Neveléstörténet
11. témakör:
A magyar reformkor pedagógiája
Háttéranyag
Mikonya György: A szabadságharc eszméinek megjelenése Tavasi Lajos munkásságában Az átütő erejű nagy történelmi változások hátterében mindenkor hosszabbrövidebb ideig tartó átalakulási, érlelődési folyamatok húzódnak meg. Az egyes személyektől eredő kezdeményezések egyszer csak követőkre találnak, a vélemények nézetekké, áramlatokká állnak össze, és a többnyire hirtelen, gyorsan bekövetkező megvalósítás során már kevéssé fontos, kevéssé látható az egyes személy hozzájárulása a bekövetkező eseményekhez. A történelem „nagy mozgásait" az egyes személyek életében lezajló „forradalmak" előzik meg. Tavasi Lajos életében sem lehetett könnyű lépés az egyház és az iskola elválasztásának kimondása, hiszen az evangélikus egyház alapításától kezdődően az iskolát második legfontosabb működési terének tekintette, ami elválaszthatatlan az egyházközségtől. Az ellentmondást csak növelte, hogy Tavasi egész műveltségét, tudását ennek az intézményrendszernek köszönhette. Vajon milyen okok folytán jut el odáig, hogy az egyház és az állam szétválasztásának szószólója legyen, mi alakítja gondolkodását, egyáltalán hogyan zajlik le „mikroszinten" egy megújulási folyamat, milyen apró lépések készítik elő ezeket a történéseket? A válasz kereséséhez talán kiindulópont lehet Tavasi Lajos életének, iskoláztatási körülményeinek és főleg az őt körülvevő társadalmi környezetnek az áttekintése.
Életrajzi mozzanatok, tanulmányi tevékenység
Tavasi Lajos (akkoriban: Teichengraber) 1814. augusztus 2-án született Iglón, a tizenhat önálló szepességi város székhelyén. Édesapja mészáros, de nagyon korán meghalt, így Tavasinak alig voltak róla emlékei. A korán cinállóságra kényszerült kisdiák Losoncon, majd a magyar nyelv tanulása céljából Sárospatakon, végül pedig lőcsén teológiát és filozófiát tanult. Mindenütt korrepetitorságot is vállalt. Vasszorgalmára jellemző volt, hogy így is maradt ideje az angol, a francia és az olasz nyelv elsajátítására. huszonkét éves korában lőcsei tanárai a Prónay családhoz ajánlották nevelőnek. Az előkelő családok gyakran támogattak ilyen úton tehetségesnek mutatkozó ifjakat. Az Acsán eltöltött három év (1836-1839) végre mentesítette a napi megélhetési gondoktól, és egyúttal bevezette a reformkor előkelő nemesi világába is. Látóköre bővült, teljesen elsajátította a magyar nyelvet, és társadalmi fellépése is határozottabbá vált. Meghatározó számára az evangélikus nevelésügy vezető képviselőjével, Schedius Lajossal való megismerkedése. Schedius elsőként közvetítette Magyarországra a neohumanizmus gondolatkörét, s nagy erőfeszítéseket tett a tudományos közéleti folyóirat indítására. Tavasi egy gimnasztikai magániskola működtetése mellett, Wesselényi Miklós oldalán részt vett az 1838. évi árvíz mentési munkálataiban is. A nevelősködést három év németországi tanulmányút követte. A pietizmus székhelyének számító Halle, a neohumanista Göttinga és Berlin, valamint Jéna egyetemén tanult, ahol bölcsészeti doktorátust is szerzett. Németországban Pestalozzi és Fröbel munkásságát tanulmányozta, és megismerkedett Diesterweggel is, akinek berlini intézetét meg is látogatta. Diesterweg fő munkája a „Wegweiser zur Bildung für deutsche Lehrer" (Útmutatás a német tanítók képzéséhez) 1835-ben jelent meg. Tavasi minden valószínűség szerint olvashatta a Diesterweg szerkesztette radikális szellemű „Rheinische Blátter für Erziehung und Unterricht" című folyóiratot is. Diesterweg itt több alkalommal hangsúlyozta az iskolák egyházi befolyás alóli felszabadításának szükségességét, és fontosnak tartotta a tanítóegyesületek szervezését is.' Tavasi 1842-ben Pestre került, és egy évre ismét nevelő lett Szirmay Ádám házában. 1843-tól pedig a pesti evangélikus gimnázium tanára, két év múlva, 31 éves korában pedig az intézmény igazgatója lett. Talán a szimbolikusnál mélyebb értelme is van az ekkori névváltoztatásnak - a Tavasi írói nevet kezdi használni, - ezzel mintegy lezárva egy korábbi fejlődési szakaszt, aktív alkotó tevékenységbe kezdett.
