2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
1/31
„Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban” konferencia jegyzőkönyve Budapest, 2001. október 24. Tartalom Medgyessy Péter megnyitója
1
Előadások Ormos Mária: Néhány szó Nagy Imre szellemi világáról Ripp Zoltán: Az 1956-os hagyományok és a baloldal Feitl István: A nemzeti kérdés és 1956
4 9 15
Hozzászólások Vitányi Iván Horn Miklós Donáth László Hiller István
20 22 25 29
Kovács László zárszava
29
Mandur László elnök: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Sok szeretettel köszöntöm Önöket, a nemzeti megbékélés, baloldali értékek az 1956-os forradalomban című konferencián. Köszöntöm Kosári Domokost; Kovács Lászlót, Medgyessy Pétert, Ormos Máriát, Ripp Zoltánt, Feitl Istvánt. Medgyessy Péter megnyitója Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim! A történészek úgy tartják, néhány emberöltőnek el kell telnie ahhoz, hogy világosan kirajzolódjon egy kor meghatározó képe, a meghatározó események és a tanulságok. 1956 óta fél évszázad sem telt el. Mi, akik így vagy úgy átéltük 1956-ot, azóta is agyunkban, idegrendszerünkben, szívünkben őrizzük és hordozzuk a napok felkavaró emlékeit. Szerencsére sokan vagyunk még olyanok, akik ezt megéltük. De mindannyiunknak tudnunk kell, ma már többen vannak azok, akiknek ez csak történelem, akik csak a szülőktől, a nagyszülőktől tudják, hogy mi is volt, és hogy látták ők ezt. Mi azonban, akik serdülő gyermekként éltük meg a forradalmat, magunkban, ilyenkor, minden év október harmadik hetében ezeket az emlékeket is előhívjuk, sőt, megkockáztatom, elsősorban ezeket az emlékeket hívjuk elő. Én magam, az általános iskola 8. osztályába jártam 1956-ban. Az én emlékeim nagyon vegyesek. Remélem, nem haragszanak meg, ha családomat és saját emlékeimet veszem elő. Két kép van előttem. Az egyik október 23-án délután a parlament előtt, ahol tényleg kiváló színészek szavalatát hallgathattuk, és tényleg felforrósodott hangulat volt. És aztán egy másik, amikor a 14 éves srác hazamegy, és egy
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
2/31
akkora pofont kap az anyjától, hogy azt hiszi, leesett a feje. Mert az anyám már hallotta akkor, hogy mi minden történik a Rádió környékén, és bizony igencsak aggódott. Nos hát, ezeket és ilyen emlékeket szembesítünk mi a változó korok változó politikusai által hirdetett, természetesen szintén gyakran változó tanulságokkal. Így próbáljuk magunkban, a magunk számára újra és újra rendbe tenni, mi is történt, és miért. Nemzetünk történelme folyamán sajnálatos módon ritkán jött el a felemelő pillanat, amikor a nemzet egységbe tömörült. Kevésbé nehéz sorsú nemzetek esetében ez gyakoribb. A 19. században nálunk csupán egyszer volt oszthatatlan a nemzet, az 1848/1849-es forradalom idején. Méltán vagyunk büszkék erre az időszakra. Ezért is válhatott az egész nemzet ünnepévé 1848. március 15-e. A magyarság számára rendkívül sok megpróbáltatást hozó 20. század két ilyen pillanatot tartalmaz. 1945-ben a háború után egy lerombolt országot kellett újjáépíteni, és a demokráciát megteremteni. A nemzet egységes akarata nélkül mindez nem indulhatott volna el. A másik ilyen történelmi fordulópont 1956. október 23-a, és az azt követő napok eseményei. 1848-ban, úgy, mint ahogyan 1956-ban is, a külső elnyomás és a belső társadalmi állapotok szorításából tört ki nemzetünk egy óriási erejű népmozgalom keretében. A népmozgalom minden esetben politikai vezetőt keres magának. Így történt ez 1848-ban, amikor Kossuth Lajos személyében született meg a nemzeti konszenzus. 1956-ban pedig a nemzet bizalma egyértelműen Nagy Imrére esett. Ő szimbolizálta akkor a nemzeti egységet, és számomra egyértelműen ő az 1956-os forradalom jelképe. Úgy érzem, hogy Nagy Imre történelmi nagysága és szerepe ma nincs méltó módon hangsúlyozva. Az utóbbi napokban ez a hitem sajnos tovább erősödött. Bizonyos politikai erők láthatóan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy Nagy Imre mindig is baloldali politikus volt, és a baloldal eszméit soha nem tagadta meg. Baloldaliként képes volt olyan nemzeti politikát folytatni, amely csak a legnagyobb történelmi személyiségeknek adatott meg: Kossuth, Széchenyi, Batthyány, Deák tevékenységéhez mérhető. Nagy Imre a konfliktusok helyett a megbékélés, a nemzeti egység miniszterelnöke volt. S ahol jó a szándék, ott jók a társak is. Kormányának tagja lett a szociáldemokrata Kéthly Anna és a kisgazda Tildy Zoltán. Az összefogás érdekében mindannyian félre tudták tenni jogos sérelmeiket. Ám Nagy Imre kegyetlenül nehéz örökséget kapott. S ezt mindannyian tudjuk. Elődei becsapták a társadalmat, nem azt adták, amit ígértek. Rá kellett jönni: ami Magyarországon magyar szocializmusnak indult, valójában nem más, mint a szovjet diktatúra ránk szabott változata. Erre a mai konferenciára készülve gondolkoztam azon, hogy hol lehet igazán irodalmat lelni erről. Nagyon sok az irodalom, de számomra a leghitelesebb Bibó István. Bibó István művei között tallózva találtam néhány olyan idézetet, amit talán érdemes elmondani itt mindannyiunknak, mert nagyon érdekes és fontos tanulságokat tartalmaz, és azért, mert Bibó mindenféleképpen hiteles. Azt gondolom, hogy talán minden oldal számára hiteles, legalábbis az kellene legyen. Azt írja egyik tanulmányában, hogy „… A szocializmus klasszikusai által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és társadalomi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségéhez továbbra sem fér kétség.” – írja 1956-ban. „Kétségessé az a rendszer vált, amelyet nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek, az erőszak kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán, a minden erkölcsi gátlás alól felszabadított taktikai szempontok egyeduralma.” Tessék ezen azért elgondolkodni. Nagy Imre számára bebizonyosodott, hogy ha az eszmék embertelenek, legyenek azok bármilyen hangzatosak is, hirdessék azt bármily erőszakosan, bármennyien, mégis az emberséget kell választani. Tudta, hogy a becsület és tisztesség, a nemzet és a demokrácia, a szabadság és a függetlenség előbbrevaló a hatalom feltétel nélküli akarásánál. Tudjuk, a történelemben bármilyen kiemelkedő is egy személy szerepe, magát a történelmet a nemzetek mégis maguk formálják. Vannak olyan pillanatok – ritkák ugyan –, amikor a nemzetek nemcsak saját történelmüket írják, hanem egész kontinensekét. 1956 még ennél is
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
3/31
ritkább történelmi pillanat. Azokban a napokban nálunk íródott az egész világtörténelem. Mert nem egyszerűen annyi történt, hogy a magyar nép felkelt elnyomói ellen. Hanem ez volt az a pillanat, amikor a rendíthetetlennek tartott Szovjetunió először megingott. Amikor az egész világ előtt lelepleződött az a hazugság, hogy a szovjet birodalom a szocializmust építi. A néphatalom álcája mögül a legkegyetlenebb rémuralom rút képe tárult a világ szeme elé. 1956-ban rövid időre megdőlt a szovjet típusú diktatúra, amit addig a népi demokrácia álnévvel illettek. Az emberek annak beteljesülését akarták látni, ami 1945-ben elkezdődött. Azt is mondhatom, hogy 1956 baloldali forradalom volt. Hadd idézzem megint Bibót: „Mindazok az erők, melyeknek fegyver volt a kezében, az ifjúság, a munkásság és a forradalom oldalára állt katonaság, szocialisták voltak. Ha mégannyira válságban volt is egész világképük.” Másutt azt mondja: „1956. november 3-án Nagy Imre vezetésével megalakult a nemzeti egységkormány, melyet az országban komoly bizalom fogadott, s ma is az az általános vélemény, hogy ez a kormány képes lett volna a forradalom céljait megvalósítani, a szocialista vívmányokat megőrizni és az országot a konszolidáció útjára vezetni. E kormányt azonban félretette az 1956. november 4-i szovjet közbelépés, melynek következtében az előzőleg megalakult pártok működése is megbénult. Ebben a következő tragikus fázisban következett el a munkástanácsok történelmi pillanata, melynek során megmutatták a magyar munkásság erejét és egységét, s egyben a forradalom vívmányai mellett való kiállásukkal ország-világ előtt bebizonyították, mennyire komolytalan az az állítás, hogy itt földbirtokosok, kapitalisták és főpapok irányította ellenforradalomról lett volna szó.” Nagy Imrének akkor, abban az időben tette fel élete kérdését a sors: mit választasz: a demokráciát, s ha nyersz, ezzel minden elbukik, amit elődeid szocializmusnak neveztek. Vagy elődeid úgymond szocializmusát, s ezáltal a nép akaratával szembeszállva szétzúzod az éppen csak csírázó demokráciát. Nekünk a sorsunk – reméljük – nem függ attól, hogyan válaszolunk a kérdésre, diktatúra vagy demokrácia. A sorsunk nem, de a becsületünk igen. Mi sem tudunk másként válaszolni erre a kérdésre. Azt írja Bibó: „Az utolsó 150 év, de különösen az utolsó 50 év politikai fejlődésének legfontosabb vonása a haladottabb világnak az a lassan tért foglaló, szomorú bukásokkal és visszaesésekkel tarkított, de két világháború tüzében megedzett felismerése – és itt jön az erkölcsi tanítás –, hogy a demokrácia és közvélemény uralmának korában az elvi és erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpolitika is.” Aztán később azt mondja: „lehetséges békés egymás mellett élés a legkülönbözőbb politikai, társadalmi és gazdasági rendszerek között, de nem lehetséges olyan partnerek között, akik nem hisznek bizonyos közös erkölcsi alapelvekben.” Kedves Barátaim! Október 23-a ünnep. Ünnep nekünk, szocialistáknak, de ünnep a liberálisoknak, a konzervatívoknak, a hívőknek, az ateistáknak, a fiataloknak, időseknek, a nőknek és férfiaknak. A nemzeti emléknapoknak nemzeti hagyománnyá kell válniuk. Egységesen megítélt, a nemzet által egységes képben látott és elképzelt hagyománnyá. 1956nak is ilyen nemzeti hagyománnyá kell válnia. Ez a meggyőződésem. Ennek létrehozása nem lehet politika dolga. A politika, a kormányok, a pártok feladata a nemzeti hagyományok ápolása és erősítése. De a nemzet emlékezetében idő szükségelgetik ahhoz, hogy egy történelmi esemény hagyománnyá váljék. Ez a folyamat 1956 esetében már megindult. De a politika rendre megzavarja. Az emlékezést nem lehet politikai célokra felhasználni. Úgy gondolom, talán ez is a tanulsága a tegnapi napnak. Úgy gondolom, hogy a társadalom és a történettudomány képviselői sokat tehetnek azért, hogy a nemzeti hagyomány a valós történések tükrében jöjjön létre. Azzal segíthetik a politikusok 1956 méltó megünneplését, ha egyetlen politikai erő, egyetlen kormány sem sajátítja ki ezt az ünnepet, amely nem a pártoké, nem a politikusoké, hanem a nemzeté. Az általam vezetett kormány támogatni fogja azokat a kutatóhelyeket, kutatókat, akik mindannyiunk érdekében fel kívánják tárni az 1956-os forradalom még kevésbé ismert történéseit, összefüggéseit. Például 1956 hatását a határon túl élő magyarság sorsára. Hiszem,
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
4/31
hogy 1956 az erdélyi magyarokra, a kárpátaljai magyarokra, a vajdasági magyarokra, a felvidéki magyarokra igencsak erős és mély hatást gyakorolt. Azt gondolom, hogy a kutatásoknak erre is érdemes kiterjedniük, és talán arra is érdemes kiterjedniük, hogy annak a 250 000 embernek, aki akkor és abban az időben eltávozott az országból, mi lett a sorsa, ők hogyan befolyásolták a világot. Azt szeretném, ha hagyományt teremtenénk abból, hogy 1956 minden magyar ember közös ünnepe legyen. Ezért kezdeményezni fogom, hogy nevezzünk el állami elismerést Nagy Imréről, méghozzá olyat, amelyet azon személyek kapnának, akik a nemzeti egységért, a nemzeti összefogásért tettek. Váljék olyan nemzeti megemlékezéssé 1956, amelyen az ünnephez méltó nemzeti egység szellemében vesz részt és nyilvánul meg minden parlamenti párt. Ezért azt gondolom, hogy így együtt is kívánnunk kell, és kívánjuk, hogy tényleg valósuljanak meg 1956 forradalmának céljai. Hogy együtt legyen a nemzeti akarat. Hogy egyet akarjon az állam és a társadalom. Hadd fejezzem be mondanivalómat egy olyan idézettel, amely nem Bibótól származik, hanem Camus-től, Albert Camus-től, aki 1957-ben A magyarok vére című munkájában a következőket írta: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben.” Írta ezt 1957-ben. „Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk, a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.” Szép mondatok, néha kicsit aktuálisak is, Magyarországra is. Mi ezt a szabadságot megérdemeltük, a mienk, de azért ezt őrizni kell.
