy kizárólagos állami tulajdonú vállalkozás közti szerződésnek az állam általi megsértésére vonatkozik; vagy a tőkeimportőr állam joga szerint a szerződést nem ismeri el érvényesen létrejöttnek; vagy a befektetőnek a szerződésszegés miatt nincs jogi lehetősége a szerződés alapján a tőkeimportőr államtól független bírósághoz fordulni (ld. Tanmese 5.d pont). Pénzügyi kötelezettségek megsértése Kizárólag a befektető és a vele szerződő tőkeimportőr állam, állami szerv, önkormányzat vagy kizárólagos állami tulajdonú vállalkozás közti szerződés alapján fennálló fizetési kötelezettség megsértésére vonatkozik, amennyiben a pénzügyi kötelezettség megsértése miatt nincs jogi lehetősége a szerződés alapján a tőkeimportőr államtól független bírósághoz fordulni (ld. Tanmese 5.e pont).
A MIGA csak olyan befektetéseket biztosít, amelyek valamely tagállamában valósulnak meg, és a tőkeimportőr állam a biztosítási szerződés megkötése előtt igazolja a MIGA felé, hogy a beruházást elismeri és támogatja. A tőkeimportőr állam ezzel a nyilatkozatával nemzetközi közjogi kötelezettséget vállal a MIGA – amely államok által a beruházás biztosításra létesített nemzetközi szervezet – felé. Amennyiben a biztosítási esemény bekövetkezik, a MIGA megtéríti a befektető kárát és a befektető helyett a MIGA követeli a kárt a tőkeimportőr államtól, amely tagállamai révén diplomáciai nyomást tud kifejteni a tőkeimportőr államra az okozott kár megtérítése érdekében.
III. FEJEZET A NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI FORGALOM ALAPFOGALMAI 1. § A magyar szabályozás 2. § Az irányadó uniós jog
Nemzetközi gazdasági ügyletekben fontos kérdés az ügyletben felmerülő, különböző jogrendszerek közti választás. A döntés nemcsak a hazai, de egyre jelentősebb mértékben az uniós jog szabályai által is meghatározott. A szerződéses szabadság elvét tiszteletben tartva szabályozzák azokat az eseteket, amikor az érintett felek nem választották ki az ügyükben alkalmazandó jogrendszert. A nemzetközi magánjog, mint az azt létrehozó állam jogrendszerének része, arra a kérdésre keresi a választ, hogy azokban a magánjogi jogvitákban, ahol a saját jogrendszeren kívül egy vagy több más állam jogrendszerének alkalmazása is lehetőségként merül fel, ott kiválassza, mely állam jogrendszerét kell alkalmazni. A nemzetközi magánjog a civilizált államok jogrendszereiben meglévő jogág. Az egyes államok saját nemzetközi magánjogi törvényei közötti harmonizálást a jogfejlődés viszi előre, de a Föld összes államának nemzetközi magánjogi törvényei nem alkotnak egységes, zárt rendszert, vagyis ugyanazon tényállás mellett különböző államok nemzetközi magánjoga eltérő álláspontot foglalhat el. A magyar nemzetközi magánjogot az 1979. évi 13. törvényerejű rendelet szabályozza, ami a magánjogi jogviszonyokban az alkalmazandó jogrendszer kiválasztásának (jogválasztás, vagy kollízió) szabályait határozza meg. A jogügylet elemeit a nemzetközi magánjogi törtvényben ismert kapcsoló tényezőknek megfeleltetve rendszerezve, a kapcsoló tényezők között a jogszabály szerint választva végezzük el. A kollízió eredményeként vagy a saját, vagy más állam jogrendszere lesz alkalmazandó. Amennyiben a jogválasztás a külföldi jog kiválasztását eredményezi, a külföldi jogrendszernek a jogvitában felmerült kérdést közvetlenül szabályozó rendelkezések az irányadóak. A külföldi jogrendszer nemzetközi magánjogát csak abból a szempontból kell vizsgálni, hogy annak szabályai szerint a jogvitát a magyar jog szerint kell-e elbírálni (visszautalás), ez esetben a jogvitát a magyar jog szerint kell elbírálni, függetlenül a magyar nemzetközi magánjog szabályaitól. A magyar nemzetközi magánjog a legtöbb fejlett
jogrendszerhez hasonlóan a továbbutalást – amikor a kiválasztott külföldi jog saját nemzetközi magánjoga egy harmadik állam jogára utal – kizárja azzal a módszerrel, hogy a kiválasztott külföldi jogrendszer nemzetközi magánjogát csak visszautalás esetén rendeli alkalmazni. Nem lehet alkalmazni azt a külföldi jogot, amelyet a felek, vagy az egyik fél – jellemzően a jogszabály megkerülésének szándékával – mesterségesen, színleléssel létrehozott külföldi elemhez kapcsol (csalárd kapcsolás). Korábban gyakran előforduló példa volt, hogy a felek az ügylethez semmilyen okból nem köthető állam területén írták alá a szerződést, ezzel hozva létre kapcsoló tényezőt (szerződéskötés helye). Az eljáró bíróság a saját államának jogát hivatalból ismeri. Amennyiben a kollízió külföldi jogrendszer kiválasztását eredményezte, az eljáró bíróság hivatalból tájékozódik a külföldi jogról, megkeresheti az igazságügyért felelős minisztert, vagy szakértőt vehet igénybe. Amennyiben a külföldi jog tartalma nem megállapítható, a magyar jogot kell alkalmazni. A kollízió által kiválasztott külföldi jogrendszer alkalmazása nem függ a viszonosságtól, vagyis a kiválasztott külföldi jogrendszer akkor is alkalmazható, ha hasonló esetben a külföldi jogrendszer vagy nem választana külföldi jogrendszert, vagy nem a magyar jogrendszert választaná. A jogválasztás alapján kiválasztott külföldi jog alkalmazását mellőzni kell és helyette az eljáró bíróság államának saját jogát kell alkalmazni, ha a kiválasztott jog által alkalmazott jogintézmény az ügyet elbíráló állam közrendjébe ütközne. Amennyiben természetes személy (ember) érintett a jogügyletben, az illető személyes jogának meghatározása az elsődleges feladat. A személyes jog alapja elsődlegesen állampolgárság, ha több állampolgársága van, a lakóhelye, vagy szokásos tartózkodási helye, ha ez alapján sem lehet a személyes jogot kizárólagosan megállapítani, annak az államnak a jogrendszere a személyes joga, amely államhoz a legszorosabb kapcsolata van (pl. személyes és családi kapcsolati hálója figyelembe vételével). Jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amely területén nyilvántartásba vették. Az államra minden esetben a saját jogrendszerét kell alkalmazni, kivéve ha az adott jogviszony külföldi ingatlanra, vagy külföldön bejegyzett jogi személyben való részvételére vonatkozik.
1. § A magyar szabályozás
A magyar szabályozás szerint a felek eltérő jogválasztása hiányában annak az alkalmazandó jogot az alábbiak szerint lehet meghatározni: •
•
•
•
•
•
•
•
A dolog fekvése (amely állam területén az ingó vagy ingatlan dolog található) szerinti állam jogát kell alkalmazni a tulajdonjog, a zálogjog, a birtokjog esetében. A dematerializált értékpapírokra (a dematerializált értékpapír fogalmát ld. a IX. fejezetben) annak az államnak a joga vonatkozik, amely államban nyilvántartott értékpapírszámlán vezetik. A lajstromozott vízi vagy légi közlekedési eszközökre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amely állam nyilvántartja az adott közlekedési eszközt (amely állam lobogója alatt közlekedik). A szállítás alatt álló árukra a szállítás teljes időtartama alatt a rendeltetési hely (célállomás) államának joga alkalmazandó. Amennyiben ezeket az árukat a szállítás alatt raktározni, elzálogosítani, vagy értékesíteni kell, arra a raktározás/elzálogosítás/értékesítés helye szerinti állam jogát kell alkalmazni. Szerződéses jogviszonyukban a szerződő felek a szerződési szabadság elve alapján élhetnek a jogválasztás lehetőségével, vagyis a jogalkotó által a kollíziós szabályok szerint meghatározottól eltérő jogrendszert választhatnak szerződéses kapcsolatukra érvényesnek. Ennek a jogválasztásnak kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie, vagy az ügy összes körülményei alapján kétséget kizáróan megállapíthatónak kell lennie. A szerződéses jogviszonyra irányadó jog alkalmazandó a jogviszony összes elemére. Tőzsdei, árverési, versenytárgyalásos ügyletre annak az államnak a joga vonatkozik, amely területén a tőzsde működik, illetve az árverést, versenytárgyalást tartották. Az áru tulajdonjogát megtestesítő értékpapír esetében az árura vonatkozó szabályok érvényesek, tagsági jogot megtestesítő értékpapírra annak az államnak a joga vonatkozik, amely az adott jogi személy saját joga, kötvényre az azt kibocsátó személyes joga, egyéb teljesítési kötelezettséget előíró értékpapírra a teljesítés helyének joga az irányadó. Szerződésen kívül okozott kár esetén a károkozó magatartás helyének, vagy ha ez a károsultra nézve kedvezőbb, a kár bekövetkezésének helye szerinti állam jogát kell alkalmazni.
2. § Az irányadó uniós jog A magyar nemzetközi magánjog egyértelműen kimondja, hogy szabályait csak azokban az esetekben lehet alkalmazni, ha az adott jogesetre az
uniós jog nem alkalmazható. A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogot (593/2008/EK rendelet) és a szerződésen kívüli viszonyokra alkalmazandó jogot (864/2007/EK rendelet) a Parlament és a Tanács közvetlen hatályú rendeletei szabályozzák, amelyek az uniós nemzetközi magánjog forrásai. Az uniós nemzetközi magánjog azokra az esetekre vonatkozik, amikor egy magánjogi vagy kereskedelmi jogi ügyletben kettő vagy több állam (az érintett államok közül legalább egy, de nem feltétlenül valamennyi uniós tagállam) jogrendszerének alkalmazhatósága merül fel és az alkalmazandó jogrendszert kell kiválasztani. Nem alkalmazható az uniós nemzetközi magánjog az alábbi típusú ügyekre: személyállapottal összefüggő ügyek – ide értve a házasság felbontását és a házassági vagyonjogi ügyeket is –; az értékpapírügyek; társasági jogi ügyek; célvagyon (alapítvány) alapítói és a vagyon kezelői közötti ügyek; életbiztosítási ügyek; atomkárból eredő ügyek és a személyiségi jogi ügyek. A feleket nemzetközi ügyleteikben megilleti a jogválasztás szabadsága, amelyet bármikor gyakorolhatnak konszenzusuk révén, azonban a felek jogválasztása nem sértheti az uniós jog kötelezően alkalmazandó, eltérést nem engedő (imperatív) rendelkezését. Az uniós szabályozás szerint a felek eltérő jogválasztása hiányában annak az alkalmazandó jogot az alábbiak szerint lehet meghatározni: • •
• • • •
Adásvételi, szolgáltatási szerződés esetében az eladó illetőleg a szolgáltató szokásos tartózkodási helye. Ingatlan bérletére az ingatlan fekvése szerinti állam joga az irányadó, kivéve a legfeljebb hat hónapra szóló olyan bérletet, ahol a bérlő személyes joga megegyezik az ingatlan fekvése szerinti állam jogával, ez esetben az ingatlan tulajdonosának személyes joga az irányadó. Franchise-szerződésre a franchise-vevő szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kell alkalmazni. Forgalmazási szerződésre a forgalmazó szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kell alkalmazni. Árverés esetén az árverés helye államának jogát kell alkalmazni. Szerződésen kívüli károkozás esetében a kár bekövetkezésének helye – és nem a károkozó magatartás helye – szerinti állam jogrendszerét kell alkalmazni, kivéve, ha a károkozó és a károsult személyes joga a kár bekövetkezésének időpontjában azonos országban volt, ebben az esetben ezt a jogot kell alkalmazni.
IV. FEJEZET VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS Bár a bíráskodás, ítélkezés hagyományosan állami monopólium, a kereskedelemben, főleg a nemzetközi kereskedelmi forgalomban az ókor óta jelen van és meghatározó a választottbíráskodás, ahol az érintett felek jogvitáiban nem állami bíró, hanem a felek által felkért személy, vagy személyek hoznak ítéletet. A modern nemzetközi kereskedelemben a választottbíráskodás általánosan bevett gyakorlat, a modern államok jellemzően elfogadják, hogy a magánautonómia körébe tartozik az a döntés, hogy kereskedelmi jogvitájukban állami, vagy választottbíróság ítéletét kérik-e. A modern államok napjainkban jellemzően abban a kérdésben nem jutnak egyetértésre, hogy a kereskedelmi ügyek körén kívül engedik-e és ha igen, milyen körben a választottbíráskodást. Önmagában a felek autonómiája kiterjedhet a vitát eldöntő fél megválasztására. Ha a választottbíróság által hozott döntést az érintett felek végrehajtják, annak önkéntes követése az állam intézkedését nem teszi indokolttá. Az állami intézkedés akkor merül fel, ha a választottbíróság döntését az érintett fél nem hajtja végre. Ilyen helyzetben az államnak – amely a modern korban a kényszerhatalom monopóliumával rendelkezik – a nem állami bíróság által hozott döntést kell kikényszerítenie, végrehajtania. Ezért a kérdés inkább nem úgy merül fel, hogy milyen körben ismeri el az állam a választottbíróságokat, hanem inkább úgy, hogy milyen ügykörben ismeri el állami kényszerhatalommal végrehajthatónak a választottbíróság ítéletét. Nemzetközi kereskedelemben jellemzően nemzetközi választottbíróságot kötnek ki a felek, amelyek közül a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) mellett működő választottbíróság kikötése a leggyakoribb. A választottbíráskodás megengedhetőségének törvényi szabályozása azért kiemelkedő jelentőségű, mivel ha ezen szabályok megsértésével kötötték ki a választottbíróságot, amely ítéletet is hozott, ezen választottbírósági ítéletet az érintett állam nem fogja végrehajtani. A továbbiakban a magyar választottbírósági törvény azon szabályait tekintjük át, amelyek nemzetközi viszonylatban általánosnak tekinthetőek. A felek az egymás közötti jogvitájukat a magyar jog szerint állami bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásra vihetik, ha az alábbi három feltétel mindegyike egyidejűleg teljesül:
• • •
legalább a felek egyike gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozó személy és a jogvita e tevékenységével kapcsolatos, a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek, a választottbírósági eljárást a felek írásba foglalt választottbírósági szerződésben kikötötték.
A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény a nemzetközi gyakorlatot figyelembe véve született meg. A választottbírósági szerződés kifejezést használja, azonban a gyakorlatban inkább a választottbírósági kikötés fogalom szerepel, mivel ez jellemzően nem önálló szerződés, hanem a felek között megkötött alapszerződésnek – amely vonatkozásában a felek a választottbírósági eljárást választották – egyik rendelkezése. A felek magánautonómiáját tiszteletben tartva az állam magánjogi ügyletekben széles körben lehetővé teszi a választottbírósági eljárás alkalmazását. A felek magánautonómiájának tiszteletben tartása elvéből fakadóan írásbeli választottbírósági kikötésnek kell tekinteni azt is, ha • a kikötés a felek közti levélváltásban szerepel, vagy • a felperes keresetlevelében hivatkozik a választottbírósági kikötésre, amely az iratok közt nem lelhető fel, azonban az alperes a választottbíróság eljárását válasziratában (ellenkérelmében) nem vitatja. A magyar polgári eljárás szabályai szerint, ha a keresetlevélből megállapítható, hogy a perre érvényes választottbírósági kikötés van hatályban, az állami bíróság a keresetet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, vagy a pert bármely fél kérelmére megszünteti. Amennyiben az alperes nem emel kifogást az állami bíróság előtti eljárás ellen választottbírósági kikötésükre figyelemmel, az állami bíróság úgy tekinti, hogy a felek a választottbírósági kikötést közös megegyezéssel hatályon kívül helyezték. A választottbírósági kikötés érvényességéhez elegendő, ha a felek annyit írnak, hogy „Felek a jelen szerződésből fakadó jogvitáikban választottbíróság ítéletét kötik ki.”, azonban az ilyen lakonikus rövidségű kikötés az alperes bármilyen perelhúzó magatartása esetén az állami bíróság közreműködése nélkül a választottbíróság működését ellehetetleníti. A választottbírósági kikötést a felek szerződési szabadságuk szerint tölthetik meg tartalommal a törvény által biztosított keretek között. A választottbírósági kikötés révén nem sérülhet a felek egyenlősége.
