Az a terror, ami eleinte a Szovjetunió összeomlása után kialakult

VALLÁS, TERROR, HÁBORÚ ÉS AZ EGYSÉGES GLOBÁLIS ETIKÁRA VALÓ IGÉNY

Bekir Karlığa

A

z a terror, ami eleinte a Szovjetunió összeomlása után kialakult egypólusú világrend elleni lázadásban öltött testet, a szeptember 11-ei események után globális fenyegetéssé vált. A tény, hogy az egyetlen olyan független hatalom, amely felvette a harcot a terrorizmus ellen, a kialakult helyzet alapján indokoltnak találta egy háború kirobbantását, a világot – és különösképp a Közel-Keletet - a háborús fenyegetettséggel hozta újra testközelbe, és egyúttal az általános emberi értékek háttérbe szorulásához is vezetett. Az ENSZ is elhanyagolta kötelességét, ami az egyetemes erkölcsöt és a nemzetközi jogokat illeti, márpedig ezeket az alapelveket a két gyötrelmes világháborúból tanultak után fektették le. A nyugtalanság ma már világméreteket öltött. Eme fejlemények következtében a vallás és az erkölcsi értékek fontossága újra teret nyert.

Vallás A vallást talán kissé leegyszerűsítve úgy is definiálhatjuk, mint azoknak a szabályoknak és alapelvnek az összességét, melyeket Isten azért küldött, hogy ezen a Földön és a túlvilágon a boldogsághoz vezessenek. A vallás története az emberiség történetével kezdődik. Az első olyan elméletek, amelyek azt próbálták megmagyarázni, mi történik az emberek körül – közelünkben vagy a világegyetemben – mind a valláson

42

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből

alapultak. Ennek következményeként a vallás nagyon fontos szerephez jutott minden olyan szellemi területen, mellyel az emberiség a történelme folyamán eddig foglalkozott, mint a történelem, a tudomány, a kultúra, a művészet, a jog és az erkölcs. A vallás lehetővé teszi, hogy az ember felfedezzen olyan emelkedett és transzcendens értékeket, melyek a saját legbensőbb természetében rejtőznek, hogy ezáltal egy különleges élményben legyen része. Azok az elméletek, melyek nem olvasztják a vallást is magukba valamiképp, szükségszerűen egyoldalúak maradnak, és nem képesek a létezés egészére magyarázatot adni. Másrészt viszont egy olyan vallás, mely nem él a bölcsességgel, az embert csak egy adott öntőforma csapdájába ejti, a valódi cél helyett: hogy tágas horizontokat nyisson meg előttünk és hogy lehajtsa korlátainkat. Ahogy az emberek saját identitásukat nem tudják a hit segítsége nélkül meghatározni, úgy a világegyetemben a helyüket, helyzetüket vagy szerepüket sem tudják igazán behatárolni. Egyértelmű tény, hogy a világegyetem legértékesebb és legfontosabb teremtményei mi vagyunk. Nem fizikai adottságai, hanem spirituális képességei teszik lehetővé azt az embernek, hogy ekkora jelentőséggel bírjon. Ami a fizikai felépítésünket illeti, nagyon hasonlóak vagyunk más teremtményekhez. Mint minden más élőlény teste, a mienk is sejtekből, szövetekből, génekből áll. Ami különlegessé tesz minket, az nem más, mint hogy tudunk gondolkodni, hinni, és tudást szerezni, valamint az, hogy mindezeknek a képességeknek tudatában is vagyunk. Tudatos voltunknak köszönhetően képesek vagyunk elvonatkoztatni és fogalmakat alkotni; gondolatainkat, cselekedeteinket pedig irányítani tudjuk. Ezen szellemi értékek segítenek a hitünk és a szabályaink megformálásában. Az ember fizikai és spirituális valója (a test és a lélek) egy egységet alkotnak. A hamis hitek és a merev ideológiák ezt az egységet próbálják úgy szétszakítani, hogy megpróbáljak az embert egy absztrakt egységként felfogni, mely kizárólag a lélekből áll, vagy csak a fizikai valóra leredukálni. Ezek az elméletek azonban a létezés egészével kapcsolatosan téves értelmezésekhez vezettek. Az Isteni eredetű vallások célja, hogy ezt a megbontott egységet a „tudás és bölcsesség” rendszerében összeolvassza. De van úgy, hogy egy vallást elszakítanak a lényegétől és dogmatizálják azt, ekkor a vallás már nem tudja betölteni azt a szerepet, amire

