Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv - és Irodalomtudományi Intézet

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv - és Irodalomtudományi Intézet

„A magyar perzsa” A békésszentandrási kézi csomózású perzsaszőnyeg–szövés munkafolyamatainak szakszókincse

Szerző:

Konzulens oktató:

Gazsó Dóra Júlia

Dr. Kecskés Judit

magyar nyelv és irodalom szak

egyetemi adjunktus Magyar Nyelvtudományi Intézeti Tanszék

Miskolc, 2010

1. fénykép. A nagymamám (Gazsó Jánosné Mrena Rozália†) által szövött tebriz perzsaszőnyeg (forrás: saját felvétel)

2

Tartalomjegyzék Oldalszám 1. Bevezetés

5

1.1. A dolgozat célja

5

1.2. Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezet (röviden HISZ)

7

1.2.1. A torontáli -, az erdélyi csíkos - és a tebriz szőnyegek 2. Elméleti alapvetések

10 13

2.1. Az anyaggyűjtés: a gyűjtés célja és alapelvei, valamint az adatközlők kiválasztása

13

3. A szaknyelv és a csoportnyelv kapcsolata

15

3.1. A szaknyelvek és a csoportnyelvek nyelvek-e valójában? 4. A csoportnyelv

18 19

4.1. A nyelvi csoport és a csoportnyelvkutatás 5. A szaknyelvek helye a magyar nyelvi rendszerben és a nyelvi rétegek között 5.1. A szaknyelv fogalma

20 22 25

6. A szaknyelvi szókészlet

27

6.1. A szaknyelvek nyelvtani — alaktani, mondattani — sajátosságai

30

7. A szakszókincs általános lexikai jellemzői

32

7.1. A szakszókincs felosztása

32

7.2. Nómenklatúra és terminológia fogalma

34

7.3. A műszóval és a szakkifejezésekkel szemben támasztott követelmények

35

7.4. Egyes szakterületekhez kapcsolódó szókincsek sajátossága és a műveleti utasítás

38

7.5. A szakszavak jelölési értéke

39

7.6. A szaknyelvek műszavainak, szakkifejezéseinek helyesírása

39

8. A perzsaszőnyeg

41

8.1. A perzsaszőnyeg készítésének története 8.1.1. A fonalak színezésének módja, története 8.2. A mintarajz fontossága

43 44 45

8.2.1. A színvilla

48

8.3. A felvetés készítése

48

8.4. Az előszövés (rendezőszövés) - és a vászonszövés folyamata

51

3

8.4.1. A leszövés és a szélszövés 9. A csomózási technikák

53 56

9.1. A csomó, bog berakása

56

9.2. Csomófajták

58

9.2.1. Giordesi - [ghiordes, gördesz] vagy török szimmetrikus csomózás 58 9.2.2. Sennaah - [szinné, szenné] vagy perzsa aszimmetrikus csomózás

60

9.2.3. Hurkolt - vagy spanyol csomózás

61

9.3. A fonalakra jellemző tulajdonság

61

10. A csomózott szőnyeg szövőszéke, a szőnyeg szövőszékről történő levétele és kikészítése

64

11. A szakszókincs feldolgozása az elméleti szempontok alapján

70

12. Befejezés

77

Irodalomjegyzék

81

Fényképek jegyzéke, táblázat jegyzéke

86

Melléklet 1.sz. melléklet A dolgozatban összegyűjtött - és bemutatott szakszavak abc-rendben 87 2.sz. melléklet A békésszentandrási Szőnyeggyár épülete A Szőnyeggyár belső tere

96

3.sz. melléklet Az Érdekes Újság 1957. október 5-i számában megjelent cikk

97

4.sz. melléklet A Békésszentandrási HISZ termékei az 1950-es években Készül a szőnyeg a Parlamentbe, 1973-ban és 2009-ben

98

5.sz. melléklet A Parlament Vadásztermébe 3 darabban megszőtt kész perzsaszőnyeg és az utómunkálatok (2010. március 18-án)

99

6.sz. melléklet A felvetés folyamata (A felvetés felszerelése, A felvetőszálak összekötése, A felvetőszálak elrendezése, A felvetőszálak fésülése, A felvetőszálak felcsavarása a szövőszék felső hengerére, A felvetőszálak egyenlő hosszúságúra nyírása, A felvető lekötése az alsó henger vaspálcájára, A kész felvetés)

100

7.sz. melléklet A perzsa szövőszék vázlata

102

8.sz. melléklet Az Art-Kelim Kft. termékei napjainkban

103

4

1. Bevezetés 1.1. A dolgozat célja „[…] egymás után útrakerekednek a magyar kezek között született perzsaszőnyegek. Varázsos tebrisek, pompás bocharák, híres lepkeként indulnak a világ minden tája felé. Hol van már az a mesteri kéz, amely először szőtte beléjük virágos álmait […] Évszázadok pora takarja. De ők élnek tovább, mint a dal, amely színesedve, gazdagodva, mindig messzebbre száll”

(Lukács 1957: 17).

Dolgozatomban a lakóhelyemen még ma is működő Szőnyeggyárban folyó kézi csomózású perzsaszőnyeg–szövést (szentandrási köznyelven szólva a „magyar perzsát”) és az ehhez kapcsolódó munkafolyamatok szakszókincsét szeretném bemutatni. A fenti idézet azt mutatja, hogy a békésszentandrási perzsaszőnyeg már 1957-ben bejárta a világ tájait, így

például

Franciaországba,

Hollandiába,

Belgiumba,

Dániába,

Luxemburgba,

Svédországba, Finnországba, Olaszországba is eljutott és a sort még lehetne folytatni egészen Dél-Afrikáig. Dolgozatom témájául azért választottam a szövéshez kapcsolódó szakszókincs összegyűjtését, mert nagyon közel áll hozzám ez az iparművészeti tevékenység. A családomban a nagymamám (Gazsó Jánosné Mrena Rozália†) és a nagynéném (Farkas Imréné Gazsó Rozália) is szőtt illetve sző a mai napig, így már gyermekkoromban alaposan megismerhettem a perzsaszőnyeg–szövésének legfontosabb mozzanatait és technikáit. A békésszentandrási Szőnyegszövőről már több dolgozat is született. Így például Szabó Edit — aki jelenleg a békésszentandrási Körös Művelődési Ház és Könyvtár megbízott vezetője — is írt erről a témáról, de ezek a leírások a Szőnyeggyár létrejöttét, működését, néhány szőnyegtípus bemutatását tűzték ki célul, illetve valósították meg és nem érintették a szakszókincset. Saját dolgozatom pedig a szőnyegszövést más oldalról közelítette

meg,

mégpedig

a

szövés

szakszavait

(a

szövéshez

kapcsolódó

munkafolyamatok, lépések és az ehhez szükséges eszközök pontos megnevezéseit) gyűjtöttem össze részben az adatközlők elmondásai alapján, részben pedig a szövéssel kapcsolatos releváns szakirodalmakat, valamint Szabados György és Szilágyi Istvánné Szitó Márta kéziratait felhasználva. A dolgozatban összegyűjtött - és bemutatott 5

szakszavaknak leírtam a jelentését, ahol fontos a szakszó alaposabb megértése, ott a szó eredetét is bemutatom. A szakszavakat nemcsak írásban jegyeztem le, hanem vizuálisan (fényképek segítségével) is dokumentáltam. A szakszókincs bemutatását követően nyelvészeti szempontú csoportosításokat végeztem. Az összegyűjtött szakszavakat szóalkotási módok, szókincs rétegeken belüli elhelyezés és jelentésmegadás szerint rendszereztem. A dolgozatom két nagyobb részből áll, egy elméleti és egy gyakorlati egységből. Az első elméleti részben kutatásom helyének bemutatását és a vizsgálatom során megkérdezett adatközlők kiválasztását, valamint az általam alkalmazott módszereket, vizsgálati eszközöket ismertetem. Majd ezen belül a szaknyelv magyar nyelv rendszerében elfoglalt helyét, elhelyezésének problémáját szeretném bemutatni a szaknyelv, a csoportnyelv, a szakszókincs és a műszavak pontos definiálásával és jellemzőivel kiegészítve. A második nagyobb egységében az összegyűjtött — a perzsaszőnyeg– szövéshez tartozó — szakszavakat és a munkafolyamatok megértését szolgáló saját készítésű fényképeket mutatom be, ezeket a szakkifejezéseket a szakmai nyelvhasználat kritériumai szerint jegyeztem le. A kutatásom során 126 szakszót gyűjtöttem össze (az összegyűjtött szakszavakat abc-sorrendben egy rövid meghatározással együtt lásd az 1.sz. mellékletben) egy letűnőben lévő munkafolyamatról, egy olyan mesterségről, amelyet ma már csak kevesen választanak. A szakszavak gyűjtésekor figyelembe vettem Kurtán Zsuzsa szempontját (Kurtán 2003: 11), aki szerint a szakmai nyelvhasználat az írásbeli valamint a szóbeli szakszövegekben is megjelenik. Kutatásom során a szakszavak összegyűjtésekor írott szakszövegeket (egy volt szőnyeggyári üzemmérnök feljegyzéseit és a gyár egyik alapító tagjának kéziratait), illetve az interjúalanyok által — szóban — elmondott szakmai szövegeket is felhasználtam. Így tehát az egész kutatási folyamat alatt nagyon fontos volt az adatközlőimmel való megfelelő szakmai kommunikáció jelenléte, hiszen a szaknyelv kutatása (vö. Seregy 1988: 861) kizárólag az adott szakma művelőinek és a kutató együttes munkájával lehetséges. Ma már nagyon kevesen használják ezeket a szakszavakat, éppen ezért — a nyelvmentés miatt — tartom fontosnak egy kihalófélben lévő szaknyelv szókincsét feltárni, összegyűjteni és bemutatni. A szaknyelvet használók szakmai beszélőközösséget alkotnak, amelynek John Swales szerint (Swales 1990: 25–7) a következő — kutatásom során általam is figyelembe vett — ismérvei vannak: mindenki által elfogadott közös céllal működnek, a tagok között jól kiépített a kommunikáció mechanizmusa (ez biztosítja számukra az információszerzést 6

és a visszajelzést), valamint speciális lexikájuk, szakszókincsük van. Ezek az ismérvek a szőnyegszövés szakszavait használókra is jellemzőek, a közös célokon (szőnyegszövés) túl, a szövők egymás közötti, valamint a vezetőkkel való kommunikációjuk alaposan kidolgozott, azaz gördülékeny, egyértelmű, melyhez speciális szakszavak járulnak, ezeket gyűjtöttem össze ebben a dolgozatban. Szakszavak gyűjtésekor a kutató egyénnek tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy a szókincs a nyelv rendszerének leginkább változó része, azaz a gyűjtésekor egy állapotot mér fel és hónapokkal, évekkel később a kutatás megismétlésekor valószínűleg új szavakkal bővül a szakma már összegyűjtött szakszókincse. Ennek az a magyarázata, hogy a tudomány - és a technika rohamos fejlődésének következtében az új szavak gyorsan bekerülnek a nyelvben, a köznyelvbe és a szaknyelvbe egyaránt. Hajdú Mihály szerint (Hajdú 1980: 34–9) a nyelvbe bekerült új szó — amely tehát egy szükségszerű folyamat eredménye — először egy bizonyos csoportban lesz ismert és ha azt a csoport tagjai befogadják, azaz nyelvhasználatukban, kommunikációjukban rendszeresen előfordul, akkor megmarad ennek a csoportnak az egyik, csakis rájuk és őket jellemző szavának, azaz csoportnyelvi szónak (a csoportnyelvet részletesebben lásd a 4. pontban). Például a giordesi csomózás technikáját (a műszót lásd a 9.2.1. pontban) kizárólag a perzsaszőnyeg– szövésekor (perzsaszőnyeg: ’sűrűn csomózott, gazdag mintájú - és színezetű értékes szőnyeg’) használják, ezáltal már elkülönül a többi textiliparba tartozó csoporttól, ennek a csomózásnak a folyamata, technológiája csakis a perzsaszőnyeget szövők csoportjába tartozók számára ismert. A békésszentandrási perzsaszőnyeg–szövés szakszókincséről elmondható, hogy a kialakulásától kezdve — a textilipar alapvető szakszavainak átvételén és használatán túl — folyamatosan új, kizárólag ebben a szakmában használt kifejezésekkel bővült, gazdagodott. A következő fejezet a nagyközségben létesült szőnyegszövés mesterségének létrejöttét és fejlődését mutatja be a kezdetektől napjainkig.

1.2. Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezet (röviden HISZ) Békésszentandrás a Hármas-Körös mentén elterülő, közel 4000 fős nagyközség, Békés megye legnyugatibb települése. A szőnyegszövés — mondta évekkel ezelőtt nagymamám — Békésszentandráson a háziipari tevékenységben gyökerezik és a mai napig a népi iparművészet kiemelkedő tevékenységei között tartják számon. A szőnyegkészítést 7

az első világháború után egy Erdélyből, Székelyudvarhelyről a faluba települt házaspár (Farkas János és felesége Strassner Vilma) honosította meg 1918-ban. A házaspár nagyon sok kész szőnyegmintát hozott magával Erdélyből, így ekkor a békésszentandrási szőnyegeken ezek az erdélyi, székely minták domináltak. Farkas János a település jegyzője lett, felesége pedig a környéken lakó fiatal lányok oktatásával foglalkozott, megtanította őket a műhelyrajzok készítésére és a szabályos csomózásra. A falubeli lányok és asszonyok hamar elsajátították a munka tekintetében igen nehéz (hiszen napi 12–13 órát dolgoztak), de annál érdekesebb szőnyegszövési technikákat. Ennek köszönhető, hogy az 1920–1921-es években nagy mennyiségben már a kereskedelem részére dolgoztak 40 szövőszéken (Szabó Edit, adatközlő). A központi szőnyegüzem épületét 1924-ben kezdték el építeni (2.sz. melléklet), amelynek alapítója (több budapesti tőkés mellett) — az első világháborúban, Isztambulban katonaként szolgált (mint tartalékos tiszt) — Bagi Alajos volt. Törökországban az élet fontos tartozékának tekintették az egyszerű emberek által készített szőnyegeket, emellett „a hasznosság csak növelte a szőttes művészi értékét” (Hrncsjárné 2005: 12), így szerethetett bele ő is az ősidők óta létező szőnyegkészítés művészetébe. Kozák István Békésszentandrás történetét feldolgozó könyvében (Kozák 2008) részletesen szólt arról, hogy Bagi Alajos Törökországból való hazaérkezésekor, 1924. szeptember 27-én alapította meg az üzemszerűen működő Békésszentandrási Keleti Szőnyegipari Rt.-t, 400 dolgozóval. A szőnyeggyárban ekkor francia exportra dolgoztak, török előmunkásokkal (Kozák 2008: 226–8). Kozák István (Kozák 2008: 374–5) és Hrncsjárné Dorogi Mária (Hrncsjárné 2005: 12) is megemlíti azt a fontos tényt, hogy a perzsaszőnyeg gyártása 1924-ben már olyan magas szintet ért el, hogy a Szentandráson készített termékek a keleti szőnyegek legjobbjaival is felvették a versenyt — a versenyképesség részben annak is köszönhető, hogy az ország többi 15 szövödéjénél alacsonyabb áron értékesítették külföldi országokban a szőnyegeket — és a keletről behozott átlagszőnyegeket minden tekintetben felülmúlták, az európai piacot fokozatosan meghódította a „magyar perzsa”. A második világháborút a szövőszékek és a nyersanyagok a gyár betonpincéjében vészelték át befalazva, de 1945. február 20-án a szőnyegszövés folytatódott, cérnázó - illetve festő részleggel bővülve (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Szabados György kézirata szerint (Szabados kéziratban) az üzem az 1950-es évek végén már mintegy ötven országba exportálta termékeit — elsősorban a perzsaszőnyegeket — de nagy keletje volt a torontáli -, az erdélyi csíkos - és a tebriz szőnyegeknek is (a 8

három szőnyegtípus bemutatását lásd az 1.2.1. pontban). A nagy kereslet a gyár üzemeltetőit arra késztette, hogy a központi üzemben dolgozókon kívül bedolgozókat is foglalkoztassanak. A településen jelentős számban voltak/vannak olyan nők, akik a mindennapi mezőgazdasági munka mellett aktívan — az otthonukban, a gyár számára teljesítménybérért — gyári - vagy saját szövőszéken szőttek vagy szőnek a mai napig (őket hívják bedolgozóknak), az üzemeltetők ezzel a megoldással nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családos édesanyák is munkát tudjanak vállalni. A HISZ 1951. június 12-én alakult meg tizenhat taggal. Az Érdekes Újság 1957. október 5-i számában az emberek már arról olvashattak, hogy a békésszentandrási szőnyeg a világban egyre híresebb (3.sz. melléklet). Csikós Györgyné elmondása alapján a szövetkezet 1972. március 30-án jóváhagyott Alapszabálya célul tűzte ki a környék népművészeti - és népviseleti formáinak, valamint a színek - és a szőnyegminták gyűjtését, „a népi iparművészeti hagyományok fennmaradásának elősegítése érdekében” (4.sz. melléklet). Az 1980-as évek végén a szövetkezet már 756 főt foglalkoztatott. A központi üzem mellett vidéki részlegek is működtek: Öcsödön, Tiszasason és Kunszentmártonon (Csikós Györgyné, adatközlő). A békésszentandrási Szőnyeggyár egyik legkiemelkedőbb terméke a Parlament egyik fogadótermét borító, 1973-ban a szentandrási asszonyok keze nyomán készült kézzel csomózott óriásszőnyeg volt. A perzsaszőnyeget Szilágyi Istvánné kézirata szerint (Szilágyi kéziratban) 12 dolgozó, két műszakban, hat hónapig készítette, 136 darab mintarajz — a mintarajzról részletesebben lásd a 8.2. pontban — alapján. A szőnyeg mérete: 740x2140 cm, összesen kb. 200 m2 volt, amely 16 millió csomót tartalmazott. 2009. január óta Európa legnagyobb szövőszékén egy újabb nagyméretű szőnyeg készült (Lipták 2009: 1–3), több hónapon keresztül napi 8 órában 18 asszony rakta a csomókat azért, hogy a Parlament Vadásztermében található megkopott szőnyeget — amely szintén Békésszentandráson készült fél évszázaddal ezelőtt — újra (pontosan ugyanolyanra) megszőjék (4.sz. melléklet). A szövés érdekessége, hogy az eredeti mintarajzok már nincsenek meg, de fényképek segítségével rekonstruálva az elkészült perzsaszőnyeg hű mása lett az eredetinek. Szilágyi Istvánné elmondása szerint a szőnyeget 3 darabban szőtték meg (ebből kettő Öcsödön, egy Békésszentandráson készült), melyek egyenkénti méretei: a széle 6,7 méter, a hossza 11 méter (az alapanyagok Spanyolországból érkeztek). Az elkészült darabokat (5.sz. melléklet) 2010 tavaszán Budapesten varrták össze, melynek eredményeként 33 méter hosszú lett a kész perzsaszőnyeg, amelynek súlya kb. 300 kg-ot nyom (Szilágyi Istvánné, adatközlő). 9

A szövetkezetnek két fő profilja volt: a perzsa - és a szövött szőnyeg készítése, ezen belül pedig: a torontáli -, az erdélyi csíkos - és a különböző elnevezésű tebriz szőnyegek. Ezeknek a szőnyegeknek a bemutatását tartalmazza a következő fejezetem.

1.2.1. A torontáli -, az erdélyi csíkos - és a tebriz szőnyegek Torontáli - vagy román szőnyeg a kilim~kelim szőnyeg egyik típusa (a kilim szó az óperzsai ghilim ’szőnyeg’ szóból származik, ez a technika évezredekkel megelőzte a csomózás technikáját, ugyanis annál jóval egyszerűbb), melyet főleg Románia területén (Torontál vidékén) készítenek, innen kapta a román vagy torontáli szőnyeg elnevezést (Ledács–Szütsné 1963: 130). Ahogyan azt Farkas Imréné elmondta, a torontáli szőnyeg készítésére alkalmas szövőszék a perzsa szövőszéktől eltérően (a perzsa szövőszék szerkezetét részletesebben lásd a 10. pontban) nem álló, hanem fekvő szövőszék, melyen a láncfonal (láncfonal vagy más néven rendezőfonal: ’a szőnyeg hosszirányában haladó fonala’) vízszintesen húzódik le a hengerről (Farkas Imréné, adatközlő). Szilágyi Istvánné elmondása alapján ezekre a szőnyegekre a tiszta színek használata és a dús növényi ornamentika jellemző (ornamentika: ’a szőnyeg díszítési módja, mintája, rajzolata’). A torontáli szőnyeg szakaszos szövésű, a szövők a fonalak végeit — fonal: ’láncfonalak kereszteződése, szövésre, kötésre alkalmas, elemi szálakból összesodort hosszú szál’ (Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 423–4) — minden esetben visszadolgozzák (visszadolgoz: ’a fonalak végeinek bevarrása a szőnyeg már kész felületébe’) az alapba, azaz egyik oldalon sem hagynak szabadon lengő szálat. A torontáli szőnyeg ellentétben a perzsaszőnyeggel mindkét oldalán egyaránt használható, és a perzsához képest sokkal vékonyabb (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Ahogyan azt Ledács Kiss Aladár–Szütsné Brenner Klára kiemelték (Ledács–Szütsné 1963: 27) leginkább takarónak vagy ajtófüggönynek használták ezeket a szőtteseket. Az erdélyi csíkos szőnyeg neve onnan ered, hogy az erdélyi Brassó templomában rendkívül sok példányt találtak belőle (Kybalová 1976: 43) — Brassó a keleti szőnyegek legfőbb erdélyi piaca volt — ezzel magyarázható, hogy az „erdélyi” elnevezés rajta maradt ezeken a szőnyegeken sőt, csak így szerepel a nemzetközi-külföldi irodalmakban. A német szakirodalom „Siebenbürgen”-nek nevezi (Siebenbürgen=Erdély=Transsylvania), a francia neve „Tapis de Transsylvanie”, angolul pedig „Transsylvanian carpet” (Ledács–Szütsné 1963: 52). Azonban ezeknek a szőnyegeknek — ahogyan Gombos Károly és több kutató is megállapította (Gombos 1984: 49) — csupán a neve erdélyi (a környező területeken ezek a 10

szőnyegek lényegesen kisebb számban voltak fellelhetőek és a távolabbi területeken még inkább csökkent a számuk) valójában nem ott, hanem Kis-Ázsiában, Nyugat-Anatóliában: Ushak és Szmirna városában, mások szerint pedig Bergama környékén készültek. Az erdélyi, szász, görög, örmény kereskedők kedvelt árucikke volt. Az erdélyi szőnyeget először az Erdélybe bevonuló török tisztek — mint személyes tárgyat — hozták magukkal, később pedig ajándék - illetve cseretárgyként terjedt el, ezt követően pedig az európai tengerjárók válogatták saját kereskedelmük számára a legszebb darabokat (Pataky 2004: 67, ua. Ledács–Szütsné 1963: 43), majd Európába szállították azokat. Ushak városában — amely fontos kereskedelmi központ volt — ezeket a szőnyegeket az erre specializálódott műhelyekben készítették, formájukat és mintázatukat az aprólékos kidolgozottság jellemezte. Az erdélyi csíkos szőnyegek jellemző tulajdonságairól Gombos Károly írt részletesen (Gombos 1984: 49–50), ezek a következők: gyapjú anyagból készültek, giordesi csomózással, a csomók száma 1 dm 2-en (az 1 dm2 a szőnyegen ’10x10 cm-es kockát’ jelent) 1100–2000 csomóig terjedt — csomó: ’fonalból megkötött, hurokból álló rész’ (Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 206) — és közepes méretűek. Szilágyi Istvánné kézirata szerint (Szilágyi kéziratban) a színskála uralkodó színei kizárólag tiszta színek voltak, elsősorban a vörös dominált, ez a szín alkotta

a

bordűrkeretet

(bordűr:

’szalagdísz

vagy

szegélydísz,

általában

a

perzsaszőnyegeken keretdíszként használják, ezek a díszítések lehetnek geometrikusak, figurális - vagy növényi mintázatúak’), másodsorban a kék és a sárga színek. Az erdélyi szőnyegek mintázatában jellegzetes elem volt a dupla imafülke és a tükör (tükör: ’a szőnyeg belső része’) virágos, valamint indás díszítése. A tebriz szőnyeg nevét az azerbajdzsáni Tebriz városáról kapta (Kybalová 1976: 38), amely Irán északnyugati részén helyezkedik el. Pataky Tamás szerint (Pataky 2004: 50) Tebriz a környékbeli szőnyegkészítő műhelyek legfőbb gyűjtőhelye volt. Ezt a várost a középkortól kezdve folyamatosan virágzó, rangos szőnyegkészítési kultúrája tette világhírűvé. A XIX. század közepén főleg Európa számára készítettek ilyen szőnyegeket (Ledács–Szütsné 1963: 113–4), ezért ornamentikájukban látható az európai befolyás. Továbbá Szilágyi Istvánné elmondása szerint (Szilágyi Istvánné, adatközlő) a szőnyegek gazdag mintái nem tipikusak, hanem innen-onnan összeszedettek, éppen ezért csak az ornamentikáról nehéz a tebriz szőnyegeket felismerni. A tebriz szőnyeg szövéséről Ludmila Kybalová írt részletesen (Kybalová 1976: 38– 9), melyből fontosnak tartom megemlíteni a következőket: a szőnyegszövés során felhasznált fonal anyaga gyapjú, gyapot vagy pamut, a szőnyegek giordesi és sennaah 11

csomózással (a műszót lásd a 9.2.2. pontban) készültek 2000–4000/dm 2 sűrűségben és különböző méretekben, a szőnyeg felületét pedig rövidre nyírták. Uralkodó alapszínek a vörös, a krémszín és a kék volt. A belső mezőben általában egy központi medalion volt látható, melyet vadászmotívumok vagy virágos indák vettek körül. Ilyen tebriz szőnyeget szőtt még évekkel ezelőtt a nagymamám (lásd a dolgozatom elején, a címlap után található 1. fényképet), amely a „madaras szőnyeg” fantázianevet viseli. (Minden szőnyeg rendelkezik ilyen névvel, ugyanis ’ennek segítségével osztályozzák a szőnyegeket’. Ez a megnevezés a szőnyeg típusának a nevét jelenti. Ekkor a szőnyeg a származási helyéről (ahol készítették), esetleg ahol eladták, egy kereskedelmi központról vagy a felhasznált motívumairól, ornamentikájáról kaphatja a nevét, de kitalált is lehet). A következő fejezetekben szeretném bemutatni a kutatás megkezdése előtti egyik legfontosabb mozzanatot, az adatközlők kiválasztásának alapelveit, kritériumait.

