Mit ér az ember, ha szlovák? Szemelvénygyűjteményünk olyan feladatra vállalkozik, mely a lehetetlennel határos. Egy ívnél kevesebb terjedelemben képet adni arról, hogy miképpen vallottak magukról az elmúlt háromszáz esztendőben a szlovákok? — majdnem teljesen reménytelen próbálkozás. Hiszen az etnikai, nemzeti tudat is változott a történelmitársadalmi körülményekkel. Mégis megkísértjük a lehetetlent, vállaljuk a töredékességet. A művelődéstörténet háttere, a nemzeti azonosságtudat összetevői nélkül ugyanis meglehetősen nehéz megismerni a kelet-közép-európai népek irodalmát. A szlovák nép történelme, mint ismeretes, hosszú évszázadokon keresztül szorosan össze volt fonódva a mienkével. Ugyanabban az országban éltünk. Történelmük hősei mégis ismeretlenek közvéleményünk előtt. És nemegyszer ismeretlenek a szlovák „sorskérdések". Azok a dilemmák, amelyek gyakran belevágnak a mi húsunkba is. Ha pedig szó esik kapcsolatainkról, vagy csak fényesebbik, vagy csak sötétebbik feléről szeretünk beszélni. Olyan megfogalmazásokat kerestünk elsősorban, amelyekben szlovák írók, politikusok, gondolkodók vallanak a szlovákságról. Kronologikus rendben a modern nemzeti tudat kialakulását követjük nyomon. A feudális korban mind a nemesség, mind a jobbágyság soraiban találhatunk szlovák anyanyelvűeket, etnikai-nyelvi tudatuk azonban minőségileg különbözik a „nemzeti ébredés" koráétól. A XVII. században még nem különítették el egyértelműen a szlovákot a szláv fogalmától. A szlovák irodalmi nyelv két ágon alakul ki; az evangélikusok az úgynevezett bibliai cseh nyelvet használják a múlt század közepéig, a katolikusok nyelvújítója a XVIII. század végén Anton Bernolák. A csehtől végleg különváló, evangélikusokat és katolikusokat egyesítő nyelv kodifikálásának dátuma: 1843. Fordulópont a nemzeti ideológia fejlődésében is. A szlovák nemzeti tudat újra és• újra visszatérő kulcskérdése az 1848/49-es fegyveres felkelés értékelése. A legújabb korban a szlovák nemzet történetében Csehszlovákia 1918-as megalakulása fontos esemény. Áttekintésünk eddig az időpontig vizsgálja tüzetesen a nemzeti tudat történetét. 1. „Mivelhogy ez a dolog így áll, nem is tudom, hogy vajon az ostobaság avagy a gőgös elvakultság betegségében szenvednek azok a szélkakasok, akik — noha nemzetiségüknél, nyelvüknél, családnevüknél fogva szlávok — mégis, többnyire csupán az előmenetel és a pillanatnyi haszon kedvéért elszakadnak ettől a nemzettől, s eredetüket más nemzethez kötik, s ami a legrútabb, édesanyjukat, akitől s akiből származnak, különféle szidalmakkal halmozzák el és káromolják. Mintha bizony nem volna elég becsületszerző az, hogy arról a nemzetről nyerjék nevezetüket, amely töméntelen erényénél fogva már korábban kikövezte útját a halhatatlansághoz." Dániel Sinapius-Horcicka
(1678)
2.
„Vendégbarátságukkal befogadták tehát a magyarokat azon szlávok, akiket föntebb leírtunk. Nyolcszáz esztendőtől fogva immár mindkét nép közösen viselte a jóés balszerencsét. Együtt állnak s együtt buknak. Később jónéhányat utódaik közül felékesítettek a nemzeti nemességgel, s kincseikkel gazdagon ősei lettek mind dús, mind a mai napig legrégibb családoknak, s ezek ugyanolyan ékességei a hazának, mint amennyivel tartoznak is neki." Sámuel Timon (1733) 69
17.
