Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet Magyar szak BA
Pázmány Péter paroemiái a retorika szolgálatában
Szakdolgozat Név: Ádám Enikő Témavezető: Dr. Tasi Réka egyetemi adjunktus
Miskolc 2014
MISKOLCI EGYETEM
Miskolci Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzat III. kötet Hallgatói Követelményrendszer Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Követelményrendszer Szakdolgozatkészítési Szabályzata
Oldalszám: 2 2. sz. melléklet Változatszám: A1
MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR SZAKDOLGOZATI FELADATKIÍRÁS
Név:
Neptun kód:
Képzés megnevezése (képzési forma és tagozat): Szakirány:
Szak:
Illetékes intézet: A szakdolgozat címe:
Konzulens neve, beosztása: A szakdolgozati feladatkiírás kiadásának időpontja: Miskolc, A témát elfogadtam. ………………………… … Hallgató aláírása
p. h. …
…………………………………… Konzulens aláírása
……………………………………. Intézetigazgató aláírása
MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR KONZULTÁCIÓS LAP
Hallgató neve:
Neptun kód:
Szakdolgozat címe: Konzulens neve: Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Dátum:
A szakdolgozat beadható: ………………………….. Konzulens aláírása
3
MISKOLCI EGYETEM
Miskolci Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzat III. kötet Hallgatói Követelményrendszer Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Követelményrendszer Szakdolgozatkészítési Szabályzata
Oldalszám: 4 3. sz. melléklet Változatszám: A1
EREDETISÉGI NYILATKOZAT Alulírott …………………………………………………………………………….; Neptun-kód:…………………… a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának végzős hallgatója ezennel büntetőjogi és fegyelmi
felelősségem
tudatában
nyilatkozom
és
aláírásommal
igazolom,
hogy ………………………………………………………………………………………… ……….……………………………………………………………………………………… ……. című szakdolgozatom saját, önálló munkám; az abban hivatkozott szakirodalom felhasználása a forráskezelés szabályai szerint történt. Tudomásul veszem, hogy szakdolgozat esetén plágiumnak számít:
szószerinti idézet közlése idézőjel és hivatkozás megjelölése nélkül;
tartalmi idézet hivatkozás megjelölése nélkül;
más publikált gondolatainak saját gondolatként való feltüntetése.
Alulírott kijelentem, hogy a plágium fogalmát megismertem, és tudomásul veszem, hogy plágium esetén szakdolgozatom visszautasításra kerül. Kijelentem továbbá, hogy szakdolgozatom nyomtatott és elektronikus (CD-n és e-mailben a
[email protected] címre benyújtott) példányai szövegükben, tartalmukban megegyeznek.
Miskolc,.............év ………………..hó ………..nap
…….……………………………….……….. Hallgató
Tartalomjegyzék
1. Mi a paroemia? .................................................................................................................. 7 1.1. A paroemiák szerepe a Pázmány-korabeli irodalomban ............................................. 7 1.2. Pázmány paroemiáinak szerepe – a szakirodalom szerint .......................................... 8 2. A paroemiák szerepe az Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél című mű szerkezetében ....................................................................................................................... 11 3. Az Öt levélben szereplő vitatkozó felek paroemiahasználatának sajátosságai................ 17 4. A paroemiák szövegszervezés szintjén betöltött funkciója: az intertextualitás ............... 22 5. Konklúzió ........................................................................................................................ 27
5
Köszönetnyilvánítás
Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárultak a diplomamunkám elkészítéséhez. Elsősorban konzulensemnek, Dr. Tasi Rékának szeretném köszönetemet kifejezni, aki türelemmel és odaadással vezetett végig, a téma kidolgozása során. Szívből jövő szeretettel mondok hálát a családomnak, akik nélkül nem születhetett volna meg ez a dolgozat. Nem utolsó sorban pedig, a barátaimnak tartozom hálával, akik önzetlenül mellettem álltak az egyetemi éveim alatt mindvégig.
6
1. Mi a paroemia? Pázmány
Péter
műveinek
jellegzetessége,
hogy
bővelkednek
közmondásokban,
szólásokban, népi bölcsességeknek tűnő kifejezésekben. Pázmány ezeket „bölcs mondásnak”, „közmondásnak”, „agg szónak” nevezte: „[a]z agg szó szerént egyféle állatnak sem jó az első kölyke”1 – írta az Öt levél című munkájában. Az „agg szó” kifejezést ma a szakirodalom az ő műveiben regisztrálja.2 Éppen ezért pontos meghatározása nehéz, s ezért sem értelmező, sem etimológiai szótárakban nem található meg a jelentése. A Pallas nagy lexikonában szerepel egyedül az „agg szó” kifejezés, meghatározása szerint régi mondás, közmondás, vagy pletyka, szófia beszéd a fogalom jelentése.3 A fogalomban megtalálható „agg” jelző arra utal, hogy az ilyen módon megnevezett bölcs mondás a régisége miatt értékes használói számára. Szintén az Öt levélben található a következő mondás: „a mi magyarjaink szokták mondani, hogy azki miben túdós, abban gyanós.” 4 Eszerint a közmondás jellegű kifejezés onnan nyeri legitimitását, hogy „szokták mondani”, vagyis a közösség általi rendszeres használat lesz a mondás értékének biztosítéka. A „bölcs mondása”-ként megnevezett mondások Pázmánynál pedig mindig bibliai vagy ókori gondolkodóktól származó idézetek. Imre Mihály a paroemiológia tárgykörébe sorolja a Pázmány által „agg-szóknak” vagy „közmondásoknak” nevezett mondásokat, dolgozatomban én is ezt a kifejezést választottam az ilyen jellegű kifejezések megnevezésére.
1.1. A paroemiák szerepe a Pázmány-korabeli irodalomban A közmondások, szólások használata, vagyis a gnómikus kifejezésmód már a középkorban is ismert volt, az eszközeit gyűjtötték és használták a skolasztika idején. Rotterdami Erasmus a reneszánsz korban a retorikai érvelés egyik legfontosabb elemének nevezte a paroemiáknak tartott kifejezéseket. Erasmus először Seneca aforizmáiból, majd görög és latin költők, prózaírók, filozófusok munkáiból szerkesztett aforizma-gyűjteményt, valamint újra használatba vette az adagia kifejezést.5 A mű elsősorban idézeteket tartalmazott, azonban megjelentek benne a mai értelemben vett közmondások, szólások is, melyeknek
1
PÁZMÁNY 1613/1984, 148. VOIGT 2004, 475. 3 BOKOR 1893, 154. 4 PÁZMÁNY 1613/1984, 107. 5 TRENCSÉNYI-WALDAPFEL 1941, 16. 2
7
tárát folyamatosan bővítette, emiatt munkájának több kiadása is megjelent. Erasmus felhívta a humanizmus korának figyelmét az adagiákra, és egyre többen kezdték gyűjteni ezeket a stílusgazdagító eszközöket. A 16. században az értelmiség körében nagy becsben voltak az antik bölcsességek és szentenciák. A diákoknak a mondásokat írásban gyűjteniük és memorizálniuk kellett, ezzel a szóbeliségben és az írásbeliségben is jelen voltak ezek a retorikai gyakorlatban is használt eszközök. A szakirodalom ezeket az eszközöket gyakran a népnyelv retorikába való emelésének tartja, az oralitás scripturába való rögzítését ismeri fel használatukban, azonban „amit saját befogadói jelenünk esetleg orális eredetűnek gyanít, azt a gyanút a tüzetes vizsgálat sokszor megcáfolja.”6 A paroemiák oktatásban betöltött szerepe erősítette jelentőségüket, és megtámogatta fennmaradásukat. A kora újkori magyar irodalom legkülönbözőbb műfajaiba szivárogtak be, fokozatosan beépültek a mindennapi beszédbe, prédikációba, a retorika eszközeként felekezettől függetlenül egyre jellemzőbbé vált a használatuk.7 A 16. század második felében ahogy a nemzetközi, úgy a magyar irodalomban is gyűjteni kezdték az anyanyelvű adagiákat, és az idegen nyelvű adatokat pedig megpróbálták lefordítani. Adagium megnevezés alatt gyűjtöttek életbölcsességeket, idézeteket latin és görög filozófusoktól, bölcsektől. Baranyai Decsi (Csimor) János az 1598-as Adagiorumában az összegyűjtött adatokat „a népi bölcsesség hagyományhordozójának tekinti, a jog és törvény kifejezésének, normáknak és általános érvényű szabályoknak”.8 Baranyai Decsi „Erasmusnak szólásgyűjteménye nyomán elkészítette és kiadta a maga háromnyelvű összeállítását Adagiorum graeco-latino-ungaricorum chiliades quinque (Ötezer görög-latin-magyar szólás, Bártfa, 1598) címmel. Erasmus bevezető értekezése alapján ismerteti benne a közmondások értékét és hasznát: bölcsességre tanítanak, igen jó eszközei a szónoki meggyőzésnek, díszei az előadásnak, és megkönnyítik a nagy írók megértését.” 9