12

2. Elméleti alapvetések 2.1. Az anyaggyűjtés: a gyűjtés célja és alapelvei, az adatközlők kiválasztása A kutató és az adatközlők megfelelő kommunikációján kívül (a közös munka mellett) a tudományos alaposság, a kutatás eredményessége csak kellő mennyiségű (terjedelmes) és megfelelő minőségű anyag alapján érhető el. A vizsgálati anyagokhoz, az adatokhoz — ahogyan ezt Kiss Jenő is említi (Kiss 2002: 32) — két úton juthatunk: vagy mások gyűjtéseit használjuk - és dolgozzuk föl, vagy pedig saját magunk gyűjtünk, de ez a két lehetőség egyszerre is használható. A szőnyegszövés szakszavainak összegyűjtése során mind a két lehetőséget alkalmaztam. Egyrészt felhasználtam Szilágyi Istvánné Szitó Márta és Szabados György jegyzeteit, kéziratait, másrészt a szőnyegszövéssel kapcsolatos szakkönyvek anyagát dolgoztam fel, valamint az adatközlőkkel (az adatközlőket név szerint lásd ennek a fejezetnek a végén) való személyes beszélgetések alkalmával gyűjtött információkat — az általam alkalmazott módszerek: a félig strukturált interjú, illetve a személyes, proxemikai megfigyelés — és a nagymamámtól tanult ismereteket. Saját gyűjtés során nagyon fontos lépés volt — a szövéssel kapcsolatban megkérdezni kívánt — adatközlők kiválasztása, melynek kijelölésekor egyrészt szem előtt tartottam Kiss Jenőnek azt a nézőpontját (Kiss 2002: 32), hogy a kutatás során adatközlőnek, interjúalanynak csakis olyan személyeket válasszak, jelöljek ki, akik ezt a szakmát megfelelő módon - és szinten képesek reprezentálni. Továbbá figyelembe vettem Márton Gyula szempontjait is, aki a következőket tartotta fontosnak az adatközlők kiválasztásánál: „vigyáznunk kell, hogy az adatközlő tősgyökeres lakos legyen, olyan egyén, akinek szülei és nagyszülei is az illető faluban születtek. A világlátott, városon élt, sokat olvasó embernél jobban megfelel az, aki egész életét falujában töltötte, és nincs könyvműveltsége. Ajánlatos idősebb emberek és nők igénybevétele […]” (Hajdú 1980: 17). Márton Gyula tanácsát szem előtt tartva és megfogadva, a kutatás során 5 fő, Békésszentandráson született, illetve ma is ott élő és a perzsaszőnyeg–szövésről legtöbbet tudó, abban leginkább járatos adatközlőt választottam ki, akik így Kiss Jenő szempontjainak is megfeleltek. Az előbbiekben említett szempontokon kívül Hajdú Mihály javaslatát (Hajdú 1980: 27) is megfogadtam, kutatásom során fontos volt a földrajzi terület meghatározása (Békésszentandrás) és annak a társadalmi rétegnek a kijelölése, akinek a nyelvét

13

vizsgáltam (ahogyan a kézműves foglalkozások esetében legtöbbször, úgy ebben a dolgozatban is a parasztság köréből kerültek ki az adatközlők), valamint meghatározó tényező volt az adatközlők életkora is. A kutatásom során a megkérdezettek életkora 50 és 80 év között volt. A szakszavak gyűjtésekor végül azokra a szempontokra is figyeltem, melyet Fábián Pál és Lőrincze Lajos tartottak fontosnak (Fábián–Lőrincze 1999: 80) azaz, hogy kizárólag olyan — a szőnyegszövés folyamatakor használt — terminusokat, szavakat gyűjtöttem össze, amelyeket minden perzsaszőnyeg–szövéssel foglalkozó ember használ, továbbá minden szakszó érthető, világos, egyértelmű (egyiknek sincs többletjelentése), illetve megfelelnek a nyelvi normának, a társadalmilag helyesnek elismert, elfogadott nyelvhasználati szabályrendszernek (ezeknek a kritériumoknak a részletes bemutatását és a szőnyegszövés szakszavaival történő alátámasztását, igazolását lásd a 7.3. pontban). A dolgozatomban bemutatott szakszavak összegyűjtéséhez, magyarázatához sok segítséget kaptam Csikós Györgyné Szabados Évától, az ő édesapja, Szabados György alapította 1951. május 16-án a Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari és Népi Iparművészeti

Szövetkezetet,

továbbá

Szilágyi

Istvánné Szitó Márta textilipari

üzemmérnöktől, aki több éven keresztül a HISZ gyártásvezetőjeként dolgozott, és Farkas Imréné Gazsó Rozáliától, aki a szőnyegszövés lépéseivel — többek között a perzsaszőnyeg készítésének folyamatával, ezen belül pedig a csomózási technikákkal, illetve a szövéshez szükséges eszközökkel — ismertetett meg. Köszönetet kell még mondanom Szabó Editnek, aki elsősorban a saját, Szőnyeggyárban készült fotóival segített, valamint nagymamámnak, Gazsó Jánosné Mrena Rozáliának†, aki megtanított a perzsaszőnyeg– szövésének technikájára.

14

3. A szaknyelv és a csoportnyelv kapcsolata A szőnyegszövés szakszavai a szociolektusok megítélésében azért nehéz feladat, mert ezeket csoport -, illetve szaknyelvként is minősíthetjük. Ezért a most következő fejezetekben részletesen fogok szólni a csoport - és a szaknyelvekről. Kiss Jenő a Társadalom és nyelvhasználat című könyvében a nyelvváltozatok ismertetésénél (Kiss 2002: 74–5) arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalom tagolódása miatt, az élő nyelv sem alkot egyetlen egységet. Így tehát a természetes nyelvek különféle változatokban, azaz különböző nyelvváltozati formákban élnek, melyek pontosan meghatározott funkciót töltenek be, mindegyiknek megvan a maga szerepköre, azonban tipizálásuk tekintetében több felfogást is említ a szakirodalom, melyek ismertetését fontosnak tartom a csoport - és a szaknyelvnek a magyar nyelv rendszerében történő elhelyezése és az elhelyezésből adódó probléma bemutatása miatt. A mai magyar nyelvben — először Kiss Jenő tipizálása (Kiss 2002: 74–6) alapján bemutatva — a következő három nyelvváltozatot lehet megkülönböztetni: 1. Normatív, köznyelvi változatok: ez a beszélt és az írott köznyelv. Azonban minden egyes nyelvváltozatra elmondható, hogy szabályt adó, mértékül szolgáló normarendszerrel rendelkezik, aszerint működik, éppen ezért nem szerencsés ennek a változatnak a szempontba vétele. 2. Társadalmi változatok: két típusa a csoportnyelvek és a szaknyelvek. Ez a típus sem egyértelmű, hiszen a csoport - és a szaknyelvek esetében nem beszélhetünk nyelvekről, pusztán szókészletbeli különbségekről (a probléma részletesebb kifejtését lásd a 3.1. pontban). 3. Területi változatok: ezek a nyelvjárások. A társadalmi nyelvváltozatok két fő típusa tehát a csoportnyelvek és a szaknyelvek csoportja. Azonban több szakirodalomban elterjedt az a besorolás — én is ezt a felfogást követtem a dolgozatomban — amely a szaknyelveket a csoportnyelvek között tartja számon (lásd: Sebestyén Árpád felfogását, A mai magyar nyelv rétegződése I. táblázat) azzal indokolva, hogy a szaknyelv amellett, hogy lehetővé teszi a szakmai kommunikációt, „jó összefoglaló neve azoknak a csoportnyelveknek, amelyek foglalkozásokhoz kötődnek” (Hajdú 1980: 18, vö. H. Bottyánfy–Horváth–Korompay–D. Mátai 1996: 136, Juhász– Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 208). Egy másik koncepció szerint azonban a nyelvnek foglalkozások szerinti rétegződését tükrözik a szaknyelvek (Wacha 1992: 72), és az imént bemutatott besorolástól 15

eltérően új kategóriába sorolja a csoportnyelveket, mint társadalmi, csoportok szerinti rétegződést (lásd: Wacha Imre felfogásában, A magyar nyelv rétegződése II. táblázat), melyeknek írott (és főleg írott) valamint beszélt variánsai is megtalálhatóak, ezeken kívül élnek igényesebb (pl. a szakirodalomban) és kevésbé igényes (pl. a szakmai sajtóban) változataik is (vö. Wacha 1992: 90). Sebestyén Árpád és Wacha Imre nyelvréteg-osztályozását mutatja be a következő két táblázat: A mai magyar nyelv rétegződése I. (Sebestyén 1988: 117–8) Sebestyén

Árpád

a magyar

nyelvet,

mint

nyelvváltozatok

összességét

három

nyelvváltozatra osztotta (Hangay 1988: 409). A felosztás a következő: A) „Normatív nyelvváltozatok: a. irodalmi nyelv (főleg írott, nagyközösségi célú): szépirodalmi nyelv, esszényelv, értekező próza, sajtónyelv b. köznyelv (főleg beszélt, közösségi célú): színpadi nyelv, pódiumnyelv (szónoki, spontán), katedranyelv (tanári beszéd), regionális nyelv, utcai nyelv B) Területi nyelvváltozatok: népnyelv (főleg szóbeli): a. nyelvjárástípusok b. helyi nyelvjárások C) Társadalmi nyelvváltozatok (csoportnyelvek): a. szaknyelvek (főleg foglalkozások szerinti írott és beszélt változatok): szaktudományos,

szakmai

és

műhelynyelvek,

kismesterségek,

munkálatok nyelve, hivatali, mozgalmi nyelv, b. hobbinyelvek (szabadidőben űzött foglalatosságok, szórakozások nyelve): sportnyelvek, játékok nyelve, c. életkori nyelvváltozatok (a szocializációs folyamat szakaszainak átmeneti nyelve): gyermeknyelv (dajkanyelv), diáknyelv, ifjúsági nyelv, katonai nyelv, d. argó (tolvajnyelv, jassznyelv, szleng)”. A magyar nyelv rétegződése II. (Wacha 1992: 89–90) Wacha Imre a nyelvi rétegeken belül négy rétegződési szintet különböztetett meg a következőképpen:

16

A) „Igényszint szerinti rétegződés: 1. Irodalmi nyelv (régi és mai): önmagán belül összetett, főleg írott változat 2. Köznyelv: írott és beszélt változata van: publicisztikai, szónoki nyelv, társalgási nyelv 3. Népnyelv: főleg beszélt változata van: regionális köznyelv B) Területi-földrajzi rétegződés: Nyelvjárások, tájnyelv, bázisnyelvjárások: főleg beszélt változataikban élnek C) Foglalkozás szerinti rétegződés: Szaknyelvek,

műhelynyelvek,

hobbinyelvek:

írott

és

beszélt

változat(ok)ban él(nek), az igényesebb változat a szakirodalomban, szaksajtóban, a kevésbé igényes a szakmai sajtóban (üzemi lapokban), levelezésben, felterjesztésekben, még kevésbé igényes változata a műhelynyelvben és a szakzsargonban figyelhető meg, beszélt változata a műhelyi, hivatali, munkahelyi nyelvhasználat. Például: a tudományok nyelve, jogi nyelv, közgazdasági -, filozófiai -, műszaki -, a vegytan szaknyelve, művészetek -, mozgalmi -, hivatali-hivatalos -, ifjúsági (diák) -, tolvaj -, divat nyelve. D) A társadalmi (csoportok szerinti) rétegződés: Társadalmi réteg -, csoportnyelvek: főleg beszélt változatban (illetve az írásosságban a szépirodalmi nyelvhasználat és a publicisztika elemeiként) élnek, pl.: társalgási -, hivatali-hivatalos -, közéleti -, ifjúsági -, dajka -, vagy bébinyelv”. Ezeknek a felfogásoknak az alapján is látszik az a megállapítás, amelyre Bárczi Géza alapján az egyik szerző, Sebestyén Árpád is (Sebestyén 1988: 118) hivatkozik, hogy szinte lehetetlen éles határokat vonni a szak - és csoportnyelv között, hiszen ezek a rétegek észrevétlen

átmeneteket

alkotnak

egymásba,

például

egyes

szavak

gyakran

átszüremkednek egyik rétegből a másikba. A két nyelvréteg elkülönítésének problémája mellett abban is megoszlik a nyelvészek vélekedése, hogy a szaknyelvek és a csoportnyelvek egyáltalán tekinthetők-e önálló nyelveknek. Ezt a kérdést tárgyalja a következő alfejezetem.

17

3.1. A szaknyelvek és a csoportnyelvek nyelvek-e valójában? Fontos kérdés annak tisztázása, hogy a szaknyelvek és a csoportnyelvek nyelvnek tekinthetők-e valójában? Grétsy László A szaknyelv és a csoportnyelv jelentősége napjainkban című tanulmányában megemlíti (Grétsy 1988: 88) többek között Benkő László munkáját (Benkő 1982: 350–356, 466–473), aki már a ’80-as évek elején vizsgálta ezt a kérdést. Benkő László ebben a tanulmányában csupán felvetette azt a kérdést (és majd csak a későbbiekben, évek - vagy évtizedek múlva, további kutatások, részletező munkálatok eredményeinek nyomán erre a kérdésre választ találva), hogy a szaknyelvi terminus technicusoktól eltekintve egyáltalán beszélhetünk-e a nyelvészet — vagy bármely más szaktudomány — nyelvéről. Grétsy László is — imént említett tanulmányában — kifejtette ezzel a kérdéssel kapcsolatos gondolatait (Grétsy 1988: 88–90). A nyelvészekkel egyetértett abban, hogy a „jogi, orvosi stb. nyelv nem nyelv olyan értelemben, hogy sajátos nyelvtani szerkesztettségű rendszernek tekinthetnénk” (Grétsy 1988: 90, vö. Pusztai 1982: 141). Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ezek a nyelvek olyan — a többi nyelvtől egyértelműen megkülönböztethető — ismertetőjegyekkel, sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek rendszerbe is foglalhatók. A szak - és csoportnyelv nyelvi rendszerben történő elhelyezésével kapcsolatban pedig azt a felfogást vallotta, amelyik nem süllyeszti le ezeket a nyelvrétegeket a szak - és csoportnyelvi szókincs szintjére, hanem mint rendszer, nyelvként kezeli őket (amelyek fontosságát tekintve természetesen nem versenyezhetnek az irodalmi - és a köznyelvvel). A csoportnyelv és a szaknyelv terminológiák definiálása, nyelvi rendszerben történő elhelyezése tehát nem egyértelmű. A következő fejezetek a két nyelvváltozat jellemvonásait, ismertetőjegyeit mutatják be.

18

4. A csoportnyelv A

csoportnyelvek

legnagyobb

rendszerezését

Hajdú

Mihály

a

Magyar

Csoportnyelvi Dolgozatok című sorozatának 1. számában adta meg (Hajdú 1980), innen illetve Szende Aladár Világirodalmi lexikonban ismertetett nézőpontjából emeltem ki azokat a — következőkben bemutatásra kerülő — szempontokat, amelyeket a dolgozatomban én is alapul vettem annak igazolására, hogy a szőnyegszövéshez tartozó szakszókészlet csoportnyelvként is minősíthető. Hajdú Mihály szerint (Hajdú 1980: 8) akkor beszélünk csoportnyelvről, ha az adott csoport például nyelvhasználatában, szókincsében, akár a szakszó jelentésében, akár hangrendszerében (vagy a nyelvi rendszer bármely területén) eltérés figyelhető meg az egységesnek vélt köznyelvhez (illetőleg a többi csoporthoz) viszonyítva. Ezt a szempontot figyelembe véve, a szőnyegszövést — a szakszavai, szókészlete alapján — a csoportnyelvek közé sorolhatjuk, hiszen szókincse olyan elemeket is magában foglal, amelyek a köznyelvi beszélők számára vagy teljesen ismeretlenek, ilyen szaknyelvi szó például a belinderezés (’a szőnyeg szövésének befejezése után a láncfonalak áruhengerben történő rögzítése a linderező vas segítségével’), a pofafa (’a szövőszék tartozéka, a nyüsthenger feszítésére szolgál’), vagy a szó ugyan ismert a köznyelvben, de ott más a jelentése mint a szaknyelvben, ilyen szakszó például a tükör (’a szőnyeg belső része’). Szende Aladár is Hajdú Mihály gondolataihoz hasonlóan a csoportnyelvek — ezen belül pedig az egyes szakmák nyelvének — meghatározását illetően azt az álláspontot képviseli, hogy az leginkább szókincsében, műszavaiban — terminus technikusaiban — tér el a köznyelvtől és a többi csoportnyelvtől (Király: 1972: 469). Ezen túlmenően azt is megállapította, hogy a mesterségek, foglalkozások eltérő szókincskészletének az az oka, az adott szakma mindig arra törekszik, hogy elkülönítse magát a többitől, ennek érdekében sajátos fogalmazásmóddal, egyértelmű és pontos fogalomjelöléssel illeti szakkifejezéseit. Szende Aladár imént bemutatott szemlélete a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szövés, mint a textiliparon belül működő egyik legjelentősebb foglalkozási ág, nem merül ki pusztán a perzsaszőnyegek gyártásában, emellett számtalan más technikával készült szőnyeg is létezik (pl. a dolgozatom 1.2.1. pontjában már ismertetett szőnyegtípusok is). Továbbá a nyelvész előbb ismertetett vélekedését alátámasztva, a különböző technikával készült szőnyegek szövése során használt szaknyelv műszavai még ha kis mértékben is, de eltérnek egymástól, minden típusnak megvan a maga sajátos szókészlete. Például más szakszavakat használ az, aki torontáli szőnyeget készít és mást, aki perzsát sző. Ezt jól 19

mutatja a perzsaszőnyeg–szövésekor használt belinderezik a fonalakat kifejezés, ellentétben a torontálival, ahol befogdossák a fonalakat (lásd Bana 1981: 20–1).

4.1. A nyelvi csoport és a csoportnyelvkutatás Hajdú Mihály — az előző fejezetben említett művében — azt is kifejtette, hogy kik alkothatnak nyelvi csoportot. Ennek az ismerete számomra azért volt fontos, mert alátámasztja azt a kutatásom során megtapasztalt momentumot, hogy a csoportnyelvi vizsgálatom sikerességét, eredményességét nem az döntötte el, hogy hány adatközlővel voltam kapcsolatban (pontosabban nem az volt a döntő, hogy minél több szőnyegszövéssel foglalkozót megkérdezzek), hiszen a szakszókincs gyűjtésekor elegendő volt csak a szakmában leginkább járatos személyekkel beszélnem. Így tehát Hajdú Mihály szempontját figyelembe véve (Hajdú 1980: 7–8) aki azt mondta, hogy már két ember is alkothat nyelvi csoportot akkor, ha azok egymással szakmai kommunikációs viszonyban, kapcsolatban állnak, azaz nem a mennyiség (a megkérdezettek száma) a meghatározó, a nyelvész javaslatát megfogadva a kutatásom során — már a dolgozatom korábbi 2.1. pontjában, Márton Gyula javaslatainál is ismertetett — 5 fő releváns adatközlővel vettem fel az interjúkat. Egy nyelvi csoport szókincsének összegyűjtéséhez kétféle gyűjtési módszer közül választhatunk, melyeket Hajdú Mihály nézőpontja alapján (Hajdú 1980: 35) ismertetek: 1./ Teljességre törekvő gyűjtés: ennek a módszernek az alkalmazása során a különböző foglalkozások szakkifejezéseit, munkafolyamatok műszavait gyűjti össze a kutató. A gyűjtés általában egy nagyobb térségen, területen történik (pl. Ormánság, Szamoshát), ugyanakkor ez a típus a kizárólag egy településhez való kötődést, ragaszkodást is hangsúlyozza (pl. Szeged, Mihályi, Felsőőr). Saját kutatásom, illetve a dolgozatom ebbe

a

csoportba

sorolható,

a

perzsaszőnyeg–szövés

teljes

szókincsének

(munkafolyamatainak és lépéseinek) összegyűjtésére törekedtem, mindezt egy településen (nagyközségben) végeztem el. 2./ Csak a jellegzetességeket tartalmazó gyűjtés. A csoportnyelvkutatás — ahogyan azt Hajdú Mihály is kifejtette (Hajdú 1980: 35) — arra törekszik, hogy minél alaposabban megvizsgálja egy-egy csoportnak a szókészletét alaki - valamint jelentésbeli tulajdonságok alapján. A perzsaszőnyeg–szövéssel foglalkozók nyelvhasználatának, szakszókincsének vizsgálata során amellett, hogy feltártam - és összegyűjtöttem a szőnyegszövés munkamenetéhez tartozó szakszavakat, az 20

eszközhasználatot és ezek elnevezéseit, melyeket a dolgozatom második egységében részletesen is bemutatok, ezeken kívül a szakszavak jelentését is megvizsgáltam, mégpedig a köznyelvet beszélők és a szakemberek nyelvhasználatában megfigyelhető eltérő szóhasználat -, illetve jelentés alapján (a vizsgálat eredményét lásd 1.sz. mellékletben). Továbbá az összegyűjtött szakszókincs nyelvészeti szempontú vizsgálatát, csoportosítását is elkészítettem (lásd a 11. pontban), ezek alapján tehát az mondható, hogy csoportnyelvkutatást végeztem.

21

5. A szaknyelvek helye a magyar nyelvi rendszerben és a nyelvi rétegek között Kiss Jenő a Társadalom és nyelvhasználat című könyvének egyik fejezetében (Kiss 2002: 74–86) részletesen szólt a szaknyelvek helyzetéről (vö. Seregy 1988: 866). Ebből a fejtegetésből — a szaknyelv nyelvi rendszerben történő elhelyezése előtt — fontosnak tartom kiemelni azt a szőnyegszövésre is vonatkoztatható gondolatát, hogy (a technika -, a tudomány rendkívül gyors fejlődésének köszönhetően) a szaknyelvek a magyar nyelvnek a leginkább fejlődő -, és a szókészletet tekintve legnagyobb számban gyarapodó részei. A nyelvész megfigyelései szerint minden szaknyelvre jellemző, mindegyikben vizsgálható az idegen nyelvi hatás. Régebben a latin és a német, mára pedig az angol eredetű szavak özöne figyelhető meg. Ez a megállapítás kis mértékben ugyan, de a perzsaszőnyeg–szövés néhány szakszavára is igaz — pl. ’a cérnázott, vékony, de erős szálú pamutfonalat, amely bolyhos felületű, alapanyaga pedig gyapjúfonal’ flórfonalnak nevezik, a flór pedig német eredetű szó (Bakos 1974: 268), vagy egy másik ilyen példa a szőnyeg címkéjén található dessen szó, amelyhez a szakemberek a szőnyeg ’fantázianevét’ írják fel, ez a szó is szintén német eredetű —, tehát ebben a szaknyelvben is találunk idegen eredetű szavakat. A szaknyelveknek a magyar

nyelv

rendszerében történő elhelyezésével

kapcsolatban, a szakirodalmakban (Pusztai 1975; Grétsy–Kovalovszky–Ladó 1985; Szabó 2001; Kurtán 2003) többféle állásponttal találkoztam. Amiben ezek a nézetek megegyeztek, hogy a nyelvészek — elméletük alapjaként — a nyelvet vertikális és horizontális irányok mentén osztották fel és ezeknek a felosztásoknak az alapján sorolták be a szak - illetve csoportnyelvet. Az egyik ilyen szemléletet Pusztai István ismertette (Pusztai 1975: 395) és tanulmányában bemutatta, hogy már 1961-ben az új nagy akadémiai nyelvtanban is megtalálható ez az irányok mentén történő felosztás. Ott a nyelvészek tehát a nemzeti nyelv változatait a következő két irány mentén csoportosították: függőlegesen a rétegnyelvekre bontották (ezek a következők: irodalmi nyelv, köznyelv valamint a nyelvjárások), a vízszintes iránynak pedig a csoportnyelveket feleltették meg és ezek között tartották számon a szaknyelvet. Ennél a felosztásnál tehát újra előjön a szak - és csoportnyelv elválasztásának, elkülöníthetőségének a kérdése, problémája. A nemzeti nyelv vertikális és horizontális felosztására Lothar Hoffmann — a szaknyelvkutatás legkiemelkedőbb alakja — alapján Kurtán Zsuzsa hivatkozott (Kurtán 2003: 45–7). Hoffmann szintén a (dolgozatom elméleti alapvetéseinek során már többször megemlített) technika -, tudomány fejlődésére hivatkozva azt mondta, hogy a szaknyelvek száma gyakorlatilag végtelen, hiszen azok nagymértékű fejlődésének következtében a 22

szakmákon belül folyamatosan új nyelvhasználati rendszer jön létre, amelyek alapján véleménye szerint nagyon sok horizontális (azaz területi) kategóriát lehet elkülöníteni, felállítani. A szaknyelv horizontális felosztásának Hoffmann-féle kritériumait (1.sz. táblázat) tartalmazza a következő táblázat. Az absztrakció foka A legmagasabb B nagyon magas

C magas

D alacsony

E nagyon alacsony

Nyelvi norma

Nyelvhasználati A kommunikáció környezet résztvevői (az alkalmazás szférája) mesterséges nyelvi elméleti tudós+tudós jelek az elemek és alaptudományok relációk jelölésére mesterséges nyelvi kísérleti tudós+tudós+ jelek az elemek és a tudományok tudományos-műszaki természetes nyelv segédmunkatárs relációinak kifejezésére erősen alkalmazott tudós+a termelés terminologizált tudományok és tudományos és műszaki természetes nyelv technika vezetői szigorúan kötött mondatszerkesztéssel terminologizált anyagi termelés a termelés tudományos és természetes nyelv műszaki viszonylag kötetlen vezetői+mesterek+ mondatszerkesztéssel szakmunkások természetes nyelv fogyasztás a termelés képviselői+a néhány szakszóval, kereskedelem kötetlen képviselői+fogyasztók mondatszerkesztéssel

1.sz. táblázat. A szaknyelvek Hoffmann-féle horizontális felosztásának kritériumait tartalmazó táblázat (Kurtán 2003: 46)

Hoffmann tovább fejtette gondolatait és megállapította, hogy ezek a felállított kategóriák (a kategorikusan felállított rendszeréért egyébként később több kritika is érte), rétegek a kommunikáció során csak néhány esetben különülnek el tiszta osztályként, hiszen nem kizárt bizonyos szakszavak több csoporton belüli használata sem. Azért tartom fontosnak Hoffmann szempontjának bemutatását, mert én is tapasztaltam a szőnyegszövés szaknyelvének vizsgálatakor azt, hogy némely szakszó használata nemcsak erre az egy szakmára jellemző. A szakszavak egy része esetében tehát megfigyelhető a nyelvész imént említett álláspontja, mely szerint az általam vizsgált szakma nyelve is tartalmaz olyan szakszavakat, amelyek nemcsak ebben a kategóriában találhatóak meg, ugyanis azokat más szakmának a tagjai is használják (itt elsősorban a szakmákon belüli, megegyező jelentésre 23

helyezem a hangsúlyt). Például az ék szó a szőnyegszövés esetében a következőt jelenti: ’a szövőszék egyes alkatrészeinek összetartására, rögzítésére használt eszköz’. A Magyar Értelmező Kéziszótárt fellapozva (vö. Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 265) azonban látható, hogy ez a szó a nyomdászat illetve a műszaki nyelv szakszókészletében is ugyanúgy használatos (az ékek ezeknél a szakmáknál is a rögzítés funkcióját szolgálják). Visszatérve a nyelv kétirányú szemléletének felosztására Szabó István Mihály egy más szempontú indokot ad a kétféle irány létrejöttére (Szabó 2001: 740–5), amely indok megmagyarázza azt, hogy a szőnyegszövésen belül (a kétféle irányt tekintve) mi lehet annak az oka, hogy más szókészlettel rendelkeznek például a perzsaszőnyeget szövők, és más szókinccsel a torontáli szőnyeget készítők csoportja. A magyarázat abban keresendő, hogy

a

szaknyelv

fejlődése

(pl.

szókincsének

gyarapodása)

addig

tekinthető

horizontálisnak — tehát azonos szinten haladónak — amíg annak minden egyes elemére szüksége van a szakterület, szakma képviselőinek (ez jellemezte az ősidőket, amikor még a szőnyegszövés alatt egy technológiát, egy cselekvéssort értett mindenki és a szövéshez használt eszközök is közel azonosak voltak, legfeljebb a fonalak színezési módjában volt területenkénti eltérés). Azonban egy - vagy akár több irányba is vertikálissá válhat akkor, ha a szakma csoportokra, szakterületekre bomlik (lesznek olyanok, akik a perzsaszőnyeg– szövésére és lesznek akik a torontáli készítésére szakosodnak), és a csoportok szűkebb szaknyelvei ennek megfelelően specializálódnak (vö. Kurtán 2003: 38–9). Pusztai István is kifejtette a kétirányú felosztással kapcsolatos véleményét (Pusztai 1975: 396–9), amely a szaknyelvek vertikális tagolásának szempontjából megegyezik az eddig ismertetett elméletekkel (a rendszert kiegészítette a szaknyelvek alatt, a köznyelvvel azonos

szinten elhelyezkedő,

a szaknyelv

és az anyanyelv

között közvetítő

műhelynyelvvel, illetve a harmadik szintre a műhelyzsargont állította, amely a szakmai társalgás nyelve). Pusztai Istvánnak az volt a célja, hogy kiemelje a szaknyelvek értéktöbbletét illetve rendszerezettségét, ennek érdekében felvetette a csoportnyelv, valamint az ennek alárendelt szaknyelv fogalmak megszüntetését és ezek helyett inkább különnyelvekről beszélne, amely alatt egyrészt azok a szaknyelvek lennének, amelyek logikailag és nyelvileg is rendezett, intézményesített (tehát szakmai illetve tudományos szervek által jóváhagyott, elfogadott, szabványosított) terminológiával rendelkeznek (a szőnyegszövés szakszavai megfelelnek ennek a kritériumnak, hiszen a szakszókészlet egy része a nemzetközi terminológiában is használatos), másrészt amelyek ebből a rendszerből kizáródnak az ismertetőjegyek hiányosságai miatt, ezeket alkalmi nyelveknek nevezné (ezzel is azt jelezve, hogy egyáltalán nem állandó foglalkozásokhoz, cselekvésekhez vagy 24

hivatásokhoz kapcsolódnak), például a kártyások nyelve, vagy a gyermeknyelv tartozna ide (melyeket a MMNyR. a szaknyelvekkel közösen a csoportnyelvek között említ meg). Végezetül

Grétsy

László–Kovalovszky

Miklós–Ladó

János

nyelvészek

tanulmányában egy más irányból megközelített csoportosítással is találkoztam (Grétsy– Kovalovszky–Ladó 1985: 118), ahol a szaknyelvet a formális nyelvek — azaz a természetes nyelvektől elkülönülő ún. mesterséges nyelvek — és a természetes nyelvek között helyezték el a nyelvészek. A szaknyelv nyelvi rendszerben történő, különböző szemszögből megközelített elhelyezésének ismertetése után, a most következő fejezet a szaknyelv definiálását, bemutatását tartalmazza.