A pesti evangélikus gimnáziumban
Az iskola a Deák-téri épületben igen szűkös körülmények között működött: a magyar, a német és a korabeli szóhasználat szerint tót lelkészek és tanítók lakásain kívül két fiú és két leány elemi osztályterem, egy tót elemi osztály, valamint három gimnáziumi teremből állt az épület. A három terembe hat osztályt zsúfoltak be: „a tanártól jobbra eső padsorokban ültek a novíciusok, bal felől a veteránok". Osztálytanító rendszer volt: minden tanár két osztályt tanított egy teremben, a tanulók is két évig maradtak egy-egy tanár keze alatt. Ágai Adolf, a volt tanítvány így emlékezett: „A felső két osztály tanára, Tavasy Lajos már keményebb 1
Neveléstörténet
11. témakör:
A magyar reformkor pedagógiája
Háttéranyag
fából volt faragva, mint a mi jó, puha Kanya bácsink. Jupiteri szemének villanása szinte megigézte növendékeit. De szigorúságra vajmi ritkán volt szüksége. Inkább jó pajtásul szegődött a fiúkhoz s ezek rajongva is szerették.” A tanítást nehezítette a kevés tankönyv, a magas tanulói létszám és a nyelvbéli tarkaság is. Tavasi idején 629 tanuló, tehát 7 teremre elosztva átlagban 90 tanuló szorongott egy kis teremben. A nyelvi sokszínűséghez kapcsolódott a felekezeti különbözőség is: a 411 protestáns mellett 27 görögkeleti és 129 izraelita tanuló járt az intézménybe. A heti 20 tanórán felül rajz, ének és tornaórák, valamint a vasárnap reggeli önképzőkör jelentette a fő elfoglaltságot. A rendes oktatási idő reggel 8-tól 10-ig, nyáron 7-től 9-ig és du. 14-től 16-ig tartott, szerda és szombat délutáni szünettel. Tavasi szigorított a tanulás rendjén: bevezette a havi szemléket, és jegyzőkönyvet vezettek a diákok teljesítményéről. Nem ok nélkül nevezte Kanya Pál (József nádor családjának házi tanítója) Tavasít „nagy tervkovácsnak" és a vele töltött időt „papirosfogyasztó időszaknak." (5) A dinamikus új tanár kifogásolta az unalmas diktálást és felolvasást, kirándulni, úszni vitte a tanulókat, fontosnak tartotta az önképzőköri munkát, jól felszerelt könyvtárról gondoskodott, és a tanárok tudományos munkásságának fórumaként szerkesztette a „Tanodai hirdetményt”.
Felfogása a humanitásról
1845-ben a szónok-költészeti osztály (humanitás osztály) tanáraként elmondott beszédébent a humanitás fogalmának értelmezésével nyitotta meg a tanévet. Gondolatmenete szerint az ember műveltségi fokától függ, hogy miként jelenik meg nála a humanitás. Tehát a humanitás ugyanolyan eltérő, mint ahogyan különböznek az emberi individuumok. De az emberi létezésnek van még valami közösségi vonása is, és aki a humanitás „igazi" hordozója kíván lenni, annak az emberségnek ezt a teljességét kell magába felvenni, és kifejezésre juttatni. Az ilyen értelemben felfogott ember: „a teremtés záróköve. Magaslat, amelyen ég és föld egymást átkarolják, ... ahol szellem és természet eggyé válik, mulandó és örökkévaló egymást kölcsönösen áthatja - ez az emberség magaslata. Ott áll az ember ... két birodalom határán, ahol élete, mint érkező és sietve eláramló folyam ... tovasiklik. Erre a magaslatra kell fellendülnie, ahol a végtelenség két világának kapui nyílnak, amelyikbe egyaránt beletartozik, és amelyeken - mind a kettőn - be kell mennie ... az igazi humanitáshoz.” Természetesen a humanitás ínhumanitássá válásának is meg van az esélye akkor, ha az ember eltávolodik az eszménytől, megszűnik az emberség hordozója lenni és merőben természeti emberré sülíved. A Föld minden más teremtményét már születése azzá teszi, amivé lennie kell. „...egyedül az ember nem lesz a meztelen születés révén emberré, őt a nevelés teszi azzá, a nevelés, mint szellemi