Szilvási Lajos A kísértet

Szilvási Lajos

A kísértet

A szerzőnek az Alinea Kiadónál megjelent könyvei: A bojnyik

Szilvási Lajos

A jackman A vincellér Egymás szemében Kipárnázott kaloda

¿4 kísértet

© Alinea Kiadó

A könyv először a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg 1991-ben. © Szilvási Lajos örököse, 2011 © Alinea Kiadó, 2011

Borító: © Polányi Petra, 2011

Harmadik kiadás ISBN 978-963-9659-60-5

Alinea Kiadó 1013 Budapest, Pauler u. 2. E-mail: [email protected] www.alinea.hu

Minden jog fenntartva.

A Jegenye család történetének második könyvében (A jackman) a keserves sorsú pásztorlegényt, Jegenye Pált az 1867-es esz­ tendő ádventjének első napján hagytuk el élete útján: azon a napon, melynek reggelén a britlobogós Albatros tengerjáróval Észak-Amerikából Fiúmé kikötőjébe megérkezvén, ismét rábízta magát Vida Márkus uramra, a dévéri Szekrényesi-Pekry domí­ nium éltes kasznárjára, kit itthoni titkos támogatói közül ketten Szekrényesi-Schreiner Béla s e nagylelkű fiatal földbirtokos úr ifjú és bátor hitvese, Pekry Piroska tekintetes asszony - küldtek eléje lovon s vezetéklóval, hogy az Adria partjáról e tapasztalt, sokfele járatos agg ember kísérje a kényszerű számkivetettségből haza­ hívott bujdoklót oda, hol majd újra titokban, rejtezvén kell élnie. Megtérvén a világtenger túlpartjáról, a tizennyolcadik esz­ tendőt is alig töltötte be még a fiú, de ha szinte süvölvény volt is az évek száma szerint, már oly sebek el nem enyésző bélyegeit hordozta magán, és oly gyötrelmek nem múló emlékeinek terhét hurcolta kedélyében, minő veszedelmek s kínok egy életen át sem sújtanak és görnyesztenek egyszerű földi halandókat: háromszor is ott ődöngött már körülötte a kapzsi, de lomha halál, s noha el nem orozhatta, tizennyolc esztendős kora eljöttére belőle borús, koravén, szomorú szívű fölnőttet formált, érlelt, öregített. Első ízben ez év, az 1867-es esztendő tavaszán - egy héttel Szent György napja előtt - egy pandúrpuska golyójától sebzetten, vérbeborultan esett le a lábáról, s lett foglya a törvénynek. Csak az isteni gondviselés vagy a céda szerencse kegyéből nem puszA kísértet

tult el vérefogyottan a tömlöcben, noha szinte csupán, amiatt, hogy amint fölgyógyul, másodjára - s még ugyanennek az esz­ tendőnek májusa végén - a nemes vármegye törvényszéke előtt ismét éreznie kelljen nyakszirtjén a halál hideg leheletjét, hall­ ván, mint kondul rá árva fejére a bíróság ítélete: emberölésért s bojnyik-bűneiért hóhérmarkában, akasztófán, csigolyájatörötten kell kilehelnie lelkét. Harmadszorra pedig - miután elszánt s fortélyos fölkarolói segítségével nemcsak a fullasztó siralom­ házból szökvén, de hazájából is messzi utazván, a világ másik végére vetődött - idegenben, a jenkik földjén már-már végzetesen belehullt a halál két csontkarjába: midőn magaszántából vállalt testőrző (jackman) szolgálata közben pásztori tisztességgel akart helytállni, merénylő, fegyver torkolatából hajszál híján szívét ver­ te keresztül az ólom. Szembeszökő annak, hogy csökönyösen környékezte a san­ da halál, sírig maradandó stigmák fáztak a napbarnított fölső­ testén: sápatag és rücskös gyűrődés csúfította a hátát, sajgó billog, a kurtacsövű pandúrkarabély hústépő magvának nyoma, mely még itthon, a vármegye börtönpincéjében forrt be gerincének kö­ zelében, s araszos halovány hegedés borzongott olykor a mellén, bal kulcs-csontja fölött és szegycsontján, hol a számkivetettségében szerzett újabb sebzés rongyai és a keserves, szinte reményte­ len orvosi műtét mély metszései gyógyultak be a bőrén. És a halál föstötte fehérre az ujjnyi szakállának meg a sűrű hajának számos szálát. Kikre figyelmez az Úr, azokat próbálja meg újra és újra, fiam - mondotta az élet dolgaiban verzátus, hajdan sok vért látott vén Nádasdy-huszár, Vida bácsi, midőn Fiúméban rákészültek, hogy az Adria partjáról Magyarországnak fordítsák szép lovaik száját. Amiatt tart számon erőssen téged az Isten a mennybe, legény, mert nem voltál és nem vagy akármilyen ember. Hogyha külömb nem volnál annyi sokaknál, hát se az én gazdám, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr, se az élete-párja, Piroska tekintetes asszony nem fordítna reád gondot, nem törnék fejőket temiattad, ahogy tették s teszik állhatatossan. - Fölnézett a magasba, a szürke decemberi égre. - Reád nehezült a nagy Úristen keze, ám ha csigáz, sose ok nélkül teszi. Tervei még a jövőre is eggyet-mást teveled, mert hogy­ ha nem így lett volna, nem épülsz föl májusba se itthol, a vármegye fogságába vetetten, s nem gyógyulsz ki halálos esettségedbül amott Szilvási Lajos

se, hol eddig tengtél, Amerikába, fiam. Teneked, hittel hiszem, élve maradnod legfőképpen azért kellett, hogy megláthassad a legkissebb Jegenyét, csecsemő fiadat. S mert így rendelte kegyessen az Isten, hálát adj neki élethosszig. Ugyancsak háladatossan gon­ dolj rájok, az én kisuramra s feleségire, kik hazahíttak s hazajutni segéltek, akárha a gondviselésnek tettek volna parancsa szerint. Mert lásd, mire tengeren át hazavergődtél, ők rejteket is keresének, hol akár holtiglan biztosságba megélhess, és lehetést adnak, hogy ugyan titkon, de időnkint meg-megölelhesd azt a piciny gyereket, s őtet, ki világra hozá, a szülőanyját, szeretődet, a Rácz Esztert! Ily szókat hallott a tizennyolc esztendős bujdokló, miután a világ másik végén, hol könnyebb boldogulás lett volna a sorsa, szerencséjét odahagyta, s visszahajózva, az Adria partjáról neki­ indult annak az útnak, melynek nem láthatta előre megannyi tekervényét-veszedelmét. Mert a fehér hollónál is ritkább a jövendőjébe tekinteni képes földi halandó.

A kísértet

szegődményes zsellér Nincsen olyan puszta ínség Hogy m agának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányi ne lelne. Lelj vigasztalást a szent igében: „Bújdosimk e földi téreken. Arany János

Az 1867-es esztendő ádventjének első napján, midőn ismét Fiú­ mé forgalmas-lármás kikötőjében parolázott a dévéri uradalom deres üstökű kasznárjával, Jegenye Pálnak még 211 észak-amerikai cent (két fertálydolláros vert-pénz) volt úri kabátja, Magyaror­ szágról magán vitt feketezsinóros szürke atillája zsebében. E sokérő summát - amerikai keresményének maradékát - nyom­ ban s helyben, majdhogynem sietősen váltotta be szépen csengő hazai forintokra az osztrák kereskedelmi bank fiúméi filiáljának Geldwechsel-kasszá)áná\. - Sok pénz - mondta az agg ember, ki a hős Nádasdy huszár­ regimentben hajdan a zsoldfizető-őrmesteri rangig vitte. - Igen sok pénz. Mire költeni készülsz? - Élésünkre az úton, Vida bácsi, mivelhogy nincsen szándé­ komba kegyelmednek, avagy jótét uraságának költségeire kosz­ tolhatni hazáig - pillantott egykedvű szemmel kíváncsi kísérőjé­ re a horpadt képű néhai bojnyik. - Meddiglen hazaérni fogunk, tekegyelmed szintúgy erszényemre fog enni, de nap-nap után megszállani is, valahányszor ránk estellik. - Hm... hiszed azt csak, hogy haza, Horka-megyébe ügyekszünk - hümmentett és nyúlt a huszárosra-hegyesre pödört baju­ szához a délceg öreg. - Leszen eztán Zala vármegye már a hazád, most tudd meg a rendeletet, mit uram s úrnőm üzen általam! És mielőtt odajutni fogunk, a ruházatidat kicserélned kell magadon, mert birtoki zsellér, uradalmi cseléd leszól ottan, mégpedig eggy ódon falu, Tűrje határába. Szegőddeni fogsz a fehér papok egyA kísértet

gyik pusztájára, mit úgy hínak, hogy Vincze-major. S mert falsifikált utazóleveledbe hamis név áll, a premontrei szerzeteseknél evvel a névvel kell szolgálnod. Ilyesformán leszól eztán is Túli András póri legény, húsz éves, újonc katonának nem vihető, mert alkalmatlan a rossz szeme végett, mint ahogy ezt is megbizonyít­ ja felülied a passzusod. Azt is megmondom, hogy Türjén majd csakis eggy úr tudja, ki vagy, bizonyos Weingartner Szeverin kanonok, ki a helybeni birtok jószágkormányzója. E nagytudományú szerzetes egykor az én kisuramnak, a zsenge deák Szekrényesi-Schreiner Bélának vala éveken át a tanárja, de sőt istápja is elhagyatottságába. A rút rab időkbe, szabadságharcunk eltiprása után pártolta elárvult gazdámat, kinek akkor az apja, nyugodjék!, a vitéz honvédfőhadnagy, Szekrényesi-Schreiner Vilmos a császár olmützi várába, a sáncbörtönbe bezáratván hordozta a láncot. Hát e tudós pap most kisuram kérelmire és kívánságára adand neked ótalmat a türjei Vincze-majorba, fiam. Csöndes menedéked, s bí­ zok hozzá, hogy eléggé jó zselléri sorod leszen ottan, az Isten háta mögött, ha ugyan böcsülettel s engedelemmel fogsz szolgálni, mi­ képpen a szerződött uradalmi cselédnek kell igazodni a béresgaz­ da, a számtartó meg az intéző úr mindenfajta parancsához. Leszek engedelemmel - vette kezébe a vén kasznár kérges markából a fakópej vezetékló fékszárát a fiú ama tálján trattoriának a kétszárnyú kapujában, honnan már haza indulván léptek kengyelbe, s szálltak a két strapabíró gidránok nyergébe. - Ma­ napság már, s a jövőbe ugyancsak, a szófogadás nem esik nehe­ zemre. Korábbi időkbe, mikor még bojtár voltam, a ránk bízott gu­ lyanyájakat őrözvén csak a nyájagulyásnak, s ő pedig édesapám vala, kellett engedelemmel szolgálnom, de utóbb, hogy igencsak messzi vetődék, hol fene irgalmatlanul abrikolt eggy invalidus ka­ pitány, katonássan megtanulám, hogy mit teszen engedelemmel lenni. Mi több: örökössen nyelni a lázongó, dacos indulatot... Mire rájok szállt a sötétség, már Károlyváros közelében jártak, s ámbár déltől szűnetlen szenvedtek az éles szélben, nem szidták a december dermesztő hidegét, a fagyos fúvást: inkább kopogós úton csattogjon a patkó, mintsem kétaraszos hóban kelljen gázol­ ni a két gidránnal. Károlyvárosban, melynek neve horvát nyelven Karlovác, Vida bácsi - miként mindenfele - ismert egy olcsó, de elég takaros Szilvási Lajos

vendégfogadót, meleg istállóval, s oda kvártélyozták el magu­ kat. Vacsorálván - sült halat ettek -, Dévér uraságának kasznárja e helyt, a fehérre sikált, abrosztalan asztalnál kérdé meg szűk­ szavú védencétől: - Kedvetlen ne felelj, nem erőltetem én, csak szóba hozom, ha eszembe jutott... - és torkát megköszörülvén mondta tovább: - Álmodba, fiam, kísért-e föl olykor a holt ember, kit jó másfél esztendeje meggyilkoltál? A labanc Majláth Kelemen gróf úr bo­ tosispánja, ki pásztori baltád által ütötten halt, s ki miatt bujdokló bojnyikká züllöttéi... Körülöttük, a többi gyalult asztalnál helybeli népek, károlyvárosi polgárok, javarészt iparosformájú emberek ültek, s horvát nyelvükön olyképp hangoskodtak, mint kik folyvást-feszt vesze­ kednek a vastag dalmata bortól, a vino rossó-tól, mely vérvörö­ sen ragyogott az olajlámpások lusta világánál. A rövidszivar- és pipafüstös ivó sarkában e zaj közepette a három hullámos hajú hangász kedveszegetten vagy bátortalanul nyektette a nyűtt zene­ szerszámját: két mandolinon s egy tamburicán játszottak, halkan, unottan, nem versengve a részegedő vendégek harsány gégéjével. A napszítt ábrázatú barna legény fontolva felelt, s kérdéssel: - Mért köll azt megtudni kegyelmednek, Vida bácsi? A véres háborúkat járt obsitos elnézett a fiú feje mellett. - Hát csak azért, mert énnekem attul fogva, hogy elkezdék vénülni, gyakorta az álmomat űzik azok, kiket egykor kardom­ mal küldöztem alá poklokra, avagy föl a mennyekbe, élőbbén a Habsburgnak hadakozván, s később, negyvennyolcba, kilenc csata közbe... Riadva fölébredek olykor, mert a sötétségbül bámul­ nak rám panaszossan a holt szemeikkel. Ezért kérdém hát... A tizennyolc esztendős bujdokló eltöprengett. Csak hosszú minuták múltával s megszólalván is vonakodva felelt: - Az a földterhe, kit én öltem meg, a korcs botosispán édes­ apámra emelt korbácsot, s vérit serkentette ki... hogyha eleddig nem hallá vala még tekegyelmed. - Megszemlélte a gyilkos jobb­ ját. - Édesapám vérit látván vadított meg az indulat engem. Vad haragomba, dühömbe, eszetlen csaptam hozzá csákányommal a féregfajzat csúf koponyájához. Nem meggyilkolni akartam a pondrót, vélhetem immáron, hanem édesapámat véddeni. így volt elrendelve. Eképpen vallottam meg a vétkem a vármegye törvény­ széke előtt is. - Lassúdan kinyitotta kemény öklét, mely másfél A kísértet

éve a pásztori fegyvert, a balaskáját markolta. - Tagadni dehogy tagadám. De azóta is... ámbár ésszel tudva tudom, hogy megcse­ lekedtem a bűnt, lelkembe sehogyse bírom hinni s megvallani, hogy csakugyan megtettem. Nem híhetem, hogy igaz vala!... Vé­ lem, ezért nem jő álmomba elő az a holt... kísérteni nem környé­ kez. - Tetted, ahogy tetted... megbűnhődtél érette eléggé - bólo­ gatott elgondolkodva az élemedett ember. - Vezeköltél itthon, hajszoitatva, midőn tetemes vérdíjjért esztendőn át szűnetlen szaglásztak utánnad a kapzsi kopók, konokul kosiattak utánnad a vármegye pénzéhes pandúrjai, majd vezeköltél avval épp eleget, hogy míg idegenbe valál, magadat vitted vásárra, hogy életedet kockáztatván szolgálhasd meg kenyered. - Tűnődő-szánakozón csóválta fejét. - De ha jól megfontolom, élned még eztán s ott is, hova tartunk, váltig vezekölvén köll. Álnéven tengeni fogsz, ha­ mis életet élve lapulsz szakadatlan, mert ez az ára a kegynek, hogy titkon s nagyritkán láthasd kisded gyermekedet, s anyját, szeretődet. A legrosszabb pedig az leszen, elhidd eggy kitapasz­ talt aggastyánnak, hogy hol most befogadnak, nem gőgös sza­ badember, nem rátarti gulyásbojtár, nem peckes pásztor leszól immár. S hogy meddig kell gürcölnöd alázó zsellérsorba, fiam... csak az Isten tudja. A távolból hazatérült ifjú vándor hangtalanul hallgatta a fönnszóval füstölgő bölcs öreget. Törvényen kívüli voltam s az leszek eztán is akárhol - mondta magában hős barna szemében, szén­ feketén eltágult szembogarának mélyeiben megfáradt gondolatok gunnyadtak. - Jó vagy rossz sorsába előre ki láthat? - fújta ki később hal­ kan a kérdést mintha magához szólott volna. - Gyerünk, tegyük el holnapra magunkat... Másnap a Száva folyó síkjait - ámbár a magasban szürkesötét fel­ hők nyomakodtak utánok - még mindig száraz-fagyos úton ügethettek-léptethettek Belovárig. Haladásuk, látszatra, nem is volt fárasztó, de midőn Belováron az egyik városszéli beszálló korcs­ ma koszos-büdös istállójában födelet lelvén, a maguk s a nyereg terhétől esteli nyolckor megszabadították lovukat, már mégis olyannyira elnyúzottak voltak a hosszas rázódástól s eldermed­ tek a naphosszat tűrt szembesüvöltő széltől, hogy csak a bosnyák Szilvást Lajos

szolgalegénykével csutakoltatták le a két kancát. Bekövetkezvén az ivóba, szemöldökeikről s bajszukról is zúzmara olvadozott, s odatámaszkodva a csorba cserépkályhához, fertályórán át mele­ gedtek hallgatag. így gyűjtöttek erőt, hogy idővel szót válthassa­ nak egymással, meg a rosztopcsinszagú vendéglőssel, vacsorájok iránt. - Máig se iszod meg a pálinkát? - kérdé Vida bácsi, miközben tömte a makrapipáját. - Nem kaptál rá Amerikába se? - Nem. Pedig olykor megkívántam, látva, ahogy kapitány gaz­ dám istentelenül döntötte magába a whiskyt, a jenkik pálinkáját. Ámde, hogy édesapám se iszik... - Mindeddig nem tudakoltad apád meg anyád hogylétit. - Mert ha kegyelmed tudna felőllük, szólott volna. - Pedig tudok. Édesanyád felül azt hallám, ha igaz hír volt, hogy utánnad bánkódván búskórba esett. Eszementnek nem mondják, de olyasformán tartják, hogy méla szegény, és álmat­ lan ténferg éjhosszat, mint az olyan, kit a hold mérgez, ha kerek. - Kicsiholt, taplót izzított s beleillesztette pipája tömött öblébe. - Apádat meg legutóbb akkor láttam, mikor úrnőm őtet nyargonccal rendelte magához Uporvárra, hogy ottan örökbe fogadtassák vele önnön vérit, mármint onokáját, Jánoskát, a te kisfiadat. Nem mondom, erősnek tetszik apád, legalábbis szemre, a háta se gör­ nyedt semmit, mindazonáltal igen beteg ember lett, tudom én, mert észrevevém, hogy szívbajrózsák vannak az ábrázatján, két pofacsontján. Meg ne neheztelj már, hogy nem hallgattam el ezt se, meg azt se. Te próbált ember vagy, megtudnod kell a valót. A legény, könyökölvén, ránehezült állával a két öklére. - Hahogy hazatérültem, tudom immár, hogy kétszer-jól tet­ tem. - Komor árnyék lepte be szép szemepárját. - Látnom kell mindkettejöket, s mielőbb! Vida bácsi mogorván mordult: - Krucifix! Hát épp azt nem teheted! Rád Horka-megyébe, kivált a faludba, legott rádösmerhetnek, akármi esetleg okán bot­ iasz bele nemcsak pandúrokba, kik egyszer-akárhol láttak már, de akár eggy pörge parasztba, kinek júdási a lelke, avagy babonás emberbe is, oly hibbantba, ki üstöllést éjféli lidércnek vélne! ’szén úgy tudják megyeszerte a népek... igaz, javarészt a szegények közt, szép számmal akadnak, kik nem akarják hinni..., hogy el­ hamvadtál, ott égtél ama rettenetes tűzvészbe, midőn a kinyithatA kísértet

13

lan siralomházat te magad gyútottad rá a fejedre. De vagy hiszi, vagy nem, hogy csak a kormos csontjaidat kímélte a tűz, hüledezne, ki megpillant, s vagy rosszakarattal, vagy babonás félelmibe vinné rá a nyakadra a törvényt! - Evvel a sűrű szakállammal, ha rövidre lenyírva van is, föl senki se ösmer már - ingatta fejét a szülőföldjén holtnak hitt néhai bojnyik. - Tán boldogtalan édesanyám se. - Eszetlen vagy - dohogott bosszúsan az agg ember. - Magam is menten rádösmertem Fiúméba, mihelyt rátetted a partra a csiz­ mád, pedig ottan számos egyéb utasok közt voltál elkeveredve. - Viaszkos bajsza alatt elbiggyesztette a száját. - Elegendő, hogy­ ha az asszonyrontó két szemedet meglátja, kivel már összetalál­ koztál múltadba, te böszme!... De úgyis aképpen szól a parancs, kisuramnak igen szigorú ordréja, hogy ott, hova viszlek, a türjei Vincze-majorba magad meghúzd, mint borz a bozótba! Tapodtat nem moccanhatsz onnan, mindaddig, míg meg nem hallod az újabb ordrét! Mert mind azt, mit idővel tenned kell, hogy a ked­ veseid megláthasd, mindég jókor, mindég majd a legalkalmasb minutába adandja a tudtodra a birtokkormányzó úr, méltóságos Weingartner Szeverin kanonok!... Szólalj hát, érted-e! - Értem a szót... a parancsot - nyomta szügyére a kurta szakállát, s vágott bicskájával a hűlt ürüsültbe a bujdokló, a leendő zsellér. - S hozzá igazodni fogok. De utóbb, miközben a szerény vendégfogadó egyik padlás­ kamarájában, hol két szúrágta fapriccs volt fekhelyük* éjhosszat hallgatta, hogy elpilledt kísérő-gondviselője megállás nélkül húz­ za a lóbőrt, álmatlan, türelemmel fontolgatta jövőjét. Rejtve ha él, szakadatlan a birtoki fölsőbbség regulája szerint, mit a tiszt­ tartó vagy a béresgazda reádiktál a cselédre, miképpen fogja kimódolhatni, hogy onnan a türjei távolból is támasza, gyámolítója lehessen hús-vér ivadékának, s ki e legkisebb Jegenyét a világra hozá, konokul hűséges igaz szeretőjének, a Rácz Eszter­ nek? S ha csak őket kellene istápolnia, kiknek mégiscsak volt és van fölkarolójuk a vármegye választott kormányzójának lánya, a Pekry Piroska kisasszony büszke személyében...! De e kettőn kívül - s inkább, mint ők - rá, a fiukra szorulnak megszomorított fölnevelői: szülőanyja, a hajdan faluszépe menyecske, bogársze­ mű Babdi Julis, ki a nagyfia romlott sorsa miatt, érette emész­ tődvén, elméjében betegült meg, s termetre ma is deli apja, kit Szilvási Lajos

ős baj, a holt Jegenyéktől ráörökített szívkórság sorvaszt!... Ki segél őrajtok, hogyha nem én? - gyötrötte magát a fenyődeszkák­ ból ácsolt priccsen, szemehunyván látva tökéletlen, henye testvéröccsét, a dologkerülő, de falánk kölköt, kire tán haragudnia kéne, ha bírna, a széllelbélelt lusta lecengre, ’szén az jó szívvel iránta, az űzött testvérbátyja iránt, sose volt. S nem fog, sose fog könnyítni szegény szülein se a renyhe kenyérpusztító suttyó, és hogy öregségökre leendne az eltartójuk, még inkább elvárhatlan a lomha lehőctől. Pór fattyú, ki tizenkét éves - de tizenhárom is immár -, s mégis makacsul szökik onnan, hol megfognia kéne a vasvillát, a kapát, a gereblét, vagy csak az ostort, későbben se le­ szen munkára serény, szorgalmas, ügyekvő gazda, hanem marad ődöngő, szusza semmirekellő, ki az Isten napját lopja, s öröksé­ gével a kánya bögyét tömi... Épp amiatt hát, hogy szüleit lehe­ tő gyakran láthassa, s ne csak őket vigasztalni, hanem hasznok­ ra lehetni is eljusson hozzájok, lóra leszen szüksége! Lovat kell szerzenie, s mielőbb! Egy szívós, hosszú lábú hátast, három-négy esztendős kancacsikót, vagy idősebb kancát, hogy valahányszor a tiszttartó vagy a béresgazda elengedi - ámde akár szökvén is! - két, két és fél óra alatt elnyargalhasson az éjtszaka leple alatt Upor-Egresre, a kertek alól suttyomban megközelítni a zsindelyfödeles faluszéli parasztházat... Ló kell, ló - ismételgette magá­ ban. - Mert kinek egyszer már huzamossan, méghozzá siheder kora óta a lába között ló volt, ahogy énnekem az volt, ló nélkül nem bírhat lenni! A pénzem elégséges - sodrottá tovább fejében a gondolatát és van jó emberem is, ki a ló dolgába segélhet, a piskei molnár, Bársony uram, kinek ótalmába lehettem a tél vé~ gin tavaszig, s ki azóta is őrzi a malmának valamely zugolyába dugottan a duplacsövű karabélyt, meg a forgópisztolyt, bojnyik lőszerszámaimat. Hát nála fogom megtenni, mit elvár úti kísérőm, Dévér uraságának kasznárja: a törvényűzte betyárt bújtatni me­ rész szélmolnár mester piskei portáján fogok öltözködni paraszti ruhába, s ameddig gúnyát váltok, titkossan megkérlelem őt, hogy a pénzembül, mit nála hagyok, nekem oly lovat állítson, ki nyereghöz van szoktatva. - De hirtelenében eszébe jutott, hogy van még mit tervelnie: - Azt, hogy a választott jószágot, a hozzáértőn abriktolt hátaslovamat Türjére minő szesszel hozhassa utánam Bársony uram, kiagyalni az én dolgom, s mielőtt odaérni fogunk Piskére, ki is fundállom. Mert a hihetlen esetnek, hogy sokat érő, A kísértet

figurássan szép lóhoz jut a más-keze-lába, sehonnai zsellér, elhi­ hető magyarázatját kell adnunk ottan, a türjei Vincze-major kódis népsége előtt!... Aztán meg nem kissebb gond leszen az se, hogy ottan hol-hova istállózhassam lovamat... Későbben, hajnal előtt mégiscsak erőt vett rajta a fáradtság, belebódult, s álmában szilajon szabad éltű volt, lóháton nyargalt, és örömöt csak azért nem lelt a szívét-tüdejét tágító, zabolátlan, hetyke szabadságában, mert egy-szál-egyedül tévelygett ben­ ne: hiába kereste-kutatta, semerre se látta a fellegszürke szemű, szélfútta sörényű szőke kisasszonyt, pedig az valahol közelében vágtatván hajszolta fehér foltos musztángját... közelében, s mégis távol, vagy csak megláthatlan a messzire nyújtózó New Jersey-i lapályon. Jessica! - mondta ki hangtalan azt a nevet, melynek vi­ selőjétől magaszántából szakadott el, hazatérülvén világtenger túlpartjáról, haza, hogy húsvér ivadékának ne apátlan kelljen föl­ cseperednie... Pirkadatórán indultak tova éjszaknak Belovárról, s dél lett, mire kompra kerültek a két gidránnal a Dráva folyó partján, hol a túl­ oldali révcölöpöknél már Magyarország földjére szökellhettek ki a kancáik hátán. Itt, Barcs faluban kis időre megálltak, széjjelnézni a főutcán, hol előbb egy szűcsmesterhez tértek, kinek apró műhelyboltjá­ ban, a vásárokról megmaradott portékájából, bárányirha parasztködmönt, egy szembeni csizmadiánál patkós sarkú, otromba bi­ valybőr csizmát, két házzal odább meg, a mózeshitű ócskásnál olcsó pórujjast, lajbit, durva daróc nadrágot, két váltás testi gatyát és inget erős szőttesből, a fejére pedig vedlett süveget vett a leen­ dő zsellér, hogy a türjei Vincze-majorban majd ezeket hordván, hitványas gönceiben se külömbözzék el a többi cselédembertől... Aztán mindazt, mit e községben vásárolt, gyatra zsidózsákba be­ gyűrve, lovának nyerge mögé, utazótáskájához málházta. Somogy-Szobnál, már alkonyatórán, elkezdett hullongni a hó, sebesen sűrűdő pihepuha pelyhekben, s majd olyan szaporán, hogy fertályóra se múlott el, csüdig caplattak benne a megfáradt lovaik. Hahogy éjtszakahosszat eképpen esik - dörmögte a hóned­ vességtől csurgóra konyult bajuszából Vida bácsi -, bizony mon­ Szilvási Lajos

dóm, hogy reggeltül már csánkig is érhet. Haladozzunk hát, med­ dig még bírják mivelünk e szegény párák. Láthatni elég jól láttak a tompa derengésben, mit mintha a hószőnyeg párázott volna magából, s mert a kanyargós postautat kétoldalt széli szederfák szegték, le se tévedhettek róla. A kancáik nagyokat prüsszentve - kitágult orrlikaik viszket­ tek az olvadozó pelyhektől -, mind sietősebben kapkodták sár­ ga patáikat: olykor már táncoltak a vastagodó hóban. Megfázik a csüdjök, a kényes, karcsú bokájuk - szánta a két gidránt a fiú, s föllélegzett, meghallván esteli nyolc tájt, Sand faluban, hogy kedveszegett útitársa magától hozza javallatba: - Na, itt elkvártélyozhatnánk, te legény. A kicsiny falu éjjeli bakterjától megtudták, hogy a községbíró­ nál, ki eléggé módos gazda, gyakorta keresnek s kapnak szállást elfáradt utasemberek, errefelé járók. - Örömest fogadom be kegyelmeteket - mustrálta vihar­ lámpása világánál a hatoszlopos ámbitus alsó lépcsőjéről nézve a két szép nyergest, meg a két jövevény ázottan is úrias öltözetét a pirospozsgás képű, de lapos hasú, keshedt mellű, ötvennél nem idősb falubíró. - Tiszta szobánkat megnyitjuk, ha ugyan nem saj­ nálják érette a harminc krajcárt, eggyenkint. - Közelebb intette a nagyfarú, ránctalan orcájú öregasszonyt, ki a konyhaküszöbről leste, kiket vert portájukra a hóhullás, meg a kései óra. - Ha éhes­ sek, vacsorát adhat napam olcsón, húsz-húsz krajcárért, fél pint miklósfai borral. - Minden előtt lovainkat akarjuk rendbe tehetni - tekintett végig a ház gazdáján idegen sapkájának bőrsildje alól a fiú, és rántott egyet a vállán, háromgalléros felleghajtójáról rázván a ha­ vat. - Mi magunk ráérünk, de a két jószágot nyomba le kell csu­ takolni. Eképpen tettek, s csak miután szárazra pucolták kimerült kancáik gőzös szőrét - közben a készséges kisbéres a jászolnál, pléh vödrökből megitatta a két gidránt -, toporogtak föl a házba, hol addigra a tágas konyhában terített asztal s párolgó, pirított hagymával hintett krumplis gánica várt már rájok. - Bővön, kedvökre ehetnek - mondta a tomporban terebélyes, sokszoknyás öregasszony, míg a kötőjének csücskével a székeiket letörülte. - Akad még ott, az edénybe. A kísértet

Öten nézték, van-e étvágyuk: a bíró, az anyósa s a konyha­ kemence kerek tetejében hasmánt fekvő, hat-hét esztendős pisze gyerkőc, padkájáról meg két hosszú copfos, szinte koromszemű süldőlány, egyformán fitos orrúak, de a barna hajukhoz is egyfor­ mán haloványak, majdhogynem tejbőrűek, akárha ikerpár lettek volna, holott korban mégis látszódott némi különbség kettőjük közt: a mosolygósabbik már eladóvá keblesedett. A sovány falubíró türelemmel végigvárta, hogy éhes utas-ven­ dégei elköltsék vacsorájokat. Aztán csak, hogy a két tányért elvet­ te előlük az egyik lány, kérdezte meg őket: - Merrül s merre iparkodnak? - Mink? - nyúlt a pipájáért Dévér uraságának kasznárja, s előhúzkodta zsinóros szűk nadrágja zsebéből bőrsallangos, cifra dohányzacskóját is. - Mink... messzirül erre, s messzi to­ vább. - S hogy másfele fordíthassa a szót, kíváncsian azt kérdezte: - E két szép barna leány s a fiúcska szülőanyja...? - Negyedfél éve, hogy árvák - mondá reszelősen a ház gazdá­ ja. - Azóta bizony csak jó napamasszony a gondviselőnk. - Ven­ dégeihez települt, az olajlámpás fényébe, az asztal mellé, s cinkos szemmel nézett össze a csüggőbajszú agg idegennel. Közelebb is görnyedt hozzá. - Úgyis tudom immár! Tálján földön jártak, nem kétes, Kossuth édesapánknál, s onnan az ő üzenetjit hozzák, ahogy olykor más magyar emberek. Itt is, nálunk, nincs esztende­ je, szállott már meg az eggyik, közülök, hazaútján a I\irin városbul. Hát tekegyelmetek is bátran mondhatja, hogy ott volt. Nagy dolog az, vele szóllani, s azt, mit üzen, hazahozni nekünk. Mert őrá váltig hallgat a nép, hallgatnák én magam is, hahogy úgy biz­ tatna, hogy eljő, hazajőni fog onnan, fölemelni a zászlót. Vida bácsi a kandi tekintetű ember elé csúsztatta a bontott kostöke-zacskót. - Tömjön rá a dohányombul. Sose látta finánc. De...hogy’ is tisztelhetném bíró uramat? - Kutas István, szolgálatjára az úrnak - vonta ki lajbizsebéből elrágott csutorájú selmeci füstölgőjét Sand falu bírája, de nem tágított attól, mit már szóba hozott. - Katonája valék magam is negyvennyolc őszin a kormányzónak, generális Klapka alatt. Élvvel szimatolta a szűzi dohány illatját. - Ámde kik akkor a csá­ szár ő fölsége, Ferenc József hada ellen nem verekedtek, szintúgy kérdik, néhanap itt mifelénk is, hogy... - agyarra harapta az elvá­ Szilvási Lajos

sott csutorát - ...mikor is leszen újfent sátoros ünnep? Mármint oly idő, mikor újra fehér hadisátrakkal teli lesznek Buda vagy Bécs vára alatt a mezők. A kilenc lovas ütközetet túlélt Nádasdy-huszár őrmester for­ más füstkarikát pöffentett ázott bajsza alól: - Dejszen... csak nemrég van nyugságunk, békességünk, mit a nemzet bölcse, Deák úr oly csökönyössen csűrt ki a császár ő fölségibül. Erre kegyelmed máris sátoros ünnepet áhitt? - Hidom én, mit más is tud - csippentett apró, kisezer ránc közt búvó szeme pillájával Sand falu első embere. - Hídja a nép, hogy ahányszor Pesten a gróf Andrássy miniszteri elnök csak ket­ tesbe teszen sétát a tekintetes úrral, nemzetbölcse Deákkal, négyszemközt még ők is, kik a békét megkötték a Ferenc József csá­ szárral, titkon azon tanakodnak, hogy igencsak kéne, de hogy’ s mint kéne eloldozkodni Ausztria rossz kocsijátul! - Tán oda lát tekegyelmed Pestre? - somolygott rá Vida bácsi a vizslaszemű gazdára. - S hall is odáig? - Nem látok s nem hallok odáig - rázta fejét a keszeg bíró -, de tudom, hogy jó magyar emberek ők is, s ámbár össze nem eggyezhetnek az ellenzékkel, a pápaszemes Tisza Kálmánnal, s főképp nem a szélbali ellenzéki urakkal, nem tetszik nekiek se, Deáknak se, a gróf Andrássy Gyulának se, hogy országossan most is a régi adótisztek, a német perceptor sanyarittók, meg a németbérenc egzekutor nyúzók, a csipás cseh fináncok sarcolják be a minden­ fajta adókat a népen. - Hogyha, ahogy hamarost leszen is, magyar egzekutor meg perceptor szedné az adót, tekegyelmed s jómagam úgyszintén, e magyar hivatalnok urakra morognánk - hunyorított huncut szemmel Dévér uraságának kasznárja is. - Örvendezve ugyan ki fizetne adót?... De ha Kossuth apánk hazajőne, s lenne megint kor­ mányzó, ő is adókat vetne ki, s épp úgy, rigorózussan beszedetné, mint a jelenbe miniszter Lónyay Menyhért. Merthogy adó nélkül nem bír létezni a státus, az álladalom, mit biztossan rosszkedvibe fundált és örökített ránk a teremtő Isten! - S pipaszárával a ven­ déglátójára bökött: - Ámbár... tegye szíve fölé a kézit tekegyel­ med, s vallja meg őszintén, hogy már a jövendő esztendőbe a föld­ míves nép mégiscsak könnyebben adóz, mint eddig akármikor! így van-e? így van. S nem csak oly okkal, hogy a nyárba a termés bőséges vala, inkább annak okán, hogy eladni ugyancsak eléggé A kísértet

jó áron lehetett mindenfele, állatot is, gabonát is. S mert a keres­ kedelem megbuzdult, az csakis attul történt, hogy Magyarország megbékélve kieggyezkedni tudott fejedelmivel, ő fölsége Ferenc Józseffel, de mi tán legalább ily fontos, a császár Lajtán túl lévő birodalmával, hol a portékáink árát nem rongálják védővámok. Kutas István falubíró némi gyanúval kurkászott Vida bácsi szemében. - Alítom - mondta köhintve -, erőssen alítom már, hogy a tisz­ telt úr földbirtokos ember, avagy gabonával s barmokkal kalmárkodik. Annyira verzátussan fűzi a szót... - Én egyszerű számtartó, majoros kasznár vagyok, ám eggy ritka-eszes földbirtokos úrnál, ki valóba kereskedik állattal, ga­ bonával. Hallani őmellette elég sok mindent hallok, s mit a jobb fülemen beeresztek, nem huzatol ki a bal fülemen se. De sőt... mind azt, mit az én fiatal gazdám mellett tanulok vén ésszel, véka alá nem szoktam rejteni. Hát tekegyelmednek is azt mondom, s ne feledje szavam, hogy bizton megláthassa jövőre, meg aztán még inkább, hogy mennyire gyorsan fog gyaraponni szegény or­ szágunk! Fürge kereskedelem leszen itten, s majd ki falun nem lelhet dolgot, lel munkára a gyáriparokba, meg országszerte is, oly helyeken, hol vaspályákat raknak, s mind e vasutak mentibe raktárházak, indóházak épülnek. Jobb és könnyebb kor jő már a hazára... Miközben a csöndes disputaszót hallgatta, a messzi világból megtért néhai bojnyik a bőrén, egyre magán érezte a két tejbőrű süldőlány kíváncsi s csiklandó szemeit. Loppal leskeltek-pillogtak rá a kemence fapadkájáról, és hol az egyik súgott, hol a másik mo­ tyogott valamit, nyilván őróla, a testvérnénje fülébe. Esetlégből se, akarva meg éppen nem pillantott rájok. Kik vele egy ívású legények, kedvökre cicázhatnak falujokban a lánynép­ pel, mígnem besorozzák őket, s hogyha berukkolnak, katonáéknál is, míg idejök szolgálják, nekik áll a világ, játszódni a hajlan­ dó lányokkal, pajkoskodni kacér és csalfa menyecskékkel... Az ő rongyolt fiatalságából kimaradt a bolondos, fickándó sihederkor, kimaradt a viháncos, léha legénykor, s amiatt, hogy a sorsa ilyesformán fordult, tán szánnia is, sajnálnia kéne magát. Nem szánja, minek sajnálná... Volt szép kedvese három, s hálát adhat az Isten­ nek mindeggyikükért. Első vala Csépe Bozsó, a bogándi boszor­ Szilvási Lajos

kány, a varázserejű, ki élőbbén a törvényűzte süvölvény bujdoklót a parázna, duhaj szerelemre tanítá, és ki utóbb a bitóra ítélt bű­ nöst a halálpitvar siralomházból megszökni segélte. A Rácz Eszter vala második, áldozatos szeretője, ki patkányok közt sínylődött érette, kegyetlen kínzatván a gálád vízváradi szolgabíró által, s ki e rút gyötrelmek után is bátorsággal hordta ki szíve alatt és hozta világra a kettejük ártatlanka fiát. És számkivetettségében, a földkerekének túlfelin is volt kedvese, úri kisasszony szűzi sze­ relmese, Jessica, Miss Faragó, kinek ördöngös csókjától vér serkent ki a száján - máig is érzi az ízét, édes volt és egymást marván marcangolván, édes vérrel, az ő vérével, a szittya paraszt vérével maszatolták ajkaikat, vértől és vágytól háborodott eszelősök, két idegen törzsöknek sarjai, két ifjú dúvad, kiket egy pányvára fo­ gott, egymáshoz hurkolt s gúzsba kötött irgalmatlan hajcsárjuk, a kárhozatos szerelem... Szeme elfelhősült. Jessica vérengző ajakénak, szűzi ölének utána szerethet-e még asszonyt őszintén és igazán? Soha többet. Akárkit ölelne, sivár szájában üröm keserítene minden csókot. Hogyha szelíd és hűséges szeretőjével, kisded fia anyjával, az egy­ re magános Rácz Eszterrel dőlne megint közös ágyba, selyemderekú törvénytelen asszonya gömbölyű két karjában, erős két combja szorításába alélva se éledhet föl a fertőzött vérében a régi zsarát, a tavaly télben még éjhosszat sose csillapuló buja rákívánás. Megrontotta a fellegszürke szemű, félig magyar úri kisasszony... Jessica szántszándékkal, irigy szerelemmel szívta ki véréből, szipolyozta ki háta gerincéből is a képességet, hogy akárki fehérnéphöz nyúlván örömöt lelhessen a más asszony húsában. Mind a halálig nem múló szerelemmel megmérgezve van immár... Üti kísérőjének mindenre figyelmes pillantása e percben akadt meg a fénye kopott citerán, mely a konyhakemence fapad­ káján porosulva hevert a mosolygósabbik lány mellett. - Pöngetni ki szokta? - tekintett körbe a makrapipája gomolygó füstjéből Vida bácsi. - Igen rég hallottam nótát citerán. - Böskénk muzsikál vele olykor - pillantott bögyösebbik lány­ gyerekére a ház gazdája. - Mutasd meg...! Irulva-pirulva, de szófogadón mozdult a koromszemű, szégyenlős hajadon: térdére emelte a máza fakult zeneszerszá­ mot, s ha előbb csak tétova ujjakkal, minutával később már ügye­ A kísértet

sen, magabízóbban játszotta ki rajta a nótát, mit sose hallott még a fiú, s orcája pirultan kezdte a strófát is kidalolni a vékonyka, de fülnek kellemetes hangján: Engem visznek, bilincs rajtam, vármegye házára, Engem sirat ablakából az alispán lánya. Kék szeméből hull a könnye fehér köténnyébe. - Én Istenem, csak ne nézne a betyár szemébe! - Újmódi a nóta - hajolt közelebb kér szállóvendégéhez a bíró. - Búcsúkor hallottuk, öreghonvéd éneklé, féllábú hadirokkant. Muzsikált is hozzá, hitvány hegedővel húzta a községháza előtt. Dévér uraságának kasznárja vigyázatosan, csak a fél szeme sarkából sandított: rá a fiúra. Figyelmez-e, hallva a verset? Tömlöcömből nem látom én Isten szép világát. Nem láthatom a z alispán kökényszemű lányát. Csak a foglár biztat, hogy nem húznak bitófára, Kegyelmet szerez énnekem az alispán lánya. Maga otthon, Dévéren, az ősz derekán hallotta először e nótát, mert az a nyár fogytával kezdett szállani szájról szájra, előbb csak Horka megyében, hol valamely falu versfaragója, paraszti poéta csinálta, azóta azonban már az Upor völgyétől távol is ösmert lett, példának okáért itten, Sand faluban, Somogyország szélén. Ezt a fiút, a betyár Jegenyét énekli a nóta, s hozzáfonva a bojnyikhoz, kidalolja a Pekry kisasszonyt is, pedig azt sehogyan sem sejdíthette a jámbor versellő, hogy a gőgös alispán lánya, Piroska va­ lóban ráhajlítá júni havában a nemzet bölcsét, könnyeivel rábírta Deákot, kérje a császár ő fölsége kegyelmét védencének, kit föl­ akasztani készül a vármegye... Ám ha az egyszerű ember esetlegből se vehette neszét, hogy a Pekry kisasszony az átokverte bitan­ got a hóhér markából kiragadni akarta, Piroska korábbam furcsa kalandjának hírét az Upor mellékén annál inkább hallhatták a parasztok: hogy a sátánfattya betyár - kerek egy esztendeje ép­ pen - a ballai Ó-révnél a nyomába eredt és útját állta a négylovas úri fogatnak, a vármegyeszerte irigyelt hintónak, mely Uporvárról az alispán egyszem lányát, Pekry Piroskát lagziba vitte. S az őr-egyházai országúton a rajtaütés nem akárhogy esett: a haramSzilvási Lajos

ja, ki nem volt kapcabetyár, a batár bakjáról földre parancsolta s karabélyával megdermesztette a vármegye puskás tiszti huszár­ ját és a parádés hajtót, ámde ahogy meglátta a fényes landauerban az ifjú hölgyet, Pekry alispán szépséges kicsi rózsáját, a kökény­ szemű úri kisasszony előtt állván a gonosz szándékát egyszeri­ ben kivetette magából, és se a Pekry nagyúr gyönyörű lányát, se Piroska kisasszony két útitársát nem fosztotta ki pénzükből és ékszereikből, hanem egykedvűn karjára akasztá duplacsövű ka­ rabélyát, fölpattant lova nyergébe, s vasat adva a hókás pejnek, a tetthelyről némán tovanyargalt. Ennek utána, tavasszal, tán nem is oktalanul, de remélvén ámíthatta magát megyeszerte a póri sze­ génység, hogy a bántatlan-sértetlen Pekry kisasszony már csak hálából is pártját fogja a láncon tartott büszke betyárnak, s az, ki a bojnyikról - nevenincs költő - muzsikás verset faragott, e re­ ményben lehetett maga is, fűzgally furulyáját fújván, vagy avítt citerán pengetve a harminchat húrt... Hogyha csuda esvén, magam kivághatnám innét, Pacsirtafűt, nefelejcset bokrétába szennék, Idehoznám a z alispán kékszemű lányának, S utánna már nem bánnám, ha fölakasztanának. Nem rebbent egyet se a néhai bojnyik szempillája, pedig ráérzett rögtön a versezet értelmére: az első strófa után tüstént megmoc­ cant benne a kósza gyanú, hogy az ő keserű sorsáról is szólhatna a nóta. Midőn ő megsebzetten, lázban, láncon nyomta a deszkát, tömlöci priccsen, a vármegyeháza dohos katakombájában, nyir­ kos fogdafalak közt, a kökényszemű Pekry kisasszony volt védangyala, ő, az alispán lánya törődött titkon a rabbal, nap-nap után elküldvén zárkájába a nagytudományú orvost, a zsiványt is megbecsülő Kronstein doktort, bekötözni, kenettel gyógyítgatni a pandúrpuska ütötte sebet, s ugyanő, az alispán kékszemű lánya nem átallotta nehány hét múlva, hogy összeszövetkezzék a ha­ lálraítéltet megszöktetni merész asszonnyal, kit elébb sose látott, a bogándi boszorkánnyal! Ki lehetne, ki más is volna a három versben a kékszemű szánakozó, ha nem ő, az esengő pillantású úri kisasszony?!... S ki lehetne a bús lánchordta lator - kérdezte magától, már szükségtelenül -, ki lehetne a nóta betyárja, a vesz­ tőhelyre viendő rab, ha nem én?... Ha boszorkányos szeretőm, A kísértet

a jövendőlátó Csépe Bozsó jósolja a múltba, szavára se hittem volna, hogy egyszer a népek nótát fognak mondani rólam, s még hozzá velem eggyütt varrják versbe a szentet, Pekry alispán vár­ megyeszépe leányát, a kökényszemű Pekry Piroskát... Egy ideig még nem tértek nyugovóra. Kutas falubíró s Vida bá­ csi az ősi esőket szidták - egyek voltak benne, hogy elkelt volna, ha többet is áznak a földek -, majd, egymást babonásan bátorítan­ dó, arra jutottak, hogy a télben elég sok hó pótolja ki azt, mit az október s a november esőben meg nem adott. S míg így pipaszó mellett múlott az idő, a kemence meleg tetején elaludt a fiúcska, a lányok meg beosontak a tisztaszobába, a két vendég ágyát meg­ vetni. A három férfi az asztalnál tán éjfélig könyököl, ha a lány, ki a vén citerán játszott, oda nem settenkedik apja mögé, lesütött szemmel megsúgni, hogy immár vetve a két ágy, lepihenhetnek a megfáradt utasemberek. - Én még ránéznék lovainkra is - állt föl s lépett a bepárásult ajtóhoz a kurta szakállú nyurga legény, kinek esthosszat nem hal­ lották a szavát. - Bíró uram, adna világot? - Böske, te! - intett szőrtarlós állával a nótás ajkú nagylányá­ nak a ház gazdája. - Ehol van e, itt a viharlámpás, kapd kézbe, kísérd le az istállóba a vendéget, szaporán! A leány a befútt tornácon betakarta fejét is a rojtos-bolyhos hárászkendővel, s nem a lába elé, hanem inkább hátra világított a viharlámpás fényével a hólepte garádicsokon, léptére vigyázhatni a váltig hallgatag ifjú idegennek. Az istálló sarkában, a három tarka tehénen túl, a dikón már békén, nyáladzó szájjal szuszogott a ragyás béresgyerek. - Alszik - súgta a Böske leány. - Fölköltsem-e? - Nem kell. - A fiú egy ölnyi szagos szénát hajított s terített el a két gidránnak a jászolban. - Egyétek. Vasvillával alattuk az almot is összeigazgatta. - Igen szép, úri lovak - simogatta szemével a két nyergest a leány. - A falunkba csupáncsak az új jegyzőnek van hátaslova, ámde az ő sárgája ezekhöz mérve bizony csenevész... - Belepil­ lantott vendégük nagybogarú szemepárjába, s netalán attól, mit látott, nem fontolva szavát, ártatlan mondta ki: - Kár, hogy már kora reggel, avagy már pirkadatórán útnak erednek... - Röstelkedve lehunyta a kunkori pilláit. - Jó volt muzsikálni kegyelmednek, Szilvási Lajos

csuda jó. Mert én immár sose énekelek... kinek is nótáznák! Nincs a falunkba legény, ki nekem tetszhetne. Ha volt olyan eggy, mert volt, ki jövőre a mátkám, aztán meg majd egyszer tán az uram lehetett vala, az sincs már, tavaly óta. Csatába veszett ő, húszévessen, Szádova mellett. Szádova meg Königgrátz - ismételte magában a hírhedtté lett cseh vagy inkább morva falu s városka nevét a halálsebzette fiú. Ott, Königgrátz és Szádova harcmezején tiprották tönkre tavaly, nyárhó elején a porosz hadak ő fölsége, a császár százezeres sere­ gét. Akkortájt épp’, mikor ő, kire ötszáz pengő vérdíjjat tűzött ki a vármegye, nyargalván menekült az Upor völgyéből délnek, hogy az apja parancsa szerint a vitéz tálján Garibaldi vezér s a magyar száműzött Türr István generális szent lobogója alatt a hazáért és a szabadságért harcolván jöhessen becsülettel vissza szülőföldjé­ re. S míg ő, ha hiábavalóan is, akkor délnek tartott, Szádova mel­ lett elhullott a legény, kit férje-urának várt haza onnan e megszomorított lány... Tán hagynia kéne, hogy azt cselekedje a két keze, mit megten­ nie nem szabad: átalfogja e búterhelte teremtés gömbölyű vállát, s idevonva magához, csókkal vigasztalja szegényt. Mert ezt kí­ vánja könyörgőn, fölfakadott gyászában, reszketegen... Nem mozdult. Leszen egykettőre, galambom - mondta ki nagynehezen -, meglásd, akad újfent hozzád illő, módos, jóravaló... Elvette a lámpást tőle, s hátra se pillantván fordult ki az istál­ lóból. Vagy tán mégiscsak megölelnem kellett volna a szíveszorultat? - töprengett később a sötétben, miután Vida bácsi a szomszéd ágyon rákezdett hortyogni a vastag dunyha alatt. - Nem! - mond­ ta magában mindjárt. - Öleléssel, csókkal vigasztalván, szívtele­ nül cselekedtem volna, ha abba a percbe netán örömöt szerzettem volna is, elhessentve csekélyke időre a búját. Álságos, hamis, orv ölelés, csók, simogatás lett volna, ha elplántálom benne a csal­ fa reméllést, azt, hogy tán nem utolszor látott engem ez estén. Mert akaratlan is olyformán hitegettem volna, karomba szorít­ ván, mintha valóba is újfent erre vetődnék egyszer, s jőni idővel már érette fogok. Ha akárki paraszti leány a csatába veszett ka­ tonának nem leli párját a saját falujába, magát könnyűden hagy­ ja elámíttani mindenféle leteng idegennek ígéretitül, csak kedve A kísértet

szerinti legyen, tessen neki szemre a nyalka tekergő. Én is dancs, földterhe gazember volnák, hogyha ölelve bolondítottam volna e bánata rejtő árvát... Kora hajnalban pedig, azt látván, hogy máris a konyhában sürgődik a lány, jóformán észre se vette, hogy ott van, s miután a kitárt kapuban földobta magát a nyeregbe, alig biccentve köszönt el tőle. Feledje legott a továbbálló utasembert! jó emlék, őrizget­ hetni való, ne maradjon benne az úrias öltözetű idegenről! Ámbár Vida bácsi - magát kötelességéhez tartandó - aggályosán ellenzé, hogy akármily kissé eltérüljenek útjok irányától, enged­ nie kellett, mert a legény konokul kikötötte, hogy ő Piskén akar átöltözködhetni, a Bársony Jónás malmában, ahol aközben, míg átvedlik, váltani fog, mert kell, pár fontos szót az okos molnármesterrel. Minthogy azonban Piske ugyan gyepűjén van Horka-megyének, mindazonáltal olyannyira Horka-megyének a része, hogy ott a tavaszban Horka-vármegye portyázó pandúrjai látták - s bizo­ nyára nem is feledék el azóta - a vérdíjjas Jegenyének az ábrázatját, elővigyázatosan gondolkodván úgy egyeztek, hogy Horkamegyébe hatolni csak esteledéssel fognak. Ezért egy pusztai rossz csárdában, hova déli ebédre betértek, szürkületig kényelmetesen nyomták könyökükkel az asztalt, mintha a tegnaptól tartó hava­ zásnak elálltát várták volna. S csakugyan kiderült estére a menny­ bolt: a csikorgó fagyban az ég magasán kisezer gyémánt, jegeces csillag ragyogott. A kietlen rétlegelőkön s a takart szántásokon át a lovak fél szárig-szárig jártak a hóban, mégis alig két fertály óra alatt oda­ értek Piske határába, s mert ott, a fehérre meszelt faluszéli malom telkének akáchasovány kerítése mögül, mérges csaholással adott jelt gazdájának a két lovasember jöttéről a kuvasz, mire megköze­ lítették a malomfundus kapuját, már lámpással gázolt ki a hóban elejbök a térdemerev szélmolnár, hogy az első szót, a fiú hangját hallván, hőkölve riadjon vissza, s dermedten bámuljon a kísértei­ re, a holtnak hírlelt, tűzbe veszett bojnyikra, ki - hinnie kell a szemének! - mégse lidérc, hanem ép-eleven, s épp oly deli termet, mint az időben volt, mikor itten, az ő malmában lappangván rej­ tette magát! Szilvást Lajos

- Az anyád ne sirasson! - hördült, s elfulladt egy pillanatig. Csakugyan te vagy az - te vagy, evvel a kurta szakállal?! - Menten megtudhat mindent tekegyelmed, Bársony uram, csak elébb beeresszen minket a portájára... S míg az ijedtségtől, de legott az örömtől is szipogó asszony­ ság, Bársony Jónásné a toroskáposztájával a molnáriakban Vida bácsit jól tartotta az asztalnál, a fiú fölment a malomba a tagba­ szakadt őrlőmesterrel. - Hogyha hivém is, ebadta legény, hogy a tűzvész elpusztí­ tott - mondta a molnár, egyre tamáskodván meredezve a néhai bojnyikra -, azóta is őrzöm a forgópisztolyodat meg a duplacsövű puskádat. Köll-e, od’adjam-e őket? Semmi hibájok, mert katonássan, repceolajjal kenve pakoltam el eggyiket is, meg a másikat is. - Legjobb helyök itt van a fegyvereimnek - dőlt a fiú hátával a bálvány fának, a vastag-erős, a malom tetejéig nyúló tölgyfagerendelynek. - Nem kellenek... eggyellőre. Egyéb kérésem van tekegyelmedhöz!... Kik hazahíttak, s újfent elrejtezni segélnek is engem, nyilván nem késnek tudtokra adandni apámuraméknak, hogy már itthol a kóbor kölkük. Nem terhellem hát tekegyelmedet avval, hogy hírem vigye hozzájok. Fárasztanom avval kell csak, Bársony uram, hogy a summát, mit od’adnák, elvegye, s úgy cse­ lekedjen e pénzzel, ahogy kívánom, s mindjárt mondom is... És mire elfüstölte csibukjából a dohányt a nehéz lélegzetű szélmolnár, meghallgathatta s meg is érthette, mit és mi okon kér tőle e célja-tudó élő holt, egykori gyámolítottja, ki tél végén e sze­ gény faluban, Piskén kirabolta s megregulázta a népnyomorító tolvaj adótisztet, meg a patkánylelkű Spatz Jonatánnak a három zsebrák fegyveresét, a fináncokat is. - Hát hajlik-e megcselekedni nekem, mit kérek, s jó szívvel tenné-e, avagy csak kényszerűen? - firtatta gyanút fogván a fiú, mert hosszasnak tartotta, ahogy szótlan nézett a szemébe morózus pártfogolója. - Feleljen már tekegyelmed! - Félteni téged féltelek én - rágcsálta csibukjának szárát a hadakban térdén rokkant molnármester. - Az aggaszt engem, hogy te az irhád ismétleg vásárra viszed, s ahogy elmondád, nem is egyszer... Számolj már! Eggyetlen az élet! S hogyha nem is kö­ telet kapnál már nyakravalónak, a léthossziglani börtön is eggy

A kísértet

a halállal!... Fontold meg, hogy eleddig kétszer volt irgalmas hoz­ zád, kétszer könyörült meg rajtad az Isten! - Háromszor könyörült meg rajtam - fürkészett föl a tölgyfagerendely legtetejéig a pór Jegenyék ivadéka. - Az ő markába vagyok s leszek eztán is, míg élek e földi világba. Reá bízom ma­ gamat. Mert írva vagyon: ki lehet vesztünkre, ha Isten, az út mivelünk van? - Megremegett és rúgott egyet a szíve. E bibliaszókat, melyek egyszeriben nyelvére tolultak, Jessica ajkáról hallotta, nem is rég... - Hogyha halálra kiválasztott, a halálra kiválaszttatva vagyunk. - Koponyájában duruzsolta, halántékának csont­ ja alatt suttogta a szentírási igéket a fellegszürke szemű kedves, s ő már csak elismételvén mondta utána: - De hogyha kegyelmé­ ből bántatlanul és hosszú kort élnünk elrendelve van, úgy nincsen hatalom, nincs ellenség, elemészteni képes. - Füle alján is a szőke kisasszony mély és selymes hangja dorombolt. - Sorsunkat kije­ lölte, élőbbén, mintsem megszületénk... eleve s változhatlanra ki­ mérte az Úr! Fölszegte az állát. Észhöz térnie kell! Your fantasy... Ezt is Jessica mondá. Csak a képzeleted... Nehezen mozdult, s keze tétova volt, míg nagylassan beleszámlálgatta a gondterhelt szélmolnár taplószáraz tenyerébe a pénze javát. - S most átöltözködnöm kell - mondta rekedten. A premontrei szerzetesek rendjének háza a türjei dombon maga­ sodó kéttornyú templom több mint hatszáz éves téglafalához támaszkodva tekintett le a mindössze három utcából álló köz­ ségre. A leghosszabbik páros házsor az országút mentén állott, s e meglehetősen széles, Zala vármegye által gondosan ápolt út­ nak alapját még a Dunántúl-szerte - Pannónia földjén - megte­ lepült ősrómaiak rakták le, de oly hozzáértőn s lépésről lépésre hibátlanul illesztvén egymásra meg egymáshoz a végtelen életű kőlapokat, hogy a római út lett fundámentuma csaknem két év­ ezred után is a zúzott kőnek, mellyel a vármegye útkaparói idő­ ről időre beszórták, s mely mindig elporladt ugyan, de megannyi kemény takaró rétegként ülepült meg rajta... S valamint ez a két­ ezer esztendős út el nem mállott, mellette a község is szívósan túlélt ezeregy bajt, s ha a lélekszáma időnkint megcsappant is a sűrű viszontagságoknak, mindenféle s -fajta hadak portyáinak Szilvási Lajos

és nem kisebb mérvben a földbirtokló kény- s kegyurak dúlásainak, megszámlálhatlan kapzsi viszályainak közepette, sosem pusztult el egészen: ha a türjei nemzet, a régi magyar népesség egyre fogyott is, a gazdátlan portákra s a parlaggá lett, pörjét ter­ mő jobbágytelkekre a földjekevés német hercegségekből hívott és hozatott éhes pórnépet, javarészt élelmes, szorgos szászokat ő fölsége, az asszonycsászár, Mária Terézia... Ilyesformán szólott Vida bácsi a helység múltjáról, miután Szent-Grót kisváros irányából közeledvén - meglátták a tekinté­ lyes templom két kősisakos tornyát. - Ideértünk hát - köhögött egyet, s megtorpantotta lovát a kihalt faluvégen, honnan végigpillanthattak a templomdomb tetején, mely a község főtere is volt, balra a lámparudas jegyzőséggel, a deszkakapus vendégfogadóval, meg az iskola bádogtáb­ lás épületével, jobbra pedig - szemközt a beszálló-vendéglőnek - félölnyi magas kőlábazatú, háromkéményes, hosszú házzal, mely más nem lehetett, csak a szerzetesek latifundiumának jó­ szágkormányzó irodája. Hasonlatos ahhoz a kancelláriaházhoz Upor-Verebélen - mondta magában a néhai bojnyik -, hol tavaly év szilveszter napja előtt, s nem is este, hanem délórán, kiürítettem a királyi kamarabirtok hivatalának pénzes vasszekrényit... - S akaratlan megkérdezte magától: - Megtenném-e ugyan még egyszer, mostanság, hogy okossabb már az eszem? Minthogy a jószágkormányzóságon már nem lelhették meg a méltóságos Weingartner Szeverint, tovaléptettek a két kancán, s a fehér reverendás szerzetesek zárdája, az egy emeletnyi magas, sárgára meszelt rendház kétszárnyú, bakszarv-veretes-vaspántos tölgykapujánál szálltak lóról. Ki kaput tárt - szőrtelen és püffedt ábrázatú klastromszolga, netán kulcsár is -, szigorúan vette szemügyre az ifjabb és az idősb jövevényt, meglátva azonban a két szép gidránt, s meghallván, hogy a méltóságos Weingartner kanonok tudomással bír bizonyos Vida Márkus kasznár érkeztéről, odaintette magához a görbedt férficselédet, ki a háta mögött téblábolt, s rárecsegett: - Fogd száron a két lovat, Esvány, s jártasd őköt, ameddig a látogatókat a kormányzó úr színe elé kísérem. A rendház boltozatos folyosóján - odakint már esteledett elkelt a világosság, mit a két kőfalra akasztott vasvázas olajlám­ pások lángja adott. A kísértet

Az ürességtől visszhangos, minden lépéstől kongó korridor végében a klastromszolga megállott egy dúsan faragott ajtónál, bátortalanul koppantott rajta, s félénken benyitotta. - Alázatosan bejelentem e két embert - kárálta valóban aláza­ tosan -, kiket állítólag várnia tetszik méltóságos uramnak. Vida bácsi a hódprémes kucsmáját, a fiú a fakó-formátlan pórsüvegét leemelvén lépett át a kivásott kőküszöbön. Jószágkormányzó Weingartner Szeverin kanonok klauzurai lakrészét két dísztelen-egyszerű, krétafehérre meszelt, boltíves mennyezetű szoba alkotta. A külsőben, hol Dévér uraságának kasznárja megállt - ahogy illendő - a legénnyel, két oldalról köny­ vek százaival terhelt tékák födték a falat, s e homályos helyiségből nyílt ama másik, melyben a mindenféle papírokkal teli íróasztal­ tól, négy égő gyertya mögül kerekarcú, duplatokájú, hordómellű pap kelt talpra. Igen testes, legalább kétszáz font súlyú férfiú volt, koponyája kopaszra beretvált, szája kemény metszésű, nagylikú orra szeder­ jes. Vajszín, szinte fehér reverendáját a kövér derekán haloványkék cingulus ékes selyme övezte, s végig a mellén és a hasán is ily égszínkék gombocskákból varrt hosszú sor volt dísze a szerzetes­ öltözetének. - Furkó, kend elmehet - intett plajbászával a bőrbajszú kul­ csárnak, s mindaddig szó nélkül szemlélgette a látogatóit, míg­ nem a klastromszolga után csakugyan becsukódott az a külső ajtó. - Adjisten, Vida - mondá ekkor némi mosollyal a keskeny szá­ ján, s körbekerülve az aktákkal telizsúfolt íróasztalt, nem hagyta kezet csókolni az élemedett Nádasdy-huszárt, hanem emberesen parolázott a hadastyán számtartóval. - Látom hát, meghozta ke­ gyelmed e hírest! Végigmérte a vállas-szálas, póznamerev pásztorfia latrot. Lámcsak, az olcsó göncök, az ócska parasztködmön, meg a csiz­ májára rogyott abaposztó lábravaló se silányítják toprongyos, lom­ pos, lőcsön-görcs bugrissá ezt a bitangot! - biccentett akaratlan a gondolatára. Sudár, egyenes tartású, mintha karót nyelt volna a hóhérmegkívánta zsivány! S a tekintete tiszta, minő ama ritka teremtmények szeme, kiknek bármi körülményben, ha bitófa alatt is, van merszök megvallani és vállalni a vétkeiket! Nem, nem cso­ da hát, hogy védeni nemcsak az érzelmes szívű ifiasszony, Pekry Szilvási Lajos

Piroska akarja, hanem vele ellentett természetű, hűvös eszű, meg­ fontolt férje, ki tisztesség s becsület dolgában olyannyira kényes, Szekrényesi-Schreiner Béla is elszántan pártolni törekszik e fátumfútta fiút! - Mi az ördög! Mit látnak szemeim?! - lépett közelebb a ke­ gyébe ajánlott hányódóhoz, s igazán elképedt. - Ősz hajszálaid is vannak már, törvénytipró? A leendő zsellér komoran, szótlan bólintott. - Föl sem fortyansz? - fonta keresztbe a hájas, domború mel­ lén két karját a kopasz kanonok. - Nem tiltakozol, nyavalyás, sérelmezvén, hogy törvénytiprónak titulállak?... Jól teszed. Az vagy, atyámfia, törvénytipró! Mert egyaránt áthágtál isteni s em­ beri törvényt, bandita! Nemcsak erőszak, gyilkosság, rablás, útonállás, nemcsak fegyverrel tett balesetek terhellenek, ámde parázna viszony, vadházasság is az ingatag, álnokul elcsábított női személlyel, az elhagyatott szolgálóval, ki azóta világra vajúdá gyermekedet! Törvénytelen ágyon fetrengtél, törvénytelen ejtet­ ted meg a balga leányasszonyt, híjával a házasság szent szakrámentuma áldásának. Lásd be tehát töredelmes lélekkel, lánchordta bitófavirág, hogy törvénytiprónak jogosan nevezélek! Eleddig szinte szelíd, noha vészjósló hangon korholta a néma legényt, Szekrényesi-Schreiner Béla s Pekry Piroska tizennyolc éves bandita védencét, ki kövülten tűrte kegyetlen vádszavait, s halovány jele annak, hogy nem szenvtelenül hallgatja a durva igéket, csak a két szénfényű szembogarán látszott, ahogy eltágul­ tak a pillák árnyékában. Mindazonáltal bűnbánatnak, alázatnak nyoma sincs a szemében... - Gyónni mikor gyóntál legutolszor? - förmedt rá hirtelen és nyersen, hogy megrettentse a hétpróbást: legalább egyet rezzen­ jen az arca. - Felelj! A fiú lassan teliszívta üres tüdejét a szerény papi hajlék szá­ raz, gyertyaszagú levegőjéből. Ez hát a kuruc kanonok, ki hat éve, az önkény gyászidejében, s tán ahogy itt és most mennydörg, ugyanoly félelmetesen kikiáltani merte az irgalmatlan igazságot, hogy a Habsburg, mármint ő fölsége Ferenc József császár, tör­ vénytelenül terpeszkedik ősi hazánk, Magyarország trónján! És nemcsak kikiáltani merte az eltiltott igazat, mit börtönnel büntet­ tek a bíróságok, hanem arkangyal szájjal hirdette tovább is, elad­ A kísértet

dig, mígnem Keszthelyről szuronyok közt hurcolták a komáromi várba, a zsarnokság haditörvényszéke elé. - Sose gyónhattam még, méltóságos uram - nézett egyenest a szemébe a lázító papnak, kit a vészbírák verdiktje után tüstént elcsaptak előbbeni tisztéből, s ide száműzték, Türjére, hogy élet­ hosszig ez Isten háta mögötti helyen bűnhödje a fölségsértő vét­ ket. - Még az imádságokra, a Szent Miatyánkra s az üdvözlégyre is édesanyám okosított, mert a csekély Upor-Egresen, ott a falunk­ ba, a mái napig sincs templom, pap se. Az ildomosán csöndes felelettől máris csillapodott a bagolyszervű jószágkormányzó akarattal színlelt háborgása. - Olyasformán nevelődtél hát, te pogány, mint árokparton a dudva. - Nem éppen - pillantott a falon függő feszületre az egykori bojtár, mintha a réz Krisztusnak vallana, mentve magát. - Mert engemet ott, hol Szent György napja s Mindenszentek közti idő­ be, egésszen az ősz fogytáig pásztorítottuk a barmot, a pusztai rétlegelőkön, s rendre az esteli tűznél, édesapám sok jó dolgokra tanított... tán mindenre, mit ő hallott azidőbe, midőn a huszá­ roknál, a vitéz Vilmos-regimentbe élőbbén a császárt, ő fölségit, majd a szabadságot szolgálta. Kicsiny korom óta az ő szájárul megtanulám megváltó Krisztus urunk csudatételes életit is, bölcs példabeszédjeit is, de tanított engem a biblia régi regéire, Éva meg Ádám ősszüleinkre, zsidó Mózesra meg Illés prófétára, zsolozsmás Szent Dávidra, erős Sámsonra, keresztes Szent János fejevételire... Credo quia verum - gondolta a szánakodó szívű kanonok, ki éppen e gyöngéjét leplezte goromba beszédjével. - Született intellectus, természetes ész és értelmesség rejlik e sorspróbálta parasztivadékban. Béla s hitvese méltán mondja tehát, hogy hí­ ressé válhatnia nem bojnyikként, nem a törvénnyel hadakozván kellett volna. Hiszen ha nemes hajlékban jő e világra, tizennyolc esztendős fővel ma kiművelt ifjú férfi lehetne, tanult ember, ki hónának idővel dísze leend... Oh hány ezer és millió gyermeknek lett már sorsa a kallódás vagy alázüllés, szanaszerte a földkerekén s e hazában, mindenféle körülmény mostohasága miatt?! Az apátlan-anyátlan gyerkőc, hajdani gyámfiam is, Szekrényesi-Schreiner Béla, mivé lett volna vajon, ha tizenhét éve, midőn atyját Szilvási Lajos

a tirannia börtönben senyveszté, nem karolom föl, s nem mara­ dok patrónusa mindaddig, míg oltalmamra szorult ama hitványak közt, kik a zsarnokságnak hízelkedve a rab honvédfőhadnagy el­ árvult kisfia ellen acsarkodtak! S e szilaj vérű fiatal szittyát, mi­ előtt gyilkossá lett vala, meg nem alázta-e gróf Majláth Kelemen csorvasz szolgája, a korbácsos botosispán, rátámadván nemzőjé­ re, a tisztességes nyájagulyásra? Lapáttenyerével megmarkolta a néhai bojnyik akácfakemény vállát. - Míg lényedet egzamináltam, atyámfia, ránk estéllett - mond­ ta. - Sötét lett, és teneked még Vincze-majorba is eljutnod kell, mégpedig innen fogva gyalogszerrel, minthogy Vida Márkus uram mostantól elveszi védő karját rólad, s még azt is tüstént feledendi, hogy ismert volna, avagy csak látott. Sarkon fordult, körbekerülte az íróasztalt, s lúdtollat mártott az ezüst kalamáris tintájába. - Figyelmezz! Evvel az írással kell Vincze-majorban az intéző gazdász úrnál magadat bemutatni. Az ő neve Kóp Antal, termé­ szete zordon, sőt rabiátus. Olyan hát, mint aminőnek a rátermett tiszttartónak kell lennie. Bármi parancsot is ád, ellent sose mondj, mert fürgén jár markában a nádpálcája! - Beszórta fehér porzó­ val a pár sor tintabetűt, s a bagolyszeme még egyszer belevájt a legény szénfényű pupillájába. - Tanácslom ezennel s végezetül, hogy pásztorönérzeted úgy vágd sutba e perctől, mintha nem is lett volna tulajdonod. Ezt kívánom tőled, sőt elvárom, atyámfia! Add szavadat, hogy rám hallgatni erős leszel! - Az leszek állhatatossan, méltóságos uram - roppant a fiú foga közt az ígéret. - Bárha segéljen az Űr! - Ámen - dünnyögte szavára a jószágkormányzó kanonok. Ha pedig meghallod rendeletem, hogy színem elé járulnod kell, szíved örvendezhet majd, hiszen én csakis akkor hívlak, hogyha apátlan gyermekedet meglátni meneszthetlek valamely jó hely­ re, hol özvegy kedvesedet, karjában az aprósággal, lelni fogod. - Közben Vida bácsinak intett lúdtollával; lépjen az íróasztalhoz, s válasszon a vámstemplis fadobozból kedve szerint egy szőke szi­ vart. Tolikést is adott a hadastyánnak, megvágni a sárga havanna hegyét, majd mintha sohajtott volna is egyet, kedvetlen fordult a fiúhoz: - Végy búcsút Vida Márkus uramtól, mondj neki hálát, A kísértet

aztán lódulj, furcifer, és tudakold meg a kulcsártól, hogy merre-miképpen kell nekivágnod a hóbetakarta határnak, Vincze-majorba, e ház kapujából. - Önkéntelenül fölemelte a jobbját, áldást adni ■ > a végzetverte legényre: - Deus sit teáim! A premontrei ordó türjei hitbizományának szőlőhegye, erdei, í rétlegelői s termőföldjei három gazdászati góchoz, a klastrom- ; mai szomszédos belsőmajorhoz, a községtől legmesszebb épült j Adolf-majorhoz, s a falu Kokasvár nevű útjáról fél óra gyaloglással is elérhető Vincze-majorhoz tartoztak. A legcsinosabb volt mind­ háromból Vincze-major, hátában a sűrűvadon tölgyessel, s a cse­ lédházai, óljai, istállói, karámjai, szérűi és pajtái körül szintúgy ; terebélyes fákkal, ahogy vastag derekú rezgőnyárak páros sora szegte a szembejövő szekerek számára se keskeny duplacsapást, mely összekötötte a Türjéről Bögötére vivő zúzott köves úttal. A nádfödeles, kicsiny ablakos, ám mindig makulátlan-tiszta, fehérre meszelt falaikkal s nyárhosszat muskátlivirágos tor- á nácukkal takaros zsellérházak mindegyike két-két kommenciós | cselédembernek adott otthont, noha szűkös módon, minthogy ; a két asszonynak az épületek közepében lévő pitvarkonyhát haj- ; naltól estig közösen kellett használnia, éjjel meg csak az innen nyíló egy-egy kis szoba volt a családok fészke, saját hajléka, akár- i hány gyermekkel gyarapodtak is évek múltán. Vincze-majort ma- ■( gaszántából mégis csak ritkán hagyta el egy-egy régi cseléd, mert 1 rang és tisztesség volt a fehér papok aprólékosan és szigorúan kor- J mányzott uradalmában szolgálni, hol az, ki a béréből s járandósá- >, gaiból takarékosan élvén élire rakta a krajcárt és a forintot, idővel : - s ennek nem is egy példáját látta a környék - már a saját földjét szánthatta néhány holdon, vagy Tűrje, vagy Óhíd, vagy Gógánfa > határában. S ha a türjei telkes gazda magánál kevesebbnek tartá | is a premontrei birtok zsellérnépét, s benne a Vincze-majorban szolgálókat, a nincstelenek Zala vármegyeszerte irigyen vágytak l rá, hogy bár ne bizonytalan és krajcáros napszámon tengődve, hanem kikötött, kontraktusban szavatolt, így évről évre valóban biztos bérért, érdemesen gürcölve etethetnék a családjokat, azt > is hozzászámolhatván esztendőről esztendőre a pénzbeni és tér- j ménybeni járandósághoz, hogy minden zsellér egy tejelő tehenet1 borjúval s egy anyadisznót, valamint egy hízót tarthat a birtok jó- ■ voltából: legelőin a csordában meg a csürhében, s a major baromistállójában, hidas-óljában nevelődnek a zsellérek jószágjai is. Szilvási Lajos

Szemközt a cselédházakkal, persze tekintélytartó távolság­ ban, legalább ötven-hatvan lépésnyire tőlük, faragottas deszka­ palánkkal körbekerített tágas kert közepén állott a cserépfödeles tiszttartó-kúria, homloka hosszában két-két zsalugáteres ablak­ kal, lépcsős tornáca alatt pedig öt szép kőoszloppal. A világ túlvégéről hazahívott bujdoklónak e lakban kel­ lett Kóp intézőhöz bekopognia, jóllehet esteli tíz volt már, mire Türjéről - a mezőben végig másfél-két araszos hóban gázolva kivergődött a majorba. A tiszttartóház deszkapalánkja mögül mérges puli morgott és ugatott ki a jöttére, de mihelyt ő rászisszent - „Kuszi, kusti!” -, e pásztori szóktól rögtön a lábához szelídült s a nyomába szegült a gubancos házőrző, majd menten előugrándott, valahonnan az épület árnyékából, egy csahos és játékos vizsla is. - Azt a teremtésit, hányan vagytok még...? Az ebek harsány, de nem ellenséges lármájára az ámbituson fény támadt, s az üvegszemes ajtó is megnyílt. Küszöbén úrfor­ ma, csapott vállú, hórihorgas férfiú állott, ingujjban s hajadonfőtt, nyilván Kóp Antal, a tiszttartó maga. - Hé, ki vagy, ember? - rikkantott, s fölemelte a réztükrös petrólámpát. - Ki az ily kései órán? - Jó estét a tekintetes úrnak - köszörülte kiszáradt gégéjét a fiú. - Levelet hozok onnan... - Hátratekintett Tűrje felé. - Ő mél­ tósága, a kormányzó úr küldi az írást. Kóp Antal birtoktiszt szőkevörös hajú, ámde sötétebb bajszú ember volt, negyvennél nem korosabb, otromba alak, csupacsont ábrázatú, szögletes álián rőtes kecskeszakállal. - Gyér’ be, akárki legyél is - mondta mogorván, noha már sej­ tette, ki légyen a kormányzó leveles küldönce. - Szerencséd, éjjeli kujtorgó, hogy imetten leltél. Verd le a csizmádról a havat... Beterelte az intézőlak jókora konyhájába a kései jöttmentet, s lámpása világánál nyomban tüzetes szemlét tartott a leendő zselléren, ki felől három nap előtt, Türjén jártában, a jószág­ kormányzó hivatalban hallott, mikor is csak amúgy foghegyről adta parancsba a kurtaszavú kanonok: „Hamarossan küldök Vin­ cze-majorba egy új embert, fiatalt és markost, számoljon vele, tiszt­ tartó úr!” Ám az iránt, hogy honnan s mért is eresztették vagy kergették el a szóbanforgót, nem mondott egyetlen igét se a méltóságos. Hozzátette ugyan, hogy „Vincze-major jól fog vele járni, A kísértet

amice!”, de ő ettől egy jottányit sem lett okosabb. Most hát, szem­ től szemben látva a bonorum director ajállta személyt, in praxi et in praesentia eius készült megtudhatni, miféle-kifajta is. - Antal - nyafogott ki a konyhával szomszéd hálóhelyiségből egy álmos-nyűgös asszonyi hang -, ki van itt? - Aluggyál csak - csukta kilincsre a résnyire nyitva maradt ajtót a major gazdája, s visszahelyezkedvén a viaszkos vászonnal letakart étasztalhoz, hol előbb újságját olvasgatta, megint végig­ mustrálta a szép szál, de a nyűttségétől már szemebágyadt póri legényt. Mi okon van a kormányzónak gondja reá? - kérdezte ma­ gában, s máris helyben hagyta a hirtelenében támadt gondolatát, hogy bár nem több húsz esztendősnél e facér csellengő, mégis akár egy meglett férficseléddel, kendnek titulálván fog vele szól­ ni. - Beszélje ki kend, hogy hol szolgált ezidáig, s mondja meg azt is igazsággal, hogy hány s mely fajta paraszti teendőkben lett jár­ tas. Előre kitudnom kell, mire használhassam Vincze-majorban s kint a határban. Halljam hát! A fiú feszesen tartotta magát, noha rögtön ráérzett, hogy a kend annyit teszen: emberszámba veszi s kimutatja a tiszttartó, hogy esetlegből se tekinti tahónak, dudvafejű döhedernek. Meg­ fontolta az úr, nem kétséges, hogy a méltóságos kormányzó nem küld a nyakára mihasznát, s ahhoz, ki parancserejű írásával jő Vincze-majorba, tanácsos némi csekély becsüléssel szólani, még ha cseléd leszen is holnaptól! Mindazonáltal okossabb - vélte -, ha úgy felelek neki, mintha nem is hallottam volna az első kérdésit, hogy eleddig hol keresém kenyerem... - Szolgáltam, uram, lóháton is, ámde gyalogmunkával is épp eleget. Ha lovásznak lennem kéne, hibátlan helyt állnák, de ha furmányosnak lenni parancsolják, avval se, fogattal járva se val­ lók szégyent. Aztán... pásztorítottam szűzgulyanyájat, s nem fé­ lek megfejni a csiklandós tehenet, de csinálok sajtot is egy-két faj­ tát, és ha fadönteni kell, tenyerembe helyin van a fejsze, tekintetes intéző úr. - Azt már szántszándékkal nyelte magába megint, hogy lőfegyverrel célt sose téveszt, mert kitanították s kitanulta, ho­ gyan kell embert ölni. - De el ne feledjem már... - Kicibálta daróc nadrágja zsebéből Weingartner kanonok levelét. - ím’ itt a papír is, od’adnám végre. Szilvási Lajos

A kecskeszakállas tiszttartó föltette a pápaszemét és széthaj­ totta az írást. Kedves Kóp! Soraimmal küldöm Vincze-majorba, kit ígértem volt. Életerős, láthatja kegyelmed. Vélem, minden fajta kemény munkákra is alkalmas. Bizakodni lehet, hogy bérét megszolgálni törekszik a ficzkó. Mikor ellik a svejczi tehén? Megüzenni ne késsen! Nóta bene a konyhának tíz font vaj liferálandó. Maradok, mint eddig, jó-akarója Weingartner Az intéző még egyszer végigmérte a rábízott major új zsellérjét. - Hogy mi lakoz kendben, firtathatnám, de minek firtassam... S elhallgatta a gondolatát, hogy tán valamely szép papnak - ahogy Türjén is hívja a nép a premontrei zárda lakóit - titkolt fattya e szálegyenes, jóképű póri legény. Éppenséggel lehet olyformán is, amint számos szép pap már elköveté vala, hogy maga Weingart­ ner Szeverin nemzé egy szemrevaló és forróvérű menyecskével, még keszthelyi múltjában, vagy akárhol másutt. És föltenni lehet - folytatta magában -, hogy miután csak mostanság szerzett tu­ domást ő méltósága a fattyáról, immár legalább a jelenben akar válhatni javára a magjából születettnek, mondván, későn is jobb, mint soha... Mindenesetre akárki csinálta is, itten olyan bánás leszen osztályrésze, minő szorgalma, igyekvő fáradsága. Ahogy kedvezményt élvezhetni sosem fog, azonképpen sosem érhe­ ti semminemű jussában olyan kár, mit méltánytalanul rónának rá, járandóságaiban rövidítve - figyelmeztette magát önnön prin­ cípiumára, melyet tíz éve, mióta a tisztségét viselé, egyszer se, akármi haragjában se szegett meg. Kend egyelőre a fölső istállóban kap hálóhelyet és ládát, hol a cókmókját őrizheti - állt föl. - Az istállós öreg, Ángyán bácsi parancsol kendnek, ahányszor a napját itthon, Vincze-majorban töltheti kend. Meg valahányszor a külső munkából hazaér kend, annak utána is, esténkint, Ángyán Ambrus kezelába leszen. Most elmegy kend lepihenni, s hajnali négykor serken, mert a favágókA kísértet

kai, nyolc ember, reggel az ötvösi makkosban kell bükköt dönte­ ni, s ötkor a fejszés-fűrészes csapatot már várja az erdész, hely­ ben, az irtáson. S majd estefelé, miután megjőnek a fás szánokkal, kend a szegődményes kontraktust itt a bürómban aláírhatja, ha tud... Tud-e írni? - Tudok írni, tekintetes úr. Háromfertály tizenegykor a hodály-nagy fölső istállóban, hol a hosszú jászlaknál harminc-valahány szép tarka tehén kérődzött térden, s tíz fejelógatván ácsorgó stájer igásló szunnyadt, a fiú ne­ kiállt megtömni szagos szénával a deszkadikót, mit a félszemű Ángyán Ambrus megmutatott neki. - Hát te vagy az, kit a tiszttartó úr említett a napokba. - Csakis én lehetek, mert egymagam ődöngtem Türjérül idáig. A szürkeszakállú, szürkehajú istállógazda, ki első szenderedéséből neszelődve, a vedlett rackasubája alól kászálódott föl az új ember jöttére, letette a padra a faggyúmécset, s nekidúlt félvál­ lal a könnyes falnak, mely télhosszat ilyen nyirkos marad, izzad a marhák és a lovak kilehelte meleg páráktól. - Ez az ócska zsidózsák... mindened elfér benne, legény? - A magamfajtának, mondjam-e, hátán háza s kebelén kenyere. - Gróf nem vagy, látni való, de akárhogy leslek, nem hihetem, hogy csurka cselédnek, szolgai fajzatnak szült vón’ az anyád. - Pedig annak. Szemközt, kétlépésnyi közelből fürkészték egymást a büdös faggyúmécs gyönge világánál. - Meg nem téveszthetsz engem, öcsém, ha csak egy szem­ mel kutakodhatok is, téged firtatván - rázta a zsíros, vállig lógó hajcsimbókjait Ángyán, s ránézett a legény öklére. - Mutasd meg a markod! - Hogyha csak az köll... - A fiú mindkét tenyerét kinyitotta a mécses lángja fölött. - ím’ itt a kezem, kettő van. A félvak öregzsellérnek elég volt egyetlen rápillantás is. - Ahogy mondottam, ebadta! - Ravaszkásan hunyorított. - Réges-rég, vagy még sose volt kapanyél e kezekbe, teringettit, s ekeszarva se vásította a markod, öcsém, és hogyha erős tenyered­ be a bőr itt-ott kikeményült, gyöplű tette, vagy inkább kantárszár. Letagadni hiábavaló! - Megelégülten göcögött: - Ahogy én vélem, korodat számolva, lehettél nyalka huszár, svalizsér, vagy ulán, de a gyöngyélethöz olyannyira nem fűlött a fogad, hogy megszöktél Szilvási Lajos

a dicső regimentbül. Meglehet ámbár, hogy ha csikós voltál, keze­ den kallódott el kéthárom vásárra való jószág ama ménesbül, mit eluntál érzeni. - Tiltón mordult: - Hallgass! Semmi közöm hozzá, hogy eleddig görbe utat jártál-e, vagy ártatlan keveredtél itt-ott akkora bajba, hogy eggyetlen lehetésed lett a cselédsor, a zsellérségre szegőddés. - Éles eszű mesemondó kend. - A fiú elhúzta a száját. Elhallgatnám pirkadatig, de nekem hajnalba favágni, az ötvösi er­ dőn bükköt dönteni köll indulnom, ha virrad, ha nem. Ellenbe... ha adna, harapnék eggyet. Mert csak früstököt ettem, még kora reggel, s fél falatot se azóta. - Eszetlen vagy te, öcsém, éhkoppon tűrni, hogy én folyvást fecsegek - fordult az öreg, s a beszalmázott istállóablak deszkájá­ ról gyolcsba takart kenyeret s vékonyka szalonnát vett le. - Egyél, te éhes!... S amiatt se neheztölj rám, ha találgattam, ki lehetsz. Itt, elhiheted, mert megláthatni fogod, hogy ítélni felülied aképpen fognak, ahogy kiteszöl magadért. - Ébredni, hogy ellássuk hajnalba a jószágot, mikor ébredjek? - kérdezte a bujdokló, mielőtt elsőt harapott. - Eggyütt akarok kenddel kiganézni, etetni-itatni... - Bizony kora órán, már pitymallat előtt elkezdem mindég mondta a félszemű istállós. - Ám hogyha magadtul nem serkensz, ez elősször hagylak háromfertály négyig alunni, ’szén el vagy nyúzva, legény. - El, nem tagadom - bólintott helybehagyólag a zsellérré lett egykori bojtár, belegondolván, hogy az útja hazáig, Jessica földjé­ ről s New York kikötőjéből Fiúmén át ebbe az Isten háta mögötti majorba, alig kevesebb, mint egy hó hosszat tartott. Torkán nehe­ zen csúszott a falat, de lenyelte, s föllélegzett. - Ángyán bácsi, ha nem veszi rossz néven, magamat mostantul a kend jóindulatába ajállom. Fél miatyánknyi idő múlott, mire megszólalt is a félvak zsellér. - Megteheted, gyerekem - dörmögte. - Akárki vagy is, jóindu­ latomba fogadlak. Mert a szegény hajszolt emberre legott ráösmerek én, ’szén a múltba, midőn még pányvakötéllel fogdosták az újonc katonát, magam is hajszokatván, búdosva barangoltam be a fél országot. Ezér’ tudom én, ha tagadnád is, hogy nyugtot lel­ ni akarsz. így is leszen. Énnálam - nyújtotta kezét bátortalanul parolára -, ha már épp énhozzám osztott ki a tiszttartó úr, békes­ A kísértet

ségre találsz. - Maradék szeme elpárásult. - Ekkora vón’ a fiam mostanra, ha meg nem fujtja tizenkét éve a gyík. Csönd támadt köztük. Csak a faggyúmécs közepében sercent olykor az égő kóc. - A kevés kenyerit s a kevéske szalonnáját is id’adta nekem kend - dugta daróc nadrágja zsebébe a bicskáját a fiú. - Majd meg­ hálálom, ahogy tehetem. - Még mit nem...! - Az istállós öreg elhimbálta magát a saját vackáig. - Aluggy! Igen elherdálódott az idő. - El - húzta magára a lópokrócot az újdonsült uradalmi cseléd a szagos szénán, s mielőtt elbódult volna, eszébe jutott egy pilla­ natig, hogy jótét lelkek imája segéli megint, azoké, kik számkivetettségében is érte fohászkodtak. Rájok hallgatva vezette az útján ebbe az istállóba a gondviselés kegye, s Ángyán Ambrus öregbé­ resnek bízta kezére, hogy ez, ki fiát vesztette, magát megtéveszt­ hesse: ha már a saját ivadékának soha többé nem kedvezhet, hát legalább egy bajhajszolta sehonnainak kedvez, minthogyha fiával bánna... Mi is lett volna velem - gondolta, aláhullván az elalvás sűrűsötét mélyébe -, ha hányódásim másfél évibe nem kelnek pártomra azok, kik mint ha fiuknak vettek volna... a Stejf Szepi serfőző Velikánba, a Pongor nemzetes úr a zanóti hegyen, szél­ molnár Bársony uram Piskén... Mindeggyik apás féltéssel adott menedéket a törvény kurrentálta betyárnak, s ugyanúgy is néz­ tek rám, ahogy itten a faggyúmécses lángjánál a szegény fianincs öreg, Ángyán bácsi. Szürkületóra előtt, tán fél három tájt arra neszeit föl a félszemű is­ tállós, hogy az újdonsült zsellér már talpon tesz-vesz. Fölkönyökölt, s attól, mit hirtelenében látnia kellett, csaknem az álla esett le. Ebadta! - kiáltott volna, ha bír, s elképedten bámult a derékig pőre legényre: mivel játszódik a kerge?! Kicsinyke nyeles kefe járt a kezében, akár a vetéllő, mert sza­ porán rángatta vicsorgó, tajtékos szájában a háborodott. Iszonyodva meredt a szerencsétlenre. - Te! - ordított rá. - Rontás, nyavalyatörés gyütt rád, gyere­ kem?! - Láthatja, fogat mosok épp’ - köpködte a szappanhabbal a szót a fiú. - Nincs semmi bajom - hunyorított egyet a jámbor öregre. Szokásom minden nap kisikálni a számat... Szilvási Lajos

Tál-hit, túl kétkedés egykint hazug. Köztük leled meg a valót, középen. Az emberek se’ szentek, sem gazok. A haza dolga: gordius-kötés, De kard nem oldja meg, csak küszködés. Arany László

Nemes Horka vármegye székhelyén, Uporváron az 1867-es esz­ tendő decemberében már hetente háromszor került ki a Lachsféle tipográfia-műhely sajtógépe alól Petendi Fidél úr liberálelvű újságja, a Horka-vármegyei HÍRLELŐ. A nyakigláb szerkesztő tavasztól tudhatta-tapasztalhatta, hogy előfizető közönségéből legalább százhúszan azért prenumerálnak némely fővárosi hír­ lapokra is - főképpen a Pesti Napló-t rendelvén -, mert joggal kevesellik, hogy a Horka-vármegyei HÍRLELŐ-t járatva csupán kedden meg a hét végén olvashatnak friss újságot, de november hó közepéig mégsem merte magát rászánni, hogy kétségtelenül közkedvelt lapját csütörtökön is megjelentesse. Huzamos habo­ zásának két jó oka volt. Feje egyrészt attól főtt (és ezt meg is írá szerkesztőüzenetben), hogy heti két szám elkészítésének ezernyi teendőjével s gondjaival még egymaga is képes volt megbirkózni - idestova harmadfél esztendeje ezt gyakorolja -, ahhoz azonban, hogy a hét derekára, csütörtöki napra is egybe teremtse a négyol­ dalnyi betűtengert, szert kellene tennie szerkesztői segédre, egy ügybuzgó és fáradhatatlan tollnokra, ki nappal fürge reporterként lásson-fusson mindenfele s írja a híreit, este viszont rongálja a Lachs úr nyomdájában a látását, korrigálja a festéktől ragacsos Bilrstenkorrektur-1, mit magyarán kefelevonatnak hívnak. Félesztendős késlekedésének másik, de ugyancsak fontos okát nagydobra azért nem verte a hosszúlábú redaktor, mert e dolog­ ban jószerivel megsértett volna nehány oly urat, kikkel nem akart ugyanegy gyékényen kalmárkodni, de ujjat húzni se kívánt. Némi A kísértet

hitelt kellett ugyanis kaphatnia egyes kezdeti többletköltségek födözésére, anélkül azonban, hogy akármi csekély függés legyen ára a hitvány hét-nyolcszáz pengős kölcsönnek. Mert ha a Nagyta­ karékhoz fordul - fontolgatta e pénzegylet igazgatói tanácsában hasokat düllesztve feszítő választottaknak fele (háta mögött e hat úr úgyis futafirkász-nak fitymállja) gunyorral s kéjjel vonhatná kételybe hitelképességét, de ha mégis s nagykegyesen megvoksol­ nák számára a kölcsönt, alkalomadtán majd’ mindegyikük elvár­ ná a revanzsáló szolgálatait, példának okául oly „apróságot”, hogy a hírlapjában a farsang évadján egymást követendő báli vigalmak után föltétlenül essék szó - mondjuk - Gergely gőzpucerájos uram Franciska leányának Bécsből hozatott toalettjéről, mely a szeplős hátú (mindeddig sehogyan se kelendő) hölgyet ugyan csöppet se emelte, de száznegyven guldenbe került... Ha ilyen „szívességet” megtenne, lenéznie kéne magát, ha viszont hálátlanul elzárkóz­ na, magára idézné Gergely gőzpucerájos uramnak - de ha mást utasítna el, annak az úrnak - sértődés fűtötte haragját. „Lapszer­ kesztőnek függő helyzetbe kerülni: tilalmas!” - vallotta korábban is, és a hitelszerzés gondjával küszködvén is hű maradott e nyakas regulájához. A kisebbik gondjától - mármint attól, hogy szerkesztőségi se­ gédet leljen - már Mindenszentek hava végén megszabadult: az uporvári tekintélyes jogakadémia nyáron végzett jurátusainak egyike - bizonyos holládi Maróth László ifjú úr - önként ténfergett be elejbe a Horka-vármegyei HÍRLELŐ egyetlen poros padlás­ helyiségben fungáló szerkesztőségébe, magát hírlapírójelöltnek ajánlani, mondván, hogy az ügyvédbojtárságra sehogysem vágy („Boldogtalanok nyomorúságán élősködik és gazdagszik a próká­ tor!”), de a város- vagy a vármegyeházán tintanyaló kancellistának lenni se ácsingózik, mert a csekély írnokfizetéstől fölkophatna az álla, hiszen hazulról a jövőben fél krajcárt sem küld a família, minthogy a három szűk esztendőben, mire ő az uporvári jogaka­ démián minden júristai stúdiumával végzett, atyjából is végzett birtokos úr lett Holládon: kicsuszamlott lába alól a Maróthok ma­ radék százötvennégy hold szántóföldje is („Immáron mindössze hatodfél hold elegyes szőlő a családi vagyon - nevetett keserűen az ifjú. - Hál’ Istennek, a présház akkora, mint egy kúria, így aztán könnyelmű édesatyám ellakhat benne a két hugicámmal s édes­ 42

Szilvási Lajos

anyámmal...”). Látván a jurátus jó svádáját, Petendi nem mutatott ajtót neki. „Hogyha lapomnál éhenkórász skribler óhajtasz lenni, barátomuram - mondotta a pénztelen is gigerl-elegant, orcájaderűs ifjúnak -, a megmentőd én nem leszek. Indulj el csak e kódis pályán, ámde előbb bizonyítsd a tehetséged!”... S holládi Maróth Laci megbizonyítá rátermettségét: másfél nap alatt egy törvényszéki tudósítást, valamint öt-hat közhasznú hírt is srejbolt, már a vasárnapi számhoz, kissé terjengősen ugyan, de irálya egyéni s kellemetes volt. így aztán ő a kezét nyújtá neki: „Most pedig együtt fogsz vacsorálni velem, paniperda!” - s e meghívással szer­ kesztői segéddé, zsurnálista gyakornokká fölavattatván, holládi Maróth Laci attól fogva is ügybuzgón és fáradhatlanul ír, lohol és olvassa a korrektúrahasábokat, éjt nappallá tévenem egyszer... Kölcsönt kérni pedig nem a Nagytakarékhoz fordult, hanem onnan szerze Petendi Fidél, hova csak vonakodván indult folya­ modni: a vármegye választott kormányzójától! Arra, hogy így cse­ lekedni merészeljen, maga vajthai Pekry Péter alispán bátorítot­ ta föl őt, még ősz idején, ama hírhedt választógyűlést követően, midőn nem alispánhatalommal, hanem elsöprő szózattal földbe tiporta a Bécs bérencéből szélsőbali kortessé lett Dákh Edömér vízváradi szolgabírót, s eme nagyszerű fegyvertényt ő (nem ké­ tes, hogy szintúgy nagyszerűen) megírá lapjában. Másnap Pek­ ry a színe elé hívatta s diszkréten megígérte: „Petendi, ha önnek a hírlapjával gondjai támadnának, járuljon hozzám bizalommal, s én a javára lehetni törekszek. - S hozzáfűzé: - Önt én nem szólltám föl, hogy a tollával s a szívével mellém álljon a jó ügyben, s bizonyára előnyösb volna is önnek, hogyha Kossuth úr hangos híveinek hízelgne, de ön magaszántából is bátor volt szolgálni ha­ zánk igaz érdekeit helyszíni reportjával, mit tárgyilag írt. Az ily ékes jellemerőt, mely népszerűséget kockáztatni merész, én meg­ becsülöm. Legyen eztán is higgadt, okos ellensége, amice, a rojtos nyelvűeknek, a szájtépőknek, szűnetlen bizonyítván hírlapjában, hogy Magyarországot nem uszító indulatokkal nyugtalanítva, ha­ nem hétköznapi, hasznos, jóllétet gyarapító tettekkel kell végre szeretni!” - Ha már a muszájság rákésztet, hogy akármi csekély mérvig függésbe vigyem magamat - gondolta tehát a nyakigláb szerkesztő, fölidézvén emlékezetéből Pekry feledhetlen szavait hát inkább az alispán függő híve leszek, kinek elveivel rokonulA kísértet

ni bírok, semmint együgyűen önös, prepotens kisuraknak kelljen háládatosan magam elköteleznem. Pekry alispánt őszintén tisz­ teltem eleddig is, elsősorban azért, mert állhatatos vala Horka me­ gyének vaspályát követelni, de sőt a vasút eltervelt nyomvonalát is aképpen megváltoztattatni, hogy azt ne a vármegye dúsgazdag főrendjeinek nagybirtokain fektessék Érsektornya irányában, ha­ nem arrafelé kanyarogjon a fényes sínpár, merre - Homokszál­ lástól délnek, Uporvárig - jobbára a köznemesek kisebb uradal­ mai és harminchét hajdani jobbágyfalvak fogják hasznát látni a magtermést és vágóállatokat liferáló közlekedéseknek... Beje­ lentkezvén az alispánhoz, harmadnapon elfogadást nyert, és nem a vármegyeházán kellett tennie tiszteletét, hanem - és ez előjel­ nek sem volt rossz - a barokk palotában várták. „Mint jól tud­ ja, Petendi, a vármegyepénztár mindig üres - mondá a nagyúr. S ha az árvák pénzéből adatok kölcsönt, kamatostul kellene önnek az árvaszékhez visszafizetnie azt, tíz percenttel, mert így rende­ li házi szabályunk, hogy folyvást gyarapíthassuk a vármegye ál­ tal gyámolított árvák vagyonát. Ergo, egyebet proponálok: vegye tőlem a kölcsönt, írás nélkül, s én, természetesen, kamatot sem számíttok. Számomra az interes az leszen egyvégben, hogy az ön hírlapja, csütörtökön is kiadatván, eggyel többször pallérozza he­ tente az emberek értelmét. Mert rettenetessen ráfér itt az Upor mentén is a szittya agyakra a szellem napragyogása... Leányom óhajtását is hadd tolmácsolom önnek: a hírlapjában, pláne, hogy eztán terjedelemben több leszen, olykor hozzon tárcabeszélyeket és költészeti műveket is!” Hallván az alispán szemefénye leá­ nyának kívánságát, Petendi Fidél fölpattant s meghajtotta magát: „Hát... ezt tüstént s örömest megígérem az ifjú tekintetes asszony­ nak!” - mondotta pirulva, s távozván a barokk palotából, repeső szívvel gondolt a varázsos bájú ifjú hölgyre, ki leányos szépségé­ ből nem veszített várandós állapotában sem, sőt szinte az oltárké­ pek szent Szűzéhez kezdett hasonulni. S ahogy megígérte, a hír­ lapjának már a vasárnapi számában adott egy verset a harmadik oldalon, és nem akárki-poétától, hanem Magyarország koszorús költőjétől: verset, mely még a tirannia egyik gyászévében, nem sokkal Széchenyi halála után csordult ki Arany János szomorú leikéből, hitet öntendő elcsüggedt önmaga és minden megfáradt honfi szívébe... 44

Szilvási Lajos

Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér - a szabadság kovásza Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, s bízzál jövődbe’, nemzetem! Nem mindig ember, aki sorsot intéz, Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az emberfia; De majd ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem foly az időknek árja, Előre duzzad feltarthatlanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-víz hátrákanyarul, Bízvást!... mi benn’ vagyunk a fősodorban: Veszhet közölünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! - Ha évek előtt írá is, mintha ma buggyant volna ki tollából - mé­ lázott el a versen a hölgy, kinek atyjaurával üzent kívánságára a szerkesztő úr költészettel gazdagította a hírlapját. - Nem is ért­ hetem, édesapám, hogy mindmáig nem tudtam Arany Jánosnak e verséről! Az alispán átalfogta a várandós ifiasszony vállát. Csak azért, kicsi rózsám, mert mikor olvashattad volna, ha­ todfél éve, te még az apácáknál nevelődtél, és a jeles zárdában nem dívott a világi poézist olvasgatni. Az orsolyiták, vélem, soha­ sem forgattak olyan literátus közlönyt, mint az időközben meg­

A kísértet

szűnt Koszorú vala, melyben Arany kinyomatta e versét. - Szóra­ kozottan megsimogatta tömött, ajkára borult bajuszát, melyben szűnetlen, tán e vasárnapon is szaporodtak az őszült szálak. Mellesleg... az értékes költészet, de hisz’ ezt nálam jobban tudod, arról ismerszik, hogy időtálló... - Igen, és ez Arany János minden versére igaz - hajtotta fe­ jét oldalra Piroska, hogy atyjának vaskos karjához támaszthassa halántékát. Sűrű és tintasötét pilláinak árnyékában, hamvaskék szemepárjának tükrében, lobogó lángok táncoltak: a márvány­ kandalló tűznyelvei. Elmosolyogta magát s önkéntelenül-gyöngéden ráfektette kezét hasa domborjára. - Miért nem gyújtja meg édesapám a pipáját? - Mert a derék doktor Kronstein regulája szerint viselem ma­ gam: áldott állapotú hölgy környezetében a léget nem büdösítjük sem szivarozván, sem pipafüsttel. - Pedig édesapám és Béla pipáinak illatját érezni nekem most is kedvemre való. - De a magzatnak, megmondta a doktor, nem tesz jót a do­ hányfüst. Inkább volnék kész a pipáról egyszer s mindenkorra lemondani, semmint ártsak a szíved alatt fejlő unokámnak! Hi­ vatalomban a vármegyeházán s itthon a bibliotékában kedvemre s naphosszat füstölhetek úgyis, sőt füstölgők is épp eleget. De... ne kelljen már okulárémat fölrakni... beszéld el, miket írt mai hír­ lapjába a létra Petendi! - Elég különös cikket, mely az én bizakodni serény elmémet kissé elfanyarítá. Azt mondom hát édesapámnak, hogy mégiscsak vegye pápaszemét, és foglaljon helyet itt mellettem... S a nyitott kandalló tűzmelegénél Pekry alispán ezt olvasta a gémlábú szerkesztő csaknem egész oldalnyi vezércikkében: E most elmúló esztendőnek derekán, koronázásának nap­ ján, felsége Ferencz József szent esküt tett: esküt Magyarország ős alkotmányára. De mert Magyarország királya és Ausztria császárja egyazon személy, Ő felsége - kimondva királyi eskü­ jét - egy oly kötelességet vállalt, melylyel önnön személyében Ausztria császárjára rakott új terhet: a magyar király esküje rákötelezte az osztrák császárt, hogy kettős birodalma másik országának épp oly valóságos alkotmányt adjon, minővel MaSzilvási Lajos

gyarország bír. Mert az 1867-dik évi kiegyezéssel helyreállított magyar alkotmánynak sarktétele az, hogy Ő felsége - egy sze­ mélyben magyar király és osztrák császár, tehát dualisztikus uralkodó - Ausztriát is alkotmánynyal ajándékozza meg (1867: XII. t. ez. 25. §), azon okból, hogy Magyarország és Ausztria kö­ zös ügyeinek (kül-, had- és pénzügy) egésze a birodalom e két országa közötti alkotmányos érintkezésre van alapítva és fel­ építve! A magyar király koronázási esküje értelmében tehát ki van zárva, hogy Ausztriában az osztrák császár ne épp ugyan­ azon alkotmányos elvek szerint uralkodjék, mint Magyarorszá­ gon a magyar király. (És ebben nem csupán az a fontos, hogy Ausztria népeinek Magyarország szerzett alkotmányt, kiegyez­ vén fejedelmével!) „Királyi szavunkkal...! ” - Lenyűgöznie kell mindenkit e két szónak. De vajon mindenki lenyűgözvén ad-e hálát Istennek a császár és a király fogadalmáért?Meg fogja-e érteni nagyszerű fontosságát Bécsben az Udvar? Elfogadandja-e majd a hatalmas hadsereg? És - végtére, de mégsem utolsósorban - felfogják-e je ­ lentősségét értelmökkel Ausztria és Magyarország népei? Min­ den előtt pedig azt ne feledjük kérdeni aggódó lélekkel: nem támaszt-e a Gondlviselés bajvészeket éppen azért, hogy azok közepeit a királyi adott szó megtartása nehéz leendjen? Már­ pedig Őt, a királyt és császárt, az adott szava százszor-ezerszer is inkább megköti, mint az alatta valóknak bármelyikét, mert rá millió s millió szempárok függesztvék, szakadatlan fürkészendő, hogy mindazt, mit igére, beváltja-e! A Habsburg-Lotharingen ház főherczegi-herczegi tag­ jainak, kik a császárral hús-vér rokonok, megtiltja az Udvar, a Hofburg házi szokása s rendje, hogy Ő felsége akármely tet­ teinek bírái, s akárcsak bírálói lehessenek. Ám ha a Habsburg vérrokonoknak a hangos szót megtilthatják is az Udvar házi szabályai, nincs etikett és ordnung, mely a gondolatot tilthat­ ná. Belebékélhetnek-e majdan a Habsburg Ház főherczegi-her­ czegi tagjai abba, hogy az alkotmányos regnálás, mely roppant tettre magát fejedelmünk elkötelezte, azért is lett bevezetve, hogy Ő, a király és császár, felszabaduljon azok gyámsága alól, kik legközelében vannak, s kiket Ő - valahányszor bajba vivék birodalmát - felválthatni csupán ismét em e kis körből bírt, A kísértet

mely a népeitől örökösen távol, váltig a trón fényében sütkérez­ vén élte világát, és akiket méltóvá nem a tálentum s a tudás tett kormányzásra, hanem csak a véletlen, hogy Habsburgnak szüleiének. Foghatnak-e bírni elég türelemmel e fenségek, hogy még mi­ m ik á ik k a l se zavarják azt a proczesszust, mit Magyarország­ gal megbékélvén indíta el Ő felsége? Bírnak-e majd elegendő ön-mérséklettel, mely még a szemöldjeik apró mozgását is fé­ ken tartsa a császár színe előtt a nehéz órákban, melyek úgyis feltétlenül eljőnek, próbára teendni a megbékélés épületének fiatal falait? Hajlandók lesznek-e arra a Habsburg Háznak tag­ jai és más udvari méltóságok, hogy némely, bennök haragot gerjesztő fejletet inkább némán tűrve viseljenek el, semhogy császári uruk s rokonuk szava, esküje bármi csekély csorbát szenvedjen? Mert alkalom adtán minden rajtok fog megfordul­ hatni, hisz’ Ő felsége, Ferencz József birodalmát, mit elődök erőszaka egygyé olvaszthatni sosem bírt, egygyé ötvözni az al­ kotmányos kormányzás képes lehet, ám csakis oly módon, ha a trón - s körülötte a Hofburg - maga adja a jó példát, türelem­ nek s mind annak jó példáját, mit a népeitől elvár. S az alkotmányosság kivirágzó aerájában a hadsereg magyarán megmondva: a számban nagy s privilégiumokban gazdag tisztikar - elfogadandja-e, hogy többé nem Ausztria hadserege, s mert alkotmánynak alárendelve van immár, régi kiváltságos szerepéből veszteni fog? Mikor őfelsége az alkot­ mányra letette az esküt, vele és a személyében - lévén Ő min­ den katonájának legfőbb Hadura - az alkotmányra a teljes hadsereg esküt tett! S ha az alkotmánynak nincs is közvetlen befolyása a császár hadseregére, de van nagyon is közvetlenül érvényes befolyása az esküt tett legfőbb császári-királyi Had­ úrra. Ezért ha a látszatilag minden törvényen felül álló szoldáteszka parancsnoklói következetesen törekednek is arra, nehogy megváltozhasson a hadsereg intézményének hagyo­ mányos szelleme, legfeljebb majd talmi sikert érhetnek el ők, lévén, hogy az alkotmányra felesküdten regnáló császár szük­ ségképpen szigorúbb Hadúr, mint az abszolút hatalmú Hadúr volt. A birodalom közös hadseregének - akárm i nehéz is - sor­ ra lemondania kell számos privilégiumáról. Éppen ezért gon­ dokkal terhes idők árnyéka vetül hozzánk a jövendőből. 48

Szilvási Lajos

Mert hogyha szerencsésebb országokban, hol az állandó haderők teljességökben nemzeti hadseregek, még ott is minden­ napos ellentétek vannak a mundér és a czivilruha közt, hát annál inkább szolgáltathat az élet az ellentétre okot nálunk, hol az alkotmány fellebbezhetlenül írja elő fejedelmünknek, hogy általa az osztrák-magyar közös hadsereg a nemzeti ér­ zelmeknek sem alatta, sem felette, hanem azokon kívül álljon! Ellentétek ugyan nem fognak-e nemcsak előcsírázni, hanem rohamost elmérgedhetni is attól, hogy az új aerában bármelyik alkotmányos erőnek - az országgyűlésekben s hírlapok oldala­ in -joga bírálhatni a hadsereget, míg éppen az alkotmány által van tiltva a császár hadseregének, hogy választ adhasson a rá hulló vádakra, de még inkább megtiltva van az, hogy elégtételt vegyen egy-egy sértésért. És mégis: hogyha magyar katonákat alázó tettek, avagy czivil állampolgárt ért sérelmek okán az eleddig oly érinthetlen hadsereg alkotmányi jogon megtámadtatni fog olykor, nem követendi-e azt - ha akár tilalomszegvén is - pökhendi riposzt, sőt oly fejlet, hogy a szoldáteszka erő­ szakosan vesz elégtételt? S ha midőn egyes jogsértő tettek okán az egész haderőt vádolják meg czivil oldalról, ezen álláspon­ tokat Ő felsége magáévá tehetendi-e? Mennyi nehéz órák vár­ hatnak még a jövőben a legfőbb Hadúrra, mint alkotmányos fejedelemre, valahányszor az alkotmány diktálta szorításokkal a kardbojt szolidaritásából fakadó dölyf szembeszegülni fog? És mily bajvész származhatik abból, ha a hadsereg - Isten ments! - nem a trón országainak szigorú együtt-tartását fogja tekin­ teni szent kötelességének, hanem archimédesi ponttá válik e létfontos kapcsoknak meglazításához?! Végül - s mégsem utolsósorban -, felfogja-e majd a monar­ chia két fő nemzete, hogy soha forradalommal nem vívhattak volna ki annyit, mint mit az üdvös 1867-es esztendőben az alkotmány önkéntes meg- s visszaadásának révén szavatoltan nyertek a császártól s a királytól? S minden előtt a magyar nemzet (hiszen ismerjük mi magunkat!) képes lesz-e belátni, hogy alkotmányos jogrendjével, gyenge hazánkat gazdagí­ tandó, bölcsen sáfárkodni tanuljon, s ne felesleges ellenzéki acsargásokba uszulva viszálykodjék koronás fejedelmével, ki királyi szavát őszintén, Habsburg környezetével is egyre daczolván, állni akarja?! A kísértet

A megfontolt millióknak - s ez a nemzet jobbjainak több­ sége - reménynyel hinnie kell: ha alattomos és kendőzött gúny­ mosolyok játszódnak is udvari méltóságoknak s a dinasztia több-kevesebb tagjának száján; ha rivalg is Ausztria és Ma­ gyarország alkotmányos rostrumain s hírlapjaiban hars hangja a kételynek, mit akár körmönfont bajkeverő szándok s ármány, de akár konok értetlenség szül; s ha akárhány, fenhéjázó és kor­ látolt pléhgallér a kaszárnyákban s a vezéri karokban, legfőbb Hadurának háta mögött a fogát csikorítja is olykor - mind e vakondok-rágcsálás sem emésztheti el soha azt a nemes gyökeret, melynek most lombosodó fáján a gyümölcs a monarchia üdve s boldogulása leend! És higyjük: hogyha a múlt tragicus vétsé­ geiért a sötét Nemesis mégis majd azt az egyetlen Habsburgot fogná büntetni, ki mindent jóvá tenni akart, hát Ő, ez az egyet­ len Habsburg akkor sem inog meg - adott szava Golgotha-útján végigmenni fog eltéríthetlen - si fractus illabatur orbis! - Osztoz-e édesapám e jeles szerkesztő úr aggályaiban? - kérdezte Piroska. - Ilyennyire félteni kell Magyarország és a király egyezsé­ gét? Az alispán gyűrött homloka nem simult ki leányának kedves, bársonypuha hangjától se. - Mit is szóljak, kicsi rózsám? - Szórakozottan, szemlélődön nézte a márványkandalló vasrostélyán izzó fahasábokat. - Isten tudja... Valójában minden szava szentigaz. Attól fogva, hogy Ő fölsége magát rászánta, hogy úgymond fátyolt vessen a múltra, feled­ ve magyarjainak negyvennyolcas forradalmát, mely a függetlensé­ get kikiáltván végül is őt taszította le trónjáról, körülötte az udvari népség nem meri tajtékozván nyilváníttani elmúlhatlan gyűlöletét Magyarország ellen. De ha csak suttogni mer is mostanság ajku­ kon ádáz gyűlölségük, erőben ez érzet nem csökken, hanem állha­ tatos, sőt egyre növekszik, akár a födött fazekakban a forró pára lefullasztott feszülése. A Hofburgban, meg a császárváros legcifrább palotáiban ott vannak, de hiánytalanul, notórius elleneink. Emlékszel-e, zsenge leányka korodban, bibliotékánk esteli csöndjé­ ben közösen szedtük lajstromba az udvari vérszívókat, az önkény fojtogatásában fuldokló Magyarország örökétvágyú vámpírjait!? - Emlékszem a bús estékre, s nem feledem nevöket sem, hó­ hérlelkű udvari zsarnokaink listáját - pillantott bele atyja szemébe Szilvási Lajos

a szép ifiasszony. - A császár két rossz szelleme, Zsófia főher­ cegnő, ki világra hozá őt, s éleseszű, de gonosz nagybácsija, Alb­ recht főherceg azóta is engesztelhetlen fenekednek ránk, s újab­ ban Magyarország angyali patrónája, királynénk ellen is. És ha valóban nem hallgatja meg őket a császár, úgy a királynét, azt hiszem, Isten előtt rágalmazzák, tán estéli fohászaikat mormol­ va is. Oh, a szegény Erzsébet! Anyósa, ha akkora volna hatalma, amekkora bősz dühe, visszazavarná őt a bajor Münchenbe... ne­ tán megmérgeztetné is, ha tehetné, mert a királyné asszony nap nap után kimutatja, mit esztendőkkel előbb sem rejtett véka alá... hogy szívből undorodik napa, Zsófia főhercegnő procc pereputtyától, s oda húz, honnan hév hódolat és lelkes szeretet fénylik rá; a magyar nemzethez. Nem csoda hát, hogy a két Habsburg főherceg, Franz Kari és Ludwig Viktor, meg az udvari hercegek, őrgrófok, grófok, bárók, kiket édesapám a tizenkét éves zsenge leányának lajstromba szedett, váltig dühösen fúnak tüzet ellene és Magyarország ellen. Mily nevek! Arenberg, Auersperg, Khevenhüller, Liechtenstein, Lobkovitz, Metternich, Schwarzenberg, Windischgrätz, Turn und Taxis hercegek, Aerenthal, Badeni, Bel­ legarde, Chotek, Goluchowsky, Grünne, Buol-Schauenstein, Fürs­ tenberg, Kielmansegg, Königsegg, Kinsky, Kolowrat, Lerchenfeld, Mensdorf, Paar, Rechberg grófok... - Sűrű s hosszú szempillái alól a kökénykék szempár csintalanul csillant atyjára. - A századok óta magyarnyomorító bárók listájának neki sem kezdek, hisz’ az ő fajtájuk lajstroma tengeri kígyó. - És e nagyon számos főrendű udvari népség szikrázó dühe, mit Magyarország ellen szít kebelében, nem is oktalan izzik, kicsi rózsám. Tárgyilag elmélkedve belátni lehet, hogy kvázi jogossan vonhatnák feleletre a császárt, fölpanaszolva: mi minden időkben hűséggel szolgáltuk a Habsburg házat, urunk, te pedig minket megalázva borítottál fátyolt a rebellis falka, a trónfosztó magya­ rok bűnhalmazatára, feledvén, hogy gyarló tetteddel egész biro­ dalmad minden népeinek te sugallód a dőre tanulságot, miszerint hasznosb a dinasztia ellenségének, semmint a te trónod alázattal hajlongó szolgájának lenni. - Minő színészi talentum szunnyadoz édesapámban! - kacagott föl, s önkéntelen összeütötte a két tenyerét is a várandós ifiasszony. - Akár egy sértett udvari méltóság, oly kényeskedve szavalt! Az alispán kissé röstelkedve somolygott: A kísértet

