Miért szeretem a „Haiku”-t?
Bevezetésképpen kis magyarázattal szolgálok, arról, hogy mi is a haiku!
A haiku egy rövid és összetett versforma, amelynek legfıbb jellemzıje, hogy a jelen pillanatot igyekszik megragadni és annak hangulatát sugallni az olvasónak. Összegezve mondhatnánk azt is, hogy a haiku a pillanat megragadásának mővészete. Rövid történelmi háttere a következı: eredete egy korábbi japán versformára vezethetı vissza, mégpedig a "tankára", amelynek az eredeti szótagképlete 5-7-5-7-7 volt és japán líra egyik legkorábbi formáját képviselte. E korai versforma finomodása során az elsı 3 sora kivált a tanká-ból, és megırizve az 57-5 szótagképletét, önálló versformává alakult, amelynek haiku lett a neve.
A haiku az érzékek tapasztalatából meríti témáit, így a valós képek, színek, hangok, tapintás, ízek által közvetíti alkotója benyomásait a minket körülvevı világról, az adott pillanatról. Az absztrakt fogalmak, mint például a gondolatok, érzelmek, szerelem, harag, stb. nagyon ritkán fordulnak elı a haikuban, mivel a vers szerepe valójában a jelen pillanat megragadása, így távol áll mindenfajta intellektuális elemzéstıl.
A haiku természet közeli, a természet pedig él, lüktet, simogat, lezúdul, körbefog, elringat, magába fogad minket, távol áll minden magyarázattól, minden értékeléstıl, csak önmagát adja, a valóságot testesíti meg!
Érezzük-e ezt a valóságot, tapintjuk-e bársonyosságát vagy éppen érdességét, magunkba szívjuk-e ezernyi illatát, vagy……..többnyire a gondolatainkkal vagyunk elfoglalva, a múlttal, amely már nem létezik, a jövıvel (?), amely „még” sehol sincs…….vajon
így
építgetjük-e
intellektuális
gondolatvilágunkat,
remélve,
hogy
megırizhetünk belıle valamit…..valamit ami csak a miénk(?), és közben elsuhan mellettünk a valóság az élet ezernyi szépségével?!
A valóság e megragadható szépsége miatt vált a haiku a japán spiritualitás egyik gyöngyszemévé és kedvelt kifejezésformájává, az önmegvalósult zen mestereknek pedig kedvenc meditációs technikájává!
1
Matsuo Basho (1644-1694) volt az, aki a klasszikus haiku-t nagyon magas mővészi és spirituális szintre emelte. Azt tartják róla, hogy egyike volt a nem túl számos, megvilágosodott Zen mestereknek. Fiatal korábban a császári udvar ünnepelt költıje volt, de 40 évesen ráunt az udvari életre, haszontalannak és képmutatónak találta az ottani légkört és egyben saját életét is. Vándorló szerzetes lett, útját az önmegvalósulás elérésére, a saját „buddha” énjének „megtalálására” szánta. Naplót írt mindennapjairól, a haiku írását pedig továbbfolytatta és a megvilágosodás eszközének tekintve, új értelmezést adott ennek a versformának. Verseit olvasva egyszerre érezzük az élet szépségét, az egyensúlyt, a békét, és szinte már meditációs hangulatba „találjuk” magunkat.
A más nyelveken írt haikuk fordításával kapcsolatban még meg kell említeni azt is, hogy az eredeti vers tökéletes visszatükrözése lehetetlen feladat, így az 5-7-5-s szótagképletet sem lehet a legtöbbször betartani és a vers eredeti hangulatát sem lehet tökéletesen visszaadni.