születés ... " A kérdés most már csak az, hogyan lehet az emberiséget így a maga fenségében megragadni, és hogyan lehet ezt a nevelés útján történő szellemi születést iskolai körülmények között megvalósítani. Tavasi az eszmei szárnyalástól kiindulva kereste, és meg is találta az utat a gyakorlati megvalósításhoz. Munkamódszerét a következőképpen összegezte: „A humanitás osztály tanítója először a nyelvet adja a fiú kezébe, csillámló fényként és varázsvesszőül a szürke előidők útvesztőin, és az igyekvő ifjú végtelen fáradtsággal ássa bele magát a klasszikus ókor kincseibe. Azután megtanítja a kincsek elemzésére és rendezésére, megtanítja értékelésükre; arra, hogy őket keblébe fogadja, és hogy erejét hasonló alkotásokon - legalább utánzásként - próbára tegye. Végigvándorol vele az emberiség birodalmain, a történelmi tájakon; azokon a helyeken, ahol a népek ... a maguk trófeáit felállították, emlékműveiket megépítették; ahol azután ... napjuk lehanyatlott. Megtanítja őt, hogy csendben megálljon azok mellett a hantok mellett, amelyeken a sírkövek emberi tetteket hirdetnek, és hívogatóan vagy figyelmeztetően a világtörténelembe merednek. És a régi irodalom aranybányáiból s a tiszteletet keltő helyekről, ahol a múlt romjai állanak, meg a tettekről, amelyeket jelképesen hirdetnek - elvezeti őt a jelennek a hídjára, ahol az emberiség ma áll, és amelyen az ő népe halad. Megmutatja neki az élő nyelvek napvilágánál és anyanyelve értelmes fényében a jelen idők szellemének áramát. Megtanítja számolni és mérni. A fiú pedig megsejti a jövőt, és azt mindig nagynak képzeli, mert egy nagy múlt gyermekeként így tanult meg felfogni. Ezért törekvő vágyakozás ragadja magával, hogy még feljebb jusson az emberség magaslatán, mint ameddig tanítója elvezette, hogy majdan az egész emberiséget tudatában őrizve, az egész emberiségért éljen, küzdjön, és hogy érte, benne halhatatlanná legyen." Tavasi Németországban megélhette a humanizmus értelmezése, megnyilvánulási formái körüli vitákat. Éppen a hallei egyetemen - ahol Tavasi két évet töltött - működött Ludwig A. Feuerbach és Arnold Rugs, akik a kereszténységnek a humanizmussal történő felváltására törekedtek. Tavasi beköszöntő beszédében ez a gondolat kifejezetten így nem jelent meg, sokkal inkább a neohumanisztikus, az átélés jelentőségét kiemelő, illetve a klasszikus nyelvek tanulmányozásának fontosságát hangsúlyozó mozzanatok váltak nála fontossá.
2
Neveléstörténet
11. témakör:
A magyar reformkor pedagógiája
Háttéranyag
Az egyház és az állam; a papság és a tanítóság viszonyáról
A Tanoda és Egyház című röpiratot Tavasi 1847-ben írta egy paphoz intézett levelek formájában. Gondolatmenete szerint most az évszázados felekezeti megosztottságon felül kell emelkedni, hiszen a nevelés sokkal fontosabb és közérdekűbb ügy, ami egységes állami szabályozást igényel. Tavasi tisztában volt a protestáns autonómia értékével, vívódott is az erről való lemondáson, de úgy ítélte meg a helyzetet, hogy most sokkal fontosabb az egyesülés gondolata. Érvelésében kiemelte, hogy a vallásnak nem szétválasztania, hanem éppenséggel egyesítenie kell az ország lakosságát. Elismerte a különböző hitfelekezetek létét, és a vallástan oktatásában ennek kifejezésre is kell jutnia. A tudomány és ezzel együtt a nevelés azonban nem lehet felekezetien, mert „ ... más-e a protestánsok és más netalán a római katolikusok geográfiája? Más számtanjuk van-e a protestánsoknak ... és más a római hitben levőknek? Így van ez a nyelvvel is, így az írás és olvasással, így a természetrajz- és természettannal, és így kell annak lennie a történettudománnyal is ...