1.2. Pázmány paroemiáinak szerepe – a szakirodalom szerint A paroemiákat Pázmány Péter tudatosan és különböző céllal használta szövegeiben. Sokan kutatták már az ő beszédstílusát, retorikai eszközeit, több művéből összegyűjtötték, 6
IMRE 2011, 91. BITSKEY 2013, 57. 8 IMRE 2011, 90. 9 KLANICZAY 1964, 434. 7
8
csoportosították a közmondásokat, szólásokat, és azok funkcióját különböző módon adták meg. Az egyik legkorábbi munkát ebben a témában Szaitz Leó végezte, aki korában elsőként végzett csoportosítást Pázmány Péter paroemiái között,10 majd Erdélyi János gyűjteményébe is bekerültek a Pázmány által használt közmondások, szólások. 11 Nehézséget okoz a munkáik használatában, hogy nem visszakereshetően gyűjtötték össze Pázmány paroemiáit. A Prédikációkból gyűjtött közmondásokat és szólásokat Fülöp Adorján, 12 Nikolényi József a Kalauzból és szintén a Prédikációkból gyűjtötte össze a paroemiákat,13 Margalits Ede a Kalauzból gyűjtött adatokat,14 Techter József pedig a Rövid felelet keveréknyelvű közmondásaival foglalkozott.15 Rajsli Ilona Pázmány Péter paroemiáit két munkájában is vizsgálta.16 A legtöbb kutató ezeket a kifejezéseket nyelvészeti szempontból méltatta, ahogyan Balázs Géza, Bencze Lóránt vagy Voigt Vilmos tette. Gyűjtemények sokasága árulkodik
arról,
milyen
érdeklődés
övezte
és
övezi
ma
is
Pázmány
Péter
paroemiahasználatát. Sokféle megállapítást tett a szakirodalom arról, hogy milyen céllal kerültek Pázmány szakrális témájú műveibe paroemiák. Lipa Tímea freskókhoz, ikonokhoz hasonlítja őket, és az elvont hittételek közelebb hozásában látja szerepüket. „[E]zek a nyelvi kompetencia részét képző szólások is a magasabb teológiai képzettség nélküli emberek számára rávilágítanak a beszéd fő mondanivalójára, egy-egy mondatba sűrítve a konklúziót […] életelveket tartalmaznak, így alkalmasak arra is, hogy a szöveg díszítésén kívül tekintélyérvként is funkcionáljanak, Pázmány gondolatainak alátámasztására.” 17 Lipa Tímea az Öt levél kutatása során tér ki a paroemiák használatának okára, és megállapítja, hogy a szöveg retorizáltsága megnő általuk. Feladatukat részben abban látja, hogy a bonyolult körmondatok lényegét összefoglalják, és ezzel az értelmezési nehézségeket csökkentik. Balázs Géza nyelvészeti nézőpontból állapítja meg, hogy Pázmány Péter prédikációiban a körmondatok és közmondások, szólások a zeneiség eszközeiként vannak jelen, ritmikusságuk segíti, könnyebbé teszi az elhangzott hittétel megjegyzését. 18 Tény azonban, hogy Pázmány Péter nem kötött szerkezetben használja a paroemiákat, változtatja 10
SZAITZ 1788. ERDÉLYI 1851. 12 FÜLÖP 1887, 272–275, 324–327. 13 NIKOLÉNYI 1879, 78, 170, 272–273. 14 MARGALITS 1993. 15 TECHTER 1931, 119–120 16 RAJSLI 2009, 153. 17 LIPA 2001, 20. 18 BALÁZS 2001, 335. 11
9
azok felépítését, változatos módon illeszti be őket a szövegekbe, így ritmikusságuk gyakorta eltűnik, azzal a szereppel együtt, amelyet Balázs Géza tulajdonított ezeknek a kifejezéseknek. Thimár Attila szerint a paroemiák a „magasabb irodalmi stílusban megfogalmazott megállapítás, kijelentés érzékletes árnyalására” szolgának, használatuk okát abban látja, hogy a korabeli nyelvnek ez az oldala volt a legkifejezőbb, ez a réteg volt a legváltozatosabb. Ezek, mint a hétköznapi nyelvből vett elemek, véleménye szerint, a nyomtatott szöveg fogalmazásmódjától távol álltak.19 Csakhogy mint azt Imre Mihálytól korábban idéztem, ezek az elemek nem a szóbeliség kizárólagos eszközei voltak, a humanista kultúra jelentős szerepet szánt nekik az írásbeliségben. A szóbeliségben élő kifejezések pedig gyakran az ókori műveltségből eredeztethetőek, amik időközben krisztianizálódtak,20 gyakran pedig a Biblia tekinthető forrásuknak. Balázs Mihály a paroemiákat a 16. században virágzó gúnyirodalom részeként kezeli. Pázmánynál is megfigyelhetőek a gúnyirodalom sajátosságai, hiszen műveiben gyakran él a névadással, névrablással gúnyolódásként, használ közmondásokat, szólásokat és a képes beszéd is jellemző rá.21 Ezek célja Deák Orsolya szerint: „egyrészt a szélesebb körű közönség elérése, másrészt az ellenfél megsemmisítése. Olyan erővel jut ez érvényre, hogy megkockáztatható az állítás: Pázmány vitairatainak érvelése kétsíkú, a teológiai-dogmatikai érvelést egy verbális-emocionális érvelés is kiegészíti. Sokszor nehéz eldönteni, mely típusú argumentáció a fontosabb és hatásosabb.”22 Végül érdemes idézni még Forgács Tamás véleményét is, aki azt állítja, hogy a paroemiák „színesítik a mű stílusát, és az erkölcsi tanításokat tömör szavakba foglalják.” 23 Nem vitatható ez a funkciójuk sem, de könnyen belátható, hogy ezen kívül sok más funkciója is van a paroemiáknak Pázmány szövegeiben. Dolgozatomban Pázmány Péter Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél című művében kutatom a paroemiák további funkcióit.
19
THIMÁR 2001, 211. IMRE 2011, 92. 21 BALÁZS 1998, 109. 22 DEÁK 2003, 51. 23 FORGÁCS 2007, 50. 20
10
2. A paroemiák szerepe az Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél című mű szerkezetében Pázmány Péter egyik legfőbb vitapartnere Alvinczi Péter volt. Az ő vitájuk kiemelkedő jelentőséggel bír a hitviták történetében, ugyanis a kor legfontosabb vallási kérdéseit a legszínvonalasabb irodalmi és nyelvi köntösben vitatták meg. 24 Vitájuk egyik jelentős állomása volt az Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél című munka, mely az Öt szép levél (1609) második kiadásaként jelent meg 1613-ban. A harmadik kiadás a Kalauz függelékeként került ki a sajtó alól 1623-ban.25 Lipa Tímea az 1609-es és az 1613-as kiadás közötti különbségként határozza meg, hogy Pázmány az Öt levélben még durvábban, még gúnyosabban szólítja meg Alvinczit. Balázs Mihály az első két kiadás összehasonlítása során megállapítja, hogy a korábbi változatot finom irónia jellemzi, ezzel szemben az 1613-as kiadást „kíméletlenül elmarasztaló, szatirikus beszédmód.”26 A gúnyosabb hangnem és a szatirikus beszédmód kifejezőeszközei közé tartoznak a paroemiák is, emiatt a második kiadásba az elsőhöz képest több paroemia került. Ezáltal az 1613-as kiadás alkalmasabb a paroemiák szerepének kutatására. Egy fiktív hitvita bontakozik ki az Öt levélben, aminek során a szereplők érveléseikbe számos paroemiát beépítenek. Pázmány fennmaradt művei között nincs az Öt levélhez hasonló alkotás: az író itt megszólaltatja ellenfelét is, sőt a hallgatóság is bekapcsolódik a fiktív beszélgetésekbe, melyeket egy kálvinista prédikátor lejegyez, Alvinczihoz címezve. Véleményem szerint a paroemiák szerepének kutatásához az egyik legalkalmasabb alkotás az Öt levél, mivel más hitvitában nem jellemző, hogy a három szereplő (a két vitatkozó fél és a hallgatóság) folyamatos diskurzusban van. Az Öt levélben „[e]leven, dinamikus leírások, szépírói leleménnyel megformált alakok és a szájukba adott dogmák magyarázatai nagy sikerrel fognak […] össze, s hozzák létre együttesen a magyar ellenreformáció korának egyik legszínvonalasabb vitairatát.”27 Az Öt levél szerkezeti felépítésében a paroemiák fontos szerepet játszanak. A műben gyakran dialógusok biztosítják a témák közötti átvezetést, valamint a vita során a fejtegetések is dialógusok révén haladnak előre.28 A dialógusokban a beszélők paroemiákat is használnak mondandójuk kifejtésére, ezáltal a beszélgetések életszerűvé válnak. A katolikus fél gyakran hosszú monológban mondja el véleményét az adott vallási kérdésről. 24