- Voltam is aktor hajdan, házi mulatságokban léptem színre, Deákot mentve meg egynémely nagyhuncut győri kisasszonykák, csinos úri leányzók karmaiból, kik a farsangban vele és négy-öt más győri jurátussal kívántak tréfás színdarabot játszhatni. Föl­ áldoztam magamat, tudván, hogy amúgy látszatra kedélyes egyén csak az én Feri pajtásom, mert én, ki barátja valék, kitapasztal­ hattam, hogy túlságig is elzárkózó lélek, olyan, kit a női kacérság visszataszít. Szívében a hölgyeket ő szenteknek tartá, legalábbis szenteknek tarthatni akarta... Hisz’ épp emiatt sebzette meg őt később ama gyógyíthatlan lelki csalódás, melyről senki se sejthe­ ti, hogy’ s mint történt, ámde olyakkora volt, hogy a házasságról egyszer s mindenkorra lemonda e roppant jellemes és érzékeny férfiú. - Lám, erről sose szólott édesapám! - Míg gyermek voltál, minek említettem volna...? - De mily kár érte a nemzetet, Istenem, avval, hogy ilyekkora géniuszának nincsen utódja! - Ki tudja, leányom... A gondviselés akaratja kifürkészhetlen. Hányszor adódott már, hogy korcs ivadéka maradt a titáni atyá­ nak! A nő, ki Deákot a gyöngébbik nem iránt, immár mondhatjuk, örökre gyanakvóvá s idegenné tette, netántán nem szült volna-e férjéhez méltatlan utódot?... A szót minek is szaporíttom? Mit a végzet az én testvéri barátomnak sorsában jóvátehetetlenül elrontott, társalgásoknak tárgya, a kettőnk társalgásáé se legyen. - S annál inkább ne, hisz’ édesapámtól még valamit készül­ tem kérdeni... - Én pedig épp avval folytattam volna, hogy ő fölsége, Deák­ ra figyelmezvén s a tanácsa szerint cselekedvén, udvari népségét különösképp is megalázta, midőn az akasztott grófot, a számkivetettségből hazatért Andrássy Gyulát nevezé ki magyar kormá­ nya fejévé. Elborzasztó arculütés vala mind az egész Hofburgnak, hallani és némán tudomásul venni, hogy ezt a rebellis mágnást, a Kossuth bizodalmából külföldeken ágáló forradalmár diplo­ matát, Magyarország ily magos alkotmányos méltóságává teszi Ő fölsége. Mily indulgencia! Mert ki ne emlékeznék arra, midőn Andrássy nevét is egy ócska sötét táblára fölírva szögezte bitófacölöpre a hóhér, távollétében csak eképpen akaszthatván a halálra ítélt kuruc arszlánt. E kivégzés már csak azért sem tűnt, sohasem mehetett feledésbe, mivelhogy hosszú éveken át a gonosz guta Szilvási Lajos

környékezte megannyiszor őket, a bécsi hatalmasokat, valahány­ szor Párisból a fülökbe jutott, hogy a francia főváros főúri szalon­ jainak váltig sikeres kedvence a hódítón daliás Andrássy, a beau pendu, magyarán: jóképű akasztófavirág, ki a számkivetettségében nemcsak alá nem zülle, de sőt, ott Párisban vezeté oltárhoz az itthoni ősi arisztokrácia tán legbájosb grófi kisasszonykáját, Kendeffy Katinkát! Kissé sem vala hát véletlen a fejlet a Hofburgban, hogy a császár anyját, Zsófia főhercegnőt, s udvarhölgyeit is, he­ tekig gyötré a makacs migrén, miután meghallaniuk kellett, hogy az allerhöchster Kaiser e gyűlölt úri betyárt oly legfölső hivatalra emelte, kiegyezvén a negyedfél százada egyre revoltáló magya­ rokkal, a Habsburg ház megbékíthetlen aláásóival... Éppen öt órát kondított a teremnyi szalon sarkában az álló­ óra. S a zengő hang még el sem enyészett, máris nyílt az arany­ füstös faragású ajtó kettős szárnya. Fehér keretében nyúlánk női alak várt engedelemre, begördíthetni a five o ’c lock tea-t. Oly délutánokon, mint e karácsony közeli nap alkonyatán is, ha a vendégforgalmas palotának (ritka eset!) nem volt egyetlen lá­ togatója sem, és a domborodó hasú ifjú úrnő csupán angol társal­ gónője, a hóról hóra szikárabb Miss Alison vagy esetleg édesapja és - szintúgy nagyritkán - férjeura körében teázhatott, pontban öt órakor nem a háznagy tisztét is viselő első komornyik jelent meg a kék szalon ajtónyílásában, hogy gurulós asztalkán fölszolgálja a forrón illatozó és ínycsiklandó főzeteket, hanem az ő lejb-szobalánya, a formás csípejű, vékony derekú, szép arcú Lujza komorna, ki éjkék lady’s m aid öltözetében, csipkés patyolat pártájával s úgy­ szintén csipkeszegélyű köténykéjével, meg a könnyű-kecses moz­ gásával akármely upormelléki arisztokrata kastély háztartásának is díszére válhatott volna. Piroska már hetek óta - ama novemberi naptól, melynek esté­ jén első ízben moccant meg a magzat a szíve alatt - erős angol tea helyett mézzel édesített, szelíd aromájú hársfavirág-forrázatokat kortyolt, s noha egyszer sem mondá ki, magában megvallá, hogy e lágy ízt még inkább kedveli s élvezi, mint a sötét Earl Grey teafű sűrűbb-keserű zamatát. A five o ’clock tea végeztével - e szokásos rítus után szintúgy szertartásképpen - minden nap szigorún eleget tett két, maga­ szántából kiszabott kötelességének: vállára vévé valamely horgolt kendőjét, és vagy Miss Alisonnal, vagy a mindig ugyancsak kész­ A kísértet

séges Lujzával szemlét tartott a barokk palotának a földszintjén, elsőbben a Pekry-elődök régi lovagtermében, majd a cselédség fertályában. A bolthajtásos mennyezetű tágas helyiségben, hol még fél évszázada is magukat kardvívásban szokták gyakorolni a Pekryurak, de hol ő tavasz óta paraszti fehérnépeknek adott munkát - színné-két, perzsia-szőnyegeket készítni tanítván őket -, rigo­ rózus szemmel végigvizsgálgatta, hibátlan-e az, mit reggeltől vé­ geztek, s míg a nap eltelt, mennyit gyarapítottak a szőnyeg tükrén és a rozettácskákon a színes gyapjúszálakból megszámlálhatlan, ezer s ezer egyenkénti csomót kötöző kezeikkel az asszonyok és lányok, kik az őszi behordás végeztével sorra-hiánytalanul meg­ jöttek férjének falujából, Dévérről, hogy e nyárhosszat használat­ lan kőrisfa szövőrámák mellé ismét odaülve, megint rászoktassák ügyes, ámde a sarlótól s a kapától eldurvult, merev ujjaikat, se­ besen hurkolni a föstött gyapjúsodratokat, mely fortélyos kézmívességükkel kikelettől, ápril hava óta sajátlagosan híressé váltak: szőnyegeiknek nemcsak Uporváron, de a fővárosban ugyancsak hírük támadt, míg maguk annyira tisztességes bért szolgálhattak meg a szorgalmukkal, hogy időközben nemcsak falujokban, Dévéren, hanem egyszersmind megyeszerte irigyleni kezdték őket mindama pórnők, kik szintúgy szaporán s fegyelemtartón dol­ goztak volna e helyt, hahogy ők a szerencsések, reggeltől estig e szőnyeg-fábrika padjain ülvén „hárfázhat” a rámákban, vetülékből kötve csomók seregét a feszes-függélyes láncfonalakra... Miután így, alkonyatórán, napról napra figyelmesen inspiciálta tevékeny munkásnőit - s örömest láthatta, minő gyorsan, szakadatlan s mégis majdhogynem hiba nélkül végzik a szem­ fárasztó dolgukat innen a műhelyből már egymaga ment le a házi cselédség lakszárnyába, leányasszony védencét látni, s gyö­ nyörűséggel végignézhetni, miként szoptatja ötödfél héttel előbb e világra hozott gyerekét a halottnak hírlelt bojnyik halovány sze­ retője, a kínjai napjától elmúlott kurta időben is újra darázsderekúvá vékonyodott Rácz Eszter. A nyár elejében messzire elmenekített, majd titkon hazahí­ vott, s immár újfent itthon, a türjei Vincze-majorban rejtekező ele­ ven holt kisded fia hosszú testű, mégse soványka, hanem párnás lábú és szinte kemény húsú csecsemő volt. Ujjnyi rövid szárú, de eléggé sűrű barna hajacska takarta kerek koponyáját, szeme színe Szilvási Lajos

pedig, noha ritkán tartá nyitva, az anyja szemének búzavirágkék­ jére hasonlított - legalábbis a várandós ifiasszony efféle hason­ lóságot vélt láthatni az apró lény meg a Rácz Eszter szeme közt. Ámbár - gondolta - a nemrég megszületetteknek szeme színe meg is változhat idő múltával, s így majd, meglehet, egyszer még eme Jánoskának is oly mély barna leszen szeme, mint aminő a betyár Jegenyének a nagy pillái alól nézett rám, nagyjából esztendeje, ott, hol az őr-egyházai országúton fegyveresen megtorpantotta a hintónkat, kirabolni akarván engem...! Mint ki csodát láthatván ámul, gyönyörödve figyelte el estéről estére a szűk, de fehérre meszelt, meleg és bizonyára levendulafű­ től tiszta szagú kamrányi cselédhajlékban, mekkora élvvel szívja az Eszter bimbósan feszülő emlőit a jó étvágyú poronty, és míg e megejtő látványtól maga is csaknem csücsörített, bizakodván hit­ te, hogy ő is ily épkézláb, sose síró, szopni mohó magzatnak ad életet, és immár hamarost! Hiszen az, kit a szíve alatt hord, épp úgy szerelemgyermek, mint itt ez az éhes-egészséges csöppség, kit az Eszter tart kebelén: maga sem törvényes nászágyon fogadá méhébe a megszületendőt, hanem elvetemülten vétkezve, frigyé­ nek napja előtt, a halálra ítélt bojnyik siralomházbóli szökésének félelmetes éjén, mikor aggódó izgalma olyannyira fölhevítette a vérét, hogy e félelméből fölfakadott vágytól űzetve, paráznál­ kodni s a kéjtől megnyugvást nyerhetni osont be leendő férjeurához, s elkárhozni merészen hullt bele mátkájának erős, ölelő karjába, csodálatosan buja bűnük hűs nyoszolyáján... És mint más napok alkonyatán, e nap első estóráján is szótlan végigszemlélte, mily édes örömmel szoptat az Eszter, s csak mi­ után védence, a bágyadt szőke menyecske ölén elszunnyadt már a bepólyált kisded, szólalt meg, hogy végre elárulhassa a konyhai és más szolgáló munkában mindig ügyekvő, s napfogytára bizony megfáradt árva leányasszonynak a jó hírt, mit maga is csak dél­ ben hallott szűkszavú párjától, Szekrényesi-Schreiner Béla tekin­ tetes úrtól: Örvendj, Eszter! Szentestén meglátni fogod szép gyermeked apját, s ő is megláthatja fiát, kicsi Jánoskáját. Mert ama naptól fogva, melyen dévéri domíniumuk kasznárja, az agg Vida Márkus bajtalanul megtért fiúméi s türjei útjáról - és üstöllést katonásan számot is adott a rábízott föladat hiba nélküli végbevivéséről -, sürgetni sosem volt mersze, magában azonban A kísértet

váltig nyughatlan noszogatta ezergondú, higgadtan hallgatag, ámde segélni sosem rest férjét: módolja ki már okos elméjével, hogy végtére mikor s hol pillanthatja meg egymást újra a földkere­ kének túlvégéről visszaparancsolt élő holt s a leányanya, kit közö­ sen - s az alispán áldásával - azért fogadának védő szárnyok alá, hogy a megszületendő kisded, a sorsakeserves bojnyik gyermeke, oltalmas helyen és biztosságban jöhessen majd e világra. Akármi­ lyen éles eszű is azonban Béla - avagy netalán amiatt, hogy van neki töprenkedni valója egyéb is elég -, csak mára találta ki, hogy’ s mint lesz lehető a találka a Türjén s álnéven magarejtő számki­ vetett meg az Eszter közt, ki magában, méghozzá pólyás csecse­ mővel a karján, gyámolítás nélkül még útnak eredni se bírna. - Valóba találkozhatni fogok vele? - párásult el lassan az emberenincs asszony panaszos szeme. Baljával szorosabban fog­ ta magához a pólyást, s jobb tenyerébe ragadva Piroska kezét, félénken megcsókolta a selymes bőrű, sápatag, ámde erős és hoszszú ujjakat. - Áldja meg érte az Úr a tekintetes asszonyt! - nyelte a könnyét s torkában csukló zokogását. - Lábom térdig koptatom, úgy vergődök akármi nagy úton, akármeddig, hova menni paran­ csolják, hogy elejbe vihessem hús-vér ivadékát annak a hányódó boldogtalan embernek! - Sehová sem kell egyedül kóborlásod, Eszter. Védelmem­ be vevélek, láthatod, így hát oltalmamban fogsz oda jutni, hol ő is megjelenendik - mondta Piroska. - Figyelmezz jól!... A kará­ csonyt, ahogyan tavaly is cselekedtük, férjemurammal s édes­ apámmal most ismétleg vajthai kastélyunkban fogjuk tölteni és ünnepleni. Három szánon utazván, neked és kicsinyednek társal­ gónőm, Miss Alison mellett helyt adni parancsoltam, s ma a vár­ megye egyik tiszti huszárjával, ki e percben Vajtha felé nyargal paripáján, megüzentem a sáfárunknak, Markónak, hogy a kas­ tély kalefaktora kettőtöknek, mármint neked és csecsemődnek, a szolgaszemélyzet lakrészében fűtse ki azt a cselédkamarát, melynek csak az oldalkertre tekint és nyílik az ajtaja. Egyszers­ mind, ugyanevvel a tiszti huszárral, férjemuram sürgős levelet küldött Türjére, az ottani egyházbirtok jószágkormányzójának, kérvén ő méltóságát, hogy a zsellért, kit nemrégiben épp a mi kedvünkért fogadott föl szolgálatba, a szentestére mihozzánk, vajthai kastélyunkba menessze, reá bízván ama drága vadászpus­ káját, mely műremek és ódon, s melyet ő úgyis korigényű, hátulSzilvási Lajos

töltős fegyverré kíván átformáztatni!... Elérteni képes vagy, mit mondtam? Az elküldendő flinta csupán ürügy, és az a zsellér, kit a méltóságos türjei jószágkormányzó kanonok hozzánk indítani fog, nem más, mint ő, a csalárdul holtnak hírlelt hajdani bojnyik, gyermeked apja. Megérkezvén Vajthára, a sáfárunktól éjszállást fog kapni a kedvesed, Eszter, s miután a fejét kastélyunkban min­ denki letette, te nyomban, persze vigyázatosan, kamarádba bo­ csáthatod őt, hogy hajnalig együtt őrizhesd vele ennek az ártatlan kisdednek az álmát. - Mért ily jóságos hozzánk a tekintetes asszony? - hullajtott úrnője kezére a kék szeme sarkából egy könnyet a bujdokló boj­ nyik szeretője. - Tudom, tudom én, hogy már Hetevény-pusztárul, az örmény korcsmárostul is oly nagy pénzen, százas bankót ad­ ván válta ki engemet... aztán, kínjaim órájára ugyancsak pénzen hítta szülőágyamhoz az orvosdoktort, márpedig az se kicsin kegy volt, hogy elébb födelet s kenyeret, meg tisztességes bánást adni parancsolt énnekem itten, a méltóságos alispán úr palotájába! S most újfent, épp a karácsonyi szentestére cselekszi velünk a legislegjobbat.J Azért-e, csupáncsak azért, mert eggy esztendeje ő a tekintetes asszonyt nem fosztá ki az őr-egyházai postaúton? - Buta lány lennél, mit nem hiszek, Eszter? Légyen csak kö­ zönyös neked az, hogy okom van-e rá, avagy ok nélkül támadt-e a szándékom, hogy a gondviselőtök lenni akarjak akármi bajok közepeit - ingatta fejét mosolyogva a várandós ifiasszony, s oly lassúdan, majdhogynem félénken vonta ki vékony öt ujját háladatos, szemekönnyes szolgálójának száraz-reszelős tenyeréből, hogy az Eszter alighanem észre se vette, miképpen húzza kezét. Nem hasznos, néha haszontalan is firtatni a tettek okát - nevetett föl, s megmagyarázhatlan zavarát álcázandó, máris másfele fordí­ totta a szót: - Be nagyon jó is neked immár, hogy lassan feledésbe merül vajúdásod ezer fájása! Nekem még majd ezután, a jövendő téli hetekben kell megerősíthetni magam, hogy időm eljöttékor el­ szántan bírjak szenvedni szülőágyam lepedőjén. - Örömest elvenném én a tekintetes asszony minden kínját nézett könnyein át úrnője szemébe a Rácz Eszter. - Ne segéljen az Isten, hogyha a szóm nem a szívembül fakad! - Háladatos hívem vagy, jól tudom én, de az úr törvénye sze­ rint önnön fájdalmával kell szülnie minden nőnek - bólogatott tű­ nődőn Pekry Piroska, miközben szórakozottan, puha érintésekkel A kísértet

simogatta az alvó kisded kipirult arcocskáját. - Attól, hogy vajú­ dásom kínját ki ne bírjam, nem tartok. De vajon derekam s hasam izmai oly ruganyossak lesznek-e, mint a te húsod? Hogy majd, magzatomat megszülvén, termetem öt-hat héttel utána megint oly nádszálkarcsú leendjen, mint viselősségemnek előtte... Be jó is volna, ha ismét bírhatnám a korábbi sudár alakot! - Márpedig úgy leszen az, bízvást - csillant föl a szőke leányasszony bágyadt szemepárja. - Bizony mondom, meglátja tavasz beköszönte utána tekintetes asszony, hogy akárcsak a föstményen, mit a Pongor nemzetes úr pingált vala, oly gyönyörű vékony leszen újfent, fűzvessző derekú, mint egykor a boldogságos Szűz vala Názáretba, leányka korába! - Ne illesd ily könnyelmű szókkal a szent Szűz égi személyét! - szisszent rá Dévér uraságának felesége, s bosszúsan pattant föl a rozzant ágy pereméről. - Földi halandó asszonyt összehasonlítón említni az Istenanyával káromlás! - De miképp Szűz Mária szent szépségit az Isten adá - ámult ártatlan szemmel az Eszter -, azonképp úrnőm dús szépsége is Isten ajándoka kell legyen... - Elhallgass! - fordult sietősen sarkon az istenfélő ifjú hölgy, és már csak az ajtóból pillantott vissza az alvó gyermek ijedt any­ jára. - Ne vedd a szívedre, ha rád ripakodtam. Az én vétkem, hogy oly ostoba szókra fakadtál, balgatag. Ám kissé később, már férjének hazatérte után, amikor vacso­ rához készülvén, átöltözködni szobái felé tartott, titkon beosont az alispán bibliotékájába, hogy egy-két perc erejéig, loppal s restel­ kedve, de mégis megszemlélje magát az aranyrámás, életnagy olaj­ portrén, melyet apjaurának mélakedélyű barátja, a paphegyi piktor, Pongor Sámuel úr valamily különös s elleplezhetlen benső izgalom állapotában, mindazonáltal roppant míves gonddal tett vászonra az ősz elejében. „Mintha netán nem e durva világra való lény lennék, annyira légies ifjú női teremtést eszményíte belőlem Pongor bácsi e képmáson - fürkészte alakját és arcát a viaszgyertyák sejtelmes, színeket átmelegítő fényeiben. - Avagy elhihetem, hogy ilyennyire szépnek szült vala édesanyám? ki valóban szépséges, sőt legbájosb vala minden nők közt, míg a halál el nem ragadá.” S ahogy ismét - hányadszor már ősz elejétől? - aprólékos, szinte hiú figyelemmel vette szemügyre magát a keretbe feszített vásznon, elégülten láthatta megint, hogy Pekry alispán férfiú­ Szilvási Lajos

látogatói, ahányan rápillantnak e képre, sosem véletlenségből tor­ pannak meg előtte. Tekintetüket tüstént rabul ejti a bűvös erő, mely enigmaticus kisugárzásképpen rezg a valószínűtlen karcsú, messzire néző, tán a jövendőjét kutató fiatal nő minden szép ido­ ma s okos, eltűnődő arca körül. Ha az Úr úgy rendeli, hogy belehalnom kell a szülésbe - ragad­ ta marokra a szívét, s már nem először, a félelem -, én elmúlhatok, elröppenhet a lelkem, s földbe enyészhet a testem, mindazonáltal e képmás megmarad, és emlékezetemnek fönntartója leszen hoszszú ideig. „Hódító s elragadó vala Pekry Piroska!” - motyogják majdan mind, kik előtte megállanak, és a bogándi boszorkány ál­ tal jósolt kisfiam épp oly néma megindultsággal fog járulni elémbe, miképpen a nyiladozó elméjű hajdani kislány - lépett balra, losonczi Takách Aurélia szintúgy életnagy portréja elé -, én set­ tenkedtem minden nap e képhez, visszarimánkodhatni akarván őt, tündérszép édesanyámat a holtak bús birodalmából. Fiam is majd hangtalan esdekléssel kéri az Úristent, szabadítsa ki anyját az arany keret és a kiszikkadt vászon rabságából... Megborzongott. Oh, mily bárgyú eszme, halálomnak lehetésével sanyarítni magam s méhemben a magzatot is - gondolta, s szégyene végigborsózott a gerincén. - Gyarló némber! - szidta magát. - Nem megmondá-e a nagytudományú Kronstein doktor, hogy kit a szívem alatt nevelek, mindég velem együtt érez!? vagy velem együtt szenved, vagy velem együtt élénkülve vidul, mert buzgó véremből táplálkozik ő, s anyavéremmel nemcsak maku­ látlan egészségemnek s ős idegépségemnek erői szivárganak átal a szűnetlen fejlő kicsi testbe, hanem rossz hangulatimnak némely kártékony fluidumja is átojtódhat a védtelen apró élet sarjadzó anyagába: alattomosan mérgezheti nervusait. Nem esetlegből s nem céltalanul szólott arról sem a bölcs orvos - ki nekem, noha süldőlányból asszony lettem, doktor bácsi maradt -, hogy alig fölserdült testvérbátyám hősi halálát sínylő édesanyám akkortól fogva, mikor már tudta, hogy engem hordoz, erős akarattal meg­ fojtotta szívében a fájdalmát, magamegtagadón levetette a gyászfátyolt, és mint ki siketté képes tenni fülét, akarattal távol tarta a hallásától minden szót, mely az akkori nyár elejéig a honvéd had némely győzelmeiről, ám nyár derekától már a kivédhetlen vég gyors közeledtéről hoza hírt. Mindaddig, míg a meleg méhében az én fejlő csírámat kellett oltalmaznia, szinte megátalkodva emelt A kísértet

falat önmaga és a Nagy Esztendő, a szabadságharc eseményeinek félelmetes örvénylése közé. Már-már együgyűvé válni akarván, mint ama lelki szegények, kikről Krisztus szóla, kizárta magát a világból, hogy e kőfal övezte barokk palotának hamisan csön­ des menedékében sose értesülendjen a rettenetes csatavesztések­ ről, a hatalmas orosz hordák özönös betöréséről, a fogyatkozván is oroszlánként küzdő honvéd regimentek kétségbeesett attak­ jairól, az utolsó véres vereségek s a világosi vésznap után a vitéz tábornokok és számos hőslelkű kormányférfiak álnok pörbefogásáról, a halálosztó haditörvényszékek vérszomjú verdiktjeiről, az akasztófára avagy sortűzre ítéltek héroszi bátorságáról, a lefegyverzetten foglyul esett sokezer közhonvéd és velük együtt több száz, rangjától megfosztott honvédtiszt osztrák bakasorba suvasztásáról, s mindezen elhurcolt magyaroknak külhoni garnizonokba vezényléséről... És miután megszült vala engem, Szent András hava végétől is, még majd’ fél esztendeig, elkülönözte ma­ gát velem itten, a kettőnk mentsvárában, nehogy izgalmak fertezzék azt a kevés tejet is, mellyel kezdetben, míg az is el nem apadt, legalább déltájt a saját két emlőjéből szoptathatta falánk kicsinyét. Ilyképpen, mint ki nem ebben a porba alázott honban teng maga is, váltig nem akart tudhatni a nemzet ezer gyötrelmei­ ről, az orosz had túlerejével győztes Habsburg császár országszer­ te garázda cseh, osztrák, morva s oláh katonáinak és oficérjeinek kastély- és kunyhódúló házkutatásairól, a Josephstadtban, Kufs­ teinben, az olmützi vársánc odvaiban s más hírhedt börtönök emberfullasztó zárkáiban ötvenfontos láncon tartott honfiak elsenyvesztéséről, édesapámnak a bujdoklókat külföldekre kimentő titkos tetteiről, de az oly sátáni galádságokról sem, hogy a hóhér Haynau táborszernagy rendeletére magyar nemesasszonyokat botozának az önkény kurvannyú bérencei!... Oh, mily förtelmes korszak vala, melyben bánatos édesanyám a világra hozott! Mily mélységes hit adá elszánt akaratját, és mily gyémánttiszta remény ojtá be merészséggel, hogy termékeny méhébe fogadjon, negyven hétig a szíve alatt érlelve kihordjon, s kínok közt megszüljön is engem? Sziklahitű magyar aszszony volt ő. Nem csak azért vállal­ ta kilenc hó terhét, hogy majd méhe gyümölcsével kárpótolhassa komor, megsebzett férjeurát fiukért, a szabadságháború első üt­ közetében, Sukoró síkján siheder fővel hősként elesett bátyámért, 60

Szilvási Lajos

vajthai Pekry Balázsért! Nem! Az ősi Takách nemzetség lánya, losonczi Takách Aurélia tudván tudta, hogy el nem halhat e faj, mert egyszer a zsarnokság elbukni fog, és jobb kor jő, s akkor majd, ama jobb korszakban, a hont fölemelni, a vajthai Pekryk s a loconczi Takáchok véreinek, mint hajdan az ősök tették, karddal avagy tudományukkal, de jelen kell lenniök! És ha csupán sej­ telmem súgja is, olykor erősen hinni merem, hogy imádott édes­ anyám a hites párjáért aggódó leikével előre megérzé elrendelt sorsát is, testi valójának kora elmúlását, és mert édesapámat az özvegyiét egyedülségétől megválthatni akarta, ezért is vágyako­ zott egy fölnevelendő gyermekkel mielőbb megajándékozni sze­ relmes házastársát... Loppal előrehajolt és megcsókolta a festett képen a keskeny, finom asszonyi kéz alabástrom foltját. Bárcsak lettem volna nagyobb, mikor elment ő, hogy akár egyetlenegy élő emlékkel bírhatnék róla - sohajtott, nesztelenül kisuhanván apjaurának bibliotékájából, hol a nyurga viaszgyer­ tyák elfoszló füstjeinek fanyar illata lágyan lebbent egyet a nyíló ajtó léghuzatától. Ha teára nem is, vacsorához már volt vendége a Pekry-palotának, sőt mindjárt kettő: özvegy rezi Csóka Dezsőné, született teskándi Bodó Kornélia nemzetes asszony Horka-Zekényből, és fia, ifjabb rezi Csóka Dezső, a család immár húsz vagy huszonegy esztendős primogenitusa, kit két évvel élőbbén - korcsmázó kicsapongásai­ ért büntetvén - a professzori kar nagy csöndben, a Csóka família szeplőtlen renoméját óvandó, hazakülde Uporvárról, a kegyes­ rend rangos gimnáziumából. Özvegy Csóka Dezsőné anyaági rokonságban volt vajthai Pek­ ry Péter alispánnal, s ámbár évente ha egyszer látták egymást jószerivel lakodalmakon és temetéseken -, oly magabízón állított be fiástul hét óra után a barokk palotába, akárha havonta, netán még sűrűbben vizitálgatnák egymást, vagy Uporváron, vagy Horka-Zekényben. A tekintetes alispánnak természetesen szeme sem rebbent, hallván, hogy nemcsak ez estén, vacsorára, hanem napokig tartóan vendégül láthatja e távoli, tán igazán anyaági kuzinját, sőt a korán fonnyadt asszonyság léha szülöttjét, a tivornyás múlA kísértet

tú aranyifjút is, ki megérkeztüktől fogva alig szólalt, ám egyre feszengve figyelte hadarván hangos, pletykakereplő anyját. A kerek vacsoráié asztalnál aztán kiderült, mi a célja a várat­ lan mai látogatásnak. Kedves rokonom - kezdett mondandójába a száraz, májdhogynem Miss Alisonnál is szikkadtabb dáma, ki ódivatú taft öltözeté­ ben szűkösen élő egyszerű női személynek látszott az ugyancsak szögletes, ám elegant és meglehetősen drága madeira ruhát viselő angol hölgy mellett -, engem súlyos gondjaim ösztönzének, hogy nagylelkű úri segítségért tolakodjak hozzád. - Szavait sietősen fújta ki gégéjéből, mint ki magát mielőbb megkönnyíthetni akarja nehéz panaszától. - Szomorú helyzetbe alásüllyedve vagyok há­ rom fiaimmal. Öröklött uradalmunknak hitvány maradékát oly nagy adósság terheli, hogy hamarost az utolsó termőtábláinkat is elkonfiskáltatja a földhitelintézet. Mikor elhalt, Isten nyugtas­ sa, szegény párom végtére csupán ez adósságok terhét testálta az árva fiakra. Közűlök kettő még neveletlen... a soproni bencések gimnáziumában koptatják a padot. Kitaníttathatnom kellene őket, hiszen érdemesek rá, mert fogaikhoz verve a krajcárt, megbecsü­ lik magukat, s ügyekezve tanulnak. - Lesütötte ravaszkás, sűrűdő ráncok közt ugrándó zöld szemeit, melyek ebben a percben fényüktörten, alázatosan csillogtak. - Tudnod kell, s tán jól tudod is, kedves kuzenom, hogy néhai férjem nem vala könnyelmű, nem volt pénzét hajigálva pazarló. Sohasem dorbézolt, és mert még­ is olyannyi adósságok maradának utánna, e fejletnek nem egyéb oka volt, mint az, hogy másfél évtizedig folyvást újabb s újabb hitelekből, számos kölcsönből fizeté az adókat, meg a büntetvényes terheket is, melyek egymást érve zuhogtak ránk a magyar nemesembert tönkretevő önkénykorszaknak mind a tizennyolc évében. Nem kell teneked sem mondanom, édes húgom - nézett esdeklően, könnyét nyelve Piroska komoly, különös szépségű orcájára -, hogy erőtlen hitvesem oly kora holtát is javarészt e cudar gondok szakadatlansága okozta. A bánat vitte időnek előtte a sír­ ba! - Damaszt asztalkendőcskéjébe törölte kicsiny szemeit, majd nyomban a ház ifjú úrnőjének párjához, Szekrényesi-Schreiner Bélához fordult, hogy e délceg, igen csinos arcú, ám hűvös vagy közönyös természetű férfi figyelmét is fölkeltse. - Ezerszer kér­ leltem korholva szegény uramat, hogy sérelmezze az elbírhatlan adókivetéseket, írva protestáljon, sőt élő szóval is állhatatossan Szilvási Lajos

följebbezzen a kétfejű sasnál, mármint az adóhivatalban, de az én konok emberem annyira irtózott a rideg, pökhendi beamter népségtől, kik persze valóban mindég kéjelgőn megalázták volna, hogy inkább új s újabb hipotékás kölcsönöket vett, jelzáloghite­ lekkel tábláztatta be birtokainkat, s addig-eladdig, mígnem min­ den jövödelmünk többségét elvitték, majd később és a jelenben jóformán az utolsó fillért is fölemésztik az interesek, miket újab­ ban kamatoknak hívnak. - Fölzokogott, és már le se törlé pergő könnyeit. - ím’ oda csúsztam alá, hogy koldusbotra ítélve vagyok fiaimmal, hogyha te rajtunk nem könyörülsz, kedves kuzenom hajlongott arrafelé ültében, hol szeme nedves hártyáján át Pekry alispánt látta. - Segélj hát, szánj meg bennünket, jólelkű rokon! Adj lehetést ennek - mutatott mellette ülő legidősb ivadékára -, emelj szót érte, ha érdeme nincs is, hogy a vármegyeházán kancellista lehessen, avagy hol több is volna a díj, a kataszternél, sőt legfőképp az adóügynél, honnan hamarost és országszerte sok osztrák fő- és alhivatalnok, eképpen hallám, penzionátussá leszen, és e nyugállapotúaknak székébe Deák Ferkó, meg a kor­ mány, Gyula gróf kormánya, derék s nobilis magyar embereket kíván ültetni. Dezső fiamat pártolva, nem őt, hanem atyját, ki a zsarnokság esztendeiben hivatalt sose vállalván mutatott pél­ dát hűséges honszeretetből, elhalt férjuramat részeltethetnéd oly jutalomban, milyet ő a hazától sohasem várt el! - Aszott arcát te­ nyerébe temetvén nyögte ki újra: - Segélj, együttérző kuzenom!... Légy gyámola, fölkarolója diák fiaimnak, tisztelt rokonunk! Az alispán kósza tekintete összeakadt a leánya s vőura pil­ lantásával. Mindhárman alították, hogy eszökben a gondolat egyazonos: nincs napja a hétnek, hogy valahonnan, a vármegye bármely csücskéből, ne kopogtatnának pártfogolást kérő nemes asszonyok és urak itt, e barokk palotában, avagy hova még bát­ rabban mennek, a vármegyeházán, s nemcsak vajthai Pekry Péter­ nél, de a vármegye más választott méltóságainál, baghi Veér Ven­ cel főjegyzőnél, palánczi Kemény Antal közvádló tiszti ügyésznél, Ángyán másodalispánnál, Gózon főszámvevőnél, sőt kisebb tiszt­ ségviselőknél is, hogy maturált fiaik számára - ha már a családi vagyon maradékából, mely mindinkább a leánygyermek hozomá­ nyául szolgál, e legényeknek nem juttathatnak örökrészt - legalább egy bármi szegényes stallumot, íróasztallal járó fizetett hivatalno­ ki állást szerzeni próbálkozzanak. Oly sok azonban a mindenféle A kísértet

jelölt a kevés rosszul fizetett állásra, hogy addig, míg valamennyi minisztérium meg nem szaporítja vidéken fungáló hivataljait, in facto lehetetlen stallumot osztani mindama rászoruló nemes ifjak­ nak, kiket immár el nem tarthatnak a megcsappant uradalmak, s pláne sehogysem lát el pénzzel a holnap dobra verendő birtok! Eleddig, az abszolutisztikus elnyomatás esztendeiben csak a lelkefekélyes korcs, a nemesség nemtelen alja szegődött államszolgá­ latba, s az úri családok túlzómé inkább birtokait terhelte kredittel, mintsem bárki szülöttjük a kétfejű sastól húzzon akármi fizetsé­ get, ma azonban, idestova tíz hónapja, mióta megint felelős kor­ mányzata van Magyarországnak, az álladalom szolgálata ismét üdvös lévén, versengőn tódulnak közhivatalt kaphatni a dzsentri fiák, kiknek nincs semmi kilátásuk, hogy az ősi rögök hozadékaiból élhessenek. És mert mind a nemesség negyvennyolcban maga­ szántából szabadítá föl a jobbágynépet s magaszántából mondott le az ingyen jobbágyi robotról és más úrbéres jövödelmekről, de utóbb, hogy korigényűen gazdálkodhasson, nem tehetett szert ele­ gendő s olcsó tőkehitelre, azok, kik vagyonuk zsugorodtával lesze­ gényednek, méltán s jogosan folyamodnak a vármegyeszékekhez meg az államkormányzathoz, hogy legalább fiaiknak iparkodjék kedvezni az új korszak: juttassa keresményes rangokhoz a cifra nyomorban tengődő nemesek lehetően sok fiúsarját, s elsősorban a közhivatalnoki pályák bármelyikén... Az alispán éppen szólani készült, hogy az ifjabb Csóka Dezső dolgában megbiztassa a nemzetes asszonyt, ámde a vőura várat­ lan megelőzte: Ha nem veszi rossz néven, Kornélia nénénk, kérdeznék a fiá­ tól egyet. - S ezzel Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr máris nekidöfte a kérdését a remekbe szabott tengerkék frakkban s cit­ romsárga zsabós ingmellben pompázó, hajahullámos falusi Stockfisch-nek: - Mondd csak, öcsémuram, elszánnád-e magad, hogy esetleg ne iratmásolván töltsd az időt, hanem éppenséggel munkát végezz? Munkát, melyet én a szemesterményt liferáló társulatunk rakodó rámpáján, hol szállítóbiztosként fölügyelned kellene, job­ ban megfizetek, mint mennyit akár az adóügynél számolhatnak tenyeredbe... Piroska kökényszeme félig helytelenítőn, félig csintalanul vil­ lant a hites párjára: miért kell ily ironisch kötekedni e tőrőlmetszett példányával az elkapatott s agyonajnározva nevelt, vagyis Szilvási Lajos

inkább félrenevelt nemes ifjoncnak, kit a pénztelen állapotok közepett is méregdrága ruhákban járat, s Horka-Zekényből hajvá­ gatni a vármegyeszékvárosba, Havelka frizőrhöz járat az anyja? A nemzetes asszony azonban már elejét is vette az indignált, vagy esetleg nyers feleletnek, mit imádott arszlán-fia mondott volna. - Tudom, hogy tréfál, sógoruram - szólalt sietősen -, hiszen ön meg a kalmár társulatuk látná kárát, ha a furmányos kocsisok buta népségét fölfigyelni oly ifjút küldene magtárához, ki gorom­ bán ordítozni s teli szájjal káromkodni sosem volt kénytelen! Azt már meg se is említsem, hogy az oly dermesztő téli zimankóban, mint mely már öt napok óta gyötör bennünket, még a kutyát sem kergetjük ki a házból, nemhogy az én fiamat, naphosszat strigu­ lázni, vajon hány szánnal s hány zsákkal fuvaroztak búzát né­ mely latifundiumokról. - Márpedig evvel a munkával, s csak a nyár derekától tél végéig, háromszáz pengőt is föltétlen megszolgálhatna az úrfi, szavamra - mosolygott gúnytalanul Dévér falu földesura. - S hogy összevetése legyen, Kornélia nénénk, sub rosa elárulom önnek, mennyi az évdíj, mely a vármegye választott kormányzóját, az al­ ispánt illeti. Meg ne lepődjék, hallván, hogy ezernyolcszáz pengő. Hát ehhez képest tán nem is apró öszveg volna, mit én fél eszten­ dőre fizethetnék a fiának, s e fizetség mellé koszt is járna az úrfinak. Ám - megvonta a vállát - nincs mit tenni, ha nénémasszony az ifjabb Csóka Dezsőhöz méltatlannak ítéli az ily durvább hiva­ talt, melyet én, úgy egyszerűen, csak munkának nevezek. Hát bízza valóban apósomuram jó indulatára az ifjút. Az alispán összetekerte a szalvettáját. Erre a jelre Piroska tekintetes asszony, a ház úrnője, szokásosan asztalt bontott. - Jer csak, öcsém - intett eztán a nagyúr a kegyébe ajánlott Csóka fiúnak. - Bibliotékámban, négyszemközt váltsunk szót, mert édesanyád, úgy látom, lepihenni sietne... - Fölfognom lehetetlen, hogy kirekesztőleg hivatalnokká válhatni akar legtöbbje a dzsentri fiúknak - ringatta fejét férjének vállán Pekry Piroska, mikor már mennyezetes hitvesnyoszolyájuk két tüllfüggönye közt bújt meg Dévér uraságának melegítő jobb kar­ jában. - Azért érthetlen e mánia, mert mégiscsak vélni merem, hogy a józan számításra az ő elméjük is épp úgy képes, mint az enyém. A kísértet

- Igazad van - fésülgette az ujjaival várandós asszonya sűrű barna haját Szekrényesi-Schreiner Béla. - Nem ostobaság teszi azt, hogy jóformán iszonyodnak a praktikus életpályáktól, de ki­ vált a kereskedelemmel kissé is viszonyos hétköznapi foglalatos­ ságoktól. Eszük érti, hogy olvadoz és elenyész minden vagyon, és szétfoszlik még a kikezdhetlennek tartott jóllét is, ha a birtoklóik vonakodnak gazdálkodni, s gazdálkodván gyarapodni a földi ja­ vakban, mégis mintha delejhez vonzódnának, szinte kivétel nél­ kül a gyatra fizetséget választják, mert ahogy én sejdítem, lelkűk mélyén félnek az önállástól, mely rizikós, és olyképpen fontolgat­ ják, hogy az állam, a vármegye, sőt valamely város hivatalnoki székeiben, ha kevés is, mindig biztos az évdíj vagy havidíj. Füg­ getlen létet, mely gazdagodással biztat, azért nem óhajtanak ők, mert minden függetlenséggel legibus vele jár az örök kockázat. Ládd, emiatt hiszem immár kétely nélkül, hogy holnapra csupán a dicső múlt lesz a tulajdonuk, és a jövendőben, sajnálatosan, nem urak lesznek, hanem ősi nevökre kevély, de csupán úrhatnám, talmi hatalmú, satnya tekintélyű s élősdi beamter kaszttá csenevészednek. Megvallom, kedvem szegi és szomorít, hogy e fényesb sorsra is érdemes osztály elfajulása megállíthatlan fejlet, s viga­ szomra csak egy bizonyosság szolgál: hogy mi a gyermekeinket, az édesapád unokáit, kik már Szekrényesy-Pekry fiúk és lányok lesznek, a korkívánalmakra fogékony, gazdálkodni s a gazdagsá­ got nemcsak tétlenül élvezni, hanem konokul gyarapíttani is fáradhatlan utódokká, okos életrevalóságukkal csakugyan nemes ifjakká és hölgyekké nevelendjük. - Ám mert nem fiút és lányt említettél, de fiúkat s lányokat, úgy legalább négy gyermeket áhítsz, édes uram - seppegte-lehelte a pár­ ja szügyének borzongó bőrére az álmosodó ifjú asszony. - Bárcsak legyen életerőm elegendő... s ő, kit először szülni fogok, legyen épp oly vasgyúró csecsemő, mint Eszter szolgálóm pici Jánoskája! - Tudattad-e már a leányasszonnyal...? - kérdé, maga is fél­ álomban, Dévér urasága. - Miközben kicsinyét szoptatta, a jó hírt is megtudta. - Piros­ ka megérintette parázs ajakával Béla nyakát. - Kérdek valamit, ha netán balgának fogsz is mondani engem, aggályos cinkoso­ dat... Nyugtass meg, kedves, nyugtass meg, hogy míg ama türjei Vincze-majorból vajthai kastélyunkba jut el, nem fogja baj érni a bujdokló Jegenyét! 66

Szilvási Lajos

- Szavatolni csupáncsak a Gondviselés szavatolhatná, hogy az úton, mit megtenni lovat kap, meg nem kergeti éhes réti toportyánok falkája, avagy lesből meg nem támadhatják orv kapcabetyárok, sőt valahol nem ered portyázó pandúrpár a nyomába, gyanúsnak vélve. Lovas, ki leginkább tornyok irányában, hogy az útját megkurtítsa, csatangol a puszta mezőkön, akárhol számol­ hat veszedelmekkel. De a kettőnk pártoltjának, ne feledd el, meg­ menthetni magát mindeddig esélyt is adott a halál. Ahogy egykori gyámom, Weingartner kanonok levelében is olvashattuk, hétpróbás ő, kit a végzet ugyan több ízben meghajszolt már, mégsem bírt leterítni. - De mégis félteni kell, nekem is, neked is, s már nemcsak a hála okán, hogy az életedet netalán ő óvta meg, elhárítván ama dőre duellálást januárban, hanem egyszersmind a parányi fiúcska miatt, kinek egyszer meg kell majd érthetnie, hogy nemzője való­ ban s mindenki előtt is az apja leendjen! - suttogta Piroska. Hasának lágy fészkében rúgott egyet a magzat. Mosolyog­ nia mégsem ezért kellett a sötétben. A kar, mely ölelte, elernyedt. Alszik a gyermekem apja, hites szeretőm - gondolta, s szemehunyván hagyta magát lassúdon elúszni az álom tovasikló csolnakján. Másnap 1867. december huszonkettedike volt. E reggelen - öt nap után - nem esett hó Pest-Buda fővárosban. A háziurak szolgálói korán tisztára kotorták-söprötték és füstöl­ gő hamuval szórták meg a kockaköves járdákat, az utcák köze­ pén meg a pirkadat óta fuvarban járó szánok talpa vasalta simára a megtöppedt havat. Ebben az álmosító, ködpárás, rossz levegőben csak azok hagyták el a fűtött otthonukat, kiknek sietős, elodázhatlan dolguk volt valamerre a városban. A nyurga-sovány, ábrázata-horpadt, prémkucsmás, lengyelbundás úr, ki a híres belvárosi vendégfo­ gadóból, az Angol Királynő szállóból lépett ki a Nagy Híd utcára, ugyancsak azért szaporázta a lépést, mert pontban tíz órakor a Hatvani-városkapunál nemrégiben elkészült bérház első emeletjén, Lanner Adalbert pesti tanácsúr özvegye hajlékában egy úr­ hölgy várta találkára. E vékony-deli, szembeszökően széles vállú férfiú Pongor Sá­ muel úr volt, festőművész Horka-megyéből, kit a környék ott az A kísértet

Upor mellékén képíró remetének hívott, minthogy az esztendő javarészét a világtól félrevonultan, zanóti lakában, a szőlőtermő Paphegy tetejében szomszédtalan álló, vaskos fagerendákból épí­ tett műtermes házában pingálgatván töltötte. Mióta - tizennégy évig tartó külhoni hányódása után - végül is Amerikából, hol az Egyesült Státusok ádáz polgárháborújában az északiak sere­ gének kapitányaként harcolván lett hadirokkanttá, hazatért Ma­ gyarországra, sokáig nem fordult meg a fővárosban: csak a most elmúlott őszben időzött ismét Pesten, s akkor sem azért, hogy kedvét töltse, hanem mert Pekry alispán s Horka vármegye kéré­ sére Deákról képmást festeni vállalt. Itt tartózkodván, de csupán munkájának befejezte előtt pár nappal - s éppen Pekry alispán lánya, Piroska miatt - ismerte meg azt a csodálatos asszonyt, ki boszorkányos, haloványzöld s olykor sárgán ragyogó szemepárjának kisugárzásával tüstént a hatalmába keríté, s noha közben szavatartón férjhez ment ama jóravaló patikushoz, kivel egy esz­ tendeje jegyben járt, nem monda le attól fogva se kettejük elvete­ mülten vétkes, de pogány mámorban tobzódó viszonyáról. így történt, hogy Pongor nemzetes úr - miután átadta Upor- . váron a vármegyegyűlés színe előtt (s mily lelkes taps közepett!) a Deákról festett portrét -, paphegyi házában nem bírta ki két hétig se az éveken át éldelve viselt egyedüllét békességét, és mint egykor, bősz vágyakozásokkal s nagybüszke szerelmi kalandok­ kal teli ifjúságában lett úrrá rajta a nyughatlanság, tizenegy nap után már annyira nem lelhette helyét a nyomasztó csöndben, hogy az egyik hajnalon elmenekült a magános házból, bevitette magát a zanóti gyorsparaszttal a vármegye-székvárosba, s dél­ ben már ismét az Uporvárról indított postakocsin rázatta magát, mielőbb láthatni s ölelvén bírni a dámát, Müller Bernát patikárius úr feleségét, Csépe Bozsót, ki alig másfél esztendeje még szintén az Upor mellékén élt, hol a pórnép így nevezé: a bogándi boszorkány. A találkahely, hova Pongor Sámuel úr és sűrűn elfátyolozott orcájú, alakjasudár szeretője saját kulcsukkal juthattak be, csinos lakrész volt: jól fűtött szoba szép fürdőkabinettel. Kellemetessé nemcsak a számos szőnyeg tette, hanem levegőjének keserédes szantálfa-odőrje is: özvegy Lannerné, ki valósággal láthatlan volt, a lakásban lengő szantálfüst-illattal külön is kedvezni ohajtott bő­ kezű bérlőjének, mert a borús képű nemesúrnak eszébe se ötlött Szilvási Lajos

alkudhatni a húsz osztrák értékű forintból, melyet ő bátortalanul kért egy-egy hétre, hanem még megemelte is - íme, egy echte ga­ vallér! - öt pengővel a Zimmerzins-1... E napon tíz óra előtt két-három perccel a keskenyderekú, ingerlően pompás keblű Müller Bernátné, Csépe Bozsó már meg­ hitt fészkükben várta a festőt. Oly boldog vagyok, és ön is az leszen egyszeriben - mon­ dotta, zihálva a csóktól, mely mindkettejüket ma is épp úgy lázba hevítette, miképp kereken hatvanhat napja, midőn legelőször ölel­ ték egymást. - Ifjú barátnémtól tegnap megjött a levél, mely végre tudatja, hogy épségben hazavergődött és biztosságba vitetve van immár ő, kit ön úgy féltett, ahogyan csak apák rettegnek az egyet­ len fiukért. - S odaadta Piroska rövid levelét. - Olvassa, barátom! Pongor Sámuel úr szeme végigjárt a sietve papírra vetett sorokon: Nővérem, drága Barátném! Meghallgatta olyannyi imánkat az Úr és visszavezérlé védenczünket a távolból, hol megtörtént vele az, mit az Ön lelkének élőérzése sugallt: igazán csapdába csaló a halál. Ő átvészelte azonban a rettenetes vérvesztést, Isten kegye felgyógyulni segélte, s mára csupán am a borzasztó hegedés, melynek láttán Vida bácsi is elszörnyedt vala, emlékeztet a rút válságra, melyet túl­ élnie kellett. Majd ha személyesen is szót váltani alkalmunk leszen, elmondhatni fogom, hogy hol leltek neki jóakarói ke­ nyérkereső lehetést és enyhhelyt. Békéljen meg most már, drága Barátném és nővérem, s a karácsonyi ünnepnap közeledtével vegye húgának legjobb kívánatait. Szeretettel s orczáját csókolván gondolok Önre: Piroska P. s. Szívem alatt fejlő fiam immár nap-nap után virgonczabb. Arra neszeltem fel minap, éj közepén, hogy gondolatom volt ál­ mom közben. Mégpedig azt gondoltam, hogy megnyugvásomra lehetne, ha önt, nővérem, közelemben fognám tudni, midőn eljő a vajúdásimnak napja. Botorság, nemde? Feledje, hogy ezt ide írtam! Tudom én is, hogy kinevetni való, mert gyermeteg eszme. A kísértet

Sámuel úr önkéntelen elmosolyogta magát. - Ön, vélem, nem neveté ki Piroska óhajtását - nézett a királynő termetű delnő sárgás-zöld szemepárjába. - Ön akkoriban, mikor el fog jőni Piroska nehéz órája, akármily körmönfont okkal, de közelségében avagy mellette leszen. Ha Piroska tekintetes asszonyt majdan, viselősségének vé­ gén, baj fenyegetné, én azt minden idegszálammal előre meg­ érzem, mert idejében megszenvedni fogom - leskelt ki a csipkés ablakfüggönyön át a vigasztalanul hófelhős égre a látnoki lel­ kű asszony. - De e percben az árva legény, ki miatta fejét ön is annyit fájdította, barátom, ő nehezül szívemre a váltig kétséges sorsával... Eléggé óvatos és megfontolt fog-e lenni, fegyelmesen és okosan meghúzva magát ottan, hova, elszerzették? - fordult szembe a vágyakozástól mind sápadtabb nemesúrral. - Már-már úgy vagyok én is, mint ön lehetett, mikor oltalmat kínált és nyúj­ tott néki, de ő odahagyta a biztos házat. Félteni, folyvást félteni, ennyi csupán, mit mindketten tehetünk érette. - Szelíden meg­ simogatta az ajkaival halovány szerelmesének keskenyre borot­ vált Lincoln-módi szakállát, mely csak körben az állkapocs élén keretezte a markáns arcot. - Néki köszönhetjük, hogy még egy­ szer, bizonyára utolszor ez életben, szerelembe esénk, s nem mél­ tatlan akárki-személyekkel, hanem egymással... - S démoni ujjai lassúdan végignyitogatták Sámuel úr kissé bő bársony mellényén a tucatnyi gömbölyű gyöngyházgombot. - Bárcsak elébb ismer­ tük volna meg egymást, hogy ne ily álcás légyotton bírhatna ön engem...! „Nekem így is ajándék, kárpótlás, sorsomnak kései szép alamizsnája, ha bírhatom őt, e viharzóan buja testű asszonyt! - írta diáriumába alig két és fél nappal utóbb, Jézus születésé­ nek szent estéjén a magános festő. - Hontalanul, s legtöbbnyire harcztereken, csatazaj közepett elherdált életem oly sok-sok gyöt­ relmeiért kárpótol e tékozló, örjöngőn élvezvén s őrjítő élveket adván. Ám, gyönyöröktől elpilledten is, olykor koponyámba hasít az ijesztő sejtelem: ő nem is engem ölel, s a szemérmetlen vad szenvedelem, mely ölét izzítja, netán nem is érettem gerjed lo­ bogó vérében! Magzatom, édesem - így nyögdécsel néha, az öntudalompusztító kéj hullámtarajára emelten, s ily pillanatok múl­ tán engem meg-megkísért a gyanú, hogy bennem a sorsüldözte Szilvási Lajos

legényt érezni akarta, s tán érezte is, őt, kit a törvény pusztázó katonái elől bújtatván, lelkemben magam is gyerekemnek képzel­ ni óhajtottam. Sohasem kérdém, s ő magaszántából mondá el, hogy mind­ össze nehány napon át fogadá be silány kalyibájába a vérdíjas Jegenyét, vélvén, hogy a tegzei pandúrhadnagy, Bellincs Gáspár, ama pár napon el nem portyáz a bogándi boszorkány vadonerdei kunyhójáig, éppen az emberkerülő, rongyos, csúf füves-asszonynál, a vajákos némbernél lelhetni, s bekerítvén rabul ejthetni a vármegye első számú közellenségét, a tizenhét éves gyilkos boj­ tárt. Vigasztalni a hajszolt pásztori ifjút, kalyibájának vaczkán vele hált-e? Miért ne hihetném? Sőt föltennem kell! Őbenne, kit egykor, föl sem serdült lányka korában egy emberi féreg a részeg teste alá odagyűrve gyalázott meg, s ki csavargó kóbor csürhékkel csellengve bolyongá be a Habsburgok birodalmát, vándorlásai közben szülvén meg nyomorék lábú és fattyú fiacskáját, őbenne a krisztusi irgalmasság s együttérző szánakozás szűnetlen olyanynyira túlteng, hogy gyöngéd szeretetből is megkínálhatta tüzes testével az űzött bojnyikot. Annál inkább megteheté ezt, mert a fiú szomorú szemepárjából ártatlan s mégis csábos erő hat, mely a nőket esendőkké gyöngíteni képes. (Van-e erre bizonyság meggyőzőbb, mint az, hogy az intelligent és gőgös Pekry Piros­ ka idestova esztendő múltán sem bírja feledni az élményét ama pereznek, melyben a hintájukat megtorpantó sihedernyi briganti haragtalanul bús barna szemébe tekintett? Míg palotájuk napfé­ nyes teraszán festettem, megvallá, s nem unalmában vagy szóra­ kozottan, hanem inkább ábrándossággal, hogy néhanap önkén­ telenül fölidézi magában az emlényt, tehetetlenségének különös minutáját, melyben az elfátyolosult szemeit se lehunyni, se elfor­ dítani nem bírhatta a szép szál útonálló egykedvű, majdhogynem szomorú arcáról.) De ha házasságot törni merész szeretőm odaadta is ajzó testét a kopók kergette kölyöknyi betyárnak, szégyenlenem és magamat megvetnem kell-e netán amiatt, hogy egy általam is féltőn sze­ retett pásztorfi süvölvénynek vagyok elbűvölt, szerelemtől részeg utódja e páratlan nő, a bogándi boszorkány férfiveszejtő ágyéká­ ban? A kísértet

Még ha rühellném, gyűlölném vagy utálnám is magam (úri hiúságom sérelme miatt!), eltépni e száz gyönyörökkel fullasztó köteléket, szétszaggatni magasztos mámoraim hálóját, nem akar­ hatom! Észben tartanom illik, hogy a »legszebb férfikor« is tovaszálla fölöttem. Annak utána, hogy annyi viszontagságokban, három hábo­ rú vérmocskos megpróbálásaiban kimerült és elnyűvődött inva­ lidusként hazasompolygék a világból, testben-lélekben megfárad­ tán belebékéltem, hogy többé nincs mit várnom az élettől, mert énnekem immár csak létem van, színtelen és boldogság nélkül enyésző létem, eladdig, mígnem majd a halál megvált e kopár és értelmetlen tengés szürke unalmaitól. Bensőmben váltig ily ernyedten, noha látszatra derűsen, hagytam múlani napjaimat, s futván az idő, elhittem, philosoph módjára beláttam, hogy lehet élni remények s várakozások nélkül is, olyformán, ahogyan meg­ szokja a csonkult, hogy fél karja avagy fél lába hiányzik. Ámde miközben az élettől már mit sem várván, tűrtem az évek vánszorgását, negyvenöt esztendőssé lettem, s immár az öreg­ kornak küszöbén ácsorgok. Férfierőm fogytán leszen egykettőre, megedzett izmaim elsatnyulnak, s a kedély maradéka is egyre kevesbedik elpetyhüdő nervusaimban. Magam ellen s jóvá többé nem tehetőn cselekedtem volna, ha gyáván, ösztöneim megfojtva lemondok Róla, ki szintúgy első pillantásra fogott szikrát és lob­ bant lángra, ahogy magam is. Lehetetlen, hogy ne a Gondviselés kegye nyújtott volna felém végső lehetést, irgalmas esélyt avval, hogy elémbe vezette a szenvedelem-fűtötte, de vétkes vad viszo­ nyunknak legfuriózusb elragadottságában is oly szeplőtlen tiszta, szemérmetlen testével nem kéjt kapni, hanem kéjt adni törekvő asszonyt. Égjek a poklok örök máglyáján mind az ítélet napjáig, de a sors ez utolsó földi ajándékától nem foszthattam meg kárhozat­ érdemlő magamat! Sokat elgondolkodván a fatális esetlegről, mely a kettőnk létfonalát így összecsomózó, hinni merem, hogy nem vala ok nél­ kül történt vakeset már az se, midőn a fiút elsőbben az Isten háta mögött élő füvesasszonyhoz, majd fél esztendő elteltével az én menedéket adó házamba irányzá végzete. És noha később nem tudhattuk, hogy részint siralomházbóli szökésében, részint kül­ földre segélésében mindketten közrehatottunk, párhuzanyos szerepünk is előre veté árnyékát a magam s a varázserejű hölgy Szilvási Lajos

egymásra találásának. Mert az már az előzvényeknek kézenfek­ vő fejlete volt, hogy Pekry Piroska a rabszabadító rejtélyes dámát, eltitkolt pesti barátnéját énhozzám küldte tanácsért »féltett pár­ toltunk haza-szólításának dolgában«: Newarkból s New Yorkból visszasegítni hónába közös védenczünket. Lám, így bánik a sors a halandókkal: mindaddig szövi fortélyos cseleit, mígnem végtére az egymásnak s egymásra ítélt ődöngők útjai összetalálkoznak! Csoda történt! - nekem egy-egy reggelen, álmomból ébredvén, ez az első gondolatom. Csoda, és nem bűn! Mert sárgaszemű sze­ retőmben két egyaránt értékes lélek, két egyenértékű asszony la­ kozik. Kötelességét soha nem feledő anya és házastárs - a hibás lábú fiúgyermeknek oroszlánszívű anyja s Müller Bernát patikus méltán tisztelt felesége - az egyik, ki tökéletesen gondoskodván e családról, még pénzt is hoz a házhoz: vérbajos és kankós kur­ vákat kúrál magakészítette szerekkel némely örömházakban, s oly eredménnyel, hogy a gyógykenetét és -főzetjét örömest fize­ tik meg szép summákkal a hálás kéjnők. Lényének másik fele az, ki - midőn külön életet él mellettem - szinte nem is tud az elsőről: valahányszor a pőre, mezetlen is ékes testét adja, s ölelvén önfeledetten, remegő idomokkal kéjéig ő maga is, kitörölve van elmé­ jéből anya- és hitvesi volta, miképpen a meghasadott lelkűekben s emlékezet-elvesztőkben lép föl a legteljesb feledékenység (amnaesia). Ilyformán vélhetni merészelem azt is, hogy tudalomtalanul s akarattalanul tör házasságot a lovers’ tryst-ek szélsebesen tovaszálló perczeiben, s én, én sem a Müller gyógyszertáros dáma-ne­ jének duhaj ágyékát élvezvén s arczom a két júnói kebel völgyében kényeztetvén révülök és zuhanok sosem ismert önkívületekbe, hanem valaha s valahol lebegő nászágyon, nevenincs édes-szép hitvesem ördöngös két czombja között égek hamuvá. Megfestenem őt, emlényét fönnmaradóvá, soha nem fakulóvá tennem kellene, és mielőbb, idejében! mielőtt a szeszélyes sors, mely adá, őt tőlem visszaveendi. Hiszen »mulatozni« sosem volt rest az olympusi czafka: hihetlen ajándékát a ledér Vénus, ki adá, elorozza is, és sőt oly váratlan lopván vissza, miképpen hirtelen ébredtünknek pillanatában az álmunk foszlik el. Őrzeni élethosszig, holnaptól elkezdem festeni fekvő Akt-ját, melynek majd kréol árnyolatú bőréből fog kiderengni a jóság, lényének e leglényege, melyből a boszorkányságnak tartott ké­ pességei táplálkoznak. A kísértet

Ajándék ő, s ez ajándékot holtig köszönöm neki, kit mene­ déket adó hajlékomban bújtatva, fiamként óvni akartam: a vég­ zettel tusakodni s vérét ontani bátor, máig számkivetett ifjúnak, a szenvtelen arczú, ám szemebús bojnyiknak!” Légyottja után a boszorkányasszony három fertály egykor - mert ekkorra ígérte magát - már otthon volt a Granátos-utcai gyógyszertáras házban, s kerek egy órakor ebédhez is ült férjével, az étasztalnál is kifogástalanul fess Müller Bernáttal, s tizenegy éves, ugyancsak váltig csinos öltözetű, de lábagacsos gyerekével, Bálintkával, ki e déli időben minden nap hazasántított a közelben lévő lutheránus tanodából, melynek ez ősztől volt a diákja. Szent Erzsébet napjától, mióta Müller Bernátnénak hívták, s ura bevezette a polgári társaságba, Csépe Bozsó - illendően szobalányt fogadott, ki ugyan kissé tenyeres-talpas volt, ám tanulékony, s oly dolgos, hogy neki már csak dirigálnia kellett ház­ tartását, és mert Müller - szemrevaló feleségével dicsekedhetni - a szombatokon s a vasárnapokon vendégül látott számos vagyonosb, vele ugyanazonos rangú belvárosi polgárt, hétről-hétre na­ gyobb hasznát veheték a figyelmes, könnyen szót értő Nanicának. S hogy neki immár - feleségként - sem a tűzhelynél sürgődnie, sem takarítással fáradnia nem kellett, rögtön előnyét látta a szűnetlen forgalmas gyógyszertár is: a pincei vegykonyhában néme­ lyik orvosságot, kenetet vagy főzetet elkészítve, a márványpultnál meg főképpen a tétova asszonyokat türelemmel ki-kiszolgálván könnyített férjeurán, ki fölöttébb méltányolta is ezt a segítséget, s annál inkább, mert látni való volt, hogy a belvárosban céltalanul korzózó arszlánok közül is, de a szembeni Károly-laktanya tiszti­ karából szintúgy számosán, éppen azért tértek be likőrt kóstolni a gyógyszertárba, hogy ott lebzselve legeltethessék léha tekinte­ tűket Frau Müller kelmefeszítő keblein, és ha lehet, belepillant­ hassanak „ingerlően sárga” szemébe (ahogy valamely hírhedtebb szoknyapecér mondá a hasonszőrű uracsoknak). Ebédjük végeztével - többnyire két óra körül - Bálintka kabá­ tot vett, hogy visszabicegjen az iskolaházba, hol újabban Müller Bálintnak szólították a professzor urak, miután anyjának hitvese tisztességesen állta szavát: a templomi frigy másnapján őt a ma­ gisztrátusbeli gyámszék elnöke és jegyzője előtt törvényes módon örökbe fogadta, nevére íratta. Szilvási Lajos

Sziesztáját befejezvén, Müller patikárius úr pontban fél három­ kor kinyitotta a gyógyszertárt, hogy e perctől fogva az esteli zárá­ sig le se üthessen többé, mert - gottlob! - minden minutában szólt a kicsiny rézcsöngettyű és nyílt a fehér rámás üvegajtó, annak jeleül, hogy a ködnyirkos hidegek meghozták végre a pénzes téli ragályokat, elsősorban a lázas náthát és köhögést, valamint az ugyancsak jól fizető járványos gégelobot, mely hűléses nyavalyák jóvoltából a decemberi és januári hetekben akár megduplázódhat a kasszabevétel... Jóllétében Csépe Bozsónak - megfontolván, hogy alig másfél esztendeje még alamizsnás kódis, kitaszított erdőjáró, nyomorult javasasszony volt, ma viszont Frau Müller, avagy Müller Bernátné, kit a gyógyszertárba betérők többnyire nagysádnak tisztelnek - jószerivel megelégültnek, lelkében megbékéltnek lennie kellett volna, s tudta is ezt, ahogy annak okát is tudta, miért nincs még­ sem nyugta. Cemende vagyok - kárpálta magát kisezerszer, hajnali szür­ kület elközeledtével, mikor éjről-éjre riadtan rezzent össze, s e nap-nap után ismétlődő ijedelmes fölneszelődésének pillanatá­ tól égő szemmel nézte, miképpen hullámzik-kavarog körülötte a sűrű sötétség. - Nálamnál nem jobb-e a kéjnő, ki a húsát porté­ kává tette ugyan, de a préda szemérmével csak a bordélyban kalmárkodik? Én a forintos örömlánynál is gyarlóbb dajna vagyok, mert ámbár nem pénzért mérem magamat, de a kurva kufárságánál is hazugabb romlottság, álszent képmutatás mocskolja be életemet. Rossz ringyó, léha lotyó lettem, léghűtelenebb az alan­ tas hűtelenek közt is, hisz’ e házban, a férjem mellett hű felesé­ get, míg a találkahelyen, nemesúr szeretőm karjában hű szere­ tőt mímelve csalok szakadatlan! Mit sem sejtő Mülleremet már annak előtte, hogy oltárhoz vive, fölszarvaztam Pongor Sámuel úrral, testemet és kissé tán lelkemet is nekiadván ennek a délceg képírónak. Mégsem azért, jaj, nagyon is nem azért lettem szere­ tője e nemzetes úrnak, mintha valóban is ővele vágytam volna paráználkodni, hanem mert ennek a sápatag orcájú piktornak a bánatbarna, szelíd szomorúsággal ragyogó szemepárjából a feledhetlen pásztorfia bojnyik néze reám, az a nőktől száz, buja­ ságokban tanulatlan gyerekember, ki korábban még csókolni se csókolt asszonyt, és mégis, mikor őt elcsábítottam a földre hajított A kísértet

rongyos rackagubán, én tébolyodék meg tőle, az öldöklő ifjú ere­ jétől, s annyira, hogy majd pirkadatig sem telhettem be síivölvény teste szilajságával. S noha másfél esztendő múlott el azóta, a bá­ natos arcú föstő karjaiban mindannyiszor őt érezve alélok, mint­ ha megint ifjonti hatalmában vergődve halódnék... Ámde ma­ holnap hozzá is, kivel eddig a pótolhatlant pótolhatni akartam, Pongor Sámuel úrhoz is álnoknak kell lennem. Alattomban leszek ismét hűtelen, és immár titkos szeretőmhöz! Rút és ocsmány szaj­ ha vagyok, riherongy rima, még a csalárdságában is orv és szem­ fényvesztő asszonyi állat! Mégse bírom magamat megtartóztatni az újabb bűntől! Nincs akarat bennem, nincs lélekerő, mely féken fogna! ... Mióta Piroska tudatta velem, hogy megbékélhetek im­ már, mert él és fölgyógyult a halálhajszolta legény, sőt, hazajut­ ván, alkalmas menedékhely rejti megint, e levélbeni hírrel a csillapulásnak kellett volna szegény szívembe beköltözködnie. Ámde a józan eszemmel azóta is egyre hiábavalóan várom dúlt lelkembe beszállni a békességet, bensőm nem csitul el, mert még az eleddigi aggódásomnál is erősebb szenvedelemnek láza emészt: olthatlan vágyakozásom. A vétkes vérem mérge, az ős bujaság el­ len nincs orvosságom. Mit cselekedhetek én, az esendő némber, a testemben lakozó gonosz angyal, a sátán ellen? Bűnre szület­ tem, a hús vad vágyakozása uszít és űz, föllelni szerelmesemet, ki azóta, a messzi világot járva, netán már elfeledé is Csépe Bozsót, a bogándi boszorkányt... Légyen akárhogy, nem bírom ki, hogy őt sose lássam. Belehibbannák, eszelőssé lennék, hogyha karom­ ban nem tarthatnám őt, legalább egyszer, még egyszer ez életben! S ha a szánakozó szent Szűzanya engedi őt megölelnem, nem kí­ vánok többé semmit a sorsomtól, örömest fogok élni örömtelenül, de ha kedvesemet láthatván s érinthetvén, halnom e boldogságtól kéne legottan, zokszó nélkül ajállnám s adnám vissza teremtő égi Atyámnak bűnös lelkemet, ámen. S mire eljött a karácsonyi szent est, azt is eszélyesen eltervelte, mily okra hivatkozván fog Horka megyébe utazni. Ürügy­ képpen hihető leszen az - mondotta magában - mit a tegnapi lé­ gyottunkon nemesúr szeretőm említe: barátném, Pekry Piroska, nehéz óráiban engemet is maga mellett látni, avagy legalább a kö­ zelségében, Uporváron tudhatni akar! Müller, ki vakon hiszi min­ den szómat, tüstént el fog haloványulni a tisztességtől, hogy az ő neje, egy polgárember felesége, oly ősnemes úrhölgynek, mint Szilvási Lajos

vajthai Pekry Piroska, szülőágyánál hasznossá tehetendi magát, és ámbár mindenki előtt hallgatnia kell utazásomnak e bábái célja felől, nagybüszkén kísér majd ki a postabatárhoz. S hogyha imádott ifjú barátném - épp ma megírt sietős levelemre felelve - valóban is úgy kívánja, hogy én mellette leendjek, boldog alá­ zattal fogom őt a vajúdás kínóráiban őrzeni, sőt a szülőfájdalmak lehető részét a saját testembe boszorkányolni, hogy evvel, a Szent Szűz adta tudásommal meglopván asszonyi tortúráját, enyhíthes­ sem a sínylődéseit. Ám ha Piroska nem is rendelne szülőágyához, mindenképpen Uporváron, a Griff vendégfogadóban véve ki szál­ lást, tartózkodhatok egy-két hétig, s onnan már, a vármegyeszék­ városból, alkalmas kocsival vagy szánon akármikor és okvetlenül eljutok arra a helyre, hol ő, a szerelmesem elrejtezve van...! Mert abban nem volt oka kételkedni, hogy előbb vagy utóbb, idejében persze, kinyilvánulnia kell, hogy merre az oltalmas hely, hol az árva legényt befogadták. Hisz’ ha Piroskát titkot tartani késztetnék, maga is megpróbálhatja kitudni a néhai bojnyik hol­ létét. Lelkében, akár hamufödte parázs, ott szunnyad a bűvös erő, a varázsos látás képessége! Mihelyt elszánja magát, akarattal fölgerjesztheti ezt a zsarátot, mígnem majd a fehér izzás fényében elejbe dereng az a helység, mit meglátni ohajtott, és tán még az a hajlék is, hol végre nyugalmat lelnie kéne a vérefogyott szöke­ vénynek! Müller Bernát Granátos-utcai gyógyszertárától három miatyánknyi gyalogsétára - a Kristóf- meg a Színház-téren túl -, a Nagy Híd utca s az Alsó-Dunasor sarkán álló Angol Királynő szálloda má­ sodik emeletjén lévő 72-es appartement-ban, mely már több mint évtized óta Deák Ferenc úr által volt bérelve, a szentest napjának délelőttjén szorgos sürgődés kezdődött - Kunczné szobaasszony s két Putzfrau használták ki sietve a váratlan lehetést, hogy a nem­ zet bölcse az ünnepeken, sőt újévig távol fog lenni, s azonnal kaptak az alkalmon, hogy az ablakokat sarkig kitaszítván, mind­ három helyiséget eladdig szellőztessék, mígnem valamelyest gyöngül majd falaik közt az a „randa” szivarfüst-szag, mely nem­ csak a párnás pamlag meg a kárpitozott karszékek kelméibe, ám minden függöny, szőnyeg s ágytakaró szövetébe is úgy beleitta magát, „mint sódarba a páclé” (e találó szókkal Kunczné nyilvánítá helytelenítő vélekedését), merthogy a szívből tisztelt férfiú­ A kísértet

nak csüggő-kusza bajsza alatt, vagy az ujjai közt, reggeltől esté­ iig folyvást szivar ég, s nem drága havanna, hanem hatkrajcáros hitvány kabanosz, mit Pesten jobbára csupán a fiakkeresek vagy a korcsmái csapiárok szívnak. Igaz, hogy nemcsak a jó Öreg Űr füstöl naphosszat a minden szögletein megszürkült társalgó he­ lyiségben: jóformán szakadatlan nála a vendégjárás, napról-napra miniszterek és más fontos urak keresik föl, hogy vele szót válthas­ sanak országos dolgokban, s míg itt ülnek avagy föl-alá járkálnak - gróf Andrássy miniszteri elnöknek még az az illetlenség sincs megtiltva, hogy ültében fölrakja a két hosszú lábát a dohányzó­ asztalkára -, a legtöbbjük szakadatlanul ontja a füstöt... Bizo­ nyára azért - legalábbis Kunczné így tartá -, mert főzés közben mindig füstöl a kémény, márpedig itt, a Deák úr nappalijában az ország sorsát főzik, a népek boldogulását kotyvasztják türelem­ mel e srófos eszű nagyurak! („S tán igaz is kell, hogy legyen ez, hisz’ mindeggyik fülevájt szobapincér egyformán így hírleli...”) Annak egyébként, hogy a testenehéz Tekintetes egyszeriben ráadta fejét, hogy akár hét vagy nyolc napra is eltávozzon szál­ lodabéli lakosztályából, s a karácsony s újév közti hetet Pesten lakozó rokonainál, Nedeczkyéknél töltse, közönséges s igen egy­ szerű oka volt: december derekától meg-megszédült - progrediáló szívbaja gyöngítette megint -, s ez rossz ómen volt, lévén, hogy ily enyhébb rosszulléteit olykor hirtelen ájulatok követék. A ko­ rábbam eszméletvesztések pillanatában mindig volt mellette, ki összeeséstől óvja, de most, a karácsony s januárius elseje közt még legközelebbi barátai is, mint évről-évre, családjok fészkének melegét kívánják élvezhetni, tehát rá ajtót legföllebb a hotel pin­ cérjei nyitnának. Ha ugyan nyitnának... Meghallgatván többeket, így szívlelte meg - Isten neki végül is! - azt, mit az orvosa, Kovács Sebestyén Endre tanácsolt, s elfogadá a Nedeczky-família szíves meghívását. Miért is ne időzhetnék kis időt őnálok? - mondta december hu­ szonegyedikén szobaszomszédjának, Mikes grófnak. - Legalább ezidén a karácsonyajándékommal nem bérhordár állít majd be keresztlányomhoz, az ifjabbik Nedeczky-kisasszonyhoz, a Fran­ ciskához, kit az újabb módi szerint, úgymond magyarosan, Feri­ kének szólongatnak. A két Nedeczky-kisasszonykának az apja, Nedeczky István, unokaöccse volt az Öreg Úrnak, ki leginkább azt kedvelte a haj­ Szilvási Lajos

dani suttyó „Pista fiúban”, hogy noha kétszer erősebb vala nála nagyobb pajtásainál is, testi fölényét sose éreztette velük. Későb­ ben, a kényszerű honvédő harc évadjaiban keveset hallott a le­ gényről, s mindvégig sokat aggódott a vitéz hírű, minden kocká­ zatokat fumigáló „fenegyerek Nedeczky” miatt, ki a bátorságával honvéd-kapitányságig, kis híján őrnagyságig vitte a ranglétrán. Aggályra azonban utóbb is elégszer adódott oka, főképpen az abszolutizmus másodszori elharapódzásának rossz emlékű kor­ szakaszában, hatvanháromban, mikor egykettőre fülébe jutott, hogy „az izgága Nedeczky” Itália földjén járt, és onnan - Kossuth ékesszóló buzdításaitól elbűvöltetve - oly elszánással tért haza, hogy majd itthon maga organisáljon titkos honvéd hadsereget, mely adandó jelre a gyűlhelyein fegyverre kap és ugyanegy órá­ ban csap rá országszerte a zsarnokság valamennyi helyőrségére. El is kezdődött s látszólag hiba nélküli volt a kiterjedt conjuria, melynek lelkes elöljárói csupán avval nem számítottak, hogy rendőrspionok sokasága figyelmez rájok, s azt végképp nem hitték volna a buzgó honfi-vezérek - se Nedeczky, se legfőbb társai -, hogy még a parancsnoki karban is ott van, sőt jóformán kezdettől köreikben setteng egy különösképpen veszedelmes Bécs-bérence besúgó, ki a komplott élénk elterebélyesedéséről szűnetlenül in­ formálta a megbízóit, eladdig, mígnem a bécsi tirannia hatvan­ négy tavaszán villámgyors rajtaütéssel pár nap alatt elfogdostatta a szervezkedni merész, ám conspirálni ügyetlen magyar álmo­ dozók vezetőit. A császár anyja s nagybátyja - Zsófia főhercegnő s Albrecht főherceg -, valamint velük együtt a dühödt kamarilla halált követelt a „Kossuth-ebek ádáz falkájára”, s maga ő fölsége, a császár is példát statuálván készült megbizonyítni a nyughatlan szittyáknak, hogy a Habsburg-imperium minden csatatéri kudar­ cok után is képes az ellene lázongó „eszelősöket” irgalmatlanul összetiporni. S a legfölső hadbíróság, ha nem is sújtotta halállal a két fő vádlottat, jogerősen húsz-húsz esztendei várfogságra ítélte Almássy Pált is, Nedeczky Pistát is. Húsz esztendei várfogság! Belerokkan a test, lett légyen akármilyen edzett, és belerokkan a lélek, bármily sziklaszilárd is. Rettenetes kétségbeesésében kihez is futhasson a félig tébolyodott feleség? Két lánygyerekébe kapaszkodván rohan ahhoz az emberhez, kit a megnyomorított ország oly hatalomnak hisz, mely iránt a prepotens osztrák császár is respekttel van. „Feri báA kísértet

79

esi, a Pistát elpusztítani fogja a várbörtön! Könyörögve könyörgök, mentse meg őt! Ha van egyetlen magyar úr, kit a császárnak sincs elhárítani mersze, a nemzet bölcse, Deák ez az egyetlen! Jaj, mentse meg őt a keserves fonnyadozástól, mely még oly daliát is tönkreteend, mint ő, e leánykák atyja!” Mit is lehetett vagy kellett volna felelnie? Azt-e, hogy egy ember van e honban, ki kegyelmet kérni a császárhoz sohasem folyamodhatik, és ez az ember ő maga!? Mert ha Deák, rokoná­ nak kérve kegyelmet, a császárnál megalázza magát, példája után holnap már minden gyönge magyar hódolni fog!... Ámde a húsz esztendei várfogság egy Herkules és egy Sámson egészsé­ gét is alááshatná... „Kérlek, időt adj, gondolkodni, mihöz kezd­ hessek - mondá hát a halottsápadt asszonynak. - Bármi nehéz leszen is, várj, s légy bizalommal irántam! Minden idő, meddig türelemmel lenned kell, kedvezni nekünk fog!” ... Hisz’ - vélte reménykedvén -, ha Ferenc József császár igazán alkut köthetni, kiegyezkedni óhajt a magyar nemzettel, jőni fog oly fejlet, mely a megbékélés elközeledtét jelzendő, enyhít ama húsz esztendei várbörtönre ítélt foglyok gyötrelmein is!... S mit olyannyira bizton várt, a szerencsés fejlet csakugyan bekövetkeze, sőt hamarább, mint számította: alig tizenegy hó múltán... Mert mikor ő fölsége decemberben személyesen nyitotta meg a négy esztendeje fölfüg­ gesztett magyar országgyűlést, kifejezte azon fejedelmi óhajtását is, hogy vele, Deákkal, kit „Magyarország legjelesebb elméjének” nevezett, külön és négy szem közt kíván konverzálni. Az egy órás audiencia közben nem kertelt egyikük sem: mindketten köntörfa­ lazás nélkül, majdhogynem nyersen adának hangot nézeteiknek, kereken nyilvánítván, mely sarkalatos dolgokban tartják megcsorbíthatlannak részint a dinasztia, részint Magyarország érde­ keit. Ha nem is rideg, ámde igencsak hűvös eszmecseréjük végez­ tével a császár még egy percig némán sétált föl-alá, majd mintegy szórakozottan kérdé: „Nemde, Deák úr, önnek valamely roko­ nát huzamos várbörtönnel büntette a hadbíróság?” „Mein Neffe, Nedeczky... valóban húszéves várfogságát üli, Fölség.” Mit várt tőle a császár? E szavaknál többet semmi esetre se. Éppencsak bólin­ tott, evvel a biccentéssel végét is vetvén a secundum-pontosan egy órányi, tehát különösképpen hosszú fejedelmi kihallgatásnak... S két hét múlva Nedeczky fogoly, valamint két legfőbb vádlott-társa, Almássy s Benitzky keserves várrabságát kényszerlakhelyen Szilvási Lajos

eltöltendő Internierung-gá változtatták, hogy 1867 elején majd már teljes kegyelem szabadítsa ki őket e házias őrözetükből is. Nem kétséges, sőt föltétlen bizonyos, hogy a császár elméjében nem vala hátsó gondolat. Azt a parancsot, hogy könnyíteni kell a rabok sorsán, nem megvesztegetésnek szánta. Schroff, aber auf­ richtig lényétől idegen minden fondorlat. S noha nem született lángésznek, a higgadt elmeerő elegendő ahhoz a Habsburg-agyvelejében, hogy esetlegből se böcsülje alá ellenfeleit, sőt méltányolja azokban a jellemerényeket. Éppen ezért eleve s jól tudta: Deák, ki nem önnön hasznáért, hanem elveszthetlen, örök nemzetjogokért küzd, semminemű kedvezménytől nem inog meg, s jottányit se fog elveiből engedni. Ahogy lett is... Sajnos, gondja ma is van a Pista miatt. Újabban, minthogy a komplottok kora eljárt, bősz literátori becsvágy fűti, mely ambitio, magában véve, alighanem ártalmatlan, sőt tán respektálandó is lenne - somolygott légvárépítő rokonának e legfrissebb vesszőparipáján -, hogyha a thema, mit oly magabízón tüze ki célul, arányban lenne tehetségével. Bárha a napfölkelték fényragyogá­ sának színárnyairól, avagy egynémely madarak trilláinak összhangzattani nagyszerűségeiről készülne az értekezése! De nem! Földhözragadottabb tárgyat választván, épp róla, Deákról tervei „tudományos súlyú traktátust alkotni” a jámbor! Márpedig Isten ments’ attól, hogy még eggyel gyarapíttassék az eleddigi stréber fércművek máris hosszú sorozatja!... Talán majd arra is alkalmat kínál e karácsonyi látogatás, hogy akár joviális szóval, akár szigo­ rú tiltással, mindenképp elejét vegye egy újabb hízelgő dolgozatocska megírásának... Már csak a lomha fiákkerban, mely a város ligetének szélén álló Nedeczky-villa felé döcögött vele, ötlött a fejébe, mit is fele­ dett el tegnapelőtt, tegnap, de ma szintúgy: választ írni az egy hete jött anzikszra, vajthai Pekry Péter, Szekrényesi-Schreiner Béla és Pekry Piroska karácsonyi kártyájára. No, ezt még ma, de legkésőbben holnap jóvá teszi, hogy még újév napja előtt megkap­ hassák jókívánalmait! És ahogy ezt gondolta, legott s váratlan eszébe jutott a hiá­ bavaló jótett, a Piroskáé, mely a hóhér kötelétől megszabadította ugyan, de az öngyilkosságtól meg nem menthette a nyár elején ama balsorsú fiatal latrot, a furcsa nevű halálraítéltet. Neve Gyer­ tyán volt-e, avagy Cser? Nem! Jegenyének hítták a szerencsétlen A kísértet

sihedert. A keresztneve meg Pál volt, ha igaz... Boldogtalan ifjú! Pásztor vala, térés rétlegelőkön serdült gulyaőrző bojtár, ki a töm­ lőd fulladozást el nem bírhatta viselni, olyannyira nem, hogy el­ méjében megzavarodván, rágyújtotta magára a zárkáját, és benne is égett. Kora vesztének pedig - így mondotta Piroska - okát, ere­ dendően, csakis abban kellett lelni, hogy oly honban született, hol máig pálca s korbács díszük a földesurak hajcsárjainak mar­ kában...! S csak e percben jött rá, hogy a mondást tőle idézte Piroska. Azazhogy a régvolt úrfi-Deáktól, ama kezdő tiszti ügyésztől, ki e súlyos igéket Zala vármegye táblabírái előtt a legelső törvényszéki beszédjében használta az úri erőszak megbélyegzésére... Minő nagy-nagy hite volt!... S négy évtized elteltével váltig s újra a rút élősdi erőszak züllesztette zsivánnyá azt a suhancár kőiket, ki a vármegye rémévé lett, ámde lovag módjára viselte magát egy védtelen ifjú hölggyel szemben az őr-egyházai országúton... A néhai bojnyik, kit a nemzet bölcse is eltemetettnek hitt, e napon már Horka megyében, Vajtha felé tartott egy hétéves lipicai kanca kopott nyergében. Az történt ugyanis, hogy előző reggel a méltóságos Weingart­ ner kanonok, kiüzenvén Vincze-majorba, parancsba adá Kóp in­ tézőnek: küldje be üstöllést Türjére az új zsellért, kivel - így okolá utasítását - három-négy napon át maga kíván rendelkezni. A kecskeszakállas tiszttartónak a klastromszolgát, ki elismé­ telte előtte a jószágkormányzó szavait, nem kellett megfaggatnia: önszántából is kifecsegte a szószátyár, hogy a bonorum director igen fontos pakkot készül rábízni a szóbanforgó zselléri személy­ re. Mi több: nem is ám gyalogossan küldi el arra az útra - ki tudja, hová és merre -, hanem hátaslovon...! Ezt hallván, Kóp Antal major-intéző úrban most már végkép­ pen bizonyossággá vált az a sanda gyanú, mely eladdig is ott izgett hajagyér koponyájában: hogy a képekomor, de viselkedtében tiszteletet tanúsítani sosem rest új zsellér - törvénytelenül szüle­ tett ivadéka a jószágkormányzónak! Egyéb hihető oka nem lehet annak - vélte -, hogy éppen e jöttmentet szemeié ki személyes, sőt bizodalmas szolgálatra a méltóságos. Öregkori bűnbánat lett úrrá rajta, teringettét! Ifjúkori vétkét jóvá tenni iparkodik, így kell lennie! S Isten tudja, miket tervei még fattya javára a vén bűnös! Szilvást Lajos

dohogott némán, noha közben el is röstellte magát: letagadhatlan, hogy a jószágkormányzó, ide küldvén Vincze-majorba a fickót, kereken nyilvánítá - hiszen így írt - minden fajta kemény munká­ ra valónak... S e tekintetben nincs is hiba. Korholni, de még csak a sarkában járkálni se kell, sőt olykor akár - módjával persze! dicsérni lehetne a szélhordtát, ki fadönteni tán sose járt, mégis igen csökönyössen lépést tart a csapattal az ötvösi bükkirtáson. Meg is említette a soltész, hogy a két markában már oly szaporán leng-csapkod a fejsze, akár egy virtigli favágóéban, meg a jobb vállát se kíméli, ha ölfát hordani kell. És nem valamily fogyhatlan erő - ezt is mondá Csuka erdőmester -, hanem elvetemült akarat teszi benne az embert, Fogcsikorítva törekszik nap-nap után ki­ mutatni, mit ér, avagy inkább azt, hogy akárki cselédnél többet... Hogy Vincze-majorban a fátumfútta fiú nem hoz rá szégyent, tudta a méltóságos kormányzó is. Lám, a cselédnép, mely csak nagynehezen tűr el jövevény embert, a kevésszavú jöttment ellen nem berzenkedik. Éppen nem! Hisz’ iránta való bizonyos jó szenv jele az, hogy máris akadt etetője: tűzön főtt kosztra az egyik zsel­ lérasszony, Börcsökné Tikos Anna fogadta el, egy-egy hóra kilenc osztrák értékű forintnyi fizetségért a facér idegent, mert - úgy­ mond - olyan asztalnál, hol minden nap heten elverik éhöket, ott jut a nyolcadik éhes szájnak is. Ángyán Ambrus öregbéres pedig az, ki a rábízott baromistállóban hálóvackot adott a sehonnainak - szintúgy megelégülten morgódik, majdhogynem dicsekedvén avval, hogy miután hazatérül az ötvösi bükkösből, nem nyúlik végig a deszkadikón a legény, hanem szaporán megiszik két-három bögre vizet, s nyomban nekilát kiganézni, takarmányt hor­ dani, szénát osztani - Ángyán Ambrus munkáját teszi hát, már­ mint azt, mit eladdig a vén csont nem győzött elvégzeni. így aztán éjfél közelít, mire eldőlhetne a vackán, ám mielőtt lefeküdne a háta mögött emiatt ki-kicsúfolják is, mondván: „Nincs ki a négy kereke!” -, prüszkölve-sziszegve mosakszik a korhadt dézsából, melyet Ángyán kerített neki, persze csak úgy, balkézről, bizonyá­ ra aképpen okoskodván a dologban, hogy ha az Úristen már egy ily félnótást hullajtott oda hozzá, mért ne tegyen kedvére a kompolyodottnak... Mert nem elég - dörmög hogy nap-nap után pő­ rén, legalábbis félcsupaszon mosdózik a böszme, de még a fogát is szappannyal csutakolja, holott kopik az, ha nem is vásítja kefével az emberfia... A kísértet

Lámcsak - mondta magában Weingartner Szeverin, miután Kóp intéző felesége elújságolta előtte, miket sutyorognak Vincze-majorban a fárul puffant kurtaszakállúról belekóstolván, a paraszt is gyorsan rákap az úri szokás ízére! Naponta mosakszik, sőt a fogát is tisztán tartja a számkivetettségében olyannyit látott pórivadék! Vajthára menesztendő, rendházbeli hajlékában vette szem­ ügyre megint a legényt. Iszonyú a hideg - gondolta, s látni akarta az öltözetét. Báránybőr ködmön, durva daróc nadrág, faggyúval kent otromba bivalybőr csizma, kopottas kucsma... igaz, hogy másképp tűri a test a kegyetlen téli fagyot, míg ifjú vér melegíti. Meg aztán mégsem az éjszaki póluson át visz az út Vajthára. - Lovat fogsz kapni, atyámfia, kantározzák már - recsegett istápoltjára, ki póznamerev volt ebben a percben is, ámde magát olyformán húzta ki, mintha e szálegyenes tartással a fáradtságát álcázni iparkodott volna. - Jó természetű kanca, kezes jószág. Arabellának hívják, noha nem cirkusztól vásároltuk. Két eszten­ deje még hadi hátas, nyalka huszárló volt a Hadik-regimentben. Méltatlan gazdája, a könnyelmű főhadnagy, kártyaadósságát fizeté ki az árából. S ha azóta szegény állat csak az én hintómba befogva futott is, bízni merek hozzá, hogy nem feledé el a nyer­ get. - S ámbár tudta, hogy ok nélkül teszi, féken fogni magában mégsem bírta a sértő szókat: - Fogsz-e vigyázni a lóra, nehogy megfázzon a farkasüvöltő télben?! Lealázni akar? - rezzent a dühös kérdés a fiúban, s csaknem el is dőlt benne a borjú. Aztán mégis erőt vett indulatán. A cseléd sose csattanhat föl urának színe előtt! - Tavaly évbe ugyancsak farkasüvöltő tél vala, méltóságos uram - feleié hát Hiedelemmel mégse kehölt egyet se az én kis pej kancám, pedig épp eleget tekeregtünk hóba, zimankóba, jeges fúvásba... A méltóságos kormányzó igazított egyet az égkék cingulusán. -A te kis pej nóniuszoddal, ha ugyan jól hallám - s a bagoly­ szeme villant egyet -, mintha a Majláth gróf szűzménese csappant volna meg egy jó kancacsikóval. - Rágyújtott egy szőke havanna szivarra, s kinyitotta az ékes faragású nagyszekrényt. - ím’ itt ez az ódon fegyver. A Pekry-família vajthai kastélyába viszed, s ott átaladod Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úrnak. Utadnak, Szilvási Lajos

firtassa akárki, csupán ez a célja. Az én fullajtárom vagy, atyám­ fia. Itt van róla az írás, jószágkormányzói pecsétemmel. Tedd inged alá, a világot járt utazóleveled mellé, s ha netán pusztázó pandúrokba botolsz, kik megfaggatni akarnak, dugd oda orruk alá, Túli András!... Érted-e? - Értem, méltóságos uram. S látom, hogy e flinta fölporozva s golyóbissal megtöltve van. - Hogyha netán kell, útonálló vagy farkasok ellen, lőhetsz vele egyet. Sokra tehát nem mégy vele. - Van nálam fokos is. Kölcsönbe vevém Ángyán Ambrustól. - Jól tetted. Egyébként... nyakadat s ábrázatodat jegeces szél ellen véddeni, itt ez a gyapjú sálkendő. Ne szabadkozz, inkább lódulj máris, fogy a drága idő. Belső majorunk istállójában a ló, ahogy elrendeltem, föl van kantározva, s e perctől rád várnak vele. Nyerge mögött, Trócsányi lovász ne feledje, iszáknyi zab is legyen! Indulj hát, és óvjon az Űr utadon, hogy baj nélkül járhass oda-vissza, atyámfia! Minthogy Weingartner kanonok kívánságára valóban jókor reg­ gel, fertály nyolckor lóra kapott, és - szórul-szóra aképpen, ahogy Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr mondotta Piroskájának tornyok irányában, hólepte mezőkön s réteken át léptetve-poroszkálgatva haladt, estére, azazhogy szürkület elközeledtével már Horka megyében járt a fiú, határában a helynek, Piskének, hol Bársony Jónás molnármester malmában készült megaludni. Egész napi útján - épp amiatt, hogy a postautat mellőzte s a fal­ vakat is kerülé - csak ritkán s jókora távolból látott utasembereket s néhány fogatot. Pihenőre - a zsibbadt tagjait is megmozgathatni s a kancát is etetni-itatni - csupán egyszer, nagymesszi harangszót hallván állapodott meg a mátyusi szőlőhegy lejtőjén, hol az egyik présház kéményéből gyér füst gyűrűzött a magasba. A szőlősgaz­ da, ki éppen bort fejtett le, barátságos volt, mátós is már, s vendégszeretően itatni akarta, de látván, hogy a pincéjébe betévedt útonjáró elhárítja a mázas kancsót, egymaga kortyolgatta tovább a savanykás rizlingjét. - Rövid éltű leszen kend - mondta motyogva. - Ki ily fiatal, de e korba magátul a bort megvonja, korán hal. Mink, mátyusi em­ berek így tartjuk. A kísértet

- Bizonyára igazságuk van - bólogatott a fiú. - De ki ily förtel­ mes fagyba lovon jár, mint én, ne borozzon. Legalábbis mifelénk így tartják. Mert italos fejjel könnyű elaludni s megfagyni a ló há­ tán, a nyeregbe... Este kilenc lett, mire Bársony Jónás két álmos lova mellé já­ szolhoz köthette a piskei molnárház istállójában a megfáradt lipi­ cait. - Átöltözködnöm kell - mondta a jótét őrlőmesternek, ki fejét csóválva bicegte körül, szánván, hogy ilyennyire elfáradt és át­ fázott Türjétől idejöttében. - Röstellném magamat, ha e lompos szolgai göncöt látná rajtam az Eszter. Csecsemő fiamat se ijeszt­ hetem evvel a rossz gúnyával. A térdemerev szélmolnár hamisan sandított félre: - No nézd a hiú ficsurat! Tán úgy spekulálsz az eszeddel, hogy ha az úrias öltözetedbe leszól, szemeszöktébül rád ösmer a kisded gyermek? - Ki ne csúfoljon már, Bársony uram! Mink, tekegyelmed is, én is, bűnrontotta cudar fölnőttek, honnan tudhatnék, hogy az ártatlan csecsemők szeme mit lát, mit nem lát?! De mi több... én, ostoba semmirekellő, honnan tudhassam, hogy elösször látván apját, nem utolszor látja-e! Éjszakahosszat nyughatlan, föl-fölrezzenve aludt, s már pirkadatórán, fél négykor kivetette az ágy. Veszedelmet alítok-e? kérdé hangtalanul, míg sorjában fölvette zsinóros szűk nadrágját, puhaszárú sarkantyús csizmáját, majd a levendulafűtől jószagú gyolcs ingét, s legvégül a testéhez feszesen simuló szép szürke atilláját. Ha valósul a baljós érzete, s éppen márna, karácsony elő­ estéjén teljesedik be a sorsa, legyen! s ám érje az úrias öltözetében a baj... De vajon hol számoljon csapdával? Elálljon-e szándékától, hogy mielőtt lova száját Vajthának fordítja, előbb haza térül, megszomorított két szülejéhöz? Vesse-e el, mit eleddig terveit: vigaszt vinni nekik, legalább avval, hogy elejbök toppan, hadd lássák ele­ vennek s épnek! Visszaijedhet-e, mert tán maszlagos álom nyom­ ta fölébredtéig? Ha ugyan volt ilyen álma, ’szén emlékezni hiába ügyekszik, eszében nem maradott nyoma semmim... - Keresse elő mégiscsak a forgópisztolyomat tekegyelmed mondta a reggeliző asztalnál, csak amúgy mellesleg, a szélmol­ nárnak. Szilvási Lajos

- Förgeteg ellen? - hunyorított egyet Bársony Jónás. Fölkelt, odadöccent rossz lábával a pitvaros ajtóhoz, letörölte az egyik üvegszem páráját, s kilesett a szabadba. - No, itt van már a nya­ kunkon! Mit a rokkant jobb térdében a csont éjhosszat jósolt, a vihar, mely eleddig csak cihelődött, hirtelenében elordította magát va­ lahonnan a piskei puszta szürkeködös végéből, s máris rárontott a lapályra. A száguldó szél porhó fellegeket ragadott föl, s tovafor­ gatván valamennyit, velük ostromlá meg a síkság egyetlen föld­ halmának tetején a malom kerek épületét és láncrakötött négyágú deszkavitorláját, ahogy egyszeriben nekitámadt a csekély domb alján védtelen álló molnáriaknak is. - ítéletidő - dünnyögte riadtan Bársonyné asszony, s ámbár a kemencemeleg konyhában nem kellett dideregnie, két csontos vál­ lára cibálta a berliner kendőjét. - Még a csikaszt is fészkire űzi... - Biz’ úgy - csóválta fejét a szélmolnár is. - Szűkölve oson vac­ kára a forgó vésztül még a vörös vad, a nádi toportyán is. Nehogy úgy legyen újra, miképpen két esztendeje, János apostol napján volt, mikor addig hordta reánk a havat, míg végire embermagosan betemette az istállóajtót is! Hát e kegyetlen fúvás vón’ a szerencsétlenség, mit a rossz ál­ mom tudatott? - Tehetetlenségében nagyot ásított a fiú. Lankadni mikor fog? Meddig futja bitang erejéből? S hogyha csupán gázolva haladhat a vastag hóban a ló, eljutnak-e estéiig Vajthára? Eközben Bársony Jónás valahonnan előkerítette az ötlövetű forgópisztolyt, mit olajnedves vászonba tekerve dugott el jó hely­ re... biz’ annak is immár fél esztendeje! - Kölletlen adom - mordult, csakugyan kedvetlenül. - Ám tedd el, de tizenkétszer fontold meg, öcsém, mielőtt emberre fogod rá! Öltél már embert, kettőt is, hát ne tetézd...! - Nem készülök én embervért ontani, éppenhogy nem - nézte a rég látott fegyvert a fiú. - De a jószágkormányzó úr cifra kovás puskájába csak eggy a golyóbis. Ha kidurrantottam, vele csak ha­ donászhatnék csikasz ellen, ki lovam lábához kapkod. Mert Zala táján ritka a réti toportyán, de hol eztán majd haladoznom kell, az Upor mellékin, bőven akadhat utamba. - Ha ugyan hagylak nekivágni. Hiába adott a papod lipicánert, Istent még ily erős lóval se kísértsed! A kísértet

- Nem kísértem az Istent, mindazonáltal rábízom magamat. Ne erőltessen maradásra kegyelmed! Ha lovam meg nem hőköl, hanem annélkül, hogy sarkantyút adnák neki, enged a kantár­ szárnak, mért ne indulnák? Embernél jobban tudja az állat, meg­ maradunk-e. Beletette tarisznyájába az egyik fonatos-foszlós karácsonyi kalácsot, mit a szélmolnár felesége miatta sütött párjával az éjjel, fölrángatta atillájára a báránybőr ködmönt, föltette a kucsmáját is, s parolázott Bársony urammal. - Hogyha könyörgést mondanak érettem, nem bánom - pillantott mindkét jóakarója szemébe -, de asszonynéném el ne sirasson már! Füle cimpájáig húzta fülébe a vedlett prémföveget, kitaszí­ totta a zúzmararózsás pitvari ajtót, s ellódította magát a befútt tornácról, hogy utat gázoljon a hóba az istállóig. S míg kisezer jegeces tűszúrástól kezdett kihevülni a képe, fülében Jessica mély hangját hallotta megint: „Ki lehet vesztünkre, ha Isten, az Úr mivelünk van? Hogyha halálra kiválasztott, a halálra kiválaszttatva vagyunk..." De az Úr őt nem azért engedte halálából éledni s a földkere­ kének túlvégéről is hazajutni, hogy ebbe a téli viharba veszejtse! Szeszélyből férget avagy bogarat se emészt el az Úr! És mintha valóban az égiek óvták volna - jutalmul azért, hogy még mielőtt Vajthának fordul, szüleit meglátni törekszik -, a pis­ kei sík peremétől már nem balról verte a förgeteg: egyszeriben hátába feszült a dühöngő szél, s olyformán űzte-löködte előre lovastul, akár a vitorlás tengerjárót hajtja-segéli a fair wind, mit magyarán jó légjárásnak kéne nevezni... Pihent lova szintúgy ráérzett a farát taszigáló szélre, s nem várt sarkantyút: maga kezdett higgadt sétagaloppot futni az oly­ kor félszárig magas, ámde puha s laza hóban. Az upor-egresi alvégen, hol Jegenye István szegődményes szám­ adó gulyás fazsindelyes, takaros hajléka a legszélső ház vala, kétaraszos hósipkát hordott a karácsony előtti nehány nap időjárása az épületek födelére. A faluszéli parasztporták körül esteli csönd volt már, noha még csak a szürkületóra homálya, s nem a vaksi sötétség terjedezett-ködlött a fehérbundás kazlak, boglyák, farakások, kutak és pajták, s a palánkok közt. Szilvási Lajos

A számadó öt ebet tartott: két nyájterelő, gulyafordító pulit és három vad, kapcabetyárt s más marhalopót egyaránt elijesztő, nyájoltalma komondort. Mind e kutyák egyszerre neszeitek föl, s egymást bőszítve loholtak elő a szalmakazal meleg aljába ka­ part fészkükből, hogy az embernagy halovány kerítés mögül ádáz ugatással rémítsék el s kergessék tova azt a magános lovasembert, ki a hóbetakarta határból jő, közelíti a gazdájok faluvégi lakát, pedig abban vendégváró lámpa se, mécs se világol... Földühödött ebeit megnézni, s fulladozó lármájuk okát meg­ tudni, szikár s magas ember lépett ki, csak úgy ingujjban, a kony­ hából a faragványos tornác ereszetje alá. - Ide vissza, csihadj! A nyeregben dermedt hajdani bojtár két szeme elpárásult. Édesapám... - próbálta kinyögni, de nyögni se bírt. Megtorpantotta lovát a palánknál. - Gyerekem! - hördült föl a nyájagulyás. Ha csak árnyát látta is ott a kerítésen túl ama gőzölgő szőrű paripának s rajta a vállas, prémkucsmás jövevénynek, tüstént tudta, hogy ő az, a külföldek­ re vetődött, fél esztendőn át tehetetlen féltett, ámde a múlt kedd óta, midőn hír érkeze róla, türelmetlen hazakívánt nagyfia! Itt van hát! Hazatérült! - Szíveszorultan lökte magát el az ámbitus’ oszloptól. Csizmái csapát tiprottak a kérges hóba. Kaput tárt, bebocsátotta s a kengyelt tartva segélte lováról szállni a megfáradtat. -Fiam! Itt vagy hát... A legény lehajolt. - Hazaértem. Megcsókolta az apja kezét. - Ám máris tovaindulnom kell, édesapám. Be se köthetem ezt a derék jószágot, olyannyira hajt a sietség. - Nyerge mögül lebogozta a lópokrócot. - Fogja a másik sarkát, vessük rá a vizes hátára-farára. - Anyád föl nem foghatja, hogy el nem időzöl. Legalább vacsorálni s meghálni... - Sehogyse maradhatok. Alkonyodik, besötétül is egykettőre, s nekem innen még hosszú az utam Vajtháig. Merthogy a Pekry kisasszony vajthai kastélyukba vitette e szent estére a gyermeket, édesapám onokáját. A kutyák már kezesen, békén ólálkodtak körülöttük. A kísértet

- Ezeknek a rémes acsargását tán nem hallá odabentrül édes­ anyám? Merthogy ki se néz... - Igen elváltozva van ő. - Tudom. Elmondá az öreg Vida. - Hát... ha van orvossága anyád bús kórságának, tán te leszól, fiam. - Akkor most... bemegyek hozzája. - Eredj. A fiú benyitott a sötét konyhába. Miképpen reggel a piskei mol­ náriakban, itt is kalácsillat simogatta meg orrát, korábbi karácso­ nyok édes, tejjel dagasztott búzakalácsainak feledhetlen szaga. - Édesanyám... A kemencepadon gunnyasztott, tán hátát melegíté, ott moc­ cant meg ijedten az anyja, s fölrebbenvén, onnan tántorodott kar­ jába. - Uram! Szűzanyám! Nem áléit el Babdi Julis, de erőtlen térdei megcsuklottak vol­ na, ha nincs, ki ölelvén tartsa sovány, elszikkadt testét. - Mégse hiába rimánkodtam - nyöszörögte kiszáradt szájjal. Meghallgatta imáimat... irgalmassan visszavezérelt... hazatérített a kegyelmes Szűz... legyen áldott szent neve! Szikrás láng lobbant, egy szál gyufa lángja. Tétova kéz, a ház­ ura pásztor csontos keze vitte a petrólámpa kanócához. A fényes üveghengerből sárga világosság folyt szét a kicsiny konyhában, hol az asztal közepén tobozos lucgally díszlett a karácsony tisz­ teletére. - Anyád örökössen fázik azóta, hogy elgyöngülve van. Ott a kemencepadon legjobb neki. Ültesd vissza, fiam. - Nehezítse magát a karomra, s lépjen bátran, ahogy kell, édesanyám - próbált örömöt színlelni, hamis-hihető jókedvet lop­ ni rekedt hangjába a bujdokló. - így! Látja-e, máris jobban lép!... Én mondom, s ne feledje a szómat: lábra kap egykettőre!... No, üljön vissza vigyázatosan. Hátát a kemence melengeti, nem kell arra a nagykendő... Inkább ide, térdire rakjuk, s betakargatjuk vele még a bokáját is! De miközben az anyját ajnározván tett-vett, szeme sarkából, félénken, az apja kemény-komor ábrázatját is firtatta. Alig több mint fél éve csak annak, hogy nem látta e legjava embert, ám fél esztendő is mit teszen!... Úgy van, ahogy Vida bácsi beszélte el ab­ Szilvási Lajos

bán az illír vendégfogadóban: nem görnyedt meg a háta, de terme­ te mégse szálegyenes már, s két orcáján, pofacsontjainak bőrén csakugyan kiütöttek a szívbajrózsák. Orvos kéne, ki megvizitálná őt, s mielőbb! Ahogy orvost kellett vón’ hívatni szegény anyjának látására is! - Édesapám, eggyet mondok, s ne is ellenkedjen! Múlt télbe, mikor Bársony uram jóvoltábul nagy titkon összetalálkozhattunk, kegyelmednek od’adtam tíz aranyat... nyolcvan pengő pénzt... avval, hogy temetésemnek költségire szolgálandjon, hogyha fejem tán puskagolyóba beverném. Lássák, itt vagyok, élek, s jól tudom azt is, hogy a tíz arany ott van váltig, hova akkoron elrejtették. Hát most azt akarom, hogy a pénzemen orvoshoz járuljonak, éspedig ahhoz a doktor Kronstein úrhoz, ki az én sebemet kötözé s kúrál­ ta a vármegyebörtön mélyin. Mert e zsidó orvosdoktor tudomá­ nya igen nagy, s emberséges is ő, nem nézi, hogy úr-e, paraszt-e, ki kórságával elejbe kerül. Instállom hát édesapámat, hogy majd nyomba, mihelyt az idő szelídül, fogjon be a szánba, s maga mellett édesanyámmal Uporvárra siessen, hol előttük a jóravaló doktornak az ajtaja nyitva leszen, mert még mielőtt odaérnének, az Eszter megviszi hírüket. Látta az anyja szemében, hogy amit hall, föl félig sem fogja szegény. Két szép szeme törten, tán együgyűen bámul elő pillái alól. Nem fér a fejébe, bizonnyal nem, hogy a nagyfia ábrázatját mért födi sűrű-kurta szakáll, avagy azt hiszi, álmot lát, ahogy elbúsultában bizonyára ezerszer, s álmában másult el a messzire űzött, árván lengő kölke, a bojnyik. Nyelt egyet. Sósat. Befelé csurgó könnyét nyeli? Apjához fordult: - Cselekedjenek olyképpen, ahogy mondám - préselte ki fájós torkából a nehány szót. Majd, mintha csak íziben és akaratlanul ötlött volna eszébe, körülpillantván kérdé: - Hát Miklós testvérem-öcsém hol s merre? Az aggult pásztor félretekintve s kedvetlen-kölletlen szűrte a választ őszült bajsza alól: - Az öcséd, az házrul-házra lecengöl a főutcán a hasonsző­ rű pajtásival. Onnan, hol pár krajcárt szerzeni munkátlan lehet, ő sose, most se hiányzik. Betlehemeznek. Nem sejdíthették - a kutyák nem ugattak -, hogy imént odakintről az leskelt be a jéghártyás ablak sarkába lehelt látólyukon A kísértet

át, kit a kérdő szó tudakolt: a kövérkés suttyó, a dologkerülő Mik­ lós gyerek. Elkerekült szemmel, nem a fagytól, de ijedtében dide­ regve meredt az alakra, halott testvérbátyjára, ki fél esztendeje tűzben pusztult, ámde e percben mégis a konyhájuk közepén áll, minthacsak élne, s hol az anyjához, hol az apjához fordul, mint­ hogyha beszélne... Kísértet! - vacogott némán, s a saját lábába botolva rogyott ki a hóba a megrémült kamasz. Ócska subájában, mit betlehemezni kapott vállára, kiverte az izzadság. Reszketve felállt, eltámolygott a halott lova mellett, s rogyadozó lábon osont be az istállóba, bebújni a jászol alá, hol tán nem lelhet rá holt testvére, kinek föl­ venni nyomát az ő locsogása segélt a ravasz pandúrhadnagynak, Bellincs Gáspár tegzei csendbiztosnak, Szent György napja előtt a tavaszban. Kísértet! - hengeredett be a jászol alá. - Kísértet! S beleborzongott, érezvén, hogy fene félelmében összehugyozta magát. Az ős okirat tanúsága szerint ötszáznyolc éve (a. D. 1269.) nobilitált Pekry nemzetség 1780-ra megépült vajthai kastélyának föld­ szint lévő lakomázó termében a másfél ölnyi magasnak vágott sűrűgallyas ezüstfenyőn esteli fél nyolckor gyújtá meg a sok kicsi gyertyát Markó, a komornyikból lett sáfár, és szobalány-felesége, Matild. A karácsonyfát láthatni s a vajthai Pekry-domínium úrnőjé­ nek ajándékait - jobbára egy-egy forintos ezüstpénzt - átalvenni, a kétszárnyú ajtón belül álltak sorban mindama birtoki zsellér­ népek, kiknek gyermekeit Huba Bertalan iskolamester hetek óta tanítgatta az egyszerű énekre, mely itten az ifjú nemzetes asszony s Pekry alispán, valamint Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr, és vendégük gyönyörűségére leend. Vékonyka, csilinges kislányhangok kezdték a karácsonyi éneket: Üdvözlégy, ó drága Vendég, Kit most küldött a Kegyesség, Mindeneknek alkotója, Embereknek Megváltója! Szilvási Lajos

A Mester kezeintésére a verset most a fiúcskák folytatták: A mennybéli angyalokkal, Tisztaszívű pásztorokkal Jászlad előtt áldunk Téged, Ó, adj nékünk békességet! Majd már mind együtt dallották: Szent az Isten, szent az Isten! Énekeljük boldog hitben. Kisded testben égi szentség, Téged dicsér a mindenség. Be’ nagy öröm őt dicsérni, Jászolában nézdegélni, Mert az Isten közel hozzánk, Gyermekszemmel mosolyog ránk. Miután a cselédség, meg a húsz-valahány zsellérivadék is sorra kezet csókolt a vajthai birtok nagyritkán látott és immár áldott ál­ lapotú úrnőjének, s majd valamennyien, olykor egymásba botol­ va, kitolongtak a gyertyafényes teremből, Piroska Miss Alisonnal maga elé vezettette az egyetlen szolgálót, kit külön kívánt meg­ ajándékozni: a Rácz Esztert. - Jer - mondta az élő-holt bojnyik szeretőjének, ki eladdig, csecsemőjével karjában, az ajtón kívül várakozott. - Legyen ál­ dás e csekélységen, mit az Istengyermek kegyeit kérvén adok át aprócska fiadnak, de nem én egyedül, hanem adja a két tekintetes úr is - pillantott oda, honnan Szekrényesi-Schreiner Béla s Pekry alispán tekintett le az Eszter karján alvó kisded rózsás arcocskájára, netán azt fürkészvén, hogy akármi kevéssé is, de hasonlít-e a balsorsú fiatal pásztorra, ki nemzé. - Ládd, hímzett pólya finom patyolatból, szakasztott mása azoknak, melyeket az én születen­ dő kicsinyemnek készíttettem. S míg odaadta a kék szalagokkal körbekötött csomagot, lehelet-halkan belesúgta fülébe a két Úrtól megszeppent, e lh a l­ ványult lánynak: - Neked is megjő az ajándékod hamarost. Nincs, nem lehet ő már messze. Siess, vacsorálj, s várj rá hálókamarádban! A kísértet

- A tekintetes asszony szívjóságát megszolgálni magam sose bírhatom. Ámde az emberem... az majd egyszer tán még megszol­ gálja. - Ne szólj ilyet, Eszter. Adós, ha van, én vagyok az. Adósa a kisfiad apjának. Menj, s mindnyájunkért, magzatomért is, mondj egy esti fohászt! Sarkantyú pengett, s a kökényszemű ifjú asszony látta, hogy apjaurának tiszti huszárja, az Ács András dobban be a tárt ajtón. Megjött hát, ideért, kit az Eszter vár... ! - Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úrhoz küldve van itt egy csontrafagyott úrféle lovas - harsogta a vármegye fringiakardos, bajszahegyes katonája. - Megjelenteni őtet, küldött engem a kulcsár. - Kantározzátok le lovát, istállóba vigyétek, s úgy gondozzá­ tok, akár az enyéimet, őt meg máris bevezesd a szobámba, hová mindjárt odamenni fogok - mondá Dévér urasága. S miután a hu­ szár sarkon fordult, gyors pillantást váltott feleségével s az alis­ pánnal, majd meghajtotta magát vendégük előtt is: - Pardon... Mert a vajthai Pekry-kastélynak - mint már-már hagyományosan, évről-évre a szentestéken - e karácsonyon is volt vendége, még­ pedig egy rokon úr, kit utolszor 1860-ban, hét esztendeje látott Pekry alispán is, de Piroska is, Szekrényesi-Schreiner Béla pedig, ki korábban nem volt tagja a Pekry-családnak, eleddig nem is is­ merhette az ünnepi látogatót. E férfiú, losonczi Takách Ernő földbirtokos - egyetlen fivére, nehány évvel idősebb bátyja Piroska megboldogult édesanyjának, losonczi Takách Aurélia úrasszonynak - agglegény volt, s az or­ szág fölső vidékén, Zólyom város közelében lakozott, már mikor otthon, tornyos-bástyás, s emiatt ama környéken várnak titulált kastélyában töltött egy-egy fertályesztendőt. Tudni való ugyanis, hogy - főképpen 1860-tól - idejének javarészét külhoni kóborlá­ sokkal múlatta (hiszen múlathatta) e dúsgazdag nemesúr: hat­ ezer holdnál terebélyesb erdeinek, három fűrésztelepének s két ércbányájának jövödelmeiből beutazván Afrika számos táját, a szavannákon oroszlánra, az őserdőkben tigrisre vadászott, míg itt a közelben, a Kárpátok némely havasában csak azért portyázta a fenyveseket, hogy medveölő hírét gyarapítsa. Kalandos, fárad­ Szilvási Lajos

ságos, veszedelmekkel teli élete tartá meg - maga emlegeté ezt olykor, joggal dicsekedvén - mindeddig, noha immár élemedett vala, testben fürgének s karcsúnak, lélekben pedig úgyszintén élénknek, eszélyesnek, ki a hatvanöt éve dacára a köznapi dolgok iránt is szűnetlen s kíváncsian intereszál. Hiszen épp ily, látszat­ ra fölöttébb köznapi ok késztette nehány nap előtt is, hogy mi­ után hét évig csak levelekben tartott nexust sógor-urával s Aurélia húga leányával, most hirtelenében sürgönyileg bejelentse magát, s e karácsonyi ünnepeken vizitálja meg őket Vajthán, minthogy a választávirat úgy szólott, hogy a szent estére Uporvárról ide, vajthai kastélyukba utaznak. Jóllehet egymást hét esztendőn át sose látták, sógora és ő, egy­ másról mégis sok mindent tudtak, minthogy postát váltani, írás­ ban korrespondálni sem egyik, sem másik sose volt rest: járt lé­ gyen akármerre losonczi Takách Ernő úr, consequenter, legalább fertályévente tudatta levélben, hol csavarog, mily eredménnyel használja vadászó fegyvereit, s hova vár választ; mire vajthai Pek­ ry Péter szintúgy mindig rendre megírta a váltakozó címekre, mi történt volt az utóbbi időben vele s árva leánykájával, ki rövidrokolyás gyermekből lassankint bakfissá, majd vármegyeszépe kisaszszonnyá serdült. így, az 1867-es esztendőben az éppen oroszlánűző globetrotter - alig hét-nyolc heti késedelemmel Tripoliszban - szer­ zett tudomást Piroska tavaly szilveszteri eljegyzéséről, Tuniszban vette a boldog házasság hírét, s majd Algírba jutott el hozzá a legörvendetesebb újság: hogy az ifjú asszony máris utódot hordoz a szí­ ve alatt. Ily fontos fejletek és események mellett persze a sűrűsoros levelekből értesülést nyert egynémely mellékesb köznapi dolgok­ ról is, s épp ezek egyike volt az, mely eladdig bosszantá, mígnem mérgében - hirtelenül rábírta magát: e karácsonykor, mikor úgyis Magyarországon fog időzni, ne otthon, zólyomi kastélyában, tig­ risek irháin heverésszen, hanem - hosszú s kimerítő szán-utazás árán is - rokonainál vendégeskedvén töltse az ünnepeket! Mert lel­ ke nyugalmát vissza csak attól nyerheti, hogyha Uporváron vagy Vajthán - s vagy enyelgőn, vagy nyersen, szigorúan - szót érteni próbál szép emlékű húga leányával, ki ma már csakugyan nem gyermek, de nem is vált még igazán fölnőtté, legalábbis nem elég­ gé érett ahhoz, hogy megfontoltan számoljon némely dőre szeszé­ lyeinek kínos, sőt infámis következvényeivel...! A kísértet

S ámbár irtózott a magyarhoni tél hidegétől, fölkantároztatta a négyest, befogatta a szélestalpú, díszes faragású lengyel szánt, és elfészkelve magát vastag-puha prémtakarói alatt, parancsot adott kocsisának, vágjon neki Zólyomból Vajthának. Fogatja, mit úthosszat két uradalmi huszárja, külhoni ismétlő puskákkal fölfegyverzett embere eszkortált lóháton, jól nyargalt, egyszer sem akadt el, s két és fél nap után rendben becsilingelt sógora vajthai kastélykertjének vaslándzsás díszkapuján. A szerény copf kastély emeletjén, a talán napok óta erősen fűtött vendégszoba kellemetes melegében - miután az alispánnal megivott három csosza pálinkát - magára maradván majdhogy­ nem sietősen váltott öltözetet, s az inassal, ki személye körül sürgött, tüstént bejelentette magát a tekintetes asszonynál, megelő­ zendő a karácsonyi ünnepséget, hol az ifjú hölgy kegyesen meg fogja ajándékozni a birtok számos béreseit, valamint e cselédek gyermekeit. Piroska gyanútlan várta-fogadta lakosztályában a nagybátyját. - Mily öröm - mondá, legkényelmesb karszékét kínálva az őszhajú, ám aggulván is deli férfiúnak - hét hosszú év eltelte után ma viszontláthatni az én híres nagybácsimat! - Én is örömmel látlak, kedves kicsi húgom - dörgött stentori hangon a nagytüdejű nemesúr, ki a távoli Afrika földjén, szerecsen s arabus szolgái között megszokta, hogy ordítozva be­ széljen. - Ne neheztelj rám amiatt, hogy idődet rablom, jóllehet éppen most tengersok a dolgod. Azért törtem rád, kis kuzinom, mert négyszemközt akarok tudtodra hozandni nehány rosszalló vélekedést, melyek egyre nyomasztón hatnak rám. - Belezökkent a kecses rokokó karszék öblébe, s erélyesen intett szép rokonának, foglaljon helyet ő is. - Minden előtt azt rosszallóm, mit e házba megérkezve legott hallhattam atyádtól: hogy te karácsonyi pénz­ adományokat osztván elkapatod szolgáitokat. Nóta bene: atyád nem is ellenzi e furcsa szokást. - Fülenagy feje céklapírossá szí­ nesedett. - Mire véljem e raplit? Hízelkedni akarsz a parasztnak? Hogy a jóságodtól még inkább elbízza magát? Azt higgye a bugris, hogy félelmedben próbálod a jóindulatát megvásárolni? Hogy itt is hadd vélhesse a pór: lám, retteg az úrnő?! Retteg, mert a nagy Alföldön s a Tiszán túl mind gyakrabban hallani, hogy földet kö­ vetelnek a kódisok? Ajnározva a zsellér népséget, lovat adni alájok... vajon ezt akarod? Szilvási Lajos

Tiltóan fölemelte kezét, nehogy ellentmondó szót ejthessen az ifjú hölgy. - Aztán pedig... édes atyád valamely levelét olvasván, azon is meghökkentem, húgomasszony, hogy te, kiben két régi nemes família vére buzog, szőnyeggyártó üzemet fundáltál, sőt nem valamely polgárházban, melyet árendába vehettél volna, hanem palotátokban! Hova tetted a józan eszed? Meg sem fordulta fejed­ ben, mennyire illetlen s méltatlan hozzád, a losonczi Takách és vajthai Pekry elődök büszke utódjához s örökösnőjéhez, kedvet lelni effajta közönséges vagy alantas foglalatosságban, méghoz­ zá nem is úri mulatságképpen, játszi szórakozásból, hanem úgy­ szólván kihívóan, kalmár módon, hasznot húzva egy ily triviális iparból?! Ám az a fő bűn, ismétlem, hogy jóllehet engedelemmel, atyád könnyelmű beleegyeztével tetted, kegyelettelenül cseleked­ tél, teliültetvén otromba paraszti fehérnépekkel az ősi lovagter­ met, hol hajdan hős nemesemberek és nemes ifjak forgatták vala kardjaikat, honvédő ütközetekben helyt állhatni... Piroska kerekre nyitotta kökényszemeit, s ártatlan képpel tűrte a záporozó szavakat, deli nagybátyjának szívből fakadó, őszintén indulatos vádszózatját. De mihelyt a dühös nemesúr, lélegzete fogytán, elnémult egy pillanatig, nem késett visszafe­ lelni: - Bácsikám elítél engem, mert jó zselléreimet, mint mondá, elkapatom. Nem kellene védni magam, s nem is azt akarom. Anynyit mondok csak, hogy a szorgos béreseket s e cselédek gyerme­ keit megajándékozván, nem teszek én egyebet, csak az édesanyá­ mat utánzóm. Míg élt, ő végezte e szertartást a karácsonyokon, de mióta halott, kicsi lányka koromtól, én folytattam s folytatom ezt a kegyes hagyományt. S ahogy én nem gondoltam soha, nem gondolja a zsellér sem, hogy a jó indulatát egy-két vert pénzzel megvásárolhatni óhajtóm. Bizony ostoba lennék, hogyha valóban hinném, hogy az én hitvány pár pengőmért a parasztból el fog múlni a földszerző akarás. Mi a nincstelenek földéhségét enyhí­ teni egy formán próbáljuk, férjemuram helyes indítványa szerint, hogy az eddigi bérleteken túl, már a tavasztól, újabb háromszáz hold szántót árendába adunk, de csupáncsak a sokgyerekes, sőt váltig ügyekvő zsellér embereinknek. Minderről több szót ne is ejtsünk hát! Inkább palotánk pincéjéről, vagyis arról, hogy a Pek­ ry vitézek vívótermét elvetemülten megszentségtelenítém... A kísértet

- Én nem akartam ilyennyire durván szólani - rázta fejét a világjáró úr. - E goromba igével... nem, sose éltem volna! A várandós ifiasszony tintasörét szeme dévajul és magabízón csillant. - Nem sértett volna, hisz’ őszintén nyilvánítá vala vélekedé­ sét, bácsikám, s én mindég kedveltem az őszinte beszédeket. így hát én is eképpen kérdem: nem szentségteleníti-e ősi lakát min­ den nemesember, ki a kastélyában, palotájában, avagy kúriájában pórnőkkel takaríttat, főzet s végeztet egyéb szolgálatokat? S a ko­ mornyikok és inasok, valamint az alantasb szolgák, fűtő, kertész, udvaros és egyebek, nem póri személyek-e? Ergo: hogyha parasz­ tot eresztünk otthonainkba, ezáltal folyvást bűnt követünk el az ős falak ellen? - Hogyha kiforgatod azt, mit mondtam, nincs értelme e dis­ kurzusnak. Te azonban jól, nagyon is jól érted az én szándékomat, édes húgom! Más dolog az, hogy háztartási cselédek munkálkod­ nak patinás múltú palotádban, s ismét más, ha lovagtermében szőnyeggyártó fábrika működik! - Ernő bácsi! Magam mentendő, ámbár erre csekély az okom, hadd hozhassam föl a cáfolhatlan tényt, miszerint az ön ősei, kik nekem épp úgy őseim, egykor, több mint kétszázhúsz esztende­ je még jobbágyok voltak, a rozsnyai püspök kézmíves jobbágyai, s éppen a mesterségökről kapták a Takách nevet. És kit a rozs­ nyai főpap e jobbágysorsú Takáchok közül egyszercsak prediális nemesemberré tett, jeles ősünk, losonczi Takách Ádám nem szablyával hadakozván, de szövőszékével szolgált rá a megyésfőpásztori kegyre, midőn páratlanul ékes misemondó öltözetet, kazulát készíte a püspöknek. Méltatlan-e hát hozzám, ha takács eleim­ nek példáját követem? S méltatlan-e, hogy kedvemre való iparom hasznából pénzkeresethez juttatok oly pórnőket, kik szorgalma­ sok és ügyesek? Megvallom, tisztes hasznot húzok a munkájokból, mármint abból, hogy az ő kezük alkotta kelendő szőnyegek árából jövödelmeimet gyarapítóm. De vajon nem a mások fáradsá­ gából jut-e pénzhez ön is? Bányáit, fűrészmalmait, erdeit inkább árendába adá ön némely iparfirmáknak, semhogy mind e vagyont fölügyelnie és dirigálnia kelljen. Dús jószágainak járandó bérleti hasznát ők a helyébe viszik, s ön a sok-sok pénzéből külföldeken éldel, jóllehet itthon is elkölthetném... Szilvási Lajos

- Sapristi! - csapott csontos térdére losonczi Takách Ernő úr, s menten fölpattant ültéből. - Én gyürkőzék, hogy fejedet meg­ mossam, s te porolsz velem, édes húgom?! - Bácsikám szíves elnézését kérem. Várandós állapotom teszi, hogy mostanság házsártos vagyok olykor - hajtotta fejét szendén oldalra Piroska. - Tudom, hogy mindég jóakaróm volt, s helytele­ nítő vélekedése ma sem rossz kedvéből fakadott. Az oroszlánűző s medveölő nemesúr enyhülten bólogatott. - Én, húgom, maradi s rigorózus öreg tuskó vagyok, és immár lioltiglan ilyen leszek. Engem, valahányszor eszembe jut, ingerel és zaklat, hogy Uporváron a Pekry család palotájában meg van szennyezve az ősi lovagterem. Ostoba vénember, mondod... - Nem mondom! - vágott a szavába az ifjú asszony. - Még gon­ dolni se gondolok ily sértőt! Ön az egyetlen nagybátyám, és én tisztelem önt, noha nem bírom osztani jószándékú vélekedését. - Köszönöm, kicsi rózsám... ha megengeded agg bátyádnak, hogy atyádat utánozván szólítson. Hát... ide hallgass! Van nekem egy eszmém, s ha te elfogadod, jóllakhat a kecske, s a káposztás kertben se esik kár. Magyarán: magam is megbékélek, s rosszul te se jársz. Mondjam? - Csupa fül vagyok. - Azt proponálom... no de inkább elején kezdem, to begin with the beginning, elmés ángliusok módjára. Tehát... én júli havában, a menyegződ idejében, távol voltam e hontól, s nem rukkolhattam ki a házassági ajándékommal. Mindeddig megkésve, jelenleg ten­ ném jóvá ezt a mulasztást. Úgy haliám, vagyis úgy olvastam atyád egyik levelében, hogy Uporváron tűzben hamvadt el az egykori vármegyeház, melyet immár száz esztendeje nem használtak, lévén rokkant állapotú. Úgy történt, ha ugyan jól emlékszem, hogy hóhérkézre adandó rablógyilkost őrzete benne a vármegye, és e halálra ítélt ember maga gyújtotta fejére a zárkát, mely si­ ralomházául szolgált, ám a hatalmas tűzvész nemcsak e cellát s benne a beste bitangot emészté el, hanem elharapódzott, s mind az egész ó-vármegyeházát porig elpusztítóá. Nemde, eképpen esett a szerencsétlenség? - Csaknem. Merthogy az ó-vármegyeház emeletjét csak­ ugyan végigrontotta a tűzvész, ámde a földszint máig is áll, üsz­ kös romként csúfítja a város főutcáját. Főispánunk, Forgách gróf, A kísértet

valahányszor Uporváron jár vármegyelátogatóba, erősen sürgeti, hogy mielőbb el kellene adni a rongált épületet. S adná is a várme­ gye, sőt olcsón, ha akadna, ki megvegye, oly kötelezvénnyel, hogy a rút ruinát hamar eltakarítja. Eleddig azonban, s fél esztendeje lassan, senki se kínált pénzt érette. Losonczi Takách Ernő úr odaállt a fehérmázas, rokokó-cse­ repes kályhához, s úgy tapogatta a két tenyerével, mint ki fagyos kezeit melegíti. - Figyelmezz hát a szavamra! Leszen, mert máris akadt, ki a tűzégette romot telkestül megveszi. Mégpedig én! S nem is ön­ célomra, hanem számodra, kicsiny húgom, csökönyös kuzinom, hogy e megkésett adománnyal a nászhozományodat én is meggyarapíthassam. Sőt! Akkora pénzt is hajlandó vagyok adni ke­ zedhez, mely summából férjurad és te oly épületet rendelhettek tervelni s emelni, melybe a szőnyegfábrika áttelepedhet. Ilyesformán a lovagterem, ismét és elvégre, a múltjához méltó helyiség leszen... - Én - suttogta az elképedt ifiasszony - ilyekkora nászmóringot... hogyan is vegyek öntől? - Szót se! - rivallt mesterkélt háborodással a zólyomi globetrot­ ter. - Egyetlen vérrokonom te vagy, önfejű gyermek, s úgyis csak te öröklöd majdan mind a vagyont, mit e földön hagyni fogok! Most már - gondolta Piroska - valóban hinnem, akár baboná­ san is elhinnem kell, hogy kedvencévé választott és keblére ölelt a szerencse. S hinnem kell, hogy Fortuna nem tegnaptól s nem mától kegyel engem, hanem attól fogva, mióta javára lehetni iparkodok annak a végzetverte betyárnak... A végzetverte betyár éjféltájt surrant be a Rácz Eszter hálókama­ rájába, hol álmatlan-nyughatlan kedvese estétől érette virrasztott, jöttét leste a vaksi sötétben. Hosszú perceken át reszketve-pihegve lapult meg a vállán s két karjában a vágyakozás fűtötte, darázsderekú lány. Valahol, bizonyára a padlat valamely repedésében tücsök élt, mely tán a legelső őszi derek hulltával lopta magát be a kastély­ kertből ide, és most, hogy naphosszat meleg áradt rá a kicsiny vas­ kályha felől, egyszerre fölébredt téli nyugalmából, s nyarat érez­ vén kezdett cirpelni a csöndben. Szilvást Lajos

- Ládd - seppegte az Eszter -, tücskünk van. Mikor éppen a réklimet oldám estefelé, hogy hozzáfogjak a Jánoskádat megszop­ tatni, legott akkor szólalt meg elösször, s nem hallgat azóta se. - Gyertyád vagy mécsed van-e? - Máris... A gyertyavilág puha fénye szelíden terjedt szét a kicsiny kamarában, hol két egyszerű fekhely, két föstetlen deszkadikó ál­ lott a falak mellett. A fiú leemelte a kucsmáját. A nyikorgós padlaton oly nehezen mozdultak a lábai, mintha emelhetlen súlyt, mázsás ólmot hor­ dott volna a két csizmáján. Odatérdelt a baloldalsó priccs mellé, hol patyolat pólyában az ő ivadéka aludt. - A mi kisgyerekünk - simogatta a nyakszirtjét félénk szere­ tőjének langyos leheletje. - Ahogy mondják, úrnőm is mondja, igen szép apróság. Tudom én is, mert valahányszor fürdetem őtet, avagy tisztába teszem, napjába nem egyszer látom s örömest el­ nézem, mily gömbölded, meg ha ugyan párnás is, mégse kövérke, hanem vasgyúró forma... minő te lehettél hajdan. Tetszik-e? Szó­ lalj... Nem mert szólani. Elgyöngülten, majdhogynem bénultan ta­ pogatta szemével a szunnyadozó csecsemő kerek arcocskáját, bar­ na szemöldjeit és pilláit, piciny orrát és apró, csücsörítő száját. Összeharapta a fogsorait. Jánoska... Az ő hús-vér gyereke, s nem másé, még csak azé se, ki szülte! Magához kéne ragad­ nia, fölpattannia kéne lovára, világgá szökvén elnyargalnia kéne, akárhova, messzi, az Isten háta mögé, hol akárki kutatna utánok, nem lelhetne nyomukra... Mi van velem? - ébresztette eszére a szúrós borzongás, mit olyannyira ismert, és e didergés, ahogy annyiszor, egyszeriben most is megfájdította a szíve fölött nemrég behegedt iszonyú seb kényes bőrét. - Irgalom atyja! Miféle gálád féreg fészkelte fejembe magát? Minden, miket eddigien vétettem az Eszternek, nem volt-e elég, s az elégnél is több? Elcsábítám és meg is ejtettem, de a kettős bűnömet aztán még betetéztem is avval, hogy amikor elmenekedtem, sorsára hagyám őt, szíve alatt a gyerekkel, hogy szégyenle­ tesen, fattyúnak szülje világra. Ha esküdt ellensége vagyok neki, ennél többet tán akkor se bírok nyomoríttani rajta! S most meg, A kísértet

végtire, meggyilkolnám őtet! Mert belepusztulna a sorvadozásba, vagy önkezivel vágná el az élete rossz fonalát, hahogy azt csele­ kedném, mit a sátán ojtott az imént a fejembe. Segélj, ótalmazz engem a megtébolyodás ellen, nagyerős Öregistent. Távoztasd el a sátánt, nehogy újra belém árthassa magát a gonosz! - Hát... csókold már meg a kisfiadat - hallotta a vállán át boldogbús szeretőjének halk hangját. Bátortalan érintette meg elhidegült ajakéval a tejszagú kisded homloka bőrét. Mint a virágszirom... - érezte a szája. Fölállott térdeltéből. Van-e mersze, szemébe tekinteni gyer­ meke gyanútalan anyjának, ki miatta olyannyi keserveket élt meg ez elmúlt esztendőben? Ijesztő álnokságát álcázhatja-e ábrázatján ez a kurta szakáll? Levendulafű fanyar illata libbent orrába. A Eszter hószín ingvállának jó szaga. Hogy’ mondá, mikor egymást ama pusztai csárdában legutolszor ölelhették? Valahány rokolyám, meg melylyesem, ingem van, közibök ládám ba levendulafűt teszek én... Tíz hó múlott el azóta, avagy tíz esztendő...? - Nem szólalsz, édes uram. Nem örülsz e picinyke gyerek­ nek? Teliszívta a présbe szorult tüdejét. - Tudom én, Eszter... kedvesset, szépet kéne, ha bírnák, hoz­ zád szólani. - Azt teszed éppen. - Rongy ember vagyok én, Eszter. Földterhe bitang vagyok. - Elhallgass! Magadat ne gyalázzad! Megbüntet ily ocsmány szókért... megbüntethet az Isten!... Mit te csináltál, nem vala vé­ tek! Nótát mondanak immár, vármegyeszerte danolnak téged a népek. A bojnyik Jegenyét éneklik. Náladnál az Upor mellékin senki se volt, a jövőbe se lészen senki különb. Soha senki... Mosoly rándult a fiú száján. Keserű mosoly, érezte. Akárha vadalmát rágna. Az Úr, a teremtő Isten igen jól elrendezte a kez­ detkor - gondolta, leszegve az állát hogy sose láthasson bele ember a másik földi halandó lelkibe! - Nem nézői rám, édes uram. Megcsúnyultam? - Szép vagy, magad is tudod, Eszter. Hátravetette fejét. Belenézni akart a kalásznál szőkébb szög­ hajú lány szomorú szemepárjába, de lassan - s mégis hirtelen Szilvási Lajos

elhaloványult, sűrűdő párába fakult a darázsderekú test, és aho­ gyan haloványult, úgy sejlett át rajta a messzi kisasszony, Jessica vékony alakja. S megszólalt is az árny: „Sweeting!... Szeretőm... Eljöttem. Utánad...” Mintha repedvén megnyílt volna szügyén a beforrott sebzés, szíve fölött nyilallás fájdult, s ettől a szakító fájástól forrósuk szét az egész testébe a fékezhetlen vágyakozás, mit az őszön Jessica vérmaszatos szájából szívott, élete fogytáig megmérgezhetni ma­ gát. Förtelmes erővel Toppantotta magához az Eszter hajlékony derekát, mégsem tört csontja-gerince a lánynak, csak a pruszlik gombjai pattantak ki, s az ingváll gyolcsa szakadt ketté dús, aszszonyos emlőin. A gyertya kihunyt. Közelükben a kisded békén, aprókat cuppantva aludta a vét­ lenek álmát.

