L. J. Smith. Vámpír Naplók 1. Az Ébredés

L. J. Smith Vámpír Naplók 1. Az Ébredés

- Jól érzed magad? – kérdezte Elena. Már jól vagyok. Stefan nem mondta, de Elena tudta, hogy mit is gondol. Látta abból, ahogyan bámult rá. Elena soha nem volt ennyire biztos az erejében. Kivéve, hogy Stephan valójában nem úgy nézett ki, mintha nagyon jól lenne, Stefan lesújtottan nézett, fájdalmasan, mintha nem bírna ki még egy percig. A zenekar belekezdett, egy lassú számba. Még mindig ıt bámulta, beitta ıt. Zöld szemei sötétedtek, feketék lettek a vágytól. A lánynak hirtelen az volt az érzése, hogy a fiú talán bunkó, hogy hirtelen megcsókolja ıt keményen, anélkül, hogy egy szót szólna. "Szeretnél táncolni?" mondta halkan a lány. Én a tőzzel játszom, valamit nem értek, gondolta hirtelen. És abban a pillanatban rájött, hogy megijedt. A szíve hevesen kezdett verni. Olyan volt, mintha azok a zöld szemek beszéltek volna egy részérıl, amit eltemetett mélyen a felszín alá, és az a része, ordított, a fiú "veszélyes". Néhány ısi ösztön azt mondta neki, hogy fusson, meneküljön. De ı nem mozdult. 4 1. fejezet Szeptember 4. Kedves Naplóm,

Valami rettenetes dolog fog ma történni. Nem tudom, miért írtam ezt. Ez ırület. Nincs oka, hogy ideges legyek, és minden okom meg van, hogy boldog legyek, de… De itt vagyok, reggel 5: 30-kor, ébren és ijedten. Folyton azt mondom magamnak, hogy csak össze vagyok zavarodva a Franciaország és az itteni idı közti eltolódás miatt. De ez nem magyarázza meg, hogy miért vagyok ilyen ijedt. Ilyen elveszett. Tegnapelıtt, míg nagynénémmel, Judith-tal, és húgommal, Margarettel hazafelé tartottunk a reptérrıl, nem volt ilyen furcsa érzésem. Mikor ráfordultunk az utcánkra, hirtelen arra gondoltam: anyu és apu vár minket otthon. Fogadok, ott lesznek a tornácon, vagy a nappaliból kinéznek az ablakon. Biztosan nagyon hiányoztam nekik. Tudom. Teljesen ırülten hangzik. De akkor is, amikor megláttam a házat, és az üres tornácot, még mindig így éreztem. Futottam fel a lépcsın, és megpróbáltam kinyitni az ajtót és bekopogtattam a kopogtatóval. És amikor Judith kinyitotta az ajtót, berontottam, és csak ott álltam a folyosón, hallgattam, vártam, hogy halljam, ahogy anyu jön le a lépcsın, vagy az apa hívását a szobájából. Judith éppen akkor dobta le az egyik bıröndöt a földre a hátam mögött, és sóhajtott egy hatalmasat, majd azt mondta: „Itthon vagyunk.” Margaret nevetett. Engem pedig a legszörnyőbb érzés, amit valaha is éreztem életemben, fogott el. Még soha nem éreztem így. Tökéletesen és teljesen elveszetten.

Otthon. Otthon vagyok. Miért nem jó ez a szó? Fell's Church-ban születtem. Mindig ebben a házban éltem, mindig. Ez az én régi hálószobám a megperzselt jellel a padlón, ahol Caroline és én ötödikesen kipróbáltuk a cigit és majdnem megfulladtunk. Kinéznek az ablakon, és látom a nagy birsalmafát, amire Matt és a fiúk felmászott és összeomlott a szülinapi álom partim két évvel ezelıtt. Ez az ágyam, a székem, az én ruhám. De most mindent furcsán néz rám, mintha én nem tartoznék ide. Kívülálló vagyok. És a legrosszabb az, hogy úgy érzem, ott van, valahol ahova tartozom, csak én nem találom. Túl fáradt voltam tegnap, hogy elmenjek a tájolásra (az iskolába). Meredith felvette nekem az órarendem, de nem volt kedvem beszélgetni vele telefonon. Judith néni azt mondta mindenkinek, aki hívott, hogy fáradt voltam, és alszom, de vacsora közben egy fura kifejezéssel az arcán figyelt engem. Látnom kell ma a tömeget, mégis. Találkoznunk kellene a parkolóban az iskola elıtt. Ez az, amiért félek? Én vagyok rémült közülünk? Elena Gilbert megállt az írással. Bámulta az utolsó sort, amit írt, majd megrázta a fejét, tollát egy kék bársony fedeles kis könyv fölött tartja. Aztán egy hirtelen mozdulattal a lány felemelte a fejét, és kidobta a tollat és a könyvet egy nagy, öblös ablakon, ahol lepattant, és ártalmatlanul landolt a kárpitozott ablak mellett.

Ez az egész annyira nevetséges. 5 Mióta volt ı, Elena Gilbert, félénk találkozásokkor? Mióta félt ı bármitıl is? A lány felállt, és dühösen felvett egy piros selyem kimonót. Bele se pillantott cseresznyefa komód fölötti bonyolult viktoriánus tükörbe, tudta, mit látna. Elena Gilbert, hővös, szıke és karcsú, a „divatdiktátor”, a középiskolai rangidıs, a lány, akit minden fiú akart, és minden lány olyan akart lenni, mint ı. Akinek most éppen szokatlan mogorva az arca, és egy csipetnyi a szája. Egy forró fürdı és egy kávé, és megnyugszom, gondolta. A reggeli rituális mosakodás és öltözködés megnyugtató volt, csellengett efölött, miközben az új, Párizsból kapott ruháit rendezgette. A lány végül úgy döntött, hogy egy halvány rózsaszín felsıt és egy fehér lenvászon nadrágot vesz fel, úgy néz ki, mint egy pohár málna. Elég jó lenne enni, gondolta, és a tükör egy titkosan mosolygó a lányt mutatott. A lány korábbi félelmei is elolvadtak, elfelejtette. - Elena! Hol vagy? El fogsz késni az iskolából!- A hang kissé alulról érkezett. Elena futott, még egyszer átfésülte selymes haját és összefogta egy mély rózsaszín szalaggal. Aztán megragadta a hátizsákját és elindult lefelé a lépcsın. A konyhában, a négy éves Margaret müzlit evett a konyhaasztalnál, és Judith elégett valamit a tőzhelyen. Judit néni olyan fajta nı volt, aki mindig idegesnek látszott, vékony volt, szép arc és

világos szétálló haja, amit rendületlenül visszanyomott. Elena nyomott egy puszit az arcára. - Jó reggelt mindenkinek! Sajnálom, de nincs idım reggelizni. - De, Elena, nem mehetsz el reggeli nélkül. Szükséged van fehérje. "Veszek egy fánkot iskola elıtt," mondta Elena gyorsan. Megpuszilta Margaret kócos fejét és megfordult, hogy elmegy. - De, Elena! - És valószínőleg elmegyek Bonnie-hoz vagy Meredithhez iskola után, úgyhogy ne várjon ebédre. Sziasztok! - Elena! Elena már a bejárati ajtónál volt. Becsukta maga mögött, elvágva Judith távoli tiltakozások, és kilépett a tornácra. És megállt. Újra a reggeli rossz érzés fogta el. A szorongás, a félelem. És a bizonyosság, hogy valami szörnyő fog történni. Maple Street üres volt. A magas viktoriánus házakra nézett, furcsa és csendes, mintha azok is mind üresek lennének belül, mint a házak egy film elhagyott díszletei lennének. Úgy néztek ki, mintha lakatlanok lennének, de nagyon furcsa volt ezt látni. Ennyi volt, valami figyeli ıt. Az ég fölötte nem kék, hanem tejfehér és átlátszatlan, mintha egy hatalmas tál fordult volna fejjel lefelé. A levegı fullasztó volt, és Elena biztosan érezte, hogy valaki figyeli.

Meglátott valami sötétet, a ház elıtt az öreg birsfa ágai között Egy varjú volt, nyugodtan ült, sárga színt hagyva maga után. És ez a valami, ıt nézi. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez nevetséges, de valahogy tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit a lány valaha is látott, kövér és sima, a szivárványszínben ragyogott a fekete tolla. Világosan látta minden részletét: a kapzsi sötét karmok, az éles csıre, az egyetlen csillogó fekete szeme. Annyira mozdulatlanul ült a madár, hogy lehetett volna a viasz bábú is. De ahogy nézegette, Elena érezte magán, lassan elpirult, hı hullámokban jön ki a torkán, és az arcán. Mert... ı nézte. Úgy nézi, mint amikor egy fiú nézi, ha fürdıruhát vagy blúzt visel. Mintha vetkıztetné a szemével. Mielıtt rájött, mit tesz, elejtette a hátizsákját, és felkapott egy követ maga mellıl, az úttestrıl. 6 - Takarodj innen!- mondta, és hallotta a remegést és a haragot a saját hangjában.- Tovább! Takarodj! Az utolsó szava után eldobta a követ. A levelek eltalálta, de a varjú sértetlenül röppent fel. Hatalmas szárnyai voltak, és akkora lármát csapott, hogy kitett egy egész varjú csapatot. Elena leguggolt, hirtelen pánikba esett, mert közvetlenül a feje felett csapkodott, a szél szárnyán, miközben a lány szıke haját borzolta vele. De az újra lecsapott és körözött felette, tett egy fekete sziluett a papír-fehér égbolton. Aztán, egy éles

károgás, majd elszállt az erdı felé. Elena lassan felegyenesedett, majd körülnézett, öntudatosan. Nem tudta elhinni, amit az imént történt. De most, hogy a madár eltőnt, az ég újra rendesen lett. Egy kis szél a leveleket mozgatta, és Elena vett egy nagy levegıt. Az utcán egy ajtó kinyílt, és több gyermek kifutott nevetve. A lány mosolygott rájuk, és vett egy lélegzetet, megkönnyebbülés söpört át rajta, mint a napfény. Hogyan is lehetett ennyire ostoba? Ez egy szép nap, nagyon ígéretes volt, és semmi rossz nem fog történni. Semmi rossz nem fog történni — kivéve, hogy ı lesz az utolsó, aki megérkezik az iskolába. Egész tömeg lehet, aki várja a parkolóban. Megmondhatná mindenkinek, hogy megállt egy köveket dobni Peeping Tom -nál, gondolta, és szinte vihogott. Most, mondhatna nekik valamit, amin gondolkodhatnak. Anélkül, hogy hátra nézett volna a birsalmafára, elindult az utcán olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott. Egy varjú suhant át a hatalmas tölgy tetején, és Stefan reflexszerően rántotta fel a fejét. Amikor látta, hogy csak egy madár, megnyugodott. A szemei odaestek az ernyedt fehér alakhoz a kezeiben, és érezte, hogy az arca sajnálatba vált. Nem állt szándékában megölni. Elejtett volna valami nagyobbat, mint a nyúl, ha tudná, hogy mennyire éhes. De persze, ez volt az,

amitıl megijedt: soha nem tudni, milyen erıs az éhség, vagy mit kellene tennie, hogy azt csillapíts. Szerencséje volt, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg. Ott állt az öreg fa alatt, napfény szőrıdött át a levelek közt, göndör hajára. Farmerben és pólóban, Stefan Salvatore pontosan úgy nézett ki, mint egy normális középiskolás diák. Nem volt az. Mélyen az erdıben volt, ahol senki sem látja, hogy eszik. Most már lelkiismeretesen megnyalta az ínyét és az ajkait, hogy meggyızıdjön róla, nem volt folt rajtuk. Nem akarta, semmi esélyt adni. A színészkedés elég kemény lesz, hogy eltitkolja azt, amilyen valójában. Egy pillanatig töprengett, újra, csak hagynia kellene az egészet. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, vissza a rejtekhelyére. Mi jutott eszébe, hogy ı is csatlakozzon a napvilághoz? De ı belefáradt, hogy az árnyékban éljen. Fáradt volt a sötétségtıl, és azoktól, ami benne élt. És ami a legfontosabb, belefáradt abba, hogy egyedül van. Maga sem tudta, miért választotta pont Fell's Church-t, Virginiában. Egy fiatal város volt, az ı szabályai szerint; legrégebbi épülete csak másfél évszázaddal ezelıtt épült. De a polgárháború emléke és a szelleme még élt itt, mint például a valós szupermarketek és a gyorsétterem-lánc. Stefan értékeli, hogy tiszteletben tartják a múltat. Azt gondolta, hogy talán ezért jönnek az emberek Fell's Church-be. És talán- csak talán- megtalálja a helyét közöttük.