HELTAI 1994, 114. LIPA 2001, 20. 26 BALÁZS 2007, 394–409. 27 BITSKEY1984, 156. 28 BITSKEY 1984, 157. 25
11
A monológokat a hallgatóság vagy a kálvinista prédikátor paroemiákkal teli közbeszólásai szakítják meg. Ezek a megszakítások lehetővé teszik, hogy új téma, másik vallási kérdés kerüljön kifejtésre. A második levél második alfejezetétől kezdve az ötödik alfejezetéig csak a „pápista ember” beszél, nem szakítja félbe senki, nem alakul ki dialógus, és a fenti állítás alátámasztására szolgálhat az is, hogy nincs paroemia ebben a részben. Pázmány a szereplők érzelmi és lelkiállapotát több esetben a megszólalásaikba beépített paroemiával érzékelteti. A paroemiák tömörebben, frappánsabban fejezik ki az érzelmeket, emellett gyakran többletjelentéssel látják el az adott szituációt. A katolikus fél hallgatóságra gyakorolt hatását paroemiák segítségével mérhetjük le több esetben is, például az első levél végén. Itt, miután a katolikus vitapartner befejezte a bálványozásról szóló vallási tételek kifejtését, a hallgatóság így kapcsolódik be a beszélgetésbe: „[n]o, látom én, hogy eszünken kell járnunk és barom módra csak az egy résznek vádolása után nem kell tódulnunk, hanem eggyik fülünket a más fülünkkel tartanunk. Mert könnyű azt kiáltani, hogy bálványozók az pápisták: de nehéz körmét a füléhez vonni és az hamisságot úgy szépegetni, hogy csontja ki ne tessék.”29 Ezzel kifejezi a megszólaló, hogy becsapottnak érzi magát, mivel eddig csak a kálvinista fél vádjait ismerte, azonban ezek a katolis fél fejtegetése során nem állták meg a helyüket. Ezután a beszélő már megkérdőjelezi a prédikátor szavahihetőségét, és érezteti, hogy nem fog vakon megbízni benne. Szintén a hallgatóság véleményének változása tűnik ki abból a szövegrészből is, ahol a kálvinista prédikátor a katolikus fél hosszas fejtegetése után magát „tökbe esett egér”-ként jellemzi, és nem tud méltón hozzászólni a vitához. Az egyik főember erre így reagál: „[l]átom én, úgymond, hogy nem mind bors, amit az kalmár ebe húllat. Könnyű nyelveskedni Prédikátor bátyámnak, ahol nincs, ki szemében szóljon: de mikor az sípot béfalatják vélle, lám úgy hallgat, mint egy hugyó disznó.”30 A főember megszólalása kárörömöt tükröz, mely abból ered, hogy a kálvinista prédikátor nem tudja kivágni magát a szorult helyzetéből, valamint a bizalmatlanság kezdete ebből az idézetből is kitűnik. A kálvinista prédikátor elbizonytalanodása, válaszképtelensége is paroemiák által válik az olvasó számára nyilvánvalóvá: „[d]e azért, hogy némának és meggyőzöttnek ne tetszeném, megtörlém homlokomat, megbátorítám szüvemet, s mondék néki: Szerető atyámfia sok dolgokat zagyválasz egybe a te szemfényvesztő tettes bizonyságaiddal: és PÁZMÁNY 1613/1984, 50.(A „körmét a füléhez vonni” kifejezés jelentése, Erdélyi János gyűjteménye alapján, sanyargatás. – ERDÉLYI János, Magyar közmondások könyve, Pest, 1851.) 30 PÁZMÁNY 1613/1984, 90. (A „hugyó disznó” kifejezés a hallgatásra utal, onnan ered, hogy népi megfigyelés szerinte a disznó „hugyozás” közben nem röfög. A „sípot béfallatják véle” paroemiát abban az értelemben használják, hogy valakit elhallgatatnak. – KÁLNÁSI Árpád, Debreceni cívis szótár, Debrecen, 2005, 161.) 29
12
nyelvednek vitorláját megeresztvén, ha szerét tehetnéd, forrón akarnád nyakunkba fordítani az ellenetek fondált vádlásokat.”31 A kálvinista prédikátor próbál a katolikus vitapartner érveire válaszolni, azonban nehezen megy neki, erre a testi jelekből következtethet az olvasó: megtörli a homlokát és megbátorítja a szívét. Azzal, hogy belső viaskodása láthatóvá válik, Pázmány érzékelteti a beszélő bizonytalanságát, sőt legyőzöttségét, hiszen nem tudott ellenérveket felsorakoztatni a katolikus fél mondanivalójával szemben. Ezért támadni kezd: zagyválásnak nevezi a katolikus érvelését, és hazugságnak is, amikor szemfényvesztésről beszél. Sokszor a kálvinista prédikátor tisztában van azzal, hogy az ellenük vagy a lutheristák ellen felhozott vádakra tudatlanságából eredően nem megfelelően reagált. Emiatt lelkiismeret furdalása támad, és Alvinczitől várja a választ, hogy jól cselekedett-e, a vallási kérdést illetően pedig, hogy valóban úgy van-e, ahogy a katolikus fél mondja. „Alattomban azért (semmit el nem titkolok Kegyelmedtűl) az kis bíró erőssen furdal vala, hogy ily künnyen emellől el nem kell vala mennem: de hirtelen nem tudám hová vetni az cselt. Annakokáért ez dologrúl is nemcsak tanúságot, hanem lelki vigasztalást is várok Kegyelmedtűl.”32 A katolikus vitapartner könnyen elbizonytalanítja a kálvinista prédikátort, annak az imént említett tudatlansága miatt. A prédikátor kételkedését szégyelli is valamelyest, azonban kíváncsisága felébred, és rákérdez elöljárójánál a számára bizonytalan dolgokra. Alvinczi Péter számára óvatosan, paroemiát használva eufemisztikusan írja le kételkedését, vigyázva, nehogy megfeddjék hitetlenkedése miatt: „[s]okszor egy kis felleg nagy esőt szokott vetni. Azért, hogy aminémű vékony kételkedés felhője ütközött elmémben, nagyobbra ne menjen, az kegyelmed fényes tudományának világos súgárival akarám ezt is eloszlatni.”33 Az adott jelenetben a 145. zsoltár tartalmát illetően támadt kételkedés a prédikátorban, ezt úgy írja le Alvinczinak, hogy közben felhívja a figyelmét arra, hogy ha nem tisztázódik a kérdés, és a katolikus fél, aki elbizonytalanította, igazat mondott a zsoltárt illetően, akkor meginoghat a hite, a kételkedés nagyobb lesz benne. A kálvinista prédikátor, a katolikus féllel való vitatkozás során, több alkalommal is indulatossá válik, és szidni kezdi a katolikusokat. „Ugyanis ki vólna oly homloka-feltörlött, alávaló értelmű ember, hogy csak tétovázó beszéddel is merné tagadni, rejtegetni és födözni az ti lelki paráznaságtokat és bálványozástokat?” 34 – kérdi felháborodva, miután a „pápista ember” belekezdett annak bizonyításába, hogy a katolikusok nem bálványozók, hiába
31
PÁZMÁNY 1613/1984, 18. PÁZMÁNY 1613/1984, 59. 33 PÁZMÁNY1613/1984, 90. 34 PÁZMÁNY 1613/1984, 18. 32
13
