A m i k o r az e m b e r t v a l l o m á s r a b í r j á k , ö n k é n telenül r o s t á l n i kezd. Mit is c s i n á l t a m , m i t is csinálok? . . . Aztán m e g d ö b b e n az e m b e r a s z i v á r v á n y k e r getésnek ezen a r ö p k e , t ö p r e n g ő és ö n e m é s z t ő komoly játékán, s megjelennek a képek; e g y i k - m á s i k n a k csak az ízét érzi az e m b e r , a kép már hiányzik . . . . . . H a r m a d o s f ö l d d e l b i r k ó z ó szüleim a születésemet is e l m u l a s z t o t t á k b e j e l e n t e n i ; félve a t ö r v é n y s z e g é s t ő l , m á s n a p o t d i k t á l t a k be, így a „hivatalos" születésnapomon mindig keserű a bor a számban . . . S á r o s p a t a k r ó l a t a n í t ó k é p z ő t a n á r a i , m i n t elsárgult t a b l ó k , s z a l a d n a k el előttem, f ő i s k o l a , Nékosz, f a l u s i t a n í t ó s k o d á s , s egy n a g y bizonyosság, h o g y s o h a n e m t u d t a m és soha n e m a k a r t a m a m ű v é s z e t t e l s z a k í t a n i . Ez a g y ö t r e l mes „igaz" perzselte hátam, vagy búzavirágot n e v e t t e t e t t velem. T ö b b s z ö r m e g é r i n t e t t a h a lál, m o s t is é r z e m , h a a t ü d ő s z a n a t ó r i u m szele megcsap valahol. . . 1961-ben k a p t a m m e g a D e r k o v i t s - ö s z t ö n d í jat, m a j d SZOT- és 1968. április 4-én a M u n kácsy-díj adott buzdítást, hogy verejtéklepellel é b r e d é s e m m i n d i g s z e b b legyen. H o s s z a b b ideig v o l t a m R ó m á b a n , itt volt k i á l l í t á s o m , több k ü l f ö l d i d í j a t n y e r t e m . N e t ű n j e n e k ezek dicsekvésnek, de a megszokott bemutatkozások a t m a j m o l o m , m e r t ez j e l z ő k a r ó k a t is j e l e n t a n e k e m kiosztott f ö l d ö n . Egy idő óta a n é p i g y ö k e r e k és g y e r m e k k o ri r e m i n i s z c e n c i á k s e r k e n t e n e k a l k o t á s r a . G r a fikus vagyok, festőnek indultam, édesanyám r e f o r m á t u s p a p n a k s z e r e t e t t volna, m e r t a cselédsors m e l y i k m a g a s s á g r a is m e n e k ü l h e t e t t volna? S a l g ó t a r j á n f o g a d o t t f i á n a k . Itt élek m á r a m e g y é b e n tizenöt éve, így az illetőségem is t ö r v é n y e s , a s z í v e m r ő l n e m is beszélve. E h e ves s z í w e r é s ű p u b e r t á s k o r ú , t e l e p a t t a n á s o s a r cú v á r o s m ű t e r m e t , a b á n y á s z o k , t ü z h e l y g y á r i munkások szeretetet adnak naponta, hogy rep ü l n i t u d j a k és m e r j e k ! A T i s z a t á j r é g e n m a g á h o z s z o r í t o t t ! Azóta Szegeden m á r n é v a d ó szülő is lettem, s r e n d szeres k i á l l í t ó j a a T i s z a - p a r t i F i r e n z é n e k . í g y ölelem á t ezt a k i s országot, s z e r é n y műveimmel pedig gazdagítani szeretném.
S Z E G E D I tudományegyetem Ksjtst IrtfílaiWiléMtl Httwt^rt l i w m
XXII. évfolyam, 8. szám. 1968. augusztus
TARTALOM UTASSY JÓZSEF: Versek 691 KALÁSZ MARTON: Arckép, közelgő strandidényre (vers) 692 LATOR LÁSZLÓ: Versek 693 PAL RITA: Láz (elbeszélés) 695 ORSOVAI EMIL: Versek 701 ORAVECZ IMRE: Versek 702 TORNAI JÓZSEF: Görög tánc (vers) 703 ERDÉLYI JÓZSEF: Nyárfaberek (vers) 704 GYURKOVICS TIBOR: Több (vers) 704 DER ENDRE: Holdrajongók (színmű, I. rész) 705 HAZAI TÜKÖR TÓTH BÉLA: Tisza (XVIII. rész) 721 VAGVÖLGYI ANDRÁS: Tanyák a Tiszatájon (II. rész) 726 MŰVÉSZET SZ. SIMON ISTVÁN: Tíz szegedi nyár (II. rész) 731 A jubileum krónikája. — Szemelvények a Tiszatáj cikkeiből 737 Színházi esték LABANYI ÁGNES: Két egyfelvonásos a Szegedi Színházban 740 NIKOLÉNYI ISTVÁN: Mathis, a festő 741 Képzőművészeti napló D. FEHÉR ZSUZSA: A XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás SZENTGYÖRGYI KORNÉL: Fiatalok és szegediek SZÉKELYHÍDI ATTILA: Gondolatok az idei Alföldi Tárlatról D. FEHÉR ZSUZSA: Szabadkai művészek Szegeden
743 744 746 747 689
FÓRUM GÁL, FARKAS: „Tágas mező nyittassák" (Vita a vidéki könyvkiadásról) 749 KRITIKA Ünnepi könyvhét 1968 CSETRI LAJOS: Szembenézni? De mivel? (Illyés Gyula és Déry Tibor köteteiről) TAMÁS ATTILA: A megújuló Illyés ^ POMOGÁTS BÉLA: Benjámin László válogatott versei KASSAI KELEMEN JÁNOS: Weöres Sándor: Merülő Saturnus STENCZER FERENC: Csorba Győző: Lélek és ősz GREZSA FERENC: Simon István: Verőfény VERESS MIKLÓS: Nagy László: DarázskirályILI A MIHÁLY: Vádli Mihály: Eső a homokban VÖRÖS LÁSZLÓ: (fferaí Gábor: Kis csodák
761 763 764 766 768 769
Mi van a fiókban? (—): Két flekk Andrássy Lajossal INNEN-ONNAN — KRÓNIKA
771 772
752 755 758
ILLUSZTRÁCIÓK GABUREK KÁROLY (700); EZÜST GYÖRGY (730); DRAHOS ISTVÁN (773) ; PAPP GYÖRGY (első címlap). — A SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK TÍZ ÉVE KÉPEKBEN (műmelléklet I—IX); A TISZATÁJ ÉS A SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK (címjegyzék; műmelléklet) ; CZINKE FERENC (műmelléklet XI—XII). — Fotók: Enyedi Zoltán, Siflis József és Liebmann Béla.
T I S Z AT A J Irodalmi és kulturális folyóirat A Magyar í r ó k Szövetsége Dél-magyarországi C s o p o r t j á n a k l á p j a Megjelenik havonként Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDRASSY LAJOS Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: KOVÁCS LASZLO Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság ;útja 10. T á v i r a t c í m : Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók 153. k i a d ó h i v a t a l : Szeged, M a g y a r Tanácsköztársaság ü t j a " 10. Telefon: 13-116, 13-500.' Postafiók 153. Terjeszti a Magyar Posta. Egyes szám ára -6 "forint. Előfizetési d i j a : negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72, forint.. Előfizethető a Posta Központi Hírlapirodában (Budapest V., József nádor tér 1.) és bármely kézbesítő postahivatalnál.- Egyéni előfizetések a 61 260, közületi .előfizetések.a. 61.066..csekkbefizetési lapra..(átutalások az MNB 8. egyszámlára) küldhetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem a d u n k - vissza. Indexszám 25 »16 — Szegedi Nyomda-
UTASSY JÓZSEF
SIRATÓ
.
A húgomnak hosszú, szőke haja volna. Míg fésülködne én a tükröt tartanám, s incselkednék vele: csúnya vagy . . . nem t e t s z e l . . . barátnőid s z e b b e k . . . — Hadd haragudna rám! A takriyosan is szép, csöpp csintalan öcsémnek csúzlit csinálnék, és ha csörrenné az ablak: magamra vállalnám a kis mesterlövésznek találataiért megillető jutalmat. S vasárnap délelőtt, nehogy még rajtakapjon, valami kedveset füllentenénk anyámnak, s férjét presszóba csalnánk: meséljen újra arról, hogy menekült meg ö , s hogy pusztult el a Század.
ŐSZT PILLANTÓ szőlőszemek Fél a levél. Postás szelek hordják szét az idézést. Járőr felhők hangoskodnak. Tele a kert véresre vert paradicsommal, virággal. Rózsafák, kötelek, karók. Trombita-tulipán-roncsok. Petúnia-tárogatók. S dér-zápolyák, zúzmara-horthyk,... ! Micsoda forradalom, hit, '• ¡ Mii' ' A micsoda március volt itt! Fenyőfa, hadd öleljelek meg! Egy perc, s a gesztenyék, diók szemhéjai mind fölrepednek.
ESTE Édesanyám sír. Megverték a gondok. Szobánk sötét, csak fáradt szeme csillog, mint két szép őszi csillag. .691
Édesanyám sír. S nem ö tehet róla: ha elengedném kezét, a Föld is elforogna szép lassan alóla!
GUNARAM JAJGASS Röppenj föl, fehér gunaram, jajgass! Magasra szállj, te csillagtalpas! Nézd: kipofozva városok, falvak. Szállj gitárnyakú gunaram, jajgass! Vasvillánk, sarlónk mind sikolyéles, menekülj innen: itt piros tél lesz! Kereket old az ördögszekér is, anyám csomagol, elmegyek én is.
KALÁSZ MARTON
ARCKÉP, K Ö Z E L G Ő S T R A N D I D É N Y R E Gyümölcs és gumimatracok émelyítő szagában kuporog majd. Kifosztott méhkas, fúlánk-pezsgésű nyárban — nem lesz esélye! Utazásról álmodhatik legföljebb. Mint sejtelmes lép: a távol. Itt a nők némán visszaköszönnek, s előlük pocakosodé álgögjét, esetlenül, vigyázva mélyvízbe gurítja. Ez a rajzás fejében szűnhetne! Hátha, hátha —
s nyálából félénk, savanyú állat: a mosoly ajkára biceg. Mindez kevés. Rajta megérzik, rossz idegeiben portyáz a hideg, akkor is, ha a zúzos tükröt a világ végének támasztották. Záráskor hijas részvétüket a csuromvíz kölykök sem neki osztják.
LATOR LÁSZLÓ
NEM A HALÁL Nem a halál — a csúful tőrbeejtett, a bomlására eszmélő tudat, a közönyös kiszikkadt magvú sejtek, ahogy gyáván megadják magukat, az eltévedt jelek a feledékeny idegek zilált gubancában, a test szűkülő világegyetemében oszlásnak indult hús hüllőszaga, az iszonyú! Az arc, melyre az évek mész-üledéke szürkén rákövül, a jelenések lázában kiégett lakatlan szem, az ásványfényű űr, a beomlott mellkas, a menthetetlen szuvasodó csont, a rozoga hát, az egész ingatagul szervezett rend, ahogy megvallja romló anyagát, melyet sokáig annyiféle forma, . szín, illat álruhája leplezett, s végső földi átváltozása korhadt vázát olyan könnyen roppantja meg,
"
hogy egy alantas léthez idomulva a föld homályos tisztítótüzében egy isten konok kényszerére újra öntudatlan feltámadásra égjen. .693
A Z UDVAR Arvacsalán, kásás-méz közepű kamilla, pásztortáska, perjefű, in-bordás méregzöld lapu, buja porcfű, lúdhúr, szívós taracbuza, halvány-heges levelű lóhere, a tiprott föld koldus növényzete. A reves, gombás palánknál, odább, tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág, égboltja a köszvényes bodzafa homályszívű tömör lombozata, de tömbjében váratlan tüzű rés: 'mozdulatlan ametiszt-remegés. Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog. Csorba téglákon zöldbolyhos mohok. Szikkadó, ráncos héjú gallyakon üvegcsillám: kanyargó csiganyom. Az ól végében a két gömbakác belsejében angyalzöld ragyogás, a láthatatlan forrású smaragd fényben ezüstláng-hártyás bogarak. A cserepes, sajgó kéreg alatt formátlan fürtös létek rajzanak, még névtelen, még el nem különült sejtek, csírák bolyongják be az űrt, millió közt keresik azt az egy formát, amely nekik rendeltetett, tétova csápjuk mohón tapogat alakokat, színeket, szagokat, s a mélyvilág homályos, méhmeleg üregeiből feltüremlenek: árvacsalán, kásás-méz közepű kamilla, pásztortáska, perjefű, ín-bordás méregzöld lapu, buja porcfű, lúdhúr, szívós taracbuza, halvány-heges levelű lóhere. Általuk él az udvar négyszöge, árad, mozog reggeltől esteiig, legmélyebb rétegéig megtelik a mindenség nyers áramaival, barlangjaiban hangtalan vihar, szakadatlan sokszorozza a lét tajtékos-örvényes tenyészetét, hogy éjjel meleg szemhéjad alatt szilánkjai még tovább izzanak, hogy álmaid legbelső kapujáig valami égi derengés sugárzik.
P A L RITA
LÁZ
BÖGÖK, mint egy hülye, egyáltalán nem izgat, ki látja, s mit gondol. A bal kezem mutatóujjára csavart zsebkendő átázott a vértől, nevetséges lehettem, ahogy ültem a hosszú asztal mellett s kék zsebkendőbe csavart ujjamat dugdostam. Ha legalább tudnám, mibe akadtam, de fogalmam sincs róla. Rohantam a folyosón, aztán az ajtó előtt rámszólt a galambréti tanítónő: — Mi lelt? — kérdezte. Akkor néztem a kezemre, mély, háromfelé ágazó vágásból ömlött a vér. — Talán egy törött ablakszárnyba kapott — mondta a kiskatona. Elég sokan nyüzsögnek a folyosón, lépcsőn, rámbámulnak, mi az, kirúgtak? — látom a szemükben. Az utcán is sírok, percenként törölgetem a szemem. Tegnap ugyanerre jöttem. Most ugyanerre megyek. A tegnap, az más volt. Szél cibálta a hajamat, ruhámat, s egy hatalmas, üvegteraszos preszszó előtt nyakamba borult a szoknyám, hiába kapkodtam utána, a szél erősebb volt, komiszkodott, restelltem a rózsaszínű alsószoknyát, szerencsére az is repült, szanaszét, odalapultam egy házhoz, a presszóból kivigyorgott egy öregúr, de nem mérgelődtem, barátságosan nevettem, csudajó kedvem volt.
AZ UJJAMBAN egy ér vadul lüktetett, szivárgott a vér, és bámultam a kérdés után, aztán egyre több ér lüktetett, a szám is remegett, „na — mondta a kissé csodálkozó, megütközött hang —, hát n e m tudja, maga se tudja, miért akar egyetemre járni?" A nyelvésznő szigorúan néz, vár, mindannyian várnak, míg nyögdécselek, mintha beszélni tanulnék, keresgélem a hangokat. „Nem tanulhattam tovább . . . csak most, most szeretnék", s megakadok, vége a tudománynak, nagyokat nyelek, abba kell hagyni a bőgést, abba kell hagyni, s megfeszül minden arcizmom, de mégse tudom mondani, hogy tizennégy évvel ezelőtt beiratkoztam a képzőbe, aztán mégsem mentem szeptemberben, egyszerűen nem nézhettem tovább, ahogy az a vénasszony egzecíroztatta Mamát, Mama meg alázatoskodott, hiába könyörögtem neki, hogy köpje egyszer szembe, de Mama mérgesen legyintett, hallgass már, örülj, hogy van kenyerünk, az apád meghalt; és látod, mégis van kenyerünk, nem akartam, hogy Mama még négy évig mosogasson a vénasszonynak, s azt mondtam, fütyülök a képzőre, nem is igaz, hogy tanító szeretnék lenni. Az elnök türelmetlenül sürget, nem sírok már, de feloldódni se tudok, csak egy-két szóval toldom meg a szánalmas választ: „aztán aztán "beiratkoztam levelezőn a gimnáziumba, mert nagyon szerettem tanulni". Az érettségi bizonyítványt kérik, nézegetik, az asztalra pördül a zöldes karton, látom a biológia jelest, kár, hogy csak kétszakos az egyetem, igazán imádom a biológiát is, de valamit mégis ki kellett hagyni, és pont ezt, csodás volt az érettségi tételem, „Az élet lényege", és este a tanárom azt mondta Zsének a banketton, igazán sajnálom, hogy ez a lány nem lesz biológus. 695
A sötétbe öltözött elnök talán el a k a r j a felejteni a sírást, megrezzenő mosollyal ér hozzám a hangja: „no hát, meséljen valamit az olvasmányélményeiről". Nem igaz. Nem igaz! Ilyen gyönyörűt n e m kérdezhetnek felvételin. Szinte elkábulok; Steinbeck gyapotszedői hatalmas bográcsban főzik a babgulyást, aztán elém bóklászik Candidó monteriákba is magával cipelt disznaja, döngicsél a monter iák szúnyoghada, üvöltenek az akasztottak, Modesta .talpának meztelen csattogása zúdul a dobhártyámra, Nexö szelíd Dittéjét kísérem a dűnákon, Hemingway ezredese pohar á t üríti, s Renáta mosolyog, mosolyog rá fiatal, barna arcával, a Kisasszony pedig vigasztalanul gyűjti a koronákat és . . . A . nyelvésznő arcából szigorú szempár szegeződik a homlokomnak, de csak a bőrömet látja, hamuszürkére, verejtékesre vált bőrömet. — „Ó, sokat olvastam, igazán sokat" — kezdem bátortalanul —, de m á r nincs időm Dittéről szólni, vagy a monteriákról, ú j kérdés kattog felém, és keserűen szajkózom a t a n könyv egyhangú, unalmas szövegét.
A DÉLIBEN fene nagy a forgalom, rendőrök terelgetik a népet, a peron felé elzárják az utat, valami vonatot várnak, nyaraló srácokkal. Korán érkeztem, találok helyet ablak mellett is, kicsit leülök, aztán megkérem a szomszédomat, őrizze tovább, s ú j r a kint csatangolok a sínek között, enni kéne valamit, talán a ¡büfében, de az ételnek még a gondolatára is felfordul a gyomrom. Pedig ehetnék akármit. A legfinomabból, legdrágábbói is. Tele vagyok pénzzel. Mit is akartam venni? J a persze, cipőt, táskát, egy-két szép r é z k a r c o t . . . , nem lett belőle semmi. Tegnap szabad volt az egész délutánom és az estém. De semmi kedvem .696
n e m volt kirakatokat nézegetni, cipőt próbálni, képékért lelkesedni. Agyba b ú j t a m , megkértem a fizetőszolgálatost, hogy reggel ébresszen fel, magam mellé vettem a jó kövérre tömött táskámat, és néztem. De csak néztem. Isten t u d j a , m i n e k cipeltem ide is magammal n é g y é v minden jegyzetét. Szóval, tegnap este is nézegettem még a tankönyveimet, aztán végül is Amadóval csavarogtam éjfélig Bahiában. A télen olvastam utoljára k e d vem szerint. Azóta csupa kötelező, előírt, ajánlott volt műsoron. Mindent elolvastam, mégis hülye voltam a felvételin. De egyáltalán m e d dig fogok még ezen rágódni? Megkeresem a vonatomat, leülök, és várom, hogy induljunk. Nem ártana, h a megfésülködnék. Érzem, ronda vagyok és rendetlen. A h a j a m n a k minden szála külön ágaskodik, ez máskor halálra idegesít. Az is halálra idegesít, ha zsíros a bőröm, véreres a szemem és n y ú zott a pofám. S most mindez együtt. Nem idegesít. Semmi se idegesít. Csak valami elszállt belőlem. Talán a láz. Hideg a homlokom. Már dél óta. Előkeresem a lázmérőt, a blúzom alá csúsztatom, várok tíz percet. Tényleg. Még hőemelkedésem sincs. Pedig az utolsó k é t hétben n e m ment harmincnyolc alá. Ügy látszik, mégis idegláz volt. Zsé hiába küldött Telkeshez, csak nevettem r a j t a : „ugyan, . orvoshoz, legfeljebb, ha felfordulok, de addig? Nincs nyugtom még éjjel sem, sokszor félálomban botorkálok a polchoz, m e r t n e m emlékszem egy d á tumra, és ha az utcán megyek és eszembe j u t valami, rohanok haza, hogy tényleg így van-e? Semmire sincs időm, m é g arra se, hogy megcsókoljalak, ülsz csak itt és nézel, napok és hónapok óta, s várod, hogy befejeződjön ez a pokoli hajrá, s a k kor egész nyáron nevetünk, megszakadunk a nevetéstől. Majd meglátod, milyen csuda jó kedvem lesz."
Zsé! Csuda jó kedvem van, Zsé! Persze, most is azt hiszed majd, hogy viccelek, ha leszálltam a vonatról, és azt mondom, hogy tök voltam. Nem fogod elhinni. Az érettségi után se hitted el. Órákon át vártál a folyosón, s amikor végre kisurrant a m az ajtón s mentem feléd gyászos pofával, és mondtam: éppen csak közepes, belecsíptél a karomba: „hazudsz, kutya, m a j d n e m jeles lettél, elárult az igazgatód, gyere, kapsz egy óriási tejszínes fagyit". Olyan csuda jó kedved, volt, mint mikor először öleltél, és másnap hóesésben felkaptál és végigszaladtál velem a téren. Zsé, hiába izgultál egész nap, ma nem fogsz nekem örülni. Tudod, az a hülye bőgés! És a nyelvésznő, valahogy allergiás voltam rá, m á r amik o r megláttam, s ahogy elémcsúsztatta a cetlijét és kérte a szófajokat, megálltam az „A" betűnél, és sehogy se jutott eszemibe, hogy névelő. És utána m á r nem is állt velem szó'ba, egyáltalán nem volt kíváncsi semmire. Pedig az irodalmas, láttam, súg, félhangosan súgott, szuggerált a szemével, néztem a száját, azt mondt a : név-e-lő, és nem, az istenért se tudtam utána mondani, egyáltalán semmit se t u d t a m kimondani, a nyelvem makacs, élettelen, óriási húsdarabbá dagadt a számban, fulladoztam, a magabiztosságom egyszerűen elpárolgott. Különben is! A magabiztosságom! Elvesztem, összezsugorodtam már tegnap. Az az istentelen szél, s a hirtelen berobbant hideg, ráadásul az érthetetlen, makacs lázam, dideregtem a nyári ruhámban, s pokolian zavartak a ballonkabátok, szövetruhák, szóval mindenki úgy öltözött, mint aki otthon van, és azt vesz ki a szekrényből, ami a legjobban megfelel, én meg vonatra ültem dög melegben, s mire kiszálltam és a szél elráncigált az egyetemig, m á r olyan voltam, mint egy lilára fagyott, megtépett béka. Meddig döcög még ez a személy-
vonat, Mama biztosan melegen tartja a vacsorát, ezután enni is muszáj, arra is lesz időm, örülni kell m a j d a nyárnak, ós ha akarom, órákon keresztül nézegethetem, hogyan etetik verébék a fiaikat. A saját, m a j d n e m rozsdafarkú verebeim. Hajnalban kimentem a szőlőbe, a ház oldalához hevertem, ahol azért a nap is ért, meg árnyék is volt a szememnek és könyvnek, s minden tétel után öt percet ajándékoztam magamnak — pontosan stopperoltam — arra, hogy a verebeimet bámuljam. A tető alá dugták a fészküket, csak pár száraz fűszál libegett a szemembe, s ha közel mentem, kétségbeesett ricsajt csaptak. Korábban a két öreg minden mozdulatomra felrebbent, gyorsan és hirtelenül, sohasem tudtam felismerni a személyazonosságukat. Zsé is kíváncsiskodott, azt mondta, lehet, hogy rozsdafarkú, az fészkel ilyen helyen, aztán egyszer megleste őket, és csalódottan legyintett: csak verebek. De saját verebek — bizonygattam, ezzel se hangoltam jobb belátásra, ügyet se vetett rájuk. Persze Zsé biológus, és neki a veréb egy nagy nulla, de nekem ez is madár, s nagyon kedves voltam a saját verebeimhez. Nem is félték tőlem, megszoktak, állandóan cipelték a kaját, kényelmetlen lehet verébanyának lenni — gondoltam —, egyáltalán n e m szigorúak a kölykeikhez, és mindent a csőrükbe dugnak. Sok mindent gondoltam még az albérlőimről, minden órában mást és mást, és persze egészen biztos voltam, hogy az egyetemre is felvesznek. Óriási, virágjával felém forduló napraforgótábla mellett zötyögünk, de most nem érzem egészen, milyen szép, zavarnak a hülye gondolataim, engem valami mindig zavar. Akkor is így volt, amikor Zsével kéthete lementünk a folyóhoz gyűjteni, illetve csak ő gyűjtötte a növényeit, én meg gyúrtam a legnehezebb tételeket, gondoltam, isteni lesz .697
tanulni a parton, m a j d nézem közben az öblöt, a hullámokat és a lilatölcséres nemtudommilyen virágokat. A folyó áradt, a víz elnyelte a homokot, fent maradtunk a fáknál, ahol magasabb volt a part. Zsé azonnal nekivágott a dzsungelnek, szerettem volna utánaszaladni. . Egy-egy tétel átkozottul hosszú volt, de tudtam, hogy a mindennapi adagot meg kell emészteni, időnként arra gondoltam, hogy m a j d a nyáron! Nyakig mászok a homokba, napba, zöldbe, és nem gondolok semmire, legfeljebb az jiut m a j d eszembe, hogy szeptemberben beülök egy olyan hosszú és barátságtalan hodályba az egyetemen, rengeteget jegyzetelek, és rém boldog leszek. . De mit kezdjek most majd a nyárral és mit kezdjek Zsével? Nem tudok örülni, és nem tudok eléggé jó lenni Zséhez. Vigyáznom kell majd, hogy amikor csókol, úgy csókoljam vissza, mintha semmi másra nem gondolnék, és ne vegye észre, hogy a nyarat, a vizet és az összes érdekes növényt a dzsungelünkben felcserélném nyavalyás húsz pontért.
A MÁSODIK világháborút gyötörtem, a nap meg égetett kegyetlenül, csak a folyó siklott sebesen, hűvösen, az ám, a víz, jó lenne megmártózni, igazán jó lenne, csak néhány percet vesztenék, felforr az agyvelőm, hahó, 'Zsé! Zsé n e m válaszolt, elnyelték a fák, egyedül keresgéltem a tavalyi jó helyeket, az áradás mindent felforgatott, legyek, bogarak, böglyök tomboltak a nyárban, egy csorda nekemrontott, tehetetlenül csapkodtam, végre egy szélesen vízre hasaló, erős fatörzsnél lebuktam, hideg és tiszta volt a folyó, 'bámultam a közeli örvényeket, a megpördülő hullámokat, estig tátogtam volna betelhetetlenül és kábán, ha Zsé ki nem rángat. — Mi az, szabotálsz? .698
Engedelmesen visszamásztam a partra, Zsé őrködött mellettem, délt á j t előszedte a lázmérőt. — Muszáj? — kérdeztem. — Igen — felelte k é r lelhetetlenül. Mielőtt visszaadtam, megnéztem, harmincnyolchárom, minek ennyit vacakolni ezzel a h ü l y e higannyal, úgyis t u d j u k előre — z ú golódtam. Zsé rá se hederített a n y a fogásomra, a fejemet, tenyeremet tapogatta, mi lenne, ha egy-két hét halasztást k é m é i — mondta —, robban benned az idegesség, teljesen kiborulsz a végén. — K u t y a f ü l e — feleltem —, és Zsé tudta, erre nincs apella. Titokban persze én is féltem, hogy kiborulok, de valahogy úgy képzeltem, hogy egyik reggel egyszerűen felkelni se tudok. De így? Hogy eljutok az ajtóig,- békésen f e csegek a többi várakozóval, boldog vagyok és m a j d n e m biztos a sikerben, s aztán hirtelen ott ülök az asztalnál s meg se mukkanok arra, hogy az ,,A" betű micsoda . . . Persze, a folyónál erről még s e j telmem se volt. A láz n e m tört meg, inkább doppingolt, n o meg a centedé rin is, amit szokás szerint bekaptam. Zsével n a g y vitába gabalyodtunk, a huszonkettedik kongresszusról f a g gattam — ez is tétel —, Zsé pedig a kontyvirágon és perjeszittyón kívül ehhez is ért. Teljesen megfeledkeztünk arról, hogy ez tulajdonképpen tanulás, isteni, gyönyörű — m o n d tam —, de olyan nehéz elhinni, hogy igazán, igazi kommunizmus lesz. Zsé kardoskodott, én m a j d n e m ' kétségbeestem: — Szívem, ehhez emberek kellenek, tudod, csupa Ember, nagybetűvel, s milyen kevés van még b e lőlük, és egyáltalán szaporodik-e annyira a f a j t á j u k , hogy túlnőjék a többit? Zsé bizonykodott, én nevettem: — „úgy lelkesedsz, valahogy ezért is külön szeretlek, de mégsem tudsz egészen meggyőzni, mondd, hol vagyunk még ettől? Tudod, amikor a szőlőben tanultam, mellettünk az államiban vagy húsz nő kacsolt és kötözött, egész nap akkorka da-
rabot, hogy egymagam lenyeltem volna, néha szöszmörögtek valamit, aztán leültek és beszélgettek, később összevesztek, lekurvázták egymást, este pedig megnyugodva, kibékülve hazaballagtak. Mondd, ezek mit csinálnának a kommunizmusban? És mit gondolsz, mit csinálna az egyik újdonsült kollégám, aki ugyan ügyesen hegesztett a műhelyben, de közben kaptunk egy státust, valami hülye adminisztrációs piszmogásra, na, szóval a fickót kiemelték, kétezret bezsebel havonta, a nevét ugyan nagybetűvel kezdi, de tovább m á r nemigen terjed a tudománya, unalmában naponta kilencvenhatszor végiglapozza az üres füzeteit, na Zsé, mégis, hogy lesz így belőlünk kommunizmus?" Egészen begorombultam, ilyenkor üvölteni tudnék a tehetetlenségtől, szeretnék isten lenni, hogy egyből eligazítsak mindent, de hát csak egy vacak nő vagyok, akiben folyton tombol valamiféle láz. Alkonyodott, a böglyöktől a szúnyogok vették át az ügyeletet, Zsé összerakta a gyűjteményét, segítettem. — Te — mondtam —, lehet, hogy egyszer még biológus is leszek, ha elvégzem a magyar—történelmet, biztos utána se lesz nyugtom, mit szólnál hozzá, h a aztán még nekivágnék a biológiának, és majdnem úgy t u d n á m ezt is, mint te, jaj, Zsé, szeretnék százezer évig élni és százezer évig folyton tanulni, és szeretném egyszer azt érezni, hogy mindent tudok, amit csak akarok. Zsé nevetett, megcsapkodta az arcomat, és elindultunk az állomáshoz. A könyveimen kívül minden mást ő cipelt, igazán olyan néha, mint egy málhás ló, mindennel csak könnyíteni akar rajtam. — Te csak tanulj, tanulj, százezer évig, ne félj a láztól és ne félj attól, hogy kiborulsz, és lehetőleg m a r a d j meg ilyennek, amilyen vagy, pont így szeretlek, és legszívesebben megennélek, de most vigyázok rád, és biztosan
felvesznek az egyetemre, sohase morgok, ha félévekig nem jössz velem moziba, s azt se bánnám, ha százezer évig élnék veled, és közben megtanulnád a biológiát is.
ZSÉ VÁR. Vár az állomáson. Lehet, hogy nyugtalan, átvette idegrendszerem távoli jelzését. Zuhog az eső. Zsé azonnal észrevesz, amikor bef u t a vonat, integet, nevet, arcomon torz mosoly idétlenkedik, Zsé megfogja a karomat, néz. — Hagyjál — mondom, és idegesen rángatom magam, de Zsé türelmetlenül, mohón faggat, karomon egyre szűkül ujjai szorítása. Töredezve, kapkodva beszélek. Nem is próbál vigasztalni. Szorítja a karomat, de idegennek érzem. Otthon Mama már megterített. — Nem tudok enni, Anyukám — és beviharzok a szobámba, Zsé utánam, most m á r ömlenek belőlem a szavak, pontosan ismételek minden kérdést és feleletet, s lesem, lesem az arcát, faggatom, mit gondolsz, Szívem? Zsé tanácstalan és kétségbeesett. Lenyúzná a bőrét, ha segíthetne. Mama is bejön, kicsit hallgat bennünket, aztán megkérdi: — Na, felvettek? — Nem tudom, igazán, honnan is tudhatnám, senki se t u d j a ezt még —, a hangom ronda és elutasító, Mama megérzi. — Én nem hallgathatom, amit mesélsz? — kérdezi azon a csöndes, 'bocsánatkérő hangon, amiről sohasem tudtam leszoktatni. Hirtelen meglátom, mennyire öreg. Ha felvennének is, pontosan hetven lenne, mire végeznék. Szeretném, ha még legalább tíz évig élne mellettem, akkor, amikor, m á r tanítok. Itt ülne, ahol most én, nézné a dolgozatokat — a szebbeket el is olvastatnám vele —, a piros tintás .699
firkálásaimat, s egy szóval sem árulná el, mennyire boldog. Szeretném, ha legalább tíz évig lehetne boldog. Nem akarom, hogy bármit is észrevegyen ebből. Nem akarok előtte bőgni, hideg vagyok hát és elutasító. Kimegy. Zsé arca megszürkült, fáradt, ki akar kapcsolódni ebből a hangulatból. — Lemegyünk vasárnap a vízhez? kérdezi. Valamit habogok a böglyökről. — Nincsenek m á r böglyök — tiltakozik azonnal — ott jártak a kollégák, igazán, egyetlen bögöly sincs, veled leszek egész nap, fürdünk, jó? Majd vonszollak a vízben, ahogy szereted, kinyújtózól és fogod a derekamat, én meg cipellek, mint egy víziló, ha akarod, nyerítek is. — Nem is biztos, hogy a víziló nyerít, tényleg, hogy beszél a víziló?
Nevetünk, Mama vacsorázni hív, a sok beszédtől kiszáradt a szám, leöntök egy pohár bort, u t á n a még egyet, Zsé aggódik, egyszer azt mondtam neki, ha nem vesznek fel, úgy leiszom magam, hogy soha se leszek többé egészen normális. Zsé most nagyon hasonlít M a m á ra, könyörög a szeme, ahogy r á m néz. — Ne félj — nyugtatom meg —, igazán n e félj, annyi bor nincs is a világon. A gyomrom remeg, utálkozik. Alig ettem valamit az utóbbi h e t e k ben, lötyög r a j t a m a szoknya, erőltetve, keservesen rágom a falatokat. Valamikor nem hittem, hogy egy nő is igazán élhet-halhat valamiért a szerelmén és a gyerekén kívül. Na, itt van! Fáradt vagyok. És keserű, mint egy mázsa epe. A nyárnak se örülök. A higany megint felszökik h a r mincnyolcnégyre.
|||
t
IliÉlllil
flitö*^ GABUREK KAROLY RAJZA 700
ORSOVAI EMIL
MILY J Ó A N N A K , KIT MÁR É L E T É B E N Mily jó annak, kit már életében megsejtenek és rácsodálkoznak még jelenlévő lényegére. Akkor kínlódhat bár, de mégse pusztul és el nem kallódhat magában, lesz jövő idője. A földi ég is másként jár fölötte, s esőzze gond, havazza év, eszméletét nem rágja rozsda. ' Ki másoké lehet, mikor még van, adható- s oszthatóan, az visszanézhet már a csillagokra. Szemében munka fénylik, élőn és biztatóan lélegzik körüle minden, nincsen ismeretlen. ó hogyan kongott bennem, s mennyi kérdés! — Az első válasz óta, azóta érzem csak, hogy megszülettem.
MICSODA SORS! Ügy alakítom ezt a szerepet, hogy már nem is tudom: szerep-e? Gyerekkorom szűk, dohos kis öltöző. Elrontott, múltam arcomon a pír. Halk hangú ügyelő, a lelkiismeret szólít nevemen. Aztán kimért léptekkel sietek, sudárrá növeszt a jelenés.
'
S a nézőtér, sötét öl, vár, figyel, pedig kijövetelem epizód, szívem szerint lennék bár főszerep, . hol nem kulisszák a csillagok. „Kopf"-ot kapok, a figyelem reflektorát. S ki néha érzem, nem bírom tovább kudarcok közt hogy nap-nap elbukom, mégsem mulasztanám el végszavam. Akit most játszom,, nem más, régen én. S bár jajdulok, betű szerint, mikor a kétség orvul eltalál: — micsoda sors! —, amíg csak élek, újból kezdeném. .701
ORAVECZ IMRE
NÉGY TÉTEL 1. Kupola. Beárnyékolja a szemed. Egy repedt héj. Ráhúzva, rákalapálva a térre. Hámlik. Fátlan üres tájat helyeztél ablakomba. 2. Öböl. Nem fodrozza a szél. A nap a hegyek mögé esett, nyilait fölfelé lövi. A meder nem nagy. Odalenn roncsok ragyognak. Megtisztulva, elvékonyodva ágaskodnak. 3. Idáig hatoltál. Átütötted egy helyen a falat. Egy követ viszel. Víz loccsan, ha lépsz. Algák nyomulnak az ágyba, ha lefekszel. Rátenyerelsz egy pontra, ha elesel. 4. Szó. Felhangzik a Kosarat fontál, de A cseppekben kék Szádból lélegzeted
mélyből. csak a vizet meríted. lemezek. kitépted, mint egy virágot.
A PÁVA H A L D O K L I K s hószínű torokkal felverte a vidék csendjét kioltva a máglya nehéz boltozat alatt a tüdő habosan szendereg konzervdoboz fedelét bevonja a rozsda uszony végleg kifeszítve • átlátszik a ragadós hártya egy mozdulat marad örökre a barlangban zaj suhan minden bezárva önmagába •sértetlenül. • • és egyedül. .702
TORNAI JÓZSEF
GÖRÖG TÁNC Ez a mámor, nem szakad meg: kavicsos föld éjéből gőzölög, guruló, meszes kövekből dörög elő, tenger és szikla egymásba-harapásából, villogó vízgyöngy-habzásból, szigetek, félszigetek izzásából, remegéséből, hegyikecske megállíthatatlan kés-patáiból, irhás paraszt eke-csikorgásából, ős-halottakból, kik csont-paradicsomban lángolnak alatta, Oidipusz ordításából: „Tudni akarom, ki vagyok!" Pajzsok és lándzsák cikázásából Trója összebukó arany-tornyai között; ötezer szigonyos ez a mámor: átdöfött hal-szívek, polip-szemek dühe; kifaragta a márványcsúcsokból az oszlopsorokat, Aphrodité-csípőket, Apollo-vállakat, Apollo-heréket, tengerre lökte a birka-fejes hajókat, Platón, Herakleitosz, Arisztotelész mámora, a szerelemé, ágyékok egymásra csúkódásáé, vérhabzó bikaisten-ritmus: jön a rézbányákból, vasas rabok három lépéses topogásából, faggyú- és szentkép-szagú szobákból, fekete kendős özvegyek tüdejéből, fölrúgja a homokot a király-palotákig, megbillenti az ágyús hajókat; egy ugrás: a tenger kifakad a partra, másik ugrás: lakónegyedek borulnak a terekre, fügefák alá; ötezer éves, hold-tükrű. mámor, görög nap fehér-mámora: kisült rög, kisült bokrok, kisült arc-ráncok mérge, kocsinyomba ezüstöző nyári forrás-csík; kitárt karral: ez a forgószél, pörgő lábbal:, ez a bányalég-erő, a katonabojtokra hamu ül, a hulla-bírák tokájára sár; lófarkhoz kötözhetik, a patkók kövön-csattogása tovább-hajtja, tüskésdrótos fej, körbe-körbe, keresztrefeszített madarak, körbe-körbe, elásott csecsemők, vergődjetek, segíts, káromkodó anyám mámora, bokám csókoló göröngyök, forgassatok!
ERDÉLYI JÓZSEF
NYÁRFABEREK Tisza-parti nyárfaberek, hulltak róla a levelek; hazátlan, bús vándorlegény, feküdtem arany szőnyegén. Ki volt énnálam gazdagabb? — Sütött a szelíd őszi Nap; madár sem szólt; folyt a folyó, ment rajta egy fehér hajó. Madár nem szólt — elköltözött; szél kóborolt a fák között; sóhajtott a nyárfaberek, s hulltak a sárga levelek. Madár nem szólt, de fiatal, fiatal volt a hős s a dal a szívét nem, nem hagyta el — arany lombszőnyegen hever, s előtte van még a világ; lesz még tavasz, dal és virág; s legyen a tél bármily nehéz: az elé is dalolva n é z . . .
GYURKOVICS TIBOR
TÖBB Több embert szerettem, mint lehet, feleket, háromnegyedeket, irgalmatlanul, irgalomra vártan, pad-ágyon, szög-ágyon. Több embert szerettem, mint lehet, dédelgetően, részekre cibáltan, gyermekkori glóriában — most követelik az egészeket.
.704
DÉR ENDRE
HOLDRAJONGÓK SZÍNMŰ 2 RÉSZBEN
Szereplők: ATTILA, főiskolás ATTILA ANYJA SALAMON, Attila apja TEKLA, főiskolás KÓSNÉ, Attila szállásadója KÖS ESZTER REPÜLŐS DÁVID, újságíró I. HANG II. HANG BOLTVEZETŐ ZSŰRITAG ÁPOLÓNŐ TERVEZŐ DIÁKOK, DIÁKLÁNYOK Történik napjainkban, temi városban.
egy vidéki
egye-
A szín mértani testekkel, jelzésesen alakítható át főiskolai folyosóvá, egyszerűbb konyhává, szobává, állomásperonná stb. I. R É S Z Szín: Attiláék szobája. Attila fest. Eszter modellt ül neki. Kezében alma. ESZTER: (Időnként beleharap az almába.) ATTILA: Ne mozogj állandóan. ESZTER: Mért ne? ATTILA: Ez idegmunka, és zavarsz. Kizökkentesz a gondolatkörömből, ha ilyen flegma pofákat vágsz. ESZTER: Gondolatkörödből... gondolatköréből . . . kizökkentem a gondolatköréből a flegma pofámmal. 2 Tiszatáj
(Hahotázni kezd.) Elveszíted az aranyfonalat — azt akarod mondan i . . . Azt akarod mondani, hogy itt rögtön pisiljem össze magam, mert különben te kizökkensz . . . Majd később. (Kimegy.) (Attila láthatólag mérgesen tovább fest.) ESZTER: Megint visszadugtad a piszkos ingedet a tiszták közé. És a szekrényben a koszos zoknid is. Nem szólva a' zsebkendőkről. Más férfi kimossa magának. ATTILA: Csend! ESZTER: Csudálatos . . . nagyon megijedtél? ATTILA: T e ! . . . csak arra kérlek, hogy hallgass! Ilyenkor . . . ESZTER: Mikor alkotsz... hát jó. De alkoss meg mást, ne e n g e m . . . Én nagyon jól vagyok így, nem gondolod? (Minden átmenet nélkül sírni kezd.) Mióta a feleséged vagyok, senkire rá se nézek, és ez a köszönet . . . Gyönyörű lakásod van, úgy jársz, mint egy kiskirály. A tanári fizetésedből, azt hiszed, futna rá ? . . . Beh . . . undorító vagy. Utállak. Sose szerettelek, mert olyan . . . gerinctelen vagy. Nagyhangú, önimádó. SALAMON (kopog): Jó reggelt, édes fiam. ESZTER: Hát akkor csak beszéljenek . . . régen volt itt viziten . . . nem nézné meg, hogy le van-e törölgetve? H . . . itt egy porszem. Ejnye, ejnye, ez a kis dög már megint nem törölgetett le . . . csak szórakoztassák egymást, lassan, türelmesen, meg is fojthatják egymást. (Ki.) SALAMON: Hát akkor, úgy is mint atyád, és úgy is mint szomszédod, megkínálhatom magam székkel? Arról van szó, hogy nagy embert akarok belőled csinálni. (Űjságot szed elő.) Olvasd el! Tekláról í r n a k . . . Nekem köszönheti... az összeköttetéseimnek. Várj, csak várj. Tekla mondta nekem, hogy te tehetségesebb vagy, mint ő . . . mutasd a rajzaidat. Elviszem, édes fiam, egy hét múlva vissza is kapod őket. Apr o p ó . . . tudod ki az a Tekla? Hát persze. Az évfolyamtársad. Láttad a kiállítását? Megmondhatod neki, hogy a cikket én írattam. Kéz kezet mos. A bátyjával, amint tudod, nem vívtunk közelharcot. Régi ügyeket nem szoktak fölbolygatni. Ezt ma már minden értelmes ember tudja. De az a nő . . . az a Tekla . . . az szerelmes volt b e l é d . . . és nem tudom, mért volt fontos neki, hogy téged elvigyen mellőlem. De én kérlek, láthatod... se nőm, se nem 705
iszom, nem dorbézolok, és ha sima az arcom . . . hát istenem, borotválkozni s z o k t a m . . . és ha az ember valamit el akar érni, kenés nélkül nem megy. Ezt jó lesz nem elfelejteni. ATTILA: Tekla komoly művész volt már akkor. Nekem csak biztatásként mondott olyanokat, hogy én nagyobb művész vagyok . . . Tekla soha nem másolt. Mindig újat, eredetit csinált. SALAMON: Gyerekes dolgok e z e k . . . ATTILA: Én meg minden energiámmal tanultam. Csak tanultam . . . magoltam, hogy ember legyek. És nem lettem s e m m i . . . Semmire nem mentem! SALAMON: Mi van veled? Mért hordasz magadban ennyi világfájdalmat? Ha a feleséged nagyszájú, rakd ki az ablakon, ha kevés a pénzed, fess egy csendéletet, és nevess az emberek szemébe! ATTILA: Nem tudok fölvidulni. Mitől viduljak fel? Nyomorék vagyok testben és lélekben. SALAMON: És ennek 1én vagyok az oka. Ezt már mondtad . ATTILA: Születtem, mint a macska. Senki se figyelt rám. Ha felnőttem, hát felnőttem. Ha okos vagyok, "én is macskamód fogok élni. Igen, úgy kell majd élnem. Üldözöm a, gyengébbet, megfogom az ügyetlent, megtépázom a vetélytársat, megtépázom Teklát is, és nyávogok a holdra, hogy hízzon meg kerekebbre, mert akkor hidegebb van és világosabb. SALAMON: Azt hiszem, igazad van. Mellettem, ha mellettem nősz fel, nem lennének ilyen kiforratlan gondolataid. A félmegoldások az őrületbe kergetik az embert. Most már felnőtt ember vagy. Tisztán kell látnod mindent. ATTILA: Ez az! Tisztán kéllene látnom, de én nem látok. Látni csak a gyerekkoromat látom, az anyámat, amikor sír, mert tehetetlen, és belémgyökeredzik a vágy, hogy kikerüljem az akadályokat. I g e n . . . ki akarom kerülni az akadályokat. Simán akarok élni én is. Nyaralni akarok menni én is, ruhát akarok magamra én is, és megszerezhetem, megszerezhetem. Azt mondjuk, csak dolgozni kell érte, de nem igaz! Nem igaz! Hiába dolgozott az a n y á m , . . . hiába. Dolgoztam én is a mérleggyárban érettségi után egy évig, de ruhám csak egy volt. De te könynyen voltál. SALAMON: Egyedül voltam. .706
ATTILA: Kitapostad az utadat. Lenyomtad azokat, akik vártak tőled valamit. Csak te, te voltál a fontos. Külföld és összeköttetések, modern életforma, és közös autó. SALAMON: Elfelejted, hogy én mindig dolgoztam. És igenis! Én a m u n k á m után éltem. A fizetésemből éltem. A pénzért pedig megdolgoztam. Sem többet, sem kevesebbet. A fizetésemért dolgoztam. Ezt is jó lesz mellre szívni, édes fiam. És még ma is dolgozom. Mit gondolsz, ha lestrapálom magam disznóneveléssel az anyád mellett, már rég alulról szagolnám az ibolyát. Ha dolgozol, neked is lesz. Nem kell m i n d j á r t egyik végletből a másikba esned. Én mindig e mellett a rendszer mellett állottam. Negyvenöt előtt is. Nem véletlenül váltottak le 41-ben, és nem véletlenül kerültem vissza 45ben. ATTILA: Jó szimatod van. Csodálatos a szimatod. Szimat és semmi más. Jó megjelenés, könnyedség, és . . . erények is kellenek természetesen. Erények, amit magunk gyártunk a hibáinknak. Szólj, ha rosszul mondom. SALAMON: Rosszul mondod. Én úgy éltem, ahogy akartam. Ezért volt eredményes az é l e t e m . . . te meg kidekázol mindent. Sajnálom, hogy mindezt az igényt nem az anyatejjel szívtad magadba. Most már sajnálom. (Kis szünet után:) Na, szervusz, édes fiam. Ja, el is felejtettem mondani. A képcsarnokot lefoglaltam a te kiállításod számára. Már holnapra. Megfelelő? ATTILA: Apám! (Képeit rakosgatja.) SALAMON: Ügy elrohantál az utcán mellettem, hogy észre sem vettél. Itt szorongatom a képeidet, elhoztam magammal, tudod, amit elajándékoztál . . . na ne félj, csak addig kértem el, amíg megmutatjuk az ú j ságíró barátomnak. Hát az nekem jó emberem! Te szamár! Ismerem én ezeket a firkászokat. Én is kacsingattam e felé a mesterség felé még fiatalkoromban . . és nem nagy fiú az illető, csak tudod, más az, ha megjelenik már rólad valami az ú j ságban. Most itt az alkalom. Kiállí" tásod nyílik, legalább fölkelti a figyelmet, és megnézik az emberek. Hiszen neked csak az hiányzik, hogy észrevegyenek. ATTILA: Ezt a képet nem is szeretem. És megsértődnek, hogy visszakérted. SALAMON: Nem sértődnek meg. És ne
beszélj bele, én jobban értek hozzá, hogy mit kell piacra csinálni. ATTILA: De én nem piacra akarok dolgozni. Én művész akarok lenni, nem érted?! SALAMON: Mindent értek. Tökéletesen mindent értek. Csengettek. Vagy a vonat fütyül? Megnézem, ki az! Isten hozott, Dávid elvtárs! Mégsem vonatfütty v o l t . . . (Színváltozás.) Idő: ö t év előtt. Szín: Állomásépület. Peron. A peronon többek közölt egy idősebb férfi is lépked. Nagy füttyszóval jön a vonat. Utasok tódulnak kifelé. A férfi már-már elindul, amikor megpillant egy fiatalembert. A fiatalember rajzol, a vonat mellett állva. SALAMON: Hozott isten, édes fiam! Már tegnapra vártalak. Biztonság kedvéért azonban már tegnapelőtt is kint voltam. Mi lesz ez? De hiszen már elment a v o n a t . . . rágyújtasz? Helyes, nagyon helyes. Ügy látszik, jó hatással volt rád az anyád. Hm? Ez a csomagod? Akkor hát indulh a t u n k . . . na nézd c s a k . . . Halló! Halló! Mintha kizártak volna. Egész ott álltál meg, kint a pályán . .. már én is azt hittem, hogy senki nincs i t t . . . na de kigyulladt a villany . . . ne félj, ismerek én itt mindenkit. Mindjárt kinyitják a kaput, és loholunk haza. Persze, te még nem is voltál nálam . . . Nézd meg ezt az öngyújtót, Bulgáriából hoztam. Tiszta e z ü s t . . . Na, nézd meg . . . mit szólsz hozzá ? ATTILA HANGJA: Milyen közönséges . . . még soha semmit nem vett nekem . . . most azt várja, hogy megköszönjem . . . SALAMON: Add csak vissza! (Rágyújt és zsebre vágja.) Nem gondoltál arra, hogy a cigaretta is adhat biztonságot? Igen . . . Egy szippantás, csupán megszokásból... és valami történik körülötted . . . Csodálom, hogy nem szoktál rá az anyád m e l l e t t . . . Biztos vagyok benne, hogy mi ketten nagyon jól meg fogjuk érteni egymást . . . ATTILA HANGJA: Az anyám feketében jár. Mindig csak feketében . . . és nagyon ideges. Sírni szokott. Néha én is sírok. Ez dühít. Ö persze kineveti az anyámat, és kinevet engem. Micsoda otromba kölnit használ . . . Neki persze van külföldi selyem inge, jugo cipője és osztrák felöltője... SALAMON: Hát nem jönnek, úgy látom, nem jönnek, és most megint 2*
eloltották a villanyt. Nem szeretem ezt a koromsötét éjszakát. Disznóság. Holnap megírom az újságba! A szomorú csak az, hogy balra föl vannak szedve a sínek, és az út is el van zárva. Jobbról, a fűtőház mögött, kerítés van. Halló! Halló! Kénytelenek vagyunk megvárni a hajnali vonatot. ATTILA: (Előveszi ceruzáját és rajzol.) SALAMON: De hát nem is látsz! Nekem ne akard bemesélni, hogy sötétben is lehet, mert te egy olyan vagy! Ámbár tehetséges vagy. Az mindjárt látszik. A tehetségedet éntőlem örökölted. Szenvedélyesen szerettem festeni. És élni. Én, kérlek, társadalmi életet élek. Majd én megtanítalak téged városi ember módjára fölfogni az életet. Az anyád persze rádparancsolt, hogy szóba ne merj állni velem, fordítsd el a fejed, ha l á t s z . . . Köpj ki, ha megszólítalak . . . Igazam van ? ATTILA: (Hallgat.) SALAMON: A múlt héten levelet kaptam anyádtól. Már lassan tíz éve, hogy nem írt. Megfenyegetett, ha föl merlek keresni. Szép kis história. A fiam fejét telebeszéli minden marhasággal, mert őszerinte egyedül volt kénytelen fölnevelni téged'... És szerinted? Neked mi a véleményed? ATTILA HANGJA: Undorító alak! Befogom a száját, és elrohanok. SALAMON: A nyáron jutalomüdülésen . voltam. A Balaton mellett. Remélem, megkaptad a lapomat. Anyádat is üdvözöltem benne. Engem, kérlek, megbecsülnek a hivatalomban. ATTILA HANGJA: Elég baj. Ahelyett, hogy kirúgnák. Persze, ott nem mutatja meg önmagát. SALAMON: Az anyádat nem én hagytam el. Remélem, azt t u d o d . . . ö akarta így. Mártír akart lenni. Most persze, egymagában, kedvére hizlalhatja a disznókat, és tömheti a l i b á k a t . . . Csodálom, hogy elengedett . . . városba . . . főiskolára . . . tanulni! Lopni a napot! Nem azt szokta prédikálni neked? Ellopod áz i d ő t ! . . . mintha azt mondaná, ellopod a h o l d a t . . . Nekem minden percemet megmérgezte vele. Zsarnokoskodott fölöttem. Igen . . . Zsarnok volt. Persze, te még nem értheted, mit jelenthet a házasság egy zsarnokoskodó nő m e l l e t t . . . Szín kissé elsötétül, figurák megmerevednek, s mozdulatlanul figyelnek abba az irányba, ahonnan az Anya hangja hallatszik. Salamon alakja végig moz707
dulatlan marad, de Attila anyja szavára megmozdul; bőröndjébe kezd csomagolni. Idő: Első színhez képest öt év előtti; pár órával a peron jelenet előtt. Szín: Konyha.
Kivilágosul.