7 İ soha nem fogadható el teljesen, természetesen. Keserő mosolyra görbült a szája a gondolattól. Tudta, hogy jobb, mint amit remélhet. Soha nem lesz olyan hely, ahova teljesen tartozik, ahol igazán önmaga lehet. Hacsak úgy nem dönt, hogy az árnyékba tartozik… Gondolata messze szállt. İ lemondott volna a sötétségrıl, maga mögött hagyta volna az árnyékot. Elhomályosította azok közül a hosszú évek közül mindegyiket és ma újra kezdıdött. Stefan rájött, még mindig fogta a nyulat. Gyengéden, letette a tölgyfa levelekre. Messze, messze az emberi fül számára, meghallotta, s felismerte a zajokat, egy róka. Gyere, vadász testvér, gondolta szomorúan. A reggeli vár. Ahogy kabátja válla fölött átvetette, észrevette a varjút, amely megzavarta ıt korábban. Még mindig ott ült a tölgyfán, és úgy tőnt, hogy figyeli ıt. Rossz elıérzete volt felıle. Elkezdett szondázó gondolatokat küldeni felé, hogy megvizsgálja a madarat, de megállította magát. Meg kell, hogy jegyezze, amit ígért, gondolta. Nem használja a hatalmát, kivéve, ha feltétlenül szükséges. Nem, hacsak nincs más választása. Szinte némán mozgott a halott levelek és a száraz gallyak között, az útja az erdı széle felé vezetett. Az autója ott parkolt. Hátrapillantott egyszer, és látta, hogy a varjú elhagyta az ágakat és neki esett a nyúlnak.

Volt valami baljós abban, ahogy kiterjesztette a szárnyait a petyhüdt, fehér színő test fölött, valami komor és diadalmas. Stefan torka elszorult, és majdnem elindult vissza, hogy elhajtsa a madarat. Mégis volt annyi joga enni, mint a rókának lenne, mondta magának. Ami sokkal jobb, mint ı. Ha ismét találkozik a madárral, megvizsgálja, szemmel tartja, határozta el. Csak most, eltépte szemét a látványtól, és kisietett az erdıbıl, összeszorította állkapcsát. Nem akarta, hogy késın érkezni a Robert E. Lee High School-ba. 8 2. fejezet Elena-t körül vették, abban a pillanatban lépett be a gimnázium parkolójába. Mindenki ott volt, az egész iskola. İ nem látta ıket június vége óta, és négyen vagy öten ráakaszkodtak, akik azt remélték, hogy általa népszerőségre tehetnek szert. Egyenként fogadta az üdvözlı öleléseket a saját csoportjától. Caroline nıtt legalább egy hüvelyket és karcsúbb volt, mint egy Vogue-modell mint valaha. A lány higgadtan köszöntötte Elena-t és hátralépett ismét. A lány zöld szeme összeszőkült, mint egy macskáé. Bonnie egyáltalán nem nıtt, s göndör vörös feje alig ért fel Elena álláig, mikor körül fonta karjaival Elena-t. Egy pillanat-göndör? - gondolta Elena. Eltolta magától a lányt. - Bonnie! Mit csináltál a hajaddal? - Tetszik? Azt hiszem, ettıl magasabbnak látszom.Bonnie felborzolta bolyhos frufruját és

elmosolyodott, barna szemei csillogtak az izgalomtól, a kis szív alakú arc égett. Elena tovább haladt. - Meredith! Nem változtál semmit. Melegen megölelték egymást. Meredith-nek ı jobban hiányzott, mint bárki másnak, gondolta Elena, és nézte a magas lányt. Meredith soha nem viselt semmilyen sminket, de a tökéletes bıre és sőrő fekete szempillái miatt, nem is volt rá szüksége. Most ı egyik elegáns szemöldökét felemelte, ahogy Elenatól tanulta. - Nos, a hajad két árnyalattal világosabb a naptól… De hol van a színed? Azt hittem, hogy gondtalanul éltél a Francia Riviérán." - Tudod, hogy soha nem barnulok le.- Elena felemelte a kezét, hogy megvizsgálja magát. A bıre hibátlan volt, mint a porcelán, de majdnem olyan áttetszı, mint Bonnié. - Csak egy perc, jut eszembe.- szólt közbe Bonnie, elkapta Elena egyik kezét. - Találd ki, mit tanultam az unokatestvérem idén nyáron? - Mielıtt bárki megszólalhatott volna, ı diadalmasan elmondta: "Tenyérjóslást!" Voltak, akik nyögtek, és néhányan nevettek. - Nevess csak, amíg lehet. - mondta Bonnie - egyáltalán nem zavar. Az unokatestvérem azt mondta, médium vagyok. Na, lássuk csak… - A lány belenézett Elena tenyerét. - Siess, vagy el fogunk késni. - mondta Elena egy kicsit türelmetlenül. - Rendben, rendben. Nos, ez a te életed vonal-vagy a szív vonalad? - A tömegben, valaki röhögött. -

Csendesen, én elérek a semmibe. Látok… látom… Egyszerre Bonnie arca elsötétült, mintha meghökkent volna. A lány barna szeme tágra nyílt, de már nem látszott, hogy bámulja Elena kezét. Olyan volt, mintha látott volna valamit rajta - valami ijesztı. - Találkozol egy magas, sötét idegennel. - Meredith suttogta a háta mögött. Izgalmában kuncogott. - Sötét, igen, és egy idegen… de nem magas. - Bonnie hangja távoli volt és elfojtott. - Bár! - folytatta egy pillanat múlva, értetlenül nézett Magas volt, egyszer. - A lány nagy barna szemeit Elena-ra emelte zavartan. - De ez lehetetlen… nem igaz?" Eldobta Elena kezét, szinte elhajította. - Én nem akarom látni többé. - Oké! A show-nak vége. Menjünk! - mondta Elena a többieknek, homályosan irritált. İ mindig úgy gondolta, ezek pszichés trükkök, csak trükkök. Akkor miért volt bosszús a lány? Csak azért, mert ma reggel a lány majdnem kiborította magát. A lányok az iskola felé indultak, de egy finoman hangolt motor hangja megállította ıket. - Nos, most. - Caroline mondta bámulva. - Éppen egy autó. "Éppen egy Porsche," Meredith helyesbített szárazon. 9 Egy karcsú, fekete 911 Turbo dorombolt keresztül a parkolón, egy parkolóhelyet keres, lustán mozog, mint a párduc, amikor zsákmányra vadászott. Amikor az autó megállt, az ajtó kinyílt, és megpillantották a vezetıjét.

- Ó, Istenem! - suttogta Caroline. - Mondhatom, hogy még egyszer. - lélegzett Bonnie. Onnan, ahol állt, Elena látta, a fiú egy sovány és izmos testő volt. Kifakult farmerben, feszes pólóban, valamint bırdzsekiben szokatlanul festett. A haja hullámos, és sötét. Nem volt magas, mégis. Csak átlagos magas. Elena-nak elakadt a lélegzete. - Ki ez a maszkos ember? - mondta Meredith. A megjegyzés a sötét napszemüvegre utalt, ami teljesen befedi a fiú szemét, megvédve az arcát, mint egy maszk. - Ez egy álarcos idegen. - mondta valaki, és elkezdtek fecsegni. - Látod ezt a kabátot? Ez az olasz, Rómából. - Honnan tudod? Soha nem volt életedben messzebb New York-nál, nem, mint Róma! - Oh-oh! Elena megint azzal, a pillantással néz. A vadászpillantás. - Alacsony-Sötét-és-Jóképő, jobb lesz vigyáznunk! - İ nem rövid, ı tökéletes! A duruzsoláson keresztül Caroline hangja hirtelen felharsant. - Ó, gyerünk, Elena. Neked már meg van Matt. Mit akarsz még? Mit tudsz csinálni kettıvel, amit eggyel nem? - Ugyan azt, csak hosszabban… - mondta Meredith vontatottan. A csoport nevetése közben elhalkult. A fiú bezárta az autóját, és ment az iskola felé. Közömbösen, Elena elindult utána, a többi lány mögötte olyanok voltak, mint egy szorosan összefonódott csomag. Egy pillanatra, bosszús lett. Neki

soha nem sikerül sehova kíséret nélkül a sarkába mennie? Meredith elkapta a pillantását, de ennek ellenére elmosolyodott. - Noblesse oblige. (A név kötelez.) - mondta lágyan Meredith. - Tessék? - Ha te leszel az iskola királynıje, akkor meg kell fogadnod a következményeket. Elena rosszallóan nézett rá, mikor beléptek az épületbe. Egy hosszú folyosó húzódott elıttük, és egy alak farmerben és bırdzsekiben eltőnt az iroda ajtón keresztül elıttük. Elena lelassította lépteit, ahogy ment fel az irodába, végül vetett egy pillantást az üzenetekre a parafa faliújságon az ajtó mellett. Volt egy nagy ablak, amelyen keresztül az egész iroda látható volt. A többi lány nyíltan bámult az ablakon, és vihogott. Szép hátsó kilátás. - Ez határozottan egy Armani - kabát. - Azt hiszed, az államokon kívüli?" Elena feszülten figyelt a fiú nevére. Úgy tőnik, valami baj van odabent: Mrs. Clarke, az iskolatitkár, nézett egy listát, és rázta a fejét. A fiú mondott valamit, és Mrs. Clarke felemelte a kezét a "Mit is mondhatnék?" gesztus. Ujját átfutatta a listán, és megrázta a fejét újra, meggyızıen. A fiú megfordult, majd visszafordult. És amikor Mrs. Clarke ránézett, arckifejezése megváltozott. A fiú napszemüvege most már a kezében volt. Mrs. Clarke-t mintha valami meglepte volna, Elena látta ıt többször is pislogott. Ajkát kinyitja és bezárja, mintha próbálna beszélni.

Elena azt kívánta, bárcsak többet látna, mint a fiú hátát és fejét. Mrs. Clarke esetlenül, kábultan keresi kezdett a halom papír között. Végre rátalált valamilyen nyomtatványra és írt rá, majd megfordította, és odatolta a fiú elé. 10 A fiú röviden írt az őrlapra - talán aláírta - és visszaadta. Mrs. Clarke rámeredt, majd egy másik papír halomban kotorászott, végül átadta, amit keresett, mintha egy osztály órarendjét adta volna a fiúnak. A szeme nem hagyta el a fiút, amíg el nem vette, biccentett, megköszönte, és az ajtó felé fordult. Elena mostanra már teljesen megırült a kíváncsiságtól, hogy mi is történt ott? És hogy nézhet ki az idegen arca? De ahogy kilépett a fiú az irodából, a napszemüveg ismét rajta volt. Csalódás futott át a lányon. Mégis, ı látta az egész arcát, ahogy megállt az ajtóban. A sötét, göndör haj keretezi a finom arcát, ami olyan volt, hogy egy régi római pénzérmén vagy medálon lehetett volna. Magas arccsont, klasszikus egyenes orra… és a szája, amint éjjel felébreszt, gondolta Elena. A felsı ajka szépvágású, érzékeny, egészen érzéki. Az elıszobában levı lányok hirtelen elhallgattak, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. Legtöbbjük most a fiú felé fordult, de senki nem nézett rá. Elena ott maradt az ablak mellett és kicsit megemelte fejét, hogy kihúzza a szalagot a hajából, ami lazán a vállára esett.

Anélkül, hogy bármelyik oldalra nézett volna, a fiú végig haladt a folyosón. A csajok ismét sóhajtozni és suttogni kezdtek, abban a pillanatban, amikor a fiú hallótávolságon kívülre ért. Elena egyáltalán nem hallotta ıket. A fiú anélkül ment el mellette, hogy rá pillantott volna, gondolta kábultan. Egy pillantás nélkül. Homályosan rádöbbent, hogy megszólalt a csengı. Meredith a karját rángatta. - Tessék? - Azt mondtam, itt van az órarended. Az óránk a második emeleten lesz. Gyerünk!" Elena hagyta, hogy Meredith magával húzza a folyosón, egy lépcsısoron, és ebe az osztályterembe. Lány leült egy üres helyre, és automatikusan a tanár felé nézett, de nem igazán látta ıt. Még mindig a sokk hatása alatt volt. A fiú elment Mellette. Egyetlen pillantás nélkül. Nem tudott visszaemlékezni, hogy mióta nem tett ilyet egy fiú. Az összes fiú legalább megnézte. Néhányan füttyentettek. Néhányan megálltak beszélgetni vele. Néhányan csak bámulták. És ennek Elena mindig örült. Végül is, mi volt fontosabb, mint a fiúk? İk voltak a jele, hogy milyen népszerő, hogy milyen szép. És hasznos lehet mindenfélében. Néha izgalmasak voltak, de általában nem tartott sokáig. Néha voltak olyanok, akik elejétıl kezdve szinte bálványozták.

A legtöbb fiú, Elena számára csak játékszer volt. Imádnivaló, de könnyen feláldozható. Egy nagyon kevés lehetett több is, válhatott igazi pasivá. Mint Matt. Oh, Matt. Az elmúlt évben azt reméltem, hogy ı volt az, akit keresett, a fiú, akit másnak érzett… nos, valami többnek. Több, mint gyors diadalom, hogy hódítja, a büszkeség, hogy bemutassa az új trófeát a többi lánynak. Aztán rájött, hogy erıs vonzalmat érez Matt iránt. De a nyár folyamán, amikor a lánynak volt ideje gondolkodni, rájött, hogy úgy érez e fiú iránt, mint egy rokona vagy testvér iránt. Ms. Halpern haladt el mellette, kiosztotta a trigonometria könyveket. Elena az övébe automatikusan bele is írta a nevét, még mindig gondolataiba mélyedt. Matt-et jobban szerette, mint bármely másik fiút, akit ismert. És ezért el akart mondani neki, hogy vége. Nem tudta, hogyan mondjam el neki levélben. Nem tudta, hogyan mondja meg neki most. Nem mintha félt nagy felhajtást csap belıle, ı csak nem értette. Nem igazán értette magát. Olyan volt, mintha mindig is nyúlt volna… valamiért. Csak akkor, amikor azt hitte, ez megvolt, nem volt ott. Nem Matt, nem is más fiúk, ı volt. 11 És akkor kezdhette az egészet elölrıl. Szerencsére mindig volt választék. Nem volt fiú, aki valaha is sikeresen ellenállt volna neki, és nem volt olyan fiú soha, aki ügyet sem vetett rá. Egészen mostanáig. Egészen mostanáig. Visszaemlékezett a jelenetre hallban, Elena az ujjai közt összeszorította a tollát.

