9. Napkitörés Doki eszméletlen ürge volt. Számon tartotta az interjút, és e-mail-en érdeklődött az eredménye iránt. Meghívtam egy brassóis – sörös – darts-os vacsira, hogy négyszemközt mesélhessem el. Pedig szinte alig találkoztunk. Úgy másfél hónap telt el az első randink óta, és néhány sms meg e-mail üzeneten kívül nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Talán ha háromszor találkoztunk. Vagy négyszer. Még az is lehet, hogy ötször… Vagy még többször? Kezdtem számolgatni és ráébredtem, hogy egy állandó kapcsolattá vált úgy, hogy észre sem vettem. Miután kiderült a számottevő korkülönbség, megegyeztünk, hogy jó haverok éppen lehetünk, de tovább nem lépünk. Igazán kellemes társaság vált belőle. Vonzalomnak nem lehetett nevezni, de szívesen találkoztam vele, ha felkeresett valami apropóval. Ő hívott meg a margitszigeti bringázásra, miután megtudta, hogy megvettem életem első saját felnőtt biciklijét. Aztán moziba hívott, mert a nővérétől rámaradt két jegy, és állítólag a macsós haverokat nem érdekelte az Amélie csodálatos élete. Egykét órás kellemes időtöltés volt, de semmi több. Mígnem meghívott magukhoz. A meteorológusok tiszta időt jósoltak és a fényszennyezettségtől eltekintve kiváló lehetőség adódott a Jupiter beható tanulmányozására saját, házi obszervatóriumából. A vendégségben benne foglaltatott egy szívélyes hangulatú vacsora, amit az anyukája prezentált. Eleinte rendre Bartalos kisasszonynak szólított, és ebben a békeidőket idéző polgári miliőben tényleg ez volt a helyénvaló megszólítás. Aztán a kávénál megkérdezte, hogy hívhat-e a keresztnevemen, én meg szólítsam nyugodtan Margitkának, de a tegeződést nem ajánlotta fel. Úgy tíz körül vonultunk fel a tetőre applikált kis piramisszerű építménybe, és Richárd lenyűgöző csillagászati bemutatót tartott. A laptopjáról leolvasta a megfelelő koordinátákat, digitális fotógépet csatolt a távcső végére, káprázatos felvételeket készített a látottakról, majd el is küldte őket e-mailen. Éjjel kettőkor tértünk nyugovóra. Ő a saját ágyába, én a vendégszobába. Reggel, ahogy lecsoszogtam az emeleti szobából, Margitka fogadott szívélyesen a konyhában. A hagymás rántottát sikerrel visszautasítottam. Meggyőztem, hogy megelégszem egy kávéval, és kivonulnék a teraszra egy cigire, de Richárd édesanyja térülve-fordulva egy hamutartóval tért vissza a kamrából, mondván, hogy „Csak nem képzelem, hogy egy hideg tavaszi reggelen a meghűlést kockáztatom a szabadban”. Doki még nem kelt fel. Anyukája szerint kilenc előtt ez nem is várható el tőle. Volt tehát elég időnk, hogy beszélgessünk. – Sikerült valamennyire kipihennie magát? – kezdte a társalgást. – A késő éjszakába nyúló asztronómiai megfigyelések kissé megviselik az embert. – Ó köszönöm, remekül aludtam – motyogtam. – Ennek igazán örülök. Egy pirítóst azért elfogad? – Nem, köszönöm. Úgy kilenc-tíz körül szoktam reggelizni. – Remélem, azért nem tart túlságosan régimódinak? Kicsit zavarba jöttem. Nem tudtam, hogy a reggelizésre kell-e reagálnom, vagy általánosságban kérdezett, de nem várta meg a választ. – Csak azt akartam, hogy tudja: nem azért ágyaztam külön szobába, mintha bármi kifogásom lenne a maga személye ellen. Bármikor szívesen látjuk. – Köszönöm a bizalmát – rebegtem zavartan. – Nagyon jól kipihentem magam. Richárd anyukája megérezte a hűvös távolságtartást a feleletemben, és úgy érezte, folytatnia kell.
