Mit tennél, ha újraírhatnád a múltad?

Mit tennél, ha újraírhatnád a múltad? Három tehetséges fiatal lányt egymás mellé sodor a sors New York Cityben: mindegyikük szerencsét próbálni jött, hírnévre, elismerésre vágynak az ismeretlen és mégis lehetıségekkel teli nagyvárosban. Útjaik szétválnak, és 19 évvel késıbb találkoznak csak újra, hogy együtt ünnepeljék 40. születésnapjukat egy Maine állambeli nyaralóban. Sok minden megváltozott – anyák, feleségek, szeretık lettek, és számot kell vetniük azzal, hogy nem teljesítették az egykor maguknak kitőzött célt… Azonban feltőnik a színen a titokzatos Madame Zoya, akinek a segítségével visszautazhatnak a múltjukba és változtathatnak régi döntéseiken.

J ude D everaux

M adame Zoya látogatói

ATHENAEUM 2

A fordítás alapjául szolgáló mő Jude Deveraux: The Summerhouse (Pocket Books, 2001)

Copyright © Deveraux, Inc. 2001 Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2009 Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének tagja. Felelıs kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetıje 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235-5020 [email protected] www.athenaeum.hu Szerkesztette: Vincze Orsolya Mőszaki vezetı: Rácz Julianna Borítóterv: Weiler Péter Tördelés: Alinea Kft.

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2009-ben Felelıs vezetı Vadász József igazgató ISBN 978 963 293 029 9

3

Szeretnék köszönetet mondani Donna Twist doktornınek, mert segített megírnom, hogyan kell kezelni az olyan sérülést, mint Rogeré. Nagyokat sétáltunk, nagyokat beszélgettünk és nagyokat nevettünk együtt. Még egyszer köszönöm.

4

Elsı rész 1 Leslie Headrick a konyhaablakból nézte a régi kisházat a kertben. Ilyenkor ısz elején majdnem elborítja a lilaakác és az öreg rózsák csupasz, tövises ágai, de télen jól lehet látni az üveges verandát. Látszik a hámló festék és a repedt üveg az apró, kerek ablakban az elsı ajtó felett. Az egyik mellékajtó kissé elhajlott a sarokvastól, Alan szerint életveszélyt jelent mindenkinek, aki elmegy mellette. Alan azt mondja, életveszélyes az egész kisház, le kéne bontani. Erre a gondolatra Leslie elfordult az ablaktól, és megint a gyönyörő, tökéletes konyhát nézte. Alan tavaly kidobta a régi berendezést, és beszereltette a helyére ezt. “A legjobb, ami pénzen megvehetı!” – értékelte a juharfa konyhaszekrényt és a márványpultot. Leslie nem tudta, hogy a legjobb-e, de neki bizony hiányzott a rozoga vén kredenc és a sarokban a kis reggelizısarok. – Az az asztal és a székek tisztára olyanok, mintha iskolások csinálták volna technikaórán – mondta Alan, amivel Leslie egyet is értett. Csak hát ık másképp látták, hogy mi a gyönyörő. Leslie engedett, mint mindig, és hagyta, hogy a férje megcsináltassa ezt a szinte vitrinbe való konyhát, amelyben úgy érezte magát, mintha egy mőtárgyat tenne tönkre, ha édes tésztát süt, és összekeni az oly könnyen karcolódó, tükrözıdı felületeket. Töltött magának még egy csésze teát, erıs, fekete angol teát, szálas teafőbıl, mert nem szerette a petyhüdt filtert, aztán visszatért a kisház látványához. Ez a mai reggel igazi elmélkedésre való idı, mert három nap múlva betölti a negyvenet, és két olyan nıvel fogja ünnepelni a születésnapját, akiket nemhogy nem látott, de a hírüket sem hallotta tizenkilenc éve. Mögötte a hallban becsomagolva várakozott a két bırönd. Sok ruhát visz magával, mert nem tudja, mit visel majd a két másik nı, és 5

Ellie levele nem volt egyértelmő. „Ahhoz képest, hogy híres író, nem fogalmaz túl bıbeszédően” – jegyezte meg Alan undokul. Valósággal felháborította, hogy a felesége egy bestselleríróval barátkozik. – De hát én nem tudtam, hogy Alexandria Farrel igazából Ellie – mondta Leslie, miközben csodálkozva olvasta a levelet. – Amikor utoljára találkoztunk, festı akart lenni, ı… Alan oda se figyelt. – Megkérhetted volna, hogy tartson beszédet a klubban – vágott közbe. – Tavaly hallottam az egyik ügyféltıl, hogy a felesége Jordan Neale-rajongó. Amerikában mindenki tudta, kicsoda Jordan Neale, akit Ellie teremtett Alexandria Farrel írói álnéven. Jordan Neale olyasvalaki, akit a nık utánozni akarnak, a férfiak pedig… Nos, az a romantikus krimisorozat nagyon bejött. Leslie olvasta mindet, de fogalma sem volt róla, hogy írója azonos a helyes lánnyal, akivel valamikor régen találkozott. Így hát a kora reggel csöndjében, mielıtt Alan és a gyerekek lejöttek volna, Leslie azon tőnıdött, ami az utóbbi tizenkilenc évben történt vele. Nem volt sok minden. Feleségül ment szó szerint a szomszéd fiúhoz, lett két gyerekük, Joe és Rebecca, akik ma már tizennégy és tizenöt évesek, kinıttek a babakorból. Továbbra is lassan kortyolta a teáját, és a kisházat bámulta az ablakból. Talán a sok éve nem látott Ellie levele és meghívása miatt gondolkozik a múlton. Ellie azt írta, hogy egyetlen találkozásuk mély hatást gyakorolt az életére, ezért szeretné viszontlátni Leslie-t és Madisont. Igen, gondolta Leslie, az a találkozás az ı életére sem maradt hatástalan. Az óta a tizenkilenc évvel ezelıtti délután óta gyakran gondolt Ellie-re és Madisonra. És most hamarosan elrepül az ohiói Columbusból egy maine-i kisvárosba, hogy eltöltsön a két nıvel egy hosszú hétvégét. De mégis miért olyan fontos az a kisház, hogy ma reggel nem tud másra figyelni? Olyan nyugtalan volt, hogy alig aludt az éjszaka, úgyhogy hajnali négykor kibújt az ágyból, felöltözött, és leosont a 6

lépcsın, hogy összecsapja az almás palacsintát. Nem mintha bárki is enne belıle, gondolta sóhajtva. Rebecca ájuldozni fog a kalóriáktól, Joe olyan késın jön le, hogy egy gyors üdvözlés után már rögtön rohanhat is az iskolai buszhoz, Alan pedig csak gabonapelyhet eszik, olyasmit, amiben sok a rost, kevés a kalória, kevés a koleszterin, kevés… kevés az íz, gondolta Leslie. Családja nem valami ínyenc. Sóhajtott még egyet, elvett egy meleg palacsintát, kettıbe hajtotta, és élvezettel falta. Amikor a múlt héten megkapta Ellie levelét, nem bánta volna, ha fél évvel elıbb ír. Akkor lett volna ideje megszabadulni a fölösleges hét és fél kilótól, amit magán cipel. A Kertbarátok Klubjában mindenki azon sápítozik, hogy mennyire irigyli az alakját, milyen prímán tartja magát még ennyi éves korában is. De Leslie tisztában volt a tényekkel. Tizenkilenc évvel ezelıtt balettozott, teste csupa rugalmas, kemény izom volt. Azóta elpuhult. Nem hízott meg, de az vonalai ellágyultak. Évek óta nem tette fel a lábát a próbatermi korlátra. Rebecca sietıs léptei hallatszottak az emeletrıl. İ lesz az elsı, aki lejön, az elsı, aki megkérdezi, miért csinált az anyja olyat, amibıl már egyetlen falat is garantáltan eldugaszolja az összes artériáját. Leslie sóhajtott. Rebecca nagyon is hasonlít az apjára. Joe inkább az anyja; ha Leslie elég idıre elszakíthatná a barátaitól, összeülhetnének, beszélgethetnének, „szagolgathatnák a rózsákat”, ahogy valaha mondta a fiának. „Mint a tapétán” – mondta a kilencéves Joe. Leslie-nek egy pillanatra el kellett gondolkodnia, mirıl beszél a gyerek, de aztán gyengéden elmosolyodott. Persze, a kisházban! Ott használta a rózsamintás tapétát. Most eszébe jutott egy réges-régi nap, fia szeplıs pofija, amikor egymással szemben ültek a napfényes konyha régi reggelizısarkában. Joe olyan jó természető gyerek volt, pár hetesen is végigaludta az éjszakát, annyira más, mint Rebecca, akinek a nyomában folyamatosan zőrzavar és felfordulás kavarodott. Leslie nem is tudta, hogy Rebecca végigaludt-e valaha egy éjszakát. Már tizenöt éves, de ma is gátlástalanul becsörtet a szülei szobájába hajnali háromkor, mert közölnie kell, hogy valami „furi zajt” hallott 7

a tetırıl. Ilyenkor Leslie rászól, hogy feküdjön vissza aludni, ám Alan komolyan veszi a „furi zajokat”. A szomszédok már megszokták, hogy Alan és a lánya kint mászkálnak zseblámpával. Tekintete visszatért a kisházhoz. Kicsit még mindig látszik rajta a rózsaszín festék. Tizenöt év telt el, de a festék itt-ott még megmaradt. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen képet vágott Alan, amikor megvásárolta a festéket. „Édes, én megértem, ha rózsaszínre akarod festeni a házat, de hogy rögtön öt árnyalatot vegyél! Hát nem segítettek a boltban azok a pasasok?” Alan szilárdan hitt abban, hogy a férfiaknak segíteniük kell a nıkön, úgy otthon, mint egy festéküzletben. Leslie akkoriban az ötödik hónapban járt Rebeccával, de már jócskán meglátszott a hasán. Még nem tudta, hogy Rebecca ugyanilyen sietıs lesz mindenben. Sürgısen tudatnia kellett az anyjával, hogy ı van itt, és… nos hát, a világgal is sürgısen tudatnia kellett, hogy megérkezett. Nevetve mondta Alannek, hogy mind az ötféle rózsaszínt fel akarja használni a kisház kifestéséhez. Tizenöt és fél év után is emlékszik a férje arcára. Leslie anyja azt mondta, hogy Alanbe egy szikrányi kreativitás sem szorult, és az évek során Leslie rájött, hogy ez így van. De akkoriban még olyan fiatalok voltak, örültek, hogy végre a saját életüket élhetik, és még azon is tudtak nevetni, hogy ötféle rózsaszínre akarja festeni az ócska kisházat. İ beszélte rá Alant, hogy vásárolják meg a nagy viktoriánus házat itt ezen a régies, nem túl divatos környéken. Alan inkább valami újat akart, olyat, ami kívül-belül fehér, szabályos kis kockák, szabályos nagy kockákban. De Leslie nem szenvedhette azokat a házakat, amelyek Alannek tetszettek. Az anyja adott neki erıt, hogy szembeszegüljön ifjú férjével. – A ház az asszonyé – mondta az anyja. – Ott töltöd a legtöbb idıt, ott neveled fel a gyerekeidet. Megéri a harcot. – Leslie-ék családjában az anyja volt a parancsnok. Leslie inkább az apjára ütött: azt szerette, ha a problémák maguktól megoldódnak.

8

Késıbb Leslie úgy érezte, hogy Rebecca szilaj szelleme szinte belülrıl főtötte makacsságát. Kivágta az adu ászt: – Alan, drágám, a házat abból a pénzbıl vásároljuk meg, amit az apám hagyott rám. – Alan egyetlen szóval sem felelt, ám olyan volt az arca, hogy Leslie soha, de soha többé nem mondott neki ilyet. Igaz, sem elıtte, sem utána nem akart annyira semmit, mint ezt a zegzugos, romos, nagy, öreg házat. Szerencse, hogy az apja építési vállalkozó volt, ezért Leslie tudta, mit és hogyan kell felújítani. – Ennek el kell tőnnie – mondta Alan, amikor meglátta a lila akáccal befuttatott kerti lakot az ötvenéves fák alatt. – De hiszen ez a legszebb része a birtoknak! – kiáltott fel Leslie. Alan szóra nyitotta a száját, ám Rebecca ezt a percet választotta az elsı rúgáshoz, így a vita a kisház sorsáról sohasem fejezıdött be. Késıbb, ha Alan tett valami megjegyzést, Leslie annyit mondott: „Ezt bízd rám!” – úgyhogy Alan rábízta. Végül is épp akkor vágott bele a biztosítási szakmába, és törekvı volt, nagyon-nagyon törekvı! Dolgozott kora reggeltıl késı estig. Belépett klubokba, győlésekre járt. Egészen megörült, mikor rájött, hogy a város legelıkelıbb temploma gyalog is elérhetı a rémséges ócska háztól, amelynek a megvásárlásába Leslie beleugratta. És a templomban jött rá, hogy az embereknek imponál, hogy volt mersze megvásárolni és felújítani „a régi Belleville-házat”. – Micsoda befektetés! – mondta egy öregúr, és megveregette Alan vállát. – Kevés manapság az olyan fiatal, aki ennyire elırelátó! – Aztán komoly életbiztosítást vásárolt Alantól. Innentıl kezdve férjét is ugyanannyira érdekelte a ház, mint Leslie-t, sıt, a felújítás irányítását is a saját kezébe vette, hiszen Leslie azt se tudta, mihez kapjon a két babával, akik közül az idısebb se volt még három. Kezdetben voltak veszekedések. – Ez nem múzeum! – bosszankodott Leslie. – Ez lakóház, akkor nézzen is ki úgy. Joe tönkre fogja tenni azt a drága asztalt a kisautóival. Rebecca pedig firkálni fog a selyemtapétára! – Akkor talán megpróbálhatnád fegyelmezni ıket! – csattant fel Alan. 9

Leslie meghátrált, mint minden összecsapásban. Úgy, mint az apja, ı is inkább hátrált, mint hogy harcoljon. Gyerekkorában ezért parancsolt neki az anyja, a házukban ezért parancsolt Alan. Férje telezsúfolta a csodaszép öreg házat méregdrága antik mőtárgyakkal, amelyekre senki sem ülhetett le, még csak hozzájuk sem volt szabad érni. Három olyan szobájuk is volt, amit kizárólag takarításkor nyitottak ki, meg a karácsonyi gigabulin, amit Alan rendezett az ügyfeleinek. A konyha volt az utolsó végvár, ám tavaly Alan azt is bevette. Leslie megitta az utolsó korty teát, elmosta a csészét, utána visszafordult a kisházhoz. Annak az övének kellett volna lennie. Az ı búvóhelyének kellett volna lennie, oda menekült volna gyakorolni a táncot, vagy összegömbölyödve olvasni az esıs délutánokon. Nézte a kisházat, és elmosolyodott. Amíg nincsenek gyerekek, a nı eltervezheti, mivel töltse az esıs délutánokat, de utána nem a vágyak szabják meg a napirendet, hanem a „kell”. Ki „kell” mosni, be „kell” vásárolni, el „kell” vonszolni Rebeccát a hısugárzótól. Leslie valahogyan elveszítette a kisházat. Valahogyan kicsúszott az „ı” kezébıl, át az „övék”-be. Pontosan tudta, mikor kezdıdött. A nyolcadik hónapban volt, és akkorára nıtt a hasa az örökösen rúgkapáló Rebeccától, hogy járás közben meg kellett a kezével támasztania alulról. A házban éppen kipakolták a nappalit, mert beázott a tetı. Alan áthívta a testvérét és három barátját, hogy sör mellett nézzék a focit, de nem tudták hova tenni a tévét. Amikor Alan megpendítette, hogy kivinné a kisházba, „csak erre az egy délutánra”, Leslie annyira hálás volt a csendért és a nyugalomért, hogy nem tiltakozott. Borzadt a gondolattól, hogy a ház tele legyen férfiakkal, füsttel, sörszaggal, és csak örülni tudott, amikor Alan felajánlotta, hogy máshova viszi a vendégeket. A következı hétvégén Alan két ügyfelet vitt le a kisházba, hogy megbeszéljék az új életbiztosítást. Logikus megoldásnak tőnt, mert a nappali közepén még mindig dobozok álltak. – Valahova csak le kell ülnünk tárgyalni – nézett a feleségére Alan, mintha Leslie tehetne 10

arról, hogy még mindig nem érkeztek meg a tetı javításához az anyagok. Két héttel késıbb megszületett Rebecca, és utána Leslie egy teljes évig nem jutott lélegzethez. Rebecca mintha nem tudott volna betelni fáradt anyjával, folyamatosan követelte a figyelmét. Leslie három hónapig szinte le sem tehette az üvöltı csecsemıt. Mire Rebecca tíz hónaposán elkezdett járni, Leslie ismét teherbe esett. A harmadik hónapban volt Joe-val, amikor kiment felderíteni a kisházat. Hónapokig, azóta, hogy Alan elıször kivitte a televíziót, szinte elfelejtette az ı kis menedékét. Ám Joe az elsı naptól könnyebb terhességet jelentett Rebeccánál, Leslie anyja pedig akkoriban kezdte rövid kiruccanásokra elvinni leányunokáját. – Nincs érdektelenebb egy szopós csecsemınél – mondta a szokott karakánságával. – Ha majd járni fog, és mást is lát a világból az anyja mellén kívül, akkor majd érdeklıdöm iránta. Így hát a szabadság elsı délutánján, mert annak érezte, Leslie elindult a kisházba. Most talán elnyúlhat a régiségboltban talált, fonott díványon, és olvashat! De mikor kinyitotta az ajtót, elállt a lélegzete. Átsuhant az agyán, hogy Alan miért csak néhányszor használta a kisházat. És miért nem hozta szóba többé? Valaki nyitva hagyta az ajtókat. Leslie bútora elázott. Elsı terhessége elıtt maga varrt huzatot a kis pamlagra és a két fotelre. Varrt hozzájuk illı függönyöket, és maga akasztotta fel ıket. Most egerek fészkeltek a dívány bélésében, a fotelek karfája úgy festett, mintha a szomszédok macskája ott élesítette volna a karmait. Leslie elfordult. Könnyek szöktek a szemébe. Úgy futott vissza a házba, hogy még az ajtót sem csukta be. Késıbb kemény hangon próbálta meg felelısségre vonni Alant, de férje aggódni kezdett amiatt, hogy idegessége megárthat a babának, ezért Leslie inkább lehiggadt. – Rendbe hozzuk, mihelyt megvan a baba! – mondta Alan. – Megígérem! Becsszó! – Aztán megcsókolta a feleségét, segített ellátni Rebeccát, késıbb pedig gyengéden szeretkezett Leslie-vel. De a kisházat nem hozta rendbe. 11

Utána Leslie-nek annyi munkát adtak a gyerekek és Alan beilleszkedése a közösségbe, hogy akkor sem lett volna ideje magára, ha lett volna egy búvóhely. Szálltak az évek, és a kisházból lomtár lett. – Hát hogy van ma reggel az én öreg csoroszlyám? – kérdezte a háta mögött Alan. Két hónappal volt fiatalabb a feleségénél, és mindig roppant viccesnek találta a korkülönbséget. Talán fölösleges mondani, hogy Leslie nem talált ebben semmi humorosat. – Sütöttem palacsintát – mondta, és elfordította az arcát, hogy Alan ne lássa az összevont szemöldökét. Még nem szokott hozzá a gondolathoz, hogy negyvenéves. Mintha csak a múlt héten szállt volna fel a buszra, hogy a bőnös New Yorkban táncoljon, amely nyilvánvalóan a lába elıtt hever majd! – Nyamm! – mondta Alan. – Bár lenne rá idım, de ma nagyon zsúfolt a napirendem. Mire Leslie megfordult, férje már beletemetkezett az újság gazdasági rovatába. Házasságuk tizenhét éve nem sokat változtatott Alanen. Testileg legalábbis. A haja kissé megıszült, de neki az is jól állt. Különben is úgy tartotta, hogy egy biztosítási ügynök bizalomgerjesztıbb, ha idısebbnek látszik. Konditerembe is rendszeresen járt. Ha egyáltalán változott rajta valami, akkor az, hogy mintha már nem látta volna ıket, se a feleségét, se a gyerekeit. Ó, Rebecca értett hozzá, hogy hisztivel kényszerítse ki az apjából a figyelmet, ám a simulékony Joe-ról és Leslie-rıl Alan mintha tudomást sem vett volna. – El kellene hagynod! – mondta Leslie anyja. İ jól viselte az özvegységét. – Ha elhagyod, majd rájön, milyen nagy szüksége van rád. Fel kell borítanod azt a tökéletes kis világát! Mutasd meg neki, mi a fontos! Ám Leslie látta, mi történik a vele egyidıs asszonyokkal, ha elhagyják sikeres, jóképő férjüket, és Leslie nem óhajtott egy sivár kis lakásban élni, és a helyi diszkontban dolgozni. – Anya! – mondta nem is egyszer. – Nincs semmiféle képzettségem, hogy megállják a 12

lábamon. Mihez kezdenék? Menjek vissza táncolni? – Máig üldözte egyetlen kísérletének emléke, amikor megpróbált sikeres lenni, de akkor is leszerepelt. – Most mitıl vagy ilyen ingerült? – panaszkodott az anyja. – Ha otthagynád, szétesne. Nélküled nincsen élete. Mindent megteszel neki. Ha otthagynád, akkor… – Lelépne Bambival – vágott közbe Leslie. – Bolond voltál, amikor megengedted, hogy felvegye azt a kis ribancot! – förmedt rá az anyja. Leslie elfordította a tekintetét. Nem akarta közölni az anyjával, mennyire tiltakozott az ellen, hogy a férje alkalmazza a gyönyörő, fiatal lányt. – Te felvettél valakit, akit Bambinak hívnak? – nevetett hitetlenkedve a vacsoránál azon az elsı estén, amikor Alan megemlítette. – Elmúlt már tizenkettı? Leslie-nek ez vicc volt, ám Alan arcáról leolvashatta, hogy egyáltalán nem tartja viccnek az új titkárnıjét. – Nagyon érti a dolgát! – fortyant fel, és szúrós szemmel nézett a feleségére. Joe, mint mindig, megérezte a feszültséget, és eltolta a tányérját. – Még meg kell csinálnom a házi feladatot – motyogta, azzal felállt az asztaltól. Rebecca sose foglalkozott semmivel, ami nem saját magával volt kapcsolatos. – Meséltem már, mit mondott ma az az utálatos Margaret? Kémiaóránk volt, és… Leslie ekkor végre elemelte tekintetét a férjérıl, és soha többé nem tett pikírt megjegyzést Bambira. De mégis kíváncsi volt, ezért felhívta egy középiskolai osztálytársnıjét, aki Alan cégénél dolgozott, és meghívta ebédre. Ebéd után hazament, kevert magának egy gin-tonikot jó sok ginnel, és magával vitte a fürdıkádba. Megtudta, hogy Alan hat hónapja fogadta fel Bambit, aki nem csupán közönséges titkárnı, hanem „személyi asszisztens”. Paula, akit Leslie még a gimnáziumi pompomlány-csapatból ismert, belemelegedett a témába, és látható élvezettel „figyelmeztette” Leslie-t: – Ha az én férjem lenne, én leállítanám, abban biztos

13

lehetsz! – mondta nyomatékkal. – Az a lány mindenhova követi Alant. Még szerencse, hogy a WC nem koedukált, különben… – Együnk inkább valami desszertet? – szakította félbe Leslie emelt hangon. Bambi most már több mint egy éve dolgozott Alannel, Alannek és Alan „alatt”, ha hitelt lehet adni a pletykának. Leslie tényleg nem tudta, mitévı legyen. Összes barátnıjének volt róla véleménye, és nem fukarkodtak a jó tanácsokkal. Egy nap Rebecca kihallgatta, amikor egy nı éppen kioktatta Leslie-t, hogy mihez kezdjen Bambival. Rebecca csak annyit szólt: – Anya, igazán megmondhatnád nekik, hogy húzzanak a francba! – Rebecca – feddte meg Leslie – nem szeretem, ha ilyen stílusban beszélsz. – Jellemzı, apának viszonya van a bögyös titkárnıjével, te meg a csúnya szavakon izgulsz. Leslie csak pislogott. Ki itt a felnıtt? Honnan tudja a lánya? – A verebek csiripelték a szeméttartóban – mondta Rebecca olyan hangon, mintha nem tizenöt lenne, hanem harmincöt. – Nézd, anya, a férfiak félrelépnek. Viszket nekik. Ez normális. Neked viszont csomót kéne kötnöd… Leslie levegıért kapkodott. – Jól van, menj, és élj a tizenkilencedik században! De az a Bambi egy kurva, aput hajtja, neked meg harcolnod kellene! Azzal Rebecca kivonult a szobából, anyja meg csak bámult utána tágra nyílt szemekkel. Leslie-nek halvány fogalma sem volt arról, hogyan kell bánni egy gyerekkel, aki ilyeneket mond, ezért próbált úgy tenni, mintha semmi sem hangzott volna el. Igen, Leslie elég sokszor csinált ilyet mostanában: úgy tett, mintha nem lenne semmi baj, mintha nem történt volna semmi. Mégsem hívhatja fel Alan munkahelyét, hogy nyomozzon. Nem, Leslie csak körülrágta az egész Bambi-képzetkört, és úgy tett, mintha nem létezne a lány. Már begyakorolt egy finom kis hárító mosolyt azokra az esetekre, amikor az asszonyok a templomban vagy a klubban

14

figyelmeztetni próbálták – mintha fölötte állna az ilyen alantas gyanakvásoknak. De most, ahogy elnézte az újságba temetkezı Alant, az jutott eszébe, vajon miért nem kér a felesége palacsintájából: csak nem azért, mert fél, hogy elhízik, és nem tetszene Bambinak? – Na, anyu – köszöntötte Rebecca. – Mit is terveznek hétvégére az öreglányok? Orgia a napbarnított, kigyúrt fiatal fiúkkal? Leslie rá akart pirítani szemtelenkedı lányára, de feltámadt benne nıi, anyaságától független természete, amely folytatta volna a csipkelıdést: – Nem tudom, mindenesetre Ellie azért hozza Mel Gibsont és Harrison Fordot – mondta, és a férjére pillantott. Ám Alan úgy nézte az óráját, mintha semmit sem hallott volna. – Mennem kell – mondta, bár még csak hét óra volt. – Biztos, hogy nem ennél palacsintát? – kérdezte Leslie. Tisztában volt vele, hogy panaszkodás hallatszik a hangján. Igazából azt akarta mondani: „Rászánhatnál a családodra egy órát, mielıtt elrohansz a macádhoz!” De Leslie nem mondta ki ezt. Inkább megpróbált csábítóan mosolyogni. – Jó lenne, de délután fontos ügyfelek jönnek hozzám, és rengeteg papírmunkát kell letudnunk a nagy találkozás elıtt. Noha nem hangzott el a név, mindenki tudta, mit jelent a többes szám: Alant és Bambit. Alan odament Leslie-hez, és puszit nyomott az arcára. – Érezd nagyon jól magadat. Ami pedig a születésnapodat illeti… – Azzal a kisfiús pillantással nézett rá, amelyet Leslie még pár éve is ellenállhatatlannak talált. – Tudom – mondta erıltetett mosollyal. – Késıbb majd veszel nekem valamit. Így is jó. Úgyis csak három nap múlva lesz a születésnapom. – Kösz, édes – mondta Alan, és adott még egy puszit. – Oltári rendes vagy. – Lekapta a zakóját a szék támlájáról, és kiment. – Oltári rendes vagy! – majmolta Rebecca, és a szájába tömött valami főrészporszagú és – állagú snacket. – Te meg egy tuskó! 15

– Nem tőröm, hogy ezt a hangot használd apáddal! – mondta Leslie, és haragosan nézett a lányára. – Illetve velem. – Finomkodás! – Rebecca felpattant. Máris olyan magas volt, mint az anyja, a szemük éppen egy szintbe került a reggelizıasztal fölött. – Téged más se érdekel, csak a finomkodás! Finom szavak, finom modor, finom gondolatok. Csakhogy a világ nem finom, és amit apu csinál azzal a piócával, az sem az! Váratlanul könnyek szöktek Rebecca szemébe. – Hát nem érted, mi fog történni? Az a nı bedarál minket! Azt akarja, ami nekünk van, nem a családot, hanem a pénzt! Az ezüst teáskanalakat meg… meg az ötvenezer dolláros konyhabútort, amit utálsz, de persze gyáva voltál megmondani apunak, hogy nem kell. El fogunk veszíteni mindent, mégpedig a rohadt finomkodásod miatt! – Azzal Rebecca kirohant a konyhából, és felszáguldott a lépcsın. A következı percben dudáltak. Megérkezett a reptéri kisbusz. Leslie egy pillanatig habozott. Föl kellene mennie a lányához. Rebecca feldúlt, szüksége van az anyjára, és egy anya mindig csak ad, ugye? Egy jó anya mindig ott van, ha a gyerekeinek szükségük van rá, ugye? Egy jó anya – és egy jó feleség, gondolta Leslie. Ez ı: anya és feleség. Ebben a pillanatban nem akart senki felesége vagy anyja sem lenni. Semmi mást nem akart, csak felülni a repülıgépre, hogy végre viszontlássa azt a két nıt, akikkel akkor találkozott utoljára, amikor még nem volt senki felesége vagy anyja – amikor még fiatal volt. Felpattant és kiszáguldott a szobából, a hallban felkapta a kézitáskáját és a bıröndjeit, és már nyitotta is az ajtót. – Sziasztok, viszlát kedden! – kiabált fel a lépcsın a két gyerekének, de a választ már nem várta meg. Egy perccel késıbb, amikor a kisbusz már elhúzott a háztól, Leslie rájött, hogy a nagy sietségben a fogmosásról is megfeledkezett. Hároméves kora óta talán egyszer sem hagyta ki az evés utáni fogmosást. Majdnem kibökte a sofırnek, hogy vigye vissza. De aztán hátradılt az ülésen, és elmosolyodott. Az elmulasztott fogmosás mintha már jelezte volna, hogy kezdıdik a kaland. Három 16

teljes nap áll elıtte, és ez az idı csak az övé, senki másé! Szabadság! Utoljára akkor utazott egyedül, amikor tizenkilenc éve New Yorkban járt. Milyen érzés lesz, ha senki sem kérdezgeti: „Hol a nyakkendım?”, „Hol a másik cipım?”, „Édes, megtennéd, hogy telefonálsz, és rendelsz valami kaját?”, ,Anyu! Hogy érted azt, hogy nem pakoltad be a piros sortomat? De én azt akartam felvenni az utcára!” Behunyta a szemét, a háromnapos szabadságra gondolt, és váratlanul elnevette magát. Összerezzent, kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy a sofır a visszapillantóból figyeli, és mosolyog. – Örül, hogy elszabadul? – kérdezte. Csak ık ketten ültek a kisbuszban. – Azt el sem tudja képzelni – felelte mély ıszinteséggel Leslie. – A férje helyében nem engedném el magát hosszabb idıre – flörtölt kedvesen a sofır. Leslie tudta, hogy ilyenkor a legjobb „templomjáró nagysága”pillantásával kellene végigmérnie a férfit, de nem volt kedve szigorúan és megrovóan nézni a sofırre, aki jóképő fiatalember volt, és épp most bókolt neki. Az asszony rámosolygott, aztán hátrahajtotta a fejét az ülés támlájára, és behunyta a szemét. Nagyonnagyon hosszú ideje nem érezte magát ilyen jól.

17

2 Ellie Abbott hátradılt a repülıgép ülésén, behunyta a szemét, és azt gondolta: „Mi a fenét mőveltem?” Megint elırehajolt, elvette a lehajtható tálcáról a mőanyag pohárba töltött whiskyt, de amikor a szájához emelte, észrevette, hogy reszket a keze. Letette a poharat, és azzal próbálta megnyugtatni az idegeit, hogy kinézett az ablakon. Légcsavaros géppel repült Bangorba, és örült, hogy a gépet nem osztották fel osztályokra, mert mostanában már nem utazott elsı osztályon. Nem érdemelte meg az elsı osztállyal járó elıjogokat, mert már nem volt Alexandria Farrell, az író, aki olyan nagy szenzációt keltett, amikor sorra jöttek ki a könyvei, egymás után öt, bumm, bumm, bumm! Nem, Ellie már három éve nem írt le egy szót sem. Három éve, hogy megszakadt odabent a fejében a mese. Három éve, amióta elvált, és amióta elbánt vele a bíróság, az amerikai „jogállam”. Ismét inni próbált, de megint annyira reszketett a keze, hogy kilötyögtette volna az italt. Idegesen sandított a székek közötti folyosó túlsó oldalán ülı férfira, de az láthatólag nem vett észre semmit, és hála istennek annak se mutatta jelét, hogy tudná, kicsoda Ellie. Vagy volt. Mint azok a kiöregedett filmsztárok, akiket megállítanak az utcán, és megkérdezik tılük: „Nem láttam én magát ebben és ebben?” Nohát, Ellie ismét Ellie volt, Ellie Abbott megint, a lánykori nevét is visszavette. Asszonynevét már nem használta, és Alexandria Farell-lel sem tudott többé azonosulni. – Ezt a születésnapot nem csinálhatod végig egyedül – mondta a pszichiátere. Jeanne volt az egyetlen, akivel Ellie még rendszeresen találkozott. Három éve elzárkózott a világtól, azt mondta, idıre van szüksége, hogy „összeszedje” magát. Körülbelül nyolc hónappal 18

ezelıtt, miután a második kísérlete is kudarcot vallott, hogy kiharcolja az igazságot, szakemberhez fordult segítségért. – Senkit sem akarok látni! – mondta Ellie. – Mindenki olyannak ismer, amilyen régen voltam! Jeanne sóhajtott. Mondhatott akármit, semmi sem jutott át a falon, amellyel Ellie körülsáncolta magát. – Most is az vagy, aki voltál. Ideje, hogy túltedd magad ezen, és továbblépj. – De ki szeretne olyannak, amilyen most vagyok? – kérdezte Ellie gyászosan. Jeanne felhúzta a szemöldökét. – Lefogyhatsz. El kellene menned egy edzıterembe. Hátha még találkozol is valakivel, és… – Ne kezdd megint! – robbant ki Ellie-bıl. – Soha, de soha nem csinálom végig még egyszer! Kinek kellenék én? Túl kövér és túl gazdag vagyok! Jeanne hunyorított, aztán mindketten elnevették magukat a képtelenségen, amit Ellie mondott. Kevesen tartják kedvezıtlen tulajdonságnak a gazdagságot. – Tudod, hogy értem – mondta Ellie. – Azok után, amit mőveltek velem. Attól félek, hogy csak azért kellek, amit ki lehet csikarni belılem. – Igen, tudom – felelte Jeanne, miközben lopva pillantást vetett Ellie mögött az órára. Hónapok óta szinte semmit sem haladtak: Ellie nem tette túl magát azon, ami történt vele, megkövült a sokktól, képtelen volt továbblépni. Három éve olyan sikeres volt, hogy a világ csúcsán érezhette magát, de most szinte ki se mozdult a lakásából, és ami még rosszabb, felhagyott úgyszólván minden testmozgással, felszedett vagy húsz kilót, ami százötvenhárom centiméteres magasságához képest nagyon sok. Jeanne folyamatosan küzdött, de így sem bírta rávenni, hogy mozduljon meg, menjen akármerre, próbáljon meg kikászálódni a súlyos depresszióval fenyegetı állapotból. – Jól van, csak kell lennie valakinek, akivel eltöltheted a negyvenedik születésnapodat. Ha nem akarod látni a kiadói barátaidat, mit szólnál valakihez a szülıvárosodból? 19

– Richmondból? Telefonáljak rá egy régi haverra a középiskolából, és kérjem arra, hogy ossza meg velem a rózsaszín születésnapi tortát? Mit gondolsz, sikerül elérnem valakit, akire rámegy még a pomopomlány-egyenruhája? Jeanne észrevette a gúnyolódás mögött a csapdát. – Kell lennie valakinek! – mondta erélyesen. – Valakinek, valahol! – Hát… – Ellie a körmeit nézte, amit már régen látott profi manikőrös. – Igen? – bátorította Jeanne. – A huszonegyedik születésnapomon találkoztam két lánnyal itt New Yorkban, a Közlekedési Felügyeletnél. Nekik is pont azon a napon volt a születésnapjuk, és… – Igen? – Mivel Ellie nem szólt többet, Jeanne tovább erıltette. Ellie elıször hozta szóba ezeket a nıket. Ha lát bármilyen esélyt arra, hogy Ellie velük tölti a születésnapját, és kimozdul a lakásából, Jeanne maga írja a meghívókat. – Kik ezek a nık? Hogyan tudsz kapcsolatba lépni velük? Meg lehet szervezni egy közös születésnapot? – Nem igazán tudom, hova kerültek. Csak azon az egy napon találkoztunk, és mindössze néhány órát töltöttünk együtt. Egy olyan spontán dolog volt, tudod. Órákig ücsörögtünk a felügyeletnél, mert… – félbeszakította magát, az emlékek mosolyt csaltak az arcára. Jeanne észrevette, és ettıl lendült csak igazán támadásba. – Hívd fel ıket! Keresd meg ıket! Tudod a nevüket és a születési idejüket. Menj fel az Internetre, keresd meg ıket! Nem, jobb lesz, ha nekem adod meg a nevüket, és én keresem meg ıket. Rendezhettek hárman egy közös bulit. A régi szép idık emlékére. Ellie undorral mérte végig a pszichiáterét. – Az egyik táncosnı volt, a világ legdöbbenetesebb alakjával, a másik fotómodell. – Nem tette hozzá, hogy vélhetıleg nem úgy festenek, mint ı most. Jeanne szúrós szemmel nézett rá, aztán leemelt a polcról egy fényképalbumot, kinyitotta, és odaadta Ellie-nek.

20

Ellie nézte a képet, de nem értette. A fotó egy balerinát ábrázolt, aki magas volt, vékony és elegáns. Gyönyörő. Percek kellettek hozzá, hogy megértse. Fölnézett a pszichiáterre. – Te? – Én – mondta Jeanne. Ellie bágyadtan mosolygott. Jeanne jó hatvanas volt, az alakja leginkább egy krumpliszsákra emlékeztetett. – Az ember több, mint a teste – mondta Jeanne. – Ha akkor szimpatikus voltál nekik, most is az leszel. Különben is tizenkilenc éve történt. Láttad valamelyiknek az arcát vagy a nevét plakáton? – Nem… – mondta Ellie halkan. – Akkor nyilvánvalóan nem csináltak nagy táncos- vagy modellkarriert, tehát ki tudja, milyenek lehetnek most. Talán híztak ötven kilót és… – Feleségül mentek a város alkoholistájához! – vidult föl Ellie. – Igen – mosolygott Jeanne. – Gondolj a derős oldalára. Talán rosszabb dolgok történtek velük, mint veled. Ellie ezen gondolkozott egy darabig. – Talán… – mondta. Jeanne elgondolkozott, aztán lenyomta a gombot a telefonon. – Sarah, mondd le az ebédemet! – Felnyitotta a laptopját. – Ellie, drágám, te meg én most szépen felmegyünk a netre, és megnézzük, mit deríthetünk ki ezekrıl a nıkrıl, utána pedig meghívod ıket, hogy töltsék veled a születésnapjukat. – Így kell basáskodnia egy pszichiáternek? – Így, ha törıdik annyit az ügyfeleivel, mint én veled. Én még akarok olvasni Jordan Neale-rıl. Figyelj csak ide! Megkaphatjátok a maine-i házamat a hétvégére. Csak két hálószoba van, de egyikıtök megalhat a nappaliban a díványon. Halljam a neveket! Hát így került Ellie a gépre, amely a maine-i Bangor felé szállt, ezért várja két nı, akiket tizenkilenc éve nem látott, és ezért tartanak közös születésnapot. Egyelıre még a gépen ül, amely elıbb-utóbb leszáll – bár amilyen szerencséje neki van három éve, lehet, hogy le sem tud majd szállni. Nem! Jeanne megeskette, hogy legalább a hétvégén megtesz minden tıle telhetıt, és nem látja feketén a világot. 21

Na mindegy, most, útban a találkozóra egyszerően nem bírja elhinni, hogy Jeanne ráerıltethette. Azok ketten nyilván az isteni boldogság végtelen mezein csaponganak, egyedül az ı élete könnyfakasztó. „Abba kell hagynom! – mantrázta magában. – Rá kell parancsolnom magamra, hogy a jót lássam, ne a rosszat. Ha mást nem, legalább annyit elérek vele, hogy ne traktáljanak többé félig üres meg félig teli poharakkal, gondolta, aztán utasította magát, hogy álljon le a rosszmájúsággal. Gondolj valami jóra. Gondolj az örömre. Gondolj…” A szék támlájára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Hosszúláb és Széparc, gondolta, és elmosolyodott az emléktıl. – Én pedig… – súgta hangosan, és szélesebb lett a mosolya. A motor zaja annyira erıs volt, hogy Ellie szinte semmit nem hallott a zúgáson kívül. A háttérben monoton hangon hortyogott valaki. „De jó, hogy nem az én férjem!” – gondolta Ellie, míg rajzolni kezdte magában a képet az elsı találkozásról. Minden azzal az alacsony, tenyérbemászó stílusú férfival kezdıdött New Yorkban, a Közlekedési Felügyeletnél. Azt a nevet ugyan sosem felejti el: Ira Girvin. Kitőzıre írva viselte a mellén, erısen lefelé kellett lesnie, hogy el tudja olvasni, ami, tekintve, hogy Ellie is elég alacsony, azt jelentette, hogy Ira Girvin sem lehetett magasabb százhatvanöt centinél. – Üljön le oda, és várjon! – mondta az alacsony férfi Ellie-nek. Látszott rajta, hogy élvezi a hatalmát, amellyel megvárakoztathatja az embereket. Ellie egy bájmosoly kíséretében elvette az őrlapokat, és megfordult. Páran álltak közte és a fal melletti pad között, ám mikor arrébb csoszogtak, Ellie meglátta ıket: a két legdöbbenetesebb lányt, akikkel valaha is találkozott. Egymásnak háttal ültek egy rövid, zöld pad két végén. A bal oldali fekete, feszes trikót viselt, hosszú, szők, sötétzöld selyemszoknyával. Szigorú kontyba kötött, mély bronz haja táncosra vallott: talán most jött a gyakorlóterembıl, az alakja pedig olyan 22

volt, amilyenért minden épesző nı képes lett volna gyilkolni. Mintha azt akarta volna szemléltetni, hogy ilyen is lehet az emberi test. Kedves arca volt, hosszú nyaka kecses ívben ért széles, erıs vállához, melle kıkemény, lapos has fölött hegyesedett. Medencéje keskeny és izmos, lábai pedig olyanok, hogy aki nem látta, el se hitte, hogy létezhet ennyire hosszú, acélos, elegáns végtag. Még ahogy ült, azt is mintha megkoreografálták volna, sikkesen spiccelı lábfejével, lazán pihenı kezével. „Hihetetlen!”, gondolta Ellie, aztán elszakította tekintetét a táncosnıtıl, hogy megnézze a másik lányt. A balerina kecses volt, ám ez gyönyörő, olyan gyönyörő, hogy Ellie-nek hunyorognia kellett, mert azt hitte, nem jól lát. Legalább száznyolcvan centiméter magas volt, és nagyon vékony, de a vékonysága az a fajta, amit utánozni szeretnének az emberek. És gyönyörő volt! Nem, nem, kell lennie valamilyen jelzınek, ami nem ennyire elcsépelt. Rengeteg gyönyörő nı van, de ı… ı… maga volt a tökély. Egyszerő nyári ruhát viselt, óriási fodrokkal az elején, amelyet vélhetıleg egy eldugott középnyugati kisvárosban vásárolt, és amely ósdinak hatott volna mindenki máson a divatos New Yorkban, de rajta olyan volt, mintha szalonban varratta volna méretre. Volt benne valami, amitıl olyan lett az a szimpla, közönséges ruha, mintha örülne, hogy ez az isteni lény viseli. Hosszú, sötétszıke haja selymes, laza hullámokban omlott a hátára. Az arca… az arca olyan, akár egy istennıé, gondolta Ellie, aki tátott szájjal leste. Széles járomcsontok, tökéletes orr, telt száj. Sőrő, fekete pillák mögé rejtızı mandulaszeme fölött hibátlan ívet írt le a két szemöldöke. Patyolat bır, tökéletes kéz, köröm, és a kicsi szandálban olyan láb, mintha márványból faragták volna. Ellie egy darabig csak állt, és a tekintete ide-oda járt a két lány között. Aztán lassan visszafordult Mr. Tenyérbemászó Irához, és felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: ezek igaziak? Ira kissé megvonta a vállát, és mosolygott, azután bólintott a lányok felé, mintha azt mondaná Ellie-nek, hogy üljön le közéjük.

23

Ellie lassan elindult a padhoz. A két lány hátat fordított neki, és nem néztek rá, amikor leült közéjük. Úgy próbálta elhelyezni a térdén a formanyomtatványokat, hogy ne érjen hozzá egyik szédületes teremtményhez sem, de nem volt könnyő. Fészkelıdött, forgolódott, de sehogy sem találta a helyét, hogy egyszerre tudjon ülni és írni. Végre sikerült kellıen összehúznia magát, és felhúzni a térdét, hogy azt használja íródeszkának, de akkor meg az olcsó golyóstolla mondott csıdöt. Ellie az égre emelte a szemét. Miért, ó, miért nem újíttatta meg a vezetıi engedélyét, mielıtt eljött hazulról? De ma van a huszonegyedik születésnapja, ha ma nem újíttatja meg a jogosítványt, akkor érvénytelen lesz. Nem mintha szüksége lenne jogosítványra New Yorkban, de ha egyszer ı lesz a világ legnagyobb festıje, esetleg kellhet majd vezetnie, és ki akarja még egyszer végigcsinálni ezt a tortúrát? Ránézett a pultra, ahol Ira valaki másnak az iratait stemplizte. Ha odamenne hozzá, Ira biztos azt felelné, hogy a New York-i Közlekedési Felügyelet nem tollkölcsönzı. – Elnézést – mondta halkan és bátortalanul a két hátnak a két oldalán –, nem tudna valamelyikıtök kölcsönadni egy tollat? Egyik hát sem felelt. – Klassz – motyogta Ellie. – Mert persze mit is vártam, agyat is a nagy szépség mellé?! Nem számított rá, hogy meghallják. Egy kis házban nıtt fel, négy fivér között, akik mintha örökké azon versenyeztek volna, hogy melyikük tud nagyobb lármát csapni. Ellie egyetlen mentsvára az volt, hogy kekec megjegyzéseket tett rájuk az orra alatt. Kifogyhatatlanul izgalmas játék volt, mert ha meghallották a fullánkos kis beszólásokat, csavartak egyet a karján, vagy barackot nyomtak a fejére, vagy akármit, ami éppen eszébe jutott a hülye bátyjainak. Ám ezek a lányok hallották, és Ellie pár másodperc múltán rájött, hogy nevetnek. Látta az izmok mozgását a balerina hátán, míg a másik nyakán mintha láthatatlan szellı mozgatta volna a fodrokat.

24

Ellie lehajtott fejjel somolygott. – Tud olvasni valamelyikıtök? – kérdezte cérnahangon. A táncosnı lassan feléje fordult, és mikor Ellie felnézett rá, látta, hogy mosolyog. – Én tudok egy kicsit – mondta már-már nevetve. Ellie visszamosolygott rá. A nyelve hegyén volt a kérdés, hogy hol szerezted ezt az alakot, és nem vehetnék ott én is? De megfékezte magát. Mielıtt elutazott New Yorkba, az anyja komolyan beszélt a fejével, hogy tartsa csukva a száját, és gondolkozzon, mielıtt megszólal. De mielıtt egy szót is mondhatott volna, érezte, hogy Isteni is megmozdul a másik oldalán. A balerina fölemelte a fejét, és ránézett Ellie fölött a szıke jelenésre. Mikor Ellie odafordult, elállt a lélegzete. Lehetséges, hogy ez még szebb közelrıl, mint a szoba másik végébıl? Nem sminkelte magát, de az ilyen bırért találták ki a sminkelés tudományát. Az emberek milliókat fizetnek ezért a természetes hamvasságért, ezért a gyöngéd rózsapírért, ezért… A lány hirtelen rámosolygott, széles, sugárzó mosollyal – és Ellie szeme tágra nyílt az elszörnyedéstıl. Hiányzott az egyik elsı metszıfoga! Nagy fekete lyuk tátongott a helyén. Hogy ennek a tökéletes teremtésnek ekkora hibája… – Én nem tudok se nem írni, se nem olvasni – közölte tahó kiejtéssel a szépség, és vigyorgott. A szörnyülködı Ellie hallotta, hogy a balerina nevet. – Madison Appleby – mondta a gyönyörőség, aztán átnyúlt Ellie mögött, hogy kezet rázzon a balerinával. Ellie tudta, hogy kimaradt valamibıl, de még nem jött rá, hogy mibıl. A szépség letekintett Ellie-re, és kezet nyújtott. – Madison Appleby – mondta. Ellie nem mozdult. A szépség elırehajolt, kivett valamit a szájából, és rámosolygott Ellie-re. İ pedig akkor jött rá, hogy a magas lány valami ceruza végérıl leszedett, fekete radírgumit nyomott rá a fogára, hogy olyan legyen, 25

mintha csorba lenne. Ellie, az örök hiszékeny, nem kapcsolt olyan gyorsan, mint a táncosnı. Ám amikor megértette, elmosolyodott, és rögtön megkedvelte Madisont. Hogy valaki, aki ennyire szép, képes legyen kifigurázni a saját szépségét! Ez már sokkal szimpatikusabb! Kezet rázott Madisonnal. – Kár, hogy foghíjas vagy – mondta. – Bár szerintem mindenkinek kell, hogy legyen valami szépséghibája. – Az agyatlanság nem az? – kérdezte Madison. – Azt hittem, hogy csak tollatlanok vagyunk – jegyezte meg Ellie mögött a táncosnı. – Tollatlan és Agyatlan – mondta Madison. – Sıt Agyaratlan. Ellie csak pillogott kettejük között. Általában ı gyártotta a vicceket, de ezek itt kenterbe verték. – Mit szólnátok ahhoz, hogy Hosszúláb és Széparc? – kérdezte. – No és mi lennél te? – lıtt vissza Madison, felhúzva tökéletes orrát. – İstehetség – vágta rá Ellie, és aztán együtt nevettek hárman. Ez is volt a véleményünk magunkról, gondolta Ellie, és kényelmesebben elfészkelıdött az ülésben. Lehúzta a sötétítıt, és az ablaknak támasztotta a párnát, hogy behunyhassa a szemét, és emlékezhessen arra a napra, amelyen megismerte Madisont és Leslie-t. Ellie, miután kapott a balerinától egy tollat, kitöltötte a nyomtatványt, és visszavitte Irának. – No és milyen célból érkeztetek New Yorkba? – érdeklıdött, miután visszatért a padhoz. – Utcasöprés végett? – A Broadway fényei – mondta álmatagon Leslie. – Az oltár elıtt hagytam ott miattuk a fiúmat. – Ijedten körbenézett. – Nem pontosan az oltár elıtt… de elég közel jártam hozzá. Tudom, hogy borzasztó dolog volt ilyet tennem. – Úgy beszélt, mintha betanulta volna. – És most nagyon bánod, hogy megtetted – mondta Madison ünnepélyesen. Ezen ismét nevetniük kellett. – Kisváros? – Az ohiói Columbus elıvárosa – válaszolta Leslie. – Te? – Erskine, Montana. Hallottatok már róla? Ellie és Leslie megrázta a fejét. 26

Ellie fölnézett Madisonra. – Feltételezhetem-e, hogy hamarosan viszontlátunk a magazinok címlapján? – Csak tegnap érkeztem, úgyhogy nem nagyon volt idım semmire. Ma fogom elkezdeni a házalást a fotóimmal, és… – Itt vannak nálad? Megnézhetjük ıket? – kérdezte Ellie mohón. – Ja – felelte Madison különösebb lelkesedés nélkül. Elıvett egy körben cipzáras, nagy fekete mőanyag mappát, és odaadta Ellie-nek. Ellie türelmetlenül elhúzta a cipzárt, és kinyitotta a dossziét. Leslie a válla fölött kukucskált. Volt benne egy tucat fotó a gondosan sminkelt, szépen megfésült Madisonról. Voltak arcképek, és két egész alakos fotó, kifogástalanul komponálva, világítva. Mindegyiknek az oldalára felírták az erskine-i fényképész nevét. – Életben jobban nézel ki – szögezte le Ellie, míg a homlokát ráncolva vizsgálgatta a fényképeket. Nem akarta kimondani, de igencsak unalmas sorozat volt. Madison csak megvonta a vállát, és Irát nézte, aki még mindig stemplizett. Miközben ott üldögéltek, Ellie-nek egyszer csak feltőnt, hogy az emberek megnézik ıket. Bejöttek, rájuk bámultak, elfordították a fejüket, visszafordították. Vagy csak megálltak az ajtónál, és tátották a szájukat, amíg valaki meg nem lökte ıket. Ilyenkor kizökkentek a révületbıl, és továbbmentek. – Kezdem úgy érezni, hogy belépti díjat kell felszámolnom kettıtökért. – Kettınkért? – Leslie csodálkozva nézett Ellie-re. – Nem hármat akartál mondani? – Ja – vetette oda Ellie gúnyosan. – Úgy nézhetek ki kettıtök között, mint egy gnóm. – Most, hogy kezdte egy kicsit megszokni Madison szépségét, megérezte a lányból áradó nyugalmat. Jó érzés volt. – Nem veszitek észre, mit csinál a kis ember? – kérdezte Madison. – Ki? – kérdezte Leslie. – Irára gondolsz? – kérdezte Ellie.

27

– Igen, rá. – Ira épp akkor emelte fel a fejét, amikor Madison ránézett, és a keze a pecséttel megállt a levegıben. – Azért ültetett ide, hogy gusztálhasson minket. Ellie fölnevetett. – Benneteket talán igen, de nem engem. – Azt várta, hogy a lányok helyeseljenek. Nem így történt. Madison flegma pillantással mérte föl Ellie-t. – De te olyan cuki vagy! Goldie Hawn stílusa. Ugyanaz a diszkrét, kedves báj! Ellie ferdén nézett rá. Négy báty között felnıve nem sok bókot kapott. A testvéreitıl leginkább azt hallotta, hogy undok béka, és húzzon az útból, ha jót akar. – Én? – bökte ki nagy sokára. – Hm. Csak hát a cukiság nem tartós. El tudjátok képzelni, milyen lesz Goldie Hawn ötvenévesen? Madison ismét Irát figyelte. – Azt hiszem, hogy ez még itt tart minket egy darabig, és le merném fogadni, hogy minden nap itt legelteti a szemét a nıkön. Ellie mondani akart valamit, de abban a pillanatban Ira intett, hogy menjen oda hozzá. Három jogosítvány volt a kezében. Ellie örült, hogy Madisonnak mégsem lett igaza, ugyanakkor sajnálta, hogy nem tölthet több idıt a lányokkal. Senkit sem ismert New Yorkban, és kezdett közösséget érezni velük. Mellesleg komolyan szerette volna hallani Leslie sztoriját, aki az oltár elıtt hagyott ott egy vılegényt, mert Ellie semmit sem imádott annyira, mint a jó sztorikat. Madisoné az arcára volt írva, ám Leslie hosszú, kemény munkával szerzett magának ilyen alakot. İ állt fel elsınek. – Majd én elhozom ıket! – mondta. Odament az üvegkalitkához, elvette Irától a jogosítványokat, visszament a padhoz. Leslie szvettert terített a vállára, és elıvette hatalmas fekete vászontarisznyáját, hogy minél elıbb távozhasson új jogosítványával. Ám Madison meg se moccant, csak ült és nézte Ellie-t. – Tessék! – mondta Ellie. Ránézett a legfelsı jogosítványra. Madisoné volt. Istenien nézett ki még az igazolványképen is. Már adta volna oda Madisonnak, amikor az megszólalt: – Ellenırizd. 28

– Tessék? – Ellenırizd a jogsit, hogy pontosak-e az adatok. – Oké – mondta Ellie lassan, és úgy sandított Madisonra, mint egy hibbantra. – Madison Aimes, született 1960. október 9-én. Egy napon születtünk! – Nekem is ez a születési dátumom, de nem ez a családnevem – jegyezte meg Leslie. – Aimes én vagyok! Most már Ellie is megnézte a jogosítványokat, és látta, hogy a három nevet összekeverték. Az övébe az „Ellie Appleby” nevet írták, Leslie-ébe „Leslie Abbott”-ot. Madisonra bámult. – Honnan tudtad? Madison megvonta a vállát. – Mindig ezt csinálják velem. Minden haladék, minden ürügy jó, hogy ott tarthassanak – mondta, aztán elfordította a tekintetét. Ellie összenézett Leslie-vel, aztán visszavitte a jogosítványokat Irához, aki legalább nem játszotta meg magát, hogy sajnálja a hibáját. – Hát akkor maguknak még muszáj lesz várni egy kicsit – bazsalyogta. – Ott ni, azon a padon. De jobb lesz, ha nem mennek ki az épületbıl, mert hátha kérdeznem kell valamit. Ellie kinyitotta a száját, hogy közölje a véleményét, esetleg követelje, hogy Ira fölöttesével beszéljen, de aztán gyızött a hiúság. Ha pont engem szemeltek ki arra, hogy odaültessenek két ilyen lány mellé, mint Leslie és Madison, egyfajta élı fotónak… Éppenséggel nem rossz érzés. Igazság szerint Ellie valamivel egyenesebben tartotta magát, amikor visszatért a padhoz. Letelepedett a két lány közé. – Nahát akkor! – Leslie-hez fordult. – Mesélj el mindent a fiúról, akit ejtettél! Leslie kacagott. – New Yorkban mindenki ajtóstul ront a házba? – Fogalmam sincs. Én a virginiai Richmondból jöttem. – Akkor valamennyien újoncok vagyunk – mondta Leslie. – És mind azért vagyunk itt, hogy szerencsét próbáljunk? – Nem csak próbáljuk – szögezte le Ellie. – Megcsináljuk. – Igen! – felelte Leslie határozottan. Madison nem szólt.

29

– Hát te? – kérdezte tıle Ellie. – Hány összetört ifjú szívet hagytál otthon? – Egyet se. Igazság szerint engem tett lapátra a fiúm. Ennél többet nem szólt. Csend volt, mert Ellie-t elnémította a megdöbbenés. Leslie-re sandított, és látta, hogy ugyanúgy hüledezik. – Ne sértıdj meg, Leslie – mondta Ellie –, de ezt a sztorit kell hallanom elsınek. Madison egy percig hallgatott, aztán azt mondta: – Á, fenébe az egésszel. Úgyis tudja egész Erskine. Nem titok. Ellie bölcsen magában tartotta, hogy tudhat akár egész Erskine valamirıl, attól az még a világ számára titok marad. – Gimnáziumi szerelem volt – kezdte Madison. – Rogerék középiskolája vagy nyolcvan kilométerre lehetett az enyémtıl, de én pompomlány voltam, és… – Én is! – mondta Leslie. Kérdın tekintettek alá Ellie-re. – Nem egészen – mondta ı. – Vitakör. Latin klub. – Szép! – mondta Madison. – Na szóval, találkoztunk Rogerrel, és együtt jártunk egész középiskolában. Sose randiztam senki mással. Azt terveztük, hogy érettségi után együtt megyünk fıiskolára, utána összeházasodunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Már a srácainknak is kiválasztottuk a nevet. Madison ismét lesütötte a szemét. Amikor felnézett, ugyanolyan fegyelmezett volt az arca, mint rendesen, de a tekintete szomorú volt. „Megszokta, hogy elrejtse az érzéseit”, gondolta Ellie, aki egy villanásnyi idıre meglátta a szépséges arc mögött az igazi egyéniséget. – Tudnom kellett volna, hogy bajok lesznek. Mert az van, hogy Roger családja gazdag, anya és én viszont nem vagyunk azok. – Hát az apád? – kérdezte Ellie, feledve a jó modort és anyjának örökös pirongatását, hogy ne üsse bele az orrát a mások magánéletébe. Madison gyönyörően hullámzó mozdulattal megvonta a vállát. Filmen lenne a helye, gondolta Ellie.

30

– Nıs – mondta Madison. – Elpárolgott, vagyis inkább elszelelt abban a pillanatban, ahogy anyám közölte vele a terhességét. Annyit tudok róla, hogy Madison a családi neve. Az én keresztnevem volt anyám bosszúja. Nem kaphatta meg az apám nevét, tehát nekem adta. Ahogy nekem mondta: ezt a keveset apám nem tagadhatta meg tıle. Mintha a levegı is elfogyott volna a hangjában izzó dühtıl. – Ez jobb, mint az Ellie – állapította meg Ellie vidáman. – Anyám azt mondta, annyira torkig volt már a drabális nagy fiúkkal, hogy egy pici lányt akart, akinek lányos nevecskét adhat. – Nem Eleanor vagy? – kérdezte Leslie. – Nem én. Csak Ellie. Fontolgatom, hogy megváltoztatom Anastasiára. No és mi történt Rogerrel? Madison kiengedte a tüdejébıl a visszatartott levegıt. Ellie komolytalansága megtörte a feszültséget. – Két héttel az érettségim elıtt anyámnál megállapították a mellrákot. – Aj! – mondta Ellie. Leslie átnyúlt mögötte, és megszorította Madison karját. – Roger mellett az anyám jelentette az életemet – folytatta Madison. – Összetanult csapat voltunk. Felnevelt egyedül, két állást vállalt, hogy kijöjjünk a pénzbıl. Éjszaka egy vegyesboltban volt pénztáros, és mivel nem engedhette meg magának a bébiszittert, vele mentem, és elbújtam a raktárban. El tudnék vezetni egy vegyesboltot! – Tréfának szánta, de sem Ellie, sem Leslie nem mosolygott. – Tehát – folytatta Madison – anya betegsége miatt el kellett halasztanom a fıiskolát. – Ismét lesütötte a szemét. – Hogy rövidre fogjam, anya meghalt, négy év kínlódás után. Addigra a fıiskolára félretett pénzemet felemésztették az orvosok és a kórházak. Ellie erre semmit sem tudott mondani. Leslie, a hallgatásából ítélve, ugyanezt érezhette. – Hát Roger? – kérdezte halkan Ellie. – A drága öreg Roger, életem nagy szerelme, hazatért a fıiskoláról – ahova, megjegyezném, teljes futball-ösztöndíjjal került 31

be, mert a szülei gazdagok, de a legfukarabb emberek a föld hátán –, és karján vezette aráját. – Mijét? – kérdezte Ellie. – Milyen férfi az, aki mást akar feleségül venni, és nem téged? – Akkor kapott csak észbe, hogy ezt jó hangosan mondta, amikor az összes sorban álló feléjük fordult, és érdeklıdve nézett rájuk. Madison csendesen mondta: – A szépség nem minden. – Nem arról a szépségrıl beszélek. Te lemondtál a továbbtanulásról, hogy otthon maradj, és ápold anyádat. Errıl a belsı szépségrıl van szó. Madison csodálkozva nézett Ellie-re. Egyszer csak felragyogott az arca. – Te tetszel nekem! – Összemosolyogtak. – Folytasd – sürgette Leslie. – Akkor mit csináltál? Mellesleg egyetértek Ellie-vel. Hogy kellhetett Rogernek más nı? Madison mély lélegzetet vett. – Roger azt mondta, hogy miután elvégezte a fıiskolát, szüksége volt valakire, akivel tud beszélgetni. Egy tanult valakire. Ellie elfordult, ránézett Leslie-re, visszafordult Madison-hoz. – A kasztrálás túl jó lett volna neki – mondta halkan. Madison egyetértıen grimaszolt. – Akkor én is így gondoltam. Fıleg, ha azt vesszük, hogy a középiskolában én készítettem el majdnem az összes házi feladatát. Hetente háromszor átjött hozzánk autóval, és hozta egy nagy dobozban a házi feladatait, hogy „segítsek”. İ persze meccset nézett a tévében, amíg én dolgoztam. A randevúink gyakran abból álltak, hogy házi feladatot írtam neki, miközben ı dobálta a labdát valakivel. Ha pedig a fıiskolán kellett dolgozatot beadnia, többnyire elküldte nekem a témát, és én elkészítettem. – És megúszta? – kérdezte Leslie. – A vizsgákon csak le kellett buknia. Ezt aligha csinálhattad meg helyette. – Nem-e? – Madison felvonta a szemöldökét. – Roger volt a legjobb futballista, aki valaha járt abba a gimnáziumba. Simán hozta az összes meccsét. Az igazgató közölte a tanárokkal, hogy ha Roger nem kap olyan jó osztályzatokat, hogy bejusson a fıiskolára, akkor a 32

vétkes tanár szedheti a sátorfáját, határozatlan idejő munkaviszony ide vagy oda. Én nem voltam ott, de gondolom, a fıiskolán sem lehetett nagyon más a hozzáállás. – Szép – mondta Ellie. – Nem értesz egyet? – kérdezte Leslie-tıl. – Tehát bejuttattad a fıiskolára, utána segítettél, hogy bent maradjon, és mindeközben úgy éltél, mint egy szent – mondta nevetve Leslie. Madison felkacagott. – Szent, mert ápoltam anyámat? Figyelj csak ide: élveztem! – Fölemelte a kezét, mert a másik két lány egyszerre akart beszélni. – Nem, nem, nem anyám szenvedését élveztem. De érdekelt az orvosi része a betegségének. Még részmunkaidıt is vállaltam a kórházban. Százhúsz kilométert vezettem érte, de… – Naponta? – kérdezte Ellie. – Csak hetente háromszor, de Montana azért nem Virginia mosolygott Madison. – Az ember ráteszi a lábát a gázra, és utána akár alhat is. Jó, többé-kevésbé. Abban a négy évben, amíg Roger távol volt, sokat tanultam. Az egyik orvos még azt is felvetette, hogy lehetnék hivatásos ápolónı, de aztán… Ellie pofát vágott. – Hadd találgassak! Megpróbált ágynak dönteni. Madison lesütötte a szemét. – Miközben a szomszéd betegágyon egy kómás feküdt. De azt igazán észre kellett volna vennie, hogy egy teli ágytál van nálam. „Véletlenül” végiglocsoltam vele a ruhája elejét… Ellie hahotázni kezdett. Ismét ıket nézte mindenki. Leslie eltakarta a száját, de ı is nevetett. – Ha tetszett a betegápolás, miért nem folytattad? – érdeklıdött Leslie. – Mert… – Madison elnémult. Hogyan mondhatná el ezeknek a lányoknak, hogy milyen az ı élete? Talán hiúság, hogy gyönyörőnek tartotta magát, de amióta élt, mindig szerettek ránézni az emberek. Az anyja mesélte, hogy már újszülöttnek is csodálatos volt, és mások is felfigyeltek rá. Az iskolában mindig ı játszotta a királykisasszonyt. Ötödikben könyörgött, hogy hadd legyen a boszorkány, és ujjongott, 33

amikor a tanító néni azt mondta, jó, lehetsz boszorkány, viselheted a csúcsos kalapot, és vihoghatsz vérfagyasztóan. Madison mindig szeretett vérfagyasztóan vihogni. De aztán a tanító néni hazament, és átírta a darabot, és kiderült, hogy a boszorkány tulajdonképpen egy tündérszép királykisasszony álruhában. Amikor Madison tiltakozott, a tanító néni azt felelte, hogy az ı arcáért jönnek be a nézık, és nem szabad panaszkodnia. Aztán Madison idısebb lett, de a szépsége megmaradt. Addig nıtt, amíg el nem érte a jelenlegi százhetvennyolc centit (mert mint gyakran hangoztatta: „Nem vagyok száznyolcvan!”). Az anyja szerint Madison részben azért vonzódott Rogerhez, mert az még nála is magasabb. Miként mondhatta volna el ennek a két lánynak, hogy milyen volt turistacsalogató látványosságnak lenni az ı kis városában? Mert tizenévesen az volt – legalábbis annak nevezték a lányok, akikkel együtt érettségizett. Erskine nem egy érdekes hely: pár üzlet a fıutcán, ennyi. Csakhogy történetesen az erskine-i fı utca is része az útnak, amely a turizmus egyik fellegvárához vezet. Télen a síelık látogatják, nyáron a szabadtéri sportok szerelmesei. A városka fél tucat vállalkozója alakított egy bizottságot, és agyalni kezdtek, hogy mivel vehetnék rá az Erskine-en átrobogó autókat a megállásra és a vásárlásra. Számos ötletük volt. Az egyik abban állt, hogy építeni kell egy nagy fogdát, és rengeteg büntetıcédulát kell kiosztani gyorshajtásért. A vezetıt leültetik; amíg a család a szabadulására vár, bevásárolhatnak Erskine-ben. Az ötletet azzal az indoklással ejtették, hogy a turisták vélhetıleg túl dühösek lennének a vásárláshoz. – Arról nem is szólva, hogy valószínőleg illegális lenne! – jegyezte meg a bizottság egyik tagja. Más ötletek is felvetıdtek: évente kétszer karnevál, egy filmfesztivál. – Spielberg nem fog idejönni, csak mert mi hívjuk – mutatott rá valaki. – Ugyan ki akarna Erskine-be jönni? – Nem akarjuk mi, hogy idejöjjenek; nekünk csak annyi kell, hogy álljanak meg! – Mire valaki azt motyogta: – Kár, hogy Madisont nem állíthatjuk ki az út közepére. Az megállítaná ıket. 34

E mellett maradtak, és azon melegében felajánlották Madisonnak, hogy hivatásszerően osztogasson szóróanyagokat az átmenı turistáknak. – Csak annyi lesz a dolgom, hogy szórólapokat osszak? – kérdezte ı. – Semmi több! – felelték neki. Ezek után a helyi üzletemberek piros lámpát szereltettek az Erskine fıutcájának kellıs közepére, mellette felhúztak egy feddett váróhelyiséget, olyasfélét, mint egy régimódi buszmegálló. És mihelyt az autók megállnak a pirosnál, Madison majd elılép, és prospektusokat osztogat. Mivel elég egyszerőnek tőnt, és úgyis csak hétvégén kellett csinálni, amikor a legsőrőbb a forgalom, Madison elfogadta az állást. Csakhogy majdnem visszafelé sült el a dolog, mert annyi autó állt meg, és annyi férfi akart rászállni Madisonra egy pajkos hétvége reményében, hogy a helyi seriffnek két seriffhelyettest kellett kirendelnie a lány védelmére. Végül Erskine úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha csak egy posztert csináltatnak Madisonról, ahogy farmersortban és mell alatt megkötött piros blúzban biztatja az embereket, hogy álljanak meg Erskine-ben, és nézzenek körül. Madisont ez az egész szörnyen feszélyezte, de kellett a pénz, hogy legyen mibıl fizetnie az anyja kórházi kezelését, azonkívül magányos volt, amióta Roger elment a fıiskolára, így jólesett beszélgetni az emberekkel, akik keresztülhajtottak a városon. – No és mi történt? – türelmetlenkedett Ellie. – Miért jöttél New Yorkba? – A városi bizottság úgy gondolta, hogy tartoznak nekem valamivel. – Egy kézmozdulattal Ellie-be fojtotta a szót. – Most már nem érdekes az ok, de miután Roger lapátra tett, úgy döntöttek, hogy elküldenek New Yorkba, hogy fotómodell legyen belılem. Azt már nem tette hozzá, mit fecsegett ki a helyi lelkész lánya, amikor egy napon annyira elragadta az indulat, hogy nem állt meg benne a szó. Mindig féltékeny volt Madisonra, mert Madison nemcsak gyönyörő volt, de értelmes is, és mihelyt az emberek el tudtak tekinteni ettıl a szépségtıl, rögtön nagyon megszerették Madisont. Ez már sok volt ennek az epétıl fröcsögı lánynak, ezért 35

elárulta Madisonnak a titkot, amit annak nem lett volna szabad tudnia. A városi bizottság valóban összedobta a pénzt, amibıl Madison el tudott utazni New Yorkba, mert, okoskodtak, „ha híres lesz, mi is felkerülünk a térképre”. Ám a lány apja, annak a templomnak a lelkésze, ahova Madison és az anyja járt, azt mondta, a pénz kevés lesz. A lány „mintegy véletlenül” akkor vette föl a másik telefonkészüléket, amikor az apja éppen tárcsázott, így hallhatta a gyerekhangot: „Madison-lakás!” Mire az apja, a lelkész, azt mondta: ,Apáddal szeretnék beszélni”. A következı percben beleszólt egy férfi: „Tessék!” „A lányának tízezer dollárra van szüksége, méghozzá most. Küldje el nekem a parókiára. Még emlékszik a nevemre és a címemre”. A vonalban csönd volt, aztán: „Igen, emlékszem”. Katt, a vonal megszakadt. Ám Madison elhallgatta ezt a részt, hogy az apja pénzt küldött neki. Ez az ı magánügye, nem kikürtölnivaló. Azzal fejezte be a meséjét, hogy így küldte el a városi tanács New Yorkba modellnek, mást egy szót se. Ellie megérezte, hogy Madison elhallgat valamit, és tüstént bombázni kezdte a kérdéseivel, ám Madison csak mosolygott, mint Mona Lisa, és nem válaszolt. – Hát te, Leslie? – kérdezte Madison olyan hangon, amelybıl Ellie tudhatta, hogy semmilyen hízelgéssel nem csalogathat ki belıle többet. – Mi van a fiúval, akit otthagytál? – Alannel? – Leslie igyekezett bánatos arcot vágni, de annyi boldog várakozás ragyogott a szemében, hogy Ellie nem is tudta, létezik-e olyan dolog, ami elszomoríthatná ezt a lányt. – Össze kellett volna házasodnunk, de megijedtem és kiszálltam. Tudom, hogy már huszonegy vagyok, elég idıs, hogy megállapodjak, és elkezdjek babákat potyogtatni, de… – De élni akarod az életet! – lelkesedett Ellie. – Ó, igen! – Vagyis dobtad a fiút, és eljöttél New Yorkba – mondta mosolyogva Ellie.

36

– Többé-kevésbé. Habár Alan rendesen feldühödött. Azt mondta, ı is csinálhatott volna ezt-azt a fıiskolán, ha sejtelme lett volna arról, hogy én felcsapok… – Lesütötte a szemét. – Nem volt szép jelenet. Egy percig hallgattak. Madison törte meg a csendet: – Megvan a címe? Talán összejöhetnék ezzel az Alannel. Épp ez kellett, hogy földerüljön a kedvük. Nagyot nevettek. – No és te? – kérdezte Ellie-tıl Leslie. – Eddig van egy elhagyónk és egy elhagyottunk. Te melyik vagy? – Egyik se – válaszolta Ellie, de rögtön hozzá is tette: – Mármint nincs semmim, amit összefüggésbe lehetne hozni a romantikával. Festı akartam lenni gyerekkorom óta. Karácsonyra, születésnapra sose kértem mást, csak festéket, grafitceruzát, színes ceruzát, akármit, amivel rajzolni lehet. Ha jól számolom, három randim volt középiskolás korom óta. Négy bátyám van, akiknek káposztalé van az agyuk helyén. Szeretem ıket és jó fejek, meg minden, de… – Buták – összegezte Madison. – Igen – sóhajtott Ellie. – Izmosak, jóképőek, pazarul szerepelnek minden sportban. De anyámnak ostorral kellett vernie ıket, hogy kinyissanak egy könyvet. Mint a te Rogered… – Kérlek! – tiltakozott Madison. – Nem az én Rogerem. – Ja, jó, bocs. Na szóval, mint nálatok, nekik is a barátnıik csinálták meg a házi feladataikat, és itt a „barát” szón van a hangsúly. Ó, voltak csajaik, szép lányok, akikrıl nem esik le a csıtop, de a munkát mindig valami egérke végezte el nekik. Úgyhogy mikor megláttalak, azt… – Ellie elnémult, és elfordította a tekintetét. – Feltételezted, hogy én is olyan buta vagyok, mint azok a lányok, akikkel a bátyáid randiztak. Ne izgulj, máskor is megesett már velem. – De neked nem volt fiúd? – kérdezte Leslie. – Holott olyan… – Tudom, olyan cuki vagyok – sóhajtott Ellie. – Azt hiszem, otthon több tesztoszteron jutott, mint amennyi elviselhetı, és nem akartam többet. Én csak rajzolni akartam. Azt csináltam a fıiskolán is. Májusban kaptam meg a diplomámat képzımővészetbıl. Nyárra 37

hazamentem, és egy richmondi galériában dolgoztam. Van egy ócska pajta a házunk mögött, amit anyám úgy hív, hogy az ı kisháza. Azt találta ki, hogy addig nyaggatja apámat, amíg nem szerel rá néhány ajtót és ablakot, hogy mamának legyen egy helye, ahova beülhet és olvashat. Kis híján harminc éve nyaggatja, de még mindig nem ért el semmit! – Mosolygott, mikor ezt mondta, mert ez csakugyan nagyon jó viccnek számított náluk. Legalábbis mindenki tudott nevetni rajta, kivéve az anyját. – Magának kéne megcsinálnia az átalakítást – szólt határozottan Leslie. – Az én apám, aki építkezési vállalkozó, idınként magával vitt a munkába. Értek a kalapácshoz és a csavarhúzóhoz úgy, mint akármelyik férfi! Olyan erélyesen mondta, hogy Madison és Ellie elmosolyodott. – Ide nekem az oroszlánt is! – dünnyögte Ellie, amin ismét kacagni kellett. – Nos tehát – folytatta Ellie –, idén nyáron én használtam mőteremnek a pajtát, és dolgoztam is minden egyes percben, amikor tehettem, amíg… – Elhallgatott, lesütötte a szemét. – Valaki New Yorkból meg nem látta a munkáidat – mondta Madison halkan. – Igen – mondta Ellie. Ragyogó szemmel nézett Madisonra. – Igen, igen, és kétszer is igen! Miranda, a galériatulajdonos elküldte a munkáimról készült fotókat egy itteni barátjának, és aztán egyik dologból következett a másik, és felajánlottak egy évre egy padlásmőtermet a Village-ben. Ronda és nyirkos, a liftje pedig olyan, mintha egy horrorfilmbıl vágták volna ki, de jó a világítás, sok a hely, és… – lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Óriási szerencse! – mondta, mihelyt levegıhöz jutott. – A szüleim állják az összes költséget. Csak az egyik bátyám ment fıiskolára, úgyhogy a szüleim azt mondták, hogy megkaphatom a másik háromnak a tandíját, de én úgy gondolom… – Ismét elnémult, és lesütötte a szemét. – Azért segítenek, mert szeretnek – mondta Leslie halkan, és átölelte Ellie vállát.

38

Ellie mosolyogva nézett rá. „Romantikus!”, gondolta. „Velejéig romantikus.” – Többé-kevésbé – mondta. – Mamának és nekem össze kellett tartanunk a fiúk ellen. Madison fürkészve nézett Ellie-re. – Egyetlen fiú sem érdekelt? Se a gimiben, se a fıiskolán? – Nem vagyok „olyan”, ha arra gondolsz – mondta Ellie. – Randiztam én is eleget, de a pasik, akik külsıre tetszettek, nem tudták megkülönböztetni Van Goghot Renoirtól. Azt hitték, hogy Rubens a Dallas Cows csatára. Az évfolyamtársaim pedig… – fölemelte a két kezét, tenyérrel kifelé –, a fele egymást szerette, a másik fele meg úgy nézett ki, mintha sose fürdött volna! Madison hátradılt a padon. – Nem tudom elképzelni az életet férfi nélkül – mondta halkan. – Talán mert azt láttam, milyen keservesen küszködik az anyám, tíz körömmel kapaszkodtam Rogerbe, és el nem engedtem volna. Még mikor szakított velem, én akkor is… – elhallgatott, ránézett a két lányra – …könyörögtem neki – mondta csendes félmosollyal, és Ellie ismét látta a szemében a szenvedést. El akarta terelni Madison gondolatait a múltról. – De most itt vagyunk, és mindenen túlléptünk! – Elıbb Leslie-re nézett, utána Madisonra. – Te megszabadultál Alantıl, te pedig Rogertıl. Adjunk hálát az istennek! – İ lesz az elsı, aki beleesik valami pasiba, és abbahagyja miatta a festést – jósolta Madison komoran. – Mához három évre egy házikóban fog lakni valahol, aztán meg lesz vagy fél tucat gyereke. – Ha nem több – tódította Leslie. – Hö! – mondta Ellie. – Az egyetlen férfi, akinek behódolnék, ezerszer tehetségesebb volt nálam. Vagyis amíg nem találkozom Michelangelo reinkarnációjával, biztonságban vagyok. – Ez a Michelangelo nem volt meleg? – kérdezte Madison Leslietıl. – Nem, nem ı volt az az ırült, aki levágta a fülét! – viccelıdött Leslie.

39

– Oké, oké! Nyavalyoghattok, amennyit akartok, most akkor is egálban vagyunk. – Állj! – mondta Leslie. – Ha már egálnál tartunk, nem ma van a születésnapunk? Tudom, hogy az enyém ma van, és nem… – Az enyém is – mondta Ellie, Madison pedig visszhangozta, hogy az övé is. – Torta – mondta Leslie ellentmondást nem tőrı hangon. – Csodálatos anyuka lesz! – mondta Ellie Madisonnak, fapofával. Leslie nem vett tudomást róluk. – Megkérdezem Görény Irát, hol a legközelebbi cukrászda, és vásárolok magunknak születésnapi tortát. Ezzel felállt, amitıl Ellie-nek és Madisonnak a torkán akadt a szó, mert Leslie mozgása olyan volt, mintha magát a két lábon járó szépséget látnák. Úgy lépdelt, mintha lebegne. A mőselyem szoknya kirajzolta hosszú, formás lábát. – Húú! – mondta Ellie halkan, amikor Leslie már odaért Ira kalickájához. – Húú! – Egyetértek – felelte Madison nagy szemekkel. Leslie feléjük intett, kiment. Madison és Ellie kettesben maradtak, és ekkor ráeszméltek, hogy nincs sok mondanivalójuk egymásnak. Noha Leslie volt a legcsendesebb, volt benne valami, ami megkönnyítette hármuk számára a beszélgetést. Áradt belıle a kedvesség, és ez olyan légkört teremtett, amelyben teljesen magától értetıdı lett a titkok megosztása. Ellie-t idegesítette a csend, ám Madison csak hátradılt a padon, és behunyta a szemét. Ellie maga volt az megfeszülı energia. Madison idıtlen türelmet sugárzott. Ellie pár perc múlva fölemelte a fejét, és nagyot nézett. Leslie közeledett egy fehér dobozzal. Hát ez nem tartott sokáig. – Ezt úgysem fogjátok elhinni – mondta Leslie. Leült Ellie mellé, kinyitotta a dobozt. Habos fehér glazúrral bevont, apró torta volt benne, amelynek a tetejére az ı nevüket írták rózsaszín cukormázzal. – Ez gyorsan ment! – mondta Ellie.