(Az anya hangját halljuk, miközben Attila egy bőröndbe csomagol.) ANYA: Nézz körül! (A fiú körülnéz.) Semmit nem tudok neked adni. Semmink sincs. Az apádnak köszönheted! Tönkretett engem és tönkretett téged. Mert ő szabad akart lenni! Már nincs több erőm! Csak erre g o n d o l j . . . tanulnod kell, én nem bírom tovább. Mindentől megkíméltelek, hogy könnyebb legyen a te utad . . . Tanulnod kell. Embernek kell lenned. Fésülködj meg. (A fiú megfésülködik.) Két fehér inget r a k j a bőröndbe. Amíg az egyiket kimosod, megszárad a másik . . . Igen Meg kell tanulnod 1 m o s n i . . . az apádra hasonlítasz. Neki is mindig szemébe hullt a haja. Fésülködj meg. (Megfésülködik.) Csak amíg ő hódítónak, asszonyrablónak képzelte magát, te senki se vagy! Én akartam, hogy sose érezd magad olyan biztonságban minden egyes nő ágyában, mint az apád. Neked csak egy nő lehet az életedben, érted? Egy komoly, megfontolt, tanárnő, vagy orvos. Egy tiszta nő. És csak akkor, ha a kezedben lesz a diploma. Fésülködj meg. Keféld le a ruhádat. A kalapodat is keféld le. Vastagon van r a j t a a por. Indulj! És vissza se nézz! Szaladj! Menekülj! Előtted az élet! (A fiú kifut. Miután kiment, az anya belép a kicsi, rendetlen, poros, kosarakkal és hímzőfonállal teli szobába, és keresni kezdi a fiát.) ANYA: Fiam! Fiacskám! Lekésed a vonatot! És még el se búcsúztunk egymástól. Ó . . . egyetlenem . . . reménységem . . . e l m e n t . . . elment. Már elment . . . mindennek eljön az ideje . . . Attila! Nézzél v i s s z a . . . itt vagyok már . . . csak az árut szállítottam le. Pénzt is h o z t a m . . . elszaladt. Mintha kergették volna . . . hát e l m e n t . . . e l m e n t . . . (Szín elsötétül.) (Mikor ron.)
kivilágosodik,
ismét
a pe-
HANGOSBEMONDÓ: A jobb első vágányra vonat érkezik. A jobb első vágányra vonat érkezik. A sínek mellett, kérjük, vigyázni! .708
SALAMON: Nyitják m á r a kijáratot is. Akkor h á t . . . indulhatunk . . . nem valami nehéz ez a bőrönd. Pedig ezután ruházkodnod kell. A főiskolán ilyen kabátban n e m lehet járni. Az anyád persze azt hiszi, ha nem ad rendes ruhát, m a j d nem néznek meg a nők. Mondd, hogy bírtad ki mellette ennyi ideig? ATTILA: (Ki akar szaladni az ajtón, de mikor látja, hogy apja is utánamegy, visszaszalad és vár. Salamon megáll a háta mögött. A megérkező vonat önti magából az embereket. Egy szép, fiatal nő megáll Attila mellett.) TEKLA: Attila! Kit vársz? ATTILA: Senkit, Tekla. TEKLA: Gondoltam, hogy találkozni fogunk, de hogy már az állomáson . . . Engem is rajzszakra vettek föl. Te tudod már, hogy hol a kollégium? ATTILA: A fiúkollégium csak egy hónap múlva lesz kész. A lányoké, úgy tudom, már üzemel. TEKLA: És addig te hol leszel? Mért nem adtál be rögtön kérvényt vagy föllebbezést, hogy neked nagyon fontos, neked a szeptemberi hónapra is kell kollégium. Már holnap be kell menned, és intézkedned kell. Majd én is megyek veled. Te semmit se változtál. SALAMON: Engedje meg, kedves kisasszony, hogy bemutatkozzam. Salamon Péter vagyok, Attila édesapja. Majd nálam lesz ebben a hónapban Attila. Majd egy kicsit öszszehúzom magam. De te ezt nem is mondtad nekem, Attila. Kíváncsi vagyok, pénzed van-e albérletre? TEKLA: Attila minden pénzét hazaadta. Az édesanyja beteg volt. A bácsi nem falun él? SALAMON: Eltalálta. Engem a feleségem elüldözött. Igen. E l ü l d ö z ö t t . . . Nem kell elrohannod. Magácska biztos megértene engem . . . TEKLA (Attilához): Igen, megértelek, Attila . . . Bízom benned, Attila . . . Tehetséges vagy! ( S z í n v á l t o z á s . ) Közben megint elsötétül kissé a színpad. Szín: A főiskola
folyosója.
TEKLA: Na! Most már megnyugodtál? Érzed már, hogy te vagy köztünk a legtehetségesebb? Mindenki a te r a j zodra volt kíváncsi. Boldog voltam, amikor azt mondta a Sovány, hogy sokkal tehetségesebb vagy mint én . . . De téged semmi nem érdekel . . . semmi. Teljesen le voltál tör-
ve eddig, mert téged még észre sem v e s z n e k . . . de hát most hallhattad . . . Megdicsőülhettél. Legalább most látszana rajtad, hogy boldog vagy... ATTILA: Itt mindenkit csak az érdekel, hogy ki milyen tehetséges. Mindenkinek van valamilyen tökéletesített készüléke, amivel a legpontosabban megállapítható, hogy kiben mennyi a tehetség. Eddig én is erre pályáztam. Egyszerűen csak meg akartam mutatni, hogy én is tehetséges vagyok. Hogy én' is ember vagyok. Egyre megy. TEKLA: T e ! . . . Itt jön az apád. ATTILA: Menjünk . . . biztosan ő is megérezte, hogy tehetségesnek mondtak ma. Az ilyen futótűzként terjed, mint az ellenkezője is. Ha Sovány ma azt mondja nekem, hogy nincs elég élettapasztalatom, nincsenek élményeim, te is elkerülnél, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy nincs elég eszem, kérjek kölcsön valakitől. TEKLA: Észrevett m á r . . . ATTILA: Na é s . . . (Elmennek.) SALAMON (kérdezősködik az álldogálóktól): A fiamat keresem. Attilát. . Salamon Attilát. (Egy fiatalemberhez): Szólna kérem Salamon Attilának? Én az apja vagyok. Épp most beszéltem egyik t a n á r j á v a l . . . FIATALEMBER: (Meghallgatja, majd továbbáll.) SALAMON (egy lányhoz): Salamon Attila apja vagyok. Megmondaná neki, kisasszony, hogy itt várok rá?! LÁNY: Nem mondhatom meg n e k i . . . hogy aztán velem legyen durva? Mért nem volt eddig is az apja? Most már hagyja m a g á r a . . . és én azt tanácsolom a bácsinak, a tanárokhoz se járjon be. Különben itt ment el a fia másodpercekkel ezelőtt, kár, hogy nem látta, hogy menekült maga e l ő l . . . (Otthagyja. Salamon elsiet a fia után.) Szín: Tanterem. Attila és Tekla ide menekülnek be Salamon elől. TEKLA: Sokszor az az érzésem, hogy te játszol. ATTILA: (Hallgat.) TEKLA: Az embernek őszintének kell lennie. Legalább magához. Nekem ez a véleményem... Te éled a köznapi emberek gondtalan életét, és közben abban reménykedel, hogy más is l e h e t n é l . . . Tudod, nekem mi volt a legnagyobb csalódásom? Év elején ti választottatok meg KlSZ-titkárnak. És most olyanokat hallok, hógy „visszaél a hatalommal". Meg
„Hja, akinek hatalom jutott egyszer a kezébe, az elfelejti a közösség érdekeit nézni." Meg hasonlók. Pedig én annyira a közösségnek élek, hogy már nem is vagyok egészen ember .-.. ATTILA: Tekla! Neked nem szabad engem elhagynod, érted?! TEKLA (értetlenül): Természetesen. Bennem bízhatsz. Én csak értetek vagyok. Roppant bőkezű szeretnék lenni, de mivel semmim sincs, magamat osztom szét. ATTILA: Nem érted? Hát nem ért e d ? ! . . . Én híres leszek. Én korán akarok nősülni. Nekem kiegyensúlyozott élet kell, hogy alkotni tudjak. És szerelem. Azt hiszem, én nagyon tudnék szeretni. Tekla. A feleségemet a tenyeremen fogom hordani. Mindene meglesz. Nem kell neki elmenni dolgozni. Az lesz a feladata, hogy inspiráljon engem az alkotásban. Minden szava parancs lesz számomra, leborulok a lábai elé, és életre keltem a vásznon száz alakban. TEKLA: Tehát azt akarod, hogy a nő a rabszolgád legyen? ATTILA: Én szerelemről beszélek, nem rabszolgaságról. TEKLA: Te azt akarod, hogy a nő teljesen adja fel az egyéniségét, nem? ATTILA: Móndom, hogy én szerelmet akarok, és a nőmet a csillagokig emelni. Magamban hordom a képét, és kivetítem mindenüvé, és ő az én szememmel látja a világot, és azt szereti, amit én szeretek . . . TEKLA: Értsd meg, Attila, a nő is ember. A nőnek is egyedül kell lélegeznie, és a nőnek is kell hogy mindenről véleménye legyen. Én például nem tudom elképzelni az életemet otthon, a férjem kenyerén, egy rakás gyerekkel és mindennapi pelenkamosással. ATTILA: Minden szavamat kiforgatod. Neked egy olyan f é r j kell, aki mindennap rendszeresen ver, mert ha csak egy napot kihagy, te fellázadsz. TEKLA: Minden brutalitást gyűlölök, a legkevésbé értem meg azokat a nőket, akik férjük minden szeszélyét kielégítik, csak azért, hogy mások előtt a boldogság látszatát keltsék. Szerintem az a boldog, akár férfi, akár nő, aki tud önmaga lenni. Lehet, hogy még akad itt-ott olyan lány, aki képes lenne eleget tenni a te követelményeidnek, de az csak átmeneti lehet. És neked is csak az az ember tud adni valamit, akiben van valami érték. A behódolás pedig nem érték. .709
ATTILA: Mondj le a KlSZ-titkárságról, és garantálom, hogy rögtön más nézeteid lesznek. TEKLA: Nem én akartam KISZ-titkár lenni, és én mindig az maradok, aki akarok lenni, szabad, független ember, mert az akarok l e n n i . . . ATTILA: Egy nő legtermészetesebb életformája a házasság. Egy nő csak a házasságban tud teljesen föloldódni és önmaga lenni. A házasságban te is más lennél. TEKLA: Más lennék, lehetséges, de nem érted, hogy én nem akarok egyelőre férjhez menni. Amíg nem tudom, hogy ki vagyok, és mennyit érek, addig nem! Mért csak egy férfi tteheti azt meg, hogy kiműveli magát, kifejleszti magában az értékeket, aztán jöhetnek a kötelékek. És a férfi nem is vállal annyi kötöttséget a házassággal, mint a nő. Ti azt várnátok, hogy egy nő adja föl az önállóságát, saját véleménye helyett a férje véleményét hangoztassa, a férjét segítse mindenkor az érvényesülésben, ő maga pedig cseléd legyen. Egy nő tegye tönkre magát ha férjhez menésre szánja el magát? ATTILA: Mit tesz magában tönkre? Így csak az beszélhet, akinek teljesen agyára ment a hatalom. Évezredes szokásokon nem lehet nagy szavakkal változtatni. És én nem kívánom, hogy föladd a szabadságod. Nekem a feleség azért kell, hogy társam legyen. TEKLA: Azért kell, hogy kiszolgáljon. Hogy eléd tegye a reggelidet, és kikészítse a papucsodat. ATTILA (megragadja Tekla kezét): Azért kell hogy megértsen. Ki értene meg jobban, m i n t . . . a feleségem. TEKLA: Ne szorítsd annyira a kezem! Lehet, hogy megértelek. Lehet, hogy jobb lenne, ha másképp is néznélek, de én is önálló ember akarok maradni. Ha férjhez mennék — érzem, már nem én magam lennék a fontos. És nem tudnék annyit törődni mások ügyes-bajos dolgaival se. És az is kell. Az én emberré válásomhoz az is kell. Adni is akarok. ATTILA: Mondtam, hogy ne használj nagy szavakat! Tudod, mi vagy te?! Vénlány vagy! Nincs benned egy csöppnyi nőiesség se, és hülyeség, hogy hatsz a férfiakra. Szépnek képzeled magad és okosnak, közben csak frázisokat csépelsz. TEKLA: Én, frázisokat? Mikor magamról beszélek, az neked frázis. Mert nem tudod nekem bebizonyítani, .710
hogy van jövő a nő előtt a házasság után is, egy olyan f é r j mellett, aki csak azt akarja, hogy ő maga érvényesüljön. ATTILA: Én a feleségemre is fogok gondolni mindig. TEKLA: Kiforratlan vagy még te is, és fiatal. Még te se tudod, hogy mire vagy képes. ATTILA: Igenis tudom! Ha mellettem lennél... TEKLA: Ha én?! ATTILA: Festő leszek! Szétfeszítenek a bennemrekedt gondolatok, és ezer képet látok magam előtt. Festenem kell! TEKLA: Kamasz vagy még. Gyerek. Azt hiszed, mást nem feszít szét belülről valami belső kényszer? ATTILA: Nagyképű vagy. Ha magamról kezdek beszélni, rögtön a s a j á t nagyvonalúságoddal hozakodsz elő. Megsúgom neked, egyáltalán n e m vagy . asszonynakvaló. TEKLA: Nem is akarok egyelőre aszszony lenni. (Teljesen higgadtan): Majd holnap szólok a kollégiumügyedben, azt hiszem, jót fog tenni, ha emberek között leszel. ATTILA: Azért utál téged mindenki, mert csak úgy „kiosztod" az embert. Felülről, mint akinek isten tudja, mekkora hatalma van. Azt hiszed, tévedhetetlen vagy? Mert senki nem akar szembeszállni veled. Hagyják, hogy ilyen begyöpösödött nézeteket valljál. A nő igenis a házasságban teljesedik ki. És a férfiaknak csak azért van szüksége a nőre . . . TEKLA: Elmentem. Szia. ATTILA (kiabál utána): Tekla, Tekla, nem úgy gondoltam! Gyere vissza! (Egyedül van; tehetetlenségében csapkod.) (Színváltozás.) ban vagyunk. Szín: szobája.
Az
első képé;
Ismét a tehát:
máAttila
ATTILA: (El akar osonni a vendég elől.) SALAMON: Ne m e n j most el! Ne légy őrült! (Visszahúzza; a vendéget ragadja meg a másik kezével, s nagyon nyájas, meghunyászkodó hangon): Kérlek, f á r a d j beljebb, Dávid elvtárs! Itt van a fiam is. M a j d ő megmutatja a képeit, na mit mondtam, nem csalódhatsz benne . . . , de előbb igyunk egyet. A pogácsát is, Attila. Valódi egri bikavér. Remélem, elmész a kiállításra? Attila, nem küldtetek meghívót? De hát, hogy tehettetek ilyent? Mikor h a -
tározottan mondtam, hogy Dávid elvtársnak küldjetek! DÁVID: Meg fogom nézni majd a kiállítást, feltétlenül. És ezek a képek nincsenek a kiállításon? SALAMON: A fiam nagyon igényes, tudod . . . nem adta ezeket. Nézd meg ezt a női a k t o t . . . ez nem sematikus kérlek, és látod, ezt a hídrészletet, látod, ez volt Párizsban kiállítva. Ezt kétezer forintra értékelte annak idején a zsűri. Na, válassz egyet magadnak. Neked melyik tetszik? Akármelyiket választhatod. Attila csak örülne neki. Hozzáértő ember birtokában lenne ez a szép kép . . . őszintén szólva nekem ez a sötét tónusú kép nem tetszik. Attila pedig ilyenekkel próbálkozik mostanában . . . a hozzáértők szerint nagy reménység. Tudod, újat alkot ezekkel. Nézd meg a színeit. Én ugyan a tájképeit jobban szeretem, az kiegyensúlyozottabb szerintem, de ennek jövője van. Vagy inkább egy munkásfigura tetszik jobban? Erő van benne. DÁVID: Igen . . . igen . . . a konstruktivista iskola látszik rajta. SALAMON: Helyben vagyunk. A fiam is odavan a vitáért. Ez, kérlek, olyan jól tudja, hogy melyik mester melyik iskolát követte, és a mai festők hogy festenek. Persze én mindehhez már nem értek semmit, de ő . . . Pedig falun nőtt f e l . . . ezt is megírhatod kérlek. Lakatos is volt, sztahanovista, mielőtt a főiskolára került. És a képei is mesterművek. Csak sajnos, irigykednek rá a többiek. Tudod, nehéz bejutni a klikkbe. Amíg egy festő beérkezettnek hiheti magát, a poklokra kell leszállnia. Azt hiszed, a fiam jár szórakozni? Nem jár. Csak fest. Ez a szórakozása. ATTILA: Hagyja, apám . . . szeretném, ha megnéznéd a képeimet, és mondd meg a véleményedet. Ezek természetesen a régi képeim. Az újak a kiállításon vannak. SALAMON: Na mit szólsz hozzájuk? Megmondtam neked, hogy nem fogsz csalódni bennük. DÁVID: Ez nagyon bensőséges... igen, ez is kifejező . . . gyönyörű! Egyenesen lenyűgöző. A Balatont akartad naplementekor ábrázolni, ugye? ATTILA: Igen, a naplemente. Fiatalember szemével. Mikor még bársonyos a táj, és rejt még reményeket a holnapután is. Ez a naplemente öregember szemével. SALAMON: Nem szeretem, Attila, mikor ilyen hülyeségeket beszélsz itt
összevissza. Hallgass te csak rám. A mai kornak nem ilyeneket kell kifejezni, hogy naplemente öregeknek és fiataloknak, hanem azt, amit a valóságban szoktál is ábrázolni, hogy gyár hajnali fényben, gyár munka után. DÁVID: És gyár az éjszakai műszak alatt. Szóval lenyűgöző. Gyönyörű! Igen . . . nagyon érdekes . . . és hol tanultál te rajzolni? SALAMON: Attila mindig tehetséges rajzoló volt. Mindig kiállították a rajzait már az iskolában is. Csak tudod, egy kis elismerésre volna már szüksége. Azt mondom, válassz ki magadnak egy képet, amelyik a legjobban tetszik neked, és otthon legalább, amíg írod a cikket a fiamról, addig meg-megnézegeted. ATTILA: Mi a benyomásod róluk? DÁVID: Hogy mi a benyomásom? Szépek . . . csak a színekkel szerintem túl szuverénen bánsz. ATTILA: Az természetes. DÁVID: Nekem szokatlanok. Persze, te lelkieket akarsz kifejezni velük, de valahogy nem jönnek ezek itt ki. És az a híd is. Lélektelen. Egyszerűen van megcsinálva, de merev. ATTILA: Ügy is akartam. Az Erzsébethíd, amikor még nem fűződött hozzá az emberek reménysége. SALAMON: Marhaság. Mondom, hogy mindig marhaságokat beszélsz. Tudod, kérlek ez a- készülő Erzsébethíd. Több változatban is megvan. Nézd meg a s z í n e i t . . . ATTILA: És az aktjaimhoz mit szólsz? DÁVID: Teljesen sötét az egyik oldal. És mit akartál azzal, hogy úgy eltakartad az arcukat? Mintha fátyol lenne rajtuk. ATTILA: Hogy az ember még akkor is eltakarja magát, amikor ki akar tárulkozni. Talán akkor a legjobban. SALAMON (nevetve): Jó, mi? Mindig mondtam neked, hogy ne magyarázd meg a képeidet. Én sokkal jobban meg tudom őket fogni, mint a fiam. Ha engem hallgatsz, rögtön rájössz, hogy ezek remekművek! DÁVID: Kevés a figurális alak. Azt látom, hogy anatómiailag tisztában vagy velük, de ne ilyeneket magyarázz bele, hogy az ember eltakarja magát. Ábrázolj egy munkást, aki megfeszül a munkában, na nem, ne érts félre, nem az izmait akarom látni, hanem azt a monotonságot, azt a ritmust, egyúttal belső kényszert és külső nyomást, amit minden ember érez, ha reggeltől estig dolgozik. SALAMON: De a képekről mi a véle.711
ményed? Tetszenek, vagy nem tetszenek? Először azt mondtad: gyönyörű! Lenyűgöző! Most meg mindent kifogásolsz. DÁVID: El kell mennem. SALAMON: Melyiket választod? Nézd, ezt már egyszer zsűrizték és 2600-ra értékelték. DÁVID: Nekem ez a női akt kell. És majd úgy fogom nézni, ahogy Attila elmagyarázta. ATTILA: örülök neki. Nekem is az tetszik. T e s s é k . . . csak tudod, én azt akarom, hogy a munkában ne az erő domináljon, persze sokat kell még fejlődnöm ahhoz, hogy kellőképpen ki tudjam fejezni magamat. SALAMON: Attila, hozz még egy kis szíverősítőt. Meg pogácsa is van a konyhában. ATTILA: (Ki.) DÁVID: Mennem kell, nem, nem, köszönöm. SALAMON: Tudod, hogy bomlanak a fiamért a nők? Pedig látod, milyen csúnya. Az anyjára hasonlít. DÁVID: Salamon bátyám, talán erre megyek, hogy találkozhassam Attilával. SALAMON: A cikked persze megjelenik a fiamról? DÁVID: Csak az a kérdés, mikor fér bele a lapba. SALAMON: Azt mondod, hogy mikor fér bele? Hát tegyed bele! DÁVID: Nem olyan egyszerű az, Salamon bátyám. SALAMON: Nem sajnálok én semmit tőled, kérlek szépen . . . Nekem a fiam a legfontosabb... és láthattad a képeit. Párizsban állított ki. Csak egyszer valaki írjon róla, mondom, hogy nagyot ugrik a fiam. ESZTER: (Bejön, és rendezgetni kezd.) SALAMON: Kérlek, Dávid elvtárs, akkor mégis, mikor lesz benne az ú j ságban ? DÁVID: Természetesen majd valakit föl fogok kérni, egy műértőt, én magam nem vállalkozhatom minden cikk megírására, és majd m e g l á t j u k . . . hát ebben maradunk . . . ESZTER: Oh, Dávid elvtárs! Mért nem mindjárt Mózes? DÁVID: Nevetni fog. Mózes vagyok. Dávid Mózes. ESZTER: Akkor mindjárt modellt ülhet a férjemnek, mert ő most Mózes alakjával birkózik. Foglaljon helyet. Ide talán, vagy ide? Attila szívem, hol lenne neked a legjobb? SALAMON: Természetesen itt. Foglalj itt helyet, Dávid elvtárs. Eszter, főznél egy feketét? .712
ESZTER: Hogyne, nagyon szívesen. (Kibilleg.) DÁVID: Boldog lehetsz, Attila. Eszter . . . még a neve is művésznév. Eszter. Hol ismerkedtetek meg kérlek, Pesten? ATTILA: Beugrott hozzám az ablakon. DÁVID: Nagyon jó. Asszonyom, jó, hogy jön. Épp most kérdeztem a férjét, hol ismerkedett meg magával? ESZTER: És mit mondott? DÁVID: Hogy beugrott hozzá az ablakon. Ha énhozzám is beugrana egyszer egy tündér. Hát ezt meg kell írnom. Ez nagyon jó. ötletnek se rossz. Majd máskor magukhoz jövök felüdülni, meg ötletekért. ESZTER: Átfogtam a lábait, így ni, és azt kérdeztem: utálod az apádat? DÁVID: Miért? ESZTER: Mert olyan puskaporos a hangulat, ha együtt vagytok. Fogd csak meg a h o m l o k o m . . . itt parázslik az arcom, kétoldalt van a két karom, s ha becsukom a szemem, csak téged látlak. Egyedül csak téged. ATTILA: Eszter, én megtiltom! DÁVID: Bocsássatok meg, én azt hittem, játék. SALAMON: Hát persze, hogy játék. Eszter színésznőnek készült. Tudod mit mondok én neked, Dávid elvtárs? Mondok én neked egy jobb témát is. ö t évvel ezelőtt az Eszter kezét megkérte egy repülős, a f i a m meg én. (Színváltozás.) előtt. Szín: Salamon öltözködnek.
Idő:
öt
szobája. Reggel
év van.
SALAMON: Hálóing nélkül hogyan engedhetett el az anyád? Meztelenül meg fogsz fázni. És amit két évig kerestél, azt hová tetted? Az ember, ha igénytelen, leszokik a tisztálkodásról is. Mikor mostál lábat?! Ez a zsebkendőd? Katonakoromban a kapcám különb volt, mint ez a m i c s o d a . . . Megáll az ember esze . . . A huszadik században úgy tudnak járni egyesek, mintha r u h á r a se lenne szükségük. Mint a vadak. (Borotválkozik, öltözik,^kölnizi magát.) KÖSNÉ: Jó r e g g e l t . . . behoztam a reggelit . . . SALAMON: Kedves Kósné, bemutatom a fiamat. A főiskolára fog járni. KÓSNÉ: Jöjjön csak, jöjjön, megmutatom a szobáját. A legszebb szobám ebben a házban. Mindig odasüt a nap. A kilátás is gyönyörű. Onnan
aztán lehet szépeket festeni. (Megmutatja a szobát.) SALAMON: Látom, jótékonykodik. Nos, ahogy megbeszéltük. Kifejezetten erre a hónapra. Nekem nincs kidobni való p é n z e m . . . Á, az Esztike is itt van . . . Mikor jött haza, ha szabadna kérdeznem? KÓSNÉ: Éppen most. ESZTER: Csókolom anyukám, csókolom Salamon bácsi. SALAMON: Csókolom a kiskacsóját... Szebb, mint valaha . . . A fiam . . . engedje meg, hogy bemutassam. KÓSNÉ: Kiadom a szobádat erre a hónapra. De csak erre a hónapra, Salamon úr. Senki másnak nem adnám, csak magának. Ha Esztim f é r j hez megy, ez a szoba az övéké lehet. ESZTER: És ha ebben a hónapban megyek férjhez? KÖSNÉ: Bárcsak látnám! SALAMON: Az anyagi részét is szeretném rögtön elintézni, kedves Ilonkám. KÓSNÉ: Máris megyek. (Kósné és Salamon kimennek.) ESZTER: Nézze meg a lemezjátszómat. Elromlott... Nem! Üjra szól. Mit tegyek föl? Szereti a zenét? Én nagyon szeretem. Én mindent szeretek. Mindent. Olyan borzasztó. Ugye, maga falusi? ATTILA: Igen. ESZTER: Üljön le. Pedig az édesapja olyan, mint egy igazi úriember. Már úgy értem, ahogy régen elképzelték az úriembereket. Sose beszélt magáról. Ugye, maga gyűlöli az apját? ATTILA: Honnan tudja? ESZTER: Tudom. Látszik az. Olyan puskaporos a levegő, ha együtt vannak. Csak ébredő lángocska kellene, és minden porig égne. Én ezzel a várossal vagyok úgy. Megyek- a kitaposott köveken, és arra gondolok, hogy itt még a levegő is megfojt. Az édesapja nekem állást ígért. Nagyon befolyásos ember. Tisztviselői állást ígért. Lehet, hogy úgy valaki el is venne feleségül, ö t év múlva emelnék a fizetésemet ötven forinttal, tíz év múlva megint ötvennel, minden második évben kifordíttatnám a télikabátomat, a tanácsházát is befestenék tíz év múlva, talán pirosra. Mit gondol? Vagy kékre? És egy ú j főnököt is kapnék tíz év múlva, nem igaz? Lehet, hogy fiatalt. Hiszen Salamon bácsinak is nyugdíjba kell egyszer menni. Maga persze nem gondol ilyenekre. ATTILA: Egyszer lefestem magát.
ESZTER: Salamon bácsi is lefestett egyszer. ATTILA: Nem! ESZTER: De! Aktot akart csinálni először . . . Különben nagyon rendes ember. ATTILA: A faluban úgy emlegetik, hogy a „bukott jegyző". ESZTER: Na és! Bukott jegyző! Egész jó... ATTILA: Én meg a bukott jegyző fia voltam. Az apám volt a példa azoknak, akik lebuktak a negyvenes években, azoknak is, akik lebuktak az ötvenes években, m e r t . . . „Lám, a bukott jegyző i s . . . lám a bukott jegyzőnek is s i k e r ü l t . . . " ESZTER: Maga mért nem nevet? ATTILA: Maga mit nevet? ESZTER: A bukott jegyzőt. ATTILA: Én megfogadtam, hogy soha nem nyúlok más pénzéhez. Én soha nem kezelnék pénzt, érti? És emberek ügyes-bajos dolgait se intézném. Ha az emberben felelősség van, nem teheti. ESZTER: Azért, mert a bukott jegyző fia? Hát ez nagyon jó. ATTILA: Ne nevessen. Érettségi után volt a faluban hivatali állás, és a pénz is jól jött volna, de mivel én a bukott jegyző fia voltam, fölvettek egy lányt, aki épp hogy kijárta a nyolc általánost... ESZTER (nevet): Akkor oda én is elmegyek . . . álláshalmozó leszek . . . SALAMON: Látom, fiam, értesz a lányok nyelvén. Hogy maga milyen simákat tud nevetni, Esztike, az embernek meghozza a kedvét, biz' isten. ESZTER: Hát hogyne, mikor azt mondja, hogy a „bukott jegyző" f i á t . . . J a j i s t e n e m . . . hirtelen nem is tudtam . . . de ez igazságtalanság! A gyerek nem bűnhődhet az apa bűneiért . . . ATTILA: De igazság! Bűnhődjön, ha egyszer odadobták prédának . . . bűnhődnie kell. KÓSNÉ: Salamon úr, a visszajáró pénz. Jöjjön, igyon egy kupicával. (Kimennek.) ATTILA: Semmire nem érzem alkalmasnak magam . . . Valami nagynak, fölemelőnek kellene történnie velem, hogy szabadabb lehessek. ESZTER (átkarolja a fiú lábát): Mondta már neked valaki, hogy nagyon férfias vagy? Felelj . . . és ne félj tőlem. Én is olyan vagyok, mint a többi lány. Éppen olyan szeretnék lenni, mint a legtöbb. Szívesen járnék hivatalba is, vagy g y á r b a . . . és egyszer talán úgy fogok élni, mint .713
a legtöbb nő. Talán gyerekem is lesz . . . férjem, aki megbecsül... ugye nevetni kell rajtam. ATTILA: Csak folytassa. ESZTER: Nincs tovább. Én csak azt s z e r e t n é m . . . úgy akarok élni, mint a többi asszony. ATTILA: Hát persze, hogy úgy fog élni. Legközelebb megmondom az apámnak, hogy olyanok a képei, mint a lepratanya. Persze, neki könnyű, azt hiszi, az anyám befolyása alatt állok, azért beszélek így, s majd elmúlik. Igyekszik gyengéd lenni hozzám és nagylelkű. Külön szobát bérel, érdeklődik a tanulmányaim felől, majd bejár a főiskolára a tanáraimhoz, s úgy fog kezelni, mint egy kisdiákot. A tanárok meg félrehúznak és felelősségre vonnak, amiért az apámat nem tisztelem eléggé. Én az apámat megvetem. Gyűlölöm az apámat. Itt még nem ismerik. Megtévesztő az arca, sima a modora, kedveskedő, nyájas, célt tud kitűzni maga elé, de az eszközökben nem válogat. Mindig ő a mártír, mindig 6 a félreállított, valójában az összeköttetéseiben van az ereje. Még hitelt adnak a szavának. És ő könyörtelen. ESZTER: Sokféleképpen lehet élni, én tudom. Maga úgy akar élni, mint az apja. ATTILA: Nem! Soha! Én mindig becsületes akarok maradni. ESZTER: De ha nincs ereje hozzá?! Mindenki becsületes akar maradni, mindenki. A becsülethez bátorság kell. Semmi más. Hiszen a törvényeket mindenki ismeri. De a szegénységet, a félreállítottságot már senki nem akarja osztályrészül. Én se. Én rájöttem a r r a . . . ha az ember nem tud megbirkózni az emberek előítéletével, akkor rájuk kell hagyni. Pszt. Az anyám majd igyekszik mindenről kifaggatni, csak mindent rá kell hagyni, Szia! ATTILA: ( Á t m e g y bőröndjéért apja szobájába, majd visszamegy saját szobájába.) KÓSNÉ: Hogy magának milyen aranyos édesapja van, fiatalember! Ha nekem valaha ilyen férjem lett volna, a világ legboldogabb asszonya lettem volna. Tudja, milyen uram volt nekem? Húsz évig gyűjtöttünk erre a házra. A vége az lett, hogy csak a konyhában háltunk. A pénzt, amit keresett a nyugdíjon kívül, eldugdosta, hogy ne tudjam elkölteni. Soha nem vett a gyerekeinek csokoládét. Soha nem kérdezte meg tőlem, f á j - e valamim? Nem tervez.714
tünk mi együtt soha. Látta a lányomat? Ugye, gyönyörű? Talán az is a baja. Mert higgye el, a szép nők nem lesznek soha boldogok. A r u háit r a k j a be a szekrénybe . . . (Áthúzza az ágyat.) Rakodjon be a szekrénybe . . . Csak a könyveit hozta el magával? A ruháit hol hagyta? ATTILA: A r u h á i m a t . . . az állomáson hagytam. KÓSNÉ: Inkább a könyveket hagyta volna ott. Akkor menjen, most, azonnal, és hozza haza. Legyen minden a helyén, ezt tanulja meg. Menjen szépen a ruhákért. ATTILA: I g e n . . . megyek. (Leül.) KÖSNÉ: Azt mondta, az állomáson hagyta a ruháit. Csak nem akar állandóan ebben a kifakult öltönyben járni? ATTILA: Igen. KÖSNÉ: Ki az anyja magának? ATTILA: Bedolgozó. Beteg. KÓSNÉ: És az apja? Az apja nem vesz magának ? ATTILA: Apám nincs! Nincs apám! KÓSNÉ: De hiszen úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. És hogy könyörgött, hogy adjak szobát, mert maga nagy m ű vész, nem lakhat együtt magával, nem a k a r j a zavarni az alkotásban. ATTILA: Nincs apám! Nem kell! Nem volt apám! KÓSNÉ: De hát hogy beszél maga az apjáról? ATTILA: Nem volt apám! Nincs! Nincs! (Kiront.) (Színváltozás.) Szín: szaka.
Attila
albérleti
szobája.
Éj-
ATTILA: (Ébren alszik szobájában. Valaki megkopogtatja az ablakát. Majd újra kopognak.) ATTILA: Ki az? ESZTER: Én. Nyissa ki! ATTILA: (Félszegen, félve botorkál oda, majd kinyitja az ablakot.) ESZTER: Ne féljen. Visszajöttem. Bemehetek? ATTILA: Hol akar bejönni? ESZTER: Itt. (Belép az ablakon). Ne féljen. Tőlem fél? Én . . . nem tehetek róla . . . Az ablakot be kell csukni. Jó, hogy nem ég a villany. ATTILA: Jó. ESZTER: Ideülök az ágya szélére. J ö j jön, üljön le. ATTILA: (Leül, majd félve megérinti a lány vállát. A lány két kezével elkapja a fiú kezét, és ráhajtja a fejét.)
ESZTER: Visszaszöktem. Ügyse bírnám tovább. Bezárna újra, és az rémes. Én az iskolában mindig jeles voltam. És most csak tizenhét éves vagyok. Csókolj m e g . . . Tudom, hogy f é r j hez kell mennem. Nincs más megoldás . . . tizenhét éves vagyok, és a városban már mindenki ismer . . . Te érted ezt? Pedig én érzelmileg csak tizenhárom éves vagyok. Pontosan annyi idős, amikor . . . amikor először mentem tánciskolába. Azt hittem, akkor lesz a legtöbb táncosom. A nővéremmel együtt mentünk. Neki komoly udvarlója akadt, férjhez is ment. Én meg . . . mindenkinek hittem. Könyörögtek, imádtak, volt egy négerem i s . . . ne hidd, hogy mindenkinek mindent elmesélek. Csak neked. Elhúzódol tőlem, pedig érzem, hogy megértesz. Még tizenhárom éves se voltam. Mit tudtam én akkor. És a nővéremnek komoly udvarlója akadt. Mindig megvert az a n y á m . . . Aztán sírt, hogy csupa seb vagyok. És én másnap csak hajnalban jöttem haza. Csak tizenhárom éves voltam. Még munkára se vettek fel. Itt van az arcom . . . szép vagyok, ugye? Csókold meg a homlokom. Ha akarod, megmutatom magamat. Itt van a két karom. Érzed? Hajtsd hátra a f e j e m . . . érzed a bőröm ízét? Mért félsz tőlem? Min töprengsz? ATTILA: Mért nem mondod már, hogy mit csináljak?! Meddig állsz itt tétlenül? Annyit mondj legalább, hogy megértesz . . . hogy kellek . . . ESZTER: Látod, ezért tartozunk össze. Neked azért kellek, hogy hódítani tudj, nekem meg azért kellesz, hogy ember maradhassak. Én olyan vagyok, mint aki a kapualjban vár a szerelemre, és idegen férfi ágyában sír fel a kedvese után. ATTILA: Volt egy őrült nagy szerelmem, Teklának hívták, hasonlított anyámra, ő üzent, hogy meg akar ismerni, és amikor bemutatkoztam neki, elnézett mellettem, és másokhoz beszélt. Ha melegre és szépre szomjazik az ember, akkor saját magába néz, és sír. ESZTER: Pesten mindig egymagam vagyok. Mit ér az élet, ha jövőről, célról nem beszélhetsz senkivel. És ha hazajön a férfi, kitereget. Megfoszt minden ellenállástól. Megfoszt a szabadságomtól, mert attól a pillanattól kezdve, hogy elfogadtam a lakását, elfogadtam filléreit, amit kosztra költöttem, megvásárolt. Saját tulajdona vagyok, és még ő van fölháborodva, ha szót emelek. Mert
nekem se mindegy, hogy kivel vagyok, és az sem mindegy, hogy embernek néznek-e, vagy csak megvásárolt árunak. Két ember vagyok valójában. Egy lázadó és egy megalázkodó. És hogy mikor melyik vagyok igazán . . . ki tudja azt? ATTILA: Mikor már azt remélem, hogy bennem a gyűlölet külön ég és lángra kap, akkor jelenik meg előttem Tekla, és azt mondja, mosakodjam meg, és használjam a zsebkendőm . . . Egy lány, aki engem szeret . . . ESZTER: Csak ne lenne olyan hosszú az a nyolc ó r a . . . és látna tengert is az ember, vagy havasokat, és tartozna valakihez az ember, talán könnyebb lenne tiszta lánynak maradni. ATTILA: Tekla volt az én egyetlen nagy szerelmem. Tiszta volt, és szeretett engem, álmomban mindig vele vagyok . . . ESZTER: Gondolj arra, hogy messziről látnak minket. Hogy te meg én egymásért élő szeretők vagyunk. Gondolj arra, hogy én vagyok Tekla. ATTILA: Rajtunk megbotránkoznak az emberek. Egy holdrajongó és egy gyűlölködő. Ki kell söpörni őket. Ezt mondják majd. De mi fölordítunk: ne még, hiszen gyerekek vagyunk! Kérem, mi még az életről semmit se t u d u n k . . . nőm csak a rendet, a törvényszerűt szereti az életben, a szépséget, a c s o d á t . . . én pedig a megbotránkozást és gyűlöletet... Megbocsássanak, énbennem minden érzés olyan ellentétes, hogy megmérgezi a sejtjeimet. De nőm, a kedves' ö hiszi a hihetetlent, és megbocsát a megbocsáthatatlannak is . . . Látod, csak a porban tudok térdelni. Olyan alázatos vagyok már, hogy a bosszúm is bocsánatkérésnek tűnik. Úgy megyek végig az iskola folyosóján, mintha bocsánatot kérnék azért is, hogy élek. A fiúk röhögnek rajtam, és a lányok nem mernek szólni hozzám. Attól félnek, hogy hálából a nyakukon ragadok. T e . . . (suttogva) Én még egy lánynyal sem beszéltem úgy, mint veled. ESZTER: Nem akarsz Pestre utazni? Még van egy érvényes jegyem. Sokan voltak a vonaton, és nem kezelte a jegyszedő. ATTILA: Valaki van a szomszéd szobában. ESZTER: A, ne félj. Csak anyu forgolódik az ágyában. Rossz egyedül állni i t t . . . hogy is hívnak? Ja, .715
Attila . . . gyere, a harisnyám oldd ki! ATTILA: (Keresgéli, hol kell a lány harisnyáját leengedni.) ESZTER: (Feljebb húzza a szoknyáját, hogy látni lehessen.) ATTILA: Te csak a bűnt i s m e r e d . . . nem ismersz megállást, csak b ű n t . . . S úgy érzem, nekem már több vagy, mint Tekla. Talán éppen azt érzem, ki sem bírom. Meg kell hogy legyen, hiszen te is a k a r o d . . . Ha valóban meghalok, úgyis mindegy, hogy megtörtént-e, vagy elodáztam. S talán még érdekesebb, ha félbemarad., Valamit itthagyok neked. Egy f á j ó kérést, amit teljesíthettem volna, de így akartam . . . de én valóban úgy érzem, hogy nemsokára meghalok. És még semmi különös nem történt velem. Határoznom se kellett még soha. Anyám megmondta mindig, mit kell tennem. Hogy kell viselkednem, hogy méltó legyek hozzá, és apám méltatlan hozzám. Ha most meghalnék, még semmi jót nem élnék. Még nem tudom, mi a gyönyör. Tekla! Vigyél, fektess le. ESZTER: Töröld meg a szemed, és feküdj le. Te drága! Te édes! (Vetkőzteti.) Ez a kabát olyan, mint egy kisdiák kabátja. Láttam, hogy feszül rajtad, és hátul öv van, nyugodtan használhatnád úttörőing fölé. ATTILA: Ne beszélj ilyeneket, Tekla. ESZTER: Ezeket a fehér ingeket te mosod? ATTILA: Én. ESZTER: Majd én fogom mosni ezután. Kifőzöm és kikeményítem, s ha utána fölhúzod, akkor tisztának is látszik. ATTILA: És a hátamra nem mondasz semmit ? ESZTER: Húzd ki magad. Ö, milyen sovány vagy, szegénykém..., és mondd, mért nem k e l l e t t . . . neked eddig a n ő . . . ATTILA: Tekla mindig olyan volt, amilyennek imádtam. Este, mikor becsuktam a szemem, Tekla levetette a ruháit, és mellém feküdt. Azt mondta, aludjak, s én éreztem, ha csókol, nem beszélek ilyen marhaságokat! Ha valaki véletlenül belebotlik a tengerbe, okvetlenül úsznia kell, hogy meg ne fulladjon? . . . Én inkább megfulladok, de csak akkor úszók, ha akarok, érted? Ostobaság! Időpocsékolás! ESZTER: (Vetkőzni kezd, majd melléfekszik az ágyba. Szin lassan elsötétül.) .716
Szín: Kósné szobája, a színpad oldalán.
jobb
KÓSNÉ (az ágyban ül. Időnként fölgyújtja a villanyt. Majd az ablakhoz megy, kitárja, kinéz rajta. Tizenkettőt üt az óra. Bekopogtat Salamon ajtaján): Salamon úr . . . Fekszik még? Vagy tán alszik is? Salamon úr . . . csak én vagyok . . . SALAMON: Jöjjön beljebb, Ilonka. Üljön le . . . Hogy lehűlt a levegő. Szeptember vége, és akár f ű t h e t nénk... KÓSNÉ: Salamon úr! Nincs még itthon! Pedig megígérte, úgy fogadta, hogy ma sehova nem megy, sehova! Salamon úr! Nekem az az érzésem, hogy a pilótával ment el. Azzal a pesti pasassal, akit ide helyeztek le, vidékre. Elvitte a lakására. Mért ne, hiszen az mindenkivel elmegy . . . de ennek tudom a címét is . . . Borzasztó, ha az ember szólni se tud már senkihez. Megbolondulok így, egymagamban. Mondom, az az érzésem, hogy elment annak a lakására. Legalább egyszer utána kellene nézni, hogy merre jár, ha hajnalban jön haza. Mit csináljak vele, hiszen jobban már el sem verhetem . . . Ügy érzem, belezavarodok. Állandóan csak az jár a fejemben, hogy mit gondolnak az emberek r ó l a m . . . ez a lány teljesen lejárat. SALAMON: Fiatal még, n e m tudja, hogy kellene é l n i . . . mi se tudjuk . . . mi se tudjuk, Kósné, hogy lenne j o b b . . . A fiam, mit beszélt rólam? KÓSNÉ: Na, még az is egy szép kis fiatalember. Azt mondja, hogy neki nincs a p j a . . . hallja? Maga nem hall semmit? M e g j ö t t . . . ez ő . . . És most mit csináljak vele? SALAMON: Azt mondja, nincs apja!? Hát akkor mért fizettem én utána minden hónapban ötszáz forintot? El is költhettem volna magamra. Többet értem volna vele. Hiszen neki sincs haszna belőle. Nem t u dom, az anyja hová tette. Minden hónapban ötszáz f o r i n t o t . . . nem kis pénz csak úgy kidobni az ablakon. És neki nincs apja . . . KÖSNÉ: Most megy be a konyhaajtón. L á t j a ? Még a cipőjét is levetette. Ha részeg, a g y o n v e r e m . . . Maga mit mond, Salamon úr, mit csináljak vele? SALAMON: Lányom még nem volt. Nagyon sajnálom, Ilonka, egyelőre csak f i a m van. KÓSNÉ: Ha megint megverem... n e m . . . nem . . . hiszen csak áll,
csak áll, és néz, és nem szól semmit. (Szipogva kimegy, de Esztert sehol nem találja. Megint az ablakhoz rohan, kinéz rajta s lassan felöltözik.) ESZTER: (Az udvar felől közelíti meg a konyhát. Sötétben botorkál.) KÓSNÉ: Hát te honnan kerültél elő? Hol voltál? Milyen meleg, ágyszagod van . . . ESZTER: Ugyan, maga mindig gyanúsít. Épp hogy éjfél elmúlt. Magának mindig ágyszagú voltam. (Pofon csattan.) KÓSNÉ: Megmondod, honnan keveredtél elő! Nem bántalak, ha megmondod, mire nézed a napot, mi akarsz l e n n i . . . Gyere a szobámba. (Az óra most üt.) Az ablak alatt valaki szerenádot ad, egy férfi hangja a „Csipkeharisnyás édes lány" című dalt énekli. (A dal végén Eszti meg akarja nézni, hogy ki volt az...) KÓSNÉ: Nem gyújtasz v i l l a n y t . . . Honnan tudja, hogy neked csipkeharisnyád van? ESZTER: Az egy dal. De ebben a házban még egy rádió sincs. (Pofonokat lehet hallani, kiabálásokat, Salamon kidugja a fejét az ajtón, Attila megrémülve Eszti nevét hangoztatja.) Akkor is elmegyek innen! Kiárusítom magam! Rámszabadítok minden jampit, és azt teszem, amit akarok, mert azt teszem, amit akarok! KÓSNÉ: Elhallgass már, szégyentelen,, mit szól az a fiatalember is hozzád, aki itt lakik v e l ü n k . . . Az nem megy sehová férfi létére, te meg elcsavargod a legszebb é v e i d e t . . . (Fölkeresi Salamont a szobájában): Salamon úr . . . hallotta e z t . . . ? SALAMON: Mit? Én aludtam. Esztike itthon van? Hát akkor semmi b a j . . . KÓSNÉ: Teljesen tönkretesz ez a lány. Csak tudnám, kire hasonlít... Mondom, egyszer csak hazaállít. Kértem, mossa ki a bugyit meg a kombinéit, azt hiszi, van egy tiszta is neki ? Mert a kisasszony olyan lusta, hogy nem szeret mosni. Előbb csak szépen akartam vele beszélni. Mondja meg szépen, hol akar dolgozni, mi akar lenni. Azt mondta, főelőadó. SALAMON: Főelőadó? KÓSNÉ: Erre úgy megvertem, hogy csupa vér volt az arca . . . gondoltam, legalább nem megy a héten sehova . . . Bújik az mindenhová. Higgye el, Salamon úr, úgy könyörög a férfiaknak szerelemért, mint a koldus az alamizsnáért. (Sír.) Én vagyok olyan megalázkodó típus,
meg gyengédségre éhes, és ahelyett, hogy hozzám jönne, hogy elmondaná, mi is bántja, mindig csak elcsavarog. Megint úgy elvertem, Salamon úr, hogy a bal karját emelni se tudja. Ahol értem, ott ütöttem. És, tudja, úgy áll ott akkor, mint aki nem tudja, miért k a p . . . Ha rágondolok, még most is alig kapok levegőt. Teljesen kikészült a szívem. (Kimegy.) ESZTER (amíg Kósné Salamon szobájában van, Eszti Attilához lopódzik): Az. a bal karom, vigyázz! Pszt! Most jön vissza. Nehogy eláruld magad! ATTILA: Engem legalább nem ütötteK. ESZTER: Ugyan m á r . . . (Tamburás legény a szín előtt énekel a szerelemről. Énekel, s tamburáját pengeti:) „És a szerelem felröppintette őket oda, ahol csak ők ketten maradtak." (Zene.) „Ki tudja, meddig tartott volna ez a fölfedezés, a kedvesre találás, ha vigyázó szemek nem kísérték volna őket..." (Zene.) ESZTER (felkel. Búcsúzik a fiútól. Csókolja, a haját simogatja): El kell mennem. Ha anyu észreveszi, képes téged is megverni. ATTILA: Mocorgást hallok a másik szobában. ESZTER (kinéz a kulcslyukon): Jön. Csinálj úgy, mintha aludnál. (Elbújik.) KÓSNÉ: (Benyit az ajtón, majd visszasiet. Eszter gyors mozdulatokkal magára kapkodja a ruháit, és kiugrik az ablakon. Alighogy kint van, Kósné benyit.) KÓSNÉ: Attila! Hé, fiatálember! Kis Salamon! A l s z i k . . . ez meg itt Eszti h a r i s n y á j a . . . és mintha egy női bugyi az előbb ide lett volna dobva. A kisszamár az ágyban. Kis Salamon! A lányom! Felébresztettem már, k é r e m . . . hol van a lányom?! ATTILA: Az Esztike? . . . Nem tudom . . . e l m e n t . . . biztosan elment már hazulról. KÓSNÉ: De itt volt? Ugye itt v o l t . . . Azt mondja, elment. ATTILA: Igen, elment. Pestre. A vőlegényéhez. KÓSNÉ: Nincs annak vőlegénye. És mikor ment el? ATTILA: Nem tudom. KÓSNÉ: J ó lesz, ha fölkel a fiatalúr, és elmegy az iskolába. Ha fest, hát .717
fessen. A lányom pedig ott alszik velem a másik szobában. Én tisztességes lánynak neveltem a lányomat, és nem arra, hogy kis ficsúrok eltekerjék a fejét. Majd megmondom az édesapjának . . . Nem tudom, mit szól majd az hozzá . . . Mikor ment el a lány? Hová ment megint? Az a lány tizenhét éves. Tizenhét... Én férjhez akarom adni, és nem utcanőt nevelni belőle. (Ki.) Szín: Attila szobája. Pár héttel később. TEKLA (benyit): Szia! Mért nem jöttél be? . . . Mi történt veled, Attila, felelj! Beszélj! ATTILA: Voltál a kollégiumügyben? TEKLA: Voltam. ATTILA: Tekla! TEKLA: Tessék. ATTILA: Ábrázolón mi volt? TEKLA: Mi lett volna? Bekérték a rajzokat. ATTILA: Bekérték? TEKLA: Be. Csak a tiéd hiányzott. ATTILA: Most mit csináljak? TEKLA: Ideadod, és beviszem. Délutánig adott haladékot. ATTILA: Nem csináltam meg. TEKLA: Nem csináltad meg? ATTILA: Nem. Most mi lesz? (Csend.) És . . . a kollégiumügyem hogy áll? TEKLA: Sehogy. Októberben nem foglaltad el a helyed. Hiszen neked jobb itt. Hozzá idomultál. Kényelmes vagy, és csak a készt lesed. ATTILA: Miért beszélsz így velem, Tekla? TEKLA: Hogy beszélek veled? ATTILA: És neked mi bajod volt az apámmal? TEKLA: Semmi. Te csináltál belőle ügyet. Veled foglalkozott mindenki az évfolyamon. Adtad a sértődöttet. Nem álltál szóba azzal, aki az apádat megemlítette. Durva voltál, fölényes. Ki gondolta akkor még azt, hogy ez olyan salamoni szokás csak. ATTILA: Ti is úgy könyveltek el engem, mint a bukott jegyző f i á t . . . TEKLA: Hol van az már! Ma egyszerűen arról van szó, hogy vagy megállsz a magad lábán, vagy olyan leszel mint az apád. Ha nem vetted volna még észre, megsúghatom, hogy mi már napirendre tértünk fölöttetek. ATTILA: Lyukas a cipőm. Nagykabátom sincs! TEKLA: Adjam oda az enyémet? Ne siránkozz! És dühösnek se kell lenned ezért másokra . . . dolgozz . . . még a szoc-segélyért se jöttél b e . . . .718
Ugye, ötvenhétig volt otthon a f a luban apád? Illetve ötvenhatban ment haza? ATTILA: Igen, ötvenhétben jött vissza a városba. Nagylegény volt akkor, hogy ő nem csinált semmit ötvenhatban. Valóban nem csinált semmit. TEKLA: És ötvenhatban miért ment vissza az anyádhoz? ATTILA: Nem akart részt venni semmi bizonytalanságban . . . különben is honnan tudjam én a z t . . . igazi kispolgár . . . és nem tőlem kérdezte meg, mit c s i n á l j o n . . . mondom, igazi nyárspolgár. TEKLA: A nyárspolgár te vagy. Az apád pedig enyhén szólva — szemét ember. Azt hiszi, ma is csak úgy lehet valamit elérni, ahogy ő megszokta — az ő világában: „kenéssel", kéz kezet mos alapon. Persze, van még jó pár hozzá hasonló életstílusú ember köztünk — de a fiatalok, sőt, a művészek között szerencsére kihalóban ez az állatfajta . . . ATTILA: Mért mondod ezt pont énnekem? Én aztán igazán ismerem az apámat... TEKLA: Azért mondom, hogy költözz el, amíg nem késő. Szedd össze a ruhádat, és vissza se nézz. ATTILA: Mi a véleményed erről a képről? TEKLA: Nem tudom. Nekem idegen, és most nem akarom kielemezni. Siess, öltözz, mennünk kell. ATTILA: Még meg se mosakodtam. TEKLA: Mosakodj meg. (Rakosgatja Attila könyveit.) ATTILA: Hagyd, m a j d én magam. TEKLA: És ez? (Használt fehérneműt talál a szekrényben, majd visszadugja.) ATTILA: Már készen is vagyok. Menynyivel tisztább a fejem . . . TEKLA: Ki az a lány, ott a fejed fölött? ATTILA: A z . . . az Eszti. TEKLA: Ki van mosva az inged. A nyakkendőd is rendes. Eszti vette? ATTILA: Nem. TEKLA: Pár nap óta a kabátodon nincs öv. Ki vágta le? ATTILA: Eszter. Éppen erről van szó. El kell mennem innen, érted? A te hajadra gondoltam mindig, a te csókodat éreztem a számon, úgy láttalak mindig, ahogy elképzeltelek magamnak, most m á r tudom, hogy te maradsz az egyetlen nő nekem, Tekla. TEKLA: (A csodálkozástól leül.) ATTILA: Igen, szeretlek. Most m á r tudom, hogy csak téged. Mondd azt,
h o g y . . . te is. És már itt se vagyok. Azonnal beköltözöm a kollégiumba. Beszélj! Nem mondasz semmit? TEKLA: Nem tudok. Azt hiszem, most nagyon okosnak kellene lennem, éppen most, hogy mind a kettőnket megmentsem. De én . . . művész akarok lenni. És talán másképp képzeltem a szerelmet. Ne érts félre. Hidd el, nekem több vagy, mint bárki más, akit eddig ismertem. De én nem is akarok szerelmes lenni. Hiszen tudod, egy nő élete a mosogatással kezdődik és mosogatással végződik. ATTILA: Meglehetünk házasság nélkül is. TEKLA: Nem! Ne érts félre. Nincs nekem semmi kifogásom azok ellen, akik vállalkoznak rá, de én az anyámnak megígértem, mielőtt meghalt volna, é s . . . én magam is úgy érzem, ha megtörténne, a következő szerelmemnek mindent elölről meg kellene m a g y a r á z n i . . . de hát nem is erről van szó. Mi nagyon jó barátok vagyunk, és nekem nem is esik nehezemre, hogy mindig melletted legyek. Mindig, érted. Hiszen senkim sincs. Az apám újból megnősült, igy szabadok vagyunk. Ö is, én is. ATTILA (megcsókolja Teklát): Vigyél el innen, és soha ne engedd el a kezem. Én csak benned bízhatom eléggé, Tekla, senki másban. Te adsz értelmet az életemnek. Veled maradok, 1és minden úgy lesz, ahogy te akarod . TEKLA (megcsókolja Attilát): I g e n . . . minden úgy lesz, ahogy te akarod. De most mindenféleképpen el kell innen jönnöd. Menjünk! SALAMON (be): Hát te? Nem vagy iskolában? Csókolom a kiskezét. Nagyon helyes, ha érte jön. Salamon vagyok. Vagy mi már találkoztunk is... TEKLA: Bánáti Tekla vagyok. Igen, találkoztunk. SALAMON: Nagyon ügyes, talpraesett nő maga, Tekla. Tetszik nekem. Attila, te el akarsz menni? Beszédem volna veled. Ha megengedi, kisaszszony. TEKLA: Tessék, én várok addig Attilára. SALAMON: Fölösleges. A fiam rámhallgat, kisasszony. Tudniillik nem szeretném, ha az ön családjába kerülne, akinek a fivére ötvenhatban fölforgató elem volt — enyhén szólva. ATTILA: Mit beszélsz?! Tekla KISZtitkár a főiskolán.
