Ön a magyar koronázások és a Szent Korona 1526 és 1916 közötti históriáját kívánja feltárni. Mint fogalmazott: ez a magyar tudományosság óriási adóssága. Milyen források alapján, hogyan tudja majd pontosítani és elmélyíteni azokat az ismereteket, amelyeket például Bertényi Iván vagy Bartoniek Emma műveiből ismerhet a téma iránt érdeklődő olvasó? Valóban nem túlzás kijelenteni, hogy a most alapított MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport a magyar tudományosság és történettudomány egyik legjelentősebb adósságát kívánja pótolni. A magyar uralkodókoronázások és nemzeti ereklyénk újkori, azaz 16–19. századi históriájának forrásokra építő, szisztematikus feltárása ugyanis ez ideig még csak igen kis részben történt meg. Az Ön által említett kiváló történészek, Bartoniek Emma és Bertényi Iván is elsősorban a korona és a koronázások középkori, azaz a mohácsi csata előtti történetét vizsgálták, az 1526 és 1916 közötti időszakra vonatkozóan viszont – miként maguk is írják – nem végeztek rendszerezett levéltári és múzeumi feltáró munkát. Ám ugyanez igaz a téma újabb összefoglalására, a szlovák Štefan Holčík napjainkra négy kiadást megélt munkájára a pozsonyi koronázásokról (1563–1830). Mivel azonban ez utóbbi kötet a szlovák mellett magyarul és németül, sőt lengyelül is megjelent, abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy a nemzetközi (világnyelveken író és olvasó) tudományosság az újkori magyar uralkodókoronázások kapcsán nem magyar tudósok, hanem mindenekelőtt egy – egyébként nagyra becsült – szlovák kolléga általában német nyelvű munkáját idézi. Emiatt kutatásunkat a hazai társadalomtudományok közös ügyének, sőt egyfajta magyar nemzeti ügynek is tartom, ezen a helyzeten ugyanis mindenképpen változtatnunk kell. S örülök, hogy erre most a Lendület-projekt szinte egyedülálló lehetőséget kínál. Az elkövetkező esztendőkben tehát ezt a hiányt szeretnénk minél teljesebben pótolni. Kérdése másik részére is válaszolva: idehaza elsősorban a budapesti Magyar Országos Levéltár és az esztergomi Prímási Levéltár különféle iratgyűjteményei jelentenek számunkra eddig feltáratlan kincsesbányákat, míg külföldön elsősorban ausztriai (Bécs), szlovákiai (Pozsony, Lőcse stb.), spanyol- (Simancas, Madrid, Toledo) és olaszországi (Róma, Velence stb.) archívumokban kívánunk kutatni. Bármennyire furcsának is tűnhet, a koronázások és a Szent Korona újkori történetét valójában egyik említett gyűjteményben sem vizsgálták szisztematikusan, pedig már eddigi előkutatásaink alapján is kijelenthető, hogy számos esetben nem a források hiánya, hanem inkább bősége és sokrétűsége fogja nehezíteni a feldolgozást – a koronázási szertartásrendektől kezdve a ceremóniákról készült különféle hazai és külföldi beszámolókon át a Szent Korona jelentőségét taglaló írásokig (hogy csak néhány meghatározó írott forrástípust említsek), a koronázási láda eddig még ismeretlen leltárairól és átvételi elismervényeiről nem is beszélve. Ezért is különös, hogy mindezen források feltárását és feldolgozását még soha senki nem vállalta magára. Ám történészelődeink védelmében rögtön hozzátehetjük, hogy a koronázások kutatását Bartoniek Emma és Takáts Sándor még az Osztrák–Magyar Monarchia bukása előtt kezdték meg, ezt követően viszont a Habsburg-királykoronázások vizsgálata előbb nem tartozott a kedvelt kutatási irányzatok közé, 1948 után pedig szinte tabunak számított. Számunkra így nagy megtiszteltetést és egyúttal kihívást is jelent, hogy most a Lendület-pályázat segítségével mind a Szent Korona, mind a koronázások legkülönfélébb forrásait feltérképezhessük. Az írott dokumentumok mellett – külön szeretném hangsúlyozni – kiemelt figyelmet fordítunk a tárgyi emlékek felkutatására is, hiszen
