MICHAEL L. SMITH. Fordította: Miklósi Zoltán

.MICHAEL L. SMITH.

.Adjuk el a Holdat!. Fordította: Miklósi Zoltán

„A

túlzás nélkül globális volt. Nyolcszáz millió ember látta vagy hallotta a Holdra lép√ els√ embereket. E látványos „hirdetés” tárgya nem az ∫rfelfedezés hardware-je volt. A rakéták, ∫rhajósok és a holdbéli lábnyomok csupán vizuálisan dramatizált új ikonográfiaként szolgáltak a valódi termék közvetítéséhez: a nemzeti célkit∫zések olyan képzetéhez, amely a technológiai els√séget azonosította a katonai, ideológiai és kulturális szupremáciával. A Szputnyik-félelem nyomán fogant vállalkozás szándékolt célja elég egyértelm∫nek t∫nt: kinyilvánítani a Szovjetunióval szembeni hidegháborús fölényt. Az ∫r úttör√i két olyan intézményb√l kerültek ki, amelyek kell√képpen közel álltak eme célhoz: a „katonai-ipari komplexum”-ból, ahogy Eisenhower elnök nevezte, és a sajtóból. Az els√ csoportba a Pentagon stratégái, tudósok és a honvédelemmel kapcsolatos kutatásokban részt vev√ mérnökök tartoztak, valamint hadiipari és ∫rkutatási beszállítók, továbbá kormányzati szövetségeseik – polgári és katonai szervek, képvisel√k, s√t, elnökök –, akik az agresszív legénységi ∫rprogram támogatását politikailag kifizet√d√nek vélték. A második csoport kiadókból, szerkeszt√kb√l, újságok és magazinok riportereib√l és a gyorsan fejl√d√ országos televíziók tudósítóiból állt. E két csoport igényei és hatalma eltért egymástól, és ismételten felbukkantak a közöttük, illetve az egyes csoportokon belül feszül√ nézeteltérések.2 A legénységi ∫rprogramban rejl√ közös érdekük a program ama vonása körül összpontosult, hogy az képes volt nyilvánosságot vonzani: az els√ csoport kereste a nyilvánosságot, a második ipart

teringettét! Megcsináltuk!” Ezek voltak az els√ szavak, amelyeket tévénéz√k milliói hallhattak, amikor az Apolló 11 holdkompja elérte a Hold felszínét. Nem az ∫rhajósok ejtették ki e szavakat, s még csak nem is a Mission Control m∫szerészei Houstonban, hanem Walter Cronkite, a CBS tudósítója. Az általa használt többes szám els√ személy bizonytalan terjedelme helyénvaló volt. A holdmisszió szóviv√i a kiterjeszt√legesség változó fokain határozták meg e „mi” terjedelmét, értve azon hol az ∫rhajósokat, a m∫szaki stábot, hol a nemzetet vagy éppen az emberiséget. Cronkite bármelyikre gondolhatott ezek közül, beleértve a közvetlen résztvev√k bels√ körét is, hiszen √ és az általa megszemélyesített tömegtájékoztatási „∫rtudósítók” az esemény nélkülözhetetlen részét alkották. S√t, nem kevés szól amellett, hogy az Apolló médiabeli tudósítása maga volt az esemény ott, amit Guy Debord a „látvány társadalmá”-nak nevezett. Soha korábban ilyen nagyra tör√ vállalkozás nem függött még ilyen mértékben nyilvános megjelenítésének min√ségét√l.1 Az 1960-as évek amerikai legénységi ∫rprogramja dönt√ fontosságú fejezet volt a fogyasztói kultúra evolúciójában – nem csupán technikai eredményei miatt, hanem a kommunikáció ama formái által is, amelyeket tervez√i és terjeszt√i választottak. A vállalkozás társadalmi funkciója és megjelenítési technikái az amerikai kultúra legfejlettebb kommunikációs médiumához, a hirdetéshez hasonlítottak. Bizonyos értelemben az amerikaiak holdraszállásáért tett tizenkét évnyi er√feszítés a valaha elgondolt legkidolgozottabb hirdetési kampány volt. Közönsége

Michael L. Smith: „Selling the Moon”. The Culture of Consumption. Edited by R. W. Fox and J. Lears. 1983. New York, Pantheon Books.

69

Michael L. Smith

reklámipar közötti alapvet√ viszony a vendégkarmester és az állandó zenekar viszonyára emlékeztetett. A NASA látványosan beintett, de a közönség alapvet√en azért élvezte az el√adást, mert a hirdet√k összehozták a hangszereket és az el√adókat. A keresked√k és a tábornokok már jóval az Apolló el√tt felfedezték az új és egzotikus termékek parádéjának szociális hatását. A második világháború utáni Amerikában azonban a technológia megjelenítési értéke új jelent√ségre tett szert, gyakran háttérbe szorítva az adott termék technikai jegyeit, a kifejlesztéséhez vezet√ menedzseri döntéseket, s√t, tényleges teljesítményét is. A technológiai megjelenítés eme felértékel√dése az áruszcientizmusnak mint a tudomány és a technológia legelterjedettebb társadalmi idiómájának felülkerekedését jelezte. A „szcientizmus” kifejezés általában a tudományos módszerek hatalmába és univerzális alkalmazhatóságába vetett hitre utal. Ellentétek nyilvánvaló összeolvadását jelenti: a tudomány és a technológia hatalmába vetett babonás hitet. Alapvet√ meggy√z√déseinek egyike, hogy a tudomány és a technológia (melyeket gyakran azonos értelemben használnak) az események szükségszer∫ menetében tör el√re. A kifejezést hagyományosan azokra alkalmazták, akik ezt a menetet a haladással azonosították. A technológiai determinizmus tézisét azonban olyanok is osztják, akik a tudomány és a technológia terjedését éppannyira pusztítónak, mint amennyire megállíthatatlannak tartják. A technofilek és a technofóbok egyaránt hajlanak arra, hogy a tudományos és technikai újításokat ne csupán elkerülhetetlennek, de érthetetlennek, azaz mágikusnak is tartsák. Mint korábban megjegyeztük, az Egyesült Államokban a fogyasztói kultúra megszületését a társadalmi és személyes sajátságok eladható áruvá válása jelezte. A technológia egyszerre szolgált e folyamat szolgálólányaként és tárgyaként. Ha maga a tudomány áruvá válik, akkor a piaci irányultságú technológia termékeit összetévesztik a tudományos folyamattal, és e termékeket, csakúgy, mint a tudományt, egy láthatatlan társadalmi er√ megállíthatatlan, mágikus jellemvonásaival ruházzák fel. A fogyasztó szemszögéb√l az áruszcientizmus a technológiai m∫veltség hanyatlását jelentette, s csodákat ígér√ szakért√k és termékek vég nélküli parádéját. A hirdet√k és a kormányzat szemszögéb√l az áruszcientizmus a technológia rekontextualizálásának lehet√ségét jelentette, s hogy olyan társadalmi vonásokkal ruházzák fel azt, amelyek jórészt függetlenek az áru technikai tervét√l avagy funkciójától.

teremtett ennek szolgáltatásából. Szerepük látszólag egyszer∫ volt. A védelmi szervek fizetik a számlát az ∫rbe tartó amerikaiak nyilvános megjelenítéséért, míg a sajtó adja a m∫sort. A vállalkozás azonban hamar egyre kiterjedtebb lett, amint tervez√i rájöttek, hogy az ügy sikere nagyobb mértékben függ az általa teremtett benyomástól, mint a tényleges mérnöki sikerekt√l. Hogy az amerikai ∫rversenyt meg lehessen különböztetni a szovjett√l, az Apollónak többet kellett nyújtania, mint puszta földönkívüli er√mutatvány. Az amerikai technológiahasználatot jóindulatúnak, elegánsnak és a katonai és diplomáciai stratégia földhözragadt érdekeit√l függetlennek kellett ábrázolnia. A teljes kör∫ sikerhez arra volt szükség, hogy a legénységi ∫rprogram eredetének tökéletesen ellentmondó képet sugalljon magáról. Ez a feladat a megjelenítés kényszerít√ módszereit tette szükségessé – olyan módszereket, amelyeket a hirdet√k fejlesztettek ki korábban. A technológiának a Mercury-, Gemini- és Apolló-programokat övez√ emblematikus felhasználása megmutatta, hogy a háborút követ√en a kormányzat egyre növekv√ mértékben támaszkodik a piactér imázsformáló technikáira. Az autók értékesítéséhez hasonlóan a Hold eladása sem csupán a tudomány és a m∫szerészet problémamegoldó kapacitását foglalta magába, hanem mindenekel√tt a technológia és a szakértelem megnyugtató társadalmi képének megteremtését is. A Mission Control persze nem csupán a Madison Avenue trópusi kirügyezése volt. Ne tévedjünk, a hirdet√k kisajátították a legénységi ∫rprogram képeit, rituáléit és lassacskán az ∫rhajósait is. A NASA viszont alkalmanként közvetlenül a hirdet√k által használt nevek, képek és képzettársítások panteonjából kölcsönzött. (Amint John Noble Wilford megjegyzi, az ∫rhatóság els√ legénységi programját azért nevezte Mercurynak, „mert a görög isten nevének heroikus hangzása volt, és úgy vélték, az olümposziak közül Mercurius a legismer√sebb az amerikaiak számára – no nem az isten vagy a bolygó, hanem Detroit miatt”.)3 A NASA-nak és a sajtónak azonban nem kellett semmiféle hirdetési ügynökség szolgáltatásait igénybe vennie ahhoz, hogy a hirdetés technikáit alkalmazza az ∫rre. Az 1960-as évekre egy fényes, új járm∫ben ül√ férfi bármiféle megjelenítése olyan képekkel dolgozott, amelyeket a reklámok már ismer√ssé tettek. A reklámozás ebben a min√ségében – a tudományt és a technológiát illet√ közmegítélés els√dleges forrásaként – befolyásolta az ∫rverseny állami megjelenítését. A legénységi ∫rprogram és a

70

Adjuk el a Holdat!

lent√sége csak akkor érthet√ meg egészében, ha azokkal a változó kontextusokkal együtt vizsgáljuk, amelyekben a fejlett fogyasztói kultúra a technológiát szemléli: a technológia reklámozásának evolúciója az iparosodó Amerikában, az áruszcientizmus tökéletesedése a reklámipar révén, az atombomba szerepe a tudomány társadalmi meghatározásának kiterjesztésében a nemzeti védelmi politikára, valamint az Egyesült Államok kormányzatának „a nemzeti célokat illet√ válsága” az ezerkilencszázhatvanas években. Eme szemszögb√l tekintve az Apolló 11 röpte az áruszcientizmusnak mint a nemzeti önmeghatározás ágensének diadalaként jelenik meg.