5.1. A szaknyelv fogalma A szaknyelv definiálására interdiszciplinaritásából eredően sokféle meghatározás született. A Magyar Értelmező Kéziszótár szaknyelv szócikkénél a következő olvasható: „valamely tudomány(ág), szakma csoportnyelve” (Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 1240). Grétsy László felfogása is a szótárral hasonló, hiszen ő is csoportnyelvként határozta meg a szaknyelvet arra alapozva, hogy nem rendelkezik saját nyelvtani szabályokkal, illetve „nem használ más nyelvtani formákat, pusztán más gyakorisággal fordulnak elő benne az egyes nyelvtani elemek” (Grétsy 1988: 100). Kutatásom során azt tapasztaltam, hogy a szőnyegszövés szaknyelvének (azaz munkafolyamatainak, szakszavainak) megértése nélkül nem jöhet létre szakmai kommunikációs diskurzus, ebben látja Lothar Hoffmann is a szaknyelv lényegi vonását (Pusztai 1988: 123), szerinte a szaknyelvet olyan területen használják, amely szakmailag jól körülhatárolható és célja, feladata az ebben dolgozók, ezzel a szakmával foglalkozók közötti kommunikáció biztosítása. Egyetértek tehát azokkal a megállapításokkal, amelyek a szaknyelveket „olyan csoportnyelvi kategóriáknak tekintik, amelyek az egyes szakmát művelő egyének közötti (csoporton belüli) kommunikáció célját szolgálják” (Szőllősy–Sebestyén 1988: 952). Grétsy László szerint a szaknyelv definiálására irányuló felfogások többsége e nyelvréteg lényeges vonásának leginkább a köznyelvtől való elkülöníthetőséget látják (Grétsy 1988: 100–101), ezektől a nézetektől azonban eltért a saját felfogása azért, mert úgy vélte, hogy a szaknyelv önmagában nem felel meg a nyelvvel szemben támasztott

25

követelményeknek és saját eszközein túl a köznyelvvel is átfedésben van, éppen ezért attól nehezen lehet elkülöníteni. Ezt a problémát magam is tapasztaltam, amikor a szakszavakat többek között abból a szempontból is megvizsgáltam, hogy melyik ismeretes és használatos a köznyelvben és melyik az a szakszó, amelyik csak a szaknyelvben létezik (lásd 1.sz. melléklet). Így tehát ezt az — imént említett két réteg közötti elkülönítési — nehézséget a következő fejezetben, a szőnyegszövésre vonatkozóan konkrét példákkal is igazolni fogom.

26

6. A szaknyelvi szókészlet Az elmúlt évtizedekben — ahogy Kurtán Zsuzsa is említette (Kurtán 2003: 155) — a

szakszavak

csoportosítására,

illetve

a

köznyelvtől

való

elkülönítésére,

megkülönböztetésére már számos kísérlet irányult. A ’80-as évek elején Kovács Ferenc — a MNy. első számában megjelent Köznyelv, szaknyelv című tanulmányában — részletesen szólt arról, hogy „nem lehet merev határvonalat húzni a köznyelv és a szaknyelv közé: állandó vándorlás van egyik rétegből a másikba és vissza” (Grétsy 1988: 100). Ez a megállapítás a szőnyegszövés szakszavaival is igazolható, a szavak egy része ugyanolyan jelentésben és formában használatos mind a szak -, mind a köznyelvben például: - a gombolyag ’fonalból föltekert gömb’ vagy - a káva ’abroncsszerű perem’ szó is ilyen (Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 467, 660). Grétsy László (Grétsy 1988: 98–101) és Zaicz Gábor (Zaicz 1988: 1020–8) is vizsgálták a szak - és a köznyelv kölcsönösen egymásra hatását. Míg az előbbi nyelvésznek az volt a véleménye, hogy ugyanazoknak a szavaknak ezrei ugyanabban az időpontban köznyelvi - és szaknyelvi szavak is egyszerre, addig a másik kutatónak az volt a megállapítása, hogy ennek a kölcsönösen egymásra hatásnak az az oka, hogy a szaknyelv gyakran kölcsönöz műszavakat a köznyelvnek vagy az irodalmi nyelvnek (Grétsy 1988: 100, Zaicz 1988: 1028). S ez nemcsak a hazai szakirodalomra jellemző, az angol nyelvészek Sager J. C., Dungworth D. és McDonald P. F. is az általános, azaz a köznyelven alapuló szaknyelv használatára és elválasztásuk nehézségére helyezték a hangsúlyt (Sager J. C.–Dungworth D.–McDonald P. F. 1980: 68) illetve arra, hogy kizárólag a használati szempontjaiknak a figyelembe vételével lehet elkülöníteni őket, míg Pusztai István által idézett (Pusztai 1975: 397) MMNyR. szerint a szaknyelvek leginkább csak a szakszavak (tehát sajátos szakszókincse), a szakmán belül járatos műszavak használata által különböznek a köznyelvtől. Ez a szőnyegszövés szavainak esetében is így van, tehát pusztán szakszavaiban tér el a köznyelvtől, de nyelvtani szerkezetét tekintve ugyanaz a szabály vonatkozik erre is. Ehhez hozzá kell tenni azt a — Pusztai István szerint szintén fontos (Pusztai 1975: 398) — szempontot is, hogy egy szó nem csupán azért része a szakszókincsnek mert a köznyelvben teljes mértékben ismeretlen (természetesen a szaknyelvek több ilyen szakszóval rendelkeznek, lásd pl. Z sodratú fonal ’jobbról bal felé

27

sodort a fonal’ szakszót), hanem azért is, mert jelentése egészen más értelmű a szaknyelvben és más a köznyelvben (ez az állítás csak azokra a szavakra vonatkozik, amelyek a köznyelvben és a szaknyelvben is előfordulnak). Ilyen szakszó például a dolgozatom 4. pontjában már említett tükör. Továbbá Pusztai István megállapította, hogy a szakszó jelentése egy fogalomra irányul és a „kontextuson kívül él”, de a „szakmai kontextuson belül” (Pusztai 1975: 397) a jelentését nem változtatja, nézete szerint egyrészt ez különbözteti meg a köznyelvi szókészlettől, másrészt a köznyelvben használt szakszavak a régi jelentésüket elhagyva, gyakran újat akár több jelentést is kaphatnak érzelmi-hangulati tartalommal együtt, ilyen elemekre azonban a szaknyelvekben, szakszövegekben nincsen semmi szükség. Ilyen szó például a bog, melynek jelentése a szőnyegszövés szaknyelvében ’fonalcsomó’, azonban emellett még további két (az előbbitől teljesen eltérő) jelentéssel is rendelkezik, régen az irodalmi nyelvhasználatban ’kusza szövevényt’ jelentett, de ezt a jelentését lecserélte és mai értelemben a fonalcsomón kívül a ’fán, növényen nőtt bütyök, dudor’ (Juhász–Szőke– O. Nagy–Kovalovszky 1980: 142) tartalmat értjük alatta. Wacha Imre más szemszögből vizsgálta a szókincsbeli eltéréseket, mégpedig úgy, hogy a szak - és csoportnyelvek előtagjait szembeállította az irodalmi - és a köznyelv szavaival (Wacha 1992: 50–3), amely összevetés eredményeként megállapította, hogy ahogyan a köznyelvnek, úgy a szaknyelvnek is több rétege van. A nyelvész abban látja a legnagyobb hibát, hogy összekeverednek a kategorizálási szempontok azért, mert a szakemberek egyrészt egy kategorizálási rendszeren belül akarnak több rendező elvnek eleget tenni, vagy gyakran előfordul, hogy ugyanazt a jelenséget több kategóriába is besorolják (hiszen mind a kettő relatív) és így egy kategóriába sorolnak össze nem hasonlítható jelenségeket. Másrészt tiszta osztályok, kategóriák létrehozását szeretnék úgy, hogy figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a nyelv bonyolult természetéből adódóan ennek az igénynek nem tud eleget tenni. A probléma kiküszöbölésének egyik lehetséges megoldását Hoffmann elmélete adta (Hoffmann 1987: 298), aki a nyelvi rendszeren belül a következő három csoportot különböztette meg: a köznyelv a nyelv azon elemeit és szabályait tartalmazza, amely a kommunikáció során egy beszélőközösség minden egyes tagja számára rendelkezésre áll. A következő csoportot az alnyelvek alkotják, melyek a nyelvi eszközeiket a kommunikáció egyes területein megvalósítandó feladatok, célok szerint választják ki. Hoffmann szerint az alnyelvek többsége szaknyelvnek is tekinthető, ez a harmadik kategória. Ennek jellemzői a szőnyegszövés szaknyelvén bemutatva a következők: jól 28

körülhatárolható a szaknyelv szakterülete, kommunikációs közege (a szőnyegszövés mesterségével foglalkozók köre), a témája és a műveletek pontosan meghatározottak (perzsaszőnyeg–szőnyegszövés és pl. a felvetés folyamata, részletesebben lásd a 8.3. pontban) és az információcsere miatt a megfelelő nyelvi eszközök alkalmazása jellemzi (pl. a szőnyegszövés szakszókincsében magas az igekötők használatának aránya, részletesebben lásd a 11. pontban). Hoffmann elméletén kívül a szaknyelveknél Kovalovszky Miklós (Kovalovszky 1976: 91–2) és Kurtán Zsuzsa (Kurtán 2003: 38–9) szerint a következő, szőnyegszövés szavaira is jellemző szempontokat kell figyelembe venni: • A szaknyelvek gyakran olyan szakkifejezéseket alkalmaznak, amelyek ugyan magyar elemekből állnak, de ezek a be nem avatottak számára a legtöbbször érthetetlen szakmai kifejezések. Ilyen kifejezés például a csikófarok (vagy más néven színvilla, amely egy ’kartonpapírból készített kártya, melynek egyik felére a fonalak színének a számát vezetik fel (pl. a 72-es szám a piros fonalat jelenti), a másik felén pedig maguk a fonalak láthatóak) vagy a feszítőkulcs (’a szövőszék alsó - és felső hengereinek csavarásához használt eszköz’). • Nagy figyelmet igényel a szakszavak, szakkifejezések helyesírása, mert a hibás írásmód eltorzítja vagy teljesen megváltoztatja a szakszó, szakkifejezés értelmét. Ilyen szakkifejezés például a szád szó (’a láncfonalak szétválasztásakor – váltórúddal történő váltásakor – keletkező kis nyílás’), amelyet sokan — kutatásom kezdeti fázisaiban én is közéjük tartoztam — összekevernek a száda szóval (’ritka szövésű, világos, általában függönyanyag’ vö. Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 1236), amely mint látható, teljesen mást jelent. • Egyetértek Jumpelt R. W. megfigyelésével, aki szerint a szaknyelvet nemcsak a szóállománya, szakszókészlete különbözteti meg a köznyelvtől, valamint a többi csoportnyelvtől, hanem a szerkesztésmódja illetve a stílusa is. A dolgozatom második egységében bemutatásra kerülő munkafolyamatok véleményem szerint csak úgy érthetők meg a legjobban, ha a leírás mellett fotókkal is szemléltetem, bemutatom azokat és így tehát, szerkezetét tekintve máris eltér a köznyelvtől. Nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a szaknyelv létezését nem minden nyelvész ismeri el (vö. Szőllősy–Sebestyén 1988: 949–56). Közéjük tartozik Dániel Ágnes is (Dániel 1982: 337–42), aki a szaknyelv helyett a szakmai nyelvhasználat kifejezést javasolta, mert véleménye szerint kizárólag tudományos, vagy más funkcióval rendelkező szakszövegek léteznek, amelyek nem a szakmák szerint különböznek egymástól, emellett 29

megkérdőjelezte, hogy érdemes-e és egyáltalán lehet-e vizsgálni a szakmai nyelvhasználat sajátosságait. Továbbá abban is problémát látott, hogy a szakmai - vagy a tudományos nyelvhasználat megjelölést sokan a szaknyelv szinonimájaként használják. Míg az előbbire az a jellemző, hogy a beszélő a beszédhelyzetben a nyelv szókészletéből, illetve szabályrendszeréből kiválogatja a használni kívánt elemeket, addig az utóbbira ezeken túlmenően a nyelvi rendszer más jellemzőinek a használata is jellemző. Továbbá a szaknyelv kifejezés szerinte azt sejteti mintha „a nyelv azonos volna alkotóelemeinek összességével”. Emögött olyan elgondolás bújhat, hogy „a szaknyelveket más nyelvtani szerkesztettségű rendszernek lehetne tekinteni, mint az egységes köznyelvet” (Dániel 1982: 337–8). Pedig a szaknyelvek nyelvtani szerkesztettsége — lényegi vonásait tekintve — ugyanolyan szabályok mentén történik, mint a köznyelvé.

6.1. A szaknyelvek nyelvtani — alaktani, mondattani — sajátosságai A szaknyelvek alaktani, mondattani sajátosságait Grétsy László–Kovalovszky Miklós–Ladó János cikke alapján dolgoztam fel (Grétsy–Kovalovszky–Ladó 1985: 118– 21). A szerzők véleménye szerint a szaknyelvekre az alaktan tekintetében az a jellemző, hogy az összetételek használata a köznyelvhez képest gyakoribb, valamint a képzett szavak és általában a képzők alkalmazása is jelentős. A szőnyegszövés szakszavait tekintve is magas:  mind az összetett szavak aránya, elsősorban a szerves szóösszetételé, ezen belül pedig az alárendelő — a jelzős (részben minőségjelzős, részben pedig birtokos jelzős) — szóösszetétel a gyakoribb, az összegyűjtött 126 szakszóból 38 összetett, ilyen például a fantázianév, fonalfinomság, mintarajz, vaspálca  mind pedig a képzett szavak száma, a szótőhöz az esetek többségében az -ás/és elvont főnévképző kapcsolódik, a kutatásom során 59 képzett szót gyűjtöttem össze, erre példa a bebogozás, berakás és a címkézés. Mondattani és stilisztikai szempontból pedig — az imént ismertetett szerzők szerint — a szaknyelvekre a körmondatok gyakorisága és a kijelentő mondatok nagy aránya jellemző, ezeken kívül a szaknyelvek sajátos elemei a különböző jelek, jelszerű és rövidítésszerű betűjelzések. Erre is találtam példát a szövés szókincsében, például a ’fonal hosszát’ a szövők h, a ’fonal súlyát’ pedig g betűvel jelölik, emellett mesterséges szórövidítéseket is alkalmaznak, például a bolyhos felületű flórfonal helyett csak a flór 30

kifejezést, a rendező szál helyett csupán a rendező szót használják (a szempontokat és a hozzájuk tartozó példákat részletesebben lásd a 11. fejezetben). A következő fejezetek a szakszókincs jellemzőit, felosztását és a helyesírásukkal kapcsolatban felmerülő kérdéseket, problémákat ismertetik.

31

7. A szakszókincs általános lexikai jellemzői A szakszókincsre vonatkozó általános jellemzőket Kurtán Zsuzsa (Kurtán 2003: 153–7) Szakmai nyelvhasználat című könyve foglalja össze a legjobban, melyből a következő szempontokat tartom fontosnak kiemelni: „a szókészlet valamely nyelv szavainak teljes készletét jelenti, a szókincs pedig ennek az a része, amelyet az egyén felhasznál” (Kurtán 2003: 153). A szakszókincs a nyelv leggyorsabban változó része, ezért a szakszavak száma pontosan nem — a szőnyegszövés szókincsének esetén sem — állapítható meg. Én is tapasztaltam azt a tényt, hogy a szakszókincs tartalmaz egyrészt köznyelvi -, másrészt más szakterületekről átvett -, illetőleg saját elemeket is. A szőnyegszövés szókészletében például köznyelvi szó a fonal, más szakterületről átvett a lekötés és saját eleme a belinderezés. Egyetértek Kurtán Zsuzsával abban is (Kurtán 2003: 157), hogy egy szakma szókincsét csak akkor lehet alaposan feltárni, összegyűjteni illetve a szakmát művelő csak akkor tudja azt a szókészletet alkalmazni, helyesen használni, ha elméleti - (lexikális, azaz szintaktikai, valamint szemantikai és pragmatikai ismeretekkel) és tapasztalati (gyakorlati) tudással is rendelkezik. Gyermekkorom óta megvolt arra a lehetőségem, hogy a nagymamámnál és a nagynénémnél elsajátítsam a perzsaszőnyeg–szövés mesterségét, amelyet tehát a gyakorlatban is műveltem, megtanultam, emellett az elméleti - valamint lexikális ismereteket az általuk és a többi adatközlőm által elmondottakon túl, a szövéssel kapcsolatos szakkönyvekből merítettem.

7.1. A szakszókincs felosztása Csakúgy, amit a szaknyelv - és a csoportnyelv felosztásánál tapasztaltam, a szerzők a szakszókincset is többféle szempont szerint csoportosítják, melyekből én Pusztai István által idézett (Pusztai 1982: 141–2) Wilhelm Schmidt ismertetőjegyeit, illetőleg Kurtán Zsuzsa által bemutatott (Kurtán 2003: 155–7) Baker Mona kategorizálását, illetve a nyelvész saját rendszerezését mutatom be. Többek között tehát Wilhelm Schmidt adta meg a szakmai szókincs ismertetőjegyeit (Pusztai 1982: 141), amelyek az általam gyűjtött szavakra is érvényesek, hiszen: szakmai kifejezések (a szőnyegszövés szakmáján belül használják), jellemző rájuk a fogalmiság, amellyel szorosan összefügg az egyértelműség követelménye (a

32

szakszavaknak a szaknyelven belül kizárólag csak egyetlen jelentésük van), ezeken kívül minden szakszó rövid (az esetek többségében egy elemből állnak pl. bog, csomó, azonban előfordulnak két elemű szakszavak is, pl. csomózó olló, rendező szál) és független a kontextustól (önmagukban, a szövegkörnyezettől függetlenül is érthető - és világos kifejezésekről van szó, lásd az 1.sz. mellékletet). Baker Mona más szempontból közelítette meg a szakszókincs kérdését, kategorizálásából három csoportot emelek ki, amelyekre az általam összegyűjtött szakszavakból is találhatunk példákat. Ezek a következők: 1.

a szakszókincsnek tartalmaznia kell több tudományban is megtalálható ún. általános szakszavakat, ilyen szó például a fonal, melyet a textiliparon kívül különböző műszaki területeken, illetve a növény - és állatvilágban is használnak (vö. Juhász– Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 424) vagy a bordűr szakszó a nyomdászat szaknyelvében is megtalálható (vö. Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 148),

2.

a szakszókincsben legyenek köznyelvi elemek is, ezek a szakszavak az egyes tudományterületek esetében speciális jelentéssel bírjanak, például a dolgozatom korábbi fejezeteiben említett tükör, vagy a fésülés szó is ilyen, amely a köznyelvi jelentésétől eltérően, a szőnyegszövés esetében ’a fonalszálakat egymásba hurkolását’ jelenti,

3.

továbbá a szakszókincsben szükséges olyan speciális elemek megléte is, amelyek tudományterületek szerint mást jelentenek, például a fény szó jelentése ’a csomózás sűrűsége által megadott szépség, a minta minél szebb megjelenése a szőnyegen’, azonban ez a szó a művészetekben (’világos folt’), az irodalomtudományban (’az értelem világossága’) vagy a fizika (’látható sugárzó energia’) területén teljesen mást jelent (vö. Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 400). Végül Kurtán Zsuzsa szókinccsel kapcsolatos hármas felosztású szempontját

szeretném bemutatni, példákkal alátámasztva: a.) a szaknyelvek sok elemet „az általános köznyelvi szókincsből” vesznek át (Kurtán 2003: 155). Az általam összegyűjtött szakszavak 1/3-a a köznyelvben is megtalálható, ott is használják (pl. a bog, csomó, csomózás szavak) illetve a szakszavak nagy részéről az is elmondható, hogy belső szóalkotás útján jöttek létre, b.) az ún „közös szókincs” (Kurtán 2003: 155) a köznyelvben is ismert szavakat tartalmazza, azonban a legtöbb esetben ezek a szavak új jelentéssel, különféle értelmezéseket hordozva, tudományos szakszavakká, kifejezésekké válnak, például a billentyű ’a szövőszék hengereinek végén a fogaskerekek mellett található, a hengereken 33

lévő felvetőszálak erős megfeszítésére és rögzítésére szolgál’, a köznyelvet beszélő számára azonban ez a szakszó jelentheti az emberi testrészt (szívbillentyű), vagy a zongora billentyűit is (vö. Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 136). c.) A harmadik csoportot a „specifikus szakszókincs” alkotja (Kurtán 2003: 155), amely kizárólag az adott szakterület nyelvhasználatában jellemző terminusokat tartalmazza. Ilyen a csak szőnyegszövésnél használt szakszó például a kampós kés, csomózó kés ez egy ’olyan eszköz, amellyel a bebogozott szálakat nyírják le megfelelő hosszúságra’, vagy a lekötöző fa amely nem más, mint ’a felvetés folyamata során az alsó hengeren található vaspálca alá helyezett téglalap alakú fadarab, amelynek az a funkciója, hogy a pálcát kiemelve, a fadarabokat aláhelyezve és rákötve majd a felvetőszálakat a pálcához hozzá lehessen kötni’. Félreértésre adhat okot az, ha valaki a terminológiát azonosnak tekinti a szakszókinccsel. A szakszókincs imént bemutatott Kurtán Zsuzsa-féle három rétege közül csak a harmadik, a specifikus szakszókincs tekinthető terminológiának. A nómenklatúra és a terminológia fogalmak közötti különbségek tisztázását azért tartom fontosnak, mert — a dolgozatomban — az összegyűjtött szakszavaknak nemcsak a jelentését adtam meg, hanem a Magyar Értelmező Kéziszótár (1980) segítségével összegyűjtöttem a köznyelvbe bekerült és ma is használt szavakat (ezeket a szavakat *-gal jelöltem, valamint ezeknél a kifejezéseknél egyrészt a szótárban fellelhető helyüket, másrészt a pontos lapszámokat is megadtam), a másik csoportot a megmaradt szakszavak, a szaknyelvi terminus technikusok alkotják, amelyeket csak a szakmai diskurzus során használnak (a vizsgálatom eredményét lásd az 1.sz. mellékletben).

7.2. Nómenklatúra és terminológia fogalma A nómenklatúra pontos meghatározásához két megközelítést emelek ki. H. Bottyánfy

Éva–Horváth

Mária–Korompay

Klára–D.

Mátai

Mária

a

fogalom

meghatározásakor arra helyezték a hangsúlyt, hogy ez egy összefüggő szócsoport, „az egyes szakszókincseken belül a sajátos szakmai fogalmakat jelölő, a köznyelvben és más szakterületek szakszókincsében általában ismeretlen szavak összessége” (H. Bottyánfy– Horváth–Korompay–D. Mátai 1996: 174). Míg Szépe György meghatározása sokkal inkább a tartalmi összefüggésre helyezi a hangsúlyt, hiszen véleménye szerint a nómenklatúra nem kifejezések gyűjteménye, hanem egy szakterület által használt, „egymással összefüggő ismereti zóna megnevezéseinek a rendszere” (Szépe 1982: 122). 34

Ugyanakkor a terminológia meghatározásán belül már kevesebb feszültséget találunk az egyes szerzők definíciói között. Az előbb említett szerzők a terminológia definiálását is megadják, amely a következő: „az egyes szakszókincseken belül a szakmában használt szavak összessége” (H. Bottyánfy–Horváth–Korompay–D. Mátai 1996: 198). Grétsy László a terminológia jelentését a terminusok összességeként adja meg, (Grétsy 1964: 51–3), a terminus technikus jelentése: műszó, szakkifejezés, melyeket foglalkozásukra vonatkozóan az egyes szakmát művelők használnak (ugyanolyan jelentésben). A szőnyegszövéssel foglalkozók is ilyen szakszókincs birtokában vannak. Szépe György hozzátette (Szépe 1982: 123), hogy a szaknyelv mindenekelőtt a terminológiát tartalmazza, de nómenklatúra jellegű elemeket is magába foglal a természettudomány - illetve a technika szaknyelvekre gyakorolt nagy hatása miatt, például a fonal vagy a számolni szakszó is igazolja ezt a kijelentést. Egy műszó ahhoz, hogy alkalmas legyen a szaknyelvben való használatra, több kritériumnak kell, hogy megfeleljen. Ezeket a követelményeket mutatom be a következő fejezetben.

7.3. A műszóval és a szakkifejezésekkel szemben támasztott követelmények A műszóval kapcsolatos követelmények bemutatásához, illetve annak igazolására, hogy a szőnyegszövés szakszavai eleget tesznek ezeknek a feltételeknek, felhasználtam Grétsy László (Grétsy 1964: 55–6), valamint Szépe György (Szépe 1982: 124–6) által meghatározott követelményrendszereket. Grétsy László tehát a következő három kritériumot határozta meg (Grétsy 1964: 55–6): •

a szakszó legyen egyértelmű, azaz egy műszó kizárólag egy fogalmat jelöljön

és fordítva az illető fogalom kifejezésére csak ez az egyetlen műszó lehet alkalmas (félreértéshez vezet ha ez a követelmény nem teljesül). Lássuk ennek a követelménynek a teljesülését az általam gyűjtött, néhány tetszőlegesen kiválasztott szakszón igazolva: bog: ’fonalcsomó’, csomókötés: ’a bogok berakása’, felvetőszál: ’a szőnyeg hosszanti alapszála’. •

A szakszó legyen rövid, azaz ne legyen aránytalanul hosszú vagy túl

bonyolult, szerteágazó jelentéssel rendelkező (ugyanis ha ezek a tulajdonságok jelen vannak, a szakszó használhatatlanná válik). A bog, csomókötés, felvetőszál szakszavak ennek a kritériumnak is eleget tesznek, hiszen rövidek és egyértelműek.

