Földényi F. László: A kultúrák párbeszéde A 90-es évek második felében közel öt évet dolgoztam Heinrich von Kleist összes kere:
ritkító látásmódjának, hogy úgy éreztem: csodálatomat és lelkesedésemet másokkal is meg kell osztanom. Pontosabban: magyar barátaimmal, kollégáimmal. És a magyar olvasó közönséggel. Kleistet természetesen németül olvastam. Azután, amikor a Jelenkor kiadó megbízásából dolgozni kezdtem, megkerestem az addigi magyar kiadásokat – Michael Kohlhaas, i csa
magyar és német változatokat egymás mellé tettem, minden szó hiánytalanul át volt ültetve magyarra. Ráadásul a magyar változatok „magyarul” is szóltak, azaz stilárisan olajozottak, olvashatóak, befogadhatóak voltak. Csak éppen az egésszel volt baj. Azt is mondhatnám: alig volt közük Kleisthez. Új fordításokra volt tehát szükség, és ehhez új
Pontosabban
megformáltságban tudott egyedül megmutatkozni. Abban a furcsa, a német fül számára is idegen és rendhagyó mondatszerkesztésben, szóhasználatban, de még az interpunkció
is, amely a
német fül számára Kleistet azonnal
. Mi volt a baj a korábbi magyar
fordításokkal? Az, hogy Kleist stílusát akaratlanul is „kivasalták”, s egy 19. század végi inkább a fiatal Thomas Mannra hasonlított. A Michael Kohlhaas
tették, gördülékennyé tették. Az eredeti
mondat így hangzik: „An den Ufern der Havel lebte, um die Mitte des sechzehnten Jahrhunderts, ein Roßhändler, namens Michael Kohlhaas, Sohn eines Schulmeisters, einer der rechtschaffensten zugleich und entsetzlichsten Menschen seiner Zeit.” A közkézen forgó magyar változat jóval
, mint Kleisté
hogy a mondat magyarul négy
mellékmondatra lett redukálva. Az alá- és
mellérendelések a németben bonyolult mondatszerkezetet eredményeznek, amely mármár nyakatekertnek látszik. És Kleist stílusának ez az a neuralgikus pontja, amelyet nemcsak a kortársak, de az utódok sem bocsátottak meg neki, és amely a korábbi magyar fordítók számára is „hibásnak”, azaz javítandónak látszott. Kleist ráadásul nemcsak a mondatszerkezeteket tette egyre bonyolultabbá, hanem még a központozást is sajátos
beavatkoztak a szövegekbe – csak át a nyomdásznak! Még a német
után adott is több változtatást hajtottak végre,
alakították át, az írásjeleket önkényesen elhagyták vagy a mondaton belüli helyüket megváltoztatták, egyes mondatokból több mondatot csináltak. (Erich Schmidt például az 1905-ös, általa kritikainak nevezett kiadásba a Kleist életében megjelent két kötethez t törölt.)
akkor ezzel mintegy „újra is fordították”. Egy másfajta „nyelvszemlélethez” igazították – vagyis ugyanazt tették, amit a korábbi magyar fordítások, amelyek Kl anti-
Hagyjuk itt magára Kleistet – magam is sokat szenvedtem, amikor összes levelét , hanem közben egyfajta varázslatot kellett végrehajtanom. A fordító munkája ugyanis felér a varázslattal:
írt
meg, úgy töri fel, akár egy diót, és valami megfoghatatlannal, soha korábban nem létezett lja “feldúsítani” az eredeti szöveget. A fordítás során olyasmit próbált
számára ismeretlen, soha nem hallott szavakból kell újra felépítenie azt, ami egyszer már elkészült. Egyszóval teremtésre vetemedik l próbál hanem – mint az én esetemben – magyarul írja újra. Már Friedrich Schlegel újrateremtésnek („wiederschaffen”) nevezte a fordítást. Sokan vannak ezen az
a fordítást nem másolásnak, azaz átültetésnek tartotta, hanem alkotásnak. Az eredeti, lefordítandó volt számára az, hogy a fordítás jól hangozzék. Miközben verseket jó magyar verseket akart írni – olyanokat, amelyek a magyar irodalmat gazdagítják. Igaza volt-e vagy sem? A válaszom: igen is, meg nem is.
