Bence Lajos: A szlovéniai magyarság 1. Társadalmi-politikai helyzetkép 1.1 Az elszakadás után A Saint Germain-i békepaktum aláírása után a győztesek a Mura és a Rába, valamint a Kerka folyókkal behatárolható 940 négyzetkilométernyi területnek a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz való csatolásával itt sem az etnikai határok meghúzására törekedtek. S mert mind a szlovén, mind pedig a horvát fél igényt tartott a területre, a határmeghúzási huzavona is eltartott még néhány évig. A végleges döntés ez ügyben csak 1924 júliusában született meg, s ezzel eldőlt a határsávban húzódó 28 magyar lakosságú településnek a sorsa is. Kezdetét vette a 75 éve tartó kisebbségi lét, amely – kivéve a II. világháború időszakát – még ma is tart. A magyar kisebbség politikai önszerveződése a lassú, de következetes magyar-üldözési kampány miatt alighogy kezdetét vette, az 1929-ben bevezetett diktatúra miatt teljesen lehetetlenné vált. Határozottan magyar jellegű és a magyar érdekeket képviselő párt a húszas években nem alakult. S bár az évtized végére sikerült a lendvai magyarságnak felvennie a kapcsolatot a vajdasági székhelyű Országos Magyar Párttal, annak beszüntetésével ez a kísérlet is meghiúsult. Időnként – főleg a gyakori választások alkalmával – itt-ott előbb a Független Magyar Párt, majd pedig a Muravidéki Kisgazda Párt – gazdasági érdekeltségű magánbirtokosokkal, illetve vállalkozókkal a háttérben – próbálta felkarolni a kisebbségbe jutott magyarság problémáit, gondjait. A tanárok, illetve a közigazgatásban dolgozó értelmiségiek azonban máról-holnapra munka nélkül maradtak. Helyüket az ország belsejéből érkező, legtöbb esetben büntetésből idehelyezett egyének foglalták el. Lendván csak a II. világháború előestéjén indult el újra egy magyar értelmiségi szervezkedés, amelyet a hatalom emberei hamar lelepleztek, de a bírósági ítélet végrehajtására már nem kerülhetett sor. E két évtizednyi időszak kisebbségpolitikai vonatkozásait vizsgálva elmondhatjuk: a muravidéki magyarság a pártok zűrzavarában nem talált megfelelő partnerre, olyanra, mely maradéktalanul felvállalta volna jogainak képviseletét, így a kisebbség önszerveződése valóban el sem indulhatott.1 1.2. A II. világháború utáni évek A II. világháború után a „kuss-magyar" korszaknak is nevezett hosszabb időszak előzte meg az érdekvédelem kibontakoztatását. A megtizedelés, kitelepítés és teljes jogfosztottság korának befejezése után is csak lassan oldódtak a görcsök, s még hosszú ideig a bizalmatlanság uralta a muravidéki magyarságot. Az oldódás jelei csak az ötvenes évek végén kezdtek mutatkozni, amikor a Horvátországi Magyarok Szövetségének analógiájára a Muravidéken is megalakult a Magyar Közművelődési Bizottság. Ez volt az itteni kisebbségi magyarság első szervezete, mely a központi hatalmak kifejezett ösztönzésére jött létre. Erre főleg a KOMINFORM-mal való Tito-i szakítás után kerülhetett sor, ami az egész délszláv állam belpolitikájának újrafogalmazását tette szükségessé. Az 1950 júniusában Lendván rendezett kisebbségi konferencia záródokumentumaiból kiderült: a bizottságnak a központi hatalmi szervek az általános művelődéspolitikai szerepen kívül komoly politikai funkciót is szántak. Ezen a közgyűlésen egy 11 tagból álló vezető testületet is választottak, amelynek
Vlaj Lajos költő, baloldali kisebbségpolitikus lett az elnöke. A kínálkozó lehetőségeket és a felcsillanó reményeket azonban hamarosan meghiúsították az 1952-es központosítási törekvések, amellyel megszűnt létezni a lendvai járás. A közigazgatás átszervezésével a magyarság többségét felölelő lendvai járás a muraszombatihoz került, itt pedig a magyarság érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyták. Csak az ötvenes évek végén történt újabb kísérlet a közművelődési bizottság újjászervezésére, de ezek a tervek is csak papíron maradtak.2 1.3. Az önszerveződés formái a hatvanas és hetvenes években A több nemzetből és a még több nemzeti kisebbségből összetevődő ország lakossága szempontjából is kiemelt szerepet kell tulajdonítanunk a JKSZ Központi Bizottsága 1959 márciusi ülésének, melyen a kisebbségi kérdés radikális újrafogalmazására tettek kísérletet a központi szervek. Ennek első látható eredményeit az ötvenes évek végén bevezetett kétnyelvű iskolareform jelentette, majd a hatvanas évektől fokozatosan bevezetett kétnyelvű ügykezelésben, a kétnyelvű helység-és intézménytáblák, valamint a jószomszédi viszonyokra való törekvésből kifolyólag a Rédics-Hosszúfalu (Dolga vas) kishatárforgalmi határátkelő megnyitásában nyilvánult meg. Kisebbségpolitikai szempontból nem elhanyagolható az sem, hogy a szocialista szövetségen (a magyarországi Hazafias Népfronthoz hasonló szervezet) belül működő nemzetiségi bizottságok egyetértésével és aktív támogatásával történtek ezek a megmozdulások. Az 1964 utáni közigazgatási átszervezéssel – mely a járások helyett kisebb egységnek számító községek megalapítására adott lehetőséget – a muravidéki magyarság közigazgatásilag újra a muraszombati, illetve a lendvai község „nemzetiségileg vegyesen lakott területéhez" tartozott. Ez utóbbi fogalomkörről – a teljes körű fogalmi tisztázás és a rárakódó politikai salak miatt – csupán annyit érdemes megjegyeznünk, hogy a lendvai és a muraszombati községen a magyar határ mentén végighúzódó, egykor színmagyar, később magyar többségű településeit értjük.3 A hatvanas években a községi politikai szervek által működtetett nemzetiségi bizottságok mintájára köztársasági szinten is megalakult egy hasonló szervezet, melyben a magyar kisebbség mellett a tengermelléki olasz kisebbség képviselői is helyet kaptak. E bizottság munkájának azért kell rendkívüli jelentőséget tulajdonítanunk, mert égisze alatt született a később is példa értékűnek emlegetett, pozitív diszkrimináción alapuló szlovén kisebbségpolitika, melynek fontosabb alapelvei a máig is példa értékű, kisebbségi különjogokat biztosító 1974-es alkotmányban emelkedtek törvényi rangra. Ennek a majd egy évtizednyi időszakot felölelő előkészítő fejezetében – mindenféle lekicsinylő szándék nélkül mondhatjuk – jelentős többségi, illetve számban ugyan kicsiny, politikai akarat és erőfeszítés szempontjából azonban annál erősebb és politikailag „képzettebb" olasz kisebbség aktív szerepvállalásával mégiscsak elindult a szlovéniai magyarság önszerveződése. Az alkotmányban is megfogalmazott, a nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek alapítását is magába foglaló kisebbségi különjog szavatolásával, csaknem fél évszázados erőlködés után, az 1975-ben megalakult Magyar Nemzetiségi Oktatási és Művelődési Érdekközösséggel a szlovéniai magyarság történetének egy új fejezete kezdődött el. Főleg a művelődés, ezen belül is a könyvkiadás, a falusi műkedvelő tevékenység és a hagyományőrzés, valamint a kisebbségi tömegtájékoztatás területén ért el látványos eredményeket. Ezért a kisebbségi önszerveződés e két évtizedes szakaszának és a kisebbségi joggyakorlat tényleges meglétének köszönhetően ma egy sajátos, szlovén mintára kialakult kulturális autonómiáról lehet beszélni.4 1.4. A rendszerváltás után