A kísértet

zorongo szívek Úgy elmennék, ha mehetnék, Ha magammal szabad lennék. Nem vagyok magammal szabad, Szívemen, telkemen lakat. Népköltés

Az 1867-es esztendő szilveszterének éjszakáján erős havazás kez­ dődött a Zala völgyében, majd - hajnal jöttével - már vármegyeszerte. Harmadfél napon át szünetlen hullott, s mert a szilaj szél jóformán szakadatlanul űzte-kavarta, a váltig vastagodó hóból ja­ nuár harmadikéig nemcsak a községekben, de az országos meg a mellékesb utakon szintúgy, sok-sok fél ölnyi vagy ölnyi magas torlaszt telepített az 1868-ik évvel beköszöntött ítéletidő. Az új esz­ tendő ezen első napjaiban már Türjén sem bírt átvergődni a vár­ megyeszékvárosba, Egerszegre ügyekvő postabatár, s elakadt itt négy-öt környékbeli birtokos úr is a jó szánjával, minthogy a két szőlőhegy közt, meg a klastromdomb aljában szügyig ért a lovak­ nak a hó. A türjei jegyző - nem várván be a járás szolgabírájának uta­ sítását - a dühöngő fúvások elülte után tüstént, már harmadikán reggel közmunkát rendelt el: minden épkézláb helybeni gazdát, s velők együtt minden sihedernyi fiút is hótakarításra parancsolt, hogy a postautat - legalább oly szélességben, hol majd egymás mellett elférjen két szembejövő fogat is - lehetően megtisztítsák. Ugyanekkor Tűrje öregbírója alázatosan megkérlelte a premont­ rei birtok jószágkormányzóját, hogy valahány uradalmi cseléd­ embert a majorokban nélkülözendni lehet, méltóztassék kisegélni ezekkel nagy gondjában a hóelzárta falut. Eképpen esett, hogy Vincze-majorból Kóp tiszttartó úr hét férficselédet Türjére menesztett, köztük a kurtaszakállú új zselA kísértet

lért is, ki pedig csak három nappal élőbbén tért meg vajthai útjá­ ról, s oly istentelen átfázott a nyeregben, hogy azóta is egyfolytá­ ban rázta a rossz köhögés. Mentségére legyen Kóp intézőnek, hogy megkérdé: - Mennyire bírja magát kend? Nem esik le a lábáról? A maródi legény krákogva felelt: - Lábon vagyok. Elbírom, mit a többi kibír. Falapáttal, mely gabonát forgatni-szelelni való szerszám, fog­ tak munkához a türjei főutcán, mit egész hosszában térdig vagy térden fölül érő hó borított. Fene fagy mardosta az emberek orrát, nyakukat, fülüket, megrágta az öklüket, ujjaikat, s átjárva az öltözetük szövetén meg a csizmájuk bőrén is, csontig dermesztette a tagjaikat. Napjában kétszer - reggel s déltájt - egy vörösorrú klastromszolga, kit ő méltósága, a jószágkormányzó küldött le közéjük, fűzfonatos demizsonból egy-egy verdung méregerős törkölypá­ linkát osztott, ám e kegyetlen italtól is csak kurta időre hevült a gyomor: múlván a meleg, mit a vad szesz gerjesztett ereikben, még cudarabbul szúrt miljom tűjével a fagy. Minek ittam - szidta magát a fiú. - Zsongítja kehes gégémet, igaz, de utánna csakúgy fázik, meg bággyad az ember... Már a legelső robotos napon is megváltás volt láthatnia, hogy ámbár még csak négyet kondított a toronyban az óra, leszállani kezdett máris a szürkület, és hamarost estéli sötétség terjengett körülöttük. Zsellér társai, egyik a másik után, nekivágtak meg­ mászni a templomdombot, ahogy Kóp intéző mondá, mielőtt Türjére beküldé őket: hogy megaludni meleg vackot benső-major egyik baromistállójában fognak lelhetni. - Hát te, öcsém? - szólt rá az a csontos orrú, lógóbajszú, élemedettebb türjei ember, kivel órák hosszat alig váltott szót, jól­ lehet egymás mellett küszködtek-tusakodtak egész nap a hóval. - Nem hozzátok tartozol? - Én... - Csak ez egyetlen hang reszelődött ki a torkán, s máris rájött újfent a csahos köhögés. - Ki ne köpd a tüdődet - vert hátára a jól megtermett pór, ki azonban mégse parasztnak látszott, mert nem suba, szűr vagy ködmön melegítette, hanem vastag posztóból varrott, báránybőr galléros kurta kabát, minek árát faluhelyt csak a módosb iparűző mester bírja megadni. - Tebenned vagy kutya van, s az ugat, vagy Szilvási Lajos

elégette gigádat a förtelmes fagy - recsegett gőzölgő szájjal a jégcsapcsüggős bajsza alól. - Gyér’ csak velem, elviszlek hozzánk. Kapsz herbateát, mézeset, forrót. Az leszen orvosság a beteg tor­ kodra, öcsém. így ismerte meg egymást az 1868-ik esztendőben a balsorsú bujdokló és Szaksz János türjei ácsmester. Mert a fiú helyesen gyanította a prémgalléros kurta kabát láttán, hogy az aggult em­ ber nem lehet egyszerű telkes gazda. [Szerző nem mulaszthatja el megvallani, hogy önnön szépap­ ja e hajdani Szaksz János, kit a maga idejében Türjén jobbára nem is Jánosnak, hanem inkább Hanzinak szólítottak még, mert neve németül így hangzott s íródott: Hans Sachs. A fiát - anya­ ági dédapámat - azonban már magyar ortografiával jegyzette be egyházközösségének terebélyes matrikulájába az akkori türjei plebánus, eképpen: Szaksz József. Ő már csak a nála idő­ sebbek által hagyta magát Szepinek becézni; a vele egykorúaktól s a nála fiatalabbaktól megkövetelte a Jóskát. Fiát, az én öregapámat, ki szintén Szaksz József volt (s ugyanúgy ácsmes­ ter, mint az iméntiek), gyerekkoromban már minden türjeiek Józsefnek, Jóskának, Jóska bácsinak említették és szólították. E három elődöm a német nyelvet (persze niedersachseni szász dialektusban) ugyanoly jól bírta, miként a magyart, ám igen el­ képedtek volna - ahogy valamely népszámláláskor jó öregapám valóban dühbe gurult -, hahogy azt kérdik vagy firtatják: ma­ gyar-e. S joggal, minthogy már az idősb Szaksz József, a dédnagyapám is magyarul káromkodván sturmolt (majd rukkolt hátra) 1866-ban Königgratz-nél, s csaknem fél évszázad múltán Lublin alatt ifjabb Szaksz József, az öregapám szintúgy magya­ rul káromkodván hullt sebesülten a földre a muszka lövészá­ rok előtt, géppuskagolyóval a jobb karjában s jobb tüdejében... Ámde maradjunk ott, hol az álnéven szolgáló számkivetett ismét akaratlanul - újabb pártfogolót szerzett Türjén ama szána­ kozó szívű öreg ácsmester, Szaksz János bácsi személyében.] A cseréptetejes, kőoszlop-tornácos Szaksz-hajlékban, mit - még az 1852-ik évben - jókora funduson épített föl a pénzével mindig takarékos szekerceforgató, három szoba volt, de a háznép itt is, hajnali ébredezéstől esteli fekvésig, a konyhában tanyázott, mert A kísértet

ebben az udvarra tekintő tágas helyiségben sose fázott senki: kemencéjét nem hagyta kihűlni a gazdasszony, kit Stégér Margit­ nak hívtak, míg hajadon vala. Márpedig az régen volt, harmincnyolc esztendeje, még az 1830-ik évben. Azóta, kiket szült, három lányát férjhez adá, esztendeje megházasította a Jóska fiát is... - Jóska fiam Zalabérbe időz, avval hívatta az ottani birtok­ bérlő, hogy baj van a kúria padlásán a gerendázattal - mondá az öreg Szaksz. - Dolgát már bizonyára bevégzé, de a nagy havazás ott tartja azóta. - Netán inkább az a jó csáfordi szagos bor, mit Zalabérbe ihat, hol mink nem láthatjuk, hogy mennyit zaufol - szólt huncut-halkan az ácsmester menye, kit igencsak süldőlánynak vél a Vincze-majorbeli zsellér, ha előbb tudtára nem adták volna, hogy immár viselős a fiuktól ez a fitos orrú ifjú fehérnép. Miközben hallgatagon szürcsölte a mézes herbateát, érezte, hogy egyre az ábrázatján kószál, mintha kiléte után kutakodna, az ácsmester fürkész szeme. Aztán megszólalt is a ház ura: - Láthattam, mert néztem, hogy egész nap szótlan tetted a dolgod. Sose támaszkodtál a lapát nyelire, s nem lested, mennyit végeznek közeledbe a többiek. - Annyira fáztam, hát valahogy melegítteni próbáltam maga­ mat. De nem is szoktam sose lesni, ki hogy’ nyüvi vagy kíméli magát. - Nem. Mert nem vagy virtigli cseléd. Sose is leszól. Azt már, hogy mi okon lettél zsellér, nem is ácsingózok. Igyad csak a herbateádat, hadd gyógyítsa a torkod. Használ-e? - Bizonnyal. Nem kehölők már. - Hogyha nem, annál jobb. Ha kiittad, megvacsorálunk. Mind­ járt ád ez a két asszony. Utána meg itt hálsz. - Terhökre dehogy leszek! - Ebbe a házba, öcsém, mindenkinek én dirigálok. Máris húzd le a csizmád, hadd szikkadjon. Moccanj, öccse, de üstöllést! Az öreg Szaksz összehunyorította okos szemeit. Oldalt sandí­ tott, hol a két asszony a rokkáját pörgette, s látván, hogy menye is, felesége is elfoglalva van, egy kissé közelebb könyökölt a kurtaszakállú legényhez. - Sose fírol az én szemem, elhiggyed, ha akárki vagy is - mormol­ ta a nyíratlan, kusza bajsza alól. - Nem akadt még senki se Vinczemajorba, ki kétli, hogy az vagy, mint aminek kiadod magadat? Szilvási Lajos

- Nem - nézett egykedvűn a fiú a derék ácsmester vizsla sze­ mébe. - Zsellér ráösmer a másik zsellérre, ’szén eggyazonos fajzat mindkettő. - Agyafúrtan csűröd a szót - mondá mosolyogva a ház gaz­ dája. - Magam meg nem szaporíttom. Megmondom kereken, mit forgatok itt a fejembe. Ha Vincze-majorba kitellik időd, ne maradj a papok zsellérje, ne köss velük új kontraktust. Portámra szegődj inkább, béresnek, de olyannak, ki az asztalnál a családdal eszik. Meg nem bánjuk, te se, én se, előre tudom. Láthattam, öcsém, hogy szívós vagy, konok is vagy, s nekem éppen ilyen maganyűvő ember kéne e házhoz. Mert volt már, hogy azért estünk el két kiadós munkátul, mármint én s a fiam, mert olykor nincs kire bízzuk az ittholi dolgot. Az ember nem bír kétfele lenni, tetőt ácsolni a tárnoki udvarházra, de közbe a türjei hat holdunkon is elvégezni, mi sürget... aratni a búzát, meg a többi szemest. Hát, ládd, emiatt is kell ide, mármint kéne, olyasforma legényember, mint te, ki megfogja a munkát. Nem várom, hogy máris parolázz velem, ámde ajállom, hogy fontold meg, öcsém. - Lelhet Türjén, vagy a szomszédos falvakba is embert, jóravalót, kibe bátorsággal megbízhat tekegyelmed - mondta ki lassúdan, fontoltan a pásztorfia zsellér. - ’szén eleddig sose látott engemet, és sose hallott vélekedést, rosszat se, de jót se felüliem. Hogy pedig őszintén szólaljak, ahogy hálábul is illendő tekegyel­ med iránt, el nem hallgathatom azt se, hogy én a magam szándé­ ka szerint sose állok el oly gazdához, kinek el nem tűrhetném, de nem is tűrném a goromba beszédjit, méghozzá amiatt nem, mert­ hogy erőssen tisztelem őtet. - Rántott egyet a vállán. - Szolgának ha szegőddök, gazdám úri személy legyen inkább, mondjuk Vin­ cze-majorba a Kóp intéző, kit nem tisztelek önszántambul, mert úr létire ő maga is csak szolga. - Ahogy mondom, fene srófos eszed van, öcsém, de igen jól értem - sodrott egyet a bajszán s a fejét is megcsóválta az élemedett ember. - Eszes vagy, s ládd, mégiscsak lépre ragadtál. Mert a beszéded elárult. Észre se vetted, s megbizonyítottad, hogy nem vagy bamba cseléd, ki csak arra való, hogy botosispányok vagy béresgazdák csorvasz robotossa legyen. - Pedig az vagyok. - Az, látszatra, meg addig-ameddig. Azt mondom hát, s el ne feledd... ha akármibe szükséget látsz egyszer, s vélni fogod, hogy A kísértet

a Szaksz János, az ácsmester kisegélhet, házam előtted mindég nyitva leszen. - Mit szóljak...? - nyelt egyet a számkivetett. - Bízok hozzá, hogy soha nem fogok alkalmatlankodni, de megköszönöm, hogy kéretlen lehetést ad rá tekegyelmed. Nem gondolhatta e percben, hogy elég hamar eljő annak a napja, midőn majd élnie kell a barátságos öregember ígérte se­ gítséggel. Piroska tekintetes asszony az új esztendő ötödik napjától is­ mét otthon, az uporvári barokk palotában aludt, hol többnyire valóban végig is alhatta az éjszakákat: megszokott fekhelyén, függönyös ágyán, hol a lószőrrel kitömött kemény matrac sose süppedt be alatta, nem ébresztették föl időről-időre a derekában, csípejében s tomporában bujkáló fájások, viselős állapotának velejárói. Be jó is volna, ha gyorsabban fogynának terhes napjaim, és az volna a legjobb, ha már a karomban dajkálhatnám kisded gyerme­ kemet - gondolta gyakorta, s mondta is olykor a kedves Kronstein doktornak, ki naponta, rendszerint az ötórai tea előtt, vizitet tett s egy-egy pohárka konyak mellett elidőzött nála. - Tudom, hogy a természet nem hagyja magát sürgetni, de néha e rusnya derék­ fájásoktól rám-rámjön a balga türelmetlenség. - Szendén nagyra nyitotta kökényszemeit: - Ne nehezteljen rám, doktor bácsi! - Neheztelni? - A joviális mosolyú orvos leemelte az orra tövé­ től cvikker-pápaszemét, s megnézte a két lencsét, tiszták-e. - Csak annyit mondok... jusson eszébe, hogy egykoron ő, ki önt e világra hozá, ugyanily fájásokkal fizetett ama boldogságért, mit csakis asszonyok érezhetnek, s melynek neve egyetlen szó: anyaság. Anyaság... - ismételgette magában az ifjú asszony e szót, vala­ hányszor már sehol és sehogyan sem lelte helyét. Mivel is nyugtathatnám magamat? - járkált föl-alá budoárjában ilyenkor, de napok múlottak, mire végül mégiscsak kitalálta, mivel késztetheti csillapulásra az ajzott nervusait. - Lujzám - mondotta komornájának -, nézd meg, hol s mit dolgozik éppen a Rácz Eszter. Tegnap, láttam, még ama rengeteg ágyhuzat és lepedő vasalásával fáradt. Üzenem neki, hagyja a dol­ gát, bármi legyen, s csecsemőjét hozza elémbe legott. Szilvási Lajos

- Igen, úrnőm. A csinos szobalány illendőn meghajtotta fejét, s ahogyan tanulá, bókolt is, de a máskor mindig nevetős orcája igencsak ked­ vetlen volt. - Mi bajod? - nézett a szemébe Piroska. - Mitől vagy morcos? Halljam! Bántottak? Ki merészelt...? Lujza leszegte az állát s félre tekintett. - Senki se bántott, úrnőm. - Igazat szólj! - Igazat mondtam. - Panaszod, ha van, azt akarom megtudni, de tüstént! Adtateremtette! A csipkés párta fehér keretében bíborba borult a hiúságában sértett büszke parasztlány homloka. - Úrnőm immár nem kegyel engemet. Annál inkább őtet, a Rácz Esztert. Minden nap, akárha beteghöz járna, benyit hozzá­ ja, s fertályórákat szán rá a tekintetes asszony. - Már szaporázta a szót: - Vajthára is ö mehetett úrnőmmel, s én itthagyva marad­ tam, szégyenszemre! - Lujza! - Piroska ráripakodni akart szemekönnyes, dőre komornájára, de jókor megzabolázta a nyelvét, s feddő hangon ugyan, mégis halkan folytatta: - Karácsonykor azért nem vittelek el Vajthára magammal, hogy kimenőt kaphass, és udvarlóddal, a délceg pandúrkáplárral, Vargyas Domokossal korzózhass déltől estéiig a két ünnepnapon. Azt hittem, mert bíztam okosságodban, hogy magad is kitalálni fogod, mi a szándékom. S most ne azért röstelkedj, mert fejedet használni feledted! Szégyenkezned azért illendő, mert lám arra irigykedsz, a szerencsétlen Rácz Eszterre, ki özvegy lett, mielőtt feleség lehetett vala. Szánnod kellene őt, s ehelyett féltékenykedsz rá! - Isten látja a lelkem... - Ne bizonykodj, Lujza! Tudom, hogy jólelkű vagy, s én ma­ gam is gyarló vagyok. Ámde ha nem győzzük le a gyarlóságunkat, fölibénk kerekedni fog az, s kijavíthatlanul elront. Ehhez tartsd magad eztán. Most pedig indulj, s mondd meg az Eszternek, mit üzentem! Megvárta, csukódjon az ajtó, s csak miután ismét egyedül volt, hagyta az ajkait elmosolyodni. Valójában nehezemre esett A kísértet

megróni e hűséges lányt, ki rajongó szenvvel imád - gondolta. Az irigység, mely szeretetféltésből sarjad, vakbuzgó hűségének jele. Ismét, és újfent akaratlanul, azt bizonyítá ő, hogy nem szín­ lelt szeretet, mit a szép nevetős szemepárja sugároz rám azon első naptól fogva, midőn - jóformán csitri korú volt! - édesapám mellém őt választotta komornául, mondván, hogy nemcsak tiszta, csinos, szorgalmatos és tanulékony, hanem őszinte szívű s egye­ nes lelkű is, ki köröttem nem hitvány szobalány módjára sürög majd, hízelgéssel a nyelvén, s kényszeredetten téve a dolgát, ámde ragaszkodván velem érzeni fog, mert megszolgálni törekszik az emberséges bánást, mely mellettem az osztályrésze leend... S lám, édesapám, e tapasztalt jellembíró, tévedhetlen ítélte meg őt, e pa­ raszti teremtést: Lujzában sose kellett gyatra cselédet látnom! Már ott állott női szalonjának küszöbén a fehérpártás lány, háta mögött meg a bojnyik kedvese, karjában tartván pólyás cse­ csemőjét. - Úrnőm, itt van a Rácz Eszter s apró fia is. - Köszönöm, Lujzám. Ki ne menj! Te pedig lépj beljebb, Esz­ ter. Vágyom rá, hogy mennél többet láthassam kicsinyed. Kevesellem, hogy ha csupán egyszer napjában, s akkor is éppencsak pár percig láthatom őt. Ide ülj kanapémra, s bontsd meg a pólyát! Mért vonakodsz? - Mert odalent éppen kamarámba siettem vón’ vele, hogy tisz­ tába tegyem. - Nosza! Itt teszed őt tisztába, miképpen majd hamarost ma­ gam is... S estéiig, mígnem hitvese megjött, nem hagyta szobájából távozni az Esztert. - Holnaptól - mondta a párjának - minden napon így leszen itt. Valameddig e gyermeket elnézem, s magam elfoglalhatom av­ val, hogy előttem szopja szülőanyjának keblét, balga szorongásim meg nem környékezhetnek. Helyteleníted furcsa szeszélyemet? - Éppenhogy helyeselnem kell! - Szekrényesi-Schreiner Béla magához vonta kökényszemű asszonykáját. - Örömest látom, hogy színe van orcádnak. Mert tegnap s tegnapelőtt is igen halovány s nervózus hangulatú voltál, bármennyire is leplezni akartad, ked­ ves. Bizonyára a doktor is osztani fogja a vélekedésem, mármint azt, hogy jót tesz várandósságodnak e végidején, ha naponta ne­ hány órán át egy ily szép kisdedre gyönyörködsz. Szilvási Lajos

így történt, hogy e naptól Pekry Piroska minden délután „ven­ dégül látta” magánál a halottnak hírlelt bojnyik Jánoska fiát, és nem csak azért, hogy ameddig a Rácz Eszter szoptat s a pelenkát váltja a gyermek alatt, örömét lelhesse gőgicsélésében s rugdalódzásában, de azért is, hogy a szőke leányanya minden gyöngéd mozdulatát emlékezetébe fogadván készülhessen az egyre közel­ gő boldog időre, midőn majd ő maga is feszes emlőjéből táplálhat­ ja szülöttjét... Az, kire nemcsak a Rácz Eszter, de Piroska tekintetes asszony is oly sokszor gondolt, a hamis néven szolgáló zsellér Vincze-majorban nap-nap után kifogásolhatlan tette a dolgát - tisztán tartot­ ta az almot a harminchárom tarka tehén meg a tíz ló lába alatt, vakarta s csutakolta is őket, hordta a trágyát és a takarmányt, s hogyha az istállóban a vén Ángyánnak esetleg nem volt rá szük­ sége, kiment, hogy rönkfát fűrészeljen a többi cselédemberrel, avagy más fáradságos foglalatosságot keresett ám egyre hiába­ valóan s hasztalanul hajszolta magát: amióta karácsonykor Vajthán járt, nem bírt úrrá lenni a bensőjében percre se csillapuló rossz nyughatlanságon, mely nemcsak a vérében remegett, ha­ nem ott borzongott szerte a bőre alatt is. Gaz fajzat vagyok én - vádolta magát -, hitvány hazug és dancs képmutató, bujaságnak rabja. Igaz szerelem csak a messzi kisaszszony, Jessica teste s lelke iránt van bennem, mégis szégyentelen és álságosán azt színlelten az Eszter bősz ölelésibe csábultan, hogy a külhoni számkivetettségem fél évibe váltig az ő parazsas húsát, tüzes ágyékát éheztem. Nem alíthatta, hogy én csak azért vesztém eszemet selymes két combja s fujtogató két karja között, mert fondorul elhitetém a hiszékeny testemmel, hogy Jessica bársony ölé­ nek részeg foglya vagyok... Nálamnál hazugabbat hordoz-e hátán s tűr-e a föld? Van-e hitványabb a csalárdnál, ki a hív szeretőjével, kisded fia anyjával ölelkezvén a feledhetlen másiknak, a fellegszürke szemű, fövenyszőke sörényű messzi kisasszonynak zabolátlan testét dúlja, akárha valót álmodna?... Minek vagyok én e világon? Csalni? Hazudni? Kihoz fogok én hűséggel lenni, ha Jessica ellen vétkezhetni elég vala annyi kísértés is, hogy az Eszter gyolcsaiból orromba szökött a levendulafű csábos szaga? Hogyha a csődör sár­ ló kanca szagát orrontja, legottan hágni vadul s ráugrik a kanca farára. Különb-e a csődöméi a magamfajta parázna pogány? A kísértet

S noha éjjel, miután beledőlt a deszkadikó puha szénájába, megannyiszor elmondta magában, hogy ez életben sose fogja viszontláthatni a fellegszürke szemű kedvest, kit többé nem Miss Faragónak, hanem immár Mistress Jessica Champlainnek hív­ nak, mert fogadalma szerint feleségül ment a ficsúr Champlainhez, magavádló töprengéseitől nem bírt szabadulni. Netán holtig se leszen nyugsága, miképpen némely lőtt katonák húsában is élethosszig vándorol és sajg az a puskagolyóbis, mit nem lelt meg a felcser a véres seb mélyében. Jessica éppen ily elmúlhatlanul él s fáj benne, eladdig, hogy majdan csak az ő végóráján, vele együtt s benne enyésszen el... így megyen egyszer teljesedésbe, mit ősz fogytával a napperzselte fehér teraszon jósolt vala: „Kárhozatunk­ ban veled együtt lenni fogok. S majd akkor örökké. Vétkünkért vezekelve leszünk elválaszthatlanok...” Elfojthatni fejében e gyötrő békétlenséget, konokul, s a napok múltával még konokabban nyűtte magát, s valahányszor csak teheté, egyedül végezte a munkát, mit a vén istállós vagy a béresgaz­ da, de legtöbbször Kóp tiszttartó bízott rá. Inkább járt le segítség nélkül az egyfogatú szánnal jégvágni a szinte fenékig befagyott Nádaska-patakra, s inkább maga zsákolt föl-le a szánra, ha mor­ zsolt tengerivel küldték Türjére, darálni, de más gürcökkel is in­ kább egymaga birkózott meg, semhogy hallgatnia kelljen zsellér társainak fecsegését, nyakatekert, furfangosnak szánt kérdései­ ket, mikkel megfaggatni akarták, ahogy olykor az agg Ángyánt is meg-megkörnyékezték, firtathatni, szedett-e ki már egyet-mást a mogorva sehonnaiból... - Mert őket meg a kíváncsi fehérnépek piszkálják váltig, hogy kitudódjon akármi felülied - göcögött egy este a félszemű istál­ lós, ahogy azt várták, fog-e még aznap borjazni az egyik tarka tehén. - Bögyüket böki, mindeggyiknek, hogy olyannyira szófös­ vény vagy, akárha fejedbe igen nagy bút, bűnt, vagy egyéb titkolni valót őrözgetnél. - S hogyha valóba...? - tekintett rá a fiú. - Tudom én, hogy van, mit erőssen titkolsz - fogta igen csön­ desre szavát az öreg, noha ketten voltak az istállóban, mert a fe­ jőlányok már jó fertályórája kihurcolták a habos tejjel teli pléhsajtárokat. - Akkoron este, mikor meggyüttél arrul az útrul, hova méltóságos urunk küldött vala, alváshoz vetkezvén azt hihetéd, hogy a vackomon én már újfent húzom a lóbőrt. Hihetéd is, mert Szilvási Lajos

akarattal hortyogtam neked. Ámde az eggyetlen szememet félig kinyitám, s megláttam is azt, mit láthattam. Hogy te a nadrágod korcábul valamily pisztolyfélit húzol elő, gondossan rongyba te­ kergeted, aztán furtim belerejted a ködmönöd ujjába, bitang. S fejed alja a pisztollyal megbélelt ködmön vala akkor, virradatig. Hát így volt-e? Biz’ így, fiam!... Én nem kérdem, hol szerzetted, s mire használtad az úton, ahogy nem firtatom azt se, fiam, hogy pitymallat után hova dugtad a fegyvert. Semmi közöm vele, mint­ ha nem is láttam vón’. Érted-e? - Kend okos ember - mondta ki lassan a néhai bojnyik. Hogyha nem esküdözök, tán akkor is elhiszi szómra, hogy azt a revolverpisztolyt eddigien se sütöttem el álnok céllal, s eztán se fogok vele vétkessen vért ontani, embert ölni haszonra. Képes-e hinni nekem? - Mégiscsak eszessen sejdítettem, hogy valahonnan a törvény űzött tova tégedet épp úgy, ahogy egykor rég magam is bujdosva bitangoltam be a fél országot. De mit én tudok, elhidd, bennem sírba temetve van, és hamarost igazán is sírba temetve leszen, mi­ kor elhantolnak Türjén, abba a szép tujafás temetőbe. Meg az­ tán... Konya, loncsos bajszát a hüvelykujjára tekerte a félvak zsellér, megfontoltan mondta tovább: - Ki olyannyira tisztességessen gondozza a barmot, ahogy te csinálod... - Tekintete végigjárt a harminchárom tarka tehénen, meg a tíz fogatos lovon. - Az, kibe emberség van a jószághoz, sose volt gonosz, és sose is leszen. Ezt az igazságot régtül tudom én, s ezidáig még sose tévedtem vala, hogyha akárki fiát eszerint pró­ bálgattam megítélni. - Néhányszor rábólintott arra, mit állított, majd csintalanul csippentett egyet az ép szeme ritkás pillájával: - Gyüssz-e cepelni koporsómat, mit már tavaly év derekán kifizet­ tem a türjei Vágner tislérnek? Na? - Odább van az, Ángyán bácsi, odább... - Hogy odább-e, avagy közelébb, az az Isten dolga, reáha­ gyom. Ellenbe tudom, hogy Vincze-majorba te nem fogsz meggyökeredzeni. Hogyha akarnád, még akkor se. Bizony mondom, mert látom rajtad, hogy teneked sorsod van ez életbe... - Kinek nincs...? - Van mindenkinek, ámde a legtöbb ember, elébb vagy utóbb, de megállapodik. Rád más van szabva... Tudod magad is, ne ta­ A kísértet

gadd el. Azér’ is vagy nyughatlan, s ahogy eddig se, akárhol vol­ tál, nem vertél gyökeret, majd itt se leszen maradásod. - Jósolhatna nekem kend jobbakat is. - Nem jósolok én. De ki oly sokat él, mint én, kitapasztalja az embereket, s belelát legtöbbjibe. Benned ilyesformán látom, s a legelső naptul fogva, hogy itt is, akárcsak másutt, idegen vagy s idegen leszól élethosszat. - Meglehet. - Úgy leszen. - Eggybe viszont okvetlen téved kend. Mégpedig abba, hogy azt hiszi, itthagyom. - Itt fogsz hagyni. Mihelyt leteszem kanalam, te legottan odább állsz innen. S akkor jusson eszedbe, hogy én megmond­ tam előre. Jelenbe se más, csakis az tart itten, hogy kedvedre való könnyítteni rajtam. Vén vállamrul a munkának nehezít mindég leveszed, tudom én, s a fejőlányoktul meghallá már mind az egész major is, meg a tiszttartó is. - Böszme beszéd. Én csak hajnalba, meg este segélek kend­ nek. De a szájafogatlan öregzsellér jóslatja megült a fiú fejében. Igazat kellett adnia Ángyán Ambrusnak. Karácsony óta hetek múlottak, s e hetekben nem volt nap, hogy pirkadatórán, ébredezésének minutájában, s még inkább késő este, midőn fene fárad­ tan belehemperedett a szagos szénába, ne sajdult volna szívébe a lázadozás dühös indulata. Trunkus szolga legyen hát, holtig a más keze-lába, cucorka cseléd? Álnéven tengjen, eladdig, mígnem csakugyan rászokni fog arra a névre, s majd önkéntelen is moz­ dul, ha az intéző Dili Andrásnak szólítja? S várnia kelljen mindig a kegyre, a jószágkormányzó ő méltósága kegyére, hogy olykor megláthassa kicsinyke fiát? S ha elengedi nagyritkán a bagoly­ szemű szerzetes, és ha olyankor majd a jövőben is épségben, baj nélkül járhat, újra meg újra csupáncsak loppal, tolvaj módra, alattomban surranhasson közelébe a kisdednek?... Alázatosan bele kell-e törődnie áldatlan sorsába? Miért ne szakíthatná ki magát e rühellni való rablét szűk kantárjából, mit amúgy sem jószántából, csak tehetetlen, kényszerűségből vett a fejére?... Ha egyszer hirtelenében, ahogy kovakő vet szikrát, elszántan fölszegni merészel­ né a fejét, és éj idején, pitymallat előtt itthagyván Vincze-majort, Szilvási Lajos

azzá válhatna megint, ki tavaly tavaszig lehetett... vérdíjas, bőrét váltig vásárra vivő bojnyikká, pandúrok prédája betyárrá, ám sza­ bad emberré...! Aztán, ahogyan buzdultak, rendre el is lankadtak benne e szívdobogásos lázadozások. Higgadván, hideg ésszel, mindanynyiszor elröstellte magát. Yourfantasy... - ismételte ilyenkor a két szót, mit Miss Jessica fázósan vacogó, puha ajkairól hallott va­ laha, s tán nem is ebben az életben. - Your fantasy... Képzeleted játszik veled - ezt suttogta a szűzi parázna kisasszony az éjfélórai csöndben, s a magas mennyboltról idegen csillagzatok álmos fé­ nyei néztek alá a szerelmes jenki leányra, meg őrá, a szerelmes szittya parasztra. Fantasy... Meddő és együgyű játszódás, hinni a képzeletének, hinni, hogy egyszer még újfent maga fogja a sorsát intézhetni. Fejet hajtván kell engedelemmel lennie, engedelemmel irántok, jótévői iránt, kik az Eszternek s az apátlan kisdednek kéretlen let­ tek gyámola, és úgyszintén kéretlen keresének rejtekadó menedé­ ket az élő-holtnak ez Isten háta mögötti majorban. E gondviselést neki szófogadóan, alázatosan kell megszolgálnia, rendre legott megfojtva magában a háládatlan lázadozás kígyóit! Az átoksúlyt, mely ránehezül, türelemmel kell hordoznia testén-lelkén, s élete végéig is, hahogy elrendelve van... Piroska tekintetes asszony viaszpecsétes levelét, mely Müller Bernátné úrasszonynak Pestre, a Granátos-utcai „Scarabeus” gyógyszertárba volt adresszálva, Csépe Bozsó csak január hu­ szonegyedikén vehette kezéhez, minthogy a förgeteges havazá­ sok okán nehány napon át ismét nem jártak a postabatárok Uporvár s Pest-Buda főváros közt. Drága Barátném, bűverejű Nővérem! - írta az ifjú asszony. - Doctor Kronstein, a tapasztalt orvos vélekedése szerint va­ júdásiul napja elébb is bekövetkezhetni fog annál, mint mire számítánk ezidáig: mármint nem Böjtmás havának elején, hanem immár Böjtelő havának végén. E tudós doctor, ki a lélek-tan reguláiban is sokat és alaposan tájékozza magát, helye­ selve fogadta ohajtásom, miszerint megnyugovásomra leendne, ha mellettem tudhatnék „egy fővárosi bábát", kinek én A kísértet

tavaly évben Pesten igen jó hírét hallhattam volt. Kézenfekvő, nemde?, hogy ön fog lenni e „bábq.” , hiszen legutóbbi levélkéj­ ében kedvesen azt írá, hogy örömmel óhajtana már a jelenlé­ tével is enyhíthetni leendő kínjaimon. Kérem hát, hogy váltsa valóra, mit oly nagylelkűen megígért! Bizakodván várom gyors válasz-levelét, melyben - oh, engedje meg reménylenem ezt! tudtomra adandja mikorra (mely napon és órában) várhatom érkeztél Bárcsak mielőbb érkezzék! Fogadjon száz ölelést szorongva türelmetlen Húgától Idestova öt hét van még hátra Piroska vajúdásának, elsőszülöttje világrajöttének napjáig - számolta ki tíz ujján a boszorkányaszszony. - S levelében mekkora félelem! Ámde netán nem is attól riadoz, hogy szenvednie, vérezvén vergődnie kell a szülőágyán ama könnyületes minutáig, melyben végre, olyannyi kínok után fölsír csatakos két combja között az a ráncos, reszketeg élet... Nem! Nem a szörnyű fájdalmak közeledtét féli e bátor lelkű ifjú hölgy! Nem az enyhíthetlen görcsöktől és hústépő feszülésektől borzad, hanem attól a hideg hatalomtól iszonyodván retteg, ki a gyötrelmek nyoszolyája körül láthatlanul ott ténferg... a haláltól! Kire vet szemet, ólálkodván? Őrá, a vajúdó, kínjában tehetetlen anyára, avagy méhének gyönge gyümölcsére, ki nálánál is véd­ telenebb? Avagy egyszerre ragadná el mindkettejüket?... S majd e szorongások közepette kinél lelhessen bátorítást? Anyját, ki okos szóval nyugtathatná, régesrég elvette az Isten. A jótét orvos, doktor Kronstein bizonyára tanultan nyugtatgatva igyekszik hat­ ni reá, de Piroska riadt lelkének mostanság nem elég a tudós és higgadt férfibeszéd. Mellette nekem kell lennem, s jóval élőbbén, mintsem a fájdalomórák jőnek, mert ha van asszony e föld kere­ kén, ki anyás szeretettel képes támasza lenni, magam vagyok az. S alighanem ahhoz is énbennem, csakis énbennem van elégséges erő, hogy a szíve szorongását elorozva, helyette szorongjak! Este a gyógyszertáras ház manzárdi szobájában - mint szok­ ta - leült fia ágyának szélére. - Okos gyerekem, Bálintkám - mondta -, anyádnak hamarost, már holnapután elutaznia kell. - Hova? - kérdé kedveszegetten a dunyha alól a fiúcska. - Horka megyébe. Szilvási Lajos

A sármánybarna szemekben öröm csillant. - Mert kedves anyám ottan vele újra találkozhatni akar? - Kivel, árvám? - Hát... vele! Kit Uporváron a vármegye fogdájából szökni segéltünk. - Megígérted, Bálintkám, sőt férfiúmódra ígérted, hogy mit Uporváron cselekedtünk, elfeleded, s őt, őt is örökre feledni fogod. - Megígértem, kedves anyám, de hiába feledgetem őt akarat­ tal. Mindig eszembe jut ő. Mert oly bátor leszek én is... - Csitt, gyerekem! Ki ne ejtsd a nevét! És gondold meg, nem keserű-e reá emlékezned. Hiszen azt sem tudjuk azóta, hogy él-e, hal-e, s ha netán él, merre vetődött... -Élő! - Adja az Úr! De ha él is, Horka megyéből messzire mennie kellett. - Ámde ha megnövök, én okvetlen megkeresem! S majd akkor kedves anyám is megláthatja megint a merész Jegenyét. - Legyen úgy. - Most, kedves anyámmal, mért nem utazhatok én is Uporvárra? - Magammal vinnélek, s örömest, ha nem oly fontos köteles­ ség várna reám, mely minden percemet elveszi. Egyszersmind ne feledjük, hogy te diák vagy, s minden reggel helyeden kell ülnöd az iskolapadban. Kárpótlásul azonban, Uporvárról hazatérve, ajándékkal foglak meglepni. - Hamar, mielőbb hazajöjjön kedves anyám, mert avval fog csakugyan megajándékozni, ha visszasiet hozzám. - Ezt megfogadom, Bálintkám. Te pedig kikísérhetsz engem holnapután hajnalban a postabatárhoz. S így is történt ama hajnalon. Ámde a Színház-téren, honnan a postabatár indult, a didergő gázlámpák fényénél Müller patikárius úrnak sem, a sánta fiúcskának sem szúrt szemet egy lengyelbundás deli férfiú, ki skót kurtapipából fútta a füstöt, s föl-alá járkált a letiprott hóban az ablakapárás, zúzmaracsillámos deli­ zsánsz mellett. A boszorkányasszony sem pillantott rá a fölöttébb sápatag arcú utasra, ki nyomban utána, s már legutolsóként lépett a de­ res hágcsóra, hogy elfoglalja helyét, mielőtt a kocsis megfújja a kürtöt. A kísértet

Helyök egymás mellett volt a határ hátulsó pamlagülésén, s ott a sötétben Pongor Sámuel úr - mert ő volt az utolsóul fölszálló férfiutas - máris tenyerébe vehette s meleg ajkához emelhette a top­ pal hozzásimuló elegant delnő prémkesztyűben is átfázott jobbját. Midőn az Uporvárra tartó delizsánsz elhagyta a martonvásári fehér erdőket, Budán a királyi vár kapuján is kigördült két feketén ragyogó zárt hintó, két pompás négyesfogat. Az elsőben fejedelmi személy, Ő fölsége, az áldott állapotú királyné, Erzsébet utazott, fölolvasónője, a bájos Ferenczy Ida s udvarhölgye, Festetich Ma­ rie grófnő társaságában, míg a második hintóban Nopcsa báró, a királyné udvarmestere s két testőrtiszt követé a Habsburg-címeres uralkodói batárt. A világszép császár- és királyné, bajorországi Wittelsbach Erzsébet hercegnő, 1867 augusztusa óta volt viselős, immár ne­ gyedik gyermekével a kicsinyke korában elhalt Zsófia, a tizen­ egy éves Gizella s a kilencesztendős trónörökös, Rudolf után. A dinasztia tagjainak többsége s a bécsi udvari körök - jobbára sunyin, de nyíltan is olykor - kéjjel pletykálták, hogy Sissy (oh, mily gyűlölettel tudták sziszegni e becenevet!), ki három utódot szülvén dacosan s elvetemülten elhárítá császári férjének ama kí­ vánságát, hogy újabb Habsburg-ivadékot hozzon világra, tavaly, 1867-ben csak azért fogant ismét - s éppen a magyar fővárosban, Budán! -, mert az érette rajongó Magyarországot akarta királyi herceggel vagy királyi hercegnővel megajándékozni, felséges hit­ vesét pedig azért jutalmazta e terhességgel, mert I. Ferenc József az ő óhajának is engedett, midőn magyar királlyá koronáztat­ ván magát, alkotmányos uralkodóvá lenni kegyeskedett. E hofburgi - s hamarost Bécs- és Ausztria-szerte szájról-szájra terjen­ gő - szóbeszéd azonban eigentlich nem is volt pletyka: Erzsébet élvvel ejtett el oly szavakat, melyek hallatán a császári udvar s elsősorban anyósa, Zsófia főhercegnő, valamint fölséges férjé­ nek nagybátyja, Albrecht főherceg - joggal vélhette, hogy e mag­ zat kihordásával Sissy „a magyaroknak hoz örömmel vállalt áldo­ zatot”. Nem titkolta, sőt többször kijelentette olyan udvaroncok előtt, kik a hallottakat sietősen fogják Zsófia főhercegnő fülébe besúgni, hogy a megszületendő gyermek az ő magyar leánya avagy fia lesz, s e magyar gyermek (das ungarische Kind) neve­ lését is maga fogja kezében tartani: végre nem engedi meg, hogy Szilvási Lajos

erőszakos anyósa - miképpen előbbeni három kicsinyével tette - szinte az ő anyai karjaiból kiragadván „már a szülőágyból el­ rabolja az újszülöttet”, hogy azután a saját képére s hasonlatossá­ gára „hibátlan Habsburggá” idomíthassa az ártatlant!... Zsarnok napa, Zsófia főhercegnő ellen lázadván határozta magát el arra is, hogy - „Hadd méltatlankodjék újra, de sőt dühöngjön a Hofburg, valamint az egész Bécs és az egész Ausztria is!” - három hónappal a szülés idejének jötte előtt tüntetően elhagyta a császárvárost, és csak a legszűkebb udvartartásával Magyarország fővárosába, ős Buda várába települt át, hogy a várva várt negyedik gyermek majd itt, a magyar király palotájában pillantsa meg Isten napjának ragyogását! Bécsben egyébként másik pletykabeszéd is járta, s ez úgy hangzott, hogy a magzatnak, kit Sissy a szíve alatt hordoz, nem a császár, hanem a magyar miniszterelnök, gróf Andrássy az apja. E hitvány Tratscherei egyes udvari méltóságok szájából bűzölgött szerte, s mert gátlástalanul terjesztették, idővel Erzsébethez is el­ jutott, egyszeriben fölszítván annak a gyűlöletnek a lángját, mit e sérülékeny lelkű s ezerszer megbántott fejedelmi hölgy érzett az alattomos és álszent habsburgi rokonság, valamint az immár tíz esztendeje váltig ellene hecceit bécsi gemütliches Spießbürger­ tum, az elkapatott császárvárosi csürhe iránt. Hogy ez aljas plety­ ka minő hazug és rágalmas, kevesen tudták inkább ama hamvas orcájú, fitos orrú, szavahalk fiatal hölgynél, Ferenczy Idánál, ki nemcsak fölolvasónője volt a királynénak, de bizalmasa és „pos­ tása” is: ő juttatta el Erzsébethez az izzó szívű, ám hideg elméjű Andrássy Gyulának minden bizodalmas levelét, és általa kapta kezéhez a gróf ama válasz-sorokat, melyeket fölséges szerelmese írt. Mert Ő, e valóban tündöklő szépségű asszony s Magyarország daliás miniszterelnöke igazán egymásba szerettek, s már két év­ vel előbb, az időben, mikor Ő fölsége, a császárné mind nyíltabban kezdé pártolni Ausztria és Magyarország megbékélésének ügyét, az Ausgleich-et, mely 1867-ben végtére valósággá lehetett. E közös cél volt legfontosb tárgya a titkon váltott, s hol magyarul, hol né­ metül írt leveleknek, de a két ország üdvét szolgáló „írott eszme­ cserék” minden szavából - lett légyen a textus bármily szenvtelen - oly szerelem sütött, mely nem e földi világra való volt: teljesü­ lését sem a szépséges fejedelmi személy nem akarta, de abban A kísértet

a délceg főúr sem hitt, tudván - éppen Ferenczy Idától -, hogy Titania (miképpen magát Erzsébet a verseiben nevezé) in körperlicher Liebe etwas Widerliches sieht, s valahányszor hagyja a császárt férji jogát gyakorolni, viszolygással vagy iszonnyal tűri e tortú­ rákat. (Prof. Krafft-Ebing, a jeles lélekgyógyász egyszer - igaz, szűk körben - hangot adott ama vélekedésének, hogy a császárné csak lelki rajongást érzeni képes, s a közönséges, hétköznapi, tes­ ti szerelmet utálatos, állati ösztönnek tartván utasítja el.) - Édes Idám - kérdé a királyi határban a fölséges hölgy -, elhozta-e azt a lapot, melyet említettem? - Természetesen nálam van, Felség - mondta Ferenczy kisaszszony, s nyomban elő is vette kicsiny táskájából a napokkal előbb eltett újságot, mely Deák Ferencnek valamely régebbi nyilatkoza­ tát fölidézvén szállt szembe azzal a nem is újkeletű váddal, misze­ rint a modern szabadelvűség, s így a magyar liberál-elvűek tábora is közönyös, sőt érzéketlen az egyszerű nép gazdászati boldogu­ lása iránt. -Olvashatom? - Arra vagyok kíváncsi csupán - bólintott szórakozottan Erzsébet mit Deák úrtól citált cikkébe a szerző. - Igenis - húzódott közelebb a bíbor bársonyülésen a hintó üvegablakához az ifjú nemes hölgy, s üde, csengő hangon kezdte fölolvasni a cikk második hasábját, melyet irónjával már tegnap megjelölt: - A parasztok szorgalmának legerősebb ösztönzője: szabadság és tulajdon. Csak e két hatalmas erő köti biztossággal a népet a honhoz meg a törvényhez, s csak e két áldásos erő fog­ hat képezni kemény alapot, mely sziklaszilárd talpkőre honunk szebb sorsát, jobbmódú jövendőjét építeni bírjuk. Csak a tulajdon­ nal bíró szabad és gyarapodni serény polgárok számát szűnetlen szaporítván lesz nagy a hon, s emiatt kell végre belátni a régi igaz­ ságot, hogy midőn a szabadság mind többekkel megoszttatik, ez­ által becsében nem csökken, sőt terebélyesedik s egyszersmind biztosságában is egyre növekszik. Akadnak azonban felelőtlen nép-tribunok, kik szájasan azt követelvén ágálnak, hogy a birtoktalan egykori jobbágyoknak s más póri szegényeknek jótékonyan, ingyen, azazhogy az államkincstár költségére adassék a nagyobb uradalmaktól kisajátított föld, annál inkább, mert a jelenben igen nagy számú birtokosok, kiknek tulajdonában hatalmas területek vannak, sem elégséges pénztőke felett nem rendelkeznek, hogy a Szilvási Lajos

szükséges korigényű agrárgazdászati javításokat beruházhassák, sem elégséges tudományuk nincs, melynek révén jobb jövedelmességre tehetnének szert, végtére pedig nincs annyi rezervjök, mely a majorsági gazdálkodással járó napszámok s más költségek forrása lehetne. A két udvari hintó, melyeket sem díszes lovas eszkort nem követett, sem titkosrendőrök nem kísérhettek - mert a király­ né okkal hitte, hogy itt, Magyarországon sosem érheti inzultus -, Gödöllőnek tartott, hol a gróf Grassalkovichok pompás kasté­ lyát Andrássy miniszterelnök indítványára tavaly megvásárolta, s a nemzet ajándéka gyanánt a frissen megkoronázott uralkodó pár vidéki lakává nyilvánította az országgyűlés. Erzsébet nyom­ ban megkedvelte a nagyszerű kastélyt, s még inkább a csodálatos erdőségei, hol nyáron lovagolván, télen gyors szánon nyargalván élvezhette a háborítatlan természet békéjét, azt a nyugalmat, melyre a császárvárosi Burgban olyannyiszor áhítozott. De ha úgy is van, mit nem vitatok, hogy sok-sok a földéhes pár és sok az élhetlen földbirtokos úr, vajon orvosság-e a földosz­ togatás, melynek fedezetjét csakis állami pénzek, adók képez­ hetik? Ezt a tehertételt az adózók, kiknek képességei végesek, el nem vállalnák! Alamizsnálkodjék az, szólalnának jogosan, ki a földosztogatást kitalálta! Valóban. De az oly sokat emlegetett ínséges, földet bírni óhajtó néposztály sem bízik ily ámításokban. Mióta világ a világ, a szegény ember java mindig önfáradságá­ val akarta elérni a boldogulását. Mert a tulajdont, melyet orcá­ ja verítékével s megkoplalván kellett szerzeni, azt a szegény nép ótalmazni, körömmel-foggal védeni és megtartani fogja, s könynyelműn vele bánni sosem fog, nem herdálja, hanem szakadatlan s irgalmatlan iparkodván gyarapítni törekszik. Ezért mai napság, s tudatosban, mint az előbbi időkben, oly lehetést kíván a szegény nép, mely már nemcsak a mívelt és polgáriasuk Európában* ha­ nem itt nálunk is meghonosult, s ez nem egyéb, mint a haszonbér­ leti rendszer: a földek bérbe, haszonbérletbe adása, s nemcsak egy esztendőre, hanem több évre, minek folytán tartósan több lesz pénzjövedelme az árendába adónak, s a haszonbérlő földmíves ugyancsak tartósan láthatja eredményét szívós szorgalmainak. Hivatkozom Fejér és Tolna megyékre, hol egyre gyarapszik a mó­ dos bérlők száma, kik immár nemcsak elélnek a bérlett földeken, A kísértet

ám vagyonosságban versengnek is egyes előbbeni telkes gazdák­ kal, sőt némely régi derék urasággal. A királyné összetekintett udvarhölgyével, Festetich Marie kontesszel, kit nemcsak okosságáért választott maga mellé a ma­ gyar főrendek leányai közül, de azért is, mert a különlegesen finom orcájú, élénk szemű arisztokrata hajadon hűvös szépségét a magáéhoz méltónak ítélte. - Marie - mondá -, nemde lenyűgözi önt is, mily józanul és igazán bölcsen gondolkodik országának nyomorultjairól e kiváló elme, Deák. Magamat szégyenlenem illendő, ha eszembe veszem, hogy a látogatások, melyeket in Irrenhäusern... a tébolydákban szoktam tenni a bomlott elméjű betegek közt, mily látszati és vá­ sári cselekvények. Nem könyöradományokkal kell vigasztalni a lelki s testi szegénység áldozatait, hanem praktisch kell valamely jobb módba segítni a rászorulókat, azonképpen, mint Magyarország bölcse, Deák úr szorgalmazza s akarja. Való lehetést kell adni a boldogulásra, s nem képmutatón alamizsnálkodni! Az em­ berek önnön erőből vágynak sich erheben... felemelkedhetni, ha jól mondom. Ida...? - Tökéletesen fejezé ki magát Felséged - csillogtatta bogársze­ meit Ferenczy kisasszony. - S immár - pillantott Marie konteszre -, miképpen a grófnő, én is tökéletesen értem a nemzet bölcsé­ nek eszélyes józanságát. Nem kivihetlen ígérésekkel, fantaszta valósíthatlan tervekkel kell szítani nincstelenekben az indulatot, hanem inkább tisztes esélyt adni, megérttetvén ama régi igazsá­ got, hogy csak magamon ha segélek, várhatom Istentől is az áldást és a segélyt. A Habsburg-címeres hintó, nyomában a főudvarmesteri fogat­ tal, már Pesten, a külső Kerepesi úton robogott a letiprott hóban. A Szent Rókus kápolna kicsiny tornyában kettőt, fél tízet ütött a harang. A királyi határban Erzsébetnek eszébe jutott, hogy Bécsben, hofburgi dolgozószobájában a császár pontban e percben végzi be a gróf Crenneville főhadsegéd és a kabinetirodák által elé terjesztett jelentések, határozmányok s más akták tanulmá­ nyozását, melyek már hajnali ötkor az íróasztalán várták, s ha ma kihallgatási napot tart, ebben a percben kezdi fogadni miniszte­ reit, tábornokait s némely referenseket is. Mert e beamterek által irányított birodalomnak nincs még egy oly lelkiismeretes, pontos, 124

Szilvási Lajos

sőt szőrszálhasogatóan kötelességtudó hivatalnoka, mint Zsó­ fia főhercegnő elsőszülött fia, Franzi, der kaiser- und königliche Majestät. A pedantéria megtestesülése... Nem tudhatni - s minek is -, hogy a türjei Vincze-majorban ki nevezte először a méltóságos jószágkormányzó lejb zsellérjének a kurtaszakállú, szavaritka legényt. Ha azonban eképpen esett em­ lítés róla, idővel - január hó fogytán - bárki legottan tudta, kiről van szó. Mert lett légyen a türjei klastromnak akármire is szüksé­ ge Vincze-majorból, mindig úgy hangzott a parancs, hogy a húst, a vajat vagy egyéb élelmet az új zsellér hajtotta fogattal szállíttas­ sa be Kóp tiszttartó. Vagy ha a rendházból az öreg papok egyike-másika szánon ohajtott sétautat tenni s levegőzni a hóborította határban, ugyancsak az új zsellért rendelte be Türjére a jószág­ kormányzó kanonok. De ha gyors üzenettel a vármegye-székvárosba, Egerszegre, avagy Szent-Grótra, a szolgabíró-hivatalba akart lovasembert küldeni, akkor sem bensőmajor istállójának valamely kocsisát ültette nyeregbe, hanem Kóp intézőnek üzent: indítsa azonnal színe elé a legényt! - Boldogtalan ördög - morgott egyszer felesége előtt Kóp. - Ha mikor nagynéha magát kiszuszoghatná, mert jóvoltomból könynyebb napja adódik, rendre ilyenkor hívja a méltóságos. Még az a jó, hogy bírja erővel a fickó. - Rajtad múlik, legalábbis néhanap, Antal, hogy utoléri-e méltóságos urunk akaratja, avagy sem - mondta unottan az aszszony. - Hányszor kértem, hogy a szánt befogasd, hiszen oly jót tenne nekem, ha kirándulhatnék, pláne midőn ragyogón süt a nap, s gyönyörűn szikrázik a hó. Ha a fickó engem szánkáztatna, hiába üzenne a kormányzó, te nyugodt lélekkel visszaüzen­ hetnéd, hogy a kívánságát nem sejthetted előre, s reggel szánfo­ gatot bíztál a szakállas szolgaszemélyre. - Bármi teendőt bátran bízok rá e sehonnaira, s nap mint nap megteszem is - vont vállat a tiszttartó -, de vajon merhetlek-e téged, Edit, rábízni? A színtelen orcájú, karikás szemű nő bágyadtan pillantott föl a hímzéséből: - Épp a napokban dicsérted nekem őt, mondván, hogy igen hozzáértőn tud bánni lovakkal. Tél van, de nekem most is nap­ A kísértet

fény s levegő kellene, s engem te szabadba sosem viszel. Engedj hát legalább e verőfényes napokon kikocsizni, azazhogy szánon járni a napfürdette határban! - Meghűlhetsz és ismét ágynak esel, csakis ettől féltelek, és nem is oktalanul - köszörülte a torkát Kóp. - Minden hidegektől óvd magad, erre figyelmeztettek az orvosdoktorok, el ne feledd! - Bundámba begombolkodva s jó vastag prémekbe takarva a szánon, hidd el, nem fáznék - duruzsolta a gyermekszemű aszszony. - Mellesleg mindég eligazgathatnád rajtam a szőrméket... - Nekem itt a majorban naphosszat kisezer dolgom van. Szánkázni... na szépen lennénk! Mindazonáltal, nem bánom, kedved­ re teszek. Holnap, ha ugyan nem romlik ránk az idő, parancsba adom, fogják be a csengős szánt neked, és rábízlak méltóságos urunk lejb zsellérjére. S másnap, mert ragyogó és csöndes volt az idő, a fiú pontban tizenegykor a tiszttartó-lak elé fordult a csilinges szánnal. A kecskeszakállú intéző megvárta, hogy asszonya elfészkelje magát a kibélelt hátsó kasban, majd miután puha bárányprémek­ kel betakargatta a sápkóros színű nőt, útjára bocsátotta a szán­ fogatot, mondván a legénynek: - Óvatosan hajtson kend! A fiú lópokrócokba beburkolt lába előtt - mert így rendelte a tiszttartó - megtöltött flinta hevert a kas alján, farkasok ellen, jóllehet errefelé, a türjei lankákon legföljebb esteledéssel s éjsza­ ka ődöngtek ványadt, éhükben üvöltő réti toportyánok. - Kend énrám bizonyára haragszik - szólalt meg jó fertályóra után az intéző felesége. - Hiszen ha nem engem kellene szánkáztatnia ebben a fagyban, mostan az istálló melegében tölthetné az időt. A legény nem fordult hátra, s a válasza egykedvű volt: - Szánkáztatni a tiszttartóné asszonyt, most ez a dolgom. - Kend... lám, úgy van, ahogy mondják... csakugyan fösvé­ nyül méri a szót - nevetett föl halkan a nő. - Minek szaporítsam? - kérdé a fiú s pattintott egyet a szíjos­ torral. - Mondhatnám, hogy hál’ Istennek, mára a fagy gyöngült valamellyest. Mert tegnap, hogy a szolgabíró úrhoz, Szent-Grótra parancsolták lovagolnom, igen harapós volt. Most meg, látni való, hogy nem fog az orrunk cinkét. Verebet se. 126

Szilvási Lajos

A két nagytestű stájer igásló látszatra tunyán-lomhán ügetett a réti csapáson, melyet egy-két nappal előbb más szánok vágtak a vastag hóba. A távolban, a langy forrású Aldó-kútnál, mely az ősi pogány korból őrizte nevét, falkába verődött varjak feketéllettek s ricsajoztak. A tiszttartóné vértelen ajkain eldermedt a mosoly. - Kárognak. Látván jöttömet, érzik e gyászmadarak, hogy las­ san ölő kór pusztít bennem. E szókat hallván loppal hátratekintett vállán át a fiú. Igazán a halált hordozza magában e nagyszemű, krétafehér orcájú aszszony? - Nézzen csak meg - nevetett föl keserűség nélkül az inté­ ző szemebágyadt felesége. - Halálra ítéltet láthat. Hallott már a gümőkórról, mely alattomosan terjeng a tüdőben? Hívják száraz­ kórnak is. Engem e lusta betegség sorvaszt. - Nem hihetem - markolta keményebben tenyerébe a hajtószárt a halál öleléséből nemrég szabadult bujdokló. - ’szén a tiszt­ tartóné asszony igen fiatal még. - Ámde ha ifjú élet a préda, mohóbb a halál, s éhét lehető hamarost elverni akarja - sohajtott elmélázva a sorsával megbékélt gyönge teremtés. - Ha netán meleg éghajlatra utazhatnék, így vélekedének az orvosdoktorok, elmúlásomat ottan esetleg késleltet­ ni lehetne, de ily fényűzéshez gazdagnak kellene lennünk. - Hát... nem gazdag a tiszttartó úr? - Tiszttartó csakis attól tollasodik gazdaggá, hogyha szemérmetlen s gátlástalan élelmes. Magyarán... szűnetlen lop, meglopja a birtokot is, de a rábízott zselléreket is. De az én uramat nem ilyen bordában szőtték. Özönös fényt árasztott a vakítóan kék égbolton delelő nap, s tékozló ragyogásától szemfárasztó szikrák miriádjai csillámlottak a messzi mező makulátlan hótakaróján. - Álljon meg - mozdult takarói alatt a beteg nő. - Hadd szemlél­ jem e tájékot, ha csupán pár percig is. Oly tündöklő és nyugodal­ mas! A két ló megtorpant, s a nehéz szántalpak megsüppedtek a hóban. - Szedje le rólam e sok szőrmét. Sétálnék egy keveset, ha segélne kikászálódnom e kasból. A kísértet

127

- Igenis. Kiemeljem a tiszttartóné asszonyt? - Köszönöm, hogy ilyennyire nyájas... Tettem ilyet már Amerikába, midőn megrokkant gazdám, Marius kapitány tehetetlen testit emelgettem vala - mondta magá­ ban az egykori jackman. Két karjában a szárazbajtól senyvedező test bundástul is oly könnyű volt, mintha csupán egy gyermeki bábut kellett volna a fűzfonatos kasból kiemelnie. - Még ne tegyen le - lehelte az asszony. - Tartson erősen, hadd melegedjek a karjaiban. Megdermedt. Mi ütött e veszendő perszónába?! - Ne féljen tőlem, nem kell megcsókolnia - súgta szelíden a kórsághervasztotta teremtés. - Isten ments, hogy megfelez­ zem. Elég nekem annyi, ha... - Elnémult. Tenyerét szájára szorítva zihált, majd kesztyűjébe köhécselt, mígnem lassan megnyugo­ dott. - Ne nehezteljen rám - lihegett pilledten. - Visszafeküdhet­ nék takaróim alá... A fiú eligazgatta fölötte a bárányprémeket. - Induljak? - kérdezte. - Ne! ... Szánjon rám még egy kis időt. Elszörnyedt, ugye, s undorodott, látván kesztyűmön a vért? - Nem. Láttam már vért, többet is - így szólt volna, de még idejében féken fogta a nyelvét. Láttam olyan vért, mit magam ontottam ki, de önnön véremet is láthattam... - Nem kérdem, nem faggatom önt, tudakolván, hogy kicsoda, s honnan hányódott Vincze-majorba, az Isten háta mögé - pihegett a magasságok kékjébe merengve a boldogtalan asszony. Megvallom azonban, hogy hetek óta sokat, némely napon órák hosszat is ott ácsorgok az ablaknál, konokul várván, hogy majd­ csak előtűnik valahonnan. S míg a havas majorudvarban vagy a szérűn járkál, szénát-szalmát hord be az istállóba, avagy vályúra vizet húz és itatásra kihajtja a barmokat, én mindég lesem onnan az ablakból, hol a függöny fodrai által rejtve vagyok. Lesem, és ábrándos képzetem azt sugdossa ezenközben, hogy titkot látok, mert álöltözetű, sőt álorcás az az ifjú férfi, ki zsellérsorban nyűvi magát a szemem láttára. Mert az uram révén a fülembe jutott, hogy városiak módjára sikálja fogát, és egymaga több szappant 128

Szilvási Lajos

használ mosdózni az istállóban, mint egy-két zselléri családnak a tagjai együtt. Deli testtartása ugyancsak szembeszökőn árulko­ dik arról, hogy elvben nem lehetett gürcös pór, kit már húszesz­ tendősen görnyeszteni kezd a gerincrongáló durva robot. S elvégre a jószágkormányzó ő méltóságának sem esetlegből jut eszébe személyes szolgálatra parancsolgatni az új zsellért, ahelyett, hogy a kéznél lévő türjei szolgaszemélyek némelyikét, egy-két eszesebbjét tüntetné ki, miképpen eleddig. Mindezt csak azért mon­ dom, mert óvni iparkodom önt, lévén, hogy máris vannak rossz­ akarói a birtok férficselédjei közt, kik irigységből kárára tehetni akarnak, s alkalomadtán fognak is ártani. Ámde az asszonynép­ től nem kell félnie. Ők, fiatalja-öregje, csupán a Tikos Naca néni­ re, Börcsöknére, s persze leányára, a Börcsök Ilusra irigyek, mert a szakállas a Börcsökné konyhájának kosztját eszi. - Ángyán bácsi komendált el hozzájok, s rögtön másnap, ahogy melléje kerültem. Nem vétettem... - Nem hát. S mondám, hogy a locska fehérnépektől nem kell tartania. Traccsolnak a szájakkal. De a férficselédek iránt éljen gyanúperrel. Sőt akad egy köztük, kire máris ügyelnie kell. Ivanics Mátyás ez a zsellér. Esztendeje már, hogy a Börcsök Ilusra vetette szemét, s hallik, hogy el is gyűrűzi e farsangban. - Sose váltottam vele szót. - Legyen egyre vigyázatos evvel a dancs, otromba legénnyel! Iszákos, s már egy pint bortól duhaj és bicskázni merész. - Vaskörmöt hányni velem nehezen fog a pajkos. Tengelyt én nem akasztok senki fiával, s elháríttom, hogyha velem köteked­ nek. Okot se adok... - De ha máris adott...? - Mivel adhattam vala? - Avval, hogy a Börcsök Ilusban meggyújtá a kanócot. Szere­ lembe hevíté azt a leányt. - Nem tettem. Vele kettesbe sehol, sose voltam, s valahány­ szor vele eggy asztalnál ülve eszem vacsorám, hozzája csak ak­ kor szólok, hogyha muszáj... mármint hahogy ezt-azt kérdeni hozzám fordul. - Mindazonáltal tudva van immár Vincze-majorban, mert a fehérnépek karvaly szeme mindent lát, hogy reggeli s esti fejéskor, míg a tehén csecsbimbóit rángatja, a Börcsök Ilus tekinte­ A kísértet

129

te váltig a kurtaszakállút kergeti, már ha az istállóban tesz-vesz ilyenkor a néma sehonnai... minthogy a háta mögött, ha eleddig nem hallotta is, így titulálják olykor. S hogy szavamat ne feled­ jem... résen lennie kell a rüpők Ivaniccsal szemben, mert a cudar­ nak már a fülében dong a darázs! - Ivanicsnak a mérgire nem szolgáltam rá, de ha kell tudtára adom, hogy a Börcsök Ilust sose féltse, nekem nincs szándokom avval a röppincs lánykával. - S ha ezért gyávának, anyámasszony katonájának fogják csú­ folni? - Tegyék. Elhallgatom azt is. - Nem hiszem el. Látná csak most a borús szemeit! Máskor, jobbára, csupán kedvetlenek, ám most zordonak és megrettentőek. Mintha oly embernek szemeit látnám, ki talán már gyilkolt is. Csakugyan! Nekem itt, hol senki se hallja, legyen bátor megvallani, hogyha valóban...! - Nem természetem ölni se, vallani se. Tréfát pedig énvelem űzni a tiszttartódé asszonynak se hagyok. Forduljak a szánnal? - Forduljon, s feledje haragját. Bántani én nem akartam. S míg a fogat hazacsörgött Vincze-majorba, egyetlen szó se esett már köztük. Müller Bernátné úrhölgy, megérkezvén a Pest-Budáról jött jégzúzos postabatárral, Uporváron a Griff vendégfogadóban szállt meg, emeletjén ugyanazt a szobát, a 12-es számút választván, hol három fertály évvel előbb egyszer már megfordult: 1867 júni ha­ vában, midőn Bálintkájával azért utazott ide titkon, hogy bojnyik szeretőjét, a halálra ítélt Jegenyét a nemes vármegye fogságából fondorlatosán megszöktethesse. Rohonczi Pongor Sámuel úr - legalább érkeztükkor nehogy együtt lássák kettejüket - csak egy óranegyeddel később állított be a Griff-be, hol azonban, szerencséjére, szintúgy az emeleten foglalhatott szobát, éspedig a 11-es számút, mely a boltíves kor­ ridoron szemközt nyílott a tizenkettessel. S miután sebtében az ágyra dobálta csekély podgyászát, s megmosakodván öltözetet váltott, nyomban be is kopogott kedveséhez. - Eszembe jutott - mondá -, hogy nem kell lordínért futtatni a Pekry-palotába. Miért ne tudathatnám én ott az ifjú tekintetes Szilvási Lajos

asszonynyal, hogy a fővárosi dáma, kit annyira vár, ím’ itt van Uporváron? - Tegye azt, mit jónak lát, barátom - bólintott fáradtan Csépe Bozsó. Kimerítette a postabatár, a másfél napon át tűrt himbáló­ dzás és rázódás. - Míg ön megjelenti, hogy itt vagyok, én is rend­ beszedem magam, és pihenek pár perceket. Induljon hát... A barokk palotában a háznagy, Danka komornyik, Pekry alispán bibliotékájába vezette a paphegyi piktort. - Foglaljon helyt, nemzetes úr, a tekintetes asszony azonnal jő. Szivarozni, ha tetszik... Pongor Sámuel úr hozzáértően válogatott a szivar-skatulyá­ ban, eladdig, mígnem meggondolta magát: mégsem gyújt rá, ele­ get füstölt útközben a postabatáron. Odalépett inkább a baloldali falhoz, hol a két hölgyportré függött... az alispán elhalt feleségének képmása, s mellette az ő munkája - Piroska a kertre tekintő kőteraszon, nyárvégi plein air háttérrel... Erősebb kép - gondolta elégülten -, erősebb minden egyéb piktúráimnál. Meglehet, egyszer, majdan, hogyha ugyan maradandónak bizonyulni fog életművem, legsikerültebb föstményemnek ítélik e vásznat. Jószerivel csakugyan tény, hogy lelkemből termett. Ifjúság... magamban e néven emlegetem, míg színei­ vel hetekig küszködvén végre megadhattam méltó koloritját... Nesztelenül nyílt háta mögött a nehéz tölgyajtó, s nesztelenek voltak a ház úrnőjének puha léptei is. - Szép jó estét, s Isten hozta kegyelmedet, édes Pongor bá­ csi! - nyújtotta kezét őszinte örömmel a várandós ifiasszony. - Ne zavartassa magát, szemlélje csak élvvel e nagyszerű festményt. Én is napról-napra gyönyörködvén állok meg előtte. Sámuel úr félszeg meghajlással csókolt kezet. - Piroska, Piroska... megint túlozva dicséri szerény munkámat. - Téved, Pongor bácsi! Miért esnék túlságba? Kinek szeme van, láthatja e mű különös kvalitásait. Ámde... ön édesapámhoz jött, s majd csak később ér haza. - Most ön téved, szép húgomasszony. Most nem Pekry alis­ pánnál vizitelni jövök, hanem önhöz, kellemetes híradással. A nemrég befutott delizsánsz, melyen én is utaztam, meghozta barátnéját, kit olyannyira vár. Piroska kökényszeme fölragyogott. A kísértet

- Oh, máris?! Jő hozzám a Teremtő! S ő is jó hozzám, a varázs­ erejű delnő, kit nővéremként szeretek. Tudtam, hogy jőni fog ő, de hogy ily sietősen kél útjára, nem is merhettem hinni. Jelenben hol van? - A Griff fogadóban bérelt szállást. - Még egy éjre sem engedem őt vendégfogadóban hálni! Legottan szolgát és szánt küldök... Természetesen önnek, bátyámuram, úgyszintén nálunk kell laknia, meddig Uporváron fog időzni. Ha engedném, hogy ön egy napig is vendégfogadóban kényelmetlenkedjék, sarkamat okkal kötné hátra a párom, s édesapám is joggal róna meg. - .Ápropos! Hol fárasztja magát az alispán? - Az Upor partján. Kivonult a nemes vármegye állandó bizott­ mányának tagjaival, hogy megszemlélje, miképp állják ki a maj­ dani vashíd nemrég elkészült pillérjei azt a nyomást, mit a jég rájok gyakorol. - Nem a vármegye választott kormányzójának dolga... - Ön ismeri édesapámat. A közjót ő nem fél szívvel szolgálja. A vashíd, mely a mózeshitű Mandelbaum úr fővárosi konzorciu­ mának pénzén épül, kezdettől szívügye. Számításokat is készítni parancsolt, megtudhatni, minő hasznát fogják az Upor-túlparti nemesség és a parasztok látni a hídnak, melyen át majd könnyű­ szerrel furmányozhatják be Uporvárra, a vármegyeszéki piacra s vásárokra, de sőt a vasút rámpáira is, sokféle mezőgazdászati áruikat, mik eleddig nem lelhettek vásárlókra. De, látja, mivé let­ tem várandós állapotomban! Rendelkezni akartam, inast és szánt indítni a Griffbe, s csak csevegek... - Csöngessek a háznagynak? - Csengessen, kérem. S ne nevessen rajtam. Ahogy közelít az időm, minden nap lankatagabb vagyok édes terhemmel. E délutánon vajthai Pekry Péter alispán s a tekintetes várme­ gye állandó bizottmányának majd’ minden tagjai - együtt Uporvár főbírájával, az ügybuzgó s éles szemű Dörner Özsébbel, vala­ mint a város tanácsuraival - valóban szemlét végeztek a vastag jégpáncélba fagyott folyón, tüzetesen inspiciálandó a leendő vas­ híd két büszke-robusztus kőpillérét. A mérnökök és kőmíveseik - konstatálták a nemesurak és a tanácsnokok - kifogástalan építették meg a két Briickenpfeiler-1. 132

Szilvási Lajos

Ha tavasz közeledtével majd zajlani kezd az Upor, tört-éles jég­ táblái se tesznek kárt a szilárdan egymásra s egymáshoz illesztett kőidomokban, legfőképpen azért nem, mert mindkét pillér „or­ rát”, melybe a zajlás beleütközik, edzett vasból alakított jégtörő éllel erősítették meg a pesti kovácsok. - Vőuradat nem látom, urambátyám - fordult az alispánhoz Uporvár főbírája. - Beteg tán? Csak nem? - Kutyabaja, hál’ Istennek - mondá vajthai Pekry Péter, s köz­ ben a kesztyűjébe törülte tömött, ajkára boruló bajuszát, melyre reádermedt a lehellete. - Két oka annak, hogy nincs itten. Részint az, hogy az én vöm kezdettől ki-kijárt ide, mérnöki szemmel lát­ ni a munkálat haladását, részint pedig az, hogy rögtön früstök után szánját befogatta, s dévéri domíniumába kihajtott, ötszáz hold repcéjét egzaminálni, holott szükségtelenül, mert ősz végén magam is láttam, hogy jó gyökeresre bokrosodott a vetés. Nem lenne azonban Szekrényesi-Schreiner Béla, ha mellőzné az ilyen télközbeni vizsgálódást. Az alispán vőura, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr Dévéren először csakugyan a repcével bevetett táblákon vette szemügyre, miképpen szunnyad a hóréteg takarója alatt a tavaszszal majd sárgán kivirágzó őszi tenyészet - s ezt csak a rend ked­ véért tette, hiszen bizonyos volt benne, hogy istenesen telel át az egészséges kultúra de útjának volt másik célja is: az pedig ép­ penséggel, hogy már harmadfél hete nem váltott szót sem a birto­ ka tiszttartójával, Gódorral, sem az apjától örökölt éltes kasznárral, Vida Márkus urammal. Az intézőt nem lelte: Gódor, a passzionátus nimród, már haj­ nalban elillant, három puskás zsellérrel nekiindult vaddisznóra va­ dászni, mivelhogy két kapitális kant és mindegyikkel tucatos fal­ kát láttak turkálni a Géza-majorbeli béresek, ott a berek tájékán... Járjon szerencsével a tiszttartó - gondolta, s miután udvarhá­ zában levetette nehéz, földet söprő farkasbőr bundáját, asztalhoz zökkent, szembe az agg emberrel. - Vida bácsi, ma tíz esztendeje, hogy kasznárrá tette kegyel­ medet édes atyám - mondá. Töltött a toroktisztító törkölypálin­ kából, s koccintott a kiszolgált, ám máig cövekes derekú Nádasdy-huszárral. - A jó Isten megtartsa, hibátlan egészségben... - Kisuram - görnyedt meg e váratlan tisztességtől az üstökeszürke öreg -, hát számon tartja ezer gondjába... A kísértet

- Na inkább ezt a kemény pálinkát, s ne a könnyét nyelje kegyelmed, mert magam is mindjárt elszégyenkezhetek. Egyszerre emelték s öntötték be garatjokba a méregerős szeszt. - Ezt meg... - Dévér urasága remekbe metszett tajtékpipát hú­ zott ki zekéje zsebéből - használja kegyelmed eladdig, mikor én leszek ötven, s hagyni fogom, hogy atyám kasznárja segélje reám a kabátot. Csak miután már harmadszor passzították oda bajszuk alá a félverdungos üvegpoharat, térült Vida bácsi eszébe, mit elmond­ hatni akart: - Öt napja a tegzei pandúrhadnagy, Bellincs komiszáros portyázott ide hozzánk, de nem ekszoffó, hanem, úgymond, hívatlan melegedni, mivelhogy nem az ő járása vagyunk. - Ha kifagy lóháton a pusztázó pandúr, nem nézi, saját járásá­ ban lel-e tűzre, melegre. - Azomba nem ám a fagy űzte be hozzánk őtet!... Forralt bort adtam neki, s attul, ahogy kényelmetesen dolmányának gallérja mögé öntözte, vigyázatosan megeredt őkelmének a nyelve. Kibök­ te, mivégre a látogatás! Én meg, ’szén igen meg voltam lepve a fur­ csa esettül, mit a szájábul hallottam, csaknem csuklani kezdék. Mert Upor-Egresen, egy hete, mondá, azt vallotta titokba előtte Kilinkó Kazimír, a kanász, hogy hazajáró lelket, visszakísértő holtat látott volta karácsony szentestéjin, vagyis estefele, s csak azért, mert kénytelenül kiosont a veremhajlékbul, hol az éhes kölkeivel meg a házsártos feleségivei él az elöljáróság jóvoltábul. Szükségit kellett végeznie, hát emiatt... ahogy ott guggolt a ganajdomb mel­ lett, akkor látta a szellemet, az ki pedig nem más vala, mint a ha­ lott Jegenyének, a tűzbe veszett bojnyiknak a rémisztő alakárnya. Lovon közelíte a holt, így gyónta a tegzei csendbiztosnak a kon­ dás, de a ló is kísértet vala, merthogy holt embernek nem lehet ép eleven hátaslova. Annál inkább szellem volt az a ló is, erősítgette, mivelhogy egésszen hangtalanul haladott, egyenessen a nyájagulyás Jegenyének a háza fele, s nem a hóba, ’szén akkor biztossan nyomot is hagy a négy patkója, holott másnap reggelre sehol nem volt patanyom, se az úton, se sehol. Látván a kísértet járását, a ka­ nász négykézláb mászott vissza a földkunyhóba a kölkeihöz meg az asszonyhoz, s odalent egyszerre hidegrázásba esett. Aztán há­ rom napig egyfolytába verejtékezve feküdt a verem sarkába, akárSzilvási Lajos

ha lidérc ült vón’ a hasán vagy a mellin. Három napig, így vallotta, se enni, de inni se kívánt, ámde nem is mondá, mije fáj. Elvégre csupáncsak a tegzei csendbiztosnak köpte ki, hogy hazajáró lélek tette a rontást rajta... a bojnyik Jegenyének a lelke! - Teringettét! - tatárbajszú ifjú uraság bosszúsan harapta be szája zugába a kurta pipáját. - Más se hiányzott!... Mondja kegyel­ med, mire véli a dolgot Bellincs? - Nehezen fér bele abba a nagy fejibe. S mért férne?... Hogy el ne feledjem... mondá még a kopó, hogy megfaggatta a holt Jege­ nyének a testvéröccsit, a Miklós gyereket, de csak úgy, hogy senki se lássa, kiváltképpen a suttyó apja ne tudjon rólla. Igen fenyeget­ te is, ámde hiábavalóan. Hol vörösült, hol sáppadozott a puzsér, az a kajtor surmó... Bellincs illette e szókkal... de a száját össze­ szorítva lapított csak, s váltig némán vonogatta a vállát. Bellincs Gáspár arra gyanítt, ámbár igazábul nem meri hinni, hogy egy szikrányi való mégis lehet abba, mit oly suttyómba, de sőt resz­ ketve, s mindazonáltal magaszántábul vallott az a részeges és ba­ bonás uporegresi disznócsősz. - Mondott-e olyasmit a csendbiztos, hogy majd, alkalmas idő­ ben, megfaggatja a nyájagulyás Jegenyét? - Nem mondá. Én olyformán vélekedek, hogy igencsak meg­ tenné, megfirtatná a kevély pásztort, ám attól tart, hogy fölsül a próbájával. Márpedig annak híre megyen hamar, és akkor hova bújjon? a vármegye esztendőn át rajta röhög majd. Mert az a dőre kopó, ki magát egy félnótás kondástul ilyen csúfossan megtévesz­ teni hagyja, megérdemli, hogy élete végéig orra alá dörgöljék, s hol megfordul, utánna kiáltozzák, megfogta-e már a halott boj­ nyik hazajáró lelkit! A fiatal földesúr föl-alá sétálva tökéletesen kerekded füstkari­ kákat pöffentett a magasba, az ódon ebédlő boltíves mennyezetje felé. - Hinném a kegyelmed vélekedését, Vida bácsi, de nem hihetem. Bellincs csendbiztos virtigli kopó, s az ilyennek, hogyha fe­ jébe gyanú vet horgot, nincs nyugovása. Akárhogy, nem kímélve időt és fáradozást, végére akar s fog járni az obskúrus, fenefurcsa dolognak. Ne feledje kegyelmed, mennyi finesszel, mily türelem­ mel tervelte ki tíz hónapja, miképpen leljen rá a mi gyámoltunkra, midőn már nemcsak a tiszti ügyész, de a vármegye minden fogdmegje is azzal hitegette magát, hogy a vérdíjas bojnyik bizonyára A kísértet

örökre elillant Horka megyéből. Bellincs volt az az egyetlen, ki nem ámította magát, hanem állhatatos ravaszul szemmel tartotta a kurrentált haramia atyját, az idősb Jegenyét, s végtére e jó nyo­ mon érte utol prédáját. Vida Márkus bólogatott is, rázta is olykor a szürke fejét. - Instállom - mondta ki percék után -, kisuram se feledje azért, hogy Horka megyében senki se kétli a bojnyik csúnya ha­ lálát. Maga Bellincs is megnézte a helyt, hol Uporváron a közte­ mető árkába kaparták annak a tűzben halt nyomorult bojnyiknak a füstös-kormos csontjait! - Isten tudja, mi jár egy tőrőlmetszett, telivér pandúr furfan­ gos agyában - verte ki kurta pipájából a hamut Piroska tekintetes asszony szép szál hitvese. - Hogyha csupán egy részeges és babo­ nás kondás bornírt fecsegésének ítélné Bellincs azt, mit hallott, attól tán elmúlna aggályom. De vajon...! S így azt mondom, Vida bácsi, hogy oly sietősen, mint lehető, elejét kell venni a bajnak. - Mármint - állt föl az asztaltól a sokat próbált, eszegyors agg hadfi, s koccintásra emelte a pálinkáját - újfent lóra, huszár...! Szent Pál apostol fordulásának napja valóban fordulatot hozott az időjárásban: megmelegült a téli verőfény, s mire dél lett, Piske ha­ tárában megcsurrant a halom tetejéről messzi fehérlő szélmalom makulátlan hósipkájának karimája is. - Úgy nézem, de a lábam is arra sajog, hogy idén a szokásos­ nál hamarább megjő a tavasz - mondá Bársonyné asszonynak a térdemerev szélmolnár mester. - Ahogy megígértem, most már megveszem azt a lovat neki. Nem szívessen ugyan, de ha végtire mégiscsak rábírt, hát meg kell tennem. A csontos, darabos mozgású molnárné jól tudta, kinek kell az a ló. Annak az otthonanincs eleven holtnak, ki karácsony előtt, Vajthára menet, majd aprószentek napján, Vajtháról jövet is be­ tekintett hajlékukba, de mindkétszer csak az öltözetét kicserélni s pár órányit aludni időzött náluk. - Jaj, mért kell az a ló... - lamentált bátortalanul. - Mire kell neki annyira? - Önként adta szavát nekem akkornap, hogy föltámadta után legelőször láttuk - pillantott maga mellé, az üres zsámolyra a nagy­ darab ember parolával ígérte, holott nem kénytelenítettem, hogy eszetlen avagy vétkes céllal sose nyergeli-kantározza föl azt a lovat. Szilvási Lajos

- Vétkes sose volt ő. - A szelíd asszonyság gyűretlen kék konyhakötőjének csücskével nyúlt a szeméhez. - A sorsa... mi­ képpen a Jókai úr szép könyveiben... rossz sorsa sodorta szegény­ kémet mindég, és bajból bajba... - Akárhogy van, fejem attul fáj nekem egyre, hogy eztán mi le­ szen vele. - Bársony Jónás messzire nézett. - Húsz éves, tán annyi se még. S mert egyszer már a halálhírit költötték, hosszú életet élni fog ő a jövőbe. Mi mindenek eshetnek vele élte során még! S majd mire végzi?... De holnap megveszem neki azt a lovat Son­ koly Tihamér istállójábul. Sonkoly Tihamér jeles ember, híres gazda, irigyelt lótartó volt az Upor völgyében, Kelléd faluban. Negyven-valahány hold s benne tekintélyes legelő-rét - volt a tulajdona. Kerek negyed év­ századdal korábban, fiatalságában, gróf Majláth Kelemen nemesballai ménese mellett szolgált bojtár rangban, s a labanc mágnás uradalmainak direktora később csikós számadónak is megtette volna, ha rááll. Ám a törekvő póri legény, kinek apját azidőben ütötte agyon két alja zsivány, maga jussolván a halott hagyatékát, mielőbb a saját lábára akart állhatni, s noha tartóztatták volna, legott odahagyta a ballai Majláth-ménest, hol a lóval bánás tudo­ mányát tövirül-hegyire kitanulta. Miután hazatérült s átvette apai örökségét, otthon sem tette, mit elvártak vala tőle: nem állt neki földet túrni, hanem - mert így mondták falujában - „elvetemülten” hozzálátott, hogy valóra váltsa csikósbojtár esztendeiben kifundált tervét: csiszár lett, mindenféle lovakkal kezdett kalmárkodni. Emellett - s igazából - mást is akart: jó áron, azazhogy men­ nél drágábban vásárra vihető lovakat tarthatni, de sőt oly pompás hámba való s nyerges lovakat cühtolni-nevelni, melyek még ké­ nyes nagyuraknak is kedvökre valóak lesznek! S mert nemcsak a pénzhasznot szereté, de még inkább a tenyésztési, hét-nyolc esztendő elteltével már nem kellett vásárokon alkudozván kínálgatnia „portékáját”: Kelléden, a portáján, istállóiban, karámjá­ ban s legelő-rétjén keresék föl mind a parasztok, mind az urak, kik „Sonkoly Tihamér nevelése” csikókat akartak venni, s ehhez nemcsak a hozzáértésük volt meg, de a pénzök se hiányzott. Bársony Jónás szélmolnár mesternek is így kellett cseleked­ nie - Sonkoly uramnál kellett vizitálnia Kelléden lévén, hogy a szép summán, mit a holtaiból föltámadt bojnyik nála hagyott, nem akármi közönséges jószágot, hanem „abriktolt”, három-négy A kísértet

137

éves kancacsikót, hosszúlábú, gyors és szívós hátast kellett vásá­ rolnia. Kedvezménye csupán az volt a dologban, hogy Sonkoly Tihamér gabonát őrletni csakis hozzá járt, azt tartván - és hirdet­ vén is hogy a piskei molnárnak nincs párja a mesterségében. Végighallgatván, mi járatban az őrlőmester, Sonkoly busa homloka ráncba szaladt: - Már azt hittem - mondá -, hogy kend a kivénhedt két mol­ nárló jászlához készül két fiatalt állíttani. - Bort töltött vendégé­ nek. - Hát... van olyan lovam egy-kettő, aminőt kend venni akar, de ne sértődjön meg, hogyha előre kikérdem, van-e rá elegendő pénz a bugyellárisba? - Az attul függ - tapogatta meg inge alatt a behurkolt vászonzacskót Bársony uram. - Kétszáz pengő? - Kétszázhúsz, de csupáncsak azért, hogy kend a vevő, s nem más - nézett egyenest a szemébe a szélmolnárnak a dézsafejű, ám termetre igencsak nyiszlett lókereskedő. - Kétszázhúsz, kereken! - Legyen - ásított közönyös képpel a néhai bojnyik pártfogo­ l ja . - De akkor kend ád hozzá ezt-azt. Minden előtt eggy vedlett nyerget a két kengyellel, meg kend adja a fejkantárt is, zablástul. Nem számítt, hogyha nem is sallangos a homlokszíjja. Az istállóban a két szép kancacsikó mellett még vagy fél óráig szótalanul szívták fapipájukat. - Ez kell - vert rá végezetül Bársony Jónás a sötétebbik pej fényes szőrű farára. - Ahogy mondám... kantár s nyereg is jár. Sonkoly - a rend kedvéért - perceken át rágódott, ümmögetett. Aztán mégiscsak kinyitotta a kérges jobb tenyerét, parolázni az alkura. - Hasznom ugyan nincs, eggyetlen krajcár se, de hát... vigye kánya! Nyereszkedni, mivelhogy kend a vevő, már mégse nyereszkedek. Ám - sandán hunyorított most, hogy megvan az alku, s jól járt kend, árulja el immár, mire kell eggy tisztességbe megőszült szélmolnárnak ilyen nyargallós, mindazonáltal strapa­ bíró kancacsikó? Mire?... Mert föl nem tehetem, hogy üzérkedhet­ ni akar vele. - így van - biccentett fontoltan a térdemerev malmos, s meg­ rázta a fájós lábát. - Sunyi ember, kapzsi kupec volnák, ha nyereszkedve tovább adnám e csinos kis kancát. Ámde elárulnom se lehet, ki leszen gazdája. Csak annyit mondok kendnek, Sonkoly uram, hogy nem méltatlan csorvasz bízta kezemre a pénzit, e pá­ Szilvási Lajos

paszemes két százas bankót, meg e húsz osztrák értékű forintot, a kend csikajának az árát. Egyszer, idővel tán kend is vele össze­ találkozhat, s akkor majd emlékezzen csak vissza e szókra, miket most ejtettem ki felülle! A bujdokló nem hitt a beteg tiszttartónénak. Több mint másfél, kis híján két hó múlott el azóta, hogy itt él s gürcöl Vincze-majorban, s e nyolcadfél hét eltelte alatt egyszer sem váltott szót a ko­ misz hírű Ivanics Mátyással, a böckös fogatos béressel, ki a dévaj, csacsogó nyelvű, szemecsalfa Börcsök Ilust eljegyzeni készül. Az ötvösi erdőirtáson robotolván csaknem két hétig minden napon egymásnak közelében forgatták a favágó fejszét, melegedtek is egymás mellett toporogva a tűznél, hol a lángok heve fölpezsdíté kékre fagyott öklükben, kifakult fülkagylójukban a vért, ám an­ nál többet, hogy pirkadatórán jóreggelt mordultak, esetlegből se beszéltek a másikhoz. Megesett elvétve az is, hogy esteli nyolckor, mikor ő vacsoráját rágta a Börcsökné konyháján, benyitott oda és le is ült a helyére, az ingatagos lócára a sárgafogú, nagyhangú tuskó, ám egymásra olyankor se vetettek ügyet, s a vadorzó tet­ teivel kérkedni sosem rest hetyke legény csak Börcsökhöz, Börcsöknéhöz, a lányhoz, meg Húsnak a két bátyjához hányta a szót, a sehonnai kosztost szántszándékkal észre se vette közöttük. Összeakadtak néha a szérűn, a szalmakazalnál, meg a szénás paj­ táknál, s nagyritka esetben az istállónál is, de ahogy meglátták egymást, köszönésképpen, csakis illendőségből, kölletlen böktek a kucsmájokhoz az ujjukkal. Még akaratlan se akaszthattak hát tengelyt, s ő Ivanicsnak, hogy beleköthessen, okot sose, véletlen se adott vala. Főképpen nem a Börcsök Ilus végett... - gondolta, feledkezni akarván arról, mit a szárazkórságos boldogtalan aszszonytól hallott. Egy héttel Bálint napja előtt, mikor elkezd fészket rakni a szürke veréb, s minden gazdasszony telikészíti monyakkal a kotló tyúkok alá bélelt kosarat, vékát vagy zsombort, Vincze-majorban - régi szokás volt ez - farsangi mulatságot tartott a cselédség abban a szélső pajtában, hol tél derekára eléggé megcsappanni szokott a takarmányszéna. A tánchoz ilyenkor két zsellér muzsi­ kált, citerán Bárándi Ferenc ökrös, nyenyerén meg a félszemű Án­ gyán Ambrus, ki azóta, hogy elvénült, jobbára csupán farsangban vette elő szúpöttyös forgólantját. Minthogy azonban most éjhoszA kísértet

139

szat az ugrándós pajtában kellett nyekeregnie ezzel a sírós hangszerszámmal, előre tudatta: - Fiam, rád bízom az istállót. Kettőnk közül eggyiknek a jó­ szág mellett köll virrasztani, mert azok ottan mindég kivilágosodásig járják, s engem agyoncsapnának, hogyha ki nem tartok mellettök a rossz tekerőmmel. Mi’ csinájjunk? Egyszer van far­ sang eggy esztendőbe. - Miattam kend a fejit sose fájdítsa, nekem nem kell a mulatságjok, táncolni meg... Isten ments - mondá a fiú. - Elszöszmötölök, s elbóbiskolni azért se fogok, mert most leszen egyszer időm elegendő, hogy kifarigcsáljam a végit is ennek... Mert hetek óta faragta nyelét egy tíz esztendeje nem használt karikásostornak, mit a ládafiában lelt az öreg, rég félresuvasztott hóbelevancok közt. Nyele nem volt az avítt, ám jó szíjjakból font suhogónak, s mit maga tett rá a napokban, e kézbe-marokba igen jól illő fát cifrázta azóta, ha olykor ráért. Elmúlt éjfél is, mire így-úgy végzett az akác ostornyél gombjá­ val, s eltette a kését. Végigment a fejőstehenek fara mellett, megpaskolta a három napja kihúzott takaros bikaborjú selymes szőrű pofáját, s eligazgatta az almot némelyik álmos, búsan bólogató stájer ló lába alatt. Aztán odaült egy bontatlan zsák zabra a szal­ mafonattal körbetömött istállóajtó mellé, még egyszer, utolszor megszemlélni az ostornyél faragását, van-e, nincs-e hibája. Csinos - gondolta. De vajon lészen-e alkalma, hogy egyszer a Jánoskájának nyomhassa kicsiny tenyerébe, ajándékképpen, ahogy hajdan maga is deli apjától, a szemében legszebb szál pász­ tortól kapta kezébe azt a legelső sallangos karikásostort, mit utóbb, tizenegy esztendő múltán, odahagynia kellett a parajdi gulyáskunyhónál, aminek közelében gyilkossá lett... Ennek is im­ már - nyargal az irgalmatlan idő - két éve leszen Szent György napján kora reggel... Nem hallott odakintről dombérozós zajt, lármát, még lépteket se. Oly váratlan rúgták rá a nehéz istállóajtót, hogy belerezzent. - Itt vagy-e, girhes?! Tüstént ráismert a vicsorgó hangra. Valót szólt mégis a nagy­ szemű asszony, a jószándékú tiszttartóné... Résen lennie kell a rüpők Ivaniccsal szemben...! Hát csakugyan rám tört a duhaj bika - mondta magában, s lomhán, kedvetlen kelt talpra a tömzsi zabos zsákról. 140

Szilvási Lajos

- Túli András! Gyér’ ki, ha van merszed, gyülevény! A csahos, bortól dödös ordításhoz zákányos röhögést is hal­ lott onnan kintről. Nem maga jött hát, társai vannak a dancsnak! Legalábbis akadt mellé, ki mutatványát megnézni akarja. - Gyér’ üstöllést, mert én húzlak ki, de akkor... Mit cselekedjek? - pillantott ki az éji homályba. Benyitva az istállóajtó, sarkig betaszítva. Tolul befelé a rideg fagy, megfázítja a háromnapos ártatlan búböccét! Rossebbe...! - sohajtott, s nyelt egyet tehetetlenségében. Meghűl a kicsiny borjú... Vállára vetette a kétrét összeszedett karikásostort. Isten neki - fordult ki az istálló jószágszagú, mécsfényes melegéből a csikarcsos éji hidegbe. Kerek volt ott a magasságokban a hold. Beragyogta a zsellér­ házak hónyomta fehér tetejét s a havas majorudvart. Négy emberi árnyék tipródott a zuzorkás hóban. Legközelebb hozzája, alig hat-hét lépésnyire tőle a tagbaszakadt Ivanics Má­ tyás, hárman meg odább, a tőkenyakú duhajnak a háta mögött, tisztes távolból megleshetni, ugyan mi leszen. - Hát mégiscsak előbújtál, szarházi - köpött rámás csizmája elé a cölöplábú korhely. - Okossan! Ne riadjon a jószág, kínodba ha jajgatsz, ebkölice! Mit is mondjon neki? Hét lépésről idebűzhödik ocsmány szá­ jából a savanykás borszag. Higgadtan, csöndessen kéne csihasztani... - Tágulj, cimbora, most még megteheted. - Halljátok-e! - hörkent hátra a válla fölött három támolygó pajtásához a részeg, s fölröhögött is. - Még neki áll föllebb! Ide­ hallgass, szőrösképű! Hogyha elejbém térdre ereszkedöl itten, s megfogadod, hogy mostantul sose nézői a Börcsök Ilusra, biz’ Isten, nem tapodom ki belülied a lelket! Térdre borulj! - Takarodj, Ivanics - próbálta a gégéjéből lehető halkan kieről­ tetni a szókat osonj sietőssen vissza a táncba, ameddig jól van a dolgod. Most is utánnad szól muzsikájuk. - Tetves! - kurjantott torkaszakadtából a böhöm zsellér, s már lódult volna feléje... Tanúm a nagy Isten, hogy nem akartam... - lépett balra, s megforgatta az ötsinges karikást. Röppent, szisszent a derengős éjjeli légben a sűrűn font suhogó, s a kegyetlen késpengénél élesb szíjjvég, a csapó odacsattant Ivanicsnak az orra elé. A kísértet

- Állj, böszme bolond, mert úgy éljek, kihasíttom az irhád! - Széjjelszaggatlak... - szuszogott elhőköltében az ádáz őrjön­ gő, s odakapni akart, hol a bicska lapul, rámás csizmájának szűk­ re szegett szárához. - Beledöglesz! Megzaboláznom kell e veszettet, s oly cefetül, mint ott Gedaházán azt az alattomos alja gazembert, ki nevem mocskolva rabolta ki Ságod papját - szúrt a fejébe az egyetlen lehetés. Másodszor kígyózott és sussant a derengős légben a súlyos, félelmetes ostor. Bőrt tépett a csapó, a fonott suhogó meg rátekerült Ivanics rödös öklére. Na így valahogy...! Rándított egyet a nyélen, s ezzel a kurtakemény rántással a tiprott hóba terítette a dühtől-bortól tébolyodott döhedert. - Ez kellett, furkó? Odalépett az ijedtében bénult, kezevéres fránya garázdához, s letekinteti rá. - Eszeden vagy-e már? Lassúdan, óvatosan lehajolt is hozzá. Odanyúlt a kivikszolt rámás csizma feszes szárához. - Farsangolni ne járj sose késsel - mondta fejét ingatva. Nehogy kárt tégy, se magadba, se másba. Kihúzta a bicskát, beleesettintette helyére a hosszú pengét, s eltette a vérontó szerszámot. - Meghűttöd magadat, ha soká heverészöl a hóba. Bokájához rúgott a rüpők. Rövidet. Kötözni való! - Sunyi vagy - mordult rá rosszallóan. - Nem férsz a rühös bő­ rödbe. - Odább pillantott, arra a három lőcsön görcsre, kik egyre hitetlen bámulták, hogy a híres, kötekedni serény Ivanics Mátyás leterítve van. - Upre, legények, szedjétek föl a nyalka fajankót, mert mindjárt az utolsót rúgja. De azt nem várta ki, hogy megfogják s talpra segéljék is a szégyenben maradottat. Vállára vetette a vén karikásostort, ahogy egykor a szűzgulya mellett, s ténfergő léptekkel visszabotorkált a meleg baromistállóba, leülni az ajtó mellé arra a horpadt zsákra, hol aztán hajnalhasadásig is elgondolkodhat a kéretlen farsangi mulatságon, mibe kénytelenül csöppent bele, végképp rábőszítve magára a kapeabetyár természetű, kummasz bérest... Elmosolyogta magát. Hóbortos a céda szerencse. Netán maga nyomná odakint a havas földet, s vérébe fagyottan, hogyha nem ül Szilvási Lajos

neki bicskájával készre faragni az ostornyél gömbölyded gombját. Ám mert evvel foglalatoskodván múlatta az éjszaka álmos unal­ mát, veszedelmes pásztori fegyvere épp a kezében volt, vállára hajíthatta, s védhette magát eszepudvás ellenségétől. Két puszta kezével semmire nem ment volna a medveerős fajzattal szemben. S légyen akárhogy is eztán, legalább most megvédhette magát. Fölkelt a zabos zsákról. Odaődöngött a fadézsájához. Két tenyerébe vizet vett. Szembelocsolta magát. Még messzi a reggel, s addig tisztességgel imetten lennie kell e baromszagú csöndben, a békén szunnyadozó lovak és tehenek szűnetlen, elálmosító szöszögését hallgatván is... Reggeli tíz óra után, ha a nap kisütött, Uporváron is olvadozott a tetők hava. Megcsurrant a barokk palotán is a pléh eresz, és fé­ nyes csöppek hullottak alá minden üvegragyogású jégcsap csú­ csáról. A befüggönyzött budoárban, hol a Pest-Buda fővárosból meg­ hívott elegant delnő kívánságára a fűtők a szokásosnál forróbbra hevítették a fehérmázas fajansz-kályhát, Piroskának pőrén kellett végignyújtóznia széles díványán. - Ernyessze magát el, lankadjon, gyönyörűm - mondotta a bűverejű asszony, s odaült a kipárnázott fekhely végére. - Lazul­ jon egész testében! Tudom én, hogy furcsa pucéran lenni, de úgy vegye, mintha nem is volnék itt. Hunyja le szép szemeit, s csakis arra figyelmezzen, mit csinál méhében a magzat. - Tenyerével, mely meleg és könnyű volt, gyöngéden végigtapogatta Piroska hasán a feszes, halovány bőrt, melyben a terhességtől kissé duzzadtan kéklettek a vérerek. - így, ahogyan most érezem, alszik a dúshajú barna fiúcska. Szegény anyjának gyomra pedig sokat ég mostanság. Igazat mondok? - De hiszen nem is említhettem eleddig - nyíltak nagyra a söprűs pillák árnyékában Pekry Piroska kökényszemei. - Ön belelát­ ni bír ebbe a csúf nagy hasba?! - Az ujjbögyeim beleérzenek. Avval meg percig se törődjön, lelkem, hogy e terhes has idomtalanul terebélyes, mert sokkal ha­ marabb leapad majd, mint ahogy ekkora lett - csúsztatta tovább tenyerét a boszorkányasszony a magzatrejtő anyatest borzongó bőrén. - Ám most, kérem, ne ijedjen meg... hozzá kell nyúlnom a dús emlőihez, érzeni bensejöket. A kísértet

- Nem félem az érintését, ha szokatlan, sőt egy kissé szégyen­ lős is ilyennyire kendőzetlen lennem - nevetett zavarában a ház ifjú úrnője. - Kronstein doktor előtt sohasem kellett anyaszültre levetkeznem. - Mindjárt föl is öltözködhet, de előbb még nyissa ki nagyra a szép száját. így...! Mily szeplőtlen a torka, s nyelve ugyancsak. Lássa, be is végeztem. Nosza, öltözzék szaporán, de harisnyát még ne vegyen, gyönyörűm. - Csak tudhatnám, miket érzett bőrömön át a tapintásával, drága barátném! - Fiatal testének egészségét éreztem. S hogy a gyomra se ég­ jen, sőt csípejének fájásai szintúgy szűnjenek, arról tüstént tenni fogunk, újfent hátára feküdjék, s adja kezembe mezítlen talpát. - Oly csiklandós... - Tenyeremben nem leszen az. Mily bársonyosan puha itt is a bőre! Akárcsak a megszületendőé fog lenni. Figyelmezzen! Ha netán el nem feledé, mit mondtam volt ama reggelen, első ízben látván egymást... - Minden, mit nekem ön mondott, elmémbe bevésve van. - Akkor hát emlékszik rá, hogy hajdan egy ördöngős banya volt a tanítóm mindenféle vajákosságban. - Igen. Azt mondá ön róla, hogy oly vénség volt, mint a pokol­ ban az ördögök anyja. - Ha nem förtelmesb... Az a rút roma némber elárult oly for­ télyt is, amely eloltja a várandós asszony gyomrában az égést, és lehető hamar elmulasztja farának sanyarú fájásait is. - Hihetem? - Majd akkor higgye, ha enyhül s elenyész is mindkét fájás. Hogyha hüvelykujjam rálel talpán ama helyre, melyet nyomkodva odáig hatni tudok, hol e fájdalmaknak a magva lapul. Talpának hajlatján, s itt, lábujjainak közelében némely idegnek a végét rejti a bőr. Tán itt van az egyik. Szólaljon, ha valóban... - Különös, sőt kellemetes nyilallást éreztem végigfutni a tom­ poromig. - Mert talpán csakugyan ráleltem a kellő helyre, s rögtön, ahogy megnyomtam, akárha parancsot küldtem volna hüvelykuj­ jammal az ön feszülős csípejébe. S hogyha nehány napon át ismé­ telgetni bírom, lassan gyöngülni fog, és négy-öt nap után végképp elzsibbad viselősségének e rossz velejárója. S most arra a másik Szilvási Lajos

helyre ügyekszem, bár sikeredjen, rátapogatni a talpán, honnan esetleg gyomrának alattomos égését is elaltathatni fogom. - Valahogy... lám, bággyadok, álmosodom! - Mert újfent kellő helyre találtam a talpán. Elaludni pedig nem fog, mert mára elég is e kúrából! Az a rusnya cigányasszony orosz földön jártában, valamily csúf ferdeszemű kalmüktől leste el ezt a kuruzslást. - Kalmük...? Mit tesz e név? - Vélem, hogy kínai fajzat, legalábbis olyasmi. - Csodálatos asszonyi lény ön, drága barátném! Hogyha nem ismerném, s nem tudhatnám, hogy bűverejét csakis önzetlen használja, bizony félném a hatalmát. Ám ön előttem az áldozatos­ ságát már akkor megbizonyította, midőn őt szökni segíté. - Kérdeni... merjem-e Pekry Piroskát, bátor rabszabadító cin­ kosomat, hogy azóta, midőn őt a világ másik végéről visszaparan­ csoltuk, hol-merre a rejtekadó helye - fürkészett bele Csépe Bozsó macskás szemepárja a ház úrnőjének tág, szénfényű pupillájába. - Elárulhatja-e? - Cinkosnak a cinkostársához bizalommal lennie kell. - A kö­ kényszemű ifjú asszony röstelkedve mosolygott. - Ám nekem, és emiatt ne nehezteljen rám ön, felfedni közös védencünk menedé­ kének hollétét... csak a harmadik elszánt cinkos, a párom tudtá­ val szabad! így tettem fogadalmat előtte. Mindazonáltal... tőle az engedvényt, mely esküm alól oldhat, kicsikarni fogom, s önnek megígérem, hogy esetleg még ma, de legkésőbben holnap eláru­ lom itt, egymás közt, hogy hol bujdos a számkivetett. - Esdőn, félénken pillantott a varázserejű hölgy csaknem sárga szemébe: - Ön őt... láthatni akarja netán? A hullámzó keblű delnő tekintete elpárásult. - Isten tudja, mitévő legyek... Én őt, meg kell vallanom önnek, hajdan háborodott szerelemmel, szédülten szeretém, s mindmáig nem szabadulhattam meg e vétkes szenvedelemtől. Szűz Mária látja a lelkemet, elpusztítni akartam bennem e bűnt, és váltig elöl­ ni óhajtóm esendő testemben, buja véremben... de hiábavalóan!... Hogyha ön engem ezért megvet, gyönyörűm, okkal teszi azt. Ringyó természetet ojtottak húsomba, kik egykor nemzettek vala, és az anyám szajhának szült e világra. - Ne kárhoztassa magát ön! Kérlelvén kérem! - jajdult föl Pek­ ry Piroska. Magához ölelte a könnyeivel küzdő asszonyt. - Ha A kísértet

e földön akadhat nő, ki megérti az ön hervadhatlan szerelmi vá­ gyakozását, én képes vagyok erre. Ne marja magát! Nem vétkes ön! És hogy bűnevezeklő lelkében az önvádat lelohasszam, nem habozok feltárni saját múltamnak azon rejtelmét, melyről senki halandó nem tud eleddig. Senki sem! Esküdjön, hogy örökké őrzeni fogja, mit önnek vallók! Csépe Bozsó lázas fényt látott ifjú barátnéjának szembogarábán. Hangját fojtva kiáltott: - Pekry Piroska! Ne magasztaljon föl! Méltatlanra fecsérli bi­ zalmát! Őseinek gőgjével húzta magát ki a Pekry-elődök nemzetségfájának kései sarja: - Nekem semmit sem tilthat ön! - Ám ahogy elhagyták ajkát e kevély szavak, íziben megbánta kevélységét, s halkabban, szinte bocsánatkérőn mondta tovább: - Engedje, hogy én ítéljem meg, méltó-e bizalmamra. Tehát... esküdjön! - Büntessen a bosszúálló Isten... - Elég!... S most hallja meg azt, mi ezernyolcszázhatvanhat decemberének derekán történt velem!... Ő akkor az őr-egyházai országúton megtámadta a hintót, melyben utaztam. Kirabolni akart engem, megfosztani pénzemtől és ékszereimtől. Ámde mihelyt a tekinteteink rabul ejtették egymást, valahogy feladá szán­ dékát, s nem bántott. Én abban a sorsrendelte varázsos percben láttam először, s vélem, utolszor is azt a megejtő szempárt. Ezen egyszer nézett rám ő, s én, míg élek, soha nem feledem, s ha akarnám, se feledhetném ama nagybogarú, búsbarna, talántán álmodozó szemeket. Négyszáznál több nap telt el azóta, s megszámlálhatlanszor előtűnt emlékezetemből az a két szomorú szem. S hogyha erős fegyelemmel nem tartottam volna rövid pórázon a szívemet... és ha nem óvott volna az Úr is... bizony engedek annak a bennem buzgó kísértésnek, s beleszeretek a bojnyik Jegenyébe. Igen, így volt!... íme, barátném, most fellebbentettem a fátylat a lelkem rejtelméről. S mi okon? Csak azért, hogy lássa s higgye, mily őszintén együtt tudok érzeni önnel! S hogy ezáltal az önvádtói önt megszabadítsam. Kissé sem az ön vétke, barátném, hogy nem bírja feledni, de az sem vétek, hogy nem akarja feledni... hiszen nem akarja feledni a végzetverte legényt! Asszonyszívében az ő emléke olyan seb, mit az ön legerősebb írjai sem gyógyíthatnak meg. De... feledni miért is akarná?! Mert ha... Szilvási Lajos

j i ;

‘ í j

> ’ í | ! ■ j: í j j > i í ' , 1 ,

Az ajtón hármat koppantott valaki. Now o f all times! Társalgó hölgyem, Miss Alison jő, hogy agyamban az angol szókincset gyarapítsa. Pedig mily jó lett volna tovább is róla beszélgethetnünk! Pekry alispán sohasem volt jó alvó, de korábban sose gyötrődött annyit az álmatlanságtól, mint ebben a télben. Többnyire már vacsorájok közben előre megérezte, hogy ágyba kerülvén újra hiá­ bavalóan fújja ki éjjeliszekrényén a viaszgyertyát, s hiábavalóan fog hol a bal, hol a jobb oldalára fordulni is ágyán az éji sötét­ ben: hajnalodik majd, mire annyira elcsigázódik egész testében, hogy mégiscsak elalszik. Ezért hát újabban - akár volt vendége a háznak, akár nem - legalább éjfélig bibliotékájában időzött, olvas­ gatván, ám mert így, ültében előbb vagy utóbb beleállt derekába a görcs, újév napjától nekilátott leveles tárát rendezni. E foglala­ tosság közepett - gondolta - talpon lehet és föl-alá járkálhat: sétál­ gatva is átfuthatja a régi papirosokat, megítélendő, melyiket vesse a kandallóba, s melyik árkus érdemes arra, hogy állandó helyt kapjon kulcsos iratszekrényének alphabetice sorakozó rekeszei­ ben, melyeknek tartalmát - tavaly átszerkesztett végrendeletében - javarészt leányára és vőurára, kisebb részben Horka vármegye archívumára hagyományozta. Ez estén ama terjedelmes paksamétát bontotta ki, melyben mindama leveleknek az impurumait gyűjtötte, miket hosszú s ku­ sza évtizedek múlása során maga írt Deáknak, s e piszkozatokkal együtt őrizgette mindama számos választ, melyeket vele egyívású s így vele együtt élemedő barátjától vehetett. Legalább öt-hat font súlyú volt e csomag. Nemcsak a régi episztolák olcsó vagy drága papírlapjai sárgultak meg benne, de színét veszté az a hajdan mustársárga selyemszalag is, mely har­ madfél évtizede kitartón egybeszorította a mindinkább hizodalmassá lett köteget. Csak belepillantni akart az 1834 tavaszán, ápril hó 11-dikén kelt hatrétű levélbe, de ahogy belenézett, szemeit rabul ejtették a sorok. Nem óhajtottam beleereszkedni az országgyűlés m eddő dis­ putájába, mit azon kérdésben folytat számos követ úr, hogy vásárolhasson-e földet, fekvő birtokot az, ki ős alkotmányurak­ nak sánczaiból kirekesztve van: országunknak jobbágynépe. A kísértet

Utóbb magamat mégis rá kellett szánnom a vélekedés-nyilvá­ nításra azokkal szemben, kik a jobbágy általi birtokszerzést ellenzeni nem szűnnek; fölhívandó a figyelmöket arra, mit olyannyiszor ismételtem már: hogy a fekvő birtokon épül a tör­ vényes polgári szabadság és biztonság. E hatalmas jogi elv az, mondám(újfent), mely Angolhont már a 18-dik évszázadban a gazdászati fölvirágzás útjára vivé, lehetést adván, hogy a far­ mer, az önmaga lábán álló földmíves people térhez jusson. Ne keressük Anglia nagyságának okát csupáncsak az elszigetelt­ ségében, a tengeri túlerejében, a gyarmati kalmárszorgalmá­ ban s a hatalmassá nőtt gyáriparában, noha mind ezek együtt és külön is szülői válának a sokoldalú emelkedésnek; hanem keressük birtokviszonyai helyes elrendelésében, a földbirtoklás oeconomiai súlyában is! Számunkra bizony követendő példa lehet, s bár lenne ham ar s nem megkésetten, az angol módi egészséges földbérletrendszer, eladdig is, mígnem majdan min­ den jobbágy végérvényűen megválthatja az úrbéres telkét, m e­ lyen él, s melyet egyszer s mindenkorra tulajdonaként bírhatni akar. Mindkét földszerző lehetés jogosításával Magyarországon a közjó nyerne, tehát egyaránt nyerhetne a pór osztály s a ne­ messég, mert ugyanez a föld sokkal számosb, vagyonosb, míveltebb és megelégültebb polgárt táplálna. De mily kevesek látták be Deák Ferkó igazát - hajtotta megint hat­ rét a levélpapirost az alispán. - Magam is csak negyvennyolcban appercipiáltam a jobbágytelkek örök megváltásának erős szük­ ségét, s mi a bérleti rendszert illeti, csak tavaly évtől hajlottam hallgatni leányom eszélyes férjeurára, ki csüggedhetlen türelem­ mel mondá újra meg újra, hogy adjak tartós bérleteket Vajthán és Horka-Halápon a szorgos nincsteleneknek. S íme a másik megsárgult papiros... 1840-ben kelt. Akkor a fölségsértésért s hűtlenségért elítélt Wesselényi, Kossuth s Lovassy miatt esztendeje fáradt már konokul s mindaddig Ferkó, mígnem mindhármuk számára kivívta az amnestia-pátenst. Mily örömmel tudatá csökönyösségének eredményét! Pest, Mai 2. 1840. Miután főherczeg József nádornál jártam vala Wesselényi ügyében, e fönség támogatá, hogy a császár színe elé is jussak, Szilvási Lajos

megelőzendő Wesselényi végleg megvakulását am a börtöni ál­ lapotok közepeit. Fölutazván Bécsbe, valóban megnyílottak előttem a Hofburg ajtai, s ott állhattam a császár, V. Ferdinand fölsége előtt, ki fejedelmi fülével, noha szórakozottan avagy bárgyún, végighallgatni kegyes vala engem, míg eleven szók­ kal is elmondám a leírt folyamodmány legfőbb érvét. In nuce: „minthogy apesti egész orvos kar (aprotomedicus elnöklésével) bizonyítá báró Wesselényi egészségének veszedelmes mérvbeni megromlását (minden előtt azt, hogy szeme megvakulás ál­ tal fenyegetve van), Ő főlsége kegyéből engedtessék neki hat hónap, Grafenbergbe mehetni, hol orvosi curálást kaphat­ na”. Ezenközben Seine Majestát a nyakába akasztott ordó, az Aranygyapjas Rend fityegőjével játszódott, s én bizonyos voltam, hogy egyetlen szavamat sem fogta föl. Azt kell hin­ nem azonban, hogy félig-meddig mégiscsak tévedek ebben. Mert miután valahogy föltűnt a fülének, hogy már hallgatag állok előtte, kezét vállamra tévé, s mélázva kimondd: „Szor­ galm azza csak ezt az ügyet, lieher Deák. Meglátom, mit te­ hetek." S én szorgalmaztam is, elsősorban még ott Bécsben, Metternich herczeg kanczellárnál az „ügyet”, ki ugyan megszámlálhatlan szembevetést tett, ám de midőn kissé nyájasb lön, megragadám em e váratlan lehetést, és képmutatón szín­ lelt bizalommal megkérdeztem: „Dürfen wir doch hoffen?” Mire Metternich fejecsóválván mosolyogta magát el: „Tábla­ bíró úr, ön utolérhetlen Diplomát!” Elvégre az amnestia a. c. april 30-dikán hozatott le Budára a nádor főherczeghez, ki legottan színe elé hívott, örömest s eleve velem közlendni a jó ügy diadalmát. Hova lettek a múlt esztendei állapotok!, mi­ dőn Metternich Kelemen herczeg kormánya csupán Lovassyt s Wesselényit vala kész kibocsátni a fogságból, de Kossuthra tovább is fönntarthatni akarta a verdiktet! s midőn Metternich mégpraepotensen közié, hogy készebb nyúlni erőszakhoz, sem­ mint hogy az ellenzék kívánata in toto nyerhessen teljesülést! S mikoron még énnekem azt kellett kijelentenem, emlékeztet­ vén József főherczeg nádort, hogy az ellenzék csakis ő fölsége a császár am a buzdítására bocsátkozott az újoncz-megajállásba, miszerint a rabok kivétel nélkül kirekesztve leendnek, s azt is nyilvánítnom kellett, hogy az ellenzék fenyegettetvén sem tágít, nem fogja föladni erős meggyőződését! A kísértet

S lám, mai napság, valamely hazaküldött vádirományában Kos­ suth majdhogynem letagadja e múltat! - mondta magában vajthai Pekry Péter. - Sőt az utókor előtt rossz fényt próbál rávetni Deák­ ra, olyasformán árnyékolhatni a hajdani küzdőtársat, hogy mert vérmérséklete hűvös, mindig közönyös volt a barátjainak jó vagy rossz sorsa iránt: nem gyűlölt, ám de nem is szeretett! Mikéntha nem is ő, Kossuth lett volna, ki elfogatása után vizsgálóbírájának e kérdésére - „Etiam intimum nexum habuit ciim Francisco Deák et barone Nicolao Wesselényi?” - önérzettel felelés „E két urat is­ meri és sőt tiszteli mind az egész ország. Szerencsésnek tartom magamat, hogy egy oly férfiúnak, mint Deák, barátságával dicsekedhetem”! És minthogyha nem is maga szólott volna eképpen 1840-ben, miután fogságából szabadult: „Gondoskodásom csalá­ domnál kárpótoltaték. Jótét polgártársi kezek födözék e nekem oly édes kötelességeket, melyeket a szegény fogoly teljesíteni ké­ pes ilem vala akkor.”... Epolgártársi kezek pedig elsősorban Wes­ selényi, Deák és Széchenyi voltak... Letörölte a port a fakult árkusról. Mily fátum e nemzeten az - gondolta -, hogy ékes nagyjai közt is mindig akad, kit a becsvágy elbódít, sőt megront, és az idő múltával szinte rögeszméssé tesz! Oly emberré, ki a nála okosb és higgadtabb társaknak ha törik, ha szakad! - fölibök kerekedni akar... Hol is őrzöm Szemerétől azt az 1853-ban dátumozott le­ velet, mit száműzetéséből küldött vala?... Persze, az íróasztalom alsó rekeszében, együtt ama többi levéllel, melyeket a zsarnokság esztendeiben külföldekről kaptam, jobbára igencsak vargabetűs utakon... Odasétált a nehéz íróasztalhoz. Az alsó fachban rá is lelt a levélre. Magad is láthattad, Péter, hogy 1848 tavaszának előtte Deák Feri volt a diaetai ellenzék feje, 48-ban azonban m ár Kossuth arra sóvárgott, hogy e helyt, Deák vezéri helyét elfoglalhassa. Ezért már nyomban az országgyűlés téli szünetje után szűkebb, hét tagból álló bizodalmi tanácsot organisált, mely hívatott lön befolyásolni az országgyűlés ügymenetét. E „septemviri” tanácsban Kossuth activ szerepet nem igen vitt, vezérlő eszmé­ ket nem igen mondott, hanem azt, mit hasznos volt felkapni Szilvási Lajos

(eszmét, adatot, követendő tactica-fortélyt), jobbára a többi hat úrtól vette s tette sajátjává. Vele ellentétben Feri éppen e szűkebb körben szokta előterjeszteni mind azt, mit iránymutatónak tar­ tott és proponált. Kossuth itt, e tanácskozmányban többnyire hallgatag ült: soha nem volt se türelmetlen, sem fenhéjázó, ha­ nem egyre fülelve szerény, ki a jobbat, a célravivő indítványt mindég elfogadd s helyeselvén tette magáévá. Midőn ellenben m ár arról lön szó, hogy az elfogadott terv s tactica innen hol­ nap az országgyűlésbe vitessék, oda immár rendre m agának vindicálta Kossuth a fő szerepet: maga adta elő a kimunkált törvényi javallatot és más populáris initiativákat, kétségtelen ékesszólón, míg a tanács másik hat tagja tekintélyével támogatá őt. S minthogy az országgyűlés a javallat előzvényéről tu­ domással nem bírt, természetesen vélhette s vélte az indítványt Kossuth követ úr initiativájának. Eképen em elkede ő jóformán napról napra, s lön a szemekben geniális státusférfiúvá. Ismé­ telnem kell: am a szűkebb körben Kossuth úgy tudta a dolgot csűrni-csavarni, hogy egyszercsak az országgyűlés színe előtti javallat-tétel tiszte övé legyen; és ha netán fel nem kérték rá, alázatosan azt mondá: „Méltóztassék velem parancsolni, s én hazafiúi, kötelességemnek tartom az indítványt megtenni!”így vala ez mind addig, mígnem Batthyány Lajos kormánya a jól ismert tragicus történések közepett széthulla (Deák, gróf Szé­ chenyi és maga gróf Batthyány Lajos sem volt már többé tag­ ja), Kossuth pedig elvégre kezébe keríthette az annyira vágyott teljhatalom „jogarát”. Ezt én, mint a belügyek ministere, intra muros szemlélhettem, Péter. Szemérének ítélete nyilván túlzó, hiszen ő sose szívelhette Kos­ suthot - tette helyére a másfél évtizedes levelet. De a túlzásokban is ott lappang az igazság némely kis töredéke, s nem kétes, hogy a teljhatalom kezdettől csábította s kábította Kossuthot. Ezért sem volt, de nem is lehetett őszinte Kossuthban már ama régi rokonszenv sem, mit elég hosszú ideig nyilvánított, ha Deákról írt vagy szólott. Mert az a férfiú, kit soha öncél nem sarkallt, hanem ön­ zetlen akarta hónát szolgálni, Deák váltig viszolyogva tekintett minden méltóságra, melyekkel megkínálták, s azt, mit teljhata­ lomnak hívnak, rendíthetlen gyűlöli... A kísértet

Hosszúszárú csibukjában kialudt a parázs. Meggyújtsa-e újra, avagy már mégiscsak tegye el holnapra magát? Hisz’ mindjárt kondul s éjfélt üt a püspöki székestemplom tornyában az óra. Kikoppantotta pipájából a hamut. Megfordította a kulcsot le­ veles szekrényének zárjában, s elfújta a kandeláber félbefogyott gyertyáit. A könyvtár ajtaja nesztelenül nyílt. Átlépni akarta a rézpántos küszöböt, de legott megtorpant, s nyomban visszahúzódott. A sötét folyosón szemefénye leányának vendége, a szépcsípejű fővárosi bába osont tova, hajladozó lángú gyertyát tartván a kezében, Hova tart a királynőtermetű hölgy? Hisz’ a vendégszo­ ba, hol hál, jobbra van innen... Sapristi! De mégis... Pongor Samuhoz nyit! Sőt kopogás nélkül surran be az ajtón! Hinném-e, ha nem látnám? Hisz’ a jámbor kép­ író szájában, legalábbis látszatra, megalszik a tej!... S lám! Loppal Don Juan ő... Meghódította magának a pompás keblű, csábos pes­ ti fehérnépet! Meghódította, s jószerivel néhány nap alatt.... Hja, a művészet fluidumjától hamar elszédülnek az asszonyok! Harmadnapra annak utána, midőn karikásostorral megregulázta a bősz Ivanics Mátyást, a fiút Türjére, a jószágkormányzói büróba parancsolta magához rapportra a méltóságos kanonok. - Mire vetemedtél, paniperda?! - rivallt rá. - Bőr ostorral, ka­ rikással verted Vincze-major legerősebb zsellérét! Halljam, mi okon! S igazat mondj, égetnivaló! A legény, akárha botot nyelt volna, cövekként állt irodájának közepén, lépésnyire tőle, a vaskos, vakolatlan boltívek alatt. - Nyisd már ki a szád! - Magamat védtem csak, méltóságos uram - nézett a szemébe a számkivetett. - Megtettem, s nem mentem magamat. - Kiserkentetted a vérét! - Igenis. - Leterítéd! - Igenis. Mert hogyha nem én, hát ő dönt engemet el, s akkor most nem vagyok itten. Weingartner Szeverin kinyitotta tokája alatt a fehér reverenda szoros legfölső gombját. - De ha mégsem bírtál volna a megdühödöttel? Szilvási Lajos

A néhai bojnyik megrágta, mit is mondjon. Csak kisvártatva felelt. - Akkor mostan... nem szidna a méltóságos kormányzó úr. Roggyon rád a magas mennybolt - gondolta a vérmes szer­ zetes. - El ne nevessem már magam!... De ugyan véletlen jött-e a nyelve hegyére e talpraesett válasz, vagy ab ovo pásztori elméjé­ ben fészkel a jóízű humor? - Én mondom, akasztottak már náladnál érdemtelenebbe­ ket is - vágott öklével az ablak párkánydeszkájára. - De majd én megmutatom neked...! Eigentlich - fonta tovább, akaratlan, iménti gondolatát -, ha e furcifer éles eszét s humorát értéke szerint latolom, lehetne akár igaz is, mit Kóp tiszttartó beteg asszonya gyónás közben, félénken kuncogva kivallott: hogy az ő ura úgy morfondíroz, sőt fönnen hangon is említette gyanúját, hogy bizonyára az én kölkem, tör­ vénytelen ágyon nemzett fattyam a ném a sehonnai. - Összeharap­ ta fogát, nehogy elmosolyodjon. - Bánnám, ha valóban eképpen volna? Netán nem is. Ember a talpán, okos és rátarti, tisztaszemű s jóképű e fátumfútta fiú. Fanyar és csöndes humorát pedig ép­ penséggel tőlem, az én véremből is bírhatná jellemörökségképpen e flegma pogány! - Hogy büntetni mivel büntetlek, atyámfia, megfontolni fo­ gom, s majd Kóp intézővel tudatom - pattogta a szálfa legény képébe. - Egyébként... itt van Türjén egy utasember, bizonyos Bársony szélmolnár Horka megyéből, Piskéről. Itt, azazhogy az írnok uraktól kérdé, merre találhat téged. Hát... emiatt is itt vagy előttem. Sejted-e, vagy netalán tudod is, mit akarhat tőled a piskei molnár? Színigazat szólj! A fiú nyelt egyet. - Méltóságod előtt sose szólottam se hazudságot, se hamissat. Hát, az a pőre igazság... az, hogy Bársony uram lovat, eggy jó nyerges kancacsikót akar átadhatni nekem. - Hátaslovat? - Azt, instállom. - Mire föl? - Hát... oly szesszel... mert így eggyeztem vele meg... hogy valamely nemrég elhalt rokon, az testálta reám a lovat. - Ki?! Miféle rokon? - Hát... senki. A kísértet

