V. A TERROR.
Forradalom és terror. A magyar szovjettanácsoknak 1919. június 22-ikén tartott ülésén Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos — a forradalmi kormányzótanács esze és kodifikátora — a következő nyilatkozatot tette: „Sokat beszéltünk arról, hogy minő szerepe van a terrornak a proletárdiktatúrában. Nézetem szerint ez nagyon alárendelt kérdés. Az egészen kétségtelen, hogy forradalom terror nélkül lehetetlen, de az a kérdés, hogy a terrornak milyen mértéke alkalmaztassék a forradalomban, távolról sem jelenti a proletárdiktatúrának valamely döntő, valamilyen alapvető kérdését. Nézetem szerint a terrorról szóló viták nagyon háttérbe szorították azt a gondolatot, hogy a proletárdiktatúra: diktatúra azért, hogy a szocializmus gondolatkörét terjessze, és habár él is a terror fegyverével, nagyon fontosnak tartja, minden terrornál fontosabbnak tartja a szocialista gondolatok terjesztését.”
Ebből a nyilatkozatból csak annyit fogadhatunk el igaznak, hogy a proletárdiktatúrának két kapcsolatos fegyvere volt: a terror és a propaganda. (Az előbbi gyakran az utóbbinak is eszköze volt.) De nem áll az, hogy a terror szerepének alárendelt jelentősége volt. Nem áll az sem, hogy forradalom terror nélkül lehetetlen. De ha ez a tétel igaz volna is, akkor sem következnék ebből semmi a proletárdiktatúrára nézve, amely — s e körül van a harmadik tévedés — nem is volt forradalom. Az államok s a bennök élő társadalmak bizonyos meghatározott szabályok szerint s emelkedő irányban fejlődnek. A történetfilozófusok különféle szabályok szerint látták ugyan a társadalom fejlődését, de abban a társadalmi élet szabályainak minden kutatója egyetért, hogy ez a fejlődés fokozatos, logikus, lassú, de feltartóztathatlan, hogy ez a fejlődés, melynek végcélja az emberiség eszményi állapotára irányul, csak akkor áldásos, ha célja morális, eszközei békések és humánusak. Az első, aki ezzel az állásponttal szembehelyezkedett, a történeti materializmus bajnoka, Marx volt, aki a „Kommunista Kiáltvány”-ban nyíltan hirdette, hogy a kommunisták céljaikat csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos felforgatásával érhetik el. Nem úgy tehát, hogy a régi rend szervei, intézményei fennmaradnak mindaddig, míg keretükben kifejlődnek, megérlelődnek az új fejlődési étappe-nek életszervei, melyek azután a közismert szabályok (utánzás stb.) szerint belehelyettesítődnek a régi szervek és folyamatok helyébe; hanem egyszerre dinamikus erőszakkal: az ú. n. szociális forradalommal, amely tulajdonképpen nem is forradalom, legalábbis nem a szónak történelmi értelmében. A tulajdonképpeni politikai, nacionalisztikus forradalmak nem helyezkednek szembe a természetes fejlődési folyamattal, sőt irányuk inkább egybeesik azzal, de mégis szükségesek akkor, ha az állami
vagy társadalmi lét eme fejlődésének útjában akadályokra talál, akár az államformában, akár a politikai vagy gazdasági érvényesülés kereteiben, akár másutt, s ezeket az akadályokat az evolúció lassú nyomása eltávolítani nem képes. Ilyenkor a nép többségében megnyilvánuló akaratkitörés erőszakkal rázza le magáról fejlődésének bilincseit. A megakadályozott evolúció tehát revolúciót szül. De az erőszakra — valódi, többségi forradalom esetében — csak ehhez az aktushoz, a régi hatalmához esetleg ragaszkodó kisebbség eltávolítására van szüksége. Az új helyzetet a túlnyomó többség szentesíti és törvényesíti, úgy, hogy az új berendezkedés állandó fenntartásában az erőszaknak már nincsen része. Az ilyen forradalomnak jogosultságát a történelem távlatában mindig megállapíthatjuk abból, hogy vívmányai — ha hosszabb-rövidebb ideig tartó balsikerek után is — lényegileg maradandóknak bizonyultak, s a nemzet jutalmává, esetleg az egész emberiség közkincsévé váltak. Ezt a nézetet vallja egy népszerű radikális hírlapíró is a bolsevizmusról írt cikkében: „az ami felettünk elzajlott, az nem holmi szabadságmozgalom, nem a demokrácia megvalósulása, nem a haladás irányában levő vállalkozás volt, hanem zsarnokság, reakció, oligarkhia, imperializmus, destrukció”, s ugyanerre a tételre alapította a budapesti büntetőtörvényszék is a bolsevisták elleni egyik ügyben (László Jenő dr. ügyében) hozott ítéletét, melyben megcáfolta a védelemnek azt a feltevését, mintha a bolsevizmus politikai forradalom, szereplői tehát politikai bűnösök lettek volna. „A politikai forradalom nem egyéb — olvastuk ebben az ítéletben — mint a nemzet többsége akaratelhatározásának erőszakos módon való megnyilatkozása. Ahhoz tehát, hogy bármely, forradalom is politikainak tekintessék, feltétlenül megkívántatik az, hogy forrása, alapja, emeltyűje és mozgató ereje a nemzet többségének az akarata legyen. Tehát a forradalomnak első sorban is nemzeti jellegűnek kell lennie. De ez még nem elég. Ezenkívül még szükséges az is, hogy a nemzet erupciója a jog és erkölcs talaján állva igyekezzék a maga akaratát megvalósítani, mert ha erről a talajról lecsúszott, politikai irányú mozgalomnak, tehát ilyen forradalomnak nem minősíthető. Ezek szerint annak megítélésénél, hogy a proletárdiktatúra és kommunizmus köntösében uralomra jutott bolsevizmus — forradalom volt-e vagy nem, azt kell vizsgálat tárgyává tenni, vájjon nemzeti jellegű volt-e, a többségi akaratnak és az erkölcsnek eszközeivel akarta-e a maga célját elérni és megvalósítani?
A proletárdiktatúra internacionalista volt, tehát nem a nemzeti élet talajában gyökerezett, nem a többségnek, de nem is a kisebbségnek, hanem csak egy kalandor társaságnak, egy évtizedek óta tudatosan és szándékosan bujtogatott és félrevezetett töredékének a segítségével és támogatásával életbeléptetett s erőszakkal és terrorral fentartott uralma volt. Olyan uralom, amelynek nyíltan hirdetett célja volt: a magántulajdon teljes megszüntetése, egyes társadalmi osztályoknak, ha kell kiirtás árán is, a legyilkolása s az emberiségnek az ősállapotába való visszavezetése. A cél tehát a rablás, az eszköz pedig a gyilkolás volt.” Ebből a szempontból politikai forradalom volt az 1791-ben kitört francia forradalom is. Amint azonban 1793-ban lecsúszott a jog és erkölcs talajáról, s Dantonnal élükön a jakobinusok lettek a helyzet urai, megkezdődött a „terreur”, amelynek megszüntetését később már maga Danton és Desmoulins is követelték, ami viszont az ő halálukat okozta. Ugyancsak politikai, nacionalista forradalom volt az 1848-iki magyar forradalom is, hiába akarja Friedrich Engels: „A magyar forradalomról” írt cikkében (Neue Rheinische Zeitung) „a középnemességnek a nagybirtokos osztály ellen folytatott osztályharca befejező fázisává” lefokozni. Ez a nemzet tiszta szabadságvágyának a kitörése volt, mely természetesen egyes elnyomott osztályok (jobbágyság) felszabadításával is járt. Kossuth Lajos 1851-ben az olasz és magyar barátság zálogát abban találta, hogy e két országban: „…nem találtak otthont azok a társadalmi elméletek, amelyeket a tulajdon bátorságával összeférhetlennek tekintenek. Nekünk magyaroknak semmi közünk ezen tanhoz, mert nincs rá szükségünk. Magyarország lényegében földmívelő ország… így hát nálunk nincs szükség a szocializmusra és kommunizmusra, két olyan dologra, amelyekről, bármennyit tanulmányoztam őket, nem nyertem tiszta képet.”