1990 márciusában a rendszerváltás előkészületi fázisában az önigazgatási érdekközösségek egy része megszűnt, másik része pedig átszervezésre került. A lendvai és a muraszombati község nemzetiségi közösségeinek meghagyásával a tömörítés szándékával alakult meg az integráló szerepet betöltő Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség. Ennek az önkormányzati szintű érdekképviseleti szervezetnek a legfelsőbb szerve a közgyűlés (tanács). Hasonló módszer alapján alakult meg az operatív teendők szervezeti megvalósításában nagy szerepet vállaló, és a kitűzött feladatok gyakorlati megvalósításában is szerepet játszó politikai szerv, a végrehajtó tanács. Ez utóbbi munkáját a különböző szakbizottságok segítik. Új elem, hogy az érdekképviselet szerepvállalása az oktatásügyi és művelődési kérdéseken kívül a gazdasági élet területére is kiterjedt, beleértve természetesen a szakemberképzést, az ösztöndíj-politikát is. Az első, 1990-es demokratikus választásokat követő új alkotmány előkészítésének folyamatában sok új dologra derült fény. A legmeglepőbb újdonságnak az számított, hogy a pluralista állam érdekei nem „estek egybe" a kisebbségvédelemmel olyan mértékben, mint a pártállamban. Már-már úgy tűnt, hogy az 1974-es alkotmányban biztosított és azóta is érvényben lévő kisebbségi különjogok és a pozitív diszkriminációra épülő kisebbségi politika a pártok csatározásainak a homlokterébe kerül. Az új demokratikus alkotmány és a törvényhozás a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokkal kívánta egybemosni, illetve ezek „alfejezeteként" próbálta tárgyalni. Ezért volt indokolt a rendszer új alapokra való helyezésével párhuzamosan a nemzetiségi kérdések újrafogalmazására is sort keríteni. S már az alkotmány előkészületeinek a szakaszában is kiderült, hogy a többpártrendszerre épülő demokrácia a magyar nemzetiségi képviselőktől is nagyobb felkészültséget, politikai tudást vár el, mint a pártállamban, amikor – mai mércével mérve is – a köztársasági vezetés olyan engedményeket tett a Szlovén Köztársaság területén élő őshonos magyar és olasz nemzeti kisebbségeinek, amelyek ténylegesen is követésre lettek volna érdemesek mind a szlovén kisebbségiektől lakott ausztriai Karintiában, mind a velencei tartományban (Olaszország). Egyre gyakrabban kezdték hangoztatni a kisebbségi jogokkal kapcsolatos vitákban a reciprocitás – amennyit ti, annyit mi – elvét. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy bár erre többször is történt már kísérlet, még mindig nincs túlélési stratégiája az itteni magyarságnak. Egyre sürgetőbbé válik az oly sokat halogatott „közösségteremtés" cseppet sem könnyű feladatának az elvégzése is. Ezekkel a problémákkal esik egybe az értelmiségi szerepvállalás egyre súlyosbodó kérdése is. A II. világháború után szinte teljesen értelmiségi nélkül marad népcsoport csak nehezen tudott magából kitermelni egy olyan ütőképes gárdát, mely érdekeit maradéktalanul képviselni tudja. „Az értelmiség hiánya már az elcsatolás óta a muravidéki magyarság rákfenéjének számít, ami követhetően lefelé ívelő enyhe hullámzással a nyolcvanas évekig sújtotta nemzetiségi közösségünket" – írja Göncz László az itteni értelmiségi szerepről gondolkodván, ettől a rétegtől várva egy részletekre is kitérő, átfogó stratégia kidolgozását.5 Hogy mennyire volt indokolt az alkotó jellegű együttélés hangoztatása, azt a délszláv válság és az új demokráciák kísérő jelenségeként szinte kötelező jelleggel fellépő többségi nacionalizmusokon és a nemzeti türelmetlenségen mérhetjük le, melyek elfojtani látszanak minden magyar jellegű kezdeményezést. Ha csak a délszláv válság boszniai utóhatását figyeljük a több százezres nagyságrendű emberáldozattal, akkor elmondhatjuk, hogy a szlovén kisebbségpolitika mindenképpen sikeres volt. Ha a magyar kisebbségi politikát vesszük górcső alá, már korántsem ilyen megnyugtató a válasz. A rendszerváltás után – a magyarságot ért támadásokból kifolyólag – olyan vélemények is elhangzottak, miszerint a rossz nemzetiségi politika feláldozta a kétnyelvűség és az együttélés oltárán az itteni
magyarságot. Ráadásul még az alapvető együttélési normák sem alakultak ki. A nagyszámú horvát és jugoszláv telepes által időközben multinacionálissá vált „kétnyelvű" területen újra feszültségforrásként jelentkeztek a II. világháborús magyar bűnök, a kitelepítések emlékei, a múltbéli beidegződések, amelyek feltételes reflexként törnek felszínre. Így becsapottnak érzi magát mind a többség, mind a kisebbség. 2. Oktatási helyzetkép 1996-ban Az iskoláskor előtti nevelő-oktató intézmények kötelező látogatása a kétnyelvű oktatásra való előkészítés miatt a kétnyelvű területeken két évig tart. Az iskolára való felkészítés nevelői programja 1982-től folyik szervezetten. Minden nevelői tevékenység két nyelven folyik. A másik nyelv könnyebb elsajátítása céljából – 4 éves kortól napi 30 percben – két óvónőt foglalkoztatnak egy-egy óvodai csoportban. A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a Lendva, illetve Pártosfalva központú nevelő-óvó intézetek hatáskörében jelenleg 10 területi, lényegében falusi óvoda működik. A lendvai intézet Völgyifaluban, Petesházán, Gyertyánosban, a Nafta-telepen, Hosszúfaluban, Göntérházán és Dobronakon; a pártosfalvi pedig Szentlászlón, Hodoson és Domonkosfán működtet óvodát. A gyermekek száma 400500 körül mozog. Muravidék vegyesen lakott területén jelenleg négy központi kétnyelvű általános iskola működik. Az 1994 őszén alakult új Lendva Község területén a központi 1. számú Kétnyelvű Általános Iskola és kirendelt tagozatai (Gyertyánosban, Völgyifaluban, Csentében és Petesházán) mellett Dobronakon és Göntérházán működnek kétnyelvű általános iskolák. Az őrségi részen, az egykori muraszombati járáshoz tartozó területen az új közigazgatási átszervezés óta a Marác Községhez (Moravske Toplice) tartozó Párosfalvi Kétnyelvű Általános Iskolában a Hodos-Sal (Salovci) község területéhez tartozó két területi iskolában, Hodoson és Domonkosfán folyik az oktatás. Középszinten a magyar nyelv oktatása a muravidéki középiskolákban csaknem két évtizedes késéssel 1976-tól indult el kísérleti jelleggel. A lendvai fémipari középtechnikumon kívül a muraszombati község nemzetiségi területen kívül elhelyezkedő öt középiskolájában Muraszombatban, Radányban (ma: Radenci) és Battyányfalván (ma: Rakican) heti 3 órában mód nyílott magyar nyelvi képzésre. A magyar nyelv és irodalom pedig az érettségi tantárgyak között is helyet kapott. Az 1981-es új iskolareformmal és a szakirányú oktatás bevezetésével Lendván kétnyelvű középiskola nyílt, ahol a középfokú kétnyelvű oktatás került bevezetésre. Muravidék már említett középiskoláiban ugyanakkor csupán fakultatív formában vált lehetővé a magyar nyelvi képzés. Itt jelenleg évente 40-45 középiskolás látogatja a magyar nyelvi órákat. A lendvai középiskolában jelenleg a gimnáziumi, közgazdasági és kereskedelmi tagozatokon 351 tanuló tanulja anyanyelvként vagy környezeti nyelvként a magyar nyelvet és irodalmat, illetve hungarisztikát. A magyar szakos pedagógusképzés a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék megalapításával, tehát 1981-ben indult meg Mariborban. Az ötvenes és a hatvanas években számos szlovéniai magyar pedagógus végzett a szabadkai tanítóképzőben, később Muraszombatban is. A kétnyelvű oktatás részére a pedagógus szakkáderek képzésében nagy szerepet kell tulajdonítanunk a Maribori Pedagógiai Akadémián 1966-ban alapított magyar lektorátusnak is. A tanszék megalapítása óta kétszakos képzés keretében valósul meg a magyar pedagógusképzés magyar nyelv és irodalom szakon. Előbb főiskolai, 1986-tól pedig négy éves, nyolc szemeszteres képzés keretében egyetemi képesítést nyújt. A tanszékhez szervezetileg csatlakozó lektorátus évente 30-35 pedagógus, jogász, mérnök stb. hallgató
