NEGYEDIK RÉSZ A FÜGGŐ AGY FEJLŐDÉSE Ha a társadalom valóban tisztában lenne azoknak az érzelmi kötelékeknek a fontosságával, amelyekre a gyermeknek első éveiben szüksége van, akkor nem tűrné el, hogy a gyerekek olyan élethelyzetekbe kerüljenek, amelyeket a szülők is megszenvednek, és amelyek egyáltalán nem kedveznek az egészséges fejlődésnek. Dr. Stanley Greenspan, gyermekpszichiáter, az Egyesült Államok mentálhigiénés központjában az újszülöttek fejlődésével foglalkozó program korábbi igazgatója
TIZENHETEDIK FEJEZET Az ő agyuknak esélye sem volt 2000-ben megjelent első könyvemben, a Szétfoszlott elmékben az ADD-vel, azaz a figyelemhiányos rendellenességgel foglalkoztam - azzal az állapottal, amely nálam is fennáll. Az ADD történetesen az addikció egyik fő kockázati tényezője számos vegyidet - nikotin, kokain, alkohol, marihuána, kristálymet - esetében, valamint a szerencsejátéknál és más viselkedési függőségeknél. Ám nem csak ezért nyúlok vissza a könyvhöz. Elmesélek egy esetet, amely röviddel a kiadása előtt történt.A Szétfoszlott elmékben bemutattam egy sor olyan tudományos bizonyítékot, amelyek azt igazolják, hogy az emlősagy fejlődésére milyen nagy hatással vannak a környezeti tényezők, és nem egyszerűen csak a merev genetikai szabályok alakítják - és hogy pontosan ez a helyzet az emberi aggyal is. Ezek a kutatási eredmények akkoriban még újdonságnak számítottak, és az agykutatók meglehetősen ellentmondásosan ítélték meg őket. Nem azért, mintha elvont akadémiai titkokról lett volna szó: a közérdeklődést híven tükrözték a Time és a Newsweek címlapjai is.Telefonon felhívott egy fiatal torontói producerhölgy, aki meg akart hívni egy beszélgetésre a kanadai nemzeti közszolgálati televízió egyik csatornájához. Arról beszéltünk, miről legyen szó a műsorban. Lelkesen belekezdtem egy friss, izgalmas tudományos eredmény taglalásába, amikor a nő megállított:- Egy pillanat! Ön azt mondja, hogy a baba agyára hatással lehet, hogy az anyjának mekkora a pupillája, és hogyan néz rá?Nem egyszerűen csak hatással lehet, hanem azonnal hat is rá! - mondtam felvillanyozva, mert úgy véltem, hogy a producerhölgyet is lelkesíti a téma. - Aztán egy idő múlva, amikor a viselkedésminták...- Ez nevetséges! Ez képtelenség! - szakított félbe másodszor is. - Ilyesmi nálunk nem kerülhet adásba!Mielőtt megkérdezhettem volna, milyen alapon vonja kétségbe több évtizedes kutatások eredményeit, már bontotta is a vonalat.Akkoriban ennek a producerhölgynek - és ami azt illeti, sok más embernek is - még problémát okozott az agykutatás újdonságainak az elfogadása. Kulturálisan meghatározott okok miatt elkülönülten beszéltünk az agyról és testünk többi részéről, és szinte dogmaként verték belénk, hogy csaknem mindent a gének determinálnak:
a személyiségjegyeinket, a viselkedésünket, az étkezési szokásainkat és a betegségek-' re való hajlamainkat. Ennél is zavaróbb volt az a tény, hogy akkoriban az új tudásanyag még az orvosok számára is ismeretlen volt. A vezető szaklapokban megjelent több ezer tudományos közlemény, a számtalan monográfia, a konferenciákról szóló beszámolók és a témáról megjelent színvonalas könyvek ellenére a környezet agyi fejlődésre gyakorolt hatásairól még szinte semmit sem tanítottak az orvosi egyetemeken1, és így ez az orvosi munka mindennapjainak sem volt része. Az orvosképzésben nemcsak az agyi, hanem a pszichológiai fejlődés sem kap tág teret - még napjainkban sem. Antonio Damasio ideggyógyász szerint „megdöbbentő, hogy ,i medikusoknak sok egyetemen úgy tanítják a pszichopatológiát, hogy előtte nem részesültek pszichológiai képzésben”2. Ez a hanyagság óriási veszteség az orvosi gyakorlat és a pá- ciensek milliói számára. Ha a környezet agyi és személyiség- fejlődésre gyakorolt hatásaira jobban odafigyelnének, abból a medicina minden területének csak haszna lenne. Ha pedig több orvos lenne tisztában azzal, amit a témáról érdemes tudni, az véleményem szerint elősegítené az addikciók iránti társadalmi attitűd radikális és régóta esedékes megváltozását is. Az agy méhen belüli és gyermekkori fejlődése a legesleg- lontosabb biológiai faktor, amely meghatározza, hogy valaki ki lesz-e téve kémiai anyagok vagy viselkedésminták iránti függőségeknek. Lehet, hogy ez a kijelentés első ránézésre mellbevágó, de a legújabb kutatások egyértelműen - és bőségesen - igazolják. Dr. Vincent Felitti vezette azt a nagyszabású vizsgálatot, amelybe tizenhétezer középosztálybeli amerikai lakost vontak be az Egyesült Államok tisztiorvosi szolgálatának megbízásából. Felitti szerint: A függőség alapvetően és mindenekelőtt a gyermekkor élményeitől függ, és nem a kémiai vegyületektől. Az addikciókra vonatkozó jelenlegi elképzelések tévesek.3 Ha azt állítjuk, hogy a függőségek szempontjából az agy gyermekkori fejlődése a legfontosabb, azzal nem zárjuk ki a genetikai tényezőket. Ugyanakkor a genetika túlzott előtérbe helyezése nemcsak az addikciók orvoslása szempontjából jelent akadályt, hanem általában a medicina számára is. Az emberi agy nem más, mint azoknak az idegsejteknek a bonyolult, másfél kilogrammos szövedéke, amelyek meghatározzák tevékenységeinket. Ez a teremtés egyik legnagyszerűbb - és legtitokzatosabb - csodája. Ez a lenyűgöző szerv az emberi intelligencia székhelye, a külvilág jeleinek értelmezője, minden mozdulatunk irányítója, és még rengeteg titkot tartogat a tudósok, illetve az átlagemberek számára is. George H. W. Bush, az Egyesült Államok elnöke ezekkel a szavakkal nyilvánította az 1990-ben kezdődő évtizedet az agy évtizedévé, amelyben hihetetlen ütemben felgyorsult az agy működésének és fejlődésének a kutatása. A régi és új eredmények összevetésével izgalmas kép kezdett kibontakozni. Régi tézisek sokasága dőlt meg, és új paradigmák alakultak ki Természetesen még mindig rengeteg a felfedeznivaló, de a további kutatások körvonalai már határozottan kirajzolódnak. A géneknek az agyfejlődésre gyakorolt meghatározó szerepére vonatkozó elképzelést radikálisan új nézet váltotta fel, amely szerint a genetikus potenciál érvényesülését elsősorban a környezeti tényezők szabályozzák. A gének felelősek az alapvető szerkezeti tulajdonságokért, a fejlődés időbeli viszonyaiért és a központi idegrendszer anatómiai felépítéséért, de a környezet formálja ki és hangolja finomra azokat a kémiai és élettani folyamatokat, hálózatokat és rendszereket, amelyek együttesen meghatározzák, hogy miként
működünk. Születése pillanatában minden emlős agya közül az emberé a legkevésbé fejlett. A legtöbb állatkölyök számos olyan képességgel rendelkezik, amelyektől az emberi újszülöttek még nagyon messze vannak. A csikók például már a születésük után néhány órával futóképesek. Az emberi újszülötteknek* ezzel szemben egy-másfél év kell ahhoz, hogy az izmaik any- nyira megerősödjenek, illetve kifejlődjön náluk az az érzékszervi és idegrendszeri háttér - percepció, egyensúlyérzék, térbeli orientáció, mozgáskoordináció -, amely a járáshoz szükséges. A csikó tehát úgy jön világra, hogy az agya fejlettségét tekintve egy-másfél évvel - „lóévekben” mérve még annál is többel - megelőzi az emberi babákat. Természetes módon merül fel a kérdés, hogy mi ennek az oka. Nos, itt az evolúció egy kompromisszumos megoldást választott. A két lábon járás és a felegyenesedés képessége emberelődeinknél fejlődött ki, akiknek így felszabadult a mellső végtagja, majd átalakult karrá és kézzé, amely egyre kifinomultabb és bonyolultabb tevékenységekre lett képes. Ám a kézügyesség előnyeinek kiaknázásához jókora agy, és az agyon belül is jól fejlett frontális lebeny szükséges. Valamennyi emlős közül nekünk van a legnagyobb homloklebenyünk, amely a kéz finom mozgatásáért felel - még a legközelebbi evolúciós rokonainknál, a csimpánzoknál is jóval kisebb ugyanez az agyterület. Ez a régió - és különösen a prefrontális része - más feladatokért is felelős: a problémamegoldásért, a szociális és nyelvi képességekért, azaz pontosan azokért a tulajdonságokért, amelyek emberré tesznek minket. Mivel két lábon járó fajjá evolválódtunk, ezért a felegyenesedés statikai okai miatt a medencecsontunk már nem tágulhatott tovább. Ugyanakkor a terhesség végén a kisbabák testének legnagyobb átmérőjű része a koponya. Ez természetesen a viszonylag nagy agy miatt van, amely a méhen belül már egyszerűen nem nőhet tovább, különben beleszorulnánk a szülőcsatornába. A természet itt azt a kompromisszumot választotta, hogy szüléskor - felnőttkori állapotához képest - az agy viszonylag kicsi és éretlen marad (bár testünkhöz képest még így is jóval nagyobb, mint más fajoknál), majd a születés után még további erőteljes fejlődésen megy át. A csimpánz kölykeivel ellentétben agyunk tehát a születés után is tovább nő, méghozzá ugyanolyan ütemben, mint addig, a méhen belül. Az első év során hihetetlenül sok másodpercenként akár több millió - ríj kapcsolat alakul ki az idegsejtek között. Az élet első néhány évében az agy jó négyszeresére nő, aminek köszönhetően egy hároméves gyermek agyának a tömege már eléri a felnőttkorinak a 90 százalékát, miközben a test más részei még csak 18 százaléknál tartanak.4 A méhen kívüli robbanásszerű további növekedés más emlősökhöz képest hatalmas előnyökhöz juttat minket a tanulás és az adaptáció területein. Ha az agyméret örökletesen rögzített lenne, a frontális lebeny mérete is korlátozott lenne, valamint az a képességünk is, hogy a különböző fizikai és szociális környezetekhez adaptálódjunk.* * Természetesen agyunk születés utáni erőteljes növekedése is a genetikai tényezőknek köszönhető, ám az élet első éveiben ezek manifesztálódását már jelentősen befolyásolják a környezeti Ingerek. (Aford.) A nagy nyereség több kockázatot von maga után. A méh viszonylagos biztonságán kívül egész szervezetünk - így az agyunk is - ki van téve a mostoha külvilág potenciális károsító hatásainak. Az egyik lehetséges negatív végkifejlet az addikció - bár a genetikai hatások tárgyalásánál látjuk majd, hogy agyunkat, sőt egész szervezetünket már a méhen belül is érhetik függőséget okozó vagy egészségünket veszélyeztető hatások. Azt a dinamikus folyamatot, amelyben az emberi agy áramköreinek 90 százaléka a születés után alakul ki, neurális darwinizmusnak nevezzük, mert ekkor zajlik le azoknak az
idegsejteknek, szinapszisoknak és idegi pályarendszereknek a kiválasztódása, amelyeknek köszönhetően agyunk adaptálódik az aktuális környezethez. Az élet korai szakaszában a kisgyermeknek eleve sok milliárddal több neuronja van, majd ezek között sokkal több kapcsolat létesül a szükségesnél. Ebben a hatalmas és kaotikus szinaptikus gubancban muszáj rendet tenni ahhoz, hogy agyunkból olyan hatékony szerv legyen, amely a lehető legjobban szabályozza tevékenységeinket, képes gondolkodni, tanulni, társas kapcsolatokat kialakítani, és ezeken kívül még egy sor feladatot el tud végezni. Hogy mely „félkész” rendszerek, illete kapcsolatok maradjanak meg, az nagyrészt a környezeti ingerektől függ. A gyakrabban használt áramkörök megerősödnek, tovább fejlődnek, a ritkábban használtakat pedig szervezetünk lenyesegeti - és a neurális darwinizmus fogalomtárában ezt a folyamatot is pontosan így hívják: szinaptikus nyesés. Két kutató erről ezt írta: A neuronok és a neurális kapcsolatok is versengenek egymással a fennmaradásért, illetve a fejlődésért. A tapasztalat dönti el, hogy mely idegsejtek és szinapszisok (és melyek ne) maradjanak meg, és fejlődjenek tovább.5 A használaton kívüli (=felesleges) sejtek és kapcsolatok meg- ritkításával, a hasznos rendszerek kiválasztásával és újak kialakításával létrejönnek a folyamatos érési folyamaton átmenő emberi agy specializált áramkörei. A fejlődés menete minden egyes személy esetében másképpen zajlik le - annyira eltérően, hogy még az egypetéjű ikrek idegrendszere sem egyforma végső állapotában. Mindenesetre döntően a gyermekkor első éveiben dől el, hogyan fejlődjenek ki az idegrendszer struktúrái és azok a neuronhálózatok, amelyek az emberi viselkedést irányítják. Bruce Perry gyermekpszichiáter és kutató szerint a fejlődés során szerzett tapasztalatok határozzák meg az érett emberi agy szerkezeti és működési állapotát 6. Az Egyesült Államok Nemzeti Mentálhigiénés Intézetének kutatója, dr. Róbert Post másfajta megfogalmazása szerint a fejlődés bármely pontján fennáll a lehetősége annak, hogy egy jó vagy rossz stimulus bejusson, és átalakítsa az agy mikroszerkezetét7. Ezzel el is jutottunk azoknak a problémáknak a forrásához, amelyek miatt egy gyermek kamaszkorában vagy később, fiatal felnőttként keménydrogossá válhat: a túl sok rossz stimulushoz. Ez főleg azokra az intravénás szereket használókra igaz, akikkel magam is foglalkozom a Downtown Eastside-on. Sok más esetben a bajt nem a „rossz stimulusok” okozzák, hanem a túl kevés „jó stimulus”. Az agy fejlődését vezérlő genetikus kapacitásunk csak akkor lehet elég hatékony, ha a körülmények is kedvezőek. Képzeljünk el egy olyan kisbabát, akinek minden lehetséges szükségletét kielégítik, de egy sötét szobában tartják Teljesen mindegy, hogy a baba milyen géneket örökölt, egy év látásmegvonás után ez a gyermek semmiképpen sem lesz olyan, mint a többi. Hiába volt a születésekor teljesen rendben a szeme, fényingerek hiányában nem fejlődik ki az agyában a jelenlegi ismereteink szerint mintegy harminc-egynéhány, a látás folyamatában részt vevő központ. A születéskor megvan a látáshoz szükséges idegrendszeri apparátus, de teljesen haszontalan lesz, és el is sorvad, ha a gyermek nem kap fényingert. Ennek természetesen a neurális darwinizmus az oka. Adott egy olyan természetes kritikus periódus, amelyben megfelelő vizuális ingerekre van szükség a fejlődéshez, azonban ha a gyermek ebben az időszakban nem kapja meg a látáshoz, és így a fennmaradáshoz szükséges fényingereket, . akkor ennek visszafordíthatatlan vakság lesz az eredménye. Ami igaz a látásra, az igaz a serkentő-motiváló dopamin- rendszerre, az ópiátok jutalmazó apparátusára, a prefrontális kéreg szabályozó központjaira - köztük az orbitofrontális területre is, azaz minden olyan addikcióval kapcsolatos agyi régióra, amelyeket az előző fejezetekben
tekintettünk át. Ezek a központok az érzelmeket dolgozzák fel, és eszerint irányítják viselkedésünket, ezért áz ő szempontjukból az érzelmi környezet bír döntő jelentőséggel, ennek pedig a legfontosabb eleme - különösen az élet első éveiben - a gyermeket szerető gondoskodással körülvevő felnőttek. * Az agy optimális fejlődéséhez három környezeti tényező fel- létlenül szükséges: táplálás, fizikai biztonság és érzelmi gondozás. Az iparilag fejlett világban - a hanyagság és a nagy szegénység eseteit kivéve - a felsoroltak közül a fizikai feltételek általában biztosítottak. A nyugati társadalmakban rendszerint csak a harmadik kívánalommal, az emocionális törődéssel szokott probléma lenni, aminek a fontosságát nem lehet eléggé sokszor hangsúlyozni: az érzelmi törődés abszolút követelmény az agy egészséges neurobiológiai fejlődéséhez! Az UCLA egyik vezető agykutatója, Dániel Siegel szerint „a neuronális kapcsolatokat emberi kapcsolatok építik fel”8. Hamarosan látjuk majd, hogy ez a találó gondolat különösen azoknak az agyi működési rendszereknek az esetében igaz, amelyek az addikciók kialakulásában is érintettek, illetve közreműködnek. A gyermeknek bensőséges kapcsolatban kell állnia legalább egy megbízható, elérhető, védelmező, pszichológiailag is jelenlevő, a lehetőségekhez képest nyugodt felnőttel. Már tudjuk, hogy ennek a kötődésnek a hatására alakul ki a gyermekben az a motiváció, amely lehetővé teszi, hogy később közeli kapcsolatokat létesítsen másokkal. A kapcsolatok iránti ösztönös igény a születésünkkor is bele van programozva az agyunkba az újszülöttek tehetetlensége és másoktól való függése miatt. Enélkül nem tudnánk fennmaradni, és az agyunk sem tudna megfelelően fejlődni. Az egyedfejlődés során a függőség érzése fokozatosan elmúlik, ám az emberi kapcsolatok iránti igény élethosszig megmarad. Dániel Siegel ezt írja a fejlődő elméről: A baba és a kisgyerek számára a bensőséges viszony az a legfőbb környezeti tényező, amely az agy fejlődésének teljes időtartama alatt hat... Ez a kötődés teszi lehetővé azokat az interperszonális kapcsolatokat, amelyeken keresztül a fejlődő gyermeki agy igénybe tudja venni a szülő érett agyának segítségét a saját működésének a megszervezéséhez.9 A leírtak fontosságának megértéséhez képzeljünk el egy olyan gyermeket, akire sohasem mosolyogtak, akihez sohasem beszéltek, vagy akit sosem simogattak meg szeretettel, és sohasem játszottak vele, majd próbáljuk meg elképzelni, milyen ember lesz belőle felnőttkorában. Ahogyan a fényingerek feltétlenül szükségesek az agy vizuális központjának a fejlődéséhez, úgy a gyermeki agy emocionális központjainak és különösen a rendkívül fontos orbitofrontális területnek - egészséges érzelmi ingerek kellenek a gondos szülőktől. A gyermekek figyelnek, reagálnak szüleik pszichológiai állapotára, és a hatása alatt is állnak. Hat rájuk a testbeszéd, az őket tartó karok feszültsége, a hangszín, a szeretetteljes, mosolygó arc, és igen: a pupillák nagysága is! A szülő agya szó szerint beprogramozza a gyermek agyát, és ez az oka annak is, hogy a stresszes szülők gyermekei is stresszesek lesznek . - függetlenül attól, hogy ezek a szülők is nagyon szerethetik a gyermeküket, és mindent megtesznek érte. A csecsemőagy elektromos aktivitása kivételesen és jól mérhetően érzékeny a babát
gondozó felnőttre. Seattle-ben, a Washington Egyetemen féléves csecsemők két csoportjának az agyi aktivitását hasonlították össze egy tanulmány keretei között. Az egyik csoportba olyan anyák gyermekeit válogatták be, akik szülés utáni depresszióban szenvedtek, a másikba pedig egészséges, jókedvű anyák babáit. Az elek- troenkefalográffal végzett vizsgálatok markáns különbségre derítettek fényt a két csoport között. A depressziós anyák gyermekeinek az EEG-je is a depresszió jeleit mutatta még olyan helyzetekben is, amikor anyjuk kedvesen foglalkozott velük, és ennek azEEG-n is látszania kellett volna. Rendkívül fontos, hogy az eltérések kizárólag az agy homloklebenyére korlátozódtak, amely - mint tudjuk - az önszabályozó érzelmi központok székhelye.10 Ennek az a pontos magyarázata, hogy az azonos helyzetekben ismételten izgalomba kerülő agyi rendszerek jellegzetes minta szerint működnek, és ez a működésük rögzül, majd az adott személy szokványos válasz- reakciójává válik bizonyos külvilági ingerekre. A kiváló kanadai neurobiológus, Donald Hebb szavaival élve az „egyszerre felfénylő sejtek egy áramkörön vannak”. A stresszes vagy depressziós szülők gyermekeinek agyában ezek az áramkörök negatív mintát produkálnak, és így rögzülnek. Több vizsgálatsorozat is igazolja a szülő kedélyállapotának hosszú távon a gyermeki agy biológiájára gyakorolt hatását. Ezek kimutatták, hogy a stresszes szülők gyermekeiben is megemelkedik a stresszhormon, a kortizol koncentrációja. Hároméves gyermekeknél azt tapasztalták, hogy akkor a legmagasabb a hormonszint, ha az anya a gyermeke első életévében volt depressziós, és nem később.*11 * Ezek az eredmények a szülői munka szociális és kulturális megbecsülésének a fontosságát hangsúlyozzák. Senki sem lesz szándékosan depressziós, és megfigyeléseim szerint a kismamák depressziójának leggyakoribb oka a környezeti támogatás hiánya.(A szerző) Agyunk tehát „tapasztalatfüggő” módon működik. A kellemes élményektől egészségesen fejlődik, ezek hiányában, illetve kellemetlen tapasztalatok hatására pedig a kiemelten fontos agyi struktúrák fejlődése is torz irányba fordul. A kaliforniai San Jóséban működő agykutatóközpont munkatársa, dr. Rhawn Joseph ezt a következőképpen magyarázza el: Egy abnormális vagy beszűkült támogatást nyújtó környezet az ezredrészére csökkentheti egy axon [az idegsejtek hosszú nyúlványa, amely az ingerületeket egy másik idegsejthez továbbítja] aktív szinapszisainak a számát. Ez visszaveti a fejlődést, és összességében több milliárd, sőt valószínűleg több billió szinapszis megszűnését eredményezi. A végeredmény olyan abnormális hálózatok kialakulása, amelyek normális esetben eltűnnének a szinaptikus nyesés folyamatában.12 Mivel agyunk alakítja a kedélyállapotunkat, az érzelmi önkontrollt és a társas viselkedést, ezért természetes módon azt várjuk, hogy azoknál, akik negatív éhnényeket éltek át a gyermekkorukban, perszonális és interperszonális viselkedési deficit alakul ki. Dr. joseph így folytatja: Csökken a várható következmények felmérésének, illetve a lényegtelen, a nem megfelelő és az önkárosító viselkedésminták gátlásának a képessége. Pontosan ezeket a működési zavarokat figyelhettük meg az előző fejezetben Claire és Don
esetében, és ugyanezt látjuk . minden drogfüggőnél. Tudjuk, hogy a kémiai vegyületek rabjai csecsemőként vagy gyermekként többnyire olyan környezetben éltek, amelyekben negatív élmények sokasága érte őket, és ez kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a fejlődésükre - ezekbe a szerencsétlenekbe a környezetük már az életük első éveiben beprogramozta a későbbi addikciót. Az ő agyuknak még csak esélye sem volt.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Trauma, stressz és az addikció biológiája A környezeti hatások által formált agyi fejlődésre vonatkozó elképzelés rendkívül egyszerű, ám a részletei már mérhetetlenül bonyolultak. Képzeljünk el egy búzamagot! A genetikájától teljesen függetlenül megfelelő mennyiségű és minőségű napfényre és öntözésre van szüksége ahhoz, hogy kicsírázzon, majd szárba szökkenjen, és egészséges, kifejlett növénnyé cseperedjen. Ugyanakkor két azonos magból, de különböző viszonyok között felnevelt növény már különbözik egymástól. Míg az egyik magas, erőteljes és termékeny lesz, addig a másik csenevész, hervadt és meddő. Utóbbi növény nem beteg, csak nem volt rá lehetősége, hogy elérje lehetőségei határait. Ha az élete során még összeszedne valamilyen növényi betegséget is, akkor a nyomorúságos környezet miatt azt is nagyon megszenvedné. Ugyanez a helyzet az emberi aggyal is. Az addikció által érintett három fő agyi rendszer - az ópiátok jutalmazó apparátusa, a dopaminalapú serkentőmotiváló mechanizmus és a prefrontális kéreg önszabályozó régiói működése normális körülmények között rendkívül nomra van hangolva. A függő személyeknél ezek a központok valamiben mindenképpen rosszul működnek. Ugyanez igaz szervezetünk negyedik, az addikciókkal összefüggő szisztémájára, a stresszválasz-mechanizmusra is. A szülőkkel kialakított boldog, harmonikus viszony természetes ópiátokat szabadít fel a csecsemők agyában. Az en- dorfinszint megemelkedése elmélyíti a kapcsolatot, és segíti az ópiát, illetve dopaminapparátus fejlődését.13 Ugyanakkor a stressz mindkét rendszer receptorainak a számát csökkenti. Ezeknek a kitüntetett fontosságú struktúráknak - amelyek olyan alapvető dolgokért felelnek, mint a szeretet, a kapcsolatok, a fájdalomcsillapítás, az öröm, a kezdeményezőkészség, a motiváltság - az egészséges fejlődése tehát a szülő-gyermek kapcsolat minőségétől függ. Ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy a baba vagy a kisgyermek folyamatosan biztonságos interakciókban részesüljön, vagy ami még ennél is rosszabb: sok stressz éri, akkor annak fejlődési zavarok lesznek a következményei. A babák agyában állandóan változik a dopaminszint attól függően, hogy a közelében vannak-e a szülei. Négy hónapos majomkölyköket mindössze hat napra különítettek el az anyjuktól, és már ekkor komoly változásokat figyeltek meg a do- paminrendszerükben és más neurotranszmitterek szintjében is. Dr. Steven Dubovsky szerint: Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy egy fontos kapcsolat elvesztése csökkenti az agy fontos ingerületátvivőinek a szintjét. Ahogy a rendszerek működése egyre jobban kiesik, úgy egyre nehezebb lesz a mentális működés is.14 Állatkísérletekből tudjuk, hogy a szociális-emocionális hatásokra szükség van azoknak az
idegvégződéseknek a kifejlődéséhez, amelyek dopamint bocsátanak ki, és azoknak a receptoroknak a kialakulásához is, amelyekhez a dopaminnak kötődnie kell. Még a hosszabb ideig elkülönítetten tartott felnőtt patkányok dopaminreceptorainak a mennyisége is csökken az alsóbbrendű agyi területeken, és feltűnő módon az addikciókban szerepet játszó frontális területeken is.15 Az életük korai szakaszában anyjuktól elválasztott patkányoknál visszafordíthatatlan működéskiesés alakul ki a kezdemé- nyező-motiváló rendszerükben. Már tudjuk, hogy ennek a mechanizmusnak kulcsszerepe van a függőségek és a rájuk jellemző sóvárgás kialakításában. Mint az várható, ezek az .illatok felnőttkorukban hajlamosabbakká válnak a kokain túlzásba vitt önadagolására.16 Ehhez nem is kell túl sok negatív hatás: egy másik kísérletben mindössze napi egyetlen órára vették el a patkánykölyköktől az anyjukat életük első hetében, és ezeknek a kölyköknek is jóval nagyobb lett a kokainfogyasztása felnőtt korukban, mint a normálisan tartott társaiknak.17 Tehát a konzisztens szülői kontaktus fontos faktor az agy ingerületátvivő rendszerének a helyes fejlődéséhez. Ennek hiányában az utódok később jobban vonzódnak a drogokhoz, mert ezekkel pótolják azt, ami a saját agyukból hiányzik. Egy másik kulcstényező a szülő-gyermek kapcsolat minősége, és ez - mint az előző fejezetben láttuk - a szülő kedélyállapotának, valamint esetleges stresszes állapotának a függvénye. Minden emlős anya - és számos emberapuka is - olyan szenzoros stimulusokat sugároz gyermeke felé, amelyeknek hosszú távú pozitív hatása van az agy biokémiai folyamataira. Ezek a jelzések annyira fontosak az egészséges biológiai fejlődéshez, hogy a babák néha szó szerint belehalhatnak a hiányukba: például azok a csecsemők, akiket sosem vesznek fel - halálba stresszelik magukat. Azoknak a koraszülötteknek gyorsabban fejlődik az agya, akiket életük első néhány napjában vagy hetében, esetleg hónapjában inkubátorba kellhelyezni, de naponta legalább 10 percig simogatják őket. Amikor ezekről a tényekről tudomást szereztem a szakirodalomból, eszembe jutottak azok az indokanadai betegeim, akikkel családorvosként találkoztam - és elismeréssel adóztam nekik. A kismamákat rendszeresen látogattam a szülés utáni hetekben, és miközben beszélgettünk, ők masszírozgat- ták a csecsemőiket. Tetőtől talpig finoman gyömöszölgették őket, azok meg elégedetten gőgicséltek. Az emberek felveszik, ringatják, simogatják a kisbabáikat, a patkányok pedig nyaldossák a kölykeiket. Egy 1998-as vizsgálat szerint azoknak a patkánykölyköknek fejlettebbek lettek a nyugtalanságot csillapító agyi mechanizmusai, amelyeket több nyaldosásban és törődésben részesített az anyjuk. Ezeknél az állatoknál megemelkedett a benzodiazepin-receptorok száma is. A benzodiazepinek hatékony nyugtatok, de nemcsak gyógyszerként lehet hozzájuk jutni, hanem természetes formáik az agyban is termelődnek.18 Számos olyan felnőtt páciensem van, aki kokain- vagy heroinaddikciója mellett rákapott a „benzókra” is - például a közismert Valiumra - , hogy lecsillapítsa felajzott idegeit. Az egy dollárért kapható tabletta formájában jutnak hozzá ahhoz a benzodiazepin- mennyiséghez, amelyet saját agyuk nem tud megadni nekik. A nyugtatószükségletük rengeteget elárul újszülött- és kisgyermekkorukról. A szülői törődés más, az agyban termelődő vegyületek szintjét is meghatározza - köztük a szerotoninét, amelynek szintjét az olyan hangulatjavítók emelik meg, mint a Prozac. A laboratóriumi körülmények között, anyjuk nélkül felnevelt majmok szerotoninszintje egész életükben alacsonyabb, mint azoké, amelyeket az anyjuk nevelt fel. Ezek az állatok már kamaszkorukban is sokkal agresszívabbak a társaiknál, emellett hajlamosabbak nagy mennyiségű alkohol fogyasztására.19 Hasonlót figyelhetünk meg más, a kedélyállapot és a vi- sclkcdés szabályozásában szerepet játszó neurotranszmitterek - például a norepinefrin - esetében is.20 Ezeknek a vegyületeknek az esetében a legkisebb szintbeli ingadozás is aberráns viselkedésben - félelmi reakciókban, hiperaktivitásban, a Mi essz iránti túlzott fogékonyságban - nyilvánul meg. Ez azért
fontos, mert ezeknek a szerzett tulajdonságoknak mindegyike növeli az addikciók kockázatát. Az élet korai szakaszában az anya hiánya egy további fontos hatást vált ki: az oxitocin* amelyre a tizennegyedik fejezetben azt mondtam, hogy ez a „szeretethormon” - tartósan alacsony szintjét.21 Ez a hormon kritikus fontossággal bír a szeretetteljes kapcsolatok kialakításában és az elkötelezettség fenntartásában. A bensőséges kapcsolatok létrehozásában nehézségekkel küszködő embereknél nagyobb a függőségek kockázata; ők a drogokat afféle „szociális síkosítószerként” használják. * Mint már említettem, az oxitocin nem ópiát, ezért semmi köze sincs az olyan kábítószernek minősülő gyógyszerekhez, mint az OxyCet vagy OxyContin; csak névhasonlóságról van szó.(A szerző) A kellemetlen gyermekkori élmények nemcsak csökkent- hetik bizonyos vegyületek szintjét, hanem emelhetik is másféle molekulákét. Az anya rosszkedve és más negatív hatások tartósan megemelhetik a stresszhormon, a kortizol mennyiségét. A magas kortizolszint nemcsak a dopaminmechanizmust károsítja, hanem olyan agyi központok megkisebbedését idézheti elő, mint a hippokampusz, amely fontos szerepet játszik az emlékezésben és az érzelmek feldolgozásában. A kortizol többféleképpen is zavart okozhat az agyműködésben, és ennek élethosszig tartó következményei lehetnek.22 Egy további fontos stresszvegyület a vazopresszin, amelynek ugyancsak megemelkedik a szintje az elégtelen anyai kapcsolatokban, és ez magasvérnyomás-betegséget okozhat.23 Hogy egy gyermek milyen mértékben képes pszichológiai és fiziológiai értelemben kezelni a stresszhelyzeteket, az teljes egészében a szüleihez való viszonyától függ. Az újszülöttek nem tudják szabályozni saját stresszapparátusukat, ezért akár bele is halhatnak a félelembe, ha bizonyos stresszes körülmények között nem foglalkoznak velük a szüleik - például sohasem veszik fel őket. Ez a képesség csak fokozatosan alakul ki az egyedfejlődésünk során - vagy pedig nem alakul ki, gondviselőink velünk való kapcsolatának minőségétől függő- en. Egy felelősségteljes, kiszámíthatóan viselkedő, gondos felnőtt törődése elengedhetetlenül fontos a megfelelő, egészséges stresszválasz-mechanizmusok kialakításában.24 Egy kutató szavaival élve „az anyai kapcsolat megváltoztatja a gyermek neurobiológiáját”*2S. Azok a gyermekek, akiknek az érzelmi kötelékeit megszakítják, nem ugyanazzal az agyi miliővel rendelkeznek, mint azok, akik egy szeretett személy gondoskodását élvezik. Ennek eredményeként - az eltérő élmények miatt - a környezet jeleinek értelmezése és az azokra adott reakciók kevésbé lesznek flexibilisek és adaptívak, egészségesek és érettek. Ezek a gyermekek sérülékenyebbek lesznek, jobban hatnak rájuk a drogok kedélyállapotot javító képességei, és ezért dependensebbek lesznek a kábítószerektől. Állatkísérletekből például azt is tudjuk, hogy még a korai elválasztás is befolyásolja a későbbi drogozást: az anyjuktól mindössze kéthetes szoptatás után elválasztott patkányköly- kök felnőttként fogékonyabbak lettek az alkoholra, mint a csupán egy héttel később elválasztott társaik.26 * Humán kontextusban az „anyai” nem feltétlenül nőre vagy tényleges anyára vonatkozik. Egyszerűen az elsődleges gondviselőt jelenti, aki mindkét nemhez tartozhat.(A szerző) * Széles körben ismertek azok a statisztikák, amelyek bemutatják a tipikus drogfüggők
gyermekkorát, de láthatóan mégsem eléggé ismertek ahhoz, hogy komoly hatásuk legyen az addikciókkal kapcsolatban uralkodó orvosi, szociális és törvénykezési szemléletre. Egy kutatócsoport vizsgálata szerint a drogfüggőknél rendkívül sok esetben lelhetők fel gyermekkori - fizikai, szexuális vagy érzelmi - traumák; egy kutatócsoport publikációjában az áll, hogy „becsléseink szerint... olyan nagyságrendben, amelyhez hasonlót ritkán látni más epidemiológiai vagy közegészségügyi beszámolókban”27. Vizsgálatsorozatukban, a nevezetes Adverse Childhood Experiences (ACE - Kedvezőtlen gyermekkori élmények) című tanulmányukban tíz különböző káros gyermekkori körülménycsoportot - köztük a családi erőszakot, a szülők válását, a családi drog- és alkoholfogyasztást, a szülők halálát, fizikai és szexuális bántalmazást - tekintettek át több ezer embernél. Az ezekre vonatkozó statisztikákat összevetették a későbbi kábítószerezés adataival, és számszerűsítették az eredményeket. Kiderült, hogy minden egyes károsító tényező 2-4-szeresére növeli a korai droghasználat valószínűségét. Azok az alanyok, akiknek a történetében 5 vagy annál több faktor szerepelt, 7-10- szer nagyobb addikciós kockázatnak voltak kitéve, mint azok, akiknél egy sem fordult elő. A kutatók szerint az injekciós kábítószerfüggő esetek csaknem kétharmada vezethető vissza erőszakos vagy más miatt traumás gyermekkori eseményekre - miközben a vizsgált populáció viszonylag egészséges, stabil helyzetben élő felnőttekből állt, akik legalább egyharmadának egyetemi végzettsége volt, és szinte mindenki részesült valamilyen felsőfokú képzésben. Az én pácienseimnél a traumákkal terhelt gyermekkor a 100 százalékhoz közelít. Persze nem minden addiktnak volt rossz, traumás gyermekkora - a kemény injekciósok többségének igen és nem minden hányatott sorsú, komolyan bántalmazott gyermekből lesz függő. Az Egyesült Államokban 2002-ben közzétettek egy beszámolót; idézek belőle: Becslések szerint a valamilyen kábítószert túlzott mennyiségben fogyasztó nők 50-100 százaléka lehetett valamilyen erőszakcselekmény áldozata... A drogfogyasztó populáció tagjainál fennállnak a poszttraumás stressz diagnosztikai kritériumai... Akiknek fizikai és szexuális bántalmazásban is volt részük, azoknál legalább kétszeres a kábítószer-használat valószínűsége azokhoz képest, akik ezek közül csak az egyik miatt szenvedtek.28 Nagyjából ugyanez igaz az alkoholfogyasztásra is. A szexuálisan bántalmazott kamaszok háromszor nagyobb eséllyel lesznek alkoholisták, mint a társaik. Minden egyes trau- matikus gyermekkori körülmény két vagy háromszorosára növeli a korai italozás elkezdésének valószínűségét. Az ACE- tanulmányban ez áll: Összegezve elmondhatjuk, hogy vizsgálataink alapján a stressz és a trauma általánosan felelőssé tehetők abban, hogy az ala- . nyok a korai alkoholfogyasztáshoz mint a negatív vagy fájdalmas emóciók önregulációs eszközéhez folyamodjanak.29 Rengeteg - kémiai anyagtól - függő mondja azt, hogy ők csak öngyógyítók, mert így akarják enyhíteni az emocionális fájdalmaikat - ennél azonban többről van szó, mert az agyuk fejlődését is megrekesztették a traumatikus élményeik. Aztán az addikció aláaknázta a rendszereiket - a dopamin- és opiátapparátust, a limbikus és emocionális régiókat, a stressz- és impulzuskontroll-mechanizmusaikat -, amelyek ilyen kö- r nlmények között nem tudnak normálisan fejlődni. Valamit már tudunk arról, hogy bizonyos gyermekko- ri traumák hogyan befolyásolják az agy érési folyamatait. Az agy hátsó-alsó részén elhelyezkedő cerebellum [kisagy] vermiss [féreg] nevű része például valószínűleg kulcsszerepet játszik az addikciókban, mert hatással van a
középagy do- paminrendszereire. Képalkotó vizsgálatokból kiderült, hogy a gyermekkorukban szexuálisan bántalmazott felnőtteknél olyan abnormitások mutathatók ki a vermis vérátáramlásában, amelyek összefüggésbe hozhatók a függőségek kialakulásának nagyobb kockázatával.30 Egy felnőttekkel végzett EEG-s vizsgálatsorozatból kiderült, hogy a gyermekkorukban szexuálisan bántalmazottak többségének abnormálisak az agyhullámai, sőt, egyharmaduknál a [epilepsziás] görcskészség is kimutatható volt.31 Ezekről az adatokról egy tizenhárom esztendős lány jut az eszembe, még a családorvosi praxisom idejéből. A lánynak korábban semmi problémája sem volt, aztán egyszer csak úgynevezett „szóelakadós” epileptiform epizódok kezdtek jelentkezni nála, amelyekben rövid ideig „nem volt magánál”. Egyszer a baseballpályán lépett fel nála a roham. A lány következett ütésre, amikor hirtelen üveges lett a tekintete, lemerevedett, és láthatóan egyáltalán nem hallotta a csapattársai buzdítását, hogy üssön már. Hasonló 10-20 másodperces görcsök törtek rá tanítás közben, az osztályteremben is. Az EEG- je abnormális volt, és az ideggyógyász kolléga antikonvulzív [epilepszia-/görcsellenes] kezelést rendelt el nála. Amikor a rendelőben ketten voltunk a lánnyal, és diszkréten megkérdeztem tőle, hogy ki van-e téve valamilyen stressznek, akkor kurtán rávágta, hogy nem. Kilenc évvel később már nyoma sem volt az epilepsziájának, amikor bevallotta, hogy a rohamai idejében az egyik családtagja rendszeresen molesztálta szexuálisan. Más, hasonló helyzetbe került gyermekekhez hasonlóan ő is úgy érezte, hogy nincs kihez fordulnia, az agya pedig úgy védekezett, hogy időnként „kivonta őt a forgalomból”. A helyzet azonban általában rosszabb ennél. A bántalmazott gyermekek agyának mérete általában 7-8 százalékkal elmarad a koruknak megfelelő átlagtól. A csökkenés érzékelhető az impulzuskontrollért felelős prefrontális kéregben; a korpusz kallózumban [kérgestestben], amely a két nagyagyféltekét összekötő és a működésüket integráló fehérállományból áll; továbbá a limbikus és az emocionális apparátus több régiójában, amelyeknek bizonyítottan szerepe van a függőségek kialakulásában.32 Egy gyermekkori bántalmazáson átesett, depressziós felnőtt nőkkel készített tanulmányból kiderül, hogy náluk a hippokampusz (amely az emlékezésben és az érzelmek interpretálásában vesz részt) mérete 15 százalékkal kisebb a normálisnál. A kulcstényező a bántalmazás volt, és nem a depresszió, ugyanis más, nem bántalmazott depressziós asszonyoknál ez az agyi régió rendben volt.33 Említettem, hogy anomáliákat találtak a kérgestestben is, amely a két agyfélteke kooperációját segíti elő. Kiderült, hogy nemcsak a mérete lehet kisebb a traumatikus gyermekkor - miatt, hanem működési zavarok is felléphetnek benne. Ennek eredményeként kétfelé „hasadhat” az érzelmek feldolgozása: a két agyfélteke nem összehangoltan működik, különösen stressznek kitett egyéneknél. A kábítószerfüggőknél gyakori és jellegzetes jelenség, hogy egy másik személyt egy adott pillanatban idealizálnak, szinte istenítenek, a másikban pedig negatívan viszonyulnak hozzá, szinte már gyűlölik, és ide-oda „billegnek” a két állakel is magyarázhatók. A helyzet azonban az, hogy a tartósan öninjekciózó kábítószeresek sokkal távolabb kerültek ebben a kontinuumban. A negatív gyermekkori élmények által okozott kisebb zavarok is valószínűleg, sőt biztosan hatnak az agy fejlődésére, és ezek is gyakran okozhatnak valamilyen enyhébb drogos vagy viselkedési függőséget. * A korai trauma kihat arra is, hogyan reagálunk a stresszhelyzetekre egész életünkben, márpedig a stressznek rengeteg köze van az addikciókhoz, ezért feltétlenül érdemes vele röviden
foglalkoznunk. A stressz a szervezet pszichológiai válaszreakciója azokban az esetekben, amelyek rendkívüli módon megterhelik a biológiai vagy a pszichológiai működését. Arra szolgál, hogy a szélsőséges elvárások mellett is fenntartsa a belső biológiai és kémiai stabilitást, a homeosztázist. A pszichológiai stresszválaszban nemcsak rengeteg idegrendszeri terület vesz részt az egész szervezetben, hanem egymást követő hormonális folyamatok is, amelyekben a fő szerepet az adrenalin és a kortizol játssza. Látszólag a teljes szervezet minden szerve - szív, tüdő, izmok érintett, beleértve természetesen agyunk érzelmi központjait is. A kortizol már önmagában is testünk . szinte minden szövetféleségére hat - köztük az agysejtekre, az immunrendszerre, a csontokra és a belekre is. Ennek a hihetetlenül bonyolult mechanizmusnak kivételesen fontos részét képezik azok az ellenőrző és kiegyensúlyozó struktúrák, amelyek gondoskodnak róla, hogy a szervezetünk megfelelően válaszoljon egy fenyegetésre. Egy 1992-ben rendezett konferencián az Egyesült Államok Egészségügyi Intézetének kutatói a következő definíciót fogalmázták meg: „a stressz a diszharmónia állapota, illetve a fenyegetettségnek kitett homeosztázis”35. Eszerint a stresszor, azaz a stressz kiváltója „valós vagy képzelt fenyegetés, amely zavart okozhat a homeosztázisban”36. És mi lehet a stresszorok közös jellemzője? Végső soron mindegyik valami olyasminek a hiányát reprezentálja - vagy azzal fenyeget, hogy elveszítjük ezt a valamit -, amit a szervezet életfontosságúnak tart a fennmaradáshoz. A veszély lehet valós és képzelt. Az élelemforrás elvesztése például komoly fenyegetés, de az emberek számára stresszor lehet a szeretett személynek vagy a szeretetének az elvesztése is. A stresszkutatás egykor Kanadában élő, magyar származású úttörője, Selye János szerint „habozás nélkül kijelenthetjük, hogy az ember esetében a legtöbb stresszor emocionális”37. A korai stresszhelyzetek egyre lejjebb viszik egy gyermek válaszrendszerének ingerküszöbét, és ezek a személyek egész felnőtt életükben is könnyebben izgalomba jönnek. Dr. Bruce Perry korábban Alberta tartomány egyik nagyszabású gyermek-mentálhigiénés kezdeményezésének a programigazgatója volt, jelenleg a houstoni Gyermektrauma Akadémia egyik vezető munkatársa; a következőt írta a korai stresszről: Az életében korán elszenvedett stressztől egy gyermek túlzottan aktív és reaktív lesz. Könnyebben jön izgalomba, jobban szorong és zavartabb lesz. Hasonlítsunk össze egy személyt - gyermeket, kamaszt vagy felnőttet -, akinek az alap izgalmi állapota normális, egy olyannal, akinek ugyanez magasabb! Adjunk mindkettőnek alkoholt! Mindketten ugyanazt az intoxikációs hatást érzik, ám az, akinek magasabb a pszichológiai izgalmi szintje, egy járulékos érzést is átél: megkönnyebbül, mert megszabadul a stressztől! Olyan ez, mint amikor valakinek kiszárad a torka, és megiszik egy pohár hűs vizet; az öröm érzete sokkal nagyobb a szomjúság enyhítése miatt.36 A szexuálisan bántalmazott gyermekek hormonális folyamatai tartósan megváltoznak.39 Még egy viszonylag „enyhe” stresszor - például az anya nyomott kedélyállapota - is megzavarhatja a gyermek stresszmechanizmusait, hát még az el- hagyatottság vagy a bántalmazás! Az ezeket az élményeket átélő gyermek egész életében reaktívabb lesz stresszhelyzetekben40. Egy, a The Journal ofthe American Medical Association (az amerikai orvosszövetség lapja) című újságban ismertetett tanulmány ezzel a következtetéssel zárul: A gyermekkori bántalmazás nyilvánvalóan oki tényezője annak a megnövekedett neuroendokrin [idegi és hormonális] stresszes reaktivitásnak, amely csak még erőteljesebb lesz