- Tehát szemfényvesztés! Verflucht!... S az a ló? Honnan az ördögből kerítetted? - Pénzt adtam rá Bársony uramnak. - Pénzt!... Mennyit? Fiatal nyergesnek, jó nyergesnek borsos az ára. Minő pénz volt az a pénz? - Véremnek az ára. A méltóságos szerzetes elfordult a legénytől. Belenyúlt szivaros skatulájába. Kiválasztott egy szőke havannát. Tolikésével megmetszette a végét. Tülökorrához emelte s végigszaglászta a sárga rudat. - Ló! - Lángot lobbantott egy tört gyufaszállal. - Mire kéne olyannyira? Ormótlan csizmáit nézte a néhai bojnyik. - Nem bírok én ló nélkül, méltóságos uram. Köll... A bagolyszemű pap szürkéskék füstöt fútt a magasba, a boltív nyers tégláira. - Nyergéből kesztyűt dobni a sorsnak! Mert ez jár a fejedben, nemde, bolond? Hát... ezt nem, atyámfia! Két nagylelkű pártfogolód nem azért bízott rám, hogy a tudtommal, de sőt a segítségem­ mel hívd ki a végzetet! Én szavam adtam Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úrnak, s azt, mit neki és érzelmes szívű életepárjának megígértem, kérlelhetlen s konokul megtartom. - Beledöfte az ón hamutálba a szőke szivar parazsát. - Nincs ló! Nincs! Feledd a gondolatát is! Láttam már sok-sok szomorú embert - gondolta -, de még sose nézett rám oly ijesztő, szívfacsaró keserűség, mint e tizennyolc esztendős sorsűzte fiúnak a sűrűsötét pillájú barna szeméből. Mégsem hagyhatom ezt a bitangot lóháton nyargalni a vesztébe, akárhova készült... - Az a Bársony Jónás téged várván lebzsel a vízimalomban, az Illés molnárnál, kivel ismerik egymást. Iramodj oda nyomban, s mondd neki, hordja el innen az irháját, s vigye azt a lovat... vigye vissza, ahonnan hozta! Eredj! Már látni se bírlak! Bársony Jónás csakugyan régről ismerte a türjei vízimalom bérlő­ jét, Illés Ignácot. Tizenegy esztendeje Illés - fiatal, vakolván országjáró mesterlegényként - harmadfél hónapnyi időt töltött el nála, s végig becsülettel tette a dolgát, majd legalább két évig vé­ letlen se adott hírt Piskére a hogy- s hollétéről, mígnem valamily Szilvási Lajos

vásáros csizmadiával megüzente, hogy Isten segedelmével elég jól megy sora, mert immár a szülőfalujában, Türjén őröl a vízi­ malomban, mit a községtől árendál. Itten, a Szent Luca napjától befagyott Nádaska-patak partján rá is lelt Bársony uram bongyorhajú hajdani vándor vendégére, ki tisztességnek vette a látogatást, mert - úgymond - sokfele volt jó dolga, de legszívesebb bánásban Bársony Jónáséknál Fiskén... A fiú a jószágkormányzói büró kapujából a patakhoz lejtő Malom-utcának irányozta a szánt, mellyel - ha már úgyis Türjére tart a fogat - Kóp tiszttartó két füstölt sódart és fél zsák banya­ borsót (mit az Upor mellékén cirmos babnak hívnak) küldött be a klastrom konyhájára. A gidres-gödrös Malom-utcán, melynek hepehupáit a hó sem foldozhatta be, céklavörös kezű gyerkőcék szaladoztak, sebtében gyűrt hólapdákkal hajigálván egymást, ámde mihelyt meghallot­ ták a közelgő szán csőre csöngettyűit, nagyokat rikkantva elejbe rohantak, s valahányan fértek, ráugráltak a szántalpakra. Némelyik udvarban fejszék csattogtak: tűzrevaló aprítódott a favágítókon, avagy már tőkekarók készültek a hegyre, tavasz jöt­ tével, ahogy kell, kicserélni a korhadt szőlőtámokat. A vízimalom hasovány kerítésének tetején varjak pihenőztek. Lustán-lomhán, sértődötten keltek szárnyra a szán közeledtétől. Az igencsak szűkös, hóbuckás malomudvarban a stájer kan­ cák nehezen fordultak a szánnal. Valahol, bizonyára a nádfödeles malomistállóban, ló nyihogott. Tán meghallotta a szán rudasának prüsszentését. Gombóc volt a fiú torkában. Meglehet, éppen az ő lova!... Mért mondott igazat? Mért nem hazudott a bagolyszemű papnak? Leemelte a kucsmáját. Rátette a rúd végére, ne merjen lépni előbbre a szánnal a két stájer. Hallgatnia kellett volna, avagy szemeszöktéből kitalálni akármit! Mert mire ment az igazmondás­ sal? Nincs ló!... Nem hagyja a méltóságos szerzetes. Elcsesztem - rúgott bele egy hóbucka tövébe. - Eszetlenül elcsesztem... Fölhágott a malomház öt lépcsőjén. Nem kellett bekopognia. Termetes, irdatlan vállú, kondorhajú férfi nyitotta ki sarkig az ajtót. Nyilván látta a szán érkeztét, s azt is tudta, ki jő. - Adj’ Isten, mester uram. Nekem itten... - Majd idebent... Adj’ Isten. Vártuk Bársony urammal. A kísértet

A piskei szélmolnár fölkelt a terített asztaltól. - Mégis utánnam küldtek hát. Nem egésszen hittem... Paroláztak. - Mondd neved Illés mesternek. - Túli András lennék. Áldja meg Isten a házát, mester uram. - Bizony áldhatná - dörmögte a nagydarab ember. - Tegye le magát, én meg kimegyek, ne zavarjam a négyszemközti beszéd­ jüket. És már fordult is ki az ajtón. - Ülj le, fiam, s ha megéheztél - mutatott Bársony Jónás a terí­ tett asztal közepén gőzölő vaslábosra -, meríts, kóstold meg a türjei gombócos káposztát. ízletes étek, s nem is asszony főzte, mi­ velhogy a vendéglátónkat kerek eggy hete hagyta faképnél rossz felesége. Ezért mondá, hogy a házat most már áldhatná is az Úr. Mert bánatot, azt nem is eggyel küldött rá az utóbbi időbe az Is­ ten. Na de van gondunk minekünk is... Hát nem eszöl? - Nem - tolta odább a csorba cseréptányért a fiú. - Mert én az­ tán igazán nagy gondba vagyok. De elébb tekegyelmed mondja... - Elősször apádat, anyádat hoznám szóba. Uporváron jár­ tokba, azazhogy visszafelé jövet onnan, hol az édesanyáddal az orvosnál vala édesapád, betekintettek hozzánk Piskére. Amed­ dig a vén lovatok kiszuszogta magát, megtudtam, hogy az orvos, a mózeshitű Kronstein doktor mindkettejüket megvizsgálgatta. Tudott már rólluk, merthogy a Pekry alispánék palotájába kicsiny­ ke fiadnak az anyja, a Rácz Eszter már jóval elébben megkérlelte, fogadná el s vizitálná meg mindkettejöket. S hát... édesanyádnak a mélabetegségin nem bír jobbítni a doktor, jóllehet azt tenné, ha tehetné. Úgy mondá, hogy majd az idő múlássá segél, ha segélhet rajta, szegényen. Másképpen szólt édesapádnak a szívkórsága felül, mondván, hogy e bajt se idő, se kenet, se egyéb orvosság nem gyógyítja. Családi betegség nála e kór, hajlandóság teszi, oly hajlandóság, mit örökségképpen kaphat az ember, akár a szülő­ anyjának, akár nemző apjának a vérivel. - Édesapám ezt úgyis tudta - követte szemével a néhai bojnyik a szélmolnár pipafüstjét. - Tudom én is. Jegenyéknek örök­ sége vagy átka a szívbaj. - A doktor nem fogadá el apádnak a pénzit. Mondá, hogy ta­ valy évbe, midőn sebedet kúrálta a vármegyebörtön zárkájába, te... mármint az a pandúrlőtte zsivány... duplán fizetett neki min­ Szilvási Lajos

den fáradozása után, de olyannyira duplán, hogy szüleid vizsgá­ latának az ára is akkor lön kifizetve. Ilyesformán hárítá vissza az édesapád kínálta forintokat, ámbár jól láthatta, hogy ódon pén­ zek, körmöci vert aranyak sárgállnak a nyájagulyás markába! Nem én adtam, dehogy adhattam vala pénzt a derék orvosnak - mondta magában Horka vármegye hajdani rabja. - Piroska kis­ asszony fonta be Kronstein doktort, ő fizetett neki érettem, hogy a lőtt sebemet minden nap erős tintúrával kenegesse, nehogy mérgedjen... Bársony uram nem tudja, nem is tudhatja, mi mindent tett a kökényszemű Pekry kisasszony a vérefogyott fogolyért. ím’ most nyilvánul, hogy több pénzt fizetett, mint köllött volna, elég tetemes summát ahhoz, hogy az édesapám kezibül krajcárt se ve­ gyen ki a jóravaló mózeshitű orvos... - Van még más is, igen fontos, mit meghallgass - kortyolt a borából Bársony Jónás. - Kísértet lettél, hazajáró lélek... a szent­ esten, mikor ott jártál szüleid házánál. A fiú megrezzent. A malomház konyhájába behulló napfény­ től megcsillant kurta szakállában az őszült szálak némelyike. - Tréfál tekegyelmed? - Bár tréfálkozhatnál - koppantottá le káposztás tányérja elé poharát a komor szélmolnár. - Meglátott egy ipse, de sőt rádösmert abba az alkonyulatba is ottan. A kajla kanász, Upor-Egres iszákos disznópásztora volt ez az ember. Olyannyira megrémült a szerencsétlen, hogy pár nap után elmondta a tegzei csendbiztos­ nak, Bellincs komiszárosnak, mit látott. Mármint azt, hogy a bojnyik Jegenyének a szelleme kísértett Upor-Egresen akkor, az esti homályba. Utóbb, a napokba pedig már Bellincs pandúrhadnagy Dévérbe meg is vizitálta a titkos pártfogolódat, az agg Vida Már­ kust. Vélekedésit akarta kitudni!... Na ehhöz mit szólalsz? A fiú beleszippantott a feléje gomolygó-foszladozó pipafüstbe. - Igaz, mit tekegyelmed eleddig mondott? - Szórul-szóra igaz - bólintott gondterhelten a szélmolnár. Vida épp ide, Türjének tartott, s útközbe, lovát megitatni pihent meg Piskén a malomba. Ahogy megtudtam, hova-merre ügyekszik, elárultam neki, hogy magam is Türjére, utánnad készülök indulhatni. Megeggyeztünk, hogy elégséges, hahogy én tudatom teveled Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr szigorú utasí­ tását, miszerint nehogy elmozdulj innen, de kiváltképpen Horka megyébe ne tedd be a lábod! ... még akkor se, fiam, ha esetleg A kísértet

a méltóságos gazdád küldene! Béla tekintetes úr, mondá az öreg csont, attul fél, méghozzá okkal, hogy a tegzei csendbiztos nyug­ hatni el addig nem fog, míg tüzetessen végire nem jár ennek a... kísértetjárásnak! - Igen jól ösmerem én a kopót, Bellincs komiszárost - könyö­ költ rá két térdére az élő holt. - Nem tévedek abba se, vélem, hogy máris kujtorgott, szaglálódott édesapámék háza körül. - Jól pedzed, s Vida Márkus el is mondotta minálunk, hogy öcsédet akarta kifaggathatni - köhintett félre a molnármester. Mikor Aprószentek napján, már onnan Vajthárul visszautadba megint ott háltál hajlékunkba, nem említetted öcsédet. - Nem hát. Látni se láttam. Nem volt otthol. Betlehemezni csatangolt. - Akkor ezért nem ment vele sokra a pandúr. Úgy mondá Dévérbe Vidának, hogy igen gügye szemmel bámult rá a kölök. Hál’ Isten!... Abba viszontag föltétlen bizonyos vagyok, és e dologba te is spekulálhatsz, hogy a kullancs komiszárius egyszercsak Uporváron terem. Ott aztán ravaszul, fene furfangossan megkörnyéke­ zi egyik-másik esendő szolgáját az alispánék palotájának. Puha­ tolni, kicsinyke fiad, meg az anyja körül. - Nem kétlem. Próbálkozni fog. Ámde az Esztert, bízok hoz­ zá, nem köll félteni. - Annál inkább féltened illendő a merész két pártfogolódat, s óvni is őket, az ifjú tekintetes asszonyt és Dévér uraságát. Mert iszonyú skandál támadna... - Ne mondja tovább...! - Dehogyis mondom. Még rágondolni is elrémisztő. Látom, eléggé érted, mekkora baj nézhet mindenkire, kiknek akármi kö­ zük lehetett veled. Immár nemcsak tenmagadat köll őrzened, egy­ re okossan meghúzódva, hanem még inkább őket, a Pekry nagyúr eggyetlen lányát s annak bátor férjeurát is, mert ha világosságra kerülne, ne adja az Úr!, hogy cinkosa voltak a holt Jegenyének, hát az Upor melléki a földühödött nemesek népsége keresztre szögez­ né Dévér földesurát és Pekry Piroskát, s a keresztjük alá hurcolná Pekry alispánt, sárba tapodni, akár... - Ne huhogjon már tekegyelmed! - hörkent rá a beszédjefutott emberre a számkivetett. - Nekem is van még tán annyi eszem, hogy megfontoljam, mit cselekedjek, s mit ne csináljak! Szilvási Lajos

Fölkelt. Két öklével ránehezült a nyikorgós étasztalra. Ku­ tyául rájár máma a rúd. A lovától eltiltotta a tarfejű méltóságos, Weingartner Szeverin kanonok. Kisded gyerekétől eltiltotta az ifjú tekintetes úr, Szekrényesi-Schreiner Béla. S hogy két óra alatt Upor-Egresig elnyargalván, néhanap éj idején meg-megláthassa a két szülejét, ettől a saját esze tiltja, a józanság meg a tisztesség, nehogy ártson a pártfogóiéinak!... így aztán mi marad? Gürcölni, zabálni, aludni nehány órát, majd újra a pitymallattal fölserken­ ni, megint gürcölni, zabálni... Mivégre? Az oktalan állat, a bamba barom teng ennyire céltalan és együgyűn! Minek él a halandó ember, hogyha nem is tervelhet?! Hogyha veszendő élete semmi egyéb, mint szűnetlen-szakadatlan alázat! Hogyha csupán má­ soknak a jóvoltából, fölkarolóinak úri kegyéből, s kegyből is csak alattomban láthatja kicsinyke fiát, hús-vér ivadékát! S hogyha ilyen kegyes engedelem nélkül se a szívbeteg apjához, se a búskór senyvesztette szülőanyjához nem térülhet, hozzájok haza nem nyargalhat! Fájás sajdult át a fején. Beleborzongott. - Lovamat meghozta-e, Bársony uram? - Mért kérded? - reccsent a hokedli a molnármester mozdula­ tától. - Elsősorban azért tettem meg a hosszú utat Piskétül idáig. Mindazonáltal nem tagadom, hogy igen kedvetlen, sőt kölletlen adom markodba a kantárszárát. Bajt hoz rád az a jójárású kanca­ csikó... - Bajt rám nem a ló fog hozni, ha hoz, hanem én magam. - Úgy értettem. S hadd halljam, hova tennéd? Vincze-majorba, hol éhenkórász pelvacseléd vagy, nem viheted. Hát akkor...? - Vincze-majorba ki nem vihetem, tudom én. De megösmertem valakit Türjén... Iparűző ácsmester, de amellett gazda is ő. Takaros telkin, láthattam, tágas az istálló. Hahogy illedelemmel kérlelem őtet, tán helyt ád a lovamnak. Jóravaló ember, szíves vala egyszer hozzám ebbe a télbe. - Nem átallotta az ácsmester, hogy szóba ereszkedjen veled, eggy uradalmi cseléddel? Ahány iparűző van, ha valóba tekinté­ lyes mester, fene fönnen hordja az orrát. - Énvelem ő igen emberséges volt. Emiatt is bízok hozzá, hogy lovamat befogadja. - S majd ingyen tartja... amúgy köszönömre! A kísértet

- Ne hergeljen tekegyelmed! A pénzt, mit az abrak, a széna, a zab kóstál, a takarmány árát megfizetem Szaksz János uramnak! - A hitvány béredbül... - Megspórolom, ámde akár megkoplalom is, hogy jól menjen sora annak a lónak. A térdemerev molnár is fölkászálódott a helyéről. Körbekerül­ te az asztalt. Rátette lapáttenyerét védence kemény vállára. - Igencsak féltelek, ámde hatalmam nincs hozzá, hogy az ál­ datlan sorsodba magam beleártsam. Nesze, itt van a passzus, pej lovadé. Legyen úgy, ahogy Isten akarja. Az asszony, ahogy min­ dég, eztán is imádkozik éretted. Meg m ások ugyancsak! Gyér’ hát, megmutatom lovadat... Szűk fertályóra se telt bele, és a fiú már lent a mezőben, a türjei kertek alatt siklott a csilinges szánnal, melynek a hátsó sráglájához kötve az ő lova szedte a lábát s fútta a párát bársonyos orralikából. Ha a türjei főutcán hajt végig, akárhány helybeniek fordultak volna utána, s megláthatták volna, hogy egy uradalmi fogatról szálló zsellérféle vezet be az ácsmester Szaksz János portájának nagykapuján valamily figurás fiatal lovat. Ám így, hogy a kertek alól közelít a telek lábjához, esetleg senki se látja a szánt, és azt se, ki hozza a szép kis pejkót, melynek tisztességes passzusa is van! Csépe Bozsónak nem is Piroska, hanem maga Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr árulta el - ezzel a gesztussal külön is kife­ jezvén háláját várandós hitvese „bábájának” -, hogy a néhai bojnyik a türjei Vincze-majorban rejti magát. Egyszersmind hozzátette: - A tegzei pandúrhadnagy, Bellincs csendbiztos, kit a múltak­ ból ön is ismer, bizonyos véletlen folytán hírrel bír a mi véden­ cünkről..., mármint egy kísérteiről, mely a szentest alkonyatórájában bukkant volna elő Upor-Egresen. Asszonyom, önnek, mielőtt még bármily tervet kezdene szőni, e nem várt fejletből fakadó rizikóval számot vetnie kell. S miközben föl-alá sétáltak a Pekry-palota télikertjének legyezős pálmái s egyéb melegégövi bokrai közt, aprólékosan elmon­ dott mindent, mit öreg kasznárjától a minap Révéren hallott. A boszorkányasszony töprengő figyelemmel nézte az ifjú földesurat. Nemcsak karcsú s deli termete végett illik olyannyi­ Szilvási Lajos

ra Pekry Piroskához - gondolta -, de arcának szép férfivonásival is méltó különös bájú párjához. Szöghajú szőkésbarna fejével, ahogy Pesten mondják, remekül mutat ő a Piroska sötét, csaknem feketén ragyogó haja mellett, s éppen az ő vasszürke, komoly sze­ me kell a Piroska kökénykék, kunkori pillájú, örökélénk szemepárjához. Csinos ábrázatján némi keménységet csak a bajszától, a tatáros bajszától láthatni, akárcsak az ő képén, ki miatt e dél­ szaki bokrok közt kószálunk... - Kockázatot én csakis abban vélek látni, uram - simogatta meg egy fikusz elnehezült, viaszos levelét -, ha netán az a srófos eszű pandúr az idősb Jegenyéből vagy a búskomor asszonyból, Isten ments!, bármi csekély elszólást bírna kicsalni. Az élemedett pásztorról föl se teszem, hogy akár csak esetlegből beleessen a pandúr csapdájába, de annál inkább aggódok nyomorult felesé­ ge miatt, kinek elméjét megfertezték a keserves bánatok. Éppen ezért nekem ővele kellene szemtől-szembe kerülnöm, hogy meg­ erősíthessem benne a lélekerőt. Szekrényesi-Schreiner Béla hitetlen hökkent: - Képes volna ön ily csodatételt cselekedni? - Talántán - pillantott föl rá a titokzatos asszony. - Nem hiszi ön? Dévér uraságát egyszeriben különös gyöngültség fogta el. Ál­ mos erőtlenség vagy bágyadtság? Nem szédült, ámde akárha igen megritkult volna körötte a lég. Avagy éppenhogy sűrűbb lett hirtelenében? - Mért néz a szemembe, uram? - hallotta a hölgy halk hangját. - Hunyja le pilláit, vagy félre tekintsen, s nyomban elillan erőt­ lensége. Valóban? - akarta kinyögni, de nem nyílt szóra a szája. - Segélek - súgta a szuggesztív erejű delnő, majd lustán hátat fordított neki. S egyszeriben megtelt élennyel a délszaki flóra kigőzölgései­ től párás lég. - Mit tett énvelem ön? - Mit tettem volna, uram? - Bizonyára ez az, mit hipnotizálásnak hívnak. - Bizonyára, uram. Hiszi már, hogy esetleg a búskomor aszszony lelkét is megerősíthetni fogom? A kísértet

- Bár úgy legyen! És ha segítségemre igényt tart, készséggel szolgálatjára leendek. Rendelkezzék hát velem, asszonyom! - Ön nagylelkű. Hogyha segélni valóban óhajt, gondoskodjék számomra fogatról. Könnyelműség volna, ha bérkocsival mennék Upor-Egresre, avagy közelébe. A bérkocsisok fecsegő fickók, s ha netán egy pesti fehérnépet furmányoz akármelyik innen Uporvárról Upor-Egresig és majd vissza, ily útnak a híre idővel, sőt hamarost a fülébe kerülhet a tegzei csendbiztosnak is. Én akarom hát hajtani azt a kocsit vagy szánt, és éj idején akarok fordulni. Helyesli, uram? - Hogy ilyennyire óvatos, asszonyom, ezt örömest helyesel­ hetem. Arról, hogy fogat álljon az ön szolgálatjára, mi sem tér* mészetesebb, idejében gondoskodni fogok. De hogy egymaga in­ duljon s térüljön, téli hidegben s éj idején, nem hagyhatom!... és a barátnéja, Piroska se hagyná. Éppen ezért majd annak a szánnak* ha megengedi, hajtója magam leszek. Kérem, ne legyen szava el­ lene! - Ismerem önt, uram, és mert ismerem, ellenkedni hogy’ is merhetnék! - bókolt a boszorkányasszony. - Rábízom magam önre, merészen, ahogy cinkosra a cinkos. Dévér urasága ugyancsak meghajtotta magát: - S indulni mely esten óhajt? - Kérdezzük a ház úrnőjét. Mondja meg ő, hogy mely napon ád, önnek s nekem együtt, éjhosszú kimenőt... Mi bajom? - faggatta magát a fiú, nem is egyszer azóta, hogy immár hinni merészelhette, hogy ismét van lova! Majd, napok elmúltával, hirtelen és váratlan ráébredt, hogy baja nincs, de ha van, hát annyi csupán, hogy boldog. Mert az, boldog, hogyha a boldogság nem egyéb, mint fordítottja-fonákja az eddigi boldog­ talan ődöngésének, melynek közepett oly kénytelen és kölletlen tengett, váltig a mások kegye-kénye szerint. Mostantól, hogy vég­ tére megint van, van lova, mostantól legalább hitegetheti, ámít­ hatja magát, majdhogynem olyasformán, mint egykor rég, boldog gyerkőce korában, míg vesszőparipát lovagolván nyalka vitéznek hitte, hihette magát. Játszódhat most is, eloldozhatja a fantasy fékszárát, hitegetheti balga magát, hogy van lehetése szabad­ dá lenni megint, mert ott áll és rá vár az a kétszázhúsz pengőn vett kancacsikó Türjén, s ott lóg a nyereg meg a kantár is Szaksz Szilvási Lajos

János uram házában, a szerszámos kamarában... Mért ne legyen hát boldog? Rajta magán múlik csak, hogy szabad emberré le­ gyen újra, s akár vesztébe rohanjon, hogyha az Isten aképpen rendeli! ... Attól ember az ember, ha midőn elenyészett minden egyéb lehetése, a vesztével szemközt nyargalni, magát akarattal elemészteni, még van mersze! Ha annak a kísértetnek a tegzei pandúrhadnagy - nehogy adja az Isten! - mégis fölvenné a nyo­ mát, hát abba a bal fejletbe bizony belepusztulnának mindket­ ten!... beledögleniök köll, s olyfór mán, hogy a holt tetemük lát­ tán sem tiszti ügyész, sem törvénybíró, de sem orvosdoktor ki ne kurkászhassa, miféle személyek voltak! Bellincsen múlik, mi leszen mindkettejük élete-sorsa! Legyen kegyes és irgalmas az Úr a jeles s eszenagy komiszároshoz, elaltatván fondorlatos elmé­ jében a szűnetlen gyanakodhatnékot, mert ha kopó természete el nem lankad, kora veszte leszen neki... ...és nekem is - gondolta az egyik csillagos estén, ahogy on­ nan az istálló küszöbéről arrafelé nézett a sötétben, amerre a türjei templom kettős tornyát tudta. Ahonnan alig négy-öt miatyánknyi gyalogjárásra van istápjának, idősb Szaksz János uramnak a háza, s portáján az a tágas, tisztán tartott istálló, hol az ő lova is bóbiskol, vagy a szénáját szálazza e kései órán. Váltig háladatos szívvel fog az élemedett ácsmester iránt érezni, megindult lélek­ kel fog róla megemlékezni az élete végpercében is. El soha, hol­ táig nem fogja feledni, hogy ott áll, ott a fazsindelyes istálló meg a pajta között a lovával, kantárszáron tartja a kancacsikót, és szíveszorultan várja, miképpen szólal a szikkadt képű, orranagy em­ ber. Ráordít-e, hogy íziben eltakarodjon a portájáról? Vagy csak csöndesen adja ki útját, mondván, táguljon, de lovastul!... S nem kergette el! Azt kérdezte csupán: „Igaz úton szerzetted-e, ked­ ves öcsém, e csinos, takaros kancát?” És látván, hogy van a lóhoz passzus, elégülten bólintott: „Van helye nálunk ennek a szép jó­ szágnak. Van. S hogy a tartásáért mennyit kéne fizetned, majd kitalálom. Mellesleg, ha ugyan nem tiltod, néha be is fogom őtet, azért is, nehogy ellustuljon, de azért is, hogy olyankor az én egygyik lovamat kímélhessem. Hagyod-e?” „Tréfál tekegyelmed? Mért ne is engedném? Ahogy énvelem emberséges, Szaksz uram, épp olyan emberségessen fog bánni a Sárával...” Jól tette-e, vagy sem, hogy e pénzen vett lovat épp úgy Sárá­ nak nevezé el, ahogy Sárának hívta szelíd, hókás fejű nóniuszát is, A kísértet

a balfai ménesből kiszakított formás pejkót, melynek hátán csak­ nem egy esztendőn át bolygott, olykor pandúrt űzvén, olykor s többnyire - űzetvén a fejére kitűzött vérdíjért versengő portyák, Horka vármegye pusztázó pandúrjai által. Sára... Nem is maga adta a hókás pejnek e hóbortos nevet! Ármányos szeretője, pa­ rázna szerelmese, Csépe Bozsó nevezé el eképpen a Majláth gróf kárára kerített kancacsikót. A bogándi boszorkány... az a bűbájos, ki megint, napok óta megint megrontja az álmát. Buja testének babonás emlékezetével mindég éjféltájban ijeszti föl, annak utá­ na, hogy ő már, mint kit agyoncsaptak, kimerültségében kábán szunnyadozott egy sort a szagos szénával bélelt deszkadikón... Akárha közelségében lenne megint a varázserejű! vagy a testi valójában kutat újra utána, netán nem messzire innen, vagy a lel­ ke hatalmával valahonnan a távolból környékezi újra, ahogy ké­ pes vala még a világtenger túlpartján is rálelni a számkivetettre!... Jövendőlátó lelke megint veszedelmet sejdít? Újfent óvni akarja az átokverte bitangot? Ezért suhog éjfélről-éjfélre körötte...? A vén Ángyán egyszer meg is említette: - Röviddel utánna, hogy elnyom a buzgóság, igen elkezdesz dünnyögni magadba. De már napok óta csinálod, s rendre az éjfél­ órán, akkortájt, hogy a csöndeken által a türjei templom tornyábul kissé idehallik az óraütés. Aztán fordulsz eggyet, s abbahagyod. Kivel álmodol? Ővele tán, ellenségeddel, a pórul járt Ivanics Má­ tyással? - Hogyha fölébreszt, Ángyán bácsi, akár még máma kivallom kendnek - nevetett zavarában. Tiszta szerencse, hogy értetlen motyorog buja álmaiban! - De hogy épp a rakoncátlan nyavalyást álmodnám? Nappal is akkor jut csak eszembe szegény Ivanics, hahogy olykor elémbe kerül valahol. De utóbb inkább kikerülni szokott ő. - Én mégis igencsak ajállom, hogy hátat sose fordíts annak a böszme garázdának - mormogta dohogva a félszemű istállós. - Lealáztad a hívságost, istentelenül lealáztad! Ezért ő addig-eladdig fogja magát krenkölni, hogy egyszercsak kitalálja, miképpen bosszulhassa meg orvul a rút sérelmit. Lévén, hogy ahány ember van Vincze-majorba, fiam, mind rajta röhögnek, még a puzsér is. Mert eleget láthatták hetvenkedni a durva csahost, ám évek után elvégre csupáncsak benned akadt ő emberire, krucifix! A fiú nekiállt megrakni ganéval a bakszekeret. 164

Szilvási Lajos

- Fenekedhet - rántott egyet a vállán. - Úgyse merészeli még egyszer velem összerúgni a patkót. - Szemtül-szembe nem áll ki veled verekedni, ’szén ezt mon­ dom magam is, de ahányszor gáncsossan károdra tehet, mindanynyiszor ártalmadra leszen - sercintett félre az aggastyán. - Tudom én, hogy bosszút forral a bugris... S baljóslata már másnapra beteljesedett. Zala-Szent-Grót járásszék-városkából Türjén át Vinczemajorba hetedfél német mérföldnyi az út. Lóháton, lucskosodó hóban léptetve se kell több hozzá másfél óránál. Hegedűs János szent-gróti komisszárosnak azonban e másfél órányi lovaglás is sok volt. Amióta - idestova négy esztendeje - csendbiztos lett, évről-évre kihízta a fűzöld pandúrdolmányát is, a hollószínű zsinóros posztónadrágját is. Ezért a tavaly nyártól már nem szállt lóra: ahányszor Szent-Gróton kívül volt dolga, a községbíróval előfogatot állíttatott, s e közmunkára kirendelt forspontokon, a szekérderékba rakott szénán heverészve vitette magát el a já­ rás egyik-másik falujába, hol éppen sérelem érte a törvényt, vagy ha nem is, de gyanítani kellett, hogy valamily bűnös tett fog be­ következhetni. A türjei egyházbirtok majorjaiban már rég nem esett bűntény, Hegedűs csendbiztos uram forspontja - nyomában egy árbocter­ metű közpandúrral, Tar Józseffel, ki lovon rázatta magát - Szent Bálint vértanú napján mégis Vincze-majornak tartott. - Ne a tiszttartó-lak elé forduljon kend - szólt kedvetlen kocsi­ sára -, hanem ott az a hosszú istálló, oda álljon! A kényszerű közmunkára parancsolt pörgeparaszt jól látta, amit látott, és úgy fordult fogatával, hogy a csendbiztos csizmája a hirtelen olvadozástól löttyedt vastag sárba merüljön az istálló­ ajtó közelében. - Eszetlen kend?! - horkant Hegedűs, ahogy éppen a nyúlós sár közepébe ragadt bele vikszos csizmájával. Mire nagynehezen kicibálta bokáig süppedt jobb lábát a ragacsból, már közelébe-köré tódult a major zsellérjeinek minden bámész ivadéka, s ahány pitvar volt, mindenik ajtóból őt leste az asszonynép is. A szencségit! - rikkantott rá a borostás képű közpandúrra, ki sár­ ga lovának nyergéből peckes-feszesen mutogatta magát a fehér­ népeknek. - Tar! Kergessen el innen minden kőiket! Bújjanak el, de legottan, az asszonyok is! A kísértet

Maga meg betaszította az istállóajtót. - Túli András! Ángyán Ambrus az egyik lóállás végében, a szalmafonott strájfán könyökölt. Ott szörcsögtette tömetlen makrapipáját. - Adj’ Isten komiszáros uramnak - kaffant konya, loncsos bajsza alól. - Nagy tisztesség nekem itten a barmok közt láthatni kegyelmedet. - Adj’ Isten - hökkent Hegedős. Fútt egyet, megzabolázni magában a mérgét. Tudta a vén zsellérről, hogy a távoli ősei még kutyabőrös kisnemesek voltak, sőt mainapság is van a messzi ro­ konságában olyan nemesúr, ki valóságos méltóság: Ángyán Albin másod-alispán Horka megyében. - Nem kendet keresem! - Hát kit? - kérdezte közönnyel a félszemű istállós. - Már azt hittem, hogy e tisztesség, a kegyelmed látogatássá nekem szól. - Én a segélőjit keresem - fürkészett jobbra s balra a gróti kopók bögyekes, hizodalmassága dacára azonban fancsali képű hadnagya. - Hol van a szőrös, a kurtaszakállú csavargó? Valahol rotyogósan szellentett egy stájer igásló. - Ott állong a kegyelmed háta mögött - mutatott Ángyán a pipája szopókájával a mondott helyre. - De őtet senki se, még Hegedűs komiszáros uram se gyalázza csavargónak! - Kend bízza csak énrám, Ángyán Ambrus, hogy kit tart­ sak Vincze-majorba csavargónak! - Hegedűs lassúdan, ráérősen fordult meg a sarkán. Végigmérte a szép szál szolgalegényt, ki a vasvilláját éppen a falhoz támasztotta. - Gyér’ ember, lépj közelébb! A fiú is lassan mozdult, lomha cseléd módjára. Előbb kettőt, aztán még egyet lépett, és a hasas, sanyarú ábrázatú pandúrhad­ nagytól karnyújtásnyira állt meg. Hogyha kezet mer emelni reám - kérdezte magától -, tűrjem-e? Mert a cselédhöz a törvény fegy­ veres embere többnyire úgy kezd hozzá, hogy elébb odacsap neki. Tűrni ha tűröm e zsíros csendbiztos tenyerit, tüstént és bízvást hiszi majd, hogy alantas szolgai vér, virtigli cselédfajzat vagyok... Ezt cseledjem-e? Bírom-e féken fogni magam?... Vagy nézzek élőbbén a két szeme közzé? Merjek-e próbát tenni e bicskaszemű szent-gróti kopóval? Mernem köll! Fölszegte fejét. A tekintetük összeakadt. Végében az istállónak tompán dobbantott a patájával, majd fölnyerített is az egyik öreg mén. Szilvási Lajos

Ángyán Ambrus szíveszorultan sandított a legényre. Eszet­ len! - formálgatta fogatlan szája a szót. Ám máris mást kellett gondolnia. Lám, elszántan szemtül-szembe tekint a pogány Hege­ dőssel! Ilyet se csinált még senki, mióta világ a világ! Merthogy Szent-Grót járásában nemcsak a zsellérnép, de a legtöbb telkes gazda is ízibe gyáván húzza be válla közé a nyakát, ha muszájságból vagy esetlegből ott áll e döhér csendbiztos előtt. A teremtésit neki! Mily feneség feketéllik e pásztorfattya fiú máskor szomorúszép szembogarában?! Minutányi idő vagy hosszú fertályóra fogyott-e fölöttük? A néhai bojnyik hinni akarta, hogy elcsihadóban a fönhéjázó indulat, elmúlóban az emberalázó üthetnék is a dölyfös pandúr véretolult, gutakörnyékezte fejében. Megszólalt hát: - Én vagyok az, kit az úr keres itten. Hegedűs gégéjéből vastag-nehezen böffent ki a hang: - Legelőbb utazó leveled lássam, Túli András! - Passzusomat - pillantott arrafelé a legény, hol az intézőék házát tudta - a tiszttartó úr fogta magánál. Őhozzá folyamodjon az úr, de ha gyorsan köll, idehozhatom én is... - Nem sietős - nézett el az istálló túlsó sarkáig a csendbiztos. - Hanem azt, hogy hány pénzed van, nyomba, s mind az utolsó krajcárig kimutasd! - Hát... vajmi kevesset fog láthatni az úr - ingatta fejét a szegődményes zsellér. - Mert Vincze-majorba eleddig még eggy árva hatos se ütötte a markom. - Hát akkor - ropogott magabízóbban Hegedűs foga közt a be­ széd -, csak amúgy ingyen, szerelembül kosztol a konyháján Börcsökné, a Tikos Naca? - Félrerakosgattam pár pengő pénzt, a korábbi keresményem maradékját... elegendőt ahhoz, hogy valameddiglen kifizessem a kosztom - mondá csöndesen, egykedvűen a jószágkormányzó kanonok pártoltja. - Megélek eladdig, mígnem az itteni járandósá­ gom kiadódik. S eztet jól tudhatja az is, ki bevádolt és megpiszkolt engem az úrnál. Mert kibogoztam már, hogy mért zötykette ma­ gát ide Vincze-majorba a törvény. - Rosseb.J - üvöltött rá a valóban nála beárult szolgalegényre a pandúr. - saját karikásoddal, kutya, avval verjek végig rajtad?! Mars a dikódhoz! Lássam a pénzed, lássam minden hóbelevanA kísértet

cod, rusnya paraszt! - Kiragadta a tokjából gyutacsos mordályát, s nekilódult, hogy maga dúlja föl ott a sarokban a deszkadikót. Majd én kideríttem a holmidbul, ki-miféle vagy! Ángyán Ambrus megdermedt. Hova rejté azt az uras fegyvert, a revolverpisztolyt ez az istenverte fiú?! Ha a csendbiztos meglát­ ja, mifajta lövő szerszámot dugdos a kóbor szolgaszemély, e gya­ núfoltozta tekergő, rémületében rásüti mordályát...! - Hegedős komiszáros uram! - hallotta recsegni a torkát. - Én­ nálam van e fráter minden holmija! Hirtelen ordítása legottan, félúton megtorpantotta a döngőléptű, tarkójavörös csendbiztost. - A keserves hétszencségit! - fortyant rá Hegedős a riadt, orcájafakult emberre. - Stikkölje ki kendet az ördög! Mért nem mondta élőbbén? - Mert e legénnyel pörlekedik tekegyelmed - nyelte a sűrű nyálát Ángyán Ambrus. - Tessen csak avítt ládámhoz...! Men­ ten megmutatom, mije van, mije nincs neki! Mert nem elég, hogy nincs neki posztó ünnepes öltözete s rámás csizmája, de még la­ katolt ládája se...! Éppen azért én őrzöm a pár pengőjit. Amott a’ - bökött be a priccse alá, hol a csámpás sarkú, szúlikacsos ládáját lepte a por. - Hova is, hova gyughattam a kulcsát...? - Szinte ko­ nyákig mélyesztette daróc nadrágja zsebébe a karját. - Butul ám vénségire, egyre silányul az ember. - Hagyja a kulcsot, öreg csont - lökte helyére, a varrottas bőr­ tokba nehéz, csövevastag mordályát Hegedős. - Hozzája, a kend szélhordta segélőjihöz van még valahány nyájas szóm! - Jobb csizmája feszes szárából élvvel húzta ki hajlékony, suhogós mo­ gyorópálcáját. - Hallgass hát ide, híres! E fájvesszőtül sok pajkos­ nak a bőre kifeslett már. Cefetül csíp, s épp ugyanúgy kirepeszti az irhát, mint a fonott karikás! - Embersáppasztó szemepárja megint végigmustrálta a kurtaszakállú, szélesvállú cselédet. Bal­ ba legyek, gondolta, ha tuskó pórfi pofája e gőgös, avagy csak szenvtelen ábrázat! - Szólalj, belefér-e fejedbe a jószándékú in­ telem? - Én a tekintetes úr jószándékú intelmit erőssen megfogadom, s megtartom is - állta a potrohadüllesztő pandúr hittyes, elégült nézését a sehonnai zsellér. Nem baj, mondta magában, kissé sem baj, hahogy azt hiszi, megfélemlített a kopó szemivei! - Haragot nem tartok, s ártani senki fiának nem fogok. 168

Szilvási Lajos

- így légyen! - suhogott egyet Hegedős markában a hajlékony mogyoróvessző. - Isten legyen irgalmas hozzád, ebfajzat, hogy­ ha csak egyszer is újra panaszt hallok rád! - Odabiccentett az öregbéresnek. - Kend pedig, Ángyán, váltig ügyeljen a fél szemi­ vei...! Pálcája nagyot csattant csizmája kemény szárán. - Áldás-békesség - fordított hátat a két uradalmi cselédnek, s úgy döngött ki az istállóból, mint ki nemes Zala vármegye köz­ bátorságának legpotrohosabb generálisaként újfent diadalt ara­ tott. A fiú nyelt egyet. - Hogyha a kend esze nincs a helyin - szólt csöndesen -, addiglan kotorászott volna dikámba e fancsali képű pandúr, míg­ nem megleli forgópisztolyomat. Tudtam, hogy okos kend, Ambrus bátyám, de hogy ennyire szemfüles, azt nem véltem. Az agg istállógazda dorozmás ábrázatján kissé kisimultak az életgyűrte barázdák. - Valahányszor a kapca szorul - köszörülte a torkát -, már kínjába is összekotorja csekély elméjit az ember. De hogy annyira hitvány csorvasz a dancs Ivanics, hogy a gróti kopóknál árulkod­ ni se átall, nem tettem föl a gyáva csikaszrul. - Most a verembe, mit ásott, ő maga bukfencölt bele - mondta a bujdokló. - Mert valahányan vannak Vincze-majorba, legitten láthatták és látták is, hogy igen jól meg volt mondva a pandúr­ nak, hova menjen. Tétovaság nélkül rontott be mihozzánk, ebbe a hosszú istállóba, hol engem majd’ mindég meglelni lehet. Nem is leszen immár kétes senki előtt, hogy az ostorverte csipás vádolt be, s csődítette nyakamra a törvényt. - Egye csúnyaseb azt a júdásos nyelvit - sandított ki az ajtó­ résen a félszemű istállós. - Most indul a csendbiztos forspontja. Eleddig a tiszttartó úrral trafikált, kettesbe sumákoltak. - Tépett egy zsíros szálat a szürke szakállából. - Még most is megborsódzik a hátam, ahogy belegondolok abba, hogy ott az a fegyver, a forgópisztoly! - Mit tettél vala, hogyha kikurkássza, s rád fogja, de sőt rád is lő...? - Akkor meghalt volna a pandúrhadnagy. - Ijesztő volt, ahogy elmosolyogta magát a fiú pokolárnyékos szeme. Sártól csömbölös, ormótlan csizmáinak orra elé pillantott. - Vagy tán én heverésznék holtan e helyt. A kísértet

Ugyanennek a napnak az éjén, fertállyal a sírból hazajáró lelkek órája előtt, egy szélestalpú, szépfaragású szánnal négy gőzöl­ gő, párás fúvó nóniusz állt meg a váltig jégbefagyott Upor egresi kanyarulatjának közelében. A szánon, melynek réztükrös lámpái sötétek voltak, egy asszonyi és két férfiú-árny bontotta magát ki a lábmelegítő bárányprém takarókból. A sudár termetű dáma Csépe Bozsó volt, deli két útitársa pedig Szekrényesi-Schreiner Béla s Pongor Sámuel úr. A magasban a félhold olykor kitekintett a futó hófelhők résein, olykor meg hosszú minutákig megbújt bakacsinfeketén torlódó vastag gomolyaik alatt. A fogat kopasz és csenevész juharok közt lelt némely takarást, a folyóparttól is, a domb alján épült falutól is puskalövésnyire. - Ott az a szélső ház a gulyásé - mondta a szán hajtója, a farkasbőrbundás ifjú uraság a boszorkányasszonynak. - Csak­ ugyan nem féli ön azt az öt ádáz pásztorebet? - Nem, uram - nevetett föl halkan Pekry Piroska baráthéja. Figyelmezvén úgyis meghallják, mily hamar elbékéltetem őket. - Hagyja, hogy önnel tartsak - lépett szorosan melléje a festő. - Megnyugtatna, ha mégse magában menne. - Ne féltsen - fogta szorosra nyakán bundája meleg gallér­ ját Csépe Bozsó. - Sietősen ügyekszem járni, nehogy megfázzon e négy kényes ló... s persze önök se, szegény uraim. Szattyán csizmái akárha nem érintették volna a nappali olvadozásoktól megroskadt réti havat. Könnyű léptekkel, szinte suhanván távolodott az uraktól, kik szaporán láttak hozzá pok­ rócot vetni a nóniuszok hátára, s a ködle homályban is oly tévedhetlen közelített kedvese apjának faluszéli lakához, mint ki a múltakban már százszor osont oda éj idején a szegényes pásztori porta kerítéséhez. Csücsörített forró ajkaival, s oly lágyan, halkan, mintha csupán meleget fútt volna ki száján, aprókat füttyentett arrafelé, hol az öt kutya már bizonyára didergő-éberen orrontotta-fülelte a jöttét. Valóban sorra fölérzett szalmakazaltövi álmából az öt eb, kik pásztori gazdájuk szigorú szolgálatjában megtanulák, hogy egész nap, s még inkább a vak éji sötétben, akár vért ontva vigyázzák rétlegelőn gulyanyáját, itthon házát annak az ostoros embernek, ki keményen bán velük, ámde az éhüket elmulasztja. Szilvási Lajos

E percben mégse dühödtek rá a virágszagú párájával eborro­ kat ingerlő asszonyra, ki oly bátran surrant a palánk közelébe, akárha szemernyit sem rettegné hústépő fogaik veszedelmét. Tolvaj roma némberek alamuszi szájával sziszegett be a nyár­ sas akáchasovány kerítésen: - Szuszamusza, kusti szuszúúú... Átnyúlt a kapun, s fölbillentette a kallantyút. S ahogy ott a magasban előbújt gyűrött fellegrongyaiból a fe­ hér félhold, e rideg ragyogást meglopván villantotta reá szeme sárgászöld sugarát a nyüszítő pásztorebekre, kik immár megbabonázottan kushadtak, hóba lapultak a szattyánbőr csizmái kö­ rül. Megpördült köztük, hadd libbenjen az elgyávult pulik és a nyöszörgő szürke komondorok orralikába ruháinak illata. - Sunnyog a szép kutya, szűköl a szuszamusza, kuss - szisze­ gett rájok még egyszer, mielőtt odahussant a fehérre meszelt ház jégcsapos ereszetje alá, hogy rákoppantson az ablaküvegre. - Segélj meg, Mária, Istennek szent anyja - sohajtott. - Áldd meg gyatra erőmet... Csaknem egy óra is elmúlott, mire onnan, a tar juharok közt veszteglő szán oldala mellől, hol Dévéren párolt pálinkával mele­ gítették magukat, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr ismét megpillantotta a roskadt hó tetején már visszafelé bódorgó asszo­ nyi árnyat. - Rosszul van? - kérdezte riadtan a festőt. - Mintha alig bírnák el a lábai! - Úristen! - iramlott máris Pongor Sámuel. - Édesem... Úgy van hát - eredt a nyomába legott Dévér urasága -, mikép­ pen apósuram állította. Szerelmes a nemzetes úr e varázserejű delnőbe, kiről én mindmáig nehezen hihetem, hogy két eszten­ deje még a bogándi vadonban, gyógyfüveket szedegetve nyomorgott. Álmélkodva tekintek rá, de Piroska se képes teljességében fölfogni a furcsa csodát, hogy amint gyönyörű pillangó fejlik a csúf hernyóból, ugyanúgy lön intelligent fővárosi polgárasszonynyá a siralmas sorsú erdei némber. Megmérhetlen erőnek, túlten­ gő akaratnak kellett rejleni lelkében, hogy azóta, midőn az a vég­ zetverte betyár kiemelkedhetni segélte sivár tengődéséből, Pesten olyannyira szorgosan és konokul mívelje magát, hogy csak ki igen A kísértet

vájt füllel s éles szemmel bír, például az emberek ismeretében tévedhetlen alispán képes sejteni, hogy csal a látszat!... mármint álljon akármily szépen rajta a pesti divat, s hangozzék ajkairól bármily kellemmel a szó, in fine kitetszik, hogy modorát nem gyermeki éveiben szerzette, hanem valahonnan alantról küzdé föl magasabbra magát... Gyöngéden, kétoldalról nyúltak az ernyedt, már-már tántorgó hölgy hóna alá. - Mi okozta e rosszullétét? - kérdé aggodalommal a festő. - Minden erőm od’adtam védencünk anyjának, Babdi Julisnak - nyögte lehelethalkan Csépe Bozsó. - Bárcsak ne hiába fa­ csartam volna ki lelkem...! A két úr óvatosan megemelte s a szán derekába helyezte a szinte áléit, tehetetlen testet. Ügyetlen férfikezök gyámoltalanul teregette reá, húzkodta nyakáig a súlyos prémtakarókat. - Drágám, kérlelem önt, próbáljon Béla barátom pálinkájából kortyolni - hajolt szemehunyt szeretője fölé félénken Pongor Sá­ muel úr. - Kimerített szíve azonnal erőre kap, elhűlt vére is újra hévül... Nem hangzott válasz. - Elájult... - mondta tanácstalanul Szekrényesi-Schreiner Béla. - Ugorj, Samu bátyám! Sorra lerángatták a lovak hátáról s rendetlen gyűrték be a négy pokrócot az első kasba, a lábuk alá. Mint puskalövés, pattant a sötétben az ötsinges szíjostor, arasznyi magasban a két első ló marja fölött. Egyszerre feszült meg a nyolc istráng, s akárha kirúgták volna patáik alól a havas földet, röppentették tova gazdájok szélestalpú szánját a szilaj négy nóniuszok. Mit tett e titokzatos asszony, mit tett gyönge magával a bojnyik búbeteg anyjáért, kit Babdi Julisnak hívnak? - fájdította fe­ jét a szemébe süvítő szélben Szekrényesi-Schreiner Béla. - Való-e Piroska nyakas hiedelme, mit esküvel állít? hogy e démoni nő lényében földöntúli erély, transcendent életenergia rejlik?... tál­ tos erő, mellyel babonázni, de sőt gyógyítani képes? Véghezvitte valóban a bojnyik búskár senyvesztette szülőanyján a varázs­ lást?... Hogyha mögöttem e szánban azért hever ájultan, mert megcselekedte a gyógyító rontást, lényéből kellett önként áldoz­ Szilvási Lajos

nia, lényének valamely hányadját kellett hősiesen hamuvá éget­ nie... Higgyem, ahogy valamely philosoph mondotta: hiszem, mert elhihetetlen?! Az éjben, akár négy ördög, nyargaltak a szánnal a fényessző­ rű sötétpej nóniuszok. Harmadnapon este a Tenger-Horváth János bandájának valamely foszlánya berontott Vincze-majorba. A hírhedt rabló- s tolvajtársulat immár harmadik éve hará­ molt Túl-a-Dunán, jobbára Fejér, Veszprém, Győr, Tolna s Vas vár­ megye kárára, de némely kis falkái Zalába is elkószáltak. A banda bitangjai által elkövetett útonállások, rablások, tolvajlások, dézsmaszedések s mindenféle csalások nagy számából minden kár­ vallott megye tiszti ügyésze - s velők együtt minden szolgabíró és csendbiztos is - arra gyanított, hogy legalább száz, vagy több kapcabetyárból, züllött női személyből s bűnre tanított surjánból kell állnia Tenger-Horváth János gyülevész, de igen fondorlatosán di­ rigált haramia-hordájának. 1867-ben már az sem volt kétes, hogy négy-öt, esetleg hat-hét kisebb falkában csavarogván végzik vét­ kes portyázásaikat. Legtöbbnyire vásárokra ügyekvő és vásárok­ ról hazatartó gazdáknak, lócsiszároknak, marhakereskedőknek, takácsoknak, kékfestőknek, csizmadiáknak s kalmár zsidóknak állták útját, és noha nem gyilkoltak - legföllebb némely renitens sajátjaikat csapták agyon -, olykor megesett, hogy a tetthelyeken vérében hagyták fekve az oly balgát, ki a vásáron vett állatait vagy a portékáját, s legfőképpen a pénzét megvédelmezhetni akarta. Tél derekán, Luca napjától Mátyás napjáig, mely időben vá­ sárok nem tarttattak, a Tenger-banda - kicsiny csapatokra oszol­ ván - városvégeken és falvakban, s nem ritkán majorokban fosz­ togatott: négy-öt-hat-hét kormosképű pajkos tört az előre kinézett helyre, hol aztán pénzt követeltek, s miután vagy leltek, vagy nem, nekiültek lakmározni, hogy éjfélig vagy pirkadatig degeszre zabálhassák s kapatosra vedelhessék magukat. Majd, hajnal előtt, befogattak, teliülték áldozatuk szekerét, s tovahajtottak vele, hogy napkeltéig lehetően messzire jutván, valahol az Isten háta mögött elhagyják, rábízzák sorsára a gazdátlan fogatot. (Melles­ leg: a Tenger-Horváth banda zsiványai - s erről szembeszökően esik szó számos korabeli bűnpör jegyzőkönyveiben - a hajdani A kísértet

haramják, a Bakony vadonerdeiben termett régi betyárok szokása szerint sose portyáztak lóháton; váltig gyalogszerrel, esetleg erő­ szakosan szerzett szekerekkel jártak a „dolguk” után.) Tenger-Horváth Jani bandájának hét ilyen elszánt, kapszlis karabéllyal s kurtanyelű fejszével fölfegyverzett kapcabetyárja csellengett be Vincze-majorba ez estén, pár perccel nyolc óra után. Dabronc és Ötvös-puszta irányából caplattak idáig, s bizonyára az ötvösi bükkösben kenték be korommal a kummasz képüket. Egymástól fél ölnyire, láncban, kissé sem lopakodva ropogtat­ ták talpukkal az alkonyi fagytól újfent recsegéssé kérgesedett ha­ vat. Embert nem látván se a zsellérházak előtt, se a pajtáknál, se a szérűn, se az ólak s istállók körül - ebben az órában már asztalnál könyököl, s vagy késhegyről falatoz, vagy főtt vacsorát kanalaz minden megfáradt férficseléd -, egyenest Kóp tiszttartó takaros házának kertje felé tartott a komótos léptű hét csoze. Lomhán, kényelmetesen kullogtak, noha bizton alították, hogy ahonnan a fojtott morgás hallik, rögtön elő is szökken a mérges házőrző, ádáz ugatással jelzeni jöttüket. - Üssem-e, vagy puskával...? - kérdé egy tunya, taplós hang. S nem is egy eb, nemcsak a kócos-kondor puli nyargalt ki elejbök a cifra palánkhoz, hanem egy panaszos torkú másik kutya is, Kóp intéző úr süldő vizsla-szukája. - Golyót bele, mindeggyikbe! - köpött ki a nyurga zsivány, a csapat feje. - Én a pulit... Karabélyuk kurta csövéből jóformán egyszerre csapott ki a tűz. A vadászkutya nem nyikkant. Szökkentében koponyáját érte, s tüstént meg is ölte az ólom. A házőrző pulinak tán torka alá, a szügyébe hatolt a lövés. Sikkantott, s mintha nehéz csizmával rúgták volna odább, elhemperedett a golyóbis ütésétől. Vinnyogva vonaglott kettőt-hármat, majd vicsorító szájjal utolsót hörgött, s rángó lábai önnön vérével szórták be a megtöppedt hó kérgét. Sorra nyikordultak-nyikkantak a hirtelenében sarkig kita­ szított ajtók a cselédházak tornácain. Asszony vagy lány egy se mutatta magát, csak a férfiak és a legények firtatták a sötét ma­ jorudvart, megláthatni, a tiszttartó úr lőtt-e, miközben mind-valahányan sejdítették, hogy Kóp nem lehetett, mert nincs neki duplacsövű puskája, holott az imént két dörrenetet hallottak...! Szilvási Lajos

Nagytüdejű, öblös hang zengett széjjel a tiszttartólak kertjé­ nek kapujából: - Mindenki legottan bújjon vissza a mocskos fészkibe! Hunnan akármi világosságot látok, tetvesek, üstöllést odapuskázok! Becsukódni, büdös parasztok! A hosszú istállóban az agg Ángyán elfútta a mécset. - A hétszencségit! - Kiakasztotta fogatlan szájából a pipáját. - Puskás őgyelgők! Bizonyára a Tenger-Horváth Jani bandájábul! Másfél-két esztendeje nem tekeregtek idáig... A néhai bojnyik a vén istállós vállán át maga is kilesett a sötét­ be. A zsellérházakban kialudt a pipics, kialudtak a faggyúmécsek. Megrettentek a védtelen emberek, elrémültek még ama férfiak is, kiknek vérében van még gyér maradéka legényes virtusnak, rátartias indulatoknak. Megbéklyózza a félelem őket, mert az eszökkel tudják, nagyon is tudják a keserves igazságot, hogy nincs két élete senki fiának... Hova züllik még, hova süllyed alá ez a céda világ? - kalapált bordái alatt a haragja. Nem is harag, inkább íziben ébredt öldök­ lő düh, acsargó gyilkolhatnék. - Hát a szegényembert immáron nemcsak az úrfélék rosszabbja-szemetje, de csorvasz kapcabetyár is kedve szerint legyalázhatja, büdös parasztnak becsmérelheti, piszkolhatja?! De épp oly hirtelen és váratlan, ahogy fölforrt a fejében a vér, egyszerre fagyos higgadtság lett úrrá az eszén. Meg kell fontolnia, mit cselekedjen! Okossan kéne... - sóhajtott. Csönd van már. Beözönlöttek a házba. Csak egy embert hagytak kint poszton, a zsellérpitva­ rokat szemmel tartván strázsálni a tiszttartó-lak kertjének kapu­ jából. Jó helyen áll. Odalát mindenhova. Egy is elég sokak ellen, hogyha az ő markában a fegyver... Társa, ahány van, mind oda­ bent dúl már, tör-zúz, hajigái, fölforgat szekrényt, almáriumot, kaszabol, kurkássza az éléskamarát... És ott az a keblebeteg, vér­ ző tüdejű boldogtalan asszony, a tiszttartóné, kinek úgyis meg vannak számlálva a napjai! Tán épp most húzzák le az ujjáról a köves gyűrűt, avagy épp az arany függőt tépik füle cimpájából...! - Ambrus bácsi! - Nehogy...! - jajdult föl a félszemű aggastyán. - Dehogy engedlek ki, bolond! A kísértet

- Ne lamentáljon kend! - förmedt rá. - Inkább a vadorzó fegyverit adja, de máris! - Dejszen hét esztendeje rágja a rozsda... meg aztán puska­ porom sincs! Fujtásom se... - Nem is köll. Adja, az istenfáját! Nem lődözni fogok vele! - Nem, mert téged elébb kinyúvasztanak ők... - motyogott az öreg, de fölállt egy csutri fejőzsámolyra, s kikotorta az istállóajtó szúette szemöldökfája mögé vájt rejtőhelyről azt az agyonfoldott lenzsákot, melyben a rossz rapsic-puskát tartotta. - Mihöz kez­ desz vele? - Majd meglátja, mihelyt... - A fiú föltépte az ócska zsidózsák száját, kicibálta belőle a zsírtól-portól mocskos duplacsövűt, majd elosont a sötétben a deszkadikójához. - Mert lőni, ha köll, ahhoz már nálam a forgópisztoly - mondta, miközben visszabotorkált onnan - Karikásomat is ha id’adná... így, a’. S most kilopakszok. Ne tekingessen ki utánnam! - Jajj, ne csináld... - csuklóit el a félszemű ember hangja. Magad leszól, ők meg hányan! Hét istentelen... - Én se vagyok jobb náluknál - nyelt egyet a bujdokló. - Kend arra füleljen mostantul, hogy hátha kiáltok. Majd abbul megtudja... - Maradnál inkább... Ám a fiú már odakint surrant a fövennyel fölterített itató-úton, hol a marhák és a lovak jártak vályúra. A száraz, jó homokot hét­ főn napkeltétől délig maga hordta talicskával ki e helyre, s maga szórta be vastagon ezt az utat, ne dagasszon a jószág lába a ká­ sás hóléből araszos sarat. És lám, annak a vállát-derekát fárasztó munkának maga is hasznát láthatja e percben! Nesztelenül lopa­ kodhat a száraz, lágy homokon, közelébe a tiszttartóék kertkapu­ jának, hol dideregve bokázik az őrszemül állított orv. Odahúzódott a deres gémeskút ágasfája mögé. Innen már, szűkre eresztve a szempilláit, a tiszttartóné asszony konyhájá­ ból kivilágló fénynél megmérhette magának, mennyire is van tőle a strázsa. Kilenc-tíz lépés... Közelébe sehogyse kerülhet olyannyi­ ra loppal, hogy esetlégből se neszeljen a fázós kapcabetyár. Csak idáig tart a homok, s innentől már minden léptével megreccsenthetné a ripacskos hó tetejét. Csak az ostorral kaphatja le lábáról, ránthatja a földre. Mi­ képpen a dancs Ivaniccsal tette. De akkor e jó karikás csak esetlegből volt épp a kezében. Most nem... Most, ha nem is fontolta Szilvást Lajos

meg ésszel, hogy mire kell, önkéntelen is markába adatta az agg Ángyánnal e hasznos szíjjfonatot. Mert hátul, eszének pásztori csücskében már terveit valamit vele. Most aztán nadrágjának de­ rekában a forgópisztoly, baljában félszemű jóakarójának töltetlen duplacsövűje, a jobbjában meg e hosszú, veszedelmes korbács... Vagy sikerül megtennie, mit megtenni akar, vagy vége leszen sor­ vasztó szolgasorának, vége e tétova, céljafogyott életnek! Tíz lépés? Ha kilenc, vagy nyolc, akkor se hibázhat! Ráront­ ván a bitangok strázsájára, csak egyszer forgathatja meg ezt a ke­ gyetlen pásztor szerszámot. Másodszor kandarítani nem leszen alkalma, a puskagolyó sebesebb. Hát... nem vétheti el! Csattannia kell a haramja nyakán, rá kell csavarodnia fullasztón, hogy fölhor­ kanni se bírjon a jámbor, s egyetlen rántásra a földre zuhanjon... Meglódult. Iszonyú, sziszegő-halkan metsző suhogás hasított a homály­ ba, a fagytól párátlan levegőbe. S akár egy gyilkos kígyó, vagy hó­ hérhurok, öldöklő feszesen tekerült a gyanútlan strázsa nyakára a vékony szíjjak gégét roppantó fonadéka. A satnya zsivány ernyedt markából lassúdan csúszott ki a kurta-csövű karabély. Ha ez elsül... - akadt el a néhai bojnyik lélegzete. Zökkent egyet, s eldőlt a havon, de nem dördült el a hitvány flinta. S melléje áléit le a félig fulladt rablófajzat is. Elroppant-e nyakában a gége? Velem van az Isten - mondta magában. Fölemelte a vállszíjjas karabélyt a csövénél, meglóbázta, s viszolyogva ugyan, de kemé­ nyen tarkón csapta tusával a kába csavargót. Eltellik majd némi idő, mire elsőt moccan s éled e félholt lőcsöngörcs - gondolta, s belefektetvén tenyerébe a puskát, megtapogatta a cső végében a sárkányt. Lám csak, föl sincs húzva! Ezért nem sült el, hál’ Isten! Lecsavarta a vastaginas nyakról karikásának ráduzzadt szíjjfonatát, s behajította a kertbe az ostort is, meg az Ángyán Ambrus rozsdás rapsic-puskáját is. A tiszttartó-lak konyhájában már magabízón dombéroztak, s bort vacsoráltak a jómadarak. Nyilván szagról is nyomban rá­ leltek az éléstárra, s benne a türjei óborral teli pincetokokra, az intéző járandósági borára. A konyha bepárásult ablakszemeit szilaj ordítások, rácsáros, elégült rikkantások rezgették odabentről. Hogyha a félszemű Án­ A kísértet

gyán onnan az istállóajtóból jól számlálta meg őket, hatan ortályoznak a tiszttartóné mindég tiszta, kiglancolt konyhájában. A fejbecsapott szarházi silány karabélyából, ha valóban töltve van, egyet lőhet rájok. A forgópisztolyból ötöt is lőhetne, ötöt, ha tehetné. Ám avval csakis akkor lőhet másodikat, ha egyéb lehetése - ne adja az Isten! - végképp nem marad. Akkor, hogyha netán őt sebzi halálra akármelyik orv, rájok lövi végerejével minden töl­ tényét. Mert akkor már, holtában, senki se vallathatja a néma sehonnait arról, hogy ugyan honnan s milyen úton-módon tett szert erre a ritka lövőfegyverre. E Colt pisztolynak a titka titok marad egyszer s mindenkorra... Az ő titka, s a Pongor nemzetes úré! Megmarkolta a drága revolver hűvös agyát. Lassúdan húzta ki nadrágszíjja szorításából. Szentestén múlott esztendeje annak, hogy ajándékképpen kapta a paphegyi piktortól, ki midőn a kezé­ be adá, így szólott: „Ötlövetű Colt. Van már hattöltényes is, ám de epéldányt én használtam, s ismerem értékét..." Mily félszeg volt, ahogy átnyújtotta e hosszúcsövű, de kecses fegyvert...! Rápillantott a derengő gyönge világosságban, mely a tiszt­ tartóék konyhájából folyt ki az ablak alá. „Kívánom, sose kell­ jen senki fiának vérét ontani evvel...” - igen, még ezt is mondta a száz bajt próbált föstő. Nem kéne - sohajtott. - Senki se vethetné a szememre, hahogy gyáván, de okossan meghúznám magamat, ’szén ahány zsellérember van Vincze-majorba, lapul mindegygyik, merthogy okossan félti az életit. Én is féltem a hitvány élete­ met, ha igaz... De ha visszaosonnák Ángyán bácsihoz, Isten látja, leköpném sompolygó magamat. Ki az ördög védje meg azt a ha­ lódó asszonyt, hogyha nem én?! Az urát, Kóp tiszttartót a garáz­ dák, meglehet, épp úgy verték fejbe, miképpen az silbakjukat én. De ha nem csapták le, magába hat elvetemült csikasz ellen ugyan mire menne? S a védtelen asszony...? Maradék vérit kiköhögvén veszkődik tán, s fulladozásiba halhat... Megborzadt. Mire vár még? Meddig hagyja tivornyázni, grófkodni e féregnépséget? Bal hóna alá beszorítva az elheverített őr csövefűrészelt kara­ bélyát, jobbjában fölhúzta a Colt kakasát. Lopakodnia nem kell. Akkora már odabent a zehernyés lárma, hogy egyik se fülel kifele. S minek is? Pajtásuk a kertkapuban strázsál... A homályos ámbituson nekitámasztotta a falnak a zsákmá­ nyolt karabélyt, virágmintás, sűrűráncos szitafüggönyön átfür­ Szilvási Lajos

készve tekintett széjjel a dúlt konyhában. Megszámlálta a kormos képű kóborokat, kik a petrólámpa világánál rihonyás röhögések közepette koccintgattak az éléstárban lelt flaskákkal, hadonász­ tak a füstölt szálkolbászokkal, melyeket nyilván ugyanonnan, a vashorgokról szaggatlak. Megpillantotta a vérbeborult ábrázatú tiszttartót is, ki a tűzhely mellé rúgva hevert a kiszóródott hamu­ ban. S hol a tiszttartóné? Mit tettek vele? Föllökték? Megütötték? S miután elalélt, behajították a szobába? Jeges józanság szállt az eszére. Melyikkel kezdje? Melyik di­ rigál, ki parancsol a hat közül ötnek? Tán az a vikszos baj szú, félrecsapott orrú böhöm ordas, ki a tálas polcnak támaszkodva, pofájadagadtan falja a szárazkolbászt? Az lehet. Az most is kéz­ ügyben tartja, a bal karján lógatja a kurtacsövűjét, noha társai mind letevék a sajátjokat. Ott van három puska az asztalon, ott meg, az ablak alatt, még kettő. - Jó a papok bora - kurjantott, megemelve butelláját, az a csimbókos hajú kormos, kinek ábrázatját jókora késvágás is csúfí­ totta. - Silányabbat sose nyeljek! Akadjon a nyeldeklődön, akasztófáravaló - vágott a kilincsre a csuklójával, s rúgott is, táruljon sarkig az ajtó. - Ácsi, pogányok! Forgópisztolya torkolatából sárgásán lobbant ki a lőpor láng­ ja. - Ne mozduljon meg senki se - szisszent rájok az ajtó rézpántos küszöbéről. - Oda less! - mutatott a revolver karcsú csövével a félrecsapott orrú, szemegúvadt kapcabetyárra, kinek keze görcs­ be szorult a boros flaskája nyakán. - Lássátok! A lőtt alak egyet sem nyikkant. Szügye táján vér buggyant ki a pitykés lajbi koszos, zsírfoltos posztójából. Sebzett teste derék­ ben csuklott meg, s jóformán lomhán roggyant le a kőpadlatra. - Melyiktek örökli a pár csizmáját? - lépett egyet előre. - Mi az? Melyik ádáz pajkos ügyekszik utánna? - Szabad baljával kö­ zelebb húzkodta magához az asztalra dobált puskákat. - Hé, az anyád ne sirasson! Ne kacsingass félre, csipás! Ide nézz, egyenessen, bele ebbe a likba, a pisztolyoméba! Csövön markolta az egyik puskát, s mintha fokost lendített volna, tusával vágta az ablaküvegbe. Csak eztán lépett oldalvást, hogy a tört ablakszem rámájából kikiáltsa a hívást: - Ángyán bátyám! Bújjon elé kend! Szedje a lábát! A kísértet

179

Félkézzel megfordította a fűrészelt csövű fegyvert. Szeme kissé sem fordult el a latrokról. Végigtapogatta hüvelykujjával a flinta csövét, s fölvonta a sárkányát. Baljába emelvén fordította a kormosok ellen. - Na, vitézek... Most már elbökhette a ködmön alá, nadrágja szoros korcába a forgópisztolyt. Jókor. Máris nyílnak, nyikorognak a pitvarok ajtai, búvik elő, s mindjárt ide tódul minden férficseléd, meg az asszonynép zöme is. Nekik azt kell látniok itten, hogy a néma sehonnai puskával, sőt tüstént két puskával nyomja sarokba a kor­ mosképű féltucat elvetemültet. Nem volt itten senki kezében pisz­ toly, s hogyha netán /brgá-pisztolyt említene egyik-másik bortól bűzlő korcs, egykedvűn vonhat vállat a böszme beszédre, legyinthet is egyet, mondván: annyira meg voltak rettenve a gyászba bo­ rult csikaszok, hogy a csillagos égbolt is nagybőgő lön a szemökben... - Hol van a tiszttartóné asszony? - mordult rájok, s nyúlt a szabad jobbjával még egy puskáért. így már igazán két lőfegy­ vert láthatnak nála a népek. - Hol bántottátok, hova hagytátok, nyomorultak?! Mind az öt istentelen egyszeriben s egyszerre sunyított jobb­ ra, hol szűk fertályórával előbb még együtt dúltak az éléstárban. - Nem bántottuk - nyögte a konyhasarokba szorult szarhá­ ziak egyike. - Vesszek meg, varjak vájják ki a két szememet, hahogy eggy ujjal is illettem! - S mert jobb markában flaskát tartott, mocskos balját mozdította, keresztet vetni. - Magátul esett el... A néhai bojnyik erős tenyerében rúgott egyet a hitvány flinta. Az ólom a girhes kapcabetyárt bal vállán érte. - Ne óbégass, te toportyánféreg! - förmedt rá a jajos csorvaszra. - Kimondám, hallhattad, hogy senki se moccanjon! Már háta mögött csoszogott-szuszogott az öreg. - Kend, Ambrus bátyám, kapja föl azt a koszos puskát. Oda van támasztva a falhoz. - Már a kezembe - zihálta az aggastyán. - S gyűnek ám a nyo­ momba a többiek is! S csakugyan csődült az egész major, ember is, asszony is. Egy­ mást félrelöködve következtek föl a tornác téglagarádicsain. - Naca nénje - tekintett hátra a vállán át s intette magához Börcsöknét a fiú - élessze legottan a tiszttartóné asszonyt! El van Szilvási Lajos

alélva, az éléstárba keresse... Meg aztán - pillantott a tülekvő zsellérekre, kik immár egymással versengve nyomultak két oldalt melléje - nehány rossz borjúkötél is kéne, kötözni e kormosokat. Meg a tiszttartó urat is föl kéne locsolni... Weingartner Szeverin kanonok 1868 februáriusának utolsó nap­ ján levelet küldött Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úrnak Uporvárra, a Pekry-palotába. Levelében a méltóságos jószágkor­ mányzó tizenegy mérő nemesített búza-vetőmagvat s négy mérő - ugyancsak vetni való - sörárpát rendelt egykori neveltjétől, de a hivatalos sorokat más természetű abzaccal folytatta, eképpen: „Vincze-majorban nem rég vér folyt. Ama hírhedt Tenger-Hor­ váth banda nehány kullancs haramiája egy estén rátört gazdász tisztünk, Kóp intéző hajlékára. Ha emlékszel, fiam, élmondám Neked egyszer, hogy e Kóp Antal valamely fiatal rokonát, ki va­ gyonvesztett nemeseknek gyermeke, nőül szánakozásból vette, hiszen tudhatta a szörnyű valót, hogy e Moóry Edith tüdejében gyógyíthatlan a kár. Én, noha nem nyilvánítám, mindig meg­ hatva valék, hallván, mily gyengéd gondossággal kényeztetgeti (mondhatni: babusgatván ápolja) e nyers, faragatlan férfi a nála tizenkét évvel is ifjabb nagybeteget. S kit sújt a kegyetlen sors? A brigantik tévedhettek volna akármely más birtokra is errefelé, ám őket Vincze-majorba vivé a gonoszságuk. De miért írok Neked erről? Mert a galádokat éppen Vinczemajorban (Deo gratias!) érte utol balvégzetük! Úgy emlékszem, szóba került már köztünk, hogy van Vincze-major zsellérei közt egy talpraesett fiatal ficzkó, bizonyos Túli András, kivel én már több ízben végeztettem vala oly szol­ gálatokat, melyeket nem akartam bízni akármely szolgasze­ mélyre. S lám, mit ad Isten? Ebús orczájú, ám de hideg vérű alak egymaga bánt el a hét gonoszokkal: fondorlatosán meglepvén őket a tiszttartó-lak konyháján, elvette a fegyveröket, s a sa­ ját puskáikkal sebesített meg kettőt közülük. Miután pedig így a sarokba szórttá őket, Vincze-major zsellérei már könnyű szer­ rel kötözék egymáshoz a bűnösöket, kik menten másnap hű­ vösre kerültek a Szent-Grótról hívott pandúrok jóvoltából. Ama két sebesült közül egyik, bizonyos Csikesz (»Ildomos«) Andor - most már tudni lehet - túléli a vérvesztést; nem lesz akadáA kísértet

lya tehát annak, hogy a törvény színe előtt feleletre vonassák. Másik sebzett, bizonyos Kajtor (»Csuka«) Damján, kit a bá­ tor zsellér bal karján lőtt meg, két-három hét teltével ugyan­ csak gyógyultan fog bírái elé állhatni. A többi öten (mindegyik a Tenger-Horváth-féle betyárbandából) épségben várhatják bűnperüket. Zala-Szent-Grót szolgabírája egyébként czáfolatot nyilvánított a gonosztévők am a félrevivő állításáról, miszerint az a »sátánfattya bitang« uradalmi cseléd (Túli András) őket valamily »különös« lőszerszámmal megrettentvén szorította sarokba. E bárgyúságot a szolgabíró bugris fecsegésnek nyilvánítá, lévén, hogy Vincze-majorban az eskü alatt valló vala­ mennyi tanú egyhangúlag mondá Hegedős csendbiztos előtt, hogy a »néma sehonnai« (egymás közt a cselédnép így csúfolja a bátor szolgalegényt) öreg istállógazdánk titkon tartott raubschützer duplacsövűjét, valamint a betyároktól elvett két-három avítt puskát használta lövésre; jelen-voltak közül egy sem látott vala pisztolyt, »különös« typusút sem, de közönségest sem. Ezen mellékességre csupán amiatt pazaroltam a szükséges­ nél több szavakat, mert - vélem - e fejlet is arra bizonyság, hogy a hírhedt Tenger-Horváth banda zsiványai minden hájakkal meg vannak kenve, hogy alkalom adtán körmönfont kitalá­ lásokkal a törvényt félre vezetni iparkodhassanak. Ecce! Ha hajt a szavokra a csendbiztos, hát hirtelenében a bátor zsellér ellen támadt volna gyanú a fejében! Te is így ítéled a dolgot, nemde? Szerencse, hogy inkább hitt a tanúknak, mint agya­ fúrt és álnok foglyainak! Magam már hálát mondtam a gond­ viselő Istennek, hogy Hegedős csendbiztos uramnak ilyekkora bölcsességet adott. S mint én már megcselekedtem, Veled együtt bájos hitvesed is forduljon hálafohászszal az Úrhoz, ki kegyel­ mesen ellankasztá csendbiztos Hegedős Jánosban a pandúr ösztönt! Mert mit tudhatjuk mi, gyanútlan balgatagok, hogy némely esetben mily kicsiségből támad a baj! Sosem alszik az ördög; léha szeszélye szerint százféle kaczat »pottyanhat« bárki kezébe; akár egy zacskó pénz, de akár egy - forgópisztoly is!” Uporváron a Pekry-palotában Szekrényesi-Schreiner Béla tekinte­ tes úr, ki egész nap Köhler s Wawra hadsereg-intendáns tisztekkel alkudozott a tavasszal szállítandó hajdina és köles áráról, estefe­ lé vehette kezéhez Weingartner kanonok levelét, de elolvashatnia 182

Szilvási Lajos

nem sikerült. Mert abban a percben, mikor éppen a tolikéséért nyúlt, hogy a kupertát fölmetssze, Piroska komornája, a Lujza fu­ tott be utána a gyertyavilágos bibliotéka-terembe. - Tekintetes úr - hebegett a fölindult lány -, elkezdődött a va­ júdás. Úrnőm rettenetessen szenved, hányja-dobálja magát! Az a pesti szülészné kéreti, hogy sietőssen tessék elhivatni a doktort! - Máris - remegett meg Dévér uraságának torkában a szó. Menj vissza, szaladj, és mondd úrnődnek, hogy magam indulok érte! Legott... A boszorkányasszony már reggel megmondta - s egy órane­ gyeddel később Kronstein doktor helybenhagyta a vélekedését -, hogy az elnehezült ifiasszony még e napon világra hozandja az immár érett magzatot. Attól fogva a zárt kocsiszínben két befo­ gott ló állott készen az egyik félfödeles hintóval, hogy bármely minutában a Szentháromság-térre robogjon, s házából idehozza az orvost. Pár perc múltán a leendő ifjú apa már e fogattal nyargalt végig Uporvár főutcáján, hol a Szentháromság-tér fele elszáguldó Pekry-címeres hintó láttán sok helybeli mindjárt tudta - nehányan tüstént összeverődtek is egy-egy bolt portálja előtt -, hogy igen közelít, sőt netalán eljött is Pekry Piroska nehéz órája. Midőn Szekrényesi-Schreiner Béla a Szentháromság-téren a doktor kertes háza elé fordult a fogattal, a Pekry-palota emeletjén, Piroska seregnyi viaszgyertyától fényes hálójában Csépe Bozsó fölpillantott a falon függő feszület bronz Krisztus-alakjára. Töviskoszorús isten - dadogott torkában a szíve -, ki érettünk vérrel verítékeztél, adj öntelt szolgálólányod lelkének erőt, tes­ tének képességet! Uram, ki e földi világnak bűneit elvetted vala, engedd elvennem lehető részét e vajúdó drága teremtés gyötrel­ mének! Könyörülni, Uram, ne a méltatlan szolgálódon könyörülj, hanem ehhez az aszszonygyermekhez, ki halálát féli, ez ártatlan­ hoz légy kegyes és irgalmas! Láttad e lányt, Isten fia, láthattad gyönyörű bátorságát a merényben, rabszabadító vállalatunkban, mit te sugalltál és te segéltél véghez vinni nekünk. Engedd, Isten fia, hétfájdalmas anyádért engedd, hogy szenvedvén meglophas­ sam Pekry Piroska vajúdásának kínját! - Adja kezembe kezét - hullt térdre az oszlopos ágy mellé. Kulcsoljuk is össze kezünket. - Szétszakadok! - jajdult a vajúdó. - Édesanyám...! A boszorkányasszony csontos keze megszorította Piroska kezét. A kísértet

- Rám nézzen! - súgta. - Szemembe tekintsen! Mindjárt... mindjárt... mindjárt... ernyednek... gyöngülnek fájásai, édes gyer­ mek! Már érezte fejében, nyakcsigolyáiban és hátában a forróságot, a görnyesztő kínt, mely tüzesen terjedt tova izzó agyvelejéből, s mint a megolvadt ólom, csurgott egyre alább a gerincvelejében, eladdig, hol a gyilkos fájás elakadt a keresztcsontjában. Belepusz­ tulok, Istenem! - ordított kebelében a néma panasz. - Kegyelem! Méhébe hatolt az emésztő égés, mintha vörösre hevített kést forgattak volna a véres, ronggyá cafatolt húsában... Nem hallotta, mikor nyílt háta mögött a cseresznyefa-ajtó. Nem hallotta a doktor halk jóestétjét se. Siketnémán, elbénultan térdelt, merev ujjai közt a Piroska fehér, megzsibbadt, vértelen uj­ jaival. Kronstein, e tapasztalt orvosdoktor homlokaráncolván szem­ lélte az elhihetetlen látványt. Minden-perces Pekry Piroska, vonagló méhét már elhagyta a magzatvíz... tolófájások izomnyújtó, hústépő görcseitől kínzatván kellene őrjöngvén fetrengnie lucskos-gyűrt lepedőjén... S ő nem fetreng, nem remeg és nem ráng, nem hányja-dobálja magát a szülőnyoszolyáján, nem csikorítja fehér fogait! Noha homloka gyöngyös az izzadságtól, szinte sze­ líd nyugalom honol orcáján, s oly gyermeki, ártatlan bágyadtság, mintha eleddig áléit lett volna, s hirtelen ébredtében nem tud­ ná, hol lelje magát e világon. Oly elbékélten fekszik a baldachin árnyékában, mint egy szép alabástrom bábu! Unglaublich und unbegreiflich! Mit mívelt e vajúdó testtel a Pestről hívott bába, e macskaszemű asszony, ki szoborrá dermedten térdel mellette, s mintha nem is lélegzene... Unbegreiflich! Megigézte Pekry Piros­ kát, béna kezében tartva kezét? Fölövezte magára szülészi kötényét, s elvett egyet az éjjeli-szekrénykére rakott gyolcsokból, hogy fölitassa Piroska ha­ lántékáról, orra tövéről s álláról a parányi verítékgyöngyöket. - Ich bin schon hier, liebes Kind. Von nun ich verde mich um Sie kümmern. - Doktor bácsi - rebegte a színefakult, dagadtra harapdált száj -, mi lehet velem? Egyszercsak... hogyan is mondjam?... lassacskán megszelídültek bennem a borzasztó fájások. Pedig érzem már... igen, érzem ölem s ágyékom megfeszülését! Érzem, hogy kifelé tolul ő... Szilvási Lajos

eserves kikelet Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orczának szomorúsága által jobb lesz a szív. Mert minden akaratnak van ideje és ítélete; mert az embernek nyomorúsága sok ő rajta. A bölcsesség megerősíti a bölcset, inkább, mint tíz hatalmas, kik a városban vannak... Prédikátor könyve 7.3.; 8.6.; 7.19.

Miután egyesegyedül ártalmatlanná tette, s majd Vincze-major zsellérjeinek segédkezésével másnap délelőtt pandúrkézre juttat­ ta a két sebesült és öt sértetlen kapcabetyárt, a fiú jól tudta, mi vár rá: méltóságos pártfogolója elé kell állnia, számot adandó arról, mit a tegnapi estén megcselekedni merészelt. Ámde e rapportra a jószágkormányzó kanonok csak négy nap múlva kerített sort. Mert három nap s egy éj kellett neki ahhoz, hogy lecsitítsa magát, s ne haraggal támadjon rá gyámoltjára, ki újra nem átallotta kihívni a sorsot. Rendházbeli lakrészébe parancsolván a legényt, pár percig szótalanul fürkészte sötétszemű ábrázatját ama dús füstfellegen át, mit azért fútt oly sűrűvé, hogy a kékesszürke gomolygás őt ma­ gát, a tekintete némely rezzenetét leplezze, ha kell. - Igazában - mormogta szokatlan halkan - durva szigorral kellene rád ripakodnom, atyámfia. Kárhoztatnom kellene, hogy flegmán, sőt hetvenkedve csináltad, amit cselekedtél. Életedet tet­ ted kockára... s hányadszor már! Szélfútt képe fakó és horpadt, két szeme vérágas - gondolta -, holott már volt alkalma magát így-úgy kialudni a vészterhes s vér­ ontó éjszaka óta. - Csupáncsak azért nem szidlak, atyámfia, mert tovatűnt ifjúságomban jómagam is könnyelmű s túlontúl magabízó voltam. Mindazonáltal... valld meg előttem, mintha alázatosan gyónnál... igazat bégettek-e seggcsuporító félelmükben a megjuhosított far­ kasaid?! Vagyis arról szólj, igazat nyöszörögtek-e, mondván, hogy A kísértet

mikor ottan, a tiszttartóék konyhájában rájuk törtél, valamily sohasem látott lőszerszám, úgymond, egy különös, forgattyús pisztoly volt a kezedben... A bujdokló búsbarna szemében nem volt dac, de a szája se nyílott szóra. A tarfejű pap beleszívott szőke havannájába. Ha nem tudnám, hogy esetlegből sem iszik szeszeket, gondolta, hihetném könynyű részegségnek e tompa homályt vagy révedezést a szemében. Mintha jelen sem lenne... - Tehát hallgatván árulod el magad. Ergo, mégis igazságot vallottak Hegedűs komisszárius úrnak a foglyok... - Kedveborultan nézett félre, ne lássa eszetlen-bátor pártoltját. - Sapristi! Ma­ gában akaszt tengelyt hét puskás elvetemülttel! Mert fönnhéjázó a cudar, s hízelg a hiúságának a páratlan lehetés... egy szál maga elbírhatni a hét kormosképű kriminálissal! S mert hetykén bízik a forgattyús pisztolyban a dölyfös! - Fölcsattant: - Hiszen abban, csakis abban bízhattál, sors verte süvölvény! Forgattyús pisztoly! Hallatlan! Valid ki, mi fán terem az! - Magyarán... forgópisztolynak híjják - mondta ki halkan a néhai bojnyik. Lassúdan, nehezen formálta a szókat. - Jenki találmány. Ismétlő fegyver... méltóságos uram. - Forgópisztoly!... Hogy hol tettél szert, s milyen úton-módon, egy ily különös pisztolyra, nem is kérdem, hiszen úgyse felelnél rá - dőlt hátra kopottas karszékében a jószágkormányzó kanonok. Végigmustrálta tetőtől talpig a szálegyenes, szélesvállú, karcsú alakot. Most nem szomorú gőg, most valamily más fény lappang a kitágult szembogarának mélyében, gondolta. Betegség lázától, avagy elhódító párlattól ily tört a tekintet. - Mit cselekedhessek veled, ember? Mondd meg, atyámfia, mit kell tennem az oly csö­ könyössel, mint te vagy! Erre felelj meg! - Tessék adni nekem két nap szabadot - préselte rekedten a hangot taplószáraz torkából a fiú. - De ha nem, hát... eggyet. Ahogy lehet. Eggy is elég. A bagolyszemű szerzetes oly mélyet szívott a havannájából, hogy nyomban fél ujjnyit nőtt a szivar végén a finom hamu. Mek­ kora lélekerővel kellett úrrá lennie pásztori gőgjén ahhoz, hogy kilehelje e kérelmet! - Hova mennél? - Elszabadulni. Szilvási Lajos

- Cselédi sorodból... - Hogyha csak eggy napig is. - De ha nem...? - Ha nem... akkor megszöknöm fog kölleni... méltóságos uram. - Van benne tapasztaltságod. - Weingartner Szeverin fölemel­ te nehéz testét a nyikorgó karszékből. Beletette az ón hamutálba a sárga szivar maradék harmadját. - Siralomházból megszökni, tapasztaltad vala, nem lehetetlen. - Szürke szemöldjei közt két függélyes ránc gyűrődött bele homloka domborjába. - A létünk­ ből, a nyomasztó létünkből elszökni, fiam, kilátástalanabb!... S hova-merre csatangolnál, hogy a létedből egy napra, netán két napra kiszökhess? Föllélegzeni hol bírhatnál? A fiú feje lassan hátrafeszült. - Tudom én az eszemmel, méltóságos uram, hogy a kisfiamat s a szülőanyját még lopva se láthatom ottan... Uporváron, hol a Pekry nagyúr palotája a menhelyek. Isten látja a lelkem, hogy sose vinnék bajt jótévő fölkarolóikra. - S hova indulsz, hogyha nem őhozzájok? - Nem tudom. Édesapámék hajlékát is messzi kerülnöm köll. Ilyformán... nincsen célja utamnak. Tessék hinni a szómnak, mél­ tóságos uram... tessék elhinni, hogy úgy vagyok immár... mint kit zsákba kötöttek. Megfúlok fene nyughatlanságomba... ha nem hágy elszabadulni. - Lovaddal - zökkent vissza nyikorgó karszékébe a pap. - Lám, elkerekült a szemed, szélhordta kalandor! Végre, hogy egyszer bökkentnek, sőt rökönyödöttnek láthatom egykedvű fizimiská­ dat, te kevély! Magad áltatván, azt hitted pásztori gőgödben, hogy mit sem sejtek a nóniuszodról. Honnét is tudhatna felőle gyanút­ lan pártfogolód, gondoltad amúgy félvállról. S én csakugyan nem küldtem senkit utánad. Nem más látta, hanem magam, és én is csak véletlen láttam meg az ablakból, jószágkormányzósági bürómból, hogy a piskei szélmolnár éppen kiporoszkál Türjéről. Ám akkor már nem volt odakötve a szánja saroglyájához a pénzedből vásárolt kancacsikó. Mert, fittyet hányva parancsolatomra, te itt tartád a lovat, sőt fölteszem azt is, hogy kvártélyra, miképpen elő­ re kifundáltad vala, ahhoz az ácsmesterhez, a Szaksz Jánoshoz vitted. - Fölhorkant: - Mert az, kit az anyja konoknak szült, konok is marad élethosszat! A kísértet

187

Tétova kézzel nyúlt az ezüst kalamárishoz. Kinyitotta cirádás, megfeketült födelét. Magamat röstellve teszem - választott egyet a megsárgult lúdtollaiból s bizonyára azért, mert vénségemre esendő lettem. - Megmártotta a vedlett tollat. - Nem akarhatom, és elejét veszem annak, hogy megszökj. Ezen írásomra elenged Kóp tiszttartó. - A te­ nyérnyi papírszeleten meg-megsercent a kopott lúdtoll. - Ki a könynyelműbb kettőnk közül?... Oltalmazzon mindkettőnket az Úr! A fiú dideregvén tudta, hogy újra hatalmában van bűverejű sze­ retőjének. Harmadfél napja megint rálelt a boszorkányasszony igéző lelke, s mint láthatlan néma lidérc, környékezi éjhosszat, környékezi fényes nappal... Nem jelenés, nincs hangja se, mégis megbabonázta a testét, megbabonázta az elméjét is. Mint lappan­ gó láz, buja forróság bizsereg borzongó bőre alatt, s minden ki­ feszült idegét áthatja sovárgó, hívogató csábjával a csókjaparázna vajákos. Hajdani kéjek mérgei bódítják, meg-megszédíti e rontás, ámde fejében kétség nélkül tudja eszével, hogy hova várja varázs­ ló kedvese! Váltig a piskei szélmalom és a kicsiny molnáriak sej­ lik elő emlékezetének kába homályaiból, az a nádzsuppos hajlék, s az a messzi fehérlő szélmalom ott a csekély kunhalmon, hova muszka szelek vagy dalmata fúvások járnak, megforgathatni a rájok váró vézna vitorlákat... Piskére, a Bársony Jónás szélmalmába, hol eggy esztendeje jó menedékem volt, oda húz, oda csábít engem a bűbájos - döb­ bent rá hirtelenében, három nappal előbb, éjféltájt, első álmából fölrettenvén ama lágy lehelettől, mely az összeszorított száját és a behunyt szemehéját érintette meg. Abban a percben, ahogy bele­ bámult a körötte kavargó sűrű sötétbe, legottan fölrémlett a fe­ hérre meszelt malomépület, oly közel és mégiscsak távol, mintha való lett volna, de álom is egyszersmind... S a baromszagú istálló melegéből gyógyító füvek illata csapta meg orrát, az a kellemetes, keserédes szag, mit idestova két esztendeje érzett ott a bogándi vadon bükkösben, a Csépe Bozsó nyomorúságos kalyibájában, hol hajnalig egymást gyilkolták gyönyörükben. - Táltos lelke ve­ zette utánnam a vármegyebörtön mélyibe, táltos lelke talált rám Amerikában, s íme utóiért itt is, az Isten háta mögött, és mint már kétszer az áldott szánakozás késztette merész ármányra, bizonnyal most is a jótét szánakozás hajtotta eladdig, mígnem ez Szilvási Lajos

éjfélórán itten, Vincze-majorba megejtett s rámnehezült, hogy a Bársony Jónás piskei szélmalmába parancsolhasson. - Szíve va­ dul döngette a bordáit, s borsónyi verejtékcsöppek folytak alá a halántékán. - Vele szembeszegülni hiábavalóan akarnák. Meg­ babonázott messzi varázslatjával az ördöngös, megfujtá bennem a férfidacosságot vagy a gőgöt, mit a méltóságos szerzetes emleget olykor. Nem tudja, de mért is tudhatná a bagolyszemű pap, lett lé­ gyen akármily nagy tudomány a kopasz koponyájában, hogy mily förtelmes képességgel bír a bogándi boszorkány! Én láthattam a patkányjárta penészes zárkámban, mire képes a szépséges szemepárjával! Láthattam a vármegyebörtön mélyibe, hol sebzetten senyvedezék, láthattam az úri fehérnépekre való csudabársony köntösibe, s láthattam, ahogy nyáladzó bamba barommá változ­ tatta a foglárt. Mire képes hát, ha boszorkányos bujaság forralja szerelmes vérit?! Kendnek - nézett föl rá Kóp tiszttartó, miután végigböngész­ te a jószágkormányzó kanonok hevenyészve-sietve papírra vetett sorait - két nap szabadot kell adnom. Szó, ami szó, nem hallga­ tom el, hogy ilyekkora kegyben ritkán részesedik Tűrj én uradal­ mi cseléd. Ahhoz, hogy két napra elengedtessék, itt a közönséges zsellérnek legalább valamely közel-atyjafiát, szülejét vagy vér­ testvérét kell elvesztenie. Preferencia, nagy preferencia ez, mit a méltóságos kormányzó úr kendnek rendel adatni e kurta levél­ ben. S azt sem hallgatom el, de miért is titkolnám, hogy igen ked­ vemre való ezen engedvény. Kend itt a napokban olyat tett, melyre eleddig Vincze-majorban nem vala példa. - Erősen megköszörülte a torkát. - Hálálkodni nehéz nekem, ember, mégis hálát mondok kendnek. Hogyha kitűnő bátorságával rá nem tört volna a megnyomorittóinkra, beteg feleségem tán ama tartós ájulatában hal meg, minthogy a szívnek kellő éleny már-már a kevésnél is ke­ vesebb vala kórságos tüdejében, mondta az orvosdoktor, a gróti Feyér. Ha az eszméletlenség netalán csak egy óranegyeddel lön vala tartósb, élesztgetni hiába is élesztgettük volna. Miatta leendek hálás kendnek, nem magamért. - Önkéntelenül nyúlt hátra, fehér gyolcscsal bekötött tarkója fölé, hol már hegedőben volt a csekély seb, mit puskája tusával az egyik kapcabetyár ejtett a ku­ páján. - Bárha csak engem sújtott volna az aljas erőszak! - Nyelt egyet, ki ne köpje a szitkot, mely nyelvére tolult. - Ám még mielőtt útjára bocsátom kendet, mondja ki őszintén: mi okon kelt védelA kísértet

műnkre?! Hisz’ éntőlem jó szót sose, még elvétve se hallott! Sőt, mi több! ama csúfságnak se vevém elejét, mikor ellensége, a dancs Ivanics, kendet Hegedős csendbiztosnál gyanúságba keverte. - Cselédi viszály volt az, s az olyanba magát úrnak beleár­ tani nem köll - mondta ki lassúdan-kedvetlen a néhai bojnyik. - S hogy mi okon próbáltam a randa csavargóknak fölibök keve­ redni?... Alighanem annak okán, hogy más ember nem akadt, móresra taníttani őket. Igen nagy szégyen lön vala Vincze-majorra, reám is, hogyha a tiszttartóné asszonyt ótalmazni s esetleg meg­ szabadítani senki se moccanik annyi büdös... büdösnek piszkolt szolgaparasztok közzül. Kóp tiszttartó nyűtt ábrázata elkomorult. - Mire véljem e hetyke beszédet? Véljem, hogy kend akkor dühödött meg rájok, a hét zsebrákra, midőn azok egyike Vincze-major zsellérnépét pimaszul büdös parasztoknak nevezé? A fiú megelégelte tovább hallgatni a kecskeszakállú ember körmönfont kérdezősködését. Szeme közé nézett fejepólyált gaz­ dájának: - Mennem kéne, tekintetes úr. Fene gyorsan fogy a két nap, mit a méltóságos kormányzó úr volt kegyes adni nekem. - Hát induljon kend... Csépe Bozsó a Pekry-palotában Vida Márkus uramból fondorkodta-csikarta ki, merre van oly hely, hol az élő-holt Jegenyével titkon, s ha csak egy órányi időre is összetalálkozhatnék. Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr hűséges öreg kasznárja azért sietett bekocsizni a vármegye-székvárosba, hogy mielőbb - ’szén az élemedett ember gyertyáját a halál szeszélye akármely percben elolthatja - megindultan hódolhasson a dévéri domínium újszülött örököse, az alig egynapos Szekrényesi-Pekry Péter előtt. A hajdani hős Nádasdy-huszár szeme könnyes lett a fehér firhangos bölcső mellett, melyben a barnahajú kisded piciny ajkai­ val csücsörítve s időnkint aprókat cuppantva aludta az épkézláb csecsemők ártatlan, tejszagú álmát. - Mint kisuram vala egykor, a megszületése utáni napokba sóhajtott. - Áldja meg és éltesse erőbe-egészségessen a gondviselő Isten, két jó szülejének, kisuramnak s úrnőmnek, valamint nagy­ ságos alispánunknak is örvendésire! Szilvási Lajos

Könnyes öreg szeme ekkor tévedt rá a sudár delnőre, kit ides­ tova egy esztendeje, s akkor is éppencsak pár percig látott, ám emlékezetében azóta is őrizvén őrzött. Ő az! - kezdett tüstént sza­ porábban verni a szíve. E bátor dáma segélt siralomházbul szök­ hetni a hóhérkézre adandó árva fiúnak, s onnan, a lángba borult ó-vármegyeháztul is ő vezeté el az éji sötétbe a köztemető sar­ káig, hol a sírkert árkának partján rá én már úrias öltönnyel s jó hátaslóval vártam, hogy majd másfél-két nap alatt Fiúmé kikötőjibe elkísérjem! Bizony ő az! S mert a tekintetük összeakadt, később - miután vacsoráját elköltötte, s az egyik kis vendég-hálókamarába vonult - jóformán meg se lepődött attól, hogy bekopogtatván benyitott hozzá a titok­ zatos aszszony. - Vida Márkus uram - mosolyogtak rá a varázsos, zöldessárga szemek -, tekegyelmed nyomban, ahogy meglátott, tudta kiléte­ met. így van-e? - Rögtön ráösmertem az úrasszonyra. Miben lehetek szolgálatjára? - Kimondjam? - Nem köll mondani. - Hát ha nem, akkor máris szólaljon tekegyelmed! - Nem tehetem meg... - S mért nem, Vida bácsi? - Azért... mert nem köll dúlni a lelkit, a lelke nyugalmát an­ nak a bujdoklónak. Ne zavarja meg őtet az úrasszony! - Földúlni a lelkét? Mivel is dúlhatnám föl? - Szerelemmel. Vén vagyok immáron, de butának mégse tekintsen az úrasszony. - Ments’ Isten! Mért gondolja kegyelmed, hogy szerelem ser­ kentene engem, megláthatni a számkivetettet? - Mert májusba, tavaly, mikor őtet a törvény markábul sza­ badulni segitté, tettire már akkor se csupáncsak az irgalmasság vitte, hanem szerelem késztette az úrasszonyt. Letagadni ne is tessen! - Letagadhatnám, Vida bácsi, de nem hazudok tekegyelmed előtt. - Tisztességessen kérdem hát... ha valóba szerelmetesen sze­ reti, s neki jót kíván, mért készül kínzani őtet? Nem nyomorítja-e őtet eléggé, hogy szolgának lennie köll? De kiváltképp az, hogy A kísértet

e szolgasorába se megszomorított két szülejét, se kicsinyke fiát, se a gyermeke anyját nem láthatja! S hogyha netán valahogy belebékélt ebbe a bús tengésbe, minek köll újfent elkeseríteni őtet, sőt fölszíttani benne a lázadozást? - Igen elmésen forgatja a szót tekegyelmed, Vida Márkus uram. De hiábavalóan csűri-csavarja, az én szándékom erősebb. Én a mi védencünkbe, ki elcsüggedve van, éppenhogy vigaszt önthetni kívánok. S őt nem Vincze-majorban óhajtóm látni, ha­ nem lehetően másutt, alkalmas helyen. Ahhoz kéne tanáccsal lenni segítségemre kegyelmednek, hogy ugyan hova hívjam, hol válthassak szót vele. Hogyha azonban e kérést elhárítja kegyel­ med, nincsen egyéb lehetésem, mint elmenni utána Zalába, a türjei Vincze-majorba, holott csaknem bizonyos, hogy e vállalatom­ mal bajt okozok. - Kár volna... - Ha baj leszen, az már majd a kegyelmed lelkén szárad. - De ki által hívná őtet az úrasszony... ha akárhova hívhatná? - Nekem ahhoz nem kell posta se, hírviszi fullajtár se. Elismétlem, Vida bácsi csupán a tanácsát kérni kopogtattam be ke­ gyelmedhez. - Mit mondhassak? Mit? - Hogyha kegyelmed titkon akarna találkozhatni a bujdoklóval, s nem Türjén, nem Vincze-majorban... ugyan hova hívná? Erre feleljen, kereken s egyenest, ha valóban jóakarója a balsor­ súnak! - Mindig is az voltam. - Most is legyen az! - Hát... van neki... van jó embere. - Úr-e, paraszt-e? - Se úr, se paraszt. - Iparűző? - Az - Velikánban a Stejf Szepi serfőző...? Hiszen űzöttségében nem is egyszer lelt menedékre a jóravaló sváb serfőzdéjében. - Most mégse a Stejfet mondom. Hogyha azomba a Stejf Szepirül tud az úrasszony, hát... akkor már van bátorságom a tisztes serfőző hadbéli barátját is fölfödni. A balsorsú bojnyiknak e má­ sik rejtegetője a piskei szélmolnár vala, s máig is ottan, Bársony uramnál tartja az úrias öltözetit, meg némely egyéb értékit a vé­ Szilvási Lajos

dencünk. Nemrég, a karácsonyi szent napok alkalmával is ott vál­ totta ruháit. S hogyha az úrasszony mindenképp látni akarja, ki­ mondom, jóllehet inkább elhallatnám... hogy a piskei szélmalom oly hely, sőt az az eggyetlen hely, hova én odahívnám őtet. - Ezért, mit végre kimondott, holtig hálás híve leszek tekegyelmednek, Vida bácsi. - Isten látja a lelkem, hogy se a szélmolnárt, se a szélmalmát nem akartam elárulni. - Az Úr, ki valóban lát minket - nyújtotta kezét a boszorkány­ asszony az éhesen is délceg obsitosnak -, megáldja kegyelmedet egyszer azért, hogy mégiscsak hajlott a könyörgésemre. - Nehéz lélekkel... - nyúlt fáradtan a makrapipájáért Vida Márkus. - Hogy pedig eltávoztassak bármily lehető veszedelmet, kisuramtul kérni fogom, hogy a piskei útján én oltalmazhassam az úrasszonyt, mármint én ülhessek a bakra, fogatját hajtani. Bársony Jónásné asszony déltájt beütötte az ajtófélbe a bal kö­ nyökét. - Vendégünk jő - nézett rá férjeurára. A szélmolnár rábiccentett: - Hajnalba, fölébredvén, nekem úgyszintén ez volt a legelső gondolatom. S mert alkonyatóra előtt végzett a malombeli munkájával, jó­ val előbb a szokásosnál meggyújtá konyhájokban a petrólámpát, hogy feleségével majd annak a sárga világánál olvasgatván várják ki a percet, midőn odakint ádáz ugatással fogja jelezni a házőrző kuvaszuk, Purdé, ama várt vendégnek a jöttét. Minthogy, az égen vastag fellegeket hajtott éjszaknak a dal­ mata szélfúvás, már esteli hatra sötét lett. Ebben az éji sötétben a Purdé már akkor meglátta a távolból közelítő úri fogat réztükrös olajlámpásainak fényét, mikor Vida Márkus a piskei alvégről ki­ robogva, a jégvermeknél balra, a szélmalom halmának fordította a négy ló száját. A serény csaholást hallván, a meleg konyhában Bársony Jónás összetekintett álmosodó feleségével; - A látogató - bólintott. - De ugyan kicsoda? Leakasztotta a petrólámpát, s térdemerev lábát fájósán húzva kisántikált a hófoltos malomudvarra. Nocsak! - hallgatta a tompa robajt. - Négyesfogat! Ejha! A kísértet

Elbaktatott a palánkig, sarkig tárta a két kapuszárnyat, s rá­ mordult a kuvaszra: - Csihadj már, Purdé! - Szép jó estét, Bársony uram! - hallotta a bakról, s már a rekedtes hangról ráismert a keménykötésű agg emberre, ki Miklós-napkor a holtnak hitt bujdoklót Fiúmé kikötőjéből kísérte Za­ lába, a türjei Vincze-majorba. - Teringettét! Vida Márkus uram! Jó estét nálunk...! De ki légyen a bársonycsuklyás dáma, kit ennek a furcsa, erős vasalású, lőcsös, szinte parasztszekeret formázó, ám agyafúrtan féderezett kocsinak a hágcsójáról földre lelépni segél Dévér urasá­ gának katonás kasznárja? Magasra emelte a petrólámpát. - Isten hozta szerény házamba az úrhölgyet - mondá, s külö­ nös, noha nem félelmetes érzete támadt, belepillantván az üveg­ henger fényében sárgán tündöklő szempárba. - Igen nagy tisztes­ ség... Oly ijesztő szép szeme van, mint Bécsben, a császár ő fölsége zoóparkjában a pöttyös párducnak - gondolta, miközben meghaj­ totta magát. - Tessék tüstént besietni szegényes hajlékunk melegébe motyogta, miközben a prémtakaróért nyúlt, mely az út hidegétől védte a hölgyet. - Tessék... - Majd Vida Márkushoz fordult oda: Nyomba segélek, sorra kifogni, lekantározni a megfáradt lovait! - Nem időzünk, Bársony uram - rángatta elő a saroglyából Vida bácsi a nóniuszok zabbal teli vászoniszákjait. - Éppencsak, sietőssen abrakolunk - paskolt rá a rudas csődör gőzölgő hosszú nyakára -, s ha itattam is, üstöllést indulni fogunk. - Véletlen fordultak-e errefelé s portámra? A szélmolnárnak e kérdésére a sárgaszemű asszony szólt vá­ laszt: - Nem esetlegből tértünk be kegyelmedhez. Hamarost idejőni fog ő is, kivel énnekem összetalálkoznom kell... Haliga! S már mindhárman hallották a közelgő lódobogást. - Nekem avval a törvényűzte legénnyel kell itt összetalálkoz­ nom, kinek egy esztendeje Bársony uram menedéket adott e ma­ lomban. A szélmolnár hökkenten bámult rá házának váratlan vendé­ gére: Szílvási Lajos

- Ha igaz, mit gondolok... én már láttam az úrhölgyet! - Látott vala, Bársony uram, látott egy ízben. Csúnya betegség gyötré akkora hadban rokkant lábát, s mert se a Bajnóczról hívott borbély, se a környék két javasasszonya nem bírták enyhítni a fáj­ dalmát, kétségbeesésében végtére is engem hozatott ide Bársonyné asszony, jártas fuvarost küldvén érettem az Isten háta mögé, a bogándi vadonba. - Tudom, tudom immár, ámde nehéz elhinnem - rázta fejét váltig kétkedve a tagbaszakadt ember. - Hogy az úrhölgy volna valóba a kódis Csépe Bozsó... a bogándi boszorkány?! - Én kúráltam gyógykenetekkel, s lábra is állítám másfél vagy két nap alatt - fordult el az őrlőmestertől a sudár delnő. - S lám, az, kire várok, megjött ő is! A néhai bojnyik a tárt kapuban megtorpantotta a térdig sáros kancacsikót. - Uramisten! - emelte megint magasabbra a petrólámpát Bár­ sony Jónás. - Csakugyan temiattad...? A bujdokló elgémberedetten zökkent földre a kengyelből. - Adj’ Isten - mondta ki halkan, vagy tán szégyellősen. Vakí­ totta a lámpavilág, hunyorognia kellett, s nemcsak a fénytől. Nem akart belenézni a bűverejű szempárba, boszorkány kedvese sárga szemébe se. - Nem bírhattam elébb ideérni, holott úthosszat erőssen hajszoltam lovamat... Vida bácsi kivette a szárt a fiú markából. - Átfagytál is, látom. Eredj be a házba. - Ne! - súgta a szélmolnárnak Csépe Bozsó. - Vele négyszem­ közt kívánok szólani, Bársony uram. - Felelőtlen járultam hozzá szívbéli barátnéd vétkes vállalatához - hajtotta homlokát halovány hitvese térdére Szekrényesi-Schreiner Béla. - Hálából sem lett volna szabad, segédkezet adván, lehetővé tennem, hogy ismét megláthassa s a csáberejével esetleg is újra behálózhassa a sorsasivár Jegenyét, ki vigasztalan állapo­ tában gyarlón válhatik áldozatává annak a szenvedelemnek, mely fluidumként rá áradván fogja esendővé gyöngítni. Piroska a bölcső mellett ült, ugyanabban a ripsz-huzatú öblös karszékben, melyből egykor a tündérszép ifjú anya, losonczi Takách Aurélia vigyázta az csecsemő-alvását. A kísértet

- Azzal terhelned magad, édes párom - mondta merengőn -, hogy netalán te játszottad kezére barátnémnak a bujdoklót, szük­ ségtelen és túlzó önvád. Asszonyt, kit szerelem korbácsol a vá­ gyott férfi után, nem tarthatsz vissza se higgadt érvekkel, se rideg tiltással. Hogyha netán engem próbált vala tőled tiltani édesapám, én akkor... ha ugyan szöktetni akartál volna... merész daccal vál­ laltam volna, hogy elszöktess! Ne nevess ki, de sőt mosolyogni se merj! - kacagott föl halkan, s hosszú ujjaival beletúrt térdeplő férje hajába. - Be rég fésültem utolszor eképpen, öt ujjal a szög­ hajadat! Mikor is? - Vajúdásidnak megjötte előtt - csókolt bele gyermeke any­ jának tenyerébe az ifjú földesúr. - A nehány nap azonban, Péter megszületésének percéig, végtelen esztendőknek rémlett. Most már végre kimondhatom érzetemet: látszatra fegyelmesen és de­ rűlátón uralkodtam magamon, de valójában egész bensőmet oly ádáz féltés fullasztotta, minő soha. Isten tudja, miképpen bírtam volna szorongásimmal, hogyha időközben nem mondhatom újra meg újra magamnak, hogy naphosszat s éj idején is melletted vigilál s védelmez Csépe Bozsó, ez a rejtelmes, magakínzó asszony. Iránta örökké háladatos leszek, az vagyok ím’ a jelenben is, ámde ma éppen e hála okán vétettem a Rácz Eszter s főképpen a gyer­ meke ellen. Szégyen s bűntudatom, sőt baljós sejtelem is nehe­ zül rám, mert nem tudhatom, üdvös avagy veszedelmes lesz-e a számkivetettre, ha őt a barátnéd megbabonázza. Piroska feszes kebléhez vonta férjeurának szőke fejét. - Ama képességek - mondta puhán, töprengőn -, mikkel az én magakínzó nővérem bír, káros célt sohasem szolgáltak. S hogyha eleddig az éles férfieszeddel rá nem jöttél volna barátném bús tit­ kára, elárulom azt: maholnap két esztendeje annak, hogy emész­ tő, olthatlan szerelem tüze égeti őt a mi védencünkért. Hidd el hát nekem, édes párom, hogy százszor vagy ezerszer halna meg inkább, semmint egyszer veszedelmet idézzen a végzetverte legényre. Ezért nincs semmi, de semmi okod magadat vádolni. Barátném, persze csak annak utána, hogy én a világra hozám ki­ csinyünket - mozdította meg önkéntelenül kisded fia bölcsőjét -, mindenképp és minden áron megláthatni akarta szerencsétlen szeretőjét. És ha te föl nem ajállod, hogy fogatoddal utazhasson, maga is nekivágott volna, akár gyalog is, hogy fagyban-sárban, tévelygőn caplatva, de elvergődjön a piskei szélmolnárhoz. 196

Szilvási Lajos

Szekrényesi-Schreiner Béla borús szemmel leskelt be a bölcső függönyszárnyainak nyílásán. - Annak a búj dokiónak - mondta eközben olyannyira halkan, mintha magához szólott volna csupán - ugyanily kicsiny, oltal­ mazni való fia van. Piroska kökényszeme megrebbent. - Most hirtelenében ráeszméltem, mire gondoltál minded­ dig!... hogy szerelemmel a Rácz Esztert sohasem szereié az a tör­ vényűzte legény, s noha közben gyermeke anyjává is lön a leány, szerelem máig sincs benne iránta. - Igen, kedves - bólintott kedveszegetten Dévér ifjú földesura. - S bizonyos, hogy e megszomorító tényt a barátnéd, ki igazlátó képességgel bír, nemcsak sejti, de tudja is. Okkal tartok hát at­ tól, hogy a szánakozása fölött szívében a szenvedelem fog győzni, s démoni lényének kisugárzásával megbénítja esendő áldozatát, feledtetvén vele Jánoskáját is, meg a Rácz Esztert is. Pekry Piroska vigyázatosan kiemelte a bölcsőből édesdeden alvó gyermeküket. Kebléhez ölelte a hószín pólyát, s árnyékos pil­ lái alól rácsillantotta tekintete fényét férjeurára. - Vagyis hát... tisztességből kell egzáment tennie újra a bojnyiknak. De miért nem mersz őbenne olyakkora bátorsággal bíz­ ni, miként én bízom benne? A múltunkban, melyről immár mond­ hatni: közös múlt, nem adá-e bizonyságát ő már háromszor is annak, hogy becsület dolgában a pásztori vér nemesebb bír lenni akárhány címeres úr vérénél? Nem kímélt-e meg engem az őr-egyházai országúton, nagylelkűen mondva le arról, hogy kiraboljon? Majd, hamarost azután, nem származtatta-e vissza valóságos grandezzával a száz aranyat, mit azért küldtem neki, hogy lehe­ tetlenné tegye egy pimasz úri rüpőkkel megvívandó párbajodat? S végtére, midőn kívánságomra barátnőm őt onnan, hol nyugság és bizonyos jóllét is nézett volna reá, a világ túlvégéről hazahívá, nem sietett-e legottan vissza, s azóta nem él-e alázó életet itthon, hogy csecsemő ivadékának lehető közelében, s ha akármily fejle­ tek úgy hoznák, a javára leendjen? Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr is a pólya fölé hajtot­ ta fejét, akárha a hangtalanul szuszogó, sziromorcájú kisdeddel készült volna megosztani tűnődését: - Védügyvédet, konokabbat az édesanyádnál, nem lelhetne sehol sem a bojnyik, hidd el atyádnak, Péter! Bennem azonban A kísértet

az aggály el nem lankad. A nő, ki az édesanyád kínját önzetlen lopta meg, önzőn is kész lopni, ha vétkes vágy ver a szívében. S én láttam a sárga szemében a szenvedelem vad lángját, melytől nemcsak a véreszilaj fiatal, de akár egy élemedettebb és a koránál fogva lehiggadt vérű férfiú is fölgyúl és tűzbe borul. Hiszen édes­ anyád is tudja, mi történt Pongor Sámuel úrral... S a fehérfodros, gazdag hímzésű pólya fölött belecsókolt hit­ vese két telt ajka közé. A szélmalomban gyaluforgács illatú, száraz, tompa sötétség fogta hurokba s tartó talpon az egymás ölelésében tántorgó két szere­ tőt. A fiú már kábult volt a bogándi boszorkány gyöngéden buja szájától, s együtt remegett a gyönyörtől reszketeg asszonyalakkal, kit suhogó, puha kelmék födtek, s mégis, mintha mezítlen test vonaglott volna a két karjában. Nem jajdult a vakító kéjtől, mely tán pillanatokra megállította a szívét, s vérízű volt, vérízű, mint Jessica megmart ajkai... - Jessica! - súgta, akárha sóhajtás illant volna a torkából. Meg­ rándult s mindjárt megmerevült is a rátapadó asszonytest. - Kit szólítottál? - simogatta meg arcát a boszorkány méntaszagú, lihegő lélegzete. - Mint imaszó, neve úgy szakadott ki a szívedből! - Kit szólítottam volna? - ocsúdott üdvösségéből a didergő számkivetett. - Mit tettél újra velem! - Magamhoz öleltelek - ingott meg karjában Csépe Bozsó -, s te magadhoz öleltél. Vágyakozásunkban minekünk elegendő, hogyha csak egymáshoz simulunk. Emlékezz vissza pogány él­ vünkre, midőn börtönzárkádban ölelhettél! Minekünk, bűnös boldogtalanoknak, nem kellett soha nászágy, egymástól meg-mámorosodni.... - De bárha feledted volna, hogy élek! - Hát te talán feledéi engem? Nem nyargaltál-e legottan e hely­ re, megérezvén, hogy utánad esengek?! - Hagytál volna belérenyhedni sivár nyomorúságomba, cselédi soromba! - Hisz’ éppenhogy kikaparni akarlak méltatlan zselléri sorod­ ból! Megszabadítani... Szilvási Lajos

- Elmémtül szabadíts meg, eszem pusztítsd el! - nyögte re­ kedten, szívszorultan az élő-holt. - S emlékezetemnek a szűnetlen dongását hallgattasd el bennem, Csépe Bozsó! - Ha feledkezhetni akarsz - csókolt le szerelmese ajkáról egy hűs izzadságcsöppet az asszony tikkadt szája -, kövess en­ gem, vakon és elszántan! Bízd rám rontott életed, add a kezem­ be magad, s én életem árán is megváltalak, élethosszig szolgálok neked, ajnározlak, kényeztetlek, alázatosabban, mint hétfájdal­ mas Szűzanyánk szolgálta a földönjáró Jézus Krisztust! - Hallgass, káromló! - reccsent a fiú foga. - Minden igéd istentelen. - Eltaszította magától bűbájos szeretőjét. - Háborodottságodba, bolond, mire csábítasz!... Mindenfele, merre vetődék, nem okoztam-e már tán bánatot épp eleget?! - Zihálva, kifúltan támasztotta fejét a malom bálványfájának, a vastag tölgyfagerendelynek. - Tudom én, hogy tűzrevaló parázna vagyok, ki legott elgyöngül, hogyha csinossabb női személy veti rája a szép szemit, ámde mihelyt kedvit lelhette a lányba, odább áll, vissza se néz. Ily rútul hagytam el akkor a Rácz Esztert, mikor az már viselős vala, s ily csúfossan hagytam el azt a kisasszonyt is, ki amott ide­ genbe, hazátlan tengésembe magához édesgetni tudott. - Neki­ csapta kemény koponyáját a malom tetejéig nyúló bálványoszlop­ nak: - Száz vétkeimet betetézzem még eggyel, hozzá ha segéllek, eszetlen némber, fölkoncolni szelídke fiad jómódját, széjjeldúlni a gondtalan, úrias életedet! - Ha ki nem lophatlak rabságodból - óvakodott közelebb hozzá megalázott kedvese -, kezdetben csak a lelked mérged el, aztán majd időnek előtte a szép szál ifjú termeted is megrokkan a rusnya robotban!... Megbabonázhatnálak, szófogadó foglyom­ má változtathatnálak, te botor csökönyös, hogy akár gazdája nyo­ mában az eb, kullogj mellettem, míg akarom. De midőn az a rút roma vénasszony lelkembe beléojtá tudományát, megfogadám, mert elkívánta, hogy ördöngös fondorlataimmal váltig jót cse­ lekedni fogok... s ha rabommá tennélek, gonoszát cselekednék. Ámde vajon nem vétek-e még gonoszabbat, hogyha cselédi sorod­ ban hagylak megcsomorodni...? - Ahogy rendelve van, úgy leszen, én meg tűrni fogom - mar­ kolta magához durván Csépe Bozsó ajzott, vérforró, hajlékony de­ rekát a fiú. - Ne csigázz! Űzd el magad innen, eredj, fuss messzi A kísértet

- sziszegte. - Feledj el, hagyj sorsomra... legyen meg az Úr akarat­ ja fölöttem! Csépe Bozsó némán zokogott. Érett-buja asszonytestét meg-megrázta a szívfacsaró fájás, tehetetlenségének gyötrő-gyöngítő kínja. - Eressz! - jajdult könyörögve, s maradék erejével kiszakítot­ ta magát szeretőjének kőrisfakemény karjából. - Jaj, Szűzanyám, szent Mária... Háta mögött aprót vetemedvén reccsent egyet a vasveretes malomajtó. Odatámolygott. Rátette kezét a reteszre. - Gonoszhoz vagy te gonosz - nyöszörögte vacogva -, eképpen ítélt, evvel ver mindkettőnket, de kiváltképp engem a bosszúálló Úristen. Jóllétet adott egyik keze, ámde a másikkal tőled fosztott meg, örökre od’adván annak a távoli úri kisasszonynak, kit látni... e jóslatomat ne feledd!... viszontláthatni sosem fogsz! Zsíros pántján nesztelenül tárult a nehéz tölgyajtó. - Búcsúszóul adom tudtodra, csupáncsak azért, hogy korhadozásodban vigaszodra legyen... meggyógyítottam anyádat a mélabetegségéből. Még ezen éjben, két és fél órával később, Upor-Egres falu alvégén Jegenye István szegődményes számadó gulyás kisebbik fia, Miklós újfent látta a holtat, tűzvészben elégett testvérbátyja, a hírhedt bojnyik hazajáró szellemalakját. Éjféltájban, mintha kakasszót hallott volna, ijedt föl kuckójá­ ban, a konyhakemence mögött a tizenhárom s fél esztendős kölök, ám minthogy tüstént igazán is meghallhatta, mitől neszelődött mély kamaszálmából, egyszerre kiverte a csurga verejték, s üstöl­ lést rájött a hugyozhatnék is: nem mert moccanni silány takarója, a Babdi Mihály öregapjától örökölt vén-vedlett szűr izzadságpá­ rás, fülledt, gyapjúszagú melegében. Hosszú, lélegzetfojtó minuták múlottak, mire dermesztő riadalmánál mégiscsak erősebb lett suttyó koponyájában a kan­ csal kíváncsiskodhatnék, s fogait, ne kocódjanak, összeszorítván, ; résre nyitott pillái alól kilesett a kemence mögül. ; A nap-nap után makulátlan tisztára sikált asztal végén könyö­ költ a tatárbajszú kísértet, képefakultan, s mindazonáltal mégse ; olyannyira faggyúszürkén, mint aminők temetésük előtt a terített holtak. Horpadt ábrázatján sűrű, kurta szakáll feketéllett, s tán j csakis ettől volt más, mint mikoron még élt vala. 200

Szilvási Lajos

Apja se, anyja se gyújtott lámpást, nem vették le a tálasról az olajmécset se, csupán a kemence nyitott torkából sárgállott ki cse­ kélyke világosság, a lefekvés óta is élve maradt parazsak hunya fénye. S e gyönge derengésben valahogy nem volt eleven már apja se, anyja se. Mintha a sírjából hazajáró lélek láttán egyszeriben kővé változtak volna, meredten hallgattak, s nem rebbentek meg a pilláik se. Ha nem csurrantak volna le könnyek az anyja sovány, beesett orcáján, s hogyha az apja inas torkán nem szökdelt volna alá-föl az ádámcsutka, fagyos kétségbeesésében mindkettejöket holtnak, igazándi halottnak hitte volna a megrettent siheder. S ekkor a szőrösképű rém, ki karácsony-szentest óta kerülte e gyászos házat, szóra nyitotta a száját: - Édesanyámat megnézhetni, kigyógyultan láthatni, kivált­ képp emiatt vagyok itthol. Hát igaz, íme, mit ő, a vajákos vallott, hogy hálára szoríthasson. Foglalja fohásziba őtet mindég, édes­ anyám, vezekelje le rossz fia bűnit. Mert én, földterhe bitang, e mostani esten, kis idővel elébb, vele durván, háládatlan bántam. Hát mégiscsak igaz volt - rázkódott meg a konyhakemence mögött lapuló surján -, mit nemrég, kéthete sincs tán, zagyva-bolond álomnak véltem! Hogy az akkori éjfélórán konyhánkba apám bebocsátott egy sose látott, úrias öltözetű szagos asszonyságot, ki legottan anyámhoz osont be, a tiszta szobába. Nem álmodtam hát azt se, mikéntha anyám odabent a megégett testvérbátyámért, e kísértet után rítt, aztán, kis idő eltelvén, már csak fulladozott vala, mígnem végtire elfáradt, belepilledezett a keservibe. Mégse bolond álom volt hát, ’szén éppen azóta, alighanem akkori más­ napiul múlott el anyámbul az eggyügyű búskórság!... Éjféli lidérc lehetett az a női személy is, kit e percbe vajákosnak mondott test­ vérbátyámnak e kurtaszakállú mássa, hahogy mostan se csupán álmomba ül itten, az asztal végin, apám meg anyám közt... Ámde a sírjából hazajáró rémalak újfent szóra nyitotta a száját. - Indulnom köll - mondta mogorván vagy szomorún. - Agyonizzasztottam, olyannyira meghajszoltam a Sárát. Álltába, hiába terítettem pokrócot rája, szegény ló megkehesedhet, márpedig attul az Isten mentsen. S fölkelt. Mintha nem is settengő szellemalak, hanem élő ember, s élve szakasztottan deli testvérbátyám volna e beste pokolfajzat - hara­ pott nyelvébe, nehogy foga összevacogjon, a testehideg, zsíros A kísértet

nyirkában borzadozó siheder. - Haltába is épp oly szálas-vállas, akár valaha, s nem is oly rég! ’szén csak pünkösdhó elejin leszen eggy esztendeje annak, hogy hamuvá lön abba a híres tűzbe, mit ő maga gyútott! - Legalább ha harapnál pár falatot, fiam, ittholi ételbül kóstolni - tekintett föl rá félénken, könyörögve a kettejük anyja. - Levágtuk a másik hízót is, föl van füstölve a legjava, mindeggyik sódarja! Az eggyikbül, máris metszek le belülle, egyél... Ám erre csak elmosolyogta magát a halott. - Csakugyan sietős az utam. - Magára cibálta a fölső gúnyáját, s ez a gönc nem a háromgalléros felleghajtó köpönyeg volt, mit legutóbb, szentestei kísértetjárásában hordott, hanem egyszerű, cifrátlan báránybőr ködmön. - Ne nehezteljen rám. édesanyám, meg édesapám se. Vegyék olybá - nevetett föl halkan, tán maga­ csúfolván, s a zsarát hunya fényétől megvillant ördöngös szemepárja -, mikéntha az oly hazajáró lelkek, mint magam is lennék, se nem esznek, se nem isznak. Fölvette szegényes kucsmáját is, majd lehajolt, ahogy egykor, bojtári korában, s megcsókolta az apja kezét - Isten velők... Aztán, hogyha megint e vidékre vetődhetek, édesapámat merre keressem? - A hőkönyi pusztán... már ha megérem Szent György napját - mondta sóhajtva az apjuk. - Igen megelégültek voltak velem ottannék. Hőkönybe s a két szomszéd falujába tavaly, hát aztán így az idénre is engem akartak s hittak, a három község szűzgulyanyáját eggyütt érzeni. - Hogyha az Isten is engedi, legközelébb majd már ottan ke­ resem föl - mondta rekedtes hangon a kísértet. Bátortalanul meg­ igazgatta a nagykendőt anyjuknak a vállán. - Majdhogynem fele­ déin megkérdeni... testvérem, Mika, hogy’ s mint emberedik? Most elpusztítt - harapott nyelvébe a minden tagjában reme­ gő kölök. - Elragad, elvisz a sírba, hogy ott fulladjak meg... - Nem változik az - mordult föl az apjuk. - Ahogy mindég is tette, lecengöl naphosszat, s eszik, alszik. Nem tudom én, de anyád se, kitül jussolta silány természetjit. Henye, renyhe, dologtalan... - Ezt a tökéletlenségit bízvást kinövi, s megjő szorgalma is egyszer - szólt a küszöbről vissza a sírjából hazatérült rontó. 202

Szilvási Lajos

Azt, hogy a szentest alkonyulatján itthol jártam volt, említették-e netán neki? - Eggyetlen szóval se - sohajtott búsan az apjuk. - Többet a testvéred se tud annál, mennyit akármelyik ember hallott itt a fa­ lunkba felülied. Vajmi kevesset hát. Jobbára csak azt, hogy a megfékezhetlen tűzvész elemészté testedet, és valahány kormos meg füstös csontjaidat mégiscsak meglelhették, odahantolták ama ré­ szeg sírásók az uporvári öregtemetőnek a szélibe. Ennél többet a testvéred se tud, és elegendő is, hahogy ennyit. Hál’ Istennek, most is oly ébreszthetlen szunnyadoz ott a kemence mögött, a he­ lyin, hogy akár pattantyúk durroghatnának füle mellett, nem hederíttene arra se. - Jobb is - köszörülte a gégéjét a sötét jelenés. - Hát... áldás­ békesség. Ótalmazzon meg mindnyájunkat az Úristen. S a kezétől épp úgy nem nyikkant nyíltában az ajtó, ahogy ak­ kor se, midőn - minutákkal elébb-e, avagy tán egy órája? - belopta magát e keserves házba, hol egyre epedve siratja az anyja, s váltig szótalanul, de magát rágván gyászolja az apja... E kései órában Uporváron, a kaszinó kisebbik kártyázó termében huszonegy földbirtokos úr tartott szigorúan titkos összebeszélést. Mindvalahányan Horka vármegye notabilitásai voltak, többsé­ gükben - lévén élemedettebbek - hivatalviselt spektábilisok, kik­ nek váltig erélyes vélekedését mindig számos kisnemes úr követé, velők együtt voksolván, ama vármegyegyűlések szavazásaiban, hol élőbbén a disputa indulatossá vált egynémely sarkalatos themában, természetesen jobbára „financiális ügyekben”. S mint­ hogy Pekry alispán az utóbbi időkben rendre oly indítványokkal lépett föl a vármegyegyűlés pulpitusára, melyek egytől-egyig pénzbe kerültek volna (s végül csaknem minden esetben pénz­ be kerültek is), egyre szorosb szálak kezdték egymáshoz fűzni e jó urakat, kik ezernyi dologban más-más nézleteket vallottak, jellemük és természetük is sokban „diferált”, ám atekintetben, hogy more maiorum szűnetlen szűkében voltak a pénznek, valamennyien egymás alteregói lehettek volna. S íme, megint mit tervei Pekry! Keresztül vinni akarja a vár­ megyegyűlésben, hogy fölemeltessék az az egyetlen adófajta, melyiknek nagyságát nem az álladalom törvénye, hanem mind­ A kísértet

