Grendel Lajos
A tények mágiája
Grendel Lajos
A tények mágiája Mészöly Miklós időskori prózája
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] Borító: Rimanóczy Andrea
Bevezető Mészöly Miklós prózáival még személyes megismerkedésünk előtt, 1969 nyarán találkoztam először, amikor egy kis visegrádi könyvesboltban megvásároltam a Jelentés öt egérről című novelláskötetet. Több mint harminc évvel később elmondhatom talán, hogy ez a találkozás hosszú időre meghatározta írói gondolkodásomat és irodalmi ízlésvilágomat. Nem kis részben ez az évtizedeken átnyúló intenzív irodalmi élmény motivált ennek a kis dolgozatnak a megírására is. Másfelől – e könyv írása közben – nem kevés gondot is okozott. Meg tudok-e birkózni a mészölyi próza iránti elkötelezettségemből eredő esetleges elfogultságaimmal? Vallomásos esszén kívül belekontárkodhat-e egy író pályatársa műveinek értékelésébe, minősítésébe, nem teszi-e jobban, ha ezt a terepet mindenestül átengedi az erre talán illetékesebb irodalomktirikusoknak és irodalomtörténészeknek? Mészöly Miklós írói munkássága a 70-es évek végétől az irodalomtörténészszakma figyelmének középpontjába került. Annak ellenére, hogy az író sosem tartozott a pártállam ideológusainak és irodalomtörténész főpapjainak a kegyeltjei közé, műveiről ettől kezdve számtalan kritika, irodalomtörténeti esszé és tanulmány látott napvilágot, főként folyóiratokban, s amelynek betetőzése Thomka Beáta Mészöly Miklós című kitűnő monográfiájának a megjelenése lett a 90-es évek közepén. A monográfia a Mészöly-életmű egészét veszi szemügyre, benne az írónak az időskori prózáját is, amely ennek a kis könyvnek is a témája. Noha Mészöly Miklós Film utáni prózáinak elég nagy kritikai visszhangja volt, ebbe a visszhangba egyre erőteljesebben belejátszottak azok a szempontok is, amelyek az új prózaíró (Esterházy, Nádas, Hajnóczy stb.) és a velük szinte egy időben színre lépő irodalomtörténész-nemzedék (Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő, Balassa Péter stb.) új kontextust teremtő munkái vetettek föl. Ez a nemzedék joggal tekintette egyik írói-szellemi elődjének Mészöly Miklóst, hiszen az ő írói stratégiája ütötte a legnagyobb rést a konzervatívrealista-anekdotikus magyar epikai hagyományok falán. A Szárnyas lovak kötettel kezdődően azonban az „új” próza és a mészölyi epika útjai látszólag eltávolodtak. Hogy miért, arra éppen a legilletékesebb, Mészöly Miklós adott többször is választ a Szigeti Lászlóval készült maratoni interjúkötetében, a Párbeszédkísérletben. A dolgozatomban idézett Mészöly-szövegek akár az „új” próza egyes törekvéseinek nem is nagyon burkolt bírálataként is értelmezhetők. Mészöly időskori prózáinak egyik karakteres jegye az, hogy bennük, a Film előtti prózáihoz képest, jelentősen megnő a valóságreferencialitás (pannóniai, 5
közép-európai) iránti igény. Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a történelmi, szociológiai, létfilozófiai távlatba helyezett és demitizált fikcionalitás, a közép-európai sorshelyzetek, egyéni és kollektív drámák sűrű atmoszférájú felidézésével valamiféle írói hátraarcot cselekedett volna, visszahátrálást azokhoz az írói beszédmódokhoz, amelyeket korábban olyan hevesen elutasított. Legmaradandóbb kisprózáiban olyan nézőpont- és időtechnikákkal kísérletezett, amelyekkel megalapozható lenne egy új, a (direkten történetmondó vagy anekdotikus) réginél hitelesebb „realista” beszédmód – realizmuson itt a létről való hiteles, antiutópisztikus és antiideologikus beszédet értve. Mészölynek ez a majd két évtizedes kísérletezése nem volt töretlen, és nem mindig járt művészi sikerrel. Kései korszakának prózaköteteiben remekművek és kevésbé sikerültek kerülnek egymás mellé. Dolgozatomban azokra a prózáira igyekeztem összpontosítani, amelyekben, véleményem szerint, a legtovább merészkedett a realista beszédmód művészi újrastrukturálásában, a történetelvűség, az idő- és a nézőponttechnika újfajta, irodalmunkban eddig kipróbálatlan összjátékának a kimunkálásában. Ezért bizonyára lesznek olvasóim, akik hiányolni fognak a dolgozatomban elemzett Mészöly-művek közül olyan írásokat, amelyek reprezentatívak ugyan, de a vizsgálatom szempontjából kevésbé fontosak, s egyes műveket többre, másokat kevesebbre érdemesítenek, mint ennek a dolgozatnak az írója. Mészáros Sándor veti föl a Kalligram 1996-os Mészöly-számában azt a kérdést, hogy az író Film utáni munkássága alakítója-e napjaink, a 20. század vége magyar epikájának. Ez a kis dolgozat arról akarja meggyőzni olvasóit, hogy egyértelműen igen, mert úgy hangolódik rá, kapcsolódik vissza a magyar próza legjobb hagyományaihoz, hogy közben új, nyitott kisprózai formákhoz jut el – vagyis alapjaiban vizsgálja felül, de nem utasítja el ezeket a hagyományokat. Amit a Szárnyas lovakkal, a Lesiklással, a Magyar novellával és még több más, ebből a korszakból származó művével elkezdett, az járható, folytatható út a fiatalabb írónemzedékek számára is.
