MORVAI KRISZTINA
TERROR A CSALÁDBAN A FELESÉGBÁNTALMAZÁS ÉS A JOG
EZ A KÖNYV TISZTELETADÁS A BÁNTALMAZOTT ASSZONYOK EMBERFELETTI ERŐFESZÍTÉSEI ELŐTT. AZOKÉRT ÍRTAM, AKIKNEK TALÁN SEGÍTHETEK, AZOK EMLÉKÉRE, AKIK MÁR NEM OLVASHATJÁK…
MORVAI KRISZTINA
TERROR A CSALÁDBAN A FELESÉGBÁNTALMAZÁS ÉS A JOG
KOSSUTH KIADÓ
BORÍTÓFOTÓ:
artfoto – Kadosa Zoltán
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MÁSODIK KIADÁS
MINDEN JOG FENNTARTVA
ISBN 963 09 4470 7 FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA A KIADÓ AZ 1795-BEN ALAPÍTOTT MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK A TAGJA A KÖTETET TÓTH EMESE SZERKESZTETTE MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR MŰSZAKI SZERKESZTŐ PÁNYI BÉLA A TÖRDELÉS A KOSSUTH KIADÓBAN KÉSZÜLT WWW.KOSSUTH.HU / E-MAIL:
[email protected] NYOMTA ÉS KÖTÖTTE A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT. FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
Könyvemet nem tudtam volna egyedül megírni. Sokan és sokat segítettek, s ezért nagyon hálás vagyok nekik. Valamennyiük megemlítése lehetetlenség; az alábbi felsorolásból kimaradóktól elnézést kérek. Papp Enikő és Petyi Beáta joghallgatók fáradhatatlan, lelkes és szakszerű kutatóasszisztensi munkája felbecsülhetetlen értékű volt számomra. Köszönöm a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának, a pálhalmai (Mélykút) és a kalocsai börtön munkatársainak, illetve a Csepeli Anyaoltalmazó Ház és az Üdvhadsereg Fény Háza Anyaotthon dolgozóinak, hogy segítséget adtak a mélyinterjúkhoz és a beszélgetésekhez. A bírósági aktákat és határozatokat a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma és Emberi Jogi Irodája, irattára, valamint a megyei bíróságok és a Fővárosi Bíróság büntető kollégiumainak és irattárainak segítségével tanulmányozhattam. A számszerű (statisztikai jellegű) összefüggések ellenőrzésében és áttekintésében dr. Vavró István igazságügyi minisztériumi főosztályvezető és Koós Szabolcs egyetemi adjunktus volt segítségemre. Az ELTE Állam és Jogtudományi Karán két éven át működött – kísérleti jelleggel – a Bántalmazott Nők és Gyermekeik Jogvédő programja. Köszönöm az ebben részt vett joghallgatóknak, hogy önzetlenül és kiválóan végezték ezt a nehéz munkát, s hogy tapasztalataikat megosztották velem. Külön köszönetem Fischer Juditnak, Spronz Júliának és Udvari Jessicának. Mély szeretettel és hálával köszönöm Társamnak a kézirat felett együtt átvirrasztott éjszakákat, végtelen türelmét és azt, hogy folyamatosan együtt-gondolkodott, együtt-érzett velem. Köszönöm hétéves Lili lányomnak, hogy megértette örökös elfoglaltságomat, és köszönöm szüleimnek, hogy a kutatás időszakában sok terhet levettek a vállamról.
© DR. MORVAI KRISZTINA 1998, 2003 © KOSSUTH KIADÓ 1998, 2003
4
5
A legfontosabb: végtelenül hálás vagyok azoknak az asszonyoknak, akik megosztották velem életük történetét, gondolataikat, fájdalmukat s legmélyebb titkaikat. Szinte kivétel nélkül elmondták: azért vállalkoztak a hosszú és felkavaró beszélgetésekre, hogy ezzel másoknak segíthessenek. Szeretettel és reménnyel gondolok Rájuk és azokra a sorstársaikra is, akik nem szólaltak meg ebben a könyvben.
ELŐSZÓ
Könyvem legfontosabb célja a magányosság falainak lebontása. Családi otthonok zárt ajtajai mögé tekintés. Meghívás. Bántalmazott asszonyoktól – sorstársaiknak éppúgy, mint az ,,ügyeikben” ítélkező szakembereknek és bármely érdeklődőnek. Nézzünk be oda, ahová nem tudtunk vagy nem akartunk belátni! A zárt ajtók mögé. Meghívóink közül sokan még mindig családon belüli terrorban élnek. Másoknak sikerült elmenekülniük. Vannak, akiknek ez a menekülés idővel új életet, boldogságot, szerencsét hozott. Sokan először anyaotthonba, hajléktalanszállóra vagy más titkos helyre szöktek. Nem kevesen ma is anyaotthonban élnek vagy gyerekeikkel együtt bujdosni kényszerülnek – szerte az országban. Néhányan csak olyan áron menekülhettek, hogy immár ráccsal is zárt ajtók mögé kerültek. Nem volt, aki megvédte volna őket, ezért magukat védték meg. Az ő jelenlegi fogvatartóik hivatásos börtönőrök, akiktől nem vagy alig tartanak. Előző fogvatartóik foglalkozása sokféle volt: közgazdász, hivatásos katona, szakmunkás, segédmunkás. Tőlük rettegtek. Kegyeleti látogatásokat is teszünk. E találkozásainkban olyanok szólnak hozzánk, akikhez visszafordíthatalanul és megbocsáthatatlanul későn jutunk el. Az ő történetüket már csak az agyonverésükről, agyontaposásukról, megfojtásukról, leszúrásukról szóló bírósági aktákból ismerhetjük meg. Részvétnyilvánítók is leszünk. Olyan nőknél, akik azt a szeretett hozzátartozót gyászolják, aki azért halt meg, mert megpróbálta megvédeni őket. Azt a szülőt siratják, akihez az őrjöngés elől menekültek, azt a testvért, aki megpróbálta lefogni a szúrásra emelt kezet, azt a nagyobb gyermeket vagy fiatalembert, aki merte kérni vagy követelni, hogy ,,ne bántsd az anyámat!”. Azt a csecsemőt, óvodást vagy kisiskolást gyászolják, akivel együtt szenvedték végig a kínzást, a kegyetlenséget, a terrort. Vagy azt a magzatot, aki ki sem fejlődhetett a méhükben – mert kirugdosták, kitaposták onnan. 6
7
Azt, hogy miért ilyen későn érkezünk, csak mi magunk tudhatjuk. A látogatók. Sokan és sokszor hívtak bennünket a zárt ajtók mögé. Kérték, hogy találkozzunk, hogy beszélgessünk. Hogy segítsünk. Kérték kiáltással, sikollyal, öngyilkossági kísérlettel, rendőrségi feljelentéssel vagy ennek látványos visszavonásával… Zokogva, kínosan nevetgélve, a rettegést alkoholba fojtva, színjózanul, könyörögve, követelőzve… Kérték, hogy ismerjük meg őket és azt, hogy hogyan élnek. Hogy ismerjük meg a jelenséget – amelynek nincs neve. Túl sokáig halogattuk… A bántalmazási folyamat megismerhető. Ennélfogva felismerhető, megakadályozható, határozott beavatkozással megállítható. Felismerheti a szerelmes nő és kimondhatja – még idejében –, hogy ő nem ilyen szerelmet érdemel. Hogy ilyen ,,szerelmet” senki nem érdemel. Felismerheti az orvos, a pszichológus és rájöhet, hogy a fájdalomcsillapítók, a nyugtatók nem ígérnek megoldást. Felismerheti a gyermekvédelmi szakember és elismerheti, hogy nem a gyereket, hanem a bántalmazót kell ,,kiemelni” a családból. Felismerheti a rendőr, az ügyész, a bíró. Elfogadhatja, elhiheti, hogy határozott fellépéssel életet menthet. Megismerheti a jelenséget a jogalkotó. Maga mögött hagyhatja azt a meggyőződését, hogy a jelenség magánügy, amelyhez az államnak, a jognak nincs köze. Felismerheti saját viselkedésének tarthatatlanságát maga a bántalmazó is. Megismerve a folyamatot, azt, hogy honnan és merre tart, elismerheti saját felelősségét és vállalhatja, hogy külső segítséggel vagy saját belső tartalékait mozgósítva megváltozik. Büntetőjogász vagyok. Meggyőződésem, hogy a bűn és az erőszak sokkal több embert fenyeget a családi otthonok falain belül, mint azokon kívül. Ezért került öt évvel ezelőtt érdeklődésem középpontjába a jelenség, amelynek nincs neve. A szakirodalomban családon belüli erőszaknak, otthoni erőszaknak, partnerbántalmazásnak nevezik. Úgy gondolom, ezek a kifejezések nem kellően tükrözik azt a tényt, hogy a házasságon (vagy élettársi kapcsolaton) belüli erőszakos cselekmények, bántalmazások esetében szinte kivétel nélkül férfi az elkövető és nő a sértett. Ezért nevezem a jelenséget annak, ami: feleségbántalmazásnak.* Nem kívánok állást foglalni abban, hogy a rossz házasságoknak mi az oka, s hogy a kapcsolatok megromlásáért melyik nemet terheli
súlyosabb felelősség. Könyvem ugyanis nem ,,rossz házasságokról” szól, hanem erőszakról, terrorról, bántalmazásról. Ez utóbbiak elszenvedői szinte kizárólag nők, gyermekek és az őket támogató családtagok, hozzátartozók. Noha ez a könyv a házastársi, illetve élettársi kapcsolatokon belüli erőszakra összpontosítja a figyelmet, tudnunk kell, hogy más családi kapcsolatokban is jellemző lehet mindaz, amit a feleségbántalmazás folyamatának elemzésekor tapasztalunk. A féktelen, korlátlan hatalomgyakorlás és uralkodás, a másik ember alárendelt helyzetbe taszítása, gyötrése, sőt verése gyakran előfordul idős szülő és felnőtt gyermeke, fiatal szülő (nő vagy férfi) és kisgyermeke, erősebb, uralkodó hajlamú és gyengébb, kiszolgáltatottabb testvér között is. A szülőbántalmazás, a gyermekbántalmazás, illetve a testvérbántalmazás természete szinte teljesen azonos a feleségbántalmazáséval. A könyv kétéves kutatás összefoglalása. A munka hat fő részből állt: 1. Több mint hatvan mélyinterjút készítettem bántalmazott nőkkel, gyermekeikkel és más hozzátartozóikkal. Beszélgettem továbbá tizenöt szakemberrel, akik munkájuk során kapcsolatba kerülnek a feleségbántalmazás jelenségével. Vannak közöttük rendőrök, ügyészek, bírók, ügyvédek, hivatásos pártfogók, anyaotthonok (női menedékházak) és telefonos segélyvonalak munkatársai. Kikértem a feleségbántalmazásról tíz férfi véleményét, akik részben maguk is bántalmazók voltak, részben feszült kapcsolatban éltek, ám képesek voltak arra, hogy a konfliktusmegoldás ,,békés módját” válaszszák. Az interjúk egyrészt saját álláspontomat formálták, másrészt idézet formájában adom közre őket az egyes fejezetekben. Az egyes szám első személyben fogalmazott idézetek tehát az interjúalanyok gondolatait tartalmazzák.
* A feleségbántalmazás kriminológiai fogalmának körébe tartozik a bántalmazóval házasságban élő nő elleni cselekmény a házasság fennállása alatt és a válást követően is. Feleségbántalmazásnak nevezem – több külföldi szerzővel összhangban – az elkövetővel élettársi, illetve életközösséggel nem járó intim kapcsolatban élő nő bántalmazását is (a kapcsolat fennállása alatt továbbá annak megszakadása után is).
2. Több mint ezer bírósági aktát, ítéletet, illetve a Bírósági Határozatok elnevezésű döntvénytárban közzétett határozatot tanulmányoztam. A vizsgált minta: a) Az 1995-ben az ország összes bíróságán (a Legfelsőbb Bíróságon, illetve a megyei bíróságokon) jogerőre emelkedett ítéletek a következő bűncselekmények miatt indult eljárásokban: – szándékos emberölés (az emberölés minősített esetei és az erős felindulásban elkövetett emberölés is); – a fenti bűncselekmények kísérlete; – halált okozó testi sértés; – életveszélyt okozó testi sértés és annak kísérlete.
8
9
b) A Legfelsőbb Bíróságon 1996-ban jogerőre emelkedett határozatok, befejezett emberölés (alap- és minősített esetek, valamint erős felindulásban elkövetett emberölés) és halált okozó testi sértés miatt indult ügyekben. c) A Fővárosi Bíróságon 1995-ben másodfokon jogerőre emelkedett határozatok, a testi sértés alap- és minősített esetei miatt indult ügyekben. d) Az ország különböző bíróságain jogerőre emelkedett és a Bírósági Határozatokban közzé nem tett határozatok családon belüli bűncselekmények miatt indult eljárásokban (például kiskorú veszélyeztetése, a nemi szabadságot sértő bűncselekmények, kényszerítés, személyi szabadság megsértése). Az e csoportba tartozó határozatokat ad hoc jelleggel gyűjtöttem. e) A Bírósági Határozatokban az 1978. évi Büntető Törvénykönyv hatálybalépése óta közzétett döntések. A kötetben a bírósági döntéseket szó szerint idézem, azonban a könynyebb érthetőség kedvéért többnyire rövidített formában. Szintén a könnyebb érthetőség kedvéért a ,,sértett” és a ,,vádlott” szavakat helyenként képzelt névvel (keresztnévvel) helyettesítettem. A Bírósági Határozatokban közzétett döntéseket az ott megjelölt számozás feltüntetésével mutatom be (például BH 1994. 522.), míg a közzé nem tett határozatokat (fejezetenként) egyszerű sorszámozással láttam el. Azért nem használom az eredeti hivatalos ügyszámokat, mert azokból kiderülne, hogy az adott határozatot melyik bíróság melyik tanácsa hozta. Néhány bírósági határozattal kapcsolatban éles kritikát fogalmazok meg, s nem tartanám szerencsésnek, ha az érintett bírák ezt személyük elleni támadásnak tekintenék, különös figyelemmel arra, hogy a bíróságok igen sokat segítettek a kutatómunkámban. Az, hogy a bírósági ügyek eredeti számai nem szerepelnek a könyvben, a vádlottak, sértettek és más érintettek személyhez fűződő jogait (illetve kegyeleti jogait) is védi, így ugyanis nem derül fény arra, hogy az eset melyik megyében történt. A hivatkozások korrektsége ugyanakkor kutatási anyagomból ellenőrizhető. (Természetesen a kutatási etika szabályai is kizárják, hogy olyan forrásra hivatkozzam, amely nem valós.) A szereplők személyhez fűződő jogainak védelmében mind a mélyinterjúk, mind a bírósági ítéletek ismertetésekor szándékosan megváltoztatott, de azonos jellegű információval helyettesítettem valamennyi adatot, amelyek alapján az érintett személy felismerhetővé válna (például név, lakóhely, pontos foglalkozás, dátumok). 10
Ügyeltem azonban arra, hogy e változtatások ne érintsenek az ügy szempontjából lényeges körülményt, ezért amennyiben például a történet egy kis faluban játszódik, a megváltoztatott helységnév is falu, ha a vádlott értelmiségi foglalkozású, a kicserélt adat szerint is az, de esetleg orvos helyett mérnök, tanár helyett közgazdász. 3. Az 1995-ben jogerőre emelkedett és a 2. a) pont alá tartozó bírósági döntések mindegyikét egy-egy, harminchét azonos kérdésből álló kérdőíven dolgoztam fel (kutatóasszisztensek segítségével). Mindezeket az adatokat összegezve jutottam el azokhoz a számszerű összefüggésekhez, amelyekből következtetni lehet, egyebek mellett, a feleségbántalmazás gyakoriságára, az előzményekben szereplő bántalmazás és a halálesetek összefüggésére, a családon belüli erőszakos bűncselekmények arányára az összes erőszakos bűncselekményen belül. A számszerű kutatási eredmények többsége a tettleges bántalmazásról szóló fejezetben szerepel. 4. Összegyűjtöttem a családon belüli erőszak kezelése szempontjából legjelentősebb magyar jogszabályokat, amelyeket igyekszem a megfelelő helyeken értelemszerűen idézni (ide tartozik például a Rendőrségi Törvény, a Büntető Törvénykönyv egyes szakaszai, a Gyermekvédelmi Törvény). 5. Felkutattam a családon belüli erőszak kezelésével kapcsolatos legfontosabb nemzetközi dokumentumokat, szerződéseket, ajánlásokat. Néhány részletük, illetve a belőlük levonható következtetések, tanulságok a Nemzetközi kitekintés című fejezetben szerepelnek. 6. Igyekeztem áttekinteni a téma szempontjából jelentős (és számomra elérhető) szakirodalmat. Ennek többsége angol nyelvű, a feleségbántalmazás jelenségéről ugyanis gyakorlatilag nincs magyar nyelvű szakirodalom. A felhasznált munkákról az egyes fejezetek végén adok számot. Szívből remélem, hogy a kötetet bántalmazott asszonyok és hozzátartozóik, a téma iránt egyéb okból érdeklődők, valamint a kérdéskörrel foglalkozó jogász és más szakemberek egyaránt olvassák majd. Annak érdekében, hogy mondanivalóm a lehető legtöbb olvasó számára világos és érthető legyen, igyekeztem kerülni a bonyolult jogi szakkifejezéseket, és ugyanezért bizonyos szakmai összefüggéseket is egyszerűsítve írtam le. 11
Amennyiben mégis akadnak olyan részek, amelyek a nem jogász olvasók számára kevésbé világosak, remélem, ez nem veszi el a kedvüket attól, hogy továbblapozva találják meg azt az információt, amiért a könyvet kezükbe vették. A történetek és a jogesetek megdöbbentőek és megrázóak. Nem ígérek ,,könnyű olvasmányt”. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a részletesen leírt tragédiákat sok száz, sok ezer – ki tudja, hány ember nem olvasta vagy olvassa, hanem megélte és megéli. Magyarországon. Napjainkban. Célom nem a szenzációhajhászás, hanem a figyelemfelkeltés és a változtatás sürgetése. Ehhez kérem az Olvasó segítségét.
ELSŐ FEJEZET
,,Gyötört, ütött, megerőszakolt…” A bántalmazás természetrajza
1. Az erőszak, a családon belüli erőszak és a feleségbántalmazás. Egyre többet hallunk és beszélünk arról, hogy a bűncselekmények száma rohamosan nő, elhatalmasodik és félelmetessé válik körülöttünk az erőszak. Sokszor emlegetjük, hogy ,,már az utcára sem lehet kimenni”, mert az ember nem érezheti biztonságban magát. Mindeközben gondolunk-e arra, hogy az erőszakos bűncselekmények jelentős részére nem a nyílt utcán, a sötét parkokban, de nem is bűnbandák egymás közötti leszámolása során, hanem családi otthonok falai között kerül sor? Számon tartjuk-e az erőszak áldozatai, elszenvedői között azokat, akiknek testi épségét, biztonságérzetét, életét nem az előttük ismeretlen támadó, hanem saját közeli hozzátartozójuk fenyegeti? Magyarországon minden második, halállal végződő erőszakos bűncselekmény ,,családi ügy”.* A brutálisan agyonvert, agyonszúrt, megfojtott, felgyújtott vagy más módon megölt áldozatok fele nem csupán ismerte, hanem egykor szerette is gyilkosát, hiszen szülője, gyermeke, testvére, házastársa, élettársa volt. A közhittel ellentétben ezek a cselekmények többségükben nem a családi együttélés okozta feszültség vagy hirtelen felindulás kiszámíthatatlan, előre láthatatlan következményei. Nem derült égből villámcsapásként jelentkező tragédiák. Ellenkezőleg: általában nagyon is kiszámíthatóak, előre láthatóak. A hozzátartozó életének kioltását többnyire éveken, sőt évtizedeken át tartó rendszeres és brutális bántalmazássorozat és terror előzi meg. Ennek elszenvedője a hozzátartozói kapcsolatban kiszolgáltatott személy, elkövetője pedig a vele szemben korlátlan uralkodásra törekvő, koránál, neménél, testfelépítésénél fogva hatalmi helyzetben lévő
* A részletes statisztikai adatok a tettleges bántalmazásról szóló fejezetben olvashatók.
12
13
bántalmazó. A házastársak (élettársak) közötti bántalmazások mintegy 95 százalékában a férfi az elkövető és a nő a sértett (áldozat).* 2. A bántalmazás mint folyamat. Az úgynevezett ,,abuzusok” célzatossága, eldurvulása és megnyilvánulási formái. A szakirodalom a bántalmazás három különböző fajtáját különíti el: érzelmi bántalmazás (más néven lelki terror), fizikai, azaz tettleges bántalmazás, illetve szexuális bántalmazás. Szaknyelven a bántalmazásokat abuzusoknak is nevezik; a fentiek szerint tehát megkülönböztethető az érzelmi (pszichológiai vagy emocionális) abuzus, a fizikai, valamint a szexuális abuzus. A kutatások, illetve a tapasztalatok szerint a házasságon belüli bántalmazásoknál az abuzusok egyes fajtái szinte soha nem jelentkeznek különállóan, egymagukban, hanem általában együtt, egymást váltva. Az ,,asszonyverés” többnyire párosul a folyamatos lelki kínzással és gyakran kiegészül a nemi erőszakkal is. Ezek általában nem egymástól elszigetelt események, hanem egy folyamat részei, amelynek kezdete legtöbbször szinte észrevehetetlen. Ahogy a lelki terrorról szóló fejezetben részletesen elemezni fogom, a leggyakoribb első lépés az elszigetelés, az elmagányosítás. Ehhez kapcsolódik és ezt erősíti a partner önbizalmának fokozatos gyengítése, aláásása, amely az egyre gyakoribbá váló gúnyolódástól, a bíráló megjegyzések sűrűsödésétől és egyre durvábbá válásától a semmirekellőség éreztetése felé tart. A kritika tárgyát képező tulajdonságok, szokások szolgálnak ,,alapjául” az eleinte türelmetlen, ideges, majd fokozatosan durvuló megnyilvánulásoknak. Az ajtócsapkodásokat egyes berendezési tárgyak, később akár a fél lakás összetörése is követheti – ahogyan a leszidást leköpés…, a kiabálásokból pedig hetek vagy hónapok alatt artikulálatlan üvöltés és félelemkeltés lehet. Az elcsattanó pofont előbb vagy utóbb kitartó, sérülést is okozó ütlegelés válthatja fel. A bántalmazási folyamatra jellemző tehát az egyre durvábbá válás, az eszkalálódás. A bántalmazó úgy viselkedik, mint aki a ,,kibírhatatlan” partner miatt egyre kevésbé tud uralkodni magán. Az önuralom elvesztésében nehéz meglátni, észrevenni az uralom kezdetét. A bántalmazási folyamat ugyanis lényegében nem más, mint az egyik ember uralkodása,
hatalomgyakorlása a másik ember felett. A házastársi (élettársi, intim kapcsolaton belüli) bántalmazás jelenségére jellemző a partner akaratának megtörése, önálló gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal rendelkező felnőtt emberi lény voltának folyamatos háttérbe szorítása, végső soron tagadása. Ahhoz, hogy a bántalmazó az uralmát gyakorolhassa, rendszeresen bizonyítania kell, hogy a hatalma alatt tartott személy rossz, elviselhetetlen, ezért nevelésre, fegyelmezésre szorul. Meggyőződése, hogy ez utóbbiakra neki joga van, s partnere ,,nevelése” érdekében az eszközökben sem kell válogatnia. Már most érdemes megjegyezni, hogy a feleségbántalmazót e meggyőződésében erősíti az a hagyomány, amely az asszonyt férje tulajdonának tekinti. Véleményem szerint ez a felfogás az egyik oka annak, hogy a ,,klasszikus” és tipikus házastársi bántalmazási folyamatok túlnyomó többségében a férfi a bántalmazó és a nő az áldozat. A semmirekellőség, a haszontalanság, az elviselhetetlenség érzésének felkeltése az áldozatban azért is igen fontos a bántalmazó számára, mert ezáltal véli bizonyítani, hogy a bántalmazott – ügyetlensége, tehetségtelensége, ,,hülyesége” miatt – képtelen lenne a bántalmazó nélküli önálló életre. Szomorú tény, hogy a szisztematikus, kitartó manipuláció eredményeképpen az áldozat gyakran mindezt el is hiszi. Az uralkodó másik célja pedig annak bizonyítása, hogy a partner ,,elviselhetetlensége” miatt kizárólag ő az, aki képes vele élni, s ezért társa neki egyfelől folyamatos hálával és alávetettséggel, másfelől az ,,érthető és természetes” indulat és brutalitás eltűrésével tartozik. ,,A verésnél is rosszabbul esett, hogy folyton azt mondogatta, én úgysem lennék képes egyedül élni, nélküle én mindenre alkalmatlan vagyok.“ ,,Mindig azt üvöltötte, hogy én egy senki vagyok, és örüljek, hogy valaki megtűr maga mellett.”
* Dawn Bradley Berry: The Domestic Violence Sourcebook, Lowell House Los Angeles és Contemporary Books Chicago, 1995. 7. old.
Gyakori, hogy a bántalmazó még csak arra sem törekszik, hogy az említett látszatot megteremtse, azaz a nő akaratának megtörését, félelemben tartását vagy megverését a ,,nevelés” céljával vagy az asszony elviselhetetlenségével igazolja. Vagy eleve úgy indítja a bántalmazási folyamatot, hogy látszatindokot sem keres, vagy pedig akkor vált, amikor az áldozat önbizalmának aláásását már sikerült elérnie. A bántalmazóknak ez a csoportja nem is rossz gyerekként, hanem a tulajdonában lévő tárgyként, illetve valamiféle háziállatként, ,,asszonyállatként” kezeli a másik felnőtt embert. Lássunk egy megtörtént és, sajnos, nem egyedülálló példát erre a viselkedésre:
14
15
,,A férjem pontosan úgy bánik velem, mint a kutyánkkal. Ugyanazokat a kifejezéseket is használja velünk, ugyanolyan hangsúllyal. És ugyanúgy nem érdekli, hogy én mit gondolok vagy mit érzek, mint ahogy egy kutyáról sem feltételezi az ember, hogy vannak saját gondolatai vagy érzései. A párom mindkettőnkkel úgy van, hogy az egyik percben simogató és kedves, aztán, ezt megunva, kilöki az ajtón a kutyát vagy engem, amelyikünkkel éppen játszott. Valamelyik nap is egészen normális volt velem, aztán egyszer csak megunt, ingerült lett és kilökött hálóingben a küszöbre. Nagyon fáztam és féltem, kértem, hadd mehessek vissza. Erre kikiabált, hogy »Kinn maradsz!« – pontosan úgy, ahogy a kutyánknak szokta mondani. Aztán egy idő után kinyitotta az ajtót és megengedte, hogy bemenjek. Amikor átfagyva visszamehettem a lakásba, úgy tett, mintha semmi nem történt volna, mintha mindez teljesen normális dolog lenne. Nem érezte, hogy magyarázattal tartozik, ahogy egy kutyának sem magyarázkodik az ember.”
A köztudattal ellentétben tehát a feleségbántalmazás általában nem egyszerűen feszültségből, idegességből fakadó, indulati jellegű cselekmény. Az esetek többségében folyamatos, rendszeres és célzatos a bántalmazás és a terror. Célja nem más, mint hogy a bántalmazó az áldozatát uralma alatt tartsa, felette hatalmat gyakoroljon s a folyamatos félelemben tartással, megalázással a bántalmazottat teljes kiszolgáltatottságba és alárendeltségbe taszítsa. E cél az, amelynek eléréséhez nélkülözetetlen az áldozat akaratának megtörése, önálló emberi lényként létezésének megkérdőjelezése, bizonytalanságban és a bántalmazótól való függésben tartása. Az utóbbi két elem, azaz a bizonytalanságban és a függésben tartás összetartozik. Aki soha nem tudja, hogy mire számíthat, mit hoz a következő pillanat, hogy mikor tesz jót és mikor rosszat, az előbb vagy utóbb úgy fogja érezni: nyugalma, munkaképessége, alvása, biztonságérzete, testi épsége és végső soron az egész élete kizárólag a partnertől, annak kénye-kedvétől, engedékenységétől, ,,nagyvonalúságától” függ. Pontosan e függőségérzés kialakítása és fenntartása a bántalmazó egyik legfontosabb célja, hiszen ez az uralkodás egyik leghatásosabb eszköze. Ha legalább világos elvárások és szabályok lennének e játszmában, akkor a célba vett partner megpróbálhatna ezekhez igazodni, ezeknek megfelelni, és így számíthatna arra, hogy nyugalomban és biztonságban élhet. Világos szabályok esetén azonban ő maga is irányítója lenne az életének, ami a bántalmazó számára a hatalom részleges elvesztését jelentené. Játékszabályok tehát nem is létezhet16
nek. Kivéve egyet: mindig, mindenben az uralkodó, a hatalmi helyzetben lévő partner akaratának kell engedelmeskedni. ,,Sose tudom kiszámítani, hogy mit akar. Úgy érzem, folyton változnak a szabályok. Számtalanszor megvert, mert azt mondta, sokat beszélek, azaz pofázok. Erre elhatároztam, keveset fogok beszélni, hogy ne verjen. Ezek után nekem ugrott, elkezdett fojtogatni és közben azt üvöltözte, hogy mi van, nem tudsz beszélni, megnémultál, te rohadék. Akkor most mit csináljak, beszéljek vagy ne beszéljek? Az lenne jó, ha mindig pont akkor és pont annyit beszélnék, amennyit ő akar hallani. És persze pontosan azt kellene mondanom, amit hallani akar. Ez néha sikerül, de nem mindig tudom kiszámítani, hogy éppen mit akar és mit vár tőlem.”
Mindezekből következően: a folyamat egyik jellegzetessége, hogy a bántalmazó az asszony életének szinte minden mozzanatát, a legapróbb megnyilvánulásait is ellenőrzése és irányítása alatt tartja. ,,A férjem folyton ezt üvöltözte: »Értsd meg, hogy te még a WC-re sem mehetsz ki, ha én nem akarom!«”
A folyamat során fokozatosan alakul ki, majd állandósul a félelem és a fenyegetettség érzése. Ezzel általában párhuzamosan érlelődik az a felismerés az áldozatban, hogy ő, azaz a bántalmazott nem képes befolyásolni partnere (férje) kitöréseit. A folyamat kezdetén a legtöbb nő úgy érzi, csak ő lehet az oka annak, hogy az egykor kedves és figyelmes udvarlóból türelmetlen, elégedetlen, csapkodó, törő-zúzó és pofozkodó férj vagy élettárs vált. Megpróbál alkalmazkodni az igényekhez, megpróbál változtatni beszédstílusán, hajviseletén, öltözködésén, munkahelyén, az ételbe tett só mennyiségén… Egyre többet ad fel saját egyéniségéből, szokásaiból, megjelenéséből, mindabból, amit valamikor – állítólag – megszeretett benne a társa. Mindabból, ami és aki valaha ő volt. Hiszi és reméli, hogy ezáltal minden visszafordítható: minden olyan szép lesz, mint régen. Hiszi, elhiszi, hogy ő az oka az egyre durvuló megnyilvánulásoknak, s ezért őneki kell változni, hiszen ő tudja befolyásolni a partner viselkedését. A bántalmazási folyamat egyik legdrámaibb pontja annak felismerése, hogy ez nem így van. Hogy ami történik, az függetlenné vált tőle. Hogy amikor már teljesen feladta önmagát, akkor is lesz ok az üvöltésre, a fenyegetésre, az összeverésre. A feleségbántalmazás folyamatában végigkövethető a félelem- és a fenyegetettségérzés kialakulása, majd elhatatalmasodása. Ez az az elem, 17
amely alapvetően megkülönbözteti a feleségbántalmazást a kölcsönös veszekedésektől éppúgy, mint a – kétségtelenül előforduló – férjterrorizálástól. Az utóbbira, az áldozat vonatkozásában, igaz lehet mindaz, amit a feleségbántalmazási folyamat kezdeteiről írtam. Az uralkodóként fellépő nő gúnyolja, folyamatosan bírálja, semmirekellőként tünteti fel a társát. Bántja, lelkileg kínozza, akár fel is pofozza. A folyamatos rettegés, a testi épség féltése, az állandósult halálfélelem érzése azonban, a házastársi bántalmazó kapcsolatok közül, szinte kivétel nélkül csak a feleségbántalmazást jellemzi. 3. A bántalmazási folyamat ciklikussága. Nehezíti a bántalmazás folyamatjellegének felismerését az a gyakori jelenség, hogy a lelki terrort, a durvaságot, a tettlegességet időszakonként elviselhető, sőt kellemes vagy egyenesen szép napok, hetek váltják fel. Ilyenkor az áldozat úgy érzi, hogy még van remény, és mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a jó helyzet állandósuljon. Egyes esetekben derült égből villámcsapásként érik az újra közeledő kitörés jelei, máskor ezek szinte észrevétlenek. A családon belüli erőszakról szóló kutatásokban és a szakirodalomban jelentős volt annak felismerése, hogy ezek a ,,nászút periódusok” az esetek mintegy háromnegyedében szerves részét képezik a bántalmazási folyamatnak. A folyamatra tehát, az esetek többségében, a ciklikusság jellemző. A ciklusok során három, viszonylag jól elhatárolható időszak ismerhető fel: a feszültség növekedése, az úgynevezett akut bántalmazási epizód (nagyjelenet) és az enyhülés, kibékülés ideje, a nászút időszak. A feszültség növekedésének szakaszában a bántalmazó ingerlékenynek, türelmetlennek, irritáltnak tűnik. Egyre több és egyre jelentéktelenebb dolog hozza ki a sodrából. Izzik a levegő körülötte. A partner igyekszik kerülni a súrlódási pontokat, minden olyan helyzetet, amely kirobbanthatja a botrányt. Mindeközben fokozódik a feszültség, amely egyre több – ekkor még viszonylagosan kisebb súlyú – incidensben csúcsosodik ki. Ilyenek lehetnek a szóbeli sértegetések, kiabálások, az idővel való elszámoltatás szigorodása, esetleg a felpofozás. Sok asszony szerint ez a legnehezebben elviselhető időszak, hiszen a ,,kitörés” ott van a levegőben, de a robbanás időpontja kiszámíthatatlan. Azokban a kapcsolatokban, ahol a nő már több bántalmazási ciklust végigélt, egyre jobban ismeri a közeledő ,,vihar” jeleit. Érzései, gondolatai egyre inkább arra összpontosulnak, hogy csak minél kisebb 18
sérüléssel, szenvedéssel, fájdalommal ússza meg azt, ami előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik. ,,Már a szeme villanásán, a mozdulatain, a hanghordozásán éreztem, hogy közeledik a baj. Ilyenkor igyekeztem a gyerekeket biztonságba helyezni és a késeket meg más veszélyes tárgyakat eldugdosni. Szívem szerint persze a gyerekekkel együtt elmenekültem volna, de egyrészt nem volt hová, másrészt pedig ilyenkor még csak azt sem mondhattam volna, hogy azért menekülünk, mert megint ütött-vágott, hiszen ez még nem következett be, és csak én tudtam előre, hogy egészen biztosan be fog következni. Csak én ismertem a jeleket. Más biztosan azt mondta volna, hogy nem lehet elrohanni otthonról csupán azért, mert a férjem csúnyán néz rám, vagy kissé idegesebb. Biztos furcsán hangzik, de ezekben az időszakokban úgy voltam vele, hogy inkább verjen meg most, gyorsan, csak tudjam már, hogy túléltem, és legyünk már túl rajta. Szörnyű érzés volt, hogy tudtam, bántani fog, csak azt nem, vajon öt perc, egy óra, egy nap vagy egy hét múlva. És persze azt sem tudhattam, ezúttal kórházba kerülök-e majd vagy egyenesen a hullaházba, esetleg megúszom egy-két monoklival.”
A második szakasz a vihar kitörése, az úgynevezett akut bántalmazási epizód, (,,nagyjelenet”), amelynek kiteljesedése a súlyos tettlegesség, a gyakran kitartó, brutális, sérülést is okozó fizikai bántalmazás, a lakás összetörése, esetleg nemi erőszak. A bántalmazási folyamatnak ebben a szakaszában fordul elő a legtöbb ölési cselekmény is. (Már itt megjegyzem, hogy a végzetes tragédia, az élete kioltása vagy annak megkísérlése szempontjából a nő számára a második legveszélyesebb időszak az, amikor elhatározza a kapcsolat felszámolását és ezt közli a partnerével, esetleg elköltözik vagy a bántalmazó számára egyértelművé válik, hogy a már elköltözött nő nem hajlandó a kapcsolat viszszaállítására. Női elkövetők esetében viszont nem ritka, hogy az ölési cselekményre az akut bántalmazást megelőző időszakban, a feszültség növekedésének periódusában kerül sor, mégpedig a bizonyosan bekövetkező súlyos bántalmazástól való félelem miatt, hiszen, ahogy látni fogjuk, a házastársuk életét kioltó, azaz a büntetőügyekben elkövetőként szereplő nők túlnyomó többsége is rendszeresen bántalmazott asszony.) A harmadik szakasz a nászút periódus, a ,,mézeshetek időszaka”. A durva, szinte őrjöngő nagyjelenet(ek) utáni napon vagy napokban a bántalmazó bocsánatot kér, könyörög az asszonynak (és esetleg a gyerekeknek, illetve a nagyjelenet végigszenvedőinek), hogy felejtsék el, ami történt. Napokig, hetekig kifejezetten kedves, figyelmes, úgy 19
viselkedik, mint az udvarlás idején. Az áldozat ettől a viselkedéstől teljesen elbizonytalanodik. Nem tudja, mitévő legyen, mit gondoljon. Különösen nehéz helyzetben van, ha a bántalmazó azzal érvel, hogy ez az ő igazi énje, de sajnos az asszony viselkedése úgy kihozta a sodrából, hogy nem tudott uralkodni magán. (Ugyanezek a férfiak általában képesek uralkodni magukon a főnökükkel, jól fizető ügyfelükkel, esetleg egy rendőrrel összetűzésbe kerülve.) Ilyenkor gondolják azt az asszonyok – különösen a házasság első éveiben –, hogy csak még csendesebbnek kell lenniük, csak még jobban oda kell figyelniük a leves hőfokára, csak még jobban kell spórolniuk a kosztpénzzel, csak ott kell hagyniuk a munkahelyüket… és nem lesz több verés. A legtöbb esetben e bizakodás csak illúzió. A folyamat nem áll meg, és a nászút időszak hetei, hónapjai után újra kezdődik a feszültség növekedése. Ez a folyamat napokig, sőt hónapokig is eltarthat, mielőtt bekövetkezik az újabb brutális tettlegesség, a lakás szétzúzása vagy egyéb ,,nagyjelenet”. Hangsúlyoznom kell, előfordulhat, hogy a bántalmazás egyszeri, kivételes eset, valamint az is, hogy a rendszeres bántalmazásban nem ismerhetők fel a ciklikusság jegyei. (Ami történik, az ettől még bántalmazás!) Gyakori például az is, hogy a három részből álló ciklus helyett egyszerű, gyors váltásokat alkalmaz a bántalmazó: egyszer ,,jó”, majd hirtelen ,,rossz” lesz, és fordítva. Kísérteties: mintha egy testben két teljesen különböző ember létezne. ,,Mindennek lehordott, üvöltözött, aztán meg hirtelen agyba-főbe dicsért. Nem tudtam, hogy én vagyok-e őrült vagy ő.”
A megismétlődés elkerülésének legbiztosabb módja az, ha maga az elkövető jön rá: nincs joga bántalmazni a társát. Amennyiben valóban indulati jellegű a cselekménye, meg kell tanulnia máshogy levezetni a feszültségét. Ha pedig a másik ember feletti hatalomgyakorlás motiválja a viselkedését, akkor ennek tarthatatlanságáról kell meggyőződnie. A nőnek pedig azt kell tudnia, hogy joga van félelem és verés nélkül élni. Célom, hogy ebben a könyvben azt is bizonyítsam: mindkét felismerés kialakításában óriási a társadalom felelőssége. Fontos, hogy az áldozat tisztában legyen vele: amennyiben a bántalmazási ciklus megismétődik, tehát a kibékülés szép időszakát újra követi a feszültség növekedése, majd a tettlegesség, akkor nem egyszerűen egy indulatos, nehéz emberrel él, hanem bántalmazóval. Az utóbbi esetben gyakorlatilag kizárt, hogy külső beavatkozás és a bántalma20
zó saját felelősségének tudatosulása nélkül megállítható, megszüntethető lenne az előbb vagy utóbb állandósuló ,,klasszikus”, tipikus bántalmazási folyamat. Általános tanácsként elmondható, hogy két bántalmazási ciklus lezajlása után nem szabad abban reménykedni, hogy a nő ,,megfelelő” magatartásával a további brutalitás megelőzhető, sem pedig abban, hogy a férfi ,,majd megváltozik”. Nem fog megváltozni! Ellenkezőleg: a bántalmazási folyamatra az a jellemző, hogy egyre durvábbá, egyre brutálisabbá válik, a félelem és a rettegés érzése egyre inkább állandósul, a nászút periódusok egyre rövidebbek lesznek, illetve el is tűnnek. Igen lényegesnek tartom, hogy a bántalmazás természetrajzával, azaz folyamatjellegével, a lelki terror, a tettleges bántalmazás és a szexuális erőszak összefonódásával, illetve váltakozásával, a jelenség célzatos és tipikusan ciklikus természetével mind az átlagember, mind a családon belüli erőszakkal foglalkozó szakember tisztában legyen. 4. Történetek a bántalmazási folyamat jellegzetességeinek bemutatására. Mielőtt a következő fejezetekben áttérnénk a bántalmazás egyes megnyilvánulási formáinak részletes elemzésére, szeretném három történet segítségével illusztrálni az eddig ismertetett összefüggéseket. Mint a könyvben bemutatott valamennyi eset, az alábbi három is megtörtént, valóságos, csupán a szereplők nevét és adatait változtattam meg. Elsőként ismerkedjünk meg Piroskával. Története szomorú példa a bántalmazás folyamatjellegére, ciklikusságára és fokozatos eldurvulására, valamint a lelki terror, a tettleges bántalmazás és a házasságon belüli nemi erőszak összefonódására. Vallomása azt is világosabbá teszi számunkra, amit a családon belüli erőszakról szóló elméleti fejtegetések oly nehezen tükröznek vissza: ezek az ,,ügyek” érzelmi viszonyokról, szeretetről, ragaszkodásról, hagyományokról, női és férfi szerepekről is szólnak. Az áldozat döntéseit s ezekkel párhuzamosan a bántalmazás természetrajzát ezek az összetett tényezők is meghatározzák. PIROSKA Piroskát először a gyermekkoráról kérdeztem. Elmondta, hogy édesapja felelőtlen ember volt, aki a családot adósságokba sodorta, ezért az édesanyát a szülei választás elé állították: marad a férj mellett, s akkor a nagyszülők nevelik fel a gyerekeket, vagy elválik, és akkor ő. Az édesanya a férjet válasz-
21
totta, így került Piroska a nagyszülőkhöz. Sokáig nem tudta megbocsátani ezt az anyai döntést, de felnőtt korára közel kerültek egymáshoz. A nagyszülők szeretetteljes, meleg családban nevelték. A nagymama Piroska példaképe. Tökéletes asszony volt, tele szeretettel, türelemmel, jósággal. Akármilyen szegényen éltek is, valahogy mindig tele volt náluk a kamra; ügyesen, kevés pénzből jó ételeket tudott főzni és mindig adott másoknak is. Önfeláldozóan gondoskodott a körülötte élőkről, gyerekekről és felnőttekről egyaránt. Senkinek nem akart a terhére lenni. Idős korában összespórolta a pénzt a saját temetésére, az összeget bekészítette annak a ruhának a zsebébe, amelyben az eltemettetését kérte, és ez a ruha kivasalva lógott a szekrényben. Halála előtt utolsó kívánsága az volt, hogy ha életében valakit megbántott volna, attól a hozzátartozók kérjenek bocsánatot a nevében. Piroska világéletében ugyanilyen tökéletes asszony szeretett volna lenni. Szép és boldog családra, gyermekekre és meleg otthonra vágyott. Büszke arra, hogy fiai és lánya akkor is ápoltan és jól öltözötten jártak iskolába, óvodába, amikor a brutális, iszákos apával éltek együtt. Nagyfia ekkor is az osztály legjobb tanulója volt. Az asszony három gimnáziumot végzett, akkor egy súlyos betegség miatt abbahagyta tanulmányait. Úgy tervezte, hogy visszamegy az iskolába, de megismerkedett a nála két évvel idősebb Péterrel, aki első udvarlója lett, s akihez tizennyolc évesen férjhez ment. Péter szülei alkoholista, durva emberek voltak, fiuk magányos és szomorú felnőtté serdült. A fiatalok ,,lelkiekben egymásra találtak”, megértették egymást, tervezgették közös életüket, családjukat. Az esküvőig eltelt másfél év alatt szépen alakult a kapcsolat. Péter nem volt iszákos, alkalomszerűen ivott egy-egy pohár konyakot, mindössze egyszer rúgott be egy mulatságon. Az első pofon a házasságkötés után egy hónappal csattant el. Piroska egy divatos inget vett Péter születésnapjára, aki, meglátva az ajándékot, azt kiabálta, hogy biztos azért erre esett a felesége választása, mert valamelyik fiúja is ilyet hord. A számára harmonikusnak tűnő kapcsolatban a fiatalasszony ,,mindenre számított, csak erre nem”. A férj térden állva kért bocsánatot, bizonygatva, hogy ami történt, véletlen volt. Piroska úgy gondolta, hogy a féltékenység nem megbocsáthatatlan dolog. Úgy mondták az emberek, hogy aki szeret, az féltékeny is, ezért igyekezett elfelejteni a történteket. A féltékenység Piroska munkatársaival szemben is megmutatkozott. A férj arra kérte az asszonyt, hogy hagyja ott a munkahelyét, ahol egyébként nagyon szeretett dolgozni. Megtette, Péter lelki nyugalma és a házasság megmentése érdekében. Munkahelyet változtatott, de amint kiderült, hogy főnöke férfi, ki kellett lépnie az állásából. Nagyon szégyellte, hogy munkaköny-
vében nyoma maradt az igen rövid, mindössze néhány napos munkaviszonynak. Ezután bedolgozó lett, otthon végezte a munkáját. Mindketten nagyon örültek az első terhességnek, tervezték és várták a gyereket. Péter ekkor olyan munkahelyen dolgozott, ahol egy-egy láda sör is része volt a honoráriumnak. Iszogatott. Az asszony a bedolgozás mellett állatokat is tartott. Nyolc hónapos terhes volt, amikor a tápszállítás napján a férj nem jött haza a megbeszélt időben, ezért ő egyedül vonszolta be a kaputól a hatalmas zsákokat. Mint utóbb kiderült, a haverok gúnyolni kezdték a hazafelé tartó Pétert azzal, hogy ,,úgy látszik, jön már a baba, mert az asszony nagyon cipeli a tápot”. Ezen felmérgesedve a férj olyan erővel lökte el a várandós kismamát, hogy az hasra esett, de szerencsére a magzatnak nem esett baja. A kórházból hazahozott újszülött tiszteletére Péter elfogyasztotta a faluban szokásos örömpálinkát, majd hazatérve őrjöngeni kezdett. A frissen készített fasírtot a falra kente, a levest kiborította. Piroska úgy gondolta, hogy férje talán azért is ,,van ki idegileg”, mert az anyósékkal kell laknia, s ha ez a helyzet megváltozik, minden rendbe jön majd. Ezért kezdeményezte, hogy építsenek maguknak saját otthont. Pétert behívták katonának. Nagyon szép leveleket írtak egymásnak, tervezgették az építkezést és a család jövőjét. Ugyanakkor a hazalátogatások alkalmával a férj nagyon feszült volt. Előfordult, hogy ha a baba felsírt, hatalmasat rúgott a kiságyba, s amikor a feleség döbbenten kérdőre vonta, úgy válaszolt, hogy ,,miért, talán beléd kellett volna rúgnom?” Piroska próbálta megérteni, mennyire fájhat az édesapának, hogy csak ritkán láthatja gyermekét, és nyilván ettől olyan ideges. Miután a kisfiú nagyobbacska lett, és az apuka leszerelt, sokat társasjátékozott és focizott gyermekével. Az édesanya úgy gondolta, nagyon jó és fontos, hogy a gyereknek ,,van apukája”, s ennek érdekében, ennek a helyzetnek a fenntartásáért neki mint nőnek és anyának vállalnia kell bizonyos áldozatokat. Piroska egyébként folyton otthon volt, senkivel sem beszélgethetett, hiszen Péter féltékenysége miatt változatlanul csak bedolgozást vállalhatott. Barátnői nem lehettek, a faluban sem állhatott meg senkivel sem beszélgetni, hiszen az esetleges ,,tettenérés” is kiváltotta volna Péter haragját. Nem csak férfiakra volt féltékeny, hanem feldühödött azon is, ha Piroska egy asszonnyal beszélt, mert úgy gondolta, vagy ,,pasasokról tárgyalnak”, vagy azért társalog a felesége, mert jó dolgában már azt sem tudja, mihez kezdjen. Piroska vezette a háztartást, állatokat tenyésztett és a legnagyobb szeretettel nevelte, gondozta a gyereket. Minden erejével azon volt, hogy harmonikus legyen a család élete. Sokszor eszébe jutott az a fájdalom, hogy őt nem a szülei nevelték fel, s hogy Péternek milyen nehéz volt a gyerekkora. Hitt benne, csak nagyon
22
23
kell akarni, sok áldozatot kell hozni, és akkor az ő életük s, mindenekelőtt, a gyerekük élete szép és boldog lesz. A férj ekkortájt még nem verte őket, viszont időről időre összetörte a berendezési tárgyakat azzal, hogy ,,még mindig jobb, mintha a feleségét törné össze”. Pétert ugyanakkor segítőkész embernek ismerték a faluban. Akár éjjel tizenegykor is felkelthették, hogy javítsa meg valakinek az autóját. Piroska a nehéz napokon próbálta emlékeztetni magát Péternek ezekre a jó tulajdonságaira. Nem volt összehasonlítási alapja a férfiakról, ,,csak amit a filmeken látott”. Fogalma sem volt, hogy általában milyenek a férfiak, csak annyit tudott biztosan, hogy neki mindent meg kell tennie a család egybenmaradásáért. A férj sok-sok mindenen ,,felidegesítette magát”. Amikor például Piroska valamilyen finomságot akart adni a gyereknek, szalámit, üdítőitalt vagy ropit, azt üvöltötte, hogy ,,ez meg minek”, és olykor összetörte az egész konyhát. Piroska többnyire nagyon magányosnak érezte magát, de tudta, ha ,,két szót vált valakivel, legyen az férfi vagy nő, nagy baj lesz”. Férje még azt is rossz néven vette, ha Piroska édesanyja jött hozzájuk látogatóba. Őt is gyakran ordenáré szavakkal illette. A feleség úgy gondolta, ha majd a saját ház elkészül, minden jobbá válik, nem kell majd Péternek annyit alkalmazkodnia. Mindig erre gondolt, amikor még hajnali kettőkor is egy-egy újabb és újabb anyagdarabot tett a varrógépbe, hogy minél több pénzt gyűjtsön a házhoz a bedolgozásból. Sokat gondolkodott azon, miként tudná Pétert megkímélni az építkezéssel kapcsolatos ügyintézés terheitől, anélkül hogy neki, Piroskának kellene kapcsolatot tartania az építésszel. (Tudta ugyanis, hogy ezt férje úgysem tűrné el.) Nagy könnyebbség volt számára, amikor sikerült egy idős építész bácsit találni, aki mindig a feleségével dolgozott, ezért Péter elfogadta, hogy ő legyen az építést irányító szakember. A ház alapját Piroska születésnapján rakták le. Ez volt a remény napja az életében. Az OTP-kölcsön feltétele volt a második gyermek vállalása. Piroska előtt egy álomkép lebegett. Ebben az álomképben ott volt a két gyerek, a már megnyugodott házastárs és a szép ház, amelyben együtt élnek. Egy napon a védőnő rossz hírt közölt: az egyik vérvizsgálat túl magas szintet jelzett, és ez azt jelenthette, hogy fogyatékos lesz a születendő gyerek. Szörnyű félelem fogta el Piroskát, szorongva készült a budapesti ultrahang-vizsgálatra. Mélységes fájdalom töltötte el, amikor a férje közölte, hogy nem kíván a klinikára utazni vele. Az ekkor már nagyobbacska fia kísérte el a vizsgálatra. Hihetetlen könnyebbség volt megtudni, hogy a szokatlan vizsgálati eredmény oka ikerterhesség. Az öröm mellé persze némi szorongás is vegyült, hiszen sok szempontból nehéz volt elképzelni az életet három gyerekkel. Piroska még az előrehaladott terhessége mellett is dolgozott az építkezésen, egészen addig, amíg két hónappal a szülés előtt kórházba utalták.
Nagyon-nagyon nehéz volt a szülés, az egyik baba harántfekvéses volt, és az orvosok beszédéből Piroska olyasmit is kivett, hogy ez esetleg a másik baba egészségét veszélyeztetheti. Mire megszülettek a gyerekek, rettentő fáradtnak és kimerültnek érezte magát, de nagyon várta, hogy találkozzon a férjével. Az elhúzódó szülés miatt ,,nehéz volt kikönyörögni, hogy kitolják a folyosóra és beszélgethessenek”. Ezért is volt megdöbbenve és elkeseredve, amikor a férj néhány perc után közömbös arccal azt mondta, hogy most már tolják vissza, mert ő indulni akar hazafelé. Férje szülés utáni viselkedését akkor ,,értette meg” az asszony, amikor az építkezésen segédkező egyik szomszédtól megtudta, hogy Péter a két hónap alatt már reggelente részeg volt és Piroskát szidta, hogy ,,ott mereszti az izéjét a kórházban, miközben ő építkezik”. Úgy tűnt, a legszerencsésebb pillanatban ajánlottak fel a férjnek egy sofőri állást. Piroska biztos volt benne, hogy ez megakadályozza majd az ivásban. Sajnos nem így történt. Ekkorra Piroska már egyáltalán nem hitt az addigi álomképekben, s nem tagadhatta tovább maga előtt, hogy fél a férjétől, egyre jobban undorodik tőle. A gyerekeit is féltette, hiszen előfordult, hogy a férj hazajött, őrjöngött és üvöltött, és az éppen előtte dolgát végző kisgyerek alól iszonyatos erővel kirúgta a bilit. Ekkor már a feleségét is gyakran megverte. Amikor Piroska édesanyja eljött segíteni, ruhában kellett aludnia, mert nem tudta, hogy Péter mikor fogja kihajítani. Amikor elkezdődött az őrjöngés, az utcára vagy az udvarra menekültek a gyerekekkel, mert ott soha nem ütötte meg őket Péter. Az állandó félelem és undor miatt Piroskának már semmi kedve nem volt a házasélethez, igyekezett Péter közeledését elhárítani. Egy napon a picik a járókában voltak, a nagyfiút Piroska éppen hazavárta az iskolából. A varrógépen dolgozott, amikor megérkezett Péter és fogdosni kezdte. Piroska kérte, hogy hagyja őt békén, hiszen a nagygyerek mindjárt hazajön, az ikrek meg pár méterre játszanak a járókában. Ezután a férj fölpofozta, letépte róla a ruhát és a földre leszorítva erőszakkal közösült vele. ,,Az egész olyan volt, mint azokban a szörnyű filmekben.” Borzalmas volt az is, hogy míg akit az utcán erőszakolnak meg, az legalább segítségért kiálthat, Piroska nem is kiabálhatott, hogy legalább a gyerekek ne ijedjenek meg. Ettől kezdve a nemi erőszak épp olyan rendszeres volt, mint a verés és a lelki terror. A felnőttek hálószobáját csak egy vékony fal választotta el a gyerekszobától. A nagyfiú valószínűleg mindent tudhatott, igyekezett segíteni édesanyjának: amikor hallotta odaátról, hogy Péter nekiesik Piroskának, átkopogott és valamilyen ürüggyel segítséget kért, például ,,gyere, anyu, mert sír az egyik pici”.
24
25
Az asszony nem tudta, hogy mennyit kell elviselnie a család együttmaradása érdekében. Nagyon fájt neki, hogy mindez már az új házban történt, amit olyan sokáig tervezett, és amitől a változást várta. Nagyon sokat jelentett neki ez az új otthon, minden egyes darabjához, berendezési tárgyához, függönyéhez sok-sok éjszakai munka és tervezés kapcsolódott. Egy napon Piroska határidős munkája még nem volt készen, ezért nem teljesítette Péternek azt a ,,parancsát”, hogy azonnal hagyja abba a varrást. A férj erre úgy reagált, hogy belemarkolt Piroska hajába és teljes erejéből belevágta az asszony fejét a varrógépbe. A két első foga letörött és teljesen feldagadt a szája. Amikor a fogászatra ment elsősegélyért, többször rákérdezett az orvos, pontosan hogy is történt a baleset, de Piroska ragaszkodott ahhoz, hogy elesett a lépcsőn. Tudta, kicsi a falu, és ha Péter rájön, hogy elárulta őt, bosszút áll. Ugyanez volt az oka annak, hogy a rendőrségre sem ment el. A rendőrök igen jó kapcsolatban voltak a falubeli férfiakkal, a helység legkülönbözőbb pontjain futottak össze, beszélgettek, barátkoztak. Naivság lett volna azt hinni, hogy azért, mert valaki rendőrként dolgozik, szembeszállna a saját ismerősével, falubelijével. A másik ok, amiért Piroska semmilyen hivatalos helyre nem fordult, az volt, hogy rettegett attól: a férjjel szemben senki nem lépne föl, viszont a három gyermeket elvennék, kiemelnék ebből a rossz környezetből. Úgy érezte, hogy bármit inkább elvisel, mint ez utóbbit. Ugyanakkor a helyzet a gyerekek számára is egyre veszélyesebbé vált. Előfordult, hogy a nagyfiú odaállt az apja elé és azt mondta, ,,ne bántsd az anyukámat”, mire az apja úgy belerúgott, hogy a gyerek átrepült a szoba másik végébe. Amikor Péter másodszor rúgta szét a telefont úgy, hogy az használhatatlanná vált, Piroska már nem merte kihívni a szerelőket. Az üveges sem hitte el, hogy a törések folyton a gyerekek csintalansága vagy a huzat miatt keletkeznek. Piroska folyamatosan valamiféle csodatévő megoldáson gondolkozott, s közben persze a gyerekek előtt kínosan igyekezett tartani a kiegyensúlyozottság látszatát és bizonygatni, hogy ,,a papa gyakran ideges, de majd ha könnyebb lesz az élete, megnyugszik”. Ilyen csodatévő megoldásnak gondolta, hogy kiköltözik a közös hálószobából. Arra számított, ettől a lépéstől férje észretér és ráébred, hogy a durvaság és brutalitás csak a teljes elhidegüléshez vezethet. A ,,mini válás” hatására azonban a helyzet még rosszabb lett. A külön szoba bezárt ajtaja sem jelentett akadályt Péternek, előfordult, hogy úgy törte rá Piroskára, hogy a katedrálüveg szétrobbant. Egyre különbözőbb módjait találta ki a családtagok megalázásának. A vécét ürülékével és vizeletével rendszeresen összepiszkította, ,,természetesen” Piroskának kellett takarítani
utána. A cipőjét beletörölte a gyerekek fürdőlepedőjébe. Feleségét rendszeresen leköpködte. A kamasz fiának azzal dicsekedett, hogy az útszéli prostituáltak ,,ingyen mennek el vele”. Emiatt Piroska a megerőszakolások során már a súlyos nemi betegségektől, fertőzésektől is reszketett. Piroska megfogalmazása szerint Péter úgy élt a családban, ,,mint akinek bármihez joga van”. Feleségét saját tulajdonának tekintette, amit használni lehet s, megunva, a szó szoros értelmében, odébb lehet dobni vagy akár le is lehet köpni. A férj valahogyan szert tett egy pisztolyra s azzal fenyegette Piroskát: ,,ezzel foglak lelőni, ha olyasmit csinálsz, ami nekem nem tetszik, utána beleteszlek az emésztőbe, és senki nem talál meg”. Közölte, ha Piroska el mer menni, végignézheti, ahogy megöli a gyerekeket, s majd utána fog vele is leszámolni. A nagyfiú ekkor nyolcadik osztályos volt. Piroska nagyon fontosnak gondolta, hogy az általános iskolát ott fejezhesse be, ahova addig járt, ahol ismerték és szerették. Állandóan félt attól, hogy a kisgyerekek az óvodában beszámolnak az otthon történtekről, egy napon majd megjelenik a gyámhatóság és elviszi őket. Azt tudta, hogy Pétert semmilyen körülmények között nem ,,vinnék el”, hiszen az egész környéken nem volt példa arra, hogy a hatóságok egy brutális férj ellen határozottan felléptek volna ,,családon belüli ügy” miatt. Arra viszont volt példa, hogy egy válni szándékozó nőt a faluban megölt a férje. A közös otthonban töltött utolsó napon Piroska édesanyja a gyerekekkel játszott a házban, Piroska a konyhában volt, a grillsütő be volt kapcsolva, ő a pultnál dolgozott. Péterre újfent rájött az őrjöngés, ezúttal felkapta a forró grillsütőt, hátulról a felesége nyakához nyomta, úgy, hogy a haja féloldalon teljesen leégett, s a bőre ugyancsak megsérült. Ezután ,,a nagyobb nyomaték kedvéért” egy késpengét is végighúzott felesége hátán, nem túl mélyen, de úgy, hogy vérezzen. Az üvöltő férfi sorban dobálta ki a tárgyakat az ablakon. A nagymama kirohant a három gyerekkel az udvarra. Ezen a délutánon éppen vízfestékkel játszottak a gyerekek, így mindhárman festékesek voltak, s az otthoni ruhájukat viselték, lábukon papuccsal. Tél volt, kint havazott. Piroska pillanatok alatt megpróbált összeszedni egykét ruhát, ami csak a keze ügyébe akadt. A nagymama, a három gyerek és Piroska együtt rohantak a vasútállomás felé. Nagy szerencséjükre nemsokára indult a pesti vonat, és az egyik vasúti dolgozó, felmérve a helyzetet, segítségükre volt azzal, hogy valakit elküldött Péterhez és kérte, tartsa föl addig, amíg a vonat el nem megy. A vonaton mind az öten sírtak és nagyon ,,szégyellték magukat”. Szedettvedett ruhákban voltak, a gyerekek festékesen, Piroska szeme alatt kék-zöld
26
27
monoklik, haja leégve, a kivert fogakat pedig még mindig nem tudta pótoltatni. Kabátja hátul már átvérzett. Mindenki szörnyülködve nézte őket. Piroska nem tudta magával vinni a szívgyógyszereit, amiket ekkor már rendszeresen szedett. Nagyon rosszul érezte magát. Pesten bementek a pályaudvarhoz közeli orvosi ügyeletre, ahol Piroska kérte, írják fel neki a hiányzó gyógyszert. Az orvos alaposan végigmérte a családot, majd közölte, hogy ha van egy ezresük, akkor megteszi ezt a szívességet. Két napig Piroska anyjánál húzódtak meg, ezután a Nők Lapja és a NANE Egyesület segítségével eljutottak egy anyaotthonba. Piroska szerencsésnek tartja magát, mert a három gyerekkel egy icipici, de mégiscsak külön szobát kapott. Ez az anyaotthonokban kivételes helyzetnek számít, hiszen általában több család lakik egy szobában. Természetesen Piroskáék is a többiekkel közösen használják a konyhát, a mellékhelyiségeket. A nagyfiú az általános iskolát a fővárosban fejezte be. Jelenleg középiskolás, nagyon ,,jó gyerek”, de édesanyja szerint az élete mégis kettétörött. Menekülésük két éve történt. Azóta élnek a kilenc négyzetméteres anyaotthoni szobácskában, Péter pedig változatlanul a kétszintes otthonban. Piroska a fővárosban nagyon nehezen tudott munkát találni, igen szűkös körülmények között élnek. Péter egyáltalán nem fizet tartásdíjat. Az asszony arról álmodozik, hogy egyszer talán újra lesz egy saját otthona a gyerekekkel. A válóperi tárgyaláson a bíró éles és határozott hangon hívta fel Piroska figyelmét a gyermekek érdekeire és arra, hogy felelősségteljesebb anyai magatartás lenne, ha visszamenne a gyermekek édesapjához. Elrendelte Péter számára a gyermekek rendszeres láthatását. Ők mindhárman sírva tiltakoznak az ellen, hogy édesapjukkal találkozzanak. A bíróság az ítéletében megállapította, hogy Piroska nem jogosult a lakáshasználati jog ellenértékére, mert a közös otthont önként hagyta el. Az asszony az elmúlt két év során körülbelül tizenöt hivatalos szervhez és önkéntes szervezethez fordult. Senki nem tudott segíteni.
feltétlenül a verés a legnehezebben elviselhető. Az asszony a legválogatottabb testi és lelki kínzásokról számolt be – szinte rezzenéstelen arccal. Akkor sírta el magát, amikor egy látszólag (viszonylagosan) súlytalanabb epizódról adott számot. Neki az volt a legfájóbb, amikor a számára oly szép nászút periódus véget ért, mégpedig szeretete durva visszautasításával.
A következő történet példa annak igazolására, hogy a bántalmazás általában nem indulati cselekmény, hanem egy célzatos folyamat része. Anna férjének célja is az asszony akaratának teljes megtörése, egy másik ember maradéktalan leigázása volt, a korlátlan uralom megszerzése érdekében. Eszköztárában a lelki terror és a tettleges brutalitás együtt szerepelt, s ezekhez járult az alkalmankénti nemi erőszak. Ugyanakkor visszatérőek voltak a nászút periódusok, amelyek alatt Anna mindent megtett annak érdekében, hogy kimutathassa, ami kívülállók számára talán felfoghatatlan: szereti a férjét. A történet azt is igazolja, hogy a bántalmazási folyamatban az áldozat számára nem
ANNA ,,A férjem hivatásos katona volt. Megszállottan tudott beszélni arról, hogyan lehet embereket megkínozni vagy megölni. Olyan volt ez nála, mint másnál valami hobbi vagy szenvedély. Amikor elkapta a hév, akár az éjszaka közepén is felébresztett, hogy hallgassam végig az ezzel kapcsolatos fantáziáit. Ha véletlenül elaludtam közben, akkor felrázott és üvöltözött velem, hogy hallgassam tovább. A módszereket időről időre rajtam is kipróbálta. Tudta például, hogy vizes kézzel a szokványosnál sokkal nagyobb pofont lehet adni. Azelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy egyetlen arcul ütés ilyen iszonyú fájdalmat okozhat. Heteken át zúgott a fülem és fájt a fejem. Máskor hozzányomott a falhoz és a nyakkendőjét addig szorította a nyakamra, amíg nem kezdtem fuldokolni. Élvezte, hogy a kezében van az életem és én szinte hálás voltam, hogy az utolsó pillanatban mindig megkegyelmezett, pedig meg is ölhetett volna. Egy idő után már olyankor is egész testemben reszkettem, amikor egyszerűen csak kivett magának egy nyakkendőt a szekrényből. Gyakori volt az is, hogy letérdepeltetett és egy zsineggel összekötözte a kezemet, lábamat és egy hurkot képzett a nyakam köré. Így hagyott ott a szobában hosszú időre. Egyszer csak azt éreztem, hogy fáradok, nem tudtam tartani a kezemet és a lábamat, szorult a hurok a nyakam körül. Iszonyú érzés volt, hogy mindjárt megfojtom saját magamat. De »megmentett«. Hagyományosabb módszerekkel is bántott: ütött, vert, rúgott, ahol ért. Néha meg is erőszakolt. Ezek a szörnyűségek eltartottak egy pár hétig vagy hónapig, de utána mintha mi sem történt volna. Ilyenkor úgy tűnt, megnyugodott, lecsillapodott. Arra gondoltam, hogy talán beteg ember, és ha sok szeretettel és türelemmel vagyok iránta, akkor majd meggyógyul. Én szerelemből mentem hozzá a férjemhez. Nem akartam feladni azt a vágyamat, hogy szépen, együtt éljük le az életünket. Nem őnélküle akartam élni, hanem fájdalom és félelem nélkül. A kegyetlenkedések utáni időszakokban mindig tele voltam reményekkel. Ilyenkor kedves volt velem, nem bántott. Boldog voltam és azt szerettem volna, hogy ő is boldog legyen. Igyekeztem mindenben a kedvében járni. A kedvenc ételeit főztem, szépen megterítettem, lestem a gondolatait. A bab-
28
29
gulyást és a palacsintát szerette a legjobban. Egy délelőtt nekiálltam és elkészítettem egy hatalmas fazék gulyást, hozzá vagy negyven palacsintát. Szétválogattam töltelék szerint a túrósat, lekvárosat, kakaósat, külön-külön tányérokra, mert tudtam, hogy nagyon idegesíti, ha nem tudja, melyikben mi van. Megette az első tányér levest és nagyon elégedett volt. Azt mondta, hogy »anyukám, ez aztán nagyon finom volt«. A szép időszakokban mindig anyukámnak szólított, én pedig őt úgy, hogy apukám. Úgy éreztem, madarat lehet fogatni velem. (Könnyezni kezd…) Mosolyogva biztattam, hogy akkor szedjél még, apukám. (Sír…) Erre, mint a villámcsapás, elborult a tekintete, megváltozott az arca, felemelkedett a székről és úgy üvöltötte: »Majd szedek, ha akarok! Te nekem nem mondod meg, hogy mit csináljak, érted?« (Zokogva meséli tovább…) Most is látom magam előtt, ahogy ráhajolt az asztalra és sodorta le a levesestálat, a szétválogatott palacsintás tányérokat, a virágot, amit odakészítettem… Repült, törött minden, amit olyan sok szeretettel készítettem el neki… Négykézláb szedtem fel, dobáltam ki a maradványokat és közben a saját hajamat téptem, hogy legalább tudjam, mi az, ami annyira fáj…”
zódok korántsem hirtelen fellobbanások, indulatkitörések, hanem megfontolt és kitartó kegyetlenkedések, amelyeknek célja az áldozat félelemben tartása.
A nászút időszak tehát, ahogy jött, úgy el is múlt. A kínzások, kegyetlenkedések folytatódtak, Anna újra félelemben élt. Az egyik bántalmazási nagyjelenet során úgy érezte, hogy ezúttal nem lesz része kegyelemben, és a fojtogatás végzetes lesz. Életében először megvédte magát, felkapott egy kést és szúrt. Az ő kapcsolatuk a bántalmazó halálával ért véget. Valószínűleg az ő ügyében ítélkező bíró is feltette az ilyenkor szokásos kérdéseket: ,,Hogyan tűrhette mindezt? Miért nem vált el? Miért nem menekült?” Ahogy azt e könyvben részletesen elemezni fogom, erre a kérdésre léteznek válaszok, amelyek megértéséhez azonban alaposan ismerni kell a bántalmazás természetrajzát, okait, hatásait és az egyes történetek sajátos belső összefüggéseit. Anna válasza megdöbbentő, de világos: azért nem vált el, mert szerette a férjét. Mert nem nélküle, hanem bántalmazás nélkül akart élni. A mélykúti női börtönben beszélgettem vele. A harmadik eset azon kivételes példák közé tartozik, amelyben a bántalmazó még azelőtt került büntetőjogi felelősségrevonásra, hogy megölte volna a feleségét, gyermekét vagy más hozzátartozóját. E történetet a bírósági ítéletben megállapított tényállásból ismerhetjük meg. Noha keveset tudunk meg az előzményekről és arról, hogy a vádbeli nap eseményei miként illeszkednek a bántalmazási folyamatba, szinte nagyító alatt látjuk egy akut bántalmazási epizód elemeit, a lelki terror és a tettleges bántalmazás együttesét. Ezen túlmenően pedig meggyőző bizonyítékot szerezhetünk arra, hogy e bántalmazási epi-
KOVÁCS LÁSZLÓNÉ ,,Kovács László vádlott és Kovács Lászlóné sértett házastársak. Házasságkötésükre 1993-ban került sor, amit követően Debrecen mellé, a sértett szülőföldjére költöztek. A kettőjük közötti kapcsolat már korábban, ezt megelőzően kezdődött Budapesten, ahol élettársi kapcsolatban éltek hosszú időn keresztül. Boldognak induló házasságuk hamarosan – a férj állandó követelései miatt – megromlott, zaklatottá vált. 1994. december 18-án Debrecenbe akartak indulni autóval, mikor a gépkocsi villamossági problémák miatt nem indult. Rövidesen a szomszéd segítségével jutottak el a szerelőhöz. Mivel a gépkocsit ott kellett hagyni, gyalog indultak haza a síkos úton. Útközben a sértett, aki a férfiak mögött haladt, elcsúszott, és a jobb csuklója eltörött. Az asszony, annak ellenére, hogy nagy fájdalmai voltak, nem gondolt törésre, így orvoshoz sem fordult a bajával. Az autóért a déli órákban a sértett ment el és vitte haza. Otthon a vádlott, miután már több pohár bort elfogyasztott, felháborodva közölte, hogy nem megy sehová, és egyébként is hagyják békén. A sértett csuklója egyre jobban fájt, ezért úgy döntött, hogy busszal utazik be Debrecenbe a munkahelyére a részére folyósított segély átvétele végett. Fél 15 óra körül érkezett haza, ahol férjét úgy találta, ahogyan hagyta. Továbbra is ivott, dühöngött, dühét pedig ki is mutatta. Feleségét megalázó szavakkal illette, tört-zúzott a lakásban. Leszaggatta a függönyöket, tönkretette a televíziót, rádiót, pohárkészletet és mindent, ami a keze ügyébe került. Mindezek láttán a sértett nagyon megrémült, azonban félelmének nem mert hangot adni. Nem is lett volna rá ideje, hiszen vádlott a gázpisztolyát a homlokára helyezte, majd, a másik kezébe a nagy konyhakést véve, megöléssel fenyegette. Ezt követően a vádlott a kezében lévő eszközöket letette, majd a sértettet kézzel a heverőre lökte, ököllel hasának bal oldalán megütötte nagy erővel. A bántalmazást a sértett könyörgésére abbahagyta, majd erőszakkal arra kényszerítette, hogy üljön be az autóba és vigye el édesapja lakására, amely egy környékbeli faluban található. Mindezt azért tette, hogy megölje az idős embert a lánya szeme láttára. E célból egy húszliteres benzines kannát tett az autóba azzal, hogy majd rágyújtja a házat az idős emberre. Útközben az ittas állapotban lévő vádlott többször is arra szólította fel a sértettet, hogy álljon meg, mert vizelni szeretne. Egy ilyen alkalmat használt ki a sértett arra, hogy a vádlottól megszabaduljon, s amikor az kiszállt, gázt
30
31
adva a helyszínről eltávozott, haza indult. Hazafelé állapota egyre inkább romlott, s amikor a Táncsics Mihály utca 234. szám alatti szennyvíztelepre ért, attól tartva, hogy elájul, megállt, majd segítséget kért. A rövidesen kiérkező mentő további ellátás végett a megyei kórházba szállította. A sértett a vádlott bántalmazása következtében a mellkas bal oldali alsókülső felszínén egyrendbeli nagyerejű tompaerő behatástól származó lépbevérzést szenvedett el. A sérülés gyógytartama nyolc napon túli, a tényleges gyógytartam hat–nyolc hét. A sérülés következtében közvetlen életveszélyes állapot alakult ki, így a sértett életét csak a kellő időben érkező szakszerű orvosi beavatkozás mentette meg. A vádlott a sértettől bocsánatot kért.” (I/1.sz. jogeset)
Az egyébként is hátborzongató (bár ,,fajsúlyában” korántsem ritka) történetet még ijesztőbbé teszi az a tény, hogy a férj a büntetőeljárás során mindössze három napot töltött őrizetben, ezt követően szabadlábon volt, azaz nyilvánvalóan a közös otthonba tért vissza. Az ítélet meghozatalára a vádbeli cselekmény után másfél évvel került sor, a büntetés felfüggesztett szabadságvesztés és pénzmellékbüntetés lett. A családon belüli erőszak többi elszenvedőjéhez hasonlóan ennek az asszonynak a további biztonságát sem tudta hatékonyan biztosítani a jog. Felhasznált irodalom: Del Martin: Battered Wives. Pocket Books, New York 1976 Lenore Walker: The Battered Woman. Harper&Row, New York 1982 Deborah Lockton és Richard Ward: Domestic Violence, Cavendish Publishing Limited, London/Sydney 1997
MÁSODIK FEJEZET
,,A lelki terror még rosszabb, mint a verés…” A lelki (érzelmi, pszichológiai) bántalmazás
1. A láthatatlan sebek. A bántalmazott asszonyok többségének véleménye szerint a ,,lelki terror” elviselése legalább olyan nehéz, mint a verésé. Az ,,érzelmi bántalmazás” (lelki terror) során az elkövető úgy okoz fájdalmat, hogy eközben egy ujjal sem nyúl áldozatához. Ehelyett folyamatosan és rendszeresen bírálja, gúnyolja, féltékenységével gyötri, eltiltja a barátaival, a rokonaival tartandó kapcsolattól, fenyegeti, félelemben tartja. Mindennek eredményeként az áldozat megalázottá és magányossá válik, önbizalma megrendül, félelemben, szorongva él. Az esetek jelentős részében a lelki terror mellett előfordul (vagy rendszeres) a tettlegesség, illetve a nemi erőszak. Természetesen nincs olyan házasság, amelyben ne fordulna elő olyan vita, veszekedés, összezördülés, amelynek során az egyik fél megbántja a másikat. Ez a jelenség önmagában még nem nevezhető bántalmazásnak, amelyet rendszeressége, súlyossága és főleg célzatossága határol el a szokványos együttélési problémáktól vagy akár az egyszerűen rossznak nevezhető házasságtól. A cél a lelki terror esetében is (éppúgy, mint a rendszeres bántalmazás egyéb formáinál) az uralom és a hatalom gyakorlása, a másik ember alávetettségbe taszítása. Az érzelmi bántalmazás (lelki terror) jellemző és leggyakrabban előforduló megnyilvánulási formái a következők: – – – – – – –
32
elszigetelés, elmagányosítás; a mozgásszabadság és a cselekvési szabadság korlátozása; a pénzzel kapcsolatos visszaélés; folyamatos bírálat, gúnyolódás, sértegetés; külső szexuális kapcsolat nyílt és bántó folytatása; a megalázás nem szóbeli módozatai; állandó bizonytalanságban tartás;
33
– tárgyak rongálása, állatok bántalmazása; – fenyegetés; – zaklatás a kapcsolat megszakítása (válás) után. A felsorolt magatartásformák részletes elemzése, a példákkal együtt, remélhetőleg segítséget nyújt a lelki terror jelenségének megértéséhez és az ,,egyszerűen rossz” házasságtól történő elhatárolásához. 2. Eltiltás, leválasztás, elszigetelés másoktól (izoláció). A lelki abuzusok egyik csoportjának célja az áldozat elmagányosítása, másoktól, a környezettől, bármiféle közösségtől és akár családtagjaitól történő teljes elszigetelése. Ez az izoláció nem más, mint a bántalmazás fő célja elérésének egyik eszköze. Azaz: a bántalmazó azért akarja mindenki mástól elszigetelni a sértettet, hogy az minél inkább függő helyzetbe kerüljön tőle, kiszolgáltatottá váljon neki, és ő ezáltal minél inkább uralkodhasson felette. A cél elérését segíti, hogy a környezettel való kapcsolat megszakadásával a barátoktól, családtagoktól, munkatársaktól történő ,,leválasztással” a sértett olyan helyzetbe kerül, hogy realitásérzékét elveszíti, nem kap visszajelzést arról, mi történik vele, könnyebben és észrevétlenebbül sodorható bele a neki szánt szerepbe. Amikorra a bántalmazás olyan fokú lesz, hogy az asszonynak konkrét segítségre lenne szüksége, az elszigetelés eredményeképpen gyakran már senki nem marad körülötte, akihez fordulhatna. ,,Érdekes, hogy az ide kerülő asszonyok szinte semmiféle emberi kapcsolattal nem rendelkeznek, erős rokoni kötődéseik vagy barátaik többnyire nincsenek. Hosszú éveken át csak a férjük vagy élettársuk, illetve a gyerekeik léteztek számukra” – állapította meg egy anyaotthon (menedékház) vezetője.
Az elmagányosodási folyamat kezdetét nehéz észrevenni, hiszen ami történik, az sokszor és sokban hasonlít arra, amit a romantikus szerelemről gondolunk, és amit egy kapcsolat kezdetén természetesnek veszünk. Ha az udvarló kéri újdonsült partnerétől, hogy minden idejét töltse vele, hogy barátaival, családtagjaival ne találkozzon vagy az addiginál lényegesen kevesebbet találkozzon, nem számít különleges kívánságnak. Természetes, hogy a partner ennek gyakran szívesen és önként eleget tesz. Előfordul azonban, hogy még a ritkított találkozások is zavarják a másikat, és kezdetét veheti egy olyan folyamat, amely észrevétlenül, de egyenesen elvezet az elszigetelődéshez. 34
E folyamat első lépéseinek egyike a családtagok, illetve a barátok bántó kritizálása, sértegetése, először csak a partner előtt, később gyakran az érintettek előtt is. A kapcsolat előrehaladtával ez egyre durvább formában jelentkezhet, akár a barátoktól, illetve családtagoktól való eltiltásig is elfajulhat. Az emberi kapcsolatok látszólag ,,maguktól” is megszűnhetnek, amennyiben családi vagy baráti társaságban a partner (házastárs) olyan módon sértegeti társát, hogy ez a jelenlévők számára zavarba ejtő, esetleg ijesztő. Gyakori, hogy a megszégyenített partner és a jelen lévő barátok vagy családtagok is jobbnak látják, ha megszüntetik a kapcsolatot. A mélyinterjúkban minderről így számoltak be az asszonyok: ,,Akitől lelki vigaszt kaphattam volna, attól eltiltott. A testvéreimhez nem járhattam. Amikor anyuval találkoztam, mindig üvöltözött és azt mondta, hogy az anyád azért jön ide, hogy teledumálja a fejedet. Sokszor anyu előtt is jelenetet csinált, így vele is ritkítani kezdtem a találkozásokat. Az volt az érzésem, a férjem azt akarja, hogy egyedül ő létezzen az életemben, és ne legyen senki a világon, akire számíthatnék.” ,,A legjobb barátnőmtől arra hivatkozva tiltott el, hogy biztos együtt kurválkodunk.” ,,Megtörtént, hogy hazajött a férjem és ott találta nálunk a nővéremet, akit baleset ért, és ezért mindkét lába hiányzik. A férjem olyan dühbe gurult attól, hogy nem egyedül vártam őt, hogy fotelostul feldöntötte a rokkant nővéremet.” ,,A legnagyobb öröm az életemben a hároméves unokám. A férjem gyűlöli, amikor találkozom vele. A szívem megszakad, amikor azt a kicsi lányt rendszeresen úgy emlegeti, hogy »a kis kurva«, mélységes gyűlölettel a hangjában.” ,,Miután rendszeresen megszégyenített a barátaink előtt, például olyanokat mondott, hogy a »Mari állandóan, már elnézést, de így mondta, elbassza a pénzt«, egy idő múlva már nem hívtak bennünket, kimaradtunk a társaságból. Úgy éreztem, ennek ő kifejezetten örült.”
Nem csak az ismerősök, barátok, családtagok kritizálása és ,,leválasztása” tartozik ebbe az eszköztárba, hanem minden olyan, a külvilággal fennálló kapocs, kötődés megszüntetése, amely a párkapcsolat kizárólagosságát ,,megzavarná”. Ennek része lehet a partner munkahelyének, munkakörének, illetve kollégáinak gúnyolása, kritizálása és, végső soron, a munkától való eltiltás. ,,Folyton azt mondogatta, hogy azt a bohóckodást, amit mi csinálunk a kollégáimmal, nem lehet munkának nevezni.”
35
,,Többször kijelentette, hogy a cipőm koptatása többe kerül, mint amennyit megkeresek, és semmi értelme, hogy eljárjak dolgozni.” ,,A férjem sikeres vállalkozó. Egyszerűen közölte, ő most már megengedheti magának, hogy a felesége ne dolgozzon, és, úgymond, kivett a munkából. Ettől kezdve persze mindent úgy kell csinálnom, ahogy ő akarja, hiszen – amire folyton emlékeztet is – ő tart el. Nagyon hiányzik a régi munkám, a kollégáim és az otthonom falain kívüli világ.”
Gyakori az a vád, hogy az asszony csak azért jár dolgozni, hogy ott a ,,micsodáját meressze”, még akkor is, ha jövedelme nélkülözhetetlen a család eltartásához. Előfordul, hogy már nincs is szükség a munkától való kifejezett eltiltásra, mert a ,,körülmények alakulása folytán” a célba vett partner elveszíti munkahelyét. Ilyen ,,körülmények” lehetnek például, hogy a házastárs a munkahelyen rendszeresen botrányt csinál, a partnerét telefonon vagy személyesen zaklatja, a percre pontos elszámoltatás során a feltétlenül szükséges túlmunkától eltiltja. Az sem ritka, hogy az asszony az állandó félelemtől, szorongástól, fáradságtól és kialvatlanságtól egyszerűen munkaképtelenné válik. Az elszigetelést az áldozat gyakran a partner féltékenységével igyekszik saját maga számára megmagyarázni, és az elkövető is általában erre hivatkozik. Például: nem bírja elviselni, hogy menyasszonya (felesége) férfiakkal dolgozzon együtt, illetve azt sem, hogy a kolléganők esetleg rossz hatással legyenek rá. A ,,rossz hatás” persze ritkán más, mint maga a kapcsolat a külvilággal és ennek következményeként az, hogy a nő felismerheti: valami nincs rendjén. Az elszigetelés és a ,,természetes féltékenység” elhatárolását megnehezíti az az elképzelés, amely sokfelé és sokakban ma is él arról, hogy mit jelent társnak, különösen feleségnek lenni. Jó néhányan úgy gondolják, egy rendes asszony kizárólag a férjével, illetőleg a gyermekeivel tart emberi kapcsolatot, másra nem is lehet igénye, és ha bárkivel szóba áll vagy bármiféle más emberi kapcsolatot tart fenn, az szükségszerűen a párkapcsolat, illetve a család rovására megy. Az elszigetelés sokszor bagatellizálható azzal a kijelentéssel, hogy ,,minek egy aszszonynak az utcán bárkivel szóba elegyedni, barátnőkkel trécselni, tanulni vagy hobbit találni, az otthonán kívül dolgozni…” Azt, hogy az elszigetelés nem pusztán a féltékenység jele vagy szinonimája, jelzi, hogy a partner számára nem csak a másokkal való kapcsolattartás ,,zavaró”, hanem bármiféle olyan tevékenység is, amely nem az ő, az uralkodni vágyó társ érdekeit szolgálja. A lelki 36
bántalmazók némelyike számára a közös gyerekekről való gondoskodás még elfogadható, mások azonban a gyerekkel töltött időt és az anyagyerek kapcsolatot is a legszigorúbb keretek közé kívánják szorítani. Gúny, éles kritika és tilalom céltáblája lehet a legtöbb olyan időtöltés, amely nem a partnert vagy legalábbis a családot szolgálja. ,,Nagyon szerettem volna beiratkozni egy angol tanfolyamra. Ő erre azt mondta, hogy taníttatott volna a jó édesanyám, és egyáltalán, hogy képzelem, hogy férjes asszonyként majd tanfolyamokra mászkálok. Ő persze sosem kéri ki az én véleményemet a programjairól.” ,,Ha kiültem a kertbe napozni, végigmért és azt kérdezte, hogy ki a fenének napoztatom magamat.”
Az olyan otthoni tevékenységre, mint a kézimunka vagy a kötés, gyakran az a reakció, hogy az asszony ,,jó dolgában már nem tudja, mit csináljon”. Az elszigetelésre törő kritikák, gúnyolódások vagy tilalmak gyakran keltenek az áldozatban bűntudatot, hiszen mindaz, ami történik, sokszor összhangban van a nőkkel kapcsolatos olyanféle elvárásokkal, amelynek való megfelelésre esetleg őt magát is nevelték. Azaz: ő is úgy gondolja, hogy talán nem helyes a háztartáson kívül dolgoznia, mert ezzel a családtól veszi el az időt; talán valóban nem tisztességes dolog az utcán szóba állni egy férfi szomszéddal; talán tényleg rossz fényt vet rá, ha barátnőkkel találkozik, miközben a férje ideges és feszült; talán mégsem kézimunkáznia kellene, hiszen nincs olyan háztartás, amelyben ne akadna mindig tennivaló… Minél hagyományosabb elképzelése van egy asszonynak a nő és a feleség szerepéről, annál kevésbé képes tudatosan észlelni a teljes elszigetelődését és elmagányosodását. Minél több lépést tud megtenni akadálytalanul az elszigetelésre törekvő partner, annál biztosabb a ,,teljes siker”, ami nem más, mint hogy áldozata tökéletesen és reménytelenül magára marad, kitéve a bántalmazó kénye-kedvének. 3. ,,Se ki – se be.” A mozgásszabadság korlátozása. A lelki terror megnyilvánulásának egy másik formája az asszony mozgásszabadságának, illetve cselekvési szabadságának korlátozása. Ez a jelenség is annak a folyamatnak része, amelynek célja az áldozat feletti minél korlátlanabb hatalom gyakorlása. Az elkövető úgy hozza kiszolgáltatott helyzetbe áldozatát, hogy önkényesen, saját pillanatnyi kedve szerint határozza meg, az illető mikor és hol tartózkodhat. 37
,,Amikor nem akarta, hogy körülötte legyek, bezavart a hálószobába. Amikor kihívott, akkor viszont ki kellett mennem.” ,,Szinte észrevétlenül alakult ki az a szokás, hogy nekem szabályosan engedélyt kellett kérnem tőle, ha valahová menni akartam. Mintha börtönben vagy laktanyában éltem volna, vagy mintha gyerek lettem volna. Ha ki akartam menni a sarki boltba kenyérért, udvariasan meg kellett kérdeznem, kimehetek-e, és ő vagy azt válaszolta, hogy kimehetek, vagy azt, hogy nem. Egyik válaszát sem indokolta. Ha rákérdeztem, hogy miért nem, azt úgy fogta fel, hogy provokálom őt.”
A mozgásszabadság korlátozásának egyik szokványos megnyilvánulása a lakásból, a közös otthonból történő kizárás, vagyis annak megakadályozása, hogy az ott lakó partner visszamehessen a saját otthonába. Sok bántalmazott asszonytól hallottam, hogy munka után hazatérve hiába próbált bejutni a lakásba, mert azt házastársa megakadályozta. A lakásból való kizárás még súlyosabb formája az éjszakai kizárás. Előfordul, hogy a bántalmazó az asszonyt a gyerekekkel együtt egy szál hálóingben löki ki az utcára. Ez természetesen fokozza azt az érzést a bántalmazottban, hogy teljes mértékben kiszolgáltatott és függő helyzetben van bántalmazójától. Az éjszakai kizárás a lakásból különösen megalázó, hiszen ilyenkor a sértettnek valahol menedéket kell találnia, s mivel szinte minden esetben saját szégyeneként éli meg azt, ami történt, bokrokban, istállóban, szeméttárolókban és hasonló helyeken tölti az éjszakát. Mivel rendszerint egy fillér sincs nála, telefonálni sem tud, és gyakorlatilag semmi lehetősége nincs arra, hogy segítséget kapjon. ,,Volt olyan, hogy úgy éreztem éjszaka a hideg udvaron, most tényleg le fog fagyni a lábam. Majdnem meztelen voltam, amikor kilökött, szégyelltem volna bárhova is bekéredzkedni. Komolyan arra gondoltam, beugrom a kútba, hogy a fázásnak, a félelemnek és ennek az egész szörnyűségnek egyszer s mindenkorra vége legyen. De persze a gyerekeimmel ezt nem tehettem volna meg.”
A lakásból való kizárás sokszor kapcsolódik össze a megalázásnak azzal a módszerével, hogy a bántalmazó folyamatosan azt hangsúlyozza: a családot ő tartja el, minden az övé, és ezért korlátlanul rendelkezhet a közös otthon felett is, vagyis azt saját akarata szerint ki-be zárhatja, a családtagokat pedig annak alapján engedi be, hogy őket pillanatnyilag arra ,,érdemesnek” találja-e. A közös otthonból való kizárás természetesen jogellenes magatartás: enyhébb megítélésű esetei szabálysértésnek, a súlyosabbak pedig 38
bűncselekménynek minősülnek. Az előbbi körbe tartozik a nappali elkövetés, amennyiben nem erőszakkal valósul meg, míg az utóbbiba az éjszakai, illetve az erőszakkal vagy fenyegetéssel véghezvitt kizárás. Ugyanezt a szabálysértést vagy bűncselekményt követi el az is, aki a válást követően, illetve a kapcsolat megszakítása után már nem jogosult a lakás használatára, s ennek ellenére behatol volt társának otthonába vagy onnan felszólításra nem hajlandó távozni. A magánlaksértés szabálysértését a Szabálysértési Törvény (1968. évi törvény a szabálysértésekről) a következőképpen határozza meg: 96/A. § (1) Aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre az ott lakónak vagy azzal rendelkezőnek akarata ellenére vagy megtévesztéssel bemegy vagy ott bent marad, úgyszintén aki mást akadályoz abban, hogy a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre bemenjen, tízezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.
A magánlaksértés súlyosabb, bűncselekményi alakzata a Büntető Törvénykönyvben (1978. évi törvény a Büntető Törvénykönyvről) szerepel: 176. § (1) Aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy ezekhez tartozó bekerített helyre erőszakkal, fenyegetéssel, hivatalos eljárás színlelésével bemegy vagy ott bent marad, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy az ezekhez tartozó bekerített helyre, az ott lakónak vagy azzal rendelkezőnek akarata ellenére, vagy megtévesztéssel a) éjjel, b) fegyveresen, c) felfegyverkezve, d) csoportosan bemegy vagy ott bent marad. (3) Az (1) bekezdés szerint büntetendő az is, aki az (1)–(2) bekezdésben meghatározott módon mást megakadályoz abban, hogy a lakásába, egyéb helyiségébe vagy az ezekhez tartozó bekerített helyre bemenjen. (4) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt a (2) bekezdésben írt módon követik el.
39
Mind a magánlaksértés bűncselekménye, mind a szabálysértési alakzata miatt a büntetőeljárás magánindítványra indul, azaz abban az esetben kerül sor felelősségrevonásra (megbüntetésre), ha a sértett ezt kifejezetten kéri a hatóságtól. Ilyenkor tehát nem elegendő maga a feljelentés vagy bejelentés, hanem arról is formális nyilatkozatot kell tennie az áldozatnak, hogy kéri a büntetőeljárás megindítását és az elkövető megbüntetését. Ennek részleteiről a hatóság köteles felvilágosítani a sértettet, azt azonban fontos tudni, hogy a magánindítvány előterjesztésére a cselekmény elkövetésétől számított harminc napon belül van lehetőség és az előterjesztett magánindítvány nem vonható vissza. A feleségbántalmazás témakörével összefüggésben kiemelkedő jelentőségű ismeret, hogy nem minden, ,,családon belüli bűncselekmény” miatti eljáráshoz szükséges a magánindítvány. A magyar jogban a főszabály az, hogy a hatóságnak hivatalból – a sértett kezdeményezésétől függetlenül – kell megindítania az eljárást minden olyan esetben, amikor bűncselekmény vagy szabálysértés megtörténtéről szerez tudomást. (Természetesen ide tartoznak a családon belül elkövetett bűncselekmények vagy szabálysértések is.) Ehhez képest kivételt jelentenek azok az esetek, amikor a felelősségrevonást a Büntető Törvénykönyv, illetve a Szabálysértési Törvény magánindítvány előterjesztéséhez köti. Ilyen kivétel a magánlaksértés is. Lényeges tudni, hogy a sértett akkor is kérheti a rendőrség vagy más hatóság segítségét és védelmét, ha az adott cselekmény ,,magánindítványos” ugyan, de a későbbiekben a sértett úgy dönt, hogy az elkövető megbüntetését nem kívánja, tehát nem terjeszt elő magánindítványt (A rendőrség kötelességeiről a Magánügy-e a feleségbántalmazás? című fejezetben lesz szó részletesebben.) Ez azt jelenti például, hogy a lakásból kizárt házastárs akkor is kérhet rendőri közreműködést az otthonába történő visszajutáshoz, ha ezt követően nem kéri büntetőeljárás lefolytatását. A következő jogeset példa arra, hogy a lakásból történő kizárás és a tettleges bántalmazás gyakran jelentkeznek együttesen, illetve egymást felváltva. Azt is igazolva látjuk, hogy a magánlaksértés akkor is megvalósul, ha a lakásból kizárt sértett az elkövető házastársa vagy élettársa.
nélküli-segélyt kap. A sértettel 1987 óta élt élettársi kapcsolatban, annak házában. Kapcsolatuk a vádlott italozása miatt több ízben megszakadt. 1991. szeptember 28. napján délután a vádlott ismét ittas volt. A sértett által elébe tett ételt becsmérelte, és ebből kifolyóan veszekedés alakult ki közöttük. A vádlott fenyegetőzött, tettlegesen lépett fel, ekkor a sértett – a jelen lévő 16 éves fiával és az édesanyjával együtt – eltávozott a házából. A sértett abban bízott, hogy a vádlott majd kijózanodik és lecsendesül. A sértett 23 óra után, azaz már éjjel, a fia kíséretében visszatért a házához. Kérte, a vádlott engedje be őket, mert le akarnak pihenni, a vádlott azonban minden ajtót bezárt és így megakadályozta azt, hogy a sértett bejuthasson a lakásába. Ismételt kérés ellenére sem engedte be őt. A sértett ezért máshol volt kénytelen éjszakázni. A vádlott 1991. október 13. napján, ugyancsak ittasan, veszekedés során megverte, ütötte, rugdosta az élettársát, a sértettet, és több, 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott. A sértett mindkét cselekmény kapcsán kellő időben előterjesztette a magán-indítványát. A bíróság a vádlottat magánlaksértés vétségében és könnyű testi sértés vétségében mondta ki bűnösnek.”
BH 1994. 60. ,,A 48 éves vádlott többszörös visszaeső, három ízben volt eddig büntetve, rövidebb tartamú szabadságvesztéseket állt ki, utoljára ittas járművezetés vétsége miatt. Legutóbbi éveit az alkoholista életvezetés jellemezte. Munka-
Ismét hangsúlyozom, hogy a közös lakásból történő kizárás bűncselekmény, illetve szabálysértés, s az ily módon ,,fegyelmezett” asszony természetesen jogosult arra, hogy a rendőrségtől vagy más hatóságtól segítséget kapjon az otthonába való visszajutáshoz. Ezen túlmenően a sértett az elkövető megbüntetését is kérheti. Mindennek azonban a gyakorlatban sok akadálya van, elsősorban a félelem a bántalmazó bosszújától. Ugyancsak a mozgásszabadságot korlátozó megnyilvánulás a bezárás a lakásba vagy annak valamely helyiségébe, esetleg a lakáson kívüli más helyiségbe. Ezekben az esetekben a bántalmazó szinte börtönőrként lép fel, aki szabadon rendelkezik a mozgás lehetőségének megadásával vagy megvonásával. A bántalmazó a bezárásra sokszor azt a magyarázatot adja, hogy így akarta megbüntetni a ,,rosszul viselkedő” asszonyt. (Természetesen ez a magyarázat a bántalmazás minden formájánál megtalálható. Sok férfi hivatkozik arra, hogy feleségét ,,büntetésből”, avagy ,,nevelő célzattal” fegyelmezi, alázza meg vagy veri.) Ahogyan a gyereket is szobájába küldik, amikor felesel vagy rosszalkodik, sokan úgy gondolják, hogy ezt egy felnőtt emberrel is meg lehet tenni. Ezzel a bántalmazó az áldozatának (felnőtt) emberi méltóságát és szabadságát kérdőjelezi meg, illetve veszi semmibe.
40
41
,,A lányom egy kis alföldi faluban lakik. A párja reggelente rázárja az ajtót, és ő nem léphet ki a házból. Legfeljebb hetente egyszer mehet el kenyérért. Nagyon szeretnék segíteni rajta – de hogyan? A vejem azzal fenyegeti, hogy ha válással próbálkozik, megöli őt is és a gyerekeket is.”
ilyenkor is szükséges azonban, hogy a hatóság valahonnan, például a szomszédok vagy a hozzátartozók bejelentése alapján tudomást szerezzen a történtekről.) 4. Jogesetek
Amennyiben a helyiségbe való bezárás (vagy például erkélyre kizárás) huzamosabb időn át tart, akkor a személyi szabadság megsértésének bűncselekménye valósul meg. A személyi szabadság megsértését jelenti az is, ha az áldozatot lekötözik vagy bármilyen más módon megakadályozzák a szabad mozgásában. Ennek a bűntettnek súlyosabb formáját (minősített esetét) jelenti egyebek mellett az aljas indokból, illetve a sértett sanyargatásával történő elkövetés. Az előbbi minősítő körülmény állapítható meg például akkor, amikor az elkövető előbb tettleg bántalmazza a sértettet, majd bezárja, annak megakadályozására, hogy segítséget kérjen, orvoshoz menjen vagy a bántalmazóval szemben eljárást kezdeményezzen. A sértett sanyargatása akkor valósul meg, ha az áldozat különösen súlyos testi-lelki szenvedéseket él át a cselekmény idején. A Büntető Törvénykönyv ide vonatkozó paragrafusának ismertetése után mind az aljas indokból, mind a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértésére példajogeseteket mutatok be. Személyi szabadság megsértése 175. § (1) Aki mást személyi szabadságától megfoszt, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményt a) aljas indokból vagy célból, b) hivatalos eljárás színlelésével, c) a sértett sanyargatásával, d) jelentős érdeksérelmet okozva követik el.
BH 1985. 458. ,,…Az irányadó tényállás szerint a vádlott azért, hogy az általa okozott sérüléseket más meg ne lássa, és hatósági eljárás ellene ne indulhasson, az édesanyját a lakásba bezárta, és az egyetlen lakáskulcsot magához vette, ily módon meggátolva, hogy a sértett a lakást elhagyja. Tehát a vádlott az általa elkövetett bűncselekmény miatti felelősségrevonás elkerülése céljából valósította meg a cselekményét. E körülményekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a személyi szabadság megsértésének bűntette a Btk. 175. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint aljas indokból elkövetettnek minősül.”