Előadások Ormos Mária Néhány szó Nagy Imre szellemi világáról Nagy Imre arcképének elméleti meghatározóit nem könnyű kibogozni. A válasz függ attól, hogy mely életkorát, sőt élete vége felé már azt kell mondanom, hogy mely hetét vagy napját vesszük vizsgálat alá. Függ azonban attól is, hogy mit kell értenünk az ő idején, kommunistán, illetve szocialistán. Annyi minden esetre bizonyos, hogy Nagy Imre már 1949ben sem volt besorozható az éppen aktuális, Sztálin által meghatározott szocializmus, illetve kommunizmus fogalmi körébe. A Rákosiék által szovjet mintára erőltetett szövetkezeti programmal szemben támasztott kifogásai legalábbis erre vallottak. Az ötvenes évek elejétől kezdve pedig gondolati pályája folyamatosan és eléggé egyenesen távolodott a korabeli kötelező ideológiától. Ebben a Nagy Imrével foglalkozó kutatók egyet is értenek. A kérdés az, hogy végeredményben merre távolodott, és hogy végül hová érkezett. Nagy Imre mindvégig kitartott amellett, hogy ő semmit sem árult el, és hogy célként mindvégig a szocializmus lebegett a szeme előtt. Nagy valószínűséggel igazat is mondott, és valóban így gondolta. Itt azonban meg kell állnunk, hogy feltegyük a kérdést: milyen kommunizmusról és milyen szocializmusról volt szó? Ezek a fogalmak ugyanis időről-időre változtak, és használójuk sajátos nézetrendszere szerint mély különbségeket mutattak fel. Egyes szövegekből kétségkívül az tűnik ki, hogy a kommunista vagy a szocialista jelző használója azt hiszi, e szavakkal pontos megjelölést adott, ám ez távolról sincs így. Tucatjával voltak emberek, akik Marx követőinek vallották magukat, miközben tanainak jó részét tagadásba vették, revideálták, és új téziseket fogalmaztak meg. A „szocialista”, sőt a „kommunista” kifejezés csakúgy nem fejezi ki a valóságot, mint liberalizmust emlegetni annak tisztázása nélkül, hogy vajon a klasszikus, tizenkilencedik századi, vagy az
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
5/31
ezerkilencszázhúszas évek második felétől megújuló, a második világháború után kifejlődő új liberalizmusról vagy a liberalizmus mai, aktuális formájáról, formáiról van-e szó. Ugyanezt, hasonló joggal el lehet mondani az ó-, az új, a radikális stb. konzervativizmusról is. Az eligazodás e kérdésekben lehetetlen az idő figyelembe vétele nélkül. Marx és Engels forradalmi riadójuk címében kommunistaként határozták meg magukat, a marxi szellemben alakuló munkáspártok közül azonban egy sem használta e szót önmeghatározásként. Valamennyien szociáldemokratának vagy szocialistának vallották magukat, vagy egyszerűen a munkáspárt nevet vették fel. Miután azonban ezekben a pártokban előretört a demokrácia és a reform gondolata az eredetileg eltervezett és várt forradalom rovására, az orosz szociáldemokraták Lenin által vezetett kicsiny frakciója – éppen azért, hogy a reformistáktól elhatárolja magát – a bolsevik után kitűzte a kommunista jelzőt is. Ettől kezdve a kommunista ideológia hosszú évtizedekre azonosult a lenini, majd a sztálini koncepcióval, és ez óhatatlanul kiterjedt a vonzáskörükbe kerülő pártokra, így az illegális, majd a legális magyar pártra is. E kommunista doktrína azonban legalább annyira eltért a Marx által körvonalazott „kommunizmustól”, mint amennyire eltért tőle a reformizmus. Időközben a szociáldemokrata és a szocialista pártokban mind messzebbre ment a revizionista áramlat, amelyet a leninisták, mondhatjuk bátran: a kommunisták elfajzásnak és eszmeipolitikai árulásnak tekintettek. A bolsevik-kommunista ideológia gyakorlati megvalósulása viszont vízválasztóként hatott a szocialisták-szociáldemokraták háza táján. Míg a tizenkilencedik század végén a demokrácia erősítésének és a megerősödött demokrácia keretében a reformista megoldásoknak csak elenyésző számú híve akadt, és őket még többékevésbé izolálták, a következő évszázadban – és nem kevéssé éppen az oroszországi nyomor és terror reakciójaként – a demokratikus reformizmus már erős irányzattá vált. Ráadásul ekkor már nem egyszerűen a parlamentáris út került előtérbe a forradalom rovására, de a szociáldemokraták a kizárólag munkásképviselet mellett magukra vállalták általában a dolgozók – parasztok, helyenként a kispolgárság, az értelmiség stb. – képviseletét. E folyamatot elősegítette, hogy a húszas évek végén, a harmincas évek elején vette kezdetét a fordulat a liberális felfogásban és a politikában, aminek lényeges eleme volt a termelő, a fogyasztó érdekeinek figyelembe vétele, vagy másképpen a szociális kérdés megjelenése a liberális palettán. Ilyen értelemben nyilatkozott többek között 1930-1931-ben a magyar szociáldemokrata párt több vezető embere, név szerint Mónus Illés, Györki Imre, Peyer Károly és mások. A harmincas években hasonló jelenségnek lehetünk a tanúi Belgiumban, Svédországban, Norvégiában, Svájcban stb. A folyamat utolsó felvonása – jóval később – a sokat emlegetett godesbergi kongresszus volt, amelyen a legnagyobb európai szociáldemokrata párt, a német is e politika mellett tette le a garast. Nem sokkal később viszont már magán a kommunista táboron belül jelent meg a hasadás vonala, és kialakult az úgynevezett eurokommunizmus, amely kétségtelen eltéréseket tartalmazott a moszkvai leckéhez képest, méghozzá két irányban: egyrészt a centralizált agypárti uralmi rendszer elméleti fellazítása, másrészt a nemzeti sajátosság elismerése tekintetében. A másik nagy dilemmát az első világháború kirobbanása hozta magával, mert élesen szembe állította a magát internacionalistaként meghatározó szociáldemokráciát a nemzeti kérdéssel. A súlyos dilemmák felmerülésétől az azokra adott biztonságos válaszokig igen csak hosszú volt az út. Az orientáció-keresésre minden esetre a szovjet berendezkedés e téren is kihatott. Riasztó volt már maga a hatalmas területi veszteség, amelyet a birodalom elszenvedett, de talán még inkább az eszközök, amelyekkel a rendszer több nemzetet rákényszeríttet, hogy megmaradjon a szövetség kereteiben. Mindent összevéve: néhány év eltelte után egy szociáldemokratát leginkább arról lehetett felismerni, hogy bár szociális elveket vallott, távlati célként pedig továbbra is a szocializmust jelölte meg, egyúttal meggyőződéses antibolsevik,
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
6/31
vagyis antikommunista volt. A mozgalomból pedig kiváltak, akik továbbra is meg voltak győződve Lenin, majd később Sztálin igazáról. A fiatal Nagy Imre az utóbbiak közé tartozott. A nemzetközi viszonyok elmérgesedése, majd a háború a szocialista-szociáldemokrata pártok táján átmenetileg többnyire háttérbe szorította a gazdasági és a társadalmi reformok aktualitását, ezzel szemben a másik problematikus kérdéskör, a nemzethez való viszonyulás kérdése a dolgok alakulása következtében mind időszerűbbé vált. A megelőző tapasztalatok az első világháborúval kapcsolatban oly kínosak voltak, hogy egy szocialista most csak nagyon nehezen szakadt el háborúellenes állásfoglalásától. Ahhoz, hogy ezt mégis megtegye, végül jobbára a német nemzetiszocializmus közvetlen, és gyakorlati bemutatkozása segítette hozzá. E hatás eredményeként a brit Munkás Pártot Churchill koalíciós partnereként lehetett viszontlátni, és az ellenállásban minden szocialista-szociáldemokrata párt jelen volt valamennyi országban, amelyet a Wehrmacht megszállt. Mutatis mutandis, állt mindez a magyar szociáldemokratákra is. Sajnálatos módon a magyar szociáldemokrata pártban a szovjet vízválasztó 1918–1919-ben még nem működött, ami egyébként nem nagy csoda, mert ilyen gyorsan sehol sem fejtette ki hatását. Minden esetre a tény, hogy a szovjetkérdésben egyelőre nem lehetett tisztán látni, oda vezetett, hogy 1919-ben az áramlatok össze voltak keveredve, és a szociáldemokrata centrumban is akadtak meghatározó személyiségek, akik az ország mentsvárának tekintették az orosz Vörös Hadsereget. Ez illúziónak bizonyult, ám ezen illúzió nélkül a Magyar Tanácsköztársaság nem jöhetett volna létre. Az utcát ugyanis a kommunisták által megmozgatott tömegek távolról sem uralták, maguk a kommunista vezetők börtönben ültek, és az egyesülési tárgyalásokat nem ők kezdeményezték. A szociáldemokraták úgy gondolták, hogy Károlyi Mihály helyett Kun Bélára van szükségük ahhoz, hogy elnyerjék Lenin segítségét. Érdemes azonban ennek az illúziónak vagy tévedésnek a motivációjáról is szólni, a motívum ugyanis nemzeti volt. A szociáldemokrata vezetők meg akarták óvni a lehető legnagyobb, etnikai értelemben nemzetinek tekintett területet, és nekik, nem pedig Rákosi Mátyásnak volt döntő szerepük abban, hogy ezt meg is kísérelték. Böhm Vilmos gyűjtötte maga köré 1919 januárjában azokat a katonatiszteket, akik nekiláttak egy hadsereg lábra állításának, és akik később megszervezték és irányították a magyar Vörös Hadsereget. A bukás után a magyar szociáldemokrata párt szorult helyzetbe került, de mindvégig kitartott a nemzeti platform mellett. A szociáldemokraták kezdettől fogva az etnikai revízió hívei voltak, és álláspontjukat e téren csak akkor függesztették fel, amikor már érzékelni lehetett a német támogatással élvezett revízió súlyos jövőbeli veszélyeit. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a Népszava minden kezdeményezést támogatott, amely az európai egység megteremtésére irányult, ami a nemzeti szempont vállalása mellett a nemzetköziség új formáját is jelentette. Garami Ernő már 1926-bon cikksorozatot jelentetett meg a Népszabadságban az európai gazdasági unió elkerülhetetlen szükségességéről, és néhány év múlva hasonló álláspontot képviselt Mónus Illés is. A lap egyébként jól fogadta a híreshírhedt Lord Rothermere által az etnikai revízióra tett javaslatot is. Mivel a szociáldemokrata párt elvileg is az etnikai revízió mellett tette le a garast – eltérően a kormánytól, amely viszont az úgynevezett optimális revízió pártján állt –, minden oka meg volt rá, hogy ezt a kezdeményezést felkarolja. A magyar szociáldemokrácia tehát egyértelműen nemzeti – etnikai és egyúttal európai platformra helyezkedett. Nem kétséges, hogy mindez jól illeszkedett a korabeli újító szociáldemokrata, és nem kis részben közeledett a modern liberális felfogáshoz. Arról azonban nem rendelkezem információval, hogy vajon Nagy Imre követte-e, vagy egyáltalán módjában állt-e, hogy kövesse az európai és a magyarországi változásokat a szocialista elmélet területén. Valószínűnek látszik, hogy a világban végbemenő változásokkal és a magyarországi szellemi eseményekkel kapcsolatos tájékozódása a kommunista meghatározottságú sajtótermékekre korlátozódott. Ebben az esetben pedig a harmincas években azt olvashatta, hogy mindazok a
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
7/31
polgári demokratikus jellegű törekvések, ide értve a szociáldemokratákat is, amelyek a kapitalizmus reformjára irányultak, valójában a fasizmus összefoglaló címszava alá sorolandók. A korabeli kommunista álláspont szerint mindenki fasiszta volt Roosevelttől Henrik De Manig és a magyar szociáldemokratákig, aki csak a kapitalizmus megreformálásával foglalkozott, mivel e módszerrel – mutattak rá a kommunisták – valójában a megmentésén fáradozott. Az utóbbi megállapításban egyébként igazuk is volt. A szembenállásban, amely a polgári demokrácia és a diktatúra között keletkezett, a szociáldemokraták kétségtelenül az előbbi mellett szavaztak. A továbbiakban a háború végéig a magyar szociáldemokraták nem voltak abban a helyzetben, hogy további elméleti munkát végezzenek, mivel mindent félresöpört az egyre növekvő fenyegetettség és a párt befolyásának feltartóztathatatlan csökkenése. A második világháború utáni részletekre nem térek ki, csak arra utalok, hogy a párt ama szárnya, amely a megújított nemzetközi szociáldemokrata elveket képviselte és ragaszkodott egyúttal a demokratikus alapokhoz, hamarosan vagy emigrált, vagy elnémult. Mindazonáltal Kéthly Anna, Szélig Imre, Peyer Károly és a többiek nézeteit Nagy Imre kétségtelenül ismerte, de nem látom jelét annak, hogy ez bármiben hatást gyakorolt volna rá. Ezzel szemben a magyar szociáldemokráciával kapcsolatos utolsó kép Szakasits Árpád és Marosán György gyászos és egyben tragédiára vezető lépéseihez tapadt. Ez pedig aligha mutatott fel alternatívát. Ugyanakkor minden arra vall, hogy Nagy 1953-ban, midőn miniszterelnök lett, már meglehetősen távol állt az általa közelről megismert szovjet modelltől, és ez egyúttal azt jelenti, hogy a korabeli kommunista koncepciótól is. Rákosi és közötte nem kizárólag hatalmi mérkőzés folyt, hanem egyúttal két koncepció került szembe egymással. Az egyik, a Rákosié határozott és merev volt, amelynek az esetleges változásait is Moszkvából animálták, míg Nagy Imre esetében – úgy tűnik – inkább formálódásról, alakulásról volt szó, ám az alakulás iránya valamelyest kivehető. Míg a hatalmi mérkőzés az egyetlen lehetséges terepen, az MDP fórumain, illetve tágabb értelemben a szovjet hatósugáron belül zajlott, és ez nagyjából meghatározta a használt szókészletet is, addig elméleti téren Nagy Imre e határokat néhány ponton már átlépte. Lehet, hogy pontosabb a fogalmazás, ha azt mondom, hogy tett néhány olyan gyakorlati lépést, amely legalább potenciálisan magában hordozta az elméleti elszakadást. Ezen elsősorban nem a kényszerintézkedések és az állami önkényeskedések, valamint az önkény-központok fellazítását értem, ami taktikaként is felfogható, noha a megrögzült bolsevik szisztémán szintén kívül állt, hanem mindenekelőtt az általa előterjesztett népfrontos terveztet, amely kétségtelenül a tökéletesen záró egypártrendszer kikezdését hordozta magában, akár továbbvitte Nagy Imre e kérdést gondolatban, akár nem. Ha ugyanis a társadalom egyes csoportjai némi mobilitáshoz és mozgástérhez jutnak, ab ovo számolni lehet azzal, hogy mindent megtesznek hatékonyságuk növelése érdekében. Hasonlóak voltak Nagy Imrének a faluval, a mezőgazdasággal és a termelőszövetkezetekkel kapcsolatos lépései, mivel abban az irányban hatottak, hogy megtörjék a munkásosztály kimondott vagy ki-nemmondott abszolút primátusának elvét és meghaladják az egyoldalú osztályszempontot. Nagy Imre az összességről, az országról, vagy egy másik szóhasználattal: a népről kezdett gondolkodni és – bár óvatosan – de beszélni is. Könnyen lehet, hogy mindez csupán gyakorlatias szempontból fogalmazódott meg benne, és azt gondolta, hogy az agyon nyomorgatott népnek egy kis nyugalmat kell biztosítani ahhoz, hogy a „szocializmushoz vezető úton” tovább lehessen lépni. Mégis, ez a gondolat, az összesség vagy a nép kíméletének gondolata Sztálintól igencsak messze állt, és amikor Hruscsov majd felsorolja Sztálin „összes bűneit”, még az ő mondandójában sem érdemelnek ki egyetlen passzust sem azok a bűnök, amelyeket Sztálin az összességgel szemben követett el. E lépések, ha nem elemezzük a környezetet, amelyben tétettek, akár még bátortalanoknak is mondhatók. Figyelembe véve azonban a Rákosi-csoport elkeseredett harcát és intrikáit Nagy
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
8/31
