Utószó
Van-e az emberi belsőnek olyan belső magja, amely már nem bontható tovább? Az egyik válasz szerint nincs. Mégoly szilárd alapot véljen fölfedezni magában valaki, az szétfoszlik, mint Peer Gynt hagymája, hogy végül úgy érezze magát, mintha köd gomolyogna a belsőjében. Ilyenkor a véletlenek kiszolgáltatottjának érzi magát, a körülmények foglyának. A másik válasz szerint van. Létezik olyan centrum, amely kemény, akár a gyümölcs magja. Ha az ezt elfedő sok külső réteget lebontja az ember, akkor rendíthetetlennek tapasztalja magát, és nincsen kiszolgáltatva többé a körülményeknek. Kleist mindkét állapotot jól ismerte. Egyik legkorábbi, 1799-ből fennmaradt levelében a 22 éves fiú, aki ekkor még nem is álmodik arról, hogy hamarosan író lesz, s inkább a filozófiával kacérkodik, azt írta egykori tanárának, Christian Ernst Martininek, hogy mivel a gondolkodás során az ember nem hagyatkozhat másoknak a meggyőződésére, hiszen akkor már gondolkodásról sem lehetne beszélni, ezért csakis önmagában bízhat. Az ész az a szilárd alap, amelynek a szuverenitását köszönheti. De mire szolgál vajon az ész? Kleist erre is gondol a levelében. Arra, hogy szert lehessen tenni a boldogságra, mondja. Azért kell kizárólag a saját gondolataimra hallgatnom, írja, mert „nálamnál jobban senki nem tudja, mi kell a boldogságomhoz”. Kleist már itt, íróvá válása előtt egy olyan csapdába sétált bele, amelyből többé nem tudott kikeveredni. A felvilágosodás örököseként bízott az ész általános
hatalmában, amely az emberek közötti párbeszédet és közösséget lehetővé teszi. Ugyanakkor ebben a saját egyedi, csakis őrá szabott boldogságának az eszközét akarta meglátni. Az ész az Általánost tartja szem előtt; az ösztönökben és a hajlamokban gyökerező boldogság az Egyszerit, a Páratlant. Ahhoz, hogy a kettőt egyesíteni lehessen, a tüzet és a vizet kellene társítani. Nincs az a dialektikus csűrés-csavarás, amellyel el lehetne érni, hogy az Egész csorbítatlan legyen, de közben ez Egyedi és az Egyszeri is maradéktalanul érvényesíthesse a maga jogait. Előbb vagy utóbb felőrlik egymást s az eredmény: robbanás, háború, terror, pusztulás. Vagy ha mégis elképzelhető a kettő harmóniája, akkor nem itt, ebben az életben, hanem a mennyei ártatlanságnak egy nem evilági állapotában. Ez lenne „a világ történetének utolsó fejezete”, adja majd Kleist C. úr szájába A marionettszínházról című írásában, több mint tíz évvel később, nem sokkal az öngyilkossága előtt. A 22 éves fiatalember persze még nem tartott itt. Nem sejtette, mennyire nehéz, sőt lehetetlen a kettőt egyeztetni. Egyelőre még hitt az észre alapozott boldogságban. De azért árulkodó a buzgalom, amellyel az Ész mindenhatósága, illetve a Boldogság elérhetősége mellett érvel. Mint aki az idegszálaival már érzi, mennyire aláaknázott terepen jár. S az akna hamarosan robbant is, az úgynevezett „kanti válság” során. E robbanás nélkül Kleistből sem lett volna az, aki lett: a világirodalomnak az a páratlan írója, aki úgy a legjózanabb, hogy közben a legszenvedélyesebb is. 1801 elején Kleist megírta jegyesének, Wilhelminének a híres levelét az „úgynevezett kanti filozófiával” való találkozásáról. Hadd idézzem részletesen a zöld üvegekkel kapcsolatos nevezetes gondolatát már csak azért