Verena Kast
Ami igazán számít, az a megélt élet A visszapillantás ereje
Dialóg Campus Kiadó Budapest–Pécs
A fordítás alapjául szolgáló mű: Verena Kast: Was wirklich zählt, ist das gelebte Leben © Kreuz Verlag Freiburg, 2010 Fordította: Ujj Bernadett
www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2012 © Nordex Kft. – Ujj Bernadett A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.
Tartalom
Miért tekintsünk vissza az életünkre?
7
A visszatekintés kívánsága
14
A visszatekintés
18
Ami az emlékeket feléleszti
53
Az örömök újrafelfedezése
70
Az álmok jelentősége
87
Kincskeresés
98
Ami gátol minket az emlékezésben
118
Hála
144
Az életre való visszatekintés terápiája
152
Köszönetnyilvánítás
173
Jegyzetek
174
Irodalom
180
5
Miért tekintsünk vissza az életünkre?
Visszatekintés – a szó hangzása a múltat idézi. Azonban semmiképpen sem szabad ezt úgy felfogni, hogy azzal, ha az ember az elmúlt dolgoknak örül vagy megbánja azokat, azáltal kitér a jelen vagy a jövő elől. A lényeg a megélt élet méltányolása. Fiatal felnőttként többé-kevésbé tudatos terveket szövünk arról, hogy milyennek kell lennie az életünknek. Érett felnőttként pedig feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi lett a terveinkből: boldogok vagyunk és büszkék az elért sikereinkre, a tapasztalatokra, amelyek jócskán túlszárnyalják azt, amit egyszer régen megálmodtunk; vagy szomorúak és bánatosak vagyunk amiatt, hogy néhány dolog nem valósult meg. Közben az egész életre emlékezünk, a kudarcokra és a sikerekre, az élet teljes gazdagságára. Végeredményben az a fontos, hogy a emlékekkel, amelyek erőt adnak nekünk, az életet a halálunkig jól tudjuk megélni. Az életrajzi munka józan és tiszteletteljes: nem a múlt felmagasztalásáról vagy a hibáinkra való rácsodálkozásról szól, és nem is arról, hogy önmagunkat a körülmények áldozatának tekintsük, hanem inkább arról, hogy lássuk meg a nehézségeket és mondjuk is ki azokat. De ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy ragadjunk le a panaszkodásnál, hanem azt, hogy a nehézséget hagyjuk magunk mögött és közben tudatosítsuk magunkban, hogy ennek ellenére is milyen lehetőségeink voltak az életünkben. Ha megragadunk a múltról való panaszkodásnál, amin már úgysem lehet változtatni, akkor nem fordulhatunk afelé, ami tényleg megtörtént, amit a múlt 7
még „mondani” akar nekünk. Ezért fontos, hogy nyugodtan végignézzünk a múlton és észleljük, ami volt – jót és ros�szat is –, de ne kapaszkodjunk bele. Ezután pedig – bármi is volt – megérezhetjük az élet gazdagságát és felvillanhatnak gondolatok a jövőről, legyen az akármilyen hosszú vagy rövid. Minden életben vannak olyan tapasztalatok, amelyeket beskatulyáztak, amelyek megfagytak, és amelyek az emlékezés útján ismét mozgásba jönnek, a jelenbe átkerülve pedig a jövő erőforrásait képezhetik. Sok idős ember mondja, hogy különösen gyakran emlékezik a gyermek- és fiatalkorára – és ez örömmel, csodálkozással, szomorúsággal és megütközéssel tölti el. Szívesen mesélnek arról, hogy „akkoriban” milyen volt, örülnek, ha a fiatalok, unokák vagy akár dédunokák, kérdeznek, még többet akarnak megtudni. Néhányan le is írják ezeket az emlékezéseket, mert tudják, hogy ha meghalnak, akkor ezek az emlékek elvesznek. Azt pedig, hogy az utódaik ezeket a feljegyzéseket