Imre szinte minden egyes nyitásra irányuló lépése ellen, valamint azt is, hogy Nagy elég jól tudhatta, a moszkvai vezetők kegyei milyen gyorsan változnak, e viszonylag még bátortalanoknak tűnő intézkedések és az általa meghirdetett programpontok nagyon is méltánylandók. Mi több, már ezek is jeleznek egy irányt: a távolodást a kommunizmustól és a közeledést egy oldottabb felfogás felé. A döntő áttörésre azonban kétségtelenül az 1956-os forradalom menetében került sor, és a váltás drámai gyorsasággal ment végbe. Október 23-án még egy téveteg, visszahúzódásra hajlamos emberrel találkozunk, aki megdöbbenve áll egy olyan tömegjelenség előtt, amelynek lehetőségére valószínűleg soha életében és még álmában sem gondolt. Nem találja a szavakat, és láthatóan fogalma sincs róla, hogy mit is kellene tennie. Első reakciója az, hogy még mielőtt bármilyen érdemleges lépésre sor kerülne, mindenekelőtt rendet, békét és nyugalmat kell teremteni. Jó néhány nap szükséges ahhoz, hogy felfogja, az áhított béke csak akkor érhető el, ha a fellázadt tömeg elemi követeléseinek a kormány eleget tesz. Ezek az intézkedések pedig meglehetős határozottsággal egy olyan állami szerkezet felé mutattak, amelyben minden olyan munkás-, agrár- és polgári párt helyet kap, amely vállalja a dolgozó emberek jobb létének ügyét, és amely védelmére kél a nemzet jogos érdekeinek. Feltételezhető, hogy Nagy Imre nagyobb jelentőséget tulajdonított a szovjet–jugoszláv kiegyezésnek, mint amekkora a valóságban volt, és azt gondolhatta, hogy a jugoszláv minta szerint Magyarország is nagyobb mozgástérhez juthat, de ez önmagában véve még nem magyarázza az általa tett függetlenedési lépéseket. Ezeket aligha tette volna meg, ha bensőleg nem ezekkel ért egyet. Erős a valószínűsége annak, hogy Nagy mindvégig úgy képzelte el a dogok további alakulását, hogy az átkeresztelt párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt megtartja vagy inkább visszaszerzi domináns szerepét, és a jelek szerint volt annyira realista, hogy a Szovjetunióval megegyezésre, alkura, nem pedig szakításra spekuláljon, de nem kétséges, hogy az ő elképzelése már így is messze esett mind bel-, mind külpolitikai szempontból a moszkvai jövőképtől és az elvárástól. Olyan alapelvek voltak ezek, amelyek a „létező szocializmus” egyetlen változatának sem feleltek meg a kommunista rendszerek egyetlen történeti fázisában sem, beleértve ebbe a jugoszláv mintát is. Megjelentek viszont Nagy Imre autentikus politikai szótárában olyan fogalmak, mint például az egész dolgozó nép szolgálata, a nemzeti függetlenség biztosítása, amelyek részben a modern szocialista – szociáldemokrata tanokkal harmonizáltak, részben pedig mintegy az eurokommunizmus törekvéseit vetítették előre. Honnan vett ehhez Nagy Imre mintát vagy impulzust, azt annál is kevésbé tudom megválaszolni, mivel a környezetét addigi kommunisták alkották. Nagy valószínűséggel fel lehet tételezni, hogy közvetlen elméleti indíttatása nem is volt. Aligha állítható, hogy a szocialista-szociáldemokrata nézetrendszerhez tudatosan közeledett volna, eurokommunizmus pedig még nem volt a világon. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a gyakorlatban szerzett tapasztalatok, az októberi napok tanítása alapján olyan megoldásokra jutott, ahonnan a láthatatlan szellemi szálak e két irányban ágaztak ki. Ez viszont azt is jelenti, hogy a környezetét alkotó és őt többé vagy kevésbé befolyásoló kommunisták vagy inkább exkommunisták, akik csaknem valamennyien értelmiségiek voltak, a dolgokon elgondolkodva szintén egyre távolodtak korábbi hitelveiktől és apránként a szociáldemokrata felfogáshoz vagy annak a közelébe jutottak. Ismeretes, hogy akadt közöttük, csakúgy, mint a későbbi fiatal marxista nemzedék körében, aki utóbb továbblépett és a liberális táborban kötött ki. Hozzáteendő ehhez, hogy a szocialista és a liberális táborok közeledése még a huszadik század húszas éveinek a végén elkezdődött, és – legalábbis bizonyos csoportok esetében – európai méretekben ebben az időben is folytatódott. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Nagy Imre által október végén kialakított platformon az együttműködés elképzelhető volt nemcsak a szociáldemokrata és a paraszt-kisgazda, de a liberál-demokratikus erőkkel is, legalábbis azzal a feltétellel, hogy a hatalmi primátust nem kérdőjelezik meg.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
9/31
A Nagy Imre által tett lépéseket nem kizárólag Hruscsov és a szovjet párt vezérkara tekintette súlyos veszedelemnek az általuk értelmezett szocializmus szempontjából, de az egész tábor és a táboron kívül álló kommunista pártok vezetői is. Nekik volt igazuk. Nagy Imre mondhatta ugyan, hogy ő semmit sem árult el, mivel az ő célja továbbra is a szocializmus maradt, ez nem jelentett többet, mint egy palástot, amely mögött bármi meghúzódhatott. Konkrétan pedig az húzódott meg, hogy Nagy Imre felmondott a szovjet modellnek. Az általa képviselt szocializmus már egy másik szocializmusképhez igazodott, aminek pontos mibenlétére azonban – úgy tűnik – hiába keressük a választ. A folyamat ugyanis befejezetlen maradt, Nagy Imre személyes történetének végére pedig a hóhér tette ki a pontot. Ha azt mondtam, hogy 1953–1955-re vonatkozóan Nagy Imre lépéseit és terveit esetleg még taktikának is fel lehet fogni, ezt a kijelentést jó szívvel nem ismételhetem meg 1956. október végére, november elejére vonatkozóan. Nagy Imre néhány nap alatt valóban hatalmas szellemi és ettől elválaszthatatlan politikai lépéseket tett. Tudatosította ezt teljesen, vagy nem, gyakorlatilag mégis átugrott egy árkot, és ez a valóságtól elszakadt, rugalmatlan ideológia világából, amelynek úgynevezett igazságait csak önkénnyel lehetett felszínen tartani, visszavitte őt a valóság világába, ahol az emberek igazi érdekeivel és igényeivel lehet és kell foglalkozni. Ideológusból hirtelen politikus lett, ami pedig az alkatától meglehetősen idegen volt. Elfogadta, hogy az összesség képviselete csak többé-kevésbé demokratizált politikai feltételek között történhet meg, és azt is, hogy megtörténtének feltétele legalább a korlátozott nemzeti szuverenitás visszaszerzése. Ez messze nem volt már puszta taktika, hanem meggyőződés. Még ha figyelembe vesszük is, hogy az ember igyekszik mindent megtenni azért, hogy arcát megmentse, taktika miatt mégsem szokta feláldozni az életét. Lehet, hogy tudta, semmiként sem mentheti meg, de kétségtelen, hogy ezt meg sem próbálta. Ripp Zoltán: Az 1956-os hagyományok és a baloldal Az 1956 őszéről szóló megemlékezések egy levert szabadságharc és egy győztesnek tűnő pillanatában megszakított forradalom hagyományait idézik. Szinte a forradalom leverésének másnapján megkezdődött a történtek értelmezésére, s a vita vélhetően még sokáig folytatódik. A rendszerváltás után kettős folyamatnak lehettünk tanúi. A történettudomány tette a dolgát, s a számos, még megválaszolatlan részkérdés ellenére ma már elég megbízható képet alkothatunk a történtekről. Ezzel szemben a historizáló hajlamú politikusok megemlékezéseikben szabadon válogattak a számukra kedves hagyományok közül, hogy azután aktuális törekvéseikhez igazítva értelmezzék azokat. A Kádár-korszak elhallgatásainak és hivatalos hamisításainak évtizedei alatt nem alakulhatott ki 1956 egységes „népi mítosza”, nem csodálható tehát a politika mítoszteremtő hevülete. A kérdés az: lehetséges-e az 1956-os történelmi hagyományokat olyan módon megemlékezések alapjává tenni, hogy az megfeleljen a tudományos feltáró munka eredményeinek is? Ha lehetséges ma egyáltalán 1956-tal kapcsolatban a nemzeti megbékélés, akkor annak legelső feltétele a történelmi igazsággal való megbékélés. A személyes sorsokból fakadó emlékezet nélkülözhetetlen a hagyományteremtésben, de egyre kevesebben lesznek, akik apáik és nagyapáik harcát kívánják újravívni 1956 ürügyén. Nekik hiteles és átfogó képre volna szükségük a forradalomról, nem pedig arra, hogy egymást váltogassák az ’56-os örökségért folyó ádáz küzdelem képei és a frázisok pufogtatása. 1956-nak nincs egységes hagyománya, legfeljebb egymás mellett élő mítoszai vannak. Amilyen rövid, olyan sokrétű volt a magyar október. Megjelent a szembenállás a barikád azonos oldalán is, amint a legfőbb közös célok megvalósulni látszottak. Ennek ellenére
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
10/31
megvannak a forradalom lényegét kifejező közös tradíciók, amelyeknek nemcsak együttes elviselése lehetséges, hanem a közöttük lévő kapcsolat is kifejthető. Most, amikor az ’56-os hagyományokat megkísérlem röviden – az előadás időtartama szabta szűk keretek között nagyon vázlatosan – számba venni, igyekszem minden jelentős tradícióra kitérni, jelezve egyúttal a baloldal hozzá fűződő viszonyát. 1. A nemzeti szabadságharc hagyománya 1956 októberében szemernyi kétség sem lehetett az iránt, hogy a nemzeti függetlenség kivívása nélkül, egy despotikus nagyhatalom függőségében lehetetlen a demokratikus politikai átalakulás, a szabadságjogok elérése. A felkelés egyik kiváltó oka éppen az volt, hogy a nemzeti érzést éveken át lábbal tiporták. A szovjet hadsereg felvonulása Budapest utcáin nyomban nemzeti szabadságharccá változtatta a felkelést. A harc sikere előfeltétele volt minden más közös cél teljesülésének is. A függetlenségi harc mint legfőbb egyesítő erő elfedte a közös célért küzdők politikai nézeteinek szélsőséges különbségeit is. Sok felkelőnek nem volt jól meghatározott elképzelése a forradalom céljairól a függetlenség megteremtésén kívül. A fegyveres harc logikája szerint hajlamossá váltak leegyszerűsíteni mindent az elnyomók és kiszolgálóik, illetve a hazafiak közötti szembenállásra. Hősies áldozatvállalásuk meg is teremtette az erkölcsi alapot hozzá, amelyet később a kegyetlen megtorlás még meg is erősített. A felkelők nem foglalkozhattak azzal a dilemmával, hogy hazánknak a nagyhatalmi politika erőterében vannak-e valós esélyei a függetlenségre. Nem törődhettek azzal, hogy a kormányfői poszt – egyébiránt alapvetően hibás, mert személyi garanciák nélküli, a szovjet beavatkozással és a kényszerintézkedésekkel azonosuló – elfogadása után Nagy Imre milyen kompromisszumokra kényszerült a mozgástér tágítása és a legrosszabb fejlemények elkerülése érdekében. Az ilyen fajta mérlegelés áldozatvállalásuk értelmét kérdőjelezte volna meg. Az október végére kivívott időleges (később látszólagosnak bizonyult) győzelem még inkább megerősítette hitüket a fegyveres harc erejében és sikerében. A nemzeti szabadságharc ereje olyan nyomatékot adott a függetlenségi törekvésnek, hogy egyértelművé vált: a belpolitikai konszolidáció feltétele hazánk semlegességének deklarálása. A Nagy Imre-kormány semlegességi politikája mögött azonban nem csupán ez a szándék állt. A semlegesség kinyilvánítása nem indítóoka volt a második szovjet inváziónak, hanem az elkerülésére tett kísérlet. Nagy Imre a magyar ügyet a világpolitika szintjére próbálta emelni a semlegességgel, Magyarország nemzetközi státusának átértelmezésével teremtve új helyzetet. Ez az ajánlat azonban az akkori nagyhatalmi erőtérben nem találhatott fogadókészségre. Fontos (bár nem lélekemelő) ’56-os hagyomány ennek a ténynek a tudomásul vétele, amely tényezője lett a Kádár-korszak ún. „reálpolitikája” elfogadásának és a rendszerváltás békés jellegének egyaránt. A semlegesség a nemzeti függetlenség és szuverenitás akkor egyedül lehetséges formájának megteremtését célozta. A megváltozott világpolitikai környezet ennek a hagyománynak a jelentését, követhetőségét is módosítja. 2. A szabadságharc és forradalom szembeállításának hagyománya E hagyomány forrása Mindszenty József nevezetes beszéde 1956. november 3-án, mikor kijelentette: „ne tévesszük szem elől, hogy az országban lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.” Nem titkolta: a szabadságharcot nem csupán a függetlenség kivívására vonatkoztatta, hanem az egész 1945 után kiépült rendszer megtagadására értette. A jobboldal a magyar októbert mindig is inkább szabadságharcnak tekintette – ez utóbbi értelemben –, még ha forradalomnak nevezte is. A rendszerváltás utáni jobboldal jelentős része számára ma is ez ’56 hagyományának fundamentuma. Ha azonban a mindszetysta tradíció az igazi, akkor Nagy Imre koalíciós kormányának hagyománya kitagadható a pozitív
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
11/31
örökségből, vagy legalábbis hallgatni illik róla. Akkor az a pont, ameddig a forradalom eljutott – ismét Mindszentyt idézve – csupán a „bukott rendszer örököseinek” hagyománya. A kilencvenes évek elején a jobboldali kormányzás alatt – Nagy Imre elhallgatásától kísérve – ez a hagyomány erősödött. Az utóbbi öt évben valamelyest formát váltott, de a „polgári forradalom” gyanánt beállított ’56-nak ugyanez az üzenete. Ez a felfogás a maga ’56-os hagyományát nem a forradalmat elindító eszmékből, a forradalom során kifejtett, majd intézményesülni kezdő törekvésekből származtatja, hanem az 1945 előtti „szerves fejlődés” folytathatóságára vezeti vissza, legfeljebb 1947-ig meghosszabbítja e korszak hatályát. Számukra a forradalom nem a győztes szakaszában szakadt félbe, Nagy Imre koalíciós kormánya csak egy tűnő epizódja lehetett volna a fejlődésnek. Kétségkívül létező ’56-os hagyományra épül ez az álláspont. Németh László erre utalva utasította el november 2-án a minden szocialista vívmány tagadására épülő felfogást, s figyelmeztetett a veszélyre: nehogy az új pozíciók felé csörtető, a régi fényük visszaszerzésében reménykedő emberek „a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust” csináljanak. Kéthly Anna erre gondolva figyelmeztetett a forradalom eszmei tartalmát és célját fenyegető veszélyre: „Nemcsak a zavarosban halászó sötét elemek munkájától kell tartanunk, de attól is, hogy a forradalom lendítőkerekére kapaszkodva, ezt a hatalmas erőt azok is saját céljaikra igyekeznek felhasználni, akiknek a Szociáldemokrata Párt részvételével végzett országépítő munka is sok volt.” Bibó István, a Nagy Imre-kormány november 4-én utolsóként megnyilatkozó tagja pedig a szovjet agressziót elítélő nevezetes deklarációjában erről a veszélyről szólva adott hangot annak a meggyőződésének, az ókonzervatív erők jelentkezésén a balközép koalíciós kormány gyorsan felülkerekedett volna. A forradalommal szembeállított szabadságharc hagyományáról, vagy a tartalmilag ezzel azonos „polgári forradalom” koncepciójáról nem nehéz kimutatni, hogy csupán a kádárista ’56-értékelés visszájára fordítása. A hazugságnak azonban az igazság az ellentéte, s nem a hazugság ellentétébe fordítása. 3. Az antikommunista hagyomány A világ a magyarországi felkelésben annak bizonyítékát látta, hogy a kommunista pártok által szovjet mintára felépíteni kívánt rendszer életképtelen, csakis az erőszak tartja fenn. A magyar októbert világszerte úgy tartották számon, mint az első nagyszabású népi felkelést a Nyugaton csak „kommunizmusnak” nevezett rendszer ellen. De sok gondolkodó számára okozott definíciós nehézséget a forradalom jellegének meghatározásakor, hogy miként lehetett a magyar október radikális antikommunista jellege ellenére erősen baloldali tartalmú, s miként játszhattak benne kommunisták is meghatározó szerepet. Különleges jelentősége volt annak a fordulatnak, amelyet a Nagy Imre nevével fémjelzett kommunista irányzat 1956-ban végrehajtott. Nem véletlenül támadták a Moszkvából befolyásolt-irányított pártok oly élesen revizionista árulás gyanánt. A népi felkelés hatására a kommunisták radikális reformer szárnya rendkívül gyorsan jutott el addig, hogy feladja a proletárdiktatúra elvét, nyíltan is szakít a sztálini rendszer „általános törvényszerűséggé” nyilvánításával, márpedig ez valóban a kommunista doktrína lényegének megtagadását jelentette. Amiért Nagy Imre mégis mindvégig, mártírhaláláig kommunistának vallhatta magát, az a ragaszkodása volt egy igazságos társadalom eszményéhez. Utólag könnyű illúziónak minősíteni a Nagy Imre-féle „revizionizmust” és „nemzeti kommunizmust”, kimutatva, hogy a „létező szocializmusnak” később sem alakult ki a polgári társadalommal versenyképes válfaja. Abban a történelmi szituációban azonban a Nagy Imre-i fordulatnak progresszív szerepe volt, nagy hatást gyakorolt a baloldali gondolkodásra. A szovjet típusú nagyhatalmi és diktatórikus kommunizmus a maga szempontjából okkal taszította ki eretnekként a követőit.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
12/31