40

Leslie szeme kacagott. – Van a szomszédban egy cukrászda, ahol mindennap készítenek egy tortát „Ira Csajainak”. Ellie pislogott. – Mármint nekünk? Most meg már „Ira Csajai” vagyunk? Leslie nevetett. – Igazad volt, Madison, a kis genyó naponta összeválogat két-három fiatal lányt, és elkövet kismillió hibát a papírjaikban, hogy itt kelljen rostokolniuk. Mivel a kezdık jogosítványa a huszonegyedik születésnapig érvényes, sokan jönnek ide pont ekkor, és úgy tőnik, sokaknak támad kedve egy közös tortázáshoz. – Vajon Ira kap jutalékot a cukrászdától? – kérdezte Ellie. – Hogy lehet ezt szárazon megúszni New York városában? Leslie elırehajolt, és lehalkította a hangját. – Én is ezt kérdeztem. Nem a jutalékot, hanem hogy miért engedik ezt meg Irának. Látjátok ott fönt azt a kis ablakot? – Elfordította a fejét, felnézett Ira fölött a falra. Volt ott egy kis ablak, de olyan koszos, hogy csoda lett volna, ha egyáltalán kilát rajta valaki. – Ott fent dolgozik Ira fınöke – mondta Leslie. – Mint a cukrászdában megtudtam a lányoktól, sohasem hangzott el semmi, se pro, se kontra, de Ira valószínőleg azért ússza meg, mert a fınöke ugyanannyira élvezi a kilátást, mint ı. – Most biztosan dühöngenem kellene – mondta Ellie –, de hát csak ma ismerkedtünk meg, és… – Megvonta a vállát. – Miféle torta ez? – Kókusz. A nı a cukrászdában azt mondta, hogy a csokoládétól maszatosak leszünk. Idenézzetek, adott tányért, szalvétát, villákat is. Na, Ira Csajai, essünk neki! És nekiestek.

41

3 – Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket, a gép hamarosan leszáll! – szólalt meg az utaskísérı. Ellie visszazökkent a jelenbe. Vajon mi történhetett azzal a gyönyörő lánnyal? Tizenkilenc év alatt szinte egyszer se nézett divatlapba úgy, hogy ne arra gondoljon: „Ez se olyan szép, mint Madison”. Ezt minden alakalommal ki is mondta, mígnem a volt férje ráunt: – Hadd találgassak! Akárki is az ott, akár férfi, akár nı, nem olyan szép, mint Madison! – Ezután Ellie soha többé nem hozta szóba Madisont, de persze ezután is eszébe jutott. Vajon visszatért a szülıvárosába, Montanába, és beiratkozott az ápolónıképzıbe? Talán feleségül ment egy orvoshoz, és van fél tucat gyerekük… Amikor a gyerekekre gondolt, Ellie feltolta a sötétítıt, és kinézett az ablakon. A gyerekek, ez az a témakör, amitıl okosabb távol tartania magát. Tulajdonképpen a gyerekek miatt ért véget a házasságuk. Karácsony másnapján, amikor férje elıadta a szokásos hisztit, amiért Ellie sose „adott” neki eleget, sose „tett” eleget érte, Ellie ránézett, és hirtelen rájött: egy végtelenül önzı ember kedvéért mondott le a gyerekekrıl. Akkor még nem tudta, hogy abban a pillanatban hagyta el. Mármint lélekben. A fizikai elhagyás és a bíróságok csaknem egy évet vettek el az életébıl, de a lelke abban a szent pillanatban hagyta el a férjét. Ahogy a gép leszállt, Ellie-t ismét megrohanta az idegesség. Tényleg bolond ötlet volt megszerveznie ezt a találkozót, már majdnem húsz éve nem látta azokat a nıket. Pont olyan lesz, mint a borzalmas érettségi találkozók. Az ember odamegy, fejében a régi barátai képeivel, és jön a sokk: mindenki megráncosodott, derekuk körül úszógumi. Aztán amikor megnézi magát a mosdóban a tükörben, rájön, hogy vele ugyanez történt. Mikor a gép végre megállt a kifutópályán, Ellie fogta a kézitáskáját és feltápászkodott. Míg igyekezett, hogy kiszállhasson, 42

gondolatai visszakanyarodtak ahhoz a naphoz a Közlekedési Felügyeletnél. Madison titkolt valamit. Ellie akkor annyira el volt telve magától, annyira meg volt gyızıdve róla, hogy meghódítja a világot a mővészetével! Szentül hitte, hogy Leslie és Madison ugyanazt fogja tenni. Aki ránézett Madisonra, azt hitte, mindent tud róla. İ lehetett a bálkirálynı, a legnépszerőbb lány az iskolában. Csak természetes, hogy a futballcsapat kapitányához megy feleségül! Madison részben megfelelt ennek az elvárásnak, csakhogy nála valamiért felborult a kép. Hogyhogy nem csinált karriert a modellszakmában? Miért nem látott róla Ellie egyetlen képet sem az elmúlt tizenkilenc évben? Úgy érezte, Madisonnak csak végig kellene sétálnia New York utcáin, és rögtön akadna fotós, aki könyörögne neki, hogy legyen a modellje. Nem így szokott történni? Nem az éttermekben, drogériákban vagy akárhol fedezik fel még ma is a modelleket? A folyosó túloldalán ülı utasok továbbhaladtak a sorban a székek között. Ellie beállt mögéjük. Míg várta, hogy a sor megmozduljon, Leslie-re gondolt. Egy táncosnıt nehezebb nyomon követni, fıleg mivel Ellie nem nagyon nézte a Broadway mősorait. Vajon Leslie fellépett a Broadwayn? Esetleg megismert egy dúsgazdag embert, és hozzáment? Vagy csak Ellie látott túl sok régi romantikus filmet? A sor megmozdult. Ellie mély lélegzetet vett. Amikor meghívta a két nıt, arra kérte ıket, hogy írják meg, melyik géppel érkeznek. Ez Jeanne ötlete volt. Így Ellie meg tudta szervezni, hogy mindkettıt autó várja a repülıtéren, és elvigye ıket Jeanne tengerparti házába, ami Bangortól északkeletre fekszik. Lehet, hogy gyávaságból, de Ellie úgy intézte, hogy ı érkezzék utolsónak. Noha ez azzal járt, hogy neki kell a díványon aludnia, de hajlandó megfizetni az árat. Mire megérkezik Jeanne házához, Leslie-nek és Madisonnak már ott kell lennie. Amikor belépett a reptér épületébe, meglátott egy fekete egyenruhás embert, kezében kartonpapírral, amelyre az „Abbott” nevet írták. Ellie odaadta neki a kézitáskáját, a poggyásza azonosítóját, azután követte a csomagkiadóhoz. 43

Az autóban Ellie legszívesebben azt mondta volna a sofırnek, hogy forduljon meg, menjen vissza a reptérre. Hogyan mesélhetne Madisonéknak az életérıl? Bombasiker volt, de annak már vége. Hagyta, hogy egy férfi átgázoljon rajta, hagyta, hogy a jogrendszer átgázoljon rajta. Pedig mindenki úgy tartotta, igazi pitbulltermészete van, sose adja fel, ha akar valamit, kiverekszi magának. És az isten irgalmazzon annak, aki az útjába áll, ahogy az anyja mondogatta. Ám Ellie feladta, Ellie nem bírta erıvel, és Ellie a végén megbukott. Mégse mondta a sofırnek, hogy forduljon vissza. Az utóbbi három évben együtt élt ezzel a soha véget nem érı, folyamatos szorongással. Most már csakugyan itt az ideje, hogy visszavágjon. Szép kis visszavágás, gondolta, és kinézett az ablakon a tüneményes Maine-re. A lombok vörösben és aranyban izzottak. Sok embernek az a kedvenc hónapja, amelyben született. Ellie is így volt vele, imádta az októbert, amikor hővös a levegı, és ragyognak a fák. A nyár letargiája után az ısztıl mintha felébrednének az emberek. „Nem lesz semmi baj!” – biztatta magát. – „Tizenkilenc évvel lettem idısebb, de ık is. Még Madisonnak is meg kellett öregednie. Talán ha nem mondom el nekik, mit mőveltek velem, nem fognak lesajnálni. Talán ha…” – Járt már Maine-ben? – kérdezte a sofır. Ellie kizökkent a gondolataiból. – Nem. Maga itt lakik? – Amióta világra jöttem. – Akkor meséljen el mindent! – mondta Ellie. Azt akarta, hogy valami elterelje a gondolatait a közeledı találkozásról; ilyenkor jó, ha kéznél van egy beszédes sofır. Ellie elıbb látta meg ıket, mintsem ık meglátták volna. És mikor meglátta ıket, mintha egy féltonnás kıszikla esett volna le a szívérıl. Hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstıl, és lépett egyet, de aztán megállt, mert idıt akart adni magának, hogy lásson és gondolkozzon. A sofır elvitte a megadott címre, aztán kivette a csomagtartóból a poggyászt, miközben Ellie a házat nézegette. Jeanne annyit mesélt 44

csak, hogy meglehetısen régi, egy hajóács építette az 1800-as évek elején, ám azt elfelejtette közölni, hogy ilyen bájos az épület. Kicsi, emeletes házikó volt, széles tornáccal, az oromzatot gyönyörő facsipke szegélyezte. Az ilyeneket szokták azzal a képaláírással ellátni az útikönyvek, mint „Maine legtöbbet fotózott háza!” Ellie már a látványától elmosolyodott. Jeanne azt mondta, a gondnok nyitva hagyja a kaput, nyugodtan jöhetnek, amikor akarnak, senkinek sem kell azon izgulnia, hogy zárt ajtókat talál. Hogy egy ilyen házat nyitva lehet hagyni, ez mindent elmondott a tengerparti kisvárosról. Ellie borravalót adott a sofırnek, azután fogta a bıröndjét, és halkan benyitott. Az apró nappaliban három kicsomagolatlan bıröndöt látott. Tehát még senki sem választott hálószobát. A nappali is elragadó volt: néhány gyarmati stílusú bútor, rengeteg kézmőves tárgy, két értékes festmény. A bejárat fölött nagy hajómodell függött, a szoba egyik falát szinte elfoglalta a hatalmas kıkandalló. A berendezés rendkívül kényelmesnek tőnt. A falak sötétzöldben és a rozsdaszínben pompáztak, amelyben itt-ott sárga szikrák villogtak; tökéletes összhangban volt a kinti ısz tündöklésével. – Nem csoda, hogy kölcsönadtad – dünnyögte Ellie. Azt gondolta, hogy a pszichiátere fel akar vágni a házával. Szemben széles ajtó nyílt a vidám, sárga szekrényekkel berendezett konyhába, és a konyhából ki lehetett látni a hátsó kertbe, ahol két nı ült egy csodás mélyvörös lombkoronájú fa alatt. A ház felé néztek, halkan beszélgettek, és mintha egy limonádés kancsó állt volna köztük egy apró faasztalon. Ellie átment a nappaliból a konyhába, és megállt a mosogatónál, hogy kinézzen a kertre. Azt várta, hogy a nık azonnal észreveszik, de nem így történt: háttal ültek a napnak, és az ablaküveg visszatükrözte a fényt. Ellie pedig, mikor felfedezte, hogy észrevétlenül leselkedhet, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leslie már nem volt különleges. Olyan volt, mint egy középkorú, középosztálybeli háziasszony. Még mindig karcsú volt, de kikopott belıle az az acélos feszesség, amely valaha észvesztıvé tette az 45

alakját. Haja elveszítette bronzos csillogását, már csak barna volt, a számos ısz hajszálból ítélve festetlen barna. A bıre jó volt, de a szarkalábak megjelentek a szeme alatt, és az orrától két mély barázda futott le a szája sarkáig. Nagyon boldogtalanná teszi valami, állapította meg Ellie. Tovább nézte Leslie-t, és arra gondolt, milyen volt régen. Már csak a tartása emlékeztetett arra a Leslie-re, akivel Ellie akkor régen találkozott. Olyan egyenes volt a háta, mint a szálfa. Nem ismertem volna meg, gondolta elkomorodva Ellie. Tudta, hogy elıbb-utóbb el kell fordítania a fejét, és rá kell néznie Madisonra. Csakhogy nem akart. Már az elsı pillantásra többet látott a hajdani nagy szépségbıl, mint amennyit látni szeretett volna. Egy percre behunyta a szemét, rövid imát rebegett, hogy legyen ereje; aztán kinyitotta a szemét, és Madison felé fordította a fejét. Madisont látni olyan volt, mint egy Monet-t nézni, amelyet valaki tizenkilenc éven át hagyott kint lógni az esıben: a szavakkal le nem írható szépség, amelyet tönkretett az elhanyagoltság és az idı. Madison még mindig nyúlánk volt, de a gerince kissé meggörbült, mintha sokat görnyedne asztal mellett. És dohányzott. Amikor elnyomta a cigarettáját, rögtön rágyújtott következıre. Elıtte a nagy hamutál tele volt cigarettacsikkekkel. Mellette cigarettásdoboz és eldobható öngyújtó. Ha Ellie nagyon nézte, még mindig meg tudta látni benne a hajdani szépséget. Csakhogy most sötét karikák árnyékolták a szemét. Egészségtıl ragyogó bıre csaknem szürkére fakult. Szigorúan hátrafésült haja is hosszú volt még, de elveszítette a fényét. Akkor karcsú volt, most csont és bır. Vékony, hosszú ujjú, kötött blúza rátapadt vézna karjára, amelyrıl leolvadtak az izmok. A csınadrág lötyögött a lábán. Leslie csak boldogtalannak látszott, de Madison úgy festett, mint akin átment egy utánfutós kamion. Ellie-nek eszébe jutottak Jeanne szavai: a két másik nınek talán keményebb sors jutott, mint neki. Fellélegzett. Nem fogják 46

lefitymálni! Nem fogják semmibe venni, amiért pikk-pakk felszedett húsz kilót! És nem fogják kigúnyolni, amiért elmúltak a sikerei, és elveszetten kering az életben! És nem is fogják lesajnálni – ami óriási megkönnyebbülés. Egy pillanatra elfordította a tekintetét a két nırıl, akik a fa alatt várták. Hogy játssza el ezt? Öltsön boldog mosolyt, és mondja, hogy semmit sem változtak? Hazudjon, és mondja, hogy jól van, boldog, és új könyvön dolgozik, ami ugyanolyan bestsellernek ígérkezik, mint a többi? Arra a bizonyos napra gondolt. Milyen gunyoros és pökhendi volt akkor! Ó, igen, az önérzet arroganciája! A tudat, hogy mindenki a lába elıtt fog heverni! Akkor önmagát adta. És akkor szimpatikus volt nekik. Hát akkor most is önmaga lesz. Mély lélegzetet vett, és lenyomta hátsó ajtó kilincsét. Mikor kilépett a házból, a beszélgetés abbamaradt. A két nı felnézett rá, ı pedig észrevette rajtuk a meghökkenést. Jóval súlyosabb volt, mint akkor, amikor utoljára látták. Leslie erısen igyekezett összeszedni magát, hogy bármit is kinyögjön, ám Ellie megelızte. – Kár, hogy nem tőztünk ki díjat annak, aki a legpocsékabbul néz ki – mondta vidáman. – Én nyerném – mondta Madison. Ült a székben, ujjai között cigarettával, kinyújtotta hosszú lábát, és Ellie-re mosolygott. És mikor ezt tette, Ellie meglátott valamit a régi Madisonból, aki a napot is el tudta homályosítani a mosolyával. – Kétlem. – Ellie leült a Leslie melletti székre. Volt az asztalon egy harmadik pohár is. Megtöltötte limonádéval. – Szerintem a kövérség nagyon undorító. Az önfegyelem hiányára utal. – De legalább sikeres vagy az életben – mondta Madison. – Nagymenı író vagy. Az egész világon vásárolják a könyveidet, viszont én egy állatorvosnál dolgozom. Ha a kutya odahány, én takarítom fel. Se férj, se gyerek. Passz. Rémes dolgokat mondott, de olyan derős hangon, hogy Ellie elmosolyodott tıle. Jó volt hallani, hogy másnak is van gondja. Az utóbbi években mintha mindenki, akivel összefutott, 47

problémamentes, csodás életet élt volna. Vélhetıleg hazudtak, ám ez nem hatolt át Ellie nyomorúságán. De most tudott mosolyogni rajta. – És ez olyan rossz? Ami engem illett, le vagyok selejtezve. Kiszáradtam. Három éve nem írtam le egy szót sem. A válóperes bíróság elvett tılem majdnem mindent, amit tízévi írással szereztem, és odaadta a volt férjemnek, aki naphosszat csak lézengett. – Legalább volt, amit elvegyenek tıled – örvendezett Madison. – Én sose csináltam semmit, amivel sok pénzt lehet keresni. Sose volt semmim, amit elvehettek volna. – De nem jobb az? – kérdezte Ellie. – Senki sem kérdezgeti, hogy ki voltál régen. – Ó, nem! – mondta Madison komolyan. – Jobb, ha az ember valakibıl lett senki, mintha sose lett volna senki. Azt hiszem, ezt Nietzsche mondta. – Platón – mondta Ellie határozottan. – Platón mondta, de én Szókratésszel értek egyet, aki azt mondta… Miközben próbált kitalálni valamit, arra gondolt: „Ezt már szeretem! Mennyire szeretem ezt az ide-oda pattogó, csipkelıdı párbeszédet! De hiányzott! És ó, olyan, de olyan jó, hogy senkinek a szemében nem látok szánakozást!” Madison tekintete semmivel sem árulta el, hogy sajnálná azt az Ellie-t, akit ismert, a filigrán Ellie-t, akinek még nem volt elgyötört a tekintete. Ha látta magát Madison szemében, szinte elhitte, hogy még mindig az a lány, aki elıtt ott áll az élet. – Elnézést, hogy közbeszólok – mondta Leslie. Madison és Ellie nem ecsetelte tovább, hogy kinek az élete pocsékabb. Megfordultak, ránéztek Leslie-re. İ pedig cukormázasan mosolygott. – Feleségül mentem a szomszéd fiúhoz, és született két gyerekem. Most pedig azt hallom a fél várostól, hogy viszonya van az új titkárnıjével, akinek a neve: Bambi. Hatalmas viktoriánus házban lakom, amelyiket a férjem telezsúfol megérinthetetlen antik bútorokkal. Tavaly kibelezte a konyhámat, és azt is átalakította mőtárggyá. Az anyám azt akarja, 48

hogy váljak el tıle. A lányom azt akarja, hogy „üssek vissza”, akármit is jelentsen ez, a fiam elrohan a konfliktus elsı jelére – vagyis alig látom. Ami pedig az én jelenlegi foglalkozásomat illeti, hármuknak szentelem az életemet, és ha feladnám ezt, a leghalványabb fogalmam sincs, hogyan szereznék állást, azt pedig még kevésbé tudom, miként tarthatnám meg. És… – úgy hallgatott el, mint aki dobpergést vár – … három jótékonysági egylet tagja vagyok. Ellie és Madison elhőlt. Összenéztek. – Te gyıztél – mondta Madison. – Vagy vesztettél. Attól függ, honnan nézed – mondta Ellie. – Mi lesz az ebéddel? – kérdezte Madison. – Éhen halok. Ellie felvonta a szemöldökét. – Ha azt mondod, hogy te is olyan nı vagy, aki mindent megeszik, és mégsem hízik, megöllek! – Elı a stukkert, cukorbaba – vigyorgott Madison. Mielıtt folytathatták volna, Leslie fölállt. – Gyerünk, és hagyjátok már abba, hogy egymásra próbáltok licitálni! A country club táncestélyt ad a jövı hónapban. Ki kell találnom hozzá egy témát. Ti ketten segíthetnétek valamilyen ötlettel. Ellie felállt, és közben ismét Madisonra nézett. – Határozottan a legrosszabb – mondta. – Igen, határozottan. – Madison Leslie-re nézett. – Country club! Kérlek, legalább mondd azt, hogy táncórákat adsz gyerekeknek! Akármit! Leslie mosolygott. – A nagy viktoriánus házhoz tartozik egy romantikus kerti lak. Szétesıben volt, de évekkel ezelıtt rendbe hoztam. Amíg terhes voltam. Ám a férjem berakta oda a tévét. Aztán… – Elég, elég! – Ellie úgy takarta el az arcát, mintha nyilaktól védené. – Nem bírom tovább! Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk hazulról, és leinnánk magunkat? Mármint, ha valamelyikıtökbıl nem lett alkoholista. Madison fölemelte a cigarettáját. – Ez az egyedüli bőnöm. Ellie csípıre tette a kezét. – Csokoládé. 49

Leslie-re néztek. – Nincsenek bőneim. Semmi – mondta, és mosolygott. Madison és Ellie felnyögött. – Mindig neki kell gyıznie, mi? – kérdezte Ellie. Leslie feléjük nyújtotta könyökben behajlított két karját. Keressünk egy helyet, ahol kirúghatunk a hámból! Ellie és Madison belekarolt, aztán kimentek a ház melle kis kapun az utcára.

50

4 Homárt ebédeltek egy étteremben. Utána bejárták a cseppnyi várost, megbámulták a rakpartról a hajókat a kikötıben, és elolvasták a táblákat a házakon, miszerint ez és ez az épület ennek és ennek a hajóskapitánynak a tulajdonában állt. – Ezeket mind Josiah-nak hívták? – kérdezte Ellie. Most, hogy az ebéd elıtti meghitt beszélgetésbıl visszatértek az emberek világába, rögtön úgy tőnt, mintha már nem is ismernék egymást olyan jól. Akkor kezdıdött, amikor beléptek az étterembe, ahol egy idısebb nı hunyorogva nézett Ellie-re és megkérdezte: – Véletlenül nem maga… – Nem! – vágott a szavába Ellie nyersen, azután Madisont és Leslie-t megelızve követte a pincért az asztalukhoz. Ám az idıs nı közel ült hozzájuk, és egyfolytában Ellie-t bámulta, de olyan szemérmetlenül, hogy Ellie nem élvezhette sem az ebédet, sem a többiek társaságát. Az emberek az étteremben és a tolakodó nı megfosztotta ıket attól az érzéstıl, hogy ık csak régi barátnık. Mert az volt az igazság, hogy egyikük híres ember. – Mesélnél a gyerekeidrıl? – kérte Leslie-t Madison hivatalos hangon. A könnyedség elmúlt. Idegenek voltak, három asszony, három nagyon eltérı élet. Leslie a templommal, az iskolákkal és az egyleti ülésekkel nagyon különbözött Madisontól, aki randevúzgatott és a Nagy İt kereste. Ellie élete egyformán távol állt mindkettejükétıl. Sem Madisontól, sem Leslie-tıl nem kértek még autogramot. – Kimegyünk? – kérdezte Ellie kisvártatva. Leslie és Madison készségesen igent mondott. Egyikük sem akarta, hogy Ellie bombasikereire emlékeztessék ıket. Hogy lehet lazítani egy olyan nı társaságában, akit maga a First Lady nevezett a kedvenc szerzıjének? A feszültség a vendéglın kívül sem csökkent.

Csellengtek, kirakatokat nézegettek. Ellie és Madison nagyon szótlan volt. Leslie vállalta magára, hogy oldja a feszültséget. – Azt hittem, be fogunk rúgni – mondta. Se Madison, se Ellie nem válaszolt. Elmosolyodtak, aztán ismét a kirakatot nézték. Szinte megigézte ıket ez a bolt, ahol fából faragott madarakat árultak. – Ellie, te vagy a híresség, úgyhogy te fizeted a piát – rendelkezett Leslie. – Esetleg fizethetnél érte egy autogrammal – jegyezte meg Madison csipetnyi gúnnyal a hangjában. – Kizárólag csekkre írok – vágott vissza Ellie, és feltüzelt tekintettel nézett Madisonra. – Oké, oké, csak az a kérdés, hogy kinek a párbajsegédje legyek, ha elkezditek tépni egymást – jegyezte meg Leslie, és ettıl elillant a puskaporos hangulat. – Éhes vagyok! – mondta Ellie. – Az a nı annyira felidegesített, hogy nem bírtam enni. Leslie mosolyogva mutatott egy kis vegyesboltra, amelyik még nyitva tartott, és az italboltra az utca túloldalán. Harminc perccel késıbb ennivalóval megrakodva, pár borosüveg társaságában, nagy nevetések közepette igyekeztek hazafelé a kis csipkeházba. Odabent rögtön visszatért a jókedvük. Az utcán tisztában voltak vele, hogy nem ismerik egymást, hogy nagyon eltérı életet élnek. Ám a házban visszaváltoztak a három lánnyá – Ira Csajaivá –, akik egyenlık voltak, és akiknek a jövıje még annyi mindent tartogat. Ellie kicsomagolta a kétféle mőanyag dobozos szószt, és a három tasak kukoricachipset. Leslie a konyhában matatott, dugóhúzót keresett. Madison nagy párnákat dobott a földre a dívány elé, elıvett két csomag cigarettát, aztán kényelmesen elhelyezkedett. Ellie egy pillantást vetett a cigarettára, és kinyitotta Madison mögött az ablakot. Leslie behozta a konyhából a poharakat és a fehérbort. – Oké, ki kezdi? – kérdezte Leslie. İ is leheveredett a földre. Ellie elnyúlt Madison mögött a díványon. 52

– Ki kezd mit? – kérdezte Ellie. Leslie szeme szikrázott. – Mintha nem lennétek odáig, hogy megtudjatok mindent! Ellie somolygott, és tunkolt a sajtos szószból. – Mi lett a tánccal? Mielıtt Leslie felelhetett volna, Madison rájuk nézett a füstfelleg mögül, és megkérdezte: – Miért nem térünk rögtön a tárgyra, azaz a férfiakra? – Részemrıl nincs mit mondanom – közölte Ellie, és tovább ette a chipset. – Részemrıl se – csatlakozott Leslie. – Feleségül mentem hozzá, és ennyi. Egész idı alatt abszolút hőséges voltam hozzá. Ettıl a bejelentéstıl megakadt a társalgás. Ellie a hátára hemperedett, és a mennyezetet nézte. – Sose gondoltál arra, akit elszalasztottál? A férfira, akit kifoghattál volna, de nem tetted? Amikor egyik nı sem válaszolt, Ellie az oldalára hemperedett, és rájuk nézett. Leslie és Madison elmélyülten tanulmányozták a körmeiket, és kerülték egymás tekintetét. – Csak nem hibáztam rá valamire? – Ellie fölvette a poharát. – Máris van egy sztori, holott alig pár órája vagyok itt. Na, ki kezdi? – Mi lenne, ha te kezdenéd? – kérdezte Madison, és Ellie-re kacsintott. İ szóra nyitotta a száját, aztán mintha meggondolta volna magát. – Hát te? – kérdezte Leslie-tıl. – Nagyon marcangol az önvád? Leslie csendesen mosolygott. – Nem igazán. Elégedett vagyok az életemmel. Persze, a férjem és a gyerekeim nem figyelnek rám, és néha elgondolkozom, hogy vajon átlépnék-e a hullámat, ha holtan esnék össze a konyhában, de… – A többiek olyan iszonyattal néztek rá, hogy Leslie nem fejezte be a mondatot, mert kellett nevetnie egy nagyot. – Oké, én vagyok a lábtörlı, bevallom! De én tényleg szeretem ıket. – Semmin sem szeretnél változtatni? – kérdezte Ellie, aki nyilvánvalóan nem hitt neki. – Nem, nem is a változtatásról van szó… – mondta Leslie. 53

– Hát mirıl? – Alan az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem. – Ehhez még megjegyzést sem vagyok hajlandó főzni – közölte Madison, és elnyomta a cigarettáját. – Volt a fıiskolán egy fiú, aki érdeklıdött irántam, de… gazdag volt. – Az hátrány? – kérdezte Madison. – Nem úgy gazdag, mint ezek a befutott informatikusok. Elıkelı – magyarázta Leslie. – Olyan, mint a Kennedyk. Annyira megrémültem a családjától, hogy nemet mondtam, amikor meghívott, hogy töltsem náluk a tavaszi szünetet. – Mi lett vele? – Most szenátor. Egyesek szerint ı lesz a következı elnök. – Te jó ég! Nahát, egy First Lady… – Madison rágyújtott. Ellie szúrós szemmel figyelte Leslie-t. – Mi van még? – kérdezte. Leslie meghúzta a borát. – Ennyi van. Semmi sem történt. Miután elutasítottam a meghívását, már nem érdeklıdött irántam, én meg nem foglalkoztam a dologgal többé. Habár… Tavaly óta, ahányszor Alan szóba hozza Bambit, mindannyiszor arra gondolok, hogy mi történt volna, ha elfogadom annak a fiúnak a meghívását. Legalább annyi hasznom lett volna belıle, hogy Alannek lett volna vetélytársa. – Nem volt neki? Soha? – kérdezte Madison. – Soha – felelte Leslie. Aztán eltőnt tekintete révetegsége, és felnevetett. – No és nektek hány pasitok volt? – Több ezer – vágta rá Ellie. – Ó, igen! Minimum! A híres embereknél ez mindig így megy, tudod. Leslie elnevette magát. – Na és neked? – kérdezte Madisontól. – Dettó. Több ezer. – Értem. Tudjátok, hogy nem hazudtok túl jól? Ellie és Madison nevetett. – Oké, igazából talán kettı – mondta Ellie. – A volt férjem, meg még egy fiú a gimnáziumban. – Három – mondta Madison. – Voltam férjnél pár évig, és azonkívül még kettı. 54

– Hát nem lennénk jó reklám a szexuális forradalomnak – állapította meg Leslie. – Nálad mi a helyzet? – kérdezte Madison Ellie-tıl. – Mi lett azzal a pasival, aki meglépett elıled? – Nem volt olyan. Gúnykacaj. – Persze, persze! Csak nem akarod elmondani! – szólt Madison. – De nem, tényleg! Én még mindig várom Jessie-t? – Mondta Ellie. – Az meg ki volt? – Még senki. – A smaragd románcában az a szereplı, akit Kathleen Turner játszik, szerelmes regényeket ír, és mindegyiknek a hıse egy bizonyos Jessie. Kathleen Turner azt mondja, ı arra vár, hogy jelentkezzen Jessie. Én is. – Nem volt a múltadban valaki azon a férfin kívül, akihez feleségül mentél, aki…? – Madison sokatmondóan grimaszolt. – Senki – válaszolta Ellie. Hallhatták, hogy ıszintén beszél. – Életem összes hímnemője a fejemben van. Én pedig írok róluk, az ábrándjaimat az Egyesült Államok egész lakosságával megosztom. Ha szerencsém van, az egész világgal. – Akkor miért érzem úgy, hogy titkolsz valamit? – kérdezte Leslie, és ugyanolyan szúrósan nézett Ellie-re, ahogyan az ırá. Ellie fölvette a borospoharát. A szája vékony vonallá keskenyedett. – Csakugyan volt egyszer egy férfi, aki érdekelt. Nagyon bírtam és csodáltam. Felesége volt, két kislánya, és amikor beadta a válókeresetet, kígyót-békát kiabáltak rá. Hogy képes ilyet tenni azzal a bőbájos feleségével. De én megvédtem. Azt mondtam neki, hogy megértem. Mellette álltam, amikor ellene fordultak. Arról álmodoztam, hogy majd rájön, micsoda klassz egyéniség vagyok, és aztán megszöktet a boldogtalan házasságomból, és… – Letette a poharát, vállat vont. – Nem jött be. Valaki mást vett feleségül, és elköltözött egy másik államba.

55

Leslie Madisonra nézett. – De neked tényleg csak le kellett ráznod egymillió pasast. – Hát hogyne! – felelte Madison, mintha valami jó viccet hallott volna. Ám Leslie és Ellie nem nevetett. Nagyon is komolyan kémlelték Madisont. – Oké, kaptam egy rahedli ajánlatot, többnyire tisztességteleneket, de egy sem volt köztük, aki vonzott volna. – Madison a cigarettáját bámulta, aztán felnézett a két asszonyra. Látta, hogy egy szavát sem hiszik. – Na jó, volt egy férfi – mondta Madison, és rágyújtott –, de az nagyon régen volt, és azt hiszem, inkább a körülmények az érdekesek, mint a konkrét események. Nem hinném, hogy a legcsekélyebb figyelmet szentelt volna olyasvalakire, mint én, ha nem hoz össze bennünket az a nyár. Ellie azon nyomban rávetette magát erre a kijelentésre. – Mit jelentsen ez, hogy „olyasvalaki?” Úgy érted, olyasvalakire, akire irigykednének a sztárok is? Madison nevetett. – Már látom, hogyan keresed a pénzt! Nem, nem így értem. Olyasvalakire, aki képzetlen. İ éppen a harmadik évben járt a szakorvosképzésben, én pedig… Eh, unalmas történet ez. – Én nem találom annak – mondta Ellie, és markolt a kukoricapehelybıl. – Te unalmasnak találod, Leslie? – A legkevésbé sem. Sıt, az alternatívákhoz, mármint az üres ágyhoz vagy a tévéhez viszonyítva kimondottan lenyőgözı. Madison ismét nevetett. – De jót tesztek ti a hiúságomnak! Jól van, tehát miután elvetéltem, és… – Micsoda? – sikított fel egyszerre a két nı. Madison letüdızte a cigarettát. Ellie és Leslie is észrevette, hogy kissé reszket a keze, de egyikük sem szólt. Madison hátrahajtotta a fejét, és lassan kiengedte a füstöt. – Sose jártam pszichiáternél – nem mintha nem lett volna szükségem rá, csak nem engedhettem meg

56

magamnak –, de azt hiszem, veletek lenni felér egy csoportterápiával. – Akkor mesélj el mindent! – sürgette Ellie. – Jól van. – Madison fegyverként szögezte rá a cigarettáját. – De ha ebbıl egyetlen szót is viszontlátok valamelyik könyvedben, beperellek. Ellie úgy fordította el a tekintetét, mintha gondolkozna. Mire felnézett, Leslie és Madison pukkadozott a nevetéstıl. – Oké, beleegyezem! – mondta mímelt vonakodással. Ugyanúgy szeretett jó sztorikat hallani, mint mesélni. – Tulajdonképpen a vetélésnek nincs köze a történethez, de… – fölemelte a kezét, hogy belefojtsa a szót Ellie-be és Leslie-be, akik tiltakozni akartak. Mély lélegzetet vett, azután még mélyebben leszívta a füstöt. – Baleset volt, véletlen baleset. Roger még mindig kerekes székben ült, és… – Állj! – mondta Leslie. – Kerekes szék? Roger? Ez a Roger ugyanaz a tag, akinek megírtad a házi feladatait, és aki ejtett egy fıiskolás lányért? Madison belemosolygott a füstbe. – El tudsz feledtetni velem teljes tizenkilenc évet. Mintha most is ott ülnék azon a padon. Igen, ugyanaz. Röviddel azután, hogy megérkeztem New Yorkba, Roger balesetet szenvedett. Elgázolták kerékpározás közben. Az autó a medencéjén ment át, és szilánkosra törtek a csontjai. – Jaj! – mondta Ellie. – Te pedig otthagytad New Yorkot és a modellkedést, és visszamentél hozzá? – kérdezte Leslie halkan. Madison elnyomta a cigarettáját. – Igen. De mielıtt elkezdenétek leltárba venni, mi mindenrıl mondtam le, emlékeztetni szeretnélek benneteket, hogy a modellkarrier nem az én ötletem volt, hanem a városé. – Ápolónı akartál lenni – mondta Leslie. – Igen – mosolygott Madison. Jólesett neki, hogy emlékeztek rá, mit mondott. – Roger telefonált a kórházból, és elmesélte, hogy 57

közölték vele, nem fog járni soha többé. Utána azt mondta, még mindig engem szeret, valamint, hogy kirúgta a menyasszonyát, úgyhogy ész nélkül rohantam haza. Számomra nem volt nagy áldozat. Győlöltem… – Elnémult, rágyújtott. – Nem szerettem ezt a foglalkozást – folytatta percnyi szünet után –, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy hazamehessek. Roger pedig pontosan azt mondta, amit kell. Rákente az egész szakítást az apjára. Azt állította, hogy az apja kitagadással fenyegette, ha feleségül venne egy hozzám hasonlóan tanulatlan lányt. – Nem csodálom, hogy zavart, hogy nem mehettél fıiskolára – dünnyögte Ellie. Madison úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Szóval hazamentem, és házasságot kötöttem egy emberrel, aki gipszben feküdt egy kórházi ágyon. Aztán, lássuk csak… Hogy is fogalmazzam meg ezt? Beléptem a pokol kapuján. Igen, azt hiszem, nagyjából errıl volt szó. Leslie-re és Ellie-re nézett, hogy nevetnek-e. Nem nevettek. – Roger iszonyú volt betegnek. İ, aki mindig rengeteget mozgott, nem viselte jól, hogy ágyhoz van kötve. – Egy pillanatra elhallgatott, meghúzta a bort. – Roger szülei dúsgazdagok voltak, de hihetetlenül fukarok. Egyetlen fillért sem akartak költeni a fiuk rehabilitációjára. Ezt sose tudhatom biztosan, de szerintem a volt apósom szorította rá Rogert a nısülésre, hogy hozzájussanak egy ingyen ápolónıhöz. Végül is, én sokéves gyakorlatot szereztem anyám mellett. Még kórházban is dolgoztam. Leslie és Ellie látta rajta, hogy igyekszik félvállról venni egy nyilvánvalóan szörnyő helyzetet, de nem mosolyogtak, mert nem tudtak. Nem igazságos, hogy Madisonnak le kellett mondania a fıiskoláról, mert az anyját ápolta, aztán pedig le kellett mondania a modellkarrierrıl, mert a férjét ápolta. – És az, aki meglépett? – kérdezte Leslie, és újratöltötte Madison poharát. – Ó, igen! – mondta Madison. Most szívbıl mosolygott. –Thomas.

58

Fölemelte a poharát. Leslie ránézett Ellie-re, és felvonta a szemöldökét. Volt valami abban, ahogy Madison kimondta azt a nevet… Thomas. – Roger sérült volt, de azért még mindig képes, tudjátok, mire. – Madison letette a poharát. – Tehát a hatodik hónapban voltam, és Roger szülei nem voltak otthon egész hétvégén, tehát… – Ti együtt laktatok a férjed szüleivel? – kérdezte Ellie iszonyattal. – Ó, igen! Rogernek nem volt pénze, és nekem sem volt. Mármint volt az a pénz, amit a várostól kaptam, hogy fotómodell legyek, de az gyorsan elfogyott. Ellie ordítani akart, de Leslie a karjára tette a kezét. Tehát Madison ráköltötte a fıiskolai tandíját az anyja betegségére, és a pénzt, amit azért kapott, hogy legyen fotómodell, odaadta egy gazdag, vinnyogó, hálátlan… – Azon a hétvégén Roger szülei elutaztak, tehát egyedül voltunk, és mint mondtam, a hatodik hónapban jártam. Ami történt, egyszerő baleset. Toltam Rogert a vécé felé, amikor az egyik kerék megakadt az egyik ilyen drága szınyegben, amilyenekkel a szülei teleteregettek mindent. Megijedtem, hogy ha a szınyeg elcsúszik, el fog dılni az egyik értékes vázájuk. – Még mindig gyönyörő szája vonallá keskenyedett. – Könyörögnöm kellett a szüleinek, hogy szereltessenek kapaszkodót a vécébe, de ık simán elutaztak New Yorkba, és elköltöttek tízezer dollárt egy ócska kínai vázára! Rá kellett gyújtania, hogy folytatni tudja. A két nı szótlanul figyelte. A levegı máris sőrő volt Madison keserőségétıl. Hiába mímelte, hogy már nem haragszik. Mert bizony haragudott. – Roger lába gyógyulófélben volt, és ez azzal járt, hogy idınként görcsöt kapott, és magától kirúgott. Jó sok kék folt volt az oldalamon az ilyen görcsöktıl. A mai napig nem tudom, miért nem gondoltam a lábára, amikor lehajoltam, és kihúztam a szınyeget a kerék alól. Felnézett a két asszonyra. – Éppen a lépcsı tetejénél álltam, és amikor Roger lába kirúgott, elveszítettem az egyensúlyomat, és fejjel lefelé végigbukfenceztem a lépcsın. 59

Egy percre elnémult, és a cigarettájára összpontosított. Ellie és Leslie nézték. Nem tudtak mit mondani. Az „ó, te szegény” illetlenség lett volna. – Eszméletlen voltam, úgyhogy Rogernek egyedül kellett eljutnia az egyetlen telefonig az elsı emeleten, a szülei hálószobájába. Nem bírta keresztülerıltetni a széket az ajtón, úgyhogy hason kúszott. A felsıteste erıs volt, de ez akkor is idıbe került. Én pedig… véreztem. – Madison ismét letüdızte a füstöt, majd lassan kifújta. – A legközelebbi kórház nyolcvan kilométer. És akkor kemény tél volt Montanában. Rogernek sikerült beszélnie a szomszédokkal, át is jöttek, de nem tudtak semmiben segíteni. Azon kívül persze, hogy feltörölték a vért. Madison a teli hamutálat nézte. – Mire befutott a mentıautó, vajúdtam. A fiam nem élt nagyon sokáig. Olyan pici volt. Kinézett az ablakon. – Mire a kórházba kerültem, már csak úgy lehetett elállítani a vérzést, hogy eltávolították a méhemet. Ellie kinyújtotta a kezét, és megragadta Leslie csuklóját. Madisont nem merte megérinteni. Sejtette, hogy ez a büszke nı nem tőrné a szánalmat. Egy hosszú perc után Madison visszafordult hozzájuk, és erıltetetten mosolygott. – Most már tudjátok, miért nem lett gyerekem. De miért nem beszélünk valami másról? – Azon a nyáron találkoztál egy férfival – mondta Leslie halkan. Ellie visszahúzta a kezét. – Ó, igen! A vetélésem utáni nyáron, amikor még mindig elég nyomott voltam. Leadtam egy csomót, és elismerem, elég vacakul néztem ki. Még a szokásosnál is többet veszekedtem az apósomékkal. Mivel Roger már nem felelt meg a tökéletes fiúgyermekrıl alkotott elképzeléseiknek, ıt is, engem is elzártak az emeleten. Rámpa nem volt a kerekes székhez – nem mintha nem próbáltam volna építtetni, de szerintük az tönkretette volna a „ház egységét”. – Tehát rabok voltatok – foglalta össze Leslie.

60

– Többé-kevésbé. Azt pedig elhihetitek, hogy halálosan elegünk volt egymás társaságából. Bár bevallom, inkább az én hibámból. Nagyon, hogy is mondjam… nagyon szomorú voltam a baba miatt. – Szuicid depresszió? – kérdezte Ellie. – Az – mondta Madison. – Az ırület kerülgetett a gyásztól és a magánytól. És olyan fáradt voltam, hogy hullani kezdett a hajam. – Hát ez tényleg fáradtság – mondta Ellie, és örült, mert Madison szélesebben mosolygott. – Igen – folytatta valamivel derősebben. – Aztán telefonált Roger egyik fıiskolai barátja, és meghívott New York állam északi részébe, hogy töltsünk náluk két hetet a család nyaralójában. Az illetı, aki Roger szobatársa volt a kollégiumban, elesett futball közben, és eltörte a lábát. İ még be volt gipszelve, Roger addigra két bottal járt, úgyhogy azt tervezték, összeülnek sírni. – Te pedig kiszolgálod mindkettıt – mondta Leslie. A hangja elárulta, hogy sokat tud a mások kiszolgálásáról. – Pontosan arra gondoltam, hogy ez fog történni. Annyira biztosra vettem, hogy könyörögtem Rogernek, menjen nélkülem. – Csak nem arra kérted, hogy a saját legbecsesebb kezét használja az evéshez, az öltözködéshez és az ürítéshez? – kérdezte Ellie gúnyosan. Madison nevetett. – A gondolataimban olvasol! Annyira depressziós és fáradt voltam, hogy nem akartam mást, csak aludni. Megmondtam Rogernek, hogy kivágom a legnagyobb hisztit, amit valaha látott a világ, és akkor a szülei talán fogadnak egy ápolónıt mellé az útra, de nagyon szépen kérem, hagyja, hogy maradjak és pihenjek! – Elnyomta a cigarettáját, azután felhúzta és átkulcsolta a térdét. – De Roger nagyon meggyızı tudott lenni, ha akart. Azt mondta, hogy nem bír nélkülem menni, én vagyok az élete, és élni sem lenne kedve, ha nem mennék vele. – Ezt ismerem – szólt Ellie epésen. – Tehát vele mentél. – Igen – mondta Madison halkan. – Mentem, de egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nézzétek, én féltem 61

odamenni. Ez a fiú ugyanarra a magánfıiskolára járt, mint Roger, a szülei szintén egyetemet végeztek, a bátyja szakorvosnak készült. Amikor ezt megtudtam, legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elmeneküljek. A padlót nézte, és lassan elmosolyodott. A vetélés rossz emléke halványodott, átvette a helyét a csodálatos emlék, az a két hét Scotty szüleinek nyaralójában. És Thomas. Thomas gyönyörő emléke. Fölemelte a fejét, és folytatta: – Mire a gép leszállt, én idegroncs voltam. Biztosra vettem, hogy ezek az emberek végigmérnek, elsı látásra megállapítják, hogy tanulatlan vagyok, tehát nulla. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – De nem ilyenek voltak. Szó sincs róla! Scotty anyja olyan volt, amilyen az én anyám akart lenni mindig, csakhogy anyámnak nem volt férje, egyedül kellett eltartania egy lánygyereket. Mrs. Randall imádta etetni az embereket, imádott gondoskodni másokról. Egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennem. – Csak Rogert kellett kiszolgálnod. – Ó, dehogy! – Madison elvigyorodott. – Roger látni se bírt. Attól fogva, hogy megérkeztünk, bújt elılem. Azt mondta, azokra az idıkre emlékeztetem, amikor „valakinek” – a „valaki” alatt engem értsetek – tisztába kellett tennie ıt. – Hogy az a hálátlan… – kezdte Ellie, de Madison leintette. – Nem, nem, akkor az megkönnyebbülés volt! Sose volt elég bátorságom az ıszinteséghez, de akkor én már hányni tudtam volna Rogertıl, belefáradtam, hogy napról napra, hónapról hónapra ıt kell néznem, nincs más társaságom, csak ı. Rosszabb volt, mintha hármas ikreket kellett volna gondoznom, a nyafogásával, a… – Fölkacagott. – Na jó, ennek vége! Nem szólt többet. A két asszony nézte. – Na! – noszogatta Ellie. – Mi történt? Madison mosolygott. – Amíg náluk voltam, Scotty bátyjával töltöttem a legtöbb idıt. Ellie már mondani akart valamit, ám Leslie megfogta a karját. – Mit csináltatok? – kérdezte halkan. 62

– Vadvízi evezésre mentünk, túráztunk, közös sátorban töltöttük az éjszakát. – Hallani akarok minden egyes apró részletet! – mondta Ellie. – Idırendben! Madison még szorosabban átkulcsolta a térdét. – Oké – mondta lassan. Egy percre behunyta a szemét. – Gazdagok voltak, a nyaralójuk hatalmas; az 1840-es években építették, de Scotty családjának minden nemzedéke bıvített rajta, úgyhogy a végén lett vagy nyolc hálószobájuk, fürdıszoba viszont csak kettı volt, és ez problémákat okozott, például amikor Mr. Randall… Nem, te ragaszkodsz az idırendhez, ugye? Oké, hol kezdjem? A repülıtéren Scotty apja várt egy kisteherautóval, rémes csotrogány volt, rozsdás vas. Azt hittem a kertész az, de Roger az oldalamba könyökölt, és felvilágosított, hogy középkori történelmet tanít a Yale-en. Professzor. Sıt, tanszékvezetı. De Mr. Randall egyáltalán nem olyan volt, amilyennek én a professzorokat képzeltem, és azonnal puszipajtások lettünk. Felpakolta Rogert a platóra, engem pedig elıre ültetett maga mellé a fülkébe. Hát mondhatom, ez egy cseppet sem tetszett a drágalátos férjemnek. De menyire nem tetszett!

63

5 – Az ott egy igazi professzor! – mondta Roger, mintha Madison olyan ostoba lenne, hogy fel sem tudja fogni a szó jelentését. – A Yale-en. Maddy, érted te, mit jelent ez? – Nincs alkalmam elfelejteni – mordult rá Madison –, mivel tízpercenként emlékeztetsz rá. – Tudtam, hogy hiba volt elhoznom téged ide – motyogta Roger. Madison kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de addigra Frank Randall túl közel ért hozzájuk. Egyáltalán nem úgy fest, mint egy professzor, gondolta Madison, fıleg nem egy olyan, aki méter hosszan írhatja a neve után a rövidítéseket. Inkább olyan, mint egy apuka, ócska kockás flanelingben és kopott farmernadrágban. A szarkalábakat is biztosan a sok mosolygás rajzolta a szeme sarkába. Madisonnak rögtön megtetszett. – Jó napot kívánok! – mondta barátságosan. – Nagy utat kellett megtennie? Bérelhettünk volna autót, és… – Egy szót sem akarok hallani! – mondta Frank. Úgy nézett a két botra támaszkodó Rogerre, majd pedig Madisonra, mintha nem stimmelne valami. Rogert ismerte már, hiszen fıiskolás korában nyaranta meglátogatta Scottyt, de Madisont még sose látta. Szívélyesen nyújtotta a kezét. – Nem is tudtam, hogy Roger hozza a barátnıjét! – Feleségét – helyesbített Madison nyersen, és kezet rázott Frankkel. Tehát Roger meg se mondta a házigazdáiknak, hogy ı is jön. Nem mert a férjére nézni, mert attól félt, megölné. – Gratulálok! – Frank rámosolygott Rogerre. – Szólhattál volna! Mindig szívesen látjuk a nászutasokat. – Több mint két éve vagyunk házasok – mondta Madison, de továbbra sem nézett Rogerre. – Aha – mondta Frank kedélyesen, aztán elfordult, mert nem akarta mutatni, hogy nevet. Látta, hogy Madison tajtékzik, és Roger 64

mindjárt megkapja a magáét. – Nahát, én akkor felteszem hátulra a csomagokat. Amíg ı odavitte a két bıröndöt a kisteherautóhoz, Madison a férje szemébe nézett. – Te meg se mondtad nekik, hogy jövök? – sziszegte. – Nem beszélhetnénk meg ezt késıbb? – Roger a házigazdájuk felé integetett a fejével. De Madison nem volt hajlandó leállni. – Még azt se közölted velük, hogy házas vagy? – Le kellett higgadnia, mert attól félt, felrobban. – Ha nem akartad bevallani, hogy nıs vagy, minek csináltad azt a cirkuszt, hogy kísérjelek el? Én szívesen maradtam volna Montanában! – Nézd, ez bonyolult, majd késıbb megmagyarázom. – De mennyire hogy az! – mondta Madison. Frank visszajött hozzájuk. – Bocs a kavarodásért – mentegetızött Roger –, de hát csak nem hagyhattam otthon az oldalkocsit… Madisonról lepergett a humor. Lángolt a szeme a dühtıl, ahogy a férjére nézett. Frank fölemelt egy másik bıröndöt, és közben ráérısen végigmérte Madisont. – Igencsak öregedhetsz, Roger, ha elfelejtesz említeni egy ilyen kivételes szépséget. Madison hálásan mosolygott. Rég volt, amikor utoljára nevezték „szépségnek”. Azt meg nem is tudja, hogy a „kivételes” jelzıt hozzátették-e valaha. Most, hogy sovány volt, csapzott hajú, és az arcára kiült a keserőség, különösen jólesett a bók. – Madison, drágám! – mondta Frank. – Nem ülne be hozzám elıre? Roger mehet a platóra a csomagokhoz. – Nagyon szívesen – felelt Madison örömmel. Ám Roger elırenyomult a botjaival, és odafurakodott közéjük. – Más körülmények között remek ötletnek tartanám, de… – Nagyot sóhajtott, bánatos arcot vágott. – De úgy gondolom, hogy azok után, ami velem történt, sokkal kényelmesebb lenne, ha a fülkében ülhetnék, nem pedig a platón, ami vasból van és kemény. Mivel 65

pedig a csomagok nincsenek leszíjazva, további károkat tehetnek a testi épségemben. Madison, aki már hozzászokott az ilyesmihez, csak egy futó pillantást vetett az égre, és már kapaszkodott is a kisteherautó hátuljába, hogy feldobja magát a platóra, a bıröndök mellé. Ám Frank nevetése megállította. – De nagyon tudod sajnálni magadat, fiam! Nálunk viszont nincs helye se önsajnálatnak, se hasonlónak. Szépen hátraülsz a platóra, a bőbájos ifjú hölgy pedig beül mellém! Madison nem tudott hova lenni az ámulattól. A házasságkötésük óta szabályszerően elszigetelték Roger szüleinek házában, ahol nem volt más társasága, mint a férje és az apósáék, már amennyire ezeket társaságnak lehetett nevezni. Csak a fiuk érdekelte ıket, a menyüket levegınek nézték. Ha Madison egész éjszaka nem aludt Roger miatt, akkor is Roger volt a szenvedı, az már nem számított, hogy Madison nyolc óra hosszat loholt fel-le a lépcsın. A vetélése után annyit mondtak: „Hát, talán így volt a legjobb”. Madison kiborult. „A legjobb?” – ordította. – „Kinek a legjobb? Nektek? Mert ha lenne egy gyerekem, akirıl gondoskodnom kell, akkor esetleg ki kellene perkálnotok a pénzt egy ápolónıre a fiatok mellé! Ha lenne egy gyerekem, az akár annyi pénzt is elvihetne, amennyit egy vázátokért kiadtok, mi?” Erre Roger szülei sértıdötten elvonultak, Roger pedig eltorlaszolta az ajtót, hogy a felesége ne követhesse ıket. Madison két órára bezárkózott, és sírt. És most itt volt ez az idegen, egy olyan ember, aki nem sajnálta Rogert! Sıt, átkarolta Madison vállát, úgy vezette oda az elsı üléshez, kinyitotta neki az ajtót, és felsegítette. Rogert hátul hagyta, hadd szálljon fel a platóra egyedül. Amikor Frank beült a kormányhoz és beindította a motort, Madison mentegetızni kezdett. – Elnézést kérek a félreértésért – mondta. – Nem tudhattam, hogy nem számítottak rám, de mivel még egy személy visszaélés lenne az önök vendégszeretetével, inkább… Frank hallotta a szavakat, de még jobban figyelt a hangra, és a szavába vágott, mielıtt Madison felajánlotta volna, hogy hazamegy. 66

– A család évek óta ismeri Rogert, innen tudom, hogy ı és a kisebbik fiunk nagyon hasonlítanak. Azt akarják, hogy nagyvilági férfiaknak tartsák ıket, akiket nem „foghat meg” egy nı. Írja az éretlenség számlájára. Madison elfordult, mert könnyek szöktek a szemébe. Milyen kedves ember, hogy elsimít egy ilyen kínos, feszélyezı helyzetet! És az ı pártját fogja Rogerrel szemben. – Thomas, az idısebb fiam, aki szakorvosnak készül, részletesen elmagyarázta Roger balesetét, és a rehabilitációt, amit igényel. Biztos vagyok benne, hogy maga óriási segítséget jelentett neki. – Madisonra pillantott, hogy mit szól ehhez. Ám ı kinézett az ablakon, hogy ne lehessen látni az arcát. Ez a drága ember biztosan azt hiszi, hogy Roger mellett napi huszonnégy órában váltják egymást az ápolónık, a felesége pedig a country club teniszpályáján ütöget, és csak alkalmanként tér haza ellenırizni sérült férjének állapotát. Ezzel szembesül, amióta él: az emberek feltételezik, hogy a szépség kéz a kézben jár a gondtalan élettel. – Madison, mennyire kemény lány maga? – kérdezte Frank, amikor kikanyarodtak a fıútra, és elindultak észak felé. – Kemény? – kérdezte értetlenül. – Mit ért ezalatt? Hogy tudok-e együtt futballozni a hapsikkal? Ezt a fajta keménységet? Frank nevetett. – Szó sincs róla! Azt hiszem, ha maga együtt futballozna a hapsikkal, lenne egy nagy, közös szerelés, és azzal aztán véget is érne a játék. – Maga hízeleg! Ki akar kezdeni velem?! Frank akkorát nevetett, hogy a platón duzzogó Roger, aki a botjával próbálta félretolni magától a bıröndöket, gyilkos pillantásokat vetett rájuk. – Szeretnék – mondta Frank –, de azt hiszem, ehhez nekem már gyenge a szívem. – No meg a felesége – mosolygott Madison. Élvezte a csipkelıdést. De rég volt az, amikor másról is beszélhetett, mint Roger problémáiról!

67

– İ valószínőleg örülne, ha megszabadulna tılem egy napra, vagy egy hétre, már ameddig gyızném szuflával. – Hogy én miért is kételkedem ebben? – Madison hátradılt, és végigjáratta a tekintetét a férfin. Frank kinézett a fülke ablakán, de közben mosolygott, és örült, hogy egy ilyen szép lánnyal flörtölhet. – Nem, a keménységet úgy értettem, hogy mennyire féltékeny. – Féltékenységet? – Úgy gondolom, jobb lesz, ha felkészítem. A fiamnak és Rogernek meglehetısen sok barátnıje volt a fıiskolán. –A fiatalasszonyra sandított, hogy mit szól ehhez. – Évek óta ismerem Rogert, nekem nem tud olyat mondani, amit ne tudnék róla. Én voltam az, aki megírta helyette a házi feladatait. – Van egy lányom, egy évvel fiatalabb Rogernél és Scotty-nál; elhozott magával egy távoli rokont és egy barátnıt. İk hárman nálunk lesznek a kunyhóban. Madison várta, hogy folytassa, de mivel Frank nem folytatta, kinézett az ablakon, gondolkozott egy darabig, aztán visszafordult, és mosolygott. – Értem. Nem tudják, hogy Rogernek barátnıje van, pláne felesége, és azt bizonyosan nem tudták, hogy ez a feleség is jön, tehát sor kerülhet egy kis… Hogy is mondjam? – Marakodásra? – Frank vigyorgott. – Okos lány maga. – Azt hittem, hogy maga meg egyetemi professzor. Nem ismeri azt a fizikai törvényt, hogy szép nı nem lehet okos? – Magának egész jól sikerült. – Frank ismét kinézett az ablakon. – Mennyi idı múlva érünk oda? – kérdezte Madison. – Körülbelül tizenöt perc – felelte Frank. – El tudja húzni húszra? – Madison felvette a padlóról a kézitáskáját, és kotorászni kezdett benne. Mikor kivette belıle a rúzst, Frank megjegyezte: – Van itt útközben egy csárda. Mit szólna, ha megállnánk kezet mosni? – Hálás lennék! – mondta Madison. Öt perccel késıbb Frank lekanyarodott a fıútról egy régimódi bisztró kavicsos parkolójába.

68

Madison bement, Frank odasétált a platóhoz, fél füllel hallgatta Roger panaszkodását. A bisztróban Madison megkérdezte a pult mögött áll asszonyt, merre találja a mosdót. Az asszony elkomorodott. Nem szerette a turistákat, akik nem fogyasztanak, csak használják a mellékhelyiséget, de kelletlenül intett a bal oldali ki ajtó felé. A mosdóban Madison rátette a táskáját a vécé fedelére, és kicipzárazta. Talán Frank flörtölése tette, talán a gondolat, hogy szembe kell néznie három lánnyal, akik a férjére indulnak be, mindenesetre a legjobb formáját akarta hozni, amikor megjelenik ebben a társaságban. Ahogy belenézett az egyetlen égıvel megvilágított, tenyérnyi tükörbe, arra gondolt, hogy talán már el is felejtette, hogyan kell sminkelni. Évek óta nem volt más gondja, mint Roger betegsége és felépülése; nem maradt ideje azzal foglalkozni, hogy minél nıiesebb legyen. De ahogy megérintette a ceruzával a szemhéját, rögtön tudta, mit kell tennie. Nem sokat, gondolta, csak annyit, amennyi hangsúlyoz és kiemel. Gyorsan körülrajzolta a szemét, kispirálozta a szempilláját, feltett egy kis alapozót, kontúrozott, kitöltötte a körvonalat rúzzsal. Elırehajolt, ami egy majdnem száznyolcvan centiméteres nınél a lehetetlenséggel volt határos a szők helyiségben, ám Madisonnak sikerült annyira lehajtania a fejét, hogy gumigyőrőbıl kiszabadított haja majdnem a padlót söpörte. Lakkot fújt a haja tövére, ide-oda lengette a haját, hogy megszáradjon, végül hátradobta, és voilá! Íme az oroszlánsörény! Olyan mélyen kigombolta a blúzát, hogy látszódott a melltartója közepén a parányi masni, azután felhajtotta a gallérját. Kissé lejjebb csúsztatta a vállán a farmerdzsekit, hátrafeszítette a vállát, kihúzta magát, és elhagyta a mosdót. Nem nézett se jobbra, se balra, amíg keresztülvágott a bisztrón, de tudta, hogy az apró vendéglıben ıt követi minden szempár.

69

Mikor kinyitotta az ajtót, Frank is, Roger is felnézett. Frank ellátottá a száját, Roger elkomorodott. Madison úgy ment oda Frankhez, mintha Roger nem is létezne. – Nos, kész vagyok a találkozóra – jegyezte meg halkan. Frank egy pillanatig bámulta, aztán hátravetette a fejét, és hahotázott. – A feleségem ırülten fogja élvezni! És ha belegondolok, hogy csak a múlt héten javasolta, hogy az idén inkább Párizsba menjünk a faház helyett! Azt mondta, hogy a faházban ugyanaz történik minden évben! Madison csak mosolygott válaszul, és ki akarta nyitni az utasülés ajtaját, de Frank megelızte. Miután becsukta Madison után az ajtót, elölrıl megkerülte a teherautót. Roger, aki még mindig a platón ült, mert túl nagy nyőg lett volna föl-és leszállnia, oldalról odahajolt Madison nyitott ablakához. – Mi ütött beléd? Azt képzeled, valami olcsó bárba mész? Ezek az emberek… Madison mosolyogva nézett a férjére. – Figyelj csak ide, Roger. A tanult emberek is szeretik a csinos lányokat. Ezzel feltekerte az ablakot, elfordult Rogertıl, és rámosolygott Frankra, aki éppen beült mellé.

70

6 A „faház” pontosan olyan volt, mint amilyennek Madison képzelte. Nyugodtan lehetett volna a Roosevelt család tulajdona. Emeletes épület, sötétbarnára érett rönkökbıl ácsolták. Az elején végigfutó tornác vagy hat méter széles, és legalább tizennyolc méter hosszú. A tornácon rönkfából készült régi székek és padok álldogáltak, telerakva divatosan megfakult, pufók párnákkal. – Még a kárpitozásuk sem új! – dünnyögte Madison. Férje vészjósló pillantást vetett rá, mintha arra figyelmeztetné, hogy ne terelje a figyelmet a származására. Madison megtorpant, és kis híján megkérte Franket, vigye vissza a repülıtérre, hogy hazamehessen. Ám aztán arra gondolt: hol az otthon? Amióta az anyja meghalt, neki egyetlen otthona van, és az Rogerrel közös. Frank karon fogta, és ez visszazökkentette a jelenbe. – Szép a ház – mondta bágyadt mosollyal, és ment volna Roger után, hogy segítsen neki a lépcsın, de a férje elrántotta magát a keze ügyébıl. Madison megállt a tornácon, és a ház mögötti tóra nézett. A kristálytiszta kék víztükör szinte betöltötte a horizontot. Partján hatalmas fák és sziklák magasodtak. Sehol egy ember vagy ház. Csónakok sem voltak a vízen. Madison nem kételkedett benne, hogy amit itt lát, az mind Frank családjáé. – Megjárja – horkantott Frank. – A feleségem családjáé, nem az enyém – súgta. – Az apám vízvezeték-szerelı volt. Mintha olvasott volna Madison gondolataiban, aki olyan hálás volt ezért, hogy tündérien elmosolyodott. Frank hunyorgott, mintha káprázna a szeme. – Anyám pedig mosónı – folytatta. Madison kacagott. Tudta, hogy Frank csak azért füllent, mert meg akarja nevettetni. – És van egy nagybátyám, aki taxisofır!

71

Madison még akkor is kacagott, amikor az ajtóhoz ért, és ennek örült, mert most valóban nevetnie kellett. Futva jött a házból két csinos lány, akik csak Rogert látták a világból, és egész lényük azt rikoltotta: „Pénz!” Azt a fajta színtelen ruhát viselték, ami ugyanolyan az üzletben, mint tíz év viselés után, ám Madison tudta, hogy ezek a ruhák annyiba kerülnek, amennyit az ı anyja egy év alatt keresett meg három munkahelyen. A lányok csinosak voltak, de nem feltőnıen. Ha festették is magukat, annyira diszkréten tették, hogy nem lehetett észrevenni. Olyan öltözködési szabályokhoz tartották magukat, mint például: „inkább kevesebb, mint több ékszert hordj”, természetesen az ékszereik nem holmi bizsuk voltak, és a nagyszüleiktıl kapták ıket ajándékba. Madison hátralépett, és nézte a lányokat. Hirtelen túlságosan magasnak, túlságosan kifestettnek, túlságosan csiricsárénak érezte magát. Ismét szeretett volna elmenekülni. Semmi keresnivalója itt. Egy harmadik lány is kijött a faházból. Rövid, sötét hajú, barna szemő, kicsi és vékony lány volt, és mikor elırelépett, a másik kettı félrehúzódott az útjából. – Roger, drágám! – lehelte. Begyakorolt mozdulattal lábujjhegyre állt, átkarolta Roger nyakát, lehúzta magához a fejét, és szájon csókolta. Madison tudta, hogy a mellette álló Frankben megáll az ütı, de az volt a furcsa, hogy ı nem érzett semmit. Lelkének egy része mintha valahonnan távolból figyelte volna az eseményt: „Egy nı éppen csókolózik a férjemmel. İrülten féltékenynek kellene lennem”. Ám Madison csak állt és figyelt. Amikor Roger menyasszonnyal tért haza a fıiskoláról, majdnem elvette az eszét a féltékenység, hogy egy idegent kell látnia a szenvedélyesen szeretett férfi mellett. Ám Madison most csak annyit gondolt: talán lesz más, aki kiszolgálja, és nekem végre lehet egy kis nyugalmam és békességem. Frank törte meg az érzelmes jelenetet. – Terri! – mondta jó hangosan. – Van itt valaki, akit szeretnék bemutatni. İ Roger felesége. 72

Erre mind a három lány megfordult, és Madisonra nézett. Terri továbbra is Roger vállát fogta, és nem úgy festett, mintha el akarná engedni. – Feleség? – súgta az egyik lány, és Rogerre nézett. Erre Roger vállat vont, mintha a feleség csak egy olyan véletlen baleset lenne. Neki semmi köze hozzá. Frank, amilyen diplomatikusan csak tudta, bemutatta a három lányt: a lányát, Ninát, a rokonlány Territ, és Nina barátnıjét, Debbiet. Mikor a három lány felnézett rá – végül is legalább egy arasszal magasabb volt náluk–, Madison sóhajtott, mert rosszindulatot látott a szemükben. Kár, gondolta, szívesen összebarátkoztam volna velük. „Nem akarom ezt! Túl hosszú volt a nap egy veszekedéshez!” Frankre mosolygott. – Kifárasztott a repülés. Meg tudná mutatni… a szobánkat? – Nem bírta megállni, hogy el ne helyezze ezt a kis szúrást. – Természetesen! – mondta Frank, majd utat vágott magának a lányok között. Madison követte. A „faház” belseje összhangban volt a külsejével: nagy, kényelmes pamlagok és fotelek, a fenyıpadlón indián szınyegek, amelyeknek értéke ma már nyilvánvalóan a csillagos eget verte. Elmentek a nappali mellett, ami akkora volt, mint egy buszpályaudvar. Az egyik végében kandalló volt, amihez a masszív kıtömböket alighanem daruval kellett beemelni. Frank végigment egy folyosón, kinyitott egy ajtót, és intett Madisonnak. A szobában volt egy franciaágy, egy kis ruhásszekrény, két kis asztal és egy szék. – Majd megcseréljük a szobákat, mert nem tudtuk… – Jó lesz ez – nyugtatta meg Madison. – Ne engedje, hogy felidegesítsék. Régóta ismerik Rogert, aki… nos… – Jó parti – mosolygott Madison. – Tudom. Gazdag és jóképő. Mi mást kívánhatnának még?

73

Árnyék suhant át Frank arcán, aztán csendesen elmosolyodott. – Ha szüksége lenne valamire, szóljon. – Letette a bıröndöt, kiment, becsukta az ajtót maga után. Néhány perccel késıbb belépett Roger. Madison felnézett a csomagolásból, és látta, hogy a férje veszekedni akar. – Nem értem, miért nem vagy képes kultúremberként viselkedni! Ezek az emberek itt udvariassághoz szoktak! Lehet, hogy a náluk szokásos modorban nem vagy járatos, de azért… Madison nem kapta be a horgot. Rég rájött, hogy amikor Roger tudja, hogy nincs igaza, támadással kompenzál. Csendesen, higgadtan mondta: – Én meg azt nem értem, miért nem szóltál nekik, hogy nıs vagy, és magaddal hozod a feleségedet. Hallotta, amikor Roger végigjön a folyosón: bottal is gyorsan, ügyesen haladt, de most, hogy kettesben voltak, már sántikált. Úgy ült le az ágyra, mint aki borzasztóan szenved. – Méltányolnám, ha nem kezdenél megint veszekedni. Madison nyelt kettıt, mielıtt felelt. De nem fogja tőrni, hogy Roger legázolja. Roger nem lobbanékony; mindennek oka van, amit tesz. – Mindössze annyit akarok tudni, hogy miért. Azért jöttem ide, mert azt hittem, meghívott vendég vagyok, erre kiderül, hogy a létezésemrıl sem tudnak. – Jól van, higgadj le! – mondta Roger, mintha Madison hisztériázni akarna. – Azért nem szóltam Scottynak vagy a családjának rólad, mert, na, szóval, ez férfidolog. Mi… – Nagyobb macsó vagy nıtlenül? – kérdezte Madison halkan. Érdekes módon nem haragudott Rogerre. Egyedül a kíváncsiság sarkallta. – Ja! – mondta Roger. – Mi abban a rossz? Nem igazán éreztem magamat férfinak az utóbbi években. Mi a baj azzal, hogy elhitettem a legjobb barátommal, hogy még mindig szabad ember vagyok? – Szabad ember? – mormolta Madison. Átsuhant az agyán, mi mindent adott fel Rogerért. – Ha szabad akarsz lenni, csak tudasd velem.

74

– Maddy, tündérem, tudod, hogy nem akartalak megbántani. – Roger a felesége karja után nyúlt, de az ellépett a keze ügyébıl. – Nem, Roger, nem tudom, hogy nem akartál-e megbántani. Sıt, az utóbbi idıben úgy gondolom, hogy amikor megbántasz, többnyire szándékosan teszed. Roger úgy húzta végig az arcán a kezét, mintha a végsıkig hajszolták volna. – Nem bírnánk ki legalább néhány napot anélkül, hogy nyaggass? Képtelen vagy örülni egy kicsit? Nézd, tudom, hogy fel vagy dúlva a baba miatt, de… – Nemcsak egy baba miatt, Roger. Minden baba miatt. Amíg élek. – Netán az én hibám? Ezt akarod mondani? Én megtettem minden tılem telhetıt, hogy odajussak a telefonhoz, én… Madison elfordult, mert könnyek szöktek a szemébe. Sose fog túljutni ezen az érzésen, hogy az életének vége? Nincs méhe, az igaz, de vannak más dolgok is. Gyerek nélkül is lehet teljes életet élni. – Rendben van – mondta. Képtelen lenne bocsánatot kérni, de talán enyhíthet a feszültségen. Különben is túl fáradt, hogy veszekedjen. – Jól van, kössünk fegyverszünetet. Addig nem veszekszünk, amíg itt vagyunk. Mit szólsz hozzá? – Roger láthatólag megkönnyebbült. Madison hirtelen nem bírta elviselni, hogy egy szobában legyen vele. Ha sokáig kell Roger közelében lennie, sikítani fog. De az ajtóban, a kilincset fogva megállt. Valamit tudnia kell. – Ha nem mondtad meg nekik, hogy házasok vagyunk, miért ragaszkodtál ahhoz, hogy idejöjjek? Én Montanában akartam maradni. – Roger egy percig csak ült az ágyon, és nem válaszolt. A felesége túl jól ismerte. – Ki vele! – mondta. – Anyámék azt mondták, hogy pihenésre van szükségük. – Aha – mondta Madison. Nem teszi meg magával, hogy elkezd ezen az igazságtalanságon rágódni. Otthagyta New Yorkot, visszament Montanába, hogy az ı lerokkant fiukat ápolja. Kiszolgálta éjjel-nappal. Az volt az egyetlen „pihenése”, hogy a barátnıjétıl, dr. Dorothy Olivertıl kölcsönkapott tankönyveket olvasta, mert minél többet akart tudni arról, hogyan lehetne minél 75

jobban rehabilitálni az ı fiukat. Erre nekik van szükségük arra, hogy „kipihenjék” Madisont. – Maddy? – szólalt meg Roger. Az asszony megfordult, ránézett, de a férje nem mondott többet. – Van még valami? – kérdezte Madison, mert jól tudta, hogy Roger elıáll egy kéréssel. – Hadd szórakozzak most az egyszer – mondta Roger. – Csak addig, amíg itt vagyunk. Madison elıször nem is értette. De aztán összeállt a kép. Rogernél a jó szórakozás ivást, vadulást jelent. Azt, hogy megint ı a középiskolai futballcsapat hıse. És lányokat jelent, rengeteg lányt, akik imádattal csüngenek rajta. Mindegyik arról képzelıdik, hogy milyen szenvedélyes lehet Roger az ágyban. Csakhogy Madison tudta, hogy Roger ebben is kamuzik. Hébe-hóba szerette a szexet, de csak gyorsan, és rövidre fogva. İ legjobban az imádatot szerette, amit Madisontól már nem kapott meg. – Persze – mondta. – Mulass jól. Én majd… – Nem tudta, mit fog kezdeni magával, de ha kiülhet egy tóparti sziklára, és egyetlen zavartalan óráig nézheti a vizet, az neki már több lesz, mint elég. – Békén foglak hagyni – mondta. – Van még valami? – Nincs – felelte Roger, azután úgy mosolygott rá, ahogy évek óta nem tette. Madison egy pillanatra visszaváltozott pompomlánnyá, Roger a futballcsapat kapitányává, az élet maga volt a tökély. Madison viszonozta a mosolyt. – Kösz – mondta Roger. – Nagyon szívesen – felelte az asszony, és ezt komolyan gondolta. Kinyitotta az ajtót és kiment. Talán gyávaság volt tıle, és bizonyosan rossz modorra vallott, de kiosont egy mellékajtón, és nem kereste meg a háziasszonyt, hogy köszönetet mondjon neki. Odakint vadcsapás vezetett a fák között, és Madison elindult rajta. Ezt nem szerette New Yorkban: vidéki lány volt, szokatlannak találta, hogy valahol nincs vadon. Szeretett hosszú órákig magányosan sétálni az erdıben, minden cél nélkül, nézegetve a fákat és az állatok nyomait.

76

Sétált vagy egy órát, aztán úgy döntött, jobb, ha visszamegy a faházba. Itt valószínőleg mindig megszabott idıben van a vacsora, és most kétségtelenül azt taglalják, hogy milyen rossz vendég, amiért nem segít satöbbi satöbbi, de a séta olyan jót tett neki! Sok volt ez, megérkezni egy olyan helyre, ahova nem hívták és nem várták. Rosszul esett az igazság arról, miért könyörgött neki Roger, hogy kísérje el. De most, mikor állt egy fa alatt, amelynek legalább kétszáz évesnek kellett lennie, és nézte a fényben tündöklı vizet, arra gondolt: egye meg a fene! Azért nem akarta elkísérni Rogert, mert nem akarta ápolni. Szabadulni akart a napi huszonnégy órás ápolónıi ügyeletbıl, és most meg fogja kapni ezt a szabadságot. Mire visszaért a faházhoz, sokkal, de sokkal jobban érezte magát. – Te biztosan Madison vagy! – mondta egy asszony, aki azon nyomban ráköszönt, amikor Madison benyitott, és ı abban a pillanatban tudta, hogy ez csakis Mrs. Randall lehet, Frank felesége, aki a pénzt hozta a házasságba. Az alacsony Mrs. Randall megırizte kisugárzását. Az arcát nem érintette sebészkés, de bırének hamvassága és hibátlansága tanúsította, mennyit számít az életen át tartó, gondos ápolás. Csak a szeme sarkában húzódtak meg ráncok. Könnyő gyapjúszövet nadrágot viselt, amely tízéves is lehetett, de Madison tudta, hogy új korában ezer dollárba kerülhetett, és valószínőleg méretre varrta a szabó. Halvány rózsaszín, vékony kasmír pulóvert és hozzáillı szvettert viselt a nadrághoz. Késıbb el se hitte, hogy azt mondta, amit mondott. Valószínőleg a friss levegı tette, és Roger kötekedése, hogy úgyis szégyent hoz a rá, de mire észbe kapott, már ki is csúszott a száján: – Hol marad a gyöngysor? Bőnbánóan kapott arcához, de Mrs. Randall csak nevetett, és barátságosan megszorította Madison karját. – Franktól hallottam, hogy gyönyörőséges vagy, és most már el is hiszem! Jaj, gyere már beljebb, hozz egy kis életet a házba! Az összes lány a férjed után vetette magát. – Mégis minek?