további felnőttkori traumáktól.41 Egy intenzívebb stresszválaszra hangolt agy nagyobb értékeket tulajdonít azoknak a kémiai anyagoknak, tevékenységeknek és helyzeteknek, amelyek rövid távú enyhülést nyújtanak. A hosszú távú következmények kevésbé érdeklik - ugyanúgy, mint ahogy azokat az embereket sem érdekli, akik már majdnem meghalnak a szomjúságtól, hogy egy felkínált pohár vízben valamilyen káros anyag van. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek és tevékenységek is, amelyek normális emberek számára kielégítőek, de az addikt személyek alulértékelik őket, mert náluk nem váltanak ki elég intenzív jutalmazó effektust - ilyen lehet például a bensőséges családi kapcsolat. A normális élmények elszürkülése ugyancsak a korai trauma és stressz következménye. Egy, a gyermeki fejlődésről szóló esszében ezt nemrégiben így foglalták össze: Az élet korai szakaszában elszenvedett elhanyagolás és bántál- mák a kötődési rendszer abnormális fejlődését okozhatják, továbbá a későbbi élet folyamán veszélyeztetik az interperszonális kapcsolatok örömét, valamint a szociális és kulturális elkötelezettségek kialakulását. Az agy jutalmazó folyamatai számára a normálistól eltérő ingerek - drogok, szex, agresszió, mások lekicsinylése - vonzóbbakká válhatnak, és gyengül a normális kapcsolatok lehetséges felbomlásának a visszatartó ereje. Csökkenhet annak a mechanizmusnak a hatása is, amelynek révén a negatív élmények normális mederbe terelhetik a viselkedésid2 A keményen kábítószerezők élete többnyire eleve erősen stresszes körülmények között indult, és náluk sokkal könnyebben válthatók ki a stresszreakciók. Nemcsak azért, mert az emocionális feszültségben a stesszválasz folyamatai elnyomják az ezeknél a személyeknél eleve kihívást jelentő racionális gondolkodást, hanem azért is, mert a stresszhormonok és a függőséget okozó kémiai anyagok kölcsönösen növelik a másikra való fogékonyságot. Az addikció a stresszre adott nagyon mélyen rögzült válasz - kísérlet a stresszhelyzetek elviselésére az én lenyugtatásával. Rövid távon nagyon hatékony, de hosz- szú távon rendkívüli módon rontja az adaptációs képességet. A stressz a folyamatos kábítószer-dependencia egyik fő oka. Fokozza az ópiátok iránti sóvárgást, a drogok jutalmazó hatását, emellett a kábítószerek keresésére és elfogyasztására irányuló viselkedésmintákat provokál.43 Egy közlemény szerint: A stresszhelyzet előidézése az egyik leghatékonyabb és legmegbízhatóbb kísérletes manipuláció, amelyet arra használnak, hogy a kísérleti állatokat belekergessék az alkoholvagy drog- fogyasztásba.44 Egy másik kutatócsoport így fogalmaz: A stresszes élmények növelik az egyén sérülékenységét, aminek révén drogosokká válnak, vagy visszaesnek drogos életmódjukba A stressz a dopaminreceptorok aktivitását is csökkenti az agytörzsben, különösen a nucleus accumbensben. A dopamin-szint csökkenése pedig maga után vonja a drog iránti vágy fokozódását.46 A szakirodalom három olyan tényezőt azonosít, amely minden embernél univerzális stresszkeltő faktor: a bizonytalanság, az információhiány és a kontroll elvesztése47. Ezekhez
hozzáadhatjuk a következőket is: olyan konfliktushelyzet, amelyet a szervezetünk képtelen kezelni; elszigetelődés az érzelmileg kedvező hatást kiváltó kapcsolatoktól. Az állatkísérletek bebizonyították, hogy fiatal állatoknál az izoláció változást idéz elő az agyi receptoraikban, és növeli a kábítószerezés iránti fogékonyságot, felnőttekben pedig csökkenti a dopamindependens idegsejtek aktivitását.48 49 Az izoláltan felnevelt patkányokkal ellentétben a megfelelően stabil csoportkörülmények között tartott állatok ellen tudtak állni a kokain kísértésének - ugyanúgy, ahogyan Bruce Alexander patkányparkjának lakói sem voltak fogékonyak a heroin bűvöletére.50 Az embergyermekeknek nem kell fizikailag elszigetelt kör- nyezetben nevelkedniük ahhoz, hogy deprimáltak legyenek, mert ugyanezt az emocionális izoláció is kiválthatja, valamint a stresszhelyzetben levő szülő is. Később majd azt is látjuk, hogy a terhes anyát érő stressz negatív hatással van a magzat agyának dopaminaktivitására, és ez a hatás a születés után is sokáig megmarad. Sokan azt gondolhatják, hogy az addikt személyek kitalálják vagy eltúlozzák saját szomorú történeteiket, hogy szánalmat ébresszenek maguk és a sorsuk iránt, vagy kifogást keressenek a szokásaikra. Tapasztalataim - és másokéi - szerint ezek az emberek csak akkor beszélnek magukról, és akkor is vonakodva, amikor már kialakult a kérdező iránti bizalmuk ehhez azonban hosszú hónapok, nemritkán évek kellenek. I egtöbbször nem is veszik észre saját sanyarú gyermeki sorsuk és a kábítószerezésük közötti összefüggést. Ha mégis, akkor olyan távolságtartással beszélnek róla, mintha el akarnák szigetelni magukat a történtek érzelmi hatásaitól. A kutatások kimutatták, hogy a szexuálisan vagy fizikailag bántalmazottak túlnyomó többsége nem hajlandó önként az orvosa vagy a terapeutája elé tárni saját történetét51, ehelyett a legszívesebben elfelejtenék az őket korábban ért megpróbáltatásokat és fájdalmat. Egy vizsgálatsorozatban olyan fiatal lányokat követtek nyomon, akik bizonyított szexuális támadás miatt sürgősségi ellátásban részesültek. Amikor tizenhét évvel később, már felnőtt nőként ismét felvették velük a kapcsolatot, 40 százalékuk nem tudott, vagy nem volt hajlandó visszaemlékezni, miközben az életük más incidenseivel kapcsolatban semmi probléma sem volt a memóriájukkal.52 A leggyakrabban magukat okolják azok a kábítószeresek is, akik hajlandók felidézni a múltat. - Sokszor elvertek - meséli a negyvenéves Wayne -, de megérdemeltem. Hülye egy gyerek voltam. (Wayne az egyike azoknak a pácienseimnek, akik előszeretettel énekelik utánam a rövid bluesocskát: „Doktor, doktor, a maga szíve hova húz?.. ”, amikor a Hastings egyik hoteljéből átbaktatok a másikba.) - Maga megütne egy gyereket, ha „megérdemelné”? - kérdezem. - Megverné azért, mert „hülye egy gyerek”? Wayne félrenéz. - Nem akarok erről a zöldségről beszélni - mondja ez a kemény fickó, aki olajfúrótornyokon, építkezéseken dolgozott, és tizenöt évet húzott le fegyveres rablásért. Félrenéz, és megtörli a szemét. * Most, hogy egyre nagyobb a rálátásunk a környezet korai agyfejlődésre gyakorolt hatásaira, valószínűleg egyre reménytelenebből tekintünk a függőségből való felépülés
lehetőségére. Szerencsére jó okunk van rá, hogy ne essünk kétségbe. Agyunk meglehetősen alkalmazkodóképes szerkezet; néhány mechanizmusa az egész élet során fejlődőképes, és ez még azokra a keménydrogosokra is igaz, akiknek az esetében „az agyuknak esélye sem volt”. Ezek lennének a jó hírek - fizikai szinten. Még ennél is több bizakodásra ad okot az a tény, amiről később beszélek; van valami bennünk és körülöttünk, amivel felül tudunk emelkedni az aktivizálódó, majd lecsengő neuronjainkon és a molekuláink kémiai akcióin. Az elme fizikai helye az agy, de nem egyszerűen az idegsejtek, szinapszisok és a múltunk eseményei által belénk plántált programok összessége. Több annáL És van bennünk/körülöttünk valami más is, amit sokféle névvel illetünk: talán a „szellem” a legdemokratikusabb, legkevésbé valláshoz köthető, és legkevésbé megosztó szó. A könyvben később még lesz szó a „szellem” hatalmas átalakító képességéről is. Az addikció biológiai alapjainál tett utazásunk végére értünk, ezért határozottabban kell ráirányítanunk a figyelmünket egy olyan témára, amelyet már érintettem: a gének szerepére. A népszerű tévhittel ellentétben a függőségek nincsenek belevésve a kromoszómák köveibe - ami, mint hamarosan meglátjuk, újabb jó hír.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET Nem a génekben van 1990-ben a hírügynökségek világgá röpítették a nagy újságot, hogy Texas állam egyetemének kutatói azonosították az alkoholizmus génjét. A hír hatalmas érdeklődést váltott ki, és a inédiatudósításokban lelkesen ecsetelték, hogy most milyen jó nekünk, mert hamarosan fel lehet számolni az alkohol- lüggőséget. A Time magazin egyike volt azoknak a lapoknak, amelyek már látni vélték a fényes jövőt: Hz a kutatási vonal óriási jelentőségű. A tudósok öt éven belül kidolgozzák azt a módszert, amellyel a gén egy gyorsteszt segítségével a vérből is kimutatható lesz, és így ki lehet szűrni a kockázatnak kitett gyermekeket. Egy évtizeden belül az orvosok kezében lehet egy olyan gyógyszer, amely blokkolja a gén működését, vagy úgy gátolja meg az alkoholizmust, hogy elősegíti a dopamin felszívódását. Időközben kidolgoznak egy olyan génsebészeti eljárást is, amely a kockázatnak kitett egyének DNS-éből örökre eltünteti a gént.53 A gén felfedezői soha, egy pillanatig sem mondták azt, hogy az „alkoholizmus génjére” bukkantak rá, csak azt, hogy sikerült eljutniuk egy lehetséges ok közelébe. Mindössze arról volt szó, hogy az egyik közleményüket félreértelmezték. Hat évvel később a csoport vezetője, Kenneth Blum farmakológus közzétett egy lényegesen visszafogottabb bejelentést: Sajnos korábban az a téves hír kapott szárnyra, amely szerint rábukkantunk az „alkoholizmus génjére”. Eszerint közvetlen összefüggést fedeztünk volna fel egy gén és egy bizonyos viselkedés között. Gyakran lehetünk tanúi hasonló félreértéseknek - emlékezzünk csak az „elhízás génjére” vagy a „személyiséggénre”. Szükségtelen kijelentenem, hogy az alkoholizmusnak, az elhízásnak és bizonyos személyiségeknek nincs specifikus génje... Csupán arról van szó, hogy most már tudjuk: néhány gén és egyes viselkedésformák között kapcsolat áll fenn/'*
A texasi tudósok valójában az egyik dopaminreceptor (DRD2) olyan génvariánsát azonosították, amely gyakrabban fordul elő az alkoholistáknál, és „az alkoholizmus legalább egyik formájának a valószínűségét növelheti” - pontosabban a tudósok ezt gondolták, miután néhány tucat holttest agyát megvizsgálták.55 Ám még a visszafogottabban megfogalmazott hipotézist sem támasztották alá a későbbi kutatási eredmények. Nem tudták megerősíteni a génváltozat és az alkoholbetegség közötti kapcsolatot.56 Láncé Dodes addiktológus ezt írja erről: Az alkoholizmus genetikai eredetét firtató vizsgálatok legfontosabb eredménye az, hogy nem létezik alkoholizmusgén, és az alkoholizmus sem örökölhető közvetlenül ,57 Amikor bármilyen problémát - háborút, terrorizmust, szegénységet, félresiklott házasságokat, klímaváltozást vagy addikciót - próbálunk megoldani vagy megelőzni, az okokkal kapcsolatos szemléleteink határozzák meg az akcióinkat. A könyvben már több olyan esetet mutattam be, amelyek rávilágítanak arra , hogy a gyermekkori környezet fontos szerepet játszik a függőségek iránti esendőség kialakulásában. Ugyanakkor nem zárom ki a genetikai okokat sem, hanem úgy vélem, hogy ezek hozzájárulnak az egyensúlyi helyzet felborulásához. Más tulajdonságaink mellett a gének hatással vannak a személyiségjegyeinkre, a vérmérsékletünkre és az érzékenységünkre, ezek pedig arra, hogy milyennek látjuk a környezetünket. A természet senkire sem akar ráerőltetni semmit, ehelyett egyszerűen csak hihetetlenül bonyolult kölcsönhatások játszódnak le genetikai és a környezeti tényezők között. Mint a pittsburghi orvostudományi egyetem két pszichológusa írta: „az alkoholizmusért felelős minőségek nem statikusak... az alkoholbetegség kockazatanak szintje folyamatosan ingadozik”58. Még ha minden eddigi bizonyíték ellenére is kiderülne, hogy az addikciókat 70 százalékban a DNS-ünk kódolja, engem akkor is nagyon érdekelne, mi a helyzet a maradék 30 százalékkal. Elvégre képtelenség megváltoztatni a génszerkezetünket, ezért jelenleg a fantazmagória világába tartozik az, hogy génterápiával megváltoztassuk az emberi viselkedést. Sokkal értelmesebb, ha arra összpontosítunk, amit már most is képesek vagyunk befolyásolni: a gyermeknevelésre, a szülők szociális támogatására, a kamaszkori drogosok és a felnőtt kábítószerfüggők gondozására. A jelenlegi konszenzus szerint - azok között a kutatók közötti konszenzusról van szó, akik elfogadják, hogy az alkoholizmusnak nagyrészt az öröklődéssel összefüggő okai vannak - az alkoholbetegségre a genetikai tényezők körülbelül 50 százalékban hajlamosítanak.59 Más addikciókra is léteznek hasonló becslések: a marihuána túlzott élvezete például 60-80 százalékban lenne örökölhető60, a nikotinfüggőségért pedig a számítások szerint megdöbbentően magas arányban, 70 százalékban lennének felelősek a génjeink.61 A kokainabúzusról és dependenciáról szóló hasonló beszámolók szerint ezekért is jelentős mértékben az öröklött faktorok a felelősek.62 Néhány kutató szerint az alkoholizmus miatti válásoknak is a génekben rejlik az oka. Ezek a nagy számok messze nem lehetnek valósak. A mögöttük rejlő logika azon a téves feltételezésen alapul, amely kevésbé tartja fontosnak a tudományt, mint a gének életünket meghatározó hatalmába vetett hitet. Mint egy kutató írja, a mentális zavarok genetikai elméleteiben „komoly szerepe van a tudománytalan hiedelmeknek”63. * A gének is számítanak - valamennyire feltétlenül, csak éppen nem tudnák, ezért nem is
határozzák meg a legegyszerűbb viselkedési mintáinkat sem, nemhogy az olyan komplex magatartásokat, mint az addikciók. Nemhogy nem létezik valamilyen (bármilyen) függőségért felelős gén, de nem is létezhet! Egészen mostanáig úgy tartották, hogy az emberi genom- ban nagyjából százezer gén van. Még ez a szám is elenyészően kevés az emberi agy szinaptikus komplexitásának és változékonyságának a kódolásához64, azonban mára a kutatók rájöttek, hogy a DNS-ünk csak mintegy harmincezer génszekvenciát tartalmaz - kevesebbet, mint némely alacsony rendű féregé. Az UCLA kutatópszichiátere, Jeflrey Schwartz szerint „DNS-ünk egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy az emberi agy áramköreinek kapcsolási rajzát elkészítse”65. A gének messze nem a sorsunkat teljhatalommal alakító diktátorok, mert a hatásaikat a környezet szabályozza, és külső jelek nélkül nem is tudnának működni. Lényegében a környezet kapcsolja őket ki-be. Az emberi lét sem lenne lehetséges, ha nem így lenne. Szervezetünk minden szervének minden sejtje pontosan ugyanazokat a géneket tartalmazza, ám egy agysejt nem úgy működik, mint egy csontsejt, és egy májsejt sem hasonlít egy izomsejtre. A szervezeten kívüli és belüli környezet határozza meg, hogy melyik sejtben melyik gén aktiválódjék. Bruce Lipton sejtbiológus szerint „a sejt működését elsődlegesen a környezetével fennálló kölcsönhatások formálják, nem pedig a genetikai kódja”66. Napjainkra létrejött egy új, rendkívül gyorsan fejlődő tudományág, amely azt vizsgálja, hogy az életben átélt élmények és a környezeti hatások hogyan befolyásolják a gének működését: ez az epigenetika. A különféle történések eredményeként különböző molekulák kapcsolódnak a DNS-hez, és ezek irányítják a gének aktivitását. Amikor a patkánykölyköt élete korai szakaszában nyalogatja az anyja, akkor a kis állat agyában olyan gén kapcsolódik be, amely felnőttkorában segít megvédeni az állatot a stressz következményeitől. Azoknál a kölyköknél, amelyeknél ez elmarad, ugyanez a gén inaktív marad. A fejlődés korai szakaszában az epigenetikai folyamatoknak van a legnagyobb hatása, és sikerült igazolni, hogy a stresszválasz milyensége a gének változása nélkül is átkerül egyik generációról a másikra.67 Egy gén hatásának érvényesülését génkifejeződésnek vagy génexpressziónak nevezzük. Mint egy kutató írta, most már világos, hogy „a korai környezet a szülést megelőző és az azt követő periódusban is jelentősen befolyásolja a génkifejeződést és a felnőttkori viselkedést”68. Erre van egy példa, amely az alkohohzmussal áll összefüggésben. Majmoknál rábukkantak egy bizonyos gén olyan változatára, amely csökkenti az alkohol nyugtató, egyensúlyzavarokat okozó és a mozgások koordinálatlanságához vezető hatását. Ez lényegében azt jelenti, hogy ezek a majmok egy kiadós ivászat után sem alszanak el, és nem vagy nem annyira tántorognak, mint a részeg tengerészek. Nagyobb mennyiségű szeszes italt képesek elfogyasztani mellékhatások nélkül, és többtől lesznek részegek. A vizsgálatok során kiderült, hogy ez a gén az anyjuk által tisztességesen felnevelt állatoknál nem expresszálódik. Csak azoknál a majmoknál fejeződik ki, amelyeket korai életükben sok stressz ért, vagy anyai törődés nélkül nőttek fel.69 * Az addikciók genetikai meghatározottságának túlértékelése elsősorban örökbe fogadott gyermekek - főleg ikrek - vizsgálatain alapul. Nem célom, hogy rávilágítsak az ezekben a tanulmányokban elkövetett kapitális tudományos és logikai baklövések részleteire, de az I. függelékben áttekintem őket azoknak a számára, akiket érdekelnek. A mi szempontunkból most az a fontos, hogy a terhesség során jelentkező stresszhelyzetek miként „programozzák be” az emberi szervezetet a függőségek iránti fogékonyságra. Ezeknek az információknak óriási
jelentősége van a terhes anyák gondozásában, és segítenek megmagyarázni, hogy az adoptált gyermekek miért vannak kitéve olyan hatásoknak, amelyek fokozzák az addikciók kockázatát. A később örökbe fogadott gyermek eredeti, biológiai szülei ugyanis nagyobb epigenetikai hatást gyakorolnak a fejlődő magzatra. A tárgykörben végzett számos állati és emberi vizsgálat eredményeit legszemléletesebben talán a jeruzsálemi orvosi egyetem kutatói foglalták össze: Az elmúlt néhány évtizedben egyre világosabb lett, hogy az éretlen szervezet fejlődését és későbbi viselkedését nemcsak genetikai faktorok, nemcsak a szülés utáni környezet, hanem már a terhességsorán az anyai [méhen belüli] környezet is befolyásolja.70 Rengeteg, állatokkal és emberekkel végzett vizsgálatsorozatban bizonyosodott be, hogy a terhesség alatt az anyai stressz vagy szorongás komoly problémákat okozhat az utódoknak, amelyek az újszülöttkori hascsikarástól a későbbi tanulási nehézségekig terjednek, illetve az olyan viselkedési és érzelmi minták rögzülését idézhetik elő, amelyek később növelik a függőség kialakulásának veszélyét.71 Az anya stressze a magzat kortizolszintjét is emeli, és már említettem, hogy a tartósan magas kortizolszint káros az agyra, különösen fejlődés közben. Egy nemrégiben végzett brit felmérésből például kiderült, hogy a terhesség alatt több stresszhelyzeteknek kitett anyák gyermekeinél gyakoribbak az olyan mentális zavarok, mint az ADHD, illetve az indokolatlan szorongás és félelem. (Az ADHD és a szorongás jelentős kockázati tényezőknek számítanak a függőségek kialakulása szempontjából.) A BBC egyik beszámolójában ez áll: A londoni Imperial College professzorasszonya, Yvette Glover vizsgálatai szerint a környezeti stressz és!vagy az erőszakos társ különösen nagy károsító hatással bír. A kutatók úgy vélik, hogy ennek a méhlepényen át a magzatba jutó stresszhormon az oka. A professzorasszony felfedezte, hogy a kortizolkoncentráció a még meg nem született csecsemők magzatvizében is magasabb, és egyenes arányban áll a károsodásukkal.72 A kutatási eredmények egybecsengenek azokkal a korábbi tapasztalatokkal, amelyek szerint az anya terhesség alatti stressze tartós, valószínűleg visszafordíthatatlan hatással van a gyermek agyára.73 Ezen a ponton kell szót ejtenünk az apa szerepéről, mert a társsal fenntartott jó kapcsolat jelenti az anya legjobb védelmét a stressz ellen - vagy a rossz kapcsolat lehet a legnagyobb stresszforrás. Azok az asszonyok, akik a World Trade Center ellen 2001. szeptember 9-én elkövetett terrortámadások idején voltak terhesek, és a hatásai miatt poszttraumás stressz-szindrómában szenvedtek, továbbadták az őket ért stresszhatásokat a magzataiknak. Az ezekből a terhességekből született gyermekeknek egyéves korukban abnormálisán magas volt a kortizolszintje. A legnagyobb károk azokat a magzatokat érték, akiknek az esetében szeptember 11-e beleesett a terhesség utolsó három hónapjába. A terhességi szakasz és a kortizolszint abnormitá- sának mértéke közötti összefüggés egyértelművé teszi, hogy in utero \'7bméhen belüli] hatásról van szó.74 Ebből nyilvánvaló, hogy ebben a szakaszban az agy fontos fejlődési fázisban van - csakúgy, mint a szülést közvetlenül követően még sokáig. A kutatások igazolták, hogy az anyjuk stresszének kitett emberi és állati kicsinyek stresszkontroll-mechanizmusai még jóval a szülés után sem működnek megfelelően, és ez komoly kockázati tényező az addikciók szempontjából. A terhesség alatti anyai stressz például fokozza az utód alkoholérzékenységét.75 Említettem, hogy a dopaminreceptorok relatív hiánya is hozzájárul a függőségek kockázatának növekedéséhez. Egy interjú során dr. Bruce Perry azt
mondta nekem, hogy „az általunk és mások által elvégzett rengeteg munka eredményeként kijelenthetjük, hogy a dopaminreceptorok sűrűsége és száma in utero dől el”. Ennek alapján magától értetődik, . hogy az örökbefogadottakon végzett vizsgálatokkal lehetetlen eldönteni az öröklődés kérdését. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden olyan nő stresszes, aki kénytelen pótszülőknek adni a gyermekét. Nemcsak azért, mert tudja, hogy meg kell válnia a babájától, hanem azért is, mert ha nem lenne már eleve kitéve stressznek, sohasem kellene örökbe adnia a kicsinyét. Az okok között szerepelhet a nem kívánt terhesség (például tinédzserterhesség), a szegénység, a rossz házas-/élettársi viszony, a kábítószer és sok más is. Bármelyik élethelyzet feszültsége bárki számára rendkívül megterhelő lehet, és emiatt a fejlődő magzatba nagy mennyiségben kerül be kortizol a placentán át, aminek természetes következménye a fokozott addikciós hajlam. A nem kifejezetten tudományos alapokra helyezkedő köz- vélekedés szerint genetikus eredetűnek kell lennie egy olyan állapotnak, amely egymást követő generációkon át a „családban marad”. Ugyanakkor azt látjuk, és én is azt tapasztalom Downtown Eastside-i pácienseimnél, hogy a szülés előtti és utáni gyermekfejlődést veszélyeztető viszonyok úgy jönnek létre újra és újra, egyik generációban a másik után, hogy ahhoz semmilyen genetikai meghatározottság sem kell. A szülői viselkedés gyakran epigenetikusan öröklődik - biológiai úton, de nem DNSátvitellel. Miként fordulhat elő az, hogy bizonytalan genetikai feltételezéseket széles körben elfogadnak, sőt a média lelkesen terjeszti is őket? A fejlődéstudomány semmibevevése csak az egyik tényező. Az sem nyom túl sokat a latban, hogy előszeretettel fogadjuk el az egyszerű, gyorsan megérthető magyarázatokat, és még az sem, hogy szeretünk szinte mindenre közvetlen ok-okozati összefüggéseket keresni. Az élet csodálatos bonyolultsága azonban nem mindig fér össze ezekkel a könnyű redukciókkal. Van egy olyan pszichológiai tényező, amely érzésem szerint erőteljesen a genetikai magyarázatok malmára hajtja a vizet. Mi, emberek nem szeretjük a felelősséget. Egyénként ódzkodunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a gyermekeink problémáiért, közösségként pedig a társadalom rengeteg hibájáért. A genetika - ez a semleges, érzelemmentes és személytelen tudomány - leveszi a vállunkról a terhet, és megszabadít a bűntudat baljós árnyaitól. Ha a genetika határozza megasorsunkat, akkor semmiért sem kell szemrehányást tennünk magunknak és másoknak. A genetikai magyarázatok minden vitorlából kifogják a szelet. Még csak a lehetősége sem merülhet fel annak, hogy felelősséget kellene vállalnunk, vagy bűntudatot kellene éreznünk. Ennél sokkal rosszabb, hogy a tudományos és társadalmi fejlődésben reménykedők előtt könnyű genetikai érvekkel igazolni azokat az egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyek egyébként nehezen védhetők. A mélyen konzervatív szemlélet szerint, ha az addikciót örökletes biológiai tényezők váltják ki, akkor már nem is kell foglalkozni a szociális környezet rendezésével, nem kell törődni a kisgyermekek szüleivel, a társadalmi megítéléssel, az előítéletekkel, a politikával. Elég, ha megalkotjuk azokat a szabályokat, amelyekkel elkülönítjük a lakosság meghatározott rétegét - és ezzel tovább növeljük fogékonyságukat az addikciók iránt. Louis Mendand író mindezt nagyszerűen fogalmazta meg a New Yorker egyik - 2006. június 26-i - cikkében: „Minden a génekben van” - ez olyan magyarázat a dolgok létezésére, amely nem veszélyezteti a dolgok létezését. Miért kellene valakinek boldogtalannak lennie vagy közösségellenes viselkedést tanúsítania, amikor az illető a világ legszabadabb, legnagyszerűbb
országában él? A rendszer mindig tökéletes! A hiba valamelyik áramkörben van. Mivel előszeretettel rázunk le magunkról mindenfajta felelősséget, ezért kultúránk mohón ragaszkodik a genetikai fundamentalizmus előnyeihez, ennek eredményeként pedig sokkal kevésbé vagyunk képesek aktívan vagy megelőző jelleggel fellépni a függőségek tragédiája ellen. Tudomást sem veszünk arról a tényről, hogy génjeink semmit sem erőltetnek ránk, nem megfellebbezhetetlenek, emiatt igenis rengeteget lehetnénk az addikciók ellen is!
ÖTÖDIK RÉSZ
AZ ADDIKCIÓ FOLYAMATA ÉS AZ ADDIKTÍV SZEMÉLYISÉG Aki még nem halt meg teljesen a saját maga számára, hamarosan ráébred, hogy jelentéktelen és léha dolgok kísértésein kell felülemelkednie. Akinek gyenge a lelke, a hús és az érzéki örömök csábításában él, csak nagy nehézségek árán képes megszabadulni a világi vágyaktól. Emiatt mindig rosszkedvű és szomorú lesz, amikor mégis megpróbálja tőlük távol tartani magát, és könnyen feldühödik, ha ellentmondanak neki. Thomas á Kempis, XV. századi keresztény misztikus szerző Krisztus követése
HUSZADIK FEJEZET Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit Csaknem ugyanannyi addikció van, ahány ember. A Brah- majála Suttábán Gótama spirituális tanítómester több olyan örömöt is megnevez, amelyek potenciálisan függőséget okozhatnak: ... Néhány aszkéta és bráhman... valósággal megszállottjává válik a táncnak, éneklésnek, zenének, látványosságoknak, előadásoknak, pengetős hangszereknek, cimbalmoknak, doboknak, csodás mutatványoknak... elefántok, bivalyok, bikák és kosok harcának... katonai parádéknak... beszélgetéseknek és vitáknak, a test illatos olajokkal való bedörzsölésének, karkötőknek, díszes sétapálcáknak... léha társalgásnak királyokról, gonosztevőkről, államférfiakról, hadseregekről, veszedelmekről, háborúkról, ételről, italról, ruházatról... hősökről, tengerről és földről, létről és nemlétről... A hagyomány szerint Gótama mester Buddha egyik megtestesülése volt. Úgy tartják, hogy 2500 évvel ezelőtt élt és tanított valahol a mai Nepál és Észak-India területén.1 Ma valószínűleg ezek a dolgok is bekerülnének a prédikációjába: cukor, koffein, beszélgetős tévéműsorok, gasztronómiai örömök, zenei CD-k vásárlása, jobb- és baloldali politika, internetkávézók, mobiltelefonok, baseball, futball, kosárlabda, jéghoki, amerikai foci, New York Times, National Enquirer, CNN, BBC, aerobik, keresztrejtvény, meditáció, vallás, kertészkedés vagy golf. A végső elszámolásban nem a tevékenység vagy egy tárgy határozza meg a függőséget, hanem a viszonyulásunk bármihez, amire a figyelmünkkel és viselkedésünkkel kifelé összpontosítunk. Ahogyan lehetséges alkoholos italok fogyasztása úgy is, hogy nem válunk függővé tőlük, úgy bármely tevékenységet lehet művelni úgy, hogy nem okoz addikciót. Másfelől viszont nem számít, mennyire értékes vagy nemes egy tevékenység, akkor is függővé lehet válni tőle. Idézzük fel az addikcióra vonatkozó meghatározásunkat: olyan ismételt viselkedési forma - akár vegyülettel összefüggő, akár nem az -, amelyhez az adott személy kényszeresen ragaszkodik, függetlenül annak negatív hatásaitól, amelyekkel a saját vagy mások életét veszélyezteti! A függőség megkülönböztető jegyei: kényszeresség, belefeledkezés, csökkent önfegyelem, folytonosság és visszaesések, valamint vágyódás iránta. Noha az addikciók formái és célpontjai eltérhetnek egymástól, a dinamikájuk lényegében
megegyezik. Dr. Aviel Goodman erről ezt írja: A jellegzetes viselkedési mintáktól függetlenül minden addik- tív zavar ugyanarra a közös pszichobiológiai folyamatra épül, amelyet én addiktív folyamatnak nevezek.2 Dr. Goodman szavai helytállóak: a függőségek nem különféle működési zavarok kollekciói, hanem egyetlen közös háttérfolyamat számos különböző módon kifejeződő manifesztációi. Az addikciós folyamat vezérel minden függőséget – minden esetben ugyanazoknak a neurológiai és pszichológiai működési zavaroknak vagyunk tanúi. A különbségek csupán mennyiségiek. Ezt az egységes nézőpontot rengeteg bizonyíték támasztja alá. A kémiai vegyületek által okozott függőségek gyakran állnak kapcsolatban egymással A drogfüggők általában nemcsak egyféle anyag rabjai. A kokainisták többsége általában alkoholista is, vagy korábban az volt. Az alkoholbetegek mintegy 70 százaléka erős dohányos - a normál lakosságnál az arány csak 10 százalék.3 Nem emlékszem rá, hogy a rendelőben csak egyetlen olyan kábítószeres is megfordult volna, aki nem dohányzott. A nikotin a legtöbb esetben „belépő drog”, azaz az első kedélyállapotra ható vegyület, amelynek a kamaszok áldozatul esnek. A kutatások szerint az ópiátfüggőknek több mint fele alkoholista csakúgy, mint a kokainisták és a metamfetaminokat használók túlnyomó többsége, és ugyanez igaz a marihuánát szívókra is. Állatokon és embereken végzett vizsgálatok során is bebizonyosodott, hogy az agyban ugyanazok a rendszerek, vegyületek és farmakológiai mechanizmusok vesznek részt az alkohol és más anyagok iránti addikciókban is.4 A vegyületek vagy viselkedések iránti függőségek mindegyike ugyanolyan elmeállapottal jár; ennek jellemzői a vágyakozás, a szégyen, mások megtévesztése, manipulálása és a gyakori visszaesések. A neurobiológia szintjén minden addikció az agy jutalmazó, illetve kezdeményezőmotivációs rendszereihez kötődik, amelyek kikerülnek az értelmes gondolkodás és az impulzuskontroll feladatait ellátó kérgi struktúrák felügyelete alól. A drogfüggőség szempontjából már áttekintettük ezeket a rendszereket, és most megvizsgáljuk, mi a helyzet más addikcióknál. A szerencsejátékosokkal kapcsolatos tudományos kutatások még alig nőtték ki a gyerekcipőt, de - mint az egyik kutató írja - „a jelenlegi eredmények alapján valószínűsíthető ugyanazoknak az agyterületeknek a szerepe”5. A kényszeres szerencsejátékosoknál a dopaminrendszerben és más ingerületátvivő anyagoknál is megfigyelhetők abnormi- tások például a kábítószeresekhez hasonlóan csökkent a szerotoninszintjük, ami kedélyállapot- és impulzuskontroll- problémákhoz vezethet. Egy vizsgálat során kényszeres szerencsejátékosok és normális alanyok pszichológiai reakcióit figyelték meg kártyázás közben. A függőknél sokkal magasabb volt a neurotranszmitterek és különösen a dopamin szintje, azaz az agyuk kezdeményező-motiváló aktivitása magasabb volt, ahogy azt már a drogosoknál is láttuk.6 Képalkotó vizsgálatokkal ugyanazokban az agyterületekben mutatható ki aktivitásfokozódás a szerencsejátékosoknál, mint a drogfüggőknél. Egy vancouveri újság 2006. júliusi beszámolója szerint a brit columbiai kaszinókba járók több mint 40 százalékát eltiltották a szerencsejátéktól, mert egyedül hagyták a kaszinó előtt leparkolt autóikban a gyermekeiket. Néhány csemete még hajnali háromkor is ott szenvedett a bezárt járgányokban.7 Nyugodtan kijelenthetjük, hogy bármilyen természetes vagy mesterséges, megnövelt motivációs szinttel vagy a jutalom reményével járó tevékenység - vásárlás, autóvezetés, szex, evés, tévénézés, extrém sportok és még sok más - ugyanazokat az agyi rendszereket aktiválja, mint a kábítószer-függőség. Egy ideiglenes motivációkkal kapcsolatos MRI-vizsgálatnál
ugyanazok az agyterületek „ragyogtak fel” mint drogok beadásakor.8 Egy másik, PET-tel végzett kísérlet kimutatta, hogy a videojátékok növelik a serkentő-motivációs rendszer dopaminszintjét.9 Hogy melyik tevékenység váltja ki ezt a hatást, az a korábbi személyes élményektől és a temperamentumtól függ, de mindig ugyanaz a folyamat játszódik le. Ha valakinek relatíve kevesebb a dopaminreceptora, az ragaszkodik ahhoz a tevékenységhez, amely biztosítja számára az extra dopaminfelszabadulást. Ezek az emberek tehát lényegében a saját agyuk vegyületei iránt lesznek függők. Amikor például rám tör a CD-vásárlási láz, akkor valójában a dopaminlöketre vágyom. A legegyértelműbb bizonyítékot a túlzott evés szolgáltatja, amelynél egy természetes és szükségszerű tevékenység válik a defektes önszabályozó mechanizmusok által is „támogatott” hibás kezdeményező-motiváló áramkörök célpontjává. Mint várható volt, a PET-felvételek is igazolták a dopaminrendszer érintettségét. A kábítószerfüggőkhöz hasonlóan az elhízott embereknek is kevesebb a dopaminreceptora. Egy vizsgálat még azt is igazolta, hogy a receptorszám-csökkenés és az elhízás mértéke fordított arányban áll egymással.10 Emlékezzünk vissza, hogy a dopaminreceptorok megfogyatkozása a tarlós drogfogyasztás következménye is lehet, illetve addikciós kockázati faktor is. Az egészségtelen gyorsételek és a cukor a függőséget okozó vegyületek tárgykörébe tartoznak, mert az agy saját „narkotikumaira”, az endorfinokra hatnak. A cukor gyorsan megnöveli a szintjüket, emellett a kedélyjavító sze- rotoninét is.11 Ezt a hatás meg lehet előzni a Naloxon nevű ópiátblokkoló beinjekciózásával. Ezt a gyógyszert használják herointúladagolás utáni újraélesztéseknél, és azt is kimutatták, hogy csökkenti a zsíros ételek elfogyasztásakor jelentkező komfortérzést.12 A függőségek kutatói szerint „nyilvánvaló, hogy az evés és a kábítószerezés neuroanatómiai és neurokémiai alapjai közösek”13. Ám a nagyevők és a kábítószerfüggők agyában nemcsak a kezdeményező-motiváló, illetve a jutalmazó rendszer szerepe ugyanaz, hanem az agykéreg impulzuskezelő funkciói is hasonlóan működnek. A The Journal ofthe American Medical Association egyik cikkében ez áll: Bizonyos bizonyítékok szerint az elhízott páciensek döntéshozó rendszere abnormálisán működik. Azlowa szerencsejátéktesztben a nagyon kövérek például még a kémiai vegyületek rabjainál is rosszabb eredményeket érnek el. A jelenség a prefrontális terület érintettségére utal.14 Ugyanezek a szerzők hívták fel a figyelmet arra is, hogy az elhízott emberek kevésbé tűrik a stresszhelyzeteket, mivel zavarok alakulnak ki a hormonális stresszválaszrendszerükben újabb közös tulajdonság a többi, bármely más függőségben szenvedő emberrel. A kényszeres vásárlóknál ugyanezek a mentális és érzelmi folyamatok játszódnak le, amikor belefeledkeznek a szenvedélyükbe. Az agy gondolkodásért felelős területei szabadságolják magukat. Német tudósok kimutatták, hogy az ő esetükben csökken a munkamemória, illetve az oksági gondolkodásért felelős központok aktivitása, ugyanakkor az érzelmi élményeket feldolgozó agyterületeké nő. A megállapítás a normál vásárlókra is érvényes akkor, amikor ugyanolyan termék két eltérő gyártótól származó változata között kell dönteniük.15 Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a márkajelzések által determinált kapitalizmusban a hirdetések „piaci ereje” nagyrészt a tudatalattiban fejti ki a hatását — és az addikcióknak ezt az oldalát a reklámügynökségek is nagyon jól ismerik. A tapasztalatok szerint az örömérzésért felelős agyi területek turbó üzemmódra kapcsolnak a racionális gondolkodásért felelős régiók rovására. Egy vezető ideggyógyász, Michael Deppe egyszer ezt mondta:
Minél drágább egy termék, annál jobban meghülyíti a vásárlót. Amikor valami nagyon drágát vásárol, akkor a racionális gondolatokkal foglalkozó agyterületek aktivitása a zéró felé tart... miközben az emocionális központok aktivitásmintája a stressz utáni megkönnyebbülés jeleit mutatja.16 A függőségek simán lecserélhetők egymással - ez a tény is arra utal, hogy ugyanazok a mögöttes idegrendszeri folyamataik. Az én addiktív hajlamaim a CD-vásárlási hedonizmusomban csúcsosodnak ki, de szemrebbenés nélkül képes vagyok más kényszercselekményekre is. Azon a héten, amikor huszonnégy éve beköltöztünk mostani otthonunkba, hat szüléshez hívtak ki, a legtöbbhöz éjszaka. Abban a hónapban tizenöt olyan nő szült, aki engem kért fel a szülés levezetésére - ez a szám tízzel nagyobb, mint ahányat egy egyébként is elfoglalt családorvos vállalhatna, de képtelen voltam nemet mondani. Az éjszakai szülések mellett napközben a szülészeti osztály és a rendelőm között ingáztam. Gondolom, el tudják képzelni, mennyi idő maradt a családomra, különösen, ha megemlítem, hogy abban az időben politikai tevékenységet is folytattam, illetve más elfoglaltságaim is voltak, ráadásul a függőségeimet sem hagytam parlagon heverni. Az addikciós folyamataim ugyanolyan aktívak voltak, mint máskor, és ugyanúgy áhítoztak a trófeák után. Egy pillanatig sem volt nyugtom, mert folyamatos aktivitásra sarkallt az unalomtól és az ürességtől való félelem. Ugyanez a helyzet a kevésbé „tiszteletreméltó”, viszont sokkal károsabb függőségekkel, és ezt dr. Aviel Goodman szexfüggőkkel, illetve más addikt személyekkel végzett kutatásai is megerősítik. Sok szexfüggőnek több, felületes ránézésre egymástól különböző addikciója is van.17 A szerencsejátékok rabjai is könnyen lehetnek más, akár káros szokások rabjai is körülbelül a felük alkoholista, és túlnyomó többségük dohányzik. Minél erősebb a vágy a szerencsejáték iránt, annál komolyabb az alkoholizmus és a dohányzás mértéke.18 A viselkedési függőségeknél ugyanazok érvényesek a toleranciára és a megvonásra, mint a kémiai függőségeknél, de valamivel enyhébb mértékben. A tolerancia kialakulása, azaz a hozzászokás miatt valamiből egyre nagyobb adagok kellenek ugyanannak a hatásnak (ugyanannak a dopaminszint- nek) az eléréséhez. CD-vásárlási tivornyáim általában egy-két lemez beszerzésének a tervével kezdődnek, de minden egyes megkaparintott CD után nő bennem a sóvárgás, míg végül minden egyes, a Sikora Zeneműboltba tett látogatásom után több száz dollárral szegényebben jutok haza. A megvonás ingerlékenységgel, rosszkedvvel, nyugtalansággal és a kilátásta- lanság érzetével jár. Természetesen ennek is biokémiai okai vannak - magam is megszenvedem a csökkent dopamin- és endorfinszintet. Más viselkedésfüggők is hasonló tüneteket észlelnek, ha hirtelen fel kell függeszteniük az addikciójuk tárgyát képező tevékenységet. Az ilyen esetekben rövid út vezet a függőség beteljesületlen vágyától a depresszióba. Stephen Reid, a kiváló író (aki jelenleg börtönbüntetését tölti bankrablás miatt) egyszer azt mondta nekem, hogy komolyan el kell gondolkodnia azon, miért keresi egész életében a szélsőségeket. Az addikt személyek a szélsőségek iránti igény miatt szokták megváltoztatni függőségeiket. A történeteik ezerfélék lehetnek, de az addikciós folyamat mindig ugyanaz. * Miközben a könyvet írom, Dániel fiam végzi az első olvasószerkesztés feladatait. A közös munka során sokat beszélgettünk a függőségekről, és megkértem rá, hogy vesse papírra a velük
kapcsolatos gondolatait. Az ő szavai jól érzékeltetik, hogyan alakulhat át az addikciók formája úgy, hogy közben a természetük ugyanolyan marad: Kedves Apám! Még most is emlékszem rá, hogy 14 éves koromban gúnyosan kinevettelek, amikor azt mondtad, CD-függő vagy, mert ez abszurditásnak tűnt. Valójában nemcsak annak, hanem kifogásnak is, amivel megmagyaráztál egy hirtelen felmerült „problémát”: a furcsaságaidat és a szétszórtságodat. Az otthon folyamatosan szóló klasszikus zene is egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy valamiért szenvedsz - ezt a szobádból lehallatszó hangos Mah- ler-muzsikából világosan ki lehetett érezni. Nem tudtam, hogy sajnálnom kellene-e téged, és akkoriban nem is érdekelt különösebben, hogy miféle belső ürességet akarsz betölteni. Csak azt tudtam, ami a viselkedésedből már korábban is egyértelmű volt: ennek az űrnek a betöltése fontosabb volt a számodra, mint a család, és fontosabb, mint én. Akkoriban ez kissé szánalmasnak tűnt, és nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek az „addikció” dolognak (mert mesterkélt szerepjátéknak látszott), ugyanakkor sértőnek is találtam (mivel éreztem, hogy valamennyire mégiscsak hiteles). Nyilván el tudod képzelni, hogy ezek után nem különösebben vonzott függőnek tartani magam ezért vagy azért - és a helyzet nem változott akkor sem, amikor bizonyítékaim voltak rá, hogy tényleg függő lettem. Ennek részben az elutasítás volt az oka, hiszen nekem nem lehet olyan centrális addikcióm, mint az apámnak. Lehet, hogy volt egy csomó apró-cseprő függőségem, de egyik sem bizonyult tartósnak. Nem határozták meg és nem is vitték vakvágányra az életemet. Gyakran jut eszembe Woody Allennek az a mondása, hogy „belőlem sohasem lehet alkoholista, mert irtózom az elkötelezettségektől”. Az „addikció” szó tehát nem tetszett - olyannyira nem, hogy még ki is csavartam egy általam is vállalható formára: ADDikció. Az „ADD” a figyelemhiányos szindrómára utal, az összetétel pedig arra, hogy hosszabb ideig nem tudok egyetlen rossz szokásomra sem koncentrálni. így neveztem el a számomra ártalmatlannak látszó dolgaimat, köztük azt az internetes blogot is, amelyet akkor kezdtem el írni, amikor érettségi után New Yorkba mentem továbbtanulni. Az ADD-ikcióim közé tartozott az az önfejlesztő tréning is, amelyre néhány éve jártam. Ez csak két nem túl régi példa. Mindkét eset úgy indult, hogy tele voltam izgalommal, és mindkettő nagyon pozitívnak tűnt egészen addig, amíg át nem alakult mindent felemésztő, a várthoz képest homlokegyenest ellenkező hatást kiváltó erővé. A blogot azért indítottam, hogy valamiképpen levezessem az új környezetben átélt izgalmakat. Az egyetem első hónapjai alatt néha három-négy órát is irogatással töltöttem napközben - vagy éjszaka -, ahelyett, hogy elmentem volna valamilyen rendezvényre, vagy sportoltam, vagy aludtam volna. Rövid ideig még az iskolát is hanyagoltam miatta. Egy furcsa, kényszerítő bűvölet arra sarkallt, hogy egyre több személyes dolgot írjak le az életemről. Az egész olyan volt, mint egy csodálatos, mindent átalakító szerkezet, amelynek én voltam a nyersanyaga. Az interneten a belőlem készült okos és impresszív végtermék jelent meg amely sokkal érdekesebb volt, mint én magam vagy a tényleges életem. Emlékszem, hogy eleinte Anya és te is bátorítottatok a blogolásra - egészen addig, míg át nem léptem azt a láthatatlan határvonalat, amely az önkifejezést a mániás ön- fényezéstől elválasztotta. Te voltál az, aki ezt szóvá tette. Addig a figyelem fénylő hullámának hátán szárnyaltam, és amikor ráomlott a fejemre, teljesen összezavarodtam. A személyes önfejlesztő tréninggel körülbelül ugyanez volt a helyzet, bár menet közben több pozitív élményt nyújtott. Többféle szempontból is csodálatosan átalakította az életemet, aztán egyszer csak valami megváltozott, és már nem működött. Elértem arra a pontra, ahol
már csak annak éltem, hogy az összejöveteleken az életemről beszélhessek. Ugyanakkor a találkozók nem voltak elég gyakoriak ahhoz, hogy annyit beszéljek magamról, amennyit szerettem volna, ezért jött a kielégületlen- ség, és az az érzés, hogy engem becsaptak. Közben mindenkinek arról áradoztam, milyen nagyszerű változás állt be nálam - és mindenkit arról győzködtem, hogy neki is meg kell ezt próbálnia. Tudom, hogy a családtagok és a barátaim is furcsán néztek rám, de akkor én úgy éreztem, hogy ezt kellett tennem. Az addikcióimat hatalmas drámaként élem meg a kezdeti extázistól a minden esetben a teljes összeomlással bekövetkező végkifejletig, amikor rájövök, hogy „ez rossz nekem” vagy „kicsúszott az irányításom alól”. Ilyenkor tele vagyok bánattal, szégyennel, és már képes vagyok józanul áttekinteni a helyzetet is. Ugyanez volt a helyzet a bloggal, az önátalakító keresztes hadjáratommal, és az életem sok más, kisebb-nagyobb epizódjával. Furcsa módon az addikciók addig nem érnek számomra véget, amíg nem látom meg a (buddhista értelemben vett) ürességet, amelyben már megszűnik az, ami a függőségben jó vagy rossz volt, és amikor már megszűnik annak az ismeretlen „dolognak” az izgalma, amelybe bután bele akarom fojtani az élet szenvedéseit. Azért „bután", mert soha, egyetlen addikció sem képes annyi szenvedést csillapítani, amennyit okoz. Kiderült tehát, kedves Apám, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint te. Bennem is ott van az üresség - semmi különös, csak a szokásos emberi kétségbeesés, félelem és szorongás egyvelege - és én olyan dolgokkal próbálóm kitölteni, amelyek azonnali önkifejezési lehetőséget, célokat és értelmet jelentenek. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit.) De nem folyamodhatok drogokhoz, szerencsejátékokhoz, és Isten bocsássa meg, de Beethovenhez sem. Szerencsére az én függőségem nem árt annyit nekem, mint a tied neked. Az mindenesetre bizonyos, hogy az én félelmeimért és ürességemért nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem személyes félelemről van szó - sőt, éppen ellenkezőleg, egy nagyon is univerzális félelemről -, de ott van mellette az üresség is, amely nem vezet sehova. Amikor az üresség érzete rám tör, már nem vagyok rá hajlamos, hogy önmagamat ismerjem fel benne, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy rengeteg energiát öljek bele abba, hogy minden lehetséges módon elűzzem. Sokkal jobb, ha óvatosan, türelmesen állok hozzá, és megpróbálom jó kedvvel elviselni. Szeretettel:
Dániel
HUSZONEGYEDIK FEJEZET Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra hajlamos személyiség - Az a megnyugtató abban, ha az ember leér a szakadék mélyére - mondja Stephen Reid szarkasztikusán hogy innen már nincs lejjebb. Egy kicsi, négyzet alakú faasztal két oldaláról nézünk egymásra. A fémvázas, műanyag támlás székek ugyanolyanok, mint bármelyik üzemi kantinban. Az ember azt hihetné, hogy tényleg egy gyár büféjében ücsörgünk, ha nem lenne ott kis üvegkalickájában az elítélteket és vendégeiket árgus szemekkel figyelő börtönőr.