Ennek a magyar forradalomnak sem volt terrorra szüksége. De már a forradalmat leverő osztrák elnyomatás kora alkalmazta azt, mert szembehelyezkedett a nemzet többségének akaratával. Az októberi ú. n. forradalomról e mű más helyén bőven esik szó. Itt elegendő arra utalnunk, hogy ez az átalakulás sem okaiban, sem lefolyásában, sem pedig eredményeiben („vívmányaiban”) forradalomnak nem tekinthető. Fokozottabb mértékben áll ez a bolsevista puccsról, amely „a magát tanácsköztársaságnak címező nemzetközi szocialista-kommunista lázadó csoport”-ot (amint őket a budapesti államügyészség vádirataiban találóan nevezi) hazánkra szabadította. Ami pedig a terror kérdését illeti, forradalom, mint láttuk, volt, és elképzelhető terror nélkül, mert a nép többsége által akart és kivívott nemzeti forradalmaknak nincs szüksége terrorra. Erőszakot — mint fentebb jeleztük — ezek is kénytelenek pillanatnyilag alkalmazni, de ez az erőszak jogos, amint azt Proudhon „Droit de la guerre” című munkájában oly meggyőzően kifejti. Terrorra mindig csak kisebbségnek van szüksége. És hogy a kommunisták csak elenyésző kisebbség voltak, azt maga Kun Béla elismerte a központi munkástanácsban tartott beszédében: „Mint kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a diktatúráért a harcot!” A bolsevizmusnak, a proletárdiktatúrának a terror a létfeltétele, mert a kommunisták nem hajlandók bevárni azt a százados, békés társadalmi fejlődést, mely esetleg ideáljaikat megvalósítja, hanem durva erőszakkal tabula rasa-t akarnak csinálni a mai társadalomból, s azon akarják felépíteni légváraikat. Ezeknek az erőszakos eszközöknek összessége az — elnevezésében is hazug — proletárdiktatúra, melynek módszerét Kautsky Károly ismertette, aki az orosz mintájú bolsevizmusnak egyébiránt elkeseredett ellenfele. Maga is beismeri, hogy ebben egy proletárpárt magához ragadja az államhatalmat, bár a lakosság többsége nincs mellette, sőt talán határozottan ellene van. „Mivel tarthatja fenn magát a diktatúra a néptöbbség akarata ellenére?” kérdezi Kautsky. „Vagy a szellemi fölénnyel (jezsuitizmus), melyre azonban csak Paraguayban dicsekedhettek a jezsuiták a bennszülöttek felett s amilyen szellemi túlsúlyra az európai proletárok, nem számíthatnak. A másik a bonapartizmus: a fegyveres erőszak. Az a kisebbség, mely csak katonai erővel tartja magát uralmon, hajlik arra, hogy ellenfelét vérengzéssel szorítsa le s vad mészárlással megtizedelje.”
Ez a proletárdiktatúra tehát, melynek lényege a rémuralom, a terror maga. Az „októberi forradalom”. Ha annak a vörös fonálnak, mely a terror formájában a magyar tanácsköztársaság uralmán végighúzódik, elejét keressük: az 1918. októberi események káoszában találjuk meg. Ebben az időben született meg a tanácsuralom embriója: a „tizenegyes tiszti tanács”, melynek bennfentesei tervezték Tisza István gróf meggyilkolását. Azok a lövések, amelyek 1918. október 31-ikén Magyarországot történetének egyik legkiválóbb alakjától fosztották meg, voltak a bolsevista terrornak első beleordítása a közéletünkbe. Másnap reggelre a katonai fogházakból az összes letartóztatott gonosztevőket egyszerűen kiengedték. Részeg, duhaj katonák lopott automobilokon száguldottak keresztül-kasul a fővároson, s rémítgették oktalan lövöldözéseikkel a gyanútlanul munkájára siető polgárságot. A hivatalokat azonban szakszervezeti véresszájú ú. n. bizalmiak járták végig, a hivatalvezetők egy részét állásaikból elkergették, s a munkát megszüntették. A tiszteket és altiszteket revolveres közkatonák kényszerítették csillagjaiknak leszakítására. Az előző kormány két tagjának: Szurmay honvédelmi és Szterényi kereskedelemügyi miniszternek
letartóztatásával túszokat is szedtek. Elismerten működni kezdett a kommunista párt, megjelent hivatalos orgánuma a „titkos” Vörös Újság, mely féktelenül izgatott a burzsoázia ellen. Vágó Béla 1919. február 2o-ikán a vigadói gyűlésen azt is mondhatta már: „ne féljetek a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra”. A proletariátus születő diktatúrájának tüneteiként említjük meg két hadügyminiszternek néptömegek felvonultatásával való eltávolítását, egy-egy polgári hírlap nyomdaépületének szétrombolását stb. Röviden: már az egész Károlyi-kormány alatt működött a vörös terror. Védekezésről, ellenállásról szó sem lehetett. A hadsereget, melynek fegyelmét a front mögötti bolsevista agitáció lezüllesztette, szélnek eresztették, a rendőrségnek nagy része megtévedt, és meghódolt az ú. n. nemzeti tanácsnak. Az intelligens társadalom fegyvertelenül állott, az arisztokrácia elmenekült, a burzsoázia megdermedt, a lerongyolódott, éhező tisztviselői kar letargiában élt, s alig sejtette, hogy mi történik körülötte. A proletárdiktatúra. Így aztán könnyen jöhetett a bolsevizmus, s jöhetett annál könnyebben, mert a Károlyi-kormánnyal márciusban közölt Vyx-féle jegyzék, illetve ennek hamis beállítása a nemzetet a pacifizmusba, a wilsonizmusba vetett reményének utolsó foszlányától is megfosztotta. Ezt beismerte maga Kun Béla is, amikor a június 19-iki szovjetgyűlésen bejelentette, hogy „ez a Vyx-jegyzék nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mi itt a hatalmat békésen, vér nélkül elfoglalhattuk és ezért tulajdonképpen mi hálásak kell, hogy legyünk az antant-imperializmusnak”. A hatalomnak ez a „békés” elfoglalása azonban távolról sem jelentette a nemzetnek erre való készségét, a kommunizmusra irányuló akaratát. Hanem jelentette elalélt, testi-lelki törődött voltát. Ez a bénult állapot azonban csak ideiglenes, átmeneti. Amint a nép észre tér, és látja, hogy becsapták, orvul megrohanták: eszmélni kezd, és ellenállásra készül. Ennek a felocsúdó erőnek a megfékezését szolgálja az intézményesített „proletárdiktatúra”, amely a bolsevista elméjét szerint a kommunizmust szükségszerűen megelőzi. Ennek a diktatúrának pedig — a hazugságon, népámításon kívül — csak egy főfegyvere van: a terror. Meghatározni, hogy a terrornak mik az eszközei és megnyilvánulásai, általánosságban nem lehet. Lélektani szempontból a legérdekesebb kérdések egyike: mi kell ahhoz, hogy az emberi pszichét, a tömegek akaratát megfélemlítéssel leigázza, és lenyűgözve tartsa. Kapcsolatos ez a kérdés az akarat pszichológiájával. Vargha Ferenc „Az izgatás pszikhológiája” címen most megjelent tanulmánya elején tárgyunkra is vonatkoztathatólag mondja, hogy a despota akarata kormányozza a kollektív akaratot, bár ilyenről erkölcsi értelemben nem lehet szó, „mert az összesség egészében s tagjaiban vak, értelem s akarat nélküli eszköze a zsarnoknak. A cselekvésre az impulzust nem spontán, benső pszikhikai egyéniségéből, hanem a külső kényszerből meríti, mely az egyéni idegfunkciókat leigázza, a cselekvő egyének izmai külső megfélemlítésre és rémületre alapított parancsra engedelmeskednek s nem az értelem, a megfontolás irányítására.”