77

Mrs. Randall megállt, ránézett. Arca elkomolyodott egy pillanatra. – Édes istenem! Hm, hm – mondta tőnıdve. – Nem úgy értettem – kezdte Madison. – Úgy értettem… – Nem kell mentegetızni, drágám – intette Mrs. Randall, és ismét elindult. – Éhes vagy? Kérlek, ne mondd, hogy fogyókúrával ırzöd karcsú alakodat! – Nem – mosolygott Madison. – Ha van is idım enni, ledolgozok magamról minden kalóriát, hogy ki-be rakosgatom Rogert az ágyba. – Értem – mondta Mrs. Randall komolyan. – Errıl fogalmam sem volt, habár ismerem Roger szüleit valamelyest. Természetesen nem a társaságból, de már találkoztam velük. És az ember hall dolgokat. Azt hiszem, szeretik inkább látványosan költeni a pénzüket. – Igen – mondta Madison, mert csak ennyit tudott mondani. Vagy megmarad ennél az egy szónál, vagy beszélni kezd, és abba sem bírja hagyni. – Nohát, drágám, te majd velünk maradsz, és szépen kipihened magadat. A lányok leveszik rólad Roger gondját-baját. – Az nagyon kedves lenne tılük – mondta Madison, és percrıl percre jobban érezte magát. Nagyon régen nem érezte magát ennyire jól, mint e mellett az asszony mellett, aki beleszületett a pénzbe és a jó modorba. Mrs. Randall ismét komoly pillantást vetett rá. – Gyere vacsorázni, és készülj az önvédelemre! – Megteszem, ami tılem telik – mondta Madison, aztán beléptek az ebédlıbe. A társaság éppen készült helyet foglalni, de mikor felnéztek és meglátták Madisont, mintha egy dézsa hideg vízzel öntötték volna nyakon ıket. A Roger és egy mankóra támaszkodó szıke fiú köré csoportosuló három lány is szemérmesen szétrebbent. „Miattam ne zavartassátok magatokat”, akarta mondani Madison, de meggondolta magát. Inkább odament a székhez, amelyet Mrs. Randall mutatott. Mire mindenki leült – a vendéglátó házaspár az asztal két végén –, Madison látta, hogy Mrs. Randall mellé került, vele szemben pedig Terri ül, az a lány, aki oly kéjesen csókolgatta az 78

ı férjét. Terri szomszédja a szıke fiú volt, aki Scottyként mutatkozott be. Roger az asztalvégre került, Frank mellé. A hatalmas tölgyfa asztalon nagy tálakban gızölgött a meleg étel. Egyszerő kék-fehér porcelánnal terítettek, amelyet akár a Searsben is beszerezhettek volna, de minden tányérban ott volt a W, amelyrıl Madison könnyen kitalálta, hogy Mrs. Randall leánykori nevének kezdıbetője. Miután mindenki szedett magának, Mrs. Randall vidáman megjegyezte: – Thomas holnap érkezik. Ez valamiért elnémította a társaságot. – Ki az a Thomas? – kérdezte Madison. – Az idısebb fiam – felelte Mrs. Randall, és kacagás bujkált hangjában. Madison kíváncsian nézett végig az asztalnál ülıkön. Mr. Randall szeme sarkában fény táncolt a derőtıl, ám Roger, Scotty és a három lány majdhogynem a tányérba dugták az orrukat. Ez a látvány felvidította Madisont. – Meséljen róla! – kérte boldogan Mrs. Randallt. – Hogy is jellemezzem az idısebb fiamat? – kérdezte Mrs. Randall, és fölemelte a villáját. – Mintha a feleségem családjának egy korábbi nemzedékét jelenítené meg – mondta Frank. – Igen – helyeselt Mrs. Randall. – A Wentworthöknek, úgy tőnik, két típusuk van: azok, akik megkeresik a pénzt, és azok, akik elköltik. – Azt hittem, pénzrıl nem illik beszélni az asztalnál – jegyezte meg Nina, aki, mint Madison megtudta, a legfiatalabb Randallgyerek volt. Jó, hogy van pénze, gondolta rosszindulatúan Madison, mert alaposabban megnézve egyáltalán nem volt vonzó. Tud csinosnak tőnni, a fiatalság és a pénz megadja ezt az illúziót, de… szóval, gondolta Madison, tíz év múlva jobban emlékeztet majd az apjára, mint az anyjára. – Társaságban, angyalom – mondta Mrs. Randall. – Magunk között arról beszélgetünk, amirıl akarunk. – Újra Madisonhoz 79

fordult. – A férjem azt akarja mondani, hogy Thomas a kenyérkeresık közé tartozik. Sokkal komolyabb dolgok foglalkoztatják, mint minket itt együttvéve. A fiam most végezte a harmadik évet az szakorvosképzésben. A rehabilitáció érdekli. – És valószínőleg valami nagy és nemes dolgot hajt végre – dünnyögte Scotty az orra alatt. A többiek vihogtak. Roger is. Vagyis olyan közel áll ehhez a családhoz, hogy azt is tudja, min viccelıdnek egymás között. Ez feldühítette Madisont. Hányszor próbálta rávenni az utóbbi két évben, hogy beszéljen már valami másról is egy kicsit, ne csak arról, mi mennyi fáj neki, meg hogy mennyire szerencsétlen! Miért nem mesélt neki Randallékról? – Nagyon rendes embernek tőnik – mondta Mrs. Randallnak. – Szerintem is, bár én nem vagyok elfogulatlan. De akár rendes, akár nem, Thomas sajátos fiú. Ismered, mit szoktak mondani az anyák: „Johnny már elmúlt négy hónapos, amikor elıször mosolygott! Már kezdtem kétségbeesni!” Nohát, én még mindig várok a fiam elsı mosolyára. Mindenki udvariasan nevetgélt, amibıl Madison rájött, hogy Mrs. Randall vagy ezerszer elsütötte már ezt a hasonlatot, de ıt akkor is érdekelte az idısebb testvér. Valahogy rokonléleknek érezte. – Thomas győlölni fog téged! – szólalt meg egy hang. – Madison nagyot nézett. – Tessék? De a többiek is Debbie-t bámulták: mi ez a megdöbbentı bárdolatlanság? – Nem sértegetni akarlak, de Thomas nem szereti a csinos lányokat. – Tapasztalatból beszélsz? – kérdezte Scotty olyan gunyoros hangon, mint egy hatodikos, és Rogerre kacsintott. – Miért érdekelne engem Thomas? – fortyant fel Debbie. – Nem vagyok mazochista! – Debbie attól ilyen zabos – magyarázta Scotty Madisonnak –, hogy tavaly rástartolt a bátyámra, de Thomas elhajtotta. Nem találta elég eszesnek. – Ezért még… – kezdte Debbie, de Scotty letorkolta. 80

– A bátyámnak jutott az ész, nekem meg a sárm – mondta, és oldalba könyökölte Rogert. – Úgy tőnik, hogy az öreg Roge és én ezzel úszunk meg mindent. Ki is buktunk volna különben a fıiskoláról. Ha nincs a lány, akit Roger… – Amikor észrevette anyja fegyelmezı pillantását, félbeharapta a mondatot. – Mindenesetre ı megírta helyettünk az összes dolgozatot. Madison olyan édesen mosolygott Scottyra, hogy a fiú majdnem elolvadt. Évek óta nem néztek rá úgy, mint most Frank és a fia. – Mesélj nekem róla, hogy miket csináltatok ti ketten a fıiskolán! – búgta a szokottnál mélyebb hangon, azután csábosan lesütötte pilláit. Scotty eltátotta a száját, Roger a fogát csikorgatta dühében, a három lány olyan képet vágott, mintha boldogan kikaparnák Madison szemét, Mr. Randall imádattal nézte Madisont – és Mrs. Randallon látszott, hogy mindjárt kipukkad belıle a nevetés. Madison pedig gyönyörőnek érezte magát; és nem érezte magát gyönyörőnek azóta, hogy…Nos, egészen pontosan az óta a nap óta, amikor két évvel ezelıtt hármasban szorongtak a padon New Yorkban a Közlekedési Felügyeleten. A vacsora hátralevı részében csak hallgatta a többiek beszélgetését, de közben bezárkózott a saját világába. Csak most kezdte felfogni, hogy valóban itt van ezen a pazar helyen, és nem kell Rogerrıl gondoskodnia. Mivel Randallék személyzetet alkalmaztak a nyaralóban, azt sem várja el tıle senki, hogy beüljön segíteni krumplit hámozni a konyhára, ahogy az Rogeréknél gyakran megtörtént. Bár a betegszoba után még a szakácsnéval fecsegni is szórakozás volt. Meg-megütötték a fülét beszédfoszlányok, amelyekben az idısebb fiúról volt szó. Úgy tőnt, Thomas sikeres mindenben, amibe belefog. – Természetesen meg sem próbálkozik olyasmivel, amiben ne ı lenne a legjobb – jegyezte meg Nina, a húg igazi megvetéssel. – Az is jobb, mint félévenként szakot váltani – csapta le a labdát Scotty. – Muszáj Thomasról beszélnünk? – nyafogott Debbie. – És ha ı volt a labdarúgócsapat kapitánya a Yale-en? És ha évfolyamelsı 81

minden tárgyban? Ettıl még nem lesz szimpatikus! – Rémülten pislogott Mrs. Randáiba. – Úgy értem… – hebegte rákvörösen. Scotty ránézett Madisonra. – Láthatod, a húgom barátnıje úgyszólván mást sem csinál, mint égeti magát. Tavaly tiszta bolondot csinált magából a bátyám miatt, de Thomas rá sem nézett. – Nem igaz! – tiltakozott Debbie könnyes hangon. – Olyan magányosnak látszott, ezért álltam szóba vele, és ennyi! – Na persze – mondta Scotty. – Azért vettél rögtön négy ilyen izét… Mi is a neve? – Azt hiszem, tangás fürdıruhának hívják – magyarázta Mrs. Randall mosolyogva. – Én ezt nem hallgatom tovább! – Debbie ellökte a székét az asztaltól, és kirohant az ebédlıbıl. Mrs. Randall fölvette a kenyérkosarat, és odakínálta Madisonnak. – Most már megértheted, drágám, miért nem viselek gyöngysort. Esetleg kísértésbe esnék, és megfojtanék vele valakit. Madison nagyot kacagott a megjegyzésen, amelyet csak ı és Mrs. Randall érthettek. Szeretem ezt a helyet és ezeket az embereket, gondolta. A lányokat nem, de a szülıket mindenképpen. Igen, nagyon tetszik ez a hely, a vadászatot ábrázoló régi nyomatok az egyik falon, és a kékfehér kockás függönyök a nagy ablakon! Abban a pillanatban fogadta meg, hogy jól fogja érezni magát. Csináljon Roger, amit akar, ıt nem érdekli. Szórakozni akar. Ránézett a férjére, aki most éppen Ninával évıdött. Elıbb Terrivel az asztal másik végén, most Ninával. Miféle feleség az, aki csak ül, nézi a férjét, ahogy az egy másik nıvel flörtöl, és nem érez semmit? Azonnal be is ugrott a válasz: olyan feleség, aki ki akar szállni a házasságból. Már a puszta gondolattól is hatalmas megkönnyebbülést érzett. Hibát követett el, amikor visszatért Rogerhez. Otthagyta a jövedelmezınek ígérkezı modellkarriert, hogy visszatérjen egy emberhez, aki szereti. És ez hiba volt.

82

Drágán megfizetett a hibájáért. Odaadta Rogernek mindenét. Elveszítette az anyaság lehetıségét is, de ezzel nem szabad hosszasan foglalkoznia. Ez a seb túl mély. Most azonban valami csodálatos könnyedség töltötte el, miközben magakelletı férjét figyelte. İ még mindig fiatal és szép. Nem olyan szép, mint azelıtt volt, hogy éveket adott volna oda az életébıl egy beteg anyának, és aztán egy lerokkant férjnek, de így sincs nagy baj. Még mindig van remény. – Madison, drágám! – Mrs. Randall keze érintette meg a csuklóját. – Jól vagy? – A lehetı legjobban vagyok. Nem haragudnának, ha elmennék holnap horgászni? – Horgászni? – csodálkozott Mrs. Randall. – Sose hittem volna… – Hogy más is érdekeljen azon kívül, milyen vastagon kenjem magamra a testápolót? – fejezte be csipkelıdve Madison. Mrs. Randall szeme felragyogott. – Sokat kell még megtanulnunk egymásról, nemde? – kérdezte halkan, hogy a többiek ne hallják. – Hogyne, természetesen, azt teszel, amihez kedved van. Szeretnéd, ha valaki elkísérne? – Nem. Inkább magam mennék, ha ez így megfelel. Mrs. Randall megértette, miért kérdezi. Azt szeretné tudni, hogy részt kell-e vennie csoportos programokon, amikor az egész társaság összeül, és eldönti, hogy ketten ezt csinálják, ketten azt, satöbbi. – A legnagyobb mértékben megfelel – mondta Mrs. Randall. – Holnap bemutatlak Thomas fiamnak. İ is szeret horgászni. Madison a férjére pillantott. Most egyszerre traktálta valamilyen sztorival Territ és Ninát, akik szinte végighasaltak az asztalon, hogy közelebb lehessenek hozzá. Nyilván valami esztelen középiskolai kakaskodás, gondolta Madison. Visszafordult Mrs. Randallhoz. – Köszönöm, de inkább szeretnék elszabadulni az emberektıl. – Tökéletesen megértem – mosolygott Mrs. Randall. – Érezd itthon magad. Egy feltétellel. – És mi az? – kérdezte Madison gyanakodva.

83

– Hogy Brooke-nak szólítasz, és tegezel. Minden barátom azt teszi. Madison annyira elhőlt, hogy csak pislogott. Nagyon megkedvelte Mrs. Randallt és a férjét, de nem gondolta, hogy az érzés ennyire kölcsönös. Azt is megfigyelte, hogy Debbie, aki körülbelül egyidıs vele, és már többször járt látogatóban Randalléknál, még mindig Mrs. Randallnak szólítja az asszonyt, aki az imént kérte meg ıt, hogy szólítsa Brooke-nak, tegezze, és aki a „barátjának” nevezte Madisont. – Megtisztelsz vele – mondta halkan. Összemosolyogtak. – Mit szólnál egy teához a tornácon? Kapj magadra egy meleg pulóvert, én meg hozom a konyakot. – Tökéletes! – mondta Madison. Felálltak, otthagyták az asztalnál a férfiakat és a három lányt. Az apósomék vajon miért nem tudnak ilyenek lenni? Ezt kérdezte magától Madison, míg visszafelé ment a szobájába.

84

7 Madison elıbb látta meg Thomast, mint a férfi ıt, és abban a pillanatban tudta, hogy még sohasem találkozott hozzá foghatóan vonzó jelenséggel. Az anyja sosem állhatta Rogert. Mindig azt mondta, hogy csak azért tart ki Roger mellett, mert a fiú nem követel tıle túl sokat. „Semmilyen értelemben sem jelent kihívást számodra, viszont mellette beilleszkedhetsz”, mondta a lányának. Ezt azért mondta, mert Madison, aki életének nagy részét vagy egyedül, vagy a napköziben töltötte, nagyon akart tartozni valahova és valakihez. Roger biztonságot jelentett neki. Mivel Rogerrel járt, Madisont is meghívták a „megfelelı” középiskolai bulikba. És Madisonnak volt elég esze, hogy tudja, Roger nélkül a lányok kiközösítenék, a fiúk pedig tuti numerának tartanák magassága és külseje miatt. Igen, Roger nagyon nagy biztonságot jelentett. Ám ha ıszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy Roger mellett sose lüktetett olyan hevesen a szíve, mint akkor, amikor meglátta Thomas Randallt. Azért is volt különös ez a vonzódás, mert Thomas nem olyan férfinak tőnt, aki lángoló szenvedélyt ébreszt a nıi szívekben. Nem olyan volt, mint a szerelmes regények hısei. Elıször is, az arcára kiült a mogorvaság. Lehetett volna zafírkék szeme is, senki sem tudhatta, mert olyan erısen ráncolta a homlokát, hogy mély árkokat szántott szemöldökei közé, szeme pedig szinte résnyire keskenyedett. De szempillái sőrőek voltak, akár a játékbabáké. Orra rövid, ajka lágy és telt, de ez is alig látszódott. Ami az alakját illeti, száznyolcvan-egynéhány centi magas lehetett, szálas, arányos, hátulról nézve kész gyönyör. Széles válla, izmos háta, keskeny dereka sportolóra vallott, vádliját keménnyé edzették a labdarúgással töltött évek. Madison hallotta, hogy ez a test sok nıt igézett meg annyira, hogy közeledjenek hozzá. Ám eddig egyikük sem volt elég

85

bátor kiállni, amit akkor láttak, ha Thomas megfordult. Örökös mogorvasága elijesztette az embereket. Madison azonban nem a fenyegetı pillantások miatt vonult fedezékbe. Nem, hanem épp amiatt, mert olyan vonzónak találta. Éppen be akart lépni a konyhába, amely már hajnali ötkor sistergett a szorgos munkától. Végül is idı kell ahhoz, hogy a tálalóasztal megteljen háromféle módon elkészített tojással, palacsintával, gofrival, kétféle burgonyával, frissen fogott hallal, és négyféle kenyérrel. – Thomas fiatalúr! – köszöntötte a hatalmas termető asszony, Randallék szakácsnıje, akivel Madison csak futólag találkozott tegnap. Mikor rákérdezett Rogernél, a férje azt felelte, hogy a szakácsnı „egy örökkévalóság óta” dolgozik Scotty anyjának. – Kaphatok valami ennivalót, Adelia? – kérdezte Thomas fenyegetıen. Madison majdnem elsírta magát mérgében. Úgy akart kisurranni a házból, hogy senki se vegye észre. Roger még aludt, miután hajnali háromig fent kukorékolt Scottyval és „a lányokkal”, hogy olyan emberekrıl beszélgessenek sör mellett, akiket Madison sose látott. Mivel nem óhajtotta velük tölteni az estét, kimentette magát, és lefeküdt. Azt remélte, hogy kilopózhat, mielıtt bárki felébredne. Brooke megmutatta, hol tartják a horgászfelszerelést; Madison fölszerelkezett, és lábujjhegyen elindult. Sajnálatos módon úgy döntött, hogy keresztülvág a konyhán, mert úgy vélte, ilyen korán még senki sem tartózkodhat ott. Mivel pedig biztosra vette, hogy Adelia az a fajta asszony, aki elájulna a puszta gondolattól, hogy valaki éhgyomorra távozik a házból, bebújt egy hőtıszekrény és egy pohárszék közé, nehogy a szakácsnı meglássa és megtömje. Fogadni mert volna, hogy a konyhát vagy száz éve nem újították fel, és a hőtıszekrény zakatolásából ítélve a gép is ugyanabból az idıbıl származott. A hőtı mögül leste, hogy mikor kínálkozik alkalom a menekülésre, amikor nyílt az ajtó, és bevonult rajta a férfi, aki csakis

86

Thomas Randall lehetett, az idısebb fiú. És amint Madison meglátta, attól fogva meg se moccant. – Már hogyne lenne, aranyom, nálam mindig rengeteget lehet enni! – mondta Adelia azon a hangon, amellyel egy babakora óta ismert felnıtthöz szól az ember. – Üljél csak le ide. Mindjárt teleszedem a tányérodat. – Szalonnát ne – mondta Thomas. – Gondolod, hogy nem emlékszem? – kérdezte sértetten Adelia. – És hol marad a puszi? Madison látta, hogyan lágyul el Thomas arca ezektıl a szavaktól. Akkor jött rá, hogy ez az ember ilyen is tud lenni. Hogy kicsoda is voltaképpen. Egy másik ember rejtızött a mogorvaság álarca mögött, egy olyan ember, akitıl Madison térde kis híján összecsuklott. Valóban kék szeme volt, és a szája olyan finom ívő, akár egy gyermeké. – De örülök, hogy látlak! – mondta Thomas. Átölelte Adeliát, és cuppanós csókot nyomott az arcára. – Ugye, jól vagy? Adelia eltolta magától. – Rajtam csak ne gyakorold az orvostudományt. Most pedig ülj le szépen enni, én pedig elmondok mindent mindenkirıl. Madison elszörnyedt, ahogy Thomas le is ült éppen ıelé egy kopott, öreg fenyıfa asztalhoz. Most mit tegyen? Álljon elé, és mondja: „Bocsánat, én csak azért bujkáltam itt, mert nem…” Mit nem? Mert nem akart enni? Az étel, amelyet Adelia most tett Thomas elé, irtó jól festett és finoman illatozott. Madison csapdába került. Ha most elıbújik a fedezékbıl, mint egy hatéves, szégyellheti magát. Különben az az igazság, hogy el sem akart menni. Többet akart látni és hallani abból az emberbıl, aki felborította a szívritmusát. – És ki mindenki van itt? – érdeklıdött Thomas, majd szedett a villájára a habos tojásrántottából. Madison leste, ahogy a rántotta megteszi az útját a szájáig. Thomas ismét ráncolta a szemöldökét, és a szája is vonallá keskenyedett. 87

– Anyukád, apukád, persze Scotty és Nina, Terri unokanıvéred és Debbie. – Ennél a névnél Adelia szünetet tartott, és Thomasra mosolygott. – Hö! – mondta Thomas, annyi fáradságot se véve, hogy felnézzen. – Ezúttal hozott magával ruhát? – Remélem! – nevetett Adelia. – Mert meg is fagyhat, ha te itt vagy a közelben. Nem is értem, mi nem tetszik neked rajta. Ideje volna már megállapodnod! – Debbie egy rosszindulatú béka, akinek túl sok a pénze és az ideje. Anyus hogy van? – Jól. Igazán remekül néz ki. Nagyon tetszik neki a hosszú lány. Madison visszafojtotta a lélegzetét. Ha tisztességgel akar elvonulni, akkor annak most van az ideje. Ám akkor se bírt volna mozdulni, ha egy csörgıkígyó elıl kellett volna menekülnie. – Miféle hosszú lány? – Ismered azt a Rogert, aki pár éve járt itt? – Scotty klónja? – kérdezte Thomas gúnyosan. – A futball hıse? – Az, az. Most két bottal jár. Anyusod mondta, nagyon csúnyán lerokkant, de most már jobban van, úgyhogy mivel Scottynak is kitört a lába… – Sajnáltathatják magukat együtt – mondta Thomas, és Madison az ajkába harapott, nehogy felkacagjon. – Szóval Roger itt van? – kérdezte Thomas. – İ és a felesége! – fontoskodott Adelia. Örült, hogy ı közölheti a zamatos hírt. – Ki az a tyúkesző, aki feleségül megy Rogerhez? Madisonnak ezúttal a nyelvére kellett harapnia. Most már értem, gondolta. Hány lánynak tetszhetett már meg, akiket porba alázott a cinizmusával? Az egy dolog, hogy Madisonnak elege van Rogerbıl, de miféle jogon ítéli meg ez az ember Rogert – vagy akár ıt? – Szemrevaló, annyit megmondhatok! – felelte Adelia. – Nem is szó rá, hogy gyönyörő. Nem tudom, miket esznek ott, ahol az a fiú lakik, mert ez a lány megvan legalább százkilencven!

88

Thomas horkantva fölnevetett. A villájára szúrt egy palacsintát, és megette. – Roger nincs olyan magas, vagy igen? Magasabb nálad, te varangy!, akarta mondani Madison. Még hogy százkilencven! İ százhetvennyolc centiméter! – Szóval Roger feleségül vett valami hórihorgas montanai tehenészlányt, most pedig itt nyal az öcsémnek. Mit akar? Adelia gondolkozott egy kicsit. – Hát nem a hosszú feleségét, az biztos. Szinte rá se néz. Asszem, vagy a húgod kell neki, vagy Terri. Ismered Rogert. Egy teljes nyáron át hajtotta Lucyt, csak neki nem kellett. – Nem, mert Lucyhez túl buta. Terrinek kellhet. Az imádni fog egy olyan embert, aki eddig levegınek nézte. Bár, ha Roger ejteni akarja a tehenészlányt, minek hozta ide? Miért nem hagyta otthon anyucival és apucival? Még mindig a szüleinél lakik, mi? Nem tudom elképzelni, hogy valaha is otthagyná ıket és a pénzüket. Valahogy sose volt az a típus, aki fogja magát és munkába áll. – Én is úgy tudom, hogy még mindig az öregeinél lakik, és olyan csúnya balesete volt, hogy nem is kaphatna munkát. Azt meg nem mondhatom, minek hozta magával a gyönyörő, magas feleségét. Nem nagyon szeretik egymást. Az asszony csak így néz rá, ni! Adelia hátravetette a fejét, és olyan arrogánsan mérte végig Thomast, hogy Madison ereiben megfagyott a vér. Nem is csoda, ha Roger dühöng, amikor így néz rá! – No és Roger hogy néz a feleségére? – kérdezte Thomas. – Mintha ott se lenne – felelte Adelia. – Ha énrám nézne úgy egy férfi, ahogy Roger arra a világszép asszonyra, belevágnám egy kád forró olajba. Vagy elvenném a botját, és azzal látnám el a baját, vagy… – Hát apus hogy van? – kérdezte Thomas. – Remekül mulat. Úgy vélem, félig-meddig beleszeretett hosszú lányba. Azt mondta, anyád nem is akart itt nyaral többet, de most örülnek, hogy mégis ide jöttek. Tegnap este az a Debbie idegrohamot kapott, és kirohant az ebédlıbıl, késıbb, amikor a hosszú lány már

89

lefeküdt, Terri rámászott Rogerre. És én mondom neked, az ugyan nem vakarta le magáról. – Hát a hosszú lány kivel volt? Madison kis híján elılépett a pohárszék mögül, hogy tömören közölje a véleményét. – Senkivel. Lefeküdt. – Egyedül? – Mint az ujjam – felelte Adelia. – Átvennéd a férje helyét? Elég éhesnek látszik az a lány. – Neked mindenki éhesnek látszik. – Thomas eltolta üres tányérját. – Mert azok is. Vagy erre, vagy arra. Mit tervezel, most meddig maradsz? – Nem sokáig. Tanulnom kell a vizsgákra. – Egy ilyen lángésznek? – Az öcsémmel ellentétben én nem fizetek senkinek, hogy vizsgázzon le helyettem. Most lefekszem. Majdnem egész éjszaka tanultam, és aztán még feljöttem ide. Szólj mamának és papának, hogy itt vagyok, de ne hagyják, hogy bárki is felverjen. – Ez vonatkozik a kis Debbie-re is? – Fıleg a kis ribire vonatkozik. – Thomas felállt, nyújtózott, aztán megkérte Adeliát, hogy szóljon Charlie-nak, hozza fel a bıröndjét az autóból. – Charlie még alszik, de majd szólok neki, ha felkelt. – Adelia kiment. A szők résben szorongó Madison kettesben maradt a konyhában Thomasszal, aki természetesen nem tudhatta, hogy ı itt van, de Madison tudta. A lélegzetét is visszafojtotta, nehogy Thomas meghallja, és moccanni sem mert. Thomas egy darabig állt, háttal a lánynak, azután az ajtóhoz sétált, és Madison kis híján fújt egyet megkönnyebbülésében. Ám a férfi megállt az ajtóban. Továbbra sem fordult felé, úgy mondta: – Ha legközelebb szimatolni akar, olyan helyre bújjon, ahol nem látszik a padlón az árnyéka. – Ezek után távozott. 90

Madison egy percig mozdulni sem tudott. Mintha megbénult volna. Aztán lassan megfordult, és a padlóra nézett. Magasan a feje fölött volt egy apró ablak; épp olyan szögben áradt be rajta a korai napfény, hogy fejének kerek árnyékát a padlóra vesse. Aki nem volt ismerıs a konyhában, annak talán nem tőnt volna fel, de Thomas Randall már minden árnyékot ismert itt. Madison rettenetesen ostobának érezte magát, és majd elsüllyedt szégyenében. Kibújt a pohárszék és a hőtı közül. Egy pillanatig nem tudta, mitévı tegyen. Keresse meg Thomast, és kérjen elnézést? Magyarázza meg, hogy tulajdonképpen nem szimatolt? Vagy csak menjen oda Frankhez, és mondja meg neki, hogy okvetlenül vissza kell térnie Montanába, méghozzá most? A horgászbotra nézett, amelyet még mindig szorongatott. Másrészt azt is megteheti, hogy kimegy a házból, eltölt egy napot a maga társaságában egy patak partján, ahol nem gondol sem Thomas Randallra, sem a férjére, sem semmiféle férfira. A horgászás gyızött. Elmart a tálcáról fél tucat frissen sült péksüteményt, hat szelet szalonnát és két szalvétát, majd kiment. Közben észrevette Adeliát és az egyik cingár szolgálólányt. Intett nekik, és elindult a patakhoz, amelyet Brooke mutatott meg az este. Thomas kilépett a fák közül, és megtorpant. A kedvenc horgászhelyén, azon a helyen, amely hatéves kora óta az övé, ott állt, ott állt… Botticelli Vénusza, mert ez volt az elsı, ami Thomas eszébe jutott. Háttal állt, és olyan volt, mintha egy horgászati magazin „Parázna Álmok” különszámából vágták volna ki. Magas volt, karcsú és áramvonalas. Feszes, kopott farmert és combig érı, zöld gumicsizmát viselt. Gömbölyő, kemény csípıje vékony derékká keskenyedett, amelyet széles övvel fogott át. Farmeringet viselt, és egy mellényt, amelyet kiskorában Scotty hordhatott, mert csak a háta közepéig ért. Mézszínő haja sőrő hullámokban omlott a hátára, és mikor meglendítette a botot, sörénye érzéki felhıként gomolygott körülötte. 91

Thomas állt és bámult. Nem bírt lépni sem elıre, sem hátra, és ami ennél is rosszabb, nem tudott gondolkozni. Gondolatok helyett látomások cikáztak az agyában. Látta magát, amint odamegy hozzá, magához öleli, levetkızteti, aztán szeretkezik vele a patakparton. Egy másik látomásban a füves réten szeretkeztek, amely félmérföldnyire volt a faháztól. Aztán lóháton. Aztán a faházban, a nagy fenyıfa asztalon. Aztán… El takarta a szemét, hogy ne lássa. „Uralkodj magadon, haver!” Egész életében uralkodott magán, most sem tehet másként. Nem lesz olyan, mint az öccse vagy a húga, vagy a nagybátyja, aki majdnem tönkretette a családot a kalandjaival. Vett két mély lélegzetet, ismét ránézett a lányra. Az annyira belefeledkezett a horgászásba, hogy se látott, se hallott. Miféle nı az, aki szeret horgászni?, mérgelıdött Thomas. Fiatalabb korában sok lánytól hallotta, mennyire szeretnek horgászni, de minden alkalommal kiderült, hogy csak azt szerették volna, ha meghívják ıket Wentworthék nyaralójába. Talán ez a nı hallott róla, hogy milyen szenvedélyes horgász? Igyekezett megfigyelni, de úgy, hogy ne egyfolytában a testén legeltesse a szemét, és láthatta, hogy a lány érti, amit csinál. Ez persze egy ócska horgászbot, úgysem fog vele semmit, de kétségtelen, hogy nem elıször van a kezében horgászfelszerelés. Elfordult. Két lépést hátrált az ösvényen. Viharos hangulatban volt. Egész éjszaka virrasztott, aludni akart, de annyira felidegesítette, amit Adeliától hallott, hogy nem jött a szemére álom. Nem szerette Rogert, mert Roger azokat a tulajdonságokat erısítette az öccsében, amelyeket Thomas győlölt: a hiúságot, a lustaságot, az önimádatot. Tehát Roger visszajött, és most újabb kapocs főzi Scotty-hoz: az, hogy mindketten nehezen tudnak járni. Ezúttal kit hajt Roger? Legutóbb Lucy után vetette magát, de az elzavarta ezt a betonfejőt. Terri más. Tavaly lapátra tette egy szép nagy darab hús, aki az olimpiára készült, és úgy látszik, a lány most mindenképpen akar fogni magának valakit. Csakhogy Roger nıs. Csak ı, Thomas tartja 92

különösnek, hogy ez az alak idehozta a feleségét, miközben más nık körül legyeskedik? Visszafordult a magas szépséghez, aki bokáig állt a patakban. Most beljebb gázolt, hogy messzebbre vethesse ki a horgát. Thomasnak folyton a fejére olvasták, hogy túlságosan rosszhiszemő, ı viszont úgy találta, hogy a rosszhiszemőségbıl sosem elég. Látta ennek a nınek az árnyékát a konyhában, és rögtön tudta róla, hogy leselkedik és hallgatózik. Miért kémkedett? Összedolgozna a férjével? Roger talán Terrire hajt, aki mégis Wentworth rokon, vagy az ı húgára, Ninára. No és ez a nı kire hajt? Scottyra? Vagy rám, gondolta Thomas, és egy futó pillanatra elmosolyodott. – Ha azt képzeli, hogy megfoghat, lesz majd meglepetés! – mondta ki hangosan. Aztán újra mogorva arckifejezést öltött, és elindult a nı felé. – Fogott valamit? – kérdezte mögötte egy hang. Madison összerázkódott. – Megijesztett! – Madison megfordult, ránézett. Általában nem izgatták a férfiak. Általában inkább elbújni próbált elılük, de most, akárcsak reggel, ismét érezte, hogy reszket a szíve. Hogy ne árulja el magát, lesütötte a szemét. – Párat – mondta. – Maga? – A helyemen áll – hívta fel a figyelmét Thomas. – Ó! Bocsánat. Nem láttam táblát – mentegetızött Madison, de rögtön rá is jött, hogy butaságot beszél. A férfi olyan áthatóan nézte, hogy Madison kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mély lélegzetet vett, és viszonozta a pillantást. Majdnem hat méter választotta el ıket, a csermely hangosan zúgott, a madarak lármáztak. – Nézze, elnézést kérek azért, ami reggel történt. Nem akartam fülelni. Csak ki akartam osonni a házból észrevétlenül, úgyhogy mikor bejött a szakácsnı, bebújtam… – Adelia. Adeliának hívják. – Ó. Elnézést. Amikor bejött Adelia, elbújtam. Aztán bejött maga, és… – Ottmaradt, hogy hallja, amit lehet. 93

Madison hunyorgott. Thomas szájából ez úgy hangzott, mintha szántszándékkal bújt volna el a konyhában, hogy fülelhessen. – Nem akartam hallani semmit! – tiltakozott. – Véletlen volt az egész! – Thomas fenyegetıen meredt rá, két szemöldöke között elmélyültek a barázdák. Madison tréfával akarta elütni a dolgot. – Úgyis csak annyit hallhattam, hogy mindenki kétméteresnek tart, így legalább megtanultam a leckémet. – Mosolygott, míg ezt mondta. Ám Thomas nem mosolygott vissza rá. – Kilencven. Százkilencven centi. És azt is hallotta, hogy a férje Terri unokahúgommal hetyeg. Madison egy darabig csak állt, miközben a szája ugyanúgy nyílt és csukódott, mint a kifogott halaké. – Igen – nyögte ki végül. – És mit gondol, mihez fogok kezdeni ezzel az információval? – Megnevezi Territ válóoknak. Esetleg javasolja neki, hogy adjon magának valamilyen ajándékot, cserébe nem dobja fel a nevét a sajtónak. Madisonnak egy teljes percébe került felfognia, amit hallott. – Zsarolás? – Hívja, ahogy akarja. Ez a gondolat olyan távoli volt Madisontól, hogy felkacagott. Kacagott, kinevette Thomast, aztán elfordult, és elkezdte felcsévélni a zsinórt. – Nézze, valamikor sajnáltam magamat, mert anyám és én nem voltunk gazdagok. Valamikor ácsingóztam a szép ruhákra, amelyeket más lányok viseltek, és csorgott a nyálam Rogerék gazdag házától. Aztán felnıttem, és laktam Rogerék gazdag házában. Sokba került a berendezés, de szeretet, az nincs. Egy szemernyi sem. Fél kézzel tartotta a botot, aztán lenyúlt a vízbe, és kiemelt egy füzérre való kövér halat. Több volt, mint amennyit Thomas fogott három nap alatt. De ez a nı két óra alatt kifogta ıket. – Most pedig együtt vakációzhatok egy rakás gazdag emberrel, és mivel vádolnak meg? Zsarolással. – A halakat nézte, aztán a férfit. – Úgyhogy tudja mit, Mr. Randall? Tartsa meg a pénzét és a horgászhelyét! – Azzal az arcába vágta a halakat, visszasétált oda, ahonnan jött. 94

– Thomas – szólt az anyja halk, de metszı hangon –, ezúttal túl messzire mentél. Nem tudom, mit mondtál Madisonnak, de arra kérte apádat, vigye ki a repülıtérre, hogy hazamehessen Montanába. Haladéktalanul. – Lehet, hogy nyers voltam – mondta Thomas flegmán –, de attól még igazam lehet. Mr. Randall mellettük állt. Csak hárman voltak a kis nappali szobában. Brooke Wentworth Randall nyugalmat parancsolt magára. İ volt az egyetlen, aki tudott bánni a fiával. Thomas rettenetesen konok. – Tudod, ki hívott fel tegnap este? – A fia pillantásából kiolvashatta, hogy nem kér a találós kérdésekbıl. – A húgom, aki megkérdezte, hogy jövök ki az ı kedves barátnıjével, Madisonnal. Thomas tágra nyílt szemekkel bámult. – Igen, a húgom! – folytatta Brooke. – Dr. Dorothy Oliver. Emlékszel még rá, ugye? Thomas meg se mozdult. Lepergett róla a gúny. Frank a felesége és a fia közé lépett. İ volt a családban a békéltetı. – Számunkra ez egy hétköznapi látogatás volt: Scotty meghívja a régi fıiskolai barátját. Ám úgy tőnik, hogy sok mindent nem tudtunk. Két éve, amikor megtörtént a baleset, Roger felhívta Scottyt, és az öcséd említette, hogy van egy nagynénje, aki fizikoterapeuta. Roger azt mondta Scottynak, hogy „a legjobbra” van szüksége. – Márpedig tudhatod, hogy a húgom a legjobb – jelentette ki Brooke büszkén. – Igen, de… – Frank bizonytalanul nézett a feleségére. – Roger szülei… – Zsugorik – fejezte be Brooke. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Amit mőveltek, az… nos, undorító. Te mondd el, Frank, mert én túlságosan dühbe jövök tıle. – Roger szülei beszéltek Dot nénéddel a fiuk súlyos sérüléseirıl. Még el is hozatták Montanába, de miután Dot közölte velük, mi szükséges a fiuk rehabilitációjához, sıt, hogy talán Roger sose fog járni többé, és… 95

– És hogy mibe fog kerülni – vette vissza a szót Brooke –, ık azt felelték: köszönjük, de nem kérünk belıle. Dottól hallottam, hogy több hónapos késéssel fizették ki neki a tanácsadás díját. Thomas érezte, hogy a szülei ki akarnak lyukadni valahova ezzel a történettel, de sejtelme sem volt, hogy hova. Amikor Brooke dühöngött, látni lehetett, honnan örökölte fia a fenyegetı tekintetét. – Dot szerint a szülık gyızték meg a fiukat, hogy keresse fel a régi barátnıjét, Madisont – akivel egyébként elég aljas módon szakított – és könyörögje vissza Montanába, hogy az majd ingyen ápolja. A lánynak volt gyakorlata a betegápolásban, a szülık tudhatták, hogy megfelelı lesz a munkára. A szülık egy pillanatra elhallgattak. Thomas érezte, hogy most meg kellene látnia valamit, de nem látta. – És? – kérdezte. – És a lány megtette – mondta Brooke. – Az a szegény lány hazautazott Montanába, feleségül ment Rogerhez, és az utóbbi két évben semmi mással nem foglalkozott, csak a férje rehabilitációjával. Thomas még nem kapta meg a szakorvosi diplomáját, de annak idején felkeltette a figyelmét öccse barátjának balesete, utánanézett a részleteknek, és tisztában volt azzal, milyen munka kellhetett ahhoz, hogy Roger alig két és fél évvel késıbb képes legyen bottal járni. Halkan füttyentett. Ez imponált neki. – Úgy is van – mondta Frank. – Úgy tőnik, hogy a rehabilitáció ideje alatt a nagynénéd összebarátkozott a kis Madisonnal. Dot és a családja háromszor vakációztak Montanában, és ı mindannyiszor igyekezett a lehetı legtöbb idıt tölteni a lánnyal. – Ügyes – állapította meg Thomas. – Így legalább felszámíthatta a költségtérítést. Frank figyelmeztetıen összehúzta a szemét. – Mivel a nagynénéd nem tartja etikusnak, hogy kibeszélje a betegeit, mi semmit sem tudtunk errıl. Mivel azonban Dot úgy látta, hogy a barátnıjének szüksége van a megérdemelt pihenésre, ezért bogarat ültetett Scotty fejébe, hogy hívja meg a faházba öreg barátját, Rogert. Dot természetesen álmában sem gondolta volna, hogy Roger eltitkolja

96

Scotty elıl a házasságát. İ csak egy kis szabadságot akart Madisonnak. Pihenést. – Aha – mondta Thomas halkan. – Csak most én áthúztam a számításait. – No és mik a terveid, hogy jóvá tedd? – kérdezte Brooke. Szeme résnyire keskenyedett, amitıl nagyon emlékeztetett a fiára. – Természetesen bocsánatot fogok kérni tıle – mondta Thomas. – Különben is csak félreértés volt. Madison… – Most hogy belegondol, teljesen logikusnak tőnik a lány magyarázata, hogy azért bújt el a pohárszék mögé, mert horgászni indult, és észrevétlenül akart kijutni a házból. Thomas is épp elég sokszor mászott ki a szobája ablakán, ha el akart lógni a kedvenc horgászhelyére a vendégsereg elıl, amely örökösen megtöltötte a faházat. – İszinte bocsánatkérés lesz. – És vajon mi lesz erre a válasza? – kérdezte Brooke. Thomas meglepıdött. – Fogalmam sincs. Nem ismerem a nıt. Gondolom, kicsomagol, és… és azt fogja majd tenni, amit a nık szeretnek. Brooke megcsóválta a fejét. Hogy valaki ennyi idıs korában ennyire ne ismerje a nıket! – Hát akkor tisztázzuk. Ez a lány idejött abban a hiszemben, hogy meghívták. Erre kiderül, hogy a férje senkinek sem szólt róla. Sıt, azt sem árulta el senkinek, hogy nıs! A húgod, az unokatestvéred és Debbie, a kicsi barátnıjük egyfolytában a szájukat húzgálják rá, mert mint valószínőleg észrevetted, Madison olyan szép, hogy egy istennı is megirigyelhetné. Továbbá… – Vénusz. – Amikor az anyja rosszallóan összehúzott szemmel nézett rá, amiért a szavába vágott, Thomas megmagyarázta: – Botticelli Vénusza. – Örülök, hogy észrevetted – mondta Brooke epésen. – Mintha nem lenne elég az az ocsmány bánásmód, amit a többi vendégem tanúsít iránta, beleértve a szoknyavadász férjét is, most az idısebb fiam viselkedik olyan visszataszítóan, hogy Madison el akar menni innen. Ha nem túl nagy kérés, lennél szíves tájékoztatni, hogy mit mondtál neki? 97

Thomas a padlót nézte, mintha azt vizsgálná, itt van-e már a cipıpucolás ideje. Felnézett az anyjára. Gyerekkorában az egyetlen személy volt, aki mindig rá tudott ijeszteni. Most négyévesnek érezte magát, és tudta: olyasmit tett, amit nem szabadott volna. – Hogy zsaroló – suttogta. – Tessék? – kérdezte Brooke döbbenten. Jogot kellett volna tanulnom, gondolta Thomas. Akkor most kitalálhatna magának valami agyafúrt védekezést, de orvostudományi egyetem erre nem készítette fel. Kihúzta magát. – Igazán adta magát a helyzetbıl – mondta. – Arra gondoltam, valószínőleg… Brooke fölemelte a kezét, hogy ne beszéljen tovább. – Elég volt, hallani se bírom! Az a kedves lány, és te… te… – Hátralépett, leült egy párnázott fotelbe, és úgy nézett a fiára, mintha mindjárt elsírná magát. – Huszonnégy órája még megesküdtem volna, hogyha másra nem is, a jó modorra megtanítottam a gyerekeimet. Tudom, hogy ti már egy másik korban nıttetek fel, de mi annak idején… – Ültünk a zászlórúdon és szvingeltünk – vágott a szavába Frank. – Azt hiszem, befejezhetnénk a melodrámát – mondta a feleségének, aztán a fiára nézett. – Nézd, az a helyzet, hogy megint sikerült ostobaságot csinálnod, és ez a gyönyörő lány most elmegy. Ha megteszi, nagyon unalmas lesz itt a házban, de még nagyobb baj, hogy anyádat kínos helyzetbe hozod a húga elıtt. Thomas, te fiatal vagy, nem egészen érted, mi mindent kell megtenni a családi békéért. Ha ez a lány most elrohan innen, és Dot nénéd megtudja, akkor itt kitör az a fajta idegtépı családi háborúság, ami évekig is elhúzódhat. Évekig mást se hallunk hálaadáskor és karácsonykor, mint hogy „mert te ezt és ezt tetted”. Tapasztalatból mondom, hogy ez hallatlanul el tudja rontani az összejöveteleket. Thomas még fenyegetıbben ráncolta a szemöldökét – Megmondtam, hogy bocsánatot kérek! Nem tudom, mi mást tehetnék még. Ha bocsánatot kérek, és mégis el akar menni, az már csak nem az én hibám lesz!

98

Brooke szóra nyitotta a száját, de a férje megelızte. – Fiam, van logika, és vannak nık. Ezeknek semmi közük egymáshoz. – Igazán, Frank! – mondta Brooke. – Miféle szörnyőségekre tanítod a fiadat! – Valakinek tanítania is kell valamire – fortyant fel Frank. – Nézd, Thomas, neked van eszed. Mivel tudod rábírni, hogy akarjon maradni? Thomas egy pillanatig értetlenül bámulta. Az anyja arra gondolt, milyen kellemes látvány, ha leveti mogorvaságát, de nem bánta volna, ha nem ilyen végtelenül ostoba. Sajnos, Franknek igaza van: a húga tombolni fog, ha meghallja, hogy a pártfogoltja még egy napot sem töltött náluk, és elmenekült a faházból. – Vegyek neki új horgászbotot? – bökte ki Thomas. Apja és anyja egy pillanatig hallgatott; aztán összenéztek, és kitört belılük a nevetés. Elsınek Brooke szedte össze magát. Frank az ablakhoz állt, kinézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Thomas, édesem! – mondta Brooke, akiben nyoma sem volt már a haragnak. – Hogy fogalmazzam meg? Te csináltad a piszkot, neked kell feltakarítanod. Azt szeretném, ha Madison úgy menne el tılünk, hogy el tudja mondani a húgomnak, milyen csodálatosan érezte magát. Pontosabban azt akarom, hogy azt mondja, még soha életében nem érezte ennyire jól magát. Thomas nem szerette, ha kinevetik. Nem óhajtotta elmagyarázni, hogy látta Madisont horgászni, és a nı valószínőleg örülne egy komplett horgászfelszerelésnek. Inkább zsebre vágta a kezét. – Értem már. Azt szeretnétek, ha elmennék. Frank visszafordult. – Épp az ellenkezıjét! Azok után, amit tegnap láttunk, bizonyosra veszem, hogy Madison akkor is távozni akart volna egy-két napon belül, ha te nem állítasz be, és nem sérted meg. Roger következetesen levegınek nézi a gyönyörő feleségét, az öcsédet pedig ismered: mindennap bulizni akar hajnalig. Ha Madison velük megy… – A feleségére nézett.

99

– Aha – mondta Thomas. – Azt akarjátok, hogy jól érezze magát, de nem akarjátok, hogy azokkal a vadbarmokkal menjen, akikkel az öcsém lóg, ha feljön ide. Nem akarjátok, hogy ilyen gusztusos valaki, mint ez a Madison, ki legyen téve a végtelen piálásnak és… – szúrósan nézett az anyjára – ...minden másnak, amit Scotty szokott mővelni a bandájával. Nem sokat tudok Madisonról, de kétlem, hogy egy lány, aki a montanai vadonban nevelkedett, fel lenne készülve arra a bagázsra, amelyikkel az öcsém múlatja az idıt. Sem Frank, sem a felesége nem szívesen ismerte el az igazságot a kisebbik fiukról, de nem is tagadhatták. – Így van – mondta ki végül Frank. – Tehát – mondta Thomas kimérten, mert még mindig sértette, hogy kinevették –, azt akarjátok, hogy én mulattassam, és én tartsam távol Scotty bandájától. És ha már benne vagyok a dologban, tartsam távol az irigy kis varangyoktól is, akik pokollá tennék a vakációját az áskálódásukkal és a sunyi megjegyzéseikkel. Mit még? Mivel ı és a férje láthatólag nem szenvedhetik egymást, gondolom, távol kell tartanom Rogertıl is. Helyesen látom? Brooke bágyadtan mosolygott. – Úgy vélem, tökéletesen. – Már csak azt szeretném tudni, hogy mit tettetek volna, ha nem sértem meg? – kérdezte Thomas. – Könyörögtünk volna – felelte Frank vidáman. – Thomas, te vagy az egyetlen, aki képes erre. Madison fiatal. Nem akarja a magunkfajta vénségekkel tölteni az idıt. Scotty barátai pedig elevenen falnák fel. Egyébként is meg akartuk ezt beszélni veled már ma reggel, de aztán te… – Megelıztem mindenkit. – Thomas szerette Dot nénit. İ biztatta, hogy menjen orvosnak. Az apja azt mondta, hogy Thomas az anyja családjától örökölte az eszét. Dotnak, Brooke húgának két doktorátusa volt az orvosi diplomája mellett. Neve fogalomnak számított a fizikoterápiában, ı írta a tankönyvet, amelybıl országszerte oktattak az egyetemeken. Mit is mondana Thomas a nagynénjének, aki oly sokat tett érte, ha Dot megtudná, hogy a pártfogoltja alig pár órát töltött náluk? „Azt 100

gondoltam, talán zsarolásban dolgoznak a férjével, és ezt közöltem is vele kétperces ismeretség után.” Nem, ez nem segítené ki a kutyaszorítóból. Visszafordult a szüleihez. – Rendben van, helyre fogom hozni. Bízzátok rám! – Kiment. Elege volt abból, hogy négyévesnek kell éreznie magát.

101

8 – Hogy mit csináltak magával? – Madison Thomas Randallra meredt. Amikor kopogtattak az ajtaján, kiszólt, hogy szabad, mert arra számított, Frank jön, hogy segítsen cipelnie a bıröndjét. Ám a komor és fenyegetı Thomas Randall állt az ajtóban. Bejött, becsukta maga után az ajtót. Madison megkerülte, és kinyitotta az ajtót. Fogta a kilincset, és nagyon csúnyán nézett a férfira. – Hogy mit csináltak magával? – ismételte, ezúttal halkabban. – Rám parancsoltak, hogy legyek a rabszolgája, amíg itt van – felelte Thomas egy szemernyi humor nélkül. Madison nem ismerte ezt az embert. Valamiért gyanúsnak tőnt, ahogy makacsul kerülte a tekintetét. – Csak tudnám, miért nem hiszem el – mondta. Thomas sóhajtott, és beljebb lépett a szobába. – Nézze, megígérem, hogy nem molesztálom, becsukhatom az ajtót? Így kínos lehet. – Magára vagy rám nézve? – Rám nézve – felelte Thomas. – Helyes – mondta Madison, és becsukta az ajtót, de nem távolodott el tıle. – Gyorsan adja elı a mondókáját. Az apja már vár. – Várja, és nem várja – felelte Thomas. Madison tudta, hogy ezt az embert, akit most lát, nem sokan ismerik. Volt egy olyan érzése, hogy az igazi Thomas többnyire vagy majdnem mindig magabiztos, de most úgy viselkedett, mintha szívesebben állna egy kivégzıosztag elé, semhogy négyszemközt kelljen lennie Madisonnak Ez kellett az én hiúságomnak, gondolta. – Elıször is bocsánatot kell kérnem magától – kezdte a férfi. Amikor Madison nem válaszolt, csak állt keresztbe font karral, Thomas megadóan tárta szét a két karját, majd leült az ablak melletti székre. – Oké, mit szólna az igazsághoz? – Változatosságot jelentene. 102

Thomas alig észrevehetıen elmosolyodott. – Ismeri dr. Dorothy Olivert? – Igen – felelte gyanakodva Madison. – De mi köze neki ahhoz, hogy én meg akarom zsarolni a maga unokatestvérét a válási egyezségnél? Thomas olyan hangot adott, mintha Madison megütötte volna. – İ a nagynéném, az anyám húga, és úgy néz ki, hogy magát meg a férjét azért hívták meg ide, hogy maga jól érezhesse magát. Ettıl a döbbenetes kijelentéstıl minden ellenszenv elpárolgott Madisonból. Leült az ágy sarkára. – Én? – Elszédült. Amióta idejött, betolakodónak érezte magát, akinek nincs helye itt, holott igazából nem Roger, hanem ı a vendég! – Miért nem kezdi az elején? – kérdezte. Thomas magyarázott, Madison figyelt, és a végén azt mondta: – Vagyis: nagy bajban lesz, ha én elmegyek. – Jó, nem úgy, hogy rám száll az adóhivatal vagy kibukok az egyetemrıl, vagy… – Mikor találkozik legközelebb a nagynénjével? – kérdezte Madison kedvesen. Thomas pofát vágott. – Valószínőleg hálaadáskor. És ha maga most elmegy, én leszek a pulyka, amit feltálalnak a vacsorán. – Értem – nevetett fel Madison. – Tehát mire utasította a családja? – Hogy mikor valóban elmegy, ıszinte szívvel tudja mondani a nagynénémnek, hogy még sose érezte magát ilyen jól. Madison egy darabig hunyorgott. Aztán felállt, fel-alá járkált a szobában, és elgondolkozott. Végül megállt, és ránézett Thomasra: – Pontosan mit jelent ez? – Anyám nem határozta meg konkrétan, de gondolom, azt, hogy teljesítenem kell minden kívánságát. – Biankó vásárlási utalvány a Bergdorf'sba? – Ha ezt akarja – mondta mereven Thomas. – Vagy azt jelenti, hogy magának kell „mulattatnia?” Etet-itat, ami belém fér?

103

– Amit akar. Elrepülhetünk New Yorkba vásárolni. Ott felkereshetünk néhány mulatót; aztán visszajöhetünk ide, és megint elviszem helyekre, hogy viselhesse, amit a városban vásárolt. Madison úgy tett, mint aki az ajánlatot fontolgatja. Bizonyosra vette, hogy Thomas ezt várja tıle, vagy pontosabban ezt várná egy „ilyesfélétıl”, ahogy kétségtelenül meghatározta ıt. – Rendben van. Megmondom, mit akarok. Thomas felvonta a szemöldökét. – Mit? – Semmit – felelte Madison. – Nem akarok semmit. Csak egy kis idıt akarok, amikor nincs semmi felelısségem, feküdni akarok naphosszat egy függıágyban. Szemét könyveket akarok olvasni. Kirakóst akarok játszani. Túl sokat akarok enni, utána ki akarok feküdni a napra. Nem akarok megerıltetıbb dolgot annál, mint hogy felemeljek egy pohár limonádét. Látta a férfi arcán, hogy meghökkent. Kétségtelen, hogy nem ezt várta. Bizonyos értelemben olyan volt, mint mikor a dzsinn felajánlja valakinek, hogy teljesíti három kívánságát, és az illetı nem kér belıle. – Biztos? – kérdezte halkan Thomas. – Az öcsém bulikba fog járni, és Roger okvetlenül vele tart. Szüksége lesz valamilyen ruhára, úgyhogy én… – Nem, nem lesz szükségem buliba való ruhákra, mert nem fogok bulizni. Nézze, tudom, az egész családja észrevette, hogy köztem és Roger között nem maradt túl szoros kapocs. Nem gondolom, hogy bárkinél megmaradhatna a „szerelem” olyanok után, amiken mi együtt átmentünk; így akár el is árulhatom, hogy Rogerrel úgy egyeztünk meg, nem fogjuk zavarni egymás vakációját. Mehet annyi buliba, ahányba akar, de ami engem illett, sose voltam odáig a csıdületekért, és most sem érdekelnek. Érezte, hogy Thomas nem hisz neki. – Amióta csak meglátott, mást se gondol rólam, csak rosszat! – mondta haragosan. – Mi az ördögöt követtem el, hogy ilyen véleménye van rólam?

104

Thomas nagyon halkan válaszolt. – A lányokat, akik úgy néznek ki, mint maga, általában kizárólag a gyémántok érdeklik, és a helyek, ahol viselhetik ıket. Madison fölkacagott. – Ez talán igaz abban a világban, ahol maga él, de nem az enyémben. Ha hiszi, ha nem, én valódi ember vagyok, Mr. Randall. A férfi úgy bámult rá, mintha Madison elfelejtett volna felöltözni. – Hát tudja, tényleg azt hiszem, hogy az – mondta. – Lassan felállt, az ajtóhoz ment. – Gondom lesz rá, hogy meglegyen mindene, amit akar – mondta, és kiment. Madison valósággal összeesett, miután becsukódott az ajtó. Volt valami ennek az embernek a közelségében, ami megnövelte benne az energiát. Ha megharagította, akkor iszonyúan haragudott rá. Ha megnevettette, az egész teste rázkódott a nevetéstıl. És ha bókolt neki, Madison tudta, hogy ennél szebb bókot még nem kapott életében. Roger cipıje kikandikált az ágy alól. Madison belerúgott. – Higgadj le, lányom! – intette magát. – Férjes asszony vagy, és… és… – nem jutott eszébe más, legfeljebb az, hogy egy ilyen férfi, mint Thomas Randall, egy ilyen családból, nem neki való. Madison teljes huszonnégy óráig bírta, hogy ne ırüljön meg az unalomtól. Az utóbbi két évben mást sem olvasott, csak orvosi szakkönyveket, borzasztóan ki volt éhezve valami könnyőre és derősre, valamire, ami nem részletezi, miféle rémségek történhetnek az emberi testtel. Ám ahogy kézbe vett egy úgynevezett „nyári” olvasmányt, rögtön unatkozni kezdett. Hogy hihetne a romantikában? Hogy hihetne az olyan befejezésekben, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak?” Az esküvı után nincs más, csak munka. Az esküvı után még csak nem is szólnak egymáshoz a felek. Megígérte Rogernek, hogy szabadjára engedi, és nem szól bele az életébe ezen a vakáción, és akkor ez pazar ötletnek is tőnt, de most, míg feküdt a függıágyban, pár méternyire a nagy, feszített víztükrő úszómedencétıl, szinte már bánta, amiért nem csatlakozott a 105

többiekhez, akik harsányan kacagtak és pancsoltak. Roger, akit a vízben már nem hátráltattak a botok, úgy szökdécselt és játszott, mint egy gyerek. Persze, „a lányokkal”. Az elızı nap délutánján megpróbált beállni közéjük. A szobájukban hevert, a romantikus regényét próbálta olvasni, kintrıl behallatszott a visongó nevetés. Úgyhogy belebújt sima fehér egyrészes fürdıruhájába, fölvette rá Roger egyik ingét, és kisétált a medencéhez. Ahogy megjelent, rögtön abbamaradt a nevetés. Madison megnéznivaló volt farmerben, de Madison a combtıtıl derékig kikanyarított, fehér úszódresszében elállította a szívverést. Tíz perccel késıbb Roger kimászott a medencébıl. – Most miért kellett ezt elrontanod? – kérdezte, mire Madison hátat fordított neki, és visszament a szobájába. Nem látta, hogy Thomas is ott ül, valamivel távolabb a társaságtól, kezében nyitott tankönyvvel. Másnap kora reggel Madison óvatosan kibújt az ágyból, nem mintha félt volna felébreszteni a hangosan hortyogó Rogert, aki ismét csak hajnalban tért haza – mindössze úgy akart kilopakodni a házból, hogy ne vegyék észre. Farmerbe és pólóba öltözött, felvett egy ócska kordbársony inget, felhúzta kissé kopottas túrabakancsát. Ám kis híján pocsékba ment az egész lopakodás, mert mikor kinyitotta az ajtót, majdnem fejbe vágta egy hosszú, zöld vászontok, amit valami marha az ajtajuknak támasztott. De Madison elkapta, mielıtt felborult volna, így mégsem verte fel a házat. És abban a pillanatban, ahogy megérintette, már tudta, hogy ez egy vadonatúj horgászbot. Érezte a vászontokon keresztül is, hogy az a fajta istenien könnyő, ultramodern darab, amely akkor sem törik el, ha kardhalat emelnek ki vele. Az a fajta horgászbot, amelyet csorgó nyállal bámult meg a sportboltok kirakatában. És azt is tudta, ki tette ide. Rózsaszín szalaggal apró borítékot kötöttek a csomagra. Madison felbontotta. „Ez egy engesztelı ajándék. Kérem, fogadja el. Jöjjön a lyukhoz. Van egy ajánlatom.”

106

Nem írták alá, de nem is kellett. Madisonon azonnal úrrá lett a lázas izgalom. A szó szoros értelmében átrohant a házon a tárolószekrényig, ahol Brooke a többi szükséges horgászfelszerelést tartotta. És mikor kitárta a szekrény ajtaját, elállt a lélegzete. Vadonatúj horgászcsizma volt benne: ránézésre tudta, hogy az ı mérete. Amit elızıleg használt, olyan nagy volt, hogy nehezen tudott járni benne. És volt egy új mellény is, az a típus, amelyiknek kismillió zsebe van a csalik és horgok tárolására. És a padlón régimódi, fonott halas kosár állt, amire olyan jó ránézni, csak éppen hússzor annyiba kerül, mint a mőanyag vödör. Ennek a fülére is rózsaszín masnit kötöttek, úgy, mint a horgászbot tokjára. – Nem lenne szabad ezt csinálnom – mormolta, miközben felvette a mellényt, és felkapta a kosarat. – Nem lenne szabad elfogadni ajándékot idegenektıl. Nem lenne… Á, egye meg a fene! – Felkapta a hosszú szárú csizmát, és kiment a mellékajtón, kerülve a konyhát, mert ott már ilyenkor nagy a forgalom. Percek alatt megérkezett a „lyukhoz”, ahogy Thomas nevezte a horgászó-tisztást. Minél közelebb ért, annál jobban elbizonytalanodott. Mit értett Thomas „ajánlat” alatt? Ahogy kilépett a bokrok közül, látta, hogy a férfi nincs ott. A hangulata rögtön alábbhagyott. – Jó reggelt! – mondta mögötte a férfi. Madison ugrott egyet. – Muszáj mindig ezt csinálnia? – fortyant fel. Dühös volt magára, amiért ennyire boldoggá teszi, hogy Thomas mégis itt van. – Szeretek fölényben lenni. Akar enni valamit? Vagy beosont a konyhába, mielıtt idejött? – Nagyon vicces! – A férfi elindult, Madison követte, kezében a Thomastól kapott ajándékokkal. – Nézze! – mondta, amikor Thomas megállt a patak partján, és fölvette a saját botját. – Ezeket nemigen tarthatom meg. Mi lenne, ha csak használnám ıket, amíg itt vagyok? Thomas a mőlegyet figyelte, amelyet a horogra erısített. – Ahogy akarja – mondta. – Az ennivalót ott találja. Forró csokoládét hoztam. Remélem, nem fogyókúrázik.

107

– Soha – felelte Madison ıszintén. Letette a csizmát meg a botot, odament a piknikkosárhoz, amiben egy nagy termoszt talált. Töltött magának a gızölgı csokoládéból, kivett a kis hőtıtáskából egy brióst és két szem epret. Thomas nem mozdult el a pataktól, ahol most vetette be a horgát. Madison, kezében a harapnivalóval, leült a közelben egy sziklára. – Szóval, mi az ajánlata? – Félvállról akart beszélni, de hallotta a remegést saját hangjában. – Nem olyan, amilyenre gondol. – Thomas a botjára összpontosított. – Bár úgy vélem, olyanfélékbıl bıségesen jutott magának. – Igen – felelte Madison egyszerően. Thomas horgászzsinórja beleakadt valamibe. Néhány percig bajlódott, amíg kiszabadította, aztán letette a botot, és odament a hőtıtáskához, Madison mögé. Átnyújtott neki egy második brióst, magának is vett egyet, és letelepedett vele a sziklás partra. – Úgy gondolom, hogy maga itt ugyanúgy nem tudja elfoglalni magát, mint ahogy én sem. Madison tiltakozni akart, de nem tehette, így inkább nem is mondott semmit. – Itt a húgom meg az öcsém és a barátaik uralkodnak. Bár nem volt ez mindig így. Kölyökkoromban szívesen nyaraltam itt. Bejártam ötven kilométeres körben minden csapást. Végighorgásztam szinte minden patakot. De ahogy a testvéreim megnıttek… Vállat vont, hátradılt. Madison nézte. Thomas viharvert, ócska vászonkalapot viselt, amely árnyékot vetett a szemére, de a lány meg mert volna esküdni, hogy most, amikor a patakot figyeli, nem olyan mély a barázda a szemei között. – Nos, ık jobban kedvelik a bulizást a barangolásnál. Ma estére is buli van betervezve. Madison hangosan felsóhajtott. Neki a bulizás azt jelentette, hogy részegek próbálják fogdosni.

108

– Tudom, mire gondol – folytatta Thomas. – Nem szenvedhetem a partikat. Nézze, arra gondoltam, hogy esetleg… Tudom, azt mondta, hogy minden vágya heverészni és olvasni, de arra gondoltam, talán lenne kedve túrázni velem. „Igen!”, akarta szinte rikoltani Madison, de gyorsan meggondolta magát. Hányszor is invitálták „túrázni” az Erskine-en átutazó férfiak? – Egy feltétellel – mondta a férfi. – Semmi romantika. – Tessék? – zökkent ki Madison az erskine-i emlékekbıl. Thomas elfordult, felnézett rá. – A nık folyton feleségül akarnak jönni hozzám. – Tényleg? – kérdezte Madison. – Szörnyő lehet magának. Thomas grimaszolt, és újból a vizet bámulta. – Azt hittem, maga talán megérti. Hogy is írta Jane Austen? „Vagyonos férfinak asszony kell?” Valami ilyesmi. Nohát, én gazdag vagyok, és amint ezt kiderítik a nık, tüstént tervezni kezdik az esküvıt. Amennyit pedig láthattam magából, ha egy férfi észreveszi, tüstént tervezni kezdi… – A nászéjszakát? – kérdezte Madison. – Pontosan. Madison is a vizet nézte. – Nem így gondoltam, de azt hiszem, igaza van, mi csakugyan nem illünk ide. Tehát mit javasol? – Szabadságot mindkettınknek. Soha életemben nem tölthettem el úgy az idıt egy nınemő lény mellett, hogy azt tudtam volna mondani, igazán jól éreztem magamat. Minden ki volt számítva az utolsó részletig. Maga el sem tudja képzelni, hány nıtıl hallottam, hogy imádnak horgászni, de késıbb kiderült, hogy „nyomoztak” utánam, és mikor megtudták, hogy szeretek horgászni… – Elhallgatott, vállat vont. – Volt egy hölgy, aki egyenesen horgászleckéket vett. – Tehát a szabadság azt jelenti, hogy…? – kérdezte Madison, lenézve a férfira. – Jól érezzük magunkat. Minden kötelezettség nélkül. Maga láthatólag ugyanattól viszolyog, amitıl én, ezért gondoltam arra, hogy talán ugyanazokat a dolgokat is kedveli. Az nyilvánvaló, hogy csakugyan szeret horgászni, ezért gondoltam, hogy esetleg 109

sétálhatnánk, horgászhatnánk, mint két normális ember. Maga elfelejti, hogy gazdag vagyok, én pedig nem veszek tudomást róla, hogy maga a legszebb nı, akivel életemben találkoztam. Madison akaratlanul megborzongott az izgalomtól. Szerette volna megkérdezni: „Valóban? A legszebb? Vagy csak egy a legszebbek közül?” De nem mondott semmit. – Mit szól hozzá? – kérdezte a férfi. Madison megköszörülte a torkát, mert attól félt, elcsuklik a hangja. – Remek – mondta. – Remeknek tőnik. – Hacsak nem akar a faházban maradni a vakációja végéig, hogy olvasson és bulikra járjon a férjével. Vagy inkább kiülne esténként a tornácra anyussal és apussal és… – Nem! – vágta rá Madison. – Inkább tölteném az idıt… – Majdnem kibökte: „magával”. De nem engedheti, hogy Thomas azt higgye, ı is azok közé a nık közé tartozik, akik hajtanak rá. – A szabadban – fejezte be a mondatot. – Egészen pontosan mit tervez? – Túrázást. Hacsak nem olyan nagyvárosi nı, aki fél a vadontól. Madison felkacagott. – Montanai vagyok! Hol vannak ezek a hegyecskék az otthoniakhoz képest? Thomas rámosolygott, amitıl egészen szelíddé vált az arca. – Helyes. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra a tanulásból és az iskolából. Betervezhetünk egy vadvízi evezést. Semmi veszélyeset, úgyhogy nem lesz szükségünk vezetıre, csak ketten megyünk. Lecsoroghatunk a folyón, és ott tábort verhetünk, ha… Na, szóval, ha nem fél kettesben lenni velem. És ha a férje megengedi. Madisonnak az volt az elsı gondolata: ,Azok után, amiket Rogerért tettem!”, de nem mondta ki. – Azzal nem lesz gond. A mi házasságunk két felnıtt ember kapcsolata. – Kis híján a torkán akadt a hazugság. – Az csodálatos. – Thomas felállt és nyújtózkodott. Madison, aki még mindig a sziklán ült, felnézett rá. Thomas háttal állt a korai napnak, amely körülrajzolta nagy, erıs testét, megmutatta az izmok játékát a ruha alatt. Mikor is volt, hogy Madison utoljára

110

érinthetett meg valakit, akinek nem ápolásra volt szüksége? Mikor is… Amikor a férfi megint ránézett, Madison az ajkához emelte üres csészéjét, és lesütötte a szemét. Jobb lesz eltitkolni, amit most gondolt és érzett. – Igyon még egy kis csokoládét! – mondta barátságosan Thomas. Elvette Madison csészéjét, teletöltötte a nagy termoszból. – Azt hiszem, príma vakáció lesz ez mindkettınknek. Semmi kötelezettség, de nem kell azon aggódnia, hogy kikezdek magával. Tudom, hogy a házasságuk nem éppen rózsamezı, de olyan asszonynak vélem, aki tiszteletben tartja a fogadalmát. Nem szólt többet. Madison felnézett rá, és látta, hogy a férfi a válaszát várja. – Igen – mondta. – Magától értetıdik. – Ahogy itta a csokoládét, azon tőnıdött, vajon a férje és a kis Terri tiszteletben tartják-e, amire Roger megesküdött. – Tökéletes! – felelte Thomas. – Abszolúte tökéletes. Nohát, akkor mihez lenne kedve elsınek? Van javaslata? – Maga jobban tudja nálam, mit lehet itt tenni – mondta Madison, és felnézett rá. – Lehet, hogy nagyképően fog hangzani, de mivel eleve feltételeztem, hogy rokonszenvesnek találja az ötletemet, végeztem egy kis elızetes tervezést. Az egyik szolgálónk nagyjából két óra múlva vár minket a túlsó oldalán annak a hegynek, ami magának talán csak dombocska. Odaviszi a kisteherautóval a készleteket és egy felfújható tutajt. Onnan indulunk egy kis utazásra. Nem lesz túl hosszú. Három-négy nap. Hogy gondolja, meg tudja oldani? Madison félig lehunyta a szemét. Három-négy nap egyedül a gyönyörőséges vadonban egy férfival, akit hihetetlenül vonzónak talál? Hogy napokig ne kelljen biztatnia a férjét a tornázásra? „Nem tudom megcsinálni!”, nyüszíti Roger, mire Madisonnak azt kell mondania, hogy de bizony, tudja. És miután Roger megcsinálta, dicsérnie kell. Dicsérnie, dicsérnie, dicsérnie. – Ki fız? – kérdezte, és felnézett a férfira. 111

– Megosztjuk. A zömét úgyis elıre megfızte Adelia, és leosztotta. İ maga aszalja a gyümölcsöt, füstöli a húst. Még s müzlit is ı keveri maradékból. Madison valahol tudta, hogy nemet kellene mondania. Az egyik fele tudta, hogy vissza kellene térnie a faházba, és meg kellene beszélnie ezt Rogerrel. Végül is még mindig a férje. De igazán nem úgy viselkedik, és félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy… – Igen! – mondta. – Nagyon örülnék neki!

112

9 – És mi történt? – kérdezte Ellie, miközben odatartotta a poharát Leslie-nek, hogy töltsön még neki bort. Madison rágyújtott, kifújta a füstöt, és csak azután válaszolt. – Életem legcsodálatosabb napjai voltak. Nem mondott többet, és Ellie olyan képet vágott, mintha a legszívesebben megfojtaná. – Részleteket! Részleteket akarok! Ott voltál azzal a lusta, mihaszna férjeddel, azután napokra elmentél barangolni egy férfival, aki csak plátói kapcsolatot akart veled, és… – Félbehagyta a mondatot, mert Madison kacagni kezdett. – Mi van? – Thomas hazudott. „Ajánlatának” minden egyes szava hazugság volt. Késıbb bevallotta, hogy a tenyere is izzadt, annyira meg volt vadulva értem. De mikor látta, hogy minden férfinak ez a reakciója, tudta, hogy nem lenne esélye, ha le akarna rohanni. – Aha – mondta Ellie. – Logikus. Mármint írói szempontból. Tehát idıt akart adni neked, hogy megkedveld. – Igen – felelte Madison halkan. – Pontosan ezt akarta. Azt akarta, hogy ismerjem meg, távol a családjától, távol minden külsı hatástól. És ı is meg akart ismerni, nemcsak a külsıt, de azt is, ami mögötte van. – Ja, nekem is ez a gondom – mondta Ellie. – És te, Leslie? Mivel Leslie hallgatott, Ellie megfordult, ránézett. – Ha hiszitek, ha nem, nekem is volt egyszer ilyen gondom. Ne annyira az arcommal, mint az alakommal. De most már nemigen jutnak eszembe ezek a régi dolgok. Madison hunyorogva nézte Ellie-t a füstfátyol mögül. – Ne játszd már meg, hogy nem vagy elég csinos ahhoz, hogy beindítsd a férfiakat! – Meglehet, de én sose hoztam elı a férfiakból az olyan tisztességtelen vágyakat, mint ti. Tudjátok, mit szeretnek csinálni velem a férfiak? 113

Madison felvonta a szemöldökét. – Biztos, hogy fel akarod fedni? – Lehet, hogy ti elzárjátok a titkaitokat, de az enyéimet kinyomtatták és nyilvánosságra hozták. Na szóval, a férfiak mindig szerettek beszélgetni velem. De nem, ez tényleg igaz! Adjatok nekem tíz percet egy férfival, és olyan dolgokat mond, amelyeket a pszichiátere elıtt is eltitkolna! – Tılem mindig akrobatikus szexet akartak a férfiak – sóhajtott Leslie. – Nem hinnétek el, milyen pózokat ajánlottak a srácok a fıiskolán. Madison és Ellie várakozón nézett rá. Leslie mosolygott. – Ellie megírhatja a saját titkait, de én megtartom magamnak a sajátjaimat. Úgyhogy folytasd a sztorit. De Madison nem szólalt meg vagy egy percig. – Ha a férfiak megértenének egyetlen dolgot, meghódíthatnák a világ összes asszonyát. A legrondább férfi is megkaphatná a leggyönyörőbb nıt. – Lemaradtam valamirıl? – kérdezte Ellie. – Mi az „az egyetlen dolog”, amelyet a férfinak meg kell értenie? – Hogy azt adja meg a nınek, amit az akar, és ne azt, amit a férfi hisz, hogy akar – felelte álmatagon Madison. Ránézett a két asszonyra, és elmosolyodott. – Thomas megértette, hogy velem világéletemben a külsım miatt akartak kikezdeni a férfiak. Így csak természetes, hogy ki voltam éhezve valakire, aki beszélget velem! Arról álmodtam, hogy beleszeretek egy vak emberbe, egy férfiba, aki nem láthat, és ezért ugyanúgy bánik velem, mint a többi asszonnyal. Ellie gúnyosan horkantott. – Nálam pontosan a fordítottja igaz. A középiskolában végig benne voltam a tehetséggondozó programban, mindenki azt gondolta: „micsoda koponya!”. Nekem pedig testiség kellett volna. Azzal a gondolattal telt az egész életem, hogy ha egyszer részem lehetne szerelemben – amirıl, persze, már lemondtam –, akkor olyat szeretnék, ami mindent elsöpör: viharosat, tüzeset, szenvedélyeset! Az utolsó szavakat úgy mondta, hogy a többieknek nevetniük kellett.

114

– Én ugyan nem – mondta Leslie. – Én inkább romantikát szeretnék, virágokat, szívecskéket. Pezsgıt. Teát, porceláncsészében. Piknikeket, ahol csipkét viselek. Kézcsókot. Semmi markolászást! Villámlás kizárva! Most már mind a hárman nevettek. – De legalább te megkaptad, amit akartál – mondta Ellie Madisonnak. – Kaptál egy férfit, akivel tudsz beszélgetni, de én még mindig várom a villámaimat. – Hogy ıszinte legyek, Alan nem kifejezetten az a szívecskésvirágos típus – mondta Leslie. – A tizedik házassági évfordulónkra évjáradékot kaptam tıle. – A kérdı pillantásokra vállat vont. – Nagyon praktikus. Akkor is meglesz, amikor a virágaim elhervadtak. – Persze a gyémántok tartósabbak a kötvénykibocsátó cégeknél – jegyezte meg Madison. Ismét nevettek. Leslie váratlanul elkomolyodva nézett Madisonra. – Bocsáss meg a bizalmaskodásért, de miért nem váltál el Rogertıl, és miért nem mentél feleségül Thomashoz? Madison egy pillanatra elfordította a fejét, és amikor felnézett, könnyek ültek a szemében. – Oké – mondta Ellie, és elnyúlt a díványon. – Térj vissza a sztorihoz. Meséld el úgy, ahogy történt. Mondj el minden részletet. Vezess el minket a csattanóig! Ha nem mentél feleségül hozzá, remélem, megvolt rá a jó okod! – Ja – felelte Madison halkan. – Jó okom volt rá. Thomas… – Nem! – mondta Ellie. – Most az én birodalmamban vagy. Tisztességes sorrendben kell mesélni a történetet. Elıbb a vicc, aztán a poén. Térj vissza ahhoz a gyönyörő vadonhoz New York állam felsı részében, és azt mondd el… – hirtelen felült –, hogy mi történt, amikor találkoztatok a szolgálólánnyal, aki a túrafelszerelést hozta. A könnyek elapadtak, Madison ismét mosolygott. – Kaphatok még egy kicsit abból a borból? Mit gondoltok, van ebben a kisvárosban pizzázó? Olyan, amelyik házhoz is szállít? – Olyan pizzázóik vannak, amik még Egyiptomba is szállítanak! – mondta Ellie, és elmosolyodott a kérdı pillantásokra. – Errıl 115

mindent elolvashattok a harmadik könyvemben, de most keressünk egy telefonkönyvet, és rendeljünk. Hátha van valami más is pepperonin kívül! Te pedig… – Madisonra mutatott –, te pedig ülsz és beszélsz. Szóval mondd csak, tényleg olyan klassz lába volt Thomasnak? – Gyönyörő – mondta Madison. Hátradılt, a dívány lábának támaszkodott. – Minden porcikája gyönyörő volt.

116

10 – Mennyi idıs is maga? – kérdezte Thomas fenyegetı arccal, miközben megfordította Madison feltört lábfejét, hogy lássa a vízhólyagokat. – Mert nem lehet hatnál sokkal több, ha ilyen butaságot csinált. A hangja érdes volt, de Madison csak a féltı gondoskodást érezte benne. Három órába telt, amíg átvágtak a Thomas által hegynek nevezett dombon, amelynek másik oldalán a szolgálólány várta ıket a furgonnal. Gyaloglás közben Thomas egyfolytában beszéltette Madisont. Említette, hogy hallotta az anyjától, Madison milyen áldozatosan rehabilitálta Rogert. Szeretné ismerni a részleteket. Madisonnak elıször nem akaródzott errıl beszélnie. Elıször is, nem volt gyakorlata a férfiakkal való beszélgetésben. Megpróbálta, de ha a férfiak ıt nézték, „elkalandozott” a figyelmük. Miután férjhez ment, megpróbálta felkelteni Roger érdeklıdését aziránt, amit olvasott, de a férfi azt felelte, neki bıven elég, hogy meg kell tennie, amirıl a felesége olvas, nem akarja még hallani is. Ám Thomas, aki elıtte ballagott az ösvényen, ragaszkodott hozzá. – Most kell kórházi gyakorlatra mennem, és valószínőleg fizikoterapeuta leszek. A lány persze tudta, hogy ez az obskúrus szó azt az orvost jelenti, aki a balesetek áldozatainak fizikai kezelésével és rehabilitációjával foglalkozik. – Megvannak hozzá a belsı adottságai? – csipkelıdött, mire Thomas a szokásos mogorvaságával nézett rá vissza. – Hogy érti ezt? – Ha egy szóban kéne összefoglalnom, akkor a „bátorítás” lenne. A rehabilitáció szüntelen bátorítást jelent. A páciens nem baba, amit tetszése szerint mozgat. Az egyéniségéhez alkalmazkodva rá kell bírnia, hogy akarja is az ezzel járó munkát. Könnyebb ágyban fekve

117

nézni a tévében a futballmeccset, mint megpróbálni tíz centire felemelni a lábunkat, és utána hússzor megismételni a folyamatot. – Értem – felelte Thomas, és megint az ösvénye fordította a tekintetét. – Maga hogyan bátorította a páciensét? Nem „Rogert”, gondolta Madison, hanem „a páciensét”. Ez tetszett neki. Úgy érezte magát tıle, mintha ı is szakmabeli lenne, és nem Roger felesége, aki az esetek nagy részében maga sem tudja, mit csinál. Amikor nem szólt, Thomas azt tanácsolta: – Kezdje az elején. Madison kelletlenül hümmögött. – A kezdet nehéz. Különösen nehéz volt Rogerrel, akinek az idegsebész azt mondta, hogy a gerincvelıje elszakadt, és sose fog járni többé. Amikor visszautaztam Montanába, Roger közel állt az öngyilkossághoz. – De maga reményt adott neki – mondta Thomas halkan. – És ami ennél is fontosabb, talpra állította, hogy járni tudjon. Mesélje el, hogy csinálta. Madison csodálatosan érezte magát attól, ahogy a férfi ezt mondta, de nem akarta, hogy szerénytelennek tartsák, ezért igyekezett kisebbíteni a teljesítményét. – Nagyon sok segítséget kaptam az ön nagynénjétıl. İ azt mondta Roger szüleinek, hogy a röntgenfelvételek szerint a gerincvelı teljesen elszakadt, de olyan mértékő a duzzanat, hogy nem lehet biztosan megállapítani. Telefonáltam neki. Nagyon féltem megtenni, mert nem tudtam, hogy Roger szülei hajlandók lesznek-e kifizetni az esetleges számlát, de meg akartam tanulni mindent, amit lehetett. A nagynénje nagyon kedves volt. Azt mondta, tegyek törülközıket Roger térde alá, azután támaszkodjak rá a lábára. Ha a lába felveszi az elızı helyzetet és bárminemő mozgás jelét mutatja, akkor van remény. – És maga megtette – biztatta Thomas. – Igen. És amikor úgy látszott, van rá lehetıség, hogy ismét járjon, nekifeküdtem az olvasásnak, hogy kitaláljam, mi legyen a következı lépés. – Thomas feszült figyelmétıl felbátorodva mesélni kezdte, mit végzett az elmúlt két és fél évben. Kezdetben megpróbált tudományos lenni, gyógyszerekrıl, fájdalmakról, különleges 118

tornagyakorlatokról beszélt. De húsz perccel késıbb már a személyes érzései is beleszivárogtak, és azt is feltárta, mennyi baja volt Roger szüleivel, akik nem voltak hajlandók pénzt adni a kezelésekre és a szükséges felszerelésekre. – Mintha azt akarták volna, hogy az idegsebésznek legyen igaza! Mintha nem akarták volna, hogy Roger ismét járjon! Az apja ilyeneket beszélt: „Mit számít ez már? Úgysem sportolhat soha többé, akkor akár élhet is kerekes székben.” Thomas csak ritkán tett megjegyzéseket, és olykor-olykor éles pillantást vetett Madisonra, aki most Roger jobb csípıjének idegi sérüléseirıl beszélt. – Az a lába elég érzéketlen marad. – Beszélt a csontátültetésekrıl, a bırátültetésekrıl. Elmesélte, milyen volt forgatni Rogert az ágyban, amikor még be volt gipszelve a medencéje, milyen volt emelgetni és mozgatni hosszú hónapokon át, mielıtt képes lett ülı helyzetbe tornázni magát az ágy fölé akasztott háromszög segítségével. – És mit tett a depressziója ellen? – kérdezte Thomas. Madison elfordította a tekintetét, mert nem akart mesélni a dr. Oliverrel folytatott hosszú beszélgetésrıl. Három hónappal a baleset után történt, Roger nem volt hajlandó együttmőködni, kizárólag azokon a dolgokon rágódott, amelyekre már nem volt képes. Madison ismét felhívta az asszonyt, aki idıközben szinte a barátjává vált. Azt hitte, elsüllyed szégyenében, ahogy belezokogott a telefonba. – A lábát fel tudom emelni, de a lelkét nem tudom felrázni! – sírta. – Akármit teszek, egy szemernyit sem halad! – Nem egyedi probléma – mondta Dorothy. – Nem is olyan régen külön szárnyak voltak a kórházakban a gerincsérülteknek, akik füveztek és szexeltek egymással és a látogatókkal. Madisonnak abba kellett hagynia a sírást, hogy egyáltalán halljon. – Micsoda? – kérdezett vissza. – Szex, Madison – felelte Dorothy. – Ilyen sérülések után az elsı kérdés: „Fogok még járni?” A második pedig: „Tudok majd szexelni?”, illetve nıknél: „Lehet még gyerekem?” Azt hiszem,

119

Roger genitáliái épek, úgyhogy valószínőleg képesek lennének szeretkezni. – Gyerek? – kérdezte Madison bódultan. İ arra számított, hogy az orvosnı majd elmagyarázza a következı gyakorlatot, vagy… – Erısen kétlem, hogy teherbe esne. Tekintettel a kényszerő tétlenségre, a gyógyszerekre és a HPAC axis hormonális interrupciójára, a férje tesztoszteronszintje nem valószínő, hogy elég magas a megtermékenyítéshez. De azért próbálják ki a szexet. Ad valamit a férfiaknak, ami visszahozhatja az életkedvét. – Ó… – mondta Madison. – Erre… sose gondoltam. – Madison, drágám, ne felejtsen el élni. És most Thomas firtatja, hogy miként szította fel Rogerben a harci szellemet. – Amikor érezte a javulást, együttmőködıbbé vált – motyogta végül. Thomas bólintott, mintha beérné a válasszal. – Meséljen a gyógyszerekrıl – mondta. – Vérhígítók – felelte Madison. Megnyugodott, hogy visszakerült a szilárd talajra, örült, hogy nem kellett belemélyednie valamibe, ami igazán kellemetlen volt a házasságukban. Nem volt jó egyszerre ápolónınek és szexpartnernek lenni, mert a kettı folyton összekeveredett. Roger minden testgyakorlást szexeléssel akart megfejelni. Követelte, hogy Madison játssza azt, hogy az ápolónıje. – De hát az vagyok! – felelte ingerülten az asszony. Összeegyeztethetetlennek tartotta ezt a két szerepet, az egyik percben a szerelmes gügyögést, a másikban a kemény parancsokat: „Ezt meg kell tenned!” Az ápolónık általában nem váltogatják csókokkal az intramuszkuláris injekciókat. Ezt a részt kihagyta Roger rehabilitációjából, és csak a lábadozáshoz használt gyógyszerekrıl beszélt. A kisteherautóhoz érve kapott észbe, hogy egyfolytában beszélt, és ettıl elszégyellte magát. Az eltelt két és fél évben talán mindent összeadva sem beszélt ennyit. Sem Roger, sem a szülei nem voltak túl bıbeszédőek.