35

•

Végül a szakszó legyen magyaros, azaz a magyar nyelv szabályrendszerével

(pl. a hangalak, a szerkezet és a jelentés tekintetében) összhangban legyen. Ezt a követelményt is teljesítik a szőnyegszövés szakszavai. Ebből a néhány felsorolt példából is látható tehát, hogy az összegyűjtött szakszavak Grétsy László mindhárom követelményének eleget tesznek. Szépe György a szakkifejezésekkel szemben további nyolc követelményt állapított meg (Szépe 1982: 124–6), melyeket szintén megvizsgáltam a szőnyegszövés szakszavaival kapcsolatban. A követelmények a következők: -

Szabatosság: a szakkifejezés egyszerűen és célratörően fejezze ki azt, amire vonatkozik, azaz „se többet, se kevesebbet ne mondjon, mint amennyire szükség van” (Szépe 1982: 124), ezen kívül önmagában is érthető legyen a szövegösszefüggéstől függetlenül.

Úgy gondolom, hogy ennek a követelménynek az összegyűjtött szakszavak teljes mértékben eleget tesznek, például a szőnyegszövés egyik legfontosabb művelete a felvetés, felszerelés, amely ’a szőnyegszövés előkészítő művelete, az azonos finomságú és azonos hosszúságú láncfonalak hengerre való elhelyezése, feltekerése a szőnyeg szélességének megfelelően’, vagy a csomózás amely ’a szőnyeg szövésekor a szőnyeg színét alkotó flórfonalak — a fonal láncfonalakra történő hurkolásával annak — minta szerinti berakása, bevarrása’. Ezekkel a példákkal azt szerettem volna bemutatni és bizonyítani, hogy a szakszavaknak ez a megadott, rövid jelentése, meghatározása önmagában is érthető, világos és egyértelmű. -

Alkalmasság: a szakszó a rövidségén túl, különbözzön más szakkifejezésektől.

Ennek a tételnek is megfelelnek a szakszavak, rövidségükön túl a jelentésük is csak a lényegre szorítkozik (lásd 1.sz. melléklet). -

Szemléletesség: képes legyen kifejezni az elemek közötti kapcsolatot.

A csikófarok szakszó (jelentését lásd korábban, a 6. fejezetben) jól mutatja a kritérium megvalósulását, hiszen ez a kifejezés a szemléletességén túl, alakját tekintve is hasonlít az állati testrészhez (az erről készített fotót lásd a 8.2.1. pontban), valamint ugyanilyen szemléletes még a beverővilla vagy más néven vasfésű, amely szerkezetileg, alakját tekintve is hasonlít a villa - vagy a fésű fokaira (a beverővilláról készített fényképet lásd a 8.4. pontban). -

Helyesség: a szakkifejezés helyesírásában feleljen meg az éppen aktuális nyelvhelyességi szabályoknak.

36

Minden általam — a kutatás során — összegyűjtött szakszó a helyesírás szabályrendszere szerint került lejegyzésre, attól egyik sem tér el. Azoknál a szakszavaknál, ahol több ejtésváltozattal is találkoztam, azokat a megfelelő jellel láttam el, ilyen szó például a giordesi [ghiordes, gördesz] vagy a sennaah [szinné, szenné] csomózási technika (részletesebben lásd a 9.2.1. és a 9.2.2. pontokban). -

Hajlékonyság: a műszó ha szükséges legyen tovább képezhető, valamint a különböző nyelvi változataiban használható.

A szőnyegszövés szakszavainak nagy részéről az mondható el, hogy alakját tekintve a hajlékonyságra épül, egyik eleméből képezte tovább a másikat, ezt bizonyítják a csomó, csomókötés, csomózás, csomózó olló, csomózott szőnyeg szakszavak is. -

Egyöntetűség: egy rendszeren belül az ugyanolyan tulajdonsággal rendelkező elemek mindig azonos elnevezést kapjanak és létrejöjjön a belső harmónia (esztétikai szempont).

A szőnyegszövés munkafolyamatainál végig erre törekedtem, egy szakszó a technológia leírása során, annak elejétől egészen a végéig minden esetben, kizárólag ugyanabban a jelentésében szerepel. -

Általánosság: a szakszó használatára értendő, ezt segíti a szabványosítás rendszere és az oktatás.

A szakszavak és jelentésük eleget tesznek az általánosság követelményének (lásd 1.sz. melléklet). -

Állandóság, tartósság: a műszó (a technika - és a tudomány rohamos fejlődése ellenére is) kitartson egy generációig, nemzedékig, hiszen szükség van bizonyos ideig az állandóságra is (a fejlődés értelmezhetősége miatt).

A szőnyegszövéshez tartozó alapvető szakszavak évtizedek óta — nemzedékrőlnemzedékre — változatlanul öröklődtek át és a kutatásom során bebizonyosodott, hogy többségében ma is azokat a kifejezéseket használják a szövők, melyeket évtizedekkel ezelőtt. Összefoglalva elmondható, hogy Szépe György által meghatározott szempontoknak is eleget tesznek a perzsaszőnyeg–szövés szakszavai. A következő fejezetem tovább elemzi a szakkifejezések alkalmasságának kritériumait, emellett a műveleti utasítások jellemzőit is ismerteti.

37

7.4. Egyes szakterületekhez kapcsolódó szókincsek sajátossága és a műveleti utasítás Egy szakma szókincsének alkalmasságát — az előző fejezetben bemutatott kritériumoknak való megfelelésen túl — a szakemberek úgy is ellenőrzik, hogy azokat különböző vizsgálatoknak vetik alá. Hell György egyik tanulmányában (Hell 1988: 430–5) is egy ilyen vizsgálatot mutatott be, amikor a ’90-es évek végén az illetékes szakma művelőinek véleménye alapján néhány nyelvész megvizsgálta az egyes szakterületek szókincsének alkalmasságát (a nyelvhelyesség, a nyelvhasználati normakövetés és a köznyelv törvényszerűségeinek alkalmazása szempontjából). A vizsgálat után azt a következtetést vonták le, hogy egyrészt a nyelvészeti képzettséggel nem rendelkező, ugyanakkor jó nyelvérzékű szakemberek döntöttek arról, hogy 1. „elfogadható-e egy szó az adott szakterületen belül” és arról, hogy 2. „milyen helye van ennek a szónak a szakterminológia egészében” (Hell 1988: 430). Másrészt azonban az adott szakterület egész rendszerének alapos ismerete nélkül ilyen nagy felelősséggel járó döntést nem szabad hozni. A perzsaszőnyeg–szövés szakszókincsével kapcsolatban az mondható el, hogy még nem végeztek rajta nyelvészeti szempontú vizsgálatokat. Hell György mellett T. Urbán Ilona is (T. Urbán 1988: 1012–20) vizsgálta a szakkifejezés alkalmasságát, ezen belül azt figyelte meg, hogy a szakkifejezés az általa jelölt fogalom - vagy tárgy legfontosabb jegyeit mennyire pontosan határozza meg, illetve alaktanilag mennyire felel meg a nyelvtani szabályoknak, valamint a pontosság és világosság kritériumainak. Tehát T. Urbán Ilona munkájáról az mondható, hogy — az előző fejezetben bemutatott — Grétsy László és Szépe György szempontjai alapján, azokat felhasználva a nyelvész újra megvizsgálta a szakkifejezéseket. Továbbá Hell György a termelési tevékenység során elhangzó ún. „műveleti utasításokról” is szólt (Hell 1988: 432–3). Ezek az utasítások mindig rövidek és csak a lényeges, feltétlenül szükséges információkat tartalmazzák. Csupán megnevezik az elvégzendő műveleteket és annak a leírását tartalmazzák, hogy miképpen kell azt elvégezni. Az általam gyűjtött szakszavak között ilyen utasítás például a leszövés: ’az a folyamat, amely során a berakott bogok felett, azok rögzítése céljából, egy stoppoló öltésekből álló sort visznek végig — először balról jobbra, majd jobbról balra —, az erre a célra készített leszövőből’. Ebből is látható, hogy az utasítás kizárólag egy művelet megjelölését, leírását tartalmazza.

38

Továbbá a nyelvész azt is kifejtette (Hell 1988: 433), hogy a műveleti utasítások írott, tehát rögzített formái a nyelvnek, azonban amikor az elvégzendő műveletet szóbeli utasításként kell megadni (bár ugyanazt a feladatot látja el) akkor ettől a rögzített formától el kell térni. Véleményem szerint a rögzített formától való eltérés attól függ, hogy mekkora gyakorlattal rendelkező személy számára szól az utasítás. Egy évtizedek óta ezzel a szakmával foglalkozónak — az ő esetében nem kell eltérni, mert a művelet szakszavának elhangzásakor pontosan tudja azt, hogy mit kell azon érteni és mit kell tennie —, vagy pedig egy pályakezdőnek.

7.5. A szakszavak jelölési értéke Kurtán Zsuzsa a szakszavak alaki értékén túl, a jelölési érték — tehát a szakszókincsnek a jelentéstani rendszerben való elhelyezkedése — alapján történő megkülönböztetést is hangsúlyozta (Kurtán 2003: 164–8). „A szemantikai mező vagy jelentésmező, egy szó jelentéséhez tartozó más szavak jelentéseinek rendszerére vonatkozik” (Kurtán 2003: 164). Ebben az értékben értelmezhető egy szónak a fogalmi köre (kibontakoznak a fogalmi jegyei, tulajdonságai, jelentésviszonyai), ennek alapján csoportosíthatóak a fölé -, a mellé - és az alárendelt fogalmak. Lássuk ezt az értéket az általam is összegyűjtött szavak egyikén. „A szövőszék szó: fogalmi szférája: - mellérendelés: kötőgép, hurkológép - fölérendelés: textilgépek - alárendelés: pamutszövőgép, gyapjúszövőgép formai jegyei: automata, mechanikus, bordaládával felszerelt” (Kurtán 2003: 164), a bordaláda ’egy olyan eszköz, amely a láncfonalak rendezését és a kívánt sűrűségben történő elhelyezést segíti’.

7.6. A szaknyelvek műszavainak, szakkifejezéseinek helyesírása Azért tartom szükségesnek röviden felvetni a szakszavak helyesírási nehézségeit, mert magam is találkoztam az egyes szavak lejegyzésekor ezzel a problémával. A nyelvészek között nincs egyetértés annak megítélésében, hogy vajon egyes idegen szavak egyáltalán idegennek tekinthetők-e még, vagy már nem. Süle Jenő szerint (Elekfi 1988: 281) az a szakszó, amelyik a köznyelvben már idegenként hat, egyáltalán nem biztos, hogy a szaknyelvben is idegen, lásd például a tebriz (szőnyeg), linderező vas szakszavakat. 39

A magyar szaknyelvekben — ahogyan azt már a dolgozatom 5. pontjában is említettem — magas az idegen szavak száma, melyeket vagy elvétve, vagy egyáltalán nem tudunk magyar szóval helyettesíteni, illetve szó szerinti lefordításuk értelmetlen lenne (pl. a később bemutatásra kerülő egyik csomózási technika, a giordesi csomózás a 9.2.1. pontban). Seregy Lajos egyik tanulmányában (Seregy 1989: 135–8) részletesen szólt erről a problémáról, illetve azokról a megoldási módszerekről, melyeket most bemutatok. Általános eljárás — a szaknyelvekben használt idegen szavak mennyiségének csökkentése érdekében — a magyaros kiejtést követő, aszerint végzett fonetikus átírás (a dolgozatomban én is így tettem, az imént említett szakszót ily módon is leírtam: [gördesz] csomózás). Ugyanakkor vannak olyan idegen szavak, amelyek használata az adott szaknyelvben kötelező (használatukat valamilyen nemzetközi egyezmény és magyar rendelet vagy szabvány is előírja), azaz magyarításuk értelmetlen, ezért (ez az egyszerűbb forma) az idegen nyelvi megfelelő változatlan formában épül be a szakszókincsbe, például a már korábban említett flórfonal vagy a szőnyeg címkéjén található dessen felirat éppen ilyenek. A szakmai szabályozások, szaknyelvi helyesírások jelentőségéről Fábián Pál (1988: 290–7) adott egy összefoglalást, melynek alapján az mondható, hogy ezeknek a szabályozásoknak az a közös jellemzője, hogy az illető szakma legjobb tudósai mellett, a Helyesírási Bizottságnak egy magyar nyelvész tagja (akinek az a feladata, hogy biztosítsa a köznyelvi helyesírással való összhangot) és megfelelő szakismerettel, szaktudással és tapasztalattal rendelkező gyakorlati munkások dolgozták ki. Az ilyen szakmai - és tudományos alapossággal kidolgozott szabályozásokhoz kell alkalmazkodnia minden ehhez hasonló munkának, mely munkák általában belső használatra, kizárólag egy szűk kör, csoport számára készülnek. Egyetértek Fábián Pálnak azzal a gondolatával, hogy a szakmai tudás bizonyos elemeire mindenkinek szüksége van a társadalomba való beilleszkedés végett (például a csomó, sző szavak ismeretére), ugyanakkor vannak olyan elemek is, amelyeket csak azoknak kell ismerniük, akik egy adott munkakörben dolgoznak (ilyen pl. a leszövés, szélszövés folyamata, melynek lépéseit és technológiáját lásd a 8.4.1. pontban). A dolgozatom első egységében részletesen írtam a szak - és csoportnyelvek, valamint a szakszókincs elméleti vonatkozásairól, alapvetéseiről azok legfontosabb jellemvonásait kiemelve. A következő fejezetekben az elméleti gondolatokat gyakorlatra fordítom.

40

8. A perzsaszőnyeg A dolgozatom második része a szőnyegszövés kialakulásának történeti áttekintését, a perzsaszőnyeg–szövés munkafolyamatainak - és eszközeinek ismertetését, ezen belül pedig a szakkifejezések bemutatását tartalmazza. A szakszavak abc-rendben, a mellékletben is megtalálhatóak egy–egy rövid meghatározásukkal, értelmezésükkel együtt (lásd 1.sz. melléklet). Minden szakszó a folyó szövegben (első előfordulásakor) dőlten jelölt, ellentétben a csoportnyelvi gyűjtésekkel. A szőnyeg más szerepet játszik a keleti és mást az európai ember életében. Ahogyan azt Ludmila Kybalová megfogalmazta (Kybalová 1976: 9–10), az előbbi azon születik és él, abban gyönyörködik, rajta imádkozik és azon is hal meg, sőt talán azzal együtt temetik el. Az európai ember számára viszont a lakás egyik ékes és legfőbb — szinte már-már féltve őrzött — dísze lehet akár padlóra, falra, vagy bútorra téve. Fontosnak tartom megemlíteni Szilágyi Istvánné által is fontosnak tartott szőnyegekkel — készítési módjuktól függetlenül — szemben támasztott alapvető követelményeket, melyek a következők: • alkalmas legyen a tervezett helyen, területen való felhasználásra, •

tulajdonságait használat közben tartósan megőrizze, például a használat során

kevés szálat veszítsen (szál: ’fonal’), ne kopjon, a fonal térfogata és súlya hosszú ideig változatlanul megmaradjon, • megfeleljen a higiéniai követelményeknek, például könnyen tisztítható legyen (Szilágyi kéziratban). A perzsaszőnyegek keletről származott kézi csomózású szőnyegek (csomózás: ’a flórfonalak

minta

szerinti

berakása’),

szőttesek

„melyeket

évszázadok

óta

megkülönböztetés nélkül így neveznek” (Ledács–Szütsné 1963: 6) és mindig kézi szövőszéken, valamint ülő helyzetben végezve készülnek. Dr. Thiering Oszkár megállapítása szerint (Dr. Thiering 1957: 71) ezek a szőnyegek kezdetben az ázsiai nomád törzsek termékei voltak. A szőnyegek számos tényezők szerint csoportosíthatók, melyből a három — Szilágyi Istvánné és véleményem szerint is legfontosabb kategorizálási szempont — a következő: - A kézi technikával készített szőnyegeket — amelyek készítése rendkívül időigényes és igen költséges, éppen ezért magas az értékük, áruk — legtöbbször a származási helyük

41

szerint csoportosítják (így lehet beszélni pl. a kis-ázsiai, közép-ázsiai, perzsiai, kaukázusi, kínai, indiai stb. szőnyegekről). - A modern szőnyegeket pedig készítési módjuk (azaz készítési technikájuk), valamint a felhasznált mintakincs szerint lehet csoportokba sorolni. Technikai szempontból megkülönböztetik az egyszerűbb készítésű kéziszőtt (kelim~kilim) szőnyegeket és a bonyolultabb eljárással létrehozott csomózott szőnyegeket (az előbbi típusra példa a dolgozatom 1.2.1. pontjában bemutatott torontáli szőnyeg, utóbbira pedig a tebriz szőnyeg), amelyek a legváltozatosabb formákban, mintakincsben, színekben gazdag keleti perzsaszőnyegek. Évszázadokon keresztül csak kézzel szőtt, csomózott szőnyegeket készítettek, ma már azonban — a sokkal kevesebb időt - és ember által kifejtett energiát igénylő — csomózó gépekkel is készítenek szőnyegeket (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Szilágyi Istvánné a kéziratában Vámszer Géza néprajzi dolgozatára hivatkozott, aki a következőket írta a csomózott szőnyegek megbecsüléséről, értékéről: „földi szőnyegként falun nem használják és tudomásunk szerint a múltban sem használták, hanem csak ágy és asztalterítőnek, rúdi lepedőnek, falvédőnek. Használtabb állapotában került csak szekérre, ahol tulajdonosa magára, esetleg lovára terítette pokróc helyett, s amikor teljesen elrongyolódott, le a padlóra, vagyis inkább a küszöbre lábtörlő rongynak” (Szilágyi kéziratban). Továbbá — a gyártásvezető kézirata alapján (Szilágyi kéziratban) — a kézzel csomózott szőnyeg értékének három alapvető meghatározója a következőkben foglalhatók össze (ezek a tényezők azért fontosak, mert bármelyik hiánya csökkenti a szőnyegek értékét): 

A minta (mintarajz vagy műhelyrajz) értékes művészi volta (a mintarajz

bemutatását részletesebben lásd a 8.2. pontban). 

A megfelelő finomságú alapanyag (finomság: a szőnyegek finomságának

megállapítása

technikailag

’a

szövés

során

felhasznált

csomók

számának

a

figyelembevételével’ lehetséges. Minél finomabb az alapanyag, minél kisebb a flór vastagsága, annál sűrűbb csomózású szőnyeg készíthető belőle. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a csomózás sűrűsége a szőnyeg fényét — azaz a ’minta minél szebb megjelenését’ — is befolyásolja). 

A gyártás technikai színvonala. Nagymamámtól sokat hallottam azt a — már régi idők óta ismert — mondást, hogy

egy kézi csomózású szőnyeg annál értékesebb, minél több az 1 dm 2-ben lévő csomók

42

száma, valamint egy jól megszőtt perzsaszőnyeg élettartama három–négy emberöltő és minél régebbi, annál többet ér.

8.1. A perzsaszőnyeg készítésének története A most következő fejezetek a szőnyeg szövésének történetét, a fonalak színezésének módját — ennek kialakulását és fejlődését — tartalmazzák, melyek egyes gondolatait (a szakkönyveken túl) Szilágyi Istvánné kézirataiból merítettem, valamint a vele történt személyes beszélgetések alkalmával megszerzett információkat tartalmazza. A szőnyegkészítés művészete, mestersége nagyon messzi múltra tekint vissza, de pontosan nem tudjuk, mikor készítette az ember az első szőtteseket. Ahogyan azt Ledács Kiss Aladár–Szütsné Brenner Klára is a szőnyegszövésről szóló könyvükben (Ledács– Szütsné 1963) bemutatták, az ókori fali ábrázolásokon már megjelentek a szövéssel kapcsolatos jelenetek. Beni Hasszánban, a XII. Manethoniai Fáraó dinasztia idő előtti időkben (a Kr.e. 2380–2167 években) a sziklasírokban talált falfestményeken már látható szövőszék, valamint a körülötte szorgoskodó alakok rajza. Később Thot-Nefer fáraó thébai sírjának a Kr.e. 1425-ből származó falfestménye is ábrázolt olyan szövőállványt, amelyen a felvetést (a felvetés folyamatát részletesebben lásd a 8.3. pontban), a felvető fonalakat sűrűn, szorosan egymás mellé, függőlegesen készítették „a szövőszék felső gerendájától a lábgerendáig, és ezek közé vízszintesen szőtték be a leszövő (vetülék) fonalakat” (Ledács– Szütsné 1963: 9), szálakat (a leszövés folyamatát részletesen lásd a 8.4.1. pontban). Szerkezetét tekintve a mai szövőszék hasonlít a thébai falfestményen láthatóra, hiszen ez is egy felső illetve egy alsó vízszintes hengerből áll, melyeket két függőleges vastag oszlop fog össze (a szövőszék szerkezetéről részletesebben lásd a 10. pontban). A perzsaszőnyeg–szövés — sző: ’az a folyamat, amikor a szövő a szövőszéken pokrócot, szőnyeget készít’ (Bana 1981: 34) — a világ azon részén terjedt el, ahol a leginkább jelen volt a megfelelő mennyiségű - és minőségű alapanyag, a juhtenyésztés által biztosított gyapjú. Ugyanis ahogyan az előbbi szerzőpáros kifejtette (Ledács–Szütsné 1963: 5), a szövéshez használt gyapjúfonalat csak az a terület tudta biztosítani, ahol az éjjeli és a nappali hőmérséklet nagy eltérést mutatott. Ez a terület az északi félteke kb. 30– 40° szélességi fokánál található (amely nagyrészt fennsíkos és nagy hegységekkel borított terület), ez többek között „Ázsia egy részét (Kis-Ázsia), a Kaukázus vidékét, Perzsiát, a Turáni-alföldet, Turkesztánt, Afganisztánt, Nyugat-Kína és India északi részét foglalja magába” (Ledács–Szütsné 1963: 5). 43

Ehhez a gondolathoz Szilágyi Istvánné azt tette hozzá, hogy ezeken a területeken a hűvös éjszakák és a meleg nappalok váltják egymást, így „ezeknek az embereknek az időjárás viszontagságai ellen igen jó védőeszköz volt a szőnyeg, melyet takaróként, majd sátraik belsejében a földre leterítve, valamint az ajtóbejárat elé helyezve használtak” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Továbbá azt is elmondta, hogy ezt a funkciót a már magasabb technikai szinten álló ipar váltotta fel a XVI. században, melyet a szakmabeliek a szőnyegek második korszakának is neveznek. A szakemberek megállapításai szerint az ember a különböző használati eszközeit a kezdetek óta díszítette és a szőnyeg volt az a tárgy, amely a legalkalmasabb volt erre. A szőnyegszövés bizonyos fejlődési fokán az emberek a szőnyeget már nemcsak, mint szükségleti -, használati tárgyat használták, hanem — ahogyan azt már a dolgozatom 8. pontjában említettem — a lakás dísze is lett. A kutatók a színek és a szőnyeg rajzának, mintájának alapján azt állapították meg, hogy ezáltal „a szőnyegkészítő népek a szépség utáni vágyaikat” jutatták kifejezésre, valamint kialakult az ízlésüket jellemző - és ezt reprezentáló mintakincs a hozzájuk tartozó szőnyegtípusokkal, amelyeknek a rajzain túl, a színei is tipikusak voltak (Ledács–Szütsné 1963: 5–6). Egyetértek Ludmila Kybalovának azzal a megállapításával (Kybalová 1976: 13), hogy napjainkban a legdúsabb, leggazdagabb és egyben legszebb formakinccsel a perzsaszőnyegek rendelkeznek.

8.1.1. A fonalak színezésének módja, története A világnak „bármely pontján is fejlődtek ki a múltban magasabb emberi kultúrák”, azok Ludmila Kybalová szerint (Kybalová 1976: 18) minden esetben a nomád kultúrából nőttek magasabb szintre, így van ez a szőnyeggyártásban is. Továbbá azt is kifejtette, hogy a nomád népek — ellentétben a mai technológiával — szőnyegeiket előrajzolt minta (a szakszó bemutatását részletesen lásd a 8.2. pontban) nélkül készítették, egyéni fantáziájuk és elképzelésük szerint. Szőtteseik mintáit olyan színekből állították össze, mely színek megfestését a terület természetének növényvilága biztosította. A fonalak festésére minden népnek megvolt a saját maga által kifejlesztett technikája, praktikája és ezek a titkok öröklődtek nemzedékről–nemzedékre, éppen ezért a területenként kiformálódott minták motívumaikban - és a színezés tekintetében (akár teljes mértékben is) eltérhettek egymástól. A festést legtöbbször növények gyökereivel, leveleivel és virágaival — pácolás

44

útján — végezték. Ez a fonalszínezési módszer csak akkor változott meg, amikor a XVI. században a szőnyegeket közös műhelyben kezdték el gyártani. A fejlődő gyáripar — Szilágyi Istvánné leírása alapján — a XVI–XVII. században a természetes színezőanyagokból előállított festékek helyett, mesterséges (kémiai) úton állított elő fonalak színezésére alkalmas vegyi festékeket és később már az iparszerűvé vált gyártásban (nagy tételekben) a fonalak festését ezekkel az anyagokkal végezték. Az egységesebb kivitelezés egyrészt „lehetővé tette, hogy a szőnyeget iparszerűen gyártsák”, másrészt „ez nagyobb lehetőséget nyitott arra, hogy a fejedelmek, uralkodók mellett az európai kultúrember is hozzájuthasson” (Szilágyi kéziratban). Így tehát az ipari jellegűvé vált fonalak színezésben, a szőnyegek motívumaiban és használatát tekintve is lényegesen eltértek a nomád szőnyegekétől. A gyártásvezető elmondása alapján az imént ismertetett különbségek mellett alapvető eltérés volt például abban is, hogy a nomád szőnyegek mintázata aszimmetrikus volt, ezzel szemben az ipari jellegű szőnyegek rendszerint szimmetrikus mintázat alapján készültek. „A gyáripar térhódítása azonban nem szüntette meg a szőnyegkészítés háziipari jellegét, mert még ma is nagy részben Békésszentandráson is házilag készítik — a kisebb méretű — szőnyegeket” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Csikós Györgyné elmondta, hogy a mai perzsaszőnyegekre a felhasznált színek tekintetében az jellemző, hogy a színek összehangoltságát, harmóniáját általában 4–10 szín biztosítja. A figurális szőnyegeknél ennél több színre van szükség, de 25–28 színből az összes perzsaszőnyeg-típus elkészíthető. A békésszentandrási Szőnyeggyár „1967-ben saját berendezést vásárolt a fonalak színezésére, amelyet azóta is használnak” (Csikós Györgyné, adatközlő). A fonalak színezésén kívül fontos tényező még a fonalak alapanyaga. Pataky Tamás is fontosnak tartotta ezt a szempontot (Pataky 2004: 13) és azt hangsúlyozta, hogy a csomózó fonal mindig gyapjúfonalból, a leszövő (leszövő: ’a szőnyeg keresztirányú alapszála, amely a berakott csomók, azaz a csomózott sorok rögzítésére szolgál’) pedig pamutfonalból készüljön.