– Ne értsen félre. Nem akarok beleszólni a fiam életébe. Úgy értem, nincs szüksége a jóváhagyásomra, hogy kit választ magának. A véleményem akkor is elmondanám neki, ha negatív lenne. De megerősítem, ha pozitív. Mint például most... – fűzte hozzá. – Nagyon kedves, Margitka. Nagyon jólesik, amit mond, de inkább baráti kapcsolatnak lehetne nevezni a mienket. – Ez a kettőjük döntése. Távolról sem szeretném befolyásolni a kapcsolatukat, de örülök, hogy ellátogatott hozzánk. Ilyen nem túl sűrűn fordul elő. – Ezek szerint a kiváltságosok között lehetek – lepődtem meg magam is. – Richárd ezt még nem említette. – Tudja Zsuzsika, évek óta maga az első hölgyismerőse, akit bemutatott. Előtte is csak egyvalakit, de őt még a gimnáziumi években. Már kezdtem aggódni. Margitka figyelmét mintha elkerülte volna a cimboraság és a szerelem közötti különbség, de ezt már nem hagyhattam annyiban. – Richárdot teljesen normálisnak ismertem meg – válaszoltam a furcsa felvetésre. – Szerintem felesleges túlságosan féltenie. Talál majd magának partnert. Minden adottsága megvan hozzá. – Kérem, ne vegye zokon, hogy túl bizalmaskodónak tűnök. Maga elég érett nő ahhoz, hogy megértse egy anya aggodalmaskodását. – Eddig azt hittem, az anyák inkább féltik fiaikat a női fortélyoktól. – Ugyanarról beszélünk. Sajnos leginkább magamat hibáztathatom, hogy így alakultak a dolgok – révedt el egy pillanatra. – Tudja, elveszítette az apai mintáját és ezzel teljesen kiszolgáltatottá vált. Ne adja Isten, hogy úgy alakuljon az élete, de ha teheti, ne hagyja majd védtelenül a gyerekeit. Egy szikra szenvelgés nem volt a hangjában. Tiszteletet ébresztettek szavai. Már egyáltalán nem haragudtam, amiért a beszélgetést ebbe az irányba terelte. – Bocsásson meg a nyíltságomért – folytatta –, de maga nem olyannak tűnik, aki csak kihasználná a fiamat. Ez effajta női megérzés. Nem zavar a korkülönbség sem, és szívesen látom az otthonunkban, bárhogyan alakul is a kapcsolatuk. Egy kis tejhabot a kávéhoz? Elfogadtam, és jó mélyet szippantottam a cigarettámból. Mivel Richárd jó alvókájához az időm és a türelmem is kevésnek bizonyult, nem vártam meg amíg felébred, csak Margitkától búcsúztam el. Nyugalomba kellett magam helyezni, mert volt min elgondolkodnom. Úgy tetszett, Richárdnak még nem volt közvetlen tapasztalása a testi szerelemről, legalábbis az anyukája elképzelése szerint. Én is kezdtem egyre jobban osztani ezt a nézetet, és minél jobban belemerültem gondolataimba, annál világosabbá vált, hogy Margitka nagyon finoman fogalmazva, de végső soron felkért rá, hogy feküdjek le a fiával. Nem pont ezekkel a szavakkal, de ez volt az értelme. Csak azért ágyazott külön szobába, hogy a látszatát is elkerülje, hogy bele akarna avatkozni az életünkbe. Amin magam is meglepődtem, hogy nem is haragudtam érte. Már csak azért sem, mert ha lassan is, de határozottan erősödött bennem a gondolat. Most egy kis plusz biztatást kaptam. Ráadásul onnan, ahonnan nem is vártam volna. És lehettem akármilyen felnőtt nő, nem volt semleges, hogy a Kedves Mama hogy áll hozzám. De ez csak az érem egyik oldala volt. Új kételyek merültek fel bennem ifjú rajongómmal szemben. Láttam lelki szemeim előtt a pubertás Ricsit is, ahogy az anyja, kimondva-kimondatlanul, egyre csak a férjét okolja összes bújáért és bajáért. Nem beszélve a nővéréről, a női többségről, az összes férfi szemét elvéről. Mérget mertem volna venni rá, hogy miközben Richárd megértő, szerető, empatikus férfivá szocializálódott, ki is veszett belőle egy csomó olyan dolog, amit én