A választottbírósági kikötés szükségszerű eleme: • Eseti, vagy állandó választottbíróságot kötnek ki a felek. A magyar törvény az eseti választottbíróság megalakításának és működésének szabályait tekinti át, mivel állandó választottbíróság esetében ezeket a kérdéseket az állandó választottbíróság (nemzetközi gyakorlatban jellemzően a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara mellett működő Választottbíróság) alapító okirata vagy szabályzata rendezi. • Eseti választottbíróság kikötése esetén fontos kérdés azt meghatározni, hogy hány tagú a választottbíróság. A magyar és a nemzetközi gyakorlat egyaránt a háromtagú választottbíróságot tekinti alapvetőnek, de a felek kiköthetnek ettől eltérő számot is. Az egy és az öt tagú választottbíróságra van még példa. A páros számú bíróból álló választottbíróság kikötését a magyar törvény nem zárja ki, azonban az szavazategyenlőség esetén döntésképtelenné válhat. Állandó választottbíróság kikötése esetén a felek az adott állandó választottbíróság eljárási statútumát is elfogadják, ami – hasonlóan az állami bíróságok előtt folyó eljárásokban alkalmazandó polgári eljárásrendről szóló törvényhez – az eljárás során felmerülő eljárási kérdéseket rendezi. A gyakorlatban a választottbírósági eljárás egyik fő előnye a kiválasztott bíró(k) nagyfokú hozzáértése. Amennyiben az adott ügy komplexitása több személy részvételét igényelné, a választottbírói testület létszámának növelése helyett az adott szakkérdésben jártas szakértők bevonása indokolt. A választottbíróság megalakulása (háromtagú eseti választottbíróság esetén): 1. A felperes keresetlevelét és a választottbírói kijelölést megküldi az általa kijelölt választottbírónak. A kijelölt választottbírónak függetlennek és pártatlannak kell lennie, nem képviselője az őt kijelölő félnek. A kijelölt választottbírónak a feladata ellátásával összefüggésben teljes titoktartási kötelezettsége van. A választottbírósági kikötés meghatározhatja a választottbíróval szembeni elvárásokat. A törvény azokat a feltételeket sorolja fel, hogy ki nem lehet választottbíró; a felek választottbírósági kikötésükben bármilyen feltételt meghatározhatnak. Jellemzően a választottbíró szakképzettségére, gyakorlatára vonatkozó kritériumokat jelölnek meg a felek. A magyar törvény szerint nem lehet választottbíró, aki: a) 24. életévét nem töltötte be b) közügyektől eltiltották
c) cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll d) a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alól nem mentesült 2. A felperes által kijelölt választottbíró megküldi a keresetlevelet az alperesnek és felhívja az alperes általi választottbíró határidőben való kijelölésére, valamint tájékoztatja a határidő elmulasztásának következményeiről. 3. Az alperes kijelöli a második választottbírót. 4. A két kijelölt választottbíró kiválasztja a harmadik választottbírót, a választottbíróság elnökét. A választottbírósági törvény a választottbíróság eljárására csak néhány alapvető szabályt rögzít, egyebekben az eljárási szabályokat a felek a választottbírósági kikötésben szabadon állapíthatják meg. Amennyiben a választottbírósági kikötés az adott eljárási kérdésről nem rendelkezik, a választottbíróság a választottbírósági törvény keretei között saját belátása szerint hoz döntést. A választottbíróság előnyei: • A felek a választottbírósági kikötésben (eseti választottbíróság esetén) részletekbe menően meghatározhatják az eljárási szabályokat. • A felek a választottbírósági kikötésben meghatározhatják a választottbírótól elvárt kompetenciákat, így a választottbíró kijelölése során az elvárt kompetenciákkal leginkább rendelkező személyt tudják választottbírónak kiválasztani. • A választottbírósági eljárás egyfokú, szemben az állami bíróság többfokú jogorvoslati rendszerével. A választottbíróság ítélete ellen fellebbezésnek nincs helye, ítélete végrehajtható. • A választottbíróság eljárása általában gyorsabb, mint az állami bíróság eljárása, mivel a választottbíróságnak másik választottbíráskodási ügye jellemzően nincs. • A választottbírósági eljárás nem nyilvános. A választottbíróság hátrányai: • A nem kellően alapos választottbírósági kikötés (eseti választottbíróság esetén) az eljárást számos ponton megakaszthatja, amelynek orvoslása – az állami bíróság eseti döntésének bevárása – hosszabb időt vesz igénybe. • A felek által kijelölt választottbírók vonatkozásában gyakran merül fel elfogultságra hivatkozás, amely tisztázása és a pártatlan bírói tanács kiválasztása hosszabb időt vesz igénybe. • A választottbírósági eljárásnak jellemzően magasabb a költségvonzata az állami bíróság eljárásánál. A választottbírósági
eljárás jellemzően a nagy pertárgyértékű ügyek esetében fordul elő, éves szinten Magyarországon ez 2000 alatti ügyszámot jelent.
V. FEJEZET BÉCSI VÉTELI EGYEZMÉNY 1. § Az Egyezmény hatálya 2. § Ajánlat 3. § Eladói kötelezettségek 4. § Vevői kötelezettségek 5.§ Szerződésszegés
A nemzetközi kereskedelem szabályainak egységesítésében jelentős mérföldkő volt az ENSZ égisze alatt az áruk nemzetközi adásvételéről szóló egyezményt elfogadó bécsi konferencia és az egyezmény megkötése, majd annak hatályba lépése. Az egyezmény hivatalos címe „Az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló egyezmény”, amelyet Bécsben 1980. április 11. napján fogadott el az egyezményt megszövegező és végső formába öntő konferencia. A gyakorlatban az egyezmény hivatalos elnevezése helyett a Bécsi Vételi Egyezmény megnevezés terjedt el, ezért mi is ezt a megjelölést használjuk. Az egyezmény 1988. január 1. napján lépett hatályba, mikor az egyezményben annak hatályba lépésére vonatkozó feltételek teljesültek (az egyezmény elfogadását megerősítő dokumentum 10. szerződő állam általi, az ENSZ főtitkáránál való letétbe helyezését követő 13. hónap első napja).
1. § Az Egyezmény hatálya Az Egyezmény a nemzetközi adásvétel azon szabályait határozza meg, amelyekben valamennyi, az egyezmény elkészítésében közreműködő állam meg tudott egyezni. A nemzetközi kereskedelemben az ókor óta fennálló probléma, hogy az egyes jogügyletekre más szabályok vonatkoznak különböző államokban. Bár a XIX. század óta felgyorsult az egyes államok kereskedelmi jogainak harmonizációja, fontos volt egy olyan nemzetközi egyezmény elfogadása, amelyben a – konferencia résztvevőit figyelembe véve azon a Föld valamennyi régiója képviseltette magát – világ államai számára egyaránt elfogadható közös szabályokat rögzítik. Ezt a célt figyelembe véve első pillanatra meglepőnek tűnik, hogy az egyezmény nem szabályozza azt a kérdést, hogy az áru tulajdonjoga mikor száll át az eladóról a vevőre. A tulajdonjog átszállása kérdésében a konferencia résztvevői nem tudtak megegyezni, mivel a világ nagy jogrendszerei két, egymástól eltérő álláspontot foglalnak el a tulajdonjog átszállása kérdésében. Az egyik megoldás
szerint a tulajdonjog az adásvételi szerződés megkötésével száll át a vevőre, a másik megoldás szerint a szerződés megkötésén túlmenően az adott dolog legalább jelképes átadása is szükséges a tulajdonjog átszállásához. Mivel a tulajdonjog átszállása tekintetében ezért általános éllel nem lehetett megegyezni, az egyezmény a kárveszély átszállásának (kárveszély: azon károk, értékcsökkenés viselése, amelyekért más személy nem tehető felelőssé) kérdését rögzíti. A kárveszély átszáll az eladóról a vevőre: 1. A vevő részére történő szállítás céljából való átadással az első fuvarozónak, ha az adásvételi szerződés a fuvarozást az eladó kötelezettségévé tette. 2. Meghatározott helyen történő átadás esetén az árunak a meghatározott helyen a fuvarozónak való átadással. 3. Úton lévő áru esetén (ti. továbbértékesítés) a szerződés megkötésével. Az egyezmény akkor alkalmazható, ha az ügyletben szereplő eladó és vevő különböző államok jogalanya és az ügyletre alkalmazandó jog – akár a felek által meghatározottan, akár a nemzetközi magánjog szabályai alapján – az Egyezményben részes állam joga. Az Egyezmény nem alkalmazható: 1. Személyes használatra vásárolt dolgok adásvételére. Az Egyezmény a nemzetközi kereskedelmi ügyleteket szabályozza, a személyes szükséglet kielégítése ebbe a körbe nem tartozik bele. 2. Árverési vételre. Az aukció, árverés az azt meghirdető által meghatározott szabályok szerint történik. Az aukciós házak jellemzően egyedi dolgok árverésével foglalkoznak saját árverési szabályzatuk alapján. Az árverés a nemzetközi kereskedelemnek nem jellemző ügylettípusa. 3. Hatósági eljárás (végrehajtás) keretében történő értékesítésre. Ilyen eljárás esetében az adott állam közhatalmi jogkörében eljárva folytatja le az eljárást és ezen hatósági eljárás szabályai szerint szerzi meg a vevő az áru tulajdonjogát. 4. Értékpapír, pénz adásvételére. Ezen dolgok adásvétele a vonatkozó szabályozott piacok (tőzsde) kereskedési szabályai szerint történik. 5. Villamos energia adásvételére. A villamos energia kereskedelmére speciális szabályok vonatkoznak. 6. Folyami és tengeri hajók, légpárnás hajók, légiközlekedési eszközök adásvételére. Az Egyezmény a nemzetközi kereskedelmi adásvételi szerződések tekintetében kimondja a formakényszer mentességet, vagyis a szerződés
bármiféle alakszerűségtől (pl. írásbeliség) mentesen, bármilyen módon (pl. tanúvallomással) bizonyítható. Ehhez szervesen kapcsolódik a felek nyilatkozatai értelmezésének szabálya, miszerint a fél nyilatkozatát vagy magatartását ennek a félnek az ekkori szándéka szerint kell értelmezni, amennyiben erről a szándékról a másik félnek ekkor tudomása lehetett. A másik fél által a szándékot ismertnek vélelmezzük, ha azt ésszerűen gondolkodó másik személy azonos körülmények között észlelhette volna. A szerződés részét képezi a felek által egyaránt ismert és alkalmazott minden szokás és gyakorlat.
2. § Ajánlat Kötőerejére figyelemmel fontos elhatárolnunk egymástól az ajánlatot és az ajánlattételi felhívást, hirdetést. Ajánlatnak minősül a meghatározott személy(ek)hez címzett szerződéskötésre irányuló javaslat, ha legalább megjelöli az árut, a mennyiséget és az árat, vagy az ár meghatározásának egyértelmű meghatározási módját. Az ajánlathoz az ajánlattevő kötve van (ajánlati kötöttség). Az ajánlati kötöttség időtartama – ha azt az ajánlattevő nem határozza meg – az ajánlattétel módjától függ, az ajánlattételnél használt kommunikációs csatorna általános üzenettovábbítási időtartamának (ajánlat címzetthez való megérkezésre, és a válasz ugyanazon csatornán való visszaérkezésre szükséges idő) felel meg. Az egyezmény a postai küldeményt tekinti az általános ajánlattételi csatornának. A jelenlévők közti ajánlat esetében nincs ajánlati kötöttségi idő, azonnali elfogadás (a gyakorlatban ez az adott tárgyalási forduló végéig való elfogadást jelenti) esetében jön létre a szerződés. Az ajánlat elfogadásának minősül az ajánlat címzettjének kifejezett elfogadó nyilatkozata, vagy az elfogadásra utaló magatartása, azonban a hallgatás, vagy a valamilyen magatartástól való tartózkodás nem minősül az ajánlat elfogadásának. Amennyiben az ajánlat címzettje az ajánlatot eltérő feltételekkel küldi vissza az ajánlattevőnek, ez az irat „ellenajánlatnak” minősül és rá az ajánlatra vonatkozó szabályok irányadóak, az eredeti ajánlattevő lesz az ellenajánlat címzettje. Az ajánlatot valamint az elfogadó nyilatkozatot vissza lehet vonni, amennyiben az legkésőbb a visszavonással érintett nyilatkozattal egy időben érkezik meg a nyilatkozat címzettjéhez.
3. § Eladói kötelezettségek
Adásvételi szerződésben az eladónak a világ valamennyi jogrendszerében meglévő kötelezettsége az (1) áru szolgáltatása/átadása, (2) tulajdonjogának átadása és (3) az árura vonatkozó valamennyi okmány átadása. Az áru átadására irányuló kötelezettség hozza a vevőt abba a helyzetbe, hogy az áru a hatalma alá kerül, technikailag képes lesz vele rendelkezni; a tulajdonjog átadására vonatkozó kötelezettség megteremti ennek a rendelkezési képességnek a jogalapját. (pl: Az áru átadása megtörténik a vevő részére a vevő által kiállított fuvareszközbe való berakodással, ha a fuvareszköz a vevő utasításai szerint szállítja az árut, azonban az áru felhasználása, továbbértékesítése csak azt követően lehetséges, hogy a vevő az áru tulajdonjogát is megszerezte, hiszen azt megelőzően az áru ugyan a hatalmában van, de még idegen dolog.) Az okmányok átadásának kötelezettsége a kereskedelmi forgalomban jellemzően nagy szerepet tölt be, amely okmányok az áruval való rendelkezési jog gyakorlásához szükségesek. Az árut az eladó a szerződésben meghatározott mennyiségben, minőségben, megfelelően csomagoltan köteles szolgáltatni. A teljesítés akkor szerződésszerű, ha az áru alkalmas azokra a célokra, amilyen célokra az árut általában használni szokták, vagy a vevő által a szerződéskötéskor az eladó tudomására hozott egyéb célra. Az eladó az árut harmadik személy minden szellemi tulajdonnal kapcsolatos jogától mentesen köteles szolgáltatni. • Ha az eladó a teljesítési határidőt megelőzően szállít, bármilyen esetleges hibát a teljesítési határidőig jogosult pótolni, kijavítani. • Ha az áru nem szerződésszerű, a vevő függetlenül a vételár kifizetésének megtörténtétől, jogosult olyan arányban csökkenteni az árat, ahogy a hibátlan áru értékéhez a ténylegesen leszállított áru értéke aránylik a leszállítás időpontjában. • Ha az eladó csak részlegesen teljesít szerződésszerű mennyiségben és minőségben, a vevő az egész szerződéstől csak akkor állhat el (ti. utasíthatja vissza a részleges teljesítést), ha a hiányos teljesítés az áru jellemzőire tekintettel alapvető szerződésszegésnek minősül. • Ha az eladó a szerződésben foglaltaknál nagyobb mennyiségű árut (többletszolgáltatás) szolgáltat, a vevő jogosult a többletszolgáltatást visszautasítani. A többletszolgáltatás elfogadása esetén az eladó a többletszolgáltatásra is köteles a szerződésben szereplő árat felszámítani. A vevő az eladó szerződésszegése esetén is követelheti az eladótól a szerződésszerű teljesítést, azonban az áru kicserélését csak akkor követelheti, ha az áru hibája annak jellege miatt alapvető
szerződésszegésnek minősül és követelésével ésszerű határidőn belül áll elő. A vevő póthatáridőt adhat az eladónak kötelezettsége teljesítésére, a póthatáridő alatt egyéb eszközöket nem vehet igénybe a szerződésszegés orvoslására.
4. § Vevői kötelezettségek A vevő kötelezettsége a vételár megfizetése és az áru átvétele. A vételár megfizetését – ha a szerződés más időpontot nem állapít meg – akkor kell teljesíteni, ha az eladó átadja részére az árut, vagy az áru feletti rendelkezési jogot megtestesítő okmányokat. A vevő a vételár megfizetését a fizetési határidőben bármiféle alakiságtól függetlenül köteles teljesíteni. A vevő a leszállított áru átvételt követően a lehető legrövidebb időn belül megvizsgálja mennyiségi (nettó súly és darabszám szerint) és minőségi szempontból és az észlelt hibáról az eladót ésszerű időn belül értesíti. Ennek elmulasztása esetén a vevő elveszti a minőségi hibára való hivatkozás jogát. Az áru átvételétől számított kettő éven túl minőségi hibára nem lehet hivatkozni. A vevő szerződésszegést követ el a fizetési határidő elmulasztásával és az áru átvételének elmulasztásával. Amennyiben a vevő határidőben nem veszi át az árut, de az áru az eladó rendelkezése alatt van, az eladó köteles az árut őrizni. Az eladó csak akkor köteles kiadni az árut a vevőnek a későbbi időpontban, ha a vevő megfizette a szerződés szerinti vételárat és kifizette az áru őrzésével kapcsolatban az eladónak felmerült költségeit.
5. § Szerződésszegés Az Egyezmény a szerződésszegések között ismeri az ún. „alapvető szerződésszegés”-t, amely akkor merül fel, ha a másik – az alapvető szerződésszegést el nem követő – fél számára a szerződés fenntarthatatlanná válik, vagy a szerződéssel elérni kívánt cél meghiúsul. Bármely fél jogosult teljesítését felfüggeszteni, ha a szerződéskötést követően észleli, hogy a másik fél lényeges kötelezettségét nem teljesíti,
azonban ha a másik fél utóbb helyreállítja kötelezettsége teljesítését, a felfüggesztést meg kell szüntetni. A szerződésszegés következményeként járó kártérítés összege megegyezik azzal a veszteséggel, amely a szerződésszegés következtében érte a károsultat, ideértve annak a szerződés megkötésének időpontjában előre látható elmaradt hasznát is. A károsult köteles minden ésszerű lépést megtenni kárának enyhítése érdekében, azonban a kárenyhítés érdekében felmerült költségeit követelheti. A kárenyhítés elmulasztása esetében a károkozó kérheti a kár összegének mérséklését az elvárható (elmaradt) kárenyhítés vélelmezhető eredményével. Mentesül a felelősség alól, aki bizonyítja, hogy kötelezettségének elmulasztását olyan ok okozta, amely általa elháríthatatlan volt és a szerződéskötés idején ésszerűen nem volt elvárható tőle, hogy az akadállyal számoljon, vagy elejét vegye annak bekövetkezésének. Ha a szerződésszegés következtében bármely fél az elállás jogát gyakorolja, köteles az általa átvett szolgáltatást a másik félnek visszaszolgáltatni. Amennyiben a vevő él az elállás jogával, köteles az átvett árut lényegében az átvételkori állapotban visszaszolgáltatni, kivéve, ha az az átvizsgálás következtében rongálódott, vagy megsemmisült. A vevő elállás esetén köteles az áru visszaszolgáltatásával együtt elszámolni mindazon előnyökkel, amelyekre az áru révén tett szert. Az eladó elállás esetén a megkapott vételárat és annak az átvétel időpontjától számított kamatait köteles a vevőnek visszafizetni.