8.2. A mintarajz fontossága A békésszentandrási Szőnyeggyár saját mintakincséhez felhasználta a magyar múzeumokban fellelhető régi - és értékes ornamentikákat, valamint — amint azt már a

45

bevezetőben is említettem — átvette az erdélyi szőnyegminta hagyományait is, amikor a Farkas házaspár 1920-ban a településre költözött. Pataky Tamás szerint (Pataky 2004: 22–3) minden szőnyeg a rajzok, rajzolatok szempontjából két fő részből áll. A keretből (ezt bordűrnek is hívják), amely ’körülöleli és egy egységbe fogja össze a középső résznek gazdag mintakincsét, formarendszerét’, illetve a ’belső részből’, azaz a tükörből. A rajzok a szőnyegeken síkban, tehát két dimenzióban léteznek (azonban a mai technika lehetővé teszi, hogy kinek-kinek a fantáziája szerint térbeli kiterjedéssel is lássa a rajzokat). A szövés fontos kelléke a mintarajz vagy más néven műhelyrajz (2. fénykép). A mintarajz ’milliméter papíron megtervezett, előre meghatározott színnel, sorról–sorra, kockánként kiszínezett mintát’ jelent — minden egyes négyzet egy csomót jelent majd a szövés folyamán, a megfelelő színű fonalból —, amelyet kizárólag az erre a feladatra alkalmazott, úgynevezett mintarajzolók készítettek el a szövő asszonyok számára.

2. fénykép. Mintarajz a békésszentandrási Szőnyeggyár épületéről (forrás: saját felvétel)

Mivel a hagyományos perzsaszőnyegek mintái majdnem mindig szimmetrikusak, ezért soha nem teljes mintát rajzolnak meg, hanem annak csak ¼-ed részét (vízszintes és függőleges irányban), így a szövés folyamán ezeket a táblákat mindig forgatni vagy fordítani kell. Szilágyi Istvánné elmondta nekem, hogy „természetesen vannak olyan minták is, melyeknél nem elég csupán a negyed minta megrajzolása, ilyenek például az imaszőnyegek, valamint a XIX. század legfinomabb, legtökéletesebb technikáival és legszebb rajzolataival készített szőnyegei, az úgynevezett állatos kirman szőnyegek” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

46

A mintarajzok érdekessége, hogy a Szőnyegüzemben ezeknek közel 80%-a csak egy példányban, 20%-a pedig két–három példányban áll a szövők rendelkezésére. Farkas Imréné mint gyakorlott szőnyegszövő elmondta, hogy nagyon sok probléma adódik a forgalomban lévő minták elhasználódásából és elkopásából, így „a formarepertoár körülbelül 15%-a kerül átmásolásra az évenkénti selejtezés miatt” (Farkas Imréné, adatközlő). A szövő asszonyok a ’színes csomók berakásának sorrendjét az előrajzolt mintáról’ olvassák le. A szőnyeg mintáit mindig lentről felfelé kell olvasni, és annak megfelelően a csomókat egyenként berakni (berakás vagy más néven bebogozás: ’a flórfonal — csomófonal — két kifeszített függőleges láncfonalra történő hurkolása’) a megfelelő színű fonalból. A gyors szövéshez nagyon fontos a minta szakszerű (le)olvasása (ennek a folyamatnak egy pontját mutatja be a nagymamáról munka közben készült 3. fénykép), vagyis kockáról–kockára haladva kell — a pontos sorrendet követve — berakni a bogokat.

3. fénykép. A csomók berakása, valamint a minta olvasása

Nagyon fontos tudni azt is, hogy a minták berakásánál először a motívumok kontúrjait kell bebogozni, ezután a kontúrok közét kell kitölteni (kitöltés: ’a minta kontúrjai közötti csomók berakása’) és legutoljára a szőnyeg alapszínét, ugyanis ez „meggyorsítja” a munkát. Hasonlóképpen a következő soroknál már nem kell a sor elejétől, vagy közepétől kezdve újonnan kiszámolni az egyes színek helyét és a csomók számát, hanem az előbbi sor ugyanolyan színeihez viszonyítva csak azt, hogy a motívum hogyan alakul, folytatódik. Ahogyan azt Farkas Imréné összegezve kiemelte, „a perzsaszőnyegek rajza nagyon aprólékos, részletgazdag, ahogy a szentandrási szövő asszonyok mondani szokták „perzsás” stílusú” (Farkas Imréné, adatközlő). 47

8.2.1. A színvilla A szőnyegszövés megkezdésekor — a mintarajz mellett — a másik alapvető kelléke egy szövő asszonynak a ’mintarajz alapján megfestett, fonalakat tartalmazó kártya’, melynek neve a csikófarok vagy más néven színvilla (4–5. fénykép).

4–5 fénykép. Nagynéném által készített csikófarok vagy színvilla

Ez egy kartonpapírból készített kártya, melynek egyik felére egyrészt a szőnyeg megszövéséhez szükséges összes fonal -, illetve a szélszegő és a leszövő mennyiségét írják fel (színenként és dkg-ban megadva), másrészt a fonalak színének a nevét (lásd 4. fénykép) vagy a számát is felvezetik (lásd 5. fénykép) — pl. a 75-ös szám a bordó színű fonalat jelenti —, közben ez a szám a mintarajzra is felkerül, (ugyanis a mintát a mintarajzolók nem minden esetben színezik ki, gyakran előfordul, hogy csak a motívum kontúrját jelzik feketével és a színezés helyett csupán a kiválasztott fonal számát írják rá), így még egyértelműbbé téve, hogy azt a fonalat, a szőnyeg melyik mintájába kell majd használni. (Mivelhogy sok esetben csak árnyalatnyi különbség van 3–4 fonal színe között, aminek a megkülönböztetése első ránézésre, szabad szemmel nem mindig egyszerű feladat.) A kártya másik felén pedig maguk a fonalak láthatóak, minden fonalból — amelyet az adott szőnyeg megszövéséhez felhasználnak — egy kis darabot a kártyára kötnek, miután a megfelelő számmal, vagy mértékkel ellátták.

8.3. A felvetés készítése A felvetés vagy más néven felszerelés — ahogyan azt a dolgozatom 7.3. pontjában már említettem — a ’szőnyegszövés előkészítő műveletét’ jelenti, vagyis az ’azonos finomságú és azonos hosszúságú láncfonalak hengerre történő elhelyezését a szőnyeg 48

szélességének megfelelően’. A felvetett láncfonalak mennyiségéről Mátéfy Györk írt részéletesen (Mátéfy 1987: 90–1), melyből fontosnak tartom kiemelni azt, hogy mindig annyi láncfonalat kell felvetni, ahány fonal a szőnyeg teljes szélességéhez szükséges — ezt a szélességet a felső rúdnak a szélessége, illetve a ráerősített láncfonalaknak a mennyisége, száma is meghatározza — illetve figyelembe kell venni a szőnyeg előírt sűrűségét is. A lánchenger: ’a szövőszék felső hengere, amely a láncfonalak tárolására szolgál, illetve azok feszes tartását teszi lehetővé’. Nagyon fontos, hogy a láncfonalak mindvégig párhuzamosak - és azonos feszültségűek legyenek. A munka első lépéseként a szövőszék hengereinek a közepét kimérik és a vaspálcán (a vaspálca vagy más néven linderező vas: ’az alsó áruhengerben elhelyezkedő hosszú pálca’, áruhenger: ’a szövőszék alsó hengere, a munkafolyamat során majd erre csavarodik fel a készülő szőnyeg’) megjelölik (6–7. fénykép), majd az egész hengert felosztják 10–10 cm-es részekre, ezeket a részeket ceruzával vagy filctollal bejelölik.

6–7. fénykép. A nagynéném által végzett kimérés művelete

Farkas Imréné elmondása szerint a felvetéshez pontosan ismerni kell a szőnyeg — cm-ben megadott — méretét, szélességét, hosszát és a csomó sűrűségét azért, mert „a szövők minden 10 cm-re annyi szálat fognak felvetni (vet: ’a szövő asszony meghatározott számú fonalköteget felereszt~fölereszt – azaz ’felenged, felhelyez’ – a vetőfára’ (Bana 1981: 35, 27), vetőfa: ’segítségével képződik a felvetéshez szükséges lánc), hogy azon a kívánt csomószám köthető legyen’), vagyis a felvetés mindig az adott sűrűségnek megfelelően történik” (Farkas Imréné, adatközlő). A felvetés folyamatát Szilágyi Istvánné jegyzeteinek segítségével és a vele készített interjú anyaga alapján mutatom be. A szövőszékre 90–100 cm-rel hosszabb felvetést kell felszerelni (azaz felvetni), mint amilyen az elkészíteni kívánt szőnyeg mérete. Ennek az az oka, hogy számolni kell azaz ’hagyni kell anyagot’ a szőnyeg rojtozására és közben figyelni kell arra is, hogy a nyüst alatt — nyüst: ’szövet, vászon készítésére szolgáló 49

szerkezet, a szövőszéken vagy a szövőgépen készülő szövet hosszanti fonalainak síkját szálanként két, esetleg több részre egyetlen mozdulattal szétválasztó berendezés’, azaz ’a láncfonalak között szádát nyitó alkatrésze’— nem lehet a láncot teljesen feldolgozni (Szilágyi Istvánné, adatközlő). A szád: ’a láncfonalak váltórúddal történő szétválasztásakor keletkező kis nyílás’. A váltórúd vagy más néven váltóvas: ’két leszövés között a láncfonalakat váltó szerkezet’. A ’nyüstöt minden második láncfonalra kell rákötni’, hurkolni arra a láncfonalra, mely a keresztezésben hátul van (Szilágyi kéziratban). A jó felvetés a legjobb biztosítéka és feltétele a helyes és szép munkának. A felvetés során „arra kell vigyázni, hogy a láncfonalak egymás után és egymás mellett sorrendben feküdjenek, vagyis ne csússzanak egymásra és ne keresztezzék egymást” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). A kapott felvetést Szilágyi Istvánné elmondása szerint „a felső henger vaspálcájára fűzik és a szálakat azon osztják, egyengetik el az előrendezőben a szőnyeg sűrűségének megfelelően. A láncfonalakat egy ’hegyes végű nyeles eszköz’, az ár segítségével rendezik el (Juhász–Szőke–O. Nagy– Kovalovszky 1980: 50). Ezután a szálakat a henger kávájába — káva: ’abroncsszerű perem’ (Juhász–Szőke–O. Nagy– Kovalovszky 1980: 660) — helyezik és itt is rögzítik, majd az előrendezőbe a láncot a kívánt sűrűségnek megfelelően újra elosztják. Végül az egész felvetést folytonos rendezgetés, fésülés közben (fésülés: ’az a folyamat, amikor a fonalszálakat egymásba hurkolják, amely úgy néz ki, mint egy lánc, innen származik a láncfonal elnevezés’) felcsavarják a felső hengerre” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Továbbá azt is hozzátette, hogy a szövők a feszességet úgy érik el, hogy minden egyes fordulat (csavarás) után jól meghúzzák a hosszanti felvetőszálakat. „A felső henger csavarása mindig hátrafelé történik (azért, hogy a szálak a henger előtt fussanak és ne mögötte), a szövőszékhez tartozó feszítőkulcs (feszítőkulcs: ’a szövőszék alsó - és felső hengerének csavarásához használt eszköz’) segítségével” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Mátéfy Györkkel egyetértve (Mátéfy 1987: 92–3) és összefoglalva az mondható, hogy a szövőszéken a láncfonalak felvetése - illetve kellő megfeszítése után kezdődhet el csak a szövés. A nagynéném által készített felvetés folyamatát fényképek segítségével, lépésenként bemutatva lásd a 6.sz. mellékletben. Miután felcsavarták a felvetést, a nyüstbe fűzik a felvetőszálakat a szőnyeg sűrűségének megfelelően. Amikor ez megtörtént, Farkas Imréné elmondása szerint „a szövők lejjebb húzzák a felvetést egészen az áruhenger tetejéig, vagyis 10–12 cm-rel tovább, hogy az alsó henger vaspálcájához oda lehessen kötni a felvetőszálakat” (Farkas 50

Imréné, adatközlő), amelyet csak úgy lehet elvégezni, hogyha az alsó hengeren található vaspálcát kiemelik, mégpedig ’a pálca alá helyezett és odakötött, stabilan odarögzített téglalap alakú’ lekötöző fák segítségével (8–9. fénykép).

8–9. fénykép. Nagynéném a vaspálcához rögzíti a lekötöző fákat

A felvetők lekötése (lekötés: ’az a folyamat, amikor a felvetőszálakat a vaspálcához kötik’) 4 szálával történik, a műveletet mindig a baloldalt kell kezdeni. A lekötés után a szálakat újra megrendezik. A vaspálcát, melyre a szálakat kötötték, belehelyezik az alsó henger kávájába, majd rögzítik a kis lemezek alatt, szögekkel. A láncot a szorítóvas segítségével — ahogyan ezt a nagynénémnél is láthattam — (kb. ¼ fordulattal) lejjebb húzzák a henger oldaláig és megfelelően megfeszítik. A ’felvetés utolsó mozzanatában végül a feszítőkulcsok segítségével a láncfonalakat az áruhengerre csavarják, majd erről a lánchengerre’ (a felső hengerre) hajtják át. Ennek a műveletnek az a célja, hogy a láncfonalak jobb elrendezést kapjanak a lánchengeren. Végül nagyon fontos leellenőrizni azt, hogy megfelelő-e a láncfonalak feszessége (Farkas Imréné, adatközlő).

8.4. Az előszövés (rendezőszövés) - és a vászonszövés folyamata Farkas Imréné a következőket mondta nekem az előszövés technikájáról: „a bekötött felvető lenn még kis csomókban áll, azaz négy szál között egy kis köz van. Ezeknek a kiküszöbölésére előszövést alkalmazunk (előszövés: ’a csomózás megkezdése előtt széltől szélig a folyamatos szövési műveletet jelenti, a lánc - és vetülékfonalakból szőtt rendező szál befűzésével (10–12. fénykép) — befűz: ’a rendező szál áthúzása a felvetőszálak között’ (Mátéfy 1987: 94), a rendező szál vagy más néven vetülékfonal vagy 51

leszövőfonal: ’a függőlegesen futó láncfonalakat keresztezi merőleges irányban’ — és leverésével’ leverés: ’a leszövőfonalak leütése), amely során a leszövőfonalak a láncfonalakat felváltva hol elé, hol a háta mögé kerülhetnek” (Farkas Imréné, adatközlő).

10–12. fénykép. A rendező szál befűzése és leverése

Az előszövéshez erre a célra legtöbbször hulladék felvetőszálat használnak fel, melyet le(be)verővilla vagy más néven bogleverő, vasfésű segítségével szőnek be (13. fénykép).

13. fénykép. Nagymamám le(be)verővillája vagy más néven bogleverője, vasfésűje

Továbbá Farkas Imréné azt is hozzátette, hogy a szálakat úgy kell elrendezni, hogy a felső - és az alsó henger szálai egyvonalban legyenek, ugyanakkor vigyázni kell arra is, hogy a szálak a megadott sűrűségnek megfelelően egyenletesen legyenek elrendezve. Minden szőnyegen — a kezdő és a befejező részén is — vászonszövést (vászonszövés, vászonkötés: ’sima szövés, a csomózást megelőző művelet, ekkor a vetülék - és a láncfonal váltakozva keresztezi egymást’) alkalmaznak. A ’szőnyeg oldalán’ pedig — az egész szövési folyamat alatt — szélszövést (részletesebben lásd a 8.4.1. pontban) szőnek, melyhez a három láncfonalat és a vetülékfonalat veszik igénybe, illetve a széltöltő babát (14–16. fénykép) — széltöltő baba vagy más néven szélszegő: ’a szőnyeg oldalán, a szélszövéshez használt fonal’ — (Farkas Imréné, adatközlő).

14–16. fénykép. A szélszövés folyamata a széltöltő babával (szélszegővel)

52

Szilágyi Istvánné elmondta, hogy „a szélszövés azt a célt szolgálja, hogy megvédi a szőnyeg széleit a gyors elkopástól, másrészt befejező keretezés céljából is alkalmazzák”. Azonban a vászonszövés előtt sok esetben egy - esetleg két soros sumákolást [szumálokást] is alkalmaznak (17–20. fénykép). „A sumákolás a ’felvetőszálak között végigvitt - és levert fonalsor’, melyet ugyanabból a fonalból szőnek le, amelyet majd a szélszövésnél használnak” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

17–20. fénykép. A sumákolás lépései

Továbbá azt is hozzátette, hogy csak abban az esetben kell sumákolni, ha a vászonszövés legalább 1–1,5 cm-nyi széles, ha azonban a szőnyeget visszaszegik, akkor 4–5 cm-es lesz a vászonszövés és ilyenkor nem kell sumákolni. Ezután elkezdődhet a mintaszövés (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

8.4.1. A leszövés és a szélszövés A szőnyegszövés során berakott fonalcsomókat matringból vett fonállal hurkolják (matring~motring: ’meghatározott súlyú, feltekert fonal’), melyeket a szövő asszonyok többnyire a szövőszék felső gerendáján helyeznek el (21–22. fénykép).

21–22. fénykép. A szövés során felhasznált fonalak (matring)

Minden egyes berakott csomósor után két -, vagy három vetülékfonalas leszövés következik. A leszövőfonalakat a leverővilla segítségével a szövők feszesre verik azért, hogy a már leszőtt részt tömörítsék, ennek egyrészt tehát az a célja, hogy a sorok a kívánt 53

sűrűséget, tömörséget és szilárdságot megkapják másrészt, ahogyan azt Ludmila Kybalová is kiemelte (Kybalová 1976: 19) azért, hogy a bogok ki ne lazuljanak. Amikor a szőnyegszövés során egy csomózott sort pontosan, tehát a minta szerint beraknak (azaz bebogoznak) és elvégzik a szélszövést is, akkor ezek után a sorokat leszövik (23–28. fénykép), ez a szőnyegszövési folyamat egyik legfontosabb és — ahogyan azt a nagymamás is sokszor kiemelte — legnagyobb precizitást igénylő része. A flórok rögzítése a vetülékfonal leszövésével történik, először balról jobbra, majd jobbról balra.

23–28. fénykép. A leszövés folyamata. A leszövő fonal beverővillával történő leütése

A leszövés folyamata tehát abból áll, hogy a berakott bogok felett egy stoppoló öltésekből álló leszövőt visznek végig, a kifejezetten erre a célra készített ’fonalból feltekert hosszúkás alakú vetülékfonalból’, amelyet babának hívnak (29. fénykép).

29. fénykép. A nagynéném által készített, leszövéshez használt „baba”

A nagynéném is nagymamámhoz hasonlóan a beszélgetéseink alkalmával többször megemlítette azt, hogy a leszövés a perzsaszőnyeg–szövés nagyon fontos technológiai művelete, a felvetőszálak elrendezését segíti elő és ezért igen gondosan kell elkészíteni. 54

Leginkább arra kell odafigyelni, hogy a szálakat „különösen a visszajövő szálakat ne húzzuk meg, elég bőven hagyjunk a sorokban belőle, hogy az egész leszövés tiszta és hibátlan színfelületet alkosson. A visszajövő soroknál pedig kb. 1/5-öd, 1/4-ed résszel hosszabb fonalat kell elosztogatva beszőni (tehát ’a csomózott sorokat a leszövővel bevonni’), mint az adott szőnyeg szélessége” (Farkas Imréné, adatközlő). Erre — Szilágyi Istvánné elmondása szerint — nagyon nagy gondot kell fordítani, mert ez az egész szőnyegszövés technikájának legkényesebb része, de vigyázni kell arra is, hogy „túlságosan bő se legyen a szőnyeg láncába beleszőtt anyag, mert különben kis hurokban kilóg majd a szövésfelületből és akkor nem lesz szép tiszta és sima a szövés” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Végül azt is fontosnak tartom bemutatni, hogy a leszövés technikája miben különbözik a vászonszövéstől. A leszövés abban tér el a vászonszövéstől, hogy a leszövő fonal nem megy ki egészen a szőnyeg széléig, hanem csak a csomózott rész felett fut végig, az első csomótól az utolsóig és vissza. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy az első - és az utolsó felvetőszálból is csak az egyiket, mégpedig a belső szálat kell belevenni (belevesz: ’a felvetőszálakból előírt mennyiséget ujjal kiemelni’), ennek esztétikai okai vannak. Ugyanis — ahogyan azt, az ezzel kapcsolatban feltett kérdésemre — Szilágyi Istvánné elmondta nekem „ha a külső szálat is belevesszük, akkor ott nem lesz szép egyenletes a szőnyeg felülete” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). A sorrend tehát a következő: két leszőtt sor után egy csomósor, majd újra két leszövő sor következik és ez a folyamat egészen a szőnyeg végéig tart. A szövés folyamatának legfontosabb mozzanatait mutatja be a következő képsor, három lépésben (30–32. fénykép).

30–32. fénykép. A szövés folyama három lépésben

55

9. A csomózási technikák A szőnyeg finomságát — ahogyan arra a dolgozatom 8. pontjában is utaltam — technikailag vizsgálva a csomók száma szerint állapítják meg. Minél finomabb anyagból (minél kisebb flórvastagságú fonalból) és minél sűrűbb csomózással készül a szőnyeg, annál szebb. Farkas Imréné szerint az, hogy „egy nap alatt pontosan mennyi a megköthető csomók száma, nehezen határozható meg” (Farkas Imréné, adatközlő). Ludmila Kybalová azt állapította meg (Kybalová 1976: 19), hogy 6.000 és 10.000 között ingadozhat a csomók száma, de a gyakorlott és ügyes szövők még a 14.000-ret is elérhetik egy nap alatt. Egy perzsaszőnyeg annál értékesebb, minél több az egy m2-ben lévő csomók száma. Ebből következik az a kérdés, hogy egy szőnyeg esetében pontosan hogyan számolják ki azt, hogy 1 m2-ben hány csomó van? A módszert Szilágy Istvánné kéziratában találtam meg, amely a következő: mérőszalaggal lemérnek a szőnyegből egy ’10x10 cm-es kockát’ (ez egy dm2). Az 1 dm2-ben lévő csomók számát megszorozzák 100zal és akkor megkapják azt, hogy 1 m2-ben mennyi csomó található. Példák csomószám szerinti szőnyeg típusokra (Szilágyi kéziratban): 19600 csomós

62500 csomós

25600 csomós

80000 csomós

28900 csomós

100000 csomós

50000 csomós

122500 csomós

A következő fejezetek a csomó — vagy más néven a bog — berakásának folyamatát -, valamint a csomózási technikákat mutatják be.

9.1. A csomó, bog berakása Az előszövés a szőnyegen csupán néhány centiméter magasságig halad, ezután kezdődik a minta szövése. A csomózás a flórfonalak berakása, bevarrása. A csomó berakása mindig a minta szerint történik, legtöbbször giordesi csomózással (részletesebben lásd 9.2.1. pontban). A szőnyegmintán egy kocka — ahogyan arra Mátéfy Györk is utalt (Mátéfy 1987: 94) — a szőnyegen egy csomónak felel meg, a szövő asszony a mintának megfelelően színenként tölti fel a sorokat a minta kezdetétől a külső széléig haladva. A csomózás technikáját, folyamatát én is megtanultam a nagymamámtól, ennek lépései a következők: az ollót a jobb kézben kell tartani, a bal kézben pedig azt a színű flórfonalat kell fogni, amelyet a minta szerint a megfelelő helyre majd be kell rakni, 56

csomózni (a többi — szövés során a későbbiekben majd felhasználásra kerülő — színes fonalból, azaz a matringokból 1-1 szálat ki kell húzni, ezek a szálak a munkafolyamat során a szövő ölében vannak). A csomózás folyamatának további lépéseit Farkas Imrénével készített interjúból idézem, az ő elmondása, magyarázata ugyanis a folyamat minden lényeges lépését érthetően - és egyértelműen tartalmazza. A csomózás tehát a következőképpen történi: „a függőleges síkban elhelyezkedő láncfonalak közül a jobb kéz középső és mutató ujjával kissé ki kell emelni a többi mellől két felvetőszálat, szálpárt amelyikre az első csomót kötjük és a két szálat kicsit szét kell tartani egymástól. Első lépésként a bal kézben lévő fonal egyik végét a kiemelt két szél között befűzzük. A hátul kijövő fonal végét a jobb oldali felvetőszálon kívül oldalt előrehúzzuk és a bevezetett fonal fölött körülöleljük vele a felvető szálpárt, majd alatta kihúzzuk (előre) a fonal végét. Az így kapott hurkot bal kezünknek két ujjával megfogva lehúzzuk a leszövésig, mialatt a hurok összehúzódik, így erős és szoros lesz. Végül a lehúzott hurkot, csomót az előírt flórmagasságnak megfelelően csomózó ollóval — az olló vége hajlított — (33–34. fénykép), vagy a csomózó - más néven kampós késsel lenyírjuk” (Farkas Imréné, adatközlő).

33–34. fénykép. Nagymamám csomózó ollója és a csomózó - vagy kampós kése

A mintás szőnyegeknél a szövők minden esetben először a mintának megfelelő színű fonalakat csomózzák be, majd ezt követi az alapszínek berakása. A bog berakásának folyamatát, fogásait, Farkas Imréné által imént bemutatott lépéseit mutatják be a következő képsorok (35–40. fénykép).

57

35–40. fénykép. A perzsaszőnyeg csomózásának folyamata, a bogok (csomók) berakása

9.2. Csomófajták A szövött szőnyegeket elsősorban szövési, csomózási technikájuk különbözteti meg egymástól, másodsorban pedig Mátéfy Györk szerint (Mátéfy 1987: 98), az alkalmazott motívum vagy jellegzetes színviláguk (ez utóbbira ebben a dolgozatban részletesen nem térek ki). A perzsaszőnyeget is különböző csomózási technikákkal lehet megszőni. A következő fejezetekben a három leggyakoribb csomózási eljárást szeretném bemutatni, melyek a következők: a giordesi - vagy török szimmetrikus csomózás, a sennaah - vagy perzsa aszimmetrikus csomózás és a hurkolt - vagy spanyol csomózás. Elő-Ázsiában giordesi, a Távol-Keleten sennaah, Észak-Afrikában pedig spanyol csomózási eljárással készülnek a szőnyegek.

9.2.1. Giordesi - [ghiordes, gördesz] vagy török szimmetrikus csomózás A giordesi csomózással készült szőnyegek Keleti eredetűek. Törökország északi részén, Izmirtől keletre, Gördesz városában készülnek (a XVI. századtól kezdve) az ilyen csomózású szőnyegek. Pataky Tamás könyvében (Pataky 2004) többek között azt is 58

megemlíti (Pataky 2004: 14), hogy a giordesi csomózási módot török szimmetrikus csomózásnak is nevezik. A láncfonal gyapjúból vagy pamutból, a vetülékfonal és a csomók pedig kizárólag gyapjúból készülnek. A szakértők (Ledács–Szütsné 1963: 39) a legősibb szőnyegcsomózási technikaként tartják számon és nagyon érdekes, hogy napjainkban már csak ezt a csomózási módszert alkalmazzák. Ez a megállapítás a békésszentandrási Szőnyeggyárban folyó szövésre is igaz, ugyanis ott is ezzel a csomózási eljárással készítik a szőnyegeket. Ludmila Kybalová azt állapította meg (Kybalová 1976: 19, 44), hogy Törökországban a giordesi csomózással készült szőnyegek rendkívül sűrűek, azaz a csomók sűrűsége dm2-enként elérheti a 3000–5000 csomót is. Két méretben készülnek ezek a szőnyegek: 2,5x1,3 és 1,6x1,1 méterben. A szőnyeg alapszínei: vörös, ritkábban zöld vagy kék. Nemcsak Törökországban használják ezt a csomófajtát, hanem elterjedt Kis-Ázsia városaiban és a Kaukázusban is (ezeken a területeken szinte csak ezt az egy csomófajtát alkalmazzák), ahol a szőnyeg sűrűsége gyakran a 40000–120000 csomót is elérheti. Szilágyi Istvánné elmondta, hogy egy giordesi csomónál ’a gyapjúszál, a két függőleges felvetőszálat teljesen átölelve, középen bújik ki, a két láncfonal között (41–43. fénykép). A csomó tehát — ahogyan az a fényképeken is látható — két láncfonálon ül (mindkét fonalra hurkolódik, mindkettőre egy bogot kell kötni), azaz a csomó fonala teljesen körülveszi mind a két láncfonalat’.