A fenti jogesetben az áldozat nem az elkövető házastársa vagy élettársa, hanem az édesanyja volt. (A családon belüli erőszak igen gyakori formája – a feleség- és a gyerekbántalmazáson kívül – az idős, kiszolgáltatott szülő rendszeres bántalmazása.) Mindazonáltal a cselekmény jogi minősítése ugyanaz lett volna akkor is, ha a sértett a feleség vagy az élettárs.
(Ez a bűncselekmény ,,hivatalból üldözendő”, azaz az eljárás megindítását a törvény nem köti magánindítvány előterjesztéséhez. Ebből következik, hogy – például – a feleségét az otthonuk falai között ,,fogságban tartó”, a házba vagy a lakás valamelyik helyiségébe bezáró férjjel szemben akkor is helye van felelősségrevonásnak és büntetésnek, ha az asszony félelmében nem mer feljelentést tenni, illetve úgy nyilatkozik, hogy nem kéri házastársa megbüntetését. Természetesen
BH 1981. 96. ,,…A terhelt, féltékenysége miatt, élettársát meztelenre vetkőztette, lábát és hátra csavart kezét összekötözte, ezután egy megvizezett, összecsavart lepedővel ütlegelte, zsilettpengével a testét összehasogatta, és nem adott neki ételt és italt. A verést többször megismételte, majd fajtalanság eltűrésére kényszerítette a sértettet. Amikor egy rendőri ellenőrzés során rájuk találtak, a sértett már erősen leromlott állapotban volt, bőrének víztartalma nagymértékben lecsökkent, vérnyomása igen alacsony volt, és testszerte kékes elszíneződések voltak rajta. A sérülések körülbelül két hét alatt gyógyultak…” A bíróság rámutatott: ,,…A terhelt olyan sokirányú testi és lelki szenvedést okozott a sértettnek, amelyek sem a súlyos testi sértés, sem a szemérem elleni erőszak tényállásába nem illeszthetők; napokig éheztette, megvonta tőle a vizet, megkötözte, magatehetetlen állapotban tartotta, ami állandó halálfélelmet, az újabb kínzásoktól való rettegést váltott ki a sértettből. Mindezek a körülmények büntetőjogi értékelés nélkül maradnának a minősített személyi szabadság megsértésének meg nem állapítása esetén.”
42
43
Mindkét jogesetben megfigyelhető a tettleges és a lelki bántalmazás (s a második jogesetben ezen túlmenően a szexuális erőszak) összefonódása. Az áldozat szabad mozgását úgy is lehet korlátozni, hogy kulcsát, igazolványait, iratait vagy pénzét veszi el a bántalmazó. A személyazonosságot igazoló iratok vagy pénz elvételének célja nem csak az áldozat mindennapos tevékenységének megnehezítése vagy akár lehetetlenné tétele, hanem sok esetben a kapcsolatból való elmenekülés meghiúsítása is. A mozgásszabadság korlátozása mellett a félelem és a függőség érzését erősítette feleségében és gyermekeiben az a családfő, akinek ,,szokásairól” lánya így számolt be: ,,Apu néha egyszerűen kikapcsolja az áramot. Amikor koromsötét lesz a lakásban, vagy elmegy otthonról, vagy lefekszik és alszik. Amikor megkérdezzük, hogy miért csinálja ezt, azt válaszolja, meg akar minket tanítani arra, hogy micsoda érték az áram, a fűtés és mindaz, amit ő biztosít nekünk. Arra hivatkozik, hogy mindezt ő fizeti, ezért ő is dönti el, lesz-e áramunk vagy sem.“
A folyamatos, állandó ellenőrzés és beszámoltatás, az idővel percről percre elszámoltatás is akadályát képezi annak, hogy a sértettnek bármiféle, a bántalmazótól független élete lehessen. ,,A legnagyobb félelmem és ellenségem a piros lámpa volt. Amikor a villamoson mentem haza munka után, és a kereszteződésnél pirosra váltott a lámpa, minden egyes alkalommal összeugrott a gyomrom, és egész testemben reszkettem. Legszívesebben megráztam volna a villamosvezetőt, hogy menjen már, mert el se tudja képzelni, mit fogok én kapni ezért a pár percért. A férjem ugyanis 14 percre számította ki a hazautazásomhoz szükséges időt, de az ő mérésekor végig szabad jelzést kapott a villamos.”
A lelki bántalmazás egyéb módszereivel gyakran párosul a pénz visszatartása, ,,csepegtetése”, az asszonynak arra kényszerítése, hogy napról napra magyarázkodjon arról, miért szükséges a gyermeknek pelenkát, orvosságot, élelmiszert, magának fehérneműt, akár egy tollat vagy bármi mást megvenni. Tehát az ,,eltartó” nap mint nap, folyamatosan és megalázó módon emlékezteti ,,eltartottját” arra, hogy az étkezése, a háztartáshoz szükséges anyagi feltételek biztosítása és tulajdonképpen mind az asszony, mind a gyerekek élete az ő kezében van, s neki joga van arra, hogy az életfeltételeket korlátozza vagy megvonja. Ebben segíti az a közfelfogás, amely a gyermekek gondozását, nevelését és a háztartás vezetését nem tekinti munkának, s ezáltal az önálló jövedelemmel nem rendelkező nőt a ,,dolgozó”, azaz pénzkereső férjén élősködő személynek tünteti fel, aki nem tesz mást, csak napról napra, ,,ellenszolgáltatás nélkül” pénzt kunyerál. ,,Úgy csinál, mint aki képtelen kiszámolni, hogy körülbelül mennyibe kerülhet a háztartásunk. Minden bevásárlásra külön kell pénzt kérnem és elmagyaráznom, hogy miért van megint szükség egy margarinra, vagy hogy miért veszek gyümölcsöt. Ez már csak azért is bántó, mert sikeres vállalkozóként ezek neki nem tételek. Volt olyan, hogy megsértődött valamin és úgy ment el egy hétre, hogy még kenyérre se hagyott pénzt. A két terhességem alatt sajnos eléggé megromlottak a fogaim, fájnak is. Nem merem felvetni, hogy fogorvoshoz kellene mennem, mert ahhoz pénz kell, és akkor megint ott a balhé.”
5. A pénz és a megélhetési feltételek elvonása.
Az az eset sem ritka, hogy a lelki bántalmazás részeként a férfi ,,agyondolgoztatja”, egyre több és több pénz megkeresésére kényszeríti a társát. Ennek legszélsőségesebb formája a prostitúcióra vagy más szabálysértésre, bűncselekményre kényszerítés. Az először egyszerű szűkmarkúságnak, kicsinyességnek tűnő viselkedés a másik ember önálló akaratelhatározását, gondolkodását megbénító ellenőrzési vágyat is takarhatja. Erre példa az alábbi eset:
A teljes függőségben tartás és közvetve a mozgásszabadság korlátozásának szokványos eszköze a pénzzel kapcsolatos visszaélés. Különösen gyakran találkoztam ezzel a hatalmi eszközzel olyan asszonyok esetében, akik kisgyerekkel otthon voltak és, a helyzetükre elfogadott furcsa kifejezéssel élve, ,,nem dolgoztak”. (Ez a ,,nem dolgozás” egyrészt korántsem mindig önkéntes, másrészt nehéz és kimerítő háztartási és gyermekgondozási munka.)
,,A vőlegényemmel az egyetem elvégzése után kezdtünk együtt élni, a nagymamámtól örökölt garzonlakásomban. Ő továbbra is tanult, a kandidátusi fokozat megszerzésére készült. Én kezdő mérnökként mindenféle különmunkát elvállaltam, hogy minél könnyebben, jobban éljünk. Nagyon szerettem őt és igyekeztem mindenben a kedvében járni. Főztem, mostam, elláttam az egész háztartást, hogy nyugodtan tanulhasson. Azt hiszem, a szerelmünk kölcsönös volt. Ő is sokat kedveskedett nekem, naponta többször fel-
44
45
Az érzelmi (lelki) abuzus következő jellegzetes megnyilvánulási formája a partner rendszeres, folyamatos bírálása, sértegetése, gúnyolása. Az ilyen magatartás legfontosabb célja, hogy a partner önértékelését csökkentse, rombolja, hosszú távon pedig megsemmisítse. Az alább részletezendő megnyilvánulások középpontjában az áldozat semmi-
rekellőségének, értéktelenségének folyamatos bizonyítása áll. Az érzelmi bántalmazás e formáinak legnagyobb veszélye az, hogy a bántalmazott addig hallja e lealacsonyító kritikákat és szidalmakat, és a bántalmazás sokszor annyira körmönfont és manipulatív, hogy a folyamat végére az áldozat már teljes mértékben azonosul azzal a képpel, amit a bántalmazó alakít ki benne saját magáról. Különösen az elszigeteléssel, elmagányosítással és a bántalmazás más formáinak együttes alkalmazásával sikerül elérni azt az ,,eredményt”, amely a személyiség összeomlásával, az idegrendszer felőrlődésével jár s gyakran öngyilkosságban, alkohol- vagy kábítószer-függőségben vagy más súlyos tünetekben csúcsosodik ki. Ezek közül a szakirodalom és a nyugati jogrendszerek különös jelentőséget tulajdonítanak az úgynevezett ,,bántalmazott nők tünetegyüttesének”, amelyről a bántalmazás hatásait elemző fejezetben lesz szó. Az önbizalmat romboló magatartások közül a legszokványosabb a másik bántó, sértő neveken szólítása. Megint csak fontos – mint a bántalmazással kapcsolatosan mindig – a szokványos házassági problémák és a bántalmazás elhatárolása, elkülönítése. Alig-alig akad olyan házasság, ahol az évek során a különösen feszült napokon vagy pillanatokban ne csúszna ki egy-egy sértő szó vagy kifejezés egyik-másik vagy mindkét partner száján. Noha úgy gondolom, hogy a szavaknak sokszor nagyobb súlyuk van, mint azt elhamarkodottan gondoljuk vagy gondolni szeretnénk, ezek az alkalomszerű sértések, bántások nyilván feldolgozhatóak, s egy házasság ezek előfordulása mellett is lehet jó. Újra hangsúlyoznom kell azt az elhatároló ismérvet, amelynek lényege egyfelől a magatartás célzatossága (a másik hatalom alatt tartása), másfelől a sértettre gyakorolt elhúzódó, állandósult és mélységesen negatív hatás. (A semmirekellőség, a kiszolgáltatottság, a megalázottság és a magány érzésének elhatalmasodása és tartóssága.) A lelki bántalmazás során a partner bántó, sértő, lealacsonyító neveken szólítása rendszeres és visszatérő, számos házasságban mindennapos. Sok bántalmazott asszony számol be arról, hogy a bántalmazó kapcsolatban ,,elveszítette a saját keresztnevét”, mert soha nem szólították azon. A tipikusan előforduló megszólítások, gúnynevek egy része nem tűr nyomdafestéket, más részük kifejezetten az áldozatra ,,szabott”, nem feltétlenül csúnya, de mégis bántó szó. Ilyenek például a partner testalkatára, testi fogyatékosságára vagy a bántalmazó által nem kedvelt tulajdonságára utaló jelzők, amelyek megszólításként szerepelnek. (Lehet ,,gebe”, ,,dagadt”, ,,vaksi”, ,,analfabéta” vagy bármi más, a lényeg az, hogy bántson és fájjon.)
46
47
hívott a munkahelyemen, elém jött, virágot hozott. Abban az időben nagyon sok szép élményünk volt. Egyetlen hibát vettem észre benne, s ez az volt, hogy rettenetes méregbe tudott gurulni akkor, ha többet költöttem, mint amit ő helyesnek látott. Ezt nem egészen értettem, mert ugyanakkor sok értékes ajándékot vett nekem és önmagával sem volt kicsinyes. De az volt a mániája, hogy én mindent diszkont üzletekben vegyek, a lehető legszerényebb minőségben és legolcsóbb áron. Többször előfordult, hogy nem volt időm elcaplatni a város másik végébe és, úgymond, normális üzletben vettem meg, amire szükségünk volt a háztartásban. Egy idő után kialakult az a szokásom, hogy gondosan letéptem az árcédulát a cikkekről, nehogy lebukjak és megint üvöltözzön velem. Egy alkalommal hazafelé menet eszembe jutott, hogy elfogyott a fogkrémünk. Bementem a legközelebbi üzletbe és vettem egyet. Sajnos dobozostul letettem a fürdőszobában a polcra, így rájött, hogy nem a diszkontban vettem. Torka szakadtából kiabált velem és mindennek lehordott, nagyon sírtam. Miután elmúlt a dühe, két álló napig nem szólt hozzám. Nagyon megijedtem és igazságtalannak is éreztem, hogy annak ellenére viselkedik így, hogy a saját jövedelmemet költöm. Utána kibékültünk, igyekeztem alkalmazkodni, ott vásárolni, ahol ő akarta, azt és annyit venni, amit és amennyit ő helyesnek látott. Könyveket például nem vehettem, ha mégis megtettem, azt hazudtam, hogy ajándékba kaptam. Egy alkalommal egy ismerős szerző dedikálta az új könyvét. Együtt mentünk el a könyvesboltba. Tíz ajándékkötetet osztottak ki azoknak, akik a legügyesebben és a leggyorsabban tudtak odaférkőzni. Nem volt különösebben drága könyv, a tömeg viszont óriási volt, ezért mondtam a vőlegényemnek, hogy inkább vegyünk meg egy példányt és azt dedikáltassuk. Elég gátlásos is vagyok, nem szívesen tülekedtem volna, hogy ide tessék adni azt az ingyen könyvet. Elindultam a pénztár felé, hogy fizessek, erre ő megragadta a kabátomat, visszarántott és úgy kiabált velem, hogy mindenki megrémült. A sokadik ilyen alkalom után szakítottam vele. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a viselkedése miatt kiábrándultam belőle és már nem szeretem. Éveken át fenyegetőzött, zaklatott, pokollá tette az életemet. Nagy szerencsémre kapott egy állást külföldön, így tudtam végül megszabadulni tőle.”
6. Állandó kritizálás, gúnyolás, sértegetés.
A szóbeli sértésekhez tartozik a sértett teljesítményének, mindennapos tevékenységének, munkájának folyamatos, bántó kritizálása. A folyamatosság miatt ezek a megnyilvánulások sem tekinthetők pusztán indulatból, idegességből fakadó kiszólásoknak; nagyon is kiszámítottak és szándékoltak. Céljuk annak elhitetése, hogy a partner gyakorlatilag semmit nem képes megfelelően csinálni, haszontalan, semmirekellő és mindenre alkalmatlan. Alaposan ismerni kell a bántalmazás természetrajzát ahhoz, hogy rájöjjünk: a cél nem más, mint annak elhitetése, hogy az áldozatot senki más nem viselné el, csak a bántalmazó, akinek ezért a bántalmazott folyamatos hálával, alázattal és alárendeltséggel tartozik. Ugyancsak nem lenne képes arra, hogy önállóan élje az életét, hiszen bármibe is fog, azt képtelen megfelelően végigvinni, s ezért azt kell éreznie, hogy a bántalmazó nélkül elveszett ember lenne. Ugyanakkor nem ritka az olyan eset, hogy a házastárs mások előtt egyenesen dicsekszik felesége teljesítményével, miközben kívülállók jelenléte nélkül ugyanezt folyamatosan kritizálja. Az ilyen magatartás mozgatórugója többnyire az, hogy a férfi a kívülállók szemében saját eszközének tünteti fel a nőt, akinek teljesítménye őt magát, azaz a férfit dicséri. ,,Érdekes volt, hogy engem folyton szinte megállás nélkül szidott, és semmivel nem volt megelégedve, amit csináltam. Ugyanakkor, amikor a haverjai jöttek látogatóba, kifejezetten dicsekedett velem. Pontosabban, talán saját magát dicsérte általam, mert büszkén körbetekintett a tisztaságtól ragyogó rendes otthonunkon és elégedetten közölte a haverokkal: látjátok, így kell az asszonyt nevelni.” ,,Előfordult, hogy kocsma után beugrott az ivócimboráival, akiknek felhívta a figyelmét arra, hogy lám, lám, itt mennyit dolgozik az asszony. Úgy tűnt nekem, hogy büszke a főztömre, a lakás rendjére és a gyerekek gondozottságára. Már majdnem meghatódtam, de ez korai volt, ugyanis ahogy kiléptek az ajtón a barátok, újra kezdődött az őrjöngés, a szidás és az elégedetlenkedés.”
Sokszor halljuk azt, hogy akár a testi erőszakot, akár a lelki terrort a sértett ,,kiprovokálja”. A bántalmazó kapcsolatokban nehéz lenne provokációról beszélni, ugyanis pontosan az a lényeg, hogy bármit is csinál a partner, az egyszerűen nem lehet megfelelő. A sértő kritika általában akkor éri el a célját, ha olyasmiről szól, ami a másiknak különösen fontos. Nagyon bántó tud lenni például az, amikor egy nőt anyai szerepében kritizálnak folyamatosan, különösen akkor, ha a kritizáló egyáltalán nem vagy minimálisan járul hozzá a gyermek gondozásá48
hoz, neveléséhez. A provokációról írottak ebben az esetben is értelemszerűen alkalmazhatóak: a gyerek vagy túl keveset, vagy túl sokat alszik, vagy túl keveset, vagy túl sokat eszik, s bármit tesz, azért az anya a felelős. Visszatérő probléma az, hogy ha a gyerek felsír vagy nyűgös, a mama ,,nem képes elhallgattatni”. Az anyai teljesítmény folyamatos kritizálásának az egyik nagy veszélye – az anyai önbizalom rombolásán túlmenően –, hogy a nő tehetetlenségében a gyermekével szemben érzi azt az indulatot, amely igazság szerint a bántalmazót illetné. A hagyományos női szerepekben való megsértést jelenti a háztartás vezetésének folyamatos kritizálása is. Egy hagyományos felfogásban nevelkedett nőnek rendkívül bántó lehet, ha főztjét ,,okádéknak” nevezi a társa (ahogy arról az egyik interjúalany beszámolt), nem beszélve arról, ha az elégedetlenség abban is megnyilvánul, hogy az ételt kiborítja, a falra keni stb. Ez utóbbi megnyilvánulás szorosan összefügg a hatalomgyakorlás azon módszerével, amelynek lényege a bántalmazott számára fontos dolgok (például munkájának eredménye, ez esetben főztje) megsemmisítése, tönkretétele. A sértés és az önbizalomrombolás irányulhat a megjelenésre, a külsőre, az öltözködésre, a frizurára is. Nehéz megtalálni a kiutat abból a helyzetből, amelyben a jól sikerült hajviselet, a sikeres fogyókúra vagy a csinos öltözet tomboló dühöt vált ki a ,,féltékenység” okán, ugyanakkor ezek hiánya maró gúnyt és súlyos sértegetéseket von maga után. Az önértékelést, önbizalmat rombolja a szeretet megnyilvánulásainak – sokszor teljes – hiánya. A hidegség, a szeretettelenség előbbutóbb (különösen akkor, ha az elszigetelés sikeres volt, és már nincsenek szeretetteli emberi kapcsolatok a bántalmazott életében) oda vezethet, hogy az áldozat úgy érzi: őt nem is lehet szeretni. ,,Hogy szeretett-e engem ? Szerintem a következőket gondolta velem kapcsolatban: birtokolni, meggyötörni, megtörni, kielégülni.” ,,Amikor a tévében láttam azokat a szép filmeket, ahol a férfi szerette a nőt, meghatódtam. Az ilyesmitől még akkor is sírtam, amikor már a legfájdalmasabb veréstől sem. Nagyon fájt arra gondolni, hogy így is lehetne élni, ilyen szeretetben. Nekem meg semmi szeretet nem jutott.”
Tekintettel arra, hogy a bántalmazási folyamatban az áldozat sokszor úgy gondolja, hogy minden őmiatta, az ő hibájából történik, és egyedül ő tehet a helyzet megváltoztatásáért, képes szánalmasan a bántalmazó kedvében járni, részben lecsillapítandó, részben valamiféle apró szere49
tetmorzsa reményében. A jelenség természetrajzához tartozik az is, hogy a bántó, sértő, megalázó megnyilvánulásokat – és sokszor a tettleges erőszakot – hosszabb-rövidebb ,,jó időszakok”, pozitív megnyilvánulások váltják fel, szakítják meg. Ezek is erősíthetik az áldozatban azt az érzést, hogy ha ő ,,mindent megtesz”, azaz teljesen és feltétel nélkül aláveti magát a partner akaratának, végül is eléri, hogy a bántalmazó megváltozzon. Sajnos az esetek túlnyomó többségében nem végleges változásról van szó, csupán a szeretet vagy a figyelmesség nagyon is kiszámított, tudatos és alkalomszerű ,,csepegtetéséről”, amely része a bántalmazási folyamatnak. Ahogy már láttuk, ezeket az úgynevezett nászút periódusokat, amelyekre a figyelmesség, kedvesség, ajándékozás a jellemző, a bántalmazási ciklus következő fázisa követi, amely a feszültség folyamatos és fokozatos újratermelődésével jellemezhető. Ezt váltják fel az újabb lelki, esetleges fizikai vagy szexuális bántalmazási epizódok. A nászút periódus azonban elegendő arra, hogy azt az érzetet keltse a bántalmazottban, a partnere alapvetően jó ember, szereti őt, a kapcsolatban megvan a boldogság lehetősége, így nyilván neki, vagyis a bántalmazottnak kell még többet tennie azért, hogy társának kedvében járjon. (Természetesen e változó időszakokat el kell határolni egy-egy, alapvetően egészséges kapcsolat szokványos hullámzásaitól.) Az önértékelést romboló magatartások között sajátos helyett foglal el a sértett hitének, világnézetének, a világról alkotott képének gúnyolása, kritizálása. A szóbeli sértegetéseknek ez a típusa elsősorban az olyan kapcsolatokban fordul elő, ahol az egyik fél hívő, a másik nem, illetve vallásuk, politikai meggyőződésük egymástól eltérő. Jellemző és visszatérő jelenség a bántalmazó kapcsolatokban a sértett társadalmi helyzetének, etnikumának, származásának gúnyolása és az ezzel kapcsolatos megalázás. (,,Te cigány kurva”, ,,paraszt lotyó”, ,,román ribanc”…stb.) Összességében elmondható, hogy a bántalmazó úgy és ott bánt, ahol tud, ahol valamilyen romboló hatást képes kiváltani. ,,Egy idő után már szándékosan nem sírtam, amikor gúnyolt. Nem akartam, hogy megtudja, mivel képes a legnagyobb fájdalmat okozni, mert akkor folyton azokat a szavakat mondta volna.” ,,A legjobban az fájt, amikor azt a kifejezést használta, hogy a kurva anyád. Az édesanyám fiatalon halt meg, valószínűleg nem bírta a szervezete a rengeteg munkát. Cseléd volt, egyedül nevelt engem és az öt testvéremet. Sose felejtem el, hogy egy egész napot kellett mosnia, vasalnia egy tál almáért
50
vagy krumpliért. Amikor a nap végén hozta haza a fizetséget, mindig ragyogott az arca, mert enni tudott adni nekünk. Nagyon szerettem anyámat, és egész életemben fájni fog, hogy olyan keservesen nehéz élete volt. Ezt a férjem pontosan tudta és kifejezetten ezért mondogatta, hogy a kurva anyámat, hiába könyörögtem, hogy csak ezt az egyetlenegy kifejezést ne használja, bármi mást inkább.” ,,A szavai sokkal jobban tudtak fájni, mint a legkegyetlenebb verés.”
A feleségbántalmazás folyamatában nem ritka, hogy a bántalmazó a női nemhez tartozása miatt gúnyolja és alázza meg az asszonyt, oly módon, hogy rendszeresen hangsúlyozza a női nem értéktelenségét és semmirekellőségét. A megalázás lehetséges változatait felsorolni (de még elképzelni is) lehetetlenség. Nehéz továbbá biztos és pontos határt húzni az indulati jellegű, az együttélésből fakadó súrlódások és a lelki bántalmazásként meghatározható megalázás között. Tény, hogy valakit tíz évben egyszer lehet indulatból például leköpni, vagy egy-egy, kivételesen ,,túlfűtött” alkalommal lehülyézni, de a megalázás ,,minél kifinomultabb”, azaz minél lealacsonyítóbb formáinak rendszeres megjelenése a kapcsolatban arra utal, hogy nem hirtelen természetű emberrel, hanem bántalmazóval van dolgunk. A megalázással kapcsolatban természetesen elfogadhatjuk azt a nézetet, hogy az egyes emberek érzékenysége igen különböző lehet. Ugyanakkor mégis fontos szempont a ,,megalázás” és a ,,nem megalázás” között az, hogy maga a sértett mit gondol az adott magatartásról. Amennyiben kifejezésre juttatja, hogy számára egy adott megszólítás vagy megnyilvánulás bántó, ám ennek ellenére minden a régi mederben folytatódik, akkor az adott megszólítás vagy megnyilvánulás már tudatos bántásnak minősül. Ha például egy nő azt kéri, hogy ne szólítsa őt a férj ,,cicababának” vagy ,,kisanyámnak”, és ő ennek ellenére változatlanul ezeken a neveken illeti, akkor az a nő számára alappal megalázó, még akkor is, ha esetleg egy másik nő kifejezetten megtiszteltetésnek venné ugyanezeket a megszólításokat. 7. Látványos, nyílt megcsalás (külső szexuális kapcsolat folytatása). Ugyanígy elképzelhető, hogy valamely házasságban a felek abban állapodnak meg, hogy kölcsönösen köthetnek külső szexuális kapcsolatokat, és ezt egyikőjük sem találja bántónak vagy megalázónak. Ugyanakkor a lelki terror és a súlyos megalázás egyik tipikus és súlyos for51
májának tekinthető a teljesen nyílt vagy alig titkolt külső szexuális kapcsolat folytatása, abban az esetben, ha a partner számára ez fájó és megalázó. Még egyszer rámutatnék tehát, hogy egyes magatartásformák bizonyos kapcsolatokban teljesen elfogadottak, de ez nem jelent mentséget egy másik kapcsolatban a bántalmazónak arra, hogy ugyanezzel a magatartással mélyen megalázza a saját partnerét, aki e megnyilvánulásokat elfogadhatatlannak tartja. Újra és újra visszatérek arra, hogy a bántalmazás mint jelenség az itt leírt bántalmazásmódok közül általában többnek a viszonylag rendszeres, együttes vagy váltogatott fennállása esetén állapítható meg. Ugyanakkor nem kizárt, hogy a bántalmazás jelenségét megállapíthatónak tartsuk egy megnyilvánulás kizárólagos jelenléte esetén is, ha fennáll a célzatosság és a sértettre gyakorolt hatás. A bántalmazás jelenségének vizsgálata szempontjából igen nagy különbség lehet például megcsalás és megcsalás között. A megcsalás, az előbb kifejtettek szerint, tekinthető elfogadhatónak, tekinthető a házasság szabályai súlyos megszegésének, amely akár váláshoz is vezethet, de önmagában még nem feltétlenül értékelhető lelki bántalmazásként. Az utóbbivá – különösen a bántalmazás más megnyilvánulási formáinak párhuzamos fennállása esetén – az teszi, hogy a külső kapcsolat létesítésének, nyilvános, esetleg a partner előtt folytatásának a célja a partner megalázása és a szándékos fájdalomokozás. ,,Apunak, amellett hogy folyton ütött-vágott bennünket, üvöltözött és csapkodott, mindig voltak barátnői. Ezt egyáltalán nem rejtette véka alá, olykor haza is hozta a hölgyet vagy például megmutatta nekünk, hogy mit kapott tőle ajándékba. Néha egy hétre is elment az illetőhöz. Azt éreztette velünk, hogy mi, a gyerekei és a felesége olyan semmirekellőek vagyunk, hogy ezért kell máshol keresnie a boldogságát.” ,,Előfordult, hogy a férjem tört-zúzott a lakásban, aztán jól elvert, majd eltávozott. Félóra múlva visszajött egy hölggyel, akivel látványosan bevonult a hálószobába. Mindezt úgy tette, mintha az otthonunk az ő legénylakása lett volna.” ,,Mindig voltak barátnői, akikről mesélt is, pedig tudta, mennyire fáj. Természetesnek vette, hogy ezt nekem meg kell értenem. Egyszer az aktuális nőismerősétől kapott karácsonyi ajándékot is megmutatta nekem.”
Azokban a büntetőügyekben, amelyekben bántalmazott nők ölték meg a házastársukat, több ízben tapasztaltam a következő jelenséget. Mivel a bántalmazás kizárólag az otthon négy fala között zajlott, s a férj ,,kifelé” remek embernek mutatkozott, teljesen lehetetlen volt bizonyítani, hogy az asszony folyamatos brutalitás és megalázás tárgya 52
volt, állandó félelemben élt. Azonban bizonyíték volt arra, hogy a férjnek barátnője, szeretője volt, s erről a feleség tudott. Mi sem egyszerűbb ilyenkor, mint a ,,gyilkosság” indítóokaként a megcsalt asszony féltékenységét megjelölni. Szinte minden olyan esetben erre kerül sor – s már a nyomozás is ezen a vonalon halad –, amikor az eljáró szakemberek nem hisznek a gyanúsított nőnek, illetve nem ismerik a bántalmazás lélektanát és természetét. Ennélfogva nem gondolnak arra, hogy a külső szexuális kapcsolat nyílt és látványos folytatása igen gyakran egy összetett bántalmazási folyamatnak a lelki terrorhoz kapcsolódó eleme. Az alább idézett bírósági ítéletet megelőző történet lényege a következő volt. A vádlott a karrierjét építgette, egyebek mellett esti tagozaton folytatta főiskolai tanulmányait, felesége pedig a két gyermeket nevelte és a háztartást vezette. A férj ritkán tartózkodott otthon, közös programjaik nem voltak, az asszony csak a közvetlen lakószomszédokkal tartott fenn kapcsolatot. A férfi először első, majd később második külső szerelmi kapcsolatát is bejelentette házastársának, arra kérve őt, hogy a helyzetet fogadja el és alkalmazkodjon a körülményekhez. Miután a férj barátnője terhes lett, a kérés még tovább ment s immár arra is irányult, hogy – a házasság fennmaradása mellett – a másik hölgy hozzájuk költözhessen és ott várhassa, majd nevelhesse a gyermekét. Ebbe a feleség már semmilyen körülmények között nem volt hajlandó beleegyezni és elvált a férjtől. Az utóbbi viszont ahhoz nem járult hozzá, hogy a közös lakást eladva ki-ki önálló otthonhoz jusson, mondván, hogy akkor nem vehetne részt gyermekei nevelésében olyan mértékben, ahogyan szeretne. Így a közös lakás egyik szobájában a férj élt új élettársával és az időközben megszületett gyermekkel, a másik szobában pedig a volt feleség a két közös gyermekkel. Később a már elvált feleség közeli kapcsolatba került egy férfival, akivel házasságkötést terveztek és szerettek volna valamiféle lakásmegoldást találni, az áldatlan helyzet megszüntetése érdekében. A volt férj az asszony új kapcsolatát rendkívül ,,rossz néven vette” és gyakorlatilag megtiltotta, majd szigorú feltételekhez kötötte az illetőnek a közös lakásban tartózkodását. Egy olyan alkalommal, amikor a volt feleség új partnere a volt férj ,,utasítása ellenére” mégis az asszony által használt szobában tartózkodott, a vádlott mindkettőjüket agyonszúrta. (Eredeti szándéka szerint a férfira támadott, azonban elmozdulás, elvétés folytán két közös kisgyermekük édesanyja is halálos sérülést szenvedett.) A bíróság kiválóan foglalta össze az ügy valódi hátterét: 53
,,A vádlott, saját állítása szerint, legnagyobb bűnnek a hazudozást tartja. Ezért fedte fel korábbi szexuális kapcsolatát felesége előtt, aki ettől – szavaival élve – »lelombozódott«. Ugyancsak ezért mondta el a következő, házasságon kívüli viszonyát is. Lelkiismeretét ily módon tisztára mosva elvárta feleségétől, hogy szeretőjével barátkozzon meg, vegye tudomásul, hogy hetente egy éjszakát és egy napot nála tölt, majd terhes barátnőjét fogadja be a lakásba. Sőt, sajátos erkölcsi normái szerint, és mert úgy érezte, nem bír hazugságban élni, ezt a helyzetet a gyermekeivel is meg akarta ismertetni és el akarta fogadtatni. Eközben valójában egyszer sem kérdezte meg egyik felet sem, hogy döntéseihez mit szólnak, bár a kialakult helyzetet közös megbeszélés eredményének tüntette fel. Volt feleségét elmarasztalta, amiért terhes barátnőjét nem engedte a lakásba beköltözni. Az általa elképzelt ideális életet – volt feleség, két gyerek, jelenlegi élettárs, közös gyermek egy lakásban – akkor látta veszélyeztetve, amikor a felesége megismerkedett Horvát Tamással. Ezért nem engedte az első alkalommal a lakásba, ezért szabta meg ott-tartózkodásának feltételeit. Mindezt azonban úgy magyarázta a bíróságnak, hogy kizárólag a gyermekei érdekében tette. Pedig egyszerűen arról volt szó, hogy volt felesége kiutat keresett a lehetetlen állapotból, a vádlott által öntörvényűen felállított tilalmakat akarta megszüntetni, a megoldást Horvát Tamás személyében látva. A vádlott ezt érezte, és ezért fordult haraggal Horvát Tamás ellen.” (II/1. sz. jogeset)
8. A megalázás nem szóbeli formái. A megalázásnak vannak félreérthetetlen, nem szóbeli, azaz tettleges megnyilvánulásai. Ilyen a már említett leköpés, az étel kiöntése, az ízetlennek vagy egyébként nem megfelelőnek talált étellel való leöntés (a forró étellel történő leöntés azonban már több, mint megalázás, az a tettleges bántalmazás egyik formája, amely a lelki sebeken túlmenően súlyos sérülésekhez, akár halálhoz is vezethet). Visszatérőnek számított a megkérdezett asszonyok körében annak említése, hogy a lelki terror részeként nap mint nap ki kellett tisztítaniuk férjük után a WC-t, az összevizelt fürdőkádat vagy mosdót. ,,Elég gyakori volt, hogy egyszerűen megfogta a hamutartót és a tartalmát a fejemre borította. Nem fájdalmat okozni akart, hiszen olyankor az egész hamutartót vágta a fejemhez, hanem csak megalázni.”
A mélységesen megalázó és lealacsonyító cselekmények tárháza a szexualitás. Az ezzel kapcsolatos bántalmazási módokról a következő fejezetben lesz szó. Miközben széles körben elterjedt az a tévhit, hogy a jog egyszerűen nem tiltja a feleség sérelmére elkövetett bántalmazást, még annak legdurvább, tettleges formáit sem, a valóságban nincs olyan bűncselekmény, amelynek sértettje – elvileg – ne lehetne az elkövető házastársa. Más megfogalmazásban: a jog az elkövető házastársának becsületét, emberi méltóságát is védi. E vonatkozásban nem elsősorban a jogszabályokban, hanem azok alkalmazásában kell keresnünk a hibát. A fentebb felsorolt típusú cselekmények, amelyek az emberi méltóságot sértik, becsületsértésnek minősülnek. A magánlaksértéshez hasonlóan ennek a cselekménynek is létezik enyhébb megítélésű, szabálysértési alakzata és súlyosabb, bűncselekményi formája is. A becsületsértés szabálysértése (Szabálysértési Törvény) 96/B. § (1) Aki mással szemben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, tízezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. (2) Becsületsértés miatt szabálysértési eljárásnak csak magánindítványra van helye. A becsületsértés bűncselekménye (Büntető Törvénykönyv) 180. § (1) Aki a 179. § esetén kívül* mással szemben a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben, b) nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a becsületsértést tettlegesen követi el.
(A bűncselekményi alakzat is magánindítványra büntetendő.) * A Büntető Törvénykönyv 179. §-a a rágalmazás bűncselekményét határozza meg. Eszerint: ,,Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétséget követ el (…)”
54
55
Az idézett jogszabály értelmében tehát a becsületsértés szabálysértését követi el például az, aki házastársát ,,lekurvázza”. A becsületsértés bűncselekménye valósul meg akkor, ha nagy nyilvánosság előtt (például az asszony munkahelyén, nagyszámú kolléga jelenlétében) használ hasonló kifejezést. A (2) bekezdésben foglalt tettleges elkövetés egyfelől az olyan tettleges bántalmazást jelenti, amely sérülést nem okoz, másfelől a másik személy testének megalázó jellegű érintését, leköpését vagy leöntését. Ide tartozik tehát a felpofozás, a kisebb erejű ellökés vagy rúgás, de a hamutartó (vagy az ételes lábas) tartalmának a sértett fejére borítása is. 9. Bizonytalanságban tartás. A bántalmazási folyamat jellegzetes eleme az állandó bizonytalanságban tartás. E magatartásoknál sem szabad megfeledkezni a célra irányultságról: ez esetben arról, hogy a folyamatos bizonytalanságérzés nagymértékben hozzájárul mind a függőséghez, mind pedig a ,,kiboruláshoz, kikészüléshez”. A lelki bántalmazás egyik lényeges jellemzője az egyszemélyes döntések, a családra, a közös életre vonatkozó lényeges kérdések megbeszélésének elmulasztása, olyan érzés keltése, hogy ,,soha nem lehet tudni, a következő percben mi lesz”. ,,Nagyon nehéz volt pontosan tudni, hogy mi az, amit nem szabad, nehéz volt kiismerni a szabályokat, mert azokat ő állapította meg, úgy, hogy napról napra mások voltak.” ,,Egyszerűen nem lehetett megbeszélni vagy eltervezni vele a családi ügyeket. Minden úgy volt, ahogy ő éppen akkor jónak látta.”
Nem ritka a hosszú ideig tartó, teljes hallgatásba burkolózás, amelynek okát csak találgatni lehet: kimerültség, düh, szomorúság vagy elmélyült gondolkodás…? Az, hogy a partner nem érzi szükségét, hogy magyarázatot adjon a kommunikáció hiányára (akár több napon vagy héten át) – már önmagában is a bizonytalanság érzését keltheti a nőben. Itt is akadnak olyan példák, amelyek határesetnek tekinthetőek, és amelyek jellege attól függ, hogy milyen rendszerességű, milyen súlyú, és az érintettre milyen hatással van az adott magatartás (szokás). Lényeges kérdés továbbá, hogy van-e más olyan rendszeres megnyilvánulás a kapcsolatban, amely (lelki) bántalmazásra utal. Sokféleképpen értelmezhető például az a helyzet, amikor egy nő semmiféle prog56
ramot nem tud tervezni, sehová nem tud eljutni, mert ,,sosem lehet tudni, hogy a férj mit tervez arra az időpontra”. Az, hogy a házastárs ,,meglepetésként” színházjegyet hoz arra a délutánra, amelyen a gyerek születésnapi zsúrja van, majd megsértődik a színházlátogatás visszautasítása miatt, lehet egy szerencsétlen véletlen vagy figyelmetlenség. Amennyiben hasonló eset rendszeresen vagy visszatérően fordul elő, akkor már nem árt számba venni azt a lehetőséget, hogy itt tulajdonképpen nagyfokú korlátozásról és súlyos bizonytalanságban tartásról, nem pedig meglepetésekről és kedvességről van szó. Ugyanilyen hatást érhetnek el a magyarázat nélküli eltűnések, amelyek szélsőséges esetben többnapos távolmaradásokat jelentenek, amikor balesetre is gondolhat a partner. A társasági viccelődések ,,lementem egy cigarettáért és három nap múlva mentem haza” kezdetű történetei mögött többnyire nem a lazaság és könnyedség, hanem a bármire feljogosítottság, a korlátlan hatalom érzése húzódik meg. Miközben a bántalmazó percnyi pontossággal számoltatja el partnerét az idejéről, ő semmiféle kiszámíthatóságot, előre láthatóságot nem tart kötelezőnek magára nézve. Az éjszaka legkülönbözőbb szakaszaiban történő és teljesen kiszámíthatatlan hazatérés nyilvánvalóvá teszi a függőséget, hiszen az alvás, a pihenés is olyan ,,jutalommá” válik a nő számára, amely adható vagy megvonható. A bizonytalanság érzésével ilyenkor többnyire együtt jár a folyamatos kimerültség, hiszen a hazatérő férj általában felébreszti az asszonyt. Nem ritka az előzetes bejelentés nélküli késő éjszakai hazatérés után a meleg vacsora, majd a házasélet követelése. Különösen egyes sikeres, ,,újgazdag” férfi körökben szokásos ezt a viselkedést valamiféle bohémságként, a kemény és sok pénzt hozó munka utáni megérdemelt lazításként feltüntetni, amelyhez egy ,,rendes nőnek” asszisztálnia kell. Amennyiben mégsem ezt teszi, akkor könnyen éri a vád, hogy hálátlan, hisztérikus, és az esetleges tettleges bántalmazást ő maga provokálja ki. A bizonytalanságban tartásnak vannak olyan ,,krimibe illő” megnyilvánulásai, mint egyes tárgyak eldugása, elrejtése a partner elől, azt az érzést keltve, hogy az illető ,,talán teljesen megbolondult”. Még megrázóbb, amikor a lelki terror része a gyerek elvitele, előzetes bejelentés nélkül, néhány órára vagy akár több napra. Itt sincs másról szó, mint annak kinyilvánításáról, hogy a hatalom gyakorlója bármit megtehet.
57
10. Tárgyak rongálása, állatok bántalmazása. A fizikai (tettleges) bántalmazáshoz közelít a lelki terrornak az a módja, amely tárgyakra irányuló erőszakban nyilvánul meg. A bántalmazott számára különösen kedves és értékes tárgyak földhöz vágása, megrongálása, megsemmisítése egyrészt azt a félelmet válthatja ki a sértettből, hogy ha ilyen elszánt a bántalmazó, akkor ,,mi következhet még”, másrészt pedig igen nagy fájdalmat okoz magának a kedves tárgynak a megrongálása, illetve az elvesztése. Ide tartozhat például egy olyan munkadarabnak az összetörése vagy elégetése, amelyen a sértett sokat dolgozott, vagy valamilyen kedvenc berendezési tárgy megsemmisítése, esetleg a legkedvesebb ruha összetépése, eladása vagy elajándékozása. Visszatérő jelenség a háziállat rugdosása, bántalmazása. ,,Egyszer a kedvenc ruhámban voltam dolgozni, amikor hazamentem, leszakította rólam, darabokra tépkedte és közölte: »ebben nem fogod többet rázni a p…….t«.” ,,Számomra a gyerekek és a festés jelent örömet az életben. Most a két gyerekkel itthon vagyok, az apjuk nem engedi, hogy dolgozzak, mert azt mondja, hogy az én feladatom a család ellátása. Művészeti szakközépiskolában érettségiztem, nagyon jó érzés, amikor alkothatok valamit. Ezért esténként, amikor ő a barátaival van, festettem. Egy alkalommal, amikor újra megemlítettem neki, hogy szeretném, ha a gyerekek óvodába járhatnának, én pedig állást vállalhatnék, az összes festékemet kiöntötte, az ecseteimet összetörte és a vásznaimat összetépte.” ,,Gyakori, hogy az ételt, amin órákon át dolgoztam, kiönti vagy a falra keni…” ,,Rendszeresen rugdosta a kutyánkat.” ,,A tehénből kirugdosta a kisborjút.” ,,A gyerekek előtt kitekerte egy nyulunk nyakát.”
11. Fenyegetés. Különösen azokban az esetekben, amikor volt már példa fizikai bántalmazásra a kapcsolatban, elegendő a pusztán erre való utalás vagy az újabb veréssel vagy más bántalmazással kapcsolatos fenyegetés ahhoz, hogy a nő komoly félelmet érezzen. Ily módon az időről időre visszatérő fenyegetés a ,,fegyelmezés”, azaz a hatalom alatt tartás egyik leghatásosabb eszközévé válik. Nem valósít meg meg tényleges tettleges fizikai bántalmazást (büntetőjogi értelemben) például az, amikor a férfi a nő nyakához szegezi a kést, 58
anélkül hogy ezzel sérülést okozna. Ugyanakkor nem nehéz elképzelni, hogy ezzel lényegesen komolyabb félelmet tud kiváltani, mint egy pofonnal vagy rúgással. Egy idő után, hacsak egyszer is előfordult már késsel fenyegetés (esetleg támadás), elegendő egy késnek csupán a felemelése és egy ezt kísérő jelentőségteljes tekintet vagy ,,grimasz” ahhoz, hogy a rettegés elhatalmasodjon az asszonyon. ,,Rendszeresen azt csinálta, hogy a dohányzóasztalba beállította a nagykést és úgy játszadozott vele. Ez pont elég volt ahhoz, hogy egész testemben remegjek. Nálunk a dohányzóasztal lapja tele van késpenge nyomokkal.” ,,Szerencsére tavaly sikerült elválni a férjemtől. Most bejárónőként dolgozom. A háziassszonyoméknál a teljes késkészlet egy nagy mágnesen volt elhelyezve a tűzhely felett. Ahányszor ránéztem az éles késekre, szabályosan rosszul lettem. Szédültem és hányingerem volt. Kértem, hogy tartsuk inkább a fiókban őket, mert nekem szörnyű emlékeim vannak a késekről, és nem bírom folyton látni őket.”
Nemcsak hogy sérülésokozás vagy ütés, rúgás nem kell tehát a rettegés érzésének kiváltásához, hanem adott esetben még szavak sem szükségesek. Több asszony számolt be arról, hogy miután egyszer már megérezte a kés pengéjét a nyakán vagy a hátán, elegendő volt azt látni, hogy a férje szokatlan módon játszadozik a konyhakéssel, például azt a konyhaasztalon élére állítja, vagy egyszerűen odahelyezi – s ő máris minden ízében reszketni kezdett. Nagyon gyakori a nő megölésével való fenyegetőzés, s ezt ,,egészíti ki” sok esetben a szeretett hozzátartozó s nem ritkán akár a közös gyermek megölésével való fenyegetés. Ahogy a bíróság elé került ügyek elemzése során látni fogjuk, ezeket a súlyos fenyegetéseket nem szabad komolytalanul kezelni. (Természetesen az érintett nők egyáltalán nem kezelik komolytalanul, hiszen az életük folyamatos rettegésben telik, és kétségük sincs afelől, hogy a fenyegetést a bántalmazó előbb-utóbb beválthatja.) Az alábbi idézet egy bírósági ítéletből származik, amelynek tárgya egy asszony életének kioltása volt. A bűncselekményt a nő férje követte el. Az előzmények felsorakoztatása során a bíróság egyebek mellett az alábbiakra mutatott rá: ,,Többször előfordult, hogy a sértettet a vádlott bántalmazta, elzárta előle az élelmet is, olyan is előfordult, hogy éjszakára kizárta a házból, ilyenkor általában a szomszédok fogadták be a sértettet, mert félt a vádlottól, aki gyakran fenyegette azzal, hogy megöli. A sértetten rendszeresen lehetett látni a véraláfutásokat.
59
Gyakran áthallatszott a vádlott fenyegetőzése, ordítozása. »Egyszer úgyis agyoncsaplak, egyszer úgyis megöllek!«” (II/2.sz. jogeset)
Megtette. Az esetek többségében a veréssel vagy megöléssel való fenyegetést vagy mindennapos rendszerességgel, vagy alkalomszerűen kiegészíti a ,,tényleges”, azaz tettleges bántalmazás. Nem kell valakit mindennap megverni ahhoz, hogy a fenyegetéseket ne üres szavaknak tekintse, sőt előfordulnak olyan esetek, hogy a rendszeres fenyegetést csak igen ritkán vagy egyáltalán nem egészíti ki tettleges bántalmazás. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a lelki terror testi bántalmazás nélkül is képes kifejteni a megcélzott hatást, azaz a bántalmazott folyamatos félelemben és függőségben tartását, a felette való hatalom gyakorlását. A megöléssel vagy súlyos bántalmazással történő fenyegetést a magyar jog nem tekinti bűncselekménynek, de az ilyen magatartás is jogellenes: a veszélyes fenyegetés szabálysértését valósítja meg. Veszélyes fenyegetés szabálysértése (Szabálysértési Törvény) 96. § (1) Aki mást élet vagy testi épség elleni súlyosabb bűncselekmény elkövetésével komolyan megfenyeget, húszezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt az eljárás a rendőrség hatáskörébe tartozik.
A súlyos fenyegetés bűncselekményt is megvalósíthat abban az esetben, ha a célja az, hogy a megfenyegetettet valaminek a megtételére vagy eltűrésére kényszerítse, s ezzel jelentős érdeksérelmet okoz. Az, hogy mi tekinthető jelentős érdeksérelemnek, a bíróság mérlegelési körébe tartozó kérdés. A kényszerítés elnevezésű bűncselekményt a Büntető Törvénykönyv a következőképpen határozza meg: Kényszerítés 174. § Aki mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel jelentős érdeksérelmet okoz, amennyiben más bűncselekmény nem valósul meg, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
60
(A kényszerítés azon bűncselekmények közé tartozik, amelyek miatt hivatalból indul a büntetőeljárás, a felelősségre vonáshoz tehát akkor sem szükséges magánindítvány, ha a cselekményre családon belül kerül sor.) Gyakori, hogy a bántalmazó hol az asszony vagy más családtag megölésével, hol öngyilkosság elkövetésével fenyegetőzik. Az utóbbi módszer hatásos lehet arra, hogy a nő úgy érezze, rajta múlik, az ő felelőssége a férfi (gyermekei édesapja) élete. Amennyiben az életveszélyes fenyegetést olyan konkrét magatartás is kiegészíti, ami már az élet kioltására történő felkészülést segíti elő (például az öléshez szükséges szerszám vagy méreg beszerzése), megvalósul az emberölés bűntettének előkészülete. A következő jogesetben a bíróság megállapította a kényszerítés bűntettének kísérletét, mert a férj a bántalmazás elől elmenekült feleségét öngyilkossággal és a közös gyermekek megölésével fenyegetőzve akarta visszakényszeríteni az életközösségbe. A tényállás újabb példa a tettleges és a lelki bántalmazás váltakozására. BH 1995. 257. ,,1. 1993. május 17-én a vádlott és felesége – a sértett – a lakásukon tartózkodtak. A kora délutáni órákban a sértett felelősségre vonta a vádlottat a házasságtörése miatt, mire a vádlott a sértettet megütötte, hajánál fogva a földre rántotta, majd többször belerúgott. A sértett a bántalmazástól több zúzott, véraláfutásos sérülést szenvedett el, melyek gyógytartama 8 napon belüli. A sértett joghatályos magánindítványt terjesztett elő. 2. 1993. június 8. napján a vádlott a szüleinek lakásán felkereste a tőle elköltözött sértettet és arra kérte, menjen vele a volt közös lakásukba, hogy a válás részleteit megbeszéljék. A közös lakásban a vádlott kérdőre vonta a sértettet, hogy honnan származik a nyakán látható vörös folt, mire a sértett azt válaszolta, hogy a nagyobbik gyermekük véletlenül megütötte. A vádlott erre dühbe gurult, a feleségét ütlegelni kezdte, eközben a sértett a földre esett úgy, hogy jobb keze a teste alá került, és a kéztő ízülete sérült, valamint a sajkacsontja letört. A bántalmazás következtében ezenfelül a sértett több, 8 napon belül gyógyuló bevérzést, zúzódást szenvedett, az eleséskor a jobb kéztő ízületében részleges szalagszakadás, ínhüvelysérv sérülés, valamint a sajkacsont törése keletkezett, melyek közül a szalagszakadás és a sérv tényleges gyógytartama 6 hét, a sajkacsont törésé pedig 1 év. 3. 1993. június 14-én délután a vádlott a sértettet ismételten felkereste, és őt az életközösség helyreállítására kérte. A sértett ezt megtagadta, mire a vádlott magához vette a két közös gyermeküket és azokkal eltávozott. Körülbelül
61
háromnegyed óra múlva a vádlott a sértetthez – a gyermekek nélkül – viszszament és azt mondta, ha a felesége nem megy vissza hozzá: »a hajnali harangszó értem és a gyermekekért fog szólni«. Mivel a vádlott néhány nappal korábban öngyilkosságot kísérelt meg, a felesége megijedt és, rendőri segítség igénybevételével, a gyermekeit visszavitte a szülei lakására.”
A bíróság a következőképpen indokolta a kényszerítés bűntette kísérletének megállapítását: ,,A 3. tényálláspontban írtak szerint a vádlott azt a kijelentést tette, ha a sértett nem megy vissza hozzá, a hajnali harangszó érte és a gyerekekért fog szólni. Figyelembe véve azt is, hogy a vádlott néhány nappal korábban késsel kísérelt meg öngyilkosságot, kétségtelen, hogy a gyermekeket is érintő kijelentés olyan komoly hátrány kilátásba helyezésének minősül, amely alkalmas volt arra, hogy a sértettben komoly félelmet keltsen. Az sem vitás, ha valakit akarata ellenére arra kényszerítenek, hogy máshoz visszamenjen, mással együtt éljen, az jelentős érdeksérelemnek tekintendő. A fenyegetés alkalmazásával a vádlott tényállási elemet valósított meg, így cselekménye kísérleti szakba lépett.”
A fenyegetéshez szorosan kapcsolódik a ,,tettleges ijesztgetés” jelensége, amely gyakran a rémisztő, halálfélelmet okozó autóvezetéssel valósul meg. Ilyenkor a családfő a kocsiban ülő hozzátartozók könyörgése ellenére hatalmas sebességgel száguldozik, két kerékre állítja a járművet a kanyarban vagy hasonló módon érezteti, hogy a család élete az ő kezében van. Természetesen az ilyen magatartás is büntetendő, a bűncselekmény elnevezése közúti veszélyeztetés Közúti veszélyeztetés (Büntető Törvénykönyv) 186. § (1) Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (…)
A családon belüli súlyos fenyegetések között egyre gyakoribb az aszszony és a gyermekek fegyverrel történő rémisztgetése.
megrémültem, el sem tudtam képzelni, hogy nem csak verekedős, de még fegyvere is van.”
Természetesen a tiltott fegyvertartás is bűncselekmény: Visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel (Büntető Törvénykönyv) 263/A. § (1) Aki a) lőfegyvert vagy lőszert engedély nélkül készít, megszerez, tart vagy forgalomba hoz, b) a lőfegyver vagy lőszer készítésére, megszerzésére, tartására vagy kereskedelmére vonatkozó engedély kereteit túllépi, c) engedéllyel tartott lőfegyverét, lőszerét engedéllyel nem rendelkezőnek átadja, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt üzletszerűen vagy bűnszövetségben követi el, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (3) Aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt bűnszervezet tagjaként követi el, öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
A lőfegyverrel, lőszerrel kapcsolatos jogellenes magatartások között olyanok is vannak, amelyek nem bűncselekményt, hanem szabálysértést valósítanak meg. Visszaélés lőfegyverrel vagy lőszerrel (Szabálysértési Törvény) 88. § Aki a) a lőfegyver gyártására, kereskedelmére, javítására és használatára vonatkozó szabályokat megszegi; b) lőfegyverdarabot vagy lőszerelemet engedély nélkül készít, megszerez, tart vagy forgalomba hoz, harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. (2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt az eljárás a rendőrség hatáskörébe tartozik. (3) Azt a lőfegyverdarabot vagy lőszerelemet, amelyre nézve az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértést elkövették, el kell kobozni.
,,Arra ébredtem, hogy egy nagy durranást hallok. Bejött a kisfiam és mondta, hogy az apu a radiátorba lövöldözik és őt is majdnem eltalálta. Borzasztóan
62
63
A lakásban, illetve a családtagok környezetében történő lövöldözés azonban más bűncselekményt is megvalósít, akkor is, ha a cél ,,csupán” az ijesztgetés. Az ilyen magatartás büntetőjogi minősítése foglalkozás körében elkövetett (szándékos) veszélyeztetés, figyelemmel arra, hogy a büntetőtörvény szerint a lőfegyver használatára vonatkozó szabályok foglalkozási szabályoknak minősülnek. A fenyegető magatartások nem kizárólag a tettleges bántalmazással vagy megöléssel való fenyegetést jelenthetik, hanem bármi olyasmire irányulhatnak, ami a bántalmazottnak különösen fontos érték. Ez jelentheti a gyerek elvételével, elvitelével (például külföldre szöktetésével) való fenyegetőzést éppúgy, mint az önálló jövedelemmel nem rendelkező nő esetében (például kisgyerekes anya vagy beteg nő) a létfeltételek megvonását. Gyakori az is, hogy a bántalmazó a már lelkileg ,,kikészített”, meggyötört partnert azzal ijesztgeti, hogy elmegyógyintézetbe juttatja, illetve ,,elintézi”, hogy rossz idegállapota miatt a gyermek nevelésére alkalmatlannak nyilvánítsák. 12. Zaklatás a kapcsolat megszakítása (válás) után. Összegző megjegyzések a lelki terror elleni jogi fellépés lehetőségeiről. A kapcsolat megszakítása után nagyon gyakori, hogy a bántalmazó nem nyugszik bele a történtekbe s a volt partnert folyamatosan zaklatja. Ez jelentheti az állandó követést, a telefonos üldözést, a munkahelyi zavarást, a nő életének megnehezítését, minden lehetséges eszközzel: ,,Azonban a vádlott nem nyugodott bele abba, hogy a sértett elhagyta, és szinte naponta kereste a vele való találkozást. Az utcán – ha a sértett elment valahová – megleste, beszélni óhajtott vele, rávenni, hogy állítsák vissza a kapcsolatot, amire azonban a sértett nem volt hajlandó. Előfordult, hogy erőszakoskodott is vele, ezért a sértett már nem mert egyedül otthon maradni, sem pedig a községben bárhová elmenni. Általában egymagában nem is ment sehová, hanem mindig valakinek a társaságában. A sértett nem egy személynek, ismerőseinek, családtagjainak elpanaszolta, hogy fél a vádlottól és nem mer egyedül elindulni hazulról. Általában a szomszédasszony kísérte őt a faluban, együtt vitték az ő gyermekét, valamint a sértett kistestvérét reggelente az óvodába.“ (II/3.sz. jogeset)
A fejezet utolsó részében következő jogesetek kapcsán látni fogjuk, hogy a zaklatás gyakran torkollik tragédiába. A lelki bántalmazás megnyilvánulási formáinak felsorolása korántsem volt – nem is lehetett – teljes. A lelki terror jelenségének bemutatásán túlmenően az is célom, hogy bizonyítsam: a jog számos, tettleges bántalmazással nem járó magatartást is tilalmaz és szigorú büntetéssel fenyeget, mégpedig attól függetlenül, hogy családi kapcsolatban vagy azon kívül kerül-e sor rájuk. A hatóságok közömbössége tehát nem magyarázható azzal, hogy az ilyen cselekményekre vonatkozóan ,,nincsen jogszabály”. Fontos megjegyezni, hogy a törvény a bemutatott bűncselekmények és szabálysértések közül csak egyesek esetében köti magánindítványhoz az eljárás megindítását (például magánlaksértés, becsületsértés), mások azonban hivatalból üldözendőek (például a kényszerítés, a személyes szabadság megsértése vagy a lőfegyverrel visszaélés). A családon belüli erőszakkal összefüggő hatósági kötelezettségekről, eljárásokról és szabályokról a Magánügy-e a feleségbántalmazás? című fejezetben lesz szó részletesebben. E fejezet utolsó részében további három büntetőügyet szeretnék ismertetni. Az első előzményei között a fentebb elemzett jelenségek szinte kivétel nélkül megtalálhatóak. Azt is láthatjuk az eset kapcsán, hogyan kapcsolódik a lelki terror a tettleges bántalmazáshoz és a házasságon belüli nemi erőszakhoz. 13. Jogesetek a lelki terror jelenségének bemutatására.
Ilyen előzmények után gyilkolta meg a vádlott volt szerelmét, aki az általam megismert ,,asszonyölések” legfiatalabb áldozata volt: 15 évet élt. (Az életét kioltó fiatalember 17 éves volt.)
,,A vádlott és a sértett szerelmi házasságot kötött, egymás számára az első komoly kapcsolatot jelentették, 15 és 17 éves korban ismerkedtek meg, különböző természetük, eltérő hitük mellett, annak ellenére, hogy mindkét család részéről komolyan ellenezték, Szabóék akadályozni is próbálták az egybekelésüket, kölcsönösen ragaszkodtak egymáshoz. (…) Házasságuk kezdettől fogva feszültségekkel terhes volt, részben különböző természetükből, eltérő hitükből adódóan, meghatározóan a férj hibájából, a túlzott mértékű italozásai s ezzel összefüggő erőszakos megnyilvánulásai miatt. (…) Szabó István az évtizedek óta folytatott italozás ártalmaként súlyos fokú alkoholos személyiségtorzulásban szenvedett, ittas állapotban fizikailag is rosszul érezte magát, ilyenkor a hozzátartozóinak verbálisan (szavakban) és tettlegesen is sérelmeket okozott, különösen a feleségének, őt testileg-lelkileg gyötörte, de nem tűrt ilyenkor másokat sem, semmilyen élőlényt maga körül, többször verekedett a kocsmában, belekötött a járókelőkbe, akik kitértek előle, a jószágait ütötte-vágta, például a lovát hajszolta, vasvillával verte,
64
65
a hasas kocát agyonütötte. Ittas állapotban gyakran támadt, esetenként eszközzel is a feleségére, ütlegelte, fenyegette, előfordult, hogy gyermekeivel kiűzte a lakásból – szomszédokhoz, rokonokhoz kényszerültek menekülni –, megöléssel, megcsonkítással fenyegette, féltékenykedett. (…) Az asszonyt minden férfival gyanúba hozta, akivel szót váltott – a termelőszövetkezetben, nyilvános helyeken, utcán, ha beszélgetett, már féltékenykedett, illetőleg ürügyként használta veszekedésre, verésre. Felnövő közös gyermekükkel is gyanúsította, szomszédnak, rokonnak hangoztatta, hogy »a fiú éli a saját édesanyját«, a kisebbiket »szeplős pulykának« nevezte, azt emlegette idegeneknek is, a családnak is, hogy nem tőle van. A kislányának például, akit hármójuk közül a legjobban szeretett, akinek megengedte, hogy őt tegezze, jelentéktelen okból, amiatt, hogy szerinte nem megfelelően sepregetett, megcibálta, kitépte a haját, Áronnal feljárt a kocsmába italozni, kártyázni, jó hangulatában mindent megengedett neki, a 6. osztályos gyermek szeszes italt fogyasztott, cigarettázott az apjával együtt. A férj, italozásai miatt, a munkáját sem látta el megfelelően, előfordult, hogy mint traktoros részegen felborította a gépet, kárt okozott. Az utóbbi években sokszor a felesége dolgozott helyette, amellett hogy otthon ellátta a jószágokat – sertést, lovat, tehenet tartottak – és a háztartási munkát, éjszaka bejárt a termelőszövetkezetbe fejni, míg az ura csordás volt, naponta háromszor ment ki hozzá a legelőre, együtt hajtottak ki, délben, pontos időre ebédet, italt kellett neki vinnie. A falubeliek az 1000–1200 fős kis helységben, ahol mindenki ismeri egymást és nagyon sok családban italoznak, kocsmába járnak a férfiak, elítélő véleményüket nem nyilvánították ki a családfővel szemben, a legkirívóbb esetekben sem, amikor az a szemük láttára dobott kést, vasvillát az udvarukon az asszony felé, aki előle már kimenekülni sem mert az utcára. Előfordult, hogy a kocsmában előttük itatott 2-3 féldecit az általános iskolás fiával – megpofozta volna, ha nem iszik, és senki nem akadályozta, a »ha ő is ivott, igyon a gyerek is« szemlélettel. Ha az asszony bemenekült a falubeliekhez, nem utasították ki, sőt a rokonok figyelmeztették a férjet, hogy ne bántsa, előfordult, hogy hatósági intézkedést kértek a védelmében. A férfi ellen büntetőeljárás nem indult, mert felesége nem mert feljelentéssel élni, a bosszútól tartva. (…) A férfi józan állapotban, kifelé mindig jó családfőnek mutatkozott és kifogástalanul viselkedett ilyenkor a családtagjaival. Beszélgetett, törődött velük, érezték a szeretetét, fogadkozott, hogy megjavul, hibáztatta magát, elégedetlen volt önmagával, a sorsával, panaszkodott, hogy nem kíván élni, többször kísérelt meg öngyilkosságot, többször felakasztva magát, előfordult, hogy leszakadt a kötél, máskor levágták – a családja akadályozta meg a szándékát. Részegen, amikor a felesége hangoztatott ilyen szándékot, gúnyosan biztatta,
hogy szerezzen ezzel neki örömet. Az asszony ilyen előzmények után, szándékerősítő hatásra kísérelte meg gyógyszerrel az 1986. évben az öngyilkosságot, valóban véget akart vetni az életének, de orvosi beavatkozással megmentették. A férfi ittas állapotban kigúnyolta felesége érzéseit, hozzátartozói iránti szeretetét, nem értékelte a családjáért, a saját édesanyjáért végzett önfeláldozó munkáját. A férfi az egyik fiát egy heves veszekedés során elzavarta otthonról, az addig nem alkoholizáló fiatalember ezt követően ittas állapotban balesetet szenvedett, egy gépkocsi elütötte, elveszítette a bal lábát, amputálni kellett. A férj (édesapa) az őt is megrendítő tragédia miatti nyomasztó érzéseit hárítva, leplezve, miután környezete, a helybéliek őt hibáztatták a fia sorsáért, ellenezte, hogy a kórházból hazaszállított fiút a közös otthonukban felesége, azaz az édesanya ápolja és ezt azonnal, kegyetlenül nyilvánította ki. A tragédia miatt sújtott hozzátartozóinak kíméletlen, sértő, közömbösséget, teljes érzéketlenséget mutató szavakat mondott, az anya és fia közötti nemi viszonyra utalva. (…) Az asszony 1993-ban egy súlyos tettleges bántalmazás után elhatározásra jutott, rendőri segítséget kért a férje mértéktelen italozása, brutális bánásmódja miatt, az alkoholelvonó kezelés érdekében, majd ügyvédhez fordult, napokon belül kezdeményezte képviselője útján a házasságuk felbontását. (…) Az asszony a férje fenyegetőzéseinek hatására és abban a reményben állt el a válási szándékától és vonta vissza az alkoholelvonó kezelés alapjául szolgáló nyilatkozatát, hogy a kapcsolatuk helyreáll, a férje megváltozik, mérsékli az italfogyasztást – figyelemmel arra is, hogy tartós kórházi ápolásban részesült, mandulaműtétre jegyezték elő, egészségi állapota miatt alkoholtilalom alatt állt –, nem bántalmazza, nem gyötri majd a családját. Az asszony bizakodása alaptalannak bizonyult, a férj nem változtatott életvitelén, mértéktelenül alkoholizált, továbbra is szinte mindennapos ittas állapotában türelmetlen és durva, sértő magatartást tanúsított a családtagjai iránt, különösen feleségével szemben, korlátlan hatalmat gyakorolt felette (felettük). A családban, a férj által közvetlenül okozott sérelmeken túl a gyermekekre, az otthon maradó két kiskorúra továbbra is károsan hatott az édesanyjuknak – az általuk továbbra is szeretett, de kizárólagosan, teljes mértékben felelősnek tartott apjuk által előidézett – fokozott testi, lelki gyötrelme. Az asszony, rájuk is tekintettel, ideggyengeségéből adódóan megpróbált minden összeütközést kerülni, tűrt, engedelmeskedett, kedvében járt a férjének, szerette, sajnálta, minden eset után megbocsátott neki.
66
67
A férfi gúnyolódva fenyegette feleségét – utalva az ideggondozói és a korábbi öngyilkossági kísérlete miatti kórházi kezelésre –, hogy bolondok házába záratja, amiért el akarta őt vitetni elvonóra. Látta, hogy emiatt a felesége minden alkalommal félt, ideges lett. A férfi adályozta, hogy szanatóriumba menjen, igénye szerint orvoshoz járjon, gyógyszert írasson, szedjen – emiatt nem jutott az asszony a vádbeli időpontot megelőzően nyugtatókhoz. Meghatározta, mikor mehet fodrászhoz, mire költhet, nem engedte például, hogy a gyerekeknek ruhát vegyen, ezért az édesanya titokban a szomszédasszonnyal vásároltatott nekik iskolai alkalmakra, nem dönthetett vele együtt fontos kérdésekben, például a gyerekek továbbtanulásáról. Szexuális téren is eldurvult a férj, igényelte a nemi kapcsolatot, de többnyire ittas állapotban, ellenérzést kiváltva, gyöngédség nélkül, gyanakvással gyötörve, erőszakkal is közösült az asszonnyal – álmából felébresztve, haját cibálva, kitalált neveket sorolva, gyanúsítgatva, mellének levágásával, bántalmazással, megöléssel fenyegetve –, így az asszony számára örömtelen kényszerűség volt a házasélet. Az asszony édesanyja betegeskedett, a férj nem engedte, nem biztosított lehetőséget arra, hogy rendszeresen, egyedül is meglátogassa. Nem csak édesanyjához, a külterületen, tanyán élő anyai nagyszülőjéhez, más rokonokhoz sem engedte, megalázta előttük a feleségét. Emlegette, hogy anyósa »nem adott neki annyit, hogy meglátogathassa« – ugyanis a fél ház árát hagyta rájuk a gondozásért, amit már életében eladtak 75 ezer forintért –, ha együtt voltak nála, úriemberként viselkedett, a háta mögött, saját otthonukban a gyermekei előtt, azaz unokáinak gyűlölködve szidta, lekurvázta az anyósát, nem felejtve, emlegetve, hogy házasságkötésüket ellenezte. Az asszony édesanyja rövid idővel, két hónappal a vádbeli nap előtt meghalt. Az asszony iránt, mély gyászában, a férj nem mutatott együttérzést. A temetés megoldhatatlannak látszó anyagi terhet is jelentett a feleség számára, kölcsönt kellett kérnie, míg anyósa temetéséről közösen gondoskodtak a fél ház árából. Bár a férj megjelent az egyházi szertartáson, kigúnyolta felesége érzéseit, gúnyosan azzal is gyanúsította a mélyen vallásos asszonyt, hogy a pappal is viszonya van. Továbbra is sértő jelzővel illette és a csak a meghalt anya által használt, becéző megszólítást gúnyolva »kurva anyádat, Mariska« szavakkal szidalmazta. A férfi az utóbbi egy évben szinte soha nem volt józan, a vádbeli napot megelőző este is későn, ittasan ment haza. (…) A vádbeli napon a férj hazaérve, ittassága miatt, miközben felesége lecsót készített neki, előbb durván szidalmazta és sértegette az asszonyt, azt emlegette, hogy mással van jóban, nem tőle szülte Áront, lekurvázta, elzavarta, hogy takarodjon a gyerekkekkel együtt, és amiért az tiltakozott a gyanúsít-
gatás ellen és visszaszólt, hogy ugyanannyi joga van a lakáshoz, mint neki, agresszív indulatra gerjedt, felkapta a serpenyőt, a forró lecsóval együtt az asszony felé vágta, majd űzőbe vette az asszonyt az udvaron. Kiabált utána, hogy álljon meg, meg akarta fogni, kergette, a kint lévő gyermekük, Áron előtt hangosan folytatta a szidalmazását, többek között azzal, hogy »kurva vagy…most is mással baszol, ez sem az én fiam, mert szeplős…« Az asszony a trágyadombra menekült előle, oda nem követte, látva, hogy mennyire fél tőle, képes a süppedős ganéba belemenni, abban állni, ezért ismét kigúnyolta – nevetve szólt neki, hogy feldob egy villát, hányja széjjel –, átmenetileg felhagyott bántalmazási szándékával és eltávozott a lakásról. Az asszony, férje ismétlődő erőszakos fellépésének hatására, felfokozott idegállapotba került, mely egész nap nyomasztotta. Az öngyilkosság gondolata is felmerült benne, de … sajnálva gyermekeit is, hogy nélküle nem élhetnének, elvetette annak gondolatát, hogy ismét önmaga ellen forduljon, többszöri imádkozással terelte el elkeseredett gondolatait, a háztartási, ház körüli szokásos munkákat elvégezte. A férj este 20 óra tájban ért haza, súlyos fokú alkoholos befolyásoltság állapotában … indulatosan vacsorát követelt. (…) Az asszony, úgy látva, hogy már nem kell neki, befejezte az evést, elvette férjétől az edényt és visszatette a tűzhelyre. A férfi bedühödött, követelőzve szidta, fenyegette az asszonyt, »a kurva anyádat, felálljak?« – szavakkal… Az asszony megijedt férjétől, menekült előle a konyhából, a befelé nyíló ajtón át, kiugrott előle a tornácra és az udvarra futott. A férfi meg akarta fogni, nem tudta elkapni, a zsúfoltan berendezett, szűk helyiségben, bizonytalan egyensúlyi állapotában, papucsban megbotlott, a konyha bejáratának küszöbén hasra esve a földre zuhant. A földön hason fekvő helyzetben maradt és folytatta a felesége szidalmazását, durva szavakkal követelte, hogy menjen oda hozzá és segítsen neki. A férfi először a feleségének, majd, tudva, hogy a gyerekek is otthon, a közelben tartózkodnak, nekik is kiabált … többek között a következő szavakkal: »…a kurva anyád most is mással baszik, vedd ki ezt alólam, mert agyonütlek…!« A 13 éves kislány engedelmeskedett az apjának … kihúzta alóla a lábtörlőt … nem segített fellállni más módon a nagydarab férfinak… A férfi tovább folytatta a kiabálást, miután már nem volt alatta a lábtörlő, a kislánya magára hagyta, ismét a feleségét szidta, tőle követelt segítséget: »gyere ide, te kurva, húzd ki alólam, Mariska, a kurva anyádat…!« – szavakkal és megpróbált felállni, a fejét, felső testét emelte. Az asszony a percekig tartó ismétlődő kiabálásra ment oda a férjéhez – méltányolható okból származó erős felindulásban, valószínűsíthetően segítő szándékkal indult el a hintától –, és miután a lánya kihúzta már a lábtörlőt,
68
69
,,Az ismételt elzárkózás miatti indulatában a vádlott ütlegelni kezdte Fehérvári Imréné sértettet, aki a szobába menekült előle. Itt a vádlott utolérte Fehér-
vári Imrénét, lelökte a szoba heverőjére és a sértett mellkasára térdelve ütlegelte tovább az asszonyt, majd széttörte a fején azt a félliteres üveget, amelyből előzőleg tömény szeszt ivott, és amely ekkor is nála volt. Fehérvári Imréné a bántalmazás következtében az arcán duzzanatot és apró bevérzéseket, a bal csukló tájon és a jobb könyök tájon hámfosztásokat, agyrázkódást szenvedett el, és eltörött a bal oldali VIII. bordája is. A bordatörés ténylegesen 8 napon túl gyógyult. Ménesfalvi Lajos vádlott ezek után elővette a zsebéből a magával vitt zsineget, azzal megkötözte az asszony kezét és lábát, majd a lakás bejárati ajtajával szemben egy fotelbe ültette. Kijelentette a sértettnek: »most pedig végignézed, hogy mindened, amid van, elpusztul«. Ezután elkezdte kihordani az asszony házában lévő ingóságokat, berendezési tárgyakat, könyveket, ágyneműt, ruhákat a ház udvarára, a bejárati ajtótól mintegy 3-4 méter távolságra. Itt a holmikat egy kupacba rakta, a kupacot lelocsolta a magával vitt gázolajjal és meggyújtotta. Az ingóságok égni kezdtek; eközben is többször fordult a vádlott, újabb és újabb holmikat dobálva a tűzbe. Közben olyan kijelentéseket tett a sértettnek, hogy eltöri mindkét lábát, kiszúrja a szemét, és azzal is megfenyegette, hogy ha csak egy hangos szót is szól, akkor megöli a nagykéssel. A sértett házának konyhájában lévő gázpalack szelepét elvágta és a palackot átvitte a ház egy másik helyiségébe. A vádlott e tevékenysége közben Fehérvári Imrénének sikerült a megkötözött lábait kiszabadítani és elmenekült a házból. A kérése nyomán kiérkező rendőröket Ménesfavi Lajos, aki ekkor az égő kupacnál egy nyitott gázpalackkal állt, azzal fenyegette meg, hogy ne merjenek bemenni az udvarra, mert felrobbantja a házat. Ebben az időben a napi munkájának végzése során arra járt Fehérvári János, a sértett fia is. Végül ő tette ártalmatlanná a vádlottat úgy, hogy a házat megkerülve a vádlott mögé lopózott és leütötte. A rendőrök csak ezután hatoltak be az udvarra és bilincselték meg a vádlottat, aki a sértett ingóságainak elégetésével Fehérvári Imrénének pontosan meg nem állapítható mértékű, de 200.000 forintot meg nem haladó kárt okozott. A cselekményt követően Ménesfalvi László továbbra is vagyoni igényeket támasztott Fehérvári Imrénével szemben. A vagyoni vita rendezetlensége miatt arra az elhatározásra jutott, hogy a sértettet megöli. Az előző pontban írt cselekményét követő hónapokban e cselekménynek a végrehajtásához általa szükségesnek ítélt tárgyakat készített: egyebek mellett egy fapajzsot, a sértett várható védekezése ellen készülve, továbbá egy faállványt, amellyel a sértett menekülését kívánta megakadályozni akként, hogy az állványt a sértett ajtajához erősíti. E célból pontosan kiszámította az állvány méreteit, hogy az úgy illeszkedjék a sértett házának bejárati ajtófélfáihoz, amely illeszkedés
70
71
ment kifelé az ólakhoz. Ekkor még nem volt nála eszköz, majd, hallva a további szidalmazást, halott anyjának kegyeletsértő emlegetését, látva férjének emelkedését, hirtelen elemi erejű kóros indulat ragadta el, felkapott a keze ügyéből egy kapát, odament a néhány lépésre a földön fekvő férjéhez és az 1,5 kg súlyú, 122 cm nyélhosszúságú eszközzel sorozatos ütést mért rá. A férfi az ütlegelés következtében perceken belül a helyszínen az életét vesztette.“ (II/4. sz. jogeset)
A leírt tragikus büntetőügy végkifejlete úgy alakult, hogy a bántalmazott asszony vált vádlottá, a családját évtizedeken át súlyos lelki terrorban tartó és fizikailag is bántalmazó férj pedig sértetté. Az ügyben eljárt bíróság a joggyakorlatban ritka – s éppen ezért példamutató – részletességgel, alapossággal tárta fel a halált okozó bűncselekmény előzményeit, a büntetés kiszabása szempontjából igen jelentős összefüggéseket. Sajnos az a gyakoribb eset, hogy a bíróságok a hasonló ügyekben ugyanezt a tényfeltárást szinte teljesen mellőzik s az ügy megítélése szempontjából kizárólag a ,,vádbeli nap” eseményeit tartják jelentősnek, mindössze néhány mondattal utalva a ,,házasság során előfordult tettlegességekre”. A bíróság egyébként hosszasan foglalkozott azzal a kérdéssel is, hogy az asszony ,,miért nem ment el”, miért nem vált el. Noha erről a kérdéskörről – fontossága miatt – e könyvben külön fejezet szól, az alábbi két példával már most szeretnék rámutatni, hogy a lelki terror és a testi bántalmazás a kapcsolat megszakításával többnyire nem szűnik meg, hanem ellenkezőleg, még veszélyesebbé válik. A bántalmazó ugyanis ritkán nyugszik bele, hogy nem az ő akarata érvényesül, így akkor sem, ha a kapcsolat megszakítására az ő akarata ellenére, illetve nem az általa elképzelt módon kerül sor. A szakítás után elkezdődhet a zaklatásnak, a terrornak egy olyan szakasza, amely nem pusztán ,,utózöngéje” a bántalmazó kapcsolatnak, hanem annak sokszor horrortörténetbe illő kiteljesedése, tragédiába torkollása. Az alábbi ügyben az élettársi kapcsolatnak az asszony vetett véget. Az anyagi elszámolás azonban nem volt kielégítő a férfi számára, ezért a nő ragaszkodott ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos nézeteltéréseket bíróság előtt oldják meg. A férfi ebbe nem nyugodott bele, volt élettársát rendszeresen felkereste lakásán és zaklatta.
– az állvány keresztfájának a bejárati ajtó kilincséhez erősítése után – a befelé nyíló ajtó kinyitását megakadályozza. A sérelmére elkövetett bűncselekményt követően Fehérvári Imréné sokáig nem mert a saját házában aludni, noha a napjait ott töltötte. Csak 1992. július első napjaitól kezdve aludt a saját lakásában. Ménesfalvi László vádlott 1992. július 4-én este magához vette az általa korábban elkészített, fentebb írt tárgyakat, magához vett továbbá egy acélhuzalt, aminek a végére rongyot tekert, ezt a rongyot éghető folyadékba mártotta, végül magához vett néhány – benzinnel és gázolajjal töltött – műanyag flakont, egy feszítővasat és gyufát. Ezekkel felszerelkezve ment oda a sértett házához a késő esti-éjszakai órákban. A ház udvarára behatolva észlelte, hogy az ekkorra már nyugovóra tért sértett felgyújtja a házban a villanyt. Ezért egy darabig megbújt a bokrok alján, arra várva, hogy a sértett ismét elaludjon. Eközben a magával vitt félliteres üvegből tömény szeszt iszogatott, ettől enyhe fokú alkoholos befolyásoltság állapotába került. Amikor a házban elcsendesedett minden, odament Fehér Imréné sértett házának bejárati ajtajához és az előzőleg elkészített faállvány keresztfájához odadrótozta a sértett befelé nyíló ajtajának a kilincsét, megakadályozva ezzel az ajtó kinyitását. Ezután Fehérváriné szobájának egyik ablakán a magával vitt feszítővassal felfeszegette a leeresztett redőnyt, kitörte az ablak üvegét és az így keletkezett nyíláson keresztül az ugyancsak magával vitt flakonokból benzint, illetve gázolajat locsolt be a szobába. Ugyanoda ezután égő gyufákat kezdett hajigálni, miközben a felébredt sértettnek azt kiabálta, hogy »ma éjjel meghalsz!« A szoba berendezési tárgyai meggyulladtak. Fehérvári Imréné próbált a házból kimenekülni, a vádlott által előzőleg odadrótozott faállvány miatt azonban a bejárati ajtót nem tudta kinyitni. Ekkorra Ménesfalvi László vádlott is a bejárati ajtóhoz került, a feszítővassal kitörte az ajtó egyik üvegtábláját és befelé csapkodott a sértett felé. Fehérvári Imréné erre egy hegyes, kampós vasszerszámmal kezdett az ajtón keresztül kifelé szúrkálni a vádlott irányába. Eközben folyamatosan kiabált segítségért. Ménesfalvi László vádlott csapkodása a feszítővassal 8 napon túl gyógyuló sérülést, orrcsonttörést okozott a sértettnek, Fehérvári Imréné viszont a hegyes, kampós vassal a nyakán, jobb oldalon, valamint mindkét kezén 8 napon belül gyógyuló, szúrt jellegű sebzéseket okozott a vádlottnak. Ezen az éjszakán a sértett házának közelében tartózkodott egy házaspár, munkájuk miatt voltak kénytelenek a szabadban, a gépkocsijukban tölteni az éjszakát. Ők figyeltek fel a sértett segítségkiáltásaira és értesítették a falu polgármesterét. A polgármester a helyszínre érve felszólította a vádlottat a
72
cselekménye abbahagyására és a helyszín elhagyására, Ménesfalvi László viszont a polgármesternek azt mondta, hogy menjen el onnan. A polgármester ekkor a szomszédban kért egy kapát és azzal Fehérváriné udvarára visszatérve az égő ház közelében sikerült a kapával szemben feszítővassal fellépő vádlottat a hátán többször megütni; ennek következtében Ménesfalvi László felületes hámhorzsolásokat szenvedett el. A polgármester és a vádlott hadakozása közben a sértettnek sikerült anynyira meglazítani az ajtó torlaszát, hogy az ajtófélfa és az ajtó közötti résen a lába kiférjen. Ezen keresztül kifelé rugdosva sikerült a vádlott által odadrótozott faállványzatot eltávolítani, és így a sértett elmenekülhetett a házból. Egy idő után a vádlott is elhagyta a helyszínt: ahol később a rendőrök elfogták. Az időközben értesített tűzoltók a lakástüzet eloltották. Sem az utóbbi, sem pedig az áprilisi esetben nem állott fenn a lehetősége annak, hogy a vádlott által okozott tűz máshová is átterjedjen; Fehérváriné házának elhelyezkedése, a környező épületektől való távolsága ugyanis ezt a lehetőséget kizárta.” (II/5. sz. jogeset)
A következő jogesetben a lelki terrort gyakorló férfival való szakítás szintén majdnem a nő életébe került. ,,A vádlott megismerkedett a sértettel, közöttük rövid idő alatt szoros, a nemi kapcsolatra is kiterjedő baráti viszony alakult ki. A vádlott gyakran az éjszakát is ott töltötte a sértettnél, de igazi élettársi kapcsolat nem jött létre közöttük. A vádlott féltékeny volt, emiatt gyakran vitázott a sértettel, többször meg is szakították a kapcsolatukat, mely később teljesen megromlott. Ennek oka egyrészt a vádlott oktalan féltékenykedése, másrészt gyakori italozása volt. Közöttük sűrűsödtek a viták, veszekedések, a sértett végleg szakítani akart, a vádlott viszont továbbra is ragaszkodott a sértetthez. Egy alkalommal a vádlott megragadta a sértett nyakát, a sértett újra arra kérte ekkor, hogy hagyja őt békén, ne látogassa. Egyszer rendőrség kihívására is sor került, mert a vádlott a sértett akarata ellenére akart bemenni a lakásba. Ebben az időben mesélte el a vádlott a sértettnek, hogy a volt felesége nyakát egy alkalommal úgy megszorította, hogy az két napig nem tudott beszélni, és azt is, hogy később a barátnőjének eltörte a bordáját. A sértett ekkor már nagyon félt a vádlottól és egyre arra kérte, hogy ne látogassa. Ugyanakkor megkérte szomszédasszonyát, hogy ha a lakásból oda nem illő zajt hall, értesítse a rendőrséget. A vádbeli napon a vádlott ismét elment a sértett lakására, a nő azonban nem engedte be, és a vádlott kérése ellenére nem ment el vele szórakozni sem. A vádlott este 10 után visszament a sértett lakásához, a telefonvezetéket
73
elvágta, majd az erkélyablakot betörte és bemászott a lakásba. A sértett a megcsörrenő telefonra felébredt, meglátta a vádlottat és kifelé igyekezett a lakásból. Eközben a sértett feletti lakásban szórakozók észrevették, hogy egy férfi akar bemászni a sértetthez, s három fiatal leszaladt figyelmeztetni a vádlottat. Ekkor találkoztak a kifelé igyekvő sértettel. Az egyik fiatal megragadta a nőt, s elindultak a lépcsőn felfelé, a vádlott utánuk ment, a fiatalt ellökte, a sértettet több alkalommal hátba szúrta, majd maga felé fordította, s ilyen helyzetben is többször megszúrta, a sértett védekező kezét is teljesen átszúrta. A vádlott a szúrások közben a sértett megölésére vonatkozó kijelentést tett. A sértett elesett, a vádlott még itt is megszúrta, majd elmenekült. A mentőket és a rendőrséget a szomszédasszony értesítette. A vádlott elmenekült a helyszínről, először öngyilkosságot kísérelt meg, majd néhány napig bujkált a környéken. Elfogásakor késével önmagát megsértette, majd egy rendőr térden lőtte. A sérülések összessége szakszerű orvosi ellátás nélkül a sértett halálát eredményezte volna. A vádlott a cselekményt egyenes szándékkal hajtotta végre. (II/6. sz. jogeset)
Felhasznált irodalom: Mary Susan Miller: No Visible Wounds – Identifying nonphysical abuse of women by their men, Contemporary Books, Chicago 1995
74
HARMADIK FEJEZET
,,Pont olyan volt, mint azokban a szörnyű filmekben, csak én a gyerek miatt nem is sikíthattam… ” Nemi erőszak a házasságban, élettársi kapcsolatban 1. Létezik-e nemi erőszak a házasságban? ,,Hogy milyen az a bizonyos házasságon belüli nemi erőszak, amiről mostanában olyan sokat beszélnek? Bárki el tudja képzelni, aki filmen látott már olyat, hogy egy parkban, erdőben, a saját lakásán vagy bárhol máshol letepernek és megerőszakolnak egy nőt. Ugyanis a dolog pontosan úgy zajlik, mint bármilyen más nemi erőszak. Megragadják az ember haját, felpofozzák vagy ököllel arcba ütik, esetleg hasba rúgják, vagy egyszerűen egy kést szorítanak a torkához. Aztán lerántják a földre vagy egy ágyra, szétfeszítik a combját és beléhatolnak. És a nő sír, mert sajog az egész teste a fájdalomtól, sír, mert száraz és vérzik a hüvelye, és sír, mert úgy érzi, hogy ennél szörnyűbb dolog nem történhetne vele. Közben úgy érzi, hogy talán jobb lenne belehalni. Utána nem tudja, hogyan lehet ezután, ezzel az emlékkel tovább élni. A különbség a filmeken mutatott és a házasságon belüli nemi erőszak között az, hogy mi nem sikíthatunk, mert a gyerekünk felébredhet a szomszéd szobában. Vagy az, hogy az egész közben ott van mellettünk a gyerekünk, félelemtől eltorzult arccal. Különbség az is, hogy mindezt az teszi velünk, akit egyszer szerettünk, akiben mindenkinél jobban megbíztunk. És persze különbség az is, hogy minderről azt állítják, csak mi találjuk ki. Hogy hazudunk. Vagy ha nem, és tényleg létezik ilyen, akkor meg nem olyan nagy ügy… Gondolják ők.”
Feltételezem, hogy a házasságon belüli nemi erőszakról szóló vitában véleményüket nyilvánító politikusok, közéleti személyiségek, gyakorló jogászok közül jó néhányan elfelejtették megkérdezni az érintetteket arról, hogy vajon létezik-e nemi erőszak a házasságban. Nem tudakolták meg azt sem, hogy amennyiben létezik, mit él át az, akivel megtörténik. Elmulasztották továbbá tanulmányozni a témában rendelkezésre álló jelentős külföldi szakirodalmat, nemzetközi egyezményeket s a példaképünkké vált társadalmak jogszabályait és normáit. Ha mindezt megtették volna, nem vetemednének arra, hogy meggyötört, meg75
alázott, brutális férjük által megkínzott asszonyok szemébe vágják, hogy hazugok, hogy manipulálnak, hogy kitalálták az egészet… S nem állítanák, hogy ha mégis megtörtént, hát nem olyan nagy ügy, meg egyébként is, ők maguk tehetnek róla. Nem mosolyognának cinkosan a bűn elkövetőire, nem állítanák a bűnről, hogy nem az… 2. Szex vagy erőszak?
birtokolja, uralja, hatalmában tartja. A szó szoros értelmében ,,kívülbelül” magáévá teszi a nőt. Az erőszakos szexuális cselekmények esetén sikerül elérni azt, hogy az asszony úgy érezze, már semmi nincs, ami az övé: totálisan leigázott, megalázott, emberből tárggyá vált. Nincs, ami meg tudná óvni a bántalmazótól, nincs már saját teste, nem maradt saját énje. A bántalmazó férfiak a nemi erőszakot ugyanolyan eszköznek tekintik tehát, mint a lelki terrort vagy a verést.
A házasságon belüli nemi erőszakot sokan úgy képzelik el, hogy egy egyébként harmonikus, de legalábbis normálisnak mondható házasságban egy alkalommal a nő egyszer csak nemet mond férje közeledésére, aki a visszautasítást nehezen fogadja el, és ezért ,,kissé határozottabban” ad hangot akaratának. A valóság azonban – a megerőszakolt asszonyok vallomásai és az ide vonatkozó kutatások alapján – nem ez. A nemi erőszak a házasságon belüli bántalmazási folyamat szerves része, a folyamatos kínzás és hatalomgyakorlás egyik megnyilvánulása. Olyan házasságokban kerül sor rá, ahol a bántalmazás többi megnyilvánulási formája is jelen van, ahol a lelki terror s gyakran a tettleges erőszak, azaz a verés is mindennaposnak számít. Nagyon lényeges annak a megértése, hogy a nemi erőszak nem a szexről, nem a nemi öröm eléréséről ,,szól” elsősorban. Ezzel szemben nem más, mint a terrornak, az uralkodásnak, a kínzásnak az egyik eszköze azon a változatos bántalmazásskálán, amit részben már elemeztünk, de amelynek az összes lehetséges megnyilvánulási formáját még a világ egyetlen kutatója sem tudta felsorolni. Röviden: a nemi erőszak nem szex, hanem erőszak. A ,,szexuális bántalmazás” fogalmat ezért voltaképpen helytelenül, de jobb híján használjuk azoknak a magatartásformáknak a leírására, amelyek az áldozat nemiségével függnek össze. Előfordul, hogy a bántalmazó a kínzásnak olyan módjait választja, amelyek erőszak nélkül, a nő beleegyezésével a szexuális örömszerzést szolgálnák. Ugyanakkor már most meg kell jegyezni, hogy a szexuális abuzuson belül is gyakran előfordulnak olyan brutális, sérülést is okozó cselekmények, amelyek semmilyen körülmények között nem vonhatók a ,,szex” kategóriájába. Ilyennek tekinthetők azok az esetek, amikor a férfi éles tárgyakat dug fel a nő hüvelyébe, végbelébe, vagy amikor aktus közben fojtogatja vagy üti. A szexuális bántalmazás során a bántalmazó férfi úgy érezheti, hogy a lehető legteljesebb mértékben sikerül elérnie a célját, hiszen totális uralmat gyakorol a nő fölött, a nő egész testét, lelkét, idegrendszerét
Néhány asszony a megkérdezettek között úgy gondolta, hogy a férje közösülésre irányuló támadása esetén úgy tudja a legjobban megvédeni magát, ha sír, könyörög, összehúzza magát, hiszen – ahogy az ember feltételezné – egy szánalmas benyomást keltő nő egyszerűen nem okozhat erotikus izgalmat, és nyilvánvaló, hogy ez esetben a férj szexuális vágya igen gyorsan elmúlik, és legfeljebb csak megveri őt. Nem ez történt. Pontosan a teljes kiszolgáltatottság, az elesettség látványa az, ami fokozza a folytatásra irányuló vágyat, hiszen a szexuális erőszak lényege pontosan ennek a hatásnak a kiváltása. A szexuális cselekmények és az erőszak, a brutalitás megnyilvánulásainak összeolvadására, egymásra hatására látványos példa, hogy tettleges bántalmazás, tehát verés esetén is gyakran torkollik ,,közösülésbe”, azaz nemi erőszakba az eredetileg ,,egyszerű” vagy kitartó verésnek induló bántalmazás. Ez az a helyzet, amit sokan úgy képzelnek – és számos film is ezt sugallja – , hogy egy kiadós verekedés után ,,édes a kibékülés”. A valóság azonban korántsem ilyen szép. Az, hogy a közösülés előtt megvert, megrugdosott nő nem kísérli meg a bántal-
76
77
,,Hol csak megvert, hol megerőszakolt. Általában ha nappal jött haza részegen, akkor megvert, ha éjjel, akkor megerőszakolt.” ,,Mindig másként kínzott. Hol késsel kergetett, hol összerugdosott, hol megerőszakolt.”
A bántalmazó kielégülését nem a szokványos szexuális izgalom okozza, hanem a nő szenvedésének látványa és saját totális hatalmának érzése. A szexuális kielégülés gyakorta háttérbe is szorul. ,,Sokszor egyáltalán nem is akart kielégülni. Úgy végezte bennem a párzó mozgásokat, mintha vert volna…” ,,Olyankor nem a szexuális jóérzés volt a lényeg neki, hanem az én szenvedésem.”
mazással szembeni további ellenállást, nem tekinthető a közösülésbe történő beleegyezésnek. A bántalmazott asszonyok jelentős része megalázóbbnak és fájdalmasabbnak ítélte a nemi erőszakot, mint a verést. Felismerve, hogy a bántalmazás megnyilvánulási formái vagylagosan, felváltva jelentkeznek, sokan és sokszor reménykedtek abban, hogy aznap este megúszszák egy veréssel, esetleg törés-zúzással, de nem kerül sor nemi erőszakra. Több asszony elmondta, azt kívánta, inkább ölje meg a férje, mint hogy megerőszakolja. A következő jogeset látványos példa arra, hogy milyen kevés köze van a nemi erőszaknak a szexhez, az erotikához. ,,Kiss Béláné vádlott az ötéves kislányával, Kiss Annával a szüleinél lakott. Apja italozó életmódot folytatott, nőkapcsolatai voltak, az anyját rendszeresen bántalmazta, ezért az utóbbi időben a házban valamennyien külön szobában laktak. 1995. augusztus hó 20. napján éjszaka Vass János sértett erősen ittas állapotban ment haza. A feleségét behívta a szobájába, szexuálisan akart vele együtt lenni, de az erre nem volt hajlandó. Másnap, 1995. augusztus 21. napján, miután Vass Jánosné dolgozni ment, 5.45 óra körüli időben a sértett a lányát, Kiss Béláné vádlottat hívta be a szobájába. Kiss Béláné vádlott még feküdt, hálóingben volt, a sértetten pedig csak alsónadrág. Miután a vádlott bement hozzá, a szoba ajtaját belülről beriglizte és közölte a vádlottal, hogy »ha már anyád éjszaka nem jött ki, akkor most rajtad a sor, ha nem, akkor a kislányon«. A vádlott kérte, hogy ne bántsa őket, mire két karjánál fogva az ágyra lökte azzal, nem érdekli, ha börtönbe is jut, utálja mind a kettőjüket és úgyis megerőszakolja. Eközben félig elfordult, a vádlottnak sikerült az ágyon felülni és az ágy mellé letett svédfogót magához venni, amivel elölről a feléje hajló sértett fejére ütött. Ennek következtében a sértett eszméletét vesztve a földre került, a vádlott pedig a svédfogóval a kezében a fürdőszobába menekült, melynek ajtaját, kallantyúval, belülről magára zárta. Rövid idő múlva a sértett magához tért, a vádlott keresésére indult. Megnyitotta a fürdőszobaajtót, és mivel zárva találta, gondolta, hogy a vádlott ott van. Először rángatta, majd kiszakította, kiabálta, hogy a vádlottat úgyis megöli. Amikor bejutott a helyiségbe, a vádlottnak akart ugrani, aki a svédfogóval elölről ismét a fejére ütött, amitől hasonfekvő helyzetben a földre került. Ezt követően pedig ebben a helyzetben, ugyancsak a svédfogóval, még legalább 16 alkalommal, közepes, nagy erővel, hátulról a fejére, főleg a tarkójára ütött. Az ütlegelést azért hagyta abba, mert eszébe jutott, hogy a kislánya egyedül
78
maradt a szobában. Ekkor a sértett már nem adott életjelet, rövid időn belül a helyszínen elhalálozott. A vádlott, amikor rádöbbent, mit tett, és látta, hogy a sértett vérzik, megpróbálta élesztgetni, majd, a kislányát magához véve, a szomszédba ment. Elmondta, hogy az apja meg akarta erőszakolni, ezért agyonütötte. Kérte, hogy telefonáljanak az anyjának. Miután a rendőrség kiérkezett és a vádlott megtudta, hogy a sértett meghalt, epilepsziás rohama lett, amiért kórházba kellett szállítani. A cselekmény elkövetését nagyon megbánta.” (III/1. sz. jogeset)
Sokan úgy gondolják, nemi erőszakra általában úgy kerül sor, hogy egy parkban, erdőben vagy a nyílt utcán egy fekete kabátos, bokor vagy kapualj mögül előugró szatír megtámadja a véletlenül arra sétáló, számára teljesen ismeretlen nőt. Természetesen ilyen eset is előfordul, de ez az elkövetési mód a legritkább. Ezzel szemben az egymást ismerő felek, többnyire barátok, iskolatársak, kollégák, volt szeretők, élettársak, együtt élő vagy elvált házastársak közötti nemi erőszak a gyakori. A házassági életközösségen belül elkövetett erőszakos közösülést, illetve szemérem elleni erőszakot a magyar Büntető Törvénykönyv 1997 óta tekinti bűncselekménynek. Az élettársak közötti nemi erőszak azonban már a nagy port kavart törvénymódosítás előtt is büntetendő volt. Noha az ilyen ügyekben ritkán került sor feljelentésre és büntetőeljárásra, léteznek ebbe a körbe tartozó jogesetek. Lássunk közülük egyet annak érzékeltetésére, hogyan is történik a valóságban a házastársak vagy élettársak közötti nemi erőszak. ,,A vádlott és a sértett élettársak voltak. 1993. március 7. napján együtt vidékre utaztak, és a nap folyamán mindketten fogyasztottak szeszes italt, aminek hatására a vádlott egyértelműen ittas lett. A vádlott és a sértett 20 óra tájban felszállt a Budapestre induló személyvonatra, annak másodosztályú kocsijába. (…) A vádlott és a sértett előbb külön boxokban ültek, majd a vádlott felhívására a sértett átült hozzá a vagon menetirány szerinti jobb oldala közepe táján lévő boxba. Ekkor rajtuk kívül a vonat menetirány szerinti bal oldalán tőlük hátrébb egy boxban ült Kovács Mihály tanú, míg a vonat menetirány szerinti jobb oldalán, a közvetlenül a vádlott előtt lévő boxban ült Gordos Béla tanú. A felszállás, illetve elhelyezkedés után a vádlott a sértettet bántalmazni kezdte, többször pofon vágta, »kurva ribanc, mocskos kurva« szavakkal szidalmazta. Ezt követően a vádlott kiment a vagonból, majd amikor visszajött, szétnyitotta a nadrágnyílását és az ülő sértett elé állt azzal, hogy »csináld, vedd
79
a szádba«. A sértett szóbeli ellenkezésére a vádlott a sértettet párszor ismét pofon vágta, majd a sértett fejét az elővett nemi szervéhez erővel odahúzta és a nemi szervét a sértett szájába tette, de közben azzal fenyegetőzött, hogy »büdös kurva, csináld, mert ha nem, kidoblak az ablakon«. Ezután a sértett a vádlott nemi szervével a szájában a fejét le-fel mozgatva kezdte a vádlottat kielégíteni. Időközben a vonat fékezett, majd újra indult, ekkor a vádlott a szexuális magatartását abbahagyta és ismét ütni kezdte a sértettet. Az ülő sértett fejét az ülés háttámlájába, illetve az ablakkeretbe beleütötte. Ekkor szólította fel a vádlottat magatartása abbahagyására Kovács Mihály tanú. Ezt követően a sértett a vádlottól külön a két tanú társaságában utazott tovább, míg a vádlottat Kovács Mihály tanú a pályaudvarra érkezést követően átadta a szolgálatban lévő rendőrnek.” (III/2. sz. jogeset)
3. A szexuális bántalmazás megnyilvánulási formái. A szexuális bántalmazás jelensége nem merül ki az erőszakos közösülésben, hanem számos más magatartásformát is magában foglal. Közös bennük, hogy a bántalmazó a kínzásnak olyan módját választja, amely az emberi mivolttal, az emberi méltósággal hagyományosan összefüggő szeméremérzetet, az intim szférák megőrzésére való igényt, a saját nemiséggel kapcsolatos döntés szabadságát veszi semmibe. Ez az, amitől a szexuális bántalmazás különlegesen lealacsonyító, megalázó és embertelen. Nem arról van szó, hogy a verés vagy a lelki terror különböző formái ne sértenék durván az emberi méltóságot. Ugyanakkor az intim szféra hagyományosan olyan mélységben és mértékben kötődik a méltósághoz, az emberi szabadsághoz, hogy ennek durva megtámadásával talán az emberi ,,énnek”, a személyiségnek, az egyén belső világának a legbensőbb magját tapossa meg a bántalmazó. Ezzel magyarázható, hogy sok nő könnyebben el tudná fogadni az élete kioltását, mint azt, hogy megerőszakolják. Az erőszakos közösülésen túlmenően szexuális abuzusnak, azaz pszichológiai értelemben nemi erőszaknak minősül minden olyan, a szexualitással kapcsolatos magatartásra kényszerítés, amely a nő számára félelmet keltő, visszataszító, undorító vagy bármely okból nem kívánatos. A szexuális bántalmazás elemzésekor tehát abból kell kiindulnunk, hogy a házasélet, a szexualitás mindkét fél szabad akaratán kell hogy alapuljon, s csak az olyan magatartás tekinthető ,,szexualitásnak”, amely kényszermentes és szabad akaratból történik. A nőnek tehát – akár a házasságon belül, akár azon kívül – joga van nemet mondani bármiféle olyan megnyilvánulásra vagy szexuális jellegű 80
közeledésre, amelyet ő nem kíván. Ez az emberi méltóságából és a szabadságából fakadó alapvető jog, amelyet a házasságkötéssel sem ad fel. Az, hogy a szexualitásban mi tekinthető ,,normálisnak”, elfogadhatónak, az kizárólag az érintett felek szabad akaraton nyugvó döntésétől, belátásától, értékítéletétől és vágyaitól függ. Az elhatároló ismérv tehát nem más, mint az önkéntes beleegyezés. Ebből következően vannak olyan formái a szexualitásnak, amelyek éppúgy lehetnek örömszerzőek és szépek, mint visszataszítóak és elfogadhatatlanok, kizárólag annak függvényében, hogy a partnerek miként vélekednek az adott magatartásról. A szexuális abuzus, azaz nemi bántalmazás tipikus megnyilvánulása például az orális vagy az anális közösülésre kényszerítés, azaz a hímvesszőnek a nő szájába vagy végbelébe helyezése, a nő akarata ellenére. Ezekről a magatartásokról, beleegyezés esetén – a fentiekkel összhangban –, nem lehet általánosságban kimondani, hogy ,,normális” vagy ,,nem normális”. Egy biztos: az erre való kényszerítés, akár fenyegetéssel, akár tettleges erőszakkal, például lefogással, ütésekkel, lekötözéssel – nem normális, mi több, a bántalmazás egyik legsúlyosabb formájának tekinthető. E magatartások jellegüknél fogva adott esetben megalázóbbak és fájdalmasabbak lehetnek, mint az erőszakos (hüvelyi) közösülés. Vég nélkül lehetne sorolni azokat a további magatartásokat, amelyek kényszer és fenyegetés esetén nemi bántalmazást valósítanak meg. Gyakori, hogy büntetőjogi értelemben nem valósul meg nemi erőszak, mert nem kerül sor sem fizikai erőszakra, sem pedig – a törvény betűje szerinti – ,,élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetésre”. A nemi erőszak ugyanis a következőt jelenti, büntetőjogi értelemben: Erőszakos közösülés (Büntető Törvénykönyv) 197. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel közösülésre kényszerít, vagy más védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát közösülésre használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be, b) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva, többen közösülnek.