is, mert ahányszor újra olvasom, mindig lenyűgöz, mennyire tisztán látja Kleist azt, hogy semmit nem lát tisztán: „Ha minden embernek zöld üveg lenne a szeme helyén, az embereknek úgy kellene ítélkezniük, hogy a tárgyak, amelyeket ezen át megpillantanak, valóban zöldek – és soha nem tudnák eldönteni, hogy a szemük olyannak mutatja-e a dolgokat, amilyenek, vagy esetleg nem tesz-e hozzájuk valamit, ami nem hozzájuk, hanem a szemhez tartozik. Így van ez az értelemmel is. Nem tudjuk eldönteni, hogy amit igazságnak nevezünk, az igazán az igazság-e, vagy csak annak látszik előttünk. Ha ez utóbbiról van szó, akkor az igazság, amit e földön begyűjtünk, a halál után többé nem az – és minden igyekezetünk, hogy olyasmire tegyünk szert, ami a sírba is követ minket, hiábavaló – .” Nem kevesebbet állít itt Kleist, mint hogy a dolgokat a maguk igaz valóságában csakis az képes meglátni, akinek éppen a látás eszközére, a szemre nincsen szüksége. Látni, de a földi szem esetlegessége nélkül – ilyesmire legfeljebb csak egy isten lehetne képes. Kleistben, anélkül, hogy megfogalmazta volna, ekkor
502
503
Földényi F. László:
A mennyei terror nyelve Heinrich von Kleist
Ha filozófus lett volna, ahogyan íróvá válása előtt tervezte, akkor lelke egyik felével Hegelként írt volna, a másikkal viszont Kierkegaardként. Az Egész bűvöletének adta volna át magát, de közben ugyanennyire megigézte volna az egyedi, a személyes, a megismételhetetlen. Filozófusnak az ilyesmi soha nem sikerül. Csakis a művészetben érhető el ez. De még ott is csak ritkán. Heinrich von Kleistnek sikerült. Kortársai közül egyedül neki. Nem csoda, hogy mindenki gyanakvással kezelte. A romantikusok éppúgy, mint Goethe. Olyan magányos volt az irodalom berkeiben, mint később egyedül Kafka. E meg nem értettség mégis olyan volt, mint egy gránitszikla, amelyre egy életművet tudott alapozni. ***
Próza
körvonalazódott a cél, amelyet többé nem tévesztett szem elől: Istenné válni, de itt, ebben az életben, emberként. A lehetetlent akarni, mint egyedül érdemes lehetőséget. Istent persze Kleist feltűnően keveset említi, s ha igen, akkor is inkább retorikai fordulatként. Hőseit azonban olyan „heves, egy pontra irányuló akarat” vezéreli, amely már-már isteni attribútum, és amely kiemeli őket a többi halandó közül. Kohlhaas Mihály a legismertebb közülük. A két ló elvesztése az ő „kanti válsága”. Emberként egy idő után kénytelen lenne kompromisszumot kötni. Azaz bele kellene törődnie, hogy a világot csakis torzulásaiban lehet érzékelni. Ahhoz, hogy e torzulást felszámolhassa, Kohlhaasnak egy földöntúli, kvázi-isteni pozíciót kell elfoglalnia: „annak fájdalma közepette, hogy a világ rendjét ilyen szörnyű romokban kell megpillantania, átvillant a belső megelégedés, amiért saját keblében immár sértetlennek látja a rendet.” A végítélet, amibe belekezd, emberi szemszögből a lehető legrettenetesebb – az elbeszélő a novella legeslegelső mondatában ezt mondja Kohlhaasról: „legelvetemültebb ember”. Egy isten szemszögéből nézve azonban mi sem magától értetődőbb – s valóban, az elbeszélő még ugyanazzal a lélegzetvétellel ezt is mondja róla: „legderekabb ember”. Kohlhaas látását semmilyen üveg sem zavarja – sem zöld, sem átlátszó. Emberként néz ugyan, de istenként lát.