Szabály az, hogy a kultúrának minél alacsonyabb fokán áll az ember vagy a nép, annál könnyebben félemlíthető meg. Az ősembert, aki a természet törvényeit nem ismerte, teljesen hatalmában tarthatta az, aki a csillagászatnak csak alapelemeit ismerve, pl. a napsötétülés időpontját előre tudta. A bálványimádás korszakában egyes népek évtizedeken át áldozták fel — papjaik parancsára — az ifjaknak és szüzeknek százait egy bálvány tiszteletére anélkül, hogy egyszer fellázadtak volna, vagy végére jártak volna a „szent rejtély”-nek. Ez sem volt egyéb, mint terror. Egy falsumnak egy elenyésző kisebbség által saját hasznára a tömegpsziché, a kollektív akarat ellen beállítása erőszakos
eszközökkel. A civilizáció fejlődése folyamán a misztikus terror lassan elvesztette talaját. A néplelket a kultúra felvilágosította, megerősítette, terrorisztikus behatásokkal szemben ellenállóvá tette. Jöttek azután a politikai forradalmak, amelyeknek céljaik elérésére szükségük volt erőszak alkalmazására, sőt terrorra. De a terrornak hátterében igen gyakran szent cél állt, bizonyos eszmei jogosultsága volt. Ilyen volt az 1791/93-iki francia forradalom terrorja, melyet Anatole France Evariste Gamelinje mély meggyőződéssel „Terreur salutaire, o sainte terreur!”-rel aposztrofál. Ez „üdvösség” mögött azonban a szabadságeszmék nagy háromsága állt. Milyen más volt azonban a vörösterror, a Lenin-fiúk terrorja! A francia „terreur” egyszerűen leguillotinozta az arisztokratákat, a vörösterror arra kényszerítette áldozatait, hogy maguk tegyék nyakukba az akasztásra szánt kötelet, azzal maguk menjenek fel a létrára, s mikor lábuk alól kirántották, s a kötél leszakadt, ezt a procedúrát megismételtették, felakasztott áldozatukat pofozták, gyalázták, negyedórás függés után levették, s mikor a szerencsétlen még a földön vonaglott, a terroristák rohamkéssel és szuronyokkal összeszurkálták (Menkina János csendőralezredes esete). Az „eszmei” háttért pedig jellemzi, hogy áldozataikat minden esetben kirabolták, még ruháiktól is megfosztották. A diktatúra „konkrét alkalmazásai”. A népbiztosok egész értekezéseket tartottak a szovjet-ülésen a terror kezeléséről. Kun Béla pl. azt mondta: „a diktatúrának oly kezelésre van szüksége, hogy a módszereket mindig konkréte alkalmazza és ebben a konkrét alkalmazásban legyen következetesség”. Nézzük tehát sorjában e „konkrét alkalmazások” egyes fázisait. Az első hetekben még nem volt szükségük a véres terror alkalmazására, hanem teljes hatállyal működött a pszichikai terror, úgy, ahogy arra „konkréte” szükség volt. Ennek a preventív terrornak általános fegyvere a forradalmi törvényszékek felállítása volt. Eléjük állítandó mindenki, aki forradalmi kormányzótanács, vagy a népbiztosok rendeletét megszegi, vagy azok ellen bármi módon vét; de a tanácsköztársaság érdekei védelmében eljárhattak a forradalmi törvényszékek minden más ügyben is. A büntetést az eset súlyához képest szabják ki, minden korlátozás nélkül. Jogorvoslat nincs. A kormányzótanács minden rendeletnek megszegőjét e vérbíróság elé utalta, melynek tagjai a legvadabb kommunista munkások, igen gyakran — mint látni fogjuk — ahhoz kirendelt terroristák voltak. A polgárság lefegyverzése. Minden akaratukat e bíróság (?) elé állítással való fenyegetés útján kényszerítették a polgárokra. Legelső szükségük fegyverekre, illetve a burzsoázia lefegyverezésére volt, mert alaposan tarthattak attól, hogy a földre tepert, vérét vesztett hős nemzet még szoríthatott markában fegyvert, s ezt ellenük felhasználhatja. Megjelentek tehát a plakátok arról, hogy minden fegyvert be kell szolgáltatni, mert aki ezt nem teszi, forradalmi törvényszék elé kerül. Szomorú látvány volt, mint vitték a polgárok ezrei a kijelölt beszolgáltatási helyekre kedvenc vadászfegyvereiket, céllövő fegyvereiket és személyes védelmükre szolgáló pisztolyaikat. Csak azok
a proletárok, akik bolsevista szempontból megbízhatók voltak, kaptak fegyverviselési engedélyt. Egy a külvárosban lakó tisztviselőt, aki azzal az indokolással kért ilyen engedélyt az általa beszolgáltatott fegyver visszaadására, illetve viselésére, hogy arra személyes biztonsága érdekében van szüksége, a bolsevista megbízott azzal utasította el, hogy soha nagyobb biztonságban nem volt senkinek az élete, mint a proletárdiktatúra alatt. Persze sokan voltak olyanok is, akik nem tettek eleget a rendeletnek. Inkább a Dunába dobták, vagy a földbe ásták fegyvereiket, semhogy „a vörösök”-nek odaadják. Sokan azt is megkockáztatták, hogy lakásukon elrejtették. Pedig ehhez nagy bátorság kellett, mert a legszigorúbb házkutatásokat tartottak. Mindig csak éjjel jelentek meg a burzsoák lakásaiban a vörös őrök, s néha az egész lakást felforgatták, nincs-e ott eldugva fegyver. (Érdekes, hogy mindezek ellenére, amikor a burzsujok kiirtásáról elterjedt hírek folytán, az ez ellen való védekezésre készültünk, majdnem minden házban valahonnan előkerült egy-két fegyver és töltés.) Miért engedte magát a polgárság így lefegyverezni, sőt adta be maga a fegyvereit? A burzsoázia gyávaságára való hivatkozás nem volna igazságos. Az igazság az, hogy a terror hatása alatt voltak. S miért nem tudták magukat ennek hatása alól emancipálni? Mert az egymásra torlódó események zavarában elvesztették ítélőképességüket, erkölcsi akaratukat, idegeik már leromlottak, ellenállóképességük megfogyott, s mert mindez Budapesten történt. De a bolsevisták még az így lefegyverzett burzsoáktól is féltek. Féltek, hogy a polgárok a „szociális termelésből fakadó jólét” feletti elkeseredésükben még puszta ököllel is ellenük mennek. A vörös hadsereg. Újabb terrorisztikus intézkedéseket tettek. Szükségük volt „vörös” hadseregre. Mert vörössé kellett mindennek válnia, még az istenüknek is: Somogyi Béla „elvtárs” a szovjeteknek június 15-ikén tartott ülésében szembeállította egymással a „fehér” és a „vörös” istent. Bár a proletárság osztályhadseregének nevezték (XXIII. sz. rendelet), s eleinte csak a proletárok estek védőkötelezettség alá (CIX. sz. rendelet), mégis mikor látták, hogy a proletárok nem nagyon tolonganak a sorozásokhoz, a július 12-ikén megjelent CXXVI. számú rendelettel minden 45 éven aluli férfit mozgósítottak azzal, hogy aki ebbeli kötelezettségének eleget nem tesz: 1. bűntettet követ el, mely fölött a forradalmi törvényszék ítél; 2. állásából azonnal el kell bocsátani, munkabérét (segélyét) be kell szüntetni; 3. élelmiszerjegyeit bevonni és 4. lakásából, mely minden korlátozás nélkül igénybe is vehető (rekvirálható), ki kell lakoltatni. Íme a pszichikai terror a maga teljességében, mely a polgárokat a lét-nemlét dilemmája elé állította. A terror hatott, s itt ismét láttuk, hogy hatása mennyire a „beidegzéstől” függ. Az a fenyegetés, mely egy leromlott idegzetű individuumból vagy népből a legnagyobb félelmet és megadást valtja ki, az ép és erős akarattal és idegekkel szemben egészen hatástalan. Nálunk az ötéves háború után már kevés embernek volt ilyen, a terrorral szemben immunis idegzete. Ezek az emberek azután nem is jelentkeztek, hanem otthagyva családjukat, lakásukat, egyszerűen megszöktek. Ki Szegedre, ki az osztrák határra, ki pedig a fehér Dunántúlra: a fekete Bakonyba. Mások viszont jobban reagáltak a terrorra, s beálltak a vörös hadsereg szolgálatába csupán a fenyegetésektől félelmükben, s korántsem „a proletárforradalom megmentésére”. Így töltötték meg a vörös osztályhadsereget éppen az ellenséges osztály tagjaival, tehát felfegyverezték azokat, akiket az első napokban lefegyvereztek. „Belakoltatás”. De az otthon maradottaktól is féltek, hátha konspirálnak. Ezek ellen működésbe hozták a terrornak egy másik faját. A burzsoák lakásait „proletárokkal” népesítették meg, akiket