81
(3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett erőszakos közösülés a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minősül. Szemérem elleni erőszak (Büntető Törvénykönyv) 198. § (1) Aki mást erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel fajtalanságra vagy ennek eltűrésére kényszerít, vagy másnak a védekezésre, illetőleg akaratnyilvánításra képtelen állapotát fajtalanságra használja fel, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a) a sértett a tizenkettedik életévét nem töltötte be, b) a sértett az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll, c) a sértettel azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva, többen fajtalankodnak. (3) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha a tizenkettedik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak a (2) bekezdés b) vagy c) pontja szerint is minősül.
(A 197. § az erőszakos hüvelyi közösülést bünteti, míg a 198. §-ban szereplő fajtalanság a ,,nemi vágy felkeltésére vagy kielégítésére alkalmas, súlyosan szeméremsértő”, de a közösülésen kívüli magatartásokat jelenti. Ilyen például a végbélbe történő erőszakos behatolás, vagy a hímvesszőnek a nő szájába helyezése, erőszakkal vagy komoly fenyegetéssel.) Mindkét esetben megköveteli a törvény a sértett fizikai ellenállásának megtörésére alkalmas tettleges erőszakot vagy az életet, testi épséget közvetlenül fenyegető magatartást. Házasságon belüli szexuális abuzusoknál még gyakoribb az az eset, amikor nincs is szükség közvetlen fenyegetésre vagy tettleges erőszakra, hiszen a nő folyamatosan a fenyegetettség légkörében él. Azért ,,adja oda magát a férjének”, mert aktuális fenyegetés nélkül is tudja, hogy ellenkező esetben ,,nagy baj lesz”. Ez az eset büntetőjogi értelemben nem valósít meg nemi erőszakot, azonban szabad beleegyezésen alapuló együttlétnek aligha tekinthető. Nézzünk egy példát: 82
,,Tudtam, hogy ha nemet mondok vagy ellököm magamtól, megint nagy őrjöngést csap és tör-zúz. Ezt nem tehettem meg a gyerekeimmel, így az ő nyugalmuk érdekében inkább becsuktam a szememet és vártam, hogy túl legyek rajta.”
A következő mélyinterjúban leírt események közül egyesek még a büntetőjog mércéje szerint is bűncselekménynek minősülnek, míg mások csupán köznapi értelemben valósítanak meg brutális erőszakot. A történet lényege itt is az, hogy a nő folyamatosan fenyegetés alatt állt, így a házasélettel kapcsolatban egyáltalán nem volt képes szabad döntést hozni. ,,A házaséletünk semmivé vált, mert az állandó verések mellett egyszerűen képtelen voltam már önfeledten szeretni őt. Undorodtam és gyűlöltem. De megtettem, mert muszáj volt. És ezek az ,,élmények” egyre nagyobb és nagyobb undort váltottak ki belőlem. Nem tehettem róla, de így volt. Már nem voltam nő, tettem, amit muszáj volt, s még azt is hozzá kellett játszanom, hogy jólesik, mivel ezt is megkövetelte. Ettől végleg hányingerem volt. Előfordult, hogy a konyhában kapott el főzés közben és jelmezbe öltöztetett, ami azt jelentette, hogy neccharisnyát, harisnyatartót, hosszú bordó műkörmöket és egyéb, számomra visszataszító kellékeket kellett viselnem. Én mindenképpen utáltam már az egészet, mert meggyűlöltette velem, hogy nő vagyok. Mindenféle érzések nélkülivé vált a házaséletünk, a férjem csupán kielégítette rajtam a vágyait, én meg a plafont néztem. Az elvárásai nagyok voltak, amik egy normális érzelmi kapcsolatban természetesek, de amikor kell, amikor muszáj, kötelező, amikor lefogják az embert, ha tiltakozik, pofon verik, ha valamit nem akar, akkor képzelheti, mennyi élvezet van benne. A gyomrom felfordult, nagyon sokszor. Sírtam, miközben ő »elvégezte a dolgát«, mert erre sokszor egy-két órával azután került sor, hogy igen alaposan elvert. Fájt minden tagom, rögtön utána lelkileg is megalázott, megtiport. Gyakran előfordult, hogy egyszerűen rám szólt: »Készülj!« – és tudtam, hogy ez mit jelent. Beöltözni, szeretkezni! Minderre persze jobb szót is tudnék, csak nem akarok közönséges lenni! Az is előfordult, mintegy négy alkalommal, hogy a videokamerát beállította az ágyra irányítva, aztán következett a pornó. Filmen! Inkább kurvának éreztem magam, mint feleségnek és a gyerekeink anyjának.”
A szexualitással kapcsolatos (lelki) bántalmazó magatartások közé tartozik a nőnek mint szexuális lénynek a folyamatos bírálata, gúnyolása, megalázása. 83
,,Amikor túlestem a klimaxon, elkezdett kiszáradt kórónak meg kihűlt katlannak nevezni.” ,,Nagyon megalázó volt, hogy együttlét közben mindig keresett a testemen néhány pattanást vagy mitesszert és azokat nyomkodta.” ,,Előjátékként durva és ordenáré szavakat használt, mert tudta, hogy ezzel nagyon meg tud alázni.”
A kapcsolatnak abban az időszakában, amikor a nő még vágyik az intim együttlétre, mert vonzódik a férjéhez és igényli a szexuális életet, kiváló eszköz a kapcsolat és a társ ,,rendszabályozására”, hogy a házasélet kizárólag a másik fél igényéhez igazodik. Ez a jelenség is többnyire szervesen kapcsolódik a lelki fájdalomokozás egyéb megnyilvánulási formáihoz. ,,Az elején, amikor még nagyon szerelmes voltam belé, és amikor még legfeljebb szavakkal bántott, nagyon gyakran büntetett azzal, hogy nem volt hajlandó velem lenni. Hónapok teltek el úgy, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzám. Éjszakánként nagyon sokat sírtam, mert hiányzott a közelsége, és attól is féltem, hogy van valakije.”
a terhesség megszakítására való kényszerítést. Sok olyan asszonnyal találkoztam, akiket férjük eltiltott a tablettaszedéstől vagy más fogamzásgátló eszköz használatától, és minden különösebb magyarázkodás vagy mentegetőzés nélkül többször vagy akár rendszeresen teherbe ejtette őket. Az asszonyok egy része egymás után szülte meg a gyerekeket, más részük igen mély lelki sérüléseket szerzett a rendszeres terhességmegszakítások során. Egyik sem az ő döntésük volt. Miközben az abortuszkérdést a világon mindenhol a női jogok mércéjeként, sarokköveként kezelik, fontos lenne elgondolkodnunk azon, hogy a nem kívánt terhességek jelentős része nem ,,véletlen baleset” eredménye, hanem a függőségben tartás, a hatalomgyakorlás nagyon is szándékolt folyamatának egyik eleme. 4. A pornográfia és a nemi erőszak.
A szexuális bántalmazás, a lelki terror és a ,,szokványos középosztálybeli házasság” határmezsgyéjén mozog az a jelenség, amelyről szintén sok nő számol be, de, hozzáteszem, ugyanakkor igen sokan természetesnek is tartják. Ez pedig a következő: a férj (élettárs, partner), aki sok esetben az ,,eltartó” is, megköveteli a feleségétől, hogy folyamatosan és állandóan ,,szexre kész” állapotban legyen, azaz magas sarkú cipőben, neccharisnyában, mini szoknyában, feszes trikóban, tökéletes frizurával és kisminkelt arccal, a házastárs szexuális izgalmát kiváltó és fokozó módon tartózkodjon a lakásban. Ezt kell tennie nagytakarítás vagy tizenöt személyes gyerekzsúr után éppúgy, mint – a háztartáson kívül dolgozó nő esetén – a munkahelyről hazatérve, főzés, mosogatás közben. Nem tudom, mondhatom-e azt, hogy ,,szerencsés esetben” a nőnek már nem is fáj az, hogy nem lehetnek érzései, gondolatai, fáradtsága, szomorúsága…, vagyis hogy nem embernek, hanem Barbie babának, prostituáltnak, esetleg egyszerűen szexuális tárgynak tekinti az az ember, akivel él. A szakirodalom a nemi abuzusok csoportjába sorolja a fogamzásgátlás megtiltásával kapcsolatos magatartásokat, illetve a gyermekvállalással összefüggő döntésre való kényszerítést. Ez jelentheti a szándékos és a nő akaratával ellenkező ,,teherbe ejtést”, a terhesség megszakításának megakadályozását éppúgy, mint annak ellenkezőjét, azaz
A legutóbbi időkben feltétlenül vizsgálatra szorul a pornográfia szerepe a házasságon belüli (és egyes kutatók szerint minden) nemi erőszakkal kapcsolatban. A pornográfia megengedhetőségéről régóta folynak viták a világ számos pontján. Véleményem szerint a legnagyobb problémát nem is a pornográfia létezése okozza, hanem annak tartalma. A legtöbb pornófilmet, szexújságot férfiak készítik férfiak számára, a szexualitást úgy ábrázolva, mintha abban az erőszak, a kényszer, a megalázás természetes és elfogadott lenne. A szexfilmek és szexújságok többségében a nők szinte tárgyként szerepelnek. Amikor egy, a pornográfia jogi megítéléséről szóló előadásomra készülve – nem kis magyarázkodással és szégyenkezéssel – megvettem egy-két olyan lapot, amely az újságosbódék ablakaiban volt közszemlére téve, döbbenettel tapasztaltam, hogy a ,,szex” közben lefényképezett nők arca a képek egy részén egyértelműen a fájdalomtól torzult el, sőt a síró nő sem volt kivétel. Az a férfi, aki a tévécsatornákon, videofilmeken és szexújságokban rendszeresen azt az ,,üzenetet” kapja, hogy a nő lekötözése, megkorbácsolása, zokogása a szex során természetes dolog, minden valószínűség szerint ennek megfelelően fog saját kapcsolatában is cselekedni. Nem arról van szó persze, hogy ne tudná: szenvedést kelt és megaláz, hanem arról, hogy úgy gondolja, ő ezt férfiként megteheti. Ki tudja, mire gondolhatott, mit érezhetett a következő jogeset egyik főszereplője, az a férfi, aki a közös pornófilmnézést követően a lekötözött feleségét agyonszúrta… S ki tudja, mennyire volt valóban kölcsönös a szándék a ,,szexuális kísérletezésre”?
84
85
,,A vádlott autóbuszvezető foglalkozású, felesége óvónő volt. Közös gyermekük középiskolás. Az utóbbi években a házastársak között a kapcsolat megromlott, a vádlott a lakás rendjét kifogásolta, nem egyszer a feleségét tettlegesen is bántalmazta, gyermekük jelenlétében. A nyomott hangulatot tükröző asszony a munkahelyén zárkózott volt, családi életéről soha nem beszélt. Munkatársai azonban sejtették, hogy valami nincs rendben. (…) A vádlott megismerkedett egy elvált asszonnyal, akivel szexuális kapcsolatot is létesített, de rövid idő után szakítottak. A vádbeli napon azonban a férfi újra felkereste korábbi szeretőjét. …Elmondta, hogy feleségével kapcsolatban betelt a pohár, panaszkodott a főztjére és az asszonyt arra kérte, hogy hozzá költözhessen, mert nem tud tovább élni a feleségével. Az illető nem teljesítette a kérést és közölte, hogy másik barátja van. A vádlott 22 óra körül érkezett haza, a bejárati ajtót kulcscsal zárta. A sértettel folytatott közös italozást a gyermekük is látta, hiszen közben kiment az illemhelyre és dinnyét is evett. (…) Mivel a megelőző napokban valamelyik tévécsatornán a házaspár egy szexfilmet látott, amelyben a nő kezeinél és lábainál fogva mezítelen helyzetben volt megkötözve, úgy határoztak, hogy ők is megpróbálják ekként a közösülést. A sértett mezítelenre vetkőzve a lefekvéshez megvetett kétszemélyes rekamiéra, fejjel a nagyszoba irányába feküdt. A vádlott a szekrényből kivett ruhaövvel az aszszony jobb bokáját a rekamiénak az ablak felőli részéhez rögzítette, a bal bokáját pedig a fekhely háttámla alaplapján keresztül hímzőfonallal rögzítette. Az asszony kezeit az ajtó felőli saroknál lévő görgőkhöz kötötte. A vádlott is meztelenre vetkőzött, majd megpróbáltak szeretkezni, de mert a sértett nem tudott megfelelően mozogni, nemi aktusra nem került sor. A sértett továbbra is lekötött helyzetben maradt. Büntető bírói bizonyossággal ma már nem állapítható meg, hogy ezután mi történt a házaspár között, de az tény, hogy a vádlott a korábban dinnyeevéshez használt, fekete nyelű, 11 cm nyélhosszúságú és 1,8 cm széles, recézett pengéjű késsel, egyenes szándékkal, közepes erővel, balról jobbra, elölről hátrafelé és alulról fölfelé irányuló szúrással a sértettet a bal mellkasfelén megszúrta.” (III/3. sz. jogeset)
nerek (s természetesen nem egyedül a férfi) mit gondolnak erről, másfelől, hogy a bántalmazási skála más elemei megtalálhatóak-e a kapcsolatban. Folyamatos lelki terror és az esetlegesen azt kiegészítő, alkalomszerű vagy rendszeres verés esetén nagymértékben valószínűsíthető, hogy a szexuális szférában is fennállnak a bántalmazás (azaz a kényszerítés, az akarat megtörése, a hatalomgyakorlás és a megalázás) elemei. Már csak azért is vélelmezhető ez, mert igen nehéz elképzelni, hogy az egyébként félelemben és rettegésben, kiszolgáltatottságban és alávetettségben élő nő mindezen fájdalmak okozójával felszabadult és örömteli nemi életet lenne képes élni. Azok a tévhitek, amelyek arról szólnak, hogy a nő számára az erőszak, a fenyegetés, a kényszer és a fájdalom szexuális örömet okoz, a legfinomabban szólva is újragondolásra szorulnak. Azt, hogy ezek a tévhitek akár tudományos és szakmai körökben is tovább élhetnek, szoros összefüggésben van azzal, hogy a társadalom semmit nem tesz a feleségbántalmazás visszaszorítása érdekében – ehelyett valamiféle magyarázat kiötlésével menti magát. Mi sem könnyebb és romantikusabb magyarázat, mint az, hogy a nők kifejezetten élvezik az ökölütéseket, hasba rúgásokat, lekötözéseket, korbácsütéseket, a súlyos hüvelysérüléseket, a végbélnyílásuk szétroncsolását, a rettegést és a félelmet. 5. A házasságon belüli nemi erőszak hatása a családban élő gyermekre. Számos asszony fogalmazott így vagy ehhez hasonóan: ,,Amikor a gyerek előtt megerőszakolt, az sokkal jobban fájt, mint bármi más. Szörnyűbb volt, mintha megölt volna…”
A gyermekek a következő jogesetben is szemtanúi voltak édesanyjuk rendszeres megerőszakolásának:
Az asszony a szúrás következtében azonnal meghalt. A fenti ügy felháborító és egyúttal elgondolkodtató példája a ,,szex” és az erőszak összefonódásának. A kívülállók (rendőrök, ügyészek, bírók) számára nem mindig ilyen egyértelmű a szexuális erőszak elhatárolása az elfogadható, ,,normális” magatartásoktól. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy annak eldöntése, szexuális bántalmazásról vagy szokványos, normális és örömszerző házaséletről van-e szó, annak függvényében lehetséges, hogy egyfelől az érintett part-
BH 1994. 174. ,,A terheltnek a korábbi házasságából két – ma még kiskorú – gyermeke született. A kerületi bíróság 1990. június 27. napján jogerős ítéletével a terheltet kétrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének bűntette és más bűncselekmények miatt halmazati büntetésül 1 év 6 hónapi börtönbüntetésre és közügyektől kétévi eltiltásra ítélte. Egyúttal a terheltnek az említett gyermekek feletti szülői felügyeleti jogát megszüntette. A terhelt e büntetéséből kedvezménnyel szabadult 1990. október 12-én, s ekkor visszaköltözött a korábbi lakásába, ahol a felesége és a két gyermeke is élt. A terhelt és a felesége között
86
87
rendkívül feszült, ellenséges viszony alakult ki. A terhelt rendszerint belekötött a feleségébe, s ilyenkor durva, trágár szavakkal szidalmazta, nem egy esetben bántalmazta is őt. Ezeknek az eseményeknek a gyermekek is tanúi voltak. A terhelt felesége nemegyszer arra kényszerült, hogy a gyermekekkel együtt ismerősöknél keressen menedéket. A terhelt a rossz viszony ellenére nem mondott le arról, hogy a házastársi jogait gyakorolja, és többször is kényszerítette a feleségét arra, hogy a gyermekek jelenlétében közösüljön vele. A terhelt ezzel az antiszociális, rendkívül durva viselkedésével súlyosan károsította a gyermekek testi, de főleg erkölcsi fejlődését.”
A bírói döntés utolsóként idézett mondatára tekintettel az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az apa elkövette a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. A határozat meghozatalának időpontjában a házasságon belül elkövetett nemi erőszak még nem minősült bűncselekménynek, így a felelősségre vonásra nem az anya (feleség) ellen, hanem a gyermekek ellen elkövetett cselekmény miatt került sor. (A gyermekek jelenlétében véghezvitt nemi erőszak ugyanis maradéktalanul megvalósítja a Büntető Törvénykönyvben ,,kiskorú veszélyeztetéseként” tilalmazott tényállást, még akkor is, ha maga a nemi erőszak az adott esetben nem minősült bűncselekménynek.) Az adott jogesetben nem is ez jelentette a problémát, hanem az, hogy a brutális apát ezt megelőzően egy másik ügy kapcsán már eltiltották a szülői felügyeleti jog gyakorlásától, így – elvben – nem lett volna joga arra, hogy gyermekeivel egy fedél alatt éljen, sőt arra sem, hogy velük kapcsolatot tartson. Márpedig a kiskorú veszélyeztetését a törvény betűi szerint csak olyan személy követheti el, aki az adott kiskorú ,,nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles”. Ebben az ügyben ugyanakkor a másodfokon eljáró bíróság úgy foglalt állást, hogy az apa pontosan azért nem lehet elkövetője a kiskorú veszélyeztetése bűntettének, mert a gyermekei sérelmére elkövetett magatartása miatt korábban eltiltották a szülői felügyeleti jog gyakorlásától. A bíróság úgy érvelt, igaz ugyan, hogy az előző büntetéséből szabadulva ennek ellenére visszament a családjához, de mivel nemcsak hogy nem volt köteles, de nem is volt jogosult a gyermekek felügyeletére, nevelésére, gondozására, (fogalmilag) nem követhetett el olyan bűncselekményt, amelyet csak az ilyen kötelezettségű személy valósíthat meg. Erre tekintettel felmentették a kiskorú veszélyeztetésének vádja alól. Ez a jogértelmezés oda vezethet, hogy aki már elkövetett olyan súlyú bűncselekményt a gyermeke sérelmére, amely miatt a szülői felügyeleti jogát meg kellett szüntetni, az a későbbiekben hasonló bűncselekmény (kiskorú veszélyez88
tetése) miatt nem lenne felelősségre vonható. Az efféle megközelítés már csak azért is elfogadhatatlan, mert – amint ebből az ügyből is kiderül – vannak olyan szülők, akik a bíróság döntését semmibe véve, akár a rájuk kiszabott börtönbüntetés után is visszatérnek azokhoz a családtagokhoz, akiket az ítélet tőlük megvédeni volt hivatott, s tovább folytatják az erőszakosságot, a terrort. Az ügyben hozott másodfokú döntést követően kialakult képtelen jogi helyzetet utasította el a Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiuma, amikor FBK 1993/11. szám alatt (tehát még a fenti ítéletnek a Bírósági Határozatokbeli megjelenése előtt) közzétette, hogy az ilyenféle értelmezéssel nem ért egyet, és továbbra is úgy tekinti, hogy az adott körülmények között a szülői felügyeleti jogtól eltiltott személy is elkövetheti a kiskorú veszélyeztetésének bűncselekményét. A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti szoros öszszefüggésről a nyolcadik fejezetben lesz szó részletesebben. 6. Miért kell büntetni? Érvek és ellenérvek a házasságon belüli nemi erőszak büntetendőségével kapcsolatban. A nők elleni erőszakkal szembeni fellépés történetében jelentős állomás a házasságon belüli nemi erőszak büntetendővé nyilvánítása. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jogszabályi változás a felfogásbeli változással is együtt járjon, vagyis: a társadalom meggyőződésével találkozzon az a szabály, amely szerint a feleség megerőszakolása súlyos bűn, amely büntetést érdemel. Ezért ítélem fontosnak, hogy a cselekmény tilalmazása melletti, illetve azzal szembeni érveket megismerjük. A feleség megerőszakolásának büntetőjogi tilalma ellen két ,,hagyományos” és több ,,modern” érvet szoktak felhozni.* A hagyományos érvek a következők: A nő a házasságkötéssel elveszíti azt a jogát, hogy testével, szexualitásával maga rendelkezzen, s ennélfogva ,,nemet mondhasson”, hiszen voltaképpen férje tulajdonává válik s ettől kezdve a férj gyakorolja a rendelkezés jogát. Ez az érv ma már a társadalom jelentős részének szemében teljességgel tarthatatlan, de e felfogásnak a jogszabályok is * Erről a témáról részletesebben: Morvai Krisztina: Van-e az államnak keresnivalója polgára hálószobájában? – A házasságon belüli erőszak és az Alkotmány. Beszélő, 1996. júliusi szám, 37. old.
89
ellentmondanak. Az Alkotmány 66. szakasza kimondja ugyanis, hogy a nemek egymással minden polgári és politikai jog tekintetében egyenlőek, a Családjogi Törvény 23. paragrafusának első bekezdése pedig a házastársak jogainak egyenlőségéről rendelkezik.
* R. versus R. ügy (1991) 1 All England Law Reports, 747. Idézi: Emberi Jogok Európai Bírósága: Ítélet az S. W. versus Egyesült Királyság ügyben (47/1994/494/576).
érv azonban helyes értelmezés szerint csak az olyan magatartásokra vonatkoztatható, amelyek kölcsönös beleegyezésen alapulnak, s amelyek mások jogait szem előtt tartják. Az erőszak nem tartozik ebbe a körbe. Ellenkező esetben olyan következtetésre jutnánk, hogy a magánélet területén, így a családi otthonban az állampolgárok szabadon követhetnének el bűncselekményeket. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem kap védelmet a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás elől az, aki például házastársának, más hozzátartozójának, esetleg egy ismerősének az életére tör, akkor sem, ha ezt a saját otthonában teszi. Semmi nem indokolja, hogy a nemi erőszakot, amely az egyik legkirívóbb súlyú bűncselekmény, kiemeljük a többi közül, s lehetővé tegyük, hogy az otthon falai között büntetlenül elkövethető legyen. Sokan hivatkoznak arra, hogy a házasságon belüli nemi erőszak miatt induló büntetőeljárások veszélybe sodorhatják az érintett házasságokat, s az ilyen cselekmények büntethetősége a családra mint intézményre is károsan hat. Ezzel a ,,családvédő” érvvel szemben a legkézenfekvőbb ellenérv az, hogy a házasságon belül elkövetett nemi erőszak esetén nem az állam, nem a büntetőjog, hanem a brutális férj sodorja veszélybe a kapcsolatot. Meggyőződésem szerint a házasság intézményét nemhogy veszélybe sodorná, hanem ellenkezőleg, védi az erőszak tilalma. Helyes és korszerű értelmezés szerint a család intézményének védelméhez az államnak – egyebek mellett – azzal kell hozzájárulnia, hogy a családtagok emberi jogait, méltóságát a legmeszszebbmenőkig biztosítja, természetszerűleg a jog eszközeivel is. Ezzel ugyanis az állam sokat tehet azért, hogy a család betöltse társadalmi rendeltetését, vagyis a szeretetnek, a személyiség szabad kibontakozásának, egymás támogatásának és a személyes biztonságnak a közössége legyen, s ne a félelem, a rettegés, a teljes kiszolgáltatottság színtere. A házasságot mint intézményt csak vonzóbbá teheti és a házasságok tartósságát csak elősegítheti, ha a jog azt a szimbolikus üzenetet hordozza, hogy az erőszak és a terror a családban (is) elfogadhatatlan. Gyakran hangoztatott érv, hogy a házasságon belüli nemi erőszak bizonyítása különlegesen nehéz, s így fennáll az a veszély, hogy ártatlan férjek kerülnének büntetőeljárás alá. A Magánügy-e a feleségbántalmazás című fejezetben részletesen fejtem ki azt az álláspontomat, hogy a házasságon belül elkövetett erőszakos bűncselekmények bizonyítása korántsem nehezebb, mint más bűncselekményeké. A bizonyítás nehézségei azonban – önmagukban – semmilyen körülmények között nem szolgálhatnak alapul arra, hogy kirívó súlyú és veszélyességű cselekményeket a törvény büntetlenül hagyjon. Ellenkező esetben teljesen
90
91
A második hagyományos érv szerint a házasságkötéskor a nő visszavonhatatlan beleegyezését adja a rendszeres közösüléshez, amely a házastársi kapcsolat természetes része. A ,,visszavonhatatlan beleegyezés teóriája” – a férj tulajdonjogán alapuló szemlélethez hasonlóan – korszerűtlen és elfogadhatatlan. Annak elismerése mellett, hogy a rendszeres szexuális élet valóban hozzátartozik a legtöbb házaspár életéhez, tudni kell, hogy a szexuális élet és a nemi erőszak fogalma között alapvető különbség van. E különbségről ebben a fejezetben részletesen írtam. A feleségbántalmazás természetét ismerők számára világos: a nemi erőszak – akár házasságon belül, akár azon kívül történik – nem pusztán beleegyezés nélküli közösülés, hanem brutális támadás a nő teste és személyi autonómiája ellen, olyan magatartás, amely súlyos lelki megrázkódtatást és gyakran testi sérülést is okoz. Abszurd és ésszerűtlen azt gondolni, azt vélelmezni, hogy a nő az ilyen durva és megalázó sérelem elszenvedésébe is beleegyezne, amikor házasságot köt. Abban a büntetőeljárásban, amely során az Egyesült Királyság (Anglia) bírósága első alkalommal ítélt el egy férfit felesége megerőszakolása miatt, Owen bíró a következő szavakkal fogalmazta meg a különbséget a közösülésbe történő beleegyezés, illetve a nemi erőszakba történő ,,beleegyezés” között: ,,Arra kérnek, hogy fogadjam el: a feleség esetében vélelem, illetve ráutaló beleegyezés áll fenn a férjével történő közösülés vonatkozásában. Azt, hogy ezzel egyetértsek, nem is tartom nehéznek. Azt azonban nehezen hiszem el, hogy a (bírók alkotta) jog valaha is felhatalmazta volna a férjet arra, hogy veréssel kényszerítse feleségét a közösülésre… Amennyiben ezt a jog mégiscsak lehetővé tette volna, akkor ez rendkívül szomorú a jogra nézve, illetve a bírákra nézve, akiknek a jog, állítólag, a lelkiismeretükben él….”*
A büntetlenség mellett felhozott modern érvek egyike, hogy a házasságon belüli nemi erőszak a családi élet, a magánélet körében történik s e területre az állam nem avatkozhat be a jog eszközeivel. ,,Az államnak semmi keresnivalója az állampolgár hálószobájában” – hangzatos
kimaradnának a büntető törvénykönyvekből például a korrupciós jellegű bűncselekmények, hiszen ezeknél mind a megvesztegetett személy, mind a vesztegető alapvető érdeke a lelepleződés megelőzése; tanúk nincsenek jelen a pénz átadásánál, s tárgyi bizonyítékok is ritkán vannak. Az, hogy egy ártatlan embert valaki bűncselekmény elkövetésével vádoljon, sajnos soha nem zárható ki teljes bizonyossággal. Többek között ennek kivédésére hivatott a büntető eljárásjog egész garanciarendszere. További biztosítékot jelent, hogy a törvény szigorúan bünteti a hamis vád bűncselekményét és a hamis tanúzást. Öszszességében azonban az a véleményem, hogy a házasságon belüli nemi erőszak esetében a sértettek feljelentési hajlandósága sokkal kisebb, mint bármely más bűncselekmény esetében, s ennélfogva nem kell attól félnünk, hogy alaptalanul indulnak majd ilyen eljárások. Ellenkezőleg: attól kell tartanunk, hogy egyáltalán nem derül fény a megtörtént és nap mint nap megtörténő esetekre, s a zárt ajtók mögötti brutalitás megakadályozására a jog alkalmatlannak bizonyul. A házasságon belül elkövetett erőszakos bűncselekmények kapcsán általános az a megközelítés, hogy ha nem tetszik a nőnek, ami történik, váljon el. Már az erről szóló fejezet előtt szeretnék rámutatni arra, hogy ez a szemlélet miért tarthatatlan, és miért nem szolgálhat alapul a nemi erőszak büntetlenül maradására. Az ,,érv” hátterében az a felfogás áll, hogy a házasságban szolgáltatások és ellenszolgáltatások cserélnek gazdát, és ennek egyik elemeként a nő a testét, a szexuális szolgáltatásait köteles nyújtani a házassággal járó személyes és társadalmi státusért. Ezzel szemben a házastársak egyenlősége elvének és az általános élettapasztalatnak is az felel meg, hogy a házasfelek közösen és folyamatosan hozzák létre és tartják fenn a közös otthont és a családot. Kapcsolatukért, otthonukért, gyermekeikért közös felelősséggel tartoznak. Meglehetősen diszkriminatív tehát az a hozzáállás, mely szerint az a nő, aki egy adott alkalommal vagy egy bizonyos időszakban nem kíván szexuális életet élni a férjével, ,,lépjen ki” a közösen létrehozott otthonból, érzelmi és vagyoni közösségből, amennyiben pedig ezt nem teszi, vegye tudomásul, hogy házastársa ütlegeléssel, rúgásokkal, fojtogatással vagy bármely más erőszakos módon is jogosult kikényszeríteni az asszony ,,szolgáltatását”. Alapvetően téves feltételezésen alapszik az az érv is, amely szerint a házasságon belüli nemi erőszakot azért nem szükséges büntetni, mert az nem okoz olyan súlyos sérelmet, mint a nemi erőszak általában. A feleség számára az, hogy a férje erőszakolja meg, ugyanolyan vagy még súlyosabb trauma, mint az idegen személy erőszakos táma-
dása. A házastárs ugyanis valamikor szerette azt az embert, akivel összekötötte az életét, akiben megbízott, és akivel a folyamatos érzelmi és emberi közösség reményében kezdett közös életet. A bizalmas kapcsolatra, az összetartozásra tekintettel a házasfelek egymástól jobb és nem rosszabb bánásmódot várhatnak el, mint az idegenektől. A számára ismeretlen személytől elszenvedett támadás esetén a nő azt éli meg, hogy különös szerencsétlenség és véletlen eredményeként lett éppen ő a brutalitás áldozata. Ám ha a házastársa erőszakolja meg, nem csak maga az erőszakos aktus okoz lelki és fizikai traumát. Hosszú távra szenved sérülést az emberi kapcsolatokba, a bizalomba vetett hite is. Akit megerőszakoltak, egy szörnyű emlékkel él együtt. Akit a férje erőszakolt meg, az a tettessel.
92
93
Felhasznált irodalom: Merényi Kálmán: A szexuális erőszak, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987 Lukács Tibor–Traytler Endre: A nemi erkölcs elleni bűntettek, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1963 Virág György: Szex, valóság, média. In: Kriminológiai és Kriminalisztikai Évkönyv, Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest 1994 Lisa R. Eskow: The Ultimate Weapon? Demythologizing Spousal Rape and Reconceptualizing Its Prosecution, in Stanford Law Review 1996. februári szám 677. old. Susan Estrich: Real Rape, Harvard University Press, Cambridge Massachusetts and London 1987 Richard S. Randall: Freedom and Taboo – Pornography and the Politics of a Self Divided, University of California Press, Berkeley, Los Angeles, London 1989
NEGYEDIK FEJEZET
,,Pénz olvasva, asszony verve jó?…” Asszonyverés: a tettleges (fizikai) bántalmazás
1. Mit is jelent az ,,asszonyverés”? Pénz olvasva, asszony verve jó. Mit jelent ez a mondás, ez a ,,népi bölcsesség”? Kitépett hajcsomókat, eltorzult állkapcsokat, kitört fogakat, szaggató fájdalmat, vérző orrot. Elrepedt dobhártyát, rémült sikolyt, kitaposott magzatokat. Ökölcsapást, hasba rúgást, megromlott látást, tolókocsit… gyerekek rettegését, harmincévesen a következő nap megélésére vágyást. Véraláfutásokat. Hazugságban élést. Magányosságot. Emberi testek és az emberi méltóság megtaposását. Halálfélelmet és túlontúl sok esetben halált. Pénz olvasva, asszony verve jó. Kinek jó? A gyerekeinek? Az unokáinak? A munkájára számító kollégáinak, ügyfeleinek, betegeinek? Magának a kivert fogú, hasba rúgott, kitépett hajú, meggyötört nőnek? Esetleg annak a társadalomnak, amely a ,,jelenséget” magánügynek nevezi és tétlenül tűri? Vagy a másik ember korlátlan birtokolására vágyó, uralkodóként fellépő zsarnoknak? Annak, aki önuralmának elvesztésére hivatkozva mások felett uralkodik, aki ,,felindult”, miközben ütlegei, rúgásai, kínzási módszerei aprólékosan kidolgozottak és módszeresen ismétlődnek? Akinek ,,pillanatnyi elborulása” hétről hétre vagy napról napra visszatér és akár órákig is eltart? Az asszony nem verve jó. Az asszonyverés súlyos bűn. A bántalmazás megnyilvánulási formáinak ismertetésekor utoljára hagytam a tettleges bántalmazást, azaz az abuzusoknak azt a formáját, amelyet sokan – tévesen – a feleségbántalmazás egyetlen ,,igazi” megnyilvánulásának tekintenek. A bántalmazott asszonyok beszámolóiból tudjuk, hogy sokak számára a folyamatos lelki terror, így különösen a nő semmirekellőségének éreztetése és hangoztatása, valamint az állandó fegyelmezés, továbbá a fenyegetések és a félelemben tartás elviselése nehezebb és fájdalmasabb, mint a verés. Szintén hangsúlyozni kell, hogy a házas94
ságon belüli nemi erőszak az áldozatok többségének rettenetesebb, mint a súlyos sérülésekkel, akár csonttöréssel is járó ütlegelés, rugdosás. Mindazonáltal elkerülhetetlen, hogy a verés, a fizikai bántalmazás jelenségét külön is bemutassam, elemezzem. A ,,tettleges bántalmazás” fogalom pontosításához tartozik, hogy mind a lelki terrornak, mind a nemi erőszaknak vannak tettleges elemei. A késpengének a megfélemlített áldozat nyakához szorítása vagy a közösülés kikényszerítése érdekében az asszony földre teperése, lábainak szétfeszítése is tettleges magatartás. Egyetlen bántalmazási epizód során is együttesen jelentkezhet a bántalmazásnak az a három fő megnyilvánulási formája (lelki, nemi és tettleges), amelyeket a folyamat természetrajzának ismertetése érdekében külön-külön mutatok be. Az alábbiakban – mindezek előrebocsátása után – egymással felcserélhetően használom a tettleges (fizikai) bántalmazás, illetve a verés (asszonyverés) fogalmakat. 2. A tettleges bántalmazás leggyakoribb megnyilvánulási formái. A tettleges bántalmazás, fizikai fájdalomokozás megnyilvánulási formái éppúgy nem sorolhatóak fel kivétel nélkül, mint a lelki terror vagy a szexuális abuzus módozatai. A bántalmazók fantáziája, találékonysága szinte kimeríthetetlen ezen a téren is. A leggyakoribb elkövetési módok: felpofozás (arcul ütés), ellökés (falhoz vagy földhöz csapás), ütlegelés puszta kézzel vagy a legkülönbözőbb eszközökkel (például szíjjal, bottal, dísztárgyakkal), rúgás, erőteljes megszorítás, fojtogatás, szúrt vagy metszett sérülés okozása késsel. Előfordul a leöntés forró vízzel vagy levessel, de az olyan különösen kegyetlen végrehajtási mód is, mint a sértett felgyújtása. Mind a bíróság elé kerülő ügyekben, mind pedig a feljelentést nem tett asszonyok beszámolóiban visszatérő elkövetési módok a hajcsomók kitépése, nehéz tárgyak hozzávágása a sértett testéhez, a harapás. ,,Hanyatt lökött és bakancsos lábbal beletaposott a hasamba.” ,,Nagyon gyakori volt, hogy ököllel ütötte a fejemet. Meggyőződésem, hogy sok középkorú és idősebb nő azért olyan szédülős meg fejfájós, és azért is olyan feledékeny, mert már tulajdonképpen szétverték a fejét.” ,,Seprűnyéllel vert kékre-zöldre…” ,,Egy bárd lapjával vágott az arcomra meg a fülemre. Azóta sem hallok rendesen. De ha visszakérdeztem, mert nem hallottam, amit mondott, akkor üvöltött, hogy süket vagyok, és azért külön is kaptam.”
95
,,Sokszor rugdosta a hasamat és a mellemet. Az egyik szomszédasszonyomat ugyanígy verte a férje, neki le kellett venni a mellét. Azt mondta a faluban, hogy a konténer csúszott rá a mellére, és abból lett a baj, de szerintem más volt az ok. Úgy tudom, hogy a mell nagyon sérülékeny, ezért gondolom, hogy ha folyton rúgják és ütik, abból nagy baj lehet.” ,,Egy pofon is nagyon tud fájni. Sokszor még fél óra múlva is zúg a fülem tőle. Előfordult, hogy kaptam egy hatalmas pofont, és elsötétült előttem a világ.” ,,Megkóstolta a levest és sótlannak találta. Áthajolt az ebédlőasztalon és lekevert egy akkora pofont, hogy hátrazuhantam és elájultam.” ,,Nálunk a szurkálás sem volt ritkaság. Több alkalommal húsnyárssal bökött a mellkasomba, máskor meg a kés hegyével a karomba.” ,,Amikor olyan kedve volt, a karomon oltotta el a cigarettáját.”
Azokban a ritka esetekben, amikor a bántalmazó ellen büntetőeljárás indul, a hatóság csak egy-egy pillanatfelvételt képes rögzíteni a bántalmazási folyamatból. Lássunk egy olyan ügyet, amely viszonylag szerencsés végű, hiszen az asszony él és maradandó sérülése sem keletkezett. ,,A vádlott 1992. augusztus 16. napján 20 óra körüli időben a lakásukban fölszólította a feleségét, hogy »takarodj a gyerekkel együtt a lakásból«. Az asszony ruháit elkezdte kiszórni a szekrényből, hozzávágott egy vázát, nyakánál megragadva a falhoz szorította, ütlegelte. A dulakodás közben megrúgta. A bántalmazás után kirakta a nagyszobából a kisszobába. Másnap a sértett bement a munkahelyére, de mivel rosszul érezte magát, hazament. Két nappal később a férj, mivel nem találta gyermekét a lakásban, újból bántalmazta a feleségét. A sértett, miután a férjétől elszenvedett tettlegességek miatti panaszai nem szűntek, orvoshoz fordult. A vizsgálat és az orvosszakértői vélemény szerint a bal fel- és alkar, továbbá a jobb comb vérbeszűrődéses sérüléseit, valamint a keresztcsont alsó szakaszának ferde törését szenvedte el. Két héttel az első vádpontban megjelölt bántalmazás után, este 23 óra körüli időpontban ismételten bántalmazta a vádlott a lakásban a feleségét. A sértett a vádlott bántalmazásai és önvédelmi fegyverrel való fenyegetőzései miatt elmenekült a lakásból és rendőri segítséget kért. Panaszai miatt mentőt hívtak hozzá, amely kórházba szállította. Ez alkalommal a fej és a jobb arcfél, valamint mindkét comb nyolc napon belül gyógyuló sérüléseit szenvedte el. A vádlott három hónappal ezután is bántalmazta a feleségét, ezúttal egy seprűt vágott hozzá, amely a lábán találta el, továbbá üvegeket rugdosott feléje, de azok nem találták el. Ismét nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett el…” (IV/1. sz. jogeset)
96
A házaspár egyébként válófélben volt (pontosan a rendszeres bántalmazás miatt), de a vádbeli időben, a per alatt közös lakásukban éltek. A bíróság megállapítása szerint a vádlott a válóper folyamán vált még agresszívabbá a sértett iránt. Ez a történet tehát abba a fejezetbe is kerülhetett volna, amelynek címe: Ha nem tetszik neki, hogy verik, miért nem válik el? Arra, hogy a rendszeres tettleges bántalmazás többnyire nem pillanatnyi és múló indulatból fakad, igazolásul szolgálhat ezeknek a cselekményeknek a kitartó, időben is elhúzódó folytatása vagy az olyan, szándékoltan a kínzásra irányuló elkövetési módok, mint az égetés (például cigarettával). A fizikai fájdalom, a félelem és a megalázottság érzésén túl a verés súlyos sérülésekhez, maradandó testi károsodásokhoz és fogyatékosságokhoz vezethet és az esetek jelentős részében vezet is. A bántalmazási folyamatban általában megfigyelhető, hogy a verések, ütlegelések egyre súlyosabbá, egyre veszélyesebbekké válnak. A kapcsolat vagy a házasság elején elcsattanó pofont, falhoz lökést már azért is komolyan kell venni, mert a folytatás az esetek jelentős részében ennél brutálisabb lesz. 3. A verés ,,indoklása”, jelentéktelen dologként feltüntetése (bagatellizálása). Semmiféle erőszakot, így a tettleges erőszak legenyhébbnek tűnő megnyilvánulását sem kell és nem is szabad eltűrni. Fontos, hogy a nő már a legelső bántalmazást követően vagy megszakítsa a kapcsolatot, vagy nagyon határozottan közölje, hogy amit a társa tett vele, az számára elfogadhatatlan. Nehezíti a nő helyzetét, hogy a bántalmazó egyrészt indokolni fogja a tettét (,,megérdemelted”, ,,kihoztál a sodromból”, ,,felkaptam a vizet”), másrészt jelentéktelennek fogja feltüntetni, ami történt (,,ez mindenhol előfordul”, ,,egy pofon azért nem a világ vége”, ,,tudod, hogy mennyire szeretlek”…). A bagatellizálásban, a bántalmazás jelentőségének, súlyának alábecsülésében a bántalmazó a szó szoros értelmében a végsőkig kitarthat. Lássuk, miként vélekedett saját cselekményéről az a vádlott, aki a rendszeres ütlegelést követően végül brutálisan agyonverte feleségét, kisgyermeke édesanyját:
97
,,Elkövettem ezeket a bűncselekményeket, amelyekkel vádolnak, azonban nem érzem bűnösnek magam, egyáltalán nem akartam megölni a feleségemet, csak felelősségre akartam vonni. Úgy gondoltam, egy-két fülessel elintézem, és kész. Ebben azért érzem bűnösnek magam, mert meghalt.” (IV/2. sz. jogeset)
Gyakori, hogy a bántalmazó egyszerűen letagadja, amit tett, vagy úgy tesz, mintha semmire sem emlékezne. Szokványos jelenség, hogy egy kiadós verés, a tárgyak összetörése vagy az asszonynak a lakásból való kizárása után a férfi úgy viselkedik, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. A bántalmazás bagatellizálása, jelentéktelen semmiségként felfogása egyébként nem csak a bántalmazó jellemzője, hanem sokszor a hatóságoké is. Ezt bizonyítja, hogy a rendőrség a feleségbántalmazást következetesen ,,családi vitának” nevezi. A következő ítéletrészletben a bíróság egy nő sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmény előzményeit így foglalta össze: ,,Tahi Károly vádlott 1973 óta él élettársi kapcsolatban Hegyi Katalin sértettel. Házasságukból három gyermek származott. Kapcsolatuk átlagosnak volt mondható, a kialakult nézeteltéréseik során a vádlott a sértettet több esetben megpofozta.” (IV/3.sz. jogeset)
Az átlagos kapcsolatban élő vádlott azonban nem tekintette elégségesnek a pofonokat: feleségét késsel életveszélyesen megsebesítette.
káció többnyire pontosan az előbbieket jelenti. Vagyis: az a nő ,,provokál”, aki meg mer szólalni, akinek ellenvéleménye van, aki valamit másként gondol, mint a férje, aki nem bólint rá mindenre. ,,Káromkodva szidott, hogy nem tudom rendesen beosztani a pénzt, és nincs elégszer hús az asztalon. Én elkezdtem magyarázkodni, érvelni és számolni, hogy bebizonyítsam, annyi pénzből, amennyit hazaad, nem lehet ennél jobban gazdálkodni. Ezután lekevert két pofont és azt mondta, nyilván ezt akartam, mert különben nem pofáztam volna.” ,,A férjem jogász volt egy nagyvállalatnál. Még a házasságunk elején történt, hogy hazajött munka után fáradtan, és elkezdett beszélni arról, hogy mi történt bent aznap. Már nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit mondott, hogy valakinek ilyen vagy olyan okból fegyelmit kellett adni, én meg reagáltam rá azzal, hogy szerintem az adott helyzetben nem volt egészen igazságos a döntése. Erre elvörösödött, megfogta a levesestálat és a fejemhez vágta. Közölte, hogy én ne pofázzak, mert neki éppen elég az, hogy egész nap emberekkel kell foglalkoznia, és nem akar még itthon is hülyeségeket hallgatni. Másnapra lecsillapodott és annyit mondott az esetről, hogy máskor igyekezzek ne provokálni őt.”
Visszatérő, hogy a bírósági ítéletekben az alábbihoz hasonló utalást találunk a bántalmazás ,,okára”: ,,Többször előfordult, hogy a vádlott úgy érezte, nem tudja elviselni élettársa fecsegését, idegesítette beszédének tartalma, mely általában a korábbi idők dicséretéből állt, és ilyenkor bántalmazta.” (IV/4. sz. jogeset)
4. ,,Megérdemelted!” – Megérdemelte? Sok nő még ma is abban a hitben nő fel, hogy az asszonyverés természetes, s azt neki el kell viselnie. Ugyanezen okból viszonylag könnyen meggyőzhető arról, hogy a bántalmazást megérdemli. Ez nem így van! A pofont, az erőszakot senki nem érdemli meg. Egy másik ember bántalmazása nem jelentéktelen semmiség, hanem súlyos bűn, s a verés semmilyen körülmények között nem természetes. A nőnek tudnia kell, hogy egy kapcsolatban élve, feleségként is megőrzi felnőtt emberi mivoltát és méltóságát. Ennélfogva lehetnek a társától eltérő nézetei, más véleménye, megszólalhat vagy hallgathat akkor, amikor a partnere éppen ennek az ellenkezőjét várná tőle. Ha végiggondoljuk, mit is jelent az oly sokszor elhangzó kifejezés, amely szerint ,,a nő provokálta ki a verést”, megállapíthatjuk, hogy a provo98
(A rendszeres bántalmazást követően pedig agyonverte. Így került az ügy a bíróság elé.) A bántalmazó akármit ,,provokációként” értelmezhet. Úgy gondolja, hogy ha bármi az ő elképzeléseivel, akaratával ellentétesen történik, máris üthet: ,,A napi pofonok mindenért jöttek! Azért, ha a gyerek elesett a biciklivel, ha megcsípte a darázs, ha neki öt percet várnia kellett, amikor kért valamit… mindenért! Kaptam mindenért, ha verést nem is, de legalább pofont. Ha valamiért szólni mertem, úgy szájon vágott, mint egy taknyos gyereket. Egyik alkalommal így verte ki az egyik szemfogamat: kérte a nadrágját, s éppen az az egyetlen nem volt kivasalva. Kértem, hogy várjon, befejezem a dolgomat, aztán kivasalom. Ideges lett, közölte, hogy ne merészeljek visszabeszél-
99
ni, ő nem vár, amit kér, azt azonnal akarja. Durr!!! És repült a vasalókosár is utánam, szerencsére félreugrottam. Egyszer egy vaslábú szék is »jött« utánam, fentről, a galériából. Ha eltalált volna, ma már semmi bajom nem lenne…”
Mint minden ember, egy feleség is elkövethet hibákat: elfelejthet kenyeret venni, elsózhatja az ételt, elkéshet, elfelejtheti befizetni a villanyszámlát… Lehet fáradt, rosszkedvű vagy ideges… Hiszen ember. Senkinek nem szabad elfelejtenie, hogy nem egy robotgéppel kötötte össze az életét, amelytől tökéletes, hibátlan működést várhatna el, és amelyet, ha meghibásodik, akár földhöz is vághat. Az is előfordul, hogy valaki súlyosabban hibázik: bánatában vagy örömében leittasodik, flörtöl valakivel, esetleg külső kapcsolatot is létesít. Felnőtt döntéseiért vállalnia kell a felelősséget (egy nőnek nem kevésbé és nem is inkább, mint a hasonló döntéseket hozó férfinak), tudnia kell, hogy az elkövetett hibáknak indulat, fájdalom vagy akár a kapcsolat megszűnése is a következménye lehet. Valószínű, hogy hibáiért, tévedéseiért haragszik is magára. Ugyanakkor nem szabad büntetnie magát a mindezekért való bántalmazás eltűrésével. Nem szabad elhinnie, hogy hibáiért, mulasztásaiért, állapotáért verést érdemelne. Felnőtt emberként az életünk döntésekből és tettekből áll. Tény, hogy mindezeknek következményei vannak. Az elsózott leves okozhat bosszúságot vagy elnéző mosolyt. A villanyszámla befizetésének elmulasztásáért büntetést kell fizetni, esetleg az áramot is kikapcsolják… Sok kellemetlenséggel járhat egy apró mulasztás is, s ezt a velünk élők is megszenvedik. Megtehetik, hogy nagyvonalúan szemet hunynak a dolog felett, esetleg maguk intézkednek a hiba helyrehozatala érdekében vagy szóban fejezik ki mérgüket és csalódottságukat. A házasságtörés, a hazugság, az alkoholizálás vagy a másik szándékos megalázása a többség számára felháborító; mindannyiunk jogos igénye, hogy hűséges, megbízható, józan életű és bennünket tisztelő társsal éljünk. Nem azért tilos a bántalmazás, mert nem létezik olyan emberi magatartás, amely súlyosan elítélendő, akár nő, akár férfi követi el. A huszadik század végén azonban – legalábbis a világnak ezen a pontján – a döntések és tettek lehetséges és elfogadható következményei közül kikerült a tettleges bántalmazás, a sérülés vagy fizikai fájdalom okozása. Sem az állam nem alkalmazhat efféle büntetéseket, sem az egyik ember a másikkal szemben. Nem csak akkor nem tekinthető megérdemeltnek valamely magatartásra adott reakció, ha az az adott helyzetben aránytalanul súlyos. 100
Az olyan reakció (következmény), amely önmagában, természeténél fogva elfogadhatatlan, akkor sem lehet ,,megérdemelt”, ha nem tűnik eltúlzottnak, aránytalanul súlyosnak. Tehát nem csak akkor ,,nem érdemli meg” a bántalmazást egy ember, ha csupán a levest sózta el vagy rosszkor szólalt meg, hanem ennél jóval elítélendőbb, szándékos rosszcselekedet esetén sem, mivel egy másik ember bántalmazása önmagában, az ,,okot adó” tettől függetlenül elfogadhatatlan. ,,Apu nem rossz ember, csupán szigorú és nem szereti a szemtelenséget. Csak olyankor veri meg anyut vagy minket, ha megérdemeljük. Legutóbb például anyu születésnapja volt, és vártuk anyut, hogy megérkezzen a munkahelyéről. Másfél órás késéssel jött meg, egy nagy csokor virággal a kezében és egy kicsit becsípve. Mint utóbb kiderült, a kollégái meglepetésként felköszöntötték. Ahogy belépett az ajtón, apu visszakézből lekevert neki egy jó nagy pofont. Szerintünk megérdemelte.” (Tizenkét éves kislány.)
A társadalom tagjainak civilizált együttélése, az emberek életminősége és méltósága érdekében el kell fogadni, hogy a fizikai bántalmazás (kivéve a jogos önvédelem esetét) nem megengedett, feltétlenül és kivételt nem tűrően tilos. Amennyiben ugyanis ez a szabály (tilalom) nem létezne, s ki-ki maga döntené el, hogy a vele kapcsolatba kerülő emberek megérdemlik-e, hogy ütlegelje, felpofozza, megrugdossa őket, s igenlő válasz esetén így is tehetne, akkor a társadalomban való együtt létezés, minden valószínűség szerint, ellehetetlenülne. Annak ellenőrzésére, hogy a fizikai bántalmazás abszolút tilalmáról szóló gondolatmenetem helytálló-e, érdemes áttekinteni néhány példát az elítélendő, kárt okozó, felháborító magatartásokra, és végiggondolni, hogy elkövetőik ,,megérdemlik-e” a verést. – A szülők alkoholizmusukkal, túlzott szigorúságukkal, rossz nevelési módszereikkel elrontották, tönkretették fiuk (lányuk) gyermekkorát, s ez felnőttként is nagymértékben megnehezíti, megkeseríti az illető életét. Megérdemli-e az édesanya és az édesapa, hogy felnőtt gyermekük felpofozza, ütlegelje vagy más módon bántalmazza őket? – A beosztott munkaerő többszöri felszólítás ellenére sem végzi el a vállalat szempontjából igen jelentős, határidős munkát. Megérdemli-e, hogy főnöke felpofozza, belerúgjon, ököllel az arcába vágjon? 101
– A háromgyermekes család évtizedek óta gyűjt családi házuk felépítésére. Az építési vállalkozó mondvacsinált okokkal már majdnem egy éve halogatja a munka befejezését, miközben a család albérletben lakik. Megérdemli-e, hogy a család valamelyik tagja megverje? – A szülő heteken át gyakorolta gyermekével a matematikát. Elégedetten tapasztalta, hogy a csemete kiválóan tudja az anyagot, egyetlen hibát sem ejt. Ugyanakkor fél a feleléstől, mert úgy érzi, a matematikatanár elfogult vele szemben. A gyermek egyest kap a feleletére. Megérdemli-e a tanár, hogy a szülő a fogadóórán megragadja a ruházatát, majd őt a falhoz csapja? – Az orvos elmulasztja a szükséges vizsgálatokat és nem ismeri fel a kezdődő betegséget. Mulasztásának súlyos következményei csak úgy háríthatók el, hogy a beteg több hetes kórházi tartózkodásra kényszerül, s ezért le kell mondania azt a tengerparti luxusutazást, amelyet szerencsejátékon nyert, s amelyet csak ebben az időben használhatott volna fel. Megérdemli-e az orvos, hogy a páciense belerúgjon? Az ilyen vagy ehhez hasonló helyzetek sajnos nagyon is valóságosak, elképzelhetőek. Nincs olyan ember, aki úgy élné le az életét, hogy a fentiekhez fogható méltánytalan helyzetekbe ne kerülne. Az a kérdés azonban, hogy az ilyen helyzetek okozója megérdemli-e a bántalmazást, civilizált társadalomban értelmezhetetlen. Megérdemelni ugyanis fogalmilag csak olyasmit lehet, ami szankcióként, az adott elítélendő magatartásra adott válaszként elfogadható, megengedhető. Ezt azonban – ahogy a következő ítéletrészletből kiderül – még a büntetőbíróságok sem mindig gondolják így:
bűncselekmények miatt töltötte börtönbüntetéseit: megrontás, háromrendbeli sikkasztás, lopás, bűnpártolás, ittas járművezetés. S amit az asszony már nem tudott meg: halált okozó testi sértés. A vádlott nem egészen szeplőtelen előéletére tekintettel az ítélet: négy év. (Sokszor látom magam előtt azoknak az asszonyoknak az arcát, s összetört, meggyötört, összevagdalt és összeégetett testét, akik éveken, évtizedeken át gyermekeikkel együtt tűrték a brutalitást. Kevesen voltak közöttük, akik hat évnél enyhébb büntetéssel úszták meg, holott fehér hollónak számított, aki nem volt büntetlen előéletű. Egyikőjük, a ,,provokált” fenti vádlotthoz hasonlóan, négy évet kapott első fokon, figyelemmel arra, hogy férje életét közvetlenül egy sokadik támadás alatt, annak hatására oltotta ki. A másodfokú bíróság hét évre emelte a büntetést, arra hivatkozva, hogy az adott házasságban a nő bántalmazása szokványos, mindennapos dolognak számított, ezért nem volt különösebb ,,provokációnak” tekinthető…) A tettleges bántalmazás a sértett alapvető állampolgári jogait, más megfogalmazásban, emberi jogait is sérti. A Magyar Köztársaság Alkotmánya szerint: 54. § ,,A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” 55. § ,,Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni…”
,,Enyhítő körülmény beismerő vallomása és a sértetti közrehatás; nem vitás, elfogadhatatlanul és provokálóan viselkedett a sértett, amely joggal kiválthatta a férje haragját. Persze ez a sértetti magatartás nem jogosította fel a vádlottat arra, hogy olyan durván bántalmazza a sértettet, mint ahogyan az történt, s amely elháríthatatlanul a halálát okozta.” (IV/5. sz. jogeset)
A verés, függetlenül attól, hogy okoz-e (fizikai) sérülést, továbbá attól, hogy négyszemközt vagy mások előtt kerül rá sor, természeténél fogva sérti az emberi méltóságot és megalázó bánásmódnak minősül.
Vagyis: a bíróság szerint a nő megérdemelte, hogy a férj jól elverje (ahogy tette már korábban is), de az agyonverés azért túlzás volt. A provokáló magatartás abban állt, hogy a nő alkoholistává vált. Ki tudja, miért, hiszen a férje – szemben az ő elfogadhatatlan viselkedésével – talpig úriember volt. Házasságuk tartama alatt mindössze a következő
Egy másik ember tettleges bántalmazása bűncselekmény. A jog nem tesz különbséget verés és verés között azon az alapon, hogy arra a nyílt utcán, a kocsmában vagy a családi otthonban kerül sor. Tévhit tehát, hogy az asszonyverést – a feleség, élettárs vagy barátnő megütését, megrúgását, fojtogatását ne büntetné a jog, illetve kevésbé bün-
102
103
5. Büntetendő-e az asszonyverés?
tetné, mint más hozzátartozó, ismerős, ivócimbora vagy az utcán szembejövő ismeretlen áldozat bántalmazását. Ugyanakkor az eseteknek csak elenyészően kis hányadában indul büntetőeljárás. Ennek több oka van. Az asszony sokszor saját szégyeneként éli meg a történteket, s ezért nem akar feljelentést tenni. Mivel minden oka megvan arra, hogy tartson a bántalmazó bosszújától, a még súlyosabb bántalmazástól, sokszor félelmében sem fordul a hatóságokhoz. Amennyiben ezt mégis megteszi, gyakran éppen a rendőrség beszéli le az eljárás kezdeményezéséről. Ez az oka annak, hogy szinte kizárólag a szúrásos, ,,komolyabb” késeléses, közvetlen életveszélyes sérülést okozó bántalmazások válnak ismertté. Az ilyen súlyú következménnyel nem járó, ,,családon belüli” bűncselekmények nem jelennek meg a bűnügyi statisztikákban, így a hivatalos számok még arra sem alkalmasak, hogy iránymutatásul szolgáljanak a feleségbántalmazási cselekmények országos nagyságrendjét illetően. Véleményem szerint a bűncselekményeknek ebben a körében, a családon belüli erőszakos cselekményeknél a legnagyobb az úgynevezett latencia, vagyis a rejtett, a hatóságok előtt ismertté nem váló bűnözés. Tudni kell azonban, hogy a lekicsinylő nagyvonalúsággal ,,családi vitáknak” nevezett bántalmazásoknak akkor is igen súlyos következményük lehet, ha az elkövető nem használ eszközt (például kést vagy baltát), hanem puszta kézzel és lábbal bántalmaz. Mielőtt bemutatnám e bántalmazások és a halálesetek közötti összefüggést, nézzünk meg néhány olyan példát, amelyben a sértettnek ilyen módon életveszélyes sérülése vagy maradandó fogyatékossága keletkezett. ,,Korcsogi István vádlott 1995. április 21-én Békéscsabán, a lakásában kilenc óra után megivott körülbelül egy deci konyakot, majd dél körül a feleségével szóváltásba keveredett, amely tettlegességgé fajult. Ennek során a vádlott a feleségét ököllel több esetben testszerte megütötte, megrúgta. A vádlott ütése vagy rúgása a sértett – Korcsogi Istvánné – bal mellkasfalát érte, aminek következtében a bal oldali IV-V. bordák valamelyikének, esetleg mindkettőnek a törését szenvedte (a bordákról röntgenfelvétel nem készült, ezért ezt ma már pontosan nem lehet megállapítani). A törött borda vagy bordák a sértett tüdejét megsértették, ennek következtében a sértettnél bal oldali, mellűri levegőgyülem és bőr alatti levegőgyülem jött létre. A vádlott bántalmazása a sértettnél közvetett életveszélyt idézett elő. A bántalmazás és a sérülés között okozati összefüggés állapítható meg.
104
Korcsogi Istvánné sértettet a kalocsai kórházban megműtötték, ennek során elvégezték a mellkas bal oldali úgynevezett alagcsövezését. Ennek hiányában a sértett halála elkerülhetetlenül bekövetkezett volna.” (IV/6. sz. jogeset) ,,A vádlott és házastársa között éppen a vádlott italozó magatartása miatt többször volt konfliktus, amely egyrészt a közöttük kitört hangos veszekedésben, másrészt a vádlott részéről megnyilvánuló tettlegességben fejeződött ki. A vádlott kifogásolható magatartása miatt 1983-ban a házasságot felbontották, azonban a házassági életközösséget a válást követően ismételten helyreállították. Ennek ellenére a vádlott kifogásolható magatartásában nem következett be változás. 1992. év szeptember 18. napján húsz óra körüli időben is szóváltás alakult ki a vádlott és a házastársa, Nánási Ferencné sértett között. A szóváltást megelőzően az utcán beszélgető sértettet a vádlott behívta azzal, hogy megengedte a fürdővizet és fürödjön meg. A sértett a vádlotti felhívásnak eleget tett, majd az utcáról bement a lakásba. Már a fürdőkádban ült, amikor a vádlott egy törülközővel, amelyet a nyaka köré csavart, fojtogatni kezdte, azonban a sértettnek sikerült a szorításból kimenekülnie. A szobába szaladt, ott az őt utolérő vádlott többször megütötte az arcát, illetőleg a lábába is belerúgott, majd háttal nekilökte a vaskályhának úgy, hogy a sértett dereka ütődött a vaskályha élének. A sértett ekkor erős deréktáji fájdalmat érzett, majd a közelben lévő fotelban megkapaszkodva jutott hozzá a bejárati ajtó kulcsához oly módon, hogy azt a vádlott adta oda neki. Az előszobában lévő fogasról az otthonkáját magára véve jutott ki a lakásból és kereste fel leányát. A bántalmazás következtében másnap részesült orvosi ellátásban. Nánási Ferencné sértett a fej zúzódását, enyhe fokú agyrázkódást, továbbá az ágyéki IV-V-ös csigolyák bal oldali harántnyúlványainak törését szenvedte el. Az enyhe fokú agyrázkódás és a fej zúzódásos sérülésének gyógytartama 8 napon belüli, míg az ágyéki IV-V-ös csigolyák bal oldali harántnyúlványának törése 8 napon túli gyógytartamú, a tényleges gyógytartam 2 hónap. A sérülések maradandó fogyatékosság – az ágyéki gerinc mozgásbeszűkülése – hátrahagyásával gyógyultak, mely tízszázalékos munkaképesség-csökkenést eredményezett.” (IV/7. sz. jogeset) ,,A vádirati tényállás alapja az 1993. június 7-én a vádlott és vele egy lakásban élő, elvált felesége közötti szóváltást követő tettlegesség volt. Ekkor dr. Jakabfai Tibor több ízben megütötte dr. Jakabfai Tiborné fejét, amelynek következtében az az alsó-felső ajak zúzódását és vérömlenyét, a jobb fali tájék zúzódását és enyhe fokú agyrázkódást szenvedte el. 1993. július 26-ra a sértettnél félheveny, keményburok alatti vérömleny fejlődött ki, amely pár nap-
105
Mivel a halálos eredménnyel nem járó, ,,családon belüli” bűncselekmények legnagyobb része nem ismert a statisztikák, illetve a hatóságok előtt, e cselekménycsoport kutatásának legbiztosabb módja a halállal végződő cselekmények elemzése. Ezeknél az ügyeknél ugyanis már
nem lehet elkerülni a büntetőjogi felelősségre vonást, s így a vizsgált mintában megjelenő számok objektívnek és reálisnak tekinthetők. A következő táblázat és az abból levont következtetések egy nagyszabású kutatás végeredményei. Ennek során kérdőíves módszerrel feldolgoztam a magyar bíróságokon 1995-ben jogerőre emelkedett összes olyan büntetőügy ítéletét, amelyben a felelősségre vonás szándékos emberölés (ideértve annak minősített eseteit és az erős felindulásban elkövetett emberölést is) vagy halált okozó testi sértés miatt történt. Nem csak a ,,feleségölések” vagy más, családon belüli ölési cselekmények képezték tehát a kutatás alapját, hanem minden olyan emberölési vagy halált okozó testi sértési ügy, amelyben a jogerős ítélet 1995-ben született meg. A táblázatból megtudható, miként oszlottak meg ezek az ügyek a tettes, illetve az áldozat neme szerint, továbbá hogy milyen kapcsolat volt az elkövető és a sértett között. Ez utóbbi vizsgálata során külön csoportba soroltam azokat az ügyeket, ahol a tettes és az áldozata nem ismerték egymást (például az utcai, közterületi vagy egyéb rablógyilkosságok, kéjgyilkosságok), ahol hivatalos vagy munkakapcsolatban álltak egymással (e körbe tartoztak például azok az ügyek, amelyekben az elkövető az építkezésén dolgozó munkást verte agyon vagy az önkormányzati előadót szúrta le). A harmadik csoportba a szomszédok, barátok vagy ismerősök egymás elleni cselekményei kerültek, amelyek közül a legjellegzetesebb a kocsmai ivócimbora szóváltást követő agyonverése vagy agyonszúrása. Az ez utáni csoportba azok a tettesek és áldozataik tartoznak, akik egymással rokoni kapcsolatban álltak, kivéve a házastársi vagy élettársi közösséget. (A megölt hozzátartozók jelentős része vagy az elkövető idős szülője, vagy a szülő felnőtt gyermeke volt.) Ugyanitt szerepelnek azok a hozzátartozók is, akikhez a bántalmazott asszonyok menekültek, illetve akik a védelmükre keltek, és a férj vagy élettárs bosszúból megölte őket. A hozzátartozók egymás sérelmére elkövetett ölési cselekményeinél alapvetően kétféle háttér volt a jellemző: vagy a családját folyamatos terror alatt tartó hozzátartozó (például apa) ölte meg valamelyik családtagot, vagy a rendszeresen bántalmazott, félelemben élő hozzátartozó oltotta ki bántalmazójának életét. A legutolsó kapcsolati kategória a házastárs, volt házastárs, illetve élettárs, volt élettárs. A tipikus előzmény és háttér itt is ugyanaz, mint az egyéb hozzátartozók esetében: vagy a rendszeresen bántalmazó házastárs oltja ki áldozatának életét, vagy az utóbbi fordul – halálfélelmében – a támadója ellen. A legszokványosabb történet nem más, mint hogy a férj éveken át üti-veri a feleségét s a ki tudja, hányadik ütlegelés során agyonveri.
106
107
pal később jelentős koponyaűri térszűkületet és kóros ideggyógyászati tüneteket is előidézett. Csak az életmentő célzattal elvégzett műtét hatására fejlődtek vissza ezek a tünetek. A maradandó fogyatékosság kérdésében az igazságügyi orvosszakértő még nem tudott állást foglalni.” (IV/8. sz. jogeset) ,,A vádlott az ittas állapota, valamint az élettársa szemrehányása miatt felindult állapotba került, álló helyzetben az ágyon ülő sértett felé fordult, és a gumitalpú bőr félcipőjének az orrával közepes erővel élettársa nyaktájékába rúgott. A rúgás következtében a sértett légzése megnehezült, és ezért a szomszédban lakó édesanyjához ment. Az anya észlelte lánya súlyos állapotát, orvosi segítséget kért, amelynek köszönhetően még a vádbeli napon kórházba került a sértett. A sértett a vádlott rúgásakor a gége zúzódását, a környező lágyrészek bevérzését s, ennek következtében, a bal oldali gégefél bénulását szenvedte el. Ezen sérülés miatt a sértett azonnal közvetlen életveszélyes állapotba került, melyet az idejekorán érkező orvosi segítségnyújtás, gyógykezelés hárított el. A sérülés gyógytartama 8 napon belüli, a tényleges gyógytartam hét nap.” (IV/9. sz. jogeset) ,,A vádlott vitát és lökdösődést követően nagy erővel, több alkalommal arcon ütötte élettársát, aki az arca jobb oldalával az ajtófélfának csapódott és eszméletlenül a padlóra esett. Ezután a vádlott lement a közeli presszóba, ahonnan értesítették a mentőket, akik a sértettet a kórházba szállították, sérüléseit ellátták. A sértett a bántalmazás következményeképpen a fej jobb oldalának jobb oldali, keményhártya alatti, vérgyülemmel szövődött zúzódását és 5 centiméteres repesztett sebzését szenvedte el. Az elszenvedett sérülés büntetőjogi gyógytartama nyolc napon túli, a tényleges gyógytartam negyven nap. A bántalmazás következményeképpen kialakult sérülések közvetlen életveszélyes állapotot jelentettek. A gyors és szakszerű orvosi beavatkozás elmaradása esetén bekövetkezett volna a sértett halála. Figyelemmel az ütés erejére, irányára és helyére, a vádlott tudatának át kellett fogni, hogy a cselekmény következtében életveszélyes sérülés jöhet létre.” (IV/10. sz. jogeset)
6. ,,Míg a halál tőled el nem választ…”
A táblázat összeállításával és elemzésével elsősorban az volt a célom, hogy megtudjam, milyen arányban szerepelnek az életet kioltó bűncselekmények között a ,,családi ügyek”, s ezen belül külön a házastárs-, élettársölések. Választ kerestem arra, hogy melyek a férfiak, és melyek a nők által elkövetett, illetve elszenvedett ölési cselekmények jellegzetességei. A táblázat tartalmazza a felnőttek sérelmére elkövetett, halállal végződő, szándékos, élet és testi épség elleni bűncselekmények megoszlását az elkövető és a sértett neme, illetve az elkövető és a sértett között az elkövetéskor fennállt kapcsolat alapján. (A Magyar Köztársaság bíróságain 1995-ben jogerőre emelkedett ítéletek alapján.) Férfi tettes Egymás számára ismeretlenek 17 Hivatalos vagy munkakapcsolat 5 Szomszéd, barát vagy ismerős 60 Rokon, hozzátartozó kivéve a házastársi vagy élettársi 40 kapcsolatot Házastárs, volt házastárs, 48 élettárs, volt élettárs Összesen 170 Tettes-sértett kapcsolata
Női tettes 1 0 2
Férfi sértett 15 4 52
Női sértett 6 1 13
3
31
12
15
15
48
21
117
80
–
– – –
–
(Megjegyzés: 1. Az elkövetők és a sértettek száma egy-egy csoporton belül nem feltétlenül egyezik. Előfordult, hogy ugyanaz az elkövető több sértett életét oltotta ki. 2. A vizsgált mintához úgy jutottam, hogy mind a Legfelsőbb Bíróságot*, mind a megyei bíróságokat arra kértem, a tárgyévben az adott ügycsoportokban jogerőre emelkedett ítéletek mindegyikének egy-egy példányát bocsássák rendelkezésemre. Noha a bíróságok figyelmét felhívtam a pontos mintavétel szükségességére, valószínű, hogy – technikai okokból – egyes ítéletek nem kerültek a mintába, ami azonban így is teljes körűnek tekinthető.)
A táblázat alapján megállapítható legfontosabb összefüggések és következtetések a következők: – Míg a tetteseknek mindössze 11 százaléka nő, az áldozatok között a nők aránya 41 százalék. Mind az erőszakos bűnözésről alkotott * A Legfelsőbb Bírósági ügyek összegyűjtéséhez és feldolgozásához a COLPI (Alkotmány és Jogpolitikai Intézet) nyújtott részleges anyagi támogatást.
108
– –
hagyományos, mind pedig a modern szemléletben rögzült kép alapján meglepő, hogy a szándékos bűncselekmény következtében meghalt nők száma nem marad el jelentős mértékben az ugyanebbe a körbe tartozó férfi áldozatok számától. Ebből következően megállapítható, hogy az (élet és testi épség elleni) erőszakos bűnözés a női állampolgárokra is közel olyan veszélyes, mint a férfiakra. Míg a férfi sértettek száma a vizsgált mintában a férfi elkövetők 69 százaléka (tehát nem egészen háromnegyede), addig a női sértettek száma a női elkövetők 380 százaléka, azaz majdnem négyszerese. Ezen adat kapcsán újra rá kell mutatni, hogy az erőszakos bűnözés súlyosan ,,érinti” a női állampolgárokat, akik ritkán ,,veszik ki részüket” a jelenségből elkövetőként, annál gyakrabban áldozatként. Az erőszakos bűncselekmény következtében életétüket vesztettek több mint fele ,,családi ügy” áldozata lett (197 áldozatból 106, azaz 54 százalék). A bűncselekmény következtében meghalt nők több mint fele a házastársa (volt házastársa) vagy élettársa (volt élettársa) áldozata lett (80 női sértettből 48, azaz 60 százalék). Egy nőnek másfélszer annyi ,,esélye” van arra, hogy férje vagy élettársa ölje meg, mint arra, hogy bárki más (48 elkövető volt férj vagy élettárs, 32 ,,más”, azaz a férjen, élettárson kívüli személy). Nyolcszor annyi az esélye arra, hogy a férj vagy élettárs ölje meg, mint hogy vadidegen támadó (rablógyilkos, kéjgyilkos stb.). Magyarországon majdnem minden héten megöl egy nőt a hozzá (formálisan) legközelebb álló vagy legközelebb állt férfi (a kutatásban évi 48 esetet találtam, de a valószínű hibaszázalékra tekintettel ezt a számot további 10 százalékkal lehet növelni). Ez azt jelenti, hogy a háború óta eltelt időszakban körülbelül 2600 nő halt meg úgy, hogy férje (élettársa ) megölte (agyonverte). Ezt a nagyságrendet – többek között – úgy is fel tudjuk mérni, ha elképzeljük, hogy ezek az asszonyok egy közel 5300–5500 lelkes település teljes női lakosságát jelentenék. A feleségük vagy élettársuk által megölt férfiak száma kevesebb mint egyharmada a férj (élettárs) által megölt női áldozatoknak (15, illetve 48). Az összes megölt férfi 13 százaléka halt meg házastársa vagy élettársa ,,keze által”, többnyire a közös otthonban. Az összes női áldozat vonatkozásában ugyanez az arány 60 százalék. Más megfogalmazásban: míg száz megölt férfi közül tizenhármat öl meg a házastársa vagy élettársa (a közös otthonban), addig száz megölt nő közül 109
hatvanat. Ebből következően egy nőnek több mint négy és félszer nagyobb esélye van arra, hogy a saját otthonában a házastársa vagy élettársa oltsa ki az életét, mint egy férfinak. Vagyis, más megközelítésben: a magánlakásban, házastársak vagy élettársak között zajló ,,családi tettlegességbe” való be nem avatkozás a nők számára lényegesen nagyobb veszélyt hordoz, mint a férfiak számára. Ily módon a családi otthonokban zajló tettleges támadásokkal szembeni hatósági közömbösség mulasztásban megnyilvánuló diszkriminációt valósít meg a női és a férfi állampolgárok között. – Mennyire tekinthető megalapozottnak egy olyan asszony halálfélelme, akit a házastársa (élettársa) tettlegesen bántalmaz? Amennyiben a kapcsolat a nő húszéves korában kezdődik és hatvanöt éves koráig tart, életének ezen időszaka alatt körülbelül 1650 sorstársát (azaz bántalmazott nőt) öli meg a férje. Természetesen soha nem lehet előre tudni, hogy egy adott időszakban az országban élő összes bántalmazott nő közül kik lesznek azok, akik belehalnak a bántalmazásba. Ugyanakkor az abszolút szám (1650 asszony) nagyon magas. Ebből következően a nő halálfélelme korántsem eltúlzott és ,,csupán szubjektív”, hanem, ellenkezőleg, objektíve is megalapozott. A táblázatban nem szereplő kutatási eremények és az azokból levonható következtetések: – Az esetek 77 százalékában a bíróság megállapította, hogy az ölést (agyonverést) megelőzően a férfi már más alkalommal is bántalmazta (tettlegesen) az asszonyt. Ebből következően rendkívül szoros összefüggés áll fenn az ,,asszonyverés”, azaz a házasságon, illetve élettársi kapcsolaton belüli tettleges bántalmazás és az ,,asszonyölés”, azaz a nő életének kioltása között. – A férfiak által feleségük vagy élettársuk sérelmére elkövetett, halálos végű erőszakos bűncselekmények 57 százaléka puszta kézzel, eszköz alkalmazása nélkül, azaz agyonveréssel történt. Igen veszélyes tehát az a hatósági hozzáállás, hogy ,,amíg vér nem folyik, nem megyünk ki” (ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg az elkövető nem használ eszközt és nem okoz látványos, többnyire szúrt sérülést, a hatóság nem avatkozik be). – Valószínűleg sokakat érdeklő kérdés: milyen gyakori, hány asszonyt érint Magyarországon a feleségbántalmazás? Ezt az adatot igen nehéz megbecsülni, s kutatásom alapján csak körülbelüli becslésre vállalkozhatom. A számítást a következőképpen végeztem el: az 110
elmúlt ötven évben kb. 2600 nő életét oltotta ki a házastársa vagy élettársa. Az ilyen cselekmények leggyakoribb előzménye a (rendszeres) bántalmazás volt. Tegyük fel, hogy minden századik esetben lett a bántalmazási folyamat végeredménye a bántalmazott asszony (erőszakos) halála. Ez azt jelenti, hogy egy generáció felnőtt élete során mintegy 260 ezer (tehát több mint negyedmillió) nőt ért bántalmazás házastársa vagy élettársa által. A Magyarországon házasságban vagy élettársi közösségben élő nők száma körülbelül 2 millió 488 ezer.* Ez utóbbi számot elosztva 260 ezerrel az eredmény 9,6 (nagyságrendileg 10). Ebből következően körülbelül minden tizedik nőt bántalmaz a házastársa vagy élettársa. Hangsúlyoznom kell, hogy ez az adat a jelenség nagyságrendjének meghatározására alkalmas. 7. Jogesetek a tettleges feleségbántalmazás és a halál bekövetkezése közötti szoros kapcsolat igazolására. A feleségbántalmazási cselekmények egy részére olyan körülmények között és olyan módon kerül sor, amelyek nem csupán az alkotmányban ,,megalázó bánásmódként” meghatározott magatartásnak felelnek meg, hanem az ugyanott kínzásként, kegyetlen, embertelen bánásmódként megnevezett jogsértéseket valósítják meg. Álláspontom szerint e körbe tartozik az alábbi történet, amelyben az elkövető szinte középkori kínzási módszereket alkalmazott élettársával szemben. Jogerősen hat évi szabadságvesztést kapott. ,,A vádlott ismeretlen okból több alkalommal megbüntette Pálovits Andreát, ütlegelte, különböző módszerekkel kínozta, ismeretlen eszközzel a combját, lábszárát sütögette. 1990. június első hetében a vádlott több alkalommal, testszerte ütlegelte Pálovits Andreát. 1990. június 6. napján Pálovits Andrea védelmet kért a vádlott apjától, de az elutasította. Pálovits Andrea ezután bezárkózott az emeleti lakásba. A késő esti órákban a vádlott az ajtót kifeszítette, s megöléssel fenyegetve ütlegelte Pálovits Andreát. »Kivágta« őt a függőfolyosóra, ahol Pálovits Andrea elesett. Utána a vádlott elől lemenekült a lépcsőn az udvarra, de a vádlott visszarángatta, s könyörgése ellenére a lakásban az ütlegelést tovább folytatta. A rendszeres bántalmazásoktól keletkezett sérülések következtében a sér* Magyarországon 1996. január 1. napján 2 487 352 nő élt házastársi vagy élettársi kapcsolatban. A Központi Statisztikai Hivatal telefonos információs szolgáltatásának közlése.
111
tett belázasodott, erős fájdalmai voltak, sérülései orvosi ellátást igényeltek. A vádlott 1990. június 8. napján fél 12 órakor kötszert kért a I/2. számú lakásban lakó, Mártonyi vezetéknevű szomszédtól, hogy Pálovits Andrea sebeit bekösse. Behívta a szomszédot a lakásba, ahol megmutatta a rossz állapotban, összeverve fekvő Pálovits Andreát, akinek egyik karja feldagadt. A szomszédnak azt mondta, hogy nem engedi orvoshoz, mert »beköpi«. Pálovits Andrea olyan elesett állapotban volt, hogy a szomszéd megkérdezte a vádlottól, mit fog csinálni, ha meghal. A vádlott erre azt válaszolta, hogy az nem érdekli, pusztuljon el. Feltehetően e beszélgetés hatására, rövid idő múlva, a vádlott hozzátartozói taxival Pálovits Andreát az egyetemi klinika baleseti ambulanciájára vitték. Pálovits Andreát 1990. június 8. napján 13 órakor vették át az ambulancián, ahol sérüléseinek keletkezésére azt adta elő, hogy három napja legurult a lépcsőn, egy emeletnyit gurult, karjait, fejét ütötte meg, két napja lázasnak érzi magát. Felvételekor 39,2 fokos láza volt, jobb karján elhalást, bal karján nyílt törést észleltek. Felvételét követően a jobb karja megmentése céljából sürgősségi műtétet hajtottak végre. Végül a kart az elhalt részek miatt vállból amputálni kellett, de ennek ellenére Pálovits Andrea életét nem sikerült megmenteni. 1990. június 9. napján 03 óra 40 perckor meghalt. (…)
A sértett mindössze huszonhét évet élt. Boncolásakor huszonhat, egymástól elkülöníthető sérülést találtak rajta, amelyek jóformán az egész testét befedték. A következő részlet az orvosszakértői véleményből származik: Az 1–4., 9., 11., 18. pont alatti vérbeszűrődések nagy erejű ütéstől, rúgástól vagy a test tompa felszínű tárgyhoz történő ütődésétől keletkeztek. Az 5., 7., 8., 19., 23., 25. pontban szereplő hámhorzsolások tompa felszínű tárggyal történt ütés következtében jöttek létre. A 6. és 20. pontban írt hámkarcolások nagy valószínűséggel hegyes tárggyal való bántalmazás következtében jöttek létre. A 21., 22., 24. pont alatt leírt, repesztett sérülések kis erejű, tompa erőbehatással keletkeztek, ütődés vagy ütés következtében. A 15., 16., 17. és 26. pontban leírt égési sérülések rúdszerű, forró tárggyal történő égetés következtében jöttek létre. A 12. pontban szereplő két sérülés egy erőbehatás következménye. Nagy valószínűséggel a sértett, amikor a vádlott kivágta a függőfolyosóra, ráesett a karjára. A sértett eltávolított jobb karján eredetileg a felkaron és az alkaron is korábbi vérbeszűrődések voltak. Ezek a sebészeti beavatkozást megelőző 1–3 nappal keletkeztek. A lágyrészben lévő vérzés és az ahhoz társuló vizenyő
112
vérrögképződést okozott. A vérbeszűrődés elgennyesedett, a gennyesedés folyamatát az érelzáródás gyorsította. A jobb karon lévő gennyesedés, továbbá a bal karon lévő nyílt törés a sértett leromlott állapotában vérmérgezést eredményezett. A többszörös, gennyes sebekhez társult általános vérmérgezés okozta Pálovits Andrea halálát. Az égési sérülések, a kartörés, a jobb kar gennyesedése olyan erős fájdalommal járt, hogy ha a vádlott a sértett távozását nem akadályozza meg, Pálovits Andrea orvoshoz ment volna. Az időben nyújtott orvosi segítség megmenthette volna az életét. (…) A vádlott 1991 szeptemberében, pontosabban meg nem határozható időpontban Szolnokon, a Dudás büfében, meg nem állapítható módon, megszerezte Dévényi László személyi igazolványát. Az igazolványt meghamisította: saját fényképét ragasztotta bele. Az igazolványt őrizetbevételekor találták meg nála. Pálovits Andrea halála után a vádlott bujkált, Szolnokot is elhagyta, majd visszaköltözött Szolnokra, a Zsolna utca 30. számú házba, az I. emelet 2. számú lakásba. Kis Amáliával létesített élettársi kapcsolatot, akitől ez idő alatt gyermeke született. Kis Amáliával is durván bánt, bántalmazta, rettegésben tartotta. 1992. június 13. napján 03 órakor a rendőrség behatolt a lakásba és a vádlottat őrizetbe vette. A nála talált meghamisított személyi igazolványt lefoglalták. Az eljárás során lefoglalták Pálovits Andrea ruhaneműit, cipőjét, a vádlott fényképezőgépét… stb.” (IV/11. sz. jogeset)
A fenti ügyben a bíróság nem látta bizonyíthatónak, hogy a vádlott kívánta volna a sértett halálát vagy e lehetőséggel szemben közömbösen belenyugodott volna a halál lehetőségébe. Ennek hiányában a büntetőjog nem emberölésről, hanem halált okozó testi sértésről beszél, ami azt jelenti, hogy az elkövető csupán bántalmazni akarta a sértettet, de annak halálára nem terjedt ki a szándéka. Ilyen esetekben azt mondjuk, hogy a bántalmazás szándékos volt ugyan, de a bekövetkezett halálra nézve csak a gondatlanság áll fenn. A halált okozó testi sértés büntetési tétele kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, míg az emberölés alapesetéé öttől tizenöt évig, minősített esetben (például különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés) tíztől tizenöt évig terjedő vagy életfogytiglani szabadságvesztés. A bírói gyakorlat a puszta kézzel történő bántalmazásból eredő halál esetén többnyire nem emberölést, hanem halált okozó testi sértést állapít meg. Az a tény, hogy az asszonyok életének kioltását kirívóan enyhe büntetésekkel lehet 113
,,megúszni”, elsősorban annak köszönhető, hogy e cselekmények jelentős részben nem késsel, baltával vagy más eszközzel, hanem eszköz nélküli bántalmazással valósulnak meg, így szinte automatikusan halált okozó testi sértésnek minősülnek. Ez a gyakorlat helytelen és nincs összhangban a büntető jogszabályokkal, amelyek szerint – ahogy már említettem – nem csak az követi el a szándékos emberölést, aki a halál bekövetkezését kifejezetten kívánja, hanem az is, aki tudja, hogy a bántalmazásba a sértett belehalhat, s a halál beállta vagy elmaradása számára teljességgel közömbös. Szintén a szándékosság fogalma alá tartozik, ha valaki olyan módon bántalmaz, hogy az a halál okozására alkalmas, ezt az illető tudja is, és bízik ugyan abban, hogy áldozata nem fog meghalni, de ez a bizakodása az adott körülmények között teljesen alaptalan, pontosabban csupán a véletlenre vagy a csodára alapozó. A fenti példa, véleményem szerint, tankönyvbe illő esete az eshetőleges szándékkal megvalósított emberölésnek, azaz annak, amikor az elkövető nem kívánta ugyan áldozatának halálát, de azzal szemben teljesen közömbös volt. E közömbösségnek hangot is adott, amikor a szomszéd kérdésére azt felelte, hogy ,,nem érdekel, pusztuljon el”. A már többszörösen büntetett vádlottal szemben az élettársának életét kioltó cslekményért és a személyi igazolvány ellopásával megvalósított bűncselekményért halmazati büntetésként megállapított hat év, álláspontom szerint, méltánytalanul enyhe büntetés volt ezért a rendkívül kegyetlen tettért. A következő jogesetben a bíróság pontosan azt fejtette ki, hogy a kitartó, az életfontosságú szerveket (például a fejet) is érintő bántalmazás akkor is emberölés, ha eszköz nélkül, puszta kézzel történik. ,,A kiegészített tényállásból az elkövetés körülményei alapján arra kell következtetni, hogy a vádlott szándéka eshetőlegesen a sértett halálára is kiterjedt. A vádlott durva módon, kitartóan, testszerte ököllel ütlegelte és cipős lábbal rugdosta az erősen ittas sértettet. Többszörös, közepesnél nagyobb erejű rúgások érték a sértett fejét, arcát, tarkótájékát, amelyek súlyos, nagy kiterjedésű agyzúzódást és az egész fejsisak bevérzését eredményezték. Ezen felül a sértett mindkét oldalon sorozatos bordatöréseket és további súlyos töréseket; kulcscsonttörést, szegycsonttörést, állkapocscsont törést szenvedett. A vádlott a bántalmazás következtében mozgásképtelenné váló, majd eszméletlen állapotba kerülő sértettet további sorsa iránti teljes közömbösséggel, az esti órákban gyéren lakott külterületen magára hagyta.
114
A helyszínen azonban kitépett hajcsomókat is találtak, és az elvégzett vizsgálatok kimutatták, hogy a női haj a sértettől származhat. A halott sértettről fényképfelvételek készültek, és azokon láthatók a sértett mellett szétgurult kisdinnyék, melyek a vádlott táskájából estek ki. Itt látható a sértett protézise is, mely a bántalmazás közben esett ki a szájából. (IV/12. sz. jogeset)
Az igazságügyi orvosszakértő szakvéleménye szerint, miután a sértett az agyzúzódást elszenvedte, mozgásképtelenné vált. A vádlott azzal védekezett, hogy ő mindössze két pofont kevert le az asszonynak. Ahogy már rámutattam, az asszonyverésnek ez a bagatellizálása szokványos jelenség. A bíróság azonban az orvosszakértői nyilatkozat alapján vonta le azt a következtetést, hogy a sérülések két pofontól nem keletkezhettek. Szám szerint nem lehet meghatározni, mennyi, de igen nagyszámú erőbehatás érte a sértett testét, mely ökölcsapás és rúgás volt. A következő jogesetben szereplő asszonyt a vádlott – ahogy az a hasonló ügyekben megszokott – rendszeresen és kegyetlenül bántalmazta. Az asszony halála is egy ilyen alkalommal, hasba rúgásának eredményeként állott be. (Az ítéletben szereplő kényszergyógyítás szó arra utal, hogy az elítéltnek a börtönben kötelező alkoholelvonó kezelésben kell részesülnie.) BH 1996. 568. ,,A megyei bíróság a vádlottat halált okozó testi sértés bűntette miatt 2 év 8 hónapi börtönbüntetésre, a közügyektől 3 évi eltiltásra ítélte, és elrendelte a kényszergyógyítását. A tényállás lényege a következő. A vádlott 1990 májusában albérlőként a sértett asszonyhoz költözött, vele mintegy másfél-két év múlva élettársi kapcsolatot létesített. Különböző helyeken vállalt munkát, az utóbbi időben munkanélküli lett, és havi 5900 forint segélyben részesült. A vádlott ittas állapotban nemegyszer tettlegesen bántalmazta élettársát, a sértettet megpofozta, hajánál fogva húzta be a fürdőszobába, ott a tust a szájába nyomta, csizmával megrugdosta, fojtogatta stb. E bántalmazások olyankor történtek, amikor a sértett kiskorú gyermeke nem tartózkodott otthon, de neki a bántalmazásait elpanaszolta. 1994. december 9-én a vádlott ugyancsak bántalmazta a sértettet. A sértett rosszul lett, ezért a vádlott 19 óra 55 perckor telefonon értesítette az orvosi ügyeletet. Az ügyeletes orvos a helyszínre érkezéskor a sértettet eszméletlen állapotban találta, vérnyomása nem volt mérhető, pulzusa 30/perc volt. Szájából véres, habos váladék ürült. Állapotát az orvos haldoklónak ítélte meg,
115
a rohammentővel érkezett mentők ennek ellenére megkísérelték a sértett újraélesztését, de ez eredményre nem vezetett, a sértett halála 20 óra 35 perckor beállt. A sértett halála erőszakos úton, kettős bélfodorszakadás következtében kialakult hasűri vérzés következtében jött létre. A sérülések és a bekövetkezett halál között egyenes okozati összefüggés áll fenn. A Legfelsőbb Bíróság egyebek mellett a következőkkel egészítette ki a tényállást. A sértetten észlelt sérüléseket, közöttük a sértett halálát megelőzően körülbelül egy órával keletkezett kettős bélfodorszakadást a vádlott okozta direkt erőbehatással, nagy valószínűséggel a sértett hasba rúgásával. A bélfodorszakadás mellett a sértett bal oldali combtájéka feletti izomállományban és a has bőrében a vizsgált területnek megfelelően friss, néhány órásra tehető vérzés és roncsolódás, míg a kültakaró több pontjának megfelelően idült vérzéses zúzódás keletkezett. A kültakaró sérülése kis erejű, tompa erőbehatásra – ütés, ütődés –, míg a hasűri sérülés közepes erejű, direkt erőbehatására keletkezett. A bal oldali felkar belső részén található sérülések megragadási jellegűek.”
Pénz olvasva, asszony verve jó…? Felhasznált irodalom: Ann Jones : Next Time She’ll Be Dead – Battering and How To Stop It. Beacon Press, Boston 1994 R. E. Dobash és R. Dobash: Violence Against Wives, Open Books, London 1979 Lenore E. Walker: Terrifying Love – Why Battered Women Kill and How Society Responds, HarperPerennial 1990
ÖTÖDIK FEJEZET
,,Nem fáj semmim. Csak mindenem…” A bántalmazás hatása az áldozatokra
1. Áldozatok? A terrorban élő nők sorsának megismerése után vegyes érzésekkel használom azt a szót rájuk, hogy ,,áldozat”. Büntetőjogászként azért ragaszkodom ehhez a kifejezéshez, mert kizárólag ily módon lehet visszatükrözni azt a helyzetet, ami jogi szempontból a valóság: olyan nőkről beszélünk, akiknek a sérelmére sorozatban követtek el bűncselekményeket. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne váljon viszonylagossá, ne halványuljon el az az egyenes összefüggés, hogy aki üt, ver, megerőszakol, fenyeget és rettegésben tart, az az elkövető, aki pedig mindezt elszenvedi, az az áldozat. Ugyanakkor az általam megismert bántalmazott nők jelentős része korántsem ,,áldozatként”, tehetetlen bábként éli az életét. Ezek az aszszonyok csodával határos akaraterővel, kitartással, emberfeletti erőfeszítésekkel próbálják végigélni napjaikat, nevelni a gyerekeiket, végezni a munkájukat. Amikor arról hallunk, hogy valaki a nyílt utcán erőszakos bűncselekményt szenvedett el, nyilván azt képzeljük, hogy az illető együttérző hozzátartozókkal körülvéve, bekötözött sebekkel, fájdalomcsillapítókkal pihenve próbál felépülni. Azok, akik saját otthonukban, saját családjukban válnak bűncselekmények sértetteivé, egészen más helyzetben vannak. Igen gyakran orvosi segítséget sem kapnak, mert nem tudnak, sőt nem mernek mentőt hívni vagy orvoshoz menni. Ugyanakkor titkolni, tagadni kell a történteket, hiszen ami történt, az a kollégák és mások szemében gyakran nem az elkövető, hanem az asszony szégyene. ,,Amikor kék-zöld foltokkal a szemem alatt megjelentem a barátnőmnél és levettem a napszemüvegemet, összecsapta a kezét és azt kérdezte: »Uramisten, mit tudtál csinálni, amivel így fölbosszantottad ezt az embert?«” ,,Nagyon rosszulesett, hogy anyám nem különösebben döbbent meg, hanem valami olyasmit mondott, hogy »ejnye, lányom, hát miért mutatkozol az
116
117
utcán így kidekorálva. Mit fognak gondolni, milyen asszony vagy? A mi időnkben igyekeztünk elrejteni az ilyesmit.«” ,,Nagyon fájt, hogy az egyik komoly verés után nem tudtam elmenni a kislányom szülői értekezletére. Hogy tudtam volna megmagyarázni a kék foltokat? Akkor is és sok más alkalommal is hazudnom kellett. Ez külön is nagyon rossz volt.”
rendszeres fejfájás, szorító érzés a torokban, folyamatos fájdalom- és fáradtságérzés a vállakban, nyakban és a hátban. Sokévi bántalmazottság után így foglalta ezt össze egy idősebb asszony:
Furcsa módon többnyire nem az a kérdés, hogyan lehetett ilyen durva, ilyen brutális a házastárs, hanem az, mit tehetett az áldozat. Ritka az együttérzés és még ritkább a segítség.
A lelki fájdalom szempontjából talán szerencsésebb helyzetben vannak azok a bántalmazott asszonyok, akik már teljesen kiábrándultak a társukból, érzelmileg elhidegültek tőle, azaz akik már egyáltalán nem szeretik a bántalmazójukat. Kívülállóként bizonyára nehéz elképzelni, de korántsem minden esetben ez a helyzet. A brutalitás, a kegyetlenség, vagyis a féktelen hatalomgyakorlás nem minden esetben eredményezi az elkövetővel való teljes szembefordulást. Számtalan asszony hosszú évek durva bántalmazása ellenére is szereti a férjét. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem a bántalmazás az, amit szeret. Minden kapcsolatnak története van. Egyik sem úgy kezdődött, hogy a férfi ütötte, verte, terrorizálta menyasszonyát vagy barátnőjét. (A bántalmazási folyamat kialakulásáról már részletesebben szóltam a bántalmazás természetrajzáról szóló fejezetben.) Aligha akad olyan kapcsolat, amelyet csak és kizárólag a bántalmazás jellemez, és aligha van olyan férfi, akinek ne lenne más, jobb tulajdonsága, mint hogy bántalmazó. A szép pillanatok, az emberi megnyilvánulások ideig-óráig megelőzik, háttérbe szorítják a szenvedéseket. Az asszonyok pontosan azért dédelgetik magukban a szép emlékeket, a kölcsönös szeretet megnyilvánulásait, mert nagyon nehezen fogadják el, hogy a szép tervekből terror és erőszak lett. A megkérdezett nők így vallottak a brutális férj iránti érzéseikről:
2. A ,,lelki fájdalom”. A bántalmazottság következményei és hatásai sokrétűek, s noha az asszonyok jelentős része csodálatra méltó erővel képes tovább élni az életét, a családon belüli fizikai, lelki és sokszor szexuális terror az áldozat életének egészére rányomja a bélyegét. A rendkívül káros hatások közül kiemelném a ,,három-efet”: fájdalom, félelem, fenyegetettségérzés. A fájdalom lelki és fizikai. Amit ,,lelki fájdalomnak” nevezek, azt az orvostudomány, illetve a pszichológia a legkülönbözőbb elnevezésekkel illeti: a neurotikus tünetképződéstől a depresszióig. Meggyőződésem szerint korszakváltást jelentene a pszichoterápiában a családon belüli erőszak és a lelki megbetegedések közötti szoros összefüggés mélyreható elemzése. Nap mint nap keresi föl számtalan bántalmazott nő a körzeti orvosát bizonytalan pszichoszomatikus tünetekkel, amelyek hátterében a folyamatos félelem, rettegés és a reménytelenség áll. ,,Teljesen tönkrementem az évek során a sok szenvedésben, a sok lelki fájdalomban. Ma már el sem lehet képzelni rólam, hogy valamikor egy szép, egészséges nő voltam. Kihullott a gyönyörű, sűrű hajam, tönkrement a bőröm. Folyton csalánkiütést kapok a feszültségtől, tele leszek piros foltokkal, viszketek. Állandó gyomorfájásom és hasmenésem van.” ,,Összevissza ugrál a vérnyomásom, és állandóan szorítást érzek a szívem körül. A torkomban pedig egy furcsa, szorító érzést, néha olyan, mintha megfulladnék. Aludni alig tudok. Folyton vizsgálgatnak, sok gyógyszert szedek, de nem érzem, hogy jobban lennék.”