Még mindig nem hitte, hogy a fiú csak úgy elment mellette. Megszólalt a csengı, és mindenki elhagyta az osztálytermet, de Elena megállt az ajtóban. A lány az ajkába harapott, szemügyre véve, hogy özönlenek ki a diákok a termekbıl. Aztán észrevette az egyik „ráakaszkodót” a parkolóból. - Frances! Gyere ide! Frances lelkesen jött, sima arca kivirult. - Figyelj, Frances, emlékszel, a ma reggeli fiúra? - A Porsche-val és a drága cuccokkal? Hogyan tudnám elfelejteni? - Nos, az órarendjét akarom. Kérd el az irodából, ha tudod, vagy másold le, ha kell. Csak csináld! Frances meghökkent egy pillanatra, aztán elvigyorodott, és bólintott. - Oké, Elena. Megpróbálom. Találkozunk az ebédnél, ha sikerül. - Köszönöm. - Elena figyelte, ahogy a lány elment. - Tudod, te tényleg ırült vagy. - hallotta Meredith hangját. - Mi haszna van, hogy te vagy az iskola királynıje, ha néha nem tudod egy kicsit kihasználni rangodat? - felelte Elena nyugodtan. – Hol lesz most órám? - Általános üzleti óra. Itt van, menj. - Meredith odatolta neki az órarendjét. – Nekem rohannom kell kémiára. Késıbb!" Az általános üzleti óra és a többi, passzolt a reggelhez. Elena remélte, hogy láthatja az új diákot, de egy közös órájuk sem volt. Matt volt az egyetlen, és fájdalmat érzett, ahogy kék szeme találkozott a fiú

mosolyával. Ebédidıben, jobbra és balra bólintott üdvözlés képp, ahogy sétált a kávézóba. Caroline kívül volt, falnak támaszkodott, válla hátul, csípıje elıre. A két fiú a lány beszélt elhallgattak, és oldalba bökték egymást, ahogy Elena közeledett. - Hello! - szólt Elena röviden a fiúknak, majd Carolinenak mondta: - Megyünk enni? Caroline zöld szemével alig pillantott Elena felé, fényes aranybarna haját eltolta az arcából. - Mi, királyi asztalnál? - kérdezte. Elena meghökkent. İ és Caroline már óvodás koruk óta barátok voltak, és mindig is versenyeztek egymással. De mostanában valami történt Caroline-nal. İ kezdte a versengés egyre inkább komolyan venni. És most Elena-t meglepte a keserőség a lány hangjában. - Nos, ez aligha lehetséges egy közember számára.mondta könnyedén. - Ó, annyira igazad van.- mondta Caroline, miközben teljesen szembe fordult Elena-val. Zöld macska szeme homályos volt, és Elena megdöbbent az ellenségesség láttán. A két fiú zavartan mosolygott, és elhátráltak. Caroline úgy tőnt nem vette észre. - Sok minden megváltozott, miközben eltőntél a nyáron, Elena. – folytatta - És az idıd a trónon meg van számlálva. Elena érezte, hogy kipirult. A lány küzdött, hogy egyenletesen tartsa a hangját. – Talán. - mondta. - De én nem vennék még jogart, ha a helyedben lennék, Caroline. - Megfordult, és bement az étkezıbe.

Akkor könnyebbült meg, amikor látta Meredith és Bonnie és mellettük Frances. Elena az arcán hideget érzett, ahogy kiválasztott ebédet és ment, hogy csatlakozzon hozzájuk. A lány nem engedte, Caroline idegesítse, egyáltalán nem akart hinni Caroline-nak. 12 - Itt van! - mondta Frances integetve, egy darab papírral, amint Elena leült. - És van néhány jó hírem. - mondta Bonnie fontoskodva. - Elena, ezt hallgasd. Az új fiúval együtt van biológia órám, és a jobb oldalán ülök. A neve Stefan, Stefan Salvatore, és Olaszországból jött, és az öreg Mrs. Flowers-nél szállt meg, a város szélén. - A lány sóhajtott. - Annyira romantikus. Caroline leejtette a könyveit, és ı felvette ıket. Elena elfintorodott. - Milyen ügyetlen Caroline. Mi mást történt még? - Nos, ennyi az egész. Nem igazán lehet vele beszélni. İ nagyon-nagyon rejtélyes, érted. Mrs. Endicott, a biológia tanár, megpróbálta rávenni, hogy vegye le a napszemüvegét, de nem tette. Orvosi kezelés alatt áll. - Milyen orvosi kezelésre szorul? - Nem tudom. Talán a végsı stádiumban van és a napjai meg vannak számlálva. Nem lenne romantikus? - De, nagyon. - mondta Meredith. Elena átnézte Frances lapját, beleharapott az ajkába.- A hetedik órám együtt lesz vele, Európa történelme. Lesz másnak is akkor ott órája?

- Nekem. - mondta Bonnie. - És azt hiszem, Carolinenak is. Ja, és lehet Matt-ak, valamit mondott arról tegnap, hogy lesz hozzá szerencsém Mr. Tannernél. Csodálatos, gondolta Elena, kezébe vette a villát, és krumplipürét szúrt rá. Úgy néz ki, hogy nagyon érdekes lesz a hetedik óra. Stefan örült, hogy majdnem vége a tanítási napnak. Ki akart lépni a zsúfolt szobákból és folyosókból, csak néhány percig. Oly sok elmék. Oly sok benyomása, annyi lelki hangok volt körülötte, hogy szédült. Már évek óta nem volt olyan sok ember közt, mint most. Egy elme különösen kiemelkedett a több közül. A lány ott volt azok között, akik figyelték ıt a folyosón, az iskola épületében. Nem tudta, hogy nézett ki, de a személyisége erıs volt. Úgy érezte, mintha újra felismerné. Eddig legalább túlélte az elsı napját az álarcában. Csak kétszer használta a hatalmát, majd takarékoskodik vele. De fáradt volt, és szomorúan ismerte be, hogy éhes. A nyúl nem volt elég. Aggódni rá ér késıbb. Megtalálta az utolsó tantermet és leült. Azonnal érezte az elme jelenlétét. Úgy izzott a tudata szélén, mint egy arany fénysugár, lágy és mégis vibráló. Rögtön megtalálta a lányt. Elıtte ült. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor a lány megfordult, és meglátta az arcát. Az volt minden, amit tehetett, hogy nem zihált, miközben sokkot kapott.

Katherine! De persze nem lehet ı. Katherine halott volt, nála jobban ezt senki sem tudta. Mégis, a hasonlóság kísérteties volt. Ez a sápadt aranyszínő haj, szinte látszott, ahogy pislákol. Ez a krémes bır, amirıl mindig hattyúk, vagy alabástrom jutott eszébe, halványan rózsaszín kipirulás arccsontja felett. És a szemei… Katherine szeme színe olyan volt, amit soha nem látott, sötétebb, mint a kék ég, olyan gazdag, mint a lapis lazuli az ékköves fejpántján. A lány ugyanilyen szeme volt. És figyelték ıt, ahogy közvetlenül rámosolygott. 13 Gyorsan elfordult a mosolyától. Nem akart Katherine gondolni. Nem akarta nézni ezt a lányt, aki eszébe jutott ıt, és nem akarta érezni a jelenlétét többé. A szemét az asztalon tartotta. Zárolta az agyát olyan erısen, ahogyan csak tudta. És végül a lány lassan visszafordult. A lány megsértıdött. Még a blokkon át is, érezte ezt. Nem érdekelte. Sıt, örült neki, és remélte, hogy ez távol tartja ıt tıle. Mert ı nem érez a lány iránt egyáltalán semmit. Állandóan ezt mondogatta magának, ahogy ült, a tanárnak a búgó hangja felé áramlott, de nem hallotta. De érzett valamilyen finom ibolya parfümöt, gondolkodott. És a karcsú, fehér nyakát a könyve fölé hajlította a lány, és szép haja körül vette mindkét oldalról. Harag és frusztráció, felismerte a csábító érzést a fogában, inkább csiklandozó vagy bizsergı, mint

fájdalmas. Az éhség volt, egy speciális éhség. És nem olyan, amit megengedhet magának. A tanár járkált a teremben, mint egy vadászgörény, és kérdéseket tett fel, Stefan szándékosan csak rá koncentrált. Eleinte zavarban volt, mert bár egyik diák sem tudta a válaszokat, a kérdések csak jöttek. Aztán rájött, hogy ez volt a férfi célja, hogy szégyenbe hozza a diákokat, amit nem tudnak. A tanár talált egy másik áldozatot, egy kicsi lányt, vörös fürtös hajjal és szív alakú arccal. Stefan undorral nézte, amint a tanár feltette neki a kérdéseket. Szerencsétlenül nézett ki, ahogy a tanár elfordult tıle, hogy egész osztály felé fordulva mondta. - Érted, mire gondolok? Azt hiszed, hogy rangidıs vagy, készen állsz a diplomára. Nos, hadd mondjam el, néhányan közületek még az óvodába való. Valahogy így! - Gesztikulált a vörös hajú lány irányába. – Nem tudsz semmit a francia forradalomról. És azt hiszed Marie Antoinette egy némafilmcsillag volt. A diákok Stefan körül kényelmetlenül érezték magukat. Érezte a neheztelést az elméjükben, és a megaláztatást. És a félelmet. Mindnyájan félnek ettıl a vékony kis ember szemeitıl, mint egy menyét, még a huskys fiú is, aki magasabb volt nála. - Jól van, akkor próbálkozzunk egy másik korszakkal. A tanár visszafordult ugyan ahhoz a lányhoz, aztán folytatta a kérdezgetést. - A reneszánsz. Elhallgatott. - Tudod, mi a reneszánsz ugye? A

tizenharmadik és tizenhetedik század közötti idıszak, amelyben Európa újra felfedezte a nagy ókori görög és római eszméket? Ebben az idıszakban, sok nagy európai mővész és gondolkodó élt? Amikor a lány zavartan bólintott, folytatta. - A reneszánszban mit csináltak diákok ennyi idıs korukban, az iskolában? Nos? Semmi ötlet? Semmi találgatás?" A lány nagyot nyelt. És mosolyogva mondta: Fociztak? Hatalmas nevetés tört ki, a tanár arca elsötétült. Aligha! - csattant fel, és az osztályterem elcsendesült. - Azt hiszed, ez egy vicc volt? Nos, abban az idıben, a diákok ennyi idıs korukra több nyelven beszéltek. İk elsajátították a logikát, a matematikát, a csillagászatot, a filozófiát és a nyelvtant. Készen álltak az egy egyetemi tanulmányokra, ahol minden tanfolyamon latinul tanították ıket. A foci lenne az utolsó dolog. - Bocsánat. A nyugodt hang megállította a tanárt szónoklat közepén. Mindenki megfordult, hogy megbámulja Stefan-t. - Mi? Mit mondtál? - Azt mondtam, bocsánat. - Stefan megismételte, miközben levette a szemüvegét, és felállt. - De téved. A diákok a reneszánsz idején arra ösztönözték, hogy vegyenek részt a játékokban. Azt tanították, hogy az egészséges test együtt jár az egészséges lélekkel. És persze játszottak csapatsportok, mint a krikett,

tenisz és még a foci is. – megfordult a vörös hajú lányra mosolyogva, aki hálásan visszamosolygott rá. A tanár, hozzátette: - De a legfontosabb dolog, amit megtanultak a jó modor és az udvariasság. Biztos vagyok benne, hogy a könyvben meg fogja találni. Diákok vigyorogtak. A tanár arca piros lett a vértıl, és köpködött. De Stefan még egy percig fogva tartotta a szemét, aztán a tanár elfordította a fejét. 14 A csengı megszólalt. Stefan feltette a szemüvegét, és gyorsan összeszedte a könyveket. Már így is több figyelmet vont magára, mint kellett volna, és nem akarta újra a szıke lányra nézni. Különben is, gyorsan el kellett innen tőnnie, és ott volt még az ismerıs égı érzés az ereiben. Ahogy elérte az ajtót, valaki azt kiáltotta: - Hé! Aztán vajon tényleg fociztak? Vigyorogva hátra szólt a válla fölött. - Ó, igen4 Néha a hadifoglyok levágott fejével. Elena nézte, ahogy elment. A fiú tudatosan fordult el tıle. Szándékosan Caroline felé ment, aki már figyelte, mint egy sólyom. Könnyek égették a szemét, de abban a pillanatban csak egy gondolat égett az elméjében. İ volna neki, még akkor is, ha ez megölné ıt. Ha ez megölné mindkettıjüket, ı volna neki. 15 3. fejezet A hajnal elsı sugara rózsaszín és pasztell zöld sáv volt az éjszakai égbolton. Stefan nézte a szobája

ablakból a panzióban. Kifejezetten ezt a szobát akarta kibérelni, mert volt egy csapóajtó a mennyezeten, egy csapóajtó nyílt a tetıre, ahol sétálni lehetett. Most csak az ajtó volt nyitva, és nedves, hővös szél fújt le a létrán alatta. Stefan fel volt öltözve, de nem azért, mert korán kelt. İ soha nem tudott aludni. Nem rég tért vissza az erdıbıl, és néhány nedves levél tapadt csizmája oldalára. Tisztára csiszolta ıket. A diákok tegnap figyelték ıt, és tudta, hogy azok bámulják a ruháit is. Mindig is a lehetı legjobban öltözködött, nem csupán a hiúságból, hanem mert ez volt a helyes dolog. Tanára is gyakran azt mondta: az arisztokratáknak a helyzetükhöz megfelelıen kell öltözködniük. Ha nem így tesz, megvetést mutat mások iránt. Mindenkinek megvolt a helye a világban, és az ı helye is megvolt a nemesség körében. Egyszer. Miért voltak fontosak ezek a dolgok? Persze, egy diák szerepét kellett volna játszania, várható volt, hogy a saját diák éveit hozza vissza. Most sőrőn és gyorsan eljöttek az emlékek, mintha végig futná az oldalakat egy folyóiratban, a szeme megakadt egy-egy bejegyzésen itt-ott. Egy élénken felvillant elıtte: apja arca, amikor Damon bejelentette, hogy abbahagyja az egyetemet. Soha nem felejti el. Még soha nem látta apját annyira dühösnek… - Hogy érted, hogy nem mész vissza?" Giuseppe általában egy tisztességes ember volt, de indulatos, és az ı idısebbik fia kihozta belıle az erıszakot.