Vallás, terror, háború és az egységes globális etikára való igény

43

teremtődött. Amikor ez bekövetkezik, az a vallás már csak egy merev ideológia vagy üres rituálék összességévé válik. Egy neves 8. századi muszlim tudós, Imám Sátibi szerint a vallás célja az, hogy az embernek segítségére legyen ezen a Földön és a másvilágon. Így a vallás céljai közt szerepel a hit, élet, javak, az utódok és a szellemi értékek megőrzése: Az emberre minden vallás felelősséget ruház annak érdekében, hogy megőrizze a következő dolgokat: a Kívánalmakat (Az-Zaruri), a Szükségességet (Al-Hadzsi) és azokat, amik jobbá teszik (At-Tahszini). A Kívánalmak (Az-Zaruri) azokat a dolgokat foglalják magukban, amik ahhoz kellenek, hogy az ember végrehajtsa a világi és vallási értelemben vett jótéteményeket… Egyértelmű, hogyha ezek elvesznek, a világi funkciók sem működhetnek, ezek is elkorcsosulnak, és anarchia üti fel a fejét, sőt ez néha az élet végét is jelentheti. Elmarad a megváltás is a másvilágon, minden áldás odaveszik, a teljes kiábrándultság a végeredmény. A hit, az élet, a szellemi értékek, és a bőség olyan kívánalmak, melyeket a veszélytől óvni kell. A Kívánalmak védelme a következő módszerek egyikével érhető el: Az első módszer a szilárd alapok lefektetése, és az oszlopok megerősítése – ez azt jelenti, hogy azoknak az elemeknek a segítségével kell őket jó karban tartanunk, melyek már jelen vannak életünkben. A második módszer az, ha figyelmet fordítunk a tökéletlenségekre, így ezek a már jelen levő elemek nem fognak eltűnni. Például a hit, a hitvallás, a szegényadó, a zarándoklat teljesítése, a böjtölés és Isten tiszteletének egyéb módjai, mind azt szolgálják, hogy a vallás, mint létező elem megőrződjön életünkben. Az evés, ivás, öltözködés, lakhatás és más hasonló tevékenységek a szellem és a lélek megóvására irányulnak. A közösségben való viselkedésünk az ember tulajdonának és utódainak megóvását célozza; a személyes viselkedési mintáknak pedig a testi és lelki egészség megőrzésében van szerepük. A büntetésnek, mely a jó cselekedetekre buzdít és megakadályozza a rosszat, az a célja, hogy a negatív elemeket a társadalom és az egyén hatókörén kívül tartsa. A Saríának öt alapcélja van. Ezek a hit, az élet, a vagyon, az utódok és a szellemünk megóvását jelentik. Ezek az elsődleges elemek minden vallásban alapvető jogokat képeznek, melyeket védeni kell. A Szükségesség (al-Hadzsi) azokra a dolgokra vonatkozik, melyekhez akkor folyamodunk, ha fizikailag vagy metafizikailag hiányt szen-


44

vedünk akár személyes, akár társadalmi szempontból. Ha ezen – akár anyagi akár elvonatkoztatott - igényeink nem elégítődnek ki, nehézségekbe ütközünk kötelességünk teljesítésének tekintetében is. Az itt említett nehézségek, melyek fizikai vagy szellemi igények kielégítetlensége nyomán lépnek fel, nem egyenlőek a közösségi értékeket ért támadások elszenvedésével. Ezeket a Kívánalmak körébe tartozónak tekintjük és az istentisztelet, szokás, viselkedés és büntetés kategóriái alá tartoznak. A Jobbítás (at-Tahszini) kategóriájába azok a dolgot tartoznak, melyek a tulajdonképpeni jó szokásokat jelentik, és az olyan szégyenletes vagy gonosz dolgoktól való távolmaradást célozzák, melyektől minden épeszű ember tartózkodik. Ezeket a viselkedésmintákat „közösségi erkölcsi értékeknek” nevezhetjük, és azok a feltételek, melyeket az első kettő (Kívánalmak és Szükségesség) esetében már említettünk, erre is igazak.(Sátibi 2/4)

Így elő sem fordulhat, hogy a vallásos gondolkodáson belül ennek a három alapelvnek bármelyike háttérbe szoruljon. Sajnos azonban a múltban és napjainkban egyaránt voltak és vannak olyan negatív tényezők, melyek elhomályosítják a vallásban szentnek tekintett értékeket, és amelyek a legtöbb kárt okozzák a vallásnak: az agresszió, a terror és a háborúk. Ahhoz, hogy megváltoztassuk ezt az elkeserítő helyzetet, és hogy a vallást ne használhassák többé ellenségeskedés okaként, a világvallások vezetőinek közeledniük kellene egymáshoz, és közös lépéseket kell tenniük a vallások közti béke, a tolerancia és párbeszéd megteremtése érdekében.

Terror A terror az emberiség ellen elkövetett bűntény. Mivel minden vallás elítéli a terrorizmust, a „vallás” és a „terror” két olyan fogalom, melyet semmi szín alatt nem lehet egy lapon említeni. A terror nem csak egy önmagában vett bűntény, hanem öt különböző bűntényt egyesít magában: a terrorista vétkezik a Teremtő ellen, vétkezik az emberiség ellen, az egyes személyek ellen, akik ellen a terrorcselekmény irányul, saját maga ellen, és végül az ellen a közösség ellen, melynek ő is tagja. Az iszlám szerint az emberiség, mely tiszteletben részesült (Szúra Al-Iszrá 17:70), a legszebb alakkal teremtetett (Szúra At-Tín 95:4). Tekintettel rá, hogy Allah ad életet, és küld halálba (Szúra Ál-Imrán 3:156), a gyilkosság tilos: És ne oltsatok ki emberéletet, amit Allah adott (Szúra Al-Anám 6:151); senki nem veheti el az életet, amit Isten adott. Hiszen