„ . . . mivel ismét Pannóniában a magyarok után legtöbben vannak a szlávok: ezen szótáromnak öszveszerkesztetésében nem akarva is nagyobb részt kellett tekéntetbe vennem; hogy így azon jótéteménynek, melyet a magyar nyelv gyarapítására is ezen munkámmal teszek, bővséges gyümölcsét többen érezzék. (...) . . . hogy az emiétett más nyelvek már ki vannak pallérozva és mind a közönséges, mind pedig az idegen szavaktól kitisztítva; a Szláv pedig egészen 1787. esztendeig minden pallérozás nélkül hagyattatott, és még mai napig sincsenek abból se a paraszt, se a régi cseh és főképpen lengyel szólás módjai egészen kigyökerezve. Azért annak az emiétett esztendőben elkezdett és lassan-lassan több munkácskákkal folytatott pallérozását úgy-úgy végre akartam hajtani, hogy az 5 tekéletessége a mostani legpallérozottabb nyelvekkel bátran vetedekhessen." Anton Bernolák
(1790-es évek vége, 1800-as évek
eleje)
4. „E figyelemreméltó néptörzs 1 340 000-től másfél millióig terjedő számban lakja a Pozsonytól Sárosig, Zemplénig és Ung megyéig terjedő területet, az egész kárpáti hegyvidéket és a vele szomszédos részeket; a síkságon szétszórva a Duna mindkét oldalán dél felé egészen a török határig. Megtaláljuk őket 21 vármegyében, többségük tizenkét megyében lakik . . . " Csaplovics János (1818) 5. „Ki elhagyja népét és anyanyelvét, melyet Istentől kapott élete útjára, az könynyen elhagy bármely más nyelvet is, amelyet csak emberektől kapott; az ilyen tartozni fog mindenkihez és nem fog tartozni senkihez. Az igazi magyarnak jóval büszkébbnek kellene lennie, szégyellhetné az ilyen magyarrá szökötteket és hullottakat. Gyakorta nem tudja a gondolkodó ember, hogy sírjon vagy nevessen, amikor iskolai vizsgákat látogat Magyarországon, és hallja a tanító kérdését: Te, szlovák, te Blahoslav, te Dobrovsky stb., mondd meg nekem, kik voltak a mi őseink? A válasz: Attila, Gyula, Taksony — így csacsog a színszláv kisgyerek! Valójában hazugságra nevelik így a gyereket és csalót csinálnak a történelemből." Ján Kollár (1821) 6.
„Igen sokan egyszercsak nem akarnak többé szlovákok lenni, hanem magyar arcot vesznek magukra. Ügy gondolják, hogy a bajusz és a folyékony magyar káromkodás elegendő ahhoz, hogy akármilyen hazug ember vezesse az egyházi anyakönyvet. Mások meg szóval és tettel igyekeznek minél többet saját nemzetük és anyanyelvük ellen cselekedni. Egész légiónyi van már az ilyen álmagyarokból..." Ján Chalupka
(1842)
7. „ . . . A józan hazafiság nem titkolja szemei előtt, hogy egy nemzet anyanyelvének mívelését akadályozni nem egyéb, mint természet és isten adta szent jogot sérteni, mely szerint minden ember, minden nemzet, teljes bántatlan szabadságában áll, anyanyelvét, mely személyessége s természete fővonásainak — élete legszükségesebb gyökereinek — és boldogsága nélkülözhetetlen factorainak egyike, mívelni és míveltetni; mely jogsértés annál kiáltóbb, mennél szorosabbak a viszonyok, melyekkel oly nyelvre nézve nyomasztott nemzet a másokkal összekapcsoltatik, minél igazságosabbak az igényei, melyeket kémélésre és méltánylásra tehet, minél honosabb honában, és minél nagyobbak érdemei a közös haza körül, melyékkel magának lakhatás-, polgár- és honfijogot, minden hozzá tartozó szabadsággal, kivívott, közös hazának mun70
kásságával, iparával, tudományával híven szolgálván, minden terheiben egyaránt részesülvén, szabadságáért s függetlenségéért vérezvén. (...) . . . a józan hazafiság előítéletlenül gondolkozván kereken kimondja azok véleményökkel nem osztozhatását, kik egynéhány picinyke — és egynéhány nagy és fontos ugyan, de igen-igen távollevő, vagy csupán képzelt és rémlett factoroknál fogva isten tudja minő nagy szerencsétlenségnek e hazától el- és minő nagy boldogságnak ráhárítását a szláv nemzetség általános magyarosodásából és nyelve használatának minél szűkebb megszorításából a türelmes papiroson vérmes reményökben kiszámítani képesek." Jozef Melcer (1842) 8. „Nekünk is meg kell hát egyszer tanulnunk szlováknak lenni. Először pedig nektek kell ezt megcselekednetek, tudós és művelt szlovákok. Mert tőletek indul el a tiszta zengésű hang a nemzeti élet húrjain. Mert büszke lesz-e a szlovák névre a szlovák iparos, ha látja, hogy papja, ügyvédje, bírója, az úr semmire sem tartja, vagy éppen megtagadja szlovák származását, és álnok módon szégyelli fajtáját. Van minálunk elég tanult ember, aki ugyan nem tartozik a saját vérétől elpártolt