vörös katonák „helyeztek be”, gyakran minden előzetes értesítés nélkül. Ez volt a legfájóbb megnyilvánulása pszichikai terrorjuknak. Mikor az embereknek már csak egy mentsváruk volt, ahol nem látták az utcán, mindenütt szemükbe tolakodó vörös színt, ahol szabadon beszélhettek, s ahol sajtó hiányában — mert hisz a sajtó is vörös osztálysajtó volt telve a legegyoldalúbb hazugságokkal — egymástól értesülhettek a világ eseményei felől, akkor éppen ide, a családi szentélybe tették be gyakran a legvadabb bolsevistákat lakókként, akik a lakások legjobb szobáit foglalták le, közös konyhán éltek a bérlővel, és teljesen feldúlták a családi élet békéjét. És még örülhetett, akit bennhagytak lakásában, mert sokakat egyszerűen kitettek abból úgy, hogy onnan magukkal semmit el nem vihettek. A lakásokban a társas, sőt családi összejöveteleket is megtiltották, a tilalom betartását házbizalmiakkal ellenőrizték, este 10 órakor minden lakásnak sötétnek kellett lennie, s ebben a sötétségben feküdt ágyában a szegény polgár — a „burzsuj” —, s neszelt az utcán száguldó automobilokra, hogy vajon nem jönnek-e érte a terroristák, hogy túszul ejtsék, vagy a forradalmi törvényszék elé vigyék. Polgári túszok. Mert a túszszedés is egyik fontos eszköze volt a preventív terrornak. „Konkréte” akkor alkalmazták, mikor veszélyben forgott a „proletárdiktatúra”. Ugyanazon szabályok szerint működött tehát a terror, mint 1793-ban Franciaországban: „Aux défaites des armées, aux revoltes des provinces, aux conspirations, aux complots, aux trahisons, la Convention opposait la terreur. Les Dieux avaient soif.” (Anatole Francé.) Az első tömeges túszszedést a kormányzótanács rendelte el 1919. április 19-ikén éjjel, amikor a román hadsereg előnyomulásával kapcsolatban ellenforradalom kitörésétől féltek, amikor Pogány népbiztos az elvtársak óriási tapsvihara között megizente az itthoni burzsoáziának, hogy tagjait mától fogva túszoknak tekintik. A Szántó Rezső által készített, Korvin (Klein) Ottó és Kun Béla jóváhagyásával is ellátott túszlistákat Cserni József terrorvezérnek adták ki, akinek megfelelő számú vörösőrt és detektívet bocsátottak e célból rendelkezésére. Cserni József kisebb csoportokat alakított, egy detektív, egy terrorista és négy vörösőrből álló ilyen kis csoportnak 6—8 nevet tartalmazó listát adott, és meghagyta, hogy a letartóztatandó egyéneket a forradalmi törvényszék elé állítsák. A túszok első csoportjának letartóztatása április 27-ikén éjjel történt. Azért kellett a főváros lakosságát este 10 órakor lakásaiba zárni, a lakásokban a világítást megszüntetni, az utcákat üresekké és sötétekké tenni, hogy ezeken a kihalt utcákon az éj sötétségében akadálytalanul roboghassanak végig a terroristákkal és vörösőrökkel megrakott teherautók, s meg-megálljanak egyegy kiszemelt ház előtt, s abból elragadják áldozatukat. A letartóztatás a legdurvább módon történt. A terrorista a vörösőrökkel egyszerűen berontott a hálószobába, rárivallt a családfőre, hogy azonnal öltözködjék, és a néha még egészen föl sem öltözött „túszt”, időt sem hagyva neki a családjától való búcsúra, magukkal vitték olyanféle kijelentések között, hogy „holnap már úgyis hulla lesz”. És néha úgy is történt. Például az a túszszedő csoport, melyet Lázár Andor — egy övig felfegyverzett terrorista — vezetett, s mely a listáján szereplő nyolc burzsoá közül csak négyet tudott elfogni: Karátsonyi Lajos, id. és ifj. Hollán Sándor államtitkárokat és Szlavek Ferenc kúriai bírót, attól tartván, hogy Cserni ezzel az eredménnyel nem lesz megelégedve, elhatározta, hogy az elfogottak közül a két Hollánt, apát és fiát, megölik. Az autóval megállottak tehát a Duna partján a Lánchídnál, a két Hollánt a híd budai első pillérjéig vezették, itt főbe lőtték őket, és holttesteiket a Dunába dobták. Eljárásuk eredményét
jelentették Cserninek, ki erre azt felelte: „rendben van”, és cigarettával kínálta meg őket. Néhány nap alatt az egész fővárosban elterjedt a történtek híre, ami csak fokozta a terror erkölcsi hatását. Az ily módon letartóztatott túszok közül a helyszűke miatt csak a következők neveit említjük meg: József Ferenc királyi herceget, aki két ízben is volt túsz (március 30-tól április 11-ig és május 1-től június 17-ig), Mikes János gróf szombathelyi püspököt, Wekerle Sándor volt miniszterelnököt, Balogh Jenő, Szurmay Sándor, Darányi Ignác, Samassa Adolf volt minisztereket, Szász Károlyt, a képviselőház volt elnökét, Juhász Andort, a budapesti ítélőtábla elnökét, Károlyi György grófot, Herczeg Ferenc írót, Rákosi Jenő szerkesztőt stb. Az 1919. március 23-tól 1919. augusztus 3-ig terjedő idő alatt az országos gyűjtőfogházban összesen 489 túsz volt letartóztatva. Ez a szám azonban nem teszi ki az összes túszok számát, mert egy részük a rendőrségi fogházban, más részük a parlament helyiségeiben volt letartóztatva. A túszokkal való bánásmód eleinte durva volt. Az első napokban éjjel-nappal magánelzárásban voltak, cellájuknak takarítását is maguknak kellett végezniök, étkezésük moslékszerű volt. Délelőtt, délután ½–½ órát sétálhattak az udvaron egyes sorban, de beszélniök nem volt szabad. Később a bánásmód enyhült, a sétákat tetszésükre bízták, sőt a zárkákat — amelyekben már többen is voltak elhelyezve — éjjel sem csukták be; élelmiszereket és ruházati cikkeket is vihettek be a hozzátartozók, akik hetenként háromszor látogathatták meg a letartóztatottakat. A látogatásra engedélyeket a politikai megbízottak (Nyári vasesztergályos és Mocsai munkás) adták, de sűrűn látogatták a gyűjtőfogházat László Jenő, a forradalmi törvényszékek politikai biztosa és Korvin-Klein Ottó is. A beszélgetéseket mindig ellenőrizték. Semmiféle könyvet bevinni nem volt szabad, de bőven ellátták a túszokat a „Vörös Újság”, „Népszava” számaival