45

Ha valaki megöl egy emberi lényt-anélkül hogy jogosan tette volna- akkor az olyan, mintha az egész emberiséget ölte volna meg (Al-Máida 5:32). Abból a versből is, hogy Adakozzatok Allah ügyéért és ne rohanjatok a pusztulásba (azáltal, hogy nem adakoztok sem pénzzel, sem idővel vagy fáradsággal Allah ügyéért)! Cselekedjetek jót! Allah szereti azokat, akik jót cselekszenek. (Szúra Al-Bakara 2:195) azt olvashatjuk ki, hogy nincs jogunk saját magunk épségét veszélyeztetni, valamint abból, hogy ...és ne öljétek egymást. Allah mindig kegyes hozzátok (Szúra An-Niszá 4:29) láthatjuk, hogy az iszlámban nyilvánvalóan tiltott az öngyilkosság. Tehát bármit vegyünk is alapul, az iszlámban az önmagunknak vagy másnak való károkozás általános tilalom; ártatlan emberek megölése pedig megbocsáthatatlan bűn az emberiség ellen. Az iszlámban a jognak három különböző formáját ismerjük: „Isten jogai”, „az emberek jogai”, és az „összetett jogok”. Ezek közül az első kettőnek van nagyobb szerepe. Isten jogai magában foglalják a hitet és az istenimádatot, a közjó és a közrend fogalmait, de azokat nem, melyek csak az egyes embereket vagy közösségeket érintik. Isten jogai kiterjednek minden élő és élettelen teremtményre. Az élethez való jog is Isten joga, nem az egyéné. Így ez nem lehet tárgya megbocsátásnak, vagy nem lehet róla úgy lemondani, ahogy az ember saját jogairól mond le. Ezt a jogot nem törölheti el vagy változtathatja meg semmilyen személy vagy kormányzat. Csak Isten bocsáthat meg az ő jogai ellen vétkezőknek. Az elmúlt években elszaporodott terrorcselekmények célja esetenként a modern értékek elleni lázadás, vagy a figyelemfelkeltés. Bármelyik legyen is, és bármilyen formában (akár öngyilkossági merényletként) hajtsák végre, a terror mindig is tilos volt és lesz is az iszlámban. Bármi legyen is a cél, az ember nem járhat el ilyen módon. Ezeknek az eseteknek egy része a vallás félreértéséből vagy félreértelmezéséből fakad, míg a többi a vallásában nem megbízható és nem alapos tudású egyénektől ered. Mégis, az a tény, hogy ezek az esetek egyre gyakoribbá váltak, szükségessé teszi a jelenség körültekintő vizsgálatát. Az emberiség legfőbb kötelessége megtalálni és felszámolni azokat az okokat, mely embercsoportokat terrorcselekményekre sarkall. Ha nem vesszük komolyan

46


a helyzetet, és kicsinyes okokból nem fordítunk figyelmet a probléma kezelésére, vagy épp azokat az embereket támogatjuk, akik ilyen esetek megismétlődését célozzák, akkor ezzel mi is mind az emberiség elleni bűntettet követünk el. Nem szabad elhanyagolnunk azt, hogy milyen nagy hatással van egy személy viselkedésére önképe. Ha az önszeretetünk, amely eredetileg a magunk védelmére hivatott érzésünk, valamilyen oknál fogva sérül, az szégyenérzetet vagy hibás önértékelést eredményez. Ettől fogva az egyén agresszív viselkedésmintákat kezd követni azért, hogy önértékelését visszaállítsa. A tudatlanság, a hiányos vagy téves tudás vakbuzgósághoz vezethetnek. Ez a vakbuzgóság a fanatizmus melegágya, a fanatizmus pedig a terror felé tár kapukat. Ha a tudatlanság épp a vallás területén uralkodik el, a probléma még összetettebbé válik. Ha az egyénnek épp a saját vallásáról nincsenek kielégítő információi, akkor nem lesz képes egészséges összhangot teremteni élete és hitvallása között. Következésképpen elveszíti a kapcsolatot az élettel, és elkezd illogikus viselkedésmintákat követni, vagy épp a saját vallási értékeit kezdi megvetni, mely természetszerűleg kisebbrendűségi komplexushoz vezet. Mindkét viselkedésminta a megtévedt emberre jellemző. Tény, hogy a terror egy olyan kilátástalan élethelyzetnek a következménye, ahol megoldásra semmi remény. A kilátástalanság a tudatlanságból fakad, míg az elesettség annak eredménye, hogy az embereknek nem áll rendelkezésükre megfelelő eszközök. Azok a személyek és társadalmak, melyek híján vannak olyan eszközöknek, mint a megfelelő oktatás és a szellemi tőke, hajlamosabbak megoldások helyett problémákat előállítani, és többnyire kihasználhatóbbá válnak. Mivel meglévő lehetőségeiket sem tudják megfelelő mértékben kihasználni, elesettnek érzik magukat, s ez a tehetetlenségi érzés ad táptalajt az agressziónak. Mivel a dzsihád fogalmát számos okból kifolyólag terroristák is hangoztatják a muszlim világban, ezt a fogalmat vizsgáljuk meg a következőkben tüzetesebben.