SALAMON: Az nem tesz semmit. Én tiszta ember vagyok, és még soha nem engedtem meg magamnak, hogy kétes értékű személyekkel barátkozzam. Ezt jó lesz megszívlelni, édes fiam. Ez is titka az eredményes életnek. Még jó, hogy időben felfigyeltem rá. A vasúti peronon nem is gondoltam volna. ATTILA: Én csak azt tudom rólad, hogy „bukott jegyző" vagy, és a bukott jegyzőt, akit 43-ban kirúgtak, rehabilitálni kellett: a legmegbízhatóbb ember lettél felszabadulás után. A faluban utánad ítéltek meg engem is. A bukott jegyző fia . . . Ha nőkre kellett a pénz, mért mentél felelős beosztásba? Az anyám nem a pénzedért ment hozzád. Te vetted el őt a földjéért. Mert akkor még sokat ért. Jobban ismerlek, mint Tekla, vagy mint a fivére, és ha kell, én fogok tanúskodni ellened. És elmegyek, vissza se jövök, viszem a holmimat is. SALAMON: T e s s é k . . . tessék! (Kidobálja a fiú könyveit, ruhadarabjait.) ATTILA (csak félig szedi össze, majd, nekidől a falnak, és sírni kezd): Tönkretettél testben és lélekben. Idegileg roncs vagyok, és nincs egy rendes ruhám. SALAMON: Nem is lesz. Könnyű vagy, és mindenki belédrúg, vagy elsöpörnek. A nők is. Ez is itt. Mind, egytől egyig. Nélkülem pedig nem boldogulsz. Lányokra akarod bízni magad? Harcolni akartok énellenem? Nekem nevem van, tiszta nevem. Még te mered mondani rólam, hogy érdekből házasodtam?! ö n k é n t mentem falura az anyád mellé, disznókat v a k a r g a t n i . . . ATTILA: Élősködni j ö t t é l . . . henyélni jöttél! Negyvenötben azt hangoztattad: az elveid miatt rúgtak ki, közben pénzt sikkasztottál, és nőkre költötted. SALAMON: Takarodj! (Kilódítja.) ön is menjen innen, kisasszony! TEKLA: A fivérem tanácselnök. És ő valóban tiszta ember. Ha kívánja, utánanézetek az ön múltjának. SALAMON: De Tekla kisasszony, nem kell mindjárt a dolgokat félreérteni, hiszen egy apa, akinek a fia jövője áll mindig lelki szemei előtt, még attól is félti a gyerekét, akitől nem kellene... (Színváltozás.) Szín: Eszter szobája. Este. REPÜLŐS: Kós néni, az Eszti eljön velem Pestre, és ott majd megesküszünk. .719
KÓSNÉ: Nem, édes fiam. Az Eszti nem megy veled Pestre. Itt fogsz vele megesküdni. REPÜLŐS: Nekem mennem kell. Én nem tudok itt várni. Pesten megesküszünk. Jó? Eszti, felelj! ESZTER: Ahogy anyu akarja. KÓSNÉ: Vacsorát is csinálok nektek. Rendes ruhában, ahogy illik, Salamon urat meghívjuk tanúnak. ESZTER: Ennyit te is megtehetsz. Hétfőn leutazol az esküvőre, és kész. Pesten hányszor megígérted, hogy elveszel, és nem lett belőle semmi. REPÜLŐS: Hát jó. Hétfőn jövök. Nem kell vacsora se, megyünk vissza Pestre az esti gyorssal. ESZTER: De kell vacsora. És ha megesküszünk, a nagyszállóban fogjuk tartani a vacsorát. REPÜLŐS: Hogy az egész város lássa, te is fogtál egy palit. ESZTER: Ha szégyellsz, ne vegyél el. REPÜLŐS: Elveszlek. Hétfőn jövök. (Kintről autóduda szól.) Mennem kell. Itt vannak értem. Viszontlátásra. Te meg hétfőig maradj a fenekeden. Ne engedje sehova, Kós néni. KÓSNÉ: Bízd rám, édes fiam. (Repülős el.) Látod, te buta. Nem is akárki. Repülőtiszt, jól keres, bejárja külföldöt, ha csak mindenünnen egy pár harisnyát hoz neked, akkor sem jártál rosszul. Ha nem állok a sarkamra, és elengedlek Pestre, nem lesz esküvő sohasem. Pedig én már eddig is sokat vesződtem veled, elismerheted. Salamon urat megkérem a násznagyságra. (Ki.) (Három kopogás az
ablakon.)
ESZTER (kinyitja az ablakot, és beengedi Attilát): Menj a fürdőszobába. ATTILA: Sehová nem megyek. ESZTER: Itt van anyám. (Attila bemegy a fürdőszobába.) Kijöhetsz, úgy látszik, elment a szomszédba. ATTILA: Kik1' voltak nálatok? ESZTER: Férjhez megyek. (Csend. Majd:) ATTILA: (Nagyon nevetni kezd.) ESZTER: Mit nevetsz? ATTILA: Hogy . . . nem igaz . . . ESZTER: (Nevet.) ATTILA: Mit nevetsz? ESZTER: Hogy igaz. ATTILA: Nem igaz! Ezt nem teheted velem! ESZTER: Mért nem tehetem veled? ATTILA: Ez volt a repülős? ESZTER: Eltaláltad! ATTILA: Az nem tudhat úgy szeretni téged, mint én. ESZTER: De tud. ATTILA: Nem tud. .720
ESZTER: De . . . hidd e l . . . én megmondanám. Ugyanolyan önző, mint te vagy. ATTILA: Nem vagyok önző, csak megöl a vágy. Tudtam, hogy be fogsz engedni. Te E s z t i . . . én . . . m á r az első éjszaka visszajöttem volna hozzád . . . csak azt hittem, leszoktatom magamat róla. Együtt vagyok mindig Teklával, érzem a teste szagát is, és akkor ide akarok rohanni, csak egy éjszakára. ESZTER: Egyre? ATTILA: Egy utolsóra, E s z t i . . . ha f é r j hez mész. ESZTER: Meghívlak az esküvőre. Mindenkit meghívok, akiről tudom, hogy még érdeklődik utánam. Magas, fess emberhez megyek, repülőtiszthez. J ó fizetése van, harmincöt éves. ATTILA: örülök, Eszti, hogy boldog leszel. Ügy élhetsz majd, mint a legtöbb asszony. Gyereked lesz és dolgozhatsz. ESZTER: Igen, dolgozni fogok. Azért szívesebben mentem volna hozzád. De h á t . . . tulajdonképpen mindegy. Öt is ismerem, téged is ismerlek. Csak egyet tudok. Nem fogom megcsalni soha . . . Kár, hogy nem fogja elhinni. És ezért lenne jobb veled. Te elhinnéd, hogy ezentúl csak neked, csak érted. Minden csak kettőnkért történik. ATTILA: Itt akarok maradni veled. A szuszogásodat akarom hallgatni. A reggeli csókodra vagyok szomjas. Hozzád se nyúlok, Eszti, tőlem lefekhetsz, én így maradok itt ülve. Majd vigyázok rád. ESZTER (eloltja a villanyt): Siess az ágyba, melegítsd meg, mert én megfagyok. ATTILA (gyorsan belebújik): És a szamár? ESZTER: Pszt. Visszajött anyám. REPÜLŐS (váratlanul benyit a szobába. Villanyt fölkattintja, s egy hatalmas pofont ad Esztinek): Te ki vagy? ATTILA: Salamon Attila. REPÜLŐS: örvendek. Van szerencsém. Óriási szerencsém, nem gondoljátok? Mama! Mama! Amint tetszik látni, visszajöttem. Ugye te lapultál az ablak alatt, mikor a lánykérés megtörtént? ATTILA: Én. KÓSNÉ: Ráront erre a lányra, ez meg hagyja magát. Akkor hát válassz! Most válassz! Melyiket a kettő közül?! Én tovább nem rettegek érted. Amelyiket most választod, az el fog venni feleségül. (Folytatjuk.)
HAZAI
TŰKOR
TÖTH B É L A
TISZA (XVIII. rész) BOR-ÁG Mai ismereteink szerint a szőlőt hatezer évvel ezelőtt asztalára tette az ember A gyümölcsül élvezett bogyó edényben felejtve megforrt, bódító itallá „alakult. E tulajdonsága magasztosította az ember minden gyümölcstől megkülönböztető figyelmére. Az őskultúrájú népek az évezredek során külön szőlő- és borkultúrát teremtettek. A kínaiak Fokhli-t, az indiaiak Prithu-Siva-t, a perzsák Dzsemdzsid-t, az egyiptomiak Osiris-t, a görögök Dionüsos-t, a rómaiak Bacchosz-t tekintették a szőlő és a bor atyamesterének. Hazánk egykori tájait vadon burjánzó szőlősök buja indái díszítették, természetésen más őshonos gyümölcs és növényfélékkel társulva. Időszámításunk előtt 300 körül a keltáknak hódolt Duna melléke már művelt szőlőkultúrákat hordott. A római provinciául ötszáz esztendeig szolgáló Dácia és Pannónia földje ismerte a rendszeres szőlőtermelést. Történeti kútforrások szívesen hivatkoznak Probus császár (276—282) uralmának áldásos tevékenységére, mikor is a provinciák légionáriusainak parancsbeli kötelessége volt a szőlők rendszeres telepítése. Tudjuk, hogy ismerték a levével való bánásmódot, a borrá való kidajkálástól ennek a mámorító hatásáig. De hát Probus császár tevékenysége csak afféle rekonstrukciója lehetett az avuló, pusztuló régi szőlőtelepeknek. Az egykori szirmiumi (Szerémség, Száva mente) szőlőkertész fia, aki császárrá cseperedve apjától tanult alázattal virágoztatta föl az uralma alá fogott provinciát, Pannóniát. A Római Birodalmat megingató Attila hunjai kész szőlőskertekben, teli pincék között járva itták a megszeretett föld nedűjét. A rómaiak és a honfoglalók közötti évszázadok mindenféle ismert népei, de elsősorban a letelepült szlávság ápolja, gyarapítja ú j fajtákkal a termőterületeket. Bizonyított tény, hogy a rómaiak által barbarikumnak tekintett Duna—Tisza köze, föl egészen Tokajig a Tisza mente a honfoglalás idején sok egyéb őshonos gyümölccsel egyetemben szőlőt és bort is termelt. Itt talált, hellyel-közzel máig meglévő szőlőfajták származásuk és nevük alapján is déli, pontosabban balkáni eredetűek. Romonya = állítólag Ruméliából való. Bakator = Bukkariból való. Szlankamenka = a hasonló nevű város környékéről való. Árpád és a honfoglalók nem tömlőkben hurcolt görög borokat ittak gyakori lakomájukon, hanem tokajit, alpárit, szerit. A szeri harminchárom napig tartó rendezkedés nemcsak az alkalmas legelők, vizek, szálláshelyek miatt. történt meg itt a Körtvély tó és a Gyümölcsényerdő táján, de akadhatott a vizekben bőven hal és madárgazdagság, meg valamiféle kis Tisza menti borocska is. Vajon a lealázó földműveléshez nem szokott szilaj őseink százöt év alatt teremthettek volna-e olyan számottevő szőlőkultúrát, hogy I. István (1001—1038) a pannonhalmi apátságnak írt alapító levelében a tized alá eső termények felsorolásakor első helyre tehette volna a szőlőt? A homoki szőlőkről 1075-ben I. Géza rendelkezik, amikor a Felsőalpár vidékén elterülő kultúrákat a garamszentbenedeki apátság használatára rendeli (ebben rejtőzik Csongrád, Kecskemét Tisza kubikolta szőlőseinek területe is). 3 Tiszatáj
721
KADARKA Gombocz Zoltán „Bor" című munkájában a kadarka eredetét kutatva megállapítja, hogy a szerb-horvát skadarkából következik. Skutari város szerb neve Skadar. „Skadarka annyit teszen, Skutariból származó szőlőfajta." A kutatók később bebizonyították a f a j déli eredetét. Tehát nem kimondottan csongrádi specialitás. Mátyás olasz humanistái, Galeotti, Bonfini leírják, hogy korukban a legkiválóbb magyar bor a szerémségi, de igen jó bor a Buda környéki vörös, és a pilisi. A melegigényes kadarka felkapaszkodott a hűvösebb országrész hegyés domboldalaira, míg a múlt századi filoxérakatasztrófa le nem szorította a homokságokra. A homok ellensége a szőlő ellenségének — a filoxérának. Így szeretett egymásba a kadarka és a homok. Napjainkban ez a szőlőfajta teljesen honos, majdnem egyedül uralkodó fajtája a Tisza menti, csongrádi homokoknak. És a városról gagyogni a kadarka kifelejtésé vei, annyi lenne, mint egy szép gránátpiros színt ellopni a városnak amúgy sem túl bizarr színeiből. És bár a sok ezer, hazánk területén most viruló szőlőfajták közül az itteni csak egy. Nem is nagymellényű, nagyigényű szőlőfajta, ám ahogy mindenféle alföldi lényhez illik, szerény, hűséges a tájhoz, és itt szeretett bort ad. Amikor van, isszák is a csongrádiak emberesen, mert nem drága, ismerős, szelíd, bársonyos ízlelésű, férfias. Lehet tudni, mennyi vágja földhöz az embert. Mert bár nem nagy erejű, mégis csak általa mondódik Csongrádon: ne taszigálj, kadarka! A csongrádi pincészet Bakkhoszát faggatom egy sokhordós borraktárban. — Miért épp a kadarkát kedvelték meg a csongrádiak? — Nagyon szeret ez a fajta itt. Ügy lehet, ha elvinnék Sopron környékére, nem lenne belőle semmi. A mi aktív termőterületünk 90%-a, 3200 hold csupa kadarka. Érzéketlen a filoxerával szemben. Nem kell amerikai alanyra ojtani, szénkénegezni. Ezért olcsóbb is. Életrevaló, a futóhomokon is erős tőkét nevel, jól tűri a gyakori szárazságot, telepítése után sietve termőre fordul, és nagyüzemi, gépművelési viszonyok között se töredeznek le fiatalabb hajtásai. Fűszeres, zamatos tulajdonságait évről évre őrzi. Hátrányai is vannak. A rügyek, vesszők az ólmos esőt, a fagyot megsínylik. Bár becsülettel igyekszik ezt a kárt azzal pótolni, hogy a fejhajtásai és a csapok sárrügyei is képesek fürtöt hozni. Az esős őszt nem kedveli. A bogyó más, esőtűrő fajtákhoz képest hamar romlásnak indul. A rúgós tőkék húsz-harminc százalékos kárt is jelenthetnek évente. Ugyanis virágzás után sok tőke szereti elrúgni a fejlődésnek indult fürtöket. Ez a kadarkának egy f a j t a változata, amit nagyon költséges szelektálással tudunk kiküszöbölni. A csongrádi termelőszövetkezetek döntően ma is a kadarkát telepítik nagyüzemű münkálásra. Nemcsak múltja, jövője is van, minden félökos károgások ellenére. A középkorban a vörös borok domináltak. Érdekes, hogy a XIII—XIV. századi pfalzi okiratok „vinum hunicum" fogalma alatt vörös hun bort értettek, ami az akkori Csongrádon is termelt borokra szintén utalt. A vörös bor véletlenül jutott az ember birtokába. Valamitől, valószínű héjon és kocsányon erjedhetett a bor, s ez rriélypiros szint adott a lének a héj festékanyagától. Mint mindenben, ebben a szakmában is sokszor fejlesztette az ipa.rt a véletlen. A legenda szerint a metszést úgy tanulta meg az ember, hogy a ház körül termesztett szőlő venyigéjét elrágdosta a kecske és a következő évben ezek a tőkék a korábbi éveknek a többszörösét hozták termésül. A csongrádi kadarka jövőjét az igény tanúsítja. Hazai szükségletünk sincs a mostani mennyiségekből biztosítva. De kivitelünk van Belgiumba, Hollandiába, Svájcba. Nagy, régi szőlőkultúrákkal bíró nemzetek, mint a franciák, tőlünk nem vásárolnak. Ők 80 millió hektárt csurgatnak évente, mi, magyarok kb. 5 milliót. A mennyiségnek sok minden határt szabhat. A terület, az időjárás. Az időjáráson néha 10—20 százaléknyi eredményt visszarablunk, mert például peronoszpora ellen Bokroson már repülőgéppel permeteznek. Az évenként megrendezett nemzetközi borversenyeken nem kell pironkodnia a csongrádi kadarkának. Már sokszor nyertünk vele aranyérmeket. — Mi teszi kedveltté a nagyon híres borvidékek termékei mellett az idevaló kadarkát? — Nézzük, miből áll a bor. A világ akármely bora. Az egyszeri szőlősgazda halálát érezve, hagyatkozott a fiára. Közölte vele a többi között, hogy netalán szőlőből is lehet bort készíteni. Mindazonáltal a bor 60%-a víz, 10°/0-a cukor, ami később alkohollá alakul. És nitrogénmentes, nitrogéntartalmú anyagok. Zsírok, olajok, borkősav, almasav, csérsav, növényi festékek "és még néhány apróság. Ezek a r á .722
nyai határozzák- meg, milyen borral van dolgunk. A csongrádi vörös bor fogalma külföldszerte a jó minőségű telt, savszegény, lágy, kicsit borízűen fanyar, sötétpiros, kellemesen jellegzetes illatú és zamatú borokéhoz kapcsolódik. Színe négy alkotóelem keveréke: zöld, sárga, kék, vörös. A zöldet a klorofill, a sárgát a karotin, a kék és vörös az antociánoktól ered. A borok országos kategóriákba sorakoznak. Első kategóriába tartozik a tokaji terület huszonhét községgel. A második kategóriába az összes Balaton környéke, Sopron, Pécs, Villány, Szekszárd történelmi borvidéke. Csongrád ezekhez tartozik. Ez a nemrégi besorolás termelőinknek literenként két forint jövedelemtöbbletet jelent. Hazánkban máig is legelterjedtebb szőlőfajta a kadarka, amely fő alkatrésze a nemes magyar boroknak. Ebből készült az egri, visontai, villányi és a többi messze földön ismert bormárka. HÁMOZOTT SZÖLÖ Az ember megízlelte, megszerette a bort. Nem a gyümölcsül való élvezetéért tett meg mindent termesztésekor, hanem a levéért. A mitológia tele van borról szóló határozott ismeretanyaggal. A trójai háborúban a művészetig elvitt élvezettel isznak a szemben álló felek hősei, de éppoly kedélyesen és nagytorkúan isznak az istenek az Olympuszon. És Trója eleste is a boriváson múlott. A város őrei afölötti örömükben, hogy a görögök elvonultak a falak alól, akkor még nem tudták, hogy színlelésből, leitták magukat. Akkor jött a faló, benne a katonák, akik a részegen alvók fölött fényes diadalt arattak. A görög kultúrát magukba gyűrő egykori barbár rómaiak már a dekadenciáig viszik a borban való gyönyörködést. Virágszirmot szórnak finom boraikba, drága gyöngyöt dobnak kelyheikbe. Időnként, nagyobb ünnepek alkalmával borszökőkutakat állítanak fel, amikor a misera plebs edények nélkül ihat, fetrenghet a lében. Caligula (37—41) császár maga is szerette a bort, de nem sajnálta Incititus nevű lovától sem, amelyet konzuli méltóságában, aranyozott zabbal etetett és a legfinomabb borokkal itatott. A biblia sok, borról szóló információval szolgál. Kitellene belőle a régi világ szőlészeti, borászati kézikönyve. Noé a bárkába is beviszi a szőlőt. De ritka kivételtől eltekintve, a földön élő legtöbb nép kedvelt élvezeti cikke. És sokáig használatos gyógyító írül is. Ügy külső, mint belső használatra. Ennélfogva nem is véletlen, hogy némely keresztény vallások rítusának elengedhetetlen kelléke a bor, más szimbólumételek — a hal, a bárány, a kenyér stb. mellett. Mohamed próféta viszont egyenesen tiltja híveit a bor élvezetétől. „A bor a sátán műveskedése. Mindenik csöppjében hetvenhét ördög lakozik, apróbbak a szúnyog orralyukánál, de kárhozatosságukban nagyobbak a bivalyoknál. A gyalázatos boritalt az ördög izzadta ki egy szerencsétlen szerdai napon. És hetvenhét teve bömbölt a hasában halála óráján annak, aki csak meg is kóstolta és meghalálozván Alshirát hídjáról hatszáz esztendeig bukfencezik alá a lelke a pokolba. Béke legyen Issával (Jézus), bölcs próféta volt, de bor dolgában megtévedett, soha se cselekedett gonoszabb dolgot, mint amikor a vizet borrá változtatta." A súlyos átokzuhatagok és tilalmak ellenére bizony legalábbis a hódolt Magyarországon a hithű törökök is élvezettel iszogatták a bort. Mint béke-, kert-, bölcsesség", édességkedvelők a nekik előírt boza, serbet, siju, pekmez, limon innivalókon túl pokolra gondolva itták az „ördög izzadmányát". Nem sok lehetett belőle. 1575ben a csongrádiak 10 ezer akcsét fizettek be a defderdárnak boradó címen. Ugyanekkor a szekszárdiak százötvenszer is többet. Az elpusztult mezőgazdasági kultúrák helyén nyájak legelésztek. Csak Gazdik Péter uram 2550 birka után fizetett adót, 1275 akcsét. A várban szolgáló 142 martalóc katonának zsoldja fejenként és naponta 4 akcse volt. Nemcsak a háborúk, természeti csapások, aszályok és vizek, szőlőbetegségek tették olykor pusztává a művelt homokot, de nemritkán a piachiány is. Sorakoztak hosszú egymást követő esztendők, amikor bőven csordult a föld piros vére, csak éppen nem kellett senkinek. A Tiszába akkor se zúdították bele, de mélyen termelési költsége alatt kótyavetyélték el fillérekért. Mert jobb időkre várva, pincébe zárva óborosítani nem lehet. A szeszfoka sem olyan magas, hogy ezt kiállhatná, az alföldi pincék se olyan állandó hőmérsékletűek, hogy bennük fölnevelkedhetnének. Ma nincs is erre szükség. Hússzor ennyi termés elmenne azon frissiben, ahogy palackéretté válik, egyéves korában. Az ú j telepítések évi 50—100 holdas területei csak lassan mocorognak az igények mögött. 3*
723
Az ezeréves városnál is idősebb szőlészet tárgyi emlékei bevándorolnak a múzeumba. A szellemiek: termesztési, fogyasztási szokáshagyományok, szólások, dalok, amelyek minden bizonnyal éppúgy megvoltak itt is, akár a kármentők, hordók, lopók, egyebek, szépen visszakerülnek tudóikkal a homokba. A mai szőlészek más iramú életet élnek. A szedést kivéve ez a munka is teljesen gépes, tehát zajos. Szinte kizártak azok az alkalmak, hogy kedélyes kvaterkázások között dalolgassanak, mesélgessenek. Tavaly egy meglesett szedő lánycsoport Belfegort tárgyalta, de közben szidták a zetorost, aki a teli kasokat gyűjtötte össze, hogy fene soká pufogtatja a gépet, nem értik egymás szavát a zajban. Már csak nagyon vékonyan maradt hát valami a borhoz kapcsolódó szellemi zamatokból. „Megadta a módját, mint Kaszaniczky a szüretnek." Kaszaniczky, Csongrád szőlőpátriárkája egy teljesen terméketlen esztendő szüretének idején felrakta a vágott birkát, kalácsot, bográcsot, óbort a szekérre, háza- és munkásnépével kivonult a tetthelyre. Szőlő egy gerezd se a tőkéken, de a szüret módját meg kellett adni. Ha egy kicsi divatosabb esszéistának merném magam hinni, most ezt a hasonlatot és eredetét körültáncolhatnám. Hogy biz' e „módmegadás" nem egyéb, mint a földisten atavisztikus hitének nemrégi megnyilatkozása. Szóval kijönne az ügyből egy esszé. Meghagyjuk az igaziaknak. A vérbeli esszéistáknak. A magamfajta a r a szolgató vidéki bugris boldog, ha fővárosi, ám nemrég óta, de kicsit modernül letagadva egykori mivoltát, életanyag híján felcsípi a nyersanyagot, és finom mívű, szikrát hányó drágakövet csiszol belőle. Ímhol megest valami: Múljon el a világ, maradjon a szőlő, mely kapálás nélkül legyen bőven termő. A mi szánkat nedvesítse, a szívünket tüzesítse örökre! Efféle ügyekben való faggatózásaim során valaki kivágja: — Borban az igazság! — Ezer évek óta ismeri minden valamire való borivó nép. Hanem van még ennek a szólásnak manapság igaza? — Ha nagyon keresgéljük, ma bizony sokszor bor nélkül is kénytelenek vagyunk kimondani az igazat! De nincs ebből mostanában semmi baj, mert akinek hallania kellene, az befogja a fülét. Ez a gazdaságos. Száz ember szájának befogásához száz másik ember kellene. Így aztán olcsó is, nem is ráz, maradt a régiben minden. TANŰ Lassan kiapadok a Belvárosból, mint az idei Tisza. Azaz, hogy az öreg városról való mondandóimnak a végére érek. Nem tagadom, lenne itt még rengeteg bogarásznivaló, ami nagyon is jellemzi a várost. Megyek az egyik utcán, másik utcát keresek. Az utcatorkolat első házának falán: Beloiannisz utca. Beljebb a házakon mindenütt régi, spiáterből öntött táblák, amelyek szerint ez a gróf Apponyi Albert utca. Dél van. Oly néptelen a városrész, nincs akitől megkérdezzem a keresett utcát. A magas deszka- és kőkerítések állig begombolkozva. Tyúk kárál, komondor ugat. Mindenki dologban van ilyenkor. Egy módra mutató magas kapuoszlopon magát kínáló csengő. Megnyomom. Hetes szakállal, törődött arcú parasztember jön ki. Kalapját felnyomja, kezében füstölgő cseréppipa. Sietek kérdezni, mert csalódott arcán látom a kelletlenséget. — A Galamb utcát keresem. — Amoda lejjebb. Ott az eperfa eltakarja a száját. A bácsi behajtaná a kaput. — Még egy kérdés, bácsi. — Csak a fejével int, hogy kész a szolgálatra. — Ez milyen utca? — Görbe — huncutkodik az öreg, és másfelé néz. — Görbének görbe, de nem ez a neve. — Kétnevű. — Épp azért kérdem. — Még nem jutott el idáig a táblázás. — Magukat hogy címezik? — A család Apponyinak, a hivatalosok Beloiannisznak. .724
— És maguk mit szólnak ehhez? — Soha nagyobb bajunk ne legyen. De ha nagyon firtatjuk, mink a mái napig sem tudjuk, ki volt az az Apponyi. De azt se, hogy ki az a Beloiannisz. Az egyik gróf volt, a másik bizonyosan elvtárs. A ház nem roskadt le amannak a neve alatt sem. Papondeklira tintával kiírhatnám a mostani nevét, de az valahogy nem illene az ilyen ú j kapubálványra. Ahogy a várost építette a Tisza, úgy szándékozom megépíteni az írást. Eddig az öreg várost firtattam, ősi szakmák öreg embereivel beszéltem. Hanem egy települést várossá dagasztani egymagában kevés a Tisza, a kubikostalicska meg a nép sokasága. Azon belül valahol mindig ott volt a város társadalmában az értelmiségi. Az agymunkás. A nadrágos. Az öreg értelmiségit nem vaktában keresem. Okom van rá: József Attila évfolyamtársa volt, és egyik tanúja a Horger-konfliktusnak. Amint leülhetünk beszélgetni, innét gombolyítom a szót. í38a-„._ • Intelme gyorsan, nyersen ért a Nincsen apám versemért, a hont kivont szablyával óvta ellenem. Ide idézi szellemem nevét s hevét, „ön, míg szóból értek én Nem lesz tanár e földtekén!" — gagyog s ragyog. Az öreg értelmiségi nagy szirmú, okos, féltő szürke szemével int nemet. — Amit Önök: tudnak, az igaz. De ahhoz képest újat mondani, amit a József Attilaemlékkönyvben leírtam, nem tudok. Számtalan embert ismerek, akik valakinek az ismeretében úgy lehet híresebbek lettek, mint akik híresek voltak. Ha én ezt a módszert megvetem, magam nem követhetem, tehát a témát vegyük befejezettnek. A magam élete pedig eseménytelen. Azok a kis emelkedők, zökkenők csak nekem voltak néha meredélyesek. Mai fokozott izgalmakhoz, krimikhez, szputnyikhoz szokott érdeklődők, holmi alföldi vakondtúrásnak tekintik az életem domborulatait. És én nem is tanultam szárnyalni, Parnasszust hódítani. Inkább a földre való simulást tanultam. Hogy azt munkáljam és a rajta munkáló embert. Falun nevelkedtem, 10 gyermekes tanítócsaládban. Korán megtanultam az egyszerűséget, a keveset. Csak vágyaimban maradhattam a soknál. És ezekből igyekeztem megvalósítani valamit, amikor a francia szakra beiratkoztam. Idegen nyelveket természetesen nem is tudhattam. Latinuk úgy tanultam meg, hogy Franciaországban latin korrepetálásért kaptam valami kis pénzt. De a vágyaim nagyra nőttek. Azért mentem el külföldre, első ízben 1926-ban. Azután még kint jártam öt alkalommal. A PÉNZ — Az emlékkönyvbeli írásából az derült ki, hogy pénz pedig nem volt külföldön. — József Attilával abban is különböztünk egymástól, hogy nekem nem is volt kihez fordulnom pénzért. Nem volt íráskészségem, hogy szerkesztőségekhez fordulhattam volna. Az én egyetlen akkori pénzforrásom a tanítványokkal való órázás volt. Az akkori középosztály csemetéit, nem is nagyon pénzes szülőkét, ha tanítgatta az ember, abból kapogatott valamit. Ebből a ruha, cipő kikerült. Tandíjat soha nem fizettem az egyetemen. A külföldre szóló útlevél egy pengőbe került, az útiköltséget összekoplaltam és vigyáztam rá, hogy a határon annyi pénzt fel tudjak mutatni, amit ott akkor minden átmenőtől megkívántak. A többit a sorsra bíztam. Párizsba nem törekedtem. Már előzőleg kint járt hallgató társaimtól tudtam, hogy Dij ónban nyári egyetem működik, idegenek számára szervezve. Oda igyekeztem. Már júniusban ott voltam. Első ízben úgy lökdöstek el az egyetemre, mert beszélni nem tudtam franciául. A kezemben volt egy cédula, amit Zolnai Béla írt, az volt rajta, segítsék az útját a kollégának az egyetemre. így a járókelők kézről kézre adva eituszkoltak az egyetemre. Ott az egyetemi titkár, Martenot bácsi, mellém szervezett egy jugoszláv fiút, aki elvitt engem a legszükségesebb helyeket megmutatni. Szo.725
bát kerestem, a meglevő pénzből fél hónapot kifizettem. Egy hétre ebédet váltottam valamilyen munkásétkezdében. És Martenot bácsi nemsokára tanítványt is szerzett nekem. De ebből nem sokáig lehetett megélni, kint specializáltam magam a kisvendéglők konyhájára, ahol mint mosogatólegény dolgoztam. Megéltem, mert a kosztom kitellett, később lakást is adtak. Betegség esetén Martenot bácsi, az egyetemi titkár segített. Olyan orvosokhoz küldözgetett el, akiknek zárt borítékban vittem az ajánló levelét. MOSOGATÁSBAN — Milyen műszak volt a mosogatólegényi munka? — Esti műszak. Azt tudtam vállalni, mert nappal az egyetemre jártam. Jó sorom volt. Ami a vendégek elől tányéron visszakerült s a patron nem látta, azt fölfaltam. Mert a munkámért csak egyszeri étkezést kaptam. — Ha látta volna, nem engedi? — Nem volt szabad megenni a maradékot. Nem az egészségünket féltette, hanem a húsmaradékokat összegyűjtötték, s abból fasírozottakat, vagdaltakat csináltak. Pénz volt az. így manipuláltak az ételekkel. Persze azok kisebb étkezdék voltak. Szóval a kialkudott bérként egyszer adott törvényesen enni. önfegyelemmel azon is eléhenkórászkodhat az ember. Mert mondom, magasra rakódott bennem a vágy, és annak elérése céljából nagyon "fegyelmezett voltam. Én vinni akartam az életben valamire. Akartam valami lenni. Nem vagyonilag. Műveltségben, hatásban, emberileg, szellemileg. Sok éven át így éltem nyaranként, mégse lettem gyomorbajos. Mondom, egy szó tudás nélkül indultam ki, s az első ott töltött négy hónap múlva idegen országokba szóló francia nyelvmesteri oklevéllel érkeztem haza. Természetesen őszönként folytattam a tanulmányaimat Szegeden. Már 4 ízben való kintjártamkor jutottam el Párizsba. Oda is azért mentem, hogy a szakdolgozatom anyagát összegyűjtsem. A középkor szellemének bemutatása a f r a n cia irodalomban az 1900-as évekig bezárólag volt a munkám címe. Hónapokon keresztül bújtam a Bibliothèque Nációnál könyveit. Reggel kilenctől este hatig. Ez volt 1930-ban, akkor már nem mosogattam, mert itthon, Félegyházán tanári állásom volt, egész évben összejött annyi pénzem, hogy azt a néhány nyári hónapot átvészelhettem belőle szegényecskén, akkor is napi egyszeri étkezés járta, padlásszoba hozzá. Hónapokig éltem Párizsban, egyszer mertem felülni a Metróra. (Folytatjuk.)
VAGVÖLGYI
ANDRÁS
TANYÁK A T I S Z A T Á J O N n. Egyik kérdésünk arra várt volna feleletet, hogy a megkérdezettek mennyi és milyen növényi és állati terményt és terméket adnak el. Sajnos egy-két esettől eltekintve konkrét mennyiségeket és számokat nem mondtak, mert valószínűleg azt érezhették, hogy ez már a jövedelemhez tartozik, tehát mérhető, így vagy nagyon óvatos fogalmazásokkal, vagy pedig a kérdés konkrét megválaszolásával maradtak adósak. Véleményünk szerint — és ez az egész jövedelemre is vonatkozik — a kapott eredmények nem fedik, inkább csak jelzik a valóságot. Általában csak azt sikerült megtudni, hogy nagyjából mi kerül a piacra, illetve szerződéses úton való értékesítésre, de ennek mennyiségét még csak becsülni is nehéz volna. Leginkább a gyümölcsféleségek (sorrend: őszibarack, alma, szőlő), a kapás növények (sorrend: burgonya, kukorica), valamint sertés és szárnyasok (sorrend: tyúk, liba, kacsa, pulyka) kerülnek eladásra. Általában megfigyelhető, hogy szerződéssel elsősorban a barackféléket és az almát kötik le, egyébként minden más növényi és állati eredetű terméket a szabad piacon értékesítenek. A tojás, vaj, valamint a tej eladása mennyiségileg nem jelentős, valószínűnek látszik, hogy a vizsgált körzetekből kis mennyiségeknek a városi piacra való szállítása nem fizetődik ki. A piaci értékesítés vonatkozásában feltétlenül fel kell figyelni arra, hogy többen úgy nyilatkoztak: ér.726
demes termékeiket a szegedi és a kisteleki piacokon kívül távolabb eső városokban is értékesíteni, beszéltünk olyannal is, aki Dorogra, Békéscsabára, Budapestre, sőt Miskolcra is elszállítja a piacravalót, nyilván megtalálva számítását. Mint jelenség az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy nem minden esetben a gépkocsival rendelkezők járnak ilyen távoli piacokra, hanem olyanok is, akik járművel nem rendelkeznek. Ezek az emberek a helyi termelőszövetkezet tehergépkocsiját bérelik ki és azzal szállítják piacra eladnivalójukat. Az értékesítési viszonyokkal való elégedettségre utal az, hogy mindössze 7 személy volt, aki negatív értelemben nyilatkozott. Ennek alapján megállapítható, hogy az értékesítési viszonyok megfelelőek, még az elégedetlenek sem tudták különösen megindokolni, hogy miért nyilatkoztak negatív értelemben. * Ezzel el is érkeztünk anyagunk legkevésbé megbízhatónak tartható részéhez, azoknak az információknak a feldolgozásához, amelyek az egyes személyek és a család jövedelmét lennének hivatva feltárni. Mint már az előbbiekben is jeleztük, ebben a kérdésben az esetek többségében elzárkózottságot és bizalmatlanságot tapasztaltunk, a közölt jövedelmek — véleményünk és a látottak alapján — nem fedik a valóságot, az eltérések sokszor nem is százalékokban, hanem talán csak nagyságrendben fejezhetők ki. A megkérdezettek közül nyolcan el is zárkóztak a jövedelem közlésétől, ezek közül is öten a balástyai körzetből. Ennek ellenére az alábbiakban mégis közöljük a családok bevallott jövedelmeit. 7. SZ. TÁBLÁZAT 5—10 Balástya Csengele Domaszék Szatymaz Összesen
10—20 20—30 30—40 e z e r Ft k ö z ö t t
50 ezer Pt-on felül
40—50
3 3 3 1
4 3 5 5
3 2 2 4
2 1 3
5 1 1
l
10
17
11
6
7
1
8. SZ. TABLA2AT A családok jövedelme az egyes körzetekben és az egy családra jutó átlag Balástya*
Csengele
Domaszék**
157 800,— • 15 780,—
422 600,— 28 173,—
316 400, 24 338,
Szatymaz*** 358 000,— 25 571,—
* A jövedelmet közlő 10 család átlaga ** A jövedelmet közlő 13 család átlaga *** A jövedelmet közlő 14 család átlaga
A fenti bevallott jövedelmek és a négy körzet községeiben elhelyezett takarékbetét összegek nagysága (a négy községben 1967. október 30-i állapot szerint 25 813 540,45 Ft volt a lakosság betétállománya!) ellentmond egymásnak. Saját tapasztalataink is azt mutatják, hogy a megkérdezett családok lényegesen nagyobb jövedelmet mondhatnak magukénak, mint amit bevallottak. A lakások berendez zettsége, a motorkerékpárok és az autók száma, az emberek öltözködése és életmódja nem támasztja alá közléseiket. A jövedelmet csak a vékony réteget képező alkalmazotti foglalkozásúaknál lehet biztonsággal megállapítani, ez is kiegészül azonban mezőgazdasági eredetű bevételekkel. A továbbiakban vizsgáljuk meg az emberek társas kapcsolataira, a munkahelylyel, a vásárlással és az egészségügyi ellátással való elégedettségre vonatkozó adatainkat. A tanyai emberek mobilitása elsősorban a piacrajárásban és a társas kapcsolatokban nyilvánul meg. Megfigyelhető volt, hogy a legkevesebb társas kapcsolattal a csengelei tanyákon élők rendelkeznek, a 15 család közül csak 5 családnak vannak ilyen kapcsolatai, míg a másik három körzetben szinte valamennyi család úgy nyilatkozott, hogy tart ilyen kapcsolatokat. A megkérdezettek azt közölték, hogy a .727
szűkebb értelemben vett családtagok és rokonok a közeli tanyákon élnek. Észrevehető vonzását tapasztaltuk a kisteleki és a mórahalomi, valamint a csólyospálosi tanyavilágnak, különösen a vizsgált körzetek peremterületein. Általában elmondható, hogy a megvizsgált tanyák lakóinak intenzív társas kapcsolatai vannak, amit az egymásrautaltságon kívül nyilván a piacrajárás, az árakról való tájékozódás is erősen befolyásol. Ügy tapasztaltuk, hogy a térbeli tényezőknek jelentős hatása van a társas kapcsolatok alakulására, amit a csengelei körzet eredményei m u t a t n a k a leginkább. Ismeretes, hogy ebben a körzetben a leggyérebb és a legrosszabb az úthálózat. A szegedi járásnak ez az északnyugati része három oldalról határos BácsKiskun megyével, de ennek tanyavilágával műút egyáltalán nem kapcsolja össze. A legközelebbi nagyobb településre (Kiskunmajsa) is csak földúton lehet eljutni. Ezzel szemben a szatymazi, domaszéki és a balástyai tanyák között viszonylag jó minőségű úthálózat épült ki, s így az évszaktól függetlenül biztosított a közlekedés. 9. sz. t á b l á z a t A járművek száma a vizsgált körzetekben kerékpár
motorkerékpár
gépkocsi
Balástya Csengele Domaszék Szatymaz
16 12 8 11
5 3 4 8
2 1 2 2
összesen
47
20
7
•A közlekedés módjára vonatkozóan a megkérdezettek úgy nyilatkoztak, hogy jobbára az előbbi táblázatban feltüntetett járművekkel közlekednek, viszonylag kisebb számban voltak olyanok, akik az autóbuszt, illetve a vasutat jelölték meg fő közlekedési eszközként. A közlekedési viszonyokkal való elégedettség jónak mondható, kifogás tulajdonképpen nem is a közlekedési lehetőségek kapcsán hangzott el, hanem azt sérelmezték, hogy az autóbuszjáratok nem elég sűrűek, különösen a hétvégén kellene több járatot közlekedtetni. Sokan kifogásolták viszont az utak állapotát és szűk átbocsátó képességét. 10. SZ. TÁBLÁZAT A munkahely távolsága és a munkahellyel 1—3 k m 3—5 fim k ö z ö t t Balástya Csengele Domaszék Szatymaz
3 2 1 3
összesen
9
•
való elégedettség
messzebb
elégedett
elégedetlen
— 1 1 3
2 1 5 5
8 11 11 12
7 1 4 3
5
13
42
15
A fenti táblázatban csak azok szerepelnek, akiknek nem változó munkahelyük van, illetve a munkahellyel való elégedettség vonatkozásban á válaszadástól nem zárkóztak el. Ügy találtuk, hogy a munkaköri beosztásnál az iskolai végzettségnek megfelelő szerepe van, kiemeltebb munkakörben csak kvalifikáltabb emberek dolgoznak. A vásárlásokat vegyesen végzik tanyai boltban, falun és városon egyaránt. Megfigyelhető, hogy a fűszerféleségeket, mosószereket és aprócikkeket kizárólag a tanyai és falusi boltokból szerzik be, ezzel szemben a tartós használati cikkeket és a ruhaneműt elsősorban Szegeden és a kisteleki FMSZ áruházban vásárolják. Vásárlásaik irányításában jelentős szerepet játszik a piacra való utazás. A beszerzési lehetőségek vonatkozásában igen magas fokú elégedettséget tapasztaltunk, ami azt bizonyítja, hogy az áruellátás és a hozzáférhetőség kielégítő. A 2. sz. táblázatból kitűnik, hogy relatíve milyen kevés fiatalkorú él a megvizsgált tanyákon. Ez az ismert demográfiai problémán kívül azzal is kapcsolatos, .728
hogy a családok átlag életkora magasabb, mint az országos átlag. Ez a probléma vezet át bennünket az iskoláztatás témakörének vizsgálatához. Mintánkban a legnagyobb meglepetésünkre csak 17 általános iskolai tanulót találtunk, akik valamennyien tanyai iskolában tanulnak. A lakóhelynek az iskolától való távolsága sehol sem haladja meg a félórányi gyalogutat — a legrosszabb időjárással számolva. A szülők szerint a gyermekek az iskolába a távolságtól és az útviszonyoktól függően kerékpárral, illetve gyalog mennek. Nemritkán látni a vizsgált körzetekben olyan általános iskolát, amelynek udvarán a tanítási idő alatt több tucat kerékpár várja a gazdáját, ami arról árulkodik, hogy a gyermekek körében a kerékpár a legnépszerűbb közlekedési eszköz. Az előbbiekben már bemutattuk a villamosítás alacsony szintjét, s ugyanabban a táblázatban közöltük a használatban levő rádiókészülékek számát is. Most következő táblázatunkban az újság- és könyvolvasás terén szerzett információkról számolunk be. 11. SZ. TÁBLÁZAT 1
2 3 több újságra, folyóiratra előfizet*
nem olvas könyvet
k^nvvtárból kölcsönöz
Balástya Csengele Domaszék Szatymaz
4 4 5 4
1 2 5 3
1 — 1 2
4 2 1
6 6 6 4
4 3 5 7
Összesen
17
11
4
7
22
19
könyvet vásárol
—
3 3
6
* Nem szerepelnek azok, akik alkalmanként vásárolnak újságot (ilyen összesen 5 volt).
Az előfizetett lapok sorrendjének alakulása a következő: Dél-Magyarország Szabad Föld Népszabadság Népszava
illetve:
Nők Lapja Képes Újság Ifjúsági Magazin Ország-Világ Magyar I f j ú s á g Ludas Matyi Képes Sport
Az olvasott könyvek között első helyen a romantikus regények (Jókai), ezt követően a történelmi, majd a háborús és kalandregények állnak. Csak ketten nyilatkoztak úgy, hogy családjukban mai magyar szerzők műveit is olvassák. Mezőgazdaság^ szakkönyvek olvasásáról csak egy családban kaptunk információt. Anélkül, hogy bemutatnánk valamennyi eredményünket, befejezésül az ember és a tanya közötti összefüggéseket és elvárásokat szeretnénk feltárni. Az interjúnak ez a része kétségtelenül a legérdekesebb volt, hiszen itt vetődött fel a tanyának mint települési formának a jövője, úgy, ahogy azt maguk a tanyai emberek látják és megítélik. Ebben a vonatkozásban nem lehet közömbös azoknak a véleménye, akik a legközvetlenebb részesei a tanya által nyújtott és nyújtható lehetőségeknek és életmódnak, akik egész életüket eleve hátrányosabb — ez természetesen nézőpont kérdése is — helyzetben élték, illetve élik le. Tíz személy, a megkérdezetteknek 16%-a nyilatkozott úgy, hogy nem lakik szívesen tanyán, a többiek egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy ők ezt már megszokták, életüket másutt el sem tudnák képzelni. A kapott válaszok alapján a különféle motivációk hatására a következő típusokat lehet differenciálni: de 1. 2. t Szívesen lakik tanyán, l mert 1. 2. 3. 4. 5. 6.
később majd el akar költözni annyi pénze nincs, hogy elmenjen jók a kapcsolatai jövőt lát még benne megszokta megélhetést biztosít nincs szakmája, amivel falun vagy városon boldogulhatna az út mellett még sokáig lesz jövője a tanyának .729
de 1. még egyelőre vár 2. annyi pénze nincs, hogy elmenjen 3. a gyermekeit már nem hagyja itt megöregedni t Nem lakik szívesen tanyán, l mert 1. a tanyának m á r nincs jövője 2. falun, városban jobban lehet élni és szórakozni 3. nem akar itt megöregedni Anélkül, hogy megkísérelnénk — e kis mintában ilyen sok kategória sokat úgysem mutatna — a fenti típusokat táblázatba foglalni, annak megállapítására azonban biztonsággal vállalkozhatunk, hogy a tanya jövője sokkal jobban foglalkoztatja az odavaló embereket, mint azt gondolni lehetne. Természetesen a felvázolt motivációkat több tényező együttesen is és külön-külön is befolyásolhatja, mégis látnunk kell azt, hogy jelen társadalmi-gazdasági fejlődésünk nem hagyta érintetlenül a tanyák népét sem. Az elégedettség magas szintje (84%!) minden valószínűséggel elsősorban a materiális tényezőkre vezethető vissza, ugyanis, ha az emberek nem találnák meg a számításukat, bizonyára magasabb lett volna az elégedetlenek aránya. Az emberek beszélgetés közben minduntalan felvetik a tsz-ek és a tanyarendszer megléte közötti összefüggéseket, annak a reménynek adva kifejezést, hogy az ő életükben már minden megmarad a régiben. Ügy véljük, nem járunk messze az igazságtól, ha a tanyaproblémát társadalmunk egyik legnagyobb gondjának látjuk, amelynek megoldása még a most élő generáció feladata lesz. Kétségtelen, hogy korszerűsítéssel, villamosítással, a művelődési lehetőségek kiterjesztésével a probléma nagyságát csökkenteni lehet, a tanyarendszer azonban ettől függetlenül már régen túlélte önmagát, még akkor is, ha az ott élő emberek egy része még ma is lát jövőt benne. A jövőben a valóság mélyebb és egzaktabb feltárására szükségesnek látszanék a jelenleginél szélesebb körű és nagyobb reprezentativitáson alapuló vizsgálódásokat folytatni, elősegíteni ezzel is társadalmunk e széles rétege problémáinak megoldását. Vége.
EZÜST GYÖRGY: LEÁNY HALLAL 730
MUYESZET
os
I-C to
Ü p
<
<5
Izgalommal és aggódva figyelem, hogy Szeged műsor dolgában meg t u d j a - e t a lálni azt az utat, ami valóban fesztiválvárossá emelheti. (Kórod! András Tiszatáj, 1963. IX.)