41–43. fénykép. A giordesi csomó rajza – forrás: http://www.agas.hu/keleti-perzsaszonyegismerteto/szonyegkeszites-gordesz-csomo-2.gif (2009.03.10.)

Továbbá azt is hozzátette, hogy a láncfonalon a szabad fonalvégek egymás mellett helyezkednek el, és ’a fonal elvágott két vége a két felvetőszál között’ ül ki a szőnyeg színére. A giordesi csomózáshoz 25–30%-kal több anyagot használnak fel, mint majd a 59

következő fejezetekben bemutatott csomófajtáknál, emellett „megkötésekor igen nagy területet igénylő csomókat eredményez és a kivitelezése is hosszabb időt igényel, mint például a sennaah csomózási eljárás” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

9.2.2. Sennaah - [szinné, szenné] vagy perzsa aszimmetrikus csomózás Ludmila Kybalová vizsgálata nyomán azt lehet mondani (Kybalová 1976: 37), hogy a sennaah típusú szőnyegeket Szinné városa környékén készítették, Kurdisztán közelében. A sennaah csomózáshoz használt láncfonal anyaga pamut, a csomók anyaga gyapjú, selyem vagy kecskeszőr (amely hosszú elemi szálú, rendkívül fényes, selymes tapintású), a szőnyeg sűrűsége pedig 2500–5000/dm2 lehetett. A szőnyeg szövéséhez használt alapszínek: kék, vörös, rózsaszín, almazöld, fehér és a sárga (Szilágyi Istvánné, adatközlő). A békésszentandrási Szőnyeggyárban ezt a csomózási technikát nem alkalmazták. Pataky Tamás könyvében megemlítette (Pataky 2004: 14), hogy perzsa aszimmetrikus csomónak is nevezik ezt a csomófajtát (azért, mert a kutatások szerint leginkább Perzsiában használták). Kisebb felületet és a csomó rövidebb fonalat igényel, mint a giordesi csomó (tehát anyagtakarékosabb). Szilágyi Istvánné elmondása szerint a sennaah csomózás jellemző vonása, „hogy ’a csomó szintén két láncfonálon ül (44–46. fénykép), melyek közül az egyiket a csomó szála teljesen körülvesz, a másikat pedig csak a hátsó oldalán’. Tehát a fonal csak egy felvető fonalra hurkolódik, ezáltal a felvető fonalak egymás fölötti elhelyezkedése biztosítja a nagy sűrűségű szőnyeg készítését. Így a két szabadon álló fonalvég külön-külön bújik elő a láncfonalak egyirányba néző oldalán” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

44–46. fénykép. A sennaah csomó rajza (forrás: (http://www.agas.hu/keleti-perzsaszonyegismerteto/szonyegkeszites-szenne-csomo.gif (2009.03.10.)

60

Ezzel a csomózási technikával készített szőnyegek mérete 1,8x1,2 méter volt, de legfeljebb 2,4 méter hosszú lehetett. Nagy sűrűségéből adódóan jól mintázható volt. Sennaah csomózási eljárással - és sűrűséggel készíthetők például az állatfigurás szőnyegek (Szilágyi kéziratban). Ennek a technikának azonban van egy hátránya, melyre Ledács Kiss Aladár–Szütsné Brenner Klára hívták fel a figyelmet (Ledács–Szütsné 1963: 39) mégpedig az, hogy mivel a megkötött csomó téglalap alakú területet foglal el, így az egyik irányba könnyen széthúzhatja és torzíthatja a szőnyeg mintáját.

9.2.3. Hurkolt - vagy spanyol csomózás Pataky Tamás leírása alapján (Pataky 2004: 15) a spanyol csomózásnak az a jellemzője, hogy a ’csomók mindig egy felvetőszálra hurkolódnak (egyenként, közvetlen öleléssel fogja körül a felvetőszálakat a gyapjúfonal), tehát a csomó egyetlen láncfonalon ül hurkaszerűen’ (47. fénykép), ezért egyláncrendszerű csomózásnak is szokták nevezni. Ez a csomózási technika Szilágyi Istvánné szerint nem alkalmas nagyobb mintázatú szőnyegek szövésére, mert az ilyen szőnyegek elkészítéséhez általában vastag gyapjúfonalat használnak. Mindemellett „a mintázata nagyon eltér a Keleti motívumoktól”, és mint hozzátette „ennélfogva az ezzel a technikával készített szőnyegeket a világpiacon nem is nagyon keresték” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

47. fénykép. A spanyol csomó rajza

9.3. A fonalakra jellemző tulajdonság A szövés során használt fonalak minőségét, tulajdonságát, felhasználhatóságát Mátéfy Györk szerint (Mátéfy 1987: 84) a nyersanyag, valamint a fonási technika együtt határozzák meg. Például a fonalak szilárdsága a sodrataik számától függ (sodrat: ’a fonal hosszegységére eső elcsavarodások száma’) „melynek növelésével természetesen nő a 61

fonalak szakítószilárdsága, de csökken a nyúlása, a hajlékonysága és szinte teljesen merevvé válik” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). A fonalkészítés fontos művelete a cérnázás (cérnázás: ’két - vagy több fonalnak sodrással végzett cérnává egyesítését’ jelenti). Szilágyi Istvánné elmondta, hogy a fonalak összesodrása két módon történhet: vagy úgy, hogy mindegyik ágnak azonos -, vagy pedig mindegyiknek eltérő a feszültsége. „Ha az ’azonos feszültség minden jellemzőnél fennáll’, akkor sima cérnázásról, ha ’ezek egyikében vagy mindegyikében különböznek a fonalak’, akkor pedig díszítő cérnázásról van szó” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Mátéfy Györk szerint általában az a szokás, hogy „az egymást követő cérnázás mindig ellentétes irányú sodratot ad” (Mátéfy 1987: 84), vagyis a fonodából kikerülő „S” sodratú fonalat „Z” sodratiránnyal cérnáznak össze, vagy fordítva (tehát Z sodratú a fonal akkor, ha: ’jobbról bal felé sodort’, ha pedig ’balról jobb felé sodort’, akkor S sodratú lesz a fonal). A szövéshez általában a Z sodratú fonalat használják fel. A csomózási technikától függetlenül a szövéshez felhasznált fonalak a következő, Szilágyi Istvánné kéziratában megtalált, illetve általa szóban kiegészített 4 jellemzővel foglalhatók össze és írhatók le: - Fonalfinomság: ez a jellemző ’a szál vastagságát’ fejezi ki, a fonal finomságát gépekkel (fonalmérlegekkel és mérőmotollákkal) mérik. - Szakítóerő, szakíthatóság: ’az a húzóerő, amellyel a fonalat megterhelik, azaz húzzák és a húzás következtében a fonal elszakad’, értékét a szakítóhosszúság és az előbb említett finomsági szám hányadosa adja. (A szakítóerő nagyságát — amely függ pl. a fonal sodratától, elemi szálainak hosszúságától — fonalszakító gépen mérik és grammokban (g) fejezik ki.) - Nyúlás: ’az az ún. hosszváltozás, amelyet a fonal a húzás során szenved’. %-ban fejezik ki, a fonal ismét összeugrik akkor, ha a húzását abbahagyják, de már nem az eredeti hosszára. - Finomsági szám: a szálak finomságát „a hosszegységre eső súlyukkal, vagy a súlyegységre eső hosszúságukkal mérik és a szakemberek ezekből bizonyos értékeket számolnak ki” (Szilágyi kéziratban). A fonal finomsági számát ’egyrészt a fonal hossza, másrészt a fonal súlya határozza meg’. „Ezek mindig pontos eredményeket adnak akkor, ha a fonalból feltekert gombolyag különböző helyeiről vett fonalhosszakat azonos időben és helyen mérik le. A két mérőszám hányadosként adódó számot nevezik a fonal finomsági számának” (Szilágyi Istvánné, adatközlő) és a latin numerus (’szám’) szó kezdőbetűjével,

62

N-nel jelölik. Aszerint, hogy a ’fonal hosszát’ (jele a: h) vonatkoztatják annak ’súlyára’ (jele a: g) és fordítva, a finomsági számnak a következő két értelmezése adódik: I. a hossz-számozás: N = h/g

valamint

II. a súlyszámozás: N = g/h

A hossz-számozás szerint a ’fonal finomsági számát a két érték — az egységnyi súlyú fonal hossza elosztva annak súlyával — hányadosa adja’. Mind a két mennyiségre szükség van, ezért nevezik ezt a módot közvetett -, vagy indirekt számozásnak (Szilágyi kéziratban). A szőnyegszövés műszaki technológiáját tekintve különböző számozási rendszerek alakultak ki, amelyek közül Szilágyi Istvánné elmondása szerint a metrikus számozást használják a leggyakrabban (jele az: Nm), melynek ’hosszegysége a méter (m), vagy a kilométer (km), súlyegysége pedig a gramm (g), vagy kilogramm (kg)’. A fonalfinomság illetve a csomók m2-kénti száma a szőnyeg mintázatát befolyásolja, valamint meghatározza a szőnyeg művészi értékét, ugyanis „a m2-kénti nagyobb csomók száma lehetőséget ad a különböző ornamentikák díszesebb, színesebb kivitelezésére. A ritkább csomózású szőnyegek viszont nem adnak lehetőséget arra, hogy a művészeti jelleg erősebben kidomborodjon a szőnyegből” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

63

10. A csomózott szőnyeg szövőszéke, a szőnyeg szövőszékről történő levétele és kikészítése A szőnyeg szövési - illetve csomózási technikájáról az mondható el, hogy évszázadokon át nem változott. A különbségek abban láthatóak — ahogyan ezt Ludmila Kybalová is megállapította (Kybalová 1976: 17–20) —, hogy a nomádok szövőszékei primitívebbek és keskenyebbek (ezeken kívül a nomád életmódnak teljes mértékben megfeleltek, ugyanis szét lehetett szedni és ennek köszönhetően az emberek egyik helyről a másikra magukkal tudták vinni), ellenben a manufaktúráké fejlettebbek voltak. A nomád népek szövőszéke „két, vízszintesen egymással szembehelyezett facövek segítségével stabilan a földhöz erősített gerendából állt, melyekre ráfeszítették a láncfonalakat” (Kybalová 1976: 18), a hengereit nem lehetett forgatni, éppen ezért a szövőnek kellett az ülését mindig magasabbra helyeznie és ezáltal a már kész munkáját, a rajta szőtt keskeny szőnyegeket folyamatosan ellenőrizhette. A napjainkban — Békésszentandráson is — használatos kézi szövőszék bemutatása előtt, fontosnak tartom megemlíteni a különböző funkciójú textilgépeket is (’különböző textilek előállítására szolgáló gépek összefoglaló neve’), ilyen például a kötőgép ’kötöttáru készítésére szolgáló gép’ (Juhász–Szőke–O. Nagy–Kovalovszky 1980: 783), a hurkológép ’hurkolt kelme készítésére való, horgas tűkkel felszerelt gép’ (Juhász–Szőke–O. Nagy– Kovalovszky 1980: 570), a gyapjúszövőgép ’gyapjúfonalból szövetet készítő gép’, vagy a pamutszövőgép’

pamutfonalból

szövetet

készítő

gép’

(Juhász–Szőke–O.

Nagy–

Kovalovszky 1980: 1079). Farkas Imréné mutatta be nekem a mai kézi szövőszékeket, elsősorban szerkezeti szempontból.

Elmondásából

fontosnak

tartom

kiemelni

azt,

hogy

ezeknek

a

szövőszékeknek a nomádtól eltérően két függőleges oldaluk van, melyeket három vízszintes összekötőléc és két vízszintes, egy felső - és egy alsó henger (a lánc - valamint az áruhenger) tart össze. A felső hengerre (azaz lánchengerre) csavarják rá a szőnyeghez szükséges felvetést, a láncot, láncfonalat, annyit és olyan hosszút, amennyire szükség van egy - vagy több szőnyeg szövéséhez (ennek mennyiségét a szövő a felvetés folyamán előre, minden esetben pontosan kiszámolja). Az egyenletes sűrűségű láncfonalat mindig erősen ki kell feszíteni (az alsó gerendára is). Az alsó hengerre (áruhenger) csavarodik fel a készülő szőnyeg. A hengerek végén lévő fogaskerekek billentyűkkel vannak felszerelve,

64

amelyeket a hengereken levő felvetőszálak erős megfeszítésére és rögzítésére használnak (48. fénykép).

48. fénykép. A perzsaszőnyeg szövőszéke

Ezek mellett azt is elmondta, hogy a szövőszék középmagasságában van még egy vékonyabb henger, az úgynevezett nyüsthenger, melyet egy váltóvassal, vagy rúddal váltanak. A szövőszék egyes alkatrészeit pedig ékek tartják össze (a perzsa szövőszék rajzát, vázlatát lásd a 7.sz. mellékletben). A mai szövőszékek nélkülözhetetlen tartozéka (49–50. fénykép) a legalább 3 db pofafa (’a nyüsthenger feszítésére szolgál’), a 2 db linderező vas (’az alsó áruhengerben elhelyezkedő vaspálca’), a 2 db szorítóvas (’a felvetőszálat ennek az eszköznek a segítségével húzzák lejjebb’), az 1 db ülőpad a lóca (’támla nélküli egyszerű ülőalkalmatosság, a szövőszék előtt található több személyes pad, melyen egy sorban, egymás mellett akár több ember is ülhet a szövés közben’) (Farkas Imréné, adatközlő).

49–50. fénykép. A pofafa és a nagymamám lócája

A perzsaszőnyeget munka közben folyamatosan, tehát a csomókötés (’a bogok berakása’) és leverés után — körülbelül 20–25 soronként — az előírt flór (hossz) 65

magasságra stuccolják, azaz ’nyírják’ (51–53. fénykép), amely a szövők részéről sok figyelmet, pontosságot, precizitást és türelmet igényel, erre a célra a görbe ollót használják.

51–53. fénykép. A stuccolás (nyírás) folyamata

A perzsaszőnyeget csak a legritkább esetben nyírják meg utólag. A nyírás (ahogyan azt a nagymamám munkája során is láttam és tapasztaltam) nagy koncentrálást igényel, ugyanis figyelni kell arra, hogy a levert sorok után kötött sorokat az előző részekkel egyenlő magasságra nyírják le. Ez az egyenletes nyírás a perzsaszőnyegnél — a felvetés és a csomózás mellett szinte — a másik legfontosabb feladat, mert ellenkező esetben függetlenül attól, hogy a készítő nem kap szépen érvényesülő szőnyegmintát, a szőnyeg felülete sem lesz egyenletes. Amikor az utolsó sort is berakják, akkor ismét vászonszövést és sumákolást készítenek, erre ugyancsak a szélek megerősítése miatt van szükség. Szövött szőnyegek esetében a hosszanti szélek megerősítésére is szükség van, amit Mátéfy Györk leírása szerint (Mátéfy 1987: 94) vagy úgy végeznek el, hogy a két szélső láncfonalat mind a két oldalon megduplázzák, vagy a másik lehetőség, hogy a széleken már eleve vastagabb láncfonalakat alkalmaznak, ezt kordnak (kord: ’többszörösen cérnázott pamutfonal’) nevezik. A szőnyeg szövésének befejezése után a láncfonalat 30–40 centiméterrel tovább húzzák és a szőnyeget az áruhenger kávájából kiemelik, ezt követően a két lindervas pálcájával újra belinderezik a szálakat. „A két vaspálcát úgy kell elhelyezni, hogy a levágandó szőnyegen legalább 15 cm-es szőnyegrojtot kell hagyni” (Szilágyi kéziratban). Utolsó lépésként a szőnyeget közvetlenül a két vaspálca mellett ollóval levágják. A kész szőnyeget leveszik a szövőszékről figyelve arra, hogy legalább annyi anyagot hagyjanak a befejező végén, amennyi a rojtozáshoz szükséges. Közben folyamatosan vigyázni kell arra is, hogy a felvetőszál a nyüstből ki ne húzódjon. A felvetőszálakat egyenletesen, egy magasságban kell elvágni, a cél, hogy minél kevesebb hulladék képződjön (Farkas Imréné, adatközlő). Amikor az elkészült darabot levágták, akkor — ahogyan azt Mátéfy Györk is említi (Mátéfy 1987: 94) — a láncfonalakat

66

lecsomózzák (’csomókba kötik’), ennek többféle módja van. Azonban a lecsomózás helyett a láncfonalakat vissza is dolgozhatják a textíliába, vagy össze is fonhatják. Fontosnak tartom megemlíteni Ludmila Kybalovának azt a gondolatát (Kybalová: 1976: 19), hogy amikor a szőnyegszövő egy új szőnyeget kezd el szőni, akkor azt nem a csomózással kezdi, hanem először néhány cm-es vászonszövésű sima sávot sző, majd a láncfonal utolsó szegélyfonalát néhányszor megcsavarja azért, hogy a szőnyeg széle egyenes és feszes legyen. A szövőszékről lekerülő szőnyeg tele van szöszös, poros hulladékkal, nyiradékkal, gyűrött, piszkos kilógó felvetőszálakkal, ezeken kívül a szőnyeg felülete sokszor hullámos, amit rendbe kell hozni, ekkor következik a kikészítés művelete (kikészítés: ’a szőnyeg elkészülte utáni tisztítást, javítást’ jelenti). A rojtozás a szőnyegkészítés utolsó fázisa (rojtozás: ’sok fonalvégből álló szegélydísz, mely a szövettel egyben -, vagy elkülönítve készül’). Azért, hogy a vászonszövés ne bomoljon ki, a szövet szélein a láncfonalakat szabadon hagyják, ezek alkotják a rojtot. A szőnyeg kilógó szálait elcsomózzák a következőképpen: „a rojtozás 5– 5 szálával történik, a rojt hosszát általában 10 cm-re hagyják, melyet a végén egy csomóvá kötnek össze. A ’szabaddá vált fonalhurkokat összesodorják’, ezáltal sodrott rojtot nyernek (54. fénykép), vagy ’felvágják a hurkokat’ és ekkor vágott rojt keletkezik” (Szilágyi Istvánné, adatközlő).

54. fénykép. A nagymamám által készített sodrott szőnyegrojt

Összefoglalva a rojtozásnak két ismert módja van (Szilágyi kéziratban): - saját láncból, vagyis a felvetőszálból történik rojtkötés (ez a gyakoribb, az 54. fényképen ez látható), melynek során vagy lecsomózzák, vagy összesodorják, esetleg összefonják a láncfonalakat, 67

- valamint a bevarrott vendégrojt (ez ’a visszaszegett szőnyegbe megy, vagyis a rojt a saját vászonszövéséből készül a szőnyegben lévő csomózó fonalak bevarrása, majd befonása által’). Rojtozás után a szőnyegből esetleg kilógó szálakat elvarrják, majd száraz seprűvel, kefével megtisztítják, ezt követően pedig vizes kefével átdörzsölik, hogy abból az összes hulladék, por és szösz kihulljon. A szövők utolsó lépésként végignézik a szőnyeget, hogy nincs-e rajta más javítanivaló. Ha mindent rendben találnak, hozzálátnak a vasaláshoz, melynek folyamatát Farkas Imréné mondta el nekem, melyből fontosnak tartom kiemelni, hogy erre a célra az erős és nehéz 6–8 kg-os vasaló a legalkalmasabb. Különösen fontos a vasalás a nem egészen rövidre nyírt szőnyegeknél. A szőnyeget közvetlenül a szálán kell vasalni, mert a fényét csak így tartja meg. „A vasaló a szálakat oldalra fekteti és lenyomja (ugyanis eddig a szálak keresztmetszetükben látszottak és rendszertelenül hajladoznak erre-arra). A vasalás következtében a színek élénkebbek, a szőnyeg pedig ragyogóbb és selymesebb lesz. A szőnyeget csak a megnedvesített színén szabad vasalni” (Farkas Imréné, adatközlő). Azért, hogy a vasalásnak tartást adjanak egy 2%-os enyves oldatot készítenek. Ekkor a szőnyeget a hátára terítve kifeszítik és ezzel az oldattal — egy ecset segítségével — bekenik, majd ezután vasalják. Egyszerre csak kb. 30–60 cm-es darabokat kennek be ezzel az oldattal és mindaddig rajta tartják a vasalót, amíg a szőnyeg át nem gőzölög és fel nem szárad. Összefoglalva a felvetés utáni műveletek tehát a következők: 1. 3–4 láncfonal (rendezőfonal) leszövése.

6. Leszövés, szélszövés.

2. A láncfonalak elrendezése ár segítségével.

7. Befejező végszövés, sumákolás.

3. 2 sor sumákolás a rojtos szőnyegnél.

8. Szőnyeg levágása.

1 sor sumákolás a szegett szőnyegnél.

9. Rojtozás.

4. Vászonszövés, mely 2,5–3 cm lehet.

10. Tisztítás, az esteleges hibák

5. Minta szerinti csomózás megkezdése.

kijavítása.

Miután a szőnyegeket megrojtozták, megtisztították, kivasalták, a címkézés következik, amikor ’a kész termékeket címkékkel látják el’ (55–56. fénykép).

68

55–56. fénykép. A szőnyegeken található címke régen és ma

A címkén a következő adatok szerepelnek: a termék neve, gyártási szám (Gy. szám), dessen (ide a szőnyeg fantázianeve kerül), méret, m2, egységár, ipari termék jegyzékszám (I. T. J.), fogyasztói ár (Fogy. ár), cikkszám (’a termékek besorolási kódja’), Minőségi

Ellenőrzési

Osztály

(MEO).

Újabb

kártyákon

a

származási

ország,

anyagösszetétel, minőségbe sorolás — VTSZ (vámtarifa)szám ’az áruforgalomban ezzel az értékkel sorolják be minőség szerint a termékeket, azaz a szőnyegeket’— (Szilágyi Istvánné, adatközlő) és a rendeltetésszerű használata (melynél a szőnyeg tisztítási módját tüntetik fel, pl. száraz vegytisztítás) is szerepel. A címkézés után a minőségi átvétel következik, végezetül pedig a készárut raktárba szállítják, ekkor felületével befelé (tehát fordítva) csavarják fel és közé papírt vagy textilanyagot is tesznek, ezután egy — erre a célra készített — huzatba helyezik és jól szellőző helyeken, raktári polcokon a szállításig vagy vásárlásig tárolják.

69

11. A szakszókincs feldolgozása az elméleti szempontok alapján Amiért én a perzsaszőnyeg készítésének, szövésének, munkafolyamatainak és ehhez kapcsolódó szakszavainak összegyűjtését - és bemutatását választottam, annak bizonyos szempontból szubjektív okai voltak, hiszen amíg a nagymamám élt, addig szinte minden nyáron besegítettem a sokszor rövid határidőn belül elkészítendő szőnyegek szövésébe, ugyanakkor nagyon sok szakszóval csak az elmúlt évek gyűjtése, kutatása alatt találkoztam. A kutatásom során összesen 126 szakszót gyűjtöttem össze, melyeket értelmezésükön kívül, jelentésük megadásán túl további vizsgálatoknak vetettem alá. Minden szakszót átnéztem, megkerestem a Magyar Értelmező Kéziszótárban (1980), melynek vizsgálatával az volt a célom, hogy a szótár segítségével kigyűjtsem azokat a szavakat, amelyek a köznyelvbe is bekerültek, ott is használatosak (lásd 1.sz. melléklet). Ennek a felmérésnek az eredményeképpen elmondható, hogy a 126 szakszóból 42 szó ismert a köznyelvben is. Azaz arányát tekintve: 33% a köznyelvi -, 67% a szaknyelvi kifejezések csoportjába sorolható. Tehát a szőnyegszövés szakszókincse egyaránt tartalmaz nómenklatorikus - és terminologikus kifejezést is. A kapott értékekről továbbá azt lehet megállapítani, hogy a köznyelvbe egy szaknyelv szakszavait vizsgálva általában ez az aránya kerül be, valamint magát a jelenséget is jól tükrözi, hogy a szakszó átkerülhet a köznyelvbe. Ezeken kívül a 33% alátámasztja Kovács Ferenc korábban említett és ismertetett nézetét, miszerint a köznyelv - illetve a szaknyelv közé (bizonyos szavait tekintve) „nem lehet merev határvonalat húzni” (Grétsy 1988: 100), hiszen a szavak folyamatosan vándorolnak a két réteg között. A dolgozatomban összegyűjtött és bemutatott szakszavak egyértelműen mutatják azt, hogy a szőnyegszövés mestersége a magyarsághoz köthető, ez a viszonylag kevés átvett idegen szóból is látható és kimutatható. Az összegyűjtött 126 szakszónak csupán 5%-a idegen eredetű, ezek a következők: dessen linderező (vas)

flór(fonal) sennaah (csomózás)

giordesi (csomózás) tebriz (szőnyeg)

A szavak többsége belső szóalkotás eredménye, tehát a magyar nyelvben már meglévő elemekből jöttek létre, abból keletkeztek.

70

A szakszavakat szóalkotási módok szerint is megvizsgáltam. A dolgozatom 6.1. pontjában már kitértem arra, hogy a szaknyelvekre az alaktan tekintetében az összetételek a jellemzőek, illetve a képzett szavak és általában a képzők használata a köznyelvhez képest gyakoribb (lásd. Grétsy–Kovalovszky–Ladó 1985: 118–21). Ezt a megállapítást a szőnyegszövés szakszavainál is megvizsgáltam és a következő eredményeket kaptam (a %os értékeket kerekítve adom meg). A szakszókincsen belül legmagasabb arányban a képzett szavak állnak (48%). A szótőhöz az esetek többségében az –ás/és elvont főnévképző (22%) illetve az –ó/ő folyamatos melléknévi igenév képzője kapcsolódik (10%). Ezeken kívül egyenlő arányban fordul elő az –t/tt befejezett melléknévi igenév képzője (4%) és az –s valamivel való ellátottság kifejezésének képzője (4%). Továbbá ugyanolyan arányban fordul elő a –ság elvont főnévképző (2%), és az –i valakihez, valamihez való tartozás kifejezésének képzője (2%), valamint a –ni főnévi igenév képzője (2%). Végül a legkevesebb értéket az –ú valamivel való ellátottság kifejezésének képzője (1%) és a –z valaminek a létrehozását kifejező képző (1%) adta. Az imént bemutatott szakszavakat — csoportonként — egy táblázatba is összegyűjtöttem, így tehát az egyes képzőkhöz a következő szakszavak tartoznak: a.)

–ás/és

elvont bebogozás, belinderezés, berakás, cérnázás, címkézés,

főnévképző:

csomókötés, csomózás, előszövés, felszerelés, felvetés, fésülés, kimérés, kikészítés, kitöltés, lekötés, leszövés, leverés, nyúlás, rojtozás, sodrás, stuccolás, sumákolás, súlyszámozás,

b.)