Dzsihád A dzsihád szó eredetileg a következő jelentéseket foglalja magába: fáradozás, erőfeszítés, próbatétel, erózió, éhségérzet. Mint minden küzdelemben, az ember aktiválja erőforrásait, erőfeszítéseket tesz, ilyen


47

módon a dzsihád aktív hadviselést is jelenthet. Bárhogyan is értelmezzük, ha az előbb felsorolt jelentéseket is figyelembe vesszük, a dzsihád négy különböző aspektusával találjuk szembe magunkat: I. A védelmi aspektus: Ezt a fogalmat többnyire a dzsihád, ghaza és harb kifejezésekkel kapcsolják össze. Bár a dzsihád különféle toldalékos formái körülbelül 34 alkalommal fordulnak elő a Koránban, ezekből csak négy esetben utal a kifejezés egyértelműen háborúra.1 Mivel azonban a legtöbb dzsiháddal kapcsolatos vers olyan szúrarészletekben fordul elő, melyek a háborúskodásról szólnak, a háborús jelentés kapott nagyobb hírnevet. II. A pszichológiai aspektus: muszlim gondolkodók, főképp szúfik, a mudzsahada szót- mely a dzsihád szóval egy tőről fakad- használják a dzsihád lelki vetületének kifejezésére. A mudzsahadának három különböző formája ismert: az ellenség ellen vívott mudzsahada az tulajdonképpen a dzsihád; a belsőnk ellen vívott mudzshada a taqwa, és a testi vágyak ellen vívott mudzsahada pedig a riyadha (mértékletesség) A Korán versei közűl tíz a dzsihádnak az utolsóként említett vetületével foglalkozik.2 III. Az intellektuális aspektus: A következő szavak fejezik ki ezt az aspektust: idzstihad (értelmezés) és tafakkur (elmélkedés). Az idzstihad nagy erőfeszítéseket jelent egy bonyolult cél érdekében. A muszlim jogászok a következőképpen definiálják az idzstihad fogalmát: egy vallási rendelet meghozása érdekében tett erőfeszítés, melyet egy jogász másodlagos feltevésein alapít. Mondhatnánk, hogy ez tulajdonképpen a muszlim gondolkodó arra tett erőfeszítése, hogy az összes intellektuális képességét használva hozza meg döntéseit mind vallási, mind világi téren.3 IV. A társadalmi aspektus: Ez a közösség egészének szolgálatát jelenti, valamint a harcot az igazságtalanság ellen. Ebben a tekintetben a dzsihád kifejezés az embereknek való segítségnyújtást jelenti, és az igazságtalanság megakadályozásáért folytatott harcot.4 1

Tawba 9:41, 73; Furqan 25:52; Tahrim 66:9.

2

Hajj 22:78; Tawba 9:24, 88, Baqara 2:218; Al’Imran 3:143; Hujurat 49:15; Ma’ida 5:35, 95; Ankabut 29:6; Mumtahana 60:1. 3

Tawba 9:122.

4

Ma’ida 5:54, Tawba 9:19, Anfal 8:72, Nahl 16:110; Ankabut 29:6, 8; Luqman 31:15.

48


Sok hadísz foglalkozik a dzsihád pszichológiai aspektusával. Feljegyezték például, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) egy csatából visszatérve így szólt: „A kisebb dzsihádból most visszatértünk egy nagyobba.”5 A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azt is mondta: „Mudzsahid az, aki a saját testi vágyai ellen visel hadat.”6 A következő hadísz pedig a dzsihád társadalmi vonatkoztatására is rávilágít: „A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) megkérdezte egyik követőjét, aki részt akart venni a dzsihádban (háború értelemben), hogy élnek-e a szülei. Az igenlő válasz hallatán a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) azt tanácsolta neki, inkább folytasson dzsihádot szüleiért (azaz a háborúskodás helyett inkább a szüleit segítse)”.7 A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) egyszer azt mondta: „Azok, akik özvegyekért és szegényekért dolgoznak, olyanok, mint akik Istenért viselnek dzsihádot.”8 Azt is kijelentette, hogy „A legértékesebb dzsihád, ha valaki felemeli szavát, és kimondja az igazságot egy elnyomó uralkodóval szemben.”9 A dzsihád intellektuális aspektusának tekintetében számtalan hadísz buzdít a világi és vallási értelemben vett tudásunk bővítésére, mélyítésére, a kutatásra, az elmélkedésre. Mint ebből is kitűnik, az iszlám vallásban a dzsihád szociális, pszichológiai, intellektuális és társadalmi vonatkozásai sokkal hangsúlyosabbak a háborúnál. A muszlim irodalomban sem jelent a dzsihád feltétlenül háborút. Csak azért került a szónak egy ilyen jelentése ennyire előtérbe, mert egy közösség, ha ellenséggel harcol, akkor az minden erőfeszítést meg fog tenni a siker érdekében. Ha konkrétan a háborút akarja kifejezni, a Korán más szavakkal él, így például: qital, harb, muharaba és ma’raka. Mint ahogy a neves muszlim tudós Muhammad Hamidullah is rámutatott, a vallás szigorúan tiltja az olyan háborúkat, melyeket nem egy, az Isten által kitűzött célért vívnak. Azok a katonai megmozdulások, melyekben a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) is részt vett, a védelmet szolgálták, és büntette azokat, akik az ellenséghez csatlakoztak vagy megsértettek egy korábbi megállapodást, vagy iszlám 5

’Ajluni 1/424.