Az áruszcientizmus terjedése részben a technológiai folyamatnak a mindennapi életb√l való elt∫nésére adott válasz volt. A huszadik században minden egyes nemzedékben mind több amerikai találta úgy, hogy a technológia egyre nélkülözhetetlenebb az életében, ugyanakkor egyre nehezebben megérthet√. Nem csupán a gépek összetettsége és nyilvános hozzáférhetetlensége növekedett, de a létrehozásukról és alkalmazásukról hozott döntések is, visszahúzódva amögé, amit Herbert Marcuse a „technológia fátylá”-nak nevezett.4 S ahogy a tudomány társadalmi felhasználásának nyilvános megértése elmosódott, a szakértelem e titokzatos birodalmának csupán a termékei robbantak el√ a fátyol mögül: gyermekbénulás elleni vakcinák, vasalást nem igényl√ ingek, ballisztikus rakéták. Mindennek eredményeként az amerikaiak növekv√ része ezeket az árukat, és nem az √ket létrehozó döntéseket és technikákat azonosította magával a tudománnyal. A folyamat és termék közötti szélesed√ szakadék azonban nem pusztán az iparosodás autonóm és elkerülhetetlen hatásaként jött létre. Az els√ világháború vége felé a reklámipar felfedezte, hogy a technológia fátyla vetít√vászonként is szolgálhat, s hogy a technológiai változások alig kivehet√ sziluettjei eladható képekké manipulálhatók. A fogyasztói kultúra bábszínház-birodalmában, ahol a dolgok képei gyakorta meggy√z√bbnek és kifejez√bbnek t∫nnek, mint a dolgok maguk, a reklámozás az áruszcientizmus els√dleges társadalmi közvetít√jeként szolgál. A fegyverkezési és ∫rverseny azt a sebes mozgást mutatja, amellyel a technológiai megjelenítés manipulálása a magánszektorból átlendült a közszférába. A legénységi ∫rprogram legtöbb értelmez√je két ellentétes táborba sorolódott – vagy a tudomány, a nemzet, esetleg „kollektív csodaérzékünk” gy√zelmeként ünnepelve, vagy „a technológiai exhibicionizmus vég nélküli tora”-ként becsmérelve azt. 5 Az ünnepl√k az els√ holdraszállás kirobbanó amerikai és külföldi visszhangjára mutatnak, mint a program sikerének bizonyítékára. A kárhoztatók az ország vezet√it hibáztatják, hogy az egész legénységi ∫rprogramot csupán azért hozták létre, hogy életre keltsék és manipulálják ezt a lelkesültséget. Eme jellemzések egyike sem mond el túl sokat arról, hogy miért éppen így bontakozott ki a program, és hogy mi volt a jelent√sége. Az ∫rhajózás kezdeteinek feltérképezésekor a történészek rendszerint a szerény, mindössze 180 fontos Szputnyikra mutatnak, amely ezer kilövést élt meg. De az amerikai legénységi ∫rprogram társadalmi je-

AZ ıR MEGHÓDÍTÁSA

T

echnikai néz√pontból az ∫rverseny a fegyverkezési versenyen belül a hadiszállítás módosulásaként indult. A nukleáris fegyverek fejlesztése során mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szovjetunió jelent√s kutatásokat szentelt az eme fegyvereket szállító rakéták tökéletesítésére. E kutatásokban egyébiránt mindkét országban egykori harmadik birodalombeli V-2 rakétamérnökök jártak az élen, akiket a szövetségesek „felszabadítottak” (és felosztottak) Peenemündében. Az ötvenes évek kezdetén már mindkét szuperhatalom hozzálátott az interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztéséhez. Szemben a Szovjetunióval, az Egyesült Államoknak voltak szövetségesei azoknak a rövid hatótávolságú rakétáknak vagy bombázóknak a hatókörén belül, amelyek az ellenfeleihez tartoztak. Ebb√l következ√leg a Szovjetuniónak sokkal éget√bb szüksége volt a nagy hatótávolságú rakétákra, mint az Egyesült Államoknak. Amikor 1957. augusztus 26-án a Kreml hírt adott az els√ sikeres interkontinentális ballisztikus rakéta-tesztjér√l, volt ugyan némi morgolódás egynémely amerikai katonai stratéga részér√l („Tán nem a megfelel√ németeket fogtuk el” – panaszkodott az egyik tábornok), de sem a kormányzat, sem a sajtó nem adott le általános vészjelzéseket. Az amerikai Atlas-rakéta már jócskán készül√dött, s az amerikaiaknak senki által nem vitatott fölényük volt a bombázók száma és elhelyezkedése tekintetében. Az amerikai katonai fölény érintetlen maradt.6 Október 4-én a szovjetek ismét kil√tték egyik új interkontinentális rakétájukat, de ezúttal megnövelték l√pályáját, és – a vaktöltet helyébe egy 36 hüvelyk átmér√j∫ szatellitet helyezve – keringési pályá-

71

Michael L. Smith

a nemzet reflexeit a „vörös veszedelem” elleni harcban. A liberálisok osztották ezt az aggodalmat, azzal a sirámmal kiegészítve, hogy a közügyek zsugorodó köre – hidegháborús pózolás külhonban, mcCarthyizmus odahaza – csökkentette a nemzet „képzel√erejét”. Az ∫rprogram megvalósításával egyidej∫leg az ország vezet√i célok utáni kifinomult kutatásba fogtak. Eisenhower 1960-ban létrehozta a Nemzeti Célok Bizottságát, a Rockefeller finanszírozta Különleges Tanulmányok Terve ugyanezt a feladatot vállalta, míg Henry Luce esszésorozatot készített a „Nemzeti Cél”-ról a Life-ba. A kívülr√l vezérelt nemzet kezdte felismerni bajait. Az egyöntet∫ következtetés abban állt, hogy Amerikát a „küldetéstudat” elvesztésének végveszélye fenyegeti. Walter Lippmann arra hívta fel a figyelmet, hogy szemben az Egyesült Államokkal, a Szovjetunió rendelkezett „egy nagy cél és magasztos végzet tudatával”. George Kennan amiatt korholta az amerikaiakat, hogy „az élet értelmét túlnyomóan a személyes kényelemben és szórakozásban látják […], a magánkacatok halmozásában”, de „hiányzik bel√lük a nemzeti cél kifejlett tudata”. A Rockefeller tanulmány az „amerikaiak céltalanságát” azzal a félelemmel hozta összefüggésbe, hogy „fiataljaink elvesztették az ifjúság id√tlen vonzódását a kalandhoz, a távoli horizontokhoz és a kiszámíthatatlanság kihívásához”. „Külhoni céljaink – szögezte le az elnök bizottsága – elválaszthatatlanok hazai célkit∫zéseinkt√l.”10 Ha a retorikai burjánzástól lecsupaszítjuk, e „nemzeti célok utáni kutatás” nem sokban különbözött a már elterjedt hidegháborús gyakorlattól. Arra szólított, hogy e gyakorlatokat új módon jelenítsék meg. Ha a cél nem, hát a cél képe fogja megváltani a nemzetet – egyszersmind szalagcímeket szolgáltat a sajtónak, megújuló karriert az „∫rpolitikusok”-nak és az ∫rkutatási menedzserek, mérnökök és beszállítók gazdagon feldúsított hálózatának. Eme kép el√készületei 1960-ban már jócskán el√rehaladtak, ha nem is a bizottsági jelentések lapjain, de legalább a Mercury Project repülésszimulátor-laborjaiban. Az ∫rszkafander lett a király új ruhája. Az ∫rprogram tervez√i tehát kezdett√l úgy tekintettek m∫vükre, mint a nemzeti ikonográfia új forrására. Ennek megfelel√en maradandó és kifejez√ új szótárt kellett kialakítani, olyat, amely képes jellemezni az ∫rkalandokat, egyszersmind azonban analógia és ismételt képzettársítás útján össze is köti ezeket a nemzet múltjának és megel√legezett nagyságának ismer√s képeivel. Az új szókincs kulcsszavai között is els√ volt a „tudomány”. Amiként az amerikai kul-

ra állították a Szputnyikot. Az ötlet nem volt új. Az Egyesült Államok már 1955 augusztusában bejelentette terveit arra vonatkozólag, hogy egy sor mesterséges m∫holdat l√jön fel a Nemzetközi Geofizikai Év (1957–58) során. Ezért hát az Eisenhower-kormány nem mutatott különösebb aggodalmat a Szputnyik hírére. Charles Wilson védelmi miniszter egyenesen „csinos kis tudományos trükk”-nek nevezte a fellövést. Clarence Randall fehér házi tanácsadó lekezel√en „ostoba égi fityeg√”-nek nevezte a Szputnyikot.7 A kormányzat más fertályain azonban heves riogatások tárgya lett a Szputnyik. Az Eisenhower-kormány kongresszusi ellenfelei – jelesül Lyndon Johnson, a szenátusi többség vezet√je és John McCormack, a Képvisel√ház elnöke – kijelentették, hogy Ike „tohonya” válasza az orosz m∫holdra veszélyeztette a nemzetbiztonságot. „Nem túl megnyugtató, ha azt mondják az embernek, hogy jöv√re majd egy »jobb« m∫holdat lövünk az égbe”, panaszolta Johnson. „Talán még krómburkolata és ablaktörl√je is lesz.”8 December 6-án Johnson szenátor épp csak összehívta az amerikai ∫rkutatások elégtelenségér√l szóló meghallgatásokat, amikor az els√ amerikai m∫holdrakéta – a Navy’s Vanguard – felrobbant a kilöv√állásban. A sajtójelentések „Kaputnyik” és „Lapulnyik” szöveg∫ szalagcímek kíséretében úgy mutatták be az eseményt, hogy az ∫rverseny megkezd√dött, és Amerika lemaradóban van. 1958. január 31-én az els√ amerikai m∫hold – az Explorer I – egy Army Redstone-t röppályára állított. A Redstone f√tervez√je, Werner von Braun korábbi peenemündei rakétamérnök azonnal médiah√ssé vált. Bármiféle ∫rhír garantáltan címlapra került. 1958 tavaszán a közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy a kezdetben nem túl érdekl√d√ közönség kezdte elkapni az „∫rláz”-at a Kongresszustól, a Pentagontól és a sajtótól. Nehéz volt azonosítani azt a tényleges fenyegetést, amelyet a Szputnyik jelentett. Stratégiai értelemben a m∫hold sokkal jelentéktelenebb volt, mint a rakéta, amely szállította. Azonban ez volt a Szovjetunió els√ „els√sége” a fegyverkezési verseny kezdete óta, s a technológia bemutatásának hatalmas új arénáját nyitotta meg. Egyre növekv√ számú amerikai vezet√ gy√zte meg magát arról, hogy az ország ∫rbe jutása nem lehet kevesebb, mint „nemzeti cél”.9 A Szputnyikban a politikusok, szerkeszt√k és társadalomkutatók az amerikai kultúra háború utáni romlásának szimbólumát látták. A konzervatívok attól tartottak, hogy az egyre materialistább és önelégültebb állampolgárok „slampossága” eltompította

72

Adjuk el a Holdat!