számára biztosít lehetőséget anyanyelvének fejlesztésére, magyar nyelvi tudásának elmélyítésére. Az itt szerzett oklevél mind az általános iskola felső osztályaira, mind a középiskolai oktatásra feljogosít, ahonnan évente két-három végzős magyar szakos hallgató kerül ki. ők, és a magyarországi felsőfokú intézményekben tanuló nemzedéktársaik – a hetvenes évek közepétől folyamatosan évente két-három tanári pályára iratkozó államközi ösztöndíjas – biztosítják a kétnyelvű iskolák pedagógus-utánpótlását. Magyarország más egyetemi karain a végzősök (orvos, jogász, agronómus stb.) száma ma öt-hat körül mozog. A szlovén főváros fakultásán 1981 óta az orientalisztikai tanszéken működik magyar nyelvi lektorátus. A lektori órákat látogató diákok száma 30-35 között mozog. Az első lényegi változás a kétnyelvű pedagógiai gyakorlatban a rendszerváltással következett be. Az 1990/91-es tanévtől az általános iskolákban és az egyetlen ilyen jellegű középiskolában az eddigi vegyes csoportokban történő magyar nyelvtanítás homogén magyar, illetve szlovén csoportokban történik. A magyar nyelvnek mint a környezet nyelvének a tanítása (a vegyes házasságokból származó gyerekek mintegy 1/3-a is ide jár) is szisztematikusan folyik. Ezzel azonban még korántsem oldódott meg a kétnyelvű oktatás sorsa. Továbbra is gondot jelentenek a megfelelő tankönyvek, illetve ezek hiánya. 1990-től ugyanis zömében az anyaországból behozott tankönyvekből tanulhatnák a muravidéki iskolák tanulói a magyar nyelvet és irodalmat. Nem véletlenül használtuk a feltételes módot. Kiderült ugyanis, hogy a hazai kétnyelvű szlovén-magyar, valamint a vajdasági tankönyvkiadó (Fórum) által kibocsátott tankönyvekhez szokott tanulók nyelvi szintje olyan alacsony, hogy ezek a tankönyvek jobbára használhatatlanok. Ezért – a budapesti Kodolányi Intézet aktív közreműködésével – már elkezdődött a vegyes házasságokból kikerülő „kétnyelvű" gyermekek hungarológiai oktatásához szükséges tankönyvek előkészítése. A „környezetnyelvi magyar" tankönyvek az általános iskola két évfolyamára az alsó tagozaton már el is készültek. Az oktatás és nevelés területén is a válság jelei mutatkoznak – a kétnyelvű oktatás három évtizedes eredményességét is kétségbe vonó nézetek kapnak hangot az utóbbi időkben. Főleg az identitástudat kialakítására fordított kevés gondot a központi irányításnak alávetett pedagógiai gyakorlat, az öntudatot a nyelvi neveléssel egyenlítve ki, a többségi nemzet nyelvének elsajátítását tűzve ki elsőrendű szempontnak. Az identitástudat kiépítése a családi nevelés mellett az oktatásügyre háruló legfontosabb feladat. A Muravidéken tapasztalható nagyfokú identitásvesztésből pedig az a következtetés vonható le, hogy a konyhanyelv szintjén történő nyelvi „képzést" leginkább a rossz értelemben vett nyelvművelés és a fakultatív nyelvoktatás egyik formájaként foghatjuk fel. Ehhez mérhetőek az eredmények is. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a hatvanas évek közepéig az itteni magyarság körében egyetlen egyetemi végzettségű szakember sem akadt, a családi öntudatnevelés pedig a vegyes házasságok miatt – ritka kivételektől eltekintve – úgyis lehetetlenné vált, akkor a kétnyelvű oktatás sikerességéről is beszélhetnénk. Ezzel azonban ismét csak elodáznánk a probléma megoldását és azoknak a rövid távú megoldásoknak a számát szaporítanánk, amelyek eddig sem bizonyultak megfelelőknek. A tabutémaként kezelt kétnyelvű oktatás gyökeres átalakítására az erősen megosztott nemzetiségi politika és az oktatásügy miatt pedig még néhány évig várni kell. Újabb lehetőséget jelentettek volna a privát iskolák, ez azonban a kétnyelvű oktatás politikai „védettsége" miatt a kétnyelvű területen lehetetlen. 3. Vallásos élet, felekezeti megoszlás Már a településterületi, illetve társadalomszerkezeti vizsgálódásból is kitűnt, hogy a muravidéki magyarság a vallási és felekezeti megoszlás tekintetében háromnegyed részben
római katolikus vallású. E megállapítás fokozottan érvényes a Lendva-vidéki részre, ahol az utolsó, 1921-es felekezeti szempontokat is figyelembe vevő népszámlálás a 9 421 római katolikus hívő mellett 221 evangélikus és 279 zsidó vallásút számolt össze.6 A magyarok e vidéken való letelepedése után, a keresztény vallás elterjedésével a magyar hívek többségét tömörítő alsólendvai plébánia előbb a veszprémi püspökséghez tartozott, majd 1094-ben I. Szent László a zágrábi püspökséghez csatolta. Ezt követően csaknem hét évszázadig ehhez a püspökséghez tartozott. 1977-től a szombathelyi, 1923 után pedig a maribori püspökséghez került. A püspökségnek három muravidéki plébániájában – az alsólendvai mellett a dobronakiban és a muraszombatiban – laknak a magyar hívek. A történelmi Hetés területéről a híveket a dobronaki plébániatemplom tömöríti, szám szerint kilenc falu híveit. Az őrségi terület szórványmagyarságát a muraszombati plébánia fogja össze. Említettük már, hogy az őrség egykor Zala és Vas megyéhez, ma Szlovéniához tartozó részén a reformáció mozgalmas időszakában előbb kálvinisták, később azonban lutheránus felekezetek alakultak. Az evangélikus egyház jelenleg mintegy 20-25 ezer hívőt számlál, ezért sem püspökséggel, sem teológiai fakultással nem redenlkezik. Annál kiterjedtebb kapcsolatot alakítottak ki a szlovákiai lutheránus egyházzal (innen kapják a lelkészi utánpótlást is), valamint a horvátországi és a vajdasági gyülekezetekkel. Szécsiszentlászlón (ma: SzentlászlóMotvarjevci) kálvinista gyülekezet működik, a lelkészhiány miatt azonban sok gondja van a havonként egyszeri szertartás megszervezésével.7 Ejtsünk még néhány szót a kétnyelvű oktatásnak és a kétnyelvűségnek mint az együttélés egyetlen zálogának az egyházra gyakorolt hatásáról. A II. világháború után ugyanis a szlovéniai magyarság nemcsak magyar anyanyelvű értelmiségét, de a lelkészeit is elveszítette. A tanítósághoz hasonlóan a magyar anyanyelvű papaságra is rendkívül nagy nyomást gyakorolt a szlovén többségi egyház. Nem is beszélve arról, hogy a vidék magyarellenes papsága, az elszakadást szorgalmazó hírhedt Klekl plébános az alsólendvai fára tőszomszédságában lévő Cserföldön (Crenšovci) tevékenykedett. Helytörténeti források feljegyeztek egy olyan esetet, melyhez hasonló több is akadhatott. A délszláv államban az alsólendvai és a dobronaki hívek a megszállás 22 éve alatt rendre megünnepelték augusztus 20-át, Szent István király ünnepét. Ez ellen lépett fel 1933-ban előbb a központi Slovanec című lap, majd néhány héttel később a cserföldi megjelenésű Novine, melynek egyik szerkesztője éppen Klekl József plébános volt, provokációként értelmezve a „többségi" szlovén hívekkel szemben az ilyen eljárást. „Érvélésük szerint a lendvai és a dobronaki plébánia hívei nagy többségükben szlovén (nemzetiségűek) és ezért nem (...) jogos a magyarok Szent-István-napi ünneplése."8 A hirtelen arányváltozást természetesen az 1931-es népszámlálási adatok meghamisításával érték el a hatóságok. Csak ezzel lehet magyarázni a tíz évvel ezelőtti magyar hívek számarányának csaknem felére való csökkenését. Ennek bizonyítására elég az 1961-es összeírás adatait felhozni. Ekkor a lendvai plébánia területén 5 951 magyar nemzetiségű katolikus vallású hívet írtak össze. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedések és az ideológiai kiközösítő magatartás lassanként azt eredményezték, hogy a muravidéki magyarságból a második világháború után csupán egy magyar származású papnövendék került ki. A szlovén papság ugyan mindent megtett, hogy a magyar fárákba a magyar nyelvet megfelelő szinten elsajátító káplánokat küldjön, de az eredmény így is lesújtó, és továbbra is kétnyelvű oktatáshoz hasonló horderejű problémának számít a muravidéki magyar kisebbség hitélete. Míg ugyanis a felvidéki, az erdélyi és a