személy szerint elvárnék egy jó pasitól. Amiket egyszerre utálok és keresek bennük. Hogy állandóan a mellemet bámulják. Hogy csak a szex jár az eszükben. Hogy autómániásak. Hogy focibuzik, de közben kisportoltak. Hogy ha macsósak is, lehet velük villantani. Hogy önelégülten magabiztosak, de lehet rájuk támaszkodni. És még sorolhatnám, hogy mekkora árat volnék hajlandó megfizetni a férfiasságért, de még mindig jobb, mintha ingyen kapnék férfiatlanságot. Elcsüggedtem magamon, hogy lehetne végre egy rendes pasim, de nekem ez sem elég. – Ennyire élhetetlen lennék? – tettem fel a kérdést aznap este Pandorának, hátha átlendít a holtponton. – Általában nem. – De nem ÁLTALÁBAN kérdeztem. – Nem! Nem vagy élhetetlen. Egyszerűen csak hülye vagy – tiporta sárba az önérzetemet. Majd kajánul hozzátette: – De mi azért szeretünk. – Jó kis barátnő, mondhatom. – Jaj, Suzan! Nem házasodni készülsz. Összejöttök, aztán meglátod. Annyi dolog van, amin görcsölni lehet. – Úgy érzem, Richárdot sosem fogom igazán megszeretni. Pedig a legtöbb nő két kézzel kapkodna utána. Nekem meg nem megy…– nyafogtam. – Mert nekem soha semmi nem elég jó. – Talán még nem próbálkoztál eleget. – Háromnál azért több pasim volt. – Eggyel – vágta ki a pontos számot Pan. – Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem vissza meglepetten. – Te mesélted. Négy, plusz kettő, aki nem számít. És akkor mi van? A te korodban? Se nem sok, se nem kevés. Bár jelenleg úgy tűnik inkább kevés. – De az Isten szerelmére, nem merem! – Ne bosszants megint azzal az idióta horoszkópoddal! – ripakodott rám. – Nem csak az, Pan. Félek a szakítástól. – Még mindig ennyire fáj? – kérdezte kicsit szelídebben Pan. – Nem… Vagyis igen… – hezitáltam. – Vagyis érted. – Persze, hogy értem. Se velük, se nélkülük – mondta ki helyettem, ami a szívemet nyomta. Józan belátásom szerint a se velük álláspont mellett döntöttem, ami aztán csak ideig-óráig működött. Végül mégiscsak Richárd maradt, akivel megoszthattam az interjún elért sikereimet. De kizárólag csak barátként. Újfent remekül néztünk ki egymás mellett, amikor a Blahán találkoztunk. A májusi meleg már levetette rólunk a pulcsikat, és engem könnyű sötétzöld lenruhába, Richárdot keki színű vászonnadrágba és barna-narancssárga kockás ingbe öltöztette. Lapos sarkú barna cipőm is jó választás volt, mert bár magasabbra kellett emelnem a tekintetem, egészen törékenynek éreztem magam mellette, pedig rajtam volt még másfél kiló felesleg a kitűzött célhoz képest. Richárd egy kis kerek, sárga csokrot nyújtott át. Három rövidszálú rózsát valami számomra ismeretlen, apró bimbójú virág vett körül, zöld levelekből fűzött foglalatban. – Már megint zavarba hozol –sütöttem le a szemem egy mosoly kíséretében, jelezve, hogy tetszik, amit kaptam.
