Vajon mit ér a tragédia, ha magyar? Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)
Vajon mit ér a tragédia, ha magyar?
2014 május 09. Flag
0
Értékelés kiválasztása értékelve Give Vajon mit ér a tragédia, Give Vajon mit ér a tragédia, Give Vajon mit ér a tragédia, Mérték Give Vajon mit ér a tragédia, Give Vajon mit ér a tragédia,
Még nincs
ha ha ha ha ha
magyar? magyar? magyar? magyar? magyar?
1/5 2/5 3/5 4/5 5/5
Kilencvenöt évvel ezelőtt, 1919. május 1-jén a Kun Béláék uralta Budapesten vörös drapériával takarták el a Hősök tere oszlopsorát és szobrait, és idegen jelképekkel díszítették az egész fővárost.
Nem Komáromé a leghűségesebb, de a legbátrabb város címe sem, noha kilencvenöt éve véres harcot vívott cseh megszállói ellen.
1. oldal (összes: 5)
Vajon mit ér a tragédia, ha magyar? Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) Ezen a napon, amikor Budapesten és az egyre csonkuló ország nagyobb városaiban a helyi direktóriumok által összeterelt emberek a május elsejei „felvonulásra” készültek, egy Duna menti kisvárosban fiatal, fegyveres férfiak gyülekeztek. Szinte valamennyien komáromiak vagy a közvetlen környékére valók, és nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint a cseh légionisták megszállta komáromi északi városrész felszabadítását.
Tömegsír a révkomáromi katolikus temetőben. Itt nyugszanak a harcban elesett magyar fiatalok, emléküket a Horthy-rendszer, de a Rákosi- és a Kádár-féle pártállam sem ápolta (Forrás: Wikipédia) A fiatalemberek lelkesek és bizakodók voltak, tervük pedig vakmerőnek, de kivitelezhetőnek látszott: a két partot nyugatról összekötő vasúti hídon, és a város közepén lévő közúti hídon keresztül benyomulva birtokukba veszik a megszállt városrészt. A tervnek megfelelően a helybéliek (elsősorban a hajógyári munkások) az átkelés megindulásakor lefegyverzik a túlparti hídőrséget, és az „ideátiakkal” egyesülve kiűzik a városból a csehszlovák légionistákat. Pokoli vérfürdő A lelkes, de nem túl jól felfegyverzett fiúk abban a tudatban indultak útnak az éjféli sötétben, hogy kis szerencsével végre visszafoglalhatnak egy megszállt magyar várost. Elszántak, sőt halálra szántak voltak, harctéri tapasztalata azonban csak nagyon kevésnek volt. A két, egyenként körülbelül 200 fős osztag pontban éjfélkor indult volna meg a két hídon keresztül. A csónakokkal előreküldött bajtársaiktól azonban hiába várták, hogy lámpáikkal jelt adjanak a támadásra. Ehelyett a túlsó parton pokoli harci zaj tört ki, géppuskák kelepeltek, kézigránátok robbantak. Füst és tűz borította el a hídfőket, ahol a cseh hídőrségeket már le kellett volna fegyverezni. A déli parton várakozók azonban már nem akartak meghátrálni. Mindkét hídon átrohantak a megszállt oldalra, és belevetették magukat a küzdelembe. Hogy ezt követően mi és hogyan történt, arról az elmúlt kilencvenöt évben sem sikerült minden tekintetben valós képet alkotni. Sokan és sokszor emlegettek „árulást” – hiszen a hajógyári éjszakai műszak munkásait a megszállók a gyár kapuján sem engedték kilépni, már bent rájuk zárták a 2. oldal (összes: 5)
Vajon mit ér a tragédia, ha magyar? Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) szerelőcsarnok ajtaját. Bár az is igaz, hogy az Erzsébet-szigeten rajvonalba szétbontakozó (hiába intette őket a néhány háborús veterán!), vagy a közúti hídon közelítő támadók észlelése igazán nem volt nagy bravúr a világháborús tisztek által vezetett csehektől. A számos gyanús és bizonytalan körülmény közepette egy dolog biztos csupán: a lelkes bizakodással induló támadás percek alatt pokoli vérfürdőbe torkollott. A nagyrészt kézifegyverekkel harcoló magyarokat mindenhol földhöz szegezte a cseh géppuskák összpontosított tüze, és a közéjük dobált kézigránátok is sokukat megölték. Az Erzsébet-sziget felől érkező, a tűzben már jól látható magyarokat a gépfegyverek kaszálták le, és nem jártak jobban az Erzsébet hídon átkelők sem, akik egyenesen nekirohantak a híd közepén felállított cseh géppuskáknak. Ennek ellenére, ha hatalmas áldozatok árán is, de az első akadályokat mindenütt legyőzték a mieink. A túlparti támogatás nélkül maradt magyarok egészen az Erzsébet-sziget végéig, illetve a fő irányban a piactérig verekedték magukat, ahol újra gyilkos közelharc fejlődött ki. Időközben némi erősítés érkezett Győrből, de ez a csapat már az átkeléskor nagy veszteségeket szenvedett a hidat végig tűz alatt tartó csehektől. Közben