VI. FEJEZET AZ ÜGYLET NEM PÉNZBELI ELLENTÉTELEZÉSE, A CSEREÜGYLETEK 1. § Barter 2. § Kompenzációs ügylet 3. § Visszavásárlási ügylet 4. § Viszontvásárlási ügylet 5. § Offset ügylet 6. § Swich ügylet és a klíring rendszer
Bár napjaink áruforgalmában a pénzt, mint általános csereeszközt alkalmazzuk legnagyobb gyakorisággal, a nemzetközi kereskedelemben számos okból több, jellemzően részben nem pénzbeli ellentételezési módszerrel megvalósuló ügylettípus ismert a gyakorlatban. Ezek a kereskedelmi módszerek általában valamely más árut használják legalább részben a megvett áru értékének kompenzálására. Ezeknek az ügyleteknek az egyik legjelentősebb kiváltó oka, hogy a vevő – nem csak a ténylegesen vevő pozícióban szereplő vállalkozás, hanem a vevő állama is – hiányt szenved a nemzetközi kereskedelemben általánosan elfogadott konvertibilis fizető eszközökből. Ezért ahhoz, hogy szükségleteit az elégséges konvertibilis fizetőeszköz hiányában is ki tudja elégíteni, a kereskedőnek alternatív kompenzációs modellre van szüksége, amit kereskedelmi partnere is elfogad az adott ügylet kompenzációjaként. Mivel nem jellemző, hogy a vevőnek éppen abból az áruból van értékesíthető feleslege, amelyre az eladónak szüksége van, a kompenzáció ritkán valósul meg teljesen két vállalkozás viszonyában. Az ügyletek jellemzően mind az eladó, mind a vevő államában több szereplőt érintenek, ezért az ügyletben az adott oldalon részes többi szereplőt gyakran az adott állam fogja össze, amely – az ügylet volumene, vagy gyakori és elterjedt volta esetében – a másik fél államával kétoldalú államközi kereskedelmi egyezményt köt, amiben a jellemzően felmerülő kérdéseket rögzítik.
1. § Barter A legrégebbi árucsere típust barternek nevezzük, mely napjainkban az árucsere általános gyűjtőfogalmának megjelöléseként is szolgál. Történelmileg a tisztán naturális árucserét azokban az esetekben alkalmazták, amikor a vevő nem rendelkezett az eladó által elfogadható pénz fajtájával, azonban rendelkezett az eladó által elfogadható áruval. A
barter ügylet speciális tulajdonsága, hogy az ügylet teljes értékében áru ellentételezéssel valósul meg, pénz értékelés az ügyletben nem jelenik meg – legfeljebb az ügyletben részt vevő felek saját kalkulációiban. Az ügylet kizárólag a két résztvevő partner kapcsolatában értelmezhető, amennyiben bármely oldalon további szereplők bevonása történik meg, ott már más típusú ügyletet találunk.
2. § Kompenzációs ügylet A gyakorlatban sokkal elterjedtebb naturális, vagyis nem pénzbeli ellentételezésű kereskedelmi ügylettípus. Az ügylet alapvetően a barterhez hasonló, azzal a jelentős különbséggel, hogy bár ténylegesen ugyanúgy a felek között árucsere valósul meg, a felek a cserearányok meghatározásához közösen elfogadott konvertibilis fizetőeszközben számolják ki az egyes, az ügyletben részt vevő áruk egységárát, értékét. Ezáltal a kompenzációs ügyletben a teljes kompenzáció mellett – ahol az ellenszolgáltatás 100% értékben áruban valósul meg – elterjedt a részleges kompenzáció is, ahol az ellenszolgáltatás részben áruban, részben pedig pénzben valósul meg. Az ügylet egésze – a kétirányú árumozgás – egyetlen szerződésben kerül rögzítésre, feltüntetve, ha az egyik fél az őt megillető árulehívási jogot harmadik személynek továbbadhatja. Ez a harmadik személy, akire az ellentételezésként megjelölt árulehívási jog – vagy annak egy része – át lett ruházva, ezt a jogot vagy hazai fizetőeszközben (amennyiben az áruszállítási jogot neki értékesítő kereskedővel azonos államban működik) vagy konvertibilis fizetőeszközben (amennyiben harmadik államban működik) átruházhatja. Ezáltal a kompenzációs ügylet több állam kereskedői közötti kapcsolatban is létrejöhet.
3. § Visszavásárlási ügylet Jellemzően hosszú lejáratú csereügylet a visszavásárlási ügylet, ahol egy tőkeimportőr és egy tőkeexportőr ország kereskedője vesz részt. Az ügylet jelentősége a II. világháború utáni években futott fel, a gyarmati sorból frissen függetlenné vált államok és a fejlett államok kereskedői közreműködésével. Az ügylettípusban az érintett államok szerepe minden esetben jelentős, amelyek egymás közti kereskedelmi kapcsolatukat nemzetközi egyezménnyel, a joghatóságuk alatti kereskedőket pedig belső jogi aktusokkal szabályozzák. Az ügylettípus elterjedésének fő oka,
hogy a frissen függetlenné váló államok nyersanyagban gazdagok, fejlett technológiában és ipari termékben viszont szegények voltak. Az ügylet révén a fejlődő állam nyersanyagot adott a fejlett államnak, amely – jellemzően a részére eladott nyersanyag felhasználásával – készterméket értékesített a fejlődő államnak. Mind a nyersanyag, mind a késztermék értékét konvertibilis fizetőeszközben fejezték ki, így valósítva meg az elszámolást. Az ügyletnek nem fogalmi eleme, hogy a szolgáltatott nyersanyag felhasználásával készített késztermékkel valósuljon meg a kompenzáció, ez inkább a kereskedelmi kapcsolatok kezdeti időszakában volt jellemző. Napjainkban, kialakult kereskedelmi kapcsolatok mellett ennek valószínűséges esetleges.
4. § Viszontvásárlási ügylet Napjaink legelterjedtebb árucsere ügylet típusa a viszontvásárlási ügylet. Az ügyletben a két fél két külön adásvételi szerződést köt, amelyek egymást feltételezik, egymásra utalnak, az egyik szerződésben szereplő vételárat a másik szerződésben szereplő vételár kompenzálja. Az első szerződés eladója a második szerződésben a vevő. Amennyiben a felek üzleti kapcsolata nem eseti jellegű, gyakori, hogy külön megállapodásban fektetik le üzleti kapcsolatuk általános szabályait – köztük jellemzően az ügyleti forgalom árucserében való ellentételezésének arányát – amelyek keretei között az egyes ügyletre vonatkozó két, ellentétes irányú adásvételi szerződést megkötik. A viszontvásárlási ügyletben szereplő egyes adásvételi szerződések rögzítik, hogy az ugyanazon felek között – jellemzően ugyanazon dátummal – kötött fordított irányú szerződésben szereplő áru szerződésszerű teljesítése esetén csak a két szerződéses érték különbözetét kell pénzben megfizetni. Amennyiben megállapodásukban nem rögzítették, az eseti adásvételi szerződési szerződésekben – ami az egyes viszontvásárlási ügylet szabályait alkotja – a felek lehetővé tehetik, hogy az ellentételezés harmadik fél bevonásával valósuljon meg.
5. § Offset ügylet Az offset ügylet mindig valamilyen csúcstechnológia – korábban haditechnika – értékesítésével kapcsolódik össze, ez az az ügylettípus, ahol az államok leggyakrabban közvetlen szereplőkként jelennek meg. A
kereskedelem liberalizációja ellenére a legfrissebb csúcstechnológia külföldre való értékesítése az érintett államnak nem csak gazdasági, de politikai, esetleg biztonságpolitikai szempontból is lényeges kérdés. Ezért a legfejlettebb országokban gyakori, hogy belső jogszabályaik kötelezik a csúcstechnológiát fejlesztő vállalkozásokat, hogy a csúcstechnológia külföldre való értékesítése előtt az államhatalmat értesítse, konzultáljon, adott esetben külön eseti engedélyt kérjen. Mivel az offset ügylet vevője jellemzően a fejlődő ország, ezért az ügylet jellemzően államközi szerződésben ölt testet, ahol a fejlett állam vállalja, hogy – megvásárolva a saját joghatósága alatt álló vállalkozástól – a technológiai terméket értékesíti a fejlődő államnak, amely az ellenértéket jellemzően különböző ellentételezési formákban teljesíti. A felajánlott ellentételezések a különböző áruban megvalósuló teljesítések mellett a különböző koncessziós jogokat jelentik. Az ügylet a két állam politikai, diplomáciai kapcsolatában is jelentős. Az értékesítő állam, a szerződésben ellentételezésül kapott áruvásárlási, koncessziós és egyéb jogokat nem saját maga használja fel, mivel egy állam magánjogi aspektusát egy ilyen szerteágazó és nagy volumenű külföldi tevékenység meghaladja. Ezeket a jogokat – jellemzően hazai vállalkozásainak – értékesíti, akik ezeket a jogokat felhasználják. Az államközi szerződés jellemzően rögzíti, hogy a pénzbeli ellentételezés meghatározott részét a vevő államban kell befektetni, amibe az ellentételezésben szereplő koncesszió fejlesztése érdekében végzett beruházás beszámít. Az ügylet révén mindkét részes állam jelentős előnyöket szerez. A vevő állam megszerzi a nagy értékű csúcstechnológiájú berendezést és az ellentételezésül adott koncessziók révén a koncessziós területeken a koncesszió tényleges üzemeltetője fejlesztéseket hajt végre, ezáltal gazdasága és infrastruktúrája fejlődik. Az eladó állam egyfelől diplomáciai síkon egy stabil szövetségest szerez, vagy a már meglévő szövetséget megerősíti, ami a nemzetközi politika és diplomácia síkján kedvező lesz, másrészt a koncessziók és egyéb ellentételezések eladásából bevételt szerez – amiből az eladott berendezést kifizeti a gyártó cégnek – illetve ezen vállalkozások növekvő eredményei révén magasabb adóbevételre tesz szert.
6. § Switch ügylet és a klíring rendszer A switch ügylet a klíring rendszereken belül működő nemzetközi kereskedelmi ügylet forma. Mivel napjainkban a nemzetközi klíring rendszerek eltűnőben vannak, a switch ügylet is egyre inkább háttérbe szorul. A switch ügylet a klíring kapcsolatban lévő államok vállalkozásai között megvalósuló nemzetközi árucsere kapcsolat,
ahol az áru ellenértékét a két állam klíring kapcsolatában használt klíring devizában határozzák meg. A klíring rendszert az abban érintett államok azért hozzák létre, mert hiányt szenvednek konvertibilis fizetőeszközben, és konvertibilis fizetőeszköz tartalékuk megőrzése érdekében az egymás közti forgalmat nem konvertibilis, hanem kifejezetten az egymás közti kapcsolatra létrehozott ún. „klíringdevizában” határozzák meg. Ezáltal az érintett országok vállalkozásai az egymás közti kereskedelmüket klíringdevizában számolják el, az egyes tagállamok klíringközpontjai – amit általában a központi bankok látnak el – évente számolják ki a klíringforgalom egyenlegét. A klíringdeviza és a konvertibilis devizák átváltási aránya a klíringegyezményben rögzített, a tagállamok csak a klíringelszámolás egyenlegét rendezik konvertibilis devizában. Az egyes kereskedők a hazai klíring központon keresztül kapcsolódnak a rendszerbe, amely elszámolja a partner országgal folytatott klíring forgalmukat, az egyenleget hazai devizában kapják meg a hazai klíringközponttól. A II. világháború után elterjedt klíring rendszerekben jellemzően számos ország érdekelt volt, hazánk a KGST klíring rendszerében folytatta kereskedelmi kapcsolatait, amely rendszer klíringdevizája az ún. „transzferábilis rubel” volt.
VII. FEJEZET INCOTERMS 1. § EXW 2. § FCA 3.§ FAS 4. § FOB 5. § CFR 6. § CIF 7. § CPT 8. § CIP 9. § DAT 10. § DAP 11. § DDP 12. § Az Eladó és a Vevő feladatai az egyes fuvarparitások esetén 13. § A gyakorlatban még fellelhetőm korábbi paritások
Az INCOTERMS a nemzetközi fuvarozás általánosan alkalmazott szokványgyűjteménye, amelyet a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (International Chamber of Commerce, ICC) publikál. Az ICC nem kormányzati szerv, az általa kiadott szokványgyűjtemény nem jogszabály, nem rendelkezik jogi kötőerővel, azonban a gyakorlat jellemzően ezt a szokványgyűjteményt használja kereskedelmi kapcsolataiban. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamarát 1919-ben alapította egy csoport üzletember az ipar, a kereskedelem és a pénzügyi szektor képviselői közül. A tagoknak a nemzetközi kereskedelmi életben betöltött szerepe egyre több üzletembert csábított a kamarába, amely számos tevékenységet fejtett ki, amivel tagjait segíti. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamarának napjainkban valamennyi fejlett gazdaságú országból vannak tagjai. A Kamara által kifejtett tevékenységek közül kiemelkedő az ICC mellett működő nemzetközi választottbíróság 1923as megalapítása, amely választottbíróság napjainkban a nemzetközi kereskedelmi jogvitákban leggyakrabban alkalmazott vitarendezési fórum, valamint az INCOTERMS szokványgyűjtemény. Először 1923-ban hat szokványt írtak le, de az INCOTERMS első rendszerezett kiadására csak 1936-ban került sor. Ezt követően többször – napjainkban jellemzően évtizedenként – aktualizált új szokványgyűjtemény jelenik meg. Jelenleg a legfrissebb az INCOTERMS 2010 szokványgyűjtemény, de még számos esetben alkalmazzák az INCOTERMS 2000 szokványgyűjteményt is. Mivel a
szokványgyűjtemények nem jogszabályok, amelyeket az újonnan kiadott változat hatálytalanítana, ezért fontos, hogy a kereskedelmi partnerek közti szerződésben, ahol az adott szokványra hivatkoznak, megjelölésre kerüljön, hogy melyik kiadás szerinti szokványt teszik a felek szerződésük tárgyává, mivel a szokványok az újabb kiadások során módosulhatnak. Amennyiben a felek szerződésükben nem rögzítik, hogy melyik évben kiadott szokványgyűjteményt veszik figyelembe, jogvita esetén a bíróság úgy tekinti, hogy a szerződéskötéskor kiadott legfrissebb szokványgyűjteményt vették figyelembe. Az INCOTERMS klauzulák vagy egy szállítási módra (pl. szárazföldi, vízi, légi), vagy a különböző szállítási módok kombinációjára (ún. multimodális fuvarparitás) vonatkoznak, amelyek rögzítik azt a földrajzi helyet, ameddig az áru továbbításával kapcsolatos költségek átszállnak az eladóról a vevőre, illetőleg azt a földrajzi helyet, ahol a kárveszély (kárveszély: azon károk, értékcsökkenés viselése, amelyekért más személy nem tehető felelőssé) átszáll az eladóról a vevőre. A költségek és a kárveszély átszállásának földrajzi helye nem minden esetben egyezik meg egymással, ez alapján különböztetünk meg egy, illetve kétpontos fuvarparitást. Egypontos fuvarparitás esetén azonos helyen száll át a költség és a kárveszély, míg kétpontos esetében eltérő helyeken. A gyakorlatban a felek között kötött szerződésekben a szokványokra azok három betűs rövidítésével hivatkoznak, megjelölve az érintett földrajzi helyet. A következőkben az INCOTERMS 2010 szokványgyűjtemény egyes szokványait vesszük sorra, végül röviden felsoroljuk azokat az INCOTERMS 2000 szerinti szokványokat, melyek az INCOTERMS 2010 gyűjteményben már nem szerepelnek, de napjainkban még számos esetben megjelennek a gyakorlatban.
1. § EXW (ex works) Az eladónak ezen fuvarparitás esetében van a legkevesebb feladata és felelőssége. Az eladó kötelezettsége addig tart, hogy az árut a saját (eladói) rakodórámpa szélére kirakja. Innentől – kezdve a rakodórámpa szélére kirakott árunak az első fuvareszközbe való berakodásával és az export vámkezeléssel – az árutovábbítással összefüggő minden feladat és felelősség a vevőt terheli. A 2010-ben kiadott paritás már választható opcióként kezeli az áru csomagolásának eladói kötelezettségét, adott esetben ez is terhelheti a vevőt ellentétben a Bécsi Vételi Egyezménnyel, amely a csomagolást egyértelműen az eladó kötelezettségeként határozza meg. Az eladó jellemzően csak EXW fuvarparitással hajlandó szerződni,
ha a vevőhöz való árutovábbítás jelentős kockázattal jár, vagy felmerül a vevő saját joga szerinti vámszabályok áthágásának veszélye.
2. § FCA (free carrier) Az eladó az árut a megjelölt helyen exportra vámkezelve átadja a vevő által megbízott fuvarozónak. Amennyiben a megjelölt hely az eladó telephelyével megegyezik, akkor az eladó akkor teljesít, ha az árut berakodta a vevő által kiállított fuvareszközbe. Amennyiben a megadott hely eltér az eladó telephelyétől, az eladót nem terheli a vevő által kiállított fuvareszközbe való berakodás kötelezettsége.
3. § FAS (free alongshide ship) Az egyik legrégebbi fuvarparitás, már az 1923-ban leírt szokványok között szerepelt. Tengeri szállításnál alkalmazzák. Az eladó akkor teljesít, ha az árut export vámkezelés után a vevő által kiállított hajó oldalához rakja a behajózási (indulási) kikötőben. Míg régen a „hajó oldalához rakás” azt jelentette, hogy az árut a berakodási mólón teszi le az eladó, ahonnan a vevő a hajóba berakodja, napjainkban a modern kikötői logisztikában a „hajó oldalához rakás” a kikötőt üzemeltető társaság által megjelölt kikötői raktárba való berakodást jelent, amit a kikötői társaság igazol (vagyis hogy a hajó oldalához rakás megtörtént). A költségek és a kárveszély is a rakparton való átadással száll át az eladóról a vevőre. A vevő számára különösen akkor fontos ezen a fuvarparitásnak az alkalmazása, ha a vevő az ügyletben közvetítő kereskedői tevékenységet végez és az áru szállítását végző hajót a vele szerződő végvevő intézi. A hajó oldalához rakással tudja azt biztosítani, hogy az eredeti eladó ne ismerje meg a végvevőt, így biztosítva saját közvetítői funkcióját.
4. § FOB (free on board) Ugyancsak az egyik legrégebbi fuvarparitás, amely már az 1923-ban leírt szokványok között szerepelt, de már az első szokványgyűjtemény előttről ismert volt a tengeri kereskedelemben. Az eladó azzal teljesít és akkor száll át a kárveszély, amikor az áru a vevő által a behajózási kikötőben
kiállított hajó hajókorlátja felett áthaladt. A jogvitát jellemzően a rakodás közbeni kár jelenti, hiszen ha a hajó mellé sértetlenül rakott áru a rakodás közben, már a hajókorláton áthaladva sérül (pl. a rakodást végző daru már a hajó felett szakad le és az áru a raktérbe hullik, ahol összetörik), a hajó a berakodott áruról olyan hajórakjegyet (bill of lading, B/L, részletesen ld. IX. Fejezet 4. §) állít ki, amelyen a sérülés szerepel, függetlenül attól, hogy a sérülés az áruban a hajókorláton való áthaladás előtt, vagy után keletkezett. A kérdést jellemzően vagy a rakodást végző vállalkozás erre vonatkozó felelősségbiztosítása, vagy az eladó által külön a rakodásra kötött biztosítás oldja meg.