és a bolsevista röpiratok egész seregével. Május 27-ikén a kormányzótanács elrendelte a túszok szabadon bocsátását. Ez alkalomból Kunfi Zsigmond népbiztos a Vörös Újságban cikket írt, melyben ismerteti a proletárdiktatúra túszpolitikáját: „A túszok szedése a tanácsköztársaság forradalmi önvédelmi harcainak egyik cselekedete volt akkor, mikor az imperialisták parancsára a román hordák megtámadtak bennünket, mikor a támadás első pillanatnyi sikere egyszerre lángra lobbantotta a polgárság lappangó ellenforradalmi hajlandóságait és reményeit. A Vörös Hadsereg sorai erre a támadásra meginogtak. Ezért volt szükség a forradalom vívmányainak megvédelmezésére a megfélemlítés hatásával járó fegyverek alkalmazására is. A burzsoáziának osztályként való egységét és összetartozandóságát fordította a kormányzótanács a burzsoák ellen akkor, amikor túszokat szedett, amikor a földbirtokos és tőkés osztály képviselőit életükkel teszi felelőssé azért, amit a polgári ellenforradalom elemei a tanácsköztársaság intézményei és hívei ellen bárhol is tennének. Most már nincs szükség túszokra, mert a Vörös Hadsereg ismét erős, minden ellenforradalmi mozgolódást elfojtott és ahhoz, hogy a burzsoázia féken tartassék, nincs szükség túszokra; a túszok szabadon bocsátása ebben a helyzetben a burzsoázia teljes gyöngeségét és a szovjeturalom megerősödését jelképezi.”
Így értekeztek és bölcselkedtek a sajtóban. A túszfogás tehát magában is a terrornak egyik eszköze volt. De ezenfelül a túszokat fogságuk alatt is terrorizálták, több ízben küszöbön álló kivégzéssel ijesztgették, e célból zárkáikban sorakoztatták, a „vesztőhelyre” levezették, ott várakoztatták, s azután közbejött akadályokat hozva fel ürügynek, őket ismét visszakísérték. Akasztásokat, agyonlövéseket a túszok zárkái közelében hajtottak végre, hogy a lövéseket, a haldoklók nyögéseit a túszok is meghallhassák. A túszok feje fölött állandóan ott lebegett az a veszély, hogy őket tömegesen ki is fogják végezni. És hogy ez a félelem nem volt alaptalan, arra bizonyíték a következő „Parancs”, melyet a Tolna megyei „ellenforradalom” letörésére kiküldött, teljhatalmú megbízott plakatíroztatott ki Szekszárdon 1919. június 30-ikán. A parancs így szólt: „A szekszárdi burzsoázia megtagadta a kivetett hadisarc befizetését. Még egyszer és utoljára felszólítom azokat az egyéneket, akikre a hadisarc kivetve lett, hogy holnap d. u. 4 órakor a megyeház kis tárgyalótermében befizessék.Ellenkező esetben a ma összefogott túszokat egytől-egyig agyonlövetem.”
Mindez azonban, amiről eddig szó volt, csak az enyhébb terror volt, a pszichikai terror. Most már át kell térnünk tárgyunknak legsötétebb részére: a tulajdonképpeni vörös terrorra. A terrorcsapat. Ennek a terrornak megtestesítője volt a fővárosban a már többször említett Cserni József terrorcsapata. Kun Béla oroszországi tapasztalatai alapján megbízta Cserni József volt tengerészt, akit még Oroszországból ismert, s aki ott egy agitációs tanfolyamot már végig hallgatott, hogy politikai terrorcsapatot szervezzen abból a célból, hogy burzsujokat tegyen el láb alól. Cserni József ezt a terrorcsapatot, melyet eredetileg 40 főre tervezett, csakhamar azonban 200 főre egészített ki, önkéntes jelentkezés alapján azon tengerészekből és vadászkatonákból toborozta, akik már a Károlyi-kormány alatt mint megbízható kommunisták szerepeltek, és a katonaság fegyelmének teljes felbomlasztásán közreműködtek. Csak erős fizikumú, elszánt, vakmerő, és mindenre kész embereket vett föl, lehetőleg barnaszeműeket és barnahajúakat, mert ezek „vérengzőbbek és elszántabbak, mint a kékszeműek és szőkék”. Ezek a magukat Lenin-fiúknak nevező terrorlegények már a belépést megelőző és felvételi vizsgaszámba menő megbeszélések alkalmával bőséges felvilágosítást nyertek feladatukról. Megmondták nekik, hogy „a burzsujokkal szemben vadállatoknak kell lenniök”, „egy kis burzsujvértől nem kell megijedni”, megegyeztek a halálnemek és kínzások elnevezésében („gajdeszbe küldeni”, „hidegre tenni”, „hazaküldeni”, „egész angolosan”, „fél angolosan végezni”, „úszni küldeni”; e terminus technikusok egy része az orosz bolsevizmus szótárából származik). Cserninek egy ilyen kifejezése vagy egy ismert kézlegyintése döntött egy emberélet fölött. Biztosítékot kaptak az irányban, hogy annyi burzsujt tehetnek el láb alól, amennyit csak akarnak, a rendőri népbiztos bűncselekményeiket elsimítja, ezért büntetésük, bántódásuk nem lesz, s így teljesen szabad kezet nyertek a vérengzésre. Ez a terroralakulat, illetve annak minden tagja — amint azt a budapesti büntetőtörvényszék Cserni József és társai bűnügyében hozott 8931—1919/80. számú ítéletében megállapította — hideg számítással, az uralomvágy ösztönözte megfontolással, a kegyetlen szíveknek mindenre kész elszántságával tömeggyilkolásra és rablásra szervezkedett; az ellenforradalom letörése, mint szemfényvesztő háttér a gonosz akarat és szándék palástolására szolgált, s miként a példák mutatják, a bestialitás szülte higgadt tervszerűséggel végezte is öldöklő munkáját a sors által eléjük sodort és útjokban álló egyénekkel szemben. A proletárdiktatúra harmadik napján Cserni és csapata 24 autó fölött rendelkezett (többek között Károly volt király és József királyi herceg autója fölött is). Első szállása a főváros szívében a Terézkörúton fekvő Batthyány-palota volt. Cserni a palota pincéjébe több vagon muníciót hozatott, hat 14es, hat 9-es aknavetőt, sok gyalogsági ágyút német gránátokkal, 24 gépfegyverrel, melyek közül néhányat a járókelők megfélemlítése végett az utcán a kapu előtt és a palota tetejére szereltetett föl. Minden Lenin-fiúnak — számuk később már 6oo-ra emelkedett — bőrnadrágja és bőrkabátja volt, több fegyvere, kézi gránátja és rohamkése. Így felfegyverkezve száguldottak végig autóikon hetekig a főváros utcáin, s rettegésben tartottak egy milliós nagyvárost. Hogy valóban mily véletleneken fordult meg ebben az időben Budapesten az, hogy tisztességes ember a terroristák kezén elpusztul-e, a már ismertetett Hollán-eseten kívül Dobsa Miklós huszárzászlósnak meggyilkolása is szomorúan bizonyítja. Dobsa Miklós április 20-ikán, húsvét vasárnapján atyjával sétált a Duna-korzón, s azért tartóztatták le, mert igazolványát elveszítette, és a Szovjetház (Hungária-szálló) kapujában álló vörös őrtől megkérdezte, hogy miként kaphatna egy más