6

Tirmidhi, Fada’il al-Jihad, 2.

7

Bukhari, Jihad, 138; Muslim, Birr, 5.

8

Bukhari, Nafaqa, 1; Muslim, Zuhd, 41.

9

Abu Dawud, Malahim, 17; Tirmidhi, Fitan, 13.


49

területeket akartak megszerezni. (Hamidullah, 1995, 222-223.) Ez az oka annak, hogy az iszlám hódításoknak sosem volt célja pusztán agresszió, rablás vagy fosztogatás. Pont ellenkezőleg, ezek a harcok egy olyan rend helyreállítását célozták, melyben az emberek szabadon dönthettek, hogy mely vallást kívánják követni, legyen az akár a muszlim vallás. Az iszlám egyház a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a muszlim uralom alatt élő nem muszlimok is -különös tekintettel a keresztényekre és a zsidókra- jó bánásmódban részesüljenek, attól függetlenül, hogy ezek az emberek a meghódított városok lakosságából származtak-e, vagy csak később telepedtek oda. Feljegyezték, hogy a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) még utolsó szavaival is azt kérte követőitől, hogy bánjanak tisztességesen a nem muszlimokkal. Azt mondta: „Aki rosszul bánik a zsidókkal és a keresztényekkel, az az Ítéletnapon tartozik elszámolni nekem tettével.”10 Valamint: „Azok, akik igazságtalanok a keresztényekkel és a zsidókkal, nem léphetnek a Paradicsomba.”11 Az iszlám szerint háború idején is tilos fákat és mezőket felgyújtani, valamint épületeket és templomokat lerombolni. Nők, gyermekek, idősek, fogyatékosok és egyházi személyek meggyilkolása szigorúan tilos. Azok az adók, melyeket a nem muszlim lakosság fizet, nem fordíthatók a muszlimok igényeinek kielégítésére, de a muszlimok által felajánlott jövedelemadó segíthet a rászoruló nem muszlimokon.12 A dekrétumban, melyet ’Omár kalifa intézett Abu Musza Al Asharihoz, amikor Baszra kormányzójává nevezték ki, az áll, hogy mindenki, aki a kormányzóhoz jön, egyenlő bánásmódban kell, hogy részesüljön; a tárgyaláson résztvevőknek a tárgyalóteremben együtt kell ülniük, sőt a kormányzónak még a figyelmét is egyenlően kell megosztania a felek között, vallási hovatartozásuktól függetlenül. „Nem szabad, hogy a gazdagok azt higgyék, igazságtalanul uralkodsz, a szegények se tartsanak attól, hogy az igazságtalanság őket sújtja.”13

10

’Ajluni, 2/285; Baghdadi 8/370

11

Darimi, Seerah, 16.

12

Ibn Rushd, 1/348.

13

Baykhaki, 10/150; Daraktuni, 4/206; Sarahsi, 16/61.

50


A keresztes hadjárat és az igazságért vívott harc a kereszténységben A kereszténységben, mely magát a béke pártfogójaként hirdeti, a háború fogalma fontos szerepet tölt be. A keresztények, akik sokat szenvedtek, különösen a Római Birodalom korszakában, a római elnyomással szemben a „passzív ellenállás” stratégiáját választották, vallásuk harcos oldalát mellőzvén, inkább a béke és a tolerancia eszméit hangsúlyozták. A Szentírás szerint a legfontosabb parancs, melyet Isten az embereknek adott, hogy szeretnünk kell Istenünket és szeretnünk kell felebarátainkat. Ahogy Jézus is szerette tanítványit, azt kérte tőlük is, hogy szeressük egymást. Máté evangéliumában olvashatjuk Jézus következő szavait: Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is. És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te ruhádat, engedd oda neki a felsőt is. (Máté 5:39-40)

Láthatjuk, hogy a szeretet terjesztésével együtt a háború fogalma is nagy hangsúlyt kap az Újtestamentumban: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt. (Máté 10:34-35) Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, a kik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; a napa a menye ellen, és a menye a napa ellen. (Lukács 12:51-53) A Biblia szerint a világ vége közeledtével erőszakos cselekedetek és katasztrófák fognak előfordulni, melyek Jézus második eljövetelét készítik elő. A negyedik angyal is trombitált, és megvereték a napnak harmadrésze, és a


51

csillagoknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak harmadrésze, és a nap az ő harmadrészéban ne fényljék, és az éjszaka hasonlóképpen. (Jelenések könyve 8:12)