Az ’56-os megemlékezés egyik dilemmája: hogyan lehet a bűnök kisebbítésének, a gyilkosok felmentésének halovány látszatát is elkerülve rámutatni: sokan azok közül, akik októberben meggyőződéssel védték a kommunista párt hatalmát, maguk is áldozatai voltak a rendszernek. A rendszernek, amely az autokratikus, kirívóan igazságtalan Horthy-rezsim után olyan ország felépítését ígérte, amit nem volt képes teljesíteni. 1956 antikommunista hagyományának differenciálatlansága egyenesen következik az utca forradalmának apoteózisából. Erkölcsi, szubjektív alapon nem lehet kétségbe vonni azt a megközelítést, amely szerint: akié a legnagyobb áldozat, azé a legnagyobb igazság. Márpedig nyilvánvaló, hogy fegyveres felkelők vállalták messze a legnagyobb áldozatot, s ők szenvedték meg leginkább a megtorlást. Ennek elismerésére és méltatására kevés minden szó. A felkelők differenciálatlan antikommunizmusának problémája azonban létezik, s nem hárítható el csupán azzal, hogy a felkelők között mindenféle ideológiát valló ember volt, párttagok és kommunista meggyőződésűek is, s nem egyedül a legendásan tiszta lelkű Angyal István. A fegyveres felkelés harcosainak többsége határozottan és megkülönböztetés nélkül jelölte meg az ellenséget a kommunistákban – a Moszkvát kiszolgáló hatalom képviselőit értve a fogalom alatt. Forrása ennek a jelenségnek az utca forradalmának külön élete, elválása a hatalom berkeiben zajló küzdelmektől. Pedig összekapcsolódásuk elkerülhetetlen volt a sikerhez. Nagy Imre a népi felkelés hatása nélkül nem jutott volna el a forradalom követeléseinek vállalásához. Ugyanakkor a spontán, szervezetlen, politikai és katonai vezetés nélküli felkelésnek önmagában nem lett volna esélye a győzelemre. Az egypártrendszerű diktatúra nem tette lehetővé, hogy a felkelés kirobbanása előtt megszerveződjön egy ellenhatalom, amely a felkelők támogatásának birtokában leválthatta volna a kormányt. Szükség volt olyanokra a hatalomban, akik keresztülviszik a népi követelések elfogadását és intézményesítik az eredményeket. A felkelők nem törődhettek azzal, hogy a politikai vezetők között (szoros szovjet kontroll mellett) milyen küzdelmek zajlanak. Számukra minden, ami ott folyt, az ellenség műve volt mindaddig, amíg céljaik nem teljesültek. Nem alkudozhattak a követeléseikről, hiszen csak a nemzeti függetlenség és a szabad választásokon alapuló politikai rendszer elfogadása lehetett a biztosíték arra, hogy harcuk nem válik értelmetlenné. A célkitűzések elfogadása után bekövetkezett velük is, ami a forradalmak harcosainak sorsa: keresték a helyüket, a feladatukat. Felfegyverkezve tették, és sokan közülük továbbra is teret találtak radikalizmusuknak. Mielőtt rálelhettek volna szerepükre a konszolidálódó viszonyok között, mielőtt elválhattak volna egymástól nézeteik és törekvéseik különbsége szerint, ismét bekövetkezett a szovjet támadás. Természetes, hogy a differenciálatlanul antikommunista álláspont maradt számukra a meghatározó élmény egész életükre, amelyet a megtorlás és a hosszú megaláztatás alaposan megerősített. Ami velük történt, jóvátehetetlen. Minden emlékező felelőssége, hogy a nekik kijáró tisztelet megkapják. De az is fontos, hogy politikai célzatú felhasználásuk ne keltsen viszolygást ’56 emlékétől. Elsősorban ellenük elkövetett bűn, ha mint egyedül hiteles ’56-osokat némelyek megpróbálják kijátszani más, éppoly fontos ’56-os hagyományokkal szemben. Ez csak tovább mérgezheti kisiklatott életüket, s olyan döbbenetes esetekhez vezethet, mint amilyen évekkel ezelőtt a nagyra becsült köztársasági elnökünk elleni provokáció volt. 4. A demokratikus köztársasági hagyomány Az 1956-os forradalom meghatározó tradíciója a szabadságjogok teljességén alapuló, többpártrendszerű demokrácia, a parlamentarizmus igenlése. Az intézményesülő forradalom magától értetődően nyúlt vissza az 1946-os köztársaság gondolatához: a demokratikus eszmények követőiben föl sem merülhetett más lehetőség.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
13/31
Változást legfeljebb a demokrácia kiteljesedése jelentett. A forradalom lebontotta a vesztes háború után felállított korlátokat is. Nemcsak az újjáéledő koalíció pártjainak szabad működését tette lehetővé, hanem a jobboldali ellenzék előtt is szabaddá tette az utat, beleértve a radikális, „rendszerellenzéki” jobboldali szervezeteket. Megjelenésük arra utalt, hogy korántsem mindenkinek egyértelmű a köztársasági gondolat elfogadása. Pedig a forradalomnak nemcsak a „Rákosi-címertől” megfosztott lyukas zászló volt a jelképe, hanem a magyar republikánus hagyomány legszebb szimbóluma, a Kossuth-címer is. A félbeszakadt forradalom nem tette lehetővé, hogy a demokrácia erői szabad választásokon bizonyítsák: a társadalom nagy többsége mellettük áll. Legitimációjuk alapja az utolsó szabad választások eredménye lehetett. Ennél is fontosabb volt azonban, amire Bibó István mutatott rá: a koalíciós kormány legitimációját magából a forradalomból származtathatta, hiszen a forradalom programjának alapján állt. Nagy Imre szavaival: a szabad, független, demokratikus Magyarországot képviselte. A valódi koalíciós kormány november 3-ai létrehozásának feltétele volt, hogy a Nagy Imrekormány megtegye e független, demokratikus köztársasághoz vezető döntő lépéseket. Ez volt a biztosíték arra, hogy a fordulat őszinte és teljes. A négypárti koalícióban a lejáratott kommunista párt nem vállalhatott szerepet. A hatalmat monopolizáló MDP felszámolása és egy új párt megalakítása alapvető fontosságú volt a demokrácia feltételek nélküli vállalásához, a népfelség elvének elfogadásához. Csak így lehetett kiszabadulni a kommunista doktrína kalodájából. A Nagy Imre fémjelezte MSZMP nem annak indult, amivé november 4-e után tették. Az alapító nyilatkozat népünk dicsőséges felkelését éltető szavai bizonyságát adták, hogy az a párt a forradalom platformján állt, és kizárólag demokratikus eszközökkel kívánta elérni céljait. A többpártrendszer gyors kialakulása a differenciálatlan egység felbomlásnak nyilvánvaló tünete volt. 1956 őszén a forradalom támogatói pluralizmust és demokráciát kívántak, de a pártok működésével járó vitákat, politikai harcokat nem szerették – különösen a felkelők és a forradalmi szervek tagjai. A forradalmat féltették a pártok túl korai megjelenésétől és marakodásuktól, tartottak a nemzeti egység felbomlásától. Igaz, hogy a pártok a forradalom előkészítésében és megvívásában alig játszottak szerepet, hiszen napok alatt kellett megszerveződniük. De mégiscsak rajtuk, a kormányzati hatalomra pályázók erőviszonyainak alakulásán múlott volna, merre indul az ország. A forradalom demokratikus hagyományának azonban nem ők voltak az egyedüli letéteményesei. 5. Az önkormányzati-önigazgató hagyomány Sokan tekintik a munkástanácsokat és a forradalmi önkormányzati szerveket a magyar forradalom igazi specifikumának. Ezek a spontán módon létrejött és a közvetlen demokrácia formáit felélesztő hatalmi szervek szinte önmaguk megalkották a forradalom intézményrendszerét. Eleven példái voltak annak, hogy a forradalom az egész országra kiterjedt. A bürokratikus sztálinista rendszer antitéziseként megjelent munkástanácsokat és önkormányzati szerveket sokan értelmezték az igazi szocialista forradalom megnyilvánulásaként, függetlenül attól, hogy milyen jelszavakat és fogalmakat használtak létrehozóik. Ha az értelmezéshez a szocialista eszmék forrásaihoz, igazi lényegéhez folyamodunk, akkor ez meg is felel a valóságnak – mindenekelőtt a munkástanácsok vonatkozásában. Az új kísérlet szerves tartozéka volt, hogy a munkás-önigazgatást nem a köztársaság demokratikus intézményeinek megszüntetésével, hanem a demokrácia kiterjesztésével együtt kívánta megvalósítani. Nem árt újra hangsúlyozni: a gyárak, üzemek visszaadása, privatizálása a munkástanácsok körében föl sem merült.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
14/31
Diktatúra körülményei között az önigazgató rendszer nem lehetett életképes. Nem is bontakozhatott ki, ezt a jugoszláv kudarc ékesen bizonyította. Olyan demokratikus ország azonban nem akadt, amely e modell működőképességét igazolhatta volna. A munkástanácsok mindenesetre tanúságot tettek erejükről és elszántságukról, az önigazgató törekvéseik melletti kitartásról a forradalom leverését követő ellenállásban is, amelyet csak a legdurvább erőszakkal lehetett megtörni. A forradalmi önkormányzati szervek, a forradalmi és nemzeti bizottságok, a munkástanácsok nem eltérő politikai koncepciók ütközései nyomán jöttek létre, hanem a közös ügyek intézését szem előtt tartva. Ennek megfelelően igyekeztek kiegyensúlyozott irányító szerveket létrehozni, amelyben a közösség többségének bizalmát bíró, tisztességes, de egyúttal a szakszerűséget is biztosító emberek vesznek részt. Nem a kommunista párttagság, hanem a vétkes politikai előélet volt a kizáró ok. 6. A demokratikus szocialista hagyomány A forradalom baloldali hagyománya mindenekelőtt a demokratikus és a szocialista értékek együttes vállalását jelenti. Ez a baloldaliság is sok összetevős, lényegét tekintve mégis egybehangzó volt. Kik képviselték? – Képviselték mindenekelőtt azok a baloldali értelmiségiek, akik Nagy Imre támogatóiként tevékenységükkel eszmeileg előkészítették a magyar októbert. Nem gondoltak felkelésre. A szocializmus sztálinista elfajulása ellen, a rendszer radikális reformja érdekében léptek fel. Mégis igaza volt a kádárista értékelésnek: nélkülük nem lett volna forradalom. Igaz, hogy az egypárti diktatúrában egyedül ők voltak abban a helyzetben, hogy legalább féllegális módon szembeszálljanak a sztálinizmus képviselőivel és nyilvánosságra hozzák eszméiket – ez azonban nem kisebbíti érdemeiket. Gondolhatnánk, ezt az evidenciát fölösleges ismételni. Nem így van: kormánykörök deklarált felfogása szerint a „nagyimrés” ellenzékiek csupán belterjes frakcióharcok részesei voltak, szerepük a hatalom önkéntelen fellazításában kimerült. Ezzel szemben tény: nélkülözhetetlen szerepük volt abban, hogy október 28-án fordulat következett be a forradalom menetében. A fegyveres felkelők harca és a forradalmi szervek megalakulásának nyomása nélkül persze semmilyen változás nem következett volna be, ám e „revizionista” kommunista csoport – Donáth Ferenc, Losonczy Géza és sok-sok társuk – közvetítő és nyomásgyakorló tevékenysége nélkül bizonyosan érvényben maradt volna az „ellenforradalom leverésére” irányuló koncepció. (A világ legnagyobb hadserege katonailag természetesen nem volt legyőzve.) Részt vettek a kormányprogram megfogalmazásában és a forradalmat kiteljesítő lépések előkészítésében. Forradalmi elkötelezettségük végső hitelesítőjeként pedig vezető szerepet töltöttek be az ellenállás eszmei irányításában és szervezésében. – 1956 baloldali hagyománya a diákok mozgalma is. Azoké a diákoké, akik a baloldali értelmiségi ellenzék eszmei hatására, a Petőfi Körben és az országszerte megalakult hasonló vitakörökben véleményüket kialakítva pontokba foglalták a forradalom induló programját. Követeléseikkel a forradalom felülkerekedéséhez, majd támogatásukkal a Nagy Imrekormány konszolidációs törekvéseinek sikeréhez járultak hozzá. – Képviselték a forradalom baloldaliságát a munkástanácsok, amelyek a szovjet invázió után az ellenállásban nemcsak önkormányzati jogaikhoz és a szokásos munkáskövetelésekhez ragaszkodtak, hanem kitartottak a demokratikus berendezkedés és a nemzeti függetlenség eszméi mellett is. Eleven cáfolataiként azoknak az érveknek, amely szerint csak a proletárdiktatúra fékezhette meg horthysta ellenforradalmi restaurációt: ők maguk voltak ennek legfőbb gátjai.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
15/31
– Képviselték a baloldali törekvéseket sokan a felkelők között is – gyakorta ösztönösen, világos formát nem öltött eszmék keretében –, s ezt a tényt nem fedheti el, hogy a későbbi hatások, a gyalázatos megtorlás sokukat messze vezettek mindenféle szocialista gondolattól. A magyar társadalom 1956-ban a bőrén érzete a Horthy-rendszer elborzasztó tapasztalatait, s ez éppen elegendő volt, hogy a nagy többség a rákosizmus szörnyűségeit ne arra akarja fölcserélni. Az ellenforradalmi keresztény-nemzeti kurzussal radikálisan szakító, 1945 utáni balközép koalíció öröksége kínálkozott folytathatónak. 1956 félbeszakított forradalmának baloldali hagyományát mindenekelőtt az a program képviseli, amelyet Nagy Imre koalíciós kormánya hirdetett meg. Nagy Imre demokratikus, nemzeti elkötelezettségű szocialista koncepciója, amely az évtizedekkel későbbi eurokommunista álláspont előfutárának tekinthető, Kéthly Anna ezzel sok rokonságot mutató, még „Bad Godesberg előtti” (s mai szemmel igencsak radikális) szociáldemokrata felfogása, Bibó István radikális nemzeti demokrata nézetei, a hangsúlyos „harmadikutas” szocialista elképzelések, Kovács Béla baloldali agrárpárti elkötelezettsége, amely az 1945 utáni földreform elveinek alapján állt – ezek fémjelezték a forradalom kormányának irányvonalát. Az ötvenes évek közepén Európában egyáltalán nem volt extrém, s különösen nem tűnt „haladásellenes” álláspontnak a jelentős állami szerepvállalás a gazdaságban, a tulajdonlást is beleértve – természetesen nem abban az abszurd mértékű és diktatórikus formában, ahogyan a szovjet tábor országaiban megvalósult –, az igazságosság elvének fokozottabb érvényesítése a köztehervállalásban és az újraelosztásban, vagyis azok a szocialista elvek, amelyekhez hasonlók a forradalomban programként megfogalmazódtak. November 3-án Losonczy Géza és Tildy Zoltán egy nemzetközi sajtóértekezleten mintegy a kormány krédójaként hirdette meg, de a forradalom testamentumává vált: „A kormány teljes egységben kijelenti, hogy az elmúlt tizenkét esztendő vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak, üzemek államosításából és a szociális vívmányokból. Ugyanígy a legteljesebb mértékben ragaszkodik ahhoz, hogy a most lezajlott forradalom vívmányai a maguk teljes egészében fennmaradjanak. Így a nemzeti függetlenség, az egyenjogúság és a szocializmus építése nem a diktatúra, hanem a demokrácia alapján.” Kétségtelen: nagy feladatok vártak volna a koalícióra a forradalom baloldali vívmányainak rendszerré szervezésében. A munkástanácsok önigazgató szocializmusát össze kellett volna hangolni a parlamentáris köztársaság demokratikus többpártrendszerével, a magántulajdon védelmével és a vállalkozás szabadságával a kisiparban-kiskereskedelemben és a mezőgazdaságban. Össze kellett volna egyeztetni mindezt az állam jelentős szerepvállalásával, valamint az erős hatáskörű önkormányzatisággal a helyi politikában. Nem tudható, hogy e vállalkozás sikerrel járt volna-e vagy sem, hogy szabad választások után ilyen felhatalmazást kapott volna-e a megalakuló kormány. Csupán az állítható: a forradalom nemzeti, demokratikus és szocialista törekvéseinek összhangja – az erős jobboldali nyomás ellenére – 1956. november 3-án még megvolt. Az 1956-os forradalom baloldali hagyományához való hűség legfőképpen ennek az összhangnak a korszerű újrateremtését jelenheti. Feitl István A nemzeti kérdés és 1956 1945 a világ katartikus, és korszellemváltó időszaka volt. A felelősség és a lelkiismeret kérdéseitől volt hangos Európa: az emberiség történetének legszörnyűbb társadalmi katasztrófáiért, olyan háborúk kirobbanásáért, ahol a népirtás soha nem látott technikai
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
16/31