feltáró munkánkkal számottevően szeretnénk megalapozni egy a Magyar Nemzeti Múzeumban 2016-ban – az utolsó magyar királykoronázás 100. jubileumára – szervezendő koronázás-kiállítást is, ami iránt a nagyközönség részéről bizonyosan jelentős érdeklődés várható. Sokszínű és interdiszciplináris kutatócsoport felállítását tervezi. Kérem, hogy írja meg: milyen diszciplínák képviselői vesznek részt a munkában, és név szerint sorolja fel őket, valamint tudományos fokozatukat! Mivel a téma sokrétűségéből adódóan a kutatás kifejezetten interdiszciplináris jellegű, ezért feltárását csakis egy sokszínű kutatócsoport végezheti el, erre egyetlen ember, ám még egy tudományág képviselői sem lehetnek képesek. A projektvezetőként így a kutatócsoportot nem egy természettudományos labor, hanem sokkal inkább a neves humanista, a korunk diákcsere-programjainak is nevet adó Rotterdami Erasmus (1466– 1536) korában működő respublica litteraria jellegével és szellemében szeretném működtetni. Ez a törekvés különleges egyediséget kölcsönöz a kutatócsoportnak. Ezért a vállalt és elvégzendő konkrét feladatok kutatói személyében ennek lesznek állandó (belső) és megbízásos (külső) tagjai. A több mint egy tucatnyi (a vezetővel együtt 14) belső tag nagyobb részét a budai várban működő akadémiai kutató- és egyéb tudományos intézmények (mindenekelőtt az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Magyar Nemzeti Galéria), valamint a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai adják. Név szerinti ábécérendben: ifj. Bertényi Iván történész (PhD, ELTE BTK), Bicskei Éva művészettörténész (PhD, MTA BTK MI), Buzási Enikő művészettörténész (kandidátus, MNG), Gödölle Mátyás művészettörténész (MNM), Kerny Terézia művészettörténész (PhD, MTA BTK MI), Kiss Erika művészettörténész (PhD, MNM), Zuzana Ludiková művészettörténész (PhD-jelölt, SNG Bratislava), Martí Tibor történész (PhD-jelölt MTA BTK TTI), Mikó Árpád művészettörténész (MTA doktora-jelölt, MNG), Monostori Tibor történész (PhD-jelölt ELTE BTK), Pálffy Géza történész (MTA doktora, MTA BTK TTI), Soltész Ferenc Gábor numizmatikus (Budapest), Tóth Csaba történész–numizmatikus (PhD, MNM), Tóth Gergely történész–latin filológus (PhD, MTA BTK TTI). Mint a felsorolásból is látható, találunk közöttük doktorálás előtt álló fiatal kollégákat ugyanúgy, mint a téma szempontjából kiemelt kutatási helynek számító Magyar Nemzeti Múzeum és Magyar Nemzeti Galéria munkatársait (akadémiai doktort, kandidátusokat, PhD-doktorokat és doktoranduszokat egyaránt), valamint egyetemi oktatókat, sőt még egy a pénztörténet területén komolyabb eredményeket felmutató nyugdíjas kollégát is. Ám nagy örömünkre sikerült a projekt számára megnyernünk a témára vonatkozó nemzetközi kutatási együttműködés szempontjából nélkülözhetetlen Szlovák Nemzeti Galéria egyik fiatal munkatársát, Zuzana Ludikovát is, akivel egy korábbi OTKA-programban már eredményes dolgoztunk együtt a Kárpát-medence kora újkori sírfeliratainak kiadásán. Jóval nagyobb számra fog rúgni a projektbe bedolgozó, azaz adott kutatási feladatra megbízást kapó, úgynevezett külső tagok száma. Jelenlegi terveink szerint mintegy tizenöt magyarországi intézmény mellett számítunk osztrák, német, cseh, holland, lengyel és szlovák kollégák, illetve romániai és szlovákiai magyar kutatók együttműködésére. A kutatócsoport egyszerre sokszínű és egyedi jellege tehát nemcsak akadémiai kutatóintézetek és egyetemi kutatócsoportok dinamikus megújítását teheti lehetővé, hanem akár a nyugati, akár a határon túli magyar kollégákkal való együttműködését elmélyítését