Az Egyesült Államokban végzett kutatások szerint a vallásos népesség 30%-a hiszi, hogy a világ az Armageddon döntő csatájával ér majd véget. Szekták alakultak, olyanok is, melyek tagjai tömeges öngyilkosságot követtek el. Például Jim Jones, aki a People’s Temple (Népek Szentélye) névre keresztelt szekta vezetője volt, 1978-ban azt prédikálta, hogy elérkezett a világvége, és megkezdődött az Armageddon, melyet a Biblia is említ. Azt állította: „Az ítéletnap a nyomunkban van, menjünk hát vele, és legyünk elsők a tömegben.” Akkor több, mint 900 ember követett el öngyilkosságot, hogy ezt a célt megvalósítsa… (Halsel, 2002, 21.) Másrészt néhány keresztény csoport úgy vélekedik, hogy a világ a végéhez közeledik, ezért úgy érzik, mindenképp a messiás közelében kell lenniük, így Jeruzsálembe mennek meghalni. François Mayer professzor szerint az ötvenes évek óta rengeteg ember hagyta el az Egyesült Államokat, és ment Izraelbe ebből az okból. Olyan időszakok, amikor a másként gondolkodók osztályrésze az elnyomatás volt - például Donátusz, és követői által, akik nem fogadták el a Konstantin császár által a IV. században kinevezett pártiárkákat; vagy Áriusz, Makedóniusz és Nesztóriusz uralma – megtépázták a kereszténység pacifista szemléletét. Az V. században, amikor barbár törzsek dúlták fel Rómát, Szent Ágoston amellett érvelt, hogy a keresztények bizonyos körülmények között folytathatnak hadviselést. Ő volt az első, aki az „igazságos háború” ideáját hangoztatta. A XIII. században Szent Tamás továbbfejlesztette és rendszerezte Szent Ágoston elképzelését. Szent Tamás szerint a következő feltételekkel nevezhetünk egy harcot „igazságos háborúnak”: 1, A hadüzenetet egy törvényes központi hatalom nyilvánítja ki. 2, A cél védelem kell, hogy legyen, valamilyen agresszív támadás ellen, vagy a hívők törvényes jogainak védelme. 3, A végső cél a jóság egyeduralomra hozása és a gonosz eltörlése kell, hogy legyen. A X. századtól, Spanyolország visszafoglalásától, és a nyugat-európai keresztes hadjáratokkal kezdődően egy új fogalom jelent meg a keresztény irodalomban: a „Szent Háború”.

52


Ez a fogalom egy olyan érvrendszerrel került alátámasztásra, mely legitimalizálja a háborút, mondván: „Istennek ellenségei vannak, akik el akarnak pusztítani mindenkit, akik Istennek engedelmeskednek. Isten ellenségei azok, akik a kereszténység ellen vannak, Isten igaz vallása ellen, ezért harcolni kell ellenük, és el kell őket pusztítani.” A XIV. században a katalán származású költő, Ramón Lull14, aki folyamatosan ostorozta az iszlám vallás dzsihád fogalmát, kijelentette: „Azoknak a misszionáriusoknak, akik muszlimokat kívánnak keresztény hitre téríteni, mindenekelőtt a szeretetre kell apellálniuk. Úgy kell szeretniük minden egyes embert, ahogy azt Jézus tette. Másodszor, hagyni kell, hogy a muszlimok saját szabad akaratukból válasszák a kereszténységet. Azonban, ha továbbra is ellenállnak, miután a kereszténységet, mint igaz vallást megismertették velük, az erőszak használata megengedett.” (Sugranyes de Franch, 1983, 375) A keresztes hadjáratok, melyek több mint 300 éven keresztül folytak, keserű emlékeket hagytak mind az őket elindító nyugati társadalomban, mind a muszlimokban. Ezért a későbbiekben a keresztény irodalomban a „Szent Háború” fogalmát inkább az „igazságos háború” fogalmával helyettesítették, mely tulajdonképpen a „jó gonosz elleni küzdelmét” foglalta magában. A francia forradalommal és a felvilágosodással e fogalom vallásos jelentősége megfakult, helyette világi ideákban öltött testet. Az „igazságos háború” ennek fényében azt jelentette, hogy a harcnak nem az agresszió a célja, hanem a védekezés. Ilyen például egy csoport fellázadása az elnyomás ellen, melynek következménye még szigorúbb elnyomás lehet. A beavatkozást csak egy törvényes hatalom, és csak bizonyos korlátokon belül végezhette. Modern időnkben Michael Walzer vetette fel elsőként ennek a fogalomnak az etikai és jogi aspektusait, mikor Amerika vietnámi háborúba való beavatkozása ellen érvelt.

Örök béke Emmanuel Kant, a német filozófus az „igazságos háború” fogalmának helyébe az „örök béke” ideáját ültette. Az „Örök Béke” című, élete 14

Költő, filozófus és teológus, kb.1232-36 és 1315 között élt. Élete számottevő részét töltötte azzal, hogy a muszlimok kereszténységre való áttérítését szervezte, és misszionáriusként járta a muszlim világot.