203

máig a vármegye önkormányzata, ergo a nemesség szabja meg. És ez: a háziadó, mely a vármegye pénztárába befolyván, kirekesz­ tő ig a vármegye némely közkiadásainak forrásául szolgálhat, vagyis abba se, mennyi legyen, de kiváltképpen hovafordításába a kormány sem, sőt még a király sem avatkozhat bele. Minthogy azonban 1848 óta a vármegye immár nemcsak a póroktól s más közrendűektől szedi házi adóját, ámde a birtokos úr, a nemes szintúgy köteles kifizetni a vármegyegyűlés által megszavazott és megszavazandó summát, tűrnie kell-e a pénzekevés nemes­ embernek, hogy amúgy is szűnetlen lapos erszényébe megint könyökig beletúrjon a nagyratörő s unos-untig korkívánalmakra apelláló viceispán? per se újfent avval a fenkölt érvvel, miszerint ismét a magasztos közjó oltárán fog a vármegye áldozatot bemu­ tatni, hiszen - s e tekintetben kétségnek nincs helye! - minden krajcár, mely a háziadó megtoldásával foly be a budget-be, köz­ érdekű célra, a vármegye jóformán járhatlan, tönkresilányult, kátyus-gödrös mellékútjainak jobbítására leszen ráköltve. Vitat­ ni e célnak fontosságát, és a teendő sürgősségét, senki se készül, sőt mindenki erősen óhajtja, hogy el ne akadjon, tengelye törvén, sárba ragadván... Ámde! megint hát ők, a hiteltörlesztések s a ka­ matterhek lenyomasztó súlya alatt sínylődő birtokosok nyissák ki a bukszát? Nem adóznak-e épp eleget, ha adóznak, az álladalomnak?! A tenger adópénzből, mit az egyre szegényebb birto­ kos osztály fogcsikorítva fizet be a státus kincstárába, miért csak a postautakra, az ország útjaira spendiroz az Imre, Mikó gróf, közlekedési minister? S hogyha a törvény rendeli olyképpen rogyjon le az ég rájok, kik e törvényt hozták! -, hogy a mellékesb utakat gondozni a vármegye dolga, tegyen róla, teringettét, az alis­ pán, lévén köznemes maga is, hogy azok fizessék meg az útkaparóknak meg a kőzúzóknak s az egyéb napszámos munkásoknak a bérét, kik szekerökkel avagy kocsijokkal utast fuvarozván, por­ tékát fúr mányozván, hasznot-jövödelmet húznak a közlekedések­ ből! Nemesember sose hajt pénzért fogatot, vásárra se kalmárkodni megyen, hanem útra ha kél, vendégeskedni, vigadni, a kártyát verni, borozni, netán asszonyt-lányt hódíthatni, avagy kurváknak a combjai közt éldelni sietvén kockáztat tengelyt, kereket, lovat, ergo: közlekedéseiből hasznot sose húz! Útonjárásokból nyeresé­ ge a fürge zsidóknak, kik mindenféléket eladnak-vesznek, keresetje a gyors-szekeres pórnak, meg a vásárról-vásárra ügyekvő 204

Szilvási Lajos

kézmívesnek, csizmadiának, bocskorvargának, szűcsnek, kék­ festőnek s egyebeknek van, valamint a néhány mágnásnak, kik­ nek sok-sokezer holdas latifundiumán szeszgyárak, gőzmalmok s fűrésztelepek működnek. Ezek rongálják szűnetlen-szakadatlan a szóbanforgó mellékesb utakat! Ha pedig legtöbb kárt tenni ezek tesznek mindenfele, úgy jogos és úgy lenne igazságos, ha a költségekkel is őket terhelné meg a vármegye! Ámde... Alispánunk, meg a lánya s vőura együtt tizenegyezer és valahányszáz hold földet, szántókat, szőlőket s erdőket bírnak - mondá az urak kaszinóbeli összebeszélésén bereményi Török János, ki e tit­ kos komplott egybehívását szorgalmazta. - Valójában maga Pekry se több nálunk, Upor-melléki köznemeseknél, s váltig hirdeti is, hogy a mágnásokkal szemben minden erővel védte s védi a köznemesek s más kisebb birtokos emberek érdekeit, példának okáért avval, hogy nem hagyta a vaspályát per su.ndam-bund.am a nagy latifundiumok területein át, az Upor völgyét kikerülvén, s Horka vármegye székvá­ rossá helyett Érsektornyára vezetni. E tettével - kortyolt a boros po­ harából - meg is érdemié a mi tiszteletünket, ahogy tisztelnünk kell amiatt is, hogy az önkény éveiben csökönyössen szembeszegülni merészelt fölsége magyar bérenceivel, kik még nemrég is, hatvan­ hatban, ránk kénytelenítteni próbálták, hogy a vármegye egy esz­ tendőn bévül másodjára is adjon újoncot a császár hadseregének. Alispánunk ily erényeit én letagadni nem is kívánom, még e nehéz minutában sem, mikor azt proponálom, hogy noha múltbani érde­ me számos, mégis meg kell buktatnunk őt, vajthai Pekry Pétert! Zengő szónoki hangja komorrá szürkült: - Ezt a javallatot én s még négy másik nemesúr tesszük, s megokolni csak avval óhajtjuk, mi­ szerint ő, az idők változván, tőlünk, véreitől eltávolodott. - Fölkelt a helyéről, hogy szózatja magasbról, szinte szolemnis méltósággal hangozzék. - Újra meg újra közérdekre s közjóra apellál ő, de mi­ dőn az Upor mellékét közgazdászatilag fölemelni s korigényűvé változtathatni törekszik, e célnak bűvöletében megszédülvén, de talán nem utolsó sorban vőura fondorlatjai által megtévesztve, nem átall egy bizonyos Mandelbaum Árpád, avagy inkább Kóbi nevű obskúrus pesti zsidó pénzmágnással parolázni, öregségére nyakát rideg és undok liberál elvek jármába bedugni! E rút liberál eszmék­ nek közvetlen s egyenes folyománya, barátim, az is, hogy a háziadó dolgában eszébe se ötlött oly lehetés, miszerint minekünk, kik vé­ rei volnánk, kedvezhetni akarjon. A kísértet

205

- Igaz! - horkantott közbe zekényi Nyilass László, ki az őszön igen megsértődött az alispán ifjú vejére, midőn Szekrényesi-Schreiner Béla tizennégy krajcárral kevesebbet adott búzájá­ ért, hideg elzárkózással helyben hagyván a „Ceres” részvényes társulat úgyszintén ifjú magtárkezelőjének ítéletjét, miszerint a Nyilass-birtok búzája bizony cefetül szennyes, sok benne a kon­ koly, s emiatt alapos megtisztításra szorul. - Szavam adni merem, hogy gőgös alispánunknak némely ügyekből haszna vagyon. Per exemplum, fontoljátok meg, urak, hogy még ezidén elkészül a vashíd - mutatott ki a bársonyfüggönyös ablakokon kívülre. - A híd használatáért Pekry alispán csonkakezű zsidaja s más pesti zsi­ dók fognak hídvámot szedni a köznéptől, s tőlünk, nemesektől is. Csöndessen kérdem, urak, hogy a hídvámok tetemes summájából nem csurran-e dézsma Dörner Özsébnek, Uporvár főbírájának, s egyszersmind Pekry alispánunknak a lajbizsebébe?! - Protestálok! - pattant föl az asztalvégről visnyei Könthő Gá­ bor táblabíró, ki kényszeredetten s kölletlen vett részt e kotéria ízetlen s körmönfont szószaporításában. - Nem hagyom és nem tűröm senki fiától becsmérelni a vármegye választott kormányzó­ ját, kinek együtt voksoltunk bizodalmat, tudván, hogy az ő tisztességéhöz ez életben kétség sose fért! Bereményi Török János, ki magát elnök módjára gerálta, legottan visszaragadta magához a szót, nehogy - Isten ments! - bősz pörpatvar támadjon a két úr, s nyomban a többi urak közt is. - Magam épp úgy osztom visnyei Könthő Gábor úri barátom s jó rokonom nyílt vélekedését Pekry alispánunk makulátlan tisztességéről, mint mindnyájan, kik ez asztalhoz leülénk. Gya­ núsítani vagy vádolni vajthai Pekry Péter nobilis személyét nem kívánjuk. Séd pro aris focisque populi Werböcziani, józanul ért­ sünk szót egymással, urak! Sérelmünk egyazonos, miszerint oly­ képpen ítéljük meg mindnyájan s egyhangúlag, hogy a tisztelt és érdemdús férfiú, vajthai Pekry Péter alispán immáron nem képes a vármegye ősi nemességével, mivelünk együtt érezni, mikéntha a minket senyvesztő gondok hidegen hagynák jegeces lelkét, s idegen gondok volnának szenvtelen elméjének. Ezért proponá­ lom... - Halljuk! Halljuk! - ...hogy kik e titkos konventikulumban részt vettünk, mindvalahányan forduljunk egy-egy rokonunkhoz, lehető leg­ 206

Szilvási Lajos

több nemesembert megnyerhetni ügyünknek az ápril végén öszszeülendő vármegyegyűlésig, hol majd, ha megengeditek, magam állok föl, követelni a vármegye választott kormányzójától, hogy a tisztéről magaszántából mondjon le! S mikor én kikiáltom erős követelvényünket, azon szempillantásban tüstént s egyhangúlag, mennydörgő hangon harsanjon minden hív rokonunk és elvtár­ sunk torkából majd ugyanez! Reszkettessük meg a vármegyeház ős kőfalait s boltíveit, oly magabízással lelkűnkben, mintha va­ lóban többség lennénk! Rendüljön meg a főispán, Forgách Tama gróf, de mi ennél is fontossabb, rendüljön meg a hűségében vaj­ thai Pekry Péter alispán tábora! Mert ha e tábor, alispánunk odvas koponyájú s fejbólintó nyája egetrázó hangunkat hallva meging, egyszerre olyasformán dől romba a gőgös alispán talmi hatal­ ma, miként Jerikó fala omla le Józsua kürtjeitől. S akkor mi ki­ használhatjuk a többség fejvesztett zavarát, s a lemondó Pekry helyébe akár mindjárt megválaszthatjuk alispánunkká azt a de­ rék nemesembert, ki a szíve ügyének fogja tekinteni érdekeinket! - S ez a férfiú, hadd halljuk, ki leszen?! - kérdé egy hallga­ tag úr, hárságyi Vető Dömötör, ki eleddig szótlan szortyogtatta csibukját. - Mert én ezt, urak, itt akarom megtudni, nem ott, az utolsó percben. A szúrósan gunyoros szavak elnémították a kotéria tagjait. Aztán csöndes morgás támadt, mert ki-ki nyomban a szomszéd­ jához fordult, mintha a másik, akármi okon, nálánál többet tudna a possibilis viceispánról, mármint ama méltó úri személyről, kit alispánná megtenni nekik kellend... Bereményi Török János fürkész szeme loppal végigpásztázott a gomolygó füstben ücsörgő szittyák komoran töprengő ábrázatján. Közben furtim-cinkosan összetekintett öt-hat próbált párthí­ vével, kik e kérdő pillantásra helyeslőn bólintottak: bátran szó­ lalhat! S ő erre megint fölkelt a helyéről, mondván: - Vármegye első szolgájának, alispánjának lenni... nehéz teher és kisezer fáradság! Áldozatos lélek legyen az, ki e súlyos tisztet a két vállára veszi s hordozza. Ezernyolcszáz és még vala­ mennyi forintokat ád e tömérdek fáradozásaiért egy esztendőre alispánjának a vármegye. Hogyha azonban a tízszeresét adná, av­ val sem bírhatná felelősségteljes dolga arányában honorálni e vá­ lasztott szolgáját. Én, megajállván, hogy vállamra veendeni kész A kísértet

207

lennék az alispánságnak terhét, kijelenthetem esküvel is, hogy al­ ispánná tétetni magam, nem a mondott évi fizetségért hagyom. Én, ki ezernyolcszáznegyvennyolc őszén önként állottam vala közhonvédnak, s majd a csatákban váltam főhadnaggyá, most a jelenben is önként és önzetlen lennék kész odatartani vállam, nem másért, csak azért, hogy alispánként a nemesség sorsát hő szívemen viselendjem. Bennem, urak, nemesek, hozzátok húzó véreteket lássátok, s önzetlenségemre tekintettel rezolváljatok ar­ ról, hogy bizodalmatokat bírván, elfoglalhassam-e azt a magas hi­ vatalt, mit Pekry alispántól elvenni fogunk! Elvenni... - merengett kék pipafüstje mögött kapuvári Csapó György horka-halápi szegény nemesúr, kinek első perctől nem fűlött foga ehhez az álszent komplotthoz. - Bereményi Török János, meg a többi hasonszőrű igazabbat szólna, elismervén, hogy vajthai Pekry Pétertől az alispánságot nem is annyira elvenni, de inkább elorozni akarják! Ámde midőn suttyomban körbetekintett, s látnia kellett, hogy a többi urak keze mind a magasba emelve van, ő is lustán fölnyúj­ totta a jobbját. Aztán lomhán fölcihelődött, odacsámborgott a be­ zárt ajtóhoz, megfordította a zárban a kulcsot, s tudván, hogy ki a cechet állani fogja, nem ő leszen az, kirikoltotta az ajtórésen: - Kellner! Sampányert az uraknak! A hosszú asztalnál taps csattant. Ez a taps - gondolta Csapó uram -, éppúgy szólhat a sampányernak, mint bereményi Török Jánosnak. Mert e világban nihil est tam perfectam, quod non habeat defectum, ahogy Cornelius Nepos egykor mondá, tán épp egy ugyanily conventiculumban... Talán a magános éji lovasnak kedvezhetni, az égen megszakadoz­ tak a felhők. Valahonnan a szél is előténfergett, bizonyára a zajló víz, az Upor partjáról, hol eleddig a néma berekben, a csüggő ágú, tar szomorúfüzek közt ődöngött, s egyszerre nyomába eredt a ke­ selylábú fiatal kancán fejekókadtan kocogó utasembernek, hogy elejbe kerülvén szemközt forduljon vele, és pimaszul belefüttyögjön szemehunyt ábrázatjába. A néhai bojnyik a szúrós szélre kihúzta magát a nyeregben. Azóta, midőn a hajón hetekig jóformán tétlen utaztam New York­ ból Fiúméig, sose volt alkalmam tisztességessen kialudni magam - gondolta. - ’szén ottan, Vincze-majorba, nap-nap után pitymal208

Szilvási Lajos

lat előtt, legtöbbnyire már fél háromkor fölserkennem köll, Án­ gyán bácsi nehogy megelőzzön, sőt, mire ő is kászállódani kezd, fogat is súrolhassak, szóvá ne tehesse kajánul a flancos úri szo­ kást, mi csak arra való, úgymond, hogy időnek előtte kikezdje a jó fogat is. Gyöngéden megsimogatta a kengyelvassal a kancacsikó csik­ landós véknyát, és szólt is hozzá: Te is álmos vagy, járásodon érezem. Én szánnálak is, ámde iparkodnunk köll. Közelíti a tavasz, minden napon egyre koráb­ ban szürkül, s minekünk csak virradatig bátorságos, hogy a postaúton csavarogjunk. Ám legalább addig, mielőtt ránk pirkad, hasz­ náljuk ki, hogy itten, ládd, hol alig van kátyú, könnyűd ügetésbe haladhatsz. Hogyha kivirrad az ég, úgyis lépésbe dagaszthatod újra a szántóföldeken által a sűrű sarat. Mert jóllehet itt hordozza az inge alatt utazólevelét, s a szakáll is igencsak megmásítja a képét, Horka megyében mégse tanácsos portyázó pandúrral a postaúton szemközt lovagolnia. így aztán, kivilágosodásnak előtte, e jó zúzottköves országútról újra letérnie kell, a mezőkbe, hogy ottan az olvadt hótól csúszós és csatakos, patakínzó földeken át caplasson alatta megint órákig a Sára. Pedig tegnaptól fogva, midőn az öreg Szaksz istállójában hátára vetette a nyerget, éppen elég cudarul megfárasztá e becses jószágot. Türjéről, hol a csizmáit beledugta a két kengyelbe, a piskei szélma­ lomig, hol földre szökött a nyeregből, váltig messzi kerülte a járt utakat, s így végesvégig tornyok irányában, hófoltos rétlegelőkön, süppeteg őszi vetéseken és kifagyott tarlókon, néhol meg szeke­ rek kerekétől vágott ócska csapások mentében léptette, poroszkáltatta, meg olykor, ahányszor csak lehetett, hosszabb-rövidebb ügetésbe kapatván fárasztotta e szívós, gondosan abriktolt, kezes engedelemre tanított kancacsikót. Hallgatta a Sára patáinak egyhangú, ügető dobogását, meg a négy patkóvas alól szanaszét pattogzó zúzott kődarabok ne­ szeit, s meg-meghallotta a szél muzsikáját, a bal útszélen sort álló sürgönypóznák páros porcellán cintjére tekert rézdrótok zöngését-zizegését is. Nem bóbiskolhat el újra, hiába ragadnának le megint a nehéz pillái. Ameddig bírja alatta a ló, mindaddig bír­ nia kell neki is. Nem küldé senki erővel a két szülejéhez. A méltóságos szerzetes inkább eltilthatni akarta ez úttól, megsejdítve netán, hogy loppal mégiscsak haza fog térülni, s hogyha nem is A kísértet

209

mondá ki gyanúját, a tekintete rávallott a tapasztalatos regulára, mit élte során mindent s mindennek az ellentettjét látva tanult... hogy a tékozló, ki szülői lakától messzire züllött, hazatérülvén a világból, nem vigaszt viszen, ámde tetézi a bút, mely eladdig is éppen eléggé nyomta övéit. Nem mondá ki a méltóságos jószágkormányzó e keserves igazságot, nem kétes mégse, hogy őt se­ hogy el nem ereszti, hahogy neki akkor, hirtelenében nem jut eszébe csalárdul olyat szólalni-ígérni, hogy ahhoz tartva magát, mit az ádventban Vida Márkus uram markába adott parolájával fogadott meg jótét pártfogolóinak, elkerülendi a hajlékot, hol két szülejét érette emészti a bánat. Oly álnokul és pimaszul hazudott, ahogy eddigi éltében soha még, és ím’, máris lakói érte: a szívé­ ben nyoma sincs örvendő békességnek, mert ahelyett, hogy a két szülejének látásától megnyugovást nyert volna, hitetlenséggel s aggállyal van teli lelke miattuk, de az önnön számkivetett sorsá­ nak vaksi kietlensége miatt is. Mert avval, hogy alattomosan hazasettengett, igazított-e szemernyit is elrontott, elrongyolt sorsán? Éppenhogy nem! Ahogy kétoldalt ott ültek mellette, miképpen hajdan, gyermeki éveiben, s a kemence nyitott száján kiderengő gyönge homály­ ban látta az életrótta barázdákat mindkettejük arcán, tűhegyesen szúrt elméjébe cudar tehetetlenségének feneséges kínja. Hogy őket eladdig, míg bujdosva, cselédsorban kell tengnie, sorvasz­ tó szomorúságukból megszabadítni sosem bírhatja. Boszorkány kedvese, Csépe Bozsó, láthatni, kigyógyította szülőanyját a sivár együgyűségből, mit mélabetegség néven hívnak a népek, ámde a búskórság okozóját, azt, hogy a nyájagulyás Jegenyének s Babdi Julisnak a nagyfia élethossziglan törvényfenyegette bitang, s emiatt nevenincs uradalmi cseléd leszen, ördöngös tudományá­ val se enyésztethette el. Ahhoz, hogy részint a szülői családjának, részint a saját ivadékának meg a Rácz Eszternek a sorsán is fordít­ son, nincsen egyéb lehetése, csupán az az egy, mire rágondolnia is förtelmes... hogyha tömérdek pénzre teszen szert, s immáron nem eszetlen-kergülten, mint tette, midőn űzött, vérdíjas, várme­ gyeréme betyárrá lön, hanem elvetemülten, jéghideg ésszel, céljatudón tervelve ki minden rablást! Hogy az összeharámolt pénzből Horka megyétől messzi, akárhol az ország egyik távoli túlvégében telket, s rajta esetleg házat szerzeni, meg valahány hold szántót venni lehessen, kezdetnek ha csak akkora földet, mely megtermi 210

Szilvási Lajos

családjának kenyerét. Ám ehhez legalább tizenöt-húsz százas­ bankó kéne. Tömérdek pénz! De ha volna, legottan fölkereked­ hetnének, s idehagyván Horka megyét, olyasformán verhetnének gyökeret valahol, mint Amerikában a számtalan immigrant, ki családostul nekivág ekhós szekerén a lakatlan Wesí-nek, hogy ezer meg ezer mérföldnyire megtelepedvén, idegenben, az Isten háta mögött foglaljon földet, birtokot... Elnehezült szívvel, kissé megdőlve a kancacsikó nyergében, nyargalt, olykor előre tekintve, keletnek, időben megláthatni, mi­ kor kezd el szürkülni az ég alján. De ha - immáron magaszántá­ ból - bojnyikká, urak és kupecok rémévé, elvetemült útonállóvá leszen újra, ugyan miben is fog változhatni a sorsa? Amúgy iga­ zából semmiben. Épp oly tűzhely nélküli, törvényen kívül tengő, földterhe bitang leszen akkor is, épp oly bujdokló, veszedelmek környékezte sehonnai, mint a jelenben. Mostanság is, Vincze-majorban, védtelen és olcsó prédája lehetne a törvénynek, ha akárme­ lyik áldatlan napon, és mit előre nem is sejdíthet, akármi esetlegből, váratlan rátörnének a gróti komisszáros pandúrjai. Minthogy nyilván éjszaka, álmában lepnék meg, hirtelen ébredtében még a dugott forgópisztolyt se kotorhatná ki helyéről, hogy legalább rájok lődözvén haljon! A kóbor bojnyikot ily szégyen sose érheti: cinkosa annak a céda szerencse, kinek segedelmével legtöbbnyire jókor ráérezhet a bajra, megorronthatja, ha fölvették a nyomát, s idejében elillanhat, nem hagyván, hogy bekerítsék. Ámde ha mégis megnyomják a kopók, holtáig visszalövöldözhet, nehogy élve kerítsék kézre, s föl ne magasztalhassa a hóhér. Halni ha kell, hát inkább pandúrpuska golyóbisa ontsa ki vérét, mintsem hátra­ kötött kézzel s ingujjban hurcolják az akasztódombra, hol aztán holló fogja kivájni a holt szemepárját!... S mégis, mi a könnyebb? Pelvacselédként éveken át, de netán élethosszig senyvedni, hamis néven szolgálni, avagy gonosz elszánással vinni megint vásárra a bőrét, s bűnösen összerabolni a pénzt, ama kétezeret, hogy az ország túlvégébe vihesse szeretteit? Isten tudja, minő különös lehetést ejtett el az este, midőn szemeszöktéből s otrombán szembeszegült az csengő csábítással! Bízd rám rontott életed, add a kezem be magad, s én életem árán is megváltalak, élethosszig szolgálok neked, ajnározlak... - súgta feledhetlen szeretője, a hajdani rongyos némber, kinek esztendőnyi idő is elégséges volt arra, hogy úri fehérnéppé változzék PestA kísértet

Buda fővárosban, Aranyfüggő a fülében, aranygyűrű a kezén, s csupa drága selyem meg bársony minden holmija. Gazdagon él, tetemes vagyonát bizonyára ezernyi forintokban számlálja, s mégse amúgy alamizsnálkodva, hanem félénken, szinte aláza­ tosan lehelé szíveszülte ajállatját. És hogyha nem az volnák, ki va­ gyok, tüstént-örömest hajlottam volna szavára - sohajtott. - Élnék evvel a csábíttó lehetéssel, a pénzes dáma segélyivei eljuthatni cselédi sorombul a fővárosba, hol annyi a nép, hogy tömkelegébe legott nyoma veszhet akárki sehonnainak. Szeretője lehetnék újra a hajdani Csépe Bozsónak, e jószagú, puccos szép asszonynak, akárha lehetnék gyámolított szeretője is, élősködve tekergő léha legénye, minő alakok - hallhattam Jessica bölcs öreganyjátul százszám lopják a napot csupa dúsgazdag manhattani özvegy női személyeknek szolgálatjába szegődötten... Nem! Ily ocsmány elzüllésbe sosem sűlyedne alá. Nincs oly hely a föld kerekén, hol a két keze munkájával meg ne kereshet­ né kenyerét. Ám hogyha szegényen tengne, avagy ha akármily jól is menne a dolga, helyét sose lelhetné, s ha derékalját patyo­ lattal vetnék is, nyughatlan vergődve aludna önös bűnének sú­ lya alatt. Amiatt őrlődne, utálkozván, hogy a sors kényére hagyá boldogtalan apját-anyját és csecsemő gyerekét... Nem, nem háládatlanságból, hanem őrájok gondolva alázta le jóakaró szeretőjét, otrombán ellökve magától szíves ajállatját, szűnetlen szánakozás és féltés szülte segélő szándékát. Forduljon akárhogy a csillaga, békéljen bele bár végképpen a szolgasorába, avagy szavaszegvén széjjeltépve a nyűgét, adja fejét ismét a zsiványéletre, a néhai bojnyik kísérteteként is a megszomorított két szülejének s ártatlanka fiának, kisded Jánoskájának közelében kell portyáznia. Itt kell konokul bujdosnia élve, s hogyha az Isten rendeli, itt kell halnia is. Mert Ámerikából is csakis érettük térült haza, hogy valahány­ szor baj nehezülne reájok, lehető közelükben lévén, fölibök védő kart nyújthasson, támaszra akármelyikük szorul is... Csönd, álmosító csönd vette körül, noha egyre zizegtek a sür­ gönypóznák közt feszülő rézdrótok, s a fagyos, zúzottköves úton is egyenletesen puffogtak a Sára patái. Fölötte a végtelen égen szétszakadoztak a felhők, s a fehér telihold fényében megláthatta az árnyékát, egy meggörnyedt lovasét. A sötét árny oly konokul vele tartott, mintha a fázós holdragyogástól önnön sorsa, mit ed­ digien sose látott, öltött volna való alakot, hozzá hasonlatosat. Szilvási Lajos

Beleborzongott önkéntelen ébredt gondolatába. Halandó em­ ber a sorsától éppúgy meg nem szabadulhat, ahogy torz, ám még­ iscsak a testét formázó árnyékától se szakadhat el. Isten tudja, mihöz kezdünk hamarost - fésült bele dermedt ujjaival lova sűrű sörényébe. - S ki leszen gazdád, ha a fűbe ha­ rapni fogok? Fölpillantott a kerek tányérra, mely egykedvű-lustán úszott a magasban a felhők rongyai közt. Mit jósolsz énnekem, ennek a tétova földi bitangnak - kérdé hangtalanul te kedélytelen égi leceng? Bele tudsz-e jövendőm zagyva sötétjibe látni? S mit látsz benne? Szerencsét? Avagy azt-e, mit én... ifjonti halálomat? - Öleljen bús kebelére, barátom - mondta e hajnali órában Uporváron, a Pekry-palotában Csépe Bozsó, odahajtva fejét szomo­ rú mosolyú szeretőjének csontos vállára. - Kifosztva vagyunk mindketten. Igaz, hogy ön az, ki csekélyebbet vesztett, hiszen én sose voltam méltó önhöz, Sámuel. - Ön hazug és gonosz is, ha nem átall ily rút szókat szólni ma­ gáról - hörkent föl keserűen a festő. - Ön beragyogta az életemet, s míg én majd emlényt őrzeni bensőmben képes leszek, oly tisz­ tán fog fényleni bennem a lénye, miképpen az alkonycsillag az égen. Öregségemnek előestéjén, férfikorom végórájában kaptam ajándokul önt, Erzsébet, s azt, hogy ön engem bármi csekély ideig szeretett, én annak az elridegült búj dokiónak köszönöm, kit az ön megbántott szíve ma végképp elvesztettnek vél. A kihűlt vendégszoba, hol Müller Bernátné, Csépe Bozsó éj­ hosszat könnyes szemmel s álmatlan bámulta a stukkós menynyezetet, valahogy templomszagú volt körülöttük a csonkokká törpült gyertyák lebegő füstjének fanyar illatozásától. - Tudom, ebben az életben soha többé nem fogom önt láthat­ ni, barátom - suttogta az álmatlanságtól karikás szemű asszony. - Mert mielőtt búcsút veszek öntől, meg kell vallanom azt, mit hallván meggyűlölni fog engem, s beleborzad majd, valahányszor eszébe jutok. - Ha magát rágalmazhatni akarja, szerelmem, hagyjon föl vele, még mielőtt belekezdene - csattant föl majdhogynem nyer­ sen, szinte kiáltva, a máskor váltig szavahalk nemesúr. - Önről én már a legelső légyottunk napjától tudtam, hogy velem élvezvén a parázna szerelmet, bennem mindig azt a fiút öleli s részelteti A kísértet

abban a páratlan kéjben, melyet adni csupán ön képes. Tudvántudtam, mily szándékos megtévesztésnek vagyok áldozata, s noha szűnetlen szégyen mardosta önérzetemet, nem bírtam, mert nem akartam megszabadulni alázó rabságomból. A boszorkányasszony körmei végigkarmolták a zsinóros atilla szövetjét Sámuel úr két karján. - Mily tűrhetlen kínokat állt ki, barátom! Féltékenységét el­ leplezhetni, minő akarattal kellett bírnia! - Nem voltam féltékeny - nézett félre az életeromlott férfiú. Emlékezzék, mit vallottam róla, netán akaratlanul, önnek. Csépe Bozsó szemeit sós könnyek csípték. - Mondá, hogy mikor őt házában, a paphegyi művészlakban rejtegeté, némely minutákban oly érzete támadt, mintha saját fia volna a törvényűzte zsivány. - Ez volt a való, s ma is épp így érzek iránta, olyannyiszor emlékezvén rá - ejtette golyóroncsolta szügyére az állát Sámuel úr. - Különös kegyetlensége a sorsnak, hogy miután ön ez éjen róla örökre lemondott, lényét még inkább megcsonkíthatni akar­ ja, könyörtelen eltaszítva magától engem. - Vétkeimért ver az Úr - temette a két tenyerébe halottsápadt orcáját Csépe Bozsó. - Vezekelnem kell buja hűtlenségeimért. Könyörtelenül meg kell büntetnem a ringyót, azt a mohó cafatot, ki eleddig voltam! - Fölzokogott. - Vessen meg ön is, lökjön ki a karjaiból, lökjön le a földre, tiporjon rám...! - Erzsébet! - rázta meg irgalmatlan erővel a fékeveszett őrjöngőt Pongor Sámuel. Ólomlövedék átjárta szügyéből roppant fájdalmak sajdultak szét, bordái alá s tüdejébe. - Esengek, szedje magát össze s higgadjon! - Cserepes két ajkával csókolta le bomlott kedvese bar­ na szemöldjeiről a verítékcsöppeket. - Esküszöm önnek, hogy míg élek, a kisfia és ön előtt a szerény hajlék, szőlőhegyi házam mindig nyitva leszen, mert ámbár semmi reményem, méla magányomban sohasem szűnök meg várni, s magam ámítván bizakodni... - Minő jóság lakoz önben! - Vad zokogásától gyöngülten moz­ dult, elpilledten vonta magát ki a festő szijjas-inas karjából Csépe Bozsó. Odaimbolygott a kicsiny vendégszoba ablakpárkányához. Tétova ujjai megfordították a kilincset. Sarkig tárta az ablak két szárnyát. Kintről, a barokk palota kertjének hajnalvégi homályá­ ból a hideg-csípős levegővel üdítő-friss tavaszillat osont be. - De én e nemes jóságtól megszégyenülök. Szilvási Lajos

Gyűretlen, csipkeszegélyű batiszt kendőcskéjével megtapo­ gatta sötétkarikás szeme környékét, fölitatni a könnyek száradozó nyomait. - Kiölöm testemből-lelkemből, elhűtöm a nősző gerjedelem heveit, s hűséges hitvese, tisztességes nője leszek Müller Bernátnak, alázatosan szerető férjemnek. Igen!... Hallotta, s ne feledje, barátom, bús fogadalmamat. Sírástól duzzadt szeme szórakozottan állapodott meg borjú­ bőr utazótáskáján, - Pontban nyolc órakor a postakocsin kell ülnöm - hunyta le ázott szempilláit. S így, szemehunyván mondá: - Tegnap a két úr­ tól, vacsoránk végeztével, már búcsút vettem. Most, mielőtt búcsú­ csókot válthatni Piroskához járulni fogok - csuklóit el a hangja ha el nem hágy az erőm... ím’, önnel váltok utolsó csókot, Sámuel. Úgy csókoljon, mint ki halott asszonyt, temetendő holtat csókol... Még csak félig reggeledett ki, midőn a néhai bojnyik elérte a cser­ szegi lejtőt, s bepihent a ködös völgy pereméről messzi fehérlő vén csárdába, mit emberemlékezet óta Sutyorgó-nak nevezének a népek. Rajta kívül, ahogy bekövetkezvén egy adj’ Isten-nel körbete­ kintett, hárman voltak a szellőzetlen, törkölypálinka szagától és pipafüsttől bűzös ivóban: két álmos, nemrég ébredt utasember, kik egyéb fekhely híján bizonyára a hosszú asztalon és a pádon gyötrötték éjtszakahosszat a tagjaikat, s egy ványadt, füleretkes, szürkeszakállú cigány, ki a rongyos pokrócában nyilván a sarok­ ba szorulva, a döngölt padlaton összegubódva aludt. A cigányt a fiú csoze lócsiszárnak vélte, övének gondolván ama gyékény-ekhós rossz szekeret, mely a csárda kopasz meg ritkás bodzacserje kerítésén belül állt, hálóhelyeül szolgálva a kó­ borló roma négy-öt rajkójának, meg a purdék anyjának. S az a két se-paraszt, se nem úr, kik a gémberedettségükből nyújtózkodván máris két-két verdung ördögölő pálinkával mosták le a torkukat?... Ott, hova ő is bekötötte lovát, a silány kocsiszínben lógatják fejü­ ket hitvány nyeskóik, két csenevész csődör, melyeket nem mos­ tanság szuperált ki a császár hadseregének valamely fogatos regi­ mentje. Azoknak a hátán tart valamerre e két mord, egymás közt is szótlan alak, kik - akár a cigány is - csak kölletlen morgással fogadák el az ő adj’ Isten-jét. A kísértet

- Mije van kendnek, hogy ehessek? - nézett rá a kehes csap­ iárra, ki fullasztó köhögésével küszködve került valahonnan elő. - Mit ajáll früstökre? A csárdás loppal végigmérte, ruházatjárói megláthatni, ugyan hány krajcár cincog a pórias öltözetű jövevénynél, az avíttas ködmön, a nadrág vagy a lajbi zsebében. Szép lova van, gondolhatta, s ki ilyen szép nóniuszon jár... - Két hete nyomja az ágyat az asszony - mondá hát, még egy­ re zihálva iménti erős köhögésétől. - Csak olyat bírok adni, mit én készíttek. Megteszi kendnek, hogyha pirittok némi szalonnát, s rája tojást ütök? - Adja hamar. - Pálinkát...? - Pálinkát nem iszok. Tejet innák... - Nincs tehenem. - Hát akkora víz is jó... Sietőssen hozza a früstököt. Álmosította az áporodott szag. Kedvetlen zökkent le az asz­ talvégre. Ha engedné lecsukódni a megfáradt szemeit, tüstént el­ aludna. Kihúzta magát ültében. Az asztal túlvégéről őt vizslatta a két posztódolmányos, na­ gyokat böfögő utasember. Az egyik, kinek alsó ajka olyannyira vastag volt, mikéntha dagadt lett volna, köpött egyet maga mellé, a tapasztott padlat szürke porába. - A rosseb... - dödörögte, s bosszúsan megrázta nehéz kopo­ nyáját. - Huggyoznom köll. S föltápászkodván a helyéről, sarkantyúpengetve kiténfergett az ivóból. Társa, magában motyorászva a sebtiben elnyelt pálinkától, az igencsak fénytelen ólompitykéket tapogatta, netán megszámlál­ hatni akarta az itt-ott zsírpecsétes, agyongyűrt dolmányán. A cigány a sarokban, hátát nekivetve a falnak, tetvekre avagy bolhákra vadászott mocskos, nyakaoldott inge alatt, s közben unottan szörcsögtette szederjes tülökorrában a taknyot. Ha nem volnák csikaszéhes - mondta magában a számkivetett -, fölkelnék errül a padrul, s idehagynám ezt a koszos csapszéket, meg e csorvasz népséget... De a csárdás már oda is csúsztatta eléje a horpadt óntányért, s a pirított, zsírgyöngyös szalonnaszeletre sütött két-három tikmony csiklandó szaga összefacsarta a gyomrát. Nyálát nyelve esett neki, Szilvási Lajos

s éhében majdhogynem megrágatlan nyelte magába a zsíros, tűz­ forró első falatot. Mily rusnya barom, mily gyarló féreg az emberi fajzat - sajdult meg keblében a szégyen. - Azt se tudom, mit kezd­ jek a meddő sorsommal, két sorvadozó szüleimmel s csecsemő ivadékommal, de akár eggy éhes disznó, kajtor módra zabálok. A szájafogatlan csapiár mázas korsóban vizet állított tányérja elé. - Gyógyíttó víz, olykor magam is megiszom - sípolta a rossz tüdejéből. A fiú rábólintott. Mindjárt kortyolt is a csorba cserépkorsóból. Háta mögött nyikorogva kinyílt, majd hosszút nyikkanván becsukódott is a pántjakenetlen, sírós ajtó. Az az ember térölt viszsza az udvarról, ki néhány minutával előbb szükségét elvégezni botorkált ki a csárda mögé. Nem a társához tottyant le a pad má­ sik végére, hanem karhossznyi közeibe a pórias öltözetű, immár megfontoltabban früstökölő fiatal jövevényhez. - Takaros kancád van, öcsém - fürkészte csipás szeme sarká­ ból a legényt. - Szép hosszúlábú hátas. A néhai bojnyik nem vont vállat. Rá se tekintett hívatlan padszomszédjára. Lenyelte a megrágott falatot, s rögtön le is öb­ lítette a mázas korsóból. És csak miután öklébe törülte a bajszát, pillantott oldalra, szemügyre vehetni a posztódolmányos, hajaborzas fickót. Szava csöndes volt és egykedvű: - Én kendnek nem vagyok öccse. Kialvatlan, vöröses héjú szempár firtatta a képét. - Fönnen hordod az orrod - biggyesztette le vastag száját, s könyökölt közelebb hozzája a pálinkabüdös korhely. - Hozzád ha beszélek, kajla paraszt, választ nekem illedelemmel ugass! A fiú fölbökte a bicska hegyére a früstök maradék szalonna­ falatját. Nem volt már forró a tojástól sárga szalonnadarab, mégis ráfújt, mielőtt beharapta. Komótosan, élvvel rágta, ügyet sem vet­ vén az urat színlelni merész bömhécre, ki váltig sandán vizsgálgatta az ábrázatját, mondván: - Bárki vagy is, megvásárlóm lovadat. Belepillantott a csipás szempárba, s akaratlan elmosolyogta magát: - Azt kötve hiszem. - Mért? - kérdé elvigyorodva a vastag száj. - Mindennek, mi e földön pénzt ér, ára van, és eladó is. A kísértet

217

- Meglehet - ásított egy jóízűt, bele padszomszédjának tarlós képébe. Netán szenzál e tolakvó trunkus? - Pénzt ér, van is ára, de én e lovat nem adhatom el. - Nem hát - szűkült el a sanda alak szeme. - Merthogy sose volt a tied, valld meg. De akárhol loptad, ebadta paraszt, nekem ahhoz semmi közöm. Mi az ára, öcsém?! A fiú eltette a bicskáját. - Egyszer, hallhatta, kimondtam már, s harmadszor nem fogom újra, hogy én kendnek sose voltam s nem vagyok öccse. De hogyha lovamnak az árát tudni akarja, legyen!... Hét pápaszemes bankó. Hétszáz osztrák értékű forint, nem több, nem kevesebb. Kódis kend ehhöz, ha magát még oly magabízónak mutogatja is itten. - Tréfás kópé vagy, kutyaházi - kacsintott össze az ipse a tár­ sával, ki a pad túlvégéről pipafüstöt fújva fülelt oda hozzájok. - De azért, hogy lásd, kivel is van dolgod, kaphatsz... Mennyit is érde­ mel egy lótolvaj? Hm... nem bánom... kaphatsz egy százas bankót a lopott lovadért. Szájon ha törülném ezt a pofátlan himpellért, jól esne kedé­ lyemnek - gondolta a bujdokló, de vigyázott ábrázatja vonásira. - Száz pénzt kínál kend - ingatta fejét. - Kettőnk közül ilyformán ki a tréfás? - Én irgalmatlan komolyan mondám, mit mondtam a ló árára - fagyott le a vastag szájról hirtelenében, a léha vigyorgás. - Ám ha kevesled, öcsém, hát mást is kommendálhatok. Avval az úr­ ral - sandított a komája felé - elhajtunk téged, s fékszáron fogván, a csinos kancát is, bekísérni fogunk Keszthely városba, a keszt­ helyi szolgabíróhoz!... Igen szigorú ember, ha eleddig nem haliád, nyavalyás. Majd ő, meg a nádpálcás pandúrjai számon kérik raj­ tad, akasztófáravaló, hogy ugyan ki a kárvallott. A deresre kötöz­ ve, a pálca szavára a leghetykébb lótolvaj is egykettőre beszédessé leszen. Egyhamar eldanolod magad is majd, hogy ki tulajdona volt ez a ló. No, paraszt, most szólalj, hadd halljuk, mi legyen veled?! Isten látja a lelkem, hogy nem akartam rosszat e két pálin­ kabüdös hittyesnek - mondta magában a hajdan vármegyeréme legény, s fölszegte fejét. - Ez a korhely kajsza kereste magának a bajt, s ha kereste, legitten megleli is... - Hadd lássam hát ama pápaszemes bankóját kendnek. - Ke­ serű képet fanyarított. - Legalább pénzt lássak... Szedje elő kend. Szilvási Lajos

- Mégiscsak van eszed, ha ugyan kissé lassúdan jár is - nyal­ ta körül vastag száját a rüpők. Dolmánya zsebéből gyűrött pápa­ szemes bankót vágott ki a szálkás asztallapra. - Lopott lóért több mint elegendő. A fiú, két ujja közé csippentve a bankót, kedveszegetten kelt föl az asztaltól. Lomhán odasomfordált a kicsiny s koszos ablak­ hoz, hogy a megrepedett üvegen beszűrődő hitvány reggeli fény mellett - ahogy azt a szegény embernek tennie kell, ha igen rit­ kán ily pápaszemes pénzt láthat - vizsgálatra vehesse a cirkalmas papirost, kitalálandó, mit úgyse találhat ki: vajon virtigli-e, vagy turpis hamisítmány? Odaállva az ablakhoz, hátába került a lováért ácsingózó álnok fráter eleddig szótlan társának, ki öreg gyutacsos pisztolyt hor­ dott a derékszíjára akasztott bőrtokmányban. - Higgyem-e kendteknek, hogy igaz pénzt adnak az én kis pej lovamért? - kérdé gyámoltalanul, majdhogynem mafla-bután, ahogy egy megszeppent és együgyű paraszti legény tenné a helyé­ ben. - Melyikük teszen esküt, hogy e bankó nem hamis? Ott az ivó sarkában a bolhás, szemeleske cigány, kit e helyre belépve tekergő lócsiszárnak vélt, már orrontotta, hogy üstöllést fene baj leszen ebben a rossz csárdában. Megrettenten húzta cucorka nyakát két válla közé, s e cudar percben maga is tán bolhává kívánt változni, hogy észrevehetienné legyen. - Elteheted, fattyú, a lopott ló árát - mondta legyintve a vastag­ szájú sehonnai -, mert az a császár pénze, akár bugris, de akár gróf is vegye kézbe. E szempillantásban, mint vércse a csirkére, csapott le a néhai bojnyik marka a váltig szótalan imposztor kapszlis mordályának csontberakásos agyára. Kikapta a bőrtokmányból, tenyerébe szo­ rította, eközben húzva hüvelykjével föl az ódon lőszerszám ka­ kasát. S immár, jobbjában az embert ölni való fegyverrel, nézett bele egykedvűn a lovára sovárgó kapzsi lehőc szemegúvadt róka­ pofájába. - Figyelmezzen kend! Hogyha igaz volna, holott nem igaz, hogy lótolvaj vagyok, akkor kend, s ez már okvetlen igaz, pimasz orgazda! Bagóért vásárolni lopott jószágot, krajcárral kifizetni a tolvajt, errül s ilyformán ismerszik az orgazda, mióta világ a vi­ lág. De hogy engem próbált álságossan megrövidítteni, melléfog­ va bakot lőtt kend. Mert én igaz úton szerzettem lovamat, passzus A kísértet

219

bizonyítja. S mert kend épp eggy eszekurta paraszt kárára nye­ részkedhetni akart, hát én se leszek jobb rima, s megrövidíttem kendet e pápaszemes pénzzel, mit amúgy is kész örömest, magaszántábul terveit nekem adni. S a ködmönzsebbe begyűrvén eltüntette a százas bankót. -íg y a’... S körbekerülve az asztalt, belenyomta fejébe kopott kucsmá­ ját. - Csapiáros uram - rastant szava hátra, a konyha felé, hol a szájafogatlan korcsmáros szusszanni se merve lapult. - Igen ízes früstököt ettem. Három ezüst hatos... ennyi elég-e? - Alássan megköszönöm - hallotta a háta mögül dünnyögni a megszeppent embert - Isten velők, aztán senki se merjen utánnam eredni, hahogy nem óhajt ólmot kaphatni a keblibe - mondta, begombolván mel­ lén az avítt ködmönt, majd senkire sem bojszintva kilődörgött a savanykásan büdös, emberfullasztó helyiségből. A teringettét - gondolta, midőn már puskalövésnyire távo­ lodott a koszos csárdától, s lépésből lassú ügetésbe serkentette a zabtól s a vödörnyi hidegvíztől megfrissült kancacsikót -, mi­ féle purungya, szerencsétlen fajzat vagyok én? Akárha delejvas a varrótűt vagy a bicska acélpengéjit vonja magához, azonképpen vonom egyre magamhoz az ártó embereket, kik rendre belém köt­ nek s káromra lehetni akarnak. Vincze-majorba a lőcsöngörcs Ivanics Mátyás bőszült rám, ebbe a csúf csárdába meg eggy otromba leteng, eggy ördögszarta konyik próbált a sarokba szoríttani!... Én nem akasztok tengelyt senki fiával, mégis, akárha manó taszigálna kajánul, rögtön s óhatlan erőszakba esek! S mi a vége esetrül-esetre a bajnak? Vincze-majorba az emberalázó kariká­ sommal terítettem földre a vesztemet áhíttó döhedert, itten meg olyasmi cselekvény lön a viszálynak vége, olyasmi betyárság, mit a sedria bíróság fegyverrel a kézbe, vagyishogy szándékossan el­ követett rablásnak ítél... Jó fertályórával később a mezőben messzi hajította a széllelbélelt szótlan alak hitvány mordályát. (Egy hét múlva a Nagy-Kanizsán kiadott heti hírlap, a Zalai Köz­ löny, bakarasznyi tudósításban közié, hogy a város darabontjai megfogtak két idegen, legalábbis helyben még sohasem látott lé220

Szilvási Lajos

zengőt, kik a kétes hírű Búfeledő csapszékben „csalárdul forgatták a harminczkét levelű bibliát”. Megvallattatván, a hamiskártyások elismerték, hogy már eleve spekulántos szándékkal csábítot­ ták pénzes játékra a környék némely spriccerivó kézmíveseit, s majd azt is elárulkodták, noha kényszeredetten, hogy mind­ ketten adósságok sokasága miatt „elkészült” kurtanemes birtoko­ sok, kik tönkre kerülvén, országszerte csatangolnak, s gátlástalan űzik szemfényvesztő mesterségüket, és mielőtt Kanizsára vetőd­ tek, Keszthely város „alantasb czégérd korcsmáiban osztották a nyerés lapokat, melyek egytől-egyig előre s alattomban czinkelve valának”. A két kártékony férfiú - írta a korrespondens, vé­ gezvén sorait - „most lánczon s karcsúsító koszton, a város fog­ dájában várja, hogy egy-kettőre a törvény színe elé állíttassék s feleletre vonassék”.) Miss Alison már jóval előbb, mintsem imádott neveltje, Piroska miképpen magyarul mondják - minden-órás lett, számolni kezdett ama bizonyossággal, hogy az ifjú anyának hetekig nem lesz ereje s ideje (esetleg kedve sem) olyformán dirigálni a szőnyegkészítő fábrika asszonyait, mint viselősségének idejében is mindvégig tet­ te, minden nap hosszasan és türelemmel időzvén a szövőrámák láncfonalain „hárfázó” dévéri leányok s asszonyok közt, szigorú szemmel láthatni, minő figyelemmel követik, fegyelmesen olvas­ sák-e a kőrisfa-keretre kitűzött mustrát, az alig tenyérnyi papírra kirajzolt mintát, melynek színes pontocskái szerint más-más fes­ tésű vetülékek sok-sokezernyi csomójából kell formálódnia min­ den színné-szőnyeg tükrének, rozettáinak és megannyi kicsiny díszítményének. Ki lehetne Piroska helyett szigorú szemmeltartója a sző­ nyegműhelynek, ha nem én? - gondolta a látszatra kevéssé maga­ biztos, de valójában practical természetű Miss, noha kissé fázott is e furcsa teendőtől, mert attól tartott, hogy a fürge kezű, arany­ ujjú póri fehérnépek majd összenevetnek a háta mögött (s nem is ok nélkül, hiszen ő mindmáig igencsak törve beszéli a nyel­ vüket). - Ám hadd csúfolkodjék bárki, Piroskámért készségesen elviselem, mert örömére bizonnyal fog szolgálni, ha hallja, hogy én teszem azt, mit most ő nem tehet. így a szikár angol hölgy, kit a Pekry-palotában a házi cseléd­ ség jámbor, szavacsöndes, sőt kissé teszetosza vénlánynak vélt, A kísértet

hirtelenében mindenkit meghökkentett, kimutatván, hogy nem is oly gyámoltalan aggszűz, mint gondolták, hanem éles szemű inspiciáló, ki legott meglátja a véletlenke hibát is akármelyik asszony vagy hajadon kezemunkájában. Ilyesformán elegendő volt egy-két nap is ahhoz, hogy respekt támadjon iránta, s valahányszor bete­ kint a lovagterembe, a vén boltívek alatt azonnal vége szakadjon minden csípős pletykabeszédeknek avagy dévaj kacarászásoknak. Mintha Piroska tekintetes asszony nézett volna be hozzájuk, valamennyi vászonszemélynek az ujjai tüstént szaporábban hur­ kolták a csomót, és minden ügyes kéz sebesebben csettegtette az ollót. E borús és még hideg, ám immár tavaszillattól friss reggelen is fertály nyolckor készült szemlét végezni a Miss, de alig lépett ki szobájából, nyomban megtorpant s félénken visszahúzódott, látván, hogy az egyik inas, vállán ama szembeszökően fashionable rézcsattos utazó táskával, a díszlépcsőn éppen lefelé kíséri a fővárosból jött midwife-ot, Piroska pompás idomú, párducszemű bábáját. Nem akart búcsúszót váltani ezzel a suggestive tekintetű nővel, ki iránt lelkében már a legelső perctől ösztöni ellenszenv, avagy inkább féltékenység gerjedt föl, mert úgy érezte, s e sejtelmétől akarattal sem bírt volna megszabadulni, hogy ebben a mindég halk szavú asszonyban valamily magic életerő lappang, valamily charm or fascination, mellyel nemcsak jót cselekedni, Piroska ja­ vát szolgálni, de ártani is képes lehet alkalomadtán. Thanks be to God, doktor Kronstein mellett a szülőágynál üdvös hozzáértéssel tette a dolgát, és miután megkapta fizetségét is, végre tovább áll innen, hol már nemcsak némely dőre komornyikok elméjét zavará meg a csábos bájaival, dús kebleinek kihívó kontúrjaival, telt tompora ingerlő ringásával, de ha hinni lehet - s miért ne lehet­ ne? - Piroska szemfüles komornájának, még a komoly s ábrándos festőművész, Mr. Pongor is elvesztette eszét e szemérmetesen sze­ mérmetlen wench bűnbe vivő lényétől... Ablaka csipkés firhangja mögül leskelvén várta ki, hogy a palo­ ta kocsiföljárója alól kiguruljon a hintó, melynek a bábát nyolc órá­ ra a Pest-Buda fővárosba iramló postabatárhoz kell odavinnie, és csak a félfödeles fogat eltűntével surrant ki megint a szobájából. De a lovagterembe, a palota alagsorába kanyargó hátsó csi­ galépcső földszinti fordulójában újfent meg kellett torpannia. 222

Szilvási Lajos

Abban az ajtóban, melyen át a cselédség tüzelőt hordoz föl a ter­ mek kandallóiba és a szobák kályháiba, két alakot pillantott meg. Két férfiú voltak. Az egyik: termetre öles, hegyesre kifent bajszú idegen, rőt szőrmeszegélyes, katonás mentével a széles vállain, és szintúgy prémes, de nem úri, hiszen csak kányakakas-tollas kalpaggal a széles pofacsontú, göndörbarna fején. Az a másik, kihez elfojtott hangon, sőt mintegy fenyegetvén intézte a szót, egy házi inas volt, bizonyos Tölgyes vagy Tölgyesi Ágoston, kire kényesb munkákat sohasem mertek rábízni: teríteni, asztalnál szolgálni sosem hagyták, jobbára a lábbeliket tisztíttatták vele, vagy, ha na­ gyobb vendégség volt, vele takaríttatták az urak pervátáját. Hogyan is lehet az, hogy látogatót fogad egy ily ragamuftin inas? - kérdezte magától indignáltan a Miss. - És bárki a látogató­ ja, miért ily félreeső helyen elhúzódva, s nem a szolgaszemélyzeti traktusban társáig vele? Szándéka szerint rosszalló szemmel nézett végig az ő láttára zavartan hajlongó inason, s belepillantott a kifent bajszú idegen­ nek a cserzett-barna, barázdáktól markáns arcába is. Oly rideg és keen-eyed a kemény fiziognomiája e férfiúnak gondolta -, akár egy eldurvult zsoldosnak, s mégis kétségtelenül jóképű ember. De ha jóképű is, erős a gyanúm, hogy fór certain reason rosszban sántít, egy ily gyatra lakájjal alattomban trafikálván... S miután a lovagterem ormótlan pillérei közt a szövőrá­ mák végigszemlélését tüzetesen elvégezte, eladdig nem lelhette a nyugtát, mígnem déltájt végre szerét ejtette, hogy elmondja Piroskának, mit látott ama hátsó lépcsőn. - Vallja be, my dear - nevetett ifjú úrnője -, hogy éjszaka ismét rosszul aludt ön, sőt bizonyára nyomasztó álmai voltak, akár em­ lékszik rájok, akár nem. Megesik velem is, hogy egész nap rámne­ hezül valamily rossz álom nyugtalanító hangulata, s ha ilyenkor nem tartom magamat kordában, hamis érzetek ébrednek túlajzott nervusaimban. Mégis, csak azért, hogy eloszlathassam az ön gyanúságát, hitvesem által megfaggattatom azt az inast. Good heavens! - csillant ijedelmes szikra kökénykék, hirtelen eltágult szemepárjában. - Most... most ötlött elmémbe! Minőnek mondá ábrázatját annak a férfiúnak?! - He was sharp-fea.tu.red... yes, darling - ismételte a Miss. Szeme mélyen ülő, szigorú... A kísértet

223

- Szűzanyám! - suttogta Piroska. - Ne légyen igaz baljós sej­ telmem! Hogyha... De már bizonyos volt benne, hogy az, kit Miss Alison látott a cselédlépcsőn, az a marcona férfiú nem lehetett más, mint a ko­ nok s páratlanul instinktívus Bellincs Gáspár tegzei csendbiztos. S e hidegfejű, ördögien ravasz és fáradhatlan pandúr ma a kísértet szeretője után kémlelni, a Rácz Eszter hogylétét firtathatni osont ide, már eleve s tévedhetlen tudván, hogy lelni fog oly szolgát a személyzetben, ki az özvegy lányt szakadatlanul és föltűnés nélkül szemmel tartani képes e házban, hova éppen az úrnő, Pekry Piroska fogadta be! Ámde miért nem valamely másik szolgára avagy szolgáló­ lányra vetette ki hálóját ez az éleseszű, szimatban s türelemben nagyritka kopó? Miután Szaksz János uram meleg istállójában bekötötte a jászol­ hoz, s nekiállt végigcsutakolni lovát, a fiú kikotorta zsebéből s odaadta a jótét ácsmesternek a százas bankót: - Épp eleget vártam, hogy halljam, mennyit kéne fizetnem a Sárám tartásáért. - Ettül a perctül, merthogy némi forintok té­ vedtek markomba, tovább már nem köszönömre hagyom gondjá­ ba az árvát. Ne szabadkozzon tekegyelmed e pápaszemes pénzt kézhöz venni. - Kesernyés-kedvetlen mosolyogta magát el. - Nem hullott érette verejtékem. Két görbe gazembertül szerzettem, kik maguk is, csak rájok köllött nézni, ebül szerzették. - Ejh, a teremtéssit! - forgatta a gyűrött bankót bütykös, ügyet­ len ujjai közt az öreg, s idegenkedvén csóválta sovány, csontos ko­ ponyáját. - Mért akarod, hogy az én kezem is piszkos legyen ettül a pénztül? - Dobja kegyelmed a tűzre, ha ennyire kényes. - Igen nagy könnyelműséget tennék - hajtotta vigyázatosan négyrét a nagyértékű papirost érdes tenyerén az elaggott ember, ki suhancár kora óta toport forgatván kérésé kenyerét. - Ha te tud­ nád, édes öcsém, hogy az ácsnak mennyit köll fáradnia száz pen­ gőér’... - Higgye szavamra kegyelmed - simogatta meg óvatosangyöngéden a szalmacsutakkal pejkójának csiklandós véknyát a fiú -, hogy nem senki e százas után. Egyszer majd, alkalomadtán, elmondom, mi a történetje. Mivelhogy mostan eléggé szűk az 224

Szilvási Lajos

időm. Mert illő volna napáldozat órájára, miképpen ígértem volt, odaállnom a tiszttartó úr színe elé, hadd lássa, hogy el nem vesz­ tem. S mire alkonyodott, csakugyan leemelte a kucsmáját Kóp tiszttartó meg a tiszttartóné asszony előtt. - Ügyekezzen kend, iramodjon az istállóba - recsegte az éji vir­ rasztásoktól elnyűtt, üstökecsapzott birtoktiszt, ki az intéző-lak konyhájában forró herbateával, avagy valamily más gyógyfőzettel itatta beteg feleségét. A halódó asszony lázfényes szemepárja a semmibe révedt, mintha nem ismert volna reá a legényre, ki néhanapon kikocsizni vivé. Azt is csak tűrte, akárha nem érezné, hogy a Börcsök-lány keze gyolccsal törli a homloka izzadságát. Kópnak, míg a teával itatta, a karját fogván kellett óvnia, meg ne inogjon a széken. - Ameddig kend odavolt csavarogni, e másfél napban a vén Ángyán nem győzte szapulni a két zsellért, kiket én adtam kendet pótolni az istállóba, mivelhogy azok ketten fele­ annyit sem végeznek, mint kend egymaga végez. A félszemű aggastyán ugyanezzel várta az istállóban. - Hogyha eleddig nem tudtam vala, mennyit is érsz, fiam, ebbe a másfél napba bizony megtudtam, megtanulám. Nem is értem, hogy’ bírtam ki korábban, meddig olyasfajtákkal is egyre beérnem költött, mint, teszem azt, a kevély Ivanics, meg a jópaj­ tása, Fonyár. A szemem mindég rajtok vala, szidtam is őköt, az anyjukat is, de hiába. Ki nem születik jószágszerető embernek, pálcátul se, szitokszótul se leszen soha tisztességes gondviselője becses barmoknak. Ilyesformán aztán folyvást, ’szén mit teheték, káromkodtam mérgembe, de végire is magamnak költött rendet tennem utánnok. Alig pár perc volt már csak az éjfélhez, mire ráhúzhatta ma­ gára a lópokrócot széna-derékalján a fiú. S nem tudta, nehány mi­ nutât szunnyadt-e, avagy fél órát is, mikor arra riadt, hogy a vállát rázzák. - Ébredj már, fiam, ébredj! Ángyán bácsi toporgott fekhelye mellett, oly rémülten, akárha kigyúladt volna fölöttük az istálló. - Mi baj...? - Öltözz üstöllést! A szegény asszonyka... A tiszttartóné! - rándult egyet a szíve. Lerúgta a lópokrócot. Tán a halálán van... A kísértet

Kapkodva cibálta magára az inget, a nadrágot, kapkodva te­ kerte a kapcáit, s egyszerre lökte be lábait ormótlan két csizmá­ jába. Az istállóajtóban a Börcsök-lány tipródott, várva az ő jöttét. Mért éppen a Börcsök Ilus? - fordult meg a kába fejében, de akármily bódult volt is, menten eszébe jutott, hogy azóta, midőn ama < kapcabetyároktól megrémülvén órákig nem ocsúdott eszméletre a | nagybeteg asszony, Kóp tiszttartó fölfogadá melléje a kedves-eszes lánykát, hogy reggeltől estig körötte sürögjön, lesse a kívánságait i adja kezére az orvosságot, itassa teával, etesse is olykor, majd pe- ’ dig éjjel a szomszédos helyiségben, közelében aludjon. ;j - Igen rosszul van az asszonyom, annyira fullad a vértül, ; mit a szünetlen köhögései szaggatnak föl a mellibül. - Anyjának hárászkendője alatt tördelte kezét a leány. - Kendet hívatja a tiszt­ tartó úr. A fiú már tudta, miért kellett ébrednie. Hátratekintett s rámor- í dúlt a didergő istállógazdára: - Időt hogy nyerjek, máris kantározzon föl kend két lovat. Oly fürgébbet, mint az a sárga, a Szajkó. S önkéntelenül kézen markolva, magával rántva a lányt, ló- j dúlt ki az istállóból. Csak már kint, a sötét majorudvar sárba ;■ puhult közepén, hol a csizmáik futtokban meg-megcsúsztak alat­ tuk, mondta, megint önkéntelenül: - Fene síkos. Éjjel is olvadoz. Én csak azér’ foglak, ki ne men­ jen aluliad a lábad. Élőbben a lányka esett be az intéző-lak lámpavilágos konyhá- ' jába, ahonnan már ő húzta magával beljebb a fiút, ama túlfűtött f helyiségbe, hol oly fuldoklóra köhögött-hörgött ágyán a halálpré- : dája teremtés. Kóp tiszttartó térden görnyedezett lázforró hitvese mellett. Fél karjával az összeaszott asszony test hátát támasztotta, ne dől* j jön el ültőből az erőtlen nő, ki vörösfoltos vászonkendőbe köhögte í fakó vérét, tüdejének nyákos, kórság korhasztotta cafatjait. - Itt van már az az ember - somfordált oda félénken Kóp háta í mögé a leány. - Tessen már odanézni reá, ott állong... Kóp Antal hegyes álián összetapadtak a lucskos kecskeszakáll gyér szálai. Vérágas szeme könnyes volt. A betegszoba fülledt, foj­ togató hidegétől átizzadta az ingét. Borzongott is a két vállán, há- 1 tán, derekán tapadó vászon hidegétől. Mintha nyakával mázsás ;í 226

Szilvási Lajos

terhet kellett volna emelnie, oly lassúdan mozdította fejét, hogy ránézhessen a nyurga legényre. - Azért kendet hívattam... - kezdte kinyögni, mit elmond­ hatni akart neki, ámde mikéntha dagadt nyelvével megtelt volna a szája, dadogni se bírt. A fiú már sejdítette, miért épp őt rendelte magához e megtört férfiú, Vincze-major mogorva-rideg gazdája. Hogy inkább ő, a sehonnai jöttment lássa ily állapotában, nyomorú elesettségében, mintsem akárki a régi cselédségből. Nem mert odanézni a haldoklóra, s mégis látta a lázban emésztődő gyermekszemű asszonyt, látta a vézna vállainak tehe­ tetlen rázkódását... - Mit cselekedjek, tiszttartó úr?! - hörkent rá az agyongyötrött emberre. - ’szén orvos köll, és Ángyán bácsi be is foghatta azóta a bricskát. Mert mondám neki, mielőtt idefuttam. - Hát kend tudta...? - meredt rá tompa tekintettel, majdhogy­ nem bárgyú szemmel a tiszttartó. - Igen, orvost hozni, azért hí­ vattam. Hirtelenében csönd, félelmetesen nagy, üres csönd lett. Csak a gyertyabelek sercegtek. Kóp karjában elernyedt, ám még egyre zihált a halódó aszszony. Csenevész feje hátrahanyatlott, ajkai nyitva maradtak. - Iluska - lehelte. - Vizet... - Jaj, máris - kerekült el a Börcsök-lányka kisírt szemepárja. - Hozom, hozom! - Antal... - súgta a vérfoltos, cserepes száj. - Nem kell... ne hívasd el... az orvost. - Két mély, ólomszürke üregből nyílt rá üve­ ges fényű szeme Weingartner kanonok rejtelmes sorsú pártoltjára, a szép szál zsellérre, ki ebben a télben legalább olykor, ha verő­ fényben fürdött határ, csöngettyűs szánfogaton szöktette ki innen, e házból s Vincze-majorból, kegyes ámítással két-három fertály­ órára feledtetvén vele élete végének közeledtét. - Köszönöm, hogy kész... Szent-Grótra sietvén... orvost hozni. Hiábavalóan tenné. Ólmos szemehéja megint lecsukódott. - Lépjen idébb... közelebb. Elszikkadt ujjaival valamit kikotort elgyűrt párnája alól. - Vegye, kérem... Vékonyka ezüstös lánc volt, aprócska kereszttel. - Atyám viselé... a csatákban... negyvennyolcban. Ráhagyom önre... hogy óvja. A kísértet

227

A Börcsök-lányka mosólúg vásította kezében meg-megremegett a hideg vízzel teli bögre. Ki is csurrant valamennyi belőle. - Ha kend megitatná... - pillantott föl a nálánál fejjel maga­ sabb zsellérre. Az én kezem annyira gyáva... A kurtaszakállú számkivetett odaillesztette a húnyt szemű haldokló cserepes szájához, színefogyott két ajka közé a pohár pe­ remét. Ám, szinte e gyönge kis érintéstől, megrándult és félrehanyatlott Kóp tiszttartó karjából az aszott asszonytest. Elenyésző élete legvégső görcsétől vér buggyant ki szederjes száján, híg vér, mit a kórság marcangolta kebel préselt ki utolsó hörgésével. Börcsök Ilus följajdult. - Édesanyám! - szólítá félelmében az anyját. Szép szemeit nem bírta levenni a holtról. Ezt a tetemmé dermedt testet itatta teával, mosdatgatta vizes spongyával, betakargatván is, ahány­ szor kellett? Odahúzódott a legényhez, erős karjába kapaszkodhatni, nehogy megpördüljön körülötte a forró, gyertyaszagú szoba. - Jaj, vigyen innen - nyöszörögte ki oly halkan, hogy alig hal­ lotta magát - Elalélok. - Vigye innen kend a leányt - mormolta, nem is tudván, mit mond, a kövült-kábult tiszttartó. - Vigye már! A fiú érezte, mily elgyöngülten nehezül karjára a lány. Gyerek ez még - sajdult összeszorult szívébe a szánakozás -, nemigen lát­ hatta eleddig, mennyit köll szenvedni azért, hogy végtire meghal­ hasson az élő, kit meghalni hozott e világra az anyja, miképpen minden anyák... Kivezetve a holtas házból, hagyta a jobb vállához dőlni a lány­ ka fejét, s hogy bizton megtarthassa a botladozót, átfogta meleg derekát a nehéz hárászkendő takarásában. Az intéző-lak tornácán, hol föllélekzett, újfent orrába szökött a sötétségben lebegő üdvös tavaszillat. Kikelet leszen, itt lappang a határban, a hólétől ragacsos szántások, őszi vetések barna ba­ rázdáin. S a szelíd, gyermekszemű asszonyt épp ez a kezdődő ki­ kelet ragadá el. Mért most telt be a sorsa? Nehány csillag ragyogott csak az égi magasságokban. Aláfénylettek a tiszttartó-lak előkertjének tar-kusza gallyakkal nyújtózó jázminbokraira s komoran strázsáló katonás tujafáira. Börcsök Iluska megállt. Fölpillantott a magasba. Netán csak most érezte meg, és bele is remegett, vékony derekán a kemény, Szilvási Lajos

megtartó férfikezet. Megborzongott a merészségétől, mégis rá­ szorította az ujjait erre a csontos kézre. - Ne lökjön el, engedjen karjába maradni - rebegte sután. - Meg köllött halnia őneki ahhoz, hogy mink így, legalább egygyetlen percig... - szemepárja talán valamely csillag sugarától, fölragyogott - ... kettesbe lehessünk. - Nyaka hátrafeszült. - Lát engem? - Látlak, Börcsök Iluska, pedig nem kéne - vette kezét el erő­ vel a karcsú teremtés tűzforró derekáról a fiú. - Nem akarok em­ bert ölni miattad. - Pedig embert ölni fog! Engem... - fúlt el a lány lihegő lélekzete. Szétrántotta a ködmön két szárnyát a legény mellén, s oda­ fúrta fejét a nyakához. - Mert maga ád a halálnak, hogyha nem áll útjába a bajnak, s tétlenül engedi, hogy feleségül kapjon... leteperhessen, akár egy ringyót... az a durva tahó! Nincs senki - szipogta -, ki megválthatna, csupáncsak kend... - Szájával megsimogatta a kurtaszakállú zsellér összeszorított ajkait. - Én... hagyom ám, hogy megcsókoljon. A néhai bojnyik rőt karikákat látott húnyt szemehéjja alatt. Ha netán babonásan hinne manókban, vélhetné, hogy ily ármányos rém ártja magát bele újra meg újra a rossz sorsába. A tegnapi estén ott a malomban Csépe Bozsó buja testét szabadítá rá az a csúfondáros rontó, most meg e kerge leányka parázs testébe bebújván csalná lépre megint, hogy alantas vétket cselekedtessen vele... - Kettőnk közzül, Iluska, nekem köll észnél lennem - mond­ ta olyannyira egykedvűn, ahogyan csak bírta. - De megfogadom neked itten, hol csak az Isten lát kettőnket, hogy nem hagylak od’adni a durva duhajnak! Mégiscsak volt bennem elég szusz, végigmondani... - szívott mélyet az éj hidegében terjengő tavaszillatból. De ahogy lassúdan föllélekzett, meghallotta a halk neszezést is, a kúton túlról, hova Ángyán bácsi időközben bizonyára előállott a fogattal. Hogyha nem is vert zajt az öreg, pitymallat előtt a majorban olyakkora csönd van, hogy akármi csekély külső motozásra fölérez néme­ lyik élemedettebb zsellérember. Nyilván egy-két nyúlálmú kászá­ lódott ki a vackából, s most ott toporognak a félszemű istállós, meg a bricska körül. - Nem akarja, hogy eggyütt lássanak engem kenddel? - kérdé hitevesztetten, csüggedten a lány. - Menjen hát nélkülem. A kísértet

229

Ej, te mimózavirág - simogatta magához tétova kézzel a bujdokló. - Igenis velem eggyüt fogsz odaténferkedni elejbök, hadd ; lássák a szemükkel... Amitől Kronstein doktor eleve s nem is ok nélkül tartott, alig há- ] rom heti szoptatás után bekövetkezett: miképpen - tizenkilenc esztendeje - Piroskát is csak három hétig bírta saját tejével táp- i, lálni az édesanyja, losonczi Takách Aurélia asszony, azonképpen , Piroska emlőin is csupán három hétig lakhatott jól a mohó étvá- ; gyú magzat, Szekrényesi-Pekry Péter úrfi. 1 Ilyesformán - ahogy ebben a nyájas mózeshitű orvos már jó- > előre megegyezett a dústejű özvegy lánnyal - nagyböjt derekától ; fogva a Rácz Eszter már nemcsak számkivetett szeretőjének vas­ gyúró ivadékát, de Piroska tekintetes asszony párnás húsú pici­ nyét is maga szoptatta. E szertartások rendre az úrnő budoárjában végeztettek, hol nemcsak a két ifjú anya nézte gyönyörködvén, mily buzgón cup- i pog a csecsbimbókon a két egyaránt jóétvágyú kisded, de jelen volt - hacsak el nem szólítá valamily kötelesség - Miss Alison s Piroska csinos komornája, a Lujza, sőt újabban ilyenkor, job- ' bára persze five o ’clock tea idején vagy később, tettek látogatást a tekintetes asszonynál minden nap az úri barátnék, egykori zárdanövendék-társnői s rokonságbeli kedveltjei is. Piroska nem kifogásolta, ha a hölgyek a délutáni szoptatás j órájában viziteltek, mert noha röstellette miatta magát, kissé mégiscsak hízelgett a hiúságának, hogy versengvén lelkendez­ ve dicsérik gyermeke „rózsás” bőrét, „elképesztően dús” barna 'f haját, a kicsinyke karok s a kerek lábacskák „ennivaló” hurkáit, némelykor azonban rájuk is unt, belefáradván hallgatni a szünetlen csacsogást-fecsegést, és látni a kandi tekinteket, melyek vagy • a Rácz Eszter szomorúszép orcáját s anyatejtől duzzadozó emlőit í leskelték, vagy a másik pólyát, melyben a „bojnyikfattyú”, a ha- f lottnak hitt haramia sohasem sírós árvája parányi piros szájacs- ' káját csücsörítvén várta, hogy ő is megszophassa az édes csecs­ bimbókat. Hozzám fordulván sose hozzák szóba az Esztert és az apátlan kis Jegenyét - gondolta, s valamely kedvetlen percében meg is említé Bélának -, de mihelyt eltávoznak s egymás közt tudhatják ma­ gukat, legottan erőt vesz rajtok az inger, hogy rajtam köszörüljék 230

Szilvási Lajos

nyelveiket. Lujzám a vasárnapi korzón hallja nem egyszer e drága barátnéim szobalányaitól, hogy igencsak gyakran társalkodnak az én botrányos hóbortomról, mármint arról, hogy akárcsak édes­ apám, magam is gőgössen fittyet hányok a kényes közvélekedésre, nem átallván egy hírhedt bojnyik szeretőjének tejével tápláltatni fiunkat. Nem lelhettem volna-e dajkát birtokainkon, tisztességes zsellérasszonyaink közt? És ha valóban nem, hát majd ők kommendáltak volna, ne kelljen látniok akkora szégyent, hogy a Pekry-családfa legifjabb sarja, a kisded Péter, egy elvetemült akasztófavirág fattyú ivadékának lön tejtestvére! - Kacagnom kellene rajtok, s netalán kinevetném is az álsá­ gos szócséplést - mondá -, ámde valójában szomorít, hogy szemtől-szemben oly olvadozóan hízelkednek, mint a rajongók, hogy utána, midőn nem hallom, mit traccsolnak, kígyóméreg csurranjon ki a szájokból. - Belenézett párja derűs, palaszürke szemébe: - Miért nem förmedsz rám, ne lamentáljak...! - Mert jobb, ha kifúvod a bosszúságot, kedves - ölelte ma­ gához hitvese karcsú derekát, s csókolt bele két kívánatos ajka közé Szekrényesi-Schreiner Béla. - Mikor fogsz már belebékélni a megmásíthatlanba?... mikor hiszed el végtére nekem, mit atyád is erősít, hogy e földön két vagy több asszony közt sohasem vala és sose is leszen őszinte barátság. Fruska korukban pajtáskodnak a nők, de ha már eladókká cseperednek, sőt asszonnyá lesznek, féltékenyen árgus szemmel mérik, nem kevesebbek-e hajdani paj­ tásnőiknél, s ha igen, rosszindulat ébred bennök mindazok ellen, kik a boldogulásban esetleg elejbök vágtak. - Édesapámtól süldő lányka koromban elégszer haliám már e tapasztalatos bölcseimet, s tőled ugyancsak - pihegett, hűvös te­ nyerét a csóktól áttüzesült orcájára szorítva Piroska. - De elkeserít az irigységük, s főképpen a kétszínűség... hogy noha istenfélőnek látszódni iparkodnak, nincs bennök szánakozás sem az Eszter, sem az árva fiúcska iránt. Bosszúsan hátravetette fejét. - Hát én... én csakazértis - csillantotta kökényszemeit Dévér uraságára, ki nem titkolt gyönyörűséggel mosolyogva figyelte, hogyan villámlik az ő remegő pillái alatt az a híres Pekry-kevélység -, csökönyössen fumigálni fogom fullánkos vélekedéseiket, s ha eleddig gyámola voltam a védtelen Eszternek meg az ártat­ lan csecsemőnek, mostantól még inkább hív leszek önszántamA kísértet

bői tett fogadalmamhoz! ... erről jut eszembe - kiáltott halkan a kétes szolgát, Tölgyest, megvallatni mikor fogod? - Éppenséggel akár ma, s ha óhajtód, azonnal megtehetem vont vállat az ifjú földesúr. - És ha kíváncsi vagy, ám tévedj be utánam a bibliotékába, hová fölhívatom őt, s magad is hallgasd meg s nézd meg a fickót. - Kész örömest teszem. - Öt perc múlva tehát jer utánam. Tölgyes... - mondta magában a ház úrnője, miközben ovál tükrébe tekintett. Egyszer a háznagy már ki akarta akolbólítani, mert a komornyikok arra gyanítottak, hogy e Tölgyes meg-meglopja a többieket, vagyis őket, kik a vendégektől borravalókat szoktak kapni. Édesapám csak azért nem hagyta kicsapni a házi személyzetből a gyanúba esettet, mert Tölgyesnek az apja vitézül harcolt Knézich tábornok seregében, s a szabadságháború végez­ tével csonkán tért haza horka-halápi Judith-majorunkba. De mily félelmetes ösztönnel kell bírnia Bellincs csendbiztosnak - gondol­ ta csodálattal, mielőtt benyitott az alispán bibliotékájába -, hogy e ház szép számú szolgahadából avval az eggyel kémkedtessen a kísértet szeretője körül, kit a kétes jelleme révén könnyűszerrel rávehetett a spionkodásra! A tegzei csendbiztos, nem kétes, szü­ letett psychológ! A gyertyavilágos könyvtárban már ott állt férjeurának színe előtt az igencsak nyiszlett, nyakahosszú szolga. Sovány képén őszinte vagy álságos alázattal bámult hol az ifjú tekintetes úrra, hol immár őrá. - Tudja-e, hogy mi okon hívattam, Tölgyes? - kérdé Béla a szél­ ső könyves téka elől, hol szórakozottan szemlélgette a sok díszes kötetet. - Hadd halljam, mire véli e váratlan rapportot. A bőrbajszú inas összeharapta a száját. Nem mert megszólal­ ni, holott nagyon is jól tudta - lerítt a fakó fizimiskájáról hogy mit kéne felelnie. Dévér uraságának szava vészjóslóan halk volt: - Ki kereste föl, és mit akart az a loppal járkáló idegen?! Mi dologban cinkoskodtak a hátsó lépcsőn? Kendermagnyi verejtékcsöppek ütöttek ki a tétova szolga orra tövén. - Az az ember igen szigorún meghagyta, tekintetes Úr..., hogy kuss legyen. így mondotta, bocsássák meg nekem. 232

Szilvási Lajos

- Azt akarom megtudni, ki volt az az ember! - Hogyha elárulom őtet, megnyomoríttani fog! - Hát akkor máris takarodjon előlem, Tölgyes - emelt le a polc­ ról egy vaskos kötetet Dévér urasága. - Ne lássam a szittyós ábrázatját! Most fog szóra fakadni a megrettent barbár - gondolta Piroska holott ez az én fair párom fél szóval sem fenyegette... S a gyáva lakáj csakugyan föllélekzett, annak j eleül, hogy megbizonyítani készül a jószándékát. - Az az ember... a törvény embere volt - krákogta ki kényszere­ detten. - De nevit nem monda. - S mit akart? - Annyit csak... bizonyisten... hogy lehető szakadatlan szem­ mel tartsam az ifjú tekintetes asszony pártoltját, ama Rácz Esztert, gyerekestül. Lássam, jár-e ki innen a Pekry-palotábul, s hogyha kijár, a cselédkorzón ki szegőddik hozzá. Egyszersmind lessem, hogy akadnak-e fölkeresői, meg azt is, kap-e kézhöz postán gyütt levelet, vagy akármi egyéb írást valamerrül. - S mit mondott az az ember - kérdé váltig szórakozottan, szembeszökően szenvtelenül Dévér urasága -, miért kíváncsi ilyennyire egy gyámoltalan és példásan dolgos póri fehérnépre? - Studérozgattam ezen magam is már épp eleget, tekintetes úr - billent oldalra az üstökecsapzott fej. - Mert kérdeni őtet, uram, nekem ahhoz nem vala merszem. - Bátortalanul sandított körbe. Biz’ attul fogva nem egyszer olyan spekulántosság is megfordult a fejembe, hogy alkalmasint a Rácz Eszter szeretője után szaglászik a zordony!... De minek cselekedne ilyekkora böszmeséget a tör­ vény embere? - Ismét körbesunyított, mintegy megláthatni, vajon hökkenten néz-e reá úrnője s a Béla tekintetes úr. - Holt bojnyik után, nyugtassa az Isten, mért szimatolna a törvény? - Arra feleljen, Tölgyes - szólt rá mosolyogva Piroska -, mikor jő el, s igazán eljő-e megint az az ember! - Olyasmit mondott - húzta nyakát két keshedt válla közé a mihaszna lakáj -, hogy majd... alkalm as időbe! Hahogy neki én már súghatok is majd eggy és más fontossakat, akkor bízvást vár­ hatom őtet. Most kell megrettentenem ezt a botor szolgát! - gondolta Piroska, s hosszú szempilláinak árnyékából összetekintett férjeurával, némán kérdeni, megtegye-e. S mint kisezernyi esetben, Béla A kísértet

233

megint tévedhetlen fölfogta, mily ötlet szikrázott ki az ő humorra hajlamos elméjéből. És ahogyan máskor, most sem hunyorított, el sem mosolyogta magát a tatáros bajsza alatt, csak a szembogarában csillantotta föl azt a parányi sziporkát, azt a helyeslő fényjelt... Lustán fölkelt hát a nehéz bőrzsöllyéből s odasétált a siralmas képű, izzadságától bűzölgő, szemepisla lakájhoz. - Nagy az én aggályom, Tölgyes - mondta ki gondterhelten. - Nem a törvény embere volt az a látogató, hanem inkább táltos vagy garabonciás. Mert csak azok bírhatnak olyan távolba ható tudománnyal, mit e látogató említett, kérkedvén, hogy a távolból is megsejdíteni fogja, mikor kell majd alkalm as időben jőnie. Én már hallottam hírét ily férfiboszorkányoknak, kóbor bajkeverők­ nek, kik előszeretettel surrannak be jeles palotákba, ilyen helye­ ken választani és rabul ejteni némely vétkes szolgaszemélyeket. Isten tudja, nem ily rossz szőrű-bőrű volt-e az is, ki a törvény em­ bere képében jött. Fejemet mennél többet töröm, annál inkább meggyőződve vagyok, hogy férfiboszorkány volt a gálád, oly tál­ tos, ki magának csicskást szerzemni innen óhajt. - Isten legyen irgalmas - hőkölt a riadt kalefaktor. - Vissza ha térül, mi leszen velem?! Elhurcol, pórázon, akárha ebet vonszol­ na!... De mért épp én köllök neki?! - Azt mi, halandók, nem tudhatjuk - mondta, merengő szomo­ rúságot színlelve Piroska. - Imádkozzék, Tölgyes, könyörögjön az Úristenhez, kérje kegyelmét... S álmatagon ránézett férjeurára, bocsássa el ezt az agyonfélemlített, izzadságában párlódó nyavalyást. A néhai bojnyik nem lehetett ott Kóp Antalné Moóry Edith teme­ tésén. E napon nem a megtört tiszttartó, hanem első embere, Börcsök, a béresgazda parancsolt Vincze-majorban. Hajnali órán állí­ tott be a hosszú istállóba, tudatni a rendeletét, hogy az ingó s in­ gatlan vagyon őrizetére - ameddig a népek a holtat utolsó útjára, a türjei temetőbe kísérik - négy embert hágy Vincze-majorban. A négy ember pedig: ő és Ángyán Ambrus, valamint Ivanics Má­ tyás, meg a lábabicsaklott kondás, Ágh Zsiga. - Ángyán bácsi, s kend, Túli András, a majornak az innen­ ső felit inspiciálják - mondá Börcsök, katonásan pattogtatva a szót. - Ivanics meg a csürhés majd a major másik két fertályára 234

Szilvási Lajos

figyelmez. Hallik minden iránybul, hogy a tél enyhültivei újabban cefetül sok kósza cigány tekereg mindenfele, már a közeibe, Mihályfán, Dabroncon s Bögötén is. Kötve hiszem, hogy a tolvajaik kikerülnék Vincze-majort. A fiú elgondolkodva fogott hozzá tisztára vakarni az egyik tarka tehén kicsi borját, ki az éjjel meghengergőzött a ganéban. Szántszándokkal avagy csak esetlegbül cselekedte-e Börcsök töprengett -, hogy a négy ember közt, kikre az őrizetet testálta, itt legyek én is, s itt legyen esküdt ellenségem, az orv Ivanics Mátyás is?... ki fogát váltig csökönyössen az ő eladó lányára feni, s mert azt hiszi, hozzám húz az a kedves csutri fehérnép, csak az alkal­ mat lesi, hogy gúnyámba törülgethesse a véres késit... Kisvártatva midőn már kiganézta a lóállásokat is, föltette a kucsmáját, s odaszólt Ángyán Ambrusnak: - Körbetekintek a szérűn. Lássa a lőcsöngörcs Ivanics, hogy előle a kurtaszakállú el nem rejti magát, nem húzódik meg az istállóban! Szemfájdító szép ragyogás áradt a határra, s langyos szellő olvasztotta a hófoltok maradékát is a gyűrött szántókon, hol kis csapatokban varjak sütkéreztek-tollászkodtak a hantokon. Itt a tavasz - gondolta -, megértem ezt a tavaszi is. Jókedv köllene, hogy mocorogjon bennem, olyasformán, ahogy egykor, sihedernyi koromba, midőn kikelet közeledtivel annyira izgett már vérembe a bojtár nyughatlanság, édesapámmal megkezd­ hetni szegődményes szolgálásunkat, hogy alig fértem bőrömbe, s alunni se bírtam a Szent György napja előtti hetekbe. Be jó is volna megint sihedernyi kölöknek lenni! Feledni, hogy embert öl­ tem, vármegyeréme zsivány, rabló, útonálló voltam... Fájós, sunyi fájás szúrt a golyóroncsolta szügyébe. Bolond kí­ vánság! El van rontva örökre, siralmasan el van rontva az ő nyüves élete. Messzire fürkészett a határban. Ki gyalogszerrel tekeregne, semerre se látott embert. Gyékényfödeles szekeret se, cigányfoga­ tot, mely az Áldó-kút vagy az ötvösi bükkös irányából közelített volna. Ha járják is vándor roma ténfergők a vidéket - mondta ma­ gában -, nem sietős nekiek, hogy Türjének vagy Vincze-majornak fordítsák a rudat. Valahonnan gyönge harangszó hintázott a fülébe. A türjei templomdombról. Temetésre harangoz a templomszolga. Viszik A kísértet

már onnan a klastrom-templom elől, vállon viszi négy zsellér a koporsót. Kóp tiszttartó egymaga lépked utána. Mögötte, ahogy kell, tisztes távolságban ballag a gyászmenet. Apraja-nagyja Vincze-majornak, Szól a harang, mindaddig csöndít, mígnem a sírkertben le­ eresztik a földbe a holtat. S mintha a távoli, lomha harangkongás egyetlen ütése hirtelenében szinte az ő közeléből hangzott volna. Erősen, akárha őt kiriasztani méla merengéséből. Ráérzett, nyakszirtjét szúrta az érzés, hogy közelében van, valahol a háta mögött terpeszti a lábait ellensége, az ostorverte duhaj. Nem fordult sarkon. Végtire hát ezt várta, akarta... A szalmakazal mellől, vagy a szénás pajta elől les-e rá Ivanics? S botomostul, avagy fejszével osont-e nyomába? Netán, ha szoká­ sos kézbevalója a kés, bicskával készül-e bosszút állni? - T\idom, hogy rám fenekedsz, Ivanics. - Minden szót egyked­ vűen hullajtott ki a szájából. - Ne lapulj hát, cimbora. Somfordálj ide, hadd nézzünk egymás szeme közzé. Nem pillantott hátra a válla fölött. Hahogy orvul akar támadni a gyarló, ám tegye. Jessica mély hangját hallotta fülének mélyén... írva vagyon: ki lehet vesztünkre, ha isten, az Úr mivelünk van? Sor­ sunkat kijelölte, élőbbén, mintsem megszületénk! Számolta a súlyos lépteket. Öt. Hat. Hét. Nyolc. S ott állt már, karhossznyira tőle, a háta mögött Ivanics. Hal­ lotta dühét is, lihegő lélekzeteit. - Gyér’ elejbém, cimbora! Hogyha megírva vagyon, hogy e mái napon fusson le a csilla­ gom, essen meg mielőbb a dolog - gondolta, s azon se akadt meg, hogy kissé se kolompol szaporábban a szíve. - Ilyennyire nem fél­ ném a halált? Ivanics nem moccant, nem mozdult el a háta mögül. Vár. Arra, hogy ő forduljon szemközt. Abban a pillantásnyi időben akar cselekedni. Legyen. Megfordult. Mintha nem az, nem a tagbaszakadt s pofájapimasz fogatos zsellér állt volna előtte, hanem csak petyhüdt mása, silány ár­ nyéka a peckes, öles döhedernek. Deli termete roggyant, lógnak Szilvási Lajos

a vaskos vállai, pozsgás ábrázatja meg annyira színefakult, mint­ hogyha nadályok szívták volna ki vérét. Itten, sőt az utolsó egy minutában roppant össze ilyennyire... mert mielőtt ide indult, nem kétes, hogy vérmesen, életerősen szánta magát el a bosszú­ tettre... ’szén ott van a két markában az embert ölni is alkalmas szerszám, a szigonyhegyű szalmavonyó! - Hát evvel a gyilkos vassal akartál általdöfni, pogány? Odanyúlt, megfogta a szalmavonyó kőrisfa nyelének végét, s oly lassúdan, akárha bolonddal bánna, kivette a gyilkot az el­ gyöngült löbödör csúszós-izzadt tenyeréből. - Mért nem szúrtál hátba, cudar? - hajította hegyével a lágyult fődbe a szalmavonyót. - Immár túl lennél rajta. A csorvasz alak hülye szemmel, tán iszonyodva meredt rá. - Ember vagy te? - motyogta lefittyedt szájjal, mint kit a szél megütött. - Nincs benned ideg?! Vagy... szándékossan akarsz megdögleni...? - Félni minek féljek? - nézett somolyogva a bamba rüpőkre. Velem van az Isten. - A sátán... nem az Isten! - gunnyadt még lejjebb Ivanics két vaskos válla. - Azér’ vala merszed a latroknak nekimenni is! Itt meg... hátra se néztél... hagytad, hogy rádfogjam a szalmavonyót! - vinnyogta. - Eladtad a sátánnak magadat! - Kitaláltad, cimbora - bólintott rá eszelős nyökögéseire. - S mert elhiszem immár, el köll hinnem, hogy csakugyan van eszed, mondok valamit. - Közelebb lépett a mélákhoz, s megmar­ kolta a mándli alatt, széles mellén a kopottas lajbit. - Jót akarok neked, és egyszer még háladatos leszól érte, eszetlen! - Össze­ szedte egész erejét, s istentelenül megrázta az irdatlan, de esetlen testet. - Kotródj innen, Vincze-majorbul! Békességgel, csöndbe, ahogy jószántábul kél útra az ember!... Hírlelik, Ángyán is hal­ lotta, hogy Antalfára a birtokbérlő embereket keres. Épkézláb, s lehetően nőtlen férficselédeket. Érted-e?... Én a helyedbe, okossan, nem késnék oda, Antalfára szegőddeni. Jóakarattal ajállom, ne szalaszd el az alkalmat. Mert hogyha nem illansz el - s meg­ rázta megint a böhöm bérest kettőnkbül az eggyik porba harap­ ni fog. Épp attól tán, hogy megrázta, legott fölvörhenyedett Ivanics petyhüdt ábrázatján a görény düh. A kísértet

237

- Eltakarítani engemet innen, a lánytul - fútt ki a torkából nyálastul a mérge. - Hogy ízibe meghághasd az Ilust - vicsorított. - Nyomba alád adná az a cafka magát! Ettől már eldőlt benne a borjú, s eleresztette bal öklét. Tudta, hogy irgalmatlan ütése, akár a pöröly, leteríti a trunkust, és már bánta is. Átok rajtam az esztelen indulatom - sajdult bele újra go­ lyóroncsolta szügyébe a fájás. Mint odvas fa, ha roskad, omolt el a sáros földön a dancs. Agyonüttem volna? - riadt meg, s iszonyodva hajolt le, szem­ ügyre vehetni s meghallgatni, nem állt-e netán el a lélekzetje. Halálát mégse akartam okozni - didergett végig nyakszirtjén az izomdermesztő irtózás. - Harmadszor is embert öltem...? Pásztori öklének vad ütésétől vér, sűrűsötét vércsík csordult Ivanics vikszos bajszára. A hirtelenében duplájára dagadt orrából, mindkét orralikából vérzett, meg a szája repedt sarkából is bugyogott a vörös, vastag nedv. Mégse halott hát, él s lélekzik a nyelvegonosz boldogtalan állt föl. Alig bírták el a lábai. Ránehezült a szalmavonyó sima, zsellértenyerektől tükrösre kopott kőrisfa-nyelére. Na, mozdul már cudar. Fene bódult, keze attól ennyire tétova. Nyúlna dagadt orrához, megtapogatni, mitől lüktet, s mi mocsok tömi el likait... - Tápászkodj, cimbora. Próbálgatja, de még nem bír a tulok súlyával. Vastag lábán végig sárprántyás a daróc nadrág, könyökétől válláig szín sár az avíttas mándli befoldott ujja is. - Eszmélkedj már! Hadd halljam, mikor intesz búcsút Vincze-majornak - lépett oda hozzá, hogy megfogja a hóna alatt s talpára segélje. - Figyelmezz - rántott egyet rajta. - Ha megfoga­ dod, hogy holnap, már kora reggel, az intéző úrhoz folyamodsz, s megkérleled őtet, járjon közbe a jószágkormányzóságon, hogy lehető hamar elbonthasd a szegődményes kontraktusodat - sike­ rült lábára segélnie én is ígérem, s itten, az Isten napja alatt szi­ gorú esküt teszek eggyetlen gyerekem, csecsemő ivadékom egész­ ségire, hogy sose fog kitudódni a szégyened. Érted-e? Nyákos, zavaros szempár bámult rá. - Gyereked van? - túrta ki nagynehezen nyelvével a szókat vé­ res szájából a letaglózott löbödör. - Házas vagy? 238

Szilvási Lajos

- Semmi közöd vele - rázta meg újra a támolygót, hogy helyre zötyődjön az ész a fejében. - Te csak arra felelj, tisztességessen, mit magam is tisztességessen ajállottam neked. Eltakarodsz-e, magadtul megszabadittod-e azt a leányt? Fél miatyánknyi időt kellett türelemmel lennie, mígnem még­ is meghallotta a vert ember kínnal kinyögött feleletjét: - Elmegyek. - Esküdj! - Esküszök... Isten látja a lelkem... - Látja. S hallá is fogadalmadat, úgy leszen irgalmas hozzád, Ivanics Mátyás, ahogy esküdet állód. Vesd ki eszedbül a Bőörcsök Ilust... egyszersmind azt is, pajtás, hogy merre az út ide, Vincze-majorba. (A premontrei kanonokrend türjei uradalmának az 1867-1868ik gazdászati évben vezetett kommenciós nyilvántartása, a Cselédi Tabella, pontosabban annak XLII. rubrikája szerint Ivanics Mátyás 24 esztendős házatlan zsellér „a.c. april havának 2-dik napján szegődményes szerződését unilaterale elbontás és minek utána időre proportionalis bérét kézhez vévé, szolgáló helyéből, Vincze-majorból kikövetkezett”. - A rubrika margóján e bejegy­ zést Vincze-major tiszttartója, Kóp Antal gazdászati tiszt hitele­ síti.) Virágvasárnap a fiú - Kóp intéző engedelmével - déltől estéli etetés-itatásig szabadot kapott Ángyán Ambrustól. Miután a Börcsökék asztalánál elköltötte ebédjét, inget vál­ tott, s mert a magasságokból majdhogynem hévvel ragyogott le a nap, hajadonfőtt lődörgött ki a Nádaska-patak partjára, hogy ott - hova Vincze-majorból már nem láttak utána - keresztül ugorja a keskeny medret, s Türjének forduljon a megszikkadt vízmenti csapáson. Ráérősen, kényelmetesen baktatva haladt, látszatra csak úgy cél nélkül, csellengősen, mint ki csupán szellőzködhetni csatan­ gol a napsugaras kikeletben. Esetleg azért, hogy ténfergésében ki­ szuszogja a télhosszat tüdejébe szorult meleg istállószagot. Ott, hol már ismét posványos volt a patakpart, kikerülte a tür­ jei templomdomb hátát, s a kopasz lejtő aljában a szőlőhegy fele A kísértet

239

térült, hogy a klastromkert embernagy téglafalának sarkán túl odaérjen a tujafás temetőhöz, melyben a zoktalan elhalt tiszttartónét földnek adák. Végigment a sövénykerítés mellett, melynek gabajcsos cser­ jéin fertályaraszos krisztustövisek meredeztek. A kőpilléres temetőkapu két vaslándzsás szárnya fölött rég megzöldült a vörösrézből kalapált ige: Feltámadunk. Mint vén vetési varjak, gyászkendős öregasszonyok, özvegy nénék tébláboltak, tettek-vettek némely közeli s távoli sírdombok közt. Látták jöttét, elgyöngült szemeikkel utána is lesekedtek, hogy ugyan ki fia, s hova-merre botorkál, ámde mihelyt ő is rájok pillantott, hirtelen elkapták a tekintetüket, tán azt színlelve, hogy észre se vették. A kicsiny temetőkápolnán s a szerény haranglábon túl, húsz lépésnyire tán, rögtön ráismert Kóp Antalné Moóry Edith frissen hantolt sírjára. A Vágner tislér, ki az agg Ángyánnak a deszka­ koporsóját is fogja csinálni, a tiszttartóné bánatos életesorsát is belevéste a nyers fakereszt szárába: 22 éveket élt. Két délceg, másfél ölnyi magas tuja közt ásták meg s hántolták föl a gyermekszemű asszony sírját. Hogy e két tuja vessen - ahogy már most is - simogató árnyékot a sírra. Örök nyugodalma van immár. Keze rátévedt a rideg fakeresztre. S eszébe jutottak a szók, mi­ ket egykor - csutri gyerek volt még - apjától hallott, Babái Mihály öregapjának temetése után... hogy írva vagyon: porból vétettünk, és a halandó test porrá leszen újra a hantok alatt. ím’ ebben a sírban nyugszik s porlik Kóp Antalné Moóry Edith. Belenyugvással, alázatosan viselé a betegség nyűgét. Nézzen csak meg - nevetett szomorúan a szánban, vastag prémtakarók ölelé­ séből szemlélve a messzifehér szántókat, hol a téli verőfény szin­ te az ő örömére csiholt ki ezernyi-ezer szikrákat a hójegecekből. S tán e sziporkák láttán illant el hangjából még az a csöppnyi sze­ líd szomorúság is. - Halálra ítéltet láthat... Mintha nem is nőt, csak csenevész gyereket tartottam volna a két karomon - gondol­ ta -, olyannyira könnyű volt. 240

Szilvási Lajos

Odanyúlt a nyakához. Nem is érzi, ahogy bőrétől átmelegült, az ezüstös láncot, meg a ráfűzött aprócska keresztet. Ráhagyom önre... hogy óvja! Hogy óvja... Mi ellen? Mégse paraszti badarság tán, mit számos hiedelmes vén banya mondogat? Az, hogy a hal­ dokló, mielőtt lelkét kilehelné, képes belelátni akárki jövendőjé­ be... kivált annak képes meglátni jövendő sorsát, kit különöskép­ pen szeretett... Ha a gyermekszemű tiszttartóné, kinek egykor a lányneve Moóry Edith volt, igazán s különösképpen szeretett engem - szo­ rult el a torka -, halála előtt csakugyan képes lehetett meglátni jövendő sorsomat. Azt, hogy a szolgai tengésnek végit vetem, és vesztembe rohanni fogok. S mert még az utolsó percbe is engem féltett, rám örökíté ezt a parányi keresztes láncot, hogy majd ál­ tala védelmezzen minden lehető veszedelmek s ármányok közepett... Önkéntelenül szájához emelte. S megborzongott. Immár tud­ ta, mi volt legvégső szándoka Moóry Edithnek. Kern babonás amulettot akart ráhagyni, mit olykor megtapogatni lehet, hogy tá­ vol tartson bajt-veszedelmet. Többet akart a szerelmetes asszony! E vékony, szakadékony lánccal az ő züllött lelkét, lelkében a bűn­ be vivő nyughatlanságot akarta lenyűgözhetni, szelíden meglán­ colni! De őt, kit alattomos átok kárhoztat nevenincs életre, magános senyvedezésre kietlen szolgai tengésében, nem válthatja meg aszszonyi jóság... se boszorkány szeretőjének féltése, se ennek a holt asszonynak a lánca!

A kísértet

átumformáló fondorlatok És elgondolkodtam... gyakran Fordult meg fejembe: Miért, hogy az ember nincs úgy, Mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Petőfi Sándor

Annak utána, hogy egy esztendeje, 1867 ápril havának 17-ik nap­ ján kora reggel a jázosi csárdánál rabul ejtette a bojnyik Jegenyét, s e jeles tettéért kézhez kapta a kurrentált haramia fejére kitű­ zött vérdíjat, Bellincs Gáspár tegzei csendbiztos elégülten, sőt büszkén nézhetett volna önnön szemébe, valahányszor nekifogta a beretvát tükre előtt rideg ábrázatjának. A komor komisszáriusnak azonban nem telt kedve sem a megszolgált pénzében, sem a pandúri dicsőségében. Ami a vérdíjat illeti: a nemes vármegye domestica aerariuma által kifizetett kétezer ezüst forintokból ötszázat - vitézül vállal­ ván felesége haragját - nyomban szétosztott pandúrjai közt, ke­ reken kimondva a földühödött asszonynak, hogy noha egymaga fundálta ki, hogy’ s mint kéne nyomát fölvenni az óvatos és kígyó­ ravasz ifjú betyárnak, sőt ama nevezetes nap reggelén sem bizton­ ságos távolból szemlélte, hanem magakockáztatván, személyesen vezette a bátor bűnös kézrekerítésének veszedelmes vállalatát, becsület dolgának tartja a vérpénzből illendőn részeltetni kopóit, pusztázó pandúrjait is! Hát, Terka - pirított rá később nem is egyszer a kapzsi, örök­ ké pörlekedő perszónára -, nem ütte-e így is a markod ezer s öt­ száz pengő? Kedvedre, te költöd el ezt az igen sok pénzt is! Lány­ kánkat beadád az uporvári apácák zárdájába tanulni, s ugyancsak a vármegye-székvárosból, özvegy Nárayné ténsasszony dámasza­ lonjából öltözködöl, mindég a legújabb módi szerinti ruhákba, de sőt kalapokba! Ki van Tegzén, lett légyen nemes úri fehérnép, A kísértet

243

vagy honorácior úr felesége-leánya, ki náladnál divatosban jár? Házunkba is új bútorzatot állíttattál, jóllehet énnekem élethoszszig szolgálhattak volna a régiek is, hozományos bútorjaid... És tán nem tarthatsz-e cselédet kettőt, ámbár évekig egy is elégséges vala? Bosszantotta a flanc, mit az asszony vitt, kávédzó vendég­ ségeket adván, újabban már nemcsak némely kézmívesnéknek s kalmárfeleségeknek, hanem egyes tegzei úrhatnám hivatalnoknéknak is, és sőt! - ahogy egyik-másik ilyen rongyrázó női sze­ mélynél látta - a kávédzó zsúrokra a két szolgálóját, a Veronkát és a Boriskát, még fityulás szobalányokká is cicomázta. S nem elég, hogy e pletyka fehérnépekkel volt teli szerdáról-szerdára a ház, más-más napokon viszonozni se volt rest Terka e tegzei dám ák kávészomjú vizitjeit, minek aztán hamarost az lön folyománya, hogy őt, a vármegyehíressé lett csendbiztost - természetesen fér­ jük kívánságára - ugyancsak mind többször meghívták s elvárták, megfaggathatni, minő fortélyokkal védelmezi mindenféle bitang bűntettesek ellen a vármegye közbátorságát. Ám minthogy hajdan - idestova negyven évvel élőbbén - zsellérivadéknak született, s később a huszároknál is póri le­ gények közt szolgálván vitte föl őrmesterségig, Bellincs sose érezhette magát a helyén e csupáncsak félig-urak körében, kik nemesek se valának, se tekintélyes vagyonuk nem volt, így hát - magában megmosolyogta is őket - csak színlelték, sőt inkább csak majmolták az urat, kiváltképp abban utánozván az uraknak a hitványabbját, hogy valahányszor a szó úgy fordult, egymással versengve csepülték-csúfolták a parasztot, azokból űzvén gúnyt, kikből valamennyien éltek... Mert Bellincs Gáspár csendbiztos - noha szót ritkán ejtet­ te dologban - régtől tudta, mit országszerte a jobb urak is rég­ től tudtak s vallottak: hogy valahány jövödelmes avagy fizetést húzó földbirtokos és birtoktalan úr, kutyabőrös avagy közrendű honorácior és hivatalnok van e honban, mindezeket, sőt Ő fölsége Ferenc József császárt is a pór nép, a paraszt táplálja, ruház­ za, de még az urak megszámlálhatlan fényűzéseinek költségeit is miljom s miljom kérgestenyerű bugris fizeti. „Krisztustalan az, ki a föld népét, a parasztot nemcsak nyúzza s nyüstöli, ám még megveti és legyalázza is őket, kiktől minden henye élve, egész 244

Szilvási Lajos

jólléte ered!” - hallá még negyvennyolcban a tegzei népgyűlésen a híres radikál-elvű Madarász követ úrtól, ki a honvédek seregé­ be akart lehető sok Upor-melléki legényt toborozni, s nem fele­ dé el azóta se, hogy körülötte tucatnyi parasztembernek jött ki a könny a szeméből... S mikor aztán - másfél évtizedes hadi szolgálása után hazatérülvén - a nemes vármegye pandúrhadnagya lön, csendbiztosként a kopóinak egyszer s mindenkorra parancsba adá, hogy erős ok nélkül sose vegzálják a parasztot. Maga is csak olyankor vette kezébe a félelmes suhogót, ha a meggyanúsított emberről immár teljes bizonyossággal vélhette, hogy oly hamisan hazudozva tagadja a vétket, ahogy csak a virtigli gazember szokta magát az igaz vád ellen védeni. Hogyha pedig némely zákányos csapszékekben kellett rendet tennie, elsőbben mindég megítélte, melyik rendbontó imposztor micsodás. Mert míg a szegény föld­ míves, ki látástól vakulásig nyűri magát ekeszarva mögött vagy szénakaszálásban, napáldozat eljöttére olyannyira elfárad, hogy akár egy-két fütyülő pálinkától, avagy egy szűk icce silány bortól is eszetlenné leszen, addig a léha dologtalanok szántszándékkal vedelik magukat részegre. Ezért ha a pusztai csárdákban, vagy a tegzei járás falvainak korcsmáiban olykor kapatos kötekedőket kellett megreguláznia, éles szemmel válogatott a delikvensek közt: hírhedten förtelmes tenyerével a tisztességes pórok napszítt ábrázatját csak nagyritkán ismertette meg, annál inkább szám­ lálatlanul osztogatá a pofont ama kapa-kaszakerülő duhajoknak, kiknek révén rettenetes szigorának hírét terjeszttetni akarta. Parasztot verni akárki tud - ismétlé unos-untig a tegzei pandúroknak. - Mert a parasztnak mindent, még a verést is tűr­ nie köll. De azáltal a törvény még sose lön tiszteltebb, hogyha a pandúr bottal akart neki érvényt szerzeni. Pláne, hahogy nem a törvény érdekiben s védelmiben forgatja a pálcáját, hanem élvezkedvén ver a vesszővel, korbácsol az ostorral a kéz!... Ahogy azt az eszetlen Sarvadi káplár tette tavaly! Nem ritkán, szinte hetente fölemlítette a Sarvadi rút példáját. Szégyellette azóta is, egyre rühellte, hogy éppen az ő egyik pan­ dúrja nem átallotta a megsebzett Jegenyét karikás ostorral korbá­ csolni. S hogyha időközben - más okból - az a Sarvadi kénytelenül leveté is a pandúrmundért, ő a gyalázat rossz emlékezetét nem bírta kivetni magából. Annál inkább nem, mert váltig eszében járt A kísértet

245

s jár máig az ifjú bojnyik, kit tavaly, egy héttel Szent György nap előtt ejtett foglyul, s majdhogynem azért kötözött be a jázosi csár­ dánál, hogy a sedria-bíróság ítélete elhangozván, megláthassa, miképpen rúg végsőt a hurokban... Nem végezte akasztófán az a tiszta tekintetű, szépszemű boj­ tár. Maga gyújtotta fejére a zárkát, hol siralomházban tartották. Ott hamvadt el... ha ugyan benn égett... Mert a halálát csak az orvosi vélekedés bizonyítja. S a sok csont, miket összekapartak a foglárok a tűztengerben aláomlott mennyezet tömérdek törme­ léke s a tetőgerendázat töméntelen üszke alól. Azok elhantoltan porladnak a vármegye-székváros temetőjének szélében, csaknem a sírkert árkában, hova ősi szokás öngyilkosokat bekaparni. Halottszemlészi jelentésükben a vármegye tiszti főorvosa és a tudós mózeshitű doktor, Kronstein úr, törvényesen tanúsították a hulla kilétét. Hullát azonosítának, holott csak füstös, kormos, lángok szörnyű hevében görbült, likacsosra kiégett csontok kerülének eléjük. Böngésztek-firtattak a putriszagú halmazban, s nem tették kétségbe, hogy emberi csontok vannak előttük, sőt! minden kételyt kirekesztően, bizonyos Jegenye Pál nevű vármegye-foglya betyárnak a csontjaival van dolguk - mondogaták egymásnak. A vármegye tiszti ügyésze, palánczi Kemény Antal közvádló hagyta, hogy ő, Bellincs is karnyújtásnyi közelből megnézhesse a csontok halmazatát. S látván, mit látott, ugyanazt gondolta, mit ott mellette az orvosok is gondoltak. Hitte a vélekedésüket, annál inkább, mert őhozzá képest az a két orvos tenger tudománnyal bírt. Ám bírtak légyen akármily sok tudománnyal, volt-e joguk hozzá, hogy esküerős szemlészeti állításként mondják tollba a kancellistának... mit is? Azt, hogy a csonthalom egyazonos ma­ téria annak a tűzégetté halálraítéltnek a testvázával. Volt-e joguk kimondani? Nem járt híre, mikor készülnek elásni a bojnyik csontjait. Az, hogy tisztes temetése leendjen, szóba se jött. Nem annyira annak okán, hogy akasztófára ítélte a sedria-bíróság, hanem ősibb ok­ kal: hogy az öngyilkosnak nem jár se harangszó, se papos teme­ tés. Eladdig húzódott a dolog, hogy már-már feledék is e költetlen törvényi teendőt, és csak júni havának derekán említé föl a vár­ megyeház valamely kancellistája, hogy immáron hetek óta hever­ nek temetetlen a csontok, belehányva egy ócska csalánzsákba, s behajítva a börtönfoglárok hálóhelyiségének sarkába. Csak ek­ 246

Szilvási Lajos

kor, a kancellista jelentését meghallván adta parancsba palánczi Kemény Antal közvádló, hogy sietősen hántolják el a gyújtogató bojnyik kormos maradékait. Ő, Bellincs, akkor már tudta, azazhogy bizton sejtette, hogy ott, a halottkémlés közepette, a két orvosnak a háta mögül für­ készve a számos füstös csontot, meglátott valamit. De azt, hogy éppenséggel mi csekély fontosság ötlött volt a szemébe, sehogysem bírta kivájni az elméjéből. Hiába facsarta ki újra meg újra a híres-erős emlékezetét, nem, az istennek se csűrődött ki belő­ le, hogy ugyan mi dolog lehetett az a furcsa, de mégsem hökken­ tő különösség, mit csak a két szeme látott, ám esze nem jegyzett meg... Látni akarta tehát, még egyszer megláthatni a csontokat, és mert ezt immár csakis egy módon teheté, Tegzéről nyargalvást lovagolt be a vármegye-székvárosba, jelen lehetni, midőn az örök­ ké mátós sírásók kegyelettelenül verembe lökik s elföldelik áldo­ zatát. Mert ha akarná, akkor se tagadhatná, hogy a bojnyik az ő makacs elszántságának, csökönyös hajszájának lön áldozatává. S ott is volt, idejében szállt le lováról, esteledéssel a sírkert félreeső sarkában, még egyszer belenézni az ócska zsidózsákba, utána pedig végignézhetni a csontok imátlan elkaparását. Kibo­ gozta a zsák száját, beletúrt, kikotorta belőle, legaljából a korom­ szennyes koponyát, vagyis annak a fölső részét, mert a halott állkapcáját nem lelte a sok csörgő-zörgő csont törmönyegében. Erősen akarta, hogy újfent megszemlélve néhány csontot, ráéb­ redjen, hogy szemeit mi ütötte meg akkor... A két gönye sírásó bambán bámulta: ugyan mit mível a fél koponyával a tegzei pandúrhadnagy? Mért forgatja kezében a holt ember fejecsontját, mért vizslatja s tapogatja a mocskos szemlyu­ kakat, meg a híjjas fölső fogsort? Könnyült volna kedélye, ha elkáromkodhatja magát meddő, tehetetlen bosszúságában. Mert újra meg újra hiábavalóan tette hol egyik, hol másik tenyerébe a torz koponyát, nem bírt rájönni, miféle gyanúsat kellene látnia rajta. - Temethetik - ejté vissza a zsákba. Kivárta, ameddig a két tunya hullapecér telihányja agyaggal a vermet s úgy-ahogy összekotorja fölötte a nyirkos-ragacsos hancsékokat, aztán - hogy már csak maga volt ott - nekidűlt egy fűz derekának. Az ördögnek voltam tán evvel az úttal adóssa - törülte a fűz kérgébe a két szutykos tenyerét. - Nem lettem okossabb. A kísértet

Ám míg támasztotta a fát, a sötétbe borult temető csöndjében kisvártatva eszébe jutott, hogy mégse fölöslegesen rázatta magát a nyeregben. Valamit mégiscsak látott, ámbár nem a csontokon. Éspedig azt láthatta, hogy egymaga ácsorog itt, s egyedül hajtott főt e sivár, emberhez méltatlan temetésen. Mért nem volt itt a ha­ lottnak az apja, az anyja, s az öccse? S mért nem jött el szép sze­ retője se? Nem hihető, hogy olyannyira megvetnék amiatt, mert öngyilkos lön! Ekkora képmutatás föl nem tehető se a bojnyik két szülejéről, se a Rácz Eszterről! Testvéröccse, a böszme kölök meg taknyos még ahhoz, hogy fárizeus legyen. Anyjával s apjával tar­ tott volna bizonnyal, hogyha azok kötelességüknek vették volna, hogy egy miatyánkot s egy üdvözletét elmormoljanak itt, körülállva a gödröt!... Más oka volt annak, hihetőbb oka, hogy semelyik se siratta meg azt a legényt... S ezen elmélkedvén, immár nem bosszankodott a kudarcon, hogy semmi szembeszökőt nem bírt észlelni a csontokon. És ám­ bár esze egyre kapálódzott - nem akarván belegyőződni a félnótás sejtésbe fejében már fáradhatlan böngött, szűnetlen böllekedett a bogár... hogy a csötrös csontok a zsákban akárki halott ember maradéka lehetnek - s azok is! -, csak éppen nem azé, akiének vé­ lik! nem a bojnyik Jegenyének a csontjai! Márpedig akkor, hogy­ ha nem annak a balsorsának a csontjait ásták földbe, igencsak kézen fekvő, sőt kétségtelen és bizonyos, hogy nem emésztődött el a gyújtogató a pusztító lángokban, hanem éppen a borzasztó tűzvész keltette kavargásban keresett és lelt alkalmat, kígyó mód­ ra kisiklani onnan, hol siralomházban sínylődött. Ezt a mind konokabb sejtését persze esetlegből se merészel­ hette kiejteni száján. De ugyan kivel is merhette volna megosz­ tani? Kurtaeszű feleségével? Ki legottan sápítozva kodácsolt vol­ na ijedtében, hogy a vármegye visszaveendi a vérdíjjat? Netalán - félig szolgálatilag - varbóki Horváth Ödön úrral, az irdatlan sok bortól folyvást szemenyálas tegzei szolgabíróval? Vagy a nagy­ fejű, ám eszelomha Balogh Benedekkel, a vármegye főpandúrjá­ val?... Nem hittek volna szavának, s ez lett volna a jobbik eset, sőt - s az lett volna rosszabb - kongó koponyájokban még tán olyan is megfordult volna, hogy ajjaj! élte virágában hibbant meg a jóravaló Bellincs! Hát mit tehetett? Némán hordozta a titkát, nappal imetten, éj­ szaka álmatlan rágódott rajta, s jóllehet olykor már együgyűnek 248

Szilvási Lajos

becsmérelte magát, tehetetlen tűrte fejében a fránya bogár böngését, mely szakadatlanul azt szoszorogta fülébe, hogy istentele­ nül túljárt az eszén, de mi több, a törvényt is csúf-rútul lóvá tette a fortélyos fiatal lator... Aztán, tavaly ősz elején - mikor újra Uporváron járt, tanúsá­ got tenni a sedria színe előtt a Zanóton esett présház-bontások három tettese ellen a püspöki székestemplom előtt ismét oly látvány tűnt a szemébe, mi hosszasan elgondolkodtatta... A kor­ zón, egymásba karolván, szemrevaló szolgálók ringatták a rakott szoknyáikat, ájtatos arccal ügyet sem vetvén arra a nyolc-tíz nyal­ ka svalizsér katonára, kik elszántan kosiattak utánok: merthogy Uporváron 1848 óta tudott, hogy a Pekry-palota cselédjei nem flangálhatnak se a helybéli ulánus garnizon svalizsérjaival, se Ő fölsége, a császár hadseregének egyéb katonáival. Annak az öt kimenős szolgálólánynak az egyike - és tán ép­ pen a legfitosabb orcájú köztük - a Rácz Eszter volt. Hogy már leg­ alább hatodik hóban járó viselős, hosszúrojtos perkál vállkendőjével elég ügyesen-szemérmetesen leplezte. A hamvas szőke haját is lányok módján, karvastag varkoccsá fonta. Fehérpöttyös kékfestő pruszlikot és szoknyát hordott, meg makulátlan hószín strimflit s pillangós papucsot... Nem cifrálkodik, éppencsak takaros - né­ zett a betyár szeretője után ő akkor, de csak egy órával később, két pandúrjával már Tegze felé lovagolván ötlött föl benne, mi is volt az, mi a Rácz Eszter láttán mégiscsak szúrta kopó-szemeit... hogy mért nem gyászol az özvegy lány! Hisz’ köztudomású - és kik elébb nem hallották, meghallhatták némely tanúságtévők szájá­ ból, kik a bíróságon a bojnyik ügyében vallani voltak kénytelenek -, hogy a Rácz Eszter, meg a törvényűzte legény egymás szeretői valának az örmény Ábelján Evariszt Hetevény-pusztai csárdájá­ ban, hol akkoriban még iccés italosztóként szolgált az igen formás lenszőke fehérnép. S azt, hogy az Eszter a kedvese lön, palánczi Kemény Antal közvádló kíméletlen kérdésére a vádlott nem tagadá el, sőt szilajon megszégyenítette a tiszti ügyészt, ki az ő vétlen szeretőjét pökhendi szavakkal kezdé ócsárolni! Márpedig az, ki ilyennyire tisztességes volt szeretőnek, mél­ tó s érdemes arra, hogy emlékére a kedvese gyászfeketét öltsön! - S eltűnődvén, oda kellett kilyukadnia gondolatában, hogy a bal­ sorsú bojnyik magjától állapotos lány ugyanazon okból nem hord gyászfeketét, mint aminő okból ama csontok kegyeledelen elkaA kísértet

249

párását könnyhullatván végignézni se volt jelen... és a nyomós okot úgyszólván könnyű kitalálni: miképpen a nyájagulyás meg az asszonya tudván tudja, hogy él a halottjuk, azonképpen tud­ hatja - de mennyire tudja! - az özvegy lány is, hogy nem emésztő­ dött porrá s hamuvá, hanem él, s agyafúrtan rejti magát valamerre a kedvese! így kell lennie, mert ha nem így lenne, kruciátus féreg volna a nyájagulyás, érzéstelen ebszuka volna az asszony, a Babdi Julis, s álságos ringyó volna a Rácz Eszter. S nem azok! Mert tétovaság nélkül halt volna akármelyikük, ha az életük árán meg lehetett vala menteni azt a legényt, ki világgá züllve se lön rongy kapcabetyárrá, vérontó fenevaddá... Éppenhogy nem! Feledősek a népek, de a bojnyik Jegenyét, ki a Pekry-kisasszonyt megkímélte, legottan versbe faragták, s attól fogva, idestova egy esztendeje már, az Upor mentén minden faluban nótát dudorásznak róla. Időközben fia is van már ama kétes holtnak! Hírét hallván éppen a tegzei Szentháromság gyógyszertárban - a kisded meg­ születésének, Bellincs behajított egy csosza Waldmeister-keserűt, egészségére a legkisebb Jegenyének. Ha igaz, mit alítok - mondta magában -, mármint az, hogy máig is él a halott, akkor bizonyos, hogy elébb vagy utóbb kimerészkedik onnan, hol most van, búvó­ helye biztosságából. Rejtezzen akárhol, messzi avagy nagyon is közel, okvetlen s idejében tett ő arról, hogy lehető hamarost eljus­ son hozzá híre saját árvája, a bojnyikfattyú megszületésének! S az előérzetje beteljesedett! Karácsony szentestéjén fölbuk­ kant Upor-Egresen, ott járt apjaurának portáján a sírjából kiszö­ kött kísértet! Mert a sötét estéli lovast kísértő rémnek vélte a váltig részeg s mérhetlen butaságában babonás upor-egresi kondás, az a kajla Kilinkó! Azt állítá, égre tekintve a tompaeszű csürhés, hogy az alkonyvégi homályban a hó tetején oly hangtalanul kö­ zeliié apjának faluszéli fundussát a halott, ahogyan csak a sírjahagyó lélek kószálhat. S arra is esküt tett a didergő disznócsősz, hogy a kísértet hollószőrű paripájának patkói szemernyi nyomot sem hagytak, merthogy nem is érinték a havat, hanem oly könynyűden, ahogy pihe vagy pókháló, mármint őszi ökörnyál szálldos a szellő hátán, lebegően a légben lépkedtek vala. És sőt nem ugattak a pásztorebek se a jöttére, holott máskor, ha akárki kö­ zéig, ádáz csaholással... 250

Szilvási Lajos

Meghallgatta a reszketeg esküdöző bárgyú dadogását - egy­ szer sem vágott a szavába de aztán megmarkolta a mocskos göncöt a girnyó disznócsősz szusza mellén: „Böszme barom vagy - förmedt rá, de harag nélkül, csak amúgy pandúri szigorral. Elittad már maradék eszed is, nyavalyás! Avagy engem akarsz bebolondíthatni, gazember?! Vésd az eszedbe, s holtodig el ne fe­ ledd, hogy az istenfélő ember nem hihet oly babonákban, mint a kísértetjárás! Hogyha pedig még egyszer, akárki előtt is szóba ho­ zod, mit véltél látni cudar részegségedbe, Kilinkó, avval számolj, hogy nyúzóbicskával hámozlak ki büdös bőrödből! Inkább nyeld le a nyelved, ajállom, semhogy akárki előtt említést tenni meré­ szelj korhely kísértetlátásodról, te kolontos kódis!” - Mit panaszolt a borissza kanász? - kérdé őrmestere, Kondrák, amikor már visszafelé Upor-Egresről, Tegzére kocogtak. - Kapatos volt most is, láttam ... - A száját vásította. Szokása szerint a szegénységit jajgatta... - legyintett ő, tudtára adandó Kondrák őrmesternek, hogy nincs kedve elismételni a putrilakó csürhés locsogását. - Annyi gyerek­ kel... Nyugton akart morfondírozni, magába merülten elmélkedve csihasztani szíve erős dobogását. Lám, a szimatja! Megint nem hagyta nyugodni a pandúr természetje, eladdig, mígnem most már teljes bizonyossággal tudhatja, hogy él a betyár! Kísértet... - hebegett a botor kondás. Kísértet! Lóháton! Felleghajtó köpö­ nyegben! S mit szólt még a kolontos disznócsősz? Hogy a sírban fekve kinőtt a szakálla a holtnak! Sűrű, sötét a szakálla, de meg­ lehetősen kurta, akárha időnkint ollóval nyírná a sovány ábrázatján... Mért is ne! Igen jó álca, azáltal is elváltoztathatja magát, hamis orcát öltve csatangolhat mindenfele, jószerivel nemcsak falujában, a két szülejének házánál, de akár ott is, hol még veszedelmesb ólálkodnia: Pekry alispánék palotája körül! Pedig ottan, a vármegyeszéki jeles palotában, avagy legalább annak közelé­ ben időnkint föltétlen meg-megfordulnia kell, hahogy olykor látni akarja csipetnyi fiát! Napokig töprengett, egyre latolgatván, mihez is kezdhetne vigyázatosan, nehogy elpuskázza a dolgot, pandúr pályájának e legkacifántosb vállalatát. Éjhosszat imetten fájdította fejét, bele­ bámulván a sötétbe. Mit is tegyen? Elsősorban is abban köllene A kísértet

tisztán látnia - ámde valóban tisztán! hogy csakugyan kíván­ ja-e vesztét, igazándi halálát a szerencsétlen sorsú Jegenyének?! Akarja-e végképp elpusztítani őtet, akár úgy, hogy fegyházbani fonnyadozás ölhesse el ifjú életerőit? Kívüle, Bellincs Gáspáron kívül, csak az Isten tudja az égben, s valahány jó lélek tudja e földön, hogy az eltemetett kenderzsákban nem a hírhedt bojnyik csontjai korhadnak. S ahogy onnan a mennyekből nem üzen le at Úr, ugyanúgy hallgatnak azok, kik e földön a titkot tudják. Néma a Rácz Eszter, némák a betyár szülei, s némák azok is, kiknek különösképpen nagy okuk van rá, hogy hallgatván hallgassanak élethosszig!... Mert a titoknak - Isten látja! - tudója a vármegye legszebb nemesasszonya, Pekry Piroska, s vele együtt élete párja, ki nem nemes, ámde kitartó szorgalmából gazdagodott uraság, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr is! Igaz, hogy nincs az a fiskus, ki reájok bírná bizonyíttani ezt a hihetlen vádat - Horka vármegye tiszti ügyésze, palánczi Kemény Antal közvádló pláne nem! -, ám a gyanú árnyéka is épp elegendő ahhoz, hogy a rossz­ akarat s az irigység szennyet szórjon a szánakozó szívű és bátor házaspárra, de egyszersmind a nagyúrra, a vármegye választott kormányzójára is! Él a halott, és Pekry Piroska e nagy titok ösmeretében vette magához az állapotos Rácz Esztert. Nem kétes, hogy ő gondosko­ dik arról is - mert jobb az ilyesmit női ravaszsággal, kontyos fifikával kitalálni -, miképpen s hol láthassa meg egyszer-másszor a rejtekező kísértet a gyermeket, épkézláb, sőt vasgyúró ivadé­ kát. Mert hírlik, hogy a Pongor nemzetes úr, a boszorkányos kezű képíró se nagyon fösthetne a kisded fattyúnál szebb angyalkát Bajnóczon, a templomban, hol tavasz eljöttével a régi helyett új ol­ tárképet fog pingálni a Jézus-gyermekről, meg a Szent Szűzről... Legyen is szép, s nőjön nagyra a Rácz Eszter s a zsivány ártatlan kölke! De hogy’ s mint, és hol-merre találkozgatnak, a bujdokló meg a Rácz Eszter? Az ifjú tekintetes asszony, avagy Dévér urasága ugyan hol-merre teremt lehetést nekik, egymást látni s meg-megölelni a kisded mellett? Mert ha - akár kitartóan kutakodva, akár a szerencse kegyéből - rálelhetne a helyre, hol egymást néha viszontlátják, de mi több: ha csak egyszer is sikerülne kitudnia egyetlen titkos légyottjuk napját... Szilvási Lajos

Ám ide jutván gondolatában - többnyire éj idején, álmatlan -, rendre fejébe nyilait a komisz kétség: igazán kívánja-e, pandúr szenvedelemmel akarja-e végromlását hajdani áldozatának, kit gyű­ lölni sosem gyűlölt, hisz’ a híres tisztességű nyájagulyás becsületre nevelt fia nem haszonért gyilkolván zülle a bűn útjára, s törvényűzte latorrá válván, bujdoklásaiban se aljasodott embernyomorító dúvaddá. Garázda gonosz sose volt, kéjt sohasem keresett kínzásban, gyö­ nyörét sose lelte kegyetlenségben. Valahányszor erőszakokat tett, olyanok szenvedték öklét és korbácsát, kik valamily hitvány tettökkel, alantas gazságukkal már eleve s méltán rászolgáltak e bűnhődésre. Akadtak, s mostanság is akadnának elég szép számmal Horka megyében, kikre igen ráférne, ha hátukon egy ily igazságosztó kéz meg-megtáncoltatná csípős karikását... Szíve szerint így, respekttel gondolt a sudár pásztorra, kinek szép szembogarából - ilyesformán hallotta tavaly, s nem is egy­ szer - a poklok feketéje sötétlik elő, valahányszor a vérét bosszú forrósítja. S eszébe jutott, hogy e szénragyogású, gőggel teli indu­ latot maga is láthatta a törvény színe előtt álló deli vádlott söprűs, szinte leányorcára valló szempillái alatt. Oly büszkén vágta a köz­ vádló képbe: „Gyalázatos ember az úr!”, hogy belenémultak, kik a termet megtöltötték... Nem csuda hát, ha titokban maga is becsü­ léssel kénytelen emlékezni reá, s az sem különös, ha néhányszor már valamily kópé öröm is földévajgott benne, mióta fikarcnyit sem kétes, hogy mégse apátlan a Pekry nagyúr palotájában neve­ lődő kisded. Eszével azonban tudván tudja, hogy ő, Bellincs Gáspár komisszárius egyetlen minutára se bújhat ki a bőréből. Hét esz­ tendeje esküt tett a tekintetes és nemes vármegye tisztségviselői előtt, a szent feszületre fogadván, hogy ameddig a közbátorság ka­ tonáinak, Horka vármegye pandúrjainak mundérját s fegyvereit viselendi, fáradhatlan s rendíthetlen fogja a törvényt védelmezni, könyörtelen és kérlelhetlen szigorúságot tanúsítván minden ren­ dű s rangú bűntettessel avagy gyanúsítottakkal szemben. Veszte­ getés soha meg nem környékezhet, rokon- és ellenszenvek soha nem befolyásolhatnak! - prelegálta a vármegye főjegyzője, szepetneki és baghi Veér Vencel, s ő harsány hangon elismételte az eskü igéit. Végezetül két ujjal az ódon fakeresztet s rajta a bronz Krisztus lá­ bát kellett illetnie, mondván: „Úgy segéljen az Isten!” A kísértet