120

A teherautóban nem volt senki és semmi, csak a nagy, felfújható, narancsszínő tutaj, és két pukkadásig tömött hátizsák. – Hol van a szolgálólány? – kérdezte Madison és körülnézett. Egy sekély viző, széles patak partján voltak, a kisteherautó a kavicson parkolt. A keskeny utat fölverte a gaz, és majdnem eltakarták a magas fák lekonyuló ágai. Thomas a teherautó oldalának támaszkodva ellenırizte a felszerelést. – Itt van a közelben, de valószínőleg nem látja. Elég félénk. Szeret elbújni. – A lányra nézett. – Elbír egy hátizsákot? Madison a fejét félrehajtva mosolygott. – Ha nemet mondanék, vinné helyettem? Csak csipkelıdött, ám Thomas nem annak vette. – Igen – felelte, mintha mi sem volna természetesebb. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Madison érezte, hogy hevesen lüktet a szíve. Riadtan elfordította a fejét. – Elbírom én ezt – mondta ki végül. Így hát vitte a zsákját, Thomas ugyancsak vitte a magáét, meg még a nagy tutajt úgy két kilométeren keresztül, mielıtt letette és felfújta. – Mi volt még? – kérdezte, míg lesegítette a t lányról a hátizsákot, mert ezen az útszakaszon is Roger rehabilitációjának részleteirıl faggatta. – Nem jut eszembe más – mondta Madison ıszintén. Körülnézett. Jobbra legalább tizenöt méter magas sziklafal, balra a patak zúgott, amely itt sokkal mélyebb volt, mint ott, ahol a kisteherautó várakozott. Csend volt a víz és a szirt között, a szikla sötét árnyékában, és Madisonban ismét tudatosult, hogy kettesben van ezzel a vonzó férfival. Thomas mindent felszíjazott a gumitutajra. Roger ilyenkor nyavalyogna, hogy Madison nem veszi ki a részét a munkából. De a gondolat önmagában is képtelenség volt. Roger sose vinne magával az erdıbe egy nıt. Nem, Roger „férfias férfi”. İ férfiakkal csinálja az élet érdekes dolgait. Rogerrel… – És mihez kezdett a szépségével? – rázta föl a révedezésbıl Thomas. 121

– Mimmel? – kérdezte zavartan Madison. Thomas nem mosolygott. – A szépségével. Mihez kezdett vele? A lány ferdén nézett rá. – Kentem rá jó sok hidratálót – mondta, mert fogalma sem volt, hogyan feleljen erre a kérdésre. – Száraz a bıröm. Thomas intett, hogy üljön fel a tutajra, amelyet beletolt a patakba. – A magáéhoz fogható szépség olyan, mint egy tehetség, mint a zenei vagy festıi adottság. Tehát mihez kezdett ezzel a tehetséggel? Ráugrott a tutajra. Madison kapaszkodott a biztonsági övbe, és nagy szemekkel nézte. Sose gondolt úgy a külsejére, mint „tehetségre”. Thomas fölvette az evezıket és lapátolni kezdett. A napfény átszőrıdött a fák között, a csend áthatotta a tájat. Madison még sosem ült tutajon, de élvezetesnek találta. Mihelyt Thomas egyenesbe hozta a tutajt, hátranézett. – Na? – A kisváros, ahol születtem, elküldött New Yorkba, hogy fotómodell legyek – bökte ki Madison. – És mi történt? Mármint Rogeren kívül. Madison ismét ferdén nézett rá. Bölcsességre vallottak a férfi szavai. Amióta férjhez ment Rogerhez, nem járt otthon, de ha találkozott erskine-iekkel, mindig elmondta nekik, hogy feladta a modellkedést, hogy ápolja a férfit, akit szeret. – Mibıl gondolja, hogy nem hagytam volna ott egy mesés lehetıségekkel kecsegtetı karriert azért, hogy megpróbáljam visszaadni az egészségét annak, akit szeretek? Thomas feszülı izmokkal megkerült néhány kiálló sziklát. – A maga lelkesedése azért, amit tett, elárulja, hogy szereti a betegápolást. Viszont azt nem láttam és nem hallottam, hogy lelkesedne Rogerért. Ebbıl a két ténybıl kiindulva arra következtetek, hogy jobban szereti a betegápolást, mint amennyire a modellkedést szerette. Madisonból kitört a nevetés. Hátradılt a tutaj hátuljában, és a vízbe lógatta a kezét. – Igaza van. Tudom, hogy sok kislány álmodik a modellek csillogó életérıl, de én győlöltem. Nem azt mondom, 122

hogy nem szíveltem, hanem győlöltem, tiszta szívbıl. Egyébként is, azt éreztették velem, hogy csúnya vagyok. Thomas abbahagyta az evezést, és ránézett. Madisonnak hízelgett a tekintete. A férfi arca elárulta, képtelenségnek tartja, amit az imént mondott. – A modellkedés egy szakma – mondta Madison. – Vagy legalábbis olyasféle. És nem akartam, hogy ehhez a szakmához bármilyen közöm legyen. Thomas még mindig azzal a pillantással nézte, ami azt jelentette, hogy egyetlen szavát sem hiszi – A betegápolás nem szakma? – kérdezte. – Na jó – sóhajtotta Madison. – Az önérzetem romokban hevert. Komolyan. Átgázoltak rajtam és a földbe döngöltek azok… azok a finomkodó kis emberek… – Elhallgatott, mert úgyis csak feldühödött volna. Egy darabig bámulta a vizet, aztán visszafordult a férfihoz. Thomas képes volt úgy nézni, hogy azzal kikényszerítette másokból az igazat. – Ugye, nem tudom elhitetni magával, hogy a szerelem oltárán áldoztam fel magam? – Nem. Roger egy paprikajancsi, és maga nem szereti. Komolyan kételkedem benne, hogy szerette-e valaha. De ha a rehabilitációjáról beszél, ragyog az arca. Azért ment hozzá, mert ezt akarta. De hát mindnyájan azt tesszük, amit akarunk, nem igaz? Tehát miért nem akart fotómodell lenni? – Nehéz pasas maga – mondta Madison, és egy percre elfordította a tekintetét. – Oké, az volt az igazság, hogy én szerettem a város szépe lenni. Szerettem, ha az emberek leállítják az autójukat, hogy szóba elegyedjenek velem, én pedig úgy tehetek, mintha nem tudnám, miért álltak meg. Thomasra nézett, hogy mit szól ehhez a vallomáshoz. Nem szokott hozzá, hogy a szépségérıl beszéljen. Kemény munkával tökéletesítette a szerény mosolyt, amelyet akkor használt, ha valaki azt mondta, milyen gyönyörő. Szerette mímelni, hogy még sose hallott ilyet. 123

– New Yorkban hemzsegnek az olyan lányok, mint én. Nem volt bennem semmi különös. – Ezt nem hiszem – mondta Thomas egykedvően. – New Yorkban lakom, és nem látok naponta olyan nıket, mint maga. – Lehet, hogy nem, de akkor is ott vannak. Korán kelnek, és késın fekszenek. Közben pedig ugráltatják ıket, hogy álljanak fel, üljenek le, nézzenek így és úgy… Szóval, megcsináltatnak velük mindent, amit csak el tud képzelni. – Elhúzta a száját. – És leszólják ıket. Na, ez volt az, amit nem bírt el az én hiúságom. Thomas egy darabig evezett és hallgatott. – Hogy szólhatták le magát? – Az egyik szemem valamivel kisebb, mint a másik. Látja? – kérdezte Madison, és elırehajolt. – A hátsóm pedig kissé nagyobb a kelleténél. – Hö! – mondta Thomas. – Maga tökéletes. – De nem maga a fotós! – Ha magának vannak hibái, akkor minden nınek van hibája, aki a magazinok címlapján szerepel – állapította meg Thomas. Madison mosolygott. – Igaza van. Vannak is hibáik, és megtanulják, hogyan leplezzék ıket. A világítás rengeteget segít. Látta valaha Jean Shrimptont, a hatvanas évek szupermodelljét? Nagy táskák voltak a szeme alatt, de ha tisztességesen megvilágították… – Elhallgatott, az elsuhanó partot nézte. Thomasnak igaza van. Nem Roger miatt hagyta ott a modellkedést, hanem mert ott akarta hagyni. Visszafordult a férfihoz. – Miért nem magáról beszélünk? – kérdezte. – Miért választotta az orvosi pályát? – Kölyökkoromban végignéztem, ahogy egy rokonom vízbe fulladt. Még csak kilencéves voltam, de abban a pillanatban elhatároztam, hogy meg akarom tanulni, miként tarthatom életben az embereket. – Ne haragudjon, hogy felhoztam a témát – mentegetızött Madison. – Roger elıtt nekem az anyám halálát kellett végignéznem. Négy hosszú évig tartott. 124

Thomas szótlanul evezett egy darabig. A csendes patak sziporkázott a napsugárban. – Ezzel foglalkozott a fıiskolai évek helyett? Madison megrázta a fejét. – Kezdem azt hinni, hogy a vesémbe lát. – Á! – Thomas ferdén vigyorgott. – Csak sok detektívregényt olvastam. Szeretem figyelni az embereket, és kitalálni a jellemüket. Szeretek támpontokat keresni, és kíváncsi vagyok, hova vezetnek. – Igen? Amikor elıször látott, azt hitte, pénzt akarok kizsarolni magából. Vagy a húgát akarom megzsarolni. Thomas félrefordította a fejét. Madison arra gondolt, hogy talán a pirulását akarja rejtegetni. – Megzavart a külseje – mondta, és gyorsan folytatta, mielıtt a lány felelhetett volna. – Tehát, mit akar még tudni rólam? Nagyon érdekes ember vagyok. Mindenfelé jártam, és sokat láttam. Madison arra gondolt, hogy ugratja. – Az orvosi egyetemen? Az nem az a hely, ahol évekig még aludni sincs ideje az embernek? – Harmincegy éves vagyok, mást is csináltam, nemcsak az iskolapadban ültem. A huszonhárom éves Madisonnak úgy tőnt, hogy aki harmincegy éves, az már öreg. Vagy nagyon érett. – Meséljen! – kérte kissé elfogódottan. – Én jártam Montanában és New Yorkban, és kész. De úgy szeretnék elmenni… – Mondjon egy helyet. – Thomas megkerült egy fatörzset, amely félig belelógott a patakba. – Tibet! Jordánia! Marokkó! Valamelyik trópusi sziget. A Galápagos, hogy lássam a teknısöket. Thomas nem is mosolygott. – Állítsa fontossági sorrendbe ıket, és én mesélek róluk. – Maga az összes helyen járt? – kérdezte Madison, és hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. – Mindenütt, amit felsorolt. Tehát hol akarja kezdeni? A lány egy pillanatig gondolkozott. – Ausztráliában!

125

– A nedves részében vagy a szárazban? A városokban vagy a vadonban? Ahol orchidea nyílik, vagy ahol az opált bányászszák? – Akárhol – rebegte Madison tágra nyitott szemmel. Így hát a nap hátralevı részében azt hallgatta, hogy Thomas merre járt, és mit látott. És ügyet sem vetett a lábára. De mikor lement a nap, Thomas kihúzta a tutajt a partra, mert mint mondta, itt lehet táborozni, és ahogy Madison kilépett a földre, belenyilallt a lábába a fájdalom. Thomas hallotta, hogy felszisszen, és látta, hogy húzza a lábát. Rászólt, hogy üljön le egy lapos sziklára, a térdére fektette a lány lábát, és kifőzte a cipıjét. – Észre kellett volna vennem, hogy nagyon kopott a túrabakancsa – mondta, még a szokottnál is mogorvábban. – Ezt nézze! – Feljebb tartotta Madison lábát, hogy látsszanak a hólyagok a lábujjain és a sarkán. – Tudja, hogy ezek el is fertızıdhetnek? – Ezek csak vízhólyagok! – mondta Madison. Thomas csak annyit válaszolt: – Az egyik volt elnök fia abba halt bele, hogy feltört a lába teniszezés közben. – Leengedte a térdérıl Madison lábát, azután elıvette a zsákjából az elsısegélycsomagot. Madison akaratlanul fölnevetett. – Nem fejlıdött az utóbbi években az orvostudomány? Thomas nem nevetett. Tiszta vizet öntött steril gézre, azután letörölgette a felszakadt hólyagokból szivárgó vért. – Nem igazán. Mostanában láttam Angliában, hogy megint használnak piócát. – Meséljen! – kérte Madison mohón. Önfeledten hallgatta Thomast, aki azt magyarázta, hogy ha leszakadt ujjakat varrnak vissza, piócák segítségével távolítják el a fölös vért. Miután befejezte magyarázatát, amit Madison lenyőgözınek talált, megkérdezte: – Nem gondolt még rá, hogy kipróbálja magát a gyógyításban? – Úgy érti, legyek ápolónı? – Én inkább arra gondoltam, hogy legyen orvos – mondta halkan a férfi, és kötözni kezdte a sérült lábat. – Én? Orvos? – Madison hangja elárulta a véleményét. 126

Thomas a szemöldökét ráncolta. – Két embert kúrált. Miért ne próbálna többet? – Az egyik páciensem meghalt, a másik pedig… – Suttogni kezdett. – Roger győlöl azért, amit vele tettem. Azt mondja, annyira vagyok kíméletes ápolónınek, mint egy sziklatömb. Thomas horkantott. – Roger féltékeny magára. – Rám? – kérdezte nevetıs hangon Madison. – Természetesen. Bőzlik a féltékenységtıl, mint a hal, amelyik egy hétig pácolódott a napon. Madison mosolygott. – Jól érzem magamat magától. Okosnak. – Nincs ehhez magának szüksége rám. Roger tudja, hogy maga okosabb, mint ı, azonkívül szemrevalóbb és különb ember. Hogy versenyezhetne magával? – Velem – szólt halkan Madison –, egy montanai tehenészlánnyal? Thomas nem felelt, és nem is kért elnézést azért, ahogy még megismerkedésük elıtt nevezte. Madison a feje búbját nézte, a sőrő, fekete haját, és úgy rémlett neki, hogy szokatlanul sokáig kötözgeti a másik lábát. Részérıl rendben volt, Thomas akármennyi ideig is foghatná a tenyerében a lábát – vagy akármelyik részét. Percrıl percre sötétebb lett. Egyedül voltak, nem volt más társuk, mint az egyik oldalon a víz, a másikon a magas sziklák. Merın nézte a férfit. Mit fog tenni, ha Thomas közeledik hozzá? Ha, mondjuk, végigfuttatja a kezét a vádliján a farmer alatt? Még sose érintette meg így senki, kivéve Rogert, de vele sose érezte azt, amit most. Testének minden pórusa életre kelt. Thomas törte meg a varázst. Hirtelen letette a térdérıl Madison lábát a földre, felállt, lenézett a lányra. – Csak egy sátor van kettınkre. Két hálózsák, de egy sátor. Ha, hogy úgy mondjam, egy a szobában alszunk, megpróbál az erényeimre törni? Ezt úgy mondta, hogy a lány felkacagott. – Attól függ, milyen színő az alsónadrágja – mondta, és felállt. – Vörös – vágta rá Thomas. – Á, az nem tetszik. – Bocs, mégse. Fekete. 127

Madison ismét nevetett. – Nem. Nem jön be. – Zöld? – reménykedett Thomas. Madison mosolygott. – No és mit tálal nekem vacsorára? Farkaséhes vagyok! – Ó, most jut eszembe! Az alsónadrágom báránymintás. Tudja: kék alapon fehér fellegek. Pont arra vágyom, hogy felfaljon egy farkas. Madison hahotázott. – Menjen már! És hozzon nekem valamit enni. És hol lehet, izé… szóval tudja. – Majd én odaviszem. – Thomas jelentıségteljesen nézett rá. – No és a „semmi románc”? – Az még akkor volt, amikor még nem tetszett ennyire – mosolygott a férfi. Madison ránézett. – Fogadni mernék, hogy érdekes nıkkel találkozott az utazásai során. Csak annyit kellett tennie, hogy nem ilyen mogorván néz rájuk, és… – A torkán akadt a szó. Thomas szélesen mosolygott, arcán elsimultak a redık. A szeme gyönyörő kék volt, telt ajkait kissé kinyitotta. Madison abban a pillanatban tudta, hogyha valaha lesz is valami köztük, akkor nem szabad, sıt, tilos megengednie, hogy az ezen az úton következzék be. Mert az ösztönei megsúgták, hogy Thomas összes évıdése és csipkelıdése ellenére neki félvállról kell vennie ezt az utazást. – Nos, maga is tetszik nekem – mondta úgy, mintha egy kisfiúval beszélne –, de itt már van egy korábbi birtokviszony. – A bokrokhoz indult. – Osztozkodás! – kiáltott utána Thomas. – Az embereknek illik megosztaniuk azt, amijük van! Jobb hely lenne a világ, ha az emberek megosztanák a játékaikat! Madison kacagását visszaverte a magas sziklafal.

128

11 – Tetszik nekem ez az ember – mondta Leslie, és bekapta az utolsó falat pizzát. Ellie a mennyezetet bámulta és gondolkozott. – Mindenképpen megkönnyíthette a dolgotokat, hogy mind a ketten beismertétek, hogy gerjedtek egymásra – mondta eltőnıdve. – Igen – helyeselt Madison, és rágyújtott. – Megkönnyítette. Viszont mind a ketten elıírtuk magunknak, hogy nem követjük a vágyainkat. – Nehéz lehetett – vélte Leslie, és Madisonra nézett a kóláspohara fölött. – Azt hiszem, ilyen környezetben, édes kettesben úgyszólván lehetetlen megállni az összeborulást. – Igazad lehet – mondta Madison. – Nem is hiszem, hogy képesek lettünk volna rá. Mármint ha kettesben maradtunk volna. Azt az éjszakát együtt töltöttük a sátorban, és nem is tudom, mi történt volna, ha nem alszom el abban a pillanatban, ahogy leteszem a fejemet. Különben egész éjszaka ébren tartott volna a libidó. – Engem biztosan – jelezte Ellie. – Te képes voltál elaludni? Miféle hısnı vagy te? – Akkor én már egy nagyon fáradt hısnı voltam – mondta Madison. – El sem tudod képzelni, milyen volt napi huszonnégy órában ápolni Rogert. – Két gyerekem van – szólt Leslie. – És a lányom… – Elharapta a szót. – Hidd el nekem, Roger nem lehetett követelızıbb, mint amilyen Rebecca volt régen… és most is. – Azt mondtad: „ha kettesben maradtunk volna”. Hát nem maradtatok? – kérdezte Ellie. – Nem. Másnap reggel találkoztunk Thomas régi barátaival a folyón. Mivel a családja nemzedékek óta lakik azon a környéken, nyilvánvalóan ismert mindenkit. – Elnyomta a cigarettáját. –

129

Tudjátok, jobban éreztem magam mások társaságában, mintha kettesben lettünk volna. – Aha – jegyezte meg Ellie. – Komolyan beszélek! Mit tehettünk volna? Alig néhány kettesben töltött óra után is nehéz volt megállni, hogy ne essünk egymásnak. Ha ágyba bújtunk volna, kísértett volna minket a házasságtörés vádja. – Montana nem része az Egyesült Államoknak? – kérdezte Leslietıl Ellie. – Ebben az országban mindenki mással bújik ágyba. Volt egy férjed, akit nem állhattál, együtt voltál egy férfival, akiért megvesztél, mégis féltél szexelni vele. Madison ránézett Ellie-re a füstgomoly mögül. – Ismételd csak el, hányszor csaltad meg a férjedet? Azt, akit nem állhattál? Ellie fanyarul vigyorgott. – Oké, de én soha… – Ha most azt mondod, hogy sose néztél ki úgy, mint én, hozzád vágom ezt a hamutartót – mondta Madison komoran. – Oké, megértettem! – No és mi történt, miután találkoztatok Thomas barátaival? – kanyarította vissza ıket Leslie a történethez. Madison gondolatai visszaszálltak a sok-sok év távolába. Nem válaszolt azonnal. – Thomas és én… na jó, hazudtunk. Mikor megláttuk ıket a másik tutajon, ık feltételezték, hogy Thomas és én „együtt” vagyunk, egy pár, tudjátok. Én kezdtem volna mondani, hogy nem így van, de Thomas leállított. Késıbb jöttem rá, hogy rosszul vette volna ki magát, ha azt mondja a barátainak, hogy más ember feleségével kószál a vadonban. Jöttek volna a kérdések a férjemrıl, és ha elmesélem, hogy Roger, akit elgázoltak, most lábadozik… hát az nem vetett volna túl jó fényt Thomasra és rám. – Roger pedig megdicsıült volna. Ismerem – mondta Ellie keserően. – Az exférjem mesterien értett hozzá, hogy kivívja mások szimpátiáját. Én éjjel-nappal dolgoztam, hogy eltartsam, miközben ı házon kívül löncsölt – az én számlámra, természetesen – és azt vinnyogta, hogy neki nem kell más, csak egy szeretı „feleség!”

130

Ellie befejezte a kis tirádát. A két asszony egy szót sem szólt. – Bocs – mentegetızött Ellie. – Folytasd a te sztoridat. – De te leszel a következı – mutatott rá Madison a cigarettájával. – Nem, a saját sztorimat ismerem. Leslie a következı. – Ha nem haragszotok! – szólt rájuk Ellie. – Mi történt, Madison? – Úgy fogalmazhatnánk, hogy Thomas és én két napig megjátszottuk a boldog párt. Vagy legalábbis megjátszottuk, hogy a való világhoz tartozunk. – Mély lélegzetet vett, behunyta a szemét, hogy egy pillanatra elmerüljön az emlékekben, azután folytatta: – Anyám mindig mondta, hogy nekem fogalmam sincs a férfi és a nı „normális” kapcsolatáról. Azt mondta, mivel ı egyedülálló anya volt, otthon semmit sem tanulhattam a férfiakról és a nıkrıl. És Roger… anyám sose szívelte. – Azt megértem. Hát te, Leslie? – kérdezte Ellie gunyorosan. – Mondd csak, Madison, ha lenne egy lányod, és az randevúzna egy ilyen pasassal, mint Roger, akit most már a maga valóságában látsz, miután szereztél némi tapasztalatot – te szívelnéd? – Nem tudom elképzelni, hogy legyen egy lányom – mondta Madison halkan. Ellie mondani akart valamit, ám Leslie elébe vágott. – Tehát rájöttél, milyen lehet egy „normális” kapcsolat. Miért nem meséled el Ellie-nek és nekem, hogy milyen? Mert én még biztosan nem láttam egyet sem. – Én nemcsak hogy nem jöttem rá, de nem is írtam róla – jelezte Ellie. Madison mosolyogva rágyújtott. – Thomas barátai feltételezték, hogy összetartozunk, és ennek megfelelıen bántak velünk. Ez… egy… kinyilatkoztatás volt nekem. Nézzétek, Roger volt az egyetlen, akivel jártam, és a szülei engem alja népnek tartottak. İk gazdagok voltak, én… – Fattyú – mondta Ellie dühösen. – Pontosan. Azt hiszem, Roger anyja tudta, ki volt az apám – vagyis hogy ki az apám, mit tudom én, lehet, hogy most is él. Egyszer kihallgattam, ahogy az anyósom azt mondja valakinek a 131

telefonba: „És képzeld, az a nı volt olyan arcátlan, hogy róla nevezze el a gyermeket! Mit érezhetett az a bőbájos felesége!” – Sose próbáltál többet megtudni az apádról? – kérdezte Ellie. – Legalább annyit, hogy ki volt? – Mindig tudta, hol vagyok, de a legcsekélyebb erıfeszítést sem tette meg, hogy fölvegye velem a kapcsolatot, akkor meg minek háborgattam volna? – kérdezte Madison. Ellie összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki az, ahogyan Madison mondta ezt a „háborgatást”. Mintha nem tartaná érdemesnek magát arra, hogy megkeresse az apját, azt az embert, aki teherbe ejtett egy nıt, aztán elhagyta. – Hallani akarom ennek a sztorinak a folytatását! – türelmetlenkedett Leslie. Ellie vigyorgott. – Szeretem azokat, akik szeretik a sztorikat. – Én pedig szeretem azokat, akik végighallgatják a sztorikat – mondta Leslie élesen. – Oké, ne veszekedjetek! – szólt rájuk Madison. – Thomas és én ott töltöttük az éjszakát a barátai „faházában”, már ha lehet azt így nevezni. Nem volt olyan nagy, mint a Randall-ház, de én nem ilyennek képzelek egy faházat. Thomas barátját Alexnek hívták, és a menyasszonyával, Carollal töltötték a vakációjukat a faházban. Hat héttel késıbbre volt kitőzve az esküvıjük, és Carol másról sem tudott beszélni, csak a lakodalomról. Ott voltak még Alex szülei és Paulette, a húga, akit mindenki csak Paulinak hívott.

132

12 – Te nem olyan vagy, mint Thomas régi barátnıi – mondta Pauli, és lehuppant a főre Madison mellé. Tizenhárom éves volt, és még mindig nem döntötte el, hogy gyerek maradjon-e, vagy felnıjön. – Pauli! – szólt rá szigorúan Mrs. Barnett, az anyja. – Udvariatlanság ilyet mondani. A nagy rönkház elıtt ültek egy olyan tölgyfa alatt, amely árnyékában már valószínőleg George Washington korában is limonádét szürcsöltek. – Nincs semmi baj – mondta Madison higgadtságot tettetve. Reménykedett, hogy nem üt át a hangján a túlzott kíváncsiság. – És milyenek voltak azok a barátnık? – Unalmasak – vágta rá Carol, de föl sem nézett az Ara magazin három évvel korábbi számából. Azóta győjtötte és tette félre az Arát, amióta megismerte Alexet. Pauli szerint mindenhova magával hurcolta ıket, ahova csak ment. – Ha a bátyám nem kéri meg a kezét, Carol öngyilkos lett volna! – súgta meg Madisonnak Pauli az elsı estén, amikor Thomasszal megérkeztek. Madison ebben ugyan kételkedett, mert Carol csinos, értelmes és tanult lány volt. – Igazán, Carol! – szólt rá Alex anyja. – Madison még majd mindenféle rosszat képzel rólunk. Thomas többi barátnıje nem volt éppen unalmas, inkább… – Elhallgatott a három kérdı szempár kereszttüzében, lesütötte a szemét a limonádéjára. – No jó, talán egy icipicit, hogy is mondjam, érdektelenek voltak. – Hm – mondta Carol, és visszamerült a magazinba. – Mint azok a nagy orrú, vastag szemüvegő lányok, akik nem tudnak összeszedni egy pasast a gólyabálra? Na, olyan lányokkal randevúzott Thomas – közölte Pauli. – Miért? – bökte ki Madison, azután megpróbált visszavonulni: – Mármint miért akarna ilyen valaki, mint Thomas… – Elnémult. Nagy erejébe tellett emlékeztetni magát, hogy ı nem tartozik ide, bár nem 133

járt túlzott sikerrel. İ legfeljebb a moziban látott ahhoz fogható vagyont és kiváltságokat, amelyekbe Randallék és ez a család is beleszülettek. És ı is meg volt gyızıdve róla, ugyanúgy, mint a legtöbb ember, akinek kemény küzdelmet jelent a közüzemi számlák kifizetése, hogy a gazdagok mind sznobok, akiket kizárólag a „saját fajtájuk” érdekel. Már az elsı estén elszólta magát Mrs. Barnett elıtt. A Thomashoz főzıdı kapcsolatáról és a családi állapotáról lódíthattak, de a származásáról nem volt hajlandó. Kettesben voltak a konyhában, zöldbabot tördeltek, amelyet Mrs. Barnett egy kis ágyásban termesztett a kunyhó mögött. İ nem tartott bentlakó szakácsnıt, mint Mrs. Randall. Mrs. Barnett végighallgatta Madisont, de még jobban figyelt a hangjára. – Angyalom, mi nem vagyunk a brit királyi család – mondta higgadtan. – A mi gyerekeinknek nem szükséges szőz hajadont találniuk, még csak úgynevezett „jó partit” sem. A mi gyerekeinknek van vagyona, tehát nem szükséges pénzért házasodniuk. Ha belegondolsz, ez jelentıs szabadságot ad nekik a választásban. Madison csak hápogott ennek az asszonynak a szavaitól és az éleslátásától. – Szóval te ápoltad anyádat? – folytatta Mrs. Barnett, amikor a lány nem szólt semmit. – Mindig nagyon rokonszenveztem az egyedülálló anyákkal, fıleg, mivel a férjem olyan sokat volt távol, amikor a gyerekeim kicsik voltak, hogy szinte egyedülállónak érezhettem magamat. Most pedig meséld el, hogy ismerted meg Thomast. Madison markolt a zöldbabból. Olyan felszabadítóan hatott rá Mrs. Barnett egyénisége, hogy ıszintén elmondta megismerkedésük körülményeit. De Rogert egy szóval sem említette. Beszélt a barátságról, amely dr. Dorothy Oliverhez, Thomas nagynénjéhez főzi, bár azt elmismásolta, hogy milyen módon került kapcsolatba a neves orvossal. Aztán rátért a konyhai jelenetre, amikor Thomas rajtakapta bujkálás közben, és késıbb megvádolta zsarolással. 134

Mrs. Barnett mosolygott. – Nagyon jellemzı Thomasra. Tiszta dédnagyapja. Róla azt mondták, sose nevetett, csak amikor valamilyen zseniális üzleti húzással vagyonokat keresett. Néha arra gondolok, hogy Thomas épp azért lett orvos, mert az ellenkezıje akar lenni a dédnagyapjának. No, ennek elégnek kell lennie vacsorára. Te fızöl, angyalom? – Bármit ki tudok olvasztani – mosolygott Madison. – Jól van, akkor maradj itt velem beszélgetni, amíg fızök. A fiúk még egy darabig nem jönnek vissza, úgyhogy akár ismerkedhetünk is. – Átható tekintettel nézett Madisonra. – Azt hiszem, Thomasnak komoly szándékai lehetnek. – Nem gondolnám. – Madison lehajtotta a fejét, hogy ne látsszék a pirulása. – Minket egy világ választ el. – Nincs az egy világ – mondta Mrs. Barnett halkan. – Benned van valami mélységes szomorúság, amit elrejtesz a világ elıl. Az a gyönyörő arcod csak maszk, ugye? Madison erre nem tudott mit felelni, szerencsére nem is kellett, mert nyílt a konyhaajtó. Megjött Thomas és Mr. Barnett. Thomas túláradó jókedvvel átkapta Madison derekát, és a levegıbe kapta. – Mi lesz vacsorára, asszony? – Visszaengedte a lányt a földre, és odadörgölte az arcát Madison nyakához. İ tudta, hogy el kellene tolnia magától a férfit, de ez az évıdı játék új és izgalmas volt. Roger ügyelt a méltóságára mások elıtt, ha pedig kettesben voltak, jobban érdekelték a sportesemények a tévében vagy a szabadban, vagy… – Zöldbab – válaszolta, mert észrevette, hogy a konyhában mindenki ıket nézi. Persze nem tudhatta, hogy még sose látták Thomast ennyire derősnek. Komoly fiú volt már gyereknek is. – Ennyi? – mosolygott Thomas. – Csak zöldbab? Az még eltart órákig, hogy megfıjön. Gyerünk, fogjunk szentjánosbogarat, amíg elkészül az étel! – Ezt olyan kajánul mondta, hogy mindenki nevetett. Madison lábujjhegyre állt, hogy kilásson Thomas válla mögül. – Nincs itt senki, aki megszabadítson ettıl a szatírtól? 135

– Annyira el vagyunk bővölve, hogy a kisujjunkat se bírjuk mozdítani – felelte Mrs. Barnett a rá jellemzı ıszinteséggel. – Vidd ki, Thomas, és rabold el a holdfényben! – Már megint romantikus regényeket olvasol, szívem szerelme? – Mr. Barnett rámosolygott molett feleségére. – Ha nem vetted volna észre, még csak hat óra van, nyár van, odakint hét ágra süt a nap. – A szerelmeseknek mindig a hold világít – felelte Mrs. Barnett a férjét nézve. – Indíts! – parancsolta Mr. Barnett Thomasnak, és elindult a feleségéhez. Thomas megragadta Madison kezét, és kivonszolta a konyhából a tornácra. – Nem játszod túl egy kicsit? – kérdezte Madison aggodalmasan, mihelyt kettesben voltak. Kiszabadította a kezét, a tornác korlátjához lépett, és megállt, háttal a férfinak. – Egyáltalán nem játszom – felelte Thomas halkan. Madison nem mert ránézni. – Nem hiszem, hogy ezt kellene... Nem folytathatta, mert Thomas magához ölelte, és megcsókolta. És ez olyan csók volt, amilyet még sose kapott Madison. Tüzes, szenvedélyes és mennyei. Amikor Thomas elengedte, neki az volt az elsı gondolata, mennyire hiányzott ez az életébıl. A legszívesebben a nyakába borult volna, hogy folytassák a csókolózást, de megparancsolta magának, hogy húzódjon arrébb. – Ez meg mi volt? – kérdezte, és megpróbált haragosan beszélni. De ha haragudott is, csak magára, és nem a férfira. – Csak egy teszt – felelte Thomas, és zsebre dugta a kezét. Ha most fütyörészni kezd, fogok egy széket, és fejbe vágom, gondolta a lány. – Mit akartál tesztelni? – förmedt rá, ezúttal ıszinte indulattal. – Hogy kedvelsz-e annyira, mint én téged – felelte Thomas. Annyi ártatlan ıszinteség volt a hangjában, hogy Madison haragja elpárolgott. – És mire jöttél rá? – kérdezte. – Hogy épp annyira kedvelsz. 136

Madison nem mert a szemébe nézni, mert félt, hogy túl sokat árulna el a pillantása. Nem fogja megjátszani az ájuldozó vidéki lányt, aki arról ömleng, hogy még senki sem bánt vele ilyen kedvesen. Olyan benyomást keltene, mintha ott, ahonnan ı jött, a hajuknál fogva vonszolnák a nıket. Inkább elfordult, megfogta a korlátot, és az erdıt nézte. Körülbelül tizenöt méter széles, nyírott gyepsáv választotta el ıket az ısvadontól. – Hát akkor most mit csináljunk? – kérdezte halkan. – Akármit, amit akarunk – felelte Thomas nagyon komolyan. Madison mély lélegzetet vett. – Nem is ismersz! Amennyit tudsz rólam… Thomas nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Tudok rólad mindent, amit tudnom kell. Remek humorérzéked van. Okos vagy, és fontosabbnak tartasz másokat magadnál. Ez ritka egy emberben. A legtöbben… Nem fejezte be a mondatot. Nagyot lélegzett, lehalkította a hangját. – Szeretsz horgászni és gyalogolni a hegyekben. Habár azt tervezem, hogy veszek neked egy tisztességes túrabakancsot, és… Madison visszafordult hozzá, és a homlokát ráncolta. – És mikorra tervezed? Mielıtt vagy miután visszamegyek a férjemhez? – Utána – felelte Thomas, aki a legkevésbé sem zavartatta magát Madison kifakadása miatt. – Miután közölted vele, hogy ki akarsz szállni. – Sokat képzelsz magadról! – Teljes magasságában kihúzta magát, és legjobb tehetsége szerint próbált félelmetesnek látszani. – Igen, sokat – felelte Thomas halkan. Fölemelte a lány kezét, és megcsókolta a tenyerét. – Ó, a fenébe! – mormolta Madison. Nagyot sóhajtott, kifejtette a kezét a férfiéból, visszatette a tornác korlátjára. – Nem csinálhatjuk ezt. Ez nem helyes. Te… – Ha megint elölrıl kezded, hogy nem egy világból valók vagyunk, akkor azonnal itt hagylak! – vágott közbe Thomas. Ezúttal ı haragudott. İ is megfogta a korlátot, azután az erdıt nézte. – Nézd, 137

bocsánatot kérek, ha ajtóstul rontok a házba, de én mindig a hirtelen elhatározások embere voltam. Egyetlen pillanat alatt döntöttem el, hogy orvos akarok lenni. Azóta sok év telt el, de egyetlenegyszer sem bántam meg. – Rólam az volt az elsı benyomásod, hogy bőnözı vagyok, aki egész más világból származik, mint amelyikben te élsz. – A szépséged elvakított – válaszolta Thomas. – Nem láthattalak a homlokzat mögött. És csak hogy tudd, a bőnözı hajlam nem függ a vagyontól vagy az iskolai végzettségtıl. – Megnézzük a statisztikákban, hány szegény ember van a börtönökben és hány gazdag? – Hogy keveredtünk ide? Vagy csak el akarsz térni a témától? Madison a hosszú tornácot bámulta. – Túl sok minden történik, túl gyorsan. – Még mindig nem nézett a férfira. – Adj egy kis idıt! Évekig nem volt részem semmiféle izgalomban, aztán alig pár nap alatt… – … találkozol álmaid hısével? – kérdezte Thomas reménykedve. Madison nevetett. – Csak idıre van szükségem! – Szánj rá annyit, amennyit kell! – Thomas az órájára pillantott. – Egy óra elég? Mit szólnál negyvenöt perchez? Madison szóra nyitotta a száját, ám abban a pillanatban Pauli kilökte a szúnyoghálós ajtót, kisétált a tornácra. Beállt kettejük közé, és drámaian sóhajtott. – Ha ti ketten is ágyba bújtok, beugrom az egyik kenuba, és megszököm, akkor pedig kereshettek egész éjszaka! Madison biztosra vette, hogy ez csak afféle középosztálybeli erıfitogtatás, mégis megbotránkoztatták ezek a szavak egy gyerek szájából. Thomast viszont nem. – Hát ki van még ágyban? – kérdezte hanyagul. – Mindenki! Anyu és apu! Carol és Alex! Ti meg úgy néztek ki, mintha nagyon akarnátok! Thomas fölnevetett, Madison elvörösödött. – Komolyan azt hiszem, hogy ez olyan téma, ami… 138

– Túl felnıttes nekem? – sóhajtott Pauli. – Tudom. Az az én átkom, hogy bölcsebb vagyok a koromnál. – Az egód a te átkod, ami be sem fér a nagykapun – vetette oda Thomas, és ránézett a kislány feje fölött Madisonra. – Valamikor én tettem tisztába. – Az akkor volt, amikor fiú voltam – mondta Pauli. Madison nagyot nézett. Thomas horkantott. – Mint látom, még mindig az vagy! – mondta, és egy pillantást vetett Pauli lapos mellkasára. A kislány végignézett magán. – Tudom. Tragédia, nem? Mit gondoltok, kinı valaha? Te orvos vagy. Mit gondolsz? – Még nem vagyok orvos, és ha az leszek, akkor sem fogok nıgyógyászattal foglalkozni. Miért nem Madisont kérdezed? Neki van némi tapasztalata a tárgyban. Madison nehezen bírta megállni, hogy ne fonja keresztbe a mellén a karjait. – Megnézem, mi van a vacsorával. – Az még nem lesz egy darabig – mondta Pauli. – Ha anyuék nekilátnak, nehezen hagyják abba. – Madison úgy döntött, hogy nem erılteti magára a prüdériát. – Szerencsés asszony az anyád. Majd megkérdezem, mi a titka. Pauli ránézett. – No és Thomas milyen az ágyban? Ám erre sosem kapta meg a választ, mert Thomas az egyik kezével a fülét ragadta meg, a másikkal a szúnyoghálós ajtót tárta ki. – Mars be, és próbálj illemtudóan viselkedni! – Hogy tanuljak, ha nem kérdezek? – nyüszítette Pauli a szúnyoghálós ajtó mögött, amelyet Thomas rácsapott. – Vannak dolgok, amelyeket tapasztalatból kell megtanulnod, nem abból, amit mások mondanak. Most pedig keresd meg anyádat, és közöld vele, hogy szeretnénk enni! – Szép kis orvos leszel te! – motyogta Pauli, azzal eltőnt a házban. – Elképesztı gyerek! – jegyezte meg Madison. – Elkényeztetett. Késın jött, irgalmatlanul elkényeztették. Szegény Alexnek más se jutott, mint fegyelmezés, bezzeg ezt a gyereket sose fegyelmezték. 139

– Te persze imádod, mi? – mosolygott Madison. – Bele vagyok zúgva – felelte Thomas. – Akkor térjünk vissza rád és rám. Azt mondtam… Ám ekkor nyílt a kunyhó ajtaja, kezében sörrel kijött Mr. Barnett, hamarosan csatlakozott hozzájuk Alex is, és pár perccel késıbb elvonultak vacsorázni. Utána Madison nem volt többé kettesben Thomasszal. Még mikor elbúcsúztak és elvonultak külön szobájukba, akkor sem volt egy meghitt pillanatuk. Egyszer az este Madisonnak úgy rémlett, mintha Thomas jelt próbálna adni neki, hogy késıbb találkozzanak odakint. Ám ı kinézett az ablakon a holdfénybe, és úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, miért próbálja Thomas fölkelteni a figyelmét.

140

13 – Az ırületbe kergetsz, Madison! – háborgott Ellie. – Mikor is történt ez? Tizenöt-tizenhat éve, és tudom, hogy nem mentél feleségül hozzá, de miért? Ha egy férfi barátaitól és rokonaitól hallod, hogy „te más vagy, mint azok a lányok, akikkel eddig járt”, akkor sínen vagy! Mi történt? Madison a cigarettáját nézte, és nem szólt. – A gyerekek – szólt bele Leslie a csöndbe. – Ugye, amiatt? Madison felnézett Leslie-re, és annyi fájdalom volt a tekintetében, hogy Ellie-nek el kellett fordulnia. Az írói mesterség kifejleszti az átélés képességét, és most átélte Madison fájdalmát, amely ennyi idı után is nyersen és kegyetlenül kínozta. – Értem – mondta egy kis idı múlva. – Arra gondoltam, talán Roger visszaesett, és könyörgött, hogy maradj. Vagy… – Elhallgatott, mert a valóság rosszabb volt annál, amit ı kitalált. – Mit mondtál Thomasnak? – kérdezte Leslie halkan. Madison a szájához emelte a cigarettát. Reszketett a keze. – Pauli hozta szóba a gyerekeket. Azt mondta, neki ugyan egy se kell, ı szabad lesz, és azzal tölti az életét, hogy férfiszíveken gázol át. Aztán Mrs. Barnett azt mondta… Letüdızte a cigarettáját, aztán elnyomta, és rögtön rágyújtott a következıre. – Carol és Alex, Barnették és… Thomas egyetértettek abban, hogy az életben semmi sem fontos igazán a gyerekeken kívül. Thomas valami olyat mondott, hogy az ember végigdolgozhatja az életét, elérhet mindent, de ha nincs kinek továbbadnia, akkor értelmetlen volt az egész. És miközben ezt mondta, olyan pillantást vetett rám, amibıl megérthettem, hogy tılem akar gyerekeket. Erre sem Leslie, sem Ellie nem tudott válaszolni. Csak nézték Madisont, és arra gondoltak, amit Madison elveszített, és ahogyan elveszítette. Ha nem megy vissza Rogerhez… Ha New Yorkban marad… Ha… 141

– Most már ketten sajnáltok? – kérdezte Madison, megpróbálva elbagatellizálni, amit az imént mondott. Ám Leslie el sem mosolyodott – Mit csináltál? Vagyis miután hallottad, amit mondtak, hogy csináltad, hogy nem estél össze? – Alex és Carol hazavittek autóval Thomas házába. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de nem végeztem túl jó munkát. Thomas tudta, hogy valami baj van. Mondtam neki, hogy eléggé nehezemre esne megszegni a házastársi fogadalmamat. Természetesen az sem segített, hogy mire hazaértünk, lehetett vagy kilenc, és Roger meg Terri pucéran pancsoltak együtt a medencében. – Megmondtad Alexnek és Carolnak, hogy Roger a férjed? – kérdezte Ellie. – Thomas mondta meg. Félvállról odavetette. A medence mellé állt, és bemutatta Rogert mint férjemet. Meg kell mondanom, Alexnek és Carolnak a pillája se rebbent. Fantasztikusan tudtak viselkedni. Utána, amikor már mentünk a ház felé, Carol karon fogott, és azt mondta, kölcsönadja nekem az összes Ara magazinját, hogy választhassak magamnak ruhát az esküvımre Thomasszal. – Húúú! – mondta Ellie. – Tudva, amit tudtál, el sem képzelhetem, mit éreztél. Egyszer se gondoltál rá, hogy beszélj Thomasszal… – Nem! – Madison kis híján ordított. – Nem akartam beszélni Thomasszal arról, hogy… nincs méhem. Nem hozhattam abba a helyzetbe, hogy ilyen döntést kelljen hoznia! Nem akartam azt mondani, hogy örökbe is fogadhatunk. İ teljes értékő férfi volt, én pedig csak félig voltam asszony. Nem büntethettem azért, ami velem történt. Csodálatos férfi volt, tudtam, hogy neki még lehet… – Elnémult, lecsillapodott. –Döbbenetes, mennyire friss ez még mindig. Mintha egy év sem telt volna el azóta. De eltelt, és ez az egész nagyon-nagyon régen történt. Csend volt egy darabig. Madison slukkolt a cigarettájából, és a kezét nézte. – Thomasnak másnap reggel el kellett utaznia, és én… én elbújtam, hogy ne kelljen búcsút vennem tıle. Ottlétünk hátralevı idejében túráztam. Kilométereket gyalogoltam, miközben Roger… – Slukkolt. – Nem tudom, mit csinált Roger. 142

Miután Madison nem szólt többet, Leslie halkan megkérdezte: – Mi történt közted és Roger között? – Nagyjából négy hónappal késıbb elvált tılem. Ahogy megtette az elsı lépést botok nélkül, rögtön ment is az ügyvédhez. Feleségül vette Territ, de alig három évig húzták. Azt hiszem, torkig volt már vele, hogy a szüleitıl kell pénzt kunyerálnia; úgy gondolta, kerít magának egy gazdag feleséget. Csakhogy Terri pénze le volt kötve, Roger egy fityinghez sem férhetett hozzá. Madison kissé elmosolyodott. – Nem tudom, igaz-e, de állítólag abban a pillanatban, amikor Terri családja közölte vele, hogy munkát kell kerítenie magának, Roger beadta a válópert. Egy pillanatra lesütötte a szemét. – De végül jóra fordult minden: a szülei két évvel késıbb vízbe fúltak egy tengeri balesetben, és ráhagytak mindent. Roger eladta a házat, elküldte a szülei mőgyőjteményét a Sotheby's-nek, ahol az megkapta a „jelentıs” minısítést, és több mint egymillióért kelt el. Roger átadta a pénzt az egyik fıiskolai haverjának, aki befektette, és amikor utoljára hallottam felıle, már multimilliomos volt és, és… – mély lélegzetet vett – … és jól nısült, és van három gyereke. A legkisebb még csak ötéves. – A szemét! – mormolta Ellie. – Csatlakozom – mondta Leslie. A szoba levegıje sőrő volt a kimondatlan gondolatoktól. Ilyen igazságtalanságot, mint ami Madisonnal történt! – És Thomas? – kérdezte Ellie. – Vele mi lett? Madison épp az elıbb gyújtott rá, a hamutálban ott füstölgött a szál, de most megfordította a csomagot, kirázott belıle még egyet, és újra rágyújtott. Egyszerre két cigarettája égett, de mintha észre sem vette volna. – Thomas… – mondta lassan –, ı nem járt ilyen jól. Évekkel késıbb, amikor Roger már elvált Territıl, megint találkoztam dr. Oliverrel. Nem nagyon érintkeztünk azok után, hogy Roger és én szétmentünk, de felmentünk az állatorvos fınökömmel a sípályára, és ott volt Dorothy. Az elsı reakcióm az volt, hogy el akartam futni 143

az ellenkezı irányba, de ı ragaszkodott ahhoz, hogy maradjak, és vacsorázzak vele, csak vele, a férje és a gyerekek nélkül. Fölvette a második cigarettát. Most már egy lógott a szájából, és egy volt a kezében. – Próbáltam leállítani magamat, de hallani akartam Thomasról, tehát kérdeztem. Dr. Oliver elmesélte, hogy Thomas befejezte a képzést, de mégsem a rehabilitációra szakosodott, ahogy tervezte, hanem a trópusi betegségeket tanulmányozta, mert inkább kutatással akart foglalkozni a praktizálás helyett. Elnyomta az egyik cigarettáját. – Nem vagyok biztos benne, hogy Randallék közül tudott-e valaki Thomasról és rólam – nem mintha bármi is történt volna –, de Dorothy azt mesélte, hogy az a nyár megváltoztatta Thomast. Még a szokásosnál is zárkózottabb lett. „Mogorvább”, ahogy Dot fogalmazott. Néhány percig elmerülten cigarettázott, oda se nézett a két asszonyra. Ám azok várták a folytatást, és ezt Madison is tudta. – Régen volt – mondta alig hallhatóan. – De nem hinném, hogy bármennyi idı enyhíthetné a fájdalmat. Felemelte a fejét, rájuk nézett, és amikor ezt tette, Ellie-nek elakadt a lélegzete. Madison, az egykori világszép Madison olyan volt, mintha százéves lenne. Olyan volt, mint egy tetem, amelyet a természet beteg tréfája mozgat. – Thomas egy kis repülıgépen utazott, amivel gyógyszereket vittek a brazíliai esıerdıbe. A gép lezuhant. Valószínőleg villám csapott bele. Azonnal szörnyethalt mind a három utas. Erre nem volt mit mondani. – Micsoda szörnyő igazságtalanság! – szólalt meg mégis Ellie pár perc múlva. – Micsoda iszonyú, rettenetes tékozlás! És hogy egy ilyen senkinek, mint Roger, így bejöjjön, hát ettıl… – Nem jutott eszébe elég erıteljes szó, amellyel kifejezhetné, mit érez. Madison hirtelen felállt. – Nem haragszotok, ha lefekszünk? Hosszú volt a nap, szeretnék aludni egy kicsit. Ellie fent akart maradni, hogy beszélgessen. Három éve élt magányosan, és elfogytak a fejébıl a mesék. Ki volt éhezve a 144

mesékre. Ám Leslie is felállt, így Ellie tudta, hogy le kell mondania a mesehallgatásról. – Ágybeosztás? – kérdezte, míg lekászálódott a díványról. – Ki hol alszik? Leslie állt elı a megoldással, hogy váltogassák az ágyakat és a díványt. Az elsı éjszakán ı foglalta el a nappalit, és tizenöt perccel késıbb már aludt is a három asszony. Madisonnak volt a legmélyebb az álma. Évek óta nem aludt ilyen jól, mintha ellazított volna benne valamit az, hogy elmondta a történetét a két együtt érzı hallgatójának.

145

14 Isteni illat ébresztette Ellie-t. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Ilyen korán szállított volna a pékség? morfondírozott félálomban. Bár a pékség sose küldött semmit, aminek ilyen jó illata lett volna. Lekapta ruháit a szék támlájáról, átment a hálószobából a fürdıszobába, ahol jelképesen sminket pakolt magára. Felrántott egy fekete mackónadrágot, belebújt egy hatalmas, mindent elfedı pulóverbe. Ruhái minden felszedett kilóval nagyobbodtak, és mostanra úgy megnıttek, hogy szinte elveszett bennük. Tudta, hogy magát áltatja, de még bizakodott, hogyha teljesen eltakarja magát, senki sem láthatja, mennyire elhízott. A konyha napfényben úszott, az asztal meg volt terítve szép zöldsárga abrosszal, az terítı közepén tálca állt, azon pedig egy kazal palacsinta és eper. Leslie a tőzhely mellett állt, cseresznyékkel díszített, élénksárga kötényben. Ellie egy pillantást vetett az asztalra, aztán Leslie-re. – Leszel a feleségem? – kérdezte bociszemekkel. – Én már megkértem! – közölte Madison, aki most jött be a házba. Nyilván kiment egy bagóra, gondolta Ellie. Leslie mosolyogva tett Ellie elé egy tányérra való áfonyás palacsintát. – El nem mondhatom, milyen jó olyan emberekre fızni, akik szeretnek enni! – mondta, és Madison felé intett. – Ne is mondd – nyögte Ellie. – Gondolom, fél palacsintát, ha evett. – Fél tucatot – helyesbített Leslie, majd közelebb hajolt Ellie-hez. – Ne engedd, hogy lóvá tegyen: azért sovány, mert sosem eszik. Abszolút szokatlan neki ez a hétvégi falás. – Hallottam ám! – jelezte Madison. – Azért eszem keveset, mert soha sincs idım, és fogalmam sincs a fızésrıl. – Leült Ellie-vel szembe. Leslie tüstént elébe tett egy tálka epret, frissen felvert, sőrő tejszínhabbal koronázva. Ellie ismét felnyögött. 146

Madison önelégült mosollyal elvett egy kövér, piros epret, és lenyalta róla a tejszínhabot. – Remélem, meghízol! – motyogta Ellie, és beleszúrta villáját a palacsintába. – Te miért híztál meg? – érdeklıdött Madison, és kettéharapta a gyümölcsöt. – Igazán, Madison! – pirongatta Leslie. – Ezt nem illik! – Úgy beszélt, mintha a kamasz lányához szólna. Madisonról lepergett a feddés. – Tegnap este én meséltem el, mitıl lettem rusnya, most ı fogja elmesélni, miért kövér. Ellie nagyot nézett erre a gorombaságra, de aztán elmosolyodott. Madison kérdésére könnyebb volt válaszolni, mint más nık nem is olyan tapintatos célzásaira salátákról, tornateremrıl és személyi edzıkrıl. „A legcsodálatosabb tornaterem, ı pedig a legfantasztikusabb edzı!” Hányszor kellett ezt hallania, mintha magától nem tudná, hogy vannak módszerek, amelyek megszabadíthatják fölösleges kilóitól! – Jogrendszerünk kicseszett velem, és depressziós lettem – mondta tele szájjal. – Nulla vagyok. Gajra mentem. Három éve nem írtam egy szót sem. Már a fejemben sem hallom a meséket. – Tegnap eléggé odafigyeltél az enyémre – mondta Madison. – Próbálkozom, de… – Fölnézett. Leslie háttal állt nekik, mert a poharakat mosta el, de látszott rajta, hogy figyel. – Nem tudom… Azt hiszem, a bátorságom tört meg, és azóta sem találom az önbizalmamat. Leslie megfordult, és egy pohár frissen facsart narancslevet helyezett Ellie elé. – Én azt hittem, festı leszel. Ellie nevetett. – Az olyan rég volt, hogy alig emlékszem rá! Találkoztam egy pasival, aki… Leslie és Madison egyszerre nyögött fel. – Miért kell az összes nı összes történetének azzal kezdıdnie: „találkoztam egy pasival?” – kérdezte Leslie. Végre ı is letett az asztalra egy tányér palacsintát Madison meg Ellie közé, és nekilátott az evésnek. Addig nem ült le, amíg ki nem szolgált mindenkit. 147

Ellie mosolygott. – Zenész volt, kétszer olyan tehetséges, mint én, és az elsı perctıl tisztában voltam vele, hogy egy zsenivel találkoztam – mondta egyszerően. – Aha – mondta Madison. – Szóval feladtad a te mővészi karrieredet, hogy neki segíts, de ı sose hozott ki semmit a mesébe illı tehetségébıl. Te viszont arra ébredtél egy szép napon, hogy eltartod, mosol rá, fızöl neki… Ellie kacagva tartotta a kezét az arca elé, mintha védekezne. – Jó, bevallom, olyan volt az életem, mint egy countrydal! De ı akkor is istenadta tehetség volt. – Volt tehetsége, hogy találjon valakit, aki bálványozza – mondta Madison, és szúrósan nézett Ellie-re. Az tiltakozni akart, hogy nem volt ı olyan buta, mint amilyennek most Madison beállítja, de nem tudott mivel védekezni. – Honnan tudsz te errıl ilyen sokat? – Az egyik munkatársnımmel ugyanez történt. Feleségül ment egy emberhez, aki dísztárcsákat hegesztett össze óriási tornyokká. Híresség akart lenni. Nagybetővel. Híresség. Nem akart mást a feleségétıl, csak hogy „segítsen neki” egy kicsit, amíg ı utat tör magának a világban. Az asszonynak van három gyereke, a férjének pedig négy éve nincs munkája. Azt szokta mondogatni, hogy egy akkora zseni, mint az ı férje, nem vállalhat el holmi közönséges munkát. – Pontosan – helyeselt Ellie, és eltolta a tányérját, amely még félig volt palacsintával. – Éppen ez történt. Az utóbbi években ezerszer lepergettem magamban az eseményeket, de még mindig nem tudom, hogyan történt, csak azt, hogy megtörtént. Az egyik percben még New Yorkban tervezgettem, hogy nevet szerzek magamnak, a következı percben már együtt éltem ezzel az emberrel, és elfogadtam minden állást, amit kínáltak, csak pénzt adjanak érte, és ı kapjon egy esélyt a zene világában. – Szerelem – sóhajtott Leslie, és a mosogatóhoz vitte a tányérokat. – Hát hiszen ez az – kapott a szón Ellie. – Abban se vagyok biztos, szerettem-e egyáltalán valaha ezt a pasast. Abban se vagyok 148

biztos… – Felnézett Madisonra. – Nagyon bután hangzana, ha azt mondanám, abban sem vagyok biztos, hogy volt más választásom? – A barátnım elmesélte, hogyan udvarolt neki a férje – felelte Madison. – Járt utána éjjel-nappal. Hónapokon keresztül rózsákkal rakta tele a küszöbét. Verseket és leveleket írt hozzá. Éjszakába nyúló, szexi telefonbeszélgetéseket folytattak. Ajándékokat vett neki, beszélt a fülébe a végtelenségig, odafigyelt rá, törıdött vele. Nem volt, amit ne akart volna tudni róla. – Hogy késıbb használhassa az irányítására – mondta Ellie, és nem nézett a másik két asszonyra. – Úgy bizony – mondta Madison. – Mesterien vezényelte a helyzetet. Meglátott valamit a barátnımben, ami kellett neki, úgyhogy utána vetette magát. – Így van – mondta Ellie. – Azt akarom tudni, hogy lett belıled író – mondta Leslie, tapintatosan elterelve a társalgást a rossztól a jóhoz. – Kiírtam magamat a nyomorúságból – felelte Ellie – Legalábbis ezt mondta Jeanne, a pszichiáterem. Mellesleg ez az ı háza. Hozzásegített, hogy meglássam… Félbeszakította magát, mély lélegzetet vett. – Biztos, hogy hallani akartok mindent? – Minden egyes szót, idırendben – mondta mosolyogva Madison. Ellie egy percig kibámult a mosogató fölötti ablakon. Nem, még nem készült fel, hogy bárkinek kitálalja az „egész” sztorit. Még nem. Visszanézett a két asszonyra. – Fızzek egy kis kávét? – kérdezte Leslie. – Vagy van, aki jobban szeretne egy erıs teát? – Én teát kérek – mondta Ellie. Madison a kávé mellett tette le a voksát. Miközben Leslie az asztalra tette a csészéket, Ellie megkérdezte: – Elhinné-e valaki, ha azt mondanám, hogy az örökös kemény munka miatt nem vettem észre, mi történik a házasságommal? Négykor keltem, és éjfélig nem volt megállás.

149

Se Leslie, se Madison nem válaszolt, és Ellie hálás volt ezért. Ebben a házban nem kellett ürügyeket kitalálni vagy mentegetızni, nekik, akik egyszerre voltak idegenek és régi barátnık. – Hát szóval – folytatta Ellie –, Martin, mert így hívták-hívják az exférjemet, Martin Gilmore ragyogóan tehetséges muzsikus volt. Úgy gitározott, hogy megríkatta vele azt, aki hallotta. Vagy megnevettette. Olyan érzést csalt ki a hallgatóságából, amilyet akart. – Fölszegte a fejét. – Azt gondoltam, én leszek az, aki megadja a világnak a lehetıséget, hogy hallhassa Martint; és ha majd nemzetközi sikereket ér el… – Akkor rajtad a sor – mondta Leslie. – Mindig ott az ígéret, hogy következınek az asszonyon „a sor”. – Úgy van. – Ellie grimaszolt. – Amikor megkért, hogy hagyjam el New Yorkot, és költözzek át egy Los Angeles melletti kisvárosba, boldogan ráálltam. Martin azt mondta, csak Los Angelesben lehet esélye a hírnévre. – Úgyhogy… – mély lélegzetet vett – eladtam a festıfelszerelésemet, az összes munkámat, és elrepültem vele Los Angelesbe. És elıször klassz is volt! Szerzett magának néhány príma állást kitőnı együtteseknél, és olyan izgalmas volt az egész! Én recepciós voltam egy használtautó-kereskedésben, s halálra untam magamat, de este hazamehettem Martinhoz, aki olyan letaglózóan tudott mesélni arról, hogy aznap kit látott és mit csinált. Ellie a kezét nézte. – Csakhogy lassan kezdtek elromlani a dolgok. Sorra kilépett az összes együttesbıl, és ahányszor otthagyott egy melót, mindannyiszor még jobban magába zárkózott. Kezdetben jól keresett, de ahogy múltak az évek, egyre inkább azt képzelte, hogy a pénzkereset nem olyan dolog, amellyel neki be kell piszkítania a kezét. Azt mondta, hogy neki semmit sem adott az élet, ı tehát úgy érzi, hogy semmit sem kell visszaadnia. Mosolyogva tekintett a két asszonyra. – Így hát elhatároztam, hogy segítek neki. Elhatároztam, hogy sikeressé teszem. Kezdtem meghallgatásokat szervezni neki Los Angeles legnagyobb neveinél. Meg kell mondjam, nem voltam büszke rá. Könyörögtem és sírtam. Elképesztı sztorikkal vettem rá az embereket, hogy hallgassák meg 150

Martint, felvételrıl vagy élıben. Csakhogy… – tehetetlen indulattal fölemelte a két kezét – nem volt hajlandó kihasználni a lehetıségeket, amelyeket szereztem neki – mondta, azután ki kellett egyenesítenie ökölbe szorított ujjait, mert a körmei a tenyerébe vájtak. Leslie odanyújtott neki egy csésze teát. Ellie kortyolt, várt egy percig, hogy lehiggadjon. Letette a csészét. – Megtanultam, hogy a tehetség önmagában nem elég a sikerhez. Írhatsz egy döbbenetes szoftvert, ha nem veszed a fáradságot, hogy bevezesd a piacra, annyi, mintha kidobnád. Ez történt az én exférjemmel. Nem hinném, hogy bírta volna a versengést vagy a kritikát, amelyek nélkül egyetlen szakmában sincs érvényesülés, úgyhogy minden adódó alkalommal szándékosan elrontotta az esélyeit. Kijártam neki egy idıpontot egy menı DJ-nél, aki meghallgatta volna a kazettáját, valakinél, aki elindíthatta volna. Martint lázas izgalomba hozta a lehetıség, ırült szenvedéllyel szeretkezett velem az azt megelızı éjszakán, áradozott, hogy mennyire hálás, hogy milyen csodálatos feleség vagyok, satöbbi. – Találgathatok? – kérdezte Madison. – Nem ment el a meghallgatásokra. – Bingó – felelte Ellie. – De mindig voltak remek kifogásai. És ezt szó szerint értem. İ csak azért nem fogadta el a lehetıséget, mert épp valaki másnak kellett segítenie. – Tehát még csak nem is haragudhattál rá – mondta Leslie. – Egy ekkora szentre nem lehet. – Hát persze, hogy nem lehet. Ilyeneket mondott: „Mit tehettem volna? Joe-nak szüksége volt rám. Mondtam volna neki: »Bocs, Joe, de hagylak parlagon, mert el kell mennem zenélni valami gazdag szivarnak, akinek nincsen semmi gondja?«“ – No és mikor hagytál föl azzal, hogy érte élj, és mikor fedezted fel újra a saját tehetségedet? – kérdezte Madison az erıs feketekávé mellıl. Ellie ma reggel még nem látta cigarettázni, de most felbontott egy friss csomagot, és kivett egy szálat. Leslie felállt, és ablakot nyitott a mosogató felett.

151

– Ez így nem történt meg konkrétan – mondta Ellie. – Úgy gondolom, csak úgy bekövetkezett. Nem terveltem ki: magától jött. Martin látogatóban volt számos barátai egyikénél, és… – Elhallgatott. – Egy nınél? – kérdezte Madison. – Tudom, hogy ez most naivan hangzik, de akkor meg sem fordult a fejemben, hogy az utazásai során, vagy amikor épp valamelyik régi barátján „segített”, vagy zenélt valakikkel, tulajdonképpen a… szeretıivel találkozott, azt hiszem, így nevezhetnénk ıket. – Tehát egyedül voltál – biztatta Leslie a folytatásra. Egy tálka epret helyezett Ellie elé, de mikor az nem nyúlt hozzá, Leslie nekilátott a gyümölcsnek. – Elölrıl kezdted a festést? – Nem – mondta Ellie. – Tisztában vagyok vele, hogy ez olyan buta nıi dolog, de úgy gondolom, mivel tudtam, hogy a férfi, akihez feleségül mentem, tehetségesebb nálam, lemondtam a festésrıl. Miután megismertem Martint, és hallottam zenélni, soha többé nem festettem még egy akvarellt sem. Fölemelte a fejét. – Jeanne, a pszichiáterem úgy gondolja, hogy nem azért festettem, mert a férjem tehetségesebb volt, hanem mert végtelenül boldogtalan voltam, és elfojtottam a tehetségemet. Nekem tényleg nem volt életem, akár otthon volt Martin, akár nem volt. Ha otthon volt, akkor… hogy is fogalmazzak? – Madisonra nézett. – Te azt mondtad, hogy a házasságod pokol volt, de az enyém… talán azt mondhatnám, hogy a bánat tengere. Bánat volt az életünk, mert Martin ooooolyan briliáns tehetség, de senki sem akart adni neki egy esélyt. – Vonatkozott ez azokra az emberekre is, akiket támogatott? – kérdezte Madison, és slukkolt a cigarettájából. – Ó, igen – mosolygott Ellie. – Rájuk elsısorban. – Tehát egyedül voltál, és elkezdtél írni – mondta Leslie, és bekapta az utolsó szem epret. – Többé-kevésbé. Ha Martin nem volt otthon, leírtam a meséket, amikkel szórakoztattam magam – mondta Ellie. – Kitaláltam magamnak egy életet, amelyben volt egy Max nevő ember, és… 152

– És te voltál Jordan Neale – mondta Leslie. – Minden könyvedet olvastam. – Én egyiket se olvastam – jelezte Madison. – Úgyhogy mesélj róluk. Ellie válaszolni akart, de Leslie megelızte. – Mulatságos, szexi, szövevényes, romantikus krimik egy házaspárról, ami… – Ellie-hez fordult. – Az utolsó könyvben céloztál rá, hogy Jordan talán állapotos. Az? – Fogalmam sincs – felelte Ellie. – De hát te vagy az író! – hitetlenkedett Leslie. – Ha tudnám, mi fog történni, miért bajlódnék azzal, hogy megírom a történetet? Amikor a könyv kétharmadáig érek, és már látom a befejezést, legszívesebben félbehagynám, és elkezdenék valami újat. Ennek hallatára Leslie kétszer kinyitotta, majd becsukta a száját. Mint a legtöbb ember, ı is azt képzelte, hogy az író tud mindent a szereplıirıl, amit tudni kell. – Tehát a könyvek jelentették a te álomvilágodat magadról és a férjedrıl – mondta Madison, aztán körülnézett a konyhában. – Kérsz még epret? – kérdezte Leslie, aki mintha radarral figyelte volna, ki éhes. – Majd én behozom… – kezdte Madison, ám mielıtt megmozdulhatott volna, Leslie felpattant. – Nyilván – mondta Ellie. – Akkor, amikor írtam, ezt nem gondoltam el így. Csak ki kellett töltenem az estéimet valamivel a tévé mellett. Meg a hétvégéket. Azok voltak a legrosszabbak. Leslie hatalmas tál epret helyezett Madison elé, és mellétett egy kazal palacsintát. – És hogy sikerült kiadót szerezned? – kérdezte Leslie. – Nem nagyon ismerem a szakmát, de egy barátnım mesélte, hogy aki publikálni akar, annak ügynökre van szüksége, és minél jobb az ügynök, annál jobb a szerzıdés. Erre Ellie mondott egy nagyon trágár szót, és egy még annál is trágárabb hangot hallatott. – Ezt a pletykát az ügynökök terjesztik. A 153

szerkesztımnek van egy paródiája az ügynökképzésrıl. Fog egy darab papírt, ráírja: „Ügynök vagyok”, azután a mellére tőzi a papírt. Leslie és Madison nem értette. Ellie ivott egy korty teát. – Maradjunk annyiban, hogy egy könyv megjelentetéséhez nincsen szükség ügynökre, és ahhoz meg pláne nincs szükség rá, hogy az én könyveimet megjelentessék. Nekem nincs, és nem is lesz! Annyi indulat volt a hangjában, hogy mikor elhallgatott, a többiek nem törték meg a csendet. – Bocs – mentegetızött Ellie. – Ezzel a szöveggel szoktam hárítani az ügynököket. Na, hol is tartottam? – Kár, hogy nem használtad ezt a hangot a férjeddel szemben – mormolta Madison. – Ugye? – kérdezte Ellie. – Ha visszanézek, és elgondolom, mi mindent csinálnék másként… Eh, ez úgysem történhet meg. Mindenesetre… – Mit szólt a férjed ahhoz, hogy írsz? – kérdezte Leslie. – Egy szóval sem árultam el neki – mondta Ellie. – Meg kell értenetek, hogy a mi életünkben nem jutott hely másnak Martin bánatán kívül. Szenvedése töltötte ki napjainkat. „Társalgásaink” – ha ugyan annak lehet nevezni ıket – abból álltak, hogy milyen rohadt a világ, mert nem ad esélyt a hozzá hasonlóan ragyogó tehetségő embereknek. Nem mondhattam neki, hogy miközben ı így szenved, én mulatságos kis krimik írásával szórakoztatom magamat. – És mindeközben te tartottad el kettıtöket? – kérdezte Leslie olyan élesen, hogy Madison és Ellie felkapta a fejét. – Elnézést. Mindössze az a véleményem, hogy az asszonynak sokat kell elviselnie a férjétıl, viszont az keresi a pénzt. És azt a pénzt a család szükségleteire fordítják. – Te jobban elbántál volna Martinnal, mint én – mondta Ellie. – De hát ı úgy tartotta, hogy hozzájárul a család költségeihez. Hébehóba kapott munkát valamelyik együttesnél, és akár egy hónapig is megmaradt náluk. Csak az volt a gond, hogy a keresményét elektronikai berendezésekre költötte. Négy hangfal volt a nappalinkban. Volt három lepusztult székünk, dohányzóasztalunk, az 154

már nem, mert nem jutott neki hely. De olyan hangfalaink voltak, hogy a Rolling Stones megirigyelte volna ıket. Martin azt mondta, hogy minden, amit vásárol, „befektetés a jövınkbe”. – Én ezt nem bírom! – mondta Madison. – Mi a baj velünk, hogy ilyen férfiakat fogunk ki? Tegnap este én meséltem Rogerrıl, és most ez a szivar… – Elnémult, mintha nem találna elég lesújtó szavakat Martin Gilmore-ra. Ellie vállat vont. – Ha kiszabadulsz egy elviselhetetlen helyzetbıl, sose értetheted meg senkivel, miért maradtál olyan sokáig benne. Magam sem értem. Amikor én voltam benne, nem kérdıjeleztem meg. Ez volt, és kész. – De te tudtad, hogy rossz, ezért írtál magadnak egy egészen más életet – mondta Leslie. Ellie szeretettel mosolygott rá. – Így van! Pontosan ezt tettem, csak abban az idıben nem tudtam, mit teszek. Azért írtam, mert örömem telt benne. Öt könyvet! – Aztán mit csináltál? Ellie mosolygott. – Tudjátok, hogy megváltozhat egyetlen pillanat alatt az élet? – Ja – mondta Madison. – Roger telefonált, azt mondta, szüksége van rám, én pedig otthagytam New Yorkot, és rohantam hozzá. Csak egy telefon. Ellie mosolygott. – Én a fogorvosi váróban találtam egy helyi magazint. A hátlapján egy írói konferenciát hirdettek meg egy kisvárosban, amely tılünk körülbelül száz kilométerre volt délre. A hirdetés alján volt egy mondat, ami szerint a szerkesztık készek véleményezni az helyi írók munkásságát. – Tehát odamentél, és ık beleszerettek Jordan Neale-be – mondta Leslie, és úgy mosolygott, mint aki egy mese boldog végét hallja. – Nem egészen – nevetett Ellie. – Említettem, hogy csak a könyveim megjelenése után tanultam meg gépelni? – Tehát alkalmaztál valakit, hogy legépelje ıket? – kérdezte zavartan Leslie.

155

– No és mibıl fizettem volna? – kérdezte Ellie. – Ha Martin megtudja… – Úgy kicikizett volna, hogy a végén magad égeted el, amit írtál – mondta Madison halkan. – De természetesen „szeretetteljes” modorban. „Szívem, valóban azt akarod, hogy más is elolvassa, amit írtál?” így mondta volna. – Igen – válaszolta Ellie. – Szóról szóra. Verbális bántalmazás. Akkor persze nem gondolkodtam ilyen tudatosan. Jeanne mondta, hogy a hozzám hasonló helyzetben levı nıknek el kell hitetniük magukkal, hogy a társuk jó ember. Ha meglátnák az igazságot, akkor… – Akkor tenniük kellene valamit, márpedig túlságosan meg vannak félemlítve, hogy bármivel is próbálkozzanak. A férfi végül is arra fordította minden energiáját, hogy a nı tehetetlennek és tehetségtelennek érezze magát – fejezte be helyette Madison. – Igen – válaszolta Ellie. Ebben az egyetlen szóban benne volt minden. – Akkor hogy sikerült mégis megjelentetni a könyveidet? – türelmetlenkedett Leslie. Ellie nevetett, és az üres csészéjét nézte. – Nagyrészt a naivitásomnak köszönhetıen. Ha bármit is tudok elıre, nem is próbálkozom. Nem is kértem volna idıpontot a szerkesztıtıl. Késıbb hallhattam, hogy nem is lett volna szabad azt tennem, amit tettem. Kellett volna, hogy legyen ügynököm, mert a kéziratom ilyen, és nem pedig olyan, amilyennek kellett volna lennie. Tudhattam volna, hogy vannak szabályok, és én felrúgtam mindet. Mosolyogva felnézett. – Viszont tudjátok, mi van? A kiadói szakma ugyanúgy ki van éhezve jó sztorikra, mint mi, olvasók. A szerkesztım megölne, amiért ezt mondom, de ha a sztori mesés, akkor elküldheted fakérgen, faszénnel írva, és a többit elintézi a kiadó. – Ja, de elıször is mivel tudtál rávenni bárkit is, hogy elolvassa azokat a kéziratokat? – kérdezte Madison. – A jeges veríték ver ki a

156

kézzel kitöltött őrlapoktól, úgyhogy el sem tudok képzelni egy egész könyvet, tollal és tintával írva. – Teljesen igazad van. Ha a szerkesztım tudta volna, mit kér, sose kért volna arra, hogy küldjem el neki a könyveimet. Csakhogy Daria késésben volt. Általában késésben van, de kizárólag azért, mert ezer dolgot kell elvégeznie tíz perc alatt. – Ellie mosolygott. – Gyakran mondtam neki, hogy azért csináltam karriert, mert ı késésben volt. Egyszer zsebórát ajándékoztam neki. Leslie és Madison értetlenül bámulták. Ellie elmagyarázta: – Tudjátok, mint Alice Csodaországában a Fehér Nyuszi! „Jaj istenem, még elkésem!”. Ezt mondogatja. A két asszony elmosolyodott, de Ellie látta rajtuk, hogy a könyvérıl akarnak hallani. – Oké, de én csak azért tudom, mi történt, mert késıbb összebarátkoztunk Dariával, és ı mesélte nekem a sztorit. Ellie egy pillanatig hallgatott, aztán belevágott. Olyan boldogság volt a szemében, amilyet Madison és Leslie eddig nem látott rajta. – El fogok késni! – mondta Daria a titkárnıjének, Cherylnek, aki elkísérte az írók konferenciájára. – Azonnal indulnom kell! – De hát már csak egy van hátra, és olyan bizakodó! Így szorítja a melléhez a nagy dobozt, és olyan rémült, mint aki attól fél, hogy megbüntetik, ha rajtakapják. Daria egy pillanatra behunyta a szemét az ingerültségtıl. Cheryl új lány volt, most került ki egy nagynevő egyetemrıl. Angol irodalomból diplomázott, kreatív írás volt a melléktárgya. – Mind így néznek ki! – bosszankodott Daria, és magában hozzátette: amíg hozzá nem jutnak egy kis pénzhez, mert aztán – nem, nem fejezi be ezt a gondolatot. A konferencia harmadik napjánál tartottak, legalább ötven szerzıi ismertetést hallgatott végig, de egy érdekes sem volt köztük. Sorra elküldte ıket Cherylhez, hogy kérjék el tıle a szabvány tájékoztatót, amelybıl sorra vehetik, hogy lehet megjelentetni egy tudományos-fantasztikus regényt, hogy lehet megjelentetni egy szerelmes regényt stb. 157

Ismét az órájára nézett. Ez nem olyan, mint amikor az ember késve érkezik a fodrászhoz, itt most beszédet kell tartania. A hallból nyíló ülésteremben körülbelül háromszáz reménybeli író várja, hogy Daria elmagyarázza nekik, miként jelentethetik meg a könyvüket, és juttathatják fel a bestsellerlistára. A legszívesebben azt csinálta volna, hogy odamegy, annyit mond: „írjanak jó könyvet, azt viszik”, aztán leül. De nem, az nem jó. Nem, neki oda kell állnia, és harminc percig kell beszélnie a margókról, és hogy mennyit hajlandó fizetni a kiadója látatlanban egy olyan szerzınek, akirıl még sose hallottak. Ránézett lelkes fiatal asszisztensére. Csakugyan ilyen jó ember, vagy ez csak afféle passzív-agresszív akció, amellyel be akarja ugratni a fınökét, hogy azt tegye, amit ı akar? Számít? Daria sóhajtott. – Öt perc! – mondta Cherylnek, é igyekezett olyan zordnak látszani, mint egy igazi fınök. Cheryl sugárzó mosollyal kidugta a fejét az ajtón. – Most már bejöhet! Bejött egy vékony kis nı, aki igencsak rémültnek látszott. – Nem szeretném rabolni az idejét – mondta bátortalanul. – Nincs semmi baj – mondta Daria annyi türelemmel, amennyi kitelt tıle. – Írt egy könyvet? – Én… hát igen, azt hiszem. Mármint nem vagyok igazi író, de volt pár ötletem, úgyhogy leírtam ıket. Egész biztos, hogy nem érnek semmit, de talán lesz valaki, akinek megtetszenek. Vagy legalább valamelyik megtetszik. Dariának kemény munkájába került, hogy a mosoly ne hervadjon le a szájáról. Már megint egy ilyen, gondolta. Egyes szerzık felhergelik magukat, úgy zúdulnak be az ajtón, mint egy cunami, és elmondják, hogy olyan fenséges opuszt írtak, ami halhatatlanná teszi a kiadót. Aztán vannak az olyanok, mint ez a nı, ez a… Ránézett a névkártyára, de csak annyit látott, hogy a nı családi neve Gilmore. A keresztnevét eltakarta a kék doboz, amelyet olyan görcsösen szorított a melléhez, hogy az ujjai elfehéredtek. 158

– Lehetek ıszinte, Mrs. Gilmore? – kérdezte Daria. – Beszédet kell tartanom, és késésben vagyok, és… A nı úgy lépett hátra, mintha vezényszót hallott volna, és mentegetızni kezdett. – Bocsásson meg, nem tudtam! Nekem nem szóltak. Azt hittem, egy órára kaptam idıpontot, és… Daria tisztában volt vele, hogy fél három van, vagyis ez a nı mióta is várja ezt a pillanatot?… Tapasztalatai alapján valószínőleg egész életében azt várta, hogy átadhassa a kéziratát egy New York-i szerkesztınek. Dariának lelkifurdalása támadt miatta. Amíg összekapkodta a dolgait, odaadta a nınek a névjegyét. – Tessék, küldje el New Yorkba, amije van. Írja rá a nevemet, személyesen én foglalkozom vele. Mit szól hozzá? – Ön nagyon nagylelkő – mondta a nı, és úgy nézte a névjegyet, mintha a mennyország kulcsa lenne. Daria, hogy könnyítsen a bőntudatán, távozás közben bátorítóan megszorította a nı vállát, azután szó szerint kimenekült a szobából. Cheryl nevetve lépett be Daria irodájába. – Sose fogod kitalálni, mit hozott a postás! – El nem tudom képzelni – mondta szórakozottan Daria, aki az asztalán tornyosuló papírkazalban kereste az imént lektorált ötven oldalas kéziratot. El akarta tenni a táskájába, hogy hazavigye. Sajnos, ma este együtt kellett vacsoráznia a cég néhány fejesével, vagyis éjfélig fog dolgozni, hogy megpróbálja utolérni magát. Három – írd és mondd, három – könyvet kellett kivégeznie, amelyek szerepeltek az ütemtervben, csak a szerzık nem adták le határidıre a kéziratot, így Dariának kellett elvégeznie egy év munkáját pár hét alatt. – Emlékszel arra az írói konferenciára a múlt héten, és arra az utolsó íróra? Azt mondtad neki, küldje el a dolgait, a személyes figyelmedbe ajánlva. Emlékszel? Daria felkapta a fejét. Így is táncoltak az idegei, össze kellett szorítania a fogát, nehogy azt mondja, ez Cheryl problémája, nem az övé. De nem mondta. – Emlékszem. Mi van vele? 159

– Úgy rémlik, azt mondtad neki: „Küldje el, amije van”. – Igen – mondta Daria türelmetlenül. Nem volt ideje találós kérdésekre. Ha nem rohan, elkésik a vacsoráról, márpedig ilyet nem lehet csinálni a kiadó vezetıjével és a vezérigazgatóval. – Szó szerint értette, amit mondtál. – Cheryl alig bírta visszafojtani a nevetését. – Küldött neked egy csomagot – hoppá, itt is van! Megkértem Bobbyt a postázóból, hogy hozza fel. Ezt látnod kell! Daria mélységes bosszúságára a postázóból jött pasas egy méteres papírtornyot helyezett el az egyébként is agyonzsúfolt íróasztalán. Ötig kellett számolnia, nehogy tombolni kezdjen, hogy neki erre nincs ideje. – Öt regény, és mind kézzel írva! – mondta Cheryl, mintha ez lenne a világ legjobb vicce. Daria feszesen mosolygott az asszisztensére. Cherylnek minden új, a kézzel írott regények is. Ám Daria régi motoros volt a szakmában, sok ilyet látott. – Küldd vissza – mondta. – Közöld vele, hogy kiadónk a kézzel írott… Ám mielıtt befejezhette volna a mondatot, a kinti szobában megszólalt a telefon, és Cheryl rohant, hogy fölvegye. Bobby a postázóból, kétségtelenül attól tartva, hogy utasítják az irdatlan paksaméta újracsomagolására, úgy eltőnt, mint egy dzsinn, aki visszabújt a palackjába. – Egy. Kettı. Három – számolt Daria, hátha ezzel ellazíthatja pattanásig feszült idegeit. A papírok, amelyekre szüksége van az éjszakai munkához, az asztalán magasodó szörnyedvény alá kerültek. Attól félt, ha hozzáér, a méteres torony szétcsúszik, és behavaz mindent. Még tíz év múlva is lesznek az irodájában kézzel teleírt papírlapok. – Cheryl! – kiáltott ki a nyitott ajtón, de nem kapott választ. Ám ahogy lenézett az asztalra, a keresett anyag egyik csücske mintha kikandikált volna a torony alól. Talán… Ha nagyon óvatos lesz…

160

Ráhajolt a toronyra, és a csücsökért nyúlt. A legfelsı oldal ott volt a szó szoros értelmében az orra elıtt. Egész jól lehetett olvasni az írást. „Max rám nézett és megkérdezte: – Mi lesz vacsorára? – Ebbıl tudtam, hogy ideje találni egy újabb gyilkosságot” – olvasta Daria. Elmosolyodott. Unatkozó háziasszony, aki átmegy nyomozóba, gondolta. Elolvasta a következı sort. Tíz perc múlva visszatért az irodába Cheryl, aki még akkor is kacagott. – Szólok Bobbynak, hogy vigye ki! Csak meg akartam mutatni… – Menj ki! – mondta Daria, aki a tizedik oldalnál tartott. – De… – Menj ki! – ismételte Daria hangosabban, és lapozott. – És csukd be az ajtót! Cheryl nesztelenül kisurrant, és betette az ajtót maga után. Harminc perccel késıbb megszólalt a telefon. Daria oda se nézve lenyomta a gombot, és bontotta a vonalat. Amikor ismét csengett, némára állította a csengést. Másnap reggel nyolckor a kiadó vezetıje dühöngve berontott Daria irodájába. – Nagyon ajánlom, hogy elfogadható indokod legyen! – mondta. – Mást se csináltam az este, mint neked agyaltam ki mentségeket! – Elhallgatott, amikor meglátta Daria arcát, ısidık óta dolgozott a könyvkiadásban, ismerte azt a tekintetet, ahogy ı hívta, a Szent Grál-tekintetet. Ez akkor jelenik meg, ha a szerkesztı azt teheti, amiért szerkesztı lett. Annak a tekintetnek nincs köze pénzhez, vagy valamelyik elkopott szerzı jogdíjelszámolásához. Nem. Az a tekintet azt jelenti, hogy a szerkesztı most olvasott egy jó könyvet. Ez a kiadószakma legnagyobb szentsége: a jó könyv. A kiadó igazgatója azonnal abbahagyta a kiabálást. Itt ez a legjobb mentség, az egyetlen elfogadható mentség. – Mennyi? – kérdezte halkan. Sose lehet tudni ezeknél a szerkesztıknél. Idınként beleszeretnek olyan könyvekbe, amelyeknek nincsen piaci értéke.