igazolványt. Ez volt az összes bűne. Emiatt apja mellől elhurcolták, Cserni kezére juttatták, aki átadta őket két terroristának. Ezek levitték a pincébe, ott úgy összeverték, hogy állkapocs- és karcsonttöréseket szenvedett, s ezután agyonlőtték és a Dunába dobták. A terroristáknak ez a féktelen garázdálkodása — annak ellenére, hogy erre akkor még semmi ellenforradalmi akció alkalmat sem adott — oly mértéket öltött, hogy az antantmisszió közbelépésére Kun és Landler „feloszlatták” a terrorcsapatot. A feloszlatás azonban csak látszólagos volt, és csupán az antant-misszió félrevezetését célozta, mert Kun felhatalmazta Csernit, hogy terroristái közül válasszon ki 40 legmegbízhatóbb embert, s ezeket, mint „politikai nyomozókat” tartsa magánál a legbizalmasabb és legkényesebb ügyek elintézésére. Ilyképpen alakult meg 1919. május 16-ikán a parlament épületében a „Belügyi népbiztosság V. nyomozóosztálya” Cserni József vezetése alatt, és mint ilyen működött június hó végéig. Ennek a nyomozóosztálynak feladata és kifejtett működése teljesen azonos volt a terroristáékkal, t. i. mindennemű ellenforradalmi mozgalmaknak terrorral elfojtása. De — mint azt Váry Albert főállamügyész a Cserni-ügyben tartott vádbeszédében kiemelte — még jelentékenyen veszedelmesebb is volt, mert ezek a politikai nyomozók aknamunkát végeztek, az ellenforradalmárok álarcával férkőztek be a különböző társadalmi osztályok bizalmába, védekezni ellenük alig lehetett. Ha pedig nyomozásuk a kívánt eredménnyel nem járt, egyszerűen eltették láb alól az illetőket. Június 24. Ez a kegyetlen, embertelen terror azonban lassanként megérlelte és végül kipattantotta azt, aminek megelőzésére, visszarettentésére alkalmazták: az ellenforradalmat. Valójában nem volt ellenforradalom az, ami 1919. június 24-ikén történt, hanem a kultúrának fellázadása volt a barbárság, a hazafiságnak a nemzetköziség, az emberiességnek az állatiasság és a becsületességnek a bűn förtelmei ellen. Sajnos, szervezetlenség és árulás folytán nem sikerült, s a még hatalmas terror vérbe fojtotta. Ekkor történt az, hogy Berend Miklós dr.-t, a híres orvostanárt, aki az ellenforradalom kitörésének hírére az utcán zsebkendőjét lobogtatva éltette Magyarországot, az utcákat elözönlő terroristák három lövéssel agyonlőtték, kirabolták és a Dunába dobták; ekkor történt az, hogy Madarász Béla szigorló orvostanhallgatót, ki egy belvárosi ház harmadik emeletén levő szobájában a vizsgára készült, azért mert ablakából világosságot láttak kiszűrődni, ágyából kihurcolták, rohamkésekkel összeszurkálták, egy szemétgyűjtőkocsin a Dunához vitték, és szintén a Dunába dobták; ekkor történt, hogy Taubinger Géza nyugalmazott pénzügyigazgatót, csak azért, mert „burzsuj kinézése” volt, este hét óra tájban a belvárosban egy vöröskatona szó nélkül lelőtte; és ekkor történt még számos hasonló eset, amiről a Duna hullámai tudnának sokat beszélni… Az „ellenforradalom” letörése után a „kormányzótanács” belátta, hogy Budapesten újból erős terrorista alakulatot kell szervezni, mely a nyugtalan polgárságot megfélemlítse és féken tartsa. E terroralakulat megszervezésével ismét csak Cserni Józsefet bízták meg, akit azonban a feltűnés elkerülése végett a Bandl-féle II. ker. vörösőr-parancsnokság alá osztottak be. Ez a terroralakulat, mely körülbelül 180 főből állott, Budán a Mozdony utcai iskolában ütötte fel tanyáját, hol 12 ágyú, 2 aknavető, 8 gépfegyver, 600 drb. kézigránát, 150 drb. karabély, 180 drb. gyalogsági fegyver, 3 személy-, 1 teher- és 1 páncélautomobil állott rendelkezésére. Ennek a terroralakulatnak működése körülbelül három hétig tartott, de rövid életű szerepléséhez is tragikus emlékként fűződik Ferry altábornagy és társainak borzalmas meggyilkolása. Az antantmissziók tudomást szereztek az újból feltámadt terrorcsapat létezéséről, és követelték Kun Bélától a terroristák azonnali leszerelését, ami néhány nappal a proletárdiktatúra bukása előtt meg is történt. De a proletárdiktatúrának nemcsak Budapesten volt szüksége terrorra ahhoz, hogy ideig-óráig
fennmaradjon. Sőt Budapesttel még aránylag könnyen bánhatott el, mert itt nagyszámú munkásság, a valódi „elvtársak” tömege állt a háta mögött. Szamuely „halálvonata”. De itt volt még a vidék, melynek lakossága józanabb, konzervatívabb, jobb idegzetű volt, mely a fegyvereit sem szolgáltatta be, s amely szívéből utálta a nemzetközi új tanokat. Itt tehát még nagyobb szerep jutott a terrornak s ebben a diktatúra egy másik vérebének: Szamuely Tibornak; annak a Szamuelynek, aki hóhérlegényeit arra oktatta, hogy „legyetek ravaszok, mint a kígyók és kegyetlenek mint a fenevadak”. A Cserni-féle terrorcsapatból alakult Szamuelynek 40—50 főből álló „hóhércsapata”, mely állandóan Szamuelynek különvonatán lakott. Ez a „halálvonat”, mely egy poggyászkocsiból, két szalonkocsiból, egy étkező és négy első osztályú Pullmann-kocsiból állott, végigszáguldott az egész országon, és ahol megjelent, kíméletlenül végzett az útjába került ártatlan emberekkel — ellenforradalmárokkal. Szamuely az eléje állított embereket jóformán ki sem hallgatva, pár perc alatt halálra ítélte, s áldozatait sorba felakasztották, vagy agyonlőtték. Előbb azonban megkínozták, s arra kényszerítették, hogy az áldozatok felkötésük után maguk rúgják ki a székeket maguk alól. A fölakasztott embereket köpdösték, pofozták, ütlegelték. Az áldozatok száma eddig még pontosan megállapítható nem volt, de arra egyes, már megállapított tényekből kellő következtetés vonható. Dunapatajon pl. a terroristák 1919. június 23-ikán 61 embert öltek meg, tizenkettőt akasztás, a többit agyonlövés útján. A Vörös Újság június 27-iki számából azonban még azt is megtudjuk, hogy „Szamuely Tibor elvtárs vezetésével három napos harcban sikerült elfojtani a pestmegyei ellenforradalmat, Dunapatajon 300 ellenforradalmár maradt a csatatéren”. Amikor június első napjaiban a vasutasok sztrájkba állottak, Kun Béla azt mondta: „Minden állomáson majd néhány vasutast felakasztatok, azután rend lesz. Így csináltam ezt Oroszországban is”. Szamuely és Klein (Korvin) Ottó utaztak le a halálvonaton 30 terroristával és 200 vörösőrrel. Kapuvárt, Csornán, Kőszegen és sok más derék városban szedték áldozataikat. De nemcsak a Dunántúlon, hanem az országnak egész meg nem szállott területén: Makón, Hódmezővásárhelyen, Püspökladányon, Cegléden, Kalocsán, Hajdúszoboszlón, Kiskőrösön lázadt fel a lakosság a diktatúra ellen, bizonyítván azt, hogy a diktatúra csak egy nemzettől idegen, elenyésző kisebbség terrorisztikus uralma volt. A budapesti főállamügyész vádbeszédéből tudjuk, hogy: „ez a két csapat: Cserni és Szamuely-féle terrorcsapat volt tulajdonképpen az igazi terrorcsapat. Ezt a kettőt ismerte a közvélemény, ettől rettegett mindenki, ezek valósították meg igazán a terrorcsapatok valódi célját: a tisztességes emberek állandó rettegésben tartását. A Batthyány-palota, majd a mozdony-utcai laktanya borzalmai, az onnan kihangzó jajveszékelések, ordítások, sikoltások, segélykiáltások, lövöldözések a Szamuely hóhércsapatának kegyetlen akasztásai mindenkinek lelkét borzalommal töltötték el.”