A fia épp egy sáfrány színő selyem zsebkendıvel törölte meg az ajkát. - Azt gondoltam, hogy egy ilyen egyszerőmondatot megértesz apám. Meg ismételjem neked latinul? - Damon. - kezdte Stefan felháborodva ezen a tiszteletlenség. De az apja félbe szakította. "Te mondod, hogy nekem, Giuseppe Conte di Salvatore-nak, szembe kell néznem a barátaimmal tudva, hogy a fiam egy scioparto? Aki semmire sem jó? Egy semmittevı, aki egyáltalán nem hasznos Firenze számára? – A szolgák hátrébb húzódtak, amint Giuseppe feldühítette magát. Damon még csak nem is pislogott. "Úgy tőnik. Ha hívhatjuk azokat barátoknak, akik hízelkednek, abban a reményben, hogy adsz nekik kölcsön pénzt. - Sporco parassito! (mocskos élısködı) - kiáltotta Giuseppe, felállt székébıl. - Hát nem elég, hogy az iskolában pazarolja az idejét és a pénzem? Ó, igen, tudom, hogy mindened a szerencsejáték, a lovagi torna, és a nık. És tudom, hogy ha nem lennének a titkár és a tanárok, akkor nem is járnál órákra. De most úgy érted teljesen szégyenbe hozol. És miért? Miért? - A nagy kezével megfogta Damon állát. Tehát, visszatérnél a vadászathoz és solymászathoz? Stefannak elismerését kellett kifejeznie; Damon nem rezzent össze. Ott állt, szinte heverészett apja szorításában, minden ízében arisztokrata, az elegáns kalap a sötét fején, hermelinnel szegett köpenyben és puha bır cipıben. A felsı ajka egy görbe vonal, tiszta arrogancia.

Túl messzire mentél, gondolta Stefan, miközben nézte a két férfit, akinek a szemeiket együtt hunyták be. Még sem leszel képes megtalálni az utad, ebben az idıben. De ekkor valaki hirtelen belépett az ajtón. Stefan oda fordult, elkápráztatták a lapis lazuli színő szemek, és az arcát körülvevı arany fürtök. Katherine volt az. Az apja, Swartzschild grófja, elhozta ıt a hideg Német Fejedelemségbıl az olasz vidékre, miközben azt remélte, hogy ez segíteni fog neki kiheverni hosszadalmas betegségét. Az óta a nap óta, mióta a lány megérkezett, Stefan élete teljesen megváltozott. - Bocsánat. Nem akartam zavarni. - Hangja lágy és tiszta volt. A lány indulni akart. 16 - Nem, ne menj. Maradj! - mondta Stefan gyorsan. Többet akart mondani, megfogni a kezét, de nem merte. Nem volt itt az apja. Csak annyit tehetett, hogy azokba drágakı kék szemeibe nézett, és elmerült bennük. - Igen, maradj - mondta Giuseppe, és Stefan látta, hogy apja viharos kifejezése enyhül, és elengedi Damon-t. Elıre lépett, megigazította a hosszú, prémmel szegett ruhája nehéz ráncait. - Apád ma kell haza érnie az üzleti útjáról, és én örömmel látom. De sápadt vagy, kis Katherine. Ugye nem beteg megint, remélem? - Tudja, én mindig sápadt vagyok, uram. Nem használok rúzst, mint a merész olasz lányok.

- Nincs rá szükséged. - mondta Stefan mielıtt megállíthatta volna tudta magát, és Katherine rá mosolygott. Annyira szép. A szíve bele sajdult. Apja folytatta: "És látom, túl keveset vagy a napon. Csak ritkán élvezhetjük a társaságát alkonyat elıtt. - Tanulok és imádkozom a szobámba, uram, - mondta Katherine csendesen, és lesütötte szempilláit. Stefan tudta, hogy ez nem volt igaz, de nem szólt semmit, soha nem fogja elárulni Katherine titkát. A lány újra felnézett az apjukra. "De most itt vagyok, uram." - Igen, igen, ez igaz. És be kell látni, ma egy különleges ebédünk lesz, apád visszatérésének alkalmából. Damon… mi még késıbb beszélünk." Amint Giuseppe intett a szolgának, majd elment. Stefan örömmel fordult Katherine felé. Olyan ritkán tudnak beszélni egymással az apja vagy a gardedám jelenléte nélkül, aki egy egykedvő német asszony volt. De Stefan amit látott, olyan volt, mintha hasba vágták volna. Katherine titokzatosan mosolygott, ahogy már többször látta. De a lány nem ıt nézte. A lány Damon-t nézte. Stefan abban a pillanatban győlölte testvérét, győlölte Damon sötét szépségét és érzékiségét, amivel felhívta magára a nık figyelmét, mint lepkéket a láng. Abban a pillanatban meg akarta ütni Damon-t, széttörni a szépségét darabokra. Ehelyett azonban csak állt és nézte, ahogy Katherine lassan testvére felé lépked, s arany brokát ruhája suhog a csempézett padlón.

És nézte, ahogy Damon kinyújtja a kezét Katherine felé, és a kegyetlenül, diadalmasan mosolyog… Stefan élesen elfordult az ablaktól. Miért szakadnak fel újra régi sebek? De, ahogyan erre gondolt, kihúzta a vékony aranyláncot, amit az inge alatt viselt. A hüvelyk-és mutatóujjával megsimogatta a győrőt, ami rajta függött, aztán odatartotta a fény felé. Egy kis köröcske volt, tökéletesen megmunkált arany, és öt évszázad alatt sem halványult el a ragyogása. Nézte a rajta lévı követ, lapis lazuli egy kis körmnyi mérető volt. Stefan nézte, majd az ezüst győrőt is, az is lapis lazuli köves, a kezét. A mellében érezte az ismerıs szorítás. Nem tudta elfelejteni a múltat, és ı nem is igazán szerette volna. Mind annak ellenére, ami történt, ı dédelgetette Katherine emlékét. De volt egy emlék, amire igazán nem akart emlékezni. A lap másik oldalán, amit nem akart megfordítani. Ha emlékeznie kellene arra a horrorra… utálatra. Megırülne. Arra az ırült napra, az utolsó napra, amikor látta a saját kárhozatát… Stefan nekidılt az ablaknak, a homlokát a hővös üvegre szorította. A tanárának volt egy másik mondás: A gonosz soha nem találhat rá a békére. Diadalmaskodhat, de a békére soha nem találhat rá. Vajon miért is jött Fell's Church-ba? Remélte, hogy itt nyugalmat talál, de ez lehetetlen volt. Soha többé nem fogadják el, soha nem pihenhet. Mert ı gonosz volt. És ezen nem tudott változtatni.

17 Elena reggel a szokásosnál korábban ébredt fel. Hallotta Juditht nénikéjét, ahogy a szobájában pepecselt miközben készülıdött a zuhanyhoz. Margaret még mindig mélyen aludt az ágyában, összegömbölyödve, mint egy kis egér. Elena nesztelenül ment el húga mellett, ki a félig nyitott ajtón, és tovább a folyosón, hogy elhagyja a házat. A levegı friss és tiszta volt ma reggel, a birsalmafán csak a szokásos szajkók és verebek ültek. Elena, aki lüktetı fejfájással feküdt le, felemelte az arcát, nézte a tiszta kék eget és mélyet lélegzett. Sokkal jobb érezte magát, mint tegnap. Megígérte Mattnak, hogy találkoznak iskola elıtt, s bár nem várta, biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj. Matt csak két utcával odébb lakott a gimitıl. Egy egyszerő tégla ház volt, olyan, mint a többi az utcában, kivéve, hogy talán a hinta a tornácon egy kicsit kopottabb volt, a festék egy kicsit mállott. Matt már kinn volt, és egy pillanatra a szíve nagyot dobbant, mint korábban meglátta ıt. İ jól nézett ki. Kétségtelenül. Nem lenyőgözı, szinte zavaró módon, ahogy néhány ember, hanem egészséges amerikai módon. Matt Honeycutt igazi amerikai volt. Szıke rövidre nyírt haja volt, a foci szezon miatt, és lesült bıre, mert besegített a nagyszülei farmján. Kék szeme ıszinte és egyértelmő volt. De ma, ahogy kinyújtotta karját, hogy gyengéden átölelje, egy kicsit szomorúak voltak. - Nem akarsz bejönni?

- Nem. Sétáljunk! - Elena mondta. - Egymás mellett mentek, érintése nélkül. Idıs, fekete diófák sorakoznak az utcán, és a levegıben még mindig a reggeli csendben uralkodott. Elena nézte a lába a nedves járdán, érezte, hogy hirtelen elbizonytalanodott. Nem tudta, hogyan fogjon hozzá. - Szóval, még mindig nem meséltél nekem Franciaországról.- mondta a fiú. - Ó, az nagyon jó volt. - mondta Elena. Oldalra pillantott a fiúra, aki a járdát nézte. - Minden, nagyon jó volt. - folytatta, és igyekezett egy kis lelkesedéssel a hangjában mondani. - Az emberek, az étel, mindent. Igazán… - A hangja elhalkult, és idegesen nevetett. - Igen, tudom. Szuper! - fejezte be helyette. Megállt, és lenézett a kopott edzıcipıjére. Elena felismerte ıket tavalyról. Talán Matt családjának nem volt lehetısége újat venni. Felnézett, és látta magát a fiú kék szemeiben. - Tudod, most nagy jól nézel ki. - mondta. Elena kinyitotta a száját, kétségbeesetten, de ı tovább beszélt. - És azt hiszem, mondani akarsz nekem valamit." A lány ránézett, és a fiú elmosolyodott, egy görbe, bánatos mosollyal. Majd újra kinyújtotta a lány felé a karját. - Ó, Matt. - mondta, átölelve ıt keményen. A lány hátralépett, hogy megvizsgálja az arcát. - Matt, te vagy a legkedvesebb fickó, akivel valaha találkoztam. Én nem érdemellek meg. -

A lány behúzott neki a karjába. - Nem, miért nem. Nem akarlak kirúgni. Mi lenne, ha barátok lennénk? - Ó, persze. Abszolút. - Mert rájöttem, ez az, amik mi vagyunk. - A lány megállt, és felnézett rá újra. - Jó barátok. Legyünk ıszinték, jelenleg, Matt, hogy érzel irántam? Rá nézett, azután az égnek emelte a szemeit. Hivatkozhatok az Ötödikre? (amerikai mondás) mondta. Elena-nak leesett az álla. – Ugye ennek nincs semmi köze az új fickónak? - tette hozzá, Igaz? - Nem. - mondta Elena kis habozás után, majd gyorsan hozzátette: - Én még nem is találkoztam vele. Még nem is ismerem. - De meg akarod. Nem, ne is mondj semmit. –Köré fonta a karját, és óvatosan elindult vele. - Gyere, menjünk a suli felé. Ha lesz idınk, majd veszek neked egy fánkot." 18 Ahogy mentek, valami megmozdult a diófán fölöttük. Matt füttyentett, és felé mutatott. - Nézd meg! A legnagyobb varjú, amit valaha láttam." Elena nézte, bár már elment. Ma az iskola csupán egy kényelmes hely volt Elena-ak, ahol átgondolhatta a tervét. Amikor a lány ma reggel felébredt, tudta, hogy mit kell tennie. És ma igyekezett minél több információt összegyőjteni Stefan Salvatore-ról. Ami nem volt nehéz, mert mindenki a Robert E. Leeben róla beszélt.