megbecsülik-e, a sorsra bízzák. Nekünk észben kell tartanunk, hogy az idős emberek a fáradságos, de egyben kielégítő munka során nem csak visszaemlékeznek a múltra, hanem emlékeiket megformálva vetik papírra, vagy akár művészileg alakítják őket. Ezek az önéletrajzi emlékezések túlmutatnak önmagukon: az is fontos, hogy egy élet és ezáltal egy család kulturális gyökerei fennmaradjanak. A saját élet beágyazása a jelenkori történelembe így válik láthatóvá. Egy olyan jelenkori történelem ez, amely nem a történelemkönyvek útján jut el hozzánk, hanem olyan emberek tapasztalatain keresztül, aki megélték azt, és az események jelentős mértékben befolyásolták az életüket. Lehetséges az is, hogy ebben az életrajzi munkában azon vágy is kifejezésre jut, hogy bizonyos mértékben „halhatatlanná” váljanak, valami lényegeset hagyjanak hátra 8
maguk után. A saját élet kulcsfontosságú élményeit más, valós vagy talán elképzelt emberek szeme láttára megnevezik, kifejtik, átadják, a többi embernek ajándékozzák azokat. Az emlékek nagy kincsek és azok is maradnak, először csak az emlékezők számára, majd azok számára is, akik az emlékezéseket elolvassák és eközben egy másik személy életében elmerülnek. Megismerik az életkörülményeket és az életvezetést, ami különben ismeretlen maradna számukra. Az emlékek egyfajta kincset jelentenek nekünk, embereknek: ősi tulajdonunkat képezik, egész életünkből vannak emlékeink, és ezek megmaradnak nekünk, ha teszünk ezért és emlékezetünk nem hagy cserben minket. Emlékezzünk! Képzeljük el, hogy milyen volt akkor, amikor először egyedül bicikliztünk: a büszkeséget, az érzést, hogy most mindenre képesek vagyunk. – Egy rövid pillanatra legalábbis. Az emlékezéssel egy rég elmúlt életben merülünk el, és képesek vagyunk azt magunk elé idézni. Ha különböző kisgyerekeket ábrázoló családi fényképeket nézegetünk és felfedezzük rajta saját magunkat végre, akkor azt mondjuk: „Ez én vagyok!” Nem azt mondjuk: „Ez én voltam!” – nyilvánvalóan még mindig azok vagyunk. Minden változás ellenére egyfajta folytonosság van az életünkben, és ez a folytonosság válik láthatóvá, amikor visszatekintünk. A sok változás az életünkben, amelyeket mindenekelőtt életünk markáns pontjain veszünk észre, az emlékezés által összekapcsolódnak. Ha azonban különböző emlékeket kapcsolunk össze, világossá válik előttünk, hogy az emlékek hálózatából életünk lényegét olvashatjk ki, identitásunk válik láthatóvá. Emlékeinkben találkozunk a régi vágyainkkal, talán megvalósulatlan vágyakkal is. És olyan emlékekre is rábukkanunk, amelyeket inkább meg nem történtté tennénk, 9
amiket szégyellünk. És mégis: ezek az emlékek alkotják az életünket – és tönkre tehetjük ezeket a kincseket, ha nem értékeljük az ilyen emlékeket, ha banálisnak és jelentéktelennek könyveljük el őket. Hiszen ezáltal az életünket is banálisnak és jelentéktelennek minősítjük. Az emlékek kulcsfontosságú tapasztalatok köré csoportosulnak, gyakran olyan tapasztalatok köré, amelyeket első alkalommal szereztünk: az első nap az iskolában – erre többnyire elég pontosan emlékszünk. Az utolsóra szintén. A többi iskolai napra csak akkor emlékszünk, ha valami különleges, csodálatos vagy szörnyű dolog történt. Az első csók, az első szerelem, az első szerelmi bánat – ezek többnyire megmaradnak az emlékezetünkben. Sok