5. § CFR (cost and freight) Az eladó viseli a költségeket a kihajózási (érkezési) kikötőig, a kárveszély viszont a behajózási (indulási) kikötőben a hajókorlát felett száll át a vevőre (a hajókorlát felett átszálló kárveszélyről bővebben ld. az FOB fuvarparitás leírásánál). A hajóból való kirakodás és az import vámkezelés már a vevő feladata.
6. § CIF (cost insurance and freight) Az eladó viseli a költségeket a kihajózási (érkezési) kikötőig, a kárveszély viszont a behajózási (indulási) kikötőben a hajókorlát felett száll át a vevőre (a hajókorlát felett átszálló kárveszélyről bővebben az FOB fuvarparitás leírásánál). Az eladó kötelezettsége még a CFR fuvarparitásban írt feladatai mellett, hogy az árura a vevő javára az áru értékének 110%-ra biztosítást kössön. A biztosítási jogban a túlbiztosítás (az áru értékét meghaladó értékre való biztosítás) tilos, azonban itt nem egy hagyományos árubiztosítást, hanem egy kombinált biztosítást látunk. Ebben az áru értékének 100%-a hagyományos kárveszély biztosítás, 10% pedig az üzleti kockázat biztosítása. Az áru értéke itt az áru szerződés szerinti értékét jelenti, amely értékbe beleszámít az eladó CIF fuvarparitás szerinti kötelezettségei teljesítésének költsége. A 10% üzleti kockázat biztosítás pedig azt biztosítja, hogy a vevő az árut nyereséggel tudja értékesíteni. A CIF fuvarparitás esetében az eladó akkor igazolja szerződésszerű teljesítését és válik jogosulttá az ellenértékre, ha egyrészt a hajórakjeggyel igazolja az áru berakodását a hajóba továbbá a biztosítási kötvénnyel igazolja a szállítmány biztosításának megkötését. Itt tehát az
eladó a szabályosan kiállított okiratok átadásával teljesít és jogosulttá válik az ellenértékre. Ezért az áru tényleges sorsa a vevő fizetési kötelezettsége szempontjából irreleváns, a vevő akkor is köteles a szerződés szerinti árat megfizetni, ha az áru megsemmisül, hiszen ez esetben a biztosításból elégíti ki igényét.
7. § CPT (carriage paid to) Gyakran alkalmazott multimodális klauzula, ahol az eladó a meghatározott rendeltetési helyig viseli az áru továbbításával kapcsolatos költségeket és az export vámkezelést, míg a kárveszély az árunak az első fuvarozónak való átadásával (berakodással) száll át a vevőre.
8. § CIP (carriage and insurance paid to) Ez a fuvarparitás leginkább a CIF és a CPT fuvarparitások ötvözéseként fogható fel. A CPT szabályait veszi át abban, hogy multimodális klauzula, ahol az eladó a meghatározott rendeltetési helyig viseli az áru továbbításával kapcsolatos költségeket és az export vámkezelést, míg a kárveszély az árunak az első fuvarozónak való átadásával száll áll át. Emellett az eladó köteles az árura a CIF fuvarparitás szabályainál részletezett szabályok szerint biztosítást kötni.
9. § DAT (delivered at terminal) Az INCOTERMS 2010 szokványgyűjteményben újként megjelent fuvarparitás. Az eladó akkor teljesít, ha az árut a meghatározott terminálra szállította és ott kirakodta. A kárveszély a kirakodással száll át a vevőre. Az export vámkezelés és a terminál díjának fizetése az eladó, az import vámkezelés a vevő feladata. A terminál bármilyen fajtájú lehet (pl. raktár, konténerudvar), amit jellemzően raktározó, vagy szállítmányozó vállalkozás üzemeltet.
10. § DAP (delivered at place)
Ugyancsak az INCOTERMS 2010 szokványgyűjteményben újként megjelent fuvarparitás. Az eladó a meghatározott helyre szállítással teljesít, az import vámügyintézés mellett az áru kirakodása is a vevő feladata. A két új fuvarparitás között a különbség, hogy míg a DAT esetén egy terminálba (ami független a vevőtől) való kirakodással teljesít az eladó, addig DAP esetén bármilyen hely megjelölhető (pl. a vevő telephelye) teljesítési helynek, ahol azonban a kirakodás már a vevő feladata és kárveszélye.
11. § DDP (delivered duty paid) Az EXW fuvarparitás ellentettje. Az eladót terheli valamennyi költség és kárveszély az árunak a vevő részére való átadásig, ide értve mind az export, mind az import vámügyintézést is.
12. § Az Eladó és a Vevő feladatai az egyes fuvarparitások esetén: EXW FCA FAS FOB CFR CIF CPT CIP DAT DAP 1. csomagolás i költség 2. berakodási költség 3. szállítás behajózási kikötőig 4. export vám 5. behajózási kikötői költség 6. hajóba rakodás 7. hajó (fuvardíj) 8. biztosítás 9. kihajózási kikötői költség
DDP
E/V
E
E
E
E
E
E
E
E
E
E
V
E
E
E
E
E
E
E
E
E
E
V
E
E
E
E
E
E
E
E
E
E
V
E
E
E
E
E
E
E
E
E
E
V
V
E
E
E
E
E
E
E
E
E
V
V
V
E
E
E
E
E
E
E
E
V
V
V
V
E
E
E
E
E
E
E
–
–
–
–
–
E
–
E
–
–
–
V
V
V
V
V
V
E
E
E
E
E
10. kirakodási költség 11. importvám
V
V
V
V
V
V
V
V
V
E
E
V
V
V
V
V
V
V
V
V
V
E
A táblázatból látható, hogy az áru értéke milyen költségekkel növekedik a gyártási költséget követően amely költségek az importvám meghatározásánál a vámértéket növelik. Amennyiben a kihajózási kikötő a vámhatár is egyben, az áru vámértékébe a 10. pontig összesített költség is beleszámít. Amennyiben a vámhatár (jellemzően szárazföldi országnál) a kihajózási kikötőtől eltér, a vámértékbe a 10. pontig felmerült költségen felül a szárazföldi szállítóeszközbe való berakodás és a vámhatárig tartó szállítási költség is beleszámít.
13. § A gyakorlatban még fellelhető korábbi paritások Bár az INCOTERMS 2010 szokványgyűjteményben nem szerepelnek, fontos röviden felsorolni azokat a fuvarparitásokat, amelyek az INCOTERMS 2000 szokványgyűjteményben még szerepeltek, mivel napjainkban még számos esetben a gyakorlat alkalmazza ezeket. DAF (delivered at frontier) Az eladó az árut a vámhatárra szállítja. A költség és a kárveszély a vámhatáron, de annak átlépése előtt száll át a vevőre. Az import vámügyintézés és annak költsége a vevőt terheli. DES (delivered ex ship) Az eladó az árut a kihajózási kikötőig szállítja. A kárveszély a kikötőbe érkezéssel száll át a vevőre. A kikötői és kirakodási költségek valamint az import vámügyintézés és költsége a vevőt terhelik. DEQ (delivered ex quay) Az eladó a kihajózási kikötőbe szállított áru kirakodásával teljesít, a kárveszély a rakparton száll át a vevőre. Az import vámügyintézés és annak költsége a vevőt terheli. DDU (delivered duty unpaid) Az eladó köteles az árut a meghatározott rendeltetési helyre eljuttatni, valamennyi költség és feladat az eladót terheli az import vámügyintézés és vámfizetés kivételével. A kárveszély a leszállított áru átadásával száll át.
VIII. FEJEZET JELLEMZŐ SZERZŐDÉSEK A NEMZETKÖZI KERESKEDELEMBEN 1. § Adásvételi szerződés 2. § Fuvarozási szerződés 3. § Raktározási szerződés 4. § Bizományi szerződés 5. § Szállítmányozási szerződés 6. § Ügynöki szerződés 7. § Franchise szerződés
Az alábbiakban a nemzetközi kereskedelemben leggyakrabban feltűnő szerződéstípusokat tekintjük át. Az egyes szerződéstípusokat a magyar gyakorlat alapján vesszük sorra, alapvetően a 2014. március 15. napján hatályba lépő új Polgári törvénykönyv szabályait figyelembe véve, esetenként utalva az ezt megelőzően hatályos, 1959. évi, régi polgári törvénykönyvre.
1. § Adásvételi szerződés A kereskedelmi forgalomban leggyakrabban alkalmazott szerződéstípus. A szerződés révén az eladó köteles az áru tulajdonjogának átruházására, a vevő pedig a vételár megfizetésére és az áru átvételére. A jogi szakirodalom az adásvételi szerződés tárgyalásakor jellemzően a „dolog” kifejezést használja, ami a kereskedelmi gyakorlatban használt és a kereskedelmi forgalomban szereplő „áru”-nál tágabb kategória, mivel a „dolog” fogalmába mind az „áru” fogalmi kereteivel egyező „ingó dolog”, mind az áru fogalmába bele nem tartozó másik nagy csoport, az „ingatlan” is beletartozik. Az eladó az áru feletti tulajdonjogát a vételár teljes megfizetéséig fenntarthatja, azonban ez a tulajdonjog fenntartás csak akkor lesz hatályos harmadik személyek felé, ha a tulajdonjog-fenntartás tényét a hitelbiztosítéki nyilvántartásba az eladó bejegyeztette. A hitelbiztosítéki nyilvántartásban való rögzítés hiányában a vevőtől jóhiszeműen az árut ellenérték fejében megszerző személy az áru tulajdonjogát megszerzi, illetve a vevő által jóhiszemű harmadik személy javára alapított, az árun fennálló és a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyzett zálogjog létrejön. A korábbi polgári törvénykönyv külön szerződésként kezelte a szállítási szerződést, amely az adásvételi szerződésnek egy olyan esete, ahol az
eladó vállalja az áru meghatározott későbbi időpontban – vagy meghatározott időpontokban – való teljesítését. Ezt a típust jellemzően az ipari termelésben alkalmazták, ahol a szerződés révén a szerződéses kapcsolatban álló ipari üzemek termelésük hosszú távú tervezését tették lehetővé lekötött termelőkapacitásukkal. Az új Polgári törvénykönyvben ez is az adásvételi szerződés típusába tartozik, mivel a későbbi teljesítés nem olyan jelentős eltérés, ami külön szerződéstípust indokolna. A gyakorlat által megkövetelt specialitásokra a fajta és mennyiség szerint meghatározott adásvétel szabályai vonatkoznak. E szerint az eladó a szerződésben meghatározott mennyiségtől az ott meghatározott mértékben eltérhet szerződésszegés nélkül, amely esetben az ellenszolgáltatásra a ténylegesen leszállított mennyiség alapján lesz jogosult. Ugyancsak az adásvételi szerződés speciális altípusaként határozza meg a törvény a régi polgári törvénykönyvben „mezőgazdasági termékértékesítési szerződés” néven ismert típust, ami kifejezetten a saját termelésű, termesztésű mezőgazdasági áruk adásvételére vonatkozott. A jelenlegi szabály szerint az eladó a maga termelte mezőgazdasági terményszerződés szerinti mennyiségénél szerződésszegés nélkül 10%-kal kevesebbet szállíthat.
2. § Fuvarozási szerződés A nemzetközi kereskedelem egyik legfontosabb kérdése, hogy az adásvétel tárgyát képező áru leszállításra kerüljön a vevőhöz. Az árutovábbítást a fuvarozási szerződés szabályozza. A nemzetközi árufuvarozásban megkülönböztetjük a vasúti, közúti, légi és vízi (tengeri és folyami) fuvarozási fajtákat. A különböző fuvarozási fajtákra speciális multilaterális nemzetközi egyezmények vonatkoznak. Egyes speciális árufajták esetében (pl. kőolaj, földgáz, villamos energia) felmerül – illetőleg kizárólagos továbbítási mód – a vezetékes továbbítás, azonban az ilyen jellegű továbbítás nem minősül fuvarozási szerződésnek, ezekre külön szabályok vonatkoznak. A Polgári törvénykönyv a fuvarozási szerződés általános szabályait határozza meg, amiket az egyes fuvarfajtákra vonatkozó speciális szabályok, az adott fuvarozó által használt általános szerződési feltételek és az egyedi fuvarozási szerződés szabályai konkretizálnak. A fuvarszerződés három személyt ismer, az árutovábbítást végző fuvarozót, a feladót és a címzettet. A fuvarozó az áru címhelyre való továbbítására, az átvett áruról fuvarlevél kiállítására és az árunak a címzettnek való kiszolgáltatására, a feladó pedig a díj megfizetésére köteles. A fuvarlevél ellenkező bizonyításig bizonyítja, hogy az áru és csomagolása az átvételkor kívülről láthatóan sértetlen, darabszáma a
fuvarlevélen foglalttal megegyezik. A fuvarozó az áru berakodásakor esetlegesen észlelt hibákat a fuvarlevélre vezeti fel. A fuvarlevél legalább tartalmazza az átvétel helyét és időpontját, a feladó, a fuvarozó és a címzett nevét és címét, a kiszolgáltatás helyét valamint az átvett áru megnevezését, csomagolási módját, mennyiségét, darabszámát, fuvarozási jelzését. A feladó köteles az árut úgy csomagolni, hogy az az árut megóvja, és az a személy és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, a csomagoláson feltüntetni az árutovábbításhoz szükséges információkat, és átadni a fuvarozónak az áru továbbításához szükséges okiratokat. Az áru berakodása a feladó kötelessége. Ha az átadáskor nyilvánvaló, hogy a csomagolás, vagy az áru továbbításához szükséges információ, vagy az átadott okirat nem megfelelő vagy nem elégséges, a fuvarozó megtagadhatja a küldemény átvételét. A fuvarozási jelzések, árutovábbításhoz szükséges információk a csomagoláson a nemzetközi standardoknak megfelelő jelzések elhelyezését jelentik, amelyek az áru kívülről nem látható tulajdonságára vonatkozik (pl. törékeny), illetőleg az árutovábbítás során szükséges kezelési, rakodási információkat (pl. csak állítva szállítható) tartalmaznak. Az áru megérkezéséről a fuvarozó a címzettet értesíti. A fuvarozás teljes időtartama alatt az áruval a feladó jogosult rendelkezni. A feladónak az áruval való rendelkezési joga akkor száll át a címzettre, ha a címzett megkapja a fuvarozó értesítését az áru megérkezéséről. A fuvarozót a fuvarozással kapcsolatos költségei megtérítésére a fuvarozásra átvett árun törvényes zálogjog illeti meg. A fuvarozó a fuvarozásra átvett áruért teljes leltárfelelősséggel tartozik, a felelősség alól csak az előre nem látható, rajta kívül álló okból bekövetkező kár esetén mentesül. A fuvarozó súlyos gondatlansága esetén bekövetkező kárért való felelősségét nem korlátozhatja. Az egyes nemzetközi fuvarozási fajtákra (vasúti, közúti, tengeri, folyami) vonatkozó speciális szabályokat külön egyezmények szabályozzák, amelyek a nemzetközi fuvarjog jelentős elemei. Az alábbiakban felsorolás szerűen tekintjük végig a különböző fuvarozási fajtákra vonatkozó nemzetközi egyezményeket. A vasúti fuvarozásról a Vasúti Árufuvarozási Nemzetközi Egyezmény (CIM-COMTIF) rendelkezik, amelyet Magyarországon az 1986. évi 2. törvényerejű rendet hirdetett ki. A vasúti áruszállítást jelenleg is ez az egyezmény szabályozza. Az időközbeni fejlődésre figyelemmel 1990-ben
született egy kiegészítő jegyzőkönyv. Az Egyezmény szerint a fuvarozásban részt vevő valamennyi vasúttársaság, mint fuvarozó felelőssége az árukárokért (késedelmes fuvarozás, elvesztés, sérülés) objektív, egyetemleges, de összegében korlátozott a fuvarlevélben szereplő összegig. A Szovjetunió utódállamaiban a vasúti fuvarozást nem ez az egyezmény, hanem az 1951-es SZMGSZ egyezmény szabályozza, amelyet a Szovjetunió és a szocialista országok között jött létre. A közúti fuvarozást két nemzetközi egyezmény szabályozza, egyfelől a CMR-egyezmény, amit Magyarországon az 1971. évi 3. törvényerejű rendelet hirdetett ki, másfelől a TIR-egyezmény, ami elsődlegesen a tranzit országon való ártovábbítást szabályozza, és amelyet az 1978. évi 16. törvényerejű rendelet hirdetett ki. A fuvarozók felelőssége az árukárokért egyetemleges és korlátozott, a korlátot árutípusonként határozza meg az egyezmény. A légi fuvarozás szabályait először az 1929-es Varsói Egyezményben fektették le, amit Magyarország az 136. évi XXVII. törvénycikkben (az 1945 előtt az Országgyűlés által elfogadott jogszabályok neve nem törvény hanem törvénycikk volt) hirdetett ki. Ezt módosította az 1955-ös Hágai Egyezmény, amit az 1964. évi 19. törvényerejű rendelet hirdetett ki, a későbbi módosításokat Magyarország nem hirdette ki, azokhoz nem csatlakozott. 1999-ben a Varsói Egyezmény és módosításainak teljes revízióját és egységes szerkezetbe foglalt egyezmény elkészítését tűzték ki célul a Montreali Konferencián. Az itt elkészült új egyezmény felváltja a Varsói Egyezményt és eddigi módosításait, azonban ennek ratifikációs folyamata még nem zárult le. A tengeri fuvarozásra a Bill of Lading szabályai (ld. IX. Fejezet 4.§) vonatkoznak. Emellett jogi megoldásként létezik az ún. „útvonalbérlet”, amelyben a hajót annak tulajdonosa egy meghatározott útvonalra bocsátja a bérlő rendelkezésére, aki az áru szállítását a bérelt hajóban saját költségére oldja meg. A nemzetközi folyami hajózásra a kereskedelmi hajózásra alkalmas folyókon kerül sor, amelyre az érintett folyókra vonatkozó külön egyezmények vonatkoznak. Az 1948-as Belgrádi Egyezményt Magyarország az 1949. évi XIII. törvénnyel hirdette ki, ami a Duna Ulm és a torkolat közötti szakaszára vonatkozik. A nemzetközi jelentőségű európai vízi utakról szóló egyezményt 1996-ban kötötték meg Genfben, Magyarország az egyezményt a 151/2000. (IX.1.) Kormányrendelettel hirdette ki.