253

E hét esztendeje tett fogadalmát szegné meg - s már-már szegi is, játszódván evvel az álságos lehetéssel hogyha netán elnyom­ ná józan eszét és tisztességét, s úgy cselekedne, akárha csekély sejtelme se volna a holtnak hitt lator életben létéről. Márpedig 6, Bellincs Gáspár komisszárius, esküszegésbe esetten nem bírhat­ na magával békességben lenni. Miképpen fában a féreg, a fáradhatlan szú, örökös nyughatlanság rágódna fejében, lassúdan por­ rá őrölvén mindezidáig kőrisfa-kemény magabecsülését. Hazug embert, léha csalárdot kéne magában látnia, ki tréfát űz isteni s emberi törvényből, a nemes vármegye mundérjában tűrvén, hogy kísértet kószál az Upor völgyében. Olyan vagyok én - dünnyögte magában -, mint kinek egyetlen testében két lélek lakoz. Egyik lelkem a kísértetnek akarja javát, másik lelkem pedig újfent vasban, rabláncon láthatni akarja az élő bojnyikot. És ámbár az a jobbik lélek utálja s megveti rosszabbik felemet, cselekedni az irgalmatlan lelkem pandúrbecsületje szerint fogok. Úgy segéljen az Isten! - mondtam a szent feszületre, s méltán bűnhődnék, ha feledném, hogy kényébe-kegyébe adám magamat! S mégis kölletlen kezdett vizslatni azon helyeken, hol vagy járt már a kísértet, vagy hamarost és bízvást fölbukkanni fog. Ötször is elportyázott - mintegy véletlen térülvén ismételten is arrafelé - Upor-Egresre, s hatodízben végre szerencsés lön: meg­ látta a nyájagulyás hajlékának kapujában a bojnyik testvéröccsét, a tizennégy esztendős Mika kőiket, ki tavaly kikeletkor az ostoba szószátyárságával rávezeté őt, akaratlan, a vármegye-kurrentálta haramja nyomára. Igencsak kétes, tudja-e, ráébredt-e azóta a bal­ ga suhancár, hogy az ő fecsegése miatt jutott vala csaknem akasz­ tófára a testvérbátyja? Miképpen már a tavaly tavaszon hozzászoktatta a pákosztost, kikotort a nyeregtáskájából egy harmadarasznyi medvecukordarabot, mit akár estéiig nyalogathat-szophat az édesszájú suttyó. S hogy kettesben válthasson vele szót, két pandúrját tovaküldte a község túlvégére, tekintsék föl, hogy rend van-e, vagy sem az árendás csapszékben, a sárgaszakállú zsidónál. Aztán, immár négyszemközt, rátette nehéz tenyerét a kövérke gyerek vállára. - Apád? - Odakint van az erdőn. 254

Szilvási Lajos

- Édesanyád? - Elvitte magával apám, taplót szedegetni. - Te meg, látom, strázsálod a házat. - Mér’ strázsálnám? Őrözik az utat, nálamnál is jobban, a pásztor-ebek. Próbálja ki, hogyha megunta az életit. - Isten ments! Kibeleznének... - Széjjelmarcangolnák. Loppal nem oson be mihozzánk élő ember. Most tán óvatlan leszen, és elszólja magát a kölök - pattant egy ér a halántékában. - El is hiszem. Élő ember nem lopakodhat apádék portájára. De nem kushadnak-e földre, hahogy hazajáró lélek ijeszti meg őket? A dőre gyerek foga, szinte vacogván, ráharapott a megolvadt medvecukorra. S mintha pufók arcából még az utolsó csöpp vér is kifutott vala, elsápadt - Felelj, te radó! - reccsent rá. - Valid ki, sietve, ameddig szé­ pen kérdem, láttad-e testvéred hazajáró lelkit a ház körül?! Ámde ahogy szemeszöktéből megrémült, épp oly hirtelen ész­ hez tért is a testben lomha, de elméjében fürge kamasz. - Mit kenyne reám kend! - rántott volna a vállán, hogyha nem érzi magán a csontroppantó pandúrkezet. - Én olyat... engedjen már!... olyat én sose láttam! - Ne hazudj! - Istenbizony! Én sose...! Hagyjon békibe! Mit tehetett? Nyakát tenyerébe szorítván, huszonöt pálcákat ígért neki, így rettentvén meg, nehogy eljárjon a szája akárki előtt is a Bellincs Gáspár ittjártáról, s arról, mi dologban esett szó köz­ tük. - Fogdaverembe hajíttatlak, hol patkányok vacsorája leszól szólt vissza lovának hátáról is a nyálát nyelvén vacogó surmónak. - Hát ehhöz tartsd magad! Aztán - már az idén, január fogytával - nagynehezen rászánta magát, hogy loppal s óvatosan közelébe kerüljön a Rácz Eszter s az apátlan kisded spektábilis úri pártfogolóinak is. Szándékát végbevihetni csak egyetlen lehetést lelt: véletlenségből Dévérre vetődik, s mert ott jár, már illendőségből is látogatást teszen, be­ tekint a Szekrényesi-Schreiner birtok kasznárjához, Vida Márkus uramhoz, ki a Nádasdy-huszároknál őrmestere volt a szabadság­ A kísértet

háború elbuktáig. Utána sokáig, kerek egy évtizedig, sose látták egymást, ámde azóta, hogy ő - tíz esztendő szolgálat után kizupálva a császár hadseregéből - hazatért s fölvette a pandúr-mun­ dért, félévente a tegzei nagyvásárban meg-megleste az agg Nádasdy-huszárt, s megivott vele egy-két icce kadarkát. Dévéren, ha beállít hozzá, bízvást megörül jöttének az élemedett ember, s kisurának legjobb rizlingjével fogja itatni: „Egészségedre, öcsém!”... S akkor majd, miközben elpoharazgat a szíves öreggel, szőrmen­ tén kideríti, ugyan tud-e kísérteiről, hazajáró lélekről, Dévér ura­ ságának kasznárja! Hisz’ nem kétséges, hogy az ily vén bútor jó­ szerivel mindent tud, mi derék kisurának akár dévéri lakában, az udvarházban, akár megyeszékhelyi otthonában, Pekry alispánék palotájában történhetik. Arra, hogy elszólja magát Vida Márkus, nem számított. Hogy’ is árulkodhatnék kisurának s úrnőjének kárára-rovására a hű öreg! Ámde az emberek ábrázatja - kivált azoké, kik tisztességben deresültek meg - esetlegből akaratlan is árulkodhat a pandúrszemnek! Elég a kopónak, hogyha csupán a tekintet változik óvatosabbá, vagy ha csak egyetlen ránc is meg­ rezzen a szemmel tartott arcon... De mikor Dévéren szemközt ült Vida bácsival, és - ügyesen színlelve, hogy árt a fejének a rizling - szóba hozá a kísértetjárást, a vigyázatos aggastyán másképp árulta magát el. Olyannyira szenvtelenül hallgatta a halkra fogott história aprólékos ág-bogait - mindvégig szinte unottan bámulván egy görcsre a tölgyasztal közepén -, hogy éppen e túlontúli közömbösségével tanúsítá: tud­ ja a titkot! „Hát mit szóljak, öcséuram? - ásított aztán, s elhúzta a száját. - Korhely kondás ördögöt is, de akár angyalt is láthat...” Jól van, öreg - gondolta, s másfele fordította beszédjüket. Egy lépéssel előbbre jutottam, s én fogom türelemmel győzni! E hasonlíthatlan esetben - hisz’ emberemlékezet óta sosem vala példa ily kacifántos kriminalitásra - épp azokat nem faggat­ hatja, kik egyszerűen, rövid úton nyomra vezethetnék. Nem val­ lathatja tovább az ehrenfest hadastyánt, s főképpen nem a törvé­ nyen kívül tengő lator úri pártfogolóit. Alázatosan sem járulhat se az ősnemes úrhölgy, Pekry Piroska, se Pekry alispán vőura, Szekrényesi-Schreiner Béla elejbe, elösmertetni velők, hogy párt­ ját fogják annak a szellemnek, ki karácsony szentestjére kiszállott sírjából... Megtébolyodott ez a Bellincs, vélnék, s okkal, mert csak 256

Szilvási Lajos

háborodott ember megy fejjel a falnak, koponyáját magaszántából loccsantani szét... Egy szál egyedül, s kirekesztőleg pandúri eszé­ re, hibátlan szaglására hagyatkozván köll fáradhatlan fondorkodnia, véghetlen türelemmel, szívósan kutakodnia minden lehető nyomokon! S a titoknak a nyitja: a kisded! Mert a halálnál is bizonyosb, hogy az elszánt és agyafúrt bujdokló rést ront még a pokol ka­ puján is, ha csak annak hasadékán át juthat közelébe kicsinyke fiának, s hetvenhét ördögnek eszén is túljár, hogy időnkint s al­ kalomadtán karjába vehesse az ártatlant, hús-vér ivadékát! Mint­ ha csalétek volna a gyermek - mondta magában -, általa ejtem el apját!... Kieszelnie köll, s - a teremtésit! - ki is fundálja a módját, messzirül is szemmel tarthatni az Esztert és a porontyát. Pekry alispán úr palotájának háznépe között is akad majd szolga, ki haj­ landó leszen álságossan-alattomban spionyérozni az özvegy lány körül, és mit lát, elárulkodni... Vékonybőrű - így hívja a pandúrszáj az oly embert, ki nehány szigorú szótól is telisárgítja a seggire a gyolcsot. Az uporvári barokk palotában Bellincs egyetlen ily ingatag embert ismert, bizonyos Tölgyes nevű satnya lakájt, kit évekkel élőbbén az ő járásából, az alispán horka-halápi domíniumának valamely zsellérházából vittek be inasnak Uporvárra, a Pekry nagyúr szolgálatjába, hol aztán egyszer ráncig bajba került, meg­ lopván társait, ámde nemes gazdái kegyéből-szánalmából mégse hajítódott ki a trágyabüdös cselédi robotnál sokkal könnyebb vá­ rosi szolgálatából. Igaz, hogy rút botlása után sose mert hazalát­ ni Halápra, cselédi családjához, nehogy apja, a rokkant honvéd, mankójával verje le rajta a szégyent... Nem esett nehezére - nehány percébe került csak - rávenni a vékonybőrű fickót, hogy furtim kémleljen az özvegy lány körül. És sőt! rögtön olyat hallott az ijedtében hebelocska fajankótól, mi legott megakadt a fejében, noha hirtelenében még nem tudta, mi­ hez kezdhet vele... Éppen ezért már aznap is, aztán napról-napra tucatszor el­ ismételte magában a lelkefekélyes inas söpögését. Hogy az Esz­ ter azóta, midőn a nagyúr palotájában szolgálja az ifjú tekintetes asszonyt - tavaly év nyara óta tehát -, csak egy ízben mozdult ki a házból: a karácsonyi szent ünnepre az úrnő vitte magával A kísértet

257

a Pekry-família vajthai kastélyába, hol apjaurával s Dévér urasá­ gával a szentestét s a karácsony másnapját eltölteni szokta. Ez egyszer, s akkor se tovább, mint tán három napon át vala távol Uporvárról csecsemő gyerekével az Eszter. Vajthán!... Mért is ne a vajthai kastélyban láthatták volna viszont egymást, a halottnak hírlelt bojnyik, s özvegy szeretője a kisdeddel, kit alig nehány hete szült! A vajthai réztornyú kastélyban esztendőhosszat csak ketten laknak: Markó Géza komornyik, s felesége, Matild, kik az egyre lakatlan épület összes helyiségét váltig olyakkora gonddal tartják rendben, hogy az esztendő bármely napján s váratlanul érkezzék is Pekry alispán, vagy az ifjú úrnő s annak férjura, minden minutában kifogásolhatlan tisztaság köszöntse őket. Egyéb szolgákat Markó csak olyankor igényel a birtok tiszttartójától, ha magának s feleségének a ritkán látott ifjú tekintetes asszony, s az urak, meg esetleg némely vendégek körül kell naphosszat sürgődnie-szorgoskodnia. Markóval szegrül-végrül rokonok lennénk - gondolta a tegzei csendbiztos. Tán még meg is örvendeztetném, hahogy egyszer, véletlenül arra vetődvén, bekopogtatnák hozzájok. Alkalomadtán megteszem is! De e látogatást aztán - a tavasz beköszöntéig legalábbis - vál­ tig halogatta, hétről-hétre odázta. Sehogysem fűlt foga hozzá, hogy a bajnóczi komisszáros, a Lázár Flóris járásában tekereg­ jen, lehetést adván, hogy az irigy s bakafántos bajnóczi kopó új­ fent panaszolkodhasson rá a vármegyeházán, Balogh Benedek főcsendbiztosnál. Kettejök közt immár csaknem másfél éves volt a viszály. És lám, e viszálykodáshoz is köze van, mert ő okozá, a betyár Jege­ nyének. Sőt duplán is! Először azért, mert az 1866-os esztendő vé­ gén a haramja, midőn fölhajszolta s pányvára kötözte nevének szé­ gyenbe hozóját, ama gedeházi Harkány zsírosgazda fiát, ki magát Jegenyének mondva rabolt, e gálád és korhely gazdalegényt nem Lázár csendbiztosnak, avagy pandúrjainak juttatta kezére, holott bűnét a gazember a bajnóczi járásban követé el, hanem Dévérre terelte, hol aznap a tegzei járás pandúrjainak lett foglya a kapcabetyár. Másodszor meg azért sérült cefetül Lázár Flóris uramnak a pávahiúsága, hogy miután - karácsonykor múlott esztendeje en­ Szilvási Lajos

nek is - foglyul nem a bojnyikot ejté, hanem egy vétlen vándort vert fejbe a puska tusával, nehány hó elteltével újfent a szerencsés Bellincs Gáspár lön a dicső, valóban a vármegyeréme betyárt fűz­ vén rabláncra a jázosi csárdánál! Ilyesformán a viszály igazából nem viszonos, kárát is eleddig csak Lázár csendbiztos látta, mi­ dőn a vármegyeházán őrá, Bellincsre panaszkodván, már számos esetben csúffá tette magát. Csupán az a bosszantó, a teremtésit!, hogy Lázár Flóris uram harapós hiúsága miatt fene tétovaság van bennem - mérgelődött magára, tapasztalván, hogy hétről-hétre halasztja-odázza a vajthai vállalatot. Mert hogyha akármi esetlegből, a fülébe kerül Lá­ zárnak, hogy a tegzei pandúrhadnagy tegnapelőtt vagy tegnap Vajthán, az ő bajnóczi járásában ténfergett, hát akkora skandál kerekedne megint, mint másfél éve, midőn ő elorozta a templom­ rabló gazdalegényt, a bojnyikfogta kapcabetyárt!... Az anyád ne sirasson, Lázár Flóris! Temiattad ne legyen lehetésem végire jár­ ni a kísértetjárásnak?! - szidta szerencsekerülte vetélytársát, kivel sose, régebben se, meg újabban se akart versengeni. - Nem megszégyenülésedet áhittom, te hiú bakkecske, hanem... S csakugyan: mit akar? Mért nem teszem úgy, akárha nem is tudnám, hogy életben van a balsorsú bitang Jegenye? Mi okon s jogon ácsingózik beavatkozhatni az Úristen dolgába? Miért nem bízza az isteni Gondviselésre a bujdoklót? Szemére ki vethetné, hogy nem lovagolt el a vajthai kastély kulcsárjához?... Hogyha el­ altathatná, de örökre! magában az izgága kopót, soha senki nem olvasná a fejére, hogy esküjeszegvén futni hagyá a haramját! Kényére s kedvére feledhetné, élethosszig, hogy tudja e titkot... S mégse! Saját árnyékát kéne elébb átlépnie, ám ha csak egy em­ ber van a földön, ki saját árnyékát át nem lépheti, ő, Bellincs Gás­ pár ez az ember. S hogyha eleddig húzta-halasztotta, hogy útnak eredjen Vajthára, maholnap csakazértis véget vet habozásának, s nekivág, hogy négy vagy ötödfél évek után elvégre megint vizitáljon jóravaló rokonánál, Markó Gézánál! A boszorkányasszony - miképpen megígérte - ajándékot vitt sán­ ta fiacskájának Uporvárról. Sétáló botnak is alkalmas Upor-melléki rézfokost, könnyű kőrisfanyelű balaskát vásárolt Bálintnak, mellyel nemcsak nyomorék lábának kedvezhet, de ha úgy hozza A kísértet

259

a szükség, odacsaphat a Kohlenmarkt-on csellengő csavargók né­ melyikének is, egy-egy utca-suhancárnak, ki a lutheránus tanoda kisebb vagy gyámoltalanabb diákjait szokta háborgatni. Bálintka, dacára gacsos lábának, ügyes volt, s bátor is. Azt, hogy bottal verekedvén védje magát, évekkel előbb, már akkori­ ban kitanulta, midőn anyjával még a bogándi vadonban tengődött, és onnan hordta-cepelte be Tegzére az erdei gombát, a szamócát, meg a gyógyfüveket. Tegzén gyakorolta magát abban, hogyan kell célszerűen forgatni a fütyköst, kényszerűségből, minthogy gyak­ ran kellett vívnia vásott kölkekkel, kik a gombás kosarát kiboríta­ ni, párgarasos portékáját széjjelhajigálni, őt meg a földre teperni akarták. Azt hitték az eszetlen kajlák, hogy mert ő nyomorék, hát gyáva is, ámde hamar kitapasztalhatták, hogy a lábagacsos kódisgyereket jobb messzi kerülni... Pesten is azt hitték eleinte a szénpiacon s környékén ténfergő-vakaródzó léha suhancárok, hogy a sánta diákocskát, ki úrias öltözetet visel és egy-egy krajcárért forró marónit vásárol az ágotai hitvallású templom előtt toporgó gesztenyesütő asszony­ tól, könnyű lesz megfélemlíteniük, hogy aztán az ijedt nebuló minden nap már magaszántából nekik adja csekély zsebpénzét, ugyanúgy, ahogy immáron tucatnyi - ha nem több - iskolás rákényszeredetten adót fizetett nekik. Ámde a lábagacsos Müller Bálintban emberökre akadtak e pesti lecengek. Noha elsőre valóban kicseterhették tenyeréből egyetlen krajcárját, másnap már hiábavalóan próbálkoztak: a nálok kisebb, de keményköté­ sű kisdiák a szervita szerzetesek kertjének sarkánál egy ketté­ tört konfliskocsis-ostornyelet talált, s mikor útját állták, annyira elszántan hadonászott vele orruk előtt, hogy kénytelenek voltak kereket oldani... - Virtigli balaskámtól - Bálint büszkén forgatta kezében az anyja ajándékát - még inkább tartani fognak a pesti piacilegyek! - De nehogy beszakítsd a kobakjokat - óvta Csépe Bozsó a lei­ kendő gyerkőcöt. - Mielőtt használod, jókor jusson eszedbe, hogy ő ugyanily balaska miatt lön bojnyikká! - Ha kedves anyám ugyanattól féltene engem - nézett föl rá a legényke -, ajándékul Uporváron mért épp e balaskát választotta nekem? - Mert attól fogva, hogy őt legelőször láttad, idestova két esz­ tendeje, titkon váltig ugyanoly fokosra vágytál, mint aminő az övé 260

Szilvási Lajos

vala - vonta magához boldog csemetéjét a boszorkányasszony. És ez igen hasonlatos ahhoz. - Kedves anyám szeme mért szomorú? - kérdezte gyanúval a gyermek. - Látta-e tán őt? Összetalálkoztak? - Hiába találkoztam vele, és hiába rimánkodtam hozzá, kér­ lelvén, jőjön utánunk Pestre, hogy itt valahol, közelünkben tud­ hatnánk, te is, én is... - Nem kellünk neki? Elfeledett már minket? - Nagyon is gondol mivelünk, s a javunkat akarja. Az én java­ mat, s még inkább a tiédet, kisfiam. Egyszer, ha nagyobb leszel, úgyis megtudod, és akkor majd meg is érted, hogy nincs nála külömb... - Tudom én! - Tudd is, de felőle ne ejts szót senki előtt. Miképpen eleddig, a szíved mélyén őrizd őt, és mondj érette is esti imát, segélje meg őt a Teremtő... Ám azt nem vallá meg Bálintkájának se, miképpen kérleli ő maga Krisztust, a keresztre feszített irgalmast... Te, Uram, ki ha­ lálából kétszer kegyesen föltámasztottad a fegyverlőtte legényt, égesd ki belőle a bűn szándékát, mely előbb vagy utóbb, de ma­ holnap végső vesztét fogja okozni! Ha kétszer megmentetted a vérefogyottat, Uram, mentsd meg harmadszor is őt, pusztítsd el a pásztori lelkében lakozó sátánt, a kaján lázítót, ki hatalmába keríteni készül...! Hisz’ a piskei szélmalom anda sötétségében - szédítette na­ pok múltán is az emlék -, gyilkos gyönyörük minutája után szájá­ ban, szerte a nyelvén érezhette a mámorító ízt, kedvese csókjában a bűn borzasztó ízét, melyhez semmi egyéb íz, csak a vér félel­ metesen jó íze hasonlatos. Ott, a parázna sötétben, nem láthatta szerencsétlen szeretőjének szemeit, nem sejdíthette ki mélyükből a magános kitaszított közelebbi jövendőjét, a pupillák pokolfeke­ tén fénylő kútjában búvó holnapokat. De nem is kellett belelátván olvasnia számkivetett szerelmese szembogarában. Elárulta legottan a csókja is őt, magapusztítandó elszánásának mézes méregzamatával... Nem elsenyvedni fog ő, nem a nyűgös szolgasor, és nem a nap-nap után egyforma cselédi robot teszi tönkre! Dehogy! Közelít az idő, az az óra, midőn egyszerre föléled s elharapódzik benne az őrület! Akkor, fél esztendő múlva-e, vagy már holnap? dőre szabadságvágyában széjjelszaggatja fegyelmének eleddig féA kísértet

ken tartó béklyóját, s akár a bogárzó mén, vakon és siketen nyar­ gal neki tűznek-víznek... E téboly mérge szivárgott véréből szájá­ ba, elárulván őt! Rajtam múlott, élek-e képességemmel, mit az Isten adott vádolta magát s én gyáván visszariadtam a megváltó lehetéstől. Elalélt bennem a bátorság, elvesztett kedvesem ellen használ­ hatni hatalmamat, istenajándékozta erőmet. Nem vala merszem alattomban leigázni szabad lelkét, akarattalan emberféreggé, buta bábommá nyomoríttani gőgös lényét. Inkább magamat meg­ alázva esengtem hozzá, ostoba nőstény, mintha hihettem volna oly elképzelhetlen fejletben, hogy tenyerembe teszi s rám bízza jövendőjét a kevély! Sorsától megválthatni hiábavalóan akarja a büszke magánost! Bárha kivethetné szomorú szívéből-lelkéből a kegyetlent! Bárcsak képes lenne feledni az öldöklő ölelését és a zsarátos csókjait! Ám ha netán, csoda esvén, a halott bojnyik buja emlékét ki is irthat­ ná szívéből, gondviselő jőtettét, mellyel a két toprongyos kódist, őt s Bálintka fiát fölemelte, feledni sosem lesz képes. Szívét kéne kivágnia bús kebléből, elvéreznie kéne, hahogy hálája magasztos terhétől igazán szabadulni akarna! Hatalmas erény lakoz, Isten ritka kegyelme parázslik erős lelkében a számkivetettnek, önösségtől szeplőtlen okos szeretet! Nem hajlott, nem tántorodott meg, pillanatig se latolta a csábító lehetést! Magavádolván, már-már eszelősen védekezett a kísértés ellen: „...vétkeimet betetézzem még eggyel, hozzá ha segéllek, eszeden némber, fölkoncolni szelíd­ ke fiad jómódját, széjjeldúlni a gondtalan, úrias életedet!" Mért vesszen el, oh, mért hulljon alá Istennek e páratlan re­ meke? S ha szerelmese meg nem mentheti őt, ki segéljen rajta? Ugyan van-e ember a földkerekén, ki megállíthatná őt, mielőtt be­ lenyargal a várakozó végzet karjába?... Ily ember nincs e világon! Minden nap, miután reggel végigvizitálta a Síp-, az Akáczfas a Bálvány-utcai kéjtanyák ama kurváit, kik vele kúráltatták bujasenyves vagy egyéb bajukat, hazatérőben, tíz óra előtt, kerülő sé­ tát tett, ki az Alsó-Dunasorra, üdítő vízpárás levegővel frissíthetni magát, mielőtt - a Granátos-utcai gyógyszertár vegykonyhájába bezárkózván - ismét órák hosszat kell belehelnie gyógyító plán­ tálnak álmosítóan sűrű párolgását, minthogy Müller, ki a kínzóan keserű porok és a galénos lapdacsok keverésének s készítésének volt fortélyos mestere, minden főzetek és kenetek kotyvasztását 262

Szilvási Lajos

örömest s bizalommal rá testálta, titkon azért is, hogy a szembeni Károly-kaszárnyából patikáját látogató tisztecskék lehető keveset legeltethessék léha tekintetöket felesége férfivadító kebleinek két halmán... Hazatérőben az Alsó-Dunasorról, nap-nap után a Nagy Hídutcában, az Angol Királynő szálló előtt sétált el a Színház-térig. Ilyenkor, tíz óra előtt, meg-megláthatta a nemzet bölcsét, Deák Ferenc urat is, ki rendre e délelőtti időben kászálódott föl a konfortáblira, mely rendelt fogat innen az országgyűlés házába vivé. Deákot azóta, hogy - immár jó másfél esztendeje - Müller Bernát Granátos-utcai házában lakozott, gyakorta meg-megpillanthatta, s noha mindég csak tisztes távolból fürkészhette a tisztelt férfiú ismert ábrázatját, vajákos tekintete tíz-tizenöt lépésről is teljes bizonyossággal födözé föl, hogy gyógyíthatlan szívbajtól táskás és vizenyős mindkét szemealja az elnehezült testű és mind ne­ hezebb léptű tekintetes úrnak. Uporváron, a vármegyeház dísz­ termében láthatta Deák embernagy alakmását, mit tavaly ősszel képíró kedvese, Pongor Sámuel úr itt, e hotelban föstött. Fél esz­ tendő, vagy kevesebb múlott csak el ősztől fogva, de szembeszökő a különbség ama kép s a való ember közt. Kórsága sokat rontott a tekintetes úron e télben... Jár hozzája tudós orvos, sőt több is vizsgálgatja a nemzet böl­ csét - gondolta néhányszor, önkéntelen eltöprengvén róla, ki oly bús évek után elvégre reményt és fölserkentő békességet adott e szegény honnak, de hatalmas érdemiért semilyen méltósággal nem hagyta jutalmazhatni magát. - Hasznára hiába iparkodnám válhatni vajákos szerrel, szívreható párlattal. Hogyha ajállani merném szívgyógyító csöppjeimet, kizavarnának, szolgákkal kergettetnének ki a doktor urak! De ha mégsem?... Ha csak egy is szánna időt, nehány minutát a Granátos-utcai Müller patikus feleségére, szavára figyelmezvén! Hogy elmondhassa, miképpen könnyített már három szívbeteg emberen avval a párlattal, mit a rétek vad plántája, a gyűszűvirág ád! Legutóbb - Vida Márkus uram tanúsíthatja, ki két hete járt Upor-Egresen, és hírét is hozta - a nyájagulyás Jegenyének a szíve is elkezdett könnyülni a gyűszűvirág leikétől, mit a gyógyszertár vegykonyhájában akár csöppekké is sűrítni lehet. Hamarost ily csöppökkel teli gyógyszertári üvegcsét visz a posta Piroskának, ki a szert Vida bácsira bízván küldi tovább a gulyásnak, folytat­ A kísértet

263

hatni a kúrát... Hogyha Deák úr doktora megfontolná, hátha segél betegén a vajákos párlat, s próbát tenne a gyűszűvirágból nyert csöppökkel... odázni lehetne, esetleg messzi odázni a pótolhatlan férfiú végromlását! ... Alkalmat ha teremthetne, szerencsés alkalmat, hogy női varázsát fogván hadra, csiholhasson ki figyel­ met előbb önnön maga, majd eszméje iránt a jeles gyógyászból!... Ámde hogy’ és mint? Ezt valahogy kieszelnie kell, okosan tuda­ kolván némely patikusnéktól, hogy mely házaknál, mely szalo­ nokban, kiknek ebédjein és vacsoráin forgódik, ha ugyan forgódik az elfoglalt orvosdoktor, kit a társas szórakozások, a kártyacsaták és fényűző szoarék sohasem vonzottak... - Azóta, hogy úri barátnédtól hazatértél, mélázó a kedélyed - mondá Müller az ágyban, harmadszorra tapasztalván, hogy hit­ vese gyöngéden, de entschlofien hárítja el óvatos és már csaknem félénk férfiú-vágyakozását. - Gondterhelt és révedező vagy, mint­ ha ború árnyékolná be finom s érzékeny lényedet, angyalom. - Asszonyokon, Bernát, ok nélkül uralkodhatnak el olykor különös, csüggesztő hangulatok - felelte vigyázatosan. - Rejtel­ mes az asszony teste, talányos a lelke - sohajtott, s hogy máris eloszlathassa gyanúját, magához ölelte a fölgerjedt patikust. - Él­ vezd ölemet... Mily alantas cafka vagyok - szorult el a szíve, megérezvén, hogy reszketeg ágyékából Müller Bernát testétől is szertevacog minden tagjába a kéj. - Hát úgy tetszik, megtartom, mit Uporváron vinnyogva fogadtam... alázatos ágyasa, engedelemben képmutató, faromat mozgatván élvet adó felesége leszek Müller Bernátnak, mígnem majd elvánnyad benne a férfierő. Magamat büntetve csak annyit kívánok, hogy e kényszeredett gyönyörök közepette idővel mind kevesebbszer borzongjon föl az elvesztett szeretők emléke lotyó ágyékomban... Deák szívkórja valóban s mind fokozódóbb mértékben progrediált. E diagnózisban Kovács Sebestyén Endrével a híres belgyó­ gyász, Korányi professzor is egyetértett. S abban a vélekedésben is egyek voltak, hogy az országgyűlésbeni szűnetlen figyelés, valamint a vitákbani részvétel erősen igénybe veszik az elhízott Öreg Úrnak a nervusait, annál is inkább, mert hallatlan fegye­ lemmel, magára parancsolt higgadtsággal szólal minden eset­ ben, noha jobban tenné - fölösleges feszülésektől ótalmazhatná 264

Szilvási Lajos

aggult szervezetét -, ha néha nem zabolázná indulatát, hanem engedné kiszakadni magából háborgásait. - Ezt cselekedned kéne, Ferenc - mondotta ki egyszer Kovács Sebestyén Endre. - Nem is csak egészségednek kímélése miatt kell, legalábbis kéne elengedned villámaidat, hanem immár an­ nak okán is, hogy az ellenzék duhaj önteltsége ne csaphasson túl minden gátakon. Elképedten nézi az ország, hogy te s a kormány, de az országgyűlés többségének legjobbjai is, kik a hont nem rá­ érősen, hanem mihamarább és tettleg akarjátok felemelni, lelki s testi erőitek zöme hányadját szakadatlanul arra vagytok kény­ telenek pazarolni, hogy időt rabló vitákat vívjatok ellenzéktekkel. Deák engedte magára segélni kopott, ó-módi selyemmellé­ nyét, s megveregette a doktor karját, mely dunai sportevezésektől volt szijjasan izmos. - Bizonyára múltbeli bűnökért sújt minket a gondviselés avval, hogy oly ellenzéket adott, mely programmal nem bír, tehát a teljes tagadást teszi programjává - hunyorított Kovács Sebestyén Endrére. - Az oly ellenzék, melynek az ország sorsa a fontos, kriti­ zálva segélni ügyekszik a kormányt, annak minden hasznos célja valósításában, pregnánsan bizonyítva ezáltal, hogy külömb a ki­ rály kormányánál. Az oly ellenzék, melynek csak az önnön sorsa a fontos, meg se kísérli eszélyes indítványokkal bizonyítni, hogy ő a külömb, hanem folyamatlagosan, mindenben gáncsolni ügyek­ szik a kormányt, s terebélyes lobogókat lenget, leplezve mezítlenségét, mármint azt, hogy nincs programja. Nekünk ilyen ellenzék adatott. A nemzet józan többségének e céltalan ellenzék nemigen kell, az erős többségnek a pártja pedig bír elegendő türelemmel, sőt elegendő ésszel is ahhoz, hogy az ország házában helyt áll­ jon Tisza Kálmánnal szemben... lévén, hogy ő a veszélyes, nem a szélbali szittyák. Mert a szélbaliak nem tarkahitűek, mit Tisza Kálmánékról akarattal se tehet föltenni. Egy ízben az Öreg Úr - bizonyára azért, hogy félreterelje fi­ gyelmét kellemetlen testi közérzetéről - kerek egy órán át eltársalgott Kovács Sebestyén Endrével, s ez esetben szinte szisztémába szedé, mily árnyolatokból áll Ausztria és Magyarország kiegye­ zésének honi ellenzéke. E társalgásban a pénzügyek minisztere, Lónyay Menyhért is részt vett, s noha tengernyi teendők terhelték, még aznap módját ejtette, hogy aprólékos jegyzeteket készítsen amint írta - Deák szabatos analysiséről. Ilyképpen: A kísértet

265

„Miután Kossuth 1867-ben kiadd jelszavát, hogy »nem lehet felejteni«, ezzel annak a történelmi alternatívának, mely a ki­ egyezéssel álla a nemzet elé, nem a nehezebbik, hanem a könynyebbik felét kínálta. Mert ha a könnyek akkorra már fel is szá­ radtak, megtolták még azon árkok, melyeket a nemzet szívében az önkény 17 esztendeiben a könnyek patakja mosott ki, s ez árkok inkább vezettek a keserű emlékezéshez, mintsem a fe­ ledéshez. De mert az alkotmány helyreállításának, Ausztria és Magyarország kibékülésének és az önálló nemzeti munka megindításának előnyei roppant nagyok és nyilvánvalóak vol­ tak, a nemzet nagy többsége ezek fejében hajlott fátyolt vetni a múltakra. Kossuth Lajos ékesszóló tiltakozása ezért nem hiú­ sítható meg a kiegyezést. Mindazonáltal váltig mélyek s élők az önkény idején elszenvedett iszonyú sérelmek gyökerei mindazokban, kik az 1849-ben kivégzett vértanúiknak rokonai; kik Kufstein, Spiel­ berg, Josephstadt, Olmütz börtöneinek mélyén rablánczban fogadták meg, hogy sohasem fognak felejteni; kik a Bach- és Schmerling-korszak által szegénységbe taszíttatván esküvének meg arra, hogy sohasem fognak megbocsátani. E megszomorított, ám de szerény szenvedők mellett azonban, kik a múltak sebeit nem szaggatják föl, sőt, noha némán, a hon fölvirágzá­ sát áhítják - pontosabban szólva: helyettük! - nyomban az al­ kotmány helyreállítása után iszonyú lármával, síppal-dobbal, trombitával előtérbe tolakodtak a »nagy hazafiak«, számos válfajban. E typusok elsősorban (ha valójában nincsenek is első sorban, mint­ hogy az élelmesebbek hátrébb szorították őket) azon álm odo­ zók, kik mindig harczban állnak a létezővel, mert az valóság, ők pedig szakadatlanul arról álmodoznak, ami nincsen - szebb­ ről, jobbról, dicsőbbről -, és miképpen a színvakok, a létezőnek csak a hátrányait képesek meglátni, előnyeit sohasem; továbbá am a sajátlagos amphibionok, kik éppúgy szüksé­ gét érzik, hogy az idealismus tiszta habjai közt úszkáljanak, mint azt is, hogy a haszonlesés reális talaján a hiúság nap­ fényében sütkérezzenek; továbbá am a gyönge s befolyásolható jellemek, kiket min­ dig azon áramlat ragad el, mely közvetlen közelükben támad; 266

Szilvási Lajos

továbbá am a különczök, kikből az ész, a szorgalom, a tehetség és ajellem se hiányzik, de a kiknek a z a legyőzhetet­ len természetük, hogy mindig ellent kell mondaniok, s az álta­ lánosan elfogadottal együtt soha nem haladhatnak; továbbá am a »búsmagyarok«, kik a magamutogatásnak viszketegétől csakazértis folytatják, mit a zsarnokság eszten­ deiben gyakoroltak: czigánymuzsikával sírva vigadnak a hon szánandó állapotán, teli tüdőből dalolván, hogy »Gyere haza, Kossuth Lajos!« és »Mégis hunczut a német!«; továbbá azok az ügyes spékulantok, kik a külső korrektség szabályainak szigorú megtartásával önző szívet és sivár lelket lepleznek el, s a kuruczkodás félig naiv, félig korlátolt áramla­ tában horgásznak s fognak kihasználható gimpliket; továbbá azok a merészebb vállalkozók, kik némi formahi­ báktól se riadnak vissza, de mesterkedőseiket az önfeláldozó hazafiság zománczával álczázzák; továbbá azok, kik a megindult nemzeti munkában na­ gyobb igényekkel lépnek föl, mint mennyit az uralkodó ténye­ zők beváltani hajlandók, s csalódottságukban mint dühös Coriolánok fordulnak Róma ellen; továbbá azok, kik a forradalom alatt vagy a harcztéren, vagy a polgári tevékenység mezején szerzett jeles érdemeket egész életre szólóaknak ítélik, s derogál nekik minden méltat­ lannak vélt foglalatosság; nemkülönben mindazok, kik az alkotmányos élet berendezésekor hivatalhoz nem jutván, ország-világ előtt mell­ döngetve s harsogva hirdetik, hogy ők ugyan »el nem adják magukat!«, nekik nem kell hivatal s rang az »aradi hóhérok« kezéből; s végül - mi tagadás - bizony nem hiányoznák az ellenzék­ ből, hanem Tisza Kálmán balközép pártjában még vezérszerep­ hez is jutottak, elég szép számban, régi, közismert Bach-huszárok is. S komikus, hogy midőn ők az alkotmányos szabadságok s garancziák meglétét napról-napra tagadják, senki e szabadságo­ kat s garancziákat náloknál jobban ki nem aknázza - Te, ki az oppozíció erejét s gyengéit mindenkinél jobban isme­ red - jegyezte meg Kovács Sebestyén Endre, s világoskék szeme A kísértet

267

villant egyet mégis tüntető türelemmel kezeled a balközépi el­ lenzéket is, pártod szélsőbali ellenzékét is. Nemegyszer a pártodbeliekkel erősebb hangokat ütsz meg... - Jól mondod - bólintott eltűnődve Deák. - Az ellenzéki urak­ kal veszekedni... miért tenném? Azért, hogy megemeljem néme­ lyiket, figyelemre méltatván a személyét? Nézeteikben a szem­ fényvesztést kimutatni, s ezáltal megduplázni saját igazunk erejét, ez is épp elegendő. S hogy néha saját pártunkbeli képvise­ lőkkel szemben használok erősebb hangot? Előre tekintve teszem, ne feledd a szavam! Kiismerhettem eléggé annak a pártnak, mit ti Deák-pártnak neveztetek el, jóformán valamennyi képviselőjét. Nem fog meglepetésként érni, barátom, ha maholnap e pártnak a képviselői, mikéntha ők is az ellenzéki sorokból hallgatnának, lezseren leszavazzák valamely javaslatomat, netán csak azért, mert sérelem érné önző érdeküket, ha reám hallgatnak... Alka­ lomadtán jusson eszedbe e jóslat! Miután Lónyay Menyhért elsietett, nehogy elkéssen a kor­ mány aznapi üléséről, az Öreg Úr pár percig föl-alá járkált, majd elmosolyogta magát kusza bajsza alatt, s ránézett orvosára, ki szótlan szívta kecses-vékony cigarillóját. - Az imént ötlött föl bennem a kérdés, Endre barátom, hogy vajon eggyel nem több-e az ellenzéki magyarnak a válfaja annál, mint számlálni szokásom. Megmondom, mire gondolok. Oly­ kor hallgatom Andrássyt, vagy akármely tagját kormányának, amint valamely tárgy kapcsolatában Ő fölségét emlegetik, s el­ vétve sem így: a király, hanem újra meg újra eképpen: a császár. Ámde mi több: magamat szintúgy számlálhatlanszor rajtakapom, hogy császárt mondok. Mi egyéb ez, ha nem oly fertőzet, melyből a magyar kigyógyulhatni sosem fog, legalábbis eladdig nem, míg Habsburg ül Magyarország trónján. Épp a minap történt, hogy az országház folyosóján képviselőkkel csevegek, s egyszercsak a szélbali ellenzék egyik prominense kacagva figyelmeztet: „Feri bátyám, immár harmadszor mondod, hogy a császár...! íme, bizonyság, hogy mégis minekünk van igazságunk, mondván, hogy az osztrák császár, ha magyar királlyá megkoronázva van is, császár marad!” És én nem fortyantam föl, noha ezt várták el tőlem, kik körülöttünk álltak a kormánypártból. Tréfára se vettem a dolgot. Szórakozottságot mímeltem, s úgy mondám ki: nagy úr a szokás, és könnyen botlik a nyelv. De magamban tudtam, hogy 268

Szilvási Lajos

nem a nyelv henye. Szívet s lelket kéne cserélni mibennünk. Mert nem szív és lélek, hanem ész és észben az érdek hajlított minket, hogy a Habsburg-házzal békét kössünk. Emiatt az a kettősség, hogy az elme királynak tudja, a szív és lélek császárnak tartja s érzi Ferenc József fejedelmet... Uporváron napok óta kilenc kőműves s kétannyi culáger napszá­ mos bontotta az ó-megyeház füstös falait. Az épület maradéka, melyet a Horka-vármegyei HÍRLELŐ-ben Petendi Fidél szerkesztő úr „megyeszékvárosunk főutczáját rútító romnak” nevezett, a március hó elseje óta Pekry Piroska tulaj­ dona volt, miután nagybátyja, Losonczi Takách Ernő úr február 28-ára átutalá a nemes vármegye pénztárába az ingatlan - a te­ lek s a ruina - vételi árát (ezzel egyidejűleg a világjáró vadász az uporvári Nagytakaréknál unokahúga nevére kereken - s egyelő­ re - tizenötezer forintokat is letétbe helyezett, hogy amint kará­ csonykor megígérte, födözetet teremtsen az elvégzendő építészeti munkálat költségeire). Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr nem várta ki, míg e pénzügyi transactio elintézést nyer: már januárban „elővet­ te” (maga mondá így) mérnök-tudományát, mit a keszthelyi agrár-akadémián tanult vala éveken át, s ötödfél hét alatt - éppen kisfia megszületésének napjára - elkészítette a tervet, melynek számos rajza szerint az ó-vármegyeháza helyén alakot öltsön, s Uporvár főutcájának díszévé leendjen az új építmény. Segítségé­ re e munkájában Neuburger mérnök volt, ki a Mandelbaum-consortium által finanszírozott Upor-híd építésének irányítása mel­ lett - éjszakáit nappallá téve - örömest állott Mandelbaum úr fontos barátjának, Dévér uraságának rendelkezésére. A statikai mérések és számítások kedvező eredményei lehe­ tővé teszik - állapították meg közösen -, hogy az ó-vármegyeház stabilis fundamentuma megtarttassék, lévén, hogy falait a hajda­ ni építők terebélyes kőtömbök sokaságára emelték. E kövekre kát­ rányból mehrlagigeFeuchtigkeitsschutz, több-réteges szigetelés fog készíttetni - határozták el, korigényű módon megvédendő a talajnedvesség kártétele ellen az épületet, mely egy-emeletes lesz, ama széptani okból, hogy a püspökvár palotájánál magasabb ne leend­ jen. Nem mellesleg: homlokzata stíljében, ion-oszlopos frontjával is illeszkedjék István püspök palotájának classicista alakjához. A kísértet

269

Dévér urasága aképpen tervelte - s e gondolatát nemcsak hit­ vese, de apósura, Pekry alispán, valamint a városbíró, Dörner Özséb, s a tanácsurak is helyeselték -, hogy az épület emeletjén fog működni a szőnyeggyártó fábrika és a város jó hírét bízvást gyarapító szőnyeg-lerakat, melynek termében a vásárlók magu­ kat tájékozhatják (míg az emeleti oldalszárnyakban lesz az a két tágas hálóhelyiség, hol a szőnyegcsomózó asszonyok és lányok magukat kipihenhetik, valamint az ugyancsak jókora konyha, hol étkeiket már majd maguk, vagy a maguk közül kiszemelt ügyes asszonyságok főzik). A földszint teljes egészét - proponálta az ifjú tekintetes úr - bérletbe kiadni lehetne s kellene, minthogy Schwemmer Adolf, a vármegye első fűszer-, csemege- s gyarmat­ áru-firmája, a fő-utcai Szerecsen kereskedés tulajdonosa - szűk­ nek ítélvén a jelenlegi üzletházát - készséggel venné tartós, vagy akár örök árendába ez alsó traktust. így nemcsak azáltal fog hasz­ not hajthatni az új építmény, hogy a szőnyeg-fábrika el lesz benne helyezve, hanem azzal is egyszersmind, hogy Schwemmer Adolf, a derék „szerecsen” fertályévente tekintélyes készpénz-összeggel fog bekopogni Piroska elegant irodájába, melynek kettős ablaka - ím’ itt látni a tervrajzon! - az emeleti homlokzat tengelyéből te­ kint le a Fő-utcára... „Az ó-vármegyeház alapzatján emelendő épület - tudatta Piroska a nagybátyjával, kit levelének valahol a Fogarasi-havasokban kellett utolérnie - ékessége leszen Uporvár Fő-utczájának, s én, mihelyt a falak koszorúig növekednek, köz-ismeretre vi­ szem, hogy ezen különös palota, mely kézmívességnek s kereske­ delemnek ad otthont, nagylelkű rokonom, losonczi Takách Ernő úr pénzén alkottatik. Azt is kieszeltem, hogy az Ön tiszteletére a középső risalit facade-párkánya alá jó süttei márványkőből kifaragtatni fogom a losonczi Takách nemzetség czímer-paizsát: hir­ desse sokáig az Ön becsülendő bőkezűségét! Mert Ön, Bácsikám, nem csak engem gazdagított, de Uporvárt is gyarapítá, midőn e kereskedelem- s iparűző palotát felépíteni parancsolta!” E levelet Lujza együtt adta postára ama másikkal, melyet Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr Gyertyaszentelőkor írt, a Zala-vármegyei Türjére, Szaksz János ácsmesternek címezvén a kupertát. „Kegyelmed, Szaksz uram, és fia József - állt a levélben tavaly nyáron példás munkát végzett dévéri birtokomon, midőn 270

Szilvási Lajos

az egyezséges ütenynél is hamarabb, s mégis hiba nélkül készíté el a közel s távolban páratlan nagyságú magraktár tetejének szer­ kezetét. Annak tudatában, hogy bizonyára egész évadra elégsé­ ges munkával bírhat, mégis megkérdem Kegyelmedet, elvállalja-e ácsmunkáit azon megye-székhelyi építménynek, melynek mé­ ret-arányos rajzait jelen levelemhez mellékelve kezéhez küldöm. Mert én minden előtt Kegyelmedet szeretném megkínálni e fontos munkával. Ha ajállatom elfogadása miatt Kegyelmednek szerző­ dést oldván bánat-pénzt kifizetnie kell, e károsodását kész vagyok maradéktalanul megtérítendni. Siessen választ küldeni, mert az idő is sürget, lévén, hogy nyár végére az építmény minden tartóés fő-fala felrakatik, s akkorra a szükséges gerendáknak méretre fűrészeken s -faragottan, valamint a lécz-anyagoknak ugyancsak méretre szabottan helyben raktározva leendeniök kell, hogy az ősz-végi zimankók érkezte előtt a falakra tető tétessék, mely alatt bévül a további teendőket a tél idején is folytathatni, s mit lehet, elvégezni akarjuk!” Ha Szaksz mester nem vállalná el e munkát - mondta Piros­ kának homlokráncolva az ifjú földesúr -, értelmetlen sürgetném a falak fölhúzását. Ha viszont van benne kurázsi, magát ily nagy kötelességgel terhelni, időben akár egy évnegyedet rövidülhet az építés. Reményiem, nem feledé el, hogy sose krajcároskodtam Dévéren a pénzzel. A kapós ácsmester neve hallatán Piroskának a zalai falu, Tűr­ je jutott eszébe, Türjéről pedig Vincze-major, hol kisfia tejtestvé­ rének, az Eszter Jánoskájának nemzője, a bujdokldó bojnyik ten­ gődik. Idestova fertályéve, karácsonytól számítva, hogy egyszer sem láthatta viszont csecsemő ivadékát az a zsellérsorba paran­ csolt pásztor. Igaz, hogy ott, az Isten háta mögött biztonságban tudhatja magát, s ha csak ezt vesszük, kik a sorsát intézénk, megelégültek lehetünk - gondolta kesernyésen. - Vállunkat megvere­ gethetjük, mondván, hogy mindent megtettünk érette, mi megte­ hető vala. Adjon hát hálát a kegyünkért, s áldja nevünket örökkön örökké, ámen!... Utálatos és tunya képmutatás! Mióta vajúdásai­ mat vártam, s még inkább attól fogva, midőn megszültem mag­ zatomat, meg sem fordult a fejemben, mit tavaly ősszel ígértem, nem másnak s nem kényszerből, de magamnak s önszántamból. Hogy hazacsábítván a számkivetettet, gondoskodni magam fogok arról, hogy lehető sokszor láthassa az Eszter apátlan megszületett A kísértet

Jánoskáját. S hova tűnt az a buzgó lelkesülés! A karácsonyi szent­ est óta mit se törődtem a bujdoklóval! Mint ki terített asztalhoz szólítja az éhest, s hagyja, hogy egyszer jóllakjék, de többé nem gondol vele... így cselekedtem. Fölkeltettem benne a vágyakozást ivadéka után, de alkalmat, karjába vehetni megint a fiát, nem adok neki! - Merjem-e elpanaszolni neked - bújtatta kezét a párja erős tenyerébe -, minő bűnérzet nyomja a lelkem? S elsuttogta. - Itt az idő - hirdette ki Vince-majorban Kóp tiszttartó - szántani-vetni. E reggeltől a fiúra - miképpen a tél elején - ismét két ember­ nek a dolga szakadt rá. Kora hajnalban, jókor a reggeli fejés előtt, s majd jóval napszállat után, az esti fejés végeztével kiganézni, etetni-itatni segélt Ángyán Ambrusnak, naphosszat pedig - így rendelte a tiszttartó - fogatos volt: Türjéről, az uradalom benső majorjának magtárából furmányozta a Vincze-major környé­ kén megszántott táblákhoz a válogatott és csávázott vetni valót. A központi major granáriumában a magraktáros, Lettner, ki még csak gazdásztiszt-gyakornok volt, meg a főintéző, Sitkey mázsálta az egy-egy táblára elégséges vetőbúzát, -rozsot, -árpát, s miután ő fölrakodott a szekérre, főintéző úr Sitkey megszabta az útját is: hol, hány zsákkal, s mily gabonát adjon le a dűlő sarkán. Itt, a központi major nagyhombárjában hallott, akaratlan, Kaán Nestor báróról, a tilajszegi bonum uráról. Lettner, a magtáros, Türjéről minden este átkocsizott Szent-Grótra, hogy együtt iszogasson némely környékbeli ura­ dalmak mezőgazdász-gyakornokaival, s ott, a szent-gróti nagy­ vendéglőben sok mindent hallott, ő pletykált báró Kaán Restorról, e hamar hírhedtté vált uraságról, ki tavaly jussolta meg elhalt nagybátyjának, Kaán Guidó bárónak a hitbizományi domíniu­ mát, a tilajszegi birtokot. Annak előtte, hogy átalvette örökségét, Nestor báróról jóformán senki se tudta, hogy él, mert a szerencsés successor sose járt sem Horka-megyében, sem Zala-vármegye föld­ jén, noha mindkét komitátusban meg-megfordulhatott volna, lé­ vén, hogy leendő jószágának, a tilajszegi birtok szántónak és erde­ inek kétharmada Horka-megyében, harmada pedig - a nagyobbik rész nyúlványa - Zalában feküdt. Báró Kaán Nestornak azonban - bujasenyves nagybátyja haláláig - tudomása se volta tilajszegi 272

Szilvást Lajos

hitbizományról. Dragonyos főhadnagyként Bécsben szolgálván Ő fölségét, csak némely császári manőverek alkalmával tette be lá­ bát Magyarországra, s ha a császári hadgyakorlat véget ért, azt is feledé, hol-merre csatangolt regimentjével nach Őst von Leitha, a hunnok barbár földjén. Tavaly óta azonban - mondá Lettner, a praxi -, miután a olajszegi birtok övé lett, Nestor báró fertályévente beállít jószágkormányzójához, szigorúan számot adatni az elmúlt három hó jövedelmeiről, de e számvétel, amúgy iga­ zából, annyi csupán, hogy úgyszólván az utolsó krajcárig kiüríti a kasszát... Szent-Gróton hallottam tegnap a tilajszegi gyakornoktól fecsegé mázsálás közben a főintézőnek -, hogy keddre megint idegessen várják báró Neszti vizitjét, merthogy vége az első fer­ tályévnek. A néhai bojnyik, alig három lépésnyire tőlük, lerántotta a má­ zsáról, bekötötte s vállára emelte a csávázott rozzsal csaknem teli zsákot. Minden szót hallott, még azt is, hogy a Kaán Nestort a ti­ lajszegi pórok azért hívják valagbárónak, mert a nehéz dragonyos paripák nyergében a segge olyannyira megnőtt, hogy akárhány nagyfarú női személy rezgethetné... Hát újfent nyakamon van az ördög - gondolta. - A bűnbe vivő sátán ingerkedik újra velem. Vagy az Isten akar próbára tehet­ ni!... Tilajszeg, az én jó kis kancámon, tán másfél órányira innen. S a jövő kedd... négy nap múlva. Esteli fél tizenegytől - duruzsolt a fejében a kísértés hahogy Ángyán bácsi elengedi, hajnali háromig éppen elég az a négy és fél órányi idő, hogy a türjei kertek alól a tilajszegi kastélyig nyar­ galjon, s ha szerencsével végezheti ottan, mit végezni akar, még jókor fordulhasson, hogy mielőtt szürkülne keletről, Türjén viszsza is állíthassa a Sárát Szaksz uramék istállójába. S mire pitymallani kezdene, visszaloholhat Vincze-majorba! S míg a határban rázódott a szekéren - napjában háromszor-négyszer a türjei magtárház, meg a Vincze-majorhoz rendelt táblák közt oda-vissza -, váltig azon vívódott, engedjen-e vagy se a csábításnak, Nekivágni igen könnyen nekivághat. Vincze-majorban esteli fél tizenegykor már csak a két kuvasz ődöng ébren, a tiszttartó elpusztított pulija s vizslája helyett Türjéről küldött két őrző kutya, és ezek immár ismerik annyira őt, hogy meg sem ugatnák, meg se morognák. A sötét zsellérhajlékokból nem venné A kísértet

273

senki se észre szökését. Órák múltán azt se, midőn majd visszalopakszik Tűrje felől a majorba, az istállóba. Csak Ángyán Ambrus firtathatná, merre lecengelt, ám azon éjjel a félszemű aggastyán­ nak az ép szeme is - nem kétes! - vaksi leszen. Mert megsejdíti a jótét lélek, hogy igen serkentő ok lehetett az, mi miatt ő loppal elillant, és majdhogynem pirkadatig tova volt... Ha kifúrná véknyát, még akkor se kérdene semmit a srófos eszű öregember. A jószagú szénával kitömött szeredásról, mit vánkosnak használ a kupája alá, tán föl se emelné kába fejét. Báró Kaán Nestor főhadnagy... Vida bácsi mesélt e tivornyás tökfilkóról, útközben Fiúméból, valahol még horvát földön. Hogy a fölfútt bécsi lovastisztecske az ősszel Uporváron, a Griff fogadó híres szüret-ünnepi bálján oly szégyenletesen berúgott, az eszet­ len!, hogy csak azért nem lön skandál a dologból, mert Vida bácsi kemény kisura, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr, szépsé­ ges hitvese védelmében, megzabolázta, de sőt irgalmatlan lealáz­ ta a léha garázdát. Ősztől - mondta a vén Nádasdy-huszár - nem is látták többé a vármegyeszék-városban az ostoba bárócskát, ki tilajszegi hitbizományos jószágának egész hozadékát, virtigli ma­ gyar mágnás módjára, a császárvárosban veri el... De ugyan hány szolgával kísérteti úri személyét? Ő fölsége hadának dragonyos főhadnagya lévén, tiszti legény ugrál körülöt­ te. Minthogy azonban báró és földbirtokos is, a csicskás nem elég neki. Van hát lejb inasa, libériás lakája, s van lovásza, vadásza is, és mert hintón is jár, annak bakjára parádés hajtót ültet. Hogyha tilajszegi kastélyába beállít, Bécsből hány szolgáját hozza magá­ val arra az egy-két napra, mi ahhoz kell, hogy a jószágkormányzó páncélos szekrényét tisztára söpörje? Számolnom köll evvel az úri cselédséggel - gondolta. - Magam leszek, ők meg... hányan? Könnyebb lenne bizonnyal elállni a báró hintaja útját, ámde csak annak utánna, midőn már nála a pénz. De hol állítsam meg? Nyilván a homokszállási vonathoz szokta vi­ tetni magát. Valahol feleúton, Tilajszeg és a homokszállási vasút közt kéne elejbe kerülnöm, hogyha tehetném. Ez, bizony ez lenne a legjobb, ámde nekem csak éjtszaka lészen időm s alkalmam... a gőzöst meg már este tovább indítják Bécs fele. így aztán nincs más lehetés, csak a kastély, mármint a tilajszegi kúria. Mert, ahogy emlékszek rá, igazába nem is kastély, inkább csak jókora udvarház, csenevész emelettel s meglehetősen keskeny, dísztelen erkéllyel... Szilvási Lajos

Másfél esztendje, bújdostában tévelygett a tilajszegi tájon, s akkor látta először, azóta se többször a Kaán-kúriát. Akkor még élt az örök-hagyó, a vérbajos és már félig béna öreg méltóságos, Guidó úr, a valagbáró nagybátyja, ki halála előtt nem sokkal s igen érdemes áron adá el Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr apjának a dévéri allodiális Kaán-uradalmat. Vida bácsi véleke­ dése szerint a bécsi ficsúr az igen jövödelmes dévéri dominium elvesztése miatt táplál bősz gyűlölséget a szép fiatal pár, Béla te­ kintetes úr és Pekry Piroska iránt, s a szüret-bálon, a Griff szá­ lában esett skandált is e gyűlölség okozá. Hát már csak ezért is igen jó volna legédesb álmából fölverni az otromba valagbárót! Méghozzá éjfélórán, avagy éjfél elmúltával kéne, midőn álmukból fölkukorékolnak némely kakasok, beosonni a hős dragonyosnak az ágyához, hogy hirtelen ébredvén hadd higgye a kába, hogy kí­ sértet környékezi...! Szombaton este, mikor fogatos lovait bekötötte az istállóba, az agg Ángyán azt mondta: - Eredj Kóp úrhoz. Szólni akar veled. Úgy néztem, fene kedvibe van. - Hát akkor...., tegye rendbe helyettem a két lovat, Ambrus bácsi. - Eredj csak... A tiszttartó-lak konyhájában Kóp egyedül volt. A viaszkos vászon­ nal letakart asztalnál ült s matatott. Törlőmézgával fényesítette vadászpuskája csövét. A fiú leemelte a kucsmáját, s ahogy illendő, biccentett. - Jóestét adj’ Isten, uram. - Szeme rátévedt a boros flaskákra. Az asztal lábánál sorakoztak, kettő már üresen, s legföljebb félig a harmadik is. - Hívatott. Kóp nem nézett föl rá. A köszönését se fogadta. Akárha észre se vette volna bejöttét. Szemhunyorítván azt fürkészte a kényes acélon, haloványult-e a törlőmézgától az a folt, a fakó vakrozsda. Beletelt egy perc is, mire megszólalt - Hallom, feleségem sírjánál járt kend a minap, legalábbis nemrég. - Szavait nehezen formálta, oly részeg módjára, ki fél, hogy orrontják már rajta a borszagot. Suta mozdulattal dobta az asztal közepére az elvásított törlőmézgát, nekidöccentette a kony­ ha kövének a puska tusáját, s belecsurrantott a csövébe egy por­ ció lőport a tülökből. - Mire föl járkál oda? - Fojtást vert le a lőpor A kísértet

275

tetejébe a vasvesszővel, majd remegő kézzel beleillesztette a cső torkába s alácsúsztatta a nagyvadra való ólomlövedéket. Csuklott egyet. - Tudom én, de beösmertetni fogom! - Fölhorkant: - Sze­ retője volt-e Editnek kend?! - Hüvelykujjával a másik fojtást is belesajtolta a fegyver öbébe, s nem erővel, csak ameddig a puska­ vessző könnyűden, rugalmasan ugrott vissza a csőben, ráverte az ólomtöltényre a filcet. - Hallotta-e, mit kérdeztem? A bujdokló kivárta, hogy akkurát a helyére kerüljön a kapszli, s csak miután a sárkányt is fölhúzta az özvegy tiszttartó, szólalt meg: - Hallottam. - Belenézett a vadászfegyver csöve nyílásába. Holt feleségit becsmérelte az úr. Kóp mutatóujja reácsúszott a ravaszra. - Feleljen hát! - Engem megijeszteni nem bír evvel a töltött puskával se az úr. Nem először nézek fegyvercsőbe - sóhajtott egyet a gondola­ tától. - Jessica pisztolya... homlokomat célozta a szőke kisasszony is, épp így, a szemem közt, ahogy ez a gyásztul-bortul szemerévedt intéző teszi mostan... - Mit mondhassak?... Részeg az úr. Szégyelje magát. Nem azért, hogy a puskáját rám fogja, s megfélemlíthetni akar, hanem mert hitvese emlékit piszkolja be... Most aztán, hogy megfelelék kérdésire, már csak azért is lőjön agyon, nehogy újra meg újra magát röstelnie kelljen, valahányszor elejbe kerülni fogok. Kettes­ be vagyunk. Vallhatja, ha megfaggatják, hogy a fegyvere véletlen durrant el... ahogy sokszor megesett már, amióta világ a világ. Könnyű és kellemetes borzongást érzett. Egyszeriben minden nyűgétől megszabadíthatná ez a fegyver. Végképpen megbékél­ hetne magával. - Lőjön az úr - lépett közelebb a viaszkos vászonnal letakart asztalhoz. - Mire vár?! Öklendő, fuldokló zokogás buggyant ki a tiszttartó torkából. Koponyája előre bukott, s együtt koppant a vadászfegyverrel az asztal lapján. Csontos válla, inas tarkója, sovány hátán a hegyes csigolyák együtt reszkettek a férfiember magaröstellő sírásának szívet sanyarító kínjától. A fiú dermedten, torkaszorultan nézte az asztalra borult, zo­ kogó embert. Hát ennyire gyönge, esendő, ily tehetetlen féreggé hitványul fájdalmában a meglett férfiú is... 276

Szilvási Lajos

Önkéntelen-óvatosan mozdult. Megfogta a puska csövét, majd lassúdan magához húzva kivette a tiszttartó tenyeréből is a töltött fegyvert, leeresztette a sárkányát, s a vizespad mellé állította az immár ártalmatlan lőszerszámot. Szeme ekkor akadt rá az ivókannára. Belémártott egy konyha­ ruhát, s odaoldalgott vele Kóp tiszttartó háta mögé, hogy rátegye csapzott tarkójára. Nehéz volt megszólalnia. - Tiszttartó úr... Rányomkodta a hűvös vásznat az elcsigázott ember napszítta nyakára. - Ne ellenkedjen... hagyja, hogy ágyba segéljem. Igen sok volt az a bor. Kialudnia kéne... S ahogy napok óta a zsákokkal bánt, vállára nyalábolta a mind ernyedtebben rázkódó testet. - Igaztalanul vádolta szegény feleségit - mondta, miközben a kisebbik háló helyiségbe cepelte az egyre aléltabb tiszttartót. Igaztalanul gyanúsított engemet is. Végigfektette az ágyon. - Aludjon az úr. S feledje botor féltékenységit. Ugyan jót tettem-e, vagy se magamnak? - forgott a fejében a kétség, mielőtt elnyomta az álom a deszkadikón. - Hány fajta irántam a tiszttartóban az indulat? Annak utánna, hogy elbántam a kóbor latrokkal, csaknem parolára adá a kézit, most meg, fene részegségibe, puskával lőtt volna agyon, hahogy egy kicsivel több benne az ádáz gyűlölség, vagy a bor. Csépe Bozsót a szerencse segélte megismerkedni Deák Ferenc lejb orvosával, Kovács Sebestyén Endrével. A tudós doktor, ki korábban az általa adott praeparátumokat mindég a Stáció-utcai Fromm patikusnál szokta csináltatni, egy idő óta elégedetlen volt állandó liferánsával, s egy ízben olyannyi­ ra megmérgesedett Fromm úr „Heiliger Geist” gyógyszertárának valamely bosszantó késlekedése miatt, hogy azon nyomban s engesztelhetlen fölmondta az üzleti nexusukat, majd - még ugyanaz nap - bekocsizott a Belvárosba, s egyezségre lépett Müller Bernát úrral, megállapodván vele, hogy a továbbiakban minden rende­ lését a Granátos-utcai „Scarabeus” patikának adandja. Müller e szóbeli egyezkedés alkalmával mutatá be egymásnak feleségét és A kísértet

277

a kitűnő orvosdoktort. Összeismertetvén őket a gyógyszertár apró irodájában, kissé se lepődött meg, látván, hogy hitvesének külö­ nös bája legott elbűvölte a hoch elegant gyógyászt. Harmadnap déltájt a boszorkányasszony - korántsem esetlegből - épp akkor sétált a Granátos-utca felé a Nagy Híd-utca s a Színház-tér sarkán, midőn Kovács Sebestyén Endre az Angol Királynő szállodából, Deáktól jövet, a Vigadó árkádja előtt álló s rá várakozó fogatához iparkodván fordult ki a Nagy Híd-utcából. Megpillantván őt, a doktor tüstént oda is sietett hozzá, s miután az illendőnél kissé hosszabban csókolt kezet, ékesszóló bókot mon­ dani sem volt rest, így szólván: örvend a szerencséjének, hogy ily egykettőre viszontláthatta „a főváros legszebb patikus-feleségét”. - Ön túloz, de e földön nincs asszony, ki ne lelné kedvét még a hamis bókokban is, akkor főképpen, ha kiváló férfiútól hallhat­ ja - mosolygott rá a magas, katonásan délceg, de deréktájban már kissé vastagodó orvosra, s ahogy illemtudorától, Kabát úrtól tanulá, kecsesen kivonta kezét Kovács tenyeréből. - Ön e pár szó­ val megszépítette egész napomat... Honnan jő éppen? Tőle netán, Deák tekintetes úrtól? - Tőle, valóban - tűnt el a doktor szögletes arcáról a derű. Hallhatta ön is, hisz’ köztudomású már, hogy minden nap vizitet kell tennem nála. - Igen, terjesztik a hírlapok, ám én férjemtől is értesülék Deák úr elszomorító állapotáról - tekintett mélyen az orvos égszínkék szemébe kalapjának tüllfátylán át a boszorkányasszony. - S hogy­ ha ön el nem hárít, titkon elárulnám, mily gondolatom támadt va­ lamely napon, arról elmélkedvén, s már nem először, válhatnék-e javára Deák tekintetes úrnak... persze, ön által! - Már bizonyos volt benne, hogy áthat erős szándéka a doktor szembogarába. Ne értsen félre! Eszembe sincs uraságodat oly helyzetbe hozandni, hogy orvosló tudományához hűtlennek lennie kelljen, meg­ hallgatván azt, mit ajállani bátorkodnék. De vajon meghallgat-e? - Kész örömest, Frau Müller - mondta Kovács Sebestyén End­ re, s megdörzsölte halántékát finom, ápolt ujjaival. - Mily fur­ csa!... Szokatlan főfájás... vagy könnyű szédület inkább?... Mintha homály hullt volna közénk... - Elmúlik máris, uram - suttogta szelíden a sárgaszemű bű­ bájos. - Hamarabb is, ha rövid sétát tennénk a folyóparton, hol a friss szellő főlüditő. Pazarolna-e rám egy óranegyednyi időt? 278

Szilvási Lajos

- Öntől kegy, ha megengedi elkísérnem sétájára - hajolt meg az orvos. - Oly érzésem van... ne kacagjon ki miatta... hogy e könynyű főfájásomat ön, mármint gyönyörű szemepárja okozta. - Kötve hiszem - nevetett föl halkan Csépe Bozsó -, de ha így lenne, magammal igen megelégült lennék. - Szólok kocsisomnak - mondta Kovács Sebestyén Endre, s akaratlanul újra halántékához nyúlt -, kövessen minket tisztes távolból a fogattal. Hogy sétánk végeztével haza ön kocsimon tér­ hessen... A sváb hajtó, ki a kétlovas födeles fogattal tisztes távolból követé gazdáját és a darázsderekú delnőt az Alsó-Dunasor sétá­ nyán, annyit látott csak, hogy váltig a szép úrasszony tartá szóval a doktort. Néha megálltak sétájokban, s akkor is egyre a dáma be­ szélt, bizonyára fölöttébb fontosakat mondván a tudós doktornak, merthogy az orvos erős figyelemmel, homlokaráncolván hallgatta a nagykarimájú kalap fátylán át hozzá intézett szókat. Nem néz­ tek szerelmesen egymásra, de ha mégis, hát csak a doktor... Sétájok csak félórányi idő múltán ért véget, s ugyanott, ahon­ nan elindultak: a Színház-téren. - Meglehet, önt s engem - mondotta búcsúzóul az orvos - ma a Gondviselés vezetett egymás útjába. - Deák tekintetes úr üdvére, reményiem - bólintott a boszor­ kányasszony. - Áldja meg érte az Isten, uram. - Csakugyan nem óhajt fölszállni szerény fogatomra? - Alig pár percnyire innen a Müller-gyógyszertár, s ha netán önnel majd egyszer kocsikázni fogok, doktor... nem röpke néhány percig s nem gyorsan iramló fél órácskáig fogok önnel lenni. Piroska tekintetes asszony csecsemő Péterkéjének szoptatós daj­ kája, szegény Rácz Eszter tudta, hogy el van rontva az élete. Attól fogva, midőn a karácsonyi szentest éjén eleven-holt kedvese két karjában utolszor csordult könnye parázna ölének kéjétől, nem az akkori órák boldogító emlékezetét ápolta s dédelgette magá­ ban - jóllehet érezte, hogy abban tán vigaszát lelhetné hanem egyre alázatosabban görnyedt terhe alatt a szorító bánatnak, mely számkivetett szeretőjét újra ölelhetvén sarjadt valahonnan elő keblében, s fonta azóta körül szomorú szívét, mint fát a folyondár. Jaj, mért is sejtette meg akkor, a vajthai kastély kertre tekintő kis hálókamarájának tücsökciripes csöndjében, hogy a hátaheges, A kísértet

279

szügyesebzett bujdoklónak csak az izmos-szijjas teste bujálkodik oly jóllakhatlan vele, vagy nem is ővele tán, nem a Rácz Eszterrel, ki fiat szült tőle, csupán egy pőre, szemérmetlen, remegő ágyékú női személlyel. Ugyan kire gondolt, kire vágyakozott lélekkel az árva le­ gény, míg engem ölelt, engem csókolt? - szomorította magát megszámlálhatlanszor, hiszen ahhoz, hogy mélázzon, révedezőn elgondolkodjon, sose kellett alkalmat se, időt se oroznia, s arra se kényszeredett, hogy akármi ürüggyel-szesszel bújjon meg vala­ hol. Mióta imádott úrnőjének magzatját is szoptathatta, akár az egész napot ott tölthette az ifjú tekintetes asszony elfogadó ter­ mével szomszédos szoba kellemetes melegében, hol estétől kivilágosodásig bölcsőikben aludtak az apróságok, a széles díványon pedig ő szendergett, álmukat őrizvén. És ámbár Málovics Annus néni, az úrnő hajdani dajkája is éjjel-nappal kéznél volt a közel­ ben, hogy hozzáértőn ajnározza-fürössze s akárhányszor tisztába teendje Piroska szülöttjét, a tekintetes asszony már harmadnapon azt mondá, hogy az úrfi pelenkázását s esti fürösztését is bátran rá meri bízni a Rácz Eszterre. Ezentúl - adta parancsba a háznagynak, Dankának - az Esz­ tert én dirigálom, s őt fárasztani sem vasalással, sem más házi dologgal, még az ezüstök tisztogatásával se szabad, noha ezt ná­ lánál szebben eleddig senki se végzé. így aztán - szűnetlen a két pólyással foglalatoskodván - né­ melykor félórányi időre, de olykor akár hosszú órákra magára ma­ radt a két sarokablakon át reggeltől szinte az alkonyat elközeledtéig napfényes, tündöklő csecsemőszoba négy hószín fala közt. És míg vagy az egyik, vagy a másik bölcső mellett ácsorgott, avagy éppen tett-vett, váltig a sorsáról töprengett. Fordul-e jóra? Ha ked­ vese számkivetettségének vége szakadhat is egyszer - vajon vége szakadhat-e? egymással mit fognak kezdeni? Két idegen lesz­ nek, hisz’ többek aligha valónak eleddig is egymásnak, mint két idegen, kiket egyszer a véletlenség édesített karjába a másiknak. Ha esetleg más lett volna az Ábelján örmény Hetevény-pusztai csárdájában az iccés lány - nem a Rácz Eszter, hanem egy szint­ úgy szép orcájú, karcsú derekú és formás lábú póri fehérnép -, hát bizonyára azt a cselédet csábította volna el akkor, idestova két esztendeje már, a hallgatag ifjú haramja, s tán ugyanúgy, egyetlen hívogató szó nélkül, ahogy vele tette, csupáncsak az asszonyrontó 280

Szilvási Lajos

bús szemepárja hatalmával. S az a másik lány is utána bolondult volna a szénaszagú padlásra, hogy ottan, az illatozó száraz sarjúban eszét vesztetten vétkezzen vele hajnali szürkületig... Nem engem akart ő - mondta merengve magában, a bölcső­ ket ringatván. - S hogyha maholnap hozzám visszavezérelné is az Úr, engem szerelemmel most se akarna. Azóta sokat sínylődött messzi, sokat tengett egyedül, s valamerre vetődött, mindenhol meghalnia kellett volna... ohajt-e hites feleséget, ohajt-e csalá­ dot az ily nyughatlan, hányódásaitól hideg és rideg ember? De ha mégis akarna, aligha a Rácz Esztert kívánja magának. Más lányt, vagy tán más asszonyt szeret ő... nálamnál szebbet-e, jobbat-e, nem tudom, és minek is tudjam meg? Magamat keserítteni? Hát nem elég keserű már így is az életem? Isten látja, ha nem retteg­ ném a pokolbeli kárhozatot, nekimentem volna, de hányszor már! az Upornak, beleölni a vízbe magam! Vagy mégse a poklok kínja riasztott vissza, hanem csecsemő fiamat féltettem? Ilyenkor két karjára emelte a kékmasnis pólyákat, bal karjára, a szíve felől, szeretőjének sohasem sírós ivadékát, jobb karjával Piroska tekintetes asszony hétalvó, álmában is olykor cuppogató magzatját, Szekrényesi-Pekry Péterkét ölelvén dús kebléhez. Ne nehezteljen az úrfi reám, hogy szívemre szoríttani mindég tejtestvérit, a Jánoskát szorítom - suttogta nemegyszer az anyjaszemű kisdednek. - Apátián az én gyerekem. Mással mivel is kedvez­ hetnék neki, mint anyaszívem szomorú dobogásával. Meg azért is fogom őtet a szívemre, ahányszor csak tehetem, mert úgy haliám, s bízvást igaz is, hogy csak olyan gyermek cseperedhet jó emberré majdan, ki sokat hallgatta szülőanyjának szívdobogását. Én pedig, úrfi, azt akarom, hogy a Jánoskám, ha bűnbe fogant is, jó ember le­ gyen. És evvel, márminthogy a szívemen őtet tartom, az úrfit nem rövidíttem meg, hisz’ nálánál, ki olyannyiszor édesded ringatja a karján, úrnőmnél gyönyörűbb és jóságossabb anyja királyok kői­ kéinek sincs. Látom, várja is őtet az úrfi, azért nyitogatja kerekre a szép szemeit. Már mindjárt itt leszen ő, meglátja az úrfi, s ahogy ránk nyitja az ajtót, rögtön adom csecsemet, hogy szopjon, kedvire szopjon. Vasgyúró leszen egykettőre az én tejemen, Péterke tekin­ tetes úr, egyformák lesznek erőbe, az úrfi, s a tejtestvérje, csak ótalmazzon örökké mindnyájunkat a Szűzanya! Eszter - mondta Piroska tekintetes asszony a nagyhét keddjén -, úgy készülj, hogy a húsvét elmúltával utazni fogunk. Dévéren, A kísértet

örökjött udvarházunkban töltünk el pár napokat. - Mutatóuj­ jával az özvegy lány kerek álla alá nyúlt. - Nézz a szemembe, s örüljön a lelked! Azért visszük Dévérre a kisdedeket, hogy az ot­ tani erdőkből áramló lég, mint Kronstein doktor ajállá, tüdejökre erősítőleg hasson. De nekem van másik eszélyes célom is, Eszter. Dévéren te újra viszontlátni fogod Jánoskád apját, kedvesedet! E nap estéjén a fiú megvárta, hogy Ángyán bácsi - szokása szerint csöndben jajgatva a priccsén - ráhúzkodja magára a lópokrócot, meg a szőrét hullajtó rossz birkasubát, és csak miután egy Jézust is kinyögött az öreg, lépett oda hozzá: - El köll mennem - mondá halkan. - Pirkadatig. Ne akarja ki­ venni belüliem, hogy hova-merre leszen járásom. - Dehogyis faggatlak - emelte magát könyökére a félszemű aggastyán. - Csak... féltelek. Észrevevém már rajtad, napok óta alittom, hogy akármi okon, de magaddal küszködöl, alvásodba is, újfent. Bajba esöl fiam! Én ráérzek... - Sose féltsen. Nem vág gazba a ménkü. Vigyázzon az istálló­ ra, imetten aludjon kend... A böjti szelek mindenhol fölszikkasztották a határt, a türjei kertek alá vezető dűlőutat és gyalogösvényt is. Nem húz­ ta le lábairól csizmáit a sár, jól megnyújthatta a lépést, és mire épp tizenegyet ütött a premontrei szerzetesek tornyában az óra, a Szakszék telkének lábjában már oda is pisszegte magához a Batka kuvaszt. - Csöndessen légy - etette a házőrzőt a falattal, mit vacsorára kapott szalonnájából metszett. - Föl ne ugasd már őket, Batka! Ne ébresszük föl a házat. Én csak a Sárát oldom le a jászolkarikárul. Tudta, hogy immár egy hete nincs itthol se az élemedett ács, se az ifjabbik Szaksz mester. Szép az idő, s úgy írtak az őszön kontraktust, hogy amint tavaszodni fog és az időjárástól hozzá­ kezdhetnek, Zala-Csányban azon nyomban nekifognak az új pap­ iak tetejének... Szakszné asszonyság, meg a várandós menye reg­ gel, hogyha kijőnek etetni-itatni s fejni az istállóba, nem is veszik észre talán, hogy a kurtaszakállú Vincze-majorbeli zsellér, kit Szaksz uram annyira kedvel, kikötötte lovát, s odavolt valamerre a Sárával. Vaksin, mégis szaporán nyergeit a sötétben, s hogy megké­ nyeztesse a kancacsikót, tenyeréből, mielőtt becsatolta a zablát, 282

Szilvást Lajos

megkínálta szilánknyi süvegcukorral, azzal a körmekicsiny töre­ dékkel, mit az édes szájú Ángyán Ambrus ládafenéki rezervájából tegnapelőtt kunyorált, reszelős torkát - úgymond - cukrot szopo­ gatván gyógyítgatni... Miután miatyánknyira távolodott a türjei alvégtől, sarkantyútlan élénk ügetésre serkentette a Sárát, érezvén, hogy a ló kipihent testének bízvást tetszik a tempó... ahogy Amerikában mondják. Odaföntről hidegen, tékozló fénnyel ragyogott le a lankás táj­ ra, a szőlős dombok alatt húzódó országúira a hold. Az égi ma­ gasságokban alig volt felhő, és a nehány tenyérnyi fehér foszlány is olyannyira elkerülé a kevélyen tündöklő kerek égi csavargót, mintha azért ódzkodtak volna közelségébe kerülni, nehogy vég­ képp elenyésszen gyér párájok a szomjú világosságban. A néhai bojnyik a hol kanyaros, hol nyílegyenes, zúzottköves országút puha szélében nyargalt. Három, azazhogy négy falun át­ ügetett már, de az éjféltáji időben nem látott embert a kihalt főut­ cákon, csak Veszméden, a templom előtt ácsorgó baktert, vállán alabárddal, s pisla viharlámpással, mit az ölhosszú csatafegyver fölső, lándzsaszerű végére akasztott. Ez az éjjeliőr se akarta meg­ állíthatni: ki állná útját siető lovasembernek, ki lehet királyi kurír is, s lehet éppenséggel a vármegye fullajtárja is. Éjféltájt, ha ne­ tán telihold van is, álmos szemmel nem könnyű meglátni, mifajta alak paripája üget vagy vágtáz végig a főutcán, azazhogy a közsé­ get kettéválasztó postaúton... Ahogy eltervelte, jószerivel három fertály egy órakor állt meg a ritkás gyertyánosban, mely kőhajításnyira volt a tilajszegi kas­ télykert közelében, csekélyke halom tetején. Az udvarház homlokzatján csak a holdfénytől csillogtak az ablakok. Alszik minden szolga, s Bécsből érkezvén, fenehosszú útjától fáradtan húzza a lóbőrt ő urasága, a pökhendi dragonyos báró is a mennyezetes nyoszolyáján. Mert bujasenyves nagy­ bátyjától bizonyára olyan firhangos, négy sarkán pedig oszlopos ágyat jussolt, mint mily cifra tető oltalma alatt Krisztus szolgái a szentségtartót hordozzák a virághintő űrnapjai körmeneten. Fiatal gyertyán alsó ágára tekerte a kantárszárt. Kicsatolta a zablát, s lecsomózta nyeregkápájáról az igencsak lappadt ken­ dervászon iszákot. Nem sok benne a zab - mormolta, magát mentvén, s ráadta a Sára fejére. - De addig elég leszen, elrágódhatsz rajta, ropog­ A kísértet

tasd, meddig a dolgom után járok. - Gyöngéden megpaskolta pofáját. - Visszautunkon majd keresek kutat is, valamely falu­ végén, hol megitathatlak. Sietőssen fordulni igyekszek, nyugton várj! S nekilódult. Torz árnyéka a hold éles fényében duplájára kinyúltan csúszott lába előtt a rugalmas-sűrű, éledező gyöpön. Embernél magasabb volt, vastagságában meg lábnyi a kúria kertjének vén téglakerítése. Mohos tetejében körmei könnyen lel­ tek rést, hova ujjaival belevájjon. Lassúdan fölhúzta magát, s fél­ térden körbefülelt. Csönd vette körül. Halkan füttyentett, ahogy olykor, tikkasztó melegekben az apja kutyáit szokta előhívogatni a rétlegelő hitvány galagonya­ bokrainak hűséből. Ez a fütty idecsalja a kastély házőrzőit, hahogy éj idejére levették róluk a láncot a házi cselédek. Elő is sompolygott valahonnan a két buta bundás, két fiatal korcs. Gyanakodtak ugyan, mégis hallgattak az ebcsitító, sőt rágnivalót is ígérő pásztori füttyre, s ha morogtak is, el nem ugatta magát egyik se. Kiszedte zsebéből s orruk elé hajigálta a ficni szalonnada­ rabkákat. Ha éhes a házőrző, mert rosszul tartják, épp oly hűt­ len, vesztegetésre esendő, mint a cseléd, ki éhkoppon szolgál egy szarfacsari sváb gazdát. Immár bátran szökkent földre a falról. Pattintott az ebeknek, kullogjanak engedelemmel utána. S azok, mint bőgőlégy a bi­ kát, melléje szegődve követték, kezeit szaglászva kísérték a kúria frontja felé. Mert onnan, az oszlopos ámbitus árnyékából kell be­ hatolnia... Meglazította daróc nadrágjának korcában a forgópisztolyt. Lőnie kellhet, de ha tán nem kell, a valagbárót megijeszteni éppen ily újmódi revolver ijeszti meg istenesen! Zsalugáteres ablakok, egytől-egyig zárva belülről. Zárva kö­ zépen a kétszárnyú zsalugáteres ajtó is. Vagy mégse...? Hol összecsukódnia, egymáshoz pászolnia kellett volna az ajtószárnyak éleinek, laza rést leltek az ujjai. Följebb, majd lejjebb csúsztatta kezét, mígnem megakadt a középső ujja a srófjakopott vasgombos kallantyúban. Hát ezt kéne a tengelyin elfordíttani - mondta magában. Hogyha parányit beljebb férne az ujjam... ilyesformán... hogy megpöccinthessem! 284

Szilvási Lajos

S csakugyan sikerült a középső ujja hegyével löknie egyet a forgó pöckön. Ugyan megfordul-e? Megfordult. Csettent is, ahogy megakadt. Ha csupán ez az egy kallantyú fogta... Magához húzta a jobboldalsó ajtószárnyat. Nyílt a cudar, de olyat nyikkant, hogy akárha hegyével bicska csikordult volna előt­ te a tányéron, beleborsódzott, tarkójától a gatyája kötéséig. Ej, hogy a rossebb... most már mindegy! Betaszította az ajtó belső két szárnyát is. Megrezzentek bennök az évek alatt kiaszott lécrámák közt a tenyérnyi üveglapok. Ott állott a jókora, ámde szegényesen-ritkásan bútorozott helyiségben. A félig tárt ajtón beszivárgó holdfényben a terem kö­ zepén avatag, takaratlan ebédlőasztalt, mellette nehány kárpitjakopott nagytámlás széket, a falnál polcaüres faragott almáriomot, s egy sétálójabeteg, nyilván régtől nem kondító állóórát látott. Lógott három kifakult kép, három hajdan aranykeretes föstmény is a szembefalon. Hát itt se ebédelt senki, mióta a kórságos Guidó báró eldobta ezüst kanalát. Ki megjussolta, a Nesztor, bizonyára bepillantott ide is, de a kényes gyomra legottan fölfordult a dohos szagtól... A kutyák ott lábatlankodtak körülötte. Nem is baj... Kikerülte az asztalt. Már nem bánta, ha megreccsen csizmái alatt a kiszáradt padlat. - Gyertek - szólt az ebekre. - Körülnézünk kissé... Odament a hajdanta fehér ajtóhoz, mely a ház folyosójára, de mindenképpen befelé szolgált. Kihúzta a forgópisztolyt nadrágszijja szorításából. Lássuk... Az ajtó reccsent egyet. Sírósan tárult ki előtte. Az udvarház benső folyosóján állott. Jobbra a lépcső, hol a homlokzat közepére rakott emeletre lehet fölmenni. Az egyik házőrző megbökte az orrával. - Szalonnáznál - szisszent a kutyára. - Elébb az uraddal vál­ tok pár szót... Minden lépésétől reccsent talpa alatt a garádics. Mire véli, ha fölneszelődött oszlopos ágyában, firhangjai közt a valagbáró? Ki az ördög nyikorog neki? Betaszította az ajtót. Éji sötétség ásított rá, s dohszag csapta meg itt is az orrát. Ebben azonban valamily különös, rezedára ha­ sonló illat lappangott. A kísértet

Keljen föl az úr! - akarta keményen elkiabálni magát, ám mi­ előtt megszólalt volna, eszébe jutott, hogy céltáblája az ágyban fekvő főhadnagynak: elég neki, hogyha az emberi árnyékot meg­ látja a gyönge világosságban, mely lentről ide föl párádzik... Összeharapta a száját, s oldalvást húzódott, beljebb, jobbra a fal mentén. Mért nem mozdul meg az ágyon senki...? Nekiment valamily könnyű állványnak, s földöntötte. Cserép csattant. Csizmái előtt tört össze ezernyi darabra. Legott lelapult, térdére ereszkedvén várt, leste a pisztolycső lángját. Odalent az a másik házőrző iszonyú csaholásba fogott. Hogy’ az ördög... - nyelte a nyálát. Immár sejdítette, hogy el­ késett, vagy előbb jött. Izzadt mellén hűvöset érzett. A keresztes lánc! A halott tiszttartóné amuletje! Ráhagyom önre... hogy óvja! - Ki az?! - hallott egy tétova, félénk asszonyi hangot alulról. Ki van ottannék, odafönt? Leeresztette a pisztoly csappantyúját. Asszonnyal nem fog hadakozni. A fal mentében az ablakhoz tapogatta magát. Széjjelrántotta a függönyt. Ahogyan sejdítette, üres volt, bevetetten állt a sarokban az ágy. S nem volt neki oszlopja, s firhangja se. Egyszerű fekvő­ hely... de e bujkáló szag! Az illatosító szer szaga rávall, hogy járt itt a valagbáró... Fáradtan megfordult s odament a nyitott ajtóhoz. Lent, hon­ nan már léptektől recsegett a garádics, dühödötten, akárha mu­ lasztását tenné jóvá, ugatott az a másik eb. Ez, melyik egyre üres balját szaglássza, ügyet se vetett társára. - Megállj! - lépett a küszöbre. - Ketten nehezen férünk egymástul! Földig hosszú hálóingben termetes asszonyság torpant meg a lépcsősor közepén. Félkézzel a karfát markolván, jobbjában lámpással, rémülten-némán tátogatott. Foghíjas szája fölött, fölső ajakán, mint egy légy, szőcsény ugrált. - Hol van az úr? - indult lefelé a fiú a garádicson. - Erre felel­ jen! - Jaj, nincs itt, nem aludt itten - hebegte az asszony, és a bibircsók szinte mulatságos táncot járt szája fölött, a bajuszkájában. 286

Szilvási Lajos

- Déltájt... igen, eggy órákkor... bezsebölte a pénzt a jószágkor­ mányzó úrtól... kis időre ledűlt itten, kiszuszogni magát. Aztán se Uram, se Krisztus... odább állott. - Hol a jószágkormányzó? - Hát... tán odaáltal, a házába. Ilyenkor már aluszik mindenki minálunk. Ebbe a kastélyba magam vagyok én itten, hisz’ látja. Szakácsné volnák... Megmarkolta az asszony vállát. - Engem nem látott kend! - Nem... - Sose látott! - Sose! - Álmodta, hogy itt jártam! Fölkelni se kelt föl! - Nem hát... - Zárja be tisztességessebben utánnam az ajtót! -Ja j, Szűz Mária... - Csönd! - Elfújta a lámpást. Orrfacsaró petrószag csapta meg orrát. - Isten vele... Egy perc múlva a fal tetején volt. Visszatekintett a kihalt kúriá­ ra. A forgópisztoly még a kezében...? Belebökte a ködmön szárnya alá, nadrágszijjába. Lába alatt, a téglafal aljában, a két házőrző versengve ugatta az árnyékát. Benyúlt az inge alá. Ez a lánc... lám, megmentette a bűntől. Ölnie kellett volna, ha ott leli ágyán, s fegyvert fogni merészel rá a valagbáró. Valahonnan a földöntúli világból óvja a jóvátehetet­ lentől a halott asszony. Fölpillantott a magasba. A hold hidegen nézett le reá. Hidegen s egykedvűn. Azt mondják, kőből van a mennyei vándor. Meg­ lehet. Eltaszította magát a fal tetejéről, s eliramlott arrafelé, ahol lova várta. Bellincs Gáspár csendbiztos húsvétkor akart véletlen látogatást tenni a vajthai kastélyban, rokonánál, Markónál. Húsvét a legalkalmasb - gondolta. - Az ünnepek alkalmával minden házban nagy a sürgődés, Markóéknál is sütnek-főznek, s nem tűnik föl, hogyha beállít hozzájok a rég nem látott rokon. A kísértet

287

Éppenhogy a legjobbkor jő, örvendeznek, s ültetik asztalfőre a vendéget... S ami Lázár csendbiztost illeti, ővele sem találkozha­ tok össze a vajthai kastélyban, de útközben se sehol, mert nagy­ szombaton este kihúzott fringia karddal strázsálja a szent sírt, húsvét vasárnapon pedig pandúrjaival jelen van a nagymise szer­ tartásán. - Most mégy el - zsémbelt felesége -, midőn a leányunk itthon van? - Vasárnap hajnalon indulok - dünnyögte -, napestig fordulok is. Hétfőre, midőn locsolók érkeznek, helyemen leszek. - Ejh, mit csináljak, eredj kedvedre - legyintett Terka, s ment veszekedni Veronkával, ki megint nem a kedve szerint törlé le a port a pohárszékről. - Te jó isten, de meg vagyok áldva... Legyél is - mondta magában Bellincs, és a vasárnapi hajnalon útnak eredt. Reggel nyolc óra körül megitatta lovát a parajdi mezőben, a gémeskútnál, s fél tizenegykor már megpillantotta a domb tete­ jéről messzi tekintő réztornyú kastélyt. - Nicsak, asszony, kit látok! - lépett ki a sóderral frissen föl­ hintett kocsiföljáróra, kezével tartván ellenzőt a szemének, Mar­ kó Géza uram. Ünneplőben volt, feketében. - Gyorsan gyere, itt van a Bellincs sógor! Pálinkát, húsvéti kalácsot, főtt sonkát tálaltak elejbe, s míg ne­ kiült falatozni, Matild asszony egy pintes üveg bort is kihozott. - Mi járatba minálunk, Vajthán - firtatta evés közben Markó, bőrbajszú ábrázatján őszinte örömmel. - Ahogy számíttom, ötödfél éve se járt mifelénk tekegyelmed! - Most se amúgy célossan - nyúlt a borához Bellincs. Meg­ emelte a verdungos üvegpoharat. - Egészségünkre! - Előbb egy apró kortyot ivott, kitapasztalhatni zamatját, aztán élvvel fölhaj­ totta, fenékig. - Nem akárminemű bor! Urasági! - Na, mit mondtam, te Matild? - hunyorított rá feleségére a kastély gondnoka. - Hát, sógor, bizony ez nem az úré, hanem immár az enyim! - Ivott egy kortyot. - Férjhöz ment a Piroska kisasszony, s mert mink ketten e kastélynak tisztességgel gondját viselénk, a nevünkre íratta a szőlőt, hol eddigelé is mink szüre­ teltünk. Nyolcszáz kvadrátöl, meg a présház, ám azt már magam építettem. 288

Szilvási Lajos

- Ejha - mosolygott egyet a bajsza alatt Bellincs. - Gálántos ajándék. Nem mondom, a gond s a vesződség, az se kevés egy ek­ kora kastéllyal. Hisz’ alig használja az úrnő. - Tavaly évbe, karácsonykor járt itten utolszor, s akkor se to­ vább, mint két napokig - bökött bicskája hegyére a tálból egy rezgős falatot Markó uram. - Csak a két ünnepre. Igaz, hogy nagy hasa volt már, tán hetedik hónapja cepelte a magzatját, s bizony, láttam, belefáradt a karácsonyi ünneplésbe. - De hát akkor igen nagy vendégjárás van - jegyzé meg szóra­ kozottan a tegzei pandúrhadnagy. - Éppen elég lehetett tekegyelmeteknek is, annyi sok embernek a kedvét lesni örökkön... - Nem mondhatnám - szólt közbe az asszony, míg újabb sze­ letet metszett a kalácsból, s odatette a tányérjára. - Piroska te­ kintetes asszony bátyja, a zólyomi úr, az volt vendégünk... senki egyéb. - Ha ugyan nem számittod vendégnek a nyargoncot, ki a pus­ kát hozta a szentesten. - Markó csurig öntötte a két poharat. - Tu­ dod, emlékszöl, kinek ágyat köllött vetni, pedig nem aludt benne. - Igazságod van, a nyargonc, a szakállas! - kapta fejét föl az asszony. - Reggelre sehol se találtuk! - Homlokaráncolván zökkent le az asztalhoz. - A Béla tekintetes úrnak hozta a puskát. Hogy a Béla tekintetes úr majd tudja a többi teendőt. Honnan is...? - Úgy emlékszek, Türjérül - emelte poharát koccintani Mar­ kó. - Isten tartsa meg... - Kegyelmeteknek is adjon egészséget - csettintett Bellincs. Nem kellett körmönfontan faggatnia Markóékat. Épp elegen­ dő annyi, amennyit mondtak... Másfele kormányozta a szót: - Megnézném szöllejüket. - Meg is mutatom - serkent Markó uram. - Add a köpenyt, aszszony! - S miután fölvette a Pekry alispántól örökölt felleghajtót, leakasztotta a présház jókora kulcsát onnan az ajtófélfáról. - Meg­ látja, sógoruram, hogy fájin pince. Leszen hova járnom öregsé­ gemre. - Legényesen összeütötte bokáját. - Nehogy aztán rosszat halljak, te Matild, ameddig a hegybe leszek! - Csak nehogy úgy legyen újra, ahogy Gyümölcsoltókor - csó­ válta fejét a nagydarab asszony. - Ne igyál annyit... - S a sarokból, hol a firhang eltakará, od’adta öreg párjának a fűzvessző-fonatos demizsont. - Hogy a sógornak bort fejteni el ne feledj! A kísértet

289

Húsvét utáni csütörtökön ült össze Uporváron a vármegyegyű­ lés. Gróf Forgách Tamás (Tama gróf) főispán levette a toliforgós kalpagját, leoldotta a díszkarját, s mindkettőt maga elé helyezte a pulpituson, majd Ő fölsége, a király nevében megnyitotta a tanácskozmányt. Elmondva rövid beszédjét, ránézett az alispánra: - Nekem olybá tűnik fel, hogy többen jöttek össze ma, mint máskor. Vajthai Pekry Péter megsimogatta tömött bajuszát: - Úgy is van. Három nappal előbb, húsvét hétfőn jutott a fülébe a hír, hogy összebeszélést tartottak némely urak, megbuktathatni a várme­ gye tisztikarát, s a legelsősorban is őt. Bereményi Török János van az élén ennek a komplottnak - mondotta Csapó György, ki a hús­ vét hétfőjén locsolás ürügyével látogatást tett Pekry Piroskánál, s miután a szép ifiasszonynál tisztelgett, kis időre beült őhozzá, bibliotékájába is, bizalmasan és barátilag figyelmeztetni a titkos conventiculum határozmányára. Ilyesformán eleve kiszámította, mit is várhasson a vármegye­ gyűléstől, s ennek tudatában terjesztette elő a házi adó növelésé­ ről szóló javallatokat. - Ha kólika gyötri kegyelmeteket, s ha a gyermeküket torok­ gyík fojtja, de az, kit hívtak, az orvos, kocsijának kerekét törvén, vagy sárba rekedvén, nem bír odaérkezni a kórságoshoz, a várme­ gye ellen mondanak átkot, s joggal, merthogy a vármegye hagy­ ja jelenlegi állapotukban az önkezelésében lévő utakat - nézett a szemébe nehány úrnak, kikről hallotta, hogy ellene fölszólamlani készülnek. - De hadd említsek kisebbet: míg ide jöttek, ugyan hányan szálltak le utók közben kocsijokról, s veselkedtek neki káromkodván, hogy kocsisukkal vállat-vállnak vetve emeljék ki a tengelyig érő kátyúból? S hogy végképpen - megnyomta a szót - mellékes dolgot hozzak elő: hányuknak a hombárjában híznak a patkányok pénzt érő búzán, árpán, tengerin és egyeben, csak azért, merthogy nem bírja kegyelmetek elszállíttani arra a helyre, hol árán megvennék? - A Ceres magtárházában! - rikkantotta zekényi Nyilass Lász­ ló, s föl is állott, hadd lássák az urak, kinek volt bátorsága föl­ adni a leckét Pekry alispánnak. - Mint tudjuk, tekegyelmednek avőura... 290

Szilvási Lajos

- Mily helyesen szólott tekegyelmed! - bólintott a várme­ gye választott kormányzója, szaván fogván a közbekiáltót. Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr, ki valóban a vőuram, oly céllal fundálta a Ceres társulatot, hogy bárki fölösleggel bír, gabo­ náját télen-nyáron a Ceres részvériytársulat dévéri granáriumába vihesse. Hisz’ épp erről van szó, s köszönöm, hogy a közbekiáltá­ sával a nemzetes is megerősíté az alispánt ebbeli vélekedésében! Kik tudták, mily célt szolgálnia kellett volna zekényi Nyilass László úr közbekiáltásának, merőben mást vártak. Valahányan megbuktatni akarták Pekry alispánt, rőkönyödötten látták, hogy a többség megtapsolja, de még vivátokat is kurjongatnak. - Hozzáteszem azt is - folytatta beszédjét vajthai Pekry Péter, miután az élénkség elcsöndesedett -, hogy a vashíd, mit Mandelbaum úr és mérnöke, Neuburger, konzorciumuk pénzén építtet, szintúgy a nemes vármegye forgalmát emelendi a korkívánalmak szintjére. Ne kelljen a kompra egész nap várni, s késő este, avagy csak másnap sorra kerülni, napot vesztvén, de esetleg kettőt is. A híd mindnyájunknak hasznot fog hozni, időt, s az idő által pénzt nyerni fogunk. A csonka kezű Mandelbaumot pedig elfeledendi a háládatlan utókor, noha ő volt az, ki összeköté az Upor két partjait... - Inkább arról adjon számot tekegyelmed - pattant föl be­ reményi Török János, ki megérezte reményei széjjelfoszladozását -, arról adjon számot minekünk az alispán úr, hogy mostan­ ság, máris mily hasznát látja a hídépítésnek! Hogy mennyit kínált s mennyit adott a zsidó azért, mert ilyennyire pártolja? „A csend, mely e kérdést követé - állt másnap a HÍRLELŐ-ben, Petendi Fidét tollából -, nyomasztva hatott le a vármegyegyűlésbéli urakra. Az elnöklő főispán, Forgách gróf, zavarában jobbra s balra tekintgetvén, nem tudta mihez kezdjen. Csak Pekry al­ ispán nem konsternálódott. Felemelte kezét, nehogy elszabadul­ jon az indulatoknak zúgó áradmánya. Abban a perczben minden szempár méltóságos alakján, azoké is, kik mellette valának, s azoké is, kik ellenfele voltak. Megmenteni ő menté meg a helyzetet, elmosolyogva magát, s így szólván: - Nincsen okom s nincsen kedvem sem, magamat megye­ gyűlésünkön menteni. Az merjen vádolni, ki többet tett e megyéA kísértet

ért nálamnál! Álljon ki e gyűlés színe elé, bizonyítsa be, hogy krajczárnyi vesztegető pénzt vágtam zsebre! - Alispánunk a fizetségét is az árvaháznak adá! - kiáltott köz­ be palánczi Kemény Antal, a vármegye tiszti ügyésze. - Bereményi Török János mit adott? - Ha kívánják az urak - fejezé be iménti szavát az alispán úr én itt és mostan visszaadom tekegyelmeteknek a rangot, mit eled­ dig bizodalmokból viselék! Nem! - csak e szó hallék ki a hangok zűrzavarából, mely a vármegyeház dísztermét megrengette. Nem! - ezt harsogta megannyi torok, s köztük számos nemesúr is, kik előbb még bereményi Török Jánoshoz húztak. - Éljen Pekry alispán! - ostromlá a kiáltásoknak száz hullá­ ma a főispáni magos trónust, hol Forgách gróf ült. Főispánunk nyugalommal várta a zaj csitulását, s midőn az csillapodott, így szólalt meg: - Urak! Ne feledjék, hogy azért gyülekeztünk össze, mivel­ hogy a házi adó emeléséről kell végeznünk...” Az alispán este magánosan sétált föl-alá a gyertyavilágos biblio­ tékában. Ha csupán az eredményt nézné, voltaképpen elégedett, sőt bízvást büszke lehetne. A vármegyegyűlés nagy többséggel megszavazá a domestica módosítását, hála Török Jánosnak s ama harminc-negyven nemesúrnak, kik a vármegye vállára akartak telepedni, s ezáltal Tisza Kálmán pártjára-kezére akarták játsza­ ni Horka megyét, az Upor mellékét. Ámde miképpen módját né­ zem, ahogy célhoz juthatni akartak - nyúlt a vörösréz koppantóval a kandeláber szélső gyertyájához, mely már kormosán égett -, elkeserednem kell. Az ősi magyar bűn mérgei hatnak a szittya urak­ ban. Az ősi betegség fertezi őket: irigység, mely becsületbe tipor, tisztességében kezdi ki azt, aki önzetlen munkálkodik érette... Kitárta a szekrényajtót. Szeme végigjárt a vadászpuskáin. Hajnalban, ha vőura is jő, kikocsizhatnának. Mondják, a szalonka hatalmas felhőkben lepi el posványait és partját az Upornak. Lőni belőlük két tucatot, megér egy múlékony megfázást... Kiemelt két fegyvert, egy ódon elöltöltőt, s egy újabbat, mibe már hátul­ ról kell belecsúsztatni a hülznis kész-lövedéket. Hogyha igen sok a gondod, vedd a vadászpuskát, és kószálj egyet hajnali órán kinn a határban - tartja a mondás. Hát legyen! 292

Szilvási Lajos

Aztán később ott találta magát terebélyes karszékében az íróasztalnál. Kopottas mappájából választott egy Pekry-címeres levélpapírost. Barátom, Ferkó! - sercent lúdtolla az árkuson. - Oly kutya hangulatom van a nemrég vége-szakadt mai vármegyegyűlést követően, akárha hirtelenében száz esztendővel vénültem volna. Belátom, hogy ezer percentig igazságod volt. A magyar nemes­ ember... A néhai bojnyik füstszagot érzett. Azt álmodta, a pásztorkuny­ hónál ül a tűz mellett, egyedül. Valahol fölbőgött egy borjas tehe­ nük, s nyomban rá lovak is nyerítettek... Tűz van! - rezzent föl. - Tűz van! - kiáltott Ángyán bácsira. - Ébredjen! Lábára cibálta a két csizmáját. Odalódult a lovakhoz. Eloldot­ ta a szélső állásban az elsőt. - Hajtsa ki kend! Az öregnek szava sem volt. Rántott egyet a stájer kanca kötő­ fékjén s végigvágott a farán. Időközben már hármat eloldott karikájáról a fiú, s oldozta a többit is. - Ordítson kend! Ébredjen mindenki! A máskor lomha lovak nyihogva-nyerítve dübögtek ki az istál­ lóból. Mire mindet lekötötte a jászolkarikájáról, itt-ott már lángolt a tetőzsupp. Minden előtt a kisborjas tehenek... - gondolta, s a belső állá­ sokba rohant. Bicskával vágta kötőfékjükről, s kergette az ajtónak a bőgve kapálódzó, tehetetlen barmot borjastul. - Eriggyetek! Kifelé! Vigyáznia kellett, nehogy egymástól ne férjenek ki az istálló­ ajtón. - Eggyenkint... Fölötte a nedves szalmafödélből már araszos lángok nyelvel­ tek elő. - A hétszencségit! A pisztolyom... Önkéntelenül számolta a borjaikat döfölve menekvő barmokat: - Öt... hat... hét... nyolc... Lába elé üszők hullott a tetőtől. Félretaposta, berúgta a húgylefolyóba. A kísértet

Visszafutott a kötőféket szaggatva, fölágaskodva kitörni (igyekvő, dülledt és vérben forgó szemeikkel félelmetes tehenek­ hez, s fulladozva-lihegve a sűrűdő füsttől, sorjába leszabdalta nyakukról rongyosodó kötelékeiket. Hogy’ gyűlt föl az istálló? - pattogta fejében a vér. - Fölgyútották! Immár csak két tarka tehén volt hátra az állásokban. Az egyik a két első lábát kifeszítve, fejével csapkodván, emberpanaszos hangon hörgött, rángatta magát el a jászoltól, hol lángba borult előtte a széna. Kegyetlen ütéssel vágta nyakon szarvával az elszabadított jó­ szág. Nekitántorodott az istálló tetejét támasztó tölgyoszlopnak. Megszédült egy pillanatig, de a vad köhögéstől, mely tüdejét elfullasztotta, legottan összeszedte magát. Levágta a jászolkarikáról az utolsó barmot is. Azt, hogy merre iramlik, már nem látta a vastag füstben. Vaktában támolygott arrafelé, hol az istálló túlsó sarkát sejtet­ te. A fekhelye... ott van minden holmija, gönce. Ott a revolver is, el ne eméssze a tűz! Beleütközvén, Ángyán Ambrust köhögéséről ösmerte föl. Egy zselléremberrel, tán Börcsökkel, a ládáját, a szegényes vagyonát mentette a félszemű istállós. Időtlen időnek tetszett, mire elvergődött a gomolygó füstben a deszkadikóig. Alányúlt. Kikaparta a rejtekből, s elrogyolt inge alá, a gatyájának korcába suvasztotta a forgópisztolyt. Kifelé! - fuldoklott. - Benn’ égek... Kinyújtott két karjával tapogatva a fal mentében, tántorgott el az ajtói. - Megfúlok... - hördült. Érezte, kezek markolják vállon, s két oldalról hóna alá is nyúl­ nak. Már köhögni se bírt. Elalélván hagyta magát tovavonszolni a két embertől, kik akár egy holtat, húzkodták valamerre... Idővel, ocsúdván, három-négy asszony, köztük Börcsökné és az Ilus térdelt s tördelte kezét mellette a pajta tövében. A pisztoly! - volt a legelső gondolata, s megégett ujjaival derekához nyúlt. Az inge alatt ott volt a revolver. Fájdalmas köhögés fujtotta. Verejtékezve, egész testében rázkódván ugatott. 294

Szilvási Lajos

Amottan, az istállónál még szaporán hordták a vizet, s hány­ ták az istentelenül füstölgő falra s az elszenesülten gőzölgő gerendázatra a zsellérek. Kóp tiszttartó, ahogy ágyból ugrasztották, ingben s gatyaszárban dirigálta az oltást. Föltápászkodott a pajta tövéből, s félretaszítva az asszonyo­ kat, kik sápítozva marasztani próbálták, eltántorgott-odaszédelgett a karámhoz, hova összeterelték az agyonrémült jószágot. Megvan-e hát mindegyik? - akarta kérdeni Ángyán Ambrustól, de belégörnyedt, oly kínzó, tüdejét tépő köhögés jött rá. Homályos lett a világ körötte, s rábukott a karám gerendájára. - Igaz hát, hogy látták - szólalt később mellett zihálva a tiszt­ tartó -, csakugyan látták Türjén, a nagykorcsmában ólálkodni a rusnya rüpőköt. Mert látták Ivanics Mátyást... Kóp Antal kecskeszakálla koromtól szennyesen tapadott hoz­ zá hegyes állához. - Ki gyújtogatott vala itten, hogyha nem ő? - krákogta. Ko­ szos tenyerét bátortalanul rátette a kurtaszakállú zsellér meggörbedt vállára. - Ha kend nincs észnél, odabenn ég mind a barom! - Dideregve tekintett végig kettejükön, testükre ragadt, átizzadt ingükön-gatyájukon. - Ahogy nézem, kendnek nincs semmije. Minden rongya elégett. Addig, mígnem venni tud, én kisegélem. A néhai bojnyik fejekókadtan köpött csizmája elé: - A tiszttartó úr úgy hiszi... ő gyújtotta fejünkre az istállót? nyöszörögte ki füstmarta, kehes torkából. - Ivanics? - Nem kétes! Eszébe se volt beszegőddeni Antalfára, hová, mint mondá, hívogaták. De megfogadom, hogy megfogatom, ha addig élek! - Kóp köhögött egy sort maga is. - Most jöjjön kend, keresünk a holmijaim közt nadrágot, mellényt, meg esetleg akad majd kendre való viseltes posztóujjas is... Arra a hírre, mit egy zsellérgyerekkel üzent meg a tiszttartó, kivilágosodással megjött Türjéről a jószágkormányzó is. A hintó, mit maga hajtott - a kocsist a hátsó ülésre parancsolta -, szilaj trappban fordult be a Vincze-majorba. Weingartner Szeverin fölhúzta fehér reverendáját, s a rövid­ szárú csizmájában, mit eladdig rajta csupán a parádés hajtó látott, beletoccsant a bokáig-szárközépig mély sárba. - Teringettét, azt mondja kegyelmed - sandított Kóp tiszttar­ tóra, fejét ingatván -, hogy szándékos gyújtogatás! A kísértet

295

- Az, merthogy e két ember - mutatott a fiúra s az agg Ángyán Ambrusra az intéző - nem akart öngyilkos lenni. Mi több - intette magához a molylikgatta, de szarvasbőr-foltos gazdász zubbony­ ban, s a derékban bő, térdén pókhálóvá vékonyodott lovaglónad­ rágban feszengő kurtaszakállú zsellért -, ez az ember mentette ki borjastul minden tehenünket, meg a tíz lovat is. A méltóságos szerzetes összetekintett Pekry Piroska agyon­ nyúzott, kezeégett védencével: - Ez az ember - villant a bagolyszeme Kóp Antalra -, a hét vé­ gére nekem kell. Dévérre menesztem. A néhai bojnyiknak nem rándult egyetlen izom se az ábrázatján. - Igenis, méltóságos uram - hajtott fejet.

testámentom Az ég alatt, a föld színén Nincsen olyan árva, mint én. Sirat engem a madár is, Lehajlik értem az ág is. Népköltés

Mióta Csépe Bozsó elhagyta, rohonczi Pongor Sámuel úr ugyanaz lön újfent, mi eladdig volt: remete piktor a Paphegyen. A zanóti szőlődomb tetejében, hol ház csupán az övé állott, visszavonultan s egyes egyedül tűrte az egyforma napok múlását. Megkapta ugyan Bajnóczon a templomi oltárkép megföstésére a megbízatást, el is vállalta, de ihlete nem volt hozzá. Vázlatokat rajzolt, elnézegeté az alakzatokat, javítgatott is rajtok, ám egyik sem nyerte el úgy igazán a tetszését. Ilyenkor félretette ecsetje­ it, füttyentett szőrmók pulijának, ki legottan a lába elé kushadt, s megkérdé tőle: - Na most... mit csináljunk, Krampusz? Kiültek az egyforma fatörzsekből ácsolt, de belül szabály­ szerűen bevakolt s kimeszelt ház lépcsőjére, ahonnan messzi­ re elláthattak: tiszta időben akár Bajnóczon a templomdombot s tetejében a templomot is megpillanthatták. Sámuel úr a gyökér­ ből esztergált angol pipa füstjét fújta, a Krampusz pedig áhítatos szemmel bámult föl rá a pofája bozontjából. Igen elvásott ez az én bodogtalan életem - gondolta nem egy­ szer, a tájba tekintve a festő. - Ifjúságomban, midőn még lelkesü­ léssel volt teli keblem, jött negyvennyolc, a szabadságharc, mikor is Perczel, majd Görgey tábornok seregében csataképeket is füstöttem, kardomat is forgattam némelyik ütközetekben, a végromlá­ sig. Utána Itália földjén Türr István tábornok környezetében vár­ tam, mire minden emigráns számított: hazatérhetni, kezünkben fegyverrel, s kivívni a hon függetlenségét. Közben, majdhogynem 296

Szilvási Lajos

A kísértet

mellékesen, ott voltam Garibaldi csatáiban Türr mellett, mígnem Marsala kikötőjéből nekivágtunk elfoglalni Szicília városait, hol hónapokig főúri mulatságokban táncoltathattam a szép kisasszo­ nyokat, miképpen társaim is tették vala. Kaptam volna olasz fele­ séget, kettőt is, de nekem nem kellett se Itália, se a hamarost elhízó hitves. Hazajőni akartam, s ehelyett egyszer csak újra hajón ültem, s a világ túlsó végén, az északi státusokat védő hadban leltem ma­ gamat, hol a híres richmondi csatában rohamozván nekimentem a puskagolyónak. Meghalhattam volna legottan, ezrek pusztultak körülöttem az ütközet embertiloló poklában, de nekem más volt megírva a sors könyvében. Hadikórházba vivének, hol százak fetrengtek a vérökben s lehelék ki a lelkűket oly nyomorult vergődé­ sek közepette, hogy inkább választották volna a harctéri halált, mintsem könyörögve üvöltsenek egy kupa szennyes vízért, melylyel senki se szánta meg őket. Doktor Murchison engem kikapart a halódók tömkelegéből, másfél órán át operált, kiszedte az ólmot a mellemből, s majd nap-nap után gondom viselé, hálából, hogy elébb őt én szabadítottam ki a déli hadak fogságából. Jóvoltából így élve maradtam, fölgyógyultam, s miután tisztes nyugdíjat is megítéltek az érdemrendem mellé, újra hajóra ülék s hazatértem a távolból, viszontláthatni az édesanyámat, ki azonban nem várt meg: csak a sírjához térdelhettem le. Ennyi az életem, és most itt mélázok e lépcsőn egymagam, evvel a kócos Krampusszal, ki esendő egyedülségemben az egyetlen társam maradott... Zanótról Máli nenő járkált föl a paphegyi házba, hetente csak egyszer, hogy takarítson s a jövő szerdáig előre elég étket főzzön neki. - Újabban semmit nem főst a nemzetes úr - dohogott a meggör­ nyedt öregasszony, miközben a tágas ablakokkal a völgyre tekintő atelier padlatját mosta. - Ahogy hallom, már nekikezdeni kellett volna az oltárképnek, mit Bajnóczra csinál. - Nekikezdtem, Máli nenő - felelte gépiesen, mintegy magát menthetni a renyhesége miatt. Aztán menten eszébe jutott: mért mentegetődzzön a nyelvehegyes vénasszony előtt? Nem Máli ne­ nőnek pingálná a templomi képet, hogyha netán mégis nekifogna. - Ne féljen, meglesz idejekorán. Ha fösteni kedvem volna - sohajtott -, kikeresném azt a haj­ dani vásznat, melyre a bojnyikot vázoltam föl másfél esztendeje. Avval a képpel tán még tudnék foglalatoskodni... 298

Szilvást Lajos

Kint ülvén pulijával a paphegyi ház lépcsőjén, révedező lel­ kének látásában föl-fölsejlett az a szélesvállú, karcsú legény. Bús barna szemiben néma panasszal nézett rá, avagy inkább háta mögé, hol bizonyára állani látta a nőt, mindkettejök egykori szent szeretőjét, akinek sárgás-zöld íriszeit bánatkönnyek fátylazzák miatta, miképpen ott, az uporvári barokk palotában a tárt ablak­ nál, melyen át tavaszillat ömölt a szobába... Lehúnyt pillái alatt a fiút atillában, zsinóros nadrágban, szironyos csizmában látta, ahogy siralomházbóli szökése után, a hőkönyi pusztán, midőn apjának gulyanyájánál kezébe vévé a Murchisonnak címzett beajálló levelet, mely aztán majdhogynem vesztét okozá. A pokolba vivő út jószándékkal van kikövezve... - borzongott bele, meghall­ ván, mily szörnyű halált halnia kellett volna védencének a világ­ tenger túlpartján, hova testőrző szolgálatra szegődött. Kebelébe hatolt az az öldöklő pisztolylövedék, alig fél ujjnyira szívétől... Ahogy énnekem egykor, a richmondi csatában - tűnődött, s az emlénytől is megsajdult mellén a fökény, a puskagolyó meg az or­ vosi műtétel nyoma. Néha - előre megérezvén, hogy nem tud majd elaludni éjszakahosszat a műtermében ücsörgött, kandallója előtt, melyet tavasz érkeztével is egyre fűteni kellett. Bámulta a haldokló para­ zsat, s tétlen-tehetetlen várta a pirkadatot. Majd egyszer, feljővén ide, holtan lel rám Máli nenő, s csak a Krampusz fog gyászolni, nyüszítve a lábamnál - gondolta borúsan, s megsimogatta kutyája fejét. - Nincs senki rokonságom, ki hajba kapna szerény hagya­ tékaimon. Majd árlejtést tesznek, s ki a legtöbbet ajállandja, azé lesznek puskáim, pisztolyom, öltönyeim, s a nehány tucatnyi beföstött vászon. S pénzem ugyan kire szálland? Megnézte magát a tenyérnyi tükörben, melybe tekintve beretválkozni szokott. Göndör haja ritkul már, jobbára megőszült is, pofacsontjai élesen állnak ki kemény arcából, s Lincoln-módi szakállában se kevés az ezüstös szál. Szeme fáradt, ráncok sűrű­ södnek a két szemzug körül, orra pedig, mitől egykor sólyomra hasonlított, egy éltes sas csőrévé lön. Hol a hajdani jóképű Pongor kapitány? Erzsébetet elvesztvén, mi az élete célja, mi ád értelmet a létének? Ha a zsellérsorba taszított árva fiút közelében tudhat­ ná... Egyik nap Máli nenő postát hozott. A levél New Yorkból jött, több mint három hétig. Dr. W. Murchison adta föl. A kísértet

299

My dear friend, levelem már egy hónappal előbb elkezdém írni, de egyszer­ re olyannyira összecsaptak a hullámok felettem (New York City polgármesterének a házi orvosa lettem, s e kiváló fejlet után minden snob hozzám pártolt), hogy valahányszor hoz­ zá kezdék levelem megírásához, úgyszólván minden esetben félbeszakítani kényszerülék, mert vagy valamely betegemhez hívtak, vagy rendelőmet kérésé fel egyike-másika újdonsült pacienturámnak, mely előkelőnek tartja, ha orvosa egyazonos New York City polgármesterének orvosával. Mostani helyzetem ennél fogva mulatságos, de kihasználnom kell, hogy „divatba jövék”, mert mit m a mulasztok az üzletben, holnap már nem pótolhatom. Magamban eközben szüntelenül káromkodom és derülök, látván vizsgáló asztalomon New York City háborúban megvastagodott urait (s még inkább asszonyaitj pőrén elémbe feküdni, s hallom előadni igaz s hypochondriac kórságaikat. Minderről ennyit. Most Long Islanden töltöm a hét végét, nyaralónkban, melyet feleségem januárban vásárolt, s van időm, e vasárnapi csendben, írni Neked. Különös, sőt megdöbbentő élményben volt részem, s ez késztet, hogy elvégre valóban tollat fogjak! A minap meglátogatám Chandlerné asszonyt, ki magyar hölgy, és am a Mr. Francis Faragónak anyósa, kinél kettőnk védencét testőrző szolgálatot adni elhelyezém. E koros dám á­ nak lányneve: Orbán Ráchel. A Central Park peremén lakik egy mansionben, mit Mr. Chandlertől, elhalt férjétől örökölt évek­ kel előbb, s emeletjén maga él mindmáig. Chandlerné asszonynál ott volt unokája, Jessica, ki időköz­ ben bizonyos Mr. Champlainhez ment feleségül, Newarkban. E várandós fiatal hölgy (terhességéről, mint orvosa, kezdettől tudok) érdeklődött védencünkről. Én csakis annyit mondhat­ tam neki, mit Te velem január elején feladott leveledben tu­ datál: hogy hazaért, erről hallottál, ám de a hollétéről mit sem tudsz. Ezt mondtam. Jessica tündöklőén szürke, álmodozó szemeit könny lep­ te el. Ily mély fájdalmat sohasem láttam még asszonyi orcán. 300

Szilvási Lajos

Átszellemedetten, mintha csupáncsak testben lett volna közöt­ tünk, lehelés: „Nagy Isten, hazam enni miért is hagytam!” Özvegy Chandlerné odalépett hozzá, s átölelé, mondván: „Én ellened, édes egy unokám, jóvátehetetlent vétettem!” Magam értetlen, baljós sejtéssel, némán figyelék. Ha lát­ nád ezen ifjú asszonyt, Neked is szíved facsarodnék. Képezzél magadnak elé egy ifjú hölgyet, ki törékeny, s mégsem erőt­ len vékony alakjában. Szeme szürke, minő a polár vadak egynémelyikének gyönyörű szőrméje. Bodorítatlan haja szőke, minő a mezőkben a vágott búza kalásza, midőn már aranyát kiszívja belőle a naphő: fénytelenül fényes. Mély hangja néha fiús, de ott, midőn a nagyanyjára tekintvén ismét megszólalt, élettelen volt, mint őszi füvek suttognak a léptek alatt „Nem, nagymama - mondá, s egy könnycsepp aláperdült a szeméből -, néked semmi okod magadat vádolni. Én önszán­ tamból tettem fogadalmat, hogy feleségül menni fogok Mr. Champlainhez, ha doctor Murchison őt a halálból visszahozandja, s ajkaim összeszorítván teljesítettem is eskümet. Ő fel­ támadt, s én Spencer Champlain felesége vagyok.” Odatévelygett a nyitott ablakhoz, mely a Central Park tavá­ ra tekint, s feledve, hogy ott vagyok, így folytatta: „Hivém, hogy áldozatom nem lesz hiábavaló, de a vára­ kozásomnak csupán fele teljesedett, ő felgyógyult a halálos sebzésből, de ezáltal örökre el is vesztém. Megbánni ígéretemet, nem bántam meg, de eképpen, nélküle élni se bírok. Mint gép, járok-kelek egyre, Mrs. Champlain vagyok otthonomban s min­ den egyéb helyeken, hova férjem visz. Mindenhol megjelenek vele, ékszerként, melyet mutogatni lehet, s én csillogok és ra­ gyogok, hideg ékszerként, melynek sugarától megfagy körülöt­ tem a hölgyek s az urak képén a mosoly.” „Oh, Jessica - szólalt csendesen özvegy Chandlerné -, én voltam a vétkes, igen, mert én kényszerítettem rá őt, hogy örök­ re lemondjon rólad!” Szinte kövülten hallgattam az önvád s bűnbánat szavait. Mily gyötrő titkot tudhattam meg, s önkéntelen és akaratlan. Nem mertem mozdulni. Elémbe idéztem védencünk hamuszürke, behorpadt arcát, láttam különös szemeit, melyekben alig vala A kísértet

élet. Haliám a haláltusa önkívületében félrebeszélni őt, anya­ nyelvén hörgött, s én nem érthettem, mit mond. Most már tu­ dom, legalábbis sejtem, hogy emésztő seblázában e szőke le­ ányt szólítá, Jessica hűs tenyerét óhajtá érezhetni verítéklepte, borostás orcáján. Mily vak voltam az ősszel, mikor még azt hittem, hogy Jessica könnyíthetni akar családja helyett is a lelkiismeretén! ágyánál virrasztván a fiúnak. Hiszen itt egy mélységes mély szenvedelem harcolt, szerelem küzdött védencünkért, oda nem hagyván betegágyát. New York kikötőjében, mielőtt felszállt a hajóra, csak enynyit szólt hozzám a fiú, vállán át visszatekintvén: „Thank you, doctor. Thank you fór all!” S mintha netán valamit még gon­ dolt volna, de mégsem mondta ki. Elmosolyodván, biccentett, s felment a hajóra. Ma is látom háromgalléros bő pelerinjében, mellyel Marius kapitány ajándékozta meg őt, látom sodród­ ni s elkeveredni az egymást taszigálva törekvő utasok színes sokaságában, s ahogy itt ülök új üdülőházam teraszán, Long Island-en, balsejtelem aggaszt. Sorsa miképpen fordul a távoli országban, hova visszatérnie kellett? Kérlek, Sam, ha esetleg róla akárm it megtudsz, írd meg azonnal, s én tüstént gőzösre ülök, Newarkba vitetni magam, hol Jessica él a kimondott eskü szerint. Könnyebbségemre leend, ha hírt mondhatni fogok neki védencünkről. Várom leveled. Én is, Mrs. Murchison is, egészségben va­ gyunk. Remélem, hogy Te is, captain Pongor! Your affectionate William T. Murchison Pongor Sámuel úr döbbenten tette le Murchison doktor levelét. Szerelembe esett a fiú, s a szerelme viszonzást nyert. Hazatér­ nie öngyilkos döntés volt, s ő mégis haza indult, mert haza húzta a gyermek sorsa, kit ő nemzett. S most hol kell rejtezkednie? Hol robotol, zsellérként szolgálván kenyeréért? Csépe Bozsó, Erzsé­ bet, vele összetalálkozván, titkolta a hollétét... Hol s merre keressem? - töprengett tanácstalanul. Rálelni akarván, merre kutassak utána? Ha Pekry Piroska tudatni akarta volna velem, hol lelt neki biztonságos menhelyt, nem került vala engemet oly föltűnőn, míg házok vendége valék... 302

Szilvási Lajos

Egy éjjelen arra riadt, hogy rosszul van. Minthogyha malom­ kő nyomná mellem - vánszorgott el az ablakhoz, s kitárta. Időtlen időnek rémlett, mire csillapodott keblében a fujtó fáj­ dalom, mely a roncsolt szegycsontjából szertesugárzott. - Közelít a halálom napja - tekintett szembe magával az ablaküveg tükrében. Hirtelenében megvénült halandó nézett vissza reá szomorúan az ablakrámából a csekély fényben, mit a fátyolfelhők leple alatt le­ begő telihold párázott le a szőlőhegyre. - Iparkodnom kell... Hajnal előtt papírra vetette szűkszavú végakaratját. Még ma a gyorsparaszttal Uporvárra vitetni fogom magam - gondolta -, s a vármegyeházi levéltárban a testámentomot elhelyezendem, majd hivatalos módon megkérem vajthai Pekry Péter alispánt, legyen ő e végakaratnak teljesítője. Miután a fiú a piskei molnáriakban megfürdött - egy jókora dé­ zsába beállva végigmosta magát - és öltözetet váltott, immár feketezsinóros szürke atillában, sujtásos nadrágban, szironyos csizmában s háromgalléros felleghajtó köpönyegben szállott lóra, hogy estére, midőn besötétül, odaérhessen Dévérre, a Szekrényesi-Schreiner birtokra, a kasznárházba, ahol Vida bácsi - eképpen mondta a méltóságos pap - vacsorával várja. Fertály tíz óra után dobbant le a lóról Vida Márkus háza előtt, mely a kúria mellett, egy kis kert közepén állott. Az öreg Nádasdy-huszár maga vitte az istállóba a Sárát, szigorúan meghagyván a lovászoknak, csutakolják le, itassák meg, s bőséges zabbal, elég­ séges szénával tartsák jól a kifáradt kancacsikót. - Ha a háznép már lepihent - mondá a legénynek, ki időköz­ ben a kasznárlak konyhájában nekiült a húsvétról maradott füs­ tölt sódarnak -, magam vezetlek által az udvarházba, hol addigra az Eszter már a szobájában leszen. - Gyanakodva tekintett kedveszegett vendégére: - Mi baj? Nem is örvendesz, hogy a kisfiadat s anyját elvégre viszontlátnod lehet? - Örvendésre okom mi lehet? - nézett a szemébe a néhai bojnyik. Tekegyelmed örülne-e, hogyha csak engedelemmel, a más kegye-kénye szerint láthatná őket? - Nem tudom - komorult el Vida bácsi gyűrött ábrázatja. Nekem sose volt gyerekem. Nem volt asszony se, ki hozzám tar­ tozzon. A kísértet

303

Megigazgatta pipája kupakját. - Engem még pányvával fogtak s vonszoltak katonának a Nádasdy-huszárezredbe. Kötélen hur­ coltak be a laktanya tárt kapuján, ami nyomba bezárult, és ki elő­ ször lépni csupán akkor lehetett onnan, midőn a nagy Napoleon ellen nyargaltunk. Aztán bezupáltam, s ötvenkettőig szolgáltam a császárt, mígnem kikértem az obsitot, és kasznárja levék Szekrényesi-Schreiner Vilmosnak, kit akkortájt engedtek ki az olmützi sáncbörtönbül. Hatvankét éves fejjel meg már nem házasodik, ki eladdig a kardjával hált. A fiú becsattintotta a bicskáját: - Köszönöm az ízletes vacsorát. - Odább tolta üres tányérját. - Én, Vida bácsi... azt hiszem, én a kegyelmed keserű fajtája va­ gyok. - Mire mondod? - sandított rá az elaggott kasznár. - Hogy­ hogy az én keserű fajtám? - Feledje máris a szómat - meredt az üres tányérba a bujdokló. - Vegye olybá, hogy nem szóltam semmit. Egész útján idefele váltig a fellegszürke szemű, halovány orcájú jenki kisasszony járt a fejében. Jessica... kit feleségül vett az a Spencer Champlain, a newarki tekintélyes polgármester fia. Jessica... immáron bizonyára látszik rajta, hogy várandós. A parti füzesben öleltem, pogány gyönyörűséggel, s egy pillanatig bele­ haltunk. Körülöttünk csak a fűzlombok susorogtak. S később ő is. Szinte dadogva sepegte: „Bút only the grandma... csak Orbán Ráchel, a nagymama fog tudhatni felőle, hogy én... hogy a gyer­ mekem apja te vagy. My baby... reá ha tekintek, rád emlékezhetni fogok, s a szemében a szép szemeid láthatni fogom!”... Úthosszat Miss Jessica elfúló szavait hallotta fülében. Hiába sarkantyúzta lovát, hiába kapatta szilaj vágtába, nem bírt szabadulni Jessica mély hangjától... - Nem szóltam - mormolta, önkéntelen ismételvén, mit élőb­ bén mondott. Mért kell a szegény Eszter magamegtévesztő bol­ dogságát összetipornia? Jánoskájokkal a karján, már a karácsonyi éjtszaka csöndjében ráérzett özvegy kedvese... - Irgalmatlan az élet. - Fél tíz - állt föl az asztaltól Vida bácsi. - Gyerünk! A kúria oszlopos ámbitusára csupán két ablakból szűrődött k i 1 világosság a két sötét zsalugáter résein. 304

Szilvási Lajos

- Kisuram s a Piroska tekintetes asszony még ébren van - mo­ tyogta a délceg öreg számtartó. - Az ebédlőből majd balra találod az ajtót, hova menned kell. Ott vár a fiaddal az Eszter. Hajnal előtt gyér’ vissza az én házamba. Akár egy tolvaj - mondta magában a búj dokió - olyformán osonok be, fiam láthatni, szülőanyját szerelemtelenül karomba vehetni. Nesztelenül nyílott az ebédlőajtó. Szemben, a dús faragású szekrény mellett, a fehérre meszelt falon hüvelyknyi láng reme­ gett az örökmécs metszett kelyhében. Gyér fénye alázatosan hó­ dolt a keresztre feszített Krisztus lábainál. Fejet hajtott a töviskoszorús Istennek. Balra találom az ajtót, s mögötte az Esztert... - Édes uram - hallotta az elsúgott két szót a sötétből. Tétova léptektől nyikkantak a padlat vén deszkái. Levendula illata lebbent, s nyakába borult kisded Jánoskájának az anyja. A pendelyen át forró és selymes volt tenyerében a vágyako­ zó asszony vékony dereka, s csípejének párnás domborulatja. Levendulafü... zsongott föl benne az emlék. Megrészegedetten emelte az ágyra a Rácz Eszter didergő tes­ tét. Jaj, Jessica, kincsem, messzi vagy... - borzongott végig a háta gerincén annak a parti fövenynek az érintése, hol egymást gyönyörítették... Aztán már hagyta levetkeztetni magát a lappangó levendula­ illatban, mely az Eszter buja bőréből simogatta. - Ez hát, íme, az arkánum, mely engem meggyógyítani fog - for­ gatta a vastag ujjai közt Deák az üvegcsét. - Ösmerhetni óhajtóm a hölgyet, ki e szívreható csöppet készíté - mondta Kovács Sebes­ tyén Endrének, s megrázta a színtelen és híg párlatot. - Van-e rá lehetés? - Vélem, hogy a hölgy boldog lesz e kitűnő tisztességtől pillantott a zsebórájára az orvos, s összezárta a táskáját. - Heveredj vissza az ágyba, Ferenc bátyám. Engem még két betegem vár. - Isten veled, Endre. - Az Öreg Űr az elfogadó szoba ajtajáig kísérte a doktort. - Elaludni ügyekszem. Ám miután becsukta az ajtót, nyomban szivaros dobozában kezdett kotorászni. Kiválasztott egy vastagderekú kabanoszt, A kísértet

305

lecsípte a végét s rágyújtott. Kovács Sebestyén Endre jelenlétében - noha tudta, hiábavalóan próbálja becsapni az orvost - újra meg újra eljátszotta a szófogadó beteget, ki magát ígéretéhez tartván, megelégszik napjában az egyezség szerint öt, legföljebb hat kabanosszal. Nem ezen múlik az üdvösségem - mondta magában, s odazökkent íróasztala mellé. Levelek reménytelen sokasága, melyekre válaszolnia kéne, hevert előtte a zöld posztón. Sose fog juthatni egálba velők... Nagyobbra csavarta a gázlángot, megeresztette hasán a házi­ kabát övpántját, s nekilátott folytatni az írást, mely vajthai Pekry Péter alispán tegnap vett levelére leszen felelet. „Most már végre megérted, Péter, drága Barátom - írta -, miért hárítok el annyi féle s fajta ajándékot, lett légyen akárminemű, nagy avagy kicsiny értékű. Elvégre megérted, mi okon hárítám el tavaly, év elején Andrássyt, mikor a fölsége nevében megkí­ nált a ministerséggel, hogy fáradozásaimért jutalmat nyerjek. A fölháborodás, mellyel majdhogynem durván utasítám vissza a kínált méltóságot, szívemből fakadóit ki. Igen, tudtam, hogy ez által gondot okozni fogok neki és a királynak (de mi több: a királyné asszonynak szintúgy, ki iránt pedig énbennem a tisztelet őszinte), de a helyzetükön nem könnyíthettem. A gróf négyszer kömyékeze meg, s negyedízben megkérdé, hogy hajlok-e elfogadni Ő fölségeik fényképét. Azt sem, mondám, mert hátha a két képmás, vagy hátha a ráma oly értékes, hogy láttán egyesek azt mondhatják: lám, Deák Ferencz is hagyta magát e fotográfiával lékenyerezni a Habsburg-házi uralkodó által. Mert ösmerem én a magyart, jaj, mennyire ösmerem! Ő odaadja akárkinek ingét s lábravalóját, ám de hasonlatos ő a paraszthoz is, kinek elhull egyetlen tehene, s mikor arról kérdik, hogy mit kém e az Istentől segedelmül, hát azt kéri, hogy Isten pusztítsa el, de legottan, a szomszéd tehenét is. De Te ezt épp úgy tudtad, mint én, elvállalván az alispánságot. Most, mikor önzetlen jót tenni akarsz a megyének, ne ütődj meg, hallván, hogy gyanú­ sítások zúdulnak Rád. Ki minálunk közhivatalt vállal, ne cso­ dálkozzék ezen! Elhiszem én, hogy nagy keserűség szomorított el, s leteendeni hivatalod, lön első gondolatoddá. Helyeselnem kell, hogy sértettségedet elnyomván lelkedben, erősnek lenni akarsz. Igen egyszerű volna, s ellenségeid tenyerökbe nevetnéSzilvási Lajos

>

■

■

| |

' , í t !