53

vége felé írt értekezésében az „örök béke” politikai, jogi és filozófiai aspektusait vette számon és annak mélyére próbált hatolni, hogy vajon létezhet-e a világ háború nélkül. Kant szerint az „örök békének” Földünkön hat feltétele van: 1. Egyetlen olyan békeszerződés sem tekinthető érvényesnek, mely egy jövőbeni háború esélyét akár csak sugallja. 2. Semmilyen független állam, legyen az kicsi vagy nagy, nem kerülhet semmilyen más állam uralma alá örökösödésből, cseréből, vásárlásból vagy adományból kifolyólag. 3. Hadseregek felállítását idővel teljesen el kell törölni. 4. Nemzeti adóság nem vezethet az állam külügyi konfliktusaihoz. 5. Egyetlen állam sem avatkozhat erőszakkal más államok kormányzásába, alkotmányos rendjébe. 6. Háború idején nem követhet el egyetlen állam sem olyan cselekedetet, mely a jövőbeni békét lehetetlenné teheti: nem követhet el merényletet, mérgezést, nem sértheti meg a megadás szabályait, nem buzdíthat árulásra az ellenséges állammal szemben. Kant szerint ahhoz, hogy az „örök béke” megvalósuljon, mindenkinek magáévá kell tennie olyan nézeteket, mint a „jó szándék” és „kötelességtudat”; a háború és béke ideái mögött valójában etikai kérdések húzódnak. Az emberiség alaptermészete a legnagyobb előmozdítója a békének, nem annak akadálya. Közhelyszámba megy azonban, hogy a politika és az etika egymás szöges ellentétei. Az ellentét enyhítése céljából Kant az egyetemes jog területén bevezeti a „transzcendencia” fogalmát, mely idealizmusának egy alapköve. Kant nagyszabású ideáját igyekezett életre kelteni a második világháború után megalakult ENSZ. A mai állapotok sajnos azonban azt mutatják, hogy visszakanyarodtunk a második világháborút megelőző állapotokhoz. Ennek megállítására az egyetlen esély, ha a globális etika fejlesztésének kérdésére lépéseket teszünk.

A globális etika igénye Teljesen egyértelművé vált, hogy a legnagyobb probléma, mellyel napjainkban szembesülünk, nem politikai, társadalmi vagy gazdasági jellegű, hanem etikai kérdés. Egy olyan társadalom, amelyben hiányoz-

54


nak az erkölcsi alappillérek, nem maradhat fent. Ezt Leslie Lipson is hasonlóképpen gondolja: Nyugati civilizációnkak most – jobban mint valaha - szüksége van egy humanista alapú etikai forradalomra. A nyugati társadalom századunk első felében bukásnak indult és azóta is a süllyesztő felé tart.. Ezért elsősorban azok a tudósok felelősek, akik nem tudják vállalni felfedezéseik etikai következményeit; azok a közgazdászok, akik szerint a gazdasági felemelkedésnek semmi köze az etikai elvekhez; azok a politológusok, akik kizárólag a kormányzat mechanikájának megteremtésével foglalkoznak; és mindazok, akik nem tudnak különbséget tenni jó és rossz tudás között, és ennek következtében tudomást sem vesznek a társadalom számára legveszélyesebb dolgokról. A nyugat anyagi sikerei következtében könnyelművé vált, lehetővé tette, hogy az anyagiasság és az abból fakadó kereskedelmi felsőbbrendűség uralkodjon mindenek felett. Napjainkban az aranyborjú15 tiszteletét felváltotta az idealizált bruttó nemzeti termék imádata. A célokat azonban valahol máshol kell keresnünk. A humanizmusban, a jó polgárságban, a jó társadalomban keresendőek. Minden társadalom történelmében jelen volt a gonosz. A XX. század a gonosznak egy teljesen új formáját mutatta be, mindig abból fakadóan, ahogyan a technikát felelőtlen módszerekkel használjuk. Az atomfegyverek léte, a környezetszennyezés, a környezet mértéktelen pusztítása, a népességrobbanás a már amúgy is alacsony életszínvonalú térségekben, ezek mind olyan problémák, melyek, ha nem kerülnek megoldásra, a következők egyikét fogja eredményezni: vagy a civilizációs hanyatlást, beleértve a gazdagabb régiókat is, vagy a Föld válik alkalmatlanná az életre. A következő kérdés merül fel tehát: Mit kell az emberiség egészének tennie annak érdekében, hogy ezt elkerülje? Véleményem szerint olyan alapvető változásokra van szükség, melyek a megszokott társadalmunk gyökereit érintik. Csak egy mélyreható átalakulás menthet meg minket. Egy ilyen változásnak két előfeltétele van: az első az intézményrendszerünk megváltoztatása, a második az értékeinké. Ha a társadalmunkat meg akarjuk védeni, és fel akarjuk virágoztatni, mindkettőre egyaránt figyelmet kell fordítanunk. (Lipson, 2000, 298-300.)