túra egybemosta a tudományt és a technológiát, most a „tudomány” és az „∫r” váltak szinonimává. A Szputnyik nyomán a nagyobb napilapok és népszer∫ magazinok rögvest „tudományos szerkeszt√k”-et állítottak munkába, akiknek a rovatait csaknem kizárólag az ∫rverseny hírei töltötték be. Eisenhower elnök, kizárólag a Szputnyik keltette √rületre adott válaszként, kinevezte James R. Killiant, az MIT elnökét els√ Tudományos Tanácsadójává. S Killian Tudományos Tanácsadó Bizottságának hamarosan rá kellett jönnie, hogy els√dleges funkciója nem más, mint az ∫rpolitika reklámozása. A bizottság els√ feladata az volt, hogy a „technikailag képzetlen olvasók” számára készítsen egy „Bevezetés az ∫rbe” cím∫ kiadványt, amelyet majd „az egész sajtó széles körben terjeszthet”.11 A Killian-bizottság 1958 márciusában nyilvánosságra hozott jelentése kijelölt „négy tényez√t, amelyek fontosságot, sürg√sséget és nélkülözhetetlenséget” kölcsönöztek az er√teljes nemzeti ∫rprogramnak. E „tényez√k” különös figyelemre érdemesek, mivel dióhéjban összefoglalják az elkövetkez√ tizenkét évben unalomig ismételt igazolásokat arra, hogy miért kell amerikaiakat küldeni az ∫rbe: 1) „az ember leküzdhetetlen kutatás- és felfedezésvágya, a tudásszomj, amely arra készteti az embert, hogy olyan helyre jusson, ahol még senki nem járt el√tte”; 2) „a honvédelem célja”; 3) „a nemzeti prezstízs”; 4) „a tudományos megfigyelés és kísérletezés, amely el√ fogja segíteni tudásunkat és megértésünket a Földr√l, a naprendszerr√l és a világegyetemr√l”.12 Eme „érvek” – akárcsak az M&M csokoládé – az els√dleges összetev√ket – a „védelmet” és a „nemzeti presztízst” – középre összpontosították, a tudomány és a felfedezés színes-mázos burka alá. A késztetések e két csoportját talán úgy lehet legjobban összevetni, ha a kormányzat diszkrecionális funkcióira, mint például a legénységi ∫rprogramra úgy gondolunk, mint a játék törvényhozási változatára. Roger Caillois a játék két szemben álló változatát azonosította: a „verseng√” játékokat, amelyek csatára emlékeztet√ strukturált környezettel szolgálnak, és a „kalandozó” játékokat, amelyekben a résztvev√k a kötetlen kalandot és képzeletgazdag improvizációt keresik, a versenytársakra, mér√órákra vagy teljesítményértékelésre való legcsekélyebb utalás nélkül. Caillois terminusai alapján jól megkülönböztethet√ egymástól a társadalmi megjelenítés rituáléinak két alapvet√ változata. A játék – és a bemutató – legtöbb formája nem tisztán képviseli az egyik vagy a másik változatot, hanem a kett√nek valamiféle vegyüléke.13

Ugyanez volt a helyzet az ∫rpolitikával is. Némely ∫rhív√ a kalandozó aspektusokat hangsúlyozta: „az ember leküzdhetetlen tudás- és felfedezésvágyát” és az elfogulatlan „tudományos megfigyelést és kísérletezést”. Mások a verseng√ szempontokat védték: a „védelmi célokat” és a „nemzeti presztízst”. A legénységi ∫rprogram nyilvános megjelenítésének kulcsa azonban ama tényben rejlik, hogy a politikai vezet√k, katonai stratégák és a legénységi ∫rprogramot kivitelez√ ∫rmérnökök és tudósok alapvet√ késztetése – az egyetlen szubsztantív késztetésük – a terv propagandaértéke volt, mind odahaza, mind a nagyvilágban. A kíváncsiság és a tudományos csodák kalandozó „küls√ burka” életteli kiegészít√t jelentettek. S valóban, az ∫r keresked√i számoltak ezekkel a kiegészít√kkel. Az Egyesült Államok ∫rprogramja azonban nem az ország politikai, katonai és tudományos elitje körében a naprendszer eredetére vonatkozó, éppen 1969-ben fellobbanó tudásvágyból eredeztethet√. E tényt legegyértelm∫bben az a döntés bizonyítja, hogy egyáltalán legénységi ∫rprogramot valósítsanak meg. Ahogy a tudományos közösségnek a nem a honvédelem által szponzorált része ismételten kijelentette, csaknem valamennyi mérhet√ ∫rcélkit∫zés – a távközlésben, id√járás-megfigyelésben, a bolygók felfedezésében, s√t, a katonai felderítésben is – sokkal hatékonyabban és jelent√sen kevesebb költséggel lett volna elérhet√ automata m∫holdakkal és ∫rrobotokkal, mint legénységi expedíciókkal. A legénység nélküli ∫rprogramokkal szemben egyetlen el√nye volt annak, hogy embert küldjenek az ∫rbe: ez óriási mértékben megnövelte a nemzet ∫rkalandjainak drámai hatását. A kérdés tehát nem az, hogy vajon az amerikai ∫rpolitika megalkotói a verseny késztetései alapján cselekedtek-e, hanem hogy a kétségbevonhatatlanul kompetitív politikát miért burkolták kifinomult kalandozó retorikába. A cinikusok, csakúgy, mint maguk az ∫rhajósok, elvetették a tudásvágy és intellektuális izgalmak eme dicshimnuszait mint a nemzet valódi céljait – a nagyobb hatalmat és a presztízst – megédesít√ cukormázat. De talán másról is szó volt. Az ∫rprogram teljes egészében kívülr√l vezérelt volt, felfedve a felülmúlhatatlan hatalom és a mély bizonytalanság kevercsét az amerikai vezet√k körében. Globális technikai els√bbségüket illet√ állandó kétségeik közepette, és nem tudva, hogy miként éljenek vele, arra törtek, hogy geopolitikai riválisaikat a presztízsért folytatott harcban minden lehetséges mérce szerint le-

73

Michael L. Smith

tak az agresszív ∫rkutatásban – különös tekintettel az ∫rtechnológia katonai alkalmazására. Mégis, a meghallgatásokról készített jegyz√könyvek megdöbbent√en keveset árulnak el a nemzeti ∫rpolitikát irányító védelmi célkit∫zésekr√l. A képvisel√k és a tanúk egyaránt az ∫rprogram propagandaértékét egyértelm∫en beismer√ nyilatkozatokat vegyítettek a kalandozó retorika megformálására tett képzeletgazdag er√feszítésekkel. „Az ∫rkutatással és az ezzel járó tudományos áttöréssel” – biztosította McCormack a bizottságot – „a felfedezések olyan meszszireható korszakát nyitjuk meg, mint amennyire nagy hatású volt saját kontinensünk felfedezése.” Az ∫r – tette hozzá – „új határvidékkel” gazdagítaná az országot, „a mozgékony gondolkodáshoz és cselekvéshez intézett legnagyobb kihívással, amelyet csak pionír szellemünk valaha tapasztalt”. A vállalkozás tényleges haszna – ismerte be – „még nem ismeretes el√ttünk. Hogy mit fogunk a Holdon megtanulni […], senki meg nem mondhatja”; de bizonyos, hogy „az el√relépés szó szerint meg fogja haladni mai értelmünket”.16 Vallomásában von Braun egyetértett azzal, hogy a lendületes amerikai legénységi ∫rprogram hatása „hasonlatos lesz Amerika felfedezésének hatásával”. McCormackhoz hasonlóan kiemelte a területi expanziónak a nemzet múltjában játszott szerepe és a tudományos kutatásnak a nemzet jöv√jére gyakorolt hatása közötti analógiát. Arra a kérdésre, hogy a nemzeti ∫rprogramnak miféle „nem-katonai” jelent√sége lehet, von Braun a következ√képp válaszolt: „Uram, úgy vélem, az ∫rkutatás egész ötlete ugyanazon késztetések nyomán született, mint amelyek mindig is mozgatták a tudományos haladást.” Majd a kötelmek nélküli kíváncsiság szenvedélyes hitvallásával zárta következtetéseit: „Az emberek egyszer∫en kíváncsiak. […] Hogy felfedezéseik nyomán mi fog történni, ez legyen a következ√ nemzedékek gondja.” Tekintetbe véve saját, Hitler számára végzett úttör√ munkáját a V-2 rakéta kapcsán, von Braunnak talán felt∫ntek a technológia társadalmi alkalmazásának eme hanyag szcenáriójának buktatói. De ha voltak is a nemzet „szuper ∫rkutatójá”-nak kételyei, ezeket nem hozta szóba a kongresszusi bizottság el√tt.17 Von Braun csupán egyike volt azon megkülönböztetett szakért√k sorának, akik a tudomány nevében az ismeretlen himnuszát zengték. A Californiai Technológiai Intézet elnöke, Lee DuBridge irányította a második világháború alatt az MIT sugárzási laborját. Hat évig dolgozott az Atomenergiai Bizottság tanácsadó testületében, és 1948 óta a Rand Corporation kurátora volt. Testközelb√l szemlélhette a hader√

k√rözzék. Az ∫rpolitika kalandozó jelleg∫ bemutatása (verseny helyett felfedezés) nagyban hozzájárulhat eme presztízshez, olyan magabízó, érett nemzet megjelenését kölcsönözve az országnak, amely az egész emberiség üdvére ∫zi a tudást a csillagok között. Minél inkább kívülr√l vezéreltekké váltak, az elnökök és a Kongresszus annál hevesebben kutatták ama belülr√l vezérelt képeket, amelyekkel meggy√zhették a világot és magukat céltudatosságukról. Önmagának ellentmondó retorika született, a „világegyetem ellen√rzésé”-nek küszöbönálló, az ellenség általi megvalósításáról szóló jeremiádák az „∫r mérhetetlen csodái”-nak invokációival váltakoztak. Eme kalandozó nemzetkép elsajátítása szempontjából dönt√ fontosságú a tudomány és a technológia társadalmi jellemzése. Jelent√ségteli, hogy a Killian-bizottság jelentése a tudományt a felfedezéssel párosította, és nem a honvédelemmel, szemben a kormányzati finanszírozásnak az utóbbit illet√ túlnyomó preferenciájával.14 A NASA megteremtéséhez vezet√ kongresszusi meghallgatások voltak az els√k ama er√feszítések hosszú sorában, amelyek arra irányultak, hogy a világ∫rt a nemzeti identitás megjelenítésének végs√ kontextusává formálják. Ez a feladat az amerikai tudomány nyilvános képének teljes újraszabását tette szükségessé. 1958. április 2-án Eisenhower arra kérte a Kongresszust, hozzon létre polgári szervet a nemzeti ∫rprogram megvalósítására. Április 15-én az új ırhajózási és ırkutatási Képvisel√házi Vizsgálóbizottság megkezdte négy hétig tartó meghallgatásait. Május 6-án szenátusi megfelel√je, az ır- és ırhajózásügyi Különbizottság szintén összegy∫lt saját, kevésbé kiterjedt vizsgálódásai céljából. Mindkét bizottság elnöke, a képvisel√házi elnök McCormack és a szenátusi többség vezet√je, Johnson egyaránt azzal a figyelmeztetéssel kezdte meg munkáját, hogy a nemzet katonai és nemzetközi politikai presztízse a tét. „A Római Birodalom azért tudta uralni a világot, mert utakat épített” – jegyezte meg Johnson; kés√bb „a Brit Birodalom a hajói miatt tett szert els√ségre. A leveg√ korában azért voltunk hatalmasok, mert voltak repül√gépeink. Most a kommunisták megvetették lábukat a világ∫rben.”15 A képvisel√házi bizottság csaknem összes tanúja a védelmi minisztérium hivatalnokai, a fegyveres testületek, a hadiipari beszállítók és olyan tudósok vagy mérnökök soraiból került ki, akik a katonai vagy nukleáris kutatásokhoz köt√dtek. A leend√ ∫rügynökség civil státusa ellenére a létrejöttéhez vezet√ meghallgatásokat olyan emberek uralták, akiknek hivatásbeli érdekeik vol-

74

Adjuk el a Holdat!