is. Végül komoly lehetőséget látok arra is, hogy a kutatásokba – eleinte külső, később akár belső tagként is – az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem több doktoranduszát is bevonjuk, akik szakdolgozataikat a kutatócsoport vezetőjének és tagjainak irányításával nemrég sikeresen védték meg. Mivel (infrastruktúra, anyagi támogatás, adminisztratív segítség, stb.) járul hozzá a befogadó intézmény a pályázatában vázolt program eredményességéhez? Az MTA új Bölcsészettudományi Kutatóközpontja hét intézetéből hat intézet (Irodalomtudományi, Művészettörténeti, Néprajztudományi, Régészeti, Történettudományi és Zenetudományi) mintegy húsz munkatársa vesz részt belső vagy külső tagként a projektben, ami jól jelzi, hogy a Kutatóközpont humán erőforrásaival és infrastruktúrájával egyaránt alapvető mértékben járul hozzá munkánk sikeréhez. Ez hallatlanul jó érzés, sőt ennél még örömtelibb hírekről is beszámolhatok. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének új honlapján külön fület, mondhatnám alhonlapot (http://www.tti.hu/lendulet.html ) kaphattunk, ahol rendszeresen hírt fogunk adni terveink mellett eredményeinkről is. S noha az első hírek a honlapon alig egy hónapja jelentek meg a kutatócsoport megalakulásáról, néhányukat már több mint félezer alkalommal látogattak meg. Így szinte nincs olyan hét, amikor külső munkára ne jelentkezne akár már ismert kutató, akár doktorandusz-kolléga, ami igen nagy öröm számunkra. S már az első két hónapban hasonlóan jó fogadtatásra lelt a projekt a cseh és spanyol kollégák körében. Mindezek mellett az MTA BTK támogatásával egy külön kutatócsoporti szakkönyvtárat is létrehozhatunk. Végül hadd emeljek ki még két dolgot. Egyrészt több önként csatlakozó kolléga említette már nekem, milyen jó, hogy a magyar történetírásban végre van egy korszakokon és diszciplínákon átívelő, egy meghatározó kutatási témát közösen feldolgozó nagy projekt. Másrészt itt is el kell mondanom, hogy a Történettudományi Intézetben – ahol 1994 szeptembere óta dolgozom – mindig irigylésre méltó műhelymunka-légkör uralkodott. Nálunk ugyanis nincs olyan nyelv, amelyen valaki forrásszinten ne olvasna, nincs olyan megoldandó történeti dilemma, amelyet valamelyik kollégával érdemi módon meg ne tudnánk vitatni, azaz itt mindenki abban érdekelt, hogy a másik tudományos sikerét akár ismeretlen forrásadatokkal, akár ötletekkel vagy új kérdésekkel előmozdítsa. Ez hallatlanul jó érzés! Őszintén remélem, hogy a Lendület-projekt révén ez a műhelymunka, ez a szellemiség – legalább a koronázások és a Szent Korona újkori kutatásának területén – a teljes magyar történetírásra kiterjedhet. Milyen célt tűzött ki: milyen eredménnyel lenne elégedett a Lendület program befejezésekor? (Megjelent monográfiák, tudományos konferenciák, stb.) A kutatási projekt eredményeként jelenleg hat önálló kiadványt tervezünk. Elsőként a hazai és a nemzetközi kutatás számára [1–2.] magyar és angol nyelven nagy tanulmánykötetet állítunk össze, a legszélesebb körben járva körül a koronázások és a Szent Korona históriáját. Ezekben szisztematikusan vizsgáljuk egyrészt az uralkodókoronázást és szertartásrendjét, másrészt a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket (elsősorban történeti és művészettörténeti aspektusból), harmadrészt a koronázás szerepét a politikai, hatalmi és művészeti reprezentációban, illetve a Szent Korona mindenkori eszmeiségét és ennek változásait. Így a kutatás Szapolyai I. János