vajdasági egyházak öntudatőrző és nevelő tevékenysége, szerepe vitathatatlan tény, a szlovéniai magyarság esetében azonban, sajnos, lelkészeinek túlnyomó többsége szlovén nemzetiségű, a kevés kivételt képező magyar nemzetiségű pedig szlovén teológiai egyetemre járt, így a magyar egyháztörténeti értékeket szlovén műveltsége jóvoltából már nem is ismeri. Az öntudatra való nevelés szerepe ily módon teljes mértékben kiesett a „látókörükből", s ha volt is, az elhanyagolhatóan csekély mértékű.9 4. Kulturális intézmények, belső nyilvánosság 4.1. A kisebbségi sajtó 1921-ben itt készült a Novine című katolikus hetilap, amely később a politikai hatalomszerzés legfőbb eszköze lett Klekl József szlovén képviselő és plébános kezében. Hogy mennyire tisztában volt a sajtó által történő manipulációs lehetőségekkel, arra talán a legszebb példa az, hogy – a magyar polgárok szavazataira számítva – hamarosan magyar nyelvű testvére is született a Novine-nak, a Népújság. A Novine példáját követve Muraszombatban is párhuzamos lapkiadásba fogott Benko József nagykereskedő és vágóhíd-tulajdonos, aki szintén nagy figyelmet szentelt a politikai hatásgyakorlásnak. Szlovén nyelven Mőrszka Krajina címmel hetilapot jelentetett meg, amely előbb kétnyelvűen majd később magyarul is megjelent Muravidék címmel. A vallási, politikai és kulturális hetilapból 1927-ben politikai, gazdasági és társadalmi hetilap lett, a harmincas évek fordulóján pedig magát Murántúl és Muraköz heti értesítőjének nevezi. Ugyancsak rövid életű volt a Hartner Nándor által szerkesztett, és valószínűleg apja, Hartner Géza által pénzelt radikális hetilap, a Szabadság is. Hartner, Muravidék legmódosabb nagybirtokosa, az elcsatolás előtt országgyűlési képviselő volt a magyar parlamentben. Főleg a központi pártok képviselőjeként próbálkozott politikai hatalmát is megszilárdítani. Mivel ez sehogyan sem sikerült neki, az 1925-ös országos választásokra megalapította a Muravidéki Kisgazda Pártot. Ilyen célzattal jelent meg 1923. május 20-án a Szabadság első száma, amely főleg a megalapítás évében és 1924-ben tűnt ki harcos magatartásával, s nem egy esetben kiállt a magyarság ügye mellett a jogfosztottság kezdeti időszakában. A két világháború közötti muravidéki magyar sajtó, mint említettük, a gyakori, egymást érő választásokhoz és a pártérdekekhez kapcsolódik szorosan. A laptulajdonosok a gyors sajtóval elsősorban saját párt- és gazdasági érdekeiket kívánták szolgálni. Téves azonban az a felfogás, amelyet az ellenzék és a szlovén szakirodalom hangsúlyoz, miszerint ezek a magyar lapok kizárólag az itt élő, trianoni döntés által kisebbségi sorba került magyarság érdekeit szolgálták volna. Sokkal inkább a kisebbség szavazatainak megszerzésére irányultak a lapalapítási kísérletek, annál is inkább, mert a tízezres lélekszámú kisebbség a választások kimenetelét illetően komoly tényezőnek számított.10 Egy lap azért mégis akadt, amely az említett fő szempont mellett a kisebbség problémáira is nagy súlyt fektetett. Ez a már említett, vasárnaponként megjelenő Szabadság volt, amelynek főleg vezércikkei tértek el a szokásostól; ezek nyílt állásfoglalások a muravidéki magyarság ügye mellett. Helyet kap benne a magyarság hétköznapi problémái mellett a gazdasági és társadalmi helyzet értékelése is. A politikai sérelmek és követelések ismételgetésével kétségtelenül egyfajta helyzettudat kialakítására tesz kísérletet. Nagy erénye továbbá, hogy nem ragad meg egyetlen témánál, mint például a földreform, hanem a kisebbségi lét szinte minden területéről készít tünetjelzéseket, némely esetben részletes, elemző cikket is közöl.
Nem véletlenül tiltják be a jugoszláv hatóságok a Szabadság megjelenését, hiszen három évfolyama alatt többször felhívta magára a figyelmet harcos magatartásával.11 A harmincas évek elején előbb a klerikálisok lapja, a Népújság szűnik meg előfizetők hiányában, majd a Kühar és a liberálisok lapja (Muravidék) is követi 1932-ben. Így a muravidéki magyarság nyomtatott sajtó nélkül maradt. Új lapalapítási kísérlet, ha lett is volna, akkor sem engedélyezte volna a diktatórikus jugoszláv állam. A szlovéniai magyarság sajtójának vizsgálatakor a kutatónak joggal lehet hiányérzete: hosszú, több mint egy évtizedes hiátus tátong a háború alatt megjelent utolsó magyar sajtótermék megszüntetésétől a Népújság megjelenéséig, mely máig az itt élő magyarság egyetlen hetilapja. A Népújság 1958 januárjától jelenik meg önálló magyar sajtótermékként, miután két évig a Pomurski vestnik (Muravidéki Értesítő) mellékleteként már 1956 januárjától folyamatosan, fordításban közölt híreket a magyar kisebbség életéből. A Népújság nevet viselő melléklet magyar munkatársai tulajdonképpen fordítói szolgálatot teljesítettek. Különösen nagy hangsúly esett a politikai „képzésre", a magyarság megnyerésére, az új rendszer iránti lojalitásának kiépítésére. A lap azonban még jó ideig, lépten-nyomon a muravidéki magyarok bizalmatlanságával találkozott. Gyakran illették azzal a – jogosnak mondható – váddal, hogy a kommunista ideológia szócsövének számít. Némi változást a lap életében az hozott, hogy 1964-től költségvetését már nem a községi, hanem a köztársasági szervek biztosították. Határozat született arról is, hogy az aktualitás fokozása és az olvasók toborzása érdekében két magyar újságíró felvételét kell meghirdetni, a kéthetenkénti megjelenést pedig hetire cserélni fel.12 A legnagyobb problémát a képzett szakemberállomány hiánya jelentette. Végül ez a probléma is megoldódott, vajdasági magyar újságíró alkalmazásával. A Népújság e számait lapozgatva a mai kutató nem talál egyebet, mint amiről a föntiekben már szó esett: a négy oldal ténylegesen is a legfontosabb hírek, események közlését tartalmazza. A nyelvi szint emelése azonban mindenképpen figyelemre méltó. 1971-től azonban újabb változás történt, ekkor ugyanis a lap „bázis-közelbe", Lendvára került. A szakember-probléma azonban még két évig aktuális maradt, s ekkor sikerült ismét az újságírók számát a minimális kettőre emelni. A lap az 1975-ös év után kezdett nagyobb lépésekkel haladni és fejlődni. Akkor új munkatársakat kapott, és hat oldalra bővült. Az oldalszám növelése kétségtelenül a lap tartalmi bővülésével járt együtt. Az 1974-es 4,4 oldalas átlagterjedelem 1977-re 7,3 oldalra emelkedett. A tartalmi és mennyiségi változások természetesen az olvasótábor párhuzamos növekedését eredményezték. Számokkal kifejezve: míg a Népújságnak 1970-ben csupán 740 rendes előfizetője van, addig ez a szám 1977-ben ezerrel lett több, szám szerint 1 740. Az arányok szemléltetésére nem árt még egy statisztikai adatot felhozni: az 1981-es népszámlálás adatai alapján az előfizetők és a szlovéniai magyarság számarányának összevetése azt mutatja, hogy 4,5 magyar lakosra jut egy példány. A nyolcvanas években ez a számarány lényegesen nem változott, ami arra enged következtetni, hogy lényegesebb minőségi változás sem történt a lap színvonalában. A felelős szerkesztő tisztában volt azzal, hogy a lap a munkatársak legnagyobb igyekezete mellett sem képes kielégíteni a magyarság tájékoztatási szükségleteit és igényeit, ezért a lap tartalmi koncepcióját úgy próbálták megfogalmazni, hogy „legalább nagy vonalakban tájékoztasson a lendvai és a muraszombati község időszerű társadalmi, politikai, gazdasági és művelődési eseményeiről, amelyek érintik a magyar nemzetiség tagjait".13 Az oly sokat hangoztatott nyelvmegőrző szerepnek is csak részben tudott eleget tenni a politikai frázisok és a steril