karmester —
a
a
a Ed >
SZ. S I M O N I S T V Á N
T I Z S Z E G E D I NYAR (Folytatás) III. KONKURRENSEK
©
P <
Találtam keresgélés közben egy idézetet a harmincas évekből, a Szegedi Szabadéri Játékok első korszakából. Ez is panasz: „ . . . sok magyar város és sok színigazgató utánozta le a szegedi játékok ötletét, különböző hetek, ünnepek és napok palástja alatt látványosságokat, gyöngyösbokrétákat, szabadtéri ünnepeket, zenei eseményeket és színházi szenzációkat ígérgetve, amelyek valamennyien a megkezdett szegedi munka életére törtek, és ha nem is a külföldi, de legalább a hazai idegenforgalmat Szeged rovására maguk felé iparkodtak terelni." (Lugosi Döme: A Szegedi Szabadtéri Játékok története.) És Hont Ferenc is megjósolta: járványszerűen fogja ellepni a szabadtéri játékok sokasága Európa testét. De Magyarország 1964-ben még fehér volt az európai fesztiválok térképén. Szeged máig sem tagja az Európai Fesztiválok Nemzetközi Szövetségének. Semmi kedvem fölmelegíteni a harmincas évek panaszát, különösképpen annak vádaskodó hangvételét. Hiszen valamennyi városnak, tájegységnek szuverén joga, hogy mit s mikor rendez. De hogy nagy dzsungel támadt a hatvanas években is a hazai nyári rendezvények portáján, az bizonyos. És Szeged szemérmesen hallgatott erről, nehogy ráüssék a féltékenység bélyegét. Kijegyeztem viszont egy vidéki lapból néhány sort. így hangzik: „Kezdetben volt a szegedi ünnepi j á t é k o k . . . Ahogy népszerűsége nőtt, úgy szaporodtak követői és utánzói a szegedi példának." (Nógrád, 1966. október 9.) És sorolja: soproni zenei napok, Savaria napok, baranyai vasárnapok, hortobágyi hídivásári napok, hevesi palócnapok... De magam is tehetek hozzá: gyulai várjátékok, hírős napok, Alba Regia n a p o k . . . stb. Ma már széjjelebb húzódott a „mezőny", tapintatosabb az időbeosztás. Volt idő, amikor egymást érték és fedték ezek a nyári programok, sőt, egymással konkurráltak. Szentivánéji álom Szegeden? Ugyanaz a balatoni víziszínpadon. Cigánybáró a dóm előtt? Ugyanaz a kilenclyukú hídnál. Pécs pedig egyenesen nyári színházi játékokra törekedett jó pár esztendővel ezelőtt, amiben félreérthetetlen volt a konkurrens szándék. De hiszen ez most európai divat. Szeged példája viszont mindenképpen vonzó lett itthon. Ezt bizonyítja egy másik sajtószemelvény is. „ . . . Az utóbbi két-három évben, részben a Szegedi Szabadtéri Játékok sikeres újrakezdésén felbuzdulva, az ország hagyományőrző vidékein egyremásra születtek táncos, kórusos, játékos fesztiválok, várünnepek, művészi találkozók" (Magyarország, 1967/37). Említettem az előbb, hogy ez most európai „járvány" is. Amikor Szeged újrakezdte, még csak 50—60. európai fesztiválvárosról beszélt a fáma, 1967-ben már ezernél több volt a listán. Igaz ugyan, hogy az elnevezés fajsúlya is csökkent. Szertelenül használják a legkülönbözőbb eseményekre, olyanokra is, amelyeknek nem a művészet ad tartalmat, hanem valamiféle divatos hóbort. .731
a a H 09 O iz < >s X ©
09
U < »
so Ci
X O X a
< a < N-
09
Q a ö a N ce
H 05 O Z ^ 53 S O ¡2
g y* ö •s g § H 2 ^ < ^ 3 W ^ N co
N oo 0 p < «5 fl •O 05 2 ^ 1 ^ H ö ^ tq E ö m S 2 j •<
Egyszerű volna kitérni a dolog elől azzal a hivatalos-diplomatikus, belenyugvó magyarázkodással, hogy Szegednek mindez nem konkurrencia. A Tiszatáj is bizonygatta ezt pár éve, Salzburg példájával. Salzburg messze van, Bayreuth messze v a n . . . még Dubrovnik is messze van. És az érvek között nemegyszer olyasmi is szerepel, amit kultusznak neveznek. Mozart-kultusz, W a g n e r - k u l t u s z . . . Olykor már úgy tűnik a nagy szabadkozásban, mintha ez bűn lenne. Pedig inkább a mi rosszízűnek azért nem nevezhető irigységünk. Mert míg a külföldi konkurrencia művekkel és nevekkel fémjelezte magát, nekünk ez objektíve nem adatott meg. Erről le is késtünk, meg kultúránk kincsesházában sem olyan bőséges a választék. Egy dolog maradt, amivel majd Salzburg, Bayreuth és a többiek mellé léphetünk, szívós, okos, következetes törekvéssel: s ez a művészi színvonal. Lehet, hogy ismétlés, de tény: az Aidáért sem jönnek el hozzánk Koppenhágából meg Kijevből. De Callasért, Monacoért, Gyaurovért igen! Azt hiszem, az a realizmus, amellyel a szegedi vezetők tekintik a játékok jövőjét, tiszteletre méltó. Nincs benne semmi gőg és gigantománia. A kelleténél is több azonban a nyugalom. Hiszen az ezernyi újonnan született fesztivál mind-mind híres és vonzó akar lenni. Díjakat alapítanak, művészeti versengéseket hirdetnek, reklámozzák önmagukat. Mi pedig itt Szegeden tíz esztendeje egyfolytában beszélünk egy pályázati ötletről, magas pályadíjakkal, de ez máig is csak gondolatembrió. Filmfesztivált szerettünk volna a nyári ünnepi játékok mellé, hogy gazdagabb legyen a kulturális tartalom. Másutt már van. Tudom én, hogy nem azon múlik az ilyesmi, ki tud szebbeket álmodni. Szálloda kell ehhez, kiállító termekre lenne szükség, és sok mindenre, amit együttesen „pénznek" neveznek. Az a r á nyosnál is kevesebb jutott azonban. Ezekben a dolgokban Szeged volt a gazda — s gazdálkodott legnagyobb becsülete szerint. És ha hozzágondolom, hogy az ú j körülmények között gazdasági dolgokban még inkább a maga gazdája lesz, teljesen indokoltnak ismerhetem el az óvatosságot és a szerénységet, a józan realizmust. Igaz, hogy ez nincs arányban várakozásainkkal, melyeket önbuzgalomból is p u m páltunk, de az országos felkarolás sem társult mindenben reményeinkhez. Legyinthetünk a külföldi konkurrenciára... ha ez a magabiztosság jele. De ez még nem az. Igaz, nem kell Szegednek „világszámot" csinálni. De ha ezt így elfogadjuk, akkor egyszersmind azt is aláírjuk, hogy ebben a m ű f a j b a n Magyarországnak sem kell különösebben jeleskednie. Hiszen pesti lapok és az országos közvélemény is úgy tartják: ez a legmegalapozottabb magyar fesztiválvállalkozás. Ilyen minősítéssel pedig azért már magasabbra is vergődhettünk volna itt Közép-Európában. Legalább a testvéri szocialista országokkal többre haladhattunk volna a művészi együttműködésben. Balázs Béla ide álmodta az összes Duna menti népeket, s mi is a népek találkozó- és barátkozóhelyéül emlegetjük Szegedet, főként mióta a játékokat itt felújítottuk. Vagy mást mondok: Szegednek kiterjedt testvérvárosi kapcsolatai vannak. Nem igaz, hogy ennek művészeti, kulturális kamatait nem lehetne növelni. Csak kicsit több vállalkozó kedv, bátorság, kezdeményezés, ötlet kellene. Baráti országokkal a kölcsönösség jegyében máris sokkal-sokkal többre juthattunk volna. Konkurrensek — ez az alcíme ennek a fejezetnek. Remélem azonban, hogy egyformán értelmezzük a konkurrenciát. Nem a hasonló fesztiválok ellen, vagy azok rovására gondolom magam sem a szegedi fesztiválgondolat kiteljesedését. De egy erős magyarországi egyensúlyozóra talán törekedhetünk. Jó, legyen ennek realitása a következő 10—15 évben. A törekvés nyomjelzőinek azonban ehhez is erősebbnek kell lenniük máris! A hazai konkurrencia teljesen más ügy. Eleinte rosszízű volt, sok kölcsönös féltékenységgel keveredett. Azt viszont m á r akkor is tudtuk, hogy kizárólagos jogokra, magas kivételezettségre nem számíthat senki. S minden városnak, tájegységnek szuverén joga, hogy hagyományait ápolja vagy az ésszerű ú j ötleteket megbecsülje és megvalósítsa. Egyszerűbb, okosabb és méltóbb tehát a fajsúlyi és időbeni elrendeződés után, ha kölcsönös támogatásra apellálunk. Mondhatom, Szeged nyári programjának kitűnő propagandistája volt ebben az első évtizedben a vidéki magyar sajtó. Üjságíró kollégák százai fordultak meg itt a tíz esztendő alatt, s nagyon sok lelkes, ihletett beszámolóval, riporttal, kritikai méltatással segítették hozzá Szegedet, hogy ügye beivódjon a hazai köztudatba, hogy Szeged nyaranta divatba jöjjön. S az országos sajtóból is kikopott az a néhány disszonáns hang, amely specialitásokat — amilyen például a Szegedi Szabadtéri Játékok vagy a Budapesti Művészeti Hetek — egymással szembeállított. Ma m á r mosolyogna mindenki az olyan kérdésfeltevésen: vagy . . . , vagy . . . ? Helyette az is . . . , is . . . meggyőződése lépett elő. .732
Végül én is azt bizonyítanám, hogy nem létezik semmiféle konkurrencia? Léte- . <3 zik, hogyne. De a szocialista morál keretei között. S mint az utóbbi évek mind- W inkább bizonyítják, több a tapintat egymás lehetőségei, céljai iránt. A kulturális, w művészeti üzletek ugyanis nálunk nem olyan „boltok", hogy az egyiket be kellene csukni a másik érvényesülése, boldogulása érdekében. o N S
IV. KÍSÉRLETEK mmmmmammm Tíz év óta el nem apadó vitatéma: szabad-e, lehet-e s kell-e kísérletezni egy ilyen kulturális „nagyüzemben". Az egyik kritikus erre ösztönöz, a másik ettől óv, és a tapasztalatok is kétfelé beszélnek. „A magyar kultúra népstadionja nem lehet bizonytalan kimenetelű kísérletek színhelye" — ez volt a summája a Magyar Nemzet egyik cikkének az 1965-ös évből. A „bizonytalan kimenetel" a West Siae Story-ra utal bizonyára, de elvileg is messzemenően igaza van. De hogy a Story miként csöpppent ide, arról már szóltam. S vegyük előbbre a többi kellemetlenséget is. Mondjuk, például: Vidróczky... Hogy megőrizzük a presztízst, ebből a a vállalkozásból annyit tartottunk meg a saját „bevételi" számlán: ösztönözni, támogatni kell ma élő szerzőinket... Igen vegyes volt a Fából faragott királyfi merész, s itt talán nem is helyén való, ú j koreográfiája i s . . . Sokan kétségbe vonták — magam is ebbe a körbe számítom magamat — a Kisbojtár Dóm téri „illetőségét" . . . Ezekkel a . próbálkozásokkal leginkább csak tapasztalatokat nyertünk. Más kísérletnyomok a siker bizonyosságát hozták. Bebizonyosodott, hogy nagy művekkel, méltó szereposztásban, rendezésben, kiállításban még egy ilyen hatalmas „arénában" sem lehet megbukni. Még a Szentivánéji álomnál sem merült fel több kifogás, mint hogy lehet-e s szabad-e ebbe a környezetbe plántálni. A Hamlet pedig egyenesen bizonyított: nagy mű nagy előadása semmiképp nem ront a műsorszerkezeten és a műsorpolitikán. Magam mégis azt a kísérletet tartom legtöbbre, amely a játékok zenei ágához kapcsolódik, s a modern előadóművészethez. A Johanna a máglyán szegedi bemutatásának európai visszhangja volt! Ennek tanulságait is bekalkulálva kapta Szeged a jóindulatú biztatást száz meg száz helyről: nem ártana a modern zene házatáján is körülnézni, s az eddigieknél is jelentősebb „világsztárokkal" alkuba bocsátkozni. Gyakran mondjuk, s nem is kis büszkeséggel, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok — népszínház. Valódi népszínház, ahová tízezrek zarándokolnak el esztendőnként. Ezt a gondolatot ápolni kell, s ehhez még műsorpolitikai igazodást is hozzá kell számolnunk. De olyanformán, hogy a népszínház fogalma társadalmi tartalmat jelent. Semmiképpen nem lenne helyes azt gondolni, hogy itt kezdődik vagy itt tetőzik a tömegek kulturális nevelése, egy közel hétezer személyes színpadon. A mi kísérleteinkhez már műértő, okos közönség adja a bátorítást. És ennek az sem mond ellent, hogy mégis évről évre a János vitéz meg a Háry János a legkapósabb. Mert a Hunyadi László, az Aida, a Trubadúr meg a Tragédia is kapós. Sőt: az igazi, emlékezetes sikerek a nagyobb, magasabb igény jegyében fogant bemutatókból kerekedtek ki. \ Javaslat természetesen bőven van. Csak találomra kapok ki a gondolatok tömegéből egyet-egyet, s nem is vitatkozom az elképzelésekkel. Illusztrációnak említem csupán Vedres György (Szeged, Szende Béla u. 8.) két levelét is, melyekben sok más okos tétel mellett osztozni akar a műsor-összeállítás gondjain is. Ezeket ajánlja: Rómeó és Júlia, Csongor és Tünde, Három a kislány, Pesti karnevál — Magyar ábrándok (Liszt két táncjátéka), Parasztbecsület, Bajazzók, Tosca, Tannh á u s e r . . . Nem lenne ugyan egy efféle műsor sem „eredetibb" és „szegedibb" az eddigieknél, de jellemző, hogy elméletben még egy közvetlenül érdektelen szegedi polgár is „kísérletezik". Volt, aki a Porgy and Bess-re esküdött, ismét más a Julius Caesar-ra, ajánlgatták az Igor herceg-et és a Borisz Godunov-ot. De igazán konstruktívan a hivatásos kritikusok sem tudtak hozzájárulni a műsorépítéshez. Még azok sem, akik pedig azt leikelik, hogy egy ilyen hatalmas művelődési intézménynél négy-öt meg tíz évre előre kell tervezni. Az általános biztatások határán túl ugyanis elfogy a szó. Ha az eddigi javaslatok közül minden használhatót beépítenének, akkor sem futná két esztendőre sem. És ezek még mind nem véglegesek. A szakemberek között is homlokegyenest eltérő vélemények teremnek a Szegedi Szabadtéri Játékok programjának „profiljárói". Van, aki csak balettet szívlelne itt; más vélemény szerint néptánc-találkozókra kellene szorítkozni. „Nem, a Dóm téren csak a legfa j súlyosabb operákat kellene megtűrni" — így a harmadik. Valamelyest vág a hagyománytisztelethez — már csak a Tragédia páratlan Dóm téri „karrierje" miatt is —, hogy kizárólag .733
p
< .. Jj Q g 05 g> ¡0 ^ H 55 H g< g ¡2; H
§ ^ j «í . 2 ^ ^ p ^ p «í ^ S ^ p Q W
®
™ C3 P ^ ¡sj «
£^
>J á * 3 S ** fh U § ei ig g SS EJ * ö rH
prózai műveket állítsanak itt színre. S még mindig nincs vége a sornak, mert a zenés játékoknak is megvan a maguk tábora, nem is beszélve arról, hogy micsoda felhajtást és üzletet lehetne csapni a mindig legdivatosabb szórakoztató zenével! Ennyi satu között már csak a társadalmi visszhang miatt is kockázatos lenne most ú j koncepció után nézni, s generálisan elölről kezdeni a kísérletezést. A meghonosodott műfajok többé-kevésbé reális arányain belül viszont valóban indokolt lenne a merészebb kéz. Az, hogy a kísérletek nagyobb hányada nem kamatozott kellőképpen, nem azt jelenti, hogy reménytelenek a próbálkozások. De valóban: itt van a huszadik század is, a maga roppant gazdag és változatos művészetével. Ebből a huszadik század emberét itt is több illetné meg! Csak félve kérdezem én is: nem ez lenne vagy lehetne éppen az a specifikuma Szegednek, ami a konkurrensek világában is eredetiséget adna művészeti fórumának? Mindez ismét csak afféle „ráolvasás", érzem. Kis elvi gyalogösvények. Ehhez több fej kell, s több fejnek is több töprengés. Mert itt csak egy a bizonyosság: a szabadtéri játékok sem mondhatnak le a kísérletezés jogáról. A hagyományos nyomok ugyanis nem biztosítanak jóformán semmi hozzájárulást a magyar színházművészet fejlődéséhez, legfeljebb egy speciális ágának, a szabadtéri színjátszásnak az útját-módját törik. Tíz esztendő alatt ezt is szemünkre vetették — s mi tagadás: nem rosszmájúságból, Sokáig az volt a gondunk-bajunk, hogy a technikai elmaradottság miatt évekig még azt sem igen lehetett megcsinálni a Dóm téren, ami kőszínházakban ötven éve technikai rutinnak számított. Mióta a modern technikával összeházasították a szabadtéri játékokat, az útkereséshez ideálisabb feltételek születtek. Még ezek is ihlethetnek kísérletezésre, V. „JÓSLATOK"
m ¡2 lj <5 H q £ gj. O g
g S ^ * ig ö ^ *9 m l§ H Q g N x q ö
Illik ilyenkor a jövőt más módon is szemügyre venni. Akár „jóslatok" formájában is. Emlékeim között sohasem halványul el az a . pillanat, amikor 1959 telén, egy sárga, régi újságban feltaláltam a készülő első propagandakönyvhöz Mascagninak egy jövendölését. Az volt a summája, hogy Szeged kitűnő adottságokkal rendelkezik a szabadtéri játékokhoz, és egész jövőjét innen fogja nyerni. A maestrót, persze, korrigálni kell, talán leginkább a dolgok valódi sorrendbe állításával. Vagyis: Szeged jövőjét nem a szabadtéri játékok határozzák meg, hanem a város fejlődésé lesz kezdete, lendítő ereje s egyszersmind korlátja is a szabadtéri játékok jövőjének. így volt ez eddig is. Ezért van tartalékban nagyon sok ötlet, elgondolás, javaslat. No de a maestro nyilvánvalóan az udvariasság miatt esett túlzásba. Azt viszont már nem értem, miből táplálkoztak az ellenkező túlzások. Mert volt olyan is, hogy „megbukik ez a »vursli«"! Elsorvad, hiszen máris agonizál. tíj jósokra nemigen van szükség. A perspektíva valamelyes felmérése azonban ilyen évfordulón is időszerű. Mind kevesebbet hallunk ugyan a kezdetek kezdetén felvázolt tervekről s egyre késik néhány alapvető dolog elrendezése, némelyiket talán már vissza is szippantottuk. De én nagyon jól emlékszem még például a többszínpados tervre. Arra, hogy fokozatosan bevezetnek valamiféle okos műfaji megosztást a Dóm tér és más szegedi nyári színpadok között. Hogy a téren csak a legfaj súlyosabb előadások maradnának — nagyoperák, balettek, reprezentatív prózai előadások —, s a felújított újszegedi szabadtéri színpad lesz a János vitéz-ék, Háry János-ék stb. otthona. Csakhogy máig sincs igazi újszegedi színpad és nézőtér! Esetleg jövőre, vagy két-három év múlva lehet majd elkezdeni a szándék véghezvitelét. Azután volt szó arról is, hogy a kísérő rendezvényeknél is többet kell nyújtani az esetleges középszerűnél. De amíg a Dóm téren is kísért olykor középszerűség, ismét egy jóslat adósságát regisztrálhatjuk. Jósoltak szabadtéri baráti kört és magasabb kulturális vagy társadalmi fórum védnökségét. Hol vannak? Szóban volt a Kulturális Kapcsolatok Intézete, amely talán a legtöbbet segíthetne a játékok legfőbb gondjának, a külföldi kapcsolatoknak, szerződtetéseknek a megoldásában — de elejtették a témát. E sorok írója kért nyilatkozatot Ortutay Gyulától, a Hazafias Népfront Országos Elnökségének tagjától, a TIT elnökétől a népfrontmozgalom és a Szegedi Szabadtéri Játékok viszonyáról. Ortutay akadémikus egyebek között ezt mondta: „Az a meggyőződésem, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok intézménye országos ügy, és ezért messzemenő és komoly támogatást é r d e m e l . . . Szeged és a szabadtéri .734
játékok megérdemlik, hogy a Hazafias Népfront Országos Tanácsa országos ügyként támogassa különösen akkor, ha a jó műsorpolitika mellett gondoskodnak a szegediek arról is, hogy az ideérkezők több napos, tartalmas programot kapjanak a játékok i d e j é n . . . " (Dél-Magyarország, 1962. július 29.) Nem számonkérésből idézem ezt a nyilatkozatot. Szeged ugyanis valóban komoly anyagi és erkölcsi támogatást kapott és kap a szabadtéri játékokhoz. De megfejthetetlen, hogy annyi pártoló kiállás ellenére máig sem sikerült mindebből intézményesíteni valamit. S ha jósolhatok én is, azt mondom: erre ne is nagyon számítsunk ezután se. Mindinkább a magunk erejéből, a magunk fantáziájával kell Szegeden „világkultúrát" teremteni, vagy „világszínvonalat" — ahogy ma divatosan nevezik az ilyesmit. S nagyon sok pénzünkbe, munkánkba, törődésünkbe kerül ez még addig. Most majd eljön az az idő, amikor saját zsebünkben lesznek a lehetőségek. És isten őrizzen, hogy Szeged polgárai kicsinyesek legyenek az erkölcsileg és anyagilag is jól kamatoztatható saját befektetésekkel! Mert ha nem innen nyerjük is egész jövőnket, a hatalmas népművelési és idegenforgalmi vonzóerőt méltó helyen kell kezelni jövő terveink között. Ha az ősködhöz hasonlítanám az újraindításkor kialakult állapotot, a mai sem sokban tér el attól. Mert mint említettem, saját jóslatainkat is revideáltuk. Mindazok, amikről álmodtunk, csak nagyon hosszadalmas evolúció útján tendálnak a beteljesüléshez. A műsorban is marad egyelőre a vegyes profil — amiről a játékok egyik kritikusa így írt: az is lehet saját profil. Maradunk tehát a vegyesnél... három, öt, tíz évig, vagy amíg előretekinthetünk egyáltalán? A játékok igazgatósága emellett foglal állást. Így mondta nemrég az igazgató egy újságíró kollégának: „ . . . a Szegedi Szabadtéri Játékoknak az igazi népszínház funkciót kell betölteni. S ha ezt az elvet elfogadjuk, akkor továbbra is olyasféle műsor-összeállításokról kell gondoskodnunk, amilyent ebben az évben is produkáltunk. Szeged ma akkor tölti be hivatását, ha mindenekelőtt zenés műveket játszik, bemutat nagyigényű operákat, de zenés játékokat, balettet és néptáncot is. Jövő évi elképzelé seinket is ennek alapján alakítottuk ki: Kodály Háry János-a, az Állami Népi Együttes Jeles napok című eredeti bemutatója, Bizet Carmen-je, Az ember tragédiá-ja és remélhetően Aszafjev Bahcsiszeráji szökőkút-ja szerepelne a programban." A kör tehát nem tágul. És' egyszer már valóban érdemes lenne valamiféle szélesebb körű konzultáció: kell-e, lehet-e, szükséges-e tágítani, s ha igen, milyen irányban. Szeretném, ha személyes jóslataim közül legalább ez az egy „beütne". VI. VALLOMÁSOK A befejező részben sok lesz a szubjektivitás — ezért is nevezem vallomásnak, amit utoljára hagytam. Nem megy az, hogy mindig csak a tényeket, véleményeket vizitálja az ember, különösképpen akkor, ha érzelmileg is igen közel áll a témához. Mint szegedi újságíró, a gondolat újjászületésétől kezdve a szabadtéri játékok lelkes propagandistájának érzem magam. Sokat izzadtam is érte. Az első évek. hőskorában megadatott, hogy naponta egy-egy egész újságoldalt kellett megtöltenem a játékok híreivel, sztorijaival. Ma is nevetünk, amikor az emlékeket fölidézzük. Még azt is megírtuk, hogy miként szoktatta magához Vlaszova, a prímabalerina a kiskecskét édeskáposzta-levéllel; hány méter vászon, hány mázsa festék és mennyi faanyag kellett a kulisszákhoz. Beszélgetéseket csináltunk kormányférfiakkal, nagykövetekkel, művészekkel, statisztákkal, nézőkkel, jegyszedőkkel. Valósággal kint laktunk a téren. Mint beavatottak, mindig tudtunk mindent: hol az előadás gyönge pontja, mennyi gázsit kért ez vagy az a művész, hol ázott be a kábel, kit vitt el a rendőrség a statisztériából, hány perc múlva ér ide Kecskemét felől az e s ő . . . No de nem anekdotákat vagy intimitásokat akarok elmondani mégsem — hanem a legsajátosabb gondolataimat. Sokszor úgy éreztem, s az a meggyőződésem ma is: nem egészen vagyunk tudatában, mi is van a kezünkben, mire is predesztinálja Szegedet a szabadtéri játékok. S hogy még mi van ebben az intézményben! Csak abból indulok ki, micsoda társadalmi mozgás volt itt 1959-ben! Forrt, pezsgett, buzgott az egész város! Meszeltünk, söprögettünk, deszkát hordtunk, jegyet árultunk. Szinte varázsszó volt ez: „szabadtéri". Le kellett beszélni közösségeket jegyvásárlásról, hogy be tudjuk fogadni a vendégeket. Mindenki önkéntes idegenvezető volt. S pár év alatt mintha beleuntunk volna. Ahogy az intézmény megerősödött, mind kevesebb lett a szemé.735
oí § ^ sj S w ** ¡» P
W 03 ö Jj * §
M
¡4 © h £5 (4 ^ GQ < ^ M
Q ö g * o oS (5 © " 2 © § co S ¡4 gj h H £ q ö £ « £
O íS se N m g § O § 05 . Oi J5 Ő P ^ •• ri O «2 5« Bí jg ^ H rj 05 H m £ M
S < ¡j dj » 2 ^ n,H rí <3 § ^ ^ Q bi g fg g ^
lyes pártfogás, ráhagytuk a társadalmi szervezetekre. Ma pedig már leginkább a zsarolásnak egy finom alkalma a nyári ünnep. Eleinte lapátot, ásót fogtak a szegediek, hogy eligazgassák a feldúrt utcát, mégse legyenek rossz véleménnyel rólunk a vendégek; a házfelügyelők szorgalmasan mosták a járdákat; a pincérek mosolyogtak — manapság pedig a legfőbb hivatkozás, ha valaki valamit el a k a r érni. Padot akar valaki a háza elé? Beír a tanácsnak meg a szerkesztőségbe: „Itt a szabadtéri, jönnek, áramlanak a vendégek, s nincs egy pad az utcánkban, ahol leülhetnének!" — „Sötét a Förgeteg utca, higanygőz lámpákra lenne szükség. Mit szól az a sok ezer vendég, s közöttük is a külföldiek, ha valaki éppen erre vetődik este?" És lehetne oldalakon sorolni, mi minden személyes érdeket vagy kisebb közösség óhaját ragasztanak emberek a játékok ügyéhez. „Elidegenedtek" volna tőle? Erről azért nincs szó. De látták, s láttuk, valóban milyen hatalmas lökést adott Szeged városias fejlődésének ez a nagy idegenforgalmi mozgás, és sokan azt gondolják, megy ez már a maga lábán is, sőt, kamataiból ki lehet csikarni valamicskét. Nehezen megfogható dolog ez, magam is inkább csak érzem. A nézőtér adatai azonban már meztelenebbek. Említettem cikkem elején, hogy Csongrád megyéből kevesebb volt az utóbbi két évben a néző, mint Budapestről vagy Bács megyéből. Legalábbis a fizető néző. Mert — meg ne haragudjon érte senki! — a szegediek jó része szereti ingyen belépőért odatartani a markát. Legalább a főpróbára. Emlékszem olyan esztendőre, amikor jó fél ház előtt zajlottak le a főpróbák. Emlékszem emberekre, akik minden lehető helyet végigházaltak, hogy valamilyen címen tisztelet jegyhez jussanak Okatootaiaból érkező nagynénikéjüknek. Még társadalmi szervezetek is jöttek, hogy valamiképpen besegítsenek egy-egy külföldi turistacsoportot a kapuk mögé — természetesen ingyen. Ilyenkor mindig fölágaskodott bennem a harag, mert elképzeltem, hogy ha én elmennék Salzburgba, és bejelentkeznék, hogy itt egy m a gyar újságíró — jószerével a kezembe nyomnának három-négy prospektust, és udvariasan a pénztárhoz kalauzolnának. De a mi szívünk mindig nagyon nagy volt, s gavallériánk páratlan. „Piszkos" anyagi- dolgok ezek — de úgy hiszem, a magyar állam is, meg Szeged is megteszi a magáét azzal, hogy valóban népszínházi helyárakat szabott. Emlékezetes pillanatai voltak a tíz esztendőnek, mikor a vendégművészeket először kísérték ki a térre, hogy áttekintsék a helyszínt. Olyan művészek is el-elbizonytalanodtak az impozáns nézőtér előtt, akik pedig végigénekelték m á r az európai fesztiválokat. Egyiküket aüg lehetett marasztalni. Hiszen ő valami könnyed kis nyári kerti haknira gondolt, s íme, milyen hatalmas, lenyűgöző arénába csöppent! Ilyenkor mindig propagandánk gyöngesége ütött szíven. Mert az rendjén volna, hogy ha egy versailles-i adótisztviselő csodálkozik el annyira, vagy egy görögországi kereskedő. De az, hogy még színházművészeti berkekben is ilyen nagyfokú a tájékozatlanság a mi fesztiválunkról — f á j . Ügy gondolom, ha tudnák a művészvilágban, hogy micsoda deszkákat ad a lábuk alá Szeged, nagyobb lenne a tolakodás. Nem tartom véletlennek, hogy Margaret Tynes boldogan jött vissza Aidát énekelni Szegedre, és az idén másodszor énekel itt Peter Glossop is. Itt három előadáson húszezernyi ember hallja őket. Hány színházi előadást végig kell énekelni m á sutt ekkora közönségért! A magam eszével úgy gondolom, kevés és esetleges nekünk, amit azután egykét lelkes propagandista elmond rólunk odakint. Ír már Szegedről a nemzetközi sajtó, s egyre többet ír. Magunk viszont nem sokat cselekszünk saját hírünkért. Mondják, hogy förtelmes a költsége a külföldi propagandának — még a hazai plakátok kiragasztásáért is szemérmetlenül nagy összegeket rónak ki! —, de h a a Hortobágy délibábját tudjuk odakint reklámozni, meg a magyarországi vadaskerteket és a barackpálinkát, nehéz belenyugodni, hogy éppen a nyár legreprezentánsabb kulturális eseményére nincsen pénz! Egyáltalán: huncut dolog ez a pénzkérdés. Mennyi minden hátrébb való dologra f u t j a ! Áz itthoni propaganda sem sokkal különb, persze. Nekem például kifejezetten restellni valónak tetszik, hogy most, a tizedik évben képtelenek vagyunk egy jól szerkesztett szabadtéri emlékkönyvet vagy valami hasonlót kínálni a szegedi könyvpiacon. Pedig volt erre kezdeményezés is. Valami kezdeti nekibuzdulás is támadt. És itt csak hitelezni kellett volna a pénzt, mert remélhetően meghozta volna a s a j á t költségét. Rosszul jött a kulturális szervek propagandájának a nyomda- és papírköltségek emelkedése, mert a gazdálkodási lehetőségek nem növekedtek. Lehet, sőt bizonyos, hogy jobban kell majd gazdálkodni a kulturális intézményeknél is. Akárhogy követelje azonban az élet — a jó propaganda is elemi követelmény, de mindinkább pénzügyekben visszaható dolog. Hogy ezeket is elmondtam, ezzel már leginkább magamnak tartoztam. Nem is több vele szándékom, mint hogy másokat is töprengésre ösztönözzek. Úgyis minden meggyőződés, felismerés és elhatározás első állomása a hangos gondolkodás. S az .736
SZEGEDI ZABADTÉRI ÁTÉKOK ÍZ É V E _ ÉPEKBEN
1SZY VIKTOR: A FELÜJÍTASI ÉV tOGRAMJA, A FELÚJÍTÁS ESZMEI CÉLKIIZÉSEI AZT ÍGÉRIK, HOGY A SZEGEDI SZALDTÉRI JÁTÉKOK MOST MAR VALÓBAN ¡TÖLTI TULAJDONKÉPPENI HIVATÁSÁT: A OCIALIZMUST ÉPlTO MAGYAR NÉP KULIRAJANAK, MŰVÉSZETÉNEK MÉLTÓ MÜSLYE ÉS A VILÁG HALADÓ NÉPEI KÖZÖTTI JVÉSZETI KAPCSOLATOK TOVÁBBI ELMÉITÉSÉNEK TERMÉKENY TÉNYEZŐJE LESZ . . . " (TISZATAJ, 1963/8.) KONCERT KOTALY: AZ
ÁLLAMI
ERKEL: HUNYADI LASZLO
A
PSALMUS
TÉREN HUNGARICUS
HANGVERSENY ADASABAN
ZENEKAR
ELÖ-
3EDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK FELÜJlTASAT. ÍULTÜRPOLITIKAI FONTOSSÁGÁT IS JELENTŐSNEK TARTOM. MOST, HOGY SZEGED ÜJRA MEGRENDEZI A SZABADTÉRI JÁTÉKOKAT, JGY HISZEM. RÖVIDESEN A ..MAGYAR SALZ5URG"-KÉNr EMLEGETIK ISMÉT AZOK. AKIK MAR A RÉGI JÁTÉKOKAT MEGSZERETTEK . . ."
FISCHER
ANNIE
RUTTKAY
ÉS LEHEL
ÉVA
ÉS
GYÖRGY
NAGY
ATTILA
LUKACS MARGIT ÉS BASTI LAJOS AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN
AZ EMBER
TRAGÉDlAjABAN
VA A TÉR ADOTTSÁGAINAK MEGFELELŐ DARABOKAT KELL KIVÁLÁS TANI. ILYEN PÉLDÁUL PUCCINI TURANDOT-JA, GOUNOD FAUST-J SHAKESPEARE HAMLET-JE, LEAR KIRÁLY-A ÉS MEG MAS REMEKMŰVE (TISZATAJ, 1963/8.)
GÁBOR MIKLÓS ÉS TOLNAI KLÁRI SHAKESPEARE
HAMLETJÉBEN
w >• E> - 00 Ö ij o « J N w o > . w tn Nfcn t/l U0 h î 01 ™
M
Z^S < tl H | S . ' h w - S 5)aw waM <9 • H oi •• < w N N 0. Z « n j <• N«1 ; N'
SM« h O pi
WhS
• tn «
O « > « CJZ . il < < H W » a KC J ZW <3 > «o» hQ< tfl M K NKM w < 01
o S a £ « 8
0 / 1 0« < « N gn i W H S m V 3 Q os §9» g S Q t j ffl " oa N Oi ¡*¡ Z H01 COQ oa< WBH h Z 01
A PÉCSI BALETT
JOHANN
SZEGEDEN
STRAUSS:
CIGÁNYBÁRÓ
A MOJSZEJEV EGYÜTTES SZEGEDEN
KODÁLY: HÁRY JÁNOS NAPOLEON: BODROGI GYULA
AZ Á L L A M I N É P I E G Y Ü T T E S
SZEGEDEN
Z. KIKALEJSVILI. FENT. JOBBRA: JELENEI Bi.KKME.ui WEEJI SIUE. s m m SICALJÉBÖL. LENT: JELENET KACSOH JÁNOS VITÉZ C. DALJÁTÉKÁBÓL
SZABÓ FERENC—DEKANY ANDRÁS: VIDRÓCZKI
VERDI: AIDA. RENDEZTE: MIKÔ ANDRÁS. CÍMSZEREPBEN: MARGARET TYNES
MIKO ANDRÁS OPERARENDEZO: „FELTÉTLEN HELYES VÁLASZTÁSNAK TARTOM A HUNYADI LASZLÖ BEMUTATÁSÁT A SZABADTÉRI JÁTÉKOKON, MERT A MAGYAR OPERAIRODALOM EGYIK LEGKIVÁLÓBB ÉRTÉKE . . . ERKEL — VERDI NAGY MÜVEI ELŐTT — OLYAT ALKOTOTT, AMI — SAJNOS — NEM TALÁLT FOLYTATASRA, MÉGIS NAGY NEMZETI KINCSÜNKKÉ LETT . . ." (TISZATAJ, 1963/8.)
OROSZ JÜLIA: NÁLUNK ÉRDEMTELENÜL SZORULNAK HÁTTÉRBE ÉS NEM TUDNAK KIBONTAKOZNI AZ ÜJ MAGYAR OPERASZERZÖK ALKOTÁSAI. SZEGED MEGTEREMTETTE A LEHETŐSÉGET A SZABADTÉRI JÁTÉKOK FELÜJÍTASAVAL, S BIZONYARA AZ OPERASZERZOK ALKOTÓKEDVÉT IS MEGSOKSZOROZZA . . . OPERAKULTÜRANK IGEN FONTOS FEJLŐDÉSÉNEK ÜJ ALAPJÁT LATOM A SZEGEDI ÜNNEPI JÁTÉKOK MEGINDULÁSÁBAN ÉS ÖRÖMMEL ÜDVÖZLÖM NAGYON FONTOS TISZTSÉGÉBEN." (TISZATAJ, 1963/8.)
A TISZATÁJ ÉS A S Z E G E D I S Z A B A D T É R I J Á T É K O K A Tiszatáj szerkesztőségi és írói g á r d á j a a felújítás gondolatának születésétől kezdve lelkes pártfogásban és segítő figyelemben részesítette a Szegedi Szabadtéri Játékok intézményét. Kritikákat, elemző és vitacikkeket közölt a témáról, melyek együttesen máig kötetnyi írást tesznek ki. A jubileumi évre — jórészt az összegező és a kutatóknak segítséget n y ú j t ó szándékkal — elkészítettük és közreadjuk tíz év cikkeinek címjegyzékét. összeállításunkban f e l t ü n t e t j ü k a kritikákat, az ismeretterjesztő cikkeket, a játékok műsorpolitikáján és egész jövőjén vitázó, töprengő írásokat. 1959. j ú n i u s : A Szegedi Szabadtéri Játékok prózai előadásai A zene a játékok programjában A Szegedi Ünnepi Hetek gyakorlati idegenforgalmi előkészületeiről 1959. július: Nép és színház Távirati stílusban a Játékokról — (összeállítás művészek nyilatkozataiból, fényképekkel, grafikával) 1959. augusztus: Az Állami Hangversenyzen e k a r hangversenye Hunyadi László Eszmeralda Budai Nagy Antal 1960. július: A Szabadtéri Játékok elé 1960. július — különszám: A Játékok köszöntése J e a n n e d'Arc — balettjáték Hunyadi László Rövid interjú Dékány Andrással Csinom Palkó Néhány szóban. Interjúk, vélemények A Tragédia és a szegedi szabadtéri színpad 1960. augusztus: Képek a szabadtériről 1960. szeptember: A Szegedi Szabadtéri J á tékok története kiállítás Jegyzetek Az ember tragédiája szabadtéri előadásairól J e a n n e d'Arc Csinom Palkó Hunyadi László 1961. j ú n i u s : Az 1961. évi Szegedi
Sza-
badtéri Játékok előtt Képek a Játékok előkészületeiről
1963. j ú n i u s : A Szegedi elé.
1961. augusztus: „Szeged híres város . . . " A százéves Bánk bán A Szovjetunió Nagy Színháza Jelenetek a Hunyadi László c. operából (képek) Képek és metszet a Dóm térről és a próbákról, a m ű vészekről P r o k o f j e v és a Kövirág Szegedi Szabadtéri J á t é k o k 1961 (keresztrejtvény)
1963. j ú l i u s : A Szegedi Szabadtéri J á t é kok eredményei és távlatai Külföldi vendégművészek a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k ez évi m ű s o r á b a n (képekkel)
1961. szeptember: Szegedi Szabadtéri J á t é k o k 1961 (kritikák képekkel) : Bánk bán, Kövirág, Hunyadi László, János vitéz 1961. október: Az ember tragédiája szegedi előadásáról Számvetés a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k műsorpolitikájáról 1962. március: Július 21 és augusztus 20 között rendezik meg az idei Szegedi Szabadtéri Játékokat 1962. július: Az ország kirakatában Szegedi Szabadtéri J á t é k o k 1962. Beszélgetés Tari J á n o s sal, a játékok igazgatójával az idei műsorról A rendező szemével. Rövid i n t e r j ú Békés Andrással Képek a játékok hazai szereplőiről Szeged az ország vendéglátó városa A Szegedi Szabadtéri J á t é kok jövőjéről Szeged híres város? 1962. augusztus: A játékok jövője országos ügy A Szegedi Szabadtéri J á t é kok múltjából. Mascagni Szegeden (képekkel) Aida: a hazaszeretet operája. I n t e r j ú Vaszy Viktorral. A Szegedi Szabadtéri J á t é kok történetéből Balázs Béla és a Szegedi Szabadtéri Játékok Az Aida külföldi vendégszereplői (képekkel) A mese és a valóság szintézise. Beszélgetés Bakó J ó zseffel Statisztériánk kulturált, színpadot szerető. Beszélgetés Kertész Gyulával 1962. szeptember: Aida, Háry János, Párizs lángjai (kritikák) A Játékok u t á n — a J á t é kok előtt
Ünnepi
Hetek
1963. a u g u s z t u s : Hogyan válhat fesztiválvárossá Szeged? (rendezők, karmesterek, díszlettervezők a szabadtéri játékok jövőjéről) E r k e l : Brankovics György Művészek szerepeikről 1963. szeptember: ö t év után Mérleg és javaslat — Az idei Szegedi Szabadtéri J á tékok zenei p r o g r a m j á r ó l 1963. o k t ó b e r : Lenni vagy nem lenni? — Lenni! De hogyan? 1964. a u g u s z t u s : Alkotók a „ K i s b o j t á r " - r ó l A Pécsi Balett Szegeden 1964. szeptember: Kései kritika és m e g j e g y z é sek 1965. július: A szegedi fiatalok színpadmozgalma (a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k r ó l is) 1965. augusztus: Húsz év Szeged zenei életéből (a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k r ó l is) 1965. o k t ó b e r : Horizont és perspektíva 1966. o k t ó b a r : Tragédia 1966. A Faust Szegeden Romantikus Otelló, d r á m a i Gorda — A grúz balett a szabadtérin 1967. m á j u s : Salzburg, Bayreuth, Szeged 1967. o k t ó b e r : Két kritika a Dóm téri Hamletről: Monumentális, zárt világ — A lélek színházától tízezrek színpadáig Ketten a Don Carlosról: Méltóan az eddigi e r e d m é n y e k h e z — Kitűnő „ d e b u t " — de hogyan tovább? Mojszejevék a szabadtérin 1968. j ú l i u s : Tlz szegedi n y á r
CZINKE FERENC MUNKÁCSY-DÍJAS
FESTŐMŰVÉSZ
WfiW PALÓC LÁNY
KÉPEIBŐL
:í!S'i!í:S 'À'
y
¿.H
I
<> T.
r\ y
S \
.'V »
ügy szempontjából az is jelentene valamit — talán nem is keveset —, ha a jubileumi esztendőben ú j r a elkezdenénk vitatkozni erről az érdemes intézményről. Bátran remélem, hogy a Tiszatáj szerkesztő bizottsága egy-két összeállítást szívesen közölne még az idén hozzászólásokból, vitázó levelekből. Utóbb már úgyis minden túlontúl leülepedettnek tetszik a szabadtéri játékok ügyében. Bárha ez a cikk lenne az első kő, amely hullámokat vet a megnyugvás tükrén!
A JUBILEUM KRÓNIKÁJA SZEMELVÉNYEK A TISZATÁJ CIKKEIBŐL „A szabadtéri játékoknak nem kétes értékű passiójátékok, misztérium d r á m á k és öncélú látványosságok szereztek nemzetközi rangot, hanem a fokozatosan kiterebélyesedő és egyre gazdagodó zenei program. A felújítás a figyelemreméltó tapasztalatok teljes tiszteletben tartasavai inaui. m i mag u n k pedig számos előnnyel. A mi viszonyaink között a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k m á s kulturális missziót töltenek be, mint a soviniszta Magyarországon; . . . a rendezvénysorozat a művészi élet olyan nagyszerű és nagyszabású f ó r u m a lesz. mely a m ű v é szetek embernemesítő hatásával a társadalmi haladást, a n é p e k és nemzetek baráti közeledését segíti elő . . . " (1959- j ü n i u s i Balázs Béla így jellemzi a szegedi j á t é k o k a t : »A salzburgi ünnepi játékok Bécsnek, Reinhardtnak jegyében történtek, Bayreuth Wagnert ünnepelte. Szegeden világkultúra történt, népek barátkozása. n e m zeti szellemek ismerkedése, egymáshoz szokása, a humanizmus legnagyobb ideáljának valősulása. Szegeden a dunai népek demokratikus testvérisége vált sugárzó ünneppé«. A régi játékok megindító erői között a haladás erői kitörölhetetlenül jelen voltak, s a Horthy-fasizmus sem tudta megakadályozni a haladás gondolatainak k i f e j e z é s é t . . . Az ú j j á t é k o k a réginél is jobban szolgálja a Szegedi Szabadtéri Játékok másik nagyszerű gondolatát, a Nép nagy tömegeket formáló színházának m e g t e r e m t é s é t . . . Ma a felszabadult, a s a j á t szocialista r e n d j é t éDítő n é p a játékok rendezői és nézői. A játékok programját, az előadásra kerülő műveket ennek a n é p n e k az igénye szabja m e g . . . Mi nem v e t j ü k el azokat a lehetőségeket, amelyeket ilyen nagy tömegeket befogadó nézőtér és ilyen hatalmas színpad a művészi hatás növelésére magában rejt. A mi előadásaink azonban nem vesznek m a j d el a f é n y e k és színek tobzódásában. Minden mozzanat a m ű v e k eszmeiségének minél plasztikusabb kifejezését szolgálja." (1959.
július)
,,A játékok ügye . . . nemzeti ügy lett. s egyúttal a kulturális élet decentralizálásán a k egyik felbecsülhetetlen, gyakorlati lépése . . . Az ú j rend ú j kezdeményezése ú j mődon virágoztatta fel ezt az értékes hagyományt, megtalálta haladó vonásalt, megtisztította minden szellemi s a l a k j á t ó l . . . ebb e n nagy, fontos szerepe volt és v a n a vid é k valóságos kulturális felemeléséhen elért eddigi nagyszerű eredményeinknek. A játék o k Is egyik bizonyítéka a n n a k : a szocialista hazában nem m a r a d h a t meddőn semmilyen hasznos kezdeményezés, semmilyen értékes hagyomány, s mindennek ott kell tökéletességre emelkednie, ahol a n n a k talaja, kultusza van. ( 1 9 6 0. 4 Tiszatáj
nyári
különszám)
„A következő évek előadásaiban sokkal inkább törekedni kéli a r r a . hogy az igazi Madách lenyűgözőbb, meggyőzőbb színpadot k a p j o n . A látványos színpad nem ellentétes Madách szándékaival; erre a szerző színpadi utasításai elegendő bizonyítékot adnak, s a Tragédia nem is eléggé hatásos a végletesen leegyszerűsített színpadon." ( 1960. s z e p t e m b e r ) „ . . . a Csinom P a l k ó tiszteletreméltó évtizedes sikersorozata — m i n t ahogy ez minden felkapott művészi alkotás esetében így van — még nem lehet elégséges bizonyítéka a daljáték időálló értékeinek. Őszintén meg kell m o n d a n u n k : n e m is az. Különösen Így tűnik ez, ha a Csinom Palkót a m a g y a r daljáték valóban kiváló darabjával, a János vitézzel v e t j ü k össze. A J á n o s vitézt, mint daljátékot, n e m az teszi elsődlegesen nagygyá, hogy átlengi Petőfi zsenije, h a n e m az, hogy tökéletes b e n n e a harmónia, az eszmei mondanivaló a zene és a cselekmény között, s e tényezőket sikeresen fogja össze a f a n táziálásra alapot n y ú j t ó népmesei keret. Ügy véljük, a Csinom Palkó átdolgozásának ebbe a naiv, népi i r á n y b a kellett volna erőteljesen t o v á b b m u t a t n i a . • . Szándékosan éleztük a problémákat, éspedig azért, m e r t nem érthetünk egyet azzal az állásponttal, hogy szegedi produkcióról legalább mi, szegediek mondunk jót. A kritika objektivitása nem ismer el ilyen szempontokat — még Szegeden sem." (1960.
szeptember)
A kezdeményezés értékéből mit sem von le, hogy az első éveket a kísérletezés évének t e k i n t j ü k . . . Ügy érezzük, a h a r m a dik esztendő m á r elegendő tanulsággal szolgál ahhoz, hogy a játékok végleges arculatát k i a l a k í t s u k . . . Az elismerő szavak mellett illették ezt a kezdeményezést jogos kritikával is, és a szegediek nem zárkóznak el ez elől sem . . . Szívesen vettük például azt a figyelmeztetést is. hogy a kiegészítő, kísérő p r o g r a m n a k is magas színvonalat kell biztosítani; hogy a művelődés és szórakozás tengernyi ú j lehetőségét kell a játékok mellett f e l k u t a t n u n k és megvalósítani." (1961. augusztus) A B á n k b á n szabadtéri előadásának egyik legfontosabb eredménye, hogy hozzájárult . . . problémák tisztázásához. Azt • az alaptételt, hogy minden szabadtéri bemutató igényli a látványosságot, a tömegeket, vagyis a monumentalitást, nyilvánvalóan nem változtatta meg. De kiegészítette ezt a tételt azzal a másik igazsággal; • hogy a szabadtéri színpadon a művek belső -monumentalitása is jól é r v é n y e s ü l . . ." (1961. s z e p t e m b e r ) „ . . . az egész Szegedi Szabadtéri J á t é k o k repertoárja m á r elég nagy amellett, hogy ú j
737
bemutatókat is műsorra tűz. Az igények azonban most m á r megnőttek és a lehetőségek is mind alkalmasabbak ahhoz, hogy a »régi*< és az »új« művek műsorra tűzésének a r á n y á n változtassunk . . . a k á r m e n y nyire nagyra becsüljük is nemzeti operairodalmunkat, a két Erkel-opera az idei m ű sorban sok volt, s a János vitézt se kellett volna a szabadtéri játékok felújításának harmadik évében Is e l ő v e n n i . . . Az a r á n y o k megváltoztatását az ú j bemutatók javára indokolja a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k meghirdetése. p r o p a g a n d á j a külföldön is, sőt mi több, külföldi neves művészek vendégszereplése, meghívása a játékokra . . . Az író szeme bizonyára megtalálná egy nagy mű nyersanyagát,' amelyből kimondottan a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k színpadára születhetne drámai alkotás. Üj, kifejezetten a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadára írt művek alkotására pályázatot kellett volna már hirdetni..." (1961. október) ,, . . . Az eddig bemutatott drámák, operák és operettek kétségtelen értéket képviselnek, de hosszú éveken át való szerepeltetésük statisztikussá teszi a műsort és bizonyos f o kig érdektelenné azok számára, akik m á r egyszer l á t t á k . . . A fejlődés iránya az, hogy olyan darabokat tűzzenek műsorra, amelyeket egyenesen a szegedi szabadtéri színpadra írattak, eleve számolva t é m á b a n és feldolgozásban a szabadtéri színpad követelményeivel . . . Egész távoli perspektívaként el lehet képzelni először egy középeurópai, m a j d egy európai operafesztivált a Szegedi Szabadtéri. Játékok keretében, amelynek során fellépne a moszkvai balettegyüttes, a római opera, az avignoni és a durazzói szabadtéri együttes Élihez természetesen a Dóm téri színpadon kívül igénybe kellene venni az újszegedi szabadtéri színpadot is. (1962. j ú n i u s ) ,, . . . KI kell m o n d a n u n k azt a gondolatot, amelyet talán még nem fogalmaztunk m e g sehol a maga határozottságában: országos intézménnyé kell tenni a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k a t . • . Kulturális életünk decentralizációjának legméltóbb és legérdekesebb állomása lenne, ha éppen a Szegedi Szabadtéri Játékok intézménye válna olyan országos intézménnyé, amely bár vidéken van, mégis országos érvényű feladatkört, jogkört visel m a g á n . " (1962. augusztus) . A játékok történetében ez az előadás (Aida, 1962. A szerk.) az a csúcs, a m e lyet tovább kell építeni. Benne van ebben a játékok felújítási időszakának, négy, küzdelemmel teli évnek minden izgalma, kísérleti törekvése és sikere, amellyel évről évre, produkcióról produkcióra előrehaladt — i m m á r nem egy város, hanem — kultúrpolitikai célokban az egész ország ügye." ( 1 9 6 2. s z e p t e m b e r ) ,, . • . Ma még a színpadon számos a provizórikus megoldás, még folyik az útkeresés . . . de több külföldi lap tudósítása m á r a hosszabb múltra visszatekintő fesztiválokhoz hasonlítja a j á t é k o k művészi teljesítményét . . . A k k o r lesz naggyá az ünnepi játékok, h a m é g az eddigieknél is j o b b a n magáénak vallja az ország, s a kiteljesedéshez szükséges anyagi, erkölcsi támogatást megadja . . . ahhoz, hogy teljességében k i bontakozzék e fesztiválváros hazánkban, hosszú évek kellenek még. Tíz-, húszévi munkálkodás szükséges ahhoz, hogy a sza.738
badtéri j á t é k o k k a l kapcsolatban elődeink, s a mai Szeged álmai valóra v á l j a n a k . . . A kísérleti évek után egészében ki kell építeni műszaki berendezését, hogy a d a r a b o k színrevitelénél kiváló rendezőink, m ű v é s z e i n k alkotó elképzelése gátló tényezők n é l k ü l k i b o n t a k o z h a s s é k . . ." (1963. július) Nem á r t a n a felülvizsgálni azt a z elvet, hogy m i n d e n k é p p e n erőltetjük a j á t é k o k »nemzeti« jellegét. Nemzetközi m ű v é szeti f ó r u m m á a k a r j u k emelni a Dóm t é r i színpadot — tehát némi ellentmondás l a p u l itt meg, h a meggondoljuk, hogy n e m z e t i k u l t u r á l i s értékeink kevésbé f u t j á k évről évre oly nagy s z á m b a n ! Ekkellel. M a d á c h csal Kodállyal nagyjából lezárul a sor, minthogy e színpadra alkalmas m ű v ü n k kevés van, s a m a i a k közül nem a k a d t m é g kísérletező. A d a l j á t é k kevésbé r e p r e z e n tálja a m a g y a r művészetet, de m á r e m ű f a j b a n is kölcsönvettünk. Meg aztán mi volt itt igazi nagy siker? Az Aida, A t r u b a d ú r . . . , a szovjet b a l e t t . . . , a H u n y a d i L á s z l ó . . . A d a l j á t é k o k közönségsikere vitathatatlan, de művészi rangban, m ű v é s z i sikerben fölemelkedhetnek ezek v a l a h a az előbbiek magaslatáig? Szereposztásban, a kórus összeállításában stb. maga az igazgatóság sem volt olyan igényes. Ezért kezd elterjedni és hatni az a meggyőződés, h o g y — jóllehet ma m é g elismerjük e m ű f a j szükségességét e színpadon — az út f o k o z a tosan az említett nagy produkciók igénye felé. visz. Azt m o n d j u k , szabadtéri színpad . . . Nincs még lehetőség, amely így fel tudná g y ú j t a n i a rendező fantáziáját. De v a j o n elég m e r é szek voltak a mi rendezőink? V a j o n m i n d e n lehetőséget kihasználtak, a m i e t é r e n rejlik? Nem. Néhányszor m á r ö n m a g u k a t Ismételték, régebbi ötleteket öltöztettek ú j r u h á b a . Megrekedtek bizonyos beidegződött megoldásoknál." (1963. s z e p t e m b e r ) ,, . . . Nem sznobság és n e m f i n n y á s k o d á s szülte azt a felismerést, hogy a silány operettprodukciókat — a játékok j ö v ő j e érdekében is egyszer s m i n d e n k o r r a száműzni kell a szegedi színpadról. Ez m á r n e m a múlt, h a n e m a jelen tanulsága, amit érdemes minél előbb megszívlekti. I d e j e lenne m á r leszögezni, hogy a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k n e m a k a r — és n e is a k a r j o n ! — se m a g y a r Salzburg, se m a g y a r Bayreuth lenni, h a n e m egy olyan m a g y a r p r o dukció, amely . . . zenei jellegű, épít a l á t v á nyosságra, a monumentalitásra és a t ö m e gekre, de egyéni arculatát azokban a lehetőségekben és összetevőkben keresi, a m e l y e ket az itteni keretek biztosítanak s z á m á r a . . . micsoda kiaknázatlan lehetőséget r e j t m a g á ban a cseh, a lengyel, a szovjet, a r o m á n , a bolgár, a jugoszláv zene és irodalom. S mennyire megkönnyítheti a műsorválasztár, gondját az e művek közötti v á l o g a t á s . . . Ilyen m ű s o r és ilyen közönség a d h a t n á meg a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k sajátos profilját ( 1 9 6 3. o k t ó b e r ) egyezzünk m á r meg végre egyszer s mindenkorra abban, hogy a Szegedi Szabadtéri . játékok nem — egészen p o n t o s a n : nem csak Szegedé, h a n e m az egész országé. (Annái inkább, m e r t az eddigi tapasztalatok szerint n y á r o n h a z á n k b a n ez a p r o d u k c i ó biztosítja, szinte v e r s e n y t á r s nélkül, a színvonalas művészeti m u n k a - f o l y a m a t o s s á g á t « , szemben a g y a n ú s h a k n i esztrádokkal, monstre giccsekkel, a holdvilágos, s z ú n y o g zümmögéses szórakoztatóiparral. S n e m ta-
gadjuk, azt szeretnénk — m e r t az elmúlt hét év reménykeltő tapasztalatai is erre utalnak —, ha egész Közép-Európáé lenne. S ettől még nyugodtan h í v h a t j á k — horribile dictu: ellentmondás veszélye nélkül — Szegedi Szabadtéri J á t é k o k n a k . . ( 1 9 6 5. o k t ó.b e r )
a vakmerő és igen költséges terv csak évek múltán valósulhatna meg. De azért ne ejtsük el, mert még nem volt rá példa, hogy a két rokon szerkezetű és gondolati mélységű dráma egy ünnepi sorozat keretében szerepelt volna." ( 19 6 7 . m á j u s )
,, . . megért és megértésre talált egy gondolat, egy fontos felismerés a Szegedi Szabadtéri J á t é k o k k a l kapcsolatban — s jórészt a Tragédia körül támadt perpatvar tisztázódása révén —, miszerint: a Dóm téren nem egy színház áll, s nem csak méreteiben k ü lönbözik más teátrumoktól, . hanem egesz miliőjében, teljes rendeltetésében, minden adottságában és követelményében. Vagyis itt nem nagyító alá helyezett színházi előadásokat láthat a közönség, nem szabadba telepített programot, h a n e m valami egészen ú j a t és mást, ami nem viseli az összehasonlítgatásokat még más nyári szabadtéri fesztiválszínpadokkal sem. . . . A mondanivalóhoz kapcsolódó látvány olykor-olykor még nehézkes vagy esetlen. A szabadtéri játékok színpada majdhogynem a puszta tér. Hiányoznak azok a gépezetek, amelyek a sokszor bizonytalan emberi igyekezetet teljes precizitással és biztonsággal cserélnék fel. Itt még minden a szcenikusok és díszletezők találékonyságán múlik jóformán, s a legalapvetőbb színpadi technika az emberi kéz. Ennek a felismerésnek az érdemét nem akarom kisajátítani, m á r csak azért sem, mert régi óhaj, régen megfogalmazott igyekezet. Ügy tudom, m á r nyitott kapuk rácsait is döngetem ezzel, mert ősszel megkezdik a színpad átépítését és korszerűsítését. P á r esztendő talán elég lesz ahhoz, hogy a hangosítóberendezés korszerűségéhez mérhessük a világítást, a színpad géprendszerét, mindent. . . . ez az intézmény nem t u d j a elviselni a művészeti középszerűséget. A Tragédiát is az éltette Szegeden m á r több mint ötven előadásban, hogy mindig a legjobb művészeket, a legtöbb fantáziával megáldott rendezőket hívták meg a játékokra. . . . Ott, ahol hétezer embernek csináltak helyet a nézőtéren — négy-öt kőszínházi előadás közönsége egyetlen estén! —, középszerrel nem lehetne kiállni. Hétezer — s négy előadáson négyszer hétezer — embernek tartozik az igazgatóság azzal, hogy optimális szereposztásban és optimális kivitelben n y ú j t j a a produkciót." (1966. o k t ó b e r )
,, . . . Ez az idei előadás sok mindenre meghozta a választ. Mióta a Szegedi Szabadtéri Játékok intézménye fennáll, minden esztendőben elhangzik a szónoki-kritikusi k é r d é s : m i való ide? Most, anélkül, hogy a Hamleten felbuzdulva abszolutizálnánk, kínálkozik valami egészen egyszerű és természetes - válasz: Shakespeare-hez hasonló »szuverén u r a k « Hamlethez mérhető művei. Nem nagy kör, bizonyos. Először, másodszor és h a r madszor is ú j r a csak Shakespeare-t kellene említeni, m a j d hosszan gondolkozni és keresgélni. Ezért egyszerűbb talán úgy fogalmazni: mű kell, amely egyben fogalom, amelyre minden generáció ráéhezik szellemileg ! . . . Az első aggály m i n d j á r t a Hunyadi— Bánk komplexussal vetődik fel. Vajon szüksége van-e Szegednek, valamiféle szempont predesztinálja-e a város szabadtéri színpadát Erkel-kultusz évenkénti ápolására, ha az két nemzeti operánk m a j d h o g y n e m váltott műszakos előadására szorítkozik. Nem vagyunk operaszerző nemzet, egyik kezemen megszámlálhatnám a honi földünkön született műveket, melyeket a szegedi fesztivál műsorra tűzhet." ,, . . . rugalmasabb műsortervezéssel, szellemesebb, frissebb válogatással változatosabb szisztémáját kellene kidolgozni távlatokban, előre a magyar darabok fesztiválszerepének. Nem feltétlenül szükséges, hogy magyar opera szerepeljen a játékokon, ha kevés van. Esetleg ide kívánkozó dráma, vagy kimondottan alkalomra készült mű ősbemutatója. így a nemzeti jelleg változatlanul megmaradna, s mellé m o n d j u k két opera, egyegy operett, illetve balett vagy táncos produkció kerülhetne. Meddő kísérlet e helyütt fontolgatni, mi minden fér el egy szegedi fesztiválnyár színlapján, hiszen annyi ide való darab akad. Teny viszont, kilenc évad zajlott le a játékok felújítása óta, s lényegében a szükségszerűen kísérleti jellegűnek született 1959-es első műsortervtől alig sikerült elmozdulni." Lassan tétellé fogalmazódik, hogy a görögtüzes, petárdás megoldás, harangzúgás, ágyúdörgés és lovas szekeres bevonulgatás, a »mindenki a fedélzetre« szinházteremtés nem conditio sine qua non-ja a szegedi fesztiválnak. Ezek az elemek ugyan ittmaradtak még az egyes produkciókban, de i n k á b b csak korábbi önmaguk á r n y é k a k é n t . " A szovjet népi együttes vendégszereplése . . . figyelmeztető siker. Arra kötelez, hogy tovább vizsgáljuk a szabadtéri színház műfaji, stílusbeli sajátosságait, és ennek megfelelően módosítsunk, változtassunk nézeteinken. Annál inkább, mert sok jel mutat árra, hogy bizonyos kezdeti elképzelések — nem véve figyelembe, hogy az elmúlt években mennyi meglepőt produkált a szabadtéri — megcsontosodtak, megmerevedtek. Ezek a konzerválódott nézetek azért lehetnek akadályai a fejlődésnek, mert a szabadtérit olyan struktúrákba a k a r j á k k é n y szeríteni, amelyen maga a színpad — ha tetszik az élet — m á r túljutott. A szabadtéri ú j a b b produktumai — s ezek közé tartozik ' Mojszejevék vendégjátéka is — gazdagabbak, színesebbek, változatosabbak, mint a megcsontosodott nézetek.
„Szegeden nem élt olyan író vagy komponista, aki örök életű színpadi műveket hagyott hátra. Mint ismeretes, á város irodalmi életének kialakulása Tömörkény, Móra és Juhász Gyula nevéhez fűződik, de egyik sem volt drámaíró. (A szegedi születésű Balázs Bélának ma prózai írásait és filmeszt é t i k á j á t értékelik legtöbbre, drámái • nem tudtak gyökeret ereszteni a színpadon.) Hogy a város mégis európai hírű játékok színterévé vált, ebben hasonló körülmények játszhattak közre, mint Salzburg esetében: a történelmi múlt, a természeti adottságok, de mindenekelőtt a Dóm tér, mely valósággal igényli a díszleteket, s a közöttük kibontakozó cselekményt. . . . Ha Bayreuthban, az ünnepi játékok keretében az i f j ú s á g számára Bartók-szemináriumok folynak, miért ne honosíthatnánk m e g mi is a szegedi. játékok idején hasonló tárgyú szemináriumokat, előadásokat? Ugyanez érvényes a repertoár kibővítésére is. Ha Salzburgban hagyományos a Jederm a n n és Goethe Faustja, m a g y a r színészekből is kitelik olyan gárda, mely egyetlen szezon alatt színre vihetné Madách Tragédiáját és Goethe Faustját. Kétségtelen, hogy ez
4*
Mindenekelőtt talán a legfontosabb alapelv, a monumentalitás szorul további vizsgálatra. A kezdet kezdetén, kilenc évvel ezelőtt, 1959-ben, amikor húszévi szünet után újrakezdték, felújították a dóm előtti játé-
739
kokat, ez nagyon egyszerűnek látszott. A monumentalitás azonos volt a mennyiség nagy méreteivel. Azt hittük, nem kell mást csinálni, mint olyan darabokat választani, amelyek alkalmat adnak nagy tömegek szerepeltetésére, mozgatására és felvonultatására, s akkor magától megszületik m a j d a monumentalitás és édes gyermeke, a látványosság. Tulajdonképpen nem is tévedtünk. Ez kétségkívül egyik típusa, egyik le-
17T
hetősége a szabadtéri előadásnak. D e n e m egyetlen. A b a j a b b a n van, hogy s o k a n ezt a n e m egyetlen lehetőséget k i z á r ó l a g o s n a k tekintik. Pedig m o n u m e n t a l i t á s lehetséges a mennyiség n a g y méretei nélkül is. T ö b b m á s szabadtéri produkcióban érvényesült m á r ez a gondolat, de Mojszejevék vendégj á t é k á b a n talán eddig a legszemléletesebben és a legtömörebben." (1967. o k t ó b e r )
vctí'V
KÉT E G Y F E L V O N Á S O S A SZEGEDI SZÍNHÁZBAN Dorst: Vigyázz,
szakadék!