161

– Legalább egymillió példány, keménykötéses – mondta a szerkesztı. Suttogássá tompult a hangja. – Öt kötet kész, három másiknak megvan a vázlata. A kiadó igazgatója hunyorgott. – Szükséged van valamire? Bagelre? Narancslére? Kávéra? Egy zsák pénzre, hogy elküldjed a szerzınek? – Gépíróra. – Ötöt küldök – ígérte a kiadó igazgatója, azzal távozott. Félúton kifelé harsány diadalüvöltést hallatott.

162

15 Madison és Leslie nem szólaltak meg egy percig. Madison ugyan nem olvasta Ellie könyveit, de ı is ebben a világban élt, tehát hallott róluk. Az elsı hat-hét évvel azután jött ki, hogy megismerkedtek New Yorkban, valamikor 1987 táján, és azonnal meghódította az országot. Madison még emlékezett, hogy a munkatársnıi hónapokig másról sem tudtak beszélni, csak az elsı kötetrıl. Imádták Maxot, a gyarló fıhıst, de még jobban imádták Jordan Neale-t, a szédületes hısnıt, aki annyira értett ahhoz, hogy galibákba keveredjen, aztán kimásszon belılük. – Ha róla olvasok, úgy érzem, mintha magamról olvasnék! – áradozott Madison egyik kolléganıje. Madison mindig el akarta olvasni valamelyiket, de sose volt ideje. Noha Roger után azt gondolta, hogy közelébe se megy soha többé a gyógyítás világának, esténként most is orvosi tankönyveket és szakmai közlönyöket olvasott. A legkevésbé sem zavarta, hogy a szakkönyvek nem a beteg emberekkel, hanem a beteg állatokkal való bánásmódot okítják. De azért tudta, hogy Jordan Neale romantikus bőnügyeinek népszerősége nıttön nı. A második kötetet a nık az asztal alatt olvasták. Egy napon egy arany retriever lenyelte az egyik asztalról a főzıkapocs-kiemelıt, mert az asztalnál ülı nı annyira belemerült Alexandria Farrell legújabb regényébe, hogy észre sem vette a kutyát. Dr. Parkhurst azt mondta, szerencséjük, hogy nem veszettség miatt hozták be a kutyát. – Megérte volna – felelte az olvasó nı, aszott keblére ölelve a regényt. Madison, miután végighallgatta, miféle emberhez ment feleségül Ellie, el nem tudta képzelni, mi volt a véleménye a felesége sikerérıl. – Csodálatos történet! – lelkesedett Leslie Madison a szemöldökét ráncolta, és letüdızte a cigarettafüstöt. – No és mit szólt a sikereidhez ó? 163

– Szenvedett – válaszolta Ellie. – Azt mondta, örül, hogy legalább egyikünknek „megadatott” a siker. Nincs is rá szó, milyen bőntudatom volt emiatt. Évekig nem volt más témánk, minthogy ı miként lesz világhíresség, nagyság, ehelyett nekem jutott minden, amit ı akart. Tett róla, hogy iszonyúan, a szó szoros értelmében iszonyúan érezzem magamat. Nem élvezhettem a sikereimet, mert úgy éreztem, hogy mindennel, amit elértem, ıt rövidítem meg. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjék. – Tehát megtettem mindent, amit csak tehettem, hogy úgy érezhesse, az én sikerem ugyanannyira az övé is. Neki ajánlottam az összes könyvemet. Elmondtam minden interjúban, hogy tıle kapom az ihletet. És az utolsó garast is, amit megkerestem, természetesen odaadtam neki, hogy kezelje. Ám ı nem akarta „kezelni” a pénzt. Én tárgyaltam minden szerzıdésrıl, én döntöttem minden befektetésrıl. Én hoztam létre a vállalkozást. Mindent magamnak kellett csinálnom. Martin csak annyit tett, hogy elköltötte a pénzt. Ám egymás között – és mások elıtt – úgy tettünk, mintha ı lenne az ügyvezetı. Akkor ez nem tudatosodott bennem, azt reméltem, hogyha azt hiszi, ı kezeli a pénzt… – Elnémult, lesütötte a szemét. – Csakhogy az ilyen férfiaknak semmivel sem lehet a kedvére tenni – mondta Madison. – Akármit tegyél, nekik semmi sem elég. Roger fenyegetésnek érezte, bármit is értem el. A válásnál többen tanúsították – köztük dr. Oliver –, hogy Roger nem tudott volna járni nélkülem, ám Roger kijelentette, hogy hamarabb tudott volna járni, ha én nem húzom le. – Úgy van. – Ellie fölkapta a fejét. – Minél nagyobb sikereim voltak, Martin annál jobban ledorongolt, de olyan harcmodorban, amellyel bizonyosan megsebzett. Azt mondta, én akadályoztam meg, hogy zenész legyen, mert ha nem hagyja el New Yorkot miattam, lehetett volna belıle „Valaki”. Ám ı nekem adta minden sikerét, míg én kényszerítettem, hogy dobja el életének egyetlen álmát. Napokig érveltem, próbáltam emlékeztetni, hogy nem így volt. Órák hosszat magyaráztam, hogy én mondtam le a festésrıl, én hagytam el New Yorkot, mert ı akart Los Angelesbe menni, hogy zenész legyen. De 164

mondhattam akármit, mert Martin mindig másképp emlékezett. İ úgy emlékezett, hogy azért hagytam abba a festést, mert nem voltam elég tehetséges, és úgy emlékezett, hogy ı hagyott ott egy csodálatosnak ígérkezı karriert New Yorkban, és azért költöztünk Los Angelesbe, mert én mondtam, hogy több napsütést akarok. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjék. – Bírtam, ameddig bírhattam. Eljutottam odáig, amikor már nem érdekelt, összhangban vannak-e a férjem emlékei azzal, amit tettem. És halálosan untam, hogy elveri a pénzemet. Vásároltunk egy gyönyörő házat, benne egy csúcstechnikával felszerelt hangstúdióval. De miután Martin televásárolta a stúdiót további kütyükkel, elkezdte a házat is megtömni hangfalakkal és fekete dobozokkal. És amikor a ház pukkadásig megtelt, Martin azt mondta, újabb házat kell vennünk, de ezúttal a hangstúdió négyszer ekkora legyen. És miközben ı vásárolt, vásárolt és vásárolt, egyfolytában nyafogott, hogy nem keresem elég gyorsan a pénzt. Amikor nem bírtam tovább, beadtam a válópert. Itt szünetet kellett tartania. – Azon a kisvárosi bíróságon jöttem rá, hogy a bíró a férjemmel ért egyet – mondta halkan. – Martin úgy vonult be a tárgyalóterembe, hogy hozta a könyveimet, és a másolatokat az interjúimról, mintha azok „bizonyítanák”, hogy oroszlánrésze volt az írói pályafutásom sikerében. És a bíró elhitte minden egyes szavát. A bíró azt mondta az ügyvédemnek, hogy ebben az államban vagyonközösség van, tehát Martin ugyanúgy tulajdonosa a könyveimnek, mint én, tehát alapjában miért nekem kellene rendelkeznem velük, és miért nem neki? Rendelkezés alatt pedig azt értem, hogy megfejelhette volna ıket pornóval, leállíthatta volna az utánnyomást, azt tehetett volna, amit akar. Lélegzetet kellett vennie, hogy folytathassa. – Végül, hogy megırizhessem a rendelkezési jogomat a könyveim fölött, belementem, hogy átengedek Martinnak minden pénzt, amit kerestem, mindent, amit a könyvekbıl befolyt pénzen vásároltunk, és holtáig fizetem neki a tartásdíjat. Egy elég bıkező tartásdíjat. – Viccelsz? – kérdezte Madison.

165

– Nem. Ez nem olyasmi, amivel viccelek. Ezt kapja. Még egy iszonyú összegő életbiztosítást is kellett kötnöm, hogy ha meghalnék – vagy tönkremennék –, pénz nélkül ne maradjon szegényke. Nem szólt többet, de sem Leslie-nek, sem Madisonnak nem jutott eszébe válasz. Hát nem az akasztja le a több pénzt a válásból, aki gazdagabb? Nem mindig a pénz gyız? Leslie törte meg a komor hallgatást. – Mi lenne, ha pár órára elfelejtenénk a bajainkat, és körülnéznénk a városban? Talán vehetnénk egymásnak születésnapi ajándékot. Ki mit szeretne a negyvenedik örömére? – Újrakezdést? – kérdezte Madison. – Hö! – mondta Ellie. – Nekem csak bosszú kell. Nem! Csak az igazság kell! – Úgy rémlik, mindkettıt láttam a sarki boltban. Tudjátok, a halkereskedı mellett. Madison és Ellie nagyot nézett, de aztán elmosolyodtak. – Oké – mondta Ellie. – Tudom, mikor lanyhul a hallgatóság figyelme. Mintha láttam volna egy kirakatban egy kis lámpát, ami olyan formájú volt, mint egy aligátor. Annak szeretnék utánanézni, mert a szerkesztım győjti az aligátoros tárgyakat. – Van egy ismerısöm Fort Lauderdale-bıl, biztos neki is tetszene – jegyezte meg Madison mosolyogva. Felállt, eltolta az asztaltól a székét. – Úgy hangzik, mint az utolsó könyvem cselekménye, amibıl nem kér a szerkesztım. – Ellie is fölállt. Kinézett a konyha ablakán, és különös módon könnyebbnek érezte magát. Most, hogy elmondhatta, mi történt vele, talán oldódott benne egy kicsit a keserőség, amelyet az igazságtalan ítélet okozott. Természetesen Jeanne-nek is elmondott minden egyes részletet, de olyasvalakinek gyónni, akinek százötven dollárt fizetünk óránként, valahogy nem esik olyan jól, mint két régi barátnak kiönteni a lelkünket. – Megyek veletek vásárolni, de csak egy feltétellel – mondta Leslie. Madison és Ellie kérdın nézett rá. Leslie csípıre tette a kezét, és a szeme kihívó villámokat szórt. 166

– Milyen feltétellel? – kérdezte egyszerre Madison és Ellie. – Hogy senki – ismétlem, senki – se várja tılem, hogy lényegbevágó és mélyreható elıadást tartsak a házasságomról. Ellie összenézett Madisonnal. – Mindig neki kell gyıznie, mi? – Ühüm – helyeselt Madison. Rámosolygott Leslie-re. – No hát, mit is mondtál, amikor a férjed elvette a kisházat, amelyet te hoztál helyre? – Miközben állapotos volt – tódította Ellie. – Azt se felejtsd ki. Leslie szeme elkeskenyedett. – Aki következınek szóba hoz engem, az fog mosogatni ma este! – Aligátorok! – ígérte Ellie. – Semmi másra nem fogok gondolni, csakis aligátorokra! – Lehet valamit csinálni ebben a városban? – kérdezte Madison. – Mert hallottátok az én sztorimat, most hallottuk Ellie-ét, és ha a konyhatündér semmit sem hajlandó elárulni az életérıl, mit fogunk csinálni a hátralevı két napban? Leslie mosolyogva karon fogta ıket, és elindult velük az ajtóhoz. – Mi lenne, ha keresnénk magunknak három hajóskapitányt, akiknek a neve Josiah, és vad viszonyt létesítenénk velük? – Rám számíthatsz! – mondta azonnal Ellie, és fölkacagott. Három éve elıször tudott jóízően nevetni a szexen. – Úgyszintén – mondta Madison. Még akkor is nevettek, amikor kijöttek a házból.

167

Második rész 16 Végül úgy döntöttek, hogy különválnak egy kis felfedezés céljából, és majd ebédnél találkoznak ismét. – Így talán lesz más témánk is a beszélgetéshez, mint az, hogy hol rohad az életünk – mondta Leslie. Amivel természetesen a többiek is egyetértettek, mert mindenki születésnapi ajándékot akart vásárolni a másik kettınek. A Rakpart vendéglıt szemelték ki találkozóhelynek, és nevetve ugratták egymást, hogy ki mer többet megenni Maine tengeri herkentyőibıl. Leslie az antikvárium felé indult, amelyet egy parányi sikátorban látott. Remélhetıleg Ellie nem vette észre. Sóhajtott. Milyen ajándékot lehet venni egy nemzetközi sikerszerzınek? Még akkor sem döntötte el, amikor belépett a boltba. Ahogy becsukta az ajtót, úgy érezte, mintha más idıbe és más helyre csöppent volna. Mennyezetig érı polcok takarták el a falat, de nemcsak azokon voltak könyvek, hanem a székeken, a padlón és az apró asztalok alatt is. A rolettákat leengedték, hogy védjék a napsütéstıl az ablakok elıtt magasodó könyvtornyokat. Néhány mennyezeti és két falikaros lámpa világított, amelyek, ha Leslie jól látta, régiek és nagyon értékesek voltak. – Miben segíthetek? – kérdezte egy vénségesnek tőnı hang. Beletelt egy percbe, amíg Leslie szeme alkalmazkodott a gyér világításhoz, de mikor ez megtörtént, egy apró öregembert látott. Szinte áttetszıen sovány volt, ám sőrő haja, szálegyenes tartása elárulta, hogy valamikor megdobogtathatta a nıi szíveket. Volt benne valami, amitıl Leslie… nos, igen, elbővölınek érezte magát. Az öregemberhez képest mindenesetre nagyon fiatal volt. – Ajándékot keresek két barátnımnek. Mindkettınek holnap lesz a születésnapja.

168

Az öregember alacsony volt, ám Leslie szerint ez sohasem zavarhatta a nıket. – Mondana valamit ezekrıl a hölgyekrıl? Mit kedvelnek? – Hát annyira nem ismerem… – Félbehagyta a mondatot. Csak nem azt akarta közölni, hogy nem ismeri valami jól Madisont és Ellie-t? Azok után, amit az utolsó huszonnégy órában hallott? No de mégis. – Gyógyítás – bökte ki. – Az egyiket minden érdekli, aminek az orvostudományhoz van köze. A másik… – Elbizonytalanodott. Mi érdekli Ellie-t? Ha nem róla lenne szó, Leslie olyasféle könyvet vásárolna, mint Meditációk nıknek, valami megnyugtatót, ami kioldja a lélekbıl a haragot. Ám nagyon jól el tudta képzelni, ahogy Ellie csak nevetne egy ilyen könyvön. Bátortalanul mosolygott az öregemberre. – Nincs valamije olyasvalakinek, aki bosszút akar állni? Az öregember úgy viszonozta a mosolyt, mintha semmi különöset nem találna ebben a kérdésben. – Meglehet – mondta, azzal visszament a könyvtornyok között a bolt hátuljába. Mire Leslie utolérte, egy kis könyvespolc elıtt állt. – Leslie biztos volt abban, hogy Chippendale, mégpedig valódi, nem utánzat – és egy könyvet nyújtott az asszonynak. Leslie elvette, ránézett a címre. Mindhalálig romantika. Leslie zavarba jött. Mi köze ennek a bosszúhoz vagy az orvostudományhoz? De mire felnézett, az öregember eltőnt, és ı egyedül maradt az üzlet hátuljában. – Mindhalálig romantika – olvasta fennhangon. A kis könyvet zöld vászonba kötötték, de nem volt rajta borító, és réginek tőnt. Leslie mögött félig fel volt húzva a redıny, így beáradt rajta némi nappali fény. Az asszony látta a levegıben táncoló porszemeket. A könyv címétıl az életére kellett gondolnia. Vajon viszonya van a férjének a titkárnıjével? Arra is gondolt, hogy mit kell tennie, ha egyszer valóban szembesül az igazsággal. Neki kell otthagynia Alant? Vagy dobja ki a házból, amelyet a férje ugyanúgy

169

megszeretett, mint ı? Eszébe jutottak Rebecca szavai, hogy a család mindent elveszíthet, ha az anyja nem hajlandó harcolni. Most nagyon szerette volna, ha itt van a másik két asszony. Amíg az ı gondjaikat hallgatta, legalább egy idıre megfeledkezhetett a sajátjairól. Lehet, hogy ez önzés, de Leslie úgy gondolta, hogy neki nagyobb bajai vannak, mint nekik. Madisont és Leslie-t nem béklyózzák a szerelem láncai. Még most is üldözi ıket az a rémkép, amit azok a kétségkívül szörnyeteg emberek mőveltek velük, de nem szögezi ıket oda a férfihoz az az agyoncsépelt szó, a szerelem. Ellie biztosan nem szerelmes már az exférjébe. Madison sem az. Ám Leslie ugyanúgy szerette Alant, mint mikor elıször meglátta. Réges-régen, lánykorában tudta, mi vár a nıkre, ha akkora szerelemmel mennek bele a házasságba, mint amit ı érzett Alan iránt. És mert tudta, megpróbált szabadulni a láncoktól. Még a hidakat is megpróbálta felégetni maga mögött azzal, hogy dobta Alant. Akkor nem gondolta át, de ma már, a kor adta bölcsességgel tudja, hogy nyilvánosan megalázta Alant, amikor otthagyta. Mégis visszatért. Elment New Yorkba, és rájött, hogy tarthatják ugyan nagyon tehetségesnek Columbusban, de New Yorkban nem rendelkezik azzal, amire egy hivatásos táncosnak szüksége van. Nem volt meg benne sem az elszántság, sem a tehetség. Tehát hazament Alanhez, és összeházasodtak, mintha mi sem történt volna. Azt meg kell hagyni, hogy a férje ennyi év alatt egyszer sem vágta az arcába, hogy mit tett vele. De Leslie-t akkor is éveken át emésztette a bőntudat. – Miért nem állsz a sarkadra? – kérdezte gyakran az anyja. – Mitıl félsz? Leslie ilyenkor üvölteni szeretett volna: „Attól félek, hogy elveszítem! Láttam, milyen az élet Alan nélkül. Az nekem nem kell.” És most biztos benne, hogy a közös életnek vége szakad. Már csak idı kérdése. Percek óta állt egy helyben, és szorongatta a kis könyvet. Odalapozott az elsı fejezethez, és ezt olvasta: „Sose mentem férjhez, 170

mert tudtam, hogy a szerelem láncra főzne, és nekem mindenekfölött szabadság kellett.” Leslie becsapta a könyvet, hogy az csak úgy csattant. A szavak, amelyeket olvasott, túlságosan közel álltak az életéhez. A bejárat felé pillantott, ahol csilingelt az apró ajtócsengı. Ezek szerint más vásárlók jöttek. Honnan tudta ez az öregember? Nem, nyugtatta meg magát. Az öregember nem tudhatta. A másik helyiségben halkan beszélgettek. Nem vághat keresztül az üzleten, nem mondhatja a boltosnak: ,Azt mondtam, az orvostudomány és a bosszú érdekel, a barátnıimnek az kell. Akkor miért adott nekem…” Miért adott nekem olyat, amire nekem van szükségem? Várt egy kicsit, hogy a többi vásárló elmenjen. Hallotta a nevetgélésüket, nyilván nem olyan típusok, akik huzamosabb idıt töltenek egy koszlott kis antikváriumban. Múltak a percek, ám azok az emberek csak nem akartak elmenni. Leslie körülnézett. A sarokban kopott kárpitázású, ócska szék állt, és azon kétarasznyi könyvkupac. Leslie levette a székrıl a könyveket, és kényelmesen elhelyezkedett. Nem is tudta, miért nem megy ki a boltból. Valamiért nem volt rá képes. Még nem. Kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. – Na, mit vettél? – érdeklıdött Ellie. A Rakpart hosszú deszkaasztalánál ültek, fél tucat doboz mellett. Végül csak nem merték kipróbálni a nyers tengeri sünt. („Süssék meg, akkor nem is lehet olyan rossz”, szögezte le Ellie.) Három nagy fehér papírdobozban frissen sült tengeri herkentyő volt, a másik háromban káposztasaláta, krumpli és kukorica. Amíg kihozták a megrendelt ételt, Madison és Ellie elkezdett a vásárlásaikkal dicsekedni. Madison három reklámszatyrot tömött meg a különbözı barátok gyerekeinek szánt ajándékokkal. – Én vagyok Erskine keresztanyja – mondta mosolyogva. – A városban az a szabály, hogy ha baba születik, annak csak a szőzi Madison lehet a keresztanyja. 171

– Nyilvánvalóan abban reménykednek, hogy a szépségeddel ajándékozod meg valamelyik keresztlányod – mondta Leslie. Madison elutasítóan nevetett, de azért elpirult az örömtıl. Leslie megvásárolta az aligátorlámpát, és „két másik dolgot, amelyeket senki sem láthat holnapig!”, mondta. Csak Leslie mellett nem dagadtak reklámszatyrok. Pedig kellett volna vennie ajándékot Madisonnak, Ellie-nek, a gyerekeinek és Alannek. Hát Bambinak? Kényszerítette magát, hogy felnézzen a többiekre. Várták, hogy megmutassa, mi van az egyetlen kis tasakjában. – Elnézést – mentegetızött. – A legjobb szándékkal mentem be egy antikváriumba, de… – Találtál valamilyen érdekes régi könyvet, és egész idı alatt azt olvastad – mondta Ellie. Leslie nevetett. – Honnan tudtad? – kérdezte csipkelıdve. – Foglalkozási ártalom. No és? Megvásároltad a könyvet? – Ó, igen! – felelte Leslie. – Meg. Mivel nem mondott többet, Ellie sürgetni kezdte: – Beszélsz róla? Leslie fölvette a padlóról a szatyrot. Amikor végre odakeveredett a pulthoz, a boltos egyetlen megjegyzést sem tett arra, hogy Leslie legalább három óráig ücsörgött az üzlet mélyén. Csak rámosolygott az asszonyra, elvette a könyv hátsó lapjára írt, nevetséges három dollárt, és azt mondta, reméli, hogy Leslie-nek tetszeni fog a könyv. Leslie kinyitotta az apró, barna papírzacskót, és az asztalra helyezte a könyvet. – Egy 1900-as évekbeli nırıl szól, aki beutazta a világot – mondta. – Több viszonya volt, és egy nagy szerelme, egy férfi, akivel tizennyolc évesen eljegyezte magát, de elhagyta, hogy magányosan barangolhasson. – Úgy hangzik, mintha te lennél. – Ellie a könyvért nyúlt. – Nem egészen! – mondta sietve Leslie, azt remélve, hogy olyan lesz a hangja, mintha elıször szembesítették volna ezzel a gondolattal. – Én elmentem, de visszatértem.

172

– Megtennéd még egyszer? – kérdezte Madison, és a szájába tömött egy tintahalkarikát. Többet evett, mint Ellie és Leslie együttvéve. – Úgy érted, hogy elhagynám-e Alant? – Nem. Hogy visszamennél-e hozzá. Ha elölrıl kezdhetnéd, otthagynád-e New Yorkot, és visszatérnél-e a földbirtokos fiúhoz? Leslie mosolygott. – Fogalmazzunk úgy, hogy New York nem tárta szélesre a kapukat egy olyan kaliberő táncos elıtt, mint amilyen én voltam. Máshoz pedig sose volt tehetségem. – Én is ezt gondoltam a képzımővészeti fıiskolán – mondta Ellie. – A festésért éltem-haltam, az volt a mindenem, de nézzetek meg most! – Éppen bele akart harapni egy sült kagylóba, de aztán visszaejtette a papírdobozba. – Talán rosszul fogalmaztam. Nem most kellett volna megnéznetek, hanem négy éve. – Akkor, amikor a felesége voltál egy embernek, aki annyira irigyelt téged, hogy belebetegedett? – kérdezte Madison, és elvette a kagylót, amelyet Ellie visszatett. – Hogy ez milyen furcsa, hát nem? – kérdezte Ellie Leslie-tıl. Leslie elengedte a füle mellett Madison személyes és Ellie költıi kérését. – No és te? – kérdezte Madisontól. – Te mit tennél, ha elölrıl kezdhetnéd? Mielıtt Madison felelhetett volna, Ellie közbevágott: – Annak a tudatában, ami azóta történt, vagy nélküle? – Hogy érted ezt? – kérdezte Ellie. – Ha most váratlanul – ez természetesen csak az én írói fantáziám – visszakerülnél a múltba, és föltennék neked ugyanazt a kérdést, valószínőleg ugyanúgy döntenél. Ha csak nem tudnál többet, mint akkor. Madison felvonta a szemöldökét. – Vagyis azt kérdezed tılem: a fejlemények tudatában fogadnám-e Roger hívását, hallgatnék-e a könyörgésére, hazamennék-e Montanába, és ápolnám-e addig, míg fel nem gyógyul? – Pontosan ezt kérdezem – felelte Ellie. – Illetve te kérdezted ezt, amikor felvetetted az egész témát. 173

– Hadd gondolkozzam! – mondta Madison epésen. – Roger vagy az élet. – Egymás mellé tartotta a két kezét, mintha mérlegtányérok lennének. – Roger. Élet. Hm. Melyiket válasszam? Leslie nevetett. – Könnyő nektek. Ti tudjátok, mit válasszatok. Madison New Yorkban maradna, és szupermodell lenne, jóval azelıtt, hogy egyáltalán kitalálták a szupermodell fogalmát. Te pedig, Ellie, írni kezdenél, mert ma már tudod, hogy igazán ahhoz van tehetséged. De én... Nekem mi a választásom? – Hogy más férfiakat is megismerj – vágta rá Ellie. – Azt se tudod, mi van odakint! – Roger és Martin! – riposztolt Leslie. – Talált! – nevetett Ellie. Madison a káposztasalátáját döfködte a villájával. – De ott se minden férfi rossz – mondta halkan. – Thomas is ott volt. Ez a „volt” olyan hangon volt mondva, hogy a két asszony egy szót sem szólt. Thomas meghalt. Madison Leslie-re nézett. – Én megkeresném Thomast. – Leslie és Ellie elhőlt. Madison méltatlankodva nézett rájuk. – Nem, nem úgy! Nem spiritiszta szeánszon! Úgy rémlik, a második esélyrıl beszéltünk. Ha visszamehetnék, mondjuk, arra a napra, amikor mi, lányok elıször találkoztunk, és tudnám, amit ma tudok, mindent elkövetnék, hogy felkutassam Thomast. Kétlem, hogy már akkor is az orvosi egyetemre járt, habár ki tudja… – Elnémult, a tányérját nézte. A történet, hogy miként adta oda az életét egy hitvány alaknak, és veszítette el miatta a férfit, akit szeretett, úgy lenyomta a kedvüket, mint valami undorító szag. Madison tányérja mellett fából faragott békácska ült, amely brekegett, ha meghúzták a zsinórját. Ez is a gyerekekre emlékeztette, akiket sose hozhat a világra. Leslie törte meg a csendet. Fölvette a könyvet onnan, ahova Ellie tette. – Azt hiszem, én is szeretnék utánanézni a többi lehetıségnek – szólt halkan. – Vagyis a gazdag srácnál töltenéd a tavaszi szünetet – mondta Ellie. – Leendı-Elnök-Úrnál, igaz? 174

– Igen – válaszolta Ellie határozottan. – Azt tenném. – Mi az ott? – kérdezte Madison élesen. Leslie értetlenül nézett a könyvre. – Ezt vásároltam – mondta. – Nem a könyvrıl beszélek, hanem arra a papírra, ami kiáll belıle? Leslie megfordította a könyvet, ránézett a felsı élére. Alig látható papírdarab kandikált ki a lapok közül. Leslie kinyitotta a könyvet, kivette a jelzıt. Krémszínő névjegykártya volt, olyasfajta régimódi betőkkel, amelyeket fáradságos munkával maratnak rézlapra: Jövendı Bt. Akarta átírni a múltat? Madame Zoya segíthet! Örökugrató utca 333 Leslie elolvasta, összevonta a szemöldökét, és továbbadta a kártyát Madisonnak – Fogalmam sincs, mi ez. Mikor olvastam, nem is vettem észre. Madison egy percig nézte a kártyát, aztán letette az asztalra. Kinyitotta a retiküljét, kivett egy névjegyet, letette a másik mellé. Egyformák voltak. – Érdekes, hogy ugyanolyan névjegykártya van nálunk – mondta Leslie – de gondolom, a hölgy nagyon akar vevıket toborozni. Nem lehet könnyő megélni egy ekkora városkában. Talán… Elnémult, mert Ellie, miután egy darabig kotorászott a tasakjaiban, kihalászott és az asztalra tett egy névjegyet, amely mindenben azonos volt a másik kettıvel.

175

17 – Tenyérjós – mondta Madison, és bekebelezett még egy herkentyőt. – Tarot – vélte Ellie. – Bár lehet, hogy reinkarnációval foglalkozik. – Elızı életek? – kérdezte Madison, és felvonta a szemöldökét. – Hú, de szeretném tudni, micsoda ırültségeket csináltam az elmúlt évszázadokban! – Valószínőleg akkor is híres szépség voltál. Talán valamelyik királynak a kedvenc kurtizánja – mondta Ellie. – Miért kurtizán, miért nem királyné? – kérdezte Madison. – Miért kell nekem mindig illegálisnak és immorálisnak lennem? – A valóságban a királynék ritkán szépek. Nem a külsejük, hanem a pedigréjük miatt választják ıket. – Vonatkozik ez Diana hercegnıre is? – vágott vissza Madison. – Belıle nem lett királyné – mondta Ellie, és kacsintott. – De ez nem jelenti… – Gyerünk! – mondta Leslie, és válaszra nem is várva elkezdte összeszedni a dolgait. – Vissza a házba? – kérdezte Ellie, akit meglepett ez a hirtelenség. Madison elırehajolt. – Azt hiszem, azt akarja, hogy menjünk Madame Zoyához. – Viccelsz? – kérdezte Ellie. Odajött az asztalhoz a pincérnı. – Hozhatok még valamit a hölgyeknek? – érdeklıdött, célzatosan Ellie-t nézve. Mielıtt Ellie reagálhatott volna a girhes nıszemély nézésére, Leslie megkérdezte: – Nem tudja, merre van az Örökugrató utca? A lány elkezdte összeszedni a dobozokat. – Ami engem illett, ritkán szabadulok el innen, de a könyvesboltban árulnak térképet. A három asszony értetlenül nézett rá. – Mióta lakik itt? – kérdezte halkan Leslie.

176

– Amióta az eszemet tudom – felelte a lány. – Biztos, hogy nem kérnek desszertet? – Ellie-re sandított. – Van csokoládétortánk. Madison odatartotta a karját Ellie elé, nehogy az nekiugorjon a pincérnınek, de a lány csak mosolygott, letette az asztalra a számlát, és elment. – Aki öt centnél több borravalót hagy neki, azt megölöm! – motyogta Ellie. Ám a pincérlány visszazökkentette a valóságba. Ez a két nap Madison és Leslie társaságában elfeledtette vele, miért bujkál három éve a világ elıl. Leslie az asztal túlsó végén állt, karján retiküljével és kardigánjával, egyik kezében a könyvvel, a másikban a névjeggyel, amelyet kitartóan vizsgált. Ellie átnyúlt az asztalon, és kikapta az ujjai közül a kártyát. – A múltat átírni – mondta. – Akkorra szeretnék visszamenni az idıben, amikor még nem voltam kövér! – folytatta indulatosan. Visszaadta a névjegyet Leslie-nek. – Keressük meg ezt a helyet! Mindketten Madisont nézték. – Csak nem hiszitek el ezt? Humbug az egész! Ha valaki képes lenne visszavinni másokat az idıben, az biztos szerepelt volna a 60 percben, márpedig azt ritkán hagyom ki… – Elhallgatott, várta, hogy Leslie és Ellie mosolyogjon. Nem szerette a jósokat. Kamaszkorában egy tenyérjós csodálatos jövıt és négy gyereket ígért neki. A válása óta többször eszébe jutott az a sarlatán. – Menjetek oda ti ketten, én meg… – kezdte, ám Leslie és Ellie olyan képet vágott, hogy Madison sietve visszakozott. – Jó, jó! Mit veszíthetek? A jövöm nem lehet rosszabb a múltamnál. – De bizony lehet – vitatkozott Ellie. – Lehetsz például gazdag és híres, aztán az összes ismerısöd ejteni fog, mert azt hiszik, sznob lettél. – Vagy megválaszthatnak Erskine-ben a téli karnevál elnökévé, és elvárják tıled, hogy szedd össze rá a pénzt – tódította Leslie. – Vagy… – kezdte Ellie. Madison fölemelte a kezét. – Megadom magam! Gyıztetek. Akkor hogy is találjuk meg az Örökugrató utcát? 177

– Mintha láttam volna errefelé egy szerkesztıséget – mondta Leslie. – A gyógyszertár mellett. Kíváncsi lennék, hány elıfizetıjük van. – Legalább huszonöt – mosolygott Madison. – Ami kettıvel több, mint az erskine-i újságé. – Megyünk? – türelmetlenkedett Leslie. – A számlát hadd rendezzem én! – mondta Ellie kaján mosollyal. Öt perccel késıbb a városka fıutcáján igyekeztek a szerkesztıség felé. Ám még a negyedik sarkot sem érték el, amikor meglátták a táblát: „Örökugrató utca”. Igaz, hogy kisebb tábla volt, mint a többi utcáé, és csaknem elrejtették egy fenséges bükk ágai, de akkor is ott volt. – Itt lakott világéletében, és sose hallott az utcáról – dünnyögte Ellie, a táblát nézegetve. – Nahát akkor, megyünk, hölgyeim? – kérdezte Leslie, és elindult. Ellie követte. Madison kelletlenül baktatott utánuk. – Ez tényleg képtelenség – morogta. – Nem tudom, mit akartok hallani. A jósok akarnak kiszedni belıletek mindent. Láttam egyszer egy mősort a Tudás Csatornáján arról, hogyan vonnak le következtetéseket a ruházatból, az ékszerekbıl, még az ügyfél tartásából is. Akármilyen keveset áruljon is el az ember magáról, ezekbıl már tudnak jósolni. Kamu az egész. A mősorvezetı vett két leckét, és a végén megjósolta valakinek a jövıt. Egész ügyesen találgatott, de… Miközben Madison ezeket mondta, haladtak tovább a szők csapáson. Sehol egy lélek. Egyik oldalon sem voltak házak, csak a rengeteg erdı, amely az út széléig nyomakodott. Ám ekkor egy jobbkanyar után hirtelen feltőnt egy régi, viktoriánus ház, és Madisonnak nyomban elakadt a szava. Nem túl nagy, de bőbájos ház volt. A színe mintha csak a festékkatalógusból ugrott volna le. Szürkészöld, sötétbarna és aranyló hangsúlyokkal. A kis erkély aprólékosan kifestett, orsóforma faragványain mind a három árnyalat képviseltette magát.

178

– Bár látná ezt Alan – mondta halkan Leslie. – Szereti a viktoriánus házakat. – Valószínőleg mostanában építették – morogta Madison. – Nem – tiltakozott Leslie. – Én értek egy kicsit a házakhoz: ez régi. Látod, hogy nem egyformák az ablakok? Hosszú idı kell ahhoz, hogy egy ház így megsüllyedjen. – Nézzétek az orgonákat! – bólintott Ellie a három méter magas sövény felé a ház jobb oldalán. – Nem tavasszal nyílik az orgona? – kérdezte Leslie. – Most október van! Leslie és Ellie összenézett. A szemük elkerekedett. – Most azonnal tudatalatti transzba fogtok esni? Ezek növények, és a növények eltérı idıben virágoznak. És akkor mi van? Madame Zoyának októberben virágzó orgonája van, nektek meg májusban virágzó orgonátok. Ébresztı! Mivel sem Leslie, sem Ellie nem mozdult. Madison karon ragadta és húzni kezdte ıket a házat övezı, tökéletes kis fehér léckerítés felé. – Hogy nem szégyellitek magatokat! Ti hurcoltatok ide engem, és most beijedtek? Sem Leslie, sem Ellie nem válaszolt. Madison felvonszolta ıket a tornácra. Mikor elengedte a karjukat, csak álltak és bámészkodtak. Leslie a tornác mennyezetét vizsgálgatta, Ellie a hintaágyat. Egyetlen lehullott levél sem volt a tornácon. Olyan tiszta és takaros volt, akár a kert. – Szerintem itt nem hullatják a lombjukat a fák – suttogta Ellie. – Az az érzésem, hogy januárban is virágzana a kert – súgta vissza Leslie. – Jól van, na! – bosszankodott Madison. – Madame Zoya Merlin unokatestvére, és – nem, inkább a reinkarnációja és… – Mikor látta, hogy azok nem hallgatnak rá, abbahagyta a beszédet, és megnyomta a csengıt. Az asszony, aki ajtót nyitott, egészen olyan lett volna, mint egy aranyos, teltkarcsú nagymama, ha nem festeti lángoló narancsszínre a haját. Habár, gondolta Ellie, a mai nagymamák ismertették meg a 179

világot az LSD-vel és más kétes tudattágítókkal, úgyhogy ma már talán egy nagymamának is lehet narancsszín haja. – Nem fáradnak be? – mondta barátságosan. Szélesre tárta az ajtót. A házat francia rusztikus stílusban rendezték be, csinos, tarka textilekkel, puhára kárpitozott, nagy fotelekkel és pamlagokkal. Leslie olyan képet vágott, hogy az asszony elnevette magát. – Megboldogult férjem a viktoriánus stílust szerette – mondta. Szép hangja volt, bársonyos és meleg. Aki hallotta, rögtön megbízott benne. Ilyen édes hanggal hogy lehetne valaki gonosz? – De én sose rajongtam a viktoriánus dolgokért, úgyhogy kompromisszumot kötöttünk. A ház külseje viktoriánus, a belseje kényelmes. Itt nincs lószırkárpit! – Rámosolygott három látogatójára, mintha azt várná, hogy vele nevessenek. Ám Leslie-t és Ellie-t túlságosan lefoglalta a bámészkodás. Egyedül Madison figyelt a háziasszonyra. – Maga volna Madame Zoya? – kérdezte csípısen. De az nem sértıdött meg. – Az a mővésznevem. Az igazi nevem Bertie, ami a Brutilda becézése. Nos, mit tehetek az ifjú hölgyekért? Az „ifjú” jelzıre Ellie és Leslie elmosolyodott. Egy percig senki sem szólt. Ha megmondanák, miért jöttek, beismernék, hogy talán hisznek benne, hogy Madame Zoya képes… Tulajdonképpen mire képes? – Öhm, izé, megtaláltuk a névjegyét – kezdte Ellie, azután megköszörülte a torkát. – Maga, hogy is mondjam, jövendıt mond? – Jaj, dehogy – tiltakozott Madame Zoya/Bertie/Brutilda. – Én visszaküldöm az embereket a múltba, hogy megváltoztathassák az életüket. Fogalmam sincs az emberek jövıjérıl. Bár a múltjukról sem. Erre az egyre vagyok képes. Még mindig a kedves ház elıszobájában álltak. Balra boltíves ajtó nyílt a nappaliba, jobbra az ebédlıbe. Szemközt fılépcsı vezetett a galériára, ahol két szép kis asztal fogott közre egy nyitott ajtót. Az ajtóból mintha egy mennyezetes ágy sarkára lehetett volna látni. – Csak erre az egyre? – Ellie felvonta a szemöldökét.

180

– Arra – felelte Madame Zoya vidáman. – Mármost ha érdekelné valamelyiküket, átmehetünk a verandára, és miután tisztáztuk az anyagi kérdéseket, kezdhetjük is. – Aha! – mondta Madison. – Az anyagi kérdéseket! Madame Zoya felkapta a fejét, és olyan dermesztı pillantást vetett Madisonra, amely megijesztett volna minden iskolást. – Igen, drágám! – szólt határozottan. – Nekem is vannak kiadásaim, akárcsak magának, ezért meg kell fizetni a szolgáltatásaimat. Madison fanyar mosollyal hátrált egy lépést. – Mielıtt döntenék, szeretnék többet tudni errıl, amit maga csinál – szólalt meg Leslie. – Még sose hallottam senkirıl, aki erre lett volna képes. Madame Zoya arcára rögtön visszatért a nyájas mosoly, ahogy Leslie-re nézett. Nem kínálta hellyel az asszonyokat, még a nappaliba sem invitálta be ıket. – Én csak azt teszem, ami a névjegyemen szerepel. Segítek az embereknek átírni a múltjukat. Most Ellie lépett elıre. – Oké, lehet, hogy értetlenkedésnek tőnik, de fogalmunk sincs róla, mit jelent ez. Esetleg elkezdhetné rögtön az elején. Madame Zoya éles pillantást vetett rá, mintha azt akarná látni, igazat mond-e. Valóban nem tudja, mit jelent átírni a múltat? Ellie úgy érezte magát ettıl a pillantástól, mintha azt kérte volna, hogy magyarázzák meg neki az autót vagy a televíziót. Úgy érezte, tudnia illenék, mit jelent „átírni a múltat”. Legszívesebben felmart volna egy közületi telefonkönyvet, és megmutatta volna Madame Zoyának, hogy az övé az egyetlen név a „Múltátírás” rovatban. Ám Ellie sose hagyta ki az alkalmat, hogy halljon egy sztorit, tehát összeszorította a száját, megtartotta magának a megjegyzéseit, és mentegetızve nézett Madame Zoyára. Nem, ı valóban nem tudja, mit jelent átírni a múltat. Mikor Madame Zoya kellıen meggyızıdött róla, hogy látogatói csakugyan nincsenek tisztában az ı képességeivel, olyan szélsebesen kezdte pergetni a szavakat, hogy alig lehetett követni ıket: – Annyi az egész, hogy vissza tudom küldeni magukat három hétre. 181

Természetesen maguk döntik el, hova és mikor akarnak menni. Amint lejár a három hét, úgy térnek vissza, hogy itt közben egyetlen másodperc sem telik el. Akkor majd választaniuk kell. Megtarthatják a mostani életüket vagy mehetnek tovább az új jövıben, amelyet maguknak teremtettek. Ám figyelmeztetnem kell magukat, hogy az új jövı kockázatos. A mostani életük megkímélhette magukat a szeretteik baleseteitıl, halálától, de ki tudja, mi fog történni az újban? Járt nálam egyszer valaki, aki az új jövıt választotta, mire a karja leesett. Jó, nem igazán leesett, inkább eltőnt. Az egyik pillanatban még ott volt, a következıben nem. A régi életében nem járt azon a helyen, ahol az új életében bekövetkezett a baleset, így nem is veszítette el a karját. De hát ez az a kockázat, amelyet vállalni kell. Van még kérdésük? Leslie és Madison csak néztek, és nem hittek a fülüknek. De Ellie megszokta az eszement történeteket, és ha új ötleteket beszélt meg a szerkesztıjével, ugyanezt a vázlatos stílust használták, mint most Madame Zoya. İt az érdekelte, hogy ha a mostani életükhöz ragaszkodnak, fognak-e emlékezni az új jövıre, ahova nem mentek el? És magukkal viszik-e a mostani tudásukat a múltba? – Ezt maguk döntik el – felelte Madame Zoya. – Emlékezzenek vagy felejtsenek, ahogy tetszik. Igen, úgy mennek vissza a múltba, hogy tudni fogják azt, amit most. Lehetnek tizennyolc évesek, egy érett asszony bölcsességével. Sok nı választja ezt az utat. Madison nem egészen értette, ami elhangzott, de a „felejtés” szót ismerte. – Szívesen elfelejtenék mindent, ami azóta történt, hogy mi hárman találkoztunk – dünnyögte. Madame Zoya meghallotta. – Ha úgy akarja. Tehát mit akarnak tenni? Valaki? Mindenki? Senki? – Mennyibe kerül ez? – kérdezte Ellie. Miután a saját ügynöke volt, különösebb aggály nélkül tárgyalt pénzügyekrıl akárkivel. – Száz dollár. A három asszony nagyot nézett. Elsınek Leslie tért magához. – Úgy érti, mindössze száz dollárért képes visszaküldeni minket a múltba? 182

Madame Zoya vidáman csillogó szemmel nézett Madisonra. – Ugye, drágám, ezt nem hallotta a Tudás Csatornáján? Pedig az egész mősor a pénzrıl szólt, nemde? Madison kissé elmosolyodott, aztán restelkedve elfordította a fejét. Lehallgató-készülék van a tornácon, és Madame Zoya belehallgathat minden magánbeszélgetésbe? – Mi a fene? – mondta Ellie. A retiküljébe nyúlt a pénztárcájáért. – Vendégeim vagytok. Még ha nem is mőködik… – Madame Zoyának háttal állva, jelentıségteljesen ráncolta a szemöldökét, azt üzenve Leslie-nek és Madisonnak, hogy szerinte vicc az egész – ...akkor is leírhatom, mint kutatási költséget. – Visszafordult a nıhöz, és átnyújtott neki három darab százdollárost. Madame Zoya mosolyogva vette el a pénzt, eltüntette levendulaszínő, nyomott mintás ruhájának zsebében, azután az ebédlıtıl induló folyosóra mutatott. – Az irodám arra van – mondta. – Jöjjenek utánam! – Mindenki kapaszkodik? – súgta Ellie Madisonnak és Leslie-nek, mintha veszedelmes hullámvasutazásra indulnának. Madame Zoya elvezette ıket egy apró szobába a ház hátuljában. A szoba két ablakából a kertnek egy olyan része látszott, amelyre sötét árnyék borult. Sőrő folyondár omlott alá egy kerítésrıl, fölötte a fák végtelen lombja. Virág sehol, semmi sem törte meg az egyenletes sötétzöldet. Három egyforma szék volt minden berendezés, három barokk szék, sötétzölddel kárpitozva, amelyek az ablakokkal szemben álltak. A nagy, puha szınyeg összefonódó lombokat ábrázolt. A sötét aranyszínőre festett falakon nem volt kép. Mindent összevetve megnyugtató szoba volt, és a három szék olyan benyomást keltett, mintha itt várták volna a három látogatót. Ellie tréfálkozással igyekezett oldani a hangulatot. – Mi lett volna, ha csak ketten fogadjuk el? – kérdezte. – Akkor elıreszalad, és eltávolít egy széket? Madame Zoya nem mosolygott. – Én jól megválogatom leendı ügyfeleimet. Tudtam, hogy mind a hármuknak szükségük van rám. 183

Erre Madison kis híján, sarkon fordult, és elhagyta a szobát, ám Ellie és Leslie elkapta a karját és visszahúzta, majd odavezették a középsı székhez, és félig-meddig erıvel lenyomták az ülésre. – Fáj ez? – kérdezte Madison. – Nem, természetesen nem! – tiltakozott Madame Zoya. – Az egyetlen fájdalom az, amit az életben is éreznek. Én nem okozok maguknak fájdalmat. Most pedig mindenki mondja meg, hova akar menni. – Úgy érti, az idıben? – kérdezte Ellie. Madame Zoya, aki elıttük állt, úgy nézett a kérdezıre, mintha nem tartaná túlzottan értelmesnek. – Természetesen az idıben! Nem vagyok én közlekedési vállalat! – Amin úgy nevetett, mintha roppant szellemeset mondott volna. Nem tőnt úgy, mintha sérelmezné, hogy a három asszony nem nevet vele. – Ó! Van még egy feltétel, amelyrıl nem szóltam. Madison rásandított Ellie-re és Leslie-re: nem megmondtam? – Le akarom fényképezni magukat. Van egy albumom minden ügyfelemrıl, elıtte és utána. Segít az emlékezésben. – Láthatjuk azt az albumot? – kérdezte azonnal Ellie. – Ugye, drágám, maga író? – kérdezte Madame Zoya. – Az írókat mindig föl lehet ismerni. Mindig megpróbálják átváltoztatni a szavakat írássá, hogy az majd pénzzé változzék át, nemde? Ezt úgy mondta, mintha Ellie élete másról sem szólna, csak a pénzrıl. Ellie bizonytalanul mosolygott, és érezte, hogy elvörösödik. – Itt vagyok egy szempillantás alatt, de elvárom, hogy addig készüljenek fel lelkileg! Ahogy Madame Zoya távozott, a három asszony egyszerre fújta ki a levegıt. – Mi a fenébe rángattál bele minket? – robbant ki Madison. – Ellie vagy én? – kérdezte Leslie flegmán. – Mit számít az? – kérdezte Madison. – Ez abszurdum! Máris megyek. – Ha sarlatán, akkor szegényebb lettem háromszáz dollárral, de ha ez igaz – nem mintha elhinném – mondta Ellie fojtottan, az ajtót 184

figyelve –, de ha képes arra, amit állít magáról, akkor te megtalálhatod Thomast. – Mielıtt elvetéltél – tette hozzá Leslie olyan halkan, hogy alig hallották. Erre Madison visszaült a székre, és olyan arccal bámulta az ablakon túl a sötétzöld lombokat, mint aki sokkot kapott. – Hát te? – kérdezte Leslie Ellie-tıl. – Ahhoz a naphoz akarsz visszamenni, amikor elıször találkoztunk? Mielıtt megismerted volna az exférjedet? – Nem! – felelte Ellie határozottan. – Ki tudja, mi történt volna velem? Talán megismertem volna egy rendes, normális hapsit, és mostanra lenne öt srácom. Ha ez történt volna, sose maradtam volna egyedül annyi idıre, hogy ráébredhessek az írói tehetségemre. Nem, annak ellenére, hogy Martin görény volt – vagy talán éppen azért, mert görény volt, és menekülni akartam tıle –, mellette jöttem rá, hogy tudok írni. Ezt nem adnám oda semmiért. Nem, én csak azon szeretnék változtatni, amit a válásnál mőveltek velem. Martin felkészült az összecsapásra, engem viszont sokként ért az a kíméletlenség, amellyel viselkedett. No és te? Leslie éppen válaszolni akart, amikor visszatért Madame Zoya egy olcsó polaroid géppel. – Mosolyogni, édeseim! – parancsolta, aztán sorra lefotózta ıket. Nem mutatta meg a képeket, amelyek kijöttek a gépbıl. İ sem nézte meg ıket, csak letette a az ablakpárkányra, aztán az ablakokra nézett. – Választottak? – érdeklıdött olyan hangon, mintha az ebédrıl lenne szó. – Igen – felelte Leslie. Madison és Ellie csak bólintott. Madame Zoya Madisonra nézett. – Maga az elsı, drágám. Érzem, hogy maga veszített legtöbbet. – Azt hittem, nem tenyérjós – bökte ki Madison óvatlanul, pedig nem szeretett volna még egy kóstolót Madame Zoya éles nyelvébıl. Ám Madame Zoya rendületlenül mosolygott. – Nem vagyok az, de elég sokáig éltem ahhoz, hogy lássam a mások szemében a fájdalmat. Nohát, hova akar menni? 185

– Arra a napra, amikor mi hárman találkoztunk – mondta Madison határozottan. – 1981. október 9. Madame Zoya nem felelt, csak Ellie-re nézett. – És maga? – Három évvel, hét hónappal és két héttel ezelıttre – felelte Ellie. – Ez épp három héttel az elıtt volt, hogy a bíróság felbontotta a házasságomat. – Szívesen visszatért volna még ennél is korábbra, hogy bizonyítékokat győjthessen, de olyan idıszakba kellett érkeznie, amikor már beadta a válókeresetet. Madame Zoya Leslie-re nézett. – A pontos dátumot nem tudom – mondta Leslie – de 1980 áprilisába szeretnék visszatérni, egy évvel azelıttre, hogy elvégeztem a fıiskolát. – Lehalkította a hangját. – A tavaszi szünetbe – szólt halkan. Feszélyezte, hogy a többiek is hallják, mert úgy vélte, bolondságot kíván, amikor egy húsz éve nem látott fiúval szeretne találkozni. De miként magyarázza meg a láncot, amelyre a szerelem főzte? Akárhogy próbálkozna, az ı problémái egyáltalán nem tőnnének olyan súlyosnak, mint a barátnıié. Mi egy hőtlen férj ahhoz képest, amin Madison és Ellie keresztülment? Ha – nem volt hajlandó erre „amikor”-ként gondolni – ı és Alan elválnak, Alan biztosan tisztességes és becsületes lesz, és… „Link alak!” – hallotta az anyja hangját. – Biztos benne, drágám? – kérdezte Madame Zoya. – Egészen biztos? – Igen! – felelte elszántan. – Az vagyok! – Jól van, lányok. Hajtsák hátra a fejüket, hunyják be a szemüket, s gondoljanak arra az idıre, ahova vissza akarnak térni. Engedelmesen, ámbár vegyes érzelmekkel hátrahajtották a fejüket, és behunyták a szemüket. Azonnal úgy érezték, mintha lebegnének. Kellemes érzés volt, mosolyogni kellett tıle. Valamivel késıbb a lebegés abbamaradt, és mintha közeledtek volna valamihez. Mintha egy alagútban száguldottak volna. Már majdnem az alagút végénél tartottak, amikor Madisonnak eszébe jutott, hogy ı az úton, és nem a tornácon említette a 186

tévémősort. Akkor hát miként hallhatta Madame Zoya, amit mondott? Még mielıtt megtalálta volna a választ, kinyitotta a szemét, és látta, hogy New Yorkban ül, a Közlekedési Felügyelet padján, és Ellie, egy nagyon fiatal és filigrán Ellie siet feléje.

187

18 1997 MÁJUSA LOS ANGELES, KALIFORNIA Ellie letette a tollát, és újból az ajtóra sandított. „Tíz perc múlva jövök”, ígérte a tábla a magándetektív ajtaján, de Ellie már harminckét perce várt, a nyomozó pedig még mindig sehol. Visszatért a noteszéhez. Jegyzeteket készített egy sztorihoz három asszonyról, akik visszamennek az idıben, hogy megváltoztassák az életüket. Ez a könyv nem Jordan Neale életérıl és kalandjairól szól majd, de ha jó lesz, szeretni fogják az olvasók. Megint az órájára pillantott, majd a tekintete felvándorolt a karjára, és onnan le a lábára a kurta farmerszoknya alatt. Félretette a noteszt maga mellé a padra, átfogta a derekát a két kezével. Az elmúlt három napban, amióta visszatért, örökösen magát méricskélte, és mindannyiszor boldog borzongás futott végig rajta, hogy hatvan centiméteres darázsdereka volt megint! Mikor elıször lépett föl a mérlegre, és látta, hogy a mutató megáll az ötven kilónál, sírva fakadt örömében. Egy nap választotta el a negyvenedik születésnapjától, amikor visszaküldték az idıben a régi életébe, a régi, karcsúbb testébe. Ennél is fontosabb, hogy visszatalált a régi fantáziájához! Évek óta elıször ismét hallotta a fejében a mesét. Volt energiája. Azt érezte, hogy jó dolgok fognak történni vele, jó dolgok történhetnek vele. Különös volt ez a derős érzés, mert tisztában volt vele, miféle rémségeket zúdít rá hamarosan a válás, de mivel még nem következett be, Ellie-t sem nyomasztotta késıbbi depressziója. – Mennyi idıt pazarolunk el arra, hogy rosszul érezzük magunkat – mormolta. Egy fapadon ült Joe Montoya magándetektív irodája elıtt. Montoyát fogadta fel, hogy nyomozzon leendı exférje után. Visszatérése elsı napján elment hozzá, és nagyon sok mondanivalója 188

volt. Az elmondottak többségérıl eredetileg a válás után szerzett tudomást, ám ezúttal elıre tudta, mit forral az exférje. Elsı látogatásán leült Montoyával szemben, felnyitotta a noteszét, és sorolni kezdte a tényeket, amelyek fontosak lehettek a válóperben. – Azt fogja mondani, hogy társszerzıje volt a könyveimnek; maga tehát dokumentálja a mindennapos tevékenységét, bizonyítandó, miszerint igencsak élénk társadalmi életet élt az én pénzembıl ahelyett, hogy az írásban segített volna. Azt mondta, ismer egy igazságügyi könyvvizsgálót? Ki kell deríteni, mit mővelt a férjem a pénzemmel az évek során. Montoya szorgalmasan jegyzetelt, csak nagy néha nézett föl mérlegelı pillantással. Ellie tudta, mire gondol: a válás küszöbén a legtöbb asszony olyan, mint egy tömlı, amelybıl ömlik a könny és a szerencsétlenség. Egyszer már végigcsinálta ezt, el is veszített miatta mindent. – Azt fogja mondani, hogy az összes könyvön ı végezte el a kutatást, és legalább fele részben elısegítette az alkotást – folytatta. – Azt is fogja mondani, hogy remekül sáfárkodott a pénzzel, amelyet én kerestem. Vagyis kell nekem egy könyvelı, hogy kimutassa az eltéréseket a keresményem és a között az összeg között, amely maradt a pénzembıl, miután átment Martin kezén. És kell nekem valaki, aki el tudja játszani a csóringert, és beszédre tudja bírni az exférjemet. – Micsoda? – kérdezte Montoya. – Az én minden hájjal megkent exférjem – illetve leendı exférjem – azt fogja mondani a bíróságnak, hogy ı nem rejtett el semmiféle pénzt, de én tudom, mert a válás után rájöttem, hogy… – Hogy érti azt, hogy „a válás után”? – kérdezte a nyomozó. – Elnézést. Nyelvbotlás – mosolygott Ellie. – Csak már annyira szeretnék szabadulni, hogy hajlamos vagyok úgy gondolkozni, mintha már túl lennék a váláson. Látta, hogy Montoya nem fogadja el a magyarázatot. Az viszont nem merült fel benne, hogy a detektív kitalálhatja az igazságot. – Van valakije, aki megismerkedhet az ex… szóval a férjemmel? – 189

makacskodott. – Férfinak kell lennie, lehetıleg olyannak, aki részegnek látszik, vagy legyen is részeg, az még jobb. A nyomozó letette a tollát. – Miért nem árulja el, hogy mi köze ennek a részegnek az eltitkolt pénzhez? – Az ex… – Akárhogy erılködött, nem bírta „férjem”-nek nevezni Martint. – Esténként gyakran jár bárokba. Azt hiszem, valami nıvel találkozik. – Értem – mondta Montoya. Az asztal fölé hajolt, és ismét fölvette a tollat. – Nem, nem érti! Itt nem egy „másik nı”-rıl van szó. – Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjék, és hátradılt a széken. – Lehetek ıszinte, Mr. Montoya? – Az bizony segítene – felelte a nyomozó, és ı is hátradılt. – Az igazság az, hogy ha valaki annyi pénzt keres, mint én az utóbbi években, a bíróságok és az ügyvédek magasról fütyülnek rá, hogy ki kivel fekszik le. Ha bemutathatnék egy fotósorozatot a férjemrıl, ahogy egyszerre hentereg az ágyban két férfival, három nıvel, és egy csimpánzzal, az se számítana a legcsekélyebb mértékben sem. Egyedül a pénz számít: pénz, pénz és még több pénz. Kaliforniában vagyonközösség van: oda is adnám a felét annak, amit kerestem – nem mintha egy vasat is érdemelne – de ezt még kibírom. De ismerem ıt: azt fogja mondani a bíróságnak, hogy meg sem tudtam volna írni a könyveket nélküle! A bíró pedig, kizárólag az ı szavára adva, úgy fog dönteni, hogy Martin sokkal többet érdemel annál, mint amit én megkerestem! A bíró azt fogja mondani, hogy Martin Gilmore-nak jár az összes eddigi keresményem, és a majdani jövedelmem fele, mert ı tett azzá, aki vagyok. Nekem pedig bizonyítékok kellenek, méghozzá nagyon gyorsan, bizonyítékok arra, hogy Martin Gilmore nem az a nemes lelkő, önfeláldozó egyéniség, akinek hazudja magát. Be akarom bizonyítani a bíróságnak, hogy Martin Gilmore évek óta szivattyúzza a pénzemet, és elrejtette valahová. Csak azt kell megtudnom, hogy hova.

190

A detektív egy percig nézte. Tudta, mennyire sikeres Ellie, volt már dolga írókkal, járatos volt a kiadói jogdíjakban. – Itt milliókról van szó, ugye? – Milliókról pénzben és elképzelhetetlen értékő elrabolt méltóságról és önbecsülésrıl – mondta halkan az asszony. – Martin pénzt akar, de én az elmém épségéért harcolok. A jövımért. Montoya nézte még egy darabig, aztán ismét felvette a tollát. – No és mibıl gondolja, hogy a férje beszélne errıl a pénzrıl egy idegennek? Egy részeg idegennek? Ellie rámosolygott Montoyára. Jelentéktelen külsejő pasas volt, mögötte az okmányszekrényen két bekeretezett fénykép állt. A fényképeken egy asszony, két gyerek és egy kutya. – Az exférjem bıbeszédő, és szereti részegekkel múlatni az idıt – mondta. – Jól érzi magát a vesztesek társaságában. – Maga pedig azt akarja, hogy beszéljen a pénzrıl, amelyet elrejtett? – Igen. Hol az a pénz, amelyet éveken át kivett a bankszámláimról? Nézze, végeztem egy kis kutatást: noha ı sokat költött és költ, én még ennél is többet keresek. Csak nem tudom, hol az a pénz. Az utóbbi három napban átnéztem az összes papírt a házunkban, de nem találtam semmit. Az egyetlen reményem, hogy Martin elszólja magát. Montoya felvonta a szemöldökét. – Gondolja, hogy ilyet elmesél egy idegennek? – Igen – válaszolta Ellie határozottan. – Martin szeret hızöngeni, hogy ı milyen okos. Ha odaültet mellé valakit, aki elzokogja, hogy éppen kipakolja a felesége, Martin feltárja elıtte a titkokat, miként kerülhet fölénybe, és hogy vághat vissza a banyának. A detektív horkantott, megcsóválta a fejét, aztán írni kezdett. – Oké, maga nyert. Odajön egy részeg. Van egy színész barátom, aki… – Milyen? – A legutolsó szerepében kétfejő zöld marslakó volt, de azt hiszem, simán el tud játszani egy részeget. – Összemosolyogtak. – Mi van még? – érdeklıdött Montoya. 191

Ellie megadta az összes adatot, amelyekre, úgy vélte, szükség lehet annak bizonyításához, hogy a volt férje évek óta elszipkázza a pénzét. Ha megtalálnák azt a pénzt, Martint nem vádolnák lopással, ó nem! Pénzt elvenni a feleségtıl teljesen törvényes. A legtöbben ugyan azt mondanák rá, hogy erkölcstelen, ám Ellie már látta, hogy a jogot nem érdekli az erkölcstelenség, csak az, hogy mi jogszerő és mi nem. Ha képes bizonyítani, hogy az a pénz a férjénél van, akkor viszont kényszerítheti Martint, szolgáltassa vissza a pénzének a felét – épp a vagyonközösségre vonatkozó szabályoknak megfelelıen. És ha bebizonyíthatná, hogy Martin az a típus, aki eldugdossa elıle az ı saját pénzét, akkor talán azt sem hinnék el a volt férjének, hogy valóban ı segítette hozzá Ellie-t a könyvek megírásához. A Montoyával folytatott elsı megbeszélés után elhajtott vörös Range Roverével a házhoz, amelyben Martinnal lakott. Az elsı alkalommal a bíró azt mondta, hogy a ház Martiné, de Ellie-nek kell fizetnie a jelzálogot. A bíró úgy okoskodott, hogy Martin a felesége miatt „kényszerül” visszatérni a régi foglalkozásához, amelyet azért hagyott ott, hogy Ellie-t menedzselje, mivel pedig a házban van egy kis hangstúdió, az egészet Martinnak kell megkapnia. Mikor Ellie elıször lépett be az ajtón, örült, hogy Martin nincs otthon. Aligha lett volna képes elviselni a jelenlétét. Igazság szerint a házra sem bírt nézni, mert tudta, hogy az elsı alkalommal Martiné lett mindene: az edényei, a fotósfelszerelése, az évek során készült fényképek, a szakácskönyvek, sıt, még néhány ruhája is! Csak keresztülrohant a házon, kivágódott a hátsó ajtón, és lenyargalt a dombon a kisházhoz. Ha a történelem megismétli önmagát, a bíró elveszi tıle ezt a kedves kisházat is. Elveszi tıle, és odaadja Martinnak, mert elhitték a hazugságait. Ám Ellie azt is tudta, hogy pár hónappal azután, hogy aláírják a vagyoni egyezséget, Martin eladja a házat, Floridába költözik, és ott él gond nélkül a pénzbıl, amelyet Ellie köteles kifizetni. Múltba való visszatérése elsı három napjában annyi dolga volt, hogy meg sem nézett semmit. Olyan, de olyan jó volt ismét dolgozni! Három hosszú éven át mást sem csinált, csak rágódott a 192

szörnyőségeken, amelyeket elkövettek vele szemben. Hónapokig emésztette magát azon, hogy miért hitt Martinnak a bíró. Nem hitte, hogy valaha is megértheti a miérteket, de ezúttal talán képes lesz megvédeni magát. Az elsı alkalommal nem készült fel a vádakra, amelyeket a fejéhez vágtak. Az elsı alkalommal csak sírt, hogy milyen igazságtalanság történt vele. Amikor megérkezett Los Angeles mellé, abba a kisvárosba, ahol ı és Martin évekig éltek, egy darabig nem is jutott eszébe, hogy miután beadta a válókeresetet, elköltözött egy szállodába, ahol jóformán mást sem csinált, csak sírt és az ügyvédjével telefonált. A büszkesége nem engedte, hogy a barátaira vagy a rokonaira tukmálja magát, így hát bezárkózott egyedül egy szobába, és várt. De most nem fog egy helyben ülni és várni. Emlékeztette magát, hogy ugyanannyi joga van a házban tartózkodni, mint Martinnak. És ha találkozik is vele, akkor mi van? Már többször is visszatért a házba, sıt, hosszú órákat töltött a papírok keresgélésével, de igaz, egyszer sem látta a férjét. Az elmúlt három napban sok idıt töltött azzal, hogy leveleket írt és tanúvallomásokat győjtött. Írt a kiadójának, és kért egy eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot, amely szerint a férje sohasem tárgyalt meg helyette egyetlen szerzıdést sem. Ugyancsak kért a befektetési tanácsadójától egy eskü alatt tett nyilatkozatot, hogy a férje egyetlenegyszer sem telefonált vagy írt semmilyen befektetéssel kapcsolatban. Ellie három teljes napra beásta magát a dokumentumokba, és összekészített mindent, amit tudott. Mivel az is el fog hangzani a bíróság elıtt, hogy ı titkolta el férje elöl a jövedelmét, évekre lebontott jövedelmi kimutatást kért a kiadójától. Ezeket percek alatt megkapta faxon, és csatolta ıket a régi adóbevallásaihoz készített másolatokhoz. Most tehát a padon ülve várta a magánnyomozó visszatérését, hogy még egyszer végigvehesse Montoyával a listát. És az elmeállapotáról is akart beszélni vele. Vagy legalábbis arról, hogy Montoya szerint hogyan kéne bizonyítania azt, hogy épelméjő. Az 193

elsı válásnál Martin azt fogja vallani, házasságuk fennállása alatt Ellie kétszer is pszichiáterhez folyamodott, ami bizonyítja, hogy nem épelméjő, ennélfogva nem alkalmas a pénze kezelésére. Mikor Ellie meghallotta ezt, harsány kacaj tört ki belıle. Annyira nevetségesen hangzott, foglalkozni sem volt érdemes az ilyesmivel. De rajta kívül senki sem nevetett. Közölték vele, hogy a pszichiátereknek eskü alatt tett írásos nyilatkozatban kell igazolniuk, hogy elméje ép, és kezelheti a saját pénzét. Mivel az egyik pszichiáterétıl haraggal vált el, tıle eleve nem számíthatott kedvezı levélre. Ellie csak hápogott. – Mi nem vagyunk viktoriánusok! – mondta. – Egy férfi nem teheti ezt! – Mire felvilágosították, hogy olyan államban, ahol a vagyonközösség elve érvényesül, Martinnak minden vagyonára, vagyis a könyvekre is ugyanannyi joga van, mint neki, tehát a bíró igenis eldöntheti, hogy ki alkalmasabb a pénz kezelésére, Ellie, vagy az exférje. Noha most már tudta, mire számítson, az épelméjőség kérdése továbbra is problémát vethetett fel. Hogyan bizonyítja be az ember, hogy nem ırült? Annyira belemerült ebbe a kérdésbe, hogy észre sem vette, amikor valaki felhágott a szınyeggel borított lépcsın és végigjött a folyosón. Felnézett és összerezzent, mert egy ember támaszkodott az ajtónak. – Ó! – Sietve hozzátette: – Bocsásson meg, észre se vettem, hogy idekint várakozik. Szálkás, magas férfi volt, aki a hatvanas évei közepe vagy vége felé járt, vagy épp hetvenes évei elején is, de jól tartotta magát. Western-stílusban öltözködött, ami megszokott viselet a kaliforniai férfiak között, bár többségüknél modorosság. Ellie valamibıl mégis érezte, hogy ennél az embernél nem errıl van szó. Ez az ember valószínőleg nyeregben tölti a napja nagyobb részét, és a kedvenc állata kétségtelenül a hosszú szarvú marha. – Nem akartam megijeszteni – mondta halkan. Azok közé a férfiak közé tartozott, akikre halálukig féltékenyek a nık, mert jól áll nekik az öregség. Fiatalabb korában sem lehetett ennyire jóképő, 194

mint most, amikor szarkalábak vannak a szeme sarkában. Krémszínő Levi's kordbársony inget viselt, gyöngyház berakásos ezüstgombokkal, westerncsizma volt a lábán, széles karimájú ızbır kalapot fogott a kezében. – De maga annyira belemerült a gondolataiba, hogy azt se látta volna meg, ha áthajtok itt egy egész gulyát. Ellie rámosolygott. Valahogy felszabadultan érezte magát e miatt a férfi miatt, mintha csak egy régi barátja lenne. – Éppen azon gondolkoztam, mivel bizonyítsam, hogy nem vagyok elmeháborodott. Van valami ötlete? Viccnek szánta, amit mondott – így szokta elütni a komoly témákat és a súlyos érzelmeket –, ám a férfi nem mosolygott. – Ha Mr. Montoyához jött, akkor, úgy vélem, peres ügyrıl van szó, és ha azt akarja bizonyítani, hogy épelméjő, akkor magának valószínőleg van mit aprítania a tejbe. Szegény embereknél a kutyát sem érdekli, hogy épeszőek-e. No és ki próbálja megszerezni a pénzét? Ellie-nek leesett az álla. – Valóban – sikerült kinyögnie nagy sokára. – A volt férjem. Illetve az lesz. – Logikus – mondta a férfi. – Mit csinál a férje? Azt állítja, hogy mindig ı „kezelte” a maga pénzét, és mivel maga ırült, továbbra is kezelnie kell, azok után is, hogy maga kidobta? Mivel pedig maga nı, ı pedig férfi, a bíróság valószínőleg felé hajlik majd. Talán amiatt, ahogy ezt mondta, talán az elmúlt három nap iszonyú mennyiségő munkája, talán csak a visszatérés élménye… Ellie mindenesetre az arcához kapta a kezét, és zokogásban tört ki. A férfi pedig, mint a régi idık lovagjai, mellé ült a padra, elıvett a zsebébıl egy tiszta, kék selyem zsebkendıt, és feléje nyújtotta. – Bocsásson meg – sírta Ellie. – Általában nem sírok mások elıtt, de ez olyan rettenetes, és senki sem hisz nekem! Az emberek azt gondolják, hogy az amerikai bíróságok tisztességesek, igazságosak, és ha valaki hozzájuk fordul, méltányosan bánnak vele. És azt is gondolják, hogy csak azért, mert sok pénzt kerestem, hatalmam is van! De nekem nincsen hatalmam, mert senki sem hisz nekem! Mind csak neki hisznek! Nem értem én ezt! Akármit mondok, azt 195

gondolják, hogy hazudok, de neki elhisznek minden egyes szót! Megmondtam nekik, hogy valahol elrejtett egy csomó pénzt, de nem hitte el se az ügyvédem, se az ı ügyvédje, se a bíró! Ha meg ı állítja, hogy társszerzıje volt a könyveimnek, azt elfogadják. Három könyvemnek a címét nem tudná felsorolni, pláne hogy a cselekményüket ismerje, de ık elhiszik neki, hogy velem együtt írta ıket! Pedig én váltig bizonygattam, hogy ha voltam elég épelméjő megírni a könyveket, akkor ahhoz is van elég ép eszem, hogy tudjam, miként kell betenni a pénzt a bankba, de ık azt mondták, hogy nem, ez nem igaz. Végül is az írókat azért fizetik, hogy hazudjanak, hát nem? Most pedig nem tudom elhinni, hogy képes vagyok mindezt kitálalni valakinek, akit még sose láttam! Vadul dörgölte a szemét a zsebkendıvel, hogy elállítsa könnyei áradatát. Amilyen az ı szerencséje, az exférje is felbérelhette ezt az embert, hogy ellene tanúskodjon a bíróságon. Amikor elıször végigcsinálta a válást, úgy tőnt, mintha az égvilágon mindenki hajlandó lenne tanúskodni ellene. – Akkor onnan ismerem én magát. – Az idıs cowboy hátradılt, Ellie-re nézett. – Hogy? – szipogott Ellie. – Honnan? – Egy könyv borítójáról. A feleségemnek megvan mind. Maga az a… Mi is a neve? Pedig de sokszor emlegeti a feleségem! Évek óta senki sem ismerte fel a borítóról. Elıször is, annyira meghízott, hogy már egy cseppet sem emlékeztetett a reklámfotójára, másodszor, ha az ember három évig nem publikál, a publikum elfelejti. De most nem kövér, és csak hat hete jött ki az új könyve, ami még mindig benne van az ötös élmezınyben a New York Times bestsellerlistáján. Megint szipogott. – Melyik név? Alexandria Farrell vagy Jordan Neale? – Az az! – mondta a férfi. – Mindkettı. A feleségem szereti a könyveit. De tényleg nagyon szereti. Azt mondja, szívesen cserélne a nıvel, aki a könyvekben szerepel. Melyik is az? – Jordan – felelte Ellie. A könnyek felszáradtak. 196

A férfi a padon heverı jegyzetfüzet felé bólintott. – Azt ne mondja már, hogy most is egy újat ír! – Lehet, hogy nem Jordan Neale lesz, de mindenesetre új. – Sokkal jobban érezte magát attól, ahogy ez az ember nézte. Évek óta mindenki csak lesajnálta: lesajnálták, amiért elhízott, lesajnálták, amiért nem ír, lesajnálták, amiért tőrte, hogy fölébe kerekedjen a bíróság elıtt egy férfi. Legalább ezerszer hallotta: „Én nem hagytam volna, hogy ı gyızzön!” Az az igazság, hogy ha mással történik ez, Ellie is azt mondta volna, hogy ı harcolt volna a végsı gyızelemig. Ám a nıknek, akik ezt mondták, nem kellett szembenézniük egy olyan bíróval, aki eszelıs hazudozónak tartotta Ellie-t. – Hát ez hihetetlen! – mondta a férfi, és nyújtotta a kezét. – Marcellus Woodward vagyok – mondta –, de mindenki csak Woodynak szólít. Az asszony megfogta a lebarnult, melegséget árasztó, szikár kézfejet. – Ellie Abbott. – Észbe kapott. – Gilmore. Gilmore vagyok, amíg ki nem mondják a válást, de… – Hát, Miss Abbott, nagyon örülök az ismeretségnek! – mosolygott Woody. – Nem akarna hazajönni velem? Ellie meghökkent. Nagyon sok idı telt el azóta, hogy egy férfi megpróbálta felszedni. – Nem, nem! – tiltakozott mosolyogva. Szép a fogsora, gondolta. Ha nem lenne harminc évvel idısebb nála… – Fent lakom északon egy ranchen, és mivel péntek van, arra gondoltam, esetleg átjöhetne velem repülıvel, hogy nálunk töltse a hétvégét a feleségemmel meg a fiacskámmal. Ott lesz az öcsém is, meg vagy ötven munkás. – Mikor Ellie nem felelt, Woody lehajtotta a fejét, és félénken sandított rá. – Bár talán szívesebben marad itt, hogy a férje szennyesében turkáljon? Ellie ettıl már kacagott. Szívbıl kacagott! – Micsoda ördög maga! – szólt vigyorogva. – Meglát valamit, amit meg akar szerezni – egy népszerő írót, ajándékba a feleségének –, aztán utánaveti magát,

197

hogy megszerezze. Hát nagyon nem szeretnék magával pereskedni a bíróságon! Woody fölszegte a fejét, és ugyancsak vigyorgott. – Eddig még nem veszítettem el pört – mondta. – Na, adja csak ide azt a noteszt. Felírt néhány nevet a noteszbe, aztán visszaadta. Kivétel nélkül olyan nevek voltak, amelyeket ismertek Los Angelesben és környékén. Sıt, olyan nevek is voltak közöttük, hogy Ellie-nek elkerekedett a szeme. – Ismer valakit közülük? – kérdezte a férfi. Az egyik egy bankár volt, akit Ellie évek óta ismert. – Igen – válaszolta. – Akkor telefonálja végig ıket, és kérdezzen rám. Még akár egy képemet is elfaxolhatják magának. Ellenırizzen csak, nehogy már azt gondolja, hogy az ördög vagyok! Ellie a noteszét nézte. Házasságuk alatt feltétlenül hőséges volt a férjéhez. Még csak nem is kacérkodott senkivel. Három éve még el nem fogadott volna egy hétvégére szóló meghívást, még barátoktól sem, pláne nem egy idegentıl. Ha kedve támadt valamihez, aminek nem volt köze a munkához, vagyis ahhoz, hogy Martin még több pénzt költhessen, a férje rögtön azon nyavalygott, hogy ı bezzeg sose jut el sehova, de hát ı nem is olyan nagyágyú híresség, mint a felesége. – Na? – kérdezte Woody. – Akar jönni, vagy nem akar? Ellie felnézett rá. A szíve a torkában dobogott. Igazán izgalmas kalandra készül! Elfogadni egy ember meghívását, akivel egy folyosón találkozott! – Hát persze! Miért ne? – mondta végül. Woody mosolygott, felállt. Olyan magas volt, hogy Ellie-nek föl kellett szegnie a fejét, ha rá akart nézni. – Négykor legyen a helyi repülıtéren. De ezeket az embereket okvetlenül hívja fel, és kérdezısködjön; akkor majd nem fog izgulni, hogy rá akarok ugrani magára. – De szemének csillogása elárulta, hogy szívesen ugrana, csak megfékezi magát.