Ezen a két terroristaalakulaton kívül voltak egyes vidéki terrorcsapatok, melyek hasonló kegyetlenséggel gyilkoltak. Így hálózta be és nyűgözte le az egész országot az államilag szervezett terror, rettegésben tartva a meg nem szállt, Magyarország 10 milliónyi lakosságát 1000 terrorista; mert hisz a tulajdonképpeni terroristák, Lenin-fiúk száma körülbelül ennyire tehető. A két számnak szembeállításában azonban falsum van, mert valósággal dehogy is állt 1ooo-rel szemben 10 millió. Bolsevizmus Magyarországon tulajdonképpen csak Budapesten és még néhány nagyobb városban volt, ahol nagyobb számú gyári munkásság és dologtalan proletár volt. A dunántúli és Duna—Tisza közti falvakban élő parasztok, kisgazdák nem is tudtak róla. Sem sorozni,
sem rekvirálni, sem szocializálni náluk nem mertek a „vörösök”. A terroristáknak tehát csak Budapest és még néhány várost kellett rettegésben tartani. Igaz ugyan, hogy a vidék segíthetett volna a városon, de nem akart, a fővárost pedig — történtek után — egyenesen utálta. A főváros valóban nem képviselte az országot, idegen volt tőle. Nem is vehetjük rossz néven a vidéktől, hogy nem segített rajta. De sőt bosszút is állt bűneiért. Beszüntette az élelmiszerszállítást. Igaz ugyan, hogy ezáltal ártott a proletárdiktatúrának, de mérhetlen szenvedést okozott az abban ártatlan polgárságnak is. Mert még Budapesten is a lakosság legnagyobb része antibolsevista érzelmű volt. Tudták ezt a bolsevista vezérek is. Biermann István pl. a június 13-ikán tartott pártgyűlésen beismerte, hogy „ha mindenkit le akarnánk tartóztatni, aki Budapesten ellenforradalmi nyilatkozatot tesz, akkor fél Budapestet le kellene tartóztatni”. Terrorizmus a bíráskodásban. A terrornak még egy megnyilvánulási módjával kell foglalkoznunk: azzal, amely a forradalmi törvényszékek bíráskodásában érvényesült. Azt, hogy a forradalmi kormányzótanács bármily cselekményt a forradalmi törvényszék elé utalhatott, s hogy a forradalmi törvényszék bármily cselekmény miatt halálbüntetést szabhatott ki, már mondottuk; azt pedig, hogy ez a bíráskodás mily torzképe volt az igazságszolgáltatásnak, az erről szóló fejezetben olvashatjuk. Én itt csak azt akarom bemutatni, hogy e bíráskodás terén is, ott, ahol a proletárdiktatúra érdekeit érintő ügyekről volt szó, kizárólag a terror érvényesült. Az „ellenforradalmárság” gyanúja miatt kivégzett Várkonyi Bálint dömsödi lakos, Stenczel János ügyvéd és Nikolényi Dezső rendőrfogalmazó budapesti lakosok, valamint Herczeg Géza budapesti lakos ügyeiben megállapítást nyert, hogy az eljárt forradalmi törvényszéket három bolsevistából alakították, a Stenczel-Nikolényi ügyben egyenesen Cserni Józsefet, a terrorvezért ültették az elnöki székbe. De még ez sem volt elég garancia. Az összes forradalmi törvényszékeknek ú. n. politikai megbízottja is volt, akinek szava, utasítása döntött az ítéletek meghozatalánál. Akik ellen a forradalmi kormányzótanács halálbüntetést akart hozatni, azoknak ügyében megfelelő eljárásra utasította a politikai megbízottat. A politikai megbízott László Jenő dr., pl. a Várkonyi Bálint ügyében a tárgyaláson nemcsak maga jelen volt, hanem abba legagresszívabb módon belé is avatkozott. Kijelentette, hogy a legszigorúbb, a legkegyetlenebb halálos ítéletet kell hozni, s azt azonnal végrehajtani. Sőt bement az ítélethozatalra visszavonult „tanács” szobájába is, és a tanácsot egyenesen halálos ítélet hozatalára utasította. A StenczelNikolényi ügyben Korvin-Klein Ottó politikai főnyomozó már előre kijelentette, hogy „biztosan lesz kivégzés, bírákról majd gondoskodom”. Gondoskodott is László Jenő útján, aki Cserni Józsefet ültette az elnöki székbe, meghagyván neki, hogy halálos ítéletet hozzon; a törvényszék másik két tagjául a két legkegyetlenebbnek ismert forradalmi törvényszéki tagot (az egyik a győri terrorcsapat vezére volt) jelölte ki. De a tárgyalás menetébe és irányításába itt is beleavatkozott a politikai megbízott, halálos ítéletet követelt. A tárgyalás, tanácskozás csak pár percig tartott, és természetesen halálos ítélettel végződött; „golyó-halál”, mondta egyszerűen Cserni. És vajon miért nem akasztás? Mert Bali Mihály, a rendes állami hóhér megtagadta a forradalmi törvényszék halálos ítéleteinek végrehajtását. Az egyszerű paraszti sorban levő állami hóhérban megvolt a jog- és törvényellenességnek az a tudata, mely a proletárdiktatúra oly sok magasabb képzettségű alkalmazottjában sajnos hiányzott. A halálos ítéleteket tehát terroristákkal hajtatták végre. Erről a kivégzésről így írt a „Vörös Újság” április 25-iki száma:
„A forradalmi törvényszék nem komédiázott sokat ezekkel a banditákkal, a példás ítélet, amely az aljas összeesküvőket, a burzsoaanarkhia visszaállítását akaró gazfickókat érte, bizonyára nagy megnyugvást fog kelteni a proletárok soraiban.”