– Az ünnepeltnek kijár – felelte. – Köszönöm. Mi ez az apró virág? – Boglárka. – Nagyon kedves. Jólesik a lelkemnek – erősítettem meg a választását, aztán elindultunk. Megszokott éttermünk még üresen tátongott, de Saci a pultban mára más kajáldát javasolt. Hat körül népes csapat lepi el a Fekete Pétert. Húsz főre foglaltak helyet, és a tapasztalatok szerint nagy hangzavar várható. Osztálytalálkozó lesz. Megfogadtuk a jótanácsot, és nyugisabb hely után néztünk. Vagyis néztünk volna, mert sajnos bejött a Richárdot illető rossz megérzésem. Nem tudott dönteni, hogy hova menjünk. Csak szerencsétlenkedtünk az utcán, hogy most jobbra vagy balra induljunk, hogy milyen étterem felel meg most nekem, ahol méltóképpen meg tudjuk ünnepelni a jól sikerült interjút. Csendes, nyugodt, nem túl elegáns helyet favorizáltam volna, lehetőleg dohányzó terasszal, de mindenképpen Richárdra akartam bízni a választást. – Mit szeretnél enni? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, mert egyre inkább bosszantott a töketlenkedés. – Bármit. Most te vagy az ünnepelt – válaszolta. – Én is bármit. Amit TE szeretnél – mondtam, amiben a TE volt kihangsúlyozva. Richárd ebből már értette, hogy neki kell választani, így kibökte, hogy valami olaszosat. – Tudsz valahol egy jó pizzériát? – kérdeztem. – Igazán jót csak Budán. Te ismersz egy közelebbit? – Kipróbálhatjuk a Fekete Olivát, bár utoljára két éve jártam ott. Elindultunk hát, de a rég látott helyen már cukrászda üzemelt. Újabb javaslatom a Liszt Ferenc téri teraszok valamelyike volt. Ballagtunk tovább. Már alig vártam, hogy megállapodjunk végre, és belekezdhessek a történetembe. Addig csak csip-csup dolgokról fecsegtünk. Éppen ott tartottam, hogy sajnos megvan az a rossz szokásom, hogy a reggelit átugorva csak a tízórait gyúrom le először a torkomon, és hogy legutóbb anyukája szíves invitálását is el kellett utasítsam, pedig nagyon kedves volt, amikor hirtelen rám kiáltott, hogy: – Vigyázz!!! De már késő volt. Beleléptem. A közepébe. A cipőm oldalára is rátapadt, és sárgásan virított a szép sötétbarna bőr felületén. Reménytelen volt lepucolni. Mondanom sem kell, hogy ilyen meggyalázott toalettben nem kívánkoztam már egyik étterem vendégszeretetére sem. – Ne haragudj Richárd, azt hiszem, ennek most lőttek. Haza kell mennem, hogy megszabaduljak ettől a bűzbombától. – Semmi gond. Ha nem bánod, elkísérlek. Válts cipőt, és kezdjük újra. – Nem látom sok értelmét. Úgy látszik, a bolygók rettentő negatív konstellációja uralkodik a mai este felett. – Az asztronómia nem ismer negatív konstellációt – bukott ki belőle a csillagász. – De az asztrológia igen – mondtam félmosollyal. – Talán nem hiszel benne? – gonoszkodtam. – Már hogyne – poénkodott. – Külön horoszkóp oldalt tartok fenn a neten. Még soha nem vetődtél a Mágem portálra? – mosolygott kétértelműen.
– Sajnos még nem volt szerencsém. Mit ír a mai napra? – Ma két új cikket publikáltam rajta. Tényleg nem találkoztál vele? – Mondom, hogy nem, de kíváncsivá tettél. Meséld el, miről szólnak! – Az egyik a csillagok fényességéről. Képzeld el, hogy ma egy napkitörés várható, ami miatt akár 10%-kal több energia szabadulhat fel a nap egy területén. Sokkal fényesebbnek látjuk, és melegebb is van a szokásosnál. Ezzel magyarázható ez a rendkívüli forróság is. Jobb lett a kedvem, ahogy elvonta a figyelmem, de zavarba is hozott. Nem tudtam eldönteni, hogy hülyéskedik, vagy komolyan beszél. – Hihetetlen! – álcáztam egy mosollyal bizonytalanságomat. – Folytasd, kérlek. – A másik cikk ugyanerről szól, csak a káoszelméleti vonatkozásait tartalmazza. Ugyanis a napkitörés kismértékben megzavarja a földi élőlények viselkedését is. Így előfordulhat például, hogy egy hetedik