csúcsra jutott, ahol a fasizmussal a világtörténelem addigi legszörnyűbb, barbár berendezkedése alakult ki, ahol az erőszakos halállal halt embereknek minden idők legnagyobb – több tízmilliós nagyságrendű – koncentrációjának lehettek tanúi a túlélők. Európa megpróbálta levonni a tanulságokat. Felemás sikerrel. A gyűlölet és az oknyomozás a fasizmusra összpontosult, és ez elégségesnek ígérkezett a jövőt illetően. Kinek juthatott eszébe az első világháború utáni békerendezés, a nemzeti liberális közszellem és a nacionalizmusok elszabadulásának összefüggéseiről szót ejteni? Ki beszélt arról, hogy a század eleje, az első világháború és az azt követő rendezés nemzetcentrikus szelleme és politikai gyakorlata milyen szerepet játszott a kontinens katasztrófáinak bekövetkezésében? Pedig sokan tudták, hogy a nemzetek és etnikumok elkülönítésének 1918 utáni – a nemzeti önrendelkezés elvébe burkolt – kísérletével nemcsak az volt a baj, hogy a gyakorlatban bizonyult kivitelezhetetlennek, nemcsak a békerendezés igazságtalanságait lehetett volna felemlegetni, hanem azt is, hogy mindez szabadjára engedett egyfajta modern törzsi gondolkodást, amely az emberiséget alapvetően mint egymástól elkülönülő és egymással keveredni, szorosan együtt élni képtelen népcsoportok együttesét fogta fel, ahol a versengés természetes állapot, és ahol elsősorban az elkülönítés politikájának és technikájának kell érvényre jutni. A második világháború után a győztes koalíció által megvalósított népcserék, például a német és magyar kitelepítések, majd a párizsi béke jól mutatta, hogy az újragondolás mennyire felemás volt, hogy a döntő szót megint csak a nagyhatalmi érdekek diktálták, hogy az európai rendezést nem a nemzeti feszültségek megszüntetésének őszinte és átgondolt akarása, hanem a befolyási övezetek kijelölése irányította. De még Európa 1947-es kettészakadása sem fosztotta meg az embereket optimizmusuktól, mert a két tömb a maga terrénumán belül recepteket kínált a nemzeti problémák véglegesnek ígérkező megoldására. Mindkét oldal az egyetemes együvé tartozás gondolatát helyezte középpontba, demokráciáról, szociális haladásról és egyenlőségről beszélt és ez a nemzetek, népcsoportok közötti ellentétek, válaszfalak lebontásának biztos receptjeként hatott a nacionalista őrülettől megcsömörlött népek számára. A kommunista eszmény még ennél is meggyőzőbb volt, hiszen a sovén gyűlölet gyökeres kipusztítását ígérte az elnyomott népek internacionalista testvériségében, a kizsákmányolás és nélkülözésmentes világrend forradalmi eszközökkel és gyorsasággal való megvalósításában. Népek egymásra találását, barátságát és szeretetét hirdette az összefogás és a béke jegyében az imperialista világgal ellentétben, amely újratermeli az országok és nemzetek közötti ellentéteket, amivel a háborúk új korszakát készíti elő. A kommunista eszmény a háború utáni erkölcsi megtisztulás, a múlttal való szakítás, a béke, a társadalmi haladás és igazságosság iránti vágy olyan világos és mégis egyszerű ideológiáját képviselte, amely különösen a fiatalokban erős visszhangra talált. A progresszív baloldali eszmék az 1945 után kamasszá érő ifjúság világnézetére és gondolkodására erős hatást gyakoroltak. De mivel kellett szembesülni az ötvenes évek első felében? Az 1947-et követően kialakult népi demokratikusnak mondott rendszer szinte semmit nem tudott teljesíteni ígéreteiből. A határok bezárultak, először nyugat felé csökkent a minimális szint közelében a szellemi javak és emberek áramlása, ezt követte a kisebb fegyveres incidensekkel tarkított ellenséges viszony mesterséges kialakítása Jugoszláviával, de a többi szocialista ország felé sem tűrt meg a rendszer a hivatalos kapcsolatokon túl mást. Magyarország a szovjet birodalom kliensállamává vált mind külpolitikai, mind gazdasági, mind katonai tekintetben. A szovjet mintakövetés ezen is túlment, és már-már a birodalmi betagozódás képét mutatta a politikai intézmény- és kapcsolatrendszert, illetve a társadalmi és szellemi viszonyok átvételét illetően. Az ötvenes évek elejére háborús hátországi állapotok váltak uralkodóvá Magyarországon. A határon kívüli magyarság problémáját szőnyeg alá söpörték. 1953 után a háborús hisztéria ugyan enyhült, a kliensi kapcsolat azonban csak az
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
17/31
SZKP XX. kongresszusa után kezdett lassan fellazulni. Összességében Magyarország önállósága és a szovjetek által is hangoztatott függetlenségének mértéke a második világháború végi állapotokhoz vált hasonlóvá. Az 1953-as korrekció, de még inkább az 1956-ban megindult desztalinizáció reményt ébresztett az eszmények rendszeren belüli megvalósíthatósága iránt. A magyar értelmiség és egyetemi ifjúság politikai reformmozgalma 1956-ban ilyen előzmények után természetszerűen állította előtérbe a demokratizálás, a humanizáció és a nemzeti önrendelkezés újrafogalmazásának követelményét, amit a forradalomban részt vevők, majd a fegyveres felkelők is magukévá tettek, és amelyek a szovjet katonai beavatkozás indulatokat felkorbácsoló hatására sem változtak meg gyökeresen. A mozgalmat végig szolidaritás és rokonszenv jellemezte a reformokért küzdő szocialista országok, Jugoszlávia és Lengyelország iránt. Nem tudunk román, vagy más szomszéd népek elleni megnyilatkozásokról, de arról sem, hogy a forradalmi mozgalom önmagát egyfajta keleteurópai szabadságharc kiindulópontjának akarta volna nyilvánítani. A csapatok kivonásának mind erősebb követelése nem párosult gyűlölettel a Szovjetunió népei, de még a megszálló katonák iránt sem. Október 25-én az Astoriánál és a parlament előtt a szovjet katonák és a tüntetők barátkozása a véres mészárlás ellenére olyan eufórikus élményt jelentett a résztvevőknek, hogy az később szinte legendává válva emlékeztetett a történelem azon ritka eseményeire, amikor az utca embere teljesíthet diplomáciai szolgálatot hazája érdekében. A nemzeti függetlenségi és szabadságeszmények szorosan kapcsolódtak a forradalom politikai programjához, amely egyfajta demokratikus, többpárti plebejus köztársaság megteremtését tűzte maga elé. A nemzeti jelképek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hagyományához, ezzel egyben az 1946-os köztársasági hagyományhoz nyúltak vissza. Ennek központi eleme a lyukas zászlót már október 25-én felváltó új címeres zászló volt, amely a koronás helyett a Kossuth címert választotta jelképéül. (Itt jegyzem meg, hogy a lyukas zászló nemcsak 1956-ban, hanem már az őszirózsás forradalom idején megjelent a magyar történelemben.) Ma különösen fontos hangsúlyoznunk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméi nyomokban sem jelentettek visszatérést a két világháború között uralkodó nacionalista, konzervatív nemzetpolitikai hagyományhoz, de még csak az 1945–1947-es meghatározó politikai tradícióhoz sem. Azt hiszem, igazat kell adni Heller Ágnes és Fehér Ferenc értékelésének, hogy a magyar forradalom külpolitikai célkitűzéseiben az első jelentős lázadás volt az 1945 utáni, jaltainak nevezett, elhibázott európai rendezéssel szemben. Visszatérés volt 1945 eszményeihez, ezen belül bizonyos mértékig a kommunista, a szociáldemokrata, baloldali polgári és népi mozgalom által akkor hirdetett eszményekhez is. Úgy gondolom, a nemzeti kérdés szempontjából 1956 egyik legfontosabb vonása ez, olyan sajátosság, amely a tradíciók megfogalmazásakor nem maradhat figyelmen kívül. És ennek nem mond ellent az, hogy a forradalom szembenállás volt elsősorban a szovjet birodalmi politikával, a nagyhatalmi imperializmus kelet-európai változatával, és szembenállás volt az etnocentrizmussal is, mert egy demokratikus, de egyúttal egalitárius és szociális, tehát ilyen értelemben demokratikus szocialista nemzeti összefogást tűzött maga elé és állított példaként a tömbökre szakadt Európának. Könnyű lenne azt mondani, hogy a forradalom e nemzeti platformon egyesítette az országot. A történelem azonban szüntelenül arra emlékeztet, hogy bánjunk óvatosan a leegyszerűsítésekkel, és ez különösen az egységben látásra vonatkozik. Tegyük fel a kérdést újra: létezett-e ez a nemzeti egység? Hiszen jól tudjuk, hogy első sortűzhullám és fegyveres összecsapások által felszított hangulat 1956. október 25-e után megváltoztatta mind a belpolitikai, mind a külpolitikai követelések tartalmát. A forradalom résztvevői ambivalens álláspontra helyezkedtek a kormány magatartását illetően. Október legvégén a szovjet katonai
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
18/31
jelenlét megszüntetése és a magyar–szovjet viszonyok egyenlő alapokra helyezése helyett Magyarország Varsói Szerződésből való azonnali kilépése és a semlegesség bejelentése vált a felkelők és a forradalmi szervek első számú követelésévé. Maguk a forradalmi szervek is alakulóban és átalakulóban voltak. A Nagy Imre-kormány október 30-án hiába ismerte el a forradalomban létrejött szerveket, állította vissza a többpártrendszert és ígért tárgyalásokat a szovjet csapatoknak az országból való kivonásáról, nem sikerült maga mögé állítani az átalakulás fő erőit. November 1-jén és a rá következő napokban azonban megváltozott a helyzet. A Varsói Szerződésből való kilépés, a semlegesség bejelentését és az ENSZ-hez fordulást követően, a forradalmi alakulatokkal való tárgyalások sorra eredményre vezettek. Ám a történelmi hűség okán nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a tárgyalások a szovjet invázió előkészületének tudtában folytak. A konszolidáció hangulatát jól érzékelteti Nagy Elek visszaemlékezése, aki a budapesti munkástanácsok küldöttségének élén tárgyalt a kormánnyal. Találkozását Nagy Imrével így idézi fel: „Nagy Imre rendkívül fáradt volt, átvette a papírt, beleolvasott. »Maguk is követelnek? Nézze, mi öregemberek vagyunk. Fogjuk meg a harckocsikat, és dobáljuk ki? Hátunkon vigyük ki az orosz katonákat? Mi légüres térben vagyunk. Mit akarnak? Felmondtam a Varsói Paktumot. Az ENSZ-hez fordultam. Tárgyaltam különböző delegációkkal. Ha követelni jöttek, akkor dolgukvégezetlenül menjenek vissza. Én viszont kérek önöktől. …Kérem önöktől, hogy álljanak a kormány mellé. Annyi hitelt adjanak, hogy bíznak bennünk, vagy ha nem félreállunk. És akkor mi lesz? Káosz. Más vezetőgarnitúrát pillanatnyilag nem látok alkalmasnak arra, hogy Magyarország érdekében valamit tenni tudjon.« Ez a beszéd lényege. Utána odavitt a térképhez, megmutatta hol jönnek az orosz csapatok, ki volt zászlózva, lehetett látni, hogy katonai szakmunka… »Tehát döntsenek [mondta a miniszterelnök]….Önök kezében van a döntés, önökön múlik talán az ország sorsa, a forradalom sikere az önök kezében van.« Elment….Tizenöt percet ültünk teljes némaságban. Nem mertünk egymás szemébe nézni. Nekem a fülembe csengett a csepeli gyűlés: Addig itt munka nincs, amíg az oroszok ki nem mennek… Én a magam részéről Nagy Imrének adtam igazat, viszont a megbízásom más volt. Végül megtörtem a csendet: »Nézzétek, én úgy látom, Nagy Imrének igaza van.« Este tizenegy órakor a rádióban elhangzott a munkástanácsok felhívása a munka felvételére.” A kormány tömegbázisának kiszélesedése tehát a meghirdetése pillanatában végveszélybe került függetlenségi program bázisán jött létre. Mindezek ismeretében azt mondhatjuk, hogy az 1956-os forradalomban a semlegességi státusz elérésének célját maga elé tűző függetlenségi eszme volt az, amely – bár a szovjet katonai invázió árnyékéban, de – megteremtette a forradalmi és a kormányzati erők közötti politikai egységet. Ebben a történelmi pillanatban jogosan beszélhetünk nemzeti egységről, és így az utolsó Nagy Imrekabinet joggal nevezte magát nemzeti kormánynak. Hogy ez a nemzeti egység megmaradhatott, megerősödhetett volna-e, nem tudjuk. November első napjaiban mindenesetre még igen törékeny volt. A történeti viták egyik legsúlyosabb dilemmája, egyben a nemzeti egység értékmérője az a kérdés, hogy volt-e realitása Magyarország semleges státusza elismerésének, volt-e realitása a Nagy Imre-kormány külpolitikájának? Ezt a kérdést úgy is fogalmazhatjuk, volt-e realitása annak, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei olyan politikai ajánlatot tesznek a Szovjetuniónak Magyarország finnlandizálásáról (vagy jugoszlavizálásáról), amely legalább tárgyalási alapot biztosító garanciákat tartalmaz a Szovjetunió számára európai pozíciójának megnyugtató megoldására. Illetve volt-e realitása annak, hogy egy ilyen ajánlatot a Szovjetunió mondjuk egyáltalán tárgyalási alapnak elfogadjon? Azért kell ezt a kérdést így feltenni, mert ma már közismert, hogy katonai beavatkozás gondolata fel sem merült felelős politikai körökben. Vagyis a kérdés az, volt-e realitása a jaltai-potsdami Európa-rend részleges politikai felülvizsgálatának? A kérdésre nem könnyű felelni, hiszen az osztrák
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
19/31
államszerződés megkötésének időszakában, az 1955-ös genfi konferencián az amerikai elnök és külügyminisztere nem hivatalos tárgyalásokon felvetette Bulganyin szovjet miniszterelnöknek a térség finnlandizálását, amit utóbbi kereken visszautasított. Az Egyesült Államok tehát foglalkozott a politikai rendezés kompromisszumos megoldásának gondolatával, 1956. október 23-a és november 4-e között, illetve azt követően azonban nem tett ilyen ajánlatot Moszkvának. November 1-je után az angol és a francia ENSZ-megbízott a magyar semlegesség elismerésére kapott ugyan megbízást, de az amerikai kormány megakadályozta ennek realizálását. Közrejátszhatott ebben a szuezi válság, de még inkább az, hogy az Egyesült Államok sem felkészülve nem volt, sem időszerűségét nem látta az ezzel kapcsolatos európai kérdések (így a semleges, egységes Németország megteremtése) megvitatásának. Ma már ismertek a legfelsőbb NATO-fórum, a Tanács üléseinek jegyzőkönyvei is. A NATO magatartását első pillanattól kezdve a szovjet katonai beavatkozás, illetve az arra való szovjet hivatkozás elkerülésének a gondolata uralta, aminek következtében a szervezet néma maradt, és az ENSZ-hez utalta a magyar ügyet. A Varsói Szerződés irányába tehető politikai kezdeményezés gondolata a NATO Tanácsának ülésein sem merült fel. Már október 24-én leszögezték, hogy nem szabad hiábavaló lázadásra ösztönözni Közép-Kelet-Európa népeit. November 4-e után a szervezet számára kizárólag a szuezi válság miatt megbomlott egységének helyreállítása szempontjából volt fontos Magyarország sorsa. A NATO bizonyos szempontból következetes volt. Mind a forradalom előtt, mind azt követően ragaszkodott az úgynevezett óvatos fellazítási stratégiához, ami csak igen hosszú távon hozhatott eredményt, és kizárta minden, katonailag kockázatos akció támogatását. Magyarország tehát kívül esett azon a területen, amelyben a Nyugat képes vagy eltökélt lett volna hatékonyan cselekedni. Mindezek ismeretében nehéz bármit is mondani arra a kérdésre, vajon a Szovjetunió nyitott lett volna-e egy amerikai kezdeményezés előtt, vagy sem? Talán nem túl merész feltételezés az a válasz, hogy nem, hiszen Hruscsov két napon belül maga mögött tudhatta a teljes szocialista tábort, beleértve Gomulkát és Titót is, a visszavonulás egy szovjet–kínai konfliktussal fenyegetett, nem is beszélve a szuezi válság bizonytalan kimeneteléről. A magyar forradalom október 31-e utáni esélytelensége még sok lezáratlan történelmi kérdés újrafelvetését követeli meg. Például, meg kell vizsgálni, mi volt az oka a kormány diplomáciai tétlenségének az Amerikai Egyesült Államok irányában. Vagy azt, hogy november 4-e előtt és azt követően a függetlenségi eszme mellett része volt-e a nemzeti egységnek a szabadságharcos eszme, azaz a függetlenség fegyveres megvédésének gondolata, avagy Nagy Imre november 4-e reggeli utolsó rádión elhangzott szózata a magyar néphez, és ezt követően a jugoszláv követségre távozása (illetve Mindszenty József amerikai követségre menekülése) már ebben megosztotta az ország népét, mint ahogy tudjuk, hogy a fegyveres ellenállást még a fegyveres erőkből is csak kevesen vállalták, ugyanakkor a politikai ellenállás tömegbázisa egy ideig igen széles volt. Ezek taglalására azonban itt nincs mód. A szovjet invázió a kormányt elsöpörte, a függetlenségi ellenállást viszont lángra lobbantotta. 1957 elején azonban már erre sem maradt lehetőség. A vereség után 1956 öröksége idehaza fokozatosan vesztett politikai jelentőségéből. Az 1989–1990-es rendszerváltás időszakában hagyományként, ideológiai gyúanyagként fontos szerepet játszott a független, demokratikus Magyarország megteremtésében, de közvetlen politikai jelentőségével kapcsolatban kezdettől eltérő vélemények voltak jelen a magyar társadalomban, sőt a hagyomány értelmezésében is olyan éles viták bontakoztak ki, amelyek kérdésessé tették központi szerepét egy modern nemzeti identitáskép kialakításában. Ma már olyan politikai áramlatok is jelen vannak a közéletben, amelyek sokkal közelebb állnak a két világháború közötti nacionalistakonzervatív, vagy sajnos az ennél is jobboldalibb eszmekörhöz, semmint 1956 nemzetifüggetlenségi eszméihez. Nem véletlen, hogy ezek retorikájában még a szabadságharcos
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
20/31
hagyományból is a kommunistagyűlölet, a forradalomban megjelenő erőszak és önbíráskodás, vagyis a radikális vonások kerülnek előtérbe. Hogy 1956 újra a nemzeti összetartozás élményét adja a magyarságnak, ahhoz időnek kell eltelnie. Tartósan alább kell hagynia a tradícióval kapcsolatos kisajátítási és kiszorítási kísérleteknek, csendesülnie kell az aktuálpolitikai hasznosítási szándékoknak, az erőszakolt identitáskereséseknek. A történettudomány is majd ekkor tud igazán tárgyilagosan és megalapozottan állást foglalni a még nyitott kérdésekben.