állítják őket annak a kálvinisták. A „homloka-feltörlött, alávaló értelmű ember” kifejezés a gúnyolódás eszköze, elsősorban a kevélységet, a szemtelenséget tükrözi és a butaságot. 35 Nemcsak a hallgatóság és a kálvinista érzelmei kerülnek kifejezésre paroemiák révén, hanem a katolikus fél indulatossága is megjelenítődik a használatuk során. A hallgatóság egy tagja bírálni kezdi a katolikus vitapartnert: „[h]uj, bezzeg nagy árkot ásál magadnak: nagy ennek a szökellője. […] ne mellyezzed, amit meg nem fogtál.” A kálvinista prédikátor ezután szintén paroemiával válaszol: „[h]ad ússzon, amíg úszhat; halljuk végig minden káromló csácsogásait, mellyekkel marcangolja és ostorozza az Isten edényeinek emékezetit.” Erre már indulatosan felel a kibontakozó vitában a „pápista”: „[c]sínnyán beretválj szerető bátyjám; efféle fardagályos és caffrangos szitkokkal ne mossad büdös szádat. Elvetetted egyszer az kockát, én is pedig feltettem melléje”. 36 A főember, megszólalása szerint, valóban úgy gondolja, hogy a katolikus fél nem fogja tudni bebizonyítani, amit beharangozott. A kálvinista prédikátor kárörömmel fogadja, hogy a hallgatóság nem áll feltétel nélkül a katolikus mellé, valamint meg is erősíti a hallgatóságot abban, hogy hazugságot fognak hallani a katolikus ember szájából. Kitűnik a kálvinista ember mondataiból, hogy szinte fél a katolikus vitapartner bizonyításától. A „pápista” a kálvinista megnyilvánulására már erőteljesebb kifejezésekkel reagál, de mégis „szerető bátyjámnak” nevezi őt. Ezzel a gesztussal azt sugallja, hogy az ő beszédmódja különbözik a prédikátorétól, de a kedvesség iróniát is sugall a vitahelyzetben. Nyilvánvalóan megjátszott érzelemről van szó és ez az irónia forrása az adott szituációban. 37 Azonban rögtön „büdös szájú”-nak is nevezi ellenfelét, aki ezt a szájat a szitkokkal akarja kimosni. A katolikus fél valószínűleg indokoltnak tartja a „büdös szájú” megszólítást, és ez az ő megítélése szerint nem szitkozódás. Értelmezhetjük úgy is a megszólalást, hogy a katolikus fél arra utal, hogy a kálvinista hazug, és azzal akarja kikerülni a hazugságának kiderülését, hogy a katolikust szidalmazza. Ha megvizsgáljuk az Öt levél szerkezetét, arra a következtetésre jutunk, hogy az első három levélben a katolikus fél fokozatosan jut el a támadásig, ez a fokozatosság a paroemiák számában is megfigyelhető. Először bemutatja azt a bűnt, amivel őket vádolják a kálvinisták, például az első levél esetében a bálványozást. Miután bemutatta, hogy milyen súlyos vétek a bálványozás, bebizonyítja, hogy ők maguk miért nem lehetnek bálványozók, majd pedig RAJSLI Ilona, Egy antropomorf típusú szócsoport vizsgálata Pázmány Péter korában, http://epa.oszk.hu/02400/02401/00039/pdf/EPA02401_Hungarologiai_kozlemenyek_1997_4_017-026.pdf (2014. 11. 13.) 36 PÁZMÁNY 1613/1984, 63. 37 DEÁK 2003, 56. 35
14
az új vallásúakra „visszafordítja” a vádakat, és azt bizonyítja, hogy ők a bálványozók – ebben a részben lényegesen több paroemia található, mint a bemutatás és a cáfolás során. Az első három levélben megvizsgálva a paroemiákat azt a megállapítást tehetjük, hogy a katolikus fél a bírálatait ezek révén valósítja meg. A harmadik levélben a minősítés így hangzik a katolikus vitapartner szájából: „[a] mi magyarjaink szokták mondani, hogy azki miben túdós, abban gyanós. Az szentírás pedig azt mondja, hogy azki bolond, mindent esztelennek ítél. Ti is, Prédikátor Uraim, minthogy amint másutt megbizonyítám, az házasság mellett torkig úsztok minden förtelmességben, azt hiszitek, hogy egy jámbor sincs az nőtlenek között.” 38 A „ki miben tudós, abban gyanús” paroemiáról a katolikus fél megállapítja, hogy a magyar nép körében használatos mondás, majd ennek a bibliai párját is megadja: „aki bolond, mindent esztelennek ítél”. A két paroemia jelentése hasonló, hiszen az elsőt abban az értelemben használja, hogy ha valaki valamiben vétkes, akkor másokra is gyanakszik amiatt, a bibliai mondás jelentése pedig az, hogy aki bolond, mindent bolondnak mond. Az idézett rész folytatásában Pázmány értelmezi, és a helyzetre alkalmazza, applikálja a paroemiákat. A Bibliára hivatkozva írja, hogy Néró fajtalan volt, én nem hitte, hogy létezik jámbor asszony, vagyis ugyanolyan volt, mint a paroemiában a bolond. A kálvinisták is „torkig úsznak a förtelmességekben”, emiatt a katolikus papokról is ugyanezt gondolják. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért állította egymás mellé Pázmány a nép és a Biblia által használt paroemiát, valamint a folytatásban Szt. Jeromos hasonló jelentésű latin idézetét: „Ostendunt, quam sancte vivant, qui male de omnibus suspicantur.”39 Pázmány megad egy közszájon forgó változatot, melynek Bibliai eredetét is megjelöli, és egy konkrét forrásra, vagyis egy tekintélyes katolikus auktorra visszavezethető bölcs mondást is. Azáltal, hogy az állításhoz három forrást is rendel, fokozza állításának meggyőzőerejét: amivel a kálvinistákat a katolikusok vádolják, azonban ők maguk bűnösek. A második levél Hitszegésre szabadítanak az új vallások című alfejezetében a katolikus fél az új vallások bírálatába kezd. Az alfejezet így indul: „[ú]gy vagyon dolgotok tinéktek, mint azki mást orvosol, s maga beteg, Mert erőssen kötődtök velünk az új fogadásokban való tekélletlenségrűl: maga mint az páva leüti sátorát, ha meglátja lábát, ti is bizony csinnyábban beszélnétek, ha magatok szennyét látnátok.”40 A beteg szó testi és lelki értelemben is minősíti a kálvinistákat. Az idézetből kiderül, hogy a romlottságot, amit a
38
PÁZMÁNY 1613/1984, 107. PÁZMÁNY 1613/1984, 107. („Kitetszik abból is, hogy milyen jámborul élnek, hogy mindenkire gyanakszanak.”) 40 PÁZMÁNY 1613/1984, 85–85. 39
15
betegség metafora jelent, nem veszik észre önmagukon a kálvinisták, viszont a katolikusokat bírálják miatta. A paroemiák tehát a szerkezet kialakításában is fontos szerepet kaptak az Öt levélben. A mindennapi beszélgetéshez hasonlóvá teszi használatuk a dialógusokat. Elősegítik a témaváltásokat és a fejtegetés előrehaladását, érzelmeket fejeznek ki, a hallgatóságban kialakult vélemény mutatják be, illetve a katolikus fél részéről a támadás és a bírálat szintén a segítségükkel valósul meg.
16
3. Az Öt levélben szereplő vitatkozó felek paroemiahasználatának sajátosságai Az Öt levélben a vitatkozó felek paroemiahasználatában jelentős különbség figyelhető meg. A katolikus fél és a kálvinista prédikátor ugyanis nem azonos céllal és módon használja beszéde során azokat. A kálvinista prédikátor kevesebb paroemiát használ, mint a katolikus beszélő. Elsősorban a gúnyolódás a célja velük, azonban nem tudja olyan megfontoltan használni őket, mint a „pápista”. Nem tudja kihasználni a kétértelműségüket, metaforikusságukat, és nem tudja retorikai funkciókkal sem felruházni őket. Már az első levélben megfigyelhetőek ezek a sajátosságok. A katolikus fél ebben a levélben a bálványozásról beszél, és tagadja, hogy ők bálványozók lennének. A kálvinista felháborodik a cáfolatán, és „homloka-feltörlöttnek” nevezi a katolikus beszélőt, majd felszólítja a hallgatásra. „Szedd bé azért nyelvednek vitorláját, fald bé az sípot, rántsd meg az zablát szájadban; haggy békét az útkívűl való haszontalan csavargásoknak és heában való csácsogásoknak.”41 A „szedd bé nyelvednek vitorláját” és a „rántsd meg a zablát szájadban” paroemiák jelentése itt az, hogy ne beszéljen olyan sokat a katolikus ember, sőt el is hallgathatna, mert a kálvinista szerint a nem témához illő dolgokat túl hosszan fejtegeti. A „fald bé a sípot” paroemiával szidja a kálvinista a katolikus felet, a későbbiekben pedig a hallgatóság bírálja a kálvinistát ugyanezzel a közmondással, tehát gúnyolódása visszahullik a saját fejére. Az első levélnél maradva a kálvinista prédikátor nemcsak a „pápistát” szidalmazza, hanem a hallgatóság azon tagjait is, akik nem mellette állnak. Miután hallgatásra szólította fel a kálvinista a katolikus vitapartnert, a hallgatóság egy tagja helyeslően válaszol rá, azonban a helyeslésre egy másik személy a közönségből így felel: „Értesz te ehhez, mint az bagoly az Ave Mariához.” De ezt a kálvinista már nem nézi jó szemmel, és rászól a megszólalóra, hogy ne üsse bele az orrát abba, amihez nem ért. „Azért ha varga, feljebb ne szóljon az kaptánál. Mert ugyanis nem néki kezdették.” 42 Amint ebből a szövegrészből is kitűnik, a kálvinista és hittársai a paroemiákkal elsősorban vagdalkoznak. A kálvinista nem használja ki a paroemiák metaforikusságában rejlő lehetőségeket, inkább csak szidalmaz és gúnyolódik velük. Ezzel szemben a katolikus fél sokkal tudatosabban használja őket, s noha ő is gúnyolódik velük, de ezt inkább burkoltan, kifinomultan teszi.
41 42
PÁZMÁNY 1613/1984, 19. PÁZMÁNY 1613/1984, 19.