kakat, akik a dolgoknak csupán a felszínét látják, szerencséjükre megóvott – írta Ulrikének 1801 februárjában. – Ez megmutatja nekem az arcvonáshoz tartozó gondolatot, a szavakhoz tartozó értelmet, és a cselekedethez tartozó indítékot Utószó – mindazt, ami körülvesz, beleértve önmagamat is, a maga teljes nyomorúságos csupaszságában mutatja meg, és a szív végül undorodni kezd ettől a mezítelenségtől.” Aki egyforma biztonsággal mozog a kinti világban és saját belső „mennyországában”, azt többnyire gyanakvás övezi. Kleist hősei maguk is megtapasztalhatták ezt. Akár saját társszereplőik részéről, akár olvasóik részérők. Legnagyszerűbb női alakjától, Pentheszileiától már a kortársak is visszariadtak, Goethével az élen. „Elképzelt, de tökéletes nősadismusnak borzasztó képét tárja elénk a genialis, de lelkileg kétségtelenül nem normális Heinrich von Kleist Penthesileájában”, ítélkezett 1886-ban a német pszichiáter Richard von KrafftEbing Psychopatia Sexualis című munkájában, a nemi perverziók e monumentális katalógusában. Két évvel később, 1888-ban viszont Nietzsche megvetéssel ír Wagner „hisztérikus-hősi” nőfiguráiról, s hozzáteszi, Pentheszileiára utalva: „hogy ez a típus még Németországban sem vált teljesen ízléstelenné, annak az a magyarázata..., hogy egy Wagnernél összehasonlíthatatlanul nagyobb költő, a nemes Heinrich von Kleist vette a zseni pártfogásába.” Nietzsche azonban nemcsak Wagnerrel, hanem az egész német kultúrával állította szembe Kleistet és ennyiben saját rokonára ismert benne. Hölderlin und Kleist „nem viselték el az úgynevezett német műveltség klímáját”, írta. Az, ahogyan Kohlhaas felégeti Szászországot, Piachi meggyilkolja Nicolót, Pedrillo agyonveri a csecsemőt, Pentheszileia felfalja Akhilleuszt vagy ahogyan Homburg hercege visszariad
505
Próza
a nyitott sír látványától – mindez a klasszikus műveltségeszmény összeomlására mutat, amelyből kiolvasható Kleist későbbi sorsa, Hölderlin és Nietzsche őrülete, vagy a német kultúra huszadik századi megrázkódtatása is. Testek szakadnak darabokra, vér és agyvelő spriccelődik a falakra, mértéktelen gyilkolás vágy vesz erőt a szereplőkön, a szobafalakon mindenfelé ott lógnak a korbácsok, amelyeket a szereplők előszeretettel használnak is, de éppolyan jól bánnak a bunkósbottal vagy a pisztollyal is. És közben nemcsak a testek esnek szét, hanem a családok is, és nem ritkán a politikai és társadalmi közösségek is. Majdnem minden művében előbb vagy utóbb megszűnik a sensus communis lehetősége: az egyén a maga kimondhatatlanságával nemcsak hogy nem tud belépni a többiek alkotta közösségbe, hanem azt fel is robbantja. Kohlhaas, Alkmene, Pentheszileia, Homburg, O…. márkiné, Nicolo, a heilbronni Katica: attól rendkívüliek valamennyien, hogy megalkotójuk kivonta őket a mindenkit előbb vagy utóbb bekebelező egyetemes rend, az univerzalitás hatalma alól – anélkül, hogy közben megkérdőjelezte volna az univerzalitás érvényességét. Miként válhat a magára maradt ember univerzálissá? Minden rendből kiszakadt Töredékként hogyan nőhet Egésszé, úgy, hogy közben ragaszkodik saját esetlegességéhez, tünékenységéhez, s egy pillanatra sem feledkezik meg a halálnak való kiszolgáltatottságáról? Hogyan válhat mindenkire érvényes törvénnyé az, ami egyszeri? A Marionett-esszé erre kínál magyarázatot: ahhoz, hogy viszszakerülhessünk az ártatlanság állapotába, ismét enni kell a tudás fájáról. Kleist ezúttal is egy lézersugár pontosságával fogalmazott: „hogy visszazuhanjunk az ártatlanság állapotába.” Az ártatlanság állapotába éppúgy belebukni kell, ahogyan annak idején az eredendő bűnbe is. A felemelkedésnek a bukás az előfeltétele – bűnt bűnre kell halmozni, a végső bűntelenség biztos tudatában. Azt a nyelvet, amely e felfelé irányuló bukást közvetíti, nehéz megérteni. Kleist nemcsak íróként, hanem magánemberként is megtapasztalta ezt. „Nem tudom, mit mondjak magamról, erről a kimondhatatlan emberről. – Bárcsak kitéphetném a szívem a testemből, becsomagolhatnám e levélbe és elküldhetném Neked”, írta 1803 tavaszán nővérének, Ulrikének. Az őt övező meg nem értettség áldozataként dolgozta ki a saját páratlanul mutáló nyelvét, amelyet elméletileg is megalapozott A gondolatok fokozatos kialakulása beszéd közben című esszéjében. Ezt a nyelvet gyakorolta íróként, hogy azután egy különös paradoxon áldozata legyen maga az életmű is. Mert nincs, aki lélekben ne torpanna meg Kleist mondatai hallatán, érezve, hogy a nyelvet éppen most törik kerékbe. De olyan sincs, aki ne ismerné el, hogy ezek a mondatok mégis a német és a világirodalom legszebb mondatai. Ilyen lehet a mennyei terror nyelve.