;■ V

nek, ha lemondasz. Nem teheted! Fontold meg bölcsen, hogy Te helyetted ugyan ki következnék? Bizonyára olyan, s vele együtt a hasonszőrűek, kik alattomban kezökbe akarják kaparinta­ ni Horka megyét, s kik a tisztségekbe beülvén nem habozná­ nak megtenni, mit Te, Barátom, soha meg nem tettél. Tarts ki a méltóságodban, mind addig, míg csak lehet! Immár úgy sin­ csen sok időnk. Látom, hogy jőnek, kik aratni maguknak akar­ nak a zsenge vetésből, mit mi olyannyi fáradozással tettünk földbe, s kértük rá a Teremtő áldását, hogy bőséges termés­ sel ajándékozza meg ezt a sokat nyűtt nemzetet. Minekünk, tudtuk, föl kellett törni a földet, mely ugar vala, és föltörtük. Vetnünk kellett, és mi vetettünk. Most, hogy bokrosodik már, mások kocsikáznak a termékeny táblák közt, idejében számba vehetni, hogy ennyi meg ennyi övék leszen, ha elébb nem, hát a következő országos választások után. Ládd, én Andrássy Gyulának támasza voltam, s az vagyok és leszek is, mert jól tudom, ő az az egyetlen magyar állam ­ férfiú, ki képes rá, hogy e hont megmentse a háborúságtól, mely a Habsburgok birodalmát s abban bennünket is fenye­ get. Nem jóslók másfél-két évnél többet, s Francziaország és Poroszország dűlőre viendi a kérdést, melyikük lesz Európában a döntő hatalom. Magyarországot, mely erőtlen, kívül tarta­ ni kell e franczia és porosz össze-csapáson, Magyarországnak gazdászatilag megerősödnie kell, s most erre alkalom és léhetésünk megvan. Örömest jő e kietlen honba a külföld életadó kapitálisa, pénz-mágnások akarják nálunk gyár-iparokba s közlekedésekbe helyezni szabad millióikat. S ha mi háború­ sággal ijesztjük el őket, leshetjük, mikor ismétlődik e páratlan nagy esély. Andrássy az egyetlen, ki képes a császártól eltávoztatni a kísértést, hogy akár Bismarcknak, akár a fúróbajszú Napóleonnak elkötelezze magát. Ezért vagyok és m aradok mel­ lette, s ezért hagyom, hogy pártját - jóllehet úgy kell nékem, mint hátamra a púp - Deák-pártnak titulálják. Miképpen gróf Andrássy és kormánya mellett én, tarts ki tehát tisztedben, Péter, a legvégsőkig, bárha nehéz és nem sok örömmel jár is. Jusson eszedbe, midőn kedved szegik és dühödötten vágnád oda rangod, hogy míg vajthai Pekry Péter igaz­ gatja Horka vármegye dolgait, legalább őbenne, kit ösmersz, szilárd bizodalm ad van! A kísértet

307

Ma reggel mondd gróf Andrássy nekem, hogy Ő fölsége, a királynő ős Buda-várban akarja világra hozandni a gyerme­ ket, kivel viselős. Ez alkalomra Ferencz József császár is Pestre jövend. Ama kérdésedre, hogy értek-e el javulást jeles orvosaim, tudatom, hogy akadt egy dáma, ki rábeszélte Kovács Sebestyén Endre doktort, végezzen az általa párolt csöppekkel kúráló ex­ perimentumot. Én bele egyeztem, mert állapotomban esetleg e csöppek hozhatnak valamely javulást. Ha megérem, meglá­ tom. Üdvözlöm Piroskát s vőuradat. Miután már itt a tavasz, re­ ményiem, hogy hamarost láthatlak Pesten. Ölel barátod s híved D eák” - El fogsz hagyni te engemet, édes uram. - Mért tenném, Eszter? Hogy’ hiheted? - Jaj, bárha ne hinném. - Mit cselekedtem olyat, mi esetleg is erre vallana? - Nem cselekedtél semmi olyat, mégis szakadatlan jár a fejembe, s nem hágy nyugton alunni e sejtés. - Vagyok ott, hova küldtek. Teszem azt, mit mondtak jóaka­ róink. Erre vagyok kötelezve. - Tudom. Nem is Türjén, nem Vincze-majorba a baj. - Hanem hát hol? - Ahonnan hazahíttak, Amerikába. Miattam térültél haza on­ nan, mert tudtodra adák, hogy hamarost a világra hozom őtet, a kettőnk Jánoskáját. - így van. - De ha nem tudsz róla, ugyan hazatérülsz-e? Tedd a kezed szívedre, felelj nekem őszintén... Ládd, hallgatsz. Mert tisztessé­ ges vagy. Ezért nincs nyugtom, békességem. Mert odahagytál va­ lakit, s az a női személy mindég köztünk leszen. így érzem, váltig, s tudom azt is, hogy nincsen erőm vele versenkedni. - Nem is köll versengned vele. Messzi van, és eggy úr felesé­ ge... Ne sírj! - Csak a könnyem hull. - ’szén melletted vagyok, és leszek is, valahányszor engedi úr­ nőd. 308

Szilvási Lajos

- Szólj arrul az elhagyott úrasszonyrul... hogy szép-e? - Ne firtasd. - Szép hát. Szőke-e, barna-e? - Mindegy az már. - Bárcsak mindegy volna! De nem mindegy, tudom én. - Hallgass, Eszter! Mondtam már, hogy másnak az asszonya. - Benned lakoz ő. Szívedbe befészkelte magát. Mikor engem csókolsz, akkor is ővele gondolsz. Mily nagyon érzem! - Hallgass! - Hallgatok, édes uram. Mit mást tehetek? Magamba nyelem búmat, s belebékélni fogok, hogy a messzi fehérnépé vagy. - Nem vagyok én az övé. Ugyanannyira boldogtalan ő, mint jómagam... és te is, Eszter. - Hogyha felednéd... - Nem feledem. Nem én lennék többé, ha feledném. - Evvel vagy te kegyetlen hozzám. Hogy mindég igazat szólsz. - Hogyha hazudnák, könnyebb volna? - Hogyha hazudnál, én örömest elhinném. - Magad áltatnád. - Legalább hitegetnél... - Mire jó az? - Hogy élni lehessen. Bízni, hogy egyszer majd... valahára feledni fogod. Hogy egyszer majd az enyim leszól... - Itt fekszek melletted... - S vele gondolsz! - Merthogy mit gondoljak, megszabni sehogy se bírom. Mert mást akarok gondolni, s másra jár az eszem. Ne törődj vele, Esz­ ter! Itt a fiunk... Jánoskánk. - Mindenbe terád hajaz. Úrnőm mondá, hogy szeme formájárul, hosszú szempillájárul mindég te jutsz eszibe. S már változik szeme színe is! Oly barna leszen hamarost, akár a te szép szomo­ rú szemed. Apja fia. - Urasági cselédé. - Addig csak, míg így kell, hogy legyen. - Avagy addig, míglen tűrni fogom, hogy a más keze-lába, a más kapcája legyek. Minap... - Ne ijessz!... Mit akartál szólani? A kísértet

309

- Semmit. Gyújts gyertyát, Eszter! Hadd lássam kisfiamat! Gyufa lobbant. Lángja megérintette a gyertya kanócát. A fehér falakat s a gerendás mennyezetet bevilágította a fény. Égszínkék masnis patyolat pólyában az asztal közepén szunynyadt a párnás orcájú csecsemő. - Ládd, a fiad! Ugyanazonos pólyát hímeztek az úrfinak is, neki is, Piroska tekintetes asszony kívánsága szerint. A fiú gégéjeszorultan emelte a két karjába a pólyát. Fintorgott álmában, csücsörített is a kisded. Való igaz, engem formáz - gon­ dolta. - Kicsiny Jánoska... - Miatta feledd őtet - szipogta az Eszter. - A legkisebb Jege­ nyéért... Odaült fiával az ágy szélére. A gyertyavilág körülfénylette kettejüket. - Jánoska - sohajtott. - Mi leszen sorsod? S az enyim mi leszen? - nyelt egyet. - Fölnövelni miképpen foglak? Odakint valahol kakas kukorított. Óvatosan lefektette az asztal közepére a pályát. - Pirkad. Fölvette zsinóros nadrágját, fölhúzta a sallangos csizmáit. Inge, mit a szélmolnár felesége mosott ki, fehér volt barna nya­ kán. Napszítt ábrázata is sötétebbnek látszott a fehér ingben. - De szép is vagy - borult vállára az Eszter. A gyolcspendely föllebb húzódott izmos combjain. - Szűzanyám, jaj, add vissza őtet! A néhai bojnyik szánakozó kézzel, gyöngéden ölelte magá­ hoz. - Isten tudja, velem mi leszen. Hagyta az Eszternek, hogy atilláját ráadja. - Visszamegyek Vida bácsihoz. Aztán... - Mielőtt feledem - roskadt le az ágy szélére a szőke leány -, holnap kora reggel várd meg a kasznárlakba Piroska tekintetes asszonyt. Szólni akar veled... Ezenközben Tegzén Bellincs Gáspár komisszárius kibújt dunyhája alól, s alvó felesége mellől kiosont a sötét konyhába. Vigyázatosan lámpást gyújtott, s a kredenc aljából kiemelte a pálinkás bütyköst, mely még legalább félig volt. Megcsókolta Szilvást Lajos

a tengeriháncsba fonott butélia száját, s érezte, miként hévül át gégéje s lassúdan a gyomra is. Ez köllött - gondolta, s böffent egyet. - Erős pálinkát kívánt bennem a birkagulyás... Mert tegnap Kondrák őrmesterrel birkagulyást vacsoráltak az ebrényi nagyorrú juhásznál. Fene ízletesen főzi a birkát az a hosszú juhpásztor, ki fiával-bojtárjával hétszáz állatot őriz ott a Bolotka-mocsáron túl. „Egyenek kedvökre - invitálta meg őket a tűzhöz. A szolgafa ágán gőzölgő bogrács szaga annyira hívogató volt, hogy Kondrák őrmester szűrdolmánya alatt is vacsorát kondult a harang. - Amúgy is megsántult ez a jerke - adott kanalat kezökbe a csüggő bajszú nyájőrző. - Bele köllött bökni a kést”. Hát irgalmatlan bezabáltak a birkagulyásból, s jóllakottan időztek a tűz parazsánál. „Jegenye István merre legeltet?” - kérdezte utóbb a juhászt. „Még össze se szedte a barmot, úgy tudom - vont vállat az ember. - Szent György napja előtt nemigen gyün ki a hőkönyi rétbe, csupáncsak a két bojtárját küldte előre, megreparálni a földkunyhót. Beteg ám a gulyás, hallám. Az asszony, a Babdi Julis járt tél végin mifelénk is, gyógyító plantát... mit is?... gyűszű­ virágot gyűtteni bármi nagy áron az emberinek.” Bellincs odaült a téglából épített konyhai tűzhely mellé, s megtömködte pipáját. Beteg ember a számadó, s belehalni fog abba, ha megfogom azt a legényt - gondolta a tegnapi este óta sokadszor. - Tudom immáron, hogy hol van, s csak utánna ered­ nem kéne Zalába, hogy aztán Türjén odaálljak elejbe... No, szedd csak össze a cókmókod, fiam, itt vagyok éretted. Tedd hátra a két kezedet, bilincset köll raknom rád... Elképzelte, miképpen nézne reá a legény. Búbánat sütne sze­ méből, ahogy akkor, a jázosi csárdánál, ahol egyszer már a ke­ zébe került. Belefürkészne a pandúrpuska dupla csövébe, látná, hogy fölhúzva a két sárkány, s a csendbiztos mutatóujja a két ra­ vaszon. Ne akarj meghalni, fiam - sóhajtana kérlelvén -, a törvény ellen erőtlen vagy... Kiemelt a fogóval a tűzhelyből egy borsónyi parázsdarabot, s beleillesztette a makrapipába. Bodor füst pöffent bajsza alól. Ki fizet nekem érte, ha elmegyek Türjére utánna? Hahogy Zala vár­ megye földjéről kilopom? Vagy térjek be előbb Szent-Gróton az ot­ tani csendbiztoshoz? Tisztelt úr, im‘ itt e fogoly, s instállom, hadd vigyem el Tegzére... Ha hozzám merne akárki is evvel a kéréssel folyamodni, legott elvenném tőle a foglyot, őt meg nyomba láncA kísértet

ra veretném, s két pandúrommal bekisértetném a vármegye-börtönbe, hogy ott aszalódjon, mígnem a tiszti ügyész kinyomoz­ tatja, hogy onnan jött-e, ahonnan mondja!... Dehogy viszem őtet a szent-gróti komisszároshoz! Macskájok a lábához sündörgött. Mit akarsz? - mordult rá. De azért az ölébe vette, s önkénte­ len simogatni kezdte. A cirmos kéjesen elnyújtózott térdein, behúzta a körmeit, szemehúnyva dorombolt. Minek megyek én Türjére? - hökkent elméjébe a kérdés. Ki vonhatná feleletre, ki kérheti számon rajta, hogy egyáltalán tud-e hollétéről annak az istenverte legénynek? Ki hányhatná a szemé­ re, ha élete végéig békében-háborítatlan hagyná? Megbűnhődött már a betyár minden vétket, mikkel vádolni lehet. Hisz’ idestova egy esztendeje váltig hontalan él, s ugyan hányszor láthatta azóta az Esztert és ivadékát?... Kinek hasznára teendi, hogyha utánna megyen s bilincsbe veri? Hahogy bilincsbe verheti! S elképedten döbbent rá, hogy eleddig eszébe se jött: ugyan mi leszen, ha a bátor bojnyik nem teszi össze kezét a farán?! Ha elvetemülten szembeszegülni merészel, s fittyet hányva halálra, reáront, s markából a duplacsövűt kitekerni akarja? Pipájában kialudt a parázs. Ezidáig számba se vette, hogy éleseszű, agyafúrt vétkessel kell mérkőznie, ki magát olcsón nem adja, de végerejéig s minden lehető fortéllyal védekezik... Meg­ eshet, hogy közülök nem a bojnyik, hanem ő, Bellincs Gáspár veszt rajta a vállalaton. Vérét onthatja, akár meg is ölheti őt a fiú, ha csalárdul mellé pártol a céda szerencse. Ki egyetlen vagyonát, a szabadságát védelmezi, halni is érte, de ölni is elszánt! Egy szál magam fogok állani szembe a bojnyikkal! - borzadt bele. - Esztendeje ottan, a jázosi csárdánál, két pandúr volt ve­ lem... Krucifix! - hajította le térdéről macskájokat. - Engem lel ki a csúf hideg?! Hogy’ a rosseb! Visszaijednék egy taknyos sihedertől? Megmutatom, hogy Bellincs Gáspár egymaga is megbír a vár­ megyeréme zsivánnyal! Itt és most kitalálni sehogyse lehet, miképpen ejtheti tőrbe. Miképpen törhet rá váratlan, s egymaga. Türjén még sose járt. Hát most majd katonásan körbetekinti, ahogy generál Benedek vévé szemügyre Solferinónál a Landschaft-ot, mielőtt kiadá a pa­ Szilvási Lajos

rancsot: „Husaren! Vorwärts!” S miként Benedek helyt állt a sereg jobbszárnyával, helytállani fog magáért Bellincs Gáspár is. - Mit csinálsz itt? - támolygott ki utána félálomban Terka a konyhaajtóig. -Mért nem hagysz nyugton alunni? - Eredj ágyadba, a hétszentségit! - kiáltott rá a kába fehérnép­ re. - Eredj, hagyj engem gondolkodni! Pekry Piroska korán ébredt és kelt e napon, de férjeurát így sem sikerült megelőznie: Bélát már fél hatkor várta a nyergeit hátasló, hogy Géza-majorba kinyargaljon, s a vármegyehíres disznóhiz­ laldában inspiciáljon. - Két hét múlva a sertés-transzport lesz a legelső szállítmány, mely már vaspályán Homokszállásra megyen, hol a bécsi vonat­ hoz kapcsolják a vagont, és még ugyanaz napon este megérkeznek a bécsi vágóhídra az állatok - mondotta elégülten mosolyogva Pi­ roskájának. - Minthogy a gyors liferálással a disznók kevesebbet fognak veszteni súlyokból, úgy számítom, háromszáz guldennel több lesz rajtok a hasznunk. - S a személyszállítás mikor indul már? - kérdezte türelmet­ len az ifjú asszony. - Pestre utazni mikor fogunk vonaton? - Nyár végére megépül Uporváron az indóház, s ha addigra az útközbeni állomások s a kitérő vágányok is elkészülnek, elindul a vaspályán a személyvonat is - nevetett föl Dévér urasága. - Nem én vagyok felelős vezetője a munkálatnak, kedves, ne feledd. Átfogta hitvese vállát. - Ha ma nálunk vacsoráinak a mérnökök, őket sürgesd. Szájon csókolta Piroskát, leakasztotta lovaglópálcáját a fogas­ ról, s egy minutával később már a fasorban verte a mén patája a port. Piroska tekintetes asszony széjjelvonta a függönyt kisfia böl­ csőjén. Péterkém - szólítá hangtalanul, s fölébe hajolt. - Egyetle­ nem... Mikéntha közellétére fölérzett volna a gyermek, szeme fölpat­ tant, ám látva anyja derűs orcáját, visszacsukódtak a kunkori pil­ lák. Apró nyálcsöpp csillant ajkai közt, mint olykor, ha az Eszter hószín keblének jó tejszaga érinté pisze orrát. Tejtestvéred bujkáló apját majd’ másfél esztendő múltán hamarost meglátni fogom - lehelte Piroska, s keszkenőjével letörölte A kísértet

a nyálcsöppet a kisded ajkairól. - Úgy reszket a szívem a torkom­ ban, mint akkor, az őr-egyházai postaúton, midőn megtorpanté fogatunkat, s a kitárt hintóajtóból rámnézett az a barna tekintet! Összehúzta a bölcső firhangját, s vállára vetette a csipkeken­ dőjét. Odaült tükréhez. Szépnek lennem kell! Az asszonyalak, ki a tükréből őt vizsgálgatta, sudár volt és vékony derekú. Orcája e percben krétafehér a fölindultságtól. Elkerekült kökényszeme árnyékból, sűrű pillák árnyékából fénylik elő... Fölszegte fejét, fölkelt a tükörtől, s büszke asszonyi szépség­ nek tudatával fölvértezve osont ki az ajtón. - Eszter - mondá a leánynak, ki a kúria ebédlőjében, karján csecsemőjével rá várt -, szoptasd meg gyermekeinket. Az oszlopos ámbituson kinyitotta napernyőjét. Meg kellett állnia, meg kellett fékeznie szíve heves dobogását. Most még megfordulhatnék - gondolta -, de hajt a kalandor vérem... Az udvarház kies parkjában a vastagtörzsű égerfák rügyesen fürdőztek a reggeli napfényben. Feketerigók szaladoztak a fűben, s valahonnan gerle süvített. Szeme szinte fájt az erős ragyogástól. Kihúzta magát, s átvágott a virágágyások közt Vida bácsi kasznárháza felé. A vadszőlő-befutotta fal aljában Vida Márkus öreg vizslája he­ vert. Fejét két első lábán nyugtatván, félszemmel fölpislantott rá. - Melegedj - mosolygott rá a kutyára. Kopogott s bátortalanul benyitott a kasznárlak takaros kony­ hájába. A hajdani vármegyefélte zsivány hamuszürke atillájában, szironyos csizmájában legalább oly sápadt volt, mint ő. - Jó reggelt, tekintetes asszony. Szemközt állt az egykori törvényűzte betyárral. - Jó reggelt - préselte ki torkából elfúlva a két szót. Leplezvén suta tétovaságát, összecsukta esernyőjét. - Vida bácsi...? - Lovamat kantározza az istállóba. Fejjel magasabb volt nála a szálas bojnyik. Belenézett a legény nagy barna szemébe. Mi változott meg rajta? Redő szeli által me­ redek homloka síkját, s ősz hajaszálai vannak. És a rövid, de sűrű­ szálú szakái, mely az orcáját födi... Csak a szívem - gondolta - ne verne ilyen vadul! Szilvási Lajos

- Eszternek s a fiának jó helye van minálunk - mondta erőt­ len. - Ne legyen soha gondja miattok. S önt ott, hova elküldöttük... megbecsülik? - Miképpen a többi cselédet - bólintott a fiú. - Jóságát megkö­ szönöm. Miért nem rezzen az arca? Bazaltkőből metszett ábrázat. Hi­ deg és érzéketlen. De borongós barna szemével képes volna hatal­ mába keríteni engem! - Haragszik-e rám ön? Csupán a pupillák tágultak ki a barna szemekben. - Én?... Nem. Mért haragudnám? - Mert hazahívattam a távolból, hol sorsa netán másképpen fordult volna. - Fiam van. Haza kellett térnem. Akármi leszen velem itthol. Most kéne olyasmit szólnom, mely hiúságának hízelgne... - Mitől tart? Ön olyannyi szerencsétlenséget tudhat már háta mögött, hogy meglepetés nem érheti. Mondja tehát, mi nyomaszt­ ja? A néhai bojnyik összeharapta a száját. Mért hagyja magát faggatni e vármegyeszépe fehérnéptől? Mért sajnálkozzék rajta Piroska? Mi úri személyétől tellett, már megcselekedte... - Gondja velem ne legyen, tekintetes asszony - szegte le állát. - Megvagyok én... - Nézzem rám - lépett közelebb hozzája Piroska. - Nem bírom eltűrni, ha kit becsülök, zordon hozzám. Arasznyira állt előtte a délceg alak, s atillájának szűk szöve­ tén át is hallotta, hallani vélte az árva legény szívének hajszolt, botladozó dobogását. - Tudja-e, hogy kettőnkről nótát dali a vidék? - Tudom. Hallottam. - Néhanap álmodom önről. S álmomban látom szemepárját, melyben bús hatalom van. Úristen! - remegett meg egész bensőjében az ifjú asszony. Taposd el bennem a vágyakozást! Tüstént karjába vetem maga­ mat, hogy érezhessem az ajkát! Jessica! - szúrt a fiú bordái közé hegyes-éles pengéjével az emlék. - Ő mondá ugyanígy. Szemedben bús hatalom van... - S mintha hirtelenében Pekry Piroska helyébe a fellegszürke sze­ mű lány távoli, könnyes alakja ködlött volna. - Mi van velem? A kísértet

- Hova révedt? - hallotta közelről Pekry Piroska szavát. - Hol szállong képzeletében? Összeszedte magát. - Nagymesszi, ahol meghalnom köllött volna - vetette hátra fejét. - De immár újfent itt vagyok. - Arra kérlelem önt - nyújtotta a jobbját önkéntelenül kézcsók­ ra a tündöklő tekintetű ifjú asszony türelemmel legyen oltal­ mában a jószágkormányzó kanonoknak, hol biztos menedékben tudhatja magát mindaddig, mígnem oly lehetést lelhetni fogunk, mely visszaadandja családjának. A fiú markát égette a keskeny, de erős asszonykéz. Lehajolt s illette az ajkaival. S míg megcsókolta, fején érezte Piroska simo­ gató másik tenyerét. Majd megperdült a tekintetes asszony, s mint a minap jött fecskék, röppent ki a kasznárlak konyhájából. Csak az illata és a napernyője maradt ott. Mióta kigyúlt, s leégett Vincze-majorban a nagy baromistálló, a zsellérek vasvillás strázsát adtak: minden éjjel egy-egy pár őriz­ te a pajtákat s minden más gazdasági épületet, mert Kóp Antal tiszttartó meggyőződve volt, hogy itt valahol, a türjei szőlőhegy­ ben, avagy más, nem gyanított helyen ólálkodik és még újabb gyújtogatásra készülődik az elvetemült Ivanics. - Eszét vesztette haragjában, s nem nyugszik, ameddig boszszút nem vesz a birtokon, holott neki nem volt maradása Vincze-majorban - mondta a méltóságos kormányzónak. - Nem me­ nekült el, itt lappang a közelben. - Nem érthetem - ingatta kopasz koponyáját Weingartner Szeverin. - Mért bontott kontraktust a gazember, hogyha valójá­ ban maradni akart? - Ezt én se fogom föl - rángatta kecskeszakálla hegyét Kóp. Uradalmunk nem vétett ellene, járandóságában nem rövidítettük meg. Tisztességgel kézhöz vett mindent, mi szegődménye szerint illette. - Említette kegyelmed, Kóp, ama Börcsök-lányt - tűnődött a bagolyszemű szerzetes. - Hogy e röppincs fruskától kosarat ka­ pott Ivanics. - De hát akkor miért nem a lány, vagy apja, a béresgazda fölé gyújtotta a házat? - vonta föl egyszerre a két vállát a keszeg tiszt­ Szilvási Lajos

tartó. - Azt a hidast is meggyújthatta volna, melyikben Börcsökné, Naca néni tartja a süldő disznait. Ám ő egyenessen a hosszú istállónak ment... A teringettét! Most ötlik eszembe! Farsang ide­ jében, midőn a cselédségnek volt táncvigalma a nagy pajtában... Hogy’ az ördögbe feledhettem! Tán emlékszik rá méltóságod, hogy alázatossan bejelentettem a dolgot... ameddig a zsellérek mulatoztak, ő lerészegedett és összerúgta a patkót nyéltóságod pártoltjával, Túli Andrással, s a kurtaszakállú ellátta baját isten­ telenül. - Emlékszem - nyúlt hirtelenében szivaros stakulájába a jó­ szágkormányzó kanonok. Hm... oda véli kegyelmed? - Bizonyos, hogy ezért akarta fejére égethetni az istállót - csa­ pott a hegyes térdére a tiszttartó. - Hogy eleddig nem gondoltam rá!.... Mert váltig az asszonyom, szegény Edith elvesztésén jár az eszem. - Szerencse, hogy úgyis cserepeztetni akartuk az istállót igazította gyufájának lángját a szivar végéhez Weingartner Sze­ verin. - Nyár végén, avagy ősszel terveltük megtenni, de most, miután csak a négy fala áll, elébb kell hozzáfogni. Egyébként Mé­ száros csendbiztos uram kopói naponta beportyázzák az egész környéket, hogy ha valóban errefelé ólálkodék a cudar, hát föl­ vegyék a nyomát. Kegyelmed nem hallhatta, tehát megmondom, de ne adja tovább... a napokban feltörték valamely pincét, ha jól tudom, Koczkáék pincéjét a hegyen, s ki leverte lakatját, benn’ is aludt. Ki a présházban hált, felfalta Koczka uram kolbászát, és a szalonnából is alig hagyott, majd megcsapolta az egyik hordót és megivott egy kancsó bakatort. Ha van egybefüggés Vincze-major­ ban a gyújtogatás, meg a pince feltöretése között, úgy nem két­ séges, hogy a bősz Ivanics tekereg körülöttünk, mármint Tűrje körül. Szigorúan strázsáltassa tehát a majort. Kóp Antal a jószágkormányzó-hivatalból átment szembe, a sárgafalú kocsmába, mit - esztendeje már - egy Politzer nevű nyurga zsidó árendált Türjétől. Megivott egy verdung császárkör­ tét, s megkérdezte a szeplős embert: - Maga látta a fickót, hiszen itt könyökölt a minap. - Láthattam, uram, de ügyet se vetettem rá - mentette magát a mózeshitű korcsmáros. - De nehány ember, ki aznap megfordult nálam, megnézte, mivelhogy nemigen szokás, uradalmi cseléd­ nek vendéglőben lopni a munkára való napot. Nevét nem tudták, A kísértet

de amúgy látásból ösmerték, s föltűnt nekiek, hogy tétlen ül itten. Mondják, hogy markos, behemót alak... - Az - bólintott Kóp tiszttartó. - Mégsem vitték el katonának, a lúdtalpa miatt. - Odatette a pultra a császárkörte-likőr árát. Aratásba hiányolni fogom, mert rendet vágni tudott a bitang. Hoz­ zá igazodtak mind a kaszások. Gondterhelten szállt föl a bricskájára. A két ló tudta a járást, hogy mielőtt haza indulnának, előbb a türjei sírkertet kell útba ejteniük. Oda tartottak a könnyű fogattal. Kóp tiszttartó meg-megbökte kalapjának szélét a szembejövő szekerek oldalán ülő póroknak, kik süvegük-levéve köszöntötték. A Fűz-tónál megállította az egyik türjei gazda. - Adj’ Isten, Geiger - húzott egyet a gyeplőn. - Mit akar? - Csak annyit mondok - szólt a paraszt -, hogy alighanem azt a legényt, uraságod béresit láthattam a hegybe, az alsó kútnál. Ki­ áltottam neki, ám eliramlott. - Ráösmert kend? - Én... hát ráösmertem. Igaz, hogy... nem kiabáltam. - Nem baj. Szóljon be a jószágkormányzó-hivatalba, hogy amint megjő a pandúrportya, tudassák tüstént a kópékkal, amit kend látott. Isten áldja. A sírkert kapujában hagyta a bricskát. Már zöld volt az egész temető. Levette kalapját felesége sírja előtt. A két tuja rávetette sö­ tét árnyékát a kereszt föliratjára: 22 éveket élt. - Edith! - hördült ki a gégéjéből. Térdre esett, megrázta a nyers fakeresztet. - Edith! Mire visszabotorkált a kitárt temetőkapuhoz, homokfutója elől eltűnt a rudas ló. Hámja, a két istránggal a földre hajítva he­ vert. Kantárja rajta maradt. - Az anyád, Ivanics... - Én megkeresem, tiszttartó úr - mondotta a néhai bojnyik. - Rá­ találok. - Nála a pisztolyom is, magához vette a bricska ülése alól a la­ tor - dörmögte az intéző. - Hát itt ez a kétcsövű karabély... Tud-e kend vele bánni? Szilvási Lajos

- Kimutattam, mikor itt járkáltak a Tenger-Horváth kapcabetyárjai - nyúlt a vén veretes lőszerszámért a fiú. Megnézte a két gyutacsot, helyén van-e. Ott volt mindkettő. - Valahány ól­ mot még adjon, uram, legyen kéznél, ha kilőttem a két csövet. - Itt a nyeregtáskában az ólom, s benne a lőporszaru is, meg fél tucat élő kapszli - lódította a ló hátára a nyerget a tiszttartó. - Most már nem kétséges, hogy a hegybe lecengöl a gyújtogató ló­ tolvaj. Hát igazán megpróbálná kend? - Meg - pillantott rá a legény Ángyán Ambrusra. Kivette kezé­ ből kantárját a sárgának, mely a türjei sírkert kapujától hazahozta a bricskát. - Nem köll félteni engem, öreg. A félszemű aggastyán oldalra tekintett. - Vérre megyen már... A fehérnép, kik hajnalban nem mentek ki krumplit rakni az Áldókúthoz, mind a tiszttartó-lak előtt ácsorgott. A fiú magán érezte a Börcsök Iluska riadt-kék, tágra nyitott szemepárját. Sápadtan, a kékfestő kötőjét gyűrve bújt meg az any­ ja, Tikos Naca néni mögött a leány. Meghúzta a kisbéri keselylábú kancán a terhellő hevedert, vállára akasztotta a duplacsövű karabélyt, s földobta magát a nye­ regbe. Lepillantott Ángyán Ambrusra s Kóp Antalra: - Hát... Jézus nevibe - s megugrasztotta a sárga lovat. - Mond­ ják meg a pandúroknak - szólt vissza -, a hegybe keressenek! Ha utánnam erednének - gondolta, s megeresztette a kantárszárt. A lónak rég lehetett már ember a hátán, de hamar megszokta magán a nyerget, s nyergében a terhet. Mire odaért a patak partjá­ ra, s átugrasztotta a vízen, már eleven volt benne, miképp idomí­ tották Kisbéren, a méntelepen, hol kéthasznú lovakat tanítanak, fogatban futni is, embert hordani is. Végignyargalt a köztemető Krisztus-tövises kerítésének men­ tében, s megtorpantotta a sárgát a sírkert kapujánál. Földre szökött a nyeregből. Itt kötötte el Kóp tiszttartó kocsi­ jának rúdjától Ivanics a mént, s innentől ment valamerre tovább vele... Körbejárta a tetthelyt, fölláthatni a fűben, merrefelé indult a botor béres. Mert most, hogy ló van a lába között végtére a gyújtogatónak, esetleg messzibb jutni akar, s nem itt ténferg a türjei hegyben. A kísértet

Én legalábbis menten odább állnák - gondolta. - Na, lássuk, hol hagyott nyomokat... A gyönge gyöpöt letiporták. Nyilván Kóp is körbetapodta néhányszor a bricskát, káromkodva a csődör veszte miatt. ím, itt vannak az ő csizmájának nyomai. De másik csizma is itthagyta nyomát, ez a széles sarkú... Itt akart fölszállni a nyergeletlen mén­ re, de visszaesett elsőre... Errefelé állt fejjel a ló. Ha másodszorra fölkínlódta magát s meg is ült a hátán, csakis erre, jobbra, a hegy­ nek indíthatta! Száron fogta a tiszttartó sárgáját, s megfirtatta a fűben az el­ kötött csődör patája nyomát. A hegynek ment! - árulkodtak a tört fűszálak a gyöpben. Fölhajította magát a keselylábú kancára, s lépésben követte a ritkás patkónyomokat, föl a lejtőben, a szalmatetős présházak irányában. Ha énrám les valahonnan, s rám is lő a lopott mordállyal... - furcsa nyomást érzett a szügyében. Mért ajálta magát föl a tiszt­ tartónak, hogy a gyújtogatónak utánna ered...? Pusztázó pandú­ roknak a dolga, hogy addig kajtassák a bitangot, mígnem meg­ szoríthatják valahol. Kopónak azért ád bért Zala vármegye, hogy fizetéséért vásárra viendje az irháját... Meghúzta a kantárszárt. A szekérkerekek kitaposta csapában tisztán látta az elkötött csődör patkónyomait. Hát erre inait... Kezembe vehetném vállamról a duplacsövűt... - gondolta. Késve kapok majd érte, ha hirtelenébe elémbe kerül... - Fölpillan­ tott a magasságok kékjébe. - Azért mondám Kóp tiszttartónak, amit mondtam, mert abba reméllek, hogy a dancs Ivanics veti vé­ git a rossz nyüglődésemnek. Ismétlődnek a dolgok. Tavaly őszbe a böszme spanyol, ki gazdámat akarta megölni, most meg a tébo­ lyodon Ivanics, ki azt hiszi, én csábítottam magamhoz a Börcsök Ilust... Ám most a garázda cselédnek tán sikeredni fog. Avval vége leszen mindennek. Nem bírok én úgy élni, hogy immár fényes nappal is egyre igéz a messzi kisasszony. Jessica fellegszürke szemit látom, ha magamrul akár eggyetlen minutára feledkezek. Án­ gyán Ambrus is észrevevé már, hogy mint kit alattomba mákonynyal mérgeznek, minden dolgom bódorogva teszem! A szalmazsuppos présházak közt a kaszálókon már egy-egy pipitér is ki-kidugta fejét, a szilvafákon meg füttyös feketerigók szólongatták kóborló párjukat: 320

Szilvási Lajos

- Fiúúú! Fitty! - Fiúúú! Firitty! - Fiúúú! Fityfiritty! Egy görbe cseresznyefa törzsén vörösfoltos harkály kalapálta a kérget. A lombosodó ágak közt rőtfarkú mókus készült ugrásra, lovának közeledtét látva. Megállította a kancát. Körbefülelt. Nyughatlan, halk neszezéssel mozgódott körülötte a természet. A békesség csak látszat a fákon, a fűben, a már kitakart szőlőtőkék közt. Élet nyüzsg a málnabokor virágjain s a barackfák megszámlálhatlan rügyein, bogarak szaladoznak a gallyak dús hajtásai közt, s ím’ ott, a boros­ pincének az ajtaja mellett, hol a kődarab átmelegült, a napragyo­ gásban vérehideg gyík sütteti hátát... Én pedig itt ülök nyergébe e sárga csikónak, s azt fürkészem, honnan fog rámlőni a háboro­ dott, ’szén semmi se rejt - gondolta. - Akárhonnan rámsütheti azt a lopott pisztolyt. Rettegnem kéne e békességes csöndbe, de nem bizsereg bordáim alatt, szívem környékín a félsz. Tán azt hallom meg csak, mikor eldördül a mordály, aztán egyszerre bevégződik a céljafogyott egyedülség... Valahonnan vércse visított. A kesely fölkapta fejét. Meghúzta a szárt. - Ballagjunk. A kanca patái alól kövek pattogtak a kaptató keskeny, vízmos­ ta csapásán. Itt-ott az agyagban megmaradtak a mély patkónyo­ mok. Itt járt, erre kapaszkodott föl az orzott lóval a gyújtogató. Megérintette az inge alatt a revolvert. Hogyha a tiszttar­ tó karabélyából a két golyóbissal célt téveszt, akkor nyúl csak a forgópisztolyhoz. Az égen gólyapár körözött. Szárnyukat terpesztve, hangtala­ nul siklottak a légben. Egyszer már pillantott így föl az égre. Mi­ dőn kicsapta a Coltot a kantárszárral Jessica kezéből. Akkor nézett így a magasba, reároskad-e tán a nagy ég. Aztán lehajolt, fölvette a Coltot a szürke fövenyből, s tenyerén kínálta a nyergében remegő leánynak: „Lőjön agyon, joga van hozzá a kisasszonynak...” Keze keskeny volt, de erős, mint Pekry Piroskáé... És ott, a folyóparton, fölöttük tengeri sas lebegett, akárha a kettejük első csókját les­ né. „Gyűlöllek... szerelemmel. - Jessica hátravetette fejét. Hamvas haja fátyol volt. - Oldozz vagy büntess engem!” Szemehúnyván A kísértet

adta kinyílott ajkait, és holtig beleforrt a fökénybe, mit itt hordok szügyemen, míg élni fogok... Jobbra, merre a kaptató fordult, a kaszáló közepén álló diófá­ hoz kikötve legelt a lopott ló. A diófán túl borpince fehérlett. Leemelte a válláról a duplacsövű karabélyt. - Gyér’ elő, Ivanics - szólalt meg, nem erősebb hangon, mint ha előtte, néhány lépésnyire látta volna a bujkáló bérest. - Ide állj ki, elejbém! Rántott egyet a kantárszáron. A kanca megállt alatta. Balra, a ritkás mogyorócserjék közt roppant egy gally. Tán gö­ rény vagy nyest surrant ki belőle, ijedten az emberi hangtól. Merre lapul? - csúszott le a földre a sárga kanca avítt nyergé­ ből. - Itt a lopott ló, itt kell lennie őneki is valamerre! A présházajtón ép a lakat. Odabent hát nem lehet... Újfent halkan megreccsent mögötte a cserje. Komótosan for­ dult meg a sarkán. Nincs ott, tudta, de látni akarta, mitől roppan­ nak a száraz mogyoróágak. Ahogy gondolta, a napsütés melegétől pattanik olykor a gally. A pincét kéne körbekerülnöm - vélekedett. - Ámbár majd ott se találom. Nekiindult. Hátán hideg izzadságcsöppek csurrantak alá. Csizmái alatt a kaszálatlan sarjú fű dús volt, vágni való. Vasárnap jár ki a hegybe a gazda, s nyilván akkor fog neki körbekaszálni a fákat. A szénapadlás nyílása alá érve zuhant rá embernyi magasból, s az esése lendületével földre taszította a medvenehéz fajzat. Alulra került. Két vaserős kéz fogta szorítóba a torkát, meg­ emelte nyakánál fogva, s irgalmatlan nekiverte fejét a présház dön­ gölt lábazatának. Áporodott borbűzt lihegett orrába a csorvasz. - Megdöglesz markomba - zihálta. - Belédfujtom... Szeme elhomályosodott, ám ujjaival még bele bírt kapaszkod­ ni a bongyor hajba a két fül mellett, hogy legalább addig távol tarthassa magától a fájdalmában fölüvöltő orrot, mígnem torkán ernyed a kapcsos két kéz. De mihelyt eleresztette nyakát a rüpők, pörölyökle máris a védtelenül maradt arcába csapott. Szemöldjén, érezte, kinyílik a bőr, s a jobb szemét egyszerre elöntötte a vére. De ekkor már, félig vakon is, talpára szökött. Minden lélekzettől iszonyú fájás nyilait tüdejébe. Körülpillantott: hova hull ki kezé­ ből, hol fekszik a fűben a duplacsövű? Szilvási Lajos

Ott, Ivanics Mátyás csizmája előtt! Már lábon volt a tőkenyakú löbödör. Vaskos vállával előreha­ jolva, gúnyarepesztő két karját széttárva, veszetten lódult rá. Eltántorodott a böhöm test útjából, s majdhogynem térdre esett, miközben fölmarkolta a fűben heverő fegyvert. - Megállj! - hördült az eszét vesztett emberre. Szügyében akárha kést forgattak volna. A jobb orcáján vér csurgott le a szája zugáig. - Vissza! A cölöplábú őrjöngő meghőkölt a duplacsövű karabély lát­ tán, de legottan lángra kapott újfent a fejében bősz dühe. Mint a toportyánféreg, ha vadászebek bekerítik, rontott rá a feléje irány­ zott lőszerszámra. Széjjellőhetném koponyáját - villant át a fiú agyán a gonosz lehetés. - Nem ölhetem meg... Sárgás-kék lángot vetett a kezében a fegyver. Lőporfüst és orrfacsaró salétromszag csapott orrába. Fülébe meg állati ordítás, akárcsak a disznóé, ha ledöntik a lábáról, s beleszúr a nyakába a böllér kése. A puskapor oszladozó füstjében fetrengett csizmái előtt Ivanics. Bal combját fogva hányta-vetette magát a sarjú fűben a vinynyogó döheder. - Te akartad! - hörkent horpasza-fúttatván a nyüszítő orvra. Tanúm a nagy Úristen, nem akartam véredet ontani! Hullafehérre fakultan, nyöszörögve vonaglott lába előtt a ga­ rázda. Nyákos, hülye szemmel, esengve tekintett föl rá: - Sorsomra ne hagyj! - Nem hagylak, cimbora... - Térdre ereszkedvén megnézte a lőtt sebet. Sűrű vér, vastag vér bugyogott ki belőle, s kezdett rá­ alvadni a nadrág szárára. - Bekötlek... Nagynehezen lehámozta a mándlit róla, félrehajította, s neki­ kezdett a szakadt inget lehúzkodni a fölsőtestéről. - Avval a pisztollyal, mit a bricska ülése alul loptál el, mért nem lőttél...? - Hiába emeltem el - sziszeregte a fogcsikorítva ziháló cenk. Nem volt abba se puskapor, se golyóbis. Jajj... - Ne üvölts! - morrant rá. - Fogad összeszorítsd! A tépéssel, mit az ing hátából hasított ki, combtőben kemé­ nyen körbetekerte a bömhéc vastag lábát. Épp esztendeje mostan­ A kísértet

323

ság, hogy a jázosi csárdánál engem kötözött ilyesformán Bellincs csendbiztos - rémlett föl benne az emlék. Bellincs... száját össze­ harapván térdelt mellette, miközben az apja, a hajcsárok, a csap­ iár, meg a kotlósforma asszonya tátott szájjal lesték keze minden mozdulatát. Egyszer, véletlen, szemök összeakadt, s akkor szá­ nalmat látott Bellincs elszűkült szemepárjában. Ahogy maga is most szánakozást érez e gyújtogató garázda iránt. - Ajállottam, hogy eriggy el beszegőddeni Antalfára - törül­ te megégett, itt-ott már hámló kezefejébe a homloka verítékét. - A belga trónörökösnek a birtoka az, jól megfizetik, ki magát Antalfán megbecsüli. - Kratochwill intéző úr meg se nézte papírjaimat, csupán azt mondta, hogy újabban már csak napszámos köll nekiek, mert ura­ dalmi cselédjök elégséges - hanyatlott el a szürkült ábrázatú lófra legény. - Aratáskor gyüjjek vissza, hahogy helyet addig nem lelek. Aztán birtokrul-birtokra botorkáltam, hogy hátha... - S végtire visszaosontál Vincze-majorba, hogy rágyújtsd az istállót a fejőnkre, gálád - egyenesedett föl. - Nem gondoltál rá, hogy nem magam alszok a barmokkal, hanem ott van a vén Án­ gyán is, ki egésszen vétlen a kettőnk áldatlan dolgába? - Bepálinkáztam a fűrjei nagykorcsmába élőbbén - tapogatta a sebzés környékét Ivanics. - Cefetül lüktet. - Nyughass! Mindjárt lóra pakollak - hajlott le a duplacsövű karabélyért. Ahogy feje vízirányba került, beleszúrt repedt szemöldjébe a fájás. - A teremtésit... - Fölvette s vállára vetette a puskát. Igazított egyet a pisztolyon is, mert nyomta hasát gatyakorcában. Most vette észre, hogy csupa vér végig a mellén szarvasbőrfoltos gazdász-ujjasa, mit az istálló égése után Kóp tiszttartó keresett ki a göncös ládából. Arcának jobb fele is fenemód húzó­ dott. Odanyúlt. Már ráalvadt pofacsontjára a vér. - Most aztán szedd magad össze, cimbora, mert förtelmessen fog fájni! - mondta félig áléit foglyának. Karjába nyalábolta az el­ csigázott testet. Fogcsikorítva, de némán tűrt a cudar, miközben vitte, s míg a diófához kikötött, békén legelésző ló hátára helyez­ te, hasmánt téve keresztbe, miként egy zsákot. - Ülni sehogyse bírnál rajta... Ahogy beleillesztette a kengyelvasba bivalybőr csizmáját, s nyeregbe emelte magát, beleszédült. Az anyád ne sirasson - pil­ 324

Szilvási Lajos

lantott a kétfele petyhüdten alálógó irdatlan testre -, pogány mun­ kát végeztettél velem. Megfogta a másik ló kantárját, megbiztatta a csizmasarokkal a kancáját, s nekivágott a szűkös, meredek lejtőnek. Ez időben Uporváron, a vármegyeházán, Pongor Sámuel úr az al­ ispánnál ült. - Jöttem volna előbb is - mondta -, de nem volt otthon a gyors­ paraszt. - Én téged mindig szívesen látlak, barátom - mosolygott rá a nagyúr. - Mi járatban? - Azért vagyok itt, mert testámentomot tettem - nyúlt dolmá­ nyába a festő és ezen okmányt elhelyezendni kívánom a vár­ megye levél- és okmánytárában. Egyszersmind humillime téged kérlek, Péter, hogy midőn majd meghalok, e testámentomomat te magad hajtsd végre. Pekry alispán megsimogatta tömött bajuszát. - Rossz hangulatodban végrendelkeztél, Samu. - Megcsó­ válta fejét. - Természetesen levéltárunkba veszem s elzárom a testámentomot, hiszen erre rákötelezve vagyok. De elsietetten intézkedtél. Hozzám képest pimaszul fiatal vagy. - Nem az évek számától leszen aggastyán, aki él - tekintett föl a barnakazettás mennyezetre a Paphegy remetéje. - Jószerivel tán attól inkább, ha belátnia kell, hogy értelmetlen volt mindeddi­ gi hányódása, s nincs többé oly cél, melyért a szíve hevülhessen. S midőn e pillanat eljő, megvilágosodik botor elménkben, hogy rákészülni kell a halálra. Ne ejtsünk erről több szót. Olvasd végig a testámentomot, és tedd kézjegyedet rá. Pekry alispán széthajtotta az árkust. - Kedvenc kancellistám, Ágass Máté esküdt úr is méltán iri­ gyelhetné a te tetszetős kalligrafiádat - járt szeme végig az első négy soron. Aztán meghökkent. Közelebb emelte szeméhez a végrendeletet, s hitetlen rázta fejét. - Ne tréfálkozz velem, s ki­ váltképpen ne a vármegyével! - csattant föl. - Halottra hagyatkoz­ hatni akarsz? Rohonczi Pongor Sámuel úr a gyökérpipáját tömvén elmoso­ lyogta magát. - Nem holt az - szólt halkan kit a vármegye holtnak hisz. A kísértet

325

- Eszednél vagy, Samu? - Teljességgel. Megvan a bojnyik, magarejtvén él valamerre, netán nem messzire innen. A vármegye választott kormányzója hitetlen forgatta kezében az árkust. Jegenye Pálra reáhagyni kívánom házamat és nyolcszáz öl szőlőbirtokomat, valamint a Nagytakarékban általam elhelyezett készpénzeimet, melyek együttvéve 1800 osztrák értékű forintot tesznek. E summának kamatából temetésemről köteles gondoskod­ ni a successor, de ha ő akadályoztatva leend, helyette a vármegye.” - Nem bírom fölfogni sehogysem - pattant föl a karszékből. Lehetetlen! Pongor Sámuel úr is fölkelt. Meggyújtotta pipáját. - Hinni fogod. - Szemeddel láttad? - Nem láthattam a balsorsút, ám ösmerem azt a személyt, ki kezével is érinthette a végzetverte legényt. - Ki légyen az? - Fölfödni kilétét nincs lehetésem. Vedd úgy, mintha magam láttam vala. Hajlasz-e ennek utána is arra, hogy ennek a végaka­ ratnak teljesítője leendj? - Kötelességem megtenni, hivatalos kötelességem. De mi lé­ szen, ha a bojnyik előbb hal nálad? - Rendelkeztem róla a testámentomban. Vagyonom csecsemő gyerekére öröklődjön. A nagyúr szeme elfelhősült. Odanyújtotta a jobbját Pongor Sá­ muel úrnak. - Titkod az én titkom e perctől fogva - sohajtott. - Nem fag­ gatlak a történtek iránt, mert jobb, ha mit se tudok felőle, hogyan maradott életben a bojnyik. Nihil ad me attinet, mondom, de vál­ tig nem bírom elhinni. Mivelhogy azonban állítod, hát elfogadom, s e testámentomot elhelyezendem a vármegye-archivumba. - Fejét ingatva az íróasztalhoz lépett, s odaírta nevét az okmány végére. Csak egyet árulj el nekem... mióta tudod, hogy a tűzesetet túlélte? - Már a tűzvész éjén megtudtam - nyomkodta pipájának pa­ razsát a merengő festő. - De csupán a minap, midőn a halál lehellete érintett, támadt oly gondolatom, hogy ráörökittem a pénzt, a házat, a szőlőt. Nem tudom elképzelni, miképpen juthat majd törvényes örökségéhez, de e végakarat tenálad, tiszta kezedben, a legjobb helyre letéve leszen. 326

Szilvási Lajos

Az alispán fölcsapta fejét töprengéséből: - S mondd, ama csontok... kinek testváza valának? - Tudja az ördög - fútta a füstöt Sámuel úr. - A jótét lélek, ki becsempészte az ó-vármegyeházra a csontokat, fondorlatos elme­ erővel bírt. Mert ily furfangot kiagyalni csak éleseszű lény képes. - Nem fér a fejembe, hogy él a zsivány! - csapott az íróasztalra nehéz öklével Pekry. - Hogy ily agyafúrtan lóvá tette a vármegyét! Vélem, hogy azóta megannyiszor markába nevet, valahányszor a közvádlóval, palánczi Kemény Antallal gondol. - Van egyéb gondja is annak az árva fiúnak - mondta a festő kedveszegetten. - Pusztai pásztornak született, s akárhol lelt rejtekre, fogolynak érzi magát. Az alispán megforgatta ujjai közt a lúdtollat. - Minden, mit nekem elmondtál ma, barátom, a kettőnk dolga maradjon - köszörülte a torkát. - Bízom hozzá, hogy hosszú élet vár még rád. Őrizzük e titkot! - Néma valék ezidáig is - szívott a pipájából egy mélyet Sámuel úr. - Nem esik nehezemre, hogy eztán is hallgassak. E látogatást máris feledem. Számomra csupán az volt fontos, hogy a testámentom hozzád, majd a kezedből mielőbb a vármegyeháza levéltárába kerüljön. A napszállat előtti nagyárnyékú ragyogásban a türjei klastrom frontja előtt, a fehérre föstött vasvázas padokon, vajszín reverendás, haloványkék cingulusos papok, éhes szerzetesek süttették sá­ patag arcuk ráncait. Élvezték a tavasz gyöngéd ragyogását, mely a bőrüket simogatta, s áthatolva a kékgombos szöveten, végigmele­ gítette a csúzos lábukat, bokájuk s térdök sajgó ízületjeit. - Mi történik amott? - kérdezte egyikük, ki szélről ült. - Oda mutatott sétáló botjával hol az országút a községháza s a jószág­ kormányzóság közt a falu főterévé szélesedett. - Kik jőnek? Valóságos sokaság verődött össze arrafelé, hol a szent-gróti postaút a főutcába betorkollott. Iskolából kifutó gyerekek cső­ dültek, hazatérő szekerek torpantak a téren, a jószágkormányzóhivatalnak előtte. Lovasembert vettek körbe, ki éppen a nyergéből kászálódott le a földre. - Talán vásári mutatványos - vélte, beárnyékolva szemét tenyerével az ösztövér Borbándy, ki nemrég lakta a rendházat. Sétáljunk arrafelé... A kísértet

327

Nehány aggastyán ülve maradt, de a többiek kíváncsin ke­ rekedtek föl, közelebbről is szemügyre vehetni, mit bámulnak a népek a jószágkormányzó-hivatalnál, a gesztenyefák árnyéká­ ban. Feleúton járhattak, midőn valamennyiök kopasz koponyájú gondviselője, Weingartner Szeverin kanonok lépett ki a jószág­ kormányzóság épületéből. Szólt valamit, s a gyerekhad meghát­ rált, szabadon hagyta a térséget, hol - immár látni való volt - nem is egy lovat, de kettőt tartott száron a szálas fickó, kinek ábrázatja, a kurta szakálla is merő vér volt. Mire közelebb toporogtak, a zsi­ dó Politzer korcsmájából előkerült Forintos, a jegyző is, kiről tud­ ták, hogy három évvel elébb még Schmerling lovagot, a császár miniszterét szolgálta, nyakán terpeszkedvén a fürjei nemzetnek, s azóta, hogy alkotmányos rendszer van, iszákossá lön. A tarfejű jószágkormányzó odalépett a véres képű legényhez. - Hát megfogtad... - Meg - mondá fáradtan a kurtaszakállú. - Itt e szerencsétlen. Kinek adjam? - A jegyző úr - intette magához közelebb a szederjes orrú hivatalnokot Weingartner - gondjába veendi, ameddig Mészáros csendbiztos pandúrjai megjőnek. - Te - nézett végig a vérmocskos zselléren - gyér’ be bürómba. A jószágkormányzó-hivatal bolthajtásos helyiségeiben a há­ rom kancellista becsukta az ablakokat, honnan mindeddig a szcénát bámulták, s irományaik fölé görnyedtek. A hordómellű pap rájok reccsent a szobája küszöbjéről: - Szaporán egy mosdótál langyos vizet... - s magukra csukva az ajtót, szemközt fordult a fiúval: - Rendbehozlak, s utána legott iramodj ki Vincze-majorba. Kissé sem kívánatos, hogy a csend­ biztos pandúrjai újfent firtassák, hogy hol tanulál fegyverrel bán­ ni. Mutasd a szemed! - hajolt közelebb hozzá, megvizsgálhatni a vérzés forrását. - Ocsmány repedés! A hosszúlábú kancellista nyitott be, kezében gőzölgő pléhtállal: - Itt a meleg víz, méltóságos uram. - Tegye arra a székre, Csiszár, s kimehet. Te pedig... hogy’ is legyen hát? Ide ülj le, szembe az ablakkal. Rég volt, hogy utolszor ápoltam sebeket... tizenvalahány esztendeje annak, hogy 328

Szilvási Lajos

Szekrényesi-Schreiner Béla diákom sérüléseit kötözém, midőn nehány schwarzgelb tanulótársával megverekedni kényszeredett, mert atyját, ki az olmützi sáncbörtönben hordta a láncot, gúny tárgyává tették. Megmártotta a vízben a spongyát, belemarkolt zsellérje ha­ jába, s erősen tartva fejét, kitörülgette a vért a szemöld repedésé­ ből. - Ládd, nem haltál bele. - Kis üveg jódtinkturát emelt ki a falra akasztott szekrénykéből, s körbekente a csípős lével a seb környé­ két. - Evvel meglennénk... A fiú fölnézett rá: - Ügyes keze van méltóságodnak. - Megtapogatta kupáját, hol a sűrű haját markolta imént a kopasz pap. - Erős is. Weingartner Szeverin leöblítette kezét. - Miért vetetted az életedet kockára megint, atyámfia? - Mért? - A néhai bojnyik fölkelt a nyikorgó székről. Félrefordí­ totta sötét szemeit. - Mert bíztam hozzá titkon, hogy majd engem hoznak vissza, keresztbe hajítva a ló hátán. Bíztam hozzá, hogy elébb nekem, s nem Ángyán bácsinak ácsol a Vágner tislér desz­ kakoporsót. - Kicsinyhitű vagy - markolta vállon a méltóságos szerzetes. Bagolyszeme villant egyet, haragos-szigorúan. - Bízz a gondvise­ lő Istenben! - Nagy a terhe az én vállamnak, uram - lépett a fiú a nyitott ablakhoz. - Lenyomaszt... Már teli volt népekkel a főtér. Nemcsak az iskolából hazaen­ gedett gyerekek s a mezőről megtérő szekeres pórok tekintgettek a jószágkormányzóság épületére, de kik köréjük rajzottak, jó­ formán az egész belső faluból, azok is mind errefelé fürkésztek a községháza elől. - Sapristi! - lépett a fiú mögé a méltóságos szerzetes. - Téged láthatni akarnak, a gyújtogató rabul ejtőjét. Mert ezt a falut már négyszer lángba boríták némely gyújtogatók. - Éljen! - rikkantott egy éles férfiúhang a tolongó sokaságból. - Éljen! - visította megannyi gyerekszáj, s valahányan az ab­ lak alá bírtak tülekedni, asszonyok-emberek őt éltették. - Éljen! - Mennék - sandított a bagolyszemű papra. Vállára hajította a duplacsövűt. - Hát... Isten áldja, métóságos uram. A kísértet

329

A zsellérház konyhájában már megvacsoráltak. Börcsökné, meg a lánya elmosták az edényt, s odaültek a tűzhely elé, hallgatni a férfiembereket, kik az asztalnál könyököltek. Szemközt ült a fiú Bőrösökkel. Gazdász-ujjasa mellén még nyo­ ma volt a beléalvadt vérnek, noha Börcsök Iluska háromszor kisi­ kálta a szarvasbőr-rátétet. A béresgazda e vérnyomokat fürkészte. - Százszor készültem nekikezdeni már, hogy megkérdjem, ki tanított puskával lődözni. - Barázdált állán megcsillant a borosta nehány ősz szála. - Lovon meg... akár a huszárok, olyasformán ülsz. Vöröses világosság táncolt ki a tűzhely nyitva hagyott száján. Sercegve pöröltek a nyirkos görcsök az éhes lángokkal. Mit mond­ jon e jószándékú embernek? - Ki lovász volt, ellesi, hogy’ köll bánni vadászpuskával - szűr­ te fogával a szót. - Azt meg, hogy a ló hátárul le ne essen, kitanulja magátul az ember. Börcsök tarlós képére kiült, hogy kedvét szegte a válasz. - Nem akarsz te felelni nekem, holott ezidáig nem kutakod­ tam fél szóval se, ki vagy, honnan hányódtál Vincze-majorba. Legyintett. - Megbecsülünk. Ugyanazt a kosztot eszed, mint én, ugyanúgy mos rád is a lány vagy az asszony, ahogy rám... - Tisztességgel megfizetem kosztom Naca nénémnek, s a mo­ sást se kívántam sose ingyen - dünnyögte a bajsza alatt. - De hogy­ ha a terhökre vagyok... - Terhünkre te nem vagy, Hili András - támasztotta föl öklével az állát Börcsök. - Éppenhogy nem! De hogy azt mondhassam... mert Kóp tiszttartó megkérdi elébb vagy utóbb, megtartson-e té­ ged házas zsellérnek, s neked adja-e Présingék zsellérhajlékát... tudnom kéne, ki vagy. Mert házatlan zsellér akárki lehet, hahogy alkalmas rá. Ám házas zsellért csinálni belülied... nagy felelősség. A fiú magán érezte a Börcsök Iluska tekintetét. Szorongó, elkerekült szemmel lesett a homályból rá a leány. Hát újfent bajba keverte magát. Ez a süldőlányka azt hiszi, itt tarthatja Vincze-majorban. Présingék aratás végeztével már biztosan elmennek, mert megveszik azt az öt és fél holdat, mit a türjei Körtvélyes-szeren ád el a batyki szatócs, ki áttelepíti Szepetkre a boltját. Ennek okán ürül meg a szélső zsellérhajlék, s azt szánná neki Börcsök. Meg a lányát!... Mit mondjon? Hamisan ha felelne, csak áltatná-hitegetné ezt a derék embert is, Börcsöknét is, Iluskát is. Igazságot 330

Szilvási Lajos

nem szólhat, mert az igazság nem az ő tulajdona: részese annak a méltóságos kormányzó is, Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr is, Pekry Piroska is... Ha szíve szakadni fog ennek a Börcsök Iluskának, hát akkor is gonoszul elejét kell vennie csalfa remélléseinek! Ne csúfolhassa az asszonynép, hogy cserben hagyta a szófösvény sehonnai! - Börcsök uram, vándor vagyok én, kit a szél fú - húzta a szá­ ját torz nevetésre. - Igen nagy tisztesség, hogy nyomba nekem szánta a Présingék födelit. Meg is köszönöm, de kimondom kere­ ken... nehogy szavajátszó rongy embernek tartson majd... ha ne­ kem mehetnékem támad, hát idehagyom akkor Vincze-majort is, ahogy háládatlan kerekedtem föl eleddigi jó helyeimrül. Hitvány természettel vert meg az Isten. Nincs maradásom, nyughatlan va­ gyok én, akár a cigány... A béresgazda barázdált ábrázatján nem moccant egyetlen ránc se. - Tiszta beszéd - mondotta fegyelmesen. - Ember vagy, talpig, Túli András. Csak a tűz lobogása világított a kicsiny konyhában. - Későre jár - egyenesedett föl az asztaltól a fiú. - Tegyük el holnapra magunkat. Rázuhant, akárha az ég dőlt volna fölébe, az elgyöngítő fá­ radtság, e véres napnak minden fáradtsága. Kivánszorgott az üres majorudvarra. Odább, a nyári akolnál még volt lángja a jókora pásztortűz­ nek. A jó öreg, Ángyán gunnyasztott mellette, subába takarva ma­ gát, ahogy egyre azóta, midőn odalett a nagy istálló. Szerencséjök, hogy nap-nap után enyhébbek a hajnalok. Beleburkolom magam én is a báránybőrbe - sóhajtott -, s észre se térek pirkadatig. - Megállj! - hallotta a háta mögül. Börcsök volt. - Várj csak... Megtorpant. Kölletlenül fordult. Fölnézett a nagy égre. Miriád csillag ragyogott le Vincze-majorra. A béresgazda megállt mellette. - Hogy’ is mondjam... hát, megköszönöm, hogy helyre csavar­ tad a lányom böszme fejit. - Mivel? - színlelte, hogy eddig mit se tudott. - Igazat szólottam. - Hát épp avval - nézett a magasba Börcsök is. - Még epekedni fog eggy ideig, de utánna kigyógyul. Hogyha leszen majd A kísértet

lánygyereked, magad is megtudni fogod, milyen az, ha bolondul a férfiember után. Esztendeig attul a korhelytül féltettük, a gyújtogatótul, de hogy attul megszabadítottad, azóta utánnad veszkődött a szegény. - Hozzávaló legény is akad majd - ásított föl az égre a néhai bojnyik. - Elébb, mintsem gondoljuk. - Na, eredj - nyújtotta kezét parolára a béresgazda. - Igen rád fér, hogy aludj. A tűznél Ángyán Ambrus ép szeme fölpattant. - Hát elfogadád-e, fiam, mit Börcsök ajállott? - Hát kend tudta...? Az aggastyán szorosabbra vonta magán a subát. - Hát mégse fogadtad el. Odazökkent az Öreg mellé. - Nem. Ne nehezteljen rám. Nem birok én itt megmaradni... de máshol se. Napok óta jeges, megkésett böjti szelek futták az Angol Királynő szállót a Dunáról. Ismét fűteni kellett a lakosztályokat és a szo­ bákat. Deák a kandalló előtt ült, s belegyönyörködött a lángok játé­ kába. Sógoránál, Puszta-Szent-Lászlón ismerték már a szokását, s odafönt a szőlőhegyen, valamely magasabb tisztáson mindig halmoztak neki fát, odakészítettek venyigéből szeprentét is, ahogy arrafelé a tűzgyújtó csóvát nevezik, s odavitték a zsöllye­ székét, lábára pedig pokrócokat is. Betakargatta magát, s órákig bámult a hatalmas tűzbe. Mi a tűz? Azt képzeljük a fölfuvalkodott elménkkel, hogy bizonyossan tudjuk. Hiszen elménk tudomá­ nyokkal teli. Ismerjük a természettant, ismerjük a vegytant, a de­ lejt, a villanyosságot. Az erőműtan csodái előttünk nem csodák. A hajdani ember nem volt ily magabízó. Ő tüneményt látott a tűz­ ben, s gondolkodni felőle eszébe se ötlött. Istennek tartá a tüzet. A régi magyar törvények is írnak a tűzről. Volt tűzpróba, s mág­ lyák lángjaiban boszorkányokat égettek. Miután fölvették Jézus vallását, szigorú törvény rendelte, hogy a szentegyházban vasár­ nap ott legyen mindenki, csupán az otthoni tűz őrzői voltak föl­ mentve a szentmise hallgatása alól... Tűzhely nélküli ember: kó­ bor, bujdokló haramja. Kinek nincs tűzhelye: nincs hajléka, nincs felesége, s gyermeke, nincs, ki betegségében gyöngéden ápolgas332

Szilvási Lajos

sa, halála fölött elsírja magát. Ki tűzre való: javíthatlan gonosz. Kinek nincs tűzrevalója: nyomorgó ember. Tűzről pattant a me­ nyecske, ha gyors, eleven, jókedvű. Háztűznézés: a menyasszony­ nak s házának megvizsgálata. Lángész: a teremtő lélek. Lángol a szív, ha szerelmes, s ég a honért. Ezeket gondolta, midőn ott ült a puszta-szentlászlói hegyoldalban, s bámulta az égő fahasábo­ kat... Már akkor is beteges volt, s állapota azóta egyre romol. Ha a gyűszűvirág-csöppek, melyeket Müller Bernátné párol, használnak - s úgy tűnik föl, hogy már egy hét után is könnyültebbnek érzi magát tőlük -, meghosszabbodhat az élete. Bár­ ha eképpen lenne! Bízhat-e hozzá? Bízhat-e ebben a gyűszűvi­ rág-főzetben, mit Müller patikárosné csöppekké sűrít? Kovács Sebestyén Endre doktor nem szól se igent, se nemet. Minden nap számlálgatja a pulzusütenyt, minden nap meghallgatja a szívdo­ bogását, minden nap minuciózusán megfaggatja, miképpen érzi magát. Mindennap méri, csökken-e püffedése a két lábában... Kisezer kérdést tesz föl, de ha én kérdem, vigyázatos - elmoso­ lyogta magát. - Csak azt mondá el, hogy digitális a gyűszűvirág latin neve (netán görög?), ámde a csöppekben, Müller Bernátné csöppjeiben van egyéb is, nem csupán digitális: van benne ga­ lagonya levelének nedve, gyöngyvirágnak lelke, jegenyefenyőn élősdi madárlépből kifőzött életerő, és mindezt somkórófű forrázatjában kell szedni. Mifajta női személy ez a Müllerné? Honnan szerzé különös tudományát, mely az orvosdoktort elsőbben meglepte, de aztán valahogy meggyőzte is arról, hogy e csöppekkel kúrát kezdjen? Kovács Sebestyén Endre megígérte, hogy alkalomadtán elhozza s bemutatja. Ahogy mondá, egészen különös hölgy. Gyönyörű sze­ me sárga, minő szeme nagy macskáknak, párducnak, tigrisnek van a város ligetében, az állatkertben... Koppantottak az ajtón. Odafordította a széket, mielőtt meg­ szólalt: - Tessék! Kasza János, az egyik szobapincér óvakodott be. - Tekintetes úr, levelet hoztam. - Most? - vonta föl szemöldökeit. - Szokásosan reggel jő posta. - De ezt a levélt egyenessen Amerikából küldék - mondta a cingár kellner, s meghajtva magát, átnyújtotta a kouvertet. - Az esti vonattal érkezett ide Bécsből, s nyomba kihozták. A kísértet

333

„Sir! - állt a levélben. - Én májusban félbeszakítom nagy mun­ kámat, mely honom történetét tárgyazza, s Berlinbe utazni fogok, hogy az Egyesült Államokat követként szolgáljam. Ber­ linből ősszel Pestre utaznék, oly céllal, hogy Önnel összetalálkozhassam, ha ez önnek tetszik. Kérdezem Önt, hogy Pesten hajlandó-e személyemet elfogadni, s megfelelni megannyi kér­ désemre? Önt én, szerénységét tekintve, George Washingtonhoz hasonlatosnak vélem. S genialis államférfiúnak, ki oly példáját adta a honszeretetnek, midőn a Habsburg-birodalommal ki­ egyezett, mint csatavesztő, ki vereségét győzelemmé képes vál­ toztatni. Kérem kegyes értesítését, tehetek-e látogatást Önnél? - Sincerely yours: G. Bancroft.”

szágot az osztrák császár birodalma tizenhét hosszú esztendőn át zsarnokian szipolyozta, elherdálva jövendő nemzedékek jövödelmeit is. Egyetlen lehetés maradt kiegyezkedni, s ez egyezség­ ben elérni mindent, mit elérni lehet... S én megtettem, mit ember megtehetett. Vérontás nélkül, nyakas alkudozással kicsikartam a császártól Magyarország alkotmányos létét s alkotmányos ön­ állását. S ha Washingtonhoz lennék hasonlatos, hát abban az egy lépésemben vagyok az, hogy félrevonultam munkám végeztével, noha nem a birtokaimra, miként ő, hanem ebbe az egyszerű pol­ gári lakosztályba az Angol Királynő fogadóban... Elmosolyogta magát. S most itt kúrálom szívkórságom a csöppekkel, melyeket Müllerné asszony kotyvaszt, s rajtam experimentál Endre barátom! Újra kopogtak az ajtón. Wenckheim báró jött, a belügyminisz­ ter. - Ő fölsége, a királynő, ős Buda várában világra hozta leányát - újságolta fölindultán. Az ablakhoz rohant, s kitárta: - Halld a harangszót!

Csak most vette észre, hogy egyre ott áll háta mögött és várja pa­ rancsát Kasza János, a szállodapincér. Fölpillantott rá: - Ott lelsz egy összehajtogatott forintos bankjegyet - intett állával az ajtó melletti komódra. - Add a postásnak. - Igenis, tekintetes úr. Az ajtó nesztelenül becsukódott. Bancroft... igen jeles történelemíró, s immár berlini képvise­ lője hónának. Nagy tisztesség, hogy Berlinből idejőni fog, vele conversálni. Elfogadnia kell e látogatást, nem önhiúsága miatt, hanem mert Bancroft Pesten a nemzet előtt is tisztéig. Miben is láthatja Washingtonhoz hasonlatosnak őt, ki csatát sose vívott? Kinek sose volt fegyvere más, mint alkotmány és jog? Washington György szembeszegült Britannia büszke királyával. Pénz és hata­ lom vala támasza, és az erős elszánás, mellyel a gyarmatok sza­ badulni akartak Anglia kapzsi adószedőinek önkényétől. Gazdag polgárság s polgárosodott földbirtokos osztály álla Washington lobogói alá, s függetlenségi hadviselését Franciaország is segélte. Minő különbség Magyarországhoz képest! Európának szívében e hont a világ hatalmai sorban cserben hagyták. Ezt a csekély or­

Pekry Piroska alig mert rápillantani férjeurára, mióta a kasznárlakban a bujdokló bojnyik szeme megperzselte, s ő a fiú fejére tet­ te kezét. Ha nincs önuralmam, megcsókoltam volna - vallotta be újra meg újra magának. - Szinte varázsos erő vonzott hozzá, ölelő karját érezni akartam, mellére simulni, hogy eltűnjön körülünk minden, mi valóság! - remegett keblében a bűnös kéj, mely or­ cájába űzte a vért. - Szabadíts meg, Uram, vétkemtől, ments meg a visszakisértő érzettől! - rebegte ilyenkor néma fohásszal, s alvó magzata bölcsőjéhez kuporodván, két tenyerébe temette tüzes s mégis halovány arcát. - Kinek is panaszolhatnám el lelkem zűrzavarát? Holt édesanyám lehetne az egyetlen - surrant be a bibliotékába a képmáshoz -, ki megértene engem, ha ölébe fejem belehajtván, megvallani próbálnám neki ezt a tilalmas érzeményemet. Te, édesanyám, bizonyára okos szókkal magyaráznád meg, hogy az asszonyi lélek szánakozása hévül bennem, s e szívsanyarító szánakozást érzem szerelemnek! Kettős szenvedelem hat bennem - iparkodott magát meg­ ítélni, mikéntha kívülről szemlélné önnön vergődését. - Szívvellélekkel szeretem kisded fiam apját, ki mit sem sejt a titokról, hogy

- Hadd lássam, ki korrespondál énvelem onnan - nyúlt a levé­ lért. - Bancroft...! A tudós történész! - Add a papírvágó kést, János, ott van az íróasztalomon. Fölmetszette a borítékot.

334

Szilvási Lajos

A kísértet

33S

nem-akart szerelem vonz ahhoz a számkivetett bojnyikhoz is en­ gem! Eszemmel tárgyilag tudom én, hogy a Pekry-elődök vére bu­ zog bennem. Buja vérem bujtogat, ám szilárd vagyok abban, hogy sohasem lennék hűtlen jó férjemuramhoz, gyermekem apjához. Losonczi Takách Aurélia lánya, fiamnak anyja vagyok, s e körül­ mények köteleznek! Irtsd ki belőlem a vágyakozást, oh Istenem! Fölkantároztatta a Fecskét, mit még mátkakorában Bélától kapott, Lujzájával beleöltöztette magát bordó amazonjába, s ma­ gával rendelvén a vármegye egyik tiszti huszárját, Ács Andrást, lovagolt ki, legottan erős ügetést diktálva az angol-arabs félvér­ nek. Elfáradni akart, pogányul meghajszolni magát izabell-fakó lova nyergében, nyargalni az orcájába csapó szélben, mint haj­ dan, hajadonként tette, midőn az alispánnal vágtattak versenyt az uporvári határban... Két órát futtatta a Fecskét és Ács András tiszti huszárt, mire elfáradt, s haza indulni határozta magát. Arcát kicsípte a szél, kifútta fejéből gondjait, s midőn meglátta Béla fogatját, mely az uporfai fűrészmalomból tartott haza, oly boldog lett hitvese lát­ tán, hogy megsarkantyúzta a Fecskét, utolérni akarta a négyest... Szekrényesi-Schreiner Béla a bakról hátratekintett: kik dübö­ rögnek utána? De ekkorra Piroska fakó kancája már odaporzott hozzá, s nyergéből veszedelmesen kihajolva a párja csillantotta reá kökényszemeit. - Szeretlek - súgta a vágtától lihegve Piroska. - Szeretlek! Könnycseppet látott Dévér urasága a nádszálkarcsú teremtés szeme sarkában, ám mire szólni tudott volna, a Fecske már oda­ hagyta a négyesfogatot, tovanyargalt, nyomában az eszkortáló tiszti huszárral, a vármegye-székváros vámháza felé. Megpattintotta a kétöles ostort, s megeresztette a gyeplőt. - Gyű! Röppent vele négy sárkánya, akárha szárnyra kaptak volna. Patkóik pörjés rögöket vágtak ki a dűlőúti csapás partjából. Szá­ jokról tajték szállt szerte a szélben. Ölnyire megközelítették a fakó kancát s a nyakára hajló kar­ csú asszonyt, ki könnybe borult szemmel mosolygott hátra a gazdájokra. A tiszti huszárt már elhagyták, noha Ács András váltig vassal bíztatta a vármegye vasderes csikaját. Aztán utolérte az ifjú asszony Fecskéjét a fogat. 336

Szilvási Lajos

Szekrényesi-Schreiner Béla helyére bökte az ostort. Jobb mar­ kába szorította a hajtószár perecét, s balját felesége kezéért nyújt­ ván, tenyerébe fogta az őzbőrkesztyűs ujjakat. - Megijesztettél, kedves... Lassan lépésbe parancsolta a nóniuszok járását. Velük együtt csillapodott lépésbe a Fecske is. Piroska az égnek fordította fejét, s nagyokat pislogván szárí­ totta a könnyet kunkori pillájáról. - Bolond a te párod - nevetett föl a fodros fellegekre. - Bolond perszónát választál fiad anyjául! Az ifjú földesúr belecsókolt hitvese őzbőrkesztyűs tenyerébe. - Bolondos az én párom, de mit tegyek, ha bolondos volt már mátkakorában is? Választanom ezt a bolondos Pekry Piroskát kel­ tett, mert őt jelölé ki a gondviselés Péter fiam anyjául. Pekry Piroska aláhajolt a nyeregből. Szájon csókolta hites szeretőjét. - Jövőre leányt szülök neked... Szekrényesi-Pekry Katát, én kedvesem. Pekry alispán harapós kedvében volt. Mióta a paphegyi piktor testámentomát lepecsételte, s majd Veér főjegyző és a tiszti ügyész, palánczi Kemény Antal jelenlétében elhelyezte a vármegye levél­ tárának háromlakatos szekrényében, naphosszat kedveszegetten járt-kelt. Semmi se volt jó, mit a kancellistái fogalmaztak, méreg­ be gurult, midőn Goda várnagy fölpanaszolta, hogy lopják a lo­ vak zabját, s dühösen lehordta kedvenc kancellistáját, Ágass Máté tiszteletbeli esküdt urat is, midőn fülébe jutott, hogy újabban kár­ tyázik az ifjú tisztviselő. - A te édesanyád - förmedt rá - minden krajcárt a fogához ver Bárándon, hogy te úrian élhess! Te meg elkártyázod a megkoplalt pénzt! - Nyerni szoktam, Péter bátyám - védte magát a fúróbajszú fiatal hivatalnok. - Tegnap meg tegnapelőtt is... - Ez a legveszedelmesb - hányt szikrát az alispán fekete sze­ me. - így vesztettem el egykor kétszázhetven hold erdőt! Eleinte folyvást nyertem, majd egyszercsak veszteni kezdtem, s mert már visszaszerezni akartam az elkártyázott pénzt, kétszázhetven hold bükkös bánta a horka-halápi határban! Igen drágán fizettem a lec­ kéért, ám megtanulám, hogy az ördög bibliáját forgatnom többé A kísértet

sohasem szabad. Eltiltom ezért neked is, mielőtt jó édesanyádat, ki teérted takarékos, jóvátehetetlen megszomoríttod! Napokig rágódott Pongor Sámuel úr hihetetlen hírén. Szökése után Samu látta a vármegyeréme betyárt, sőt most is tudja, hogy valahol bújdos, netán a közelben rejtezik! Ki segéli? Megosztani kéne leányommal a titkot! - fontolgatta. S ötödnap rá is szánta magát. Vacsorájok végeztével könyvtá­ rába invitálta Piroskát. - Noha Béla nem ért haza, márpedig ővele is beszélni akar­ tam, jer’, kicsi rózsám. Pár szót váltani kívánok veled. Piroska immár napok óta figyelte mogorva apjaurát. Meg­ kérdeni nem volt bátorsága, mi bántja, s most megtudni remélte a zordon alispán gondterheltségének okát. A bibliotékában csak a kandalló tüze s annak a két embernagy kandelábernek nyolc méhviasz gyertyája világolt, melyek ott állottak az íróasztal előtt. Libegő lángjok fényében oly élőn nézett rájok az árnyékból losonczi Takách Aurélia hív portréja, mikéntha kíváncsin várná, mi leszen szava özvegy férjeurának. - Titkot mondok - fogta kemény tenyerébe leánya kezét a nagyúr. - Titkot, mit meghallván elakad benned a lélekzet. - Ne rémítsen meg édesapám! - kerekült el az ifjú asszony tinta-sötét szemepárja. - Mi légyen a szörnyű titok? - Nem halt meg... máig is él a betyár, kit a tűzvészben pusztul­ ni hivénk - dörmögte vajthai Pekry Péter a sűrű bajsza alól. - Sza­ vahihető embertől hallottam. Most kell lennem eszemnél - száradt ki a torka Piroskának. - Jaj, mért is nincs itt Béla?! Mit is nyögjek, mely föl nem kelti gya­ núját édesapámnak? - Dőre beszéd - suttogta. - Ki mondott ekkora ostobaságot a holt bojnyikról? Pekry alispán belenézett a leánya szemébe. - Nem ostobaság! Piroska nem állta az apja tekintetét. Sejdíti-e edesapám, avagy tán tudja, hogy énnekem és Bélának ugyancsak részünk volt a betyár menekítésében? Ki fecsegte el szigorún őrzött titkunkat a vármegye választott kormányzójának?... Az Eszter nem, hiszen ő inkább hagyná kivágni a nyelvét, mintsem felelőtlen szót hullajtson el ajka! A bojnyik két szülejével, a nyájagulyás Jegenyé­ vel s Babdi Julissal öszszetalálkozhatni sehogysem volt lehetése 338

Szilvási Lajos

édesapámnak. S még ha elejbe vetődtek volna is, ők sem vallhat­ ták ki közös titkunkat: erősebben van az ellakatolva szülői szivökben, mint kincses kamarában a drágakövek! Barátném, Csépe Bozsó, a boszorkányasszony tűzmáglyán se beszélne, s az agg Nádasdy-huszár is inkább engedné karddal keresztül döfni magát, hogysem kisurának árulója legyen!... Ki tudott még róla, a zsellérsorba parancsolt pásztorról? Ki?... A paphegyi piktor. Pon­ gor nemzetes úrral azonban mi okon váltott vala szót az alispán? Csöndben visszavonult remetelakába, Zanótra, s a szőlőhegy tete­ jéből szemlélődve, magánosan él... - Kicsi rózsám! - fordította magával szembe leányát Pekry. Reám nézz! - Tessék - villantotta reá dacosan kökényszemeit Piroska, s halovány orcája legott bíborba borult. - Hát véli, hogy én...? - Nem vélekedés ez már - ejtette le két karját a nagyúr. - Bizo­ nyosság!... Éppen az én leányom nyújtott lehetést a betyárnak, hogy tűzvészt támasztva inaljon el! És te magad rejtetted el őt oda, hol most is lapul... - Édesapám - buktatta pirult orcáját apjaurának erős vállá­ ra az ifjú asszony -, a bűn, ha valóban vétkeztem vala, engem terhel. Rám vessen követ édesapám amiatt, hogy nem börtönben senyved a bojnyik! Engem vonjon feleletre szökéséért, és engem kárhoztasson az ó-megyeház égéséért is! Én tehetek mindenről, s büntessen meg édesapám a segélyért, mit fondorlatosán kieszel­ tem s vakmerőn nyújtottam a törvényűzte betyárnak! - Büntetni... - emelte imádott hitvese képmására tekintetét az alispán. Orrába szökött Piroska tincseinek pipitér-illatja. Ujjai önkéntelenül belefésültek a sűrű hajfürtökbe. - Kivel cselekedted a rabszabadítást? Valid meg, kik voltak hű cinkosaid! - Miért áruljam el őket, akármelyiket? - vetette tiszta szemét apjára Pekry Piroska. - Hisz’ annak csontjai, kit szabadulni segéltünk, idestova egy esztendeje békén nyugszanak. Azt, hogy máig is él a betyár, csakis ők tudják és én, kik szökni segéltük. S ahogy ők hallgatnak, nekem is hallgatnom kell. S ne higyje édesapám, hogy szín boldogság az, mit a védencünk érez! Kik azt hittük, hogy jót cselekedni fogunk vele, tudjuk már valamennyien és egyaránt, hogy meg nem válthattuk. - Óvjon minket az úr, kicsi rózsám - csóválta fejét az alispán. - Nehogy eljárjon a szája akármelyiköknek. A kísértet

339

Losonczi Takách Aurélia néma alakmására tekintett: „Hitted volna-e hajdan, hogy a kettőnk lánya kalandornővé lenni fog egy pásztorfi zsiványért?” A pásztorfi zsivány kora reggeltől már másodikat fordult a fogat­ tal. Napok óta szénát szállított be Vincze-majorból Türjére, a bir­ tok benső majorjába, hol immár fogytán volt a szálas takarmány, s idei lucernát vagy vörösherét még nem lehetett kaszálni a bar­ moknak. Leszórva a szénát, megpihenni akart. Lovai fejére akasztotta zabos tarisznyáikat, a rúd végére tette a vedlett kalapot, mit Kóp tiszttartótól kapott, s majd hirtelen ötlettel bebotorkált az üres templomba. Leült a jobboldali hátsó padba, s a csöndet hallgatván tekintett szét a csúcsívek alatt terjengő tömjénszagú félhomály­ ban. Megolvashatnám fél kezemen, hogy ugyan hányszor voltam templomba - vetette hátra fejét, nehogy elbóbiskoljon. - Gyerekko­ romba, midőn szüleimmel vásárba valék Tegzén vagy Uporváron, meg egyszer Vízvárad közepin tértünk be az Isten hajlékába... Ahogy térdére nehezkedvén könyökölt, mindinkább zsongni kezdett a fejében fáradtsága. Mióta leégett Vincze-majorban az is­ tállójuk zsúpfödele, az agg Ángyán Ambrussal kint alszik a nyári karámnál, tűz mellett, subába takarva magát. Az öreg szakadat­ lan szortyogtatja a szutykos cseréppipát, akár van benne dohány, akár nincsen. Ha pedig kis időre mégis elalszik, a két kuvasz ke­ rülgeti őket, ugatnak a húnyó tűzre, fölébresztik... A szentélyben a főoltár föstményének figuráira fény hullott valahonnan. Az angyali üdvözlet alakjai mintha mozdulnának a képen - gondolta, de közben tudta, hogy álmos szeme csalja meg. Szűz Mária is, meg Gábriel angyal is csak a képzeletében hajlik közelebb egymáshoz, akárha beszélgetnének... Az Úr an­ gyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát, s az méhébe fogadá a Szentlélektől szent fiát! Jánoska... ahogy Dévéren a kúriában karjába emelte a könynyű pólyát, csaknem a könnye kicsordult. Apa nélkül hogy’ fog fölnevelődni? Ha majd, eszesedvén, föl nem bírja sehogysem fog­ ni, miért van a többi gyereknek apja, ki térdére veszi s játszik vele, míg a család vacsoráját várja... ha majd szöget üt a szőke fejébe a gyermeki gond, hogy ő mért nem szaladhat elejbe az apjának, 340

Szilvási Lajos

miképpen a többi gyerek... ha nap-nap után hiányát érzeni fogja az embernek, ki az ő kisezer kérdésére türelmesen felelgethetne... Hogy’ fog apátlan cseperedni az ő fia?... Torkaszorultan tartván két karjában a pólyát, összeharapta a fogsorait, ne lássa az Eszter, ahogy könnyét nyeli. Aztán összeszedte magát, s a Piroska tekin­ tetes asszony előtt már szenvtelen bírt állani, hallgatván, hogy a vármegyeszépe nemes hölgy olykor vele álmodik. Úri szeszély! De mihöz kezdhessen? Pénz nélkül mire jusson?... Megkönyült, midőn a talajszegi udvarházban nem volt ott a valagbáró. Föllélekzett, hogy füstbe ment az a rablás. Megmentette a vétektől a keresztes lánc, mit itt a nyakában hord: a halott asszony hagya­ téka. Ha ott leli báró Kaán Nesztort az udvarház hálótermében, s meggyilkolnia kell a szerencsétlent, magában hurcolná holtiglan a vérbefagyott ember képét, s áldás ama rablott pénzen sose volna!.... Megóvta a bűntől Kóp Antalné Moóry Edith, ki huszon­ két éveket élt, s itt porlad a türjei sírkertben, a két tujafának árnya alatt... Mögötte nyikordult egyet a templom vasveretes vén ajtaja. Két öregasszony csoszogott be. A szenteltvíztartóban meg­ mártották bütykös kezöket, s keresztet vetve beültek túloldalt az utolsó padba. Loppal rájok fürkészett. Akaratlan is megnézte magának a gör­ csös ujjaikat, majd rápillantott a saját öklére. Olyan leszen egy-két év múltával az ő kemény keze is. Görcsös, bütykös, csont-bőr kéz, mint ezeké a negyven-valahány esztendős asszonyoké. Bo­ szorkány szeretőjének jóslatja teljesedik. Kezdetben csak a lelked mérged el, aztán majd időnek előtte a szép szál ifjú termeted is megrokkan a rusnya robotban!... Hogyha fiáért gürcölvén rokkan­ na korán öregült nyomorékká, tétovaság nélkül tenné meg. Ámde Vincze-majorban holtig házatlan zsellér maradna, hacsak felesé­ gül nem venné a Börcsök Ilust. Azt pedig meg nem cselekedheti! Élethosszat nyűvődik hát, ahogy Ángyán Ambrus? Szeme sarkából is látta, hogy rásandít, majd egymáshoz hajlik a két öregasszony. Mit keres itten, mit lopja az Isten napját eggy uradalmi cseléd? - nyilván ilyesmit pusmognak. Fölkelt. Az oltárképről már eltűnt az iménti világosság. Dicsértessék - mormolta magában, s a kopott márványkő szenteltvíztartónál térdet hajtott. A kísértet

Odakint kis időre elvakította az éles napragyogás. De jó is volna most a fiát, karjába emelvén, megmutogatni a fényes egek­ nek! A benső major udvarán levette kalapját kocsijának rúdjáról, leakasztotta a zaboló tarisznyákat a két stájer ló bólogató fejéről. - Na, gyerünk - lépett föl a bakra. - Gyia! Megfordult a fogattal, s engedte a léptenyugodt két kancát kedve szerint haladni. A községháza előtt négy-öt helybéli paraszt ácsorgott. Vártak a jegyzőre, ki nyilván most se volt a helyén. Ahogy illendő, megemelte kalapját. Az öt közül egy akadt, ki fejét biccentve fogadta köszöntését. A többi csupáncsak végigmérte a senkiházi cselédet. Pár nap előtt még lelkesen éljenzék ugyanitten, látván, hogy ő az, ki a gyújtogatónak utána merészelt menni a hegybe, s meg­ verekedni se félt a gazemberrel. Nehány nap múlt csak azóta, de immár elfeledék, hogy a jószágkormányzó-hivatalnak az ablaká­ ban véresen álla előttük. Meg se bökik kalapjok karimáját... így kerek a világ. Odapattintott ostorával a két ló háta fölé. Ki más keze-lába, ne várja, hogy emberszámba vegyék! Deák állapota szemlátomást javult ama csöppektől, melyeket Kovács Sebestyén Endre doktor Müller patikus feleségétől kapott, így szerdán az Öreg Úr bekocsizhatott a képviselőházba, hogy el­ mondja beszédét Tisza Kálmán ellen, ki képmutató módon a vár­ megye önállását látta veszélyeztetve az adók behajtásának ügyé­ ben. Uporváron Petendi Fidél szerkesztő úr már pénteken este kéz­ hez vette a postabatár kocsisától az olyannyira várt beszéd szö­ vegét. - Öcsémuram szaladjon azonnal a nyomdába - kiáltott ki segédjének, holládi Maróth Lászlónak -, tudassa Lachs úrral, hogy a teljes első oldalra Deák beszédét adjuk! S maga tüstént nekiült typographisálni a kőnyomatos tex­ tust. - Midőn az általunk megállapított adók behajtásának módja fölött tanácskozunk - mondotta Deák az országházban -, elmé­ leti tekintetben valamennyien egy értelemben vagyunk: minde342

Szilvási Lajos

nik azt akarja, hogy a behajtás módja pontos és gyors legyen, az állam jövödelmeinek befolyását lehetően biztosítsa, a csalást és a hanyagságot lehetően kizárja, s azok iránt, kik fizetni nem ké­ pesek, kíméletlen ne leendjen. Ám ezen elvek alkalmazására néz­ ve, úgy látszik, elágaznak a vélekedések, s midőn az előterjesztett törvényi javaslat oly módot foglal magában, mely a ministerium, a bizottságok és számos képviselő szerint leginkább megfelel az említett követelményeknek, másrészről több képviselőnek oly ag­ godalma van, hogy e mód a megyei önkormányzati jogot és hatás­ kört tetemesen korlátolja, s magát a vármegye-intézményt alapjai­ ban támadja. - Az államjövödelmek csorbulása három okból származik: az adókötelezettek fizetési képtelenségéből, hanyagságból és csa­ lásból. 1848 előtt általános elv volt a megyékben: eltitkolni, amit csak lehetett, nehogy a pontosabb összeírás az adót növelje. Az adóval, mely magában véve csekély volt, ámbár a szegény népet igen súlyosan megterhelte, az országgyűlésnek a megajánlás után többé nem volt gondja, mert az adók hovafordításáról az ország­ nak soha senki számot nem adott. így volt ez 1848-ig. - Azon korban miben keresték őseink a szabadságnak, az al­ kotmánynak garantiáit? Minthogy a kormány felelős nem volt, s a jövödelmekről soha senki az országnak számot nem adott: a tiszt­ viselők választásában és a vis inertiae-ben, a tétlen ellenállásban, így a vis inertiae elvével a hanyagság összhangzásban volt. Annak bizonyítására azonban, hogy mennyire elégtelenek voltak e garan­ ciák, nem akarom fölhozni azon sérelmek végtelen sorát, melyek törvényeinken és alkotmányunkon ejttettek. Elég legyen azt emlí­ tenem, hogy midőn 1848-ban a vis inertiae helyett a parlamenti kor­ mányt s ebből folyó felelősséget - és azon elvet, hogy magunk ál­ lapítjuk meg adónkat, magunk kezeljük pénzügyeinket s magunk rendelkezünk jövödelmeinkről - kivívni sikerült: ezt az egész or­ szág riadó örömmel üdvözölte. - Alkotmányunk 1848-diki átalakulása ezen két fő elven alap­ szik. E lényeges változással sok mindennek meg kellett változnia kormányzati rendszerünkben. Azon adónak, melyet mi állapítunk meg - melynek hovafordításáról mi rendelkezünk, s melynek min­ den garasáért kormányunk felelős -, kivetését és behajtását nem tehetjük ki többé a vis inertiae-ve 1 párosuló hanyagság veszedel­ meinek: mert ha az adó hanyagul foly be, ha csalás által csorbul A kísértet

343

az állam jövödelme, nem leszünk képesek költségeinket födözni, nekünk kell a hiányt pótolnunk, s nem mondhatjuk, mit 1848 előtt mondottak: hogy a födözetről gondoskodni Ő fölségének a gondja. Egyszóval, saját legközelebbi érdekünkben van, hogy a megállapí­ tott adó lehetően behajttassék, nehogy a hiány igazságtalanul má­ sokat nyomjon, vagy az állam gépezete megakadjon. - Magyarországnak összes hadi, hadfogadási és házi adója 1848 előtt körülbelül 8 milliót tett; most e direct adók a 34 milliót is meghaladják, tehát a direct adóknak az összege mintegy 26 millió­ val több az akkorinál. Magyarország összes államjövödelme azon korban 25 és 27 millió közt ingadozott; most 100 millióra rúgnak, s alig elegendők az állam költségeinek födözésére. 1848 előtt tehát évente direct adóban 26 millióval, indirect adókkal együtt pedig 60 vagy 70 millióval kevesebbet fizettek az ország polgárai, mint 1848 óta fizetniük kell. Hova lett évenkint e tetemes érték? Gyarapodott-e avval az ipar, a forgalom, a kereskedelem? vagy tán közintézeteink emelkedtek? növekedett-e a mezei gazdaság, a föld becse? Hiszen az évenkinti 26 millió mintegy 1200 milliót tesz, az indirect adók hozzáadásával pedig az évenkinti 70 millió mintegy harmadfélezer millióra rúg! Hol van ezen iszonyú értéknek nyoma a köznek vagy az egyes polgárnak vagyonában? Elenyészett, csekély kivétellel. És miért enyészett el? Mert a vis inertiae, a tétlen ellenállás politiká­ ja, és azon körülmény, hogy nem az ország fejlődésére adóztunk mert nem mi rendelkeztünk azon adók hovafordításáról, és a bevett pénzekről az országnak soha senki számot nem adott - zsibbasztóan hatott minden beruházási készségre: az állam nem segítette az ipar emelkedését, a kereskedelem pangott, az ország nem fejlődött. 1849 óta további 17 keserű évnek nyomasztó súlya nehezült ránk, oly idők, melyekben az absolut hatalom zaklatásait még az ínséges évek csapásai is súlyosbították. S mégis: az elmúlt másfél esztendő­ ben, mely alkotmányunk helyreállítása óta lefolyt - megszabadulva egyrészről az absolutismus önkényének, másrészről az egykor védelmül használt és mindent elölő inercia bilincseitől -, közczélokra adózván s pénzügyeinkről mi magunk rendelkezvén, nagy lendüle­ tet adánk iparnak, kereskedelemnek, közlekedéseknek; fölemeltük a föld értékét, s a tetemesen megnőtt adózási teher mellett - és annak daczára - hazánk fejlődésében többre jutottunk, mint ezen évszázad­ nak az 1848-dik évet megelőző csaknem öt évtizedében. (Hosszas, élénk helyeslés.) Ismételve kimondom, hogy a fejlődő ipar mozgal­ 344

Szilvási Lajos

mait és fölemelkedését ama régi lassú formák közé visszaszorítani a közigazgatás semmi ágában többé nem lehet! (Nagy helyeslés.) Emlékeztetem a tisztelt Házat, hogy midőn 1844-ben az országgyűlés megalkotta a váltótörvényeket, melyeknek létreho­ zása legelső lépés volt az ipar s a kereskedelmi forgalom serkenté­ sére, szükségesnek tartotta legottan a régi eljárást legalább annyi­ ban megváltoztatni, hogy a felelősség eszméjét váltótörvényszéki végrehajtásoknál határozottan kimondotta, s mind az alispánok­ nak, mind a vármegye más hivatalnokainak igen rövid időt tűzött ki, mely alatt a reájok bízott föladatokat teljesíteni tartoztak, s a mulasztásból vagy a halasztásból eredő károkért felelőssé tette őket! Azt mondják némelyek, hogy a 48-diki törvény is meghagy­ ta a vármegyéket előbbi jogaikban és hatáskörükben, azokon te­ hát változtani ma sem lehet. Meghagyta, igen, de ideiglen! Hogy a legközelebbi országgyűlésen, mely három hónap múlva volt öszszehívandó, véglegesen rendelkezzék. E reménynek teljesülését a viszontagságos események 48-ban meggátolták. Ha a harczi cse­ lekmények nem jöttek volna, bizonyos, hogy már akkor gyökere­ sen átformálódik a vármegye régi gyakorlata. (Helyeslés.) - A pénzügy-minister úr az imént hivatkozott ama törvényjavaslatra, melyet 48-ban az akkori pénzügy-minister készített az adók kivetésére s behajtására vonatkozólag. Tekintse meg bárki annak a tartalmát, és látni fogja, hogy a felelősség elve mind a vármegye tisztviselőire, mind magukra a megyékre ki van abban mondva: a költségek bejelentéseért s a pénzügy-minister elé ter­ jesztéséért a vármegyegyűlés minden tagja, kiváltképpen pedig elnöke, hivatalábóli elmozdítás terhe alatt felelős. Ha már 48-ban szükségesnek tartatott e felelősség kimondása, mi most akarnánk visszalépni a régi adóbehajtás módjaihoz? (Zajos tetszés.) - Vannak, kik a ministeri felelősség elvét fönn akarják tartani, de azt a megyékre, mint autonóm testületekre kiterjeszteni nem kívánják. Ez, uraim, nonsens! A kormány- és a ministeri felelős­ ség alapelve világosan az, hogy minden tisztségviselő, ki a politicai közigazgatásnak bármelyik ágában jár el, hivatalos tetteiért és mulasztásaiért felelősséggel tartozik. Első és legfőbb felelősség azokat terheli, kik a kormányban dolgoznak: a ministereket. De hogy ők felelhessenek, szükséges, hogy felelősek legyenek azok is, kik az ő rendeleteiket kötelesek teljesíteni. A felelősség ezen elve végigvonul a közigazgatáson, s azt sehol megakasztani nem A kísértet

345

lehet. A parlamenti kormánnyal párosult ministeri felelősség is, ha annak bármely láncz-szeme hiányzik, nem valóság többé, csak puszta szó és játék. (Zajos tetszés a középen.) Miként szerezhető érvény a felelősség elvének, ha ez fölülről a vármegyékig fönn­ áll, ám ott megszakad? (Élénk tetszés a Deák-párt képviselői kö­ zött.) Ily parlamenti kormányt, ily felemás felelősséget képzelni én csakugyan nem bírok! Ha a vármegye-gyűlést is felelőssé nem tesszük azért, mit akármi hanyagságból vagy egyéb okból elmúlaszt, valójában a pénzügyi törvénynek s az adóbehajtásnak sike­ re csupáncsak egyes hatóságoknak az önkényétől függ. - Mi a vármegye most? Bizottsági tagoknak összege, kik közül minden egyes esetben azok képviselik a vármegyét, kik éppen je­ len vannak. E nehány embernek esetlegi többségétől tegyük füg­ gővé a legfontosabb törvénynek a végrehajtását avagy elvetését, sőt ezen emberek még felelősek se legyenek határozmányaikért vagy múlasztásaikért, habár ez által az államnak tetemes kárt okoznak is? (Helyeslés.) És e károkat, melyek az ő hibájokból származnak, ártatlanok viselendjék? (Igaz! Úgy van!) Oly rend­ szert, melyben a vármegye tisztségviselője csupán a megyének felelős, és melyben a vármegye senkinek nem felelős, se azért, ha maga tett valamit helytelenül, se azért, ha a tisztségviselőjét nem szorította reá kötelességének teljesítésére - ám a minister felelős minden mulasztásért! - ily rendszert én képtelenségnek tartok! (Zajos helyeslés a kormánypárton.) - Vannak, kik elvben nem tagadják ugyan a vármegyék fele­ lősségét, de a vármegyegyűlés tagjainak egyenkinti felelősségét nem akarják elfogadni. Ilyen módosítvány fekszik a Ház aszta­ lán. Az én nézetem szerint az a felelősség, melyet életbe léptetni nem lehet, annyi mint semmi felelősség! (Igaz!) Kik féltékenyen őrzik a vármegye autonómiáját, vádat emelnek ellenünk, mond­ ván, hogy törvényjavaslatunkkal a vármegye intézményének gyö­ kerére tettük a fejszét, s azt ki fogjuk irtani. Én e vádat nemcsak visszautasítom, hanem azt állítom, hogy a vármegye intézvényét, melynek sok, a régi korból származó hiányai mellett sok becses oldala van, épp avval koczkáztatjuk, hahogy elmúlasztjuk azt a fejlődő nemzeti élet szükségeihez s a kor igényeihez igazítani, s alkotmányunk alapelveivel, a parlamentális kormány alapelvé­ ből fakadó felelősség eszméjével összhangba hozandni! Ugyan­ azon alkotmányos rendszerben két intézvény, mely merőben el­ 346

Szilvási Lajos

lenkezik egymással, meg nem fér. Ha mindkét intézvény becses és fontos, nem egyiket vagy a másikat kell eltörölni, hanem köz­ tük a merev ellenkezést kell megszüntetni! - Ne feledjük, hogy épp az ipar s a forgalom fejlődése által élénk a mozgalom a nép minden osztályaiban. Naponta jobban kezdjük ismerni a pénz és az idő értékét, s nap-nap után nehezebben fogják tűrni tudni a hon polgárai mindazon gátlásokat, melyek a szabad forgalmat hátráltatják: mindinkább terjedni fog a természetes vágy, hogy ki-ki ott, hol a törvény oltalmára, az állam segélyére, a tisztviselő s a bíró közbenjárására szorul, ne csak igazságos, hanem gyors és pontos jogi eljárást találjon. És ha e törekvésében a vármegye autonómiája szolgál akadályul - ha az által látják so­ kan, és nap-nap után mind többen, kockáztatva jogos érdekeiket -, nem csupán a hibákat, hanem - ha ezeket kiigazítani nem akar­ nánk - magát az intézményt fogják támadni! Akkor fejünk fölött csap által az ő törekvésük, s akkor lesz igazán létében fenyegetve a vármegye intézvénye! (Hosszas, zajos helyeslés a kormánypárti sorokban.) Nem mi veszélyeztetjük hát a megyéknek fönnállását, hanem veszélyeztetik azok, kik még az autonómiának régi ko­ rokból származott, s a régi korokba beillő, de ma már a nemzet fejlődését akadályozó kiváltságait is változatlan fönn akarják tar­ tani. (Élénk helyeslés.) - Minden kornak megvan a kedvencz eszméje, mi nem sze­ szélyből eredez, miként a divatnak változásai, hanem rendesen a nemzet életéből s a szükség érzetéből. Századokon át elméleti és gyakorlati tudósok kerestek módokat, miként lehessen az ál­ lam életében rendet és szabadságot olyasformán egyesíteni, hogy egyik a másikat ne veszélyeztesse. Abban találtak némi megnyugovást, hogy az államhatalom legyen a parlamentális kormány kezébe letéve, oly felelősség mellett, melylyel azon kormány az uralkodónak és a népnek tartozik. Ez jelenleg a kor eszméje, s tapasztalás bizonyítja, hogy midőn régebbi korok bármely becses intézvénye az újabb kornak valamely nagy eszméjével ütközik össze, az újabb ama régit vagy magához simítja, vagy elsodorja. (Igyekezzünk elkerülni, hogy minálunk e két eszme összeütkö­ zésbe kerüljön, mert igen nagy veszteségnek tartanám a vármegye autonom intézvényének elenyésztét, amitől ily ütközés esetében méltán félhetünk (élénk helyeslés a középen), ha e két elvet nem hoznánk összhangzatba. A kísértet

347

- Mindezek folytán én egyszerűen kijelentem, hogy mert ama kellékeket, melyek az adók beszedése miatt szükségesek, a ministerium törvényjavaslatában sokkal inkább föllelem, mint a beterjesztett módosítványokban, én e módosítványokat el nem fogadom. Javallom egyszersmind, hogy a képviselőház név szerint nyílt szavazással döntsön. (Hosszas helyeslés több oldalról.) - Tisza Kálmánt e beszéd leteríti - mondta másnap a gémlábú szer­ kesztő Pekry alispánnak a vármegyeházán, midőn átadta a nagy­ úrnak a Horka-vármegyei HÍRLELŐ legfrissebb számát. - Anélkül, hogy néven nevezné, leleplezi álszent képmutatását. - Tisza Kálmánt e beszéd leleplezi, ám leteríteni nem képes - nevetett keserűen Pekry. - S midőn majd ő leszen egyszer a kor­ mányfő, maga teszi meg, mit most oly képmutatón kárhoztat... valóban ráilleszti a vármegyerendszer gyökerére a fejszét. Akkor­ ra azonban se Deák, se magam, se a polgárosulás vén hívei nem leszünk már. Nem leszen, ki fejére olvashatná Tisza Kálmánnak, mit mondott hatvannyolcban. A boszorkányasszony a tükre előtt állott. Bíráló szemmel vizsgálgatta magát. Sötétkék bársony öltözetében karcsúbb volt, mint máskor, világosb árnyolatú ruháiban. Közelebb hajolt a tükörhöz. Kreol orcája kellőn halovány. Hi­ hetővé képes tenni, mi úgyis igaz; megilletődöttségét. Sárgás-zöld szeme oly gyönyörűen fénylik, ahogy netán soha még; könyörgő könnyek készülnek kitüremkedni belőlük. Beteljesül hát vágya! Kovács Sebestyén Endre doktor bemutatja Deáknak. Darázsderekán feszesen tapad meg a bársony. Dús csípejének hajlatján a kelme redői kifogástalanok. Keblének férfitekinteteket vonzó domborján egyetlen dísz az az ékköves melltű, melyet el­ hagyott szeretőjétől, a festőtől örök emlékül bír. Nyaka büszkén nő ki a csipkegallérból, amely szinte arasznyi szélesen fekszik rá körben a bársony mély kékjére. Kalapjának fátylas karimája alatt eligazgatta hajának fürtjeit, s fölvette a vállára világosszürke köpenykéjét. Rápillantott a falon függő feszületre. Segélj engem, keresztre feszített Krisztus - súgta keresztet vetve. A gyógyszertárban a délceg doktor Müllerrel csevegett. A fess patikus két karja a háta mögött volt. Ott tördelte kezét. 348

Szilvási Lajos

- Ily szép netán sohasem voltál még angyalom - ámult, s meghajtotta magát. - Ily tisztesség sem érte eleddig e gyógy­ szertárt - tekintett hódolattal az orvosra. - Gleich komm! ich - mentegetőzött három vásárlójának, kik a pultja előtt vártak. - Szerencsével járj, angyalom - nyitotta sarkig az ajtót. - Mily tisztesség! A fogat csak lépésben haladhatott a Granátos-utca sűrű esteli forgalmában. - Izgatott vagyok - dőlt hátra, kezét ajkára szorítván, a boszor­ kányasszony. - Ne csodálja! A doktor bátorítóan rámosolygott. Kezébe vette Csépe Bozsó kesztyűs öklét és megcsókolta. - Deákért - mondá - többet tett ön máris, mint én s az egész orvostudomány. - Az ön érdeme, hogy javára lehettem - pihegett szemehúnyván a boszorkányasszony, s nem vonta ki öklét Kovács Sebestyén Endre kezéből. - Ön volt bátor próbát tenni a párlattal, mit ajállani mertem. A Szervita-téren balra fordult a fogat, s a Wiener Gasse-n át hajtott be a Nagy Híd-utcába, hol egyszerre szemőkbe ötlött a ki­ rályi vár kivilágítása, túlpartján a Dunának. - Valéria főhercegnő megszületése óta - mondta a doktor Pest-Budán van a császár. A királyné boldog, egyetlenének nevezi újszülöttjét, die Einzige, így becézi magyar gyerekét. Megkönynyebbült a bécsi udvar is, mert nem fiút szült a királyné. Attól tar­ tottak, ha fiút szül, a gyermekben, ki ős Budavárban jött a világra, Magyarország a leendő fejedelmét látná. A fogat megállt az Angol Királynő fogadó portálja előtt. A doktor karját nyújtva segélte leszállani Csépe Bozsót, s be­ vezette a szálloda halijába. Egyszer már voltam e helyt - gondolta a boszorkányasszony. - Tavaly itt, ama zsöllyében vártam rá, Pongor Sámuel úrra, kinek szomorúszép szembogarában bojnyik kedvesem lelkét láthattam. Azóta elvesztém mindkettejöket... Hajlongó szolgák közt, a doktor karján lebegett föl a lépcsőn. A zsenilia-szőnyeg szinte alázatosan simogatta topánjai talpát. Sorsfordító pillanatoknak nézek elejbök - torpant meg a hí­ res apartman ajtajában. - Utolsó lehetés, hogy kedvesem életébe avatkozhassak... A kísértet

349

- Várjon, kérem - érintette Kovács Sebestyén Endre karját. Várjon, hadd csillapulok. - Ne féljen - mosolygott rá íves szemöldjei árnyékából a jeles gyógyász. - Midőn legelőször léptem színe elé, magam éppen ily izgatottan tettem. Ám csak percek múltak el, és rá kellett ébred­ nem, hogy egyszerű ő és tiszta, akárcsak a forráskút. A boszorkányasszony hálásan pillantott föl rá: -M ár van erőm... Az orvos koppantott, s benyitotta az ajtót. - Jó estét, Feri bátyám. Az Öreg Úr a nyitott ablaknál ácsorgott, s mint ki eleddig gondolatokba merült, lassúdan fordult vissza. Kopottas házikabát volt rajta, kezében füstölgő szivar, s bozontos bajsza alól szürkés­ kék füstöt fútt. - Te vagy, Endre?... Hozott Isten. Kerülj hát beljebb. - Engedtessék meg bemutatnom Müller Bernátné asszonyt lépett kettőt-hármat előbbre a doktor. - íme, a hölgy, ki orvosságá­ val könnyíte a szíved állapotán. A boszorkányasszony bókolt s félénken megfogta Deák jobb­ ját. - Tekintetes úr... - mélyebbre hajolt, s hideg ajkával megérin­ tette a szárazbőrű, májfoltos kezet. - Ejnye! - Deák legottan visszahúzta a karját. - Nem vagyok én püspök, hogy kézcsók járna nekem! Megfogta szelíden Csépe Bozsó két vállát, fölemelte a mély meghajlásból, s belefürkészett a szemébe. - Mily különös - szólalt önkéntelenül csakugyan tigris-sze­ me van. - Feri bátyám, ha megengeded, én most átmegyek egy bete­ gemhez - mondta az orvos -, ki e szálloda első emeletjén fájdítja epéjét. - Ám menj, ha ugyan nem félsz e szép asszonyt kettesben hagyni velem - bólintott bágyadtan elmosolyodva Deák. Rápil­ lantott faliórájára. - Hét fele várok valahány urakat, kik társasá­ gomban fognak vacsorálni... Tessék, Müllerné asszony, foglaljon kedve szerint helyt. - Köszönöm, tekintetes úr - lépett a legközelebbi öreg kar­ székhez Csépe Bozsó, s beleült. Eligazgatta a térdén krinolinja redőit. - Öröm nekem, ha valóban megkönnyülten érzi magát. 350

Szilvást Lajos

- Lábamtól távoz a víz, sőt három napja nehéz légzésem az ágyban fekve se kínoz már, s a zörej, mit Endre barátom hall ki a mellkasból szintúgy javulásomat tanúsítja. - Deák elnyomta szi­ varját, s másikat illesztett kusza bajsza alá. - Ne szóljon rám, tu­ dom én is, hogy e hatkrajcáros kabanosz visz a sírba, de bízza az orvosokra a tiltást... - Isten ments, hogy akármit is tiltsak - nézett a boszorkány­ asszony egyenest a szemébe Deáknak. - Nagy gondommal for­ dulok én a tekintetes úrhoz, ha ugyan kegyesen végighallgatni leszen hajlandó. - Látom, hogy súlyos gond nyomja a lelkét - gyújtott rá a szi­ varra Deák. - Hadd halljam hát, mi is az, s ha segélhetek önnek, már viszonzásképpen is segélni fogok. - Ön bizonyára elfeledé már azt a betyár Jegenyét, kinek ta­ valy év tavaszán, ő fölségök koronázásakor kieszközlé a kegyel­ met, mármint azt, hogy föl ne akaszthassák Uporváron a balsorsú bojtárt. Ön akkor Pekry Piroska kisasszony könyörgésére avat­ kozott sorsába a törvényűzte legénynek. - Csépe Bozsó hallotta, mily szaporán ver a szíve. Jaj, Szűzanyám, csak el ne sírjam most magamat... - Feledé-e? - Nem feledém - komorult el a nemzet bölcse. - Hiába szerze kérésemre kegyelmet gróf Andrássy az átokverte betyárnak. Hallottam, hogy tűzbeveszett a szerencsétlen pásztor, mielőtt a kegyelmet a vármegye törvényszéke kihirdethette volna. - Nem így történt. - A boszorkányasszony térdre vetette ma­ gát. - Én szöktettem meg a bojnyikot, tekintetes úr! Merénnyel megmenekítettem, miközben az égig csaptak a régi vármegye­ ház pusztító lángjai. - Könnyein át immár nem látta Deákot. Máig is él a betyár - csuklott el a hangja. - Bújdosik ő, a messzi Zalában rejti magát, uradalmi cselédként nyűvődik keserű ke­ nyeréért. - A teringettét! - meredt a szivar hamujára Deák. Élére vasalt kendőt húzott ki házikabátja zsebéből, s odanyújtá vendégének. Jól hallom, hogy ön asszonyi turpissággal megszabadította a vár­ megye foglyát? - Megszabadítám, de a sors beleártotta magát önhitt tervem­ be. - Csépe Bozsó széjjelteregette a keszkenőt, de szemét beletörleni nem volt bátorsága. - Hogy viselős a bojnyik kedvese, evvel nem számoltam. Időközben megszülte fiát az az özvegy A kísértet

lány, s karácsonykor alattomban megpillanthatta a számkivetett is a gyermeket. Attól fogva pedig nincs nyugta, de nincs nyugtom azóta nekem se... Mikor fog elszakadni benne a húr? Meddiglen bírja magát megtartóztatni cselédi sorában?... Szörnyű sejtelmek nehezülnek rám tél óta, tekintetes Űr! - Ne térdeljen előttem! - mordult méltatlankodva Deák. Emelkedjék föl, s üljön vissza a székre! Nem kell könnyekkel rám hatnia, asszonyság. Tudom, én, hogy ezernyi keserv, nyomorúság sújtja a védtelen embereket. Hírét vehettem tegnap az Alföldről, hogy nincstelenek sokasága közé lövetett ő fölségének valamely vert tisztje, ki itt pótlá, mit Königgratz és Szádova harcterein meg­ tenni mulasztott! Igaz, hogy azok, kik a földtelenek düheit szítják, a saját irhájokat óvandó, következetesen távol maradoznak az ily veszedelmes alkalmaktól. - Leverte szivarjáról a hamut. - Ki tud még róla, hogy él a betyár? - Piroska kisasszony s férjeura. - Ki tud arról, hogy hol bújdos? - Szintúgy ők ketten, valamint Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr dévéri öreg kasznárja. - Sejtik-e ők hárman, hogy ön hozzám folyamodni fog? - Nem sejtheti senki, uram. - Tehát ön elárulta nekem szövetségüknek titkát. Tette következvényeivel vetett-e számot? Hogyha netán én ártó szándékú embernek adom tudtára e titkot? - Úgy a világ ama rossz minutában menten összeomolna. Deák tekintetes úr soha vissza nem élne az én bizodalmammal. Romlásba taszítani védencünket, a végzetverte fiút, tudom én, nem akarhatja. Segélni ha nem bír, ártani sem fog Pekry Piroska pártoltjának. - Nem fogok ártani, ezt ön igen jól tudja. - Deák hatalmas vállai meggörbedtek. - Ő, ki az országúti kalandban megkímélte Piroskát, sose volt virtigli haramja. A sorsnak esetlege züllesztette latorrá, így állítá Pekry Piroska nekem, s igazat mondott. - Az az árva fiú vesztét keresi, s meglelni fogja hamar, ha a szolgasorából megszabadítani nem bírom őt. Iszonyú sejtés gyötör engem. Hogyha magát szabadítja meg, ádáz tetteitől retteg majd mind az Upor melléke!

Szilvási Lajos

- Feleljen kérdésemre - emelkedett föl avítt kanapéjáról az Öreg Úr. - Vajákos csöppjeit, mik a szívem állapotában csoda­ számba menő javulást hozának, önös szándékkal adá-e Kovács Sebestyén Endre kezébe? A boszorkányasszony állta Deák szigorú nézését. - Megvallom. Önös szándék vezetett, midőn a tudós gyógyászt rávettem, hogy a csöppjeimet használja Deák tekintetes úr kór­ ságának kezelésére. Hazudhatnám, hogy önzetlen cselekedtem, de a színigazat szólalnom könnyebb. Igen, én önt hálára akartam késztethetni, uram. - Lám, evvel az őszinte beszédjével szolgált rá, hogy az ifjú­ ért, ki élő holtként bujdokol, fejemet törjem. Figyelmezzen hát: semmit sem ígérek, és mit a pártfogoltjáért cselekedni fogok, nem háladatosságból teszem, ámde azért, hogy az ifjú pásztorból is­ mét szabad ember váljék. Mert kiben érző szív, okos ész és gőgös önérzet ilyennyire együtt hatnak, érdemes rá, hogy a rosszra fa­ jult sorsába avatkozzak... Másnap délben Uporváron a postamester, Metzger Adolf maga vitte a Pekry-palotába Deák telegrammját Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úrnak. Ez állt a sürgönyben: „Utazz lehető hamarost hozzám - Deák Ferencz”.

A kísértet

353

királyné kívánsága Oh, daß ich nie den Pfad verlassen, Der mich zur Freiheit hätt’ geführt! Oh, daß ich auf der breiten Straßen Der Eitelkeit mich nie verirrt!”* Erzsébet királyné

Bellincs Gáspár megfontoltan készült türjei útjára. Kiszedte a szekrényből s megszellőztette az ünneplő dolmányát, mit az­ óta, hogy feleségét, Terkát oltárhoz vezeté, igencsak ritkán, kivé­ teles alkalmakkor öltött magára. Kiakasztotta az ünneplő zsinóros nadrágját is, hozzámérte hasához, nem lett-e időközben szűk. Feszesnek elég feszes volt. - Hadd levegőzzenek egyet - mondta az asszonynak, ki nem titkolt gyanúsággal szemlélte komótos készülődését. - A parádés nyakbavalómat hova tetted? Terka előkereste a sublódból az ezüst-rojtos nyakkendőt. - Merre leszen járásod? - kérdezte, szemöldjeit összevonva. Menyecskéhöz mégy, ennyire ünneplőssen? Bellincs feleletre se méltatta a házsártost. Előállította a szek­ rény aljából a ráncos torkú, kisámfázott csizmáját is, mely csak­ ugyan nem volt a lábán attól fogva, hogy egybekeltek. A két tara­ jos sarkantyút vakrozsdával lepték be az évek. Terka tudta, hogy ily mogorva állapotában jobb, ha nem ingerli a pandúrhadnagyot. Lenyelte a zsémbelhetnékjét, s od’adta a szolgálólánynak a pár csizmát: glancolja ki... Bellincs a szolgabíró-hivatal mellékszárnyában, mely a pan­ dúrok szállásául is szolgált, fölporozta a flintát, meg a két pisz­ tolyt. Golyóbist tett a csövekbe, s akkurát ráverte a töltényekre * Oh, bár sose hagytam volna el az ösvényt, mely a szabadsághoz vezetne el engem! Oh, bár sose tévedtem volna a hívságok széles útjaira!