király (1526–1540) 1526. évi székesfehérvári koronázásától áttekinti a 16–19. századi összes pozsonyi, soproni és budai, végül az utolsó, 1916 végi immár budapesti szertartást és körülményeit is. Emellett [3.] elkészítjük a híres 17. századi koronaőr, Révay Péter 1659-ben megjelent bővített koronatörténete latin–magyar kritikai kiadását és modern magyar fordítását (eddig csak a rövidebb, 1613. évi változat jelent meg magyarul), amely iránt a nagyközönség kiemelt érdeklődése ugyancsak várható. Mindezeken túl a fent említett hazai és külföldi levéltári alapkutatások eredményeként [4.] külön adatbázist és dokumentum-gyűjteményt állítunk össze az újkori magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona történetéről. Ebben nemcsak a koronázások legfontosabb forrásainak adattárát és a kiemelkedő jelentőségű új dokumentumok szövegét, hanem a magyar királyés királyné-koronázások (1526–1916) „ki kicsodáját” is megtalálja majd az olvasó. Ám szerepelni fog benne a Szent Korona újkori itineráriuma, hiszen már eddigi előkutatásaink alapján is kijelenthető, hogy még a korona mindenkori tartózkodási helyét sem ismerik a kutatók. Végül, de nem utolsósorban [5.] a csoport művészettörténész tagjai saját kutatásaik eredményeként egy – képekkel gazdagon ellátott – kötetet állítanak össze a magyar uralkodókoronázások és Szent Korona ikonográfiájáról, [6.] két numizmatikuskollégánk pedig egy magyar–angol kétnyelvű pénztörténeti katalógust a koronázások alkalmából készült érmekről és az azok során a nép közé szórt zsetonokról. (Ne feledjük, az utóbbiakról is csupán szlovák nyelven rendelkezünk teljesebb összegzéssel, amely pusztán a pozsonyi koronázásokra koncentrál, a soproniakról és a budaiakról megfeledkezik.) „Olyan nemzeti kincseket szeretnénk felfedezni és ismertté tenni, mint például a tavalyelőtt előkerült legkorábbi koronázási magyar országzászló (Pozsony, 1618) és a kutatócsoport által az elmúlt hetekben felfedezett koronázási udvarmesteri pálca (Buda, 1792)” – írta ismertetőjében. Ezek szerint további hasonló eredményekre is számít? Milyen kutatásokat végeznek majd ennek érdekében? Reményeink szerint igen, bár ilyen különleges kincsek előkerüléséhez természetesen kutatói szerencse is szükséges. Ám hadd jegyezzem meg, hogy az általam felfedezett legkorábbi (1618-ból való) magyar országzászlót gondos restaurálása után már láthatják az érdeklődők az ausztriai Fraknó (Forchtenstein) várában, az Esterházyak fantasztikus családi gyűjteményében (vö. http://www.tti.hu/lendulet/467-a-legkorabbi-magyarorszagzaszlo-1618-mar-lathato-fraknon.html). Ugyanitt ráadásul egy horvát nemzeti kincset is megtekinthetnek, nevezetesen az eddig ismert legkorábbi Horvátország-zászlót IV. Ferdinánd király 1647. évi pozsonyi koronázásáról, amelyről még a horvát nagyközönség sem tud, így hamarosan számukra is közzétesszük azt. Az említett magyar királyi udvarmesteri pálcát I. Ferenc 1792. évi budai koronázásáról – amelyet friss előkerülése miatt még a kutatók sem ismerhetnek – pedig reményeim szerint hamarosan minden magyar állampolgár megtekintheti a Magyar Nemzeti Múzeumban, hiszen a magyar állam támogatásával sikerült egy bécsi aukción megvásárolni. Tetején ugyanaz a magyar koronás államcímer látható, mint ma minden magyar személyigazolványán, ami jól jelzi a magyar államiság régi és tartósan továbbélő hagyományait. Sőt, elárulhatom, hogy a kutatócsoport egyik lelkes munkatársa, Vajnági Márta azóta a Magyar Országos Levéltárban megtalálta a Buda várbeli koronázási menet gyönyörű színes térképét, miközben a ceremónián használt tíz koronázási zászlóból is sikerült kettőt felkutatnunk. Azaz a legelső budai koronázást úgymond szinte „berendezhetnénk” a Kapisztrán téren