198

Ez az ember meg tudta nevettetni Ellie-t, aki évek óta nem érezte ilyen jól magát. – Milyen ruhát vigyek? – kérdezte. Woody szeme még huncutabbul csillogott. – Amit most elkölt, nem kell megosztania a férjével, úgyhogy javaslom, szerezzen be vadonatúj ruhatárat, és bıröndöket is. Arra ügyeljen, hogy hozzon magával valamit, amiben lovagolhat. Ellie elszörnyedt. – Lovagolni? Mármint lovon? Woody nevetett. – Magának beszervezhetünk egy bikát, bár úgy vélem… – Nagyon vicces! – mondta Ellie. – Oké, akkor ott leszek! – Még mindig nem bírta elhinni, hogy mindez vele történik meg. Woody felhajtotta a kézelıjét, az órájára nézett, majd a detektív zárt ajtajára. – Most mennem kell, de ha találkozik Montoyával, közölje vele, hogy ideje lenne megtanulnia azt, hogy mennyi idı a tíz perc. – Feltétlen átadom! – mondta Ellie. Woody végigment a folyosón, a lépcsınél megfordult, intett, aztán eltőnt. Ellie még egy darabig ült a padon. Amint egyeztette a listáját a nyomozóval, azonnal… mit fog csinálni? Azt fogja csinálni, amit Woody mondott, és az egész hétvégén azon fog kérıdzni, hogy Martin mit mővelt vele? Hirtelen torkig lett azzal, hogy az egész életét Martin Gilmore határozza meg. Amióta beadta a válókeresetet, másból sem áll az élete, mint Martinból. Teljes nyolc hónapja próbálja elhitetni a bíróval, hogy ı tisztességes ember, és nem az az idegbeteg hazudozó, akinek Martin beállítja. De minden próbálkozása megbukott. Olyan mélyre zuhant az önsajnálatba, hogy az exférje jobban uralkodhat rajta, mint a házasságuk alatt. A detektív zárt ajtajára nézett, aztán a lépcsıre, amely a külvilágba és a Los Angeles felé tartó úthoz vezet. A Rodeo Drivera. Sok kifogása volt Los Angeles ellen, de a boltok nem tartoztak közéjük. Visszatérése óta csak azért nyitotta ki a kézitáskáját, hogy ki-be tegye a kocsikulcsokat, de most alaposabb kutatást végzett. A kártyatartójában olyan hitelkártyák voltak, amelyeket évek óta nem 199

látott: videotékák, egy olvasójegy a könyvtárba. És a platina American Express-kártyája. Fölemelte az ezüstszínő kártyát, ránézett. Korlátlan hitelkeret. Ahogy Woody mondta, minél többet költ, annál kevesebbet kell megosztania az exférjével. Ellie mosolyogva felállt. Felejtsük el a detektívet, gondolta. Megyek vásárolni!

200

19 Ellie pontosan délután négykor kanyarodott be a helyi repülıtér parkolójába. A reptér kicsi volt, de ahhoz épp elég nagy, hogy a magángépek fel és le tudjanak szállni. Meglehetısen izgult, noha felhívta a bankban Steven Birdöt, és rákérdezett Woodyra. – Nagyon rendes ember – mondta Steven. – Ellie feltett néhány kérdést, és nem lepıdött meg, amikor megtudta, hogy Woody „fiacskája” épp csak totyog. El tudta képzelni, hogy egy ilyen Woody-féle embernek olyan fiatal felesége lehessen, aki alig pár éve szült neki egy kisbabát, és azt is, hogy Woody elég „aktív” az apasághoz. Miután letette a telefont, úgy döntött, utánanéz, milyen ajándékot vehetne a kisfiúnak. És ha már benne van a vásárlásban, a háziasszonynak is vásárolhat egyet-mást. Woody öltözetét alapul véve gondolt egy merészet, és elment egy üzletbe, ahol csodálatos indián mőtárgyakat és ékszereket árultak. Alig öt perce tartózkodott a parkolóban, amikor odament hozzá egy ember. – Ön Jordan Neale? – kérdezte. Jóképő, harminc-egynéhány éves férfi volt, nem feltőnı jelenség, de rokonszenves. Tetıtıl talpig farmerba öltözött, mint Woody, de látszott rajta, hogy ez az ember divatból viseli, nem a munkához. İ nem csordás. Ellie könyvelınek nézte. De akár jogász is lehetett. Értelmes, iskolázott embernek látszott. – Nagyjából – válaszolta Ellie, miközben kiszállt a Range Roverbıl. A küszöb olyan magasan volt, hogy a legtöbb barátnıje panaszkodott miatta: azt mondták, olyan, mintha egy szekérre kellene fölkapaszkodniuk. Ám Ellie szerette az autóját: tapasztalatból tudta, hogy a havas hegyoldalra is fel tud vele kapaszkodni. – Jordan Neale egy fiktív személy, akit én találtam ki. Az írói álnevem Alexandria Farrell. Ám az igazi nevem egyszerően csak Ellie Abbott.

201

A férfi mosolygott. – Értem. Woody… – befejezés helyett csak vállat vont. – Lew McClelland vagyok, Woodynak dolgozom. Az ott hátul a poggyásza? Ellie némileg bőntudatos képet vágott. – Remélem, nem olyan a repülıgépük, amire csak tizenöt kiló poggyászt lehet feladni, mert, szóval, egy kicsit bevásároltam. Igazság szerint most kárpótolta magát a három évért, amikor nem vett semmit. Annak, aki húsz kilóval több a kelleténél, a tükör az ellensége. De most, ötven és fél kilósan élvezettel próbálgatta a ruhákat, és meg is vett csaknem mindent, amit felpróbált. Ha arra gondolt, mi pénzt fognak ezért levonni a kártyájáról, elmosolyodott a boldogságtól. – Egészen biztos, hogy elbírunk vele – mondta a férfi. Kinyitotta Range Rover hátulját, és meglátta az egymás mellé beszuszakolt bırkofferek piramisát. Le kellett engedni a hátsó üléseket, hogy minden beférjen. – Van közte ajándék is Woody feleségének és fiának – mondta Ellie bátortalanul. Lew félrehajtotta a fejét, és ránézett. – Ezt mind egy délután vásárolta? – Ami benne van és a bıröndöket is! – Ellie dacosan fölszegte az állát. – Nagyon meg fogják érteni egymást Valerie-vel – dünnyögte a férfi, azzal leemelte a legfelsı táskát a halomról. Kiderült, hogy mégsem utaznak együtt Woodyval. Közbejött valami váratlan esemény, ezért ı késıbb érkezik. Két alkalmazottjának, Lew-nak és egy másik embernek kellett kivinniük Ellie-t a ranchre. Miközben felment a repülıgép lépcsıjén, visszanézett Lew-ra. – Magának még vissza kell jönnie Woodyért? A repülıgép kívülrıl elegáns volt, de nem fényőzı. Lehet, hogy túlzásba vitte a vásárlást? Bár abból, amit Steven Bird mondott – nem is, inkább abból, ahogy mondta – arra kellett gondolnia, hogy Woodynak a bıre alatt is pénz van. 202

Lew úgy mosolygott, mintha titkot súgna meg. – Nem. Neki van egy másik gépe. – Egy nagy sugárhajtású felé fordította a fejét, amely ezüstösen szikrázott a napfényben. Nem szokványos utasszállító gép volt, hanem magángép, mégpedig olyan, amilyenrıl a Trend & Luxus magazin ír. Mahagóni borítás, selyemkárpitok. – Az övé? – kérdezte Ellie. – Az övé – válaszolta Lew. – Aha – mondta az asszony. – No és, ha Woodyról beszélünk, akkor hat nullát értünk hozzá, vagy kilencet? Lew egy pillanatig nem értette, de aztán elvigyorodott. – Kilencet – válaszolta. – Elıtte szorzásjellel. – Hát – mondta Ellie, de mivel semmivel sem tudta folytatni, inkább felment a lépcsın. Lew mögötte jött, és egy ülésre mutatott. Ellie volt az egyetlen utas. Nem is csodálkozott, mikor meglátta a hőtıládát a széke mellett. Kinyitotta, és apró szendvicseket talált benne, különféle töltelékekkel, egy doboz füstölt osztrigát, teasüteményt, Godiva csokoládét meg egy palack pezsgıt. Ellie már majdnem fejest ugrott az ételbe, de aztán eltolta. Személyesen tapasztalta, hova vezet a Godiva csokoládé. Elöl a két férfi ellenırizte a tárcsákat a mőszerfalakon. Ellie hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Milliárdos, gondolta. Többszörös milliárdos! – Ehhez mit szólna? – kérdezte egy hang. Ellie kinyitotta a szemét. Lew állt ott, és egy tálcát nyújtott feléje, amelyen csirkesült, saláta és párolt zöldség volt. A másik kezében egy palack vizet tartott. – Köszönöm! – mosolygott az asszony. Nıs vajon ez a Lew? A legszívesebben fenékbe rúgta volna magát a gondolatért. İ még férjes asszony! De már nem sokáig. Elvette a kínált ételt. – Körülbelül egy óra alatt érünk oda – mondta Lew. – Mihelyt elértük a repülési magasságot, szabadon mozoghat. Hátul talál könyveket és újságokat. Ha bármire szüksége lenne, szóljon. – Elfoglalta a pilóta helyét a másik férfi mellett, aki megfordult,

203

mosollyal és szalutálással üdvözölte Ellie-t, hogy aztán Lew-val együtt a mőszerfalnak szentelje a figyelmét. Leszálltak, mielıtt Ellie a harmadik People magazint is kiolvashatta volna. Elég fura volt sztorikat olvasni olyan személyekrıl, akikrıl tudjuk, mi fog velük történni a következı három évben. Ellie tudta, melyik házasság bomlik fel, ki hal meg, ki milyen botrányba keveredik. Ám ı azt találta a legszomorúbbnak, ami néhány hónapon belül Diana hercegnıre várt. Szinte hálás volt, hogy a leszállás miatt van indoka becsukni a magazint. Nem örült neki, hogy ismeri a jövıt. Egyszer róla is közölt cikket a People; hálás volt, hogy legalább nem az került a kezébe. Nem akarta látni mosolygó, vékony énjét abban a tudatban, hogy az elkövetkezı hónapokban élete legszörnyőbb megpróbáltatásán kell átesnie. – Kész? – kérdezte Lew, és kinyitotta a gép ajtaját. Ellie kinézett a gyönyörő észak-kaliforniai tájra. A közelben dombok hullámai, a távolban hósipkás hegyek magasodtak. Közte és a hegyek között az apró pöttyök nyilvánvalóan legelészı csordák. – Gondolom, mind az övé – jegyezte meg a legalsó lépcsıfokon. – Minden egyes hektár – válaszolta Lew, aki észrevehetıen élvezte az asszony megilletıdését. – Milyen messze van a ház? – Körülbelül negyvenöt perc. Valerie nem szereti, ha a ház közelében szállnak le a gépek, mert zavarnák Markot. – Hadd találgassak – mondta Ellie. – İ ifjabb Marcellus Woodward, becenevén Mark. Lew félrehajtotta a fejét. – Talált, süllyedt! – Megadom magam – nevetett Ellie. – De gondolom, maga sem egyszerő pilóta? – A Harvard üzleti karán végeztem mint évfolyamelsı – mondta Lew. – A repülés a hobbim. Woody engedi, hogy vezessem ezt a gépét, de a sugárhajtásút már nem.

204

Hiszen ez kacérkodik velem!, gondolta Ellie. Aztán észbe kapott, hogy ı is kacérkodik. Mikor volt utoljára, hogy így nézett rá férfi? Mikor akarta utoljára, hogy egy férfi észrevegye? Talán írnom kellene egy regényt egy milliárdosról meg az asszisztensérıl… gondolta Ellie, míg követte a férfit a várakozó dzsiphez. Egészen a házig a sztorin gondolkozott. Majdnem fél hétre járt, mire megérkeztek. Lew elhúzott a ház mellett. Hosszú, alacsony rönkház volt, olyanra tervezték, hogy emlékeztessen a régi határvidék kunyhóira, de nem vezetett félre senkit. Elıször is, legalább akkora volt, mint egy futballstadion. – Vajon melyik erdıt áldozták fel ezért? – csúszott ki Ellie száján. – Woody egyik saját erdejét – válaszolt Lew. – A helyén olajat talált, némi aranyat, és lehet ott egy kis urán is. – Aha – bólintott Ellie. – Akkor megérte. Mentek még néhány percig, megkerültek egy nyárfaligetet, és mögötte feltőnt egy bőbájos kis ház. Vén fák hajoltak fölé, és olyan hangulata volt, amilyet csak az idı adhat. – A régi tanyaház? – kérdezte Ellie. – Az – mosolygott Lew. – Bár Valerie csak kisháznak hívja. Ettıl Ellie-nek eszébe jutott Leslie kisháza. Vajon hogy boldogul a másik kettı az élet átírásával? Ha Madison letenné a telefont, amikor Roger hívja, az élete… – Elnézést, elbambultam – mentegetızött, mert rájött, hogy Lew mondott valamit. – Kockázatos dolog írónak lenni, ugye? – kérdezte a férfi, és kinyitotta az ajtót. Ellie kikászálódott az autóból, és körülnézett. Lew kiszedegette a bıröndjeit a terepjáró hátuljából. Ellie gondolt rá, hogy segít a pakolásban, de ı most elsısorban látni akarta a ház belsejét, fel akarta fedezni a tanyát és… Mit is akart? Évek óta elıször akar csinálni valamit. Bőntudattal telve pislogott Lew-ra, aki a bıröndök második rétegét hántotta le a 205

dzsip hátuljában, aztán fellépett a tornácra. Csodálatos volt! Legalább hat méter széles lehetett, nagy, kényelmes bútorokkal rendezték be, amelyeken piros-fehér kockás párnák hívogattak. Ellie kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és bement. A ház belseje kétségtelenül lakberendezı kezére vallott, de ennek a lakberendezınek jó ízlése lehetett, mert nem változtatott az eredeti egyszerőségen. A függönyöket mintás kartonból varrták, a kényelmes foteleket pufókra kárpitozták. – Tetszik? – kérdezte mögötte Lew. Ellie ránézett, és látta, mennyire fontos Lew-nak az ı véleménye. El kellett fordulnia, hogy a férfi ne vegye észre, hogy mosolyt csalt az arcára. Oly rég számított az egy férfinak, hogy Ellie-nek tetszik-e valami, vagy sem! – Imádom – mondta egyszerően. Lew vigyorgott. – Mert vannak, akiknek nem tetszik. Az a véleményük, hogy Woody az ı pénzébıl építtethetne olyan vendégházat, ami jobban illik a státuszához. – Márványjakuzzi meg ilyenek? – kérdezte Ellie. – Pontosan. Az egyik pasas fel volt háborodva, hogy a csaptelep miért nincsen aranyból! – Nekem tetszik ez. Valerie volt a dekoratır? Lew arca felragyogott – A feleségem. Belsıépítész szeretne lenni, így hát Valerie megengedte, hogy itt gyakoroljon. – Szép! – mondta Ellie, és ismét elfordította a tekintetét. A fenébe, a fenébe, duplán is a fenébe! Feleség! – Az én ízlésem szerint nagy jövı áll elıtte. – Igyekszik, de hát errefelé nincsen sok berendezni való ház. Lew megállt a bıröndök tengerének közepén, és mintha várt volna valamire. Csaknem borravalóra? Aztán Ellie rájött, hogy neki kell engedélyeznie a távozást. – Ezt majd én elintézem – mondta. – Menjen haza. Lew hálásan mosolygott. – Vacsora este nyolckor a nagy házban. Ha megéhezne, a hőtı fel van töltve. És nyugodtan kószáljon egyet a birtokon. 206

– Találkozunk a vacsoránál? – kérdezte Ellie, amikor a férfi már az ajtóban állt. – Nem, azon csak a család lesz ott és a vendégek. De reggel igen. Lew távozott. Ellie körülnézett, és kissé magányosnak érezte magát. Még sose csinált ehhez hasonló vakmerı dolgot! Elfogadta egy idegen meghívását, felszállt egy magángépre, és elrepült az ismeretlenbe! – Valami új élmény – mondta magának. Ezt akarta: most megkapja. Néhány percet eltöltött a kisház felderítésével. Egyetlen hálószoba volt benne, amelybıl fürdıszoba nyílt, azonkívül egy kis konyha, amelynek hőtıszekrényét úgy megtömték, hogy egy négytagú család két hétig kosztolhatott volna belıle. Ellie visszatért a nappaliba, aztán kiment a tornácra. Az tetszett neki a legjobban, mert körülövezte a ház négy oldalát. Ellie végig is járta, nézegette a hegyeket, mélyen a tüdejébe szívta a tiszta levegıt. A hátsó tornácról meglátott egy istállót. Visszament a házba, felvette új farmerjét, hozzá friss, ropogós farmeringet, új túrabakancsot – ı ugyan nem vesz fel veszkócsizmát. Kagylós övet csatolt a derekára, és a csuklójára húzott két antik ezüst karperecet. Döbbenetes, mit tehet az emberrel az új ruha, elmélkedett Ellie, míg ballagott a háztól az istálló felé. Persze az sem árt, ha az embernek „új” teste van hozzá. Az istállónál hirtelen elröppent a magánya. Hiszen ez egy kaland! Vajon kivel fog találkozni? Miket fog látni? Az istállóból kihallatszott a lovak hangja, de nem vegyült bele emberi hang. Mintha nem is lett volna bent senki. De hát már majdnem hét óra volt, és Ellie nem hitte, hogy nyolcig halogatnák a vacsorát. Egy férfi volt az istállóban. Az egyik ló patája fölé hajolt, amelyet a két combja közé szorított. Az egyik magas ablakon beszőrıdı fénycsóva úgy világította meg ıket, akár egy reflektor. Ellie-nek még sosem volt része ahhoz foghatóan erotikus látványban, mint amit a ló és az ember nyújtott. 207

A férfi nem volt magas, nem nıhetett magasabbra százhetven centiméternél, de Ellie mindig is az alacsonyabb férfiakat kedvelte. Farmernadrágot és nehéz, kopott bakancsot viselt – vastag talpú, szögletes orrú bakancsot, nem hegyes orrú csizmát. Ing nem volt rajta, és bırének aranyszínő árnyalatából arra lehetett következtetni, hogy rendszerint félmeztelenül jár. Csak egy bırkötény takarta a mellét, olyasféle, amilyet a kovácsok viselnek. Az arcélét az asszony felé fordította. Ellie tekintete fölfelé vándorolt a vastag bakancsról. Az erıs vádlik vaskos combokban folytatódtak, a hatalmas izmok majd szétfeszítették a kopott farmernadrág varrását. A kemény, kerek far fölött széles fekete bıröv szorította a keskeny derekat. A háta egyetlen hosszú izomtömeg volt. Fölfelé szélesedve az izomtömeg kettévált és a karokban folytatódott, amelyek teljes erejükkel tartották a ló patáját. Az állat hidegvérő volt, igavonó: Ellie az egyik könyvéhez végzett kutatásból tudta, hogy ezt a fajtát frízföldinek hívják. Csüdjét hosszú, selymes szır nıtte be. Az óriási állat tömör izmai méltók voltak az ember izmaihoz és erejéhez. Ellie a férfi száját nézte, a telt ajkakat, amelyeket mintha kıbıl faragtak volna. Két patkószöget tartott a szájában. Hosszú orra volt, kissé tág cimpákkal. Szemét, amely a patkóra szegezıdött, olyan bársonyos fekete pillák árnyékolták, mint a lepke szárnya. Rövid fekete haja volt, magas homlokára barázdákat rajzolt a koncentráció. Ellie úgy állt ott, mint aki megbénult. Semmi mást nem látott és nem hallott a világból. Érzékei számára csak ez a férfi létezett. Több méterre állt tıle, de annyira ráhangolódott, hogy érezte munkától verejtékes, szénától illatos, naptól meleg bırét. Lassan-lassan, idegborzoló lassúsággal elfordította a fejét, és ránézett az asszonyra. Hunyorgott, és mivel Ellie egész teste sóbálvánnyá vált, érezte a levegı mozgását, amelyet azok a sőrő, érzéki pillák keltettek.

208

Mikor a férfi feléje fordult és a tekintetük egymásba forrt, Ellie visszafojtotta a lélegzetét. A szeme sötét volt, mint a haja, a pillantása sújtott, mint az áramütés. A férfi nézte Ellie-t. Az idı megállt, Ellie teste leállt. Nem lélegzett, nem gondolkozott. Az a szempár mintha a földhöz fagyasztotta volna a lábát. Mégis érezte, ahogy közeledik feléje. De nem a lába vitte. Olyan volt, mintha a férfi szeme rászegezıdött volna a lelke legbelsejére, arra a valamire, amely Ellie-vé tette Ellie-t, és valamilyen varázserıvel, valamilyen láthatatlan, misztikus, delejes erıvel húzta volna magához az asszonyt. Ellie maga sem tudta, hogyan került közelebb. Nem volt más hang, csak az ı szívdobogása, és a vére a fülében zúgott. A férfi egy lassított film vontatottságával felállt, a pata végigcsúszott a combjai között. Ellie félig lehunyta a szemét: érezte a ló lábának mozgását a férfi lába között, a tömör, feszülı combizmok, az acélos, gömbölyő vádlik között, le a nehéz bakancs vastag, kemény sarkáig. Egyfolytában az asszonyt nézve a férfi lassan kivette a szájából a patkószögeket. Ellie most már olyan közel volt hozzá, hogy láthatta az ajkán a parányi vonalakat, látta a kicsattanó telt alsó ajak ívét, amely ıt hívogatta, hogy érintse meg a saját szájával. Amikor a férfi kinyitotta a száját, megérintette a nyelve hegyével alsó ajkát. Ellie térde elgyengült a rózsaszín, nedves nyelvcsúcs látványától. A férfi kinyújtotta a kezét, nehogy elessen. Ellie tudta, hogy ha a bırük összeér, neki vége. Ám abban a pillanatban felpattant a széles hátsó ajtó két szárnya, és az addig elzárt, titkos helynek tőnı istálló megtelt fénnyel és az érkezı emberek és állatok lármájával. A varázs megtört. Ellie megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Pár centiméterre állt egy férfitól, akit még sohasem látott, és aki olyan szögben tartotta a fejét, mintha meg akarná csókolni ıt. Sietve balra fordult. Három férfit látott, mögöttük lovakat. A férfiak ıket bámulták leplezetlen kíváncsisággal. 209

– Lovak – mondta Ellie. – Azt mutatta, hogy kell megpatkolni a lovakat. A férfiak pontosan egyformán vigyorogtak. Mielıtt mondhatott volna még egy szót, és ránézhetett volna még egyszer a férfira, Ellie megpördült a sarkán, és kirohant az istállóból, ha nem is olyan elegánsan, mint egy agár, de legalább olyan sebesen. És akkor állt csak meg, amikor visszajutott a vendégházba, ahol bezárta az összes ajtót, és elhúzta az összes függönyt, hogy ne süssön be a nap. Most, hogy végre biztonságban volt, leült egy székre, felkapta a noteszét meg a tollat, amelyek sose voltak messze tıle, és leírt mindent, amit látott és érzett. Ki tudja, mikor használhatja föl a jelenetet egy könyvben?

210

20 Mire átment vacsorázni a nagy házba, annyira vibrált, hogy másra sem tudott gondolni, csak a Férfira. Ki ı? Miért reagált rá Ellie úgy, ahogy? Az egyik könyvéhez végzett némi búvárkodást okkult témákban. A két médium, akikkel beszélt, mindent az elmúlt életekkel magyaráztak. Tehát egy korábbi életében ismerte volna ezt a férfit? Van ebben valamilyen sztori? Ellie most nem tudott az öltözködéssel foglalkozni, de mivel rengeteg új viselnivalója volt, ez nem jelentett problémát. Fölvett egy sötétkék nadrágkosztümöt, amely egymagában több pénzbe került, mint amennyit az utóbbi három évben költött ruhákra, a fülébe biggyesztett egy kék köves arany fülbevalót, és pár perccel nyolc elıtt átsétált a nagy házba. Ám minden gondolatát, amely Körülötte járt, elsöpörte Valerie. Magas volt, gyönyörő és texasi. Kell ennél több a jellemzéséhez? Mi lehet Texas földjében, hogy olyan nıket nevel, akikbıl láthatólag hiányzik a félelem, a kétely, a habozás? Idegennel sose találkozott még a texasi nı? Náluk kiszúrják már a születéskor a félénkeket, és átküldik ıket egy másik államba? – Hát itt vagy! – csapott le rá Valerie egy csigalépcsırıl, amely lehetett vagy tíz méter magas. Hosszú, karcsú lábát fekete selyemnadrág takarta, és ehhez háziszıttes felsıt viselt, amely libegett járás közben. Vörösesszıke haja laza hullámokban omlott a hátára. Sötét szempillái mögött káprázatos zöld szempár mosolygott Ellie-re. Valerie Woodward olyan sugárzó volt, mint egy kétszáz wattos villanykörte. – Bár én lennék Madison – motyogott Ellie, miközben a háziasszonyra tekintett. Madison egy szinten van ezzel a gyönyörő teremtéssel. İ viszont a legszívesebben kisomfordált volna a hátsó ajtón.

211

Ám Valerie senkit sem hagyott megszökni, akit egyszer kiszemelt magának. – Nem hittem a fülemnek, amikor Woody elmesélte, hogy megismerte Alexandria Farrellt! Te nem is tudod, mennyire szeretem a könyveidet! Az összes barátnım olvasta ıket. Remélem, nem haragszol, amiért áthívtam néhány embert, hogy találkozhassanak veled. Ellie elsápadt ettıl a bejelentéstıl. Mit jelent egy texasinak a „néhány ember?” Valerie elindult az ajtó felé, amely mintegy varázsütésre felpattant. Ellie egy szobát látott, és abban egy akkora asztalt, amelynél elfért volna ötven ember. És a szobában, ı legalábbis úgy látta, ott tolongott Észak-Kalifornia lakosságának nagy része. Miközben ı egész nap vásárolt, Valerie összecsapott egy kis összejövetelt, akkorkát, mint egy állami bankett. Ahogy Ellie átlépte a küszöböt, már nem rendelkezett magával többé. Asszonyok rohanták meg, könyveket nyújtogattak dedikációra, és elmondták, mennyire szeretik a regényeit. Vacsorára sem evett valami sokat, mert az asztaltársaság minden egyes tagja föltette neki a nagy kérdést: honnan jönnek az ötletei? Mindig, mindenütt ezt kérdezték tıle, és ı igyekezett olyan ıszintén válaszolni, ahogy csak tudott. Persze, az igazat nem mondhatta el. Nem szólhatott arról, hogy ma besétált egy istállóba, és volt ott egy béreslegény, akinek patkószögek álltak ki a szájából, és akirıl ı majdnem letépte a ruhát. Ha soha többé nem találkozik azzal a férfival, a hiánytalanul leírt jelenet akkor is felbukkanhat valamelyik regényében egy napon. Mivel ı volt a díszvendég, két oldalán fogásonként váltották egymást az emberek. Valerie ugyan itt lakik egy világvégi ranchen, fıként tehenek között, de mégis, nagyon tud élni, gondolta Ellie. Francia étkészlet, olasz poharak, angol evıeszközök, amerikai és igencsak bıséges vacsora. Nem mintha Ellie-nek lehetısége lett volna sokat enni, mert mindig megszólította a mellé telepedı következı személy: – Mindig 212

úgy szerettem volna megkérdezni egy írótól, hogy honnan veszi az ötleteit. Miközben Ellie negyedszer válaszolt erre a kérdésre, végigpillantott a hosszú, keskeny asztalon, Valerie irányába. Woody ült az asztal végén, Valerie a jobbján. Nem az asztalfıt foglalta el, hanem a férje melletti széket. Válaszolgatás közben Ellie Valerie-t és Woodyt figyelte, mert szerette átlátni az emberi viszonyokat. Az asszony odáig van a férjéért, vonta le a következtetést, mire hatodszor mondta el, hogy honnan veszi az ötleteit. Amikor elıször látta, hogy Valerie mennyivel fiatalabb a férjénél, feltételezte róla, hogy a pénzért ment hozzá. Ezt a feltételezést megerısítette Lew elszólása Valerie vásárlásairól. De most láthatta, hogy ez nem igaz. Valerie ırülten szerelmes a férjébe – hacsak nem ı a világ legnagyobb színésznıje. Ennek a két embernek a látványa – az, ahogy Valerie gyakran megérinti a férje kezét, és ahogy Woody mindig a felesége felé fordul – valamiért még súlyosabbá tette Ellie magányát. Ez nem igazság, hogy egy férfi lehet bombasiker, és mégis találhat valakit, aki így szeresse! Bezzeg, ha egy nı sikeres… Nem akart arra gondolni, ami a házasságában történt vele. Nem akart ismét végigrágni mindent, nem akarta föltenni magának a kérdést, hogy mivel kárpótolhatta volna Martint a sikereiért. Mivel akadályozhatta volna meg, hogy irigy legyen rá? A vacsora a végtelenségig elhúzódott. Ellie alig bírta megállni, hogy ne nézzen rá tízpercenként az (új és zafírkövekkel kirakott) órájára. Aztán fél tízkor mégis vége lett. A vendégeket meginvitálták a belsı udvarba, ahol felszolgálják az italokat, és holdfénynél lehet fürdızni a főtött medencében. – Remélem, hoztál fürdıruhát! – mondta Valerie, aki egy szempillantás alatt Ellie mellett termett. – Lew-tól hallottam, hogy bevásároltál. – Igen – mosolygott Ellie. – És hoztam egy ajándékot a fiadnak.

213

A gyerek említésétıl Valerie arca ellágyult. Ezt a szeretetet nem lehetett megjátszani. Közelebb hajolt Ellie-hez, és halkan mondta: – Holnap majd összeülünk beszélgetni! Meg kellett hívnom ezeket az embereket, különben örökre megharagudtak volna rám. De holnap nem lesz más, csak a család, és játszhatsz a kisfiammal. Ezt úgy mondta, mintha a világ legnagyobb kitüntetését nyújtaná át Ellie-nek. Most Ellie lágyult el, mert Valerie a családról beszélt, méghozzá egy olyanról, amilyenre mindenki vágyik: szeretı társakra, akikkel jó együtt lenni, élni, osztozkodni. – Nagyon örülnék neki – mondta ıszintén. – Helyes! – mondta Valerie, aztán üdvözölt négy embert, akik poharat és apró tányérokon rágcsálnivalót tartottak a kezükben. – Igen, mindjárt jövök! – kiáltott valaki másnak. – Menj csak el nyugodtan, ha akarsz! – súgta Ellie-nek. – A te fellépésed véget ért. – Elindult a kétszárnyú ajtóhoz, amely vélhetıleg az úszómedencéhez vezetett, és egyedül hagyta Ellie-t. İ mégis habozott egy percig. Páran biztatták, hogy vegyen magának valamilyen harapnivalót, és csatlakozzon hozzájuk, de Ellie csak állt, és nem mozdult. Valerie után mehetne, és megnézhetné, ki volt az a kovács az istállóban. Még egy Harvardon végzett diplomás, mint Lew, aki szeret repülıgépet vezetni? Vagy ı a vándorkovács, akinek három felesége van három különbözı államban? Sok fejfájást okoznak vajon Woodynak és Valerie-nek az idelátogató nık, akik a kovácsra indulnak be? Ez is egy olyan divatcowboy, aki gondoskodik róla, hogy a nıvendégek jól érezzék magukat? Aztán eszébe jutott, hogy talán minden gondolata tévedés. Leslie vagy Madison mondta, hogy nem minden férfi rossz? Madison volt. İ mondta, hogy ugyanebben a világban élt valaha Thomas, aki nagyon jó ember volt. – Csatlakozzon hozzánk! – hívta egy férfi. – Holdfény és langyos víz. Mit kívánhat még? – kérdezte csábítóan. 214

Ellie alig bírta visszaszívni: „Azt, hogy hagyjanak békén.” İ most Alexandria Farrell, az író, nem Ellie Abbott, tehát nagyon jól kell viselkednie. Rámosolygott a férfira, és egy apró intéssel jelezte, hogy szívesen menne, de már elígérkezett. A férfi sóhajtott, vállat vont, majd átment az ajtón a mővészien kivilágított belsı udvarba. Ellie pedig a mellékajtóhoz futott, ahonnan eljuthat az ı drága kis vendégházához, amely ebben a pillanatban a béke oltalmazó szigetének tőnt. Megkönnyebbült, mihelyt egyedül maradt, ugyanakkor volt egy olyan érzése, hogy valami történni fog. Be volt sózva a várakozástól. Egy darabig a tornácon állt, és nézte az éjszakát. A nagy házból áthallatszott a zene, és Ellie örült, hogy nincs ott a tömegben. Körüljárta a házat a tornácon, belefúrta pillantását a sötétségbe. Hol lehet ı? Miért nem jön el hozzá? Eltelt egy félóra, a hegyi levegı erısen lehőlt. Ellie megdörgölte a karját, és bement a házba, ahol szórt fény és barátságos bútorok fogadták. Szerette ezt a kis házat. Egy darabig próbált írni a naplójába, de nem ment az összpontosítás. Várt valamire. – Vagy valakire – mondta. Neheztelt magára. Kevés híján negyvenéves és… Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy még háromnál több éve van hátra addig a születésnapig, bár ha elıre is olyan tempóban száguld, mint ahogy ideküldték… Negyven, gondolta. Nem szabadna így járkálnia a szobában, akár egy ketrecbe zárt tigris. Inkább… Mit inkább? Megtanulhatna horgolni? Tizenegykor lezuhanyozott, és higgadtságot parancsolt magára. Úgy viselkedik, mint egy kamaszlány, holott férjes asszony, túl azon a koron, amelyben még mástól is ildomos lázba jönni a recepteken és a leendı unokákon kívül – akiket úgysem kap meg, mert sose voltak gyerekei. A zuhany valamennyire megnyugtatta. Ismét azzá a pesszimista személyiséggé vált, akit Jeanne, a pszichiátere megismert. Volt pár perce egy pasassal az istállóban. Kacérkodott vele egy milliárdos 215

jóképő titkára. És egy összejövetelen egy férfi el akarta csábítani, ı pedig úgy döntött, hogy ezt illetlenségnek veszi… Ágyba bújt, próbálta az egyik könyvet olvasni, amit délután vásárolt, de nem járt sikerrel. Lekapcsolta a lámpát, és behunyta a szemét. Álmos volt, ám azonnal kiröppent a szemébıl az álom, amikor egy hangot hallott kintrıl. Nem halk hang volt, hanem erıteljes. Egy. Kettı. Három. Négy. Négy puffanás a tornác deszkáján. Ellie-nek felpattant a szemhéja. Egy ló lépdelt nagyon lassan a széles tornácon, amely körülfogta az ı kis házát. Tisztán hallotta a paták minden dobbanását. Ellie nem gondolkozott azon, hogy mit csinál. Ha megkérdezik, azt feleli, hogy túl van azon a koron, amikor elhagyhatná a házat anélkül, hogy áthúzná festékkel színtelen szempilláit, de most nem törıdött a külsejével. Azzal sem, hogy egy vékony pamut hálóing volt minden öltözéke. Lelökte magáról a pehelytakarót, és futásnak eredt mezítláb a deszkapadlón. Kint nem égtek a lámpák. Akkor még világítottak, amikor Ellie visszatért az összejövetelrıl, de most koromsötét volt, csak a nagy ház fényei derengtek a fák között. Elıször nem látta ıt, és egy iszonyú pillanatig azt gondolta, hogy csak képzelte a lódobogást. Mezítláb hátrarohant a tornácon a ház mögé. És ott volt. Hátulról sütött rá a hold, ezért inkább árnyalaknak tőnt, mint élı embernek. Feketében ült egy fekete lovon, és sötét volt. Ám Ellie tudta, hogy İ az. Érezte. A nyeregbıl fészkelıdés hallatszott, valami megcsillant fehéren, és Ellie tudta, hogy İ a karját nyújtja feléje. Nem tétovázott. Egy pillanatra sem jutott az eszébe, hogy ne menjen vele. Az sem, hogy szóljon hozzá, megkérdezze a nevét, az életérıl, az iskoláiról faggassa. Nem, most csak azt érezte… most csak érzett. 216

Megfogta a nagy, meleg, kérges kézfejet, azt, ami annyira tetszett neki, egy hasznos férfi kezét, és feldobta magát mögé a lóra. Szők hálóingét nem lovaglásra tervezték, úgy felcsúszott rajta, hogy alig takarta a fenekét. A combja olyan csupasz volt, mintha nem viselne alsónemőt. Ösztönösen tudta, mit tegyen. Átcsúsztatta karjait a férfi hóna alatt, összekulcsolta ujjait a mellén. Egy pillanatra ráhajtotta a fejét a hátára, és beszívta a fizikai munka tiszta aromáját. Nem szennyesen volt izzadt, hanem nagyon is férfiasan. Az a szag volt, amitıl csak az járt Ellie eszében, hogy ez itt egy férfi, ı pedig nı. A férfi teste mozgott lovaglás közben, amitıl Ellie melle ütemesen súrlódott a hátához. Mikor is érzett utoljára ilyet? Épphogy kinıtt a kamaszkorból, amikor férjhez ment, és azóta nem ismert más férfit. Mikor kopott ki a házasságából a szex? Mikor lett belıle harc az uralomért, amely kiszorította a közösséget? Bárminemő közösséget? Kezdetben a lovas lassan léptetett, mintha nem akarna zajt csapni a tanyán. Ellie nem vitte túlzásba a birtok felfedezését, így csak sejthette, hogy emberek alszanak a holdfényben derengı, hosszú, alacsony épületekben. Tetszett neki a gondolat, hogy alszik a világ, egyedül ık vannak ébren. Pár perc múltán ellazította karjainak szorítását, és elhúzta arcát a férfi hátától. A lélegzete is elakadt, amikor az hátranyúlt, és végigsimította a meztelen combját. Ujjai meg sem álltak az asszony fedetlen fenekéig. Ellie attól félt, hogy leesik a lóról. A férfi mintha kuncogott volna, majd így szólt halkan: – Kapaszkodjék. – Ez volt az elsı szó, amely elhangzott közöttük. Ellie-nek tetszett a hangja. Csak suttogás volt, de abból is fel lehetett ismerni, hogy mély. A következı pillanatban a férfi elfordította a lovat, és rákanyarodott egy csapásra. Itt kevesebb volt a fa, eltőntek az épületek, így Ellie láthatta maguk elıtt az utat, ám csak egy villanásra, mert a férfi meglegyintette a kantárral a lovat, megrúgta az állat oldalát, és az olyan sebességgel kezdett vágtázni, hogy Ellie-

217

vel forgott a világ. Úgy kapaszkodott a férfiba, mint a fuldokló, belefúrta meleg hátába az arcát. Percekig tartó vágta után újabb kanyar következett: itt lelassítottak, és hegynek fölfelé folytatták az utat. Ellie hallotta a patkók kopogását a sziklán. De mikor szinte függılegesnek tőnt a meredély, és Ellie olyan görcsösen kapaszkodott a lovasba, hogy attól tartott, kiszorítja belıle a szuszt, akkor sem félt egyetlen pillanatra sem. Nem félt attól, hogy a férfi elveszíti az uralmat az állat fölött, nem félt attól, hogy hova fogja vinni ıt. Egy idı után kiegyenesedett a terep, és Ellie lazított a szorításon. Az állat lassan, óvatosan ment. Ellie fölemelte a fejét, körülnézett, és szinte meg sem lepıdött, hogy olyan csapáson járnak, ahol alig fér el a ló. A férfihoz tapadt, de még mindig nem félt. Mintha biztonságot merített volna az érintésébıl. Ha letette volna a kövek közé a keskeny sziklaösvényen a sötét éjszakában, akkor igen, akkor rettegett volna. A férfi még egy darabig léptetett, aztán megállt, és mozdulatlanná merevedett. Ellie nem akarta fölemelni a fejét a hátáról. Belefúrta arcát a lapockacsontok völgyébe, és örült, hogy ott lehet. Örökké ott tudott volna maradni. Ám érezte, hogy a férfi vár valamire, ezért lassan elfordította a fejét, és jobbra nézett. Lélegzetelállító látvány fogadta. Ott volt alattuk a mélyben az egész birtok: középen a nagy ház, amely ebbıl a magasságból gyönyörően ragyogott a lámpák fényében. Ellie még azt is látta, ahogy a medence víztükre sziporkázva veri vissza a holdfényt. A hővös csendben felhallatszott hozzájuk a zene és a nevetés. De mindenekelıtt látta és hallotta az embereket, akiktıl most eltávolodott. Nem tartozott közéjük. Egy másik helyrıl és idıbıl került ide egy szál vékony hálóingben egy hatalmas ló hátára, ahol az ismeretlen lovasba kapaszkodik. Megkockáztatott egy lopott pillantást.

218

A férfi ıt nézte. Úgy nézte, hogy az asszony belereszketett. Ha most megcsókolja, akkor neki vége. Annyi az akaratereje, mint egy kamasz fiúnak az autó hátsó ülésén. De nem csókolta meg, csak mosolygott. Nem fülig érı vigyorral, csak csendesen, mintha azt mondaná: „Köszönöm, hogy velem tartott”. Nem is beszélt. Megfordította az állatot, csettintett neki, és lefelé indult a domboldalon. Ellie ismét odatapadt a hátához, és figyelte a ranchen a házakat, ahogy közelítettek feléjük. Lefelé sokkal tovább tartott az út, mint felfelé. Nem volt vad vágtázás. Mintha a férfi azt szerette volna, hogy ennek az éjszakai lovaglásnak sose legyen vége. Pedig vége lett. Amikor megálltak, Ellie felnézett, és látta, hogy ugyanott vannak, ahol a férfi felkapta ıt a lóra: a vendégház mögött. Ellie egyrészt szerette volna beinvitálni magához. Másrészt szeretett volna szeretkezni vele. Ám harmadrészt csak annyit akart, amennyit kapott. És semmi szót. Némán mosolygott, miközben a férfi karjába kapaszkodva leugrott a földre. Míg fölment a tornác lépcsıjén, tudta, hogy háttal áll a holdnak, és a vékony hálóinge valószínőleg olyan átlátszó, mint a pókháló. Ettıl a gondolattól gyorsabban vert a szíve. A tornácról visszanézett, de a férfi addigra ellovagolt. Ellie a sötétség felé mosolygott, aztán megfordult, és bement a kis házba.

219

21 Másnap Ellie azzal ébredt, hogy talán mégis tartogat reményt a jövı. A pszichiáterétıl azt hallotta, hogy végsı soron a depresszió csak a remény hiánya. A remény távozik, és távozás közben meghúzza a vécéláncot, mondta Jeanne. Mit tud tenni egy férfi, ami miatt egy nı úgy érzi, talán mégsem olyan szörnyő az élet? A huszonegy éves Ellie úgy tudta, hogy az életben a siker a legfontosabb. Otthagyta a szülıvárosát, felment a nagy, csúnya New Yorkba, hogy híres és népszerő legyen. Erre mi történt? Az elsı férfitól, aki komolyabban közeledett hozzá, rögtön elfelejtette az álmait. Lemondott mindenrıl, amit akart, hogy Martin sikerén bábáskodhasson. De végül nem volt képes rá. Nem kényszeríthette a férjét, hogy tegyen is valamit azért, amirıl álmodott. Nem tudta megakadályozni, hogy zátonyra fusson minden erıfeszítése, amellyel sikeres embert akart faragni Martinból. De mikor Ellie kapott egy második esélyt a sikerre, ı megragadta. Ellökte a lehetıségeket, amelyeket a festıi pályafutás kínált, de másodszor nem volt hajlandó becsapni az ajtót. Amikor Daria telefonált, hogy megjelentetik az összes könyvét, és küldenek neki egy szakajtónyi pénzt, ı azt kérdezte: Mi lesz az én dolgom? Az ezt követı lázas izgalomban megpróbálta bevonni Martint a sikereibe, ám ı nem hagyta magát. Ha valaki nem csinál semmit, nem hibáztatható a csıdért, mondta Jeanne. De akkor a siker sem az ı érdeme, vágott vissza Ellie. Csakhogy Martin magának követelte a sikert! Ellie-t végsı soron nem változtatta meg a nagy siker. Ugyanaz az idealista lány volt, aki képes feladni mindent egy férfiért. – Mővész vagy – mondta Jeanne. – Igazi teremtı. Akár vásznon alkotsz festıként, akár számítógépen mint író, mindenképpen mővész vagy. Ellie mosolygott. 220

– Mindenekfölött pedig romantikus vagy – folytatta Jeanne. – Neked romantika kell. Neked a mővészet romantikus. A pénz nem érdekel, csak a regény. Ellie tehát, aki most nyújtózkodva száll ki az ágyból, évek óta nem érezte magát ilyen jól. Sıt, talán még annál is jobban. Ez az éjszaka életének legromantikusabb élménye volt. Tegnap majd meghalt, annyira szerette volna tudni, ki ez a férfi. Ma már nem. Ma arra gondolt, hogy ha sose látja többé, akkor sem szakad meg a szíve. Sıt, talán nem is akarja viszontlátni. Talán kristállyá akarja keményíteni a lelkében az éjszakát, hogy örökre megırizhesse, úgy, ahogyan a fénykép merevíti ki az idıt. Ráérısen öltözködött: farmert választott, ezüstgombos vászonblúzzal. Semmi feltőnı, bár Valerie nyilván pontosan tudni fogja, mi mibe került. Elıkereste Mark ajándékait, de úgy döntött, nem viszi át ıket a nagy házba. Lehet, hogy az esti vendégek most is ott vannak – és mind ıt várják. Mereven elıre nézve ballagott a nagy ház felé. Nem fogja tekergetni a nyakát, abban reménykedve, hogy meglátja az Éjféli Cowboyt. Kopogtatni akart, de az ajtó résnyire nyitva állt, így hát bement. Rögtön arra gondolt, hogy a ház szebb nappal, mint éjszaka. A világítástervezınek köszönhetıen éjszaka úgy festett, mint egy színházi díszlet. Ma reggel olyan, mint egy kellemes faház. Hihetetlenül nagy faház, de akkor is csak otthon. Valerie úgy pattant elı, mint akit személyi hívón riasztottak. Farmert viselt, amelyet méretre csináltathatott, és ha egy milligrammot is hízik, nem fogja tudni felvenni. Jobban nézett ki nappal, gazdag cowgirlnek öltözve, mint éjszaka a divatszalonból kikerült szerelésében. – Már csak rád vártunk! – mondta. Ellie ügyelt, hogy ne nyögjön fel. Ilyen lesz az egész hétvége? – Ígérem, ez az utolsó! – biztosította Valerie, mintha a gondolataiban olvasna. – Itt van az összes farmmunkásunk, akik

221

mind dedikáltatni szeretnének. Tedd meg, még egyszer utoljára, azután szabad vagy. Megígérem! Ellie mondani akart valami vicceset, amivel megnevetteti Valeriet. Más körülmények között talán képes lett volna rá, de a „munkások” említése után nem. İ is itt lesz vajon? Minden igyekezetével szíve vad zakatolását próbálta fegyelmezni. Remélhetıleg Valerie nem hallja. – Hát, rendben – motyogta, aztán szerette volna fenéken rúgni magát ezért a sótlan, lapos válaszért. Ezen a hétvégén bizonyosan nem kelti sziporkázóan szellemes ember benyomását. Valerie feltornyozta legújabb könyveit egy kis asztalon, a belsı udvarba vezetı ajtó mellett. Az ajtó mellett egy cowboy ácsorgott, kezében a kalapjával, és szégyellısen mosolygott Ellie-re. Jó sok éve Oklahomában két cowboy kért tıle autogramot. Az egyik azt szerette volna, ha a feleségének dedikálná a könyvet, a másik csak állt, és olyan kifejezéstelen szemmel bámult Ellie-re, mint egy hal. Az elsı megkérdezte a barátjától, nem akar-e vásárolni egy könyvet. „Nem, én ıtet akarom megvenni” – felelte mély átéléssel a második. Ellie felderült az emléktıl. Viszonozta a férfi mosolyát, aztán letelepedett az asztalhoz. A birtok nagy volt, sok volt a férfi és a nıi alkalmazott. Úgy tőnik, Valerie az összes példányt felvásároltatta Ellie utolsó könyvébıl, hogy minden munkásuknak jusson legalább három darab és azon felül még tíz példány, dedikáció céljára. Egy óra elteltével Ellie megéhezett, megszomjazott, és unta magát. Miközben ı dedikált, Valerie az egyik fal mellett megterített svédasztal körül tüsténkedett. A szoba megtelt béresekkel és jószágigazgatókkal, valódi cowboyokkal, akik trágyás csizmával járták össze Valerie perzsáit, és mőcowboyokkal, akik a keleti parton diplomáztak. Mindenki nagy tányérokról falatozott, Ellie szájában pedig összefutott a nyál az illatoktól. – Micsoda semmirekellı! – hallotta maga mögött Woody eltéveszthetetlen hangját.

222

Ellie éppen egy fiatal nınek dedikált, aki számtalan rokonai mindegyikének könyvet akart ajándékozni. Elmosolyodott Woody hangjától. Azóta sem beszéltek, amióta elbúcsúztak a nyomozó irodája elıtt. – A kis nyámnyila! – csipkelıdött Woody. Ellie érezte a szeretetet a hangjában, így hát még szélesebben mosolygott. Végre megismerheti Woody fiát! Becsukta a könyvet, odaadta a hálálkodó nınek, majd az összes keménykötéső könyvet beleejtette a reklámszatyorba. Mivel azt várta, hogy egy kisfiút fog látni, lesütötte a szemét, ám egy fekete, vastag talpú bakancsot látott. Abban a szempillantásban tudta, ki áll elıtte. – Bemutatom magának az öcsémet – mondta Woody a feje fölött. – Itt volt tegnap is, de elég félénk, utálja a partikat, azért nem láttuk az este. Félénk?, gondolta Ellie. Pontosan mit ért félénk alatt? – szerette volna kérdezni. Lassan felnézett, tekintete végigpásztázta a férfi testét, amelyet meglehetısen jól ismert az éjszaka óta. Két órán át fonta át a lábával a csípıjét, karjaival szorította a mellkasát, keze idınként fel-alá járt a felsıtestén. Olyan hosszasan hajtotta a hátára a fejét, hogy bekötött szemmel is megismerné a két válla közötti árkot. A férfi mosolygott, azzal az ırjítı mosollyal, amelyet akkor használnak a férfiak, ha tudnak valamit, amit mi nem. Egész idı alatt tudta, hogy az asszony nem tudja, hogy ı a gazda öccse. Ellie kovácsnak nézte. Bezzeg ı, ı tudta, kicsoda Ellie. Vannak elınyei a kornak, elmélkedett Ellie. Nem kell aggódnunk a jó hírünkért. És nem kell félni, hogy beárulnak a mamának. Hısnıje, Jordan, mit tenne ebben a helyzetben? Mármint ha Jordan nem élne boldog házasságban Maxszel? Egy jelenet jutott az eszébe a Fogunk tolvajt címő filmbıl. Grace Kelly szexi mozdulattal átöleli Cary Grant nyakát, és… Mézédes mosolyt erıltetett magára, nehogy észrevegyék, mekkora hatással van rá ez az ember, aztán felállt. Lábujjhegyre pipiskedett, annyi eleganciával, amennyit csak össze tudott szedni, átkarolta 223

Woody öccsének nyakát, és megcsókolta. Nem afféle gyilkos szenvedéllyel, fojtogató karokkal, de jólesıen, hosszadalmasan, és meglehetıs hévvel. Woody öccse lankadtan lógatta a karjait, és amikor Ellie elhúzódott tıle, derősen pillantott az asszonyra. És érdeklıdve. Ó, igen! Nagyon sok érdeklıdés volt a tekintetében! Ellie hátralépett, és Woodyra nézett, aki eltátotta a száját. Még a mögötte álló Valerie-nek is kikerekedett a szeme. Sıt, az egész szoba sóbálvánnyá meredt. Villák álltak meg a levegıben a szájak elıtt. Az egyik ember úgy dermedt meg, hogy az alfele arasznyira volt a széktıl. Az egyik cowboy törte meg az igézetet, egy idısebb ember, akin látszott, hogy nyeregben született. A hasa rálógott az övcsatjára, és karikalába volt, mint egy vérbeli tehenésznek. Odaállt Woody öccse mellé. – Hadd legyek én a következı! – mondta. Csücsörített, elırehajolt, behunyta a szemét. Épp ez kellett, hogy a szobában megtörjön a feszültség. Kirobbant a hahota, az emberek nagyokat csaptak Woody öccsének hátára – Ellie még mindig nem tudta a nevét –, aztán Ellie-ére. Két erélyesebb csapástól akkora lendületet kapott, hogy a feje a férfi mellének ütıdött. Az meg csak állt, mosolygott a rovására faragott vicceken. Egy szót sem szólt, csak figyelte Ellie-t. – És én még sajnáltalak, amiért ott vagy a vendégházban, egyesegyedül! – szólt Valerie olyan halkan, hogy egyedül Ellie hallja. – Egek! De hát én azt hittem, hogy unod magadat! A férfi kinyújtotta a kezét, és túlkiáltotta a kiabálást. – Jessie Woodward vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetem! Ellie nevetve megrázta a kezét. Minden feszültség elillant a szobából. Az emberek már nem osontak lábujjhegyen a nagy tisztelettıl „az írónı” iránt, hanem élvezettel lubickoltak a lazsálós délelıtt, a potya kaja és a régi ismerısök megszokott társaságának örömében. – Tőnés! – mondta Woody az öccsének. – Mars ki mind a ketten! 224

Ellie nem tudott válaszolni, mert csak most értette meg, mit hallott. Uram irgalmazz, ennek a férfinak a neve Jessie!

225

22 Amikor távol kerültek a többiektıl és kettesben voltak, máris elégtelennek vélte Ellie a „kínos” jelzıt annak leírására, ahogyan érezte magát. Most mit mondjon? „Hát hogy van ma reggel a lova?” Kétszer fölnézett a férfira és bágyadtan mosolygott, de csakugyan nem tudta, mit mondhatna. Amit átéltek együtt… Mit? Vágyat? Valamivel többet? Mert Ellie írt ugyan pikáns könyvecskéket, és az utóbbi két napban – az ı mércéje szerint – vad dolgokat mővelt, de nem volt könnyővérő. Ahogy közeledtek a vendégházhoz, egyre nehezebb lett a lába. Most mit vár tıle a férfi? Egy dévaj délelıttöt az ágyban? Éjszaka, a holdfényben képes lett volna rá. Kétségtelenül megbánta volna, de megtette volna. Most azonban nappal van, és ez egy olyan ember, akivel alig váltott szót. Végigsimogatta a testét, de nem beszélt hozzá. Ám Jessie megoldott helyette mindent. Fellépett a tornácra, és kitárta az ajtót, ügyet sem vetve arra a tényre, hogy Ellie még mindig földbe gyökerezett lábbal ácsorog, méternyire a tornác lépcsıjétıl. – Le merném fogadni, hogy éhes – mondta. – Hallottam, hogy Valerie tegnap este odaszögezte egy asztalhoz dedikálni, vacsora helyett kérdésekre válaszolgatott, ma meg egész délelıtt csak írt. Mit szólna hozzá, ha sütnék magának egy akkora omlettet, mint amekkora az állam, amelyet Valerie úgy szeret? Ellie tátotta a száját, tiltakozni akart, hogy ı nem éhes. Kövérségének három éve alatt megtanulta, hogy a kövéreknek nem tanácsos enniük mások elıtt, mert a többi nı még az éttermekben is undorral méregeti ıket. De most már nem kövér, így nyugodtan degeszre eheti magát. Amikor kordult egyet a gyomra, riadtan nézett

Jessie-re, aztán mindketten fölnevettek. Minden feszültség eltőnt közülük. – Jöjjön – hívta a férfi. Bement a házba, Ellie-re hagyva, hogy kövesse. Mire Ellie bement a kis konyhába, Jessie már az edényeket szedegette ki a szekrénybıl és a hozzávalókat a hőtıbıl. – Látom, ismerıs a ház – próbálkozott a csevegéssel Ellie. Jóképőnek találta a férfit. Épp az ı zsánere. Habár Dariának nem tetszene. Igaz, ı a saját bevallása szerint „nem indul be” még Mel Gibsontól sem. Felült egy bárszékre a pult mellett. Jessie pillanatok alatt elébe varázsolt egy nagy pohár paradicsomlevet, amelyben zellerszár állt. – Szesz? – kérdezte az asszony. – Ja – vigyorgott Jessie, és jelentıségteljesen mozgatta a szemöldökét. – Hogy ellazuljon. Mivel éppen azt mondta, amitıl az asszony félt – mintha csak olvasna a gondolataiban –, Ellie kénytelen volt nevetni. Jessie hátat fordított neki. Újabb edényeket vett elı a szekrénybıl, újabb hozzávalókat a hőtıbıl. A szakember magabiztosságával mozgott. – No hát, mit akar tudni? – kérdezte, továbbra is háttal az asszonynak. Az ital erıs volt, tabasco szósszal készült, úgy, ahogy Ellie szerette. Olyan üres volt a gyomra, hogy már egyetlen kortytól is ellazult. – Mirıl? – kérdezte. Jessie megfordult, felhúzta a szemöldökét. A tekintete azt mondta, hogy tudja azt Ellie nagyon jól. Ellie ivott még egy kortyot. – Mindent mindenkirıl. Magával kezdve. – Rólam nem nagyon van mit mondani – szólt Jessie. –A bátyám az érdekes. İ… – Nem! – vágott közbe Ellie. – Maga! Nem láthatta a férfi arcát, de érezte, hogy mosolyog. – Oké. Negyvenkét éves vagyok. Egyszer voltam házas, de nem jött be. Túl sokat voltam távol, az asszony magányosnak érezte 227

magát, és igyekezett előzni a bánatát. Fıleg férfiakkal. Gyerek nem volt, szétmentünk. Egy tálban tortilla-ropogóst tett az asszony elé, és hozzá egy tálkában csípıs salsát. – Mi van még? – kérdezte Ellie. A férfi mogyoróhagymát tett a vágódeszkára, és szeletelni kezdte. Látszott, hogy nem elıször csinálja. – Nem sok. Most már egy ideje a bátyámnak dolgozom. Tíz éve? Lehet, hogy csak nyolc. Nem emlékszem. – Mit csinál? – Én vagyok az intézı. Ellie érezte, hogy nem akar magáról beszélni. Ez rokonszenves volt. Martin idınként egyfolytában karattyolt. Ellie, ha csendet akart, elbújt a ruhásszekrényben a hosszú szoknyák alá, ahol a férje nem találta meg. Úgy döntött, békén hagyja Jessie-t. – Oké. Mi van Valerie-vel és Woodyval? Jessie észrevehetıen megkönnyebbült, hogy nem kell magáról beszélnie. – Hát hol is kezdjem? – A kés megállapodott a mogyoróhagyma fölött. – Valerie-t a szépségéért és a termékenységéért választották. Woody harminc évig élt házasságban egy nagyon jó asszonnyal, de nem született gyerekük, így Woody minden idejét a pénzcsinálásra fordította. Amihez hozzáér, arannyá válik. Ha beleszúrna egy vasvillát a földbe, ott is aranybányát találna. Ellie színleg a tortilla-ropogósnak szentelte magát, ám közben nagyon figyelt arra, ahogy ezt Jessie mondta, és örült, mert akárhogy hegyezte a fülét, egy szemernyi irigységet sem hallott a férfi hangjában. Mivel az asszony nem szólt, Jessie folytatta: – A sógornım váratlanul megbetegedett, hat hét alatt bevégezte. Woody ott állt olyan egyedül, mint az ujjam. Igazság szerint nem volt sok tapasztalata a nıkkel. Belekaparta a mogyoróhagymát egy serpenyıbe, aztán chilipaprikát és paradicsomot szeletelt. – Ekkor tőnt fel a színen 228

Valerie. Texasi volt, valamelyik méregdrága iskolában végzett, és hajadon volt. Tapasztalt, de hajadon. Az asszonyra nézett, talán azért, hogy lássa, mit szól ehhez. Ellie nem szólt semmit. Túl feszülten figyelt ahhoz, hogy közbe akarjon vágni. – Abszolút véletlenül jöttek össze. Valerie bátyja ugyanakkor feküdt a kórházban lábtöréssel, amikor Woody felesége, egy olyasféle kis magánkórházban, ahol „kizárólag a legjobb” a jelszó, így Valerie-nek nem kellett ellenıriznie Woody anyagi helyzetét. Szinte le sem csukták még a sógornım koporsóját, amikor Valerie már terhes volt a bátyámtól. Ellie nem volt hajlandó bevenni ezt a mesét a-szegény-gazdagemberrıl-akit-elcsábít-a-fiatal-lány. Akárhogyan ismerkedtek is meg, és akármennyi pénz van a dologban, Woody és Valerie szerelembıl kötött házasságot. A tortillájára nézve mondta: – Gondolom, a bátyja sok idıt töltött magával, amikor még élt az elsı felesége, most viszont minden idejét a gyönyörő, fiatal feleségével és a fiával tölti. Jessie hallgatott. Az asszony ránézett, és egy pillanatig attól félt, hogy megharagította – márpedig tudta, hogy ha ez az ember haragszik, akkor neki kell meghátrálnia. Miért, ó, miért nem képes befogni azt a nagy száját? Ám Jessie csak nézett rá elhőlve, aztán harsogó hahotára fakadt. – Magának aztán ami a szívén, az a száján, igaz? – kérdezte. – Maga az egyetlen, aki nem vette be a mesémet, hogy Valerie cápa, aki a bátyám pénzére utazik. Ellie nem nevetett együtt vele. – És miért akarja ezt elhitetni az emberekkel? – kérdezte. Jessie alamuszin vigyorgott. – Mert ha ezt mesélem egy nınemőnek, mindjárt be akarja bizonyítani, hogy ı nem cápa, és tüstént a nyakamba borul. Ellie tudta, hogy nevetnie kellene, de nem tette. İ bosszankodott, sıt, amikor jobban belegondolt, mit mondott a férfi, meg is haragudott. Jessie bevallotta, hogy ugyanazt a szöveget próbálta ki rajta, mint minden nın. 229

A férfi állt és nézte. Várta, mit válaszol, ám Ellie-nek semmi sem jutott eszébe. Szerencsére megcsörrent a telefon, és ez megmentette Ellie-t. Egy férfihang kereste Jessie-t. Ezek szerint az egész tanya tudja, hol van! A férfi megtörölgette a kezét, kijött a pult mögül, átvette a kagylót, és egy darabig hallgatta, amit mondtak. Az arcáról könnyen le lehetett olvasni, hogy baj történt. Ellie-nek az volt az elsı gondolata, hogy Woody kapott szívrohamot. – Mindjárt ott vagyok – szólt Jessie halkan, és letette a kagylót. – Mennem kell. – Az ajtóhoz indult. – Bocsásson meg, hogy mégsem lesz reggeli, és bocsásson meg… – Elnémult. – Mi az? – kérdezte Ellie. A szájához kapott rémületében. – Woody? Jessie megállt az ajtónál. – Éjszaka öngyilkosságot követett el az egyik emberünk. Most találták meg. Ellie sóbálvánnyá dermedt az „öngyilkosság” szóra, amely három évig üldözte, kísértette. Jessie kinyújtotta a kezét, megérintette az asszony arcát, és mosolygott. – Nézze, nekünk még beszélnünk kell. Van valami köztünk, ami… – Amit ı ugyanúgy nem értett, mint Ellie. – Amint elintézem ezt Lew-val, visszajövök, és eltöltünk egy kis idıt együtt. – Kinyitotta az ajtót, és kiment a kis házból. Ellie bódultan állt. Amíg a férfi nem érintette meg, nem volt semmi baja. De amióta megérintette, valahogy nem bírt normálisan gondolkozni. És amikor… – Lew! – mondta. A következı percben kirontott az ajtón, és futott Jessie után. – Lew McClelland? – kérdezte. Az az ember, aki idehozott? İ követett el öngyilkosságot? – Ja – felelte Jessie, és igencsak szaporázta a lépést. – Szomorú, hogy még találkozott is vele. Nézze, maga vendég. Miért nem megy vissza a házba, és… – Miért ölte meg magát? – kérdezte Ellie. – Olyan kedves ember volt! Olyan rokonszenves!

230

Jessie szúrós pillantást vetett rá, de nem lassított. – Lew depressziós volt, súlyos depresszióban szenvedett. Én tudtam róla, és rajtam kívül még néhányan, de semmit sem tehettünk ellene. Most meg már késı. Ellie már zihált, miközben megpróbált lépést tartani a férfival. Megbotlott egy kıben, a férfi karjába kellett kapaszkodnia. Jessie a szemöldökét ráncolta. – Azt hiszem, vissza kellene mennie a vendégházba. Ez most nem alkalmas idıpont. Ellie úgy tett, mintha nem hallaná. – Mit mondtak magának a telefonban? Jessie nagyot nézett. – Most az írói kíváncsisága vagy az ıszinte érdeklıdés beszél magából? És még magát mondják félénknek, gondolta az asszony, de nem mondta ki. – Szimpatikus volt nekem – mondta. Megkeményedtek az arcvonásai. Itt most nem tágít. – Na jó – sóhajtott Jessie. – Sharon, a felesége talált rá ma reggel. Azt mondja, hogy tegnap este csúnyán összevesztek. Sharon már hónapok óta itt akarja hagyni a tanyát. Vissza akart költözni keletre, hogy karriert csináljon. Ám Lew nem volt hajlandó, ezért tegnap este az asszony közölte, hogy el akar válni. Úgy tőnik, Lew kétségbeesésében lıtte agyon magát. Ellie egy pillanatig belekapaszkodott Jessie karjába, és felnézett a férfi sötét szemébe. De nem ıt látta, hanem azt a kedves embert, aki a repülıtéren várta. – Lew nem lehetett olyan szerelmes a feleségébe, mert flörtölt velem – mondta halkan. – Egyébként büszke volt rá, hogy a feleségének van szakmája. Fülig ért a szája, mikor arról mesélt, hogy rendezte be a vendégházat. Jessie a homlokát ráncolta. – Csak mert egy férfi flörtöl egy nıvel… – kezdte, aztán elharapta a szót, mert két ember lovagolt el mellettük. Az arcukon látszott, hogy már tudnak Lew-ról. Ahogy kettesben maradtak, közelebb hajolt az asszonyhoz, és lehalkította a hangját. – Valamivel többet tudok errıl, mint a többiek. Megmondom az igazat, engem nem ért váratlanul. Sharon már elég régen a bizalmába fogadott. Lew-ban két ember lakott. A munkáját 231

jól ellátta, de a magánéletben nem volt könnyő együtt élni vele. Sharon sok mindent feladott a kedvéért. „Öngyilkosság!” „Depresszió!” „Sok mindent feladott!” Fıleg pedig: „A kedvéért!” Ellie fejében úgy süvöltöttek a visszhangok, hogy attól félt, szétrobban a koponyája. – Hadd találgassak – szőrte a fogai között. – Az asszony azt mondja, hogy ı egy jövedelmezı állást adott fel, amikor idejött a férjével az isten háta mögé. Csak a férje által él. Jessie elengedte a karját, és úgy nézett rá, mintha Ellie a szeme láttára veszítené el az eszét, de a nıt ekkor már nem lehetett leállítani: – Mondja csak! – folytatta keserően. – Úgy viselkedett-e az asszony, mint akinek nem akaródzik elmondani, milyen boldogtalan az élete? Mondta-e, hogy neki csak a férjére van szüksége, de Lew-t jobban érdekli a pénz, mint ı? Célzott-e rá, hogy Lew… na szóval, elmebeteg lehet? Jessie döbbenten bámulta. Elszörnyedt nézése magához térítette Ellie-t. – Bocsánat – mondta, és hátrébb lépett. – Biztos, hogy nem ez az igazság. Biztos, hogy Sharon rendes asszony, és belılem csak a saját tapasztalatom beszél, de… Jessie még mindig úgy nézett rá, mintha az elmegyógyintézetbıl szökött volna. Ellie az órájára pillantott. – Mennem kell, el kell mennem… átöltözni – keresett valamilyen ürügyet a távozásra ahelyett, hogy csak egyszerően sarkon fordul és eliszkol. – Úgy gondolom, Valerie-nek szüksége lesz rám… valamiért – mondta, egyfolytában hátrálva. Jessie úgy állt ott, akár a sóbálvány. – Elnézést, hogy ezt mondtam – mentegetızött az asszony. Jessie nem gondolhatja azt, hogy ı megırült! A válóperes bíróság követelte, hogy bizonyítsa be az épelméjőségét, de akkor nem volt képes rá, és most sem lesz az. – Csak arról van szó, hogy nagyon szimpatikus volt nekem Lew. – A távolság egyre nıtt közöttük. – De én nem éreztem benne semmiféle depressziót, márpedig azok után, amiken az utóbbi három évben átmentem, felismerem másokban! Madison depressziós, de Lew nem volt az! 232

– Ki az a Madison? – förmedt rá Jessie. Hosszú percek óta ezek voltak az elsı szavai. Ellie legyintett. – Csak egy barátom. Jessie fenyegetıen nézte. Szemöldöke között mély ráncok sötétlettek. – Kije magának az az alak? Ellie annyira csak Lew-ra tudott gondolni, hogy nem is értette meg elsıre, mirıl beszél Jessie. – Ó, ı egy nı. Madison egy nı! – Mély lélegzetet vett. – Ha az érdekli, miféle férfiak voltak az életemben, elmondhatom. Van egy férjem, aki e percben valószínőleg együtt löncsöl valakivel, és arról panaszkodik, hogy milyen ostoba liba vagyok, csak úgy megszökök a hétvégén, az ég tudja, hova, az ég tudja, kihez. Csakhogy ezúttal ez az igazság! – Tudta, hogy összevissza hablatyol, de miként magyarázhatná el a jövıt, amely még nem következett be, de amelyet ı már ismer? – Most már tényleg mennem kell – mondta szerencsétlenül. Mivel Jessie még mindig nem vette le róla a szemét, próbált a szemével inteni, hogy menjen innen. Nem neki való ez az ember. Ez, ami Lew-val történt, eszébe juttatta, hogy ı még mindig férjes asszony, és még elıtte áll az ocsmány bontóper tárgyalása. A kellemes hétvége is pocsékba ment. Valerie csak dicsekedni akart vele, Jessie már be is vallotta, hogy ugyanazt a dumát lökte neki, mint minden nınek, akiket be akart húzni az ágyába. Ennyit a szerelmi álmokról és reményekrıl. Most pedig… hogy meghaljon az az ember, aki annyira szimpatikus volt neki… – Talán igaza van – mondta halkan. – Talán tényleg nem ez a legalkalmasabb idıpont a vendégeskedéshez… Mondja meg Valerienek… – Nem jutott eszébe több, így azt tette, aminek megtételétıl tartózkodni próbált. Sarkon fordult. Visszarohant a vendégházhoz, és becsapta maga után az ajtót.

233

23 Ha Ellie elszánta magát valamire, azt azonnal átváltotta tettekre. – A legerısebb és a leggyengébb pontom – mondta Dariának. Mert ha jó a döntés, akkor az klassz, de ha épp olyan döntést hoz az ember, hogy otthagy egy ígéretes festıi karriert, és követ egy férfit… Mindenesetre másfél óra múlva mindene be volt csomagolva, elnézést kért Valerie-tıl, és a vendégház elsı tornácának egyik padján ülve várta a sofırt, aki visszafuvarozza Los Angelesbe. Valerie azt mondta, Woody úgyis küld egy gépet Lew rokonaiért a repülıtérre, Ellie tehát senkinek sem okoz fölösleges fáradságot. A háziasszonyt is annyira fölzaklatta Lew halála, hogy szinte észre sem vette, mi van körülötte. Ellie tehát ült és várt. Vakmerı kis szökése horrorba fulladt – és most vissza fog térni a saját családi lidércnyomásába. Három éven keresztül színezgette magában, hogy mit tenne a férjével, ha elölrıl kezdhetné. Elképzelte, hogy felfogad egy magánnyomozót, hogy kövesse a férjét. Részletesen elképzelte, hogy felbérel valakit, aki a férje közelébe férkızik, és kideríti, hová rejtette Martin a pénzt. Hónapokat, sıt éveket töltött azoknak a dolgoknak az elképzelésével, amelyeket Martinnal szeretett volna csinálni. De most egy kárpitozott padon ült, vele szemben a kaliforniai hegyek magasodtak, és semmit sem mert megtenni, amit elképzelt. Egyszerően rettegett. Évekkel ezelıtt panaszkodott a férjére valakinek, aki megkérdezte: – Ha nem szereted, miért nem válsz el tıle? – Túl sok bajjal járna – vágta rá ı. Martin szerette a káoszt és a zőrzavart. Abból merített erıt, ha boldogtalanná tehetett másokat. Ám Ellie-nek békére és csendre volt szüksége. Csak békében tud gondolkozni, történeteket kitalálni, álmodozni, és… – Szálljon be!

234

Felnézett. Jessie ült a nyitott terepjáró kormányánál, amely csikorogva fékezett az asszony elıtt. Olyan fenyegetıen nézett Elliere, mintha az valami kedve ellen való dolgot mővelt volna. Ellie nem fogadott szót. – Visszamegyek Los Angelesbe! – Nem! – mondta a férfi. – Szükségem van magára! Ellie nagyot nézett. Ez a modern udvarlás? – Maga talán nem érti, de házas vagyok, és ha kell, ha nem, van egy férjem. Jessie bosszúsan áthajolt az ülésen, és kivágta az ajtót. – Nem úgy – mondta. – Mármint úgy is, de az várhat. Ha úgy akarja, essen át a nyomorult válásán énelıttem, de most az eszére van szükségem. – Madison örülne magának – dünnyögte Ellie, de azért tovább ült a padon, és nem szállt be a gépkocsiba. – Valaki jön értem. Vissza kell mennem a városba! – Ma senki sem hagyhatja el a birtokot – közölte Jessie. –A seriff rendelkezése. Úgy gondolja, hogy Lew-t meggyilkolhatták. – Szemrebbenés nélkül figyelte Ellie-t, hogy mit szól ehhez. – A felesége? – kérdezte halkan az asszony. Jessie nem szólt, csak ült némán, és Ellie tudta, hogy úgyse mond semmit, amíg ı azt nem teszi, amit akar tıle. A sarkára akart állni, tapodtat sem akart hátrálni, ám írói kíváncsisága erısebb volt az akaratánál. Grimaszolt egyet, felállt, lement a tornác lépcsıjén, beült az autóba. Jessie csak akkor szólalt meg, amikor már mozgott a terepjáró. – Nem – mondta. – Nem a felesége. Sharont egészen összetörte a gyász. Ellie mereven bámult maga elé. – Aha – mondta. Érezte Jessie pillantását, de nem nézett rá. Nem az ı gondja. Sokkal nagyobb gondok zúdulnak a nyakába hamarosan. És mindössze három hete van. Jessie vezetett, Ellie azon tőnıdött, hogy meg kellett volna kérdeznie, mégis, hova akarja vinni. De Jessie nem mondott semmit, és Ellie nem kérdezett semmit, miközben robogtak egy földúton. Egyszer csak a férfi megállt, kiszállt, kinyitott egy kaput, visszaült,

235

behajtott a kapun. Mielıtt megállíthatta volna a terepjárót a másik oldalon, Ellie már ki is ugrott, és becsukta a kaput. – Szeretem a hasznos nıket – mondta Jessie, miután az asszony visszaült mellé, és sebességbe tette a dzsipet. Ellie mosolygott, mert ı is éppen ezt a „hasznosságot” szerette a férfiban. Némán mentek egy darabig. Ellie arra gondolt, hogy haragudnia kellene erre az emberre. Túlságosan magabiztos. Eleve tudta, hogy magával hozhatja ıt, amibıl feltételezte… Eh, egye meg a fene! Tényleg túlzásba vihette a terápiát, ha már az ellen is kifogása van, hogy egy kihalt úton furikáztatja egy gyönyörő férfi. – Hova visz? – kérdezte. – Valamilyen titkos helyre, ahol meggyalázhat? Jessie az utat figyelte, de az asszony látta a száján az alig észrevehetı mosolyt. – Azt gondoltam, krimiket ír – mondta. – Azokat hát. De azok egyben szerelmi románcok is. Szóval, hova megyünk? – El a világtól – felelte a férfi. Élesen jobbra kanyarodott, és már bent is voltak a hegyek között, az erdıben, és feltőnt elıttük egy szépséges tó. Jessie megállította a dzsipet, és az asszonyra nézett. – Tudni akarom, amit maga tud. Mondjon el mindent! – Kiszállt a terepjáróból, és a tóhoz indult. Ellie követte a partra. Jessie felállt egy sziklára, és kavicsokkal kacsázott a tó feszes tükrén. – A szememmel figyeltem – mondta. – Nem az eszemmel. És talán ezért halt meg egy jó ember. Ellie tudta, hogy Jessie most beszélni akar. Leült egy sziklára és várt. – Gyönyörő, valódi bombázó – folytatta a férfi. Ellie tudta, hogy Sharonról, Lew feleségérıl beszél. – Megsajnáltam. Tehetséges volt, és azt mondta, hogy csapdába került. Szünetet tartott, amíg felszedett néhány kavicsot. – Azt mondta… – Hogy úgy, de úgy szereti Lew-t! – csúszott ki Ellie száján, holott hallgatni akart, és nem tudta kiszőrni a hangjából az epét. 236

– Igen – felelte Jessie. – Honnan tud maga ennyit? De nem volt megfelelı az idı a lélekbúvárkodásra. Ellie megvonta a vállát. – Valami hasonlón estem át. Lew panaszkodott valaha a feleségére? – Soha. Büszke volt rá. Nem is sejtettem volna, hogy valami baj van, ha Sharon nem mondja. – Kiknek nyavalygott még az asszony? – Nem tudom. Azt hittem, csak nekem szólt. – Most Jessie hangja volt keserő. – No és mi ez az egész a seriffel? – kérdezte az asszony. Jessie szája hajszálnyi vonallá keskenyedett. – Miattam van. Az én nagy szám miatt. Maga beleültette a fülembe a bogarat, hogy valóban öngyilkos lett-e Lew, és ezt elmondtam a seriffnek. Két órával késıbb letartóztatta Bowie-t. – Ellie-re nézett. – Emlékszik arra az emberre, aki délelıtt meg akarta csókolni? Ellie elıször nem értette, aztán eszébe jutott a sörhasú tehenész, ahogy általános derültséget keltve csücsöríti a száját. Megmosolyogtatta az emlék. – İ Bowie, és bevitték kikérdezni Lew meggyilkolása miatt. – Mi? – kérdezte Ellie. – Nekem nem tőnt gyilkosnak. – Nem, nem is az. Viszont szereti a nıket, és pár éve történt egy kínos incidens. Valerie-ék egyik nıvendége berúgott, és mikor kijózanodva meglátta Bowie-t, úgy döntött, hogy feljelentést tesz. Woodynak nagyon sok befolyásos ismerısét és lekötelezettjét kellett mozgósítania, hogy kihúzhassa Bowie-t a csávából. – És most megint ez fog történni? – kérdezte Ellie, – Addig nem, amíg nekem is van beleszólásom! – Egy követ dobott a tóba, aztán az asszonyra nézett – És ha ı gyilkolta meg, hogy derítjük ki? – Úgy kérdezte, mintha Ellie járatos lenne az ilyesmiben. – Mondta a seriffnek, hogy maga mit tud? – kérdezte Ellie. – Azért van benne Bowie a bajban. Ha nem mondom, hogy Lew talán nem is volt olyan depressziós, mint amilyennek tartották, akkor

237

a seriff sem kérdezget annyit, és nem értesül róla, hogy Bowie lelkesen koslatott Lew felesége után. – Aha. És ha én se mondtam volna semmit… – Úgy van – felelte a férfi. – Ez a mi közös felelısségünk. Akkor hogy hozzuk helyre? Egy dolog könyvet írni egy nırıl, akit folyamatosan üldöz a balsors, miközben gyilkosságok után nyomoz, de egészen más ilyesmivel próbálkozni a való életben. Ellie felállt. – Nézze, lehet, hogy ez a nı gyilkos. Nem égek a vágytól, hogy a közelében maradjak. Csak kis idıre jöttem, és nem úgy akarok változtatni a jövımön, hogy hulla formájában térek vissza. Jessie meghökkent. – Hát tudja, idınként elég fura dolgokat mond. Úgy beszél dolgokról, amelyeknek ezután kell megtörténniük, mintha már megtörténtek volna. Mintha ismerné a jövıt. – Butaság! – vágta rá Ellie. – Hogyan ismerhetné bárki is a jövıt? Csak az van, hogy – hogy én – mármint… – Folytassa – biztatta Jessie. – Várok. – Az igazság az, hogy minél elıbb vissza kell jutnom Los Angelesbe. Nem egészen három hetem van, hogy leállítsam az exférjemet – mármint a leendı exférjemet –, különben elvesz tılem mindent, amit az írással kerestem, holtig tartó adósságterhet ró rám, arról nem is szólva, hogy elrabolja a méltóságomat és az önbecsülésemet. – Mitıl ennyire biztos benne, hogy ezt fogja tenni? – Ismerem – felelte az asszony. – Igen, már-már elhiszem, hogy ez az igazság. Maga jó emberismerı. Nem fogadta el, amit mindenki más elhisz Woodyról és Valerie-rıl. Mind elhiszik, hogy Valerie egy cápa. De maga nem hitte. Ellie csúnyán nézett rá. – Sok embernek elmondta ezt a mesét? – Csak nıknek – felelte Jessie egy szemernyi jókedv nélkül. – Maradjon, segítsen kideríteni…

238

– Ugye, nem arra akar kérni, hogy maradjak itt, és segítsek szimatolni egy gyilkos után? – Maga nem is tudja, hogy gyilkos-e. Különben is, nem valami nırıl szólnak a könyvei, aki gyilkosságok után nyomoz? – Úgy gondolja, hogy a szerzık át is élik, amirıl írnak? Úgy gondolja, hogy Stephen King átélt mindent, amirıl ír? Akkor már rég nem írna! Jessie vigyorgott. – Oké, egy próbálkozást megért. Ahhoz mit szólna, ha meghívná Sharont ebédre, kiszedne belıle ezt-azt, és idıt adna nekem, hogy átnézzek néhány aktát? Talán lenne bennük valami. – Nem, a férjem sose írt le semmit – mondta Ellie, és persze ennek az egésznek semmi köze Lew feleségéhez, Sharonhoz. Egy másodpercre eltakarta az arcát, és megpróbált nyugalmat erıltetni magára. – Nézze! – mondta. – Szívesen segítenék, de nem tudok. Nincs idım. Meg kell változtatnom a… a saját végzetemet, gondolom, ez rá a szó. Azt hittem, megengedhetem magamnak, hogy kivegyek egy hétvégét, és szórakozzak egy kicsit, de én mondom magának, ebben a hétvégében nincsen semmi szórakoztató. – Semmi? – kérdezte Jessie halkan. Olyan volt a tekintete. Olyan kanos volt a nézése, amit nagyon, de nagyon régen nem látott Ellie. Mikor megismerte Martint, ı nézett rá úgy, ahogy Jessie most. Az ilyen szemektıl minden nıi hormon elkezd vibrálni, és… és… és vihorászni, gondolta Ellie. Mint egy buta kislány. Mint… na jó, semmi esetre sem úgy, mint egy majdnem negyvenéves asszony. És nem is úgy, mint a szupersikeres írónı, saját szerencséjének kovácsa. Összeszedte minden akaraterejét, sarkon fordult, és otthagyta Jessie-t. Ha kell, gyalog megy vissza a ranchre. Jessie nyomban utolérte. – Ne menjen el! – mondta. Aztán rátette a kezét Ellie karjára. Ellie ránézett a barna, erıs kézre. Érezte testének melegét a blúzán át. Ne nézz rá!, figyelmeztette magát. A kezére figyelj! Öt ne nézd! 239

De ránézett. Még mindig olyan volt a szeme. A következı pillanatban Ellie ott volt a karjaiban, és Jessie magához szorította. Az asszony szinte most rögtön szeretkezni akart vele a tó partján. Azt akarta, hogy Jessie vegye le róla a ruhát, és érintse meg, és… Sírt! Nem tudta, mikor kezdte el, de úgy kapaszkodott Jessie-be, mint egy mentıövbe, és halkan, de kétségbeesetten zokogott. Talán az tette, hogy látta azt a kanos pillantását, talán az, hogy ismét férfi közelében lehetett a magány évei után, de egyszerre zúdult rá az utóbbi évek sivársága. Nem akart még egyszer átesni azon a váláson! Nem akarta hallani, ahogy ismét megvádolják alattomossággal és árulással! Nem akarta hallani, hogy kétségbe vonják az épelméjőségét! Jessie-t nem lepték meg a könnyei, és tudta, mi ilyenkor a teendı. Lehajolt, felkapta az asszonyt, és visszavitte a partra. Ott leült a földre, egy fának vetette a hátát, és magához ölelte a síró Ellie-t. Az asszony nem tudta, meddig sírt, de sokáig tarthatott. Átáztatta Jessie ingének vállát a könnyeivel. A férfi adott neki egy tiszta zsebkendıt. – Most már jobb? – kérdezte halkan. Ellie kifújta az orrát, és bólintott. Jessie gyengéden kisimított a szemébıl egy hajtincset. – Meg akarja ölni magát? – kérdezte halkan. – Ezért tud ilyen sokat Lew-ról? Ellie lehorgasztott fejjel bólogatott. Sokáig tartott, amíg képes volt szembenézni ezzel. Martin féltékenységét és győlöletét nehéz volt megérteni. – Biztosat nem mondhatok, de szerintem ez volt a célja. A pszichiáterem szerint bele akart hajszolni az öngyilkosságba. Elérte, hogy csıdtömegnek érezzem magamat, mintha semmit sem érne, amit elértem. Akármit tettem, neki semmi sem volt elég jó. És azt mondta, hogy elraboltam tıle élete nagy lehetıségét. Azt híreszteli, hogy önzı és kapzsi vagyok. Azzal tölti az egész életét, hogy rosszakat mond rólam az embereknek!