kerületi kutya nem a megszokott helyén, a járda mellett végzi a dolgát, hanem két lépéssel előbb, a járda közepén. De ez még nem minden. Egy gyakorlott belvárosi lány, óvatosságát feledve felemelt fejjel közlekedik, és séta közben váratlanul belegyalogol egy tankcsapdába. – Fantasztikus! Hogy te ezt mind előre láttad! – nevettem megkönnyebbülten, hogy csak vicc az egész. – Hát persze, de még nincs vége a történetnek. Mert a nagy meleg következtében be kellett indítani a ventilátorokat az egyik Liszt Ferenc téri vendéglő konyhájában. Ahogy a pincérek kerülgették a ventilátort, az egyik véletlenül leborította az egyik pirospaprikás tégelyt, és rossz helyre tette vissza. Mondanom sem kell, a szakácsok összecserélték az édes és az erős paprikát, a vendégek nagy felháborodására. Mindössze egyetlen szerencsés szereplője van a történetnek. – Csak nem a belvárosi lány, akinek haza kellett mennie cipőt cserélnie? – Bingó! Na, akkor most negatív a konstelláció? – Nem! Nagyon is pozitív. A lakásom innen csak három megálló trolival. Még a függőfolyosón lerúgtam balesetes cipőmet, mezítláb léptem a lakásba. Richárd követett. Kértem, hogy várjon egy pillanatot az előszobában. Gyorsan a szekrénybe akasztottam a munka után levetett és lazán a kanapéra hajított kosztümömet, a mellette heverő harisnyát meg jobb híján bevágtam a tiszták közé, a komódba. Ezen kívül rend volt a lakásban. Richárd illemtudóan le akarta venni a cipőjét, de mondtam, hogy nem szükséges. Tanultam valamit Pandorától, meg tudtam, hogy náluk sem szokás. – Keressek gyorsan egy tiszta cipőt, vagy körülnézel? – kérdeztem teljesen feleslegesen, mert már a képeket nézegette a falakon. – Ezeket vetted vagy csináltad? – mutatott a falon függő fotókra. Négy darab A4-es méretű fénykép foglalt helyet egy-egy keretben, üveggel lefedve. Nem voltak művészképek, de a fekete-fehér kidolgozás miatt művészi hatást keltettek. Az első egy valódi, háromárbocos vitorlást ábrázolt, mögötte tipikus németalföldi házakkal. A következőn egy múlt század eleji fazsindelyes kápolna állt egy csoport fenyő alatt. A harmadikról egy rövid szoknyás, rövid hajú, napszemüveges nő egy őskori falusi biciklit támasztva mosolygott le a nézelődőre, a negyediken pedig egy tulipán virított, harmatcseppekkel a bimbóján. – Ez itt én vagyok – mutattam a biciklis lányra. – Azóta megnőtt a hajam. – Tyű! Ha nem mondod, nem ismertelek volna meg. És a többi? – Ezt itt az antwerpeni kikötőben fotóztam tavalyelőtt. Mellette egy kápolna a Tátrában, Krakkótól nem túl messze. Ez régebbi kép, úgy öt éve csináltam – mutattam be a tárlatot. – A
biciklis kép még régebbi. Egy nógrádi kis faluban kaptak le. Az utolsót meg csak úgy vettem. Megtetszett. A negyedik képről csak azt hallgattam el, hogy kábé egy hónapja cseréltem le az előzőt erre. Azon egy fából ácsolt stégről két pár láb nyúlt egy tó vize fölé. Plitvicében készítettem. És mivel Steven és az én lábam kalimpált rajta vidáman, jobbnak láttam az archívumban elhelyezni. Richárd teljesen lenyűgözve állt a fotók előtt. – Tudsz meglepetéseket szerezni– nézett végre hátra. – Azzal, hogy egy nő fotózik? Mi ebben a furcsa? – Nem furcsa, hanem zseniális. Mesteriek. A beállítások, a kontrasztok, az élesség, a témaválasztás, meg minden. A színvonal. A harmónia. Minden elismerésem. – Nem olyan nagy ügy. Készítek jó pár fotót, aztán a legjobbakból válogatok. De azért jólesik. Iszunk valamit erre az elfuserált programra? – Mit ajánlasz? – Sört vagy bort? – Sört… Vagy bort? – bizonytalanodott el megint. – Sört! – választottam végül én, mert úgy éreztem, inkább azt kívánna. Mire visszaértem a konyhából a két pohárral, a könyvespolc mellett találtam. Nem a könyveket, hanem a CD-ket