3. § Raktározási szerződés Az áruk raktározása a nemzetközi kereskedelemben az árutovábbításhoz időlegesen jellemzően kapcsolódó elem. A raktáros vállalja a raktározó által a raktárba berakott áru őrzését és tárolását, a raktározó pedig díj fizetését. A nemzetközi gyakorlatban eltérő, hogy az egyes államok jogrendszerei a raktározást külön szerződéstípusként szabályozzák, vagy a gyakorlat alakítja ki a meglévő elemekből, a szerződési szabadság elve alapján. A magyar jogrendszer külön raktározási szerződést nem ismer, ismeri viszont a közraktározási szerződést (ld. IX. Fejezet 3.§), amely az egyszerű raktározásnál annyiban több, hogy a közraktár által kiállított, az árunak a raktárba való befogadását igazoló közraktárjegy értékpapír, ami megtestesíti az áru tulajdonjogát.
4. § Bizományi szerződés A bizományi szerződés szorosan kapcsolódik az adásvételi szerződéshez, mivel a bizományos arra vállal kötelezettséget, hogy a megbízó javára, de a saját nevében köt meghatározott árura adásvételi szerződést, tevékenységéért díjra jogosult, ha az adásvételi szerződést megköti. A bizományi szerződésnek két fajtája van, vételi és eladási bizomány. Vételi bizománynál a bizományos a megbízó javára vevőként köt adásvételi szerződést, eladási bizománynál pedig eladóként köt adásvételi szerződést megbízója érdekében. Vételi bizománynál a bizományos a megbízóval való elszámolással ruházza át a megbízóra az áru tulajdonjogát. Eladási bizomány esetében a megbízó a bizományi szerződés megkötésekor ruházza át a bizományosra az eladandó áru tulajdonjogát. A bizományi szerződés lényeges eleme annak meghatározása, hogy a bizományos milyen összegű limitár mellett köthet szerződést. A limitártól negatív irányú eltérés (vételi bizománynál a limitárnál magasabb, eladási bizománynál a limitárnál alacsonyabb ár mellett kötött adásvételi szerződés) esetén a bizományos köteles a különbözetet megbízójának megtéríteni. A limitártól a megbízó javára való eltéréssel kötött adásvételi szerződésből eredő különbözet főszabály szerint a megbízót illeti, azonban a bizományosi tevékenységgel üzletszerűen foglalkozó kereskedők szerződéseikben jellemzően jutalékos megosztást alkalmaznak a szerződési szabadság elve alapján. A bizományost megilleti az ún. „önszerződés” joga, amely esetben az adásvételi szerződést saját magával köti meg a megbízó érdekében.
Önszerződés esetében a bizományos a limitárhoz kötve van, de amennyiben a piacon a limitárnál kedvezőbb ár is elérhető, az önszerződést ezen a piacon elérhető legkedvezőbb áron köteles a bizományos megkötni. A bizományos díjra önszerződés esetén is jogosult, az önszerződés tényéről a megbízót az elszámoláskor tájékoztatni kell. Önszerződés esetén a bizományos és a megbízó viszonyában a bizományi szerződés mellett az adásvételi szerződés szabályai is vonatkoznak.
5. § Szállítmányozási szerződés A szállítmányozási szerződést fuvarbizománynak is nevezik több helyen a szakirodalomban, mivel a külön nem szabályozott kérdésekben a bizományi szerződés szabályait kell háttérszabályként alkalmazni. A szállítmányozó arra vállal kötelezettséget, hogy saját nevében, de megbízója javára megköti az áru továbbításával összefüggő szerződéseket és megteszi a szükséges jognyilatkozatokat. A szállítmányozó díjra jogosult. A szállítmányozó ezek alapján jellemzően nem kizárólag a fuvarozási szerződést, de ezzel összefüggésben a raktározási és biztosítási szerződéseket is megköti. A szállítmányozót megilleti az önszerződés joga (ld. bizományi szerződés), az áru továbbítása során kötött szerződéseiben elért kedvezmények, jutalékok a szállítmányozót illetik. A megbízóra a csomagolással és utasítással kapcsolatban a fuvarozási szerződésre vonatkozó szabályok érvényesek. A szállítmányozó felelőssége a fuvarozó felelősségével egyezik meg, ha az árut más árujával együtt, ugyanazon fuvareszközön továbbította, ha a birtokában lévő áru elvész, vagy károsodik. A szállítmányozó az áruval kapcsolatosan a megbízó külön utasítása nélkül is köteles megtenni a megbízó jogainak megóvásához szükséges jognyilatkozatokat.
6. § Ügynöki szerződés A nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban elterjedt az ügynökök igénybe vétele mind eseti, mind pedig tartós ügynöki feladat elvégzésére. Az ügynöki tevékenység a brit Crown Agency tevékenységének mintájára fejlődött és terjedt el nemzetközi szinten, azonban napjainkban a Crown Agent által végzett tevékenység eltér a kereskedelmi ügynöki tevékenységtől, szabályai arra nem terjednek ki. Az uniós jog a „kereskedelmi ügynök” kifejezést használja, a magyar jog korábban az uniós jogot követve ugyancsak ezt a megnevezést alkalmazta. Az új
Polgári törvénykönyv, amely az ügynöki szerződést önálló szerződésként szabályozza, a „közvetítő” terminológiát használja. A hazai gyakorlatban viszont az uniós terminológia rövidítéseként az „ügynök” megjelölés terjedt el. Az uniós (a meghozatalakor használatos megnevezéssel: közösségi) jogban a Tanács 86/653/EGK irányelve szabályozza az önálló vállalkozásként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó szabályok összehangolását. Az irányelv azt tekinti kereskedelmi ügynöknek, aki önálló vállalkozásként működve a megbízó javára áru eladására, vagy vételére vonatkozó tárgyalásokat folytat és erre vonatkozó megbízás esetén a szerződést megköti. Nem minősül kereskedelmi ügynöknek: • aki hivatalos minőségében eljárva vállal valamely szervezetet terhelő kötelezettséget, • aki ellenszolgáltatás nélkül végez ügynöki tevékenységet, • csőd- és felszámolási eljárásban a csődgondnok, felszámoló, • az árutőzsdei ügynök, • a Crown Agent. A kereskedelmi ügynök köteles: • a tárgyalásokat lefolytatni a partnerrel, • erre vonatkozó külön felhatalmazás esetén a partnerrel megkötni a szerződést, • a megbízót valamennyi információról tájékoztatni, • a megbízó ésszerű utasításainak eleget tenni. A megbízó köteles: • az ügynöknek az árura vonatkozó dokumentációkat átadni, • tájékoztatni az ügynököt, ha előre látja, hogy az ügyletek nagyságrendje jelentősen alacsonyabb lesz, mint amire az ügynök általában számíthatott, • tájékoztatni az ügynököt minden, általa közvetített ügylet elfogadásáról, visszautasításáról, nem teljesítéséről. Az uniós jog szerint az ügynök a szokásos mértékű, méltányos díjazásra jogosult, amit jellemzően jutalékos rendszerben állapítanak meg. Az ügynököt jutalék illeti meg az ügylet után, ha: • az ügyletet az ő tevékenysége eredményeként kötötték, • olyan személlyel kötötték, akit ő korábban ugyanilyen ügyletre, mint szerződő felet szerzett meg,
• kizárólagossági megállapodás esetén az abban meghatározott területi, vagy ügyfélkörbe tartozó ügyféllel kötött szerződés után akkor is, ha az ügyletkötésben nem vett részt, • az ügynöki szerződés megszűnését követően a megbízó az ügynök korábbi tevékenységére tekintettel, az ügynöki szerződés megszűnését követő ésszerű időn belül köt szerződést az ügyféllel. A jutalékhoz való jog megszüntethető, ha megállapítható, hogy a ügynök tevékenysége révén megkötött szerződést nem fogják teljesíteni, azonban a teljesítés elmaradása nem róható fel a megbízónak. Az ügynöki szerződés a szerződésben érintett felek szerinti tagállam rendelkezése szerint köthető meghatározott alakisághoz (a magyar jog szerint kötelező az ügynöki szerződés írásba foglalása), köthető határozott, vagy határozatlan időre. A határozatlan időre kötött szerződést az első évben 1, a második évben 2, a harmadik és azt követő években 3 hónapos felmondási idővel lehet felmondani. Az ügynök jogosult kártérítésre az ügynöki szerződés megszűnését követően, ha: • a megbízónak új vevő(ke)t szerzett vagy a meglévőkkel az üzlet nagyságrendjét jelentősen növelte és ennek a kapcsolatnak a további fennmaradására reális esély van, • megfosztják olyan jutaléktól, amely az ügynöki szerződés szerződésszerű teljesítése esetén megillette volna, miközben a közvetített szerződés a megbízónak jelentős hasznot biztosít, • nem tudta elszámolni olyan költségeit, kiadásait, amelyek a megbízó tanácsára az ügynöki szerződés teljesítése érdekében merültek fel. Magyarországon a 2000. évi CXVII. törvény szabályozza a kereskedelmi ügynöki tevékenységet, amely szerint a kereskedelmi ügynök írásba foglalt megbízás alapján díjazás ellenében áru adásvételi és egyéb szerződéseit közvetíti harmadik személyek részére, tájékoztatja megbízóját az érintett piac helyzetéről, a piaci helyzet alakulásáról. Az ügynök a díjon felül költségeire és egyéb kiadására (pl. piackutatási költség, reklám költség) nem tarthat igényt akkor sem, ha kétséget kizáróan igazolható, hogy a költség a közvetítendő szerződés megkötése érdekében merült fel, mivel ezen költségeket az ügynöki díj átalány jelleggel foglalja magában. Az ügynöki díj jellemzően jutalékos formában van kikötve, jutalékot nem csak a szerződés megkötésére, hanem pl. az ügynök által beszedett szerződési díj beszedéséért (inkasszó jutalék) is fizethetnek, de jutalék köthető ki akkor is, ha az ügynök felelősséget vállal az általa közvetített szerződéses partner teljesítéséért (del cedere jutalék). Az ügynök tevékenysége során az adott helyzetben elvárható gondossággal, a megbízó érdekeire figyelemmel, utasításait
betartva köteles eljárni. Az ügynök megbízója nevében csak akkor jogosult szerződést kötni, ha megbízása erre kifejezetten kiterjed. Csak megbízója írásbeli engedélyével köthet más személlyel új szerződést ügynöki feladat ellátására, megbízóját köteles tájékoztatni arról, ha más javára már végez ügynöki tevékenységet. A 2014. március 15-én hatályba lépő új Polgári törvénykönyv külön fejezetben szabályozza közvetítői szerződés néven az ügynöki szerződést, megkülönböztetve az egyszerű és a tartós közvetítői szerződést. Egyértelműsíti az új törvény, hogy az ügynök díja a közvetített szerződés megkötésének időpontjában válik esedékessé. A megbízó köteles tájékoztatni ügynökét, ha az eredetileg tervezettnél kisebb mennyiségben tud szerződést kötni, vagy a továbbiakban nem köt szerződést az ügynök által érintett piacon.
7.§ Franchise szerződés A franchise szerződés a II. világháború után alakult ki az Egyesült Államokban és onnan kiindulva terjedt el világszerte. A szerződési forma hazánkban is elterjedt a rendszerváltás után, de a magyar jog mint önálló nevesített szerződésfajtát nem ismerte, az új Polgári törvénykönyv vezeti be különálló nevesített szerződésként jogbérleti szerződés cím alatt. A franchise szerződés két szereplője a jogbérbe adó és a jogbérbe vevő. A jogbérbe adó rendelkezik szerzői és iparjogvédelmi jogokkal, használati jogokkal, know-how (titkos, értékkel bíró és azonosítható szakmai információk és folyamatleírások gyűjteménye, amely külön szerzői és iparjogi védelem alá nem helyezhető) ismeretekkel a franchise rendszer keretében értékesítendő termékre és a rendszer működtetésére vonatkozóan. A jogbérbe adó ezt az ismeretet időlegesen, nem kizárólagos joggal biztosítja a jogbérbe vevőnek, aki jogosult lesz a terméknek a franchise rendszer keretein belül, a rendszer által megkövetelt szabályok maradéktalan betartása mellett, de saját vállalkozásában, kizárólag saját javára és kárveszélyére értékesíteni valamint a franchise díjat a jogbérbe adónak megfizetni. A jogbérbe adó jogosult a jogbérbe vevőnek a franchise rendszerrel kapcsolatos előállítási, szolgáltatási és értékesítési tevékenységét ellenőrizni, ezzel kapcsolatban utasítási jog illeti meg, amelyet a jogbérbe vevő köteles végrehajtani. A jogbérbe adót az ellenőrzési és utasítási jog a franchise rendszer jó hírnevének biztosítása kapcsán illeti meg, a jogbérbe vevőnek a franchise márkanévvel össze nem egyeztethető tevékenysége az egész márka fogyasztói megítélését rontja, ezen tevékenységtől a jogbérbe adó a jogbérbe vevőt eltilthatja, súlyos esetben a jogbérleti szerződést súlyos szerződésszegés miatt felmondhatja és a rendszert ért károk megtérítését követelheti. Rendes felmondással a határozatlan időre kötött szerződést bármely fél a hónap utolsó napjára mondhatja fel, az első évben 1, a
második évben 2, a harmadik és további években 3 hónap felmondási idővel. A magyar jog szerint a jogbérleti szerződésnek – a Franchising Európai Magatartási Kódex szabályaival ellentétben – nem kötelező érvényességi eleme az írásbeli forma, de a gyakorlatban általános az írásbeli forma alkalmazása. A szerződésnek gyakori kikötése a „területvédelmi klauzula” amelyben a jogbérbe adó vállalja, hogy meghatározott földrajzi területen belül más harmadik személynek nem ad jogot a rendszerbe való bekapcsolódásra jogbérbe vevőként, illetőleg előírja, hogy a jogbérbe vevő mely beszállító(k)tól vásárolhat alapanyagot. Mivel a területi kizárólagosság, valamint a beszállítói kör kizárólagossága felveti az áruk és szolgáltatások szabad áramlásának korlátozását, a kérdést az uniós jog a Bizottság 2790/1999/EK rendeletében szabályozza. Az uniós jog szerint a franchise rendszerek beszállítói rendszerei – amelyek vertikális megállapodásnak minősülnek – nem minősülnek az uniós jogot megsértőnek, ha a rendszer valamennyi tagja (a jogbérbe vevők) áru/szolgáltatás értékesítésével foglalkozó kiskereskedő és ezek egyikének – a jogbérbe vevő és saját kapcsolt vállalkozásainak együttesen számított – éves forgalma nem haladja meg az 50 millió eurót és a szállítónak a szállított áru piacán a forgalma a 30%-ot. A magyar jog ezzel azonos szabályt fogalmaz meg a 205/2011. (X.7.) Kormányrendeletben. Bár a jogszabályok csak kevés szabályt határoznak meg a franchise szerződésre, a gyakorlat által kialakított, jellemző jogok és kötelezettségek ennél lényegesen szélesebbek. A jogbérbe adó által kidolgozott rendszerleírást, ami a szerződés tárgya, írásos formában (pl. Kézikönyv vagy más hasonló megnevezés) készíti el és adja át a jogbérbe vevőnek, aki ennek megfelelően alakítja ki üzletét és értékesítési rendszerét. A gyakorlatban a jogbérbe adó a Kézikönyv mellett a szerződéses kapcsolatot részleteiben meghatározó általános szerződési feltételeket állapít meg, amelyre az egyedi franchise szerződés hivatkozik. A jogbérbe adó felel a franchise márkanév piaci bevezetéséért, a rendszer fejlesztéséért, globális marketingkampányokat folytat, kezeli a termék alapanyag beszerzési csatornáit. A jogbérbe vevő belépési és rendszeres díjat fizet, a franchise keretei között helyi reklámkampányt folytathat, a jogbérbe adó eseti díjat írhat neki elő a jogbérbe adó valamely tevékenységért/szolgáltatásért. A franchise szerződés révén a felek kölcsönösen előnyöket érhetnek el az alábbiak szerint. A szerződés hasznai a jogbérbe vevőnél:
• Alacsony tőkebefektetési igény, mivel a márka a piacon ismert. • Kipróbált, bejáratott rendszernek megfelelően működtetheti vállalkozását, ezzel kiküszöböli a téves döntés kockázatát. • Kialakult beszállítói hálózathoz csatlakozik, megkapja a friss fejlesztéseket. • A bejáratott rendszer és márka növeli, de nem garantálja vállalkozása profitálási és túlélési esélyeit. A szerződés hasznai a jogbérbe adónál: • Gyorsan és olcsón kiépíthető, fejleszthető hálózat, hiszen a hálózati végpontok a jogbérbe vevő tulajdonában állnak. • A jogbérleti díj rendszeres bevételt biztosít. • A felelősség áthárítása a jogbérbe vevőre az értékesítés nyereségessége, napi működés problémái körében, mivel azok a jogbérbe vevőnél jelentkeznek. Kötöttségek a jogbérbe vevő oldalán: • Minden erejével a jogbérbe vett (franchise) tevékenységgel kell foglalkoznia, párhuzamos tevékenységet csak a jogbérbe adó előzetes írásbeli engedélyével végezhet. • Tartania kell magát a jogbérbe adó utasításaihoz és a Kézikönyv követelményeihez. • Tartania kell az előírt minimális forgalmat. • Csak a megadott beszállítóktól szerezheti be az alapanyagokat. • Üzletét az előírt brandnek megfelelően kell kialakítania. • Köteles megfelelő mennyiségű árukészletet raktáron tartani. • A legtöbb franchise szerződés a jogbérbe vevő oldalán forgalmi minimum elvárásokat állapít meg. • A jogbérbe vevőnek és alkalmazottainak a jogbérbe adó oktatásain folyamatosan részt kell venniük. • A jogbérbe vevő köteles betekintést biztosítani a jogbérbe adó részére könyveibe, vagy köteles integrálódni a franchise rendszer egységes könyvelési rendszerébe.