6
A történet visszahódítása
1 Negyedszázaddal ezelőtt, 1976-ban jelent meg Mészöly Miklós Film című regénye, amely nem annyira fordulópont az író pályáján, mint inkább szintézis és lezárás, a későmodern magyar epikában is domináló történetközpontú elbeszélés végső trónfosztása. Eddig a pontig Mészöly Miklós írói pályája leírható a történetközpontú epika dekonstrukciójának olyan folyamataként is, amelynek főbb állomásai a Magasiskola, Az atléta halála, a Saulus, a Pontos történetek, útközben, a Nyomozás-ciklus kisprózái s végül a legradikálisabban „antiepikus” Alakulások. Olyan fejlődésívként, amelynek megvan a logikája, s amelyben az előbb felsorolt művek, a Filmmel bezárólag, láncszemekként kapcsolódnak össze. Ezek a művek a magyar irodalom ötvenes, hatvanas és hetvenes évekbeli kontextusában kihívóan újszerűek és provokatívak voltak, s a korabeli irodalomkritikusok zöme nem is igen tudott mit kezdeni velük. Mészöly faltörőkos-szerepe, úttörő jelentősége a nyolcvanas években végbement paradigmaváltás tükrében vált nyilvánvalóvá mint ennek a paradigmaváltásnak legjelentősebb magyar irodalmi előkészítője és előzménye. Így látja ezt Kulcsár Szabó Ernő is, aki irodalomtörténetében az Alakulásokat „korszakjelző” szövegnek tartja, s megállapítja: „1975-ös kötetbeli megjelenése óta ez a novella ama fordulat első vitathatatlan jelzésének számít, amely a posztmodernség korát nyitotta meg a magyar epika történetében.”1 Az Alakulások azonban radikális redukcionizmusával meglehetősen magányosan áll Mészöly Miklós életművében. Afféle határcölöp a 20. századi magyar epikában, akárcsak Szentkuthy Miklós negyven évvel korábban keletkezett Prae-je vagy Esterházy Péter tíz évvel későbbi „regénye”, a Bevezetés a szépirodalomba. Irodalomtörténeti jelentőségét ma főként abban látjuk, hogy, akárcsak Szentkuthy vagy Esterházy műve, szakított az úgynevezett valóságtükröző, valóságábrázoló próza konvencióival. Vagyis alternatívát kínált, az önreferenciális szövegirodalom alternatíváját. Az alternatíva kínálta lehetőségeket azután a nyolcvanas és kilencvenes évek fiatal epikusai bőven kiaknázták, s röpke néhány esztendő alatt radikálisan átrajzolták a múlt század végi magyar epika térképét. 7
Paradox módon ennek a paradigmaváltásnak a levezénylésében éppen annak egyik kezdeményezője, Mészöly Miklós vett kevésbé részt, sőt némi idegenkedő távolságtartással szemlélte azt. Hogy fenntartásait milyen meggondolások motiválták, arról ő maga így nyilatkozik Szigeti Lászlónak, némiképp ingerülten, alaposan megnyomva a tollat: „Nem a neoavantgárd onániái, nem is a posztmodern grammatika csavarásai meg a nyelvi játékok idiotizmusig fokozható önimádatai, vagyis nem holmi nyelvi modernizálások érdekelnek, hanem egyes-egyedül az, hogy a nyelv mint hitelesítő elem és nagyhatalom egyetlen mozzanatával se dudvásíthassa el fölérzéseimet.”2 Hogy a nyolcvanas évek paradigmaváltása a magyar epikában, illetve annak interpretációs stratégiáiban mennyire éles és radikális fordulatot jelentett, azt éppen Mészöly Miklósnak az új kánonban elfoglalt helye, mai „helyzete” illusztrálja nagyon pregnánsan. Hiszen ő, a paradigmaváltás egyik kezdeményezője, a fiatal írók mentora és egyik fő hivatkozási alapja, bizonyos mértékig maga is áldozatává vált ennek a fordulatnak. Az új kánonban elfoglalt kényes helyzetét jól látja Mészáros Sándor: „Mészöly nyolcvanas-kilencvenes évekbeli pályája elmozdult, »kisiklott« a neki tulajdonított előd státusából. Kissé sarkítva fogalmazva: amíg az új irodalom értelmezői abban voltak érdekeltek, hogy feltárják e prózafordulathoz vezető utakat, addig Mészöly művészete meghatározó jelentőségű volt számukra, majd a váltás logikájának engedelmeskedve igyekeztek megállítani, »lezárni« e prózavilág alakulástörténetét, és az utódok számára biztosítani a kezdeményező szerepet.”3 Mészáros Sándor kertelés nélkül veti fel azt a kérdést, amely az elmúlt egy-másfél évtized Mészöly-recepciójában ott lappang. Nevezetesen, az író Film utáni munkásságának része van-e a magyar próza paradigmaváltás utáni arculatának alakításában, vagy abba kevésbé, esetleg egyáltalán nem szólt bele, hanem ma ugyanúgy „kívül áll a körön belül”, mint írói pályája első korszakában? Vajon a hajdani kezdeményezőből mára élő klasszikussá lett Mészöly Miklós „időskori” prózája kínál-e, s milyen alternatívát kínál a „nyelvkritikai” vagy „szövegirodalommal” szemben egy olyan pillanatban, amikor ez utóbbi is mintha mára elveszítette volna korábbi lendületét s fölemésztette volna energiáit? Ha Kulcsár Szabó Ernő tézise felől közelítjük meg a problémát („A nyolcvanas évek magyar elbeszélésének élvonaláról biztonsággal elmondható, hogy a szövegszerű alkotásmód konvencióinak érvényesítésével fokozatosan kiteljesíti azt a prózatörténeti jelentőségű paradigmaváltást, amely az epika egyik történeti alakzataként leplezi le a 8