Hozzászólások Vitányi Iván Kedves Barátaim! Ez az első megszólítás, mert a hozzászólás megkezdése előtt még egyszer megszólítalak benneteket. Most előzetes megjegyzéseket teszek. 1990 óta azt hiszem, a haladó emberiségnek nagy baja van. Összedőlt a Szovjetunió, maga-magától, a nyugati világ ezt eufóriában élte meg, katarzis nélkül. Nem ment keresztül azon a folyamaton, amelyik elvezette volna a katarzishoz. Ez a helyzet megbosszulta magát. Most majd lesz katarzis. A szocialista pártnak 1956-hoz való viszonyát 1949 óta az jellemzi, hogy sem eufória nincs benne, sem katarzis. Ez a mai összejövetel világosan bizonyítja ezt. Azt gondolom, hogy ez a mai összejövetel alkalmas lehet arra, hogy a szocialista párt tisztázza a viszonyát 1956-tal, mert csak egy ilyen beszélgetésen tudunk együtt eljutni valamerre, hiszen végeredményben a párt tagságának, a párthoz közelálló embereknek, a magyar baloldalnak szüksége van a tisztázásra, szüksége van végre arra a katarzisra, amit át kell élni. Ezt mindeddig elmulasztottuk, és ezután ez már adósságunk. Most megszólítom a konferenciát. Kedves Konferencia, Kedves Barátaim! Én nyilvánvalóan intézményesített veteránként vagyok itt, mert azok közé tartozom, aki veterán vagyok 1944-ből, 1956-ból, 1989-ből. Örömmel látom, hogy a teremben nem egyedül vagyok ilyen. Itt van Nyers Rezső, itt van Kosáry Domokos és még egy páran, de már nagyon kevesen. Nemcsak azért vagyunk kevesen, mert egy bizonyos kor kell ahhoz, hogy ezt át tudjuk élni, hanem van még más probléma is. De mielőtt a más problémára térnék, szeretnék veterán lenni 2002-ben is. 2002-ben olyan fordulatnak szeretnék veteránja lenni, amely több mint kormányváltás, de nem folytatódik az idézet, nem kevesebb, mint rendszerváltás. Nem rendszerváltás. Mert a probléma az, hogy a több mint kormányváltás és majdnem rendszerváltásból az előző kormány rendszerválást akart csinálni. Mi ezt a rendszerváltást akarjuk visszafordítani a demokratikus útra, 1989… ha tetszik, 1956 útjára. Mint afféle szociológus, aki klaszteranalízisekkel és egyebekkel is dolgozik, elgondolkoztam azon, hogy miként van ez a hármas veteránság. Mert nem mindig egyformán van ez. Kevesen vannak akik mind a hármat végigcsinálták. Vannak például olyanok, akik veteránok 1944ben, nem vettek részt 1956-ban, de részt vettek 1989-ben. Vannak, kevesebben, akik részt vettek 1956-ban és utána 1989-ben. Vannak olyanok, akik 1944-ben a baloldalon vettek részt mint veteránok, 1956-ban részt vettek a forradalomban, és utána – erről Ormos Mária is szólt már, meg azt hiszem Ripp Zoltán is – máshova mentek. Elhagyták ezt az eszmekört, a baloldalt, a szocializmust. Miért? Ezen érdemes gondolkoznunk, mert ez is hozzátartozik a katarzishoz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szocialista párt pillanatnyilag nem szociáldemokrata! Úgy gondolom, hogy mindazok, akik 1989-ben megalapították, 1990-ben kodifikálták a Magyar Szocialista Pártot, programmal és más elképzelésekkel, ők azok voltak
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
21/31
az addigi baloldal nagyobb erejéből, akik tudatosan és végérvényesen a szociáldemokráciát választották. Ez így történt, de nem eléggé gondoltuk végig ennek a következményeit. Azt kellett végiggondolni ugyanis, hogy a szocializmus eszméje a 19: századi nagy eszme, amely egyesíti a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget vagy szolidaritást, a demokráciát és a rendet, a hagyományt és a radikális átalakítást, az autonómiát az egyén autonómiáját és a közösséget, a közösség autonómiáját. Ez a nagy eszme a 20. században tragikusan megbomlott, vagy az történt, hogy egy rossz helyzetfelismerésből még rosszabb következtetést, vagy egy jó helyzetfelismerésből rossz következtetést vontak le azok, akik úgy gondolták, hogy a szocializmus megvalósítható demokrácia nélkül, diktatúrával. Akik azt mondták, hogy Marx igen, Topfil nem. Hogy Topfilre hivatkozzam most, akit az irodalomban Marxszal gyakran szembeállítanak, mint ugyanabban az időben a demokrácia egy más oldalon álló szószólóját. Ez megbontotta nemcsak a keleti világot, de a nyugatit is. Mert Picasso is tagja volt a kommunista pártnak. És még sok mindenki más. Tragikus bomlás történt, amely tragikus bomlásnak a szocializmus katasztrófájához kellett vezetnie. 1956-ban valami történt. A magyar szocialista hagyomány is megbomlott. Folyamatosan megbomlott a 20. század folyamán, és szembenálló felek voltak egymással szemben a szociáldemokrácia különböző ágazatai, a szocializmus különböző ágazatai. 1956-ban valami született. Egyrészt az született, hogy a magyar helyzetre térjek, amit Medgyessy Péter és Ormos Mária is mondott, hogy világtörténelmi dolog történt. Lehet, hogy teljesen igaza van Feitl Istvánnak, hogy álom volt az egész magyar felkelés. Se függetlenséget, se szabadságot nem lehetett volna elérni az akkori világrendszerben. Álom volt, de ez az álom a világtörténelemben megbontotta a szovjet világ egységét. És bevezetett egy új gondolkozást. Nem lett volna nélküle Bad Godesberg. Nem lett volna nélküle a szociáldemokrácia megújulása. Mert akkor a szociáldemokrácia és a szocializmus éppen apályban volt. Hogy új erőt kapott, hogy megfordult a történelem, abban 1956-nak kardinális szerepe volt. Világtörténelmet írtak azok, akik nem is tudták, hogy világtörténelmet írnak. Akkor itt, Magyarországon, a szocialista mozgalom minden ereje: Táncsics Mihályé, Frankel Leóé, Szabó Erviné, Jászi Oszkáré, Károlyi Mihályé, Polányi Károlyé, Mónus Illésé, Ady Endréé, József Attiláé és Radnóti Miklósé most egyszerre ismét egyesültek. Csodálatos történet volt. Az örökségük találkozott. Marx találkozott Topfillal. Itt, Budapesten, a pesti utcán. Ez a találkozás, én úgy látom, a szocializmus eszméjében három nagy ember, Nagy Imre, Bibó István és Kéthly Anna találkozásában is elmondható. A magyar történelem három különböző, és mégis nagyon egyforma alakja. Gondolkoztatok azon, hogy Nagy Imre mennyire hasonlatos Bibóhoz? Egyik sem volt forradalmár. Bibó azt mondta, hogy a forradalom nem olyan dolog, amit akarni kell, hanem amit vállalni kell. És ez döntő kérdés. Hogy nem az állandó hatalmi őrület dolgozott benne. Hanem az a gondolat, hogy ha eljön az idő, akkor nem állunk félre. És Nagy Imrében is ez volt. Kéthly Anna ebből a szempontból más volt, ő sohasem volt forradalmár mint szociáldemokrata. Ő azt mondta, arra a szociáldemokráciára esküdött fel, amelyet sokan jobboldalinak neveztek, amely azt mondta, hogy a reformok és a békés fejlődés és a demokrácia után. És akkor hárman találkoztak. Nagy Imre, aki valaha hitt a szovjet rendszerben, és csalódott benne. Bibó István a maga keresztény, pontosabban keresztyén – itt ránéztem véletlenül Donáth Lacira, úgyhogy kiigazítom. Keresztyén, de ebben a keresztények is benne vannak, katolikusok és reformátusok, az egész magyar középosztály és az egész magyar parasztság, a nép-nemzeti gondolat és a hagyományok őrzése; mind benne van Bibó István gondolatkörében. És Kéthly Anna a magyar munkásság klasszikus hagyományainak őrzője. És találkoztak abban, hogy demokrácia, mindenekelőtt demokrácia.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
22/31
Nagy Imre azt vállalta, hogy ha választani kell, hogy megőrizzük a szocializmus úgynevezett vívmányait, vagy pedig a demokráciát választjuk, akkor a demokrácia mellett dönt. Mert nincs demokrácia nélkül társadalmi kifejlődés. És Bibó István kihallgatóinak arra a kérdésére, hogy ő mi, azt vágta a szemükbe, hogy szocialista. Nem ti vagytok a szocialisták. És Kéthly Anna is egy életen keresztül vállalta ezt. A magyar szocialista gondolat világtörténelmet írt, mert mint mondom, Bad Godesberg e nélkül nem lehetett volna. Addig a szocialista mozgalom Nyugaton is ketté volt hasítva. Attól kezdve meggyengült a kommunista mozgalom, attól kezdve megerősödött a szocialista mozgalom. Attól kezdve a szocialista mozgalomnak azok a vonásai erősödtek meg, amelyek nálunk is megindultak. De továbbmegyek. 2001-nek is van tanulsága. 2001-nek az a tanulsága, hogy a demokráciának is meg kell újulnia. Mert a demokrácia, ha megújult a Hitler elleni harcban, ha megújult a sztálinizmus elleni harcban, meg fog újulni, meg kell újulnia a nemzetközi terrorizmus és annak következményei és kapcsolatrendszerei elleni harcban is. Hogy kell megújulnia? Világos hogy hogy kell. Csak úgy, hogy ha a szolidaritás gondolata, ha a testvériség gondolata újra előkerül. Ha a Szocialista Internacionáléban megszüntetik azt, hogy nem merik kimondani, hogy egyenlőség, hanem csak igazságosságot mondanak helyette… Ki kell mondani az egyenlőséget. Újra ki kell mondani az egyenlőséget. Hogy egyenlőek az elnyomott milliárdok, hogy az egész emberiségnek közösen kell gondolkozni róluk, ugyanakkor nem szabad tűrni azt, hogy megbontsák ezt az egységet. Ehhez szolidaritás kell. A magyar ’56 szocialista pártja, pártjai gondolatai ezt a szolidaritást képviselték. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy nekünk, magyarországi szocialistáknak ezt az eszmét nem olyan szégyenlősen kell elvállalni, hogy igen, igen, mi elfogadjuk ezt a kis ’56-ot, hát itt is volt valami, meg ott is volt. Hanem igenis, el kell vállalni. Az álmaival, a bajaival, a nehézségeivel, a küzdelmeivel vállalni kell, és ennek hangot kell adni. Nemcsak így, egymás között, hanem társadalmilag, nyilvánosan, megvallva és vállalva, tovább víve. Horn Miklós Tisztelt Konferencia! Tizenkét éve várok arra, 1989 októbere óta, hogy pártunk, a Magyar Szocialista Párt a forradalom évfordulója alkalmából éljen az alkalommal, hogy egyértelművé tegye 1956. október 23-ához és az azt követő napokhoz való viszonyát, hogy önmagát a 45 évvel ezelőtti progresszió nemzeti és társadalmi törekvése, a progresszív nemzeti és társadalmi törekvések hordozójaként határozza meg. Tizenkét éve várok és szeretnék ma vállalkozni – talán kéretlenül is – annak kimondására, hogy a mai magyar szocialista párt az ’56-os forradalom örököse. Vállalkozom erre bizonyára szubjektív érzelmi okokból, de mindenekelőtt nagyon is racionális megfontolásból. Mint az MSZP-nek egy olyan tagja, aki koránál fogva nemcsak tanúja volt az 1956-os forradalomnak, hanem egyik, igazából nagyon egyszerű résztvevője is. A budapesti Petőfi Kör szombathelyi részlegének, a Vasvári Pál Körnek alapítója és vezetője, rövid ideig a Vas megyei Nemzeti Bizottság elnökségének tagja, mint a baloldali, vagy mai szóval élve reformkommunista értelmiség mozgalmának a részese, és november 2-án – és ezt külön szeretném hangsúlyozni – a Magyar Szocialista Munkáspárt Vas megyei szervezetének egyik megalakítója. Akit aztán a megtorlás éveiben kiadott Fehér könyv akkor súlyos bűnként, ma a legnagyobb, valójában meg nem érdemelt megtiszteltetésként Vas megye Nagy Imréjeként illetett, s akit ezért november 4-e után megtorlásként, tulajdonképpen nagyon enyhén büntetve, több mint egy évig börtönben tartott. Ennyit magamról. Azt mondtam, hogy nagyon enyhén. A nagyon enyhén valóban nagyon enyhe volt, hiszen más, magukat baloldalinak vallók – akkor még kommunistáknak vallókhoz – még hosszú-
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
23/31
hosszú évekig raboskodtak az 1956-os forradalmat megelőző, majd a forradalom alatti, illetve azt követő tevékenységért. Különösen azokhoz képest, akikről ma itt többször volt szó, akik, mint Nagy Imre, Losonczy Géza, Szilágyi vagy éppen egyetemi társam, Angyal István – ne szégyelljük kimondani –, magukat akkor kommunistának valló forradalmárként igazi baloldali hazafiként az életüket áldozták. Egy eszméért, és azóta már tudjuk, hogy benne soksok illúzióért. A személyes, szubjektív szempontokat félretéve, a párt egyik egyszerű tagjaként is azt gondolom, hogy itt az ideje bátran és egyértelműen állást foglalni. Azt gondolom, hogy a mai magyar Szocialista Pártnak az ’56-os forradalom örökösének kell magát vallania. Mégpedig meggyőződésem szerint az egyik legnagyobb hatású vonulatának az örököseként. Itt előttünk már történészek részletesen szóltak történelmünknek erről a hitem szerint legnagyobb, valóban világtörténelmi jelentőségű, hatású eseményéről. Úgy tűnik, nekünk, öregeknek a személyes emlékezés szerepét szánták itt a rendezők. Én mégsem kívánok személyes élményekkel szolgálni, egyet kivéve, amelyről a végén beszélek. Egyedül arról szeretnék szólni, szerintem milyen alapon vállalhatja magát az MSZP 1956 folytatójának, örökösének. Azt gondolom, két alapvető érv szól emellett. Az elsőről ma már itt sok szó esett. Arról a közismert tényről, hogy a magyar forradalom szellemi előkészítésében, majd politikai küzdelmeiben a meghatározó szerepet azok a baloldali elkötelezettségű emberek, fiatalok és valamivel idősebbek, egyetemisták, DISZ-tagok és nem DISZ-tagok, írók, tanárok, művészek, tudósok és nagy számban munkások vállalták, akik a fasizmus, a második világháború szörnyűségeit át- és megélve, egy jobb, emberibb és egy szabadabb élet, egy demokratikus társadalom hitével csatlakoztak az akkori magyar kommunista mozgalomhoz. Miután megtapasztalták az önkény, a sztálini diktatúra szörnyűségeit, a parancsgazdaság embert elnyomorító és eltorzító hatásait, a törvénytelenséget, képesek voltak szembenézni önnön addigi illúzióikkal, s előbb vagy utóbb szembe mertek szállni a minden aljasságra képes hatalommal. Hangsúlyoznom kell, hogy nem a szocializmussal fordultak, fordultunk szembe, mert élt az illúzió akkor, hogy a rendszer eredendően jó, csak bűnbe esett, lehet és kell is változtatni rajta. Talán elég is volna ehhez a ma már nagyon sokat idézett Nagy Imre nevét újra megidézni, akinek személye, bármennyire szeretnék is egyesek, nem kerülhető meg az 1956-os forradalomról szólva. Hadd utaljak itt egy mondat erejéig azokra az ismert és ismeretlen, névtelen emberekre, akik éles kritikájukkal, állásfoglalásukkal – bizony akkor nem babra ment a játék – döntően hozzájárultak egy rettegő, félelemben tartott ország, a nemzet talpra állásához. Hazudnak azok, akik elhallgatják, hogy a Petőfi Kör, az egyetemi ifjúsági szervezetek, az írók, a munkásszervezetek az 1953-tól 1956-ig terjedő időkben, 1956 tavaszán, nyarán, kora őszén jelentős szerepet játszottak 1956 előkészítésében, és különösen fontos szerepet vállaltak november 4-e után. Azoknak a jelentőségét hallgatják el, akik egész egyéniségükkel, gondolataikkal és tetteikkel a szocialista eszme elkötelezettjeként léptek fel az önkényuralom ellen. Ma erről már sokat hallottunk. De azért hadd mondjam újra: hazudik és tagadja 1956 eszmeiségét az, aki a sajtóban, gyűléseken, röpcédulákon, az emberek hétköznapi diszkurziójában a baloldali eszmék jelentőségét eltagadja, aki erről nem szól, aki úgy tesz, mintha 1956-hoz semmi köze sem volna. Hazudnak azok, akik a Rákosi-időszak történelemhamisítását idézik és folytatják, mint Kövér László és társai, akik olyan kijelentéseket tesznek, miszerint a kor baloldali, reformkommunista, az önkényuralommal szembeforduló csoportjai tulajdonképpen a forradalom kibontakozását igyekeztek meggátolni. Történelemhamisításnak tartom ezt, amelyben lassan elhomályosul, mert el is akarják homályosítani Nagy Imre, Maléter Pál, Bibó és a munkástanácsok és a kor diákszervezetének szerepét, s így el is felejtődik majd. A forradalom célja valójában a szovjet modelltől teljesen eltérő, de az akkori Magyarországon ismert kapitalizmust is elvető, önigazgatásra épülő szocializmus volt. Erről is hallottunk ma
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
24/31