Egy színikritikus feladata .— előítéletek nélkül közeledve a színházi előadáshoz —: felfedezni az írói és rendezői szándék egységét, a megvalósítás lehetőségei és eredménye közötti harmóniát. E harmónia megléte vagy hiánya indítja a kritikust elismerő vagy elmarasztaló írásra. Az említett egység a Szegedi Nemzeti Színház kamaraszínházának választásában megvolt, hiszen két, egymástól korban távol eső, de gondolatilag egységet képező darabra esett. Közös bennük a régi fölbomlásának ábrázolása, s az ehhez vezető út eszközei: a józan köznapi értelem szándékos megcsúfolása, kihívó, botrányt kereső hang, játék a rikító színekkel. A két darab mondanivalója miatt, korhoz kötöttsége mellett is, modern. Így az írói elképzelés és a rendezés egységes szempontjából sarkalatos pontként kínálkozik a kérdés, sikerül-e a régi felbomlása folyamatának felmutatása, s az adott lehetőségek között egyfajta távlatnyújtás. Ilyen szemszögből kell megvizsgálnunk a két egyfelvonásos színházi előadását. A Dorts-darab képlete, cselekményét tekintve, igen egyszerű: egy testvérpár a szakadékba zuhant kocsik javításából él. A legélesebb szemű színházlátogató is hosszú ideig gyanútlanul hisz a testvérek humanitásában, ők ugyanis „társadalmi munkában" tisztességgel eltemetik a halottakat, sírjukra virágot ültetnek, imát és beszédeket mondanak. A darabot eleinte a bürokrácia tragikomédiájának tartjuk. A fordulat, mely tehetséges művész kezére vallón nem hirtelen, hanem bennünk lezajló, megdöbbentő, fokozatos felismeréseken keresztül visz el a lényeg megismeréséhez, Kriegbaum megjelenésétől számítható. Az útépítésügyi főosztályvezető maga .740
— Molière: A képzelt
beteg
is belezuhan a szakadékba, csakhogy túléli, s a személyes „élmény" hatására megfogadja a testvéreknek, beadványaikat figyelembe véve most m á r meg fogják akadályozni a szerencsétlenségeket. A bürokrácia hatalmának felborítására a testvérek nem számítottak, Kriegbaumot, aki intézkedésével „elvenné kenyerüket", megölik. Az élet megy tovább: az ú j főosztályvezető ú j beadványokat kap, amelyeket a testvérek szerint remélhetőleg úgysem intéz el. Ez a cselekmény, s a darab végére döbbenten fogalmazódik meg az elnevezés: bohózat; a legvéresebb fajtából. A cselekmény hordozóit mintha egy tömbből faragták volna, közös bennük: a negatívum. Csak fokozatokat különböztethetünk meg: kevésbé negatív és teljesen negatív figurákat. A legnegatívabb Anton, kis kaliberű, modern Néró-alakjában nem nehéz fasisztikus vonásokat felfedezni, leginkább Thomas Mann Cippolájára emlékeztet. A szó és tett ellentéte, amely a darab végére főkérdéssé válik, az ő alakjában nyer a legpregnánsabb bizonyítékot. Lefelé h a ladva, a „negatívság lépcsőjén" a következő fokozat Rudolf, Anton testvére. Ő annyival „szimpatikusabb", hogy korlátolt, tehát aljasságait kevésbé t u datosan és legalább őszintén követi el. A harmadik fokozat: Kriegbaum. Anton és Rudolf velejéig romlott, deklasszált emberek, a főosztályvezető viszont egy velejéig romlott, deklasszált társadalom hűséges hivatalnoka, tehát más szemszögből egyívású a testvérpárral. Mint ember szürke, középszerű, de mint típus, annál sokatmondóbb. Életmódjává vált a bürokrácia, de halála hozzájárul dilemmájának extrém megoldásához, s minden „reményünk" meg-
van arra, hogy utódja még rajta is túltesz az embertelenség gyakorlásában. A darab ilyenfajta befejezéséből, mentalitásából, a szereplők negatívságából következik a „megoldás", hogy nincs m.egoldás, a kiút, hogy nincs kiút. Persze ehhez Tankred Dorstot is ismerni kell. Dorst a modern német drámairodalom nagy játékosa, aki foglalkozott a marionettel is. A színház, szerinte, „exkluzív laboratórium". Művészete azonban ennél mélyebb dolgokat takar: a kísérletezés során az exkluzív laboratóriumban nem marionette-figurákat, hanem mai típusokból összegyúrt húsvér embereket állít elő, Az összhang írói szándék, mondanivaló és az előadás között megvolt, ezért végeztek a rendező (Angyal Mária) és a színészek (Jászai László, Kiss Gábor, Kovács József) jó munkát. Az előadás nem teljesen érett, kiforrott játék, néha fölöslegesen operettes mozdulatok rontották a színvonalát. A legörvendetesebb, hogy általában nem törekedtek látványosságra, meghökkentésre, hanem éppen az abszurddrámát próbálták — a darabadta lehetőségeket kibontakozni engedve — egyszerűen előadni. A Dorst-előadás egyik fő erőssége — az egyszerűség. A Moliére-előadásból éppen ez hiányzott. A feudális érdekházasság elleni harcban, s általában minden visszahúzó elmarasztalásában a rendező (Dávid Ferenc) és a színészek együtt tudtak haladni Molière-rel. Az előadásnak ez a része kitűnően sikerült, de a másik lényeges mondanivalót, a kuruzslás elítélését, nem sikerült megoldaniuk. Ebben a vonatkozásban érdemes megemlíteni, hogy A képzelt beteg Molière
hattyúdala. Az író halálos beteg. Általános vélemény szerint Molière egy maga korában hallatlanul modern íróhoz méltatlan módon vetette meg az orvostudományt. E séma áthúzása Molière-re és A képzelt, betegre azonban az író életfelfogásától idegen; hiszen Molière nem az orvostudomány, hanem a kuruzslás ellen harcolt művészi eszközökkel. Ebből a szemszögből nézve a kuruzslók: Purgó doktor (Kovács J á nos) és fia (Jászai László), valamint Szippants úr (Zádori István) jó alakítást nyújtottak, mivel éppen azt a viszszataszító hatást érték el, amely Molière célja volt. A felsorolt pozitívumok mellett miért nem kapott a színházlátogató egységes összképet? Szép törekvés a Molière-darabot avantgarde-stílusban megrendezni, sajnálatos azonban, hogy ez csak jámbor szándék maradt. Mégha abszurdnak is látszik, akkor is véleményem szerint a modernség és az egyszerűség egymást feltételező, segítő, összefonódó fogalmak, s korunkban ami köznapi, közel álló és egyszerű — az hallatlanul modern lehet. A Dorst-darabbal szemben erről lemondott a Molière-darab rendezője, aki egyrészt eltért a hagyományos Molièrefelfogástól (ez önmagában jó és előremutató dolog lenne), másrészt viszont nem sikerült avantgarde-színházat produkálnia. Az avantgarde-stílus egyedül a kitűnő jelmezekben és díszletekben — Gyarmathy Ágnes és Székely László munkái — érvényesült. Egyetlen szereplőnél azonban helyesbítenem kell: Hőgye Zsuzsa (Toinette) alakítása kitűnően sikerült. Körülötte vibrált a levegő, életet hozott a színpadra. Alakítása a rendezés hiányossága miatt még erőteljebbnek tűnt. LABÁNYI ÁGNES
MATHIS, A FESTŐ -HINDEMITH-PREMIER SZEGEDEN Közömbö'sség nem felsejteni, nem ráeszméltetni az allegóriára, ami szoros szálakkal fűzi Hindemithnek a német parasztháború historikus szövetébe komponált Mathis-operáját a talpraszökkent fasizmushoz. A kor — amelyben született —, a harmincas évek eleje nácicsizmák fényesítésétől suhogott, magának az operának konkrét utalásai, a harmadik képben kigyúló könyvmáglya, s a hivatalosan elutasító fogadtatás, amivel századunk muzsikájának különös bölcsességű apostola kitagadott, művészete „entartete Kunst" lett hazájában, egyértelműen igazolja: a Mathis társadalmi konzekvenciáját in natu sem értették félre. Kézenfekvő volt tehát, hogy a közönség elé 1938-ban csak Zürichben kerülhetett operának három évtizeddel későbbi szegedi előadása határozottan vállalta a darab több irányból egymásra montírozott jelképrendszerét. Bozóky István rendezése egyszerre készült megválaszolni a művész hivatását a vászon előtt és a társadalomban, s olyan esz.741
közökkel, amit saját maga keresett ki naturalizmustól szimbólumokon át a rőt direktséggel fogalmazott anakronizmusig. Hellyel-közzel túlhajtottnak tűnik ez a szüntelen tetemrehívás, stilisztikailag egyenetlen az aszfaltba-nyomorított kisember és a (horog)keresztre vonszolt krisztusi nép víziójának minduntalan ráláttatása a művészet egyetemes küldetésével vívódó Mathisra, de a színpadi lelemény, ami a zseniális Grünewald isenheimi szárnyas oltárát a záróképben figurálisán megidézi, mégiscsak képes összefoglalni mindazt, amit a színpad addig elmondott.És meglepetés a Mathis zenéje. Az a Hindemith, aki az Unterweisungban így oktatja tanítványait: „a hangok legvadabb zűrzavarában is rendnek kell uralkodni, s ezt a rendet már nem lehet öröklött eszközökkel fenntartani", s aki a szerzői mesterséget oly fárasztóan bonyolult felhangrendszer nyomán oktatja — cseppet sem riasztotta el az operai hagyomány évszázados hallástapasztalatait. A mai f ü l nek, ami túlélte már vicsorgó disszonanciák egész szériáját, mondhatni üde esztétikumot kínál Hindemith következetesen diatonikus muzsikája, de a sűrűn változó hangnemek egymásutánisága is, melyből az opera kulminációs pontján zenei hitvallásként tornyosodik egy népdal — a nyitány — Angyalkoncert XVI. századi német dallama —, a mű egyik vezető gondolata. Hindemith operája erősen szimfonikus gondolkodású — a zenekari anyagából összeállított azonos című szimfónia, melynek tételei az isenheimi oltárkép jelenetei, a szerzőnek inkább anyanyelvéül sejteti a szimfonikus komponálást. Innen fakad, hogy énekesi szempontból az opera sok-sok intonációs buktatót tartalmaz. Am ebből a szivárvány-gazdagságú harmóniai szövésből valami különlegesen leborzasztó hangulatiság, keserűségbe fojtott csendes líra hullámzik; a zenének ez a mentalitása az örök-időtlen eszményekért lelkesedő művésznek a rongyos-véres valóság láttáni arcapirulása, de egyszersmind az emberi küzdelem önigazolása is. A kérdőjel .közel sem annyira világos, egyértelműen megválaszolható, ami a művész Mathis előtt feltárul. A parasztháború borzalmaiból még sietve választja a h u manista ember józan konklúzióját: ahol vér folyik, nincs szerepe az ecsetnek, azoknak, akik részeg-konok hittel puskacsövek elé állnak — nem művész, hanem szószóló, harcostárs kell. S a záróképben Albrecht bíboros ezt a néppel közösséget vállalt festőt vádolja meg, mint a művészet apostatáját. A közösségvállalás csak látszólagos, valójában Mathis elvonta magát népétől, mikor hátat fordított a m ű vészetnek. Ö nem parasztvezérnek született, hanem festőnek, s festészetében több hasznát látja népe, mint kardjában. Mathis a könyörtelen dilemmára nem talál megoldást, egyetlen logikus tettnek érzi, ha egyként visszavonul a műteremből és a közélettől. Az opera szegedi rendezője végigkísérte ezt a gondolatmenetet, s hogy közönségét ne fárassza az eszmei síkú vonalvezetéssel, meg hogy a színpadi törvényszerűség cselekvésekben gondolkodó figurákat kíván — sajátosan rá alkalmazta az opera parasztháborúba fogalmazott problematikáját a fasizmusra. Az előadás karmestere Vaszy Viktor — aki a Danton halála, a Bajazid bég és az Ero mellett két Prokofjev-bemutatóval asztalra tette Szegeden a modern operamuzsika jó néhány hazai premierlapját — a Mathis. a festővel legrangosabb debütjéhez kalauzolta a szegedi operát. Lankadatlan energiával, töretlen alkotókedvvel dolgozta át együttesét a még szokatlan operastílushoz, mely együttes, ha szigorúan nonstop próbafegyelméből egy kevés időt kap még az anyag érleléséhez, belső letisztulásához, a premiernél pihentebb teljesítményre képes. Gyimesi Kálmánt (Mathis) feltétlen muzikalitása és meglepően érett szerepértelmezése, színpadi rutinja kalauzolta végig az előadáson. Kiegyensúlyozott produkciót nyújtott a szép hangú Gregor József (Pommersfelden), az erőteljes karakterű Vadas Kiss László (Schwalb), biztos formaérzékkel Szabó Miklós (Albrecht), és a két fontosabb női szólamot éneklő Karikó Teréz (Ursula), Berdál Valéria (Regina); de kisebb .szerepeihez jól igazodott Sinkó György (Riedinger), Réti Csaba (Wolfgang) és Ivánka Irén (Helfenstein grófné) is. A rendezői koncepciótól ezúttal hangsúlyosabban kijelölt díszleteket Sándor Lajos, jelmezeket Gyarmathy Ágnes tervezte; a balettkarnak Imre Zoltán koreografálta betétként a Golgota eruptív haláltusáját. Hindemith szövegét Szabó Miklós fordította — legfőbb gonddal az énekelhetőség szempontjait figyelve. NIKOLÉNYI ISTVÁN
.742
KÉPZŐMŰVÉSZETI
NAPLÓ
A XI. MAGYAR K É P Z Ő M Ű V É S Z E T I A nagy, lélegzetelállító produkció alatt elhalkul a zene, némává merevedik a közönség. A műcsarnoki nemzeti tárlatok a korábbi, évenkénti ritmussal együtt ünnepélyességüket és mérföldkő szerepüket is elvesztették — s ma már nem sorolhatók e mutatványok sorába. Differenciáltabb lett a képzőművészeti élet, bizonytalanabbá vált az esztétikai értékelés. Mindkettőnek előnyös és hátrányos oldalát szemlélteti a kiállítás. Az egyszeri bemutatkozásra szóló görcsös készülődés nem hoz az egyéniségtől idegen, hamis kompromisszumot, s a nemzeti tárlat a sokféle feladat közül csak az egyik, amit a művésznek éves programjába be kell illesztenie. Igaz, ezúttal a feszes ünneplő ruha helyett háziköntösben mutatkozott meg az utolsó három esztendő termése. A látogató egy monstr e műteremlátogatás élményével távozik a műcsarnoki kiállításról. Az esztétikai elvek tisztázatlansága hol lazává, hol esetlegessé tette az anyag kiválogatását. — Elmosta egy kissé a fejlődés fővonalait, másfelől viszont a sokféle stílustörekvés, az egymás mellett és mögött futó művészgenerációk felsorakoztatásával érzékeltetni tudta napjaink mozgalmasságát, a kifejezési formák versenyét. így hát a kiállítás fenti szempontok alapján támadható és védhető is egyszerre. Bizonyos vonatkozásban azonban inkább elmarasztaló, mint felmentő a bírálat. Ez pedig a tárlat előkészítése, a bemutatkozási lehetőség átgondolt felhasználásának a hiánya. A háromévenként rendezett kiállításon az elmúlt periódus anyagának színe-javára kíváncsi a közönség. Ebben tekintélyes helyet foglalnak el ugyan a frissen készült munkák, de jó, ha az egész szakaszt átfogó válogatás egészíti ki a zsűri válogatását. Az élő képzőművészettel most már illenék tudományosan foglalkozni, és a képzőművészeti eseményeket egymással összefüggésben vizsgálni. Kiállítások, beruházási munkák, amelyek különálló testületek gondozásában készülnek legalább háromévente egyszer — esetleg éppen a műcsarnoki seregszemle kapcsán —, kerüljenek komoly felmérésre, egyéni és kollektív, vidéki és pesti vásárlási akciók és állami tulajdonú műtárgyak, tárlatok, pályázatok és megbízások anyaga, illetve az ezekből kiemelt mű-
KIÁLLÍTÁS
vek kapjanak reprezentatív bemutatási lehetőséget. Egy kiállítás értékét elsősorban mégiscsak a bemutatott -művek döntik el. A rendező hozott anyaggal dolgozik — csodát nem művelhet. Ki kell hát mondani végre, hogy a XI. kiállítás halványabb képet tárt elénk képzőművészetünk jelenlegi arcáról a valóságosnál. A fejlődésnek azt az állomását mutatja, ahol a váltók összekuszálódtak, s az utasok izgatottan szaladgálnak föl s alá, s téves vonatokra ugranak fel hirtelenjében. Még olyan is akad, aki belefáradt a keresgélésbe, s másfelé váltott jegyével az ellenkező irányba tartó szerelvényre kapaszkodik, s ha már felszállt rá, ott is marad. Vannak persze zsúfolt, divatos termeskocsik, amelyek csak átrobognak az országon, s utasaik átmenetileg idegen tájak vonzásának adják át magukat. Ezeknek a luxusszerelvényeknek neves masinisztái vannak, de a végére kapcsolt pótkocsikba sokféle áttételen át, lehűlve érkezik a mozdony energiája. Picasso és Moor, Mondrián vagy Giacometti neve csillog a szerelvény homlokán, de utasaik csak ritkán, nagyon szerencsés pillanatokban tudják értékesen gyümölcsöztetni, okosan követni a nagy mesterek példáját. Az általános kapkodásban persze sokan vannak, akik biztos léptekkel indulnak el, ha kell, inkább gyalog a jól ismert tájban a hazai sínek mentén. Köztük sokan fiatalok, akik a magyar művészet klaszszikusainak életművében vagy közvetlen mestereik stílustörekvéseiben találták meg a továbbfejleszthető tanulságot. Azt a biztos fogódzót, amely egy életre etikai-esztétikai bizonyosságot adhat. S a népes kiállítótáborban egymás mellett haladnak az iskolát teremtő, hagyományt közvetítő mesterek és a most végzett főiskolások. A rendezés hangsúlyozni igyekezett a már-már művészettörténetté váló, .valamint a delelő és feltörekvő irányokat, a lírai, dekoratív és drámai felfogást, Nagybánya és a Nyolcak, meg a nagyrealista szobrászhagyományok örököseinek munkáiban. Nehéz általános igazságokat fogalmazni erről a kiállításról, talán elsősorban azért, mert kevés a valódi élményből született mű, sok a formamanipuláció. Az eredeti ötletek azonban megmegtörnek munka közben. A technika 743
nem képes pótolni a megrendültséget. Vannak, akik éppen az általános divat miatt inkább rejtegetik érzelmeiket, s a formákat szétmosó, vagy erőszakoltan merevítő kompozíciókkal próbál.nak lépést igazítani. A lényegig hatoló formaélmény meg néha irodalmi beszűrődésektől veszti el karakterét. Az összkép mégsem keserítheti el a kritikust, mert a kiállításban a magyar művészet megtartó energiáit is felfedezi. E percben talán kevésbé fontos számunkra a kifele mutatós, a stílusrokonságot tükröző és a látszatra hibátlan reprezentatív felvonulás. Hiszen nem titok, hogy sok minden érlelődik, forrong az ábrázoló művészetben is, s ha már nem sikerült átfogó, hiteles képet felvázolni a három esztendőről, legalább nem is kendőztük magunkat szebbre a valóságosnál. S nem akarjuk elhitetni a kívülállókkal a békés családi otthon hangulatát, amikor a stíluscsoportokat elválasztó vékony falon át szüntelen vita, torzsalkodás zaja hallatszik. Szerencsés az a művész, aki az újságokban, zsűrikben, műtermekben uralkodó hangzavar közepette a belső hangokra figyelve dolgozhat, s akit embersége, tehetsége, világnézete, kultúrája tart két lábon a mesterség gyakorlása közben. Ilyen vonatkozásban az élő klasszikusok mellett a népi ihletésű művészek állták meg most is legjobban a helyüket. A népi művészet formakincséből
táplálkozó tartalmi élményüket is restelkedés nélkül vállaló művészek. P e r sze sokféle áttétel ú t j á n érlelődött, sokféle metamorfózison esett át ez a t á r gyi és formai örökség. Sokszor határainkon túlra is terjed. Hol Medgyessy szobrászata, hol meg a mexikói ősi motívumok közvetítik, de beleszól a pásztorfaragás éppen úgy, mint az ikonfestészet, a szuszék vonaldíszítése és falusi udvarok kerítésének ritmusa. Hitelesebbek és átlényegültek azok az alkotások, amelyek az emberi képzetek véglegesebb és biztosabb raktáraiból merítenek. De a sokoldalúan megismert és átélt valósághoz a gondolkodás és a technikai kultúra bonyolultabb elemei, a földnek az űr felől megismerhető arca, a hold egyre kevésbé ismeretlen tájai kapcsolódnak, s valahol a kibernetikus ember is követeli m á r jogait az ábrázoló művészetben. Lehet, hogy sok évnek kell eltelnie addig, amíg ez az ú j felfogás a népi valóság átlényegítésének és képi megjelenésének színvonaláig, tehát a korszakot jelző hitelességig eljut hazánkban. Az is lehet, hogy hirtelen, lökésszerűen tör felszínre — egy, a művészet mélyében régóta sűrűsödő — ú j összetételű plazma, de ezt a folyamatot sürgetni, féleredményeket felfedezésnek kikiáltani oktalanság lenne. D. FEHÉR ZSUZSA
FIATALOK ÉS S Z E G E D I E K . . . * Fiatalok és szegediek. Ezzel a két szóval, ezzel a két jelzővel jelentkezett a budapesti Művészeti KISZ Klubban hat művész. Fiatalok, mert az élet első felében tartanak. Fiatalok, és előttük áll még jó pár tevékeny évtized, a fejlődés, a szellemi szárnyalás gyönyörű lehetősége. Fiatalok, de a koruktól függetlenül is fiatalok, mert művészetük alapállása korunk szemléletében gyökeredzik. Fiatalok és szegediek. Szegediek, mert ott élnek, sőt egyikük ott is született. Szegediek . . . m e r t . . . és most már nem tudok több érvet felsorakoztatni. Nincs is szükség rá. Tudomásul vettük életkoruk és illetőségük koordinátáit, de minket nem az érdekel, hogy majdan hova illeszti be őket a magyar művészettörténelem — majdan, mikor * Részletek Szentgyörgyi Kornél Kossuthdíjas festőművésznek a Tiszatáj szerkesztőségi estjén, a KTSZ budapesti Művészeti Klubjában elhangzott, s a fiatal szegedi képzőművészek alkotásait értékelő előadásából. .744
már nem lesznek fiatalok, és talán már nem is élnek Szegeden. Döntőbb tényező az, hogy most jó művészekkel találkozunk, akik a magyar horizontot karakteres, értékes művekkel gazdagítják. Két egymásra merőleges szemlélet az, amivel közelebb juthatunk, jobban megismerhetünk művészeket. Az egyik: a „szélességi" megismerés, itt helyet kaphatnak az összes adatok: a születés, a környezet, az iskola, de a másik a mélységi megismerés, amikor magából az alkotás öléből, a koncepció, a formaalkotás titkos örvényeiből keressük meg a hovatartozást, állítjuk m a gunk elé minden művészet örök élményét: az alkotó embert, ezt a bonyolultságában és összetettségében is sajátos, egységes lényt, aki egyszerre fiatal és öreg, egyszerre szegedi, ugyanakkor helye és joga van bárhol a világon. Helyük és joguk van, mert örök törvények képviselői akkor is, mikor ú j törvényeket alkotnak. Máris eljutot-
tünk oda, ami a világ valamennyi mŰT vészét foglalkoztató kérdés: milyenek a törvényeink, hol szabjuk meg céljaink korlátait, és ezek a korlátok hol kapcsolnak össze — s hogy ellentmondásosan fogalmazzak: ezek a korlátok hogyan kapcsolnak össze m á s o k k a l . . . Valaki egyszer így mondta: a művészet írásba foglalt, kőbe faragott, vászonra festett morál. Bölcs mondásnak tartom, mert a sok definíció közül, melyet a művészettel kapcsolatban hallunk, talán az egyetlen, amelyik meg tudja teremteni az összefüggést a művészet és a társadalom között. Morál, erkölcs — evvel a szóval fejezünk ki mindent, amit kötelezőnek tartunk: az emberi jogok érvényességét, a társadalom jövőjének féltését, a humánus gondolkodást, a szociális igazság győzelmét. Innen, ettől a határtól számítunk valamit művészetnek, és — valljuk be — itt kezdődnek egyúttal vitáink és ellentmondásaink, harcaink, amelyek, bár minden oldalról a morál győzelméért folytatunk, mégis harc, megalkuvás nélküli kemény küzdelem. Ezek a fiatal szegedi művészek a magasabb rendű egyszerűséget, a tiszta morált képviselik munkájukban. Nem csak Szeged, nem csak Vásárhely, hanem az ú j magyar művészet legkarakterisztikusabb vonását vállalták és viszik tovább. Ez a szellemi magatartás dolgozik legmélyükben, ez a tisztesség határolja formáik lendületét, ezek a határok biztosítják szabadságukat a színskála végtelenségében. Rokonszenves és bizalmat ébresztő álláspont. Biztosan felmerülhet valakiben a kérdés: elég-e ez a művészethez? Nem elég, válaszolom, de további érveim is vannak még. Józanságuk és realizmusuk nem földhözragadt mozdulatlanság. A kereső, a kritikus szellem ösztönzésével kapcsolódnak a formaalkotó modern művészet hadseregébe. Alaptételeik nem törik szét a XX. század képét, és nem keresik még a huszonegyedik századot, de mégis vállalják az élvonal veszélyét. A képzőművészet örök igazságaira támaszkodnak és ezt a ma nyelvén tolmácsolják. Nézzük most az adatokat. Szathmáry Gyöngyi. 1940-ben született, a Képzőművészeti Főiskolát 1963ban végezte. Szobrász a szó legszorosabb értelmében. A szobrászati anyagszerűség fogalmát mindenekfölött nagy tiszteletben tartja. Ez a meggyőződése oly erős és oly letisztult, önkifejezésének annyira adekvát eszköze, hogy egy bonyolult, szavakkal nehezen követhető szellemi labirintusban nemcsak az
eszköz, de egyúttal a cél szerepét is betölti. Nagyon sok asszociációt -kelt. Kerek, nyugodt formái az embrionális lét boldogságát hirdetik. A ráismerés örömét érezzük ebben. Az asszonyi szellem, az önmagában való teljes bebefejezettség, a cél és eszköz egységgé válása, a termékenység önkéntelen szimbólumává emeli munkáit. Csendre int minket, olyan csendre, amelyben az újjászületés szívdobogását halljuk. Végtelenül finom, nagyon ősi vágyak kifejezése folytatódik ebben a művészetben. Ennek a tagadása csak az emberiség reményeinek tagadását jelenthetné. Tóth Sándor. 1933-ban született. A Képzőművészeti Főiskolát 1959-ben végezte. Grafikái, lemezdomborításai, kisplasztikái a szellemi és mesterségbeli felelősségtudat és komolyság vértezetében állnak elénk. Erőteljes, körülhatárolt egyéniség. Következetes 'formái, kerek kontúrjai, érzékeny realizmusa semmilyen kalandot nem vállalnak, de ugyanakkor választott útjában való hitét és biztonságát sugalmazzák nekünk. Amikor a kalandtól való tartózkodásáról beszélek, arra gondoltam, hogy formaalkotó fantáziáját tudatosan tartja kordában. Fényesebben és melegítőbben lángol így ez a tűz, mely művészetét hevíti. Férfias líra, mélyről fakadó őszinteség varázsolja a rideg fémlemezt eleven élménnyé. Karakterérzéke klasszikus nyugalommal és parancsoló biztonsággal talál célba. Olyan művész, akire bátran alapozhatjuk reményeinket. Valamilyen ok folytán, aminek a kutatása most nem feladatunk, a festészet határai sokkal több helyen szakadtak át, mint a szobrászaté. Dér István. 1937-ben született. Tanulmányait a Szegedi Pedagógiai Főiskolán végezte. Életét, művészetét teljes egységbe fogó, zárt, szilárd világnézetet tükröző festő. Jogom van róla így beszélni, mert fiatalsága ellenére egy viszonylag kerekdeden kialakult, érett és lehiggadt stílussal lep meg minket. Vezérlőfonala az a fársadalmi morál, amivel művészi hivatását betölti és amivel az élet legegyszerűbb megnyilvánulásait tartja tiszteletben. Megváltoztathatatlan rendbe szorított figuráit és tárgyait a monumentalitás igényével ruházza fel. Érdeklődésének reflektorát az életnek csak egy kis körére irányítja, de ott teljesen szuverénül alakítja saját világát. Meggyőző és igaz művészet. Ügy hiszem, ha számon kérnénk tőle olyasmit, ami mai .745
alkatába még nem fért be, talán épp továbbfejlődését gátolnánk evvel. Papp György. 1937-ben született, a Szegedi Pedagógiai Főiskolát végezte. Munkái igényesen sorakoznak fel a bemutatón. Zárt foltú, fojtott hangú képei, frissebb és mozgalmasabb grafikái a fejlődésében forrongó egyéniség önmagával vívott harcát sejtetik? Felszabadulásának biztosítéka az a komolyság, ami törekvéseit áthatja. Szójátékkal kell élnem, mikor belső öszszeütközését jellemezni próbálom. Realista költőiség és költői realizmus olyan megjelölések, amelyekben ha kevés, de valami különbség mégis van. Választani kell a kettő között, hogy föltáruljon előtte saját útjának a kapuja. Zombori László. 1937-ben született. Úgy mint Dér és Papp, szintén a Pedagógiai Főiskolán tanult. Mestereiket csak dicséret illetheti, mert megtanították őket a mesterség ismeretére anélkül, hogy szellemi alkatukat és művé-
szi felfogásukat r á j u k kényszerítették volna. Zárt, egyszerű, monumentális szemlélet Zombori művészete. Feketéi, meleg barnái, bravúros faktúrái túlmutatnak az itt bemutatott csendélet világán. Szintetikus világszemléletre való törekvéshez minden eszköze megvan. Hajlékony és biztos mozdulatai tévedhetetlen képalkotóvá teszik. Lelkiismerete azonosul az alföldi iskola nagy hagyományaival, de érzékeny intellektusa túltekint szűkebb határainkon. Ha ezen a széles és színes horizonton tágítja tovább képalkotó művészetét, akkor az itt bemutatkozó többi fiatallal együtt a magyar művészet tartós értékét fogja jelenteni. A kis kiállítás hatodik tagjaként Horváth Mihály jelentkezik alkalmazott grafikáival. Egzakt, jól kiegyensúlyozott betűkompozíciói harmonikusan szolgálják feladatukat. SZENTGYÖRGYI KORNÉL
G O N D O L A T O K AZ I D E I A L F Ö L D I A XI. Alföldi Tárlat Munkácsy-emlékéremmel jutalmazott művésze Szurcsik János. Izgalmas egyéniség. Állásfoglalásra, ítéletalkotásra késztet. Az elmúlóban is a meglevő ellentétet, a kitörni vágyást ragadja meg. Munkáinak dinamizmusa a korhoz cselekvően történő hozzászólást, a hatni akarás igényét tükrözi. A „Nagy utazás" láttán az embernek az az érzése támad, hogy az elkezdett út nem akármilyen „beérkezést" sejtet. Szalay Ferenc két képe — a „Temetés" és az „öregasszony lámpával" — az elbeszélőkedv, a derű és az emberiesített tragédiák különös, bonyolult összhangja. Egyaránt szól a betévedt látogatóhoz és az ínyenchez is. S itt van Fejér Csaba apró részleteket is jelző, de nagyvonalúsággal megfestett csendélete. A végsőkig letárgyiasított világ az általános képzetét is kelti: ú j r a át kell gondolnunk az asztál funkcióját. Nem más ez, mint az emberi szertartások különös, szent helye, néma tanúja. A monochrom színvilág a tárgyilagos szűkszavúság fojtott lírával elegyítve; a puritánság és gazdagság e feszített, borotvaélen kiegyensúlyozott világa fokozott szellemi izgalmat kelt a türelmes nézőben. Ugyanakkor az alkotó intellektuális egyéniségére is utal. E kép csaknem „absztrakt": Az asztallap a maga görcseivel akár egy holdbéli t á j is lehetne. Ám mégsem rideg, holt vidék ez, .746
TÁRLATRÓL
hiszen a frissen súrolt nedves falap embereket hív és vár az ú j a b b „szertartáshoz". Koszta Rozália, Lipták Pál, Pál Gyula: Egy ember — művész — ha beérik, a látvány ú t j a a szemen keresztül nem közvetlenül a kézhez vezet. A képpé formálás mégis oly természetesnek tűnik, mintha úgy lenne. Az élmény, míg* a nézőben is élménnyé válhat, kibogozhatatlan belső események sorozata után lép napvilágra. A gazdag élettapasztalat, a művészi tudat kellő hőfokon kicsapódva az érettség, a harmónia érzését adja. Mindezek 'indokolttá teszik e három művész egymásmellettiségét: a megtalált, kimunkált egyéni világ — noha külön-külön mindegyik más és más. Hangvételükben is van valami közös. Míg Pál szürkésbarna, meleg, férfias nosztalgiája a nyírségi ember sorsközösség vállalásából ered, addig Koszta és Lipták derűs-játékos lírája egyéni fájdalmakra is utal. Fülöp Erzsébet meglepően nagy mennyiségű anyagot mutat be. Műveit a tőle megszokott filozofikus hangvétel jellemzi. Talán innen van az, hogy a képek néha kiszámítottnak, m a j d n e m hidegnek hatnak. Hézső Ferenc egyéniségének, életszeretetének vérbő áradása — egy meghatározott formarenden belül — tobzódó színvilággal jelentkezik. Kiss Nagy András személyében egy
eredeti formában és fémben gondolkodó szobrászt köszönthetünk ezen a kiállításon is. Legtöbb plakett, érem felületét „művi" úton felborzolják, belevésnek, belekarcolnak, vagyis erőszakot követnek el az anyagon. A" megjelenített elidegenedik hordozójától, • noha anyaguk közös, és itt az ellentmondás. Az érem- és plakettkészítés Kiss Nagy Andrásnál nem kiruccanás (mint sok festőnél és grafikusnál az exlibris-készítés), hanem a körplasztikával egyenrangú művészi tett, s ezzel meg is szünteti a fent jelzett kettősséget. Ezért hatnak alkotásai organikusnak. Nála az öntés nem csupán kiöntést, hanem gondolkodásmódjának alapját jelenti. A hömpölygő, hullámzó lávatömeg dinamikáját megőrzi megszilárdultán is. A mozgást úgy indítja a korong szélén, hogy az természetes folyamatként megszüli a formát, a vonalat, ami nem is vonal, hanem az anyag egy heves kitüremkedése, s így jelenik meg előttünk egy akt, egy Bartók-fej stb. Szinte kelleti magát a kézbe vételre, a lüktetés kitapintására. De vigyázat: hátha a fém is izzik még! Szobrai megömlő formarészeivel, de sohasem kubusokra hulló elemeivel ugyanezt a fémben való' gondolkodást tükrözik. Ezen a ponton az élmény regisztrálásának lendülete megszakad, s ez a krónikás hibája, ti. nem tud gazdálkodni a rendelkezésére szabott terjedelemmel. Pedig helyet és elismerést
követelnek még műveikkel olyan művészek, mint Kass János. Grafikai lapjainak. eredetiségét és művészi rangját itt és most újra fölfedezni banálisnak hatna. Csak a köszönet hangján szólhatunk, hogy közvetlenül gyönyörködhettünk alkotásaiban. Vagy a szintén ú j színfoltot adó Bárány ó Sándor, kinek olaj képei a maguk mély zengésű lírájával tovább erősítik a tárlat alföldi jellegét. Schéner Mihály a néző szemléletmódját is ú j utakra terelő képekkel szerepel: a stilizált megjelenítés eleve az általános összefüggések megláttatására kényszerít. Bíró Lajos a festés technikájából adódó véletleneket is tudatosan alkalmazza tempera képein. Egyéni színvilággal tárja elénk friss, emberi érzéseit. Kordováner János, kinek gobelinjei nemcsak a népművészet formavilágát ismerő, hanem e jegyekkel átitatott, sajátos ritmusérzékkel, megfogalmazott mondanivalójú, szigorú művészt reprezentálnak. . Rácz Edit életigenlést sugárzó bronzai, Tóth Sándor áhítattal megmunkált érmei és szobrai, Mladonyiczki Béla fában és ólomban megoldott plasztikái mind azt bizonyítják, hogy ha az egyes alkotások ily • mértékben gazdagítják, emberségre tanítják a nézőt, akkor maga a kiállítás összességében is csak rangos lehet. SZÉKELYHÍDI ATTILA
SZABADKAI MŰVÉSZEK SZEGEDEN A közös nyelvet beszélő képzőművészek hamar szót értenek egymással határon innen és túl. S mennyivel tartalmasabb ez a kapcsolat, ha két testvérváros művészei találnak egymásra, úgy ahogyan Szeged és Szabadka eleven kulturális cseréjében erre lehetőség nyílt. Alig két esztendeje helyi erőből indították el azt a kiállítássorozatot, amely minden évben az ú j termés kölcsönös megismerésére ad jó alkalmat, és ezenfelül a személyes barátkozás, a közös alkotói gondok megbeszéléséhez is jó alapot szolgáltat. A jugoszláv és magyar művészek a két határvárosban jól ismerik egymás munkáit, részt vesznek azokon a tanácskozásokon, amelyek a szocialista művészet elméleti kérdéseit boncolgatják. Miben különbözik és hol ölelkezik a két ország modern képzőművészete? A vajdaságiak is elkötelezettnek vallják az alkotómunkát. E szemlélet képviselői az állásfoglalást és a kísérletezést tartják tevékenységük két pillérének. Ezt ki-ki saját lelkiismerete és temperamentuma szerint értelmezi — a sokféle törekvés azonban hiánytalanul jelentkezik a tárlatokon. A mi alföldi iskolánkhoz közel álló drámai szenvedélyesség, a tanyák és falvak együttérző feldolgozása békésen megfér az elvontabb formákban gondolkodó művész munkái mellett, a népi eredetű stilizáció a szürrealista kompozíció szomszédságában. A művészhivatást szélesebben értelmezik, akadémiai képzettségű mesterek és autodidakták együtt, azonos feltételek mellett állítanak ki. A hagyományostól a szélsőségesig terjedő skálán a lírai indítású kalligrafikus kompozíciók adnak finom átmenetet. A magyar művészettel rokon Szilágyi Gábor felfogása. A leheletfinom vonalak és tónusok, a teli tájba szőtt gondolatok, egy-egy szimbolikus jelentésű madár vagy .747
fa szerepeltetése érzelmi telítettségével emelkedik ki a mezőnyből. Dudás Antal szeles horizontú tájképében az időtlenül álldogáló parasztfigurák tétova elesettséget, elégikus hangulatot fejeznek ki. Devic Jovan inkább nagyobb kivágásokkal síkra írott motívumokkal dolgozik. Kompozíciója plakátos hatást árul el. Kubát József és Magyar János heves ecsetkezeléssel a düledező tanyák és falusi udvarok romantikától sem mentes ábrázolására vállalkozott. Akárcsak Vukovic Marko, akinek képei a modern atmoszférafestést és a drámaiságot ötvözik az emberek nyomát őrző tájban. S talán Pozdovija sorakozik még fel a hagyományőrzők és továbbfejlesztők sorába. Könnyed színekkel festett interieurjén a rálátásos nézet és faktúra Bonnard hatását mutatja az i f j ú jugoszláv mester munkáiban. Cementbe karcolt vonalakból építi fel képét Petrik Pál, Ballada-sorozatában a gondolati és érzelmi tartalom kinetikai átalakulásának lehetünk tanúi. Az ú j technika még most formálja végleges ágyát. A címadás nem elég meggyőző, bár a sötét tónusok, nyugtalan vonalak sokat magukban hordanak a balladás mélységekből. Ugyanezzel vagy hasonló technikával, vastagon felhordott, vakolatra emlékeztető felülettel többet ér el Sáfrány Imre, akinek Virágok című képéről a népi szőttesek derűje s a fafaragások formaegyszerűsége sugárzik. Petrik Tibor a dali-i szürrealizmus útján jár. Az Akasztófa és Embrió című munkáit a közlés egyszerűsége jellemzi. Szimbólumrendszere egyéni, kissé drasztikus, bizarr. A dinamikus absztrakciót tanulmányozhatjuk Kerekes Sándor képein. Sötétből kivillanó expresszív fűtöttségű foltok egységes képi gondolattá állnak össze. Tudathasadás cím alatt grafikában lelki rokona Pozdovija Vila Razija, aki nagy technikai tudással, de nő létére szigorúbban adja elő mondanivalóját. „Feljegyzés, grafikai colláge" címmel jelöli. Kompozíciójával valóban sokféle feltevést elindít, s ily módon megdolgoztatja a fantáziát. Radojevic Radmiláról külön kell beszélni. Nemcsak azért, mert kerámja tárgyainak gyűjteményé a kiállítás önálló egysége volt, de azért is, mert egyike az erős és sokoldalú egyéniségeknek. A festő és keramikus elválaszthatatlan műveiben. Tányérok, tárgyak, figurák, ötletgazdag kompozíciókkal modern árkádiai hangulatot árasztanak. Fűtött festőisége, a színes mázak felrakásának érzékletes tapintható szépsége, sötétkékjei, barnái, zöldjei és a kivillanó fehérek, alakjainak megkapó közvetlensége felvetik a m ű f a j megújulásának valamennyi lehetőségét. Egyébként festményein h a sonló nagyvonalúság uralkodik, kivágásai eredetiek, színei tüzesek. A kerámia másik meglepetése Kalmár Magda. Faliképe telivér népi művészetből táplálkozó, de rafinált technikájú szép munka. A faldíszítő művészettel szorosan összefügg motívumgazdagsága. , Jandric Iván stilizált kerámiáit egészséges humor hatja át. Kalmár Ferenc és Gyurcsi Lajos képviselik a szobrászatot. Gyurcsi a f a f a r a gás klasszikus eszközével lírai módón fejezi ki magát. Kalmár rendkívül invenciózus hegesztett figuráin az áttört körplasztika ritmusos felületeit alkalmazza. Az idomacél, a vas és a terrakotta ötvözésével monumentális hatást ér el. Egyéni úton jár. A hegesztéses plasztika mindig új, játékos ötletei nem ragadják el, formaépítkezése átgondolt. A végére hagytam három fiatált: Torok Sándort, Török Istvánt és Bíró Miklóst. Három különböző világ, bár mindhárman a szabad asszociációk titkát feszegetik. Legérettebb Torok Sándor narancs-okker-barna színben tartott pasztelljeinek félköreiben furcsa kozmikus világ bontakozik ki. A térbeli mozgás önmagában érdekli. Szabályos ritmusban kíséri meleg színeivel a képzeletbeli tájak emlékét. Nem restell álmainak hegyfokára felhágni, hogy körülnézzen az ember nem látta tájon. Feloldást éppen az előadásmód kiegyensúlyozottsága, emberi léptéke segítségével ad. Török István fiatal lány figurájának "feje köré eleven sisakot szerkesztett gépalkatrészekből, magasfeszültségű áramkörből. Egy modern Bosch víziói ezek, amelyek a szó szoros értelmében villanyárammal telítik az élő szervezetet. Képeinek jelentése nem elég tisztázott. Valami egészen újszerűt akar különleges formában, de az előadásmód sem elég határozott. Bíró Miklós számtalan változatban festette meg a kerékpáron, motoron terhét cipelő, olykor tárgyakat, olykor társait magával hurcoló embert. Furcsa, különös figurák ezek — félig valódi, félig képzelt alakok. A fiatal művész kísérleteit egy méltatója „idegbomlott realizmusnak" nevezte. Bacic Ilona szőnyege Óceánia művészetének bűvöletében ugyancsak különös lények világába vezet el, a fejlett díszítő érzékkel feldolgozott élmény útján. A szabadkaiak fantáziája színesebb, de a látvány és az emlék ritkábban kerül végleges helyére a kompozíciókban, mint nálunk. Forrongóbb a légkör, sokrétűbb a stiláris érdeklődés. A modern magyar festészet törekvéseivel összehasonlítva a jugoszláv művészet merészebben kísérletezi a formát, a miénkben viszont több a szerkesztőkészség és a műgond. Igaz, hogy a szabadkaiak gyakrabban bocsátják közvélemény elé munkáikat, s úgy tűnik, hevesebb viták között zajlik képzőművészeti életük is. D. FEHER ZSUZSA .748
FÓRUM
gal farkas VITA A VIDÉKI KÖNYVKIADÁSRÓL
,,TÁGAS MEZŐ N Y I T T A S S É K " Évekkel ezelőtt megjegyzést olvastam valamelyik lapban: a szerző érthető gúnyolódással említette, hogy még a Mezőgazdasági Kiadó is a fővárosban v a n . . . Néhány hónapja, hogy az MTI világgá röpítette a hírt, miszerint vetőmag mintabolt nyílt Budapesten a Rottenbiller utcában. Pár hete riportot hallgattam a rádióban. G. E. ismert és általam is szeretett íróval beszélgettek, s egyszer csak megütközve hallom, milyen lekicsinylően nyilatkozik olvasottságunkról, mondván, hogy Laxness és Fukazava Hicsiro nevét nálunk sajnos nagyon kevesen ismerik. Én ezt a vidékiekre értettem — lehet, hogy nincs igazam. Ezek jutottak eszembe, amikor Mocsár Gábor írását olvastam a Szegeden megjelenő Dél-Magyarország május elsejei számában. Ezt a cikket azóta a Tiszatáj is közölte az előző számban. Jó alkalom ez arra, hogy a vidéki könyvkiadásról beszéljünk. Mocsár Gábor nem alaptalanul ragadott tollat, minden oka megvolt és ma is megvan arra, hogy kissé ingerülten, méltatlankodó hangon fejtegesse a problémát. Arról írjon, ami tulajdonképpen nincs: a szegedi, illetve általában a vidéki könyvkiadásról. Ez ugyanis megszűnt. Igaz, hogy amolyan „közös ló" volt, de mégis jelentett valamit. Nemcsak Szegeden szűnt meg a kiadás lehetősége, hanem Pécsett is, így tehát jelenleg sehol sem lehet könyvet kiadni Magyarországon — Budapestet kivéve. „A decentralizáció helyett abszolúttá nőtt a főváros eddig is túlméretezett, monopolisztikus helyzete ebben a tekintetben" — írja Mocsár Gábor. Természetesen a gondok megoldásának könnyebbik módja volt a megszüntetés, reméljük azonban, ez nem végleges, nem lehet végleges. Ebben minden vidéken élő és az irodalmat valamennyire is szívügyének tekintő ember reménykedik. Az ú j gazdasági mechanizmusban bekövetkezett változások szükségszerűen hatással lesznek a kulturális életre is, A könyvkiadás decentralizálása eddig — ne féljünk kimondani — némi féltékenység és kényelmi szempontok miatt nem történhetett meg. Látszólag hatásosan lehetne itt érvelni — ellenérvelni — a fentiekkel szemben az anyagiakra történő hivatkozással. Ennek cáfolata azonban nemcsak hatásós, hanem igaz is: a fővárosi kiadók nem győzik a hozzájuk beküldött művek lektorálását és kiadását sem. Az Üj Írás áprilisi számában Farkas László említi, hogy évekig kell várni a fiatal költőnek, írónak első kötete megjelentetésére. Nos, mi lenne, ha a Budapesten működő kiadók leadnának ebből a teherből vidékre, mintegy leányvállalatot hozva létre ezáltal, s így természetesen az „évi keret" meghatározott százaléka is vidékre kerülne? Azt senki sem említheti komolyan, hogy akár Szegeden, Pécsett, Debrecenben stb. nincsenek olyan emberek, akikre nyugodt lelkiismerettel rá lehetne bízni a lektorálási, szerkesztési feladatokat. A fővárosi kiadók is tudják, hogy vannak ilyen emberek. Bosszantó tehát, hogy a „szellemi fellegváraknak" nevezett vidéki városok még ebben a lehetőségben is — a könyvkiadásban — a főváros mögött kullognak. Pedig nem volt ez mindig így. Úgy gondolom, ilyen szempontból érdemes visszapillantani pl. Kecskemét múltjába. A város tanácsa 1835. november 9-én bizonyságlevelet adott ki nyomda felállítására. Döntését többek között így indokolja: „ . . . városunkban a tanulóifjúságnak száma eddig is nevezetes l é v é n . . . ezeknek a szelídebb tudományokban való kimívelhetésekre szükséges tudományos k ö n y v e k . . . kívántat.749
nak m e g . . . a szegényebb sorsú Szülék Gyermekeinek pedig a tudományokban való neveltetésekre tágas mező nyittatik . .." Persze bürokrácia, gáncsoskodás akkor is volt, de 1841-ben Szilády Károly nyomtatómesternek sikerült megindítania a munkát. Hamarosan felfigyeltek rá a pestiek, és Toldy Ferenc biztatására Szilády Pestre kérelmezi magát. Onnan azonban ezt válaszolják: „Pesten elegendő számmal léteznek t y p o g r a p h i á k . . . " — szerencsére. Böngésszük végig Szilády kiadványainak bibliográfiáját, milyen könyveket adott ki a „nyomtatómester"? Az ő költségén és betűivel jelent meg először Magyarországon Cervantes Don Quichote, a híres manchai lovag című műve 1850-ben. Aztán Arany János A magyar nemzeti versidomról 1856-ban. Katona József Bánk bán-ja — az 1820-as novemberi kiadás után, amikor 1821-et nyomtak rá — itt jelent meg negyedszer 1856-ban a szerző életrajzával. S még egy érdekes kiadványt említek meg: Kossuth Lajos Párisból Deák Ferenchez intézett nyílt level-ét is Szilády nyomatta ki. Ennek terjesztése büntetendő cselekmény volt (Kossuth ebben a levelében a kiegyezést ellenzi). Talán elég is ennyi. Az már eléggé köztudott, hogy milyen könyvkiadás volt Kecskeméten Tóth László nyomdaigazgatói működése idején. Ismert tény, hogy Németh László Tanú című folyóirata itt készült. Itt jelent meg 1934-ben első könyve az Ember és szerep, 1936-ban itt nyomták a San-Remoi napló-t. Németh László, Kecskemétre emlékezvén, 1958-ban ezeket írja: „ A m i k o r . . . a német veszély a hallgatóból megint kikényszerítette a szót: egy kis könyvtár f o r m á j á b a n . ismét Kecskeméten próbáltuk meg a felújítást. Ebben a Tanú-Könyvtárban jelent meg a Kisebbség, majd egy évre rá a Téli hadjárat. Közben azonban Szabó Dezső és Veres Péter könyveivel, majd a Minőség forradalmával megindult egy kiadó, s a negyvenes években ez vette át a szerepet, amelyet előzőleg a Kecskeméti Nyomda — mint a Tanú, a Válasz, Apolló s ú j folyóiratok, könyvek kiadója — v á l l a l t . . . " Az elmondottakhoz egy mondattal teszem még hozzá: Kecskeméten jelent meg Solohov Csendes Don című hatalmas regényének első magyar kiadása is (a kéziratot Svédországon át csempészték be). Sajnos, hogy ha a fentiekkel bizonyítottan jó múlttal rendelkező Kecskemét — vagy ha úgy tetszik vidék — könyvkiadásáról beszélünk, mindig múlt időben kell szólnunk. Kanyarodjunk azonban vissza a jelenhez, bár bevallom, szívesebben időznék Szilády nyomtatómesternél (akinek unokaöccse volt Szilády Áron, a nagy hírű filológus, nyelvész, több évtizedig az Akadémia főtitkára), de nekünk a jelen dolgait, mostani problémáinkat kell megoldanunk. Azonban — éppen úgy, mint annak idején nekik — a most élőknek sem könnyű. Különösen nem, ha vidéken él az ember. Nemrégiben vita folyt arról, hogy mit jelent vidéken élni. Ebben a vitában is a főváros mondta ki a végső szót. Minden a fővárosban dől el. Nem egy esetben — tisztelet a kivételnek — aki Budapesten dönt, nem állhatna ki szellemi vetélkedőre azzai, akinek munkájáról véleményt mond — abszolút érvénnyel. Fellebbezni nem lehet, nincs kinek, nincs hová. A vidéki könyvkiadás lehetőségeinek megteremtése körül nem most zajlik az első vita, cikkezés. A főváros részéről azonban legtöbbször — kimondva, vagy csupán a szavak mögött — az az érvelés hallatszott, hogy van-e szükség vidéken kiadóra? Az igazi tehetség úgyis utat tör magának. Igen, utat tör, ha munkája — az alkotás és a kenyérkereset — mellett még marad ideje, energiája az út „töréséhez". A vidéki sikereken felbuzdulva, egy fiatal költő összeszedte verseinek általa vélt legjavát, és fölvitte a Kiadóhoz. A lektor első kérdése az volt — amikor még csak a kézfogáson voltak túl —, hogy jelent-e már meg verse fővárosi folyóiratban? — Nem jelent meg! — válaszolta a reményeiben immár megfogyatkozott költő, és bocsánatkérő hangsúllyal előadta, hogy miért nem jelent meg. Az ok pofonegyszerű: Válaszként közli vele, hogy a versek jók, örülnének-is, ha beletehetnék a lapba, de sajnos, nekik van saját szerzőgárdájuk, s egyébként is sok „neves" áll sorban, várva a megjelenést. • ' — Írjon harcos, közéleti verseket! Ezekre most szükség van — hangzott a lektor atyai intelme annak ellenére, hogy még nem is tudta, mi van a dossziéban, a nevét sem ismerte a költőnek. A vidéki poéta átkozta a percet, amelyben elhatározta, hogy a fővárosba utazik. Tíz perc múlva az utcán volt, és tudta, hogy hamarosan visszakapja a kéziratot. Fél év múlva valóban hozta is a posta néhány alig érthető sor kíséretében. Hová menjen, kihez nyújtson be fellebbezést a költő a kézirat átvételétől számított nyolc napon belül? Bekopogtathat-e egy „élő klasszikus" a j t a j á n kéziratával annak kockázata nélkül, hogy őt is a szerkesztőségek rémének, napi öt-hat vers gyártójának tekintik, és jóindulatú vállveregetéssel az ajtóhoz kísérik: — Olvasson, fiam, klasszikusokat! .750
Ez persze csak feltételezés, de azt hiszem, nem alaptalan. Azok az írók, költők, akik valóban élő klasszikusnak számítanak, akiknek tekintélye van a fiatalok előtt, és nemcsak azért jelennek meg a köteteik, mert harminc, negyven évvel ezelőtt valaki „felfedezte" őket, és azóta is ugyanazon a szinten írnak — tehát akik valóban klasszikusok, képtelenek nevelgetni az utódokat, nincs idejük arra, hogy a magyar irodalom jövőjével is törődjenek legalábbis személyekre menően. A rengeteg funkció, társaságok, elnökségek, bizottságok stb. mellett örülnek, ha saját dolgaikra jut idejük. Tegyük fel azonban, hogy a fent említett költő mégis szerezne egy ajánlólevelet egy országos, sőt európai tekintélytől, és ezzel menne ahhoz a kiadóhoz, amely,elutasította. Kiádnák-e a verseit? Nem hiszem. Presztízs is van a világon. A fiatalok nevelésével nálunk nem foglalkozik senki. Ezt így kategorikusan kijelenteni merész dolog lenne, ha nem tapasztalnánk naponta. Igaz, hogy nemrégiben jelent meg az Első ének című antológia, de ez nem nevelés, csupán válogatás azoknak az írásaiból, akik saját erejükből eljutottak eddig. A folyóiratoktól kapott néhány soros válaszok, a kiadók érthetetlen, logikátlan esztétizálása sem nevezhető annak. Mindenki a mély vízben rúgkapál, s van, aki elmerül, van, aki úszni kezd, s vagy odafigyel a kritika, vagy nem. Legtöbbször nem, hiszen kritikáról alig beszélhetünk egy-két esettől eltekintve. Leginkább recenziók jelennek meg nálunk. Talán a vidéki könyvkiadás fellendítené ezt a műfajt is, és nem történhetne meg olyan, hogy megjelenik a költő táncdalszöveg színvonalon írott verseinek kötete több ezer példányban, s aztán megkérdezi a kritika: miért kellett ezt kiadni? Egészséges kiadói konkurrencia esetében ilyesmi, azt hiszem, nem történhetne meg. Persze tudom, vannak üzleti szempontok is. A kiadó nem szeretné, ha a nyakán maradnának a könyvek. Úgy gondolom azonban, hogy ez a szempont az utóbbi időben túlságosan nagy hangsúlyt kap. Mi lenne ugyanis feladata egy könyvkiadónak? Semmi esetre sem az, hogy üzleti szempontok hajtsák, hanem inkább az, hogy színvonalas művekkel járuljon hozzá a kulturális forradalomhoz. Látszólag ellentmondás van itt. Mondhatná valaki, hogy a tömeg nem szereti a „magas lírát". Ez viszont mélységes tévedés. Mert miért van mégis akkora tábora Adynak, Illyésnek, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Vácinak stb.? Csakhogy az olvasók nagy része szereti a fáncdalt is, és becsapjuk őket, ha költészetként-slágerszöveg-gyűjteményt. nyomunk a kezükbe: — itt az írás, olvassátok...! A „vidéki" szónak mindig volt, ma is van rossz mellékíze, lekicsinylő hangulata. Ha valamely vidéken élő embernek figyelemre méltó műve jelenik meg nagy küzdelmek után, a kritika nem mulasztja el megjegyezni: „A vidéken élő x. y. . . ." — • mintha ez legalábbis égy csodával lenne határos, vagy főleg azonos. A pénzügyi kérdések mellett tehát nagyon erősen hatnak azok a szubjektív tényezők, amelyek a főváros és a vidék viszonyát meghatározzák. Szükség van-e vidéken könyvkiadóra? A Tiszatáj. legutóbbi, májusi számában közölt szerkesztőségi cikk is több sürgető kiadói feladat megoldását említi, kezdve a Dugonics-kéziratoknál, egészen a - szabadtéri játékok történetéig. Nos hozzáteszem, hogy Kecskemét és a megye területéről is számos értéket lehetne összegyűjteni, mert ki írja meg ezt a nagy átalakulást, a homoki emberek gigászi munkáját, ha nem azok, akik most élnek. Vállalkozó van, kiadó nincs. Nagy Czirok László a kiskunsági népszokások, hagyományok nagy ismerője. Kéziratai otthonában porosodnak, mert — ezt csak hallomásból tudom — összeveszett a kiadóval. Kecskemétnek ú j várostörténetre volna szüksége. Ör. Solymos Ede kandidátus dolgozatait, tudományos munkáit szétszórva tudja közölni, de folytathatnám a sort." Lesz-e könyvkiadó a vidéki városokban, vagy a sok közül akár egy helyen is? Jósolni nehéz volna. Hogy szükség van rá, senki sem vitathatja. Tudom, hogy cikkekkel nem lehet eldönteni ezt. Az is szükséges, hogy a problémával olyan helyen is foglalkozzanak, ahol intézkedni is tudnak. Ma már nem elegendő az, hogy kultúrházakat,- szélesvásznú mozit, gimnáziumot, esetleg folyóiratot adunk egy városnak. Szükség van arra is, hogy az egy tájegységben élő íróknak megjelenési fórumot, könyvkiadási lehetőséget biztosítsunk. Nemcsak azért, mert ha például valaki külföldön rendszeresen figyeli a magyar könyveket, könnyen azt gondolhatja, hogy Magyarország azonos Budapesttel, hanem, h o g y kielégítsünk egy szellemi igényt, egy olyan szükségletet, amit a fejlődés, a szocialista kultúra hozott magával. Ki .ne emlékezne arra az országos vitára, amely a kapukulcsok körül zajlott le: adjanak-e a lakóknak kapukulcsot, vagy csak a házmesternek legyen? A polémia végül is kormányszinten dőlt el, rendelet jelent meg erről, s ha jól emlékszem, még az országgyűlésen is felvetődött a „probléma". Ügy gondolom, hogy a vidéki könyvkiadás ügye is megér egy kapukulcsot... .751
(
KRITIKA
ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1968
SZEMBENÉZNI? DE MIVEL? ILLYÉS GYULA: AZ ÉDEN ELVESZTÉSE - DÉRY TIBOR: SZEMBENÉZNI Illyés is szembenézett hát korunk nagy „lenni vagy nem lenni"-jével, az atomháború veszedelmével oratóriumában: Ha jő a harag napja, ha robban az atom — Nem pusztul ki a fajta a végső nagy napon! — kezdődik a költemény. S már az első sorokban is kifejeződik az alapvető feszültség választott forma és kifejezni kívánt gondolat között. S ez a feszültség egyben Illyés költői alkata s a forma által kívánt attitűd között is meghúzódik: a reális szembenézés, a valóság felmérésének szenvedélye és a jövőt idéző, romantikus prófétai hevület között. Ez a gondolatmenet kiélezett ellentmondásain, a zenei tételeken keresztül megvalósuló drámai csapongás, bármilyen erővel kötődik az egész világköltészet ilyen jellegű hagyományaihoz, épp ezátal nyer sajátos illyési arculatot. Az emberkéz által előkészített Utolsó ítélet lehetősége, a modern Dies irae nem véletlenül élesztette ú j r a a XX. század világháborús és forradalmas kataklizmáiban m á r lassan elfáradó romantikus prófétai, vateszi költő attitűdjét. Ezzel a lehetőséggel előbb-utóbb minden jelentős közéleti indíttatású költőnek szembe kell néznie s Illyés igényességéről nemcsak az vall, hogy szembenézett vele, hanem hogy így nézett szembe vele. Mert az utolsó ítélet szörnyűségeit harsogó és kiszínező prédikátor helyett itt az oratórium műfajának vívódó, eget ostromló'istenkeresése, üdvösségkeresése fejeződik ki maira fordítva: az ember az önmaga elpusztítására képes „civilizációs" technikai eszközök birtokában tud-e értelmesen dönteni, tud-e ember maradni. A végső pusztulás igézetében az emberi lét értelmét kutató vívódás s a legszörnyűbb lehetőségekkel is számoló alapvető optimizmus, hit' az emberben: ez Illyés saját válasza a kor. egyetemes kérdésére. . Az üdvösségkeresés motívumát erősíti a keresztény liturgiából kölcsönzött, a gondolatmenetnek ősi zengést és korok feletti jelleget adó „dies irae" és a „de profundis" („a mélyből") gyakori, bár változott értelmű használata. Abban is nagy költői tudatosság fejeződik ki, ahogy a magyar költészetnek ahhoz a h a gyományához, a Vörösmartyéhoz kapcsolódik, mely a nemzeti sorson való vívódást először tágította egyetemessé, általános emberivé. Pedig itt saját költészetének kétszeres kötöttségét kellett leráznia: egyrészt a csaknem végletes elkötelezettséget ahhoz az egyetlen néphez, egyetlen nemzethez, melyet az utóbbi fél évszázad sorsfordulói éppúgy, mint Berzsenyi és Kölcsey költészetének korában, ismét elsodrással, egy csak rászabott nemzethalál veszélyével fenyegették. Másrészt el kellett vetnie viszolygását az ilyen, prófétai attidűdöt kívánó „nagy" témáktól. Mert nem véletlen, hogy Illyés a negyvenes évek elején még Babitsnál is radikálisabban menekült a jónásságtól, s az apokalipszisre is csak utólag dörögte el a maga Nem volt elég-jét. Hogy most mégis a „nagy" témát választotta, abban a történelem tanulsága fejeződik ki: a csak ránkszabott nemzethalál szörnyűsége elhalványul az egyetemes pusztulás víziójában, ezért a m a gyarság, mely sorskérdéseire eddig sem kereshetett értelmes választ egyedül, ezután még kevésbé keresheti azt. .752
De lássuk magát a gondolatcsapongást, melynek első — látszólagos — ellentmondása már az első négy sorban is jelezte magát. Az atomháború túlélésének maói bölcsességét, a pusztító kataklizma utáni változatlan, sőt tisztább újrakezdés lehetőségét „játssza" el az oratórium eleje, az „advocatus diaboli" módjára, míg a kifejezés komolysága alól egyre inkább előtűnik a távolságtartás játékos iróniája, hogy az újrakezdés hitét kifejtő szinte himnikus zárósorokra: Jöhet a harag napja robbanhat az atom, mihelyt túl lesz azon, s szűz partra lép az ember s körbe néz, tiszta szemmel... közvetlenül csapjon rá a lelkifurdalás és tagadás ellentétje: „Tiszta szemmel?! Vagyis tiszta lélekkel?! S nem tébolyultan? . . . Mert ki bátoríthat ú j útra egy — gyilkost? Aki nemcsak szüleit, de egész családját — népét, f a j á t — elpusztította? Egy rögeszméért! Nem, az az ember, annyi bűnnel, átkozottabb lesz, mint Káin!" S ha még újra is kezdődne? Csak azért, hogy mindez újra megismétlődjön. „ . . . ha Rendet mást az ős sejt / méhe legmélye sem rejt?" . . . akkor: „ . . . ha végig ez a játék / örökre feladom!" . . . mert: „minek / a rend, ha nem mienk?!" S ebben a végsőkig keseredett pillanatban még a próféták is hangot kapnak: Dörögjetek, próféták szátokkal háborút! Tudva mindennek végét és ott csupán a békét, mondjátok a Föld átkát; ítéletét: a „rend" helyett, mely így kereng, inkább az ősi semmi, a csupa-düh Káosz! Az utolsó ítélet, mint elégtétel és igazságosztás ideje: íme a pokolra ment dudás, akinek ebből a „mélyből" kell felküzdenie magát a hit magaslatára, a „mégis érdemes tovább" lelkiállapotához. Az egyik lehetőség — végigélve. Mert itt „Elértünk valahova, ahonnan nincs tovább." Mért: „ . . . a csak néhány magányos párra csökkent emberiség egy nemzedék után azonnal félállattá válna; a barlangkori apaevési fokra zuhanna vissza. S mi már most a nagyobb veszély: kipusztulni, vagy ú j r a és újra állattá válni? Kiűzetni a magunk teremtette édenkertből, a napi munkánkkal fönntartott műveltségi, emberiesedési állapotunkból?" S a kérdésre adott válasz egyértelmű s a fiatal Marx emberfelfogásával egylényegű: „Ha az atom a világ helyett csak az emberek társas-létének világát veti szét: vége a V i l á g n a k . . . Ha bármely szörnyő erő megállíthatná az emberi társaslét tökéletesedését, vagyis ha visszaakarná fordítani a világot: vége lenne hamarosan mindannak, amiért élünk, életet kaptunk, és életet adunk. Még kerekebben: Pusztán a kultúrának s a civilizációnak szétrombolása is öngyilkosság. A műveltségtől gyökeresen megfosztott emberiség az állatiasodás lejtőjére tér. Tehát — emberi volta elvesztésével a lényegét (Kiemelés tőlem — Cs. L.) veszti el. Azt, amit hajdan Rendeltetésnek és Üdvösségnek mondtak." A pusztulás után megígért tökéletes társadalom, a kommunizmus helyett tehát az őskommunizmus, ahonnét nem egy ú j emberséghez, hanem a visszaállatiasodáshoz vezet az út — így fest az atomháború perspektívája Illyés felfogásában. Ezért a humantista költő érett gondolati költészete a pusztulás utáni újrakezdés alternatíváját elutasítja és a jelenlegi emberi lehetőségek továbbfolytatása, az édeni jövő megvalósítása mellett dönt. Ehhez azonban ú j alternatívák számba vétele szükséges: van-e rá lehetőség, és milyen úton-módon, hogy lefogják azoknak a nagy hatalmú embercsoportoknak a kezét, amelyek az emberiség létét fenyegetik. S az oratórium további részében ezen vívódik a gondolat; a harag, a Vád dárdái át tudják-e ütni a Végteleneket, hogy elérjék az elidegenedett hatalmat, „ . . . mert egy rossz hatalom 5 Tiszatáj
753
óriási magasan van fölöttem, azért még rátámadhatok, h o z z á f é r h e t e k . . . Minden uralom emberi mű, mégpedig folytatólagos. Emberi kézben van, a mienkben is, a legszerényebbekében." Melyik az igaz:: „Kezetekben vagyunk / hatalmai a sorsnak! / Hangyák, mi, futhatunk / csak lukba búhatunk, / ha egünkig hatolnak / ama rettentő felhők, / minden Múltak s Jövendők / végnapjával közelgők." . . . v a g y az, hogy: „Markunkban vagytok, sorsunk / gőgös hatalmai! / Nem.igaz, hogy nincs módunk / hozzátok felhúzódnunk, / a térdetek benyomnunk, / vállatok földre vonnunk, / szátokra sújtani, / pernyétek eltipornunk, / tetőnk ne gyújtsa ki." Erre a dilemmára adott válaszában válik az óratórium igazán illyésivé: Somogyjádról, a kis magyar faluból, amelynek kérésére született a mű, lehet és kell fölnyúlni egy tiltakozó ujjmozdulattal a világ hatalmasaiig. Kell, mert — s itt változik a „de profundis", a „mélyből" motívuma hagyományos értelmének ellentétjévé — a bűn és a szenvedés mélyéből csak könyörögni lehetett, de ez a mélység más, a népi élet mélye, mely „alulról fölfelé is" érvényesítheti akaratát, s kell is hogy érvényesítse, mert „így jön, a legmélyről jön / minden mi jó a földön." A jó világa, mely most végső harcra készül a pusztítással fenyegető rossz ellen, csak az emberség, a szép, a humánus gesztusok, áz egymást megbecsülés apró lépcsőfokain juthat felfelé, hogy torkon érhesse a roszszat. S amit a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről-ben még csak egy hatalommal szemben mondott el, itt általános értelmet nyer: ... épp a vég tudatában míveljük nekiszántan esendő lentiek, egyre emberiebb dolgunk. e tág világban, mert isteneink
halnak.