És mikor a proletárdiktatúra bukása után a kézre került bűnösöket a rendes bíróság felelősségre vonta, ezek ismét csak a terrorral védekeztek. A terroristák azzal, hogy őket Cserni terrorizálta, Cserni azzal, hogy Kun Bélától félt, Kun Béla pedig a Cserni terrorjától reszketett. Trattner Árpád, a politikai vádbiztosok vezetőjének helyettese is azzal védekezett, hogy kényszer hatása alatt cselekedett, mert terrorral fenyegették. Így festett tehát a forradalmi ú. n. igazságszolgáltatás, melyről Rákos Ferenc, a budapesti forradalmi törvényszék elnöke 1919. április 16-ikán ezt írta a „Vörös Újság”-ban: „A forradalmi bíróságok kezében van a vörös terror és kíméletlenül alkalmazzák ezt a proletár állam minden ellenségével szemben. Ha a burzsoa szabotál, útba áll, súlyosan fogja érezni a vörös terror kemény öklét.”
Persze a vidéken is hasonlóan dolgoztak a forradalmi bíróságok. Így pl. a császár-i „ellenforradalom” leverésekor letartóztatták a plébánost. Mielőtt a rögtönítélő törvényszék összeült (tagjai két lakatos és egy kéményseprő voltak), Budapestről telefonutasítás jött a megyei direktóriumhoz, hogy a papot a községben fel kell akasztani, azért, mert a nép szereti őt. A néhány perces tárgyaláson a vádbiztos golyó általi, a védő (aki egy más városban vádbiztos volt) kötél általi halált indítványozott. A halálos ítéletet a tatai sofőrcsapat tagjai 1919. június 6-ikán hajtották végre. A terror a bolsevista állam intézményes eszköze. Az időközben lefolytatott bűnügyek irataiból megállapítható, hogy a terrorcsapatoknak fentebbekben ismertetett gyilkolásai nem voltak Cserninek vagy Szamuelynek magánvállalkozásai, hanem szerves intézményes része a proletárdiktatúrának, melynek vezetősége a terrorcsapatot felállította, azok garázdálkodásait, gyilkosságait sok esetben megrendelte, mindenesetre tűrte, jóváhagyta, a terroristáknak pedig szörnyű tetteikért immunitást és szabad rablást biztosított. Így most már tudjuk, hogy a politikai terrorcsapat szervezésére a megbízást maga Kun Béla adta Cserninek; tudjuk, hogy amikor az antantmisszió beavatkozására Kun Béla a politikai terrorcsapatot „a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának Különítménye” névre átkeresztelte, Cserni fejét tréfásan megkopogtatva azt mondta: „Krausz hol az ész, a terrort nem kiírni, hanem csinálni kell”; tudjuk, hogy a Szamuely hóhércsapatának megalakítására is Cserni a Kun-irodától kapott rendeletet; olvastuk Kun Bélának a tanácsok országos gyűlésén június 21-ikén tett kijelentését, hogy terror alkalmázasánál nem kell senkit sem kímélni, hanem „felkötni elvtársaim” (hosszantartó zajos helyeslés és taps)”; tudjuk, hogy mikor a június 24-iki ellenforradalom alkalmából Mildner Ferenc századost elfogták, Kun Béla őt „küldjétek haza” kijelentéssel adta át Dinnyés József terroristának, aki a századost a parancs folytán meg is ölte; végül tény, hogy az ellenforradalmat előkészítő két ukrán tisztet (Effimor Grigort és Juckelsohn Izayt) Kun Béla maga elé hívatta, s e szavakkal: „vigyétek, dobjátok őket a Dunába”, átadta a terroristáknak, akik a tiszteket a Duna-parton puskatussal verték, rohamkéssel összeszurkálták, s azután — gránitkockákat kötvén nyakukra — a Dunába lökték. A terrorista-pörök. Végül egy szót a magyar igazságszolgáltatás megtorló munkájáról, amely a terror rémségeit felderítette. Itt van előttem a Cserni József és társai ügyében hozott ítélet. Az ügyet a budapesti büntetőtörvényszék a legteljesebb nyilvánosság előtt 15 napig tárgyalta. (A nyilvánosság csak az egyik terrorista vádlott erkölcstelen merényletének tárgyalása tartamára volt kizárva. A terrorista ugyanis hivatali hatalmával visszaélve a felügyelete alatt őrizetben levő 16 éves leányt fizikai erőszakkal és azon fenyegetéssel, hogy akarata megtagadása esetén fogságban levő szüleit kivégezteti, ellenesetben pedig szabadon bocsátja, a vele való nemi közösülésre akarta kényszeríteni.)
Ennek a tárgyalásnak a során Cserni Józsefre 7 rendbeli gyilkosságra felbujtás, 13 terroristára pedig fejenként 1—4 gyilkosság, rablás és egyéb bűncselekmények bizonyultak nagyobb részben saját beismerő vallomásaik alapján. Őket a törvényszék halálra ítélte. Halálra ítélte továbbá a magyar bíróság például Kohn-Kerekes Árpád terroristát, ki mint a Szamuely halálvonatán tartózkodó terrorcsapat tagja saját beismerése szerint 18 rendbeli gyilkosságot követett el, Sturz Károly terroristát, ki egymaga 49 embert ölt meg. Aki jelen volt ezeknek az ügyeknek a teljes nyilvánosság és a védelem szabad közreműködése mellett megtartott tárgyalásán, vagy elolvasta a hozott ítéleteket, az be fogja látni; hogy itt nem lehet szó fehérterrorról, hanem egyedül csak a jogfolytonosság helyreálltával ismét szóhoz jutott jogállamnak jogos büntetéséről olyan bűnökért, amelyeknek adekvát megtorlásáról semmiféle büntetőkódex nem gondoskodott. A vörös front bomlásával egy óra alatt összeomlott a proletárdiktatúrának csupán a terrorra épített kártyavára. Augusztusra tervezték a burzsoáziának rendszeres, tömeges legyilkolását, amint Surek elvtárs indítványozta a szovjetgyűlésen: „hegyeket kell csinálni a burzsoák hulláiból”. Kétségtelen, hogy a szélsőséges terrorizmusnak kezdettől fogva jelentős pártja volt a magyar bolsevisták közt. A júniusi ellenforradalmi kísérlet után — a tanácsállam gazdasági helyzetének fokozatos súlyosodásával — e párt láthatóan megerősödött, s a mérsékeltebbeket, így többek közt Budapest hadtestparancsnokát, Haubrichot, a háttérbe szorította. A szélsőséges elemeknek — Szamuelynek, Vágónak és Cserninek diktatúrája s a proletárdiktatúrának tömeggyilkossággá fajulása, amelynek híre a végső hetekben Budapesten elterjedt, s amelyről július 19-ikén a bécsi sajtó is részletesen beszámolt, szerencsére nem következett be. Nem pedig: augusztusban már a román megszállás következtében, korábban egyrészt azért nem, mert a polgári, osztályok eleinte (a lefegyvereztetéskor) apatikusan, később pedig — a kilátásban levő — külső segítséget várva passzív módon viselkedtek, és mert a budapesti antantmisszió a vörösterror erősebb megnyilvánulásánál azonnal erélyesen közbelépett. Valószínű, hogy ezt a közbelépést augusztusban egy Szamuely-diktatúra már nem respektálta volna, de mindenképen bizonyos: nem a proletárdiktatúrának érdeme az, hogy tömeggyilkosságokra nem került sor. Szükség esetében s ha képesek rá: alkalmazták volna a diktatúrának ezt a „módszerét” is.
MENDELÉNYI LÁSZLÓ. Nyomtatható változat Értékelve: 3.50 pont az 5-ből. Megosztás