ideológiai terminológia miatt, nem is beszélve a töméntelen nyelvi botlásról és dagályos, körülírással túlbonyolított fogalmazásról. Elemző, kritikai élű cikk, illetve glossza vagy esszé szinte ismeretlen fogalomnak számítottak a lap életében. Némileg változott a helyzet a nyolcvanas évek végén, amikor a Népújság tájékán is szabadabb szelek kezdhettek fújdogálni. Az első figyelemre méltó lépést a régi újság-jellegről a reviális, s ezáltal „kezelhetőbb" formára való áttérés jelentette. Az áttörésre azonban 1993-ig kellett várni, amikor a Magyar Tájékoztatási Intézet megalapításával a független sajtó gazdasági feltételei megteremtődtek. E lépés a „dúló" privatizáció miatt vált szükségessé. A szlovén tájékoztatási vállalattól (VENERA) való elszakadás és az önálló Magyar Tájékoztatási Intézet megalapítása – így utólag – jó döntésnek bizonyult. Az intézet és a Népújság olyan infrastruktúrára (számítógépes szedés és tördelés stb.) és szellemi kapacitásra (fiatal újságírógárda) tett szert, amely az ezredfordulón túlra is biztosítja függetlenségét és megjelenését. 1995 őszétől a Népújság hetente 2 000 példányban, 24 oldalon, színes borítóval, új köntösben jelenik meg. Előfizetőinek száma 1 900 körül mozog, így a lap szabadpiaci árusítása minimális. 1994-től a Népújság szerkesztésében és szervezésében jelenik meg a Kelepelő című gyermek- és ifjúsági lap kéthavonként, évente négy-öt alkalommal. 4.2. A rádió és a televízió A tömegtájékoztatás másik fontos területe a rádió és a televízió. Az első magyar nyelvű adás a Muraszombati Rádió hullámhosszán 1958. november 29-én hangzott el, tehát majdnem egy évvel a Népújság önálló lapként való megjelenése után. A hét négy napján sugárzott félórás műsorban és a vasárnapi, csaknem egy teljes órában – „helyszűke miatt" – csak a legfontosabb tájékoztatási jellegű műsorok és a nagy népszerűségnek örvendő zenés üdvözletek kaphattak helyet. A „szerkesztési elvek" is megegyeztek az újságéival, és húsz évig alig változtak, akárcsak a műsor időtartama.14 Ezért fölösleges lenne újra felsorolni azokat a problémákat és hiányosságokat, amelyek a magyar nyelvű rádióadások mindennapjait meghatározták. Változás csak 1979 végén történt: az eddigi félórás műsoridő most teljes egy órára volt módosítható, a hét első napjának kivételével, amely továbbra is szünnapnak maradt meg. A technikai fejlődés és az új igények azonban csakhamar bizonyossá tették, hogy a nyolcvanas évek végére teljesen elhasználódott a stúdió-berendezés, és minőségi adást készíteni lehetetlen. A köztársasági szervekkel való hosszabb huzavona után új helyiségeket és egy új, minden igényt kielégítő stúdió-felszerelést kapott a lendvai magyar stúdió. 1991 februárjától új hullámhosszon sugározzák a magyar műsorokat, ugyancsak azóta változott át a rádió neve is Muravidéki Magyar Rádióra, ezzel is hangsúlyozva önálló jellegét. A heti hat óra műsoridő ezáltal előbb napi öt és fél órára, vasárnapi hét órára, majd 1993-tól a hétköznapi, délelőtti adások bevezetésével hét és fél órára volt bővíthető. A rádió műsorpolitikája az igényeknek megfelelően alakult, törekvései között szerepel a tájékoztatáson és a szórakoztató jellegű műsorokon kívül az ismeretterjesztés, a hagyományőrzés és egyéb gyakorlati tanácsokkal szolgáló műsorok sugárzása, például a mezőgazdaság, a szőlészet és a borászat területéről. Ugyancsak fontos szerepet tölt be a kisebbség politikai életét és eseményeit érintő-értékelő-kommentáló „Vasárnaptól vasárnapig a nemzetiségi politikában" című műsor. A Muravidéki Magyar Rádió jelenlegi műsorideje hétköznap 8, a hét végén 7-7 órát tesz ki, tehát heti 54 óra. A nemzetiségi médiák közül a legfiatalabb a Ljubljanai TV magyar nyelvű adása HidakMostovi címmel. Az első magyar nyelvű műsort 1978 októberében sugározták szlovén kollégák közreműködésével. A havonként jelentkező, félórás, magazin jellegű műsor két
évvel később átkerült a Ljubljanai TV muraszombati szerkesztőségének hatáskörébe, melynek munkatársai – tekintettel arra, hogy a magyar nyelvet nem is beszélték – nem mindig tudták ellátni feladatukat. A kilencvenes évek elején széles körű akció indult a magyar tévéadások kérdésének rendezésére. Mind a Szlovén, mind a Magyar Televízió vezetősége hajlandóságot mutatott arra, hogy Lendván TV-stúdiót létesítsen, természetesen a felszerelés és a berendezés, valamint a szakemberállomány költségeit közösen vállalva. A stúdiót 1992 őszén adták át, azóta a Hidak-Mostovi TV-adás itt készül, műsorideje heti fél órára bővült.15 4.3. Tudomány, művészet, könyvkiadás A szlovéniai magyarság önálló életében művészeti téren nem tudott az erdélyihez vagy a felvidékihez hasonló, önálló szellemiséget prezentáló műveket létrehozni, de főleg a képzőművészet és az irodalom terén már a muravidéki magyarságnak is van néhány jelentős alkotója. A kibontakozó irodalmi élet ismérvei már közel három évtizeddel ezelőtt irodalomteremtő szándékkal vannak jelen, mint a muravidéki magyarság művelődési tevékenységének elvitathatatlan és legfőbb értékei. Az „áttörésre" azonban még várni kell. Ha a muravidéki könyvkiadás mennyiségi mutatóit vesszük szemügyre, az eredmény csöppet sem lehangoló: az elmúlt évtized folyamán évente négy-öt szépirodalmi és egyéb, tudományos jellegű mű látott napvilágot. A szépirodalmi jellegű könyvek mellett helytörténeti és néprajzi tárgyú kiadványok is megjelentek. A tudományos irodalmat a különböző dialektológiai munkák képviselik. Itt jegyezzük meg, hogy a Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Intézetében is csak az utóbbi évtizedben indult meg a kutatómunka. Rendszerességről azonban itt sem beszélhetünk.16 A művelődési és az egyesületi élet megszervezése, a könyvkiadás és az egyéb anyanyelvápolással és identitás-megtartással összefüggő tevékenység az 1994-ben megalakult Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetre hárul. Főleg a műkedvelő tevékenység rendkívűl szerteágazó és sokszínű. Az intézet a működéséhez szükséges anyagi eszközöket az állami költségvetésből kapja. Az irodalmi, a tudományos és a művelődési élet eredményei az 1988 óta évente kétszer jelentkező Muratájban és a három és fél évtizedes múltra visszatekintő évkönyvben, a Naptárban jelennek meg. 5. Kisebbségi különjogok 5.1. Általános megjegyzés Említettük már, hogy a magyarság önszerveződése nagy késéssel ugyan, de a hatvanas évek közepétől mégiscsak elkezdődött. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt annak a konjunktúrának, amely azidőtájt nemcsak Jugoszláviában, hanem szinte egész Európában, így a keleti blokk államaiban is éreztette hatását. (A „Prágai Tavasz" utóhatása a délszláv állam tagköztársaságaiban, előbb Szlovéniában, majd Horvátországban is erős politikai hullámverést okozott.) Ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye a példaértékűnek tartott, a kisebbségi jogok tekintetében némely esetben sokáig az európai normákon is túltevő Alkotmány. 5.2. Az 1974-es Alkotmány