vette górcső alá. – Elég változatos gyűjteménynek tűnik – közölte, miközben átvette a felé nyújtott poharat. – Bár a kilencven százalékáról fogalmam sincs, milyen lehet. – Vegyesfelvágott. Választasz valamit? – Már hogyne! Becsukta a szemét, végighúzta ujjait a második soron és az utolsó előtti lemezen állapodott meg a keze. Ennél jobbat akarattal sem választhattam volna. Legalább két éve nem hallgattam meg ezt a korongot, de most a hangulatomhoz ez volt a legmegfelelőbb. – Na, jó lesz? – kérdezte még mindig csukott szemmel. – A Hothouse Flowers tökéletes. Arany kezed van. – Akkor Isten-Isten! – emelte koccintásra a poharát. – Egészségedre! – mondtam én, és jót kortyoltunk az árpaléből. – Hozok egy hamvvedret, addig tedd be a lemezt – fordultam újra a konyha felé. Az alkalomhoz az illet, hogy lazítsak kicsit a házirenden. Nem akartam vele a konyhában szürcsölni-füstölni. Bent mégiscsak hangulatosabb. Gyönyörűséges volt újra elmerülni a rég hallott zenében, ahogy a mély tónusú melódia kicsordult a hangfalakból. Rágyújtottunk, és egy szót sem szóltunk, amíg az első szám véget nem ért. Richárd is egyetértett, hogy a véletlen remek muzsikával ajándékozta meg. Sose hallott róluk. Ilyen zenét nem játszanak magyar rádióban. – Írek – adtam róluk tájékoztatást. – Bírom őket. Az írek általában jó zenét csinálnak. – De még nem jártál a Zöld Szigeten. – Hogy találtad ki? – Sok helyen jártál már, de dublini képet nem láttam – mutatott a szemközti falon csüngő akvarellekre.
Ilyenek díszítették az előszobafalat is. Párizs, Róma, Barcelona, Prága, Mostar, Isztambul és a többiek. – Gyűjtöm őket. Ezek a legjobb utazási emlékek. Mind-mind külön világ, egyedi hangulat, kézzel festett helyi művek. Visszalopják a nyarat a télbe. Nyáron meg újra bővíthetem a sorozatot. Bár az idén még fogalmam sincs mivel – merengtem el. – Messze van még, van időd eldönteni. – Másról van szó. De ez hosszabb történet. – Jó történet? – Remélem – válaszoltam egy félszeg mosoly kíséretében. – Mindjárt elmondom, csak nem tudom, hol. Megyünk, vagy rendeljek pizzát? – Szó, ami szó, jól itt ragadtunk – dőlt hátra a fotelben. – Kellemesebb hely, mint egy étterem. – Nekem egy négysajtos – közöltem a saját rendelésemet. – Neked? – Valami húsos, vagy szalonnás. De csak paradicsomszószos. Nem bírom a tejszíneseket. – Desszert? Egy somlóit fojtásnak? – Jöhet! – egyezett bele, én meg csak azon filóztam, hogy a nem létező napkitörés, a horoszkópom és az egyre bensőségesebb hangulatú közeg milyen végeredményt produkál a nap végére. Már éreztem, hogy a kísértés ott kopogtat az ajtómon, és én ugyan nem engedem be, de beszökik az ablakon, és ellopja az önuralmam, és ettől olyan védtelenné válok, hogy végül elcsábulok. Te Jó Isten, megint belemásztam, súgta fülembe a józan Suzan. Te Jó Isten, de jól érzem benne magam – súgta a másik fülembe az érzelmes Suzan. Ne gondolkodj, lesz, ahogy lesz! – vágtam rendet a jobbról és balról sugdolózó Suzanok között, és nekiláttam megteríteni a nappaliban. A fehér abroszra aranyszínű díszterítőt fektettem rombusz alakra rendezve. A kések és villák közé nagy pizzástányérok, elé vörösboros poharak kerültek. A Richárdtól kapott virágcsokor kis vázába állítva éppen jól illett az asztal közepére, és két mécsest is felhelyeztem a meghitt hangulat érdekében. Túl jól sikerült, állapítottam meg magamban. Iszonyú romantikus. Úgy látszik az érzelmes Suzan kerekedett felül bennem. De rég volt már ilyen. Richárd vörösbort választott a szekrényből és berakta a hűtőbe, mert melegnek találtatott. Meghozták a pizzát is, az asztalra került a bor is. Kibontotta, kitöltötte, koccintottunk az egészségemre, és hozzáláttunk. Végre. A kajához is és az állásajánlatom történetéhez