Köztudott volt, hogy a tegnap el kellett mennie a felvételi titkárhoz. És ma hívták az igazgatói irodába. Valami volt a papírjaival. De az igazgató vissza küldte az osztályba (miután, a pletykák szerint, egy távolsági hívás folytatott Rómába és Washington között). És úgy tőnik, hogy most már minden rendezıdött. Hivatalosan legalábbis. Elena, amikor megérkezett délután az Európa történelme órára, fütyülés fogadta a terembe. Dick Carter és Tyler Smallwood lézengtek ott. Egy pár bunkó, gondolta, figyelmen kívül hagyva a fütyülésüket és bámulásukat. Azt hitték, hogy menık lettek, mert bekerültek az egyetem focicsapatának tartalékosai közé. Szemmel tartotta ıket, ahogy lézengett a folyosón, fel frissítette a rúzsát és megigazította a sminkjét. Bonnie-nak elmondta, hogy mi lesz az ı feladata, és a terv készen állt, csak bele kellett fogni, hogy Stefan minél elıbb észre vegye. A púder tükörben csodálatos kilátás nyílt számára a csarnokra háta mögött. Mégse látta sehol jönni a fiút. Aztán hirtelen mellette volt, ezért becsukta a púderes dobozát, ahogy a fiú elhaladt mellette. Meg akarta állítani ıt, de valami történt, mielıtt meg tudta volna. Stefan megfeszült vagy legalábbis volt rajta valami, óvatosnak tőnt. Ekkor Dick és Tyler lépett történelem terem ajtaja elé. Elállták az utat. Világszínvonalú bunkók, gondolta Elena. Füstölögve rájuk meredt Stefan válla fölött.

İk élvezték a játékot, lehajtották a fejüket az ajtóban, és úgy tettek, mintha teljesen vakok lennének, és Stefan nem állna ott. - Bocsánat. - Ugyanolyan volt a hangja, mint mikor lenne történelem tanárral beszélt. Csendes, kimért. Dick és Tyler egymásra néztek, majd körbe-körbe, mintha szellem hangokat hallanának. - Scoozi? - Tyler fejhangon mondta. - Scoozi nekem? Én scoozi? Jacuzzi? - Mindketten nevettek. Elena figyelte, ahogy a pólójuk alatt megfeszítették az izmaikat. Ez teljesen igazságtalan, ık mindketten magasabbak voltak Stefan-nal, és Tyler mintegy kétszer olyan széles. - Valami probléma van? - Elena ijedt volt, amikor az új fiú hangát halotta a háta mögül. Megfordult, Matt volt az. Kék szeme kemény volt. Elena kicsit mosolygott, amikor Tyler és Dick lassan, bosszúsan elállt az útból. A jó öreg Matt, gondolta. De most a jó öreg Matt besétál az osztályba, mellette Stefan is, és ı ment utánuk, bámult a két fiú háta. Amikor leültek, ı Stefan mögötti padba csusszant be, ahol nézni tudta anélkül, hogy lebuktatná magát. De a tervvel még várnia kellett az óra végéig. Matt megköszörülte a torkát, ami azt jelentette, mondani akar valamit. - Hé! - kezdte végül, kényelmetlenül. - Azok a fiúk, tudod… Stefan nevetett. Keserő hangon. - Ki vagyok én, bíró? több érzelem volt a hangjában, mint Elena

korábban hallotta, még akkor, amikor Mr. Tanner beszélt. Ez az érzés nyers boldogtalanság volt. - Különben is, miért kellene engem itt szívesen látni? Befejezte, szinte magában. 19 - Miért nem? - Matt Stefan-t bámulta, most már határozottan felszegte az állát. – Figyelj! - mondta. – Te tegnap a fociról beszéltél. Nos, a mi sztár wide receiver-nek (amerikai focis poszt) tegnap délután elszakadt egy ínszalagja, és szükségünk van a cserére. Kipróbálnánk ma délután. Mit gondolsz? - Én? – Stefan meglepettnek hangzott. – Ah… nem tudom, ha lehetne. - Tudsz futni? - Tudok-e? - Stefan felé Matt fordult, és Elena halvány célzást látott a mosolyában. - Igen. - El tudod kapni a labdát? - Igen. - Ennyi a dolga a wide receiver-nek. Én vagyok a középhátvéd. Ha elkapnod a labdát, amikor én dobom és futsz vele, akkor tudsz játszani. - Értem. - Stefan valójában szinte mosolyogott, s bár Matt szája komoly volt, kék szemei táncoltak. Csodálkozott magán, Elena rájött, hogy féltékeny. A melegségbıl, ami a két fiú között volt, ı teljesen kirekesztıdött. De a következı pillanatban Stefan mosoly eltőnt. Azt mondta kimérten. – Köszönöm… de nem. Más elfoglaltságom van."

Abban a pillanatban, Bonnie és Caroline érkezett meg az osztályba. Tanner egész Európáról szóló elıadása alatt, Elena magában ismételgette: - Hello. Elena Gilbert vagyok. Én vagyok az Üdvözölı bizottság vezetıje, és én feladatom, hogy körbe vezesselek az iskolában. Ugye nem akarsz bajba keverni, és hagyod, hogy tegyem a dolgom? Az utolsó mondatot, széles, vágyakozó szemekkel mondja, de csak akkor, ha úgy néz ki a fiú, mint aki esetleg megpróbál kibújni elıle. Ez gyakorlatilag tökéletes volt. İ balek volt a lányok között, akiktıl meg kellett, hogy mentsék. Az óra felénél, tıle jobbra ülı a lány átadott neki egy cetlit. Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az elsı sorból. Ezt írta:"Én távol tartom C.-t, amíg csak tudtom. Mi történt? Sikerült???" Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az elsı sorból. Elena rámutatott a cetlire, és megrázta a fejét, majd azt suttogta.- Az óra után. Egy évszázadnak tőnt, amíg Tanner elmondta az utolsó simításokat és szóbeli utasításokat, majd elengedte ıket. Aztán mindenki egyszerre ugrott fel. Itt jön, gondolta Elena dobogó szívvel, s egyenesen Stefan útjába lépett, elállta a folyosót, hogy nem tudta ıt kikerülni. Csakúgy, mint Dick és Tyler, gondolta, érezte a vágyat, hogy hisztérikus vihogásba kezdjen. Felnézett, és meglátta a fiú szemét, pontosan egy vonalba a szájával.

Agya elsötétült. Mit is kellett volna mondania? A lány kinyitotta a száját, de valahogy a szavak nehezen jöttek ki a száján. - Hello. Elena Gilbert vagyok. Én vagyok az Üdvözölı bizottság vezetıje, és az én feladatom… - Sajnálom, nem érek rá. - Egy pillanatra, nem tudta elhinni mit mond, hogy esélyt sem ad neki, hogy befejezze. Száját félre húzta beszéd közbe. - hogy körbe vezesselek az iskolában - Sajnálom, nem tudok menni. Fociedzésre kell mennem. - Stefan Matt felé fordult, aki csodálkozva nézett rá. - Azt mondtad, iskola után lesz, nem igaz? - Igen. - mondta Matt lassan. – De… - Akkor jobb lesz, ha megyünk. Talán megmutathatnád nekem az utat. Matt tehetetlenül nézett Elena-ra, majd vállat vont. – Hát… biztos. Gyerünk. – Hátrapillantott még egyszer, majd távoztak. Stefan nem fordult vissza. 20 Elena azon vette észre magát, hogy körbe érdeklıdık figyelték, köztük Caroline, aki nyíltan, önelégülten mosolygott. Elena érezte, hogy a teste zsibbad, és a torka elszorul. A lány nem tudott tovább itt maradni. Megfordult, és elindult ki a terembıl, amilyen gyorsan csak tudott. 21 4. fejezet Mire Elena elérte szekrényét, a zsibbadás elviselhetı lett, és a gombócot feloldani a torkában igyekezett és visszafojtani a zokogást. İ nem sír az iskolában, mondta magának, ı nem. Bezárta a

szekrényét, és a fıkijárat felé indult. Sorban a második napon, hogy ı rögtön az utolsó csengı után haza jött az iskolából, egyedül. Judith ezzel nem lesz képes megbirkózni. De amikor Elena elérte a házat, Judith autója nem volt az utcán, ı és Margaret valószínőleg vásárolni voltak. A ház csendes és nyugodt volt, amint Elena elhagyta magát. Örült, hogy csend van, egyedül akart most lenni. De, másrészt nem tudja pontosan, mit csináljon. Most, hogy végre sírhatott, nem jöttek a könnyei. A lány hátizsákját az elıszobában hagyta a padlón, és lassan átsétált a nappaliba. Ez egy szép, impozáns szoba, a ház azon részéhez tartozott, mint Elena hálószobája is, ami eredeti volt. Az eredeti ház 1861 elıtt épült, és azóta szinte teljesen leégett a polgárháborúban. Minden, ami menthetı volt, az ez a szoba, egy kidolgozott kandallóval a falán, és a nagy hálószoba fent. Elena apjának dédapja építtetett egy új házat, és azóta a Gilbert-ek éltek itt. Elena egyik felsı ablak felé fordult, hogy kinézzen. Az üveg annyira öreg volt, vastag és hatalmas, és azon kívül torz, és enyhén homályos. Eszébe jutott az elsı alkalom, amikor apja elıször mutatta meg neki, a hatalmas, régi üveget, akkor fiatalabb volt, mint most Margaret. A gombóc visszatért a torkába, de még mindig nem jöttek a könnyei. Belül mindene ellentmondásos volt. Nem akarta társaságot, mégis fájón magányos volt. A lány nem akar gondolkodni, gondolatai

hamar elkalandoztak, mint ahogy az egerek futnak egy fehér bagoly elıl. Fehér bagoly… vadászó madár… húst evı… varjú, gondolta. - A legnagyobb varjú, amit valaha láttam. - mondta Matt. A szeme megint szúrt. Szegény Matt. A lány megbántotta ıt, de ı kedves vele. Még Stefan-nal is kedves. Stefan. Szíve nagyot dobbant, keményen, két szemébıl folytak forró könnyek. Végül elsírta magát. Sír a düh, a megaláztatás, és a frusztráció miatt. És még miért? Mi veszett ma el igazán? Mit érez valójában ez iránt az idegen iránt, Stefan Salvatore? İ volt a kihívás, igen, és ez tette mássá, érdekessé. Stefan egzotikus… izgalmas volt. Vicces, hogy olyan volt, mint ahogy néha a fiúk mesélték. Késıbb hallotta tılük, vagy a barátaiktól vagy a nıvérüktıl, hogy milyen ideges volt, mielıtt elment vele, hogy izzadt a tenyere, és a gyomra tele volt pillangókkal. Elena mindig mulatságosnak találta az ilyen történeteket. Egy fiúval sem találkozott soha életében, aki miatt ideges lett volna. De amikor ma Stefan-nal beszélt, az impulzus ırült tempóban száguldott, térde gyenge volt. A tenyere nedves. És gyomrában nem pillangók voltak, hanem denevérek. İt érdekelte a srác, mert idegesnek érezte magát tıle? Nem túl jó indok, mondta magának Elena. Tény, hogy nagyon rossz indok.

De ott volt a szája. Az ívelt ajkak egészen más hatást tettek gyenge térdeire, mint idegesség. És ez az éjsötét haj-ujjai bizseregtek, hogy megérinthesse, milyen puha. Az a karcsú, lapos, izmos test, azok a hosszú lábai… és a hangja. A hangja, amit tegnap hallott, leírhatatlan volt számára. A hangja hővös és fölényes volt, amikor Mr. Tanner-rel beszélt, de furcsa, mindenki számára vonzó. Azon ábrándozott, hogy milyen lenne, ha éj sötétjében kimondaná a nevét, az ı a nevét suttogná… - Elena! Elena felriadt az álmodozásból. De nem Stefan Salvatore volt az, hanem Judith nyitotta ki zajosan a bejárati ajtót. - Elena? Elena! - Ez Margaret hangja volt, éles és sípoló – Itthon vagy? 22 Újra rátört Elena-ra a nyomorúság, s körülnézett a konyhában. Nem tudta most nagynénje aggódó kérdéseit nézni vagy Margaret ártatlan vidámságát. Nem nedves szempillákkal, amik minden pillanatban újabb könnyekkel fenyegettek. Villám gyorsan döntött, és csendesen kiosont a hátsó ajtón, amint a bejárati ajtó zárja kattant. Lement a hátsó tornácon, az udvarra, majd habozott. Nem akarta senkivel találkozni. De hova menjen, ahol egyedül lehet? A válasz szinte azonnal jött. Természetesen. Az apját és az anyát látta. Ez egy meglehetısen hosszú sétát volt, szinte a város szélére, de az elmúlt három évben Elena már jól