Hogy kisebbségi szempontból miben különbözött az 1974-es Alkotmány az addigiaktól? Elsősorban abban, hogy már az alapelvekben a szlovén „állam" területén élő magyar és olasz őshonos kisebbségeket államalkotó tényezőként határozta meg. Ezenkívül már ebben megfogalmazást nyert az olasz és a magyar nemzetiségű „dolgozók és polgárok" egyenrangú joggyakorlása mellett a nemzeti kisebbségek különjogokkal való felruházása.17 Az Alkotmánynak az állampolgári szabadságságjogokról és kötelességekről szóló általános rendelkezéseket tartalmazó fejezetében esik bővebben is szó a „nemzetiségi" különjogokról. A 250. szakasz a két kisebbség szabad nyelvhasználatának, saját (kulturális) szervezetek alapításának és a nemzetiségi szimbólumok használatának jogát tartalmazza. A nemzetiségi területen (értsd: kétnyelvű terület vagy nemzetiségileg vegyesen lakott terület) a magyar és az olasz egyenlő a szlovénnel. A nyelvi egyenjogúság és az anyanyelvi nevelés tekintetében az alkotmány többféle lehetőséget is fölcsillantott, ezeket törvénnyel kívánták szentesíteni. Az alternatívák között az óvodai és az iskolai kétnyelvű oktatás csak mint lehetséges változat szerepel, azzal a kiegészítéssel, hogy a szlovén, illetve a magyar nyelv kötelező tantárgyként szerepel a nemzetiségiek iskoláiban, nevelő-óvó intézeteiben és fordítva. A szlovén iskolákban ugyanis kötelező a magyar nyelv. Érdekessége ennek a fejezetnek az, hogy ez utóbbi kiegészítésben az olasz kisebbségi iskola már nem is szerepel. (Az olasz kisebbségiek által lakott Tengermelléken ugyanis továbbra is kitartottak az egynyelvű olasz iskolák mellett.) Az említett szakasz a nevelési-oktatási kötelezettségvállalás mellett a kisebbségi sajtó és a nyilvános tájékoztatás, valamint a könyvkiadás és a művelődési tevékenység más formáinak és a szakkáderképzésnek a támogatására is kiterjed. Az alkotmány 250. szakaszának nagyon fontos fejezete az, mely a kisebbségek egymással és saját anyaországukkal történő kapcsolatainak fontosságát hangsúlyozza. E jogok érvényesítését és a kötelezettségeket törvénnyel, statútumokkal és egyéb általános aktusokkal kívánták egyengetni. A 251. szakasz a fenti jogok gyakorlati megvalósítását elősegítendő arról rendelkezik, hogy a kétnyelvű területen élő kisebbségek – más köztársaságok és autonóm tartományok törvényhozási gyakorlatától eltérően – az egyéb, főleg a nem gazdasági szféra területén alapítható (oktatás, művelődés, szociális gondozás stb.) önigazgatási érdekközösségek mintájára külön, nemzetiségi alapon működő művelődési és oktatási érdekszervezeteket alapíthatnak. A kétnyelvű területeken a kisebbségi különjogok – az alkotmánnyal összhangban – a nemzetiségi területre vonatkozó községi (járási) szintű statútumokban részleges kiegészítő megjegyzésekkel emelkedtek törvényi rangra. A községi képviselőtestület tanácsai mellett negyedik tanácsként egyenjogú döntéshozatali joggal (szükség esetén vétójoggal!) rendelkezett a magyar nemzetiségi érdekközösség az őt érintő kérdésekben az oktatás, a nevelés, a művelődés, a nemzetiségi tájékoztatás, a könyvkiadás és az anyaországgal való kapcsolatok területén. A politikai és a társadalmi élet egyéb területein fölvetődő kérdések továbbra is a nemzetiségi bizottságok hatáskörébe tartoztak.18 Az 1974-es Alkotmány azonban nemcsak a szlovéniai magyar kisebbség, hanem a nagy tömbben élő koszovói albánok és a soknemzetiségű Vajdaság – a délvidéki magyarok – számára jelentette rövid ideig az autonómia e sajátos változatának ígéretét. Ebből azonban semmi sem valósult meg. Sőt, az úgynevezett bársonyos forradalommal (joghurt-forradalom) az autonómiát egy despotikus alapokon nyugvó, diktatorikus rendszer kezdte fölváltani. Ez a nagyszerb törekvéseket támogató politika nemcsak a kisebbségek számára kezdett óriási teher lenni, hanem az akkor már laza szövetséggé vált köztársaságok számára is. Az 1989 szeptemberében végrehajtott szerb alkotmánymódosító akcióra, amely a szövetségi
parlamentben a szavazati fölény megszerzésére irányult, Szlovénia alkotmány-kiegészítéssel válaszolt. Ezzel saját alkotmányát a szövetségi alkotmány fölé helyezte. A demokratikus rendszerváltás fontos szakaszában, alig egy évvel később került elfogadásra a szlovén képviselőházban az a szándéknyilatkozat, amelyben már benne foglaltatnak az új, 1992 decemberében elfogadott alkotmány csírái. Ennek egyik, kisebbségi szempontból is érdekes fejezetében ez áll: „A szlovén állam biztosítja az olasz és a magyar nemzetiségnek az önálló Szlovén Köztársaságban ... az alkotmányban és a törvényekben, valamint a Jugoszláv SzSzK-val kötött és jóváhagyott nemzetközi aktusokban megállapított jogait."19 5.3. A rendszerváltás után Az 1991 decemberében elfogadott alkotmány az eddigi normákhoz viszonyítva két újdonsággal is szolgált. Egyik – mely amolyan vészjósló előrejelzésként hatott az alkotmány elfogadási időszakában – az, hogy a magyar és az olasz kisebbség többé nem államalkotó tényező. Az Általános rendelkezések 5. szakasza az őshonos magyar és olasz kisebbség védelmének biztosításáról szól. A másik, amelyet a magyar kisebbségi politika az új alkotmány egyik legfontosabb erényének tart, a kisebbségi képviselők vétójoga. „Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek képviselőinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el" – áll a 64. szakasz ötödik bekezdésében.20 Az új kétkamarás parlamentben a törvényhozásban a két nemzeti közösség (kisebbség) számára egy-egy alanyi jogon biztosított képviseleti hely van fenntartva. Beigazolódott viszont egyes politikusok abbéli félelme, miszerint a közigazgatás átszervezésével a helyi önkormányzatban a kisebbségi jogok megvalósítása esetleg akadályokba ütközhet.21 6. Gazdasági helyzet 6.1. Általános helyzetkép Az elcsatolás utáni időszakban a szlovén hatalmi szervek legfőbb igyekezete arra irányult, hogy Magyarországgal mindenféle politikai és gazdasági kapcsolatot megszakítsanak. Első lépésként mindenféle vasúti összeköttetést megszüntettek Magyarországgal, majd megépítették a verzseji Mura-hidat. A hegyvidéki szlovén parasztoknak megélhetést biztosító magyarországi kenyérkeresési lehetőségtől való elesést a grófi földek felosztásával próbálták kompenzálni. A hazai szlovén nemzetiségű lakosokon kívül ezekből még a Tenger-mellékről idetelepített kolonisták részesedhettek. Az alapvetően agrárjellegű vidéken nemcsak a mezőgazdaságban, hanem a viszonylag fejlett iparban is negatív folyamatok kezdtek eluralkodni. A fokozódó bizonytalanság, később pedig a határok átjárhatatlansága miatt keletkezett nyersanyaghiány, a vidék iparát nagymértékben meghatározó zsidó tőkét is hamarosan menekülésre késztette. Így a gyárak nagy része a gazdasági válság idejére tönkrement, s a mezőgazdaságban is siralmas viszonyok uralkodtak. A kilátástalan helyzet pedig elindította a kivándorlók immár második hullámát, melynek következtében a muravidéki magyarság száma 1000-2000 fővel lett kevesebb.22 6.2 Kitelepítések, atrocitások