17
A kálvinista a házassággal kapcsolatban is szidja a katolikusokat, és azt állítja róluk, hogy megfogadják ugyan a papok a nőtlen életet, de megszegik a fogadalmukat. Erre a katolikus fél felháborodik és így reagál: „[d]e talám zsírosat öttél, s azért csuszamlik ily nagyokat az ajkad. Azt én bizonnyal tudom, hogy semmi abban nincsen, amit okádozál az pápisták ellen. Azért bizony megindítom az ördögöt benned, és levonszom csel-csapástokrúl az álorcát, igazán megmagyarázván az Római Gyölekezetnek e dologrúl kiterjedett vallását.”43 Árnyaltan nevezi hazugnak a katolikus fél a kálvinistát, és a „zsírosat öttél, s azért csuszamlik ily nagyokat az ajkad” paroemia használatával az okát kutatja annak, hogy miért „okádozik”, vagyis miért állít valótlanságokat a kálvinista. A paroemia metaforikus jelentése szerint azért, mert nem tudta megemészteni, tehát értelmezni, felfogni, amit a katolikusok írnak, ezért hazudozik a kálvinista. A „megindítom az ördögöt benned” paroemia használata azt sugallja, hogy a kálvinista maga az ördög vagy ördög szállta meg. Erős ítélet, amit a katolikus fél, paroemia használata nélkül, talán nem is mondott volna ki. A paroemia viszont legitimmé tette ennek kimondását, hiszen így csak egy közszájon forgó kifejezést mondott, olyat, amit a magyarok gyakran használnak. A „levonszom cselcsapásotokrúl az álorcát” paroemia azt jelenti, hogy a katolikus vitapartner leleplezni készül a kálvinisták hazugságait. A vita során a katolikus fél beszédében különböző retorikai eszközöket fedezhetünk fel, melyekhez gyakran paroemia is társul. A kálvinista szidalmazásai és a hallgatóság kételkedése indulatossá teszik a katolikus embert, aki a következőképpen reagál a szidalmakra: „[s]ok ami sok; eluntuk az hamis gyalázatokat, mellyekkel mód nélkül terheltek bennünket. Azért bizony megkoccuk körmötöket és el is szoktatunk róllunk, ez világgal megesmértetvén, hogy hajszál nincs annyi fejeteken, mennyi hazugság vagyon írásotokban.”44 A „hajszál nincs annyi fejeteken” paroemia hyperbolaként jelenik meg a mondatban, hiszen nyilvánvaló túlzás a hazugságok és a hajszálak számát összehasonlítani. Ezzel indulatát és a véleményét is kifejezi a „pápista” a kálvinisták által vallott tanokkal kapcsolatban. A katolikus fél enthüméma-szerű szerkezetbe építi be több esetben is az általa használt paroemiát, mint az enthüméma premisszája. Premissza az lehet, amit bizonyosnak tartunk, amit látunk és hallunk, amiben az emberek megegyezésben vannak, ami már bevett szokássá vált.45 Ezért igen alkalmasak a pareomiák erre a szerepre. A katolikus fél azt a benyomást
43
PÁZMÁNY 1613/1984, 94. PÁZMÁNY 1613/1984, 63. 45 BARTHES 1997, 125. 44
18
kelti, hogy az enthüméma-szerű szerkezettel magyaráz, azonban a magyarázat csupán egy szidalom kifejtése. Az enthüméma eredetileg, mint retorikai eszköz, valamilyen következtetést von le az érvek sorozatából, az Öt levélben a következőkben bemutatásra kerülő példákban nem valódi érvelés történik, de enthüméma-formát használ a katolikus vitapartner. A retorikai forma használata véleményem szerint arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy a katolikus fél, mint a következő példákból is látható, hazugnak, bolondnak nevezi ellenfelét, vagy a rozsdához hasonlítja, még mielőtt bizonyítaná, hogy tényleg az, vagy még mielőtt közvetlenül megvádolná ezzel. A katolikus fél gyakran illeti a kálvinistákat a hazugság vádjával, hiszen az a célja, hogy a kálvinista elveszítse a hitelét a hallgatóság előtt, és a hallgatóság valamint a kálvinista hívek a katolikusokhoz álljanak át. „Heába igyekezel csalárd mesterségeddel gyűlöltetni az régi közönséges igaz hitnek követőit. Mert ha igaz, hogy künnyebb az hazug embert, hogysem az sánta kuvaszt elérni: nem ítílem, hogy messze szaladhassatok itt is az igaz előtt.”46 Az idézett szöveg grammatikai értelme szerint a paroemia („könnyebb a hazug embert, mint a sánta kuvaszt elérni”) igazságtartalmától függ, hogy sikerül-e bizonyítania a katolikus félnek a kálvinisták vádjairól, hogy hazugságok („Mert ha igaz...”). Csakhogy a paroemia jellemzője, hogy általános, mindenki által elfogadott igazságot közvetít, és a vita végére természetesen a katolikus vitapartner bebizonyítja, amit itt előre vetít, tehát utoléri a kálvinista hazugságát. Persze nem is az érvelés sikerességének a feltétele a paroemia igazságtartalma, hanem a retorikai meggyőzés sikerességének a biztosítéka. Ha azonban nem a retorikai meggyőzés, hanem a logikai érvelés lenne a tét, joggal lenne felróható a katolikus félnek az, hogy körben forgó érvelést használ, mivel azt használja premisszának, amit be akar bizonyítani: vagyis hogy a kálvinisták hazugok. Hasonló enthüméma-jellegű szerkezettel bírálja a következő paroemiában is a katolikus fél a kálvinistákat: „[é]s mivelhogy rozsda nem fog aranyat: megmutatom, hogy sem emberség, sem tehetség nincs annyi tibennetek, hogy fejünkre rakhassátok ezt az hitetlenségnek árultató gyalázatját”.47 A „rozsda nem fog aranyat” enthüméma-szerű alakzatban áll, melynek konklúziója az, hogy a kálvinisták nem tudják a katolikus vallásra bizonyítani szidalmaikat. Vádjaik olyanok, mint a rozsda, marnak, de az értéket nem tudják kikezdeni. A paroemia metaforaként van jelen a szerkezetben (a kálvinisták – vagy érveik – olyanok, mint a rozsda, nem tudják kikezdeni a katolikus hitigazságokat), azonban a szöveg ezen pontján még nincs bizonyítva, hogy a kálvinisták vádjai a katolikus vallással 46 47
PÁZMÁNY 1613/1984, 62. PÁZMÁNY 1613/1984, 62.
19
kapcsolatban nem állják meg a helyüket, tehát hiába egy közösség által elfogadott tényt (ami jelen esetben tudományosan is bizonyítható) állít a beszélő a szerkezet kiindulópontjául, attól még csak valószínűséget fejez ki. Hasonló szerkezetben, paroemiával szidalmazza a katolikus vitapartner a kálvinistákat: „[h]a azért eszefordúlt vólna, aki az Úristennek ilyenformán merne könyörgeni: Úristen, imádkozzál énérettem: kétség nélkül annál is puszta az felső vár, és nincs otthon az gazda, aki bálványozást, azaz Istenhez illendő méltóságnak teremtett állatra való kenését álmodja abban az könyörgésben, melyben érettünk való imádságot kérünk az szentektűl.”48 A „puszta a felső vár” kifejezést általában esztelen, hóbortos, féleszű emberre mondják,49 ezzel a „pápista” gúnyolódik a kálvinista értelmi képességén. Az enthümémajellegű alakzat feladata jelen esetben, hogy a beszélő meggyőzze a hallgatóságot mondanivalójának igazságtartalmáról. Onnan indítja mondanivalóját a katolikus fél, hogy fordított észjárásúnak nevezi azt, aki Istenhez közbenjárásért könyörög. Ez a hallgatóság számára nyilvánvaló, ezért alkalmas arra, hogy bizonyíték legyen az érvelés során. A paroemia az enthüméma-szerű szerkezet lényegi mondanivalójához kapcsolódik, célja azonban nem az érvelés, hanem a szidalmazás, gúnyolódás. A beszélő definiálja a bálványozást, hogy mindenki számára érthető legyen a mondanivalója, és levezeti belőle, hogy ha a bálványozás isteni méltósággal való felruházást jelent, akkor a szentektől a közbenjárás kérése nem lehet bálványozás, mivel Istenhez senki nem közbenjárásért imádkozik. A katolikus vitapartner retorikai műveltségét mutatja az, hogy nemcsak közvetlen módon szidalmazza a kálvinistákat, hanem közvetetten is. „Noha azért inkáb megtetszik az mocsok egy tiszta ruhán, hogysem az fazékfogón; és nagyobb csuda, ha egyszer eszterhára száll az lúd, hogysem ha napestig ott sétál az kakas; de azért, ha szemekből kidőllyedett gerendájokat megtekíntenék az prédikátorok, bizony csínnyában piszkálnának a papok szemetében.”50 Ezzel egyrészt szidja a „pápista” a kálvinistákat, hogy a más hibáját látják, míg a saját hibájukról nem vesznek tudomást, pedig abból több van. (Erre használja azt a paroemiát, hogy „más szemében a szálkát is észreveszi, a saját szemében a gerendát sem”.) Azonban azzal, hogy beismeri, hogy a „pápisták” is bűnösek (megszegik időnként a papi nőtlenséget), elnyeri a közönség jóindulatát. Ezzel a gesztussal különbséget teremt a
48
PÁZMÁNY 1613/1984, 49. O. NAGY 2007, 711. 50 PÁZMÁNY 1613/1984, 108. 49
20
kálvinisták és a katolikusok között, hiszen a kálvinistáknak nemcsak sok bűnük van, de be sem ismerik azokat, és amit ők követnek el valójában, azzal vádolják a katolikusokat. Az Öt levélben tehát a paroemiahasználatot tekintve különbség figyelhető meg a katolikus fél javára. Felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége ennek a szövegalakításnak, miért így alakította ki Pázmány a szereplők beszédmódját. Véleményem szerint a két vitatkozó fél közötti műveltségkülönbség érzékeltetése az egyik célja az alkotónak. A kálvinista azzal, hogy nem elég tudatosan használja a paroemiákat, keveset használ, és nem kifinomult vagy bonyolult retorikai szerkezetben, akaratlanul is kimutatja, hogy nincs megfelelő műveltsége. Pázmány úgy írja meg a művet, hogy a „pápista” ezáltal tanultabbnak tűnik, ez pedig az olvasót befolyásolhatja abban, hogy melyik felet fogja a műben meggyőzőbbnek találni. A műveltsége révén is válik alkalmassá arra a katolikus fél, hogy az ő javára dőljön el a vita, így logikusnak érezhetjük, hogy ő kerekedik felül a mű végére. Másrészt viszont egy általános negatív kép alakul ki az olvasóban a kálvinistákat illetően, ez pedig Pázmány malmára hajtja a vizet, hiszen az ő végső célja az, hogy ellehetetlenítse Alvinczi Pétert. Ezt áttételesen a műbeli kálvinista lejáratásával is megteszi, de közvetlenül is törekszik a lejáratására, hiszen Alvinczi a mű fikciójában is „jelen van”, és nem tud válaszolni a levelekre, amiket neki küld a prédikátor. A paroemiákra vonatkozóan pedig azt állapítható meg, hogy a műveltebb fél használja őket gyakrabban, a vitában az a győztes, aki magasabb fokon tudja kiaknázni a paroemiák többletjelentését. Ez is mutathatja, hogy a paroemiákat Pázmány a retorikai műveltség részeként kezelte.