Tavasi a továbbiakban egy régi és időnként konfliktusokat okozó probléma, a pap és a tanító feladatának, viszonyának elemzésébe fogott. Véleménye szerint a két hivatás különbözősége a következőkben nyilvánul meg: A pap
A tanító
- a megállapodott élet hivatalnoka;
- a szellem fejlesztésének mozgatója;
- hitvallása rögzített, ezt a hitfokot
- hitvallása szabad, a tudomány
közvetíti másoknak;
haladása szerint változhat;
- bűnösökkel dolgozik;
- bűnt nem ismer addig, amíg az ki nem tör;
- elválasztja a hívőket egymástól.
- egyesíti az embereket.
Tavasi a két eltérő hivatás közül egyértelműen a tanító munkáját tartotta fontosabbnak, mert úgy vélte, hogy a nevelés által minden ember önmaga papjává tehető, és akkor már nem szorul „palástos egyénre". A Nevelési Emléklapok VI. kötetében a német példára hivatkozott, ahol a tanítóságot - mint a tudomány képviselőit - a legelső rendbe sorolták. Tavasi talán a radikalizálódó közélettől, talán saját múltbeli tapasztalatai alapján, talán saját ambiciózus természete miatt ebben a kérdésben szélsőségesen, mérlegelés nélkül, egyoldalúan foglalt állást. A Tanoda és Egyház egyre Lelkesebb, egyre fokozódó, felhevült lendülete is okozhatta, hogy Tavasi nem tudott megállni, és a forradalmi események pátoszától elragadtatva egyre radikálisabb kijelentéseket tett. És nincs is ezzel egyedül, hiszen a helyi plébánosokkal és lelkészekkel való összetűzésből sok sérelem gyűlt össze. „Líraim (plébános urak), Önöktől, azaz Önök járma alól a népnevelői osztály örökre menekülni óhajt” - írta egy Győr megyei tanító a Népelem című lapban. A Magyar Tanítók Első Egyetemes Gyűlésének Naplója szerint még számos hozzászólás hangzott el a felekezetiség és főleg a papság alá rendelés ellen. Filó János tavajdi néptanító arra utalt, hogy a papság milyen féltékenyen őrzi hatalmát. Michnai Endre, a pozsonyi evangélikus líceum tanára sem barátja a felekezetes iskoláknak, mert „ahelyett, hogy összeolvasztanák, és kiengesztelve egyesítenék, elkülönzik és elidegenítik egymástól az egy haza fiait". Horárik János házitanító szerint a tudomány egy, erre pedig felekezetiesség szükségtelen. Új szempontot jelentett a vitában a polihisztor, unitárius, kolozsvári Brassai Sámuel. Felvetette, hogy a katolikus iskolák eddig is államiak voltak, és ebben sem volt köszönet, szerinte nem okos dolog az iskolát az egyik járom alól kivenni és a másik alá hajtani. A maga részéről megelégedne a tanszabadság általános, minden körülírásától mentes kimondásával. A teljesség kedvéért megemlítendők a számban jóval kevesebb, de a felekezetiség érdekében felszólalók. (A Tavasi által kiadott Nevelési Emléklapok eleve töredékes tudósítás a tanítói gyűlésről, hiszen a negyedik naplóvezető, Kolosi György jegyzetei nem szerepelnek az összegzésben. Hiányoznak továbbá a szakosztályi felszólalások is, márpedig biztos, hogy ebben a kényes témában ott is elhangozhattak észrevételek. Említést érdemel az is, hogy a szerkesztést és a jegyzetek rostálását a nem éppen elfogulatlan Tavasi végezte el.) Visszatérve a felekezetiség melletti felszólalókra és érveikre, a tanítói gyűlés tagjai közül a következők említhetők: Majer István, az esztergomi tanítóképző igazgatója az állam túlzó beavatkozásának példájaként Franciaországra és Napóleonra hivatkozott; egyúttal felszólította a jelenlevőket, hogy mondjanak példákat arra; amikor az egyház a zsarnoki befolyását gyakorolta volna. Takács János kolozsvári főtanodai tanár szintén óvott a túlzott állami centralizációtól. Ez Poroszországban sem vezetett jóra. Breznyik János selmeci tanár is a felekezeti elemi iskolák megmaradása mellett volt; ez különösen a vegyes vallású községeknél fontos, mert ha erre nincsenek figyelemmel, abból talán még vallásháború is lehetne, vélte a felszólaló tudós tanár. Ney Ferenc, a tanítói gyűlés elnöke a békéltető, mértékletes változtatás képviselője: „Elvben a felekezeti tanodának ellene vagyok. De ezen elv az élet köz folyamát megelőzi. Törekvésünk most csak az 3
Neveléstörténet
11. témakör:
A magyar reformkor pedagógiája
Háttéranyag
lehet, mikép előkészítsük a lehetőséget, hogy emez elv valaha (meg)valósuljon. Ezt kell könnyítenünk. S épen ezért ne állítsuk a dolgot élire. Én az engesztelődés embere vagyok. Kapcsoljuk az elméletet a gyakorlattal."