A II. világháború után kezdődött minden elölről. A szlovéniai magyarságra pedig ugyanolyan sors várt, mint más utódállamokba került testvéreinek bármelyikére. A „bűnös nemzet" stigmájával megpecsételt kis népcsoport alig negyedszázaddal az első tragikus törés után ismét lefejeztetett. A Vörös Hadsereg ezt a területet a jugoszláv partizánhadsereg szövetségeseként szabadította fel, ezért már a háború befejezése előtt minden kétség eloszlott afelől, hogy a háború befejeztével hova fog tartozni. Az itteni magyarságra is, akár a többi utódállamba rekedt testvérére, legyen az a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján vagy éppen a Vajdaságban, nehéz hónapok, évek vártak. Olyanok, amelyekről sem a hivatalos történetírás, sem a politika a legutóbbi időkig nem beszélt. A teljes jogfosztottság időszakában a szlovéniai magyarságnak is atrocitásokban volt része. Ezek közül a legemlékezetesebb az 1945 júniusában végrehajtott tömeges deportálás, amikor szám szerint 558 magyart hurcoltak el a hrastoveci gyűjtőtáborba. Az internáltak egyharmadát tizenöt éven aluli gyerekek, 44 százalékát pedig nők tették ki. 23 Jellemző továbbá a petesháziak esete is, akiket a falu határában található olajmezőre való hivatkozással 1948 végén „tűzvédelmi okokból" űztek el otthonaikból. Három nap állt a kitelepítettek rendelkezésére, hogy otthonaikat elhagyják, az ellenszegülőket a belügyi szervek emberei (UDBA) letartóztatták és a lendvai börtönbe szállították. Az elűzött családok tagjai rokonoknál, ismerősöknél vagy a szőlőhegyen, a pincékben húzódtak meg. A kőolajipari vállalat később minimális kárpótlást fizetett az okozott károkért.24 A háborús bűnösök felett rögtönítélő bíróság ítélkezett. A bűnösök száma azonban igen kevésre tehető. Ugyancsak emlékezetesek az 1947 májusában történt deportálások, amikor Lendva-vidék és a muraszombati község falvaiból szállítottak el családokat minden ingóságukkal együtt Fedrengbe, Stari logba és Kocevje környékére, ahol csekély fizetés, élelmiszerjegy ellenében dolgoztak évekig. Meg kell említeni továbbá a különböző hazai gyűjtőtáborokat is, hivatalos nevükön átnevelő táborokat, amelyek közül a folóci (Filovci) volt a leghírhedtebb. A deportálások, internálások a becslés szerint kb. 1 000-2 000 embert érintettek, tehát az összlakosság 10-13 százalékát. Egyes vélemények szerint számbeli egyezés mutatható ki a hrastoveci-stenthali és a háború alatti sárvári, szlovén telepesek deportálására létesített internálótábor számarányai között. A különböző táborokban uralkodó embertelen viszonyokról csak szóbeli közlésből tájékozódhatunk. A föntiekhez kívánkozik még az a II. világháború befejező időszakából származó hadtörténeti tény, mely szerint a visszavonuló német csapatok a hadsereg üzem-anyagutánpótlását biztosító zalai olajmezőket az utolsó emberig kívánta védeni. Így a Lendva-vidék tőszomszédságában dúló elkeseredett harcok a civil lakosság körében is nagy emberáldozatot követeltek. 6.3. A gazdasági mozgások és az elvárások A háború után az alapjában agrár-vidéken a csaknem egy évtizedig tartó beszolgáltatások és a rosszul kivitelezett szövetkezesítés tovább gyengítették a magyar lakosság gazdasági erejét. A lendvai népbizottság 1956-ban kiadott rendelete alapján a közbirtokossági legelők a szövetkezet tulajdonába kerültek át. Ez az intézkedés a magyar lakosságú falvakban 1 200 hektárt érintett.25 A másik problémát a négy-öt hektáros törpegazdaságokban jelentkező munkaerő-felesleg és az ebből származó perspektívátlanság jelentette. Ezt az akkorra már általánossá váló problémát a jugoszláv hatóságok külföldi munkavállalással próbálták megoldani. A hatvanas
évek elejétől az évtized végére már közel kétezer vendégmunkást jegyeztek a lendvai járás területéről, a következő másfél évtizedben pedig számuk megduplázódott. Így 1975-ben a járás ipari foglalkoztatottjainak száma csaknem kiegyenlítődött a Nyugat-Európa országaiban dolgozó vendégmunkások számával. Bár a nyolcvanas években az új ipari létesítményeknek köszönhetően ezeknek mintegy fele hazatért, a többiek (közöttük szép számban magyarok is) szülőföldjüktől távol kénytelenek leélni életüket. Ezek nyugdíjas korukra ugyan ismét hazatérnek, de az új körülményekhez szokott gyerekeik (főleg, ha ott is születtek) már nemigen. Nem elhanyagolható azoknak a száma sem, akik gazdasági okokból a szlovén ipari centrumokban, illetve a szlovén fővárosban voltak kénytelenek munkahely után nézni, és később itt alapítottak családot. A szlovéniai magyarság szempontjából azonban őket is a veszteséglistán kell emlegetnünk.26 Említettük már, hogy a szlovéniai magyarság nem tudott bekapcsolódni a szövetkezeti növénytermesztésbe, sem a párhuzamos gazdasági ágazatként futó állattenyésztésbe. Valamivel jobban jártak azok a szövetkezetek által is támogatott „védett" gazdaságok, amelyeket a rendszer a szövetkezeti mozgalom „parádés lovainak" szánt. Ami a magántermelői szektort illeti, az önellátásra berendezkedett parasztságon belül az elvándorlás és az elöregedés miatt a tisztán mezőgazdaságból élők számaránya a minimálisra esett vissza. (1991-ben az akkori lendvai járás területén mindössze 400-at számoltak össze.) A nemzetiségileg vegyesen lakott területen a néhány mezőgazdasági agrárcégen és szövetkezeten kívül csupán a Marác községhez tartozó Martosfalván alakult ki kisebb ipari centrum, így a lakokosság ingázásra kényszerült. Ez Lendva esetében nem járt különösebb megrázkódtatással, hiszen a városba költözés a magyarság kulturális centrumába való áttelepedést jelentette. Nem így a volt mura-szombati járásban, ahol a határ menti kis településekből a járási székhelyre való költözés a távolság és a város szinte teljes elszlovénesedése miatt egyenlő volt a Szlovénia belsejébe való költözéssel. Lényeges változást gazdasági téren a szlovéniai magyarság esetében a rendszerváltás sem hozott. A fő problémát a tőkehitelek iránti bizalmatlanság és a vállalkozói kedv hiánya jelenti. Egy-két kivételtől eltekintve a szlovéniai magyarság a gazdasági perspektívát nélkülöző önellátásra rendezkedett be. 7.Záró megjegyzések 7.1. A kisebbségi jogok és az asszimiláció A kárpát-medencei magyarok közül a szlovéniai magyarság köreiben uralkodó asszimilációs trendek meglepő hasonlóságot mutatnak a burgenlandi magyarokéval. Sajnos, mindkét népcsoport esetében hasonló, negatív folyamatokról beszélhetünk. A Trianon utáni időszakban ugyanis a 20 ezer főnyi magyarság mára felére csökkent, a hivatalos statisztikák meg még ennél is kevesebbről szólnak. A tízéves időközre eső asszimilációs ráta az utóbbi 30-40 évben két számjegyűre duzzadt (10-13 százalék). A demográfiai vizsgálódások kimutatták, hogy e nagyfokú lakosságfogyatkozást főleg három tényező váltja ki. Első helyen mindenképpen a kedvezőtlen népszaporulatot kell említenünk. (A magyar lakosság korfája ugyanis jóval meghaladja a kritikusnak számító 100-as értéket, sőt 1981-ben már 130 fölé emelkedett.) Az öregedési index mutatói a lakosság elöregedéséről beszélnek, s már a természetes reprodukció sem biztosított. A második helyre a természetes asszimiláció, harmadikra pedig a már említett kivándorlás kerül.