21
4. A paroemiák szövegszervezés szintjén betöltött funkciója: az intertextualitás Az 1613-as Öt levél az 1609-es Öt szép levél jelentősen átdolgozott kiadása. Balázs Mihály összehasonlításuk nyomán megállapítja, hogy a korábbi változatot finom irónia jellemzi, ezzel szemben az 1613-as kiadást „kíméletlenül elmarasztaló szatirikus beszédmód”.51 A változtatások egyik oka feltehetőleg az, hogy Alvinczi Felelete (amely az Öt levél című műre készült válaszként 1609-ben, ma már példányában nem fellelhető), a Megrostálás tanúsága szerint (Pázmány szintén 1609-ben készült írása, válasz Alvinczi Feleletére) durva és vádaskodó hangnemével Pázmányt arra késztette, hogy ő is ilyen hangnemben válaszoljon. Az Öt levél bevezetőjében, ami még a fikción kívül áll, Pázmány felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy művében a kálvinisták beszédmódjához alkalmazkodott: „[m]inthogy pediglen Calvinista Prédikátor nevére írtam ezeket, az levélírónak személyéhez szabván magamat, néha kedvem ellen is az ő szóllásoknak pompájára kellett bocsátkoznom.” 52 Felmerül a kérdés, hogy vajon mit ért Pázmány „az ő szóllásoknak pompáján”. A Megrostálás eligazíthat ebben is, habár elsősorban Alvinczi Feleletét jellemzi a következő szavakkal az író: „és hogy egy szóval megmondjam, az egész írásodban [...] semmi egyéb nincsen egynihány jó módjával ejtett magyarismusnál, Aesopus beszédinél, korcsmáról kőlt kajtor tréfáknál, istállóhoz illendő poshadt szitkozódásnál” 53. Pázmány
a
Megrostálás
szerint
leginkább
az
Alvinczinek
tulajdonított
„gyalázkodásokért” neheztel ellenfelére, jóllehet ő maga sem tartózkodik ezektől. Igaz, a gyalázkodásokat, ízetlen tréfákat csak feltételes módban írja le, eltávolítva magától az ilyen jellegű megnyilvánulásokat: például mikor Alvinczi a pozsonyi apácák erkölcsét akarta kipellengérezni, „anyáczáknak” nevezte őket. Erre Pázmány így reagált: „[h]a fogadást nem töttem vólna, hogy lágyan bánom véled, jól megtorkolnám it az te nyelveskedésedet és megtanítanálak, hogy másszor az tisztességes személyeket nem gyaláznád és az apáczáknak békét hagyván, anyáczádra viselnél gondot.”54 Pázmány azt írja vitapartnere művéről, hogy ő abban „túdós emberhez illendő mondást”55 nem talál, majd egy, a római jogból vett latin idézettel folytatja: „[r]es tua tibi habeto”, bizonyítva, hogy Alvinczihoz, annak „magyarismusaihoz” képest tudósabb beszédmódot alkalmaz. A latinos műveltség megléte és hiánya egyébként is fontos
51
BALÁZS 2007, 394–409. PÁZMÁNY 1613/1984, 8. 53 PPÖM II, 631. 54 PPÖM II, 634. 55 PPÖM II, 657. 52
22
különbség kettőjük között Pázmány megítélése szerint. Pázmány antik szerzőktől származó sententiákkal, a római jogból vett kifejezésekkel erősíti a Megrostálás szövegét, eközben pedig több alkalommal is élcelődik ellenfele – szerinte – hiányos latintudásán. Ehhez a stílushoz szabja tehát Pázmány is az Öt levélben megjelenő kálvinista prédikátor stílusát, a Megrostálásban pedig ettől gyökeresen eltérőként definiálja a sajátját. Lipa Tímea, aki az Öt szép levél és az Öt levél részletes nyelvi és retorikai összehasonlítását elvégezte, külön fejezetet szentelt a közmondásoknak, szólásoknak. „Az 1613-as szöveg olvasása még arra az állításra is feljogosít, hogy a szöveg kialakításának fő rendszerező elvévé vált a szólások, közmondások, frazeológiai elemek alkalmazása.” 56 – írja tanulmányában. Az Öt levél paroemiahasználatának mikéntjéről elmondható megfigyeléseinket árnyalhatja az, ha a művet a stílus szempontjából is együtt olvassuk a korábban elkészült és kinyomtatott Megrostálással. A két szöveg összefüggésére az Öt levél végén olvasható Intés is felhívja a figyelmet. Az Alvinczi Péter Feleletirűl rövid intés már a fikción kívül áll, itt nem a katolikus fél vitatkozik a kálvinistával, hanem Pázmány nyilatkozik a mű megírásának körülményeiről. Azt írja, hogy „[e]zt az ő írására való válaszomat [ti. a Feleletre válaszul írt Megrostálást], mellyet ezelőtt két esztendővel kinyomtattam, azért nem akarnám itt újonnan kibocsátani: mert aki értelmesen olvassa az éntőllem íratott Leveleket, künnyen csak azokból is megtapasztalhatja az Alvinczi fogásainak helytelenségét.” 57 Megfigyelésem szerint a Megrostálás és az Öt levél szöveghelyei közötti tartalmi kapcsolatot több esetben feleselő paroemiák erősítik meg. Ezek a paroemiák az Öt levélben az Öt szép levélhez képest új nyelvi elemként jelennek meg, mintegy a Megrostálás nyelvi tanulságaként illeszti be őket Pázmány a szövegbe. Jellemző, hogy az először a Megrostálásban megjelenő, majd az Öt levélbe beledolgozott paroemia a két szöveghely között játékos intertextuális kapcsolatot teremt: a két vitaszöveg figyelmes olvasója számára többletjelentéssel látva el az adott szöveghelyet. A következőkben erre a jelenségre mutatok be példákat. A Megrostálásban Pázmány Alvinczit idézi a képek tiszteletével kapcsolatban, majd hozzáfűzi: „[e]z immár feneketlen mélység. Nem érkezik ennyire az én rövid értelmem, Péter uram, néha alább is röpűly, hogy mi is megérthessük mélységes okoskodásodat.” 58 A feneketlen mélység motívuma ez esetben azt szimbolizálja, hogy Pázmány tartalmatlan,
56
LIPA 2001, 20. PÁZMÁNY 1613/1984, 149. 58 PPÖM II, 653. 57
23
logikátlan megállapításoknak véli Alvinczi írását. Az Öt levélben is visszaköszön a feneketlen mélység ilyen jelentése, immár paroemia formájában: „[i]gaz emberségemre, jó helyen vetéd itt meg az hálót, Prédikátor Uram. Bezzeg nem csekély vízben tapogat ám ez a jámbor, hanem ugyan a part mallyát turbokolja, és az derék szentírásból feszegeti mondásait.”59 Az idézett részt egy, a hallgatóságból megszólaló ember mondja, dícsérvén a kálvinista prédikátort, és elmarasztalván a katolikus beszélőt. A paroemia jelentése: a part oldalában lévő üregekben felkavarja a vizet, hogy az ott lapuló halakat is felzavarja. 60 Ez a tevékenység a halászathoz tartozott, a turbokoló nevű eszközzel végezték, a partmallyban, tehát a part oldalában lévő üregekben.61 Arról van szó tehát, hogy azzal vádolja a hallgatóság a katolikus felet, hogy csak felzavarja a vizet, logikátlanul, nem helyesen érvel, és csak ideoda kapdos a bibliai idézetekben. A Megrostálásban megjelenő szöveghelyet azonos kontextusban, egy paroemia formájában találjuk meg a későbbi Öt levélben, s ismét szükséges hangsúlyozni, hogy a korábban kiadott változatban, az Öt szép levélben ez a paroemia még nem szerepelt. Külön figyelmet érdemel az a mozzanat, hogy a Megrostálásban Pázmány írja le a bírálatot, az Öt levélben viszont a kálvinista érzelmű hallgatóság illeti a „pápistát” ezekkel a szavakkal. A bírálat azonban a történet szerint rövid idő múltán visszájára fordul: kiderül, hogy a kálvinista prédikátor nem tud érdemben reagálni a katolikus fél bizonyítására. Hasonló párbeszéd jön létre a két mű között a következő példában is: Pázmány a Megrostálásban a szentek tiszteletéről szólva feddi meg vitapartnerét, mondván: „[i]t sem felel azért Alvinczi az én bizonyságaimra, kivált-képpen az másodikra egy szót sem szólla; mert ubi non est, ot ne keresd.”62 A félig latin, félig magyar szólást az Öt szép levélben még nem, de az Öt levélben a Harmadik levél élén már megtaláljuk, amikor is a kálvinista prédikátor Alvinczi válaszát sürgeti: „[m]ert hogy ím egyszer-kétszer velem beszélgetvén, alkolmason megtérengettek bennünket az pápisták, oly nagy szarvat neveltek, hogy mikor hamarüdőn való választételt emlegettem Dignitásodnak, azt merik mondani, hogy ubi non est, ott ne keresd.”63 Az azonos mondás használatának pikantériája, hogy a fikció szerint itt még reménykedik a kálvinista prédikátor abban, hogy Alvinczi kisegíti válaszával, a Megrostálást is ismerő olvasó azonban jót mosolyoghat a szóláshasználatban felfedezhető