mindenre emlékszünk a tinédzserkorból is, valószínűleg azért, mert akkor olyan sok dolog kezdődött; de azért is, mert ebben a korban már vannak elképzeléseink az életünkről, mindenekelőtt azzal kapcsolatosan, hogy milyen emberré akarunk válni. Álmokat dédelgetünk az életünkről: valaki jelentős kutató akar lenni, más híres filmszínésznő, híres zenész, sikeres focista… Érdekes visszaemlékezni: mi volt akkoriban az álmom – és hogyan teljesítettem be ezt az álmot – vagy éppen hogyan nem. Természetesen ezek akkoriban hatalmas gondolatok voltak, mivel az életből valami nagy dolognak kell kisülnie. Természetesen nem lehetett ezeket az álmokat egyszerűen megvalósítani – de valamennyi mégis megvalósult belőlük mindannyiunk életében. Ha sikerül magunkat nem a hatalmas gondolathoz mérni, hanem az irányhoz, ami abban kirajzolódik, láthatunk egy fejlődési vonalat az álomtól a fontos élettémáinkhoz, azokhoz a témákhoz, amelyek megvalósítása mindig fontos volt számunkra, vagy pedig az lesz a benyomásunk, hogy valamit „rosszul” csináltunk. Nos, elképzelhető, hogy az álom a megvalósítási lehetőségektől nagyon távol állt, talán egy 10
nehéz élethelyzet miatt, ami miatt fel kellett adni a hatalmas gondolatot, azért, hogy az életet egyáltalán kibírja az ember. Azonban még ilyen helyzetekben is gyakran megtalálható egy apró magja annak, aminek megvalósítása az életünkben később fontos volt. De nemcsak az marad meg az emlékezetünkben amit, első alkalommal éltünk át, ami pszichénket felkészületlenül érte, hanem az olyan tapasztalatok is, amelyek az utolsó alkalomra vonatkoznak. Amikor utoljára beszéltünk egy emberrel, akit utána soha többet nem láttunk, aki eltűnt az életünkből vagy talán meg is halt. Ez az utolsó beszélgetés ezáltal jelentőséget nyer és előhívjuk emlékezetünkből, megpróbáljuk a beszélgetést pillanatról pillanatra visszaidézni, tudat alatt a véggel és a halállal kapcsolatos tapasztalatainkhoz kötjük – és ezért tudunk később olyan pontosan visszaemlékezni rá. Azonban nem muszáj, hogy ez az utolsó alkalom egy valódi halálesethez kapcsolódjon: utoljára elmenni egy céghez, utoljára rendbe rakni azt a bizonyos íróasztalt, utoljára közösen együtt reggelizni… Ami az első és az utolsó alkalom között van összenyomódik, összesűrűsödik, nehéz belőle részleteket kiemelni. De amikor valami különleges történik, valami szokatlan, akkor az emlékeink precízebbek lesznek: például az átmeneti életszakaszokban vagy olyan krízisek esetén, amelyek átmeneti életszakaszokhoz kapcsolódnak. Többnyire emlékszünk a kerek születésnapokra, talán az azt megelőző és azt követő időszakokra is. Az átmeneti életszakaszoknak – legyenek azok szabályszerűek, amelyek az életünkhöz tartoznak, mint például a kerek születésnapok, vagy egyéniek, mint például egy gyermek születése, egy szeretett személy halála – különleges dinamikájuk van. Az átmeneti életszakaszoknak saját dinamikájuk van: ami röviddel azelőtt még érvényesnek és megbízhatónak 11