Semmiféle törvény fel nem tartóztathatja.” Nem szabad tehát, hogy a megfogható igazolások hiánya eltántorítsa a nemzetet „a minden id√k felfedezéseinek legkalandosabb és legnagyobb szabású ünnepét√l”.19 A bizottság jelentése egyben az ∫rversenybe történ√ azonnali és korlátozatlan belépést illet√ kritikával kapcsolatos alacsony toleranciaszintjét is felfedte. Hugh Drydent, a Nemzeti ırhajózási Tanácsadó Bizottság igazgatóját sokáig az új ∫rhivatal els√számú elnökjelöltjeként tartották számon. Azonban Dryden azon kevesek egyike volt, akik vallomásuk során kételyeiket fejezték ki az amerikaiak ∫rbe juttatásának „azonnali programja” iránt. „Hogy felküldjünk egy embert az ∫rbe és aztán visszahozzuk – jegyezte meg Dryden –, olyan ez, mint ágyúból kil√ni egy asszonyt.” Amikor a sajtó kiemelte ezt a megjegyzést, McCormack bizottsági elnök nemtetszésér√l értesítette a Fehér Házat Dryden NASA-igazgatóságával kapcsolatban. A bizottság zárójelentésében is elmarasztalta Drydent: „Némely józan tudósok tán azt mondják megvet√leg, az efféle mutatvány nem ér többet, mintha kil√nénk ágyúból egy asszonyt. Meglehet, ez így van – ismerte be a jelentés –, de szükségtelen visszakézb√l elvetnünk a »mutatványosdi«-t. Az efféle mutatványok, még ha tudományosan hasztalannak bizonyulnak is, zavarba ejt√ politikai hatást érhetnek el.” A döntéshozók tehát két különböz√ nyelven beszéltek a nemzet ∫rtörekvéseir√l. Amikor a szándékolt hatást ecsetelték, ártatlanul utalhattak a „mutatványosdi” „politikai hatás”-ára, de amikor a tudomány és a felfedezés megjósolhatatlan csodáit idézték, akkor éppen azokat a képeket formázták meg, amelyek e hatást voltak hivatva kiváltani.20 Eisenhower elnök 1958 decemberében kezdeményezte a NASA els√ ∫rhajós csoportjának felállításához vezet√ kiválogatási folyamatot. Mire 1961 januárjában kiképzésük végére értek, Kennedy elnök el√djénél a legénységi ∫rprogram iránti sokkal nagyobb lelkesedéssel tette le hivatali esküjét. „Az ∫rben elért drámai eredmények […] a nemzet technológiai hatalmát és szervez√erejét jelképezik”, jelentette ki az a feljegyzés, amelyet Lyndon Johnson alelnök, Robert McNamara védelmi miniszter és James Webb, a NASA új ügyvezet√je készített. S persze csak az emberi részvétel lehetett képes e szimbólum hatékony megjelenítésére: „Nem pusztán gépeket, de embert kell az ∫rbe juttatni, hogy megragadjuk a világ képzeletét.” 21 1961. április 12-én Jurij Gagarin els√ként a világon körberepülte a Földet. Április 17-én a Disznó-öbölnél megalázó vereségbe torkollott Kuba titkos, az Egyesült Államok által pénzelt inváziója. Április

gyorsan növekv√ szerepét a tudományos kutatásban és fejlesztésben a háborút követ√ években. Mégis, tanúvallomása jó része egyáltalán nem foglalkozott a szakma eme fontos területeivel. Ehelyett DuBridge az ∫rprogramnak a „sosem látott jelenségek” feltárását illet√ potenciáljáról szónokolt. „Aligha gyümölcsöz√ arról elmélkedni, vajon mik lehetnek ezek az ismeretlen dolgok – magyarázta –, de a tudomány története tele van a váratlan felfedezések példáival.” A tudós, miként a felfedez√, legalább annyit tanul a véletlenekb√l, mint szándék szerint. „Nincs ok azt feltételezni, hogy [a Hold] másik oldala bármi nagyszabású és ismeretlen természeti jelenséget rejtene” – mondta DuBridge a bizottságnak. „S az sem fog hozzátenni tudományos ismereteinkhez, amikor az ember el√ször beutazza az ∫rt. Mégis, mind kíváncsiak vagyunk.” Az ∫r nem csupán „tiszta tudományos érdekl√dést” váltott ki, de „a felfedez√ érdekét is – arra irányuló érdekét, hogy kielégítse az emberi kíváncsiságot és vágyakat”.18 A tanúk hosszú sora nyomán lassanként a tudomány misztifikációja született meg. A számtalan kiváló tudós és mérnök puszta jelenléte a szakértelem pecsétjét nyomta a meghallgatásokra – s a teljes kör∫ legénységi ∫rprogram eszméjére is. Azonban az ∫r, a tudomány és a kutatás el√reláthatatlan felfedezéseinek azonosításával olyan nemzeti ∫rpolitika mellett emeltek szót, amely valamiféle Columbuselven alapult: a tudósok a Santa Maria kapitányához hasonlatosan legváratlanabb felfedezéseik némelyikét véletlenszer∫en tették; eszerint viszont az ∫rkutatásoknak nem valamiféle el√re megállapított célkit∫zések alapján kell folyniuk, hanem azon feltevés szerint, hogy az Újvilág valamin√ megfelel√je fog feltárulkozni, visszamen√leg igazolva a vállalkozást. A kíváncsiság és a célzatosság volt a kizárólagos el√feltétel. A bizottság által meghallgatott tanúk nem eme tágra nyílt szem∫ módon folytatták saját vizsgálódásaikat. De most nem a tudomány mellett érveltek, hanem annak propagandaértéke mellett. Mint oly sokan megtették ezt már közülük különféle hadiipari tervek kapcsán, most is szakértelmüket ama „racionalitás illúziójá”-nak szolgálatába állították, amelyre a Kongresszusnak szüksége volt ambiciózus legénységi ∫rprogramjának igazolására. A Képvisel√házi Vizsgálóbizottság zárójelentése átszellemülten visszhangozta a tanúk dicshimnuszait az ismeretlenr√l. „Az ember világ∫rbe jutásának vonzatai – ismerte el a jelentés – zavarba ejt√en kiszámíthatatlanok.” Mégis, „a felfedezés pártatlan és személytelen. Semmiféle modell nem irányíthatja.

75

Michael L. Smith

képzelet ∫rbe vetítése megkívánta, hogy ember is utazzon, hogy „az egész emberiség odaképzelhesse magát”. Az els√ ∫rhajós „korszakos küldetése”, hangsúlyozta a Newsweek „Space and the Atom” cím∫ rovatának vezet√je, „azt fogja hírül adni, amire egyetlen m∫hold sem lehetett képes: az ∫rkorszak hajnalát”. „A gépek magukban nem teszik meg, ha emberek is kijuthatnak”, szögezte le a Nation kolumnistája. „A különbség annyi, mint csodálni egy n√ fényképét, vagy elvenni √t feleségül.” 24 A legénységi ∫rkutatásra mint a hatvanas évek nagy „kollektív kalandjára” helyezett hangsúly a terv elégtelen tudományos igazolásának zavart leplezését tükrözte. A sajtótudósítások látható megkönnyebbüléssel fordultak a „Miért kellenek emberek?” kérdését√l a „Melyik emberek kellenek?” kérdése felé, amikor a NASA megkezdte az ∫rhajósok kiválogatását. Szemben a program hirdetett tudományos jelent√ségével, egyetlen tudós sem vett részt amerikai ∫rutazáson az utolsó, 1972-es Apolló-holdutazásig. A NASA kizárólag az ország ötszáz katonai tesztpilótája közül válogatott. A jelölteknek négy kritériumnak kellett megfelelniük: mérnöki „vagy ennek megfelel√” fokozattal kellett bírniuk, ezerötszáz repült órát kellett maguk mögött tudniuk, negyven évnél fiatalabbnak kellett lenniük, és öt láb tizenegy hüvelyknél nem lehettek magasabbak, illetve száznyolcvan fontnál (azaz éppen a Szputnyik I tömegénél) nem lehettek súlyosabbak. Száztíz ember felelt meg a feltételeknek, s a felük jelentkezett önkéntesnek. A kimerít√ fizikai, pszichológiai és intelligenciatesztek végül a „Csodálatos Hetek”-en kívül mindenkit kiselejteztek. 1959. április 9-én a nemzet megismerte els√ ∫rhajósait: Carpentert, Coopert, Glennt, Grissomot, Schirrát, Shepardot, Slaytont. Mindazok, akik a nemzet elsorvadt „morális energiái” miatt panaszkodtak, az ∫rhajós ethoszban meglelték az újjáéleszt√ talizmánt. Kockázatszeret√, egyt√l egyig protestáns, dönt√en kisvárosi vagy falusi származásúakként úgy t∫nt, megtestesítik az elképzelt régebbi Amerika legendás vonásait. S az ∫rhajósok maguk csakhamar megtanulták a határvidék nyelvezetét használni saját személyiségükkel kapcsolatban. Alan Shepard a Mercury-Program iránti érdekl√dését „pionír késztetés”-nek tudta be. Gus Grissom hasonló „pionír és kalandvágyó szellem”r√l vallott, hozzátéve, hogy „azt hiszem, ha éltem volna százötven évvel ezel√tt, akkor szerettem volna Nyugat felé törni”.25 1959-ben azonban szükségessé vált a „pionír szellem” revíziója. Az ∫rhajósok vonzereje, csakúgy, mint

20-án Kennedy elnök feljegyzést intézett Johnson alelnökhöz, aki most már a Nemzeti Légiközlekedési és ırtanács elnöke is volt, amelyben egy esetleges legénységi holdmisszió megvalósíthatósága fel√l érdekl√dött, valamint aziránt, hogy lehetséges-e „valami másféle ∫rprogram, amely drámai eredményeket ígér, s amelyben gy√zhetnénk?” Május 5-én Alan Shepard egy Jupiter-rakétán tett tizenhét perces utazását zajosan ünnepelték, mint „az els√ amerikait az ∫rben”. Május 25-én Kennedy összehívta a Kongresszus együttes ülését, hogy bejelentse: „a nemzet elkötelezi magát, hogy még az évtized lezárulta el√tt elérje azt a célt, hogy embert juttasson a Holdra, s onnan épségben visszahozza. Eme id√szakban egyetlen ∫rprogram sem fog ehhez fogható benyomást gyakorolni az emberiségre” – jelentette ki. „S egy sem lesz ennyire fáradalmas és költséges.”22 A rákövetkez√ nyolc évben három elnök ölelte harcostársként keblére az ∫rhajósokat. Milyen volt eme új nemzeti Grál-lovagok természete?