Azért jöttem ide, a Vancouver-szigeti William Head Büntetés-végrehajtási Intézetbe, hogy interjút készítsek a bankrabló, saját maga szerint is lerobbant narkós és író Reiddel. A helyiségben van néhány másik rab is, akik magukban ká- vézgatnak, vagy a vendégeikkel beszélgetnek. A mellettünk levő asztalnál az egyik elítélt hölgylátogatója vállát masszírozza. A tengerre néző üvegfalnál ülő őslakos pár két tagja extati- kus rajongással, de szó nélkül bámulja egymást. Az ablakokon át kilátni az udvarra, a csenevész bokrokra, a tengerbe vesző szakadékra és a távoli szögesdrót kerítésre. Stephen 1999-ben követte el szerinte „élete legrosszabb” bankrablását, amely miatt 18 évre visszakerült a börtönbe. Ősz haja, kerek, pirospozsgás arca és harcsabajsza egyáltalán nem vall azokra az elvetemült erőszakcselekményekre, amelyeknek történetét szégyenkezve előadja. A börtönévei alatt jócskán meghízott. Rosszkedve van, mert úgy érzi, nem történik semmi a feltételes szabadlábra helyezési kérelmével. - Ha el vagyok keseredve, vagy csalódást érzek - mondja fásultan -, mindig jól teleeszem magam. A függőségeinkkel kapcsolatos személyes élményeinkről beszélgetünk, és arról a rejtett űrről, amelyet egymástól nagyon eltérő módon próbálunk betölteni - mindhiába. Lehet, hogy meglepően hangzik, de az öndefiníciója szerint lepukkant kokainista és bankrabló Stephen nem tud olyanokat mondani a gondolatairól és az érzéseiről, amiről ne ismernék rá egyből saját magamra. A szakadék mélyéről szóló szavak akkor törnek fel belőle, amikor önéletrajzi esszéjéről, a Narkósuú kérdezem, amely az Addicted: Notesfrom the Belly ofthe Beast (Szenvedélybetegnek lenni. Feljegyzések a fenevad gyomrából) című antológiában jelent meg: Miután olyan sokszor zuhantam át a Föld kérgén életemben, most már talán sehol sincs biztos pont, amelyen meg tudnám vetni a lábam, csak ez a kicsinyke betondarab, amelyen hét lépést tehetek meg az egyik irányba, aztán hetet vissza.19 A közvélekedés szerint a függőknek „a dolgok legmélyére” kell süllyedniük ahhoz, hogy késztetést érezzenek a káros szenvedélyükről való leszokásra. Ez igaz lehet néhány egyedi esetre, de nem alkalmazható általános szabályként, mert a legmélyebb pont minden addikt személy számára más és más. Stephen Reid számára ez a börtöncellája üres betonpadlója. Számomra pedig a függőségem családomra gyakorolt hatása, az elidegenedés érzete és a visszatérő szégyen, amikor nem tudok ellenállni a CD-k kísértésének. Nehéz elképzelni; hogy mi lehet „a dolgok mélye” azoknál a pácienseimnél, akik elveszítették az összes földi javaikat, párjukat, gyermekeiket, önbecsülésüket, egészségüket és a lehetőségüket arra, hogy életük valaha is normális emberi létre hasonlítson. Ha a szabadság azt jelenti, hogy nincs mit veszíteniük, akkor a vancouveri utcák éhes szellemei tényleg nagyon-nagyon szabadok. Már sokszor emlegettem, hogy szembeszökőek az én életem és a Downtown Eastside-i pácienseim élete közti különbségek. Ezeknél már jóval kevésbé nyilvánvalóak a hasonlóságok: a függőségeink motivációi és az addikcióink „tárgya” körüli cselekvéseink. Ez a „tárgy” az ő esetükben és Stephen- nél is a kábítószer, nálam pedig a zenei CD-k, a közfigyelem, a betegeim hálája, a munkába temetkezés vagy általában az állandó cselekvési kényszer. Hozzájuk hasonlóan én is eladnám a függőségemért a lelkemet, csak sokkal magasabb áron. Ők a Hastings csótányokkal benépesített szobáikban laknak, miközben nekem a munkamániámnak köszönhetően csodálatos otthonom van. Az ő addikcióik tönkreteszik a vénáikat, a veséjüket, a tüdejüket, és a leromlott egészségükön kívül nem hagynak maguk után semmilyen nyomot,
nekem pedig nincsenek fizikai problémáim, és a polcaim megteltek CD- kkel, valamint könyvekkel, amelyek jó részét még meg sem hallgattam, és el sem olvastam. Az ő függőségük a börtönbe vezeti őket, nekem pedig csodálókat és csinos jövedelmet hoz a kényszeres törekvésem arra, hogy elismerjenek. Ha az erkölcsöt, a kötelességeket és a felelősségeket nézzük, akkor ők elhagyták a gyermekeiket, de én is az enyéimet - mivel nem voltam a számukra műidig elérhető, és a saját vélt szükségleteimet a valódiak fölé helyeztem. A betegeim gyakran hazudnak, és másokat manipulálnak, és ezt teszem én is. Folyamatosan a következő „löket” képe lebeg a szemük előtt, és az enyém előtt is. Akkor sem hajlandók változtatni a sorsukon, amikor a szokásaik negatív következménye eléri őket, és ezzel magam is így vagyok. Fűt-fát megígérnek, hogy abbahagyják, hogy leszoknak, én dettó. Stephen Reid többször is visszaesett a kokainfüggőségbe, végül fizikálisán is elkülönült cseperedőfélben levő gyermekeitől, én pedig emocionálisan különültem el többször is a családomtól. A drogosok a szerelmet is képesek feláldozni az azonnali kielégülésért, én pedig sokszor kockáztattam a családom szeretetét. Takarózhatnék azzal, hogy amit magamnál addikciónak nevezek - legalábbis ami a munkámat illeti -, azzal másoknak jót teszek. Ez azonban még akkor sem lenne jó magyarázat vagy igazolás a függőségeimre, ha igaz lenne. Kétségtelen, hogy sok jót is tettem életemben, de úgy is megtehettem volna, ha a jó cselekedetekre nem a függőségeim motiváltak volna. Nem létezik jó addikció! Mindent meg lehet tenni úgy is, hogy nem fertőzzük be a függőségek miazmájával. Minden egyes addikciónak - még ha kívülről jóindulatúnak, sőt érté- kelendőnek is látszik - megvan a maga ára. Legbelül egyetlen ember sem üres vagy rossz, de sokan élnek úgy, mintha azok lennének, vagy csak ezt látnák magukban. A rossz és az üresség érzetének kiküszöbölésére tett erőfeszítések azok, amelyeket minden addikt személy olyan sziszifuszi szenvedésként él meg, mintha a Grand Canyont kellene betemetnie egy ásóval. Sokkal jobban járna mindenki, ha az erre elfecsérelt energiát saját egészséges testi és szellemi épülésünkre, értelmes célokra és a szeretteinkre fordítanánk. Stephen Reid egyszer azt írta a sötétségről, hogy „nem más, mint az a titkos öngyűlölet, amely minden drogos szívébe befészkelte magát”20. A szégyen oka az, hogy még a látszólag ártalmatlan függőségek kielégítése is elmélyíti a világgal való kapcsolatunkban keletkezett vákuumot, és tönkreteszi az egészséges önképet - és ez összességében nem más, mint önmagunk elárulásának szégyene. Ugyanez az érzés tört rám mindent megsemmisítő erejével akkor, amikor felkértek, hogy tartsak egy beszédet az IdeaCity nevű tudományos és kulturális rendezvénysorozaton Torontóban. Már évek óta keserűen nézegettem az előadók listáját. Irigy voltam rájuk. Mindennél jobban akartam, hogy végre engem is meghívjanak - az óhaj természetesen az elismertség iránti vágyamból fakadt. Aztán végre-valahára engem is meghívtak. Az egóm tökéletesen kielégült legalábbis azt hittem. Megérkeztem Torontóba, és elkezdődtek a jobbnál jobb rendezvények. Nagyon élveztem az előadásokat, az intelligensnél intelligensebb emberekkel folytatott beszélgetéseket - egészen addig, míg egyszer csak az én örökké elégedetlen és követelődző egóm el nem kezdett berzenkedni: Néhány előadót már másodszor vagy harmadszor kértek fel. Téged felkérnek majd máskor is? Fel KELL hogy kérjenek!... Magamban megpróbáltam nevetve elhessegetni ezeket a gondolatokat, mondván, hogy egy tisztességes egó már csak ilyen; soha, semmi sem lehet elég neki. Amikor a pácienseimnek a saját addikcióimról beszélek, és arról, hogy belül hogyan élem meg őket - a vágyat, a sürgősség égető késztetését, a visszaeséseket és a szégyent -, mindenki bólogat és mosolyogva ismeri fel saját belső világát. Stephen Reid is tudja, hogy miről beszélek.
- Túl sok időt fordítottam a külső dolgokra - mondja -, és mégis lepattantam másokról... most meg majd belegebedek abba, hogy ezeket a külső dolgokat kirángassam magamból, és magamba tekintsek. Kicsit gondolkozik, aztán hozzáteszi: - Néha úgy érzem, hogy az ember csak addig lehet jelen a saját életében, amíg gyerek, vagy amíg hat a heroin. Sokan érzik ugyanezt a kiábrándító csüggedést: a gyermek tökéletesen át tudja élni a jelen pillanatait, de egy felnőtt csak művi úton. * Stephen megjegyzése a külső dolgokra való kényszeres összpontosításról az úgynevezett addiktív személyiségre vonatkozik - vagy valamivel precízebb megfogalmazásban: az addikciókra fogékony személyiségre. Vajon létezik-e ilyen kategória? A kérdést nem lehet egy egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni. A személyiségjegyek esetében nem létezik olyan kombináció, amely önmagában függőséget okozna, ám néhány tulajdonság megléte esetén valószínűsíthető, hogy egy adott személy könnyebben az addikciós folyamat áldozatául eshet. Azok az emberek fogékonyak a függőségek iránt, akik állandó szükségét érzik annak, hogy az elméjükben vagy a testükben külső forrásból idézzenek elő emocionális vagy fizikai komfortérzést. A szükséglet az önszabályozás hibájából ered: abból, ha valaki nem képes magában többé kevésbé stabil belső emocionális légkört teremteni vagy fenntartani. Ez a képesség senkiben sincs jelen a születésekor. Mint már említettem, egy csecsemő állapota teljes mértékben attól függ, hogyan szabályozzák a szülei az emocionális és fizikai környezetét, illetve állapotát. Az önszabályozás az egyedfejlődés során alakul ki, és vannak, akiknél soha meg sem jelenik - ezeknek az embereknek élemedettebb korukban külső segítségre van szükségük a diszkomfortérzésük leküzdéséhez és a szorongásuk csillapításához. Külső támogatás gyógyszerek i\s más kémiai vegyületek, bizonyos ételek, törődés, szeretet, elismerés - hiányában nem érzik jól magukat. Vagy izgalmas, vagy kockázatos tevékenységek gyakorlásával próbálják elérni a megfelelő komfortérzést. Az elégtelen önszabályozó mechanizmussal rendelkező személy dependenssé válik olyan „külső dolgok” iránt, amelyek segítségével fel tudja magát rázni, vagy éppen - túl sok irányítatlan belső energia esetén - megnyugodhat. Én akkor indulok el CD-kre vadászni, amikor rossz a kedvem, túl izgatott vagyok, vagy unatkozom - vagy annyira fel vagyok dobva, hogy nem tudom, mihez kezdjek magammal. Az impulzuskontroll az önszabályozás egyik részterülete. Maguk az impulzusok az alsóbb agyterületeken keletkeznek, és a felsőbbrendű kérgi központok blokkolják őket, vagy hagyják, hogy érvényesüljenek. Az addikciókra hajlamos személyiség egyik fontos ismérve, hogy nehezen tud uralkodni a hirtelen érzések, késztetések és vágyak felett. A következő fontos jel a differenciálódás hiánya.21 A differenciálódást úgy határozzuk meg, hogy „képesség arra, hogy másokkal érzelmi kapcsolatban legyünk, miközben autonóm módon tudjuk működtetni saját emocionális mechanizmusainkat”. Ha ez valakinél hiányzik, vagy hibás, akkor az illetőt könnyen elborítják az érzései, „magába szívja mások nyugtalanságát, és ezzel önmaga válik rendkívül izgatottá.”22 A differenciálódás hiánya és az önszabályozás elégtelensége éretlen személyiségre utal. A pszichológiai érés azt jelenti, hogy kialakul a más belső élményektől független éntudat - azaz az „ego” más érzelmektől elhatárolt érzékelése, amire a kisgyermekek még képtelenek. Egy gyermeknek meg kell tanulnia, hogy önmaga nem azonos valamelyik adott pillanatban
domináns érzelmével; esetleg csak azt érzi, hogy a tetteit ez irányítja. A felnőtt már tudatában lehet más, esetleg ezzel összeütközésbe kerülő emócióknak és gondolatoknak, értékeknek és elkötelezettségeknek, és választhat is közülük. Az addikt személyeknél ezek a „vegyes érzelmek” gyakran hiányoznak. Az emocionális folyamatok uralják a perspektívájukat - egy adott pillanatban átélt érzelem határozza meg a rálátásukat a világra, és ez vezérli a tetteiket is. Ugyanez érvényes az emberi viszonyokra is: az érés során a gyermeknek egyedivé kell válnia, és el kell különülnie másoktól. Meg kell ismernie a saját elméjét, és nem szabad hagynia, hogy mások gondolatai, látásmódja és emocionális állapotai eluralkodjanak rajta. Minél jobban differenciálódik, annál jobban tud kapcsolatba lépni másokkal úgy, hogy közben megmarad a független éntudata. Az individualizált - egyéniséggé érett -, megfelelően differenciált személy válaszreakcióit a saját, mások elvárásai által nem befolyásolt érzelmei határozzák meg, emellett nem fojtja el a saját emócióit, és nem is fejezi ki őket túl impulzívan. A washingtoni Georgetown Egyetem Családkutatási Központjának igazgatója, dr. Michael Kerr pszichiáter a differenciálódás két típusát különbözteti meg: az alap- és funkcionális differenciálódást, amelyeket az egészség és a stressz szempontjából egy világ választ el egymástól. A funkcionális differenciálódás eredménye az a képesség, amelynek a révén egy személy külső tényezők alapján működik. Az alapdifferenciálódást úgy közelíthetjük meg a legjobban, hogy minél kevésbé fejlődik ki, az egyén annál jobban rászorul azokra az emberi kapcsolatokra, amelyek segítségével megőrizheti saját érzelmi egyensúlyát. Amikor az egyensúly fenntartásához már az emberi viszonyok sem elégségesek, akkor megnő a veszélye annak, hogy az illető valamilyen addikcióban keres emocionális támaszt. A pácienseim némelyike egészen jól elvolt addig, amíg például a házasságuk tönkre nem ment, ekkor azonban gyorsan belesüllyedtek a függőséget okozó anyagok örvényébe. Velük a Downtown Eastside-on is gyakran előfordul, hogy az aktuális partnerkapcsolatuk minőségétől függően egyszer a felhők felett járnak, máskor pedig magukba roskadnak. Könnyű őket megbántani, hajlamosak rá, hogy ártatlan mondatokat is elutasításként éljenek meg, és a kábítószer-fogyasztásukat nagyban befolyásolja, hogy éppen hogyan alakul a kapcsolatuk. Jellemző módon alighogy vége van az egyik viszonyuknak, máris belevetik magukat a következőbe. Képtelenek rá, hogy helyrehozzák a saját egyensúlyukat, mert a partnereik általában vonakodnak segíteni ebben, és egy kapcsolat fontosabb számukra, mint a saját énjük egészsége. A differenciálódás elégtelensége tartja egyben azokat a destruktív párkapcsolatokat is, amelyeknek már önmagukban is nagy a függőséget okozó potenciálja. Magam is hajlamos vagyok rá, hogy olyan külső forrásokban keressek vigaszt, mint a munka vagy a CD-vásárlás, amikor feszültségek alakulnak ki a házasságomban - még akkor is, ha ezeket a feszültségeket a saját fejletlen önszabályozásom és az alapdifferenciálódásom elégtelensége idézi elő. A következők lennének az addikciós folyamat hátterében álló leggyakoribb személyiségjegyek: a gyenge önszabályozás, az alapdifferenciálódás hiánya, az egészséges éntudat elégtelensége vagy hiánya, az üresség érzete és a csökkent impulzuskontroll. Ezeknek a jellemzőknek a kialakulásában szemernyi titokzatosság sincs - pontosabban egyáltalán nem titokzatosak azok a körülmények, amelyek hátráltatják vagy megakadályozzák az önszabályozás, az önértékelés, a differenciálódás és az impulzuskontroll fejlődését. Minden kertész tudja, hogy egy növény valószínűleg azért nem nőtt nagyra, mert nem voltak adottak számára a megfelelő feltételek. Ez vonatkozik a gyermekekre is; ugyanígy nem tudott beérni az addikciókra hajlamos személyiség sem. Amikor a gyógyítás kérdéseivel foglalkozunk, a központi problémát az jelenti majd, hogy hogyan segítsük elő saját magunk vagy mások személyiségének érési folyamatait az olyan esetekben, amelyekben a korai élethelyzetek ellehetetlenítették az egészséges emocionális fejlődést.
*
HUSZONKETTEDIK FEJEZET Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési addikciók és eredetük A kábítószeresek csak viszonylag szűk kínálatból válogathatnak, ezért kevesebb menekülő útvonal áll a rendelkezésükre, mint a visel kedés függőknek. Az egyik Downtown Eastside-i kollégám szerint „kevesebb a muníciójuk, mint nekünk, többieknek”. A viselkedések addiktjainak gyakorlatilag végtelen sok választási lehetősége van; a kérdés csak az, hogyan választanak. A fiam miért az önfejlesztésnél és a blogírásnál kötött ki, mások pedig miért menekülnek a szexhez vagy a szerencsejátékokhoz? A zenei CD-k vásárlása és a kényszeres munkavégzés miért hozza izgalmi állapotba a dopamintermelő mechanizmusomat? A kérdést feltettem a szexuális függőségek elismert szaktekintélyének, dr. Aviel Goodmannek is, akit már többször is említettem. - Ez döntően attól függ, kinek milyen élmény nyújt enyhülést a fájdalmaira - mondta. Nagyon sok ember listáján valószínűleg nem kerülnének előkelő helyre az ön CD-i, ám úgy vélem, hogy az ön számára a zene valamiért különleges jelentőséggel bír, és erőteljes érzelmi élményt idéz elő. - Ennek mi lehet az oka? - Először is lehet, hogy ön genetikusán érzékeny a zene iránt - vetette fel dr. Goodman és az a fajta zene is hatással lehet önre, amelyet a páciensei hallgatnak. Persze lehet, hogy korábbi élményei is voltak. Elképzelhető például, hogy csecsemőkorában olyan helyiségben tartották, ahol nem vették fel, és nem ölelték meg túl gyakran, de hallotta a környezetének a hangjait, ezért a hangingerek egyre fontosabb szerepet töltöttek be a világgal való érzelmi kapcsolattartásában. * A minnesotai pszichiáter semmit sem tudott rólam, mégis nagyon közel jutott ahhoz, ahogyan a legjobb tudomásom szerint valóban történhettek a dolgok. 1944-ben születtem zsidó szülőktől Budapesten, két hónappal azelőtt, hogy a nácik megszállták Magyarországot. Valahogyan sikerült túlélnünk azt a rengeteg, sokak által jól ismert viszontagságot és a népirtást, amely az európai zsidók millióinak az életét követelte. Életem első tizenöt hónapjában az apám nem volt otthon, mert elvitték egy kényszermunkatáborba. Öt hónapos voltam, amikor a nagyszüleimet Auschwitzban kivégezték. Csak sok évvel később, nem sokkal a halála előtt tudtam meg az akkor már nyolcvankét éves anyámtól Vancouverben, hogy súlyos depresszióba esett a szülei halála miatt. Voltak olyan napok, amelyeken csak azért kelt fel az ágyból, hogy engem megetessen, vagy tisztába tegyen. Gyakran voltam egyedül a
kiságyamban. A történet egy részét a Szétfoszlott elmék című könyvemben is felidéztem: Két nappal azután, hogy a németek bevonultak Budapestre, az anyám kihívta a gyermekorvost. Kérem, nézze meg az én Gabikámat! - mondta a doktornak a telefonba. - Szinte megállás nélkül sír már tegnap reggel óta. - Amint tudok, megyek - válaszolta az orvos -, de már most megmondom magának, hogy most minden zsidó kisbabám sír. Pedig a zsidó kisbabák semmit sem tudtak a nácikról, a II. világháborúról, a rasszizmusról és a népirtásról. Csak azt tudták - pontosabban érzékelték -, hogy a szüleik nyugtalanok voltak... Magukba szívták a félelmet és a bánatot. Szó sem volt arról, hogy ezeket a gyerekeket ne szerették volna ugyanúgy, mint más csecsemőket. Amikor a szülőket saját gyermekkori démonaik vagy az életük szörnyűségei gyötrik, képtelenek szabályozni - vagy legalábbis elviselhető határokon belül tartani - kisbabájuk érzelmi környezetét. A gyermeki agynak valahogyan adaptálódnia kell a helyzethez: emocionálisan ki kell kapcsolnia, vagy meg kell tanulnia a saját maga megnyugtatását ringatózással, ujj- szopással, evéssel, alvással vagy valamilyen komfortérzést kiváltó külső tényezővel. Pontosan ez az a nyugtalanítóan tátongó üresség, amely minden függőség lényege. AII. világháború vége felé a budapesti zsidó gettó elképesztően zsúfolt és egészségtelen körülményei között úgy leromlott az állapotom, hogy anyám attól tartott, elvisz egy betegség vagy az alultápláltság. Egyéves koromban sikerült kicsempésznie a gettón kívül rejtőzködő rokonainkhoz. Amikor kivitt az utcára, hogy egy számára addig teljesen ismeretlen nem zsidó gondjaira bízzon, nemhogy abban nem volt biztos, hogy egyáltalán láthat-e még engem az életben, de abban sem, hogy ő maga megéri-e a következő napot. A rokonaink mindent elkövettek, hogy a lehetőségeikhez képest a legjobban ellássanak, de számomra akkor is teljesen ismeretlenek voltak. Az óriási érzelmi veszteségre egy kisgyerek természetes válasza az, hogy védekezésül „kikapcsolja” magát. Ezek után egész életemben ellenálltam annak, hogy szeretetet kapjak. Nem annak, hogy szeressenek, azaz szeretve legyek, vagy annak, hogy intellektuálisan érez- zem, hogy valaki szeret, hanem zsigeri vagy érzelmi szinten ódzkodom a szeretet nyílt, esetlegesen sebezhetőséget jelentő megnyilvánulásai ellen. Ilyen állapotban az embereknek pótlékok kellenek, és már el is érkeztünk az addikciókhoz. A zene számomra az önállóságot jelentő éltető erő. Nincs szükségem senki és semmi másra. Ügy fürdők a muzsikában, mint a magzat a magzatvízben, és nekem ugyanazt a védelmet is jelenti. A zene stabil, mindig kéznél van, és az ellenőrzésem alatt tudom tartani - bármikor kinyúlhatok érte. Emellett tetszés szerint választhatok olyan zenéket, amelyek megfelelnek a pillanatnyi hangulatomnak. A Sikorába tett zsákmányszerző hadjárataim és a muzsika keresése olyan izgalmat okoznak, amely gyorsan kellemes betetőzést nyerhet - életem más feszültségeivel és vágyaival ellentétben. A muzsika a külső világ szépségének és értelmének a megtestesítője. Bármikor az enyém lehet, és ehhez még csak nagyon meg sem kell erőltetnem magam. Ebben az értelemben a függőség a lusták transzcendenshez vezető legkézenfekvőbb ösvénye. A munkamániám forrása is teljesen világos számomra. Teljesen mindegy, hogy egy anya mennyire szereti a gyermekét - márpedig az én anyám teljes szívéből szeretett engem -, a depressziós szülők gyermeke állandóan deprimált és zavarodott. Az egyéves gyermek
katasztrofális szakításként éli meg azt, amikor idegenekhez kerül, és az anyja eltűnik az életéből. Az ilyesmi mély nyomot hagy benne, és olyan változásokat idézhet elő - persze nem feltétlenül, mint azt később látjuk - agyának élettani folyamataiban, amelyek az egész életére kihatnak. Nem volt önértékelésem, és ebben a tekintetben nem is volt rá módom, hogy tisztába jöjjek azzal, ki vagyok én - egészen addig, míg el nem kezdtem dolgozni. A munka adta meg számomra a lehetőséget, hogy hasznosnak és fontosnak érez- zcm magam. Hosszú ideig elképzelhetetlen volt számomra, hogy a munkában csak egy kicsit is lassítsak. Képtelen voltam ellenállni a nélkülözhetetlenség mámoros érzetének, és szükségem volt a folyamatos elfoglaltságra ahhoz, hogy távol tudjam tartani magamtól a lelkemre vadászó szorongást és depressziót. Más addikciók rabjaihoz hasonlóan én is arra használtam a függőségeimet, hogy szabályozzam velük a ke- ilélyállapotomat. A nyugodt hétvégék üresek és idegesítőek voltak számomra addikcióm tárgyának megvonása miatt. * Az evési zavaroknak a leírtakhoz hasonló a dinamikája. Látszólag furcsa, hogy egy, a fennmaradás szempontjából ilyen fontos tevékenység annyira el tud torzulni, hogy nem egyszerűen csak egészségtelenné, hanem az életet megrövidítő tényezővé válik. Napjainkban hajlamosak vagyunk az elhízást a gyorsételek és az ülő életmód számlájára írni, ám valójában az csak a mélyebb pszichológiai és szociális problémák ma- nifesztációja. Az emberek esetében a táplálkozás jelentősége messze túlnő a nyilvánvaló élelmezési szempontokon. A szülés után az anya emlője veszi át azt a szerepet, amelyet addig a köldökzsinór a tápanyagok forrásaként betöltött, egyszersmind a szoptatás biztosítja annak a fizikai kapcsolatnak a folytonosságát, amely anya és gyermeke között az anyaméhben elkezdődött. A szülő testének közelsége emocionálisan nagyon fontos a csecsemő számára. Amikor egy baba izgatott vagy nyugtalan, akkor vagy megszoptatják, vagy kap egy műanyag emlőt - a cumit -, azaz biztosítják számára a fizikai kontaktust az őt tápláló dologgal vagy az őt tápláló dologra emlékeztető pótlékkal. Ennek következtében az emocionális és a fizikai táplálás, valamint a megnyugvás érzése az agyban közeli asszociációba kerülnek egymással. Az eredmény az lesz, hogy az érzelmi deficit ugyanúgy orális stimulust vagy evés iránti vágyat vált ki, mint az éhség. Amikor a gyermekek csecsemőkor után is szopják az ujjúkat, így szeretnék megnyugtatni magukat. Az ujjszopás minden esetben az emocionális zavarjele. A viszonylag ritka - szervi betegségektől eltekintve nagyjából helytálló az az állítás, amely szerint annál kövérebb valaki, minél több „érzelmi éhezésben” volt része élete egyik fontos szakaszában. Kezdő családorvosként azt hittem, hogy elég, ha pácienseimet ellátom a legalapvetőbb információkkal. Elmeséltem nekik, hogy a túl sok testzsír nagyon megterhelő a szív számára, szűkíti az artériákat, és emeli a vérnyomást. A felvilágosítást egyszerű rajzocskákkal egészítettem ki, és azt vártam, hogy ezek után elégedetten, az új, egészséges életstílus után epekedve hagyják el a rendelőmet. Nem így történt. Kikérték a kartonjaikat, és kerestek maguknak egy másik, pedagógiai vonalon kevésbé buzgó, de emberiesség tekintetében megértőbb orvost. Rájöttem, hogy nem sok jót teszünk az emberekkel azzal, ha a viselkedésükről - még akkor sem, ha ez a viselkedés öndestruktív - prédikálunk nekik akkor, amikor nem tudunk vagy nem akarunk segíteni a viselkedésüket befolyásoló érzelmek dinamikáján. A nagyevők mindegyikére kivétel nélkül igaz, hogy nemcsak a múltban éltek át valamilyen emocionális traumát, hanem a jelenben is pszichikai problémákkal küzdenek, vagy stresszesek. Egy nő kiléphet egy rossz kapcsolatból, aztán lefogy, visszatér az önbizalma, majd
visszamegy a korábbi partneréhez, és ismét meghízik. Az elfecsérelt érzelmi energia a jutalom elmaradása esetén újabb bevitt kalóriákkal kompenzálódik. Sokan kerülnek abba a helyzetbe, hogy leszoknak a dohányzásról, és elkezdenek sokat enni. A helyzet itt is az, hogy a cigaretta orális megnyugtató hatása elmarad, és a slresszcsökkentő nikotin kiesése dopaminhiányt idéz elő. A mai gyermekeket jobban fenyegeti az elhízás réme, mint a korábbi generációk csemetéit, és ennek nemcsak az az oka, hogy a tévézés vagy a számítógépezés miatt fizikailag kevésbé aktívak. Az elsődleges tényező az, hogy régebben egyetlen generáció sem volt békeidőben ennyire stresszes és kiéhezett a felnőttek gondoskodására. Persze hogy a televízió és a számítógép is az állandó valódi szülői kapcsolat pótszerévé válhat, ha a szülők manapság már az otthonuktól távol dolgoznak, nem pedig a szomszéd utcában vagy odakint a farmon. Ezek a szórakoz- tatóeszközök közösségpótlékok is lehetnek, hiszen hol vannak már a nagycsaládok, a nemzetségek, a törzsek és a falvak... A felnőttekkel tartalmas érzelmi kapcsolatban álló gyermekeknek erős az éntudata, és nem kell saját magukat evéssel vagy szórakoztatóelektronikai berendezésekkel nyugtatgatniuk. Az „elhízásjárvány” a fogyasztói társadalom pszichológiai és spirituális ürességének a bizonyítéka. Gyengének és elszigeteltnek érezzük magunkat, ezért egyre passzívabbak leszünk. Üres az életünk, ezért el akarunk menekülni. A buddhisták szerint lassan kell rágni, és nem szabad elszalasztani egyetlen morzsát, egyetlen ízt sem. Náluk az evés egyfajta figyelemösszpontosító gyakorlat, a mi kultúránkban pedig éppen az ellentéte. Nálunk az étel az univerzális nyugtató, és sokan használják pszichológiai búfelejtőnek. A szexfüggőség eredete is gyermekkori élményekhez kötődik. Dr. Aviel Goodman rámutatott, hogy a szexaddikt nők nagy többségét, a férfiaknak pedig 40 százalékát bántalmazták szexuálisan gyermekkorukban.23 Szerinte az emberek rendkívül adaptívak Azért fontos számunkra, hogy a szüléink felvegyenek, és megöleljenek, mert a szeretet minden formáját aszszociáljuk ezzel a fizikai kapcsolattal. Ha valakit gyermekkorában csak szexuálisan kívánnak, akkor felnőttként is keresi a nemiséget, mert így tud megbizonyosodni róla, hogy őt szeretik, és akarják. A gyermekkorukban szexuálisan nem kizsákmányolt szexfüggőknél is elképzelhető, hogy valamilyen sokkal láten- sebb szexuális kötődést tanúsítottak irántuk a szüleik, vagy azt éreztették velük, hogy nem szeretik, nem akarják őket, és most úgy tekintenek a szexre, mint gyors komfortérzet-fokozóra. A nimfomániásnak tartott „szexaddiktak” egyáltalán nem függenek a szextől, csak attól a dopamin- és endorfinszint- emelkedéstől, amelyet akkor élnek át, amikor érzik, hogy kívánják őket. Az ő promiszkuitásuk nem perverzió, hanem a gyermekkori adaptáció vadhajtása. Más függőségekhez hasonlóan a szexaddikciónak is az a szerepe, hogy a deprimált személy közérzetét javítsa. Az eredetileg a szeretet átélésekor bekövetkező dopamin- és endorfinszint-emelkedést szexszel érik el - de más függőségekhez hasonlóan csak ideiglenesen. Paradox módon a kapcsolat utáni vágyakozáshoz a valódi intimitástól való rettegés társul a viszonyaik kezdetének fájdalmas labilitása miatt. A szexaddiktak kapcsolatai pontosan ezért nem lesznek hosszú életűek. A szexuális függőség kezelésével foglalkozó vancouveri pszichológus, Monique Giard ezt írta erről: Egy hosszú távú kapcsolatban az embernek szembe kell néznie önmagával. Ugyanakkor nagyon ijesztő, és minden bizonnyal nagyon fájdalmas lehet szembenézni legnagyobb félelmeinkkel. A gyakori partnerváltás miatt a szexaddikt személy elkerüli az intimitás kockázatát - és nála is ugyanaz játszódik le, mint nálam a CD-immel: folyamatosan az újdonság varázsát jelentő dopaminlöketet kergeti.