59
PÁZMÁNY 1613/1984, 19. CZUCZOR–FOGARASI 1862, 496. 61 CZUCZOR–FOGARASI 1862, 83. 62 PPÖM II., 657. 63 PÁZMÁNY 1613/1984, 92. 60
24
utaláson: a katolikusok pontosan tudják (ahogy a Megrostálásban el is mondták): Alvinczi nem fog, mert nem tud válaszolni. Az Augustána Confessió (vagyis az ágostai hitvallás) kritikáját már az Öt szép levélben részletesen kifejti Pázmány, erre Alvinczi válaszol is, Pázmány viszont a Megrostálásban ennek ellenére fenntartja bírálatát: „[e]z aránt van az ti dólgotok-is, hol egy, hol más kaptába ütitek Confessiótokat; és mint az medve az ő fiát, nyalogatással lágyítjátok, formállyátok, fódozzátok, füge-levéllel födözgetitek.”64 Valamint ismét kifejti, hogy nem lehet igaz az a hitvallás „mellyet az ő szerzői és követői sokszor nagy dolgokban elváltoztattak és oly külömböző formában üttettek, hogy meg sem ismerhetnék, mellyik légyen ez az Confessio. De ily változandó Protheus vólt 1530. esztendőtül-fogva mind szinte 1580. esztendeig az Augustána Confessio.”65 Az Öt levélben – az Öt szép levélhez képest újdonságként – szintén megjelenik Prótheusz alakja, ugyanebben a kontextusban: „[a]z Augustána Confessiónak sincs jobb renden szénája. Mert ám hagyjunk békét annak, hogy mint egy Prótheus sokszor színét változtatta, sok külömb kaptára vonyatott és hol egyképpen s hol másképpen csáváltatott.” 66 A Megrostálásban a hitvallásokról szóló kritika összefoglalását Pázmány a következőképpen vezeti fel: „[é]s röviden nyólcz csontos, tetemes, velős hamisan kőltött dólgot hoztam vala elő.”67 Az Öt levélben ugyanebben a kontextusban a bizonyítást a következőképpen zárja a katolikus fél – az Öt szép levélhez képest ismét új elemként: „[e]lég most eddig; mikor ezeket megemészted, más csontot vetek elődben, mellyen rágódjál.”68 A „csonton rágódás” motívuma láthatóan a Megrostálás nyomán kerül a fiktív vitába, s a két szöveg közötti kapcsolat mintegy összekacsintás lehet a figyelmes olvasóval: a kálvinista prédikátor bizony nem tudja megemészteni az elébe vetett csontokat, vagyis nem lesz képes megbirkózni a feladattal. A Megrostálásban Pázmány rendszeresen szó szerint idézi Alvinczi Feleletét, a következő példában saját szavaival marasztalja el ellenfelét: „[h]olot pedig az keresztyén fejedelmeket mardosod az hatodik patvarnak végin és őket hiti ellen cselekedőnek nevezed, azt mondhatnám én-is, az mit te mondasz: kacsód varga. Ne nyúlj oda, az hová nem illik”. A „kacsód varga” kifejezés minden bizonnyal olyan felszólítás, ami egy jól ismert paroemiát idéz fel, ez pedig az Öt levélben a következőképp hangzik: „[a]zért ha varga, feljebb ne PPÖM II, 659. PPÖM II, 663. 66 PÁZMÁNY 1613/1984, 58. 67 PPÖM II, 663. 68 PÁZMÁNY 1613/1984, 59. 64 65
25
szóljon az kaptánál, Mert ugyanis nem néki kezdették.”69 A fiktív vita kontextusában itt a kálvinista prédikátor torkolja le azt a főembert, aki megszólalásával a katolikus félnek adott igazat. A paroemiával az érdemi feleletre képtelen prédikátor mintegy sértett fölényességgel rekeszti be a vitát, úgy használva a kifejezést, ahogy azt Pázmány szerint a Feleletben Alvinczi teszi: saját magát téve vele nevetségessé. A Megrostálás fő gondolata egyébként, hogy Alvinczi Pázmány lényeges érveire nem reagált, ez a kritika pedig egy paroemia vissza-visszatérő használata révén válik retorikailag is kiemeltté: „[v]agyon ám itt is árok előtted Péter uram, ha tudsz ugrani” 70 A paroemia az Öt levélben is visszaköszön, az egyik főember megszólalásában: „Prédikátor Uram, bezzeg igen elszedéd az lépet, és jó árkon ugrál által. Ha mindezeket azonban nem hagyod vala, meg kell vala botlanod, úgy vőm eszemben.”71 A főemberek tehát felismerik, hogy a prédikátor nem képes érdemben vitatkozni ellenfelével, s így megjósolják a fiktív vita kimenetelét is. A paroemia eredetét tekintve Aesopus egyik fabulájából származik. Ez pedig azért fontos, mert a Megrostálásban Pázmány azzal vádolja Alvinczit, hogy Feleletében semmi egyéb sincsen „egyníhány jó módgyával ejtett magyarismusnál, Aesopus beszédinél” 72. Az aesopusi történetet felidéző paroemia visszatérő használatát játékos válaszadásként is értelmezhetjük Alvinczi „fabulázós” stílusára. Pázmány Alvinczivel folytatott vitájának magas irodalmi és retorikai színvonala abban a tudatosságban is rejlik, ahogyan a szövegrészeket többlettartalommal ruházza föl. A többlettartalom, vagyis hogy a figyelmes olvasó számára a szöveg egy másik síkon is jelentést kap, a két vizsgált hitvita szövegszerű kapcsolataiban határátlépésként értelmezhető, az intertextualitásban ragadható meg, amit én ebben a fejezetben a paroemiahasználat összefüggéseivel kívántam bemutatni. Tekintve, hogy az Öt szép levélhez képest az Öt levélben megszaporodik ezen elemek száma, s a kettő között keletkezett Megrostálás szövegében bukkannak fel először ezek a paroemiák, használatukban nagyobb tudatosságot és összetettebb szövegszervezési technikákat feltételezek.
69
PÁZMÁNY 1613/1984, 19. PPÖM II, 651. 71 PÁZMÁNY 1613/1984, 46. 72 PPÖM II, 631. 70
26
5. Konklúzió Dolgozatomban az Öt levélben található paroemiák szerepét kutattam. A műben megjelenő paroemiákat szerepük szerint csoportosítottam, eszerint vizsgáltam olyanokat, amik a szerkezetben játszanak fontos szerepet, olyan paroemiákat, melyek retorikai szereppel rendelkeznek és olyanokat is, amelyek a szövegszervezés szintjén kapnak jelentőséget, ebben az esetben az intertextualitás létrehozói. Felmerül a kérdés, hogy mi teszi lehetővé a paroemiák esetében a sokrétű felhasználást. Véleményem szerint részben azért szerepelhetnek ennyi funkcióban, mert a közösség által elfogadott és használt nyelvi elemekként jelennek meg a szövegben. Másrészt sokrétű felhasználásukat elősegíti az is, hogy a retorikai műveltség részét képezik. Mutatja ezt, hogy az a fél nyeri a vitát Pázmány fikciós vitájában, akinek a nyelvét az is jellemzi, hogy nagyobb mértékben ki tudja aknázni a paroemiákban rejlő lehetőségeket. Ez több kutatási irányra is lehetőséget ad. Közös jellemzőként kezelhetjük a műben megjelenő vitatkozó felek nyelvhasználatában: mivel mindkét fél használ paroemiákat, ez a nyelvhasználat összehasonlításra is lehetőséget ad. De nemcsak a műben megjelenő vitatkozó felek közös sajátossága a paroemiahasználat, hanem a fikción kívül Pázmány és Alvinczi műveit is össze lehet majd hasonlítani ez alapján a nézőpont alapján. A paroemiák korabeli retorikai megítélésére is utalhat az, hogy felhasználásuk ilyen sokrétű. Véleményem szerint sokkal tudatosabban használták az irodalomban a paroemiákat, mint azt eddig a szakirodalom megállapította.