Francis Fukuyama „A történelem vége?” című értekezése nagy érdeklődést keltett. A szerző amellett érvel, hogy a társadalom virágzása és a fejlődés a bizalomban gyökerezik, a bizalom érzése nélkül a társadalmi jólét nem megvalósítható. A bizalom megléte a szociális háló erősségétől 15

És kivett nekik [a tűzből] egy test-alakú aranyborjút, melynek bőgő hangja volt. Ők pedig azt mondták: „Ez a ti istenetek és Mózes istene. Ám ő elfelejtette.” (Szúra Tá-há 20:88)


55

függ. A civil társadalom összességét olyan szervezetek adják, mint cégek, oktatási központok, civil szervezetek, a média, szövetségek, jótékonysági szervezetek, klubbok és vallási intézmények. Társadalmunk alapját a család képezi, mely biztosítja a tudás és az értékek továbbadását generációról generációra, és amely lehetővé teszi, hogy az egyén sikeresen beilleszkedjen a társadalom egészébe. De egy erős összetartó családszerkezet vagy egy folyamatosan fennálló társadalmi intézmény nem törvényi szabályozásokkal születik, mint például a kormányok, a központi bankok vagy a nemzeti erők. Egy sikeres civil társadalomnak az egyén szokásain, hagyományain és erkölcsi értékein kell alapulnia. A szocializáció és a szociális jólét kulcsa a civilizáció. Ezért a társadalmaknak jelentős erőfeszítést kell tenniük azért, hogy a múltból örökölt kulturális értékeiket megőrizzék. A racionális megközelítés és a pozitív értékek nem mindig jelentenek önmagukban megoldást, szükségünk van erkölcsi és lelki értékekre is. A XXI. században olyan lépésekre van szükség, melyek erősítik a bizalmat a különböző társadalmak között. Ez viszont csak úgy jöhet létre, ha a hagyományos kultúrákat a modern intézményekkel egy életképes egésszé formáljuk. A modern világban a gazdaságot nem az egyének, hanem a szervezetek tartják mozgásban, amely társas együttműködést feltételez. A tulajdonjog, a szerződések, az üzletszabályzatok mind egy működőképes modern gazdasági rendszer alapjait jelentik. Ezek azonban csak akkor jelentenek bármit is, ha szociális tőkével és bizalommal is párosulnak. Nem állíthatjuk, hogy ezek a társadalmi normák és szabályok ne lennének modernek. Ahhoz, hogy egy modern demokrácia működhessen, a racionális és etikai értékeknek együtt kell létezniük. A jog, szerződések, és a gazdasági irányelvek mind olyan elemek, melyek egy poszt-indusztriális társadalom jólétéhez szükségesek, azonban ezek nem elegendőek. Ahogy vannak szabályok, melyek a racionalitáson alapulnak, ugyanúgy lenniük kell olyan szabályoknak is, amelyek szokásokon, kölcsönös kapcsolatokon, erkölcsi felelősségen és kötelességtudaton, valamint bizalmon alapulnak. Ezek az értékek semmi esetre sem nevezhetők idejétmúltnak. Épp ellenkezőleg, ezek elengedhetetlen feltételei a modern társadalom sikerének. (Fukuyama, 1998)

56


Globalizált világunkban most mindenütt és minden eddiginél nagyobb szükségünk van a globális etikára. Mi, muszlim gondolkodók feladatunknak tekintjük, hogy az olyan gondolkodók, mint Hans Küng és Josef Kushel által körvonalazott „globális etikát” tovább gazdagítsuk, kiváltképp a muszlim szellemi hagyományok felhasználásával.

Felhasznált irodalom: Bukhari, Sahih; Muslim, Sahih; Tirmidhi, Sunan; Darimi, Sunan; Darakutni, Sunan; Ajluni, Kashf al-Khafa; Hatip al-Baghdadi, Tarikh al-Baghdad; Ibn Rushd, Bidaya al-Mujtaid. A Szent Biblia, (a fordítás alapjául a következő kiadás szolgált: Szent Írás, magyar nyelvre fordította Károli Gáspár, Bp, Egyetemi Nyomda, 1983.) Hamidullah, Muhammad The First Written Constitution in the World (A világ első írott alkotmánya) , Lahore: 1975 Al-Shatibi Al-Muwafaqa fi usul al-shari’a, Cairo: Al-Maktaba al-tijariyya al-kubra, 1975 Sarahsi, Al-Mabsut, Cairo. Fukuyama Francis. Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity (Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése), Free Press, 1995. Halsell, Grace. Forcing God’s Hands: Why millions pray for a Quick Rapture – and Destruction of Planet Earth (Miért vágyakoznak millióan a gyors gyönyörre avagy a Föld Bolygó romba dőlése) ,Washington DC: Crossroads International Publishing, 1999. Lipson, Leslie The Ethical Crises of Civilization: Moral Meltdown or Advance?(A civilizáció etikai krízisei: erkölcsi leépülés vagy felemelkedés? Sage Publications, 1993. Ramon Sugranyes de Franch. L’Apologetique de Raimond Lulle vis-a-vis de l’Islam, Toulouse: Cahier de Fanjeaux, XVIII, 1983.

Az a terror, ami eleinte a Szovjetunió összeomlása után kialakult

Recommend Documents