S épp mert minden hatalmat, ha zord bérccé mered, csak — csepp-cscpp, résbe nyomulva — a parány töri meg. Illyés is meg-megkérdezi: nem mosolyogni való naivság-e az ő hite, s lehet, hogy a továbbélés módját illetően sok az utópizmus benne, lehet, hogy a népi mély s a hatalom viszonya nem ily egyértelműen egyszerű, mégis korszerűbb költészet ez, mint az apokalipszis költészete, mely a végső pusztulás igézetében megbénít. Ahogy az emberiség is, a végletes hidegháború és az akut atomfenyegetés rövid kora után, jó értelemben „hozzászokott" a veszedelemhez, és teszi mindennapi, emberi dolgát, hogy a végső fenyegetésből, ugyanazoknak a természeti erőknek megfékezésével áldást varázsoljon, úgy fejezi ki az utóbbi évtized emberi reményét csodálatos költői képe: „És nyargaljanak csak a Jelenések lovasai az égen. Nekünk megjelenik más kép is, lovakról szólva. Az, mikor frissen kelt csibéinek még didergő raját a kotlós a meleg istállóba viszi, ott futkároztatja a vad mének patkói alatt, ott oktatja őket a szemkaparásra." Illyés verseinek feszes gondolatisága és prózaverseinek filozófiai érvényű meditációkat görgető mélysége szerencsésen biztosítja egyéni megrendültség és emberiségméretű válság megjelenítésének egységét, s ezért a somogyjádizmus utópiájának minden, megkérdőjelezhetősége ellenére az oratórium, mint m ű f a j egyetemesség-igénye a költő realizmusával összefogva kellően objektivált, érvényes költői víziót teremtett korunkról. De épp a Somogyjádba vetett hitnek költői szépsége ellenére is kikezdhető esendősége teremtett alkalmat a költői vitára. Igaz, Somogyjád és Kakukháza vitája nem annyira Déry vitája Illyéssel, mint inkább Déry vitája önmagával, saját egyéni életének válságával, emlékeivel és az emberekről való tapasztalataival. S bár Déry művének műfaji megjelölése (Jelenet) s az iro monológjaival csak időnként msgtört parboszédesség uralma szintén objektívebb munem, a drama felé mutatna, ez a vitatkozó-vívódó mű közelebb van egy teljesen az írói szubjektivitásból táplálkozó líraisághoz, mint Illyésé. Az, ami Illyésnél csak egy mozzanatként, a sors rendeltetéseként merül fel, Dérynéi az emberi természetet illető pesszimizmusként, végletekig felerősödve jelentkezik. Az emberi lényeg káini vonása m á r a bakteriovírusok világában is megvan. .754
S ezt másolnád, komám, évmilliók óta génjeid ezt a kódot követnék a bunkó zuhantatását fogak csatogtatását csontok szopogtatását agyvelő kiszívását a gyilkosságot... s ezt az elvet nemcsak a kakukháziak képviselik: az általuk hideglelős változékonysággal csodált és megvetett Somogyjádra is árnyékot vet. A testvérgyilkos szenvedély „oly gonosz"-szá teheti az embert, hogy „érdek nélkül is elpusztítja önmagát", s a civilizáció előrehaladása is csak az ember természetes képességeinek dekadenciájához vezet; a kerék feltalálásáért lábát, a repülőgépért szárnyait (úgy hiszem, elsősorban szellemi szárnyait — Cs. L.) adta cserébe, a komputerért az egyszeregyet, holdrakétát lő fel, de a földön nem tesz rendet, s végül a leigázott természet belülről falja vissza: „200-as yérnyomás, agyembólia, gyomorfekély, infarktus, elmeszesedett érrendszer, frigiditás, impotencia. „Végül:... tudsz-e még különbséget tenni a valóság és a neurózisok rémképei között?" S az emberi realitások ilyen halmaza, s az író beszőtt egyéni életemlékeinek vallomása olyan belső vitához vezet a hit és reménytelenség között, ahol a remény szimbólumává vált Somogyjád minden érvére megjön a káini emberiség, Kakukháza félelmetes erejű ellenérve. Ebből a válságból sokkal nehezebb felemelkedni az értelmes továbbfolytatás hitéhez, nem véletlen, hogy még a gondolatmenet rapszodikus megszaggatottságában is megnyilvánul: Déry líraisága visszanyúl szürrealista lírikusi korszakához. Nincs is igazi, gondolati feloldás, csak az Anya felejthetetlen alakjában, fiai közt választani nem tudó egyetemes elfogultságában és szeretetében diadalmaskodik a továbbélés, a biológiai folytatás elve, Déry novellájára, a Philemon és Baucis-ra emlékeztető módon: óh, adj erőt, boldogság boldogtalanság segíts könyörögjetek értem: én újraszülöm őket édes babáimat. Irodalmunk mai klasszikusainak válaszai a kor egyetemes kérdésére nehezen kiküzdött, belső vívódásban megérett és egyetemesen autentikusnak nem tekinthető válaszok, de a magyar gondolati költészet legjobb hagyományait folytatják korszerű és magas szinten, ezért kell nagyon odafigyelni erre a kötetre. (Magvető Könyvkiadó 1968.) CSETRI LAJOS
A . M E G Ú J U L Ó ILLYÉS ILLYÉS GYULA: FEKETE-FEHÉR Szemléletünknek és belőle kiinduló gondolkodásunknak — ismeretes — van egy olyan törekvése, hogy kerek, zárt egészként fogadja be a jelenségeket. így aztán, ha a Rend a romokban sajtó alá rendezése után valamely tragikus véletlen pontot tett volna az Illyés-életmű végére, föltételezhetően odaillőnek találnánk a hasonló esetekben jó szolgálatot tevő paradoxont: „így, töredék-mi voltában is teljes ez az életmű". Bizonyára meg is magyaráznánk, hogy miért — és még csak nem is jogtalanul: a maga módján teljes világképet ad a nem egészen másfél évtizedes költői termés is, a megadott határok közti „területek" ekkorra nagyobbrészt megjelenítést nyertek. Mintha már csak valamiféle további részletezést hozhatott volna a jövő. A Kézfogások-kötet: a Bartók és a körülötte született alkotások mutatták meg először világosan, hogy ez a költészet saját belső törvényei szerint képes megújítani önmagát, gyökereinek és néhány alaptulajdonságának a megőrzésével egyidejűen mássá lenni, mint ami korábban volt. Aztán mintha az tJj versek adtak volna valami szabályos-szép zárást: a harcokon túljutott költő búcsúzó, megcsöndesült szemlélődéssel régi emlékeket idéző énjének vallomásait — mesteri tudással versekké munkált alakban. De már a Dőlt vitorla néhány darabja is megmutatta, hogy legföljebb egy bizo.755
nyos Illyés-életműnek a hozzávetőleges határvonalait ismerhette föl az olvasó a hatvanas évek elején. Rendhagyó, kategóriáinkba beilleszkedni nem akaró alkotóegyéniségnek az arcéle villant elő onnan is — és sejteni engedte, hogy f e j lődésének merőben ú j periódusa veszi kezdetét. Lehet, hogy legújabb kötete még nem jelenti a tetőpontját Illyés e korszakának, ezt a sejtést azonban m á r így is beigazolta. *
A költő, aki korábban paraszti-realista, tapinthatóan anyagszerű és világos elrendezettségű, lényegretörően egyszerű gondolatiságnak elrugaszkodási pontul szolgáló életképekkel hozott újat és teremtett művészi értéket irodalmunkban, most elsüllyedt hajók tébolyult lakóinak, Tökéletesen Elpusztult Országok magános szoboralakjainak, ráncos asszonyarcból könyvlappá átlényegülő varázsos jelenségeknek a világába visz. A díszítetlenül kemény rímeléssel összefogott versszakok, majd utóbb lágyabban, már-már játékos könnyedséggel egymással összecsengő lazább kötésű sorok helyébe ismételten rímelést, hagyományos ritmikai lendítest-szakaszolást nem ismerő, sorokba nem tördelt költői alkotások lépnek. Az Alkonyatban, a Rendtevés, a Sikeres erőfeszítés, Az elposványosult idő, a Megkezdhetetlen olvasmány — hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük az utolsó két kötetnek ebből a műalkotás-típusából. Valamely régebbi hagyományokhoz kötődő szemlélet azonban talán fölteheti a kérdést: költemények-e igazában ezek? Verseknek csakugyan nem mondhatók. Annak, aki a műfajoknak egymástól való erőteljes elhatárolására törekszik, bizonyára nem is kevés gondot okoz kategorizálásuk. Ilyen gondra azonban m á r — csaknem egy századdal korábban — Rimbaud ismert művei is okot adtak. Ha pedig a másik oldalról, a „próza" felől vizsgálódunk, akkor is találunk hasonló eseteket, egészen közeli példákon is: gondoljunk Örkény István „egyperces novellá"-ira. Ha viszont nem „vers vagy próza?" kérdésére keresünk elsősorban választ (mely kérdés ugyan nem érdektelen, de akadémikusan, iskolásán merev), hanem a költészetnek, az általánosabb törvényszerűségeit vesszük vizsgálódási alapul — vagyis azt kutatjuk, hogy vajon sajátosan erős kompozíciós törvények szerint egésszé épült s e szerkezettől jelentésben gazdaggá levő nyelvi alkotás-e — akkor m á r nem lehet kétséges, hogy hol van a helyük ezeknek az írásműveknek. Ahogy pl. a Rendtevés kezdősorában felidézett, önmagának szögezett pengehegy-kép fokról fokra tágul az utolsó szavak-felidézte „világűr-nagy boldogtalanság" képzetéig, ahogyan Az elposványosult idő első szókapcsolatainak egyike: „a patak tóvá duz- ~ zasztott. vize" előkészíti az „a part fűszálai közt l o p a k o d i k . . . a tengeri semmi féle" zárást (vagy mondjuk az „Egy csepp víz, egy szem gabona" az „A kis tóból naponta négyszer cinke emel ki néhány csöppöt" — mondatot —, hogy csak a legszembeszökőbbeket vegyük); olyan feszes motívumszerkezetre csak kitűnő költői alkotásokban lelhetünk. Nem kisebb ez a feszesség annál, melyet a „hagy ományosabb" versszerkesztési módok adnak — csak épp egyfajta természetességet, kötetlenségélményt is keltenek, illetőleg létrejönni engednek. Nem utolsósorban egyszerűen azáltal, hogy ebben a tekintetben még kevésbé lett automatizmussá az ismeretünk, mint a verstan alapelemeinek "esetében. (Mondjuk: a hármas rímelést már nemcsak hallja, hanem szinte t u d j a is mindjárt a fülünk, ezzel szemben pl. a Síkeres erőfeszítés szerkesztésében többszörösen testet kapó hármasság ritmikája az első pillanatokban rejtettebb marad számunkra.) Ezáltal izgalmasabb is ez a szerkesztés: fölismerése nem kínálja tálcán magát. Nem kínálja magát mindig tálcán a költemények jelentése, „értelme" sem. A korai Három öreg mondandója pl. első olvasatra evidens, a Megkezdhetetlen olvasmány viszont rögtön igényli a másodszori-harmadszori olvasást. A r e j t vényfejtés intellektuális játékát nyújtja ezáltal? Nem. A kezdettől intenzív sejtésnek küzdelmes tisztulását az értés teljessége felé. -Bizonyára még ebben a végső stádiumban sem ad olyan egyértelműen gondolattá vagy képpé fogalmazható jelentést, mint a korábbról vett példa. A művészi élmény azonban máskor sem bontható fel pusztán képi és gondolati komponensekre. *
Mi késztethette Illyést erre a változásra? A futólag megemlített tényező — az újszerűséggel élményt adni akarás — bizonyára nem a legdöntőbb volt a sok között: csak ebből nem születik kötetre való remekmű. Olvasásuk nagyon határozottan fölkelti a „másként nem lehetett" élményét is. Mit mondanak, miről vallanak hát ebben az egyedül lehetséges formájukban? Fekete-fehér: ez a legújabb — kiállításban a benne foglalt irodalmi anyag.756
hoz mindenképpén méltó — kötetnek a címe. Végletes ellentét: a halál, a pusztulás komorsága a színek teljes hiányában —. színek teljessége a fehér éles fényében. Nem magyaráz a cím sem: aki önmagában átéli e végletes pólusok feszítő egységét, az nem mindig tud példálózni. „ . . . az utolsó darázs zeneszavában . . . aggastyánok isszák az újbort / hangtalanul" — a pólusok előttünk, magának a versnek a testében (azt a magunkévá téve már mibennünk) feszülnek, míg a róluk való elmélkedés alighanem közhelyeket adna. „Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel" — kezdődik A tél hatalma. Illyés korábban valószínűleg tárgyias, józan realizmussal leírta volna egy téli kép kirajzolódó kontúrjait, belevonva versébe a reggel szagát-ízeit, és talán a benne magában lezajló lelki folyamatot is objektívan megjelenítette-megmagyarázta volna. (Hogy ti. miért éppen szemre emlékezteti őt egy bizonyos napon a téli reggel.) A mai Illyés jobban koncentrál: önmagát vallatja a lét tér- és időbeli egészével szembeállítva, szükségszerű hát, hogy a reggel az általa alkotott mű mikrokozmoszában valóban egyetlen kék, őrá irányuló szemmé legyen. Vagy — más példát véve — az, hogy valamikor az előtte hirtelenül kitárulkozó élethez: a könyvek megnyíló világához vezető utat egyszerre elvágta egy lámpa fényének kihunyta; ennek az emléknek a fölidézésekor régebben talán szelíd iróniával szólt volna az egykori, gyermekien naiv fájdalom nagyságáról. Ma, a „feketefehér" pólusokhoz koncentrálódó élményvilágban az elsötétülés valóságos tragédiává sűrűsödik: a láng, „mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni", „halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel" lobban el. Harminc évvel korábban a budai domb még fokról fokra — józan, néha aprólékos magyarázatok közt — „lényegült át" kacsalábon forgó várrá — ma már a második mondatban közli a tengerfenékre süllyedt, oldalára dőlt hajóról, hogy az „Egy ország volt, most derült ki, egy nép". A mai Illyés általában végletes pólusok távlatából néz, s itt maguktól értetődő egyszerűséggel kapcsolódnak össze számunkra valamilyen végső tekintetben rokonlényegű dolgok. Közelítő fagy és halál, termékeny dombok és érett asszonyi test, vízcsepp és az idő egy-percnyi csöppje — kijutás egy útvesztőből, és a halál értelmetlen csődjének legyőzése. Vagy akár könyvek borítójának és női arcok bőrének a tenyérbe simulása. Valamilyen hagyományosabb értelemben tehát a mai Illyés-lírának csak néhány darabja nevezhető gondolati költeménynek. Többnyire az evidencia erejével s éppen ezért csaknem mindig — amennyire ezt a költészet egyáltalán lehetővé teszi — az érzéki szférán belül maradva „érvel", „magyaráz" Illyés. Az emberi lét végső „honnan?"-jának problematikáját érintve például az otellóbor „friss-gyümölcs-íze" a poharat tartó kezeknek egész életformáról-vallása, a tótükrének kékből halványpirosba forduló színváltása s a repkedő bogaraknak a dongása együttesen, szinte uralkodó jelleggel „vesz részt" a költemény világában. De minden, ami csak megjelenik, valahogy túlmutat jelenség-önmagán: valami — egyáltalán nem titkos-sejtelmes, hanem nagyon is egyszerűnek ható — többletjelentésnek a hordozója. Ez a jelentésben gazdag költői világ pedig egy ritka elmélyültséggel gondolkodó emberi főről is vall. Csakhogy mindig közvetett módon: a költő személyisége a legritkább esetekben lép csupán elő. A dolgokat magukat akarja beszéltetni Illyés — az ő számára már mintegy maguk beszélnek —, nem retorikai készségét vagy egyéni intellektuális küzdelmét akarja az olvasó elé állítani. Ahogyan egyfelől az érzéki valóságközelség élményének és néha egészen végletes általánosításnak az ellentéte jellemzi a kötetet, illetőleg a mai Illyést, úgy ölt benne „fekete-fehér" pólusainak az ellentéte is testet. Nem mindig egyetlen költeményben: néha egyik csak az egyik színt képviseli, hogy majd a másikban találjon erőteljes kontrasztra. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy kafkai szorongások abszurd világa az egyik, Homérosz erőteljes, derűs nyugalma (vagy a keleti költészet valamelyik remekének bujább, forróbb életvágytól fűtött levegője) a másik ihlető. De amíg — megint csak távoli párhuzammal élve — a késői Arany „Ossziánt" hívja a fájdalommal elbúcsúztatott „Homér" helyébe, addig Illyés esetében más a kettő küzdelmének a kimenetele. A magány, a téboly, a céltalan pusztulás félelmetes erejű képeinek végül is fölébük kerekednek azok, melyek az élet és benne az ember nagyságáról — mint nagyszerű lehetőségről — vallanak. „Szemben a semmivel" meri „halandó szemmel fölfedezni" a halált is mintegy magában foglaló létnek a parancsát: megkísérelni a világban rendet teremteni, azt az ember otthonává formálni, amíg lehet — a takarékos Nap *
alatt. .757
Honnan, miből alakult ki a mai Illyés-líra? Ennek pontos fölmérése későbbi évek irodalomtörténetírására vár. Bizonyára vezet idáig egy többé-kevésbé egyenes vonalú fejlődés is, mely valahonnan A kacsalábon forgó vár-tói a Bartók-on át vezet idáig. ( A reformáció genfi emlékműve előtt vagy a Lószőr, macskabél . . . is bizonnyal helyet kap ezen a „vonalon".) Vannak azonban más utak is. Mindenekelőtt a halk szavú, pengehajlékonyságú, néha szinte játékosan könynyed, mégis kíméletlen pontossággal célba találó Illyés-próza érdemel ebből a szempontból figyelmet, különösképpen ennek egyik utolsó kötete, a Balaton. Talán az első, kötetbeli rögzítést nem nyert korszak termése sem volt annyira melléktermék, mint azt hajlamosak voltunk gondolni? A legutóbbi kötetek ismeretében a Szomorú béres sem kizárólag a Három öreg (és a vele egy időben született versek) előfutáraként jelenik meg. Illyésnek az utóbbi évek során sokat gazdagodott műfordítói tevékenysége — Fóliáin, Frénaud alkotásainak magyarítása vagy akár a klasszikus kínai líra darabjainak tolmácsolása — is aligha maradhat figyelmen kívül, ha a változás érlelődését akarjuk kimutatni. *
Gazdag — specifikusan művészi és jellegzetesen emberi értékekben egyaránt — Illyés mai költészete. Legjobb darabjai korábbi életművének csúcsaival m é r hetők csak össze. Egészében véve differenciáltabb és több színű azonban ez a világ a korábbinál. Az itt róla leírt sorokban inkább a vers és próza h a t á r á n álló költői művekről esett szó, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy csak ez jelent ú j a t a Fekete-fehér világában. Talán itt lehetett e változásnak néhány fontos sajátságát a legjobban megragadni, s talán ez a hang kapott jelentőségéhez mérten a legkevesebb méltatást korábban a Dőlt vitorla esetében. De az elragadtatott ámulást-szenvedélyt árasztó oldottabb, zeneibb sorok éppúgy részei ennek a költészetnek, mint a díszítetlenül tárgyias megfogalmazások, a bibliai látomásokat állóképbe dermesztő mondatok éppúgy, mint azok, melyek játékos ötleteket dobnak csupán fel. S e különböző elemekből néha újszerű — egyetlen töretlen vonallal föl nem írható, le nem rajzolható — verskompozíciók születnek: az Aggastyánok isszák az újbqrt, a Repülőn, a Ditirambus a nőkhöz, a Teremteni, a Világodban világtalan mesterdarabjai. (Ebben a mivoltukban az Ödának, az Alkalmi vers .. .-nek, A szarvassá változott fiú .. ,-nak: a huszadik századi magyar líra több kimagasló alkotásának a közeli rokonai.) Részletesebb elemzésük talán egy általánosabb költői megújulásnak a kezdeteit mutatná ki — történeti mivoltukban kezdeteket, melyek esztétikailag azonban m á r klaszszikus értékek hordozói. Hogy Illyés Gyula a magyar klasszikusok sorába tartozik, az a megállapítás senkinek számára nem mondhat már újat. Kevés magyar költőnek adatott meg, hogy hosszabb időn át együtt éljen ilyen, m á r az irodalomtörténetírásban is megszilárdult tudattal. De amennyire örvendetes lehet ez a ritka tény, annyira veszedelmes is. Petőfi, Ady, József Attila ugyan tragikus módon nem „érhetett rá" attól félni, hogy akadémikussá merevül, Arany Jánosnak viszont éppen az lett már-már tragédiájává, hogy elismerten „hivatott" költője lett nemzetének. A legutóbbi évek Illyésének verstermése egyértelműen vall arról is, hogy hatvanon túl, országos elismertség közepette is lehet valaki éppen önmagának a megújításával ifjúkori énjének hűséges folytatója. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1968.) TAMÁS ATTILA
BENJÁMIN LÁSZLÓ VÁLOGATOTT V E R S E I A Válogatott versek szigorú önfegyelemmel megszűrt gyűjtemény: három évtized terméséből mindössze kilencven verset kínál olvasóinak. Maga a költő így nyilatkozik a válogatás szempontjairól: „kedvem szerint szemeltem ki a kötetbe kerülő verseket, nem törekedtem sem a korkép, sem az életrajz csorbítatlanságára: azt a körülbelül kilencven versemet gyűjtöttem egybe, amelyet most már harmincesztendős költői pályám legjavának hiszek." Benjámin tehát nem a bejárt utat akarta megrajzolni, nem a pálya ívére figyelt, hanem pusztán a verseket vette számításba, a termés esztétikai igényességgel válogatott javát gyűjtötte össze. A szigorúság és az igényesség értelme mégsem csupán az, hogy esztétikailag egységes verseskönyvet eredményezett, hanem az is, hogy .758
talán az eddigi válogatásoknál jellemzőbben rajzolta elénk Benjámin László költészetének legfőbb tulajdonságait, e líra típusát, esztétikai és irodalomtörténeti karakterét. Benjámin költészetének legfőbb tulajdonsága bizonyára az, hogy együtt lélegzik a történelemmel, „szinkronban van" a nemzeti lét folyamatával és eseményeível. Kritikusai nem mindig egyöntetűen ítélték meg verseit, abban azonban valamennyien egyetértettek, hogy Benjámin a közéleti költők sorába tartozik. Nos, ennek a közéletiségnek legfőbb tartalma éppen az imént említett „szinkrónia". Vagyis az, hogy Benjámin különlegesen éber érzékkel figyeli a közösség sorsát, erkölcsi állapotának, önbizalmának, életkedvének változásait. Költői űtjá valójában ennek a figyelemnek a belső mozgását, a lélek közéleti rezonanciáinak ütemét követi. Fiatal költőként, a háború előtt a munkásosztály gondjairól beszélt, a háborúba hulló magyarság tragikus helyzetét öntötte szavakba. A korszak kilátástalansága és embertelensége éppúgy megismerhető ezekből a verseiből, mint a „jobbak" reménye, küzdelemre elszánt akarata. Az Óda a fiatal költőkhöz, az Egy nemzedék és a Szegedi út költői lelkiállapottá hangszereli át az ország ijesztő helyzetét. A felszabadulás után Benjámin költészete is a visszatekintés, a számvetés és a felelősség szólamainak ad hangot. Gyászol és sirat, egyszersmind az önbírálatot sürgeti. Illyés Gyula és Déry Tibor társaságában egyike a nemzeti önismeretre törekvő közéleti irodalom közvetlen elődeinek. Ezt az irodalmat a hatvanas években láttuk kibontakozni, holott m á r a háború után is hallatta szavát. Többek között éppen Benjámin verseiben, így a Három kétely kapujában című költemény szenvedélyes önvádjaiban. Lassanként mégis behegedtek a sebek, szétfoszlottak a kételyek, s Benjámin azok közé állt, akik az országos emelkedés lázában készültek előremozdítani a közösség ügyét. A Mindig másutt jobb, az Ars poetica, a Tűzzel-késsel az építés lendületét élték át, a távlatok bűvöletében lelkesedtek, a végre és először illetékessé vált költő belső biztonságát tanúsították. Mint ahogy a későbbi versek a történelem ereszkedő ívének megfelelően fejezték ki a csalódást, a rossz közérzetet. Az Egyetlen élet verseit „válságosnak" szokták mondani, holott le kellene már végre számolni Benjámin válságának felnagyításával, távlatvesztésének elméletével. A történelemmel „szinkronban élő" költő bizonyára nem maradhatott mentes a válságoktól, a belső sérülésektől akkor, ha maga a történelmi folyamat, a\ vállalt közösségi ügy került válságba. A közöny vagy éppen a cinizmus soha sem volt Benjámin kenyere: a szocializmus ügyét ért szektás csapások idején alkatának és erkölcsének törvényei szerint kellett magát elkülönítenie a vezetés hibáitól és bűneitől. A belső „válságnál" ma már fontosabbnak tetszik a tiltakozás, az a közéleti állásfoglalás, amelynek a „válság" pusztán kísérője volt. Benjámin, igaz, magányba szorult, kételyekkel és reménytelenséggel kellett küzdenie, de helyzete és lelkiállapota termékenynek bizonyult. A tiltakozás és a megrendülés éveiben formálta meg a szocialista költő, az elkötelezett művész korszerűbb magatartását és szemléletét. A Se cinikus, se prédikátor, a Vérző zászlók alatt, a Nyílt szó, födetlen arc és más versei arról tanúskodnak, hogy újra tudta fogalmazni közéleti eszményeit, érvényesebb és tartósabb hivatást talált, s ú j és biztosabb kötéseket alakított ki a közösséggel és a szocializmus ügyével. Benjámin mindeddig úgy kapcsolódott a történelemhez, hogy elmerült a változó időben, teljességgel átadta magát a közélet eseményeinek. Lelkesedését vagy csalódását a történelem mozgása reflexekké alakította, nem tudta elhatárolni magát a változások gyakran túlságosan is kusza vargabetűitől. Most, újabb verseiben viszont — anélkül, hogy megszakította volna a történelem menetével kialakított közvetlen és termékeny kapcsolatát — a változó idő fölé került. Idegeivel a korhoz kapcsolódik, mégsem merül el hullámaiban. „A kor anyagából vagyok, de gyalázatából kinőttem" — vallja Buga Jakab énekei című versében. Vagyis az elkötelezettség és az emberi autonómia szintézisére törekszik, egy olyan magatartást sikerült kialakítania, amelyben éppúgy átélheti a közösség életét, éppúgy „szinkronban" maradhat a történelemmel, mint korábban, de amely megőrzi személyiségének épségét, belső autonómiáját is. Az eszményeknek és a költői magatartásnak ez a fejlődése, a szintézis megalkotása arra utal, hogy Benjámin költészete az összefoglalás igényével közelít életünkhöz, elveinkhez, eszményeinkhez. Ez az összefoglaló igény lehetne költészetének második nagy eredménye, tulajdonsága. A költőként bejárt három évtized közéleti és morális viharaival sorra érintkezésbe került, így tudott az öszszefoglaló szerepére vállalkozni. Már a Vérző zászlók alatt az összegzés igényéről beszél. .759
Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a perben, hol az ítélet joga nem az enyém — írja. Csakhogy, aki egyszerre lesz tanú, ügyész és vádlott, az össze is foglalja a kor drámáját, ítéletet is mond vívódásai, kisiklásai és eredményei fölött. Benjámin tehát az összegző ítélkező szerepében t u d j a mérlegre helyezni az elmúlt évtizedek hitét és csalódásait, erkölcsét, eszményeit. Ujabb verseiben ezért találkozunk annyiszor az évszázad nagy megrendüléseinek és nagy felismeréseinek summázatával. Egyik hatalmas verse, a Nyílt szó, födetlen arc ezért válik a forradalmár mai eszmevilágának mintegy a foglalatává: „Kinőttük a mások bűnét s a magunkét, kihevertük az isten-nélküli mítoszt, / nem megváltani, nem megalázni — megérteni, megtartani kívánjuk a világot. / A forradalom vagyunk és Európa vagyunk, / s a forradalom: a rend, a forradalom: a világosság, a forradalom: a szellem / és Európa: a rend, Európa: a világosság, Európa: a szellem" — írja összefoglalva egy korszak tanulságait, s megfogalmazva egy következő korszak reményeit. A történelemmel való közvetlen kapcsolat és az eszmények összefoglalásának igénye határozzák meg Benjámin költészetének poétikai karakterét is. Benjámin azok közé tartozik, akik a magyar líra realista hagyományába illeszkednek, akik nem a nyelv és a formák megújítása révén, hanem a nyelvi közegen átsugárzó belső tűz, meggyőződés és szenvedély erejével valósítanak meg esztétikai értékeket. Amikor „tartalom" és „forma" kölcsönösségét, dialektikus egységét hirdetjük, arra gondolunk, hogy az őszinte átélés, a költői indulat, a felismert igazság belső ereje valamilyen módon formaképző energiává válik, a verset esztétikailag is magasba emeli. Benjámin költészetében éppen erre az esztétikai jelenségre figyelhetünk. Ezeknek a verseknek a költője nem kápráztat el meghökkentő metaforákkal, szerkezeti vagy költői leleményekkel, sőt műve inkább képekben szegény, nemigen haladja meg a klasszikusok eljárásait. A megtalált igazság, a fogalmazás őszinteségének szenvedélye mégis esztétikai rangot ad költői, műveinek: a szavak és a fordulatok nem pusztán köznapi, lexikai jelentésükben szerepelnek nála, hanem azzal a jelentéstöbblettel, amelyet az átélés és az indulat hozzájuk ad. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen ez a „többlet" sugározza felénk Benjámin verseinek evokatív tartalmát, költészetét. Az evokációnak eme természete azt jelenti, hogy Benjámin legjobb versei abból az ihletkörből valók, amelyet vallomásos lírának nevezhetünk. A felismerések, rádöbbenések, belső drámák megfogalmazása ennek a költészetnek a legfőbb ereje. Különös ez egy hivatottan „realista", a külső világra figyelő költő esetében, de így van; egyszersmind arra figyelmeztet, hogy a történelem változó valóságának versbe emelése is csak a költői személyiségen keresztül valósítható meg. Benjámin költészete tehát vallomásos jellegű. Ez a természet azonban átalakulóban van: az összegzés igénye mintha ú j karakterrel ruházná fel Benjámin László költészetét. A vallomások és belső drámák után — talán a bekövetkezett egyensúlyi állapot következményeként — csendesebb tűnődésre, az eszmények és törvények teljesebb megfogalmazásának igényére figyelhet ü n k Ha a korábbi versek drámaiak voltak, az újak inkább filozofikusok, kevésbé kötődnek a költői egyéniség belső mozgásához, tágasabbak, egy életrend áttekintő felmérését, eszmei láthatárának tárgyiasabb ábrázolását n y ú j t j á k . Mintha a költői eszközök — a nagyobb ívű szerkezet, a törvénykönyvek pontosságára törekvő fogalmazás — is arról árulkodnának, amiről a versekben testet öltő szemlélet és magatartás: belső biztonságról, egyensúlyról, s arról az igényességről, amely a szocializmus eszmei panorámájának lírai felmérését kísérli meg. (Magvető Könyvkiadó 1968.) POMOGÁTS BÉLA
.760
WEÖRES SÁNDOR: MERÜLŐ SATURNUS Weöres Sándor ú j kötetében van egy nak visszacsendülését. íme az ú j és a vers, amelyben nem nehéz felismerni régi vers néhány sora: az 1956-os Ars poetica alapgondolatáHa tán eléred és érinted őket megrezdülnek, hatalmasan felelnek, s mit ők üzennek, szóba öntheted, mint isten és mint istennő dalolhatsz, s a föld megborzong és táplálkozik, beléd hal, aztán újjászületik ily daltól. — Más dal: legföljebb ügyesség. (Két világ határán) Dalod az öröklétből tán üszköt lobogtat Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. (Ars poetica) talán leginkább tudott dialektikus líAbban, amiben az Ars poeticá-ból rát alkotni. Szabó Lőrinc filozófiájáés a legújabb kötetből idézett sorok nak forrását, akár Weöresét, a k í n a i megegyeznek, a költő egész életművéindiai hatásokban is, azok többé-kenek s az életműhöz szervesen csatlavésbé megfelelő asszimilációjában kell kozó ú j kötetének is alapvonását, azokeresni: ebben különböznek mindketten nos metafizikai alapját láthatjuk. Ez József Attilától, aki Marxtól tanult lényegében nem más, mint egy termédialektikát. Csak külsőleg véletlen egyszetbölcseleti gondolatrendszer, amelybeesés, hogy Weöres a kínai költészet nek kialakulásában más kulturális haegyik legihletettebb magyar fordítója, tások mellett nem kis szerepet játszs Szabó Lőrinc pedig éppen a Tao te hatott a keleti filozófiákkal való érintking c. versében mond ki ilyen par kezés. Weöresről közismert, hogy nemexcellence dialektikus tételt: „igaz csak a költészet minden csínját-bínját egész csak ellentéteiddel / együtt leértő, kitűnő formaművész, hanem nagy hetsz." műveltséganyagot magába s költészetébe olvasztó poéta doctus, az Eliotok, Az elmondottak hogyan vonatkoza Babitsok fajtájából — ezért ha művét tathatók a Merülő Saturnus-ra? Lásboncolgatjuk, ha közelébe akarunk suk a NAGYSÁG c. verset, mely cíférkőzni, különösen fontos annak megmének tipográfiájában is érzékeltetni állapítása, milyen szellemi égtájak igyekszik, hogy a külső anyagi és belfelé orientálódik. Eliot és Babits nevét ső szellemi tér szembeállításáról van említettük. Jogosan és jogtalanul, mert szó. „Minden nagyság: kicsiség is" — verseinek képanyagában, asszociációs mondja a költő. Az ellentétek egységéudvarában alapvetőek ugyan az eurónek ilyen elénk vetítése eredetileg csak pai klasszikus és antik hagyományok azt szolgálja, hogy lássuk: hiába, töis, mint Babitsnál, mégsem ezekben rekszik az ember dicsőség utáni vákell keresnünk azt a momentumot, azt gyában bármiféle nagyságra, el nem a lényeges jegyet, amely nélkül költéérheti, hisz minden reális nagyság: kiszete nem lenne az, ami. csiség is. De Weöresnek ennél többet sikerül érzékeltetnie. Költői képalkoArs poeticá-ja tanúsága szerint a tási elvvé emeli azt, amit a filozófia világot örök szellemi lényegnek tartja. Hegel nyomán reflexiós jegynek nevez. A költő véges létében ebből a lényegHa egy tárgyon felmutathatunk valaből részesedik, vele azonosul. Véges milyen reflexiós jegyet, szükségképpen és végtelen, egyes és általános egyséaz ellentétét is megtalálhatjuk rajta. gének sajátos felfogása foglaltatik ebHogy a két jegy közül melyik nyilváben a gondolatban. Misztikus dialeknul meg, s melyik lesz csak magántika ez, amit — mint föntebb jeleztük valósága szerint a tárgyon, attól függ, — a keleti kultúrák, bölcseleti rendmilyen vonakoztatási rendszerben szerek hatására alakított költészetté. szemléljük: így lehet bármi nagy is, Ebben a tekintetben egyetlen makicsi is. S hogy itt valóban erről van gyár költőhöz hasonlítható: Szabó Lőszó, mutatja az idézett sor második rinchez, aki József Attilától eltekintve .761
fele: „Mert van mégnagyobb, vagy ha nincs: lehet." Eddig a külső valóságról
volt szó. A költő most áttér a szellemire:
De most elképzelek egy fehér elefántot — áll képzeletem benső terében és nézegetem — mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja. Állandó mérete nincs — nála se kisebb, se nagyobb nincs — tehetem mogyoróhéjba, vagy a mennybolt teknőjébe: mindegy.
figyel;
A szellem síkján megoldódott a reflexiós ellentétességű jegyek ellentmondása: a képzelt elefánt méreteiről már nem lehet két ellentétes pozitív ítéletet mondani, a kép már csak negatívan írható le, hisz a világ szellemi lényegévé, a „mérettelen Isten teremtésével közös ütemű"-vé tágult. Ha Weöres költői világnézetét föntebb Szabó Lőrincével rokonítottuk, lehet-e itt elfeled-
kezni a Szun Vu Kung lózaddsó-ról? Vagy az ilyen és hasonló sorokról: „Hogyha egy lelket százfelé hasítasz / mint egy hajszálat, s megint százfelé / . . . / ami maradt, még az is végtelen nagy." (Az óriás intelme) Ami a versben ezután következik, ars poeticá-ba foglalt etikai konzekvencia, ami persze Weöresre szintén jellemző: Ily méretnélküli legyen a munkám. Se kevesebb, se több, mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmből telik, se pompás, se szegényes: a mérettelen Istennek teremtésével közös ütemű. Ez a befelé nézés, aminek eredmédul. Elég még egy példát mutatni a nye a belső szellemi tér kozmikussá m á r idézett Két világ határán-ból: tágítása, e kötetben többször is előforEgy lépés önmagadban, befelé, az eseményen és káprázaton túl a változatlan űrbe, önmagad kútjába — ott lakik mind: a vidám közlékeny kedvű Venus; a sugárzó pompás Apollo, életen s halálon általvezérlő Merkúr, hallgatag de legbölcsebb Saturnus, és a többi nem sejtett, messzi, felséges segítő. Ha mármost a Merülő Saturnus-nák mint kötetnek jellemzését kíséreljük meg, a következőt mondhatjuk: az alaptónust azok a versek adják meg, melyek az eddig elemzett, helyenként misztikába hajló dialektikára épülnek. Az idézetteken kívül idetartozik a címadó és kötetzáró vers (Az új évezred szerelme), de a Vázlatfüzet c. ciklus több pillanatképszerű darabja is (ld. pl. Az ág röpke természeti képének záró akkordját: ,„külső és belső / egyetlen percben / összeforr"). E filozofikus költeményekhez sok tekintetben hasonló a Stonehenge (Álom az ősvilágból) vagy a Józsefet eladják testvérei, mely az ótestamentumi történet szép feldolgozása. A kötet másikvonulatát azok a versek alkotják, melyekben a költő képzelt vagy valódi személyekkel azonosulva különböző hangon szólal meg (Nareki Gergely himnuszaiból, Középkori örmény szerzetes énekei, Psyché stb). Weöres formaművészetének minden gazdagságát, erejét élvezhetjük e versekben, de pl. a Psyché (amelyben egy hajdani képzelt költőnő személyét ölti) több mint stílusjáték: nagyszerű pszichikai telje.762
sítmény is, a világnak egy másik ember szemével való újszerű láttatása. . A kötet ezen oldalának elemzését nem t a r t j u k feladatunknak. Két olyan versre szükséges még kitérnünk, mely a weöresi költői világnézet megvilágítása szempontjából feltétlenül releváns: Az új évezred szerelmé-re és a Merülő Saturnus-ra. Az előbbinek első két sorában az ismert dialektikával találkozunk: „Mindent Isten szemével nézni — se férfiasan, se nőiesen — h a nem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes ember!" Itt valami lényeginek, méghozzá az istenivé emelt emberi lényegnek megragadásáról van szo két ellentétes negatív (se férfiasan, se nőiesen) és két ellentétes pozitív ítélet (kétnemű = férfias is, nőies is), egységében. Mit jelent Isten szemével nézni? Két feleletet kapunk. Az egyik így hangzik: „Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: »ilyet és ilyet akarok, megfelelsz-e?«, hanem azzal: »milyen vagy? mert olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy«", a másik pedig így: „Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel — a gyilkost, vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst vagy a szentet..."
Kissé vulgarizálva azt mondhatjuk, hogy míg az első feleletben a költő dialektikájának pozitív oldala mutatkozik meg (mindent a saját összefüggésében szemlélni, mindenki a saját lehetőségeit valósítsa meg), addig az utóbbiból kiderül, hogy ez mégsem
materialista dialektika. Innen az etikai maximának is szánt mondat esztéticizmusa és relativizmusa. A címadó versben kifejeződő költői álláspont e második mozzanatból adódik. Miként lehet másképp értékelni e szakaszt?: Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs — bánjam-e? — lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű •szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni.