Ennek ellenére mégis álljon itt szemléltetınek néhány haiku Basho-tól: „Cseresznyevirágfellegen átsetétlik egy templomtetı.” (Matsuo Basho) *** „Szentélyben háltam. Tisztább szívet, szebb arcot tükröz most a Hold.” (Matsuo Basho) *** „Nyár-alkony csöndjén még sziklát is átfúr a kabóca-lárma.” (Matsuo Basho)
2
A jó haiku-t áthatja a Zen-szellemiségben oly fontosnak tartott vu-si, a „semmi különös” hangulata….az egyszerőség, az életszerőség, a valóság, amelyet nem értelmezünk, hanem megélünk, amellyel összeolvadunk, részeivé válunk a valós világnak, és ezáltal megszőnik az elménk és gondolataink „hatalma”, amelyek állandó jelleggel megpróbálnak elszakítani attól, amivel mindig is egyek voltunk. Igen, a haiku egy „nyílegyenes út”, a „egy tenyér” amely csattan, a „felmutatott virág”….amelyet a mesterek tanítottak a valóságra vágyó tanítványaiknak…ez a pillanat mővészete, amely kiragadja a tanítványt a kérdései és gondolatai világából, és egyenesen
a
valóságba
taszítja
ıt,
ahol
gondolatmentes
tudatállapotban
megtapasztalhatja saját egységét a világmindenséggel! S ha ez az egység állandóvá válik, akkor a tanítvány a „megvilágosodottak” sorába lép…
A haiku ma már nem kizárólagosan japán mővészeti forma, hiszen univerzális jellege miatt kedvelt kifejezésformává vált világszerte.
Haiku-t írni mégsem egyszerő, például rögtön érzıdik rajta az „izzadságszag”, kiváltképp, ha mondanivalónk nem eredeti forrásból táplálkozik, ha mesterkélt és nem valós a tapasztalat, ha erılködünk, hogy az 5-7-5 szótagképletbe beleszabjuk mondanivalónkat, ha túlságosan szeretnénk valamit kifejezni!
A haiku írása nem lehet egy „feladat”, amit meg kell oldani, nem akarat és nem elhatározás kérdése, hanem az elengedés mővészete, a gondolataink és érzelmeink kavalkádjának „elengedése”, a szemlélıdés, a kontempláció „forráspontja”, amely csak úgy bekövetkezik, amely mélyen, legbelül megérinti lelkünket, lelkünk részévé válik…..
3
A haiku magától jön és megtalál bennünket, csak meg kell nyissuk a szívünket elıtte….”üresnek” kell lenünk mint az edény, amely magába fogadja a folyadékot és emez pedig felveszi befogadója alakját! Lehet, hogy néha hetek-hónapok-évek telnek el és nem írunk egyetlen haiku-t sem………ilyenkor tartsunk önvizsgálatot, tegyük fel a kérdést: Ki is az, aki haiku-t szeretne írni? Basho szerint akkor valódi egy haiku, ha visszhangot kelt az olvasóban, bármikor is, bárhol is írták az ilyen haikut, megelevenedik az olvasó lelkében, áthatol téren és idın egyaránt.
A jó haiku olyan, mint a kapu, amelyen keresztül önmagunkba lépünk, felfedezzük valóságos lényünk, amelyek mindig is voltunk, csak elfeledkeztünk róla. A haiku a mulandó pillanatot ragadja meg, de az örökkévalóságot tükrözi…
Ezért szeretem a haikut, mert a maga egyszerőségében rámutat minden meditáció lényegére, ahol elfelejtünk minden technikát, elfelejtünk minden kérdést, minden tudást, minden erıfeszítést, ahol egyszerően „csak létezünk” és ez végtelen örömmel tölti el lelkünket…
*** Azért, hogy talán a cikket olvasók is kedvet kapjanak a haiku írásához, álljon itt az alábbiakban néhány szerény próbálkozásom: Olvadó jégcsap, hulló cseppek ritmusa mint a szívdobbanás. *** Kondul a harang, Galambcsapat felröppen S imára hív. *** Csonka levélnek Komótos hernyó falja Végsı napjait. *** Habfodor öleli homokba süppedt lábam, Hullámmorajlás. ***
4
Vén cirmos puhán Gömbölyödik ölembe, Együtt álmodunk. *** Ropogó máglya, parázsszikrák ıstánca az éjszakába. *** Kormorán lebeg, szél feszül szárnya és a tenger között.
*** Lajtai László e-mail:
[email protected]
(Ha érdekel a spiritualitás és a meditáció, akkor látogasd meg Te is a www.jogameditacio.hu zenés meditációk otthonra oldalunkat!)
5