már előadást. Talán elég hiteles tanúként én is megidézem Bibó Istvánt, aki azt mondta, „A szovjet csapatok a szocialista társadalom megvalósításának egy eredeti, és kezdetben életképes kísérletét verték le.” Hogy ez illúzió volt? Igen, azt gondolom, az volt, ezt ma már tudjuk. 1956 jellegéről, tanulságairól ma is lehet és kell is vitatkozni. De a történteket valamiféle tiszta polgári forradalomként jellemezni, mint ahogy ez a minap több beszédben is elhangzott az Orbán-kormány képviselői részéről és másoktól, az igazából 1956 elleni merénylet. Teljes joggal írta a nyáron elhunyt Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-per egyik vádlottja, hogy akármilyen dokumentumot nézek, „az a réteg, amelyik a két világháború között vezető szerepet játszott, és amelyik egy része ma is magáénak vindikálja, hogy ő hivatott a nemzet vezetésére, vagyis a keresztény nemzeti középosztály 1956-ban nem jutott meghatározó szerephez.” Hogy 1956 volt, azt nem lehet tagadni. De azt megpróbálják elpalástolni, hogy ez egy társadalmi mozgalom volt – írja Vásárhelyi, pedig 37 év távlatából is nyilvánvaló a forradalom szocialista, baloldali jellege. Tisztelt konferencia! Amit ezzel kapcsolatban elmondtam, azzal nem akarok kirekeszteni senkit. Nem azt állítom, hogy 1956 csak és kizárólag baloldalé, a történelmi léptékben mérve a progresszív mozgalmaké. Nem, ez valóban a nemzet ügye volt, ahogy ma ezt Medgyessy Péter is hangsúlyozta, és mások is, ami hatásában nemzetközivé terebélyesedett. Amikor ellentétes törekvések, ideológiák találtak egy történelmi pillanatra egymásra, nélkülünk azonban, a mai baloldali szocialisták, baloldali gondolkodású és érzelmű emberek elődei nélkül 1956 ügye nem értelmezhető, nem hiteles. De milyen alapon állítom mindezek ismeretében, hogy a mai MSZP 1956 törekvéseinek egyik vállalója, örököse. Nos, azon az alapon, hogy amint 1953 után, és különösen 1956-ban a baloldal képviselői, addigi hívei néztek szembe a valósággal, benne korábbi önmagukkal is, és váltak egy tisztítótűz élesztőivé, harcosaivá. Ugyanígy, több évtizeddel később, a ’80-as években is szükség volt arra, és a ’80-as évek főszereplői közé tartoztak azok, s tartoztunk mi, akik felismerve, hogy az addig követett út zsákutca, összeomláshoz vezet. Vállaltuk, hogy mintegy belülről lépjünk fel a váltás, a radikális átalakítás, a rendszerváltás igényével. Igaz-e, hogy a rendszerváltásban a már gyökeresen különböző körülmények között is az 1956ban megfogalmazott, alapvető célok megvalósításának feltételei jöttek létre. Azt gondolom, hogy igaz. Az 1980-as években az e célok érdekében fellépő baloldaliak, szocialisták, szociáldemokraták, a magunk szűk körét leszámítva, 1956-ban gyerekek voltak, vagy meg sem születtek. Igaz, a személyes tett most nem volt akkora, mint 1956-ban vagy 1956-ot közvetlen megelőzően. De azért ez sem volt kevés. Itt is bátorságra, határozottságra, és bizony sok tekintetben újra korábbi önmagunkkal való szembefordulásra volt szükség. Ehhez a fordulathoz, ehhez a tisztítótűzhöz 1956-ban is és a ’80-as években is sokan kellettek. Mégpedig nem olyanokra volt szükség, akik a rendszerváltás után fedezték fel önmagukról, hogy ők a rendszer ellenállói voltak. Nem azért aljas az a manipuláció, amellyel a ma szocialistáit a mai kurzus 1956-ból ki akarja rekeszteni, és november 4-ért, a véres represszióért felelőssé akarja tenni, mert ugyanúgy nem éltek akkor, mint a jelen konjunktúra lovagjai. Hanem azért, mert éppen az MSZP volt és az MSZP elődei voltak azok, akik felvállalták a fordulatot, természetesen másokkal együtt. Újra hangsúlyozom, nem mások kirekesztésével. Azt gondolom, nem tévedek, amikor azt vallom, hogy a ’80-as évek baloldali szocialista szellemiségében a már akkor is jelentős részben szociáldemokrata reformmozgalom ugyanúgy előkészítője és egyik alapvető megvalósítója volt a rendszerváltásnak a Magyar Köztársaságban, mint ahogy 1956-ban is a mai szocialisták elődei voltak a forradalom előkészítői. Gondolom nem volt véletlen, hogy másokkal együtt épp ezeket a köröket érte 1956 után is a kegyetlen megtorlás. Újra hangsúlyozom, hogy nem képviselek az 1956-ot
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
25/31
kisajátítani és meghamisítani akarókkal szemben egy másféle kisajátítási törekvést. Csak annak kimondását, egyértelmű vállalását hirdetem, hogy ’56 a mi ügyünk, mi, magyar szocialisták is az igazi ’56 örökösei vagyunk. Mindezek hitelesítéseként engedjék meg nekem, hogy egy személyes élményről szóljak még. 1956. november 1-jén Szombathelyről négyen feljöttünk Budapestre azért, hogy tájékozódjunk, ismereteket, tanácsokat, útmutatást kapjunk a teendőinkről. El kell mondanom, hogy eredetileg Kádár Jánoshoz készültünk, hiszen akkor az volt az elképzelésünk, hogy Kádár János Nagy Imre harcostársa, és ugyanazon az állásponton van. Ő nem fogadott bennünket, mert akkor a Parlamentben éppen tartott az a minisztertanácsi ülés, ahol kimondták a Varsói Szerződésből való kilépés. Helyette Donáth Ferenc fogadott bennünket. Jó hosszú, több mint egy órás beszélgetést folytattunk. Ezen a beszélgetésen kaptunk arra vonatkozóan tanácsot és információt, hogy itt az ideje megalakítani egy új pártot, a Magyar Szocialista Munkáspártot. Aznap reggel mondta be a rádió az erről szóló határozatot. Donáth Ferenc arra biztatott bennünket, hogy olyan új pártot hozzunk létre, amely személyi összetételében is, de mindenekelőtt törekvéseiben mentes mindattól, a mocsoktól és szörnyűségtől, ami az előző években rárakódott. A beszélgetés után hazamentünk Szombathelyre. Hadd mondjam még el azt – a dologhoz hozzátartozik –, hogy a Donáth Ferenccel való hosszabb beszélgetés után egy miskolci munkásdelegáció tagjaiként Nagy Imréhez is bejutottunk, ahol körülbelül ugyanazt az álláspontot, körülbelül ugyanazt a véleményt hallottuk, mint amit ma Feitl István elmondott, és amit egy másik delegáció is meghallgatott Nagy Imrétől. Ezzel mentünk haza, és másnap megalakítottuk a vas megyei Magyar Szocialista Munkáspárt Intézőbizottságát, és elfogadtuk a nyilatkozatát. Engedjék meg, hogy nagyon röviden, három részletet olvassak fel ebből a nyilatkozatból, és mindjárt megindoklom, hogy miért. Az első részlet: „A Magyar Szocialista Munkáspárt célja: független, demokratikus, szocialista Magyarország megteremtése. Ez a Magyarország biztosítja mindazokat a demokratikus szabadságjogokat, amelyeket a dolgozók számára a polgári demokrácia a legfejlettebb nyugati államokban már kivívott, teljes szólás-, sajtó-, gyülekezési, szervezkedési és vallásszabadság. Ugyanakkor túl is megy azokon, mert megvédi az állam polgárait attól, hogy munkájuk eredményét kisajátítsák.” A másik idézet: „A Magyar Szocialista Munkáspárt követeli, hogy az ország életében kiemelkedő szerep jusson a magyar ifjúságnak, amely a nemzeti forradalomban tanúsított hősiességével és önfeláldozásával kivívta az egész magyar haza tiszteletét és megbecsülését. Minden erejével támogatja az ifjúság jogos követelésének megvalósítását.” A harmadik idézet: „A Magyar Szocialista Munkáspárt kijelenti, hogy nemcsak végérvényesen elhatárolja magát mindattól az eltorzulástól és elfajulástól, amit a feloszlott Magyar Dolgozók Pártja rákosista politikája következtében a nép kommunista párton és kommunizmus fogalmán ért, hanem egyik legfontosabb magyar és nemzetközi feladatának tartja, hogy a munkásmozgalmat megszabadítsa ettől.” Miért olvastam fel ezt a néhány idézetet ebből a nyilatkozatunkból? Azért, mert azt gondolom, hogy amikor azt mondom, a Magyar Szocialista Párt az ’56-os forradalom örököse, akkor hozzáteszem, hogy az én felfogásom szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt november 4-e előtti néhány napja tekintetében felvállalhatjuk az utódpárt, az örökös szerepét. Vagyis annak a pártnak a tekintetében, melynek vezetői Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc és mások voltak. Ez a párt, igaz, csak három napot élt, de szellemiségében, a maga idejében, a maga körülményei között, természetesen sok-sok illúzióval azt a vonalat, azt a koncepciót képviselte, amelyet ma büszkén vállalhat magára a Magyar Szocialista Párt is, új körülmények és új feltételek között. Köszönöm. Donáth László
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
26/31
Mindenekelőtt köszönöm Horn Miklósnak, hogy édesapámat megemlítette ebben a különös összefüggésben. Én majd tőle idéznék, de előbb egy picit vissza a helyhez. Bizonyos bátorság kellett ahhoz a szervezők részéről, hogy ebben az épületben rendezzék meg ezt a konferenciát. Én nem vagyok az MSZP tagja, soha nem voltam semmilyen párt tagja, és vélhetően nem is leszek. Ennek, ha tetszik, a november 4-i utáni MSZMP az oka. Egy biztos, hogy ez az épület az én kisgyermekkori élményeimben súlyosabban jelent meg, mint bármilyen más épület. És nem azért, mert ez volt a Budapesti Pátbizottság épülete, hanem azért, mert vér tapad hozzá. A vér nemcsak a zsidók számára különös, rituális dolog, hanem minden hívő ember, aki az élet védelméért, az élet szentségéért szállt valaha is síkra, idegenkedik a vértől. Ez az épület véres. Ha eladtam volna a lelkemet, és az MSZP píárosa lennék és nem a békásmegyeri gyülekezet lelkésze, én biztos, hogy egy másik épületet választottam volna. Hogy világos legyen, miről beszélek: ennek a nagy, igazi, valódi ellensúlya az előbb felemlegetett és általam nagyon szeretett és tisztelt Vásárhelyi Miklós temetése. Nem az lepett meg, ami ott elhangzott. Nem is az, hogy volt bátorsága a családnak kilépni a kor követelte temetési megoldások szorításából, hanem az, hogy Kovács Lászlónak volt emberi tartása nem pártelnökként, nem politikusként, hanem emberként oda eljönni, és vállalni azt, hogy észreveszik. Az az érzésem, ez nem az MSZP melletti kampány valamilyen előzetes akciója volt. Nem lett volna értelme. Akik odamentek, nem tartoznak a sikeres emberek közé, azokat nem érdemes és nem is nagyon lehet téríteni. Először is… Vitányi Iván, aki elorozta előlem a próféta szerepét, s meghagyta az apostolét – amit igazolásként mondhatok, az éppen ez. Lehet, hogy a tömegben gondolkodó, valamifajta klasszikus vagy ortodox marxizmus számára hitvány vigasz, nekem mégis a legtöbbet jelenti, hogy itt vagyok. Egyáltalán, fontosnak tartom ezt. Ellentétben azokkal, akik egy kézmozdulattal elhessentették akár csak az ötletét is annak, hogy október 24-én a Köztársaság téri MSZP-székházban egy 1956-ról szóló konferencián részt vegyenek. A második. Oly gyakran elhangzott Bibó István neve. Medgyessy Péter, az általam szintén tisztelt és becsült politikus szájából túl sokszor. Hadd mondjam – nyilván majd fogom neki személyesen is mondani, ha módom lesz rá. Két ember volt –sarkosan kell fogalmaznom 1956 kapcsán –, akinek az állásfoglalása hosszú távon bennem maradt, amikor én 1972–1973 körül elhatároztam, hogy lelkész leszek. Az egyik Bibó István volt. Aki nem azért, mert keresztyén, ő keresztény volt, ezt Göncz Árpád egy előadásában a 90-es évek elején részletesen kifejtette, barokk és katolikus stílusát, gondolkodását tekintve talán csak az apósa sugarazott rá némi protestáns dacot. Hihetetlenül szelíden és lelkesen támogatott engem, Kardos Lászlóval együtt, akinek talán a neve szintén nem ismeretlen ebben a közösségben. Volt egy ember, aki súlyos börtönbüntetést viselt 1956 után, úgy hívták, Fekete Sándor. Aki a 70-es évek közepén, már pontosan nem emlékszem az évszámra, az Új Tükör vezető munkatársa volt. Egyik publicisztikájában azon sóhajtozott, miként lehet a világ elsatnyulása oly nagy, hogy ma már – írta akkor – kommunista politikusok gyermekei is teológiát tanulnak. Senki rajtam kívül nem volt. Aztán megbékéltünk, de ez már nem változtat semmit a tényen, hiszen apám akkor már régen halott volt, és sokan mások, akiket ez érintett. Bennem maradt az, ami miatt én nem éltem át olyan megrázkódtatásszerűen ’56 olyan furcsa recesszióját a ’90-es évek után, mint az általam nagyra becsült Horn Miklós, illetve Vitányi Iván. Azok, akik apám baráti köréhez tartoztak, kivétel nélkül börtönviselt emberek voltak. Nem azért, mintha ez lett volna a belépő, hanem azért, mert ez az a testvériség, amiről Vitányi Iván beszélt. Amit nem lehet überolni. Mi több, azt gondolom, aki igazán tisztán akar látni, annak tudomásul kell vennie, hogy abban a körben, amely Nagy Imre körül szerveződött 1954–1955 után, majd az első napokban, amikor az MSZMP-t megszervezte, nem volt egység – erről majd Ormos Máriának adok az apámtól származó interjút, ha Litván [György] nem tudott megválaszolni a kérdésére. Az interjút Rainer M. János készítette. De ezt akár Nyers Rezső is
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
27/31
el tudja mondani. Ezek valószínűleg mind kommunisták voltak a gondolkodás eredetét illetően, de a tartást illetően nem. Most térek vissza Bibóhoz. Idegenkedem a Bibó-kollégisták könnyedségétől, idegenkedem a Bibót olvasatlanul lobogtatóktól vagy rá hivatkozóktól, és ugyanaz a bajom velük, mint a Szentírásra hivatkozókkal. Tessék azt a fáradtságot, azt a szellemi terhet vállalni, és kivétel nélkül minden könyvet végigolvasni és megérteni azt, hogy miért a jámborság csúcsa az, ha valaki fejből idézi a Tórát, hisz az egészet tudja, és nem pedig örökösen a Tórát mint kerítést, fadurungként kivéve a földből a másikat szétbarmolni. Ugyanez vonatkozik Bibóra. Aki nem ismeri, annak csak egyet mondok. Magnóra mondta élete utolsó, az Európai társadalomfejlődés értelméről szóló nagy művét, amely nem más, mint egy hihetetlen becsületes ember, egy haldokló testamentumszerű, könyörtelen szembenézése mindazzal, ami Európa, ami Magyarország, ami az ő élete mindebben. Nos, Bibónak nem a szavai a fontosak. Ezt tudjuk mi, akik ismertük. Van itt még pár ember ebben a teremben, aki ismerte őt személyesen: a furcsa hangját, a furcsa tartását, akár azt, amit Göncz Árpád úgy mondott, hogy barokkos jelleg… Bibónak a magatartása a fontos. A szavakat más is elmondhatja. Olyan tanulmányokat lehet írni, stilisztikai szempontból Kertész Ákos publicisztikája sokkal jobb. De azt a tartást nem lehet megismételni. Itt kérek mindenkit: legyen óvatos. Ha Bibót a szájára veszi, az a tartás kéretik rajta számon, amelyet Bibó ránk hagyott. Nem véletlen, hogy Horn Miklós az egyetlen, aki tudja, hogy ki volt Donáth Ferenc. – Ne haragudj, túloztam. Az én apám nevével se szoktak könnyedén bánni. Tudják, miért? Mert aki tudja, akár csak ebből a vékonyka, a halála után megjelent könyvből, az pontosan tudja, hogy kommunista volt. Engesztelhetetlen kemény ember, akit semmi sem érdekelt jobban, mint az, hogy a másik ember tényleg ember-e. Egyébként független a világnézetétől, gondolkodásától, eredetétől. Megállja-e a helyét. Szintén Medgyessy Péter használta ezt a kifejezést, ugyan Camus-től – királyi örökség. Ez vallási kifejezés. Nem is értem Camust, hogy honnan veszi. A legmagasabb rendű. Én nem azon gondolkodom, hogy vajon azok – egészen konkrét leszek, a POFOSZ elnöke, Fónai Jenő vagy Rácz Sándor, akiket régóta ismerek, joggal tartják-e magukat legitim örökösöknek, vagy Horn Miklós vagy Vitányi Iván, akik között nincs egyszerű átjárás, hanem az érdekel, hogy az a tartás, az a bibói, ha úgy tetszik, ’56-os tartás királyi örökséggé válik-e annak, akié. Ez alapvetően nem szakrális liturgikus funkció, hanem pedagógiai és politikai. Rendkívül súlyos. Sokkal könnyebb annak, aki ezt nem vállalja. Mert aki vállalja, azon számon lesz kérve. Ebből a szempontból rendkívül súlyos az, hogy mi így vagyunk magunk között. Nem az előttem szóltaké, nem Kovács Lászlóé vagy az enyém ebben az ügyben a felelősség, de valóságos felelősségről van szó. Feltette Medgyessy Péter azt a kérdést, hogy mikor lesz nemzeti megbékélés. A plakátszöveg is ezt kérdezi. Ez vallásos kifejezés, kicsit vulgarizált, profanizált változatban. Úgy hívják, hogy kiengesztelődés. Azt mondta, 100 év, és igaza van. Ez a materialista megközelítése a dolognak. Ahol az időre bízzuk azt, amit emberileg képtelenek vagyunk megoldani. Vagy amelyekre a gazdasági körülmények nem kényszerítenek rá. Én azonban azt gondolom, hogy nincs időm, nincs 100 évem, talán 20 sincsen. A saját életemben véghez vitt kéretik rajtam számon, emberként, politikusként, lelkészként, bármilyen módon. Erre az általam feltett kérdésre azt kell mondanom, hogy ott kezdődik számomra a személyes kiengesztelődés – és adott esetben az itt ülőké –, hogy nem mondom Nagy Imrére, hogy baloldali politikus volt, amely kifejezést ő önmagára soha nem használta, hanem azt mondom, hogy kommunista volt. Mert attól, hogy valaki egy kifejezés elől menekül, vagy elkerüli, attól még nem változik meg. Mint ahogy 35 éven keresztül hiába vágták a pofámba, hogy ellenforradalmár fia vagyok. Hiába utasították vissza minden útlevélkérelmemet, hiába volt az egyházi ösztöndíjbizottság előtt is a követelés egy szerencsétlen, önmagát lelkésznek tartó embertől több órán keresztül, hogy egyetlen feltétele az ösztöndíj megkapásának, ha azt mondom, hogy ellenforradalom