–ó/ő

melléknévi képzője: c.) –t/tt melléknévi

(hossz)–számozás,

szélszövés,

vasalás,

vászonkötés, vászonszövés folyamatos bedolgozó, bogleverő, csomózó (olló), díszítő (cérnázás), igenév előrendező,

lekötöző

(fa),

leszövő,

linderező

(vas),

mintarajzoló, rendező (szál), szélszegő, széltöltő (baba) befejezett bevarrott (vendégrojt), csomózott (szőnyeg), hurkolt igenév (csomózás), sodrott (szőnyegrojt), vágott (rojt)

képzője: d.) –s valamivel való (perzsa) aszimmetrikus (csomózás), enyves (oldat), kampós ellátottság

(kés), metrikus (számozás), (török) szimmetrikus (csomózás)

kifejezésének képzője: e.) –ság elvont főnév finomság, fonalfinomság, szakíthatóság képző: f.) –i valamihez

valakihez, erdélyi (csíkos szőnyeg), finomsági (szám), torontáli való (szőnyeg) 71

tartozás kifejezésének képzője: g.) –ni főnévi igenév beszőni, számolni képzője: h.) –ú valamivel való (Z) sodratú (fonal) ellátottság kifejezésének képzője: i.) –z valaminek a

lecsomóz

létrehozását kifejező képző: Az összetett szavak aránya kicsivel kevesebb (31%), mint a képzett szavaké. A szerves szóösszetétel, ezen belül pedig az alárendelő szóösszetétel használata jellemző a szőnyegszövés szakszavaira. Ezen belül a jelzős szóösszetétel aránya: 28% (azaz 19% minőségjelzős, 9% birtokos jelzős szónak tekinthető, a gyűjtés során mennyiségjelzős szakszóval nem találkoztam). Az összetett szavak csoportosítását mutatja be a követező táblázat: bordaláda,

csikófarok,

fantázianév,

felvetőszál,

feszítőkulcs,

hurkológép,

kötőgép,

láncfonal,

lánchenger, perzsaszőnyeg, pofafa, Minőségjelzős Szerves szóösszetétel, alárendelő, jelzős

rendezőfonal,

szakítóerő,

szorítóvas,

szövőszék,

textilgép,

vasfésű,

vaspálca,

váltórúd,

váltóvas,

vászonkötés,

(bevarrott)

vendégrojt,

vetőfa,

vetülékfonal Mennyiségjelzős

Ø áruhenger,

cikkszám,

csomókötés, Birtokos jelzős

fonalfinomság, mintarajz, műhelyrajz,

72

nyüsthenger,

súlyszámozás, (sodrott)

színvilla, szőnyegrojt,

vászonszövés A határozós, helyhatározós szóösszetétel a szakszókincs 2%-a: Szerves szóösszetétel,

Helyhatározós

alárendelő, határozós

belevesz,

előrendező,

előszövés

A szakszavakban megjelenik még a tárgyas szóösszetétel, melyek aránya 1%: Szerves szóösszetétel,

Tárgyas

bogleverő

alárendelő Ezekből az arányokból látható, hogy a jelzős szóösszetételeknek van a legmagasabb értékük, amely azzal magyarázható, hogy a szakszavak túlnyomó többsége a szövéshez használt eszközök, anyagok nevét, tulajdonságát hordozzák magukon. Azonban vannak olyan — általam egyéb kategóriákba sorolt — szakszavak, melyeket nem lehet egyértelműen, kizárólag egy szóösszetételi csoportba besorolni, ezek a szakszavak a szókészlet 6%-át alkotják, melyek a következők: Határozós, helyhatározós,

be(le)verővilla

valamint jelzős, Egyéb,

minőségjelzős és birtokos

szerves szóösszetétel, alárendelő

jelzős Tárgyas illetve jelzős, minőségjelzős és birtokos jelzős

gyapjúszövőgép, mintarajzoló, pamutszövőgép, szélszegő, szélszövés, széltöltő (baba)

A képzett -, illetőleg összetett szavakon túl az igekötős szavak is jelentős számban (21%) jelennek meg a szőnyegszövés szókincsében. Az igekötők használata a mindennapi nyelvhasználatban, a beszélt köznyelvben, valamint az írott dokumentumokban (pl. szakszöveg, szaksajtó, újságcikk) is egyaránt gyakori jelenség. A be-, ki-, le-, fel-, át-, vissza- igekötők alkalmazása tehát mind a köznyelvben, mind a szaknyelvben jelentős. A szőnyegszövés szakszavainak igekötő használatáról az mondható el, hogy ezeknek nem az elvont, hanem a történetileg elsődleges, azaz az irányjelölésből kialakult funkciójuk a jellemző. Az általam gyűjtött igekötős szakszavak között a be- (7%), illetve a le- (6%) 73

igekötő használata a leggyakoribb. Ezeket követi ugyanolyan arányban a ki- (3%), illetve a fel- (3%) alkalmazása, és legkevésbé használt az át- (1%) és a vissza- (1%) igekötő. A szőnyegszövés szaknyelvében tehát a következő igekötős szakszavak használatosak: bebebogozás

kikikészítés

bedolgozó befűz

kimérés kitöltés

belevesz belinderezés berakás beszőni bevarrott

kiül

lelecsomóz

felfelereszt~föleresz

lekötés lekötöző

t felszerelés felvetés

(fa) leolvas leszövés leszövő leverés

átáthajt

visszavisszadolgo z

felvetőszál

(vendégrojt) be(le)verővilla A szaknyelvek sajátos elemei a különböző jelek, jelszerű -, rövidítésszerű betűjelzések, ezeket is megvizsgáltam az összegyűjtött szakszavakon belül. A szőnyegszövés szakszókincse — ebből a szempontból — is tartalmaz a nómenklatúra valamint a terminológia csoportjába tartozó szavakat, kifejezéseket. Az alkalmazott betűjelek - és rövidítések aránya a teljes szakszókincs 16%-a, ezen belül 9% a szaknyelvben, 7% a köznyelvben is ismert és használt jel, betűjelzés. A következő táblázat a szakszókincsen belül található jelek -, betűjelzések csoportosítását, rendszerezését tartalmazza (a szaknyelvben használt jelek, rövidítések esetében — a betűjelzést követően — megadtam a szakszó pontos jelentését is, valamint egy esetben, lásd a g betűjelzésnél leírtam annak szaknyelvi - illetve köznyelvi jelentését is): dm2

g

’a szőnyegen egy 10x10 cm-

’a fonal súlyának jele’

es felület’ gy. szám

h

’a gyártási szám (a szőnyeg

’a fonal hosszának jele’

címkéjén található)’ I. T. J.

MEO

’Ipari Termék Jegyzékszám’

’Minőségi Ellenőrzési

74

A szaknyelvben

N

Osztály’ Nm

használt jelek,

’a latin numerus szám

’a metrikus számozás jele’

betűjelzések

rövidítése, a fonal finomsági számának jele’ S (sodratú fonal)

VTSZ szám

’balról jobb felé sodort fonal’

’vámtarifaszám, az áruforgalomban ezzel az értékkel sorolják be minőség szerint a termékeket, azaz a szőnyegeket’

Z (sodratú fonal)

A köznyelvben (is)

’jobbról bal felé sodort fonal’ % dkg g

használt jelek,

(’a gramm jele’)

cm fogy. ár kg

betűjelzések km m2

m

Egyetértek Seregy Lajosnak azzal a véleményével (Seregy 1988: 860), hogy egy szaknyelv szakszókészletének, szókincsének teljes mértékű felkutatása, hiánytalan összegyűjtése a szakma állandó fejlődése miatt szinte teljességgel lehetetlen. Mire megjelenne a gyűjtemény, a szakterület szókészlete már új szavakkal és szakkifejezésekkel gyarapodna. Ugyanakkor kutatásom során igyekeztem a perzsaszőnyeg–szövés lehető legteljesebb szókincskészletét feltárni, összegyűjteni és — amelyet már a dolgozatom bevezetőjében is említettem, hogy a perzsaszőnyeg–szövés egy letűnőben, kihalófélben lévő mesterség, melyet azon túl, hogy kevesen választanak hivatásként, ennek a szakmának a szakszavait, szakkifejezéseit a szaknyelvben is, tehát a szövés mesterségével foglalkozók közül már csak nagyon kevesen használják — megmenteni.

75

12. Befejezés „Békésszentandrás népe úgy csomózza a magyar perzsát, hogy világipart is csinálhatnánk a szőnyeggyártásból” — olvasható egy 1947-ben megjelent újságcikkben (Szilágyi kéziratban). A békésszentandrási perzsaszőnyeg a keleti művészet „színpompás termékeként” 1924. óta szerez hírnevet a falunak az egész világon (Dr. Mótyán–Albelné– Hrncsjárné 2005: 6). A Szőnyeggyár termékei a világ szinte minden tája felé ismertek és elismertek mind a mai napig. A gyár 1968-ban elnyerte a Kiváló Kisipari Szövetkezet címet, 1969-ben megkapta a Kiváló Áruk Fóruma rangot, 1970-ben eljutottak a párizsi szőnyeg-világkiállításra,

majd

Milánóba

és

Frankfurtba

(Szabados

kéziratban).

„Békésszentandrási szőnyeg díszíti a magyar Parlamentet, a washingtoni Fehér Házat, a Windsori Kastélyt és számos nagykövetséget is” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Összességében tehát az mondható, hogy a sok szereplés, kiállítás meghozta a sikert, a Szőnyeggyár termékei nemzetközi védjegyet kaptak (Szilágyi kéziratban). „A kézi szőnyegszövés, a szőttes érték, éppen ezért érdemes megbecsülni és megőrizni ezt a szép hagyományt” (Szabados kéziratban). A szakértők a Szentandráson készült perzsát, a perzsaszőnyeg hazájában, Iránban és Pakisztánban készült szőnyegeknek is fölé helyezték, egyrészt a szépsége, másrészt a megbízható minősége és időtálló tulajdonságai miatt. A Szőnyeggyárban dolgozók munkáját „a nagyszámú megrendelésen túl, a számos külföldről érkezett elismerő oklevél, újságcikk, kiállítási díj is elismerte” (Szabó Edit, adatközlő). 1927. júliusára felépült a nagyközség egyik jelképeként ma is álló, reprezentatív külsejű emeletes gyárépület a Hármas-Körös holtágának partján, az évek folyamán virágzó kézműipari központot létrehozva a kis faluban. Épületében napi rendszerességgel sok falubeli asszony dolgozott, mivel számukra ez a viszonylag egyszerű, de fizikailag megterhelő munka volt az egyetlen munkalehetőség (Szilágyi kéziratban). Szabó Edit elmondása szerint a szövők egy műszakban dolgoztak, hiszen csak akkor lett egyenletes a szőnyeg felülete, ha folyamatosan ugyanazok a kezek csomózták. Továbbá az is hozzátette, hogy „gépi perzsa itt nem készült, minden egyes szőnyeg zsűrizett volt, világpiaci ára megegyezett a keleti szőnyegek árával” és ami a legfontosabb, hogy „gyapjúból, jó festékekkel, klasszikus rajzok alapján — hiszen megvásárolták a világ szinte összes klasszikus perzsaszőnyeg rajzát, kb. 1000 darabot — kizárólag kézi csomózással készült itt a perzsa, élettartama meghatározhatatlan, tehát valódi” (Szabó Edit, adatközlő). 76

Sajnos a rendszerváltást követő időszakot, az azóta eltelt éveket tekintve Békés megyében a háziipar fokozatos leépülését lehet megfigyelni. A gyárban folytatott ipaszerű termelés mára átalakult. A háziipari szövetkezetek felszámolásával a perzsaszőnyeg termelése minimális lett, az aprólékos, időigényes, nagy figyelmet és kézügyességet valamin szakmai tapasztalatot is igénylő munkát a fiatalok közül nagyon kevesen vállalják. Lipták Judit egyik cikkében (Lipták 2009: 1–3) a következőképpen jellemezte a szőnyegszövés jelenlegi helyzetét: „az asszonyok többsége már nyugdíjas, utánpótlás alig– alig akad, a szakképzés régen megszűnt. A fiatalok, ha jöttek is, néhány év után legtöbbjük megunta a hátfájdító, nehéz munkát. Csak azok maradtak, akik még gyerekkorukban édesanyjuktól tanulták, s igazán megszerették a szőnyegszövést” (Lipták 2009: 3). Azok közül az ipari tanulók közül, akik még szakmunkás tanulóként iskolai képzés keretében szerezhették meg a szőnyegszövő szakmunkás képesítést, napjainkra senki sem maradt a pályán, könnyebb munkát és pénzkereseti lehetőségeket találtak maguknak, mert a tanuló évek alatt szembesültek azzal, hogy milyen nehézségek árán, mennyi munka elvégzése után is, vékony maradt a fizetést tartalmazó boríték. Annak ellenére, hogy a fenntartók tisztában voltak/vannak e tevékenység embert próbáló nehézségével, nem adhattak olyan munkabért a szövőnőknek, amely versenyezhetett volna a gépi szövés -, vagy a nagyüzemi szőnyegszövés piacképes béreivel. A perzsaszőnyeg részletgazdag rajzolatával, kitűnő minőségével, tiszta színeivel új színharmóniát, új szépséget jelentett a lakásban, mai szóval élve divat lett. A szép szőnyeg a szakértők szerint (Ledács–Szütsné 1963: 6) a történelem során mindig megbecsült értéket képviselt és minél szebb volt, annál nagyobb kincset jelentett, használati - és szépségértékkel is rendelkezett. Mivel messziről hozták hazánkba, a magas ár miatt Magyarországon a perzsaszőnyeg mindig luxuscikknek (fényűzésnek), igen nagy értéknek számított és úgy is használták, féltve őrzött, megbecsült tárgy lett. Éppen ezért — a mai napig — csak a tehetősebbek tudták/tudják megvásárolni. Békésszentandráson sok ember saját maga, házilag készített és készít napjainkban is szőnyeget. Az asszonyok kezén nagyon jól látszik a sok évnek, évtizednek a gyakorlata, hiszen a fürge ujjaik szinte pillanatok alatt megkötik az újabb és újabb színes fonalcsomókat — miközben a szemükkel folyamatosan követik a felvetőszálak közé szemmagasságban helyezett műhelyrajzot —, a csomózó ollóval pedig nagyon gyorsan levágják a kívánt hosszúságúra a fonalat, végül a sor végén (a leverővillával történő leütés előtt) még megigazítják a méretet a görbe olló segítségével (Lipták 2009: 3).

77

A szövőnők m2-enként tizenkétezertől akár százezer csomót is köthetnek (ez utóbbira példa a Parlament Vadásztermébe szőtt perzsaszőnyeg), attól függően milyen „sűrű” a szőnyeg (a minta és a csomózó fonal vastagságától függően). A nyolcórás műszakot tekintve, „egy dolgozó átlagosan nyolcezer csomót képes megkötni” (Szilágyi Istvánné, adatközlő). Ilyen ember volt az én nagymamám is, aki idős szüleinek gondozása, gyermekeinek nevelése mellett egész életét a perzsaszőnyeg–szövésének szentelte. Nagynéném tőle tanulta meg a szőnyegkészítés pontosságot, türelmet és kitartást igénylő fogásait, mivel a ’60-as években még nem volt lehetőség iskolarendszerű oktatás keretében ezt a szakmát elsajátítani. 1994. augusztusától a szőnyegüzem az Art-Kelim Szőnyegszövő és Kereskedelmi Kft. nevet viseli, a cég vezetője, ügyvezető igazgatója pedig Czuczi Ernő lett (aki már 1979 óta vezeti a Szőnyeggyárat, korábban a HISZ elnöke volt). (A Kft.-nek egy budapesti illetve egy németországi tulajdonosa is van.) A Kft. fő tevékenysége a kézi csomózású — többnyire iparművész által tervezett — szőnyegek szövése mellett elsősorban a padlószőnyegek készítése, amelyre változatlanul jellemző a kiváló minőség, folyamatos újítás és a mindenkori piaci igényekhez való alkalmazkodás (8.sz. melléklet). Megrendelés esetén egyéni műhelyrajzok alapján egyedileg tervezett szőtteseket is készítenek. Ugyanakkor Csikós Györgyné elmondása szerint, napjainkban „a kézi munka rendkívül drága, a termékeknek nehéz piacot találni, a fennmaradás tehát nem egyszerű feladat” (Csikós Györgyné, adatközlő). Ahogyan Lipták Judit a cikkében fogalmazott, a Szőnyeggyár talpon maradásának „feltétele a több lábon állás, a szőnyegszövés mellett a dolgozó asszonyok bérmunkát vállalnak, maradék padlószőnyegeket konfekcionálnak (típusméretekben üzemi úton gyártanak), ezen kívül import termékeket, elsősorban Indiából és Vietnámból behozott szőnyegeket forgalmaznak” (Lipták 2009: 3). A padlószőnyeg lényegesen olcsóbb, mint a kézi csomózású perzsaszőnyeg, azonban míg az előbbit néhány év után sok esetben kicserélnek, addig az utóbbiban több évtizeden keresztül gyönyörködhet a szőnyeg tulajdonosa. Olyan anyagból készül, mely az idő múlásával sem deformálódik, nem veszít eredeti színéből, értéket képvisel hosszú időn keresztül (ezt bizonyítja az is, hogy a Parlament Vadásztermében fél évszázadon át funkcionált a most ismételten elkészített, nagyméretű perzsaszőnyeg elődje). Nagy előrelépés lenne a falu szempontjából, ha intézményesen a nagyközségben is működnének szövő közösségek, a mintarajzolás és egyéb tevékenységek, ismeretek elsajátításával, átadásával együtt. A Szőnyeggyár napjainkban közel 40 alkalmazottnak tud munkát biztosítani, akik gyakran hétvégi munkával, túlórával tudják csak teljesíteni a 78

megrendeléseket. A szövők „két telephelyen dolgoznak: Békésszentandráson és a szomszédos — Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez tartozó — Öcsödön. Utóbbi telephelyen található Európa legnagyobb, kilenc méter széles szövőszéke” (Lipták 2009: 3). A Szőnyeggyár az egyedüli, ilyen jellegű kézműipari tevékenységet folytató üzem a környéken. Egyetértek Szabó Editnek azzal a gondolatával (Szabó Edit, adatközlő), hogy a jövőre nézve a világhírnevet szerző Szőnyeggyár fennmaradása egyrészt a termékek iránti igénytől, másrészt a munkaerő folyamatos biztosításától függ. A szőnyeg, mint használati tárgy az emberiség történetében különleges helyet foglal el (Ledács–Szütsné 1963: 5). A kézi perzsaszőnyegek értéke az alkalmazott technikán túl az időigényes, kétkézi munkából adódik, melynek mozzanatait, lépéseit mutattam be a dolgozatomban. Úgy gondolom, hogy a dolgozat célja megvalósult, miszerint a szőnyegszövés folyamatát, lépéseit és szakszókincsét bemutatja, ugyanakkor természetesen további eddig, még ilyen formában dokumentálatlan vizsgálati lehetőségek is maradnak a perzsaszőnyeg–szövéssel kapcsolatban. A dolgozatomban nem tértem ki a békésszentandrási szőnyegek minta - és formakincsének elemzésére, a minták eredetére, származási helyükre, a rajzolatok minta szerinti csoportosítására, amely úgy gondolom egy másik dolgozat elemzési tárgya lehetne. Csak említés szintjén érintettem a fonalfestésre kialakított — és ma is működő — festöde létrehozását, de ennek kialakítása, technológiája, és a színezés folyamata, mai — a technikai fejlődés világában — állapota, illetve a színszimbolika alapos kutatása, részletes elemzése is figyelemre méltó lenne. További kutatási téma lehetne a perzsa - és a torontáli szőnyegek gyártási folyamatának összevetése, ugyanis ez utóbbi a perzsaszőnyegtől eltérően teljesen más típusú szövőszéken és más gyártási technológiával készül, amelyről szintén egy dolgozat terjedelmű esszét lehetne írni. Ahogyan egyetlen szakmának sem, úgy a békésszentandrási perzsaszőnyeg–szövés teljes szakszókincsének összegyűjtése sem lehetséges maradéktalanul. Hiába szállnak évtizedeken keresztül változatlanul nemzedékről–nemzedékre az alapvető szakszavak, amikor a gyors technikai fejlődés eredményeképpen ennek a mesterségnek is — annak ellenére, hogy ma már csak kevés művelője és beszélője van — folyamatosan gyarapodik a szókincse, amit nehéz nyomon követni. Kutatásom során azonban igyekeztem a lehető legteljesebb és legszéleskörűbb vizsgálatokat elvégezni és a legtöbb, jelenleg is használt szakszót összegyűjteni, a kutatás alatt folyamatosan rögzíteni, a dolgozatomban lejegyezni és bemutatni.

79

Irodalomjegyzék Bakos Ferenc (szerk.) 1974. Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó. Budapest. 268. Bana Enikő 1981. A kispaládi pokróckészítés szakszókincse. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1. szám. Hajdú Mihály (szerk.) ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, MTA Nyelvtudományi Intézete. Budapest. 20–1, 27, 34–5. Benkő László 1982. Szaknyelvünk. MNy. 78. 3: 350–356. Benkő László 1982. Szaknyelvünk. MNy. 78. 4: 466–473. Dániel Ágnes 1982. Szaknyelv vagy szakmai nyelvhasználat? Szakszöveg vagy szaktudományos szöveg? Nyr. 106: 337–42. Elekfi László 1988. A szaknyelvi szókincs nemzetközi rétegéről. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 275–83. Fábián Pál 1988. Szaknyelveink helyesírásának szabályozásáról. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 290–7. Fábián Pál–Lőrincze Lajos 1999. Nyelvművelés. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 80. Gombos Károly 1984. Aszkéták, dervisek, imaszőnyegek. Múzsák Közművelődési Kiadó. Budapest. 49–50. Grétsy László 1964. Szaknyelvi kalauz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 51– 3, 55–6. Grétsy László 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 85–107. Grétsy László–Kovalovszky Miklós–Ladó János 1985. Szaknyelvek. In: Kornya LászlóCzellérné Farkas Mária (összeáll.) 2001. Magyar nyelvészeti cikk - és tanulmánygyűjtemény szakfordítóknak. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 118–21. Hajdú Mihály 1980. A csoportnyelvekről. Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1. szám. ELTE MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest. 7–8, 17–8, 21, 27, 30, 34–5. Hangay Zoltán 1988. A társadalmi nyelvváltozatok tagolásáról. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 408–14. 80

H. Bottyánfy Éva–Horváth Mária–Korompay Klára–D. Mátai Mária 1996. Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 136, 174, 198. Hell György 1988. A szaknyelvi rétegek szintaktikai jellegzetességei a kommunikatív feladat szempontjából. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 430–5. Hoffmann, Lothar 1987. Kommunikationsmittel Fachsprache. Akademie Verlag. Berlin. Hrncsjárné Dorogi Mária 2005. Ki volt Bagi Alajos? (1897–1961). Szentandrási Híradó. Békésszentandrás Nagyközség Önkormányzata és a Szarvaspress Nyomda. Szarvas. XI. évfolyam, 10: 12. Juhász József–Szőke István–O. Nagy Gábor–Kovalovszky Miklós (szerk.) 19804. Magyar Értelmező Kéziszótár A-Ly, M-Zs. Akadémiai Kiadó. Budapest. 50, 136, 142, 148, 206, 208, 265, 400, 423–4, 467, 570, 660, 783, 1079, 1236, 1240. Kiss Jenő 2002. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 32, 74–86. Kovalovszky Miklós 1976. Szaknyelvek és tudományos nyelv. In: Grétsy László (szerk.): Mai magyar nyelvünk. Akadémiai Kiadó. Budapest. 91–2. Kozák István 2008. Békésszentandrási kódex. Püski Kiadó Kft. Budapest. 226–8, 374–5. Kurtán Zsuzsa 2003. Szakmai nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 38–9, 44–7, 153–7, 164–8. Király István (főszerk.) 19863. Világirodalmi lexikon II. (Cam–E). Akadémiai Kiadó. Budapest. 469. Kybalová, Ludmila 1976. Keleti szőnyegek. Corvina Kiadó. Budapest. 9–10, 13, 17–20, 37–9, 43–4. Ledács Kiss Aladár–Szütsné Brenner Klára 1963. Ismerjük meg a keleti szőnyegeket. Gondolat Könyvkiadó. Budapest. 5–6, 9, 11, 27, 39, 43, 52, 113–4, 130. Lipták Judit 2009. Perzsa a Vadászterembe. Kézi szövés. Békésszentandráson készül a Parlament új szőnyege. Nyolcezer csomó óránként. Varga Ottó (főszerk.). Békés Megyei Hírlap. Népújság Kft. Békéscsaba. LXIV. évfolyam, 53: 1, 3. Lukács Angéla 1957. Varázslatos tebrisek, pompás bacharák. Érdekes Újság. Kossuth Könyv- és Lapkiadó Vállalat. Budapest. II. évfolyam, 40: 17. Mátéfy Györk 1987. Szövött szőnyegek és falikárpitok. Gondolat Könyvkiadó. Budapest. 84, 90–4, 98–9. 81

Dr. Mótyán Pálné–Albelné Benkő Beatrix–Hrncsjárné Dorogi Mária 2005. A Parlamentben emlékeztünk. Szentandrási Híradó. Békésszentandrás Nagyközség Önkormányzata és a Szarvaspress Nyomda. Szarvas. XI. évfolyam, 8: 6. Pataky Tamás 2004. Amiről a szőnyegek mesélnek. Nyomtatvány Nyomdaipari Kft. Budapest. 13–5, 22–3, 50, 67. Pusztai István 1975. Szaknyelv és műhelyzsargon. Nyr. 99: 395–404. Pusztai István 1982. Szaknyelvművelésünk időszerű kérdései. In: Kornya László– Czellérné Farkas Mária (összeáll.) 2001. Magyar nyelvészeti cikk - és tanulmánygyűjtemény szakfordítóknak. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 141–3. Pusztai István 1988. A szaknyelvi kutatások kérdései. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A

magyar

nyelv

rétegződése.

A

Magyar

Nyelvészek

IV.

Nemzetközi

Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 120–30. Sager, J. C.–Dungworth, D.–McDonald, P. F. 1980. English Special Languages: Principles and practice in science and technology. Oscar Brandstetter Verlag. Wiesbaden. 68. Sebestyén Árpád 1988. A belső nyelvtípusok néhány kérdéséről. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 108–19. Seregy Lajos 1989. Az idegen szavak a szaknyelvben. In: Kornya László–Czellérné Farkas Mária (összeáll.) 2001. Magyar nyelvészeti cikk - és tanulmánygyűjtemény szakfordítóknak. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 135–8. Seregy Lajos 1988. A szaknyelvkutatás jelenlegi nehézségei. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai II. Akadémiai Kiadó. Budapest. 859–66. Swales, John 1990. Genre Analysis. English in academic and research settings. Cambridge University Press. Cambridge. 24–7. Szabados György. A szőnyegszövés kezdete és meghonosodása Békésszentandráson (1918–1967). Kéziratban. Szabó István Mihály 2001. A

magyar

szaknyelvi–kommunikációs

kultúra az

ezredfordulón. Csányi Vilmos (főszerk.). Magyar Tudomány. Akaprint Kft. és a Magyar Tudományos Akadémia. Budapest. 48. (108.) évfolyam, 6: 739–52. Szépe György 1982. A szaknyelv és a mindennapi nyelv kapcsolata. In: Kornya László– Czellérné

Farkas

Mária

(szerk.)

82

2001.