Torvasi Lajos ekkorra már eldöntötte magában ennek a problémának a megoldását: „Eddig (a) szóló az úgynevezett protestáns autonómia alatt állott; azonban eljött az idá, hol immár megszűnt protestáns, katolikus, görög kat. tanító lenni, és lészen országos magyar tanító." A következetesen élő és gondolkozó Tavasi nem hitt a kettős igazságban, az igazság szerinte: „... a maga egész teljében több mint egy irányzat, az igazság középpont (centrum), amely egyszerre indul minden irányzat felé, mint a kör középpontjának sugarai, az igazság az egész, ami fél, az nem igazság." Talán csak jelentéktelen epizód, de mégis úgy történt, hogy a valamilyen okból késő Ney Ferenc helyett - a többség sürgetésére – Tavasi nyitotta meg az első tanítói gyűlést. Tavasi elszántságát, kemény következetességét fejezték ki a megnyitóban elmondott szavai: „Nekünk kétszeres nemzetőröknek kell lennünk, fegyverrel és ésszel szolgálnunk hazánkat. Múltunk szétágazó, különvált és szakadozott volt, mi eddigi külön táborokban, külön irányban neveltük a népet, ennek immár meg kell szűnnie, jövőnknek egyesültnek kell lennie, mert e hazában nincsen (másutt) üdv, hanem csak az egységes nevelésben. ... A midőn én tehát, a neveléstanítás ügyét, saját ügyünket szellemi hatalommá kívántam emelni, emancipálni akartam azt ez egyház alul, mert a szellem nem lehet szolga, a szellem úr, a szellem hatalom; ez által lesz a nemzet, ez által az ország mindenhatóvá." Összegezve az eddig leírtakat, megállapítható, hogy Tavasi radikális, megalkuvást nem ismerő álláspontjának kialakulásában szerepe volt: - a Németországból hozott, a felvilágosodás deista felfogásából kifejlődött gondolatoknak; - a tanítóság és a papság viszonyában évszázadok óta felhalmozódott és feldolgozatlan konfliktusok tömegének; - valamint a nemzeti egység fontosságának és az ezért való elszánt tenniakarásnak.
Állásfoglalás a nyelvi kérdés ügyében
A felekezetiség problémájával párhuzamosan jelentkezett a nyelvi kérdés is, hiszen az egyre erősödő nemzeti öntudat a legkifejezőbben a nyelvhasználat területén nyilvánult meg. A kérdés a jelen dolgozatban az, hogy vajon Tavasi a nyelvi kérdésben is ugyanolyan radikális-e, mint a felekezeti probléma ütegoldásában? Az első tanítói gyűlésen a tanácskozási nyelv a magyar, mégis, amikor feltehetőleg a szabatosabb kifejezés érdekében egy fiatal tanító németül szólalt fel, eléggé zajossá vált a terem. Nem tudni pontosan, hogy a beszéd tartalma, vagy pedig a felszólalás nyelve miatt. Tavasi a Nevelési Emléklapok széljegyzeteiben arra az esetre vonatkozóan, ha az előadó fölszólalását nem értenék, azt javasolta, hogy adja be a mondandóját írásban, fordíttassa le, avagy adassa el ő mással. A tanítói gyűlésen a Tavasival együtt jegyzői szerepet vállalt Majer István utalt arra, hogy a külföldi tanácskozásokon ugyan lehet több nyelven felszólalni, de itt ez olyan kényes kérdés, amit a legjobb mellőzni, hogy ne vonják el a figyelmet az összejövetel tényleges céljától. Tavasi, az. egység érdekében, tudva, hogy ezt a kérdést csak hosszú idő alatt lehet rendezni, és itt minden szélsőséges álláspont káros és nehezen gyógyuló sebeket okoz, ez alkalommal nagyon higgadt, megértő, humánus álláspontra helyezkedett: „Magyar az e hazában szóló németajkú is, magyar a tótajkú, azaz oláh, rác és horvátajkú; de oly magyarok, kik németül beszélnek, de magyarul még nem tudnak, mert tán nem is tudhattak. ... Ki e hazát, úgy, a mint van, tökéletesen meg akarja érteni, megérteni e haza összes népének érzelmét, sóhaját és óhaját, annak tulajdonképpen mind ezen nyelveket tudnia kell, s ki mennél többjét tudja, annál inkább képviseli e haza népének érzelmét. ... Nincs tehát e hazában német, tót, oláh csak, mint külön nemzeti polgár, hanem van magyar polgár, ki a nevezett nyelveken beszél. ... Így fogom én fel a dolgot és tűröm a nem-magyarajkú felszólalást, mert így is tudom, hogy magyar az, aki szól, csak magyar érdekben szóljon; ... Mert a haza megfér több nyelv mellett is, de az országlás, az igazgatás ... egy országos és köznyelvet óhajt és szükségel. Meg fognak polgártársaink tanulni magyarul is, de ne gúnyoljuk azért idegen ajkukat, ők csak más hangban szóló magyarok, de nem idegenek."