-
példára gondolok, akkor nem volt igaza. Nem vitás, hogy a Kohlhaas fordításakor magyar mondatok születtek. Ám miközben a magyar irodalom nyert valamit (egy jó lt be a magyar irodalom testébe Kleist, hogy közben Kleist lényege maradt ki De közben igaza is volt. Mert ha abból indulunk ki, hogy nincsen tökéletes fordítás (hiszen a tökély ahhoz a tautológiához vezetne, hogy a német Kleist ismét németül szólal meg), akkor mi más lenne a fordítás, mint újraértelmezés, interpretáció? Ám ez azt jelenti, hogy minden értelmezés eleve egyfajta fordítás. Ha egy mai német olvasó elolvassa a Kohlhaast, akkor nemcsak befogadja és ezzel értelmezi az elbeszélést, hanem automatikusan le is fordítja a saját tapasztalatvilágára.
beletartozik.
kulturális tapasztalatokat közvetít. Minden nemzeti kultúrának megvannak a saját irodalmi kánonjai, amelyek
–
Jó példa veinek magyar fordítása a nyolcvanas és
kilencvenes években. A – egyszersmind azonban segítették a magyar irodalmat is, egy olyan író, mint amilyen Nádas Péter, ne hasson idegen testként a saját irodalmán belül. Az egyik kultúra (ez esetben a francia) a fordítás révén megtermékenyítette a másikat (a magyart), és hozzájárult a megmerevedett kánonok átalakításához. Ráadásul – és ezt fontos hangsúlyozni – a
fordítások korántsem voltak hibátlanok vagy tökéletesek!
révén hassanak egymásra? Azért, mert a fordító a tevékenységével olyasmire hívja fel a figyelmet, amit az eredeti nyelv a maga természetességével eltakar. Nevezetesen arra,
létezni, mégis rendelkezik olyan dimenziókkal, amelyek túlmutatnak a nyelven — helyesebben a nyelvbeliségen. Ez az igazi varázslat: a fordító megsemmisít valamit — az eredeti anyanyelvet — anyanyelvén szól; az új nyelven pedig nem az eredeti
— de eközben mégiscsak megszólal valami. A fordító
nemcsak az egyik nyelv szavait ülteti át a másikéra, hanem nyilvánvalóvá teszi azt is,
a nyelv használata közben egy nyelvileg megragadhatatlan dimenziót tár fel. nyelvek ebben a dimenzióban érintkeznek. E
fordítások révén dialógusba léphessenek és hatni tudjanak egymásra. Die Aufgabe des Übersetzers
tanulmányában Walter Benjamin „tiszta nyelvnek” nevezte ezt a
dimenziót: „Vielmehr beruht alle überhistorische Verwandschaft der Sprachen darin, dass in ihrer jeder als ganzer jeweils eines und zwar dasselbe gemeint ist, das dennoch keiner einzelnen von ihnen, sondern nur der Allheit ihrer einander ergänzenden Intentionen erriechbar ist: die reine Sprache. Während nämlich alle einzenen Elemente, die Wörter, Sätze, Zusammenhänge von fremden Sprachen sich ausschließen, ergänzen diese Sprachen sich in ihren Intentionen selbst.”
lételeme. S hogy létezik egy olyan, leginkább talán a légüres térhez hasonlítható
ha sikerül ide bejutnia, akkor talán nemcsak meglesheti a teremtés aktusát, hanem ki is
írra, valami mégis
használnak, látszatra tökéletesen idegen pályákon mozognak, s közben mégis tudnak válni. Ez minden
alkalmat ad arra is, hogy a kultúrák szóba álljanak egymással, párbeszédet folytassanak, és saját identitásukat a másik idegenségének a tükrében tudják
feladat. És a fordítónak, illetve a fordításnak ennyiben sokkal fontosabb a szerepe, mint ra gondolnánk.