,,Tudja, aranyos, valahogy úgy vagyok vele, hogy úgy külön nem fáj semmim. Csak mindenem.”
A tünetek felsorolása lehetetlen, de az általam megkérdezett asszonyok, illetve a bírósági akták tanúsága szerint ide tartozik például a
,,Akármit is csinált velem, amikor ránéztem a gyerekeinkre, valamiféle hála öntötte el a szívemet. Nagyon szépek a gyerekeink, és mindig arra gondoltam, őneki köszönhetem azt, hogy ők a világon vannak.” ,,Amikor éppen szép napok voltak, akkor nagyon kedves tudott lenni velem. Meghatódtam attól, hogy nem csúnya neveken szólított, hanem azt mondta nekem, »anyukám«. Olykor még a kávét is behozta az ágyamba. Ilyenkor mindig úgy éreztem, talán mégiscsak szeret engem. Teltek az évek, és én még mindig hittem abban, hogy megváltozik.” ,,Én azért mentem feleségül a férjemhez, mert nagyon szerelmes voltam bele. Ez az érzés sehogy sem akart elmúlni belőlem. Mindig próbáltam mentségeket találni arra, hogy bánt engem. Nem nélküle akartam élni, hanem verés nélkül.”
118
119
,,Szinte valamiféle irigység fogott el, amikor a hároméves gyerekünk a selypítő hangján kimondta azt rövid mondatot, hogy »apu rossz«. Furcsa volt, hogy egy kisgyerek ilyen egyszerűen és egyértelműen megfogalmaz valamit, amit én folyton ködösítettem, és amivel én felnőttként nem mertem szembesülni.”
bántalmazó közvetlenül is kényszeríti az asszonyt arra, hogy együtt igyon vele, azaz: akkor veri, ha nem iszik. A következő ügyben a bíróság lelkiismeretesen tárta fel a férje életét kioltó asszony kezdődő alkoholizmusának előzményeit:
Fájdalmasan megható az alábbi vallomás:
,,A vádlott az általános iskola három osztályát végezte el. Hatvanéves, büntetlen előéletű. Nyugdíjas, havonta 8640 forint nyugdíjat kap. (Az ítélet 1995ben született. – A Szerző megjegyzése.) Vagyona fél ház, eltartásra szoruló kiskorú gyermeke nincs. 1989 óta csigolyamegbetegedésben szenved, ami miatt többször állt kórházi kezelés alatt. A sértettel 1954 novemberében kötöttek házasságot, amelyből két leánygyermek született. A sértett, miután nyugdíjas lett, az 1990. évtől elkezdett nagymértékben italozni. Ital hatása alatt durva, agresszív volt. A vádlottat állandóan szidalmazta, többször bántalmazta. A legsúlyosabb eset az volt, amikor egy bárd lapjával arcul ütötte úgy, hogy a dobhártyája is megsérült, az arcán pedig maradandó elváltozás keletkezett. Félt a sértettől, ezért egyik bántalmazása miatt sem tett feljelentést. Foglalkozott a gondolattal, hogy elválik, de a sértett ezt nem engedte, ezért is fenyegette. A már tűrhetetlen magatartása miatt 1994-ben a vádlott asszony négy hónapra elköltözött otthonról a lányához. A férje azonban itt is zaklatta, kénytelen volt visszaköltözni, és utána a férfi az italozó, agresszív magatartását tovább folytatta. Nem csak a vádlottal, hanem a lányaival, a többi családtaggal szemben is durva, agresszív volt. Ezért az egyik lánya egyáltalán nem, a másik pedig csak ritkán járt haza. Mivel neki magának állandóan ilyen megnyilvánulásai voltak, az a gondolat is foglalkoztatta, hogy amennyiben őt fogja támadás érni, miként tud védekezni. Ezért ilyen célból már hoszú ideje a verandán, az egyik ablak alatti mélyedésben egy gesztenyefából készült farudat tartott. Esetenként a feleségét is erőszakosan szeszes itallal kínálta. Részben ezért, részben pedig azért, hogy a férje magatartását jobban el tudja viselni, az utóbbi időben a vádlott is fogyasztott esetenként szeszes italt, előfordult, hogy le is részegedett. Kimutatható nála a kezdődő alkoholizmus, amelynek testi és lelki tünetei megfigyelhetők…” (V/1. sz. jogeset)
,,Amíg apukám élt, nagyon-nagyon sokat szenvedtünk, anyu, a testvérem és én. A legutolsó években már szinte mindig őrjöngött, tört-zúzott, üvöltve fenyegetőzött, gyakran kizárt minket a házból. Félelemben, rettegésben éltünk. Amikor tavaly meghalt, mégis mindnyájan nagyon megrendültünk. A sok fájdalommal, a szégyenünkkel együtt mi mégiscsak egy család voltunk. Gyerekkorunkban apu térdén lovagoltunk. Együtt álltunk a karácsonyfa alatt. Együtt örültünk és együtt szenvedtünk. Sokszor eszembe jut, hogy mit kellett volna másként csinálni. Akárhogy is éltünk, nagyon fáj, hogy már nincsen apukám.”
A leegyszerűsítve ,,lelki fájdalomnak” nevezett jelenség legbelső lényege sok bántalmazott asszonynál nem más, mint annak a keserűsége, annak a fájdalma, hogy az az ember bánt, akit én szeretek. Hiszik, mert hinni akarják, hogy a bántalmazó szereti őket, csak éppen indulatos ember, hirtelen haragú, alkoholfüggő… S ki tudja, talán igazuk van abban, hogy a maga módján a bántalmazó szereti a társát, csak ezt a szeretetet kizárólag totális, feltétel nélküli, határokat nem ismerő uralomként és a szeretett személy tárgyiasításaként, alárendeléseként éli meg. Megfogalmazás kérdése, hogy ,,szeretetnek” nevezhetjük-e azt az érzést, ami egy embert egy olyan tárgyhoz fűz, amit kedve szerint megrongálhat, földhöz vághat, összetörhet, leköphet vagy akár simogathat, dédelgethet, bámulhat. Kérdés, hogy szeretet-e az az érzés, amelynek lényege az a biztos tudat, hogy a tárgy az enyém, és azt teszek vele, amit csak akarok. A lelki fájdalom eredménye lehet súlyos depresszió vagy öngyilkossági kísérlet. Találkoztam olyan asszonnyal, aki öt ízben próbált meg önkezével véget vetni az életének. Nem lehet megkerülni a bántalmazással összefüggő női alkoholizmus problémájának említését. Annak megállapítását követően, hogy a bántalmazásba belehalt asszonyok egy része maga is ittas volt az agyonverésekor, igen könnyű azt a következtetést levonni, hogy ,,azért verték, mert ivott”. Az esetek többségénél az okozati összefüggés fordított: azért ivott, mert verték. Az sem ritka eset, hogy az alkoholista 120
Az asszony egy újabb támadást követően a fenti ítéletrészletben említett gesztenyefa rúddal és egy másik tárggyal hátulról agyonütötte a férjét. A jogerős ítélet: hét év szabadságvesztés. A nők egy része éveken át alkohol vagy más ,,szer” alkalmazása nélkül szenvedi végig a brutalitást. Igen nagy a száma azoknak, akik a félelmük, szorongásuk csökkentésére rendszeresen szednek – függőséget is okozó – nyugtatókat vagy, fizikai fájdalmuk enyhítésére, 121
kábító hatású fájdalomcsillapítókat. Megint mások az alkoholhoz menekülnek. A rendszeres gyógyszerszedést a társadalom elfogadja, míg az alkoholfogyasztást – elsősorban nőknél – elítéli. S az ítélet gyakran úgy szól: az a nő, aki iszik, megérdemli a verést. 3. A fizikai (testi) fájdalom. Az orvos lehetőségei, feladatai.
ellen megkésve lefolytatott büntetőeljárás alatt, a bántalmazott asszony boncolása során derül fény arra, hogy agyonverését megelőzően már szinte megszámlálhatatlan esetben szenvedett el súlyos sérüléseket. Fájdalmára, szenvedésére akkor bizonyára senki nem figyelt oda. Íme egy rövid részlet egy olyan büntető ítéletből, amelynek tárgya egy nő agyonverése volt:
A lelki fájdalmon túl fontos szólnunk azokról a rettenetes fizikai fájdalmakról, amelyek a tettleges bántalmazás során keletkeznek. A bántalmazott asszonyokkal töltött idő egyik legmegrázóbb tapasztalata számomra az volt, hogy szinte mindnyájan a szó szoros értelmében életük végéig viselik magukon a brutalitás ,,eredményeit”. Már régebben is feltűnt nekem, hogy milyen sok középkorú, sőt fiatal nőnek hiányos a fogazata. Ma már tudom, hogy sok esetben nem a rossz táplálkozás vagy a fogápolás hiánya az ok, hanem a célzott, nagy erejű ökölcsapás. Beszéltem olyan asszonnyal, akinek élete nagy vágya, hogy pótoltathassa kiütött fogait, és így újra tudjon mosolyogni. A bántalmazott asszonyokkal való beszélgetéseim sokszor hosszúra nyúltak. Néhány alkalom tapasztalata után már tudtam: feltétlenül megoldást kell találni arra, hogy szüneteket tartsunk, illetve lábuk feltételével vagy más módon olyan testhelyzetbe kerüljenek az interjúalanyok, hogy komoly fájdalom nélkül kibírják az együtt töltött időt. A többségük ugyanis olyan mennyiségű és súlyú sérülést szenvedett el a lábán, csípőjén, derekán, gerincén, hogy képtelen ülni. A bántalmazott nők nagy részének kisebb-nagyobb mértékben eltorzult az arca, az orra; az ütések, rúgások következtében állkapcsuk végleg eldeformálódott. Karjukon, lábukon, mellkasukon, de sokszor nyakukon vagy arcukon is gyakran láttam vágott, metszett, szúrt sérülések nyomait. Találkoztam olyan asszonnyal, akinek a karján szinte egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelület sem volt ép. Rákérdezésemre kiderült, hogy férjének egyik ,,specialitása” a törött üvegdarabbal való kínzás volt. Igen nagy a száma azoknak a nőknek, akiknek maradandó fogyatékosságot okozó sérülései keletkeztek. Néhányan dobhártyájuk sérülése miatt egyik fülükre megsüketültek, míg mások a látásukat veszítették el. Nem egy olyan asszonnyal találkoztam, aki a terhesség alatti bántalmazások hatására elvetélt, illetve gyermeke koraszülött lett és meghalt. Az asszony bele is halhat a bántalmazások során elszenvedett sérüléseibe. Sajnos az esetek többségében csak ilyenkor, a bántalmazó férj
,,A vádlottnak azt a tényállítását, hogy előző napon, tehát szombaton ütlegelte a sértettet és korábban is meg szokta verni, alátámasztja az igazságügyi orvosszakértői véleményben leírt 19 külsérelmi nyom, melyek közül volt egészen frissnek nevezhető, így például a szem ínhártyáján és kötőhártyáján lévő bevérzések, valamint az ajkakon, az ajakpír alatti sérülések, továbbá a nyelvcsúcs sérülései. Az azonban már a boncoláskor, 1993. szeptember 22-én, az elhalt sértett testének előrehaladott bomlásos folyamata miatt nem volt megállapítható, hogy ezek a friss sérülések percekkel a halála előtt vagy félórával, esetleg egy nappal korábban keletkeztek-e. Az bizonyos azonban, hogy ezek a sérülések a halál időpontjához sokkal közelebbi időpontból származnak, mint az egész testén látható többnapos, többhetes sérülések, nem beszélve a korábban már gyógyult sorozatbordatörésekről, illetve májsérülésekről.” (V/2. sz. jogeset)
122
123
A bántalmazott asszonyok egészen különböző élettörténetűek, iskolai végzettségűek, korúak, ami közös bennük: a bántalmazott voltuk. Sérüléseik okozói is különfélék, ami közös bennük, az az, hogy bántalmazók. Külföldi kutatások szerint nők esetében a családon belüli erőszak az egyik leggyakoribb vagy egyenesen a leggyakoribb oka a sérüléseknek, ,,baleseteknek”. A sérült nők jelentős része egyáltalán nem jut el orvoshoz, hiszen a bántalmazó nem engedi. Néhányan részesülnek ugyan baleseti ellátásban, de a sérülés valódi okát nem merik feltárni az orvos, az egészségügyi dolgozó előtt. Komoly dilemma, melyik lenne a helyes jogi megoldás: kötelezni kellene-e az orvost arra, hogy amennyiben a sérülések hátterében bántalmazást sejt, hivatalból feljelentést tegyen, avagy helyesebb lenne-e, ha az orvosi titoktartás ilyen esetekben is a legteljesebb mértékben érvényesülne. A hivatalból történő kötelező feljelentés rendszerének előnye az lenne, hogy minden egyes eset a rendőrség tudomására jutna és – természetesen abban az esetben, ha hatékony eljárás és fellépés lenne a következmény – remény lenne arra, hogy a bántalmazó ennek hatására felhagy a további hasonló cselekményeivel. Ehhez azonban
a családon belüli bűncselekményekkel kapcsolatos jogi, illetve hatósági felfogásunkat alapvetően kellene megváltoztatni. Ugyanennek a megoldásnak, azaz a kötelező feljelentésnek a hátránya lenne, hogy a sérültek még kisebb számban jutnának orvosi segítséghez – vagy azért, mert még kevesebb elkövető ,,engedné el” áldozatát a rendelőbe vagy kórházba, vagy azért, mert az asszonyok félnének elmenni, tartva a bántalmazó bosszújától. A helyes megoldásnak azt tartanám, ha foglalkozási szabály lenne az egészségügyi dolgozók számára, hogy minden egyes sérülttel négyszemközt, azaz a hozzátartozók nélkül beszéljenek a sérülés körülményeiről. Természetesen helytelen lenne megszégyeníteni az áldozatot azzal, hogy az egészségügyi dolgozó egyszerűen nem fogadja el a beteg által előadott variációt a sérülés keletkezésére, azonban még ilyen esetekben is, azaz amikor a sérült mindenáron tagadni próbálja a bántalmazás tényét, információt kellene nyújtani számára a lehetőségeiről. Külföldi tapasztalatok alapján el tudom képzelni például, hogy egy kis információs füzetet kapnának a baleseti ügyeleten jelentkezők, abban az esetben, ha az orvos bántalmazásra gyanakszik. Ez tartalmazná a rendelkezésre álló telefonos segélyvonalak, ,,menedékházak” címét, telefonszámait és egyéb olyan adatokat, amelyek hozzásegíthetik a bántalmazott asszonyt, hogy ő maga, saját döntése alapján forduljon segítségért. Helyesen jár el az orvos, ha mind az asszony, mind az esetlegesen jelenlévő bántalmazó előtt egyértelművé teszi, hogy az ,,asszonyverés” elfogadhatatlan magatartás, súlyos bűn. Különös jelentősége lehet az ilyen nyílt állásfoglalásnak vidéki, zárt közösségek esetében, ahol a családi orvosnak igen nagy tekintélye van. 4. A fenyegetettség és a félelem érzése. A fájdalomokozáson túlmenően a rendszeres bántalmazás további súlyos hatása a folyamatos fenyegetettségérzés. A bántalmazási folyamat elindulása után a nő azt tapasztalja, hogy az újabb és újabb ,,epizódok”, ,,nagyjelenetek”, azaz verések, őrjöngések, a törés-zúzás elkerülhetetlenül bekövetkeznek. Előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy mindez gyakorlatilag teljesen független az ő magatartásától. A bántalmazó ugyanis mindig talál indokot a terrorizálásra vagy a verésre. A kérdés csak az, hogy éppen mikor várható a soron következő kitörés, továbbá hogy ezúttal miként, milyen sérülésekkel, mennyi fájdalommal sikerül azt átvészelnie. A nő egész szervezete és pszichikuma folyamatos készenléti állapotban van. Ez utóbbi a bántalmazás összes körülmé124
nyétől függően az áldozat egész életét, illetve annak egyes szféráit teljesen meghatározhatja. (Például elképzelhető, hogy a munkahelyén nyugodt lehet, és a készenléti állapot csak hazaérkezésekor kezdődik, de az is, hogy telefonon vagy személyesen zaklatva a munkahelyén sincs nyugalma.) A bántalmazott nő félelemben él. Félti az életét, a testi épségét, a gyermekeit, sokszor más hozzátartozóit is. Félti az otthonát (hiszen ki tudja, mikor gyújtja vagy robbantja fel a bántalmazó), félti a tárgyait, félti a munkahelyét (hiszen kérdés, meddig képes ilyen állapotban dolgozni …). A folyamatos fenyegetettségérzés és félelem semmiképpen nem nevezhető természetes állapotnak. Előfordulhat, hogy a bántalmazott nő tudata, koncentrációja szinte teljesen beszűkül, s voltaképpen egész életét ez a bizonyos készenléti állapot tölti ki. Az, hogy ez mikor tekinthető kóros elmeállapotnak, orvosszakértői kérdés. A külföldi példák azt bizonyítják, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismeretanyag bővülésével, a jelenség felszínre kerülésével, az erről való nyilvános vitákkal párhuzamosan számos szakterület álláspontja is megváltozik, átalakul. Míg régebben a bántalmazásból eredő tüneteket meglehetős nagyvonalúsággal neurózisnak vagy hisztériának nevezték, ma már lényegesen mélyebbek és alaposabbak az ismeretek. Azokban az országokban, ahol már hosszú évek óta téma a családon belüli erőszak, s ahol tévéműsorok, könyvek, újságcikkek sorozata jelenik meg ezzel összefüggésben, szinte elképzelhetetlen, hogy egy orvos vagy pszichológus bagatellizálná a bántalmazás és a testi vagy lelki megbetegedések szoros kapcsolatát. Ennek megfelelően a szakma szabályai szerint nem helyes egyszerűen elfedni a tüneteket nyugtatók adásával, hanem valamilyen formában támogatni kell a bántalmazott asszonyt abban, hogy megszabaduljon az állapotát okozó terrortól. 5. ,,Bántalmazott nők tünetcsoportja” vagy ,,fogoly-jelenségcsoport”? A menekülésre nem képes vagy menekülni nem akaró nő helyzetének elemzése. A bántalmazás hatásaira vonatkozó ismereteket jelentős mértékben és mélységben egészítette ki annak a pszichológiai tünetegyüttesnek az azonosítása, amelyet a szakirodalomban ,,a bántalmazott nők tünetcsoportjának” neveznek. (Az angol elnevezés: Battered Wives’ Syndrome.) A szindrómát elsőként egy amerikai pszichiáter, Lenore Wal125
ker kutatta és írta le, mintegy húsz évvel ezelőtt. A jelenség lényege a következő. A bántalmazott nők szindrómája a lelki megbetegedések (pontosabban rendellenességek) egy nagyobb csoportjába tartozik. Ezt a rendellenességcsoportot már régebben felfedezték és Poszt Traumás Stressz Rendellenességnek (azaz traumát, különleges lelki megrázkódtatást követő stresszrendellenességnek) nevezték el. Az eredeti angol elnevezés Post Traumatic Stress Disorder. Lényege: a szakemberek szerint egyes kiemelkedő súlyú és váratlan megrázkódtatásnak, illetve az ismétlődő és kiszámíthatatlan bántalmazásnak olyan következményei lehetnek, amelyek a szervezet (illetve ,,a lélek”) működőképességét hosszú távon akadályozzák. Az ilyen helyzeteket átélt embereknél előfordul, hogy mintegy ,,leblokkolnak”, teljesen tehetetlennek érzik magukat és úgy gondolhatják, hogy képtelenek a helyzet megváltoztatására. Ha valakit fogságban tartanak és kínoznak, az illető akkor sem érzi képesnek magát a menekülésre, amikor az őrzője éppen alszik vagy eltávozik a közeléből. A jelenséget állatkísérlettel igazolták, illetve illusztrálták. A kísérleti állatot ketrecbe zárták és teljesen kiszámíthatatlan időközönként fájdalmat okoztak neki (gyenge áram alkalmazásával). Az első néhány áramütéskor az állat a ketrec ajtaja felé menekült, azonban amikor rájött, hogy a menekülés reménytelen, a fájdalom pedig – kiszámíthatatlan időben ugyan, de úgyis bekövetkezik, egyszerűen lefeküdt és tehetetlenül várta az elkerülhetetlent. Akkor sem menekült el, amikor a ketrec ajtaja nyitva ált. A kutatók szerint a kísérleti állat ,,megtanulta a tehetetlenséget”, tapasztalatai azt mutatták számára, hogy a saját magatartásával úgysem változtathat a helyzetén. A jelenségnek ezt a részét el is nevezték tanult tehetetlenségnek. Fogolytáborokban figyelték meg, hogy miután a fogvatartottak rájönnek, megszökni úgysem tudnak, és a kínzás ellen gyakorlatilag semmit nem tehetnek, az adott helyzet keretei között, a fogvatartó ,,igényeihez”, személyiségéhez alkalmazkodva próbálják csökkenteni a rájuk leselkedő veszélyt és a szenvedésüket. Megpróbálnak tehát a kínzójuk kedvében járni, úgy viselkedni, hogy az tetsszen a ,,kápónak”. Kedvesek, figyelmesek vele, a szemébe dicsérik, esetleg együtt szidják vele a többi fogvatartottat vagy saját magukat. Mivel a foglyok máshogy nem tudnak menekülni a helyzetükből s halálfélelemben élnek, ezzel a fajta alkalmazkodással igyekeznek menteni az életüket, a testi épségüket. Azt teszik tehát, amit az adott helyzetben tenni tudtak az életük védelmében. Ha beleképzeljük magunkat ezekbe a rettenetes helyzetekbe, úgy gondolom, teljesen életszerűnek és ésszerűnek látjuk az
ilyen magatartást. Ha megpróbálok megszökni, agyonlőnek vagy viszszahoznak, különösen akkor, ha mindenki úgy gondolja, hogy a fogolytáborban van a helyem, s bárkihez menekülnék, úgysem fogadna be, sőt feladna. Ha szemen köpöm a kínzómat, ahogy a szívem diktálja, s ahogy az megérdemelné, még jobban megkínoz vagy meg is öl. Ha viszont udvarolok, bókolok neki, akkor esélyem van arra, hogy egy kicsit könnyebb lesz a helyzetem, kevésbé fog bántani, kevésbé fog kínozni. A bántalmazott nők helyzete sokban hasonlít a leírtakhoz. Ennélfogva a helyzetre adott válaszuk is hasonló lehet. Pontosan azért, mert az ilyen esetekben teljesen ésszerűnek és magyarázhatónak tartom azt a reakciót, hogy valaki nem kockáztatja a még brutálisabb verést vagy a halált, félrevezetőnek tartom, hogy a bántalmazott nők tanult tehetetlenségét ,,szindrómaként” (tünetcsoportként) határozzák meg, azt sugallva, hogy ez valamiféle betegség. Már a tanult tehetetlenség kifejezés is félrevezető. A bántalmazott nők ugyanis általában egyáltalán nem tehetetlenek, ellenkezőleg: aktívak, nagyon is sok mindent próbálnak tenni annak érdekében, hogy a helyzetük megváltozzon. Azáltal válnak ,,tehetetlenné”, hogy a hatóságok és a társadalom szinte semmi segítséget nem nyújt nekik, s főképpen azáltal, hogy a bántalmazó nem kényszerül a magatartása megváltoztatására. Meggyőződésem, hogy a bántalmazott nő magatartásának elemzése helyett a tudomány érdeklődésének végre a bántalmazó felé (és a jog, a hatóságok közömbössége felé) kellene fordulnia, hiszen a bűnt nem a ,,tehetetlen” áldozat, hanem a bántalmazó követi el! Mindazonáltal fontos, hogy a bántalmazott nővel találkozó szakemberek – éppúgy, mint a hozzátartozók s persze nem utolsósorban a bántalmazott asszonyok értsék, átlássák ezeket az összefüggéseket. Az elmondottak fontosságát a következő történettel szeretném igazolni.
126
127
Zsuzsa ügyfele volt a Bántalmazott Nők és Gyermekeik Jogvédő Programjának, amely két éven át kísérleti jelleggel működött az ELTE Jogi Karán. A férj rendszeresen és súlyosan bántalmazta Zsuzsát, és ezzel szörnyű szenvedéseket okozott a közös hároméves gyermeknek is. Zsuzsa előbb önállóan, majd a programba való bekapcsolódását követően joghallgatók segítségével is minden elképzelhetőt megpróbált annak érdekében, hogy a kapcsolatot megszakítsa. Körülbelül tizenöt különböző fórumhoz fordult személyesen és levélben. Büntetőeljárást is kezdeményezett a férj ellen. A fiatalasszony egymást követően hét, illetve három hónapot töltött ideiglenes anyaotthonban a gyermekével, a brutalitás elől menekülve. (A büntetőeljárás alatt a férj,
a szokásnak megfelelően, szabadlábon védekezhetett.) A bántalmazó, apai jogaira hivatkozva, felkutatta feleségét és gyermekét, a hatóságok kiadták a tartózkodási helyük címét. (Az egyik hatóság, amely ezt megtette, az a válóperes bíróság volt, ahová Zsuzsa a vidéki anyaotthonból elküldte a válókeresetet, amely részletesen tartalmazta az elszenvedett brutalitást mint válóokot!) Miután az asszonyt mind az első, mind a második esetben erőszakkal, késsel fenyegetve ,,hazavitte” a férje, s miután egyetlen hatóság sem adott semmiféle segítséget (a rendőrség, az ügyészség és a bíróság például úgy nyilatkozott, hogy ,,sima súlyos testi sértésért senkit nem lehet letartóztatni”), Zsuzsa a következőket mondta nekem telefonon: ,,Feladtam. Már az első nap hajnali négykor a nyakamhoz tette a kést és diktálta a válókereset visszavonását. Azt kellett írnom, hogy, nagy örömömre, kibékültünk, és újra együtt a család. Ezt a levelet aztán minden hatóságnak el kellett küldenem, akiknek korábban írtam. Amikor bevallottam neki egy segítségkérő levelet, lekevert egy pofont és azt kérdezte, hogy »na, mondjad, kinek panaszkodtál még, te ribanc«. Addig ütött, amíg sorban be nem vallottam az összes helyet, ahová írtam. Szépen együtt elmentünk a postára és feladtuk az ajánlott küldeményeket. Tragikomikus volt, hogy az egyik olyan hatóság a sok közül, amelyik hónapokon át nem válaszolt az eredeti levelemre, nem segített, nem tett semmit, nos, ugyanőtőlük pár napon belül jött egy válasz, hogy mennyire örülnek a kibékülésünknek, és milyen állati jó, hogy most már nincs szükség az intézkedésükre. Gondolom, nagyon bölcs dolognak tartották, hogy semmit nem tettek az érdekemben, és azóta is büszkék rá, hogy a trehányságukkal ilyen remekül összehoztak egy családot. Bizonyára fennen hirdetik, hogy nem kell mindenféle hisztérikus nőnek bedőlni, mert az ilyen libák nem tudják eldönteni, hogy mit akarnak. Szóval most itthon vagyok. Hová menjek? A híd alá a gyerekkel? Ott is megtalál! Ugyanazok a hivatalos szervek, akik a gyereken és rajtam nem segítenek, neki bármikor megmondják, hogy hol rejtőzünk. Szóval itthon vagyok. Itthon? Furcsa kifejezés. És azt csinálom, amit ő akar. Egyszerre játszom el a hülyét és az elmeápolót. Naponta ötvenszer elmondom, hogy igen, drágám, hát hogyne… Persze, édesem, minden úgy lesz, ahogy te akarod… Persze hogy boldog vagyok veled, hát persze… Nagyon szeretlek… Igen, igen. Nagyon bánom, hogy elszöktem, hogy is tehettem veled ilyet… Igen, tudom, hogy kénytelen voltál párszor jól elverni…. Á, nem, már nem annyira fáj a gerincem, mostanában egyre jobban tudok ülni… Ó, persze, nagyon sajnálta a gyógytornász, hogy lezuhantam a létráról, és azt is hozzátette, hogy milyen helyes férjem van, úgy örült, hogy elkísértél a múltkor…
Ó, dehogy, dehogyis csak ő örült neki, én is nagyon örültem. …Mindig? Persze, mindig örülök, ha velem vagy, olyan jó, hogy így szeretsz, és sehová nem megyünk egymás nélkül… És így tovább. Hogy lefekszem-e vele? Miért, Ön szerint mi a fenét csinálhatnék? Lefekszem, igen, ha kell, naponta ötször is. Sőt azt is eljátszom, hogy nagyon jó nekem. Amikor egyet villan a szeme, azonnal ott termek és megsimogatom, ó, drágám, remélem, nem vagy ideges, mondd, mit tegyek, hogy jobb kedved legyen… Mintha egész nap vékony tojáshéjakon járkálnék lábujjhegyen… Csak meg ne reccsenjen a lábam alatt… Naponta százszor idézem fel azt az érzést, amikor a két csigolyám eltörött… meg azt, ahogy bevágta a fejemet a fürdőkád szélébe… Képzeletben újra ott állok, kitéve meztelenül a téli hidegben az ablakpárkányra… hallom az üvöltést, hogy na, ugorj már…, és látom a gyerek eltorzult arcát, hallom a sikítását, »mama, ne…« És látom a tisztelt hatósági közeg unott arcát, a fejcsóválását, hogy igazán együttérez, de semmit nem tehet… És most inkább mosolygok. Inkább játszom, ha kell, egy életen át. Ha ő azt mondja, hogy az ég pepita-kockás, akkor azt válaszolom, hogy igen, drágám, hogyne. És próbálom kitalálni, mikor akarja azt, hogy hallgassak. Hogy én még egyszer arról álmodoznék, hogy visszamehessek a szakmámba dolgozni? Ugyan már! Fogoly vagyok. Pedig néha lemehetek egyedül a közértbe, sőt újabban már a barátnőmhöz is elenged vagy a gyerekkel a játszótérre. De mégsem tudok megszökni. Hová menjek, merre induljak? Rohanjak el megint reszketve a gyerekkel az ország másik végébe egy anyaotthonba, és éljek két másik családdal egy szobában, egy fillér nélkül, csak azért, hogy utána megint megtaláljon? És ha lehúzok egy félévet vagy akár egy egészet, utána mi lesz? Nagyon hálás vagyok annak a hölgynek, aki a rádióban elmesélte a történetét. Arról az asszonyról beszélek, aki megölte a brutális férjét és most börtönben ül, a három gyerek meg rokonoknál. Iszonyatos! De lehet, hogy ha nem hallgatom végig az elbeszélését, akkor már egy zárkában ülnék vele. Persze kérdés, így mi lesz velem, velünk… Ép eszű ember számára, akivel ez nem történt meg, egyszerűen felfoghatatlan a helyzet. Még mindig előjön lázálmaimban, ahogy vert. Izzadtan, rémülten felriadok, és ott fekszik mellettem. Én meg szinte hálás vagyok neki, hogy amióta hazacipelt minket, még nem vert meg. Ami szintén hátborzongató, az az, hogy kifelé ez az ember egy bűbáj. És mi ketten is úgy nézünk ki, mintha a legnagyobb harmoniában élnénk. Ha lát minket valaki az utcán vagy egy étteremben (ugyanis vacsorázni is el szokott vinni, irtó jó dolgom van ám), nos, ha látnak minket, azt gondolhatják, milyen szép, kedves pár. Biztos nagyon boldogok. Néha átvillan az agyamon, hogy amikor egy-egy ilyen szemlélődő nő vagy férfi szeme elégedetten
128
129
megpihen rajtunk, odarohanok, belecsimpaszkodom és azt mondom, hogy könyörgöm, segítsen menekülni.”
Tanult tehetetlenség? Nos, ha így nevezi a szakirodalom, nevezzük mi is így. De azért lássuk be, hogy Zsuzsa sok minden volt, csak tehetetlen nem. Az égvilágon mindent megpróbált. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a szakemberek azért találtak ki egy ,,szindrómát” – finoman azt sugallva, hogy az a nő, akit bántalmaznak és nem menekül el, nem normális –, mert a nőt körülvevő világ abnormalitását lehetetlen volt megérteni, feldolgozni, nevet adni neki. Ezek a szakemberek egyébként, élükön Lenore Walkerrel, korántsem voltak nőellenesek. Sőt, a szindróma leírásával segíteni akartak a nőkön, mégpedig, mondjuk ki, azokon a nőkön, akik a fogsághelyzetből nem tudtak szabadulni másként, mint a férjük megölése árán. Tekintettel arra, hogy a hagyományos büntetőjog ezt a helyzetet egyáltalán nem tudta és tudja kezelni, s ezeknek az asszonyoknak a cselekményét (amennyiben nem egy aktuális támadás során ölték meg a fogvatartót) nem lehetett jogos védelemnek tekinteni, valahogy meg kellett értetni az esküdtekkel, hogy a nő miért nem ment el, miért nem menekült, ahelyett hogy ölt volna. Így született a ,,szindróma”. De ne szaladjunk előre, hiszen Zsuzsa története még nem ért véget. Folytassuk. Ahogy a feleségbánalmazás természetét ismerők sejtik, az ,,elmeápoló-játékot” nem lehetett a végtelenségig játszani, elérkezett az a nap, amikor Zsuzsa ,,nem jól választotta meg” a pillanatnyi csillapítási taktikát. Rosszkor szólalt meg, rosszat mondott vagy rosszkor hallgatott. A férj újra őrjöngeni és verekedni kezdett, és Zsuzsa csak a csodával határos módon tudott elmenekülni. Taxiba ült a gyerekkel és abba az anyaotthonba rohant, ahol egyszer már több hónapot tartózkodott. Rosszat sejtve felhívtam az anyaotthon vezetőjét, aki feldúltan a következőket mondta: ,,Itt nem maradhat Zsuzsa. Egyrészt kevés a helyünk, másrészt nem hiányzik, hogy megint idejöjjön a férj és fenyegesse a gyerekeket meg az anyukákat. De ami a legfontosabb, azért nem jöhet ide, mert nem elég, hogy visszament a férjéhez, aki ütötteverte, de még arra is képes, hogy kéz a kézben mászkáljon vele a városban. Így aztán ne csodálkozzon. Láttam őket az áruházban kézen fogva, sőt Zsuzsa még egy puszit is adott neki és olyan elbűvölően mosolygott arra az emberre, mint aki a világon a legszerelmesebb. No nem. Az anyaotthont nem arra találták ki, hogy egyik nap szerelmesek vagyunk, másik nap meg iderohanunk. Itt nem maradhat.” 130
Az anyaotthon vezetője ép eszű emberek ép eszű logikájával gondolkodott. Ez a logika azonban ép ésszel felfogható helyzetek megértésére született. Az, hogy egy nő képtelen menekülni egy brutális bántalmazó elől, mert ehhez semmiféle segítséget, támogatást nem kap, s a hatóságok szinte visszakergetik a bűnöző karjaiba – nos, az efféle helyzet nem értelmezhető a szokványos logika szabályai szerint. Mert mit is jelent a szokványos logika? Azt, hogy bizonyos tényekből a szokványos élettapasztalat alapján vonok le következtetéseket. Például: látom a szomszédasszonyomat délután négykor a férjével kéz a kézben sétálni az utcán, mosolyognak egymásra, és még egy csók is elcsattan. Ebből megállapítom, hogy minden a legnagyobb rendben van közöttük, ,,jól élnek”. Ezek után negyed ötkor a szomszédasszonyom csenget és azt mondja, hogy segítsek neki elrejtőzni a férjétől, mert retteg tőle. A szokványos logika azt diktálja, hogy a szomszédasszonyom hazudik, manipulál vagy nem normális. A Zsuzsa történetéből megismert ,,fogolyjelenség” azonban bizonyítja, hogy a szokványos logika szerinti gondolkodás többnyire nem helytálló olyankor, amikor rendszeresen bántalmazott asszonyok helyzetét akarjuk megérteni. Az általam ,,fogoly-jelenségcsoportnak” elnevezett összefüggéseket a maguk mélységében és összetettségében kell megérteniük a bántalmazott nők ügyeivel foglalkozó szakembereknek. Különösen fontos ez a büntetőügyekben, illetve más, hatóság előtt folyó ügyekben a bizonyítási eljárás során. Jellemző azokra az esetekre, amikor – kivételesen – büntetőeljárás indul a bántalmazó férj ellen, hogy az áldozat egyáltalán nem hajlandó vallomást tenni a kínzója ellen, vagy azt később visszavonja. Mivel a bántalmazó gyakorlatilag mindig szabadlábon védekezik, a bíró többnyire a következőképpen látja a helyzetet. Az előtte fekvő akta tanúsága szerint a vádlott egy vagy több esetben bántalmazta a feleségét. Ehhez képest a tárgyalásra a vádlott és a sértett együtt érkezik, a folyosón egymás mellett ülnek, beszélgetnek. A kihallgatás során a nő vagy nem tesz tanúvallomást, vagy azt mondja, hogy az egész eset nem történt meg, eredetileg hazudott, esetleg közli, hogy hirtelen eljárt a férje keze, de amúgy nagyon rendes ember, egyszóval kibékültek, minden rendben van, és kéri, hogy ne büntessék meg szegény megtévedt embert. Mivel többnyire (sajnos) nem áll rendelkezésre más bizonyíték, mint a sértett vallomása, a vádlottat felmentik, esetleg nagyon enyhe büntetéssel sújtják. Még bonyolultabb, s ezért a kívülálló számára még nehezebben fogható fel a fogoly-jelenségcsoportnak az a megnyilvánulása, amelyben a bántalmazott nő nem csupán eljátssza, hogy elfogadja a helyzetet 131
és ,,összejátszik” a kínzójával, hanem ténylegesen is szinte azonosul vele. Az ilyen nőket szokta a környezet egyszerűen ,,mazochistának” nevezni. Holott korántsem arról van szó, hogy a nő élvezné a verést, a szenvedést, hanem arról, hogy az alapos, kitartó és ügyes manipuláció eredményeként elfogadja, hogy neki így kell élnie, a bántalmazója tulajdonképpen jó ember, aki jót akar neki, ő viszont tényleg rossz és semmirekellő. A jelenség megértéséhez segítséget nyújt az úgynevezett ,,Stockholm-szindrómával” kapcsolatos kísérlet ismerete. Svédországban történt, hogy egy bankrablást követően szociológusok vizsgálták a rablók által túszként fogva tartott alkalmazottakat. A kutatók meglepetten konstatálták, hogy a szörnyű feszültségeket átélt túszok közül sokan még az esemény után is kedvezően nyilatkoztak a rablókról, védeni próbálták őket és magyarázatokat kerestek arra, hogy a bűnözők miért is követték el a tettüket, és miért hozták ilyen helyzetbe az áldozatokat. A tudósok megállapították, hogy a túszok olyan mértékben próbáltak alkalmazkodni a helyzethez (annak érdekében, hogy minél kevesebb szenvedéssel ússzák meg), hogy legvégül már maguk is elfogadták: ,,tulajdonképpen rendesek voltak velük”. Hasonló jelenséget koncentrációs táborokban is megfigyeltek. Az ott fogva tartottakkal kapcsolatban még azzal is kiegészült, bonyolódott a helyzet, hogy fogvatartóik nem csak testi fenyítésekben részesítették őket, hanem folyamatos agymosásban, lelki terrorban is. Ennek fontos része volt annak bizonyítása, hogy a foglyok ,,megérdemelték”, hogy bántsák őket, továbbá a fogvatartók időnkénti kedvezményekkel, apró ,,jótettekkel” igazolták: ők tulajdonképpen nem is olyan rossz emberek. A bántalmazók agymosási technikái feltűnően hasonlítanak arra, ahogyan politikai foglyokat, túszokat, koncentrációs vagy hadifogolytáborban élőket kezelnek. Éppen ezért az ott vizsgált jelenségek megdöbbentően jól alkalmazhatók a bántalmazott nők helyzetének megértésére. Gondoljunk arra, hogy a bántalmazó semmirekellőnek, rossz embernek, rossz feleségnek, rossz anyának állítja be az áldozatát, aki megérdemli a verést. A lelki terrort, a kegyetlenkedést időnként figyelmességgel, kedvességgel, nászút periódussal szakítja meg, s ezek hatására sok asszony is hajlamos azt gondolni, hogy a bántalmazó tulajdonképpen jót akar neki, és a szeretetkapcsolat még nem ért véget. (A bántalmazó azonban ,,kénytelen” néha jól megverni, megfegyelmezni őt.) Tragikus, de számtalan bántalmazott asszony ilyen módon mintegy azonosul a bántalmazójával. Az eddigiek, remélhetően, már részleges magyarázattal szolgáltak arra, hogy sok bántalmazott asszony ,,miért nem megy el”, miért 132
marad a bántalmazó kapcsolatban, illetve ha már megszakította azt, miért tér vissza. A következő fejezetben majd további válaszokat keresek ugyanerre a kérdésre. 6. A feleségbántalmazás hatásai – férfiszemmel. E rész tartalma bizonyára sokak számára meglepő lesz. Az alábbi idézet szerzője férfi. A feleségbántalmazásról alkotott véleménye azonban aligha tükrözi a szokványos férfi gondolkodásmódot. John Stoltenberg amerikai író és közéleti személyiség, egyben oszlopos tagja annak az egyre terebélyesedő mozgalomnak, amelynek elnevezése ,,Új Férfiak”, célja pedig a hagyományos férfiszerep, férfigondolkodás és férfiideál megkérdőjelezése, újragondolása. Programjukban szerepel a nők elleni erőszak, illetve a feleségbántalmazás (valamint az erőszak minden formájának) határozott elutasítása. A John Stoltenberghez hasonló férfiak ereje nem a hozzájuk legközelebb álló nőre mért ökölütésekben, hanem gondolataik, szavaik lenyűgöző hatásában mutatkozik meg. Az alábbiakban egyik beszédének részletét idézem. Így látja egy férfi a feleségbántalmazás hatását az áldozatra: ,,Amikor egy nőt vernek, nem csak a csontjai törnek el. Amikor egy nő az újabb és újabb bántalmazástól való félelemben él, amikor nem tudja, mi lesz a következő lépés, olyan terrorban él, amelyet a férfinemhez tartozók ritkán tapasztalnak – kivéve talán a bántalmazott gyermekeket és a politikai foglyokat. Amikor az az ember, akiben a nő megbízott, az az ember, akit mindenáron szeretni szeretne, a kínzójává válik, akkor az, amit a nő megél, több mint fájdalom. A bántalmazás a nő szabadság iránti vágyát pusztítja el. A bántalmazás hatására a nő fél attól, hogy önmaga legyen, hogy bármilyen formában követelje a saját jogait. A bántalmazás olyan zavarttá teszi, olyan mértékben megnehezíti számára, hogy valamiféle logikus kapcsolatot találjon az elszenvedett büntetés és a között, amivel azt kiérdemelte, hogy elveszti hitét a saját elméjének tisztaságában. A bántalmazás hatására elhiszi, hogy nem tudott elég jól szeretni, és így elbukott mint nő, s olyan szégyent él meg amiatt, hogy idáig jutott az élete, hogy egyre inkább valamiféle árnyékba és elszigeteltségbe húzódik vissza. A bántalmazás megtöri a nő törekvését a szabadságra, mert elhiteti vele, hogy a szabadság vágya a saját legnagyobb ellensége, és hiszi, ha saját akaratának bármilyen kifejezését adja, akkor csak még nagyobb bajba kerül, még több bántalmazásban lesz része. 133
Hogy mit tesz a bántalmazás egy nővel, az nem könnyen fogható fel a legtöbb férfi számára. Társadalmunkban a legtöbb férfinak nincs fogalma arról, mit jelent a szabadságra való személyes vágytól történő megfosztás. E nemzet alkotmányának kétszázadik évfordulóján sokat hallunk a szabadságról. Társadalmunkban a szabadság nem más, mint a fehér bőrű férfiak szabadsága. Amiről keveset lehet hallani, az az, hogy a férfiak nők elleni erőszakossága létrehozott egy szabadságától megfosztott osztályt, a nők olyan osztályát, amely számára a szólásszabadság joga teljesen megfoghatatlan: számukra szabadon beszélni nem más, mint egy férfi féktelen dühének a veszélyét vállalni, egy férfi erőszakosságával szembesülni s elhallgattatni egy férfi által. A bántalmazott nők számára a magánélethez való jog nem létezik, mivel testükkel a bántalmazó azt tesz, amit akar: mind az alvás, mind a szex lidércnyomássá válik a számukra. Az élet, a szabadság és a boldogság elérése semmit nem jelent annak, akit bántalmaznak.” Felhasznált irodalom: Cathryn Jo Rosen: The Battered Woman’s Defense: In: Michael J. Gorr és Sterling Harwood (szerk.): Controversies in Criminal Law, Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford 1992 John Stoltenberg: Refusing to Be a Man – Essays on Sex and Justice, A Mereidian Book 1990
134
HATODIK FEJEZET
,,Ha nem tetszik neki, hogy verik, miért nem megy el?”
1. Az áldozat a bűnös? A feleségbántalmazással összefüggésben folyamatosan visszatérő kérdés: hogyan tűrheti el egy nő a terrort és a brutalitást, hogyan tud félelemben élni, és ha tényleg annyira szörnyű az élete, miért nem lép ki a kapcsolatból, ,,miért nem megy el”? Már most hangsúlyozom, meggyőződésem szerint a bántalmazott nőkkel kapcsolatba kerülő ismerősök, hozzátartozók, társadalmi szervezetek és hatóságok érdeklődésének középpontjában nem ennek a kérdéssorozatnak kellene állnia. Inkább azon kellene megdöbbennünk és azt kellene kérdésként megfogalmaznunk, hogy miként képes valaki egy másik embert folyamatos rettegésben tartani, ütni, verni, rendszeresen fenyegetni, függőségben tartani, egyszóval: bántalmazni. Azaz ahelyett hogy a bántalmazott, a sértett, az áldozat viselkedése kerülne a figyelem középpontjába, feltétlenül helyesebb és igazságosabb lenne a bántalmazó magatartását bírálni és elutasítani. A bűnt ugyanis nem az áldozat, hanem a bántalmazó követi el. Néhány kivételes helyzettől eltekintve (például jogos védelem) senki nem jogosult arra, hogy más embert megtámadjon, félelemben tartson. S úgy is megfogalmazhatjuk az állítást, hogy senki nem érdemli meg azt, hogy üssék, verjék, terrorizálják, félelemben tartsák. Az ilyen magatartás nem természetes, nem magyarázható, nem fogadható el és nem is bagatellizálható. Amikor valaki egy másik ember ellen súlyos bűnt követ el, nem azt szoktuk kérdezni, hogy az áldozat mit tett azért, hogy kiérdemelje a szenvedést, sőt azt sem, hogy miért nem kerülte el ő, vagyis az áldozat a neki okozott szenvedést. Ezzel szemben felháborodunk azon, hogy az áldozatnak valaki önmagából kivetkőzve, embertelen módon súlyos szenvedést okozott. Így teszünk akkor, amikor arról hallunk vagy olvasunk, hogy bárkit ,,az utcán” bántalmaztak, kiraboltak, megfenyegettek vagy más módon bántottak. (Az egyetlen kivétel egy olyan bűncselekménycsoport, amelyet érdekes módon szintén nők sérelmére 135
követnek el: a nemi erőszak. Az ilyen eseteknél sokszor hiányzik az együttérzés az áldozattal, ehelyett őt vádolják, például: nem megfelelően volt öltözve, túl rövid szoknyát hordott, kihívóan viselkedett…, és ezért kellett elszenvednie egy borzalmas bűncselekményt.) Amikor feleségbántalmazásról értesülünk, gyakori, hogy nem azonosulunk az áldozattal, nem is érzünk együtt vele. Ennek az egyik oka az a bizonyos gyakran elhangzó kérdés, hogy ,,miért tűri, miért nem megy el”. A közömbösség diktálta másik magyarázat: a nő bizonyára megérdemelte a bántalmazást. Annak hangsúlyozásával, hogy álláspontom szerint senki nem érdemli meg a bántalmazást, szeretnék emlékeztetni arra, hogy a bántalmazási magatartások többsége bűncselekmény, azaz jogellenes cselekmény, és civilizált jogállamban az államnak és a társadalomnak az ilyen cselekményektől a polgárát nem ,,érdeme szerint” kell megvédenie. Amikor például leszámolási vitákra kerül sor, és az áldozat súlyosan megsérül, nem lehet megtagadni tőle az orvosi ellátást, továbbá az elkövető felelősségre vonása és büntetése is megtörténik. A hatóságok nem fognak arra hivatkozni, hogy a leszámolás áldozata valószínűleg nem egészen tiszta üzelmekbe bonyolódott, és ezért ,,megérdemli”, ami történt vele, s az állam a maga részéről nem kíván beavatkozni az önbíráskodásba. Azok számára, akik nem tapasztalták közvetlen közelről a feleségbántalmazást és nem ismerik annak lélektanát, bizonyára tényleg hihetetlennek tűnik, hogy valaki egy ilyen kapcsolatban marad. Ahhoz, hogy ezt a jelenséget, vagyis a bántalmazó kapcsolatban való ,,bennragadást, bennmaradást” megértsük, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy képesek legyünk saját ítéleteinktől és előítéleteinktől elvonatkoztatni, hallgassuk meg, ismerjük meg maguknak az érintetteknek a beszámolóit. Meggyőződésem, csak a bántalmazott nők helyzetét, gondolatait, érzéseit és, ezzel párhuzamosan, a bántalmazás természetét megismerve juthatunk abba a helyzetbe, hogy a ,,miért nem megy el” kérdésre válaszolni tudjunk. (Ez a kérdés valójában nem is kérdés, hanem bírálat, ítélet, annak kijelentése, hogy el kellett volna mennie, s annak feltételezése, hogy el tudott volna menni. Megint csak rámutatnék, hogy a bírálatnak elsősorban a bűn elkövetőjét és nem pedig az áldozatát kellene megcéloznia.) A fejezet utolsó részében olvasható történetekből remélhetően sokak számára ,,összeáll majd a kép”, világossá válik az, ami annyira érthetetlennek tűnik: miért nem megy el?
136
2. ,,Nincs válás, és kész!” Az, hogy a nő elmegy, elmenekül, elköltözik, a kapcsolatot megszakítja, egyáltalán nem szükségszerűen jelenti a bántalmazás, a terror befejeződését. A feleségbántalmazás jelenségének, természetrajzának leírásakor hangsúlyoztam, hogy célra irányult és megfontolt cselekménysorozatról van szó. A bántalmazó célja, hogy áldozatát függőségben tartsa, felette hatalmat gyakoroljon. Ez az elkövetőnek fontos. Célja meghiúsulását mi sem bizonyítja jobban számára, mint az, ha az áldozat ellenáll, fellázad, nem fogadja el az uralkodást és a hatalom alatt tartást. Ennek a szembenállásnak, lázadásnak a kiteljesedése a kapcsolatból való kilépés. Számos statisztika és kutatás bizonyítja, hogy a bántalmazás szempontjából a legveszélyesebb időszak az, amikor a nő bejelenti: nem tűr tovább, elválik, elköltözik. A bántalmazó ilyenkor szembesül azzal, hogy elvesztheti az uralkodás lehetőségét, elvesztheti ,,alattvalóját”, megszűnhet a függőségben tartás lehetősége. Ez számára – pontosan a bántalmazási folyamat természete miatt – elképzelhetetlen és elfogadhatatlan. Nem akarja és nem engedi, hogy a ,,póráz elszakadjon”, hogy életének ez a fontos eleme egyszerűen megszűnjön. Éppen ezért nem könnyen vagy egyáltalán nem adja fel. Számára az áldozat kívánsága, akarata soha nem számított, miért pont akkor számítana, amikor ez az akarat a kapcsolat felszámolására irányul. Fontos újra és újra emlékeznünk arra, hogy a bántalmazó kapcsolat nem egyszerűen rossz kapcsolat. Az egyszerűen rossz kapcsolatot, félresiklott, kiüresedett vagy kihűlt házasságot sem könnyű megszakítani, de ott még az a fél is előbb-utóbb felismeri a válás elkerülhetetlenségét, aki még szereti a partnerét. A rossz kapcsolat és a bántalmazó kapcsolat között az egyik alapvető különbség, hogy az előbbiben két, többé-kevésbé szabad akarattal rendelkező személy van jelen, akiknek ez a bizonyos szabad akarata nem egy irányba mutat, nem egyeztethető össze. A bántalmazó kapcsolatban akarata csak az egyik félnek van, a másik elképzelései, kívánságai egyszerűen figyelmen kívül maradnak, mintha nem is léteznének. A rossz kapcsolatban két ember él egymás mellett, míg a bántalmazó kapcsolatban egy ember és egy másik lény, aki az ő számára mint ember nem létezik. Természetesen a bántalmazási folyamat előrehaladottságától és súlyosságától függően az áldozat tárgyiasítása lehet teljes vagy (még) nem teljes. Az egyik lényeges szempont tehát a ,,miért nem megy el” kérdés megválaszolásakor annak felismerése, hogy a bántalmazott áldozat döntési szabadsága nem hasonlítható össze a nem bántalmazott sze137
mélyekével. A bántalmazott asszony a bántalmazó eszköze egy cél megvalósításához, a bántalmazó, zsarnok életforma zavartalan élvezéséhez, a hatalom folyamatos megéléséhez. Hangsúlyozom: a bántalmazott asszony nem társ, aki dönt a kapcsolatban és a kapcsolatról, hanem eszköz. A bántalmazó férfi számára a hatalom érzése elengedhetetlen, elveszíthetetlen, és, ennélfogva, a hatalomgyakorlás eszközének, tárgyának elvesztése is elképzelhetetlen. Összességében tehát azt kell elmondani, hogy a bántalmazó partner az áldozatát zsákmányként tartja szorításában, és ugyanúgy megfosztja őt a szabad döntés lehetőségétől a kapcsolat befejezése vonatkozásában, mint a kapcsolat során az élet más kérdéseiről való döntésektől. A nő ezt pontosan érzi és tudja, hogy a kilépés csaknem reménytelen. Egy kívülálló, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen a bántalmazás természetrajza, úgy képzeli, ha a nőt fenyegetik, megalázzák, ütik, verik, ám ezt megelégelve egyszer csak kisétál a kapcsolatból, rögtön egy új minőségű élet, a szabadság várja. Ez azonban hamis elképzelés. A legtöbb bántalmazó ugyanis nem tudja elképzelni és nem is akarja elfogadni a választóvonal meghúzását, így aztán egyáltalán nem tartja tiszteletben annak létezését. A vonalat nem ő húzta, tehát az nem is létezik. A kapcsolatot nem ő szakította meg, tehát a kapcsolat változatlanul fennáll. A hatalmát a nő fölött nem adta fel, tehát e hatalom változatlanul az övé. A bántalmazó kapcsolatban és a bántalmazó kapcsolatról egyaránt a bántalmazó dönt. Ha nem így lenne, akkor nem lenne bántalmazó. Akkor egyszerűen ,,rossz férj” lenne, hűtlen ember lenne, szeretettelen lenne, de nem bántalmazó. Az alapkérdést tehát így lehet feltenni: mitől és miért lenne más a bántalmazó a nőnek a kapcsolatból való kilépése után, mint annak előtte? Mindezzel a nő tisztában van, hiszen élettapasztalatánál fogva, képzettségétől és intelligenciájától függetlenül többet tud a bántalmazás és a bántalmazó természetéről, mint a családon belüli erőszak legkiválóbb kutatói, vagy mint a világ legnagyobb szakértelemmel rendelkező jogászai, rendőrei, pszichológusai. Ő az ösztöneivel, a zsigereivel ismeri fel azt, amiről a szakkönyvek a ,,bántalmazás természetrajzaként” írnak. Neki ugyanis az életéről van szó. Tudja és érzi, hogy a bántalmazónál nem ,,babra”, hanem vérre megy ,,a játék”. Marad, mert fél. A családon belüli erőszakkal kapcsolatos megtörtént bűnügyekről szóló elemzésből és az ide vonatkozó statisztikákból megérthetjük, hogy félelme egyáltalán nem megalapozatlan. Elmehet, elválhat, de a bántalmazó nem fogja tiszteletben tartani a döntését, 138
mint ahogy soha nem tartotta tiszteletben a döntéseit. Nem tartotta és nem is tartja tiszteletben áldozatát mint embert. 3. Miért hagyta? Miért nem vált el előbb? A fentieket elolvasva talán többen felteszik a kérdést, hogy ha nem is egyszerű, sőt talán nem is lehetséges kilépni a már súlyosan előrehaladott és eldurvult bántalmazó kapcsolatból, vajon hogyan engedheti egy nő, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ez már egy lényegesen összetettebb kérdés, de úgy érzem, hogy a válasz (válaszok) megtalálása korántsem lehetetlen. Végkövetkezetésemet hadd írjam le már a válaszok számbavétele előtt. Úgy gondolom, a nők bántalmazó kapcsolatokba történő ,,bekerülésének” és az azokban való bennmaradásának oka a kapcsolat egy bizonyos pontja után a bántalmazótól való – megalapozott – félelem és rettegés, azt megelőzően pedig elsősorban a női és férfiszerepekkel kapcsolatos társadalmi felfogások igazságtalan és torz volta, az ezzel kapcsolatos nevelésünk (szocializáció) és a társadalomnak a női szereppel kapcsolatos elvárásrendszere, valamint az ennek való megfelelési kényszer. Ezt egészíti ki a hatalmi viszonyoknak és az erőszaknak a társadalomban való széles körű elfogadottsága, a bántalmazott nőknek és gyermekeiknek nyújtott segítség elégtelensége, hiánya. Mielőtt részletesen sorra vennénk a ,,miért nem megy el” kérdésre adható válaszokat, képzeljük el az alábbi jelenetet: A helyszín: diszkó (falusi táncmulatság vagy más szórakozóhely) A szereplők: a Lány és a Fiú A Fiú: – ,,Szia. Józsi vagyok és szeretnék megismerkedni veled. Úgy gondolom, hogy most elkezdenék neked udvarolni, szép szerelmes leveleket írni, együtt néznénk a csillagokat és tervezgetnénk a jövőnket. Aztán elvennélek feleségül, elkezdenélek terrorizálni, fenyegetni, rugdosni és rendszeresen megerőszakolni. Te és a gyerekeink folyamatos félelemben és reszketésben élnétek majd. Rendben? A Lány: – Hát persze. A Fiú: – Oké. Akkor kezdjük. Jössz táncolni? A Lány: – Jövök. Az, hogy mindez így elhangozzék vagy megtörténjen, teljességgel elképzelhetetlen. Nincs az a nő, aki úgy kezdene el egy kapcsolatot, hogy elfogadná vagy akár elképzelné azt, hogy bántalmazzák. A kap139
csolat kezdetén mindenki szeretetre, melegségre, harmóniára vágyik. Az esetek túlnyomó részében a megismerkedést követően ez hoszszabb-rövidebb ideig így is van. Kedvesség, figyelmesség, virágok, tervek. Az első intő jelekre a nő nemigen figyel oda, hiszen honnan is tudná, hogy mi az, amire oda kell figyelni. Az uralkodásra, a birtoklásra, illetve ennek vágyára utaló tünetek könnyen összetéveszthetők mindazzal, amit a szeretet és a vonzódás jeleként is lehet értékelni. Ha a szeretett férfi kifogásolja a partner öltözködését, időbeosztását, érdeklődési körét vagy bármi mást, azt ,,nyilván jó szándékból teszi”, és bizony nem egyik napról a másikra, hanem lépésről lépésre, pontról pontra szinte észrevétlenül győzi meg a nőt arról, hogy valóban ráfér egy alapos változás. A féltékenység úgyszintén a szerelem jeleként értékelhető. A barátok elhanyagolása, a tanfolyamokról vagy az iskolából való kimaradás, esetleg a munkahely otthagyása akár önkéntes is lehet a mindent elsöprő és mindent betöltő szerelem hatása alatt. Ahhoz, hogy az elszigetelésre törekvés és a hatalomgyakorlás más módjait felismerje és elutasítsa az érintett, mindenekelőtt igen nagy önbizalomra van szükség. Az illetőnek el kell hinnie, hogy alapvetően jó és értékes ember, akit el lehet fogadni, meg lehet szeretni olyannak, amilyen. Ahhoz, hogy egy nő könnyedén elengedjen vagy elküldjön egy olyan lovagot, (esetleg ifjú férjet), aki folyamatosan bírálja és megváltoztatni kívánja – ahelyett hogy elfogadná és szeretné (vagy magától állna odébb és keresne számára megfelelőbb partnert), nos, ehhez olyan magabiztosságra, önértékelésre és függetlenségre van szükség, amellyel a nők jelentős része nem rendelkezik. Sajnos kevés nő hiszi el, hogy az ő életét, személyiségét, megjelenését nem kell egy másik embernek átalakítania, megváltoztatnia ahhoz, hogy szeretni lehessen. Az, hogy ez miért is van így, nyilván nem vezethető vissza egyetlen okra. Mindazonáltal nem lehet nem észrevenni, milyen széles körben elfogadott az az elképzelés, hogy a nőnek a személyiségét folyamatosan külső igényekhez kell igazítania. A nőknek szóló újságok és könyvek tele vannak olyan tanácsokkal, amelyek arról szónokolnak, arra oktatnak, hogyan alakíthatja át magát egy hölgy, és milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy az általa megszeretett, megkedvelt férfi számára vonzóvá váljon. Érdekes ugyanakkor, hogy ha annyi minden van egy nőben, ami elfogadhatatlan, ami megváltoztatásra vagy ,,nevelésre szorul”, akkor miért pont őt választotta az adott férfi. Talán pontosan azért, mert nem egy másik felnőtt emberre, nem társra vágyik, hanem olyasvalakire, akit folyamatosan bírálhat és nevelhet…
Minél inkább hisz önmagában, saját értékeiben egy nő, annál kisebb az esélye arra, hogy bántalmazottá váljon. A legnehezebb helyzete azoknak a nőknek van – és arányuk ma sem elenyésző –, akik nőként egyetlen értéküknek az önfeláldozást és a máshoz való alkalmazkodást tartják. Ők ugyanis úgy érezhetik, hogy a férfi kívánságainak való folyamatos megfelelés, a partner gondolatainak lesése, kívánságainak feltétel nélküli kielégítése, a saját személyiségnek és az egész női életnek a férfi partnerhez történő igazítása jelenti az értéket, sőt magát az életet. ,,Egy nő legyen alkalmazkodó!” – hangzik gyakorta. ,,Miért hagyja egy nő, hogy terrorizálják?” – kérdezik az előző intelem megfogalmazói. Nos, a határ meghúzása nem könnyű feladat. Mire a nő felfedezi, hogy az ,,alkalmazkodás elvárása”, illetve a ,,jó szándékú nevelés” voltaképpen agymosás, lelki terror, bántalmazás, sokszor már megszámlálhatatlan szál köti össze a társával. E szálak legfontosabbika a közös gyermek. ,,Miért nem megy el, ha bántják?” – kérdezik a bántalmazott nőktől. ,,A legrosszabb teljes család is jobb, mint a csonka család!” – hajtogatják ugyanazok. A bántalmazott nő sokszor éveken át pontosan e két tűz között vergődik: bántják, kínozzák, ugyanakkor arra az esetre, ha elválik, ott lebeg előtte a ,,csonka család” rémképe. Megteheti-e, hogy megfosztja gyermekeit az apjuktól? Megteheti-e, hogy kiszakítja őket a megszokott környezetből? Megteheti-e, hogy anyagi bizonytalanságba sodorja őket? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömegét kell végiggondolnia. A külső nyomás lényegesen nagyobb a család összetartásának irányába, mint fordítva. A csonka családról szóló rémtörténetek, egyedülálló anyák gyermekeinek kallódásáról szóló rémisztgetések mellett kevés az olyan tájékoztatás, amely a bántalmazás hatásairól szólna, ideértve a gyermekekre gyakorolt hatást is. Érdekes módon számos statisztikát olvashatunk arról, hogy hány csonka családban élő gyermek válik kábítószerélvezővé vagy fiatalkorú bűnözővé, de nem hangsúlyozzuk (és a manipuláció eredményeképpen nem is vesszük észre), hogy ha x százalékban egyedülálló anyák gyermekei válnak kisiklott életűvé, akkor 100–x százalékban viszont ,,teljes családban” élők. Kevés sikertörténetet olvashatunk arról, hogy a bántalmazó kapcsolatból kikerült anyák milyen csodálatosan képesek talpraállni és sikeres, boldog gyermekeket nevelni. A valóságban pedig számuk óriási. Már a szóhasználat is elgondolkodtató: ,,teljesnek” nem az olyan családot nevezzük, amelyben teljes a szeretet, a harmónia és az egymáshoz tartozás, hanem az olyat, amelyben egy anya, egy apa és közös gyermekeik élnek egy fedél alatt. A ,,teljesség” fogalmát nem zárja ki, hogy az egyik
140
141
családtag folyamatos félelemben tartja és gyötri a többieket. ,,Csonkának” nem az olyan családot nevezzük, amelyből hiányzik a szeretet, a másik megbecsülése, támogatása, hanem azt, amelyikből hiányzik az egyik szülő. Az iskolákban, óvodákban közvetített ismeretek még ma is abból indulnak ki, hogy a ,,normális” (sőt, jóformán az egyedül létező) családforma az együtt élő apuka, anyuka, gyermekek. Az a gyermek, aki csak az anyukájával, csak az apukájával, esetleg a nagyszülőkkel vagy más rokonnal él (nem is beszélve az örökbe fogadott gyerekekről), mind a mai napig ,,másnak” érezheti magát. Meggyőződésem szerint nagymértékben megkönnyítené a családon belüli erőszaktól szenvedők döntését, ha a ,,csonka család” kifejezés és a vele járó megbélyegzés megszűnne, az egyszülős, illetve a szokványostól eltérő családformák a hagyományossal egyenértékűvé válnának. Egy biztos: nem lehet egyszerre követelni valakitől a család összetartását mindenáron és azt, hogy váljon el, meneküljön, mentse magát és a gyermekét! Kétségtelenül nincs szebb annál, mint a harmóniában, szeretetben együtt élő család, amelyben anyuka, apuka és a gyermekek egyaránt biztonságot, melegséget és támogatást éreznek. Nem a szép vagy még megjavítható családi élet elleni lázítás tehát a cél, hanem az ilyen család és a terrorban, bántalmazásban, félelemben élő család közötti éles különbségtétel, s az utóbbi esetben a kapcsolatot megszakítani szándékozó családtag támogatása. Azt állítani, hogy a családon belüli erőszak elleni fellépés a családok szétzilálására irányul, körülbelül ugyanolyan, mint azt mondani, hogy a jól felszerelt baleseti sebészetek célja a közlekedési balesetek számának növelése. Ahhoz, hogy a bántalmazott nő a kapcsolatot megszakíthassa, segítségre, támogatásra, természetesen jogokra és ezek érvényre juttatására van szükség. A szó szoros értelmében életbe vágóan fontos lenne, hogy a bántalmazás áldozatainak a kapcsolat jövőjét illető döntés megkönynyítése érdekében, illetve amennyiben a döntésük már megszületett, azt követően legyen hová fordulniuk tájékoztatásért, segítségért. Ennek érdekében elsősorban a már meglévő intézményrendszerben dolgozók speciális képzését, továbbá az intézmények összefogását kellene megoldani. Amellett, hogy a szakembereknek, a segítő foglalkozásúaknak együtt kellene működniük, világossá kellene tenni, hogy kinek mi a feladata a rendszerben.
142
4. Hová menjen? A ,,miért nem megy el” kérdésre választ keresve nem elhanyagolható viszontkérdés, hogy hová menjen. Hová mehet az ember a saját otthonából? Egy válóper és vagyonmegosztási per többnyire évekig húzódik (különösen ha a bántalmazó bosszúból mesterségesen késlelteti az eljárás befejezését), s az olyan ügyek, amelyekben a nő és a gyermekek életveszélyben vannak, illetve menekülésre kényszerültek, jelenleg – sajnálatos módon – nem élveznek soronkívüliséget. Ha akad is olyan hozzátartozó, aki befogadja a családot, a türelem és a vendégszeretet többnyire nem tart hosszú ideig. Különösen így van ez abban a gyakori esetben, amikor a bántalmazó üldözi, zaklatja, megtámadja a feleségét, és ezzel pokollá teszi azok életét is, akik az asszonyt befogadták. Több mélyinterjúban is elhangoztak az alábbihoz hasonló történetek: ,,Nagyon hálás voltam a lányomnak és a vejemnek, hogy befogadtak. Jó volt náluk lakni és látni, hogy a lányom a rettenetes gyerekkora ellenére boldog házasságban él, és az unokáim is kiegyensúlyozott, vidám gyerekek. Egy hónap múlva azonban pontosan emiatt döntöttem úgy, hogy visszaköltözöm a durva férjemhez. Ő ugyanis nap mint nap odajárt a lányomékhoz, ordenáré hangon üvöltözött és fenyegetőzött, hogy ha nem megyek vissza, ránk gyújtja a házat. A gyerekek, akik addig nyugalomban éltek, állandóan sírtak és reszkettek, iskolába is alig mertek elmenni. A lányomékat is nagyon feldúlta a dolog. Azt gondoltam, hogy ha már a saját gyerekemnek nem tudtam nyugodt gyermekkort biztosítani, legalább az unokáimét nem forgatom fel.”
Természetesen nem a nagymama volt az, aki felforgatta az unokái életét… Az adott körülmények között azonban mégis neki kellett lelkiismeret-furdalást éreznie. Vajon azóta hányan kérdezték meg tőle: ha nem tetszik, hogy verik, miért nem megy el? A menekülés másik lehetőségét az úgynevezett anyaotthonok jelentik. Ahogy az elnevezés is sugallja, ide csak kisgyermekes anyákat vesznek fel, egyedülálló nők – amennyiben albérletre nincs pénzük – kizárólag hajléktalanszállókat vehetnek igénybe. Az anyaotthonok többnyire túlzsúfoltak s – néhány kivételtől eltekintve – alkalmatlanok arra, hogy ott élve a bántalmazás áldozatai visszakapják megtépázott emberi méltóságukat. Nem megoldott az a komplex támogatás, amely szükséges lenne ahhoz, hogy az anyaotthon ne csupán menedékház, hanem az erőgyűjtés forrása, az új élet alapjainak megteremtéséhez 143
szükséges tájékozódás, ügyintézés és jogérvényesítés elősegítője lehessen. Ahogy a következő történet is jelzi, a bántalmazott asszonyok nem tájékozottak az anyaotthonok létezéséről sem: ,,Amikor a férjem már nem csak engem vert és fenyegetett, hanem azt mondta, hogy még az éjjel megöli a gyerekeket, kihívtam a rendőrséget. Szerencsémre kijöttek, de semmit nem tettek. Könyörögtem nekik, hogy ha már őt nem viszik el, legalább a négy gyerek és én hadd mehessünk velük, akárhová, csak el innen. A rendőrőrs a pályaudvarnál volt, ott tettek ki bennünket és elbúcsúztak. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Este lett. Szerencsére nálam voltak az irataim és a vasúti igazolványom meg nagyon kevés pénz. Jegyet váltottam a legelső vonatra, de amikor már javában utaztunk, még mindig nem tudtam, mihez kezdjek. Annyira tanácstalan voltam, és olyanynyira csak az volt a lényeg, hogy az életünk biztonságban legyen, hogy két nap és két éjjel vonatokon ültünk. A végén már olyan fáradtnak tűntünk, hogy az egyik utas rájött, valami gondunk van. Beszélgetésbe elegyedtünk, és az illetőtől tudtuk meg: léteznek anyaotthonok, ahová talán felvennének bennünket. Eljutottunk Budapestre a Dózsa György úti krízisszállóra, majd onnan továbbküldtek bennünket. Egy éve élünk anyaotthonban, most már a harmadikban, hiszen elvileg egy helyen csak három hónapig lehet maradni. Ez a legjobb anyaotthon, itt emberszámba vesznek bennünket és nagyon sokat segítenek. Még a lakáshoz jutásban is támogatnak. Megpályáztam egy szoba-konyhás szükséglakást a négy gyerekkel, de sajnos nem kaptam meg…”
Mielőtt bemutatnék néhány olyan jogesetet, amelyben a kapcsolatból kilépni szándékozó nők az életüket vagy a testi épségüket áldozták ezért a lépésükért, egy mélyinterjút szeretnék idézni. A benne megszólaló Éva története szomorú, de mégsem krimibe illő vagy drámai. Bizonyára sokak számára ismerősnek tűnik, s a Miért nem megy el? fejezet nem lenne teljes nélküle.
Az anyaotthonok többségében két, három, esetleg több család él egy szobában. Voltam olyan anyaotthonban is, ahol a körülmények egyértelműen és lényegesen rosszabbak voltak, mint egy átlagos börtönben. Sajnos előfordul, hogy az asszony úgy dönt, a körülmények és a kilátástalanság miatt inkább visszamegy a bántalmazóhoz. E téma lezárásaképp kivételesen nem valamelyik mélyinterjú részletét idézem, hanem saját lányomat, Lilit, akit egy délutánra magammal vittem az egyik anyotthonba. Az autóban hazafelé nagyon szomorú volt és a következőket mondta: ,,Mama, miért az anyukák és a gyerekeik élnek itt? Miért nem azok, akik bántották őket? Miért nem maradhattak ők otthon, és jöttek ide azok, akik mindig durváskodtak velük?” Ezúttal is rácsodálkoztam, hogy a gyerekek milyen hihetetlenül bölcsek tudnak lenni. A Miért nem megy el? fejezet végéhez közeledve hadd tegyem fel én is a kérdést: Miért ő menjen el? Az utolsó részben kövessük néhány olyan nő sorsát, akik elmentek, akik megszakították a kapcsolatukat a bántalmazóval.
ÉVA ,,Hogy miért nem válok el? Visszakérdezek: Mire váljak el? Senkim és semmim nincs a férjemen kívül, aki valóban gyakran megver és szavakkal is sokat bánt, de húsz éve mégiscsak hozzá tartozom. Tizennyolc évesen a poros, eldugott kis falunkból jöttem fel a fővárosba. Az égvilágon senkit nem ismertem, és fogalmam nem volt a városi életről. Mifelénk egészen más szabályok léteztek, más volt az emberek közötti kapcsolat. Itt még közlekedni sem tudtam, a Váci utcát is csak térképpel találtam meg. Főiskolára jártam, kollégiumban laktam, amikor megismerkedtem a férjemmel. Később azt mondta, azért vett el, mert nagyon jó nő voltam, jóalakú és széparcú. A párom édesanyjához költöztünk egy külön szobába. Szerettem az anyósomat, közel álltunk egymáshoz lelkileg. Hosszú évekig ápoltam, és nagyon fájt, amikor meghalt. Amíg hármasban éltünk, normálisan viselkedett a férjem, úgy látszik, fegyelmezte magát. Az egyetlen furcsa dolog az volt, hogy nagyon sokat gúnyolódott velem, azon, hogy falusi vagyok, és szegények a szüleim. Először akkor vert meg, amikor az édesanyja már nem élt. Azt hittem, nagyon megviselte idegileg a haláleset. De a dolog sajnos nem múlt el, sőt egyre rosszabb lett. Együtt éltünk és élünk a kétszobás lakásban, gyerekünk sajnos nem született. A megspórolt pénzünket a tatarozásra és új bútorokra, háztartási felszerelésekre költöttük. Minderre munkahelyi kölcsönt is felvettem. Néha utazgattunk is. Pedagógus voltam és vagyok, nagyon keveset keresek. Úgy alakult a pénzbeosztás, hogy én szerzem be az élelmiszert és a napi dolgokat, a férjem fizetéséből álljuk a lakás rezsijét. Itt jönnek a problémák. A férjem ugyanis azt mondja, elválhatok, ha akarok, mehetek a fenébe. Vihetem magammal a bőröndöt, amivel húsz évvel ezelőtt beköltöztem, nekem semmi közöm az otthonunkhoz, hiszen az a szüleié volt. A többi, közösen megkeresett pénzünk pedig a beépített konyhabútorban, a mosógépben, tévében és csupa olyan ingóságban van, amit még akkor sem lehetne pénzzé tenni, ha pereskedni kezdenék. Mit tehetnék? Néha, egy-egy verés után sírva azon töprengek, hogy elköltözöm albérletbe. Előfordult, hogy már címeket is kerestem. Másnap aztán végiggondoltam: költözzem be egy vadidegen főbérlő szobájába, negyvenévesen? Ne legyen egy saját szekrényem, amiből reggelente kivehetem a ruháimat, egy hűtőszekrényem,
144
145
,,A vádlott korábban is, de az 1994. évben egyre többet és egyre gyakrabban italozott. Tettleg is bántalmazta a sértettet és megfenyegette, ha elhagyja, megöli. A sértett félelmében a körzeti rendőrhöz fordult segítségért, aki megígérte, hogy ha talál megfelelő albérletet, segítséget nyújt az elköltözéshez. 1994 júliusában Kati (a sértett) Kecskemétre költözött albérletbe. Lakásadója munkahelyi főnökének a rokona volt. A sértett gyakran beszélt arról, hogy a vádlott – akit a vőlegényeként emlegetett – elviselhetetlenül goromba
vele, üti-veri. Erről a sértett elmondása alapján tudomást szereztek munkatársai is. Katit a munkahelyén szerették, szorgalmas, pedáns, tiszta lány volt. 1994 tavaszától egyre zaklatottabban viselkedett, a munkáját figyelmetlenül látta el, de a helyzet akkor sem változott lényegesen, amikor albérletbe költözött. A vádlott a munkahelye címét ismerte és telefonon zaklatta. 1994. október 18-án a vádlott ismét telefonon hívta munkahelyén a sértettet. Kati ekkor már olyan leromlott idegállapotban volt, hogy közvetlen főnöke az orvosi rendelőbe kísérte, ahol nyugtató injekciót kapott. A délutáni órákban a vádlott megjelent a gyár raktárában, hogy elviszi a sértettet. A munkatársak – látva a sértett félelmét – taxit hívtak és megpróbálták a sértettet a hátsó kijáraton kijuttatni. A vádlott figyelmét azonban semmi nem kerülte el. Meglátta a sértettet és, ugyancsak taxival, magával vitte. Egy nagykéssel kényszerítette, hogy költözzön vissza hozzá. A sértett háziasszonyához mentek, ahol Kati egy szót sem mert szólni. A vádlott kijelentette, hogy azért jöttek, mert visszaköltözteti magához a sértettet. Ezen a napon az esti órákban a vádlott kivitte a sértettet a közeli erdőbe, ahol egy pulóver ujját a nyakára csavarva fojtogatta. A sértett másnap a munkahelyén közvetlen munkatársa előtt kijelentette, nagyon fél attól, hogy meghal, mert a vőlegénye megfojtja. 1994. október 22-én szombaton a vádlott nagyobb mennyiségű szeszes italt fogyasztott, körülbelül egy liter bort és pár üveg sört a délutáni órákig, amikor is megérkezett az autóbusszal Kati. A vádlottat bántotta, hogy a sértett korábban elhagyta, úgy érezte, a kapcsolatuk már nem biztos. Az esti órákban elhatározták, hogy átmennek a rokonokhoz személygépkocsival. A vádlott lassan hajtott, mert érezte az elfogyasztott ital hatását. Az úton többször megálltak, csókolóztak, a vádlott ivott a borból, majd arra kérte Katit, hogy közösüljön vele. A sértett ebbe beleegyezett (sic!) és levetkőzött. A kocsi ülését hátrahajtva megpróbáltak közösülni, de a vádlott ittassága miatt ez sikertelen kísérlet maradt. A vádlott ismét ivott a borból, közben beszélgettek. Kati kijelentette, hogy a holnapi naptól véglegesen elhagyja, többé ne várja. A vádlottat rendkívüli módon lesújtotta a sértett közlése. Kezébe akadt egy 1 méter hosszú, 1 cm széles bőrszíj, ami ismeretlen körülmények között került a kocsiba. Ezt a bőrszíjat a sértett nyakára tekerte és megfojtotta. Az életjelet nem mutató sértettet a gépkocsiból kiemelte és a körülbelül 15 méter távolságra lévő árokszerű mélyedésbe húzta. A holttestet gallyakkal takarta le. A sértett halálát a bőrszíjjal való fojtogatás – zsinegelés – okozta. A sérülés és a halál között a közvetlen okozati összefüggés fennáll.
146
147
amibe bepakolhatom az ételt? Elképzelem magam, amint reggelente felébredek az albérleti szobában, nincs, akitől megkérdezhetném, hogy aludt, teljesen egyedül vagyok és leülök az ágyam szélére reggelizni… A fizetésem arra elég, hogy kifizessem a lakbért és még némi ennivalóra. Teljesen magamra maradnék, hiszen minden és mindenki a férjemhez köt. Közösek a barátaink, az ő rokonai lettek az én családom is. Természetesen senki nem sejti, hogy mi folyik köztünk, kifelé normálisnak látszik az életünk. Nyilvánvaló, hogy senki nem értené meg, miért hagytam el azt az embert, akivel leéltem az életemet. Most legalább tudom, mi az, amire számíthatok, tudom például, hogy amikor beteg vagyok, a párom azért behoz egy pohár vizet vagy kihívja az orvost, néha beszélgetünk is, hiszen nem őrjöng állandóan. Munkából hazajövet levehetek egy könyvet a polcról, olvashatok, főzhetek vagy vendégeket hívhatok. Ha elválnék, teljesen bizonytalan lenne számomra a jövő…”
Úgy gondolom, végtelenül igazságtalan azt mondani, hogy ezek után a férjnek joga van bántalmazni Évát, csak azért, mert az asszony nem válik el, pedig ha akarná, megtehetné. Sem Évát, sem más nőt nem az marasztal a házasságában, hogy elfogadja: bántalmazzák, verik. Az utolsó részben kövessük néhány olyan nő sorsát, aki elment, aki megszakította a bántalmazóval való kapcsolatot. Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy a szakítás, a válás, a menekülés korántsem mindig vezet életveszélyhez vagy tragédiához. Ahogy a könyv végén szereplő ,,sikertörténetekből” is kiderül, számos asszony élete jóra fordul s valódi értelmet kap a bántalmazó elhagyását követően. Ugyanakkor tudnunk kell a veszélyekről is, és látnunk kell, hogy a bántalmazás nem szűnik meg automatikusan a nő távozásával. Ebből (s az alább olvasható jogesetekből) következően a feleségbántalmazás problémájának kezelését felelőtlenség azzal elintézni, hogy ,,ha nem tetszik neki a bántalmazás, hagyja ott a bántalmazót, váljon el”. 5. Jogesetek.
,,Borsa Péter vádlott 1988-ban ismerkedett meg Papp Anita sértettel, akivel 1991-ben élettársi kapcsolatot létesített. Kapcsolatuk nem volt zavartalan, többször volt nézeteltérés közöttük. A vádlott féltékenykedett a sértettre, emiatt élettársi viszonyukat a sértett többször megszakította, elköltözött a közös
lakásból, majd később újra helyreállították az életközösséget. A vádlott a sértettet több alkalommal tettlegesen is bántalmazta. 1992 tavaszán Papp Anita elköltözött a vádlottól, és ugyanezen év májusában – közelebbről meg nem állapítható időpontban – a vádlott találkozott a sértettel a pomázi vasútállomás 1. számú őrházában, ahol a sértett az ismerőseivel tartózkodott. A vádlott itt arra kérte, hogy menjen ki vele, és beszéljék meg a kapcsolatukat, amit a sértett megtagadott. Végül a vádlott többszöri kérésére kiment az őrházból, mire a vádlott a zsebkését kinyitva, azt élével a sértett nyakához tette és arra kényszerítette, hogy menjen vele. Közben fenyegető kijelentéseket is tett: amennyiben a sértett ismerősei közelebb mennének, a sértett nyakát elvágja. Így kényszerítette a sértettet, hogy tartson vele, aki a tópartig követte is a vádlottat, és később sem mert onnét eltávozni, mert a vádlott fenyegette őt. Ily módon a vádlott a sértettet mozgási szabadságában korlátozta. Ezt követően a kapcsolatuk időlegesen ismét helyreállt. 1993. augusztus 24-én Papp Anita sértett és a vádlott viszonya ismét megromlott, és ennek következtében a sértett elköltözött a vádlott lakásáról. Ugyanezen év augusztus 27-én a vádlott az esti órákban a bálban tartózkodott, ahol ittas állapotban kijelentette az egyik ismerőse előtt, hogy Anita elköltözött tőle, és ha megtalálja, meg fogja ölni. Az elköltözést követően a sértett megüzente a vádlottnak, hogy augusztus 31-én elmegy a lakására, ott maradt ruháit elszállítani. Az üzenetben megjelölt időponttól eltérően egy nappal később, 1993. szeptember 2-án 17 óra tájban érkezett meg a sértett a vádlott lakására, bátyjával és egyik ismerősével. Az említettek a gépkocsiban maradtak, míg a sértett bement a lakásba, ahol a vádlottnak visszaadta a korábban a vádlott által neki ajándékozott jegygyűrűt, és azt is közölte a vádlottal, hogy a kapcsolatot vele véglegesen megszakítja. Ennek okaként a vádlott rossz anyagi helyzetét jelölte meg és arra hivatkozott, hogy a vádlott nem dolgozik, és ő nem akar mellette nyomorogni. Különösebb vita kettejük között nem alakult ki, a sértett összepakolta a ruháit, személyes tárgyait, és több fordulóval kivitte azokat a személygépkocsihoz; majd ismét visszatért a lakásba, hogy az utolsó csomagot is elhozza és ellenőrizze, nem maradt-e ott valami. Ezután még a padlásra is felhívta a vádlott a sértettet, ahol egy ruhát kerestek, amit nem találtak meg, majd ezután a sértettel visszamentek a hálószobába, ahol a sértett a szekrénybe is benézett. Eközben a vádlott ismét megkérdezte, hogy miért hagyja el, a sértett pedig megismételte az előbbi indokait, majd amikor a szekrényajtót betette, a jobb oldalon mellette álló vádlott felé fordult. A vádlott ekkor hirtelen a nadrágja oldalzsebében tartott, mintegy 12–15 cm pengehosszúságú konyhakést elővette és azzal a sértettet közepest meghaladó erővel többször megszúrta a jobb mellkasfelén. A sértett a szúrásba belekapott, így a keze és az alkarja is megsérült, majd
148
149
A sértett megpróbált védekezni a nyakát ért szorítás ellen, és eközben saját arcát is megkarmolta. A háton keletkezett felületes hámkarcolások akkor jöttek létre, amikor a gépkocsiból a közeli árokba húzta a vádlott…” (VI/1. sz. jogeset) ,,A huszonegy éves, szakmunkás képzettségű vádlott 1995. július elején ismerkedett meg Máriával, akinek udvarolni kezdett, többször is meglátogatta a lakásán. Kapcsolatuk kezdetben zavartalan volt, később a férfi magatartása miatt viszonyuk megromlott, és ezért a nő szakítani akart a vádlottal. Emiatt a vádlott öngyilkossággal fenyegetőzött, amelyet a sértett nem tekintett komolynak. A vádlott hazudozásai miatt augusztus végén a sértett elhatározta, hogy véglegesen megszakítja vele a kapcsolatot, és ezt közölte a lakására érkező vádlottal. Megbeszélték azt is, hogy 1995. szeptember 5-én a helyi diszkóban találkoznak, ahová a sértett gépkocsival elviszi a vádlott nála maradt személyes holmijait. A késő esti órákban a sértett ismerősei társaságában érkezett meg a diszkóhoz, majd bement a közelben lévő szórakozóhelyre, előtte találkozott a vádlottal is, aki őt megvárta, majd, a diszkóban éjfél körül ismét találkozva, a vádlott felkérésére a sértett vele a közelben parkoló személygépkocsihoz ment, hogy annak csomagtartójából kivegyék a vádlott holmijait. A vádlott megkérte a sértettet, hogy a ruhaneműit tartalmazó reklámszatyrot, valamint egy bográcsot és állványát segítse elvinni a közeli lakóházhoz, amely ismerőse tulajdona, és a holmikat ott kívánja elhelyezni. Ezért mindketten a fenti bekerítetlen lakóházhoz mentek és, azt megkerülve, a hátsó terasz melletti pinceajtó előtt a holmikat letették. Ekkor a vádlott a reklámtáskából elővett egy 8 cm pengehosszúságú, kitolható pengéjű tapétázó kést és az indulni akaró sértett mögé lépve, hátulról átfogta Máriát és a kés pengéjét kihúzva »nem szeretsz már?« kijelentést téve a tapétázó kés élét a sértett nyakán balról jobbra irányuló mozdulattal, közepest meg nem haladó erővel meghúzta. Amikor észlelte, hogy a sértett nyaka vérzik, a nyitott pinceajtón át a pincelejáróba belökte, a sértett a lépcsőre kerülve a föléje hajló vádlottat is lerántotta a pincébe, majd felkelve visszaszaladt a közelben lévő diszkóba, ahol ismerősei segítségére siettek. Mentővel kórházba szállították és életmentő műtétet hajtottak rajta végre.” (VI/2. sz jogeset)
az első szúrást követően attól hanyatt esett a mögötte lévő ágyra, és akkor a vádlott még egyszer mellkason szúrta, majd a sértettnek sikerült kiszabadulnia, a vádlottat ellökve kirohant a lakásból a gépkocsihoz. A várakozó testvére gépkocsival azonnal kórházba szállította, ahol megműtötték. A vádlott ezt követően a konyhaasztalról felvett egy 7 cm pengehosszúságú zsebkést és önkezével többször mellkason szúrta magát, amelynek következtében 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, és mentővel szállították kórházba. Papp Anita sértett a jobb mellkasfélen három, szúrva metszett sérülést szenvedett, amelyek közül legalább egy tüdősérülést okozott, és attól jobb oldali lég- és vérmell keletkezett. Sérüléseinek tényleges gyógytartama öt hét, a kórházba szállításakor közvetlen életveszélyes állapotban volt. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a sérülés akár önmagában, akár szövődményeiben halálos lehetett volna. A sértett sérülései közül az elülső hónaljvonalban, az V. borda magasságában, valamint a III–IV. borda között a szegycsont mellett elszenvedett, szúrva metszett sérülések a mellüregbe hatoltak, és a szúrások a testüreg közepe felé irányultak, közepest meghaladó erőtől keletkeztek. A bal hónaljárok alatt is egy szúrva metszett sérülés keletkezett, amely a test felszínével párhuzamosan haladt és a mellüregbe nem hatolt. Az erőbehatás a közepes erőt nem haladta meg. A sérülések a sértett különböző testhelyzetében keletkeztek. A mellüregbe hatoló sérülések – figyelemmel a sérülés anatómiai helyére, valamint az erőbehatás nagyságára és az elkövetés eszközére – alkalmasak voltak élet kioltásra, amelynek bekövetkezési lehetőségét a vádlott tudata átfogta.” (VI/3. sz. jogeset)
A fenti adatok birtokában nem tévedett az elsőfokú bíróság a cselekmény előzményeire vonatkozó tényállás megállapításánál sem, és megalapozottan állapította meg tényként azt is, hogy az agresszív természetű vádlott volt az, aki erőszakkal kényszerítette a sértettet arra, hogy vele maradjon.” (VI/4. sz. jogeset)
Felhasznált irodalom: Linda Gordon: Heroes of Their Own Lives – The politics and History of Family Violence, Virago, London 1989. Szilvási Léna: Csoportmunka egy anyaotthonban. Esély, 1997/1. 59. oldal.
,,A sértett több ízben meg akarta szakítani a kapcsolatot a vádlottal, ezért a fiaihoz költözött a Budapest V., Király utcai lakásba, azonban a vádlott erőszakkal kényszerítette őt arra, hogy vele maradjon. Az elsőfokú eljárásban feltárt adatok egyértelműen igazolták, hogy a sértettel szembeni vádlotti tettlegesség korábban is rendszeres volt. Nem csak a sértett fiai nyilatkoztak a korábbi, hasonlóan durva vádlotti magatartásról – melynek kapcsán a sértett bordatörést, orrcsonttörést is elszenvedett –, hanem a vádlottal baráti viszonyban álló Kerékgyártó András tanú is. Ez utóbbi tanú tárgyalási nyilatkozata szerint sok esetben ököllel olyan brutalitással bántalmazta a vádlott a feleségét, hogy le kellett őt fogni, továbbá a sértett állandóan tele volt sérülésekkel, amelyekről mindenki tudta a környezetükben, hogy a vádlottól származtak.
150
151
,,Ötvenöt éves özvegyasszony vagyok. Könyvelőként dolgozom, a férjem orvos volt. Tipikus polgári, értelmiségi életet éltem egészen addig, amíg ez a rettenetes helyzet elkezdődött. A sorsomban a fordulópontot a lányom házasságának összeomlása jelentette. Megpróbálom az elején kezdeni. A vejem már az udvarlás időszakában is furcsán és számomra meglehetősen visszataszítóan viselkedett. Úgy tűnt, hogy valami abnormális birtoklási vágy dolgozik benne. Állandóan féltékenykedett, ellenőrizte a lányomat, az idejével percre elszámoltatta, még az élő fába is belekötött… Egyáltalán nem örültem, amikor összekötötték az életüket, de úgy gondoltam, nincs jogom egy felnőtt ember életébe beleavatkozni, még akkor sem, ha az illető a gyerekem, és nagyon szeretem. A lányom a házasságuk kezdetén még alig-alig merte megosztani velem a gondjait. Amit én birtoklási vágynak láttam, azt ő a férje felfokozott temperamentumaként és a szere-
lemmel együtt járó, talán a szokásosnál túlzottabb féltékenységként értékelte. Gondolom, saját magát is nyugtatni és győzködni próbálta, különösen azután, hogy megszületett a csodálatos, gyönyörű unokám. Eljött azonban az a nap, amikor már nem hitegethettük tovább magunkat. A lányom egy kórház sebészeti osztályáról hívott fel, zokogva. A vejem úgy megverte, hogy napokig a kórházban ápolták. Elmesélte, a férje rettenetes őrjöngést rendezett, egy szál hálóingben kilógatta a negyedik emeleti ablakból, majd ütötte, rúgta, ahol érte. Mindeközben azzal is fenyegetőzött, hogy megöli az unokámat. Könyörögtem, hogy a gyerekkel együtt azonnal költözzön hozzám. Nem sokat tudtam az ilyen helyzetekről, teljesen meg voltam döbbenve. A mi családunkban, s hogy úgy mondjam, a mi köreinkben efféle soha nem fordult elő. Meggyőződésem volt, hogy az ilyesmi csak az úgynevezett lumpen embereknél történhet meg. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy hamarosan mi is úgy fogunk élni, mint azok a bizonyos lumpenek. De nem akarok nagyon előreszaladni a történettel. Nos, a lányom a gyerekkel együtt hozzám költözött. Igen ám, de a vejem már másnap megjelent a lakásomon, ránk törte az ajtót és ott folytatta az őrjöngést. Üvöltött és mindent összetört, ami a keze ügyébe került. A szomszédok utólag elmondták, hogy azt hitték, valami bandita támadott meg bennünket. Évtizedek óta éltünk abban a házban, mindenki tisztelt bennünket, a férjemnek betegei is voltak a lakók között. Nem tudták elképzelni, hogy a mi otthonunkban ilyen »családi veszekedés« legyen. Bemenekültünk a rendőrségre, ahol azt tanácsolták, ne menjünk haza. Ott voltunk egy szál ruhában, fillér nélkül, nem tudtuk, mihez kezdjünk. A rádióban hallottunk a NANE Egyesületről, őket hívtuk fel. Elhelyeztek minket egy anyaotthonban. Másnap bementem a munkahelyemre, igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Végeztem a munkámat, egyszer csak, mint egy tank, megérkezett a vejem. Üvöltött, őrjöngött, a kollégáimat is fenyegette. Rettenetesen féltem és borzasztóan szégyelltem magamat. Az unokafivéremet hívtam fel, hogy kísérjen vissza az anyaotthonba. Ő volt az egyetlen férfi családtag a férjem halála után, nagyon szerettük egymást. Rengeteget segített nekünk az elkövetkező hónapokban. A vejem őt is elkezdte hívogatni és fenyegette, hogy megöli, ha beleszól a családi ügyekbe. S ez így volt minden ismerőssel és a kollégáimmal. Rendszeresen hívogatta, zaklatta, fenyegette, őket. Az emberek eleinte próbáltak segíteni nekünk, aztán annyira féltek, hogy jobbnak látták eltávolodni tőlünk. A vejem követelte, hogy beszélhessen a lányommal. A rendőrséghez fordultunk, kérdeztük, mit tegyünk. Azt ígérték, ha még egyszer megveri a feleségét, őrizetbe veszik. Ekkor már több mint egy hónapja éltünk anyaotthonban, hatan egy szobában. A vejem könyörgőre fogta a dolgot, azt mondta, nagyon hiányzik neki a lányom és
152
153
HETEDIK FEJEZET
,,Féltem a lányomat, az unokáimat és saját magamat is” A feleségbántalmazás és a családon belüli erőszak más formáinak összefüggései; a feleségbántalmazás veszélyei a kívülállókra 1. Kiket bánt a feleségbántalmazó? A ,,jelenség, amelynek nincs neve” korántsem csak a bántalmazott feleségeket, női élettársakat érinti. Számos bántalmazó az egész családját terrorizálja és veri, ideértve a családban élő gyerekeket (esetleg a már felnőtt gyerekeket), az idős szülőket, a kiszolgáltatottabb testvért. Célpontjai azok is, akikkel nem él egy fedél alatt, de akik támogatják, segítik, megértik az áldozatait. Különös veszélynek vannak kitéve azok a hozzátartozók, akikhez a sértett a bántalmazás elől menekül. Számos olyan hozzátartozóval találkoztam, aki folyamatos aggodalomban élt bántalmazott lányáért, édesanyjáért vagy testvéréért. 2. ,,A lányommal együtt kellett menekülnöm.” A következő történet megrázó példája annak, hogyan határozhatja meg a hozzátartozó életét a feleségbántalmazás.
az unokám, nem tud nélkülük élni, és nagyon megbánta, amit tett. Az anyaotthonban élő társaink közül többen 6–8 évig, sőt még tovább tűrték, összeszorított foggal a szenvedést, amire elmenekültek. A lányom úgy gondolta, kell adnia még egy esélyt a férjének. S ennél még fontosabb szempont volt, hogy felelősnek érezte magát az ismerősök és a kollégáim folyamatos rettegéséért. Úgy gondolta, hogy nem csak saját magáért, a gyermekéért és értem felelős, hanem az egész környezetünkért. S persze tudta – pontosabban úgy tudta – , hogy amennyiben netalántán még egyszer bántani meri őt a férje, úgyis őrizetbe kerül. Hazaköltöztünk, ki-ki a saját lakásába. Naponta beszéltünk telefonon, megnyugtatott, hogy minden rendben van, ne aggódjak. Hihetelen megkönnyebbülés volt, hogy esténként a saját fürdőkádamban fürödhettem s végre újra – ha szégyenkezve is – a kollégáim és az ismerősök szemébe nézhettem. A vejem szinte tökéletesen viselkedett, igazi, mély megbánást tanúsított. Egészen a következő nagyjelenetig. Amikor is ütlegelés közben olyan erővel lökte a lányomat a fürdőkádba, hogy elrepedt egy csigolyája és agyrázkódást is kapott. Az unokám zokogva kiabált, egész testében reszketett. Minden kezdődött elölről. Kórház, menekülés hozzám, a lakásom összetörése, anyaotthon. A lakásomat ezúttal gyakorlatilag porig rombolta. Miszlikre tépte az összes ruhámat, szétverte a berendezést, s ami a legjobban fájt, a személyes emléktárgyaimat is megsemmisítette. Széttépte az édesanyám naplóját, az édesapám leveleit… Nagyon nehéz erről beszélni. Ne haragudjon, de nem is tudok minden részletet elmondani. A lányomon és az unokámon kívül nem maradt semmim… Persze az a fontos, hogy ők élnek. Egyelőre. A vejem ugyanis még mindig szabadlábon van. Mi összesen öt hónapot töltöttünk anyaotthonban, az ország különböző pontjain, egyik helyről a másikra menekülve, halálfélelemben… Előfordult, hogy zuhogó esőben álltunk egy újabb anyaotthon bejáratánál, a lányom, a másfél éves unokám és én. Csöngettünk, kinéztek, megkérdezték, hogy van-e nálunk AIDS-vizsgálati lelet, s mivel nem volt, elküldtek minket. Földönfutók lettünk. Megvetés tárgyai. A főnököm emberségének köszönhető, hogy nem vesztettem el az állásomat. Elvesztettem viszont az unokatestvéremet, aki nem bírta tovább ezt az egészet, szívinfarktust kapott és meghalt. A lányom az egyik vidéki anyaotthonból küldte el a válókeresetet a budapesti bíróságra. A vejem bement és elkérte a felesége tartózkodási helyének címét. A bíróság kiadta neki. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor abban a kis községben gyanútlanul elindultunk a boltba kenyeret venni, és szembe jött velünk a vejem. Kést tartott a lányom oldalához, azzal kényszerítette fel a vonatra, a gyerekkel együtt. Folyik ellene a büntetőeljárás, de szabadlábon van. A lányomtól meg azt kérdezik a tisztelt hatóságok, hogy miért ment vissza ehhez az emberhez.