A költő, aki Ars poeticá-jában inkább azonosul egy elképzelt örök szellemi világgal (ami persze a reális emberi világ hiposztazálása), mintsem a konkrét hic et nunc-kai, eljut a közösséggel való ilyen — habár nagyon áttételesen megfogalmazott, s áttételesen értelmezett — szembefordulásig. Egyik oldalon nagyszerű dialektika,
mely a világ dolgainak sokrétű, hajlékony, mély megértését és tükrözését eredményezi; másik oldalon e dialektika idealista misztikába fordulása, ami néhol kérdésessé teszi a Mű emberi és filozófiai értékét — íme egy nagy költő belső ellentmondása. (Magvető Könyvkiadó 1968.) KASSAI KELEMEN JÁNOS
C S O R B A G Y Ő Z Ő : L É L E K ÉS Ő S Z Csorba Győző ú j verseskönyvének fülszövege merő mentegetőzés. A kiadó mentegetőzik azért, hogy költőjét „az irodalmi közvélemény nem eléggé ismeri, és főként nem érdeme szerint becsüli". A magyarázat egyik érve, hogy a költő eléggé visszavonultan él. Maga Csorba pedig így mentegetőzik: „Ez a hetedik verseskönyvem. Túl az ötvenen, mindez nem látszik soknak. Legyen mentségem, hogy halálosan komolyan veszem a versírást: borzadva rajongok érte. Az ilyesfajta alkat viszont ritkán szokott bőven termő lenni." Bevallom, mindkét mentegetőzést fölöslegesnek tartom. A költészet barátainak leltárba nem vehető tábora ismeri és szereti Csorba Győző verseit. Ha valaki nem kerül az alkalmi ünnepélyek, felolvasó estek műsorára, ez semmiképpen sem azonos az értékrendből való diszkvalifikálással vagy degradálással. A filozofikus hajlamú költők inkább a versolvasás, mint a vershallgatás kedvelőinek élményeire hagyatkoznak. Csorba nem szapora költő. Hatásos, de nem éppen illdomos fordulat lenne a verssel ritkán jelentkező, kötetet még ritkábban kiadó Csorba Győzőt kijátszani a termékenyebb, a közéleti líra agitatívabb válfaját művelő költőkkel szemben. Érvelni is könnyű volna: nincs fölösleges és gyengén sikerült verse, állandó gondolati és mesterségbeli igé-
nyesség jellemzi. Mindenki annyi verset ír, amennyi mondanivalója van — a kifejezés, a költői vajúdás már alkat dolga, amiként éppúgy ebből az alkati dologból fakad az is, hogy versei közül keveset illethet az elsietettség, a ki nem érleltség vádja. Bálint György elmélkedik Babits egyik verseskötetéről írott kritikájában arról, hogy egy költő magánbánatai, magánörömei és magánszerelmei még akkor sem érdeklik az embereket, ha annyira közhellyé posványosodnak, hogy „mindenki a maga érzelmeire ismer bennük". Ebből a válságból két kivezető utat látott: az egyik a „kombattáns, szociális líra", a másik „az intellektualizmussal és analizáló, öntudatos elmélyedéssel, kozmikus nosztalgiával átitatott líra, mely kifejezi az ember mai fauszti lelkét". Nem azért citáltam ide Bálint sorait, hogy ily módon idézzem az olvasó emlékezetébe Csorba kiváló Fauszt-fordítását, hanem azért, mert a Babitsra vonatkozó sorokat — mutatis mutandis — helytállóaknak érzem a Pécsett élő kitűnő költőre is. Csorba jellegzetes intellektuális költészete a ma emberének — még mindig — fauszti kérdéseire keres választ, filozófiai ihletésű verseiben nemcsak a lét és tudat nagy kérdései kapnak hangot, hanem az élet apró örömei, gondjai és megszólal persze lírájában a leghétköznapibb téma is: az .763
élet és a halál. Csorba ezekben a versekben bontja ki igazán az előző kötetében (Séta és meditáció) már exponált problémakomplexumot: mi lesz az emberiség „félelemmel bekerített reményéből"? — hiú ábránd vagy megvalósulás? Költészete a ritmus, rend, zene hármasságából növeszti hajszálgyökereit, humusza pedig maga az élet; „eleven örömök, bajok", „kardok és ölek", „szövetségek és árulások". Ez a hármasság eredendő optimizmusát is jelképezi: Akármi lesz holnap velem, valahányszor béke, háború: a vége: ritmus, rend, zene. Ez a hármasság a harmónia utáni vágy is egyben, igaz, kicsit mindenáron való, a törekvés útja nem mindig világos és követhető. Intellektuális költészete a világ materialista szemléletének jegyében .fogant, még akkor is, ha optimizmusa nagyon ritkán táplálkozik abból a talajból, ahonnan politikusabb közéleti líránk. Csorba nem reagál közvetlenül dolgainkra és a világ folyására, de kezét folyvást az élet, a mi életünk ütőerén tartja. Költészete ezért nem „légies" és „elvont", hanem ezért közéleti líra az övé. Hitvallását többször megfogalmazza: „Ha másokkal fölétetem, / akkor lesz élő életem" (Villanások) vagy: „Csonkulni másokért az az igazi épség" (Lámpás). Közösségi magatartás konkrét hivatkozások nélkül? Hogyan realizálódik a kötetben? Ez a költőtípus filozófiai hajlama miatt inkább a „lét végleteinek állandó kereszttüzében alkot", mint az empíria közvetlen vonzásában, nála az érzelem, a tapasztalás, a vers prímér élménye mindig az értelém kontrollja alá kerül. A költő háttérben marad. Ezért azt v á r j a el, hogy költészetét józan, racionális alapon ítéljék meg: Ne maradjon belőlem semmi több, csak amit élő érdeke szerint táplálékként őriz meg az utókor. (Verseim sorsa)
A költő halhatatlanságának szubjektív vágyának helyébe a versek társadalomés életformáló szerepe kerül: a „nem a pacsirta fontos, hanem a dal" Juhász Gyula vallotta elve. Nem szándékozom most a Testamentum és a Verseim sorsa között összehasonlítást vetni, esetleg a két költő szemléleti, alkati közelségét vagy távolságát méregetni. A r r a hivatkozom csupán, hogy Csorba küzdelme az elmúlás kegyetlen törvényével n e m jelent pesszimizmust. Versekbe foglalt bánata, szomorúsága és lemondása az emberiség „félelemmel bekerített reményé"-nek és az élő természet rendjének versbe kínlódott megfogalmazása. Megjön itt az árnyékot árasztó versekre a napfény is (Philémon és Baukisz). A pillanat megragadása nem a fáradtság, inkább az erő jele (Igénytelen Fauszt), s a sikerrel, kudarccal elegy kísérlet az örök ellentétek feloldására (Ellenpontok) a költői tervek (még nem látott) rózsakertjét sejteti. A költői mesterség dolgában Csorba már annyi elismerést váltott ki, hogy roppant nehéz erről szólni az ismétléstől való félelem nélkül. Költői nyelve mentes a nyelvi bravúroktól, de éppen így tökéletes; nem illenék ehhez a zárt logikájú költészethez a nyelvi ugrás, az ötletként sziporkázó fordulat. A szavak zenéjét a gondolat ritmusa szabja-módosítja, expresszív kifejezései nem a gondolat üresjáratát helyettesítik. Már volt szó fentebb is a ritmus, rend, zene hármasságáról, s az imént ismét előkerült. Már-már visszatérőleg jut eszünkbe, hogy Verlaine ars poeticájában a költőtől „mindenekelőtt zenét" kér. Csorba verseit a szavak zenéje mellett, mely mindig a metrikai hangszerelés zenéje, inkább a szavak mögötti gondolatok ritmuszenéje jellemzi, az intellektus halálosan komoly játéka. Költészete a szavak mértani világa, a geometriai renddé fegyelmezett káosz. (Magvető Könyvkiadó 1968.) STENCZER FERENC
SIMON ISTVÁN : V E R Ő F É N Y Simon István könyve, melybe negyedszázad lírai termését gyűjtötte össze, napjaink magyar irodalmának egyik nagy teljesítménye. Kötete a férfikor költői számvetése, mély és gazdag emberi vallomás a közösségről. Líránk ama vonulatához tartozik, mely Petőfivel és Arannyal indul, korunkban pedig Illyés képvisel. Idegen tőle a modernkedő köl.764
tészet ideges enerváltsága, képzavaros zsúfoltsága, József Attila szavaival: „koholt mámora". Nem trükkös versbűvész, nem hajhássza a mesterségbeli szenzációt. Meghatározó élménye az ember és a természet, az ember és ember kapcsolatának tiszta szépsége, a paraszti közösség embermelege és példaadó erkölcse. Még elfáradása, zaklatottsága is
természetes. A mécsvirágról ír verset: „halványzöldre mázolt kicsi parasztbögre, nappal szirma a fedője, csillag ihat csak belőle." A fűrész és a pacsirta hangja a zenei élménye; a fehér szőlőt, az ökörnyál és a pirosló alma látványát, a krumplivirág egyszerű szépségét szedi versbe. Nem a népélet, nem a t á j monumentalitása vonzza, hanem az élet apró rezdüléseiben föltáruló emberi teljesség. Naiv és monoton költészet lenne? Igaztalan a vád, legföljebb az hiheti, aki a természetben és a népben csak furcsa romantikát lát. A versek egyszerű hangja mily csodálatos változatosságot és gazdagságot rejt! Idillt és tragikumot, fiatalos örömet és férfibánatot, játékosságot és méltóságot, szelíd humort és az elmúlás nosztalgiáját, a világkép mozdulatlanságát és a változás izgalmát. Egy-egy költemény mint tiszta vizű alföldi kút: áttetsző kristályos mélységek tárulnak föl benne. Megteremti a józan értelem és a bensőséges érzések egyensúlyát. Befelé mélyülő, érzelmekben gazdagodó költészet a Simon Istváné. Nem látomásos, inkább benyomásokból épülő-rendeződő líra. Valóságtudata empirikus, fantáziája a konkrétumhoz kapcsolódik. Józan realizmus jellemzi szemléletét: még ismeretlen világokat is emlékeihez viszonyít, élményeit nem lendíti át a csodába. Költői egyénisége póztalan és önmagát mérséklő: nem akarja megváltani a világot, hanem megérteni és kifejezni. Élményeit — mint a víz a folyóba került kavicsot — egyszerű és tiszta formákká csiszolja. Rend van verseiben, irtózik a zűrzavartól. Költeményeit igen gyakran epikus módon indítja, és reflexióit — néha poénszerűen — eseményhez, képhez fűzi. Stíluseszménye az üde frisseség, a markáns valószerűség: József Attila jelképes vallomása — „szép a forrás, fürödni abban! — az ő ars poetica ja is lehetne. Az intim műfajokat kedveli, de a formát nem cizellálja esztétafinomságúra. Lírai hajlamának, emberi-költői egyéniségének legjobban az életkép felel meg, ebben mozog legotthonosabban. Többnyire állóképeket rajzol, hogy e mozdulatlansággal is világképe stabilitását. jelezze. Első köteteiben, a Hajnali lakodalmasok-bari és a Pacsirtaszóba n képalkotását még jobbára a derűs szemlélődés, a szenzitív érdeklődés befolyásolja, későbbi köteteiben viszont az értelem harmóniateremtő ereje kerül előtérbe. A Nem elég, az Almafák, a Szőlő és gesztenye költői képeiben mór jelképes értelem, gondolati tartalom sűrűsödik. A virágzó gyümölcsfák a termékeny, alkotó élet, a mélybe kapasz-
kodó gyökerek az ősökhöz, a néphez való hűség, a tenyerek közt szálló rosták az ellentmondások közt hányódás fölemelő vagy önkínzó jelentését hordozzák. Mint az eladó ház a változás, a történelem jelképévé: úgy nő a gondolat fényében Simon István provinciálisán induló lírája egyetemes emberi érvényűvé. A Verőfény nem idilli, nem problémátlan költészet. Korunk disszonanciái benyomulnak az élmény és a mű hajszálcsövein: a közösségben idegenné váló fiú fájdalma (Huszárok), a történelem eszmékkel leplezett gazsága (Buchenwaldi rapszódia), a változás tragikuma (A juss) ott munkál a versekben. Simon is, mint annyian mások, megéli a század rettenetét, őt is kínozza a célok átmeneti tisztázatlansága és a belőle fakadó emberi tragédia. „Halálos ölelésű présnek" érzi sorsát; de költészete nemcsak problémaföl vető: szocialista hittel problémamegoldó is. Az értelem rendjét keresi, a közösség a támasza, hogy a viharban is helytálljon. Az értelem számóra nem összezavaró kétely, hanem világot rendező szabály; nem tagadó szkepszis; hanem föloldó bizonyosság; nem kerget ellentmondásba, inkább harmóniát teremt. Ars poeticaja: „Én mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset keresem, melytől megszelídülne a lét." A költészet szerepe, hogy összhangot találjon önmagunkban és környezetünkkel, hogy „emberré szorítson" bennünket. A józan okosság egyensúlyteremtése óvja meg líráját a sematizmus üres pátoszától éppúgy, mint a dekadenciába tántorodó kétségbeeséstől. Verseiben a közösség lélegzik. Nem elvontan azonosul a közösséggel, így szava sem válik frázissá. A közösség konkrét élménye: mint család, mint szülőföld. Törvényét akkor is vállalja, ha banalitás. Hozzá való hűsége az emlékek és érzelmek gazdagságában válik eltéphetetlen kötelékké. Sejtjeiben éli át osztályát: ez hitelesíti eszményeit a szocializmus értelmes rendjéről, a lelkek munkás békéjéről. Ez ad számára erőt, hogy kidalolja: „Nem elég, nem, nem, sohasem, amíg mindenből több lehet, s a földön, szikrázó egen valami ellen törhetek, míg a mindenség kerekén valami még nem az enyém!" Simon István lírája egy hangkörön belül fejlődő költészet. Gyökeresen ú j csapásokon nem indul: pályáján hiába keresnénk látványos fordulatokat, nem hódol be múló divatoknak. Mégsem mozdulatlan költészet: a korai bukolikus hang derűje az egészséges féríilíra felelősségtudatába ömlik, avagy évődő .765
>
humor melegségévé oldódik. (Az előbbire a Száll a rosta, az utóbbira a Lánynézőben öcsémmel a legjobb példa.) Költői formakincse nem urbanizálódik, mint egyik-másik kritikusa írta róla; motívumai változatlanul ugyanazok, mint két évtizede. Viszont téma- és látóköre tágul: a család, a t á j és a munka mellett megjelenik az Európát-Ázsiát átfogó utazás, a sebesség élménye. A leírást izgalmas gondolati elemzéssé modernizálja. . Intellektuális mondandójú lírája akkor a legjobb, ha reflexiói a konkrét benyomásokba, képekbe kapaszkodnak. Ha nem a szemlélődésből nőnek ki, hangja elbizonytalanodik. (A Himnusz az értelemhez egyes részeiben.) Fokozódik költészetének belső dinamikája is: mámorosabb, szenvedélyesebb, vívódóbb lesz. E tágulás, e mozgalmasság egy-egy verskompozícióban is meg-
jelenik. A virágospadról szóló megható versét így zárja: „Ablak előtt virágospad az edénytől ezért roskad; főzőcskéinek a halottak parazsán a csillagoknak." Kedvese kezén a könnyet oly k a pocsnak látja, „ami kicsi hegyi forrást óceánokkal összeköthet". A kis emberi dolgok átnőnek versében a végtelenbe. Lírája kötetről kötetre érettebb. Ú j r a teremti az egyszerű népi dialektikát, magába olvasztja a változó életforma idegen anyagait. Korából nem a kérészéletű aktualitások ragadják meg, hanem azok az élmények és eszmék, melyeknek történelmi távlatuk van. Halkszavú, szerény költő: de igazaiban biztos, szándékaiban nemes. Költői szintje állandóan emelkedik. (Magvető Könyvkiadó 1968.) GREZSA FERENC
NAGY LÁSZLÓ: DARÁZSKIRÁLY Találó cím majd három és félszáz vers fölött. Vallomás ez a cím a fordítóról, ki a termés újragyűjtésén fáradozik, úgy teremt, hogy más költészetek mézét raktározza el saját darázsfészkében. A világnak mások által kiszűrt és finomított lényegét teszi így magáévá: idegen nyelvek mondatszerkezeteibe zárt energiát alakít át érthető mozgássá. Páratlanul gazdag műfordítás-irodalmunk kórusába ezzel a kötettel ú j hang került: a költő-fordítók közül való, s nem a műfordító-költők közé. Ezért vers ennek a fordításgyűjteménynek minden darabja, melyeknek java részét antológiákban szétszórtan őrizte eddig — könyvkiadásunk. Ezért lett ez a kötet az ünnepi könyvhét egyik nagy eseményévé: költőink egyik legnagyobbja arcképének sejthető hátterét tette láthatóvá. A háttér nem egyszintű. A világlíra nagy hegyvonulatai a könyvben itt-ott dombokká szelídülnek, a nagy egyéniségek mögül visszanéznek a népköltészetek tájai. Ebből a szempontból csak sajnálni lehet, hogy Nagy László nem adott olyan gazdag népköltészeti gyűjteményt a spanyol lírát reprezentáló — s egyben a kötetet uraló — ciklusban, mint, mondjuk, az oroszban vagy a románban . . . A „Vízen hajó tűnt fel / láttam, anyám, de nem kell." vagy A barna farkas románcá-nak sorai így is érthetővé teszik — kiegészülve a két középkori költő: Gil Vicente és Diego Sánchez de Bajadoz verseivel — azt a dáriusi gazdagságot, mely Federico Garcia Lorca bőven illusztrált költészetének sajátja. .766
A Darázskirály kiemelkedő alkotásai ezék a Lorca-forditások. Ügy tűnik, elsősorban azért, mert költő és fordítója alkatilag rokonok: ez nemcsak a népköltészeti ihletettség tartalmi jegyeiben fejeződik ki, de az olyan első szempillantásra is evidens mutatókban mint a laza asszonáncokkal brillírozó rímelési technika, az asszociációknak és gondolatpárhuzamoknak az a népi lényegiessége, mely egyszerre teszi egyszerűvé és körmönfonttá a verset. Mindkettőjük költészetét különös ragyogással vonja be a zöld szín uralkodása: Zöld, szeretlek, zöld, imádlak. Zöld szél. Zöldbe borult ágak. dalolja Lorca magyarul a zöld seregek, zöld éj, csupa-zöld r e f lexek, zöld agyvelők poétájának nyelvén. Nagy László Lorca-fordításai a kötet egészével összevetve azért emelendők ki, mert velük a költő nem ismert lírákat egészít ki, hanem egy hatalmas hangú költészetnek adja meg az alapzengését. Nemcsak a már idézett Alvajáró románc-ra gondolok itt, de legalább anynyira a hűtlen menyecske utánozhatatlan humorára („Combjai, mint riadt h a lak / szöktek tőlem eleinte, / egyik mint a hó lehűtött, / másik mint a tűz hevített . . . Megkedvelni mégse bírtam, / aszszony volt, de szűznek hittem, / n e m mondta hogy ura is van, / mikor a folyóhoz vittem"), az Antonio el Camborio halálát sirató balladára, A Szent Eulália vértanúságát az eretnekek szűzimá-
datának naiv érzékiségével ábrázoló románcra („Melle helyén piros kör-sánc, / benne kerek azúr hártya, / egek tükre, elborítja tejpatakok zuhogása ...") vagy a Thámár és Amnon testvérszerelem leírására („Thámár, Thámár, két halacska i hív a melled magasára, / szólít ujjaid begyének / bezárt rózsa-zsibongása."), melyhez hasonlóra csak a Thomas Mann-i életműben — A kiválasztott — találhatunk prózai megfelelőt. Mindenekelőtt azonban a Torreádor-siratóra (Siratóének Ignacio Sánches Mejias torreádor fölött). Babits Tóth Árpád Shelleyfordítására azt mondta, hogy a legszebb magyar vers — a Siratóének a maga fordítói tökéletességében vetekedhet az örök virágok költőjének alkotásával. A Darázskirály-ban most az újrafelfedezés örömével olvashatjuk a verset, melynek költői s egyben fordítói csúcspontja is A kiontott vér nagy látomása. A kötet — Lorca mellett — mint valamely óriás építmény, Dylan Thomas, Rimbaud és más nagy francia, amerikai, angol vagy kubai költők művészetének oszlopaira nehezedik. Jellegzetessége, hogy műfordítás irodalmunkat s egyben költészetünket is alakítja profánabb hangvétele: Babits Erató-ja óta nem volt fordításgyűjtemény, mely ilyen természetesen mutatna fügét köztudomásúan szemérmes irodalmunknak. A XIX. század angyali-sátáni „enfant terrible"-jének általunk ismert képét — melyet a nyugatosok nemzedéke vázolt fel az ízlésének megfelelő pasztellszínekkel — éppen Nagy László tette élőbbé néhány markánsabb és gúnyosabb vonással. A Guggolások vastag antiklerikalizmusa és a Stupra kamaszos érzékisége nélkül ma már nincs Rimbaud. A költő-fordító kötetének külön érdeme, hogy — akárcsak más ciklusok esetében — a középkori francia költők verseivel — mintegy Villont megkerülve-— adja ennek a profán hangnak ősibb változatát. Teszi mindezt úgy, hogy a Szent Márton furcsa ajándéká-ról, A bolond óhaj-ról, A nagy csavargó-ról vagy éppen A három párizsi asszony-ról szóló vers magyarul is megőrzi azt a nyerseséget és ragyogó obszcenitást, amelyről a fülszöveg Rimbaud kapcsán emlékezik meg. Így teszi szemléletessé azt a nyelvi erőt, mely a modern világlírának és saját költészetének is legsajátabbja. Ha úgy tetszik, egyben eldönti azt a trágárságvitát is, amelynek hullámai az elmúlt hónapokban csaptak a legmagasabbra. Ha rajtam múlna, a már említett Babits-fordítások mellett kötelező irodalommá tenném Nagy László Da-
rázskirály-ának ezeket a részeit azok számára, akik rosszul titkolt megjátszással fordítják el szemüket a modern irodalomszemléletről az ég felé. Ezek a fordítások is hirdetik: a lírától sem lehet semmi idegen, ami emberi. Nagy László fordítói nyelve azonban nem csak az erőteljesebb hangok megszólaltatására alkalmas. Hajlékony ez a költői nyelv, amikor a klasszikusok vagy a népdalok megszólaltatására vállalkozik. így válik közös értékünkké a néger spirituálé („Ring drága gyászkocsim, / Jön, hogy hazavigyen immár. / Ring drága gyászkocsim, / Jön, hogy hazavigyen immár.") a kínai Zenepalota gyűjtemény négysorosa („Hajtom lovamat lejtőn lefelé, / Lábából a kő csordítja a vért. / Nem jajgatok én sérült lovamért, / Inkább jajgatok szegény lovasért.") és a román bölcsődal (Csijja magzat, csicsijja, / Édesanyád kisfia! / Anyád a te ringatod, / Simogatod, altatód.") Ez a hang jellemzi általában a kötetnek azt a részét, melyben a kelet-európai költészet képviselői szólalnak meg. A bolgár Hriszto Botev, a román Tudor Arghezi vagy az orosz Blok lírájának tájain talán kevesebb leleményességgel.' mozog a'költő, a Puskinnal, Jeszenyinnel való találkozás is inkább antológia adta pillanat. Nagy László igazi érdeme a délszláv, az albán és bolgár népköltészet számtalan húrú rokon hangszereinek megszólaltatása: költészete többet merít a dalokból, románcokból, balladákból mint bármely klasszikus vagy romantikus egyéniség művészetéből. A délszláv népköltészetet reprezentáló válogatás átültetései közül a Menyecske, ékes fekete („Nagy súly nekem: a szerelem: / Uramat őrli Bitola, / Bitola sötét tömiöce, Fekete béklyó lábait, / Bilincs a keze-szárait!") néhány soros balladai tömörségű és hangulatú darabja, az I f j ú szántó („Ö adta a jávor jármot, / Puszpángból a járomszeget, / Margarétás csavarfejet, / Lányhajostort, s kigyócskámat: / Azt a cifra ebédhordó Kosárkával koronásat"), vagy a Sirató figyelmeztet arra egyként, hogy milyen rokonértékek feltárása vár még a fordító-úttörőkre. Ahogy Bartók és Kodálynak a szomszédos népek dallamvilágát magunkévá akaró tevékenysége, úgy segíti a népek közeledését minden ilyen vállalkozás, mint Nagy Lászlóé. Így tárul fel előttünk a délszláv, a bolgár és albán balladáknak az a történelmi hűségű világa, melynek számtalan forrása a közös sors. Lehetne bővebben írni még az orosz népdaloknak, Li Taj Po és Cao Cse verseinek, a Fayad Jamis fémjelezte ku.767
bai költészetnek átültetéséről. Az olvasó előtt így is világos azonban, hogy a Darázskirály című kötet félezer oldalával egyik jelentős példája annak a kifogyhatatlan bőségnek, mellyel legjobb költőink a világirodalmat közkinccsé tették és teszik. Kosztolányi azt írta, hogy műfordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A
Nagy László fordításait összefogó kötet kiemelkedő versei mintha mást bizonyítanának. Azt, hogy a nagy költői egyéniséget nem kötik gúzsba a nyelvi k ü lönbségek kötelei. Felszabadult ez a tánc: virtuóz és korszerű. Méltó a Zöld angyal költőjéhez. (Magvető Könyvkiadó 1968.) VERESS MIKLÓS
VÁCI M I H Á L Y : E S Ő A H O M O K R A Váci Mihály prófétai költő. Bár e költői magatartást hol a divatra, hol meg a kompromittáltságra hivatkozva váltig elavultnak igyekeznek tekinteni, a magatartásforma él, és nemcsak Váci képviseli. Mi rejlik e prófétaságban? Elhivatottság, fölfokozott tudata annak, hogy egy nép nemzetre kiható ügyeiben és köznapi gondjaiban a költőnek szólnia kell. De hiszen — itt van mindjárt az ellenvetés — ma már nemcsak a költő szól ezekben az ügyekben, differenciálódott korunkban a föladatok is megoszlanak, vannak dolgok, amelyek a politikusok, mások a közgazdászok föladatai stb., elsődleges föladatai, és a költői szólás ezekről anakronizmusnak tetszik, legföljebb olvasóinak érzéseit borzolja föl, épp oda nem hangzik el, ahová kellene. Tehát ez a költői szerepvállalás elavult? Aligha, hiszen az irodalom ellentmond ennek a summázott (meglevő, nem kitalált) teóriának. Van költő, aki ezt a szerepet tölti be, s ha megvizsgáljuk verseit, kitetszik belőlük, hogy jó művek; s a korról, emberről éppen ezek a művek mondják a legtöbbet. Ami pedig a hatékonyságát illeti, nem valószínű, hogy abban akár a divat, akár pedig az ellene fölhozott anakronizmus korlátot jelentene, hiszen bármely más költészeti irány s a benne megnyilatkozó költői magatartás hatékonysága korlátozott, és sokszor nem önmagában rejlő okokkal magyarázható. A kérdés az: Váci prófétasága, elkötelezettsége, ennek költői megvalósulása valóságos közérzet kifejeződése-e, szociális gyökerei vannak-e, van-e ennek a költészetnek olyan erős valóságélmény fedezete, hogy az egyéniből a köz gondjaivá emelheti a magáét, hogy a magáéból a közösségére döbbentse az olvasót? A versek olvasásakor a puszta igennel való válaszolás mellé egyre szaporodnak azok a jegyek, melyek Váci költészetének a magyar valósághoz s .az egyetemes emberi ügyhöz való kötődését bizonyítják. Tehát az a .768
költői magatartásforma, melyet az ő szenvedélyessége, állandó hittevése és a szólás eredményességébe, hasznosságába vetett hite f ű t át, kor szerinti, korszerű. Nem mondjuk azt, hogy ez ma az egyedül jogosult f o r m á j a a poétái megnyilatkozásnak (nem a k a r u n k abba a hibába esni, mint az ezt ellenzők), de azt állítjuk, hogy a lehetségesek közül a legtöbbet adó forma. Váci ú j kötete súlyban, minőségben a Mindenütt otthon és a Szegények hatalma című köteteire emlékeztet, ö n m a g a költészetének nagy váltó témái (mindenütt otthon, kelet felől) itt ú j r a föltűnnek, a néphűség, szülőföld, ősök és parasztemlékek versvariációival találkozhatunk itt is egy sor írásban. Ha csak ismétlés lenne, aligha szólhatnánk róla elismeréssel, de nem az: a Váci-vers megnőtt az előző kötetekhez képest. Sok az utazásélmény adta vers, teli állandó összehasonlító gesztussal a haza és az élményadta t á j között. A mindenütt otthon zavartalan érzése itt a mindenütt megtelt gond átélésévé érik. Legföltűnőbb és előző kötetétől elütő mozzanat, hogy a konok hűséget itt gyakran a fölrémlő magány, társtalanság érzése koszorúzza.- Nem véletlen, hogy ez az élménye gyakran Adyra emlékeztető hangon szólal meg, hiszen van bizonyos helyzetazonosság kettejük élménye között. (Télutói Magyarország — a vershelyzet maga is tisztán Adyra emlékeztet; Gyengül a nap című versében: Csak ne lennék ilyen egyedül ebben az őszi megfutamodásban; Ütések alatt, Országos pólya.) Nem erre a költői tulajdonságára akarunk elsősorban utalni, bár ez is érdekes Vácinál, ahogyan magába tudja olvasztani az élményt és a költői hagyományt. Ennek az élménynek a kiírása sokkal inkább érdekes. A közért élő ember éppen abban a társadalomban, mely a legközösségibb, eljut a társtalanság, magánosság • helyzeteihez. Van ezekben a versekben némi öngúny is, de érez-
hető, hogy az ütések alatt, a szűkülő kör, a sziszegő gyanú nagyon valóságosak, s egy versében a babitsi gesztus is föltűnik: kerítsd be udvarod (Panziói bölcsességek). S ha ebből az élethangulatból valami kiránthatja, az éppen az a szenvedély, amellyel a népe sorsát szívén viselő költő szól elhivatottságáról. Éppen az teszi hitelessé ezt a költészetet, hogy ezt a föladatvállalást nem tartja csak költői témának, és nem hiszi naivul, nem igyekszik elhitetni, hogy a maga kiáltozásai a megváltást jelentik, de hiszi, hogy neki e nép sorsának jelenalakításában föladata van, költői, emberi föladata, melyet betölteni gyakran keserves kötelesség, de nem vállalni művészi megalkuvás lenne. A két nagy polemizáló érzés a kötet két, különben is legerősebb versében így kristályosul: A — — öt
próféta boldog, kiált: Megváltom az embereket! hogy elfeledje: sem lehetett. (Szent epilepszia)
Homloknyi ország; — verítékes láz ver ki: — jövőt-álmodás. Nézhet-e szem mást, mint e fényes rég megszenvedett látomást? . (Télutói Magyarország) E látomásság megint egy újabb jegye Váci költészetének, régibb témáinak más szemszögű látása, melyben különleges szépséggel harmonizál a régi téma az újhoz:
Az óriási zöldszín zokogásban csónakra szállt most egy riadt harangszó. Mi vagy te bennem örök ájulással sebző ének, hogy oly régről hallatszól? (A sebző ének) Szerelmes verseiben Váci b'rája konvencionális. Itt, sem előző köteteihez képest, sem pedig a költői ¡hagyomány tekintetében újsága nem tűnik ki; szinte tüntetően vállalja a Petőfire emlékeztető gesztust is (Szerelmem, forradalom). Az útiélményeket adó versekben tűnik föl a kötet egyik legrejtettebb, de legújabb jegye: a zenére, a verszenére való különös érzékenysége; a nyírfa egy dallam — írja egy helyütt, másutt: az én szívemből zengenek a táj halmai; a zene és a vers hasonlóságát kutatja a Bartók hegedűversenyeire írott parafrázisában, mely csupa látomás (Meztelen lelkek a jégen). Van egy hosszabb, egy kicsit zilált verse, mely a lét örömhimnusza, talán a legszabadabban áradó írása Vácinak, melyből hiányzik az állandó görcsös visszariadás (Jó reggelt). Egy verscsokrában dél-amerikai élményéről szól, a forradalom közvetlen közeli látásából fakadt reflexióit adja. Váci prófétai költő, alázatos művész: Nőni mások éltető igazából: minden küzdelmet, kínt megérdemel. (Topolya) Egész költészetét erre a szolgálatra teszi föl, ma is, s valószínű, hogy mindig ez lesz inspirálója. (Magvető Könyvkiadó 1968. Váci András metszeteivel.) ILIA MIHÁLY
GARAI GABOR: KIS CSODÁK Aki Garai előző kötetének, a Keddnek olvastán végigjárta a költővel az „Erdő" dantei pokolmélyeit, áttöprengte — „hittel és haraggal" — hétköznapjaink derűjét és borúját, végigvajúdta (a Rapszódia az elragadtatásról c. költeményben) a Mű megszületésének, az alkotásnak kínjait, nem kis megdöbbenéssel fogadja a Kis csodák sok tekintetben más világát, higgadt hangvételét, gyakran szinte idilli harmóniáját. Igaz, Garai Gábor költészetének egyik legsajátabb jellemzője mindig a fegyelmezett szenvedélyességű racionalitás volt, most mégis meglep ú j verseinek letompított érzelmi hangereje, az a hűvösen regisztráló g Tiszatáj
tónus, amit paradox társítással valahogy ily módon fogalmazhatnánk meg: optimista rezignáció. Túl bonyolult lett a világ. Olykor egy tiszta kijelentő-mondat ellenkezője sem igaz egészen — kezdi egyik versét, s e három sor a kérdések láncolatát veti fel. Hogyan lehetséges, hogy ez a túl bonyolult világ ilyen rendezetten, letisztultán jelenik meg ebben a kötetben? A leegyszerűsített felszínt adja csak vissza a költő, az egyoldalú látszatot? Vagy maga az idilli harmónia a látszat, ami mögött rejtve, áttételesen ott van a versekben 769
a „túl bonyolult világ"? A fenti versidézet analógiájával felelve: a két utolsó — ellentétes tartalmú — kérdőmondat közül egyik sem igaz egészen. Garai törekszik egy újszerűen összetett világ „szerkezetének szabatos képét" adni, nem kevés, de nem is teljes sikerrel. A kötet uralkodó, mennyiségileg is leggyakrabban előforduló motívuma az elmúlás-megújulás. Ez az a gondolatiérzelmi, szemléleti középpont, ami kisugárzik az egész kötetre, legyen szó a versben természetről, szerelemről, önmagáról vagy a társadalomról. Tájversei sohasem statikusak, hanem a változás folyamatát, vagy éppen az átváltás pillanatát próbálják ellesni és megrajzolni (Szeptemberi fény). Az évszakváltás képe majdnem mindegyik versében szerepel (pl. Koratavasz, A nyár utolsó napja volt, Húsvét Szentgyörgyhegyalján), hol a valóságos természeti látvány körén belül maradva, de olykor azon túlmutató, átvitt értelemben is. Ide közvetlenül kapcsolódik az elmúlás-megújulás motívum következő láncszeme: az idő múlása, az életkori „évszakváltás" a költő egyik legmélyebben átérzett, s őt leginkább foglalkoztató témája lett (pl. Gyermekkorom sárkányai, A bizonyosság kora). Az érett férfikor másként látó, ítélő szemével és értelmével idéz fel emlékeket és tekint előre, a hideg kiszámítottság mögül is jól kiérezhető fájdalommal (A bizonyosság kora). „Felnőtten, újjászülettünk" — írja, ám ebben nemcsak az évek múlása munkált közre, nemcsak a költő változott, belülről, hanem a világ is naponként változik, más lesz körülötte (A Moldva hídján, Végül). A Félálom (amely mint állapot is átmenet) ennek a társadalmi átváltozásnak a rajza. A kötet legszebb ciklusa, A szenvedély évszakai pedig szimultán tartalmazza a természeti, életkori, szerelmi és társadalmi elhalás-újjászületés mozzanatait, különös összefonódásban, és a költemény rendkívüli szépségét éppen ez adja. : Az elmúlás-megújulás, az átváltozás mozzanata azon túl, hogy dialektikus kőltöi szemléletre utal — amely a „túl bonyolult világ" megragadására törekszik — ebben a kötetben más, konkrétabb tartalmat is hordoz. Garai ugyanis mindezt elsősorban az egyszerű, mindennapi jelenségekben, születő vagy eltűnő halk szépségekben, nosztalgiákban, bánatokban: a „kis csodákban" láttatja meg. .770
Vehetjük Garai Gábor akármelyik 1956 utáni verseskönyvét, mindig azt találjuk, hogy — sok egyéb külső formai megoldás mellett — rendkívül tudatosan és találóan választja meg kötetcímeit. így van ez a Kis csodák esetében is. A költő itt is már a címbe belesűríti a versek lényegét, azt, hogy vállalja azt a költői magatartást, amelylyel „az áldott kis csodák" alapjára „holnapunkat fölépítjük megint". Absztrakt módon felfogva nem ú j szerű és nem is túlságosan nagy igényű vállalkozás ez: a kis csodák, az apró örömök megverselése, esetleg kultusszá emelése ősrégi, hagyományos témája, s legtöbbször nem is haladó tendenciájú vonulata a líra történetének. Nem szükséges különösebben hangsúlyozni, hogy Garainál egészen másról van szó: a közéleti lírikus folyamatos, meg-megújuló korszerűségéről, arról a törekvésről, hogy a „kis csodákat" nem önmagukban és önmagukért adja, hanem r a j tuk keresztül mai társadalmunk, életünk, érzéseink lényegét fejezze ki. Vagyis, hogy annak a „szürkébb", ám feltétlenül nehezebben kitapintható valóságnak a d j a lírai vetületét, amelyben a látványosabb akciók helyett az egyszerű események sorozata, a mindennapi aprómunka vált fontossabbá. Garai Gábor kötete ennyiben sikeres tett az összetett valóság korszerű lírai feltérképezésére. Nem véletlen azonban az átváltás motívum dominálása a kötetben: Garai a költői megújulás szükségességének felismerésénél, tudatosításánál tart. Nyomban hozzá kell tennünk persze, hogy ez egyáltalán nem kevés, sőt alapvetően fontos lépés. Mégis, a Kis csodák inkább útkeresés, mint szilárdan érzett talaj, inkább művészi lehetőséget, mint elért eredményt jelent. A költői ítélet nem hatol még mélyre, biztosabb felszíni fogódzókat keres. Ezért a hűvösen regisztráló hang, vagy a régebbi, széles skálájú gondolati versek halványabb, kisebb érzelemintenzitású lenyomata. S mindezek mögött némi nosztalgia a múlt után, bár a jövő vállalása egyértelműen kicsendül — egyéni és közösségi összefüggésben egyaránt. A Garai vállalta program a legnehezebben járható, ám legmagasabbra vivő költői út, s ő ennek már eddig is sok magaslatát hódította meg. Meggyőződésünk, hogy az átmeneti, és — éppen az út nehézsége miatt — érthető megtorpanás után a következő kötet ismét költői teljesítménye csúcsát képviseli. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1968.) VÖRÖS LÁSZLÓ
M I VAN A F I Ó K B A N ? ti < 50
50 O
< ti ti
>H
ti ti ti
05 5fi ^
ti ti
H Q ti £ ti — Születtél 1928. dec. 27-én, Szegeden, egyszerű munkások fiaként, lakatosságot tanultál, polgárit jártál, de a politika, a mozgalom hamar elszólított a munkapad és az íróasztal mellől. Hogyan kerültél mégis kapcsolatba irodalommal és művészettel? — Eredetileg gépészmérnök szerettem volna lenni, hisz egyik nagybátyám már eddig vitte a családban, egy másik viszont ügyes felsővárosi címfestő és mázoló volt, akit még gyerekként sokszor megcsodáltam templomi falképek és búcsúzászlók festése közben. A szerkezeti r a j z iskolája és ez az élmény vezettek el festői próbálkozásokhoz. Rembrandt, Goya és Munkácsy képeit másoltam, s katonatiszt koromban sem dobtam el az ecsetet. Meghívtak a Festőművész Stúdióba, s egyszer, freskópróbálkozás közben egy tábornok szólított le a létráról, mondván: menjek főiskolára. Erre azonban több okból nem került sor. — Hogy végül mégis az irodalomra esett a választás, volt-e ebben szerepe a mozgalomnak? — Ez tagadhatatlan. Már 1944 végétől dolgoztam a szeged-fodortelepi MADISZ-ban, s komolyabb könyvek itt kerültek először a kezembe. A pártnak 1947-ben lettem tagja. Első versem, a „Kommunisták", 1952-ben jelent meg nyomtatásban, katonai lapban (1954 végéig ugyanis katonatiszt voltam). A politikai tisztként eltöltött évek így nemcsak emberformáló, nemegyszer tragikus élményeket jelentettek számomra, hanem művészi próbálkozásokat is. Tóth Gyulától és Fodor Andrástól kaptam biz6*
tatást, amikor pedig 1954 végén visszatértem Szegedre, s 1955-ben a Tiszatáj is hozta első versemet, Dér Endre, Nagy Sándor, Szabolcsi Gábor s főként Király István tanácsai segítettek. 1956 előtt a Népfront, a DISZ, az MSZT vezető munkatársa, majd egy kultúrotthon igazgatója voltam, az így szerzett élmények, de különösen az ellenforradalom eseményei, majd ezt követően a pártszervezési harcok és az ifjúsági szervezet talpraállításának küzdelmei már elemi erővel dobták ki belőlem a verseket, úgy hogy 1959-ben Szegeden megjelenhetett első kötetem, az Oszlik a köd. — Mi az oka, hogy e kilenc éve publikált kötet óta nem jelentkeztél újabbal? 1956 után országos lapok is szívesen közölték verseidet, idegen nyelveken is megjelent belőlük, s Gergely Sándor egy 1957. szept. 8-i cikkében nemcsak az akkor még ismeretlen Győrére, Ténagyra, Mezeire, de rád is várakozással tekintett. — Lehetőségeim valóban szélesre tárultak. Két évig a városi tanács népművelési csoportját vezettem (már 1957-től, az újraindulástól társszerkesztője voltam a Tiszatáj-nak), majd 1961 tavaszán főszerkesztői megbízatást kaptam. A kötet mégis késett — több okból. Az első könyv kritikai visszhangja és a szerkesztés felelőssége egyaránt magasabb mércét állított elém, a megnövekedett helyi közlésigények, elvárások, a Tűztáncból való kirekedés kétségtelen egyfajta meghasonlást, viszszahúzódást idéztek elő, s a Tiszatáj Kiskönyvtár körüli huzavonák hasonlóképpen hátráltatták a folytatást. A lap szintjének, szerkesztői és szerzői gárdájának stabilizálása is rengeteg energiát emésztett fel. Így történt, hogy noha ú j kötetem anyaga már a 60-as évek elején készen állott, megjelenésére mégis csak ebben az évben kerül sor, s a késés okán két fejlődési fázist is reprezentál: egy nyersebb, direkt közéletiséget, s egy olyasféle tisztultabb, összetettebb közéleti igényt, mint amit a Tiszatáj-versantológia versei képviselnek. — S mi van a fiókban a második kötet anyagán kívül? — Természetesen egy harmadik kötet terve, s egy rég készülő epikus életrajzi ciklus befejezése, aminek élményei alighanem prózában is kicsapódhatnak egyszer. És a szerkesztés mindennapi gondjai: a lap színvonalának, tipográfiai előállításának — a kettő feltételezi egymást! — állandó emelése; harmóniateremtés szerkesztői és költői elkötelezettségeim kettős éltető közege között. (-)
771
KRÓNIKA INNENONNAN
DRAHOS ISTVÁN 1895—1968
VÉLEMÉNYEK A SZEGEDI KÖNYVKIADÁSRÓL Papp Gyula, a Szeged m. J. Városi Tanács V. B. elnökhelyettese a szegedi könyvkiadás problémáira Is reflektál a Dél-Magyarország 1968. jún. 23-1 számában megjelent: Az első fél év c. cikkében:
„Eddigi tapasztalataink szerint a szerzői kiadásban megjelenő könyvek ügye nem központi kérdése a helyi publikálásnak. Kisebb műveket — természetesen lektorálással — eddig is meg lehetett jelentetni a szerző költségére. A városi tanácshoz azonban az elmúlt évek folyamán ilyen igény nem érkezett. A könyvkiadás vonatkozásában fő gond a városban az, hogy az eddigi könyvkiadási lehetőségeink megszűntek. Úgy tapasztaltuk, hogy a Tiszatáj Kiskönyvtár a Magvető-t arra kényszerítette, hogy a szegedi publikációs igényeket figyelembe vegye. Ez az elkötelezettsége most megszűnt. Elvileg így is elfogadhatja a szegedi írók müveit megjelentetésre, de mi inkább több önállóságra gondoltunk a könyvkiadásban és nem arra, hogy teljesen felszámolják a helyi könyvkiadást (Kiemelés tőlünk: A szerk.) Véleményünk szerint a gazdasági mechanizmus által biztosított lehetőséget a Magvető Könyvkiadó a szegedi kultúrára károsan használta feL Kutatnunk kell annak lehetőségét, hogy a dél-magyarországi könyvkiadás ügyét, ha 772
Nancytól Moszkváig sok-sok ezer, a szép iránt érzékeny ember döbben meg a hír hallatára: kihullott a véső a m a g y a r fametszés egyik legnagyobb művésze, az európai ex libris egyik legismertebb művelője dolgos kezéből. A szorgos véső alól m á r nem bukkan elő több lelket üdítő ex libris, ez a letisztult, mély emberi bölcsesség m á r nem ölt testet több körtefa dúcban, a drahosi derűt ezentúl csak a mától kezdve „réginek" számító kisgrafikáin leljük immár meg. Az íróasztalomon, a székeken körül — az ő a l a k j a i : féltenyérnyi mikrovilág valamennyi és mindegyikben így együtt — a huszadik század embere —, ahogyan e sajátos k i s m ű í a j ban tükröződik a maga mindennapos örömével és bánatával, a munka és a szerelem, a könyvek és az egészség, az ünnepek és a hobbyk, nemes szenvedélyek jellemző jegyein át. Nem látványos parabolapályán jutott el a ferencvárosi nyomdászsegéd fia a világhírig — tegyük hozzá m i n d j á r t : nem érve meg utolsó napjáig sem saját hazájában a szakmai kö> rök elismerését. (A minden eddiginél teljesebb Művészeti Lexikonban — a művészethez tegnapelőtt csapódott önjelöltek mellett — neki nem jutott egyetlen sor sem.) Az Iparművészeti Főiskolán Haranghy Jenő tanítványa, éveken át alkalmi plakát-, kereskedelmi grafika révén t a r t j a f e n n m a gát. A húszas évek közepétől több mint két évtizeden át ő illusztrálja az ország összes református (és sok állami) iskolájának valamennyi tankönyvét. 1930-ban Szentesen telepedik le, f ő m u n k á j a a rajzpedagógia lesz, egy emberöltőnyi gyermeket nevel a szép iránti szeretetre. Nyugodt alkotómunkát igazában a felszabadulás utáni korszak biztosít számára. Ex libriseinek háromnegyed része ekkor készül. A legutóbbi tíz év a t a n ú j a bibliofil könyvillusztrációi sikerének. Az 1947. évi Szentesi Ünnepi Hetek aranyérme, a 70-ik születésnapjára kapott Munka Érdemrend az új társadalom tiszteletét és elismerését fejezik ki. Hosszas tankönyv-illusztrátori m u n k á j a fejleszti magas f o k ra rajztudását: a pontos, szabatos vonalak fegyelmét, a lényeg hangsúlyozása mellett a részletek gazdagságát. 1950-ben híres madársorozatával a magyar filatéliába bevonul a f o r mában, kompozícióban ú j a t hozó háromszög alakú bélyeg. Sajátos egyéni színt jelentenek alkalmi grafikái: meghívói, levélzárói, újévi stb. üdvözletei. Legmaradandóbbat kétségtelenül két területen teremtett. Az egyik a fametszet technikájával művelt ex libris. Közel ezer lap került ki a keze alól három évtized alatt. Művészete halk szavú, szerény: a belső érzelemgazdagság nála kerüli az éles kontrasztokat, harsány hatásokat, inkább a közvetlen. Intim megoldások vonzzák. Egyéniségéből adódik ez: életútját nem keresztezték a nagy társadalmi mozgalmak, a politikai h a r cokból közvetlen részt nem vállalt. Belül azonban mindig magában hordozta az a p j a f a j t a egyszerű ember iránti szeretet és becsülés érzését, és még a legkilátástalanabb h á b o r ú s években ls a kisember legnagyobb gondját, a béke t é m á j á t lehelte dúcaiba. Ezért hat természetesnek későbbi lapjain a népek barátsága motívuma, József Attila alakja stb. Sajátos h u m o r — egy gondolatokban gazdag emberi élet bölcs, kissé rezignált
KRÓNIKA mosolya szövi át a lapok zömét. Finom, szemérmes erotikája — a másik jellegzetes sajátossága a drahosi ex libriseknek. Bámulatosan változatos kompozíciójuk a sima monogramoktól egy-egy stilizált motívum kilejtésén át bonyolult, különböző tér- és időbeli alakokkal benépesített több sikú megoldásokig terjed. Szinte példátlan külföldi népszerűségének titka alighanem az, hogy lapjai — magyar ex librisek: nem az etnográfiai vagy éppen „exotikus" elemek túlhangsúlyozása által, h a n e m levegőjükkel. A Magyar Helikon részére készített könyvillusztrációi (T. Mann.: „A törvény", Kemény Zsigmond: „Zord idő", Sadov e a n u : „Medveszem") a másik m a r a d a n d ó drahosi oeuvre. A tankönyvillusztrálás évtizedei és a fametázés másik két évtizede sajátos szintézisben egyesül itt. A három m ű időben is egymástól messze eső kort rajzol. Drahos képzeletét mindegyikben a népélet r a g a d j a meg. „A törvény"-ben ez még általában csak a tömeg: a gúlaépitéshez követ hordó zsidók élete, a rabszolgahajcsárok kegyetlenségé, a tömeg és a nagy egyéniség viszonya. A „Zord idő"-ben nemzeti történelm ü n k egyik sorsfordulóján vagyunk — a metszetek java része a magyarok és a törökök harcára, a m a g y a r t á j sajgóan poétikus r a j z á r a összpontosul. A nagy román realista novellag y ű j t e m é n y e m á r a közelmúlt szociális kollízióit idézi, a metszetekben a népi típusok, a századforduló társadalmi ellentmondásai tűnnek fel. Az illusztrációk gazdag elbeszélő tartalm a t hordoznak: a történelmi hűség az architektúra, az öltözet, a mindig konkrét „helyi jelleg" pontos, de nem túl aprólékos visszaadásában jelentkezik. Sajátságos az emberábrázolása is: a kis tér zsúfolt kompozíciójában a lelkiállapotot nem a portré, hanem a testhelyzet, a mozdulatok a d j á k viszsza. Vitázó szereplői szinte élnek, tömegjelenetei mozgalmasak. És most m á r minderről mint lezártról, befejezettről kell beszélni. Pedig telve volt energiával a nyolcadik X-et taposva is. (Furcsa ezt a zsurnaliszta közhelyet leírni róla, amilyen fiatalos volt végig!) Büszkén mutogatta a nemrég kapott puszpánglapokat: lehet dolgozni, nem kell kicsinyesen spórolni az anyaggal. A 961-ik lap, melynek dúcához még egy félórányi m u n k a hiányzott, i m m á r befejezetlenül, lehúzatlanul maradt.
A málnabokrok övezte kis csapás ugyanúgy visz a csöndes kis ház felé, a félig leeresztett zsalugáteren ugyanúgy szűrődik be a délelőtti n a p f é n y a nagy asztalon példás rendben sorakozó vésőkre, nagyítóra, kisebb-nagyobb nyers lapokra. Csak az nincs már, aki életet leheljen mindebbe. Eddig sem volt csupán a Kurca-parté. A f á j d a l m a s distancia ereje végleg az egész országévá, az egész magyar m ű vészetévé emeli Drahos Istvánt. FENYVESI ISTVÁN
ŐSZINTÉN — A IV. DÉLALFÖLDI TARLATRÓL Nincs könnyű dolga annak, aki egy tárlatkatalógus előszavában a szokásnak és az „illemnek" megfelelően csak a kiállítás pozitívumairól szól, s mindenekelőtt a rendezvény eredményeit m é l t a t j a ; m a j d ezt követően arra kérik, hogy írjon rövid kritikai beszámolót erről a tárlatról, amelynek ezúttal kevésbé dicsérő szavakból kell állania. Ha számításba veszik a tárlatlátogatók azt a méltató jellegű bevezetést, amelyet a szóban forgó kiállítás katalógusában
INNENONNAN szükséges, együttműködve más tanácsokkal — megoldjuk." (Vitaindító, m a j d szerkesztőségi cikkünk, s a közölt vélemények a lényegi kérdésben találkoznak e sorokban megfogalmazott tendenciával: gondviselőt, valódi gazdát keres a figyelemre méltó Tiszatáj Kiskönyvtár! Ügy érezzük, nem j á r u n k messze a megoldás lehetőségétől.)
HADÜZENET A FINNUGOR NYELVTUDOMÁNYNAK A Korunk 1968. 5. száma Korszerű nyelvészeti tanulmányok cím alatt több írást közöl a magyar és az egyetemes nyelvtudomány időszerű kérdéseiről. A kolozsvári folyóirat így indokolja meg az összeállítás aktualitását: „A Korunk nem merülhet a szakmai részletekbe (vannak kitűnő nyelvészeti lapjaink), de íme a bölcselet, szociológia, lélektan, történelem, irodalomkutatás mérlegén közkinccsé válhat mindaz, amin nyelvtudósaink fáradoznak." Számunkra is példaadó ez a törekvés. Az összeállításban ilyen címekkel találkozhatunk: Hagyomány és újítás a nyelvtudományban, A nyelv lényege, őstörténet és nyelvtudomány, A mai román nyelvtudomány főirányai, A magyar irodalmi nyelv kialakulása, Vörösmarty Mihály és a magyar orvosi nyelv. Mi most arra az írásra szeretnénk hazai olvasóink és nyelvészeink fi773
KRÓNIKA INNENONNAN gyeimét fölhívni, melyet a kilenc éve elhunyt Szabédi László költő és esztéta írt tíz évvel ezelőtt, s amelyből egy rész a Korunk 5. számában megjelent A finnugor nyelvhasonlítás jövője címmel, „A szerző hagyatékából" megjegyzéssel. Szabédi írása, ha úgy tetszik, hadüzenet a finnugor összehasonlító nyelvtudománynak, a • finnugristáknak. Alapgondolata a finnugor és indoeurópai nyelvrokonságra épül, melyet szerinte a magyar nyelvtudomány következetesen megkerül, háttérbe szorít, s emellett „eltúlozza a finnugor nyelvhasonlítás eddig elért eredményeit, másrészt azt a látszatot is igyekszik kelteni, hogy a magyar nyelv őstörténetének kérdései megoldhatók pusztán a finnugor nyelvek összehasonlítása révén . . . " Szabédi vádja a . magyar nyelvtudománynyal szemben nem marad meg pusztán nyelvtudományi szinten, generális hibákat vél fölfedezni e nyelvtudomány egész struktúrájában: „De a finnugor és indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatainak kérdése nem pusztán szakmai kérdés, hanem a magyar közgondolkozás, a magyar öneszmélés egyik központi kérdése, hiszen a magyar nép Európában, indoeurópai nyelveket beszélő népek közt él." Szabédi szerint az indoeurópai nyelvekkel való rokonság tudatának és tudományos eredményeinek háttérbe szorítása, a kizárólagos finnugor rokonság hangsúlyozása „a magyar elkülönülés, a magyar másneműség eszmekörének nyelv774
olvashattak, nem hat egyoldalúnak, h a e rendezvény k a p c s á n most csak egy-két probléma felvetésére szorítkozunk. K e z d j ü k azzal, hogy m i n t m i n d e n rendszeresen létrehozandó kiállításnak, úgy az évenként sorra kerülő délalföldi t á r l a t o k n a k is megvan a maguk s a j á t o s profiljuk, és e n n e k megfelelően az állandóan szereplő t ö r z s g á r d á j u k , amely a képzőművész szövetség helyi szervezetének tagságából áll. E kiállítások n e m csak azt a pozitívumot hordozzák, hogy az általuk b e m u t a tandó m ű v e k e t tematikailag, mondanivaló szempontjából, f ő leg a mi vidékünk és n é p é n e k élete határozza meg, s ezáltal lesznek jellegzetessé a délalföldi tárlatok. Nyilvánvaló, hogy emellett az egyes m ű v e k b e n ott kísért a közölnivaló megszokott ismétlése is, amely a mozgásban levő helyi természeti és társadalmi viszonyok konvencionális szemléléséből a d ó d i k . Legtöbbször együtt j á r ez azzal a jelenséggel, h o g y egy-egy művész a saját kifejezésmódját túlzásba viszi, és önmaga stílusában megreked. Különösen a fiatalok korai modorossá v á lásának veszélyét r e j t i m a g á b a n az ún. „ s a j á t h a n g " idő előtti megtalálásának elsietett vágya. Erre is és ennek ellenkezőjére, a k i f o r r o t t stílusú h e l y i művészek külsőséges u t á n z á s á r a e g y a r á n t t a l á l h a t t u n k példát az idei Délalföldi Tárlaton. Ezek a szervezeti b e m u t a t ó k általában kilencven-száz alkotást t á r n a k a l k a l m a n k é n t a k ö z ö n ség elé. A művek k é t h a r m a d a festmény, e g y h a r m a d részét pedig a grafikák, szobrok és az iparművészeti t á r g y a k teszik ki. Ennek mennyiségével és m ű f a j i megoszlásával n i n c s is k ü lönösebb probléma, m e r t összképileg belesimul a h a s o n l ó r e n dezvények sorába. I n k á b b a színvonal egyre f o k o z o t t a b b emelkedését k é r h e t j ü k számon, mivel az ilyen é v e n k é n t ismétlődő kiállításoktól a határozottan felfelé ívelő tendenciát a közönség joggal elvárja. Ezért jó szolgálatot tett volna a tárlatnak is és a szervezettség megszilárdításának is, h a a terület idősebb és fiatalabb vezető művészei gazdagabb a n y a g gal jelentkeztek volna. K á r az is, hogy a közben m á s h o v á költözött vagy önszántukból távol m a r a d t tehetségek m ű v e i helyett néha szakköri szinten mozgó m u n k á k k e r ü l t e k a t á r latra. Sokat levont ez a kiállítás színvonalából, és feltétlen ártott a Délalföldi Képzőművészek Területi Szervezete t e k i n télyének. Nyilván sehol sincs olyan képzőművészeti b e m u t a t ó , a m e l y csupa remekműveket t a r t a l m a z n a (nem muzeális kiállításokról van szó), s ne okozna a nézőknek a g y ö n y ö r k ö d é s e n k í vül olykor értetlenséget, nemtetszést vagy ami m é g szomorúbb, figyelmet sem keltő „szürke m ű v e k e t " . Ez alól t e r m é szetesen a vásárhelyi p r e m i e r után, a Szegeden, Gyulán, m a j d a Szentesen megrendezett IV. Délalföldi Tárlat sem kivétel. Reméljük azonban, hogy azok az értékek, a m e l y e k r e az idei tárlatkatalőgus előszavában utaltunk, a jövő évi kiállításig megsokszorozódnak és tisztábban tükrözik helyi k é p z ő m ű v é szetünk továbbfejlődését. SZELESI ZOLTÁN
SZOKATLAN, DE TISZTA ATMOSZFÉRA . . . Fernand Légér kiállításáról — dióhéjban 1. „Ellentétekre felépült civilizációnak" nevezi Légér a kort, s kijelentését ezzel a művészeti vallomással t o l d j a m e g : ,,— nem érzem az árnyalati f i n o m s á g o k a t . . . csak az ellentéteket, az erőt". Huszonhárom éves (szül. 1881, A r g e n t a n n o r mandiai falucskában), m i k o r ezeknek a gondolatoknak a jegyében porondra lép, s csak élete utolsó évtizedében (1945-ben jön haza amerikai önkéntes száműzetéséből, 1955-ben meghal) érleli ki azokat a nagyszabású műveket, m e l y e k r e határozott,
1
'
...