IX. FEJEZET ÉRTÉKPAPÍROK A NEMZETKÖZI KERESKEDELEMBEN 1. § Váltó 2. § Csekk 3. § Közraktárjegy 4. § Bill of Lading
A magánjog egyik alapelve a szerződéses szabadság elve, amely alapján szerződés köthető szóban, írásban és ráutaló magatartással egyaránt. A másik fontos és ugyancsak világszerte érvényes magánjogi alapelv a szabad bizonyítás elve, ami szerint jogvitában az érintett fél bármilyen bizonyítékokkal alátámaszthatja állításait. Ebből az alapelvi kiindulásból hogy jutunk el az értékpapírokhoz? Első lépésként azt látjuk, hogy a magánjog alapján kötött szerződéseknek nem feltétele az írásbeliség, hanem csak opcionális lehetőség, de a gyakorlatban, főleg a bizonyítás megkönnyítése érdekében hasznos, ha a szerződés írásba van foglalva, nem pedig pl. tanúbizonyítás vagy más bizonyítékok felsorakoztatásával próbáljuk rekonstruálni a szerződés pontos tartalmát. A következő lépéstől már folyamatosan az érintett államhatalom aktív közreműködése jelenik meg. Először az állam csupán annyit ír elő az általa kialakított jogrendszerben, hogy adott típusú szerződést kötelező írásba foglalni, a nem írásban kötött szerződést semmisnek tekinti, vagyis az állam nem fogadja el érvényes szerződésnek, azt nem létezőnek tekinti. (A mai magyar gyakorlatból példa a gépjárművek adásvételi szerződésének kötelező írásba foglalása. Ennek oka az állami nyilvántartás hatályos vezetésének könnyítése.) Harmadik lépésként az államhatalom meghatározott szerződéstípusoknál már nem csak írásbeliséget, hanem minősített írásbeli formát követel meg a szerződés érvényességéhez. Amennyiben a szerződés nem teljesíti a minősített forma követelményét, azt az állam semmisnek tekinti. (A mai magyar gyakorlatból példa az ingatlant érintő szerződések – általában ügyvéd által – ellenjegyzett formában való megkötése.) Ebből a rövid felsorolásból is látjuk, hogy a jogügyletekben az írásbeli forma és a jogok különböző intenzitással kapcsolódhatnak össze, azonban az elméleti lehetőség megvan arra, hogy bár a szerződés ugyan az előírt formának nem felelt meg, a szerződés alapjául szolgáló
jogügylet létrejött, a szabad bizonyítás elve alapján a jogügyletet meg lehet kísérelni – a semmis szerződés esetén kívül – bizonyítani. Az itt említett, a jogok és az írásbeliség összekapcsolódásának fokozataihoz képest minőségi lépés az értékpapír, ahol a papír és a jogok olyan szorosan összekapcsolódnak, hogy az értékpapír nélkül a jogot nem lehet sem igazolni, sem érvényesíteni, vagyis az értékpapír hiányában, az értékpapírba foglalt jog bizonyítására nincs lehetőség. Az értékpapírok két fontos tulajdonsága az alaki legitimáció és a kifogáskorlátozás. Az alaki legitimáció szerint, ha a papír megfelel az adott értékpapírfajtára vonatkozó törvényi feltételeknek, akkor azt értékpapírnak kell tekinteni, valamint ha az értékpapír a benne szereplő jogokat és kötelezettségeket tartalmazza, jogosultnak azt kell tekinteni, akit a papír annak mutat. A kifogás-korlátozás szerint csak azokra a kifogásokra lehet hivatkozni, amelyek az értékpapírból egyértelműen kitűnnek. A Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény az értékpapír általános definícióját adja meg azzal, hogy a formai követelmények betartásával lehetőség van jogszabályban nem felsorolt értékpapír kibocsátására is. Ha valaki írásban, nem elektronikus formában vagy elektronikus formában rögzített és értékpapírszámlán nyilvántartott (dematerializált) módon egyoldalúan kötelezettséget vállal arra, hogy ő maga vagy a nyilatkozatában megjelölt más személy a nyilatkozatban rögzített jog gyakorlását a nyilatkozatban meghatározott feltételek szerint az okirat vagy az értékpapírszámla által jogosultként igazolt személy részére biztosítja, vagy az okiratban, illetve az elektronikus úton rögzített nyilatkozat szerinti szolgáltatást az okirat vagy az értékpapírszámla által jogosultként igazolt személy részére teljesíti, az okirat, illetve a nyilatkozatot rögzítő elektronikus jelsorozat értékpapírnak minősül. Jogszabály által nem szabályozott értékpapírfajta estében az okirat vagy számítógépes jel akkor minősül értékpapírnak, ha a kibocsátója az értékpapírban legalább az alábbi tartalmi elemeket feltünteti: 1. a kibocsátó nevét és címét; 2. azt, hogy a nyilatkozat értékpapírnak minősül; 3. az értékpapír által megtestesített jogosultságot; 4. sorozatban kibocsátott értékpapír esetén az értékpapír-sorozat megjelölését, a sorozat értékpapírkódját és a sorozatba tartozó értékpapírok darabszámát; 5. a kibocsátás helyét és időpontját; 6. okirati formában kibocsátott értékpapír esetén a kibocsátó aláírását.
Mint az a törvényi definícióból is látható, az értékpapír eredetileg – mint az nevéből is kitűnik – papír alapon jelent meg. Azonban az értékpapír forgalom volumenének és nemzetközi szintjének megjelenése mellett a hagyományos papír alapú értékpapírt a technológiai fejlődés hatására folyamatosan felváltja az ún. dematerializált értékpapír, amely számítógépes adatként tartalmazza az értékpapír valamennyi kötelező tartalmi elemét, viszont csak a megfelelő biztonsági rendszerrel rendelkező zárt hálózatban létezhet, amelybe új dematerializált értékpapírt csak ellenőrzötten, az erre felhatalmazott hálózati ponton (ez Magyarországon a Központi Értéktár, a KELER Zrt.) lehet elhelyezni. A törvény értelmében a dematerializált értékpapír is ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a hagyományos papír alapú értékpapír. Az értékpapír tulajdonosi jogosultsága szerint névre szóló, vagy bemutatóra szóló lehet. A névre szóló értékpapírból megállapítható a tulajdonos személye, ezért ennek átruházása csak úgy valósulhat meg, ha az új tulajdonos személye az értékpapírból megállapíthatóvá válik, ez az ún. forgatmányozással valósul meg. A bemutatóra szóló értékpapírból a tulajdonos személye nem állapítható meg, ezért az értékpapír tulajdonosának annak mindenkori birtokosát kell tekinteni, ezért a bemutatóra szóló értékpapír átruházása egyszerű átadással történik meg. Az értékpapír főszabály szerint átruházható, de az értékpapír tartalmazhat az átruházást kizáró kitételt is. A forgatmány az értékpapíron feltüntetett tulajdonosnak olyan, az értékpapírra rávezetett nyilatkozata, amelyben kijelenti, hogy az értékpapírt a meghatározott másik személyre átruházza és ezt dátummal, aláírással látja el. A gyakorlatban széles körben elterjedt az ún. „üres forgatmány”, amelyben a tulajdonszerző személy neve ki van hagyva, a forgatmány összes többi alaki feltételének megtartása mellett, így az értékpapír a bemutatóra szóló értékpapírhoz hasonló módon egyszerű átadással áruházható, amíg az üres forgatmányban a tulajdonszerző személy nevét ki nem töltik. Napjainkban a pénzmosás elleni nemzetközi küzdelem keretében egyre inkább elterjednek azok a nemzetközi törekvések, hogy csak névre szóló értékpapírok legyenek forgalmazhatók. Az értékpapír a benne megtestesített jog alapján lehet hitelviszonyt, vagy tulajdonviszonyt megtestesítő értékpapír. A továbbiakban csak a nemzetközi kereskedelemben jellemzően szereplő értékpapír típusokat vesszük sorra. A napjainkban elterjedt két értékpapír típust, a részvényt (tulajdonviszonyt testesít meg) és a kötvényt (hitelviszonyt testesít meg),
mivel azok jellemzően nem a nemzetközi kereskedelemben, hanem a tőkepiaci forgalomban vesznek részt, nem tárgyaljuk, mint több más, a nemzetközi kereskedelmi forgalomban nem szereplő értékpapír típust sem.
1. § Váltó Az értékpapír típus a XII-XIII. századi Itáliában fejlődött ki, ahol a városiasodás magas szinten állt és az egyes városállamok közti kereskedelem is fejlett volt és már elterjedtek a pénzváltók, akik a különböző városokban működő kollégáikkal üzleti kapcsolatban álltak. A korabeli nemesfém pénzek nagy összegű mozgatása jelentős logisztikai és biztonsági kockázatot jelentett a kereskedők számára, ezért kialakult az a gyakorlat, hogy a kereskedők a pénzváltóknál helyezték el a náluk lévő – esetenként nagyon jelentős súlyú – fémpénzt, aki erről egy papír alapú igazolást adott, amit a pénzváltó másik városban működő kollégája visszaváltott fémpénzre. A gyakorlat a távolsági kereskedelem és a pénzváltói – mai fogalmainkkal banki – kultúra terjedésével és fejlődésével vált egyre ismertebbé. Mivel az állami jogszabályok egyrészt hiányosak voltak, másrészt eltértek, ezért ezen ügytípusokban a választottbíráskodás jelentősége megnőtt. Az első általánosan érvényes váltórendtartás V. Piusz pápa nevéhez fűződik, aki a Bologna-i helyi váltószabályokat tette egész Itáliában kötelező érvényűvé. A mai váltójog szabályait a XIV. Lajos által 1673-ban kiadott kereskedelmi törvény alapozta meg, de ettől számos alapkérdésben eltértek az angol és a német szabályok. Magyarországon a II. világháború előtt jelentős volt a belföldi váltóforgalom is; a magyar szabályok a német szabályokat követték. A szocialista korszakban a váltó csak a nemzetközi kereskedelemben volt használatos, belföldi forgalma ma sem számottevő. A váltó az egyik legrégebbi értékpapír típus, mely hitelviszonyt testesít meg. Nemzetközi szabályozását a Genfben, 1930-ban kötött váltójogi egyezmény adja, amelyet a Magyar Népköztársaság az 1965. évi 1. törvényerejű rendelettel hirdetett ki. A váltó egy meghatározott összegre vonatkozó feltétlen fizetési felszólítás. A váltóak két típusa van, az ún. „saját váltó”, ahol a váltót kibocsátó személy saját maga vállal kötelezettséget a fizetésre és az ún. „idegen váltó”, ahol a kibocsátó által felszólított személy lesz a fizetésre kötelezett. A váltó pénzforgalmi, pénzhelyettesítő szerepe miatt a forgalom biztonsága érdekében fontos, hogy csak az alaki (formai) feltételeknek
megfelelő iratokat tekintsük értékpapírnak, váltónak, és csak az ezekkel kapcsolatos jogvitákban járjon el az állami bíróság a váltóügyekre előírt, az általánosnál sokkal szorosabb határidőkkel (váltóperben a bíróság 3 napos határidővel dolgozik). A formai feltételeknek nem megfelelő iratok nem minősülnek váltónak. A váltó alaki kellékei: 1. A „váltó” elnevezés szerepeltetése az okirat szövegében az okirat kiállításának nyelvén. A feltételnek nem felel meg, ha a „váltó” kifejezés mindössze az okirat tetején szerepel, nem pedig a szövegben. 2. Meghatározott összeg fizetésére vonatkozó feltétlen fizetési
felszólítás. Kamatot csak az ún. „megtekintésre” és a „megtekintés után meghatározott időre” fizetendő váltóban lehet kikötni. Amennyiben a feltüntetett kamatkikötés alapján a kamat összege a váltó fizetésekor nem meghatározható, a kamatkikötést „nem írottnak” kell tekinteni, ez esetben csak a tőkeösszeget kell megfizetni. 3. Fizetésre kötelezett (címzett) neve. A gyakorlatban a pontos
beazonosítást segítő egyéb adat feltüntetése is indokolt, mivel ha a váltó okiratból a fizetésre kötelezett személye nem állapítható meg egyértelműen, a váltó fizetésére ezen személy nem lesz köteles (ld. kifogás-korlátozás). Saját váltó esetében ezt a feltételt a nyelvtani személyrag adja meg (fizetek). 4. A váltó kifizetése esedékességének megjelölése. Ennek a váltó
négy módon tehet eleget: megtekintésre szóló (a váltót annak bemutatásakor kell kifizetni, ennek külön feltüntetése a szövegben nem kötelező), megtekintés után meghatározott időre szóló, kelet után meghatározott napra szóló, határozott napra szóló. 5. Fizetési hely megjelölése. Amennyiben külön fizetési hely nincs
megjelölve, ez a fizetésre kötelezett lakhelye/székhelye, ha ez az okiratból nem állapítható meg, akkor a váltó kibocsátójának neve mellett feltüntetett helyen fizetendő. 6. Annak a neve, akinek a váltót ki kell fizetni (rendelvényes). A
váltó névre szóló értékpapír, ő indíthatja a váltó forgatmányi láncolatát (a váltóbirtokost rendelvényesnek nevezzük, ha személye a váltó alapján megállapítható, a forgatmányi lánc őt mutatja jogosultnak). Esetenként megjelenik a rendelvényes megnevezése után a „vagy rendelvényére” fordulat, ami a forgathatóságot támasztja alá (tehát a váltóbirtokos nem csak beválthatja a váltót, hanem át is ruházhatja azt), de mivel a váltó a
törvény erejénél fogva forgatható értékpapír, ennek elhagyása nem jelent érvénytelenséget vagy forgathatatlanságot. A váltó kibocsátója viszont a szövegben írt „de nem rendelvényére” kitétellel a forgathatóságot kizárhatja. 7. A váltó kiállításának napja és helye. 8. A váltó kibocsátójának aláírása.
A váltót a címzett a váltó fizetés végett való bemutatását követően köteles kifizetni annak részére, aki a váltót neki bemutatja és jogosultságát megszakítás mentes forgatmányi láncolattal igazolja. A címzett követelheti, hogy a rendelvényes a fizetés megtörténtekor a váltó okiraton a fizetés megtörténtét igazolja, hiszen amennyiben a váltón a kifizetés megtörténte nincs jelölve, az aktuális váltóbirtokos ismételten fizetést követelhet a címzettől. A gyakorlatban ez általában úgy történik, hogy a váltóbirtokos a váltóra felvezeti a „fizetve” megjegyzést dátummal és aláírással ellátva. Jellemzően a címzett ragaszkodik a váltó ezen teljesítési elismerés felvezetése utáni átadásához is. Amennyiben a címzett a váltót a fizetésre bemutatáskor nem fizeti ki, erről a – jellemzően a váltóbirtokos által erre felkért – közjegyző jegyzőkönyvet vesz fel. Ezt nevezzük váltó óvatolásnak, ami közokiratnak minősül. Ebből az óvatolásból kitűnik, hogy a címzett a váltót vagy nem fogadta el (pl. nem ismeri el címzetti minőségét, csőd vagy felszámolási eljárás alatt áll), vagy a váltót elfogadja, de nem fizeti ki. A váltóbirtokos az óvatolási jegyzőkönyvvel tud bírósághoz fordulni és váltópert megindítani. A váltóperben a váltóbirtokos a címzett és azon személyek ellen tud fellépni, akik a váltót aláírták, vagyis a váltó kibocsátója és valamennyi, a forgatmányi láncolatban őt megelőző váltóbirtokos ellen. A váltóper az esedékességtől számított három éves elévülési határidőn belül indítható meg a címzett ellen; az összes a váltóbirtokost megelőző váltóbirtokos és a rendelvényes, valamint a kibocsátó ellen pedig egy éves elévülési határidőn belül az óvatolástól számítva. Váltóperekben a bíróság az egyes nyilatkozatok megtételére a peres feleknek 3 napos határidőt adhat, a tárgyalásokat 3, legfeljebb 8 napos időközzel tartja. Ez az állami bíróságok általános nyilatkozattételi és tárgyalástűzési határidő szabályait és gyakorlatát figyelembe véve kiugróan gyors eljárást jelent.
2. § Csekk Csekk esetében a csekk kiállítója arra ad feltétlen fizetési felszólítást a számláját vezető banknak, hogy számlája terhére fizesse ki a csekk
összegét a csekk bemutatójának. A csekk a váltóhoz hasonlóan hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, amely a készpénzforgalmat könnyíti. A csekk számos kérdésben hasonló az idegen váltóhoz, azonban több fontos kérdésben eltér tőle. Míg idegen váltó esetében a váltó kiállításának alapjogviszonya – azon jogviszony, amely alapján a kibocsátó felszólítja fizetésre a címzettet – bármilyen jellegű lehet, addig csekk esetében a kibocsátó arra utasítja a bankot, a csekk címzettjét, hogy a kibocsátó számlájának – vagy hitelkeretének, ha a köztük lévő jogviszony erre lehetőséget ad – terhére fizesse ki a csekket. A csekkre vonatkozó szabályokat az 1931-ben Genfben tartott csekkjogi konferencia egységesítette, ezeket a szabályokat alkalmazzák világszerte. Hazánkban az egyezményt a 1965. 2. törvényerejű rendelet hirdette ki; a rendszerváltás előtt a csekkforgalom kizárólag nemzetközi forgalomban létezett. A csekk alaki kellékei: 1. A „csekk” elnevezést az okirat szövegében az okirat kiállításának nyelvén. 2. Határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen fizetési felszólítás. 3. A fizetésre kötelezett (címzett) neve. 4. Fizetési hely megnevezése. 5. A kiállítás helyének és idejének megjelölése. 6. A kibocsátó aláírása. Mint a kötelező alaki kellékek felsorolásából látszik, a csekk a váltóval ellentétben nem minden esetben névre szóló okirat, bemutatóra szóló értékpapírként is érvényes. A csekk címzettje a kibocsátó számláját vezető bank. A csekket a csekk birtokosa fizetés végett határidőben köteles bemutatni, a címzett pedig a határidőben bemutatott csekket azonnal köteles kifizetni. A határidő leteltét követően a kibocsátó jogosult a csekket visszavonni, valamint a címzett bank a csekket nem köteles kifizetni. A csekk bemutatásának határideje: • A kiállítás helyével azonos országban megjelölt fizetési hely esetén 8 naptári nap. • A kiállítás helyével azonos földrészen, de eltérő országban megjelölt fizetési hely esetén húsz naptári nap. E tekintetben európainak minősül a Földközi-tenger medencéjének valamennyi országa.