ismerte. A lány átment a Wickery hídon és felmászott egy dombon, túl a romos templomon, majd le a kis völgybe. Ez a temetı szépen gondozott része volt, volt egy régi rész is, ami kissé elvadult. Itt gondosan volt nyírva a fő, a csokrok pedig friss, élénk színő virágokból készültek. Elena leült egy nagy márvány sírkı mellé, amelyre a "Gilbert" felirat volt vésve. - Szia, anya. Szia, apa. - suttogta a lány. Lehajolt, és egy lila virágot tett a földre, amit az út mentén szedett. Aztán behajtotta a lábát, és csak leült. İ gyakran jött ide a baleset óta. Margaret akkor még csak egy éves volt, amikor az autóbaleset történt, ı nem igazán emlékezett a szüleikre. De Elena igen. Most már hagyta, hogy feltörjenek az emlékei, a gombóc a torkában dagadt, és könnyebben folytak a könnyei. Elvesztette ıket, de mégis. Anyja, milyen fiatal és szép volt, és Apja, ráncos szeme és mosolya. Szerencséje volt, hogy ott volt neki Judith, természetesen. Nem minden nagynéni hagyta volna ott a munkáját, és költözött volna egy kis városba, hogy vigyázzon két árva unokahúgára. És Robert, Judith vılegénye, több volt, mint egy mostohaapja Margaretnek, és több mint egy nagybácsi mióta összeházasodtak. De Elena emlékezett a szüleire. Néha, fıleg a temetés után, ı kijött ide, és dühös volt rájuk, haragudott rájuk, amiért ilyen ostobák voltak, hogy megölték magukat. Amikor még nem ismert Judith-ot ilyen

jól, volt, hogy úgy érezte, ı nem tartozik többé sehova a földön. Hová tartozik? - töprengett. - A válasz egyszerő volt, ide, Fell's Church-be, ahol a lány egész életében élt. De mostanában mintha ez az egyszerő válasz rossz lenne. Mostanában úgy érezte, kell lennie valami más helynek odakint, egy helynek, amit azonnal fel fog ismerni és az otthonának nevezheti. Egy árnyék vetıdött felé, hirtelen felnézett, és meghökkent. Egy pillanatra, a két alak, aki fölötte állt, idegen volt, ismeretlen, homályosan fenyegetı. A lány csak bámult, megfagyva. - Elena. - mondta a kisebbik fontoskodva, csípıre tett kézzel, - néha aggódom érted, tényleg. Elena pislogott, majd kicsit elnevette magát. Bonnie és Meredith volt az. - Mit kell tennie az embernek, hogy lehessen egy kis magánélet errefelé? – mondta, ahogy leültek. - Mondd meg, hogy menjünk el, - mondta Meredith, de Elena csak vállat vont. Meredith és Bonnie is gyakran jöttek ide, hogy megtaláljuk a következı hónapokban, a baleset után. Hirtelen úgy érezte, boldog és hálás, hogy mind a kettı itt van. Ha más nincs is, neki vannak a barátai, akikhez tartozik, és akik törıdtek vele. A lány nem bánta, hogy tudták, hogy sírt, és elfogadta a győrött zsepit, amit Bonnie ajánlott fel neki, és megtörölte a szemét. İk hárman együtt ültek csendben egy kis ideig, figyelték, ahogy a szél fodrozta a tölgyfák koronáit a temetı szélén.

- Sajnálom, ami történt. - mondta Bonnie végül halkan. Ez valóban rettenetes." - És a középsı neved "Tapintat". - mondta Meredith. Ez nem lehetett olyan rossz, Elena. - Te nem voltál ott. - Elena érezte, hogy az egész emlék újra megelevenedik elıtte. - Borzalmas volt. De nem érdekel többé, - tette hozzá határozottan, dacosan. - Én végeztem vele. Nem akarok tıle semmit. - Elena! 23 - Nem, Bonnie. İ nyilván azt hiszi, hogy túl jó, az amerikaiak számára. İ csak tervezıi napszemüveget visel és… A lányok felhorkantva nevettek. Elena megtörölte az orrát, és megrázta a fejét. - Szóval," mondta Bonnie elszántan, hogy megváltoztassa a téma. Legalább Tanner-nak mintha ma jobb hangulata lett volna. - Bonnie mártírként nézett. - Tudod, hogy engem írt fel elsıként, akinek kiselıadást kell tartania? Engem nem érdekel, a druidákat választottam, és… - A mit? - Dru-i-dák. A fura öreg fickók, akik a Stonehenge-t építették és varázsoltak, meg ilyenek, a régi Angliában. A leszármazottjuk vagyok, ezért vagyok én médium. Meredith felhorkant, de Elena rosszallóan nézett rá, miközben a főszálak között végig húzta az ujjait. Bonnie, te tényleg láttál valamit tegnap a tenyerembe? kérdezte hirtelen.

Bonnie habozott. - Nem tudom. - mondta végül. - Én akkor azt hittem igen. De néha elszalad velem a képzeletem. - Tudta, hogy itt vagy. - mondta Meredith váratlanul. Arra gondoltam, hogy talán a kávézóban, de Bonnie azt mondta:"A temetıben van." - Tényleg? - Bonnie kissé meglepetten nézett, de lenyőgözötten. - Hát, tudod. Nagymamám Edinburgh-ban a második látnok elıttem. Biztos mindig egy nemzedék kimarad. - És te tényleg a druidák leszármazottja vagy. - mondta Meredith ünnepélyesen. - Nos, ez igaz! Skóciában ezt tartják a régi hagyományok. El sem hiszem, néhány dolog, amit a nagymamám csinál. Van egy módszere, hogy megtudja, ki fog megházasodni, és hogy mikor halsz meg. Azt mondta, korán fogok meghalni. - Bonnie! - Miért? Fiatal és szép leszek koporsómban. Ne gondolod, hogy romantikus? - Nem, én nem. Azt hiszem, ez undorító. - mondta Elena. Az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak, és a szél most hidegebb lett. - Tehát aki mész feleségül, Bonnie? – tette hozzá ügyesen Meredith. - Én nem tudom. Nagymamám azt mondta, van egy szertartás, amivel ki lehet deríteni, de soha nem próbáltam. Természetesen. - Bonnie egy kifinomult pózba állva mondta - İ felháborítóan gazdag és teljesen szép lesz. Mint a sötét, titokzatos idegen, például. Különösen, ha senki másnak nem kell. - A

lány vetett, és egy gonosz pillantást vetett Elena-ra. Elena visszautasította a csalit. - Mi van Tyler Smallwood-al? - mormolta ártatlanul. - Az apja bizonyára elég gazdag. - És ı nem csúnya – jegyezte meg ünnepélyesen Meredith. – Persze, ha egy állat szeretı kell. Nagy, fehér fogakkal. A lányok összenéztek, majd egyszerre nevették el magukat. Bonnie dobott egy marék füvet Meredith felé, aki lesöpörte magáról, és egy pitypangot dobott vissza rá. Valahol a közepén, Elena rájött, hogy nem lesz semmi baj. Újra önmaga volt, nem elveszett, nem egy idegen, hanem Elena Gilbert, a Robert E. Lee királynıje. Kihúzta a kajszi szalagot a hajából, és megrázta szabadon az arca körül. - Kitaláltam, hogy mi lesz az én kiselıadásom témája. mondta, miközben fél szemmel Bonnie-t nézte, ahogy az ujjaival fésülte a fürtjeit. - Mi? –kérdezte Meredith. Elena megdöntötte az állát, felnézett a piros és a lila égre. Vett egy mély levegıt, tartott egy pillanatnyi hatásszünetet. Aztán azt mondta hidegen, Az olasz reneszánsz. 24 Bonnie és Meredith bámult rá, aztán egymásra néztek és sírva fakadtak nevetéstıl. - Aha. - mondta Meredith mikor megnyugodott kicsit. Tehát a tigris visszatér. Elena viszonzásul vadul rávigyorgott. A lány megingott bizalma visszatért. És bár nem értette meg

magát, egy valamit biztosan tudott: nem hagyom, hogy Stefan Salvatore megússza. - Rendben. - mondta szaporán. - Figyeljetek, csak ti ketten. Senki más nem tudhat errıl, vagy nevetség tárgya leszek az iskolában. És Caroline csak egy ürügyet szeretne, hogy engem nevetségessé tegyen. De én még mindig akarom ıt, és az enyém is lesz. Nem tudom még hogyan, de így lesz. Amíg nem sikerül a terv, hidegen fogunk vele bánni. - Oh, Mi? - Igen, mi együtt. Nekem kell ı, érted Bonnie, ı az enyém. És szükségem van rátok, hogy sikerüljön. - Várj egy percet, mondta Meredith csillogással a szemében. Lány levette a melltőjét a blúzáról, majd feltartotta hüvelykujját, és egy gyors mozdulattal megbökte. - Bonnie, add ide a kezed. - Miért? - mondta Bonnie, gyanakodva méregette a brosst. - Mert el akarlak venni. Miért mit gondolsz, hülye? - De… de… Oh! Rendben. Auu! - Most te jössz Elena. – Meredith ügyesen megszúrta Elena ujját, majd megszorította, hogy kiserkenjen egy csepp vér. - Most, - folytatta, a másik kettıt nézte csillogó sötét szemekkel, mindannyian nyomjuk össze hüvelykujjunkat, és esküdjünk. Különösen te, Bonnie. Esküszöm, hogy megtartom ezt a titkot, és mindent megteszek, amit Elena kér Stefan-nal kapcsolatban. - Nézd, vérrel esküdni veszélyes. - tiltakozott komolyan Bonnie. - Ez azt jelenti, hogy ragaszkodni kell

az eskühöz, bármit is jelent, bármi is történjék, Meredith. - Tudom. - mondta Meredith komoran. - Ezért mondom, hogy csináld. Emlékszem, mi történt Michael Martinnal. Bonnie grimaszolt. - Ez már évekkel ezelıtt volt, és mi szinte azonnal feloszlottunk, és egyébként is… Oh, rendben. Esküszöm. Becsukta a szemét, majd azt mondta: - Esküszöm, hogy megtartom ezt a titkot, és mindent megteszek, amit Elena kér Stefan-nal kapcsolatban. Meredith megismételte az esküt. És Elena, ahogy nézte, hogy az árnyékuk megnyúlt, ahogy a hüvelykujjaikat egyesítették a leszálló szürkületben, vett egy nagy levegıt, és halkan azt mondta: Esküszöm, hogy nem nyugszom, amíg ı nem lesz az enyém. Hideg széllökés fújt át a temetın, felborzolva a lányok haját és száraz leveleket vitt feléjük a földön. Bonnie-nak elállt a lélegzete, és elhúzódott. Mindannyian körülnéztek, majd idegesen vihogtak. - Sötét van. – mondta Elena meglepıdve. - Jobb lenne, ha haza mennénk. - mondta Meredith, miközben újra felrakta brossát, és felállt. Bonnie is felállt hüvelykujjának a hegyét a szájában tartva. - Viszlát! - mondta Elena halkan, a fejfa felé fordulva. A lila virág elmosódott a földön. Felemelte a kajszi szalagját, mely mellette feküdt, megfordult, és intett Bonnie-nak és Meredith-nek. – Menjünk! Csendben, mentek a dombon a romos templom felé. Az eskü, amit vérrel pecsételtek meg, ünnepélyes

érzést adott nekik, és ahogy elhaladtak a romos templom mellett, Bonnie megborzongott. A nap lement, a hımérséklet hirtelen lecsökkent, a szél pedig felerısödött. Minden széllökés egy suttogást küldött feléjük a füvön, és az ısi tölgyfák csörgı leveleit. - Megfagyok! - mondta Elena, és megállt egy pillanatra a fekete lyuk mellett, ahol egykor a templom ajtó volt, és nézte a lenti tájat. 25 A hold még nem kelt fel, és még csak a régi temetıben voltak Wickery híd mögött. A régi temetı polgárháború idejébıl származott, és sok sírkövön katona neve állt. Elvadultan nézett ki, tüskebokrok és magas gaz nıtt a sírok között és borostyán özönlötte el az omladozó gránitot. Elena sosem tetszett. "Máshogy néz ki, nem igaz? A sötétben, úgy értem. mondta a lány bizonytalanul. A lány nem tudta megmondani, hogy mit jelentett ez valójában, ez hely nem az élık számára volt. - Mehetünk a hosszabb úton is, - mondta Meredith. - De ez azt jelentené, hogy újabb húsz perc séta. - Nem bánom, ha erre megyünk, - mondta Bonnie, nagyot nyelt. - Én mindig azt akartam, hogy ide temessenek el a régibe. - Kérlek, hagyjuk abba beszélgetést a temetésrıl! csattant fel Elena, s elindult lefelé a dombról. De minél lejjebb ment a keskeny ösvényen, annál kellemetlenebbül érezte magát. A lány lassított, amíg Bonnie és Meredith utolérte. Ahogy közeledett az elsı sírkı, a szíve gyorsan kezdett verni.