154
Fel tudja fogni, mit jelent ez az egész? Ahogy mi most itt beszélgetünk, nem tudom, egyáltalán anya vagyok-e még. Nem tudom, él-e a lányom s holnap is élni fog-e. Pedig hál’ istennek semmiféle halálos betegsége nincs. Csak éppen senki nem védi meg. Az, hogy én egy év leforgása alatt középosztálybeli, jól öltözött, színházba járó, társasági életet élő doktornéből magányos, lenézett, hajléktalanszállókat megjárt ,,lumpen” lettem, az ehhez képest teljesen mellékes körülmény. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy ők valahogy megmeneküljenek…”
3. Jogesetek. Az első jogesetben szereplő bántalmazó nem ,,csak” feleségét és gyermekeit, hanem idős szüleit is rettegésben tartotta. BH 1981. 174. ,,A járásbíróság a terheltet kiskorú veszélyeztetésének bűntette és kétrendbeli, könnyű testi sértés vétsége miatt egyévi és két hónapi – börtönben végrehajtandó – szabadságvesztésre, valamint a közügyektől egyévi eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő. A terheltet a járásbíróság az 1975. évben ifjúság elleni bűntett miatt öt hónapi, végrehajtásában kétévi, próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. A terhelt alkoholista, évek óta nagymértékben fogyaszt szeszes italt, ittas állapotban családjával rendszeresen veszekszik, szüleit, feleségét, az 1974., 1975. és 1978. években született gyermekeit tettlegesen bántalmazza. A terhelt a vádbeli napon este ittas állapotban érkezett haza a lakására, és amikor ittasságát a felesége kifogásolta, veszekedés tört ki közöttük. A terhelt a szobában lévő heverőben megbotlott, legidősebb gyermeke ezen aludt és a földre esett. Ezután a terhelt az arcán és testének különböző helyein kézzel ütlegelte a gyermeket, aki a bántalmazás következtében nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. A veszekedésre a szobában alvó másik két gyermek is felébredt, ezért a terhelt az ötéves és a kétéves gyermekét is megverte. Ezek után a terhelt a gyermekét olyan erővel dobta le a heverőre, hogy annak szemhéja felrepedt és nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett. A terhelt néhány nappal később éjjel az apját, az anyját és a feleségét a gyermekek előtt megöléssel fenyegette. A család félelmében az ablakon keresztül menekült ki a lakásból és az éjszakát az udvaron töltötték.” (VII/1. sz. jogeset)
155
A megfélemlített, meggyötört hozzátartozó áldozatból bűnelkövetővé is válhat. Ennek példája a következő jogeset. ,,A vádlott édesapját, id. Boldis István sértettet 1971-ben rokkantnyugdíjazták. A korábban is italozó sértett ettől az időtől kezdve csaknem minden nap leittasodott. A saját szőlőjében termett borát és a saját maga főzte pálinkát itta otthon, kocsmába nemigen járt. A déli órákra rendszerint elfogyasztott egy liter pálinkát, erre ivott még bort. Az utóbbi 15–20 évben mindennapossá váltak a családjával szembeni agresszív megnyilvánulásai. Nem csupán ordítva szidalmazta nap mint nap a családtagjait, hanem rendszeresen bántalmazta is őket, nem kímélve a mindkét lábára csaknem teljesen béna vádlottat sem. A családtagok nem tudtak kitérni a száztíz kilós, erőteljes ember elől. A vádlott testvéreinek családalapítása és elköltözésük után (öccse 1979ben, húga 1984-ben költözött a faluban saját házba) a vádlott édesanyja, Boldis Istvánné csaknem naponta menekült a gyermekeihez, 1984 után főként a lányához. Gyakran kényszerült erre a vádlott is. Az utóbbi években jellemző volt, hogy Boldis Istvánné a napjait rendszerint a lányánál, Guba Miklósnénál töltötte, és csak aludni ment haza. Sokszor ruhában aludtak, hogy könnyebben tudjanak menekülni otthonról. Id. Boldis István sértett viszont rendszerint a felesége után ment, és ilyenkor a lánya házánál folytatta otthoni magatartását, amely egyébként ismert volt a falubeliek előtt. A családtagok néha feljelentéssel vagy az egészségügyi hatóság bevonásával is próbálkoztak, ezzel azonban egyrészt nemigen mertek élni, a sértettől való félelmükben, másrészt ezek sem hoztak eredményt. Az ítélettel elbírált cselekményt másfél hónappal megelőzően a sértett egy vita során ököllel megütötte a vádlottat; egy héttel a cselekmény előtt késsel támadt a vádlottra, aki a vécébe menekült előle és, félelmében, öt órán át ki sem mert jönni onnan. A sértett és felesége 1995. február 15-én hajnalban kelt fel; a másnapi disznóvágásra készülődtek. Id. Boldis István a késeket köszörülte, eközben ordítva szidalmazta a feleségét és célzott arra, hogy a késsel elvágja a torkát. A vádlott erre a kiabálásra ébredt, majd hét óra tájban felkelt és bement a faluba. Hazatérése után Boldis Istvánné elment a lányához, majd a vádlott is távozott otthonról. A sértett egy idő múlva a felesége után ment, erre Boldis Istvánné elindult vele hazafelé. Útközben a sértett egy kerítésnek lökte az aszszonyt és a biciklijét is összetörte. Erről értesült a vádlott is. Id. Boldis István ezt követően is folytatta a veszekedést. Étellel, pénzzel dobálózott, majd rákiabált a feleségére: »most hátba szúrlak!«, az őt csitítani igyekvő vádlottnak pedig kijelentette, hogy »takarodj, te tróger, mert megöl-
156
lek!«. Mindennek hatására Boldis Istvánné a kora délutáni órákban ismét elment a lányához. A sértett az otthon maradt vádlottal veszekedett tovább. Megfenyegette egy késsel, majd olyan kijelentéseket tett, hogy úgysem nyugszik addig, amíg el nem vágja a torkukat, illetve hogy most pontot tesz a dolgok végére. Ezek után a sértett ismét elment a feleségéért, akit azonban – miután az kilépett lánya ajtaján – hátulról ököllel úgy megütött, hogy elesett. Végül egyedül tért haza. Otthon a pincéből felvitt a lakásba egy olajoskannát azzal, hogy »itt kő kövön nem marad«. Ekkor azonban már annyira ittas volt, hogy a kupakot nem tudta lecsavarni. Ittassága miatt el is szundított a konyhai heverőn, de időnként felriadva a vádlott és a felesége megölésére utalva ordítozott. A sértett magatartása miatt hosszú idő óta tartós negatív hangulati állapotban élő vádlott ezalatt végiggondolta a sértett évtizedek óta velük szemben tanúsított agresszivitását; emiatt és a sértett aznapi magatartása miatt erős indulat fogta el, tudata beszűkült. Ebben az állapotban a két botja segítségével bement a háznak abba a helyiségébe, ahol a szerszámokat is tartották. Felvett egy kalapácsot, amelynek a feje egy kilogramot nyomott, és azzal visszament a konyhába, ahol apja ittas állapotban aludt. Mindez délután fél három– három óra tájban történt. A kalapáccsal öt–nyolc nagy erejű ütést mért id. Boldis István fejére, majd kivett a fiókból egy 29 cm pengehosszúságú, fanyelű konyhakést, és azzal tizenöt–húsz esetben megszúrta a sértettet. A szúrások id. Boldis István arcát, nyaki tájékát érték; egy nagy erejű szúrás a jobb mellkasfélbe hatolt.” (VII/2. sz. jogeset)
A következő ügyben a feleségbántalmazó áldozata leányának tizenkilenc éves férje volt. A vádlott rendszeresen bántalmazta feleségét és megöléssel is gyakran fenyegette. Ilyen előzmények után került sor a vádbeli napra, amikor a fiatal vej segíteni próbált anyósának. ,,1993. április 16-án a vádlott napközben nagyobb mennyiségű szeszes italt fogyasztott és ittas állapotba került. Amikor a vádlott hazaérkezett a közös lakásba, a feleségével veszekedni kezdett, aki emiatt elment otthonról. A délutáni órákban a vádlott felesége hazaérkezett, és ekkor a vádlott a lakásukban durva szavakkal szidalmazta és megöléssel fenyegette az asszonyt, aki megijedt és a szomszédból telefonon rendőri intézkedést kért. A 21 óra 25 perckor kiérkező rendőrök figyelmeztették a vádlottat és felhívták a figyelmét, hogy ne zavarja környezete nyugalmát. A vádlott ígéretet tett erre, azonban a rendőrök távozását követően ismét a feleségére támadt, aki próbált a
157
támadás elől kitérni, a kis szobába ment. Ahogy a szobába érkezett és lefeküdt az ágyra, a vádlott berontott, az egyik ülőkét felkapta és felesége felé dobta. Az asszony ennek következtében a bal karján nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Ezt követően a vádlott a kis asztalt kapta fel, hogy azt a feleségéhez vágja, amit azonban az utóbbinak sikerült kivédenie oly módon, hogy rúgott a vádlott felé, melynek következtében a vádlott homlokán sérülést szenvedett, és felrepedt bőre erősen vérzett. Ettől a felesége megrémült és segítségért kiáltott, tartva a vádlott további bántalmazásától. Miután segítséget nem kapott, a közelben lakó lányához futott át, ahol elmondta az előzményeket és ismételten rendőri segítséget kért. Ekkor lánya telefonált rendőrért és a mentőkért. Amikor a rendőrök 22 óra 25 perckor ismételten a helyszínre érkeztek, a vádlottat előállították a helyi rendőrkapitányságon. Eközben a lánya és a veje visszakísérték az asszonyt a lakásába és próbálták nyugtatni. Ezt követően azonban hamarosan hazaérkezett a rendőrségről a vádlott. A felesége, a lánya és a veje a kis szobában beszélgettek. Néhány perc elteltével nevezettek a konyhából evőeszköz csörgését hallották, mire a sértett meg is jegyezte, hogy a vádlott most veszi elő a kést. Az ezt követő pillanatban a kis szoba ajtaja bevágódott és megjelent – kezében a bűnjelként lefoglalt disznóölő késsel – a vádlott, miközben öléssel fenyegetőzött.” (VII/3. sz. jogeset)
Ezt követően a vádlott agyonszúrta a fiatalembert. Mivel a tizenkilenc éves sértett nem asszony, hanem férfi volt, furcsa azt mondani, hogy egyikévé vált a feleségbántalmazás áldozatainak. Pedig a közvetett áldozatok között férfiakat, nőket és gyermekeket is találunk. Mi több, a hozzátartozók sérelmére elkövetett ölési cselekmények legtöbbjének ugyanez a háttere. Az áldozatok egyike az a nagymama, akinek annyi volt a bűne, hogy befogadta a bántalmazás elől hozzá menekült lányát, s a veje az utcán, a kisiskolás unokája szeme láttára gyilkolta meg. Akadnak ,,enyhébb” esetek is: az asszony befogadása miatt megvert szomszédok, folyamatos fenyegetésben élő kollégák. A feleségbántalmazás távolról sem kizárólag a bántalmazott asszonyokat érinti és veszélyezteti. Már csak ez is indokolja, hogy ne ,,magánügyként”, hanem bűncselekményként és súlyos társadalmi problémaként gondoljunk a jelenségre.
158
NYOLCADIK FEJEZET
,,Állandóan attól reszkettem, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeimet…” A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás összefüggései 1. Hogyan függ össze a feleség és a gyermek bántalmazása? Mind a családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyek bírósági iratainak tanulmányozása során, mind pedig a mélyinterjúkból egyértelműen kiderült, hogy a gyermekek testi és lelki bántalmazása és a feleségbántalmazás között szinte minden olyan ügyben szoros az összefüggés, ahol a családban gyermek is van. Ez az összefüggés kettős: egyfelől igen sok feleségbántalmazó éppúgy veri, kínozza a gyermekét, mint a házastársát, másfelől azokban az esetekben, ahol ez nem állapítható meg, a gyermek szörnyű szenvedéseket él át azáltal, hogy szem- és fültanúja az anyja verésének, kínzásának, megerőszakolásának. Egy angliai kutatás eredménye szerint a feleségüket (élettársukat) tettlegesen bántalmazó férfiak hetven százaléka a családban élő gyermeket is verte.* A fizikai bántalmazás miatt orvosi kezelésben részesült gyermekek negyvenöt százalékának az édesanyja is tettlegesen bántalmazott asszony volt.** Lássunk rögtön két tipikus példát az összefüggésre: BH 1990. 325. A megállapított tényállás szerint a megelőzően közveszélyes munkakerülés szabálysértése miatt már elzárással sújtott vádlott idült alkoholista. Munkaképes volta ellenére az 1986. évtől állandó munkaviszonyt nem létesített, és alkalmi munkát is csak esetenként végzett, ám az abból szerzett keresetét nagyrészt italra költötte. A vádlottnak R. R.-val létesített élettársi kapcsolatából négy gyermeke született. A gyermekeket a vádlott és élettársa nevelte, a vádlott azonban – italozó életmódjából fakadóan – a kiskorú gyermekek ellátásáról nem gondoskodott, nevelésükben, ápolásukban nem vett részt. ** Bowker et al (1988), idézi: Maureen O’Hara: Child Protection and Domestic Violence – Changing Policy and Practice, konferencia előadás, kiadta: The Press and Publicity Team, Hackney Council, London, 1993. ** Stark és Flitcraft (1988), idézi Maureen O’Hara, supra.
159
Ittas állapotban többször bántalmazta élettársát és a gyermekeit is, akik ilyenkor a szomszédoknál kerestek menedéket. A rendszeres veszekedések miatt az egyébként is gyengén táplált gyermekek nem tudtak megfelelően pihenni, tanulni…; állandó retteségben éltek. A vádbeli napon reggel a vádlott és élettársa között ismét veszekedés kezdődött. Ennek során az ingerült vádlott a kezében levő, hét cm pengehosszúságú késsel – kisebb erejű kaszáló mozdolattal – R. R. hátára csapott. Ennek következtében a nevezett a bal vállának felső harmadában egy tíz cm hosszú karcolt hámhorzsolást, a bal mellkas hátsó részén pedig 1,5 cm hosszúságú szúrt-metszett sérülést szenvedett. E sérülések nyolc napon belül gyógyultak. A felülbírálatot lefolytatva a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a megyei bíróság a megalapozott tényállásból okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére, és nem tévedett a cselekmények jogi minősítésével összefüggően sem. Nem vitatható ugyanis, hogy a vádlottnak a tényállásban részletezett magatartása a négy kiskorú gyermekének nevelésével, gondozásával kapcsolatos kötelessége olyan súlyos megszegéseként értékelendő, amellyel a kiskorúak testi és szellemi fejlődését veszélyeztette. E tevőlegessége tehát – mint hogy azt négy sértett sérelmére valósította meg – négyrendbeli, a Btk. 195. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítására alkalmas. Helyes jogi álláspontot foglalt el a megyei bíróság az R. R. ellen végrehajtott cselekmény minősítése kapcsán is. Kétség sem férhet ahhoz, hogy a vita során ingerültté vált vádlott testbántalmazási szándékkal csapott a késsel a sértett hátára, és bár reálisan számolnia kellett azzal, hogy ennek nyomán a sértett súlyos sérülést szenvedhet, mégis e következménybe belenyugodva cselekedett. Eme súlyosabb eredményt átfogó eshetőleges szándékára figyelemmel tehát – függetlenül attól, hogy a szerencsés véletlennek köszönhetően az adott esetben a sérülés gyógytartama nem haladta meg a nyolc napot – a vádlott a súlyos testi sértés bűntettének kísérlete miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel.”
(Sajnos nem meglepő, hogy a korábbi, puszta kézzel elkövetett bántalmazások, fenyegetések során nem történt felelősségre vonás, annak ellenére, hogy mind az anya, mind a gyermekek már akkor is súlyos szenvedéseket éltek át. A hatóságok akkor léptek közbe, amikor a bántalmazó már kést ragadott, azaz amikor már ,,vér folyt”.) BH 1988. 262. ,,A megyei bíróság a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérlete és háromrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt halmazati
160
büntetésül – mint többszörös visszaesőt – ötévi szabadságvesztésre ítélte és nyolc évre a közügyektől eltiltotta, elrendelte továbbá a vádlott kényszergyógyítását. A megállapított tényállás lényege a következő. A korábban különböző bűncselekmények miatt már többször elítélt és idült alkoholista vádlott házasságából három leánygyermek született. A gyermekeket a vádlott és a felesége a háztartásukban közösen nevelték. A vádlott ittas állapotban többször ok nélkül bántalmazta a gyermekeit. Ütlegelte őket kézzel, korbáccsal, de beléjük is rugdosott. A Renáta utónevű gyermeket fenyítésként a kutyaólba is bezárta. Ezt meghaladóan a gyermekek jelenlétében a feleségét többször bántalmazta, sőt egy késsel a kezében megöléssel is fenyegette. Továbbmenően a vádlott – különösen azt követően, hogy felesége hoszszabb időre kórházba került – nem gondoskodott megfelelően a gyermekek felügyeletéről, ellátásáról. A gyermekek tisztátlanul, elhanyagolt külsővel jártak iskolába. A vádlott ezen magatartásával súlyosan veszélyeztette gyermekei testi, értelmi és erkölcsi fejlődését. A gyermekek érzelmileg súlyosan kiegyensúlyozatlanná váltak, sőt a két nagyobbik szellemi fejlődése társaikétól jelentősen elmaradt. Egyik este a vádlott ittas állapotban a hétéves, Renáta utónevű gyermekét – azért, mert az az utasításait megszegte és távollétében cigányokat engedett be a lakásba – egy körülbelül 35 dkg tömegű kalapáccsal kis-közepes erővel fejbe ütötte. A bántalmazás következtében a gyermek a koponyacsont külső lemezének benyomódásos törését szenvedte el. A sérülés nem volt életveszélyes, annak tényleges gyógytartama mintegy négy hétre tehető. A megalapozottan megállapított tényállásból okszerűen következtetett a megyei bíróság a vádlott bűnösségére, és helyesen minősítette cselekményeit életveszélyt okozó testi sértés bűntette kísérletének és háromrendbeli, kiskorú veszélyeztetése bűntettének. Helyesen következtetett az elsőfokú bíróság a vádlott által használt eszközből, az elkövetés körülményeiből és módjából, a támadott testtájakból, a bekövetkezett sérülés helyéből és jellegéből, a cselekmény motívumából, továbbá a sértett korából és fizikai tulajdonságaiból arra, hogy a vádlott aktuális tudatában felmerült a sértett súlyos életveszélyes megsérülése lehetőségének képzete is, és e következmény lehetőségéhez érzelmileg közömbösen viszonyulva hajtotta végre cselekményét. Tehát szándéka eshetőlegesen az életveszélyes sérülés okozására is kiterjedt. Az ilyen sérülés bekövetkezésének elmaradása a véletlenen múlott.”
161
2. Családtervezés, terhesség és bántalmazás. A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti igen szoros összefüggés gyakran még a közös gyermek megszületése előtt elkezdődik. Miközben szép álmokat, terveket szövünk a családi életről, a gyermek várásával és érkezésével kapcsolatos boldogságról, nehéz elképzelni, hogy pontosan ez a helyzet, azaz a kisgyermek megérkezése az a körülmény, amely kiválthatja, súlyosbíthatja, illetve állandósíthatja a bántalmazást. A bántalmazás természetrajzát ismerve talán mégsem olyan meglepő a jelenség: a korlátlan hatalomra vágyó családtag hirtelen egy riválissal szembesül, aki az addig általa birtokolt, neki alárendelt, illetve szerencsésebb esetben egyszerűen csak teljes énjével neki élő asszonyt ,,elveszi” tőle. Az is előfordul, hogy pontosan a gyermekvárás időszakában, azaz az ,,áldottnak” nevezett állapotban kezdődik el a verés és a terror. Egyes kutatások szerint a terhesség alatti tettleges bántalmazás az egyik leggyakoribb vagy egyenesen a leggyakoribb oka a terhesség alatti rendellenességeknek, vetéléseknek, koraszüléseknek.* Vajon hány olyan jelenet zajlik le nap mint nap a családi otthon zárt ajtaja mögött, amelyről egy egyetemista lány a következőképpen számolt be: ,,Mindennapos volt nálunk a verés, az üvöltözés. Mégis különösen élesen emlékszem egy olyan jelenetre, ami akkor játszódott, amikor anyu a kistestvéremmel volt állapotos. Már nem emlékszem a közvetlen előzményekre, csak arra, hogy ott állt előttem, nagyon sírt, az arcából és mindenhonnan ömlött a vér, végig a nagy hasán. Ebben az időszakban is előfordult, hogy a verések elől a szeméttárolóba menekültünk és ott töltöttük az éjszakát anyuval.”
Előfordul, hogy már a terhesség előtt elkezdődik a bántalmazás, de ennek ellenére még fennáll a szeretet és az összetartozás érzése (vagy illúziója). Gyakori, hogy ezekben az esetekben pontosan a család ,,teljessé válásától”, a közös gyermekek érkezésétől várja a nő vagy mindkét fél a problémák megoldódását. A bírálat ilyen esetekben meglehetősen egyszerű: miért kellett egy rossz házasságban gyermeket vállalni? Érdekes megfigyelni, hogy e kérdés feltevésekor is szinte észrevétlenül áttevődik a felelősség teljes súlya a nőre. Megint csak nem azt
kutatja a bíráló, hogy mer brutális lenni a bántalmazó, hanem hogy az asszony miért vállalt gyereket. Ez a kérdésfeltevés az együttérzés látszatát sem őrzi meg azzal a nővel, aki korántsem valamiféle gonosztettet követett el, hanem azt tette, amiről az élete kislány kora óta szólt, és amit talán a természet, talán a társadalom ,,kódolt” testébe és lelkébe: családra, gyermekre vágyott, ezért gyereket szült. Őszintén hitte, hogy a ,,teljes család”, az együtt élő anya, apa és gyermek valóban a boldogság és a nyugalom szigete lesz, és a családi élet nyújtotta öröm majd meglágyítja a ,,szigorú”, ,,ideges” férfi szívét is. A terhesség alatti bántalmazás sokszor egyenes folytatása annak az ellenőrzésnek és hatalmaskodásnak, amelyet a bántalmazó az asszony reprodukciós (gyermekvállalási és fogamzásgátlási) képessége és lehetősége, szexualitása, illetve egész teste és személyisége felett gyakorol. Előfordul, hogy az ,,uralkodó” megfosztja a nőt attól, hogy a legkisebb mértékben is ura maradjon annak, ami történik vele. A következő történet tragikus példája ennek a folyamatnak. ,,A férjem, amellett hogy nagyon sokat bántott, lekurvázott, megalázott, megerőszakolt és ütött-vert, tizennyolc éven át mindennap átkutatta a táskámat és az összes holmimat, hogy meggyőződjön róla, nem szedek-e tablettát vagy nem használok-e valami más fogamzásgátlót. Ezt ugyanis szigorúan megtiltotta, mondván, akkor mással is lefekhetek. Ugyanakkor persze ő maga nem volt hajlandó vigyázni, így aztán folyton terhes lettem. Tizenhat abortuszon mentem keresztül, és mindegyiknél majd megszakadt a szívem. Három gyereket pedig szabályosan kirúgott belőlem. Addig rúgott, amíg koraszülöttként világra nem jöttek. Meghaltak a gyerekeim, és majdnem én is velük haltam. Egy egészséges fiam született, aki már felnőtt, és én még mindig olyan rajongva szeretem és féltem, hogy az már talán nem is normális. Nagyon nehéz volt elmenekülni az apjától, annak ellenére, hogy a fiát is folyton bántotta. Úgy érzem, rettenetesen megtépázott, szétesett ember vagyok. Rendszeresen vannak lidérces álmaim, azt hiszem, ez már mindig így lesz. Az alkoholba menekültem. Nem láttam más kiutat az emlékeim, a fájdalmaim elől. Aki ezért megvet, annak tudnia kellene, hogy miken mentem át.”
3. A gyermek érkezése és a bántalmazás.
* Amaro–Fried–Cabral–Zuckerman: Violence during Pregnancy and Substance Use, American Journal of Public Health, 1990. május, Vol. 80., No. 5., 575. old.
Gyakori, hogy az újszülöttel való tényleges együttélés a rendszeres bántalmazás kezdőpontja. (Azért nem használom azt a kifejezést, hogy oka, mert az ok nem az újszülöttben rejlik, hanem a bántalmazóban.)
162
163
,,A vádlott és a sértett élettársi kapcsolatban élt együtt. A családi házban lakott még rajtuk kívül a vádlott idős édesanyja és a vádlott bátyja. A vádlott és a sértett (huszonhét éves fiatalasszony) közös háztartásban élt a vádlott hetvennyolc éves édesanyjával, aki a háztartást vezette. Utóbbi igyekezett mindenben a sértett kedvében járni. A sértett a vádlottal való kapcsolata révén az 1993. évben terhes állapotba került. Mint veszélyeztetett terhes több ízben volt kórházi kezelés alatt. Az együttélés kezdeti szakaszában a vádlott és a sértett kapcsolata megfelelően harmonikus és kiegyensúlyozott volt. A sértettnek a vádlott édesanyjához
való viszonya is kifogástalan volt. A vádlott és a sértett kapcsolatából 1993. november 14. napján fiúgyermek született. A szülést követően a vádlott és a sértett kapcsolata, illetve a sértett és a vádlott édesanyja közötti viszony megromlott: a sértett nem volt hajlandó a vádlott édesanyjának a főztjét elfogadni és enni; amikor ennek oka után érdeklődött a vádlott, a sértett minden esetben kitérő és, több ízben, durva választ adott. Kerekes Pál vádlott a sértett fenti, megváltozott magatartására elfogadható indokot nem talált. 1993. december 29. napján a vádlott otthon tartózkodott, mivel aznap nem kellett munkába mennie. A délelőtt folyamán körülbelül fél liter bort fogyasztott. Közben havat lapátolt. A délelőtt folyamán otthon tartózkodott a sértett és a vádlott édesanyja is. A déli órákban az ebédnek szánt halászlevet a sértett az udvaron kiöntötte, azzal a megjegyzéssel, hogy az már nem jó. Ezek után a vádlott nekiállt húsleveset enni és megkérdezte a sértettet, hogy nem kér-e belőle. Mire a sértett azt válaszolta: »nem eszek, mert már ettem«. Délután 13 óra utáni időben a vádlott ismét kiment a lakásból havat lapátolni. Amikor a vádlott a házuk előtt havat lapátolt, a sértett ugyancsak kijött a családi házból és elhaladt a vádlott mellett. Ekkor a vádlott megkérdezte a sértettől, hogy hová megy, mire a sértett azt válaszolta, »semmi közöd hozzá«. A vádlott folytatta a hólapátolást, miközben eltörött a lapát nyele. Ezért bement a lakásba azzal a céllal, hogy kést és kalapácsot hozzon a lapát megjavításához. A lakásban tartózkodott ekkor a vádlott idős édesanyja is, akinek elpanaszolta a vádlott a sértett durva válaszát. A vádlott édesanyja is panaszkodott ekkor a sértettre. Ezután a vádlott kihúzta a konyhaszekrény fiókját, és abból magához vette a bűnjelként lefoglalt konyhakést. Ezt látva a vádlott anyja megjegyezte, »nehogy hülyeséget csinálj«, mire a vádlott azt válaszolta: »nem hülyeség lesz ez«. Ezután a vádlott még magához vett egy kalapácsot is, majd ismét kiment a nadrágszíjába tűzött késsel és kalapáccsal az utcára, hogy a lapátot megjavítva folytassa a hólapátolást. Alighogy a vádlott az utcára kiért, látta, amint a sértett kilép a nővére lakásából és hazafelé tart. Amikor a sértett a vádlotthoz ért, a vádlott – célozva a sértett utóbbi időben tanúsított furcsa viselkedésére – megkérdezte a sértettől, »mikor hagyod abba ezt a hülyeséget«, mire a sértett azt felelte, »soha«. Ekkor az indulatos állapotba került vádlott – miután a törött lapátot és kalapácsot maga mellett ledobta – megfogta a sértettet és belevágta a hóba. A hanyatt fekvő testhelyzetbe esett sértett ekkor megjegyezte, »megőrültél«, mire a vádlott azt felelte, »meg«, majd övéből kikapta a 19 cm pengehosszúságú és 2 cm pengeszélességű konyhakést, és azzal a hanyatt fekvő sértett fölé hajolva egy ízben közepes-nagy erővel a sértettet mellbe szúrta. (…)
164
165
,,Teljesen megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy féltékeny arra a pár hetes babára. Hihetetlen, de pontosan úgy viselkedett, mint amikor férfiakra féltékenykedett.” ,,A kisbaba a kertben a fa alatt volt a kiságyában. Elszörnyedtem, amikor azt láttam, hogy a férjem szilvával dobálja, mintha céltábla lenne. Arról már hallottam, hogy a nagyobb testvér féltékeny az újszülött megérkezésekor, s hogy akár bántani is képes a testvért, de ugyanezt egy felnőtt emberről nem feltételeztem volna.” ,,A szülésig tulajdonképpen minden rendben volt, kivéve néhány féltékenységi jelenetet, amit természetesnek gondoltam, hiszen mindenki azt mondta, hogy az a szerelem jele. Amikor viszont megszületett a gyerek, egyre szörnyűbb lett minden. Kifejezetten féltékeny volt arra a pici babára. Azt mondogatta, hogy minek jöjjön haza, amikor úgyis folyton a gyerekkel foglalkozom. Lökdöste, bántotta a kis csecsemőt, ő lett a bűnbak. Nem tudtam, mit tehetnék, mert szerettem a férjemet, de ugyanakkor a kisbabát is, és tudtam, hogy a gyereket normálisan el kell látnom, szoptatnom, és ez bizony időigényes feladat. Rövid idő múlva aztán én is megkaptam az első pofont, utána a többit, majd az ökölcsapásokat, rúgásokat …”
A terhességgel, szüléssel és szoptatással járó fizikai megterhelések, hormonális változások és az anyává válás – társadalmunkban még ma is tabutémaként kezelt – nehézségei sok esetben oda vezetnek, hogy az asszony magatartása, a külvilág szemében, kedvezőtlen irányban változik. Ideális esetben a családalapításhoz szükséges információkhoz tartozna ennek a jelenségnek az ismerete, felismerése és – szükség esetén külső segítség igénybevételével történő – kezelése. Az alábbi ügyben nem tudhatjuk biztosan, hogy a brutalitás áldozatává vált gyermekágyas asszony szülés utáni depressszióban szenvedett-e, vagy egyszerűen önállóbb gondolkodásúvá, határozottabbá vált-e a szülést követően. Amit biztosan tudunk: társa nem tűrte el a nő megváltozott magatartását, hanem afölötti felháborodását újszülött gyermeke édesanyjának életét kioltva fejezte ki.
Az elszenvedett sérülések következtében az asszony, közös másfél hónapos gyermekük édesanyja külső és belső elvérzés miatt a szúrást követően egy-két percen belül életét vesztette. A vádlott a szúrás után a kést a sértett melléből kihúzta és a sértett teste közelébe helyezte, majd indulatos állapotában bement az egyik szomszédasszony lakásába és ott kijelentette, »hívd a rendőrséget, megöltem ezt a szemetet«, mire a meglepődött asszony rákérdezésére a vádlott azt válaszolta: »Katit«, majd az asszony ismételt faggatására a vádlott megerősítette, hogy megölte a sértettet.” (VIII/1. sz. jogeset)
A nőkkel kapcsolatos hagyományos szerepfelfogás része, hogy egy ,,igazi” feleségben és anyában valamiféle csodálatos képesség él a családban adódó problémák megoldására, a nehézségek kiküszöbölésére s a családtagok testi, lelki jóérzéséről tökéletesen és egyszemélyben való gondoskodásra. Gyakran még a gyermekgondozással kapcsolatos szakkönyvek, női újságok levelezési rovatai is azt sugallják, hogy a nőben meg kell lennie ennek a ,,varázslatos”, veleszületett képességnek. A gyermek születése körüli időben, de azon túl is, voltaképpen a családi élet egészében a nő felelősségeként és kötelességeként könyveljük el a család harmóniájának biztosítását. Ez a szemlélet olyan mélyen rögzült a társadalmi tudatban, hogy a legtöbb nő maga is teljesen azonosul e teljesíthetetlen követelményrendszerrel, és saját kudarcaként éli meg, ha a családban valami nincs rendben. Ha tehát az ifjú apa nem olyan felhőtlenül boldog az új családtaggal, mint ahogy azt a reklámfilmek és az olvasmányai sugallják, sőt, durván viselkedik a gyermekkel és az édesanyával, akkor a nő úgy érzi, ővele van valami komoly baj, saját ,,fogyatékossága” miatt nem képes arra, hogy tökéletes anya, háziasszony legyen, és a férjét is boldoggá tudja tenni. Nagyon keveset hallunk és beszélünk arról, milyen nehézségekkel, fájdalmakkal járhat az, amire oly sokat és oly nagy várakozással készültünk: az anyává, a ,,teljes családdá” válás. Pontosan azért, mert kevés a nyílt és őszinte beszéd, nehéz eldönteni, mi az, amit a családi élet természetes nehézségei és súrlódásai közé sorolhatunk, és mi az, amit már bántalmazásnak kell neveznünk.
tosságot a gyermek célzatos, tárgyiasító bántásától. Hol húzható meg a határ? Korántsem elegendő mértékben ugyan, de az utóbbi években már Magyarországon is fellelhető az érdeklődés a gyermekbántalmazás problémaköre iránt. A szakemberek tisztában vannak azzal, hogy a kisgyermekekre a nyílt utcán, a játszótéren vagy más helyen távolról sem leselkedik annyi veszély, mint a saját otthonukban. Miközben egy-egy, nyilvánosságra kerülő ügy kapcsán elborzadunk azon, hogy milyen erőszakosakká, durvákká válnak a fiatalok, gondolunk-e arra, hány és hány gyermek válik – sokszor már csecsemőkorban – az erőszak elszenvedőjévé saját otthonában, a róla gondoskodni, őt szeretni hivatott felnőttek között. Az alábbi bírósági ítélet kiemelt részének szóhasználata elgondolkodtató. Azt sugallja, hogy előfordulhat, létezhet olyan eset, amikor egy kétéves gyermek testi bántalmazása ,,nem indokolatlan”, azaz: indokolt. Ilyen helyzet természetesen nem létezik, s éppen ezért megdöbbentő, hogy a jog alkalmazására és az igazságszolgáltatásra köteles testület ennyire félreérthető megfogalmazást alkalmaz.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a mi kultúránkban még mindig elfogadott a testi fenyítés, így nehéz elhatárolni a szigorú gyereknevelést a gyermekbántalmazástól. Hasonlóképpen nehéz elhatárolni az indula-
,,A vádlott nevelte élettársa, Lovas Anna korábbi kapcsolatából 1992. december 16-án született Lovas Ferenc nevű gyermeket, valamint az 1994. július 28-án született saját gyermekét is. A vádlott ittas állapotban több esetben megfenyegette családját azzal, hogy megöli őket. Gát József vádlott a nevelésére bízott ifj. Lovas Ferencet 1994 nyarán több alkalommal bántalmazta úgy, hogy a kisgyermeken különböző sérülések keletkeztek. A bántalmazások indokolatlanok voltak (kiemelés a Szerzőtől), több esetben előfordult, hogy a vádlott megkötözte a kisgyermek kezét, lábát, vagy azért, hogy rendesen üljön a bilin, vagy azért, hogy ily módon büntesse meg a gyermeket. Előfordult az is, hogy a vádlott testszerte bántalmazta a kisgyermeket, ilyen esetekben a lakásuk ajtaját belülről bezárta, hogy oda más ne mehessen be. A vádlott egy ízben a kiságy fájával ütötte meg a gyermekkorú sértettet. Az ujjszopásról úgy akarta leszoktatni, hogy a gyermek ujját csípős pirospaprikába mártotta. Az 1994. augusztus 10. megelőző napokban a vádlott ugyancsak tettlegesen bántalmazta a fenti kisgyermeket, aki ennek folytán nyolc napon belül gyógyuló, zúzódásos sérüléseket szenvedett. Lovas Anna törvényes képviselő joghatályos magánindítványt terjesztett elő emiatt a vádlottal szemben. Gát József vádlott 1994. augusztus 10-én nagyobb mennyiségű szeszes italt fogyasztott, és amikor délután 15 óra 30 perc tájban a lakására hazaérkezett, közepes fokú alkoholos befolyásoltság állapotában volt.
166
167
4. Bűn-e a ,,gyerekverés”?
BH 1992. 623. A másodfokú bíróság a vádlottat életveszélyt okozó testi sértés bűntette és kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt halmazati büntetésül egy év nyolc hónapi börtönbüntetésre ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott ittas állapotban a lakására érkező sértettet – aki a vádlott élettársának a volt férje – vita közben a kezében lévő, 12,5 cm pengehosszúságú tőrkéssel hasba szúrta. A szúrás a bélfodorzati ereket is sértette, és ezáltal a hasüregbe nagy mennyiségű vér ürült. A sértett közvetlenül életveszélyes állapotba került, és az életét csak a szakszerű és gyors orvosi segítség mentette meg. A vádlott 1987 decemberében létesített élettársi kapcsolatot M. J.-nével, és ettől kezdve közösen nevelték az asszony előző házasságából született nyolc és fél éves kislányt. A vádlott két év alatt legalább három esetben bántalmazta a kislányt fűzfavesszővel. A bántalmazás során a gyermek testén – hátán és fenekén – nyolc napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek. Az első alkalommal azért bántalmazta a vádlott a sértettet, mert az a kisebb testvérét átlökte az üvegen, a második alkalommal azért, mert tanári felügyelet nélkül négy-öt társával a Duna-parton kerékpározott, a harmadik alkalommal pedig azért, mert a sértett az ellenőrző könyvébe bejegyzett érdemjegyeket átjavította. A gyermeknél a pszichoszomatikus megbetegedés jelei, úgynevezett »tic« (ideges köhécselés) jelei voltak kimutathatók, azt azonban egyértelműen megállapítani nem lehetett, hogy a gyermek említett megbetegedése a vádlott vagy a gyermek anyjának a magatartására vezethető vissza. Az viszont teljes határozottsággal megállapítható, hogy a gyermek betegségének oka a családon belüli komplex ártalom és káros hatás. A gyermek veszélyeztetettsége azonban az utóbbi időben jelentősen csökkent. A Legfelsőbb Bíróság észlelte, hogy a kiskorú gyermek sérelmére elkövetett cselekmény tényállásának az a része, mely szerint »a bántalmazás során a gyermek testén – hátán és fenekén – nyolc napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek« szükségtelen megállapítás, ugyanis nem bizonyítható az a tény sem, hogy a vádlott a tizenegy éves sértetten bármilyen testi sérülést okozott volna. Az eljárás során egyetlen bizonyíték sem merült fel arra vonatkozóan, hogy a vádlott a gyermekkorú sértettnek bármilyen sérülést okozott. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az ítéleti tényállás említett megállapítását a tényállásból mellőzte. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott bűnösségét a Btk. 195. §-ának (1) bekezdése szerinti, kiskorú veszélyeztetésének bűntettében is megállapította. A kiskorú veszélyeztetésének elkövetési magatartása a kiskorú nevelésének, felügyeletének vagy gondozásának feladatából folyó kötelességek súlyos megsértése. Ebből következik, hogy csak a »súlyos« kötelességszegés tényállásszerű, azaz a törvény a kisebb mulasztásokhoz, nevelési hibákhoz nem kíván büntetőjogi következményeket fűzni. A Legfelsőbb Bíróság a törvényi tényállás e jelentős meghatározását szem előtt tartva vizsgálta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, mely szerint közel három év alatt öt esetben valósított meg a vádlott felróható
168
169
Ekkor a vádlott szóváltásba keveredett élettársával, Lovas Annával. A hangos szóváltást meghallotta Lovas Anna édesanyja, a szomszédban lakó idős Lovas Ferencné. Időközben Lovas Anna a szomszédban lakó szüleihez szaladt. A vádlott utánament és idős Lovas Ferenc sértett lakásának nyitott fürdőszobaablakán keresztül ismét kiújult a szóváltás a vádlott és élettársa között. Ebbe ekkor már idős Lovas Ferencné is beavatkozott. Ezen előzmények után Gát József vádlott a magához vett, nyolc cm pengehosszúságú késsel a nyitott fürdőszobaablakon át idős Lovas Ferenc sértett felé szúrt. A szúrás idős Lovas Ferenc sértett mellkasát érte, és utóbbi nyolc napon belül gyógyuló szúrt sérülést szenvedettt. Ezt követően a vádlott belökte az ablakot, és ennek következtében idős Lovas Ferenc sértett meghátrált, az ablak mögött lévő kádba esett, a kitörött üvegcserepek közé. A sértett az esés következtében a hátán és a jobb karjának felszínén vágott sérüléseket szenvedett az üvegszilánkoktól. A vádlott cselekményét látva idős Lovas Ferenc tizenöt éves fia, Lovas Péter egy vasdarabot kapott fel, hogy apja védelmére keljen. A vasdarabbal meg is ütötte a vádlottat. Majd amikor már Lovas Péter nem lépett fel támadólag, és a helyszínről el akart menni, a vádlott Lovas Pétert is megütötte, aki ennek következtében nyolc napon belül gyógyuló zúzódásos sérülést szenvedett. E bántalmazás miatt is előterjesztett joghatályos magánindítványt a sértett. Mindezek után Gát József vádlottat 1994. augusztus 10. napján őrizetbe vették, és azóta folyamatosan fogva tartásban van.” (VIII/2. sz. jogeset)
Bár az ítéletből nem derül ki, valószínűsíthető, a gyermek bántalmazása miatt az édesanya csak azután mert eljárást kezdeményezni, hogy az élettárs a család többi tagját is brutálisan, mégpedig szúrt sérülést okozva megtámadta. Ekkor ugyanis már ,,vér folyt”, így esélyt láthatott arra, hogy a hatóságok az ügyet kellő komolysággal fogják kezelni, s a bántalmazó ,,akár” őrizetbe is kerülhet. Rendkívül sajnálatos, hogy a hatóságok – a feleségbántalmazáshoz hasonlóan – a gyermekbántalmazást is hajlamosak ,,magánügyként” felfogni, s éppúgy, mint a családon belüli erőszak más formáinál, itt is megfigyelhető a terror jelentőségének csökkentése, az ,,indulatosság” bagatellizálása, megértése. Íme egy másik példa, 1992-ből, a Legfelsőbb Bíróság határozatai közül:
magatartást. Ebből három esetben került sor a gyermekkorú sértett bántalmazására, de mindhárom esetben a gyermeknek az általános nevelési elvek szerint is igen negatív magatartása motiválta a vádlott cselekményét, mivel belelökte kisebb testvérét az üvegbe, a szüleit megtévesztve, azok engedélye nélkül, felügyelet nélkül kerékpározott a Duna-parton, és önkényesen átjavította az ellenőrző könyvbe beírt érdemjegyeket, így a felelősségre vonás indokolt volt. Ilyen esetben a kiskorú alkalomszerű, testi sértést nem okozó bántalmazása súlyos kötelességszegésnek nem tekinthető. Az a tény továbbá, hogy az anya egyszeri bántalmazásánál a kiskorú sértett is jelen volt, önmagában ugyancsak nem tekinthető súlyos kötelességszegésnek, annál is inkább, mert ez a bántalmazás sem volt más, mint egy arcul ütés, egy karfogás, ellökés, tehát nem egy brutális, hosszan tartó bántalmazást kellett végignéznie a gyermeknek. A kiskorú veszélyeztetésének a törvényi tényállása a veszélyhelyzetet mint eredményt tartalmazza, vagyis e bűncselekmény csak akkor állapítható meg, ha a súlyos kötelességszegés konkrétan veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését, tehát az okozati összefüggés megléte szükséges. A pszichológus szakértő ugyan a sértett gyermeknél pszichomatikus megbetegedés jeleit észlelte, azt azonban egyértelmű bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy ez az eredmény a vádlott magatartásának a következményeként jött létre, így a tevékenység és az eredmény okozati összefüggése nem bizonyított. Nem hagyható figyelmen kívül a veszélyhelyzet kialakulásának vizsgálatánál, hogy a sértett gyermek az életének jelentős részét egy megromlott házasság körülményei között élte át, és egy válás utáni időszakban került sor a pszichológiai vizsgálatra. Nem zárható ki tehát, hogy az érzelmi élete már a vádlott tevékenysége előtt is sérült. E körülmény felderítésére pedig egyáltalán nem került sor, holott a szakértő határozottan úgy nyilatkozott, hogy a gyermek betegségének oka a családon belüli komplex ártalom és kóros hatás. Nem bizonyított tehát az az ítéleti megállapítás, hogy »a vádlott magatartására is visszavezethetően a sértett érzelmileg sérültté vált, pszichoszomatikus megbetegedés jelei nála kimutathatók«. Végül a kiskorú veszélyeztetésének bűncselekménye megállapításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az elkövető tudata átfogja: a magatartása a kiskorúnak a törvényben felsorolt érdekeit veszélyezteti, és legalább a veszélyhelyzet bekövetkezésébe belenyugodva cselekedjék. Az adott esetben a vádlott tudatában nem merülhetett fel, hogy a sértett gyermeknél a terhére rótt magatartással súlyos veszélyhelyzetet idéz elő. Az irányadó tények szerint a vádlott közel három év leforgása alatt három esetben bántalmazta a sértettet és egy esetben a sértett anyját. A kiskorú
170
megfenyítése – bár helytelenül eltúlzott – indokolt volt. Nyilvánvaló, hogy a hosszabb idő alatt megvalósult néhány eset nem alakíthatott ki a vádlottban – de másban sem – olyan képzetet, hogy a sértett érzelmi fejlődése az említett esetek kapcsán veszélybe kerül. Ez annál is inkább megállapítható, mivel tény, hogy a vádlott a sértett nevelésével törődött, és igyekezett tőle telhetően gondoskodni róla. A leírtak alapján leszögezhető, hogy a törvényi tényállás egyik eleme: a súlyos kötelességszegés hiányzik, és emellett a büntethetőség általános feltételei közül hiányzik az alanyi bűnösség (legalább eshetőleges szándék) és az okozati összefüggés. A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a vádlottat a kiskorú veszélyeztetésének büntette miatt emelt vád alól – bűncselekmény hiányában – a Büntetőeljárásjogi Törvény 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján felmentette.”
Abból a tényből, hogy ez a férfi két év leforgása alatt legalább három ízben fűzfavesszővel megverte az akkor kilenc-tíz éves kislányt, a gyermek jelenlétében bántalmazta élettársát, azaz a leány édesanyját, majd késsel életveszélyesen megsebesítette élettársának volt férjét, következtetni lehet a családban uralkodó légkörre s arra, hogy az milyen hatással lehetett a gyermekre. Az, hogy ezt a magatartássorozatot a Legfelsőbb Bíróság nem értékelte a kiskorú sérelmére elkövetett bűncselekményként – aggasztó. (Az aggodalmat némileg csökkentheti, hogy léteznek ezzel ellentétes tartalmú bírósági döntések is.) Külön is figyelemre méltó, hogy a bántalmazást a bíróság szerint a gyermek megérdemelte, az ,,indokolt” volt. A nevelőapa nyilván nem áll egyedül azzal a felfogásával, hogy a kistestvérét az üvegbe lökő gyereket úgy lehet jobb belátásra, a durvaság mellőzésére nevelni, hogy a példamutatásra hivatott felnőtt őt fűzfavesszővel megveri. Az azonban, hogy esetleg a bíróság is így gondolja, remélhetőleg nem más, mint az idézett ítélet rosszindulatú félremagyarázása. A feleségbántalmazással összefüggő gyerekbántalmazást más hatóságok is elnézően kezelik. Erről a jelenségről több asszony is beszámolt. Lássunk egy példát: ,,Egy idő után egyszerűen nem bírtam tovább nézni és tűrni, hogy nem csak engem bánt durván és kegyetlenül, hanem a bölcsődés gyerekünket is. Amikor egy alkalommal mésszel öntötte le a kisfiút és aztán ököllel fejbe vágta, úgy döntöttem, nem félek többet a bosszújától és elmegyek a gyámhatóságra. Az előadó végighallgatta a történetet, aztán a legnagyobb megdöbbenésemre
171
ezt mondta: »Hát igen, sajnos előfordulnak ilyen ügyek, de az apukának biztosan megvolt rá az oka…«”
5. A családon belüli terror mint életveszélyes folyamat. A következő példában szereplő apa ellen is büntetőeljárás indult, amikor az édesanyja védelmére kelő kamasz fiát úgy ütötte meg, hogy a gyermek agyrázkódást szenvedett. (Az édesanyjukat védeni próbáló gyermekek gyakran sérülnek meg ehhez hasonló helyzetben.) A bíróság akkor felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a brutális apát, aki ennélfogva továbbra is a család körében, otthonában maradhatott. A félelemben élő hozzátartozók védelmére, biztonságára irányuló intézkedés nem történt. A történet tragikus folytatása igazolja azt az állítást, hogy az áldozatok jövőjével, a rájuk leselkedő veszélyekkel szembeni hatósági közömbösség s a további brutalitást hatékonyan megakadályozó intézkedések hiánya emberéleteket követelhet. Az az állam és az a jogrendszer, amely nem védi meg az állampolgárait az otthon falai között őrjöngő ,,uralkodótól”, passzivitásával, cinikus közömbösségével maga is hozzájárul azokhoz a tragédiákhoz, amelyek már a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabásakor is előre láthatók. ,,A vádlott és családjának tagjai közötti kapcsolat igen hosszú ideje megromlott. Ennek oka az volt, hogy Török Ferenc rendszeresen és nagymértékben fogyasztott szeszes italt. A túlzott alkoholfogyasztásra jellemző diszkrét testi és idegrendszeri tünetek fennállnak nála, alkoholtól való függősége kialakulóban van. Ittas állapotban Török Ferenc agresszívvá vált, nem csak szidalmazta, fenyegette a családját, hanem tettleg is bántalmazta úgy a gyermekeket, mint a feleségét. Egy ilyen alkalommal, 1985-ben az akkor tizenhárom éves Dávid az édesanyja és az őt ütlegelő vádlott közé állt, a vádlott pedig a gyermeket ütötte meg úgy, hogy az kisebb agyrázkódást szenvedett el. Emiatt – és a gyermekekkel, valamint a feleségével szembeni egyéb magatartása miatt, amely a gyermekek esetében kimutathatóan lelki sérüléseket okozott – a Bíróság megállapította a bűnösségét kétrendbeli, kiskorú veszélyeztetésének a bűntettében, továbbá könnyű testi sértés vétségében, és ezért tíz hónapi, végrehajtásában kétévi próbaidőre felfüggesztett börtönre ítélte 1988. május 16. napján. A vádlott ezután többször indult neki alkoholelvonó kezelésnek, ezeket azonban rendszerint nem fejezte be, így eredménytelenek maradtak. Egy idő után ismét mértéktelenül kezdett italozni és nem hagyott fel a család tettleges
172
bántalmazásával sem. Ezeket az eseteket Török Ferencné rendszerint elpanaszolta a szomszédoknak, így Ágai Sándornénak és Bárányos Jánosnénak. A vádlott lánya, Anita nemegyszer kért segítséget is a szomszédoktól az apja tettlegességei miatt. Az ítélettel elbírált cselekményt megelőzően, 1995 tavaszán bántalmazta a vádlott a feleségét, néhány nappal később pedig a lányát fojtogatta. Ezt megelőzően 1994 őszén bántalmazta a feleségét, lelökve őt a lépcsőről. Az időközben felnőtt és a vádlottnál immár erősebb fizikumú Török Dávid sértett anyja és húga védelmében mindig fellépett a vádlottal szemben. Ilyen alkalmakkor többször tettlegességre is sor került az apa és fia között. Ebben a folyamatban a vádlott fokozatosan elszigetelődött a családjától. Török Ferenc azonban ekkor sem változtatott a magatartásán, italozásán. A fiával fennálló kapcsolatát az jellemezte, hogy – összefüggésben a családon belüli elszigetelődésével – riválist látott benne, ezt feldogozni nem tudta, érzelmileg is a fia ellen fordult. Ittas állapotban egyre többször hangoztatta, hogy megöli a fiát. Különösen a hétvégék jelentettek megpróbáltatást a család számára, miután az utóbbi időben a vádlott a hétvége nagy részét egy italboltban töltötte, így a családnak mindig számolnia kellett agresszív megnyilvánulásaival. A vádlott 1995. május 25-én – vasárnap – már reggel elment otthonról. A délelőtt folyamán egy italboltban nagy mennyiségű szeszes italt fogyasztott, amitől súlyos fokú ittas állapotba került. Vérében 3,04–3,24 ezrelék közötti alkoholkoncentráció lehetett, amikor déltájban hazament. Ekkor csak Török Dávid sértett volt otthon, aki a vádlott hazatérésekor az udvari csapnál a kutyát fürdette. Rá is szólt a kutyának füttyentgető vádlottra, hogy ne hívja az állatot, hiszen fürdeti. A sértett még ezt a tevékenységet folytatta, amikor hazatért a templomból Török Ferencné, és munkahelyéről, az ABC áruházból a vádlott lánya. Ők útközben találkoztak, így együtt érkeztek haza. Török Ferencné a fürdőszobába ment átöltözni, Török Anita pedig a boltból hozott holmikat kezdte kipakolni a háznak a konyhából nyíló főzőfülkéjében. Itt – a főzőfülkében, illetve a konyhában – tartózkodott a súlyos fokban ittas vádlott is, aki a fia megölésére utaló kijelentéseket kezdett kiabálni. Fel is vett egy 16 cm pengehosszúságú, fanyelű konyhakést. Ezt Török Anita megpróbálta elvenni tőle, a vádlott azonban zsebre rakta úgy, hogy annak egy része kilátszott onnan. Eközben továbbra is a fia megölésére utaló kijelentéseket kiabált. Erre a kiabálásra ment be az udvarról a kutyát fürdető sértett, aki ekkor pólót és rövidnadrágot viselt. Török Anita közölte vele, hogy vigyázzon, mert az apjánál kés van.
173
Török Dávid annyit mondott a vádlottnak, hogy a kést tegye le, amire Török Ferenc – megismételve az ölésre utaló kijelentését – a vele szemben álló fiát a has felső, bordaív alatti részén nagy erővel megszúrta. A jobbról, alulról, balra, felfelé irányuló, tíz–tizenkét cm hosszú szúrcsatornát eredményező szúrás következtében a hasüreg megnyílt, metszett sérülés keletkezett a nyelőcsőn, megnyílt a szívburok és a szív jobb kamrájának ürege is. A sérülés nyomán, heveny belső elvérzés következtében a huszonkét éves Török Dávid sértett meghalt. Életét az azonnal érkező szakszerű orvosi segítség sem menthette volna meg. A szúrás után a vádlott kiment az udvarra, a csapnál lemosta a kést, majd a disznóólra tette. Ezután az udvari hátsó kapun keresztül átment a szomszédba és ott a telefonnal rendelkező Veres Lászlót kérte, hogy hívja a mentőket, mert megszúrta a fiát. (…) A cselekmény miatt előzetes letartóztatásba került vádlottal a család minden kapcsolatot megszakított, Török Ferencné megindította a válópert is.” (VIII/2. sz. jogeset)
Tanulságos rámutatni, hogy a vádlott büntetlen előéletű, két szakmával rendelkező, állandó és huzamos munkaviszonyban dolgozó férfi. A bíróság arra is rámutatott, hogy ,,a vádlottal szemben munkahelyén a munkájával és a magatartásával kapcsolatban nem merült fel kifogás”. Ebből következik, hogy – a bántalmazók többségéhez hasonlóan – ez az ember is képes volt féken tartani ,,indulatosságát” és mérsékelni alkoholfogyasztását ott és akkor, amikor ennek szükségét érezte. Azon tévhit megdöntésére, hogy családon belüli erőszakra kizárólag ,,lumpen elemek” között kerül sor, megemlítem, hogy a feleség egy nagyvállalatnál volt titkárságvezető, a kisebbik gyermek középiskolás, míg az elhunyt nagyobbik gyermek technikus volt. Mindnyájan a család saját tulajdonát képező házban laktak. A fent idézett ügyben tehát a családja bántalmazásáért már – formális és így hatástalan – büntetésre ítélt apa további tíz éven át kínozta, terrorizálta közvetlen hozzátartozóit. Így azt a fiatalembert is, aki gyerekként a testi épségét, fiatal emberként az életét áldozta azért, hogy szerettei erőszak nélkül élhessenek. 6. A gyermekbántalmazás megnyilvánulási formái (a tettleges, az érzelmi és a szexuális bántalmazás). A kiskorú veszélyeztetésének bűntette.
terror elemei együttesen, illetve egymást felváltva jelennek meg a történetekben. (Mindezt kiegészítheti a gyermek sérelmére elkövetett szexuális erőszak, illetve visszaélés, ideértve azt az esetet is, amikor a férfi a gyermek jelenlétében erőszakolja meg, illetve kényszeríti a ,,házasélet” különböző formáira az anyát.) A kiskorú veszélyeztetésének bűncselekményét – a bírói gyakorlat szerint – akkor is meg kell állapítani, ha az elkövető egy ujjal sem nyúl a gyermekhez, közvetlenül szavakkal sem bántja, de a gyermek szemtanúja az édesanya (esetleg más hozzátartozó) bántalmazásának. Megrázó belegondolni, hogy naponta hány gyermek szenved el súlyos lelki sérüléseket amiatt, hogy anyját bántják, kínozzák, mégpedig nem egy idegen, hanem a család sorsáért felelősséggel tartozó férj és apa. A következő jogesetben az egész családját rettegésben tartó családfő a gyermekét megfelelően gondozta, fizikai értelemben ellátta. A bíróság mégis megállapította bűnösségét a kiskorú veszélyeztetésének bűntettében (is), s, mint az ítélet indokolásából kiderül, nem elsősorban azért, mert a másfél éves gyermeket a vádbeli napon durván áthajította a kerítésen, hanem mindazért, aminek a gyermek azt megelőzően szemtanúja volt. ,,A vádlott 1990 májusa óta nem rendelkezik állandó munkahellyel, azóta alkalmi munkákat vállalt. Évek óta rendszeresen és erősen italozott, az alkalmi munkák során keresett pénzt rendszeresen elitta. Ittasan a vádlott a család nyugalmát felborította, élettársát már ekkor rendszeresen bántalmazta. Emiatt 1989 augusztusában elrendelték a vádlott kötelező alkoholelvonó kezelését. A kezelés nem járt eredménnyel, mert a vádlott a kezelést követően már két hónappal ismét italozni kezdett. Az utolsó két évben mértéktelenül ivott, s ilyenkor igen agresszívan viselkedett. Nem csak a lakás berendezési tárgyait törte-zúzta össze, hanem a házastársát is rendszeresen verte. Az asszonynak többször kellett a vádlotti durvaság elől otthonról elmenekülnie. Ilyenkor vagy a szomszédban, vagy a közelben lakó rokonainál töltötte az éjszakát. Ha lehetőség volt, a gyermekeket is magával vitte, ellenkező esetben kénytelen volt őket otthon hagyni. Ilyenkor a vádlott több napig is megfelelően gondozta a gyerekeit. A vádlottat életmódja miatt a helyi polgármesteri hivatal 1993-ban szóbeli figyelmeztetésben részesítette, ami azonban hatástalan maradt.
A feleségbántalmazással összefüggő gyerekbántalmazásra is jellemző, hogy a tettleges bántalmazás és a folyamatos félelemben tartás, lelki
(A történet már ezen a ponton is igen tanulságos. Miért és miből feltételezte a polgármesteri hivatal, hogy a szóbeli figyelmeztetés hatásos lesz, azaz a bántalmazó a magatartását megváltoztatja? A már ebben az időszakban is több bűncselekményt elkövető férfival szemben miért
174
175
nem kezdeményeztek büntetőeljárást, és miért nem gondoskodtak az asszony és a gyermekek biztonságáról, testi épségéről? Mi történhetett az asszonnyal, aki, bízva a hatóságokban és a jogban, meg merte kockáztatni, hogy hivatalos bejelentést tegyen? Hogyan reagálhatott erre a korlátlan hatalmat gyakorló családfő, miután tapasztalta, hogy a hivatal úgysem tesz ellene semmit? Vajon a bíróság által vádlotti durvaságként összefoglalt magatartás milyen formát öltött akkor, amikor a bántalmazót a hivatalos bejelentés miatti bosszú is fűtötte?) A vádlottnak a házastársával való veszekedései legtöbbször a gyerekek előtt zajlottak le, hisz a gyermekek szüleikkel laktak, és a szűkös lakás egyetlen szobájában, illetve konyhájában zajló eseményeknek a gyerekek óhatatlanul tanúi voltak. Így a gyerekek akkor is otthon voltak, amikor a vádlott 1994. március 8-án, szintén ittas állapotban (miután a kért bort az asszony a férjének meghozta) a földre rántotta házastársát és egy fokossal megvágta felesége talpát. Ezen sérülés miatt a sértett feljelentést nem tett házastársával szemben, annak ellenére, hogy jobb talpán – nyolc napon belül gyógyuló – tíz cm hosszú, két-három mm széles, éles szélű sebzést, a bal könyökén pedig bevérzéses sérülést szenvedett. 1994. május 7. napján a vádlott ittasan ismét veszekedni kezdett a feleségével, az ételt lekapta az asztalról s azt az udvarra kidobta, majd az asztalt az asszonynak vágta. A vádlott ezt követően felkapott egy 11 cm hosszúságú, műanyag nyelű kést, s azzal a házastársára támadt. A késsel való dulakodás közben a vádlott kaszáló mozdulattal több vágást tett a feleségén lévő pulóver elején, anélkül hogy az asszony megsérült volna. A pulóvert a vádlott a sértett testétől elhúzta a vágás közben. A hangoskodásra felébredt a nagyobbik gyermek, s mialatt a vádlott a gyerekre figyelt, azalatt Falusnénak sikerült kivennie férje kezéből a kést. (…) 1994. május 8. napján (a szavazás napján) a vádlott már reggel italozni kezdett. A délelőtti órákban végzett alkalmi munkát követően tizenkét óra után ment haza, ittas állapotban. Felesége is ekkor közeledett lakása felé, miután a szavazatát leadta. A vádlott már az utcán veszekedni kezdett házastársával, majd hazament. Falus Péterné a szomszédjuknál maradt, mivel hazamenni nem mert, tartva a vádlott durvaságától. A vádlott ugyanis otthon, a lakásban a konyhai berendezési tárgyakat összetörte, és azokat az udvarra dobálta. Eközben a másfél éves kislánya is a lakásban tartózkodott, akit a vádlott a szomszédból vitt magával. Falusné unokatestvére, Ormos János, féltve a kislányt apjától, átment Falusékhoz és a leányt a lakásból elhozta, majd őt Falusné kezébe
176
adta. A vádlott ekkor szintén kijött a lakásból, az utcán tartózkodó felesége kezéből kikapta a kislányt s megindult vele haza. Amikor a házuk előtt húzódó, 1,2 m magas drótkerítéshez ért, a mintegy tíz kg súlyú másfél éves leányát félkörös mozdulattal a kerítésen átlendítette oly módon, hogy a gyermek egyik karját fogta. Eközben a vádlott keze is átlendült a kerítésen, majd a kislányt elengedte, aki 1,2 m magasról a földes talajra esett. Az esés szerencsés volta miatt talppal ért földet, így sérülése nem keletkezett. A kislány megijedt a történtektől és nyomban sírni kezdett. A másfél éves leánynak az 1,2 méterről történt földre esése során fennállt annak a lehetősége, hogy súlyos, nyolc napon túl gyógyuló törése, rándulásos sérülése keletkezzen, ami az esés szerencsés módja miatt maradt el. A vádlott ugyanezen a napon ásóval a kezében támadt a feleségére, az ásót a feje fölé emelve akarta Falusnét fejbe ütni. Erre azonban nem került sor, mert Ormos János és Ormos József a vádlott és Falusné közé állva megakadályozta a tettlegességet. Ezt követően Falusné elment, hogy telefonon a rendőrség segítségét kérje. A vádlott ugyanezen a napon – miután Falusné elment telefonálni – elhatározta, hogy a kerítésbe a hálózatról áramot vezet azzal a szándékkal, hogy hazatérő házastársa áramütést szenvedjen, s ennek következtében életét veszítse. A vádlott Barbara nevű gyermekét a házba bevitte, majd a kamra helyiségből kihozott egy szigetelt, kétszer 0,5 milliméteres, kéteres rézkábelt. A kábelt az utcai szoba ablakán keresztül az udvarra vezette, s a vezeték mindkét lecsupaszított erét az ablaktól pár méterre lévő oldalsó kerítésre tekerte. (…) A vezeték másik végét a lakásban lévő konnektorba dugta. Ezt követően a szomszédjától elkért fázisceruzával ellenőrizte, hogy a kerítés áram alá került-e. (…) A vádlott figyelmeztette a szomszédokat, hogy vigyázzanak, mert a kerítésbe áramot vezetett. A vádlott ezt követően lefeküdt aludni. (…) A történtekről a szomszéd élettársa értesítette a rendőrséget, egy órán belül a rendőrök a helyszínre érkeztek… Az éppen alvó ittas vádlottat a rendőrök ébresztették fel, akiknek Falus Péter elmondta, hogy a feleségét akarta az árammal megrázatni.” (VIII/3. sz. jogeset)
A bántalmazó férj (és apa) bűnösségét a bíróság az utóbbi bűncselekménye miatt több emberen elkövetett emberölés kísérletében állapította meg. Az eljárás során feltárt további (fentebb ismertetett) cselekményei miatt súlyos testi sértés kísérletéért is felelősségre vonták (a kislány áthajítása a kerítésen), továbbá bűnösnek nyilvánították kiskorú veszélyeztetésének bűntettében is. A Büntető Törvénykönyv ezt a bűntetett a következőképpen határozza meg. 177
Kiskorú veszélyeztetése 195. § (1) A kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti, bűntettet követ el, és egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendő az a nagykorú személy, aki kiskorút bűncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik. (3) Bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az a nagykorú személy, aki adásvétel útján hozzá került kiskorút bűncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik, továbbá az a nagykorú személy, aki az adásvétel útján hozzá került kiskorúval kényszermunkát végeztet.
A 195. § (1) bekezdésére figyelemmel a bíróság megállapította, hogy ,,a vádlott viselkedése, gyakori italozása, ittasan tanúsított sorozatos agresszivitása, feleségének bántalmazása, a lakás berendezési tárgyainak összetörése alkalmas volt arra, hogy a gyerekek értelmi és erkölcsi fejlődését veszélyeztesse”. A bíróság rámutatott továbbá, hogy – szemben a pszichológus szakértő szakvéleményével – nem csak a nagyobbik gyermek esetében volt megállapítható a harmonikus fejlődésének a veszélyeztetése. ,,A kisebbik gyermekre, az ő testi fejlődésére is hátrányosan hatott a vádlotti viselkedésre visszavezethető megromlott családi légkör. Az édesanya előadásából kitűnt, hogy a vádlotti előzetes letartóztatás pár hónapja alatt a gyermek öt kilót hízott.” Az ítélet elvi jelentőséggel mutatott rá továbbá, hogy ,,az a vádlotti védekezés, miszerint, miközben házastársa több napig távol volt, ő a gyermekeket megfelelően ellátta, a cselekmény megvalósulása szempontjából elhanyagolható körülmény. A vádlott a cselekményt ugyanis nem a gyerekek elleni, hanem az anya elleni agresszivitással valósította meg, ami a gyerekek érzelmi és erkölcsi fejlődését veszélyeztette. Ezzel a magatartásával a vádlott kétrendbeli, a Büntető Törvénykönyv 195. paragrafusába ütköző, kiskorú veszélyeztetésének bűntettét valósította meg”. Ez az ítéletrészlet fontos információ azoknak a hatóságoknak, amelyek azt a jogi álláspontot képviselik, hogy ,,magánügyekbe nem szólhatnak bele”, illetve hogy feleségbántalmazás esetén kizárólag a bántalmazott nő kezdeményezésére, magánindítványára indíthatnak büntetőeljárást. E meggyőződés téves. Amennyiben a családban kiskorú 178
gyermek van, s a feleségbántalmazás az ő jelenlétében zajlik, maradéktalanul megvalósul a kiskorú veszélyeztetésének bűntette, amely miatt a hatóságok nem csak jogosultak, de kötelesek is eljárást kezdeményezni. Ugyanakkor nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az eljárás megindítása és lefolytatása kizárólag akkor lehet hatékony, ha a bántalmazott nő és a gyermekek biztonságáról is gondoskodnak. Ennek lehetséges módozatairól a könyv más fejezetében esik szó. A következő ítéletrészlet megrázóan mutatja be a gyermekbántalmazás másik megnyilvánulási formáját, a szexuális visszaélést. Az idézet utolsó mondata szerint – ahogy az a hasonló ügyekben jellemző – ebben a történetben is összefonódott a gyermekbántalmazás a családon belüli erőszak más formáival. Azt, hogy vajon mit is jelenthetett a család mindennapjaiban a bíróság által elnagyoltan ,,vitáknak, veszekedéseknek” nevezett jelenség, többé-kevésbé el tudjuk képzelni. ,,A harmincnégy éves vádlott, valamint felesége és két kiskorú gyermeke egy budapesti lakótelep egy szoba-két félszobás lakásában él. A két gyermeknek külön-külön szobája van, míg a szülők a lakás nagyszobájában alszanak. 1993 karácsonya környékén a vádlott befeküdt Zsuzsa utónevű tizenegy éves gyermeke ágyába, majd a kislányt simogatni kezdte mellénél, fenekénél, valamint nemi szervénél. Ezt követően arra kérte a gyermeket, hogy a kezével elégítse ki, mely kérésnek a sértett eleget tett. A vádlottnál az ejakuláció be is következett. A vádlott ezt követően rendszeresen elégíttette így ki magát a gyermekével, a kora reggeli órákban, kihasználva azt, hogy a felesége korán elment dolgozni. A rendszeresség azt jelentette, hogy általában a hét minden napján felkérte erre a gyermeket, de olykor egy-egy cselekmény között hetek is elteltek. Több esetben előfordult, hogy a vádlott arra kérte meg leánygyermekét, hogy nemi szervét vegye a szájába és ily módon elégítse őt ki. Ezekben az esetekben is bekövetkezett a vádlottnál az ejakuláció, de nem a gyermek szájába. A gyermek attól való félelmében engedelmeskedett az édesapjának, hogy az esetleg megveri őt, mivel apja alkoholizáló életmódja miatt napirenden voltak a viták, veszekedések a családban.” (VIII/4. sz. jogeset)
7. Kisgyermekek, akik végignézték édesanyjuk megölését. Lehet-e megrázóbb, szörnyűbb élmény egy gyermek életében, mint végignézni saját édesanyjának megölését? Két év büntetőítéleteinek végigolvasása során több ilyen esettel találkoztam. Mielőtt ezek közül hármat ismertetnék, hadd idézzem fel, milyen kijelentések hangoznak el a bíróságon azoknak az asszonyoknak az 179
ügyeiben, akik sokévi rettenetes megpróbáltatás és bántalmazás után, megelégelve a folyamatos halálfélelmet és gyermekeik szenvedését, megölik bántalmazó férjüket. Többségük akkor ragad kést vagy más fegyvert, amikor gyermekük apja megtámadja őket. ,,A bíró azt mondta, igaz, hogy sokat kegyetlenkedett velünk a férjem, de egy emberéletnek mégiscsak nagy az értéke. Hat évet kaptam.” ,,Amikor megkaptam a hét évet, közölték, hogy az emberi élet kioltása a legsúlyosabb bűn, és messzemenően figyelembe vették, hogy mennyit szenvedtem az évek során.” ,,A bíró szinte semmit nem hitt el abból, amit én és a gyerek mondtunk. Tizenegy év fegyházat kaptam. Nem tudom, hogy fogom kibírni.”
A következő vádlott négy évet kapott a felesége életének kioltásáért és azért, hogy azt közös gyermekeik szeme láttára tette. ,,Mégis kinek az élete” – amelyről az idézett bírók beszéltek? ,,Kovács István büntetlen előéletű, nem állt még bíróság előtt. (Harmincöt éves, szakképzettséggel, állandó munkaviszonnyal és jövedelemmel rendelkező budapesti lakos.) A vádlott 1984-ben kötött házasságot Horvát Irénnel, akinek ez volt a harmadik házassága, melyből 1984. július 15-én Veronika, 1987. március 25-én Ádám nevű gyermekeik születtek. Házasságuk nem sokkal a második gyermek születése után kezdett megromlani, főleg a vádlott italozása, illetve ilyen állapotban tanúsított durva, goromba viselkedése miatt. Horvát Irén szégyellte szülei előtt, hogy ez a kapcsolata sem sikerült, ezért egy darabig nem számolt be az otthoni áldatlan állapotokról. A viták gyakran fajultak tettlegességig. Az anya nemegyszer kényszerült menekülésre, főleg a testvéréhez. 1991-től már elviselhetetlenné vált a helyzet, az asszony maga is az italhoz menekült. E miatt azonban nem hanyagolta el a gyerekeket. A kislány iskolai teljesítménye romlott, az iskolában többször rosszul lett, elaludt, ezért egy ágyat rendszeresítettek a számára… 1992 áprilisában az anya a két kisgyermekkel Nagykanizsán élő szüleihez menekült és ott lakott több mint másfél hónapon át. Akkor a vádlott lement a családjáért és addig fogadkozott, könyörgött, amíg a felesége visszament vele. Kovács István több alkalommal durván bántalmazta feleségét, Irént. Egyszer úgy megverte, hogy bordája törött el, ám a sértett azt állította, hogy ablakmosás közben esett le a párkányról… Máskor késsel fenyegette, a szomszédok táviratoztak az édesanyjának, hogy jöjjön a lányáért, mert baj van.
180
A házaspár életében az életközösség helyreállítása után sem következett be javulás. A gyakori hangos vitáknak, verekedéseknek továbbra is szemtanúi voltak a gyermekek, a vádlott őket is többször elverte. 1992. december 4-én este a vádlott ittasan érkezett haza a munkából. Feleségét is ittas állapotban találta, s amikor észrevette, hogy a felesége nem fűtött be és nem is főzött, durva hangon vonta felelősségre. Az e miatt kirobbant vitában testszerte többször megütötte a feleségét, aki eközben el is esett. A gyermekek hiába próbálták csitítani, a vádlott elzavarta, megfenyegette őket, sőt Veronikát el is verte, feleségét pedig betámogatta a szobába, de ott is tovább bántalmazta. Ezt követően a feleségét és a gyermekeket is lefektette. Kovács Istvánné az elszenvedett bántalmazás következtében még az éjszaka folyamán meghalt. Halálát a keményburok alatti vérömleny, illetve agyduzzanat következtében kialakult keringési elégtelenség okozta. Mindkét gyermek a megyei önkormányzat gyermek-ideggondozójának kezelése alatt áll 1993. április 21-től. A kezelésre a nagymama hordja a gyermekeket. Mindkét gyermek súlyos depressziós állapotban került a gondozóba: Ádám étvágytalan volt, alvászavarokkal, éjszakai bevizelésekkel, indokolatlan indulati kitörésekkel, Veronika gyakran sírt, éjszakánkét felriadt, nyugtalan volt. Mindkét gyermek súlyosan sérült érzelmileg, feltehetően maradandó személyiségfejlődési következményekkel. Apjukat teljesen elutasítják, hevesen szorongnak a vele való találkozástól.” (VIII/5. sz. jogeset)
A másodfokú bíróság a következőkkel egészítette ki, pontosította a tényállást: ,,A vádlott a fizetését rendszeresen elitta, emiatt a család szűkösen élt. A gyermekekkel csak édesanyjuk foglalkozott, a vádlott nem törődött velük, elhanyagolta őket. Mindkét gyermek félt tőle, mert ha ittasan ment haza, őket is és édesanyjukat is megverte. Az utolsó időben a két gyerek az édesanyjával lakáson kívül töltötte az éjszakát, mert a veszekedéseket követően a vádlott kizárta őket a lakásból. A vádlott a gyermekeivel rendszeresen kiabált, megfélemlítette őket, családját rettegésben tartotta. Az apa viselkedése félelmet, szorongást váltott ki a gyerekekből, és Ádámból indulatot az apa iránt. A vádlott magatartása miatt Veronika az 1991. év végétől bizonytalan eredetű rosszullét miatt orvosi és kórházi kezelésben is részesült. Az 1992. december 4-én történtek során a gyermekeket is bántalmazta a vádlott. Ádámot pofon ütötte és farba rúgta, Veronikát a hajánál fogva rángatta, a falhoz vágta, majd az ágyba lökte.”
181
A fenti ügyben a vádlott két különböző bűncselekményt követett el: halált okozó testi sértést (felesége agyonverésével), valamint kiskorú veszélyeztetését (a gyermekeivel szemben tanúsított magatartása miatt), különösen pedig amiatt, hogy az agyonverés a gyermekek jelenlétében történt. (A két cselekményért együttesen kapta a négyéves börtönbüntetést). A két különböző bűncselekményért két, egymást követő eljárásban vonták felelősségre a vádlottat, tehát két elsőfokú és két másodfokú ítélet született. A fenti első- és másodfokú ítéletrészletek abban az eljárásban keletkeztek, amely a kiskorú veszélyeztetése miatt folyt. A halált okozó testi sértés miatti elsőfokú ítélet, noha lényegesen kevésbé körültekintően és részletesen tárja fel az előzményeket, tartalmaz néhány további megállapítást. Egyebek mellett a következőket: ,,December 4. napján délelőtt a sértett panaszkodott Petőfi Péteréknek – a szomszédoknak –, hogy előző esete a vádlott megverte. Petőfiéknek azt is mondta, hogy fél, mert a vádlott munkahelyén aznap búcsúztató lesz, és ha részegen jön haza, biztosan megöli őt.” (VIII/6. sz. jogeset)
Hihetetlen s mégis igaz, hogy az asszony megérezte, a számtalan korábbi bántalmazást követően ez lesz az a verés, amelybe belehal. Ezt a jogesetet minden olyan bírónak ismernie kellene, aki azt állítja, hogy a feleségét puszta kézzel, durván bántalmazó férfival szemben azért aránytalan védekezés a kés használata, mert a támadó nem a sértett életére tör, csupán bántalmazni akarja. ,,Miből gondolta, hogy pont most fogja megölni, amikor eddig mindig csak megverte?” – szokták kérdezni a bíróság elé kerülő férjgyilkos aszszonyoktól, akik azt állítják, hogy halálfélelmükben szúrtak. Visszatérve az ismertetett jogesetre, a feleség bántalmazását követő órákról az ítéleti tényállás a következőket állapítja meg:
Mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy a feleség bántalmazása magánügy, amibe a hatóságok ,,ne szóljanak bele”, legyen örökké emlékezetes a bírósági ítélet következő mondata: ,,A rendőr-főkapitányság átiratából kitűnően a sértett a december 3-án őt ért támadás miatt feljelentést tett. (Az átiratban nyilván tévedésből szerepel december 3. helyett december 8-i dátum, akkor a sértett már nem élt).”
Vajon miként reagált a rendőrség a kétgyermekes asszony segítségkérésére? Azt mondták-e, hogy amíg vér nem folyik, nem szólnak bele? Vagy azt, hogy nem kellett volna hozzámenni, asszonyom, akkor most nem verné? Esetleg amúgy jogállamiasan kioktatták, hogy demokratikus országban a rendőrség nem avatkozik magánügyekbe? Ezt már sosem tudhatjuk meg. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a halált okozó testi sértés miatt kiszabott három év hat hónapi börtönbüntetés ,,az adott büntetéskiszabási tényezők figyelembevételével sem eltúlzott mértékűnek, sem aránytalanul enyhe büntetésnek nem tekinthető. Ez a büntetés szükséges, egyben elégséges a büntetés céljainak az eléréséhez…” Állította ezt ugyanannak a bíróságnak ugyanazon tanácsa, amely egy tízéves gyerekkel szemben indokoltnak találta a háromszori megvesszőzést mint büntetést. Egyrendbeli testvérellökésért, egyrendbeli engedély nélküli biciklizésért és egyrendbeli tiltott ellenőrző-átjavításért. Az 1995-ben jogerőre emelkedett büntetőítéletek tanúsága szerint nem Veronika és Ádám édesanyja volt az egyetlen asszony, akit gyermeke jelenlétében vert agyon a férje. Még ez alatt a rövid időszak alatt sem volt kivételes, páratlan eset, ami ebben a családban történt. Csupán ennek bizonyítására álljon itt egy másik példa:
Az ítélet arra is kitért, hogy a vádlott az agyonverést megelőző napon szintén bántalmazta a feleségét, aki december harmadikán, tehát a megölése előtti napon (!) rendőrségi feljelentést tett.
,,November 21. napján a vádlott enyhén ittas állapotban ment haza. Feleségét – a sértettet –, továbbá kislányát a szomszédban találta, onnan felszólítására rögtön hazamentek. Otthon a vádlott bezárta az ajtót, előkészített eszközöket – fejszét, partvist, kést –, azt mondta a kislányának: »Na, most elbeszélgetek anyáddal!« Ezután veszekedni kezdett a sértettel: megint nem mosott, nem főzött…, ezzel egyidejűleg folyamatosan ütötte-verte, legalább hat esetben puszta kézzel, közepes erővel a sértett arcára és fejére csapott, haját tincsenként kicibálta, csizmával megrugdosta, felső testén lemeztelenítette, felrakta az ágyra a súlyos alkoholos befolyásoltságú asszonyt és tovább akarta ütlegelni. Mindezt a nyolcéves kislánya jelenlétében. Később az ütlegelést a kislány kérésére abbahagyta. Lerántotta a sértettet az ágyról, majd lefeküdt alud-
182
183
,,Este húsz órakor a vádlott a gyermekeket megetette, majd az egyik kisgyerekkel lefeküdt a nagyszobában. A másik gyermek abban a szobában aludt, ahol a vádlott a sérült sértettet (azaz a haldokló édesanyát! – kiemelés a Szerzőtől) az ágyon fekve hagyta. A bántalmazás a két kiskorú gyermek előtt történt. A vádlott éjjel tizenegy óra után észlelte, hogy a sértett nem él. Átment a szomszédba és Petőfiéktől a mentőkért telefonált.”
ni. A sértett még az éjjel meghalt. Másnap a férfi a nyomokat megpróbálta eltüntetni.” (VIII/7. sz. jogeset)
A gyakran elhangzó ,,miért nem vált el?”, ,,miért tűrte?” kérdésekre megrázó magyarázattal szolgál a következő ítéletben leírt történet. Ebből a tragédiából is megbizonyosodhatunk arról, hogy a bántalmazó határtalannak és korlátlannak érzi a számára ,,tulajdont” jelentő aszszony feletti uralmat. Ebben az esetben csupán gyanította, hogy elhagyták, s mivel ezt nem tűrte el, nem bocsátotta meg, gyermeke szeme láttára ölte meg a társat, akiről úgy gondolta, szembeszállt az akaratával. (A vádlott, illetve sértett kifejezéseket, a könnyebb érthetőség kedvéért, néhány helyen keresztnevekkel helyettesítettem.) ,,1994. május 12-én nyolc óra előtti időpontban – amikor még a vádlott aludt – az asszony a kislányát az óvodába vitte, majd a délelőtt folyamán ismerőseinél tartózkodott. A vádlott nyolc óra után felébredve észlelte, hogy élettársa nincs otthon, és adott helyzetben ezt a tényt is úgy értékelte, miszerint a sértett a szakítási szándékát kívánta kifejezésre juttatni. Zaklatott, nyomott hangulatban kilenc óra körül egy italboltban egy dl vodkát és nagyfröccsöt fogyasztott. A továbbiakban a városban tartózkodott, majd hazamenve, mivel élettársát nem találta, tíz óra körül betért egy vendéglőbe, ahol ugyancsak nagyfröccsöt fogyasztott. Az enyhe-közepes alkoholos befolyásoltság állapotában lévő vádlott tizenegy óra körüli időben ismét hazatért és pontosan nem tisztázható szándékkal magához vette az úti holminál összekészített, 23,5 cm hosszúságú tőrkését. Éva a lakásáról a kislányáért az óvodába ment és dél után néhány perccel a hatéves gyermekkel lakásuk irányába haladt. A gyógyszertár előtti járdarészen találkozott össze a vádlott az élettársával és annak kislányával. A vádlott és a sértett között rövid szóváltás keletkezett, és a férfi néhány esetben megütötte Évát. A szóváltás közben dzsekijének belső zsebéből előkapta a korábban magához vett tőrkést és, szemből állva, a sértett bal combjába szúrt. Ekkor az asszony menekülni próbált, a gyógyszertár kapubejáratának megfelelő ponton a kereszteződés irányába futott. A vádlott a tőrkés tokját az útmenti füves területre dobta és, a sértett után futva, még mielőtt az az úttesten átért volna, hátulról és oldalról több esetben megszúrta. Éva két, arra közlekedő autóstól is segítséget kért, azonban a gépkocsik nem álltak meg. Ekkor az útkereszteződés mellett lévő területen füvet szedő tolnai lakos – aki az előzményeket végignézte – arra kérte a vádlottat, hogy a továbbiakban ne bántsa a már több sebből is vérző asszonyt.
184
Miután a vádlott fenyegetően felé fordult, az idős korú tanú, anélkül hogy beavatkozott volna, elfutott. A vádlott beérte az asszonyt és a tőrkéssel megszúrta a hátán. A szúrás következtében Éva térdre rogyott, majd – valószínűsíthetően a vádlott lökése következtében – hanyatt fekvő helyzetben a földre került. Ekkor a vádlott a sértett mellé guggolt, aki, hallva, hogy kislánya a szemközti oldalon sikítozik, kiabál, arra kérte, »Béla, a kislány előtt ne!«. Ekkor a vádlott a késsel még legalább két ízben a mellkasán megszúrta a sértettet, aki, bal kezét védekezésül maga elé emelve, csuklóján is sérüléseket szenvedett. Végül is a vádlott a tőrkést, kétmarokra fogva, a bal emlőbimbó alatt a sértett mellkasába vágta. A cselekményt követően a vádlott, a tőrkést a sértett mellkasában hagyva, a helyszínen maradt. Tanúk értesítése nyomán a rövidesen megjelenő rendőrök a helyszínen őrizetbe vették. A sértett óvodáskorú kislánya a történteknek csaknem mindvégig szemtanúja volt, majd a gyógyszertár dolgozói vették gondozásukba, amíg nagyanyja érte nem ment.” (VIII/8. sz. jogeset)
A bíróság az enyhítő körülmények értékelésekor a következő kijelentést tette: ,,Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a vádlott a cselekményét családi konfliktus talaján kialakult felindult állapotban követte el.”
Úgy látszik, nem létezik olyan súlyú bűntett, amelynek megítélését ne tenné enyhébbé, hogy ami történt, ,,családi ügy”… 8. Amikor a bosszú ára a gyermek élete, testi épsége. A rendszeres és brutális bántalmazások miatt a hatóságokhoz forduló édesanyák többnyire azt tapasztalják, hogy szinte fel sem merül az elkövető felelősségre vonásának kérdése, ezzel szemben őket vetik meg, amiért nem szakítják meg a kapcsolatot és nem költöznek el a gyermekekkel együtt. Arra, hogy miért az áldozatoknak, és miért nem a bűnelkövetőnek kell távoznia saját otthonából, s hogy a bűn miként maradhat következetesen büntetlenül, nem lehet ésszerű magyarázatot találni. A brutalitásáért soha felelősségre nem vont, a közös otthont – a hatóságok cinkos egyetértésével – birtokló férfi természetesnek veszi, hogy hatalma korlátlan, s a kapcsolatot véglegesen megszakító ,,asszonyával” továbbra is azt tesz, amit akar. S amennyiben az elhagyása miatti határtalan bosszúvágyát a nő zaklatása, további bántal185
mazása nem elégíti ki, úgy az ellen fordul, aki a nőnek a legfontosabb, a legkedvesebb.
kezdett, a vádlott pedig ez idő alatt arra várt, hogy G.-né nála meg fog jelenni, ám, miután közel két órán keresztül erre hiába várakozott, volt élettársa nem érkezett meg, egyre idegesebb és ingerültebb lett. Eközben a községbe érkező rendőrök nyomkereső kutyákat is alkalmazva különböző helyeken keresték a vádlottat és a sértettet, eredménytelenül. Fél tíz körül A. B. rendőrőrmester a feljebbvalója utasítására a gépkocsijával ellenőrzés végett megjelent a vádlott lakásánál. Amikor az ablaknál figyelő vádlott meglátta a rendőrautót, felindultsága fokozódott amiatt, hogy nem az általa várt élettársa érkezett hozzá, és emiatt bosszúból a gyermekkorú sértettre támadt és őt a nála lévő késsel testének több helyén megszúrta, majd közepest meghaladó erővel a sértett bal mellkasába három esetben beleszúrta a kést, ezután a haldokló sértettet hátulról is megszúrta, végül pedig közepest meghaladó erőbehatással a sértett nyakát jobb oldalon elvágta. Ennek következtében a kilencéves kislány a helyszínen meghalt. Ezután a vádlott a lakásból kiment és közölte az odaérkező rendőrrel, hogy a sértettet megölte, majd megbilincselve a kapitányságra előállították. A gyermekkorú sértetten összesen tizenhárom, külsérelmi nyommal járó sérülés keletkezett. A vádlott kóros elmeállapotban, így elmebetegségben, tudatzavarban, gyengeelméjűségben vagy kóros mértékű szellemi leépülésben és a beszámíthatóságát érintő személyiségzavarban nem szenved és nem szenvedett a cselekmény elkövetésekor sem. Az elmemegfigyelés során enyhe organikus károsodottság jegyeit is mutató személyiségzavar volt megállapítható nála, amely az elmebetegség szintjét nem éri el, azt meg sem közelíti és, cselekménye vonatkozásában, beszámíthatóságára kihatással nincs. Ennek folytán a vádlott képes volt cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek felismerésére és az annak megfelelő magatartás tanúsítására. A megyei bíróság bizonyítékként értékelte a vádlott beismerő vallomásán és a számos tanúvallomáson kívül a tárgyaláson kihallgatott rendőr tanúvallomását, aki a vádlottat ténylegesen elfogta és megbilincselte, és akinek a vádlott beismerte, hogy a kiskorú sértettet megölte, elvágta a nyakát. A hivatkozott tanú vallomásából az is egyértelműen megállapítható, hogy a vádlott élettársa iránt érzett bosszútól motiválva követte el a cselekményét, amikor közvetlenül az ölési cselekmény után a tanú előtt a volt élettársára tett sértő kijelentéseket: »a rohadt kurva most majd megtudja«.” (VIII/9. sz. jogeset)
,,1993 májusától a vádlott és G.-né között a kapcsolat fokozatosan megromlott, mert a vádlott féltékenykedett és élettársát több esetben tettlegesen is bántalmazta. E miatt G.-né az élettársi kapcsolat megszakításáról döntött, majd egy újabb bántalmazást követően 1993. október 10-én leányaival egy általa már korábban ismert személyhez költözött. A vádlott ezután közös ügyeik rendezése érdekében többször fenyegető tartalmú üzeneteket küldött volt élettársának azzal, hogy beszélni szeretne vele, azonban az asszony a közeledését elhárította. Mivel a felhívások nem jártak eredménnyel, a vádlott 1993. október 15-én reggel hét óra tájban, munkába menet helyett kerékpárral a lakásáról a volt élettársához indult. Ekkor egy reklámtáskában magával vitte az általa korábban vásárolt nagyméretű, 25 cm pengehosszúságú kését. A vádlott volt élettársa új lakóhelyének közelében összetalálkozott az élettárs kiskorú gyermekével, a kilencéves kislány sértettel, aki gyermekkorú társaival együtt az autóbusz megállója felé tartott, hogy az iskolába utazzon. Amikor a vádlott meglátta őket, leszállt a kerékpárról, odament a kislányhoz, megkérdezte tőle, hogy anyja otthon tartózkodik-e, majd felszólította, hogy az iskolatáskáját adja át társainak, ezután, a sértett kezét megragadva, vele a kerékpárját maga mellett tolva az asszony lakására indult. Amikor a házhoz értek, közeledésüket az udvaron tartózkodó B. S. észlelte, és értesítésére a volt élettárs is kiment a ház elé. Itt, miután látták, hogy a vádlott a kislányt is magánál tartja, mindketten kérték arra, hogy engedje el. A vádlott ezt nem teljesítette és azt követelte, hogy volt élettársa menjen oda hozzá. G.-né azonban a kérést elutasította és B. S.-sel a kislány kiszabadítása érdekében a vádlott közelébe ment. Ekkor a vádlott a kerékpár kormányán lévő reklámtáskából kivette a magával hozott kést, azt a gyermekkorú sértett nyakához nyomta és közben olyan kijelentést tett a hozzá közeledőknek, hogy ha közelebb jönnek, elvágja a kislány nyakát. Eközben a kiabálásra a közelebb lakók közül többen is a helyszínre érkeztek, és közülük O. L. is közeledni próbált a vádlotthoz, hogy őt leszerelje. Erre a vádlott, a fenti fenyegető kijelentést megismételve, a kést a sértett nyakához tartotta, majd a jelenlévők nagy száma miatt, és mert a kérésére G.-né nem ment oda hozzá, az ekkor már síró és kiabáló sértettet egyik kezével magához szorítva, a másikban pedig a kést mindvégig magánál tartva a mező irányában eltávozott a helyszínről, kerékpárját is hátrahagyva. B. S. telefonon értesítette a rendőrséget a történtekről. A vádlott ezután a mezőn keresztül, külterületi utakon saját lakásába vitte túszként a sértettet, az utcára nyíló szobába ment vele. Itt a sértett játszani
Úgy gondolom, ha ez a történet néhány gyermekvédelmi (gyámhatósági) szakembert, rendőrt vagy bírót megingat abban a hitében, hogy a brutálisan meggyötört, halálfélelemben élő anyáknak elegendő anynyit mondani, hogy ,,váljanak el”, s szükségtelen felelősségre vonni a
186
187
magát korlátlan hatalommal felruházó bántalmazót… akkor érdemes volt megírni ezt a könyvet. A következő történethez elöljáróban annyit: az, hogy a feleségbántalmazó férfi a gyermekeit tettlegesen nem bántja, nem jelenti azt, hogy akkor sem fordulna a legkiszolgáltatottabb, legvédtelenebb családtag ellen, amikor eredeti célpontja, a tulajdonaként birtokolt felesége rászánja magát, hogy elhagyja bántalmazóját. Ez az a lépés ugyanis, amely számára felfoghatatlan, megbocsáthatatlan, s amelyet képes bármiféle eszközzel megtorolni. ,,A vádlott 1992. május 19-én egész nap italozott, nagy mennyiségű szeszes italt fogyasztott és ittas állapotba került. Részben a vádlott italozása, részben más – pontosan meg nem állapítható – okból ebben az időben a vádlott és az élettársa között veszekedés alakult ki. Mind a veszekedés, mind a vádlott italozása másnap is folytatódott. Ezen a napon a vádlott délután tizennyolc óra körüli időben érkezett a lakására, és a veszekedés folytatódott az élettárssal. Ennek hatására T. F.-né a lakásból a házasságából származó négy kiskorú gyermekkel együtt eltávozott, szándéka az volt, hogy a későbbiek folyamán a vádlottal fennállott élettársi kapcsolatából született, T. I. nevű gyermekét is elviszi. Ezért a gyermek ruháit, pelenkáit is magával vitte. Miután a vádlott és a gyermek a lakásban egyedül maradt, a vádlott lefeküdt és elaludt. Később a vádlott a gyermek erős sírására ébredt. Ezt követően – még mindig a korábban elfogyasztott ital hatása miatti állapotban – megkísérelte a gyermeket tisztába tenni, majd egy három deciliteres műanyag cumisüvegből megetetni. A gyermek az ételt nem fogadta el és tovább sírt. Ekkor a vádlott a bal karjában tartott gyermeket a jobb kezében lévő, grízzel teli cumisüveggel bántalmazni kezdte. A gyermek fejét a cumisüveggel többször megütötte. Az ütések elsősorban a gyermek bal arcfelét, a szemét és a fejét érték. A bántalmazás hatására a gyermek még erőteljesebben sírt, a vádlott ekkor a gyermeket az ágyra dobta és kiment az udvarra. Kevés idő múlva a lakásba visszatért, a gyermek még ekkor is sírt, ezért a vádlott a gyermek fejét kézzel többször megütötte. A bántalmazást követően a gyermek már aluszékony volt, az éjszakát a vádlott a gyermekkel egy szobában töltötte, majd reggel észlelte, hogy a cselekménye következtében a gyermek fején vérbeszűrődés, daganat és elszíneződés keletkezett. Mindezek ellenére a gyermek orvosi ellátása érdekében nem intézkedett, és a gyermek egész nap ellátatlan volt. 1992. május 21-én délután a vádlottat meglátogatta édesanyja, neki a vádlott azt adta elő, hogy a gyermek feje a gyermekágy rácsai közé szorult, és kérte, lássa el a gyermeket. Ugyanezen a napon tizennyolc óra körüli időben a lakásba érkezett a vádlott testvére is, aki a gyermek állapotát látva értesítette az orvost, akinek intézkedésére a
188
gyermeket kórházba szállították. A vádlott ezen alkalommal is azt adta elő, hogy a gyermek vagy leesett, vagy az anyja – T. F.-né – verte meg. A vádlott bántalmazása következtében a hat hónapos T. I. sértett agyzúzódást, az arc bal oldalának és a fej lágy részeinek nagyfokú zúzódását, a bal szemfenéken a szem ideghártyájának nagy kiterjedésű bevérzését szenvedte el. Az agysérülés következtében a kórházi ápolás során többször jelentkezett a központi idegrendszer periodikus görcsrohamokkal, tudatzavarral járó állapota, mely a sérülések, illetve az agyzúzódás következménye. Az elszenvedett sérülések nyolc napon túl, szövődménymentes gyógyulás esetén kilencven nap alatt gyógyulóak. A sérülések közvetlenül életveszélyesek voltak, mert a központi idegrendszer, az agy szövetének súlyos sérülése, zúzódása következett be. A sérülést a gyermek fejére tompa tárggyal, közepes erővel mért, többszöri erőbehatással lehetett létrehozni. Az agyi sérülés következtében igen nagy a valószínűsége annak, hogy maradandó károsodás és súlyos egészségromlás is kialakul. A kórházi ápolás során több, nagy görcsrohamokkal és tudatzavarral járó, sérüléses eredetű roham jelentkezett. A későbbiekben a gyermek agyműködésének, pszichés fejlődésének súlyos zavaraiban megmutatkozó és főként a központi idegrendszer periódikus görcsrohamaival és tudatzavarral jellemezhető idült megbetegedés, epilepszia alakulhat ki. Az esetleg kialakuló maradandó fogyatékosság, illetve súlyos egészségromlás megállapítása jelenleg még nem lehetséges, erre csak a későbbiekben kerülhet sor.” (VIII/10. sz. jogeset)
9. Meg tudja-e védeni az anya a gyermekét? Mind az általános erkölcsi felfogás, mind a jog elvárja az édesanyától, hogy a gyermekét minden körülmények között képes legyen megvédeni a bántalmazástól. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a nőnek erre korántsem mindig van lehetősége. A feleségüket és gyermeküket egyaránt bántalmazó férfiak az esetek jelentős részében fizikailag is megakadályozzák, hogy a sérült gyermek orvoshoz kerülhessen, hiszen ez egyet jelenthetne a ,,lebukásukkal”. Mind a rendőrséggel vagy más hatósággal, mind a sérülés ellátására hivatott orvossal történő kapcsolatfelvétel esetére bosszút helyeznek kilátásba, amely lehet a gyermek vagy az asszony még súlyosabb bántalmazása, esetleg megölése. Tekintettel arra, hogy az áldozatok biztonságáról a jog szinte egyáltalán nem gondoskodik, a még súlyosabb bántalmazástól való félelem teljes mértékben megalapozott. A következő büntetőügyből megismert apa magatartása híven tükrözi a feleség- és gyerekbántalmazó férfiak szokványos viselkedését 189
azokban a helyzetekben, amikor az édesanya segíteni kíván brutálisan megvert gyermekén. Korántsem szokványos viszont, hogy az ilyen ügyek kapcsán büntetőeljárás is indul az elkövető ellen. BH 1990. 43. ,,A vádlott és a sértett házasságából származó gyermek megszületése után a vádlott és felesége között mind gyakoribbá váltak a tettlegességig fajuló veszekedések. Ennek fő oka a vádlott italozó életmódja volt. A vádbeli napon a vádlott ittas állapotban lefeküdt, majd igen felindult azon, hogy a gyermeke felébredt és átment a szülők szobájába. Ezért előbb nadrágszíjjal megverte, majd később, amikor a fiú ismét bejött, ruhájánál fogva felemelte és lendítő mozdulattal a szoba ajtaja felé dobta. Ezután a vádlott az asszonyt kézzel több ízben, később nadrágszíjjal is ütlegelte, mert így akarta megakadályozni, hogy az anya a gyermekét orvoshoz vigye. A cselekmény véghezvitelekor a két és fél éves életkorban lévő gyermek a bántalmazás következtében – feje a küszöbhöz csapódott – a bal oldali falcsont négy cm hosszúságú, vonalas csonttörését szenvedte el, ami közvetett életveszéllyel járt. Az ütésektől a házastársa bal arcfelén és az orrháton duzzadásos, a bal alsó szemhéján bevérzéses sérülések keletkeztek, amelyek gyógytartama a nyolc napot nem haladta meg. A sértett joghatályos magánindítványt terjesztett elő.”