240

Ismét kifújta az orrát, és mély lélegzetet vett. – Ha meghalnék, hozzájutna az összes pénzemhez és élete végéig nem kéne csinálnia semmit! Jessie ismét magához ölelte, ázottra sírt vállára vonta az asszony fejét. Ellie kezdett magához térni. – Elnézést, hogy ilyen szamarat csináltam magamból, de… – Hitt valaki magának? – kérdezte a férfi. – Amikor mondta nekik, hogy a férje az öngyilkosságba akarja kergetni, elhitte valaki? – Ezt még sose mondtam el senkinek. Maga az elsı. – Ellie megtörülte az orrát. – Az emberek azt hiszik, hogy akit ık ismernek, az nem lehet gonosz. És mivel az én exférjem az élete nagyobbik részében azt hajtogatta, mennyire szeret, elhitték neki, hogy csakugyan szeret. A legtöbb ember nem olyan hazug, mint ı; a legtöbb ember sose találkozott még hozzá foghatóval. – Szóval szegény Lew-t túllökték az utolsó lépcsıfokon. Nem öngyilkosság – gyilkosság. Mivel nem szólt többet, Ellie fölemelte a fejét, amit eddig a vállára hajtott, hogy ránézhessen. Mindent összevetve, nagyon sajátos volt az ı kapcsolatuk. Testileg bizonyos értelemben olyan közel álltak egymáshoz, mint a régi szeretık, ám egyébként semmit sem tudtak egymásról. – Nem adta fel, ugye? – kérdezte az asszony. A férfi ölében ült, az arcuk tenyérnyire sem volt egymástól. – A legkevésbé sem – felelte Jessie szárazon. – Viszont szükségem van a segítségére. Azt hiszem, maga többet tud, mint hiszi. Ellie lecsúszott az ölébıl, és felállt. Jessie tovább ült a fa tövében. – Nem tudok én semmit! – mondta Ellie. – Az égvilágon semmit! Maga sem tud. Talán a felesége hajszolta az öngyilkosságba, vagy ı ölte meg. De az is lehet, hogy nagyon rendes asszony, és minden pontosan úgy történt, ahogyan mondta. – Vagyis hogy Bowie odament az éjszaka a házukhoz, és Lew vadászpuskával fenyegette meg? – kérdezte Jessie, és összekulcsolta a tarkóján a kezét. 241

– Valószínőleg az bírta rá az asszonyt, hogy most tegye meg – bökte ki Ellie gondolkodás nélkül, aztán a szájához kapott. Jessie alig észrevehetıen mosolygott, és behunyta a szemét. – Azt hiszem, olyan alapos kutatásokat végzett a könyveihez, hogy jó sok mindent megtanult a bőnözık észjárásáról. – Annyit kétségtelenül tanultam, hogy tudjam, mennyire veszélyes emberek! – mondta az asszony. Jessie nem mozdult, csak valamivel élénkebben mosolygott. Abban a pillanatban kattant be Ellie agyában valami. Talán attól, hogy kisírhatta magát egy férfi erıs karjaiban. Talán attól, hogy ismét kívánatosnak érezhette magát, nem pedig annak a pénzcsináló gépnek, amivé Martin fokozta le. Akármi okozta is, Ellie abban a pillanatban mondott le a bosszúállásról. Teljes három éven át megbénította a trauma, amelyet a vele szemben elkövetett aljasság okozott, és sohasem szőnı vágya az igazságtételre. De most megkapta, amit akart: az esélyt, hogy elölrıl kezdhessen mindent. És most már tudta, hogy nem azt fogja tenni, amit a nyomorúság hosszú éveiben tervezgetett. Nem fog visszatérni otthonukba Los Angeles mellé, és nem fogja azzal tölteni minden percét, hogy visszaadja Martinnak, amit neki kellett elviselnie tıle. Nem, ı nem alacsonyodik le erre a szintre. A legrosszabb már megtörtént vele, és ı kibírta. Annak idején mindenkinek az volt a véleménye, hogy soha életükben nem láttak ocsmányabb válópert, és elfogultabb bírót. Ám Ellie így is túlélt mindent, amit rázúdítottak. Ma már látta, hogy nem az események bénították meg, hanem az, ahogyan reagált rájuk. Nem az volt a baj, hogy továbbra is neki kellett eltartania hazug, lusta, szoknyavadász férjét. Az önbecsülése sérült meg súlyosan. Martin azzal vádolta, hogy ı csak magával törıdik – és a bíró egyetértett vele. Jessie nem szólt, amíg ı töprengett. De mikor az asszony feléje fordult, látta, hogy egyfolytában ıt figyelte. – Súlyos gondolatok járnak a fejében, ugye? – kérdezte halkan. 242

– Igen – válaszolta Ellie. – Azok. Hanem figyeljen csak ide: már nem érdekelnek. – Azzal elmosolyodott. Szívbıl, ıszintén mosolygott. Körülhordozta tekintetét a szépséges környezeten, és mély lélegzetet vett. Lehet, hogy ebben az államban kutyakomédia a válóperes bíráskodás, de a levegı valami isteni! – Nem akarok hazamenni – mondta. – Én már nem tartozom oda. Hogy akarja, mikor hívjam meg Lew feleségét ebédre? Amikor Jessie nem válaszolt, Ellie ránézett. Jessie megint olyan érzékien figyelte. Ám Ellie ezúttal nem futott el. És nem is kezdett el sírni. Nem, most lehajolt, hogy megcsókolja, és a következı pillanatban már gombolta is a férfi mellkasán az ingét.

243

24 1980 OHIO Az egyik pillanatban Leslie még egy Madame Zoya nevő asszony viktoriánus házában állt, a következı pillanatban pedig kollégiumi szobájának küszöbén. Zavarodottan hunyorított, nem is nagyon tudta, mit lát. Két ágy volt a szobában, az ı takarosan bevetett ágya, a gólya kora óta használt, a sok mosástól már kibolyhosodott ágytakaróval leterítve, és a szobatársa irgalmatlanul rendetlen, bevetetlen ágya, amely vélhetıleg sohasem kötött ismeretséget a mosással. Az volt az elsı gondolata, hogy szólnia kell Rebeccának, hogy vesse be az ágyát, és igazítsa meg az asztalát, és… Ekkor hasított bele a fölismerés. Nem hitte el, amit látott. Hátrált egy lépést, és… Aztán fizikailag is megérezte. Legalább hét és fél kilóval kevesebb volt, mint tíz perce. Kezdett kitisztulni az agya. Bár még mindig nem hitte, amit látott és érzett, valóságosnak tőnt minden. – Tükör! – mondta, és emlékezni próbált a fıiskolai napokra. Hol van a… ó, a szekrényajtó belsı oldalán! Kinyitotta az ajtót, és lélegzetelállító látvány fogadta: saját, húszesztendıs külsejét látta viszont. Nagyon, de nagyon régen nem találkozott ezzel a Leslie Aimesszel. Nemcsak a húszéves testtel, amelyet a folyamatos hajladozás és forgás edzett ilyen gyönyörővé. Nem, arra a testre emlékezett. Minden reggel, ébredés után az a test jutott eszébe – és hiányzott neki. Hiányzott, hogy már nem képes kecsesen piruettezni, ugrálni, spárgázni. Nem, nem a tükörképe volt a meglepetés, hanem a remény a tükörbeli lány arcán. 244

– Mikor veszítettem el ezt? – kérdezte fennhangon. – Mikor változtam meg? Annak a Leslie-nek, aki visszanézett rá, a szeme zölden kacagott. Ez a lány hitt magában, és biztosra vette, hogy sokra fogja vinni. Ez a lány nem gondolta, hogy háziasszonyként végzi, és jótékonysági egyletekben szorgoskodik. Nem rettegett attól, hogy a férje majd egyszer otthagyja egy lányért, aki feleannyi idıs, mint ı. Közel hajolt a tükörhöz, és erre-arra fordította az arcát. Se redık, se szarkalábak, csak a bársonyos, hibátlan bır. Ezt még nem rongálták meg a tőzı napon játszott teniszpartik, sem az, hogy a klub úszómedencéje mellett fog ücsörögni, amikor a gyerekekre vigyáz. Ezúttal talán lesz annyi esze, hogy vastagon bekenje magát napvédı krémmel. – És ez a lány nem fél senkitıl – mondta önmagát nézve. Sokkolta a gondolat. Mikor rémült meg? Amikor rájött, hogy nem ı lesz a Nagy Táncosnı, így, nagy kezdıbetőkkel? Amikor hason csúszva kúszott vissza Alanhez, csıdtömegnek érezve önmagát? Mi történt Leslie-vel, mi oltotta ki a szemében a ragyogást? Megszólalt a telefon, és hirtelen belehasított a felismerés, hogy a húsz évvel ezelıtti önmagát keresik. – Halló! – szólt a kagylóba bizonytalanul. – Leslie? Te vagy az? Alan volt. – Igen. – Ennyit bírt kinyögni. Egész életüket együtt töltötték, ezért rögtön az a gondolata támadt, hogy mindent el kell mondania neki. Csakhogy ezt nem teheti. Kezdje azzal, hogy dobta Alant tíz nappal az esküvı elıtt, és fejezze be Bambival? – Furcsa a hangod. Ugye, nem vagy beteg? Mindig ilyen sótlan volt ez az Alan?! Hol a romantika!? – Nem – felelte halkan. Görcsösen markolta a kagylót, és törte a fejét, hogy milyen is volt Alan egy évvel diploma elıtt. – Hát pedig van valami bajod – folytatta Alan bosszúsan. – Csak azért telefonáltam, hogy szóljak, holnap reggel nyolckor ott vagyok érted, és megyünk haza. 245

Leslie tudta, hogy Alan autója le fog robbanni, amikor felé tart, és a tavaszi szünet mind a hét napját a pótalkatrész beszerzésével fogja tölteni. İ pedig itt marad egyes-egyedül az iskolában, magányosan táncol a stúdióban, és egyedül eszik. – Ott vagy? – kérdezte a fiú, már-már indulatosan. – Igen, itt – válaszolta Leslie. – Épp arra gondoltam, menynyire örülök, hogy ismét láthatlak. Hogy milyen jó lesz végre együtt tölteni ezt a hetet! Miket fogunk csinálni? – Együtt? Viccelsz? Anyád és az anyám már rég beosztották minden percünket! Te is nagyon jól tudod, mi mindent kell elintézni az esküvı elıtt! Harminckilenc évesen azt is tudom, hogy kárba ment idı az egész, gondolta Leslie. Ami a házasság után jön, az a fontos. Talán ha Alan és ı több idıt töltenek együtt, többet beszélgetnek, akkor Leslie nem szökik meg New Yorkba és… – Nagyon különösen viselkedsz – állapította meg Alan. – Remélem, holnapra túl leszel rajta. Sok dolgunk lesz ezen a héten. Anya fontos embereket hívott meg a következı hétvégére. Arra is gondoltam, hogy meg kéne próbálnunk eldönteni, hol akarunk lakni. Leslie kinyitotta a száját, meg akarta mondani neki, hogy meg fogják vásárolni az öreg Belville-házat, aztán becsukta a száját. Alan egy dologban nem változott. Húszévesen is ugyanolyan parancsolgatós volt, mint negyvenévesen. Vastag, krémszín boríték volt a telefonasztalkán a készülék mellett. Leslie a válla meg az álla közé szorította a kagylót, és felbontotta a borítékot. Meghívás volt IV. Halliwell J. Formundtól, hogy töltse a tavaszi szünetet családjával és vendégeikkel a Formund-birtokon. Amennyiben elfogadja a meghívást, holnap reggel érte jön egy autó. Szerette volna megmondani Alannek, hogy van egy másik meghívása a szünetre, de minek égetné föl a hidakat? Miért sértse meg fölöslegesen? – Kész leszek – mondta olyan mézesmázosan, ahogy csak tudta. – Te viszont mindenképp hívj fel, ha közbejönne valami. 246

– Hogyhogy? – fortyant föl Alan. – Semmi, csak úgy mondtam… ne is törıdj vele. Felejtsd el. Ha telefonálnál, és nem találsz itt, akkor a stúdióban vagyok, táncolok. – Mintha nem azt csinálnád mindig – jegyezte meg Alan. Leslie letette a kagylót. A hosszú évek során folyamatosan ostorozta magát, amiért úgyszólván az oltárnál hagyta faképnél szegény Alant, de most már emlékezett, miért tette: mert Alan undok volt. Beképzelt, fontoskodó, undok alak. Ám az az Alan, akihez feleségül ment, már nem volt az. Igen, parancsolgatott. Igen, olykor basáskodott is. De volt benne alázat… Nagy szemekkel meredt az íróasztal fölött függı parafatáblára. İ változtatta volna meg Alant? Az ı szökése hántotta volna le róla ezt az elviselhetetlen önteltséget, amit ı szépen elfelejtett az évek során? Micsoda iróniája a sorsnak! Egész házasságuk alatt hurcolta szörnyő tettének súlyát, mintha a legkomiszabbul bánt volna el szegény Alannel, most meg már látja, hogy talán nem is tehetett volna jobbat vele annál, hogy elhagyta. – Hm – mondta, és mosolyogva fölvette a kagylót. Ha Alant a cserbenhagyás tette különb emberré, ugyan mi lenne következménye egy hétnek, amit egy másik fiúval tölt? Erre a gondolatra felkacagott, tárcsázta Formundék udvarházát, és elfogadta a meghívást. – Semmi közöm hozzá, édesem, de nem rossz helyre jött véletlenül? – Az eladónı haja már szinte teljesen ısz volt, kosztümje pedig olyan, ami valószínőleg akkor sem győrıdött volna meg, ha átmegy rajta egy vonat. Leslie csak egy tisztességes nadrágot talált a kollégiumi szekrényében, de az egyetlen hozzáillı blúz túl fodros és csiricsáré volt. Rögtön az elsı számú kérdéssé lépett elı, hogy mit vegyen fel. Így került ide, a város legjobb nagyáruházába, a konfekcióosztályra. – A legjobb helyen vagyok! – válaszolta Leslie. Bosszantotta az eladónı szemtelensége. Sose élt nagy lábon, havi apanázsának nagyobbik része most is a számláján kamatozott. 247

– Ha most töltené be a negyvenet, valóban ez lenne az ideális hely – mondta az eladónı, miközben nevetés bujkált a hangjában. – De hát én… – Leslie elharapta a szót. Balra volt egy tükör, bele kellett néznie, mert úgy tőnik, elfelejtette, mi történt, ı most nem negyvenéves. Elragadó volt még az áruház kíméletlen neoncsöveinek fényében is. A legszebb mosolyával fordult vissza a nıhöz. – Nem tudna segíteni? – kérdezte a legkedvesebb hangján. – Meghívtak a tavaszi szünetre Formundékhoz, és… – Halliwell Formundékhoz? – Igen, hozzájuk – felelte Leslie olyan ártatlanul, ahogy csak tudta. Az elárusítónı szeme összeszőkült. – Úgy hiszem, van egy fiuk, aki egyidıs magával. – Segítene, hogy mit lehet viselni náluk? Balett-trikóban mégsem állíthatok be… – Nem – válaszolt vontatottan, és Leslie szinte hallotta, ahogy az asszony fejében kattognak a fogaskerekek: ha kedves lesz ehhez a lányhoz, és a lány férjhez megy egy Formundhoz, akár törzsvásárló is lehet, ami jutalékot jelent… – Nagyon szívesen, drágám! – turbékolta.

248

25 Leslie hamar megbánta a döntését. Mit keres ı itt? Betették három másik lánnyal egy kétszobás vendégházba. A lányok kezdetben hívták, hogy tartson velük, de mikor Leslie nem tette, sutyorogni kezdtek róla. Leslie rég volt ennyire fiatal, már elfelejtette, hogy a lányok örökös versenyben állnak egymással. Már-már elkezdte kioktatni ıket: ahhoz, hogy megszerezzék a legkülönb pasit, szükségtelen fasírthúst csinálniuk egymástól. Jut férfi mindegyiküknek. Ezt az elıadást akkor tartotta meg a lányának, amikor Rebecca vérre menı harcban állt egy lánnyal, aki valaha a legjobb barátnıje volt – természetesen egy fiú miatt. Örömére három hónap múlva a lányok kibékültek, a fiút „leselejtezték”, ám Leslie tudta, hogy ellenkezıképpen is alakulhatott volna a dolog. – Te honnan jöttél? – kérdezte az egyik lány. – És mire a szakosodsz? Ezt a hangot nem lehetett félreérteni. Leslie kívülállónak számított „a” társaságban, amely rendszeresen látogatta Halliwellék összejöveteleit. Nem is értette, miért hívták meg. Otthagyta a lányokat az alattomos célozgatásaikkal, és persze rögtön az eszébe villant, mit mondott volna Rebeccának. İ az alakja miatt kapott meghívást. A gazdag fiúk rendszerint „rangon aluli” lányokkal hetyegnek, mielıtt megállapodnának, hogy benısüljenek valami kékvérő családba, ahol az apósé egész Kansas, vagy valami ilyesmi. „Túl öreg vagyok én ehhez”, mondta magának, miközben elhagyta a vendégházat. Az ágyán talált nyomtatott kártya tájékoztatta az elıtte álló egy hét programjairól, és mikor elolvasta, rögtön megbánta, hogy nem maradt a campuson gyakorolni a táncot. Ennyi év után nem lenne csodálatos ismét egy olyan test, amely könnyedén tud szökellni, és piruettnél nem fájdulnak meg a lábujjai? 249

Kószálni kezdett a birtokon. Mikor meglátott a földön egy lapos háncskosarat, egy pár nıi kertészkesztyőt, és egy metszıollót, magától fölvette ıket, és vagdosni kezdte a rózsabokrokról az elszáradt virágokat. – Máris meguntad? – kérdezte mögötte egy hang. Leslie megfordult. Idısebb asszony állt az ösvényen. Szoknyáját számtalanszor kimoshatták, szvettere és pulóvere is lehetett vagy húszéves, ám Leslie le merte volna fogadni, hogy arany nyakláncán a centiméteres átmérıjő kristály csakis gyémánt lehet. Vagyis az övé ez a hely. – Bocsánat – mentegetızött Leslie, és nyújtotta a kosarat. – Ez bizonyára az öné. Nem akartam… – Nincs semmi baj – felelte az asszony. – Be is ülök ide az árnyékba, és figyelem, ahogy dolgozol helyettem. İszintén megvallva, utálom a kertészkedést. Csak azért csinálom, mert az orvosom közölte, hogy szükségem van valamilyen testmozgásra. – És a kertészkedés olyan romantikus – nevetett Leslie. – Legalábbis ezt képzelik a férfiak. Részemrıl én soha semmi vonzót nem láttam a tehéntrágyában. – Én se látok – nevetett az asszony. – De ha már felírták a munkát, úgy kell tennem, mintha megcsináltam volna. Ezt nem lehetett félreérteni. Leslie elmosolyodott, fogta a metszıollót, és tovább vagdosta a száraz rózsákat. Mrs. Formund egy kis öntöttvas padra telepedett egy közeli tölgyfa alatt. – Te melyik vagy? – kérdezte. – Nem, várj, hadd találgassak. Te leszel a táncosnı. Így senki sem képes mozogni évekig tartó gyakorlás nélkül. Leslie-nek el kellett fordulnia, hogy ne látsszék a pirulása. Hosszú idı óta senki sem mondott neki ilyet. – Van valami elképzelése róla, miért hívott meg a fia? – kérdezte. Nem fogja azt színlelni, hogy nem tudja, ki ez az asszony. – Itt inkább az a fontos kérdés, hogy te miért fogadtad el.

250

Leslie, noha nem látta Mrs. Formund arcát, hallhatta a hangjában a kétkedést. Minden bizonnyal számos olyan lányhoz volt már szerencséje, akik gazdag fia közelébe akartak kerülni. – Természetesen azért, hogy lássam a birtokot – mondta. – Hallottam már a parkról, látni akartam. – Egy pillanatra elnémult. A metszıolló megállt a levegıben. – És hogy elszabaduljak egy idıre a fiúmtól. Látni akartam, hogy vannak-e férfiak rajta kívül. – Bölcsen tetted – mondta Mrs. Formund. – Én vagy fél tucat fiút kosaraztam ki, mielıtt feleségül mentem a férjemhez. – Én sose jártam senkivel Alanen kívül – mondta Leslie halkan. – Egek ura! – kiáltotta Mrs. Formund. – A te korodban – hú, jön az orvosom! Add csak ide azt a metszıollót, és oldalogj el! Meg ne lásson a doktor! Ó, helyes! Megcsináltál egy egész ágyást. A doktor majd jelenti a férjemnek, hogy milyen sokat dolgoztam. Leslie leguggolt az ágyás mellett az ösvényen, és úgy osont el, hogy nem látszott ki a rózsák alól. Olyan sokáig barangolt a birtokon, hogy mire visszatért a vendégházhoz, a másik három lány már épp indult a fıépületbe az elsı összejövetelre. – Így akarsz debütálni? – kérdezte az egyik lány alattomosan, tetıtıl talpig végigmérve az elegáns szabású nadrágot és fehér vászonblúzt viselı Leslie-t. A kézelı földes volt, a nadrágra bogáncsok tapadtak. – Nem, csak olyan buzgón segédkeztem Hal anyjának a rózsakertben, hogy egészen elfeledkeztem az idı múlásáról – mondta negédesen Leslie. A lányok rákvörösek lettek. Mindenki tudja, hogy a lánykérés legbiztosabb útja a leendı anyóson át vezet. Szégyelld magad!, gondolta, miközben a három lány elmenekült a vendégházból. De nem szégyenkezett különösebben amiatt, hogy megnyerte ezt a csörtét. Sıt, inkább jól érezte magát. Nem akart a partira menni. Sose szerette a partikat, kivéve, amikor ı volt a háziasszony, de tudta, hogy mennie kell. Volt egy kis fekete ruhája, amely tökéletesen érvényre juttatta táncosnıi testének

251

domborulatait, de azt sem akaródzott felvennie – és nem volt kedve a lányokkal portyázni. Mégis lezuhanyozott és átöltözött, mert vendég volt, és voltak elvei, hogy egy vendégnek miként illik viselkednie. De a partit unta. Az a sok kölyök odáig volt a piától és egymástól. Leslie csupán annyit érzett, hogy öreg. A teste lehetett fiatal, de lélekben ı már túl volt ezen. Azon tőnıdött, jól tette-e, hogy olyan kurtán-furcsán elbánt Alannel? Mi lesz, ha nem úgy végzıdik a történet, hogy másodszor is feleségül megy hozzá… Kilenc elıtt otthagyta a partit, és visszatért a vendégházba. Ágyba bújt, és fél tízkor már aludt is. Pár pillanatra felébredt, amikor a többi lány megjött hajnali háromkor. Mintha azt hallotta volna: – Ágyban van. Egyedül! – Utána vihogás. Vagyis a lányok túl sokat ittak. Mielıtt visszasüllyedt az álomba, Leslie arra gondolt, hogy nem látta Halt a partin. Igazság szerint nem is tudta, felismerné-e. Végül is csaknem húsz éve, hogy utoljára találkoztak személyesen. A lányok horkolására ébredt. Az órájára nézett. Pár perccel múlt öt óra. Felkelt, bement a fürdıszobába, hogy megfésülködjön, sminkeljen és felöltözzön. De az arc, amely a tükörbıl köszöntötte, nem igényelt sminket. A pillái nem voltak fakók, mint negyvenéves korában. Nem voltak barna foltok, amelyeket el kellett takarni, nem voltak kitágult pórusok az orra mellett. Nem voltak sötét karikák a szeme alatt. A haja pedig lágyan és selymesen omlott a vállára, nem volt olyan száraz, amit a legdrágább fodrászati kezeléssel sem tudott volna rendbe rakatni. Még a fésülködéssel sem bajlódott, csak az ujjait húzta végig a haján, hogy eltüntesse a kisebb gubancokat, aztán visszament a hálószobába, magára kapott egy farmert és egy blúzt. Fésületlen nıre, ha negyvenéves, azt mondják, hogy ápolatlan. Ha húsz, azt mondják, szexi. Harmatos volt a fő, és a kert, ha lehet, még a tegnapinál is gyönyörőbben pompázott. Nem berregtek főnyírók, a kertészek sem szorgoskodtak. Leslie mintha egyedül lett volna a világon.

252

Elızı nap felfedezett egy kis ösvényt, de nem ment végig rajta, mert olyan titokzatosnak látszott. De mivel ma senki sem volt a közelben, elindult a kis kerek köveken. Végül a fák között a legtüneményesebb látvány tárult fel elıtte. Lilaakáccal befuttatott házikó bújt meg az árnyékban: egy kerti lak. Nem volt olyan nagy, mint az ı – leendı – kisháza, de sokkal bájosabb. Mintha egy mesekönyvbıl került volna ide, zsúpfedelével, krémszínőre meszelt, vakolt falaival. – Ugye, gyönyörő? Valamiért nem is lepıdött meg, amikor visszafordult, és látta, hogy Hal áll mögötte. Mibıl gondolta, hogy nem ismerné fel? Ellienek és Madisonnak nem akarta bevallani, de az eltelt években közelrıl követte a karrierjét. Még a magazinokat is megvásárolta, ha látta, hogy cikkeznek a férfirıl. Most olyan szemmel nézte, hogy tudta, mennyire megszépíti majd a kor. Húszévesen megnyerı volt barna hajával, barna szemével, gyönyörő, szabályos fogsorával, de semmi különös nem volt benne, a húszéves Alan ezerszer jóképőbb volt. Ám Leslie tudta, hogy a barázdák, a deresedı haj és a feszességüket megırzött izmok ellenállhatatlanná teszik Halt negyvenéves korára. – Igen – felelte. – Kedvességet áraszt. Hal mosolygott, amitıl redık győrıdtek a szeme sarkába. – Anyám ugyanígy fogalmaz. İ tervezte és építtette a házassága elsı éveiben. Azt mondja, hogy a kisház tartotta meg az ép eszét. Leslie kacagott. – Olyan szörnyő az apád? – Olvasott pár tényfeltáró cikket Halrıl, és tudta, hogy az apja valóságos szörnyeteg volt. – Rosszabb. Amilyen katonás apám, anyám olyan… – Elhallgatott, nem tudta, milyen szóval jellemezze az anyját. – Erıs – mondta Leslie. – Édesanyád lehet a szilárd alap, amelyre apád felépítette magát. Senki se mehet neki a világnak enélkül. – Ez a véleménye alakult ki, amikor találkozott Mrs. Formunddal. Ha a férje orvost küld a nyakára, akkor nagyon akarhatja, hogy ez az asszony egészséges maradjon. 253

Hal meglepetten, sıt talán meghökkenve nézte. – Igen, igazad van. Anyám az erıs a családban, de ezt kevesen látják. Az apám olyan… – Heves? – Azt akartam mondani, hogy indulatos, de a „heves” szebb szó. Leslie visszanézett a fák között megbújó házikóra. Érezte, hogy Hal figyeli. – Miért hívtál meg engem? – kérdezte halkan. Olyan kérdés volt, amelytıl húsz éve nem szabadulhatott. – Találkoztunk valahol, csak én nem emlékszem? – Nem – felelte a fiú. – Nem igazán. De már három éve szemmel tartalak, és… – Leslie olyan metszı pillantást vetett rá, hogy Halnék a torkán akadt a szó. Leslie-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy még csak 1980-at írnak: nem büntetendı cselekmény, ha valakit figyelnek és követnek. Ezzel együtt sem tetszett neki a hangsúly, amellyel Hal mondta, hogy szemmel tartja ıt. – Huh! – Hal a szeme elé tartotta a kezét, mint egy pajzsot. – Nem akartam semmi rosszat. Férfi vagyok, megnézem a csinos lányokat, oké? Leslie fújt egyet, és mosolygott. – Bocs. Mindössze arra gondoltam, hogy egy táncossal… – Egy legyintéssel fejezte be a mondatot. – Na ja. Képzelem, hogy amilyen az alakod, téged üldöz az összes perverz a fıiskolán. Leslie tudta, hogy most mondania kellene valami szerényet, de nagyon rég nem kapott már ilyen bókot – nagyon rég volt olyan formában, hogy kiérdemeljen egy ilyen bókot. A feje búbjáig elpirult. – Tegnap miért mentél el olyan korán a partiról? – kérdezte Hal. – Mert… – kezdte Leslie. – Nem ismertél senkit, túl nagy volt a zaj, túl sok az ember? – folytatta a fiú. – Pontosan – nevetett Leslie. – Jó megfigyelı vagy. – Tőrhetı – mondta Hal. Leslie érezte a hangján, hogy mulattatja az ı megjegyzése. Kétségtelenül megszokta, hogy a lányok örökösen hízelegnek neki. 254

– Tehát miért is hívtál meg? – ismételte Leslie. – És ne merészelj az alakomról beszélni! – Az nehéz lesz – mondta Hal. Egek! Hány éve is, hogy utoljára flörtölt férfival? Flörtölt egyáltalán valakivel? Alan nem volt éppen az a flörtölıs típus. – Talán nekem kellene megkérdeznem, miért fogadtad el – mondta Hal. – Úgy hallom, menyasszony vagy, és ahogy lediplomázol, azonnal férjhez mész. – A vılegényem autója lerobbant, egyedül kellett volna töltenem a tavaszi szünetet, és kíváncsi voltam erre a helyre. Talán majd mesélhetem a gyerekeimnek, hogy jártam ám én a Formundbirtokon, és találkoztam IV. Halliwell J. Formunddal, aki most az Egyesült Államok elnöke! Meg akarta nevettetni a fiút, de nem sikerült. Hal úgy meredt rá, mintha boszorkány lenne. – Honnan tudsz te rólam és a politikáról? – kérdezte halkan. – Ó, hát nyilván hallottam valami szóbeszédet – próbálta kimenteni magát Leslie. – Semmit sem hallhattál – mondta Hal. – Az egész családom azt képzeli, hogy bankár leszek, mint az apám és a nagybátyáim. A politika csak itt létezik, a fejemben. – Talán mert olyan vagy, mint egy politikus – mosolygott Leslie. – Könnyen el tudom képzelni az arcodat egy választási plakáton. Sıt, el tudlak képzelni kongresszusi képviselınek is, akinek az elnöki esélyeit latolgatja a sajtó. Hal nem viszonozta a mosolyát. A kisházat nézte. – Azt hiszem, te úgy látsz engem, ahogy én látom magamat. De a családomnak nem fog tetszeni. – Nem fog tetszeni, hogy a fiuk az Egyesült Államok elnöke? – hitetlenkedett Leslie. Hal feléje fordult, és töprengve nézte egy darabig. – Nem akarod velem tölteni a napot? Csak kettesben? Elvihetnénk egy piknikkosarat, és evezhetnénk a tavon.

255

Leslie ellenállhatatlannak találta az ötletet. Tudta, hogy lélekben majdnem negyvenéves, de testben húszesztendıs volt, akiben felszabadultak a hormonok. Rendkívül csábító dolog egy csónakban átlustálkodni a napot egy megnyerı fiatalemberrel, aki gyönyörőnek tartja ıt. Hal félreértette a habozását. – Egy ujjal sem érek hozzád – mondta. – Megígérem. – Akkor biztosan nem megyek – vágta rá Leslie gondolkodás nélkül, de a következı percben már mindketten kacagtak. – Ha muszáj – mondta Hal csillogó szemmel, aztán a kezét nyújtotta, és a következı percben kézen fogva futottak a pázsiton át a nagy ház vége felé, ám a fiú megállt az ajtó elıtt. – Ha most bejössz velem, és együtt hozzuk el az ennivalót, másodpercek múlva tudni fogja az egész ház – mondta. – Te döntesz. Leslie csak ámult, hogy valaki ennyire körültekintı lehet. Hal tudja, hogy ı már menyasszony, és esélyt ad neki, hogy titokban maradjon, amit Leslie csinál. Hány vele egyidıs fiú gondolna erre? – Jó elnök leszel – mondta, azzal kitárta a konyha ajtaját és belépett. Tudja csak meg Alan! Élje csak át Alan, amit Leslie érzett az utóbbi hónapokban Bambi miatt! Odabent pezsgett a munka, készült a reggeli. A fıszakács és két helyettese irányított, ám abból, ahogy Hal ide-oda osont a sokaságban, látni lehetett, hogy ismeri a járást a konyhában. Tudta, hol keresse a piknikkosarakat, tudta, hol tárolják a legfinomabb harapnivalókat. Leslie látta, amint két konyhai kisegítı kérés nélkül dobálja ıket Hal kosarába. Tizenöt perccel késıbb Hal, aki a súlyos kosarat vitte, kitárta az ajtót, és együtt hagyták el a konyhát. – Gyakran csinálod ezt? – csipkelıdött Leslie. – Lánnyal nem, ha erre vagy kíváncsi – felelte Hal –, egyébként igen, gyakran viszek magammal hideget, és maradok távol egész napokra. – Azt hittem, a hozzád hasonló fiatalok szeretik a partikat meg a lányokat és… szóval, a partikat meg a lányokat.

256

Akármennyire siettek, Hal szakított idıt egy furcsálló pillantásra. – A hozzám hasonló fiatalok! – ízlelgette a kifejezést. – Mit jelentsen ez? Nem vagy talán „fiatal”, mint én? Tegnap este mégis ellógtál egy csodálatos partiról. – Elmosolyodott. – Nekem legalábbis azt mondták, hogy klassz volt. – Te nem voltál ott? – ámult Leslie. – Utálom a partikat. – Pedig ha politikus akarsz lenni, rengeteg partin kell részt venned. – Viszont feltételezem, hogy azoknak a partiknak értelmük lesz, ha pedig nem vesz részt rajtuk az ember, akkor az azért van, mert dolgozik. – Úgy van – mondta Leslie. – No és mit gondolnak majd a vendégeid, ha kiderül, hogy megszöktél a táncosnıvel? És ami ennél is fontosabb: mit gondol majd a családod? – Azt, hogy szerencsés vagyok – felelte Hal. – Ami a többieket illeti, ık elszórakozhatnak magukban. A lányok azért vannak itt, hogy feleségül menjenek az apám pénzéhez. – Aha – mondta Leslie. – És ez mit jelent? Leslie úgy döntött, ıszinte lesz. – Hogy nem tudtam, hogy tudod. – Azért nem kerülhette el a figyelmemet, nem gondolod? El nem hinnéd, mennyi „véletlen balesetem” volt már lányokkal. De ha még egy eljátssza, hogy bele akar fúlni az úszómedencébe, én… – Persze bikinifelsırész nélkül, nemde? – kérdezte Leslie. – Kettın volt, egyen nem volt – felelte Hal. Összenevettek. Addig mentek egy szép kis ösvényen, amíg egy patakhoz értek. Egy zöld kenu volt kikötve a stéghez. – Ez a patak innen félmérföldnyire torkollik bele a folyóba – jelezte Hal, miközben betette a kosarat a kenuba. – Az utolsó esélyed, hogy visszakozz. – És hagyjam ki a lehetıséget, hogy hergeljem azokat a lányokat? Nem, köszönöm! Tudsz te evezni ebben a valamiben?

257

– Igen – mosolygott Hal. – Biztos, hogy velem akarod tölteni a napot? – kérdezte ismét, amikor Leslie beszállni készült a kis kenuba. Leslie a szemébe nézett. Szelíd, bársonyos barna szempár volt, ám a mélyén ugyanolyan keménység látszott, amilyet a fiú anyjánál fedezett fel. – Te az anyádra hasonlítasz, ugye? – kérdezte halkan. – Igen – felelte Hal egyszerően. – Az ı családja nem rázza a rongyot, mint apámé, nincs is annyi pénzük, mint a pelyva. Viszont tudják, mit akarnak: ha látják, megszerzik maguknak, és nem adják fel. Amikor ezt mondta, úgy nézett a lányra, hogy Leslie tarkóján égnek álltak a pihék. Majdnem úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy Leslie az, akit akar. Ami persze képtelenség, de Leslienek volt egy ilyen érzése. Csak nem akarta észrevenni. Nem akart most, ebben a pillanatban dönteni a jövırıl. Most gyönyörő idı volt, és ı csónakázni akart egy csinos fiúval, aki flörtölt vele. – Ha arra kérsz, hogy legyek a feleséged, megmondom Alannek, és ı majd jól elkalapál – szólt mímelt komolysággal. Hal elnevette magát. Leslie tudta, hogy tetten érte. Hal besegítette a csónakba. – Láttam már; elbírok vele. – Mikor láttad? – kérdezte Leslie, miközben a fiú beugrott a csónakba, és ellökte a pallótól. – Ekkor-akkor. Már mondtam, hogy szemmel tartottalak. – Mint egy kukkoló? Ez nem veszi ki jól magát, ha majd megpályázod az elnökséget, és elıásnak minden szutykot! – Tréfának szánta, ám Hal komoly arccal forgatta a lapátokat, hogy kijussanak a csendes csermely közepére. – Már megint – mondta. – Tisztára olyan, mintha tudnád, mi fog történni. Nem mintha hinnék az efféle dolgokban, de nem vagy te látnok véletlenül? Leslie oldalra dılt a kenuban, és a vízbe mártotta a kezét. – Dehogy vagyok! Mindössze arról van szó, hogy… – Igazán nem volt kielégítı magyarázata arra, amit már átélt. Mondhatja-e, hogy a

258

küllemétıl függetlenül egy nap választja el a negyvenedik évétıl, férje van, és két gyereke, akik hamarosan felnıtté válnak? – Itt vagy még? – kérdezte Hal. – Igen – felelte Leslie. – Itt vagyok még legalább három hétig. Hal szóra nyitotta a száját, aztán becsukta. Végül mégis megszólalt. – Szeretem a titokzatos lányokat, és te épp elég titokzatos vagy, – Olyan titokzatos, mint Cynthia Weller? – Leslie nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, miközben húzta a kezét a vízben a csónak mellett. Tudta, hogy Hal ezt a nıt veszi feleségül, és három lányuk születik. – Nem hiszem, hogy ismerném ezt a nevet – mondta Hal. – Kellene? – Nem, még nem. Hal megkerült egy fát, amely beledılt a patakba. – Mondj el magadról mindent. – Tudni akarod, hogy megfelelek-e az elvárásaidnak? Hal elıször összeráncolta a szemöldökét, de aztán mosolygott. – Az az érzésem, hogy ismersz engem, és mintha többet tudnál rólam, mint én magamról. Hogy pedig a kérdésedre feleljek, igen, tudni akarom. Leslie ránézett, és látta a szemében a nagyravágyást. Minden cikk, amelyet Leslie olvasott, kitért IV. Halliwell J. Formund szemére. A cikkírók azt mondták, hogy Halt könnyen átlagos férfinak lehetne nézni – amíg az ember bele nem néz a szemébe. Mert abban rögtön meg kell látni azt az erıt, amely az Ovális Iroda felé hajtja. „Szemmel a jövın”, ez volt az egyik hosszú elemzés címe. „İ nem követ el baklövéseket”, írta az elemzı. Nem az az ember, akirıl elıkerülhetnének kompromittáló képek, bikinis csajjal az ölében. Hal mintha tizennyolc évesen elhatározta volna, hogy elnök akar lenni, és azóta ennek megfelelıen élt volna. Felesége, Cynthia Weller tökéletesen alkalmas társa egy leendı elnöknek. Csinos, de nem túlságosan. Tanult, de nem annyira, hogy félelmetes legyen. Visszafogott humorérzéke van, konzervatív 259

ízléssel öltözik, életét a legcsekélyebb botrány sem árnyékolja be. Fantasztikus First Lady lesz. Nagyon jól jellemezték Hal feleségét, gondolta Leslie. Nem az a típus, aki vitát vagy haragot gerjesztene az amerikaiak között. Nem olyan elegáns, mint Jacqueline Kennedy, de nem is egy Hillary Clinton. – Jól van! – mondta, és felnézett Halre. – Apám építési vállalkozó, és…

260

26 – Mit csináltál a fiammal? – kérdezte Millicent Formund gyanakodva. – Van róla fogalmad, hány lányt mutattunk már be neki? Viszont az utóbbi két nap minden percét veled töltötte, és nem vett tudomást a többi vendégrıl. Leslie-nek nagyon rokonszenves volt ez az asszony. Egy olyan nıre emlékeztette, akivel együtt győjtöttek a templomnak jótékony célokra. Ha Lillian Beasley telefonált, és adományt kért, senki se mondott nemet. – Ugye, arra kíváncsi, hogy találhat érdekesebbnek egy magamfajta középosztálybeli lányt ezeknél a hosszú lábú pedigrés hölgyeknél? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét. – Drágám, ha most sznobnak akarsz beállítani, nem fog menni. Az apám teherautót vezetett. – Tényleg? – mosolygott Leslie. – És mégis hány teherautót kellett vezetnie? Millie felkacagott. – Jó, jó, nem vezette ıket, ı volt a cégtulajdonos. Látom már, mi tetszik rajtad a fiamnak. – Nagyon komoly fiatalember, és komoly tervei vannak az életével – mondta Leslie. – Akit feleségül vesz, az nagyon fontos lesz a jövıje szempontjából. Millie egy percig nem szólt, csak fürkészte Leslie-t. – Elég öregesen gondolkodsz a korodhoz képest. – Belekarolt Leslie-be. – Nem festesz esetleg? – Házakat? – kérdezte Leslie. – Mert a kisházunkat kifestettem, amikor… – majdnem kibökte: „terhes voltam” –, mikor még kamasz voltam. – Nem, én akvarellekre gondolok. – Millie grimaszt vágott. – Az orvosom ötlete volt. Azt mondta, annyira stresszes az életem, hogy lazítanom kell, ezért összeült a családommal, és rábeszéltek, hogy vegyek leckéket. Rettenetes vagyok, de pihentet. Bár most, hogy itt ez a vendégsereg, hetekkel elmaradtam. 261

Leslie megszorította a karján pihenı kezet. – Úgy látom, valaki nagyon szereti magát. Kertészkedés testgyakorlásnak, akvarell lazításnak. Állandó orvosi vizitek. – Nagyon szerencsés vagyok – szólt Millie halkan. – Mit gondolsz, meg mernél próbálkozni a festéssel? – Nagyon szívesen – felelte Leslie –, de én nem értek a festészethez, kivéve persze a szobafestést. De igazán nem kell velem töltenie az idejét! El tudom én foglalni magamat. – Viszont én örülnék a társaságodnak. Különben is, úgy tőnik, mára engem választottak gardedámnak az ifjúság mellé. Leslie fölnevetett. – Nem lehet az olyan rémes! Ha eleget ad nekik enni, és nem engedi ıket a bokrok közelébe, nagyon jól ellesznek. – A lelked is öreg, úgy látom. Nohát, akkor gyere segíteni. A medencénél telepszünk le, onnan szemmel tarthatok mindent. Leslie örült, hogy lesz egy kis nyugalma, hogy gondolkodjon. Két teljes napot töltött Hal társaságában, és nagyon megkedvelte. Igazság szerint roppant módon megkedvelte. Megérkeztek a medencéhez, és beültek egy nagy napernyı alá, két festıállványhoz. Millie mintha biztosra vette volna, hogy Leslie vele tölti a napot, és csatlakozik hozzá a festésben. Maga is anya lévén, tisztában volt vele, hogy Millie szeretné jobban megismerni azt a lányt, aki része lehet az életének. – Mit kell csinálnom? – kérdezte, amikor Millie odanyújtotta a fadobozt. Volt benne egy vastag vázlatfüzet, ecsetek, és huszonnégyféle festék apró tégelyekben. – Ezen a héten a feladatom… – Millie fölvett egy papírlapot, ránézett. – „Ragadjuk meg ecsettel a mozgást!” – Leslie-re mosolygott. – Vagyis a lehetı leggyorsabban le kell festenünk, amit látunk. – Nem hangzik túl nehéznek – mondta Leslie –, hacsak nem jönnek a mőkritikusok. – Nem jönnek – ígérte Millie –, kivéve, ha annyira tehetséges vagy, hogy közösen akarsz órákat venni velem. Örülnék, ha volna valakim, aki bátorít. 262

– Szerintem ennek fordítva kéne történnie. – Elvette a vázlatfüzetet Millie-tıl, a térdére fektette, bevizezte az ecsetjét, aztán megmártotta a vörös festékben. Elıtte egy piros bikinis lány volt, akit egy buggyos kék úszónadrágot viselı fiú derékon akart kapni, hogy bedobja a medencébe. Noha Millie azt állította, ismerkedni akar Leslie-vel, mihelyt nedves volt a festék, attól fogva csak a papírra figyelt. Leslie azt is látta, hogy bár tehetségtelennek mondta magát, néhány gyors ecsetvonással képes volt megragadni a fürdızıket. És egyetlen szót sem szólt munka közben. Leslie követte a példáját: kezét átengedte a festésnek, agyát a száguldó gondolatoknak. Kedvelte Halt, sokkal jobban megkedvelte, mint hitte volna. A róla olvasott cikkekbıl arra következtetett, hogy ért ahhoz, miként rejtse el legbelsı énjét a világ elıl. Meg tudnám szeretni, gondolta, miközben cikázó ecsetjével próbálta megragadni a medencében pancsoló fiúkat és lányokat – mert neki csak azok voltak. Meg tudná szeretni, és érzi, hogy Hal már félig-meddig szerelmes bele. A nık ısi ösztönével azt is tudta, hogy ha akarná, megkaphatná Halt. De milyen élete lenne mellette? Könnyő arról viccelıdni, hogy ı lesz a First Lady, ám ı tudja, hogy húsz év múlva Hal csakugyan közel kerül az elnöki poszthoz. Leslie még nem tudhatta, megválasztják-e, de jó esélye volt rá. És ha rálép erre az útra, akkor nem lesz közös élet Alannel, Rebeccával és Joe-val. Más gyerekei lesznek, és más férje. Ám Madame Zoya azt mondta, ha akarják, elfelejthetik a régi életüket. Leslie választhatja a Hallel közös életet, és akkor nem kell emlékeznie a mostani családjára. Elfelejtheti, hogy elment New Yorkba, hogy hivatásos táncos legyen, de nem sikerült, aminek az emléke szakadatlanul üldözte. Elfelejtheti, hogy egy életen át lelkifurdalása volt, amiért elszökött a gyerekkori szerelmétıl. Elfelejtheti a lányát, Rebeccát, aki örökösen azon sopánkodik, hogy az anyja egy jelentéktelen senki. És elfelejtheti a fiát, Joe-t, aki

263

kibújik minden vita alól, mert olyan, akár az anyja, és úgyszólván mindent megtenne a csendért és a nyugalomért. De miféle élete lenne Hal mellett? Olyan gazdag, ami felülmúlná legvadabb álmait. Nem kellene magának kifesteni egy házat. És nem kellene elviselnie, hogy Hal megtömi a házat érinthetetlen antik mőtárgyakkal, mert felfogadnának egy lakberendezıt, aki… – Megtömné a házat érinthetetlen antik mőtárgyakkal – dünnyögte maga elé Leslie. Egy ecsetvonással keresztülhúzta, amit festett, kitépte a lapot, maga mellé ejtette, és újrakezdte egy tiszta lapon. Nem vette észre, hogy Millie feszülten figyeli. Nem, Leslie bezárkózott a maga világába, amelyben élete legfontosabb döntését próbálta meghozni – és az ecsetje most elméjének meghosszabbítása volt. – Itt van! – mondta Millie, és Leslie végre kizökkent a transzból. Felnézett, és csodálkozva látta, hogy Millie becsukta a festıdobozát: jeges teát iszogatott, és apró szendvicseket majszolt a mellé helyezett tálcáról. Mikor hoztak ide ételt? Féltucat fürdıruhás lány állta körül ıket. Leslie-re pillogtak és sutyorogtak. Az órájára nézett, és látta, hogy három órája ül egy helyben. Körülötte a terasz kövét elborították a vízfestményei. Valaki leszedegette ıket egymásról, és beterítette velük a teraszt és a – gyepet. Leslie zavarba jött. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy elfelejtette, hol van. Észre se vettem, hogy így elszaladt az idı, mosolygott bátortalanul. Mit pusmognak ezek a lányok? Mit bámulják? Már rájuk akart szólni, hogy neveletlenek, de nem akart úgy viselkedni, mint az az anya, aki volt. – Nincs semmi baj! – mondta Millie. – Sıt, szeretnélek összeismertetni valakivel. Leslie felnézett. Magas, ısz hajú, sötétkék szemő ember közeledett hozzájuk. Úgy nézett Millie-re, mintha szerelmes volna belé. Csak nem valami sötét családi titok fog feltárulni Leslie elıtt? – Leslie, drágám – mondta Millie –, bemutatom régi barátomat, Geoffrey Marsdont. 264

Leslie udvariasan nyújtotta a kezét, ám Marsdon nem fogta meg. Odament mögé, és fölvette az egyik akvarellt. – Hol tanult? – kérdezte. De udvariasak ezek az emberek, gondolta Leslie. – Az apám építkezésein – felelte tréfásan. Ám Mr. Marsdon nem viszonozta a mosolyát. – Adjon nekem három napot az életébıl, és megmutatom, mije van! Leslie nem értette. Ám Millie mosolygott. – Tudja, mirıl beszél. A te festményeid nagyon jók. Leslie ránézett Mr. Marsdonra. – Nyersek, és természetesen csiszolatlanok – mondta a férfi –, de látszik rajtuk a tehetség. – Fölvett egy másik akvarellt, és hunyorogva nézte. – Nyersek? – kérdezte Millie. – Ugyan már, Geoffrey drágám, nem most kérdezted, hogy hol tanult? – Gondolja, hogy kezdhetek… valamit ezzel… – kezdte Leslie bátortalanul. Millie elébe vágott Mr. Marsdonnak, mielıtt az felelhetett volna: – Geoffrey, drágám, miért nem költözöl be a kék szobába, amelyet úgy szeretsz, és miért nem töltöd nálunk a hét hátralevı részét? Dolgozhatnátok együtt Leslie-vel, hogy megtudhassa, valóban tehetséges-e, vagy csak véletlennek tekintse a mai festményeket! – Nagyon nagylelkő ajánlat, Millicent – mondta Geoffrey. – El is fogadom. Megfordultak, Leslie-re néztek. – Mármint, ha beleegyezel – mondta Millie. Leslie mély lélegzetet vett, mert érezte, hogy a válasza megváltoztatja az egész életét. – Igen, nagyon örülnék neki! – mondta. – Szeretném kideríteni, többet érek-e annál, hogy jótékonysági egyleteken ülésezzek. Millie mintha megütközött volna, de aztán elmosolyodott. – No és a tánc? – Nem tudok elég magasra ugrani, és a… Maradjunk annyiban, hogy a Broadway biztonságban lehet tılem.

265

Millie karon fogta. – A festés úgyis sokkal… mondjuk úgy, használhatóbb. Leslie tudta, hogy érti: mivel a nı igazi hivatása, hogy feleség legyen és anya, festeni „úribb” dolog, mint szinte egy szál semmiben szökdécselni a nyilvánosság elıtt. Titokban pedig arra gondolt, hogy a festéssel elfoglalhatná magát a kampány-körutakon. – Jól van! – mondta. – Hol kezdjem?

266

Harmadik rész 27 A három asszony Madame Zoya kis szobájában állt. Még mindig forgott velük a világ a gyors idıváltástól. De Madame Zoya mosolygó arca megállította a szédülést. – Hogy döntöttek? – kérdezte Leslie-re nézve. Ám Leslie annyira meg volt zavarodva, hogy csak pislogott. – Én az új életet akarom – válaszolta Ellie, mert írói észjárásával rögtön felfogta, mit kérdez Madame Zoya. Sokat töprengett a válaszon az utóbbi hetekben. – De emlékezni akarok mindenre. Nem akarom elfelejteni, mi történt velem a múltban. – Hangja elhalkult, és a szája sarkából mosolygott. – Vagy hogy mit tettek értem. Madame Zoya bólintott, aztán újból ránézett Leslie-re. – Hát maga? – Nekem a régi életem kell – mondta ı halkan –, de én is emlékezni akarok mindenre. Van valami, amire emlékeznem kell. – Egy férfira – mosolygott Ellie. – Jaj, nem! – válaszolta sietve Leslie. – Nem egy férfira. Magamra. Magamra akarok emlékezni. – Mit jelent ez… – kezdte Ellie mohón. Madame Zoya a szavába vágott. – És maga, drágám? – kérdezte halkan Madisontól. A másik két asszony is ránézett. Madison rosszul festett. Úgy festett, mint aki megjárta poklot, és még nem tért vissza. Egy pillanatig úgy imbolygott mintha rögtön elájulna, de aztán felemelte a fejét, és ránézett Madame-ra. – Az új életet – suttogta. – És el akarom felejteni a régit. Semmire sem akarok emlékezni abból az életbıl – mondta szemernyi tétovázás nélkül. – Már meg is történt – szólt Madame Zoya. – Hát akkor futás, édeseim! Másoknak is kell segítenem.

Ellie kiabálni szeretett volna: „Ennyi az egész? Nem is kíváncsi rá, mi történt velünk?” De nem szólt semmit. Elıször is, össze volt zavarodva. Momentán két életrıl volt egymillió ellentmondó emléke. Melyik a valódi, és melyik nem az? Lassan, félszegen megfordultak, és kisomfordáltak Madame Zoya házából. Nem volt könnyő, mert úgy rémlett, mintha hetekkel ezelıtt jártak volna utoljára ezeken a folyosókon. Kétszer a rossz ajtón nyitottak be, aztán csak bámultak be az ismeretlen szobákba, mert fogalmuk sem volt, mit látnak. Végre kijutottak a kis tornácra, a vakító napfénybe. Elsınek Madison tért magához, mert az ı agyát nem bombázták ellentmondásos emlékek. Míg Ellie és Leslie a fénybe hunyorogva próbáltak rendet tenni a gondolataikban, Madison kotorászni kezdett a vállára akasztott nagy bevásárlószatyorban. – Nem tudjátok, hova lett a mobilom? – kérdezte. – Biztos, hogy egy perce még megvolt. – Mobilod? – kérdezte Ellie olyan hangon, mint aki elıször hall ilyesmirıl. – Meg kell mondjam, hogy bukta volt az egész – folytatta Madison, és tovább kotorászott a táskájában. – Bukta? – kérdezte Leslie, és a kezét nézte. Festék volt a körme alatt. – Igen! – türelmetlenkedett Madison. – Azért jöttünk ide, hogy jövendöltessünk, és túrót se kaptunk. Igazán leállíthatnák ezt a nıt. Ellie és Leslie úgy bámultak Madisonra, mintha elment volna az esze, de ı láthatólag semmit sem vett észre. Még mindig a táskájában kotorászott. – Jóságos ég! – kiáltotta. – Hogy került ide ez a szutyok? – Egy csomag cigaretta volt a hüvelyk- és mutatóujja között, de olyan messzire tartotta magától, mintha megfertızhetné. Ez a mozdulat zökkentette ki Ellie-t és Leslie-t a saját gondolataiból. Most már csak Madisont nézték – de látták is.

268

Képzelik vajon, hogy nem olyan girhes, mint egy napja? Vagy csak azért van, mert most egészségesnek tőnik? A bıre sem szürke. És a szeme… – Megint szép vagy – állapította meg Ellie. Madison nevetett. – Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. – Nem, én… – Ellie éppen mondani kezdte volna, hogy kövér, amikor végignézett magán. Mintha lógtak volna rajta a ruhái. – Ezt nézzétek! – Madison fölemelte a táskát. – Semmimet sem találom benne, egy ócskaság… – Elnémult, végigtekintett a ruháján. – Megmagyarázná valamelyikıtök, mi folyik itt? Miért viselem ezeket a vacak ruhákat, és hol a mobilom? Ellie, kölcsönadnád a tiédet? Ellie tágra nyílt szemmel bámulta Madisont, mert olyan volt, mintha filmtrükköket mutatnának neki. Csak ez nem film volt, hanem a való élet. Madisonról szinte leolvadtak az évek. Idısebbnek tőnt, mint amikor megismerkedtek tizenkilenc éve, de már nem olyan volt, mint akit megtaposott az élet. Most fénylett a szeme, és mintha valósággal sugárzott volna. – Nincs mobilom – mondta Ellie halkan. – Sose szerettem a telefonokat. – Tudom! – felelte Madison erıltetett türelemmel. – Közölted velünk, hogy mindig utáltad ıket. De azt is mondtad, hogy miután meglett a gyereked, a nap minden órájában kapcsolatban akartál lenni vele. – Gyerekem? – Ellie bután pislogott. Madison tekintete ide-oda járt Leslie és Ellie között. – Mi bajotok nektek? Valami rémséget hallottatok attól a sarlatántól? Ettıl viselkedtek úgy, mint két zombi? – Gyerekem? – ismételte Ellie. Madison annyira lehajolt, hogy az orra megközelítette Ellie-ét. – Igen, gyereked. Van egy kétéves fiad. Jessie-nek, a második férjednek és neked van egy kisfiatok. – Jessie! – mondta Ellie tágra nyílt szemekkel. Abban a pillanatban olyan tisztán éltek benne a Martinnal leélt évek, hogy 269

szinte kiszorították a Jessie-vel töltött idıt. Ám a név említése visszahozta az emlékeket. – Nate! – mondta. – Nathaniel! – Ámulva nézett Leslie-re. – Van egy Nathaniel nevő fiam, és Jessie Woodward felesége vagyok! – Örülök neki – súgta Leslie. – Átölelte Ellie-t, magához szorította. – Nagyon-nagyon örülök! – Mirıl maradtam le? – kérdezte türelmetlenül Madison. – És nem mehetnénk el valahová enni? Kedvem van valami agyoncukrozott, ragacsos desszerthez. – Fenyegetıen nézett rájuk. – De fölösleges beárulni Thomasnak, mert úgyis letagadom! Torkig van vele, hogy minden felszedett kiló miatt hisztizek. – Kiló? – kérdezte Ellie. – Te hízol? – Nem lehet mindenki olyan, mint te, aki elfelejtesz enni! Ellie ismét végignézett magán. Ez biztos nem igaz, de most még jobban lógtak rajta a ruhák, mint néhány perce. Úgy tőnt, mintha Madison észre sem venné, hogy bármi szokatlant mondott. – Nem értem, hogyhogy nem emlékszel erre. Csak tegnap este beszélgettünk róla, hogy épp ellentétes az anyagcserénk. Te azt mondtad, hogy minél boldogabb vagy, annál vékonyabb vagy. Azt mondtad, hogy ha valaha is valódi depresszióba esnél, akkora lennél, mint egy ház. Mire én azt válaszoltam, hogy pont az ellentéted vagyok, mert nekem meghozza az étvágyamat a boldogság. Azt mondtam, ha valaha is boldogtalan lennék, valószínőleg negyven kilót se nyomnék. – Úgy van – mondta Ellie. – Te is és én is. Ez történt velünk. Madison úgy nézett Leslie-re, mintha kétkedne benne, Ellie nem buggyant-e meg. – Szerintem mindnyájunkra ráférne egy ebéd – mondta Leslie. – És azt is gondolom, hogy hallanunk kellene Madison történetét. – De hát mindent elmeséltem az elsı estén! – mondta Madison. – Határozottan emlékszem, hogy elmeséltem, amikor fotómodell voltam New Yorkban, aztán megismertem Thomast a Columbián, aztán lediplomáztam… – Nem! – kiáltotta Ellie. – Tessék pontos idırendben elmondani! 270

– Igen – szólt Madison, aki láthatólag örült, hogy Ellie-nek eszébe jut valami. – Te mondtad, hogy a csattanó nem elızheti meg a sztorit. Ha erre emlékszel, miért nem emlékszel a többire, amit meséltem? – Butaságból – mondta Ellie, és belekarolt Madisonba. – Ennyi az egész: ostobaság. – Úgy van – csatlakozott Leslie, és ı is belekarolt Madisonba a másik oldalról. – Ellie-nek annyira tetszett a történeted, hogy fel akarja használni a következı regényében, ezért végig akarja hallgatni még egyszer. Egyetlenegy részletet sem akar kihagyni. – Jó ötlet – mondta Ellie. – Bár nekem jutott… szóval Leslie-nek száz százalékig igaza van. Üljünk be ide, és most részletesen elmesélhetsz mindent. Ott kezdd, amikor találkoztál velünk New Yorkban. – Ránézett Madison háta mögött Leslie-re. – Mert oda ment vissza, igaz? – Igen – suttogta Leslie, és kinyitotta a vendéglı ajtaját. – Mit jelent ez? – kérdezte Madison. – Hova vissza? Elég furcsán viselkedtek. – Visszamaradt terhességi hormonok – vágta rá Ellie. – Badarság! – mondta Madison, miközben követte a vendéglısnét az asztalukhoz. – Négy gyerekem van, a terhességi hormonok nem szoktak visszamaradni! Ellie és Leslie sóbálvánnyá lett. Egymásra néztek. Leslie találta meg elıbb a hangját. – Négy! – suttogta. – És Thomas! – felelte Ellie. A szó szoros értelmében rohantak, hogy minél elıbb utolérjék Madisont, és leülhessenek vele szemközt az asztalhoz. Tíz perccel késıbb, miután leadták a rendelést, Ellie elırehajolt, és megparancsolta: – Minden egyes szót! Hallani akarok minden egyes szót attól a perctıl fogva, hogy kijöttél a Közlekedési Felügyelet épületébıl! – De hát nagyrészt már ismered, akkor miért… – Neked ajánlom a következı könyvemet – mondta Ellie sietve. – Beleveszed a gyerekeim nevét is? – Amikor Madison ezt kérdezte, egészen elérzékenyült a tekintete. 271

Ellie körülnézett a vendéglıben. Úgy volt, ahogy sejtette: a vacsorázók többsége Madisont bámulta. Negyvenévesen is olyan gyönyörő volt, hogy még mindig megigézte az embereket. Holott, gondolta Ellie, ugyanez a nı tegnap is járt éttermekben és üzletekben, de senki sem figyelt fel rá. – No jó – mondta Madison –, határozottan emlékszem, hogy már elmeséltem, de ha ismét hallani akarjátok, hát tessék... Hol is kezdjem? Miután elváltam tıletek a Közlekedési Felügyeletnél, rájöttem, hogy valahogy egyedivé kell tennem magamat a modellpiacon. Végül is New Yorkban tucatszám találsz minden bokorban magas, dögös montanai lányokat, úgyhogy ki kellett gondolnom valami különlegeset. Észrevette, hogy Ellie és Leslie összenéznek. – Biztos, hogy hallani akarjátok ezt? – Még annál is sokkal jobban, mint amennyire szeretném felhívni… a férjemet – Ellie mély lélegzetet vett. – És a fiamat. Úgyhogy folytasd. Feltartasz. – Rendben – mosolygott Madison. – Én is akarok telefonálni a gyerekeknek, és csakugyan lehetséges, hogy kihagytam néhány színesebb részletet abból, ami velem történt. Na, hol is tartottam? Amikor szétváltunk, az elsı dolgom az volt, hogy kidobtam azt a pocsék sorozatot, amit az otthoni fényképész készített rólam. Jót akart szegény, de azokban a képekben tényleg nem volt spiritusz. Aztán… Tanácstalanul nézett a két asszonyra. – Az ember idınként visszanéz az életére, és lát dolgokat, amiket megtett, de egyáltalán nem érti, miért csinálta, sıt, azt sem, hogy honnan tudta, miként kell megcsinálni ıket. A mai napig fel nem foghatom, honnan tudtam, amit tudtam, de felcsaptam a telefonkönyvet, kikerestem egy bizonyos fotós nevét, és ıt kértem meg, hogy fotózzon le. Hatásszünetet tartott. – De nem egy tucatfotós volt, hanem Cordova. Ellie-nek elállt a lélegzete. Leslie-re sandított, és látta, hogy ugyanúgy le van nyőgözve. Egyikük sem volt jártas a fotó vagy a 272

vezetı divatszalonok világában, de ezt a nevet ismerték. Cordováról úgy hírlett, hogy ı egymaga volt az, aki a divatfotózásból mővészetet teremtett. Egész galériák szakosodtak az alkotásaira. – Lehet, hogy olvastam a nevét valahol, ezt már nem tudom – folytatta Madison. – Nagyon fiatal volt, akkor végzett valamelyik középnyugati fıiskolán, fotográfia szakon, és azt tervezte, hogy gyümölcsöket fog fényképezni, amíg csak él. Hát hinnétek? Egy ekkora tehetség! Azon a napon, amikor találkoztunk, narancsokat fotózott egy áruházi akciós katalógusba. De én elmentem a mőtermébe, és rávettem, hogy fotózzon le egy szál kígyóba öltözve. Ellie kettıt pislogott, aztán azt mondta: – Szegény Nastassja Kinsky! – Mit sajnálkozol azon a színésznın? – kérdezte Madison, aki elé akkor tették oda a háromféle hirtelensült tengeri herkentyőt és a sült krumplit. Ellie és Leslie hideg homársalátát rendelt. – Ne is törıdj vele – mondta Ellie. – Folytasd a történetedet. Madison mosolyogva fölvette a villáját. – Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak a múlt héten lett volna! Emlékszem az emberre is, aki a kígyót hozta. – Felpillantott Leslie-re és Ellie-re. – Nagy kígyó volt. Nagyon nagy.

273

28 1981 NEW YORK Madison a New York-i Közlekedési Felügyelet elıtt állt, és néhány percre olyan zavarba jött, hogy azt se tudta, hol van. Aztán elfordította a fejét, meglátta magát egy cukrászda kirakatában, és elakadt a lélegzete. Nagyon régóta nem látta ezt az arcot. Magát bámulta, és most már tudta, milyennek látták mások. Huszonegy évesen, amikor együtt élt ezzel a tükörképpel, nem sok figyelmet tulajdonított neki. Többnyire inkább unta, mert a külseje miatt nem érhetett el olyan dolgokat, amelyek annyira érdekeltek másokat. De most a negyven küszöbén már tudta, micsoda ajándék ez. És azt is tudta, hogy jobban meg kellett volna becsülnie ezt az ajándékot. Még mindig élt benne az a montanai lány, akit honvágy és magány kínzott. Egyik fele haza akart menni, és ürügyet akart, hogy megtehesse. Ám most, évekkel késıbb már tudta, mi vár rá. Tudta, mit tartogat az otthon. Ezúttal meg fogja változtatni az életét. Volt a járdán egy drót szemétkosár. Rátámasztotta nagy bevásárlószatyrát, és turkálni kezdett benne. Volt ott csokoládé, két kis mőanyag tasak, tele olcsó kozmetikumokkal, egy kórházi magazin, egy parányi doboz, benne a nyaklánc, amelyet az anyjától kapott ötévesen, végül pedig a Montanában készült fényképsorozat. Kinyitotta a mappát, és hitetlenkedve nézte a képeket. Tizenkilenc éve a világ még sokkal kevesebbet tudott a modellfotózásról, mint ma. Jó ez, vagy rossz?, tőnıdött Madison, aztán úgy döntött, hogy most nincs ideje ezen filozofálni. Azt viszont tudta, hogy ezek a fotók nem juttatják be a szentélybe, ahol a megbízásokat osztogatják. 274

Az elsı próbálkozására gondolt, azokra a rémes tapasztalatokra, amelyeket egy modellügynökség irodájában szerzett. Undok kis féreg volt a recepciós, kívül-belül ronda, aki abban élte ki magát, hogy megvárakoztatta a gyönyörő lányokat. Ránézett Madisonra, aki a fodros nyári ruháját viselte, végigpergette a fotókat, amelyeken Madison mővészi pózokban állt egy fa elıtt, akkorát horkantott, hogy három emelettel lejjebb is hallani lehetett. Az irodában reménykedı összes lány elmosolyodott, mert tudták, hogy Madison valószínőleg most veszítette el az esélyét a modellségre. Arra is emlékezett, milyen dühös lett arra a recepciósra. Hogy merészeli, hogy megbírálja? Annyira dühös lett, hogy muszáj volt a recepciós tudtára adnia véleményét egy lekezelı pillantással. Nagy hiba volt! Késıbb már tudta, hogy az ügynökségeknél a recepciós az elsı lépcsıfok, és a fejesek is bíznak az ítéletében. – Maga nem túl fotogén – jegyezte meg a nıszemély, és bazsalyogva visszaadta a mappát. Madison most már restellte, ha arra gondolt, miként csörtetett ki tajtékzó dühvel az irodából. Ugyanez megismétlıdött még két irodában, és addigra Madisonnak vörösebb lett a feje a montanai alkonyatnál. Egész életében mást se hallott, mint hogy milyen eszméletlen szépség; erre így, vonásról vonásra szétcincálják és kritizálják a külsejét… Ez túl sok volt neki. Úgyhogy mikor Roger telefonált, Madison örült, mert megvolt az ürügy, hogy elszabadulhasson a nagyvárosból és hazamehessen. Ám most másképp csinálja a dolgokat, mert most már tudja, mi várja otthon! Kivette a szatyorból a nyakláncos dobozkát, azután a szemétbe borította az édességet, a sminket és a mappát. Elıvette kis takarékkönyvét, hogy megnézze, mennyi pénze van. Majdnem tizenhétezer dollár. Több mint a felét az apjától kapta. Madison nézte a könyvecskét, és mosolygott. Tizenkilenc éve tombolt, amikor az apja csak úgy küldött neki, a törvénytelen

275

lányának tíz lepedıt. Elismerni ugyan nem ismeri el, de küld neki a mocskos pénzébıl. Ám ez az idısebb, bölcsebb Madison sokkal többet megértett a világból. Tudta, hogy a szenvedély szempillantás alatt rávesz dolgokra, amelyeket életünk végéig bánhatunk. Azt is tudta, hogy vannak apák, akik egy vasat sem küldenének a pénzükbıl, akármennyi is van nekik. Most ajándéknak tekintette az apjától kapott pénzt. Elgondolkozott azon is, amit a szülıvárosa tett érte. Évekkel ezelıtt dúlt-fúlt, amiért az erskine-iek „kényszerítették”, hogy eljöjjön erre a nemszeretem helyre, és „rá akartak erıltetni” egy ilyen nemszeretem foglalkozást. Ez a sértettség olyan méreggé forrta ki magát Madisonban, hogy mindenkinek vissza akart vágni: csak azért sem csinálta azt, amit vártak tıle. Rogerre költötte Erskine pénzét és az apja pénzét. És amíg New Yorkban tartózkodott, szinte maga intézte el, hogy sehol se kapjon idıpontot fotózásra. Késıbb, amikor már hazatért Montanába, azt mondta a középiskolai barátnıinek, hogy New York rideg hely, nem akart ott élni. A barátnık éppen ezt akarták hallani, ám a boltosok, akik összeadták a pénzt az útjára, csak sóhajtottak, és elfordították a tekintetüket. Nem csoda, ha a válása után Madison ritkán látogatott el Erskine-be. Bár akkor már látszott az arcán és az alakján mindaz, ami történt vele, úgyhogy senki sem hozta szóba többé elıtte a fotózást. Most viszont van egy esélye, hogy változtasson a dolgokon. İ már nem ugyanaz a lány. Megtanulta, mit ér a lehetıség. A közelben volt egy telefonfülke. Alatta láncon lógott egy rongyos sárga telefonkönyv. Madison gyorsan végigpörgette a lapokat, megkereste a fotósokat – és ott volt: Michael Cordova. Évekkel ezelıtt valaki megkérdezte, hogy fotózta-e valaha Cordova. Madison mosolygott, és azt felelte, hogy amikor ı New Yorkban tartózkodott, még senki sem hallott Cordováról. A fiatal lány, aki megkérdezte – egyik középiskolai barátnıjének a lánya volt

276

– úgy nézett Madisonra, mintha a legszívesebben azt mondaná neki, hogy hú, de öreg vagy. Ezen tőnıdött, miközben joghurtját kanalazta. Micsoda poén lenne, ha megkeresné Cordovát. Egyszerre kezdıdhetne a karrierjük! Pénzt dobott a telefonba, hogy felhívja, de meggondolta magát, és letette a kagylót. Nem, személyesen megy el hozzá, és megteszi, amit tehet, amivel meggyızheti, hogy fotózza le ıt. – Nem foglalkozom modellekkel – közölte Cordova, fel sem emelve a tekintetét a Hasselblad fényképezıgép keresıjébıl. Elıtte narancsokból rakott halom domborodott egy asztalon. Még meg is festették ıket, hogy harsányabb színük legyen. Cordova kis ember volt, a feje búbja alig ért Madison válláig. Horgas orra, békaszája volt, a szeme olyan szúrós, akár a sasé. – De én még Montanában is hallottam magáról – fuvolázta Madison a legártatlanabb és a legcsábítóbb hangján. A mőterem egy régi raktárházban volt, egy koszos és főtetlen épületben. Cordova hirtelen megfordult, és végigmérte. – Abbahagyná a süketelést, és közölné, hogy mit akar? Ezt sose tudtam végigcsinálni huszonegy évesen, gondolta Madison, de most örült a goromba hangnak és viselkedésnek. Úgyis nehezére esett megjátszani a leánykát. – Fotózzon le! – Nem foglalkozom divattal – tájékoztatta Cordova, de még csak rá se pillantott Madisonra. – Nézze meg az arany oldalakon. Száz fotóst is talál, akik boldogan lefényképezik. Madison szívesen megmondta volna, hogy mindössze három hetet kapott a sorsa megváltoztatására, tehát nincs ideje könyörögni. – Ha meg tudja nyomni a gombot a gépen, akkor tud készíteni divatfotót – mondta bosszúsabban, mint szerette volna. – Magába aztán szorult szem… – Elszántság – vágott közbe Madison. – És a magába vetett hitem látnivalóan meghaladja a maga önbizalmát. Mit veszít, ha nem sikerül? Legfeljebb visszamegy gyümölcsöket fényképezni. De ha

277

sztárt csinál belılem, mi lehet magából? Azt a gépet, gondolom, használtan vette? Egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. Most kirúgja Cordova? A fotós elforgatta a kart a fényképezıgép oldalán, készített egy fotót, megint elforgatta a kart. Nem nézett Madisonra. – Maga fizeti a felhasznált anyagot és az elıhívást. – Rendben! – vágta rá Madison. Taxival vitette magát Cordova mőtermébe, hogy ne izzadjon meg, és útközben készített egy vázlatot. Feszélyezte, hogy olyasvalamire készül, amit egy nála eredetibb valaki szándékozik majd megtenni, de azért csak felvázolt egy nıt, aki az oldalán hever, és egy óriáskígyó tekeredik rá. – Egyszer hallotta valakitıl, hogy szeretne látni egy olyan lányt, aki csak egy kígyóba öltözik. Cordova nem válaszolt, csak fotózta kitartóan a narancsait. Volt egy asszisztense, egérforma emberke, aki félrehúzódva állt, és töltögette a gépeket. – Nagy kígyóba – mondta bele Madison a csendbe. Cordova ránézett. – Nem foglalkozom pornóval. Madison levegı után kapott. – Hagyjon ezzel, jó? Gyönyörő, magas, montanai lány vagyok, de a gyönyörő, magas, montanai lányok annyian vannak a modellszakmában, mint a szemét. Olyasmire van szükségem, ami megkülönböztet. Nem pornóra: mővészetre. Sokkoló mővészetre. Meg tudja csinálni, vagy nem? Ha nem, szóljon, hogy ne pocsékoljam itt az idımet. Cordova szemében elıször csillant fel az érdeklıdés. Madison a lélegzetét visszafojtva várta, mit fog mondani. – Maga aztán elöl állt, amikor az észt osztogatták, hm? – Öreg eszem van fiatal testben, de csak a fiatal részemet akarom piacosítani. Azért senki sem fizet, hogy az öreget nézze. Látta, hogy Cordova mosolyog, és tudta, hogy gyızött. Legszívesebben táncra perdült volna örömében, de kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul várakozzék. Most Cordován a sor.