A kísértet

a fojtást. Berakta helyökre a kapszlit, majd a két pisztolyt a nye­ regtáskákba suvasztotta, a kurtacsövű karabélyt a fogasra akasz­ totta, s bekopogott a szolgabíróhoz. Varbóki Horváth Ödön úr a büróban három környékbeli szőlőbirtokos nemesember társaságában kvaterkázott. - Na, mi újság, komiszáros uram? - kérdezte pipája mögül, nehezen forgó nyelvvel, borhályog lepte kicsiny szemeit pandúrja felé fordítván. - Hova készül? Bellincs megpendítette a sarkantyúit. - Két napig, de lehet, hogy háromig is távol leszek. Helytállani addig Kondrák őrmester fog. Tudja a dolgát. - Bellincs Gáspár arra megyen, hova-merre a kedve tartja - göcögött az orraszederjes szolgabíró. Fölkászálódni akart az asztal­ tól, de túlontúl súlyosnak ítélte hasát és hátsó fertályát, így aztán csak az ingatag szék jajdult egyet alatta. - Szerencsével járjon tekegyelmed, akármi a dolga! Hovatovább már nem leszen egyetlen józan minutája se mondta magában a pandúrhadnagy. - Minden nap mátósan ko­ csizik be a szolgabíró-hivatalba, hol aztán mindég rálel két-három borvendég látogatója, kikkel a déli harangszóig hebegős részegre leissza magát. Szalutált, kidöngött a büró pipafüstös, borszagú lehelésektől áporgó rossz levegőjéből. Nem fog kölleni hozzá sok idő, meg­ elégeli egykettőre a vármegye varbóki Horváth Ödön szűnetlen szittyósságát, s kénytelen elcsapják, miképpen már nem is egy­ szer szóba került... Megélni miből fog annak utána? Csekély hij^ ján kiolvadozott alóla az ősi birtok, az udvarházat is éppen elég jelzálog nyomja. Ugyan mire végzi, ha szolgabírói fizetségét nem fogja kapni a vármegye pénztárából?... Jó ember Horváth Ödön úr, kedélyes cimborája hasonszőrű nemeseknek, kiknek a talpa alól úgyszintén elfogy lassan a föld, ám ahelyett, hogy a megmaradottba kapaszkodnának minden erővel, s önjavokra csinálná­ nak adósságot - haszonelvűen gazdálkodhatni a megcsappant vagyonukkal! -, vadászva tipratják le a gyönge vetést és borba siratják bamba bánatukat. Horváth Ödön úr a szolgabírói fizet­ ségéből addig itatja a nap-nap utáni látogatóit - igaz, hogy el is járkál hozzájok a présházakba -, mígnem végre betellik a mérce, kiakolbólítják tisztségéből, s hivatalát oda fogják adni ügyekvőbb embernek, kitől nem két-három havi késéssel kapják meg majd az Szilvási Lajos

állam adóit, meg a vármegye házi adóját. Meglehet ámbár, hogy ki helyébe fog ülni a szolgabíró-székén, hozzá hasonlatosan joviális és henye úr leszen, és az alispán épp úgy nem bír avval sem mit kezdhetni, miként vele sem jut hatra az ötről. És az utódló szol­ gabíró is, minden borvendég nemesemberben rokonát tisztelvén, ád haladékot parolára, ahogy Horváth Ödön úrnak sincsen szíve, hogy egzekutor mellé pandúrt parancsoljon ki, ha dob szólal meg akármely atyjafiának portáján... Ide hallgass, Terka - reccsent rá feleségére -, nekem három napig el köll lennem. Hivatalos dolgokban járok, szigorúan bizodalmas az ügy, ne is firtasd, hogy merre-miképpen... Harmatos hajnalhasadással vágott neki útjának, nyeregtáská­ jában a két pisztollyal, hátán a rövidcsövű flintával, a kápa mögött egy váltás tiszta fehérneművel. Szőrmeszegésű mentéjét panyókára vetette, nyeregbe pattant, száron fogta a vasderes vezetéklo­ vat, sarkantyút adott a heréltjének, s tovaporzott az eperfák szeg­ te postaúton. Valéria főhercegnő megszületésével fölpezsdült Ős-Budavárban az élet. A bécsi Burg főrangú udvaroncai kötelességüknek tartot­ ták magukat mutogatni a királyné budavári lakosztályának kö­ zelében, s emiatt oly nyüzsgés támadt szerte a várpalotában, mi­ nőre a tavalyi koronázás óta nem volt példa. A királyi keresztelő alkalmából a magyar fővárosban szimatolt úgyszólván az egész Habsburg-rokonság: látni akarták az ungarisches Kind-et, s lehetően fölfedezni a csecsszopó orcája vonásaiban valamily hasonla­ tosságot gróf Andrássy Gyulával. Bosszantó volt a csalatkozásuk: az újszülött olyannyira a császárra ütött - ajakának finom íve tö­ kéletesen formázta Ferenc József száját, s kicsiny orcájának egész karakterében is atyjára hajazott -, hogy az udvari Tratscherei tüs­ tént talaját vesztette. A császár e napokban nem mozdult Sissy közeléből: Buda várából regnált birodalma fölött, s alig leplezhetvén idegességét, éjhosszat égette várbeli dolgozó termében a lámpát. Tudván tudta, mily aljas-alantas pletykák járják Bécsben, s tudván azt is, hogy a Hofburg hinti Ausztria-szerte a pletykabeszédet, újra - de hányad­ szor! - megundorodott a császárváros csámcsogó fecsegéseitől. A királyi keresztelő pompás szertartás volt. Díszfogatok so­ kasága dübörgött föl Budavárba: a magyar mágnások többsége A kísértet

357

jelen lehetni akart a fölséges ceremónián, hol Erzsébet két nővé­ re, Mária (az elűzött nápolyi királyné) és Mathilde bajor herceg­ nő tartotta keresztvíz alá az Egyetlent. Mert Wittelsbach Erzsébet az első perctől így nevezé Valéria főhercegnőt: „Mein' Einzige”. (Franz Folliot de Creneville gróf, a császár főhadsegédje dühödten írta feleségének haza Bécsbe: „Az Egyetlen, a magyar gyermek, ugyanúgy néz ki, mint bármely más csecsemő. Nem ordít, ami persze nem bizonyítja magyar nemzetiségét”.) Deák távol tartotta magát a fényes ünnepléstől. Tudta - Ferenczy Idától -, hogy Erzsébet királyné a keresztelőt követően is egy ideig még Magyarországon marad (ezután éppencsak érintvén Bécset - legott tovább utazik Bajorországba, hol a starnbergi tó partján fog négy hetet zavartalanul eltölteni a magyar gyermek­ kel). Ha a Habsburg-pereputty hazatérni fog - így gondolkodott -, leszen alkalom arra, hogy személyessen tisztelegjek a királyné asszonynál. A május minden ajándékát rászórta a fővárosra: kinyílt a sze­ lencevirág, a gesztenyefák ezernyi fehér gyertyát növesztettek magukon, s a város ligetében jázminbokrok százai illatoztak, Némely délutánokon az Öreg Úr - immár egyedül - kocsizott ki az állatkertbe, s botján támaszkodva elácsorgott az oroszlán-ketrec előtt. Hát én is már ily exoticus vadnak számítok, mint e sörényes öregvad - tűnődött el, s megmosolygta magát. - Respekttel meg' süvegeinek, noha mindinkább tudatában vannak, hogy nemigen kell tartani tőlem. Gyula gróf, fegyelmesen leplezve türelmetlenségét, meghallgat, a kormány tagjai is meghallgatnak, de valójábán már rendre saját eszük szerint cselekednek. S bizonyára így van rendjén. Megvénült az oroszlán, és ha reájuk mordul is olykor, már csupán szokásból húzzák be a vállaik közé nyakukat, s csakis addig, míg eszökbe nem ötlik, hogy félelmes mancsaival többé nem fog szétütni közöttük. Sokan azt hitték, midőn leestem a lábomról, hogy elvisz a szívkórságom, s már a dísztemetésemmel gondoltanak. így is történt volna, hahogy nem bukkan elő vajákos orvosságával a szép Müllerné. De a gondviselés még elküldé e titokzatos tudományú asszonyt, hogy az életemet meghosszabbítsa, hiszen még van dolgom, van némi teendőm ebben a földi világban. Gróf Andrássy, segélyem nélkül, nem bírhatja keresztül vinni a honvédség fölállítására kigondolt tervét, márpedig 358

Szilvást Lajos

'

? f ■

,

'í

* ' ■ 1

j ’ ; 1 ; | í

Magyarország dualisztikus önállása magyar honvédség nélkül még annyira sem lehet teljes, minővé tenni lehet. Körmönfont ter­ ve a grófnak, hogy magyar lobogó alatt, magyar vezényleti szóval, s egyelőre a Habsburg-ház birodalmi hadseregének része gyanánt szervezzen honvédséget, mely majd bármikor valóban is önálló sereggé fog válhatni. Ha nem sikerül megnyerni a császárt ennek a tervnek - kicsetervén Ő fölségéből a törvényjavaslat előszentesítését Andrássy miniszterelnök nem terjeszthet elő törvényt a képviselőházban a honvédségről. Ehhöz kell hamarost Erzsébet támogatása, ám megszerzeni azt Andrássy magában eleddig nem volt képes, mert hadügyekbe magát beleártani mindég óvakodott a királyné. Hogyha azonban én fogom őt kérlelni, hogy eszten­ dővel a törvény elfogadása után majd önkezével avassa föl első zászlaját a magyar honvédségnek, s ilyformán anyja leendjen hív magyarjai hadseregének, rábeszélni fogja a császárt, adjon előze­ tes engedelmet a honvéd-törvény beterjesztéséhez. Ha Ausztria Landwehr-1 szervez a honvédség ellensúlyául, ám annál jobb... Türelmesen várt, várta a várbeli fényes ünneplések végét, a Bécsből ide csődült vendégsereg eltávoztát. A királyné Festetich Marié grófnő, avagy Ferenczy Idácska útján fog üzenni, mikor le­ szen alkalom, hogy kettesben kibeszélgethessék egymással ma­ gukat, s Valéria főhercegnőt Ő fölsége megmutathassa az aggult férfiúnak, ki Ferenc József császárt Magyarország alkotmányos fejedelmévé s Ausztria alkotmányos uralkodójává válhatni segélte... ki a Habsburgok birodalmát, mely katonák álló seregével, hivatalnokok ülő seregével, papok térdeplő seregével és spionok sompolygó seregével nyomta el negyven millió lakosát, alkotmá­ nyos monarchiává lenni segélte... Visszasétált bérkocsijához, s az élelmedett Grósz Hermán karjába kapaszkodván fölszállt a fiakkerra. Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr - megkapva Deák telegrammját - nem utazhatott azonnal Pest-Budára. Intézkedni kel­ lett erdeiben, kijelölni a szálfákat, melyekből Kisasszony napja után a leégett ó-megyeháznak új födémet kezd ácsolni a türjei Szaksz mester s tucatnyi embere. Ahhoz, hogy nyár végével ne­ kifoghasson Szaksz János uram s fia, József a nagy munkának - mert válaszlevelükben azt írták, hogy augusztusra letudják va­ lamennyi megbízatásaikat - szikkadnia kell legalább fertály esz­ A kísértet

359

tendőn át a gerendák anyagának, a zsindelylécek sokaságának, s hogy száradhasson a szellős színekben a fa, bizony már most, május hóban neki kell gyürkőzni a döntögetésnek, meg a szállí­ tásnak. Dévér urasága ezért hurcolta magával a soltészt, Páhoki erdőmestert a halápi öreg tölgyesbe. Egyenkint jelölék meg a fá­ kat fejsze alá, s együtt számolták, hány fuvar fog kelleni, mígnem minden krétás tölgyet-bükköt Uporvárra befurmányoznak. - A társzekerek gondját a tekintetes úr csak bízza reám - mon­ dotta a próféta-szakállú soltész. - Csak a fűrészmalmot szuttyongassa serény munkára! Béla - hazaútjában - a vajthai birtokon is sebtében körbe­ tekintett, s elrendelte, kaszálhatják a lucernát, de csupán addig hagyják renden száradni, ameddig föltétlen szükséges, mert vár­ hatni, hogy május derekára nemcsak a csöndes esők jőnek meg, hanem kiadós csapadék is hullhat. - Ki kaszát foghat, kiparancsolom - fogadkozott a zsírjától szusza vajthai intéző, ki igen tartott Piroska tekintetes asszony agrárius inzsellér férjétől. - Ügyekezni fogunk! Hazaérve a Pekry-palotába, megfürdött sietősen, öltözetet vál­ tott, s egyedül vacsoráit. Piroskánál a szalonban még ott ültek az aznapi vendégek - csupa ifjú asszony és hajadon hölgy -, ám most nem volt kedve, hogy illendőn mosolygva velők társalkodjék. Sza­ porán elköltött vacsorája után becsöngette szobájába Frejtágot. A hajlott hátú ötvenes embert egy hete szerződtette titoknokul. Addig a Nagytakarékban számolt és körmölt a keshedt férfiú, ki tavaly megözvegyült, s elhalt feleségének famíliája kiforgatta szerény vagyonából. Elköltöznie kellett házokból is, s ha netán Szekrényesi-Schreiner Béla nem veszi maga mellé - szűkös lakó­ szobát is juttatván neki itt, a Pekry-palotában -, tán az Upornak megy neki elkeserültségében a jámbor... - Holnap, még sötét hajnallal, Pestre megyek, s bizonyára csak egy napig leszek ott - tudatta az arcaborotvált, sápkóros könyve­ lővel. - Mire megjövök, inventárt készítsen részvénytársulatunk maradék gabonáiról. Én Pesten, a terménytőzsdén, szemfüles ágensem révén megtudni fogom, mi érdemesebb: eladni-e készle­ teinket az érsektornyai gőzmalomnak, avagy megtartani, és ara­ tásnak előtte, midőn már megláthatni, minő termés lesz, vinni piacra a búzát és a rozsot, miket szándékkal tartánk vissza. Szilvást Lajos

Frejtág bánatos ábrázatján az örömtől apró pírfoltok ütöttek ki. - Jaivohl! A leltár holnap délig kész leszen. Van-e számomra parancsa egyéb is, uram? Mert én örömest magamra terhelek több munkát is! - Forgassa adózó könyveinket, s bogarássza ki, nem fizettük-e túl az adót a vajthai és a horka-halápi possessio után, mert azt gyanítom... de majd ön kideríti a könyvekből - vont vállat Béla. Ha lett volna időm hozzá, hogy tételesen végigböngésszem a ten­ ger számadatot, megtettem volna... - Megteszem én készséggel, uram! - Rendben van. Ha akármi hibát lel, számunkra előnytelent vagy előnyöst, pár nap után jelentse nekem. S most elmehet. Beosont hálójukba, hol kisded gyermekük immár jóllakottan aludt. Odatérdelt a fehér firhangos bölcső mellé. Széjjelvonta a fodros tüllt. Szekrényesi-Pekry Péter úrfi... éretted van minden fáradozásom. Hogy mire nagy leszel, vagyonunk oly biztos fundámentumon álljon, mit kikezdeni semmi erő képes ne lehessen. Sose élj oly időket, minőket énnekem élnem kellett, midőn szülő­ anyám sorsomra hagyott, atyám pedig Olmütz várának tömlöcmélyében fonnyadozott. Ha Weingartner Szeverint mellém nem állította volna a jó végzet, ki tudja, hová hányódom, s hol züllök alá a sivár nyomorúság bugyraiban. Neked, Péterke fiam, biztos jövendőben kell fölnövekedned, s mikor én már nem leendek töb­ bé, szilárd vagyonodból kell viselned gondját szépséges-jóságos édesanyádnak. Engem az élet okított, többnyire káromon, de té­ ged már én foglak az élet minden fortélyára tanítani, fölvértezlek s fölövezlek az élet minden fondorlatjai ellen a tisztesség páncéljá­ val, pajzsával, szablyájával, de a tisztesség mellé, ahogy elgondol­ tam a plánumot, mágnási vagyonnal is, hiszen önmagában a tisz­ tesség elegendő nem lehet ahhoz, hogy soha senkitől ne kelljen függnöd semmiben. Tebenned törzsökös nemeseknek s elszánt polgároknak vére vegyül, s ha e két vérből csak a virtusokat fogod jussolni, a gazdagság bástyái mögül megvívhatsz még a pokollal is... Vállán párjának könnyű kezét érezte. Magához vonta az ifjú asszonyt, belecsókolt két szétfeslő ajka közé, s karjába emelvén vit­ te az oszlopos ágyhoz. Vágyakozástól remegő ujjakkal gombolta ki végig a crêpe de Chine esti ruhát Piroska didergő, hajlékony testén. A kísértet

- Szerelmesem - simogatta a szájával szép hitvese bimbós keblét megszülted kicsinyünket, s gyönyörűbb vagy viselősséged előtti magadnál... - Hogy téged, valahányszor ölelsz - vonaglott két karjában a karcsú asszonyalak -, boldoggá... mámorosán boldoggá bűvölhes­ selek! Később, első álmából alig ébredvén, bódultán belesúgta Béla fülébe: - Deákot... Ferkó bácsit... ezerszer csókolom. Vincze-majorból az asszonynép reggelente kapálni járt ki a föl­ dekre: tengerit és répát egyeltek, gyomot irtván rendet tettek a paprika-tagban, a szépen fejlődő hagymában, s a virágját nyitogató paradicsomban, majd - hazatérvén - a saját kis konyhakert­ jeiket gondozták. Nehány fogatos zsellérnek - köztük volt a fiú is - füstölt húst, lisztet, zsírt, vajat és borokat kellett fuvaroznia Keszthelyre, az ot­ tani premontrei rendházba. Leponyvázott szekerekkel döcögtek előbb Szent-Grótra, s majd onnan délre, a Zala völgyében. Kustánynál kényszerű pihenőt tartottak, mert az egyik igásló hátsó bal lábáról lelazult a kopott patkó. Börcsöknél, ki mindennel gon­ dolt, kalapács is volt, patkószög is, így aztán egykettőre tovább indulhattak. Keszthelyben hetivásár volt. Miután lerakodtak a rendház­ ban, a béresgazda s a másik két zsellér nekiindult széjjelnézni. Az üres szekerek vigyázását s a lovak strázsálását a fiúra hagy­ ták. A premontrei templom oldalában várakozott a félreállított fogatokkal. Szemben, az ódon városháza előtt is sátrak sorakoz­ tak, tótok mérték rőffel a gyolcsot, olajkáros vándor kalmárok kia­ báltak pántlikát, tűt, cérnát. Odaszállongott hozzá a sülő pecse­ nyék zsírgőzös illata is, mit a két lacikonyha árasztott, étvágyat keltendő a tolongó vásáros népekben. Valahol trafikot köll lelnem - szemlélgette a számos cégért. Vennék szívnivalót, egy pakli dohányt Ángyán Ambrusnak. A főutcán, túloldalt, észrevette a föstött táblát. Még a bécsi kétfejű sas volt rajta. Átkecmergett a kocsikkal teli úttesten, s be­ nyitott a csöngettyűs ajtón. - Miteccik? 362

Szilvási Lajos

Megmondta a féllábú trafikosnak, hogy az olcsóbbikból, kiszámolta a krajcárt, aztán máris visszaloholt, nehogy illetékte­ len ember sündörögjön az otthagyott szekerekhez. Akár New York kikötőjibe, akkora itt is a nyüzsgés - gondol­ ta, s elmosolyogta magát. - Ámbár itten az utca csupán hetivásár napján szűkös a népeknek... Ahogy ott ült a szekér deszkáján, térdein könyököltében megkörnyékezte az álmosság. Leszállt a szekérről, körbetekintet­ te a szénát szálazó lovakat, s amelyik előtt fogytán volt már a saroglyában, vetett elejbe. A premontrei templom óraharangja kettőt kondult. Fölnézett a toronyba. Fél egy volt. Hogy’ érnek haza estig? Távolabb, Keszthely főutcájának végében, a Festetichek kas­ télyának vaslándzsás kapuján megcsillant a verőfényben a grófi cí­ mer. Akár egy réztükrön, ragyogott föl rajta a cifra domborítás. A főutca közepén lassú lovasember léptetett a keresztbe-kasul ténfergő népek közt. Akaratlan rajta ragadt a tekintete. Már csak a hátát látta a szélesvállú, délceg férfialaknak. Panyókára vetett mentében, puskával a vállán, prémes kalpagban feszített egyik paripájának hátán, s kantárja szárán fogva vezette a másikat... Ha nem itten, a keszthelyi főutcán látom - dobbant erősebbet a szíve -, biz’ Isten Bellincsnek vélném! Mert annyira formázza a pandúrhadnagyot... - fürkészett hökkenten utána a távolodó lovasembernek. - De még az inas tarkója is!... Botorság. Hogy’ ve­ tődne idáig? A két zsellér pálinkaszagot párázva botorkált vissza a vásár­ ból. Majd megjött Börcsök is, asszonylábra való piros csizmával a vállán. Vagy Naca néninek viszi, vagy... ’szén ezért piros! lányá­ nak vette. - Ilusé leszen - tekerte be Börcsök a szűrjébe a pár csizmát. Ami van, kicsi már neki. Befogtak, s nagynehezen végighajtottak a keszthelyi főutcán, ki a városból. Utánok hintázott a harang mély kondulása. Egyet ütött. - Falatozzunk - fordult hátra elülső szekerének üléséről a bé­ resgazda. Lőcsre akasztotta a hajtószárt, s kirakta ölébe a ken­ dőbe kötött kenyeret s a szalonnát, mit az asszony adott hozzá. - Bókaházán majd itatunk. A kísértet

363

Hét ágra sütött a nap. Lekívánkozott róluk a mándli, a néhai bojnyikról is a tiszttartó szarvasbőrfoltos ujjasa. Kölletlen bicskahegyezte a megszikkadt kenyeret, meg a füs­ tölt hasaalja-szalonnát. Nem hihető, hogy Bellincs Gáspárt látta. Mért tekeregne a tegzei csendbiztos Keszthelyben, Zala-vármegye földjén?... S mért ne!? Igaz, hogy meglehetősen messzire van Keszthelytől Tegze, de hogyha kopószimatja vezérli, még a világ végére is elmegyen ő, s megnyomja, kit annyira meg kell fogni. Jeles pandúr Bellincs, agyafúrt, ám azt nem alíthatja, hogy élek csattintotta be bicskáját. - Az a tagbaszakadt ember, kit esetlegbül s hátulrul láttam a keszthelyi főutcán, nem Bellincs Gáspár volt. A nyeregbe huszárossan, deli tartásba feszített, ám akad ország­ szerte huszár elegendő, ki a császárt szolgálván kitanulta, mikép­ pen köll daliássan ülni a ló hátán... Mert a lovát huszárosán megülni eleddig csak Bellincs komiszárost, Vida bácsit, meg az édesapját látta. Szálegyenes de­ rékkal, s mégis valahogy hanyagul, olyasformán, akárha nem is törődnének vele, hogy nyeregben vannak. Mint a cövek, mely a ló hátából nőtt ki!... Virtigli huszár vala Bellincs Gáspár is, s mióta a mundért levetette, a törvény katonájának se akárki: külömb em­ ber, derekabb a többi pandúrnál. Ama sátánlelkű Sarvadi káplár­ ral, ki nem átallotta ólomgombos karikással verni a megsebesített Jegenyét, irgalmatlan megfektette a tegzei pandúrszállás botozó deresét. Mondják, hogy a veszsző ötvenszer suhogott a gyáva fogdmeg gyatra farán. A vármegyerabja betyár helyett maga Bel­ lincs vett bosszút a pimasz pandúron... S midőn a jázosi csárdánál a golyószakította sebet bekötözte a hátamon - jutott eszébe -, szá­ nakozást láthattam a két szemibe. Kopónak, a törvény katonájául szegődött Horka-megyéhöz Bellincs, és nem azér’, hogy a sebzett bojnyikot sanyarítsa... A bugyberek tocsogóiban gyerkőcék hancúroztak, zsombékról-zsombékra szökellve, némelyik egy szál pendelyben, fehéren, akár a visongó vízi madár. Megitattak a bókaházi gémeskútnál. Maguk is kortyoltak a vaspántos vödör édes-tiszta vizéből. Ettül nem rúg be, nem is kezd el nótázni az ember - törlé tenyerébe a száját Börcsök. - Iparkodjunk, nehogy útközbe söté­ tüljön ránk. Etetésre Vincze-majorba legyünk. Napszállattal hazaértek. Szilvási Lajos

- Kendnek hoztam - nyomta a félszemű istállós markába a pakli dohányt a fiú. - Rátéve a császár stemplije, de tán avval se büdössebb, mint az a szűz tüzelő, mit a kukorica közt ajnároz kend. Fejés után friss szalmát szórt szét a barmok alá a karámban, majd odavitte a kúthoz az égett dézsát, s telimerte hideg vízzel, hogy megmosdózzon. Ingét már levetette, midőn a sötétben Bör­ csök Ilus libbent oda hozzá. - Iszonyút álmodtam az éjtszaka kendrül - súgta. - Csurom vér volt álmomba... - Azér’ csak, Iluska - elmosolyogta magát -, mert épp a minap láthattad vérbe az ujjasomat, ’szén te sikáltad ki a szarvasbőrbül a vért. Eredj haza, mindjárt megyek én is vacsorálni apáddal. Fene baljós, hogy Keszthelybe meg én véltem Bellincs komi­ szárost látni a főutcán - gondolta, miközben szárazra törülgette mezítlen fölső testét. - Tán csakugyan veszedelmet kéne alittanom... Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr eközben állt be Pesten az Angol Királynő vendégfogadó kocsiszínjébe a négyesfogatával. - Hozza rendbe a négy lovat - mondá kocsisának, Hajmás Jó­ zsi lovásznak, kit magával azért hozott, hogy ahol megszállnak, gondját viselendje a nóniuszoknak -, s itt aludjon mellettük, leg­ alábbis közelökben. Kunczné szobaasszony tüstént a szemére vetette: - Szépséges hitvesit, Piroska tekintetes asszonyt mért nem hozta magával? - Mert kettőnk közül egynek csecsemő fiunk mellett kell len­ nie - mondta a jóravaló fehérnépnek. - Deák úr fönt van-e még? - Fönt nincs - tréfált vele Kunczné mert még odalent van az étkező teremben. Odaüljek-e hozzá, a Deák-asztalhoz, avagy csak holnap vált­ sak vele szót? - tanakodott egy percig, majd mégis szaporán meg­ tisztálkodott, öltönyt váltott, s alig fél óra után, immár valamenynyire fölfrissülten, meghajtotta magát az Öreg Úr előtt. - Feri bátyám kívánsága szerint itt lennék... - Szervusz, öcsém - nyújtotta kezét parolára Deák, s bemu­ tatta az asztaltársainak, kik éppen végeztek vacsorájokkal. - Ha nem ösmernétek ez ifjú embert, földbirtokos ő, azon keveseknek A kísértet

365

egyike, kik haszonelvűen tanulának gazdálkodni, s környezetükben jóllétet teremtvén hatni. Horka-megyéből jő, és Pekry alispán vőura. Horvát Boldizsár igazságügyi miniszter és Gorové István földmívelési miniszter volt a két úr a Deák-asztalnál. Béla, hírlapi metszeteken, már látta miniszteri arcmásaikat, Horvátot azonban korosabbnak, az örmény Gorovét véznábbnak vélte az újságok­ ban adott tűrajzok alapján. - Nem akarok inkommodálni - szorítá meg kezöket. - Csupán bejelenteni szándékoztam Feri bátyámnak, hogy megjöttem, ahogy kívánta. - Amúgy is egykettőre megyünk - húzta ki óráját mellénye zsebéből Horvát. Szájához emelte salviettáját. - Kocsimat tíz órára parancsoltam a szálló elejbe, s már mindjárt tíz... - Teneked, uramöcsém - Gorové a homlokát ráncolta -, ha jól emlékezem, Dévéren kitűnő disznóhizlaldád van, s a minap járt épp a kezemben kérelmed, miben megpályáztad volt a törzstenyészeti kölcsönt. - Nemesített német kanokat kívánok venni, miniszter uram - bólintott Béla. - Az előnyös kölcsönnel, mely meghirdetve van, olcsón vásárolhatnék a jelenben. - Öcsémuram, megkaptad a kölcsönt - állt föl az asztaltól Gorové, s ravasz örmény szemepárjában valamily huncut fény csillant. - Csak öten pályáztak a pénzre, s mondanom sem kell, hogy mágnásbirtok volt valamennyi. Velők szemben előnyösnek ítéltem Ígéretedet, miszerint tenyészeted szaporulatával főként a paraszt portákon óhajtód meghonosítni a nagy hozamú fajtát. Helyesellem... - Méltóságod - képedt el az ifjú földesúr - valóban végigolvas­ ta szerény pályázatom okfejtését?... Én bizony eddig nemigen hit­ tem, hogy hajlandó a miniszter ilyen detail dolgokkal is elfoglalni magát. - Ha Isten engedi - vonta redőkbe hatalmas homlokát Gorové majd tenni fogok még többet is. Szövetkeztetni tervelem én a faluknak népét. Hallott-e öcsémuram mára szövetkezetekről? - Nemcsak hallottam - felelte Béla örömmel -, de tanulmányoztam is átabotában a németföldi Raiffeisen Wilhelm kísérleteit, melyekkel a népnyúzó uzsorásoktól próbálja védeni ő a parasztot, 366

Szilvási Lajos

' ;

<

\

i; | í / it ; ' f ) |

! )’ ;■ i y

s immár a Raiffeisen-szövetkezeteknek szembeszökő sikerök van nemcsak a német hercegségekben, de Ausztria számos falvaiban szintúgy. - Öcsémuram avval, amit mondott - tekintett össze Deákkal Gorové -, újólag nőtt a szememben. Alkalomadtán eszmét kéne cserélnünk... - Nagyméltóságú uram - ütötte össze bokáit Béla akármikor rendelkezzék velem. Miután a miniszterek eltávoztak, a kellnerrel konyakot hoza­ tott, s türelemmel várta Deák magyarázatját: mi okon hívatta ma­ gához? Az Öreg Úr sokáig szótlan szívta a vastagderekú kabanoszt. Aztán köhintett egyet, s közönyös hangon, miként ha asztalven­ dégének hogylétéről érdeklődnék, megkérdé: - Hova rejtetted az átokverte betyárt, kit holtnak hisznek Horka-megyében? Ha a csillár hullott volna alá a terem stukatúros mennyezeté­ ről, meghökkenni netán attól sem hökkent volna meg annyira Dévér urasága, mint e hirtelen és váratlan nekiszögezett kérdéstől. Bele is sáppadt. Honnan tudhatja Deák...? Magán érezte a nemzet bölcsének szigorú szemeit. Felelnie kell. Őszintén. Nem kertelhet! Hisz’ nem akarhat romlást hozni reájok - párjára, Piroskára kiváltképpen nem - e nagyszerű em­ ber! Rekedten mondta: - Bevallom... Zala vármegye földjén rejtezik ő. - Hol? - csattant halkan, de türelmetlen Deák Ferenc szava. Azt kérdeztem, mely faluban, s kinek ótalmában? - A községet Türjének hívják. S Weingartner Szeverinnek a patrónust, a jószágkormányzót, ki a türjei Vincze-majorba fo­ gadni kegyes vala. - Ezt akartam hallani végre - sohajtott elmélázva Deák. - Türjét, tudhatod, fiatalságomból ösmerem... ott a türjevégi keresztútnál, ott szoktak egybeverődni, Egerszegre, a vármegyegyűlésre menet... negyvenháromban is ott találkoztak a nem adózó neme­ sek, Sümegről, Zala-Szántóról, Szalapáról, Óhidról, Mihályfáról, a kisgörbői garázda Forintos György vezetésével. Türjén dorbézoltak a bocskoros nemesek mindaddig, mígnem úgy kellett a kocsik­ A kísértet

367

ra fölhajigálni a sok lerészegedett, árokparton hortyogván szana­ szét heverő hétszilvafást, kik visszafelé aztán fokosokkal verték holtra hét hívét az adózásnak. - Belenyomta szivarjának végét a vörösréz hamutálba. Tekintete révetegen merengett vissza a múltba, midőn Zala-vármegye országgyűlési követjévé azért nem volt hajlandó lenni, mert igen sok vérbe került az egerszegi csákányos követválasztás. - A kuruc pappal, Weingartner Szeverinnel, Keszthelyen válthattam szót, legalább tíz éve, midőn még tégedet istápolt. Vele esküdtél hát össze, s ketten főztétek ki a jó kanonokkal, hogy hova rejthetnétek a bojnyikot... - így történt, Feri bátyám, és nem védelmünkre hozom föl, hogy nem leltünk más lehetést - kortyolt a konyakjából Dévér urasága. - Előbb én, Pongor Sámuel úr segedelmével, menekítém Amerikába a holtnak hitt Jegenyét, midőn azonban megszületen­ dő volt a betyár ivadéka, Piroskám hazahívatta... barátnéjával, kit te nem ösmerhetsz, Feri bátyám... - Mért ne? - fürkészett a szemébe Deák. - S ha azt mondom, hogy egy hete sincs, midőn nálam járt... - A bogándi boszorkány?! - nyílt ki kerekre az ifjú uraság szemepárja. - Honnan vette a bátorságot e lépéséhez? - Szerelemből - bólogatott tűnődve Deák. - A nők szerelme he- '] gyet mozdittani képes!... Ahogy végighallgattam e szenvedelemtől fűtött delnőt, ámultam boldogtalan élete rémes megpróbáltatásai­ tól. S midőn elárulkodta nekem, hogy két esztendeje mily generózus gesztussal váltotta meg őt s nyomorék lábú gyerekét, Bálintkáját a betyár... minden pénzét nekik adván, úgymond, kizavarta ■ őket az erdőből, a bogándi vadon bükkösből... lenyűgözötten föl­ fogtam, miért akarja megannyiszor meghálálhatni a számkivetett bojnyiknak, hogy belőle Müller Bernátné, belvárosi úrasszony le­ hetett!... Ha a vérdíjas földönfutó nem készteti őt, elhagyni az erdő­ rengeteget, mindmáig is ott tengődne gacsos lábú ivadékával, s a hihetlen erő, mely Pesten fölszabadult leikéből, lassankint elenyé­ szett volna. Varázslatos tudományát, mit csavargó éveiben szerzett, idővel krajcáros kuruzslások közepette fecsérelné s feledné el, ha a bojnyik jóvoltából nem vetődött volna a Müller gyógyszertárba, ahonnan orvosom, Kovács Sebestyén Endre vezette hozzám!... Sze­ relem, mit háladatosság táplál, lön hatalommá ebben az áldozatos lelkű asszonyban. Nemde, valóban csodaszámba menő történet... 368

Szilvási Lajos

- Igen, csodaszámba menő történet - ismételte a nemzet bölcsének szavait Szekrényesi-Schreiner Béla. - Varázslatos aszszony... - S e varázsos tudományával esetleg évekkel meghosszíthatja az életemet - mosolygott szórakozottan vagy fanyarul, megindultságát leplezvén az Öreg Úr. Aztán rándult egyet csüggeteg baju­ szának vége. - Ide hallgass, Béla öcsém!... Mielőtt ideszólittod a pincért, hogy vacsorát rendelj, röviden tudtodra adom, mi legyen hazatérted után tüstént a teendőd... Bellincs Gáspárnak nem volt sietős... Esztendők óta először csel­ lengett kedvére. Tett is jókora, másfél napnyi kitérőt: megvizitálta Zala-vármegye székvárosát, Egerszeget, s onnan folytatta az útját Tűrje felé, Alibánfán, Zalabéren át, majd Szent-Grótnak került, s a grófi postaúton haladva tovább, harmadnap lovagolt be a türjei nagyvendéglő boltozatos kocsibejárója elé. „KORONA” BESZÁLLÓ - olvasta a sárgára meszelt saroképület homlokzatján a kopott írást. Cirkalmas, öreg betűk voltak, már hámlottak is itt-ott. Hosszúgatyás béresgyerek loholt ki eléje a boltíves kapu árnyékából. - Isten hozta - kiáltott, s kiragadta markából a vasderes veze­ tékló fékszárát. - Beállítsam kelmed paripáit az istállóba? - Be - biccentett Bellincs, miközben meglazította a két terhellőt. - Mindkét lovamat lekeféled s letörülgeted... Leemelte, s mert puskája a jobb vállán volt, bal vállára vetette a két nyerget. - Tisztességessen bánj a lovakkal - ripakodott a legénykére. - Eredj! A nagyvendéglő ajtaja nyitva volt. - Adj’ Isten - lépett beljebb. - Van-e itt valaki? - Itt vagyok, itt - sietett ki a konyhából az egyszálbélű korcsmáros. - Politzer vagyok. - Úgy köll kendnek - nézett körbe a tiszta ivóban, melyből jobbra négy terítetlen, de fehérre sikált asztallal bútorozott helyi­ ségbe láthatott. Átlépte a botlató küszöböt, s letette magát meg a két nyerget, s válláról a rövidcsövű karabélyt is az egyetlen ki­ csiny ablak mellé. - Megebédezek, Mózes. A kísértet

369

A nyurga zsidó higgadtan mondta: - Politzer vagyok, instállom. Politzer Salamon. - Mindegy - nézett ki a szeplőtlenre pucolt üvegen. Szem­ közt hosszú, csaknem öles lábazatú, fehérre meszelt ház állott. Zsalugáteros ablakait sarkig kitaszították, hadd áradjon be a nap­ ragyogás. Valamily hivatal lehet, ám nem a jegyzőség, mert azt az innenső oldalban látta, midőn nyeregből szállt a korcsma előtt. - Azt mondja meg, miféle épület az, Salamon. - Uradalmi jószágkormányzóság - igazított egyet a kék kötő­ jén Politzer. - Premontrei egyházbirtok van Türjén, hahogy ér­ dekli kegyelmedet. - Nem érdekel - dőlt hátra a széken. - Mit ajáll ebédre... hogy’ is hívják?... Salamon. - Csináltatok friss sültet, de ha virtigli toros káposztát enne kegyelmed, hozhatok azt is. Négyszer melegítettük eleddig, igen jól össze van érlelődve. - Nem bánom, hozhatja. Ámde elébb egy messzely pálinkát elibém, Salamon! - Igenis... egy messzely csáfordi barackot. A pandúrhadnagy utánasandított a magas, de vállban satnya zsidóembernek. Tiszta a korcsma, rendet tart az árendált foga­ dóban. Ilyenkor, déltájt nemigen térnek be parasztok. Ki nem kapa-kaszakerülő, estéiig kint a mezőben vagy a hegyben teszi dolgát. Napáldozat órája után tekint be a korcsmába, kinek van pénze italra. Igaz, lehet hozomra is inni, amottan, a kármentő rá­ csán a rovásos tábla... - Tessen a pálinkája kegyelmednek - szolgálta elejbe a meszszely italt Politzer Salamon. - Egészségire váljon. - Hálószállást ád-e az útonjárónak? - csurgatta feléig a cin­ poharat. - Mert itt alszok, Salamon, ha alkalmas helyet kínálhat. - Kész örömest, üres éppen a legtágasb hálókamaránk. Bevitessem-e nyergeit? - Magam beviszem majd, csak élőbbén az éhemet elverem. - Egyetlen korttyal hajította torokra a méregerős pálinkát. Gégéjé­ ben elállott tőle a lélekzet. - Sapperlott! - fújt egyet, ahogy levegőt kapott. - Evvel vallatni lehet! - Várjon csak fél minutát - emelte magasba csökött mutató­ ujját a mózesvallású korcsmáros. - Mindjárt érzeni fogja az ízéti 370

Szilvási Lajos

Ennél istenesebb pálinkát, kajszibarackot, mindjárt érzi kegyel­ med, sose öntött még gallérja mögé! Csáfordon, kirekesztőleg a türjei Politzernak főzik. - A szencségit! Csakugyan... most kezd melegitteni. Papramorgót ittam már én számos fajtát, ámde ilyet... igazat szólt kend, Salamon... sose eddig! - Örvendek - eresztette alá ritkás pilláit a vendéglős ha pandúrhadnagynak lehetek szolgálatjára. Nocsak! - forgatta meg ujjai közt az üres poharat Bellincs. Ugyan hogy’ lát bennem pandúrt a zsidó? - Mért véli, hogy én a törvény embere volnák? - markolta elő a dolmányzsebből makrapipáját. - Tréfál kend, Salamon. - Ha tévedtem, hát elnézésit kérem - mondta alázatos, ám magabízó méla mosollyal Izrael valamely törzsének kései sarja. - Ám a kegyelmed kurtacsövű puskáját nem vadászni való fegy­ vernek nézem, s a nyeregtáskáiba meg pisztoly van dugva, kikan­ dikál nyele onnan. - Na, eriggyen, hozza toros káposztámat - legyintett Bellincs - Tetszetőssen agyai ki egyébkor is ily meseszót kend? Politzer a messzelyből ismét telitöltötte a cin-poharat. - Nem egyszer mondá már feleségem, hogy szaporán forgó nyelvem majd egyszer bajba viszen!... De máris nézek utánna a káposztának, s hogyha elég forró, kihozom. Bellincs belökte az asztal alá a rövidcsövű puskát, s egy lyuk­ kal beljebb rántotta nyeregtáskáinak csatját is. A nyurga zsidó­ nak igen látó szeme van. Megmondja netán azt is, hogy merrefelé kutakodjak a bojnyik után. Nem olyannyira soknépű falu ez, s bizonyossan tudja, ki az, ki nehány hónapja, tavaly május végé­ től fogva került Türjére, akármelyik portára... Átellenben, a jószágkormányzóság épületének kapuján egy tarfejű pap fordult ki, fehér reverendában, hordónyi hasán tenyér­ széles, világoskék selyemövvel. A templom meg a klastrom irá­ nyában sétálva haladt, kimért léptekkel, sétabotját a kövér karjára akasztva. Bizonnyal a jószágkormányzó lehet - gondolta. - Jó napot - toppant egy sárga lovaglócsizmás, szederjes ábrázatú úrforma a korcsma ivójába. Lovaglópálcájával a szőrpamacsos vadászkalapjához bökvén, egyenest oda tartott, hol Bellincs várt a toros káposztájára. Apró, bedagadt szemével szúA kísértet

rósan megnézte magának a medvevállú, tagbaszakadt idegent, s odabiccentett neki. - Ajd’ Isten. - Majd, mintegy hirtelen ötlet­ ből, odazökkent a Bellinccsel szembeni székre. - Megengedi?... Mindjárt bemutatnám is magamat. Forintos Károly, e község jegy­ zője vagyok. A tegzei csendbiztos fölemelte farát, s parolázott a borvirágos orrú férfiúval. Miként már jóelőre kigondolta, hamis nevet mon­ dott a sajátja helyett: - Tuba Mátyás. Hogyha velem fog ebédezni a jegyző úr, ma­ radjon ez asztalnál. - Mi járatban mifelénk? - Innen még messzi ügyekszek. Hagyaték dolgában. - Jó dolog az. - Fene tudja. Lehet, hogy jó leszen. Politzer Salamon már hozta a gőzölgő káposztát. - Jó étvágyat az úrnak - adta a csendbiztos elé a megpúpozott tányért. - Bizonyos, hogy ízleni fog. Bőrös csülök is van benne!... A jegyző úrnak, amint szokásos...? - A törkölyömet, Politzer - könyökölt a sikált asztalra Forin­ tos. Szűk szemepárja mohón meredt a kifent bajszú idegen elé ál­ lított messzelyes palackra. - Iparkodjon... - Eladdig is öntsön tán az enyimből - tolta eléje a pálinkáját Bellincs. Látni való, hogy iszákos e fráter, mondta magában. - Bát­ ran töltsön! Reszketett az üveg s remegett a cin-pohár is a jegyző rágott körmű kezében. Izzadt tenyerének nyoma rajta maradt a flaska nyakán. Szomjú kéjjel, szemehúnyván lökte stuccolt bajsza alá a to­ rokkaparó szeszt. Faggyúszín képén tüstént kiütött a verejték, s vörhenyeges foltok föstődtek a két pofacsontjára. - E csáfordi barackpálinkának nincs párja - lehelte ki csak­ nem hangtalanul. Közelebb könyökölt a képerideg, de szívélyes szavú idegenhez. - Az én nótárius fizetségemhöz azonban drága ital. - Oda vélekedek, hogy nem csupán jegyzői keresményéből él uraságod - hunyorított ravaszkásan Bellincs. - Ha a régi Forin­ tos nemzetségnek származéka kegyelmed, ősi nevéhöz birtokot is hagyományoztak elődjei... Szilvási Lajos

- Jól gondolja kegyelmed - biggyedt le a jegyző alsó ajka -, nekem nagyapám volt ama kisgörbői Forintos György, ki fertály évszázaddal élőbbén a vármegyegyűlésen vezeté a nemesség nem-adózó pártját. Ám az utódokra, reám is, csak a kétes régi di­ csőséget hagyományozta. Darabonkint úszott el a rura paterna, azazhogy csúszott le a számos dínom-dánom közepette a párt­ hívek torkán. Elkorhelykedte vitézül a földet, a szólóbirtokot, erdeit és legelőit. Atyám örökölt még tőle nehány hold szántót, valamellyes szőlőhegyet is, de miránk már úgyszólván csak resztli maradt, tán húsz hold, vagy még annyi se. így lettem nótárius én itt, Türjén. - Tessen a jegyző úrnak a törköly - állította Forintos elé fü­ tyülős üvegecskében a pálinkát az orranagy árendás korcsmáros. - Ha ebédezhetni akar, csak kurjantson. A jegyző tovahessentette a nyurga zsidót. Gyönyörűséggel emelte szájához a keskeny nyakú fütyülőt, s kigúvadt szemmel, lélegzetefojtván szívta-szopta belőle a törkölyt. - Kedves egészségire - mondá két falat közt Bellincs. - Harap­ jon mégiscsak valamit, mert így a fejébe hamar fölszáll... - Nem baj - lihegett könnyükén a jegyző. Horpaszára szorítot­ ta fehér tenyerét. - Csak a májam, tudja, a májam igen nagy már. No, sebaj!... Meddig fog Türjén tartózkodni kegyelmed? - Ördög tudja - törülte az asztalkendőbe kifent bajuszát a teg­ zei csendbiztos. - A mái nap itt alszok, holnap szétnézek Tür­ jén... - Nincs itten mit látni - harapta le végét a szivarjának Forin­ tos. - Megpeshedni való hely... - De azért ide is települnek, Türjére is csak költözik egy-két ember - harapta agyarra pipáját Bellincs. - Mennek is el, meg jőnek is, így van rendjén. - Türjére?! Ne tréfáljon velem tekegyelmed - gyújtott masinát egy torz fintorral a jegyző. - Évek óta csupán egy vagy két penzionátus pap... meghalni, azért költöznek a klastromba. Bizony mondom, hogy ez istenhátamögötti helyen csak a sírkert, az gya­ rapszik. - Kötve hiszem - merítette a pandúrhadnagy a kostökbe pi­ páját. - Gondoljon csak utánna... az egyházbirtokon mégiscsak jőnek-mennek a zsellérek. A kísértet

373

- Mily igazság! - kapta kezét Forintos a stuccolt bajuszához. - Csakugyan van a birtokon egy új zsellér, fél esztendeje tán, s nem akármilyen embert! ... A télben egymaga bánt el a kóbor kapcabetyárokkal, kik Vincze-majorra reátörtek, majd most, tán két hete sincs, hogy álnok gyújtogatót fogott meg a hegyben. - Vajmi derék egy ember - mondta a csendbiztos. Hirtelenében elöntötte a pandúrhőség. - Kalapot le előtte! Vélem, hogy idősb és minden hájjal megkent róka. - Rossebeket! - hajtotta el orra elől szivarfüstjét a türjei jegy­ ző. - Nagyon is fiatal fickó, de talpraesett az ebadta. Közömbös képet köllene vágnom - fújta az ablaküvegre pipájá­ nak füstjét a kopó. - Olyan egykedvűt, minthogyha nem izgatna... - Fehér holló az efajta szemfüles ember... hova is van besze­ gődve? - Nem mondtam, hogy Vincze-majorban szolgál?... Ott szorítá meg az öt kormosképűt. - Aha, Vincze-majorban - bólogatott oly szórakozottan Bel­ lincs, mintha valóban is elmélázott volna. Majd bekiáltotta a korcsmárost: - Salamon!.... Hozzon minekünk még egy meszszely... csáfordi barackpálinkát! Déltájt lovagolt ki Vincze-majorba az ifjabb Szaksz mester. A Sá­ rán jött, hadd lássa lovát a legény, apjának kurtaszakállú pártfo­ golja, a szűkszavú zsellér. - Jó napot - köszönt be a tiszttartóhoz. - Zala-Csányba legott hallottuk, hogy tűz volt ittennék, s a gazember gyújtogató elpusz­ tította a hosszú istálló tetejit. Rögvest betekintettem a méltóságos kormányzóhoz, hogy mivelünk akarja-e ácsoltatni az új födelet... - Hát nyilván inkább kendtekkel, mint valahonnan messziről hozatott ácsokkal - leplezte elégültségét Kóp. - Ámde úgy tudom, ott munkálkodnak még Csányban... - Aratásnak előtte bevégzi apámuram ottani dolgunkat, rám már most sincsen szüksége, azér’ vagyok itten - paskolt rá a Sára nyakára az ifjabbik Szaksz. - Tudja, igen közeliit az asszonynál az idő, jobb az, ha immáron mellette leszek. Nem igaz?... Hát fölte­ kinthetem azt a leégett istállót? Méricskélnék, aztán tekegyelmed majd teszen arrul, hogy az erdész alkalmas faanyaggal szolgál­ jon. Szilvási Lajos

- A gerendának jó törzseket én már tél idején kitermeltettem - mondta a tiszttartó. - Hiszen apja netán említé kendnek, hogy cserepeztetni akartuk az istállót. Az alkalmas fát félrerakattam a szérű túlvégén... - Annál jobb - csillant egy izzadságcsöpp ifjabbik Szaksz csontos orcatövében. - Mindent megmérek, s holnap nekiállok nyomba gerendafaragni. Merre a kurtaszakállú cselédje kegyel­ mednek? Mert az az ember kéne, segélni nekem. Neki nem köll kétszer mondani semmit, első szóra megérti. Ilyesformán szólottak az asszonyok otthol, lévén, hogy ösmerik őtet. Merthogy a télbe, midőn az a nagy havazás volt, hozzánk húzódott be föl­ melegedni szegény, alunni is ott tartották, s édesapám igen össze­ barátkozott vele. Hol van? - Én küldtem ki takarmányért a mezőbe, fogattal az Áldó-kút közelébe, ahol most a lucernát vágják a kaszások - mondta a tiszt­ tartó. - Egyhamar itt leszen... - Adja-e mellém őtet? - Hogy falat-fát mérni segéljen?... Egyébiránt, hogy értelmes, magam is tanusittom. Nem bánom, pár napra a kendé. Miután hajnalban a barmokat ellátja a nyári karámban, napközben a ken­ dé, Szaksz Szepi. - Szaksz József vagyok én - csattan föl az ifjú ács -, vegye tudtul az úr! - Csak nem sértettem meg kendet? - Szólítson az úr tisztességessen! - Hát akkor - nyújtotta kezét Kóp Szaksz József... De nézze csak! Embere ott jő már a fogattal. Kisvártatva befordult a fiú a lucernás szekerével Vincze-majorba. - Egykettőre leszórom e sarjú lucernát - mondá -, aztán már­ is... Apjaurával szaporán végeztek Csányba. - Csak én gyüttem haza, hátha miránk bízzák e megégett is­ tállónak az ácsmunkáját. Tudja, mit? Adjon vasvillát nekem is. Hamarább lerakodjuk ketten. Nem telt bele fertályóra, s a barmok már a sarjú lucernát szálazták a karámban. - Többet nem adunk nekik egyszerre, nehogy fölfúvódjon valamellik - mondta Ángyán Ambrus, s a szekérnyi lucerna felét A kísértet

375

a gerendakerítés mellé púpozták petrencébe. - De köll a hasuk­ nak már ez a zöld! Jó nézni, ahogy rágják!... Te, fiam, mehetsz is - emelte a napnak félszemű ábrázatját -, tedd, mit a mester úr dirigál. A szekérbül majd én is kifogok... A fiú fél szemmel a Sárát nézte. A kancacsikó a bitangfához volt kötve. Szőre simán, tisztán ragyogott. Ápolják... Odaőgyelgett hozzá. Maréknyi zabot mindig tartott nadrágja zsebében, akárme­ lyik uradalmi lovat jutalmazhatni, midőn érdemli a jószág. Tenyeréből kínálta. Óvatosan, csak az ajkaival szemezte kezé­ ből a keselylábú pejkó a zabot. Ropogott foga közt a kemény-szá­ raz mag. Meglásd - simogatta nyakát -, eliramlunk innen. Csak rá köll szánnom magamat, hogy eggyik nap nekivágjak... Ifjabbik Szaksz belenyúlt a nyeregtáskába. Collstokot, össze­ tekert masztékot vett ki belőle, meg ács-plajbászt s egy gyűrött irkát. - Hozzálássunk? - Várjon egy minutát még, vetek ennek a lónak, el ne unja ma­ gát álltába. - Lucernát szórt a fiú a Sára elejbe. - Egyél! - csapott egy bőgőlégyre a kanca feszes farán. - Mehetünk. - Elsőbben is akkurát megmérjük az istálló falait hosszábaszéltibe. Létrát merre találunk? - Kerittek a tiszttartó házátul... Az intéző-lak ámbitusán a Börcsök Iluska mosott. Hajára ba­ bos-kendő volt kötve, menyecskésen. Kerek két karján vízcsöppek csillogtak. - Sok a mosnivalód? A leány nem pillantott rá. így van jól - gondolta a néhai bojnyik. - Idővel majd kopik és elvásik benne a bú is, a bántottság is... Ős-Budavár palotájának királynéi lakosztályában Wittelsbach Erzsébet széjjelvonta a csipkefüggönyt Mária Valéria főhercegnő fejedelmi bölcsőjén. - Tekintse meg őt, kedves Deák! Megigazgatta az alvó kisded falatnyi főkötőjét, s keskeny or­ cáján, mely még halovány volt, boldog mosollyal s nem titkolt büszke rajongással révedt királyi szülöttjére. 376

Szilvási Lajos

- Örömmel látom, fölség, hogy Valéria főhercegnő éppen olyan, mint bármely más egészséges csecsemő - mosolyogta el magát az Öreg Úr is. - Kitalálhatnék keresettebb bókokat is, de ennél, mi teljességgel igaz, tehát nem is bók, szebbet s jobbat aligha. - Meg­ hajtotta vaskos fölsőtestét. - Szívemből óhajtóm, hogy egészséges leányka leendjen, mert ki egészséges, bizton megelégült is. Az én kívánságom pedig az, hogy a bánatok élethossziglan kerülendjék. - Ön oly egyszerűen képes kifejezni magát, mint senki más mosolygott szájacsukottan a szépséges nő. Romlékony fogait lep­ lezte e zárt mosolyával. - Tekintsen rá még egyszer, s távozzunk csendben, hadd aludjék az én magyar szülöttem. Deák bólintott a fehér-fityulás, fehérkesztyűs dajkának, ki mély meghajlással bókolt a királynénak s neki is. Darabos parasz­ ti arcából kissé dülledt szeme váltig a bölcsőre ügyelt. A vidor mosolyú s üdítő orcájú Ferenczy Idát s a merev tartású, meghökken­ tően szép Festetich Marie grófnőt pillantásra se méltatta. A palotának e szárnyában - a királynő Ő fölsége parancsa szerint - állandó csönd volt. A komornák, a lakájok s más udva­ ri szolgák nesztelenül suhogtak-surrantak a termekben s a lak­ osztályokban: szinte csupán egy-egy fejbólintással, avagy gyors kézmozdulatokkal adták egymás tudtára a közlendőiket. Zajon­ gásnak tetszett így, míg a királyné és az Öreg Úr, ki nehéz botjával meg-megérintette a márványpadlatot, Gräfin Festetich és Feren­ czy kisasszony kíséretében átvonultanak Ő fölsége kisebbik elfo­ gadó termébe, hol antik festmények, jobbára jeles tájképek függ­ tek az égszínkék, aranymintás tapétával födött falakon. - Kíván-e teázni velem, kedves Deák? - kérdé Erzsébet. - Úgy tudom, ön megfontoltan fogyaszt italt és étkeket, mert így rendel­ ték orvosai, s fegyelemmel tartja magát ahhoz... - Megízlelem Ő fölsége teáját - tette magát le a kényelmetlen rokokó karszékbe Deák. - Tudom, mert hallottam, hogy a legki­ tűnőbb angol teafajták dívnak fölségednél - pillantott a fitos Fe­ renczy Idára, ki a nádszálkarcsú királyné karszéke mögött állott. - Örömest kipróbálnám, minő teát szolgálnak elénk. A királyné nyájas mozdulattal intett: - Nem fog okozni csalódást báró Nopcsa teája - tekintett az aranygirlandos kétszárnyú ajtóra, melyen éppen a főudvarmes­ ter lépett a szalonba. - Férfiú létére a báró maga forrázza teámat. Jőjön, Nopcsa, üdvözölje Deákot. A kísértet

377

Báró Nopcsa meghajtotta magát a nemzet bölcse előtt. Dús backenbartja őszült már, de a szintúgy dús szemöldje alatt a szí­ vélyes szempár még ifjonti derűvel nézett a világba. - Öröm nekem ismét Ő fölségénél láthatni Deák uramat. Servus humillimus, domine spectabilis. - Örvendek magam is, báró úr - szorította meg a főudvarmes­ ter kezét az Öreg Űr. - De hadd igazítsalak ki: nem ismét, hanem első ízben ért ma tisztesség, hogy Ő fölségénél lehetek. Midőn előbbeni alkalommal volt lehetésem a császárné Ő fölségét üdvözleni, más környülállások közepette találkoztunk. A felhőtlen mosoly eltűnt a királyné halovány orcájáról. - Kérem, hagyjanak kettesben minket - mondta lehellet-halkan. -Négyszemközt óhajtók szót válthatni Deákkal. Festetich Marié grófnő suhogott ki előbb, utána Ferenczy kis­ asszony, majd a főudvarmester mögött csukódott be az ékesen fa­ ragott ajtó. Miután mindhárman távoztak, Wittelsbach Erzsébet előbbre hajolt a karosszék öleléséből. - Idestova két esztendeje nincs alkalmam rá, hogy önnek há­ lát mondjak, igaz barátom - nézett eltűnődve Deákra. - Lassan két esztendeje annak, hogy gyermekeimmel, Gizellával s Rudolffal Bécsből Pestre kényszeredénk menekülni. A porosz seregek már látták Bécsnek tornyait, midőn a vonat befutott mivelünk az itte­ ni indóházba. Ön és Andrássy, Eötvös báró és néhány fontos ma­ gyar úr várt minket, anyát és gyermekeit... Nem mondott akkor ön ünnepi szózatot, ámde halk igékkel ígérte nekem, hogy bizton­ ságunk bármi áron is szavatolva leszen. Ha abban a percben látta volna magát ön, arcának komor és megfontolt méltóságát, érzené, mi okon viseltetek én ön iránt, kedves Deák, soha nem múló hálá­ val. Azóta, miként említém, alkalom nem adódott, önnek e szókat megmondhatnom. Most, íme, megtettem. - Köszönöm, fölség, hogy hallhattam szavait - mondá az Öreg Úr, s ujjai önkéntelenül szivartárcája után kutakodtak atillája zse­ bében. - Két éve, midőn Bismarck burkus hada kis híján bemasíroza Bécsbe, magyar virtus volt védelmére kelni, segélyére sietni a nőnek és az anyának. - Meghatottan őrizem emlényét ezen őszinte, nemes csele­ kedetüknek, kedves Deák - fénylett rá a világszép királyné tűnő­ Szilvási Lajos

dő, világosbarna szemepárja. - Vajh’ viszonozhatnám önnek. De, tudom jól, ön soha semmit nem fogad el sem a császártól, sem tőlem... - Észre csupán most vette Deák iménti mozdulatát. - Szi­ varozzék bátran, kérem. - Csakugyan megengedi fölséged, hogy olcsó szivarommal füstöljem be e termet? - Sőt, kedvemre való, ha füstöt fú körülöttem. Míg gyermek voltam, Possenhofenban olyannyiszor élvezhettem atyám dohá­ nyainak füstjét. Deák egy vágott végű kabanoszt választott vedlett tárcájából. - Színigaz - mondá, miközben rágyújtott -, hogy tisztséget vagy ajándékot sosem engedhettem Ő fölségeik által adni ma­ gamnak. Most sem. Fölségedet csupáncsak arra kérem, hallgatná végig különös történetemet, mely egy ifjú és boldogtalan ember­ ről, egy fátumfútta gulyásbojtárról szólana, hogyha kegyes leszen erre fecsérelni figyelmét. - Nekem ön mesélni akármit fog, figyelemmel hallgatom azt, mert híre van, milyen elmésen szokott anekdotázni barátainak. S immár egyszer nekem is részem lehet abban a tisztességben, hogy Deák szavain csügghessek. - Nem leszen ez derűs história, fölség!... Volt egyszer, hol nem volt, az Upor mellékén volt egy nyájagulyás, és annak szép szál fiabojtárja, tizenhét esztendős ivadéka. Horka-megyében, Túl a Dunán, a reájok bízott nyájat pásztorították, nagyjából két éve, midőn... vért ontott, embert ölt a fiú. Történt pedig oly formán az eset, hogy szent György napján hozza a két rühös tehenét a gróf parasztnyomorittó botosispánja... Dévér uraságának öreg kasznárja Tűrje felé kocogott a Zala-völgyi postaúton. Vezetéklovat is vigyen magával, Vida bácsi - mondá Szekrényesi-Schreiner Béla tekintetes úr, mielőtt nekiindította az útnak. - Nézzen be a piskei szélmolnárhoz, kérje el Jegenye Pál utazó ruháját, csizmáját, pellerinjét. Védencünket öltöztes­ se ezekbe, akárhol útközben, s péntekre legyen vele Pesten. Az Angol Királynő fogadóban fog Deák tekintetes úrnál jelentkezni a bujdoklóval. Deák a további teendőit megmondja kegyelmed­ nek... Be is nézett a piskei szélmolnárhoz, magához vette a fiú A kísértet

379

ruháit, minthogy azonban Bársony uramtól meghallotta, hogy’ is jutott lóhoz a legény, a vezetéklovat bekötötte a szélmalom is­ tállójába. Azóta is egyre azon töprengett, hogy mi okon kell hirtelenében Pestre kísérnie azt a legényt. Mit eszelt ki időközben kisura? Mit fundált ki, midőn Pesten járt?... Egyfolytában gondterhelt, mi­ óta tekintetes úr Deákkal értekezett. Mert nyilván nála volt, a de­ rék Öreg Úrnál... Mit akarnak tenni az árva fiúval? Az almáspej gidrán fölkapta fejét. - NeteneL. Mi bajod? Az apáti rétben - csak most látta meg - hat férfiember vág­ ta a rendet. A frissiben lekaszált fű édes-nyers illatját orrontja a mén. - Ej, ej, te falánk! A bagolyszemű szerzetes ótalmában az élő holt bojnyiknak biztos a rejteke. Tűrje határában, ama Vincze-majorban senki se vélhet rá, a teremtésit!... Tél végén Csépe Bozsó próbálta magával csábíthatni, midőn Piskére parancsolta, s a szélmalomba behúzó­ dott vele. Későbben, mikor már visszafelé csöngött velők kisurának szánja, kibuggyant a keserves sírás a boszorkányasszonyból. Orcáját tenyerébe temette, rázta a hangtalan zokogás... Mit akar­ hatott a fiától? Kérdeni nem merte a szótalanul kínlódó dámát, akivé lön Csépe Bozsó, mióta egyszercsak tovatűnt a bogándi bükkerdőből. Tán magával akarta vihetni ő is a zsellérsorból, el­ szöktetni akarta megint az egykori bojnyikot. Hiábavalóan! nem megy az el csecsemő gyerekének közeléből... Úgy tartják, hogy a nemzet bölcse Deák, de nincs az a bölcsesség, mi elmozdíthatná a legényt e vidékről, honnan alkalomadtán mégiscsak az Eszterhöz meg a Jánoskájához settenghet, ha Piroska tekintetes asszony érte üzen Weingartner Szeverin kanonokhoz... Koppányban megállt a kovácsműhely előtt etetni-itatni. Rá­ köszönt a derékig pőre kovácsmesterre, ki éppen egy ekevast izzí­ tott, hogy amint vörös leszen, üllőn élt kalapáljon rá. - Pihenjen meg az úr... - mondá a szikár iparűző. - Amott egy rönk, üljön le. - Nyeregbe ültem eleddig. - Igaz. Hát lépjen idébb az úr, húzkodja helyettem a fujtatót. Elugrasztottam a korcsmába a Karcsi fiút, az inast... 380

Szilvást Lajos

A hajdani hős Nádasdy-huszár nekiállt húzkodni a fújtató karját. Legalább megmozgatom kissé a két karomat - somolygott bajsza alatt. A kovács a fogóval fordított a vöröslő vaslapon, aztán ismét beledugta a tűzbe. - Rögtön jó leszen. Hova tart? - Türjére. - Tegnap is itt etetett eggy puskás ember, az is Türjére ipar­ kodott. Ezüst-csöcsgombos, igen szép dolmány volt őkelmén, s mente a vállán, katonássan vetve panyókára. Vezetékló is volt őkelmével. Úgy kifente a bajszát, mint eggy ádáz komiszáros, ám­ bár nem volt az... igaz, hogy az is lehetett. Akárcsak Bellincs csendbiztos - gondolta az aggult kasznár, miközben fáradhatlan húzkodta a fújtató karját. - Botorság. Mit keresne a Bellincs Gáspár errefele? Van annak dolga elég, a tegzei járásba! A kovácsmester kiemelte a tűzből s átrakta az üllőre az izzó ekevast. Megtáncoltatta az üllő szarvának közepén kalapácsát, majd szaporán élt kezdett verni a hűkével haloványuló ekevasra. Vida Márkus élvvel nézte, miképpen formálódik az él a lapos vas szélesebb peremén. Gyönyörködtette, régesrég elmúlt gyerek­ korától fogva, ha jókezű embert látott munkálkodni, mestert, ki­ nek helyén van tenyerében a szerszám. Sistergett a fadézsában a víz, ahogy belemártotta az új élű ekevast a kovács. Ránézett Vida Márkusra, mikéntha ő rendelte volna a munkát. - Kész!... S mert húzta az úr a fujtatót, hát megvizsgálom a négy patkót lova lábán!... Nacsak, itt van végre a Karcsi gyerek! - rikkantott a kopasz sihederre, ki két vászonkancsóban hozta a bort s a savanykás csevice-vizet. - Hol időztél enny’ ideig, te kölök? - Nem várt válaszra, kivette a két bugyogást inasának markából. Konya bajszát félretörülte a csuklójával. - Az úr is iszik velem egygyet? - Mér’ne? Ha kínál. - Hozd ki a bögrét, Karcsi!... - S csak most nézett rá a kovács Vida Márkus gidránjára. - A szentjit! Ez aztán ló! - Nagyobb respekttel sandított a délceg öregre. - Nem kétkrajcáros csődör! Uraságodba ugyan kit-mit tisztöljek? A kísértet

- Legközelebb, ha találkozók újfent kenddel, megmondom - kacsintott a hadastyán. - Lássam hát, kínál-e borábul, mester uram! Kancsóbul avagy cibóriumbul iszunk-e? Éjféltájt Pekry alispán még nem aludt. István püspökkel játszott sakkot a bibliotékában. Ez estén kétszer vesztett már, s a harma­ dik játszmában ugyancsak csehül állt, hiába iparkodott a báb­ jaival figyelmesen lépkedni a hatvannégy-kvadrátos táblán. Szűnetlen azon töprengett, merje-e kérni tanácsát az ordináriusnak, kit immár több mint másfél évtized óta barátjának tarthat, hisz’ a püspök éppen az önkény bús esztendeiben bizonyítá meg, hogy képes konokul hallgatni olyan tettekről, melyekért azidőben bör­ tön járt: tudott az ő honvédmenekítő praktikáiról, de némán se­ gített leplezni az ármányos fondorlatokat, melyekben részes volt egyházmegyéjének két papja, a vajthai és a horka-halápi plebánus is. Ám míg akkoriban bujdokló honvédtisztek rejtegetését és külföldre kicsempészését kellett szótalan tudomásul vennie, most más a titok: paraszti legény sorsáról kéne tanácskozván szót váltaniok. De vajon hozhatja-e szóba e sakktábla fölött a megyés* főpásztornak, hogy vőura és szemefénye leánya segélt siralom­ házból szökvén szabadulni á bojnyiknak, s a jelenben is Piros­ ka s Béla karolja föl azt a fifikásan holtnak hírlelt ifjú haramját, menedékhelyet adván néki? S mégis kéne beszélnie erről István püspökkel, kivenni belőle a vélekedését, mit cselekedjen, még mielőtt a baj jóvátehetetlenné leszen? Mert nem kétséges, hogy elébb vagy utóbb kitudódik a dermesztő dolog, és akkor... hát ak­ kor a mennybolt is leszakadni fog! Sohasem látott skandál, för­ telmes botrány támad majd vármegyeszerte, de sőt országosan! Az Upor-melléki nemesség kénytelenül belebékélt abba, midőn Piroska a holt bojnyik szeretőjét ide vette a Pekry-palotába, hogy csecsemő fiát, Szekrényesi-Pekry Pétert is táplálja tejével. De ha fölvilágosodik, hogy él a halott haramja, nincs az a srófos eszű prókátor, ki lemossa Pekry alispánról, Piroskáról és Béláról a gya­ nút, hogy kezdettől tudtak a vármegyeréme betyár szöktéről, sőt bizonyos, hogy részese voltak a rabszabadításnak! - Min rágódsz, Péter? - rosírozott a megyésfőpásztor. Hátra­ dőlt a bőrzsöllyében, s beleszippantott ékes faragású tajtékpipá­ jának csutorájába. - Igencsak úgy látom, hogy nem a sakkon jár az eszed. 382

Szilvási Lajos

A nagyúr érezte: idétlenül vigyorog. - Min rágódnék? - mégsem szólhat az ordináriusnak a boj­ nyik dolgáról. - Igen jót léptél, püspök uram. - Hja... nekem nem esik nehezemre, hogy átgondoljak minden lépést. Ám te, barátom, félszívvel játszol ma. - Hallgass ide, István püspök - kelt föl a bőrhuzatos karszék kerek öbléből a nagyúr. - Olyat fogsz hallani tőlem... Élénken kopogtak a könyvtár-ajtón. - Ki az ördög ily éjfélórán? - nézett egyet Pekry. - Szabad! Tárult a nehéz ajtószárny. Csákós tiszti huszár nyitotta ki sar­ kig, majd félrehaptákolt, s bebocsátotta a kései látogatót. Forgách Tamás gróf, Horka vármegye főispánja következett be, úti ruhában, galambszürke köpönyegje alatt dohányszín gérokkban, harangos szárú, homokszín pantallonban, bal kezében széles karimájú karbonári kalappal. - Szervusztok, urak - raccsolta pihegve. - Megzavarám a sakk­ játékot? Pekry alispánnak csak most ötlött az eszébe: mintha nehány minutával elébb odalentről patacsattogást és hintózörgést hallott volna. De hát mi ütött a főispánba, hogy éj idején törtet be...? - Hozott Isten, Tama! - nyújtotta kezét a langaléta arisztokra­ tának. - Úgy tudtam, május hó végéig Pesten leszel... Forgách Tama gróf a megyéspüspökhöz lépett, s vele is parolázott. Aztán odaállt a fénybe, a kandeláber elé, s animáltan, szinte emelkedetten szólott: - Uraim! Rendkívüli, sőt extrémus fejlet kényszerített, hogy tüstént hazaszáguldjak! - Hórihorgas, vékony alakja legott megnyúlani látszott, ahogyan fölszegte beretvált állát. - Ő felsége, a királyné invitálja magához Horka vármegye minden válasz­ tott tisztségviselőjét, mármint első- és másod-alispánját, a tiszti ügyészt, a vármegye főjegyzőjét, valamint főszámvevőnket s ár­ vaszéki elnökünket szólítja Budára, a várpalotába! Pekry s a püspök hökkenten meredt a fölindult főispánra. - Azt mondád - kérdé az alispán őszinte hitetlenséggel a hangjában -, hogy Erzsébet királyné Ő fölsége rendeli színe elé szerény személyeinket? Tama gróf szolemnisan bólintott: - Jól hallád. A királynő ő fölsége látni akarja megyénk válasz­ tott tisztikarát, okvetlen e hét szombatján, délutáni időben, pont­ A kísértet

383

bán négy órakor. - És - vékonyodott el a hangja - nem hivatalos szerkién, de bizalmasb körben óhajtja megismerhetni az említett urakat. Vajthai Pekry Péter belehalványult a váratlan híradásba. Önkéntelenül gyors számítást végzett. - Ez esetben holnap déltájt útnak erednünk kell, hogy Pes­ ten időnk legyen magunkat díszbe vágni, miként illendő. Lássuk csak szaporán! Ergo... másod-alispán rajkai Ángyán Albin, tiszti ügyész palánczi Kemény Antal, főjegyző úr Veér, főszámvevő Gő­ zön Kocsárd, és végül Osváth Jóska, az árvák atyja!... Azonnal alarmíroznom kell valamennyiöket, hogy máris sietősen készülődjönek!... Teringettét! - nézett Tama grófra. - Csupán most kez­ di eszem fölfogni, minő királyi kegy ér bennünket! - Rácsapott a rugós csöngőre az íróasztala sarkán. Hogy’ kaptad kezedhez e meghívást, Tama? - Báró Nopcsa, királynénk udvarmestere tegnap reggel várat­ lan keresett fel pesti lakomban... Az asztali csöngettyű hangjára Danka komornyik, a bőrbajszú háznagy nyitott he a bibliotékba. - Parancsol...? - Ébresszen föl öt embert. Ide jőjenek rapportra. Itt kapják a parancsot, kikhez kell üzenettel menniök. Talpon volt már István püspök is. - Kocsim álljon elő - szólt még a komornyik után. Pufók képé­ re kiült a megilletődöttség. - Valóban példátlan kegy éri a várme­ gye tisztikarát. A világ legszebb királynéjának elébe járulhattok, urak. Nehány lépésnyire fogtok hódolhatni Ő felsége előtt! Jósá­ gos szép szemeit reátok fogja emelni... - Fohászkodj értünk, püspök atyánk - ingatta fejét az alispán. - Mert még ebben a percben nem tudom mire vélni kegyét a ki­ rályné Ő fölségének. Mi okon kíván bennünket ilyennyire hirtelenül láthatni...? Fertályóra se telt bele, és öt szolga szaladt szét szerte a város­ ba, tudatni a főispán hírét az urakkal, egyszersmind azt is, hogy reggel hétre jelenjenek meg a vármegyeházán, hol majd tájékoz­ hatják a további teendőkről magukat. Bellincs este Forintos jegyzővel kissé beszeszelt, s kora reggel nehezére esett fölkelni a türjei vendégfogadó nyikorgós ágyából. 384

Szilvási Lajos

De azért fölkászálódott mégis, ásítozván megmosdózott, s hoz­ zálátott öltözködni. Ezüstgombos dolmánya alá övezte a pisztoly tokját, s a nyeregkápából ide bökte az egyik töltött mordályt. Früstök után fizetett Politzer Salamonnak, fölnyergelte a két hátast, vállára hajította a puskáját, s nekivágott a Vincze-majorba vivő zúzottköves útnak. Ugyan nyeregben ülve térek-e vissza, avagy majd hoznak? - fordult meg fejében a kérdés. Nem akart törődni szorongásával. Kint a mezőben asszonyok kapáltak szerte a földeken. Szeke­ rek jöttek vele szemben az országúton, s a parasztok, kik az ökrök előtt lépkedtek, megsüvegelték. Visszaköszönt nekik, olykor meg­ emelte a kalpagját is. Még mindég retirálhatok - gondolta. - Senki se tudná meg, hogy merre lecengöltem. Nem kéne magam restelleni senki előtt, hisz’ Tegzén senki se kérné számon rajtam, hol kószáltam, mily szándokkal, s ott, hol voltam, dolgaim elvégeztem-e. Még húzhat­ nák egyet a kantárszáron, s megfordulván visszaköthetném Türjén a zsidó vendégfogadós istállójába e két lovat, aztán áthívhat­ nám az iszákos jegyzőt, s elmúlathatnám az időt vele, csáfordi barackpálinkát kortyolgatva napáldozatig. S holnap hajnalban, miután magamat kialudtam, elindulnák s kényelmetesen hazaté­ rülnék Tegzére. Az ördögnek tartoztam e türjei úttal, vonogatnám vállaimat... Ám miközben e csábító lehetéssel játszódott el gondolatá­ ban, az országúttól jobbra, nem is nagy távolban, meglátta a Vincze-majorba vivő szép nyárfasort, mely a törtköves útról vezetett el a gazdaságig. A majorból takaros zsellérházak fehérlettek, s ve­ lők átellenben, virágzó gyümölcsfák közt, egy kert közepén zsin­ delytetejű, magasabb épület, nyilván az intéző-lak állott. Tovalen­ gő füstfoszlányok árulkodtak róla, hogy a pitvaros konyhákban ebédet főznek a zsellérfeleségek, már akik otthon vannak... Bellincs, a duplacsapás dűlőútra befordulván, jobb lábát át­ hajította heréltje farán, s a nyeregből földre szökött. Mit csinál­ jon? Itt az utolsó alkalom, fölhagyni e baljós vállalatával. Hátha a zsellér, ki a télben kapcabetyárokat ejtett el, minap meg gyújtogatót fogott, nem is egyazonos személy a kísértettel, a bojnyik Jegenyével!... Ostobaság. Bármennyire is sajnálatos, de a két sze­ mély - nincs mentség! - egyazon ember. S Bellincs Gáspár pan­ dúrhadnagynak megkötöznie kell a szerencsétlent! A kísértet

385

Száron fogta a két lovat. Karjára akasztotta a puskáját. Kölletlen lépkedvén közelített Vincze-major kapujához. A térés majorudvarban, beljebb, hol égett falú, hosszú épület állott, egy nekigyűrkőzött fiatal férfi gerendát faragott. Kezében szinte vidáman, hozzáértőn járt a szekerce. Körötte néhány ap­ rócska puzsér tátotta a száját. Az istállóforma, megégett épületen túl zsupfödeles, bekerített nyári baromszállásban jóllakott tehenek kérődztek. Meghajlott öregember támasztotta pipázván a karám sarokoszlopát. Süttette aszott testét a délelőtti verőfényben. Bellincs a kitárt kapun bevezette a két lovat. Az intéző-hajlék faragott kerítéséhez kötötte a hátasokat, majd - bal karján a kurtacsövű puskával - benyitotta a kertajtót, s a ház tornáca felé irá­ nyozta a lépteit. Körötte a kertben, mint megannyi menyasszonyi bokréta, cseresnyefák s meggyfák virágoztak, de hullajtották is már a virágok szirmait. Az intéző-lak tornácán nem látott senkit. A konyha ajtaja nyit­ va volt. Beköszönt: -Adj’ Isten... S mert odabentről sem szólt senki, letopogta a port két csiz­ májáról, s beljebb lépett. A csinos konyhába épp ekkor fordult ki az éléskamrából, zsomborral a hóna alatt, egy szemrevaló fiatal lány. Bellincs leemelte a kalpagját. Barátságos, nevetős szemmel nézett az ifjú női személyre. - Az intéző urat keresem. - Már pitymallatkor talpon volt - nyitotta kerekre a lány a búzavirág szemeit. - Lepihent... - Hát akkor várok az úrra. Idővel majdcsak fölkel. - Nem aludtam - mordult háta mögött Kóp tiszttartó. - Mit akar tőlem az úr? Bellincs lomhán fordult oda. Végigmérte tetőtől-talpig a kecs­ keszakállas, kaszvány férfit. - Adj’ Isten. Kegyelmeddel válthatnák pár szót. Kettesbe. - Eredj ki, Ilus - vágott a szemével az álmos intéző a leány fele. - Jobb is, hogyha kint szitálod a lisztet. Bellincs Gáspár megvárta, csukódjon az ajtó. - Megkínálna-e székkel? 386

Szilvási Lajos

- Válasszon közülök - vont vállat a tiszttartó. - Négy is van. A pandúrhadnagy az asztalhoz lépett. Robusztus teste alatt nyikordult egyet a támlátlan szék. - Üljön le kegyelmed is - döccentette a lábához puskáját. - Ide, szembe velem. Kóp rőkönyödötten bámult rá. - Ki légyen az úr? - de azért odazökkent a hokedlira, szemközt a hegyesre kifent bajszú idegennel. - Hadd halljam mit óhajt! - Hogy ki vagyok, mindjárt megtudja. Elébb azonban... nemde van egy zsellérje kegyelmednek, ki tavaly szegődött Vincze-majorba - vizsgálgatta vércse-tekintetével az intéző ábrázatját. Igaz-e? - Tavaly... szegődtek ketten is. - Fiatal, jóképű legény - tagolta a szót, látszatra szórakozottan a tegzei csendbiztos. - Móresra tanított itten a télben valahány kujtorgó kapcabetyárt. Nemrég pedig, úgy hallám, fölvette nyo­ mát egy gyújtogatónak. A tiszttartó szeme elszűkült. - Mit akar Túli Andrástól? Hát Túli András néven rejti magát - gondolta a pandúrhad­ nagy. - Nyilván erre a névre kiállított utazó levélre tett szert. - Beszédem van vele. Végighallgathatja kegyelmed. Kóp Antal kölletlen vakkantott ki a búzavirágszemű lányká­ nak. - Szaladj ki a szérűre, Ilus, mondjad Túli Andrásnak, hogy nyomban álljon elémbe. Siess! - Majd ingerülten szembefordult túlontúl magabízó látogatójával. - Halljam, ki az úr! Bellincs meghajtotta magát ültében. - A tegzei csendbiztos vagyok. - Komótosan fölvette a lábától a kurtacsövű karabélyt, s a viaszkos vászonnal letakart asztalra he­ lyezte. - Horka megyében, a tegzei járásban szolgálom a törvényt. Kóp Antal fáradt ábrázatja fakóvá lön. - S mit akar az én zselléremtől, komiszáros uram? - Legitten megláthatja az intéző úr - igazított egyet a rézvere­ tes lőszerszámon Bellincs. - Baj nélkül elviszem innen. A tiszttartó a kecskeszakálla hegyébe kapott. - Én abban, hogy rabul ejtse, az úrnak nem segédkezek! - Föl­ pattant. - Még avval se, hogy itt maradván végignézzem... A kísértet

387

- Nem köll semmit végignézni az úrnak - rántott egyet a vál­ lán Bellincs - Akár kimehet. Hogy tanú is legyen, nem fórsrift. Eredjen csak... Kóp ráképedt a kopó pörölyöklére az asztal lapján. Aztán sarkon fordult, s tétován beoldalgott a baloldali ajtón, mely - leg­ alábbis a pandúr így gondolta - az intéző-lak ebédlőjébe nyílott. A konyhaablakon át éles sugarakkal vert be a nap. Bellincs tohonyán fölemelte farát a hokedliről. Kitekintett. A kerten át, a virágba borult gyümölcsös fák közt követte a karcsú lányt, az Ilust, közelítette az intéző-hajlékot a kísértet. A pandúrhadnagy szaporábban kezdett lélekzeni. Őzbőr- vagy szarvasbőr-flekkes gazdász ujjasban, napbarnítottan lépkedett a legény. Szakállas, tiszta tekintetű ábrázatját ne­ kifordította az égi magasságoknak, mikéntha alítaná, hogy nem fog látni napot többé... avagy, ha esetleg föl nem akasztja a hóhér, végtelen éveken át börtön fonnyasztójában fog senyvedni, ma­ gános zárkában, hova csak különösképpen veszedelmes rabokat kárhoztat a törvény... Visszaállt a viaszkos vászonnal letakart asztalhoz, szembe az ajtóval. Már a kőgrádicsokon csikorogtak a léptek. Illendőn, halkan kopogott a konyhaajtó félfáján a fiú. - Szabad... Benyitott. Iszonyú csönd támadt. Mintha a kertben, szerte a fákon, a ten­ gernyi virág közt hirtelen elhallgattak volna a csízek, a meggyrágók, az aranymálinkók... Összeakadt a tekintetök. Bellincs keze ránehezült a kurtacsövű karabély nyakára. - Kerülj beljebb, te halott lator... te kísértet! Vida Márkus uram, megérkezvén Türjére, Weingartner kanonok ellenkezést nem tűrő utasítására a rendházban aludt. A szűk ven­ dégszoba négy fala közt - szokása szerint - virradattal serkent. Mire rendbe szedte magát, a méltóságos jószágkormányzó is imetten volt: elmondta miséjét is a templomban, s behívta magához az élemedett kasznárt, hogy együtt früstököljenek. - Én magam is kitekintek Vincze-majorba - morfondírozott a tojásos sonka után, míg kávéját kortyolta. - A tűzeset óta nem Szilvási Lajos

vizitáltam Kópnál, csak az ácsot küldtem ki azóta, talán már neki is kezdett a leégett baromistállóra tetőt szerkeszteni. Megnézem... Befogatta a félfödeles hintót. Az agg Nádasdy-huszár - kisurának gidrán csődöre nyergében - a hátralökött födelű fogat mellett ügetett. A rétlegelőn a türjei csorda ácsorgott-fitetett. Csak két kutya, egy puli és egy korcs őrizte a község marháit: a pásztor a fűben könyökölt, tán elbóbiskolt is, mert meg se emelte kalapját a postaúton porzó hintónak. Homokkútnál három parasztember forgatta lapátját. Siető­ sen hányták a leomlasztott fal alól a fövenyt, mit nyilván helybeli házépítéshez készültek furmányozni. Odább, messzibbre, kaszások vontak a rendekből paralellákat az egyházbirtok lóhere-tábláján. Mit tegnap-tegnapelőtt ka­ száltak, a megszikkadt vagy száraz rendeket immár forgatták a favillás asszonyok. Megpillantván a méltóságos jószágkormány­ zó fogatát, a kaszások sorra megálltak a munkában, s kalapjokat megemelve köszöntötték a fehér reverendás, tar koponyájú szer­ zetest. - Irigylem tekegyelmedet - nevetett ki a hintóból Weingartner. - Máig is úgy feszít a nyeregben, mintha a svadrony előtt lovagolna. - Belényilal ám olykor derekamba a fájás, néha meg akko­ rákat szúr is, hogy meglátom fényes nappal a csillagokat. - Vida Márkus közelebb szökkentette a hintóhoz a gidránt. - De azért, hál’ Istennek, megülöm én mindég a lovat. Ha tíz esztendő múlva is így leszen, azt mondom majd akkor, hogy megelégeltem... hogy aztán már csakis ünnepi alkalommal ülök föl... - Hány esztendős tekegyelmed mostanság? - Hetvenhárom s fél, méltóságos uram. De menyecskéknek, ha kacérak hozzám, azt hazudom, hogy nyolcvan... csak keve­ sebbnek látszok. - Nagy kujon tekegyelmed, Vida Márkus. - Ez se igaz már, méltóságos uram. Nem enyelgek rég a fehér­ néppel. - Gondozni ki fogja, ha egyszer... esetlegből... betegség rontja meg? - Azt mondá kisuram, holott sose hoztam ilyesmit szóba... hogy, Vida bácsi, kegyelmedet én, ha húsz évig halódik is, úgy fogom ápoltatni, miképpen embert még sose ápoltak. Mire én azt A kísértet

389

mondtam, hogy bízok hozzá, kisuram, de azér’ csak arra kérem az Istent, úgy legyen, hogy majd eggy este lefekszek, s másnap reggel halva találnak. Elalszok, csöndbe, s még a két kezem is körösztbe teszem... - Segélje az Isten eképpen halni, s engem is, ha majd eljő az idő. - Hát ebbe reménykedek én is, uram, megképzik bennem sok­ szor, mikéntha álom volna, holott csak kívánás. De élőbbén még, bár adja az Isten, hogy megláthassam kisuram leánykáját is, kit Piroska tekintetes asszony fog neki szülni jövőre. - Kegyelmed máris tudja? - Nem tudom én, csak elterveltem. Összenevettek. A kocsis füle hallatára egyikük se akarta szó­ ba hozni megint - noha éjjel, míg el nem aludtak, váltig ezen tör­ ték fejőket mindketten -, mi okon kell Pestre, Deákhoz vinni a hajdani bojnyikot. Mit akarhat tőle Deák? Avagy éppenséggel mit akar vele tenni? Hogy fene fontos célból rendeli színe elé, kissé sem kétes. Mit okoskodott ki a nemzet bölcse, minő fortéllyal akar válhatni javára a számkivetettnek? Mert csak ilyesmi forog­ hat fönn... Porfelleg szállt a fogat, meg Vida Márkus ménje nyomában. Már közelítették a Vincze-majorba vivő rezgőnyárfás bekötőutat. Ez hát a barátságos, kedélyes képű idegen, ki a Börcsök Iluskát értem küldte - szorult el a szíve az intéző-lak konyhájában a né­ hai bojnyiknak. - Bellincs komiszáros! - nézett szembe kövülten a széles mosolyú pandúrral. Mily repeső diadal, mily fékezhetlen öröm szikráz a szilaj szemepárjában! Legalább egy percig szótalan álltak szemközt, Bellincs a vi­ aszkos vászonnal letakart asztalnál, hol karabélyát kézügyben tudhatta, s tán három vagy négy lépésnyire tőle, ahol betoppan­ ván hőkölt meg, a csapdába esett bujdokló. Mért nevezett... minek is?... kísértetnek? - fájdult a fiú fejébe a kérdés. - Itt vagyok, itt ácsorgok előtte, ép-eleven formámba, ahogy tavaly évbe, a jázosi csárdánál... Itt állok előtte, belém pus­ kázhat! Különös könnyebbség sajgott szét a szügyéből, szerte a két karjába, a két lábába, elernyesztő fáradtság, amitől legunnyad a Szilvási Lajos

váll, megereszkedik két térdében meg a két könyökében az inak feszülése... Bevégződött immár ez az ellankasztó bujkálás, ez az elgyöngittő rejtekezés! - Ládd - mondta a pandúr majdhogynem szomorúan - rád lel­ tem. A törvény rabja vagy újfent... - Mért szólított... kísértetnek? - kérdé a fiú. - ’szén látja, hogy élek, látja, egészbe vagyok. - Mért? - húzta ki dolmánya zsebéből a pipáját Bellincs. Hogyha belé nem fujtom a szót az egresi kondásba, Kilinkóba, kísértetjárásodtól volna hangos a vármegye. Mert az a disznó­ pásztor látott vala téged, látott a karácsonyi szentesten, mikor édesapádéknál jártál, lidérc módjára... Elmosolyogta magát a fiú. Tatáros bajsza alól kifehérlett az egészséges két fogsora. Azt a teremtésit! - meredt a legény szájára a pandúrhadnagy. - Tudtam, hogy okvetlen köll lennie még egy perdöntő bizonyittéknak, mely föltétlen megerősitt engem, mármint azt a gyanú­ mat, hogy az eltemetett csontok sose voltak, de nem is lehettek a bojnyik Jegenyének a csontjai! Mennyit törtem már a fejem, de egyre hiábavalóan... s ebben a rossz minutában megláttam, mit elébb csak láttam. Annak a kormos koponyának a fölső állkap­ csából jobboldalra a szemfog meg az első zápjog, elöl meg az egyik metszőfoga is hiányzott. Ennek a pásztornak pedig hibát­ lan a fölső fogsora is. Hát nem bizgetheti már az eszem, hogy lát­ tam ugyan valamit, de eszemmel nem fogtam föl, amit szemem lekapott, akár a fotográfus masinája! Virtigli kopó vagy, Bellincs Gáspár! - Én akartalak ejteni foglyul téged, öcsém - borult el az ábrázatja. - Türelmessen... miként az urak mondják, logikássan gondolkodva kiókumláltam, hogy a zsákra való sok csont, miket elhantoltak a sírkert árkában, nem volt, de nem is lehetett a tiéd. Mert nem lehető, hogy meg ne maradjon a csontokon egy-egy égett húscafat, ín, vagy bőnye! Ám azokon semmit se találtam. Nem számolva a füst szennyével s a korom mocskával, makulát­ lan tiszták voltak a csontjaid... Bár lenne gatyám korcába a forgópisztoly - hallgatta a sebzett melléből a heves dobogást a fiú. - Kettőnk közül melyikünk le­ hetne a gyorsabb? Bellincs komiszáros nyúlna elébb a rézveretes A kísértet

karabélyához, vagy az én kezem kapná ki elébb a revolvert? Csak azon múlna, csupáncsak azon, melyikünk keze kap fürgébben a fegyvéréért... E pillanatban olyat rúgott bordáin a szíve, hogy - érezte - az ábrázatja krétafehér lett. Mit cselekedne a tisztességes pandúr­ hadnaggyal?! Belelőne, megölné... csupán amiatt, hogy a hivata­ los kötelességit teszi? - El vagy fogva, betyár - nyelt egyet Bellincs. Sorsa keserves, életfogytig tartó börtön, lassú sorvadozás leszen, gondolta, s én magam kárhoztatom erre a sorsra!... - Hóna alá szorította a kurtacsövű karabélyt. - Tedd hátra a két kezedet. Bilincset, láncot nem hoztam. Szijjal kötöm össze a két csuklódat. - Nem! - csapódott sarkig a hálószoba ajtaja. Rámájában Kóp tiszttartó állott, rászögezve a pandúrra vadászpuskáját. - Ezt a le­ gényt énnálam az úr - lihegte - nem ejtheti foglyul! Belökődött a konyha ablaka is. - De nem ám! - A félszemű Ángyán Ambrus markából meredt Bellincsre a forgópisztoly. - Flintáját, csövinél fogvást, lerakja legottan. - Helyezze az asztal közepére a puskáját - vijjogta a tiszttartó. - Ne kölljön mondani újra! S miután az asztalon koppant a rézveretes karabély, ráordított a legényre: - Szijjazd hátra kezét! - Eszelős szeme vérben forgott. - Vedd el tőle a szijjat! - Nem köll - pillantott a fiú elébb Ángyán Ambrusra, majd meg a tiszttartóra. Hihetlen! Retten is őt védelmezik... Csihadjon az úr - mondotta igen halkan, hogy nyugtathassa a hirtelenében háborodott embert. - Bellincs komiszáros békibe hágy engem, magam meg csöndbe odább állok... - Hova tud kend elmenekedni? - dadogta Kóp, eszement izgalmában. - Hova? - Hosszú az országút... - figyelte a néhai bojnyik a tiszttartó remegő ujját a vadászfegyver ravaszán. - Hallgasson rám... ne te­ gyen kárt e derék pandúrba! Összetekintett Bellincs Gáspárral, s odalépett mellé. Megfon­ toltan húzta ki tokjából a csendbiztos elöltöltős mordályát. Meg­ nézte, kikoppantotta a pisztolyból a rézgyutacsot, majd vissza­ dugta a tokba a csontberakásos lőszerszámot. 392

Szilvást Lajos

- Hát... evvel már nem fog utánnam lőni kegyelmed. Fölemelte az asztalról a kurtacsövű karabélyt is. Jó fegyver, könnyű - súlyozta a fél tenyerén. Előpiszkálta a kapszlit. Bellincs kikötött paripáján illanok el - gondolta. - Vezetéklovát meg szél­ nek eresztem... - Tiszttartó úr... Ambrus bátyám... Isten áldja kegyelmeteket. Kezében a töltetlen puskával, mozdult volna, de megdermedt. Közelítő lódobogást hallott. Nem is egy ló! Kettő? Három... Pusztázó pandúrportya! - A pisztolyomat! - ragadta ki Ángyán Ambrus markából a revolvert. - Nem nyomnak meg... Félfödeles hintó állott meg a tiszttartó-ház kertkapujánál. Ráismert a fogatra. Weingartner kanonok... De ki eszkortálja a méltóságos kormányzót? Vida bácsi! Barokk palotájuknak parkjában, a hársak alatt ringatta Piroska a két bölcsőt. Nehány lépésnyire tőle szelencevirágok páráztak buja illatot, arrább bazsarózsák s koranyíló mályvák tárták széj­ jel szirmaikat, méhet-dongót csalogatva bibéik hímporára. Lassacskán beesteledik, s ha minden úgy történt, ahogyan pá­ rom tervelte, Budának nyargal öreg kasznárunk és a fiú - gondol­ ta. - Ha semmi se állja el útjokat, reggelre a fővárosban lesznek, s Vida bácsi Deák elé állítja a számkivetett Jegenyét... De miért utazott oly sebbel-lobbal Pekry alispán is a fővá­ rosba? S nem is egymaga ment!... magával vitte három hintón Horka-vármegye választott tisztségviselőit is! És velők együtt for­ dult vissza legottan Pestre a főispán, Forgách Tama gróf is!... Mie­ lőtt indultának, hiábavalóan kérdezgette apjaurát, hogy ugyan miért e sietség, az alispán rejtelmes mosolyától nem lett okosabb. És Béla is hallgat, vállát vonogatja... Szelíden hintáztatta a két bölcsőt, hol az egyiket, hol a mási­ kat. Békén, édesded alusznak a csöpp emberkék. Már hamarost föl is ébredeznek: szopniok kell. Addigra az Eszter mind kivasalja a tiszta pelenkákat... Kihez indult vajthai Pekry Péter, Horka-vár­ megye teljes tisztikarával?! S Danka komornyiknak miért kellett olyannyi idő teltével előaggatnia újra Pekry alispán toliforgós kalpagját, drágaköves kardját, skarlát mentéjét, aranysarkan­ tyús szattyán csizmáját, aranypaszomántos díszdolmányát és az A kísértet

393

aranyzsinóros dísznadrágját?! Ünnepi öltözetében ugyan kinek fog színe elé járulni a többi urakkal? A császárnak? Ferenc Jó­ zsef nem titkon rendeli színe elé, kit látni akar. Mellesleg nincs is Pest-Buda fővárosban a császár... A terasz lépcsőin a Lujza komorna futott le. - Pongor nemzetes úr kíván úrnőmnél tenni látogatást... - Vigyázom a kisdedek álmát - mondta a csillogó szemű szobalánynak. - Ha a nemzetes úr hajlandó ide ülni közénk, örö­ mes ide várom. Már jött is a paphegyi piktor. Lassúdan lépdelt lefelé a terasz­ ról. Keskeny, beesett arcának színe nem is halovány volt, mint legutóbb, midőn a tél felét, együtt a boszorkányasszonnyal, töl­ tötte el itt, a barokk palotában, hanem inkább szürkés árnyolatú, mikéntha fogyatkoznának életerői. - Pongor bácsi! - nyújtotta feléje kezét. - Megijeszt engem! - Ne rémüljön meg tőlem, szép ifiasszony - hajlott a kinyújtott jobbjára a festő. - Most jártam Kronstein doktornál, ki bennem nem födözött föl szervi betegséget. Pszichológ ösztönnel azonban olyasformán gondolkodik állapotomról, hogy magam elhagyván teszek önkáromra. - Mivel rongálja egészségét? - Szerinte talán avval, mit el se tagadhatnék ... hogy nem le­ lem, mi a célja a létnek. Azok kórsága ez, kik másfél évtizedig külhonban hontalan éltek, s itthon se találják életük értelmét. Miképpen jómagam is. Hogy a szőlőhegy tetejében szálegyedül, szűnetlen szemlélődve hagyok tovamúlni napot nap után, s egyetlen lény a kutyám, kihez olykor szólhatok. - Keserű vagy gúnyos volt a mosoly, mely Lincoln-módi szakállának keretében a száján rándult. - Én azonban a paphegyi csöndben, hol csak a csízek és a rigók füttyögnek, elvagyok egyhangúságomban. Kit esetleg szívessen látnák körülöttem, szinte fiamként... nem le­ het ott. Piroska körülpillantott, s kecsesen hajtotta fejét közelebb a nemzetes úrhoz: - Valamily különös fejletre alítok - súgta. - Ferkó bácsi, Deák rendelte magához az árva fiát. Ok nélkül a bölcs Öreg Úr nem ten­ ne ilyet! Nyomós okának lennie kell, ha magához hívni határoz­ ta... Ez órában már Pest fele nyargal kasznárunkkal, Vida Márkus urammal a bujdokló! 394

Szilvási Lajos

- Deákhoz?! - ütött ki fakó pír Pongor Sámuel úr pofacsontjain. - Ezt a csodát csak Müllerné... csak Csépe Bozsó cselekedhette! - Valóban - villantotta kökényszemeit Piroska a piktorra. Megírta nekem, hogy gyógyfű-csöppjeivel sikerült javulást hoz­ nia Ferkó bácsi állapotában, egyszersmind elnyernie szívkóros betegének háláját s jó indulatát is. Levelében nem tudatta velem, mit is fundált ki Deák, de olyasformán érzém ki a szók közül, hogy Ferkó bácsi talán... - Ne mondja tovább! - vágott szavába a festő. - Bízzuk a sors­ ra a fejleteket. - Borúsan-mélán elmosolyogta magát. - Bízzunk a boszorkányasszony áldozatos szívében! Hogyha igaz, mit macs­ kaszemébe tekintvén éreztem nem is egyszer... hogy akár még élete árán is csökönyössen megválthatni akarja a számkivetet­ tet... márpedig ez föltétlen igaz! képes leszen érte akár varázs­ latot is mívelni! - Barátném szándékáért én csak istenhez könyörögni tudok - borzongott Pekry Piroska. - Ön is fohászkodjék... s most hall­ gassunk el! Rácz Eszter kopogott a terasz márványkockáin pillangós papucsában. Ropogósra vasalt patyolatfehér ingvállában, sokhímes pruszlikjában, kisezer ráncú rakott szoknyájában, s egy-ágba fonott dús szőke hajával üdének látszott, ám nefelejcskék szemepárjában s mosolyában, mellyel úrnőjére tekintett, bánatok lap­ pangtak. - Megszoptatnom kéne, tekintetes asszony, a kisdedeket... „Horka-vármegye fringiakardos, díszbe öltözött deputációját a királyi magyar testőrség három tisztje vezette föl Ős-Budavár palotájának piros zsenilia-szőnyeggel beborított főlépcsőjén - jegyzé föl 1868 május hava végén vajthai Pekry Péter alispán (Horka-megyei levéltár, Pekry-hagyaték, 1207/61). - A vármegye tisztikarának élén gróf Forgách Tamás főispán s jómagam haladánk, mögöttünk párban a többi urak lépdeltek a balusztrádos escalier márvány fokain. Fölérve a díszlépcsőn, az elöl menete­ lő testőrtiszt balra kanyarodván vezetett bennünket egy világos zöld selyemmel kárpitozott terembe, melynek közepén a király­ né asszony főudvarmestere, báró Nopcsa Ferencz állott, hozzánk hasonlatosan magyar díszöltözetben, annyi különbséggel, hogy atillája fölött nem födte mente a vállát. A kísértet

395

Báró Nopcsa magát meghajtva köszöntött minket, majd bizonyára észrevehetlen szempillantással - kibocsátotta a testőr­ tiszteket. »Urak - mondá mosolyogva -, Önök mindjárt a királyné Ő fel­ sége előtt fognak hódolni. Hozzák rendbe a díszmagyarjokat!« Megigazgattuk a mentéinket, feszesre húztuk díszdolmá­ nyaink szegélyét, kardkötőinket, s balunkban a toliforgós deli kalpagot. Alighogy végeztünk »czihelődésünkkel«, tárult a fehér, aranyczirádás ajtó, s miként kikelet szellője ha lebben, besuhant a királyné, csupán Ferenczy Ida kisasszony kíséretében. Miraculum ő, e királyi hölgy! Magas és karcsú, elképzelhetlen vékony derekú, de arányos alak, finom görög orral, festetlen is élénk-piros ajkakkal, kissé szomorú pillantású őzbarna szemek­ kel, s ámulatba ejtő dús hajkoronával, mely világosbarna, utánozhatlan föltornyozva fején, hogy a hattyúnyak törékeny hajlatjában is gyönyörködhessen, ki elnyeri azt a kegyet, hogy közelebbről is láthassa. Mosolyában igéző báj s őszinte szerénység együtt hat­ nak, ahogy együtt hat a szivárványban miriádnyi esőcsöpp és a nap ragyogása. Öltözetéről írnom, hiteles hűséggel, úgyszólván lehetetlen. Valamily világos rózsaszínű, majdhogynem tiszta fehér selyem­ ruhában volt, melyet raffiniert csipkék, habkönnyű fodrok, szá­ mos szembe nem ötlő hímzés tettek hozzá méltóvá. Hangja kellemesen halk, csaknem félénk, ámde épp a reser­ viert, bátortalanul csengő, graciózus tón lehet az, mi megejtő! - Jó urak, Isten hozta kegyelmeteket - mondá, jóformán akzent nélkül. - Látnom Horka-megyének választott tisztségvise­ lőit, öröm számomra. Ferenczy Idához fordult, s a kisasszony sorjában bemutatta személyeinket: - Gróf Forgách főispán... - Koronázásunkkor láttam vala önt - bólintott Tama gróf felé a fölség. - Vajthai Pekry Péter első alispán... - Önnek, nemde, leánya világszép - mondá a királyné. Tudtam, hogy Ferenczy kisasszonytól, netán Deáktól tájékoz­ ta magát. Zavaromban szólaltam: - Takaros kökényszemű és kedves fehérnép, fölség. 396

Szilvási Lajos

hosszabb pillanatig. - Rajkai Ángyán Albin másod-alispán... S miután a vármegye tisztikarát egyenkint bemutatta Feren­ czy kisasszony, a királyné gyönyörű orczájáról a mosoly tovail­ lant. - Köszönöm - biccentett báró Nopcsának s az élénk szemű Ferenczy Idának. - Távozhatnak. S ott maradánk a királynéval, mondhatnám »egymás közt«. Tündéri tekintete végigjárt rajtunk. Igazán Titánia ő - gondol­ tam, eszembe idézvén, hogy a pletyka szerint némely versében Shakespeare ama színjátékáből, mit Arany János magyarított »Szentivánéj-álom« czímmel, magát előszeretettel egyazonosítja Titániával, a tündérek fejedelmének feleségével, ki gyöngéd sze­ relemre szomjú. Jó urak - mondá. - Kövessenek engem - s könnyű-kecses karjával, mit könyökéig csipke-kesztyű borított, a terem sarok­ ablakára mutatván intett: lépjünk a nyomába. - Jőjenek. Ama széles sarok-ablakból Budavár palotájának valamely zárt belső udvarára tekinthettünk le. S ez udvarnak közepén két férfiembert láttunk állani, két alabárdos testőrtiszttel közelökben. S abban a szent minutában a szívem présbe szorult, mikéntha a bordáim sajtolták volna gyermek-ökölnyivé. Mert odalent a legény - az egyik férfiú - lova mellett állván, ugyanazonos volt a betyár Jegenyével, kinek életben létéről a közel-múltban Pongor Samutól hallottam! Egyszerű szürke atillában, zsinóros nadrágban, szironyos csizmában, hajadonfőtt tartá száron a pejt a várpalotának udva­ rán. Mellette a másik hátas lóval vőmuram dévéri öreg kasznárja feszített, szintúgy száron tartva a gidránját. Teljes bizonyosság­ gal tudhattam, hogy a vármegye tisztikarának tagjai is velem együtt ismerték föl a hamvaiból föltámadt bojnyikot, hiszen egytől-egyig látták vala őt a törvényszéknek színe előtt, kerek egy esztendeje. Dermesztő csend volt, mikéntha a lélekzet is elfúlt volna mindegyikünk kebelében. Vártuk, mit fog szólni a fölség. A kísértet

397

Véghetlen időnek tetszett, mire megszólalt, ama lágy hangon, mely orczáink bőrét simogatta, jóllehet egyikünkre se pillantott: az ablaküveg valamely quadrátján át kitekintve, szinte merengve mondá: - Önök halottat vélnek látni, s ez élő holtat önöknek ajándé­ kozni óhajtóm. - Halk suhanással fordult szembe velünk. - Uraim, ne firtassák, hogyan és mi okon vettem vala védelmembe e fátumok űzte legényt. Lehetséges, hogy majdan, idők elteltével, tudo­ másukra fogom hozhatni, miért és mily módon... eladdig azon­ ban azt kívánom mindnyájoktól, jó uraim: vegyék olybá, hogy én őt visszaadom most Horka-megyének, s rábízom sorsát az önök gondjára. Fogadják el, hagyják őt élni, és a jövendőben szó többé sohse essék róla! S e secundumban láthattuk megbabonázóan fejedelminek őt, midőn hattyúnyaka fölséges mozdulatával hátravetette királyi fejét, s utánozhatlan méltósággal mondá: - íme, királynéjoknak kívánsága önökhöz, jó uraim. Mérhetlen csend ereszkede ránk. Örökké tartónak tetszett. - Fölség - emelte esküre jobbját elsőül palánczi Kemény Antal közvádló, s árkolt arczán kiütött a veríték, szívdobogásos lelkesü­ lésétől -, szavam adván megfogadom, hogy holtomiglan némán őrzöm a titkot! - S miután mindenkit megelőzve kiáltott esküt, elégülten pillantott körbe mirajtunk, Horka-vármegye tisztika­ rán, és jobb térdére ereszkedvén megbiztatott valamennyiünket: - Urak! Kövessétek példámat! Megtagadni magát e különleges alkalommal sem volt képes a stréber fiskus - gondoltam, miközben furcsa megindultság fullasztá torkomat. Tekintetem összeakadt a királyné elfelhősült bar­ na szemével. Mennyit küzde miérettünk, szegény magyarjaiért, ez a százszorszép asszony! - pattant egy ér a fejemben. Mennyi kicsiny s hány sorsfordító engedvényt kérlelt-csikart ki a császár­ ból! S mit tőlünk kíván, e titokzatosan hangzó követelvényt ugyan­ úgy Deák Ferkó sugalmazá neki, mint ama többit, melyeket Gyula gróf útján plántált szívébe a bölcs Öreg Úr! Ám ekkor már magam is féltérdre ereszkedvén emeltem es­ küre jobbomat, s a szemem sarkába fölindultságomnak könnyei nedvedzének. 398

Szilvási Lajos

Esküszöm! - mormoltam, meghajtván őszült fejemet. - Soha senki fiának nem hagyom, hogy ártalmára leendjen a fölséges ki­ rályné védenczének, a bojnyik Jegenyének! S Horka-vármegye választott tisztségviselői, szemökben a hű­ ség s hódolat édes könnyeivel, térdökre ereszkedvén fogadák meg a fölszentelt fölségnek, magyarok királynéjának, hogy a bojnyikról soha többé szó nem esik!" Honunk olyan ország, hol királynénk halk szavú kívánsága pa­ rancs, mely írott s íratlan törvényeken fölül áll - tűnődött Pongor Sámuel úr, miután elhagyta Pekry alispán vármegyeházai kancelláriáját. - Helyesen sejtettem hát... Deák elméje foganta az eszmét, melynek fejlete - bátran merem állíthatni! - anekdo­ tába kívánkoznék, de anekdota nem leszen belőle talán sosem. Mert hallgat a nemzet bölcse, s Horka-vármegye tisztikarának tagjai szintúgy hallgatagon fogják hordozni holtukiglan szívük valamely rekeszében e titkok titkát. S rajtok kívül ugyan ki be­ szélhetné el az Ős-Budavár palotájában történteket?! Én is négyszemközt hallgattam végig vajthai Pekry Pétertől e terhetlen históriát, miután - hazatérvén - első dolga volt érettem üzenni, legott idehívni magához, megkérdendő, tartom-e még magamat végrendeletemhez, melyben a pásztorfi legényre reátestáltam mindenemet, s van-e szándékomban venni magamhoz a holtából föltámasztott Jegenyét. Szavam adnom kellett s esküt tennem a szent feszületre, hogy arról, mit tudtomra hozott - a királynénál elhangzottakról - ugyanúgy hallgatni fogok, mint ők, a nemes vármegye választott tisztségviselői. Megfogadám, hogy örökkön néma leszek, s repeső szívem vergődését leplezve kimondtam: erős szándékom a végzetverte betyárt szőlőhegyi hajlékomba fo­ gadni, s majd ha az Eszternek szoptatnia nem kell többé Pekry Piroska kicsinyke fiát, természetesen helye lészen a házamban neki is, meg a legkisebb Jegenyének is. Immár nem fogok ismét egyedülségben szenvedni, midőn a halál majd új fent hálóágyam­ nak közelébe oson... Eközben Dévér uraságának öreg kasznárja és a fiú - miután a barokk palotában az Esztert s Jánoskáját megvizitálták - végig­ lovagolt Uporvár főutcáján.

A kísértet

Délre járt az idő, s a Griff szála előtt, hova éppen szállingózni kezdtek a vármegyeházáról a megszomjult hivatalnokok, megáll­ tak a két hátassal. - Megiszunk egy stucni hideg sert mondta az obsitos. - Ide kösd lovadat. S az ódon fogadó oldalsó korlátjára csavarták a csinos gidrán, meg a Sára csikó kantárszárját. - Gyér’ utánnam - hunyorított Vida Márkus. - Próbát tenni fogunk. Bekövetkeztek a Griff e legant serivójába. - Amott - mutatta az agg Nádasdy-huszár - épp van szabad asztal. Odazökkentek. A szála déli közönsége - megannyi vármegyeházai kancellista - ügyet se vetett eleinte a szürke atillás ifjabbik s a huszárdolmányos idősb emberre. Midőn azonban a kellner a két stucni aranyló sert odatette a délceg aggastyán s a kurtaszakállú ifjú elé a piroskockás abroszra, Ágass Máté címzetes esküdt, az alispán kedvenc kancellistája, merő esetlegből odanézett rátok. - Sapristi! - meredt a legényre. - Ha nem tudnám, hogy eltemeték - suttogta társainak bíz’ Isten azt hinném, hogy a bojnyik Jegenyét látom! Nézzétek csak... Arrafelé fordult a többi kancellista is. - Eszetlen képzet - kacagott föl halkan egyikük, kinek állán kardvágás hege látszott. - Épp legjobbkor jő a tiszti ügyész úr - pattant talpra, paláczi Kemény Antal közeledtét látván. - An­ tal bátyám! - fogta a közvádlót karon. - Kukkants oda... - intett jobbra a forracsos áliával. - Csakugyan megtévesztő a hasonló­ ság - hadarta fülébe halkan a vármegye tiszti ügyészének - ama kurtaszakállú alak s a tavaly tűzvészben halt... ejh, hogy’ hítták a betyárt? A köpcös közvádló csupán szeme sarkából sandított jobbra, a szélső asztalhoz, hol a mondott embert látnia kellett - egysze­ riben bele is sáppadt -, s dühösen mordult a sebhelyes arcú izgá­ gára: - Édes öcsém, eszeden vagy-e?... Azt a személyt, kit említél, én éppen elégszer láttam vala ahhoz, hogy akárhol-akármikor is tévedhetlen ráösmerjek, hahogy éppen kell! De nem kell, mert e személyt, ki amott ül, még sose láttam. Tiszta szerencse, hogy 400

Szilvási Lajos

óvatosan csöndesre fogtad a hangod! Jóravaló utasembert inzultálni... - dohogta. - Kellner! Hozza utánam az étterembe a sert! Vida bácsi közömbös képet vágott, s közelebb könyökölt a fiú­ hoz: - Hallottad? - mozdult a szemöldje. - Ki van próbálva a vár­ megye szótartása. Nem ösmer téged senki. Hogyha a tiszti ügyész azt mondja, nem látott sose tégedet, nyugtod leszen. Napáldozat órájában a hőkönyi pusztán rányargaltak a pásztortűzre. - Édesapám! Akarja-e, hogy kendet szolgáljam? - Megvan idénre a két bojtárom - mondta a nyájagulyás. Hazaútján ide fordult délbe a Pongor nemzetes úr. Odavár téged a paphegyi házába, hogy ótalmára lehess. - Hát édesapám... jobban van-e? - Újabban... mit mondjak? Meglehetőssen. Az orvosság, a Csépe Bozsó utasittása szerinti, jó a szívemnek. - Édesanyám...? - Imádkozik éretted. Igaz, hogy öcsédér’ is, mert az meg éjtszaka folyvást hánykódik, s reggelre tetőtül-talpig prántyás. Rossz álmába gyakorta neked kiabál. - Kend neki most már megmondhatja, karácsony szentestjin se sírjábul hazajáró lelket látott... Bellincs komiszáros járt-e édes­ apámnál? - Járt. Megemlítette, hogy Vida Márkus uram vitt Pestre ma­ gával téged. Csakugyan? - Megfordultam vele Pesten is, édesapám. - Csak annyit szólj... hagy-e élni a vármegye? - Enged. Urak dolgába ne üssük az orrunk. - Színigaz, gyerekem. Szegény ember dolgát boldog Isten bírja. - Tovább indulnánk, édesapám. - Eriggyetek. Isten áldjon. Tekegyelmedet is, Vida Márkus uram. Késő este kaptattak föl a paphegyi házhoz. Paroláztak Pongor nemzetes úrral. - Itt vagy hát elvégre... fiam! Majd percekig álltak szótlan a paphegyi ház lépcsőin, a csil­ lagos ég alatt. A kísértet

401

- Vacsoráljunk... A terített tölgyasztal közepén koperta hevert a boros butélia mellett. A fiú szeme rátévedt a borítékra. President Washington képét látta a stamp-en. - A doktor küldte, ki téged meggyógyított - mondta a fes­ tő. - Azt tudatja velem, hogy a Miss... Miss Jessica nem feledé el a jackman-1. Jessica... fellegszürke szemű szerelmetesem - nyelt egyet a néhai bojnyik. Látlak-e, megláthatlak-e még? Ha csak egyszer... *

¿¿>zótár a regény idegen kifejezéseinek magyarázatára*

A rövidítések: a. m. = annyi mint, ang = angol, fr = francia, gör = görög, lat = latin, ném = német, ol = olasz, rég = régies, nép = nyelvjárási kifeje­ zés (javarészt Zala és Somogy megyei szavak, szólások, kifejezések).

(Ám ez már más történet. Talán ad az Isten erőt majd ahhoz is, hogy elmondhassam.) A, A

Budapest, 1986-90.

ab ovo (lat) eleve abriktol (ném, rég) nevel, fegyelmez, idomít Absatz (ném) bekezdés a.c - anni currentis (lat) folyó év aktor - actor (lat, rég) színész ambitio (lat) becsvágy, ambíció amphibion (gör) kétéltű á propos (fr) erről jut eszembe árendás (lat, rég) haszonbéres atelier (fr) műterem Ausgleich (ném) kiegyenlítés, kiegyezés B bakszarv (müv) hosszú pánt, szét­ ágazó cikornyákkal, kapukon, ajtókon Backenbart (ném) pofaszakáll, pakompart Beamter (ném) hivatalnok bonorum director (lat, rég) jószág­ kormányzó, -igazgató bonum (lat, rég) birtok, jószág borza (nép) porhanyós

böllenkedik (nép) ingerkedik, ingerel bömhéc (nép) hasas Brückenpfeiler (ném) hídpillér bugyberek (nép) a Zala völgye bugyoga (nép) korsó Blirger, Bürgertum (ném) polgár, polgárság Bürstenkorrektur (ném) kefelevonat, korrektúra

c,cs cemende (nép) kurva charm of fascination (ang) csáberő conjuria (lat, rég) összeesküvés consequenter (lat) következetesen conventiculum (lat) összejövetel, gyűlés, konventikulum copf stílus (ném, lat) a barokk kései korszakának nyugodtabb stílusa credo quia verum (lat) hiszem, mert igaz crêpe de Chine (fr) enyhén rücskös finom kelme, krepdesin csömbölös (nép) csomós csősze (nép) pösze, selypes csutri (nép) kicsiny, helyes

* A Jegenyék” előző két kötetének („A bojnyik” és „A jackman”) szótárában sze­ replő szavakat jórészt nem vettük föl e szójegyzékbe.

402

Szilvási Lajos

A kísértet

403

D daróc (nép) durva szövet dér kaiser- und königliche Maiestát (ném) császári és királyi felség detail (fr) részlet(kérdés) Deus sit tecum (lat) Isten legyen veled dombéroz (nép) zajong, lármáz domestica (lat, rég) háziadó domestica aerarium (lat, rég) a vár­ megye házi pénztára dominium (lat, rég) birtok, uradalom dorozmás (nép) érdes döhér (nép) kövér, testes, elhízott dürfen w ir doch hoffen? (ném) remél­ hetünk hát? E, £ ecce! (lat) íme! egzekutor - executor (lat, rég) végre­ hajtó ehrenfest (ném) tiszteletre méltó, megbecsült eígentlich (ném) tulajdonképpen, voltaképpen elkonfiskál (lat, rég) elkoboz, elvesz enigmatikus (gör, lat, rég) rejtélyes, talányos entschlo&en (ném) határozotton) escalier (fr) lépcső, díszlépcső Etiam intimum nexum habuit cum Francisco Deák et barone Nicolao Wesselényi? (lat) Tehát közeli kap­ csolatban volt Deák Ferenccel és báró Wesselényi Miklóssal? exoffó - ex offo (lat) hivatalból experimentum (lat) kísérlet extrém us (lat, rég) különleges, szél­ sőséges, extrém F falsifikált (lat, rég) hamis, hamisított favágittó (nép) tűzifa aprítására szol­ gáló hely az udvarban fluidum (lat) kisugárzás forracs (nép) forradás, heg forrpont (ném, rég) előfogat, váltó­ fogat

404

Szilvási Lajos

fórsfrift (ném, rég) előírás fökény (nép) var, forradás Freiherr (ném) báró frizőr (fr) fodrász fumigál (lat, rég) lenéz, megvet, fitymál fundál (lat, rég) alapít fundus (lat, rég) telek, birtok furcifer (lat) akasztófavirág, akasz­ tófára való furiózus (lat, rég) őrjöngő, dühöngő furtim (lat, rég) alattomban, loppal

gabajcsos (nép) kusza Geldwechsel (ném) pénzváltó gemütliches Spießbürgertum (ném) kedélyes nyárspolgárság gerálja (lat, rég) viseli magát gidrán (arab) angol-arabs keverékló (mezőhegyesi tenyésztés) gimpli (ném, rég) ügyefogyott, egy­ ügyű, beugratható balek glancol (ném, rég) fényesít Gleich komm’ ich! (ném) Máris jövök! globetrotter (ang) világjáró, -utazó good heavens! (ang) te jó ég! gottlob! (ném) hál’ Isten! graciózus tón (lat, rég) kedves, nyájas hang (tónus) Gräfin (ném) grófnő

imetten (nép) ébren immigrant (ang) betelepülő, be­ vándorló impurum (lat) piszkozat, fogal­ mazvány in facto (lat) tényleg, valóban infámis (lat, rég) kegyeletsértő, gya­ lázatos in fine (lat) végül is, voltaképpen in Irrenhäusern (ném) az elmegyógy­ intézetekben inkommodálni (lat, rég) zavarni, alkalmatlankodni In körperlichen Liebe etwaß Widerliches sieht (ném) a testi sze­ relemben valami visszataszítót lát in nuce (lat) dió-, mogyoróhéjban in praxi et in praesentia eius (lat) gyakorlatban s az ő jelenlétében instinktívus (lat, rég) jó ösztönű, ösztönös interes (lat, rég) kamat Internierung (ném) internálás ironisch (ném) gunyoros(an), ironi­ kusan) in totó (lat) egészében intra muros (lat) a falakon belül = belülről invalidus (lat) rokkant jawohl (ném) igenis

H

K

Heiliger Geist (ném) Szentlélek he was sharp featured (ang) markáns volt hipotéka (gör, rég) jelzálog, betáblázás hoch elegant (ném, rég) igen elegáns humillime (lat) alázatosan Husaren! Vorwärts! (ném) Huszárok! Előre! hülzni (ném, rég) hüvely Ich bin schon hier, liebes Kind. Von nun ich werde mich um Sie küm­ mern! (ném) Itt vagyok, kedves gyermekem. Mostantól én fogok önnel törődni!

kajtor (nép) falánk, mohó kalefaktor (lat, rég) fűtő, de besúgó (!) is keen-eyed (ang) szúrós szemű, átható tekintetű kellner (ném) pincér klauzura (lat, rég) a kolostornak a külvilágtól szigorúan elzárt része Kohlenmarkt (ném) Szénpiac (a múlt században a mai budapesti Deák tér) kólika (gör, rég) bélgörcs, hasgörcs kolorit (ol) színvilág konsternálódik (lat, rég) zavarba jön konyik (nép) orgazda

G

kotéria (fr, rég) összeesküvés ködle (nép) ködös kruciátus (lat, rég) bitóra (keresztre) való kummasz (nép) alattomos, sunyi L lady’s maid (ang) szobaleány, komorna Landschaft (ném) táj, vidék Landwehr (ném) honi szolgálatra való katonaság (honvédség) legibus (lat) törvényszerűen lejb (ném, rég) személyes, személye melletti lovers’ tryst (ang) légyott, találka M madárlép (rég) fagyöngy madeira (spanyol) áttört mintázatú kelme mándli (ném, rég) rövid posztókabát maturált (lat, rég) érettségizett megcsomorodik (nép) megaszalódik mehrlagige Feuchtigkeitsschutz (ném) többrétegű szigetelés mein Neffe (ném) unokaöcsém midwife (ang) bába, szülésznő miraculum (lat) csoda, csodálatos jelenség more maiorum (lat) ősi (hazai) szo­ kás szerint N nach Ost von Leitha (ném) a Lajtától keletre Nemesis (gör) a büntető igazságosság istennője, a végzet nervus (lat) ideg Niedersachsen (ném) Alsó-Szászország nihil ad me attinet (lat) semmi közöm hozzá nihil est tam perfectum, quod non habeat defectum (lat) semmi sem oly tökéletes, hogy valami hiba ne lenne benne

A kísértet

nobilitál (lat, rég) nemesi rangra emel Now of all times! (ang) Épp most! nótárius (lat, rég) jegyző O olajkár(os) (rég) vándorkereskedő ordré (ném, rég) parancs, utasítás P paniperda (lat, rég) kenyérpusztító paralella (lat, rég) párhuzamos vonal) passzionátus (lat, rég) szenvedélyes pedantéria (ol, rég) kínos, szőrszálha­ sogató pontosság, rendszeresség pelerin (fr, rég) körgallér, malaclopó, felleghajtó perceptor (lat, rég) adószedő per se (lat) magától értetődően per sundam-bundam (lat, rég) titok­ ban, alattomban perváta (lat, rég) árnyékszék, illem­ hely pincetok (rég) palackok tárolására alkalmas rekeszes láda plein air (fr) nyílt levegő (festészeti irányzat) polár (rég) sarki, poláris possessio (lat) birtok possibilis (lat) lehetséges prántyás (nép) nedves, lucskos praxi (rég) mezőgazdász-gyakornok praktisch (ném) gyakorlati(as), prak­ tikus prediális (lat, rég) egyházi nemes (nemességét a püspök adomá­ nyozta) prenumerál (lat, rég) előfizet prepotens (lat) pökhendi primogenitus (lat) elsőszülött princípium (lat) elv processzus (lat) folyamat progrediál (lat, rég) előrehalad, súlyosbodik proportionalis (lat) arányos, pro­ porcionális pruszlik (nép, rég) mellényke

406

Szilvást Lajos

pudvás (nép) korhadt Putzfrau (ném) takarítónő puzsér (nép) gyerek

R radó (nép) komisz, rossz raffiniert (ném) különlegesen finom, rafinált ragamuftin (ang) semmirekellő rapsic = raubschützer (ném) vadorzó rastog (nép) recseg reserviert (ném) tartózkodó, rezervált resolvál (lat, rég) határoz respekt(us) (lat, ném, rég) tekintély revoltáló (lat, rég) lázongó rostrum (lat) szószék (hajóorr) rosztopcsin (szláv, rég) durva rozspálinka rödös (nép) durva, recés, barázdált ruina (lat) rom rukkol (ném, rég) vonul rura paterna (lat) az ősi birtok

s,sz salvietta (ol) asztalkendő, szalvéta Sapperlott! (ném, rég) A teringettét! schroff, aber aufrichtig (ném) rideg, de egyenes Séd pro aris focisque populi Werböczyani (lat) De Werbőczy népének oltáraiért és tűzhelyeiért... septemvir (lat, rég) hétszemélynök (itt: héttagú tanács tagja) Servus humillimus, domine spectabilis! (lat) Alázatos szolgád, tekintetes uram! si fractus illabatur orbis (lat) ha a világ romba dől is (Horatius) soltész (ném, rég) erdész söpögés (nép) sunyi, suttogó beszéd spektábilis (lat, rég) tekintetes spekulántosság (lat, rég) okoskodás spendíroz (ném, rég) rászán (pénzt) spionyéroz (nép) kémkedik srágla (nép) saroglya stallum (rég) hivatal, állás stikköl - stikkel (ném, nép) hímez

Stockfisch (ném) bamba ficsúr strigulázni (lat, rég) róni, rovást húzni stucni (ném, rég) söröspohár (fordí­ tott kúp alakú) stuccolt (ném, rég) nyírott studéroz - studiroz (lat, ném, rég) töpreng, elmélkedik sturmol (ném, rég) rohamoz sub rosa (lat) titkon successor (lat) örökös szantálfa-odőr (arab-fr) szantálfaillat szarfacsari (nép) fukar, fösvény, zsugori szelencevirág (nép) orgona szoldateszka (ol) katonaság, erősza­ kos katonai szellem szolemnis •>solemnis (lat) ünnepé­ lyes szőcsény (nép) szemölcs, bibircsók, lencse az arcon

traktátus (lat, rég) értekezés transactio (lat) ügylet, tranzakció Tratscherei (ném) pletykabeszéd triviális (lat) közönséges

U,Ü unglaublich und unbegreiflich hihetetlen és felfoghatatlan unilaterale (lat) egyoldalúan üstöllést (nép) tüstént

(ném)

V, W vászonkancsó (nép) mázatlan cserépkancsó Verflucht! (ném) szitokszó (átkozott) vigilál (lat, rég) virraszt wench (ang) szajha West (ang) nyugat Wiener Gasse (ném) Bécsi-utca

T

z, zs

tam burica =* tambura (szerb) tojásdad alakú pengetős hangszer tarjagos (nép) szederjes thanks to be God (ang) hála Istennek tintúra = tinctura (lat) folyékony kenet to begin with the beginning (ang) az elején kezdeni topor (nép) szekerce trafikál (ol, rég) mesterkedik, ravaszkodik

zaufol (ném, rég) vedel Zimmerzins (ném) lakbér, szobabér zuzorkás (nép) darás, darabos, durva állagú zsenília (fr) bársonyszerű szőnyeg­ anyag zsidózsák (nép) vékony szövésű, rendszerint lenzsák zsombolyos (nép) lucskos, tocsogós zsurmó (nép) zömök, testes (gyerek)

A kísértet

407

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben, a nyomda alapításának 129. esztendejében, 2011 -ben Felelős vezető: Fazekas Péter vezérigazgató Telefon: 66/887-400 http://www.gyomaikner.hu E-mail: [email protected]