hitványak közé, de a szlovák név becsületét és jóhírét semmivel nem öregbítik, gondolván, hogy rendjük és rangjuk semmilyen köteléke nem kapcsolja e névhez őket. (...) Nézz szlovák honunkra, és föltámad a lelked, ha szendergett addig, fölszáll a szellem, ha alant járt előtte; én magam mindhalálig szítanám lelkem tüzét azokkal a gyönyörökkel, melyeket a Tátra látványa kínál. De fia vagyok egy szerencsétlen nemzetnek, mely talán még hiába vár szabadítójára, halálos álomban szunnyad, idegen isteneknek és nemzetségeknek szolgál, örök bánatomra egy szempillantásig sem szabad magamnak gyönyöröket keresnem. (...) A Tátra Szlovákföld kővé változott, kemény anyagban testet öltött ideája; ez a méltóság, hatalom, erő, ez a roppant, óriási, mérhetetlen nagyság, mely lenéz reád, a szlovák lélekben a nagyra hivatottság valamilyen homályos érzését ébreszti." Jozef Miloslav
Húrban (1846)
9. „Ennek a szlovák felismerésnek az a lényege, hogy a mi néptörzsünk jelenleg — jóval inkább, mint bármikor korábban — olyan élő törzsnek érzi magát, amelyiknek van jövője, hogy egyre jobban és jobban megismervén saját nyomorúságát és helyi hiányosságait, egyre jobban tud *magán segíteni, otthoni nyelvével, magyarországi szlovák jogaival, alkotmányos szabadságával. Ha a cseh íróknak joguk volt eltérni a bibliai írásmódtól azért, mert más nemzetek messzire jutottak a tudományos haladásban, annál nagyobb joga van a szlovák néptörzsnek eltérnie attól a stílustól és nyelvtől, mely nem volt sajátja — legfőképpen most, amikor többet kezd törődni magával. Hogy önálló néptörzs vagyunk, a csehekétől eltérő nyelvjárással, jelleggel és történelemmel, hogy a mi néptörzsünknek van géniusza és sajátossága, azt igen könnyen bizonyítjuk..." Jozef Miloslav Húrban (1846) 10.
„Szabadságnak indult korszakunk, szabadságnak indult korunk is, de a valódi szabadság létesítésére szigorúan megkívántatik a műveltség, mely nélkül én a szabadságot valósíthatatlannak hiszem. S valamint az egyes országoknak és honoknak kötelessége az emberiség ezen jótéteményeit terjeszteni s egyesekre árasztani; úgy az egyeseknek joguk van kívánni, hogy azon cél elérésére megkívántató eszközök az országokból neki megadassanak, és senkitől meg ne tagadtassanak. Ezen szempontból tekintve a dolgot, esedezem a tisztelt Karok és Rendeknek, méltóztassanak úgy rendelkezni, hogy a nép iskoláiban, az úgynevezett elemi iskolákban, minden tanokban az anyanyelv megtartassék, nevezetesen pedig a szlávfajú nép iskoláiban ezen népnek 71
nyelve divatban maradjon. Azt hiszem, hogy ezen népnek nagyobb műveltsége és szellemi el nem hanyagoltatása hazánknak igen érdekében fekszik, akármely oldalról tekintjük is a dolgot. Felszabadult és műveltebb nép nem szolgálhat rossz eszközül az országban kifejlődő szabadság ellen. Ezen nép országunkban az eddig fennálló feudális viszonyok és terhek által leginkább sújtatott és süllyesztetett alá; m e r t földje silány, az arisztokrácia pedig hazánk felső vidékeiben aránylag sokkal több, mint az alföldön, s ennélfogva benyomása is a népre sokkal súlyosabb, mint ott. Elszegényült ezen nép, mint ír népe, sokat vesződik és sínylődik az éhséggel; sok helyen az arisztokrácia pálinkaházai által csaknem egészen tönkrejutott, arca elhalványodott, beburkolt — mint ama nép — silány öltözetébe; és ha még az iskolai tanítást sem kapná anyanyelvén, valóban egészen elmerülne a butaságba, és mind szellemi, mind anyagi elhanyagoltatása bekövetkeznék. Minden oktató által elismertetik, s a mindennapi tapasztalás is bizonyítja, hogy az anyanyelv legjobb, legalkalmatosabb a tanításra, mert ezen nemcsak gondolkozni, hanem érezni is szoktunk, pedig a célszerű oktatásra s önmívelődésre ez is megkívántatik. A szegény embernek gyermeke kevés ideig járhat iskolába, s ha emellett az oktatás sem anyai, hanem mechanice valamely nem ismert nyelven történnék, bizonnyal az iskolába j á r á s nak eredményei nem üdvösek, hanem inkább csak károsak leendnének. Azért ezen nép érdekében kérem a tekintetes Karokat és Rendeket, hogy az elemi iskoláiban a rendes oktatást anyai nyelvén nyerhesse, s az isteni tisztelet a templomokban neki ugyanazon nyelven tartassák. Kívánom tehát, hogy azon szavak után »hol a magyar nyelv kötelezőleg tanítassék-", a következendők kihagyásával oda tétessék, »de különben a közoktatási nyelv a községeknek anyanyelve maradjon-"." Eudovít Stúr (1848. január 15.) 11.