is. Borzasztó szükségem volt rá, hogy kibeszéljem magamból az egészet. Valahol sejtettem, hogy Richárd szemszögéből nem szolgálhatok a legjobb hírekkel, mert a külföldi utazások távolba repítenek tőle, de ő derekasan állta a sarat. Együtt örült velem, legalábbis így mutatta. Akár így volt, akár nem, nekem most erre volt szükségem. Rettenetes feszültség szabadult fel bennem, ahogy részletesen elmeséltem a történteket, aminek folytán különös lelkiállapotba kerültem. Nagyon szerettem magam, és nagy szeretetemben át akartam ölelni a világot. És mivel Richárd volt a legközelebb egyértelműnek tűnt, hogy őt öleljem át. Vagyis azt szerettem volna, hogy ő öleljen át, és tudatosan megfeledkezve eredeti elhatározásomról, a karjai között akartam nyugalomra lelni. Befejeztük a vacsit, étkezőből újra nappali berendezésre állítottam vissza a szobát. A gyertyákat azért nem oltottam el. Rajtuk kívül az állólámpa gyenge fénye és a könyvespolc tetejébe épített spotlámpák terítettek halvány világot a szobára. Most én választottam lemezt. Ahhoz, hogy közelebb kerülhessen hozzám, valami nem túl nyilvánvalóan érzelmes, de lélekig hatoló muzsikára volt szükségem. Leonard Cohen keserédes rockballadái olyan szívbemarkolóan fájdalmas
hangulatot árasztottak, ami csak az egymásba borulásban oldható fel. Gondoltam én. De Doki nem közelített. Értettem őt. Az én házam, az én váram. Egyébként is visszafogott, ráadásul ez nem az ő felségterülete. Istenem, hogy adhatnék több biztatást? – kérdeztem magamtól, miközben az utazásokra terelődött a szó. – Tényleg nagyszerű, hogy eljuthatok Thaiföldre, meg újra láthatom Londont, de inkább a lendület vonz benne, mint a városnézés – fejtettem ki az új munkámmal járó utazásokról a véleményemet. – Talán szerzek némi benyomást más világokról, de én utazni nyugisan szeretek. Benézni a kis utcákba, a zöldségárussal beszélgetni, bejárni a vidéket. Ez a program viszont másról szól. Mindössze egy kirándulós napom lesz Kuala Lumpurban. London a leendő kollégáimról, Madrid a raktártechnikáról, Malajzia meg a gyártástechnológiáról szól majd. Visznek majd mindenhova, ahelyett, hogy klassz helyeket fedezhetnék fel. Izgis lesz, de nem szabadság. – És nyaralni hová mennél? – kérdezett vissza Richárd. – Az idén nem hiszem, hogy eljutnék bárhová. – Szíved szerint hol töltenél el egy hosszú hétvégét? – Berlinben még nem jártam. Érdekes lehet. Eljátszottam a gondolattal, hogy az idén elmegyek Finnországba, de ahhoz kevés lenne egy hosszú hétvége. Esetleg Dubrovnik. Repülővel. Talán szeptemberben. Majd meglátom. – De dubrovniki akvarelled már van – mutatott a falra. – Hát még mennyi fotóm! Imádom. – Fekete-fehérek? – Vegyesen. Érdekel? – kaptam az alkalmon, mert fényképeket nézegetni legjobban egymás mellett ülve lehet. – Örömmel! – válaszolta. Levettem hát három fényképes dobozt a polcról, és mellé telepedtem. Rövid idő múltán a lábam féloldalt magam alá húzva vettem ölembe a képeket, és úgy magyaráztam, mi, hol készült. Ehhez már Richárdnak is közelebb kellett húzódnia, és úgy éreztem, hogy már csak egy perc, már csak egy pillanat, hogy megérintsen... De ekkor megszólalt a kapucsengő. Vérrel-verejtékkel összehozott idillünket egy másodperc alatt szétrebbentette a hívatlan látogató. Fél tíz múlt öt perccel. Először nem is akartam felvenni, de egy percen belül újra csöngetett. Dúltam-fúltam, és nem túl kedves hangon szóltam a beszélőbe. Liza volt. A legjobbkor jutott eszébe meglátogatni. – Figyelj Suzan, kérlek, hozzál le vagy háromezer forintot. Addig itt ülök a ház előtt egy taxiban. Nem tudom kifizetni. – Jó, megyek már! – mondtam bosszúsan. Magamhoz vettem a kulcsomat meg a pénztárcámat, és lerobogtam második legjobb barátnőmhöz.