4
Neveléstörténet
11. témakör:
A magyar reformkor pedagógiája
Háttéranyag
A szabadságharc alatti időszak, az iglói évek
Tavasi Lajos 1849. január első napjaiban elhagyta Pestet. Hét hónapig, egészen az augusztusi összeomlásig tüzérszázadosként szolgálta XI. honvédzászlóaljnál. Miután 350 társával együtt Nagyszebenben fogságba került, közlegénnyé fokozták le, és besorozták a Paskievics-féle olasz tartományokban állomásozó ezredbe. Alig fél év elteltével újra visszakerült régi hivatásába, Grawert tábornok családjánál nevelő lett. Néhány év múlva hazajöhetett Magyarországra, de nem Pestre, hanem szülővárosába, lglóra küldték. Egy éven keresztül újra nevelősködött, majd 1855-től 22 éven keresztül haláláig az iglói evangélikus gimnázium tanára volt. Itteni beköszöntő beszédében az elbukott szabadságharc és a Bach-korszak keserű tapasztalataként már így írt: „Evangélikusprotestáns lényünk és életünk alapja, fundamentuma az iskolára van alapozva. Hiszen nem születés vagy a keresztelés révén válunk protestánssá, hanem éppenséggel a protestáns nevelés által." Tavasi szerényebb körülmények között, de folytatta szervezői munkáját is, összehívta a szepesi evangélikus tanító-egyesületet, és fontos, szerepe volt iskolája újjáépítésében valamint főgimnáziummá fejlesztésében is. Igazgatói feladatot is vállalt, és 1867-ben az evangélikus acsai tanterv készítése, megvitatása idején ő képviselte a főgimnáziumot. Tavasi családot soha nem alapított, iglói ismerősei szerint könyvei és kerti virágai között töltötte idejét. A szikár, hatalmas termetű, széles vállú tanár a város jellegzetes, mindenki által ismert és elismert tekintélyes személye volt. Tavasi minden tettét bizonyos méltóságteljes pátosszal végezte, ami élete végéig elkísérte. Volt növendéke, Ulbrich Sándor jegyezte fel: Tavasi az oktatás kezdetén és végén mindig saját maga imádkozott, imáját ihlete szerint hol hosszabbra, hol rövidebbre fogta.' Utolsó műve 1874-ben jelent meg és ismét egy röpirat volt „Egy hang a XVI. szepesi városból" címmel. Tavasi Lajos 1877. január 28-án hunyt el szülővárosában, Iglón. Jelentus összegű készpénzét és könyvtárát iskolájára hagyta. Tavasi bajos többre hivatott és a szabadságharc bukása miatt félbetört életét újból végigkísérve szembetűnő, hogy ténylegesen kimondta az egyház szükségtelen voltát, mert a nemzeti egységet tartotta a fontosabbnak, és ezt csak ennek a súlyos megállapításnak a kimondásával vélte elérhetőnek. Ahol a németajkúnak született "Tavasi nagyon korszerű, haladó gondolatokat képviselt, az humanizmusának a tanítás hétköznapjaiba való átültetése, valamint a nem tüntető, hanem inkább megértő, elemző magyarságtudata, ami életének legközpontibb mozzanata.
Hivatkozások: In: Mikonya György (1999.) Hatszáz év neveléstörténetéből Neveléstörténeti füzetek 17. (Szerk.: Balogh László) OPKM Budapest 83-93. o.
5