KRÓNIKA "
"" - r ,-í ' '
erőteljes vonalvezetésénél, a frissen lobogó, sosem á r n y a l t színkezelésnél, s u m m á s kompozícióinál fogva hivatott: díszletek Honegger—Milhaud balettjeihez, templomablakok, szőnyegtervek, az ENSZ-székház mozaikjai (Assy, Audincourt, Courfaivre, New York; gyűjteményes kiállítás Párizsban, Moszkvában). 2. „Cirkusz" sorozatán, „Tanulmányok egy portréhoz", Kompozíció dominóval", „Tengerpart", „Uszoda" stb. litográfiáin a kubísztikumbói sarjadt, szögletes, darabos részieteket kevés mozdulattal szerkeszti kompozícióvá; a kompozíció számára nem is jelent látszólag külön feladatot, külön megterhelést, magától értetődő, csak azt teszi bele s csak úgy, ahogy l á t j a ; de h a feltekintünk a falon függő nagy kárpitjaira: „Építők", „Fürdő nők", „Alakos kompozíció", „Fali kompozíció", a k k o r észleljük leginkább, hogy a szürke, hengeres végtagok, a mozgásnak síkban leszeletelt részei tömör, ornamentális képi szerkezetekké zsúfolódnak. Ha mindebből kiveszi a magvat, a lényeget, h a h á r o m értelmes dimenzióból elvesz kettőt: m a r a d egy, a szemlélet egyetlen adottsága: absztrahál. Így jöhettek létre a „Tuskók", sárga alapon, a „Felhők", „Viadukt" c. művei — falkárpitjai közül a „ F o r m á k f e h é r alapon", „Fekete növény". 3. Csendéletein, zsáner- és tájképein — a „Madárárusnő", „Sztálingrád", „Trouvllle", „Zöld f a " , „Vesepecsenye", „Napr a f o r g ó k " (utolsó előtti szó az absztrakció előtt), „Mezőrészlet" és „A nagy p a r á d é " litóin vonaltól vonalig vezeti a kompozíciót, semmi bonyolultat nem f ű z bele, nincsenek „rejtett elemei" — ez a nyíltság tulajdonképpen a legrokonszenvesebb, a legértelmesebb Légér egész művében; ám metszetei: „Az olvasmány", „Asszony vázával", „Férfi t r i k ó b a n " — elmetszett, besíkolt, lecsonkitott, síkban kifektethető, de itt szorosan összevont, egymásra zsúfolt összefüggéseket rejtenek magukban, a szoborszerű tömörségben is, nem is beszélve a finoman kikevert fémes szürke, sötét tengerkék és bársonyvörös árnyalalatokról. Csak szemünknek tűnik idegennek hirtelen ez a nagy, tiszta szavú, erőt sugárzó nyíltság, ami a 207 műből szólt; de nem f e l e j t h e t j ü k el, hogy ilyen művészek, mint Légér is, kirobbantották az alkotást az impresszionizmus zárványaiból, mely a mai napig is fogva tart, édeskéssé, bátortalanná tesz nem egy művészt — késlelteti az alkotással járó alázatosság, egyszerűség kibontakozását a műben és művészben egyaránt, a sallangok lefejtését. Légér a maga korában Chagall-lal, Delaunay-vel, Soutine-nal, Le Corbusier-vel, a költők közül Apollinalre-rel tartott. Ez a korszak és ezek az alkotók hirdették meg fél évszázad előtt az újat, a „leleményt". Ideje, hogy legalább ki tudjunk köztük igazodni s ne felhőzzük el a látásunkat, legalább a műveik előtt. Tiszta ez az atmoszféra, csak nekünk, kényes szeműeknek — szokatlan. í BOZÖKY MARIA
A MAGYAR TÁNCMŰVÉSZET HETE Amikor h a z á n k b a n mostanságban minden művészet megrendezi kisebb-nagyobb sűrűséggel a maga ünnepi alkalmait, fesztiváljait, a m a g y a r táncművészet is elérkezett — hosszú évek előkészítő fáradozásai után, hogy a nagyközönség és Európa (sőt: Ázsia!) meghívott szakértől elé t á r h a t t a a m a g y a r hivatásos táncművészet reprezentatív alkotásalt. Két balettegyüttes, az Á l l a m i O p e r a h á z és a P é c s i N e m z e t i S z í n h á z balettkara mellett a négy hivatásos néptáncegyüttes (az Á l l a m i N é p i E g y ü t t e s , az Á l l a m i B u d a p e s t T á n c e g y ü t t e s , a BM D u n a Művészegyüttese és a M a g y a r Néphadsereg Központi Művészegyüttese) kapott teret repert o á r j a értékeinek prezentálására. E sorok írója egyetért az említett együttesek szerepeltetésével; legfeljebb az arányok tekintetében akad — a látottak után éppen erőteljesebben — n é h á n y fenntartása, főként annyi el nem hallgatható megjegyzése, hogy az ÁNE kivételével — a k á r a néptáncegyüttesek rovására Is — legalább egy balettjátékukkal színre kellett volna segíteni a S z e g e d i N e m z e t i Színház Imre Zoltán vezette balettkarát (mégha a
INNENONNAN tudományi pillére. Természetesen a magyar nacionalizmusnak nem a finnugrisztika a szülőanyja . . . csak komponense a magyar nacionalizmus eszmekörének. De jellegzetes, fontos komponense, amolyan előretolt harci egység, melynek jelentőségét tudományos színezete adja meg. Mert igaz ugyan, hogy a nemzeti elszigetelődésre való törekvésnek nem eszmékben, hanem osztályviszonyokban van a gyökere, de a nemzeti elkülönülés programját a múltban is és a jelenben is eszmei érvekkel igyekezett és igyekszik alátámasztani a különböző nemzetiségű dolgozók egymástól való elszigetelődésében érdekelt társadalmi osztály, az egykor uralkodó, ma megdöntött burzsoázia. Magától értetődik, hogy ezek közt az érvek közt különösen értékesek a tudományosság mezében jelentkező, »tudományosan-« igazolt eszmék. És a magyar közgondolkodásban a nyelvészek éppen ilyen tudományosan igazolt eszmeként propagálják a nem indoeurópai eredet eszméjét. Csakhogy a finnugor— indoeurópai nyelvrokonság tagadásának valójában semmi köze a tudományhoz . . . Én viszont két évtizedes tűnődés-tanakodás, alig lankadó lázas keresés után . . . megtaláltam a kérdésszövevényben eligazító Ariadné-fonalat, és kidolgoztam a finnugor—indoeurópai nyelvhasonlítás célravezető módszerét... Százhuszonöt éve meggyökeresedett dogmák egész seregével kellett leszámol775
KRÓNIKA INNENONNAN nom, hogy megtisztítsam, hogy a kutatás számára járhatóvá tegyem az utat, köztük oly dogmákkal, amelyeket már nem is csak a nyelvtudomány, hanem szinte az egész magyar polgári művelődés az érinthetetlenség jellegével ruházott fel". És végül a tanulmányrészlet költőre valló befejező sorai: „És ezt a feladatot talán könnyebb kézzel oldhatta meg egy szentséget és dogmát nem ismerő kommunista költő, mint a szakkörökben gyakran inkább megszokás, mint mély meggyőződés alapján elfogadott konvenciókhoz már csak kartársi tapintatból is jobban ragaszkodó nyelvész." Még Szabédi életében a szerző barátaitól, ismerőseitől hallottunk erről a műről, akkor úgy emlegették, mint a nagy tehetségű költő amatőr nyelvészkedésének kuriózumát; most a Korunk-ban való megjelenése a tudományos rangot is megadta neki. Nem tudjuk, hogy a Szabédi-hagyatékban megvan-e a tanulmánynak az a része, mely a finnugor— indoeurópai nyelvhasonlítás Ariadné-fonalát őrzi, ha igen, akkor azt is meg kellene jelentetni. Máskülönben már így is jócskán akad dolga hazai nyelvtudományunknak, ha nem akar szó nélkül elmenni e szenvedélyes kihívás mellett. Reméljük, hogy nyelvészeink válaszra méltatják egy halott költő művét.
776
k a r most is az ismeretes nehézségekkel küszködik!). Éspedig tekintettel éppen N á d a s i M a r c e l l á n a k , a balett elism e r t szaktekintélyének a szegedi b a l e t t k a r 1966-os és 67-es produkcióiról írt elismerő, méltató, r a n g o t adó k r i t i k á i r a (Muzsika 66/7. és 67/8. számaiban). A kilenc estén á t íolyó bemutatósorozat kiváló a l k a l m a t adott a külföldleknek, hazai t á n c s z a k é r t ő k n e k , a m a g y a r t á n c művészet hűséges b a r á t i k ö r é n e k a r r a , hogy a m a g y a r t á n c művek mai r e p e r t o á r j á b a n meglelhető stiláris, tematikai, technikai, alkotó-módszerbeli i r á n y z a t o k a t m e g i s m e r j é k , elhelyezzék a spektrumban, u g y a n a k k o r — sűrítve ugyan — végigj á r h a t t á k a nézők a m a g y a r táncművészet k é t évtizedes ú t j á t , a balett és a néptánc t e r r é n u m á n egyaránt. Ez az áttekintő m e t ó d u s elsősorban a n é p t á n c - e g y ü t tesekre vonatkozik. Mind a négy hivatásos néptáncos alkotó m ű h e l y bemutatta ú g y m o n d e l s ő korszaka „termékeit" is. (És mert e n é h á n y sorban ú g y s e m lehet a h é t e n látott nagyszámú alkotásról f u t ó áttekintést sem n y ú j t a n i , engedtessék meg ezúttal a bővebb bizonyítékadás nélküli vél e m é n y m o n d á s . . . ) Ezek az első alkotások m i n d a n é g y együttesnél m a is elevenen élnek. Ha m á r nem is a tíz-húsz évvel ezelőtti leányok-fiúk j á r j á k , most is őrzik, elevenen tartják a f o l k l ó r h o z k ö t ő é l t e t ő gyökerüket, és látván látszik r a j t u k a színpadra állítás szűzi b á t o r s á g a és nyílt tekintetű volta. A b a l e t t m ű v é s z e t ü n k p r e z e n t á l á s á r a f o r d í t o t t öt estéből h á r o m az Állami Operaház, kettő a Pécsi Balett p r o dukcióinak jutott. A h é t szenzációját az Állami O p e r a h á z S p a r t a c u s bemutatója jelentette. A. Hacsaturjan háromfelvonásos zenéjére S e r e g i L á s z l ó í r t librettót, ' szerzett koreográfiát. H a c s a t u r j a n zenéje, amely az orosz rom a n t i k u s balettzene t á j á r ó l f a k a d v a szerenesésen telítődött, frissült fel az örmény népzene pezsdítő melódiai és r i t m i k a i elemeivel, Seregi Lászlónak, az egykori n é p t á n c - k o r e o g r á f u s n a k és bravúros balett-táncosnak, a l a p u l szolgált a m a g a egyéni hangvételű, n a g y ökonómiával és b r a v ú r o s szerkesztőkészséggel megkomponált t á n c p o é m á j a megalkotásához. A P é c s i B a l e t t k é t estjén válogatott egyfelvonásosokat m u t a t o t t be. Méltán a r a t t a k nagy sikert. E c k I m r e útkereső, a megújulást igenlő balett-törekvések között t á j é kozódó, helyet foglaló alkotásai mellett F o d o r Antal, T ó t h S á n d o r is b e m u t a t k o z h a t o t t egy-egy — m o n d j u k meg — igen szimpatikus művel. Tükör előtt gyónva: megejtő volt nézni-látni-hallani m i n d ezt annak, a k i a felszabadulás u t á n i e l s ő Táncszövets é g első és utolsó tánccsoportvezető t a n f o l y a m á t igazgatta 1949-ben, s ott lehetett a volt szaóadkőművespáholy-székház misztikus termeiben az Á l l a m i N é p i E g y ü t t e s első h ó n a p j a i lázas munkálnál. Történeti távlatból láttuk mindazt, amit a m a g y a r balett és n é p t á n c művészei k é t évtized alatt időálló értéknek alkottak. Lehet, a sokat megéltek szigorával latolgattuk alkotásaikat, d e m i n d e n k é p p e n azzal az örömmel is, hogy íme, a táncosok feltámasztották a visszahozhatatlant. Be jó lenne, h a n e m kellene többet v á r n i a következő ily alkalomra, m i n t az ígért négy évet. Még a f ü r g e festők sem alkotnak remekeket m i n d e n héten, ez igaz, a t á n c m ű v é s z e k olykor évekig sem. De most — vallom és állítom — a t á n c művészetünk mindkét á g á b a n m e g v a n az a n e m e s a l a n y o k k a l ojtott gyümölcsfa, amely p á r esztendő alatt élvezetes, talán sose álmodott gyümölcsöket t e r e m h e t . VARGA IMRE
KRÓNIKA A FILHARMÓNIA SZEGEDI ÉVADJA Mit n y ú j t o t t ebben az évadban a filharmónia lelkes törzst a g j a i n a k ? A v a s á r n a p délelőtti tíz színházi matinéhoz öt-öt B vagy C kamarabérleti sorozatot, s az érdeklődés a r á n y t a lanul i n k á b b szólt az előbbi p r o g r a m j á n a k : a B sorozatot 400 bérletes választotta. Pedig a különbség a k é t f a j t a műsor között alig számottevő. A neves bécsi hegedűművész, Ricardö O d n o p o s o f f szólóestje mellé „a zseniális-kamasz" spanyol virtuóz: Raffael O r o s c o — akit a szegedi közönség is örömmel fedezett fel — zongoraestje, s a helyi művészeknek ( R o m á n Zoltán, D e 11 e y József, B ó d á s Péter) pódiumot biztosító S z e g e d i K a m a r a z e n e k a r konc e r t j e került. Szemben a C sorozattal, ahol a külföldi hazánkfiaiból alakult világhírű Magyar Vonósnégyest szépszámú közönség, Kadosa Pál szerzői estjét a m o d e r n m a g y a r muzsika híveinek talmi kisebbsége, a S z e g e d i T a n á r k é p z ő F ő i s k o l a európai szinten is jegyzett n ő i kórusát szintén hálás érdeklődés hallgatta. D o l u h a n o v a műsorát mindkét sorozat bérletben kapta, s egy-egy orgonahangversenyt hirdettek még. V i r á g Endréét és L e h o t k a Gáborét. S a k o r á b b a n sürgetve követelt — b á r a k k o r sem meggyőző igényformálással, Inkább pedagógiai-népművelési szempontból helyesen hangsúlyozott — m o d e r n m ű v e k , huszadik századi magyar szerzők alkotásai sem játszottak alárendelt szerepet a műs o r t e r v b e n . Sőt! Túlzás nélkül á l l í t j u k : filharmóniai p r o g r a m b a n ennyi modern m ű sohasem kapott pódiumot. Színházi matinéban ment F a r k a s Ferenc szvitje, a Furfangos diákok, S z a b ó Ferenc Elfelejtett szerenádja, B a r t ó k III. zongoraversenye, J á r d á n y i Pál hattyúdala, a Vivente e moriente, egy teljes Kodály-műsor; H a c s a t u r j á n hegedűversenye, P r o k o f j e v VII. szimfóniája, a k u bai k a r m e s t e r E. G. M a n t i c i maga vezényelte Nyitánya, H i n d e m i t h operából Is Szegeden megismert Mathis szimfóniája, a m a élő bolgár G o l e m i n o v I. szimfóniája. Fiatal hazai szólistáink közül előnyösen mutatkozott be S i r o k a y Zsuzsa, S z e g e d i Anikó, P e r é n y i Miklós, K ó t é László, halványabban hallottuk viszont A n t a l I m r é t ; s nagyot csalódtunk a svájci Blaise C a 1 a m e hegedűjáték á b a n . j e a n n e Marié Darre változatlanul slágere a szegedi koncertközönségnek, s csak s a j n á l h a t j u k , hogy nem k a p több lehetőséget a szegedi V á r n a g y Lajos művészete. A k a r mesteri pultnál vezető dirigenseink: K o m o r Vilmos, K ó r o d y András, L u k á c s Ervin és E r d é l y i Miklós mellett a vegyes benyomásokat keltő E. G. Mantici és a csiszolt a b b t e c h n i k á j ú bolgár Konstantin 11 je v e t hallottuk a Bartók Béla zenekar élén; V a s z y Viktort és S z a l a t s y Istvánt nem kell bemutatni. Jogosan v á r u n k az elkövetkezendő évadtól rangosabb k ü l földi művészgárdát is. Budapestre e l j á r n a k — jöjjenek Szegedre is. Még akkor sem szabad feladni erre az igényt, ha szervezeti kiskapuk b ú j ó c s k a j á t é k á n kell érte kopogtatni, érvelni, hadakozni. Mert kell — annyi bizonyos. Nem ritkán azért, m e r t — úgymond, s nem viccből úgymond — valutaprobléma. De hát hozzá kellene látni ezen a téren is annak a fikcióvá merevedett, szócséplésnek silányult szólásmondásn a k megvalósításához, hogy szüntessük m e g a Pest-központúságot. A művészeti életben is lehetne . . . NIKOLÉNYI ISTVÁN
INNENONNAN A Korunk-nak ugyanebben a számában olvastuk Csákány Béla A magyangol divat avagy az írástudók felelőssége című tanulmányát, melyben az angol szavaknak a köznyelvben való indokolatlan elburjánzásáról szól. Tapasztalatait a romániai magyar sajtóban szerezte, javaslatai számunkra is megszívlelendők. Különösen egyetértünk azzal a megállapításával, hogy a magyangol divat nyelvszürkülést jelent. (Néhány példája: computer — elektronikus számológép, számítógép; story, sztori — történet, elbeszélés, eset, tartalom, cselekmény; hobby — időtöltés, kedvtelés, szenvedély, vesszőparipa, mánia; teenager — tizenéves, tízegynéhány éves stb.) (1. m.)
„ELKÖTELEZETTSÉG — ÍRÓI MAGATARTÁS" MEG A FIATAL ÍRÓK Ezen a címen rendezett vitát márciusban a 15 éves jubileumát ünneplő marosvásárhelyi Igaz Szó. A romániai magyar irodalom legfiatalabb nemzedékének munkájáról, gondjairól vitatkoztak a fiatalok és „öregek". (Fölszólalt Balogh Edgár és Nagy István is.) Ahogy az Igaz Szó 5. számának közléséből kitűnik, a vitában ugyan sok szó esett a megjelölt témáról, de sokat beszéltek a nemzedéki különbségekről, a fiatalok más eszményeiről, a nemzetiségi kisebbségből adódó föladatokról és sajátos irodalomról, a fia777
KRÓNIKA INNENONNAN
JUBILEUM KÉRDŐJELEKKEL* EGY M U N K A S K O R U S
tal írók kritikai méltatásának hiányáról, a kortárs román irodalomtól és kritikától való elmaradásról, a szerkesztők munkájáról. A beszámolót olvasva a magunk dolgai jutnak eszünkbe. Mikor rendezünk hasonló vitát itthon a mi fiatal íróinkról? Vajon az Első ének című antológia kirekesztősdit játszó szerkesztése, a folyóiratokban egy-egy jó jelentkezés nyomán írott glossza, méltatás elegendő törődés-e? Erdélyben 35 fiatal magyar író kötete jelent meg az utóbbi időben a Forrás sorozatban. A 35 kötetből a magyar olvasó alig látott hármat. Mit csinál könyvkiadásunknak az az osztálya, amely ezt a cserét intézi? 35 fiatal, egyetemista korú író első kötete jelent meg Erdélyben. Ha jól meggondoljuk, nálunk kétszeres a száma hasonló korú és szintű tehetséges fiatal íróknak, akik sajnos, 30—35 évesek, mikorra első kötetük megjelenik. Nem hisszük, hogy ez a nagy és szomorú különbség teljes egészében a papírhiányra hárítható. Kiadóink eddig sem jeleskedtek valami nagy bátorsággal a fiatalok fölfedezésében, szerepeltetésében, a gazdasági reform gyakorlati bevezetése óta meg éppenséggel az indulókkal lettek óvatosabbak, s a beérkezettekkel nemegyszer engedményt tevők. A legfiatalabb magyar írógenerációnak egészséges, jól megkülönböztethető, színes csoportosulásai vannak. (Ezt a folyóiratok rovatvezetői igazolhatják, Farkas László írt 778
ÜNNEPEN
Nem fényes külsőségekkel, csindarattával országvilág előtt jelentette be megalakulását 1908-ban, kerek hatvan esztendeje a Szegedi Altalános Munkás Dalegylet. Csupán egyszerű vasmunkások, bőrösök, földmunkások, építők jegyezték el szabad idejüket az együttes éneklésre. A szabad időt, melyből jó néhányuknak több is jutott a kelleténél — a tagok fele rendszerint m u n k a nélkül tengődött. De a kocsmai összejöveteleken, emelkedett hangulatú, sokszor izzó légkörű próbákon, t á r sas énekléseken ők is percre pontosan megjelentek, s míg odaát folyt a sör, körbejárta a fröccs, szerény kis oldalhelyiségekben pattogó ütemű munkásdalok kopogtatták a falakat. Fehér András a kórusnak kisebb megszakításokkal 44 éve tagja, 1928 óta titkára — így elevenítette fel 60 esztendő emlékeit: — 1926-ban költöztünk át a Hétvezér utcai munkásotthonba, ahol hamarosan vegyeskarrá bővült az addigi férfikórus. De akkor már bemutatkoztunk Budapesten is. 1925-ben az újpesti Szúnyog szigetre utazott fel az együttes — péterfillérekből, ki-ki saját zsebből, tagdíjakból, gyűjtőakciókból szerzett vasúti jegyekkel. Háromezren gyülekeztek ott, s a szövetség ügyvezető elnöke, Schein Béla mondott lelkesítő beszédet, amíg a rendőr le nem állította. Csak énekelni lehetett. Rá is zendítettünk a munkás-miatyánkra, csakúgy zengett a környék a „Fel szocialisták"-tól, a „Zúgjon a dalunk"tól. A nyilasuralom becsukta a Hétvezér utcai munkásotthon ajtaját. Utcára kerültünk, szétszéledtünk. Egyiket katonának vitték, másikat internálták, merthogy a tagok zöme párt- vagy szakszervezeti funkcionárius volt, s emlékeztek még demonstratív fellépéseinkre, a választások körüli gyűlésekre. 1945-ben alakult ú j j á az együttes. S 1959-ben dr. Mihálka György került az élére. A közben eltelt 14 év alatt a kórus rendezte sorait, de elvesztve korábbi harcos tartását, ideig-óráig úgy tünt, elveszti vitalitását is. — Amikor átvettem a kórust — emlékezik dr. Mihálka György — mindössze 13 dalos járt rendszeresen próbákra. Akkor hangzott el javaslatként: központi munkáskórust kellene szervezni a nagy múltú együttesből. Ez idő t á j t alakult a Zenebarátok Kórusa is, sőt más vidéki városokban sorra szervezték a központi munkás-
K-
-
KRÓNIKA
- ..-..v':-
1
kórusokat. Gazdát kaptunk — előbb a Szeged m. j. Városi Tanács Népművelési Csoportja támogatta együttesünket —, majd végleges gazdául a Szakszervezetek Megyei Tanácsát. S különböző üzemekből erőteljes, száztagú kollektívát sikerült összefogni. De a problémák nem szűntek meg — illetékes munkahelyek illetékes vezetői értetlenül fogadták, hógy dolgozóik pártmunkát, társadalmi munkát nálunk, a kórusban is végezhetnek. Pedig akkor a város központi rendezvényeitől alkalmi fellépésekig mindenütt megjelentünk: a debreceni kórusfesztiválon a legjobbak közé kerültünk, érdekes sorozatokat indítottunk. (Szeged a kórusművészetben, Szeged—Győr, Szeged—Pécs, Szeged—Békéscsaba a kórusművészetben stb.), Bárdos Lajos egyik művét ajánlotta az együttesnek, Andrássy Lajos versére Szeghy Endre, Papp Lajos versére Juhász Frigyes komponált nekünk. Anyagilag viszont egyre szűkebb lehetőségeink maradtak, nem tudtunk dalostalálkozókra utazni, kikezdte sorainkat az óhatatlan fluktuáció. A Népművelési Intézet minősítési koncertjei során 1966-ban ugyan aranykoszorút nyertünk, a rádióbeli hangversenyen kiemelkedő sikerrel szerepeltünk, s tavaly az öntevékeny együttesek legmagasabb díját, a „Kiváló együttes" címet is megszereztük — mégis borúlátó vagyok a kórus jövőjéről. Ha központi együttes — központi támogatásra szorul, amiből legalább évente egy dalostalálkozóra mehetünk. S a külföldi úthoz se ígéret, hanem konkrét ígéret formájában jussunk. A Szakszervezetek Szegedi Általános Munkáskórusa június 9-én nagy sikerű koncerten ünnepelte fennállásának hat évtizedes jubileumát. N. i.
* Ideje lenne a kérdőjeleket véglegesen eltüntetni e nagy múltú együttes további történetéből! (A szerk.)
SZEPSI CSOMBOR MARTON ÖSSZES MŰVEI E címmel ú j kritikai kiadás készült a szegedi József Attila Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetében, s jelent meg a minap az Akadémiai Kiadónál. A 41,5 ív terjedelmű kiadvány egy ú j sorozat, a Régi Magyar Prózai Emlékek első kötete, sajtó alá rendezői Kovács Sándor Iván egyetemi adjunktus, a Tiszatáj kritikai rovatának vezetője és Kulcsár Péter, az Egyetemi Könyvtár osztályvezető-helyettese. A tudományos szövegkiadás Szepsi Csombor Márton (1595— 1622), a magyar késő-reneszánsz legjelesebb világi írója életművét adja közre bőséges jegyzetapparátus és több mint 100 lapnyi bevezető tanulmány kíséretében. HATSZÁZ ÉVES-E A MAGYAR FELSŐOKTATÁS? A múlt évben jogos nemzeti büszkeséggel ünnepeltük a pécsi egyetem s vele a magyar egyetemalapítás hatszáz esztendős évfordulóját. A magyar művelődéstörténet hagyományai közül joggal emelkedik ki e ritka alkalom. A pécsi ünnepségek jelentőségét közel egy év távlatából sem akarjuk aláértékelni. Mégis fel kell vetnünk, mint további ku-
INNENONNAN is erről nemrég az Új Irás-ban.) A folyóiratoknál lehetetlen minden irány és csoport szerepeltetése. A kiadók jelentenék a szélesebb lehetőséget, de kiadóink is profilírozódnak, így bizony a későn első kötethez jutó ú j írók gyakran egyformáknak látszanak. A fiatal írók gondjaival való foglalkozás háttérbe szorítása (különösen kiadói szinten!) irodalmunk szürkülését jelenti. Sem egy alkalmi antológia, sem tucatnyi glossza nem odázhatja el a kiadók, írószövetség és folyóiratok szervezettebb gondoskodását a fiatal írókról. Talán nem veszik rossznéven az Igaz Szó szerkesztői, munkatársai, hogy az ő tüzüknél gyújtott csóvát lobogtattuk e helyütt, és nem az évforduló kapcsán szokásos ünneplő, üdvözlő szavakat írtuk le. S ha végül ezt is megtesszük, őszinte szívvel tesszük: jó művek koszorúzta sikereket kívánunk nekik. (Vid)
ÍRÓI NYILATKOZATOK Kezd ú j r a divatba jönni az egykor virágzó „műfaj", az írói nyilatkozat. Az Élet és Irodalom „Látogatóban" rovatából kikerekedett könyv sikere bizonyítja az érdeklődés meglétét. Az újvidéki Híd a múlt évben indította el nyilatkozatsorozatát, Hornyik Miklós kitűnő kérdéseire adott választ Weöres Sándor, Déry Tibor, Pilinszky János, Németh László. Hornyik igen jó kérdezőnek bizonyult, ezek .779
KRÓNIKA INNENONNAN a. nyilatkozatok irodalmi különlegességnek számítanak. Hasonló törekvésekkel találkozhatunk a bukaresti Előre című napilap vasárnapi számaiban is. (Örömmel látjuk, hogy amióta Domokos Géza szerkeszti a lapot, ezek a vasárnapi számok rendkívül gazdag kulturális melléklettel jelennek meg!) Föltűnő volt a jún. 2-i számban megjelent két nyilatkozat: Gy. Szabó Béláé, aki ezredik fametszetét készítette el, Szemlér Ferencé, aki összegyűjtött (1924—1944) verseiről beszélt és az erdélyi magyar irodalom múltjáról adott képet. Az elsőt Király László, a másodikat Méliusz József készítette. Mind a Híd, mind pedig az Előre író-művész riportjai az egész életműre kiterjedő elemző-vallomásos megnyilatkozások, megjelenésükkel a mű megértésének elengedhetetlen dokumentumai lettek. Nagyon szimpatikus, hogy a kérdezőkből hiányzik a rossz, zsurnalista bennfenteskedés, a riporterek úgy tudják a művész emberi kvalitásait is fölmutatni, hogy tőle a mű lesz érthetőbb, nem az irodalmi pletyka szaporodik. A Kritika ez évi 5. számában Almási Miklós indította meg a föntiekhez hasonló sorozatát, Lengyel Józsefet és Somlyó Györgyöt bírta szóra, kik „az irodalom, a kultúra, a művészeti élet" kérdéseiről nyilatkoztak. (Magnetofonos nyilatkozatok!) Az ő sorozatában nem az életmű áttekintéséről van szó, hanem mai kérdésekről, ennyiben elütő az előbbiektől. 780
tatásra érdemes témát: tényleg hatszáz éves a magyar felsőoktatás? Nem régebbi? U. Szumowsky lengyel orvostörténész magyar vonatkozásokkal teletűzdelt könyvének jegyzetrovatában ezt olvashatjuk: „Magyarországon elsősorban a káptalani és püspöki székhelyeken keletkeztek főiskolák. Legelső volt az esztergomi káptalani főiskola, académia." Ennek alapítását Szumowsky magyar glosszálója a XI. századra teszi, forrásmunkákra támaszkodva. Linzbauer Ferenc Xavér szerint „az esztergomi káptalani tanoda nem a tanulmányok szűkebb köre, mint inkább csak név, előjogok és a tudori rangosztásjog hiányával különbözött az egyetemektől". A szórványosan f e n n maradt egykorú adatok közül első helyen áll Rogerius mester tudósítása, ki az 1241-ben szerencsétlen véget ért Sajó menti ütközet áldozatai között említi Adalbert kanonokot is, ezt a „bő tudományú" férfiút, aki Esztergomban sokakat tanított az egyházi tör vény tudományra. Tudós Weszprémi István életrajzi gyűjteményében említi, hogy az esztergomi káptalani főiskolán 1325-ben egy János nevű honti főesperes volt az „artium in medicinis", vagyis az orvosi tudományok tanára. Egy pápai bulla szerint még 1399-ben is volt itt „magister in medicina". Magyarországon tehát már a XI. századtól létezett — s az 1241—1399 közötti években írásos nyomokat is hagyott maga után — olyan oktatási intézmény, mely hallgatóinak az akkor elérhető legmagasabb szintű oktatási képzést nyújtotta. Nem állítjuk, hogy egyetem volt, hiszen e században ilyen még sehol a világon nem létezett. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az esztergomi akadémia joggal sorolható be saját korának felsőoktatási intézményei közé, hiszen ennél magasabb fokú tanintézet más országokban sem volt található. A veszprémi tanoda főiskola jellege is alig vitatható. IV. László királyunk egyik, 1276-ban kiadott adományozó levelében egyenesen I. István uralkodásának idejére vezeti vissza ennek a főiskolának a működését: „Tudja mindenki, miszerint Veszprém városában azon időtől fogva, hogy Magyarországon Isten jóvoltából a katholika hit virágzik, a szabad mesterségek tanulmányai . . . valamint Párizsban, Franciaországban, a tanítók kitűnő tudományával s a tanulók nagy seregével Magyarország egyházai között növekedő hírrel fénylettek, s a törvény tudomány az ország jogai f e n n t a r t á sára ott fő rangot foglal el." IV. László király decrétuma szerint amikor Csák Péter nádor személyes boszszúból feldúlta ezt az iskolát, ott egy szobára való, a tudomány minden ágához tartozó, 3000 márka értékű könyvtár ment tönkre. Nem vitatható tehát, hogy Esztergomban és Veszprémben a XIII. század folyamán már hosszú ideje működtek olyan iskolák, melyek a saját koruk legmagasabb szintjén álló képzést nyújtották a hallgatóknak: 1246-ban IV. Ince pápa Francia-, Magyar- és Olaszország egyetemeiről tesz említést. Hogy ebben a korszakban tényleg volt hazánkban egyetem, a pápai felsorolás ellenére sem állítjuk. De hogy e kor hazai tanodái fejlett és jelentős felsőoktatási intézmények voltak, e tényt a pápai megállapítás is alátámasztja. Évszázadok vihara, külső és belső ellenség dúlása nemcsak az intézményeket pusztította el, hanem azo-
KRÓNIKA kat az iratokat is, melyek meglétük esetén hiteles képet nyújtanának a magyar művelődéstörténet ez első, európai'viszonylatban is jelentős intézményeiről. Űgy hiszszük azoban, hogy a középkori alapítású nagy külföldi egyetemek okmánytárai, különösen a vatikáni levéltár általunk még kellőképpen fel nem tárt középkori anyaga számos tisztázatlan művelődéshistóriai kérdésünkre tudna választ adni. Talán még arra is, csakugyan hatszáz éves-e a magyar felsőoktatás? Nem jóval régebbi? HENCZ
AURÉL
HAÁN LAJOS: BÉKÉSCSABA TÖRTÉNETE A közelmúltban jelent meg a Bibliotheca Bekesiensis második köteteként HAÁN LAJOS száztíz évvel ezelőtt írott művének, Békéscsaba történetének első, szemelvényes kiadása. E fontos munka, amely HAÁN életművének el nem hanyagolható része, mindeddig csak kéziratban volt hozzáférhető. A munkát az elmúlt évtizedekben többen felhasználták, de gazdag forrásanyagának csak egy részét gyümölcsöztették, s azt sem mindig szakszerűen. Helyes volt tehát a választás, amely a bibliofil sorozatba illesztette a szerzője által történeti statisztikai munkának nevezett kézirat válogatott fejezeteit. A sorozat eddig kialakított jellege eleve terjedelmi korlátokat emelt a teljes mű publikálása elé. HAÁN munkája sem minden részletében kiérlelt, egyenletes alkotás, fejezeteinek tartalmassága és kidolgozottsága is lényegesen különbözik egymástól. Ez szintén a válogatást indokolja. A kötet szerkesztőjének, P A P P JÁNOSnak, aki színháztörténeti munkásságáról ismert, nem volt könnyű dolga: gondosan kellett mérlegelnie, mit közöljön a kézirat változatos anyagából. Szem előtt kellett tartania, hogy lehetőleg eredeti, más forrásokból nehezen reprodukálható adatok minél nagyobb számban kerüljenek a kötet fejezeteibe. Emellett bizonyos ökonómiával ki lehetett hagyni olyan részeket, amelyek alaposabb feldolgozásra kerültek már a közelmúlt publikációiban. A szerkesztő e nem könnyű feladatnak szakértelemmel, sikeresen tett eleget. Megközelítően optimális mértékben sikerült elérnie, hogy a rendelkezésére állott terjedelem mellett helytörténeti adatokban gazdag összeállítást adjon, amely egyben HAÁN tudományos metodikájára is jellemző, s ugyanakkor megközelítően kerek egészet alkot. Elmondhatjuk tehát, hogy hasznos ú j könyvvel gyarapodott a Békés megyei történeti irodalom. A formás kis kötet a Kner-nyomda tanműhelyét is dicséri. SZÉKELY
LAJOS
A TISZATÁJ VITÁJA A TÖRTÉNELMI REGÉNYRŐL Ha nem is közlünk most ú j hozzászólást — miként az előző számban sem tettük —, vitánk még nem fejeződött be. A kényszerű szünetet egy időigényes tanulmány elhúzódó munkálataival magyarázzuk. Ez a dolgozat a történelmi regénynek a kelet-európai irodalmakban betöltött szerepét vizsgálja, s közlése után kerül sor a vita berekesztésére.
INNENONNAN A Híd 1968. 5. számában jelent meg Németh László nyilatkozata, mely részben Hornyik Miklós kérdéseire adott válasz, és részben egy kiadatlan mű (Negyven év) részleteinek közlése. Valószínű, hogy a világirodalomban is párját ritkító önvallomás az életmű higgadt fölmérése. A mai magyar irodalomra vonatkozó részét idézzük: „— Kik azok a fiatal írók, akiktől irodalmunk továbbfejlesztése várható? — Veszedelmes és igazságtalan lenne féltájékozatlanságommal névsorösszeállításra vállalkoznom. Csak azt mondhatom el, kiket fedeztem fel idáig magamnak. A költők közül a legkorábban s legnagyobb örömmel Plincsky Jánost, majd Nagy Lászlót, a Magyar műhely felsorolásában 1956-ban már ott volt Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Fodor András, Simon István neve, a Magyar líra útjá-ról szóló írásomban a Nemes Nagy Ágnesé; Tóth Eszterhez intéztem A líráról szóló tanulmányomat, Csoóri Sándort s Takács Imrét mint költőt s prózaírót egyforma nagy ígéretnek tartom, a Váci Mihály ritka népszerűségét sem .érzem a művészi igény leszállítása árán megvásároltnak. A prózaírók közül Sarkadi Imre nevét jegyeztették meg először még a Válasz-beli írásai, jelentős könyv Sánta Ferenc Húsz óró-ja, megértem Fejes Endre óriási sikerét, s igazat adok Somogyi Tóth Sándor tízezrekre menő olvasóinak — a „gyorsregény" műf a j á n a k ők hárman a leg781
eredményesebb képviselői. Kitűnő elbeszéléseket olvastam Szakonyi Károly, Kamondy László, Szabó István, Moldova György tollából; örülök, hogy Hernádi Gyula mint filmíró kivágta magát igazságtalan zárlatából, s úgy hiszem, nem méltatták érdeme szerint Mészöly Miklóst sem. Mánay Iván és Karinthy Ferenc (külön jellegzetes világuk otthonos művészei), Hubay Miklós (egy modernebb magyar dráma szívós kiküzdője) már az én szemszögemből sem tekinthető fiatalnak. A hazai kritikában, úgy látom, Czine Mihály védi azt, amit kell; tanulmányíróink közt a félelmetes tájékozottságú Vekerdi Lászlót tartom a legtöbbre . . . Az ég-alj váltó, nemzedéksorakoztató kritika, mint a ti Bori Imrétek működése is bizonyítja, különben is a fiatalabbak műfaja. S ha őszinte akarok lenni, én a legnagyobbat nem is a felsoroltaktól — hanem a mélyben rejtezőktől várom, akik a tengermély nyomását ellenerővel győzve, nagy, betetőző művekre gyűjtik erejüket." Nem ez a nyilatkozat legsúlyosabb gondolati magja, de mi mégis erre szerenénk fölhívni a figyelmet. Az idősebbektől a fiatalabb nemzedékhez olyan kevés biztató, elismerő szó hangzott el mostanában, hogy Németh László szavai beneficiumnak hatnak. (i.)
MAI TÖRÖK GRAFIKA A szegedi tárlatlátogatók képzőművészeti tájékozódásának egyre szélesülő lehetőségét jól bizonyítja az a tény, hogy alig fél év alatt négy külföldi kiállítást rendeztek Tisza-parti \ árosunkban. A francia, a szovjet, valamint a jugoszláv festők és szobrászok alkotásainak bemutatása után, június elején a mai török grafikusok munkáiból hoztak létre egy .782
INNENONNAN „mlkroki állítást" a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarn o k á b a n . Ha az e m b e r a török művészetről hall, önkéntelenül a magas t o r n y ú mecseteket és ritmusos k u p o l á i é f ü r d ő k e t képzeli m a g a elé. Továbbá azokra a nagy szorgalmat s kézügyességet igénylő keleti bronz- és textilművességre gondolunk, a m e l y n e k remekei az egész világon közismertek. Nos, a „Mai török grafika" c. szegedi kiállításon mindebből természetesen semmit sem láttunk, úgy értve, hogy ilyesfajta egzotikus t é m á j ú r a j z o k a t hiába kerestek volna azok. akik valamiféle ,,orientalista romantikára" számítottak. Inkább ennek az ellenkezőjéről győződhett ü n k meg, vagyis hogy a mai török ábrázolóművészetn e k m á r szinte teljesen az európai, főleg a nyugati mod e r n stllusáramlatokhoz igazodott az egykori jellegzetes keleties arculata. Persze némi eltérések azért adódtak, a hagyományos t ö r ö k formakincsből merítő Orhan Peker, Eren Eyüboglü, Mustafa Aslier, Ferruh Basaga grafikai lapjai, valamint a legújabbnak tartott — sokszor informel — törekvések híveinek, így Adnan Goker, Nurullah Berk, Fethi Karakas és Hasan Kavnik rajzai között. Tematikailag is ink á b b az egyetemes jellegű mondanivalók, a h á b o r ú , a kozmikus világ és csak részben a helyi élet és t á j inspirálták a vendégművészeket. Tárlatuk — mely a m a g y a r grafikusok ez év kezdetén Ankarában és Isztambulban rendezett kiállítását viszonozta — kétségtelen érdekes és színvonalas volt. De az ő kollekciójuk is tükrözt e azt a gyakori jelenséget, hogy sok művész számára i n k á b b a m ű f a j adta formai, technikai kifejezésmódok variálása a fontos, s e m m i n t a stíluskísérletek által nagyon is elvonatkoztatott valóság értékeinek emberközelbe hozása lenne az igazi céljuk.
sz. z, SZEGEDI KÖLTÖ VERSE UKRÁN ANTOLÓGIÁBAN Nemrég érdekes kiadványt hozott szerkesztőségünkbe a posta a Szov-
jetunióból, a k á r p á t - u k rajnai Ungvárról. A kis kötet a „Zakarpatszke oblaszne knizskovo-gazetne vidavnictvo" kiadásában jelent meg Ungváron Tavasszal a szívben („Z vesznoju v szerei") címmel, még 1963ban. Anatolij Arszirij, Anatolij Dragomireckij, Ivan Ivancso, Karlo Kopinec, Vaszil Kohan, J u rij Csőri és Oleksza J a n csik ukrán költők verseit tartalmazza, valamint J u r i j Skrobinec műfordításait közli. A Skrobinec által fordított szerzők között számos magyar névvel is találkozunk, s n e m csak kárpát-ukrajnai költőkkel (Balla László, Kovács Vilmos), de hazaiakkal is, mint Szüdi György, Gyárfás Endre, Bertalan István, Simon Lajos, Győré Imre. A szegedi költőket Andrássy Lajos képviseli az antológiában De lennék én... c. versével, ami Skrobinec fordításában régebben már megjelent ukránul a kijevi világirodalmi folyóirat, a Vszeszvit 1960-as évfolyamában is. Tipográfiai törekvéseinkről A Népszabadság nemrég glosszában foglalkozott a Tiszatáj júliusi s z á m á b a n k ö zölt versek egyikével. A glosszával nem vitázunk, csup á n azt jegyezzük m e g — és ez valamennyi lapunknak szól —, hogy megelőző szám u n k ú j megoldásokat kereső technikai-tipográfiai kiállítása s a j n á l a t o s a n visszh a n g nélkül m a r a d t . Nem dicsérő elismeréseket szerett ü n k volna ezzel k a p c s o l a t ban, de kritikusan segítő r e f lexiót, hisz t u d o m á s u n k szerint először kíséreltük m e g folyóirataink közül a drága paplrburkolót • az olcsóbb műanyaggal helyettesíteni. Törekvéseink egyelőre n e m j á r t a k teljes sikerrel, a k í sérletezést mégis folytatni szeretnénk, m e r t meggyőződésünk, hogy a k o r s z e r ű m ű anyagipari eljárások előbbutóbb polgárjogot n y e r n e k a folyóiratok előállításában Is.
© OLVASÓK
•
SZERKESZTŐK
•
OLVASÓK
«
Többek kérdésére közöljük, hogy — mint ezt előre bejelentettük — a több elképzelés egyikeként júliusi számunk műanyag burkolóját egyelőre kísérleti céllal készíttettük. Kivitelezéséhez komoly segítséget k a p t u n k a Szegedi Nyomda kollektívájától, azonban az elégtelen száradás miatt n é h á n y burkolóról lehúzódott a festék. Indokolt esetben, kérésre, a sérült b u r kolót kicseréljük. *
Liplczky
Gyula — Kalocsa: Kérésére a kívánt számot Kiadónk utánvéttel elküldte.
Nem közölhető írásokat küldtek: H. G. — Kétegyháza; M. B. — Pusztaföldvár; V. I. — Cegléd; N. F. — B a t t o n y a ; V. I. — B a j a ; R. G. — Szentetornya; L. M. — Paks.
A SZEGEDI IRODALOMRÓL ÉS MŰVÉSZETRŐL? II. A n . forduló kérdéseinek megfejtéseit nyílt postai levelezőlapon, 1968. augusztus 15-ig kell eljuttatni a Tiszatáj szerkesztősége címére (Szeged, Magyar Tanácsköztársaság ú t j a 10. Sajtóház), feltüntetvén a címzés fölött: R e j t v é n y pályázat. Az ú j kérdések a következők: A) Részlet egy XVI. század eleji szegedi nyelvemlékből: „kathan koro f w leue az szwmeolychoet el törli es meereog ellenis io ha megizzak es doehws eeb maras ellenis io ha megmorsoliak teorik es az seebre tezik mayb heeseg es bee rekedes ellenis io." Ki publikálta és hogyan nevezte el? Felsővárosi töredék — Szraollény Nándor (1); Palánki regestrum — Cs. Sebestyén Károly (3); Alsóvárosi glosszák — Bálint Sándor (x)? B) Részlet egy XVI. század közepén kelt levélből: „egyezer wolt egy zegeny n y w m ü r ü i t bywneos embeowr, Nagyhetbe az czeri fa labu baratokhoz megieon gyónni, eow zegeny azt tuttha hogy m y n d e n barath akynek sczuklyaia feiebe wagyon igeon is gyontho l e g y e n . . . " Szegedi származású, híres kalandor orvos vetette papírra. Ki volt ez? Balsaráti Vitus János (I); Körösi Fraxinus Gásp á r (2); Laskói Csókás Péter (x)? C) Ki irta ezt a szép strófát Tóth Mihály szegedi főbíró 1552-es sikertelen városfelszabaditó kísérletéről: Nagy Nagy Nagy Kiről
sok dob, trombiták oly igen harsagnak, rettenetösen üvöltnek, kiáltnak, szép festett lovak az mezőn jargalnak, fő terekek elestek, megholtanak.
Bogáti Fazekas Miklós (1); Tinódi Sebestyén (2); Zrínyi Miklós (x)?
A határidőre beküldött helyes megfejtésekért könyvjutalmat k a p t a k : Nagyselmeczy vánná — Reformátuskovácsháza; Végh Judit — Szeged; Antal András — Szombathely; Imre — v é p (Vas m . ) ; Tóth Sándor — Ajka. A jutalmakat postán elküldtük.
IstSzabó
Az I forduló kérdéseinek helyes m e g f e j t é s e : A2 (az alsóvárosi ferences barátok k ö n y v t á r a ) ; Bx Heltai Gáspár Mátyás királyról); Cl (Tar Benedek).
Folyóiratunk minden hó 2-án jelenik meg 783
A TISZATAJ OLVASÓINAK AJÁNLJUK : Benedek István: CSINEVA 1—2. kötet Illés Jenő: SZÍNÉSZ ARCOK A KÖZELMÚLTBÓL Jókai Mór: A KÖSZlVÜ EMBER FIAI Keszi Imre: A VÉGTELEN DALLAM Kodolányi János: VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR Passuth László: FEKETE BÁRSONYBAN Passuth László: A HARMADIK UDVARMESTER Passuth László: KUTATÓÁROK Passuth László: MADRIGÁL Passuth László: MEGSZÓLAL A SlRVILÁG Sand, G.: CONSUELO 1—2. kötet Stone, I.: VAN GOGH ÉLETE Strachey, L.: KÉT KIRÁLYNŐ Sztyelmah, M.: A NAGY ROKONSÁG 1—2. Tersánszky J. Jenő: A CÉDA ÉS A SZŰZ Tolsztoj, A.: GOLGOTA Waltari, M.: MIKAEL HAKIM 1—2. kötet A WILHELMSTRASSE ÉS MAGYARORSZÁG. Német diplomáciai iratok Magyarországról. Zweig, St.: STUART MÁRIA
64,36,— 35,— 36,— 28,55,— 63,— 45,— 60,— 36,— 75,— 55,— 36,— 70,— 44,— 62,— 79,-
Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft Ft
98,— Ft 28,— Ft
Keresse fel az Állami Könyvterjesztő Vállalat szegedi boltjait! Móra Könyvesbolt, Kárász u. 5. Tömörkény Könyvesbolt, Lenin körút 34. Idegen nyelvű, orvosi és zeneműbolt, Kárász u. 16. (Dugonics tér sarok) Antikvárium, Kárász u. 16.
784
szerzett tanulságok több mai szegedi festő alkotásaiban szintén megtalálhatók. Leginkább azonban V i n k l e r L á s z l ó modern szellemüségű munkásságában, amely mind tematikailag, műfajilag, mind stiláris vonatkozásban rendkívül változatos festményeket és grafikákat foglal magába. Tanártársa — a Budapesten lakó, de itt tanító — F i s c h e r E r n ő , és a szegedi egyetemen működő L e h e l I s t v á n szintén az avantgarde törekvésű művészek közé sorolható, csakúgy, mint azok a fiatal egykori Vinkler-növendékek: S z ü c s Á r p á d , Z o l t á n f y I s t v á n , S á g i Józ s e f és mások, akik képeiket kubisztikus, szürrealista, illetve expresszív módon hozzák létre. Szeged képzőművészetének szocialista hagyományai egyes mai helyi festőink alkotásaiban kimutathatók. Mindenekelőtt a derékhadba tartozó F o n t o s S á n d o r és P i n t é r J ó z s e f , m a j d a náluknál fiatalabb D é r I s t v á n és Z o m b o r i L á s z l ó pikt ú r á j á b a n tükröződnek azok a szocialista szellemű munkástémák vagy expresszív hevületű környezet- és parasztábrázolások, amelyeknek tartalmi és megjelenítési értékei nemcsak a megbecsült örökségvállalásról tanúskodnak, de az ú j népi ábrázolás kimunkálásán való fáradozásról is vallanak. Néhányukra a szomszédos „vásárhelyi m ű h e l y " kisugárzása is hatott. Műveiket a nagyfokú érzelmi és értelmi feszültség jellemzi, amit sötét tüzes színekkel és konstruktív formákkal fejeznek ki. ö k szintén a Szegedi Tanárképző Főiskolán váltak festőkké. Pályájuk eredményessége jól bizonyítja annak a fontos feladatkörnek szakszerű ellátását, amelyet a művészeti utánpótlás tekintetében a Tanárképző Főiskola rajztanszéke Szegeden betölt. Tisza-parti városunk ábrázolóművészetének fejlődése — igazodva a hazai szakterület alakulásához — nemcsak a formai újítások vonatkozásában, hanem műfajilag is differenciálódott. A két világháború idején kibontakozó helyi, grafikusi kultúra további emelkedéséhez, a több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező Kopasz Mártán, Vinkler L á s z l ó n és V i n c z e A n d ráson kívül a fiatal P a p p György, V e r e s M i h á l y és D é n e s J á n o s is hozzájárultak. Különféle témájú képeiket hol fába metszik, hol tussal, krétával rajzolják meg — ki természetelvűen, ki pedig elvont szelleműén. A helyi kiállítások m ű f a j i sokrétűségét nagyban előmozdítják a nemrég létesült Szegedi Művészeti Gimnázium iparművész tanárai is. Közülük T. N a g y Irén, külső és belső épületkörnyezeteket ábrázoló, mértani rendű faintarziái, és H. D i n n y é s
Eva kerámiából, samottból készült portréi s falképei sejtetni engedik azokat a lehetőségeket, amelyek iparművészeti vonatkozásban Szegeden a jövőben kibontakozhatnak. A vidéki művészsors a múltban az ország különböző helyein — így Szegeden is — a szobrászokat sújtotta legjobban, akikből hírmondóként élt egy-egy, és helyzetük, fejlődési lehetőségük valóban kilátástalan volt. Tiszaparti városunkban a felszabadulás előtt T áp a i A n t a l , a lakatosinasbői lett szobrász vállalta az itteni művészek küzdelmeit. Allhatatossága az elmúlt húsz év alatt termette me g gyümölcseit. Az ő népi érdeklődésű munkássága nyomán alakult ki a helyi szobrászat töretlennek mondható realista arculata, amelyet ma több tehetséges művész gazdagít, így a lemezdomborításai és újabban érméi s kisplasztikái által ismertté lett T ó t h S á n d o r , valamint a fiatal S z a t h m á r y G y ö n g y i , akinek vaskos formálású kő- és bronzfigurái derűs nyugalmat sugároznak. Amint látjuk tehát, a szegedi képzőművészek ábrázolói nézőpontja más és más. Vannak, akik a valóságot realitásukban szemlélik s mondanivalóikat általában erőteljes színekkel és határozott formákkal tolmácsolják. Vannak viszont, akik a természeti és társadalmi jelenségeket szubjektív zártságban látják, s élményeiket, gondolataikat áttételes eszközökkel jelképszerűen fejezik ki." Alkotásaik, éppen mert a megjelenítési módok olyan partjait hidalják át, melyek között a nyelvezetkülönbözőségek differenciáltsága hullámzik, válnak a természetelvű és az elvont szellemű ábrázolások változatos arculatú együttesévé. Annak a lehetőségnek biztosítása, hogy Szeged mai képzőművészetét a Magyar Nemzeti Galéria 1967 augusztusában egy tekintélyes méretű kiállítás megrendezésével hajlandó volt bemutatni, Tisza-parti városunk festészeti, grafikai, szobrászati eredményeinek megbecsülését és fejlődésének eddig el nem ért szintjét jelenti. E Budapesten — m a j d utána helyben is — bemutatott nagyszabású tárlat országos sikere híven igazolta, hogy hazai képzőművészetünk alakulásában Szegednek ma már jelentős szerepe van.*
Á r a : 6,—
Ft
KIS SZEGEDI MŰVÉSZETTÖRTÉNET
XX. A másfél év óta folytatódó. Szeged képzőművészetét vázlatosan felrajzoló s o r o z a t u n k a t e közleménnyel lezárjuk. Az alábbiakban megemlítésre kerülő mai helyi művészekkel azért nem foglalkozunk olyan részletességgel, m i n t elődeikkel, m e r t a Tiszatáj hasábjain egy-egy önálló cikk vagy kiállítási beszámoló k e r e t é ben m á r többükbről bőven szó esett. Folyóiratunk ezután is elsősorban az ö m u n k á s s á gukkal kívánja alaposan megismertetni a szegedi ábrázolóművészek ú j alkotásai i r á n t érdeklődő közönséget. Ezért Szeged m a i képzőművészetére most csak egy rövid pillantást fogunk vetni. A festői p o m p á j ú Tisza sok embert elbűvöl, így nem csoda, ha az itt élő művészek vásznain oly gyakran szerepel e szépségekben gazdag folyó ábrázolása, melynek változatos arculata, p a r t j a mentén élő népének szorgos m u n k á j a által válik teljessé. A Tisza-vidék helyi megörökítőinek soraiban éppúgy megtaláljuk az idősebb nemzedékbe t a r t o z ó k a t , mint a középgeneráció képviselőit. A koros mesterek közül V l a s i c s K á r o l y , D o r o g i I m r e és E r d é l y i M i h á l y neveit említjük meg. A negyvenes é v j á r a t ú a k b ó l pedig S z a b ó M i k l ó s , Cs. P a t a j Mihály és H e m m e r t J á n o s azok a festők, akiknek képein sokszor a Tisza—Maros-szög városának ipari és kulturális fejlődése iránti érdeklődés és a helyi t á j jellegzetességeinek megragadása érzékelhető. A Tisza és k ö r n y é k é n e k népélete Szeged képzőművészetét sajátossá teszi u g y a n , de e lokális természeti és társadalmi vonás mellett az itteni művészek részéről m á r a század elejétől egy ún. „európai orientáció" is kimutatható. Gondolunk a l e g h a m a r a b b Párizsban letelepült Csáky Józsefre, m a j d a később ú t r a kelt Moholy Nagy Lászlóra és a m á r említett, ma is Londonban élő Buday G y ö r g y r e . A két világháború közt nem egy olyan helyi festő és szobrász volt, a k i k n e k m ü v e i n az École de Paris hatása érződik. A k ü l f ö l d ö n
• A szegedi művészetek történetét d i ó h é j b a n összefoglaló cikksorozatunk befejeződött. Elkövetkező számaink hátsó borítóján a szegedi munkásmozgalom történetének rövid, s u m mázó ismertetésére k e r í t ü n k sort.