tűnt, hirtelen kétségessé, kérdésessé válik. Elégedetlenséget, nyugtalanságot és félelmet tapasztalunk. Valahogy mindennek másképp kellene lennie, de nem kellene semminek változnia. Minél erősebben ragaszkodunk valamihez, annál inkább kritikusan megkérdőjelezzük azt, amihez ragaszkodunk. Ez azonban azt is jelenti, hogy a véget érő életszakaszt még egyszer megjelenítjük az emlékezetünkben: tudatosodik bennünk, ami volt, ami jó volt, amit változtatást igényelt – és valószínűleg vannak olyan gondolatok, amelyek az élet folytatásához fontosak, amiket a középpontba kell állítanunk. Ezután elengedhetjük őket, hiszen az emléket senki nem veheti el tőlünk, és belőlük kiindulva új perspektívát nyerünk a jövőre nézve. Ha azonban ragaszkodunk hozzájuk, elidegenedünk saját magunktól, nem vesszük fel az újonnan közeledő fejlődés ütemét, és ilyenkor gyakran válságba jutunk. Az átmeneti szakaszok a labilitás időszakai, amelyek félelemmel, feszültségekkel és önmagunk megkérdőjelezésével járnak együtt. Mivel vannak labilis fázisok, könnyebben tudunk változni, azonban régi konfliktusok is újra feltörnek, a nehézségek, amelyek mindig is megvoltak, újra aktiválódnak. Sok ember az átmeneti szakaszokban arról számol be, hogy újra olyan problémáik vannak, amelyekről azt hitték, hogy már régen legyőzték őket. Az ilyen reakciók azért következnek be, mert áteresztőbbek vagyunk ezekben a szakaszokban, és már nem tudjuk pontosan, hogy hogyan is bánjunk az élettel. De ez egyben esély is: lehetőségünk van a változásokra. A kétségeinkre reflektálunk – és ez a feltétele annak, hogy új célokat állítsunk magunk elé és változtassunk a viselkedésünkön. Azonban érzékenyebbek és érzelgősebbek is vagyunk, kevésbé kontrolláltak és határozottak, mint normál körülmények között, több konfliktus keletkezik a mindennapjaink12
ban. És ezek a konfliktusok nagyobb benyomást tesznek ránk, mint azokban az időszakokban, amikor az életünk konszolidáltabb, magunk mögött tudunk egy átmenetet, és az élet ismét „normális” módon zajlik. De ez a nagyfokú konfliktusra való hajlandóság esélyt is rejt magában: régi konfliktusok, olyanok, amelyek újra és újra felbukkannak az életünkben, most megérthetők és megváltoztathatók.1 Az átmeneti életszakaszok sok érzelemhez kapcsolódnak: félelem, remény, düh, öröm, stb. Kötődnek az embertársainkkal való konfliktusainkhoz – és lehetőséget adnak arra, hogy újfajta kapcsolódást találjunk magunk és embertársaink között, de a tudatos magatartásunk és a szükségszerű fejlődés között is. Az ötven éves ember, aki a kerek születésnapja miatt nagyon elégedetlen, mert látja, hogy a kívánságait „mindig” háttérbe szorította, és úgy véli, hogy az élet ezért nem „kárpótolja” eléggé, felismeri egy saját kívánságát, amit meg akar valósítani. Végre törökül akar tanulni és később török asszonyokkal ismerkedni, együtt dolgozni. Ezt aztán meg is valósítja és sokkal elégedettebb. A tapasztalatok, amiket az átmeneti életszakaszokban szereztünk olyan emlékek, amelyek a megélt élet teljességéből kitűnnek, és amelyek identitásunk tartóoszlopait képezik: ezek a tapasztalatok azok, amelyek eredményeképpen azok vagyunk, akik. Ez azokra az átmenetekre is érvényes, amelyekkel nem számoltunk, amelyekbe csak beletaszítottak minket. Ezek az események, például egy számunkra fontos személy halála, a munkánk hirtelen elvesztése, életünket egy „azelőtt” és „azután” szakaszra osztja, saját magunkkal kerülünk szembe, saját magunkkal kell megvívnunk. Ha az életünkre visszatekintve sikerül összekapcsolnunk ezt az „azelőtt” és „azután” szakaszt, meglátjuk és megértjük az átmeneti életszakasz értelmét. 13