a délparti Szőnyből találomra lövöldöző tábori lövegünk telibe talált egy túlparti lőszerraktárat, de a robbanások és a felcsapó lángok fénye pont a fedezékből tüzelő cseheket segítette a rohamozó magyarokkal szemben. Pedig egy jól képzett és szakszerűen irányított tüzérségen akár a győzelem is múlhatott volna – de hát, Károlyiéknak köszönhetően, ez a hadsereg már rég nem a Monarchia hadserege volt… Az örök szégyen Az ütközetet aztán valóban a beérkező erősítés döntötte el – ám ezek nem a magyarok, hanem a csehek friss csapatai voltak, akiket vasúton küldtek a közeli Érsekújvárról. A beköszöntő reggellel a mindenütt hősiesen küzdő magyarok visszavonulásba kezdtek, futni azonban senki nem futott el. A csehek ekkor már saját tüzérségüket is bevetették, zárótüzet lőve a híd északi hídfője körüli területre, amiben ismét rengeteg magyar lelte halálát. A szigeten rekedtek a napvilágnál is folytatták egyenlőtlen harcukat; őket egy gyalogsági ágyú is segítette, amelynek hadviselt legénysége már igencsak jól értette a dolgát. Pontos irányzással lőtték ki a cseh géppuskafészkeket, ugrasztották szét a gyülekező gyalogságot, komoly veszteségeket okozva a megszállóknak. Az itt védekező magyaroknak legalább késő estig ki kellett tartaniuk, hiszen akár a Dunán, akár a vasúti hídon, csak a sötétség beálltával lehetett esélyük a visszavonulásra. Ez a maroknyi, puskaport szinte sohasem szagolt ember estig minden rohamot visszavert. A sötétben aztán ki-ki a maga módján menekülni próbált. Néhányuknak sikerült, néhányan maradtak, és a sebesültek közül sem sikerült mindenkit áthozni. Ami utána történt, az örök szégyene marad az éppen alakuló csehszlovák államnak. A szigetre benyomulók válogatás nélkül mészárolták le a kötözőhelyen összegyűjtött sebesülteket és az elfogott magyarokat. Nagyon kevesen voltak, akik valami csoda folytán megmenekültek a vérengző vadállatokká vált légionisták fegyvereitől. Egy alig húszéves fiatalembert a szigeten ma is álló vízmű épületében rejtettek el, de keveseknek volt ilyen szerencséjük. Sokukat megkínozták, összeverték, mielőtt egyesével vagy kis csoportonként agyonlőtték volna őket. A révkomáromi temetőben 102 lemészárolt magyart temettek tömegsírba, és válogatás nélkül lelőtték azokat is, akiket a városban hamarjában elrendelt kijárási tilalom megszegésében találtak vétkesnek – többek között egy tizenkét éves kisfiút. A cseh ágyúk aztán tűz alá vették a déli városrészt is; az egyik ház udvarában egy egész családot tépett darabokra a becsapódó lövedék. Ezen a napon a mindent elsöprő, patológiás magyargyűlölet uralta az egyik legősibb magyar várost, és az a legrémisztőbb, hogy mindezt egy velünk évszázadokig egy birodalom keretei között együtt élő európai kultúrnéptől szenvedtük el. Bocsánatot azóta sem kért senki. Nem szeretik a veszteseket Soha nem készült lista azokról, akik részt vettek az áttörésben, és akik odavesztek az egyenlőtlen küzdelemben vagy az utána következő mészárlásban. Alig néhányuk kivételével nem tudjuk a nevüket, azt sem, hányan estek el és hányan tértek vissza. Vers, dal, könyv, film – nem szól róluk. A Horthy-rendszer azért fanyalgott tőlük, mert mindez „hivatalosan” a Tanácsköztársaság alatt történt, a ’45 után hatalomra került kommunisták pedig nem akarták bántani egy „testvéri szocialista ország” érzékenységét. A magyarok fájdalma, úgy látszik, éppoly kevéssé számított nekik, mint csehszlovák elvtársaiknak.
3. oldal (összes: 5)
Vajon mit ér a tragédia, ha magyar? Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) A Duna és az országhatár által kettészelt város egy ideje minden évben megemlékezik az áttörésről: Révkomáromban megkoszorúzzák az elesettek tömegsírját, a déli oldalon pedig a vasúti hídnál álló szerény emlékművet. A ma élők úgy érzik, tartoznak legalább ennyivel azoknak, akik minden önfeláldozás ellenére is alulmaradtak abban a harcban, amit végső soron őértük vívtak. Európa nem szereti a veszteseket. Komárom a rengeteg áldozat árán sem lett sem „leghűségesebb”, sem „legbátrabb” város. Pedig ki tudja, talán mindkettőt megérdemelné. Csere Péter – magyarhirlap.hu Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését! Köszönettel és barátsággal! www.flagmagazin.hu
Tweet
(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});
Ajánló
4. oldal (összes: 5)
Vajon mit ér a tragédia, ha magyar? Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)
5. oldal (összes: 5)