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
28/31
volt. Másfél órán keresztül nem bírta ezt a szócskát belőlem kivasalni. Amikor hazamentem és elmondtam apámnak, azt mondta, hogy miért nem mondtad neki. Ha azt akarja hallani, hallja. Mert nem megy. Mert a magatartás az egyetlen, ami számít. Végezetül… Ahogy nem tudtam 35 éven keresztül azt mondani, hogy ellenforradalom volt, úgy nem tudom azt mondani, hogy Nagy Imre baloldali volt. Nekem ő kommunista, ahogyan az apám is. Visszatérve a történelemhez: ahogy ezen az egészen tűnődtem, készülve mindent elolvastam, amit apám ’56-ról írt, és ebben a zöld kötetben megjelent. Ezek között van egy úgynevezett visszaemlékezés 1956. október 23–28-a közötti időről, amelyet Sznagovban vetett papírra, és természetesen már csak a levéltár felszabadulása után, 1990-ben találtak meg a történészek. Idézek egy részt annak tanúságául, hogy mennyire mindig időbe, térbe rekesztett a politikai cselekvés, mennyire nem állja meg a helyét semmiféle mosakodás, s nincs értelme bármilyen fajta utólagos bölcselkedésnek. Ez a hosszú visszaemlékezés arról szól, hogy apám és Losonczy Géza október 24-én miért mondtak le központi vezetőségi titkári megbízásukról, a Politikai Bizottsági póttagságról, illetve milyen disszkussziók alakultak ki Nagy Imre között és köztük, Kádár között és köztük, illetve a többieket nem tudom, Münnich Ferenccel bezárólag. Ennek a legvégét idézem csak, ahol arról van szó, hogy immáron 28-án, Déry Tiborral együtt valamilyen fogalmazvány fölött dolgoznak a párt érdekében. „Akik ott együtt voltunk akkor vasárnap délután, éreztük, hogy csupán a harcnak egy szakasza zárult le, az a szakasz, amit a párton belül a sztálinista, rákosista emberekkel kellett megvívni. Több napig tartott ez a küzdelem. Azt hiszem, nemcsak én, hanem mások is érezték, hogy rendkívül súlyos, majdnem helyrehozhatatlan következményei lesznek annak, hogy ez a küzdelem öt napig tartott. Nemcsak százak, ezrek veszítették életüket. Ez alatt az öt nap alatt nemcsak a Rákosi-féle pártvezetés végzetes csődje vált mindenki előtt világossá. Kérdésessé vált az is, hogy egyáltalán lehetséges-e a munkásosztály hatalmának a megtartása. A párt teljesen széthullott ezek alatt a napok alatt. Teljesen elvesztette befolyását nemcsak a tömegekre általában, hanem a munkásosztályra is. Sikerül-e a munkásosztály sorait olyan gyorsan rendbe szedni, hogy biztosíthatja az egyre erősödő ellenforradalmi törekvésekkel szemben Magyarországon a szocializmus építését. Valami módon Déry is ilyen aggálynak adott kifejezést. A párton belül elért győzelem felszabadító hangulatában majdnem gondterhelten ütünk ott valamennyien. Milyen másképp lehetett volna, mennyire más irányt vehettek volna az események, vetődött fel bennem, ha nem öt nappal október 23-a után, hanem 23-a előtt vagy éppen 23-án vagy 24-én lett volna ez a gyökeres fordulat a párton belül. Kit terhel ezért a felelősség? Olyan kérdés ez, amit elsősorban tisztázni kell, hiszen az utána következő események szinte szükségszerűen alakultak úgy, hogy mind Magyarország, mind a szocializmus szempontjából tragikusnak nevezhetők.” És még egy dolog. (Ez időben ugyanakkor keletkezett, mint amikor történt, az Ormos Máriának odaadandó, a Rainer M. János interjú vége, egy mondat.) Így fejeződik be: „Összefoglalva: ha egyszer egy képzeletbeli tárgyaláson azt kellene megvizsgálnunk, mit tettek Nagy Imréék 1956 októberéig, semmiképpen se lehetne elítélni őket azért, amit valójában csináltak. Hiszen ők ott úgy beszélgettek, mint mi most. Mint most mi ketten. Sokkal inkább azért, amit nem tettek meg.” Ezen érdemes elgondolkodni. Végezetül, merthogy Vitányi Iván tényleg rám hagyta ezt az apostoli funkciót… Számomra a megbékélés vagy a kiengesztelődés egyetlen képpel írható le. Én lelkész vagyok, az egyik szórványom Piliscsaba. Ha kimegyek oda, akkor elmegyek meglátogatni – mondanám – a híveimet. Az egyiket úgy hívják, Jánossy Katalin, Nagy Imre unokája. Tőle kétutcányira ott lakik Hobó, Földes László fia. A kiengesztelődés ennyi, először az egyikhez, aztán a másikhoz megyek. Köszönöm a figyelmüket.
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
29/31
Hiller István Ezek után a gondolatok után egy mondatot engedjenek meg. Vannak alkalmak, mikor bizonyos falakat át kell törni. Vannak percek, amikor lehajtott fejeket fel kell emelni. Vannak pillanatok, amikor álarcokat és álcákat le kell vetni. Én 1964-ben születtem. Ma a szocialista párt egyik választott vezetője vagyok. Elleneztem, hogy 2001 októberében a szocialista párt hallgasson. Elleneztem, hogy valamiféle, ahogy mondani szokás, hozzánk közelálló alapítvány rendezésében kerüljön sor egy semleges nemű konferenciára. Elleneztem hogy máshol, és ne a ma működő szocialista párt székházában legyen ez az összejövetel. Egyetértettem, hogy 2001. októberében a szocialista párt hallassa a hangját. Hogy szakmai és politikai értelemben megszólaljon. Egyetértettem azzal, hogy ezt itt, ebben a házban, e mellett a jelkép mellett és ezek mellett a mondatok mellett rendezzük meg. Kevéssé érdekel, hogy a terem mennyire van tele, mennyire nem. Tisztelettel köszönöm a szellemi élet nagyságainak és mindazoknak, akik eljöttek, hogy megtisztelték a rendezvényt a jelenlétükkel. Igen, hallom én is a hangot, hogy jobb lenne, ha a terem tele lenne. Igen, jobb lenne, ha az ajtókat is ki kellene nyitni, mert nem férnek be az emberek. Azt gondolom, hogy először meg kell tenni egy első lépést ahhoz, hogy a termet meg lehessen tölteni. Kérem Kovács Lászlót, a szocialista párt elnökét, aki végig támogatta azt az elképzelés-sorozatot, amelyről az előbb beszéltem, hogy zárja be a konferenciát. Kovács László zárszava Kedves Barátaink, Tisztelt Vendégeink! Medgyessy Péter a bevezetőben, a tanácskozás megnyitójában azt mondotta, hogy egy-egy történelmi esemény megítélésében, mégpedig valóban objektív megítélésében bizony több emberöltőnek is el kell telnie. Én ezzel egyetértek. Következésképpen azt is mondhatjuk, hogy az 1956. októberi forradalom és szabadságharc valóban teljes körű és objektív értékelésének még nem jött el az ideje. De annak az ideje eljött, hogy végre elválasszuk a napi politikai aktualitásoktól, a napi politikai küzdelmektől. Az itt megszólaló politikusok, akik saját maguk vagy családjuk révén a megtorlás elszenvedői voltak, éppen erről beszéltek, megszólalásaiknak ez volt az üzenete. Meggyőződésem, hogy annak az ideje is eljött már, hogy ezt az objektív értékelést, lépésről lépésre haladva, mégiscsak elkezdjük. A tanácskozáson részt vevő történészek előadásai is ezt szolgálták. Kedves Barátaim! Tizenegy esztendeje többször is elmondtuk és magatartásunkkal alátámasztottuk, hogy a nemzeti ünnepeket nem szabad kisajátítani. Amikor 1994–1998 között kormányoztunk, az akkor éppen ellenzékben lévő pártokat természetesen meghívtuk, és részvételükhöz illő, méltó helyet biztosítottunk. Nem rajtunk múlott, hogy ők többnyire nem jöttek el, hanem tüntetően távol maradtak a nemzeti ünnepi megemlékezésektől, legyen az augusztus 20-a, október 23-a vagy éppen március 15-e. Sokszor gondolkoztam azon, látva az üres helyüket, hogy vajon elképzelhető-e Franciaországban július 14-e az éppen ellenzékben levő politikai erők távolmaradásával. Azt kell mondjam, hogy természetesen nem. Ez politikai kultúra kérdése, és azt hiszem egy kicsit nemzetfelfogás kérdése is. Amikor ellenzékbe kerültünk, azóta előfordult, hogy kaptunk meghívást nemzeti ünnepi megemlékezésekre; és előfordult, hogy nem. Előfordult, hogy kaptunk, de helyünk meg nem volt, és ott kerestünk magunknak valami helyet, ahol megállhatunk vagy leülhetünk, mert igazából nem számoltak részvételünkkel, csak meghívtak bennünket. Elmegyünk, mert úgy érezzük, hogy ott kell lennünk, és az sem tart vissza, ha méltatlan atrocitások, méltatlan incidensek érnek, mint ahogy tegnap történt, amikor éppen Medgyessy Péterrel együtt a 301es parcellánál koszorúztunk. Politikai ellenfeleink évente elmondják, hogy nem tisztáztuk
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
30/31
viszonyunkat 1956-hoz, nem tisztáztunk viszonyunkat a megelőző rendszerhez, és hogy nem kértünk bocsánatot. Ilyenkor újra és újra érdemes elmondani, hogy 1992-ben a Magyar Szocialista Párt országos tanácskozása egy nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy nem mentegeti, hanem elutasítja az előző, alapjaiban hibás, és a történelem által végleg meghaladott rendszert. A nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a Magyar Szocialista Párt elítéli a törvénytelenségeket, elítéli a bűnöket, amelyeket az előző rendszer alatt követtek el. Azt is mondja ez a nyilatkozat, hogy bár sem politikai, sem erkölcsi felelősség nem terheli a bűnökért, azok helyett, akiknek ez kötelességük lenne, megköveti az áldozatokat, a hozzátartozóikat, a meghurcoltakat. Az az országos tanácskozás felállva, egyperces néma főhajtással tisztelgett az áldozatok emléke előtt. 1996. márciusában a Magyar Szocialista Párt V. kongresszusa közel a 40. évfordulóhoz, hangsúlyozta, ugyancsak egy kongresszusi nyilatkozatban, hogy elutasítjuk a szocializmus nevével visszaélő sztálini zsarnokságot és mindenféle, a szocializmus nevével visszaélő diktatúrát. Elmondtuk, hogy az 1956-os forradalmat és szabadságharcot a rendszerváltás előzményének, előkészítésének tekintjük. Évente ezek szellemében emlékezünk meg az 1956 októberéről, a forradalomról és a szabadságharcról. Idén, most már harmadízben emlékeztünk meg konferencia keretében is, melynek Kaposvár első alkalommal adott otthont, és amelynek egyik előadója, sőt fő előadója Ormos Mária professzorasszony volt, és megemlékeztünk idén is, és tavaly is Nagy Imre szülőházánál és szobránál. Elmondtuk, hogy vállaljuk 1956, a forradalom és szabadságharc örökségét, az akkori célokat, a szabad és demokratikus Magyarországot, és vállaljuk a mártírhalált halt miniszterelnök, Nagy Imre örökségét. Ennek az örökségnek része Nagy Imre életútja. Az az életút, amely a kommunista mozgalomban kezdte a politikai pályafutást, és a diktatúrából kiábrándulva eljutott a demokratikus szocializmusig, kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a szociáldemokrata eszmékig, a szociáldemokrata értékekig. Ezzel Nagy Imre 20 évvel előzte meg azt az eurókommunizmust, amelyről Ormos Mária professzorasszony is beszélt; és 35 évvel előzte meg a közép- és kelet-európai országokban lezajlott átalakulását az egykori állampártoknak, a reformerők kiválását és a reformerők által történt új, demokratikus baloldali pártok megalakítását. Azt mondhatjuk, hogy igen, 1956-ban a vezető szerepet a forradalomban és a szabadságharcban kommunisták töltötték be, de olyan kommunisták, akik rádöbbentek arra, amit Vitányi Iván oly nyomatékosan hangsúlyozott, hogy nincs szocializmus demokrácia nélkül. Nagy Imre örökségének része az is, hogy az ország, a nemzet érdekei sokkal fontosabbak, mint egy párt pillanatnyi politikai érdeke, vagy mint akár egy ember élete is. Néhány szót az ünnep kisajátításáról. A konferencia feltárta 1956 baloldali hagyományait, értékeit. Ripp Zoltán pontokba foglalta össze igen tanulságosan, hogy melyek voltak a legfontosabb hagyományok. Nagyon fontosnak tartom, hogy 1956 nem a hatalom kisajátítására, hanem a hatalom demokratizálására irányult. Nagy Imre is ezt tűzte ki célul. 1956 októberében kivágták az akkori címert a nemzeti színű lobogóból, de nem azért, hogy a nemzeti címert tegyék a helyére, hanem hogy a köztársaságot jelképező Kossuth-címert tegyék a helyére. Csak zárójelben, nagyon halkan jegyzem meg, fel sem merült, hogy a koronát a Parlamentbe kell vinni. Ahogy Németh Lászlót idézve hangzott el, az sem merült fel a forradalom és szabadságharc vezetőiben, hogy az 1920-as évek kurzusát kellene visszaállítani. És mégsem mondjuk azt, hogy csak mi vagyunk 1956 októberének örökösei. Csak azt mondjuk, hogy mi is örökösök vagyunk, ahogy Horn Miklós hangsúlyozta felszólalásában. Kedves Barátaim! 45 év telt el az 1956-os nemzeti összefogás valóban felemelő pillanatai óta. Ideje ezekhez a felemelő pillanatokhoz visszatalálni. Nemcsak azért, mert nincs siker nemzeti összefogás nélkül, hanem azért is, mert az ország lakosságának nagyobbik része már 1956 után született. A Szocialista Párt tagságának egyre nagyobb hányadát teszik ki azok, akik már
2001.10.24.
Nemzeti megbékélés – Baloldali értékek az 1956-os forradalomban
31/31
1956 után születtek. Tegnap, amikor a 301-es parcellánál elhangzott a gyilkosok kifejezés is, akkor arra gondoltam, hogy Medgyessy Péter általános iskolás volt, én középiskolás, a mellettünk ott álló Mesterházy Attila pedig több mint tíz évvel később született. Anakronizmusnak tartom, amikor 30-as éveikben járó fiatal politikusok követelik ugyancsak harmincas éveikben járó, de politikailag másik oldalon álló fiataloktól, hogy bánják meg bűneiket, és kérjenek bocsánatot. Ahhoz a nemzeti összefogáshoz; amely október 23-án sem hasad meg, ahhoz bizony még hosszú út vezet a tisztázáson és a megbékélésen át. Amikor Donáth Lászlót hallgattam, és ő a kiengesztelődés szót használta, akkor egy pillanatra felvillant bennem, vajon mi az oka annak – többször gondolkoztam már ezen –, hogy egyesek olyan kérlelhetetlenül elzárkóznak a nemzeti megbékélés elől. Meglehet, a nemzeti megbékélés valóban kiengesztelődést is jelent, de kiengesztelődni is csak az tud, akinek van miért. Akiknek semmi sérelmük nincs, akiket semmi sérelem nem ért, azok talán éppen emiatt nem tudnak kiengesztelődni, azért, mert nincs miért, és ezért olyan kérlelhetetlen ellenfelei a megbékélésnek is. Még egy dolog kell a megbékéléshez: a politikusok tisztessége. Most egymás után két olyan rendezvényre is meghívást kaptam, amelyen sok szó esett erről. Az egyik Bibó István születésének 90. évfordulója, a másik pedig az a megemlékezés, amelyet Vásárhelyi Miklós családja és olasz barátai tartottak, köztük az előző olasz kormány miniszterelnöke, D’aléma és más vezető olasz baloldali politikusok. Mindkét rendezvényen, hallgatva a megszólalókat, magam is, megkapva a szólás lehetőségét, azt mondtam, hogy Bibó István és Vásárhelyi Miklós életútja számomra többek között azzal a tanulsággal jár, hogy politika és tisztesség, politika és erkölcs nem szükségképpen zárják ki egymást. Ezért bízom abban, hogy el fogunk jutni a tisztázáson át a megbékélésig, a kiengesztelődésig, és akkor majd a nemzeti összefogáshoz is. Tudjuk, hogy ez hosszú út, de tudjuk, hogy a hosszú út mindig az első lépéssel kezdődik, ez a tanácskozás ráadásul már nem is az első, hanem egy újabb, egy fontos lépés volt, mert nemcsak Donáth Lászlónak, egyikünknek sincs száz éve. Köszönöm a figyelmet.