A bíróság elvi jelentőséggel mutatott rá, hogy a vádlottnak az asszony sérelmére könnyű testi sértést megvalósító cselekménye aljas indokból elkövetettnek minősül (s így súlyosabban büntetendő), mivel a gyermekkorú sérelmére elkövetett bántalmazás után az orvosi segítséget igénybe venni akaró feleségét ebben megakadályozta. A szűkszavú határozatból sajnos nem tudhatjuk meg, hogyan sikerült az asszonynak – a kisgyerekkel együtt – elmenekülnie az orvoshoz, s ezek után miként került sor az eljárás megindulására, illetve a gyermek és édesanyja biztonságát milyen módon tudták biztosítani a hatóságok. A családon belüli erőszakos támadások során az áldozatok közül sokan akkor szenvednek komoly sérülést vagy veszítik életüket, amikor hozzátartozójukat próbálják védeni (többnyire az anyák gyermeküket vagy a gyermekek anyjukat). A közbeavatkozó sérülése vagy halála ezekben a helyzetekben alapvetően két okból következik be: vagy azért, mert a bántalmazó feldühödik azon, hogy brutalitásába valaki be mer avatkozni, s emiatt szándékosan változtatja meg eredeti célját és fordul a beavatkozó ellen, vagy pedig célt téveszt és mintegy 190
véletlenül üti, szúrja meg azt, aki eredeti áldozatának védelmére kelt. A következő ügyben szintén az édesanya próbálta megvédeni gyermekét. ,,Kovács Márton vádlottnak 1967-ben Molnár Margittal kötött házasságából öt gyermeke származott, Zsuzsa és Mária már családot alapítottak. A vádlott és házastársa között az életközösség a vádlott italozása és agreszszív, tettlegességben is megnyilvánuló magatartása miatt 1993 nyarán megszakadt. Molnár Margit a három kiskorú gyermekkel Zsuzsa utónevű lányáékhoz költözött. Kovács Márton, a vádlott itt gyakran felkereste feleségét, beszélgettek, de az életközösséget nem állították vissza. 1994. augusztus 25. napján Kovács Márton vádlott délelőtt, majd egy óra körül is találkozott a feleségével. Délelőtt nézeteltérés nem volt, a második találkozás során azonban a vádlott indulatos, mérges lett. Ennek az volt az előzménye, hogy leányának élettársa, Szabó Péter a veszekedés során az élettársának azt a kijelentést tette, a vádlott feleségét, Molnár Margitot viszi magával Budapestre. Ekkor a vádlott eltávozott, az italboltba ment, ahol a délelőtt már elfogyasztott fél dl pálinka után további négy üveg sört ivott meg. Ezt követően öt óra körül ismét megjelent a felesége tartózkodási helyén, ahol veszekedést kezdeményezett Molnár Margittal. Ennek oka a Szabó Péter és a felesége közötti vélt kapcsolat volt. A lakásból a vádlottat fia, ifj. Kovács Márton kivezette, ennek során a közepes fokú ittas állapotban lévő vádlott a feleségére és gyermekeire fenyegető kijelentéseket tett, nevezetteket megöléssel fenyegette, kijelentette azt is, hogy »vérben fogtok úszni«. Kovács Márton vádlott ezután a közelben lévő lakására távozott, ahol magához vett egy ásót és egy keskeny, egypengéjű, egyélű szúrókést, melynek pengehosszúsága 19,5 cm, nyélhosszúsága pedig 13 cm volt. A kést a ruházatába rejtette, kezében az ásóval pedig visszament a feleségéhez, ahol az utcán ismételten kiabálni, fenyegetőzni kezdett. Molnár Margit a fenyegetőzésekre nem reagált, a tizenöt éves Kovács Zsolt azonban visszabeszélt az apjának. Kovács Márton vádlott verekedni hívta a fiát, aki a kihívást – azzal, hogy az apja leteszi az ásót – elfogadta. Miután Kovács Márton vádlott eldobta az ásót, Zsolt utónevű gyermeke elindult felé, s ekkor a vádlott elővette az elrejtett kést, mire a fia hátrálni kezdett. Kovács Mártonné Molnár Margit a fia védelmében a fia és a férje közé lépett, ekkor a vádlott elkapta a felső testén csupán pólót viselő felesége bal kezét, kissé magához húzta, majd közepes erővel a hát bal oldalán a talpsíktól 108 centiméterre megszúrta. A sértett a szúrás után még néhány percig élt, halálának közvetlen oka heveny belső elvérzés volt.” (VIII/11. sz. jogeset)
191
A tőle már elköltözött feleségének agyonszúrását a férj ,,szerelemféltéssel” indokolta. Ezzel kapcsolatban a bíróság helyesen mutatott rá a következőkre: ,,Miként azt az ítéleti tényállás is helyesen tartalmazza, a vádlott és felesége között a házastársi kapcsolat 1993-ban megszakadt. Az életközösség megszűnése a vádlott felróható magatartására vezethető vissza. Mivel a házastársi kapcsolat már nem létezett, és a sértett félreérthetetlen módon – elköltözésével – kifejezésre juttatta azon szándékát, hogy a vádlottal a házastársi kapcsolatot nem kívánja helyreállítani, szerelemféltésre a vádlott alappal nem hivatkozhatott. Az adott körülmények folytán az ilyen érzés a részéről semmilyen méltányolható körülményt nem tartalmazott, és ennek hiányában javára enyhítőként sem vehető figyelembe.”
Már több ízben említettem, hogy akadnak édesanyák, akik gyermekük védelmében, illetve a gyermek bántalmazása feletti felháborodásukban maguk válnak bűnelkövetővé. ,,A bíróság az ügyben a következő tényállást állapította meg: A vádlott magyar állampolgár, általános iskolát végzett, büntetlen előéletű, főállású anya, aki a háztartásában neveli négy kiskorú gyermekét, akik egy– tizenkét éves életkorúak. A vádlott házastársa az utóbbi időben rendszeresen fogyasztott szeszes italt, ittas állapotban agresszív, durva viselkedésű. 1995. április 24. napján este is ittasan érkezett haza a sértett, aki házastársával ittas állapotban veszekedett, majd cipőjét a babakocsiban lévő legkisebb gyerekhez vágta. Ezt követően a másik gyermeket a földre lökte. Amikor ezért a vádlott figyelmeztette, őt és az anyját is szidalmazni kezdte. Közben dühöngve szaggatta le magáról a ruhát. A férje magatartása miatt felindulva és felháborodva a konyhaszekrény fiókjából kivette a vádlott a kenyérvágó kést és azzal a férjéhez lépett, a kést közepes erővel a hasába szúrta. A férfi életveszélyes sérülést szenvedett.” (VIII/12. sz. jogeset)
A kalocsai női börtönben beszélgettem egy másik olyan asszonnyal, akit a férje ellen elkövetett bűncselekmény miatt itélt el a bíróság. Őt a következő gondolatok segítették a hatéves büntetés túlélésében: ,,Nagyon-nagyon szeretem a gyerekeimet, de a végén már nem bántam volna, ha állami gondozásba veszik őket. Legalább biztonságban lettek volna. De, érdekes módon, ezt sem sikerült elintézni.
192
Olyannyira számítani lehetett a tragikus végkifejletre, hogy már tízéves korától tudatosan tanítottam a lányomat a háztartás vezetésére és a kisöcscsének a nevelésére. Azt sem rejtettem véka alá, hogy miért ilyen fontos ez nekem. Megmondtam neki, sajnos bármikor előfordulhat, hogy az apja agyonver engem, és akkor őneki kell gondoskodnia saját magáról és a testvéréről. Fordítva történt. Én döftem a férjembe egy kést, amikor már nem bírtam tovább a verést és azt a fenyegetést, hogy a gerendára fogja kötözni sorban a gyerekeket, az anyámat, elevenen felboncolja őket, és nekem ezt végig kell néznem. Egy szó mint száz, én kerültem börtönbe. Nyugodt vagyok, mert a gyerekeim biztonságban vannak, és a nagylányom tényleg ragyogóan ellátja magát és a kicsit a nagymama segítségével. Tudtam, hogy a gyerekeim előbb-utóbb árvák lesznek, ebben nincsen semmi meglepetés. A meglepetés az, hogy én éltem túl, és a férjem halt meg.”
Ez az asszony is megfogalmazta azt, amit szinte kivétel nélkül valamennyi sorstársa: ,,Amikor a bíró kihirdette az ítéletet, azt mondta, erre a helyzetre azért lett volna más megoldás is, mint megölni a férjemet. Két éve töltöm a büntetésemet és két éve gondolkodom, vajon mire célozhatott a bíró úr. Azt ugyanis bizonyítani tudtam, hogy én mindent, ami számomra elképzelhető volt, megpróbáltam. Rendőrség, gyámhatóság, önkormányzat, bíróság. Már nagyon bánom, hogy nem kérdeztem rá: mi is lett volna az a bizonyos megoldás.”
Egy másik elítélt asszony, aki harmincöt évesen, háromgyerekes anyaként, felsőfokú végzettséggel tölti szintén hatéves büntetését brutális, a gyermekeit is súlyosan bántalmazó férjének agyonlövése miatt, a következőképpen fogalmazott: ,,Pörgessem vissza az időt, képzeljem magam újra abba a helyzetbe és mondjam meg, hogy most lőnék-e… Jó, megpróbálom. Azt mondom, nem. Nem lőnék. Helyette elmennék azokhoz a hatóságokhoz, akik engem most bűnözővé nyilvánítottak. Odavinném a gyerekeimet is és azt mondanám, hogy addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondják, mit csináljak, hová menjek, hogyan meneküljünk…”
Mi is az, amiről ezek az asszonyok beszélnek? Arról, hogy senki nem akadt, aki segített volna nekik. Segíteni? Nem ez a megfelelő szó. Senki nem alkalmazta a jogot. Senki nem akadt, aki értük ragaszkodott volna 193
úgy a törvény betűjéhez, mint ellenük. Számos hatósághoz fordultak, és nem az ,,átkosban”, hanem a rendszerváltás után. Akkortájt, amikor az Alkotmánybíróság egyetlen határozatában harmincnégyszer írta le azt a szót, hogy jogállam. 10. Mit tesznek a hatóságok a bántalmazott nők és gyermekeik védelme érdekében? Amikor a rendszeresen, súlyosan bántalmazott anyák segítséget, jogi és fizikai védelmet kérnek, követelnek maguknak és félelemben, rettegésben élő gyerekeiknek, többnyire legfeljebb azt az ,,ígéretet” kapják, hogy ha sokat követelőznek, majd állami gondozásba kerülnek a gyerekeik. A hatóság nem a bűnelkövetőt, a veszély forrását akarja ,,kiemelni a környezetéből”, hanem a veszélyeztetett gyermeket. A megtépázott, agyongyötört, rettegésben élő nők életének egyedüli értelmét. Nem emlékszem, hogy a megkérdezett asszonyok között lett volna olyan, aki ne így vagy hasonlóan fogalmazott volna: ,,Állandóan reszkettem, hogy elveszik tőlem a gyerekeimet. Egyértelművé tették számomra: ezen kívül más segítséget nem tudnak adni nekem.”
Az alábbi ügyben öt gyermeket szakítottak el az édesanyjuktól, aki, minden valószínűség szerint, tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy felnevelje őket. Mivel az ő élete, az ő biztonsága senkinek nem volt fontos, nem élhette meg még azt sem, hogy legalább az unokái felcseperedését közelről kísérhesse figyelemmel.
teres fadarabbal úgy megütötte a sértettet, hogy az a bántalmazás következtében a helyszínen életét vesztette. A sértett halálának közvetlen oka a nyak leszorítása miatt rövid időn belül bekövetkezett fulladás volt. A sértettet minimálisan huszonöt, többségében közepes vagy nagy erejű, tompa, közel egy időben bekövetkezett erőbehatás érhette. A sértetten huszonnyolc külsérelmi nyom keletkezett, a jobb váll, a jobb lapocka, a jobb felkar, a jobb könyökcsúcs, a jobb külső szemzug, fülkagyló melletti rész, jobb szemöldök, fejtető, hajas fejbőr, homlok, orrgyök, orrhát, bal szemöldök, bal fülkagyló, az arc, felső ajkak, alsó ajkak, a jobb állkapocs, az áll alatti tájék, a gége tájéka, bal váll, hónaljárok, mellkas, bal comb, jobb comb, jobb térdkalács sérüléseinek folytán. A bántalmazás folytán az asszony a következőket szenvedte el: jobb felső 1. és 3. fog kitörése, orrcsonttörés, kétoldali állkapocstörés, pajzsporc többszörös törése, kiterjedt lágyrészbevérzések a fejsisakban, az arcon, nyakon, a savós hártyákon, pontszerű bevérzés, szívtágulat, testszerte folyékony vér, kisfokú vérbelehelés, ráncos tokú lép, a szeméremtájékon a bőr alatti zsírszövetben bevérzés. A tanúk a vádlottnak a sértetthez, illetve családjához való viszonyáról, magatartásáról, italozásáról nyilatkoztak. Egyezően adták elő, hogy a vádlott rendszeresen és súlyosan bántalmazta a feleségét, aki félt tőle, félt attól, hogy egyszer a vádlott bántalmazásába bele fog halni. Ajtay Z. tanú is megerősítette más tanúknak a vádlott magatartásával, jellemével kapcsolatos előadását, azzal kiegészítve, hogy a vádlott a feleségét még a munkahelyén is fenyegette, zaklatta. Egy másik tanú elmondta, hogy a sértettet jó természetűnek ismerte meg, aki félt a férjétől, így ő többször elbujtatta.” (VIII/12. sz. jogeset)
,,A vádlott és a sértett 1980 óta éltek együtt. Röviddel házasságkötésüket követően a vádlott italozni kezdett. Anyagi helyzetük egyre romlott. Gyakorivá váltak a mindennapos veszekedések. A vádlott ittas állapotában éveken át rendszeresen bántalmazta a feleségét, aki több esetben ismerőseihez, rokonaihoz menekült. (A házasságukból származó öt kiskorú gyermeket is a vádlott italozása és agresszivitása miatt helyezték el intézetben – kiemelés a szerzőtől.) A vádbeli esetet megelőzően legutóbb 1994. február 1-jén, illetőleg február 22-én bántalmazta súlyosan a vádlott a sértettet, amikor is fojtogatta, haját tépte, nyakát ütötte, február 22-én lefejelte, aminek következtében körülbelül négy hét alatt gyógyuló orrcsonttörést, az orr zúzódását, a szemhéjak és a kötőhártyák bevérzését szenvedte el. (…) A vádbeli napon este nyolc óra után ment haza, majd, előzetes szóváltást követően, lakásuk konyhájában több esetben kézzel és egy 43x3,5 centimé-
A következő történet – mondjuk így – ,,happy end”-del végződik. Egy intézetbe került gyermek és az édesanyja újra együtt s végre nyugalomban élhetnek. Ennek ára azonban egy másik, a családon kívülálló ember élete volt. A veszélyeztető börtönbe kerülésével a veszély elhárult, így a gyermek hazakerülhetett. Ez a példa igen jól igazolja, hogy a bántalmazó eltávolításával a veszélyeztettség is megszűnik. Nem a ,,családi légkör” tehát a veszélyeztetettség forrása, nem is ,,a szülők”, hanem a bántalmazó, illetve a bántalmazó tettei. A bántalmazók egy nagy csoportja kizárólag a feleségére és a gyermekeire veszélyes. Ők azok, akik agresszivitásukat, ,,indulataikat” a családi otthon falain kívül mérsékelni tudják. A következő jogeset vádlottja nem ebbe a csoportba tartozott: agresszivitása kívülállókat is veszélyeztetett. Azt, hogy valamilyen szinten azért ő is tudta szabályozni az indulatait, jelzi, hogy nem a főnökét, nem is a sarki rendőrt támadta meg és bántalmazta, hanem hajléktalan beosztottját, munkását.
194
195
,,A vádlottat lakókörnyezetében összeférhetetlen, agresszív embernek ismerik, aki családjának tagjaival, elsősorban a feleségével szemben durva, goromba magatartást tanúsít. (A vádlott magatartása miatt felesége intézeti beutalást kért a gyámhatóságtól, kiskorú gyermekének elhelyezést nyert, aki csak a vádlott előzetes letartóztatásba helyezése után tért vissza a családi házba – kiemelés a szerzőtől.) A vádlott több alkalommal végeztetett ház körüli munkát a hajléktalanok szállásán élő sértettel. A vádbeli napon is ilyen munkavégzésre került sor. Nap közben a sértett szeszes italt fogyasztott, majd a vádlott háza előtt el is aludt. Estefelé becsengetett a vádlotthoz (aki szintén ivott napközben). A vádlott kinyitotta a kaput, majd szóváltás közben a sértettet ököllel erőteljesen három ízben is arcul ütötte. Az utolsó ütés következtében a sértett a betonozott járdára esett hanyatt, majd mozdulatlanul elfeküdt. Ezt követően a vádlott az ajtót bezárta és a lakásába ment. A cselekményeket egy környéken lakó személy észlelte, s értesítette a mentőket és a rendőrséget. A történtekre több személy felfigyelt, akik a vádlott háza előtt tartózkodtak, amikor a vádlott egy légpisztollyal az emberek csoportja felé lövést adott le. Később rendőrök hatoltak be a házba.” (VIII/13. sz. jogeset)
,,Milyen anya az, aki intézetbe adja a gyerekét?” – szokták kérdezni sokan. ,,Milyen anya az, aki nem hajlandó intézetbe adni a gyerekét akkor, ha tudja, hogy az életveszélyben van?” – szokták kérdezni ugyanők. A fenti ügyben szereplő édesanyának nyilvánvalóan nem szabad döntése volt az elszakadás a gyermekétől. A hatóságok, úgy tűnik, nem tudtak más megoldást javasolni a szó szerint életveszélyes apával szemben. Ahhoz, hogy az anya és gyermeke újra együtt lehessen, egy embernek meg kellett halnia. Valóban meg kellett halnia? A fejezet következő részében megkísérlem vázolni, hogy, véleményem szerint, milyen szemlélet lehetne hatékony a gyermekvédelmi hatóságok részéről a feleségbántalmazással összefüggő, összefonódó gyermekbántalmazási ügyekben, különös figyelemmel a gyermekvédelmi törvény rendelkezéseire. Több mélyinterjúból is kiderült, hogy e hatóságoknak (pontosabban nyilván közülük egyeseknek) újra kellene gondolniuk a veszélyeztetettség fogalmával kapcsolatos felfogásukat. Több bántalmazott asszony számolt be az alábbiakhoz hasonló tapasztalatokról:
gyerekek, és az önkormányzati hatóságok is tudták. De mivel nagyon szépen, tisztán tartottam a gyerekeket, mindig friss ruhában, megfésülve járattam őket, az égvilágon senki nem szólt semmit. Amikor panaszkodtam, segítséget kértem, akkor se nagyon hitték, hogy olyan szörnyű a helyzet. Mintha az otthoni brutalitást szinte természetesnek vették volna. Tapasztalataim szerint azt a gyereket tekintik veszélyeztetettnek, aki nem tiszta vagy rendezett külsejű. Leginkább a külsőségek alapján ítélkeznek.”
Az 1997-ben hatálybalépett Gyermekvédelmi Törvény a következőképpen határozza meg a veszélyeztetettség fogalmát: 5. § n) ,,olyan magatartás, mulasztás vagy körülmény következtében kialakult – állapot, amely a gyermek testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődését gátolja vagy akadályozza”.
Az e fejezetben elemzett téma szempontjából a következőkre kell rámutatni, a veszélyeztetettség fogalmával összefüggésben:
,,Persze hogy mindenki tudta, mi folyik otthon nálunk. Látták a kék foltjaimat, hallották az üvöltést. Igen, az óvodában is tudtak róla, hogyan élnek a
– Végre meg kellene tanulnunk különbséget tenni a veszélyeztetettség különböző formái között. El kell határolni a gondatlan (vagy szándékos, de testi-érzelmi bántalmazással nem járó) elhanyagolástól azt az esetet, amikor a veszélyeztetettség forrása kizárólag a család szegénysége, és a veszélyeztetettség összes többi formája elkülönítendő a bántalmazástól. – Ez utóbbi eset egészen másfajta beavatkozást igényel, mint a többi. Bántalmazás esetén azonnali intézkedésre van szükség, amelynek elsődleges és aktuális célja nem a gyermek testi tisztaságának, jólfésültségének, jobb tanulmányi eredményének elérése, s nem is a nem bántalmazó szülő feletti ellenőrzés gyakorlása, hanem a gyermek (és a hozzá ragaszkodó, őt nem bántalmazó szülő) életének, testi épségének hatékony védelme. – Számos kutatás bizonyítja, a gyermek rendszeres és/vagy súlyos tettleges bántalmazása esetén valószínűsíthető, hogy az anya is bántalmazott. – A gyermekvédelmi munkának ez utóbbi tényre is figyelemmel kell lennie, hiszen a gyermek mindenek felett álló érdekével az áll összhangban, hogy mind az ő, mind a többi családtag bántalmazása megszűnjön. – Ugyanakkor tény, hogy a gyermek érzelmi, erkölcsi bántalmazása akkor is megvalósul, ha őt (közvetlenül) nem bántalmazzák, de
196
197
tanúja az anyja (esetleg más családtag) bántalmazásának. Ebből következően ez utóbbi bántalmazás elhárítása is a gyermekvédelem feladatai közé tartozik, hiszen a gyermek veszélyeztetettsége csakis az anya (vagy más hozzátartozó) bántalmazásának teljes megszüntetésével érhet véget. – A súlyos, végzetes kimenetelű erőszakos bűncselekmények és az ezek előzményeként rendszeresen előforduló bántalmazás szorosan összefüggenek. A tettleges bántalmazást, továbbá a megöléssel vagy más súlyos tettel való fenyegetést komolyan kell venni: a veszélyeztetettség legsúlyosabb esetének kell tekinteni. – A gyermekvédelemben dolgozó szakembernek mélységében kell ismernie a családon belüli erőszak természetrajzát. Tudnia kell, mi tekintendő lelki, tettleges vagy szexuális bántalmazásnak, illetve hogy e megnyilvánulások egymással összefonódva, sokszor egymást felváltva jelentkeznek. Ismernie kell a bántalmazás tipikusan ciklikus természetét, vagyis tudnia kell, hogy a brutális kitöréseket olykor szebb időszakok válthatják fel, de ez utóbbiból nem következik, hogy a bántalmazás, így a veszélyeztetettség véget ért volna. – A bántalmazásból eredő veszélyeztetettség esetén az elsődleges szempont a gyermek és a nem bántalmazó szülő életének, testi épségének haladéktalan és hatékony védelme. Minden más védő-óvó intézkedést csak ennek alárendelten szabad alkalmazni. Hatékonynak az olyan intézkedés tekinthető, amely egyfelől határozottan elítéli, a brutalitás abbahagyására kényszeríti a bántalmazót (büntetőeljárás kezdeményezésével, illetve kilátásba helyezésével, a szülői felügyeleti jog megszüntetésének lehetőségét is felvetve), másfelől gondoskodik a nem bántalmazó szülő és a gyermek fizikai biztonságáról (anyaotthoni elhelyezés, rendkívüli segély, albérleti hozzájárulás felajánlásával, segélyvonalakról, azonnali menekülési lehetőségekről adott felvilágosítással és a hatóság iránti bizalom erősítésével). A megfelelő gyermekvédelmi intézkedés megválasztásához nélkülözhetetlen annak tisztázása, hogy miben is áll a veszélyeztető (esetünkben bántalmazó) magatartás, és azt ki tanúsítja, kivel szemben. Egyszer s mindenkorra fel kell számolni azt a szemléletet, amely ,,feszült légkört”, ,,gyakori tettlegességet”, ,,szülői felelőtlenséget”, ,,veszélyeztető környezetet”, ,,rendszeres családi veszekedéseket” emleget, ahelyett hogy megnevezné, pontosan mi történt, mindazt ki cselekedte, kinek a sérelmére. A ,,feszült légkör”, a ,,családi veszekedések” kifejezések a büntetőbíróságon nyerik el valódi jelentésüket: az 198
anya fejének ütlegelése ököllel, dobhártyájának megrepesztése, fogainak kiverése, a lakás berendezésének összetörése és a család kiirtásával való fenyegetés, a gyermek fejének a falba vágása… Sajnos a veszélyeztetett gyermek ügye többnyire akkor kerül büntetőbíróság elé, amikor már valaki meghalt, tolókocsiba került, megvakult… A szülők magatartását nem szabad egységes egészként kezelni, úgy tekinteni, mintha az egyik oldalon a veszélyeztetett gyermek állna, a másik oldalon pedig a veszélyeztető ,,szülők”. Igenis meg kell vizsgálni, melyik szülő mely magatartása az, amely a gyermeket veszélyezteti. Ennek tisztázása nélkül ugyanis nem lehet megválasztani azt az intézkedést, amely hatékonyan garantálná a gyermek és a bántalmazott szülő (!) testi épségének, életének védelmét mint azonnali célt, és lehetetlen elérni a veszélyeztetettség megszüntetését – mint hosszú távú célt. Azokat a rendszerszemléletű elméleteket, amelyek a veszélyeztetettség (így esetünkben a bántalmazás) okát a család komplex működési zavaraiban keresik, s amelyek a családot mint egészet vizsgálják, bizonyára sok szakember sikeresen alkalmazza a munkájában. Büntetőjogászként egyetlen fenntartásom van az ilyen szemlélettel: életveszélyes. Addig, amíg nem világos, hogy a családon belül ki kit bántalmaz, s amíg a bántalmazó arra nem kényszerül, hogy tarthatatlan magatartásával felhagyjon, s míg a bántalmazott családtagok fizikai biztonsága nem garantált, meggyőződésem szerint nem szabad elmosni, elkenni, elhallgatni a jogellenes magatartásért való személyes felelősség kérdését. A hatékony gyermekvédelmi munka középpontjában a veszélyeztetettség okának pontos feltárása áll. Kizárólag az ok pontos megjelölését, megfogalmazását követően van lehetőség arra, hogy a veszélyeztetettség megszüntethető legyen. Ezt a munkát a Gyermekvédelmi Törvény a gyermekjóléti szolgáltatás feladatává teszi, egyebek mellett azzal, hogy kimondja a veszélyeztetettséget előidéző okok feltárásának kötelezettségét és azt, hogy ezek megoldására javaslatot kell készíteni [39. § (2) bekezdés b) pont]. A gyermek helyzetének ,,tüneti szintű leírása”, környezettanulmány készítése csak eleme a gyemekvédelmi munkának, de a gyermek helyzetének, a veszélyeztetés tüneteinek legaprólékosabb feltárása sem pótolja a veszélyeztetettség okának pontos feltárását. A védő-óvó intézkedés meghatározása előtt nélkülözhetetlen lenne a válaszadás a következő kérdésekre: – a veszélyeztetettség mely formája áll fenn a kiskorú esetében (például lelki abuzus); 199
– miben áll a veszélyeztető magatartás (például az anya rendszeres tettleges bántalmazása a kiskorú jelenlétében, a család kiirtásával való fenyegetés, a lakás berendezési tárgyainak szándékos megrongálása). Helyes, ha a szakember néhány konkrét esetet is dokumentál (például az anya fojtogatása, rugdosása a gyermek előtt, egy későbbi időpontban a televíziókészülék szétverése baltával, majd a vacsora falhoz vágása…); – ki tanúsítja a veszélyeztető magatartást (például a kiskorú édesapja, nevelőapja); – milyen hatással van a gyermekre a veszélyeztető magatartás (például a gyermek rosszul alszik, fáradt, állandóan szomorú, néha agreszszív megnyilvánulásai vannak, tanulmányi eredménye sokat romlott, csavarog). E hatásokat is helyes konkrét eseményekhez kötni, amenynyiben lehetséges (például: a február 20-i, 27-i, illetve a március 7-i esemény során a gyermek annyira félt, hogy bepisilt, február 28-án reggel elhatározta, hogy soha többé nem megy haza, az iskola helyett egy játékterembe indult, a napját ott töltötte, rendőrök vitték haza…). Mivel a fenti példában az apa felelősségére, bántalmazó magatartására utaló tények szerepelnek, folytassuk a hipotetikus példát ugyanezen család másik tagjának, az anya magatartásának, felelősségének elemzésével. (Javaslom, hogy a gyámhatósági előadó, a rendőr vagy más, gyermekvédelemben dolgozó szakemberek rendszeresen alkalmazzák ezt a módszert. Helyes, ha az ügy vizsgálója arra kényszeríti saját magát, hogy ízekre szedje az esetet, s általános kijelentések helyett (,,a szülők isznak”) különkülön elemezze a szülők konkrét tettekben megnyilvánuló magatartását. Ilyen módszerrel megdönthető vagy megerősíthető az az alapvetően hamis vélelem, hogy ,,mindkét szülő veszélyezteti a gyermeket”. Ez az elemzés elsősorban ahhoz szükséges, hogy a segítő (illetve hatósági személy) állást foglalhasson a következő alapkérdésekben: – a két szülő közül valamelyik veszélyezteti-e olyan mértékben a gyermeket (illetve a másik szülőt s ezáltal a gyermek lelki egészségét is), hogy azonnali biztonsági intézkedésre van szükség; – melyik az a szülő a szülőpárosból, aki a gyermeket nem bántalmazza, aki többnyire maga is bántalmazott. Álláspontom szerint ide tartozik az olyan szülő is, aki a jelenlegi körülmények között veszélyezteti ugyan a gyermeket, de minimális mértékben, s e veszélyeztető magatartás kétségtelenül a saját kilátástalan helyzetével, adott esetben a saját bántalmazottságával van szoros összefüggésben. Ide tartozik az olyan 200
anya, aki a rendszeres, folyamatos bántalmazása miatt maga is az alkoholhoz menekült, aki saját erőforrásainak kimerülése miatt képtelen megfelelően gondozni a gyermeket és ellátni a háztartást (ami egyébként a szülők közös feladata), vagy aki a gyermekkel azért feszült és türelmetlen, mert a családban – a másik szülő bántalmazó magatartása miatt – a terror légköre uralkodik. Hangsúlyoznom kell, hogy számtalan bántalmazott asszonnyal találkoztam, aki a terror légkörében is messzemenő felelősséggel, türelmes szeretettel, emberfeletti erővel nevelte a gyermekeit. Mindez igaz lehet arra az anyára is, akinek a gyermekei neveléséhez támogatásra, védelemre s a bántalmazótól való teljes elszakadásra lenne szüksége. Sajnálatos módon a Gyermekvédelmi Törvény nem mondja ki egyértelműen, hogy a gyermek nem választható el attól a szülőtől, aki őt nem veszélyezteti, s nem fogalmazza meg egyértelműen, hogy amennyiben van ,,nem bántalmazó szülő”, akkor a hatóságok kötelessége a nem bántalmazó szülő és a gyermek közötti kapcsolat támogatása, minden lehetséges eszközzel. Ahogy nem szabad a gyermeket kizárólag anyagi okokból elválasztani a családjától, nem lenne szabad olyan okból sem, hogy a szülők egyike bántalmazó. Ilyenkor nem a gyermeket, hanem a bántalmazó szülőt kellene kiemelni a családból, illetve őt kellene minden lehetséges eszközzel a magatartásának megváltoztatására kényszeríteni. Álláspontom szerint a törvényben szereplő alábbi gyermeki jogok helyes értelmezésével, az egyes szakaszok közötti összefüggés feltárásával arra következtethetünk, hogy a törvényhozó szándéka is ez volt, bár szándékát elmulasztotta határozottan és külön passzusban megfogalmazni. Gyermeki jogok (Gyermekvédelmi Törvény) 6. § (1) A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését, jólétét biztosító saját családi környezetében történő nevelkedéshez. (2) A gyermeknek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon a saját családjában történő nevelkedéséhez, személyiségének kibontakoztatásához, a fejlődését veszélyeztető helyzet elhárításához, a társadalomba való beilleszkedéséhez, valamint önálló életvitelének megteremtéséhez. (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.
201
7. § (1) A gyermek szüleitől vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. 8. § (1) A gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon jogairól, jogai érvényesítésének lehetőségeiről, továbbá ahhoz, hogy a személyét és vagyonát érintő minden kérdésben közvetlenül vagy más módon meghallgassák, és véleményét korára, egészségi állapotára és fejlettségi szintjére tekintettel figyelembe vegyék.
Alig találkoztam olyan esettel, ahol a hatóságok ne tették volna felelőssé mindkét szülőt a gyermek veszélyeztetéséért – akkor is, ha az anya a gyermeket nem bántalmazta, s a veszélyeztetettség egyedüli forrása az édesanya bántalmazásának, illetve az apai féktelen őrjöngésnek, a lakás összetörésének és más, a gyermek és az anya számára egyaránt félelmet keltő magatartásnak a végigszenvedése volt. Azt, hogy az anya az apai bántalmazástól ,,nem védi meg” gyermekét, illetve nem képes megakadályozni, hogy a kiskorú az anya bántalmazásának tanúja legyen, súlyos hiba a veszélyeztetés önálló formájának tekinteni. Az efféle megközelítés egyfelől méltánytalan, igazságtalan és leginkább a hatóságok mulasztásainak az anya felelősségeként való feltüntetését célozza. Másfelől helytelen, mert a nem bántalmazó anyát elrettenti attól, hogy a gyermekvédelmi hatósághoz, illetve a gyermekjóléti szolgálathoz forduljon gyermeke és a maga védelmében. Miért tartom méltánytalannak, ha a gyermek hatékony megvédését mulasztásban megnyilvánuló veszélyeztetésnek tekintjük az anya részéről? Alapvetően két okból. Egyrészt azért, mert az anyát körülvevő társadalom, illetve intézményrendszer pontosan a fordított irányban gyakorol nyomást az asszonyra. Felelősnek tekinti a család összetartásáért, a ,,csonka család“ rémképével fenyegeti, jogszabályokra is hivatkozva győzködi arról, hogy a gyermeknek igenis szüksége van az apával való folyamatos kapcsolattartásra (akkor is, ha a gyermek a találkozásokat halálfélelemmel éli meg), majd ugyanettől az anyától kérdezi, miért nem védi meg a gyereket az apától és a romboló környezettől. Másfelől pedig a nem bántalmazó anya (pontosan a ,,veszélyeztető szülők” felelősségének teljes összemosása miatt) minimális támogatást kap a bántalmazó kapcsolat felszámolásához, a menekü202
léshez, a kapcsolatból való kilépéshez. Sosem szabad elfelejteni, hogy a bántalmazott nő folyamatos félelemben, rettegésben él, s a bántalmazás lényege nem más, mint hogy saját akaratnyilvánítási lehetőségétől megfosztják. Éppen ezért van szüksége a gyermekvédelmi szakemberek részéről bizalomra, támogatásra és információra. Lássunk néhány példát arra, miként reagálnak a hatóságok a bántalmazott asszonyok kitörési kísérleteire, mit tesznek akkor, ha az anya ténylegesen védeni próbálja gyermekét (és saját magát) a bántalmazótól. ,,Amikor bemenekültem a rendőrségre a gyerekekkel együtt és segítséget kértem, úgy fogták föl, hogy tulajdonképpen elraboltam a gyerekeimet a férjemtől. Kioktattak arról, ilyet nem tehetek, és azonnal menjek vissza.” ,,Nagyon nehéz volt biztonságos helyre menekülni. Előfordult, hogy az éjszaka közepén elrohantam a gyerekekkel a rendőrségre, de az ügyeletes nem engedett be. Erre leültünk az épület lépcsőjén és vártunk reggelig. Természetesen a rendőrök megint csak hazaküldtek minket, de legalább túléltük az éjszakát.” ,,Hónapokon át terveztem, hogyan fogunk elmenekülni. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy az anyaotthonban, amely százötven kilométerre van a lakásunktól, végre nyugodtan hajthattuk álomra a fejünket. Amikor a férjem utánunk jött és, a szó szoros értelmében, hazarángatott minket, nem akartam elhinni, hogy a gyámhatóság adta ki a címünket. Kiderült, így történt. Arra hivatkoztak, hogy az apának jogában áll látni a gyerekeit. Csak tudnám, hogy nekünk vajon mire van jogunk, mert erről még senki nem beszélt.”
S egy példa arra, hogyan ,,támogatott” egy bántalmazott nőt és gyermekeit a gyámhatóság 1995-ben*:
Sz: 9607/5/95
Tárgy: Horvát–Kis kiskorúak védő-óvó ügye
Határozat Kiskorú Horvát János (született: Budapest XIII., 1994. 11. 15., anyja neve: Szabó Ilona), Kis József (született: Budapest, 1991. 01. 30., anyja neve: Szabó Ilona) Budapest XI., Borongós utca 19. fsz. 17. szám alatti állandó bejelentett lakosok védő-óvó ügyében indult eljárást m e g s z ü n t e t e m. * Részlet Spronz Júlia joghallgató által készített esettanulmányból.
203
Indoklás Nevezett gyermekek védő-óvó ügye 1990 júniusában indult védőnői bejelentésre. Ebben a védőnő arról tájékoztatott, hogy az anya a gyermeket nem látja el, a kicsit a szomszédok etetik, az anya és élettársa a lakásból késő estig kizárja Jánost. A nevelőapát a védőnő, az orvos alkoholos állapotban találta otthon. Hasonló indokokkal a szomszédok is a gyámhatósághoz fordultak segítségért. Az idézésen megjelent anya elmondta, hogy férje a házasságkötésük után változott meg és kezdett el italozni. A gyermeket és őt magát is gyakran bántalmazza. Az óvodai vélemény szerint az anya az óvoda kéréseit, tanácsait nem értette meg, a gondozottságra is volt panasz. A gyermek a nevelőapa durva viselkedésének állandó szem- és fültanúja. A nevelőapa idézésre megjelent és elmondta, hogy nem fogyaszt alkoholt, nem veri a családját, vállalta, hogy szakorvosi vizsgálaton önként megjelenik. Környezettanulmány során (1991. március) a gyermek nem volt óvodában, a kérdésre, hogy miért nem, a szülők nem válaszoltak. A férj előtt az anya azt mondta, hogy a gondok megszűntek, a férj már nem italozik, de a kolléganők úgy gondolták, hogy az anya valamitől fél. Aznap voltak kint az óvónők is, akik elmondták, hogy a gyerek nem jár óvodába, pedig az iskolai beíratás ideje is lejárt, a nevelőapa baltával fenyegeti az anyát és a gyereket is. Kis Sándor nevelőapáról az alkoholgondozó véleménye az volt, hogy problémája meghaladja az alkoholfüggőséget, és a megbeszélt időpontra nem ment vissza. A következő védőnői vélemény is az előzőeket erősítette meg. Az anya 1992 júniusában felkereste a védőnőt azzal, hogy férje, Kis Sándor közös gyermeküket, Józsefet egy vita után felkapta és elvitte magával. Az anya is megjelent a gyámhatóságon és elmondta, hogy a férje sokszor bántalmazta őt és a nagyobb gyereket is. Ekkor az anya már megindította a válókeresetet. A következő idézésre megjelent anya elmondta, férje visszaköltözött a lakásba a kicsivel együtt, és ígéretet tett, hogy nem fogja bántalmazni sem az anyát, sem a gyerekeket. Elmondta, alkoholt sem fogyaszt olyan mértékben, mint azelőtt, így a békítő tárgyaláson kibékült vele. A nagyobb gyermek iskolájából kapott értesítés szerint a gyermek másodszor járja az első osztályt, ennek az is az oka, hogy a családi körülmények nem megfelelőek. A gyermek ruházata elhanyagolt, kétes tisztaságú volt. Társaival szemben durva, agreszszív a gyerek. A védőnői, gyermekorvosi vélemény szerint József fejlődése
kielégítő, az anya a védőnőt is arról tájékoztatta, hogy férje magatartása megváltozott. A védőnő a látogatásai alkalmával is úgy érezte, hogy a családi viszály konszolidálódott. Az iskolai vélemény miatt az anyát beidéztem a gyámhatóságra, ő elmondta, hogy nem érti az iskolát, ő ugyanis hetente tiszta ruhát ad a gyerekre. Az anyát a gyámhatóság figyelmeztetésben részesítette. (sic!) Az apa, Kis Sándor is megjelent az idézésre és elmondta, hogy nem fogyaszt rendszeresen alkoholt, rendőrségi ügye nincsen folyamatban. Csak az iskolát okolta azért, hogy a gyerek az első osztályban megbukott. Az apát figyelmeztette a gyámhatóság, hogy magatartásán változtasson. Ezt ő nem volt hajlandó aláírni. Az anya 1993 októberében közölte, hogy a férje megint fogyasztott alkoholt, de két hete ismét nem iszik. Az anya elmondta, hogy többször el akart már válni, de a férje legutoljára is visszarángatta a lakásba. Mivel a gondok nem oldódtak meg, és a gyermekek helyzete nem változott, ezért az anyát, az apát és a nagyobb gyermeket beutaltam a kerületi nevelési tanácsadóba. Közben érkezett egy újabb iskolai vélemény (1993 októberében), amelyben a következőkről téjákoztattak: otthon nem gyakorolnak a gyermekkel, pedig képességei alapján jobb eredményt érhetne el. A gyermek ápoltsága változó. Az anya ekkor megint terhes volt, és az iskola aggódott, hogy a kicsi megszületésével János helyzete csak rosszabbodni fog a családban. Az új védőnői vélemény szerint a lakás elhanyagolt, nem tisztán tartott, a kisgyerek jól fejlett. Az 1994-es év elején az anya nővére fordult a gyámhatósághoz, melyben a segítségünket kérte. Véleménye szerint Kis Sándor az anyát nem engedi ki a lakásból, fenyegeti, veri az állapotos asszonyt. Környezettanulmány során csak a három gyermeket találtuk otthon, a legnagyobb elmondta, hogy a szülők vásárolni mentek és nemsokára hazaérnek. A gyerek elmondta még, hogy az apa nem szokta bántani őket. János nem volt iskolában, de azért nem, mert nem íratták vissza. A szomszédok elmondták, hogy a szülők italoznak, veszekednek, az apa bántalmazza az anyát, valamint többször előfordult, hogy a három kicsit egyedül hagyták otthon. Ez 1994. március 16-án történt. A következő környezettanulmány során, 1994. március 24-én Jánost még mindig nem íratták be az iskolába, és a kicsivel sem voltak óvodában. A gyermekek ideiglenes hatályú beutalása nem volt indokolt. Az anya átköltözött az édesanyjához a három gyerekkel Mizsefalvára, és májusban a segítségünket kérte, hogy a lakásból elhozhasson ruhaneműket. A Mizsefalvai Polgármesteri Hivatalt kerestem meg, hogy az anyát hallgassák ki, vajon a válókeresetet benyújtotta-e, valamint kértem, hogy végezzenek környezettanulmányt az anya tartózkodási helyén. Az anya a válópert 1994. június 6-án indította meg. A környezettanulmány szerint az anya a gyermekeivel az édesanyjánál lakik, egy háromszobás családi házban, mely-
204
205
A határozat ellen az érdekeltek a kézhezvételtől számított 15 napon belül illetékmentes fellebbezéssel élhetnek, melyet a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetőjének kell címezni és a Népjóléti Iroda gyámhatósági csoportjánál kell benyújtani.
nek tisztasága, felszereltsége kifogástalan. A Nevelési Tanácsadó válasza 1994 októberében érkezett meg a családról. Ebben leírták, hogy az anya nem tudta betartani a megbeszélt időpontokat, általában később érkezett. Ezt sűrű bocsánatkérésekkel próbálta ellensúlyozni. A gyerek súlyosan szorongó gyermek benyomását keltette, a felajánlott segítségre készségesen reagált, de máskor nem jelent meg. A pszichológus véleménye is az volt, hogy az anya csak akkor tud változtatni, ha megszakítja a férjével a kapcsolatot. Józsefről a helyi óvoda a következő véleményt adta: nehezen illeszkedett be az óvodai közösségbe, labilis, kiegyensúlyozatlan, sokszor agresszív volt, később megnyugodott, alkalmazkodott, társaival jó kapcsolatot alakított ki. Családlátogatás során rendezett, tiszta körülményeket találtak, a nagymama segítséget nyújt az anyának a három gyermek neveléséhez. A gyereket szeretettel, gondoskodással veszik körül. A gyerek rendszeresen jár óvodába, mindig tiszta és ápolt. Az anya kapcsolata rendszeres az óvodával. Jánosról az iskola következőket írta: az anya a nagymamával együtt kereste fel az iskolát, beíratás után rövid időn belül beszerezték a szükséges felszereléseket, tankönyveket. A gyerek az első padból sem látta rendesen a táblát, de az anya rövid időn belül elvitte szemorvoshoz, azóta szemüveget visel. Munkája rendezettebb, tisztább, szebb lett. Ez még 1994-ben történt. A gyerek egy ideig ismét a budapesti Kossuth utcai iskolába járt, majd viszszakerült Mizsefalvára. Amikor visszakerült, kiderült, hogy nem járt a budapesti iskolába. Visszakerülése után tanulmányi eredménye fokozatosan javult. Sokat dolgozott, szívesen végzett plusz feladatokat.Társaival hamar megbarátkozott, a társai is befogadták. A közös programokban szívesen vett részt. Az anya rendszeresen érdeklődik a gyerek iránt az iskolában, szülői értekezleteken is rendszeresen megjelenik. Az osztályfőnök véleménye szerint az anya türelemmel, szeretettel neveli a három gyermeket. A legkisebb gyerekről azért nem esett szó, mivel őt már nem veszélyezteti az apa. Az anya megindította a válópert, s mivel a gyermekeivel el is költözött Mizsefalvára, a veszélyeztetés megszűnt. A legnagyobb gyermek tanulmányi eredménye javult, és mind a három gyermek megfelelően ellátott, s mivel a védő-óvó intézkedésre okot adó körülmények megszűntek, az eljárást megszüntettem.
A gyámhatóság láthatóan ugyanolyan jelentőséget tulajdonított a gyermekek (és az anya) nem megfelelő ruházatának, mint annak, hogy a 24 négyzetméteres lakásban az alkoholista apa veri és baltával fenyegeti feleségét (terhessége idején is) és a gyerekeket, az anyát a lakásba bezárja, valamint hogy az anya – a környezettanulmányt készítő szakember véleménye szerint is – fél a bántalmazótól. Az, hogy a két szülő magatartásának felróhatóságát egyforma súlyúnak ítéli, abból is egyértelmű, hogy egészen pontosan ugyanazt a szankciót alkalmazta az apával, mint az anyával szemben: figyelmeztetést. Az, hogy a történet jól végződött, nagy szerencse. Különösen azt figyelembe véve, hogy a gyámhatóság három éven át volt professzionalista kerékkötője a bántalmazott anya kétségbeesett kitörési kísérleteinek. Ahogy a következő esettanulmányból kitűnik, a házassági bontópereket és gyermekelhelyezési ügyeket tárgyaló bíróságok némelyikén sem jobb a helyzet. Gyakori, hogy a bírók szinte semmit nem tudnak a családon belüli erőszak jelenségéről, a bántalmazás jelentőségét alulértékelik s a gyermek érdekében állónak a család mindenáron való együttmaradását tekintik. Ahogy már a történet elején megtudjuk, a joggyakorlat megszorítóan értelmezi azt az elvet, hogy a gyermeket ténylegesen gondozó szülő kötelessége a gyermek rendszeres kapcsolattartásának biztosítása a másik szülővel. Ez abban az esetben is elvárás, amikor az életközösség megszakítására pontosan azért került sor, mert az egyik szülő súlyosan bántalmazta a gyermeket és terrorban tartotta a családot. Az ügy főszereplői nem mások, mint az e könyv első fejezetében megismert Piroska és három gyermeke, akik az ott részletesen leírt ,,családfői” brutalitás elől menekültek anyaotthonba. Piroska válóperi tárgyalásáról és az azt megelőző kényszerű láthatásról Fischer Judit negyedéves joghallgató számolt be esettanulmányában. Ebből következik néhány részlet.
***
,,A kapcsolattartás kérdése sok problémát vetett fel, hiszen a gyerekek, láthatóan, féltek apjuktól, és nehéz volt őket rábeszélni akár egy levél megírására is. Péter is csak néhány látogatás és fenyegető telefonhívás erejéig próbált kapcsolatot teremteni családjával. Azonban a Családjogi Törvény értelmében a szülői felügyeleti jogot a két szülő, a bíróság eltérő tartalmú határozatának meghozataláig, közösen gyakorolja, és ennek kapcsán egyenlő jogok illetik meg őket (Csjt. 72. §). Van a Családjogi Törvénynek néhány rendelkezése, amely adott esetben ennek ellentmondani látszik. A törvény 1. § (2) bekezdésében foglalt alapelv a következőképpen rendelkezik: »E törvény alkalmazása során mindenkor a kiskorú gyermek érdekére figyelemmel, jogait biz-
206
207
A határozat a többször módosított, az 1957. évi IV. törvény 14. §. (2) bekezdése rendelkezésén alapul. Budapest, 1995. augusztus 16. A Jegyző megbízásából
tosítva kell eljárni.« Ez az elv tükröződik vissza a törvény 71. § (1) bekezdésében is, mely szerint: »A szülői felügyeletet a kiskorú gyermek érdekeinek megfelelően kell gyakorolni. A szülőknek biztosítaniuk kell, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermekük az őt érintő döntések előkészítése során véleményt nyilváníthasson. A gyermek véleményét – korára, érettségére figyelemmel – tekintetbe kell venni.« Az ügyvédnő tanácsára – a törvény rendelkezéseinek való megfelelés végett – december 13-án a VIII. kerületi Családsegítő Központban találkoztunk Péterrel. A gyerekek nem akartak eljönni, elég nehéz volt megmagyarázni nekik, miért kell ott lenniük a találkozón, amikor még csak nem is az édesapjuk akarja látni őket. A találkozó megszervezése felvetett még egy problémát, amely szintén megnehezíti a törvény rendelkezéseinek alkalmazását. A Népszínház utcai CSSK csak szívességből engedte meg, hogy a család ott találkozzon, mivel az ilyen találkozók lebonyolítására semmilyen más hely, lehetőség nem biztosított. Piroska és a gyerekek biztonsága érdekében nagyon fontos volt, hogy Péter ne ismerje tartózkodási helyüket. Szükség lenne ilyen helyek biztosítására, a nők és a gyerekek védelmének érdekében. A találkozó délután háromra volt megbeszélve, Péter majdnem egy órát késett. A gyerekek láthatóan féltek, nem akarták Piroskát – aki maga is nagyon ideges volt – kiengedni a szobából. Amikor a férj megérkezett, odaadta a gyerekeknek azokat a játékokat, amiket a házból elhozott, valamint három kindertojást karácsonyi ajándékképp. Bár nem akart előttünk beszélni, Piroska kérte, hogy maradjunk a szobában. Péter elmondta, hogy menynyire hiányoznak neki, megmutatta a gyerekek fényképeit, amit mindig magánál hord. Piroskával durván beszélt, fenyegetőzött, de azt mondta, hogy ő még megbocsátana, ha most visszamennének hozzá. Piroska erre azt mondta, szeretne elválni, amibe Péter ekkor beleegyezett. A gyerekekkel nem tudott beszélgetni, odahívta magához az ikreket. Gáborka az ölébe ült – később azt mondta, csak azért tette, hogy apja ne bántsa az anyját. Sári nem ment oda hozzá, csak anyja mögé bújt. Amikor Péter megkérdezte, hogy szereti-e, azt válaszolta: »nem, mert mindig részeg vagy«. A tizenöt éves Pistin látszott a legjobban, mennyire fél, csak igennel és nemmel válaszolt, bármit kérdezett az apja, a kétórás találkozó alatt alig szólalt meg. Péter – a hétéves gyerekei előtt – főleg szexuális életéről, barátnőiről beszélt, Piroskát szidta, hogy biztosan azért néz ki olyan jól, mert férjhez akar menni, és ezért is sietteti a válást. Fenyegetőzött, hogy ha akarja, meg tudja szerezni a lakcímüket. (Erre azóta sem került sor.) Piroska figyelmeztette, ne kövesse őket, és azzal váltak el, hogy januárban újra találkoznak. Mikor hazamentek, a gyerekek közölték, hogy nem akarnak többet az apjukkal találkozni.
A találkozót követő héten érkezett meg az illetékes bíróságtól a felhívás a hiánypótlásra, mivel a bontókeresetet beadó ügyvédnő nem csatolta sem a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, sem a házassági anyakönyvi kivonatot. Piroska ezeket pótolta, és 1997. február 19-én megérkezett az idézés a bontóper első tárgyalására. A Péterrel való januári találkozóra nem került sor, mivel a gyerekek tiltakoztak ellene, és apjuk sem kereste velük a kapcsolatot. Mikor a bontóperre szóló idézést kézhez kapta, ismét meglátogatta Piroska édesanyját és megfenyegette mind őt, mind Piroskát. Az első tárgyalást 1997. március 12-ére tűzték ki, amikor is elkísértük Piroskát, és az anyaotthonból egy szociális munkás is velünk jött. Az ügyvédnő egyéb elfoglaltságai miatt nem jött el a tárgyalásra. Péterrel a tárgyalóterem előterében találkoztunk, ahol folyamatosan Piroskát fenyegette, azt mondta, sajnálja, hogy nem hozta el a pisztolyát. A tárgyalás kezdetén a bírónő figyelmeztette a feleket, hogy kérhetnek zárt tárgyalást – Polgári Perrendtartás 284. § (1) –, az alperes ezt kérte is, később azonban mégis hozzájárult, hogy jelen legyünk a tárgyaláson. Piroska közös megegyezéssel történő válást javasolt, így a bírónő azt mondta, hogy keresetváltoztatás folytán el lehet tekinteni az eredeti kereset indoklásától, amely a kérelem alapjául a bántalmazás tényét jelölte meg. Ezt követően a bírónő – a felek békítése keretében – megpróbálta meggyőzni Piroskát, hogy térjen vissza a férjéhez, illetve javasolta a közös lakáshasználatot. Ezt a felperes elutasította. Az alperes azt mondta, még lát lehetőséget a házastársi életközösség helyreállítására, valamint úgy nyilatkozott, hogy felesége eltiltja tőle a gyerekeket. Mikor a felperes említette, hogy a férje azzal fenyegetőzik, hogy elviszi tőle a gyerekeket, a bírónő azt válaszolta, hogy a férjnek erre minden joga meg lett volna, és a »jogalkalmazás nem szájhagyomány útján terjed«. A felperes kérte továbbá a gyerekek nála történő ideiglenes elhelyezését, amit a bíróság azzal utasított el, hogy ilyen tartalmú ideiglenes intézkedés meghozatalára csak akkor van lehetőség, ha a gyerek közvetlen életveszélyben van. A Polgári Perrendtartás 156. § (1) bekezdése így rendelkezik: »A bíróság kérelemre ideiglenes intézkedéssel elrendelheti a kereseti kérelemben (viszontkeresetben), illetve az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítését, ha ez közvetlenül fenyegető, kár elhárítása vagy a jogvitára okot adó állapot változatlan fenntartása, illetve a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelme érdekében szükséges, és az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket. A bíróság az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz kötheti. A kérelmet megalapozó tényeket valószínűsíteni kell.« A rendelkezés első fordulata alapján valóban helytáll a bíróság indoklása, azonban – véleményem szerint – a tények kellő ismerete esetén
208
209
méltányosság alapján helye lehetett volna az ideiglenes intézkedés meghozatalának. Piroska két nappal később beadta az írásbeli kérelmet a tárgyalás folytatására, ekkor volt pontosan egy éve, hogy a gyerekeivel el kellett menekülnie otthonról. Pisti, a legnagyobb gyermek az első tárgyalást követően levelet fogalmazott a bírónőnek, amelyben leírta, hogy miért nem akarnak találkozni édesapjukkal a gyerekek, és kérte a bírónőt, hogy ezt a döntésénél vegye figyelembe. A Gyermekvédelmi Törvény 8. § (1) bekezdése így rendelkezik: »A gyermeknek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és ahhoz, hogy tájékoztatást kapjon jogai érvényesítésének lehetőségeiről, továbbá ahhoz, hogy a személyét és vagyonát érintő minden kérdésben közvetlenül vagy más módon meghallgassák és véleményét korára, egészségi állapotára és fejlettségi szintjére tekintettel figyelembe vegyék.«
Ahogy már az első fejezetben beszámoltam róla, a bíróság kizárólagos lakáshasználati jogot biztosított Péternek, elrendelte a gyermekek rendszeres kapcsolattartását apjukkal, s kötelezte őt gyermektartásdíj fizetésére. Az utóbbinak nem sok foganatja volt, ugyanis ők hárman ez idáig egyetlen fillér tartásdíjat sem kaptak. Péter viszont háborítatlanul él a kétszintes, közös tulajdonú családi házban, Piroskáék pedig egy anyaotthon kilenc négyzetméteres szobájában. Tekintettel arra, hogy Péter a ház OTP-részletét nem fizeti, a volt közös otthont, minden valószínűség szerint, hamarosan elárverezik.” Végezetül egy olyan asszony mondja el a történetét, akinek meglepően kedvező tapasztalatai voltak az ügyében eljáró szakemberekről, hatóságokról. A beszámolót érdemes összevetni a fentiekben ismertetett ügyekkel, s talán nem árt végiggondolni, mit is jelent ez a közhellyé vált szó: szemléletváltás. ,,Amikor elmenekültünk az anyaotthonba, a férjem bement a rendőrségre és bejelentette, hogy eltűntünk. Közölte azt is, hogy én nagyon veszélyes, valószínűleg elmebeteg vagyok, és tartani kell attól, hogy valami szörnyűséget teszek a gyerekeimmel. Ezek után a fényképünk bejárta az egész országot, mindenhol kerestettek bennünket. Nagy szerencsémre egy olyan női nyomozóhoz került az ügy (vagyis az eltűnésünk ügye), aki női ésszel gondolkodott. Sejtette, hogy ha egy nő a két gyerekével nyomtalanul eltűnik a saját otthonából, mindent maga mögött hagyva, akkor annak körülbelül mi lehet az oka. A rendőrnő vette a fáradságot és különböző embereket hallgatott meg a környezetünkből. Hamarosan összeállt benne a kép, hogy az életünk valóban veszélyben van, de nem azért, mert én elmebeteg lennék, hanem azért,
210
mert a férjem egy mindenre elszánt, brutális ember. Hivatalból megtudta, hogy az ország egyik anyaotthonában vagyunk. Ezután a címünket titkosíttatta úgy, hogy az semmilyen adatbázisban nem volt hozzáférhető. Én ennek a rendőrnőnek köszönhetem, hogy ki tudtam szabadulni a szörnyű házasságomból, és hogy most biztonságban vagyunk. Hihetetlennek tűnt a szerencsesorozatom, mert a válóperes bírónő is csodálatos ember volt, aki nagyon jól tudta és érezte, mi is a háttere ennek az ügynek. A tárgyaláson közölte a férjemmel, hogy addig és kizárólag addig van joga a gyermekek láthatására, amíg színjózanon viszi el és hozza vissza őket. Részletesen kifejtette, hogy mit és miért nem tehet a férjem, ha azt akarja, hogy ne vonják meg tőle a kapcsolattartás jogát. Elmondta a bírónő, hogy sem a gyerekeket, sem engem nem bánthat, sem tettlegesen, sem pedig lelki terrorral, zaklatással. Lehet, hogy az ilyen bírónőkre szokták mondani, hogy elfogult és nőpárti? Annyit mondhatok róla, hogy a rendőrnő után ő volt a második olyan ember, aki azt éreztette a férjemmel: nekünk, azaz a gyerekeknek és nekem is vannak jogaink, nem csak neki. Meg kell még említenem az ügyvédemet. Végtelenül tisztességes ember. Férfi létére azonnal megértette a helyzetünket. Nagy együttérzéssel és emberségesen vitte az ügyet, minimális munkadíjért. Az volt a benyomásom, hogy igen kiváló ügyvéd, aki más jellegű ügyekből szert tud tenni annyi jövedelemre, hogy egyszer-egyszer segíthessen a szegényebb rászorulóknak. Nem tudom, minek köszönhetem a kivételes szerencsémet. Igaz, hogy a gyerekekkel anyaotthonban lakom, a férjem pedig a saját lakásunkban, de már jogerősen elváltunk. A volt férjem abszolút normálisan viselkedik. A gyerekekkel rendezett a kapcsolata. Ha minden jól megy, sikerül békességben elrendeznünk a vagyonmegosztást. A bírónő szavai varázslatként hatottak a férjem viselkedésére. Hálát érzek a nyomozónő, a bírónő és az ügyvéd úr iránt. Ha ők nem állnának a hivatásuk magaslatán, akkor lehet, hogy én ma már nem mondhattam volna el a történetünket.”
A fejezet legvégén hadd idézzek még egy passzust a Gyermekvédelmi Törvényből: 2. § (1) A gyermekek védelmét ellátó helyi önkormányzatok, gyámhivatalok, bíróságok, rendőrség, ügyészség, más szervezetek és személyek e törvény alkalmazása során a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembe véve, törvényben elismert jogaikat biztosítva járnak el.
211
Felhasznált irodalom:
KILENCEDIK FEJEZET
Dawn Bradley Berry: The Domestic Violence Sourcebook. Lowell House, Los Angeles, Contemporary Books, Chicago 1995 Kerezsi Klára: A védtelen gyermek (Erőszak és elhanyagolás a családban), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995 Cseres Judit: Erőszak a családban, Rendészeti Szemle 1994. június 11–20. old. Herczog Mária: Gyermekvédelem kérdőjelekkel, Pont Kiadó 1998 Judith Herman és Lisa Hirschman: Father–Daughter Incest, in: Elizabeth Abel és Emily K. Abel (szerk.): The Signs Reader – Women, Gender & Scholarship, The University of Chicago Press, Chicago and London 1983 Linda Gordon: Heroes of Their Own Lives (The Politics and History of Family Violence), Virago Press, London 1989.
212
,,A rendőrségnek most az a jelszava, hogy szolgálunk és védünk. Arra lennék kíváncsi, hogy kit…” Avagy: magánügy-e a feleségbántalmazás? 1. A közömbösség ,,igazolása”: magánügyekbe nem szólunk bele. A társadalmi közfelfogás a feleségbántalmazás áldozatával való együttérzést, a neki nyújtandó segítséget és támogatást általában azzal hárítja el, hogy a házasságon belüli erőszakot és terrort magánügynek minősíti. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy az a nő, aki nincs megelégedve a sorsával, minden további nélkül változtathat azon, így akár ki is léphet a bántalmazó kapcsolatból. Ebből a meggyőződésből egyenesen következik, hogy a házasságon belüli bántalmazáshoz a társadalomnak, a jognak, az államnak semmi köze nincs. Figyelmet érdemel ebben az összefüggésben a magánszféra és a közszféra sokszor teljesen önkényes elkülönítése. Ez a mesterséges elhatárolás a nők jogai szempontjából az egyik legproblematikusabb kérdéskör. Ahogy már utaltam rá, minden kutatási adat azt támasztja alá, hogy a nő számára a saját otthona nyújtja a legvalószínűbb helyszínt bűncselekmény sértettévé válásához, ahol a legvalószínűbb elkövető nem az idegen támadó, hanem a férj vagy az élettárs. Ugyanakkor azonban a hagyományos szerepfelfogásból adódóan a nőt a köztudat és közfelfogás a magánélethez (magánszférához), míg a férfit a közszférához kapcsolja. Az egyik megközelítés az, hogy a nő biológiai meghatározottságánál és anyaszerepénél fogva a családhoz, az otthonhoz kötődik, márpedig pontosan e szférák azok, amelyeknek a hagyományos-liberális felfogás szerint az állami beavatkozástól védetteknek kell maradniuk. A nők elleni erőszakkal kapcsolatban ennélfogva az az államok hagyományos – és a liberális szemlélettel is összhangban álló – attitűdje, hogy ez a jelenség, konkrétan a feleségbántalmazás a magánélet része. Ezen argumentáció alapján, amely a világ számos részén mára már alapvető változáson ment át, az állam a családon belüli erőszakot magánügynek tekintette és sem a megelőzésre, sem a beavatkozásra nem fordított gondot. 213
Arról, hogy ez a megközelítés miért igazságtalan, méltánytalan és megalapozatlan, már írtam a Miért nem megy el? című fejezetben. Az alábbiakban azt szeretném elemezni, hogy a családon belüli erőszakkal, a feleségbántalmazással kívülállóként kapcsolatba kerülő személyek, szakemberek és hatóságok mit tesznek és mit tehetnének a bántalmazás megszüntetése, a bántalmazott nő (és sok esetben gyermekei) áldatlan helyzetének megkönnyítésére. Hangsúlyozom, hogy e személyek és hatóságok hatékony és megfelelő fellépésének előfeltétele a családon belüli erőszak jelenségének és természetrajzának alapos ismerete, ezen túlmenően pedig a sértettekkel szembeni előítéletek félretétele. Más megfogalmazásban: nem alkalmas a családon belüli erőszak áldozataival, illetve résztvevőivel való foglalkozásra, sem pedig az ilyen ügyekben történő döntéshozatalra az olyan szakember, aki nem érti, hogy a bántalmazott nő ,,miért nem megy el”, vagy pedig aki netalán úgy gondolja, hogy akit vernek, az ,,meg is érdemli”. A sértettekkel végzett színvonalas munka alapfeltétele annak felismerése és elismerése, hogy a bántalmazott nő nem élvezi, nem kívánja és nem érdemli meg az erőszakot és a terrort. Az erőszak ugyanis semmilyen körülmények között nem elfogadható eszköz és ,,megoldás” egy civilizált társadalomban. (Természetesen eltekintve az olyan esetektől, amelyben maga a jog ad felhatalmazást az erőszak alkalmazására, például a jogos védelem eseteiben.) Az erőszak elfogadásával, a jelenséggel szembeni közömbösséggel, azt ,,üzeni” a hatóságok, a szakemberek és végső soron az egész társadalom, hogy a jelenséget elfogadhatónak tartják, azzal szemben nem kívánnak fellépni. A be nem avatkozás, a ,,nem tevés” nem más, mint az erőszak alkalmazójával való cinkosság és ennélfogva egy jogellenes jelenségnek a jogszerűség látszatával történő felruházása.
Ebben a körben különösen fontos és jelentős a rendőrség szerepe. Az állampolgárok életét és testi épségét, személyes szabadságát és más, a jog által védett értékeinek védelmét a rendőrségnek kötelessége ellátni. A jog nem tesz különbséget verés és verés között azon az alapon, hogy arra a nyílt utcán, a kocsmában vagy pedig a családi otthonban kerül sor. Újra meg újra hangsúlyozandó az, ami a statisztikákból kiderül: a női állampolgárok esetében az élet és testi épség elleni bűncselekmények áldozatává válásra a legnagyobb esély a saját otthonukban van,
s a legvalószínűbb elkövető a férj vagy az élettárs. Ilyen körülmények között elfogadhatatlan az az állítás, hogy a családi otthonban, illetve a családi köteléken belül elkövetett erőszakos cselekményeknél nincs helye hatósági (rendőrségi) beavatkozásnak. Ez a szemlélet egyet jelent az állampolgárok egy csoportjával (a nőkkel, de rajtuk kívül a gyermekekkel és más kiszolgáltatott családtagokkal) kapcsolatos hatósági (állami) kötelezettségek intézményes megvonásával. Az a kijelentés, miszerint az államnak, a jognak és így a rendőrségnek ,,nincs keresnivalója” a magánéletben, a családban, illetve a családi otthonban – teljességgel tarthatatlan. A magánlakás, a magánélet sérthetetlenségének jogállami elvei nem értelmezhetőek úgy, hogy az otthon négy fala között szabadon és büntetlenül lehet bűncselekményeket elkövetni. Nincs egy érvényes jogrendszer a családi kapcsolatokon, az otthonon ,,kívülre” és egy másik, ettől független ezeken ,,belülre”. A jog által tiltott magatartások pontosan ugyanazok a családi életen kívül, mint azon belül. Tévedésen alapul tehát az a szállóige, hogy a rendőrség azért nem avatkozik be a családban elkövetett erőszakos cselekményekbe, mert ,,a jog nem tiltja” ezeket a magatartásokat. A törvény nem úgy fogalmaz, hogy a testi sértés, a bántalmazás bűncselekmény, kivéve ha azt feleség vagy hozzátartozó sérelmére követik el. Az utóbbi fél mondatot azonban sajnálatos módon oly sokszor teszik hozzá gondolatban az erőszak tilalmáról szóló passzusokhoz, hogy már-már a jogászokban is úgy rögzül, mintha maga a jog tenne különbséget verés és verés között. Amikor azt állítjuk, hogy a rendőrség vagy más hatóság illetéktelenül avatkozna be az állampolgárok magánéletébe, amennyiben a családon belüli bűncselekményeket komolyan venné, akkor fel kell tennünk a kérdést: kinek a magánéletét, kinek a szabadságát védi a jog? A bántalmazó szempontjából ugyanis kétségtelenül igaz, hogy ő a saját szabadsága részeként fogja fel a félelemben tartáshoz, a lelki terrorhoz és a tettleges bántalmazáshoz való jogot. Ily módon tehát az ő szabadságát kétségtelenül korlátozza az erőszakos magatartásával szembeni következetes hatósági fellépés. A bántalmazott családtag azonban nem szabad döntéseként, szabadsága részeként fogja fel a bántalmazást. Az ő szabadsága akkor érvényesülhetne, ha az állam, a jog és a hatóságok megvédenék őt a brutalitástól. Egy furcsa szójátékkal úgy fogalmazhatnánk, hogy a ,,magánéletbe” való be nem avatkozással a hatóság (tehát az állam) voltaképpen a sértett nő magánéletébe avatkozik be. Úgy tesz a hatóság, mintha jogában állna állást foglalni arról, hogy mit kell a nőnek eltűrnie,
214
215
2. A rendőrség szerepe.
elviselnie. Döntést hoz olyan helyzetekről, amelyekről a törvényhozó egyértelműen és világosan döntött: bántalmazni tilos. Annak a tévhitnek, hogy a rendőrség bűncselekmény esetén sem léphet be egy magánlakásba, természetesen semmiféle reális alapja nincs. Ha valaki például lopásból származó dolgokat rejteget a lakásán vagy esetleg egy nála ideiglenesen (például hivatalos ügyben tartózkodó) személyt, esetleg egy vendégségbe érkezett barátot bántalmaz, mi sem természetesebb annál, mint hogy a rendőrség megjelenhet a helyszínen. A magánlakáshoz való jog nem értelmezhető úgy, hogy a magánlakásban más életét vagy testi épségét szabadon lehetne fenyegetni vagy sérteni. A ,,magánéletben az államnak nincs keresnivalója” elv hamisságát mi sem igazolja jobban, mint hogy az otthon négy fala közötti emberölés, azaz gyilkosság esetén a rendőrség természetesen ugyanúgy lefolytatja a nyomozást, a bíróság pedig meghozza az ítéletet, mintha a cselekményre a nyílt utcán került volna sor. El tudjuk képzelni, hogy a feleségét a családi otthonban agyonverő férjjel szemben ne lehetne büntetőeljárást indítani azon az alapon, hogy ami történt, az magánügy, illetőleg a magánlakás sérthetetlenségének elve alapján a rendőrség nem léphet be a tett helyszínére, ott nem tarthat szemlét, nem rögzíthet nyomokat? A magánlakásba való hatósági behatolásnak, a házkutatásnak egy jogállamban természetesen nagyon fontos garanciális szabályai vannak. Az, hogy egy családi otthonba ne lehessen e garanciák szem előtt tartása nélkül belépnie a rendőrségnek, nagyban szolgálja a tisztességes állampolgár érdekeit is. Nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne, ha egy állampolgár azt tapasztalná: anélkül, hogy vele szemben bűncselekmény alapos gyanúja merülne fel, otthonát feltörhetik, nyugalmát megzavarhatják. Különösen érzékenyek vagyunk a magánlakás sérthetetlenségével összefüggő garanciális szabályokra egy olyan országban, ahol a történelem elrettentő példák sokaságával szolgált arra, hogy miként lehet visszaélni az állami, rendőrségi hatalommal az állampolgár szabadságának kárára. Ugyanakkor azonban világosan kell látnunk, hogy a családon belüli bűncselekményeknél nem erről van szó. Amennyiben a rendőrséget olyan személy hívja ki egy magánlakásba, akinek az élete, testi épsége közvetlen veszélyben van, illetve olyasvalaki (például szomszéd), aki hitelt érdemlően valószínűsíti, hogy a magánlakásban erőszakos bűncselekmény elkövetése van folyamatban, illetőleg az közvetlenül fenyeget, akkor a rendőrségnek nem csak joga, hanem kötelessége is a helyszínre kiszállás és szükség esetén a behatolás a magánlakásba. A
magánlakás ugyanis ezekben az esetekben nem más, mint bűncselekmény elkövetésének a színhelye; a bűncselekmény folytatásának megelőzéséhez, a sértett állampolgár testi épségének megvédéséhez és a büntetőeljárás lefolytatásához nélkülözhetetlen, hogy az eseményekbe a rendőrség beavatkozzon. Azért kell tehát behatolnia a magánlakásba, mert ott bűncselekmény elkövetése van folyamatban, illetőleg a sértett (avagy a szem-, esetleg fültanúk) nyilatkozatából bűncselekményre, az élet vagy testi épség sérelmére vagy annak közvetlen veszélyére lehet következtetni. Ezekben az esetekben a ,,magánéletbe” való beavatkozás megtagadása egyet jelent a sértett állampolgár élete, testi épsége védelmének megtagadásával. Az állam ezáltal megszegi azt a kötelességét, hogy a tudomására jutott bűncselekmény folytatását megakadályozza, polgára személyes szabadságát és testi épségét megvédje, vagyis az állam, a hatóság maga szegi meg a jogszabályt. Nem a magánéletbe való beavatkozás hiánya, a magánlakás tiszteletben tartása van ilyenkor összhangban a jogállamiság elvével, hanem a jog következetes érvényre juttatása, azaz a sértett megvédése és az elkövetővel szembeni jogszerű fellépés. Ki ne hallotta volna már azt a szlogent, hogy a rendőrség ,,addig nem megy ki, amíg vér nem folyik”, illetve hogy a hatóság ,,családi ügyekbe nem avatkozik be”. Az esetek jelentős részében, úgy tűnik, ezek a közszájon forgó elképzelések megalapozottak. Igen gyakori, hogy a rendőrség egyáltalán nem megy ki a családon belül elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos hívásokhoz, kivéve ha a keletkezett sérülések életveszélyesek (azaz már ,,vér folyik”), illetőleg amikor a beavatkozásra már csak az elkövető büntetőjogi felelősségre vonása érdekében van szükség, ugyanis a sértett a bántalmazásba belehalt. A bántalmazott nőnek akkor is ritkán nyújtanak segítséget, ha ők maguk keresik fel a rendőrséget. Szinte nem is akadt olyan asszony az interjúalanyok között, aki ne panaszkodott volna a rendőri közömbösségre:
216
217
,,Egy ízben a férjem az udvarban disznóölő késsel fenyegetőzött és mindezt négy rendőr a kerítésen kívülről nézte, anélkül hogy bármit tettek volna.” ,,A rendőrök azt mondták, hogy semmit nem tehetnek, mert nincs rá jogszabály, és magánügyekbe nem avatkozhatnak be.” ,,Azt mondták, hogy a családi vitákhoz a rendőrségnek nincs köze. Biztosítottam őket arról, hogy ez sokkal több, mint egyszerű családi vita, nap mint nap agyba-főbe ver, a gyerekekkel együtt halálfélelemben élünk. Amellett, még ha családi ügy is, a családnak én is tagja vagyok, és azt szeretném, ha segítenének. Semmivel nem tudtam meggyőzni őket.”
,,A rendőrök betartották az ígéretüket, mert amikor vér folyt, tényleg nagyon gyorsan jöttek. Amikor újra fojtogatni kezdett a férjem, és én megszúrtam, hihetetlen gyorsasággal értek ki és olyan gyorsan vettek őrizetbe, hogy a gyerekeimtől sem tudtam elbúcsúzni. Már jó ismerősök voltunk az urakkal, többször találkoztam velük a rendőrségen, amikor segítséget kértem. Kérdeztem is tőlük: ez most nem családi ügynek számít?” ,,Gondolom, ha szólnék a rendőröknek, hogy egy úr megvert, és ezt komolyan is vennék, nagyon mérgesek lennének rám, ha nem tettem hozzá, hogy az illető úr valamikor a férjem volt. Ez esetben ugyanis még mindig családi ügyként kezelnék a dolgot, pedig már tavaly elváltunk.” ,,Szerintem a rendőrök tudják, hogy az asszony voltaképpen életveszélyben van, és persze azt is: egyáltalán nem ritka, hogy egy idő után agyonverik vagy nyomorékká verik. S persze az is szörnyű tragédia, amikor az asszony védekezik és megszúrja vagy valamilyen szerszámmal megüti a férjét, és így a férj hal meg. Nálunk az utóbbi történt, ezért vagyok most börtönben. De merem állítani, teljesen a véletlenen múlott, hogy én kerülök-e a sírba vagy ő. Előbb vagy utóbb agyonvert volna, vagy engem, vagy a gyerekemet. Amikor őrizetbe vettek, a rendőr gúnyosan megjegyezte: úgy látszik, most már rendszert csinálunk abból, hogy a házaspárból az asszony maradjon életben.”
A saját társasházunkban folyt ,,családon belüli vita” kapcsán személyesen is meggyőződhettem arról, hogy a rendőrség nem kezeli súlyuknak megfelelően az ilyen cselekményeket, pontosabban: a segélyhívásra valóban nem jönnek ki. Betelefonáltam a kapitányságra és közöltem, hogy a mélyföldszinti ablakon át magam láttam, a szomszédom a felesége hasába rúgott és a gyermekeit is üti-veri, ahol éri. Felvették a bejelentést és közölték, hogy járőrt küldenek a helyszínre. Ez körülbelül hat hónapja történt, azóta a járőr nem érkezett meg. (A szomszédasszonyom anyaotthonba menekült a gyerekekkel.) Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a bántalmazott nők többsége számára a ,,jogállam” és a ,,demokrácia” semmit nem jelent, s némi nosztalgiával emlegetik a rendszerváltás előtti időket: ,,Az a tapasztalatom, hogy a Kádár-korszakban gyakrabban elvitték a rendőrök azokat a férfiakat, akik otthon őrjöngtek és verték az asszonyt. Csoda persze így sem történt, de legalább három napig bent tartották, addig kicsit felépültünk és lélegzethez jutottunk. Szabadulva pedig a férj egy ideig normálisabban viselkedett.”
218
A feleségbántalmazással kapcsolatos rendőrségi hozzáállásban alapvető változásra lenne szükség. Ennek egyik eleme annak felismerése lehetne, hogy szoros összefüggés van a hatóság számára kisebb súlyúnak, jelentéktelenebbnek tűnő ,,családi tettlegességek” és a későbbiekben bekövetkező, igen súlyos, életveszélyt vagy halált okozó cselekmények között. Az erőszak ugyanis az idő előrehaladtával egyre súlyosabb formákat ölt, eszkalálódik. A folyamat súlyosodása egyebek mellett pontosan a hatóságok, a rendőrség – és közvetve az egész társadalom – közömbösségével függ össze. Amennyiben ugyanis a bántalmazó azt tapasztalja, hogy brutalitásában senki nem akadályozza meg, hogy a jog – a ,,magánélet” védelmének elve alapján – őt és nem a bántalmazott sértettet védi, akkor ezen felbátorodva akadálytalanul fogja egyre súlyosabb formákban és egyre gyakrabban alkalmazni az erőszakot. Bántalmaz, mert bántalmazhat. Több asszony számolt be az alábbihoz hasonló tapasztalatokról: ,,Amikor a rendőrök kijöttek és az égvilágon semmit nem csináltak, a férjem szinte diadalittas volt. Úgy érezte, ez az ő győzelme.“ ,,Amikor végre egyszer kijött a rendőrség, utólag azt gondoltam, hogy inkább ne jöttek volna. Nem csináltak semmit, még csak le sem szidták. A férjem fölényes és gúnyos mosollyal nézett rám, majd közölte, le fog szoktatni arról, hogy mások előtt teregessem a család szennyesét. Úgy megvert, mint azelőtt még soha.”
Kívülállóként többnyire azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ,,a nő az, aki eltűri az erőszakot”. Szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy a nő nem tűri el az erőszakot, szenved tőle és, mint mindannyian, ő is szeretne rettegés és brutalitás nélkül élni. Mi, azaz a társadalom, a hatóságok, a jogalkalmazók vagyunk azok, akik eltűrjük az erőszakot, akik közömbösségünkkel – még ha ezt ki is kérjük magunknak – cinkosságot vállalunk a bántalmazóval. Természetesnek vesszük és vállunkat rántjuk akkor, amikor rendszeres, brutális terrorról hallunk vagy tudunk, s csak azt hajtogatjuk, ,,miért nem megy el a nő?”. Észre kell venni az összefüggést a hatóságok közömbössége, a feleségbántalmazás ,,magánügyként” kezelése és a bántalmazott nők tehetetlensége, változtatásra képtelen helyzete között. Ismét szeretném hangsúlyozni: cinikus, elfogadhatatlan és a jogállamisággal összeegyeztethetetlen hozzáállásnak tartom, hogy az ilyen cselekmények esetében nem az elkövetőt, hanem az áldozatot hibáztatjuk. A bántalmazott nő képtelen véget vetni a tarthatatlan helyzet219
nek, ha úgy érzi, hogy voltaképpen teljesen egyedül van egy egész világgal szemben. Az egyik oldalon áll ő (és az esetek többségében gyermekei), a másik oldalon pedig a környezet, a hatóságok, a rendőrség, az állam és a jog. Újra és újra rácsodálkozom, hogyan és miért állhat mindenki egy képzeletbeli választóvonal másik oldalán. Hogyan vállalhatunk ilyen könnyed természetességgel és észrevétlenséggel közösséget az elkövetővel, a brutális bántalmazóval, és hagyhatjuk magára az áldozatot?
Nem állítom, hogy a rendőrség azért nem lép fel hatékonyan a családon belül elkövetett bűncselekményekkel szemben, mert a rendőrség vezetői vagy dolgozói nem szeretik a hivatásukat vagy nem elkötelezett hívei a jogrendnek. Megkísérlem végiggondolni azokat a tényezőket, amelyek oda hathatnak, hogy a rendőrök a feleségbántalmazással kapcsolatban – látszólag vagy ténylegesen – közömbösek maradnak. A magánélet, a magánlakás sérthetetlenségével kapcsolatos aggályokról már szóltam. Úgy vélem, a legfontosabb feladat annak egyértelmű tisztázása, hogy a magánlakásban zajló, illetve ott valószínűsíthetően zajló vagy fenyegető, élet vagy testi épség elleni bűncselekmény gyanúja esetén a rendőrség milyen feltételekkel szállhat ki a helyszínre és hatolhat be a lakásba. Amint azt már kifejtettem, a rendőri beavatkozásnak nincs alkotmányos akadálya, ellenkezőleg, annak hiánya vethet fel alkotmányos aggályokat, hiszen a mulasztással sérti meg a rendőrség a sértettnek a testi épséghez és személyes szabadsághoz való jogát. A családon belüli erőszakos bűncselekmények megelőzése érdekében nélkülözhetetlen lenne ennek az alapkérdésnek az egyértelmű tisztázása s a rendőrnek olyan helyzetbe juttatása, hogy egyértelmű elképzelése lehessen hivatásbeli kötelességeiről az ilyen cselekmény megtörténtekor. A határozott rendőri fellépést akadályozó tévhitek között szerepel az a jogi okfejtés, amely szerint a hozzátartozók egymás sérelmére elkövetett bűncselekményei kizárólag magánindítványra, azaz a sértettnek az elkövető megbüntetésére irányuló határozott, formális kérése esetén van lehetőség. Teljes jogi és gyakorlati képtelenség az efféle bűncselekmények helyszínére való kiszállást azzal elhárítani, hogy nincs meg a fellépéshez szükséges joghatályos magánindítvány. Először is, e cselekményeknek csak egy bizonyos köre az, amely magán-
indítványra, tehát nem hivatalból üldözendő. Amikor családon belüli erőszakos cselekményről szóló bejelentés érkezik a rendőrségre, az esetek többségében még nem lehet tudni, pontosan milyen bűncselekmény az, amely megvalósult, illetve amelynek megvalósulása fenyeget. A tettleges cselekmények közül a sérüléssel nem járó pofonütés vagy más hasonló cselekmény tettleges becsületsértésnek minősül és ezek esetén, a nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel járó könnyű testi sértéshez hasonlóan, valóban magánindítványhoz kötött a büntetőeljárás megindítása. A bejelentéskor (feljelentéskor) azonban többnyire még nem lehet tudni, milyen sérülés keletkezett, illetve milyen sérülés bekövetkezése fenyeget. Gyakran előfordul, hogy e tettleges magatartások során súlyosabb sérülés is bekövetkezik, illetve a cselekmény jellege olyan, hogy az súlyosabb eredmény megvalósítására is alkalmas. Ezekben az esetekben már súlyos testi sértésnek minősül a magatartás, illetőleg, amennyiben a keletkezett sérülés nyolc napon belül gyógyul ugyan, azonban az elkövető ennél súlyosabb sérülés bekövetkezését is kívánja, illetve abba belenyugodott, s maga az elkövetési magatartás erre alkalmas is volt, akkor súlyos testi sértés (esetleg életveszélyt okozó testi sértés vagy emberölés) kísérletének minősül a magatartás. A családon belüli tettleges cselekmények jellege olyan, hogy a bejelentéskor minderről gyakorlatilag lehetetlen ítélni, vagyis a cselekményről tudomást szerző rendőr nincs abban a helyzetben, hogy a cselekmény büntetőjogi minősítését kétséget kizáróan maga végezhetné el. A feleségbántalmazás gyakran jár olyan magatartásokkal, amelyek nem testi épség elleni, azaz nem testi sérülést okozó cselekmények, hanem büntetőjogilag másként minősülő s többnyire hivatalból üldözendő bűncselekmények. Ezek között kiemelkedő helyet foglal el a kiskorú veszélyeztetésének bűntette, amely akkor is megvalósul, amikor az elkövető a gyermeket nem, hanem kizárólag a jelen lévő anyát (esetleg más hozzátartozót) bántalmazza. A gyermekben ugyanis az ilyen magatartások látványa és tapasztalása olyan félelmet és szorongást vált ki, amely érzelmi (és gyakran értelmi, esetleg fizikai) fejlődésére is igen súlyos veszéllyel jár. Amikor tehát gyermek is jelen van a feleségbántalmazásnál, minden további megfontolás nélkül állítható, hogy hivatalból üldözendő (tehát nem magánindítványos) cselekmény valósul meg. Ilyen esetekben tehát a rendőrségnek még akkor is kötelessége lenne kiszállni a helyszínre és beavatkozni, ha a magánindítványos cselekményeknél ez a kötelessége nem állna fönn. (Ahogy a továbbiakban kifejtem, a magánindítványos cselekményeknél is jogszerűtlen a sértett állampolgárnak nyújtandó rendőri segítség megta-
220
221
3. A rendőrség dilemmái a családon belüli erőszakos bűncselekmények esetén.
gadása.) A feleségbántalmazást megvalósító cselekmények között számos másfajta is akad, amely hivatalból üldözendő. Ilyen például a kényszerítés vagy a személyes szabadság megsértése. Összefoglalva tehát elmondható: a rendőri beavatkozás megtagadása nem védhető azon az alapon, hogy a családon belüli bűncselekmények általában magánindítvány alapján üldözendőek. Tegyük fel, a bejelentést (feljelentést) rögzítő rendőr minden kétséget kizáróan meg tudja állapítani, hogy az adott esetben magánindítványra üldözendő cselekményről van szó. Meggyőződésem ugyan, hogy ilyen helyzet szinte elképzelhetetlen, de az elméleti fejtegetés kedvéért hadd mondjam példaként, hogy a rendőr pontosan tudja (a telefonvonal végén vagy a körzeti megbízotti irodában ülve), a bántalmazással keletkezett sérülés nyolc napon belül gyógyul, és a cselekmény nem is volt alkalmas ennél súlyosabb sérülés okozására. Azaz képzeljük el azt a helyzetet, hogy bizonyosan ,,csupán” könnyű testi sértés valósult meg, és kizárható a súlyos testi sértés kísérletekénti, illetve más bűncselekménykénti minősítés. Ez esetben mondhatja-e jogszerűen a rendőr, hogy nem küld járőrt, illetve nyomozót a helyszínre, a rendőrség nem avatkozik be a ,,családon belüli vitába”? Más megfogalmazásban: magára hagyhatja-e a támadást, a bűncselekményt éppen elszenvedett vagy elszenvedő sértettet a hatóság – arra hivatkozva, hogy a cselekmény magánindítványra üldözendő? Álláspontom szerint a válasz határozott és egyértelmű nem. Az eseménysornak ebben a szakában a sértett egyfelől nincs még abban helyzetben, hogy magánindítványt tudott volna előterjeszteni, másfelől életének, testi épségének további veszélyeztetésétől tartva teljesen jogosan igényli a rendőrség védelmét, függetlenül attól, hogy a későbbiekben kíván-e majd magánindítványt előterjeszteni. A magánindítvány előterjesztése ugyanis nem az állampolgár testi épsége megvédésének, a további támadás megakadályozásának feltétele, hanem annak, hogy az adott elkövetővel szemben az adott cselekmény miatt büntetőjogi felelősségre vonást lehessen alkalmazni. A rendőrségnek nem csak ez utóbbi a feladata, hanem az adott elkövető későbbi felelősségre vonásának esetleges akadályaitól teljesen függetlenül a megtámadott állampolgár életének, testi épségének védelme is. A magyar jogban nem vonható büntetőjogilag felelősségre a tizennégy év alatti gyermek. Ebből azonban nem következik, hogy ha egy jól fejlett, kisportolt, esetleg felfegyverkezett kiskorú az utcán megtámad valakit, akkor a rendőrnek ne kellene közbeavatkoznia a sértett védelmében. Képtelen helyzet lenne és a rendőrségnek a feladataival is ellentétben állna, ha
ilyenkor, az elkövető korának megállapítása után, a rendőr hagyná, hogy a bántalmazás tovább folytatódjon, pusztán azért, mert a büntetőjogi felelősségre vonásnak törvényes akadálya áll fenn. Ugyanez a helyzet a magánindítvány hiánya esetén is. A támadás során, illetve közvetlenül azt követően a megtámadott sértett még egyáltalán nem tudott előterjeszteni magánindítványt. Ez a büntethetőségi feltétel tehát nem áll rendelkezésre, azonban a sértett élete vagy testi épsége ettől a formális szabálytól függetlenül veszélyben lehet. Erre tekintettel tehát igenis közbe kell avatkozni, a sértett állampolgárt meg kell védeni. Előfordulhat, hogy a bántalmazott asszony úgy dönt, az elkövetett könnyű testi sértés vagy tettleges becsületsértés miatt nem kíván magánindítványt előterjeszteni. Magához a döntéshozatalhoz azonban olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy a további támadás közvetlen veszélye már ne álljon fenn, és élete, testi épsége biztonságban legyen. Ehhez, egyebek mellett, szükség van arra, hogy sérüléseit szakszerűen ellássák, s hogy legalább egy rövid időre biztonságban érezhesse magát. Számos rendőr számtalan esetben tapasztalhatta, hogy a bántalmazott asszonyok nem terjesztenek elő magánindítványt a sérelmükre elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatosan. Ez a visszatérő jelenség nyilvánvalóan ,,kedvét szegi” még azoknak a rendőröknek is, akik úgy vélik, hogy szükséges lenne a családon belüli erőszakos cselekményekkel szembeni határozottabb fellépés. Ugyanakkor egy ördögi körnek lehetünk a szemtanúi, ugyanis amíg a hatóságok nem biztosítják a nő számára, hogy a támadást követően biztonságos helyre, helyzetbe kerülhessen, lehetőségeit végiggondolhassa, azaz ha azt tapasztalja, hogy támadás esetén senki nincs a segítségére, akkor joggal érezheti úgy, hogy a brutális férfi a későbbiekben is akadálytalanul ütheti, verheti. Az asszony tisztában van vele: amennyiben kezdeményezi a férj vagy élettárs büntetőjogi felelősségre vonását (s közben továbbra is egy fedél alatt él vele, az egyes bántalmazási epizódok során pedig teljesen magára marad), a magánindítvány előterjesztése csak fokozná a szabad kezet kapott elkövető elszántságát. Ugyanezen okokból találkozunk – visszatérően – azzal a jelenséggel, hogy a bántalmazott nő megpróbálja visszavonni a feljelentését, megváltoztatni tanúvallomását, és sokszor ő maga kéri a hatóságot (a rendőrséget, illetve az eljárás későbbi szakaszában az ügyészséget), hogy tekintsenek el a bántalmazó felelősségre vonásától. Arra, hogy a vallomásmegváltoztatás (illetve a vallomás megtagadásának) hátterében (gyakran) milyen tényezők húzódnak meg, példa ez az interjúrészlet:
222
223
,,A férjem másokkal szemben is eléggé agresszívan viselkedett. Ennek folytán végre eljárást indítottak ellene, és akkor felelősségre vonták a karom eltörése miatt is. Szívesen tettem vallomást, hiszen szerettem volna, ha megbüntetik, hátha okul belőle. Persze könnyen voltam bátor, mert őrizetben tartották. Szépen, részletesen elmondtam mindent. Igen ám, de amire a bíróságra került az ügy, kiengedték. Én nem tudtam hová menni a gyerekekkel, borzasztó volt, hogy újra félnünk kellett. Kerek perec kijelentette, ha a bíróság előtt nem vonok vissza mindent, akkor agyonver. Közölte, hogy kár ügyeskednem, mert mindenképpen legfeljebb csak felfüggesztett büntetést kap, ha meg lecsukják, később megtalál, akárhová is menekülök. Úgy kellett beszélnem a tárgyaláson, hogy a férjem közben pár méterrel mögöttem ült. Nagyon reménykedtem benne, hogy a bírónak van annyi élettapasztalata, hogy észreveszi, hazudok, és arra is rájön, miért. Elmondtam, hogy a rendőrségen nem mondtam igazat, voltaképpen nem is vert meg a férjem, hanem leestem a létráról, és úgy tört el a karom. Közben épp olyan kétségbeesetten néztem a bíróra, mint ahogy éreztem magam. Próbáltam neki az arcommal leadni valamiféle jeleket, mivel szavakkal nem vallhattam a valódi helyzetről. Sajnos a jelzéseimből semmit nem fogott, ehelyett leszidott, a férjemet pedig felmentette.”
családban élő gyermekeket is), hanem azért is, mert az erőszak, a brutalitás a tágabb közösség számára is elfogadhatatlan. Az alapvető szemléletváltásból következne, hogy a rendőrség dolgozói speciális képzést kapnának a családon belüli erőszak jelenségéről és annak hatékony kezeléséről. A helyszínre hívott rendőr a hatóság felelősségének érezné a sértett biztonságba helyezését és informálását arról, hogy milyen lehetőségei vannak az adott helyzetben. Külön fogok szólni az elkövetővel szembeni büntetőeljárás megindításáról, illetőleg a letartóztatásról. Ezen túlmenő lehetőség, illetve szükségszerűség, hogy akár az eljáró rendőr, akár más, erre képzett segítő személy felvilágosítsa a sértettet a jogairól és arról, hogy ő maga és gyermekei hogyan, hol kerülhetnek biztonságba. Annak a jelenségnek a visszaszorítására, amelynek lényege a bántalmazott asszony részéről a büntetőeljárás visszautasítása (illetve a terhelő vallomás visszavonása), a leghatékonyabb eszköz a sértett segítése, támogatása.
Érthető, hogy a lelkiismeretesen és szabályosan eljáró rendőr minden efféle esetet olyan kudarcként él meg, amely igazolni látszik azt a feltevést, hogy ,,családi ügyekbe nem érdemes beavatkozni”. Amikor azt tapasztalja a rendőr, hogy egy nő változtat korábbi nyilatkozatain, nyilvánvalóan elsősorban arra fog gondolni, a sértett ,,nem tudja eldönteni, valójában mit is akar”, és emiatt sem ő, sem más bántalmazott asszonyok nem ,,méltóak” arra, hogy rendőri segítséget kapjanak. Az adott körülmények között azt lehet mondani: érthető ez a rendőri gondolkodásmód. Olyan alapvető szemléletváltásra lenne szükség a feleségbántalmazás és, tágabb értelemben, a családon belüli erőszakos bűncselekmények kezelésében, amely korántsem kizárólag a rendőrség feladata, s amely alkalmas lenne a sértetteket támogató, segítő s a családon belüli erőszakot a maga összefüggésrendszerében megközelítő eszköztár megteremtésére. A szemléletváltáshoz vezető legelső lépcsőfok az lenne, hogy a családon belüli bántalmazást annak tekintenénk, ami: bűncselekménynek. A legszélesebb körben kellene egyetértésre jutnunk abban, hogy e bűncselekményeket a társadalom éppúgy nem magánügyként értékeli, mint más erőszakos cselekményeket sem. Ebből következne, hogy a feleségbántalmazással szemben következetesen és határozottan kellene fellépni, nem csupán azért, mert ez a sértett érdeke (ide értve a
A rendőrség látszólagos vagy tényleges közömbösségének másik okaként azt szokták megjelölni, hogy a családon belüli erőszakos cselekményeket igen nehéz bizonyítani. Különösen így van ez akkor, ha a sértett megtagadja a vallomástételt, illetőleg nem működik együtt a hatóságokkal. Ennek okait már megkíséreltem elemezni. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ezeknek a cselekményeknek a bizonyítására nem a sértetti vallomás az egyetlen lehetséges eszköz. Amenynyiben az eljáró rendőr (nyomozó) úgy száll ki a helyszínre, mint ahogy azt más, nem családon belüli bűncselekmény esetén teszi, akkor az esetek többségében azzal szembesül, hogy a sértett szavain kívül számos, az eljárás során jól felhasználható bizonyíték áll rendelkezésre. Ilyenek egyebek mellett a sértetten jól látható sérülések, amelyekről akár látlelet, akár fényképfelvétel készíthető, illetve készíttethető, a sértett elszaggatott, gyakran vérrel szennyezett ruházata, amely tárgyi bizonyítékként lefoglalható – csakúgy, mint a lakásban összetört tárgyak (például hamutartó, dísztárgyak), esetleg kitépett hajcsomók. A betört ablaküvegről, szétroncsolt ajtóról is készíthető fénykép, éppúgy, mint más, nem családon belüli bűncselekmények nyomozásánál. Általánosságban elmondható, hogy egy családi otthonban elkövetett bűncselekményre vonatkozóan annyi bizonyíték áll rendelkezésre, amennyit a jól képzett és gyakorlott helyszínelő rendőr hajlandó ész-
224
225
4. A családon belüli erőszakos bűncselekmények nyomozása.
revenni. Abból következően, hogy a helyszínen valószínűsíthetően bűncselekmény történt, az erre utaló bizonyítékokat a rendőr éppúgy összegyűjtheti, mint bármely más helyszínen. A családon belüli erőszakos bűncselekményekről szóló külföldi szakirodalom ,,műhibának” tekinti, ha a rendőr a bizonyítékok összegyűjtésekor kizárólag a sértett nyilatkozataira és útmutatásaira hagyatkozik. Különösen igaz ez, ha a gyanúsított (elkövető) még jelen van a helyszínen, és a rendőr azt várja el a sértettől, hogy bántalmazója jelenlétében számoljon be a történtekről, majd mutasson rá a tárgyi bizonyítási eszközökre. Nem szabad elfelejteni: a sértett pontosan tudja, hogy letartóztatás hiányában a rendőrök távozása után újra kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A helyszínelő, a családon belüli erőszakos bűncselekmény miatt kihívott rendőr akkor jár el helyesen, ha a sértettet az elkövetőtől (gyanúsítottól) külön, lehetőleg egy másik helyiségben, esetleg a rendőrség hivatali helyiségében hallgatja meg. Ezen túlmenően pedig, ahogy már rámutattam, a tárgyi bizonyítási eszközöket is úgy kell összegyűjtenie, mintha már eleve tudná, hogy a sértett vallomása nem áll majd rendelkezésre a bizonyítási eljárásban. Nem csak szakemberként, de laikusként is logikusan gondolhatunk arra, hogy azokban az ügyekben, amikor a sértett a bántalmazás következtében meghal, ugyancsak úgy kell lefolytatni a nyomozást, hogy az áldozat vallomása nem áll a hatóság rendelkezésére. Senki nem állíthatja, hogy ez lehetetlen feladat, hiszen szinte nap mint nap kerül sor efféle ügyekben nyomozásra és sikeres bizonyításra. Megvan tehát a lehetőség ugyanerre akkor is, amikor a sértett él, de félelmében vagy más okból nem kíván vallomást tenni. A hivatását szerető és munkáját komolyan vevő rendőr számára – úgy gondolom – a fenti összefüggés nem csak technikai értelemben jelenthet segítséget. Nem csak a technikai értelemben vett bizonyítékgyűjtéshez szükséges, hogy arra gondoljon, miként nyomozna ugyanebben az ügyben, ha a sértett meghalt volna. A sziszifuszinak és feleslegesnek gondolt nyomozati munkához erőt adhat, ha számításba veszi, talán mire legközelebb ugyanerre a helyszínre hívják, nem kizárt, hogy már ténylegesen is emberölési (vagy halált okozó testi sértési) ügyben nyomoz majd. A családon belüli erőszakos bűncselekmények területén dolgozó rendőrnek soha nem szabad szem elől tévesztenie azt a szoros összefüggést, amely kimutatható a viszonylag enyhébb megítélésű (de rendszeressé váló és egyre súlyosbodó) bántalmazási cselekmények és az ölési cselekmények között. Tudnia kell, hogy a válasz nélkül maradó enyhébb megítélésű bűncselekményt
igen gyakran súlyosabb követi, és nem lehet tudni, hogy a folyamatban lévő ügyek sértettei közül ki lesz az, akinek a rendőri közömbösség a későbbiekben az életébe kerülhet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bántalmazó felelősségét a rendőrre kellene hárítani. Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy a határozott fellépés hiánya – a rendőr erre irányuló szándéka nélkül is – egyet jelent a bántalmazó bátorításával, míg a szakszerű és határozott rendőri munka életet menthet.
226
227
5. A Rendőrségi Törvény és a Rendőrség Szolgálati Szabályzata. Az előző fejezetekben igyekeztem bizonyítani, hogy a feleségbántalmazás fogalma alá számos olyan magatartás tartozik, amely bűncselekményt vagy szabálysértést valósít meg, ezért büntetendő. Az alábbiakban a Rendőrségi Törvény és a Rendőrség Szolgálati Szabályzata azon rendelkelkezéseit idézem, amelyek bizonyítják, hogy a családon belüli erőszakkal szembeni fellépésre a rendőrségnek nemcsak joga van, hanem az a kötelessége is. Úgy gondolom, fontos tudnunk, hogy állampolgárként milyen esetekben, mit van jogunk elvárni a rendőrségtől. 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről 2. § (1) A Rendőrség védelmet nyújt az életet, a testi épséget, a vagyonbiztonságot közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekménnyel szemben, felvilágosítást és segítséget ad a rászorulónak. A Rendőrség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait. 13. § (1) A rendőr jogkörében eljárva köteles intézkedni vagy intézkedést kezdeményezni, ha olyan tényt vagy körülményt észlel, illetőleg hoznak tudomására, amely rendőri beavatkozást igényel. Ez a kötelezettség a rendőrt halaszthatatlan esetben szolgálaton kívül is terheli, feltéve hogy az intézkedés szükségességének időpontjában intézkedésre alkalmas állapotban van. (2) A rendőr köteles a törvény rendelkezésének megfelelően, részrehajlás nélkül intézkedni. 17. § (1) A Rendőrség a feladatának ellátása során a testi épséghez, a személyes szabadsághoz, a magánlakás, a magántitok és a levéltitok sérthetetlenségéhez, a személyes adatokhoz, valamint a tulajdonhoz fűződő jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozhatja.