AZ ıRHAJÓS FELTALÁLÁSA

A

legénységi ∫rprogram tervének bejelentése pillanatában az újságok, magazinok és televíziós hálózatok azonnal rájöttek, hogy példátlan médiaeseményr√l van szó. A NASA sajtófelel√sei hamar rájöttek, hogy imázsteremt√ feladataik minimálisak lesznek: a média lelkesen felkapta azt, amit a Kongresszus megkezdett. Már jóval azt megel√z√en, hogy az els√ ∫rhajós elhagyta volna a kilöv√állást, az ∫rrajongók kikísérletezték azokat az analógiákat és képzettársításokat, amelyeket majd az eseményhez lehet kötni. A Newsweek szerkeszt√i megfiatalító er√t tulajdonítottak az ∫rutazásnak. „Az a morális energia, amely az amerikaiakat valódi nagysághoz juttatta, mintha felhígult volna az utóbbi id√ben”, figyelmeztettek „A hatvanas évek: az évtized, amikor az ember az ∫rbe lépett” cím∫ cikk kezdetén. Túl sokáig egyetlen nagy kihívás sem t∫nt fel a nemzet láthatárán. Most azonban „az ember a legf√bb kihívással szemben indul hadra: útra kél a világegyetembe”.23 Azok számára, akik e „legf√bb kihívás” megújító erejét hangsúlyozták, az emberek jelenléte az ∫rben a vállalkozás dönt√ fontosságú eleme volt. Csak amikor az els√ „megrendült pilóta” megtapasztalja „a súlytalanság szédült felszabadultságát”, akkor fog az ember „elszabadulni földi kötelmeit√l”. A nemzeti

76

Adjuk el a Holdat!

stone-rakétát vizsgálgatva Amerika els√ ∫rhéroszának „kedve támadt megrugdosni a kerekeket”.27 Shepard 1961. május 5-i rövid repülése megel√legezett prezstízsének nagy részét kénytelen volt átengedni Jurij Gagarin április 12-i földkörüli útjának. Mindamellett, miként a Times megjegyezte, „az Egyesült Államok tudatos h√scsinálási mechanizmusai teljes g√zzel dolgoztak”. Shepard sajtó általi dics√ítésében központi motívum volt az a szándék, hogy autonóm, a maga feje után cselekv√ pilótaként jelenítsék meg √t – az ennek ellenkez√jét alátámasztó tények serege ellenére. A szerkeszt√k és televíziós riporterek ömlengtek, hogy Shepard „megszabadult a gravitáció hatalmától” a „képzelet eme hatalmas játszóterén”, „tökéletesen mentesen mindenféle kötöttségt√l”. A Shepard repülésér√l készített Timesillusztráció az ∫rben szabadon lebegve ábrázolja √t. Az egyébként földi irányítású repülés során Shepard röviden módosította a kapszula pályáját, és kézi irányításba fogott. A sajtóbeszámolók az expedíció kulcsaként csaptak le erre a részletre. „Talán nem repült olyan messzire, olyan gyorsan vagy olyan magasra, mint az orosz Jurij Gagarin”, jegyezte meg a Life, de „√ felügyelte hajója reptét, szemben Gagarinnal”. Felix Morley új Lindbergh-nek nevezte Shepardot, aki feltámasztotta a nemzet hagyományos erejét, mivel visszaszerezte „az egyén uralmát végzete felett”.28 Azonban a Lindbergh „mi”-je és a Mercury „mi heten”-je közötti távolságot jelezte a kormányzati szervek, bizottságok és légiipari beszállítók bódító hálózata, ahol a NASA személyzete látta el a közvetítést. Miként Tom Wolfe megfigyelte, a Mercury ∫rhajósai oly mértékben nélkülözhet√ek voltak kapszulájuk irányításához, hogy sok tesztpilóta nem is volt hajlandó otthagyni X-15-ösét azért, hogy önkéntesnek jelentkezzen egy „konzervdoboz”-ba.29 Szkafanderbe kényszerítve és testre szabott üléséhez szíjazva Shepard „az ∫r mérhetetlen horizontjai”-t egy periszkópon keresztül kukucskálva figyelhette meg. A repülésben játszott funkcionális szerepe nem sokban különbözött egy igen kifinomult sapkabojtétól. Azok a képzeletbeli ugrások, amelyekkel a nyilvánosság az ∫rhajós képét megszabadította a repülés tapasztalatának tényeit√l, legalább annyit köszönhettek Walter Mittynek, mint Lindbergh-nek. Shepard röptének beszámolói, csakúgy, mint Gus Grissom rákövetkez√ rövid kilövéséé, gyakran közvetlen kapcsolatot sugalltak az ∫rhajósok küldetése és a „nemzeti cél” között. John Glenn következ√ évi földkörüli útjával zenitjére ért a teljesítmény megoszthatósága az ∫rhajós és a nemzet között. A repü-

a Marlboro Mané, abban rejlett, hogy képesek voltak a „százötven évvel ezel√tti” pionír képeket a technológiai változás el√retekint√ uralásával párosítani. Az a tendencia, hogy a NASA egyenl√ségjelet tett a tervezés és a tudomány közé, hozzájárult ahhoz, hogy az ∫rhajósokat „∫rtudósokká” lehessen formálni. Táskájuk m∫ködési útmutatókkal volt tele, s úgy mutatták be √ket, mint akik egyszerre cserkészkednek a technológiai és a fizikai határvidéken. Ha mégoly jelentéktelen mértékben is, de hozzájárultak a tervezéssel vagy a kinézettel kapcsolatos problémák megoldásához, az mindig nagy hangsúlyt kapott a NASA sajtóközleményeiben. (John Glenn például ablak hozzáadását javasolta a jöv√ Mercury-kapszuláihoz.) „Merészek, de nem vakmer√ek” voltak, Lindbergh fiatalos hevületét párosították a gyakorlott szakért√ józanságával. „Íme, az Egyesült Államok ırhajósai”, hirdette a U.S. News and World Report, „Házasok, Érettek és Apák”.26 A NASA sajtóstratégiája a program el√rehaladtával egyszerre bontakozott ki. A legénység nélküli ∫rprogramokat titokban tervezték és – id√nként – titokban is hajtották végre. Aztán 1961 februárjában a hivatal Alan Shepardre, Gus Grissomra és John Glennre irányította a nemzet érdekl√dését, amikor mint az els√ Mercury-kilövések pilótáit nevezte meg √ket. A biztonsági aggodalmak és a minél nagyobb nyilvánosság vágya között verg√dve a NASA úgy döntött, közvetlenül a kilövés el√ttig nem fedi fel, hármójuk közül ki lesz a „parancsnok”. Shepard mint az els√ ∫rbe jutott amerikai zajos sikere nyomán a sajtókorlátozásokat feloldották. Szemben a Manhattan Projecttel vagy a szovjet ∫rprogrammal, az amerikai legénységi ∫rprogram a világ szeme el√tt kellett, hogy végbemenjen. S ha a látszólag korlátozatlan sajtótudósítások mégis több mindent zavartak össze, mint amennyit felfedtek az ∫rprogram indokairól és stratégiáiról, mégis elmondható, hogy minden egyes fellövés megjelenítési értékét drámaian megnövelték. Mivel a nyilvános érdekl√dés hamarosan még a NASA várakozásait is meghaladta, az ország sajtója megszállottan tárgyalta az ∫rhajósok személyiségét. Shepard „sürget√ vágya, hogy az ∫rbe jusson”, egész életén át tartó, a gyors gépek iránti „személyes vonzalom”-ból fakadt, magyarázta a Time. „Különösen szereti fehér, nagyerej∫ Corvette sportautóját”, jelentette a Life, „imád mindig olyan gyorsan vezetni, amennyire csak lehet”. Shepard szemével tekintve a kilöv√állás félelmet kelt√ berendezései a Corvette ismer√sségét nyerték: „A kapszula majdnem olyan, mint egy autó”, figyelte meg. Az utazásra szánt Red-

77

Michael L. Smith

is az úttör√ új technológia képzete, egyszersmind homályosan fenyeget√ is volt. „Az ember els√ségé”nek fontossága továbbra is megmaradt. „Most már megszabadulhatunk az automata felszerelések egy részét√l”, kiáltott fel Glenn a földetérés után, „és nyeregbe szállhat az ember”.32 S amint a Mercury Project átadta helyét a Gemininek, majd a Gemini az Apollónak, a magányos pilótához társ is csatlakozott, majd még egy. Az ∫rhirdet√k úgy találták, a Lindbergh-bemutató egyszer∫ eleganciája – egy pilóta, egy gép – túlzsúfoltsággal és ismétl√déssel küszködött. A közönség kezdte elveszíteni a fonalat az ∫rhajósok nevét és személyiségét illet√en. Mi több, a polgárjogi és háborúellenes harcok évtizedének el√rehaladtával a magabiztos jámborságtól és patriotizmustól csöpög√ John Glenn vonzerejét egyre nehezebb lett föltámasztani. Egészen az els√ holdraszállás közeledtéig az ∫rhajósok istenítése nem bukkant fel hasonló er√vel. S a közbees√ években a megjelenítés tónusa is eltolódott. Az Apolló 11 sajtója a legénységet inkább „professzionális”, és nem annyira mindent átfogó terminusokkal írta le. Repülési szakértelmük továbbra is jelentékeny szerepet játszott. A nemzet megtudhatta, hogy Neil Armstrong „el√bb szerezte meg repülési engedélyét, mint vezet√i jogosítványát”, és „mindig is arra vágyott, hogy valami merészet és különöset tehessen”. Arra tört, hogy bel√le váljék „a legkeményebb pilóta, aki valaha az ∫rhajósok jelvényét viselte” – „olyan ember √, amilyennek gyakorlatilag minden apa álmodja a fiát: élcserkész, háborús h√s, repül√gépmérnök, tesztpilóta és ∫rhajós.” ◊ és Buzz Aldrin Koreában harci pilótaként szolgált. ◊ és Michael Collins tesztpilóta volt az Edwards Légibázison, ahol Armstrong X-15-ösét 200 000 láb magasra vezette.33 Ugyanakkor Mercury-béli el√deikkel összevetve „kozmopolitábbak” voltak (Collins „Rómában született” az amerikai nagykövetség katonai attaséja fiaként; Aldrin apja, egy korábbi Air Corps légiirányító, Orville Wright, Charles Lindbergh és a rakétapionír Robert Goddard közeli barátja volt). Tanulmányi hátterük is nagyobb figyelmet kapott (Aldrin doktori fokozatot szerzett ∫rkutatásból az MIT-n és az övé volt „a legjobb tudományos elme, akit valaha az ∫rbe küldtünk”; Armstrong posztgraduális tanulmányokat folytatott repül√gépmérnökként). „A kozmosz felfedez√inek új fajtája n√tt fel”, jegyezte meg az egyik hírmagazin az Apolló-nemzedékr√l. „Elmúlt már a rakétalovas fenegyerekek kora, a »vadkék messzeség« szuperh√seié. Az ∫rhajós ma már inkább