506
Tartalom
ELBESZÉLÉSEK Kohlhaas Mihály (Egy régi krónikából) (Márton László) ............................ O… . márkiné (Forgách András) ..................................................................... A chilei földrengés (Szabó Ede) ...................................................................... Eljegyzés Santo Domingón (Antal László) .................................................... A locarnói koldusasszony (Márton László) ................................................... A lelenc (Márton László) ................................................................................. Szent Cecília avagy a zene hatalma (Legenda) (Forgách András)................ A párviadal (Forgách András).........................................................................
9 86 117 129 154 157 171 180
MESÉK, ANEKDOTÁK, RÖVID TÖRTÉNETEK Mesék 1. A kutyák és a madár (Hámori Ágnes) ........................................................ 207 2. Tanulság nélküli mese (Hámori Ágnes) ..................................................... 207 (Napi esemény) (Hámori Ágnes) .................................................................... Franciás méltányosság (Hámori Ágnes) ......................................................... Zavarban a magisztrátus (Hámori Ágnes) ..................................................... Az Úristen íróvesszeje (Hámori Ágnes) ......................................................... Anekdota az utolsó porosz háborúból (Hámori Ágnes) ............................... Égi csíny (Hámori Ágnes)................................................................................ A Charité- kórházbeli beteg esete (Hámori Ágnes)....................................... Az iszákos esete a berlini harangokkal (Hámori Ágnes)............................... Anekdota a legutóbbi háborúból (Hámori Ágnes) ........................................ Anekdota (Hámori Ánges) .............................................................................. Franciás hadgyakorlat (Hámori Ágnes) ......................................................... Talány (Hámori Ágnes).................................................................................... Napihír (Hámori Ágnes) .................................................................................... 507
207 208 208 208 209 210 211 212 212 213 213 214 214
Próza
Sajtótudósítás (Hámori Ágnes) ....................................................................... Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. Ősrégi országgyűlési mulatság, avagy a vakok harca a disznóval (Hámori Ágnes)............................................................................................ Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. Helgolandi istenítélet (Hámori Ágnes) ........................................................... Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. Különös történet, mely Itáliában, az én időmben esett meg (Hámori Ágnes)............................................................................................ Egy újabb (szerencsésebb) Werther (Hámori Ágnes) ................................... Hallatlan gyújtogatási eset (Hámori Ágnes) .................................................. Figyelemreméltó prófécia (Hámori Ágnes).................................................... Anyai szeretet (Hámori Ágnes) ....................................................................... Adalék az ember természetrajzához (Hámori Ágnes) ................................... Valószerűtlen, de való (Hámori Ágnes).......................................................... Vízilények, szirének (Hámori Ágnes) ............................................................. Furcsa jogi eset Angliában (Hámori Ágnes) .................................................. Egy különös párbaj története (Hámori Ágnes) ..............................................