24. § (1) A rendőr köteles a feladatkörébe tartozó segítséget, illetőleg a hozzáfordulónak a tőle elvárható felvilágosítást megadni. (2) A magánérdekek védelme e törvény alapján csak akkor tartozik a Rendőrség hatáskörébe, ha a törvényes védelem az adott körülmények között más módon nem biztosítható, vagy ha a rendőri segítség nélkül a jog érvényesíthetősége meghiúsulna vagy számottevően megnehezülne. (3) A segítségnyújtás csak halaszthatatlan szolgálati érdekből tagadható meg, közvetlen életveszély esetén csak akkor, ha a segítségnyújtás miatt több ember élete kerülne közvetlen veszélybe. 33. § (1) A rendőr a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt, a) akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek; 38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít. 39. § (1) A rendőr magánlakásba bebocsátás vagy hatósági határozat nélkül nem léphet be, illetve nem hatolhat be, kivéve a) segélyhívás esetén vagy öngyilkosság megakadályozása céljából; b) bűncselekmény elkövetésének megakadályozása, megszakítása, vagy a bűncselekmény elkövetőjének vagy gyanúsítottjának elfogadása és előállítása céljából; c) közveszély, továbbá az életet vagy testi épséget fenyegető közvetlen veszély elhárítása, illetőleg az ilyen veszélyben lévők kimentése érdekében; h) a szabálysértést felszólítás ellenére folytató személy előállítása céljából. 42. § (1) A Rendőrség a rendőri intézkedéssel összefüggésben az intézkedéssel érintett személyről, a környezetről, illetőleg a rendőri intézkedés szempontjából lényeges körülményről, tárgyról kép- és hangfelvételt készíthet. A Rendőrség által készített kép- és hangfelvétel csak az esemény helyszínén elkövetett bűncselekmény vagy szabálysértés miatt kezdeményezett eljárás során használható fel. 43. § A rendőr a feladata ellátása során jogosult megtiltani, illetőleg megakadályozni, hogy valamely bűncselekmény, szabálysértés, baleset, egyéb esemény helyszínét megváltoztassák.
228
47. § A rendőr – intézkedése során – az ellenszegülés megtörésére testi erővel cselekvésre vagy a cselekvés abbahagyására kényszerítést (testi kényszert) alkalmazhat.
3/1995. (III. 1.) BM rendelet a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról 6. § (1) Bűncselekmény vagy szabálysértés észlelése, valamint a közrendet, a polgárok személyét vagy javait fenyegető veszélyhelyzet esetén a rendőrt intézkedési kötelezettség terheli [Rtv. 13. § (1) bek.]. 10. § A rendőr a hozzá fordulóknak – az államtitok és a szolgálati titok megőrzése mellett – a szükséges felvilágosítást megadja. 11. § (1) A rendőrt titoktartási kötelezettség terheli a szolgálata során tudomására jutott államtitok, szolgálati titok, üzleti és magántitok megőrzése érdekében. (4) Üzleti és magántitok esetében annak birtokosa adhat felmentést a titoktartási kötelezettség alól. 12. § (1) A rendőr az általa észlelt vagy tudomására jutott és hivatalból üldözendő bűncselekményről – ha az elkövető ismert, annak megjelölésével – feljelentést tesz. (2) A szándékos bűncselekmény elkövetésének helyszínén a tetten ért vagy menekülő tettest el kell fogni. Ha erre nincs mód, haladéktalanul intézkedni kell az elfogásra, és szükség esetén a helyszín biztosítására. (3) A rendőr magánindítványra büntethető bűncselekmény észlelése esetén a feljelentés megtételére jogosult kérésére megadja a szükséges felvilágosítást. 13. § (1) A rendőr szabálysértés észlelése esetén figyelmeztet, a helyszínen bírságol vagy feljelentést tesz. (2) A figyelmeztetés az a rendőri intézkedés, melynek során a rendőr szabálysértés észlelése, vagy más jogellenes cselekmény megelőzése végett vagy ilyen eredményre vezető magatartás megszüntetése érdekében természetes személyt a tevékenysége abbahagyására szólít fel, és felhívja, hogy a jövőben tartózkodjon e magatartás tanúsításától.
229
15. § (1) A rendőr az általa észlelt szabálysértésekről az ismert elkövető adatainak feltüntetésével feljelentést tesz, ha a szabálysértés miatt helyszíni bírság nem szabható ki, továbbá ha helyszíni bírságolással vagy figyelmeztetéssel a törvényes cél nem érhető el, valamint, ha az elkövető a szabálysértés elkövetését nem ismeri el, illetve a kiszabott helyszíni bírság megfizetését vagy a felajánlott postai befizetőlap átvételét megtagadja. Ez utóbbi körülményekre a feljelentésben utalni kell. (2) A rendőr által tett feljelentést a rendőri szerv vezetője felülvizsgálja, és az elbírálásra jogosult szabálysértési hatósághoz továbbítja. (3) Ha a feljelentést olyan csekély súlyú szabálysértés miatt tették, amely miatt az eljárás lefolytatása nem indokolt, a rendőri szerv vezetője az elkövetőt a figyelmeztetés törvényi feltételeinek fennállása esetén írásban figyelmeztetheti (Sztv. 20. §). 17. § (1) A helyszínbiztosítás az a rendőri tevékenység, amelyet a rendőr bűncselekmény vagy egyéb esemény helyszínén, a helyszíni szemle előtt, annak során, szükség esetén azt követően a helyszín őrzésére, lezárására, a nyomok biztosítására foganatosít. (2) A helyszínt biztosító rendőr köteles: a) elsősegélyben részesíteni vagy részesíttetni azokat, akik az esemény során megsérültek vagy megbetegedtek, illetve más ok miatt segítségre szorulnak; b) a szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten ért elkövetőt elfogni, az eseményben érintetteket, az eseményt észlelőket feltartóztatni; c) nyomon üldözés lehetősége esetén az üldözést késedelem nélkül teljesíteni; d) tanúkat visszatartani, és az illetéktelen személyeket a helyszínről eltávolítani; e) a helyszínt körülhatárolni, eredeti állapotában megőrizni; f) a közrendet zavaró cselekményeket, forgalmi torlódásokat megszüntetni; g) az eseményt azonnal jelenteni közvetlen parancsnokának; h) feljegyezni, hogy a sérültet milyen rendszámú mentő gépkocsival, hova szállították el; i) a helyszínre megérkező szemlebizottság vezetőjének jelentést tenni. (3) A helyszínről való bevonulása után a rendőr írásban jelenti: a) kinek a felhívására vagy utasítására, mikor érkezett a helyszínre; b) kiket talált a helyszínen; c) milyen volt a helyszín állapota;
230
d) milyen intézkedéseket tett; e) változásokat eszközöltek-e a helyszínen, ha igen, kik és miért, továbbá milyen nyomokat rögzített. 22. § (1) Az önmaga vagy mások életét, testi épségét, vagyonát veszélyeztető állapotban lévő személyt a rendőr intézkedésekor megakadályozza abban, hogy kárt vagy sérülést okozzon, ennek érdekében a rendőr szükség esetén kényszerítő eszközt alkalmazhat. 36. § (1) A rendőr a szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt a tettenérés helye szerinti, szükség esetén a legközelebbi rendőri szervhez állítja elő. 40. § (1) A pártfogó felügyelet alatt álló személlyel szemben, az előírt szabályok megsértése miatt foganatosított rendőri intézkedésről a hely, idő és körülmények megjelölésével a felügyeletet elrendelő bíróságot értesíteni kell. (2) Előállítás akkor foganatosítható, ha a pártfogó felügyelet alatt álló az 1979. évi 11. tvr. 97. § (2) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott magatartási szabályokat szegett meg. 42. § Az előállítás az előállított személy szabadon bocsátásáig vagy őrizetbe vételéig, illetőleg előzetes letartóztatásáig, de legfeljebb az Rtv. 33. § (3) bekezdésében meghatározott ideig tart. 107. § (1) A rendőr kötelessége, hogy a szolgálat ellátásához, az esküben vállalt kötelezettségének teljesítéséhez szükséges szakmai képzettséget, általános műveltséget és fizikai erőnlétet megszerezze és fenntartsa; ehhez a munkáltató segítséget nyújt.
6. A bántalmazott asszony kapcsolata a hatóságokkal. Természetesen nem a rendőrség az egyetlen olyan hatóság, amellyel a bántalmazott asszonyok – kálváriájuk során – kapcsolatba kerülnek. Meghatározó a gyermekvédelmi és más önkormányzati szervek szerepe, az ügyészséggel és a bírósággal, számos további hivatallal való találkozás is. A hatóságokon kívül jelentős az ügyvédek, illetve a jogvédő szervek, továbbá az önkéntes szervezetek, csoportok szerepe is. Kísérteties hasonlóság fedezhető fel a bántalmazás során végigélt élmények és a bántalmazó kapcsolatból való menekülési, kitörési 231
kísérlet során átélt tapasztalatok között. A külvilággal, a hatóságokkal, a hivatalos és nem hivatalos szervekkel kialakuló kapcsolatban folytatódik az elmagányosodás folyamata, megerősödik a semmirekellőség érzése, és változatlanul fennáll az áldozat bűnbakká nyilvánítása, a brutális bántalmazás bagatellizálása, jelentőségének csökkentése. A bántalmazott nő pontosan tudja, hogy miken ment keresztül. Ugyanakkor a rendőrségen és sokszor más hatóságnál is azt tapasztalja, hogy az ő (és gyermekei) kínzását ,,családi veszekedésnek” nevezik és magánügynek nyilvánítják. A bántalmazó kapcsolatban élve helyzetéről alappal gondolja, hogy az érthetetlen, felfoghatatlan. Kapcsolatba lépve a hatóságokkal azt kell kérdeznie magától: miként lehetséges, hogy mindenről tudnak és mégsem tesznek semmit? Mi lehet erre a magyarázat? Ez a helyzet sem kevésbé érthetetlen és felfoghatatlan. A bántalmazóval való kapcsolatában úgy érzi, magára maradt, egyedül van a fájdalmával és a szégyenével. Az egyik oldalon áll ő és a másik oldalon az egész világ. Mindazok, akik nem tudják, hogy mi történik vele nap mint nap. A hatóságokkal találkozva: az egyik oldalon áll ő, a másik oldalon az egész világ: a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a gyámhatóság, a segítő szervezetek… Mindazok, akik tudják, hogy mi történik (vagy mi történt) vele nap mint nap. A bántalmazó azt mondta: egy verés nem a világ. A hatóság azt mondja: nekünk komoly ügyekkel kell foglalkoznunk. A bántalmazó azt mondja: azt csinálok veled, amit akarok. Az én tulajdonom vagy. A hatóság azt mondja: ami a házasságban történik, magánügy. Vagyis a bántalmazó azt tesz a feleségével, amit akar. És a hatóság is azt tesz a bántalmazó feleségével, amit akar. A bántalmazó kidobja a feleségét az utcára azzal, hogy otthon nincs keresnivalója. A hatóság kitessékeli az utcára azzal, hogy nincs hatásköre az ügyben. A bántalmazó azt mondja, hogy megérdemelte a verést, mert ehetetlent főzött. A hatóság fürkésző szemekkel nézi végig, és az iránt érdeklődik, vajon rendesen ellátta-e a háztartást. S esetleg azt is közli, hogy nem kellett volna a férjhez hozzámennie. Vagyis: amit kap, azt megérdemli. A bántalmazó folyamatosan bizonytalanságban tartotta, az életet kiszámíthatatlanná tette. A hatóság bizonytalanságban tartja: nem közli, hogy mik az ide vonatkozó jogszabályok, mi az egyik, és mi a másik hivatal feladata. A bántalmazás ciklikus természetű: a verést jobb, kellemesebb, elviselhetőbb időszakok váltották fel, majd kezdődött újra feszültség, a
félelem. A menekülést követően jön a nagy csalódás: senki nem segít. Majd elérkezik a Csodajogász, a Csodaügyintéző, a Csodaszervezet. Megcsillan a remény, talán minden jóra fordul. Talán lesz lakás, lesz segítség… Majd jön az újabb csalódás; a Csodaember, a Csodacsapat sem tudott segíteni. A bántalmazott nő fél és szorong. A kapcsolat fennálllása alatt a bántalmazótól, utána, a bántalmazó brutalitásán kívül már az újabb és újabb rossz hírektől is. A bántalmazott nő reménykedik: egyszer majd csak megváltozik, meggyógyul a férj, majd csak elmúlik ez a szörnyűség, és újra érthetővé, elviselhetővé válik a világ. A kapcsolatból menekülve, szabadulva reménykedik, hogy egyszer végre megértik. Egyáltalán: hogy elhiszik. Hogy komolyan veszik. Hogy az egyik hivatalnok majd hirtelen a homlokához csap és azt mondja: ,,Uramisten, most értettem meg. Magát éveken át brutálisan bántották, kínozták, félelemben tartották! És ezek után Ön él anyaotthonban a gyerekeivel, a kínzója pedig a közös otthonukban. Most, azonnal intézkedem.” A bántalmazott nő úgy érzi: ő felesleges nyűg, teher. Nincs helye ezen a világon. Senkinek nem fontos. A hatóságokkal való kapcsolatában ugyanezt érzi. A bántalmazó ,,elvesztette a türelmét”, amikor az asszony rosszkor szólalt meg vagy rosszat mondott. A hatóság, az ügyintéző, az ügyvéd elveszti a türelmét, amikor a bántalmazott nő már megint telefonálni merészel. És már megint rosszat kérdez: például azt, hogy hol aludjon aznap.
232
233
7. Jogesetek. A hatósági közömbösség ,,nyomai” többnyire olyan bírósági ítéletekben jelennek meg, amelyek tárgya egy élet kioltása. A meggyötört, rendszeresen bántalmazott nő elkeseredett próbálkozásai rövid, tömör közlésekben foglalhatók össze. ,,A családi konfliktusok több ízben a rendőrség beavatkozását is szükségessé tették, a rendőrségi intézkedések figyelmeztetéssel fejeződtek be.” (IX/1. sz. jogeset) ,,A vádlott bántalmazta Veres Andrásné sértettet, akinek többször keletkezett kisebb sérülése. A bántalmazások során körülbelül 3-4 alkalommal a sértett a rendőrséget is segítségül hívta, akik megjelentek a lakásban, de konkrét intézkedésre nem került sor.” (IX/2. sz. jogeset)
A következő ügyben sértettként szereplő asszony büntetőeljárást kezdeményezett a bántalmazó férje ellen. A vádlott szabadlábon védekezett. A büntetőügy bírósági tárgyalásának napján fojtotta meg a feleségét.
Ezután betette a ruhásszekrénybe, rácsukta az ajtót, a lakásból eltávozott, egy másik városba utazott. Koós Ágnes holttestét 1992. november 15-én késő este a fia fedezte fel.” (IX/3. sz. jogeset)
,,Koós Ágnes sértett tizenkilenc évvel volt fiatalabb a terheltnél. Előbb Gyulán éltek, ahol kapcsolatukra a rokonok közelsége rossz hatással volt. Hogy tőlük távolabb kerüljenek, egy közeli faluban vásároltak házat, amelyhez gazdálkodásra alkalmas terület tartozott. A sértett számára ez az életforma idegen volt, és az öt gyerek mellett a vádlott elvárásait nem tudta teljesíteni. Kapcsolatuk 1983–1984-ben romlott meg annyira, hogy ettől kezdve többször külön éltek. A terhelt italozni kezdett, előfordult, hogy megverte a sértettet, a gyerekek állami gondozásba kerültek. A házat eladták. 1991-ben a MÁV-tól, ahol mindketten dolgoztak, a családi szállón kaptak egy lakást, ahová együtt költöztek be. A gyerekek állami gondozásának megszüntetésekor kapott pénzből és hitelből házat vásároltak, amelyet lakhatóvá tenni, berendezni már nem tudtak. Az év végén a vádlott munkanélküli lett. Miután az együttélésük ismét megszakadt, hajléktalanná vált. A gyerekek intézetben nevelkedtek, de édesanyjuk továbbra is törődött velük. A terhelt is ragaszkodik gyermekeihez. Az 1992 szeptemberéig terjedő időben többször visszament volt közös otthonukba, utóbb azonban a sértett akarata ellenére. 1991. november 12-én Koós Ágnes önbíráskodás vétsége miatt feljelentést tett a terhelt ellen. A tárgyalást 1992. november 14-re tűzte ki a Pesti Központi Kerületi Bíróság. Csornai Miklós vádlott amiatt utazott az elkövetés helyszínére, már napokkal előbb, november 6-án, hogy a hétvégén az intézetből hazaérkező gyermekeivel együtt legyen. Ebben az időben Csornai Ferenc, a legidősebb gyerek már az édesanyjával lakott. A pénzhiány, az italozás, a vádlott nem kívánt ott tartózkodása, a várható büntetés miatt többször összevesztek. Koós Ágnes hétfő reggeltől kedd délutánig dolgozott. Hazatérése után hosszasan veszekedtek. 1992. november 14-én Csornai Ferenc korán reggel dolgozni ment, a vádlott és felesége egyedül maradt a lakásban. A terhelt ideges volt a tárgyalás miatt. Miközben készülődtek, és a sértett öltözni kezdett, veszekedtek, a házasélettel kapcsolatban is vitatkoztak. Koós Ágnes azt mondta a terheltnek, »pusztulj innen«, aki erre olyan dühös lett, hogy szemből két kézzel megragadta a nyakát és legfeljebb közepes erővel megszorította. A sértett a nyaka megragadása után pillanatok alatt meghalt. A vádlott egy műanyag övet is tekert a nyakára, nem állapítható meg, mikor, milyen körülmények között.
8. A fejezet epilógusa, avagy: képek a jövőből.
234
A helyszín: Magyarország, Kisváros Az időpont: 2000 tavasza, késő este Kisváros rendőrkapitányságán cseng a telefon. Az ügyeletes végighallgatja a hívót, megköszöni a bejelentést, majd rádión a következőket mondja járőr kollégáinak: ,,Súlyos bűncselekményről érkezett bejelentés az Újvilág utcából. A 10. számú házban Nagylegény Géza bántalmazza, ütlegeli, rugdalja a feleségét. Azonnal menjetek a helyszínre.” Néhány perc múlva rendőrautó áll meg az Újvilág utca 10. számú ház előtt. A két rendőr gyors léptekkel megy a házba. A nézelődő szomszédok meggyőződése, hogy valami súlyos dolog történhetett. A bejelentést tevő szomszédasszony kellemesen meglepődve gondolja magában: ,,Úgy látszik, manapság nem várják meg, amíg vér folyik. Vajon az én életem hogy alakult volna, ha időben segítenek?” Az egyik rendőr hozzálép: – Ön tette a bejelentést? – Igen. – Mit látott? – Nagylegényné sikítva próbált kirohanni a házból, a férj utána. Ütötte, rúgta az asszonyt, ahol érte, és visszarángatta a lakásba. A gyerekek nagyon sírtak. – Legyen nyugodt, asszonyom, önt semmiféle bántódás nem érheti a bejelentése miatt. Amennyiben Nagylegény úr fenyegetné, azonnal forduljon a rendőrséghez. Most gyorsan kell intézkednünk, de adok Önnek egy füzetet a tanúk jogairól, kérem, olvassa el.” A helyszín: Kisváros, Búfelejtő kocsma Időpont : 2000. április 10. – Hallottátok, hogy megint bezártak valakit, mert megverte az aszszonyt? – Ne is mondd. Micsoda hely lett ebből a Kisvárosból. Az ember már a saját feleségét sem ruházhatja meg. – De nem ám! Akkora cécót csinálnak belőle, a törvényt emlegetik meg a jogot… 235
– Még a Józsi rendőr is velük van, pedig ő rendes volt régebben. Állítólag valami fejtágítóra járt az összes rendőr, meg a gyámügyesek, az önkormányzatosok, mindenki ott volt. Elmagyarázták nekik, hogy bűnt kell csinálni abból, ha az embernek a saját házában eljár a keze. – Nem tisztelik már az ember magánügyeit sem. Teljesen a feje tetejére állt a világ. – Én már lassan egy sört se merek meginni, nehogy otthon felkapjam a vizet, aztán még bajba kerüljek. – Nem tudom, hová vezet ez a nagy jogállam. Lassan már csak régi szép emlék lesz, amikor az ember a saját házában azt csinált, amit akart. Felhasznált irodalom: Andrew Clapham: Human Rights in the Private Sphere. Clarendon Press, Oxford 1993 Susan S.M. Edwards: Policing “Domestic” Violence – Women, the Law and the State. Sage Publications, London, Newbury Park, New Delhi 1989 Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete, Akadémiai Kiadó, Budapest 1992 Raymond I. Parnas: Criminal Justice Resposes To Domestic Violence, in: Lloyd E. Ohlin és Frank J. Remington (szerk.): Discretion in Criminal Justice – The Tension Between Individualization and Uniformity, State University of New York Press 1993
236
TIZEDIK FEJEZET
,,Miért is verné a Herceg Hófehérkét?…” A bántalmazás okai, a nemi szerepek és a családon belüli erőszak A bántalmazó 1. Elméletek a feleségbántalmazás okairól. A családon belüli erőszak kutatói különböző magyarázatokat találtak a jelenség okaira, gyökereire. Mielőtt az okokkal kapcsolatos saját álláspontomat részletesebben kifejteném, a szakirodalomban fellelhető legfontosabb teóriákat ismertetem. a) A jelenség okát az egyénben rejlő sajátos pszichológiai tulajdonságokra visszavezető kutatók álláspontja szerint a feleségbántalmazás gyökere a bántalmazó valamiféle lelki rendellenessége. Ez lehet lelki (illetve elme-)betegség, betegséget nem jelentő olyan személyiségjegyek összessége, amelyek valószínűsítik, hogy valakiből bántalmazó válik, kommunikációs probléma (azaz nehézség a gondolatok, az érzések kifejezése terén), illetve a gyermekkorban a saját családi környezetben megtanult viselkedésminták. Ez az elméletcsoport a családon belüli erőszakot olyan devianciának (a ,,normálistól eltérő” magatartásnak) tekinti, amely nem társadalmi tömegjelenség, hanem csupán az egyének egy kis, elszigetelt csoportját érinti. Éppen ebben rejlik a teória legnagyobb hibája: tagadja azt, illetve nem ad magyarázatot arra, hogy a jelenség igen nagy számú családban létezik, s a társadalom jelentős része (a hatóságok is) közömbösen szemléli az erőszaknak ezt a formáját. Nem elemzi továbbá, hogy miért kifejezetten férfiakra jellemző ez a ,,betegség”, és miért szinte kizárólag nők az áldozatok. Háttérbe szorítja tehát a családban és a társadalomban kétségtelenül jelen lévő hatalmi viszonyokat, és a ,,betegséget”, a ,,pszichológiai rendellenességet” ettől mesterségesen elszakítva vizsgálja. Egyébiránt a tényeknek sem felel meg, hogy a bántalmazók betegként lehetnének diagnosztizálhatók, illetve hogy azonosítható lenne a személyiségjegyeknek egy olyan csoportja, amely kifejezetten a feleségbántalmazókra jellemző. Ellenkezőleg: a bántalmazók jelentős 237
része munkaképes, a társadalmi normákat hajlandó tiszteletben tartani és azokat a feleségén kívül mindenki mással szemben betartani. Kétségtelenül vannak olyan feleségbántalmazók, akik mással szemben is agresszívan viselkednek, azonban azt, hogy a szomszédokkal vagy az ivócimborákkal durvák, nem szokták betegségnek tartani. Ebből is látszik, hogy a feleségbántalmazást patologizáló, betegségként, az egyén pszichológiai rendellenességeként feltüntető magyarázatok kiemelik az erőszakos bűncselekmények köréből az elkövetővel szoros kapcsolatban élő nő sérelmére elkövetett bántalmazást, és azt ,,másnak” s voltaképpen (pontosan a betegségjelleg miatt) megbocsáthatóbbnak tekintik, mint a feleségen, élettárson kívüli személyek megverését, terrorizálását. A feleségbántalmazók személyiségjegyei és élettörténete sokféleséget mutatnak. Ami közös mindannyiukban: valamiért úgy érzik, megtehetik, hogy feleségüket vagy élettársukat verjék, terrorizálják, megerőszakolják. Amennyiben léteznek olyan személyiségjegyek (például az önbizalom alacsony szintje), amelyek nagyszámú bántalmazó férfiban megtalálhatóak, ezeknek szerepük lehet a segítség, tanácsadás vagy terápia meghatározásában. E személyiségjegyek azonban magát a jelenséget nem magyarázzák meg. Nincs ugyanis olyan pszichológiai jellegzetesség, amely meggyőző magyarázatul szolgálna arra, hogy valaki miként jut el a másoknak való szándékos és rendszeres fájdalomokozásig, miközben a szenvedést nem a főnökének, az ügyfelének vagy az orvosának, hanem a hozzá formálisan legközelebb álló nőnek okozza. Miért neki? S az esetek többségében miért kizárólag neki? Ugyanez áll a kommunikációs nehézségekkel kapcsolatos magyarázatokra is. Miért a feleség, az élettárs felé kell erőszakkal, bántalmazással ,,kommunikálni” az érzéseket és a gondolatokat? Hogyan képes áthidalni a kommunikációs nehézségeit ugyanaz a férfi a munkahelyén, a hatósági ügyintézés vagy orvosi kezelés során? A családon belüli erőszak jelenségének egyik jelentős kutatója szerint a kizárólag az egyénben rejlő okokra nem több mint az esetek 2-3 százaléka vezethető vissza. Az elmélet hibája, álláspontom szerint, az is, hogy amennyiben elfogadjuk: a feleségbántalmazás betegség, illetve bizonyos személyiségjegyekből egyenesen következő magatartás, akkor azt is elfogadjuk, hogy a bántalmazó a saját akaratától teljesen független okok miatt erőszakoskodik és terrorizál. Ebből következően magatartásáért nem felelős és azon változtatni sem tud, illetve csak abban az esetben tud, ha meggyógyul, ez utóbbi pedig esetleges tényező.
Az egyéni pszichológiai problémák elméletének kritikusai szerint tehát a teória elfogadhatatlan, mert a jelenséget társadalmi összefüggésrendszeréből, a hatalmi viszonyok közül mesterségesen kiszakítva vizsgálja. Ugyanez a kritika éri azokat, akik a feleségbántalmazást kizárólag a gyermekkorban tanult viselkedésminta következményeként fogják fel. Ezt az elméletet a szakirodalomban bántalmazási kör teóriának nevezik, utalva arra, hogy azok, akik gyermekként tapasztalták, amint apjuk bántalmazta anyjukat, felnőttként maguk is feleségbántalmazókká válnak. A bírálatok számbavétele előtt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a kutatások ténylegesen igazolnak ilyen összefüggést. Arról, hogy milyen gyakori az asszonyverés mintakénti megtanulása, különböző kutatási eredmények születtek. A vita tárgya tehát nem az, hogy a gyermekkorban tapasztaltak befolyásolják-e a felnőttkori viselkedést, hanem az, hogy önmagában a tanult magatartásminta megmagyarázza-e a jelenséget, illetve tekinthető-e a feleségbántalmazás okának. A válasz egyértelműen nemleges, a következők miatt. Az a gyermek, aki látja és tapasztalja az édesanyja bántalmazását, épp úgy rögzítheti, hogy az ilyen magatartás rossz és elfogadhatatlan, mint ennek ellenkezőjét. A tény, hogy az apa rendszeresen és hosszú évekig bántalmazhatta az anyát (s hogy ezt a magatartást a gyermek megtanulta), leginkább annak a következménye, hogy a bántalmazóval szemben senki nem lépett fel, a környezet és a hatóságok eltűrték, hogy a család terrorban éljen. Ennélfogva a megtanult magatartás is azért következhetett be, mert a jelenséget a társadalom elfogadta, természetesnek vette, az áldozatokat pedig segítség nélkül hagyta. Nyilvánvalóan nem tanulta volna meg a feleségbántalmazást a felnőtté váló gyermek, ha azt látja, hogy az ilyen magatartás felháborodást vált ki, a bántalmazást pedig felelősségre vonás követi. Az, hogy a gyermekként tapasztalt feleségbántalmazás mintaként szolgál a majdani felnőtt számára, egy okkal több arra, hogy a jelenséget komolyan vegyük és ne tűrjük el. A gyermeket azonban nemcsak ezért, azaz nem csak ,,jövendő felnőtt minőségében” kell megvédeni a szörnyű élményektől, hanem elsősorban azért, mert joga van az erőszakmentes, kiegyensúlyozott gyermekkorhoz. (S természetesen az anyának is joga van, joga lenne az erőszakmentes élethez és az emberi méltósághoz.) A bántalmazási kör elmélete tehát nem szolgál magyarázatul a jelenség okára, hiszen egy-egy család egymást követő generációit a társa-
238
239
dalomtól, a környezettől idegen vákuumban szemléli s úgy tekinti, mintha a feleségbántalmazás jelenségét egyszer valaki megteremtette volna, s az azóta is szinte automatikusan és más egyéb tényezőktől függetlenül ,,öröklődne”. A betegségelmélethez hasonlóan ez a teória is odahat, hogy a bántalmazónak voltaképpen nem is kell felelősséget éreznie a tettéért, hiszen ,,nehéz gyermekkora volt”, és a brutalitásra mások tanították. Úgyszintén vétlennek tünteti fel a társadalmat, hiszen mit is lehet tenni, ha egyszer ez a jelenség apáról fiúra öröklődik. b) A család működészavarainak elmélete a családot egységes egészként szemléli, amelyben az erőszak jelensége nem más, mint a családtagok kapcsolati problémáinak tünete. Ebből következően – a teória szerint – nem a bántalmazásra kell reagálni és nem a bántalmazót kell felelősségre vonni, illetve magatartásának megváltoztatására, az erőszak megszüntetésére kényszeríteni, hanem a család egészét kell ,,kezelni”. Tekintettel arra, hogy széles körben elfogadott az a családi szereposztás, amelyben a nő feladata a család nyugalmának biztosítása, az otthon melegének fenntartása és a folyamatos áldozathozatal, az elmélettől nem idegen, hogy az áldozatot tegye felelőssé saját bántalmazásáért. A család együttes kezelése, a bántalmazás családterápiával történő ,,gyógyítása”, amellett hogy elmossa a határokat az erőszak és annak elszenvedése között, gyakran kifejezetten életveszélyes is. A terápia során ugyanis együtt van és egymással együttműködni kényszerül a félelemben és fenyegetettségben élő áldozat azzal, aki őt félelemben tartja és fenyegeti. Az egyik fél ennélfogva kifejezetten az erő pozíciójában van a másikkal szemben. E megközelítésből adódik, hogy a család működési zavarainak feltárására irányuló törekvések mögött eltörpül a helyzet veszélyességének, a bántalmazott személy kiszolgáltatottságának realitása, s így nincs lehetőség arra, hogy az illető a testi épsége és az élete védelmében megkapja a szükséges segítséget és támogatást. Természetesen lehetséges, hogy az adott családban ténylegesen komoly problémák, működési zavarok lépnek fel, amelyekre azonban senkinek sincs joga erőszakkal válaszolni. Ez ugyanis attól függetlenül bűn, hogy a családot egységes rendszerként fogjuk-e fel vagy sem. A család működési zavaraira a bántalmazó olyan választ ad, hogy bántalmaz, fenyeget, terrorizál. Ez az ő választása, amiért neki és nem a többi családtagnak kell felelnie. Amennyiben a bántalmazó felismeri és elfogadja, hogy magatartásán változtatnia kell, és az áldozat is úgy dönt (illetve az áldozatok úgy döntenek), ebben a folyamatban szabad 240
akaratukból részt vesznek, akkor könnyen elképzelhető, hogy ez a megközelítés majdan sikerre vezet. Ennek azonban előfeltétele, hogy a bántalmazott családtagok személyes biztonsága biztosított legyen, s hogy félelemtől mentesen, valóban szabadon vegyenek részt a folyamatban. Más megfogalmazásban: a család egészének együttes kezelésére, a család működési zavarainak feltárására s esetleges orvoslására csak azt követően kerülhet sor, hogy a bántalmazó belső meggyőződésévé vált az erőszak tarthatatlansága, az áldozat pedig már annyira megerősödött (ha kell, hatósági támogatással), s biztonsága oly mértékben garantált (például a bántalmazó ideiglenes elköltözésével), hogy valóban szabad akaratából, egyenlő félként vesz részt a közös terápiás munkában. Ami az oksági összefüggést illeti: a család működési zavarai nem tekinthetők a feleségbántalmazás okának, hiszen a vizsgált jelenség nem a rossz házasság, a boldogtalan családi élet, hanem a brutalitás, az erőszak. c) A szegénységet, a munkanélküliséget, a stresszt vagy az alkoholt, illetve más körülményeket felelőssé tevő elméletek olyan (külső) tényezőket tekintenek a feleségbántalmazás okának, amelyek, más kutatók álláspontja szerint, csak közreható tényezőkként értékelhetőek. d) A legmeggyőzőbbnek azokat az elméleteket tartom, amelyek az emberek egyes csoportjai közötti hatalmi viszonyokat teszik felelőssé a családon belüli erőszakért. Álláspontjuk szerint hiba lenne megkerülni azt a kérdést, hogy a házasságon belüli rendszeres és súlyos bántalmazásoknál miért szinte kizárólag férfiak az elkövetők, és nők az áldozatok. A választ abban látják, hogy a nők a társadalomban a férfiakhoz képest alárendelt helyzetben vannak, s a férfi hatalomgyakorlása, uralkodása a nő fölött széles körben elfogadott társadalmi jelenség. 2. A hatalmi viszonyok és a bántalmazás (erőszak) összefonódása. Számos férfi is tapasztalja azt a sajnálatos tényt, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő személy feletti hatalomgyakorlás szoros kapcsolatban áll az erőszak jelenségével. Az ő esetükben a hatalmi viszonyokból fakadó erőszak, brutalitás elszenvedésének színtere többnyire nem a család, hanem a katonaság, a börtön, a háborús fogság. Az emberek közötti kapcsolatokat a laktanyában éppúgy nem az egyenrangúság, a másik méltóságának tisztelete, az együttműködés, hanem az alá-fölérendeltség, az erő kultusza jellemzi, mint a bántalmazó családban. 241
Néhány ,,öreg katona” ugyanazért bántalmazza az újoncot, amiért a brutális férj a feleséget: mert úgy érzi, hogy ezt megteheti, hiszen neki az áldozat alárendeltje, és az ő uralma, hatalma korlátlan felette. Saját pozícióját úgy tudja erősíteni, saját hatalmasságát úgy tudja bizonyítani, ha mást nála gyengébbnek és kiszolgáltatottabbnak tüntet fel. Ennek legbiztosabb módja, ha lelki terrort alkalmaz, illetve tettlegesen bántalmaz. Az elfogadott normák szerint az elismerés, a közösségben (illetve a családban) elfoglalt központi szerep zsinórmértéke az erő felmutatása, amit mi sem igazol jobban, mint mások félelme. Meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – s éppúgy meg kell mutatni, hogy ki az úr a zárkában vagy a körleten. Ezek az intézmények, illetve élethelyzetek a külvilág ellenőrzése elől éppúgy elzártak, mint a család. A kiszolgáltatott helyzetben lévő katona vagy fogoly éppoly nehezen jut segítséghez, mint a bántalmazott nő. Amikor egy katonaviselt férfi azt kérdezi, miért nem ,,lép valamit” az az asszony, akit a férje bánt és terrorizál, az illetőnek vissza kellene gondolnia arra, mit tett ő akkor, amikor huszadszor is felmosatták vele a folyosót, kitisztíttatták a WC-t… Fordult-e a parancsnokhoz, a katonai ügyészhez, kérte-e, hogy helyezzék el másik alakulatnál, mivel a helyzete tarthatatlan? S ha nem, miért nem, hiszen – legalábbis elvben – meglett volna rá a lehetősége. A helyzettel, a hatalommal való visszaélés természete rendkívüli hasonlóságot mutat a családon belüli erőszak és a totális intézményeken belüli erőszak összevetésekor. Ahogy a következő jogesetből kiderül, még az erőszak megnyilvánulási formái is azonosak, s megfigyelhető a tettleges bántalmazás, a lelki terror és a szexuális visszaélés összefonódása is. A hat vádlott közül három fogdaőri szolgálatot teljesített, a többiek a fogdafenyítését töltő sértett zárkatársai voltak. BH 1994. 522. ,,(…) A sértett a vádlottakhoz képest, a szolgálatban töltött időt tekintve első időszakos volt, azaz újonc katonának számított. A sértett 1993. június 1-jén kezdte meg a tíznapos fogdafenyítésének a töltését. A vádlottakat – mint öregkatonákat – ingerelte, hogy a sértett visszabeszélt, az utasításukat nem akarta végrehajtani, kritikai észrevételei voltak. Ezért az elsőrendű és a másodrendű vádlott június 2-án, 4-én és 6-án különböző időpontokban bántalmazta a sértettet. Az ütések általában a sértett hátát és a vállrészét érték. A bántalmazás a sértettnél fájdalomérzetet váltott ki, és az ütések nyoma meglátszott a bőrén. Június 5-én 15 óra körüli időben az ötödrendű vádlott arra utasította a sértettet, hogy a zárka sarkában lévő
székre üljön. A sértett ezt megtagadta, mire a vádlott a bakancsos lábával őt egy esetben farba rúgta. Június 6-án reggel 9 óra körüli időben az ötödrendű és a hatodrendű vádlott arra utasította a sértettet, hogy ventilátor módjára, széttárt karokkal forogjon körülöttük és ezáltal hűtse őket. A sértett az utasítást végrehajtotta, de mivel azt mondta a vádlottaknak, hogy »hülyék«, ezért őt az ötödrendű vádlott legalább öt esetben bakancsos lábbal vese-, illetve fartájékon rúgta, míg a hatodrendű vádlott néhány esetben ököllel ütötte meg. Június 6-án a másodrendű vádlott és az ugyancsak őrszolgálatban levő L. D. honvéd a fogda folyosóján a radiátorból a vizet szándékosan a folyosóra engedte ki, melyet a sértettnek kellett feltakarítania. (…) (Egy későbbi alkalommal) a délutáni órákban a harmadrendű vádlott a sértettet – mert a vádlottat »kopasz gyökérnek« nevezte és az anyját szidta – a falhoz nyomva, a nyakánál fogva megemelte, majd két esetben közepes erővel ököllel jobb vállon ütötte. Tizenhat óra körüli időben a fogdába ment az első- és a másodrendű vádlott. A másodrendű vádlott egy cigarettát és három csikket adott át a sértettnek, akit arra utasított, hogy ütemre szívja el. A vádlottak tudták, hogy a sértett nem dohányzik. A sértett az utasítást végrehajtotta, miközben a cigarettázástól köhögni kezdett. A cigarettázás közben az elsőrendű vagy a másodrendű vádlott egy égő cigarettával a sértett hátán, a jobb lapocka felett 0,8X0,8 centiméteres égési sérülést idézett elő. Ezután a másodrendű vádlott a sértettnek átadott egy szexújságot, és őt arra utasította, hogy előttük önkielégítést végezzen. A sértett ez ellen tiltakozott, és a kapott utasítást nem akarta végrehajtani. Az első-, a másod- és a harmadrendű vádlott veréssel fenyegette a sértettet, ha az utasítást nem hajtja végre. A sértett a fenyegetés hatására elkezdte az önkielégítést, de mivel a hímvessző merevedése nem következett be, arra kérte a vádlottakat, hogy rövid időre egyedül lehessen a zárkában. A hímvessző megmerevedése után a sértett kijött a zárkából és az önkielégítést tovább folytatta a vádlottak előtt, amelynek hatására a sértettnél bekövetkezett a magömlés. A cselekményt végignézte a negyedrendű, az ötödrendű és a hatodrendű vádlott. Ezután a harmadrendű vádlott arra utasította a sértettet, hogy gázálarcban száz guggolást hajtson végre. A vádlott a sértettet egy zárkába kísérte, ahol néhány guggolás után a sértett kijelentette, hogy azt nem bírja tovább csinálni, majd a guggolást abbahagyta. Időközben az elsőrendű vádlott bevizelt az egyik zárkába, amelyet a sértettnek kellett kitakarítania. Később a negyedrendű vádlott kick-box rúgással először bakancsos lábbal, majd mezítláb legalább nyolc-tíz esetben vese-, illetve gerinctájékon rúgta a sértettet olyan erővel, hogy a sértett a rúgások következtében szinte minden esetben elesett. Ezután az ötöd- és a hatodrendű vádlott külön-külön legalább három-négy esetben megrúgta, illetve ököl-
242
243
Sokan vallják, hogy a feleségbántalmazás okairól nem lehet általánosságban beszélni, hiszen ,,minden eset más”, és az egyén pszichológiai tulajdonságaitól függ, hogy bántalmazóvá, bántalmazottá válik-e. Annak fenntartása mellett, hogy az egyénben rejlő okok és összefüggések feltárása is bizonyára fontos és hasznos lehet, én magam úgy gondolom, hogy elsőrendű fontosságú a társadalmi összefüggésekben rejlő okok vizsgálata. Ezek egy részét fentebb már érintettem. Most azt kísérlem meg bemutatni, hogyan függnek össze egymással a hatalmi viszonyok, a nemi szerepek és az erőszak, ezen belül is a nők elleni erőszak, különös tekintettel a feleségbántalmazásra. A kisgyerekkori szocializáció során igen fontosnak tartjuk, hogy a gyermekeket megfelelően felkészítsük későbbi női, illetve férfi szerepükre. Miközben általánosnak tekinthető az a nézet, hogy a nemek
közötti különbségek velünk születettek, az is tény: a nevelés óriási szerepet játszik abban, ahogy a gyerek nővé vagy férfivá válik. A kisgyerekek spontán játékát és a felnőttek reakcióit, figyelmeztetéseit, utasításait elfogulatlanul figyelve azt tapasztalhatjuk, hogy a ,,férfi tulajdonságokat” és ,,női tulajdonságokat” nagymértékben mi, felnőttek programozzuk a gyerekekbe a legkülönbözőbb módokon. Egyfelől, a már említettek szerint, játékaikat irányítva, másfelől saját példánkkal, azaz a gyerek környezetében élő felnőtt nők, illetve férfiak sajátos viselkedésmintáival. Gondoljunk csak azokra az egyszerű példákra, amikor kisfiúknak azt mondjuk, hogy ,,csak nem fogsz fiú létedre sírni”, vagy kislányunknak, hogy ,,egy kislány nem verekszik”. Ezek a figyelmeztetések komoly és hosszú távon ható tartalmúak. A kisfiú megtanulja belőle, hogy egy férfinak ne legyenek érzései, ne mutassa ki a fájdalmát, ,,legyen kemény”. A kislány pedig ne azért ne legyen erőszakos, mert az erőszak alapvetően és mindentől függetlenül rossz és elfogadhatatlan, hanem azért, mert egy nőhöz nem illik. A játékok kiválasztásánál ügyelünk arra, hogy a kislányok babákat, babaápoló szereket, kiskonyhát és edényeket, kissöprűt és kislapátot kapjanak. Ha fiútestvér kezd el játszani ugyanezekkel a tárgyakkal, netalán ugyanolyan szenvedéllyel, mint a nővére, akkor gyorsan elvesszük tőle, nehogy ,,nőiessé” váljon, netalán valami ,,ferde hajlama” alakuljon ki. Gyorsan kezébe adjuk a versenyautót, az erős és bátor katonát vagy a Superman figurát, esetleg egy puskát. Figyeljük meg a klasszikus mesék női és férfi szereplőik közvetítette mintákat. Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke és társaik végtelenül szerény, alázatos, önfeláldozó, házias teremtések, akik szomorú sorsukban (amit természetesen nem egy brutális férfi, hanem egy gonosz nő okoz) éjt nappallá téve szorgalmasan végzik a házimunkát, gondoskodnak a törpékről vagy másokról, közben álmodoznak arról, hogy egyszer csak eljön a Herceg, akivel első látásra egymásba szeretnek, és aki majd kimenti őket abból a rossz helyzetből, amelyből saját erejük segítségével úgysem tudnának kitörni. A női mesefigurák fő célja egybeesik azzal, amit a játék baba fürdetése, a kissöprűvel való söprögetés sugall: a leány, az anya és a feleség szerepre készül. Gondoskodónak, mindig kedvesnek és bájosnak kell lennie, olyannak, mint amilyen majd ideális feleségként lesz. Az iskolai tankönyvekben ábrázolt főző anyuka és tévét néző apuka fölött nyomtalanul múlnak el a társadalom változásai, ugyanazt az elvárást sugározzák a férfiról és a nőről, mint évtizedekkel ezelőtt.
244
245
lel megütötte a sértett felső testrészét. E bántalmazás után a sértett sírva fakadt és közölte zárkatársaival, hogy másnap kérni fogja egy másik fogdába történő áthelyezését. Ekkor a sértett sérüléseire a negyedrendű vádlott egy nedves ruhával borogatást tett. (…)”
A hatalommal való visszaélés példái – ahogy láttuk – a külvilágtól elzárt intézményekben tűnnek a legkirívóbbaknak (ideértve a családot is!). Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy ,,finomabb” formákban a hétköznapi élet számos más színterén és helyzetében is jelen van az önkényes hatalmaskodás és a vele szemben álló kiszolgáltatottság, alávetettség. A szülő–gyerek, tanár–diák, főnök–beosztott, hatóság–ügyfél viszonyt gyakran jellemzi az egyik oldalon a bármire feljogosítottság, míg a másikon a védtelenség érzése. Miközben az emberi kapcsolatban erősebb pozícióban lévő személy többnyire arra hivatkozik, hogy az adott helyzetben (például a munkahelyen) szükség van a vezetésre, az irányításra, az általa gyakorolt módszerek: a megalázás, a félelemben tartás, a fenyegetés… stb. – gyakran túlzottak. Úgy gondolom, amíg életünk természetes része, hogy beosztottként, ügyfélként teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, s amíg a demokráciát nem a mindennapokban, hanem csak a nagypolitikában követeljük, nehezen vesszük észre az irányítás (szerencsésebb esetben az együttműködés) és a függőségben tartás, alávetés közötti különbséget. Mindez szükségszerűen érinti a családon belüli viszonyokat is, hiszen az utóbbiak szinte ,,leképezik” mindazt, ami a társadalomban történik. 3. A nemi szerepek és az erőszak.
Természetesen a férfinemre is igen korlátozóan hatnak ezek a sztereotip elvárások. Miközben a nőnek olyan szépnek kell lennie, mint egy Barbie babának, és olyan gondosnak, mint Hófehérkének, a férfi legyen olyan sikeres és legyőzhetetlen, mint Superman, Batman vagy a világot járó és szerencsét próbáló vándor. A felnőttkori tapasztalatok tovább erősítik a nemi szerepekkel kapcsolatos elképzeléseket. A televízió komoly felnőtt műsorait bekapcsolva a szellemi erőfeszítésektől és az ország iránti felelősség súlyától görnyedő, gyöngyöző homlokú, sötét öltönyös urak töltik meg a parlament padsorait vagy ülik körül a vitaműsor kerekasztalát. A műsorszünetekben jókedvű, kiegyensúlyozott és gyönyörű nőket látunk a reklámokban, mindig két szerep valamelyikében: vagy kihívó és szexis bombázóként, vagy családjáról gondoskodó, odaadó édesanyaként. Mindkét szerepet kitörő lelkesedéssel vállalják a jelenetekben, hol annak örülve, hogy mosogatni lehet, hol a kiváló mosószerrel eltávolított foltnak, hol a baba száraz popsijának, hol pedig a legújabb szárnyasbetétnek… Ezek a mélyen rögzült és folyamatosan sulykolt nemi szerepek szoros összefüggésben állnak a bántalmazás jelenségével. Az a nő, aki úgy gondolja, hogy a folyamatos áldozathozatal a legfontosabb asszonyi érték, nehezen fogja észrevenni a bántalmazási folyamat kezdetét, s arról is nehezen lesz meggyőzhető, hogy nem kell bármilyen áldozatot meghoznia a család összetartásáért. Az a férfi pedig, akit arra neveltek, hogy folyamatosan az erejét és a határozottságát kell mutatnia, nehezen hiszi el, hogy mindezzel nem taposhatja meg egy másik felnőtt ember méltóságát. 4. Kiből lesz bántalmazó? Történetek – férfiakról. A szakirodalom ez idáig nem állapított meg semmiféle olyan speciális tulajdonságot, amely összefüggésben lenne azzal a ténnyel, hogy egy férfi bántalmazóvá válik. A feleségüket fizikai, lelki és szexuális terror alatt tartó férfiak között városi fizikai munkások, falusi parasztemberek éppúgy megtalálhatók, mint katonák, rendőrök vagy orvosok, jogászok, mérnökök. Az iskolai végzettséggel tehát nincsen szoros összefüggésben a bántalmazás ,,szokása”. Noha kétségtelenül magasabb a száma az ismertté vált, családon belüli bűncselekmények elkövetői között az alkoholfogyasztóknak, mint a nem alkoholistáknak, nagyon fontos felismerni, hogy az alkohol nem okozója az erőszaknak. 246
A bántalmazók között vannak teljesen józan életvitelűek, alkalmi alkoholfogyasztók, rendszeresen italozók és súlyos alkoholisták is. Az utóbbiak között egyesek kizárólag akkor bántalmaznak, amikor ittasak, ugyanakkor nagy számban előfordulnak olyanok is, akik józanul éppúgy terrorizálják és verik a családjukat, mint részegen. Annak felismerése, hogy az alkohol önmagában nem okozója az erőszaknak, fontos abból a szempontból, hogy önmagában az alkoholról való leszokás vagy leszoktatás nem szükségszerűen vezet az erőszakról való leszokáshoz. Az utóbbi legfontosabb eleme annak felismerése, hogy az erőszak elfogadhatatlan, és hogy maga a bántalmazó kíván azzal egyszer s mindenkorra felhagyni. Külföldi kutatások azt támasztják alá, hogy az alkoholproblémával küzdő bántalmazó esetében egymással párhuzamosan kell kezelni az alkoholfüggőséget és az erőszakosságot. Ismét csak hangsúlyozni kell, hogy egyik beavatkozás sem lesz sikeres anélkül, hogy maga a bántalmazó kívánna e magatartásával és szokásával felhagyni. Sajnálatos módon a feleségbántalmazás jelensége generációról generációra ,,újratermelődik”. Azoknak a férfiaknak, akik ma bántalmazzák a feleségüket, igen nagy csoportja gyerekkorában maga is elszenvedője volt a bántalmazásnak, illetve szem- és fültanúja az édesanyjával szembeni erőszaknak. (Megjegyzendő, hogy ez nem szükségszerű automatizmus. Ezt fentebb már igyekeztem igazolni.) Úgy gondolom, a következő történet sajnos szokványosnak tekinthető. GYURI ,,Már az apám is ebben nőtt fel. A nagypapám kikötötte a nagymamámat a gémeskúthoz, mint egy kutyát. Nálunk az volt a hagyomány a családban, hogy a férfi az úr a háznál. Valahogy úgy gondolom, a kemény élet, a kemény munka megkeményítette az összes felmenőm szívét és lelkét. Már a nagypapáméknál is és apáméknál is az volt a jelszó, hogy »én vagyok a férfi, én dolgozom, én keresem a pénzt, így azt csinálok, amit akarok«. Furcsa, hogy ugyanakkor az asszonyok háztartási munkája és a gyerekek nevelése sohasem számított munkának. Szóval arra hivatkozva, hogy ő az úr a háznál, a nagyapám folyton megalázta és verte a nagymamát, az apám meg ugyanezt tette az anyámmal. Apám bennünket is vert, volt, hogy félig agyonvert szíjjal vagy bottal. Anyu védett bennünket, de attól apám még jobban felbőszült, megverte anyut, és bennünket még jobban. Állandóan féltünk, reszkettünk. Néha anyuval az ablakon át menekültünk, mert apu késsel fenyegetőzött, hogy leszúr minket.
247
De az is nagyon fájó volt, amikor éppen nem vert minket, csak éppen látványosan elvonult több napra egyik vagy másik barátnőjéhez. Azt mondta, azért van szüksége az ilyesmikre, mert a családjával nincs megelégedve, és mellettünk örömtelen az élete. Borzasztó volt azt érezni, hogy ennyire roszszak vagyunk. Anyunak csodával határos módon sikerült elválnia apámtól. Az elköltözése után még sokáig fenyegette, többször meg is támadta, de a végén mégis csak sikerült a válás. Furcsa, akkor is és ma is, felnőtt fejjel nem tudom egyértelműen utálni és elutasítani az apámat. A szörnyűségek ellenére is sok mindent kaptam tőle.Vannak szép emlékeim is, például amikor motorozni tanított. Olyannyira nem volt egyértelmű ez a kapcsolat, hogy a válás után még át is költöztem hozzá. Ezt persze utólag szégyellem, de be kell hogy lássam, az átköltözésben nagy szerepe volt apu csábításának, annak, hogy fűt, fát ígért, saját motortól kezdve minden luxust. Anyu meg persze semmit sem tudott ígérni. Nagyon nehéz szembesülnöm azzal, hogy én is folytattam a családi hagyományt. Olyan ez, mint valami szörnyű örökletes betegség, ami ellen semmit nem lehet tenni, legalábbis én azt hittem, hogy semmit nem lehet tenni. Nagyon-nagyon nehéz erről beszélni: hosszú éveken át én is vertem a feleségemet. Többször akkora pofont adtam neki, hogy elájult. Ő ugyanis lényegesen gyengébb testalkatú, mint én. Hogy mit éreztem, amikor ütöttem? Azért ütöttem, mert gyűlöltem, ugyanis úgy éreztem olyankor, hogy semmibe nem vesz engem. Amikor visszabeszélt, elborult az agyam, mert úgy éreztem, hogy nincs előtte tekintélyem. Nehezen tudtam elviselni, hogy nem félt tőlem. Így, utólag visszagondolva, azt hiszem, nyers voltam még, nem fogtam fel, hogy lettek volna más lehetőségeim, hogy mást is tehettem volna, mint a verést. A nagy változást egy olyan eset hozta, amikor nem a feleségemet vertem, hanem a gyereket. Megjegyzem, ez nem gyakran fordult elő.
gyerekemmel, se a feleségemmel. Nem tehetem meg, hogy félelmet keltsek azokban, akiket szeretek. Olyan mélyen rögzült bennem mindaz, amiket gyerekkoromban láttam és tanultam, hogy tisztában voltam vele, nagyon nehéz lesz megszabadulni a megszokott beidegződésektől. Nagyon furcsa belegondolni, hogy egy gyerek végigéli ezt az egész borzalmat, és aztán, felnőve, ahelyett hogy mindent egészen másképp csinálna, pontosan olyanná válik, mint az apja, a nagyapja, a dédapja… De valahogy azt hittem, ez a természetes, maga az élet ilyen. Abban a pillanatban, mikor a gyerekem szenvedő arcát megláttam, amikor találkozott a tekintetünk, akkor hasított belém, hogy a kört egyszer meg kell szakítani, hogy ebből a rettenetes betegségből ki kell gyógyulni… hogy ez nem mehet így generációról generációra. Ekkor kezdtem el küzdősportokkal foglalkozni. A sport alkalmas az indulataim, a felesleges energiám levezetésére, miközben az önfegyelmet is gyakorlom. Jóval kulturáltabbnak és emberibbnek tartom ezt a módszert, mint azt, hogy valaki a nála gyengébbeket püfölje.”
A következő férfi interjúalany egyetlen nőt sem vert meg életében. Érdekes, hogy az asszonyverést kifejezetten ,,férfiatlan” dolognak találja, annak ellenére, hogy jelenlegi kapcsolatában is súlyos problémákkal küzd.
Egy napon szörnyű, elkeseredett dühöt éreztem a gyerekem iránt, mint utólag kiderült, tulajdonképpen egy félreértés miatt. Alkoholszagot éreztem a szobában, és azt gondoltam, ez a kicsi tízéves gyerek olyan buta volt, hogy meghúzott egy üveget a bárszekrényből. Tehetetlen dühömben és ijedtemben nekiestem és ütöttem, ahol értem. Egyszer csak ránéztem az arcára, és végigfutott rajtam a borzongás és a döbbenet. Míg élek, nem fogom elfelejteni a rettegést és a félelmet a saját gyerekem arcán. Mintha magamat láttam volna harminc évvel korábban. Olyan iszonyatos érzés volt, hogy ez megtörténhetett, hogy én képes voltam ugyanazt tenni, mint az apám… ott, helyben elkezdtem zokogni. Elhatároztam, többet nem fogok ilyet tenni. Se a
PÉTER ,,Orvos vagyok. Régóta élek házasságban, és, szégyellem bevallani, van egy barátnőm is. A kapcsolat néhány éve kezdődött. Lenyűgözött ez a nő, teljesen a hatása alá kerültem, meg voltam őrülve érte, s ez jórészt még a mai napig is így van. Ezt ő pontosan tudja és rettentő jól ki is használja. Volt egy pár olyan jelenet a történetünkben, ami engem teljesen kikészített. Elmesélek kettőt. Először is, elrepültünk egy napra Milánóba. Imádja a szép ruhákat, én meg az olasz divatot, így elhatároztam, hogy bevásárolok neki. Mit mondjak, nem voltam szűkmarkú. Egész nap jártuk a legszebb belvárosi szalonokat, megvettem neki a legelegánsabb darabokat. Szenzációsan nézett ki bennük, és nagyon örült nekik. Egy méregdrága étteremben ebédeltünk, én eközben is végig őt bámultam, annyira vonzó volt a rajta lévő új ruhában, hogy alig vártam, hogy hazaérjünk és legalább egy rövid pásztorórára felugorhassak hozzá. Körülbelül egy fél lakás árát költöttem rá Olaszországban. Este landolt a gépünk Ferihegyen, beültünk a kocsimba, és hozzá indultunk. Ahogy kivettem az új ruhákkal teli bőröndöt a csomagtartóból, ő egy hűvös csókot nyomott az arcomra és azt mondta: »Köszi. Szia.« Én ránéztem és kértem, hadd menjek fel. Azt válaszolta, hogy most nincs kedve, és elindult a kapu felé. Éreztem, amint ment fel a pumpa az agyamban. A másik jelenet
248
249
egy olyan alkalommal játszódott, amikor fent voltam nála. Szeretkeztünk, nagyon jó volt, mint mindig. Utána megitta az egész üveg francia pezsgőt, amit vittem neki, ettől becsípett. Kitört belőle a hisztérikus zokogás és azt mondta, értsem meg, ő nem szeret engem és soha nem is szeretett. Igaz, hogy utólag bocsánatot kért és magyarázkodott, de én akkor és ott tudtam: beigazolódott a félelmem, valóban csak az anyagi támogatásom kell neki. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy más férfiak mit tettek volna ezekben a helyzetekben. De talán mégsem nekem kell szégyellnem magam, ha azt mondom: én azokat mélyen megvetem és férfiatlanoknak tartom. Hogy miért? Mert képtelenek arra az önfegyelemre és higgadtságra, ami, az én felfogásom szerint, a férfiasság legfontosabb része. Én is híve vagyok a kemény, férfias stílusnak, csak számomra a keménység nem azt jelenti, hogy az ember félig agyonveri a nála gyengébb nőt. A keménység az, ha valaki a legszörnyűbb helyzetben is képes tízig számolni, mély levegőket venni és megőrizni az emberségét. Engem senki és semmi nem tud arra kényszeríteni, hogy állattá váljak. Ugyanis ember vagyok. Férfiember. Úgy gondolom, hogy azokban, akik ütik-verik a nőket, legbelül egy bizonytalan, éretlen kisfiú lakik. Egy felnőtt ember szabadon dönthet. Miért választ olyan nőt, aki annyira idegesíti, kiborítja, hogy képes kivetkőzni emberi mivoltából? Ha pedig csalódott, rosszul választott, miért nem szakít – méltósággal? Úgy, ahogy egy férfihoz illik. Miért nem képes higgadtan felmérni a saját lehetőségeit?”
szakirodalomban felsorolt azon tényezőket, amelyek nem oknak ugyan, de rizikófaktornak, illetve jelzésnek minősülnek (elsősorban a partner számára) a bántalmazóvá válás szempontjából.
Noha hangsúlyoztam, hogy egyetlen okkal sem lehet egyenes okozati összefüggésbe hozni a feleségbántalmazást, érdemes áttekinteni a
– Erőszakos családban nőtt fel a partner, ahol az erőszak normális viselkedésnek számított. – Hajlamos erőszakot alkalmazni a problémák megoldására (ennek jelzése lehet, ha már többször volt büntetve erőszakos bűncselekmény miatt, ha a viszonylag kisebb kellemetlenségekre is rendkívül erőteljesen reagál, ha tárgyakat tör össze vagy rongál meg, amikor mérges, ha állatokkal gonosz módon viselkedik). – Alkoholt vagy kábítószert fogyaszt. – Csekély az önbizalma, amit gyakran próbál kemény fellépéssel leplezni. – Gyakran féltékenykedik, nem csak férfiakra, hanem barátokra és családtagokra is. – Macho viselkedés jellemzi: úgy érzi, minden döntést neki kell meghoznia, közli, hogy pontosan mi a nő szerepe és feladata, és mi a férfié. Régimódi elképzelései vannak a férfiak és nők szerepéről, s úgy gondolja, a nők másodosztályú állampolgárok. Elvárja a nőtől, hogy kövesse a tanácsait, utasításait, és mérgessé válik, ha ez nem így történik, illetve ha a nő nem tudja kitalálni, hogy pontosan mit kíván, mit akar, mire gondol. – Megbántja a hozzá közel álló nőt (illetve más nőket is) oly módon, hogy gúnyneveket használ, megalázza és bűntudatot próbál kelteni. – Megpróbálja elszigetelni partnerét másoktól úgy, hogy megszabja, kivel találkozhat és beszélhet, ellenőrzi, hogy mit csinál, hová megy, gyakran még azt is, hogy mit olvas. Minden lépését figyelemmel tartja és azt akarja, hogy minden percben a társával lehessen. (Természetesen fontos megjegyezni, amint e könyvnek az érzelmi bántalmazásról szóló fejezetében már kifejtettem, hogy ugyanezek a jelek lehetnek a romantikus és szenvedélyes szerelem megnyilvánulásai is. Ugyanakkor az elszigetelés és a folyamatos ellenőrzés alatt tartás érzete feltétlenül intő jelzés, különösen ha az itt felsoroltak közül több is ráillik az udvarlóra.) – Gyakran hozza zavarba partnerét, illetve okoz neki félelmet a nézésével, a dühével, más tetteivel, gesztusaival. Előfordul, hogy megrongálja a nő valamelyik tárgyát, esetleg bántja a háziállatot. Szeret veszélyes fegyverekkel játszadozni, esetleg fenyegetőzik is azzal, hogy ezeket fogja használni az olyanokkal szemben, akik valami
250
251
A Gyurihoz és Péterhez hasonló gondolkodású férfiak a világ számos országában részt vesznek olyan csoportokban, amelyek célja, hogy a bántalmazó férfiak magatartásán a meggyőzés erejével változtassanak. A családjukban agresszívan viselkedő férfiak számára ugyanis a változáshoz fontos, hogy megismerjék viselkedésük mozgatórugóit és ,,kitanuljanak” az általuk kizárólagosnak képzelt férfiszerepből. Ebben a folyamatban igen nagy szerepe lehet azoknak a férfiaknak, akik már leszoktak a bántalmazásról, illetve akik elutasítják a bántalmazást és képesek hatni más férfiakra. Az ilyen csoportok a feleségbántalmazók számára részben önkéntesek, részben a bűncselekményükért kiszabott büntetés részét képezik. Hatékonyságuk általánosan elismert, feltétlenül érdemes lenne elgondolkodni magyarországi bevezetésük lehetőségén. 5. A bántalmazás rizikófaktorai.
– –
– – –
rosszat tesznek ellene. Minden nő tekintse intő jelnek, ha azon veszi észre magát: folyamatosan az jár a fejében, miként tudná megelőzni a partnere újabb feldühödését. ,,Jó bácsi, rossz bácsi taktika”: mintha egy emberben két különböző személy lakozna. A szélsőséges kedvesség és a szélsőséges agreszszivitás, lelki kegyetlenkedés váltakozik a viselkedésében. Kényszert és fenyegetéseket alkalmaz. Például: bántani vagy elhagyni fogja a partnerét, illetve öngyilkos lesz, ha a partner elhagyja. Mindig azt érezteti, hogy a társának kellene megváltoznia ahhoz, hogy ő ne legyen folyton mérges. ,,Keményen” bánik a kiválasztott nővel és fizikailag is kényszeríti arra, hogy olyasmit tegyen meg, amit a másik nem szeretne. Gyakran tagadja a saját tetteit, illetve azok súlyát minimalizálja, a partner aggodalmát nem veszi komolyan, és folyamatosan a másikat hibáztatja a saját viselkedése miatt. Anyagilag kiszolgáltatott helyzetbe hozza partnerét, azáltal hogy akadályozza a meglévő állása megtartásában, illetve abban, hogy új állást találjon. A közös háztartásban ő kezeli a pénzt, és a partnernek kérnie kell, ha valamire szükség van. (Itt is megtévesztő az a gyakori helyzet, amikor egy életközösség kezdetén a férfi a szerelem nevében győzi meg a partnerét arról, hogy a munkába járás feleslegesen vonná el a figyelmét és az idejét a kapcsolattól, és ezzel fájdalmat okozna a férfinak. Ezért a férfipartner hajlandó ,,meghozni azt az áldozatot”, hogy az asszonyt ,,kiveszi a munkából”. Sajnos az többnyire csak évekkel később derül ki, valóban a nő szabad döntése volt-e az, hogy felhagy a munkával, vagy manipuláció eredménye és az elszigetelés első lépéseinek egyike. Újra azt javasolnám, a nő figyelje a saját érzéseit. Ezen túlmenően pedig legyen figyelemmel a feleségbántalmazást megelőző egyéb rizikófaktorok esetleges fennállására.)
uralkodhat a házastársa, élettársa, barátnője fölött. A büntetés (bármilyen súlyos is) önmagában nem vezet el ehhez a felismeréshez. Elmondható, különösen a hazai börtönviszonyok ismeretében, hogy a szabadságvesztés jó eséllyel teszi még agresszívebbé az elítéltet. Az olyan ,,terápia” pedig, amely a feleségbántalmazást betegségnek tekinti, és csupán az elkövető személyiségében rejlő okokra vezeti vissza, szintén nem lehet sikeres. Véleményem szerint a hatékony fellépés két szakaszból áll. Először is, a társadalomnak, a hatóságoknak, a jognak éreztetnie kell az elkövetővel, hogy a magatartását nem fogadja, nem tűri el. Ezért a bántalmazást jogellenes cselekményként kell kezelni és joghátrányt kell alkalmazni – ami lehet szabadságelvonással járó vagy azzal nem járó büntetés. A hatósági eljárásnak elsősorban arra kell irányulnia, hogy felkeltse az elkövető felelősségérzetét. Ezt követően a bántalmazót (a büntetés mellett) támogatni kell a változásban. A nyugati országokban ennek bevált módja olyan foglalkozássorozatok tartása, amelyek során a bántalmazók szakemberek segítségével szembesülnek magatartásuk mozgatórugóival, amelyek között fontos szerepet játszik a nő alacsonyabbrendűségének, alárendeltségének képzete és saját erőfitogtatásuk igénye. A korábbi fejezetben már idézett John Stoltenberg a bántalmazó férfiaknak szervezett (a büntetéssel együtt, illetve önkéntesen is igénybe vehető) foglalkozássorozat megnyitó előadásában a csoportokat vezető szakembereknek egymással összefüggésben beszélt a hagyományos férfiszerepről, a bántalmazásról és a bántalmazó magatartás megváltoztatásának jelentőségéről. Lássunk néhány részletet ebből a beszédből:
A feleségbántalmazás jelenségével összefüggő kérdéskörök egyik legfontosabbika az, hogy ,,leszokhat-e” a bántalmazó a felesége terrorizálásáról, félelemben tartásáról, ütlegeléséről. S amennyiben igen – hogyan lehet ezt elérni? Büntetéssel? Terápiával? Nos, valószínűleg egyikkel sem. A bántalmazásról való leszokás sikerrel kecsegtető útja az, ha a férfinak valódi belső meggyőződésévé válik, hogy magatartása tarthatatlan, s nem gyakorolhat hatalmat, nem
,,Bizonyos férfiak megtanulnak egy szörnyű üzenetet: ahhoz, hogy igazi férfi legyél, le kell győznöd egy nő szabadságvágyát. Meg kell semmisítened a magánéletetekben, abban a szférában, amelyről azt tanultad, hogy a saját tulajdonod, amelyről azt tanultad, hogy a te részed, hozzád tartozik, a te otthonod, a te kastélyod, ahol a partnered szabadságvágya egyenlő a te szabadságod hiányával, s ahol a te szabadságod egyenlő az ő szabadságának csorbításával: »Mi vagy te, valami papucsférj? Mutasd meg neki, hogy ki itt a főnök!« Az alkotmány kétszázadik évfordulóján emlékezzünk arra, hogy nők millióinak a hangját hallgattatják el, fojtják el félelemkeltéssel és erőszakkal … Önök vállalták azt a feladatot, hogy azokkal a férfiakkal dolgoznak, akik ilyen vagy olyan módon próbálták megtörni a nők vágyát a szabadságra. A feladatuk Önöket, bizonyos értelemben, szabadságharcosokká teszi. A meg-
252
253
6. A bántalmazás okai és a bántalmazó magatartás megváltoztatása.
győzés, a nevelés, a tanácsadás és a jó példa erejét használhatják annak érdekében, hogy egy adott férfi felfogja a saját felelősségét abban, amit tesz. Önök azok közé tartoznak, akik sziklaszilárdan hiszik, hogy ezt a felelősséget nem csak el kell ismerni, hanem el is lehet ismerni.”
TIZENEGYEDIK FEJEZET
,,Vajon mindenhol így van ez…?” Nemzetközi kitekintés
Felhasznált irodalom: Richard Collier: Masculinity, Law and the Family, Routledge, London és New York 1995 Tony Haddad (szerk.): Men and Masculinities, Canadian Scholars’ Press Inc, Toronto 1993 John Stoltenberg: Refusing To Be a Man – Essays on Sex and Justice, Meridian (Penguin Group), New York 1989 Ruth Busch és Neville Robertson: “Ain’t no mountain hihg enough (to keep me from getting to you)”: An analysis of the Hamilton Abuse Intervention Pilot Project. In: Julie Stubbs (szerk.): Women, Male Violence and the Law, The Institute of Criminology Monograph Series No 6., Sydney 1994
1. A feleségbántalmazás problémája és a nemzetközi szervezetek. Magyarországon az állam és annak szervei tudomást sem vesznek a családon belüli erőszak – mint rendkívül súlyos társadalmi probléma – létezéséről. A soha véget nem érőnek tűnő hallgatásból arra lehet következtetni, a magyar állam nem tekinti feladatának, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon. Éppen ezért meglepő szembesülni azzal, hogy a legjelentősebb nemzetközi (illetve európai) szervezetek, egyebek mellett az ENSZ, az Európai Unió és az Európa Tanács, már több mint tíz éve rendszeresen és folyamatosan napirendjükön tartják a feleségbántalmazás problémáját. Több tucat ajánlás, egyezmény, deklaráció született ebben a kérdéskörben. Ami valamennyiben közös, többek között az, hogy a feleségbántalmazást az emberi jogok durva megsértésének tartják, ennélfogva megelőzését, kezelését, az elkövetők elleni fellépést és a sértettek támogatását az államok kötelezettségének tekintik. Az alábbiakban csupán betekintést szeretnék nyújtani e nemzetközi egyezményekbe: az ENSZ, az Európai Unió és az Európa Tanács egyegy, ide vonatkozó dokumentumából mutatok be részleteket. Úgy gondolom, az idézett szemelvények is elegendőek arra, hogy világossá tegyék ,,a civilizált nemzetek közösségének” üzenetét az államokhoz. Az idézetek arra is alkalmasak, hogy fel tudjuk mérni a nemzetközi elvárások és a magyar valós helyzet között tátongó hatalmas űrt. 2. Az ENSZ közgyűlésének határozata a nők elleni erőszak megszüntetéséről szóló nyilatkozat elfogadásáról. Az 1993-ban hozott határozat Preambuluma megállapítja, hogy a nőkkel szembeni diszkrimináció valamennyi formájának felszámolásáról szóló egyezmény (CEDAW rövidítésű dokumentum, amelyhez Magyarország is csatlakozott, és így az a belső jog részévé vált) hatékony megvalósítása hozzázájárul a nők elleni erőszak megszüntetésé-
254
255
hez. Ez az újabb dokumentum, amely kifejezetten a nők elleni erőszak megszüntetéséről szól, erősíti és kiegészíti e folyamatot. A ,,nők elleni erőszak” fogalmának meghatározásakor rámutat, hogy ide tartozik egyebek mellett a családon belüli tettleges, lelki és szexuális erőszak is. Az ENSZ felhívja az államokat, hogy ítéljék el a nők elleni erőszakot és ne hivatkozzanak semmiféle szokásra, hagyományra vagy vallási megfontolásra annak érdekében, hogy a jelenség megszüntetésére vonatkozó kötelezettségüket megkerüljék. Az államok ,,tanúsítsanak kiemelkedő szorgalmat a nők elleni erőszakot megvalósító cselekmények megelőzése, nyomozása és a nemzeti törvényekkel összhangban történő megbüntetése érdekében, akár az állam, akár magánszemélyek követik el azokat.” ,,Fejlesszenek ki büntető, polgári, munkajogi és igazgatási szankciókat a nemzeti törvényhozásaikban, annak érdekében, hogy megbüntessék, illetve jóvátegyék azoknak a nőknek a sérelmét, akik erőszakot szenvedtek el. Az erőszakot elszenvedett nők számára biztosítani kell az igazságszolgáltatás gépezetéhez történő hozzáférést, továbbá, a nemzeti jogszabályokkal összhangban, az igazságos és hatékony jóvátételt a szenvedéseikért. Az államok kötelessége, hogy ennek során tájékoztassák az érintett nőt a jogairól.” 3. Európai Unió Az akkor még Európai Közösségeknek nevezett társulás Parlamentje már több mint tíz éve, 1986-ban határozatot fogadott el a nők elleni erőszakkal szembeni fellépésről. Az Unió fővárosában, Brüsszelben 1991 tavaszán rendezték meg az európai miniszterek első konferenciáját a nők elleni fizikai és szexuális erőszakról. A konferencia záródokumentuma nem hagy kétséget afelől, hogy a tizenhat részt vevő ország határozott lépéseket kíván tenni a jelenség visszaszorítására. A következő részleteket olvasva reménykedjünk abban, hogy ,,Európához csatlakozásunk” azt is jelenti, az itt megfogalmazott követelményeknek Magyarország is maradéktalanul eleget kíván tenni. A törvényhozás feladataival kapcsolatban az európai miniszterek rámutattak, hogy ,,a nők elleni fizikai vagy szexuális erőszak, akár házassági kapcsolaton belül, akár azon kívül – bűncselekmény”. Elvi szinten fogalmazták meg: ,,A büntetőjognak a házasságon belül elkövetett fizikai és szexuális erőszakot … éppen olyan szigorúan kell büntetnie, mint a házasságon kívül elkövetett hasonló cselekményeket.” 256
Az igazságszolgáltatás és a rendőrség feladatait elemezve rámutattak: ,,Bármely olyan esetben, amikor egy nő ellen erőszakos cselekményt követnek el, a sértettet bátorítani kell, hogy az esetet jelentse a rendőrségnek és működjön együtt a nyomozás során. A megfelelő segítséget és támogatást azonban ettől függetlenül is meg kell kapnia. (…) A rendőrségnek az ilyen jellegű ügyekben kettős feladata van: egyfelől az elkövető elfogása és vele szemben az eljárás lefolytatása, másfelől annak biztosítása, hogy az áldozat azonnali támogatást és a megfelelő segítőszervezetekkel kapcsolatos felvilágosítást, tanácsot kapjon… A nők elleni erőszakkal kapcsolatos problémákat be kell építeni a rendőrök alap- és továbbképzésébe… Irányelveket és ajánlásokat kell meghatározni a rendőrség számára a következő területeken: a női sértettek felvilágosítása jogaikról és a nekik járó támogatási formákról, a bizonyítékként felhasználható orvosi vizsgálat lehetőségéről és a rendelkezésre álló támogató és segítő szolgáltatásokról (például a fizikai és szexuális erőszak áldozatává vált nők számára rendszeresített információs dossziék segítségével) (…) Amennyiben az áldozat szívesebben beszélne női rendőrrel, minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy nő vezesse a nyomozást, illetve ő adjon felvilágosítást… Ez az egyike annak a számos oknak, amely miatt bátorítani kell, hogy nők is válasszák a rendőri hivatást… Az áldozatnak jogot kell biztosítani a megfelelő jogsegélyszolgálatra és segítségre, amikor a bűncselekménnyel kapcsolatban bizonyítékot kell szolgáltatnia… A bíróságoknak gyors döntéssel meg kell teremteniük annak a lehetőségét, hogy a nők és a gyermekek visszatérhessenek az otthonukba. Ezzel párhuzamosan bírósági határozattal kell elrendelni a bántalmazó eltávolítását a közös otthonból, ha kell, a végrehajtásra hivatott hatóságok közreműködésével.” A sértetteknek nyújtott támogatással kapcsolatban a záródokumentum követelményként fogalmazza meg, hogy ,,veszélyhelyzetben azonnal segítséget kell nyújtani“. Rámutat továbbá, hogy ,,a női menedékházak/anyaotthonok és minden más olyan segítségforma létrehozásához és fenntartásához, amely a bántalmazott nőket és gyermekeiket segíti, megfelelő és folyamatos támogatást kell nyújtani. A hatóságok kötelessége, hogy megfelelő figyelmet fordítsanak a partnerkapcsolatokban bántalmazott áldozatoknak a lakásmegoldás, a munkavállalás, a képzés, illetve szakképzés területén. Az áldozatok speciális szülkségleteinek kielégítése érdekében az összes érintett szervezetnek (például a rendőrségnek és a bíróságoknak) össze kell fogniuk és együtt 257
kell működniük. Meg kell oldani az összes érintett szakember képzését és szakismereteik bővítését.” A nők elleni erőszak megelőzéséhez szükséges feladatok közé sorolták az oktatás olyan tartalmú bővítését, amely magában foglalja a nemek egyenjogúságának elvét, illetve a konfliktusmegoldás békés eszközeinek tanítását. Kiemelték a felvilágosító kampányok szükségességét, továbbá a média szerepét. Hangsúlyozták, hogy a rendőrök és más szakemberek képzése során fel kell használni azokat az ismereteket, amelyek arra vonatkoznak, miként lehet elkerülni a bántalmazó cselekmény megismétlődését. A Záródokumentum utolsó része a nők elleni erőszak jelenségét elemző tudományos kutatások jelentőségét emelte ki. 4. Európa Tanács
Az Ajánlás felszólítja a tagállamokat, hogy hozzanak meg minden olyan jogi és egyéb intézkedést, amely szükséges ahhoz, hogy hatékonyan védjék a nőket az erőszaknak attól a formáitól, amelyek e nemet érintik. A dokumentum számos ilyen intézkedést nevez meg, s a nem jogi jellegű intézkedések közé sorolja egyebek mellett a közvélemény tájékoztatását, a nevelési programokat, amelyek célja a férfi és a női szerepekkel kapcsolatos felfogás megváltoztatása. Az Európa Tanács most ismertetett állásfoglalása közel másfél évtizede született. Ideje lenne komolyan venni! Felhasznált irodalom: Rebecca J. Cook (szerk.): Human Rights of Women – National and International Perspectives, University of Pennsylvania Press, Philadelphia 1994
Míg az Európai Unióba történő belépésre, ez idő szerint, még csak készülődünk, az Európa Tanácsnak már hosszú évek óta tagja Magyarország. E szervezet ajánlásai, illetve a tagállamok közötti megállapodások más formái ezért a magyar állam számára is irányadóak. Ezek egyike a Miniszterek Bizottságának 1985. évi 4. sz. Ajánlása a családon belüli erőszakkal kapcsolatosan. Az Ajánlás – egyebek mellett – a következő állami feladatokat fogalmazza meg: – ,,Fel kell hívni a közvélemény figyelmét a családon belüli erőszak nagyságrendjére, komolyságára és jellegzetességeire, annak érdekében, hogy az ezzel kapcsolatos intézkedésekhez elnyerjék (a lakosság) támogatását; – szolgáltatásokat kell létrehozni a családon belüli erőszak áldozatainak biztonsága érdekében, ideértve a menedékházakat, a tanácsadást, a lelki támogatást és az utókezelést (rehabilitációt); – a családon belüli erőszak elkövetői számára rehabilitációs programokat kell kialakítani; – valamint az olyan családoknak, amelyekben szexuális erőszakra, illetve vérfertőzésre került sor, támogató szolgáltatásokat kell nyújtani.” Az Európa Tanács felhívta a tagállamokat, hogy jelentsék a szervezet számára a családon belüli, illetve a nemi erőszakra vonatkozó adatokat, így a jelenség nagyságrendjét az adott országban, valamint azokat a megelőző, büntető és jogorvoslási intézkedéseket, amelyeket megtettek. 258
259
TIZENKETTEDIK FEJEZET
,,Ez a mostani hallgatás nem tarthat sokáig” Mit tehetünk a feleségbántalmazás ellen?
1. Az állam és a jog feladatainak áttekintése. Bizonyára eddig is sokak számára világos volt, és, remélhetőleg, ebben a könyvben sikerült további bizonyítékokat felsorakoztatnom arra, hogy a feleségbántalmazás tragikus társadalmi jelenség. Felmérni sem tudjuk, hány nő és gyermek életét mételyezi meg, teszi tönkre a családon belüli erőszak. Olyan jelenség ez, amelyről sokan és sokat tudunk, de hosszú ideig mégsem beszéltünk róla nyíltan. A feleségbántalmazás ,,természetes” része a társadalom életének. Úgy tűnik, mintha öröktől fogva létezne, szükségszerű lenne és felszámolására nem lenne mód. Az asszonyverés része a status quonak, a fennálló helyzetnek, s a természetesnek hitt ,,fennálló helyzet” megváltoztatása mindig is teljesíthetetlennek tűnő feladat volt. Nem is túl régen a világ számos pontján ,,természetes” volt a rabszolgaság intézménye. Úgy tűnt, öröktől fogva létezik és örökké kell tartania. Nyilvánvalóan a társadalom jelentős része semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy az emberek egy része szabad és mások rabszolgák. Sokan úgy gondolhatták, mindez így van jól, és miért is kellene változtatni azon, amit megszoktunk. Mégis akadtak olyanok, akik a fennálló helyzetet nem tekintették természetesnek, akik fellázadtak, akik követelték a változást. S a ,,fennálló helyzet” megváltozott. A történelemből számos más példát is hozhatunk arra, hogy a ,,fennálló helyzetben” teljes természetességgel jogfosztottnak gondolt és tekintett csoportok jogokat szereztek. A nők történelmében mérföldkövet jelent annak a felismerése és elismerése, hogy a társadalom több mint felét kitevő állampolgároknak joguk van arra, hogy biztonságban és félelem nélkül éljenek. A feleségbántalmazás elleni fellépés első eleme ez utóbbi felismerés. Nincs remény változásra addig, amíg ez a felfogás nem válik általánossá a társadalomban. 260
Jogfilozófusok régóta vitatkoznak azon, hogy a jognak milyen értékeket, milyen szemléletet kell tükröznie: az-e a feladata, hogy mintegy visszatükrözze a társadalom meglévő értékrendjét, vagy pedig a társadalom felfogása előtt járjon, utat mutatva annak. Úgy vélem, a családon belüli erőszak jelenségével összefüggésben a jognak az utóbbi feladatra kell vállalkoznia. Mind a jogalkotásnak, mind a jogalkalmazásnak az egyenlő méltóság elvéből kell kiindulnia és, akár a társadalom többségének felfogásával szemben is, áttörést kell elérni e tragikus jelenséggel kapcsolatos szemléletmódban. Az emberi jogoknak és az alkotmányban biztosított alapvető állampolgári jogoknak ugyanis az a sajátosságuk, hogy a közakarattól, a többségi szemlélettől függetlenül is érvényre kell jutniuk. Egyszerűbb megfogalmazásban: ha száz állampolgárból kilencvenkilenc úgy is gondolja, hogy ,,pénz olvasva, asszony verve jó” – az államnak akkor is kötelessége, hogy ezzel a közfelfogással szemben biztosítsa és érvényre juttassa a női állampolgárok jogát a bántalmazás nélküli életre. Ez következik ugyanis a személyes szabadsághoz és az emberi méltósághoz való emberi jogból és abból az alkotmányos szabályból, hogy e jogok minden állampolgárt megilletnek. A fentiekből következően az állam mint közhatalom és a jogrendszer feladata a feleségbántalmazás elleni küzdelemben elsődlegesen az érintett nők (és gyermekek, valamint más hozzátartozók) biztonsághoz való jogának következetes biztosítása. Ebben a kérdésben sem népszavazásra, sem közvélemény-kutatásra nincs szükség, az emberi jogok ugyanis az állampolgárokat akkor is megilletik, ha a közfelfogás e jogokat ellenzi vagy feleslegesnek tartja. A jogrendszer átalakításával kapcsolatban a két legsürgetőbb feladatnak tartom egyfelől olyan jogi megoldás kidolgozását, amellyel a bántalmazott sértett testi épsége és élete a leghatékonyabban védelmezhető, mégpedig olyan bírói rendelkezéssel, amely azonnali hatálylyal megtiltja a bántalmazónak a magatartása folytatását, szükség esetén úgy is, hogy a saját otthonából vagy akár egy adott településről kitiltja az illetőt. A változtatás másik lényegi része a büntetőjogi és szabálysértési szankciórendszer átalakítása úgy, hogy a feleségbántalmazással szemben hatékony büntetés, illetve intézkedés legyen foganatosítható. Rendkívül sürgető a családon belüli erőszakkal összefüggő területeken dolgozó szakemberek képzésének biztosítása. A jogalkalmazókat, rendőröket, szabálysértési előadókat, családvédelmi szakembereket, egészségügyi dolgozókat, pedagógusokat, szociális munká261
sokat haladéktalanul fel kell világosítani a családon belüli erőszak jellemzőiről, hatásairól, veszélyeiről, és az egyes szakmák képviselőivel együtt ki kell dolgozni az áldozatok támogatásának és segítésének lehetséges módjait. Nincs olyan ember, aki ne tehetne a családon belüli erőszak ellen! Fontos, hogy egyre többen legyenek, akik – meggyőződve a jelenség katasztrofális jellegéről – elutasítják, megvetik az ,,asszonyverést”. Szívből remélem, hogy néhány éven belül egy magára valamit is adó közszereplő nem tehet majd tréfás, bagatellizáló és egyéb negatív megjegyzéseket a nők elleni erőszakkal, illetve a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Tisztában lesz vele ugyanis, hogy az egy magát civilizáltnak valló emberhez méltatlan, és egy európai országban elfogadhatatlan. Talán eljutunk odáig, hogy e súlyos bűncselekmények áldozatainak nem kell úgy érezniük: egyedül vannak egy egész világgal szemben. A világ ugyanis megváltozhat, s többségbe kerülhetnek azok, akik az áldozattal és nem a bűnelkövetővel vállalnak szolidaritást. 2. Politika, politikusok, közjogi méltóságok. Szép és látványos gesztus, amikor állami vezetők egy ország nevében kérnek bocsánatot az emberek egy-egy csoportjától, akik komoly szenvedéseket éltek át valamely tett vagy mulasztás miatt, amelyet állami szinten vagy az állam közreműködésével követtek el velük szemben. Időszerű lenne, hogy egy bátor politikus kiálljon az ország elé s megtegye ugyanezt, azoknak címezve, akik éveken, évtizedeken át szenvedtek saját otthonaikban a brutalitástól és a terrortól. Szenvedtek úgy, hogy az állam szervei minderről tudtak és semmit nem vagy nagyon keveset tettek azért, hogy a tömeges méretű kegyetlenséget megakadályozzák, a jogszabályokat betartsák és betartassák. A bocsánatkérés jelentősen hozzájárulhatna ahhoz, hogy az áldozatok visszakapják megtaposott emberi méltóságukat. E szimbolikus lépés természetesen akkor lenne igazán hatásos, ha az azonnali változtatás ígéretéhez és igényéhez kapcsolódna. Meggyőződésem szerint népszerű pártprogram is lehetne a családon belüli erőszak megelőzésének és kezelésének ígérete. Kívánatos lenne továbbá, ha a köztársasági elnök méltányosan kezelné azokat a kegyelmi kérvényeket, amelyek bántalmazott asszonyoktól, illetve a családon belüli erőszak más áldozataitól, az őket védő hozzátartozóktól származnak. Legtöbben a saját életük védelmében, gyermekeik vagy más hozzátartozójuk védelmében öltek embert. 262
Megvédték magukat, gyermeküket, édesanyjukat, testvérüket…, mert senki nem akadt, aki megvédte volna őket. Az ombudsman átfogó vizsgálatai között indokoltan kaphatna helyet a családon belüli erőszakkal összefüggő hatósági, állami feladatok teljesítése (illetve nem teljesítése) körüli visszásságok feltárása. 3. A rendőrség. A rendőrségnek a jelenség visszaszorításában és felszámolásában játszott szerepéről már részletesen szóltam. Hadd ismételjem meg: a családon belüli bántalmazás bűncselekmény, az azt elszenvedő állampolgároknak joguk van a védelemre és a biztonságra, s mindennek biztosítása a rendőrség feladatai közé tartozik. Természetesen szükséges a folyamatos kapcsolattartás, a más szervekkel, állami, önkormányzati és önkéntes segítő szervezetekkel; más megfogalmazásban a komplex megközelítés. A rendőrségnek tudnia kell, hogy a családon belüli erőszak kategóriájába tartozó cselekmények rendkívül veszélyesek, s a bűnismétlés valószínűsége óriási. Bizonyos esetekben elengedhetetlen az elkövető őrizetbe vétele és a büntetőeljárás megindítása. Az elsődleges szempontnak mindenkor a sértettek biztonságát kell tekinteni. Amennyiben a ,,családi veszekedéshez”, azaz családon belüli bántalmazáshoz hívott rendőr nem látja lehetségesnek az elkövető őrizetbe vételét, addig is, amíg – remélhetően – átfogó újragondolásra és újraszabályozásra nem kerül sor, tegye meg, hogy legalább két telefonszámot átad a sértettnek: a Menedék Alapítvány diszpécserszolgálata a nap huszonnégy órájában ad tájékoztatást az anyaotthoni, illetve más átmeneti szálláson lévő férőhelyekről, a NANE Egyesület segélyvonalán pedig lelki támogatást és praktikus tanácsokat kaphat a bántalmazott asszony. Ideális esetben a rendőrnek abban is segítséget kellene nyújtania, hogy a bántalmazott sértettek minél előbb biztonságos helyre jussanak (amennyiben a gyanúsított őrizetbe vétele nem lehetséges). Az viszont a rendőrségnek már most is törvényen alapuló kötelessége, hogy a sérült áldozatot elsősegélyben részesítse, illetve gondoskodjon arról, hogy az illető orvosi ellátást kapjon. Hosszú távon elengedhetetlen a rendőrök képzése a családon belüli erőszak természetrajza, okai, megnyilvánulási formái témakörében. A képzést részben intenzív tréningeken, részben a rendőröket képző szakiskolák és főiskolák tananyagába való beépítéssel lehetne megvalósítani. 263
4. Az igazságszolgáltatás és a bűnmegelőzés. A bírák, ügyészek és ügyvédek ismeretanyagának bővítése – a családon belüli erőszakkal kapcsolatosan – szintén elengedhetetlen. A legfontosabb jogszabályi változtatásnak a nemzetközi gyakorlatnak megfelelő ,,távoltartási rendelkezés”, illetve az ideiglenes kitiltás bevezetését tartom, amelynek lényege, hogy a (rendszeres) bántalmazás tényének (sürgős, peren kívüli) valószínűsítését követően a bíró a valószínűsített elkövető mozgásszabadságát korlátozó intézkedést hoz, amellyel a közös otthonból, az egész településről vagy annak egy részéről kitiltja. Hasonló határozattal megtilthatja, hogy a gyanúsított (illetve kvázi gyanúsított) az általa korábban bántalmazott családtagjait megközelítse, illetve zaklassa. E rendelkezés ereje többek között abban áll, hogy megszegése esetére a gyanúsított azonnali őrizetbe vétele rendelhető el. Tisztában vagyok azzal, hogy e lehetőség bevezetése sok szempontból idegen a jogi gondolkodásunktól, hiszen adott esetben a magántulajdonhoz, a magánlakás használatához való jogot korlátozza. Ez azonban nem öncélúan, hanem a sértettek életének és testi épségének védelme érdekében történik s határozott ideig (például a vagyonközösséget megszüntető jogerős határozatig vagy a jogerős büntetőbírósági ítéletig) tart. (A nyugati országok gyakorlata változó abban, hogy polgári, büntető vagy családjogi bíróság jár-e el ezekben az ügyekben). Az emberi jogi megfontolások számbavételekor arra is gondolni kell, hogy emberi jogai a bántalmazott nőnek és gyermekeinek is vannak, és semmi nem indokolja, hogy (,,bírói határozat nélkül”, azaz menekülve, földönfutóvá válva) nekik kelljen elhagyniuk a közös otthont, a munkahelyet, a gyerekeknek az iskolát és a megszokott környezetet. Feltétlenül helyesebb, hogy ha az a személy kényszerül erre, akinek bántalmazó magatartása gyorsított, de garanciákkal körülbástyázott bírói eljárásban megállapítható vagy valószínűsíthető. A joggyakorlatban igen fontosnak tartom, hogy a jelenleginél szélesebb körben nyíljon lehetőség az ideiglenes gyermekelhelyezésre azon esetekben, ahol a kiskorút veszélyeztető magatartás a jogerős ítélet előtt bizonyítható vagy valószínűsíthető. A bántalmazás megállapítása, illetve a gyermek ,,elrejtésének” veszélye esetére helyesnek látnám a felügyelet melletti kapcsolattartás bevezetésének lehetőségét. Ugyanígy szükséges lenne a bántalmazott családtagok kizárólagos lakáshasználati jogának ideiglenes intézkedéssel történő elrendelése akkor, ha a rendszeres bántalmazás ténye már az eljárás korai szakaszában valószínűsíthető. A lakáshasználattal kapcsolatos ügydöntő
határozat meghozatalakor is a jelenleginél nagyobb súllyal kellene figyelembe venni a tényállásban szereplő bántalmazó magatartást, szem előtt tartva azt a tényt, hogy a bántalmazóval közös lakáshasználat a családtagok számára életveszélyes lehet. A bírónak tisztában kell lennie azzal, hogy a bántalmazott családtagok kiszolgáltatott helyzetben vannak, a házasság mielőbbi felbontása érdekében gyakran olyan egyezség megkötésére is készek, amelyek mind a bántalmazott fél, mind a gyermekek számára rendkívül hátrányosak. Az ilyen egyezségek jóváhagyása a bíróságok részéről súlyos hiba. Az ügyészi és a büntetőbírói gyakorlatban elengedhetetlennek tartom annak tudomásulvételét, hogy az évszázadokon át rögzült elképzelésekkel szemben a családon belüli erőszak, az esetek többségében, nem indulati jellegű cselekményt jelent, hanem olyan magatartást, amelyre a rendszeresség és a kiemelkedően nagyarányú bűnismétlés a jellemző. Az eljárás lefolytatásakor, illetve a büntetés és intézkedés megválasztásakor szem előtt kell tartani, hogy a sértett az esetek jelentős részében továbbra is veszélyben van, s a veszély a családban élő kiskorú gyermekre is kiterjed (akkor is, ha az adott esetben ez nem képezi a vád tárgyát.) Tudomásul kell venni továbbá, hogy a sértettől mindaddig nem várható terhelő vallomás megtétele, illetve annak fenntartása, ameddig az életét, testi épségét veszélyben érzi és a bántalmazó bosszújától kell tartania. Kifejezetten helytelennek tartom azt a gyakorlatot, amely a családon belül elkövetett bűncselekmények esetén szinte soha nem alkalmazza az előzetes letartóztatás lehetőségét. Úgy gondolom, ez a gyakorlat egyenesen következik az előzetes fogvatartás szerepével kapcsolatos számos félreértésből. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy szinte minden esetben sor kerül a hosszú tartamú előzetes letartóztatásra abban az esetben, amikor a rendszeresen bántalmazott sértettet a terhelt ,,már megölte”, s szinte soha akkor, ha a sértett még él. Tragikus módon az előbbi esetben a sértettre már nem leselkedik veszély, az utóbbiban viszont annál inkább. Igen fontos lenne a büntetések és intézkedések olyan szemléletű alkalmazása, amely a bűnismétlés elkerülését és a sértett védelmét helyezi előtérbe. A pártfogó felügyelők szerepének kiteljesítése ennek egyik alapvető eleme lehetne. Helyes lenne, ha a bíró olyan pártfogói szabályokat határozna meg, amelyek a családon belüli erőszak természetét figyelembe véve hatékonyan akadályoznák meg a bűnismétlést és szolgálnák a sértettek védelmét. Például: az elítélt köteles tartózkodni a családja bántalmazásától és zaklatásától – amit a pártfogó a sértettekkel való folyamatos kapcsolattartás révén ellenőrizhetne.
264
265
Hangsúlyoznom kell az ügyvédek szerepének jelentőségét. A bántalmazott asszonyok és gyerekek többsége teljesen jogfosztott, s részben azért sem képes jogainak érvényesítésére, mert nincs pénze ügyvédre. Számos országban szép hagyomány, hogy az ügyvédek erkölcsi és szakmai kötelességüknek érzik, hogy alkalomszerűen (például évente egy-két ügyben) ingyenesen vagy minimális munkadíjért adjanak segítséget az arra rászorulóknak. Ez az úgynevezett ,,pro bono” munka Magyarországon még nem szokásos, de égető szükség lenne rá. Amennyiben van olyan ügyvéd, aki vállalna ilyen feladatot (bántalmazott nők és gyermekeik számára), tanácsolom, hogy ezt a szándékát a NANE Egyesületnél jelezze. Feltétlenül szükséges lenne a bűnmegelőzés fogalmának olyan tartalmú értelmezése, amely a családon belüli erőszakot is ,,bűnnek”, bűncselekménynek tekinti, s az annak megelőzésére irányuló stratégiákat a bűnmegelőzési tevékenység szerves részeként fogja fel. 5. A tömegtájékoztatás, valamint a művészet lehetőségei a jelenség visszaszorításában. Az iskolai nevelés szerepe. Külföldi tapasztalatok igazolják, hogy a média sokat tehet a családon belüli erőszak ellen. Ennek legfontosabb eszköze a téma folyamatos, rendszeres és reális bemutatása. Ugyanakkor a nyugati országokban igen sikeresnek bizonyultak a sajtó-, illetve televíziós kampányok is. Egyes televíziós csatornák például ,,családon belüli erőszak elleni”, illetve ,,nők elleni erőszak elleni” napokat vagy hetet tartanak, s ennek során estéről estére a témával kapcsolatos játékfilmeket vetítenek, amelyeket stúdióbeszélgetések, dokumentumfilmek követnek, s folyamatosan hangzanak el a témakörrel kapcsolatos információk is, ideértve a legfontosabb segítőszervezetek, segélyvonalak bemutatását. Angliában nagy szerepet kapott a jelenség ,,beszédtémává válásában” az, hogy az egyik népszerű tévéfilmsorozat (,,szappanopera”) egy epizódja a családon belüli erőszakot is a szereplők életének részeként mutatta be. Több sláger is született, amely a feleségbántalmazás elszenvedésének fájdalmát zenésítette meg, s a művészet más ágai is törekednek arra, a maguk eszközeivel láttassák e sokakat érintő tragédiát… Nem hangsúlyozható eléggé az iskolai, sőt még az ennél is korábbi nevelés szerepe. Ennek részévé kell tenni az erőszak elutasítását és, ezzel összefüggésben, a konfliktusok békés eszközökkel történő feloldásának tanítását. Véleményem szerint ehhez kell járulnia az embe266
rek egyenlő méltóságát s ezen belül a nemek egyenjogúságát alapul vevő szemléletnek. 6. Az egészségügyben dolgozók és a szociális munkások. A bántalmazás során megsérült nőkkel találkozó orvosok feladatairól már szóltam A feleségbántalmazás hatásai az áldozatokra című fejezetben. Az egészségügyi szakembereknek is tisztában kell lenniük a nők elleni erőszak sajnálatos gyakoriságával, s azzal, hogy az érintett asszonyok a szakszerű orvosi ellátáson kívül bizalmas légkört és megértést is igényelnek. A terhesség alatti bántalmazásokra felfigyelő egyes külföldi szakmai szervezetek ma már azt ajánlják, hogy a terhesgondozás során az orvos (vagy védőnő) akkor is teremtsen lehetőséget az állapotos asszonnyal történő négyszemközti beszélgetésre, ha a leendő apa ragaszkodik ahhoz, hogy ő is végig jelen lehessen a nagy eseményt előkészítő találkozásokon. Felfigyeltek ugyanis arra, hogy a modern szemléletű, az apát is partnerként bevonó szülésre felkészítés és gondozás sajnálatos ,,mellékhatása”, hogy miközben ez az üdvözlendő jelenség a párok többsége számára kedvező változást hozott, a terhességük során bántalmazott nők számára megnehezítette, sőt lehetetlenné tette, hogy sajátos (de nem kivételes) problémájukról beszélhessenek kezelőorvosukkal, védőnőjükkel. Nem ritkán fordult elő ugyanis olyan eset, hogy miközben a szakemberek örömmel fogadták a férj állandóan jelenlétét, utólag kiderült: az őszinte érdeklődésnek tűnő magatartás nem volt más, mint annak ellenőrzése, hogy az asszony nem ad-e számot az otthon történtekről, s a rendelőben valóban azt füllenti-e, hogy sérülései baleset folytán keletkeztek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden édesapára lehetséges feleségbántalmazóként kellene tekinteni, hanem azt, hogy az orvosnak vagy más egészségügyi dolgozónak tisztában kell lennie azzal, hogy ilyen jelenség létezik, és olyan légkört kell teremtenie, amelyben a várandós asszony (illetve a sebészeten vagy a családi orvosnál a sérült nő) érzi, szükség esetén azt is elmondhatja, ami a jelenséget nem ismerők számára hihetetlen vagy meghökkentő. A sokszor névtelen, a titkukat fel nem fedő asszonyok számára nagy segítség lehet, ha az orvosi rendelőkben észrevétlenül felkaphatnak egy-egy olyan szórólapot, amely a legszükségesebb telefonszámokat s a bántalmazással összefüggő egyéb ismereteket tartalmazza.* Az egészségügyben dolgozó szakemberek között * Ilyen szórólapok az NANE Egyesülettől rendelhetők.