lést megel√z√ készül√dés és halogatás hónapjai során Glenn személyisége a Mercury-program mindent elsöpr√ vonásává vált. New Concordban nevelkedett, „Ohio-ban, egy csendes-munkás kisvárosban”, Buck Rogerst olvasott, vegyészmérnöknek tanult a helyi f√iskolán, és a helyi fogorvos lányát vette feleségül. Shepardhoz hasonlóan követte „természetes vonzódását a gépekhez”, hogy végül sztárpilótává váljék. Második világháborús harci egységének egyik tagja felidézte, Glenn miként „röpült mindig mellém, szárnyát becsúsztatva közvetlenül az enyém alá, hogy aztán gyengéden hozzákoccantsa végét”. De Glenn számára a technológia magasztossága elválaszthatatlan volt a nemzet sorsától. Számára, tudósított a Life, az ∫rhajós megbízatása nemcsak arra szólt, hogy „röptét megfelel√en irányítsa, hanem arra is, hogy a nemzet jöv√jének szimbólumává váljék”. A „céltudatos Glenn” a céltudatos Amerikát képviselte.30 És az amerikaiak örömmel fogadták az üzenetet. 1962. február 20-án százharminc millió tévénéz√ figyelte, amint Glenn Barátság 7-esével háromszoros földkörüli útjára indul. Emlékbélyeg jelent meg abban a pillanatban, amikor a visszaszállító hajó fedélzetére lépett. A hajó ünnepl√ közönsége Glenn lábnyomát fehér festékkel jelölte meg, „miként Párizsban a Le Bourget-mez√n a Spirit of St. Louis földetérésének helyét”. A repülés napján született babák százai kapták Glenn nevét. (Egy szerencsétlen utahi bébit Ogdenben „Földgolyó”-nak kereszteltek.) Az új h√s csodálkozó felkiáltása – „Sosem láttam ehhez foghatót!” – nem a repülésre, hanem a visszatérését követ√ egyhetes ünneplésre vonatkozott. Raymond Morley a Newsweek-nek írva a repülést úgy ünnepelte, mint „ama egyszer∫ elvek meger√sítését, amelyek √sapáinkat a kezdeti években éltették”. A Times „kései Apollón”-ként ábrázolta √t, mint aki „keresztülvág az ismeretlenen, talpraesett megfigyeléseit és véletlenszer∫ megjegyzéseit rádión küldve a Földre, úgy téve, mintha a Föld megkerülése mindennapos rutinja lenne”. Az America pedig Glennt „Tengeri Magellán”-nak, a „kozmosz Frank Meriwell”-jének nevezte.31 Shepardhoz hasonlóan Glenn pilótateljesítményét is áradozva fogadták. Az els√ földkör vége felé a Barátság 7-es robotpilóta rendszere elromlott. A földi irányítóközpont a kényszerleszállást fontolgatta. De Glenn korrigálta a hajó tengelyének állását, s ezzel oly eltér√ újságokat késztetett az „ember els√sége az ∫rben” és „a személytelen technológia feletti emberi diadal” fölötti örömujjongásra, mint az Aviation Week vagy a New Republic. Bármennyire fontos volt

78

Adjuk el a Holdat!

noknak elmagyarázta az „apolune” és „perilune” szavak jelentését. Akárcsak a Marlboro Man tetoválása, az Apolló nyelve is a szakértelem megoszthatóságának illúzióját terjesztette. A repülésekben csak három ember vehet részt. Mi, többiek még lehetünk zsargonauták, alámerülve a Mission Control szakért√i ethoszában. Ezt az ethoszt sosem artikulálták közvetlenül. Az Apolló 11 riportereknek kiosztott sajtóanyaga kétszázötven oldalnyi szakkifejezést és ábrát tartalmazott, de szót sem ejtett a terv társadalmi jelent√ségér√l. Kifinomult terminológiájába azonban bele volt sz√ve a „rendszerelemzés” ideológiája – az irányítás menedzseri víziója, amelynek terminusai („rendszerstabilizáció és -kontroll”, „attit∫dkontroll”, „tolóer√vektor-kontroll”) a Marlboro Man ama képességét sugallták, hogy társadalmi környezetét éppúgy irányítsa, mint hajóját. A sajtóanyag tájékoztatása szerint az Apolló 11 asztronautái el√ször EPO-ra (Földkeringés) állnak, majd a TLC (Transzlunáris Szakasz) hosszas közjátéka után megérkeznek a kritikus LOIra (Lunáris Keringési Betörés). A lunáris kontaktus megteremtése után EVA-ba (Extravehikuláris Aktivitás) fognak, amely az SCR-ek (K√zetminta Kollektorok) telepítésében kulminál. Feladatuk végeztével a Transzterresztriális Szakasz vár rájuk a végs√ Visszatérés és Földetérés el√tt. Odahaza végre felvehetik a BIG-t (Biológiai Izolációs Öltözet), hogy a kontamináció ellen védekezzenek.37 A NASA-zsargon életidegen, problémamegoldóspecifikuma egy további célt is szolgált. Az Apolló 11 legénysége a kilövés el√tt tartott sajtótájékoztatón világossá tette, hogy útjuk célja a küldetéstudat terjesztése. A repülés leírásának önmagukba zárt részletei elsáncolták √ket a vállalkozás szubsztantív céljaira és indokaira vonatkozó otromba kérdések el√l. „E repülés célja”, jelentette ki Neil Armstrong, „éppen az, hogy az ember eljusson a Holdra, ott leszálljon, majd visszatérjen. Ez a cél. Van egy sor másodlagos célkit∫zés is”, tette hozzá. „De az els√dleges cél annak demonstrálása, hogy az ember valóban képes ezt megcsinálni. Hogy ezzel az információval mit fogunk kezdeni az eljövend√ századokban”, zárta fejtegetését egy ismer√s megjegyzéssel, „az a történelem titka”.38 Az Apolló-program holdraszállásainak ismétl√désével megjelenítési értékük is kezdett csökkenni. A program körének b√vülésével odalett a közvetlenség. Loudon Wainwright, aki az els√ Mercury-repülések óta tudósította a Life-ot a legénységi ∫rprogramról, saját, a holdraszállásokkal kapcsolatos „növek-

úgy jelenik meg, mint elkötelezett tudós, akit jobban érdekel a felfedezés, mint hogy földkörüli rekordokat állítson fel.” 34 Az Apollóról szóló beszámolók nagyobbrészt nem az egyes ∫rhajósokra összpontosítottak, hanem az ∫rrepülés kelléktárára. Akárcsak az autókeresked√k, a riporterek is rájöttek, hogy az ∫rhajók mérete, sebessége és speciális vonásai jótékony módon helyettesíthetik a küldetés hosszú távú hasznának tárgyalását. Az egyes repülések útvonalának diagramjai töltötték be az ország napilapjait, demonstrálva, hogy Houston min√ pontossággal képes meghatározni az irányt. Az Apolló ∫rhajósait szállító Saturn V-ös rakétát „a valaha épített leghatalmasabb gép”ként ünnepelték, melynek ereje („150 millió lóer√”) elegend√ ahhoz, hogy terhét „a puskagolyónál tízszer gyorsabban vigye”. 363 lábnyi méretével „magasabb volt, mint egy focipálya”, vagy, amint a Chicago Tribune kiszámolta, „hosszában egyenl√ hat Santa Mariával vagy négy Mayflowerrel”, s annyit nyom, mint „négy Santa Maria, öt Mayflower és az Egyesült Államok Constitution nev∫ fregattja”.35 Az ∫rrepülés azonban mégis a szakzsargonon keresztül vált leginkább hozzáférhet√vé a nagyközönség számára. A Mercury-repülések bevezették az „A-OK”-t és a „lift-off”-ot mint a nemzeti jólét és eltökéltség kulcsszavait. Az Apolló a technozsargon kifogyhatatlan áradatát fakasztotta, a bürokratanyelv táviratszer∫ tömörségét a Pentagon homályával vegyítve. Ha a hirdet√k voltak az els√k, akik felfedezték a zsargon rekontextualizációs képességét, akkor a Vietnam-éra katonai stratégái és fegyvergyárosai lettek, Anthony Sampson szavaival „az újbeszéd új mesterei”, akik a fegyvereket „kapacitások”-ká és „rendszerek”-ké alakították, a fegyverexportot „védelmi transzferek”-ké, és a parasztfalvak bombázását olyan „konfliktus konfigurációk”-ká, amelyekben a „t∫zer√-növelési kapacitás” az „optimális érintkezési felület” „célkit∫zés”-ét követte. Nem csupán új m∫szavak jelentek meg, hanem új leírási módozat formálódott, amely elszigeteli a kezel√t a technikai funkciótól, a funkciót a társadalmi következményekt√l.36 Az Apolló az ∫r vákuumába vitte ezt az értéksemleges, elegánsan homályos nyelvet – tehát olyan versenytárs nélküli térbe, ahol vég nélkül ismételgethet√ az amerikai technológiai fels√bbrend∫ség katekizmusa. Az ∫ranalfabéták még beszélhették a „rakétát a Holdra” archaikus nyelvezetét, Houston azonban a „holdkomp”-nak a „holdfelszín”-re történ√ telepítésér√l beszélt. Walter Cronkite a beavatatla-

79

Michael L. Smith

riogatni, hogy a vietnami háborúval, a „nagyvárosi lázongásokkal, és így tovább” való foglalatosság olyan mértékben „elterelte a figyelmet az ∫rr√l”, hogy a nemzet talán már „megelégedett a második hellyel az ∫rben”. A NASA költségvetésének közelmúltbeli csökkentésér√l megjegyezte, „Olyan ez, mintha arra utasítanának, hogy szereljünk le, amikor még javában folyik a háború.”41 A következ√ nyári U. S. News and World Report kijelentette, hogy az els√ holdraszállás mindenekel√tt „szimbolikus »hódítás« volt”: „A természeti er√források háborús mérték∫ kihasználásával” és a terv kivitelezése során az állam helyett inkább a magánipar igénybevételével Amerika „az egy évtizednyi önmarcangolás után a világ technológiailag legfejlettebb nemzeteként t∫nt fel”. Az elkövetkezend√ években, jövendölte a U. S. News, az amerikaiak fognak élre állni az ∫r meghódításában, a Hold és más bolygók bányászásában és gyarmatosításában. A bolygóközi katonai bázisok, ismerte be a lap, kevésbé t∫ntek valószín∫nek, mint a Szputnyik-éra kezdetén. A Holdról fell√tt rakétáknak például két-három napos útra lenne szükségük, míg a földi rakétáknak csak tizenöt percre. „Mindamellett a Holdra telepített fegyverek […] pszichológiailag félelmetesek lehetnek.”42 Abban mind az Apolló támogatói, mind ellenz√i egyetértettek, hogy a Sas úgy repült, mint a sólyom. William F. Buckley a holdraszállást „folttalanul dics√séges” „arisztokratikus vállalkozás”-nak nevezte. Az általa szerkesztett National Review a „Földhözragadt Liberálisok”-at ostorozta, amiért „az ENSZ-szer∫ jámborságok kedvéért nem vesznek tudomást a nemzetek közötti verseny realitásairól”. Carey McWilliams, a Nation szerkeszt√je egyetértett vele abban, hogy a hidegháborús versengés összezavarta a terv motívumait, de nem talált semmi „dics√séges”-et ebben a tényben. „Mi az ára a Holdpornak?”, kérdezte, s borzadállyal jegyezte meg, hogy Thomas O. Paine, a NASA igazgatója „azzal vette védelmébe a NASA költségvetését, hogy a szóban forgó technológia segítségünkre lehet »a következ√ háború megnyerésében«, amely kitétel valamelyest megzavarja a holdverseny »ırolimpia«-jellegét.”43 Az Apolló-program egynémely értelmez√je a „hódítás” tárgyát közelebb hozta a hazához. Eric Hoffer a holdraszállást „a tisztesség diadalá”-nak nevezte, az utóbbi id√ben számos becsmérlésnek és gúnyolódásnak kitett hagyományos középosztálybeli értékek igazolásának. Más szemszögb√l ugyan, de Peter Collier egyetértett vele. „A középosztálybeli Amerikából, általa és √érte”, írta a Ramparts-ban, „az ∫r-