Megpróbált tudomást se venni róla, de az egész bıre bizsergett és finom szırszálai felálltak a karján. A széllökések között, minden hang mintha iszonyúan felhangosodott, a levelek fülsiketítıen zörögtek a lábuk alatt szétszóródva az ösvényen. A romos templom, fekete sziluett volt most a hátuk mögött. Keskeny ösvény vezetett zuzmós sírkövek között, amelyek közül sok magasabb volt, mint Meredith. Elég nagy ahhoz, hogy valami el tudjon mögé bújni, gondolta Elena nyugtalanul. Néhány a sírkı önmagában is nyugtalanító volt, mint egy kerubos, ami úgy nézett ki, mint egy igazi kisbaba lenne, kivéve, hogy a feje leesett és azóta gondosan a teste mellé helyezték. A széles gránit szemei mintha üresek lennének. Elena elfordult tıle, és a szíve lüktetni kezdett. - Miért álltunk meg? – kérdezte Meredith. - Én csak… Sajnálom. - mormolta Elena, de amikor kényszeríttette magát, hogy induljon, de azonnal megmerevedett. - Bonnie? - mondta. - Bonnie, mi a baj? Bonnie bámult egyenesen ki a temetıbe, az ajka szétvált, a szeme olyan széles és üres volt, mint a kı kerubé. Félelem futott végig Elena gyomrán. - Bonnie, hagyd abba. Hagyd ezt abba! Ez nem vicces." Bonnie nem válaszolt. - Bonnie! - mondta Meredith. İ és Elena egymásra néztek, és Elena hirtelen tudta, el kell mennie. Sarkon fordult, elindult az ösvényen, hanem egy idegen hang szólalt meg a háta mögött, s körbe fogta. - Elena. - mondta a hang. Nem Bonnie hangja volt, de Bonnie szájából jött. Sápadt volt a sötétben,

Bonnie még mindig a temetıben nézett. Arca kifejezéstelen volt. - Elena. - mondta a hang ismét, és hozzátette: Bonnie feje felé fordult. - van valaki odakint, aki rád vár. Elena sohasem tudta meg, mi történt a következı néhány perc. Valami mintha megmozdult volna, egy sötét alak a sírkövek között, elmozdult és megemelkedett közöttük. Elena felsikoltott, és Meredith felkiáltott, majd mindketten futni kezdtek, és Bonnie rohant velük, ı is sikoltozott. Elena lerohant a keskeny ösvényen, botladozva a sziklák és a fő csomók között. Bonnie zokogott a háta mögött, és Meredith, Meredith nyugodt és cinikus volt, vadul lihegett. Hirtelen egy sikoly hallatszott tölgyfák fölött, és Elena úgy érezte, hogy gyorsabban fut. - Valami van a hátunk mögött. - kiáltotta Bonnie élesen. - Ó, Istenem, mi történik? - Menjünk a hídon. - lihegte Elena. A tüdeje égett. Nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy meg kell tenniük. - Ne add fel, Bonnie! Ne nézz hátra! Megragadta lány karját, és magával húzta. -Nem tudom megcsinálni. - Bonnie zokogott, megfogta az oldalát, és tétován lépett. - De igen, meg tudod. - morgott Elena, és megragadta Bonnie kezét ismét, és mozogásra kényszerítik ıt. "Ugyan már. Gyerünk!" 26 Látta, hogy a víz elıttük ezüstösen csillog. És ott volt a tisztás a tölgyfák között, mögötte a híd. Elena

lábai imbolyogtak, és a tüdeje sípolt, de ı nem engedte magát elhagyni. Most már látta a fa deszkából a gyaloghidat. A hidat húsz méterre tılük, tízlépésnyire, öt. - Megcsináltuk. - lihegte Meredith, láb dübörgött a fán. - Ne hagyd abba! Menj a másik oldalra! A híd nyikorgott, ahogy tántorogva futottak át rajta, a lépések visszhangoztak a vízen. Amikor felugrottak a túlsó partra, Elena végre elengedte Bonnie ujját, és leengedte a lábát a padlóra és megállt. Meredith volt, fölé hajolt, kezét a combjára tette, mélyet lélegzett. Bonnie sírt. - Mi volt ez? Oh, mi volt ez? - kérdezte - Még mindig jön? - Azt hittem, te vagy a szakértı. - mondta bizonytalanul Meredith. - Az Isten szerelmére, Elena, menjünk innen. - Nem, minden rendben van most már. - suttogta Elena. A könnyeivel küszködött, és a lány egész testében remegett, de a meleg levegı megcsapta a tarkóját. A folyó ott húzódott köztük és a valami közt. A víz sötét és zavaros volt. - Ez nem tud követni minket ide. - mondta. Meredith rá meredt, aztán a másik partra az öreg tölgyessel, majd Bonnie-ra. A lány megnedvesítette száját, és röviden nevetett. - Persze. Nem jön utánunk. De azért menjünk haza, jó? Ne kívánjátok tılem, hogy itt töltsem az éjszakát. Néhány névtelen érzés futott keresztül Elenán. - Ma este nem, köszönöm. - mondta. Elengedte

Bonniet, aki még mindig szipogott. - Semmi baj, Bonnie. Most már biztonságban vagyunk. Gyerünk. Meredith újra a folyót kereste. - Tudod, én nem látok ott semmit. - mondta, a hangja nyugodtabb volt. - Talán nem volt mit magunk mögött hagyni, talán csak pánikba estünk, és féltünk. Hála a druida papnınek. Elena nem mondott semmit, amint elindultak nagyon közel egymáshoz a koszos úton. De ı csodálkozott. Nagyon-nagyon csodálkozott. 27 5. fejezet Telihold volt, amikor Stefan visszaért a panzióba. Kótyagos volt, szinte tántorgott, mind a fáradtságtól, és a bıség a vértıl. Már jó ideje nem engedte el magát ennyire. De a vad energia kitörés a temetıben, ami elkapta ıt, ırület, elmosta a már meggyengült önkontrollját. Nem volt benne biztos, honnét jött az az energia. Figyelte az ember lányokat az árnyékból, amikor kitört belıle, amikor a lányok elmenekültek. Félelem fogta el, ahogy ık a folyó felé futottak, arra vágyott, hogy a szondával megtalálhassa ennek az energiának a forrását. A végén követte, képtelen volt megkockáztatni, hogy megsebesíti. Valami fekete suhant az erdı felé, miután az emberek elérték a szentélyt a híd mögött, de még Stefan éjszakai érzékei sem tudta kivenni, mi volt az. Nézte, ahogy a lány és a másik kettı elindult a város irányába. Aztán visszament a temetıbe.

Most üres volt, tisztább, mint valaha. A földön feküdt egy vékony csík selyem, hogy a rendes szem számára szürke volna a sötétben. De ı látta az igazi színét, és lassan széthúzta az ujjai között, hogy megérintse a szájával, érezte a lány hajának illatát. Az emlék elnyelte ıt. Elég rossz volt, ahogy látta a lányt, amikor a hideg, ragyogó tudata súrolta az ı tudatának szélét. De hogy lehet egy teremben vele az iskolában, hogy érezte jelenlétét a háta mögött, ahogy a bırének szédítı illata körülvette ıt, az már majdnem több volt, mint amit el tudott viselni. Hallotta minden lágy leheletét, érezte, hogy melegség sugárzik a hátát felé, érezte, minden a lány minden édes szívdobbanását. És végül, a horror, ı átadta magát ennek. Szájában oda-vissza csiszolta a szemfogait, élvezte az örömöt és a fájdalmat, ami arra épült, hogy támogatja. Szándékosan belélegezte orrával a lehelete szagát, és hagyta, hogy képek jelenjenek meg elıtte, hogy elképzelje az egészet. Ahogy megérinti puha nyakát, találkozik az ajkával elıször, majd elborítja apró csókokkal mindenütt, amíg el nem éri a nyaka hajlatát. Ahogyan szaglássza ott, azon a helyen, ahol a szívverése átüt a finom bırén. És ahogy ajkai végre szétválnak, elhúzza fájó fogairól, amik most éles kis tırök, és… Nem. İ transzba esett, mint egy bunkó, a pulzusa egyenetlenül vert, teste remegett. Az osztályt már elengedte a tanár, mozgás volt körülötte, és ı is csak remélni tudta, hogy senki sem figyelte meg túl közelrıl.

Amikor beszélt vele, nem tudta elhinni, hogy szembe kell néznie vele, miközben ereiben égett, és egész felsı állkapcsa fájt. Aztán megijedt egy pillanatra, hogy az önkontrollja megtörik, hogy megragadja a lány vállát, és elviszi mindenki elıtt. Fogalma sem volt, hogyan is úszhatná meg, hogy a kemény testmozgás ne fogyassza az energiáját, halványan tudatában van annak, hogy nem használhatja az erejét. Nem számít, még anélkül is ı minden szempontból jobb volt, egy halandó fiúnál, aki versenyre kelt vele fociban. Élesebb volt a szeme, gyorsabb a reflexe, izmai erısebbek. Most egy kéz veregette hátba, és Matt hangját hallotta a fülébe: - Gratulálok! Üdvözöllek a csapatban! Nézte a fiú becsületes, mosolygó arcát, és Stefan szégyenkezett. Ha tudnád, ki vagyok, akkor nem mosolyognál így rám, gondolta komoran. Megnyertem ezt a versenyt a megtévesztéseddel. És a lány szeret téged, és akit te szeretsz, ugye? – Én most rá gondolok. S a lány gondolataiban is maradt, minden erıfeszítés ellenére, hogy számőzze, mint délután. Már vakon vándorolt a temetıben, miután kihúzta az erdıbıl valamilyen erı, amit nem értett. Ott figyelte ıt, harcolt magával, küzdenie kellett, míg a hullámzó erıt küldte felé a lány és barátai futása. És aztán jött haza, de csak az evés után. Miután elveszítette önuralmát. Nem emlékezett pontosan, hogyan történt, hogyan hagyhatta megtörténni. Az erı feltörése indította el,

fel ébredt benne valami, ami eddig szunnyadt. A vadászat szüksége. A sóvárgás a hajsza, a szaga a félelem és a gyilkolás vad diadala után. Több száz évek már nem érezte ennek a szükségét ilyen 28 erıvel. Erei égni kezdtek, mint a tőz. És minden gondolata vörössé vált: nem jutott eszébe semmi más, mint a forró fémes íz, az ısi lendület, a vér. Izgalom futott át rajta, ahogy a lányokat követte. Mi történt volna, ha nem érzi meg az öregember illatát, jobb nem belegondolni. De ahogy a híd végéhez ért, az orrát élesen égette az emberi test jellegzetes szaga. Emberi vér. A végsı elixír, a tiltott bor. Több, mint bármely bódító italt, maga az élet lényege. És ı volt olyan fáradt, hogy harcoljon ellene. Valami mozgott a folyóparton a híd alatt, olyan volt, mint egy rakás régi rongyok mozdult volna meg. És a következı pillanatban, Stefan kecsesen macskaként landolt mellette. Keze kivágódott, és kihúzta a rongyok alól, felfedve egy ráncos, villogó arcot egy vézna nyak tetején. Elhúzta a száját. Hangtalanul, de táplálkozott. Most, amint megbotlott a panzió lépcsıházában, megpróbált nem erre gondolni, és nem gondolni rá, a lányra, aki csábította melegségével, az életével. İ volt az egyetlen, akit valóban kívánt, de ennek véget kell vetni, hogy meg kell ölni az ilyen gondolatokat, mielıtt elindulnak. A lány kedvéért, és magáért. İ volt a lány legrosszabb, valóra vált rémálma, és ı még csak nem is tudott róla.

- Ki van ott? Te vagy az, fiam? - egy repedt éles kiáltás. Az egyik második emeleti ajtó kinyílt, és egy szürke fej bukkant elı. - Igen, signora - Mrs. Flowers. Sajnálom, ha megzavartam. - Ah, több kell, mint egy nyikorgós padlódeszka, hogy megzavarj. Bezártad az ajtót magad mögött? - Igen, signora. Te… biztonságban vagy. - Így van. Fontos biztonság. Soha nem tudhatod, mi van ott kint az erdıben, ugye? – A fiú a kis mosolygós arcú embert nézte, szürke hajával, fényes szökkent a szemébe. Valami titkot elrejtegetett? - Jó éjszakát, signora! - Jó éjszakát, fiam. - Majd becsukta az ajtót A szobájában az ágyra zuhant, és bámulta az alacsony, ferde plafont. Általában nyugtalanul pihent éjszaka, nem volt természetes alvási ideje. De ma este fáradt volt. Annyi energiába telt, hogy szembenézzen a napfénnyel, és a bıséges étkezés, csak hozzájárult arra volt jó, hogy letargikus legyen. Hamarosan, bár a szemeit nem csukta be, már nem látta a fehérre meszelt plafont. Hirtelen egy emlékfoszlány úszott át agyán. Katherine, olyan szép volt az este a szökıkútnál, az ezüstös holdfény, a sápadt arany haja. Milyen büszkén ül mellette, hogy megosztotta vele a lány a titkát… - De akkor te soha nem tudsz kimenni a napfényre? - Tudok, igen, amíg el tudom viselni. - A lány felemelte a kis fehér kezét, és a holdfény ragyogott a

lapis lazulis győrőjén. - De a nap nagyon roncsol engem. Soha nem vagyok elég erıs. Stefan ránézett, a finom vonásaira és kissé a testére. A lány majdnem olyan jelentéktelen volt, mint a fonott üveg. Nem, soha nem volt erıs. - Én gyerekként gyakran voltam beteg. - mondta halkan, szemét a szökıkút vizére vetette. - Végül az orvos azt mondta, hogy meg fogok halni. Emlékszem Papa sírására, és emlékszem, ahogy feküdtem a nagy ágyamban, túl gyengén ahhoz, hogy mozogjak. Légzés is túl nagy erıfeszítést jelentett. Annyira szomorú voltam, hogy el kell hagynom a világot, és olyan hideg, nagyon hideg volt. - Megborzongott, majd elmosolyodott. - De hogy történt? - Felébredtem az éjszaka közepén, és láttam Gudren-t, a szobalányomat, az ágyam mellett. Aztán félrehúzódott, és láttam, a férfit, akit a lány hozott. Megrémültem. Klaus-nak hívták, és azt hallottam, 29 hogy az emberek a faluban azt mondják, hogy gonosz volt. Kiáltottam Gudren-nek, hogy mentsen meg engem, de ı csak állt ott, és nézett. Amikor a férfi a száját nyakhoz emelte, azt hittem, meg fog ölni. Elhallgatott. Stefan bámult rá rettegve és a szánakozva, a lány végül vigasztalóan mosolygott rá. - Ez végül is nem volt olyan szörnyő. Elıször éreztem egy kis fájdalmat, de gyorsan elmúlt. És akkor valóban kellemes érzés volt. Amikor ı adott nekem a saját vérébıl inni, erısebbnek éreztem magam.