27
Die Parömien von Pázmány Péter treten in den Dienst der Rhetorik Péter Pázmány benutzte sehr viele Parömien in seinen Religionsstreiten. Die Sachliteratur schreibt nur wenige Informationen über den Grund ihres Gebrauches. Die Forscher beurteilen es auf verschiedene Weise. Tímea Lipa schrieb darüber, dass die Parömien für den unausgebildeten Teil des Publikums wichtig waren. Diese Menschen verstanden nicht die komplizierte theologische Beweisführung, aber die Bedeutung der Parömien war für sie klar. Meiner Meinung nach ist diese Theorie richtig, aber zu allgemein. In meiner Arbeit probiere ich diese Theorie durch Beispiele vorzustellen. Schon im Mittelalter sammelte man die Sprichwörter und Redewendungen. Erasmus von Rotterdam veröffentlichte die Adagia im 16. Jahrhundert. In dieser Sammlung sind viele antike Sprichwörter und Redewendungen. János Decsi Baranyai wendet die Adagia an und schrieb eine ungarische Version. Sie war nicht nur eine Übersetzung, sie enthalten viele neue Angaben. Péter Pázmány kannte die Adagia und er benutzte die Parömien sehr bewusst. Diesen Gebrauch forsche ich in meiner Arbeit. Zwei Hauptwerke benutze ich: Mit dem Namen eines anfragenden Prädikat geschriebene fünf Briefe und Antwort auf das Buch des Predigers von Sárvár, István Magyari: Von den Ursachen der großen Verderbnis in den Ländern. Alle zwei Werke sind Religionsstreite und sie sind so aufgebaut wie eine rednerische Ansprache, deshalb benutzen sie viele rhetorische Figuren. Bei diesen Figuren spielen die Parömien eine wichtige Rolle. In den Fünf Briefen geht es um eine fiktive Situation, worin ein Papist und ein Kalvinist miteinander über die Religion debattieren. Manchmal redet jemand aus dem Publikum zu der Diskussion mit.
Die drei verschiedenen Sprecher bedeuten drei verschiedene
Redensarten. Das Publikum benutzt fast nur Parömien und ich bin der Meinung, das bedeutet etwas. Der Papist spricht mit viel Gespött. Das Gespött ist erreichbar zum Beispiel mit den Parömien. Die Ironie und das Gespött sind in der Antwort stärker. Das ist nicht eine fiktive Streitigkeit: der Sprecher ist Pázmány. Das ist sein erstes Werk und die Mündlichkeit spielt eine wichtige Rolle, deshalb hat es sehr viele rhetorische Elemente. Meiner Meinung nach schmücken die Parömien nicht nur den Text aus, sondern sie haben wichtige Aufgaben.
28
Rövidítés jegyzék BALÁZS 1998 – BALÁZS Mihály, Teológia és irodalom: Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei, Bp., 1998. BALÁZS 2001 – BALÁZS Géza, Pázmány Péter nyelve és stílusa mint új diskurzustípus = Pázmány Péter és kora, szerk. HARGITTAY Emil, Piliscsaba, Argumenta, 2001, 333341. BALÁZS 2007 – BALÁZS Mihály, Hitvita és fabula. 1609: Megjelenik Pázmány Péter Öt szép levél c. műve = A magyar irodalom történetei: A kezdetektől 1800-ig, főszerk. SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Bp., Gondolat, 2007, 394–409. BARTHES 1997 – Roland BARTHES, A régi retorika (Emlékeztető), ford. SZIGETI Csaba = Az irodalom elméletei III, szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor, 1997, 69 –178. BITSKEY 1978 – BITSKEY István, Hitviták tüzében, Bp., Gondolat, 1978. BITSKEY 2013 – BITSKEY István, Református tankönyvkiadó program a 16. század végi Debrecenben = BITSKEY István, Religió, stúdium, literatúra: Tanulmányok a régi magyarországi irodalmi műveltségről, Bp., Universitas, 2013 (Historia Litteraria, 29), 47–65. BOKOR 1893 – BOKOR József, A Pallas nagy lexikona, Bp., Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1893, I. CZUCZOR–FOGARASI 1862 – A magyar nyelv szótára, szerk. CZUCZOR Gergely, FOGARASI János, I, Pest, Emrich Gusztáv magyar akadémiai nyomdász, 1862. DEÁK 2003 – DEÁK Orsolya, A humor, gúny, irónia és szatíra szerepe Pázmány Péter vitairatainak argumentációjában = A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos diákköri közleményei, 1., Miskolc, 2003, 50–59. ERDÉLYI 1851 – ERDÉLYI János, Magyar közmondások könyve, Pest, Kozma Vazul, 1851. FORGÁCS 2007 – FORGÁCS Tamás, Bevezetés a frazeológiába: A szólás- és közmondáskutatás alapjai, Bp., Tinta, 2007. FÜLÖP 1887 – FÜLÖP Adorján, Szók és szólások Pázmány „Prédikációi”-ból, Nyr, 1887, 272–275, 324–327. HELTAI 1994 – HELTAI János, Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok, Bp.,, Balassi, 1994 (Humanizmus és Reformáció, 21). IMRE 2011 – IMRE Mihály, Bod Péter szótárának lexikográfiai modellje = Septempunctata Tanulmányok Petrőczi Éva hatvanadik születésnapjára, szerk. PÉNZES Tiborc Szabolcs, Bp., rec.iti, 2011, 83–97. 29
KLANICZAY 1964 – A magyar irodalom története 1600-ig I., szerk. KLANICZAY Tibor, Bp., Akadémiai, 1964. LIPA 2001 – LIPA Tímea, Pázmány Péter belső írói fejlődése az Öt szép levél három kiadásának tükrében, Irodalomtudomány, 2001. MARGALITS 1993 – MARGALITS Ede, Magyar közmondások és közmondásszerű szólások, Bp., Kókai Lajos, 1896. Reprint kiadásban: Ua., Bp., Akadémiai Kiadó, 1993. NIKOLÉNYI 1879 – NIKOLÉNYI József, Közmondások és szólások Pázmány Péter műveiben, Nyr, 1879, 78, 170, 272–273. O. NAGY 2007 – O. NAGY Gábor, Magyar szólások és közmondások, Bp., Akkord, 2007. PÁZMÁNY 1613/1984 – PÁZMÁNY Péter, Egy tudakozó prédikátor nevével íratott öt levél, szerk. BITSKEY István, Bp., Európa, 1984. PPÖM II – PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv, s. a .r. BREZNAY Béla, 1–267. – PÁZMÁNY Péter, Rövid tanuság, mint ismerhesse meg akármely együgyü ember is az igaz hitet, s. a. r. BREZNAY Béla, Bp., 1895, 269–314. – PÁZMÁNY Péter, Keresztyéni felelet a megdicsőült szentek tiszteletirül, értünk való könyörgésekrül és segítségül hívásokrul, s. a. r. KISFALUDY Árpád Béla, Bp., 1895, 315–502. – PÁZMÁNY Péter, Egy keresztyén prédikátortúl S. T. D. P. P. az kassai nevezetes tanítóhoz Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél, s. a. r. RAPAICS Rajmond, Bp., 1895, 503–620. – PÁZMÁNY Péter, Alvinczi Péternek sok tétovázó kerengésekkel és czégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek rövid és keresztyéni szelidséggel való megrostálása, s. a. r. RAPAICS Rajmond, Bp., 1895, 621–691. – PÁZMÁNY Péter, Az nagy Calvinus Jánosnak Hiszekegy-Istene, s. a. r. RAPAICS Rajmond, Bp., 1895, 693–776. – PÁZMÁNY Péter, Posonban lött praedikatio, s. a. r. RAPAICS Rajmond, Bp., 1895, 777–801. RAJSLI 2009 – RAJSLI Ilona, Pázmány Péter szövegeinek frazeológiai vizsgálata, Hungarológiai közlemények (Újvidék), 1998/3, 7–26. SZAITZ 1788 – SZAITZ Leó, Kis Magyar frázeológyia, Pozsony, Landerer Mihály, 1788. SZAITZ 1788 – SZAITZ Leó, Kis magyar frázeológyia: Válogatott Szép magyar mondások ama magyar Tzitzerónak kardinális Pázmány Péternek kalauzából. Közrebocsátá Máriafi István, Pozsony, 1788. TECHTER 1931 – TECHTER József, Keveréknyelvű közmondások Pázmánynál, Nyr, 1931, 119–120. THIMÁR 2001 – THIMÁR Attila, „Halhacza mit mond zent Bernard ti felőletec” – Gondolatok Pázmány Feleletéről = Pázmány Péter és kora, szerk. HARGITTAY Emil, Piliscsaba, Argumenta, 2001, 205–219. 30
TRENCSÉNYI-WALDAPFEL 1941 – TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre, Erasmus és magyar barátai, Bp., Officina,1941. VOIGT 2004 – VOIGT Vilmos, A közmondások megnevezésének európai mintái, MNy, 2004.
31