v√ izgalommentesség”-ét „a tízesztend√s elhasználódás”-nak tulajdonította, hozzátéve, hogy a „precízió valamiképp dehumanizálja a vállalkozást”. A holdutazások reklámértékével azonban az volt az igazi baj, hogy szponzorai képtelenek voltak az ∫rrepülés technológiáját szinten tartani a technológiai bemutatók iránti elsöpr√ igénnyel. Az Apolló nélkülözte a hirdetések rendíthetetlen sarlatánságát. Az orvos köpenyébe bújt színész megtehette, hogy a pillanat kívánalmainak megfelel√en változtassa viselkedését. A termék azért maradt azonos, mert imázsa szabadon változhatott.39 1958-ban például, amikor az országos ∫rpolitika el√ször alakot öltött, a Vought Aircraft saját Crusader III-as szállító harci gépét („Cru-SAD-er”) országos hírmagazinokban kétoldalas hirdetésekben ábrázolta („Automata, rakétával felszerelt, rakétagyorsaságú, a nukleáris flotta üt√erejét az ∫r pereméig fogja kiterjeszteni”). 1969-re a Vought (ekkor már LingTemco-Vought) az ország egyik els√számú hadiipari beszállítója lett. Az éppen zajló népszer∫tlen háború közepette megint hirdetéseket helyezett el országos hírmagazinokban. A mostani hirdetések azonban rendszerint elgondolkodó fiatalembereket ábrázoltak, akiknek csillagokon és elektronokon jár az esze. „Azon vagyunk, hogy kiterjesszük az ember érzékeit”, hirdette a fejléc. („Bárkinél gyorsabban, jobban és alacsonyabb költséggel változtatjuk kifinomult hardware-ré bármely küldetés tervét.” „A mi küldetésünk: Az ember érzékeinek kiterjesztése. Az Öné micsoda?” ) A maga részér√l az ember-az-∫rben program megjelenítése úgy haladt el√re, mintha a közbees√ évtized meg sem történt volna.40 Akkor hát az ∫r keresked√i egyszer∫en ügyetlenebbek voltak a bemutatás módosításai során, mint egy jó reklámügynökség? Vagy az Apolló imázsának korszer∫tlensége szándékolt volt? Egy régebbi kultúra mitológiájában Hermész olyan gyönyör∫en megmunkált lantot készített és adott Apollónnak, hogy amikor Apollón rákezdett zenélni, az egész Olümposz álomba merült. Bizonyos értelemben az Apolló kapszulája id√utazásra is vitt egyúttal, lehet√vé téve a nemzet Space van Winkle-jei számára, hogy érintetlenül hordozzák az ötvenes évek szellemét, keresztül a My Lai és Watts, a merényletek és egyetemi zavargások, és a Tet-offenzíva évtizedén. Sok elemz√, köztük barátok és ellenségek számára az Apolló társadalmi funkciója a Vietnam el√tti hódítás álmának fenntartása volt. Werner von Braun még 1968 októberében is képes volt a U. S. News and World Report olvasóit azzal

80

Adjuk el a Holdat!

olyan helyes kis kék meg rózsaszín meg fehér gyöngy azokon a képeken, amelyeket a NASA küldött nekem”, írta a New York Times Magazine-ban. „Olyan tisztának tetszik. Nem látni a sok éhes és dühös földlakót, a füstöt és a csatornaszennyet és a szemetet és a kifinomult fegyverzetet.” 47 A Mission Control, amely valaha az amerikai technológiafelhasználás átfogó szimbóluma volt, 1969-re sokak szemében a tétovaság árkádjává vált. „A Hold menekvés földi kötelességeink el√l”, érvelt Anthony Lewis a New York Times-ban, „s mint minden menekvés, ez is rossz lelkiismeretet hagy maga után.” A zavar nem csupán abból fakadt, hogy a példátlan jólét társadalmának mélyén felfedeztük a szegénységet és nyomort. E problémák megoldására meg lett volna a „technológiai apparátusunk”, ha ez lett volna a célunk. „Ami hiányzik, az a megoldás közös morális alapja, a jó társadalom közös víziója. Tán mi vagyunk a huszadik század vikingjei”, merengett Lewis, „harcolunk és hódítunk, anélkül, hogy humanizálnánk. Megismerhetjük a csillagokat, de magunkról mit sem tudunk.” 48 A holdraszállások a tervezés diadalai voltak. Ugyanakkor jelezték a látványmenedzselésnek a tartalmi politizálás feletti gy√zelmét is az amerikai kormányzatban. A legénységi ∫rprogram bebizonyította, hogy a nemzeti cél csatlakozott a fogyasztói kultúra ama árucikkeinek sorához, amelyeket tévésíteni és értékesíteni lehet. Egy sokszor újranyomott fénykép a felkel√ Hold mellett lebegve örökítette meg az Apolló-program Saturn V-ösét, a Trylon és Perisphere zabolátlan reinkarnációjára emlékeztetve: gyönyör∫, képzeletgazdag, de a kiállítás lezárta után jószerivel használhatalan. És bár az Apolló kevésbé bizonyult kiábrándítónak és pusztítónak, mint a vietnami háború, a technológiai bemutató eme két állam által szponzorált hadjáratában több volt a közös, mint a kráterek lyuggatta földfelszín. Mind a Khe Sanh dombjain, mind pedig a Nyugalom Tengerén az amerikai technológia telepítése ugyanazt a kérdést vetette fel, odahaza és idegenben egyaránt: hogyan lehetséges, hogy ekkora hatalommal ilyen csekély valódi fejl√dést érjenek el? A látványba vetett hit és a „hihet√ség” benyomása tán segíthet eladni sokmilliónyi túlméretezett, alacsony hatékonyságú autót. A holdkompon – és az állam hajóján – azonban nem lehet ilyen könnyen túladni. A „holdnyarat” követ√ évek elhozták a Watergate „bizalmi válság”-át, az „energiaválság”-ot, az ipari technológia környezeti és egészségi kockázatainak er√söd√ tudatát, a felgyorsult fegy-

hajósok a középosztály bosszúja minden hóbortos haladáron és hosszú hajú senkiházin, akik arrogáns módon belopták magukat a figyelem középpontjába.” Az els√ ember a Holdon „volt a mi Aeneasunk, aki Amerika házi isteneit – a zászlót és a televíziót – idegen földre vitték”. Semmi szükség a Hold felperzselésére és könnygázosítására, nem rejt√znek gerillák a kráterek mögött, s zajos tüntet√k sem masíroznak a Nyugalom Tengerébe.44 A hódításpótlék efféle víziói gyakorta keveredtek a menekülés álmaival. Némely tudósok és science fiction-szerz√k (akik csaknem azonos autoritással bírtak a tömegtájékoztatásban) amellett érveltek, hogy a holdutazás nagy jelent√ség∫ lépés. Isaac Asimov így kiáltott fel a New York Times Magazine-ban: „A Hold választ adhat az élet rejtélyére.” Az Apolló céljai talán pillanatnyilag nem teljesen tisztázottak, de √ fog „választ (vagy legalább egy választ) adni azoknak, akik azt kérdezik, miért költünk milliárdokat a holdutazásra, amikor annyival fontosabb lenne, hogy itt a Földön meggyógyítsuk a rákot. Az összes tudomány egységet alkot. Ha bármely irányban elhódítunk egy szeletet a sötétségt√l, a megszerzett világosság mindenfelé ragyogni fog, nem csupán a közvetlenül felfedett területen.” A Columbus Elv tovább élt a „hasznos melléktermék” formájában. Az ∫r embereit váratlan csodák tárházának szállítóiként ünnepelték, a teflontól a jobb elektrokardiográfokig, mintha az elektrokardiográfok fejlesztésének az lenne a legjobb módja, hogy embert küldünk a Holdra.45 Az Apolló némely védelmez√je a felfedezés és menekülés képzetét általánosította. Louis J. Halle az Apolló útjait „a földi börtönb√l való szabadulás”-nak nevezte, „intellektuális klausztrofóbiánk”-ból való közvetett menekvésnek. „Helyzetünk egyszer∫en az óceán mélyére zárt intelligens teremtményéhez hasonlítható”, állította a New Republic-ban. „Most, hogy végre kezdünk megszabadulni velünk született láncainktól, senki meg nem mondhatja, a tágas világegyetemben miféle fényre lelünk, amely majd szétoszlatja elménk homályát.” 46 A legénységi ∫rprogram nyílt bírálói közül sokan egyetértettek abban, hogy a holdraszállás „menekülés”-t jelentett, csakhogy kevésbé üdvözlend√t. Az Ebony azt firtatta, vajon mit mondanak majd az ∫rhajósok az esetleg felbukkanó földönkívülieknek: „Tán azt mondják majd, »Odahaza sokmillió emberünk éhezik, így hát arra gondoltunk, beugrunk hozzátok, megnézni, nektek hogy megy a sorotok«.” Kurt Vonnegut regényíró hasonló nézeten volt. „A Föld

81

Michael L. Smith

1980-ban az Apolló 12 parancsnoka, Pete Conrad t∫nt fel a cég hirdetéseiben, a McDonnel-Douglas termékek biztonságát és megbízhatóságát dics√ítve. A Chrysler Corporation, egy másik √srégi NASAbeszállító, a „csupa nyomógombos Dodge” és a tankok két generációjának gyártója ragaszkodott túlméretezett autóihoz a hetvenes évek égbeszök√ olajárai és hiányai ellenére is. 1979-ben, amikor a cég pénzügyi veszteségei olyan súlyosak voltak, hogy már csak komoly szövetségi támogatással lehetett felszínen tartani, a Chrysler Neil Armstrongot szerz√dtette a kiváló tervezés reklámozására. „Már rég rájöttem, hogy minden tervezés lényege, hogy gépeket alkotunk a problémák megoldására”, fedte fel Armstrong egy egészoldalas újsághirdetésben. A Super Bowl tévéközvetítése során leadott reklámban az els√ Holdra lépett ember azt tanácsolta a nemzetnek, hogy forduljon a Chryslerhez, ha „megoldást akar azokra a vezetési szükségletekre, amelyekkel mindannyian küzdünk”.50 A legénységi ∫rutazások hardware-je szintén bemutató tárgya marad. A Smithsonian Air and Space Museum központi kiállító területén a látogatók egyszerre szemlélhetik a Kitty Hawkot, a Spirit of St. Louis-t, Glenn Barátság 7-es kapszuláját, az Apolló Columbiáját és egy holdsziklát. De az amerikai ∫rpolitika els√ évtizedének legsokatmondóbb tárgya a ma már elhagyatott Mission Control houstoni f√hadiszállásán található. A ma már archaikus kinézet∫ komputerterminálokkal megtöltött terem Platón barlanghasonlatának elektronikus változatát idézi, amelyben a rabok leláncolva ülnek, háttal a t∫z fényének, s nem látnak mást, „mint az árnyakat, amelyeket a t∫z a barlang szemközti falára vetít” – mintha a világot „bábmutatványosok” tervezték volna. Az Eagle holdraszállásának napján a Washington Post kijelentette, hogy „az a lény, amely valaha pislogva állt a paleolit barlang kapujában, nagy utat tett meg. […] Végre-valahára az ember annak küszöbére ért, hogy uralja a világegyetemet.” Az ilyen rabok, zárja fejtegetéseit Platón, „egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmik árnyképe”.51

verkezési versenyt és a recessziós gazdaságot. A technológia társadalmi felhasználását illet√ döntések, valamint az eme döntések áruszcientizmus mögé rejtése már nem olyasmik voltak, mint Werner von Braun még remélhette, amelyeken majd „a következ√ nemzedékek törhetik a fejüket”.