A szexuális kalandok kényszeres keresése más függőségekhez hasonlóan segít a kellemetlen élmények kivédésében. Ms. Giard erről így vélekedik: Komoly fegyelem és bátorság kell ahhoz, hogy a negatív gondolatokat is feldolgozzuk. Egyszerűbb őket pozitívakkal lecserélni, és ez az addiktív viselkedés lényege.24 A függőségek valójában sohasem szolgálják a valós életnek azokat a szükségleteit, amelyeknek ideiglenesen a helyükre állnak. Az általuk kielégített hamis szükségletek még akkor sem okoznak kielégülést, ha mások csodálják őket - lásd munkamániások. Az addiktok agya sohasem érzi azt, hogy valamiből elég volt, meg lehet nyugodni, és el lehet kezdeni valami más fontos dologgal foglalkozni. Ez olyan, mintha valaki jól belakmározna, majd azonnal megéhezne, ezért kénytelen lenne ismét valami elemózsiát felkutatni. A viselkedésektől függő személyeknél az orbitofrontális kéreg és a vele kapcsolatban álló neurológiai rendszerek már gyermekkortól kezdve úgy vannak beprogramozva, hogy a hamis szükségleteket a valódiak elé helyezik (erre korábban azt mondtam, hogy feltűnő jellegzetesség). Ezeknek az addiktaknak a két- - ségbeesése, a függőségük tárgya iránti sóvárgás tényleg olyannak látszik, mintha valós szükségletek sürgős kielégítéséről lenne szó. A Rolling Stones eredeti szövege némiképp átalakítva így igaz az addikciókra: az ember néha megkaphatja, amit akar, de sohasem kaphatja meg azt, amire tényleg szüksége van. Stephen Reidnek is elmesélem a börtönben tett látogatásom során a gyermekkoromat. Megrázza a fejét. Láthatóan csak még rosszabb a kedve. - A te életed tragédiákkal indult - mondja most mégis szabad vagy. Szép karriert futottál be. Velem nem történt ilyesmi, és most tessék: mégis megint itt vagyok a börtönben, ahol az életem nagy részét töltöttem a hibáim, a jellemgyengeségem és az erkölcsi alkalmatlanságom miatt. Nekem erről más a véleményem, és sokkal enyhébben fogalmaznék, mint Stephen. Életem első másfél évének viszontagságaitól eltekintve stabil középosztálybeli környezetben nőttem fel egy nyugodt otthonban, ahol két, egymást is szerető szülő nevelte fel rendezett körülmények között a gyermekeit. A szüleimnek persze voltak emberi hibáik, de szerettek minket, és tényleg rendesen gondoskodtak rólunk. Velem ellentétben Stephennek kemény és hányatott gyermekkora volt, legalábbis az első éveiben. Tizenöt éves korában szülte meg az anyja, aki egy agresszív alkoholistához ment feleségül. Egész gyermekkorára rányomta bélyegét a szegénység, a szégyen, a félelem és az érzelmi bizonytalanság. - Ha apám úgy érezte, hogy valami belezavar a világába - meséli -, azonnal tombolni kezdett. Tizenegy éves volt, amikor a város körorvosa beültette az autójába, kivitte egy környékbeli erdőbe, és jól beinjekciózta morfinnal. így kezdődött Stephen több hónapig tartó szexuális kizsákmányolása. Az első adag morfin olyan csodát idézett elő a kisfiú agyában, amilyenre önmagától sohasem lett volna képes. - Milyen érzés volt? - kérdem. - Mint egy meleg és nedves takaró - válaszolja -, a biztonság bugyra. Azé a biztonságé, amit még a fájdalom és veszély előtt érezhettem, amely akkor tört rám, amikor kinyomtak, kirugdaltak, és kirángattak erre a világra. A szexmunkás is azt mondta, hogy az első adag heroin olyan volt számára, mint a
csecsemőkori élvezetet jelentő puha, meleg ölelés”. Stephen „meleg és nedves takarója még régebbre megy vissza az időben: az anyaméhbe, ahol a férfi valószínűleg életében utoljára érezte magát biztonságban. A negyvenes éveim derekán nekem is valami hasonlóban lehetett részem. Egy pszichiáter kollégám szerotoninszint- növelő antidepresszánst írt fel számomra. Azokban a napokban olyan jól éreztem magam, hogy korábban el sem tudtam volna képzelni hasonlót. Mintha az agysejtjeim életemben először kerültek volna normális kémiai közegbe. - Szóval eredetileg így kellene érezniük magukat az embereknek - jegyeztem meg egy ízben a sógornőmnek. Az ember egészen addig nem tudja, mennyire depresz- sziós, míg meg nem ízleli, milyen nem depressziósnak lenni. Slephen és az én esetemben a korai stresszhelyzetek megvál- loztatták agyunk fiziológiás folyamatait, és az újonnan megtapasztalt kémiai állapot felért egy megvilágosodással. Hogyan lehetne elmagyarázni az addikciót az olyanoknak, mint Dániel fiam, aki viszonylagos kényelemben nőtt fel olyan szülők gondoskodása mellett, akik ugyan hanyagok - én legalábbis -, de a nevelésben megpróbálták kihozni magukból a legjobbat? A válaszhoz ismét vissza kell kanyarodnunk a csecsemő- és gyermekkorhoz, valamint egy érdekes dologhoz: a ráhangolódáshoz, ami fontos az agy fejlődése szempontjából. Előtte azonban muszáj szót ejtenem egy kényes dologról: a „szülő hibáztatásáról”, mert könnyen szaladnak ki vádak az olyanok szájából, akik kiemelkedő fontosságúnak tartják a gyermeket korai fejlődése során körülvevő környezetet. Természetes védekezőkészsége miatt senkinek sem esik jól, ha azzal gyanúsítják, hogy nem szereti a gyermekét, vagy nem a lehető legjobban neveli. Ugyanakkor az 1950-es évektől nagyjából az 1980-as évek közepéig uralkodott az n pszichoanalitikai irányzat, amely mindenért a szülőket - el sősorban az anyát - tette felelőssé. A helyzet azonban az, hogy a szülők többnyire mindent megpróbálnak elkövetni a gyermekeik érdekében. így voltak ezzel Stephen Reid szülei, az enyémek, és jómagam is. Ko rábban már ejtettem szót olyan addikt szülőkről, akiknek az volt a legnagyobb szégyene és problémája, hogy nem tudják gondozni a gyermekeiket. A bánat szinte mindig könnyeket csalt a szemükbe. A hangsúly azon van, hogy azt a mindent, amit megpróbálunk elkövetni, hogyan határolják be a saját gondjaink és korlátáink. Ezek a gondok és korlátok a mi saját gyermekkorunkban gyökereznek, a szüléinké az ő gyermekkorukban, és így tovább a generációkon át, visszafelé. A szülői viselkedésminták generációk közötti továbbadásának mikéntjét állatok és emberek esetében is felderítették. Az állatok esetében úgy tűnik, hogy biológiailag öröklődik - nem any- nyira génekkel, mint inkább molekuláris mechanizmusokkal. A szülők viselkedése „programozza be” a fiatal állatok agyát arra, hogyan viselkedjenek szülőként. Az átvitelben valószínűleg komoly szerepe van az oxitocinnak, a „szeretethormonnak, amely egyébként is rendkívül fontos az anya-gyermek kapcsolatban.25 Ha mindezt átgondoljuk, akkor egyértelművé válik, hogy senkit sem lehet hibáztatni. Egyébként is jeleztem már, hogy a felelős keresése teljességgel haszontalan. Egy szufi költő, Hafiz azt írta, hogy a szemrehányások csak állandósítják a „szomorú játékot”. A figyelemhiányos kórképről szóló Szétfoszlott elmék című könyvem megjelenése után nekem is volt egy eléggé bizarr „élményem”. A könyvben szót ejtettem saját ADD-mről - az addikciók egyik fő rizikófaktoráról -, és kitértem a saját gyermekkoromra is; Anyámnak és nekem csak kevés lehetőségünk volt a normális anya csecsemő élmények megtapasztalására. Ez tökéletesen érthető is a körülményeket, az ő pszichés állapotát, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy minden energiáját a túlélésre kellett összpontosítania. Ebben a helyzetben a gyermek agyának ráhangolódása még akkor is komoly zavart szenvedhet, ha egy
anya teljes szívéből szereti a gyermekét. A könyvről szóló első ismertető a Toronto Sióiban jelent meg, és az állt benne, hogy „Máté az anyját hibáztatja”. A hiba, a szépséghez hasonlóan, a szeretett személy szeméből néz vissza. * dr. Róbert Post szerint az agy fejlődésére nemcsak a „rossz stimulusok” hatnak károsan, hanem a „jó stimulusok” elmaradása is. Ahogy azt a nagyszerű brit gyermekpszichológus, I). W. Winnicott írta: „bent semmi sem történik, amikor kint egy hasznos dolog zajlik le’. A stresszes szülők nem tudják megadni a gyermekeiknek azt a különleges minőséget, amely az agyuk normális fejlődéséhez szükséges: a ráhangolódást, ami szó szerint értendő - azonos hullámhosszon lenni valaki más emocionális állapotaival. Ez a képesség vagy folyamat nem a szülő szeretetétől függ, hanem attól, hogy érzelmileg jelen tud-e lenni olyan módon, hogy azt a csecsemő is felfogja, megértse, elfogadja és visszatükrözze. A ráhangolódás a szeretet valódi nyelve, amelynek a segítségével már a beszélni nem tudó gyermek is képes megérezni azt, hogy őt valaki szereti. A ráhangolódás szövevényes folyamat. Szinte teljesen ösztönös, és komoly zavart szenvedhet, ha a szülő stresszes, depressziós vagy zaklatott. Egy szülő teljes szívével a gyerekén csügghet, és nagyon szeretheti őt úgy is, hogy nincs ráhan golódva. A depressziós szülők gyermekei például nem azérl vannak pszichológiai stresszhelyzetben, mert nemszeretikőket, hanem azért, mert a szüleik nincsenek rájuk hangolód va - márpedig nagy valószínűséggel ez lesz a helyzet akkoris,ha a ráhangolódás a szülők gyermekkorából is hiányzott. Az ebben a tekintetben elégtelen kapcsolatban fejlődő gyermekek érezhetik, hogy szeretik őket, vagy tudatában vannak a szeretetnek, de egy mélyebb, alapvetőbb szinten úgy érzik, hogy nem úgy tekintenek rájuk, amilyenek ők valójában. Dániel fiam nagyon érzékeny mindenre, és minden hiányra is - még akkor is, ha pontosan nem tudja meghatározni, mi hiányzik neki. Egyszer leírta, hogyan élte át ezt az érzést gyermekkorában: Úgy éreztem, hogy olyan házban nőttem fel, ahol a szeretet sohasem volt téma, mert vitán felüli tény volt a megléte. Tudtam, hogy szeretnek, de valami olyan változó, zavaró és váratlanul átalakuló módon, mintha védekeznem kellett volna ellene, és én mindig azt kívántam, hogy ez az egész dolog legyen egyszerűbb, közvetlenebb. Úgy éreztem, mintha különlegesen ügyesnek kellett volna lennem ahhoz, hogy elkapjam a „szeretetpillangókat”, amelyeket csak úgy tudok megtartani magamnak, ha azonnal gombostűre tűzöm őket. Nem lepnek meg a fiam szavai. A munkamániám és más ad- diktív viselkedéseim miatt tényleg nem voltam mindig jelen a gyermekeim számára, és a házasságunk feszültségei is gyakran vonták el tőlük a feleségemet és engem is. Dánielnek igaza van abban, hogy meg kellett dolgoznia a figyelemért, igaza volt a rá irányuló szeretet feltételes jellegében, és abban sem tévedett, hogy az ő, saját érzelmeit nem mindig értékelték, osztoztak benne vagy tükrözték vissza a szülei. A rosszul hangolt viszonyok nem nyújtanak megfelelő le- hetőségeket egy gyermek idegrendszerének és pszichológiai önszabályozó mechanizmusainak a fejlődéséhez. A gyermekpszichológus Dániel Siegel így vélekedik erről:
Úgy tűnik, hogy az emocionális állapotainkat szabályozó képességünk már a kora gyermekkortól kezdve nagymértékben függ így olyan, számunkra fontos személytől, aki velünk szimultán módon, hozzánk hasonlóan éli meg az érzelmi állapotokat.26 Az önszabályozás nem a „jó viselkedést jelenti, hanem valakinek azt a képességét, hogy nagyjából egyenletesen stabil belső emocionális viszonyokat tartson fenn. A jó önszabályozásra képes személy az élet viharaiban, kihívásaiban, csalódásaiban és kellemes élményeiben nem él át a gyorsan változó érzelmi állapotok miatti szélsőségeket. Nem függ mások reakcióitól, különféle tevékenységektől és kémiai anyagoktól. A gyenge önszabályozó rendszer mellett megnő a valószínűsége annak, hogy valaki önmagán kívül keresse az emocionális megnyugvás forrását, és ez az oka annak, hogy a csecsemőkori ráhangolódás hiánya növeli az addikciók kockázatát. Erre gondolt Stephen Reid is, amikor azt mondta, hogy „túl sok időt fordítottam a külső dolgokra, és mégis lepattantam másokról”. A kiegyensúlyozott, stresszmentes szülő-gyermek kapcsolat fontosságát emberszabású majmokkal végzett kísérletek igazolták, amelyekbe három anya-gyermek párt vontak be. A kutatók három olyan helyzetet alakítottak ki, amelyekben az anyaállatoknak élelmet kellett keresniük: egy olyan helyzetet, amelyben állandóan nehéz volt megtalálni az élelmet, egy olyat, amelyben állandóan könnyű, és egy olyat, amelyben kiszámíthatatlan módon egyszer nehéz, máskor pedig könnyű volt a táplálék előkerítése. Ezután megvizsgálták az anya-gyermek kapcsolatok alakulását, a fiatal állatok személyiségjegyeinek fejlődését, valamint azt, hogy miként alakultak későbbi életük során a stresszrendszereik biokémiai viszonyai. Kiderült, hogy a majmoknál nem a megnehezített élelemhez jutás vált ki stresszt, hanem a változó feltételek, méghozzá a kiszámíthatatlanság miatt. Ebben a környezetben az anyák „kiegyensúlyozatlanok voltak, kapkodtak, és néha elutasítóan viselkedtek a kölykeikkel”. Az ő kölykeik a többiekkel ellentétben ideges felnőttek lettek, kevésbé szocializálódtak, és mindenre túlzott érzékenységgel reagáltak - azaz fogékonyabbak lettek a függőségekre. Ezeknek az állatoknak a gerincvelői folyadékában életük végéig magasabb volt a stresszhormonszint, ami a stresszapparátus abnormális működésének a jele.27 Nyilvánvalóan a másik két csoportban sem voltak jobbak az anyák, de a változó körülmények miatti stressz hatással volt arra, hogyan viselkednek a kölykeikkel, a bizonytalanság pedig komoly fiziológiai és érzelmi feszültséget képes előidézni. A gyermek számára nagy stresszt jelent az emocionálisan ráhangolt, folyamatosan elerhetó szülő hiánya. Ugyanez a hiány lep fel akkor is, amikor a szülő fizikai valójában ugyan jelen van, de érzelmileg zavart - már említettem, hogy ezt a szituációt hívják proximális - közeli szeparációnak. A közeli elkülönülés allapota akkor alakul ki, amikor a szülő és gyermek közötti összehangolódást megszakítja egy olyan stressz, amely elvonja a szülőt a kapcsolattól. A proximális szeparáció során a gyermek által átélt pszichológiai stressz szintje lényegében ugyanakkora lehet, mint amit a fizikai szeparáció esetén megtapasztal.28 Az agy ingerületátvivő és önszabályozó rendszereinek fejlődése - különösen a stresszkontroll-ap- paratusé — zavart szenved, és a kialakuló működési zavaroknövelik az addikciók kockázatát. A függőségek iránti fogékonyság már kisgyermekeknél is megfigyelhető. A biológiai anya hiányában a kismajmok a drótból és rongyból készített élettelen „pótmamájukhoz” ragaszkodnak, az embergyerekek pedig a megfelelően hangolt szülői kapcsolat nélkül olyan addikciókhoz folyamodnak, mint a tévénézés vagy az evés. Ezekben az esetekben nem a szülő szeretetével vagy elkötelezettségével van a baj, hanem azzal, hogy a gyermek nem érzékeli azt, hogy őt látják, megértik, együtt éreznek vele és
érzelmileg felfogják a létezését. A jelenlegi rendkívül töredezett és stresszes társadalomban a szülők gyakran a törzs, a nemzetség, a falu vagy a nagycsalád támogatása nélkül kénytelenek szembenézni a gyermeknevelés nehézségeivel, ezért egyre inkább normává válik a szülőgyermek kapcsolatokban a ráhangolódás elmaradása. A káros gyermekkori hatások - erőszak, elhanyagolás, trauma - függőséget kiváltó hatásával ellentétben csak kevés közlemény foglalkozik a ráhangolódással. Szerintem ennek két oka van. Az első az, hogy a megtörtént rossz dolgok tanulmányozása egyszerűbb. A ráhangolódás vizsgálata sokkalta bonyolultabb, mivel az alanyokkal készített interjúkból és a gyermekek megfigyeléséből sem derül ki az, hogy mi az, ami nem történt meg, de meg kellett volna történnie. A másik ok az lehet, hogy még a nyilvánvaló negatív hatásokra vonatkozó ismeretek is csak lassan találják meg az utat a szakemberek felé, a sokkal nehezebben tanulmányozható ráhangolódásra vonatkozók pedig még ezeknél is lassabban. A ráhangolódás zavarait a szülők sem könnyen idézik fel, amikor magyarázatot keresnek felnőtt gyermekeik függőségeire. Szülőként mindenki könnyen esik bele abba a tévedésbe, hogy a gyermekeik iránt erzett határtalan szeretetüket a gyermekek vegytiszta formában meg is kapják és érzékelik is. A helyzetet rontja, hogy azok a szülők nem is veszik észre, hogy problémáik vannak a ráhangolódással, akiknek gyermekkorukban nem volt részük a megfelelően hangolt törődésben - ugyanúgy, ahogyan nincsenek feszültségeik tudatában azok, akik kora gyermekkoruk óta folyamatos stresszben élnek. Egyszer elbeszélgettem egy házaspárral, akiknek a két felnőtt fia függővé vált kémiai vegyületektől. - A fiúk csecsemő- és gyermekkora volt életünk legboldogabb időszaka - mesélte az anya. - Soha, semmilyen stressznek sem voltak kitéve - tette hozzá az apa. - És a házasságunk is mindig nagyon jó volt. Egyórányi beszélgetés után végre kiderült, hogy az apa - odaadó szülő és lelkiismeretes gondviselő - már azokban az években is marihuánázott, egészen a fiúk felnőttkoráig, és nem érzékelte, hogy ez a szokása addikció lett volna. A vallásos családban nevelkedett anya nagyon haragudott rá a fü- vezés miatt, de elfojtotta magában a dühét, amelyről egészen eddig a beszélgetésig egy szót sem ejtett. Sok más szülőhöz hasonlóan meg volt győződve róla, hogy ha titkolja a negatív érzelmeit, akkor a gyermekei sem szenvednek miattuk. Igaz, hogy a szülők közötti nyílt, erőszakos epizódok kárt okozhatnak a gyermekeknek, ám ugyanez áll a leplezett haragra és boldogtalanságra is. Szabály, hogy amit a saját életünkben nem rendezünk el, azt továbbadjuk a gyermekeinknek. A befejezetlen érzelmi ügyeink is rájuk szállnak. Egy pszichoterapeuta szerint „a gyermekek úgy úszkálnak a szüleik tudatalattijában, mint halak a tengerben”. Az anya és az apa, akikkel beszélgettem, valóban teljes mértékben elkötelezettek voltak a családjuk iránt, de ilyen viszonyok között ők sem tudtak a gyermekeiknek jól ráhangolt, stresszmentes, teljesen kiegyensúlyozott környezetet biztosítani. A dolgok túlzó leegyszerűsítése lenne tehát azt állítani, hogy minden keménydrogos elhanyagoltság, erőszak miatt lett .iddikt, és minden viselkedésfüggő állapota a korai stressz- re vagy a ráhangolódási problémákra lenne visszavezethető Ezek a kijelentések általában igazak lehetnek, azonban az Egyedi esetekben már nem lehet ilyen tisztán látni. Sok nem drogos addikt személy szenvedett el bántalmazást, és sokat hanyagoltak el gyermekkorában. Ott van például a nemtö- rődőm szülők és gyermekük felnőttkori elhízása közötti erős kapcsolat.29 A hanyagságnak nem kell szándékosnak vagy nyíltnak lennie: a szülő depressziója vagy stresszes állapota hasonló hatást vált ki, mivel az említett okok miatt elmarad a ráhangolódás a szülőre a gyermek fejlődésének elején. A már említett Adverse Childhood Experiences (ACE) tanulmányból
kiderült, hogy az elhízás kialakulhat gyermekkori bántalmazástól is, és az elhízás mértéke arányos a bántalmazással.30 Másfelől valakiből úgy is keménydrogos lehet, ha nem bántják, és rendesen törődnek vele - mint az imént említett család esetében. Kockázatoknak vannak kitéve azok a gyerekek is, akik tizenéves korukban a társaik negatív hatása alá kerülnek, de ezeket a helyzeteket általában megelőzi a szülő-gyermek kapcsolat problémája.31 * A közélet sok jelensége akkor válik érthetővé, ha az addikciók prizmáján keresztül vizsgáljuk. A kanadai születésű Conrad Black morális és jogi értelemben vett bukása jó példa erre. A közismert üzletembert, mágnást, nemzetközi médiamogult egy chicagói bíróság üzleti csalásban, a hatóság félrevezetésében és az igazságszolgáltatás munkájának akadalyozásaban talalta bűnösnek. Ha az esetről szóló tudósításoknak csak halvány köze lenne az igazsághoz, Black viselkedése engem akkor is a kábító- szeres pácienseimre emlékeztetne - persze mások a léptékek.32 Conrad Blacket sokan a brit főnemesi - Lord Black of Crossharbour - nevén ismerték. Mindig is vágyott rá, hogy elismerjék, és legfőbb ambíciói közé tartozott, hogy az Atlantióceán mindkét partján bekerüljön az üzleti, illetve a konzervatív politikai elitbe, ezért olyan emberek kegyét kereste, mint Margaret Thatcher és Henry Kissinger. Ám hiába futott be látványos karriert mind az üzleti, mind a társadalmi életben, végül mégis börtönben végezte. Az egyik cégénél lefolytatott nagyszabású nyomozás olyan mértékű sikkasztásra derített fényt, hogy ténykedését a nemzetközi sajtó a „intézményesített kleptománia” kifejezéssel illette. A beszámolók Blacket gátlástalan, nagyképű, törtető, arrogáns és hataloméhes férfinak írják le, akinek kielégíthetetlen a pénzéhsége. Életrajzírói megegyeznek abban, hogy sohasem érdekelte más, csak a hatalom, a társadalmi rang, az üzleti haszon és az előkelő körök megbecsülése. Szerencséjére - vagy szerencsétlenségére - éles elmével és még élesebb nyelvvel volt megáldva - vagy megverve -, és sohasem késett a megtorlás, ha valaki keresztezte az útját. A brit New Statesman magazin úgy jellemezte az egyik róla szóló leírást, hogy „egy szörny tökéletes képe bontakozik ki belőle - egy öntudatos és gyilkosán ironikus szörnyé”. Minden emberben ott van a képesség, hogy szörnyként vagy hősként viselkedjen. A kulcskérdés az, hogy egy tehetséges gyermek hogyan nő fel, és milyen erők motiválják arra, hogy a végkifejlet drámai felemelkedésbe vagy még ennél is drámaibb bukásba torkolljon. A Globe and Mail újságírója, Rex Murphy ezt írta Black kivételes képességeiről: Conrad elképesztő adottságokkal rendelkezett. Ennél csak az elképesztőbb, hogy miért ezt az utat választotta. Hogy lehet, hogy egy ilyen férfi kizárólag a már önmagában is üresen hangzó „ még több” kifejezés hajszolásának a szolgálatába állítja az ambícióit. Még több pénz. Még több ház. Még több híres barát. Mindenből még több. Véleményem szerint az addikció számlájára írható Conrad Black egyébként tényleg hihetetlen élettörténete. Egy függő ember sohasem elégedett. Nem számít, hogy mit ért el, mit szerzett meg, és mit birtokol, a spirituális és az érzelmi állapota olyan, mintha nyomorogna. Az addiktív „szükségben” semmivé foszlik a lelkiismeret, és a helyét a könyörtelenség loglalja el. A hűség, a becsületesség és a tisztelet szavak elveszítik az értelmüket. Black tökéletes társra lelt a feleségében, Barbara Amiéi Blackben, aki ugyanolyan telhetetlen volt, mint ő. A korábban kodeinfüggő asszony a férje oldalán hamar hozzászokott a pompához - és ahhoz, hogy két kézzel szórja a pénzt. Ruhatárában csak a cipők értéke több százezer dollár volt, nem beszélve a rengeteg egyéb ruháról, és a soha nem viselt, még bontatlan
dobozokban álló méregdrága fehérneműkről, ö maga mondta 2002-ben egy, a Vogue magazinnak adott interjújában, hogy a költekezése nem ismer határokat - ami a cikkben egyfajta gyónásnak tűnt, de pontosan fedi a valóságot. Black gyermekkorában minden adott volt az addikt személyiség kialakulásához. Életrajzírói szerint sohasem álltak egymáshoz közel az anyjával. Kifogástalanul és ékesszólóan megírt önéletrajzában Black mindössze annyit jegyzett meg róla, hogy „vidám, mindent egybevetve erkölcsös asszony volt... pontosan annyira szívélyes, amennyire ő [Black apja] hajlamos volt a zárkózottságra”. Black számára egyébként is az emberkerülő, gyakran máshol tartózkodó, depresszív és keményen ivó apja volt a példakép. A könyveibe temetkező, félszeg, visszahúzódó, érzékeny és intelligens gyermek nem igazán illett a gondtalan és vidám életet élő, de nagyon is ösz- szetartó, kiterjedt famíliába, és a szülei is elismerték, hogy ebben a tekintetben nem tudtak mit kezdeni koravén fiacskájukkal. Mondogatták is a barátaiknak, hogy „itt van ez a furcsa gyerek - nem tudjuk, mit csináljunk vele”33. A fiatal Black sokat szenvedett - nem otthon, hanem a torontói Upper Canada Collegeben, ahol a felső tízezer ifjú titánjait készítették fel az élet ügyes-bajos dolgaira. A nevelők megkülönböztetés nélkül és rendkívül kegyetlenül verték a növendékeiket. Black leírta, hogy az egyik tanára egyszer annyira elverte egy pálcával, hogy kilátszott a húsa. Az intézet már gyermekkorában is egy náci koncentrációs táborra emlékeztette a fiatalembert, és ezt a visszaemlékezéseiben is többször leírta. A tanárait Gauleitereknek - a náci táborparancsnokság tagjai - nevezte, diáktársait pedig a Sonderkommando - az SS-őrökkel együttműködő foglyok tagjainak A szülei annyira távol álltak tőle emocionálisan, hogy, mint írta, „sohasem voltak képesek megérteni, mi volt az, amiért annyira nem szerettem az ottani életet”. Az egyik diákköri barátja későbbi visszaemlékezése szerint a serdülőiéiben levő Black olyan viselkedésmintákat vett fel, aminek láttán egy szülőnek azonnal szakemberhez kellett volna fordulnia. Mérgében néha addig rugdalta a falat, amíg jókora lyukak keletkeztek a vakolatban, vagy elkezdett késeket hajigálni. A fiatalembernél huszonkét esztendős korában pszichés rosszullétek jelentkeztek, amelyek szorongásban, hiperventilációban, álmatlanságban és klausztrofóbiában nyilvánultak meg. Mire elérte a felnőttkort, teljesen összeállt a függőséghez szükséges elegy: a szülői ráhangoldódás hiánya, pszichológiai zavarok, emocionális szenvedés, csökkent impulzuskontroll. Más gazdasági körülmények között Conrad Blackből valószínűleg alkoholista vagy keménydrogos lett volna. Mivel privilegizált körülmények közé született, és tehetséges volt, ezért úgy alakultak a dolgok, hogy a hatalom, a jólét, a társadalmi helyzet és a „respektus” lettek akadályt és irgalmat nem Ismerő addiktív késztetéseinek a tárgyai. A kábítószeresek a frusztrációjukból fakadó dühödt agresszióval reagálnak mindenkire, aki meg akarja fosztani őket a drogtól. Ennek a jelenségnek nemegyszer voltam a tanú- |a ópiátfogyasztó pácienseim körében, és magam is átéltem azokban az esetekben, amikor a feleségem megpróbálta megakadályozni kényszeres CD-vásárlásaimat. Black drogja a hatalom és a - társadalmi, gazdasági, politikai és intellektuális - státusz volt, ezért kőkeményen lépett fel, ha valaki az útjába került ezeknek az elérésében. „Vállalatvezető terroristáknak” nevezte azokat az üzletfeleit, akik bírálták a tevékenységét, és lenácizta azokat a gazdasági nyomozókat, akik a chicagói pert előkészítették. Amikor Ramsay Cook történész nem kifejezetten hízelgő kritikákkal illette első könyvét, Black azt mondta a köztiszteletben álló akadémikusról, hogy „egy önhitt kis féreg, akibe annyi szakmai etika szorult, mint egy csótányba”. Egy ízben Calgary püspöke támogatásáról biztosította a Black tulajdonában levő Calgary Héráid nevű újság sztrájkoló dolgozóit, mire a médiamogul azzal ugrott neki a főpapnak, hogy „egy sehonnai kis püspöksipkás
fráter, akit azonnal ördögűzésnek kellene alávetni”. A megvető értelemben használt „kis” szócska híven tükrözi, mit gondolt magáról Conrad Black a lelke mélyén. A megvetés tárgya és jellege mindig elárulja rólunk, hogy mit gondolunk magunkról. Lehet, hogy egy nagy hatalmú személy önérzete látszólag az egeket veri, de ez csak külsőség, amivel másokat akar lenyűgözni vagy lehengerelni. Ezt a jelenséget nevezi Gordon Neufeld pszichológus feltételes vagy kontingens önbecsülésnek, ami a körülmények függvénye. Minél nagyobb valakinél a belső üresség érzete, az illető annál jobban vágyik arra, hogy felfigyeljenek rá, fontos embernek tartsák, és ez az egyik legnagyobb kényszeres hajtóerő a különféle pozíciók elérésére. A valódi önbecsülésnek ezzel szemben nincs szüksége semmilyen külső motivációra. Ez az önbecsülés nem azt mondja, hogy „nagy ember vagyok, mert ezt és ezt csináltam” hanem azt mondja, hogy „akármit tettem, valamit mégiscsak érek, és ehhez nem kell szentnek vagy nagy hatalmúnak lennem, vagy nagy gazdagságot felhalmoznom”. Az önbecsülés nem olyasmi, amit az ember állandóan gondol magáról, hanem olyan önreflexió, amely a kinyilvánított érzelmekben és a viselkedésben nyilvánul meg. A felületes pozitív énkép és a valódi önbecsülés semmiképpen sem azonosak, sőt sokszor még csak nem is egyeztethetők össze egymással. Az önmagukat kiválónak, nagyszerűnek tartó embereknek általában hiányzik az önbecsülése. Ők az értéktelenség érzését kompenzálják azzal, hogy hatalomvágyat és túlzó önértékelő mechanizmusokat fejlesztenek ki magukban, amelyek önmagukban is függőségek forrásai lehetnek - mint azt „Lord” Black példáján is látjuk. Jócskán akadtak olyanok, akiknek nem tetszett a hencegése, a fontoskodása, és még ennél is több embert sértett meg az önelfogadási zavarainak, valamint más lelki hiányosságainak a kompenzációjával. Az abszurd írásairól ismert osztrák író, Róbert Musil egyszer úgy jellemezte egyik szereplőjét, hogy „saját vélt nagyságának hite csupán kényszerű pótléka volt valaminek, ami hiányzott a leikéből”34. Ez a fajta „vélt nagyság” nagyon is ismerős számomra a saját lelkemből. Primo Levi-azt írta, hogy „a hatalom olyan, mint a drog”. A birtoklásának érzése ismeretlen azoknak, akik még nem próbálták, de ha egyszer belekóstolnak... megszületik az egy- re nagyobb adagok iránti függőség és szükség, kezdetét veszi a valóság tagadása, és megjelenik a mindenhatóság gyerekes álma... A hosszú ideje gyakorolt, korlátlan hatalom tünetei világosan felismerhetők: ilyen például a békétlenség a világgal, a dogmatikus arrogancia, a talpnyalók iránti igény, a kényszeres támaszkodás a kormányrúdhoz és a törvény semmibevétele.35 Lcvi szavai nyilván nemcsak Lord Blackre illenek rá, hanem nz emberi kultúra számos más szereplőjére is. Gyakran hallom egyik-másik páciensemtől, hogy a barátai csak addig tartanak ki mellette, amíg ellátja őket pénzzel és droggal. Egy fiatal őslakos férfi tizenkét évet ült fegyveres rablásért. A börtönévei alatt családi örökségekből és a törzse földjén talált olaj jogdíjából összejött 240 ezer dollárja, amit a kiszabadulása után másfél év alatt sikerült elvernie. - Ennyi pénzből az egész világot beteríthette volna droggal! - mondtam neki, amikor ezt elmesélte a rendelőben. - Hát ja. Nagyon sok barátom volt - mondta elkeseredve. - Most meg nincs egy se, aki csak egy petákot is adna. A szupergazdagok barátai is csak a materiális előnyöket nézik. Conrad Black ugyanebbe futott bele rengeteg „barátjával”, akiket vacsorákkal traktált, és nagyszabású partikat rendezett a számukra. A bukása után sorra elfordult tőle mindenki, akit korábban vendégül látott Londonban, New Yorkban és Palm Beachen.
Nyilván nem véletlen, hogy Lord Black többször is Shakespeare Lear királyához hasonlította magát, akinek a végzetét az okozta, hogy a hatalmat és a hízelgést valódi szeretetnek vélte. Az addikció nagyon gyenge szeretetpótlék!
HATODIK RÉSZ EGY LEHETSÉGES EMBERI VALÓSÁG:
A KÁBÍTÓSZER-ELLENES HARCON TÚL Amit eddig tettünk, nem működött, és sohasem lesz hatékony. Radikális változásra van szükség. A lyukak betömködése nem vezet semmire. Dr. Alex Wodak, az ausztráliai Sydney Szent Vincent Kórházában működő alkohol- és drogelvonó osztály vezetője
HUSZONHARMADIK FEJEZET A diszlokáció és az addikció társadalmi gyökerei Azt hiszem, hogy az „Amerikai Álom” kergetése nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros, mert a hajsza mindent és mindenkit tönkretesz. Ennek definíció szerint így kell lennie, mivel mindenről szól, csak az olyan fontos dolgokról nem, mint a becsület, az erkölcs, az igazság, a saját szívünk és lelkünk. Hogy miért? Ennek egyszerű oka van: mert az Életben/életben sokkal fontosabb adni, mint kapni. Hubert Selby Jr. Rekviem egy álomért (idézet a 2000. évi amerikai kiadás előszavából) Ralph, az Isten után sóvárgó pszeudonáci mondott valamit a kórházban, amin sok jóérzésű embernek el kellene gondolkoznia. Próbára akartam tenni a drogok felszabadító hatásába vetett hitét, és megkérdeztem tőle:- Maga a szabadságról beszél. Engem viszont nagyon érdekelne, mennyi szabadság van abban, hogy egész nap kábítószereket próbál felhajtani mindössze néhány percnyi kielégülésért? Hol itt a szabadság? - Mi mást kellene tennem? - vonta meg a vállát. - És maga mit csinál? Reggel felkel, valaki elkészíti a szalonnáját és a tojását...- Joghurtot és banánt - emelem fel a kezem -, és kiszolgálom magam.- Oké, tehát joghurt és banán. - Türelmetlenül bólint. - Aztán bemegy a rendelőbe, ellátja a betegeit... az ezért kapott pénz pedig bemegy a bankba, maga meg szépen összeszámolhatja a sékeljeit vagy az akármilyen zsozsóját. A nap végén aztán elgondolkozik, hogy mit csinált. Összeszedett egy szép summát, és azt hiszi, hogy ez a szabadság. Biztonságot keres, mert azt hiszi, ettől szabad lesz. Összegyűjtött száz aranysé- kelt, és ez elég hozzá, hogy fenn tudja tartani a csicsás házát, és ez magának jó. Aztán tovább kuporgat még vagy hat hétig, hogy tovább hizlalja a bankbetétjét, és ez is jó.Tűnődve folytatja:- De mit keres? Mi után kutakodott egész álló nap? Ugyanaz után a kicsinyke szabadságot nyújtó kielégülés után, ami nekem is kell, csak maga és én másképpen csináljuk. Mi másért kajtatna bárki is a pénzért, ha nem azért, hogy valami olyasmit érjen el vele, amitől kicsit jól érzi magát, vagy azt érzi tőle, hogy szabad? És mitől nagyobb ez a szabadság, mint az enyém?Iszik egy korty vizet, majd mondja tovább:- Mindenki a jólét, az öröm érzése után vágyik, de én inkább lennék kutya odakint az utcán, mintsem hogy azt csináljam, hogy úgy gyűjtsem össze a szabadságom árát, mint mások.Sok mindenben igaza van - mondom egyetértőleg. - Sok értelmetlen dologgal foglalkozom, amelyek csak ideiglenes kielégülést okoznak, de néha egyenesen rosszabbul érzem
magam tőlük. Ugyanakkor hiszek benne, hogy létezik egy olyan nagyszerűbb szabadság is, amely túlnő a maga drogos élményein vagy az én biztonságom és sikereim nyújtotta érzésen.- És az milyen lenne? - Ralph úgy néz rám, mint egy bölcs, jóindulatú nagyapó egy naiv kisgyerekre. Milyen az a végső szabadság, amelyet állandóan keresünk?Habozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy pontos választ tudok adni.- Olyan szabadság, amely megszabadítana a kereséstől mondom végül. - Amelyben nem lennénk rászorulva arra, hogy egesz életünket a vágyaink kielégítésével vagy az üresség kitöltésével kelljen eltöltenünk. Ezt a totális szabadságot jómagam még sohasem éreztem, de hiszek benne, hogy létezik.- Ha másféle lenne, hát legyen. - Ralph tántoríthatatlan. - Olyan, amilyen, de kérdezek még valamit: miért van az, hogy sok ember érdemtelenül is meg megérdemelten is hozzájut mindenhez, amiről azt gondolja, hogy attól boldog lesz? Másoknak ugyanez nem adatik meg, pedig nem tehetnek róla.- Ezzel egyetértek. Szerintem is igazságtalan világban élünk.- Akkor milyen jogon mondja nekem maga vagy bárki más azt, hogy amit én csinálok, az rossz, és az a jó, ahogy ők élnek? Itt már a hatalomról beszélünk, nemde?Más kábítószeres betegeim is kifejtették már nekem ugyanezt, csak kevésbé kifejezően, de Ralphnál és náluk is hiányzik valami fontos az addikció ilyen jellegű racionalizálásából. Ez a világnézet azon a defetista meggyőződésen alapul, hogy a szabadságot önös érdekből hajszoljuk, és kizárja az olyan mélyebb motívumokat, mint amilyen a szeretet, a kreativitás, a lelki értékek, valamint a tudás megszerzése, az önállóság és az alkotás iránti vágy. Ralph és drogos társai érvelésében könnyű észrevenni a hiányosságokat, de érdemesebb azt megvizsgálni, hogy mit tikárnak kifejezni, és mit láthatunk magunkról abban a sö- tét tükörben, amelyet elénk tartanak. Sokan viselkedünk úgy, mintha nem így lenne, de a mai materialista kultúrá- ban mégis úgy éljük az életünket, mintha Ralphék cinizmu- Mi az igazságot tükrözné azaz mindenki csak a saját javát nézi, és a világ nem kínál semmit néhány rövid, illuzórikus kielégüléspótlékon kívül. Ám a társadalom keskeny, töredezett peremén a kábítószerfüggők látják, hogy kik vagyunk pontosabban azt látják, milyennek választjuk magunkat. Látták, hogy a materiális javak iránti hajszában ugyanolyanok vagyunk, mint ők, és egyformák a vágyaink, az illúzióink is, ezért sokkal képmutatóbbak vagyunk náluk.Ralph világnézete semmivel sem cinikusabb, mint a társadalom bűnösen hibás véleménye a drogosokról. Azzal áltatjuk magunkat, hogy elég, ha elkerüljük, elszigeteljük őket, és ezzel megoldottuk a problémákat.Ha őszinte akarok lenni, fel kell tennem magamnak a kérdést: a nagyobb szabadság iránti vágyam valójában nem a privilegizált, félig-meddig felvilágosult addikt személy szentimentalizmusa? Nem csak egy olyan módszer, amellyel a saját függőségemet próbálom racionalizálni? Ismerem az addikcióimat, és meg akarok tőlük szabadulni, ezért más vagyok, mint te. Ha tényleg ismerném azt a bizonyos nagyobb szabadságot, szükség lenne-e arra, hogy érveljek mellette? Nem inkább egyszerűen csak meg kellene valósítanom a saját életemben és létezésemben? Könyvem első fejezetében ezt írtam: A lelkemben, legbelül nem sokban különbözöm a betegeimtől - néha szomorúan veszem tudomásul, hogy pszichológiai értelemben mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen kicsinyke az az isteni kegyelem, amely elválaszt tőlük. Vannak pillanatok, amikor visszarettenek a pácienseim ápolatlan megjelenésétől, hiányos, szuvas fogaik látványától, a szemükben égő éhségtől, a követelőzésüktől, a vitáktól és a nyomorúságuktól. Pedig jobban tenném, ha magamba száll- nék, és belegondolnék a saját felelőtlenségembe; abba, hogy mennyire elhanyagolom magam én is - nem annyira fizikailag, mint inkább lelkileg -, és abba, hogy a hamis szükségleteimet többre tartom a valódiaknál.Amikor kemény bírálatot mondok valakiről, annak az az oka, hogy olyasmit érzek
vagy látok benne, ami bennem is megvan, de nem akarom bevallani. Most nem arról beszélek, amikor objektív kritikát fogalmazok meg valakinek a viselkedéséről, hanem arról a nagyképű, személyeskedő ítéletről, ami látszólag a véleményemet tükrözi. Ha például nem tetszik, hogy valaki „irányító személyiség”, annak az lehet az oka, hogy én magam képtelen vagyok határozottan viselkedni. Vagy előfordulhat, hogy túl hevesen reagálok valakire, akiben felismerek egy bennem is meglévő tulajdonságot - például a hajlamot arra, hogy másokat irányítgassak -, és ez nagyon nem tetszik, de nem akarom beismerni. Korábban már említettem, hogy néha reggelente, újságolvasás közben jól elszidom a jobboldali újságírókat. Az a többé-kevésbé változatlan véleményem, hogy a nézeteik a tények szelektív értelmezéséből és a valóság megerőszakolásából fakadnak. Ugyanakkor a véleményem állandóságával ellentétben napról napra változik az azt kísérő emocionális töltés. Néha válogatott gorombaságok járnak a fejemben, máskor belátom, hogy így Is lehet nézni a dolgokat, noha én magam nem így vagyok velük. A felszínes különbségek nyilvánvalóak: ők olyan háborúkat támogatnak, amelyek nekem nem tetszenek, vagy olyan politikának adnak igazat, amely szerintem helytelen. Meg tudom értetni magammal, hogy mások vagyunk, de az erkölcsi ítéletekkel már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ők folytonosan a „bíró” és az „elítélt” közötti mögöttes hasonlóságok talaján érvelnek. Az én másokról szóló ítéleteim ezzel szemben azt tükrözik, hogy a felszín alatt hogy érzem magam. Nálam a szándékos vakság teszi, hogy elítélem azokat, akik saját magukat tévesztik meg; az önzésem veti meg másokban a haszonlesést; a hitelességem hiánya bélyegzi meg más emberek álságosságát. Azt hiszem, ugyanez a helyzet minden olyan esetben, amikor az emberek morális ítéleteket mondanak másokról, és amikor egy társaság erőteljes közösségi véleményt fogalmaz meg a tagjairól. És ugyanez a helyzet az addikt személyekkel, és különösen a drogfüggőkkel kapcsolatos társadalmi hozzáállással is. * Eckhart Tolle kanadai spiritualista a következőképpen látja a függőséget: Mi jellemzi az addikciót? Leegyszerűsítve az, hogy az ember nem érzi magában, hogy megvan benne az erő az abbahagyásához. A függőség erősebbnek látszik. Az öröm hamis érzetét nyújtja. Azét az örömét, amely minden esetben fájdalomba megy át.1 Az addikció széles rendet vág a kultúránkba. Sokan hordoz zuk óriási teherként azokat a függőségeket, amelyek nekünk és másoknak is kárt okoznak - olyan viselkedésmintákat, amelyeknek nem látjuk be életünket megmérgező tulajdonságait, és amelyektől képtelenek vagyunk megszabadulni. Sokan vannak, akik mániákusan halmozzák a pénzt; mások a hatalomhoz vonzódnak kényszeresen. A férfiak és nők függőségei között szerepelnek a fogyasztással, a státusszal, a tárgyakkal és a viszonyokkal kapcsolatos addikciók, nem is beszélve a szerencsejátékokról, a szexről, a gyorsételekról vagy a test „visz- szafiatalítása” iránti vágyról. A Guardian Weekly következő beszámolója önmagáért beszél: Az amerikaiak jelenleg [2006] ijesztően sokat, évente 15 milliárd dollárt költenek szépségőrületük miatt kozmetikai sebészetre. Ráncolhatnánk a homlokunkat, ha lenne még valaki az Egyesült Államokban, aki a botoxkezelés után megdermedt homlokát képes lenne összeráncolni. Ez az összeg kétszerese Malawi GDP-jének, és több mint kétszerese annak az összegnek, amellyel az Egyesült Államok az elmúlt évtizedben hozzájárult AIDS-
programokhoz. A plasztikai beavatkozások iránti igény robbanásszerű növekedése új megszállott réteget termelt ki: a „szépség drogosait.”2 A szépség drogosai címet kapta a The New York Times újságírónőjének, Alex Kuczynskinek nemrégiben megjelent könyve is, amelyben a szerző bevallja, hogy leszokófélben van a kozmetikai sebészi eljárások iránti addikciójáról. Könnyen talál majd új elfoglaltságot, mert a technológia fejlődésének köszönhetően egyre sikeresebben alkotunk meg új függőségeket. Egyik ilyen új keletű példa az, amelyet a pszichológusok „internetes szex addikciós szindróma” néven emlegetnek. Miközben az orvosok és a lélekgyógyászok módszerei még csak gyerekcipőben járnak a függőségek kezelésében, mi már elképesztő jártasságra tettünk szert új addikciós kategóriák és nevek kifundálásában. A Stanford Egyetem egyik mostanában publikált tanulmánya szerint a férfiak 5,5, a nők 6 százaléka kényszeres vásárló. A kutatást vezető dr. Lorrin Korán szerint ennek a viselkedési zavarnak érdemes lenne új fejezetet létrehozni a Diagnostic and Statistical Manual of Mentái Disordersben (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), vagyis a pszichiátriai kórképek hivatalos katalógusában. Az „új” nyavalya áldozatai olyan „ellenállhatatlanul rájuk törő öntudatlan impulzusok” miatt szenvednek, amelyek arra sarkallják őket, hogy számukra teljességgel szükségleien dolgokat vásároljanak. Korántsem akarom kigúnyolni a kényszeres vásárlást - bagoly mondaná verébnek -, és egyetértek dr. Korannel, aki részletesen leírja a kór potenciális következményeit: „komoly pszichológiai, pénzügyi és családi problémák, továbbá depresszió, óriási adósságok, illetve a párkapcsolatok felbomlása”3. A vásárlásmánia azonban egyértelműen nem külön entitás, hanem csak az egyik megtestesülése a kultúránkra jellemző addikciós tendenciáknak és annak az alapvető folyamatnak, amelyben csak a függőségek tárgya tér el, de az alapvető tulajdonságaik ugyanazok. Az egyik 2006-os beszédében az Egyesült Államok akkori elnöke, George W. Bush egy új addikciót definiált: Van egy nagy problémánk: Amerika olajfüggő! Ez a kinyilatkoztatás drámai hatású lehet egy olyan embertől, akinek az egész financiális és politikai karrierje az olajiparhoz kötődik. Ám sajnálatos módon az elnök a dolgot csak geopolitikai értelemben tekintette problémának: az Egyesült Államok a külföldtől függ egy olyan nyersanyag tekintetében, amelyet „a szabadság ellenségei” megtagadhatnak az amerikai polgároktól. Az országnak más energiaforrások után kell néznie. A probléma tehát nem maga az „addikció”, hanem csak az, hogy a kérdéses anyag utánpótlása veszélybe kerülhet - ez a függők tipikus logikája. Akár az egészségügyi következményeket nézzük, akár az emberi életek számában mért veszteségeket, a gazdasági következményeket és bármilyen más hatást, a „respektálandó” addikciók - amelyek körül kultúrák, iparágak és szakmák jöttek létre - mellett a drogfüggőségről alig vesznek tudomást. Úgy definiáltuk az addikciót mint bármilyen ismétlődő tevékenységet, amely csak rövid távon képes kielégíteni valamilyen vágyat, de hosszú távon negatív következményekkel jár. A társadalom függőségeinek is nyilvánvalóak a hosszú távú káros hatásai - az olaj például nemcsak energiaforrás, hanem számtalan ipari és luxuscikk nélkülözhetetlen alapanyaga is. Az olaj, a
belőle készült áruk és a bomlástermékei is károsítják a környezetet - üvegházhatást és klímaváltozást idéznek elő, továbbá háborúkat vívnak magáért az olajért. Mindezért öszszességében jóval nagyobb árat fizet a társadalom, mint azért a drogfüggőségért, amely miatt Ralphot és társait kitaszítottakká nyilvánították. Az olaj ráadásul csak az egyik példa. Rengeteg olyan a testünkre, a lelkünkre vagy a természetre veszélyes függőség létezik, amely a fogyasztási cikkek, a gyorsételek, az édességek, a televíziós műsorok, a bulvárpletykák iránt alakul ki - és ez csak néhány példa volt azok közül, amiket Kevin Baker amerikai író összességében úgy nevez, hogy „a szerencsejátékból és hedonizmusból kifejlődött fejlett iparágak”. A szerencsejáték és a léha szórakozás fővárosa Las Vegas, ahol csak 2006- ban 40 millió látogató fordult meg, és amelynek lakossága 2000-től 2006ig 18 százalékkal nőtt. Az Egyesült Államok legnagyobb forgalmat bonyolító független - nem étteremlánchoz tartozó - étterme a Tao Las Vegas, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere, és még annál is több: félmeztelen lányok, nyerőautomaták, plazmatévés úszómedencék, előreprogramozott iPodok, rengeteg Buddha-szobor, lüktető zene, érzéki dekoráció4. Kétlem, hogy akár a tulajdonosok, akár a vendégek magukénak éreznék az ősi, kínai tao dolgokon felülemelkedő, szemlélődő, elfogadó bölcsességét, vagy eszükbe jutnának Buddhának, a nagy tanítónak ínycsiklandó ételekre, szeszes italokra és szerencsejátékokra vonatkozó figyelmezte- tő szavai, amikor behódolnak az addikcióiknak. Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a törvényesen használha- tó nikotin és alkohol iránti függőségről - annál is inkább, mert a negatív következményeik jóval meghaladják a tiltott drogok által okozott károkat. Ezeknek a gyakran halálos vegyületeknek a marketingje és a reklámja is az addikciókról szól. Ahogyan a drogdílerek maguk is addiktak, a dohányipari cégek is úgy viselkednek, mintha maguk is függők lennének: profitfüggők. 2006 augusztusában az Egyesült Államok egyik kerületi bírája, Gladys Kessler egy perben azt az ítéletet hozta, hogy a dohánygyárak megtévesztették a fogyasztóközönséget termékeik egészségügyi hatásairól szóló állításaikkal: Az alperesek a halálos termékeiket nyilvánosan, megtévesztő módon, széles körben reklámozták és forgalmazták azzal az egyetlen céllal, hogy növeljék pénzügyi eredményeiket, tekintet nélkül arra az emberi tragédiára és tetemes társadalmi kárra, amit a sikereik okoztak.5 A dohányzással összefüggő betegségek miatti egészségügyi költségek több száz milliárd dollárra rúgnak. A The New York Times szerint jelenleg 44 millió felnőtt dohányzik az Egyesült Államokban, és öt emberből négy nikotinfüggő. Ugyanott a dohányzás áldozatainak száma eléri az évi 440 ezret, a passzív dohányzás pedig további 50 ezer áldozatot követel évente.6 Hogyan mérhetnénk össze azokat a bűnöket, amelyeket a pácienseim - piti kis dílerek, akiket nagydarab rendőrök szorítanak neki a falnak a Downtown Eastside sikátoraiban - követnek el, azokkal a vétkekkel, amelyek az óriásvállalatok nagy tiszteletnek örvendő igazgatótanácsainak a számlájára írhatók? 2007 májusában a Purdue Pharma nevű gyógyszer- ipari mamutcéget bűnösnek találták „orvosok és páciensek” félrevezetése miatt. A vállalat azt állította, hogy OxyContin nevű terméke kevésbé addiktív, mint más ópiátok. A The New York Times tudósítása erről a következőképpen szólt: ...ez az állítás volt a fő mozgatórugója annak az agresszív marketingkampánynak, amelynek köszönhetően a vállalat évi egymilliárd dollár feletti bevételt ért el csak az OxyContinnal... A régi drogfogyasztók és a kezdők - köztük tizenévesek - gyorsan rájöttek, hogy a tabletták elrágása, vagy az összetörésük után a por felszippantása, illetve feloldása és
beinjekciózása ugyanolyan érzést keltett, mint a heroin használata.7 Már tudjuk, hogy a vegyületek iránti addikció csak a sok közül az egyik egészségre káros, elvakultan követett, lehetséges életmód, de elítéljük a kábítószerfüggőket azért, mert vonakodnak abbahagyni egy olyan dolgot, amivel magukat vagy másokat veszélyeztetnek. Miért nézzük le, közösítjük ki és büntetjük a drogosokat, amikor közösségként ugyanolyan elvakultan addiktak vagyunk mi is, és a saját függőségünket ugyanúgy próbáljuk racionalizálni, mint ők? Az ellentmondást úgy oldhatjuk fel, ha a kérdést így vála- szoljuk meg: azért nézzük le, közösítjük ki és büntetjük a drogosokat, mert nem akarjuk látni, mennyire hasonlítunk rájuk. A kábítószeresek sötét tükrében világosan felismerhetők saját tulajdonságaink, de megrázzuk magunkat, és közöljük velük, hogy az ő tükrük nem a miénk, mert különbözőek vagyunk, ezért nincs közünk egymáshoz. Ralph kritikája minden hibájával együtt is sérti a komfortérzésünket. Ahogyan a kemény-kábítószeresek hajszolják a drogokat, úgy a gazdasági és kulturális életünk is arra sarkallja az embereket, hogy elmeneküljenek mentális és érzelmi problémáik elől. A Harpers Magaziné kiadója, Lewis Lapham találóan így fogalmaz: A fogyasztói piacok olyan ígéreteket adnak el, amelyek szerint áruik a gondolkodás, a magány, a kétségek, a viszontagságok, az irigység és az öregkor fájdalmaira nyújtanak gyors enyhülést.8 Egy kanadai felmérés adatai szerint a 19-64 év közötti dolgozó felnőttek 31 százaléka tartja magát munkamániásnak. Ezek az emberek túlzott fontosságot tulajdonítanak a munkájuknak, amelyet „túl odaadóan végeznek, és valószínűleg túlzottan beletemetkeznek”. A Globe and Mail beszámolója szerint a többség alvászavarokkal küszködik, stresszes életet él, gondok vannak az egészségével, és nem tölt elegendő időt a családjával. A munka nem feltétlenül okoz kielégülést, mint arra a McMaster Egyetem professzora, Vishwanath Baba is rámutat: „ezek az emberek arra fordítják a munkájukat, az idejüket és az energiáikat”, hogy ezzel kompenzálják azt, ami hiányzik az életükből9 - azaz ugyanarra „használják” a munkát, mint a drogosok a kábítószert. Minden addikció lényege a páni félelemre rátelepülő üresség. A drogfüggők rettegnek, és iszonyodnak a jelentől. Mindig a következő olyan alkalom után epekednek, amelyben kedvenc kábítószerük beadása után agyuk rövid időre megszabadul a múlt terheitől és a jövővel kapcsolatos félelmektől - a két fő tényezőtől, amely miatt a jelen elviselhetetlennek látszik. Mi is sokan hasonlítunk rájuk a hatástalan erőfeszítéseinkkel, amelyekkel megpróbáljuk kitölteni lelkünk fekete lyukait, a központi űrt, amelyben elvesztettük a kapcsolatot saját lelkűnkkel, valamint az állandó célokkal és értékekkel. A mi fogyasztói, szerzésre szakosodott, akcióorientált és álmokat kergető társadalmunk csak elmélyíti a lyukat, és még nagyobb ürességbe taszít minket. A nyugodt pillanatainkban minduntalan az elménkbe férkőző értelmetlen zűrzavar már önmagában is addikció - és a célja is ugyanaz, mint más függőségeké. Eckhart Tolle ezt írja erről: Az elme egyik fő feladata, hogy megszüntesse az érzelmi fájdalmat, vagy legalábbis harcoljon ellene - ez az egyik oka agyunk állandó aktivitásának, de a legjobb esetben is csak ideiglenesen leplezni tudja ezt a fájdalmat. Valójában az a helyzet, hogy minél elkeseredettebben próbál megszabadulni tőle az elménk, a fáj dalom annál nagyobb lesz.10 A hét minden napjának 24 óráját kitöltő zaj, az e-mailek, a mobiltelefonok, a televíziók,
az internetes csevegőszobák, a multimédiás alkalmazások, a zeneletöltések, a videojátékok és az állandó vibrálás nem tudja kirángatni belőlünk a félelmetes belső hangokat.