„Nekünk becsületes szlávoknak is ütött a szabadság órája, és ha most csak mi nem kelnénk föl, az urak jönnének ránk megint, bottal, korbáccsal és sarkantyúval törnék meg és ütnék testünket, vágnának bennünket eszméletlenségig... az urak és hajdúik undorítónak mondták a ti nyelveteket, és csak annyit mondtak r a j t a nektek, hogy vágják a botot a hátatokra, hogy mikor kell robotra mennetek, hogy mikor kell a nagyságos úr előtt térdig hajtani a fejeteket és megemelni a kalapotokat; nem hallottatok mást a szlovákról, hogy te szamár, huncut, te marha paraszt, feküdj, fogjál be stb." StejarkMarko Daxner (1848. március) 12.
„Krisztus mindenki szabadságának híve volt, a törvényes szabadságnak, amelyik ebben a nagy parancsban foglalható össze: — »amit akartok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is azt cselekedjétek azokkal". S ezt a parancsot ma különösképpen a szívébe írhatja mindenki, hogy semmiben se sértse meg az emberek jogait, hogy az Isten ajándékait ne igyekezzék elfojtani bennük, mert ezeket az ajándékokat semmiféle hatalom nem képes kiirtani az emberből. Ezek a kincsek: nemcsak a szabadság, nemcsak a lélek, hanem a lélek alkotása és megjelenési formája is, amelyet »nyelvnek« vagy "-nemzetiségnek-" hívunk és bizonyos, hogy nemzetiség nélkül nincs szabadság, az egész történelem erről tanúskodik. A legújabb időkben is, ahol eddig a nemzetiség még egyáltalában nem volt kifejlődve, most, a szabadsággal szépen kifejlődött. Amit az előző részekben mondottam, azt mint hazám hű fia mondtam el, engedjétek meg, hogy most mint a szlovák nemzet hű fia is megnyilatkozzam. Mint e haza polgárai, szép szabadságot kaptunk, de mint szlovákok, azt nemzetiség nélkül kaptuk. Tisztelni Szláviát, tisztelni a népet, A kéz kezet mos elve alapján öljétek meg a vádaskodást és az önkényt: 72
A szabadság ügye közös törekvés lett, Igazság szóljon a költők lantján! Igen, igazságnak kell a költők lantján szólnia, és ezért a szlovákok hő érzelmeit nemzetiségük iránt a magyaroknak nem szabad elfojtaniuk; ha szabadságnak kell lennie, ám legyen egyenlőség, de ne csak látszatra, hanem igazán. Az osztrák jogar alatt az összes többi nemzetiségnek megvan nemzeti szabadsága is, és ezt, ahogy mondom, el is ismerték, csak a szlovák néma, szabadsága nemzetiség nélkül való, olyan ez, mint a test csont nélkül." c Viliam Pauliny-Tóth (1848. tavasz) 13. „Valójában tehát a francia háborúkban mozdult meg az élő össz-szláv gondolkozású szellem. Másként nem is volt lehetséges, mivel az egész szláv nemzet drámai pillanatokat élt át. Nem fogadták el, és többé nem is fogadhatták el a néptörzsek partikuláris történetét, igy tehát, ha bármiféle szláv nemzeti érzés felbukkant, az már akkor valóban pánszláv volt. Csak Magyarországon kerülhetett sor olyan képtelenségre, hogy harcot kezdtek az össz-szláv gondolkodás mint olyan ellen, éspedig egyes személyek gondolkodásmódja ellen. A mai zűrzavarok csomói többszörösen összegubancolódtak; egyesek megfeledkeztek arról, hogy a támadások a legújabb történelem eredményeit érik, hogy összezúzódnak a fejek a legújabb európai szláv történelem gránátoszlopain, melyek döntő tényezők tagadhatatlan hatalmán nyugszanak. Hiszen régebben is volt elég pánszláv eszme Magyarországon, akkor pedig miért nem estek büntetés alá, miért nem számitottak hazaárulásnak? Tudjuk, miért: mert akkor még a magistra vitae, a történelem nem nyilatkozott ily felségesen a pánszlávizmus mellett. Ti pedig, urak, játsszatok a történelemmel, és pusztísátok el a nyolcvan millió szlávot, oly apró darabokra, amilyenekben az egykor hatalmas kelta nép maradványai léteznek a skót klánokban. Ha ezt meg tudjátok csinálni, meglátjátok, a pánszlávizmus magától megszűnik létezni (...) Aki igazi nemzeti pánszláv, az sohasem akar politikai értelemben az lenni, és éppen a szörnyű európai politika miatt, mely csak beszennyezte eddig az európaiságot. Ha egyáltalán létezik még Európában egy olyan hatalom, amely a politikának ezt a démoni erejét — az ú j világtragédiának ezt a fátumát, ahogy Napóleon mondta Goethe előtt — megtöri, ez csak a szláv nemzetiség lehet, vagyis a pánszlávizmus, amellyel már régóta, azazhogy Mária Terézia korától kezdve megismerkedtünk. Az a törekvésünk, hogy nemzetté emeljük ezt a nemzetiséget, a francia háborúk után csak újabb, biztosabb és szélesebb európai bázist kapott. Szavaink és tetteink csak azért kaptak nagyobb nyomatékot, mert támogatta és előrevitte őket a közelmúlt nagy történelmi igazsága. Ezért ez a szerencsétlen jajveszékelés először a németek, majd később tanítványaik, a magyarok részéről." Michal Miloslav Hodza (1848.