•
A kiállítás földrészétől eltérő földrészen és másik országban megjelölt fizetési hely esetében hetven nap.
Amennyiben a címzett a csekket határidőben bemutatva nem fizette ki, hat hónapos elévülési határidőn belül indítható kereset a címzett bank, a kibocsátó és a csekken feltüntetett forgatmányi láncban szereplő korábbi átruházók ellen. Látható, hogy mind a váltó, mind a csekkforgalom a résztvevők nagyfokú bizalmát követeli meg, hiszen a csekk vagy a váltó elfogadása azt jelenti, hogy az elfogadó bízik abban, hogy a címzett a feltüntetett összeget részére bemutatás esetén megfizeti. A jogalkotó a csekk és váltóforgalom biztonságát a büntetőjog eszközével is védi. Míg korábban jellemzően külön büntetőjogi tényállások védték a csekk és váltóforgalmat, napjainkban a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés tényállásban együtt védi az állam nemcsak a váltó és a csekk, hanem valamennyi (pl. bankkártya) készpénz-helyettesítő eszköz forgalmát.
3. § Közraktárjegy A raktározás a kereskedelmi forgalomban már az ókor óta jelentős kérdés volt, több próbálkozás is feltűnt a történelem során, hogy az államhatalom raktározza az árukat. A mai értelemben vett közraktározás első példái a XVIII. századi Angliában jelentek meg, ahol a kikötői raktárak működtek először közraktári funkcióban. Magyarországon a közraktározás jogszabályi feltételeit az 1875-ös kereskedelmi törvény teremtette meg, amelynek a közraktározásra vonatkozó rendelkezéseit csak az 1996. évi XLVIII. tv., a jelenlegi közraktározási törvény helyezte hatályon kívül. A közraktárjegy tulajdonjogot megtestesítő értékpapír. A közraktárjegy az árut a közraktárban elhelyező letevő és az áru raktározását vállaló közraktár között létrejött szerződés alapján a közraktár által a letétbe vett árukról vezetett letéti könyv kivonata, amely kivonat „árujegy” része az áru tulajdonjogát testesíti meg. A közraktár letéti könyve folytonos sorszámozással ellátott, három részből áll, amelynek első példánya a tőpéldány – a letéti könyvben maradva – a közraktárnál marad, az áru tulajdonjogát megtestesítő árujegy és az arról leválasztható zálogjegy a letevő birtokába kerül. A hatályos magyar szabályok szerint a közraktározási szerződés maximum 1 éves időtartamra köthető, annak lejártát követően – amennyiben az árut nem kívánja a jogosult kiváltani,
hanem további tárolást kér – az eredeti közraktározási szerződés alapján kiállított árujegy és zálogjegy bevonása után új közraktározási szerződés kötése mellett új árujegy és zálogjegy kerül kiállításra. A közraktárjegy tartalmi elemei: 1. A közraktárjegy, valamint az adott szelvény nevének (árujegy és zálogjegy) elnevezést az okiratban, az okirat nyelvén. 2. Az árut átvevő közraktár megnevezése. 3. A letéti könyv sorszáma. 4. A letevő neve, címe. 5. A letett áru megnevezése, mennyisége, letevéskori értéke. 6. A közraktárat a szerződés alapján megillető díj összege. 7. A közraktározás lejáratának pontos dátuma (ami legfeljebb 1 év lehet). 8. Az áru raktározásának helye. 9. Kiállítás ideje. 10. A közraktár cégszerű aláírása. Amennyiben az árura zálogkölcsönt vesznek fel, mind az árujegyen, mind a zálogjegyen fel kell tüntetni: 11. A zálogkölcsön összegét. 12. A zálogkölcsön lejáratának időpontját. 13. A zálogkölcsön lejáratakor visszafizetendő összeget, vagy a kamatszámítás módját 14. A zálogjegyet kitöltő árujegy birtokos aláírását 15. A zálogjegy kiállításának helyét és időpontját. Hazánkban a közraktározás jellemzően mezőgazdasági termények raktározása tekintetében valósul meg. Az azonos fajtájú mezőgazdasági terményeket a gazdálkodók egymáshoz közeli időpontban takarítják be, aminek hatására ekkor túlkínálat keletkezik a piacon, ami az árak eséséhez vezet. A termelő, ha nem rendelkezik megfelelő tároló siló kapacitással, kénytelen lenne az alacsony áron értékesíteni a terményt, ezért célszerű számára a termény közraktárban való elhelyezése, amennyiben a raktározási költség kevesebb, mint a későbbre várt magasabb piaci ár. A másik előnye a közraktárnak, hogy a közraktárban elhelyezett árura zálogkölcsön vehető fel a közraktárjegy zálogjegy
részének kitöltésével és leválasztásával. A zálogjegy kitöltését követően az árujegytől függetlenül, önállóan forgatható értékpapírrá válik. A közraktár – a hatályos magyar szabályozás szerint a termény letevéskori értékének kétharmadáig – kölcsönt nyújthat a letevőnek a zálogjegy elfogadása mellett. Ez a közraktár által végzett zálogkölcsön nyújtás nem minősül pénzintézeti tevékenységnek. A közraktár jellegéből fakadóan az ún. „ömlesztett tömegáruk” tárolására alkalmas, amely árutípus esetén a raktározott áru csak típus és mennyiség szerint van meghatározva (pl. I. oszt. étkezési búza), az adott termény a meghatározott típuson belül korlátlanul helyettesíthető, a közraktártól azt nem várja el a tulajdonos, hogy a raktárba pontosan általa helyezett terménydarabokat szolgáltassa vissza számára. Ezért a közraktárak a terményeket jellemzően nagy befogadóképességű silókban tárolják, jelezve, hogy az adott silóban milyen terménytípust tárolnak és a silóban a különböző letevők által beraktározott azonos típusú termények keveredhetnek. A közraktárjegy, mint névre szóló értékpapír, kizárólag forgatmányozás útján ruházható át. Mivel a közraktárjegy árujegy része az áru tulajdonjogát testesíti meg, az árujegy forgatása – akár önállóan, akár a zálogjeggyel együtt – termékértékesítésnek minősül, ezért ÁFA fizetési kötelezettséget keletkeztet. Az áru kiadása a közraktárból Az áru kiadását a közraktárból az árujegy birtokosa követelheti. A közraktár kizárólag azt jogosult ellenőrizni, hogy az árujegyet bemutató személy jogosultságát a zárt, megszakítás mentes forgatmányi lánc bizonyítja-e, az egyes forgatmányi aláírások hitelességét nem köteles vizsgálni. A közraktár köteles kiadni az árut, ha az árujegy birtokosa az árujegyet és a zálogjegyet visszaadja és kifizeti a raktározás esetleges ki nem egyenlített költségeit. Erre a közraktárjegyen feltüntetett raktározási határidőtől függetlenül van lehetősége. Amennyiben az árut az elhelyezéstől számított egy év elteltével váltja ki az árujegy tulajdonosa, a pótlólagos tárolási és adminisztratív díjat meg kell fizetnie. Amennyiben az árujegy birtokosa nincs a zálogjegy birtokában, az árut a közraktár akkor adja ki részére, ha kifizeti a közraktár fennálló követelését, valamint letétbe helyezi a közraktárban az árujegyre felvett zálogkölcsön visszaváltásakor visszafizetendő összeget. A zálogjegy jogosultja a zálogkölcsön lejáratát követően követelheti a közraktártól, hogy – amennyiben az árut a közraktár még raktározza – az áru eladása révén zálogkövetelését elégítse ki. Ennek során a közraktár az árut a helyi – a raktározás helyéhez legközelebbi, az adott áru
kereskedelmével foglalkozó – piacon a közraktár esetleges saját, valamint a zálogjegy birtokos zálogjegyben rögzített követelésének megtérülésének összegéig értékesíti. A közraktár a zálogjegy birtokost a zálogjegy átvétele után kielégíti és letétbe helyezi az átvett és érvénytelenített zálogjegyet, valamint a piaci értékesítés okiratait, továbbá a közraktár elszámolását, amelyeket bemutatva számol el az árujegy birtokosával az áru kiadásakor.
4. § Bill of Lading Míg a többi értékpapír típusnál azok magyar nevét adtuk meg, itt az általánosan elterjedt, nemzetközi forgalomban is használt angol megnevezést használjuk, mivel a nemzetközi egyezményt kihirdető magyar jogszabályba sajnálatos fordítási hiba csúszott, ezért a hazai gyakorlat és szakirodalom párhuzamosan több fordítást használ. A Bill of Lading (rövidítve: B/L) általánosan elfogadott magyar fordítása a hajóraklevél, de a gyakorlatban találkozunk a hajórakjegy kifejezéssel is. A Nemzetközi Jogi Egyesület Tengerészeti Jogi Bizottsága által 1921ben Hágában kidolgozott tervezetet véglegesítő, 1924-ben Brüsszelben aláírt egyezményt kihirdető 1931. évi VI. törvénycikk pedig a „hajóselismervény” kifejezést használta, amely kifejezés sem azelőtt, sem azóta nem honosodott meg a gyakorlatban. Az egyezményt a gyakorlatban, mivel az alapjaiban a Hágában kidolgozott elveken alapul, Hágai Szabályzat néven említik. A Hágai Szabályzat jelenleg a legelterjedtebb B/L szabályrendszer, egyrészt a ratifikáló államok, másrészt a szabályzatot ratifikáció nélkül nemzeti jogukba átültető államok számát tekintve. Az ezt alkalmazó államokhoz képest az ENSZ égisze alatt 1978-ban aláírt, és 1992-ben hatályba lépett, „a tengeri árufuvarozásról szóló ENSZ egyezmény” (Hamburgi Szabályzat) elfogadottsága sokkal kisebb. A B/L a hanza kereskedelmi forgalomban alakult ki, legkorábbi megjelenése a XIII-XIV. századra tehetők. Fejlődése alapvetően a jelentős kereskedelmi kikötői szokványokhoz kapcsolódott, napjainkban is vannak eltérések az egyes államokban elfogadott B/L szabályok között, világszerte egységesen elfogadott gyakorlat nincs, de az egyes kereskedelmi szereplők jellemzően elfogadják a más szabályok alapján kiállított B/L okiratokat. A B/L adattartalma: 1. Az árut szállító hajó, társaság megnevezése 2. A feladó megnevezése, aki az árut a hajóba berakatta
3. Kihajózási kikötő megnevezése 4. Címzett, akinek az árut a kihajózási kikötőben ki kell adni 5. Áru megnevezése (konténeres szállítás esetén konténerek darabszáma) 6. Átvett áru állapota (Amit a hajóskapitány és legénysége az átvételkor, berakodáskor szemrevételezéssel meg tud állapítani) 7. Az eredeti B/L okmányok darabszáma (A gyakorlatban a B/L több eredeti példányban kerül kiállításra) 8. A fuvardíj, költség összege, jelezve, hogy az áru kirakodásakor ebből mekkora összeget kell még megfizetni 9. A fuvarlevél dátuma és a kiállítás helyének megjelölése 10. A hajó kapitányának aláírása A fent felsorolt adattartalom a különböző szabályok alapján kiállított B/L világszerte mindenhol alkalmazott minimális közös szabályait jelöli. Az egyes rendszerekben jellemzően ezen felül még számos adat rögzítésre kerül, amelyek azonban nem minden szabályrendszerben érvényesülnek. Egyes nemzeti jogokban a B/L a tengeri fuvarokmány funkciót tölti be, forgatható jelleggel nem rendelkezik. A gyakorlat ezt a még fennálló jelentős eltérést azzal oldja meg, hogy a címzett megjelölésénél a „vagy rendeletére” formula szerepel, így egyértelműen megteremtve a forgathatóságot. A B/L évszázados gyakorlat lapján több megegyező tartalmú példányban kerül kiállításra adminisztratív okok miatt (jellemzően a hajón lévő példány mellett a feladó és a címzett, esetleg a finanszírozó bank kap példányt). A B/L átruházásához elégséges (első forgatóként a címzettnek) egy példányt átruházni. A B/L elvileg a berakodás befejezését követően állítja ki a hajóskapitány. Napjaink gyakorlatában első lépésként a feladó ajánlatot kér a hajótársaságtól a fuvarozásra, amit egy űrlap kitöltésével tesz meg, amin az áru tulajdonságait megadja. A hajótársaság ez alapján ellenőrzi a rakodás során, hogy a berakodott áru megegyezik az ajánlatban jelzettekkel, megteszi esetleges észrevételeit, majd ezek alapján kiállítja a B/L okiratot. Bár elvileg a B/L közvetlenül az adott áru berakodásának befejezése után azonnal kiállítandó, a gyakorlatban a B/L kiállítására a hajó teljes rakodásának befejezését követően kerül sor, amikor a hajó már kifutott a kikötőből. A B/L-t ezért a hajótársaság egy tisztviselője, és nem a hajó kapitánya írja alá. A B/L a berakodott áru tulajdonjogát megtestesítő értékpapír, ezért a hajótársaság számára különösen fontos, hogy az áru hibáit, hiányosságait, amik a berakodáskor észlelhetőek,
pontosan rögzítse. A hajótársaság az áru kívülről nem észlelhető hibáiért nem felel. A napjainkban elterjedt konténeres szállításnál a fuvarozónak a konténer felnyitására a berakodásnál nincs lehetősége, ezért a B/L az áru megnevezéseként jellemzően csak a konténerek darabszámát tünteti fel. Az „áru állapota” B/L mezőben a hajótársaság az áru észlelt állapotán kívül gyakran speciális kifogás-korlátozásokat is feltüntet.
X. FEJEZET BANKÜGYLETEK 1. § Átutalás 2. § Inkasszó 3. § Akkreditív 4. Faktoring 5. § Garancia
A korábbi fejezetekben részletesen áttekintettük a kereskedelmi ügyleteket és foglalkoztunk az ügylet csereügylettel való kiegyenlítéséről, azonban a modern nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban jellemzően a konvertibilis pénzügyi ellentételezés a megszokott kiegyenlítési mód. Ez a pénzügyi ellentételezés rendszerszerűen bankszámlák közti devizamozgással valósul meg. A kereskedelmi forgalomban az óvatosság és a bizalom mindig nagy jelentőségű faktor az egyes ügyleteknél, mivel a nemzetközi kereskedelmi ügyleteknél – már csak az egyes ügyletek értékvolumenének nagysága és a szereplők fizikai távolsága miatt is – jellemzően nem alkalmazható az ősidőkből ismert, kis ügyleti értékekben gyakori ún. „kézen-közön” történő kiegyenlítés, ahol az áru átadásával egyidejűleg történik az ellenérték átadása. Mivel az áru és az ellenérték átadása jellemzően időben eltér egymástól, a teljesítésben elől járó félnek szükség szerint bíznia kell partnere teljesítésében és a nyújtott biztosítékok megfelelőségében. Az alább áttekintett bankügylet típusoknál a felek a másik fél nemteljesítésének kockázatát csökkentik. Ennek a kockázatcsökkentésnek természetesen értéke van, ami a választott banki termék árában jelenik meg. Az egyes ügylettípusoknál fennálló kockázatokat a felek közti szerződés egyéb rendelkezései biztosítják.
1. § Átutalás A számla felett rendelkezni jogosult – jellemzően a számlatulajdonos – egyedi döntése alapján meghatározott összeggel terheli meg számláját és ezt az összeget az általa megjelölt másik számlán íratja jóvá. Kereskedelmi ügyletben az átutalást indító személy az adásvételi ügylet vevője, aki a vételárat az eladó számlájára utalja.
Az átutalás, mint az ügylet rendezésének módja, bár széles körben elterjedt gyakorlat, mindkét fél számára a legnagyobb kockázatot hordozza. A kereskedelmi ügylet eladója – az átutalás kedvezményezettje – utólagos kiegyenlítés esetén semmiféle, a bankrendszeren belüli biztosítékkal nem rendelkezik az átutalás szerződés szerinti összegének megérkezésére. A másik oldalról nézve, az átutalás kezdeményezőjének döntési kompetenciájába tartozik, hogy kezdeményez-e átutalást, milyen összegben és milyen számlára. Az ő kockázata előre fizetés esetén az áru megérkezése, és ő viseli a téves – hibásan megadott számlaszám miatt az ügyletben nem érintett harmadik személy számlájára érkező – utalás kockázatát is.
2. § Inkasszó Magyar nevén „azonnali beszedési megbízás”. A tranzakciót a jogosult kezdeményezi a számlavezető pénzintézetnél (bank) a számlatulajdonos által részére kiadott felhatalmazás alapján. A számlavezető bank a befogadott inkasszó felhívás alapján az abban szereplő összeget, de legfeljebb a számlán lévő felhasználható teljes szabad pénzösszeget leemeli az általa vezetett számláról és ezt az összeget átutalja a jogosult által megjelölt számlára. Amennyiben a számlán lévő összeg kevesebb, mint az inkasszálni kívánt összeg – a bank által a számlatulajdonos részére nyújtott automatikus kölcsönnyújtás lehetőségét nem tekintve – a bank csak a számlaegyenleg összegét emeli le az inkasszó keretében, a fennmaradó összeg, mint ún. „sorban álló követelés” lesz nyilvántartva. Amennyiben a részben teljesült inkasszót követően jóváírás érkezik a sorban állással érintett számlára, a jóváírt összegből a bank először automatikusan a sorban álló követelést elégíti ki, annak teljes kielégítését megelőzően a számlatulajdonos nem tud rendelkezni a számlán jóváírt összeggel. Az inkasszó a kereskedelmi ügylet eladója számára azért jelent nagyobb biztonságot, mint az átutalásos teljesítés, mivel az inkasszó benyújtását ő kezdeményezi, és ha azonnal nem is lehet a teljes összeget leemelni, a fennmaradó összeg befolyása valószínűsíthető, mivel sorban álló tételként a számlára később befolyó összegekből is kielégítésre kerül. Az a kockázat az inkasszóval természetesen nem küszöbölhető ki, ha a számlán nincs felhasználható pénzösszeg, illetőleg nem érkezik a számlára jóváírás.