* Nem egyszerűen csak azért fordulunk el a keménydrogosoktól, Úgy ne lássuk meg bennük magunkat, hanem azért is, hogy lerázzuk magunkról a felelősséget. Már láttuk, hogy a kábítószer-függőség leggyakrabban azoknál alakul ki, akikkel gyermekkorukban erőszakoskodtak, vagy elhanyagolták őket. Ez azt jelenti, hogy az addiktak nem születnek, hanem „készülnek”, és a függőségük olyan szituációk eredményeként jön létre, amelyeknek a kialakulására nekik maguknak nincs befolyásuk. Az ő életük annak a lobbgenerációs családrendszernek a történetet jeleníti meg, amelynek ők maguk is tagjai, a családrendszer pedig a szélesebb értelemben vett kultúrán és társadalmon belül létezik. A társadalom minden egysége - a legkisebb is - ugyanúgy tükröz valamit az egészből, mint a természet legparányibb alkotóeleme, de a kábítószer esetében a társadalom bűne egyenlőtlenül sújt egy kisebbséget. Tudjuk például, hogy az Egyesült Államokban a drogokkal összefüggésben elítéltek aránytalanul nagy hányada fekete férfi. 2002-ben a rabok 45 százaléka volt afroamerikai, és az igazságügyi minisztérium adatai szerint minden harmadik fekete férfi valamiért börtönbe kerül az élete során.11 A becslések szerint a szövetségi büntetés-végrehajtási intézetekben fogva tartottak mintegy 57 százaléka kábítószerrel kapcsolatos ügyek miatt tölti büntetését, és ennek a rétegnek az aránya nőtt a legjobban - 37 százalékkal - 1996 és 2002 között.12 A fiatal afroamerikaiak sorsa beszédesen jellemzi azt a társadalmat, amelyben az életüket élik. A rendelőben megforduló páciensek között is rendkívül magas a kanadai őslakosok aránya - és egyébként is ugyanez a helyzet Kanada kábítószeres populációjában, illetve börtöneiben is. Az Egyesült Államok egyik nagy tekintélyű drogszakértője, dr. Róbert Dupont értelmezése szerint ezek a tények lényegében a „tradicionális kultúrák tragikus sérülékenységei”t tükrözik az alkohollal és a kábítószerrel szemben. Úgy vélekedik, hogy a bennszülött kisebbség addikciók iránti fogékonysága „a világ nagy paradoxonjainak egyike az alkoholra és a drogokra vetítve”. Ezt írja: Amikor azt látjuk, hogy az amerikai őslakók vagy az ausztrál bennszülöttek szenvednek az alkoholtól és a drogoktól és a cigarettától, akkor a valóságnak azzal a fájdalmas oldalával szembesülünk, hogy a hagyományos kultúrák nem készültek fel a modern kábítószerekkel és a kábítószerélvezetet toleráló értékrenddel szembeni ellenállásra.13 A kisebbségek drogozásának valószínűleg jóval specifikusabb okai is vannak, mint az azt „toleráló értékrend”. Ha azt nézzük, milyen sokan kerülnek ebből a rétegből a rács mögé, akkor láthatjuk, hogy az őket „toleráló értékrend” igencsak egyenlőtlenül érvényesül. Az első részben Serena, Celia és Angéla történetéből megtudtuk, hogy sok öninjekciózó kábítószeres nőt komolyan bántalmazták kiskorában - a kutatások szerint a túlnyomó többségüket. Az említett három asszony közül kettő őslakos. A statisztikákból világosan kiderül, hogy az őslakos gyerekek esetében jelentősen nagyobb a veszélye annak, hogy valamelyik családtagja szexuálisan bántalmazza, mint a nem őslakos lakosságban. Ennek természetesen nem az az oka, hogy ilyen lenne a kanadai őslakók „veleszületett” természete. Az eredeti környezetükben, törzsekben élő természeti népeknél gyakorlatilag nem létezik a szexuális
abúzus, és az európai gyarmatosítás előtt ugyanez volt a helyzet Amerikában is. A lehangoló tények arról szólnak, hogy milyen a bennszülött társadalmak viszonya a rájuk települő domináns kultúrához. Az addikció előfutára a Simon Fraser Egyetem pszicho- logiaprofesszora, Bruce Alexander szerint a diszlokáció.' Alexander professzor a szót a következő értelemben használja: a pszichológiai, szociális és gazdasági integráció hiánya a családba és a kultúrába; a kiközösítés, elkülönülés és tehetetlenség érzése. Szerinte „csak a komolyan diszlokált emberek fogékonyak a függőségre”. A diszlokáció és az addikció között erős történeti kapcsolat áll fenn. A középkori Európában általános jelenség volt a szeszesital-fogyasztás és ünnepek alkalmával a részegség, de viszonylag kevés volt az iszákos, alkoholista ember, és maga az alkoholizmus sem volt nagy tömegeket érintő probléma. A szabadpiacok megjelenésével - nagyjából 1500 után - azonban egyre nagyobb méreteket öltött, majd a szabadpiaci társadalmak dominanciájának kialakulásakor, azaz nagyjából 1800 után dühöngő járvánnyá alakult.14 A premodern társadalmakban nem ítélték el azokat, akik az intoxikációs szintig túlzásba vitték valamilyen kémiai anyag fogyasztását. Dr. Dupont szerint „ezek egyébként is olyan ritka alkalmak voltak, amelyeket a család és a közösségek még jól tudtak kezelni... az alkoholizmus és kábítószerezés aranykora akkor érkezett el, amikor ugyanezek a premodern társadalmak elkezdtek stabilizálódni”15. Az ipari forradalom után megjelent a diszlokáció: felbomlottak a hagyományos viszonyok, a nagycsaládok, a nemzetségek, a törzsek és a falvak. A drámai gazdasági és szociális változások széttépték az emberek közötti kötelékeket és a közösségeket. Az emberek kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, és semmivé foszlott az az értékrend, amely az erkölcsi és spirituális univerzumhoz való kötődés biztonságát nyújtotta. A globalizáció eredményeként most is ez történik világszerte. Kína erre az egyik legjobb példa. Az ország a szédületes sebességgel zajló iparosodás következtében gazdasági szuper- hatalommá válik, ám a folyamathoz társuló diszlokáció valószínűleg katasztrófákhoz vezet. Egész falvakat és városokat telepítenek ki, hogy mihamarabb lezavarják az olyan megaprojekteket, mint például a Három Szurdok Gátja. Az urbanizáció kényszerítő ereje embermilliókat vág el a földjüktől, a hagyományaiktól és a közösségüktől. A masszív diszlokáció szociális és pszichológiai hatásainak előrevetítéséhez nem kell nagy jóstehetség, mert ezek már most is nyilvánvalóak. Az országban máris el kellett indítani azt a steril fecskendőket biztosító programot, amellyel elejét lehetne venni az AIDS - és az addikt lakosság körében megjelent más tömeges fertőzések - további félelmetes sebességű terjedésének. A pekingi egészségügyi minisztérium adatai szerint a jelenleg már 650 ezernél is több HIVfertőzött/AIDS-es fele kábítószeres, és a közös fecskendők használata miatt lettek fertőzöttek.16 Nem lehet kétségünk felőle, hogy a szociális hanyatlás következményei - az elidegenedés, az erőszak és a függőségek - hamarosan sürgős intézkedést igényelnek majd a kínai hatóságok, tudósok és egészségügyi szakemberek részéről. Számos fejlődő ország olyan igyekezettel utánozza a Nyugat gazdasági modelljét, hogy közben elfelejtik levonni a tanulságokat azokból a működési zavarokból, károkból és betegségekből, amelyeket a nyugati társadalmi modell generált.17 A diszlokáció csapását legjobban a kisebbségek, így az ausztrál bennszülöttek, ÉszakAmerika őslakói és az egykori afrikai rabszolgák leszármazottai szenvedték meg. A feketéket nemcsak a szülőföldjüktől, a kultúrájuktól és a közösségeiktől szakították el, hanem gyakran még
a legközvetlenebb családtagjaiktól is. Emellett rabszolgák voltak, majd a rabszolgaság eltörlése után következett a faji megkülönböztetés, amely si- ralmas gazdasági helyzetükkel együtt szinte elviselhetetlenné tette az afroamerikai családok életét - immár szükségtelen ecsetelnünk az addikciót okozó hatásokat. Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a munkanélküli, tanulatlan, az „Amerikai Álom” gazdasági ígéretéből kizárt fiatal feketék számára miért vonzó a drogdílerkedés. A kanadai őslakosok elűzése, földjeik kisajátítása, a kizsákmányolásuk és a velük szemben elkövetett közvetlen erőszak mindenki által jól ismert, ezért nem szorul külön magyarázatra. Az észak-amerikaiak már a fehér hódítás előtt is ismerték a dohányt és sok más függőséget okozó vegyületet is. Ugyanígy nem volt újdonság számukra az alkohol - a mai Mexikó, illeve Del-Amerika területein -, valamint az olyan potenciálisan ad- diktív tevékenységek, mint a szex, az evés vagy a szerencsejáték. Dr. Alexander azonban rámutat, hogy az antropológusok munkáiban szó sem esik „semmi olyasmiről, amit teljes joggal függőségnek lehetne nevezni... még azok a törzsek is, amelyek ismerték az alkoholt, csak módjával, ünnepélyes keretek között használták”. Az európaiak tömeges bevándorlása Észak-Amerikába, és a kontinensen zajló gazdasági átalakulás beszűkítette az őslakók mozgásterét. Könyörtelenül kifosztották és tönkretették élőhelyeiket, ellehetetlenítették hagyományos megélhetésüket, elértéktelenítették a szellemi tradícióikat, állandó diszkriminációnak tették ki őket, emellett az egyébként is szegény népeket folyamatosan kizsákmányolták - és ezek a folyamatok voltaképpen a jelenben is zajlanak. A gyermekeket elragadták és elidegenítették a családjaiktól, és akaratuk ellenére olyan „civilizáló” intézményekbe zárták, ahol nem volt részük másban, csak kulturális elnyomásban, érzelmi és fizikai bántalmazásban, valamint szexuális kizsákmányolásban. Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy társadalmunk rádöbbent az őslakosokkal szemben fennálló történelmi, morális és gazdasági tartozására. Volt rá néhány példa, de összességében folytatódik a gazdasági kizsákmányolás, továbbra is megvonják történelmi jogaikat, és úgy „patronálják” őket, hogy közben kontroll alatt tartják őket. Kanada fontosnak tartja, hogy harcoljon az afgánok egészségéért, oktatásuk és életkörülményeik javításáért, de még csak a közelében sem jár annak, hogy ugyanezeket az alapvető dolgokat biztosítsa az Első Nemzet (A Kanada területén élő bennszülött törzsek gyűjtőneve -- A ford.) polgárainak. Az itteni bennszülöttek életkörülményei és szociális helyzete még a harmadik világ mércéi szerint is siralmasak. Ilyen körülmények mellett a sokat szenvedett, diszlokált és elnyomott emberek között a fájdalom és a szenvedés folyamatosan átöröklődik egyik traumatizált generációról a következőre. Nem véletlen, hogy Serena és az anyja is ugyanazon a Downtown Eastside-i szállón lakik, és a pácienseim között nem ők az egyetlen ilyen anya-gyermek páros. Észak-Amerikában az Egyesült Államokban ugyanúgy, mint Kanadában - nincs egyetlen olyan réteg sem, amely pszichológiai és szociális értelemben nagyobb elnyomásban részesülne, mint az őslakó asszonyok. A 25-44 év közötti bennszülött nők ötször gyakrabban halnak meg erőszakos cselekmények következtében, mint a normál populációban.18 Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának adatai szerint élete során minden harmadik őslakos nőt megerőszakolnak, ami csaknem kétszerese a 18 százalékos országos átlagnak - az esetek túlnyomó többségében a cselekményt nem bennszülött férfiak követik el.19 Mióta a Portlandben dolgozom, különösen gyakran gondolkodom el azon, hogy a kanadai társadalom mikor kér már végre bocsánatot az Első Nemzettől a kizsákmányolásért es az okozott szenvedésekért - ahogyan ugyanezt kellene tenni a kanadai japánokkal is, akiket internáló táborokba zártak a 11. világháború alatt. Ehhez óriási bűntudat kellene - és hatalmas szégyenérzetünknek kellene lennie ahhoz is, hogy visz- szaállítsuk a helyzetüket és a jogaikat.
Valószínűleg ezért nem vállaltuk soha a felelősséget. * Mivel az emberi kultúra és viszonyok képtelenek adaptálódni a gyors gazdasági és szociális változásokhoz, ezért a diszlokáció továbbra is a modern élet egyre dominánsabb folyamata marad. A társadalom szinte minden szegmensére kihat a családi élet felbomlása és a stabil közösségek eróziója. Még a legszűkebb értelemben vett család is óriási nyomás alatt áll a válások magas száma és az egyszülős háztartások miatt, de sok esetben azért is, mert egyik vagy mindkét szülő kénytelen az otthonától távol munkát vállalni. Sok olyan gyermek van, akiket nem bántanak, nem hanyagolnak el, szerető szüleik vannak, de a helyi kulturális és gazdasági helyzet aláássa elsődleges érzelmi kapcsolataikat a szüleikkel, és ennek katasztrofális következménye lesz a fejlődésükre. Mivel a szülőgyermek kapcsolat egyre gyengébb, ezért a gyermekek egyre jobban egymásra vannak utalva - ami teljességgel ellentmond a dolgok természetes rendjének. Sok állatfaj mellett elsősorban az emlősöknél - és legfőképpen az embernél - a fiatalok normálisan a szülő védelme alatt maradnak addig, míg el nem érik a felnőttkort. Az éretlen egyedek nem tudják elég éretté nevelni saját csemetéiket - nem tudják maradéktalanul ellátni tápláló, fenntartó, illetve modellszerepüket, és nem lehetnek jó mentorok. Nincsenek rá felkészülve, hogy orientáljanak, irányokat és értékeket közvetítsenek. Ennek egyenes következménye a gyermekek egymásra utaltsága, amit pszichológus barátom, Gordon Neufeld úgy nevez, hogy társorientáció, és aminek a megnyilvánulásai fokozódó éretlenség, elidegenedés, erőszak, valamint korai szexualizáció az észak-amerikai fiatalság körében. További következményként a fiatalok addiktív viselkedés- mintákba ássák bele magukat. Több - állatokon és embereken végzett - megfigyelés is ismételten igazolta, hogy az azonos életkorúak közötti kapcsolatok megerősödése és a szülőkhöz való kötődés gyengülése fokozza a függőségek iránti hajlamot. Az egymás között felnevelt majomkölykök nagyobb valószínűséggel fogyasztanak alkoholt, mint azok, amelyeket az anyjuk nevelt fel.20 Az „egyívásúakhoz tartozás” a Drug and Alcohol Dependence (Drog- és alkoholdependencia) című folyóirat egyik közleménye szerint „valószínűleg a legerősebb olyan szociális faktor, amelynek alapján előre vetíthető a kémiai anyagok kamaszkori használatának kialakulása”. A szakemberek általában úgy vélik, ennek az lehet az oka, hogy a fiatalok rossz példát állítanak egymás elé. Ez azonban csak az igazság egy része. A mélyebb ok az, hogy az egymás emocionális elfogadásába kapaszkodó kamaszok fogékonyabbak azokra a sérülésekre, amelyeket magukhoz hasonlóan éretlen, ezért a kölcsönös érzelmi függést sem érzékelő társaik okozhatnak nekik. Sokkalta nagyobb stressz éri őket, mint azokat, akik jó kapcsolatban vannak felnőtt szüleikkel. Itt nem arról van szó, hogy a gyerekek természettől fogva kegyetlenek lennének, hanem egyszerűen csak arról, hogy éretlenek. Gúnyolnak, kötekednek és elutasítanak. Akik elvesztették a kapcsolatot a szüleikkel, azért keresik a hasonszőrűek társaságát, hogy ne kelljen magukat puszta önvédelemből érzelmileg kikapcsolniuk. Az otthoni erőszaknak kitett gyermekek emocionális önkikapcsolása - amelyet dr. Gordon Neufelddel közösen írt könyvünkben úgy neveztünk el, hogy „veszélyes menekülés az érzések elől” - nagyban növeli a motivációt a kábítószerek használatára.21 *
Röviden azt mondhatjuk, hogy az addikciós folyamat azokban megy végbe, akik diszlokációt szenvedtek el, és akiknél zavar keletkezett a normális emberi közösségi kapcsolataikban - bántalmazták vagy elhanyagolták őket, nem megfelelően ráhangoltak a kapcsolataik, gyermekkorukban, tinédzserként egyívásúakhoz kénytelenek tartozni, vagy olyan szubkultúrák tagjai, amelyek történelmi okokból ki vannak téve a kizsákmányolásnak vagy az elnyomásnak. A társadalom igazi természetének megismeréséhez nem elég az elért vívmányok felmagasztalása - ahogyan azt a vezetők előszeretettel teszik -, hanem meg kell nézni a gyenge pontokat is. Ehhez muszáj elmenni a vancouveri Downtown Eastside-ra a droggettóba vagy más városok hasonló negyedeibe, hogy gazdasági és szociális kultúránk mocskait is megfigyelhessük - vagyis annak a képnek a visszáját, amelyet egy humánus, virágzó, egyenlőségen alapuló társadalomról vágyakozva elképzelünk. Látjuk, hogy nem becsüljük meg eléggé a családot, nem védjük megfelelően a gyermekeinket, nem szolgáltatunk igazságot a bennszülötteknek, és kegyetlenek vagyunk azokkal, akik már amúgy is sokkal többet szenvedtek, mint azt a legtöbb ember el tudná képzelni. Ahelyett, hogy belenéznénk az előttünk álló sötét tükörbe, elfordulunk tőle, hogy ne lássuk benne saját visszataszító képünket. A Tóra szerint Mózes testvére, Áron azt az utasítást kapta, hogy vegyen magához két szőrös kecskét, „vessen rájuk sorsot” (azaz jelölje meg őket), és járuljon velük az Úr színe elé. Az egyik kecskét az emberek bűnei miatt kellett elhajtania - ezt fel kellett áldoznia az Úrnak -, a másik kecskét pedig állassa elevenen az Űr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy elküldje azt Azázelnek a pusztába.22 Utóbbi kecske volt a bűnbak, amely miután elkergették, kitaszított lett, és el kellett menekülnie a sivatagba. A drogfüggők napjaink bűnbakjai. Be kell látnunk, hogy kultúránk úgyszólván elcsábít minket saját magunktól olyan külső tevékenységek felé, amelyek enyhítik az unalmat, és elterelik a figyelmet a problémákról. A keménydrogosok ennek a terelésnek az áldozatai. Az ő egész életük a menekülésről szól. Mi, többiek változó sikerrel fenn tudjuk tartani a látszatot, de csak azon az áron, hogy a kábítószereseket száműzzük a társadalom peremére. Máté evangéliumában Jézus ezt mondja: Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!13 A következő fejezetekben megvizsgáljuk, hogyan kellene hoz- záállnunk az addikciókhoz, ha komolyan akarnánk venni Jézus szavait. Meglátjuk majd, hogy az ő szánalma tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit a tudomány mond a függőségekről.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Ismerd meg ellenségedet! A torontói rendőrség szexuális bűnökkel foglalkozó részlegének vezetője, Paul Gillespie nyomozó őrmester sok gyermeket mentett meg az internetes pornográfia hiénáitól. Amikor nyugdíjba ment, a Globe and Mail róla szóló írásában az állt, hogy a rendőr az ebben a munkakörben töltött hat esztendő alatt sem tudott hozzáedződni az ott tapasztalt szörnyűségekhez. Paul Gillespie még mindig nem tudott hozzászokni azoknak a gyermekeknek a jajveszékeléséhez és a szenvedéseik látványához, akiket molesztáltak, megerőszakoltak, majd az erről készült videójukat feltették a világhálóra. - Ezek a felvételek elképzelhetetlen szörnyűségeket ábrázolnak - mondja Kanada egyik legismertebb gyermekpornográfia ellen harcoló rendőre. Ugyanakkor ő a magányosan szenvedő gyermekekről készült állóképeket tartja a leginkább szívhez szólónak: - Ok nem sikoltoznak, csak beletörődnek - mondja az ezeken a képeken látható kisgyerekekről. - Halottak a szemeik. Látszik, hogy a lelkűk már megtört.24 Halott szemek, megtört lelkek: ez a részvéttel teli ember így foglalja össze a megbecstelenítőit gyermekek sorsát, ugyanakkor a szavaiban keserű irónia bujkál. A szerencsétlen gyermekek élete nem ér véget, amikor megmentik őket - ha ugyan megmentik őket, mert a legtöbbet sohasem sikerül. Sokukból olyan tizenéves lesz, akinek a lelke sohasem gyógyul be, és a szeme is örökre halott marad. A további életük is a rendőrségen és a bíróságokon folytatódik, mert akkor már senki sem szánakozik rajtuk, és sebezhetőnek sem látszanak. A társadalom perifériáján tengődnek tovább mint tolvajok, rablók, bolti szarkák; mint kábítószerért vagy aprópénzért olcsó szexet kínáló, lepukkant prostituáltak; mint utcai vagy a kokaint olcsó hotelszobáikból terítő drogdílerek. Általában kemény, öninjekciózó drogosokká válnak, és elindulnak Kanada nyugati része felé a melegebb éghajlat és a vancouveri Downtown Eastside - a drogosok Mekkája - vonzása miatt. Itt már Gillespie nyomozó őrmester kábítószer-ellenes kollégái tartják rajta éles szemüket ezeken az embereken. Rendszeresen megmotozzák őket a sikátorokban, hogy elkobozzák tőlük a kábítószert vagy a használatához szükséges eszközöket, és időről időre bevarrják némelyiküket a börtönbe. Néhány régebben szexuálisan bántalmazott drogossal nem könnyű zöldágra vergődni. Ápolatlanok, koszosak, ravaszak, manipulatívak és ellenszenvesek. Egyszerre félnek a hatósági emberektől, miközben megvetik, és provokálják őket. A rendőrök sem mindig bánnak velük kesztyűs kézzel. Nem mintha a zsaruk hajlamosak lennének az erőszakra, de ez elkerülhetetlen következménye annak, amikor egy csaknem törvényen kívüli és egy teljes fizikai autoritással bíró csoport között megszűnnek az emberi interakciók. Nekem is volt alkalmam megtapasztalni, mi történik az ilyen helyzetekben, amikor a Hastings Streeten tett körutaimon megállítottak a rendőrök - egyszer tilosban mentem át az úttesten, egyszer pedig a járdán kerékpároztam. A közegek hangneme egy pillanat alatt sokkal kedvesebb lett, amikor a jogosítványomban meglátták, hogy nem környékbeli vagyok. Teljesen elveszett lettem volna, ha a papírjaimból az derül ki, hogy egy korlátozott, gettósított területen élek, ahol ezeknek az egyenruhás fegyvereseknek korlátlan a hatalma... ha kiderülne, hogy olyan szerek iránt vagyok függő, amelyek miatt ők kötelesek lennének ellenem eljárni... ha nem számíthatnék a barátaimra és a
családomra, akik felemelnék az érdekemben a szavukat, ha bajba kerülnék. Olyan zsarukat is láttam, akik nyugodtan, sőt kedvesen bántak a pácienseimmel, de az addiktjaim felé általában nem ezt az arcukat mutatják. A Downtown Eastside-i kábítószeresek pontosan tudják, hogy nem szállhatnak szembe a hatóságokkal - sem a jogérvényesítőkkel, sem az egészségügyiekkel. - Ki hinne nekem? Én csak egy drogos senki vagyok! Ezt a mondókát gyakran hallom, amikor panaszkodnak, hogy megverték őket a börtönben vagy a sötét utcán, és amikor a nővérek vagy az orvosok durván bánnak velük a sürgősségi osztályon. Az ilyen élmények csak megerősítik bennük a tehetetlenség érzését, amely gyermekkoruk óta kíséri őket. A kábítószeresek többé-kevésbé rendszeresen visszatérő „vendégek” a bíróságokon a függőségüket támogató bűncselekményeik miatt. Néhány bíró tisztában van vele, hogy ezeknél az embereknél az addikció egyfajta védekezés az ellen, amit azelőtt éltek át, hogy a szemükben kihunyt a fény: a heroinozást a fájdalmuk, a kokainozást az eltompult lelkűk miatt folytatják. Némelyik bíró együtt érző velük; a lelkűkre beszél, hogy változzanak meg, és megpróbálja lehetővé tenni nekik, hogy használhassák azt a vékonyka menekülőösvényt, amelyet a szociális és jogrendszerünk felkínál. Más bírák úgy tekintenek rájuk, mint a leghitványabb gazfickókra. Ám akármilyen legyen is a bíró - szánakozó vagy rideg és elutasító -, a vége mindig az, hogy a drogfüggő bűnözők börtönbe kerülnek. Olyan intézményekbe zárják őket, ahol félelem és erőszak uralkodik, és ahol pontosan ugyanazt élik majd át ismét, amit életük elején és azóta is folyamatosan végigszenvedtek: a kétségbeesést és az elszigeteltséget. A börtönnek azért van némi pozitívuma is: az elítéltek kénytelenek felfüggeszteni a kábítószerezést, és ez a kényszerszünet nagyon is szükséges a számukra. Más kérdés, hogy a szabadulásuk után többnyire azonnal visszaszoknak, és hamarosan ismét elkövetnek valamilyen törvénytelenséget, hogy megszerezzék a betevő löketűket. * Minden háborúban vannak ellenségek. A drogellenes harcban leggyakrabban azok a gyerekek lesznek az ellenségek, akiket Gillespie nyomozó őrmester nem, vagy csak későn tudott megmenteni. Persze nem ők a fővezérek, és a hasznot sem ők fölözik le. Ők csak egyszerű lövészárok-töltelék közkatonák - ennek megfelelően ők szenvednek a legtöbbet, és ők hagyják ott a fogukat, mint a háborúkban általában. Katonai szakkifejezéssel élve belőlük lesz a „járulékos veszteség”. Ha kinézünk a Portland Szálló ablakából a Hastingsre, akkor a drogellenes háború a járdán térdeplő, várandós Celiában manifesztálódik, akinek a háta mögött megbilincselik a kezét, míg ő meredten bámulja a földet. Gillespie nyomozó őrmester nem tudott segíteni rajta, amikor kislánykorában az éjszakai köpködős rituálék közben megerőszakolta a mostohaapja, így a drogellenes háborúban ő is ellenség lett. Ellenségnek számít a drogellenes háborúban egyik baj- társa, a harmincnyolc esztendős Shawn is , aki néha eltűnik a metadonprogramból. Amikor nem jelenik meg a rendelőben a megbeszélt időpontban, szinte biztos, hogy börtönben van. Kis stílű, hajléktalan tolvaj, ezért általában csak rövid időre szokták bekasztlizni. Egyszer valamiért egy egész évet kapott, de jellemzően inkább csak heteket vagy hónapokat szabnak ki rá. Sok más drog mellett a kokain a fő kábítószere, amit öntudatlanul kezdett el használni - nem diagnosztizált és nem kezelt figyelemhiányos hiperaktív zavara kúrálására. Ahogyan az iskolás éveiről beszél, abból egyértelmű az ADHD diagnózisa:
- Nagyon untam, hogy állandóan mozdulatlanul kellett ülnöm, és csak az órát figyeltem, hogy mikor mehetek már ki végre az osztályból. Tisztára olyan volt, mint a börtönben. Képtelen voltam odafigyelni. Az egyik szociális munkás karolta fel az utcán, és elküldte hozzám egy kitöltött beadvánnyal, hogy igazoljam Shawn fogyatékosságait, így remélhetőleg nem kell majd tovább csöveznie. Teljesen fölösleges lenne leírnom a részletes élettörténetét, de tanulságos lehet az, ahogyan az ellenség jellemzi saját magát, ezrét Shawn engedélyével betűhíven - a hibákkal együtt - idézem a beadványból az általa kitöltött egyik rubrikát. Legjob tudásai írom le az indokokat. 11-12 éves koromba kezdődőt, amikor rósz emberi társaságba keverettem. Mer ezután kábé 18 évet börtönbe ültem az életem 37jéből. Ahonnan indultam, és ahogyan látam, naggy probléma volt az életemel és rósz befojás, mert például amikor 18 évesen látam tőlem 7-8 méterre emberek meggyilkolását és önygilkolást is. Plusz mostan a Vankuver legrosszabb uccáiban lakok a sikátorokba ahol vénás heroinozást és kokainozást követek el hajléktalanul lakok és szállókba 15 éve mínusz a börtönbe töltőt idő. A vénázástól hepatitusz C-m is van. Plusz nem tudom a pénzét jól beosztani az adikciózástól. Alkholfügötől nőttem fel aki Fizikusán verte Anyámat meg minket a gyerekeket. Fizikusán fügők a metadontól ezér nagy a korlátozás ara amiből extra pénzem lehetne mer mióta ez történt elvesztetem azt sok önbecsülést és enyhe paranoiát kaptam el a társaságba amire gyogyszerezek. (szándékos helyesírási hibák. A ford.) Eza rövid indolás amiért nekem rokantossági támogatás kel. Ksözönömszépen az elolvasást. Ennek a férfinak komoly ADHD-je van, tanulási nehézségei vannak, poszttraumatikus zavarokkal küszködik, súlyos drogfüggőségben szenved, nincs szakmája, és nincsenek, de korábban sem voltak sikeres emberi kapcsolatai - a rendőrök pedig időt, energiát és fáradságot nem kímélve nyomoznak utána, majd letartóztatják A törvény betűje által előírt módon bizonyítékokat gyűjtenek ellene; a bíróságon csak szociálisan érzékeny, de rosszul fizetett védőket kap a jogsegélyszolgálattól; a végén pedig tanult bírák dörgedelmes figyelmeztetésben részesítik, és börtönbe küldik - újra és újra. Ez tehát a nagybetűs Drogellenes Háború! Egy másik ilyen ellenség volt a vietnami háborút is megjárt Raymond, aki már nem él AIDS-ben halt meg, miután elutasította a kezelést, ezért a betegség fokozatosan tönkretette az immunrendszerét, és aláásta az egészségét. Az életéről nem sokat tudtam, csak annyit, hogy a családjában más addiktak is voltak. Raymond mérnök volt, mielőtt a függőség a markába kaparintotta. A Downtown Eastside-on kokaint árult, abból tartotta fenn magát. Az a kislányosan kinéző Lisa volt az egyik ügyfele, akiről a tizenötödik fejezetben volt szó. Ha már itt tartunk, ez a nő is az ellenségek egyike, ezért megérdemli, hogy vele is foglalkozzunk. Némi betekintést nyújt a gondolataiba és világába az a firkálmány, amelyet a haldokló Raymondnak írt. Most is pontosan idézek:
Raymond R urnak! Bocs hogy megint patanás vagyok a segeden. De én csak egy droggos vagyok! aki nemtehet róla hogy muszály segítségedet kérnie. Azér csinálom ulyra és újra mer tartom a szavam hoyg fizetek és eztet te is tudod pontossan.