278

Átnyújtotta a fotósnak a vázlatot. Cordova egy darabig nézte, aztán kihúzta a farzsebébıl a tárcáját, elıvett egy hitelkártyát, odaadta az asszisztensének. – Keríts nekem egy kígyót. A fiatalember iszonyodva meredt a mőanyag kártyára. – De honnan…? – susogta. Nem volt ereje befejezni a mondatot. – Ez itt New York, úgyhogy keríts nekem egy kígyót, egy nagy kígyót. Holnap kilencre itt legyen. Cordova visszafordult Madisonhoz. Úgy szemlélte, mint valami portékát. – Magának húsos a csípıje, és az egyik szeme nagyobb a másiknál. Madison mosolygott. Ezt már hallotta, de akkor dühöngött tıle. – Hát akkor világítson meg úgy, hogy ne látsszanak a szépséghibáim – felelte. Cordova nem válaszolt, de a szeme csillogott. Bír engem, gondolta Madison. – Ki készíti a sminkjét? – kérdezte a fotós. – Nincsenek barátai véletlenül? – kérdezett vissza Madison reménykedve. – Az a helyzet, hogy vannak. Legyen itt holnap reggel hatra. Dolgozzon maga is egy kicsit. Madison a múltban sértınek talált volna egy ilyen megjegyzést, de most csak mosolygott. – Jól van. Tanácsos lesz közölnie a barátaival, hogy hozzanak vakolókanalat és egy zsák cementet. Legalább annyi kell, hogy olyan jól nézzek ki, mint a maga narancsai. Cordova igyekezett fegyelmezni magát, hogy ne mosolyogjon, de nem sikerült neki. – Na menjen. Tőnés innen! Aludjon egy kicsit, hátha kiegyenlíti a szemét. És kezdjen valamit a ruháival. Elfog a hányinger, ha csak ránézek ezekre. Mire Madison az ajtóhoz ért, Cordova már vissza is állt a kamerához. – Köszönöm – mondta Madison, de a fotós rá sem nézett. Az utcán keresgélni kezdett a táskájában. Szerencsére megvolt a kulcs, és az olcsó belvárosi hotel címe, ahol megszállt. Ha nem írta volna fel, bizonyosan nem emlékszik rá ennyi év után. 279

Kis hotelszobájában kirámolta összes magával hozott ruháját a faliszekrénybıl és a rozoga komódból. Mrs. Welsh, az erskine-i egyetlen konfekcióüzlet tulajdonosa egész gardróbot adományozott Madisonnak, hogy magával vihesse New Yorkba. – Nehéz ruhát találni a méretedre, de nekem sikerült! – dicsekedett Madisonnak az utazás elıestéjén. Madison csak nézte ezeket a ruhákat, és elborzadt. Fodrok! Arany gombocskák! Skót kockák! Nyomott virágok! Ha ilyenekben ment a modellügynökségekhez, nem csoda, hogy a recepciósok vigyorogtak rajta! Bár mintha a többi reménykedı is ugyanúgy öltözködött volna, mint ı. Az ágyon hagyta a ruháit, és elindult a Saksba. Három óra múlva került haza kimerülten. Lerogyott otthoni ruháira, és a padlóra ejtette nehéz reklámtáskáit. A táskákban nem volt más, csakis fehér és fekete. Kizárólag olyasmit vásárolt, ami tökéletes volt 1981-ben és 2000-ben is. Klasszikust. Simát. Egyszerőt. És irgalmatlanul drágát. Vett egy fekete gyapjúszövet nadrágot, amely ezerkétszáz dollárba került újkorában, de neki sikerült leárazva, „bagatell” hatszázért megszereznie. Ugyancsak leárazva került kétszázötven dollárba az Olaszországból importált fehér pamutblúz. Vásárolt még Hermes övet, hozzáillı cipıt és táskát. Az üzletbıl jövet elment a kozmetikushoz tartós szempillafestésre. Smink nélkül megy majd a modellügynökséghez, mert meg akarja mutatni tökéletes bırét, nem pedig elrejteni vastag alapozóréteg alá. Tökéletesen vágott és melírozott haj, koromfekete pillák, amelyek nem csomósodnak össze. Ennyi lesz. Másnap reggel fél hatra érkezett Cordova mőtermébe. Elızı nap délben evett utoljára, és nagyon remélte, hogy kibírja a napot étlen. Minél elıbb le kell adnia legalább hét kilót. Meglepetésére – és örömére – úgy tőnt, a fotós komolyan veszi a feladatot, mert vele együtt két fiatalember is várta Madisont. Fiatalok és tapasztalatlanok, de lelkesek voltak. Madison azt hitte, elájul, amikor bemutatkoztak, mert tudta róluk, hogy az egyikük elmegy 280

Hollywoodba, és az ı neve lesz a válasz, ha majd egy leendı Oscargálán elhangzik a kérdés: „Ki készítette az ön sminkjét?” Egyelıre csipeszt szorongatva és rosszallóan kémlelte Madisont: – Szivi, ehhez a szemöldökhöz főnyírót kellett volna hoznom! A másik fiatalember fodrász volt, akirıl Madison tudta, hogy egy napon nemcsak saját szalonja lesz, de a saját méregdrága termékeit fogja forgalmazni. – No és én mihez kezdjek ezzel? – kérdezte, miközben egy kócos, összegubancolódott tincset emelt fel Madison hajából. Mire Madison lenézett rájuk: – Remélem, fiúk, létrát hoztatok! Megnevettette ıket, amitıl rögtön a barátai lettek. Ennek köszönhetıen tudta irányítani a fodrászt, hogy olyan fazonúra vágja a haját, amilyen Jennifer Anistoné lesz a Jóbarátok-ban. Egyszer majd ilyen hajat hord az egész ország, de 1981-ben még abszolút újdonságnak számított New Yorkban. – Bocs, Jennifer – dünnyögte, amikor belenézett a tükörbe. Pontosan kilenckor nyílt a mőterem ajtaja. Két atlétatrikós, alacsony, izzadó ember hozott egy kígyót, amely olyan vastag volt, mint Madison dereka. Mi az ördögbe másztam bele?, gondolta ı. – Elszállt a bátorsága? – súgta a fülébe Cordova. Madison nyelt egyet. A két izzadó ember egyfolytában ıt fixírozta, míg letették a földre a kígyót. Madison ki volt festve, haja puha keretbe foglalta az arcát, és egyetlen vékony kimonót viselt. – Én ötven példányt kérek a képbıl – mondta az egyik hordár, és kéjesen kacsintott egyet Madisonra. İ elfordult és grimaszolt. Egy dolog levetkızni a fotós és a két másik elıtt – azokat bizonyosan nem ı érdekli –, viszont ezek az emberek… – Remélem, felteszi ıket az Internetre – dünnyögte. – Hova? – kérdezte a fodrász. – Nem érdekes. – Madison mély lélegzetet vett, kioldotta az övet, de továbbra is összehúzta magán a kimonót. 281

Aztán elmosolyodott. Egye meg a fene! A húszéves takargatja magát, a negyvenéves örül, ha megkéri valaki, hogy vetkızzön. Anyaszült meztelenül megfordult, ránézett a kígyóra. – Akkor csináljuk! – mondta. Mikor Madison bevonult New York egyes számú modellügynökségének irodájába, az volt az elsı gondolata, hogy öreg. Az iroda tele volt olyan lányokkal, akik a lányai lehettek volna. Ám az ajtó mellett volt egy tükör, amire egy futó pillantást vetett, és látta, hogy a teste ugyanolyan fiatal, mint ezeké a lányoké. De azért örül, hogy testük kora az egyetlen közös tulajdonságuk. A lányok ugyanúgy voltak öltözve, mint ı, amikor elıször lépte át ezt a küszöböt. Felvették az „ünneplıjüket”, vagyis kiskosztümöt rengeteg ékszerrel. A sminkjük olyan volt, mint amit Amerika-szerte tanítottak a „bőbájtanfolyamokon”: túl sok, túl feltőnı. Madison egyszerő fehér blúzában, egyszerő fekete nadrágjában, festetlen, fénylı bırével olyan volt a többi lány között, mint az igazgyöngy az akváriumi kavicsban. A pultnál ugyanaz a tömzsi, ronda, utálatos recepciós ült, akire olyan jól emlékezett. – Egen? – nézett fel Madisonra. Elsı ízben dühbe hozta a fitymáló, ellenséges nézés. Ezúttal édesen mosolygott. – Szeretném bemutatni a portfoliómat, és találkozni Mrs. Vanderpoollal, amennyiben lehetséges – mondta. A recepciósnak imponált Madison megjelenése, bár ezt igyekezett leplezni. Nyilvánvalóan felismerte a minıséget – és az árat – a ruháiban. – Be van jelentkezve? – Be – mondta Madison. Ebbe a csapdába a múltkor már beleesett. – Tizenegy órára, és azt hiszem, az most van. – Én már három órája várok! – mondta mögötte egy lány. – Csak egy órája nyitottunk! – mordult rá a recepciós, aztán a könyvét kezdte nézegetni. – Én itt nem látom magát. Madison rámutatott a tizenegyes rubrikára. – Az vagyok én. – Miféle név az a Madison? – horkant fel a recepciós.

282

Madisonnak kedve lett volna ráripakodni. – Az a név, amelyet anyámtól kaptam – mosolygott rendületlenül. – Lenne szíves megnézni a portfoliómat, amíg várok? – A pultra helyezte a nagy fekete mappát. Ez bırbıl volt, nem mőanyagból. Borzasztóan szerette volna látni a recepciós arcát, amikor kinyitja a mappát, és meglátja Cordova fotóit. Végül három napig tartott a fotózás. Amint Cordova teremtı ereje elszabadult, nem lehetett megállítani. Mikor hoztak neki egy láda ıszibarackot fotózásra, kiküldte a fodrászt, hogy vegyen egy olcsó fekete parókát, és elszalasztotta az asszisztenst, hogy találjon „valami olyan ruhát, amilyet egy cigányasszony viselne”. A kígyó óta az asszisztens nem tiltakozott semmiféle megbízás ellen. Cordova lefényképezte Madisont mint cigányasszonyt, ezer ıszibarack között ülve. Jó, úgy nézett ki, mintha ezer lenne, miután Cordova elrendezte ıket halommá. Madison javasolta neki, hogy hagyja el a „Michaelt”, legyen csak Cordova. A fotósnak tetszett az ötlet, de azért továbbra is úgy sandított Madisonra a szeme sarkából, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban átváltozhat földönkívülivé. De most tüntetıen hátat fordított a recepciósnak, amíg odament az iroda végébe, és elfoglalta az egyetlen üres széket. Onnan is érezte az elégtételt, ahogy látta, a ronda kis némber tátott szájjal bámulja az ı fotóit. Mikor a recepciós felnézett, és észrevette, hogy Madison figyeli, becsukta a száját és a mappát. Aztán felállt, lesimította túlságosan feszes blúzának elejét, összemarkolta a mappákat. Utoljára tette a köteg tetejére Madisonét, de úgy, mintha csak véletlenül jutna eszébe, majd az ajtóhoz ment, amely mögött lányok százainak sorsáról döntött Mrs. Vanderpool. Kopogtatott, benyitott. – Melegen ajánlom, hogy fontos legyen! – hallatszott ki az irodából. Mrs. Vanderpool nyilvánvalóan nem szerette, ha zavarják. Az ajtó becsukódott a recepciós mögött, és Madison ekkor vette észre, hogy majd' kiugrik a szíve. Nem volt túl agresszív? Talán elég 283

lett volna, ha csak egy jó New York-i fényképésszel készítteti el a fotóit. Valami simát. Egyszerőt. Kígyó nélkül. Valószínőleg csak percek teltek el, mire kinyílt az ajtó, de Madison óráknak érezte ıket. És amikor szélesre tárták az ajtót, nem a pökhendi kis recepciós állt ott, hanem Mrs. Vanderpool személyesen. Vagy ahogy a divatvilágban mondták volna: Személyesen. Madison visszafojtotta a lélegzetét, amíg a szimpla kis ruhát viselı, ıszülı hajú asszony végighordozta tekintetét a szobán. Madisonon megállt a pillantása. – Maga Madison Appleby? Madison udvariasan mosolyogva bólintott. Akkora gombóc volt a torkában, hogy nem bírt volna szólni. – Befáradna az irodámba? – Igen, köszönöm – sikerült kinyögnie Madisonnak. Aztán sikerült valahogy a lábára állnia. Követte Mrs. Vanderpoolt az irodájába, és becsukódott mögöttük az ajtó.

284

29 – Hát ez kétségkívül a legcsodálatosabb történet, amit hallottam – állapította meg Leslie. – Másodjára is? – kérdezte Madison. – Ezerszer végig tudnám hallgatni, és csak jobb lenne minden alkalommal – mondta Ellie. – És mi történt utána? – Hiszen tudjátok. – Madison körülnézett, a pincérnıt kereste. – Mit gondoltok, van desszert? – Ez Maine, áfonyát kérj – mondta Ellie türelmetlenül. – Hallani akarom, mi történt utána! Leslie csitítóan rátette a kezét Ellie karjára. – De hiszen tudjuk! Talán nem láttuk éveken át a képeidet a magazinokban? – Talán nem? – kérdezte Ellie mohón. – Itt-ott – mosolygott Madison. – Bár nekem más dolgom is volt, mint hogy kamera elé álljak. De hát ezt a részét ismeritek ti is. Ó, már jön is desszertes zsúrkocsi! – Madison – szólt Ellie nyomatékkal – megveszek neked mindent, ami azon a zsúrkocsin van, ha elmeséled a történeted befejezését. Madison rámutatott egy jókora szelet csokoládétortára. – Mérsékeltem magamat! – mondta, amikor a pincérnı elé helyezte a tortát. Ellie és Leslie elhessegették a pincérnıt. – Nem késtem el az fotózásokról, és elfogadtam minden munkát, amit kínáltak. Nem akarok felvágni, de ennek eredményeként három divatlap címoldalán szerepelhettem, és alig nyolc hét után köthettem egy nagyon elınyös szerzıdést egy nagy kozmetikai céggel. Bekapott egy falat tortát. – De mikor a kezemben tartottam a csekket, amelyet a munkáért kaptam, arra gondoltam: nohát, ebbıl két gyereket is elküldhetnék fıiskolára. Ez adta az ötletet. A többit tudjátok. – Nem, nem tudjuk! – mondta egyszerre Leslie és Ellie. 285

Madison hitetlenkedve nézett rájuk. Hogy felejthettek el valamit, ami ennyire fontos? – Ebbıl a pénzbıl indultam el az úton, ami a diplomámhoz vezetett – magyarázta. – Milyenhez? – kérdezte a lélegzetét visszafojtva Ellie. Madison szeme összeszőkült. – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a doktorihoz! – Az orvosihoz? – kérdezte nagy szemekkel Ellie. – Igen, fizikoterapeuta vagyok – bólogatott Madison. – Örülök, hogy ezt a szakot választottam, mert nagyszerő tanárom volt a Columbián: dr. Dorothy Oliver. Tisztára úgy éreztük, mintha már régóta ismernénk egymást! Ellie Leslie-re nézett; Leslie Ellie-re nézett. Elıször csak mosolyogtak, aztán vigyorogtak. Aztán egyszerre kezdtek nevetni. Aztán hátraszegték a fejüket, és hahotáztak. Aztán hátratolták a széküket, felugrottak, egymásba karoltak, és táncra perdültek boldog kacagással. A vendégek odanéztek, elıször rosszallóan, de a két asszony leplezetlen örömének látványa megmosolyogtatta ıket. Zene szólt a vendéglıben, andalító dallam, ám Ellie és Leslie olyan ritmusra járta, amely jobban emlékeztetett az ötvenes évek szvingjére. – Doktornı! – mondta Ellie. – Doktor Madison! – Orvosdoktor! – tódította nevetve Leslie, és körbetáncolta Ellie-t. Táncban Ellie messze elmaradt Leslie-tıl, így hátralépett és leült. Leslie a következı pillanatban lábujjhegyre emelkedett. Bizonyos értelemben tizennyolc éve volt, hogy utoljára táncolt, viszont egy másik értelemben két hete minden egyes nap rászánt két órát a táncra. Kecses ívben fölemelte karjait, szők körben forogni kezdett, és végigpiruettezett az asztalok között. A vacsorázóknak volt szeme a tehetségre. Letették a villájukat, hogy jobban figyelhessenek Leslie-re, majd amikor Ellie tapsolni kezdett a zene ritmusára, követték a példáját. Leslie végigpiruettezte az egész éttermet. Egy pillanatra sem veszítette el az egyensúlyát, és nem esett ki a ritmusból.

286

Az asztalukhoz visszatérve megállt. És amikor megállt, a vendéglıben kitört a taps. Leslie, akinek mosolygó arca kipirult a szégyentıl, de az örömtıl is, mélyen meghajolt, mint a balerina a bravúros szóló végeztével, aztán leült. Ellie és Leslie ragyogó szemmel nézett Madisonra. – Még mindig tudsz – állapította meg Madison. – Nem, nem igazán – mondta ı, ám most nem volt karcos a hangja a csıdtıl. – Igazság szerint sose tudtam eléggé. – De hát most láttam… Leslie mohón kortyolta a vizet. Tegnap lehetett húsz, de ma negyven volt, és a test, amelyet használt, már nem volt formában. – Jobban táncolok az átlagnál, de nem vagyok olyan jó, mint a legkiválóbbak. Én pedig mindig az akartam lenni: a legjobb. – De… – kezdte Madison, ám Ellie a szavába vágott. – No és hogy ismerted meg Thomast? – kérdezte. Madison belemosolygott az üres desszertestányérba. – Arra emlékeztek, amit a megismerkedésünkkor meséltem? Hogy otthon egy fiú ejtett? – Emlékszünk rá – felelte Leslie halkan. – Mi történt vele? – Elıbb a vicc, aztán a csattanó, emlékszel? – kérdezte Madison. – Tehát Roger, így hívták a fiút, aki ejtett, párszor írt nekem New Yorkban, és közvetve neki köszönhetem azt, ami a legjobb az egész életemben. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy a többiek válaszoljanak erre, de nem tették, csak egyforma pofát vágtak: úgy fintorgatták az orrukat, mintha különösen utálkoznának Roger nevétıl. – Roger írta, hogy az egyik fıiskolai barátjának a bátyja a Columbiára fog járni. Nekem, az én hátteremmel, egykutya volt minden fıiskola, de a Columbia ott volt New Yorkban, tehát oda jelentkeztem. Titokzatos kis mosollyal tekintett a vizespoharára. – Akkor még nem tudtam, milyen tekintélyes egyetem az, és mennyire nehéz bejutni. Csakhogy a középiskolában mindig én írtam meg a saját házi feladataim mellett Rogeréit is. Én angol irodalmat és történelmet 287

tanultam, de Roger fel akart vágni, ezért a fizikát és a kémiát vette föl. – Még mindig mosolyogva tekintett Ellie-re és Leslie-re. – Maradjunk annyiban, hogy Roger csillagos ötöst kapott minden dolgozatára, így tehát én is magas pontszámot értem el minden teszten. Azt tanácsolták, folyamodjak ösztöndíjért, de én a magam pénzébıl akartam fizetni. – Tehát Rogernek köszönhetıen kerültél a Columbiára – mondta Ellie, aztán összenézett Leslie-vel. – Igen – felelte Madison. – De mikor már bejutottam, túl szégyellıs voltam ahhoz, hogy én keressem meg Roger barátjának bátyját. – Egy pillanatra lesütötte a szemét. – Nem tudom, ti láttátoke azon az egyetlen, régi találkozásunkon, de én mindig azt képzeltem, hogy… nos, talán úgy fogalmazhatnánk, hogy nem ahhoz az osztályhoz soroltam magamat, amelynek a tagjai orvosi egyetemre járnak. – Én ezt sose vettem észre. Hát te, Leslie? – kérdezte Ellie, és mímelt ártatlansággal kerekre nyitotta a szemét. – Én viszont briliáns koponyának tartottalak – mondta Leslie. – Ti kelletek az én hiúságomnak – mondta Madison. – Mindenesetre azt hiszem, amikor Roger beszámolt róla, hogy mi történt vele, abban volt valami, ami eldöntötte, mire szakosodom, és ennek következtében ismerhettem meg a csodálatos tanáromat, dr. Dorothy Olivert. És aztán – de ez is egy olyan eset, amelynek az esélye egy a millióhoz – kiderült, hogy Dot unokaöccsérıl írt Roger: ı volt Roger fıiskolai barátjának a testvére. Egy pillanatra elhallgatott, mintha arra számítana, hogy Leslie és Ellie hangos üdvrivalgással reagál erre a döbbenetes véletlenre, ám azok csak ültek némán, és várták, hogy folytassa. – Úgyhogy végre mégis sikerült megismernem Thomast, amikor másodéves voltam az orvosi fakultáson – mondta Madison. – Szerelem volt elsı látásra. A végzésig segítette minden lépésemet, és abban a pillanatban összeházasodtunk, mihelyt megkaptam a diplomámat. Ellie és Leslie hátradılt a széken. Elégedetten mosolyogtak. 288

– És vannak gyerekeid – mondta Leslie. Nem kérdés volt: kijelentés. – Négy! – ragyogott Madison. – De mindketten vállalnánk egy tucatot is! Szeretjük a gyerekeket. Miattuk érdemes élni. Ha ık nem lennének… Na szóval, el sem tudom képzelni, milyen lenne az életem Thomas és a gyerekek nélkül. Néha arra gondolok, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, és ha nem találkozunk, egyikünknek sem kellett volna más. Van ennek értelme? – Több, mint képzelnéd – felelte Leslie. – Tehát most mind ott laktok New Yorkban? – kérdezte Ellie. – Nem – válaszolta Madison. – De hát nem mondtam? Ja persze, nem emlékeztek mindenre. A montanai Erskine-ben lakik az egész csapat. Van ott egy szakklinikánk. Ellie valamikor végzett kutatásokat a kisvárosi klinikák témájában, és tudta, hogy nem veti fel ıket a pénz. – Persze, Thomas gazdag volt – szaladt ki a száján. – Ó, nem! – mondta sietve Madison. – Az én pénzemet használtuk fel a klinikához. Ami pénze Thomasnak van, azt lekötöttük a gyerekek fıiskolájára. – A fotózásból – mondta Leslie nyomatékosan Ellie-nek. – Abból a pénzbıl, amelyet a fotózással keresett. – Nem. – Madison egy pillanatig nézte a kávéscsészéjét. A pincérnı elvette a tányérjukat, és újratöltötte a kávéscsészéjüket. – Lehet, hogy ezt most furcsának találjátok, de a tızsdén kerestem a pénzt. Roppant bizarr volt, de csak ránéztem a bejegyzett cégek listájára, és mintha tudtam volna, melyiknek emelkednek a részvényei. Ránézett a két asszonyra, mintha azt várná, hogy hitetlenkedjenek, de mivel egyik sem szólt, Madison folytatta: – Egész ártatlanul kezdıdött. – Egy nap az egyik évfolyamtársam felolvasta a tızsdei rovatot, és én megmondtam neki, melyik részvény emelkedik. Tisztára mintha tudtam volna, milyen termékekre gerjednek majd be az amerikaiak!

289

Mivel sem Ellie, sem Leslie nem reagált, Madison beszélt tovább: – Még egyetem alatt elkezdtem befektetni minden pénzt, amit megspóroltam a katalógusfotózásból. – Elhallgatott, ivott egy korty kávét. – És mikor beindult az Internet, abba aztán vastagon befektettem. Biztos voltam benne, hogy az nagyon jól meg fog térülni! Újra elhallgatott, aztán rájuk nézett és felragyogtatta vakító mosolyát. – Hogy rövidre fogjam, milliókat kerestem rajta. Ellie és Leslie még ettıl sem rendült meg. – Úgy éreztem, sokkal tartozom a szülıvárosomnak, mert ha nem küldenek el New Yorkba, ki tudja, mire jutok? Talán sose szabadulok onnan, feleségül megyek egy hapsihoz, akit utálok, és… – Úgy némult el, mintha ez ahhoz is nevetséges gondolat lenne, hogy befejezze. – Na szóval, megbeszéltem Thomasszal, mit tervezek, amit ı teljes mellszélességgel támogatott, úgyhogy a pénz nagy részén felszereléseket vásároltunk az erskine-i klinikához. Úgy egy évig általános rendelıintézet voltunk, de mindig is át akartunk állni rehabilitációra, ami az én nagy szerelmem. Most tehát Thomasnak és nekem van egy kis kórházunk, és hat terapeutánk. Mosolyogva hátradılt a székében. – Tudjátok, mi van? A klinika nemcsak eltartja önmagát, de akkora hasznunk van rajta, hogy zsíros karácsonyi prémiumot adhatunk az alkalmazottainknak. Sok sérültet hoznak hozzánk a közeli sípályákról. İk a fizetı betegeink, és a hasznunk lehetıvé teszi, hogy ingyen kezelésben részesíthessünk minden erskine-i lakost. Ellie-re és Leslie-re nézett, hogy nem akarnak-e kérdezni, de ık hallgattak. Ezen felbátorodva folytatta: – Nem fura az élet? Mikor elıször hallottam, hogy New Yorkba küldenek, hogy modell legyek, egészen megsértıdtem. Mit avatkoznak bele az életembe a kriptaszökevények? Komolyan azt hittem, tılem várják, hogy Erskine fölkerüljön a térképre, és nekik hasznuk legyen belılem. Ma már nevetségesnek tőnik, de mérges voltam még az apámra is – aki, megjegyzem, kedves ember, és sőrőn 290

találkozik az unokáival –, amiért pénzt küldött, hogy New Yorkba utazhassak. Nem tudom, mi változtatott meg, de egyszer csak elröppent minden sértettségem. Egy darabig nézte a két asszonyt. – Figyeljetek csak! Aznap változtam meg, amikor találkoztunk. Ahogy kiléptem a Közlekedési Felügyelet épületébıl, nyomban eltőnt belılem minden harag, és tudtam, mit kell tennem, hova kell mennem. – Mintegy varázsütésre – jegyezte meg halkan Ellie. – Úgy van! A találkozásunk után változtam meg. És miután változtattam a hozzáállásomon, csupa jó dolog történt velem. Megismertem Thomast, gyönyörő családunk van, és… – És a szülıvárosod felvirágzott – mondta Ellie. – Igen, fel, de hát én Erskine-nek köszönhetek mindent, nem igaz? Meg akartam hálálni valamivel, hogy New Yorkba küldtek, és törıdtek velem, miután anyám meghalt, a fiúm meg kirúgott. – Mi történt Rogerrel? – Ezt annyira egyszerre kérdezte Leslie és Ellie, hogy Madison felkacagott. – Szerencsétlen flótás! – csóválta meg a fejét. – Annyira megsajnáltam! – Egy pillanatig az asztalra szögezte a tekintetét, aztán felpillantott. – Nem tudom, elhiszitek-e azok után, ahogy viselkedett velem – de arra a részre már csak emlékeztek, ugye? – Igen! – vágta rá Leslie és Ellie, ismét egyszerre. – Kevéssel azután, hogy New Yorkba érkeztem, felhívott, és elmondta, hogy elgázolták, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Testi-lelki roncs volt. Erısködött, hogy szüksége van rám, könyörgött, hogy menjek haza, segítsek rajta. Azt mondta, mivel én már ápoltam anyámat, tudok mindent, amit tudnom kell, tehát én vagyok az egyetlen a földön, aki segíthet. – És mit mondtál te? – kérdezte Leslie. Madison kissé elfintorodott. – Hát tudjátok, a mai napig van egy kis lelkifurdalásom emiatt. Most, hogy öregebb vagyok, már belátom, mennyire szenvedhetett, de akkor kizárólag arra bírtam gondolni, hogyan dobott ki azok után, amiket tettem érte. Attól félek, nem tanúsítottam kellı részvétet a sanyarú helyzete iránt, mert azt 291

mondtam… – Bőntudatos arccal újrakezdte a mondatot: – Azt mondtam, hogy a családja megengedheti magának a legjobb fizetett személyzetet, szóval nem megyek haza, hogy ingyen ápoljam. Elég szívtelenül hangzik, nem igaz? Leslie és Ellie összenézett, arcuk felragyogott. Madison fenyegetıen meredt rájuk. – Ha ismét táncra perdültök, esküszöm, itthagylak benneteket! Elıször még érdekes volt, de másodszor unalmas lesz! – Mérsékeljük magunkat! – ígérte Leslie. – És mi történt a drága öreg Rogerrel? – kérdezte Ellie. – Hm – mondta Madison. – Hát emiatt tényleg van bőntudatom. Nem kapta meg a szükséges ápolást a baleset után. Ami ennél is nagyobb baj: félrediagnosztizálták. Rögtön a baleset után közölték vele, hogy soha többé nem fog járni, és úgy tőnik, senki sem kérdıjelezte meg ezt a diagnózist. – Úgy érted, hogy máig kerekes székben él? – kérdezte Ellie. – Igen. Borzasztó. Azt hiszem, a szülei, akik a világ legszívtelenebb emberei voltak, szégyellték a rokkant fiukat, eldugták a házuk emeletén, és a továbbiakban rá sem néztek. Volt egy ápolója, aki segített ellátni a legalapvetıbb szükségleteit, de soha, senki sem vonta kétségbe az eredeti diagnózist. És miután a sebei begyógyultak, akkor sem végezték el rajta a mágnesesrezonancia-vizsgálatot, holott azzal megállapíthatták volna, hogy ellentétben azzal, amit feltételeztek, a gerincvelı nem szakadt el teljesen. Egy pillanatig hallgatott. – Mint mondtam, a hívását követıen váltottunk néhány levelet Rogerrel, de gondolom, a szülei helytelenítették a levelezést, miután mindig is úgy tartották, hogy nem vagyok elég elıkelı Rogerhez. Na szóval, Roger sose épült fel. A szülei évekkel ezelıtt meghaltak vitorlásbalesetben, Roger örökölte a házukat, és rengeteg pénzt. De ez nem tette boldoggá. Háromszor vagy négyszer nısült, nem tudom pontosan, és minden válásnál tetemes összeggel lett szegényebb.

292

Azért tudok róla ennyit, mert hetente háromszor elhozzák a klinikánkra. Én fedeztem fel, hogy a gerincvelıje nincs elszakadva, mint ahogy mondták neki. Keményen dolgoztunk a rehabilitációján, de hát… Tehetetlenül fölemelte a kezét. – Igazság szerint Roger nem adja bele a szívét a munkába, ami ahhoz kellene, hogy ismét járhasson. Kell mellé valaki, hogy nyaggassa és istenítse… olyasvalaki, aki elhiteti vele, hogy megint ı a futballcsapat kapitánya meg a legnépszerőbb fiú a gimiben. De ezt senki sem adhatja meg neki. Már késı. Lángba borult az arca. – Szégyen-gyalázat, de komolyan! És micsoda tékozlás! Ha a szülei nem olyan fukarok, és kiperkálják a pénzt a tisztességes kezelésért, Roger talán felépül. És ki tudja, mi lehetett volna belıle? Leslie és Ellie összenézett. – Ja, ki tudhatná? – kérdezte Ellie. – Roger olyan aranyos srác volt, hát nem? – Szerintem nem csak az alapján kéne ítélkeznetek, ahogy velem viselkedett – mondta Madison. – Néha arra gondolok, mi történt volna, ha visszamegyek hozzá, amikor hívott, és… – Nem! – Ellie majdnem kiabált, aztán ránézett a szomszéd asztalra, és lehalkította a hangját. – Az volt a helyes, hogy nem mentél vissza hozzá! – Hát persze, hogy az. – Madison a homlokát ráncolta. – De akkor is úgy érzem, hogy tartozom neki. Ha nem rúgott volna ki, a város nem küld el New Yorkba. És ha nincsenek a levelei, nem felvétilezek a Columbiára. És bár Dorothy bemutatta Thomast, ha az öccse nem lett volna Roger évfolyamtársa, talán sose kötünk közelebbi ismeretséget, mert… – Elmosolyodott. – Nos, Thomas gazdag családból származik, és mondjuk úgy, hogy nem valami barátságos a csinos lányokhoz, akik ismerkednének vele. Thomas kicsit rá tud ijeszteni az emberekre. – De nem rád – jegyezte meg Leslie halkan.

293

– Nem, rám nem. Én mintha az elsı perctıl megértettem volna. İ és én… – Félbehagyta a mondatot, mert magáról ugyan tudott mesélni, de azt senki sem érezheti át, milyen szenvedélyesen szereti a férjét, a gyerekeit, a munkáját és általában az életét. – Nézzétek, én nagyon boldog vagyok – folytatta csendesen. – Tudom, hogy ez régimódinak hangzik, de akkor is az vagyok. Van családom, vannak barátaim, van munkám. Az életem nem izgalmas, sıt, nagyon hétköznapi: július negyedikén hot dogot eszünk, elkísérem a gyerekeket Halloweenkor a balhékra, de én akkor is szeretem. Az emberek néha látnak rólam fotókat, fıleg a kígyósat, és egyszerően nem hiszik el, hogy képes voltam otthagyni a „szupermodell-karriert, és inkább vezetek egy szakklinikát a kicsi és unalmas Erskine-ben, mint hogy minden hétvégén Európába repüljek. De… A felindulás szavát szegte. Egy pillanatra félre kellett fordítania a tekintetét, hogy lehiggadjon. – De mi van veletek? – kérdezte, amikor ismét felnézett. – Nagyon boldog vagyok – válaszolta Ellie, akinek az esze kezdett kitisztulni. Utána mind a ketten kérdıen néztek Leslie-re. – Nem tudom – válaszolta ı becsületesen. – Valamit meg kell tennem, és mivel még nem tettem meg, nem tudhatom, hogyan válik be. Majd hat hónap múlva kérdezzetek. – És mi van… – kezdte Ellie, aki mindent hallani akart, ám Leslie leintette, és felállt. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hirtelen annyira elfáradtam. Szeretnék visszamenni a házba, hogy aludjak egyet. – Jó ötletnek tartom – mondta Madison. – Én is – tette hozzá Ellie, de már amikor kimondta, tudta: mind hazudnak. Úgy akarnak elintézni valamit, hogy a többiek ne tudjanak róla. Ami ıt illeti, a legközelebbi papírboltba akart menni, hogy tollat és papírt vásároljon, mert Madison története ötletet adott neki egy regényhez. Papírra akarta vetni, hogyan hatunk egymás életére, hogyan… 294

– Kész vagy? – kérdezte Leslie. Ellie csak akkor eszmélt rá, hogy révülten ácsorog az asztalnál. Elsınek Madison távozott. Leslie csatlakozott Ellie-hez. – Hallani akarom, mi történt közted és az exférjed között – mondta halkan. – Mi volt a bíróságon? – Értelmesen hangzana, ha azt felelném, hogy ahhoz le kell ülnöm emlékezni? – Abszolút – válaszolta Leslie. – Nekem is át kell gondolnom, ami velem történt. Ellie kérdıen nézett rá. – Visszamentél, de úgy döntöttél, hogy nem változtatsz semmin. Tetőnek bizonyult a majdnem-elnököd? Majd szólj, ha indul a választáson, hogy ne szavazzak rá! Tréfának szánta, de Leslie nem mosolygott. – Rokonszenves volt. Azt hiszem, valószínőleg kedvesebb a férjemnél, alighanem okosabb, kimondottan figyelmesebb, és bizonyosan emberségesebb. – Hú! – mondta Ellie. – Mégis otthagytad? Leslie nem siette el a választ. – Megértenéd, ha azt mondanám, hogy annak ellenére, hogy torkig vagyok velük, nagyon szeretem a családomat? – Igen, én megértem! Tehát mit tervezel? Leslie mosolygott. – Fogalmam sincs. Az égvilágon semmi. Ellie kacagott. – Oké, akkor most mindenki eljátssza, hogy megy szunyálni, de igazából ki-ki megy a dolga után. Madison felhívja a családját, áradozik nekik egy sort, hogy mennyire szereti és hiányolja ıket, te pedig… – Én pedig sétálok egy nagyot, hátha ki tudom találni, mitévı legyek az életemmel. Többé nem bújhatok el egy kollégiumi évfolyamtársról szıtt ábrándba, hogy mi lett volna, ha… A jelenben élek. Te pedig… hadd találgassak… – Eltúlzott mozdulattal a halántékához szorította az ujjait, mintha nagyon törné a fejét. – Te pedig leírod mindazt, amit azalatt gondoltál, hogy Madison mesélt, és megpróbálod beleolvasztani a történetét egy regénybe – persze úgy, hogy ne pereljen be. – Ilyen átlátszó vagyok? – nevetett Ellie. 295

– Igen és nem – felelte komolyan Leslie. – Azt hiszem, végre megtanultam, milyen fontos egy embernek a személyisége, nálad pedig ezek a mesék azok, amelyek azzá tesznek, aki vagy. Vegyék el ıket, és nem marad más… – Csak egy depressziós, kövér asszony – fejezte be Ellie. – Az – mondta Leslie. – Ha már itt tartunk, nincs itt a sarkon egy kedves kis butik? Benézhetnél, mielıtt elutazol. Ugye, nem akarsz két számmal nagyobb ruhákban hazamenni Jessie-hez és Nate-hez? A gondolattól, hogy visszakapta a testét, Ellie-nek el kellett fordulnia egy pillanatra. De nemcsak a testét kapta vissza, hanem, hála Jessie-nek, az önbecsülését is. A háznál Madison elıreszaladt. Láthatólag minél elıbb telefonhoz akart jutni. Ám sem Leslie, sem Ellie nem ment utána. Ellie visszaindult a városba, hogy keressen egy papírboltot. Leslie pedig ment tovább az úton, és az esze máris nagyon messze járt.

296

30 Ellie az ülés fejtámlájának dılt, és mosolygott magában. Visszaért oda, ahonnan elindult, ám ezúttal ó, de más volt az élete! Csaknem két napja, hogy megjött… Honnan? Még mindig nem tudta, minek nevezze. Idıutazásból? Vagy egy fantasztikus agymosásból? Akármi volt is, gyökeresen megváltoztatta az életét. Még mindig emlékezett, mi mindenen kellett átmennie az elsı válásnál, de ez most már olyannak tőnt, mintha csak egy regényben olvasta volna – képtelen mese, amelyet úgysem hisz el senki, és aminek bizonyosan semmi köze a valósághoz. Behunyta a szemét, és újból lejátszotta magának úgy, ahogy másodszor történt. Elızı este sokáig maradtak fönt Leslie-vel, és akkor mindent elmesélt neki. – Jessie fejtette meg az egészet – mondta, és elmosolyodott az emléktıl. – Meg kellett szabadulnom a dühömtıl és az általam „igazságnak” képzelt dolog görcsös akarásától, hogy egyáltalán szeretni tudjam Jessie-t. Amint ez megtörtént, már képes voltam válaszolni a kérdésekre, amelyeket föltett. İ pedig… – Igen? – biztatta Leslie. – Erre csak késıbb döbbentem rá, de az én válásom történetét soha, senki nem gondolta végig racionálisan. Talán annyira átitatta az önsajnálatom, hogy senki sem láthatott benne mást, csak azt, amit én láttam. Amit pedig láttam, az nem az igazság volt. – Tehát mi történt ezúttal? – kérdezte Leslie halkan, és Madison csukott ajtajára pillantott. Vigyáztak, nehogy olyat mondjanak, amitıl Madison megkérdezhetné, ugyan mirıl beszélnek. Semmit sem akartak közölni vele az elızı életébıl. – Jessie – válaszolta Ellie egyszerően. – Én segítettem neki, és ı segített nekem. – Azt ne mondd, hogy kinyomoztál egy gyilkosságot! – szörnyedt el Leslie. – Ugye, nem kockáztattad az életedet? 297

– Na szóval, az a helyzet, hogy ezt tettem… ezt tettük. Jessie azt mondta, hogy mi olyasmit is megcsinálhatunk, amit a rendırség nem, mint például hogy bepoloskázzuk Sharon telefonját. Végül persze úgy alakult, hogy csak én csinálhattam meg, mert Jessie jogász. – Azt hittem… – kezdte Leslie, aztán elhallgatott. – Hogy a milliárdos bátyja tartja el? – mosolygott Ellie. – Én is. De mint kiderült, jövedelmezı praxist hagyott ott Los Angelesben, hogy a bátyjának dolgozzék, és… – Egy percig a cipıjét nézte, aztán föltekintett Leslie-re. – Maradjunk annyiban, hogy talán nem milliárdos, de nem is szegény. Azon meg bizonyosan nem kell izgulnom, hogy arra az elhanyagolható összegre utazna, amit én keresek. Leslie mosolyogva megszorította Ellie kezét. – Ennek igazán örülök. Tehát illegálisan bepoloskáztad a nı telefonját. Utána mi történt? – Kiderítettük, hogy szeretıje van, és hogy Lew az apjától örökölte az összes pénzét, tehát válás esetén csak az övé lett volna, nem pedig közös tulajdon. – Vagyis Sharon semmit sem kapott volna – mondta Leslie. – Így van. Viszont ı volt a férje örököse, tehát ha Lew meghal, minden Sharoné. Ez volt az indíték, de kellett bizonyíték is, hogy ı tette. – Viszolyogva elhúzta a száját. – Nekem nem tetszett, amit Jessie csinált, de bejött, így jól végzıdött minden. – Jessie komédiázott – mondta Leslie egy pillanatnyi töprengés után. – A nı vélhetıleg tudta, hogy Jessie gazdag. Aki kész ölni a pénzért, férjhez menni is hajlandó érte. – Úgy van – mondta Ellie. – Jessie egy olyan Agatha Christiejelenetet akart színpadra állítani, amelyben ı kiugratja a nıbıl a vallomást, miközben a rendırség a szomszéd szobában fülel. Nem valami eredeti ötlet, de hát ı nem írt könyveket, és nem akart jó kritikákat, csak egy gyilkost próbált lefülelni. – Látom, ismer téged – mosolygott Leslie. – Nem olyan jól, mint gondolja – felelte Ellie. – Mindenesetre bevált. Két rendır és én az ajtó mögött lapítottunk Jessie házában, 298

ahova átédesgette Sharont. A nıt egy palack pezsgı várta, Jessie-t whisky, és Jessie azonnal letámadta. Csakhogy valójában nem whiskyt ivott, hanem teát. Sharon beszívott, Jessie meg egyszer csak mondani kezdte mélységes megdöbbenésemre, hogy mennyire győlöli a gazdag bátyját. Alig pár perc múlva Sharon már tervekkel állt elı, hogy miként lehetne meggyilkolni Woodyt. Kijelentette, hogy ez könnyő, a helyi rendırség pedig olyan ostoba, hogy még egy öngyilkosságot se tud megkülönböztetni a gyilkosságtól. Pár pohár pezsgıvel késıbb már azzal dicsekedett Jessie-nek, hogyan cserkészte be hátulról Lew-t, hogyan kezdte el csókolgatni. Azt mondta, a férje annyira örült, amiért ı már nem haragszik rá, hogy arra sem figyelt oda, amikor Sharon ráigazgatta az ujjait egy negyvenötös pisztoly markolatára. – Ezt elhiszem – mondta Leslie. – Ha szexrıl van szó, a férjlak agya hajlamos ráállni egy vágányra. – Szegény Lew is ilyen volt Az asszony agyonlıtte, aztán rákente a gyilkosságot Bowie-ra, aki örökösen a házuk körül koslatott. De Sharon azt is megsúgta Jessie-nek, hogy erre is ı bátorította Bowie-t, mégpedig azzal, hogy nyitott ablaknál vetkızött minden este, mindig ugyanabban az idıpontban, hogy Bowie tudja, mikor kezdıdik az elıadás. – Hú! Szóval te és Jessie megfejtettétek a gyilkosságot. De mi van a válásoddal? Ellie nagyot lélegzett. – Mindeközben egyfolytában tudtam, hogy gyorsan közeledik a tárgyalás, de Jessie-t nem hagyhattam egyedül. – Hát persze, hogy nem! Végül is nem te mondtad, hogy Sharon gyönyörő volt? – Két és fél kiló festékkel kétségtelenül, de biztosíthatlak, hogy nem volt Madison! – közölte méregtıl csöpögı hangon Ellie. Leslie lesütötte a szemét, és mosolygott. – No, és lemaradtál a tárgyalásról? – Én észre se vettem, hogy miközben Lew halálát próbáljuk tisztázni, Jessie egyfolytában kérdezget a válásról. Kissé maszatolnom kellett az idıpontoknál, mert az események, 299

amelyekrıl én tudtam, még nem történtek meg. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy mesélnem kelljen Jessie-nek Madame Zoyáról. – Megértelek – mondta Leslie. – De végsı soron elmondtál neki mindent. – Elég sokat. Jól tudott hallgatni, én pedig ki voltam éhezve arra, hogy beszélhessek valakivel, fıleg egy jogásszal. Tudom, hogy erkölcsileg elítélendı volt, amit velem mőveltek, de én mindig úgy éreztem, hogy törvénytelen is volt. Egy pillanatra elhallgatott, és mosolygott. – Sharont annak a napnak az elıestéjén fuvarozták el a börtönbe, amikor meg kellett jelennem a bíróságon. Másnap reggel Jessie bevitt Los Angelesbe – megjegyzem, a saját gépén –, de nem mentünk be a tárgyalóterembe. Nézd, én mindent rosszul láttam. Azt gondoltam, mindenki Martinnak hisz, ezért kap meg ı mindent. Az elmúlt években az tette pokollá az életemet, hogy engem ennyire aljasnak képzelnek. De Jessie a végére járt az igazságnak. – Mesélj! – repesett Leslie. – Emlékszel, amit mondtam? Hogy Martin egy csomó pénzt vett el tılem az évek során? – Igen – válaszolta Leslie. – Megtaláltad a pénzt? – Igen. – Ellie elhallgatott, végighúzta a kezét az arcán. – a visszanézek, még mindig nem hiszem, hogy ennyire naiv lehettem. Én! A krimiíró! – Mindenesetre Jessie gyanakodott, és késıbb be is bizonyította, hogy Martin az ügyvédje tanácsára átadta azt a pénzt egy barátjának, hogy ırizze meg neki. Megmondtam, hogy teljesen törvényesen vette el tılem a pénzt, amely ugyanúgy az övé is volt, mint az enyém. Ám a bontóper során Martinnak alá kellett írnia egy dokumentumot, amelyben megesküdött, hogy nincsen elrejtett pénze, ezért az ügyvédje azt mondta neki, hogy mielıtt aláírná azt a papírt, bízza rá a pénzt valakire. Bár Martin konkrétan nem birtokolta a pénzt, továbbra is ı rendelkezett vele, és fel is használt belıle százötvenezer dollárt a bíró megvesztegetésére. 300

– Hogyan? – Leslie szeme kikerekedett. – Martin lefizette a bírót? – Igen és nem – válaszolta Ellie. – Jessie göngyölített fel mindent. Valahogy nem értette, amit tılem hallott. Azt mondta, hogy egy tárgyalóteremben senki sem hisz senkinek, és a kutyát sem érdekli, hogy az exférjem volt-e az úgynevezett menedzserem. Több száz kérdést tett föl nekem, és én mondom, nehéz volt válaszokat kiszednie belılem, mert akkor én egyszerően nem tudtam tovább jutni annál a rögeszménél, hogy a bíró hitt Martinnak. – Pedig csak a pénz volt – mondta Leslie. – Igen. Csak a pénz. Miután visszamentem a bíróságra, ezúttal Jessie-vel, ı elmondta, mi történt. Martin elvonult a bíróval és egy bírósági gyorsíróval egy tárgyalóba, ahol azt mondta a bírónak, hogy százötvenezer dollárt adományoz az újraválasztási alapjának. Miután Martin megtette ezt az ajánlatot, a bíró azt mondta, biztosra veszi, hogy Martin volt a mozgatója az egész karrieremnek, és nem is érti, hogy egy Martinhoz foghatóan tehetséges embert miért kéne megfosztani attól, hogy rendelkezzen a könyveim fölött, amíg csak él. És azzal fejezte be, hogy kételkedik az ép elmémben. – Nem azt mondtad, hogy volt ott egy bírósági gyorsíró? – De igen. Bizonyos értelemben törvényes volt minden. – Lefogadom, a pénz nem jutott el a kampányalapba. – De nem ám! És Jessie tudta, hogy nem fog. Mivel ilyen jól dokumentáltak mindent, könnyő volt összevetni a dátumokat. A bíró felvette a pénzt, de sose fizette be az alapba. – Ezt az információt Jessie szerezte meg? – kérdezte Leslie tágra nyílt szemekkel. – Igen, és Jessie arra használta, hogy mindent megváltoztasson. Azon a napon, amelyen meg kellett jelennem a bíróság elıtt, Jessie írt egy feljegyzést – máig nem hajlandó elárulni, mi volt benne –, és beküldette a bíró irodájába. Tíz perccel késıbb a bíró magához kérette Jessie-t. Rá egy órával Jessie kijött, és akkor vonultunk be a tárgyalóterembe. – Aztán mi történt?

301

Ellie hátradılt, a kezére támaszkodott. Behunyta a szemét és elmosolyodott az élvezetes emléktıl. – Látnod kellett volna Martin arcát! Mikor megjelentünk a tárgyalóteremben, öntelten vigyorgott rám, hiszen tudta, hogy totális uralmat kap a könyveim felett – vagy pedig, ha én akarok rendelkezni velük, el kell fogadnom minden feltételét. Ám három óra múltán olyan arccal távozott, mint aki ölni tudna! A bíróság mindent szépen elosztott fele-fele arányban, úgy, ahogy kell. És itt jön a csattanó! Mivel a tılem elvett pénz tetemes részét már elköltötte, a végén még ı tartozott nekem! – Mi lett a házaddal és a könyveiddel? – A házat eladtuk, a vételár felét én kaptam. Fel se merült, hogy Martin rendelkezhetne a könyveim fölött, vagy hogy igényt tarthatna bármiféle pénzre, amit a jövıben keresek! – Tehát nem az van, hogy övé a ház, és te fizetsz. – Nem! Mivel Leslie nem szólt többet, Ellie felállt és ásított. – Hát ennyi. Végre megtudtam, miért hittek Martinnak, és nekem miért nem. – Tehát felszabadultál? – Leslie ugyancsak felállt. – Igen. Sose a pénz bántott; az igazságtalanság, az tört meg. Leslie hirtelen felindulással átölelte, majd elhúzódott tıle. – És mi történt Martinnal? – Becsıdölt. És el kellett mennie dolgozni! – mosolygott Ellie. – Dolgozni? Vagyis neki kell eltartania magát? – kérdezte Leslie. Összenevettek. – Mi lett a pénzzel, amit átadott a barátjának? – Jessie úgy spekulált, hogy Martin ügyvédje valószínőleg tudja, hol az a pénz, így ebédszünetben váltott pár szót vele. Ebéd után Martin ügyvédje bemutatott a bíróságnak egy számlakivonatot, amely szerint Martinnak egészen szép dugi-pénze volt, és nekem megítélték a felét. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az elsı alkalommal azt az egész pénzt elvették tılem, de én megtanultam, hogy tudok létezni nélküle. Másodszor meg valahogy piszkosnak éreztem. Hozzá se akartam nyúlni. Úgy ahogy volt, befizettem az egészet egy bántalmazott gyerekek megsegítésére létesített alapítványba. 302

Egy percig hallgattak. Aztán összemosolyogtak. Aztán összenevettek. Majd mintegy végszóra, eljárták azt a kis táncot, amelyet az étteremben mutattak be. Még akkor is nevettek, amikor ki-ki elment lefeküdni. Most pedig Ellie hazafelé repült Woody tanyájára, mert ott élt a férjével, Jessie-vel és a kisfiával, akirıl voltak emlékei, de még sose látta személyesen, és ezen muszáj volt nevetnie. Három nagy szatyrot tömött pukkadásig játékokkal és ruhákkal, amelyeket Jessie-nek és Nate-nek, Valerie-nek és Woodynak és a fiuknak, Marknak vitt ajándékba. Lehunyta a szemét, és boldogan mosolygott. Ám a következı pillanatban felriadt. Mi lenne, ha írna egy… Tíz perc múlva vadul körmölte egy új regény vázlatát.

303

31 Amikor Leslie belépett a házába, megállt az elıszobában, és máris más szemmel nézett a nappalira – egyáltalán nem tetszett neki. Milyen nevetségesek Alan érinthetetlen antik bútorai! Azt, aminek kényelmes családi szobának kellett volna lennie, átváltoztatta tisztaszobává, amit csak csodálni lehet, használni nem. – Tegye csak le ide ıket! – mondta a férfinak, aki a poggyászát meg a bevásárlótasakjait hozta be az elıszobába. Ugyanaz a sofır volt, aki a repülıtérre vitte, és kacérkodott vele egy kicsit. Akkor ez hízelgett Leslie-nek, de most úgy vélte, hogy a sofır csak nagyobb borravalót akart. Érdekes, visszafelé úton mégis úgy nézett rá, mintha valóban érdekelné Leslie. Ami érthetı is. Járt a templomukba egy nı, aki nem volt éppen szépség, és az alakja meg sem közelítette az övét, ám minden lépését férfiszemek kísérték. Az asszonyok természetesen irigyelték, és rengeteget pletykáltak róla. Leslie-t jobban izgatta, hogy miért nézik meg a férfiak. Megkérdezte Alantól. – Mit tudom én – felelte ı azon a hangon, amellyel a férfiak tudatják a nıkkel, hogy nincs kedvük elemezni valamit. – Olyan, mintha elvárná, hogy megnézzék, így hát megnézik. Leslie akkor nem értette; ma már igen. Alig pár napja ismét lány lehetett, fiatal testben, és nem felejtette el, milyen érzés kívánatosnak lenni. Magát büntette volna ezekben az években azért, amit elkövetett a szeretett férfi ellen? Vagy azért hátrált meg minden vita elıl, mert úgy döntött, hogy ı egy csıdtömeg? Akármi is volt a baj, most, amikor belépett a házba, már tudta, hogy belülrıl kicserélték. – Kösz – mondta a sofırnek, és átnyújtott neki egy tízest. – Köszönöm – felelte az, majd egy pillantással Leslie értésére adta, hogy nem zárkózna el a további kapcsolat elıl. 304

– Szia, anyu! – köszöntötte a lépcsın leszáguldó Rebecca, aki gondosan kikerülte a Leslie lábánál halmozódó szatyrokat és bıröndöket. – Mielıtt elmentél, elfelejtetted kézzel kimosni a sárga pulóveremet, úgyhogy el kellett küldenem a vegytisztítóba, pedig az drága. Apu be fog rágni! – Ezzel elviharzott anyja mellett a konyha irányába. Leslie csak nézett utána. A maine-i utazás elıtt biztosan erélyesen tudatta volna a lányával, hogy ı is kimoshatta volna kézzel a saját pulóverét. De most nem érezte szükségét, hogy ilyet mondjon. Alan bejött a kertbıl. Tökéletesen vasalt nadrágot, ropogós inget viselt. Szinte rá se nézett a feleségére. – Azt hittem, csak holnap érkezel – vetette oda a konyhaasztalon heverı posta válogatása mellıl. – Megtéptétek egymást a lányokkal? – kérdezte, és kuncogott a saját viccén. Elvett két borítékot. Elmenıben szórakozott csókot lehelt a felesége arcára, aztán fölfelé indult a lépcsın. Még mindig nem nézett Leslie-re. – Elugrok kábé egy órára – mondta. – Bambinak és nekem tárgyalásunk van egy ügyféllel. – A lépcsı tetején befordult a hálószobájukba. A következı percben lejött az emeletrıl Joe. – Szia, anyu! – mondta. – De jó, hogy visszajöttél! Leslie elmosolyodott, mire Joe közölte, hogy éhes. – Mikor lesz a vacsora? – kérdezte, majd kiviharzott. Leslie nem mozdult egy darabig. Mióta ilyen a családja? Mikor került ide a házba ez a rakás idegen, akikkel egy fedél alatt lakik? Mindenkit csak a saját dolgai érdekelnek, semmi más. Bement a konyhába, hátha találkozik Rebeccával, de nem volt ott. – Nem szeretem ezt a konyhát! – mondta ki fennhangon. Egy vagyonba került, de akkor sem szereti. A mosogatóhoz ment, megtöltötte a kannát, feltette a vizet. Nem itt jöttem be én?, gondolta. Nem ezt csináltam, amikor utoljára jártam ebben a házban? A víz felforrt. Készített magának egy csésze teát, aztán az ablakhoz állt, és kinézett hátul a régi kisházra. És ahogy nézte, 305

eszébe jutott Millie Formund kisháza. És az is eszébe jutott, amit az utóbbi napokban tanult. A mosogatóba tette a félig kiivott csészét, az elıszobába ment, fölvette a hat pukkadásig tömött táskát, és kivitte ıket a kisházhoz. A repülıtérrıl hazafelé jövet megállította a sofırt egy mővészellátónál, bement, és úgyszólván letarolta a polcokat. A főbe tette a táskákat, aztán belökte az egykor oly kedves kis ház ajtaját. Bement, hozzáértı szemmel körülnézett. A rongálódások többségét az elhanyagolás okozta, ezek könnyen orvosolhatók. A tetı kilyukadt, az egyik fal beázott. De ezt meg tudja javítani. Nem, meg tudta volna javítani, helyesbítette önmagát. Szemlét tartott a házban. A felhalmozódott tárgyak közül kevés volt belıle az övé. Alan kiszerelte a felsı polcokat a könyvszekrénybıl, hogy beférjen a tévé. Ehhez persze lyukat kellett vágni az szekrény hátulján, hogy kivezethesse a kábeleket, és mivel a tévé túl szélesnek bizonyult a polchoz, Alan vágott egy még nagyobb lyukat, úgyhogy nem sok maradt a bútorból. Joe a kisházban tárolta az összes sportfelszerelését. Volt ott legalább három törött gördeszka és egy deszkaláda a leselejtezett görkorcsolyáknak. Alaposabb vizsgálat után a láda annak a fenyıfa mosdóállványnak bizonyult, amelyet Leslie vásárolt egy bolhapiacon. Joe a fejére fordította az állványt, kinyitotta az ajtókat, és megtömte az üreget az ócska görkorcsolyáival. Rebecca ruhákkal és könyvekkel tömött dobozai torlaszolták el az üvegajtót, amely Leslie egykori csepp rózsakertjébe vezetett. Egy pillanatig a legszívesebben rácsapta volna az ajtót az egész rendetlenségre. Talán túl nagy feladatra vállalkozott. Mivel gyızze meg a családját, hogy takarítsák ki a házat, mert használni akarja? Aztán eszébe jutott annak a lánynak az arca, aki a tükörbıl nézett rá. Az a lány ugyan nem félt senkitıl és semmitıl! Állt Leslie a kilincset fogva a kisház mellett, és tudta, hogy ez a másodperc az ı életének a fordulópontja. Amit ebben a pillanatban tesz, az dönti el, hogyan folytatódik az élete. Kapott egy második

306

esélyt, és ı ezt az életet, ezeket az embereket választotta, mert szereti ıket. Viszont megtanulta, hogy magát is szeretnie kell. Igazság szerint nem tudta, hogy mi vár rá az elkövetkezı hónapokban. Régóta számított arra, hogy a férje bejelenti a válási szándékát, mert feleségül akarja venni a lányt, akinek valószínőleg olyan tüzes a tekintete, mint az egykori Leslie-nek. És ha Alan valóban közli, hogy válni akar, mit tesz akkor ı? Még jobban behúzza a nyakát, mint az elmúlt években? És mennyit változtat a jövıjén az a tény, hogy ı átveszi, vagy nem veszi át a kisházat? – Annyit se, mint egy leesett mákszem! – mondta hangosan, aztán ismét körülnézett a kisházban, és ezúttal szinte mintha a régi kisházat látta volna. İ is ilyen tökéletes és gyönyörő volt valamikor, mint a kis lak. De ugyanúgy megszállta a családja, mint ezt a házat. Mintha ıt is hanyatt lökték volna, hogy megtöltsék szeméttel. Mosolyogva szélesre tárta a két ajtószárnyat, aztán odament a tévéhez, és felkapta. Kitépte a kábeleket a falból. Az ı szép könyvszekrényének úgyszólván az egész hátulját kifőrészelték. Mosolyogva kivitte a tévét az ajtón, és elhajította, amekkora erıvel csak tudta. A tévé repült egy métert, az alacsony kıkerítés szélének csapódott, amelyet Alan húzott fel két éve, aztán lebucskázott a lejtın a grillsütıhöz. Leslie még sose hallott olyan szívet simogató hangot, mint amikor a tévé eltalálta túlméretezett sütıt, és betört az üveg a téglán. Ez a hang erıt adott neki. Visszament a kisházba, és elkezdte kihordani a maradék hulladékot. Joe korcsolyái követték a lejtın Alan tévéjét. Leslie a talpára állította a kis mosdószekrényt, és becsukta az ajtaját. Az egyik zsanér majdnem leszakadt, de ezt meg tudja javítani. Rebecca ruhái és évek óta győjtögetett szemete volt a következı. És minden egyes kihajított tárggyal nıtt Leslie ereje, és… nos, visszakapott valamit önmagából. – Ugye, megmondtam! – hallotta Rebecca rikoltozását. – Megırült! 307

Leslie éppen egy törött nyúlketrecet fogott, amelyet a gyerekek szintén a kisházban tároltak. Ezt is lehajította a szemétdombra, amely Alan imádott grillsütıje elıtt magasodott. Felnézett és látta, amint mind a hárman rohannak felé az ösvényen. Rebecca dühös volt, Alan aggodalmas, Joe somolygott. Nem vett tudomást róluk. Visszament a kisházba, és felkapott két zsák tízéves nyúltápot. – Még szükség lehet rá! – nyivákolta Rebecca sok évvel ezelıtt, amikor az anyja könyörgött neki, hogy adja oda valakinek. Ám Rebecca ragaszkodott mindenhez, ami az övé, és semmitıl sem volt hajlandó megválni. – Leslie, édesem, jól vagy? – kérdezte Alan az ajtóból, olyan hangon, amilyenen a problémás ügyfelekkel szokott tárgyalni. „Tiszta flúgos volt a hapsi”, mondta az ilyenekre, „de én így beszéltem hozzá!” Aztán, szemléltetésképpen átváltott arra a hangra, amellyel most a feleségéhez szólt. – Prímán – felelte ı egy röpke mosollyal, majd felkapott egy dobozra való törött karácsonyfadíszt, amelyeknek megjavítását Alan eskü alatt ígérte. – Elnézést! – Kiment a férje mellett az ajtón, és lehajította a dobozt a dombról. – Nem hagynád abba egy percre? – kérdezte Alan, amikor a felesége visszafordult a kisházhoz. – Nem, nem hagynám. Ki akarok takarítani, hogy berendezzem itt a stúdiómat. – Stúdiódat? – kérdezte a férje. Nevetés bujkált a hangjában. – Édesem, tudom, hogy nagy sokk a negyvenedik év, de ahhoz már idıs vagy egy picit, hogy elölrıl kezdd a táncolást. Leslie nem válaszolt, csak fölemelte a dobozt, amelybe sok-sok karácsony óta győltek a törött elektromos játékok. Mikor az ajtóhoz ért, Alan megfogta a dobozt, ám Leslie olyan pillantással mérte végig, hogy a férje tüstént leeresztette a kezét, és hátralépett. De mikor lendületet vett, hogy elhajítsa a dobozt, Alan biccentett a fiának, és Joe elvette a dobozt az anyjától. – Köszönöm – mondta Leslie, és visszatért a házba az újabb adagért. 308

Alan belépett a kisházba. – Leslie, édesem, miért nem szóltál nekünk, hogy ki akarod takarítani ezt az ócska házat? Csinálhattuk volna együtt. Családilag. És megcsinálhattuk volna tisztességesen, nem így, mindent odavágva a grillsütıhöz. Láttad, hogy kárt tettél benne? – Kárt? – kérdezte halkan az asszony, és fölvett egy 1984-es nyugtákkal tömött dobozt. – Kárt tettem a sütıdben? – Igen, kárt – felelte Alan szigorúan, aki aggodalmat vélt kiolvasni a felesége hangjából. – Amit meg kell javíttatni. Leslie az ajtóhoz ment, és egyfolytában Alant nézve elhajította a dobozt. A nyugták szétrepültek, beterítették a pázsitot, megültek a fákon és a bokrokon. Leslie ügyet sem vetett rájuk. Visszafordult a házba. Érezte, hogy forr benne a harag. – Én tettem kárt a te sütıdben? És a kár, amit te tettél az én kisházamban? – A tiedben? – hüledezett Alan. – Azt hittem, hogy az a mienk. – Nem, Alan! – felelte vontatottan az asszony. – A kisház az enyém, mindig is az volt. Úgy látom, az életünkben minden más a tied, de a kisház az enyém volt. Alan bólintott Rebeccának és Joe-nak, hogy szedjék össze a repkedı papírokat, azután belépett a házba, és becsukta az ajtót. – Leslie, édesem, tudom, egy nı számára nagyon megrázó a negyvenedik év, de… – Mi köze ennek a negyvenedik évhez? – Leslie majdnem kiabált. – Mi bajotok nektek, férfiaknak? Ha méregbe gurulunk, az életünk elsı felében azt mondjátok, hogy biztos mindjárt menstruálunk. Most majd mit fogsz mondani, Alan? Hogy közeledek a klimaxhoz? – Nem mondtam semmi ilyet! Nem hagynád abba egy pillanatra?! Házasságuk alatt törvényszerő volt, hogy ha Alan rákiabált, Leslie meglapult. De most nem. Most szembeszállt a férjével. – Mi baj, Alan? Késve érkezel Bambihoz a légyottra, mert rám jött az ötperc? – Bambi? Mi a fene köze van ehhez Bambinak? – Semmi és minden – válaszolta Leslie. Megpróbálta fegyelmezni a dühét. Sose hitte volna, hogy ennyi düh szorult belé. Nagyon régen győlhetett és üszkösödhetett. 309

– Ennek semmi értelme – mondta Alan. Leslie látta rajta, hogy ı is dühös. Az utóbbi napokban fogadalmat tett: többé nem engedi, hogy bármilyen férfi jelentse a boldogságát. Ellie-nek és Madisonnak volt szakmája, és mindketten nagyon sikeresek voltak. Emberek voltak önmagukban is, megengedhették maguknak, hogy egy férfival is kiegészítsék az életüket. Ám Leslie-nek semmije sem volt azon az egyetlen férfin kívül. Azon a héten, amelyet Hallel és családjával töltött, belátta, hogyha Halt választaná, húsz év múlva ugyanolyan lenne, mint most. Annyira felolvadna a férje életében, hogy nem maradna hely saját magának. És az a rettenthetetlen lány ismét elveszne. – Jól van! – mondta, ezúttal higgadtan. – Alan, én egyetlen nappal többet sem bírok leélni a régi módon. Az egész éltemet odaadtam neked és a gyerekeknek. Most, hogy már majdnem felnıttek, akarok valamit magamnak. – És ezt az ócska házat akarod? – kérdezte Alan, aki még mindig úgy nézte a feleségét, mintha annak elment volna az esze. – Elég lett volna szólnod, és nem… – Nem! – ordította Leslie. – Nem szólhattam volna, mert te észre sem veszel engem! – Nevetséges! Természetes, hogy észreveszlek, hiszen itt vagy! Leslie közelebb lépett hozzá. – Nem, nem veszel észre. Nem engem látsz. Egy asszonyt látsz, aki etet, megvásárolja a ruháidat, megkeresi a zoknidat, megszervezi neked a partikat. De azt nem veszed észre, hogy önálló személyiség vagyok! Alan szeme összeszőkült. – Felmentél Maine-be, és egész hétvégén errıl a nık-felszabadítása-marhaságról hablatyoltatok, mi? – El akarok válni – közölte az asszony, de rögtön el is hőlt attól, amit kimondott. Honnan jöttek ezek a szavak? Honnan jött ez a gondolat? Alan nem szólt, csak hitetlenkedve bámult a feleségére. – Én ezt nem bírom tovább – folytatta lehiggadva Leslie. – Sajnálom, hogy otthagytalak, de ezt évekkel ezelıtt meg kellett volna 310

bocsátanod. Én legalábbis megpróbáltam jóvátenni. De ezt a megaláztatást nem bírom tovább. Ha neked ı kell, megkaphatod. – Kit? – kérdezte Alan halkan, és az asszony látta, hogy évek óta elıször most valóban rá figyel. – Bambit! – vágta oda, beleöntve a szóba a benne habzó összes epét. – Bambit? – kérdezte Alan. – Te azt hiszed, hogy engem érdekel Bambi? – Az egész város tud rólatok, úgyhogy… Elhallgatott, mert Alan mosolyogni kezdett – aztán fölnevetett. – Én és Bambi? Erre gondolsz? Ezért vagy ennyire hideg hozzám hónapok óta? Ezért húzódsz el, valahányszor a közeledbe megyek? Leslie védekezni szeretett volna, de tudta, hogy valóban hideg volt. Ahányszor Alan felé nyújtotta a kezét, hogy megérintse, mindannyiszor azt gondolta: ıt vajon mennyi ideje érintette meg így? Alan leült a pamlagra, amelybıl porfelhı csapott fel. Ügyet sem vetett rá. – Azt hittem, van valakid – mondta halkan. – Nekem? – hüledezett Leslie. – Egy középkorú… – Ugyanolyan gyönyörő vagy, mint azon a napon, amikor feleségül vettelek – mondta Alan. – Azért vettem föl Bambit, hogy féltékennyé tegyelek. Bejött? Leslie-nek percekre volt szüksége, hogy megeméssze, amit hallott. – Hogy féltékennyé tegyél? – Mindig volt benned valami, amit sose értem el. Mindig olyan független voltál. Más feleségek feltelefonálják a férjüket, ha a padlón végigrohan egy egér, de az én feleségem nem. Nem, az én Leslie-m el tud intézni mindent. Nézd meg ezt a házat. Te építetted újjá. Tudod, mit éreztem én, aki a vésıt nem tudom megkülönböztetni az ásótól, míg elnéztelek, ahogy kezeled a körfőrészt? Az elmúlt években csak azt akartam, hogy szükséged legyen rám, de sose sikerült. Nincs olyan, amit meg ne tudnál csinálni, ráadásul tökéletesen. Ha Leslie ezer évig töri a fejét, akkor se hitte volna, hogy Alannek ez a problémája. A férje mellé ült a pamlagra, aztán várt, hogy a por 311

leülepedjék. – Nem dühöngtél, amiért megszöktem tıled alig pár nappal az esküvınk elıtt? – Francokat nem, illetve igen, de… – Alan ránézett az asszonyra. – Ez még becsesebbé tett. Ha nem jöttél volna vissza hozzám, akkor dühöngtem volna, de te visszajöttél. És titkon élveztem is, ha azzal ugrattak, hogy olyan feleségem van, aki New Yorkban volt táncosnı. – Megbuktam a táncban. Azért jöttem vissza. Alan megfogta a kezét. – Te soha életedben nem buktál meg semmiben. Azt hiszed, nem voltál olyan jó, mint a többi táncos, de ez csak azért volt, mert annyira hiányoztam neked, hogy inkább megbuktál, csak hazajöhess hozzám. Leslie tudta, hogy ezekben a szavakban van igazság. Madisonnak olyan honvágya volt, hogy hazarohant egy férfihoz, akirıl tudta, hogy rossz. Ugyanezt tette volna Leslie is? İ is talált egy ürügyet, hogy hazamenekülhessen? Miután eljött a Halliwell-birtokról, visszament a fıiskolára, és táncolt. Valahol nem értette, hogy mennyire lehettek jók a New York-i lányok a táncban, ha ıt nem találták elég jónak. És két hetet töltött Alannel, aki sokkal fiatalabb volt a mostaninál, mégis azonos volt vele. És ugyanazt a mindent elsöprı szerelmet érezte iránta, mint azon a napon, amikor elsıs korukban találkoztak a játszótéren. – Alan – mondta, és a férje szemébe nézett. – Tudok festeni. – Tudsz te mindent. – Nem, úgy értem, hogy papírra. Képeket. Különösen jó vagyok portréban. Akvarellben, bár mást is ki akarok próbálni. Alan nem látszott érteni, amit hallott. – Még mindig el akarsz… tudod. – Te? – Én? – Alan meghökkent. – Én sose akartam elválni. Én csak téged akartalak visszakapni. Leslie ugyanezt érezte rég. Mikor Alan magához ölelte, elsírta magát.

312

– Annyira hiányoztál! – mondta a férje. – És annyira szeretlek! Mindig szerettelek! Emlékszel? Megmondtam, hogy mindig szeretni foglak. Igen, Leslie emlékezett. Alan azon az elsı napon közölte vele elsıben, hogy szeretni fogja „örökké”. Leslie meg csak állt a hintánál, bámulta ezt a fiút, akit még sose látott, és egy szót sem bírt szólni. Az emléktıl még keservesebben kellett sírnia. Alan szorosabban átölelte, a nyakát csókolgatta, és elkezdte kigombolni a ruháját. Amikor Joe benyitott, Alan ráordított, hogy tőnés. Késıbb, miután szeretkeztek a kisház padlóján, Leslie megszólalt: – Alan, rúgd ki Bambit. – Már megtörtént – felelte ı, és ismét csókolgatni kezdte Leslie nyakát.

313

Utószó 32 MAINE, PÁR ÉVVEL KÉSİBB Ellie Bangorban hagyta Jessie-t és a fiát, magányosan autózott fel a parton. Jessie nem nagyon szokott kérdezgetni, de az asszony látta rajta, szeretné tudni, miért kell visszatérnie a feleségének arra a helyre, ahol mindössze egyetlen hétvégét töltött el évekkel ezelıtt. Ellie csak annyit válaszolt: – Mert ezt kell tennem. – Mert valami erre hajt, gondolta, de ebbe nem akart belemenni. Megcsókolta ıket, elbúcsúzott tılük, azután fölment autóval a kisvárosba, ahol gyökeresen megváltozott az élete. Már három órája tartózkodott itt, de még mindig nem lelte Madame Zoya viktoriánus házát. Megkérdezett egy pincérnıt, aki saját bevallása szerint világéletében itt lakott, de a lány csak nevetett a gondolatra, hogy náluk egy varázslónı mőködhetne. – Tenyérjósra gondol? – kérdezte. – Annál azért egy kicsivel több volt – válaszolta Ellie védekezıen, de persze ugyanúgy nem mondhatta el ennek a lánynak, mi történt vele, mint ahogy másnak se mondhatta el. Az eltelt években párszor már el akarta mesélni Jessie-nek, aztán mégsem tette, mert látta a férjén, hogy úgysem hinné el. Ám az utóbbi hat hónapban egyre erısödött benne a vágy, hogy visszatérjen Maine-be, és ismét felkeresse Madame Zoyát. Kellett hozzá egy kis munka, hogy rábeszélje Jessie-t, és megszervezze az utazást, de végül csak sikerült. Kijött a vendéglıbıl és emlékezni próbált, hogy ı, Leslie és Madison miként találták meg az utcát és a házat az elsı alkalommal. Mielıtt eljött hazulról, mindenütt kereste Madame Zoya névjegyét, de egyszerően nem találta. Küldött e-mailt Leslie-nek és

314

Madisonnak, de ık se találták a magukét. Ellie valamiért nem csodálkozott. Megint a fıutcán csellengett, végignézte az összes mellékutca tábláját – nem mintha sok lett volna – de sehol sem találta az Örökugrató utcát. Egyszer csak megfordult – és ott volt. Mosolyogva bekanyarodott az utcába, és meg is találta a végén a házat, ugyanott, ahol régen volt, és a ház most is ugyanolyan tökéletes volt, mint mikor elıször látta. Pirongatta magát, amiért nevetségesen viselkedik, de a szíve valósággal dübörgött kopogtatás közben. Alacsony, ısz asszony nyitott ajtót. Rokonszenves külsejő volt, de nem Madame Zoya. – Bizonyára a házat akarja látni – mondta. – Annyi turista jön hozzánk, és sokan olyan kedvesek, hogy személyesen akarják közölni velem, mennyire tetszik nekik a házam. – Tulajdonképpen nem! – mondta Ellie. – Madame Zoyával szerettem volna találkozni. – Ejha! – szólt az asszony. – Ez valami új. Milyen madame-mal? – Madame Zoyával – válaszolta Leslie. – Sajnos, nem tudom, ki az. – Régóta lakik ebben a házban? – Apám építette, nászajándékul anyámnak. Itt laktam egész életemben. – Ó! – mondta Ellie csalódottan. De végül is mit várt? Ha könnyő lenne megtalálni egy olyan nıt, aki azt tudja, amit Madame Zoya tud, akkor az illetı benne lenne az esti hírekben. – Hát köszönöm. – Elindult lefelé a lépcsın. – Várjon! – kérte az asszony. – Úgy látom, ráférne magára egy csésze tea, én pedig örülnék a társaságnak. Nincs kedve bejönni? Ellie arra gondolt, hogy ideje lenne visszatérni Bangorba, de sarkon fordult, és követte az asszonyt a házba. – Mellesleg a nevem Primrose – mondta az asszony. Ellie elmosolyodott, Primrose legyintett. – Tudom! Nagyon régimódi név,

315

de a szüleim régimódi emberek voltak, és én is az vagyok. Hát maga? – Ellie Woodward – mutatkozott be Ellie, és körülnézett. Pontosan olyan volt belülrıl, mint mikor Leslie, Madison és ı itt jártak. – Nincs véletlenül egy nıvére, aki narancsszínőre festi a haját? Primrose kacsintott kék szemével. – Nincs, márpedig egy ilyenre emlékeznék, ha volna. Sıt, azt hiszem, a városban mindenki emlékezne rá. Most pedig foglaljon helyet! Épp akkor tettem fel a teavizet, amikor maga kopogtatott, úgyhogy már fel kellett forrnia. Ellie leült egy pamlagra. Nehezen tudta megállni, hogy körbe ne szimatoljon, de Primrose másodpercek múltán visszajött, úgyhogy semmiképpen sem lett volna rá idı. Primrose letelepedett, teát töltött kettejüknek, és ragaszkodott hozzá, hogy Ellie teleszedje a tányérját pici süteményekkel. – Én csak egy kotnyeles öregasszony vagyok, de mi olyan elszigetelten élünk itt, úgyhogy talán elmondhatná nekem, mirıl akart beszélni ezzel a Madame… mi is a neve? Ellie ránézett a csészéje pereme fölött. Hazudik, gondolta, és akármit mondok, az visszajut Madame Zoyához. – Tulajdonképpen csak annyit akartam mondani, hogy köszönöm. – Ennyi? – kérdezte Primrose csalódottan. – Meg még mesélni is akartam magamról és a barátnıimrıl, de ha úgy sincs itt… – Ellie letette a csészéjét. – Milyen kedves – szólt Primrose. – És hogy vannak a barátnıi? Ellie részben szerette volna kiszedni Primrose-ból, hogy mit tud, másrészt viszont olyan sokkal tartozott Madame Zoyá-nak, hogy minden lehetséges módon hajlandó volt eljuttatni hozzá az információkat. – Nagyon boldogok – felelte. – Leslie Headrick most már fıállású festımővész, és a férje nagyon büszke rá. Leslie a saját bevallása szerint még sohasem volt ilyen boldog. A gyerekei már fıiskolára járnak, és Leslie azt mondja, olyan, mintha a második mézesheteiket élnék a férjével.

316

– Milyen üdítı, hogy jót is lehet hallani ebben a világban. No és a másik barátnıje? Ellie nem áltatta magát azzal, hogy ez az asszony ne tudná pontosan, ki kicsoda, és mi volt a története. – Madison továbbra is a montanai klinikát vezeti. Azóta született egy új babája. Azt mondja, ha gyızné, meg sem állna egy tucatig. Mi hárman tartjuk a kapcsolatot, amióta… nos, amióta utoljára jártunk itt. Tudom, hogy nagyon boldogok. Primrose morzsánként majszolt el egy pici rózsaszín süteményt, amelynek a tetejére rózsabimbót remekeltek cukormázból. – Ez magára is vonatkozik? Mármint a boldogság? – Igen – válaszolta Ellie halkan. – Jól érzem magam. Van egy csodálatos férjem, egy fiam, és a szerkesztım azt mondja, hogy a legutolsó könyvem volt eddig a legjobb. – Ó, az jó! – örvendezett Primrose. – Valóban nagyon jó? – Váratlanul felállt. – Hát akkor, drágám, ugye, megbocsát, de dolgom van. – Igen, természetesen! – Ellie letette a csészéjét, felállt – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, és remélem… Ám Primrose akkor már úgy sietett a bejárathoz, mintha alig várná, hogy megszabaduljon Ellie-tól, aki alig néhány másodperccel késıbb a tornácon találta magát, és becsukódott mögötte az ajtó. – Hát ez igencsak ripsz-ropsz volt! – állapította meg, aztán leballagott az utcára. Elıkotorta a táskájából a mobilját, és felhívta a bangori szállodát. – Útban vagyok hazafelé – mondta, amikor Jessie beleszólt. – Nagyon helyes. Nate és én már nagyon hiányolunk. – Ti is hiányoztok nekem – válaszolta Ellie. Lenyomta a telefont, aztán elindult arrafelé, ahol leparkolta a bérelt autót. Egész úton mosolygott. Ahogy Ellie eltőnt szem elıl, Primrose visszaengedte a helyre a függönyt, majd elment a hosszú folyosón a ház végébe. Volt ott egy rózsamintás kárpittal tapétázott kis szoba, amelynek a berendezése három puhára kárpitozott székbıl és a tölgyfa padlóra terített 317

szınyegbıl állt. Primrose keresztülvágott a szobán, megnyomott a tapétán egy rózsát, amelyet semmi sem különböztetett meg a többitıl, mire megnyílt a falon egy ajtó. Ez az ajtó egy cseppnyi szobába vezetett, amely alig volt nagyobb egy gardróbszekrénynél. Az átellenes falnál apró asztal állt, azon pedig egy jókora üveggolyó, amelyet némelyek talán kristálygömbnek neveztek volna. A bal oldali falba ütött kampókon bársonyruhák lógtak és egy narancsszín paróka. A jobb oldali falat a padlótól a mennyezetig elborították a fényképek. Primrose az asztalkához ment, fölvett három brosúrát és egy ollót. Lassan, óvatosan kivágott belılük egy-egy fotót. Az egyik kép Ellie-t ábrázolta egy könyvismertetı kiadványban. A másik Leslie-t az egyik kiállításának a prospektusából, a harmadik pedig Madisont a montanai középiskola évkönyvének „Híres öregdiákjaink” rovatából. A falon ott voltak a polaroidok, amelyek évekkel ezelıtt készültek ugyanerrıl a három nırıl. Primrose mindegyik mellé odatőzte az új fotókat, aztán hátralépett, és megszemlélte, miben különböznek. Az eredeti képeken mély szomorúság ült a nık szemében. Az újakon vidáman csillogott a tekintetük. Az elégedetten mosolygó Primrose még hátrébb lépett, hogy egyszerre lássa az összes fotót. Több mint száz férfi és nı nézett rá vissza a falról, és mindegyik képnek volt egy új párja. Elıfordult, hogy a régi fotó jobb volt az újnál, de ezek egy nagyon elenyészı hányadot képviseltek. Primrose egy fekete pápaszemet viselı férfi képére pillantott. Ez az ember tizennégy évesen vakult meg baleset miatt. Sötét pápaszemes fotója mellett volt egy másik kép: ezen tiszta szemmel nézett a világba, és mosolygott. Primrose elégedett sóhajjal kihúzta a fiókot, kivett három névjegykártyát, és a zsebébe csúsztatta ıket. Kijött a szobácskából, behúzta maga után az ajtót, és keresztülvágott a házon a bejáratig. A tornácon egy pillanatra megállt. Elmosolyodott, aztán elindult a lépcsın az utca felé. 318