szeptember)
14. „Az igazság az, hogy mi, észak-magyarországi szlávok magunkat hungarusnak tekintjük, hiszen mi vagyunk ennek az országnak a legrégebbi őslakói. Mi adtuk neki a keresztyén-európai Hungária nevet, s ebből keletkezett később az »Ungar« és a »Hungarus«. De nem vagyunk magyarok, és nem is akarunk azok lenni, sőt tiltakozunk a magyar jelzővel történő minderi olyan megnevezés ellen, amikor az az általános értelmű hungarus helyébe kerül, tehát az -ország, országos« tekintet nélküli -nemzet, nemzeti«-re való felcserélése ellen is, aminek következtében tőlünk, szlovákoktól önhatalmúlag elveszik a közös vagyont a hazában, például a színházat, az akadémiát, a múzeumot és hasonló intézeteket és intézményeket, felépítésükhöz és fenntartásuk73
hoz kérges szlovák tenyerek is hozzájárultak, és végül kizárólag a magyar sajátítja ki őket. Tiszteljük és szeretjük magyar szomszédainkat, számos anyagi és szellemi kapcsol össze bennünket. A tiszteletnek és a szeretetnek ezek a kapcsai csak tarthatnak eközben, amíg tekintettel vannak a nemzetiségre és az anyanyelvre, nem lennének érvényesek tovább, ha néprajzi határaikon túllépnének és az által nekünk adott jogok ellen lépnének fel, mint nemzeti életünk elnyomói." 0
elem érdek addig mert Isten
Stefan Marko Daxner (1861)
15. „Szlováknak lenni már önmagában is vétség, törvénytelenség, hazaárulás, gyalázat, kártevés, ezerféle nyomorúság, gyilkosság... mint valami söpredéket sértegetnek bennünket a hivatalokban, a vasúti pénztáraknál, minden nyilvános fórumon, még a postán és az adóhivatalokban is, ahova utolsó filléreinket visszük. (...) És a nemzet ellen irányuló, személyeket és vagyonokat megsemmisítő üldözések felett terpeszkedik — mint valami trónon — piszkos végtagjaival a triumfáló hazugság az igazságosságról, az egyenjogúságról, a kultúráról, a humanitásról és — tisztesség ne essék szólván — a liberalizmusról... Nem lehet fájóbb, fojtóbb sértés, mint ez a közönséges méreteiből hirtelen nagyra nőtt hazugság az igazságról, az állampolgári és nemzeti egyenjogúságról, a nemzetiségekkel való szelíd, humánus bánásmódról Magyarországon." Svetozár Húrban Vajansky (1894) 16.
„Nem, tévedtél Puskinom, mintha csak lelked láza vezetett volna félre: hogy folyjék az orosz nép tengerébe valamennyi eleven szláv-patak, különben a tenger is kiapad. A természet megcáfol: külön élve virulnak, friss példák a létezésre, bár összefüggnek a felszín alatt." * „Érzés! — lelkem aggódva így remeg, de nem kell semmit a szememre vetnem: hazafi is vagyok, de szláv is egyben; ártalmára senkinek nem teszek, s hazámra gyűjtenék balvégzetet? Hazug, ki ezzel vádolna! — A szlávnak jó lelke van, s szétosztja a kiáradt véka fölöslegét a többinek... A szlovák is átöleli hazája földjét, a Tátra oltár néki fenn; ősei hamvát hódolattal áldja. — Képmutatóként nem is fedezem magam, mert nem riaszt a pletyka árja, s együtt őrzi e két érzést szívem." Pavol Országh-Hviezdoslav (1914) (Rónay György fordítása) 74
17.