Naggyon hálásvagyok azér amit teszel értem és ezér tisztelek is nagyon és pontossan kifizetem amit adsz pedig te aszondod nem tartozom enyivel erre én aszondom hogy igaziból még tőbei is. Raymond te tudod hogy én nem loppok meg csaliok kü- lönössen nem tölled aki eséjt adót hogy bizonyítsam hogy nem használak ki tégedet és sémijén módon nem károsittalak meg. Mostan az én lellkem naggyon nehéz miatad. még te is aztat hiszed, hogy elopptam a pénzedet. Ez nekem télleg naggyon fály még a végin béllé is hallok mer te azal vádolsz hogy én egy lepukant drogos vagyok Oké mindenkki téveddhet de miért mondod aztat hogy én nem fizettek amikor én igennis fizetek Tudod utojjára amikor megvádoltál mer te ezeknek a csaj- joknak hiszel. Reméltem mostan majd magattol is vádolsz és nem azér amit rollam mondanak mer te elégg okos és intelegens vagy hogy saját döntést hozol. Lisa drogdíleréhez intézett - az ő mércéjéhez képest már-már irodalmi - könyörgése egy nagyobb probléma felé mutat. Azt hiszem, ha mi egyénként és a társadalmunk is „elégg okos és intelegens” módon hoznánk meg a döntéseinket, akkor nem büntetnénk a függőket, és nem viselnénk háborút Celia, Lisa, Raymond, Shawn és a társaik ellen. Ki kellene kiáltani a békét! „Mindenkki téveddhet”, ahogy Lisa írja - a drogellenes háború volt az egyik ilyen tévedésünk, mint azt majd hamarosan látjuk. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az elbukott háború A háború meghirdetése után valamelyest csökkent a hazafias hevület, és józanabb nézetek kerültek előtérbe. Amikor ez a könyv nyomdába kerül, még mindig nem látszik a borzalmas iraki erőszakcselekmények vége, és nap mint nap újabb merényletekről, támadásokról érkeznek tudósítások Az Egyesült Államokban egyre többen ítélik el az iraki háborút. Egyre kevesebb ember támogatja a céljait és azt a módszert, ahogyan ezeket a célokat el akarják érni. Kanadában ugyanilyen kritikák hangzanak el a kormány afganisztáni „küldetésével” kapcsolatban is, mert a távoli országban egyre nagyobbak a katonai és a polgári veszteségek. A mindkét konfliktussal kapcsolatban felmerülő kérdés más háborúkra, köztük a drogellenes harcra is vonatkozik: érvényesek és elérhetőek-e a deklarált célok? Elképzelhető-e, hogy a terveinknek megfelelően valaha is elérjük ezeket a célokat? Mindez milyen emberi és anyagi ráfordításokkal, illetve áldozatokkal lehetséges? Az iraki és afganisztáni intervencióval ellentétben a drogellenes háború már hosszabb ideje zajlik - azaz inkább csak vánszorog. Richard Nixon 1971- ben hirdette meg, de valójában már a XX. század első éveiben lefektették az alapelveit, és a küzdelem is lényegében ekkor kezdődött el. Ám ha objektíven nézzük, kiderül, hogy a harc retorikája és gyakorlata is felejthető. Ha pedig az erkölcsi és emberi oldalát nézzük, akkor ez a háború egyenesen visszataszító. Peaceful Measures: Canadas Way Out of the „Waron Drugs” (Békés megfontolások; hogyan léphetne ki Kanada a „drogellenes háborúból”) című könyvében Bruce Alexander ezt írja: Minden háború legfeltűnőbb jellegzetessége az erőszak. A háborús mentalitás kettéhasítja a világot nemes szövetségesekre és megvetendő ellenségekre, továbbá igazol
minden olyan intézkedést, amely segít a fölény megszerzésében - beleértve az ártatlan kívülállókkal szembeni erőszakot is... A háborús mentalitás kikapcsolja a normális emberi könyörületet és intelligenciát.25 Mindez a drogellenes háborúra is igaz: a könyörület és a szánalom hiánya világosan látszik a Downtown Eastside-i pácienseimen, és a nemzetközi méretekben okozott kárai, megrendítő gazdasági és szociális, valamint a harmadik világban tapasztalható destruktív környezeti hatásai is nyilvánvalóak. A kanadaiak számára elegendő, ha csak átnéznek a határon az Egyesült Államokba. A két ország közötti politikai és társadalmi attitűd különbözőségei ellenére sok a kulturális hasonlóság. Az Egyesült Államok agresszívan rá akarja erőltetni kábítószerekkel kapcsolatos nézeteit a világra, és ennek érdekében óriási nyomást fejt ki más országokra. Ugyanakkor még mi, a közvetlen szomszédságukban élő kanadaiak sem tettük maradéktalanul magunkévá az ő elveiket, és ez elsősorban a kisebb mértékű korlátozásban nyilvánul meg. Ezzel együtt is a hatalmas amerikai nyomás ellenében - minket is beleértve - más országoknak nágyon nehéz felvilágosultabb drogellenes stratégiát alkalmazni - mint azt majd a huszonnyolcadik fejezetben láthatjuk. Céljaimat és könyvem kereteit is messze meghaladja az Egyesült Államok által vezetett kábítószer-ellenes harcok alapelveinek és globális kárainak a részletezése. Ezek az in- lormációk egyébként is könnyen hozzáférhetők különböző lorrásokból. Az egyik ilyen forrást annak a Norm Stampernek az írásai jelentik, aki Seattle rendőrfőnöke volt, majd nyugdíjba vonulása után a drogok dekriminalizálásának a szószólója lett. Ezt írja: Gondoljunk bele ennek a háborúnak a tényleges káraiba: több tízezer; egyébként ártatlan amerikai került börtönbe, sokan 20 évre, sokan egész életükre; családok szakadtak darabokra; drogdílereket és véletlenül arra járó ártatlanokat lőttek le az ideákon... Az Egyesült Államok kábítószer-ellenes harca politikai instabilitást, hivatali korrupciót, egészségügyi és környezeti katasztrófái okoz az egész világon. Az általa szponzorált háború valójában a szegények ellen folyik, akik önmagukat is alig tudják fenntartani, ezért eleve vesztésre vannak ítélve.26 Már akkor is a drogellenes harcok teljes kudarcáról beszélnénk, ha az lenne a céljuk, hogy megakadályozzák a kábítószerek fogyasztását, vagy elvegyék tőle a drogosok kedvét. Jelenleg már példa nélküli az észak-amerikai kábítószeresek magas száma, és a velük szemben tanúsított tolerancia is példátlan. A Norm Stamper által ismertetett adatok szerint 77 millió azoknak az amerikaiaknak a száma, akik használtak valamilyen kábítószert. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma szerint 1980 és 2002 között megháromszorozódott azoknak az elítélteknek az aránya - 1980-ban 100 ezer lakosból 139, 2002-ben már 476 akiket droggal kapcsolatos bűncselekmény miatt ítéltek el. A volt rendőrfőnök szerint „ez rengeteg ellenség”. A háború abban a tekintetben is elbukott, ha azt nézzük, hogy hogyan védte meg az embereket és közösségeket, illetve milyen mértékben javította az életminőséget. A Downtown Eastside-i addiktak személyes élettörténete és a statisztikák is világosan jelzik, hogy óriásiak az emberi életekben mért károk. Az Egyesült Államok kerületi bírája, John T. Curtin így ír erről: Az egyik eredmény különösen mellbevágó, és számos generáción át gyakorol majd szörnyű hatást az amerikai életre: ez a kábítószer miatt börtönbe került nők számának
elképesztő emelkedése. 1980 és 1996 között ötszörösére nőtt a börtönökben fogva tartott asszonyok száma. A drog miatt elítéltek között rengeteg az egyszerű kábítószerküldönc és a lényegében ártatlan, úgynevezett „bűnpártoló”. Megmerem kockáztatni azt a kijelentést, hogy egyetlen asszony sem volt semmilyen drogbanda feje. Nagyon sok köztük a kisgyermekes anya, akiknek a gyermekei most semmilyen ellátásban sem részesülnek... A következő években a nemzet keservesen megszenvedi majd az ezekkel az anyákkal szemben alkalmazott megtorlást.27 A háború tökéletesen sikertelen volt abban a vonatkozásban is, hogy megszüntesse, vagy legalább korlátozza a nemzetközi drogkereskedelmet. Teljes kudarcba fulladt az a próbálkozás is, hogy visszaszorítsák azoknak a növényeknek a termesztését, amelyekből a főbb kábítószereket kivonják. A drogellenes háborúban elért győzelmekre vonatkozó hivatalos bejelentések semmivel sem megbízhatóbbak, mint azok, amelyek az iraki aki háború sikereiről szólnak. A The New York Times egyik tudósítója ezt jelentette Afganisztánból: Néhány héttel azelőtt, hogy elindultam Helmandba, John Wiilters, a Fehér Ház drogügyi főreferense egy sajtótájékoztatón büszkén jelentette be az újságíróknak, hogy az afgán hatótokkal karöltve sikerült jelentősen csökkenteni az országban az ópiummákültetvények összterületét. A kongresszus több százmillió dollárt irányzott elő erre a célra, valamint a kereskedelem visszaszorítására. Ugyanakkor az ENSZ szeptemberi jelentése szerint az idei terméshozam minden korábbi rekordot megdöntött: a tavalyi 4100 tonnával szemben idén Afganisztánban 6100 tonna ópiumot állítottak elő.28 Washington háborúja a dél-amerikai „hátsó udvarban” sem volt sikeresebb. A The New York Times egy másik cikkében ez áll: Kolumbia az elmúlt évtizedben 5 milliárd dollárnyi segélyt kapott az Egyesült Államoktól a kábítószer-ellenes küzdelemre és a drogbárók lázadásainak a leverésére. Ez a délamerikai ország kapta a legnagyobb támogatást, ennek ellenére továbbra is a világ legnagyobb kokaintermelője - innen származik az Egyesült Államokban eladott mennyiség 90 százaléka.29 Az elképesztő nyomorban az emberek kénytelenek továbbra is azt termelni, amitől valamelyes segítséget remélnek siralmas gazdasági helyzetükre, és nincs más választásuk, továbbra is árulják a terményeiket. A hasznot azonban végül nem az afgán vagy a kolumbiai földművesek fölözik le, és még csak nem is az Egyesült Államok vagy Vancouver sarki dílerei, hanem a drogkartellek, a bűnszövetkezetek és azok, akik mindezt lehetővé teszik nekik: a világszerte megtalálható korrupt politikusok, kormánytisztviselők, jogászok és rendőrök. Ha olyan a törvénykezési rendszer, hogy az a kábítószer-terjesztők és bűnsegédeik érdekeit szolgálja, akkor senki sem tehet semmit - hacsak azt nem, hogy a cigarettát is csempészárunak nyilvánítja. Amiből persze az illegális kereskedőknek összességében még nagyobb haszna származna, de eléggé valószínűtlen, hogy az adóra éhes kormányok és a profitorientált dohánygyárak ezt hagynák. A brit columbiai egyetem közegészségtan-professzora, dr. George Povey szerint 1995-ben az illegális drogok használata 805, az alkohol 6507, a dohányzás pedig 34 728 kanadai halálát okozták. „Akkor hol van a dohányzásellenes háború?” - teszi fel a kérdést.30 2005-ben a brit kormány megbízásából készítettek egy tanulmányt, amelyből kiderül, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás mekkora hasznot hajt a drogkereskedőnek, és menynyire nevetségesen impotens a terjesztés megakadályozásának területén. A The Guardian beszámolója
szerint: A heroin fő kereskedőhálózatainak a profitja akkora, hogy az olyan luxuscikkeket forgalmazó mamutcégek is messze lemaradnak mögöttük, mint a Louis Vuitton vagy a Gucci. Ez hatalmas haszon - az illegálisan Nagy-Britanniába behozott heroin legalább 60-80 százalékát le kellene foglalni ahhoz, hogy valamelyes hatása legyen a drogellenes küzdelemben, azonban a hatóságok képtelenek 20 százaléknál többet elkobozni. A Downing Street csak a tanulmány adatainak felét engedte közzétenni, amire egy ellenzéki vezérszónok így reagált: A beszámolóból egyértelmű, és a kormány paranoiás reakciójából is nyilvánvaló, hogy a „drogellenes háború” egy csődtömeg. Az előrelépéshez bizonyítékokkal alátámasztott érvek és vita kellene, de ha visszatartják ezeket a bizonyítékokat, akkor nincs miről vitázni.31 faxok-Amerikában ugyanez a helyzet. Kalifornia legfelső bí- róságának egyik bírája, James P. Grey ezt írta: A tiltott kábítószerek hihetetlen mértékű elterjedtségének fő oka az az elképesztő haszon, amelyet az előállításukból és a terjesztésükből nyernek.32 És ugyanígy van Kanadában is, mint arra dr. Povey is rámutat: Évente egymilliárd kanadai zöldhasút ölünk bele a drogellenes küzdelembe, de ennek nevetséges hatása van az egyre hatalmasabbra duzzadó piacra. 1 kilogramm heroin Pakisztánban 3000 dollárba kerül, a mi utcáinkon pedig 150 ezer dollárért adják cl. Ez világosan megmagyarázza, miért kell 50 ezer dollár egy kemény-drogosnak ahhoz, hogy egy évig ne szenvedjen szükséget. A kábítószer-ellenes küzdelem költségeit nehéz lenne megbecsülni, de a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az Egyesült Államokban évente több tízmilliárd dollárral terheli meg a költségvetést. Chicago egyetemének közgazdaságtan- és szociológiaprofesszora, Gary Becker úgy véli, hogy ez az összeg minimum százmilliárd dollár. Ezt írja: Ez a becslés ráadásul nem foglalja magába az olyan megfoghatatlan költségeket, mint amilyenek az épületekben és a városokban okozott károk; az amerikai haderő bevetésének költségei Kolumbiában és más országokban a drogbárók és a földművesek ellen; illetve a drogok különböző országok kormányaira gyakorolt korrupciós hatásának ellensúlyozása,33 Ezeknek a kiadásoknak az eredménytelensége elfogadhatatlan egy olyan országban, ahol egyre nő a nyomor, és ahol az egyes térségekben riasztóan emelkedő újszülöttkori halálozási adatok megegyeznek a harmadik világ mutatóival. Kanadában ugyan nem olyan heves a háború, mint az Egyesült Államokban, de a ráfordított tetemes költségek érthetetlenek akkor, amikor egyre csökken a romló színvonalú egészségügyi ellátás, oktatás és szociális helyzet állami finanszírozása.
A kábítószerek ellen indított nemzetközi keresztes hadjárat egyik véletlen, de tragikus következménye, hogy az ópiátok elérhetetlenné válnak az orvosi felhasználás, a fizikai fájdalomcsillapítás számára a világ fejletlen térségeiben. Rengeteg ember, fiatal és öreg szenved a krónikus fájdalom miatt. A WHO adatai szerint legalább évi ötmillió előrehaladott állapotban levő rákbeteg nem részesül megfelelő fájdalomenyhítésben, és ehhez a számhoz még hozzá kell adnunk az 1,4 millió végstádiumban levő AIDS-est is. A WHO statisztikái nem térnek ki a rengeteg más, fájdalmas betegségben és sérülésben szenvedő betegre. A fő probléma a túlzott félelem az addikció kialakulásától. A wisconsini orvosi egyetem fájdalomkutatója, Dávid E. Joranson szerint „a fájdalomcsillapításra közel sem irányul akkora figyelem, mint a drogellenes háborúra”34. Ha ennek a háborúnak az a célja, hogy a drogozástól elrettentse az olyan mindenre elszánt, félelmetes bűnözőket, mint a vancouveri Downtown Eastside éhes szellemei, akkor az ötlet már önmagában is nevetséges. A kábítószertől senki sem lesz bűnöző, csak a törvényektől. Amikor az alkoholt betiltották, a szeszes ital fogyasztói sértették meg a törvényt. Ha a cigarettázást tiltanák be, hatalmas illegális dohányterjesztő hálózatok működnének. A nikotin- üzlet felvirágoztatná a bűnszövetkezeteket, és a dohányosok nikotintartalmú tiltott árura költenék bevételeik jelentős részét. Ehhez vegyük hozzá a cigarettázás miatti egészségügyi kiadásokat, az általa okozott haláleseteket és családi tragédiákat - és vegyük figyelembe az új fronton indítandó harc költségeit is. Irdatlan pénzösszeg jönne ki, és teljességgel hiábavaló lenne ez az erőfeszítés is. Why Our Drug Laws Have Failed (Miért buktak meg a kábítószeres törvényeink?) című könyvében James P. Grey így fogalmazza meg kritikáját: Eddig sem értünk el semmilyen sikert, és ezután sem érünk majd el az utánpótlásra és a keresletre vonatkozó törvényeinkkel. Olyan ez, mintha a gravitációt akarnánk jogi úton szabályozni.35. Igaza van, amikor fent említett könyvének A Judicial Indictment ofthe War on Drugs (Bírói vádirat a drogellenes háború ellen) című fejezetében kijelenti: nem a kábítószerek okozzák a legnagyobb kárt, hanem a használatukat tiltó jogszabályok. * A kriminalizáció gazdasági kárai a felesleges háborúra elherdált sok milliárd dollártól eltekintve is óriásiak. Ezt a saját pácienseim példájából tudom. Sokan vannak köztük, akik tekintélyes örökségeket képesek elverni meglepően rövid idő alatt. Egy asszony néhány hét alatt hetvenezer dollárt költött heroinra és kokainra. A nő az ötvenes évei elején jár, és már halálos beteg. Az itteniek azonban ritkán részesülnek ilyen szerencsében, ezért számukra csak a bűnözés, a kéregetés és a prostitúció marad. A pácienseim között természetesen vannak drogdílerek is kisstílűek és nagyobb klientúrával rendelkezők is de általában nagyon kicsi a hasznuk. Többnyire csak arra elegendő, hogy a saját drogozásukat fedezni tudják belőle. - Két éve újra elkezdtem az üzlettel foglalkozni - mesélteaminap az egyik betegem. - 19 ezer dolcsit kerestem egy hónap alatt, de egy lyukas garas se maradt belőle, kivéve azt a tíz rongyot, amit a kisfiam anyjának adtam. Tíz hónap alatt összejött 190 rugó... de csak az a tíz maradt meg. Az ilyen zsozsó egy pillanat alatt elmegy. Kokainra legalább minimum 100, de inkább 300 dolcsi kell naponta. A heroin sokkal olcsóbb, arra kevesebb is elég. A legprímább
minőség negyed grammja is csak 30 dollárba kerül. Akármilyen kemény heroinista valaki, negyed gramm bőven elég hozzá, hogy ne legyen beteg (A „beteg” ebben az esetben a megvonási tüneteket jelenti -- A szerző). A kokainra viszont piszok könnyű akár 700 dolcsit is eltapsolni egyetlen nap alatt. - A lopással meg az a helyzet - folytatja -, hogy a szajrét a legjobb esetben is csak a tényleges értékének a 10 százalékáért lehet eladni. Egyszer láttam, hogy egy pasas lopott valahonnan egy két lepedőt érő bicajt, és odaadta 25 dollárnyi kavicsért. Ha valaki így össze tud hozni egy nap 300 dolcsit, az azt jelenti, hogy a fickó legalább 3000 dollár értékű cuccot lovasított meg. És mondom: szerencsés, akinek bejön 10 százalék. A rendelőben néhány páciensem meglepően nyíltan beszél arról, hogyan teremtik elő az addikciójuk finanszírozásához szükséges összeget. A negyvenéves, beesett szemű, hórihor- gas, örökké vigyorgó McDermitt egyenesen büszke rá, hogy milyen komoly utcai kalóz lett belőle. - Micsoda? - kapom fel a fejem hitetlenkedve. - Mennyit mondott? - A bírósági szakértők becslése szerint kétmillió-hétszázezer dollár jött össze két és fél év alatt. - De hát ez lehetetlen! - Ők akkor is így számolták ki. McDermitt fő működési területe a vancouveri kikötő, ott is a konténerszállító hajók rakodási területe. A haverjaival kidolgoztak egy olyan módszert, amellyel a lebukás veszélye nélkül dézsmálhatták meg az árut. Loptak mindent a cigarettától kezdve a férfi selyemingeken át a divatos női ruhákig. A férfi azonban több lábon állt, és mással is foglalkozott: építkezésekről alumíniumrudakat vittek el, és üzemanyagszállító tartálykocsikat csapoltak meg. Megkérdezem tőle, hol szokták eladni az árut. Vállat von. - Larryvel szoktam boltolni, de neki már annyi. Kinyírták... Amikor vittem hozzá az alumíniumrudakat, mindig Iccseszett, hogy miért nem vágom félbe a cuccot. Nem volt rá idő. Ha kiböktem egy rakás alumíniumrudat, rácsörögtem a kerekes székes taxis haveromra, aki gyorsan odagurult. Egy fuvarral majdnem másfél mázsát tudtunk elvinni, amiért 210 dolcsit kaptunk. A rokkant srácnak lepasszoltam 30-at, nekem 180 maradt. Sok drogos számára a bűnözés az élet szükségszerű velejárója - automatikus, magától értetődő reflextevékenység. Egyszer felmentem az egyik lakóhoz, hogy visszaszerezzem tőle az egyik kollégám drága bőrkabátját, amit fél órával korábban emelt el a rendelőjéből. A kolléga azonnal felhívott, amikor észrevette, hogy nincs meg a kabátja. - Csak egy pillanatra fordítottam hátat - mondta feldúltam A lakó elnézést kért, de szemernyi bűnbánat sem látszott rajta. - Mi mást tehettem volna? - védekezett. - Ott feküdt a széken. „Mi mást tehettem volna?” - ezzel védekezett egy másik betegem is. Mike akkor tette zsebre a PalmPilotomat, amikor nem több, mint húsz másodpercre egyedül hagytam. Akkoriban kezdtem a Portlandben. Naivan azt hittem, hogy megbízható - nem sokkal korábban egy fafaragást is készített nekem, hogy kifejezze a háláját. Lehet, hogy ő maga megbízható lenne, de az addikciója nem az. Öt perccel a távozása után vettem észre, hogy nincs ott a PalmPilot. Bezártam a rendelőt, megmondtam a betegeknek, hogy várjanak meg, mindjárt visszajövök, és elrohantam Mike szállójába, a Sunrise-ba. Az első néhány kopogás után ajtót nyitott. - Adja vissza! - mondtam. - Mit? - kérdezte védekezőén.
- Nézze, Mike, két lehetősége van: azonnal visszaadja a PalmPilotomat, vagy hívom a rendőrséget! A férfi elkeseredett arccal lerogyott az ágyra. - Oké, holnap első dolgom lesz. - Nem holnap, hanem most, azonnal! - Nincs nálam. - Akkor kerítse elő! Együtt lesétáltunk a Sunrise lépcsőin, és elmentünk a következő saroknál levő zálogházba. - Kérem vissza azt a PalmPilotot! - mondta Mike a tulajnak. - Ezé a fickóé. A tulaj úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna. - Mit hadoválsz itt össze? - kiáltott fel mérgesen. Úgy tett, mintha ez lenne az első olyan alkalom, amikor itt, a Kelet-Hastingsen, a drog és a bűnözés melegágyában valaki lopott árut próbált volna lepasszolni neki. - Miért nem mondtad, haver, hogy nem a tiéd? - kérdezte rosszallóan. Míg a pasas kibányászta a kézi számítógépemet egy rakás más elektronikus kütyü közül, Mike ide-oda csoszogott, és lát hatóan cseppet sem érezte magát zavarban. - Ott volt az asztalán - mondta magyarázatképpen, amikor kiléptünk az üzletből. - Mi mást tehettem volna? Csak a vancouveri Downtown Eastside-on több ezer drogos nyomorog. A többség kénytelen lopni, koldulni, és a testét áruba bocsátani azért, hogy napi több száz dollárt összeszedjen a függőségére. Ennek igencsak komoly gazdasági hatása van arra a társadalomra, amely önkényesen úgy döntött, hogy az emberek szabadon mérgezhetik magukat alkohollal és nikotinnal, de a kábítószer-használat már büntetendő. * Az Egyesült Államok adminisztrációját nem tántorította ela drogellenes háború bukása. Továbbra is világszerte fellép a dekriminalizáció és az ártalomcsökkentő programok ellen. A mexikói szenátus 2006 áprilisában elfogadott további megfontolásra egy törvénytervezetet, amely szerint nem számítana bűncselekménynek kis mennyiségű marihuána, kokain, heroin és más drog birtoklása személyes használat céljából36 A tervezetet a hivatalban levő elnök, Vicente Fox is támogatta. - Nem hunyhatunk szemet a valóság előtt! - mondta Fox konzervatív pártjának egyik szenátora, Jorge Zermeno. - Nem folytathatjuk tovább azt a gyakorlatot, hogy addiktakkal törnjük tele a börtöneinket! Nem telt el huszonnégy óra, máris megérkezett az Egyesült Államokból az a „tanács”, hogy a mexikói kormány változtassa meg a szándékát. A tervezetet végül visszadobták azzal, hogy „a témát tovább kell tanulmányozni” - ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy eltűnt a politikai süllyesztőben. Néhány ottawai főpolitikus is magáénak vallja a washingtoni keményvonalas nézeteket. A Vancouver Sun egyik, 2006 decemberében közölt cikkének az volt a címe, hogy „Kanada az USA kábítószer-politikájától vár útmutatást”, és az állt benne, hogy az itteni konzervatív kabinet miniszterei az Egyesült Államok „tapasztalt” szövetségi szakértőivel konzultálnak arról, hogy milyen legyen az új nemzeti drogstratégia. A Simon Fraser Egyetem kriminálpszichológusa, Neil Boyd így kommentálta az értesülést:
A Harper-kormány ugyanúgy akarja rendezni a kábítószerproblémát, mint az Egyesült Államok: vagyis több embert kell bezárni. Ahelyett, hogy a függőséget egészségügyi kérdésnek tekintenék, erkölcsi alapon bűnözési kategóriaként kezelik. Ez a gyakorlat gyökeresen eltér attól, ami Európában történik, és nincs rá bizonyíték, hogy jelentős haszna lenne.37 így hangzik egy akadémikus gondosan megválogatott szavakkal előadott, visszafogott véleménye. Washington államban King megye egyik tekintélyes jogászegyesülete elismerte, hogy a jelenleg érvényes kábítószerpolitika rengeteg kárt okoz. 2001-ben az egyesület kiadott egy részletes állásfoglalást, amely szerint a drogellenes háború „alapjaiban hibás, és számos negatív társadalmi következmény társul hozzá”. Az eddigi jogszabályok katasztrofális hatásairól készített összegzésük minden olyan amerikai és a világ más tájain élő szakember véleményét tükrözi, akik ideológiai szemellenzők nélkül tanulmányozták a kérdéskört. Eszerint a drogellenes háború nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert nem képes csökkenteni a kábítószer-fogyasztást a legproblémásabb rétegek, különösen a gyermekek körében; • drámai növekedést idézett elő a tiltott drogokkal kapcsolatos bűnözésben, beleértve az addikcióhoz társuló gazdasági bűnözést; valamint olyan befolyásos, erőszakos bűnszövetkezetek felvirágzását váltotta ki, amelyek ellenőrzésük alá vonták a tiltás következtében létrejött hihetetlenül profitábilis, szabályozatlan piacot;• a növekvő drogfogyasztás és a bűnözés fokozódása miatt egekbe szöktek a közkiadások;• jelentősen rontotta a közegészségügyi helyzetet, ami a betegségek terjedésében, a függő személyek inadekvát kezelésében, valamint a helyes fájdalomcsillapítási módszerek használatának elmaradásában mutatkozik meg;• az alkalmazott módszerek miatt csorbultak a polgárok jogai, beleértve a tulajdonjogot és a magánszférához való jogot is;• a kábítószeres törvények érvényesítésekor aránytalanul hátrányos megkülönböztetésben részesül a szegény és a színes bőrű lakosság;• akadályozza az igazságszolgáltatás és a bíróságok hatékony működését, emellett a törvény tisztelete és betartása is csorbát szenved.38 A drogellenes háború nemcsak elbukott, hanem örök kudarcra van ítélve, mert nem a kábítószerfüggés gyökerei és az illegális nemzetközi drogkereskedelem ellen irányul, hanem csak néhány termelő, forgalmazó és fogyasztó ellen. Ennél is lényegesebb az, hogy sem a kiindulási pontja, sem az eszközei nem alkalmasak egy olyan komplex társadalmi probléma kezelésére, amelynek az esetében sokkal fontosabb a szánalom, az önismeret és a tényeken alapuló tudományos kutatás eredményeinek az ismerete. A kérdést már nem úgy kell feltenni, hogy miért bukott el ez a háború, hanem úgy, hogy miért folytatják tovább, ha minden bizonyíték ellene szól.
HUSZONHATODIK FEJEZET A választás szabadsága és a szabadság választása A drogellenes háború alapfeltevése szerint az addikt személynek szabad választási
lehetősége van, hogy ne legyen addikt, ezért a társadalom és a törvény szigorának hatása eltérítheti őt a függőségétől. Ám ez nem ilyen egyszerű. Nancy Reagan utcai plakátjaival ellentétben az addiktív késztetések elhárítására édeskevés az a tanács, hogy „csak mondj nemet!” A választás szabadsága kiválóan működhet például a társadalom világában - az interakciók, a lehetőségek és a kapcsolatok világában. Egy másik ilyen világ a psziché belső birodalma. Az előbbit a materialisztikus kultúránk irányítja, és ha már itt tartunk, teljesen felesleges úgy tennünk, mintha egyenlők lennénk. Kérdezzék csak meg a keménydrogosokat, akik pontosan tudják, hogy ők a társadalmi hierarchia legeslegalján helyezkednek el. Steve negyvennégy éves függő, aki felnőtt élete tizennyolc évét börtönben töltötte. Nemrég járt a rendelőben. Leült, és kibámult az ablakon vagy feltekintett a plafonra mindenhová nézett, csak a szemembe nem. Dühös, és fél a haragja miatt. Tele van a szíve keserűséggel - mindenekelőtt azért, mert a napi metadonadagját figyelő tekintetek előtt kell elfogyasztania, másrészt azért, mert az élete hatósági személyek, orvosok, gyógyszerészek, szociális munkások, a szálló személyzete és mások ellenőrzése alatt zajlik. Nem új keletű a frusztrációja: egész életét beárnyékolja az igazságtalanság érzete. - A szabadság a dollár velejárója - mondja. - Csórikám nem lesz szabad, ha csak annyit tud magának összeszedni, hogy ne az utcán kelljen aludnia. Nekem is mindig megmondják, hogy mit csináljak. Idekint is majdnem ugyanolyan, mint a börtönben volt. Az egyetlen különbség az, hogy itt-ott a kanyarban néha hozzájutok egy kis meleg puncihoz. Steve önsajnálatában van némi igazság. A társadalomban attól függ a szabadságunk, hogy mennyire vagyunk sikeresek annak a megszerzésében, amit akarunk, és amire helyzetünk, hatalmunk, rasszunk, osztályunk és nemünk kondicionál minket. Ám a psziché belső világában a szabadság teljesen mást jelent: azt a képességet, amelynek révén választani tudunk a hosszú távú fizikai és lelki jólétünk, illetve a pillanatnyi késztetéseink számára fontos dolgok között. Ha ez a képesség hiányzik, akkor értelmüket vesztik a „szabad akarat” és a „szabad választás” kifejezések. Thomas de Quincey azt írta ópiumfüggőségéről, hogy „nyomorult rabszolgalánc” Az addikció láncai belül vannak, és láthatatlanok. Először az elmét kötik gúzsba, a testet csak azután. Már tudjuk, hogy a függőségek fontos agyi folyamatokba avatkoznak bele, megzavarják a működésüket, és a normálistól eltérő adaptációs viselkedést generálnak. Azt is tudjuk, hogy az addikt agyban eleve nem megfelelően fejlődtek ki a racionális impulzuskontrollért felelős területek, és a kábítószerek csak tovább rontják a helyzetet. Az addikció szabadsággal kapcsolatos dilemmája tehát így fogalmazható meg: a nagyrészt tudattalan erők és automatikus agyi mechanizmusok által irányított személy csak korlátozottan képes gyakorolni a választás szabadságát. A kérdéskört részletesen tanulmányozták mániás-kényszeres kórképekben - angolul obsessive- compulsive disorder, röviden OCD amelyeknek sok közös tulajdonságuk van az addikciókkal. Ezekből a kutatásokból sokat megtudhatunk a pszichikai szabadságról. Az UCLA orvosi fakultásának pszichológiaprofesszora, dr. Jeffrey Schwartz több évtizedet szentelt az OCD tanulmányozásának, és két rendkívül érdekes könyvben számolt be az eredményeiről. 39 Az OCDben az agy bizonyos áramkörei rosszul működnek. o)lyan ez, mintha egymáshoz lennének „rögzítve” - mintha egy autóban nem működne a kuplung, és a motor elindításakor a jármű azonnal elindulna. Az OCD-ben a „gondolatok motorját” a „cselekmények kerekétől” elválasztó „kuplung” ragad be. Teljesen irracionális gondolatok és hiedelmek váltanak ki olyan ismétlődő viselkedésmintákat, amelyek haszontalanok, sőt károsak. A mániás-kényszeres személy intellektuálisan tisztában van annak az értelmetlenségével, hogy mondjuk naponta százszor is kezet mos minden ok nélkül, de nem tudja leállítani magát. A neurológiai kuplung hiánya újra és újra automatikus kézmosást eredményez. Dr. Schwartznak és kollégáinak sikerült képalkotó
vizsgálatokkal kimutatniuk ezt az általuk agyzámak nevezett mechanizmust. Lehet, hogy az OCD extrém példának tűnik arra, hogyan írja elő az agyunk a testünknek az akaratunk ellenére zajló cselekménysorokat, de az OCD-ben szenvedők is olyanok, mint mi az eltérések csak fokozatbeliek. A legtöbb cselekedetünk automatikusan zajlik le; megkerüli a tudatos odafigyelést, és a szándékaink ellenére is megtörténhet. Dr. Schwartz ezt így magyarázza el: A mentális élet passzív oldala - amelyet csakis és teljességgel agyi mechanizmusok generálnak - határozza meg napi, sőt pillanatnyi élményeink jellegét és intenzitását. Az ismétlődő napi tevékenységekben az agy ténylegesen nagyon hasonlóan működik egy gépezethez.40 A saját választásunknak vélt döntések tudattalan érzelmek és hiedelmek alapján is megszülethetnek. Olyan agyi mechanizmusok hozhatják létre őket, amelyek a korai gyermekkorban programozódtak be, és olyan régi események determinálják, amelyeket nem tudunk felidézni. Minél erősebbek valakinek az automatikus agyi folyamatai, és minél gyengébbek azok az agyi központok, amelyek a tudatos kontrollt gyakorolják, annál kisebb az a szabadság, amellyel az adott személy a saját életét irányíthatja. Az OCD és más anomáliák esetében teljesen mellékes, hogy az illető mennyire intelligens vagy jószándékú, mert a rosszul működő agyi áramkörök felülvezérelhetik a racionális ítéleteket és szándékokat. Erős stresszre vagy intenzív érzelmekre szinte minden ember úgy reagál, hogy nem a tudatos akarata vagy szándékai irányítják, hanem a mélyebben működő agyi mechanizmusok. Amikor ilyen felajzott állapotban cselekszünk, egyáltalán nem vagyunk szabadok. Egy pénteki napon, késő este telefonon elbeszélgettem dr. Schwartzcal az addikció olyan jellemzőiről, amelyek nem feltétlenül nyilvánvalóak a megfigyelő számára - a két munkamániás orvos éjjeli szakmai beszélgetése a „bagoly mondja verébnek” klasszikus esete. - Amikor azt próbáljuk megérteni - mondta dr. Schwartz -, hogy hogyan működik az agyunk, és milyen a viszony a tudatos élményeink, valamint az agyunk között, akkor szem előtt kell tartanunk, hogy nem érvényes az az általános vélemény, amely szerint a puszta akaratunk segítségével át tudunk billenni egy adott mentális állapotból egy másikba. A szabadság rendkívül bonyolult dolog. Erőfeszítés kell hozzá. Erősen koncentrálni kell arra, hogy ne az automatizmusok működjenek. Természetesen van szabad akaratunk, de csak akkor tudjuk gyakorolni, ha tudatosan odafigyelünk; amikor nemcsak az elme tartalmának, hanem az elmének mint folyamatnak is a tudatában vagyunk. Amikor nem figyelünk oda, elménk robotpilóta-üzem- modba kapcsol, amelyben alig „szabadabb”, mint egy számítógép, amit arra programoztak be, hogy egy billentyű lenyomására adott feladatot hajtson végre. Az automatikus mechanizmusok és a tudatos akarat közötti különbség érzékeltetéséhez képzeljük el, hogy dühösek vagyunk, és ököllel bele akarunk vágni a falba. Mondhatjuk ezt is: - Annyira mérges vagyok, hogy most, azonnal beleütök oköllel ebbe a falba. És mondhatjuk ezt is: - Az elmém azt mondja, hogy ököllel bele kellene ütnöm ebbe a falba. Az utóbbi esetben az elmeállapot megengedi azt a lehetőséget, hogy mégse üssünk bele. Ha nem így van, akkor nincs választás, és nincs szabadság, csak törött csontok és sírás-rí- vás. Mint Eckhart Tolle rámutat, „a választás feltételezi a tudatosságot - a nagyfokú tudatosságot, aminek a hiányában nem beszélhetünk választásról”41. A leírtak alapján elmondhatjuk, hogy a psziché világában a szabadság relatív fogalom: a
választás hatalma csak akkor létezik, amikor az automatikus mentális mechanizmusaink alá vannak rendelve azoknak az agyi rendszereknek, amelyek képesek biztosítani a tudatosságot. Egy ember egyik vagy másik helyzetben, egyik vagy másik kölcsönhatásban, egyik vagy másik pillanatban kisebb vagy nagyobb szabadsággal rendelkezik. Akinek az automatikus agyi folyamatai szokványosán túlvezérelten működnek, annak jelentősen csökken a szabad döntésképessége - különösen akkor, ha agyának tudatos választásokat támogató rendszerei alulteljesítenek vagy alulfejlettek. Azt mondtuk, hogy az addikció kontinuum, amelyben messze-messze, az egyik legtávolabbi végén vannak az intravénás keménydrogosok, akik reménytelenül a szokásaik fogságába estek. Minden ember ennek a kontinuumnak a vonalán helyezkedik el valahol a rabság és a destruktív szokások, illetve a teljes tudatosság és függetlenség között. A választás szabadsága ugyanilyen kontinuummal ábrázolható, de valójában csak nagyon kevés ember kerül abba a pozitív tartományba, ahol állandóan teljes az öntudata, ezért folyamatosan szabad. A psziché világában - csakúgy, mint a materiálisban - néhány embernek több a szabadsága, mint másoknak. Abszurd dolog lenne bizonygatni, hogy egy hajléktalan ugyanolyan szabadon válogathatna mondjuk a ruházata, az otthona vagy a tápláléka tekintetében, mint egy kőgazdag tőzsdecápa. Ugyanakkor az érzelmi szabadság és a tudatos döntések birodalmában egy remete még egy fillér nélkül is szabadabb lehet, mint egy státuszaddikt milliomos, aki folyamatosan kompenzálja magában a gyermekkori sérüléseit, ezért állandóan kínzó szüksége van rá, hogy mások féljenek tőle és felnézzenek rá. A kemény drogoktól függőknek mindkét világból a legrosszabb jutott: a pszichológiai szabadság totemoszlopának a töve és a szocioökonomikus létra legalsó foka. A többiek változó magasságokban, de mindenképpen valahol felette helyezkednek el. Az addiktaknak több szempontból is ugyanolyan kevés a szabadsága, mint az OCDseknek. Náluk is bekövetkezik az agyzár, amikor rájuk tör a kábítószer iránti sürgős vágy. A pácienseim számtalanszor elmesélték nekem, hogy egyszerűen képtelenek ellenállni a krekkes pipának, vagy a speedballnak*, vagy egy heroinlöketnek, amikor megkínálják őket, vagy egyszerűen csak ott van az orruk előtt. Ugyanígy nem tudják megállni a drogozást, ha stressz éri őket, ha dühösek, ha magányosak, ha izgatottak, vagy ha unatkoznak. Életemben nem használtam semmilyen kábítószert, de én is alig bírok megálljt parancsolni a mentális nyomásnak, amikor az elmémben feltámad a CD-vásárlás iránti vágy. Szilárdan eltökélem magamban, hogy nem teszem, és egy darabig be is tartom a magamnak tett ígéretet, de a vége mindig az lesz, hogy véget akarok vetni a szenvedésnek, és úgy szabadulok meg a mentális feszültségtől, hogy elrohanok a Sikorába, aztán a pénzem a könyörtelen zenebolti eladókhoz vándorol, akik lesben állnak rám a csodálatosnál csodálatosabb új CD-halmok mögött. Az eszemmel tudom, hogy nemet kellene mondanom, ugyanakkor érzem, hogy tehetetlen vagyok - és ha én, a középkorú, középosztálybeli, szerető családdal rendelkező és az életét (nagyrészt) szerető orvos tehetetlen vagyok, akkor mennyire szabadok a pácienseim a Portland Szállón? Ismét hangsúlyozom, hogy a szabadság relatív fogalom, és azt hiszem, hogy nekem nagyobb a szabadságom, mint a keménydrogosoknak. Az OCD-sek és a függők is óriási feszültséget élnek át egészen addig, amíg nem engednek a kényszernek. Amint beadják a derekukat, azonnal megkönnyebbülnek - igaz, csak pillanatokra. A pszichikai szabadság hiánya az addiktokat is OCD-sekké teheti, de van egy fontos különbség: az OCD- seknél a függőkkel ellentétben semmilyen örömöt sem vált ki a kényszercselekmény végrehajtása, sőt kényelmetlen vagy kellemetlen érzés kíséri.