FÖLDETÉRÉS

A

z amerikai hirdet√k az utolsó, 1972-es Apolló-utazás után sem felejtették el a kormányos és az ∫rhajós közötti hasonlóságot. Bár az ∫rprogram id√tartama alatt nem reklámozhattak semmiféle terméket, az 1970-es években számos ∫rhajós jelent meg különféle hirdetésekben – csaknem mindig autógyárosok, légitársaságok vagy más közlekedés-irányultságú iparágak reklámjaiban. 1972-ben Buzz Aldrin, „A tudományok doktora az MIT-n, egy holdsétával a háta mögött”, a Volkswagen „új komputerizált önelemz√ rendszer”-ét dics√ítette, „mivel hálózata ugyanolyan elven m∫ködik, mint az ∫rhajóé”: „Éppen olyan ezt a nyomtatványt tartani magam el√tt az ellen√rzést követ√en”, jegyezte meg, „mint a Mission Controllal egyeztetni, hogy 200 000 láb magasságban vagyok az ∫rben. Kellemes, biztonságos érzést nyújt.”49 Igen gyakran az ∫rhajósok gyengélked√ közlekedésipari társaságok imázsjavításában vettek részt. Wally Schirra, az Eredeti Hetek egyike, az Apolló 7 parancsnoka és az Apolló 11 Cronkite-tal közös tudósítója a CBS-en, az ország vasútvonalainak reklámjában bukkant fel. Az Eastern Airlines eladásainak csökkenését azzal próbálta megállítani, hogy Frank Bormant, az Apolló 8 parancsnokát bérelte fel elnöknek – ez a pozíció azt foglalta magában, hogy új munkaadója hirdetéseiben kellett megjelennie. A McDonnel-Douglas, amely a korai Mercury-napok óta a NASA egyik f√ beszállítója volt, jelent√s bírálatokat kapott hibás DC 10-esei miatt, el√ször 1974ben, majd 1979-ben. Két katasztrofális baleset és több baleset-közeli ügy országos vitát váltott ki.

Jegyzetek

1. Columbia Broadcasting System: Apollo 11: Eagle Landing, July 20, 1969 (I. rész), videókazetta, Museum of Broadcasting, New York; Guy Debord: La société du spectacle (Párizs, 1968). Különös hálával tartozom kutatásom során nyújtott támogatásáért a Museum of Broadcastingnak, a NASA History Officenak (Washington D.C.), és Alex Roland professzornak (History Department, Duke University).

2. A két kategóriában szerepl√ valamennyi szakterület része annak, amelyet egynémely tudós a „professzionális-menedzseri osztály”-nak nevez (vö. Barbara és John Ehrenreich: „The Professional-Managerial Class”, in Pat Walker (szerk.): Between Labor and Capital, Boston, 1979, 5–45. o. A legénységi ∫rprogram azonban megosztotta ezt az osztályt aszerint, hogy kik érezték érdekeiket összhangban lév√nek a katonai-ipari komplexuméval, és kik nem. Ez a

82

Adjuk el a Holdat! 30. „The New Ocean”, Time, 1962. március 2., 16. o.; Carpenter et al.: We Seven, 29. o.; Wainwright: „The Chosen Three”, 26. o. 31. „The New Ocean”, 18. o.; Raymond Moley: „What’s Back of a Hero?”, Newsweek, 1962. április 9., 116. o.; „The New Ocean”, 14–15. o.; L. C. McHugh: „Glenn and the New Breed”, America, 1962. március 17., 791. o. 32. Robert Hotz: „Man in Space”, Aviation Week, 1962. március 5., 13. o.; „Cooperation in Space”, New Republic, 1962. március 5., 3. o.; „The New Ocean”, 11. o. 33. Don Kirkman: „Moon Astros Were All Test Pilots”, Washington Daily News, 1969. július 7.; „Apollo 11’s Team: The Three Who Will Carry the Flag”, U. S. News and World Report, 1969. július 21., 33. o.; Gene Farmer: „Buzz Aldrin Has »The Best Scientific Mind We Have Sent into Space«”, Life, 1969. július 4., 22. o.; „NASA Biographical Data”, NASA News, 1969. június 2. 34. „Today’s Astronauts: New Breed of Cosmic Explorers”, U. S. News and World Report, 1969. július 21., 34. o. 35. „The Saturn and the Santa Maria”, vezércikk, Chicago Tribune, 1969. július 18. 36. Anthony Sampson: The Arms Bazaar: From Lebanon to Lockheed, New York, 1978, 235., 4. o. 37. National Aeronautics and Space Administration: Press Kit: Apollo Lunar Landing Mission, Washington, 1969, 93., 30., 33., 42., 48., 53., 57., 64., 65. o. L. még Michael Collins: Carrying the Fire: An Astronaut’s Journey, New York, 1975, 425. o. 38. „Apollo 11 Crew Pre-Mission Press Conference, 7/5/69, 2:00 p.m.,” Apollo 11: Press Briefings and Conferences, vol. 1, bound transcript, NASA Historical Office, Washington D. C. 39. Loudon Wainwright: „Apollo’s Great Leap for the Moon”, Life, 1969. július 25., 18D. o. 40. Time, 1958. október 6., 48–49. o.; Newsweek, 1969. augusztus 4., E1. o. 41. „Has U. S. Settled for No. 2 in Space?”, U. S. News and World Report, 1968. október 14., 74–75. o. 42. „A U. S. Flag on the Moon”, U. S. News and World Report, 1969. július 21., 29. o.; „How U. S. Beat the Russians to the Moon”, U. S. News and World Report, 1969. július 14., 32. o.; „Apollo’s Moon Mission: Here Are the Results”, U. S. News and World Report, 1969 augusztus 4., 24–27. o.; „How Useful Is the Moon? A Practical Answer”, U. S. News and World Report, 1969. július 28., 24–25. o. (kiemelés t√lem) 43. „Flat-Earth Liberals”, National Review, 1969. július 29., 737–738. o.; William F. Buckley: „Moon Thoughts”, National Review, 1969. augusztus 12., 812. o.; Carey McWilliams: „What Price Moondust?”, The Nation, 1969. július 28., 66–67. o. 44. „The Moon and Middle America”, Time, 1969. augusztus 1., 11. o.; Peter Collier: „Apollo 11: The Time Machine”, Ramparts 8 (1969. október): 56–58. o. 45. Isaac Asimov: „The Moon Could Answer the Riddle of Life”, New York Time Magazine, 1969. július 13., 24–27. o. 46. Louis J. Halle: „Why I’m for Space Exploration”, The New Republic, 1968. április 6., 12–14. o. 47. „Giant Leap for Mankind?”, Ebony 24 (1969. szeptember): 58; Kurt Vonnegut: „Excelsior! We’re Going to the Moon! Excelsior”, New York Times Magazine, 1969. július 13., 9–11. o. (kiemelés t√lem) 48. Anthony Lewis: „Heroic Materialism Is Not Enough”, New York Times, 1969. július 20., E12. o. 49. Újranyomva: Robert Atwan, Donald McQuade és John L. Wright: Edsels, Luckies, and Frigidaires: The American Way of Advertising, New York, 1979, 323. o. 50. New York Times, 1979. január 28., 42. o. 51. Platón: Az Állam, 7. könyv 515a–c, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, Jánosy István ford.

megosztottság olyan fontos, háború utáni dinamikára utal, amelyet elfed az egységes professzionális-menedzseri osztály képzete. 3. John Noble Wilford: We Reach the Moon, New York, 1969, 14. o. 4. Herbert Marcuse: One-Dimensional Man, Boston, 1964, 32. o. 5. Lewis Mumford, idézi „Prize-or Lunacy”, Newsweek, July 7, 1969, 60–61. o. 6. James Grinwood: This New Ocean, Washington, 1964, 28. o. 7. Ken Hechler: Toward the Endless Frontier: History of the Committee on Science and Technology, 1959–79, Washington, 1980, 5. o. 8. Lyndon Johnson, idézi az „Orderly Formula,” Time, október 28, 1957, 17. o. 9. A Szputnyikra adott amerikai választ körülvev√ „technológiai asztrológiá”ról l. Tom Wolfe: The Right Stuff, New York, 1979, 71. o. 10. Idézi John W. Jeffries: „The »Quest for National Purpose« of 1960”, American Quarterly, 30 (1978 √sz): 454., 455. o.; Rockefeller Brothers Fund: Prospects for America: The Rockefeller Panel Reports, New York, 1961, 387. o.; Jeffries, 457., 459. o. 11. President’s Science Advisory Committee: „Introduction to Outer Space”, Congressional Quarterly Weekly Review, 16 január–június 1958:421. o. 12. „Introduction to Outer Space”, 421–423. o. (kiemelés t√lem). 13. Roger Caillois: Man, Play and Games, New York, 1961, 11–35. o. 14. „A NASA-nak bedolgozó tudósok és mérnökök száma csaknem megduplázódott 1963 és 1964 között – 34 000-r√l 62 000-re n√ve” – emlékeztette J. W. Fulbright szenátor a Szenátust 1964-ben. Ez azt jelenti, hogy „az ország 90 000 mérnökének mintegy hatvan vagy hetven százaléka közvetve vagy közvetlenül köt√dik a védelmi és ∫rmunkákhoz”. (Fulbright: „Remarks before the Senate,” 1964. június 24., Congressional Record, 88. Kongresszus, második ülésszak, 14367–69. o.). 15. Idézi az „Orderly Formula”, 17. o. 16. Hearing before the Select Committee on Astronautics and Space Exploration, House of Representatives, on H.R. 11881, 85. Kongresszus, 2. ülésszak, 1958. április–május, Washington, 1958, 2. o. 17. Uo., 39., 38. o. 18. Uo., 775–777. o. 19. The National Space Program: Report of the Select Committee on Astronautics and Space Exploration (Washington, 1958), 3. o. 20. Hechler: Toward the Endless Frontier, 11. o.; National Space Program, 4. o. Dryden megjegyzésének feldolgozásához a CBS televízió Face the Nation cím∫ m∫sorának 1958. április 27-i adásában l. National Space Program, 950–951. o. 21. Idézi John M. Logdson, The Decision to Go to the Moon: Project Apollo and the National Interest (Cambridge, 1970), 25–26. o. 22. Wilford: We Reach the Moon, 8., 10–11. o. 23. „The Sixties: The Decade of Man in Space”, Newsweek, 1959. december 14., 34. o. 24. Edwin Diamond: „The Dawn”, The Nation, 1961. szeptember 16., 151–152. o. 25. M. Scott Carpenter et al.: We Seven, New York, 1962, 62., 58. o. Az anyag eredetileg cikk formájában a Life-ban jelent meg. 26. „Here are the U.S. Spacemen-Married, Mature, Fathers”, U. S. News and World Report, 1959. április 20., 112–112. o.; „How Seven Were Chosen”, Newsweek, 1959. április 20., 64. o. 27. „Freedom’s Flight”, Time, 1961. május 12. 56. o.; Loudin Wainwright: „The Chosen Three for the First Space Ride”, Life, 1961. március 3. 30. o.; Carpenter et al.: We Seven, 174., 182. o. 28. „Freedom’s Flight”, 58. o.; „Shepard and the U.S.A. Feel ’AOK’”, Life, 1961. május 12., 18. o.; Felix Morley: „Saving the Nation Means Saving Traditions”, Nation’s Business 49 (1961. június): 28. 29. Wolfe: The Right Stuff, 74–78., 83–84. o.

83