„A Magyarországon élő cseh—szlovák nemzet Nemzeti Tanácsa kijelenti: 1. A szlovák nemzet nyelvileg is, művelődéstörténetileg is az egységes cseh—szlovák nemzet része. Minden kulturális harcban, amit a cseh nemzet vívott s ami ismertté tette őt az egész világon, része volt a szlovák ágnak is. 2. E cseh—szlovák nemzet számára mi is korlátlan önrendelkezési jogot követelünk a teljes függetlenség alapján. (...) Meg vagyunk győződve, hogy a mi törekvő és tehetséges szlovák nemzetünk, amely a hallatlan elnyomás ellenére a nemzeti kultúra ilyen fokára jutott, nem lesz kizárva a béke áldásaiból és a népek szövetségéből, hanem neki is megengedik, hogy jellegének megfelelően hozzájárulhasson az emberiség általános haladásához." A túrócszentmártoni
deklaráció
(1918)
18.
„Ama forradalmi korszak egész "-bonyolultságából", amikor a demokratikus törekvések összeütköztek az önkényuralmat gyakorló dinasztiák és uralkodók reakciós hatalmával, csupán a magyarokkal szembeni "-szlovák nemzeti érdekek" reklamálásának igazságos voltát, jogosságát és nyilvánvalóságát látták. Az ily módon értékelt események lényege persze elsikkad, és olyan nézet kialakulásához vezet, mintha az 1848—49-es évek szlovák vezéreinek magatartása elősegítette volna a közép-európai viszonyok demokratikus, igazságos elrendezését, s mintha Stúr, Húrban és Hodza a szlovákok nemzeti ügyét szolgálta volna, amikor szembehelyezkedett a magyar forradalommal, főképpen pedig, amikor a bécsi abszolutizmus oldalára állt és az orosz cár irányította tömbhöz csatlakozott. Az ilyen jellemzés teljes egészében hamis! A szóban forgó időszak történetírói eddig figyelmen kívül hagyták ezeket a kérdéseket, nem tűrték, hogy az ellenforradalmiság legcsekélyebb gyanújának az árnyéka essen a szlovák nemzeti burzsoáziára, jóllehet ma már tudjuk, hogy a negyvennyolcas forradalomban ez a polgárság a magyar szabadságharc elleni fegyveres felkeléssel nemcsak segített letörni a közép-európai forradalmat, hanem a Habsburgabszolutizmus hatalmának megszilárdításával hosszú időre lehetetlenné tette a szlovákok bárminemű nemzeti fejlődését is." Ladislav Novomesky (1933) 19. „ . . . Stúr nagy forradalmi tettet vitt véghez a szlovák irodalmi nyelv bevezetésével, hogy ezzel lehetővé tette a szlovák nemzeti élet kibontakozását, hogy megteremtette a szlovák nemzet kulturális és esetleg gazdasági fejlődésének előfeltételeit. Az, ami Stúr tragikus tévedése, és amire a szlovák nemzet egész életével ráfizethetett volna, az Stúr politikája volt. Stúr, ez a népi forradalmár a szlovák nemzet sorsát a legreakciósabb feudális hatalmakhoz, az osztrák dinasztiához és a cári Oroszországhoz kötötte. Hogy fizetett rá erre a szlovák nemzet, azzal hogy 1000 forintot kapott a Maticára, amelyet a magyar burzsoázia azután feloszlatott, azt mindenki jól tudja." Vladimír Clementis (1936) 20.
„Mivel objektum volt a nemzet, és egész életében a megőrzésre és nem a hódításra volt berendezkedve, irodalmunknak magától értetődően védekező a jellege. A költő és az író ilyen helyzetben nem bonthat szárnyakat és nem nőhet szervesen: valamit meg kell tiltania magának — vagy túlzó gondoskodásból és szellemi szabadsághiányból megtiltják neki mások; valahová állandóan vissza kell fordulnia. Innen •egész írásbeliségünk befejezetlensége, töredékessége; még olyan jelenségeknél is érezzük, amelyek valamivel többet adtak a részleteknél; ilyenkor azt szoktuk mondani, 75
hogy »valami hiányzik-" e művekből. Valami hiányzik, valamiből pedig "túl sok van, olyannyira, hogy őszintén meg kell mondani, több volna a kevesebb. Sok például a tanulság; költőnk gyakran inkább szónokol mint énekel; írónkat nemegyszer inkább az erkölcsi állásfoglalás vezérli, mint a művészi kiválasztás szempontja. Mivel feladatnak és kötelességnek érzik az életet, egyáltalán nem, vagy csak keveset beszélnek az örömökről." Alexander Matuska (1946) 21.