Első ránézésre az ember úgy érezheti, hogy az addiktak „bűnösebbek”, mert „élvezik” a viselkedésüket, az OCD-sek pedig szenvednek tőle. Valójában azonban a függőknek nehezebb akarniuk a leszokást a drog nyújtotta átmeneti élvezet miatt, míg az OCD-sek szívesen megszabadulnának a kényszerüktől, ha tudnák, hogy hogyan kell. Terápiás szempontból tehát ebben a tekintetben a függők hátrányba kerülnek a csupán másodpercekig tartó kellemes érzés miatt, ami alig több, mint gyorsan elillanó megkönnyebbülés a bánattól, a szorongástól vagy a lélek feneketlen űrjétől. * Kokain és heroin intravénás használatra előkészített keveréke.(A szerző)
* Még nem beszéltünk róla, de nagyon sok függőnek sikerült kilábalnia az addikciójából, és rossz gyermekkoruk ellenére lerázták magukról az önpusztító vegyületek vagy a kényszeres viselkedések láncait. Sokan közülük a társadalom öntudatos, megbecsült tagjai lettek, és az átalakulásuk a bizonyíték rá, hogy senkit sem írhatunk le, mert mindenki előtt ott van a szabadság lehetősége. Ám a gyakorlatban nem várhatjuk el minden függőtől, hogy kötelezően a szabadságot válassza. Érdemes áttekintenünk, hogy az önismeret, a lelkierő, a környezeti támogatás, a szerencse, esetleg a büszkeség milyen kombinációja szükséges ahhoz, hogy egy addikt személy megszabadulhasson a függőségétől. Ám az nem segít, ha az embereket kezdjük el összehasonlítgatni egymással. Ha valakinek sikerül, attól még nincs jogunk rá, hogy egy másikat hibáztassunk azért, mert ő elbukott. Az emberek nagyon hasonlítanak egymásra, de már a fogantatás pillanatától kezdve egyedi élethelyzetek és élmények alakítják őket. Nincs két egyforma emberi agy - még az egypetéjű ikreké sem egyforma. Az egyik ember fájdalma nem hasortlítható a másikéhoz, és az sem, hogy mennyire tudják elviselni a szenvedést. Ráadásul a látható dolgok mellett sok olyan láthatatlan tényező van, amelyek pozitívan befolyásolhatják a pszichikai erőt és a szabad választás képességét: például egy réges-rég kimondott kedves szó, váratlan körülmények és események, egy bimbódzó kapcsolat, pillanatnyi józan belátás, egy szerelem emléke vagy egy vallási élmény. Minden tiszteletet és megbecsülést megérdemelnek azok, akik kilábalnak valamilyen komoly addikcióból, de a példájuk nem ok arra, hogy megbélyegezzük azokat, akik nem tudják követni őket. Nincs értelme annak sem, hogy a saját, viszonylag normális életünkből kiindulva önkényesen felállított kritériumok alapján bíráljuk az addiktakat. Az agykutató Martin Teicher szerint: Ha irracionális és képmutató dolognak tartjuk azt, hogy egy kiskorút és egy felnőttet azonos standardok szerint összehasonlítsunk, akkor ugyanilyen igazságtalanság egy traumatizált, neurológiailag károsodott felnőttet ugyanolyan szempontok szerint elbírálni, mint egy kevésbé sérültet.42 Mekkora lehet valakinek a tényleges választási szabadsága? A válasz az, hogy nem tudhatjuk! Lehetnek elképzeléseink arról, hogy ebben a vonatkozásban milyennek kellene lennie az emberi természetnek. Ezek megerősíthetik az elkötelezettségünket, hogy segítsünk másoknak megtalálni a szabadságukat, de ugyanezek a nézetek ártalmas dogmákká is csontosodhatnak. Ám akárhogy legyen is, a végén elbizonytalanodunk, és elszégyelljük magunkat. Nincs rá lehetőség,
hogy belelássunk valakinek az agyába, és megmérjük a tudatosságát, vagy megítéljük, hogy mennyire racionálisan gondolkozik. Nem tudjuk megmondani, hogy stresszhelyzetben mennyire kiegyensúlyozottan működnek valakinek az agyi mechanizmusai. Nem tudjuk számszerűsíteni, hogy ez vagy az az ember mekkora érzelmi terhet cipel. Azt sem tudjuk kideríteni, milyen rejtett élmények okoznak örömet valakinek, és melyek azok, amelyeket elutasít. Ezért dőreség elvárni valakitől, hogy „csak mondj nemet!”, majd erkölcsileg hibáztatni azért, mert képtelen rá. Az agy fejlődésének ismeretében egyértelmű, hogy a választás szabadsága nem egy univerzális, állandó tulajdonság, hanem statisztikai valószínűség. Ugyanazok az élethelyzetek az embereknél más és más mértékben befolyásolják a psziché szabadságát. A szerető környezetben felnevelt gyermek szabadsága valószínűleg nagyobb lesz, mint egy elhanyagolt, bántalmazott gyermeké. Mint két amerikai pszichiáter írja: Agyunk arra ösztökél minket, hogy a saját élettörténetünk reflexiói legyünk. A gyerekek egyszerűen arra a világra reflektálnak, amelyben felnevelték őket.43 Már tudjuk, hogy a keménydrogosok in utero és korai gyermekkori élményei valószínűleg csökkentik a szabadságuk fokát. Ennek megfelelően az automatikus mechanizmusokkal szembeni pszichikai szabadságuk alapszintje is kisebb lesz - nem nulla, csak kisebb. Ha a megváltozás lehetőségét vizsgáljuk, az igazi kérdés az, hogy hogyan tudnánk támogatni a függőket abban, hogy életük negatív kezdeti élményei és a későbbi fájdalmas epizódok ellenére a szabadságot válasszák - azaz mivel tudnánk elősegíteni az agy egészséges fejlődését a későbbi életben akkor, amikor az ehhez szükséges viszonyok már a gyermekkor óta hiányoznak. Ehhez először isfneg kell néznünk, hogy hogyan keletkezik a választások élménye az agyban - és különösen az addikt agyban. * A tizenhatodik fejezetben említettem, hogy a kéregnek - az agy „igazgatási” funkciókért felelős részének - a szerepe nem annyira a kezdeményezés, mint inkább a gátlás. A cselekvésekre ösztönző impulzusok az alsóbb agyi rendszerekben keletkeznek, a kéreg pedig ezek egy részét cenzúrázza, blokkolja, a többieket pedig továbbengedi. A bristoli egyetem neuropszichológiaprofesszora, Richard L. Gregory szerint ez nem annyira a szabad akarat, mint inkább a „szabad nem akarat” kérdése. Mennyi idő telik el egy cselekményt elindító impulzus és maga a cselekmény között? Az elektrofiziológiai vizsgálatok szerint körülbelül fél másodperc. Ennek az időnek a nagy részében - mintegy 3-4 tizedmásodpercig - fogalmunk sincs róla, mit szándékozik tenni az agyunk; ennyi a látencia egy impulzus keletkezése és a cselekvésre ösztönző pszichikai szignál tudatosulása között. Az egészséges idegrendszerben az impulzus tudatosulásától az izmok aktiválódásáig további 1 -2 tizedmásodperc telik el.44 Agyunk tehát egy ilyen hihetetlenül rövid intervallum alatt blokkolja azokat a viselkedéseket, amelyeket nem tart megfelelőnek. Ez alatt a rövid idő alatt tudjuk megakadályozni magunkat abban, hogy jól képen töröljünk valakit, vagy dühösen ráripakodjunk Ebben a kicsinyke időszilánkban először elképzeljük magunkat az adott cselekmény elkövetése közben, majd - ha úgy ítéljük meg, hogy így helyes - megakadályozzuk a végrehajtását. Sok ember tehetetlenül szemléli saját magát, miközben olyasmit csinál, amiről tudja, hogy
az nem jó neki, vagy kifejezetten káros. Ez az agyzár következménye: beragadt a kuplung, és nincs, ami megállítsa az autó elindulását. A jelenség bárkinél bekövetkezhet, aki pszichikai nyomás - fáradtság, éhség - alá vagy érzelmi stresszhelyzetbe kerül. Az addiktak agyában a helyzet csak még rosszabb, mert az idegrendszerük már egyébként, azaz normális körülmények között sem működik megfelelően. Mindez azzal magyarázható, ami az impulzus tudatosulása előtti töredék másodpercben történik - ami még mindig hosszabb, mint a tudatos választás időtartama, amely alatt úgy döntünk, hogy ne hajtsunk végre valamilyen helytelen cselekvéssort. A tudatosulás előtt agyunk úgynevezett preattentív analízist - odafigyelés vagy tudatosulás előtti elemzést - végez, amelynek során tudat alatt eldől, hogy a cselekmény célja agyunk szerint fontos vagy jelentéktelen, értékelendő vagy értéktelen, kívánatos vagy nem kívánatos. A kérgi központok legfontosabb feladata kiválasztani azokat az akciókat, amelyek segítenek a preattentív analízis során arra érdemesnek ítélt célok elérésében. És egy függő személy agya szerint vajon mi lehet fontos? Emlékezzünk vissza: agyunk tekintélyes része a korai élmények hatására jutalmazó, illetve serkentő-motiváló rendszerek összességévé szerveződik, és az addiktaknál ezek a rendszerek a gyermekkori érzelmi frusztrációk miatt helytelen adaptációs mechanizmusokat működtetnek. Jaak Panksepp így viszi tovább ezt a gondolatsort: A kábítószerfüggés nem jönne létre, ha nem kötődne valamilyen természetes jutalmazó mechanizmushoz [azokhoz a szokásokhoz és agyi áramkörökhöz, amelyek azonnali, noha csak ideiglenes kielégülést biztosítanak bizonyos vegyüle- tek és viselkedések segítségével]. Ezek a szokásokhoz kötődő struktúrák rendkívül erőteljesek, és ha egyszer már létrejöttek, akkor a szabad választás további lehetősége nélkül irányítják a viselkedést. Az addiktak azért lesznek addiktak, mert a náluk kialakult szokásorientált rendszerek teljes egészében egy nem tradicionális jutalomérzetre összpontosítanak: arra, amelyet a kábítószerek nyújtanak. Egy olyan pszichológiai börtönbe kerülnek, amelyből nem tudnak kiszabadulni. A függő személyeknek tehát olyan aggyal kell választaniuk, amely túlértékeli az addiktív szereket és viselkedéseket, illetve alulértékeli ezek egészséges alternatíváit. Az addikciós folyamatoknak kedvező impulzusok érvényesülnek náluk. Az agykéregnek az lenne a dolga, hogy cenzúrázza a nem megfelelő akciókat - hogy gyakorolja a „szabad nem akaratot” -, de gúzsba van kötve. Bekattan az agyzár, és nyomtalanul elillan az a töredék másodperc, amelyben felvillant a „csak mondj nemet!” lehetősége. - Ez a döntéshozó folyamat... szerintem igazából nem is folyamat - mondta az egyik páciensem az egyik Downtown liastside-i addiktológus kollégámnak. - Az ember csak belövi magát. Különösebben el sem gondolkodik rajta. Nem igazán. .. igazából nem mérlegel érveket és ellenérveket, mert rátelepszik a dolog az agyára. Érti? Egyszerűen csak csinálja, és közben az égvilágon semmivel sem törődik.45 Ezeket a sorokat 2006. október 29-én írom. Néhány órával ezelőtt behívtak a városi kórházba, ahonnan kitették az egyik páciensemet - nevezzük Terence-nek. - Megszegte a szerződést - közli a nővér védekezőén. Terence harminckét éves, heroin- és kokainfüggő. Több orvosi problémája van, köztük a HIV-fertőzés. Néhány hónapja ismerem. Amikor beszélek vele, olyan érzésem támad, hogy minden kérése manipulatív, minden szavának több mögöttes értelme van, és minden interakciója valamilyen hátsó gondolatot takar. Nem hiszem, hogy tudja, milyennek látják mások. Nietzschei szófordulattal élve kihazudja magát a va lóságból, mert a valóság kárt tett benne. A mások megveze tésére irányuló szándék és az
őszintétlenség gyermekkora óta automatikus védelmi eszközei. Muszáj volt használnia őket, mert nélkülük csak még többet szenvedett volna. A múlt héten egy fertőzés miatt kórházba került, majd két nap múlva letartóztatták bolti lopás miatt. A rendőrök visz- szavitték a kórházba, ahol aláírt egy papírt, hogy nem hagyja el az osztályt, és nem követ el törvénybe ütköző cselekményt. Ma néhány órára eltűnt, és közben ellopott egy kabátot - az egyik nővérét -, benne egy pénztárcával és kulcsokkal. A kabát meglett, de a pénz és a kulcsok eltűntek. A kórház vezetősége nem látott más lehetőséget, csak azt, hogy elbocsátják. Terence viselkedési mintái a katasztrofális következmények ellenére sem változnak. Az évek során mindenkit sikerült elfordítania magától, aki segíteni akart rajta. Nem tartotta be az orvosi előírásokat, és többször is veszélybe sodorta az egészségét. Vancouverben elérte, hogy egyetlen intézmény sem volt hajlandó befogadni - a Portland Szálló kivételével. Ha abban a bizonyos pillanatban beleláttunk volna a fejébe, akkor azt látjuk benne, hogy el akarja emelni a nővér pénztárcáját az irodából. Szerintem nem tapasztaltunk volna túl nagy aktivitást az impulzuskontrollért és a tudatos gondolatok generálásáért felelős régiókban; helyettük valószínűleg a kezdeményező területek dopaminrendszerei domináltak volna. Nem annyira a nem lopni lehetőség választásának képtelensége, mint inkább a lopni jóval kevésbé tudatos döntése miatt penderítették ki a kórházból. Agyát nem az emberek nagy részére nagy befolyással bíró „szabad nem akarat” működteti. Később tele lesz sajnálkozással, de a következő lehetőséget ugyanígy kihasználja majd. Mennyi szabadsága lehet valójában egy ilyen embernek? A függőség tárgyának vagy az addiktív viselkedésnek, illetve viszonynak a túlértékelése minden addikcióban jelen van, csakúgy mint az agyzár. A kémiai szerek iránti függőség esetében a drogok még fel is erősítik ezt. A kábítószerek ká- rosítják azokat a - már egyébként sem megfelelően működő - agyi régiókat, amelyek a tudatos akaratot gyakorolják, korábban már említettem dr. Nóra Volkow nevét, aki szerint: Ezekről az aberráns viselkedésekről hagyományosan azt tartják, hogy olyan „rossz döntések” eredményei, amelyeket az addikt személy tudatosan hoz meg. Ugyanakkor a legújabb vizsgálatok kimutatták, hogy a többszöri kábítószerezés olyan hosszú távú változásokat idéz elő az agyban, amelyek aláássák a tudatos kontroll képességét.46 A pácienseimnél minden lehetséges negatív következmény előfordul. Elvesztették a munkájukat, az otthonukat, a gyermekeiket és a fogaikat; bebörtönözték, megverték és megerőszakolták őket; HIV-ben, hepatitis C-ben és egy sor más fertőzésben szenvednek, amelyek tönkreteszik a szívüket, a gerincvelőjüket és más szerveiket; gyakoriak náluk a tüdőgyulladások, a tályogok és rengeteg egyéb betegség is. A körükben nem szokatlan, hogy fiatalon meghalnak túladagolás vagy valamilyen egészségügyi probléma miatt. Mindezzel ők is tisztában vannak. Nincsenek illúzióik. Nem szorulnak rá több meggyőzésre vagy kényszerítésre. Ám ezzel együtt sem akarnak lemondani kényszeres ragaszkodásukról a drogokhoz, hacsak nem áll be az életkilátásaikban valamilyen változás. Mi - a társadalom - erre nem reagálhatunk érvényesíthetetlen törvényekkel, erkölcsi prédikációkkal és olyan orvosi eljárásokkal, amelyek nem használnak ki minden elképzelhető lehetőséget. Hogyan hozhatnánk létre olyan körülményeket, amelyben kialakulna számukra a tényleges szabadság lehetősége? Ezt vizsgáljuk meg a következőkben.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
A felvilágosult drogpolitika körvonalai Aliból indulok ki, hogy ki akarjuk menteni csapdájukból a drogfüggőket - és nem úgy, hogy teljes absztinenciát írunk elő nekik, mert ez a cél általában irreális. Jelenlegi körülményeink között ez az elképzelés nem valós, és nagyobb sikereket tudnánk elérni, ha megváltoztatnánk az addikt személyekkel szemben tanúsított intoleráns, inkább saját védelmünket szolgáló hozzáállásunkat. A drogfüggők helyzetének javítása, azaz.1 nagyobb közösségbe vonásuk és a saját magukban látott értékek visszaállítása úgy is lehetséges, ha nem mondanak le teljes mértékben a kábítószerekről. A következő oldalakon valami olyasmit vázolok fel, ami szerintem ésszerű és emberi szempontból is követendő lenne.1 drogosokkal kapcsolatban - persze azokkal a szabályokkal és törvényekkel együtt, amelyek ebből az álláspontból következnének. Nem hiszem, hogy a társadalom a közeli jövőben leikarolná ezeket az elképzeléseket - ez egyelőre még az álmok kategóriájába tartozik. Kultúránk jelenleg még csak a saját legrosszabb tulajdonságait látja az addikt személyekben, és őket teszi bűnbakká saját hiányosságai miatt. A társadalomban ma még nincs meg az az intuíció és tudás, amelynek alapján elkezdődhetne a párbeszéd a terület korszerű szabályozásáról. Szánalom helyett moralizálás zajlik, és hiteles információk mérlegelése helyett előítéletesség uralkodik. Az elmúlt évtizedekben a tudomány rengeteg dolgot kiderített a függőségek pszichológiájáról, a gyermeknevelésről, az agy fejlődéséről és az addiktív késztetések társadalmi gyökereiről, de ezek a bizonyítékokon alapuló tények ritkán kerülnek szóba akkor, amikor a függők problémáinak a megoldása a közszférában felmerül. Miközben ezt a könyvet írom, a Globe and Mailben megjelent egy cikk arról, hogy Kanada tovább akarja fokozni a kábítószeresek elleni hajszát: „a konzervatív szövetségi kormány új, az eddigieknél keményebb stratégiát és nagyobb büntetési tételeket kíván alkalmazni a tiltott kábítószereket használók ellen”. A régi-új, keményvonalas elképzelés láthatóan ismét csak figyelmen kívül hagyja a hegyekben tornyosuló bizonyítékokat.47 Nem csoda, ha a tudomány eredményeiről alig tud a közszféra, hiszen az akadémiai és orvosi szféra ismeretei is hiányosak. A szakterületek különböző rész-részterületeinek művelői mintha el lennének zárva attól a tudástól, amelyet a közeli rokonszakmák kutatói gyűjtöttek össze. Sokkal hatékonyabban kellene integrálni a tudást a szakmai és a mindennapi világban is. Egy beszélgetésünk során megkérdeztem dr. Bruce Perry kutató gyermekpszichiátertől, hogy szerinte mi lehet az oka a gyakorlati orvoslásban tapasztalható információhiánynak. - Ezen már én is sokat gondolkoztam - válaszolta -, mert több tudományos felvilágosító kampányban is részt vettem. Úgy vettem észre, hogy az új ismereteket azok a csoportok fogadják el a legnehezebben, amelyeknek érdekükben áll, hogy ragaszkodjanak a régi hiedelmekhez. A medicina az egyik olyan szakterület, amely a légnagyobb ellenállást fejti ki az agy fejlődésére és a korai gyermekkor jelentőségére vonatkozó új tudományos eredmények elfogadásával szemben. Nem hinném, hogy az orvosi szakma művelőinek érdekeit tudatos önzés vagy anyagi megfontolások motiválnák, mert a tudomány vívmányai gondoskodnak a helyes gondolkodásmódról, ezek igazolják azokat az irányelveket és módszereket, amelyek a medicina gyakorlatának részei, ám néha már-már túlnyúlnak érzelmi vagy intellektuális komfortzónánkon. A szakmai testületek, az orvosi iskolák és a tudósszövetsé gek még akkor is hajlamosak a konzervativizmusra, ha az új felfedezések élvonalát képviselik. Nem bíznak meg az új paradigmákban, és nem hajlandók eltávolodni a tudományos ideológia keskeny mezsgyéjétől
sem, amelyen elkülönül egymástól az elme és a test, valamint az emberek és a környezetük. Hozzájuk hasonlóan a politikacsinálók sem akarják tudomásul venni azoknak az új tényeknek sokaságát, amelyek megdöntik a drogellenes háború elméletét és gyakorlatát - vagy csak hiányzik a politikusokból az akarat a tudományos bizonyítékoknak megfelelő döntésekre. Vagy - és ez a legrosszabb forgatókönyv - elvakítja őket az a moralisztikus, döntésvezérelt ideológia, amely a keresztény elveket mindé nek fölé helyezi. Ezek figyelembevételével egy olyan humánus valóságképet kell kialakítanunk, amelynek tudományosnak kell lennie, emellett empatikusnak is, továbbá tekintettel kell lennie az etikai és spirituális tradíciókra. - Napjainkban a különféle szerek iránti addikciókra vonatkozó közvélekedés és az intézményesedéit nézetek meggátolják az eredményes beavatkozás lehetőségét - mondja dr. Perry. - Minél jobban megfosztjuk emberi mivoltuktól a függő személyeket, annál jobban ellehetetlenítjük azokat az intervenciókat, amelyekkel segíthetnénk rajtuk. Más szóval ez azt jelenti, hogy fel kell függesztenünk a struccpolitikát. A mostani rendszer nem működik - nem jó az addiktaknak és a társadalomnak sem. Ezt a struktúrát már nem lehet javítani vagy fejleszteni, ezért át kell alakítani. Nem állítom azt, hogy a javaslatom hibátlan lenne, és még csak azt sem, hogy minden részlete klappolna. Egy párbeszéd elkezdéséhez azonban nem a részletek a legfontosabbak. A lényeg az a viszony, amelyet a társadalom saját maga és kábítószeres polgárai között kialakít. Az alapvető kérdés az, hogy felismerjük-e végre, hogy ők is olyan emberi lények, akik a társadalom legitim tagjai, és megérdemlik mások szánalmát, illetve tiszteletét. Jiddu Krishnamurti lelki tanítómester ezt írta: A cselekedeteknek csak viszonyrendszerekben van értelme. A viszonyok megértése nélkül bármilyen cselekvés konfliktust eredményezhet. A viszonyok megértése sokkalta fontosabb, mint bármilyen cselekvési terv.48 Nem a szociális szabályrendszer részletei a legfontosabbak, hanem az azt alakítók viszonya azokkal, akiknek az életére a szabályrendszer vonatkozik. Lehet, hogy sokan egyáltalán nem értenek majd egyet az elgondolásaimmal, de akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül Krishnamurti tanítását arról, hogy a viszonyok ismerete elsőbbséget élvez a cselekvéssel szemben. Először is össze kell szednünk magunkat, hogy megszabadulhassunk a függő személyekkel kapcsolatos felsőbbrendűsé- gi érzésünktől és előítéleteinktől. Mások megítélése nemcsak az ő érdekeik, hanem a saját érdekeink felismerését is megnehezíti. Idézzük fel ismét Jézus szavait: Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből! Nem segíthetünk azokon, akik felett ítélkezni akarunk. Néhány önmagából végletesen kifordult szociopatától eltekintve az addikt személyek rendkívül önkritikusak, és rossz véleménnyel vannak magukról. Nagyon fájdalmasan érinti őket, ha ítéletet mondanak róluk, és azonnal visszahúzódnak a pán- c éljük mögé. Másodszor: a probléma racionális megközelítéséhez figyelembe kell venni az interaktív pszichológia eredményeit, valamint az addikció agyi élettani folyamataira vonatkozó ismereteket. Dr. Jaak Panksepp egyszer ezt mondta egy beszélgetésünk során:
- Az érzelmek megértése elképzelhetetlen a neurológiai kutatások ismerete nélkül, és fordítva: a neurológia is szegényebb lesz, ha nem ismerjük fel a pszichológiai válaszreakciók jelentőségét. Éppen ez a probléma gyökere. Sok kutató hiszi azt, hogy a mentális állapotnak nincs köze az agyműködéshez. Olyan ez, mint Galilei esete volt, és a helyzet nem egyszerű, mert azon a Skinnertől származó, és azóta több tudósgene- nerációba belecsontosodott nézeten kell felülemelkedni, amely szerint a mentalitás és a gondolkodás irreleváns a viselkedés- kontroli szempontjából.’ Sok igazság van dr. Panksepp szavaiban. Ugyanez a beszűkült behaviorista gondolkodásmód uralja a politikai és társadalmi gondolkodás mellett az orvoslást is, és ez köszön vissza a „nevelési szakértők” tanácsaiból, valamint az akadémiai vitákból. Úgy akarjuk megváltoztatni az emberek viselkedését, hogy nem tudjuk pontosan, mi és hogyan alakítja a cselekedeteiket. A függőségek pszichológiájának egyik nagy tekintélyű szakértője, Roy Wise szerint „a belső okok nem egészen a pszichológia tárgykörébe tartoznak” 49. Elképesztő, hogy egy pszichológus egyáltalán képes kimondani ilyesmit! Valójában az emberek - és az addikt emberek - megértése sem lehetséges a „belső okok” megértése nélkül. A viselkedési minták - különösen a kényszeres viselkedések - gyakran az emocionális állapotok aktív reprezentációi és az agyműködés speciális megnyilvánulásai. Tudjuk már, hogy a domináns érzelmi állapotokat és az agyi folyamatokat a korai környezet formálja, és ezek egész életünkben változó szociális és emocionális miliőkkel kerülnek dinamikus kölcsönhatásokba. Ha az addikciókban szenvedőkön akarunk segíteni, akkor nem őket, magukat kell megváltoztatnunk, hanem a környezetüket. Ez az egyetlen dolog, amin változtatni tudunk. A függők megváltozásának belülről - saját magukból - kell elindulnia, és erre biztathatjuk, de nem kötelezhetjük őket. Az előző fejezetben bizonyítékokat mutattam be arra, hogy a keménydrogosok addiktív szokásai túl mélyen befészkelték magukat az agyukba ahhoz, hogy a puszta akarat felül tudjon rajtuk kerekedni. Jaak Panksepp ezt így fogalmazta meg: - A szokásokat vezérlő struktúrák hihetetlenül erősek. Ha egyszer létrejöttek az idegrendszerben, akkor a szabad választás lehetősége nélkül vezérük a viselkedést. A beszélgetésünk tovább folytatódott, és megkérdeztem őt arról is, szerinte milyen támogatásra van szükségük az addikt személyeknek ahhoz, hogy ezeket a fájdalmas élmények következtében megszilárdult működésű agyi rendszereket saját ellenőrzésük alá vonják: - Csak úgy képesek megszökni a függőség rabságából, ha csökkentjük a szenvedéseiket, segítünk nekik abban, hogy egészségesen egyensúlyban tudják tartani az emócióikat, és így megteremtjük nekik a lehetőséget arra, hogy átgondolják ti helyzetüket. - Panksepp professzor tehát ugyanazt mondja, amit az agykutatóktól már tudunk a mentális szabadságról, és amit az emberi tapasztalatok is megerősítenek. - A szabad választás csak a gondolkodás és nem az érzelmek révén lehetséges. Annak a képességnek a következménye, hogy átgondoljuk az érzelmeinket. Amikor az ember megszokásból cselekszik, akkor is vannak emóciói, de ezek az érzelmek nem fejeződnek ki. A megszokás nagy erő; túlzottan habituális. A függőség kezeléséhez egy olyan sziget kell, ahol meg lehet könnyebbülni, es annyira csillapítani lehet a szenvedést, hogy ne állandóan az vezérelje az egyén motivációit. Ehhez egy komplex és folyamatos támogatást biztosító környezetre van szükség. Az addikció problémájának megoldásához tehát elsősorban egy megkönnyebbülést nyújtó sziget kell. A Portland Hotel Society munkája elszigetelt, és minden bizonnyal nem is a legjobb, de mindenképpen figyelemre méltó kezdeményezés annak érdekében, hogy a dr. Panksepp által vázolt szenvedés- és szorongásmentes körülményeket kialakítsák. A PHS első, 1991. évi költségvetése még csak 23 ezer dollár volt, ma pedig már eléri all milliót. Ennek nagy része a
szállás biztosítására megy el. A szolgáltatásokra már alig futja, pedig a jelenlegieknél jóval több kellene a Downtown Eastside-i közösség szükségleteinek a kielégítéséhez. * Az Indiana Egyetemen tevékenykedő B. F. Skinner volt az úttörője annak a befolyásos behaviorista pszichológiai irányzatnak, amely kizárólag a viselkedésre összpontosít, és kizárja az emberi tevékenység, illetve kapcsolatok vizsgálatából az olyan „láthatatlan” faktorokat, mint amilyenek például az érzelmek.(A szerző)
* A függő embereket nemcsak a fájdalmas múlt és a csüggesztő jelen láncolja az addikciójukhoz, hanem a kilátástalan jövőkép is. Nem tudják elképzelni a józanság lehetőségét és egy olyan életet, amelyet nem a szükségleteik azonnali kielégítéséről szóló értékrend, valamint a fizikai és mentális fájdalom előli menekülés kényszere ural. Mivel kitaszítottak, és ellenségként kezelik őket, ezért nem tud kialakulni bennük a saját lelkűk és testük iránti szánalom. Mint láttuk, a függőségek szociális és orvosi szempontból is egyik legfontosabb tényezője a stressz. Ha segítséget akarunk nyújtani a drogosok átalakulásához, akkor csök- kentenünk kell azt a feszültséget, amely újabb terhet jelent egyébként is nehéz életükben. Azt is tudjuk már, hogy a stressz leggyakoribb kiváltói a bizonytalanság, az elszigeteltség, a kontroll elvesztése, illetve a konfliktusok, és hogy a stressz a legkiszámíthatóbb olyan tényező, amelynek jelentős szerepe van az addikció fenntartásában, valamint a leszokás utáni visszaesésekben. Pontosan ilyen helyzeteknek teszi ki a keménydrogosokat a függőség démonizálása és az ellenük indított háború is! Említettem már azt a tanulmányt, amely szerint a gyermekkori erőszak egész életre szólóan fokozza a stresszreaktivitást, „amely csak még erőteljesebb lesz további felnőttkori traumáktól”50. Az addikt személy az élete során folyamatosan tovább traumatizálódik, mert kiközösítik, zaklatják, nyomorban él, betegségek gyötrik, nehézségekkel jár a függősége tárgyának a beszerzése, miközben ki van téve az alvilág erőszakos közegének, és a törvény is üldözi. Ezek mind a drogellenes háború elkerülhetetlen következményei. Főemlősökön és más állatokon végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a társadalmi ranglétrán alul elfoglalt hely és az alárendeltség a dopaminreceptorokra gyakorolt negatív hatása révén növeli a kábítószerezés kockázatát. Ezzel szemben az alacsonyabb rendű egyedekkel azonos helyen tartott domináns majmok agyában néha 20 százalékkal is nő a dopaminreceptorok mennyisége, és ezek az állatok kevésbé hajlamosak a kokainozásra.51 A kutatásokból kiderül, hogy ennek nem a mások feletti kontroll, hanem az egyed saját élete feletti ellenőrzés szabad gyakorlása az oka. Ugyanakkor a szociális, jóléti, jogi és egészségügyi rendszer jelenleg úgy működik, hogy - nem feltétlenül szándékosan, de - elnyomja a függő személyt a saját kontrollja gyakorlásában. Nem elég, hogy személyi mivoltukban fordulunk el az addikt egyénektől - akik már egyébként is a szociális és morális skála aljára kerültek -, hanem pontosan azokat a körülményeket hozzuk létre számukra, amelyek között a legbiztosabban beleragadnak a kóros kábítószer-dependencia csapdájába. Sehol egy sziget, ahol megkönnyebbülhetnének, mindenütt csak a kétségbeesés óceánja. - A drogellenes háború nem más, mint egy kulturális skizofrénia - mondja Jaak Panksepp. Egyetértek vele, mert ez a harc szerintem is legalább kétféle tudathasadásos állapotként
nyilvánul meg. Először is: fel akarjuk számolni, vagy legalább korlátozni akarjuk a függőségeket, miközben a rendszereink inkább elősegítik a kialakulásukat. Másodszor: az addikt személyeket olyasmiért hibáztatjuk, amiről nem merjük beismerni, hogy bennünk is megvan. Nem a függőket kell rákényszeríteni arra, hogy megváltozzanak, hanem a sarkunkra kell állnunk, és becsületesen be kell vallanunk, hogy nekünk köszönhető a problémáiknak az elmélyülése - és valószínűleg a saját problémáinké is. Ha segíteni akarunk nekik abban, hogy magukban keressék a változás lehetőségét, először nekünk kell változtatni azon, hogy hogyan alakítjuk a hozzájuk fűződő viszonyunkat. A jelenlegi helyzet tehát zsákutca, és ezt már sok olyan ember is hangoztatja Kanadában, az Egyesült Államokban, illetve másutt is, akik politikailag és ideológiailag sem abból indultak ki eredetileg, hogy dekriminalizálni kellene a drogokat. Ma, 2008. november 17-én, amikor ezt a fejezetet írom, a Globe and Mailben megjelent egy beszámoló. Eszerint a Brit Columbiai Fejlesztési Testület - amelynek a tagjait a tartományi kormány nevezi ki a legtekintélyesebb akadémikusok és üzletemberek köréből, és amely szervezet gazdasági-szociális tanácsadói szerepet tölt be - azt javasolja, hogy vagy dekriminalizálják a kábítószereket, vagy érjék el, hogy a kábítószer-ellenes háború teljesen felszámolja a tartományban zajló drogkereskedelmet Vagy egyik, vagy másik! A cikkben ez áll: A status quo teljességgel elfogadhatatlan, ha ténylegesen csökkenteni akarjuk a tartományi bűnözési mutatókat... A drogkereskedelemfelgöngyölítéséhez több rendőr kell, szigorúbb kábítószer-ellenes törvények, és jelentősen növelni kell a börtönökben a férőhelyek számát.52 A szövegből nyilvánvaló, hogy a testület alig leplezetten a dekriminalizálás mellett foglal állást. A másik opció - a felgöngyölítés - egyáltalán nem opció, hanem agyrém, hiszen a világon még soha, sehol sem lehetett semmit elérni ezen a területen a legszigorúbb intézkedésekkel sem. Ha nem akarjuk, hogy a társadalom brutális rendőrállammá alakuljon át, meg sem próbálhatjuk a drogfogyasztás korlátozását, nemhogy a felszámolását. Meg kell értenünk, hogy a függő személyek elleni hajsza mindenkinek csökkenti a biztonságát - a drogosokét pedig különösen. Be kell látnunk, hogy a tartós és könyörtelen nyomásgyakorlás nem segíti az emberek egészséges átalakulását. Ezután már nyílegyenes út vezet azokhoz a módszerekhez, amelyek nem a moralizálásból, hanem a tudományból és az emberi értékekből indulnak ki. A kábítószer-függőséghez való racionális hozzáállás kö- telező kiindulási alapja a mindenfajta szerrel kapcsolatos dependencia dekriminalizálása, és az igazoltan függő egyének ellenőrzött ellátása ezekkel a szerekkel. Nagyon fontos, hogy a dekriminalizálás nem egyenlő a legalizálással! Utóbbi azt jelentené, hogy elfogadott kereskedelmi körülmények között jogszerűen lehetne gyártani és forgalmazni a kábítószereket. A dekriminalizáció azt jelenti, hogy megszüntetnénk azokat a büntetési kategóriákat, amelyek a kábítószer-birtoklásra vagy a személyes használatra érvényesek, és szükség esetén lehetővé lennénk az orvosi felügyelet melletti használatot. Alaptalanok azok a félelmek, amelyek szerint a könnyebb hozzáférés tá gabb teret nyitna a függőségeknek, mert - mint azt már láttuk az addikciók okai nem a drogok. Hollandiában szabadon lehet marihuánát vásárolni, de az ottani egy főre jutó fogyasz- lás feleakkora, mint az Egyesült Államokban. És a kemény drogok szabad elérhetősége mellett senki sem foglal állást. A dekriminalizáció nem jelenti azt sem, hogy az addikt besétál a patikába kiváltani a kokainreceptjét. Orvosi felügyelet mellett nyilvános hatóság adagolná a tiszta kábítószert,
amelyet nem manipulálnak a dílerek. A drogfüggőket minden olyan információval, lehetőséggel és eszközzel el kell látni, amelyekkel a lehető legbiztonságosabban használhatják a kábítószert. Az ilyen intézkedések egészségügyi haszna magától értetődik: rendkívüli mértékben csökkenne a fertőzések kockázata, a fertőzött tűvel átvihető betegségek elterjedésének valószínűsége, sokkal kisebb lenne a túladagolás veszélye, és nagyon fontos a kényelmesen elérhető rendszeres orvosi gondozás is. Ilyen körülmények között az addikt személyek nem kényszerülnének bűnözésre, erőszakra, prostitúcióra vagy arra, hogy elszegényedjenek, mert mindenüket az egyébként olcsón előállítható kábítószerre költik. Nem kellene választaniuk a/ evés és a drogozás között, nem kellene a szemétben turkálniuk élelem után, nem kellene eldobott csikkekre vadászniuk, és nem szenvednének többé az alultápláltságtól. Bevallom, vegyes érzelmekkel tölt el bizonyos kábítószerek - elsősorban a kristálymet dekriminalizálásának a lehetősége, és részben megértem azokat, akik hallani sem akarnak róla. Bizarr dolognak tűnik, hogy egy potenciálisan az agyai mérgező droggal törvényesen kiszolgálják a függőket azért, mert az utcán elérhető adagok szennyezettek, és olyan ártalmas anyagokat adnak hozzájuk, amelyek jelentősen fokozzák az alapvegyület hatását. A kristálymeteseket olyan terápiás programokba kellene bevonni, amelyek során viszonylag biztonságos körülmények között lehetővé tennénk számukra a detoxikálást és a fokozatos leszokást - viszonylag biztonságos körülményeket említek, mert a kristálymettel kapcsolatban nem lehet teljes biztonságról beszélni. Egy ilyen kezdeményezésnek az lenne a legnagyobb haszna, hogy így finoman a rehabilitáció felé lehetne terelgetni az addiktakat. Megnyílna a lehetőség arra, hogy gyógyító kapcsolatba lépjünk azokkal, akik most az utcákra és sikátorokba kényszerülnek. Mivel a kábítószeresek nem szorulnának rá a tiltott szereket előállító droglaborokra és az azokat terjesztő dílerekre, ezért további előnyt jelentene, hogy összezsugorodna a mögöttes feketegazdaságuk. Természetesen nem ez a lehető legideálisabb felállás, de összehasonlíthatatlanul jobb lenne, mint a mostani helyzet. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a kristálymet- függő fiatalok többsége öngyógyító jelleggel használja a szert - legtöbbször ADHD-re, de sokan élnek vele depresszió, poszt- traumás stressz, valamint az emocionális és a szociális diszlo- káció miatt is. A harmadik fejezetben már említettem, hogy sokuk számára ez a kábítószer jelenti a túlélést. Meg vagyok győződve arról, hogy ha biztosítanánk a megfelelő fizikai, pszichológiai és szociális támogatást, akkor jelentősen csökkenne a metamfetamin vonzása, és rengeteg, stimulánsoktól függő addikt személy fordulna el ezektől a káros vegyületektől. Sokan félnek attól, hogy a dekriminalizáció és az ellenőrzött drogadagolás növelné a kábítószerezők a számát, mert ilyen körülmények között azok is drogozni kezdenének, akiket most csak a törvények elrettentő ereje tart vissza. Mint a drogellenes háború sok más alaptézisét, úgy ezt a nézetet sem támasztja alá semmilyen bizonyíték, sőt minden jelenlegi adat az ellenkező irányba mutat. Az Egyesült Királyságban például több évtizede törvényes keretek között, szoros felügyelet alatt látják el heroinnal a heorinistákat. Hasonló korlátozott programok más országokban is zajlanak, és sehol sem fordult elő, hogy nem addikt emberek függőkké váltak volna. Ez nem meglepő, tekintve, hogy - ismétlem - az addikció nem a drogra, hanem az életre adott válaszreakció. Ritkán lesznek függők valamilyen szertől azok, akik nem szenvednek olyan érzelmi fájdalomtól, ami a kemény drogok használatának lő motivációs tényezője. Ez még akkor is igaz, ha a drogok könnyen elérhetők - és utalok arra, amit az imént írtam: a szokásformáló drogok nyílt elérhetőségét nem biztosítanánk. A személyes kábítószer-használat dekriminalizálása nem foglalja magában a drogkereskedelem legalizálását. Ahogyan a dekriminalizálás sem egyenlő a legalizálással, úgy a kriminalizálás sem
egyenlő a prevencióval, sőt éppen hogy ellehetetleníti a megelőzést. Paradoxul hangzik, de az a helyzet, hogy a jelenlegi törvények egyenesen hozzáférhetőbbé teszik a drogokat a potenciális új fogyasztók számára, mint a dekriminalizálás tenné. A nemzetközi drogkereskedelem egyedül a drogellenes háborúnak köszönheti a létjogosultságát. Ez az iparág azért virágzik, mert a drogfüggők igényeit elégíti ki. Ha az addikt személyek nem a feketepiacról szereznék be az utánpótlást, a kábítószer-kereskedelem volumene a töredékére zsugorodna. A tiltott szerek piacának nagy részét ráadásul olyan utcai zugárusok teszik ki, akik ebből fedezik a függőségüket. A személyes használat és birtoklás dekriminalizálása, valamint a szerek ellenőrzött kiosztása mellett a lecsúszott dílereknek nem lenne érdeke új „fogyasztók” - sok fiatal és gyermek toborzása. A rendőri erőket ezek után sokkal jobban lehetne összpontosítani a nagybani kereskedőkre - ha egyáltalán megmaradnának. Az addiktakat nem lehet erővel terápiára kényszeríteni, mert a kényszer több problémát szül, mint amennyit megold. Másrészt sok függő választja önként a kezelést, és az ő számukra közalapítványok segítségével meg kellene teremteni a megfelelő körülményeket - az egészséges elhelyezést, táplálkozást és a szórakozási lehetőségeket. Jól képzett szakszemélyzetre van szükség az orvosi ellátáshoz, a tanácsadáshoz, a munkába álláshoz és az érzelmi támogatáshoz. A mostani, gyakorlatilag nem létező és nem működő „rendszerünk” teljességgel elégtelen, mert a „leszoktató intézetekének nevezett magánintézmények többsége nem működik jól (nem számítom közéjük azokat a „rehabilitációs központokat”, ahová gazdagokat várnak, mert azok inkább üdülők). De még ha jól is működnek, ha a munkát szívvel-lélekkel elkötelezett szakszemélyzet végezi, és ha kiválóak a szolgáltatásaik, akkor is elenyészően kevés van belőlük ahhoz képest, amennyire szükség lenne. Egyszerűen nincs összehangolt rehabilitációs rendszer, ezért az egyedi intézetek vákuumban léteznek, a betegek sorsának további követési lehetősége nélkül. Valószínűleg sokan hiszik azt, hogy egy ilyen struktúra kialakítása csillagászati összegekbe kerülne. Tény, hogy komoly költségráfordítást igényelne, de jóval kevesebbet, mint amennyit most két kézzel szórunk ki az ablakon a drogellenes háborúra - nem beszélve a kábítószerrel kapcsolatos bűnüldözésről és a drogosok ellátása miatt az egészségügyi rendszert terhelő költségekről. Ha egy addiktól azt várjuk el, hogy leszokjon a kábítószeréről, képzeljük magunkat a helyébe: nem tudja, hogyan kell közösségben viselkedni; nincs támogató háttere; emocionális stabilitása; fizikai és pszichológiai biztonságérzete. Pontosan ezeknek a múló illúzióját adja meg számukra a drog. Serena, Celia és könyvem más korábbi szereplői úgy tekintenek a kábítószerükre, mint a zsoltárban áll: Győzhetetlen én kószálom, Védelmezőm és kővárom... Oltalmamat tőled várom. Jogosan csak akkor mondhatjuk egy függőnek, hogy „csak mondj nemet!”, ha előtte adunk neki valamit, amire azt mondhatja, hogy „igen!” Létre kell hoznunk a megkönnyebbülés szigetét. Meg kell mutatnunk, hogy - mindazzal ellentétben, amit eddigi életében tapasztalt - létezik a világban megbecsülés, elfogadás, szeretet és humánum. Ám csak akkor érzik magukat biztonságban ezen a szigeten, ha az adott szer iránti dependenciájuk mindaddig kielégíthető, amíg szükségük van rá. * Úgy tűnik, hogy nekünk, embereknek komoly nehézséget okoz a régóta dédelgetett elképzeléseink, gondolataink feladása. Sokan hisszük makacsul azt, hogy jót cselekszünk még akkor is, ha a tények mást mondanak. A középkor fő rögeszméje az ördög volt, napjaink kultúrájának pedig az, hogy a függők bizonytalan, undorító, bűnözésre szerfelett hajlamos
figurák, de azt már nem vesszük észre, hogy mi magunk is hozzájárulunk a kriminalizálásukhoz. Egy átlagos kábítószeres semmivel sem nagyobb bűnöző, mint egy dohányos vagy egy alkoholista. A drogok, amiket beadnak maguknak, önmagukban nem rendelkeznek olyan farmakológiai hatással, amely bűnös tevékenységet indukálna - kivéve talán, hogy némelyik - az alkoholhoz hasonlóan - felszabadíthatja a felgyülemlett agressziót, és feloldja azokat a gátlásokat, amelyek megakadályozzák az erőszakot. A stimulánsoknak lehet ilyen hatása, de a heroinnak és a hozzá hasonló narkotikumoknak nincs - sőt ellenkezőleg: ezek nyugtatóan hatnak. Az ópiátok esetében a megvonásuk okoz fizikai rosszullétet, nyugtalanságot, ingerlékenységet és erőszakosságot, amelynek a célja az utánpótlás beszerzése. Az addikcióhoz társuló bűnözés a pénzhiányból fakad, hiszen a drogok árát mesterségesen magasan tartja a törvénytelenségük. A függők azért lopnak és rabolnak, mert ez az egyetlen lehetőségük annak a pénznek a megszerzésére, amivel kifizethetik a dílert. A történelem többször is bebizonyította, hogy az emberek mi mindenre képesek, amikor az alapvető - vagy annak vélt - szükségleteik kielégítéséről van szó. Vancouver mind a négy végtagjára lebénult polgármestere, Sam Sullivan egyszer azt mondta egy konferencián, hogy ha a kerekes széket betiltanák, akkor is mindent elkövetne, hogy neki legyen, és egyáltalán nem érdekelné, hány törvényt kellene megszegnie érte. A hasonlat találó, mert a keménydrogos ugyanilyen bénának érzi magát a kábítószere nélkül. A legtöbb drogdíler kábítószeres csak azért kereskedik, hogy a saját szükségleteit finanszírozza, más hasznuk nincs az ügyleteiken. A prostitúcióval ugyanez a helyzet. Már csaknem befejeztem ezt a könyvet, amikor Brit Columbia bírósága elé került egy sorozatgyilkos, a sertéstenyésztő Róbert Pickton pere. Valószínűleg Pickton ölte meg a legtöbb nőt a lehető legbrutálisabb módon egész Ész^kAmerikában. Meg vagyok győződve róla, hogy mi - a társadalmunk - akaratlanul is bűnrészes abban, hogy annyi Downtown Eastside-i nőt lemészárolt. Bűnnek kiáltottuk ki a kábítószerfogyasztást, ezzel prostitúcióra kényszerítettük azokat a lányokat és asszonyokat, akiket az alvilági életmód vezetett végül a halálba. Ha a tudomány bizonyítékait is figyelembe vennénk a jogszabályok megalkotásánál, az a több- tucatnyi nő - és a világon számos sorstársuk - még ma is élne. A társadalom is sokat nyerne a dekriminalizálással. Azonnal nagyobb biztonságban éreznénk magunkat otthon, az utcákon, és kevésbé aggódnánk, hogy feltörik a kocsinkat. A Vancouverhez hasonló városokban természetesen főként azért követik el ezeket a rablásokat, hogy pénzt szerezzenek kábítószerre. Ennek a saját magunk által kreált ördögnek elűzésével rengeteg felesleges félelemtől szabadulnánk meg. Mindenki sokkal szabadabban lélegezhetne. Ha a törvénytelen szerek beszerzése miatt nem kellene állandóan az utcákon bóklászniuk, sok drogos produktív munkát vállalhatna. Érdekes adalék ehhez, hogy mielőtt a drogellenes háború a XX. század elején rányomta volna a bélyegét a mentalitásunkra, egy amerikai kokainista és ópiátfüggő, dr. William Stewart Halsted volt a modern sebészet egyik legragyogóbb úttörője. Negyven esztendőn át tartó addikciója ellenére ragyogó munkát végzett a Johns Hopkins Egyetemen, ahol a négy alapítóorvos egyike volt. Ő volt az első, aki ragaszkodott hozzá, hogy műtét közben a sebészek steril gumikesztyűt viseljenek - ami hatalmas előrelépés volt a műtétek utáni fertőzések megelőzésének a területén. Egész karrierje során legalább 180 milligramm morfint fogyasztott naponta. Egyik világhírű kanadai kollégája, Sir William Osler szerint kényelmesen ellátta a munkáját, és duzzadt az energiától. A Common Sense fór Drug Policy (Józan ésszel a drogszabályozásért) honlapon ez olvasható: Halsted története nemcsak arról árul el sokat, hogy megfelelő fenntartó dózis mellett a
morfinista is produktív lehet, hanem a kábítószer hihetetlen hatalmát is jól illusztrálja. Ennek a fér finak szinte korlátlan erőforrások álltak a rendelkezésére - mo rális, fizikai, pénzügyi és orvosi értelemben is -, hogy minden elgondolását kipróbálhassa, miközben halála napjáig addikt maradt. Egy ilyen embert ma börtönbe küldenénk, holott ő volt a modern sebészet megalapítója.53 A legtöbb keménydrogos természetesen nem tudna ilyen magas szinten teljesíteni, már csak az életük során elszenvedett negatív szociális és pszichológiai hatások miatt sem. Ám ha kielégítenék a kábítószeres szükségleteiket, sokkal több lehetőségük lenne arra, hogy a társadalom hasznos, kreatív tagjai legyenek. A legrosszabb esetben is kisebb terhet jelentenének. A droghasználat dekriminalizálása megteremtené a nagyobb közösségbe integrálásuk lehetőségét, ami elengedhetetlenül fontos lépés lenne a tömeges rehabilitációjukhoz. * A tizenegyedik fejezetben már beszéltem Stanről, az őslakos hajléktalan kanadairól, aki frissen szabadult a börtönből. Éjszakánként a Downtown Eastside árkádjai alatti kőlépcsőkön húzta meg magát, kivéve amikor nagyon hideg volt. Nem került volna másfél évre börtönbe, ha a kábítószerre való pénz előteremtése miatt nem kellett volna lopnia. Bemehetett volna egy elvonóba, vagy ha továbbra is drogozott volna, akkor valamelyik szállóra. Ráfért volna a korrekciós tréning is a tanulási nehézségei miatt, és némi pszichológiai tanácsadás is, hogy uralni tudja impulzív reaktivitását, mert gyakran került bajba miatta. Ennyi támogatás nagyjából elég is lett volna ahhoz, hogy visszakerüljön a normális társadalomba. Amikor az Első Nemzethez tartozó pácienseim lelkivilágába akartam bepillantást nyerni, egy ízben elbeszélgettem Lewis Mehl-Madrona pszichiáterrel, a Saskatchewan Egyetem docensével, a Coyote Medicine: Lessonsfrom Native American I lealing (A prérifarkas orvostudománya: leckék az őslakos amerikaiak gyógyításából) című könyv szerzőjével. - Az emberek olyan közösségekhez csapódnak, amelyek az adott kábítószer köré szerveződnek - mondta dr. Mehl- Madrona. - Vannak alkoholista, kokainista és más csoportok; mindenkinek muszáj valahová tartoznia. Ha nincs olyan alternatív közösség, amely az összetartozás érzését nyújtja, akkor az úgynevezett „kezelés” minden esetben kudarccal végződik. A bennszülötteknél az látszik a legmegfelelőbbnek, ha egy olyan modern csoporthoz csatlakoznak, amely a I radicionális értékeket is tiszteletben tartja. Mindaddig nem használnak semmilyen szert, amíg egy ilyen drogmentes közösséghez tartozhatnak. Lewis Mehl-Madrona szavai nemcsak az őslakosokra érvényesek, hanem minden marginalizált addiktra, akik - mint például Stan - a Portland Szálló körüli utcákban és sikátorokban lézengenek. Olyan csoportokba kell őket bevonni, amelyek biztosítják számukra az elfogadottság, a valahová tartozás érzését és az értékeket. Ezekre a közpénzből létrehozott és fenntartott közösségekre legalább átmeneti jelleggel szükség van mindaddig, amíg a volt függők be tudnak illeszkedni a szélesebb társadalomba. Azokat sem szabad kiközösíteni, akik nem képesek felhagyni a szokásaikkal. Őket sem szabad kihagyni a szociális párbeszédből. Meg kell értenünk a problémáik forrásait ahhoz, hogy csillapíthassuk a szenvedéseiket, akár addiktak maradnak, akár nem. - A drogfüggést megfelelően kell kezelni - mondta Bruce Perry egy beszélgetésünk során. - Ha biztonságos, kiszámít ható, gazdag emberi kapcsolatokra alkalmas környezetet ala kítunk ki,
akkor a kémiai szerek iránti függőségek minden más tényezőjét is sokkal könnyebb lesz kiküszöbölni. Szá munkra ezeknek a környezeteknek a megteremtése jelenti a kihívást. Valójában olyasmire van szükség... tudom, hogy közhelyesen hangzik... hogy legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat. Az agyunkkal és a zsigereinkkel meg kell emésztenünk azt a rengeteg felesleges dolgot, amit manapság művelünk. Rá kell ébrednünk a valóságra: arra, hogy a mostani rendszer csak még több szenvedést okoz a függőknek és a nem függőknek egyaránt, és még több terhet helyez a társadalom vállára. Egy 2007-ben a brit columbiai HÍV /AIDS-helyzetről ké szített tanulmányról jelent meg egy beszámoló a Globe and Mailben: A szövetségi kormány továbbra is komoly pénzt költ olyan intézkedések gyakorlati foganatosítására, amelyekről a tudomány többször is bebizonyította, hogy teljességgel eredménytelenek. A jogalkalmazók a nemzeti drogstratégiára fordított 245 millió dolláros keret nagy részét (73 százalékát) úgy költötték el, hogy annak semmilyen hatása sem volt az illegális kábítószer-használatra. További 14 százalékot fordítottak kezelésre, 7 százalékot kutatásokra, a prevenció és az ártalomcsökkentés a maradék 3 százalékon osztozott. - Engem azért fizetnek, hogy betegeket gyógyítsak - mondta a tanulmány egyik szerzője, dr. Thomas Kerr -, és nagyon nem tetszik a dolgok állása. Kanadának egyszerűen nincs tudományosan megalapozott drogstratégiája. Ami van, abban túlteng az ideológia és politika, de hiányzanak belőle a tudomány eredményei és az átfogó elképzelések.54 Pontosan azon a napon, amikor ez a cikk megjelent, Serena volt az utolsó betegem a délelőtti rendelésemen. Ő az a fiatal indián nő Kelownából, akiről a negyedik fejezetben írtam. Az utolsó pillanatban esett be a rendelőbe. Levegőért kapkodott, fuldokolva köhögött, és magas láza volt. Valamivel korábban kezdődött a tüdőgyulladása, amikor egy reggelen arra ébredt, hogy az éjszakai hóvihar kitörte a szobája ablakát, és a csapban jéggé dermedt a víz. A Globe and Mail internetes kiadásába írtam egy esszét, amelyben vázoltam Serena helyzetét, és azt is leírtam, hogy azért árul drogot az utcán, hogy a saját kokainfogyasztását fedezni tudja, majd így folytattam: A megfelelő táplálkozást, szállást, a dependenciáját okozó anyaggal való kontrollált ellátását, a pszichológiai szaktanács- adást, valamint az elhivatott gondozást és ártalomcsökkentést minden addiktnak biztosítanunk kell, ha ki akarjuk emelni őket pusztító szokásaik fogságából. Az írás nyomán élénk eszmecsere alakult ki az újság internetes fórumán, ami annak a jele volt, hogy a drogosok helyzete sok embert foglalkoztat. A megjegyzések engem is felbátorítottak. Sok kommentelő nem szubjektív okokból érdeklődött a téma iránt, hanem a tények miatt, és azért mert együtt éreztek a függőkkel. Egyikük ezt írta: Ez egy kiváló párbeszéd, amely jelzi a probléma bonyolultságát és a tökéletes megoldás hiányát. Nálunk még csak kevés szakember támogatja az olyan kábítószerek szabad, piacorientált forgalmazását, mint a heroin, illetve a kokain vagy az amfe tamin származékaihoz tartozó stimulánsok. Ugyanakkor több megdönthetetlen bizonyíték is igazolja, hogy ezeket a drogokat biztonságos formában is elérhetővé lehet tenni a rászorulók számára, és ebből nekik
is óriási előnyeik származnak, valamint a társadalomnak is. Hollandiában, Svájcban és Németország egyes részein ennek szellemében változtatták mega kábítószerek törvényi szabályozását, és ezekben az országokban drámai mér fékben csökkent a kábítószerekkel kapcsolatos bűnesetek száma Az említett országokban nő a keménydrogosok átlagéletkora, ami azt jelzi, hogy egyre kevesebb fiatal kezd el kábítószerezni. Nálunk a legnagyobb probléma az, hogy nem fordítanak pénzt azokra a kezelésekre és gondozási módszerekre, amelyekről bebizonyosodott, hogy működnek. Az Egyesült Királyságban elvégzett National Treatment Outcome Survey ([orvosi] kezelések kimenetelének országos felmérése - röviden NTROS) azt mutatja, hogy a korszerű elvek alapján kidolgozott módszerekbe befektetett minden egyes font három font megtakarítást tett lehetővé az egészségügyi ellátó- és a jogalkalmazói rendszerben. Önmagukban a pénzügyi előnyök is arra serkentenek, hogy mihamarabb kihasználjuk ezt a lehetőséget. Kétség sem férhet hozzá, hogy a kábítószerezés dekrimina- lizálása és a drogok felügyelet melletti biztosítása is új problémákat hoz majd elő. Sok gyakorlati akadályt kell leküzdeni, és vannak kockázatok is. A kábítószer-függőség körül nem létezik egyszerű és kockázatmentes megoldás. Ám minden egyes nehézség mellett ott vannak a kecsegtető előnyök is, amelyek messze többet nyomnak a latban, emellett egyetlen élőre látható veszély sem ér fel azokkal a károkkal, amelyeket eddig okoztunk.