267
kiemelkedő még a gyermekorvosok szerepe a segítségnyújtásban. Fontos, hogy világosan lássák a feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás közötti szoros összefüggést és azt, hogy a gyermekre milyen veszélyt jelent a családon belüli erőszak. Helyes, ha a gyermekorvosi rendelőkben kéznél van a problémával foglalkozó segítő szervezetek, illetve anyaotthonok telefonszáma. Amennyiben ez a lista a faliújságon is olvasható, az anya nem csak könnyebben jut információhoz, hanem azt is érezheti, hogy az adott rendelőben az otthoni bántalmazás nem tabutéma, így képes lesz könnyebben megnyílni. Amennyiben az orvos úgy értékeli, hogy a gyermek (és az anya) akut krízishelyzetben, súlyos veszélyben van, érdemes számba venni azt a lehetőséget, hogy az amúgy is tervezett kivizsgálás, mandulaműtét vagy szanatóriumi kezelés előbbre hozatalával a veszélyeztetett gyermek (lehetőleg édesanyjával együtt) biztonságos helyre kerüljön… A szociális munkások és a gyermekvédelemben dolgozók szinte nap mint nap találkoznak a családon belüli erőszak áldozataival. A szemléletváltás szükségességéről már esett szó a Feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás összefüggései című fejezetben. Amit azonban nem lehet elégszer ismételni: a legfontosabb szempontnak a kliens testi épségének és életének védelmét kell tekinteni, a bántalmazásról szóló beszámolókat pedig nem szabad megkérdőjelezni vagy bagatellizálni s olyan légkört kell teremteni, hogy a kliens bizalma erősödjön a szakember iránt. 7. Mit tehet az ,,átlagember”? A társadalom általános felfogása a feleségbántalmazásról alapos változásra szorul. Fontos lenne megérteni, hogy ez a jelenség felmérhetetlen tömegű nő, gyermek és férfi (a feleségbántalmazó által szintén terrorizált hozzátartozó) életét, mindennapjait keseríti meg. Sokan közülük egészségüket, testi épségüket, munkaképességüket kénytelenek feláldozni valamiért, amiről mindnyájan tudunk, s ami ellen szinte semmit nem teszünk. Semmi nem lehet olyan hatásos a jelenség visszaszorítására, mint az, ha minél többen minél határozottabban ítélik el a családon belüli erőszakot. Ehhez fontos első lépéseket jelent saját elképzeléseink, a belénk ivódott előítéletek újragondolása. Próbáljunk saját családunkban, baráti körünkben, munkahelyünkön beszélgetéseket kezdeményezni a témáról. Mondjuk ki és vállaljuk, hogy a brutalitást és a terrort éppúgy elfogadhatatlannak tartjuk a családi otthonok falai között, mint azokon kívül. Bármilyen zavarba ejtő és népszerűtlen lesz 268
is először, utasítsuk vissza azokat a vicceket, megjegyzéseket, amelyek a nők elleni erőszakot humoros jelenségként, amolyan tréfás társasági témaként tüntetik fel. Hangsúlyozom, ez egyáltalán nem lesz könnyű, sőt kifejezetten bátorságot igénylő feladat. Képzeljük el például, hogy kávészünetben néhány kolléga beszélget. Egyikőjük elmesél egy viccet vagy történetet, ami úgy kezdődik, hogy X. Y. hazament és jól megverte a feleségét. Ön az egyetlen, aki nem nevet, hanem így reagál: ,,Sajnálom, én ezen képtelen vagyok nevetni. Semmi humorosat nem találok abban, hogy valaki veri a feleségét…” Nyilván furcsán néznek majd Önre, és némi feszültség is kialakul, amit akár úgy is fel lehet oldani, hogy a témával kapcsolatban komoly beszélgetést kezdeményez, például: ,,Szerintetek miért természetes, hogy valaki megverheti a feleségét?” Néhány ilyen eset után valószínűleg elfogadottá válik majd az Ön környezetében, hogy az asszonyveréssel kapcsolatos tréfálkozás nem elfogadható társalgási téma. Talán többen el is gondolkodnak azon, vajon miért nem az… Sokat és sokszor halljuk, hogy a rendszerváltás óta demokrácia van Magyarországon. Egyebek mellett ez azt is jelenti, hogy az úgynevezett ,,egyszerű ember” is elmondhatja a véleményét és számonkérheti a hatalom gyakorlóin, hogy mit, miért és hogyan tesznek. Kérem, ragadjon tollat, fogalmazzon meg egy rövid levelet arról, hogy Önt aggasztja a családon belüli erőszak tömeges volta és az, hogy ezzel kapcsolatban a hatóságok szinte semmit nem tesznek. A levelet küldje el az országgyűlési képviselőjének, a helyi önkormányzat képviselőtestületének és a polgármesternek, valamint a helyi rendőrkapitánynak. (A címzettek köre természetesen tovább bővíthető.) A levél (például) így hangozhat:
Tisztelt Polgármester Úr (Asszony)! Több újságcikkben olvastam és a lakókörnyezetemben magam is tapasztalom, hogy mind országosan, mind pedig a mi városunkban (kerületünkben, községünkben) aggasztó méreteket ölt az a jelenség, amit mostanában úgy neveznek: családon belüli erőszak. Nők, gyerekek, idős emberek és más kiszolgáltatott családtagok élete állandó rettegésben telik, mivel a saját otthonukban rendszeresen bántalmazzák, fenyegetik őket. Úgy vélem, ezzel a jelenséggel szemben sokkal határozottabban kellene fellépni és (egyebek mellett) módot kellene találni az érintett áldozatok segí-
269
Amennyiben több hatósághoz érkezik ilyen tartalmú levél, előbbutóbb világossá válik: a polgárok intézkedéseket várnak a családon belüli erőszak megelőzésére és megfékezére. Mit tehet még az az ,,átlagember”, aki ellenzi a teljes közömbösséget? Közvetlen segítséget is nyújthat a rászoruló áldozatoknak, például a következő módokon. Amennyiben úgy látja vagy úgy tudja, hogy a közvetlen környezetében is él olyan asszony, akit az otthonában bántalmaznak, beszélgessen vele. Teremtse meg a lehetőséget arra, hogy az illető megnyílhasson. Ne várja, hogy magától fog beszélni, de ne is szegezze neki a kérdést. Inkább finoman közelítsen. Például: ,,Nagyon szomorúnak és idegesnek látlak mostanában. Szívesen segítenék neked. Ha van kedved, üljünk le beszélgetni.“ Vagy: ,,Olvastam egy megdöbbentő újságcikket (könyvet) arról, milyen sok nő szenved az otthoni veréstől és terrortól. Szerintem nagyon fontos lenne segíteni nekik…” Esetleg: ,,Hallottál már a NANE Egyesületről? Ez egy telefonos segélyvonal, ahová bántalmazott nők és gyerekek fordulhatnak. Segítenek, ha
menekülni kell, jogászt vagy más szakembert keresnek a rászorulóknak, de akkor is hívni lehet őket, ha az asszony csupán a lelkét szeretné kiönteni valakinek. Nem ártana, ha minden nő ismerné a telefonszámukat, soha nem lehet tudni, mikor lesz rá majd szüksége egy barátnőnek vagy rokonnak. Te is írd fel magadnak…” Lehet, hogy nem azonnal, de hetek vagy akár hónapok múlva fog megnyílni Ön előtt a bántalmazott asszony. Ha egyáltalán nem fog beszélni a problémájáról, akkor is fontos volt számára, amit Ön tett, hiszen éreztette vele, hogy a környezetében nem mindenkinek közömbös a sorsa, és akad, akihez szükség esetén fordulhat. Mindez bátorítást jelenthet számára a változtatás felé indulva. Amennyiben sor kerül beszélgetésre, megértéssel és figyelemmel hallgassa végig mindazt, amit a bántalmazott el szeretne mondani. Szánjon időt a beszélgetésre, legyen türelmes. Értse meg, milyen nehezen szánhatta rá magát az asszony, hogy megossza valakivel a fájdalmát. Fejezze ki együttérzését az áldozattal és ítélje el a bántalmazót. Ajánlja fel, hogy máskor is rendelkezésére áll, ha beszélgetni kíván. Az Önnel való kapcsolat nagyon fontos lehet a számára ahhoz, hogy végiggondolhassa, mit tegyen. Ne döntsön helyette, de támogassa abban, hogy olyan döntést hozzon, amit ő helyesnek lát. Ne erőltesse tehát: ,,most, azonnal el kell válnod” – hiszen egy efféle döntés meghozatalához időre és még sok egyébre van szükség. Mondhatja is neki: ,,Teljesen természetes, hogy zavartnak és bizonytalannak érzed magad…” A segítségnyújtás másik lehetséges módja, hogy anyagi és más lehetőségeinek függvényében támogatást nyújt azoknak az asszonyoknak, akik szeretnének elmenekülni otthonról, illetve akik már elmenekültek, de komoly nehézségekkel találják szemben magukat az új életük kezdetén. Nyugaton jól bevált az úgynevezett ,,biztonságos házak“ rendszere, amelynek lényege, hogy magánszemélyek lakhatási lehetőségeket ajánlanak fel a bántalmazás elől menekülő nőknek és gyermekeiknek. Ez jelentheti azt, hogy Ön egy ismerős bántalmazott családot fogad az otthonába, de jelentheti azt is, hogy valamelyik segítő szervezetnek felajánlja: hosszabb vagy rövidebb időtartamra vállalja, hogy olyasvalakit fogad be, akit Önnek ,,kiközvetítenek”. A segítségnyújtásnak számos egyéb formája is létezik. Ezek közül a legfontosabbnak a személyre szóló, támogató jellegű segítséget gondolom. Mit is értek alatta? Tény, hogy nagyon szép gesztus, ha valaki egy anyaotthonnak használt női vagy gyerekruhákat, gyerekjátékokat, esetleg pénzbeli segítséget ajánl fel. Ezekre is nagy szükség van. Ami-
270
271
tésére, támogatására és legfőképpen biztonságos elhelyezésükre. A közömbösség veszélyei közül hadd emeljek ki két adatot: Magyarországon minden héten megöl (agyonver) egy nőt a házastársa vagy az élettársa, a családon belüli erőszak következtében meghaltak száma pedig meghaladja azokét, akiket idegen támadó vagy bármely, a saját családján kívüli személy ölt meg. Kérem, szíveskedjék tájékoztatni arról, hogy a mi önkormányzatunk mit tesz a családon belüli erőszak visszaszorítása és megelőzése érdekében. Különösképp a következőkre lennék kíváncsi: Hová fordulhatnak, kitől kaphatnak segítséget az érintett áldozatok? Működik-e a városunkban anyaotthon vagy egyéb menedékház, ahová az erőszak elől menekülni lehet? Mit tesz városunk rendőrsége az úgynevezett ,,családi ügyekkel” kapcsolatos bejelentések esetén? Kaptak-e olyan speciális képzést városunk gyermekvédelmi szakemberei, orvosai, védőnői, rendőrei, amely megfelelően felkészítette őket arra, hogy efféle ügyekkel foglalkozzanak? Amennyiben nem, terveznek-e ilyen jellegű képzéseket? Arra is kérem a Polgármester Urat (Asszonyt), hogy nyilvános beszédei és a városi újságnak adott interjúi során, lehetőség szerint, nyilatkozzon e témával kapcsolatban. Várom szíves válaszát és tájékoztatását! (Tisztelettel, aláírás)
***
ben szintén hiányt szenvednek az ott élő asszonyok és gyerekek, az az a pénzben aligha kifejezhető emberi kapcsolat, amely visszaadhatja megtépázott önbizalmukat, méltóságukat, és megsokszorozhatja erejüket. Például olyan formában, hogy a segítséget ajánló megkeresi valamelyik anyaotthont vagy segítő szervezetet, és kéri, felajánlja, hogy hozzák össze őt, illetve az ő családját egy anyaotthonban élő családdal. A kapcsolat felvételét követően megismerkednének, és, amennyiben rokonszenvesek egymás számára, kezdetét veheti a rendszeres találkozás. Ennek során elképzelhető egy-egy közös program szervezése a két család számára, meghívás egy vasárnapi ebédre vagy az ünnepekre. Ismerek olyan családot, ahol vállalták, hogy hetente egy alkalommal két gyereket elhoznak az anyaotthonból és a saját gyerekeikkel együtt zongorázni tanítják őket. A zongoraórát követően a gyerekek együtt játszanak, s utána visszakísérik őket. Akad olyan család, amely a nyaralóját ajánlja fel két hétre; mások azt vállalják, hogy segítenek az ügyintézésben, lakás- vagy álláskeresésben. A támogatás e formáinak lényege az az érzés, hogy a bántalmazás elől menekülő nő és gyermekei fontosak valakinek, s lehet őket is szeretni és tisztelni. Meggyőződésem, hogy e kapcsolatok kölcsönösen előnyösek is lehetnek: az Ön gyermekének életében, gondolatvilágának alakulásában fontos szerepet kaphat, ha azt tapasztalja: léteznek nálunk kiszolgáltatottabb helyzetben élők is. Akár magánszemélyek, akár vállalkozások részéről szép és nagyvonalú lépés, ha anyagi segítséget ajánlanak fel az anyaotthonban élő nőknek és gyermekeiknek. Ez esetben is úgy gondolom, hogy hasznosabb, ha a segítség személyre szóló, mintha ,,egy nagy kalapba” kerül. Az, hogy az anyaotthonban élő nők és gyermekek emberi körülmények között éljenek, természetesen fontos. De ugyanennyire hangsúlyos törekvés, hogy a menedékház mint tartózkodási hely valóban ideiglenes legyen, és a családok támogatást kapjanak új életük kezdetén. Ezen a téren a legkülönbözőbb segítési formák képzelhetőek el. Ha például egy bántalmazott nő a gyermekeivel anyaotthonban lakik és úgy dönt, hogy elválik a bántalmazótól, a legsürgetőbb feladat a válóper és a vagyonmegosztás minél gyorsabb lebonyolítása. Sajnos igen szűk körű az ingyenes vagy elérhető árú jogi képviselet lehetősége. Ha például egy ügyvéd felajánlja egy családnak, hogy ingyenesen ellátja a válóperben a jogi képviseletet, s valaki más (egy magánszemély vagy vállalkozás) felajánlja, hogy a per lebonyolításának idejére albérletet fizet az asszonynak és a gyerekeknek, akkor az adott körülményekhez képest szinte ideális helyzet alakulhat ki. (Legalábbis azokban
az esetekben, amikor van olyan közös vagyon, amelynek megosztása révén a nő és a gyerekek a per végére lakáshoz juthatnak.) Olykor sajnos a kilátások nem ilyen kedvezőek. A könyvben Piroska néven szereplő asszony és három gyermeke feje felől például, úgy tűnik, elárverezik a kétszintes házat, amelyben két esztendeje a bántalmazó férj lakik, s nem csak tartásdíjat, hanem OTP-törlesztést sem fizet. A ház megvétele iránt érdeklődőket elkergeti, Piroska azonban semmit nem tehet, hiszen a kizárólagos lakáshasználatra a férjet jogosította fel a bíróság. Nos, ez a helyzet (több másik mellett) képtelennek tűnik, s mégis igaz. Az ehhez hasonló esetekben reményt csak az emberek segítőkészsége adhat… A segítség, a támogatás az egészen nagyszabásútól a szerényig terjedhet. Segítség az is, ha valakinek karácsony délután eszébe jut, hogy a saját városában vagy kerületében számos meggyötört, megfélemlített nő és gyermek tömegszálláson (anyaotthonban, menedékházban) tölti az ünnepet. Egy tálca sütemény és egy rövid levélke is segíthet. Tekintettel arra, hogy az anyaotthonok címe – biztonsági okokból – titkos, azt ajánlom, amennyiben szívesen vállalná a fentebb részletezett segítségnyújtási formák valamelyikét, jelentkezzen a NANE Egyesületnél.
272
273
TIZENHARMADIK FEJEZET
,,Mit tegyek, merre induljak, hogyan meneküljek?” Tanácsok bántalmazott nőknek
1. Ha még nem döntötte el, mit tegyen. Egyes bántalmazott nők, legalábbis egyelőre, nem akarják, hogy a bántalmazóval való kapcsolatuk véget érjen. Ne felejtse el, az Ön életéről van szó, s az, hogy mit kíván tenni, egyedül az Ön döntése. A társának akkor sincs joga bántalmazni Önt, ha úgy dönt, hogy – bármilyen oknál fogva – nem kívánja felszámolni a kapcsolatot. Sem a bántalmazó, sem a hatóságok nem értelmezhetik a maradását akként, hogy beleegyezik a verésbe, a kínzásba. Akkor is joga van a segítségre, támogatásra és a helyzetével kapcsolatos szakszerű tájékoztatásra, ha még nem döntötte el, mit tesz. De hogyan is tudná felszámolni az életének egy meghatározó részét addig, amíg nem tudja, mi vár Önre: hol fog lakni, miből fog megélni, mi várható az esetleges válás, illetve gyermekelhelyezés során. Ugyanakkor jó, ha a problémájával nem marad teljesen egyedül. Akár baráthoz, akár szakemberhez vagy segítőszervezethez fordul, olyan személyt vagy csoportot válasszon, ahol valódi támogatást érez, s nem ítélkeznek Ön felett, nem sürgetik a döntését és nem is határoznak Ön helyett. Javaslom, írjon egy listát, amelyben felsorolja a kapcsolatban maradás, illetve a kapcsolat felszámolásának előnyeit és hátrányait. Gondolja végig, hogyan tudná ellensúlyozni a felsorolt hátrányokat. Például: félek a magánytól. De voltaképpen nem magányos-e most is? Igazi társa-e az a partner, aki bántalmazza Önt? A legtöbb bántalmazási folyamatban vannak szünetek, szebb időszakok, a már említett nászút periódusok. Amikor visszatekint az elmúlt évekre/hónapokra, nem azt látja-e, hogy ezeket új és újabb bántalmazások követték? A bántalmazó sok esetben elválasztja, elszigeteli partnerét a rokonoktól, barátoktól. Lehetséges-e ismét felvennie a kapcsolatot azokkal, akikkel pontosan a bántalmazó miatt nem találkozhatott? Miért ne köthetne új ismeretségeket, barátságokat is? A terrortól megszabadulva a gyerme274
kével is türelmesebb lesz, a megújult összetartozásuk is csökkentheti a magányosság érzetét. ,,Nem fogok tudni megélni, éhezünk majd a gyerekekkel…” Amellett, hogy végiggondolja, milyen munkalehetősége, jövedelemforrása lehetne a kapcsolat felszámolása után, azt is vegye számításba, hogy több állami (önkormányzati) támogatási forma igénybevételére is lehetőség van. Ilyenek például a rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatás, a főállású anyaság intézménye. Tájékozódjon ezekről a Függelékben felsorolt szervezetek valamelyikénél. A legjobb megoldásnak azt tartom, ha előre egyeztetett időpontban találkozik egy szakemberrel, akivel közösen ki tudják számolni, hogy konkrétan az Ön esetében mennyi és milyen támogatási forrásokra számíthatna. Ilyen lehetőséget kínál például a Menhely Alapítvány vagy a Nővonal. A ,,menjek vagy maradjak?” kérdésre adható feleletek, érvek–ellenérvek sorának végiggondolása türelmet, időt és körültekintést igénylő feladat. 2. Ha úgy gondolja, hogy a társának segítségre van szüksége a változáshoz. Sok asszony úgy véli, még megmenthető lenne a kapcsolat, csak segítségre volna szükség ahhoz, hogy a házasság újra ,,működőképes” legyen. Bármilyen nehéz és fájdalmas is elfogadnia: a társán mindaddig nem lehet segíteni, amíg ő maga nem kíván megváltozni. Ezt a felismerést segítheti egy olyan hozzátartozó vagy barát, akinek a bántalmazó előtt tekintélye van, akinek hallgat a szavára. A leszokás az alkoholról – amellett hogy igen nagy elszántságot követelő, emberfeletti feladat – nem jelenti automatikusan azt, hogy az alkoholista az erőszakról is leszokik majd. Mindenesetre az első lépés lehet a változás irányába az a felismerés, hogy szükséges a leszokás az ivásról. Amennyiben férje vagy élettársa ezt komolyan szeretné, Ön pedig segíteni kíván neki, javaslom, keressék fel a Névtelen Alkoholisták elnevezésű csoportot, amelyben gyógyult alkoholisták segítenek, támogatnak ,,ivókat” a (végleges) kijózanodás nehéz útján. Ez a segítő szervezet külön támogató csoportot hozott létre az alkoholbetegek hozzátartozóinak, akik egyfelől erőt és támogatást, másfelől tanácsokat kapnak ahhoz, hogy társak legyenek ebben a nehéz életszakaszban. A csoportok működése rendkívül hatékonynak bizonyult: a Névtelen Alkoholisták kilencvenezer csoportjának világszerte mintegy kétmillió tagja van, száznegyvenegy országban. Mára már nem csak Budapesten, de 275
Magyarország számos más pontján is alakultak csoportjaik, így elképzelhető, hogy az Önök lakóhelyének közelében is. A csoportokról és munkájukról a Függelékben szereplő telefonszámon lehet érdeklődni. Szintén alkoholbetegeknek és hozzátartozóiknak adnak támogatást és tanácsot a Félúton Alapítvány munkatársai. Telefonon bejelentkezve időpontot kell egyeztetni, s személyes, bizalmas beszélgetés során közösen lehet eltervezni, hogy az adott alkoholbeteg esetében a kiutakat hogyan és merre célszerű keresni. Amennyiben társa felismerte magatartásának tarthatatlanságát és szeretne megváltozni, de úgy érzi, hogy ehhez pszichoterápiás segítségre van szüksége, forduljanak a területileg illetékes ideggondozóhoz vagy családi orvosukhoz, aki tanácsot adhat a megfelelő szakember megtalálásához. Hangsúlyozom azonban, a segítő szándékot, a kapcsolat fenntartásának és megjavításának igényét megelőzi az Ön és gyermekei biztonságának szükségessége. Elképzelhető, hogy ennek érdekében az életközösséget (legalábbis ideiglenesen) meg kell szakítani és határozottan ki kell tartani amellett, hogy közös életük kizárólag akkor folytatható, ha társa leszokik a bántalmazásról és az alkoholról. Amennyiben a bántalmazás következtében (vagy más okból) Önnek is alkoholproblémája van (esetleg a bántalmazó nem is iszik, Ön azonban rászokott az alkoholra), szintén azt ajánlom, hogy keresse fel a Névtelen Alkoholistákat vagy a Félúton Alapítványt. (A Névtelen Alkoholistáknak számos országban vannak kifejezetten női csoportjai, elképzelhető, hogy mire ez a könyv megjelenik, Magyarországon is. A családon belüli erőszakkal összefüggő női alkoholizmus sajátosságai miatt feltétlenül indokolt lenne a nemek szerinti ,,elkülönülés”.) Saját alkoholproblémájának (esetleg kábítószer- vagy drogfüggőségének) megszüntetése azért is igen fontos, mert ,,kijózanodva”, megerősödve jobb esélyekkel néz az új életkezdés elébe. Akár úgy dönt, hogy a társa mellett marad, de késztetni és kényszeríteni fogja őt a magatartásának megváltoztatására, akár úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot, önbizalomra, hitre és erőre lesz szüksége. Mindazonáltal addig is, amíg sikerül megszabadulnia a káros szenvedélyeitől, tudnia kell: senki, így az alkoholista vagy kábítószerfüggő nő sem ,,érdemli meg”, hogy bántalmazzák! A kábítószerfüggőségben (illetve gyógyszerfüggőségben) szenvedők előtt nyitva álló intézményekről és lehetőségekről egyebek mellett a DrogStop telefonos segélyvonal munkatársai tudnak felvilágosítást adni.
276
3. A kapcsolat felszámolása. A menekülés. Elérkezhet az a nap, amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Az ideális megoldás természetesen az lenne, ha nem Önnek kellene elhagynia az otthonát, de az esetek többségében mégis erre kényszerül. Magyarországon ma a bántalmazó kapcsolatból, az erőszak elől menekülő nőnek rendkívül nehéz és fájdalmas a helyzete. Remélem, az alábbi lista némi segítséget jelenthet annak végiggondolásához, hogy mik a lehetőségei, teendői, hová fordulhat, merre indulhat. Amennyiben a kapcsolata megszakítását, illetve a menekülést fontolgatja, az alábbiakat javaslom: – Szerezzen információkat, gyűjtse össze mindazoknak a szakembereknek, önkéntes szervezeteknek, hatóságoknak a telefonszámait, akik a segítségére lehetnek. (A magyarországi szervezetek közül néhánynak a címét, telefonszámát megtalálja a Függelékben.) – Próbáljon találni egy vagy több olyan családtagot, barátot, kollégát, akiknek elmesélheti, hogyan él otthon. Olyasvalakit válasszon, akiben maradéktalanul megbízhat, és aki tiszteli, szereti Önt. Amenynyiben bizalmasa olyan véleménnyel van az erőszakról, hogy azt egy nőnek el kell fogadnia, vagy hogy azt Ön megérdemelte, akkor az illető sajnos rossz választás volt. A kiválasztott bizalmas barát vagy rokon érzelmi támaszt és gyakorlati segítséget is adhat a szakításhoz, illetve a meneküléshez. Ez utóbbinál figyelemmel kell lenni arra, hogy a bántalmazók sajnos nem riadnak vissza a feleségük, illetve partnerük segítségére siető személyek megtámadásától sem. Ne felejtsük el, hogy a bántalmazó életében rendkívüli sokkot jelenthet, ha bárki ővele szemben kívánja érvényesíteni a saját akaratát. Hívja fel a rendelkezésre álló telefonos segélyvonalat és ossza meg problémáját az ott dolgozó munkatárssal. Fontos, hogy tisztában legyen vele: a segélyvonalon dolgozókat titoktartási kötelezettség köti, amit elmond, azt bizalmasan kezelik, a nevét nem is kell elárulnia. (A NANE segélyvonalát ajánlhatom. Munkájukról bővebben a Függelékben olvashat.) – Bántalmazó kapcsolatban élni rendkívüli terhet jelent az ember testének, lelkének, idegrendszerének. A legnehezebb talán az, hogy mire a bántalmazott nő eljut odáig, hogy véget akar vetni a kapcsolatnak, gyakran már jártányi ereje sem marad az ehhez megteendő lépésekre. Ahogy már hangsúlyoztam, igazságosan és méltányosan soha nem azt kellene kérdeznünk, hogy ,,miért nem megy el az 277
asszony”, hanem azt, hogy miért nem hagyja abba a félelemkeltést, a verést, a terrorban tartást, az erőszakot a bántalmazó. – Gondolja végig: van-e lehetőség arra, hogy férjét (élettársát) – esetleg egy előtte tekintéllyel rendelkező rokon vagy barát bevonásával – meggyőzze arról, hogy a kapcsolat véglegesen tönkrement, és ezért el kell válniuk. Erre a legmegfelelőbb alkalom az úgynevezett nászút időszakok alatt adódhat, amikor a bántalmazó engedékenyebb, ,,normálisabb” hangulatban van. Olyan megoldásról is hallottam már, hogy az asszony a gyerekekkel előbb elköltözött és utána levélben vagy telefonon kereste meg volt társát és közölte szakítási szándékát. Az is előfordult, hogy a bántalmazó kedvezőbben reagált, mint ahogy azt az asszony elképzelte. Mindenesetre – amennyiben ezt a megoldást választja – helyesebb, ha ezek után nem tartózkodik vele kettesben, hanem a válás részleteit például ügyvédi irodában, illetve ezt megelőzően telefonon vagy levélváltással egyeztetik. Tartózkodási helyének telefonszámát vagy címét azonban ne adja meg! Az ilyen esetekben nehézséget szokott okozni, hogy a bántalmazó ragaszkodik a gyermeke láthatásához. Felmerülhet a kérdés: egyáltalán joga van-e Önnek a gyerekekkel együtt eltűnni, elmenekülni, megfosztani az apát attól, amire elvben joga van: a gyerekeivel való kapcsolattartástól. Erre vonatkozóan nincs egyértelmű jogi álláspont. A véleményem a következő: az élet és a testi épség védelme fontosabb érdek, mint bármi más. Amennyiben úgy érzi, hogy Ön, a gyermekei vagy mindnyájan olyan veszélyhelyzetben vannak, hogy menekülniük, rejtőzködniük kell, akkor ez kényszerhelyzet, amelyben a biztonság az elsődleges. Amennyiben a gyermekkel szemben is brutális volt az apa, akkor a helyzet egyértelmű: Önnek jogi kötelezettsége is van arra, hogy a gyermekét megvédje. Ugyanakkor tudnia kell, hogy a hatóságok sajnos még ma is fontosabbnak tekintik az apa jogát a kapcsolattartáshoz, mint a biztonság szempontját. Ezért amennyiben ismerik a menekülésben lévő nő és gyermek tartózkodási helyét, akkor azt az apának (többnyire) kiadják. Teszik ezt azért, mert a helyzet jogilag nem rendezett, s úgy gondolják, ez az a megoldás, amiből nem lehet probléma. (S az igazsághoz tartozik, hogy az apa gyakran a hatóságokat is fenyegeti.) Ön viszont megteheti, hogy a hatóságoknak nem adja meg a címét, a segélyeket, juttatásokat más címre vagy a bankszámlájára kéri. A későbbiekben azonban bizonyítania kell, hogy azért hagyta el az otthonát és vonta meg a láthatási jogot, mert ellenkező esetben életveszélyben lett(ek) volna.
– A bántalmazás bizonyítása nehéz feladat. Az egyik lehetőség a látlelet(ek) készíttetése. A látleletet a sérülését ellátó orvos köteles kiállítani, ennek illetéke 2000 Ft, de amennyiben nincs pénze, ingyen is el lehet készíttetni a dokumentumot, amit aztán a későbbiekben, az esetleges hatósági eljárás során a rendőrség vagy bíróság kérésére kiadnak. – Nézzen utána, milyen szálláslehetősége lenne abban az esetben, ha azonnal menekülnie kellene. Mit tud tenni, hová mehet akkor, ha újra veszélyben érzi saját vagy gyermekei testi épségét? (Azt, hogy mikor szükséges elmenekülnie, Ön érzi a legjobban. Hallgasson az ösztöneire, s ha úgy érzi, veszélyben van, induljon!) Van-e olyan rokon vagy barát, akihez menekülhet? Esetleg akad-e a környéken olyan panzió vagy más szálláslehetőség, ahová elérhet? Hol van a legközelebbi anyaotthon, női menedékház? – Talán érdemes már a menekülés előtt elmenni és megnézni egy menedékházat. Érdemes kipróbálni, hogyan lehet odajutni, hol van a bejárat… stb. Az éjszaka közepén, rettegve mindez nyilván sokkal nehezebb lesz, a helyismeret ellenben segíthet. Az anyaotthoni férőhelyekről és más elhelyezési lehetőségekről munkaidőben a legközelebbi családsegítő központban érdeklődhet, amelynek címét a telefonkönyvből, illetve az önkormányzat ügyfélszolgálatától tudhatja meg. Az átmeneti szálláslehetőségekről éjjel-nappal felvilágosítást kérhet a Menhely Alapítvány Diszpécser Központjánál. Hasonló segítségre számíthat a NANE telefonos segélyvonalán (este 6 és 10 óra között) vagy az SOS Krízisvonalon (este 5 és reggel 9 óra között). (Az utóbbi szervezet krízisszállót is üzemeltet, ide azonban legfeljebb egy hétre vesznek fel valakit, s csak akkor, ha ezt követően lehetőséget látnak arra, hogy a befogadott meg tudja oldani a krízishelyzetét és a lakásproblémáját. Az SOS szervezetet tehát akkor ajánlhatom, ha van annyi jövedelme, hogy képes lesz majdan albérletet keresni, de az adott pillanatban erre nincs lehetősége, ám rövid ideig biztonságos szállásra van szüksége.) – Sajnos mindössze egy olyan intézmény van, amely az ország bármely pontjáról köteles fogadni az utcára került nőket és gyermekeket. Ez a Dózsa György út 152. szám alatti krízisszálló, amely Budapesten, a XIII. kerületben van. A hármas (kék) metróval közelíthető meg, a Dózsa György úti megállónál kell leszállni, onnan gyalog néhány perc. A portán kell jelentkezni (szükség esetén csengetni, közölni, hogy az anyaotthonba, illetve, amennyiben egyedülálló, a női krízisszállóra jött), onnan az ügyeleteshez irányítják.
278
279
–
– –
–
Akkor is felveszik, ha egyetlen fillér sincs Önnél! Ennek az intézménynek az anyaotthoni része biztonságosnak tekinthető, illetéktelen személy nem juthat be. Készüljön fel arra, hogy a körülmények lehangolóak, de legalább biztonságban érezheti magát. Egy éjszakát mindenképpen itt tölthet (a gyermekeivel együtt), ezt követően szociális munkással beszélheti meg a további terveket s a későbbi elhelyezésük kérdését. Az ország számos más pontján is van anyaotthon, elképzelhető, hogy nem kell a fővárosba utaznia, de a férőhelyekről előzetesen tájékozódjon a családsegítő központnál, a NANE Egyesületnél vagy a Menhely Alapítványnál. A budapesti Dózsa György úti szállót a Fővárosi Szociális Központ és Intézményei (FSZKI) tartja fenn. Itt szintén érdeklődhet egyéb anyaotthoni férőhelyekről is. Telefonszámuk: 329-14-74 vagy 329-14-75. Léteznek úgynevezett nappali melegedők, ahol adott a mosakodási és a mosási lehetőség. Amennyiben az éjszakát kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni, itt legalább nappal meghúzódhat. Ezek címeiről is a Menhely Alapítványnál kaphat felvilágosítást. Nappali melegedő található például a következő címen: Budapest VIII., Práter utca 29/b. A menekülésre történő felkészülés során állítson össze egy táskát, amelyben összekészíti a legszükségesebb holmikat magának és gyermekeinek, például egy váltás ruhát, fehérneműt, tisztálkodó felszerelést, valamennyi pénzt, orvosi papírokat, állandóan szedett gyógyszerekből tartalékot, fontos hivatalos okmányokat, minden olyasmit, amire szüksége lehet vészhelyzetben. Amennyiben úgy dönt majd, hogy megindítja a válópert, szükség lesz a házassági anyakönyvi kivonatra, illetve a gyermekek születési anyakönyvi kivonatára, esetleg ezek másolatára. Fontos, hogy ha van kedvezményes vasúti igazolványa, az is legyen Önnél, mert szükség lehet rá a menekülésnél. Mivel egy ilyen táska fellelése komoly veszélyt jelenthet, ne hagyja otthon, hanem kérjen meg egy barátot vagy hozzátartozót az őrzésére. Amennyiben bizalmasa nincs, helyezze el táskát a helyi pályaudvaron vagy buszmegállóban egy csomagmegőrzőben. (A saját lakásában legbiztonságosabban a gyerekholmik között rejtheti el el). Amennyiben a személyi igazolványát vagy más fontos okmányát nem tudta magával vinni a menekülés során, beszerzésükben segítségére lesz a Menhely Alapítvány. Néhány szakember javasolja az önvédelmi sportok tanulását. Tény, hogy az efféle képzés hozzájárulhat az önbizalom megerősödéséhez éppúgy, mint a bántalmazó kapcsolatból szabadulva a fizikai 280
és lelki felépüléshez. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy sok esetben a támadással szembeni aktív védekezés fokozottabb agreszsziót vált ki a bántalmazóból. Ezen túlmenően pedig számtalan nő pszichológiai értelemben akkor is megbénul a férfi őrjöngésének a hatása alatt, ha fizikailag képes lenne az önvédelemre. A ma érvényes jogszabályok értelmében a házastárssal, illetve hozzátartozóval szemben úgynevezett kitérési kötelezettség áll fenn, ezért Önnek – elvileg – menekülnie kell, ha férje, élettársa megtámadja. Természetesen erre sokszor nincs, pontosabban ritkán van lehetőség. Hová menekülhetne az ember például a konyha sarkába szorítva, egy szorongató kézzel a nyakán? Ajánlom, hogy a legfenyegetőbb helyzetekben is próbálja fejben tartani: a védekezésképpen használt bármely eszközzel lehetőleg ne életfontosságú szervre célozzon, hanem támadójának végtagjára. A női önvédelmi tanfolyamokról a Nők Házában adnak felvilágosítást. – Vegye fel a kapcsolatot egy ügyvéddel, illetve más, az Önt érintő kérdésekben jártas jogász szakemberrel. Amennyiben jogi kérdései vannak (például a válóperrel, a házastársi vagy az élettársi vagyonközösség megszüntetésével vagy a gyermek láthatásával kapcsolatban), fontos, hogy ezt jogásszal beszélje meg. Sajnos találkoztam olyan asszonnyal, aki tíz konkrét jogi problémával kereste fel egy segítő szervezet tanácsadó szolgálatát s kérdéseire azt a választ kapta, hogy ,,legyen türelmesebb és megértőbb az élettársával, akkor majd biztos nem fogja verni”. Mint kiderült, az illető nem jogász volt, hanem jó szándékú, de teljesen képzetlen önkéntes. Egyes szervezeteknek saját jogászuk van, mások ajánlani tudnak ügyvédet. Olyan szervezet is létezik, amelyik kifejezetten nők és gyermekek jogi védelmével foglalkozik (Női és Gyermek Jogvédő Iroda). A Nővonal, a NANE, a Menhely Alapítvány és a Nők Háza szintén segítségére lesz abban, hogy megfelelő jogi tájékoztatást, illetve jogi képviseletet kapjon. – Beszéljen a gyermekeivel arról, amiben élnek. A gyermekek az esetek többségében tisztában vannak azzal, hogy otthon súlyos és nyomasztó problémák között élnek, még akkor is, ha az ön tudomása szerint soha nem voltak közvetlen szem- vagy fültanúi az erőszaknak. A legfontosabb feladat a gyermekek bűntudatának csillapítása. Ennek érdekében hangsúlyozza, hogy ami történik, az nem az ő hibájuk. Ha úgy érzi, hogy a helyzete rettenetesen nehéz, ezért kevés ideje, türelme és energiája marad a gyerekére, kérjen segítséget. Nem szégyen, ellenkezőleg: a felelősségteljes anyai gondolko281
dás jele, ha valaki felismeri, hogy az erőtartalékai kimerültek, az idegrendszere elfáradt, s a gyermeknek szüksége van arra, hogy egy szerető nagyszülőtől, keresztmamától vagy baráti családtól, esetleg szakembertől is erőt kapjon. Segítségükre lehet a legközelebbi családsegítő központ, illetve a Kék Vonal telefonos segélyszolgálat, amely krízishelyzetben lévő gyermekek lelki problémáival kapcsolatos tanácsadásra specializálódott. – Készítsen részletes menekülési tervet saját maga és a gyerekek számára. Legyen kéznél azoknak a telefonszámoknak a listája, amelyeket veszély esetén fel tud hívni, s itt szerepeljen azoknak a menedékházaknak vagy azoknak az ismerősöknek a száma és címe, ahová, akikhez menekülhetnek. Pánikhelyzetben az ember azokat a telefonszámokat is elfelejtheti, amelyeket egyébként fejből tud, így valamennyi számot jegyezze fel! A listán szerepeljen a rendőrség és a mentők telefonszáma is! Lehet, hogy olyasvalakire is szüksége lesz, aki hirtelen kölcsön tud adni valamennyi pénzt. A tapasztalatok szerint sokat segíthet, ha nyit egy olyan bankszámlát, amelyre segítőkész ismerősei akkor is tudnak pénzt utalni, ha Ön történetesen az ország másik végébe volt kénytelen menekülni. Ügyeljen arra, hogy a bankszámla számából ne derüljön ki a tartózkodási helye, vagyis ne ott nyissa a bankszámlát, ahol ideiglenesen laknak. Legjobb, ha ezt még a menekülés előtt teszi meg. A pénzintézetnél érdeklődjön, van-e olyan megoldás, hogy a pénzösszeg már átutalása pillanatában megjelenjen az Ön számláján. Értesítse munkahelyét, illetve az esetleges segélyeit kifizető intézményeket, hogy járandóságait erre a számlára utalják. A menekülése végiggondolásakor vegye számításba, sajnos sok asszony azért kénytelen visszatérni bántalmazójához, mert anyagilag kiszolgáltatott, enni sincs pénze. Ha módja nyílik, gyűjtsön pénzt a menekülés előtt. – Kezdjen el gondolkodni azon, milyen lesz az élete, amikor függetlenné válik. Amennyiben most nincsen munkahelye, nézzen utána, hol és milyen munkát tudna találni. Amennyiben dolgozik a háztartáson kívül, kérdés, hogy megfelelő-e a mostani munkahelye. Térképezze fel az esetleges átképzési, továbbképzési lehetőségeket, különböző tanfolyamokat. Nem könnyű feladat, de próbálja meg feltárni a lehető legtöbb lehetőséget arra, hogy képes legyen megélni a bántalmazó nélkül. A képzési programokon kívül ilyen lehetőséget jelenthet, ha gyermekmegőrzést vállal, esetleg házaknál takarítást vagy főzést; amennyiben idegen nyelvet beszél vagy ért a gépíráshoz/szövegszerkesztéshez, bármely más pénzkereseti lehetőség282
–
–
–
–
hez, ezeket is vegye számításba. Kérje meg bizalmas ismerőseit, hogy ők is adjanak tanácsot, illetve érdeklődjenek. (Ideális lenne, ha belátható időn belül a bántalmazó kapcsolatból sikeresen kikerült nők létrehoznának egy érdekszövetséget, segítő csoportot, amelyben a már megerősödött, önállósult nők nyújtanának segítséget, lelki támogatást, esetleg ideiglenes munkalehetőséget azoknak a sorstársaiknak, akik az út elején járnak.) Nézzen utána, hogy kézimunkáit, varrást stb. hol lehetne értékesíteni, van-e valahol bedolgozási lehetőség, amit talán még anyaotthonban vagy más ideiglenes szálláson is végezhet. Amennyiben most van állása és fél, hogy el fogja veszíteni, próbáljon meg – szükség esetén – főnökével együtt valamiféle tervet kidolgozni arra, hogy egy esetleges hoszszabb menekülés (kényszertávollét) esetén is megmaradjon a munkaviszonya. A munkavállalással kapcsolatban tanácsot kaphat a Nők Házában, illetve, amennyiben képesnek érzi magát arra, hogy saját vállalkozásba fogjon, a Seed Alapítványnál. Tisztában kell lennie azzal, hogy elmenekülni, az otthonát elhagyni nehéz, sőt borzalmas lehet. Valamiért azonban mégis érzi, hogy ezt kell tennie. Próbáljon újra és újra emlékezni arra, mi minden esett meg Önnel az elmúlt időkben. Ne felejtse: minden héten legalább egy nő meghal olyan bántalmazó férfi keze által, aki azt állítja vagy állította, hogy szereti őt. S azt kell kérnem, gondoljon egy-egy percre azokra az asszonyokra is, akik Kalocsán vagy az ország más börtöneiben töltenek hosszú éveket. Készítsen össze néhány olyan személyes tárgyat, amely érzelmileg fontos önnek: családi fényképek, gyerekrajzok stb. A bántalmazó, felismerve, hogy elhagyták, gyakran törni-zúzni kezd a lakásban. Néhány pótolhatatlan tárgy feltétlenül legyen Önnél. Senkinek ne árulja el, mire készül, illetve hová fog menni, kivéve azokat, akikben tökéletesen megbízik. Lehetőleg ne hagyjon nyomot a készülődéssel kapcsolatban. (Természetesen minderre nincs szükség akkor, ha nem érzi veszélyben magát, illetve ha úgy gondolja, hogy a kapcsolat felszámolása békés úton, a férjével vagy élettársával együttműködve is elintézhető. Ez esetben azonban valószínűleg nem kellene a menekülést fontolgatnia.) Kezdje el számolni, pontosan mennyi pénzt költ havonta (élelmiszerre, közlekedésre, óvodára vagy napközire stb.). Így reálisabb terveket tud készíteni arra nézve, mennyi pénzre lesz szüksége, és ezt miként tudja előteremteni. 283
– Amennyire lehetőségei engedik, próbáljon új, életerőt adó elemeket találni az életében. Hívjon fel egy régi barátnőt, üljön be egy kávéra vele, ebédszünetben nézegessen kirakatokat vagy menjen el egy könyvesboltba, esetleg üljön le egy parkban. Csak úgy tud kikerülni a bántalmazó kapcsolatból, ha lépésről lépésre, fokról fokra erőt gyűjt. – Próbáljon meg valamennyi pénzt összespórolni a meneküléshez. Mindig legyen önnél fémpénz telefonálásra, esetleg telefonkártya, illetve annyi pénz, hogy éjszaka szükség esetén taxival menekülhessen az előre eltervezett biztonságos helyre. – Amennyiben lehetősége van rá, csatlakozzon egy önsegítő csoporthoz, amelyben bántalmazott nők nyújtanak lelki és gyakorlati támogatást egymás számára. Ilyen önsegítő csoportokról felvilágosítást kérhet a Nők Házában. – Ismerje meg a kirobbanni készülő erőszak jeleit. Ez más és más lehet az egyes bántalmazó férfiak esetében. Fontos, hogy e jeleket fölismerve ne érje teljesen váratlanul az újabb támadás. A jelek között lehetnek: több alkohol fogyasztása, még több és még rendszeresebb veszekedés és ,,belekötés” mindenbe, a hanghordozás megváltozása. Ezek néha napokkal, máskor órákkal vagy percekkel előzik meg a soron következő támadást. Jegyezze meg, esetleg írja le e megfigyelt jeleket. Amennyiben ismeri az úgynevezett bántalmazási ciklus fázisait, nagyobb biztonságban érezheti magát, jobban ki tudja számítani, mi következik. – Amikor újra észreveszi ezeket a fenyegető jeleket, próbáljon kimenekülni a lakásból. Lehetőség szerint ismerőshöz, baráthoz vagy bizalmas rokonhoz menjen. Amennyiben erre nincs mód, nézzen más ideiglenes szálláshely után (például anyaotthon, krízisszálló). Próbáljon legalább pár napig a biztonságos helyen maradni. – Amennyiben van saját autója, esetleg kerékpárja, próbáljon olyan helyzetet teremteni, hogy a járművét mindig könnyen meg tudja közelíteni, azzal könnyen el tudjon indulni. – Nagyon szerencsés helyzet (természetesen a körülményekhez képest), ha akad olyan bizalmas és segítőkész szomszéd, akivel meg lehet állapodni valamiféle jelzőrendszerben. Például egy konyharuha kiakasztása a konyhaablakba jelentheti azt, hogy azonnali segítségre van szükségük. (Azt a sajnálatos tényt, hogy a rendőrség kihívása ma Magyarországon meglehetősen ritkán eredményes ilyen esetekben, már részletesen érintettük a könyv más fejezeteiben. Amennyiben a rendőrség a hívásra nem hajlandó kijönni, panaszt 284
– –
– – –
–
– –
–
tehet a helyi rendőrkapitánynál vagy az Országos Rendőr-főkapitányságon.) Próbáljon minden éles eszközt és szerszámot (például késeket, ollókat) a lehető legnehezebben elérhető helyre tenni. A nehéz, súlyos tárgyakat próbálja meg észrevétlenül eltüntetni, kicserélni. Készüljön fel arra a lehetőségre, hogy áram nélkül marad a lakás, miközben ön veszélyben érzi saját magát vagy a gyerekeket. (Tudjuk, hogy egyes bántalmazóknak kifejezett ,,specialitása” a villanyáram kikapcsolása.) Erre az esetre dugjon el valahová egy elemlámpát, és ha lehetősége van, gyakorolja, sötétben hogyan tud kimenekülni a házból. Ne viseljen a bántalmazója közelében sálat, selyemkendőt, vastag nyakláncot, semmi olyasmit, ami alkalmas arra, hogy fojtogassa vele. Nagyon jó, ha tud autót vezetni, illetve ha megpróbál jogosítványt szerezni. Amennyiben van otthon autó, próbálja időnként ellenőrizni, képes-e elindítani és biztonságosan közlekedni vele. Amennyiben lehetősége van rá, tartson főpróbát a menekülés előtt. Ne mondja meg a bántalmazónak, hogy el fog távozni. Ne feledje, ennek bejelentése az egyik legveszélyesebb időszaka a családon belüli erőszaknak. Ha a bántalmazó megtudja, hogy el akarja hagyni, illetve egyáltalán azt, hogy az ő engedélye nélkül el akar menni, elképzelhető, hogy minden addiginál brutálisabban fog támadni. Lehetőség szerint meneküljön olyankor, amikor a partnere távol van. Esetleg találjon ki valamilyen ,,mentséget” a távozásra, például valamiért át kell ugrania a szomszédba, az üzletbe stb. Ha a bántalmazás főleg éjszaka szokott kezdődni, tudatosan alakítson ki olyan szokásokat, amelyek majd alibit szolgáltatnak az esetleg szükséges meneküléshez. Ha a városban laknak, és van kutyájuk, hordja le a kutyát éjszakánként sétálni azzal, hogy ez Önnek is jót tesz, esetleg késő esténként vigye le a szemetet. A szükséges telefonszámok és némi készpénz mindig legyen önnél egy olyan tárcában, amit a meneküléskor könnyen magához vehet. (Ezt a gyerekholmik között rejtheti el). Amikor már ajtón kívül van, menjen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud. (Természetesen akkor, ha jó eséllyel elér a legközelebbi biztonságos helyig, mielőtt a bántalmazó utolérné önt.) Ha tud, menjen autóval, biciklivel, városban fogjon taxit. Tervezze el, hogy fogja a gyerekeit magával vinni. Sok asszony úgy gondolja, ha a bántalmazó férj addig soha nem bántotta a gyereke285
ket, akkor később sem fogja, semmilyen körülmények között. Ezért előfordul, hogy saját életük vagy testi épségük mentése érdekében (főleg az éjszaka közepén) a gyerekeket hátrahagyva menekülnek, abban a biztos tudatban, hogy a kicsiknek nem történhet bajuk, és hogy nemsokára újra látják majd egymást. Sajnos előfordul azonban, hogy a gyermekét addig soha nem bántalmazó férfi pontosan azért fordul a kicsik ellen, mert tehetetlen dühöt érez amiatt, hogy ,,valódi célpontja” nincs a közelében, mert ,,önkényesen eltávozott”. – A gyerekekkel együtt menekülni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnhet. Különösen így van ez faluhelyen, ahol esetleg igen messze van a legközelebbi biztonságos hely, illetve olyasféle hely, ahová a menekülő családtagokat befogadnák. A nyugati kis tájékoztató füzetek és brosúrák azt tanácsolják a bántalmazott nőknek, nagyobb gyermekeiket tanítsák meg arra, miként tudnak szükség esetén rendőrt hívni. Megállapodhatnak például egy jelben, illetve abban, hogy amint a verés vagy a törés-zúzás elkezdődik, a gyerek induljon telefonálni. Megint csak kénytelen vagyok elismerni, ez a tanács Magyarországon – a már többször kifejtett okok miatt – e pillanatban még nem tekinthető különösebben hasznosnak. Ugyanakkor fontos a gyerekek felkészítése a menekülésre, és hasznos lehet azt is megtanítani nekik, hogyan tudják megkönnyíteni a menekülést. (Természetesen mindezt a gyerek korától és a lehetőségektől függően: például segítő hozzátartozó, szomszéd hívása, kistestvér gyors felöltöztetése, kerékpár elővétele, a nem túl magas ablakon való kimászás gyakorlása stb.) – Amennyiben kisbabája van, s úgy érzi, azonnal menekülnie kell, füllentse azt, hogy gyereksírást hall, s próbálja a kisbabát az ágyából kivéve egy takaróval együtt ölbe venni és olyan gyorsan távozni, hogy a bántalmazó ne tudja felmérni, mi is történt. Nagyon fontos, hogy a menekülés lehetőségeit előre felmérje, tudja, merre indulhat el, hol van az első biztonságos hely, hová tud fordulni stb. (Sarokba szorítva érezném magam, ha valamelyik olvasó most azt kérdezné: mit tegyen, ha újra kezdődik a bántalmazás és az őrjöngés, de semmi reális lehetőség nincs arra, hogy belátható időn belül biztonságos helyre kerüljön… A jogos védelem lehetőségét a törvény nem zárja el a házasságban élő nő elől. Az általam olvasott bírósági akták tapasztalata alapján azonban azt állítom, hogy ez a jog igen korlátozottan érvényesül. Ismétlem: akármilyen rémült, akármilyen feldúlt az újabb bántalmazás miatt, próbáljon úgy védekezni, hogy a körülményekhez képest a legkisebb sérülést okozza!) 286
– Ha az események olyan gyorsan történnek, hogy a gyermekek nélkül kell menekülnie, próbáljon minél gyorsabban visszamenni értük. Megint csak nehéz ugyanazt a tanácsot adnom, amit a nyugati tájékoztató könyvek adnak: tudniillik hogy meneküljön el, majd térjen vissza a lehető legrövidebb időn belül egy rendőrrel. A nyugati tanácsadó könyvek ugyanis – a már részletezettek szerint – abból indulnak ki, hogy a feleségbántalmazás bűncselekmény, és ezért a rendőrség az ilyen cselekményekkel szemben határozottan fellép. Reménykedjünk abban, hogy belátható időn belül felelősséggel tanácsolhatom a menekülő bántalmazott nőknek ugyanazt, amit nyugati kollégáim. Fontos, hogy a gyerekek tudják, ön nem hagyta el őket. Akár egy aktuális támadás előli menekülésre, akár a kapcsolat felszámolására történő felkészülés kimondhatatlanul nehéz dolog. Fontos, hogy lelkierejét gyűjtögesse és őrizze. Álljon itt néhány mondat, amelynek ismételgetése, olvasgatása segítséget nyújthat a nehéz percekben: ,,Minden nőnek – éppúgy, mint minden férfinak – joga van félelem és verés nélkül élni. Nekem is jogom van ehhez.” ,,Nem lesz jobb a helyzet, nem változnak meg. Félelemben élni nem élet”. (Idézet egy asszonytól, akinek sikerült elmenekülnie.)
Remélem, Önnek is erőt adnak majd a könyv végén olvasható ,,sikertörténetek”.
287
UTÓSZÓ Sikertörténetek ,,új életet élő” asszonyokról
Igen nehéz feladat tudományosan elemezni emberek tönkretételének, kikészítésének, gyötrésének folyamatát. Nehéz bizonyítani egy olyan jelenség összefüggéseit, amely a bizonytalanságban tartásra épül. Logikát találni abban, ami felfoghatatlan. Higgadtan keresni az összefüggéseket, azonosságokat a megrázó tragédiák között. Törvényszerűségeket találni az emberi törvények semmibevételében. Nevet adni a jelenségnek, amelyet ismerünk és soha meg nem neveztünk. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni az összefüggéseket, az azonosságokat, a törvényszerűségeket. Véletlenek sorozataként felfogni az ezerszer, tízezerszer ismétlődőt. Ha így teszünk, akkor jogot formálunk arra, hogy mossuk kezeinket. A ,,véletlent” ugyanis nem lehet befolyásolni, nem lehet megelőzni, a ,,véletlen” áldozatát nem lehet megvédeni. A ,,véletlen” áldozata pedig magányosnak érzi magát – miközben sorstársai megszámlálhatatlanul sokan vannak. Büntetőjogászként kevés sikertörténetet hallok. Ez a tény talán az egész könyv hangulatát meghatározta. Szeretném azonban, ha az is világos lenne: létezik kiút a családon belüli terrorból. A legszebb kiút bizonyára az lenne, ha minden bántalmazó magába nézne, elgondolkodna és egyszer csak azt mondaná: mától kezdve velem egyenrangú, felnőtt emberként fogom tisztelni a társamat. S persze ettől fogva ennek megfelelően is viselkedne. Az esetek többségében azonban ez csak álom. A valóság pedig: a feleségbántalmazás akkor szűnik meg, ha a nő képes kilépni a számára poklot jelentő kapcsolatból. Ehhez rengeteg erőre, nagy önbizalomra, támogatásra és sok szerencsére van szükség. Az utolsó közös találkozásaink során hallgassunk meg négy olyan aszszonyt, akiknek sikerült verés és rettegés nélküli új életet kezdeniük. Mindnyájuknak könnyebb lett volna akkor, ha a jog – kellő időben – melléjük áll. Az első mélyinterjút néhány évvel ezelőtt Franciaországban készítettem. Ott éltem és dolgoztam, s így módom volt részt venni egy ismeretterjesztő előadáson, amelynek témája a gyerekek idegennyelv 288
tanulása volt. Előadóként egy kedves mosolyú, jó megjelenésű középkorú nő lépett a pulpitusra. A következő szavakkal mutatkozott be. ,,Személyesen is jól ismerem a »kétnyelvű« gyermekek problémáit. Nekem három gyerekem van, akik Angliában születtek s hosszú évekig ott is éltünk. Mivel az egyetemi professzor foglalkozású édesapjuk brutalitása elől menekülnünk kellett, visszatértünk a hazámba, Franciaországba…” Ugyanezek a mondatok Magyarországon zavarba ejtő személyeskedésnek minősülnének. Számomra mégis élmény volt, hogy egy magabiztos, erőt és értelmet sugárzó asszony ilyen őszinte természetességgel tudott utalni arra, ami általában a legféltettebb titkok közé tartozik. Az előadást követően megkérdeztem tőle, mi késztette arra, hogy ilyen nyílt legyen a számára vadidegen közönséggel. Ekkor mesélte el a történetét. ANNIE ,,Annak idején rettenetes kínokat álltunk ki a gyerekeimmel együtt. Ütött-vert minket az apjuk, rettegésben teltek az éveink. Mégsem volt kis megpróbáltatás rászánni magam, hogy három kicsivel új életet kezdjek. Sosem fogom elfelejteni a megszámlálhatatlan átvirrasztott éjszakát, amikor azon gyötrődtem, mit tegyek. Mi lesz velünk, ha itt maradunk, és mi vár ránk, ha elmegyünk? Azt tudtam, hogy mindezt a férjemmel nem lehet kulturáltan megbeszélni, hiszen világossá tette: ha olyat lépek, ami neki nem tetszik, nagyon meg fogom bánni. Krimibe illő körülmények között menekültünk. Tudtam, olyan helyre kell mennünk, ahol nem talál meg bennünket. Egy számomra is ismeretlen francia kisvárosban telepedtünk le. Mindent újra kellett kezdenem, iszonyú nehézségeim voltak. Szociális segélyekből éltünk, állásom nem volt. Albérletet a város legolcsóbb kerületében tudtam fizetni, s ez nem volt más, mint a piros lámpás negyed. Többször előfordult, hogy késő este még nem tudtam, másnap mit adok enni a gyerekeknek. Bizony, ott álltam az ablakban, néztem a testüket áruló nőket és azon gondolkodtam, vajon hányan vannak, akik hasonló előzmények után jutottak ide. Lidércnyomásként ment át az agyamon, hogy amikor már nem marad más, mint a gyerekeim állami gondozásba vétele, akkor kénytelen leszek én is… Arra is gondoltam, talán felelőtlen voltam. Megfordult a fejemben, hogy vissza kellene mennünk a férjemhez, mert még a verés is jobb, mint az éhezés és a fázás. Ez persze nem így van, és szerencsére nem is így történt. Egy nap papírt és ceruzát vettem a kezembe s összeírtam az összes olyan rokont és ismerőst, akiről úgy gondoltam, hogy ebben a helyzetben segíteni tudna. A lista öszszeállítása nem volt könnyű, hiszen több mint tíz évig nem éltem a saját országomban, s a férjem nem engedte, hogy ez alatt az idő alatt bárkivel
289
tartsam a kapcsolatot. Erőltettem az agyamat és a gimnáziumi osztálytársaktól a gyerekkori barátokon át az egykori szomszédokig mindenkit összeírtam. Az országos tudakozótól megkérdeztem a telefonszámokat és sorban felhívtam, akit csak tudtam. Ezek voltak azok az évek, amikor a nők elleni erőszak problémájáról Amerika és Anglia után végre Franciaországban is elkezdtek újságcikkeket, tévéműsorokat készíteni. Ezért aztán, akiket felhívtam, többé-kevésbé tisztában voltak azzal, mi is az, ami elől menekülnöm kellett, s milyen helyzetben vagyok. Volt, aki pénzt ajánlott fel, volt aki használt gyerekruhákat s olyan is akadt, aki munkalehetőséget nyújtott, angol– francia fordítási feladatot kínált. Huszonnégy óra leforgása alatt már egészen máshogy láttam a világot. Csodálatos volt, hogy már nem csak a napi túlélés lebegett előttem, hanem hosszú távú terveim is voltak. Egy évvel később ott tartottam, hogy elvégezhettem az egyetemen az utolsó évet, amit annak idején a házasságunk miatt nem fejeztem be. Szerencsémre egy oktatóm felfigyelt a szorgalmamra és a tanulmányi munkámra. Tanársegédi állást kínáltak az angol tanszéken, amit természetesen elfogadtam. Ma már kandidátus vagyok, a kutatási területem a külföldön élő gyerekek kétnyelvű gondolkodása. Nos, így kerültem ide. És hogy végre a kérdésére is válaszoljak: egyrészt azért mondom el minden egyes előadásom elején, hogy bántalmazott nő voltam, hogy ezzel is bizonyítsam: ilyen igenis létezik, nőket és gyerekeket brutálisan bántanak, s erről az embereknek tudniuk kell. Azt is érzékeltetni akarom, hogy ez nem a nő szégyene, hanem a bántalmazóé és azé a társadalomé, amelyik eltűri. Bárki előtt nyíltan kijelentem, hogy a saját otthonomban bántottak, megaláztak, a gyerekeimmel együtt. Megint hangsúlyozom: nem szégyellem kimondani, ez ugyanis nem az én szégyenem. Azt a tévhitet is meg akarom dönteni, hogy e jelenség, az asszonyverés csak iskolázatlan, lumpen emberek között létezik. S persze azt is a személyes példámmal akarom bizonyítani, hogy van kiút. Hacsak minden harmadik előadásomon ott ül egyetlen olyan asszony, aki hasonló helyzetben van, mint én voltam hat évvel ezelőtt, akkor hozzá kell járulnom, hogy a példámból erőt merítsen. Az őszinteségemmel arra is biztatom, hogy ha akar, keressen meg az előadás után. Tudnia kell, hogy nincs egyedül!”
Annie nem az egyetlen olyan asszony, aki a bántalmazó kapcsolatból kilépve, amellett hogy új életet kezdett, segíteni szeretne azoknak, akik most élnek családi terrorban. A segítő szándék és a szolidaritás érzése mindegyik további történetből ,,kicseng”. A következő Piroskáé. Őt már szinte ismerősként üdvözölhetjük, többször is szerepelt a korábbi fejezetekben. Sok nehézséget kellett leküzdenie az elmúlt két év során, 290
talán többekben fel is merült: nem bánta meg, hogy elmenekült? A válasz – legalábbis számomra – egyértelmű a szavaiból. PIROSKA ,,Már a második karácsonyt töltöttük a három gyerekemmel az anyaotthonban. A kilenc négyzetméteres szoba nagy részét a szekrény és az emeletes ágyak foglalják el, így csak egy icipici fát tudtam venni, amit az asztal tetejére állítottunk. Amikor meggyújtottuk a gyertyákat és énekelni kezdtünk, potyogtak a könnyeim. Nem akartam a gyerekeim előtt zokogni, ezért kimentem a zuhanyozóba és ott tört ki belőlem az elkeseredés. Az járt a fejemben, hogy milyen anya vagyok én, aki ennyit képes biztosítani a gyerekeinek… Aztán hirtelen elém villant egy kép az emlékeim közül: egy régebbi karácsony, amelyen sokkal szebb, nagyobb fenyőfánk volt, s amelyen az ünnepi asztal a tágas nappaliban volt megterítve. Csakhogy a nagy fenyőfa dőlni is nagy robajjal tudott: a férjem mérgében felrúgta, csörömpölve törtek össze a díszek s borultak az odakészített ajándékok. Ez az emlékkép adott erőt ahhoz, hogy felszárítsam a könnyeimet és visszamenjek a gyerekek közé, felszeletelni a beiglit, amit a tucatmagammal együtt használt konyhában sütöttem meg. Arra gondoltam, valahogy meg kell tudnom változtatni a saját szemléletemet: nem azt kell mondanom, hogy ez a második karácsony, amit hajléktalanként, anyaotthonban töltünk, hanem azt, hogy ez a második olyan karácsony, amit biztonságban élünk meg. Igen, én ezt tudtam nyújtani a gyerekeimnek. De tőlem mindez legalább annyi erőt és bátorságot kívánt, mint egy szerencsésebb anyától az, hogy luxuskörülményeket teremt a szeretteinek. Elmúlt a karácsony, jött az újév, a fogadalmak ideje. Nem voltam szerény az önmagamnak tett ígéretekben: úgy döntöttem, idén addig megyek, addig kilincselek, addig bizonygatom a helyzetünk tarthatatlanságát, amíg nem jutunk újra saját otthonhoz. De ez csak az egyik fogadalom volt; a másik az, hogy tanulni fogok és bebizonyítom: egy volt anyaotthonos is képes arra, hogy színvonalas, emberhez méltó életet teremtsen magának és a gyerekeinek. Megtudtam, hogy a félbehagyott gimnáziumot egy év alatt befejezhetem, munka mellett. Tisztában vagyok azzal, hogy ez három gyerekkel, egy fillér tartásdíj nélkül nem lesz könnyű. De ha volt erőm éjszakákon át a varrógépen dolgozni, akkor arra is lesz, hogy harmincöt évesen a házi feladaton dolgozzam. Majd segít a nagyfiam! A végső célom az, hogy szociális munkás legyek és bántalmazott anyáknak segítsek. Minden tőlem telhető támogatást meg szeretnék adni a sorstársaimnak ahhoz, hogy ne kelljen visszamenniük a brutális apákhoz. Még egy fontos dolgot el szeretnék mondani, ami apróságnak tűnik, de számomra nagy örömhír: sikerült pótoltatni az elöl kivert fogaimat. Összespóroltunk egy kis pénzt a fogorvosra, a
291
NOÉMI ,,Számos újságcikk, rádióműsor és három kegyelmi kérvény után kiszabadultam a börtönből. Sokat köszönhetek azoknak, akik ismeretlenül is kiálltak mellettem, segítettek. A rádióműsorokba rengeteg hallgató telefonált azzal, hogy szerintük nem gyilkos vagyok, hanem egy olyan anya, aki halálfélelemben élt, akinek senki nem segített, akinek nem volt hová menekülnie – hiszen abban az időben még anyaotthonok sem léteztek –, akit nem védtek meg mások, és aki ezért kényszerült megvédeni magát és a gyerekeit. Úgy tudom, néhányan, bár sosem találkoztak velem, levelet írtak a Köztársasági Elnök úrnak, kegyelmet kérve nekem. Szeretném megköszönni ezeknek az ismeretlen férfiaknak és nőknek, amit értem tettek. Itthon vagyok, végre naponta láthatom a gyerekeimet, s végre nem egy zárkában ébredek fel reggelente. S persze nem is úgy ébredek, hogy nem tudom, megélem-e a nap végét. Annak ellenére, hogy az első házasságomban – a kezdeti szép időszaktól eltekintve – csak fájdalomban és rettegésben volt részem, nem vesztettem el a hitemet az emberi kapcsolatokban. Újra férjhez mentem és most megbecsülésben, szeretetben élek. Olyan szerencsém volt, amelyről álmodni sem mertem. Amikor az előzetes letartóztatásból kiengedtek, úgy döntöttem,
nem várom tétlenül a börtönbe szóló behívót, hanem rendbe hozom a lakást, hogy legalább egy szép otthont hagyjak magam után. A vállalkozó, aki a tatarozást végezte, néhány hét alatt megismerte a nem mindennapi történetemet. Megszerettük egymást, és egy napon megkérte a kezemet. Örökbe fogadta a két fiamat s együtt nevelte őket a közös pici babánkkal, amíg én a börtönben voltam. Segítségére volt egy csodálatos asszony, egy volt kolléganőm, aki mellettünk állt a bajban. Nem mondom, hogy problémáktól mentes volt ez az időszak, de túl vagyunk rajta. Együtt él a család, és boldogok vagyunk. Örülök, hogy nem adtam fel azt a vágyamat, hogy egy szép kapcsolatban éljek. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, sokat változtam az elmúlt tíz év alatt. Romantikus, rajongó, a családi életért bármit feláldozó nőből reálisan gondolkodó asszonnyá váltam. A szeretet és az összetartozás ma is nagyon fontos számomra, de úgy vélem, egy nőnek nem szabad bármilyen áldozatot meghoznia a férjéért. Én már jól ismerem a családon belüli terror első jeleit. Ha ezt valaha az életemben még egyszer tapasztalnám, azonnal elválnék. Ezt könnyebb kimondani, mint megtenni – nálam jobban kevesen tudják. Éppen ezért határoztam el, hogy nem próbálom mindenáron elfelejteni a rettenetes éveket, hanem igyekszem felhasználni a tapasztalataimat arra, hogy másoknak segítsek. Egyetlen nőnek sem lenne szabad börtönbe kerülnie azért, hogy megmenthesse az életét. Az ilyen tragédiákat meg kell előzni azzal, hogy a bántalmazott asszonyok számára még idejében megadjuk azt a támogatást és segítséget, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságban élhessenek. Az nem választási lehetőség, hogy vagy az én életem, vagy az övé. A női börtön, ahol én is »ültem«, tele van félig agyonvert nőkkel. Nem emberölés miatt tölti mindegyikőjük a büntetését, némelyeknek a férjük ultimátumot adott: »Elmész és pénzt hozol haza! Nem érdekel, hogy lopsz, rabolsz vagy strichelsz, addig nem jössz haza, amíg üres a zsebed! Ha mégis megpróbálod, ne hidd, hogy marad egy ép csontod!« Nem állítom, hogy minden, börtönbüntetését töltő nő teljesen vétlen. Mégis, érdekes lenne, ha egyszer alaposan megvizsgálnák, hogy az elítélt nők ügyeinek mi is a pontos háttere, mik az előzmények, volt-e szerepe a múltjukban az erőszaknak, miként lehetett volna megelőzni, hogy a gyerekeik mellől a rács mögé kerüljenek. Mindehhez persze én nem értek. De talán találok más munkalehetőséget, ami ezzel a problémával kapcsolatos. Mivel az érettségi után felsőfokú vendéglátóipari képesítést szereztem és sokáig egy motel vezetője voltam, a leginkább egy anyaotthon munkatársa lennék. Egyelőre nem valószínű, hogy ez megvalósítható. A munkaadók nem kapkodnak azokért, akiknek az erkölcsi bizonyítványában ez áll: elítélve ekkor és ekkor hat évre, emberölésért. Néha keserűen belegondolok, hogy azoknak a férfiaknak, akik esténként hazamennek és agyba-főbe verik a családjukat, nincs ilyenfajta problémájuk.
292
293
gyerekek is azt mondták, hogy inkább legyen kevesebb a zsebpénzük. Hat év után először tudok végre mosolyogni! Igazán felszabadult persze akkor lesz majd ez a mosoly, amikor a saját otthonunkban fogunk élni. De tudom, hogy hamarosan az is eljön majd!”
Szívből remélem, hogy Piroska terve sikerül, s választott hivatása segítségével csodálatra méltó erejéből átad majd azoknak, akik az út elején járnak. A következőként megszólaló Noémi azon asszonyok közé tartozik, akiknek nem sikerült elmenekülniük. Amikorra a legelső újságcikkek megjelentek a családon belüli erőszakról, s amikorra a NANE Egyesület megalakult, ő már előzetes letartóztatásban volt. Az ő számára, hét évvel ezelőtt még nem volt segítség. A rendőrséget hiába hívta, telefonos segélyvonalak, bántalmazott nőket segítő szervezetek nem léteztek, a rokonok, ismerősök pedig nem akarták veszélybe sodorni magukat. Egy estén, amely még rettenetesebb, még félelmetesebb volt, mint a többi, amelyen úgy érezte, hogy a bizonytalanság a gyerekei életébe kerülhet, elővette az otthon tartott önvédelmi fegyvert és lőtt. Szemben azokkal a férfiakkal, akik hosszú évek rendszeres brutalitását követően embertelen kínokat okozva agyonverik, agyonrúgják a feleségüket, és mindezt két és fél, három évvel ússzák meg, Noémi ítélete hat év szabadságvesztés lett.
Nekik tiszta az erkölcsijük… No mindegy, most inkább arra kell gondolnom, hogy véget ért a lidércnyomás. Legalábbis számomra és a gyerekeim számára. De hogy hányan élnek úgy, ahogyan mi éltünk évekig – ki tudja?… Hány nőt és gyereket ütnek ebben az országban, most, ezekben a percekben, ahogy itt beszélgetünk? Valamit tenni kellene. Nagyon jó, hogy végre megjelenik egy könyv erről a témáról. Az az igazság, hogy már én is megírtam az életem regényét. Szívesen ki is adnám, talán lenne, akit érdekel…”
Ez utóbbiban biztos vagyok. Az utolsóként megszólaló asszony Zsuzsa, aki hosszú és keserves évek és embert próbáló menekülés után végre újra nyugalomban él. Tele van csodálatos tervekkel, derűs és bizakodó. ZSUZSA ,,Először el sem hittem, hogy vége a rettegésnek, a borzalomnak. Közel egy évig bujkáltunk, menekültünk az édesanyámmal és a kisfiammal. Nincs olyan anyaotthona az országnak, amelyikben ne jártunk volna. A férjem ellen folyt a büntetőeljárás, de nem tudott olyat tenni ellenünk, amiért őrizetbe vették volna. Eltörte a csigolyáimat, meztelenül kiállított az ablakba, késsel megsértette a nyakamat, összetörte az anyukám lakását. S persze szabadlábon védekezett, mert mindezt nem találták elég oknak az előzetes letartóztatásra, és természetes volt, hogy az áldozatoknak kell földönfutókká válniuk. Hogy hogyan került végre rács mögé? Szörnyű erről beszélni. Az én megkönnyebbülésem ugyanis egy másik fiatal nő lelki összeomlásába került. A kedves férjem felháborodott amiatt, hogy nem talál minket, el mertünk menekülni, s hogy a gyermekvédelmisek sem tudták, hol tartózkodunk – rettenetes őrjöngésbe kezdett. Ennek része volt, hogy berontott egy belvárosi üzletbe, az eladónő nyakának szegezett egy kést (gondolom, úgy, amint nekem szokta) és a napi bevétel átadására kényszerítette. Mivel manapság igen nagy a közfelháborodás az erőszak elharapózása miatt, a rendőrség nagy erővel kezdett nyomozni és meg is találta az általam oly jól ismert tettest. Mivel ezúttal nem a saját családtagjait terrorizálta a saját otthonában, letartóztatták. Tekintettel arra, hogy külföldi állampolgár, elrendelték kiutasítását is az országból. Néhány napig fel sem tudtam fogni, hogy szabadok vagyunk. Változatlanul szörnyű álmaim voltak, és verejtékezve, remegve néztem körül, amikor éjszakánként felriadtam. Az utcán is úgy sétáltam, hogy a szemem sarkából folyamatosan figyeltem, nem követ-e. De szerencsére nem kellett több egy pár napnál ahhoz, hogy rájöjjek: ennek vége. Egyszer s mindenkorra. Tudom, ezek nagy szavak, de mintha az egész világ újjászületett volna körülöttem. Élvezem, hogy süt a nap, gyönyörűnek látom
294
a várost… A gyerekemmel való kapcsolatom is egészen más. Már nem vagyok idegbeteg, képes vagyok türelemmel és derűsen foglalkozni vele. Egyszer sírtam el magam: amikor rájöttem, hogy két év tulajdonképpen kimaradt számomra az anyaság örömeiből. De megígértem magamnak, hogy ezt pótolni fogjuk. Sokat sétálunk, nevetünk, játszunk. Találtam egy jó állást, anyagilag is rendeződni fog a helyzetünk. Tartásdíjra reményem sincs, az édesanyám a történtek miatt elveszítette az állását, így csak magamra számíthatok. Sebaj! Erős és egészséges vagyok, úgy érzem, semmi sem lehetetlen a számomra! Olyannyira nem, hogy nagyon komoly terveim vannak. Bármi történik is, én jogász leszek! Huszonnyolc éves vagyok, egy érettségim van, így a tervem bizony nagyszabású. De már be is mentem az egyetemre érdeklődni a felvételiről, elkértem a szükséges papírokat. Jólesett, hogy a hölgy, akivel beszéltem, nem nézett őrültnek azért, mert egyedülálló anyaként esti tagozaton joghallgató szeretnék lenni. Ellenkezőleg, nagyon is biztatott. Furcsa, még mindig csodálkozom, amikor egy jó emberrel találkozom… Szóval jogász szeretnék lenni és olyan nők ügyeire specializálódni, akik hasonló helyzetben vannak, mint egykor mi. Be akarom bizonyítani, hogy nekik is vannak jogaik! Úgy vélem, tapasztalatom által olyan szemlélettel végezném ezt a munkát, ami egyelőre ismeretlen a jogászvilágban, s amelyre rengeteg asszonynak szüksége lenne. De addig is: minden lehetséges alkalmat meg fogok ragadni arra, hogy tiltakozzam a hatóságok közömbössége ellen, s hogy a nyilvánosság elé vigyem a bántalmazott nők és gyermekek ügyét. Ez a mostani hallgatás nem tarthat sokáig. Remélem, sok »harcostársam« akad majd. Hiszem: ha a meggyötört, megalázott, rendszeresen bántalmazott nők összefognának, akár a hegyeket is meg tudnánk mozgatni. Mi ugyanis nem gyenge és elesett, hanem erős és kitartó emberek vagyunk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az egyszerű, de számunkra nagyon fontos tény: ÉLÜNK!”
Nem tudnám szebb és meggyőzőbb gondolatokkal befejezni ezt a könyvet, mint Zsuzsa szavai. Búcsúzásképp kívánok hitet és erőt. A bántalmazott nőknek és hozzátartozóiknak, a rettegés nélküli, új élethez, a kívülállóknak pedig ahhoz, hogy a túlélők mellé állva, velük együtt küzdjenek a családon belüli erőszak ellen. Budapest, 1998. március
295
FÜGGELÉK
akkor folytassa velük a kapcsolatot, ha úgy érzi, ,,jó helyen van”, igyekeznek együtt érezni és együttműködni Önnel. Amennyiben egy adott szakember vagy önkéntes számára ez ma még nem is világos, Önnek tudnia kell: a testi épségének és életének biztonsága minden más szempontot megelőző fontosságú.
Az alábbiakban néhány fontos intézmény, telefonos segélyvonal és segítőszervezet telefonszámát olvashatja, amelyekre – a bántalmazó kapcsolat felszámolása, új életének kialakítása, illetve egyelőre csak lehetőségeinek felmérése során – szüksége lehet. Csupán őszintén remélni tudom, garantálni azonban nem, hogy kapcsolatfelvétel esetén ezen szervezetek valamelyikénél megkapja, megtalálja azt a segítséget és támogatást, amelyre oly nagy szüksége van. Valamennyi intézménynél olyan munkatársak dolgoznak, akik vállalták, hogy (szakemberként vagy képzett önkéntesként) életüket vagy idejük egy részét az Önhöz hasonló problémákkal küzdők helyzetének megváltoztatására, jobbítására szentelik. Hozzájuk fordulva nem szívességet kér, hanem igénybe veszi azt a segítő szolgáltatást, amelyet e szervezetek kínálnak, illetve amelyre e szervezetek egy részének törvényen alapuló kötelezettsége van. Önnek joga van az emberséges bánásmódhoz és mindahhoz a felvilágosításhoz és támogatáshoz, amely az adott intézmény tevékenységének keretei közé tartozik. Fontos, hogy előre eldöntse, megfogalmazza és már az első beszélgetéskor tisztázza: mi is az, amit kér. Amennyiben a kiválasztott szervezet nem tud segítséget adni, kérje, hogy ajánljanak más olyan intézményt, amely az adott kérdéskörre szakosodott. Észrevételeit érdemes közölni a segítő szervezet (intézmény, hivatal) vezetőjével vagy fenntartójával: amennyiben elégedett volt azzal, amit nyújtottak Önnek, s ezt egy levél formájában megfogalmazza, hozzásegítheti a szervezetet ahhoz, hogy munkájukhoz több anyagi és erkölcsi támogatást kapjanak. Természetesen a bíráló észrevételeknek is fontos szerepük van: oda hathatnak, hogy a későbbi sorstársainak színvonalasabb szolgáltatásban, jobb bánásmódban lesz részük. Nem szabad elfelejteni, hogy a családon belüli erőszak jelenségének valódi természete, a bántalmazott nők és gyermekek érzései és problémái Magyarországon ma még a szakemberek egy része számára is ismeretlen területet jelentenek. Ezzel összefüggésben az is nagyon fontos, hogy bármely szervezethez is fordul, csak
a) Krízishelyzetben (például meneküléskor) hívható számok • NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) Telefon: 267-49-00 (mindennap 18–22 óráig, de üzenet máskor is hagyható) A telefonos segélyvonal képzett önkéntesei lelki támogatást és gyakorlati információt adnak a hozzájuk fordulóknak. Hívhatja őket, ha arra vágyik, hogy valaki megértse és meghallgassa a fájdalmát, de akkor is, ha szeretné tudni, melyik anyaotthonban (menedékházban) van hely, hol van a legközelebbi baleseti ügyelet, hogyan lehet látleletet vetetni stb. Amennyiben kéri, visszahívják Önt. • Menhely Alapítvány Diszpécserszolgálata Telefon: 138-41-86 Éjjel-nappal felvilágosítást adnak átmeneti szálláslehetőségekről, anyaotthoni és egyéb férőhelyekről, nappali melegedőkről, az átmeneti hajléktalansággal összefüggő más problémákról. • Újpesti Családsegítő Központ (ÚJCSAKŐ) Telefon: 169-06-02, 180-65-74, éjjel: 180-60-29 Bár elsősorban újpesti lakosoknak nyújtanak segítő szolgáltatásokat, krízishelyzetben másoktól is fogadnak hívásokat. Munkaidő után, sőt éjszaka ügyeletet tartanak: szálláslehetőségekről is tudnak felvilágosítást nyújtani. • SOS Krízisalapítvány Telefon: 242-15-99 Saját krízisotthont is fenntartanak, ahová csak szigorú feltételekkel lehet bekerülni, de felvilágosítást tudnak adni más átmeneti szálláslehetőségekről, szolgáltatásokról is. • Magyar Vöröskereszt A Budapesti Központi Ügyfélszolgálatnál (Budapest V., Arany János utca 31., telefon: 331-39-50) a vidéki Vöröskereszt irodák címét és telefonszámait is meg tudják adni. A Szociális Információs Szolgálat címe: Budapest VII., Damjanich utca 50. Telefon: 322-86-67. Ügyfélszolgálataikon (Budapesten az Arany János utca 31. szám alatt, kerületi irodáikban, továbbá az ország számos pontján megtalálható Vöröskereszt irodákban) felvilágosítást tudnak adni a krí-
296
297
•
• • •
zishelyzetben szükséges tudnivalókról, így arról is, mit tehet, hová fordulhat a bántalmazás elől menekülő nő és gyermek. Átmeneti szállókat, anyaotthonokat tartanak fenn, a férőhelyekről naprakész felvilágosítást adnak. Szociális Információs Szolgálatuk is támogatást, segítséget nyújt a rászorulóknak. Települési önkormányzatok Az 1993. évi III. törvény 7. § (1) bekezdése értelmében az ország bármely önkormányzata (hatáskörére és illetékességére való tekintet nélkül) köteles átmeneti segélyt, szállást és étkezést biztosítani az arra rászorulónak, amennyiben az illető élete vagy testi épsége veszélyben van. Szükség esetén tehát, amennyiben a bántalmazás elől azonnal menekülnie kell, s pénze, étkezési lehetősége és szállása sincs, bármely önkormányzathoz fordulhat! Az önkormányzat akkor is köteles segítséget nyújtani, ha az Ön lakóhelye nem az adott településen van, hanem esetleg az ország attól távol eső pontján. (Lásd bővebben a szociális problémákkal összefüggő segítő szervezetek ismertetésénél.) Mentők Telefon: 104 Rendőrség Telefon: 107 Tűzoltóság Telefon: 105
b) Jogsegélyszolgálatok • Női- és Gyermekjogi Jogvédő Program Irodája Telefon: 320-90-44, 320-22-00/133 mellék Az Iroda klasszikus jogvédő tevékenységet folytat: felvilágosítást és tanácsot ad, ügyvédi képviseletet nyújt. Az itt dolgozó ügyvédek munkáját – a nők és gyeremekek jogaiban jártas – tekintélyes szakmai testület is segíti. A vállalt ügyeket az eljáró ügyvédek választják ki a szakmai testület által meghatározott szempontrendszernek megfelelően. Az ügyvédi munkadíj összege a hozzájuk forduló nő anyagi helyzetéhez igazodik, szükség esetén a jogi tanácsadás, illetve képviselet ingyenes. A bemutatkozó levelük szerint a céljuk, hogy ,,az emberi jogoknak a női és gyermekjogi területén az érdekérvényesítés elősegítésével, a felvilágosítás és tanácsadás megszervezésével és a gyakorlati munkából leszűrt jogi és más jellegű szakmai, tudományos tapasz298
• •
• •
•
talatoknak a társadalmi nyilvánosság rendelkezésére bocsátásával elősegítsék az emberi jogok fokozottabb érvényesülését”. Nők Háza Telefon: 209-23-27 Hetente egy alkalommal ingyenes ügyvédi tanácsadást nyújtanak. Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága Telefon: 312-20-08 Jogsegélyszolgálat telefonon heti egy alkalommal (jelenleg hétfőnként 17–18 óra között). Nővonal Telefon: 266-90-07 A nők jogi problémáiban jártas szakembereket tudnak ajánlani. HAJSZOLT Egyesület (Hajléktalan Szolgálatok Tagjainak Országos Egyesülete) Telefon: 261-77-04 (az Egyesület telefonszáma), illetve 322-78-11 vagy 322-06-23 (a Terézvárosi Családsegítő Szolgálat telefonszáma) A HAJSZOLT Egyesület ingyenes jogsegélyszolgálatot tart fenn a budapesti anyaotthonok és családos szállók lakói számára. Itt tehát azokat az ügyfeleket fogadják, akik anyaotthonban (menedékházban) tartózkodnak. Családsegítő szolgálatok (Az Ön lakóhelyéhez legközelebbi családsegítő központ telefonszámáról és címéről a helyi önkormányzat tud felvilágosítást adni, de ugyanezekről az adatokról az SOS Krízisalapítvány Válaszvonalán is érdeklődhet, a 240-32-66 telefonszámon. Az utóbbi segítőszolgálat számítógépes adatbázisán megtalálható az ország összes családsegítő központja.) A családsegítő szolgálatok legtöbbje – számos más szolgáltatás mellett – ingyenes jogi tanácsadást biztosít a rászorulóknak a családi problémákkal, így például a bántalmazással öszszefüggő jogi kérdésekről.
c) Szociális problémák; felvilágosítás állami, önkormányzati és egyéb segélyekről, támogatási formákról • Települési önkormányzatok A lakóhelye szerint illetékes önkormányzat köteles felvilágosítást adni az Ön (illetve családja, gyermeke) által igénybe vehető összes segélyezési és támogatási formáról. Ez utóbbiakat, illetve igénybevételük feltételeit a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény határozza meg. E törvény 7. § (1) bekezdése szerint: ,,A települési önkormány299
•
•
•
•
zat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti.” Ez azt jelenti, hogy amennyiben Ön (egyedül vagy gyermekével együtt) a bántalmazás elől úgy kényszerül menekülni, hogy szállása, étkezési lehetősége és pénze nincs, s a testi épsége vagy az élete veszélyben van, az ország bármely önkormányzata köteles segítséget nyújtani. Az idézett jogszabályból következően tehát az ország bármelyik pontjára is kerül, felkeresheti az adott település önkormányzatát és segítséget kérhet. Amennyiben ezt nem kapja meg, (türelmesen) hívja fel az eljáró ügyintéző, esetleg felettese figyelmét az idézett jogszabályra. Nővonal (Hétfőn, szerdán és pénteken 16–19 óráig) Az Ön által igénybe vehető szociális segélyezési, támogatási formákról, intézményekről telefonon adnak tájékoztatást. SOS Krízis Alapítvány Válaszvonala Telefon: 240-32-66 Az Ön által igénybe vehető szociális segélyezési, támogatási formákról, intézményekről (a Nővonalhoz hasonlóan) telefonon adnak tájékoztatást. Családsegítők (lásd fentebb: családsegítő szolgálatok) A családsegítő szolgálatok a különböző támogatási formákról is tájékoztatást adnak, illetve – szükség esetén – az Ön problémájában jártas más szakemberhez vagy szervezethez irányítják. Magyar Vöröskereszt Szociális Információs Szolgálata Budapest VII., Damjanich utca 50. Telefon: 322-86-67 (A Magyar Vöröskeresztnek Budapesten kívül számos más településen is vannak irodái.) Felvilágosítást nyújtanak a Vöröskereszt keretében kapható és az ezen kívüli támogatási formákról is.
d) A munkanélküliséggel kapcsolatos kérdések, munkakeresés, átképzés, vállalkozás indítása A munkanélküliek helyzetével, a részükre nyújtott támogatási formákkal, az átképzésük lehetőségével, vállalkozóvá válásuk elősegítésével kapcsolatos legfontosabb jogszabály A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény. Amennyiben 300
Önt érintik ezek a kérdések, érdemes alaposan áttanulmányozni a törvény rendelkezéseit. • Fővárosi és megyei munkaügyi központok Telefon: 303-07-20 (a Fővárosi Munkaügyi Központ ügyfélszolgálatának telefonszáma. A megyei munkaügyi központok telefonszámát keresse a helyi telefonkönyben, illetve érdeklődjön az önkormányzatnál.) Felvilágosítást nyújtanak a munkanélküliként történő nyilvántartás feltételeiről, a munkanélküliek támogatásának formáiról, képzési és átképzési lehetőségekről, munkalehetőségekről, a vállalkozóvá válásról. Bármilyen, munkavállalással kapcsolatos kérdése van (akkor is, ha Ön nem munkanélküli, de új munkahelyet vagy új szakmát szeretne, esetleg munkajogi problémája van), keresse fel a lakóhelyéhez legközelebb eső munkaügyi központot. Egy tájékozódó beszélgetés vagy akár a hirdetőtábla böngészése is komoly segítséget jelenthet a bántalmazótól függetlenné válás, az Ön új élete feltételeinek feltérképezésében. A munkaügyi központok szolgáltatásai szerteágazóak: a fővárosban például, egyebek mellett, a következő szolgáltatásokat nyújtják: – álláskeresők klubja (különböző képzéseket, programokat tartanak az álláskeresés ,,fortélyairól”: 1097 Bp. IX., Gyáli út 33/35. Telefon: 280-63-35) – információs iroda hajléktalanok számára (olyan álláslehetőségeket is kínálnak, amelyek szállást is nyújtanak, címük: 1089 Bp. VIII., Baross utca 126. Telefon: 333-83-06) – Foglalkozási Információs Tanácsadó (naprakész tájékoztatást nyújtanak a fővárosi álláslehetőségekről, munkakereséssel, képzéssel kapcsolatos tanácsot adnak, címük: 1039 Bp., Heltai J. tér 7., Telefon: 243-81-70) – kerületi kirendeltségeiken segítséget nyújtanak az Ön iskolai végzettségének, tapasztalatainak és lehetőségeinek megfelelő munkahely megtalálásához, illetve az Ön továbbképzéséhez, átképzéséhez. • SEED Kisvállalkozás-fejlesztési Alapítvány Telefon: 212-21-79, 316-49-87, 315-01-95 Amennyiben alkalmasnak érzi magát arra, hogy önálló vállalkozásba kezdjen, s ehhez szeretne tanácsot, információt, képzést kapni, keresse fel ezt az alapítványt. Célcsoportjaik közé tartoznak a női vállalkozók. Alapfokú képzéseiken a vállalkozás indításával kapcsolatos ismereteket nyújtanak, segítséget adnak az üzleti terv elkészí301
téséhez. Együttműködnek a Nők Világbankjának Magyarországi Egyesületével, amely – egyebek mellett – most tervezi egy olyan mikrohitel-rendszer kiépítését, amely majd lehetőséget teremt női vállalkozók számára kis összegű hitelek felvételére. • Nők Háza Telefon: 209-23-27 Hetente egy alkalommal személyes tanácsadást tartanak munkát kereső nők számára. • Fővárosi Közhasznú Foglalkoztatási Szolgálat Kht. Telefon: 215-46-50, cím: Bp. IX., Üllői út 49. Munkaközvetítés fővárosi lakosoknak. Bármilyen iskolai végzettségű személynek (az általános iskolát el nem végzettől az egyetemi diplomásig) segítenek állást keresni. Elsősorban regisztrált munkanélküliekkel foglalkoznak, de más is fordulhat hozzájuk. • Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága (Telefon: 312-20-08, cím: 1051 Bp. V., Roosevelt tér 7–8.) Tájékoztató füzeteket állítottak össze a nők álláskeresésével, munkavállalásával összefüggő kérdésekről. Ezekhez a Minisztérium portáján juthat hozzá. Jogsegély-szolgálatukon (a fenti telefonszámon) a munkavállalással, illetve a munkajoggal összefüggő kérdésekre is válaszolnak, hétfőnként 17–18 óra között. Amennyiben munkalehetőséget keres, illetve szakképzési, átképzési lehetőségek iránt érdeklődik, fontos, hogy rendszeresen figyelje a hirdetési újságokat, illetve az újságok hirdetési rovatait, esetleg Ön adjon fel hirdetést. e) Gyermekek lelki, jogi és egyéb problémái A gyermekek jogaira vonatkozó legfontosabb jogszabály a Gyermekek Védelméről és a Gyámügyi Igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, amely egyebek mellett az otthoni bántalmazás megelőzésével és kezelésével összefüggő állami feladatokról, az egyes pénzbeni és egyéb ellátási formákról, a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerének felépítéséről, az önkormányzatok és más szervek feladatairól tartalmaz rendelkezéseket. • Gyermekvédelmi hatóságok (A lakóhelyén, illetve tartózkodási helyén működő önkormányzatoknál.) A gyermekek védelmét biztosító hatósági feladatköröket a helyi önkormányzat képviselőtestülete, a települési önkormányzat jegy302
zője, valamint a városi (fővárosi kerületi), a megyei vagy fővárosi gyámhivatalok látják el. A képviselőtestület hatáskörébe tartozik egyebek mellett a rendszeres és a rendkívüli gyermekvédelmi támogatás folyósítása és a természetben nyújtott ellátások (például tankönyv- és tanszerellátási támogatás, iskolai étkezés térítésének díjkedvezménye) biztosítása, míg a gyámhivatal feladata a kötelezett által nem fizetett gyermektartásdíj megelőlegezése, amennyiben ennek jogszabályi feltételei fennállnak. Az egyes ellátási formák igénybevételének feltételeiről és módjáról a hatóság köteles felvilágosítást adni. • Gyermekjóléti szolgálat, családsegítő szolgálat (A települési önkormányzat működteti, így az egyes önkormányzatok tudnak felvilágosítást adni a címekről és telefonszámokról.) Feladatuk egyebek mellett a gyermekek érdekében nyújtható támogatási formákról történő tájékoztatás és a támogatásokhoz való hozzájutás segítése, pszichológiai, nevelési, mentálhigiénés tanácsadás, hivatalos ügyek intézésének segítése. A törvény a gyermekjóléti szolgálat kötelezettségévé teszi a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében a veszélyeztetettséget előidéző okok feltárását és az ezek megoldására történő javaslat készítését. Ezzel összefüggésben – szükség esetén – össze kell hangolnia tevékenységét a rendőrséggel, az ügyészséggel, a bírósággal, a társadalmi szervezetekkel, alapítványokkal és más szervekkel. Feladataik közé nem csak a megelőzés tartozik, hanem a már kialakult veszélyeztetettség megszüntetése érdekében szükséges lépések megtétele is. • Kék vonal Telefon: 210-33-49 (munkanapokon 8–21 óráig, hétvégén és ünnepnapokon 15–19 óráig) A problémákkal küszködő, veszélyben lévő gyerekek és fiatalok ingyenes telefonos segélyvonala. Otthoni bántalmazás esetén a gyermek mellett álló, őt támogató szülő (és természetesen a gyermek) bevonásával igyekeznek felmérni, együtt végiggondolni a kiutat. • Országos Gyermekvédő Liga Telefon: 351-70-84, cím: 1074. Bp. VII., Hársfa utca 43. Elsősorban mentálhigiénés, pszichológiai munkára szakosodtak. Személyes találkozás során állapodnak meg az őket felkereső gyermekekkel és szülőkkel arról, hogy milyen segítő szakember, mely formában működhetne együtt velük. 303
f) Szexuális erőszakot elszenvedettek támogatása • ESZTER Ambulancia Telefon: 166-98-72 Pszichoterápiás segítség szexuális erőszakot elszenvedett felnőtteknek és gyermekeknek g) Bántalmazott nők lelki és gyakorlati támogatása • NANE (lásd fentebb) • Nők Háza (lásd fentebb) Hetente egy alkalommal tanácsadást tartanak bántalmazott nők, valamint gyermeküket egyedül nevelő anyák számára. Időszakonként önsegítő csoportokat is szerveznek hasonló helyzetben lévő nők számára. • Telefonos Lelki Elsősegélyszolgálat Telefon: 212-10-27 (éjjel és nappal hívható)
• BRFK Vagyonvédelmi Tanácsadó Szolgálat Telefon: 302-79-39 Amennyiben már nem lakik együtt a bántalmazóval, de fél az esetleges támadásától vagy bármely más okból nem érzi biztonságban magát és szeretne szakszerű tanácsot kapni az otthona (és saját maga) védelméhez, például a megfelelő biztonsági zárak, jelzőrendszerek stb. kiválasztásához, ide fordulhat. Amennyiben Ön nem budapesti, a megyei rendőrkapitányságon érdeklődhet arról, hol van a lakóhelyéhez legközelebbi vagyonvédelmi tanácsadó szolgálat. • MATÁV – ,,Rosszakaratú Telefonhívások Azonosítása” (Az illetékes telefonközpontoknál.) Amennyiben a menekülést (szakítást, válást) követően is félelemben él, mert zaklatják, kérheti, hogy az Önhöz érkező telefonhívásokat figyeljék és értesítsék arról, hogy milyen telefonszámokról kapott hívásokat.
h) Szenvedélybetegségek (alkohol-, kábítószer-függőség) • Névtelen Alkoholisták Telefon: 352-19-47 Önsegítő, támogató csoportok a végleges kijózanodásra vágyó alkoholistáknak. Az alkoholbetegek családtagjai számára is vannak csoportjaik. • Félúton Alapítvány Telefon: 368-07-41 Az Alapítvány 1994-ben szerveződött alkoholbetegek bentlakásos és járóbeteg formában történő lelki gondozására, a józanság elérésének tanítására. Előzetes bejelentkezés alapján személyes találkozáson adnak tájékoztatást és tanácsot a hozzájuk fordulóknak. • Drog Stop Telefon: 267-33-44 Telefonos segélyvonal: tájékoztatás és tanácsadás a kábítószer- vagy gyógyszerfüggőséggel kapcsolatos kérdésekről, drogambulanciákról stb. i) Önvédelem • Honvéd Küzdőcentrum, Budapest Telefon: 06-20-415-622 Női önvédelmi tanfolyamokat indítanak. (Természetesen számos más helyen is indul hasonló képzés, az érdeklődőknek érdemes figyelni az újságok hirdetéseit.) 304
305
TARTALOM
IX. ,,A rendőrségnek most az a jelszava, hogy szolgálunk és védünk. Arra lennék kíváncsi, hogy kit…” / Avagy: magánügy-e a feleségbántalmazás? .................................. 213 X. ,,Miért is verné a Herceg Hófehérkét?…” / A bántalmazás okai, a nemi szerepek és a családon belüli erőszak / A bántalmazó ................................................................ 237 XI. ,,Vajon mindenhol így van ez…?” / Nemzetközi kitekintés ... 255
Köszönetnyilvánítás ..............................................................
5
Előszó .................................................................................
7
XII. ,,Ez a mostani hallgatás nem tarthat sokáig” / Mit tehetünk a feleségbántalmazás ellen? ............................................. 260
13
XIII. ,,Mit tegyek, merre induljak, hogyan meneküljek?” / Tanácsok bántalmazott nőknek ....................................... 274
I. ,,Gyötört, ütött, megerőszakolt…” / A bántalmazás természetrajza ...............................................................
Utószó / Sikertörténetek ,,új életet élő” asszonyokról ................ 288
II. ,,A lelki terror még rosszabb, mint a verés…” / A lelki (érzelmi, pszichológiai) bántalmazás .....................
33
III. ,,Pont olyan volt, mint azokban a szörnyű filmekben, csak én a gyerek miatt nem is sikíthattam…” / Nemi erőszak a házasságban, élettársi kapcsolatban ..................
75
IV. ,,Pénz olvasva, asszony verve jó?…” / Asszonyverés: a tettleges (fizikai) bántalmazás ......................................
94
Függelék .............................................................................. 296
V. ,,Nem fáj semmim. Csak mindenem…” / A bántalmazás hatása az áldozatokra ..................................................... 117 VI. ,,Ha nem tetszik neki, hogy verik, miért nem megy el?” ..... 135 VII. ,,Féltem a lányomat, az unokáimat és saját magamat is” / A feleségbántalmazás és a családon belüli erőszak más formáinak összefüggései; a feleségbántalmazás veszélyei a kívülállókra .................................................. 152 VIII. ,,Állandóan attól reszkettem, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeimet…” / A feleségbántalmazás és a gyermekbántalmazás összefüggései .......................... 159
307
308