„És mégis: van történelmünk. Sok más nép történelmétől különbözik, mert nem mi magunk írtuk, hanem mások írtak a mi számlánkra; mert nem befolyásoltunk senkit, hanem minket befolyásoltak; mert nem támadtunk és nem indultunk hódítani, hanem mi voltunk a megtámadottak és a meghódítottak; mert a mi történelmünkben nincsenek dinasztiák, királyok és uralkodók. De van könny és vér adója, melyet e földön fizetni kellett minden lépésért, a legkisebbért is: ezt mi fizettük, többet mint mások — ez a szlovák történelem címere. Nem a süllyesztőben végeztük, nem nyelt el az űr bennünket: élünk, és nemzet vagyunk. Évszázadok verítéke és vére, egész nemzedékek megtöretett és meggyalázott élete ad ennek a ténynek megsemmisíthetetlen erkölcsi fundamentumot." Alexander Matuska (1948) 22.
„Ez a kulturális politika okozza Pozsony bővérűségét. Lassan ide igyekszik mindenki, akinek az agya és a tolla magasabb színvonalon mozog. Ügy tetszik, hogy itt valamilyen »nagyvárosi« fölényes légkör alakul ki, hogy Pozsonyból valami olyasmi lesz, mint a régi rómaiak urbs-a, és hogy egyre többet beszélünk urbi, mint orbi. Találkozhatunk már azzal a kifejezéssel is, hogy "Pozsony és a vidék«, mintha Szlovákia két részből állna. Egy reprezentatívból és egy másikból, amelyik még bocskorban jár. A pozsonyi kényelemből egyre kevéssé kívánkozunk erre a »vidékre«, a kisvárosba és még kevésbé falura. (.'..) Pozsony excentrikussága nem csak földrajzi fekvéséből adódik, és nem csupán közlekedés kérdése (azt mondják, ma már sehová sincs messze). Alapvető szerepet játszik ebben, és bonyolulttá is teszi a történelmi mozzanat. Történeti, kulturális és etnikai excentrikusságról van szó, amelyet nem sikerült áthidalni. így alakult ki ennek a városnak a mentalitása, ez határozza meg jelenleg is, és legfőképpen ez fog hatni Pozsony kulturális légkörére. Nem szerves módon lett belőle a történeti fejlődés során Szlovákia fővárosa, hirtelen törés volt ez inkább, előre nem látott esemény a városnak, olyan helyzetbe került, amelyhez, nem nőtt fel, olyan feladatokat kellett vállalnia, amelyekre a történelmi fejlődés nem készítette fel, s amelyeket mesterségesen kellett vele elfogadtatni. "Bécs elővárosának-", a jelentős mértékben elmagyarosodott Pozsonynak kellett fővárosnak lennie, egy olyan nemzetének, mely idegen volt a város számára." Ján Marták (1967) 23. „Mélyről származunk: mintha a szlovák erdőkhöz hasonlóan a földből nőttünk volna ki: fáradhatatlanul és visszavonhatatlanul. Történetileg plebejusok vagyunk — nem tudom, melyik modern nemzet plebejus olyan tiszta formában, mint mi. A vereségek ellenére mozgásunk szüntelen és látható emelkedés, még egyszer: mélyről származunk. (...) Ha a történelem királyok és császárok története, vezéreké és fejedelmeké, győzelmeké és meghódított területeké, ha a történelem erőszakok története, rablásé és kizsákmányolásé, akkor nekünk nincs történelmünk, legalábbis nem vagyunk alanya ennek a történelemnek. De h a a civilizáció története a történelem, a. munkáé, a történelem által félbeszakított, de mindig ú j r a diadalmaskodó építésé,. 76
akkor ez a mi történelmünk is. Á z építők nemzete vagyunk nemcsak a szó metaforikus értelmében, de a szó szoros értelemben is: építettük mint kőművesek, kőművesmesterek és napszámosok Bécset és Pestet is, sok idegen várost segítettünk építeni: r.ombolni egyet sem romboltunk." Vladimír Minác (1970) 24. „Éppen azt kívántam bizonyítani csak, hogy Hurbannak ez a vitája még tart; ma sem lehet röviden, világosan és egyértelműen kimondani a végső szót fegyveres fellépésünkről vagy fellépéseinkről. Hogy önmagukban rengeteg ellentmondást tartalmaznak, melyeket örök időkre megoldandó feladatul hagyott a történelem. Fegyveres fellépéseinkről számos véleményt formálhatunk, szólhatunk az egyes szerepekről, eseményekről és személyekről. Ezek az ítéletek egymással is vitáznak azonban, nem engedik meg, hogy bibliai igen-igent vagy nem-nemet mondjunk; egyszerűsítés nélkül azt sem mondhatjuk, hogy reakció vagy haladás, mert akkor a történelmi viszonyok totalitását nem értenénk meg. Legyen végül is: belső fejlődésünket tekintve a modern nemzet kialakulásának a fegyveres fellépések is egyik forrása, okok és következmények hosszú sorának egyik csomója. Nem töltenek el bennünket határtalan büszkeséggel, de szégyenkeznünk sem kell miattuk túlságosan: objektív tény történelmünkben, amelyet előítéletek — és mindenekelőtt nemzeti előítéletek nélkül kell szemlélni." Vladimír