HETEDIK RÉSZ A GYÓGYULÁS ÖKOLÓGIÁJA Nem az a probléma, hogy a valóság rideg, hanem az, hogy a tudatlanságtól ugyanolyan fájdalmas megszabadulni, mint megszületni. Fuss az igazság után, míg kifogy a levegőd! Fogadd el saját újjáteremtésed szenvedéseit!Ezek az eszmék teszik érthetővé az életet, annak keménységét és mámoros pillanatait. Naguib Mahfouz Palace of Desire (A vágy palotája)
HARMINCHARMADIK FEJEZET Néhány szó a családhoz, a barátokhoz
és a gondozókhoz
Tisztaság és tisztátalanság önnön tulajdonságunk; senki nem tehet tisztává másokat.
Buddha Dhammapada Egy addikt személlyel együtt élni nemcsak frusztráló, érzelmileg megterhelő és fájdalmas, de rendkívül dühítő is lehet. A család, a hitves, a társ és a barátok úgy érezhetik, mintha kettős személyiséggel lenne dolguk: az egyik egészséges és szerethető, a másik manipulatív, kiszámíthatatlan és nemtörődöm. Reménykednek benne, hogy az első a valódi, és arra várnak, hogy a második elmenjen. Valójában a második az első árnyéka, és ugyanúgy nem mutat hajlandóságot arra, hogy elhagyja az elsőt, ahogyan az igazi árnyék sem szakad el attól, akinek a körvonalait a földre rajzolja - egészen addig nem, amíg más szögből nem érkezik a fény. A függő embert természetesen szeretnék megváltoztatni a szerettei, de nem tudják. A kényszer legkisebb gyanúja olyan heves ellenállást vált ki, hogy lehetetlenné teszi a lég jobb szándékú beavatkozást is. Más faktorok is közrejátsza nak, köztük az addiktban kavargó erőteljes érzelmek és az agy megváltozott fiziológiája, ami egyébként is a függőség melegágya. A kényszereihez ragaszkodó személy úgy reagál minden beavatkozásra, ami meg akarja szakítani a kapcsolatát a szokásaival, mint egy szerelmes kamasz, akinek rosz- szat mondanak a szerelmére: ellenségesen. Ugyanezt a dühöt váltja ki az is, ha megpróbálják megszégyeníteni. Senki sem tud rá hatni egészen addig, amíg saját akaratából vissza nem akarja szerezni maga felett az ellenőrzést. Edward Deci pszichológus ezt írta erről: Nincs olyan módszer, amivel motiválni lehetne valakit arra, hogy szuverén legyen. A motivációnak belülről kell jönnie, nem manipulatív technikákból, és ez csak akkor lehetséges, ha az ember a saját döntése alapján vállalja azt a felelősséget, hogy önmagát irányítsa.29 Az általánosan elterjedt téves nézettel szemben a konfrontációra épülő „szigorú szeretet” típusú beavatkozások sem segítenek. Egy 1999-es vizsgálatban összehasonlították a valamilyen kényszert alkalmazó eljárások és a család szerető gondoskodásának hatását: A családok kétszer olyan sikeresen (64 százalékban) érték el a szelídebb módszerrel, hogy a szeretteik elkezdjék a kezelést, mint a hagyományos, szigorúbb eljárások (30 százalék). A valóságban azonban nincs realitása annak, hogy a szelídebb lehetőség elterjedjen, és nehéz olyan orvost találni, aki ezt használja. Az iménti idézet a The New York Timesban jelent meg Maia Szalawitz tudományos
felvilágosítással foglalkozó újságíró tollából.30 A család, a barát és a társ számára néha csak két választási lehetőség marad: elfogadják az addiktot olyannak, amilyen, vagy elhagyják. Senkit sem lehet arra kötelezni, hogy elviselje a folyamatos megbízhatatlanságot, őszintétlenséget és érzelmi visszautasítást. Egy másik személy feltétel nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy bármilyen áron, minden körülmények között együtt maradjunk vele. Ez csak a kisgyerekek szüleinek lehet a kötelessége. A felnőttek közötti viszonyokban az elfogadás csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük azt, hogy a másik másmilyen, nem ítéljük el, és nem mérgezzük a saját lelkünket azzal, hogy sajnálkozunk, amiért a másik másmilyen. Az elfogadás nem jelent Önfeláldozást, és nem jelenti a megszegett ígéretek vagy az elviselhetetlen dühkitörések örökös elviselését. Az emberek néha azért tartanak ki függő társuk mellett, mert úgy érezik, hogy különben örökre furdalná őket a lelkiismeret. Egy pszichoterapeuta ismerősöm egyszer ezt mondta: — Amikor már csak a bűntudat és az örökös bosszankodás a két választási lehetőség, mindig a bűntudatot kell választani. A bölcs tanácsot már én is sokszor elmondtam másoknak. Ha bűntudatként nehezedik ránk annak elutasítása, hogy mások tetteiért vállaljuk a felelősséget, viszont a felelősség vállalása csak frusztrációval és bosszankodással jár, akkor a bűntudatra szavazok. A bosszúság a lélek öngyilkossága. Azt, hogy egy addikt személyt elhagyjunk vagy a kitartsunk mellette, mindenkinek saját magának kell eldöntenie, de a lehető legrosszabb dolog, ha csak azért maradunk vele, hogy zaklassuk, mentálisan elutasítsuk, érzelmileg büntessük, vagy manipulatív módon „reformokra” kényszerítsük - és ezt az egészet mi magunk is megszenvedjük. Saját magunkra, n másikra és a viszonyra nézve is mérgező az a hiedelem, hogy a másik „meg tudna változni”. Amikor másokkal szemben kritikusak vagyunk, és sokat teszünk azért, hogy megváltoztassuk, az még akkor is rólunk szól, ha szeretetből tesszük. - Az alkoholista házastársa csak fokozza a függő személy szégyenét - mondja Anne, a veterán anonim alkoholista -, hiszen azt mondja neki, hogy „te rossz vagy, én pedig jó vagyok”. Lehet, hogy ez azért van, mert ő is addikt, például önigazolás-, önfeláldozás- vagy perfekcionizmusfüggő. Mi lenne, ha azt mondaná, hogy „Ma jól érzem magam, drágám, csak az zavar, hogy te ma is a pohár fenekére nézel majd. Úgy érzem, komoly haladást értem el az önigazolás-addikciómban. Nálad mi a helyzet?” Ez nyilvánvalóan sokkal kedvesebb hozzáállás, mint az, amelyikben megpróbáljuk kontrollálni a másik függőségét. Hiszen az addikció gyökerei az elégtelen kötődésből erednek, és a kezelés része a kötődés ismételt kialakítása. A jó szülőgyermek viszonyhoz hasonlóan a társas kapcsolatok is az igazságon alapulnak. Az igazság pedig az, hogy van egy férj vagy feleség, aki azt gondolja, neki rengeteg a spirituális vagy pszichológiai teendője az addikt társával. Ennek az lesz a következménye, hogy az ő érzelmi és lelki klímáját a függő társa függő viselkedése határozza majd meg, aminek semmi köze sincs az igazsághoz. Ez azt jelentené, hogy egy barát, szerető házastárs vagy kolléga nem beszélhet egy addikttal a választási lehetőségekről? Korántsem ez a helyzet, ám egy ilyen beavatkozás csak akkor járhat sikerrel - legalább annyival, hogy nem rontja tovább a helyzetet -, ha szeretet van mögötte, ha nem társul ítélettel, bosszúvággyal vagy mögöttes elutasító szándékkal. Pontosan tisztázni kell a célját: a korlátáimat akarom méghatározni és közölni az igényeimet, vagy a másik embert akarom megváltoztatni? Tegyük fel, hogy meg akarjuk mondani az egyik családtagunknak, hogy negatívan hat ránk a viselkedése. Nem akarjuk irányítani vagy hibáztatni, csak értésére akarjuk adni, hogy mi az, amit még elviselünk, és mi az, amit nem - amivel együtt élni sem akarunk. Ezt nyugodtan megtehetjük, mert jogunkban áll lépéseket tenni a saját lelki békénk érdekében. A lényeg az, hogy milyen szellemben zajlik a kommunikáció.
Ha azt akarjuk megvilágítani egy addikt számára, hogy az életében vannak ígéretesebb lehetőségek is, akkor feledkezzünk el a saját igazunkról! A beszélgetést ne az elvárásainkkal nyissuk, hanem egy olyan ajánlattal, amit akár vissza is lehet utasítani! Sokat segít, ha belátjuk, hogy a függő okkal „választja” az addikciót, mert az valamit jelent a számára: Ez az a módszer, amely segített neked némi fájdalom elviselésében, vagy átsegített egy kevés nehézségen. Meg tudom érteni, miért ebbe az irányba indultál. Nem taglalom az erőszakmentes kommunikáció módszereit, mert nem az a legfontosabb, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy kik vagyunk akkor, amikor csináljuk. Szerető szülő vagy kihallgató tiszt? Barát vagy bíró? Aki egy addikt életében változást akar elérni, annak mindenekelőtt együtt érző önvizsgálatot kell tartania. Át kell gondolnia a saját szorongásait, céljaités motívumait. Buddha azt mondta, hogy „tisztaságéítisztátalanság önnön tulajdonságunk; senki nem tehet tisztává másokat”. Mielőtt beleavatkoznánk valaki másnak az éle tébe, nézzünk körül a saját portánkon. Nincs meg nekem In ugyanaz az addikcióm, mint a barátomnak, a kollégámnak, a családtagomnak? Mit tudok tenni a saját kényszereimmel? Fel akarom szabadítani őt, de szabad vagyok-e én magam? Normális dolog-e, hogy ilyen vehemensen meg akarom vál toztatni? Rá akarom ébreszteni a lehetőségeire, de vajonéntisztában vagyok-e az enyémekkel, és élek-e velük? Ha meg tudjuk válaszolni ezeket a kérdéseket, az sokat segít abban, hogy ne vetítsük ki a másikra a saját öntudatlan félelmein két, mert egy függő személy ezt ösztönösen elutasítja, és be- gubózik. Senki sem szereti, ha mások mentőhadjáratának a célpontjává válik. Nagyon fontos, hogy az addikt félelem nélkül készíthesse el saját erkölcsi leltárát, és nem kevésbé hasznos, ha a hozzá közel állók is elkészítik a sajátjukat. Az AlAnon nevű, alkoholisták hozzátartozóit tömörítő önsegélyező csoport tapasztalatai szerint az alkoholizmus családi betegség - mint minden függőség -, ezért az egész családot kell gyógyítani. Az addikció olyan családi viszonyokat reprezentál, amelyek nemcsak egy függő személy viselkedése miatt alakulnak ki, hanem a dinamikájukban van egy olyan mélyebb entitás, amely valószínűleg hozzájárul az addikció kialakulásához. A függő személy viselkedéséért teljes mértékben ő maga felel, de minél többen vállalják körülötte a saját felelősségüket és addikcióikat - miközben nem teszik meg az illetőt bűnbaknak -, annál nagyobb az esélye annak, hogy békében meg tudnak férni egymással. Rengeteget jelent - bár a gyakorlatban elég nehéz megoldani -, ha az addikttal kapcsolatban állók nem veszik sze- mélyeskedésnek a függő viselkedést. Ez az egyik legnagyobb kihívás a mindennapi emberek számára - és pontosan ezért szerepel számos tradicionális filozófiai rendszer tanításaiban is. Az addikt nem attól a vágytól eltelve engedelmeskedik a szokásainak, hogy mindenkit megbántson, hanem azért, hogy a saját problémái elől elmeneküljön. Természetesen ez egyrészt nem jó, másrészt felelőtlen választás, de nem irányul senki ellen - még akkor sem, ha mégis bánt másokat. Egy szerető társ vagy barát nyíltan kinyilváníthatja a viselkedés következtében elszenvedett fájdalmát, azonban csak fokozza a szenvedést az a tévhit, hogy a függő szándékosan okozta ezeket a sebeket. Első hallásra furcsának tűnhet, de az általam ismert keménydrogosokat még mindig megdöbbenti - és keservesen meg is szenvedik -, ha társaik egyébként már nagyon is ismerős viselkedési mintái rajtuk csattannak. - Mindig itt vagyok Joyce-nak, a legnagyobb bajban is - mondja Hal, a második fejezetben megismert heroinista és szpídfüggő -, de amikor elfogy a pénzem, mindig lelép valakivel. Aztán visszajön, azt mondja, megint kéne neki kölcsön egy kis zsozsó. Adok is neki,
de arra a pénzre keresztet vethetek. Azt mondja, kajára kell, de mindig a vénájában köt ki. Miért csinálja ezt velem? - Maga most azon siránkozik - válaszolom -, hogy egy függő ember úgy viselkedik, mint egy függő ember. Tudom, hogy nagyon fáj, Hal, csak azt nem értem, hogy maga miért lepődik meg. Azt hiszi, maga ellen irányul? - Asszem, hogy nem - ismeri be Hal, de mégis mindig megdöbben, és azt hiszi, Joyce viselkedése személyesen ellene irányul. A férfi a szívében még mindig olyan, mint egy kisgyerek, aki szeretné, ha más lenne a világ. Továbbra sem akar leszállni a Joyce-hoz fűződő kapcsolat hol szomorú, hol múló örömökét nyújtó hullámvasútjáról. Ez azért van, mert nem képen megérteni és elfogadni azt a fájdalmat, hogy gyermekkorában már a szülei sem tudták őt önzetlenül szeretni úgy, ahogyan szüksége lett volna rá, és emiatt sohasem tanulta meg, hogyan fogadja el saját magát. * Marshall Rosenberg erőszakmentes kommunikációról szóló művei felbecsülhetetlen értékű módszereket ajánlanak ahhoz, hogy másokkal ítéletmentes, együtt érző és megértő beszélgetéseket folytassunk. Mindenkinek melegen ajánlom a DVD-it, a CD-it és a könyveit, különösen aNonviolent Communication: A Language of Life-ot (Erő- szakmentes kommunikáció: az élet nyelve) című művét.(A szerző) * A függők gyerekes viselkedése és éretlen érzelmi világa miatl az őt körülvevők úgy érzik, mintha felkérnék őket a szigorú szülő szerepének a betöltésére. Ez nem valódi felkérés, és erre hamarosan azok is rájönnek, akik ezt akár a legjobb szándéktól vezérelve is elfogadják csak azért, hogy hamarosan ellenállásba ütközzenek. A társak, a barátok és a család akkor viselkednek a legokosabban, ha nem vállalják az őrangyalkodást. Az addiktak időnként megpróbálják „beszervezni” őket, ami lényegében egy öntudatlan kísérlet arra, hogy a felelősségeiket átruházzák rájuk. Nincs benne szikrányi köszönet sem, ha valaki enged a keringőre való felhívásnak, mert az ilyen jellegű kapcsolat eleve kudarcra van ítélve. Egyetemista koromban a televíziózásba menekültem. Valódi addikció volt. Alig figyeltem oda, csak váltogattam a csatornákat, miközben semmi örömem sem volt abban, amit csináltam. Egyik értékes óra telt el hiábavalóan a másik után, nemritkán késő éjszakáig. Végül nagyszerű ötletem támadt. Vettem a fali konnektorba egy speciális dugót, amelyet kulccsal lehetett zárni, és így megakadályozta, hogy bedughassam a készülék tápvezetékét, majd a kulcsot odaadtam Rae-nek. - Semmilyen körülmények között se add oda nekem a kulcsot - mondtam -, akárhogy rimánkodom, hízelgek, ígérgetek, fenyegetőzöm vagy könyörgök! A dolog elkerülhetetlenül úgy végződött, hogy addig ri- mánkodtam, hízelegtem, ígérgettem, fenyegetőztem és könyörögtem, míg Rae feladta. - A te bajod - mondta, és hozzám vágta a kulcsot. Később bámulattal olvastam, amit Thomas de Quincey írt költőtársáról, az ugyancsak ópiumozó Sámuel Taylor Cole- ridge-ről, aki hasonló módszerrel akarta saját kábítószer-fogyasztását csökkenteni: Mint közismert, Bristolban odáig ment, hogy embereket béreltfel - kapusokat, bérkocsisokat és másokat. Ezeknek egyetlen feladata volt: akár erővel is
elejét kellett venniük, hogy belépjen valamely kábítószert árusító helyre. Ám mivel a megállítására vonatkozó szigorú meghagyás tőle, magától származott, ezért a szegény ördögök valóságos metafizikai galibába kerültek ...És a gyötrelmes probléma nemegyszer akként végződött, amint előadom: - Drága jó uram! -fogta könyörgőre a kapus, aki próbálta tartani magát a kötelmeihez (lévén, hogy egyformán veszélybe kerül a napi öt shillingje, akár igent mond, akár nemet). - Tényleg nem szabadna! Gondoljon a feleségére, aki... - Feleség! - kiáltott fel Coleridge. - Miféle feleség? Nincs nekem egy fia feleségem se! - De drága uram, most nem! Tényleg nem szabad! Hát nem épp kegyelmed mondta tegnap... - Az ördögbe is! A tegnap már régen volt! Árulja el, drága barátom, tudja-e maga, hogy holtan terül el az, ki nem jut idejében hozzá napi ópiumadagjához! - Ajjaj, drága uram - így a kapus -, hisz’ kegyelmed szigorúan meghagyta, hogy ne hallgassak a szavára! - Badarság! Sürgősség adódott. Vészhelyzet, mit senki sem láthatott előre. Mit sem számít az, mit a régmúltban meghagytam magának Csakis az számít, amit most mondok Nevezetesen, hogy ha továbbra is elállja nagy testével ennek az igen tiszteletre méltó drogárusnak a bejáratát, minden okom meg lesz rá, hogy pert akaszm szak a nyakába személyem elleni tettlegességért és háborgatásért * A tudatos odafigyelés és az emocionális önkeresés nemcsak a függő személyek családtagjainál és barátainál fontos, hanem mindenkinél, aki bármilyen szinten kapcsolatba kerül velük. Jelentősen javíthatja a munka színvonalát azoknál az egészségügyi szakembereknél is, akik a keménydrogosokkal foglalkoznak. Még most is mosolygok, amikor eszembe jut, hogy az ópiát- és kokaindependens Beverly elmesélte, hogy néha milyennek lát engem, a kezelőorvosát. Az eset három éve történt: Hétfő reggel van, Bev az aznapi első páciensem. - Könyvet írok a függőségről - mondom a nőnek -, és szeretném magát is meginterjúvolni. Könnyek szöknek a szemébe, és a cseppek lassan elindulnak lefelé az arcán, amely olyan az elkapart pattanások miatt, mintha valamikor régen himlős lett volna. - Ez nagy megtiszteltetés - válaszolja de most meglepődtem. Azt hittem, hogy maga engem csak egy semmirekellő, lecsúszott drogosnak tart. - Bevallom, Bev, néha tényleg előfordul, hogy ilyennek látom. Az ilyen napjaimon azt kívánom, hogy fogja be a száját, hadd írjam meg gyorsan a receptjét, hogy minél hamarabb eltakarodjon a rendelőből, és én minél hamarabb túl legyek a következő semmirekellő, lecsúszott drogoson. Pontosan tudom, hogy ezeken a napokon maga mekkora seggfejnek tarthat engem. - Hát... - Bev szipogásába most már némi kajánság is vegyül -, többnyire ennél rondább szavak jutnak eszembe. A megjegyzés nem ért meglepetésként, de érzékenyen érintett - és nagyon hasznos volt. Más orvosokhoz, nővérekhez és egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan, akik addiktológiai páciensekkel dolgoznak, én is hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy a hozzáállásom, a hangulatom, a magatartásom és a testbeszédem fontos szerepet játszik az ezekkel a „problémás
betegek”-kel zajló interakciókban. A viselkedésüket látjuk, de a feléjük közvetített üzeneteinket nem. Látjuk a reakcióikat, de elfelejtjük, hogy a mi viselkedésünkre és szavainkra reagálnak pontosabban arra, hogy mi milyen szerepkörben lépünk fel ebben a folyamatban. Az embereknél általános hiba, hogy a mire koncentrálnak, és nem a kire vagy a hogyanra. A sürgősségi ellátókban nemegyszer voltam tanúja olyan jeleneteknek, amikor a helyzet annyira elfajult, hogy a biztonságiaknak ki kellett kísérniük a kórházból a nekivadult drogosokat. Véleményem szerint ezeknek a helyzeteknek egy része nem alakult volna ki, ha a kórházi személyzet türelmesebb lett volna. Egyszer a Portland Szálló lépcsőházában nekem is közbe kellett avatkoznom, amikor az egyik túlbuzgó asszisztens elkezdett vitatkozni egy vérző beteggel, és a jelentéktelennek induló szóváltásból óriási csetepaté lett. Komoly erőfeszítésembe került, mire az ápolónőt és a kihívott rendőröket sikerült lebeszélnem a kardcsörtetésről, és úgy-ahogy lecsillapítottam a bevadult asszonyt. Az esetet könnyen meg lehetett volna előzni - nem kellett volna más, csak néhány jó szó, és a fenyegető magatartás mellőzése. Máskor, mint már írtam, éppenséggel én szolgáltattam negatív példát. Hogy a fellépésem az adott pillanatban megnyugtató vagy feszültséget kelt, az nem a helyzettől függ, hanem a lelkiállapotomtól. Én vagyok a felelős. Nem kérdés, hogy a keménydrogosokkal nagyon nehéz dűlőre jutni, mert bennünk is elítélő magatartást és szorongást váltanak ki, emellett veszélyeztetik azt a kemény munkával kialakított énképet, amely szerint nyugodt, hozzáértő, a munkánkat hatékonyan ellátó szakemberek vagyunk. A függők teljes mértékben kimaradnak a tiszteletreméltó középosztály interakcióinak kifinomult etikájából. Tudjuk már, hogy a függőkre jellemző a differenciálódás hiánya - azaz nincs vagy alig van meg náluk az a képesség, hogy fenntartsák a kapcsolataikban az érzelmi elkülönülést Magukba szívják, és személyes élményként élik meg mások emocionális állapotát, és a csökkent teljesítőképességű önszabályozási rendszereik hagyják, hogy az automatikus érzelmi mechanizmusok átvegyék az irányítást. Az ilyen esetekben elhagyatottnak és csökkent értékűnek érzik magukat a hatósági szereplőkkel és a gondozóikkal szemben - korábban többször is volt szó róla, hogy miért Ha egy elfoglalt orvos vagy egy túlhajszolt nővér kurtán-furcsán, türelmetlenül elintézi őket, azt személyes elutasításként értelmezik, és a legkisebb feszültségre, a lenézés legkisebb jelére is ösztönösen reagálnak. Másrészt az is tökéletesen érthető, ha a kórházi szakszemélyzet feszült vagy türelmetlen a létszámhiánnyal küszködő, túlzsúfolt sürgősségi ambulanciákon a ránehezedő nyomás miatt. Az ingerlékenység konfliktusokat okoz, a konfliktusok pedig még nagyobb szorongást és agressziót váltanak ki Ilyen körülmények között két emberi lény - az egyiknek segítségre van szüksége, a másik pedig azért van ott, hogy segítsen rajta - a legjobb szándékuk ellenére pillanatok alatt egymásnak tud esni Meggyőződésem szerint sokkal kevesebb lenne a probléma, és az ellátás is hatékonyabb lenne, ha az egészségügyi személyzet részt venne egy olyan képzésen, ahol megtanulnák, hogyan kell elfogulatlanul, tudatosan és tényleges érdeklődéssel megfigyelni a saját lelkiállapotukat és reakcióikat akkor, amikor ezekkel a konvencionálisnak cseppet sem nevezhető páciensekkel foglalkoznak. Rengeteg feszültséget és stresszhelyzetet megspórolnánk, továbbá a betegeket is megvédhetnénk a még nagyobb pszichológiai traumától, ha megtanulnánk felelősséget vállalni azért, amit a velük való találkozásokba beleviszünk. Lehet, hogy abszurd és kivitelezhetetlen luxusnak tűnik, hogy a sürgősségi ellátó személyzete tartson egy ötperces meditációt a műszak közepén, de a veszekedésekre fordított idő megtakarítása és az érzelmek fellángolásának a megelőzése révén ez bőségesen kifizetődne. Nem lehetünk felelősek mások függőségeiért és viszontagságos gyermekkoráért, ám nagyon sok fájdalmas szituáció elkerülhető lenne, ha ráébrednénk, hogy nagyon is felelősek vagyunk azért, ahogyan az interakcióinkat kezeljük. A legegyszerűbben összefoglalva mindezt úgy lehet kifejezni, hogy a saját dolgunkkal
foglalkozunk, és tesszük a dolgunkat. A figyelmes tudatosság sem feltétlenül akadályozza meg, hogy ítéletet alkossunk másokról, de ez a mi saját problémánk lenne, és ekként is kezelnénk - azaz nem zúdítanánk rá a saját agressziónkat és frusztrációnkat a betegekre, és nem próbálnánk tekintélyelvűen megvédeni az énképünket egy képzelt támadástól. Ha létre akarjuk hozni a gyógyulás körülményeit mások számára, akkor ugyanilyen viszonyokat kell kialakítanunk saját magunkban is. * Byron Katié önmunkatanár”, író Négy kérdés című könyvében a következőket írja: * Az önmunka egyszerűen megtanulható, kérdéseken és válaszokon alapuló önvizsgálati módszer. Arra épül, hogy az elménkben mindannyian történeteket szövünk az események és az emberek köré. Nem a valóságot éljük át, hanem a valóság köré kerekített történetet, és erre reagálunk érzelmileg. Ha a valóságról lehántjuk az elképzeléseinket, akkor sokkal könnyebb és nyu- godtabb életet élhetünk.(A ford.) Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Isten- re tartozik. (Számomra Isten egyet jelent a „valósággal”. A valóság maga Isten, mivel ez kormányoz mindent. Bármi, ami kívül esik a hatókörömön vagy embertársaimén, Isten ügye, senki másé.) Feszültségeink nagy része abból származik, hogy nem a saját házunk előtt sepregetünk. Amikor azt gondolom: „munkát kellene találnod”; „szeretném, ha boldog lennél”; „időben kellene érkezned”; „jobban kellene törődnöd magaddal”, akkor beleütöm az orrom a dolgaidba... Rá is jöttem idővel, hogy valahányszor sértve érzem magam, vagy elfog a magány, már megint „minden lében kanál” voltam. Ha valaki éli a saját életét, és én mentálisan szintén az ő életét élem, tulajdonképpen ki éli az enyémet? Mindketten az övét éljük. Amennyiben gondolatban valaki más ügyleteivel foglalkozom, ez megakadályoz abban, hogy a sajátjaimmal törődjem. Elszigetelődőm önmagámtól, és nem értem, miért nem működik az életem.32 Akár végső elkeseredésében, akár optimista várakozással próbálja a házastárs, a barát vagy a család rávenni az addikt személyt, hogy megváltozzon, mindenképpen szem előtt kell tartaniuk Berra jógi* örökérvényű szavait: Ha a fiúk nem akarnak beszállni a játékba, semmivel sem tudod őket visszatartani. * Eredeti nevén Lawrence Peter, sikeres baseballjátékos és -edző. A Berra jógi [angolul Yogi Berra] kedveskedő elnevezést a rajzfilmfigurák Macilacijának eredeti angol neve [Yogi Bear] után kapta egyik barátjától, akit egy indiai jógira emlékeztetett.(A ford.)
FÜGGELÉK Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos szindróma és az addikciók A könyvemben bemutatott betegek jó részének az élettörténetében találkozhattunk a figyelemhiányos hiperaktív kórképpel, az ADHD-vel (attention deficit hyperactivity disorder), illetve a hiperaktivitás hiánya esetén ADD-vei. A szakiroda- lomban általános, de néha félrevezető lehet, hogy egymás szinonimájaként használják a két mozaikszót. Az egyszerűség kedvéért én az ADHD-t veszem górcső alá, de vegyük figyelembe, hogy a hiperaktivitás nem mindig van jelen - a függő felnőtt férfiak többségénél általában jelen van. A kokainistáknál és amfetaminfogyasztóknál elég nehéz a kórkép diagnózisa, mert ezek a kábítószerek eleve fokozott fizikai és mentális aktivitást, illetve zavartságot idéznek elő. A kokainnal vagy kristálymettel felpörgetett ember egy komoly ADHD-ben szenvedő páciensre hasonlíthat. A képet tovább komplikálja, hogy az ADHD-sek a kamaszkor után nagyobb kockázatnak vannak kitéve a kokain és más stimulánsok tekintetében, ezért nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: az addikció vagy az ADHD. Mivel magam is figyelemhiányos szindrómában szenvedek, ezért ösztönösen felismerem a tüneteket másokon, de a diagnózis kulcsa a páciens előélete, és a tünetek kora gyermekkori - a függőséget megelőző - jelentkezése. Az ADHD az addikció egyik fontos kiváltó tényezője, azonban az orvosok gyakran nézik el a kórképet. Sokszor döbbenek meg azon, hogy az anamnézisük alapján egyértelműen ADHD-s betegeimnél a kollégák miért nem állapították meg korábban a tünetegyüttes jelenlétét. A pácienseim között olyanok is vannak, akiknél észrevették a szindrómát, de nem részesültek szisztematikus kezelésben. A Yale Egyetemen végeztek egy vizsgálatsorozatot, amelyből kiderült, hogy a csak az addikciójuk miatt kezelt ADHD-s kokainisták esetében kisebb a siker esélye, mint azoknál, akiknél a hajlamosító tünegyüttest is kúrálták. Ennél a vizsgálatnál a kokainfogyasztók 35 százaléka volt ADHD-s.12 Egy másik, alkoholistákkal végzett vizsgálatsorozatban a monitorozottak 40 százaléka felelt meg a figyelemhiányos (hiperaktív) tünetegyüttes kritériumainak.13 Az ADHD-sek másoknál kétszer nagyobb gyakorisággal lesznek függők valamilyen szertől, és az ADHD-s alkoholisták csaknem négyszer gyakrabban állnak át az alkoholról valamilyen pszichoaktív vegyületre.14 Ezenkívül az ADHD-ben szenvedők hajlamosabbak arra, hogy a dohányzás, a szerencsejátékok és bármilyen más addiktív viselkedés rabjai legyenek. A kristálymethasználók 30 százalékánál ugyancsak fennáll az élethosszig tartó ADHD.15 Az ADHD és a függőségre való hajlam közötti kapcsolat nyilvánvaló, sőt az addikció kialakulása voltaképpen elkerülhetetlen, és ennek a kapcsolatnak nem sok köze van a genetikához. Az ADHD semmivel sem örökletesebb a függőségnél - sok szakértő véleménye ellenére, amely szerint az előbbi „a genetikával legszorosabb kapcsolatban álló kórkép”. Az örökbefogadottakkal és ikrekkel végzett irreleváns addiktológiai vizsgálatokat diszkreditáló tények hiteltelenítik az ADHD-re vonatkozó ilyen jellegű teóriákat is. Szükségtelen ismételten felsorolnom az érveimet. A lényeg az, hogy az ADHD és az addiktív tendenciák is a stresszes gyermekkor miatt alakulnak ki. Jóllehet, az ADHD-vel kapcsolatban kimutatható némi genetikai prediszpozíció, de ez még nem predesztináció. Két hasonló hajlamosító tényezőkkel rendelkező gyermek nem fejlődik automatikusan ugyanúgy, hiszen a környezeti faktoroké a döntő szó.
Az ADHD-re vonatkozó agyi fejlődéstani ismereteket a Scattered Minds: A New Look at the Origins and Healing of Attention Deficit Disorder (Szétfoszlott elmék: a figyelemhiányos kórkép eredetének és gyógyításának új szemlélete) című könyvemben foglaltam össze. A könyv kiadása óta eltelt időszakban a kutatások megerősítették, hogy a tünetegyüttes szempontjából meghatározó szerepe van a szülés előtti és utáni stressznek. Egy nemrégiben megjelent közlemény szerint például a nyolc- és kilencéves ADHD-s gyermekek 22 százalékánál kimutatható volt a közvetlen kapcsolat az anya terhesség alatti szorongásaival.16 Az agressziónak kitett gyermekeknél ötször nagyobb az ADHD előfordulási gyakorisága, és a gyermekkori trauma utáni agyi elváltozások kimutathatók az ADHD-seknél is.17 Véleményem szerint az ADHD oka nem az erőszak - bár nyilván fokozza a kockázatát -, hanem a kora gyermekkorban elszenvedett stressz. A korai stressz - például az anya depreszsziója - úgy hat az agyra, hogy fogékonnyá teszi az ADHD- re és az addikciókra. A stressz és az anya-gyermek viszony problémái állandó változásokat idéznek elő az agytörzs és a prefrontális terület dopaminrendszereiben, és ezek az elváltozások az ADHD és a függőségek esetében is megfigyelhetők.18 Az ADHD és más gyermekkori fejlődési problémák előfordulási gyakorisága folyamatosan emelkedik, de ennek nem a „rossz szülő” az oka, hanem az, hogy az egymást követő generációkra egyre nagyobb stressz nehezedik. A szülők - különösen az anyák - a gyermek nevelésének első éveiben messze nem kapják meg azt a segítséget a társadalomtól, amit megérdemelnének. A probléma tehát nem a szülőkben keresendő, hanem a lassan katasztrofális méreteket öltő szociális és kulturális gondokban. Az ADHD és a függőség jellegzetességeiben és neurológiájában is sok a közös vonás. Mindkét esetben az önszabályozással van a probléma. Mindkét kórképnél abnormálisán működik a dopaminrendszer - ennek megfelelően az ADHD kezelésére is stimulánsokat, például metilfenidátot (Ritalin, Concerta) és amfetaminokat (Dexedrine, Adderall) alkalmaznak, amelyek úgy hatnak, hogy növelik a fontos agyi struktúrák dopaminaktivitását.19 Az ADHD-sek és az addiktak személyiségjegyei lényegében egyformák: szegényes önszabályozás, csökkent impulzuskontroll és differenciálódás, továbbá mindkét kórképben szenvedő pácienseknek állandóan szükségük van olyan dolgokra, amelyek elterelik a figyelmüket a zavaró belső állapotokról. Az elterelés lehet belső - szándékosan nem figyelnek rá -, vagy külső - különféle tevékenységek, drogok és így tovább. Az ADHD-sek eleve hajlamosak az Öngyógyszerezésre, aminek két fontos vonatkozása van. Először is: rendkívül fontos, hogy minél hamarabb, még a gyermekkorban felismerjük, és elkezdjük kezelni a kórképet. A Szétfoszlott elmékben is hangsúlyoztam a korai terápia fontosságát, de azt is, hogy nem csak gyógyszerekre van szükség. Az ADHD nem egy - genetikai vagy akármilyen - betegség, hanem fejlődési probléma. Ennek megfelelően nem az a döntő, hogyan uraljuk a tüneteket, hanem az, hogy miként segítjük elő a gyermek helyes fejlődését. A kérdéskört részletesen tárgyaltam a Szétfoszlott elmékben, ezért szükségtelen ismétlésbe bocsátkoznom. Ugyanakkor sajnálatosnak tartom, hogy az ADHD-s gyermekek többségét csak gyógyszerezik. A farmakológiai terápiának megvan a pontos helye a felnőttek és gyermekek kezelésében is, de - különösen az utóbbiaknál - nem ez az első választandó eszköz, és a használata mindenképpen nagy körültekintést igényel. Mindazonáltal a vizsgálatokból egyértelműen kitűnik, hogy jobban ki vannak téve az addikció kockázatának azok a gyermekek, akik nem részesülnek kezelésben, mint azok, akik stimulánsokat kapnak.20 Ez egyébként is természetes, hiszen bizonyos fokig minden kémiai szer iránti addikció kísérlet az öngyógyításra. Egy közlemény szerint a metamfetamint (kristálymetet) használó 10-15 év közötti kamaszok 32
százaléka azért nyúl ehhez a szerhez, mert nyugtató hatásúnak érzik.21 Még a patkányoknál is megfigyelték, hogy általában a legaktívabbak hajlamosak a stimulánsok önadagolására.22 Másodszor: amikor bármilyen addikciót kezelünk, nagyon fontos, hogy kiderítsük, nincse a háttérben kezeletlen ADHD. Személyes tapasztalataimból és a Downtown Eastside-on általam kezelt több száz ADHD-s beteg példájából tudom, hogy az ADHD terápiája sokat segít az addikcióval kapcsolatos problémákon. Ez egyébként fordítva is igaz, azaz ha valaki egy ADHD-s páciensét kúrálja, érdemes odafigyelnie az illető függőségeire is. Lehetetlen hatékonyan kezelni az ADHD-t, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat az addikciókat, amelyek következtében a tünetek fellángolhatnak. Ez a kémiai szerek függőire ugyanúgy igaz, mint a számos viselkedési addikcióra, amelyekből a kultúránk bőséges kínálattal rendelkezik, sőt, amelyeket dicsfénnyel övez.