napjainkban sajnos már csak romjaiban álló egykori Mária Magdolna (a későbbi helyőrségi) templomban, különösen, hogy a Parlamentben és a Nemzeti Múzeumban őrzött koronázási jelvények mellett az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár gondosan megőrizte a koronázáshoz a középkor óta használt liturgikus tárgyak többségét is. Ez utóbbiakat az eddigi kutatás csaknem elfeledte, így történetük alaposabb megismerése és közzététele szintén fontos feladat. Bízom tehát abban, hogy országos és nemzetközi összefogással e kincsek száma a következő esztendőkben tovább gyarapodhat, aminek érdekében igyekszünk a kutatócsoport művészettörténész és muzeológus tagjaival a közép-európai múzeumok anyagát is minél alaposabban feltérképezni. Ez annál is inkább szükséges, mert a Szent Korona ábrázolásait sem vették még eddig teljes körűen számba, nem is beszélve a Magyar Koronához egykor hosszabb-rövidebb ideig részben ténylegesen, részben igényországként tartozó országok (Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Bosznia, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország avagy Kumánia és Bulgária) címersor-ábrázolásainak összegyűjtéséről. Pedig – miként az említett 1647. évi horvát zászló példája is jelzi – ily módon magyar nemzeti kincsek mellett más közép-kelet-európai országok állami és nemzeti szimbólumainak történetét is gazdagíthatjuk. Ez hozzájárulhat közös történelmünk megismeréséhez, reálisabb értékeléséhez, sőt akár még a felsorolt országokkal fenntartott kulturális kapcsolatok erősítéséhez is. Mint fogalmazott: „a projekt nem csupán a magyar állami és nemzeti szimbólumok történetének gazdagításához, hanem a magyar lakosság történeti ismereteinek elmélyítéséhez és nemzeti identitásunk erősítéséhez is döntő mértékben kíván hozzájárulni”. Ön szerint hogyan lehet felkelteni az érdeklődést a történelem iránt, és mik lehetnek a hatékony módszerek a nemzeti identitás erősítéséhez? Én e téren örök optimista vagyok, hiszen Magyarországon még mindig kiemelkedő az érdeklődés a történelem iránt – ellentétben mondjuk Amerikával vagy akár nyugateurópai országokkal. Ezt a hagyományt kell megőriznünk, természetesen igazodva a modern kor kihívásaihoz. Így kutatásaink eredményeit az említett kiadványok és tudományos konferenciák mellett igyekszünk népszerűsíteni már említett honlapunkon (http://www.tti.hu/lendulet.html ), a hazánkban szerencsére még szép számmal megjelenő, tudományos népszerűsítő történelmi magazinok hasábjain és kisebb-nagyobb kiállításokon egyaránt. A Nemzeti Múzeum már említett kiállításai mellett 2012. szeptember elején például – III. Károly magyar király (1712–1740) koronázásának 300 éves jubileuma alkalmából – az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye gyűjteményeinek kevéssé ismert koronázási emlékeiből, elsősorban liturgikus tárgyaiból nyílik kiállítás, amelynek létrehozásában már szintén együttműködtünk. Mivel a Szent Korona iránt a magyar lakosság érdeklődése szerencsére töretlen, így úgymond könnyű helyzetben vagyunk. Fontos azonban, hogy legfőbb nemzeti kincsünk gazdag és kalandos történetét – a gyakran felbukkanó áltudományos elképzelésekkel szemben – forrásokkal alátámasztott, megalapozott újdonságokkal gazdagítsuk. Ám remélem, hogy az említett legkorábbi magyar országzászló képe (a Szent Korona egyik legszebb 17. századi ábrázolásával) hamarosan a középiskolai tankönyvekbe is bekerülhet. Mivel rajta ugyanaz a magyar államcímer díszeleg, mint amely az új magyar alkotmányban is látható, kiválóan mutatja a magyar állam sok évszázados történeti hagyományait, amelyekre joggal lehetünk büszkék. Véleményem szerint egy tudományos
kutatócsoport ehhez hasonló példákkal erősítheti a magyar állampolgárok nemzeti büszkeségét és járulhat hozzá egészséges nemzeti identitásuk és patriotizmusuk erősítéséhez.