Minác (1972)
JEGYZETEK
1. Dániel Sinapius-Horcicka (1640—1688) evangélikus lelkész, költő. Neoforum Latino-Slavonicum című k ö z m o n d á s - g y ű j t e m é n y é n e k bevezetőjéből. (Latinból fordította Szörényi László.) 2. Sámuel Tlmon (1675—1736) történetíró. Imago antiquae Hungaria . . . Kassa, 1733. című művéből. (Latinból fordította Szörényi László.) 3. A n t o n Bernolák (1762—1813) ötnyelvű szótárának magyar előszavából. VI. kötet Repertorum Lexici Slavici-Bohemico-Latino-Germanico-Ungaricl Supplementarum. 4. Csaplovics János (1780—1847) szlovák származású magyarországi néprajztudós és történetíró. Művelt németül, magyarul, szlovákul és latinul írta. Az itt közölt idézet a Hesperus című folyóiratban jelent m e g eredetileg 1818-ban Slowaken in Ungarn című írásában. 5. Ján Kollár (1793—1852) bibliai cseh nyelven író szlovák író, a szláv Irodalmi kölcsönösség eszméjének kidolgozója. Az idézet németül kiadott névtelen röpiratából (Etwas über die Magyarisierung der Slawen in Ungarn) származik. 6. Ján Chalupka (1791—1871) szlovák író. Lipcsében megjelentetett német nyelvű, Ungarische Wirren und Zerwürfnisse című, névtelenül kiadott röpiratából származik az itt közölt részlet. 7. Jozef Melcer (1800—1854) evangélikus lelkész, énekszerző. Idézetünk Besztercebányán kiadott Szózat a szláv nyelv érdekében cimű röpiratából származik. 8. Jozef Miloslav Húrban (1817—1888) szlovák író, irodalomszervező, politikus, az 1848-as f e l kelés vezetője. Idézetünk romantikus szlovák irodalomtörténetéből (Slovensko a jeho zivot literárny) származik. 9. Jozef Miloslav Húrban (1817—1888). Második idézetünk e g y cseh folyóiratba írt tanulmányából (Hlasové o potrebe jednoty spisovného jazyka pro Cechy, Moravany a Slováky) származik. 10. L'udovít Stúr (1815—1856) szlovák író és politikus. Részlet a magyar országgyűlésen elmondott beszédéből. 11. Stefan Marko Daxner (1823—1892) politikus és publicista. Részlet Tiszolcon elmondott beszédéből. 12. Viliam Pauliny-Tóth (1826—1877) szlovák író és politikus. Részlet Wek s l o b o d y . . . címmel 1848 tavaszán Besztercebányán megjelent röpiratából. 77
13. Michal Miloslav Hodza (1811—1870) politikus és filológus. Részlet Prágában németül megjelent Der Slowak cimű röpiratából. 14. Steían Marko Daxner (1823—1892). Részlet Hlas zo Slovenska című röpiratából. 15. Svetozár Húrban-Vajansky (1847—1916) szlovák író, újságíró. Részlet Loz v trlumfe cimű újságcikkéből, melyet magyarul Csukás István tanulmánya (Vajansky müveinek magyar világa, Acta Históriáé Litterarum Hungaricarum. Tomus XIV. 48—49. 1.) nyomán idézünk. 16. Pavol Országh-Hviezdoslav (1849—1921) szlovák költő. A Véres Szonettek cimű ciklusából származnak a versek. (Részlet a 28. szonettből és a 29. szonett.) 17. Részlet az 1918. október 30-án Túrócszentmártonban ülésező Szlovák Nemzeti Tanács határozatából. 18. Ladislav Novomesky (1904—1975) szlovák költő. Marx Károly revideálja a szlovákok történelmét című írásából származik a részlet. 19. Vladimír Clementis (1902—1952) szlovák politikus. Részlet parlamenti felszólalásából. 20. Alexander Matuska (1910—1975) szlovák irodalomtörténész. Az idézet a szerző Duch slovenskej literatúry című írásából származik. 21. Alexander Matuska (1910—1975) szlovák irodalomtörténész. Az itt közölt szemelvény Stúrovci című esszéjéből származik. 22. Ján Marták (1903—1973) szlovák irodalomtörténész. Az idézet részlet 1967-ben a Slovenské Pohl'ady-ban megjelent interjújából. 23. Vladimír Minác (1922— ) szlovák író. Részlet Dúchanie do pahrieb című történelmi esszéjéből. 24. Vladimír Minác (1922— ) szlovák író. Részlet Zobrané spory Jozefa Miloslava Hurbana című történelmi esszéjéből.
Válogatta, összeállította, fordította és a jegyzeteket készítette: KISS GY. CSABA