Magyar

nyelvészeti

cikk

-

és

tanulmánygyűjtemény szakfordítóknak. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 122–6. Szilágyi Istvánné Szitó Márta. A Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari és Népi Iparművészeti Szövetkezet bemutatása. Kéziratban. Szőllősy–Sebestyén András 1988. A tudományos és a szaknyelvek megkülönböztetése. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai II. Akadémiai Kiadó. Budapest. 949–63. Dr. Thiering Oszkár 1957. A textilipar. A szövés-fonás anyagai és technikája. A Kultura Könyvkiadó és Nyomda Részvénytársaság Kiadása. Budapest. 71. T. Urbán Ilona 1988. Szaknyelv és helyesírás. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai II. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1012–20. Wacha Imre 1992. A nyelvi rétegződés kérdései („Perújrafelvétel” a magyar szakirodalom alapján). In: Kemény Gábor (szerk.): Normatudat–nyelvi norma. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes: 8. Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Budapest. 49–105. Zaicz Gábor 1988. Népnyelvi, szaknyelvi és régi nyelvi elemek az ősi magyar szókészletben. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A Magyar Nyelvészek IV. Nemzetközi Kongresszusának előadásai II. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1020–9. Internetes forrás: http://www.agas.hu/keleti-perzsaszonyeg-ismerteto/szonyegkeszites-gordesz-csomo-2.gif (2009.03.10.) http://www.agas.hu/keleti-perzsaszonyeg-ismerteto/szonyegkeszites-szenne-csomo.gif (2009.03.10.) Adatközlők: Csikós Györgyné Szabados Éva (lakóhely: Békésszentandrás, 78 év) Farkas Imréné Gazsó Rozália (lakóhely: Békésszentandrás, 56 év) Gazsó Jánosné Mrena Rozália (lakóhely: Békésszentandrás, 78 év, 1926–2004) Szabó Edit (lakóhely: Békésszentandrás, 41 év) Szilágyi Istvánné Szitó Márta (lakóhely: Békésszentandrás, 56 év) 83

Rövidítésjegyzék: •

MMNyR.

A mai magyar nyelv rendszere

•

MNy.

Magyar Nyelv

•

Nyr.

Magyar Nyelvőr

84

Fényképek jegyzéke Oldalszám 1. fénykép: A nagymamám (Gazsó Jánosné Mrena Rozália†) által szövött tebriz perzsaszőnyeg

2

2. fénykép: Mintarajz a békésszentandrási Szőnyeggyár épületéről

46

3. fénykép: A csomók berakása, valamint a minta olvasása

47

4–5. fénykép: Nagynéném által készített csikófarok vagy színvilla

48

6–7. fénykép: A nagynéném által végzett kimérés művelete

49

8–9. fénykép: Nagynéném a vaspálcához rögzíti a lekötöző fákat

51

10–12. fénykép: A rendező szál befűzése és leverése

52

13. fénykép: Nagymamám le(be)verővillája vagy más néven bogleverője, vasfésűje

52

14–16. fénykép: A szélszövés folyamata a széltöltő babával (szélszegővel)

52

17–20. fénykép: A sumákolás lépései

53

21–22. fénykép: A szövés során felhasznált fonalak (matring)

53

23–28. fénykép: A leszövés folyamata. A leszövő fonal beverővillával történő leütése

54

29. fénykép: A nagynéném által készített, leszövéshez használt „baba”

54

30–32. fénykép: A szövés folyama három lépésben

55

33–34. fénykép: Nagymamám csomózó ollója és a csomózó - vagy kampós kése 57 35–40. fénykép: A perzsaszőnyeg csomózásának folyamata, a bogok (csomók) berakása

58

41–43. fénykép: A giordesi csomó rajza

59

44–46. fénykép: A sennaah csomó rajza

60

47. fénykép: A spanyol csomó rajza

61

48. fénykép: A perzsaszőnyeg szövőszéke

65

49–50. fénykép: A pofafa és nagymamám lócája

65

51–53. fénykép: A stuccolás (nyírás) folyamata

66

54. fénykép: A nagymamám által készített sodrott szőnyegrojt

67

55–56. fénykép: A szőnyegeken található címke régen és ma

69

Táblázat jegyzéke 1.sz. táblázat: A szaknyelvek Hoffmann-féle horizontális felosztásának kritériumait tartalmazó táblázat 85

23

Melléklet 1.sz. melléklet A dolgozatban összegyűjtött - és bemutatott szakszavak abc-rendben A szakszógyűjtemény magyarázata: először a besorolás száma látható (1.), ezt követi dőlt szedéssel a szaknyelvi terminus címszava (1 dm2), abban az esetben, ha a szó a köznyelvbe is bekerült, azaz a hétköznapi nyelvhasználatban is használatos, akkor azt a címszó után *gal jelzem (Ár*) — illetve ekkor megadom a Magyar Értelmező Kéziszótár megfelelő oldalszámát a jelentés végén zárójelben (50) — majd a kettőspont, ezt követi a szó jelentésének megadása, jelentés jellel ellátva (’a szőnyegen egy 10x10 cm-es kocka’), azaz a szónak a műveleti folyamatban betöltött szerepére utaló jelentése (lásd 1–2. példa). 1.

1 dm2: ’a szőnyegen egy 10x10 cm-es kocka’.

2.

Ár*: ’hegyes végű, nyeles eszköz, a láncfonalak elrendezését segíti’ (50).

3.

Áruhenger: ’a szövőszék alsó hengere. A munkafolyamat során majd erre csavarodik fel a készülő szőnyeg’.

4.

Áthajt: ’az a folyamat, amikor a felvetés utolsó mozzanatában a feszítőkulcsok segítségével a láncfonalakat az áruhengerre csavarják, majd erről a lánchengerre (a felső hengerre), ennek a folyamatnak az a célja, hogy a láncfonalak jobb elrendezést kapjanak a lánchengeren’.

5.

Baba*: ’a leszövéshez használt vetülékfonal, fonalból feltekert, hosszúkás alakú gombolyag’ (81).

6.

Bebogozás, berakás: ’a csomózó fonal két láncfonalra történő hurkolása (csomóképzés), az előrajzolt mintának megfelelően’.

7.

Bedolgozó*: ’az a személy, aki a mindennapi mezőgazdasági munka mellett aktívan, az otthonában teljesítménybérét szövési munkát vállal’ (99).

8.

Befűz*: ’a rendező szál áthúzása a felvetőszálak között’ (101).

9.

Belevesz: ’a felvetőszálakból előírt mennyiséget az ujjak segítségével kiemelni’.

10. Belinderezés: ’a szőnyeg szövésének befejezése után a láncfonalak áruhengerben történő rögzítése, a linderező vas segítségével’. 11. Beszőni*: ’a csomózott sorokat a leszövővel bevonni’ (126). 12.

Bevarrott vendégrojt: ’a rojt a saját vászonszövéséből készül, a szőnyegben lévő csomózó fonalak bevarrása, majd befonása által, a rojt a visszaszegett szőnyegbe megy’. 86

13.

Be(le)verővilla, bogleverő, vasfésű: ’a sorok és a vetülékfonalak tömörítését segítő nyeles eszköz’.

14. Billentyű: ’a szövőszék hengereinek végén, a fogaskerekek mellett található, a hengereken lévő felvetőszálak erős megfeszítésére és rögzítésére szolgál’. 15.

Bog*: ’fonalcsomó’ (142).

16.

Bordaláda: ’olyan eszköz, amely a láncfonalak rendezését és a kívánt sűrűségben történő elhelyezésüket segíti’.

17.

Bordűr*: ’szalagdísz, szegélydísz, a perzsaszőnyegeken keretdíszként használják, ezek a díszítések lehetnek geometrikusak, figurális - vagy növényi mintázatúak’ (148).

18.

Cérnázás*: ’két - vagy több fonalnak sodrással végzett cérnává egyesítése’ (172).

19.

Cikkszám: ’ a termékek besorolási kódja’.

20.

Címkézés*: ’a kész termékek — szőnyegek — címkével való ellátása’ (176).

21.

Csikófarok, színvilla: ’kartonpapírból készített kártya, melynek egyik felére a fonalak színének a számát vezetik fel (pl. a 72-es szám a piros fonalat jelenti), a másik felén pedig maguk a fonalak láthatóak. Minden fonalból — amelyet az adott szőnyeg megszövéséhez felhasználnak — miután a megfelelő számmal ellátták, egy kis darabot a kártyára kötnek’.

22.

Csomó*: ’fonalból megkötött, hurokból álló rész’ (206).

23.

Csomókötés: ’a bogok berakása’.

24.

Csomózás*: ’a szőnyeg szövésekor a szőnyeg színét alkotó flórfonalak — a fonal láncfonalakra történő hurkolásával annak — minta szerinti berakása, bevarrása’ (206).

25.

Csomózó olló: ’olyan — végén hajlított — eszköz, amellyel a bebogozott szálakat lenyírják a megfelelő hosszúságra’.

26.

Csomózott szőnyeg: ’a legváltozatosabb formákban, mintakincsben, színekben gazdag keleti perzsaszőnyeg’.

27.

Dessen: ’a szőnyeg címkéjén található német eredetű szó, amelyhez a szakemberek a szőnyeg fantázianevét írják fel’.

28.

Díszítő cérnázás: ’díszítő a cérnázás akkor, ha a fonalak összesodrása után, annak egyik vagy mindegyik ágát tekintve különböző a fonalak feszültsége’.

29.

Ék*: ’a szövőszék egyes alkatrészeinek összetartására, rögzítésére használt eszköz’ (265).

30.

Előrendező: ’a szövőszék ezen részén osztják, egyengetik el a felső henger vaspálcájára felfűzött láncot a szőnyeg sűrűségének megfelelően’.

87

31.

Előszövés: ’a perzsaszőnyeg–szövés felvetést követő, a csomózás megkezdése előtt, széltől szélig folyamatos, néhány rendező fonal, szál befűzésének és leszövésének művelete’.

32.

Enyves oldat: ’az elkészült szőnyeg vasalása előtt használt 2%-os oldat, amely a szőnyeg tartását biztosítja’.

33.

Erdélyi csíkos szőnyeg: ’neve onnan ered, hogy nagyon sok példányt találtak belőle az erdélyi Brassó templomában, ezzel magyarázható, hogy az „erdélyi” elnevezés rajta maradt ezeken a szőnyegeken, de ezeknek a szőnyegeknek csak a neve erdélyi, valójában nem ott, hanem Kis-Ázsiában, Ushak és Szmirna városában, mások szerint pedig Bergama környékén készültek. Aprólékos mintázatúak, gyapjú anyagból készülnek, a csomók száma 1 dm2-en 1100–2000 csomóig terjed’.

34.

Fantázianév: ’ennek segítségével osztályozzák a szőnyegeket, a szőnyeg típusának a neve, ekkor a szőnyeg a származási helyéről (ahol készítették), esetleg ahol eladták, egy kereskedelmi központról vagy a felhasznált motívumairól, ornamentikáiról kaphatja a nevét, de kitalált is lehet’.

35.

Felereszt~fölereszt*: ’az a folyamat, amikor a szövő asszony meghatározott számú fonalköteget felenged, felhelyez a vetőfára’ (375).

36.

Felvetés, felszerelés*: ’a szőnyegszövés előkészítő művelete, az azonos finomságú és azonos hosszúságú láncfonalak hengerre való elhelyezése, feltekerése a szőnyeg szélességének megfelelően’ (397).

37.

Felvetőszál: ’a szőnyeg hosszanti alapszála’.

38.

Fény: ’a csomózás sűrűsége által megadott szépség, a minta minél szebb megjelenése a szőnyegen’.

39.

Fésülés: ’az a folyamat, amikor a fonalszálakat egymásba hurkolják, amely úgy néz ki, mint egy lánc, innen származik a láncfonal elnevezés’.

40.

Feszítőkulcs: ’a szövőszék alsó - és felső hengereinek csavarásához használt eszköz’.

41.

Finomság: ’a szövés során felhasznált csomók számának figyelembevételével megállapított tulajdonság’.

42.

Finomsági szám: ’a szálakat a hosszegységre eső súlyukkal, vagy a súlyegységre eső hosszúságukkal mérik és ezekből értékeket számolnak ki, a fonal finomsági számát egyrészt a fonal hossza, másrészt a fonal súlya határozza meg’.

43.

Flór(fonal)*: ’német eredetű szó, cérnázott, vékony, de erős szálú pamutfonal, bolyhos felületű, szövött anyag, alapanyaga gyapjúfonal’ (414). 88

44.

Fonal*: ’láncfonalak kereszteződése, szövésre, kötésre alkalmas, elemi szálakból összesodort hosszú szál’ (423–4).

45.

Fonalfinomság: ’a szál vastagsága, értékét fonalmérlegekkel és mérőmotollákkal mérik’.

46.

Fogy. ár: ’a szőnyeg fogyasztói árának összege’.

47.

G: ’a fonal súlyának jele’.

48.

Giordesi -, török szimmetrikus csomózás: ’ezzel a csomózási technikával készülnek a Keleti eredetű szőnyegek, melyeket Törökország északi részén, Izmirtől keletre, Gördesz városában készítenek. Ennél a technikánál a gyapjúszál a két függőleges felvetőszálat átölelve, mindkettőre hurkolódva középen bújik ki, a két láncfonál között’.

49.

Gombolyag*: ’fonalból feltekert gömb’ (467).

50.

Görbe olló: ’a perzsaszőnyeg felületének nyírására — a csomókötés (a bogok berakása) és leverés után — használt eszköz’.

51.

Gyapjúszövőgép: ’gyapjúfonalból szövetet készítő gép’.

52.

Gy. szám: ’a szőnyeg címkéjén található, a gyártási számot jelenti’.

53.

H: ’a fonal hosszának jele’.

54.

Hossz–számozás: ’a finomsági számot megadó egyik számolási módszer. A meghatározni kívánt fonalból vett tetszés szerinti hosszúságot el kell osztani annak súlyával, és a hányados adja a fonal finomsági számát’.

55.

Hurkol: ’az a folyamat, amikor a felvetés folyamán a nyüstöt minden második láncfonalra rákötik’.

56.

Hurkológép*: ’hurkolt kelme készítésére való, horgas tűkkel felszerelt gép’ (570).

57.

Hurkolt -, spanyol csomózás: ’az a csomófajta, amikor a csomók egy felvetőszálra hurkolódnak, a csomó egyetlen láncfonalon ül hurkaszerűen, ezért egyláncrendszerű csomózásnak is szokták nevezni”.

58.

I. T. J.: ’Ipari Termék Jegyzékszám’.

59.

Kampós kés, csomózó kés: ’olyan eszköz, amellyel a bebogozott szálakat nyírják le megfelelő hosszúságra’.

60.

Káva*: ’abroncsszerű perem’ (660).

61.

Kikészítés: ’a szőnyeg elkészülte utáni tisztítás, javítás’.

62.

Kimérés: ’a felvetést előkészítő művelet, amikor a szövőszék hengereinek a közepét kimérik és megjelölik, majd az egész hengert felosztják 10–10 cm-es részekre’. 89

63.

Kitöltés*: ’az a folyamat, amikor a szövők a minta kontúrjai közötti üres területet fonállal kitöltik, azaz csomókkal rakják be’ (736).

64.

Kiül: ’a láncfonalon a két szabad fonalvég sora kiadja a szőnyeg színét’.

65.

Kötőgép*: ’kötöttáru készítésére szolgáló gép’ (783).

66.

Kord: ’többszörösen cérnázott pamutfonal’.

67.

Közvetett -, indirekt számozás: ’a szálak finomságát adó egyik számolási módszer’.

68.

Láncfonal, rendezőfonal*: ’a szőnyeg hosszirányában elhelyezkedő, haladó fonala’ (816).

69.

Lánchenger: ’a szövőszék felső hengere. A láncfonalak tárolásán túl (erre csavarják rá a szövéshez szükséges felvetést, annyit és olyan hosszút, amennyire szükség van egy vagy több szőnyeg szövéséhez), a fonalak megfelelő feszes tartását is lehetővé teszi’.

70.

Lecsomóz: ’a megszőtt szőnyeg szövőszékről történő levétele után a láncfonalak csomókba kötése’.

71.

Lekötés*: ’az a folyamat, amikor a felvetőszálakat a vaspálcához rögzítik’ (839).

72.

Lekötöző fa: ’a felvetés során az alsó hengeren található vaspálca alá helyezett téglalap alakú fadarab, amelynek az a funkciója, hogy a pálcát kiemelve, a fadarabokat aláhelyezve és rákötve majd a felvetőszálakat a pálcához hozzá lehessen kötni’.

73.

Leolvas*: ’az a folyamat, amikor a szövő asszonyok a színes csomók berakásának sorrendjét az előrajzolt mintáról lemásolják’ (847).

74.

Leszövés: ’az a folyamat, amely során a berakott bogok felett, azok rögzítése céljából egy stoppoló öltésekből álló sort visznek végig — először balról jobbra, majd jobbról balra —, az erre a célra készített leszövőből. A leszövő fonal nem megy ki egészen a szőnyeg széléig, hanem csak a csomózott rész felett fut végig, az első csomótól az utolsóig és vissza’.

75.

Leszövő: ’a berakott, csomózott sorok rögzítésére szolgál, a szőnyeg keresztirányú alapszála’.

76.

Leverés: ’a berakott csomósor után a bogok tömörségét és a sorok sűrűségét biztosító leszövőfonalak leütése’.

77.

Linderező vas, vaspálca: ’az alsó áruhengerben elhelyezkedő hosszú pálca’.

78.

Lóca*: ’támla nélküli egyszerű ülőalkalmatosság a szövőszék előtt, több személyes pad, a szövő asszony(ok) ezen ül(nek) a szövés közben’ (866).

79.

Matring~motring*: ’meghatározott súlyú, feltekert fonal’ (894).

80.

MEO: ’Minőségi Ellenőrzési Osztály’.

90

81.

Metrikus számozás: ’számozási rendszer neve, hosszegysége a méter (m), vagy a kilométer (km), súlyegysége a gramm (g), vagy kilogramm (kg)’.

82.

Mintarajz, műhelyrajz: ’a szövés fontos kelléke, milliméter papíron megtervezett rajz, előre meghatározott színnel, sorról–sorra, kockánként kiszínezett minta, melyen minden kocka egy bogot jelent a szövés folyamán, amelyet a megfelelő színű fonalból kell majd berakni’.

83.

Mintarajzoló: ’az a személy, aki megrajzolja a szövő asszonyok számára a szövéshez szükséges mintát’.

84.

N: ’a latin numerus (szám) szó rövidítése, a fonal finomsági számának jele’.

85.

Nm: ’a metrikus számozás jele’.

86.

Nyúlás: ’az a hosszváltozás, amelyet a fonal a húzás során szenved, %-ban fejezik ki’.

87.

Nyüst*: ’a szövőszéknek - vagy szövőgépnek a láncfonalak között szádát nyitó alkatrésze, a készülő szövet hosszanti fonalainak síkját szálanként két -, esetleg több részre, egyetlen mozdulattal szétválasztó berendezés’ (1025).

88.

Nyüsthenger: ’a szövőszék középmagasságában található vékonyabb henger’.

89.

Ornamentika*: ’a szőnyeg díszítési módja, mintája, rajzolata’ (1040).

90.

Pamutszövőgép*: ’pamutfonalból szövetet készítő gép’ (1079).

91.

Perzsaszőnyeg*: ’sűrűn csomózott, gazdag mintájú - és színezetű értékes szőnyeg’ (1101).

92.

Pofafa: ’a szövőszék tartozéka, a nyüsthenger feszítésére szolgál’.

93.

Rendeltetésszerű használat: ’a szőnyegen található címkén ennél a résznél a tisztítási módot tüntetik fel, pl. száraz vegytisztítás’.

94.

Rojtozás*: ’a szőnyegkészítés utolsó fázisa, sok fonalvégből álló, abból csomózott szegélydísz, mely a szövettel egyben, vagy elkülönítve készül’ (1174).

95.

S sodratú fonal: ’balról jobb felé sodort a fonal’.

96.

Sennaah -, perzsa aszimmetrikus csomózás: ’leginkább Perzsiában használt csomózási technika, pamutból készült láncfonalra hurkolt csomó (a csomó alapanyaga gyapjú, selyem vagy kecskeszőr), kötése kisebb felületet igényel, mint a giordesi csomóké. A csomó két láncfonálon ül, melyek közül az egyiket a csomó szála teljesen körülveszi, a másikat pedig csak a hátsó oldalán, vagyis a fonal csak egy felvető fonalra hurkolódik, ezáltal a felvető fonalak egymás fölötti elhelyezkedése lehetővé teszi a nagy sűrűségű szőnyeg készítését. A két szabad fonalvég külön–külön bújik elő a láncfonalak azonos irányba néző oldalán’. 91

97.

Sima cérnázás: ’a fonalak összesodrása során, annak mindegyik ágát tekintve azonos a fonalak feszültsége’.

98.

Sodrat: ’a fonal hosszegységére eső elcsavarodások száma’.

99.

Sodrás*: ’a szálaknak fonallá, a fonalaknak pedig cérnává egyesítése, csavarással’ (1213).

100.

Sodrott szőnyegrojt: ’a szőnyegkészítés utolsó fázisában a szabaddá vált fonalhurkokat összesodorják, ezáltal sodrott rojtot nyernek’.

101.

Stuccolás: ’a perzsaszőnyeget munka közben folyamatosan, a csomókötés és a leverés után — körülbelül 20–25 soronként — az előírt flór (hossz) magasságra nyírják’.

102.

Sumákolás [szumálokás]: ’a vászonszövés előtt alkalmazzák, a felvetőszálak között végigvitt - és levert fonalsor, melyet ugyanabból a fonalból szőnek le, amelyet majd a szélszövésnél használnak. Ha a vászonszövés legalább 1–1,5 cm-nyi széles akkor kell sumákolni, ha azonban a szőnyeget visszaszegik, akkor 4–5 cm-es a vászonszövés és ilyenkor nem kell sumákolni’.

103. Súlyszámozás: ’a finomsági számot megadó egyik számolási módszer neve’. 104.

Szád*: ’a láncfonalak szétválasztásakor – váltórúddal történő váltásakor – keletkező kis nyílás’(1236).

105. Szál*: ’fonal’ (1241). 106.

Szakítóerő, szakíthatóság: ’az a húzóerő, amellyel a fonalat megterhelik, azaz húzzák és a húzás következtében a fonal elszakad. A fonal szakítóerejét a szakítóhosszúság és a finomsági szám hányadosa adja’.

107.

Számolni*: ’tekintetbe venni valamit, például a felvetés készítésekor tekintetbe kell venni azt, hogy hagyni kell anyagot a szőnyeg rojtozására’ (1247).

108.

Szélszövés: ’a vetülékfonal leszövését megelőző művelet a szélszegő segítségével. A szőnyegek oldalán alkalmazzák, ehhez három láncfonalat vesznek igénybe, valamint a széltöltő - és vetülékfonalat. A szélszövés azt a célt szolgálja, hogy megvédi a szőnyeg széleit a gyors elkopástól, másrészt a befejező keretezés céljából is alkalmazzák’.

109.

Széltöltő baba, szélszegő: ’a szőnyeg oldalán, a szélszövéshez használt fonal’.

110.

Szorítóvas: ’a láncot ezzel az eszközzel húzzák — kb. ¼ fordulattal — lejjebb a henger oldaláig és ekkor megfelelően megfeszítik’.

111.

Sző*: ’a szövőszéken fonalakból, különböző anyagokból pokrócot, szőnyeget készít’ (1309). 92

112.

Szövőszék*: ’olyan álló -, vagy fekvő berendezés, amelyen a kézi szövésű szőnyegeket megszövik. A mai szövőszékeknek két függőleges oldala van, melyet 3 vízszintes összekötőléc és két vízszintes henger tart össze. A felső hengerre csavarják rá a szőnyeghez szükséges felvetést, annyit és olyan hosszút, amennyire szükség van egy vagy több szőnyeg szövéséhez. Az alsó áruhengerre csavarodik fel a készülő szőnyeg’ (1314).

113.

Tebriz szőnyeg: ’ez a szőnyegtípus nevét az azerbajdzsáni Tebriz városáról kapta, amely Irán északnyugati részén helyezkedik el. Tebriz a környékbeli szőnyegkészítő műhelyek fő gyűjtőhelye volt. A szőnyegminták nem tipikusak, hanem innen-onnan összeszedettek, a fonal anyaga gyapjú, gyapot vagy pamut, giordesi és sennaah csomózással készülnek, 2000–4000/dm2 sűrűségben’.

114. Textilgép: ’különböző textilek előállítására szolgáló gépek összefoglaló neve’. 115. Torontáli, román szőnyeg*: ’a kilim~kelim szőnyeg egyik típusa, melyet főleg Románia területén készítenek, szövőszéke a perzsaszőnyegétől eltérően fekvő szövőszék, mintázatát a dús növényi ornamentika jellemzi. Szakaszos szövésű, mind a két oldalán használható’ (1388). 116. Tükör: ’a szőnyeg belső része’. 117. Vágott rojt: ’a szőnyegkészítés utolsó fázisában a szabaddá vált fonalhurkokat felvágják, ekkor vágott rojtot kapnak’. 118. Váltórúd, váltóvas: ’két leszövés között a láncfonalakat váltó szerkezet’. 119. Vasalás*: ’a szőnyeg szövőszékről történő levétele és megtisztítása után következő művelet. Erre a célra az erős és nehéz 6–8 kg-os vasaló a legalkalmasabb. A szőnyeget közvetlenül a szálán kell vasalni, mert a fényét csak így tartja meg. A vasaló a szálakat oldalra fekteti és lenyomja (ugyanis eddig a szálak keresztmetszetükben látszottak és rendszertelenül hajladoztak erre-arra). A vasalás következtében a színek élénkebbek, a szőnyeg ragyogóbb és selymesebb lesz. A szőnyeget csak a megnedvesített színén szabad vasalni’ (1469). 120.

Vászonkötés, vászonszövés*: ’sima szövés, a csomózást megelőző művelet. Ekkor a vetülék - és a láncfonal váltakozva keresztezi egymást. A vászonszövés mindig abból az anyagból történik, amiből később a szélszövés lesz’ (1472).

121. Vet*: ’a szövő asszony meghatározott számú fonalköteget fölereszt a vetőfára, hogy azon a kívánt csomószám köthető legyen’ (1490–1). 122. Vetőfa: ’ennek az eszköznek a segítségével képződik a felvetéshez szükséges lánc’.

93

123.

Vetülékfonal, leszövőfonal, rendező szál*: a függőlegesen futó láncfonalakat keresztezi merőleges irányban, a láncfonalak közé fűzik be és a csomózás megkezdése előtt széltől szélig ezzel szövik le a bekötött felvetőt’ (1492).

124. Visszadolgoz: ’a torontáli szőnyeg esetében az a folyamat, amikor a szabadon lebegő fonalak végeit bevarrják a szőnyeg már kész felületébe’. 125. VTSZ szám: vámtarifaszám ’az áruforgalomban ezzel az értékkel sorolják be minőség szerint a termékeket, azaz a szőnyegeket’. 126. Z sodratú fonal: ’jobbról bal felé sodort a fonal’.

94

2.sz. melléklet

1–2. fénykép. A békésszentandrási Szőnyeggyár épülete (forrás: Csikós Györgyné Szabados Éva felvételei)

3. fénykép. A Szőnyeggyár belső tere (forrás: Szabó Edit felvétele)

95

3.sz. melléklet

4. fénykép. Az Érdekes Újság 1957. október 5-i számában megjelent cikk

96

4.sz. melléklet

5. fénykép. Békésszentandrási HISZ termékei az 1950-es években (forrás: Szabados György felvétele)

6–9. fénykép. Készül a szőnyeg a Parlamentbe, 1973-ban és 2009-ben (forrás: Szabados György és Lipták Judit felvétele)

97

5.sz. melléklet

10–15. fénykép. A Parlament Vadásztermébe 3 darabban megszőtt kész perzsaszőnyeg és az utómunkálatok (2010. március 18-án)

98

6.sz. melléklet

16–17. fénykép. A felvetés felszerelése

18–19. fénykép. A felvetőszálak összekötése. A felvetőszálak elrendezése

99

20–21. fénykép. A felvetőszálak fésülése. A felvetőszálak felcsavarása a szövőszék felső hengerére

22–23. fénykép. A felvetőszálak egyenlő hosszúságúra nyírása

24–25. fénykép. A felvetők lekötése az alsó henger vaspálcájára. A kész felvetés

100

7.sz. melléklet

26. fénykép. A perzsa szövőszék vázlata

101

8.sz. melléklet

27–29. fénykép. Az Art-Kelim Kft. termékei napjainkban

102