3. § Akkreditív Magyar nevén „okmányos hitelezés”, de a rövidebb és nemzetközileg elterjedt használata miatt az akkreditív elnevezést használjuk. Az adásvételi szerződés eladója számára a legbiztonságosabb típus, ahol nem a vevő, hanem a vevő számlavezető bankja vállal kötelezettséget a fizetésre, amennyiben határidőben hiánytalanul és hibátlanul benyújtják részére az akkreditívben feltüntetett iratokat. A vevő és bankja közti elszámolás a kereskedelmi ügylettől független, az eladót nem érinti. Az akkreditív ügylet folyamata: 1. Az eladó és a vevő megkötik az adásvételi szerződést, amelyben teljesítésként akkreditívet határoznak meg, meghatározva az akkreditív teljesítéséhez szükséges okiratokat és azok tartalmát, valamint az okiratok benyújtásának végső határidejét, amíg a bank az akkreditív teljesítését az okiratok teljes és hibátlan benyújtása esetén vállalja. 2. A vevő a saját bankjától akkreditív nyitását kéri az adásvételi szerződésben foglalt feltételekkel. 3. A vevő bankja értesíti az eladót – ha ismert, az eladó bankját – a nála az eladó javára nyitott akkreditív feltételeiről. a. Az eladó, amennyiben azt állapítja meg, hogy a bank által adott akkreditív eltér az adásvételi szerződésben foglalt akkreditív feltételektől, felkéri a vevőt az akkreditív módosítására az adásvételi szerződésnek megfelelően. b. A vevő kéri saját bankját az akkreditív módosítására. c. A vevő bankja tájékoztatja az eladót az akkreditív módosított feltételeiről. 4. Az eladó a szükséges okiratokat az akkreditív határidején belül benyújtja. Amennyiben az akkreditívben ismert volt a vevő bankja előtt az eladó bankja, az eladó az okiratokat saját bankjánál is benyújthatja, amely az iratokat továbbítja a vevő bankjának. Ez esetben az okiratoknak az eladó bankjába való benyújtása releváns az akkreditív határideje szempontjából. 5. A vevő bankja a benyújtott iratokat megvizsgálja, hogy formai és tartalmi szempontból megfelelnek-e az akkreditívben foglaltaknak. a. Amennyiben hiányosságot, hibát észlel a vevő bankja a benyújtott okiratokban, kifogásai pontos listájával értesíti az eladót a kifizetés megtagadásáról. A hiányzó okiratok az akkreditív határidejében még pótolhatóak. A benyújtott iratokat jellemzően nem ekkor, hanem az akkreditív határidejének lejártát követően küldi vissza, ha a hiányokat addig nem pótolta az eladó.
6. A vevő bankja teljesíti az akkreditívben foglalt fizetési kötelezettséget az eladó részére. (Amennyiben a benyújtott iratok megfelelnek az akkreditívben foglaltaknak.) Mivel akkreditív estében a bankot terheli a fizetési kötelezettség, az akkreditív megnyitását részletes hitelbírálat, adósminősítés előzi meg, ami alapján a bank biztosítva látja, hogy az akkreditívben kifizetett összeget ügyfele, az adásvétel vevője, részére megfizeti. A bank azon felül, hogy monitorozza ügyfele pénzügyi stabilitását, azzal tudja biztosítani ügyfelével szemben fennálló követelése megtérülését, ha az akkreditív következtében hozzá benyújtott – nála lévő – iratok ügyfele, a vevő számára az áru felhasználásához nélkülözhetetlenek (pl. DAT fuvarparitás esetében a raktár a tulajdonjogot igazoló okirat alapján adja ki a raktárból az árut), hiszen az iratokat a bank akkor adja ki ügyfelének, ha rendezte az akkreditívet. Speciális akkreditív típusok: • Red close akkreditív: A bank az akkreditívben meghatározott okiratok meghatározott részének benyújtása esetén részlegesen kifizetést teljesít. • Back to back akkreditív: továbbértékesítési ügyletnél alkalmazott megoldás, mindkét adásvételi szerződés akkreditívvel kerül teljesítésre. A végvevő bankja által nyitott akkreditívből nyitja meg a közvetítő bankja az eredeti eladó felé a másik akkreditívet, a két akkreditív által megkövetelt okiratok egymást kiegészítik. Az eredeti eladó csak akkor jut ellenértékéhez, ha a végvevő bankja az akkreditívet teljesíti.
4.§ Faktoring A faktoring, mint önálló, nevesített szerződéstípus a magyar jogrendszerben korábban nem létezett, azt először a – hatályba nem lépett – 2009. évi polgári törvénykönyv határozta meg. A rendszerváltozás után a bírói gyakorlat a faktoringot mint atipikus szerződést definiálta, amely a visszterhes engedményezés, adásvétel és hitelszerződés elemeit foglalja magában. A faktorálást a jogalkotó a faktoring fogalmának meghatározását mellőzve hitelintézeti tevékenységnek minősítette. A Magyar Faktoring Szövetség adatai szerint a hazai faktoring forgalom 2012-ben 862 milliárd forint volt, aminek zömét az ipari és a kereskedelmi szektor adta. A faktoringot a 2014. március 15-től hatályos új Polgári törvénykönyv szabályozza.
A faktoring ügylet két szereplője a faktor és az adós. Az adós a faktorra engedményezi az őt megillető – jellemzően valamilyen kereskedelmi ügyletből származó – követelést, a faktor pedig ennek ellentételezéseként meghatározott ellenérték megfizetésére köteles. A követelés faktorálásának tényét a hitelbiztosítéki nyilvántartásba bejegyezni, a követelés a bejegyzéssel száll át a faktorra, aki ezzel a faktorált követelés tekintetében a faktorálási szerződés szerinti adós, a faktorált követelésben jogosult helyébe lép. Amennyiben a faktorált követelés kötelezettje határidőben nem teljesít a faktornak, akkor a faktornak a faktoring szerződés adósával szemben a részére kifizetett összeg és annak kamataira vonatkozó igénye lép fel (ún. visszkereseti jog). A jogalkotó azokat az ügylettípusokat, ahol a faktort nem illeti meg visszkereseti jog, nem tekinti faktoring szerződésnek. Ezek alapján a faktoring a kereskedelmi ügyleti láncban az alábbiak szerint jelenik meg: 1. Eladó és vevő áru adásvételi szerződést (alapügylet) kötnek azzal, hogy a vevő a vételárat időben később fizeti meg. Az alapügylet nem minden esetben, de tipikusan adásvétel. 2. A kereskedelmi ügylet eladója a faktorral faktorálási szerződést köt, melyben mint adós átruházza a vevőjével szemben fennálló, még nem lejárt követelését a faktorra ellenértékért cserébe. A faktor által fizetett ellenérték kiszámításánál figyelembe veszi az átruházott követelést átruházáskori, diszkontálással meghatározott értékét, valamint ezt csökkenti a faktorálás díjával. 3. A faktor bevezeti a faktorálás tényét a hitelbiztosítéki nyilvántartásba. 4. Az alapügylet szerinti díj esedékessé válásakor a faktor behajtja a rá faktorált követelést az alapügylet vevőjétől. a. Amennyiben az alapügylet kötelezettje nem fizet a faktornak, a faktor visszaengedményezi a követelést az adósra és behajtja a részére kifizetett faktorálási díjat és annak kamatait. b. Az eredeti jogosult fellép kötelezettjével szemben az eredeti követelés behajtása érdekében.
5.§ Garancia A korábbi gyakorlatban „bankgarancia” névvel határozta meg a jogalkotó, azonban a 2013. évi új Polgári törvénykönyv a
garanciaszerződés kifejezést használja, figyelemmel arra, hogy garanciát nem kizárólag bank adhat. A garanciaszerződés (garancia) olyan fizetési ígéret, amelyben a garanciát vállaló (garantőr) az alapügylet adósának tartozását biztosítja, azonban az alapügylet alapján az adóst megillető kifogásokat nem érvényesítheti. A garancia érvényessége független az alapügylet érvényességétől. A garancia révén az alapügylet jogosultjának felhívása alapján a garantőr teljesíti az alapügylet jogosultjának a garanciában vállalt fizetést. A garancia csak írásban érvényes. A garancia lehívási jog különálló átruházása a garantőr írásbeli engedélye nélkül nem érvényes, azonban az alapügylet jogosultjának jogutódlásával a garancia lehívásának joga is átszáll. Az új Polgári törvénykönyv külön nem rendelkezik a garanciavállalás ellenértékhez kötöttségéről, azonban a piaci gyakorlatban egyöntetű a garanciavállalás külön díjhoz kötöttsége. Az új Polgári törvénykönyv rendezi a garantőr megtérítési igényét a garanciaszerződés olyan rendelkezéssel való kiegészítése által, amely révén a garantőr jogosult lesz követelni ügyfelétől a kifizetett garancia összegét.
XI. FEJEZET VÁM A vám az árukereskedelemmel összefüggő állami intézkedés. Az állam közhatalmi rendelkezéssel vámot vet ki az állam által szuverenitása keretében meghatározott vámhatárt átlépő árura, a vámárura. Napjainkban a vámhatár az államhatárral jellemzően (kivétel a vámraktár, vámszabad terület ld. ott) megegyezik. Az áru vámhatár átlépése vámeljárást keletkeztet, amit az állam vámhatósága folytat le. A nemzetközi kereskedelem fejlődése és a multilaterális egyezmények és szervezetek – ezek közül a legjelentősebb a World Trade Organization (WTO) – tevékenysége hatására egyre szélesebb a vámmentes kereskedelem területe.
1. § A vám jelentősége az EU-ban Az Unió egyik vívmányaként a tagállamok között nincs vámhatár, a tagállamok közti kereskedelemben nincsenek vámok és azzal egy tekintet alá eső korlátozások, kizárólag az ún. uniós vámhatár létezik, ami az Unió külső államhatáraival egyezik meg. Az Unió tagállamai szuverenitásuk egy szegmensét, a vámjoghatóságot az Unióra ruházták át, így csak az Uniónak van vámbevétele, a tagállamok vámbevétellel nem rendelkeznek, az Unió juttat támogatást – az adott tagállamban lévő uniós vámhatár hossza arányában – részükre a vámszervezet működtetéséért, amely az uniós vámbevételt beszedi, és védi az uniós vámhatárt. Mivel a vám uniós ügy, a vámszabályok is közvetlen hatályú és közvetlen alkalmazású uniós jogszabályokban jelennek meg, az egyes tagállamok az általuk működtetett vámhatóság működése érdekében egészítik ki az uniós szabályokat nemzeti részletszabályokkal. Uniós vámhatárnak számít a tagállamok nem tagállamokkal határos szárazföldi határa, a tagállamok tengerpartja és nemzetközi repülőterei. Mivel a tagállamok külkereskedelmi forgalmuk döntő hányadát az Unió más tagállamaival valósítják meg, a vámok szerepe és jelentősége csökkenő tendenciát mutat. Az uniós vámjog a Vámkódex (2913/92/EGK tanácsi rendelet), ennek végrehajtási rendelete (2454/93/EGK bizottsági rendelt), a vámmenteségi rendelet (1186/2009/EGK tanácsi rendelet), a Vámtarifa (2658/87/EGK tanácsi rendelet). Ennek az uniós vámjognak a végrehajtását szabályozza hazánkban a 2003. évi CXXVI. törvény.
2.§ Vámeljárások A Vámkódex felsorolja azokat az eljárásokat, amelyeknek a vámárut alá lehet vetni. Az eljárások generális szabályait az uniós jog határozza meg, a tagállamok a részletszabályokat határozzák meg ennek keretein belül, hogy ezzel segítsék a tagállami vámhivatalok munkáját.
Szabad forgalomba helyezés Az eljárás eredményeként, miután lerótták az áru behozatali vámterhét, az áru a belföldi (uniós) piacon előállított, hazai árukkal egy tekintet alá esik, az árut a belső piacon az ott előállított termékekkel szabad versenyben mindenféle megkülönbözetés nélkül lehet értékesíteni. Az áru vámjogi tekintetben belföldinek számít. A behozatali vámteher alapja – amennyiben a számítási alap a vámáru értéke – a vámárunak a vámhatárig számított értéke, amelybe a vámáru szerződéses ára mellett beleszámít valamennyi a vámhatárig felmerült költség (jutalék, raktározás, rakodás, biztosítás), így a fuvardíjnak a vámhatárig számított része is.
Beléptetés Az az eljárás, amely ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy a vámáru vámhatáron belép a vámterületre. Az eljárás minden esetben egy másik eljárással (árutovábbítás, ideiglenes behozatal, szabad forgalomba helyezés) együtt kerül lefolytatásra.
Kiléptetés Az az eljárás, amely ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy a vámáru a vámterületről kilép. A kilépés végleges, vagy ideiglenes lehet.
Árutovábbítás Az eljárás révén a vámterületre beléptetett vámárut a vámterületen úgy szállítják keresztül, hogy az nem keveredhet a belföldi, szabad forgalomban lévő árukkal. Az árutovábbításra jellemzően vámhatárvámhatár, vagy vámhatár-vámraktár viszonylatban kerül sor.
Aktív feldolgozás Az eljárás keretében a vámterületre behozott árun átalakítást, feldolgozást végeznek és a feldolgozás eredményeként létrejött készterméket kiléptetik a vámterületről, vagy szabad forgalomba helyezik. Jellemzően alapanyag érkezik, amelyet a vámterületen belüli
vámraktárban lévő üzem feldolgoz, és az így létrejött készterméket kiszállítják és kiléptetik a vámterületről. Az eljárásnak jellemzően akkor van gazdasági racionalitása, ha a feldolgozási költség a vámterületen alacsonyabb mint a célországban. Amennyiben a készterméket a vámterületen kívánják szabad forgalomba helyezni, csak a késztermék vámterhét kell megfizetni.
Vámfelügyelet melletti feldolgozás Az eljárás keretében a vámterületre behozott árun átalakítást, feldolgozást végeznek és a feldolgozás eredményeként létrejött készterméket szabad forgalomba helyezik. A szabad forgalomba helyezés külön eljárás keretében történik, csak a késztermék vámterhét kell megfizetni.
Passzív feldolgozás Az aktív feldolgozási vámeljárás ellentéte. Az eljárás keretében a vámárut kiviszik a vámterületről, ott feldolgozzák és a feldolgozott terméket visszahozzák a vámterületre. Az eljárásnak jellemzően akkor van gazdasági racionalitása, ha a feldolgozási költség a célországban alacsonyabb, mint a vámterületen.
Ideiglenes behozatal Az eljárás keretében a vámáru ideiglenes jelleggel lép be a vámterületre és a szokásos amortizációt kivéve változtatás nélkül hagyja el utóbb a vámterületet. Az ideiglenes behozatal célja jellemzően termékkiállítás, illetőleg az áruval végrehajtott szerelés elvégzése.
3. § Vámraktár és vámszabad terület Bár földrajzilag a vámterületen belül helyezkedik el, vámjogi szempontból nem része a vámterületnek a vámszabad terület és a vámraktár területe. Ezért területére csak beléptetés vámeljárás lefolytatása után lehet belépni, illetve területéről csak kiléptetés vámeljárás lefolyatatása után lehet távozni, ide értve a munkavállalókat is. A vámszabad területek az 1990-es évekig sokkal elterjedtebbek voltak, nagy kiterjedésű területükön számos termelőüzem működött, amelyek jellemzően a vámszabad terület állama alacsonyabb humán költségeivel csábították a beruházókat. Mivel a vámraktár és a vámszabad terület szabályai lényegében megegyeznek, az alábbiakban a
vámraktár szabályait tekintjük át, a vámszabad területre csak eltérés esetében utalunk. Vámraktár vagy az üzemeltető áruinak raktározására és ott végzett feldolgozásra szolgáló magánvámraktár, vagy nyilvános, bárki számára raktározás céljából nyitva álló közvámraktár. A közvámraktár üzemeltetője bárki számára biztosít a vámraktárban raktározási szolgáltatást, a magánvámraktár üzemeltetője a vámraktárban saját áruit tárolja, illetőleg dolgozza fel (aktív feldolgozás vagy vámfelügyelet melletti feldolgozás keretében). A közvámraktár üzemeltetője tevékenységét jellemzően szállítmányozási, logisztikai tevékenysége mellett végzi. A vámraktárba az áru árutovábbítás vámeljárás keretében kerül. A vámraktárat – mind a köz-, mind a magánvámraktárat – vámhatósági engedéllyel rendelkező személy üzemelteti, a vámraktárat a vámhatósági engedély – a végrehajtó hatalom aktusa – hozza létre. A vámszabad terület létrehozása tekintetében világviszonylatban két megoldás létezik: vagy a végrehajtó hatalom hozza létre hatósági határozattal, vagy a törvényhozó hatalom külön jogalkotási aktussal. A létrehozott vámszabad területet a vámhatóság ellenőrzi, a terület üzemeltetésébe speciális feltételek mellett vonja be a terület ellátását biztosító közműszolgáltatókat.
Felhasznált irodalom jogszabályok 2013. évi V. törvény 2003. évi CXXVI. törvény 2000. évi CXVII. törvény 1996. évi XLVIII. törvény 1994. évi LXXI. törvény 1987. évi 20. törvényerejű rendelet 1986. évi 2. törvényerejű rendelet 1978. évi 16. törvényerejű rendelet 1979.évi 13. törvényerejű rendelet 1971. évi 3. törvényerejű rendelet 1965. évi 1. törvényerejű rendelet 1965. évi 2. törvényerejű rendelet 1964. évi 19. törvényerejű rendelet 1959. évi IV. törvény 1949. évi XIII. törvény 1936. évi XXVII. törvénycikk 1931. évi VI. törvénycikk 205/2011. (X.7.) Kormányrendelet 151/2000. (IX.1.) Kormányrendelet 1186/2009/EGK rendelet 598/2008/EK rendelet 864/2007/EK rendelet 2790/1999/EK rendelet 2454/93/EGK rendelet 2913/92/EGK rendelet 2658/87/EGK rendelet 86/653/EGK irányelv
internetes honlapok www.miga.org www.iccwbo.org www.franchise.hu