Tartalom
214 215 215 216 217 217 217 217 218 220 221 222 222 223 223 226 227 228
(Kétséges írások) Anekdota (Hámori Ágnes) .............................................................................. 230 Újévi köszöntő (Hámori Ágnes) ..................................................................... 230 Szellemjárás (Hámori Ágnes) .......................................................................... 231 AJÁNLÁSOK ÉS ALBUMLAPOK (Luise von Linckersdorfnak?) (Forgách András) .......................................... (Sophie Henriette Wilhelmine Clausiusnak) (Forgách András) .................. (Henriette von Schliebennek) (Forgách András) .......................................... (Karl August Varnhagen von Ensének) (Forgách András) ........................... (Adolphine von Werdecknek) (Forgách András) .......................................... (Eleonore von Hazának) (Forgách András) ...................................................
508
237 237 237 237 238 238
POLITIKAI ÍRÁSOK Szászország királyának Drezdából való elutazásáról (Forgách András) ......................................................................................... A francia zsurnalisztika tankönyve (Forgách András) .................................. Szatirikus levelek (Forgách András) ............................................................... Mi a tétje ennek a háborúnak? (Forgách András) ......................................... A németek katekizmusa, spanyol minta után, gyermekek és öregek használatára (Forgách András) .................................................. Bevezetés (A »Germénia« folyóirathoz) (Forgách András) .......................... (Ernst Moritz Arndt »Korunk szelleme« című művéhez) (Forgách András) ......................................................................................... A kertész feltétele (Forgách András) ............................................................... Ausztria megmentéséről (Forgách András) ................................................... (A luxusadókról) (Forgách András).................................................................. A jobbágyi viszonyok megszűntetéséről (Forgách András).......................... (A kormányzat pénzügyi rendeleteiről) (Forgách András) ..........................
241 246 252 259 261 272 273 274 275 278 281 282
FILOZÓFIAI ÉS MŰVÉSZETELMÉLETI ÍRÁSOK Vizsgálódás, miként találhatjuk meg a boldogsághoz vezető biztos utat, és miként élvezhetjük az zavartalanul – életünk legnagyobb szorongattatása közepette is! (Forgách András) ..................................................................................... (A nő felvilágosításáról) (Forgách András) .................................................... A gondolatok fokozatos kialakulásáról beszéd közben (Forgách András) ..................................................................................... Zoroaster imája (Forgách András) .................................................................. Észrevételek a világ folyásáról (Forgách András) .......................................... Érzések Friedrich tengeri tájképe előtt (Forgách András) ............................ Egy festő levele fiához (Forgách András) ....................................................... (A legújabb nevelési terv) (Forgách András) ................................................. Fiatal költő levele egy fiatal festőhöz (Forgách András)................................ A megfontolásról (Forgách András) ...............................................................
509
287 299 302 307 308 309 310 311 317 319
Próza
Töredékek (Forgách András) ........................................................................... A marionettszínházról (Petra-Szabó Gizella) ................................................ Apró közlemények (Forgách András) ............................................................. Tétel a magasabb kritikából (Forgách András) .............................................. Egy költő levele a másikhoz (Forgách András) ..............................................
320 321 327 328 329
A BERLINER ABENDBLÄTTERBEN MEGJELENT RÖVIDEBB ÍRÁSOK Színházi tudósítások (Forgách András).......................................................... Hírek, tudósítások művészetről, irodalomról, történetírásról (Forgách András) ......................................................................................... Napi jelentések, glosszák (Hámori Ágnes) ..................................................... Más lapokból átvett politikai hírek (Tatár Sándor) ....................................... Egyéb hírek és vegyes közlemények (Tatár Sándor) .....................................
333 342 347 362 371
SZERKESZTŐSÉGI ÉRTESÍTÉSEK ÉS NYILATKOZATOK (A Phöbus számára) (Hámori Ágnes) ............................................................ 376 (A Berliner Abendblätter számára) (Hámori Ágnes) .................................... 381 FÜGGELÉK ........................................................................................................ 389 JEGYZETEK (Földényi F. László) .................................................................... 419 Életrajzi adatok ................................................................................................... 500 Földényi F. László: A mennyei terror nyelve. Heinrich von Kleist (utószó) ...... 502