A kedvezőtlen depopuláció okait kutatva a szakemberek első helyen a kedvezőtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részben fogadható el, hiszen a 60-as évek végétől tapasztalható viszonylagos jólét a természetes asszimiláció másik melegágya. Ez ellen már nehezebb megtalálni a megfelelő módszert. Az 1994 végén megtartott választás az eddigi, inkább járásnak (akár kis tartománynak) nevezhető „községeket" az eddiginél jóval kisebb egységekre tagolta. Új községet alapíthatott minden olyan település, akár önállóan is, amely rendelkezett a minimálisnak számító ötezres lélekszámmal (egyes esetekben ennél kevesebb is elegendő volt), és hozzá a közigazgatási infrastruktúra alapvető kellékeivel (pl. posta, bank, anyakönyvi hivatal, egészségügyi állomás). Ezzel összhangban az eddigi lendvai, illetve muraszombati község „kétnyelvű területén" (etnikailag vegyesen lakott terület némi magyar többséggel) négy új község alakult volna. Ezek közül a lendvai község részét képező dobronaki járt a legjobban. Ez, bár a függetlenedés nem sikerült, továbbra is magyar többségű önigazgatási (önkormányzati) egységhez került. Az őrségi részen, a volt muraszombati járás határ menti magyar települései számára nemcsak hogy nem sikerült az új községalapítás, de a pártosfalvai központú nemzetiségi terület önkényesen olyan körzethez került, melyhez eddig nem is gravitált. Némileg jobban járt Hodos (őrihodos), mely a szomszédos Salovci településsel együtt alkot községet. A vegyesen lakott terület újonnan alakult községeiben a szlovén-magyar, illetve más nemzetiségű számarányt tekintve a lendvaiban a helyzet kielégítő, hiszen az 1991-es népszámlálás adatait a mai állapotokra „lebontva" 5 983 szlovén, 6 254 magyar és 1 650 más nemzetiségű mellett a magyarok részesedése 45 százalék körül mozog. Marác Községben (Moravske Toplice) a 6 798 lakosnak csupán 14 százaléka magyar nemzetiségű (475). Némileg jobb a helyzet Hodos-Sal Községben, itt a 2 606 fős összlakosságnak egyötöde magyar, azaz 20,68 százalék (539 fő). Ilyen összetétel mellett – talán mondani sem kell – a magyarság képviselői csak nagy erőfeszítések árán tudnak bekapcsolódni a községi döntéshozatalba, ahol szintén biztosítva van a képviselet, de itt már pártérdekeknek van alávetve a kisebbségi politika.27 A kilencvenes tömörítési kísérlet révén a nemzeti kisebbség tömbösítését szolgáló, az egész kétnyelvű területen élő muravidéki magyarság érdekeit felvállaló Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség is atomizálódásra lett ítélve. A magyar nyelvű ügykezelés – a bírósági tárgyalások anyanyelven való lefolytatása és a végzések anyanyelven történő kiadása mellett – a közigazgatásban büszkélkedhet a legkevesebb eredménnyel. Az új intézkedések tovább rontják a magyar nyelvű ügykezelés megvalósulásának esélyét, így a nyelvi egyenjogúság ellenére a közigazgatásból a magyar immár teljesen kiszorulni látszik. A kisebbségi nyelvhez és a kisebbséggel való együttéléshez eddig még nem szokott többségi nemzet körében feszültségteremtő erő is lehet az „etnikai határok" figyelmen kívül hagyása. Főleg akkor, ha a kisebbségek hangjukat is hallatják, jogos sérelmeiket hangoztatván. „Az esélyeket és lehetőségeket latolgatva valószínűleg azoknak van igazuk, akik a Szlovéniában élő magyarság jövőjét, sorsát attól teszik függővé, hogy milyen mértékben tudja kihasználni alkotmányos jogait, és mennyire tud a megváltozott viszonyok között saját sorsának irányítójává válni. Ehhez továbbra is mind a többségi szlovén nép, mind az anyaország sokoldalú és folyamatos támogatására lesz szüksége. Ez a többségi állam részéről egyelőre biztosítottnak látszik ami a könyvkiadást, a művelődési élet szervezését, a sajtó pénzelését illeti" – mondta e sorok írója a 90-es évekbeli perspektívákat latolgatva. Az anyaországból azonban – tekintettel az ország gazdasági gondjaira – 1994 óta ez a támogatás a minimálisra csökkent. Így a feladat oroszlánrésze változatlanul magára a magyar
kisebbségre, illetőleg az értelmiségire hárul. A kérdés továbbra is az: akarja-e, tudja-e vállalni a rá kiszabott feladat súlyát?28 A két ország közötti gazdasági kapcsolatok fellendülése jó ütemben halad, s már az önállósodás első hónapjaiban a korábbi többszörösére duzzadt az árucsere, bár még mindig sok az adminisztrációs és egyéb gát. A határátkelők ügyének rendezése, ezek kapacitásbővítése azóta van napirenden, amióta a délszláv válság kicsúcsosodásával a két ország áruszállítása, az ugyancsak megnövekedett utasforgalommal együtt az amúgy is megterhelt, a maga nemében egyetlen Hosszúfalu-Rédics nemzetközi határátkelőn bonyolódik le. A Lendvát Rédiccsel összekötő vasúti kapcsolat megteremtése (néhány kilométernyi sínpár lerakását jelentené) is túlságosan lassú ütemben halad. Hasonlóképpen nem született végső döntés a két országot összekötő autóút nyomvonalának kérdésében sem. Szlovénia és Magyarország között jelenleg vitás kérdés nem akad. S ami gazdasági téren csak nehézkesen valósul meg, kulturális téren a két ország között a régióban már megvalósult. Zala és Vas megye között a kulturális együttműködés már több évtizedes múltra tekint vissza. Az 1992 novemberében aláírt szlovén-magyar kisebbségi egyezmény és az 1994-ben minkét fél részéről ratifikált alapszerződés mintájára a Muravidéki Magyar Önigazgatási Közösség évente aláírja a kulturális együttműködésről szóló megállapodást. Az alapszerződésből eredő kötelezettségeket a már működő kormányközi kisebbségi vegyesbizottság évenként legalább egyszer tárgyalásokon értékeli.29 A fentiekből kitűnik: a pozitív diszkriminációra épülő szlovén kisebbségpolitika és a már két évtizede működő kulturális autonómia sem jelent garanciát, sem megnyugtató válasszal szolgálni nem tud a kis létszámú magyarság jövőjét illetően. Ennek legfőbb okát az önkormányzati szintű autonómia meg nem valósítható voltában kell keresni. Mindhárom község esetében ugyanis 50 százalék alá süllyedt a magyarság lélekszáma. A rendszerváltással megalakult rendkívül agresszív pártok hazai tevékenysége miatt a Nemzetiségi Önigazgatási Közösség már a szlovéniai magyarság képviseletét sem képes maradéktalanul ellátni, a magyarság politikai mozgósítására pedig már régóta nem fektet hangsúlyt. A bővülő lehetőségek közül az egyedüli sikerrel kecsegtető a különböző, nemzetiségi alapon működő intézetek alapítása (Művelődési Intézet, Tájékoztatási Intézet, Várgalériai Intézet). Hogy ezek mennyiben tudnak hozzájárulni a kisebbség megmaradásához, arról még korai lenne beszélni. (A tanulmány a megjelenés alatt álló Magyar nemzeti kissebségek Kelet-közép Európában c. kötet számára készült.) Jegyzetek 1 Göncz László: A magyarok fogyatkozása a Muravidéken. Muratáj, 1992/1-2., 53. o. 2 Székely András Bertalan: „ezért mind küzdeni kell" (Életút a szlovéniai magyarság tudatában). Vas Megyei Pedagógiai Intézet, Szombathely, 1990, 49-53. o. 3 Varga Sándor: Összefoglaló...a nemzeti bizottság 15 éves munkájáról. In: Nemzetiségi politika – nemzetiségi jog, MNÖÉK, Lendva, 1978, 42. o. 4 Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. Hazánk, Győr, 1994 (bővített kiad. 1996), 25-27. o. 5 Lásd Göncz László, Naptár, 1996, 62-66. o.
6 Varga Sándor: A lendvai plébánia történetéből. Hazánk, Győr, 1992, 13. o. 7 Székely András Bertalan: A Rábától a Muráig (Nemzetiségiek egy határ két oldalán), Püski, Budapest, 1992, 96. o. 8 Varga Sándor: A lendvai plébánia..., 19. o. 9 Bence Lajos: Írott szóval..., 141. o. 10 Pivar Ella: Muravidéki magyar sajtótermékek a két világháború között. Naptár 85. Pomurska zalozba, Murska Sobota, 1984, 101-102. o. 11 Bence Lajos: Írott szóval..., 55-56. o. 12 Báti Konc Zsuzsa: A magyar nyelvű tájékoztatásról Szlovéniában. In: Nemzetiségi politika – nemzetiségi jog. MNÖÉk, Lendva, 1978, 38-45. o. 13 Varga Sándor: Nemzetiségi tájékoztatási eszközök. Naptár 86. Pomurska zalozba, Murska Sobota, 1985, 3235. o. 14 Báti Konc Zsuzsa: A magyar nyelvű..., 45. o. 15 Bence Lajos: Írott szóval..., 64-67. o. 16 Bence Lajos: Írott szóval..., 129. o. 17 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 33. 18 Az SzSzK Alkotmánya, 1975, 141-142. 19 Hajós Ferenc: Új alkotmányok – új jogok? Naptár 92, Szlovéniai Magyar Írócsoport, Lendva, 1991, 101. o. 20 A Szlovén Köztársaság Alkotmánya, 1992, 29. 21 Hajós Ferenc: Új alkotmányok..., 103. o. 22 Bence Lajos: Írott szóval..., 12-13. o. 23 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség még a pokolban is. Muratáj, 1993. 1-2. sz. 80-82. o. 24 Vida Stefan: A petesháziak kitelepítése. In: A kőolajbányászat. Lendvai Füzetek, Lendva, 1990. 24-35. o 25 Tarján G. Gábor: A kisebbség csak kisebbség..., 83. o. 26 Bence Lajos: Írott szóval..., 36. o. 27 Krajevni leksikon Slovenije (Szlovénia helységmutató lexikona), DZ. Ljubljana, 1995, 636-637. o. 28 Bence Lajos: Írott szóval..., 135-152. o. 29 Székely András Bertalan : Magyar-szlovén kapcsolatok. Társadalmi Szemle, 1996/5., 64-65. o.