Aztán együtt vártuk ki az idıt hajnalig. Amikor jött az orvos, nem hitte el, hogy tudok ülni, és beszélni. Papa azt mondta, hogy ez egy csoda volt, és újra fel kiáltott boldogságában. - Az arca elborult. - Valamikor nemsokára el kell hagynom Papát. Mert egy nap majd rájön, mivel a betegség óta már nem nıtt, egy órával sem lettem idısebb. - És soha nem lesz? - Nem. De ez csodálatos, Stefan! - A lány felnézett rá, gyermeki örömmel. - Én örökké fiatal leszek, és én soha nem halok meg! El tudod képzelni? Nem tudta ıt elképzelni máshogy, mint amilyen most: bájos, ártatlan, tökéletes. – De… te nem találtad ijesztınek elıször? - Elıször egy kicsit. Gudren azonban megmutatta, mit tegyek. Ez volt a lány, aki azt mondta nekem, hogy ez a győrő a gyöngyszemmel, az ami megvéd a napfénytıl. Míg feküdtem az ágyban, ı hozta nekem a gazdag meleg alvadt italt. Késıbb kis állatok, amit a fia ejtett csapdába. - Nem… embereket? A lány nevetése csengett. - Természetesen nem. Találok mindent, ami kell, egy éjszaka egy galambra van szükségem. Gudren azt mondja, hogy ha erısebb akarok lenni, akkor az emberi vér kell, az élı emberi esszencia a legerısebb. És Klaus is sürget; újra a vért akar cserélni. Mondom Gudren-nek, hogy nem akarok hatalmat. Ami pedig a Klaus-t illeti… - Elhallgatott, és lesütötte a szemét, úgy, hogy a nehéz szempillák az arcán feküdtek. A hangja nagyon puha volt, ahogy folytatta. - Nem hiszem,

hogy ez egy dolog, könnyedén menne. Akkor akarok emberi vért inni, ha megtaláltam társam, aki majd az én oldalamon lesz az örökkévalóságban. - A lány felnézett rá komolyan. Stefan rámosolygott, kábultsággal, és tele büszkeséggel. Alig tudta elrejteni a boldogságot, amit érzett ebben a pillanatban. De ez az elıtt volt, hogy a bátyja, Damon már visszatért az egyetemrıl. Mielıtt Damon visszajött, és látta Katherine ékszer-kék szemét. Az ágyán a kis-fedett szobába Stefan felnyögött. Aztán a sötétség mélyebb húzta, és egy új képek kezdett átlebegni az agyán. Az emlékek szétszóródott pillantok voltak a múltból, amelyek nem alkottak összefüggı sorozatot. Látta ıket, amint a jeleneteket röviden megvilágosodtak, mint a villámok. A bátyja arca, torz, dühös, embertelen maszkban. Katherine kék szemében a pezsgı és a tánc, ahogy a lány piruettezik az új, fehér ruhájában. A fehér csillogása mögött a citrom fát. Érezte a kardot a kezében, Giuseppe hangja messzirıl hallatszott. A citrom fa. Nem szabadott volna a citrom fa mögé mennie. Ismét Damon arcát látta, de ezúttal a testvére vadul nevetett. Tovább nevetett, olyan hanggal, mint a törött üveg recsegése. És a citrom fa most közelebb volt… - Damon… Katherine… Nem! Ott ült az ágyán egyenesen. Arcát remegı kezébe temette, és sebesen lélegzett.

Egy szörnyő álom. Már hosszú idı óta nem kínozták az álmok, nem, mivel hosszú idı óta nem álmodott egyáltalán. Az utolsó néhány másodperc játszódott le újra és újra az agyában, és újra látta a citrom fát… és újra hallotta a bátyja nevetését. Úgy visszhangzott a fejében, szinte túl világosan. Hirtelen, anélkül, hogy tudatában lett volna, meg mozdult, és Stefan hirtelen a nyitott ablaknál találta magát. Az éjszakai levegı hővös volt az arcán, mikor belenézett az ezüstös sötétbe. 30 - Damon? – küldte el a gondolatát az erejével. Aztán abszolút csend volt, minden érzékével hallgatta. Nem érzett semmit, nem lüktet a válasz. A közelben, egy pár éjszakai madár emelkedett fel, majd elrepült. A városban a sok elme aludt, az erdıben, az éjszakai állatok járta, hogy titkos munkájukat végezzék. Nagyot sóhajtott és visszafordult a szobába. Lehet, hogy a nevetés tévesztette meg, talán ı még is tévedett a fenyegetéssel kapcsolatban, a temetıben. Fell's Church csendes volt, és békés, úgyhogy megpróbálja utánozni azt. Szüksége volt az alvásra. Szeptember 5. (valójában már szeptember 6. 1: 00) Kedves Napló, Mennem kell vissza az ágyba hamar. Csak néhány perccel ezelıtt ébredtem, azt hittem valaki kiabál, de most a ház csendes. Olyan sok furcsa dolog történt ma este, hogy az idegeim pattanásig feszültek, azt hiszem.

Legalább amikor felébredtem, tudtam, pontosan mit fogok tenni Stefan-nal. Az egész úgy hirtelen kipattant a fejembıl. B terv, az elsı fázis holnap kezdıdik. Frances szeme lángolt, s arca kipirult, ahogy közeledett a három lány asztalához. - Ó, Elena, ezt hallanod kell! Elena rámosolygott, udvariasan, de nem túl barátságosan. Frances lehajtotta barna fejét. - Úgy értem… csatlakozhatom? Épp most hallottam a legvadabb pletykát, Stefan Salvatore-ról. - Foglal helyet, - mondta Elena kegyesen. - De, - vett egy vajas tekercset, - minket nem igazán érdekel a hír. - Te…? - Frances bámult. Elıször Meredith-re, majd Bonnie-ra nézett. - Ti csak vicceltek, ugye?" - Egyáltalán nem. - Meredith felhúzta zöld szemét, és azt mondta elgondolkodva. – Nekünk ma más is jár a fejünkben." - Pontosan, - mondta Bonnie hirtelen. - Stefan régi hír, te is tudod. Passz. - Lehajolt, és megdörzsölte a bokáját. Frances Elena-ra nézett meghatódva. - Azt hittem, hogy mindent meg akarsz róla tudni. - Kíváncsiság, - mondta Elena. - Végül is, ı egy látogató, és szerettem volna üdvözölni Fell's Churchben. De persze lojálisnak kell lennem Jean-Claude-hoz. - Jean-Claude? - Jean-Claude. - mondta Meredith, feljebb emelve a szemöldökét és sóhajtott.

- Jean-Claude. - visszhangozta Bonnie bátran. Finoman, a hüvelyk-és mutatóujjával, Elena egy fényképet húzott ki a hátizsákjából. - Ott áll a ház elıtt, ahol Franciaországba laktunk. Késıbb felvette nekem egy virágot, és azt mondta… Nos, … mosolygott sejtelmesen - Nem kell megismételnem. Frances nézte a képet. A lebarnult fiatalembert, aki félmeztelenül állt egy hibiszkusz bokor elıtt, és szemérmesen mosolygott. - İ az idısebb, nem igaz? mondta tisztelettel. - Huszonegy. Természetesen. - Elena egy pillantást vetett rá a válla fölött - a nagynéném soha nem hagyná jóvá, ezért vagyunk tiltva egymástól, amíg nem diplomázik le. Mindig titokban kell írnunk egymásnak. - Milyen romantikus. - Frances sóhajtott. – Soha nem mondom el egy léleknek sem, ígérem. Hanem Stefan… 31 Elena felsıbbségesen mosolygott. – Ha, - mondta: Én a kontinensre megyek enni, jobban szeretem a franciát, mint az olaszt, minden alkalommal. - Meredith felé fordult: - Igaz? - Aha. Minden alkalommal. - Meredith és Elena tudatosan mosolygott egymásra, majd megfordult Frances felé. - Nem értesz egyet? - Ó, igen. - mondta Frances sietve. - Én is. Minden alkalommal. - Elmosolyodott, és bólintott többször is, ahogy felállt és elment. Amikor elment, Bonnie siralmasan mondta: - Ez meg fog ölni. Elena meg fogok halni, ha nem

hallhatom a pletykát. - Ó, az? Meg tudom mondani. - válaszolt Elena higgadtan. - Azt akarta mondani, az a hír járja az iskolában, Stefan Salvatore körül, hogy drogos. - Mi? - Bonnie bámult, aztán elnevette magát. - De ez nevetséges. Mi, drogosok a világában ilyen ruhát viselnek, és sötét szemüveget? Úgy értem, ı megtett mindent, amit lehetett, hogy felhívja magára a figyelmet… - A hangja elhalkult, s barna szeme kitágult. - De hát lehet, hogy azért csinálja. Ki fog valaha is gyanút, annyira nyilvánvaló? És ı egyedül él, és borzasztóan zárkózott… Elena! Mi van, ha igaz? - Nem. - mondta Meredith. - Honnan tudod? - Mert én vagyok az, ki elkezdte terjeszteni. - Bonnie arckifejezését nézte, és elvigyorodott, majd hozzátette: - Elena mondta. - Ohhhh. - Bonnie csodálattal nézett Elena-ra. - Te gonosz. Ilyet mondani egy emberrıl, aki végsı stádiumban van?" - Nem, nem. Én nem akarok semmilyen Florence Nightingale típusú, fogom a kezét mindvégig. De mit mondasz az embereknek, mit akarsz Jean-Claude-al. Bonnie felvette a fényképet. - Ki volt ı valójában? - A kertész. Bolondult azokért a hibiszkusz bokrokért. Házas, és van két gyereke. - Kár. - mondta Bonnie komolyan. - És te azt mondtad Frances-nek, ne mondja el senkinek… - Igen. - Elena ellenırizte az óráját. - Ami azt jelenti, hogy, jaj, mondjuk két óra múlva, az egész

iskolának tudnia kellene. Iskola után a lányok Bonnie házába mentek. A bejárati ajtónál éles csaholás fogadta ıket, és amikor Bonnie kinyitotta az ajtót, egy nagyon öreg, nagyon kövér Pincsi próbált megszökni. Úgy hívták, Jangce, és annyira el lett kényeztetve, hogy senki, kivéve Bonnie édesanyja bírta elviselni. Beleharapott Elena bokájába, ahogy a lány elment mellette. A nappaliban sötét és zsúfolt volt, rengeteg bútorral és a nehéz függönyökkel az ablakokon. Bonnie nıvére Mary is ott volt, egy sapkában, kibontott hullámos, vörös haján. İ csak két évvel volt idısebb, mint Bonnie, és a Fell's Church klinikán dolgozott. - Ó, Bonnie! - mondta: Örülök, hogy haza jöttél. Hello, Elena, Meredith! Elena és Meredith is köszönt. - Mi a baj? Fáradtnak látszol. - mondta Bonnie. Mary letette a sapkát a dohányzóasztalra. Felelet helyett, ı kérdezett valamit. - Tegnap este, amikor hazajött olyan ideges voltál, nem mondtad, hogy hol voltatok lányokkal. - Lenn a… Csak a Wickery hídnál. - Pont erre gondoltam. - Mary vett egy mély lélegzetet. Most figyelj rám, Bonnie McCullough. Soha ne menj ki oda többet, és fıleg nem egyedül és éjszaka. Megértetted? - De miért ne? - kérdezte Bonnie zavartan. 32

- Mert tegnap este valakit megtámadtak odakinn, azért. És tudod, hol találtak rá? Éppen a folyóparton Wickery híd alatt. Elena és Meredith hitetlenkedve meredt rá, és Bonnie belekapaszkodott Elena karjába. - Valakit megtámadtak a híd alatt? De ki volt az? Mi történt?" - Nem tudom. Ma reggel a temetıben az egyik munkás talált rá. Egy hajléktalan, azt hiszem, és úgy gondolja valószínőleg aludt a híd alatt, amikor megtámadták. De már félholt volt, amikor behozták, és ı még nem tért magához. Talán meghal. Elena nyelt egyet. - Mit értesz azon, hogy megtámadták? - Úgy értem, - mondta Mary világosan. - hogy a torkát majdnem kitépték. Hihetetlen mennyiségő vért vesztett. Azt gondoltam elıször, hogy egy állatot volt, de most már Dr. Lowen azt mondja, hogy az elkövetı egy ember. És a rendırség szerint bárki tette, lehet, hogy a temetıben bujkál. – Mary végig nézett mindegyikükön, szája egyenes vonal volt. Tehát, ha ott voltál a híd vagy a temetıben, Elena Gilbert… Akkor ez a személy is ott volt veled. Érted? - Nem kell minket többé megijesztened. - mondta halkan Bonnie. – Pontosan értjük, Mary. - Jól van. Jó. – Mary leeresztette vállát, s megdörzsölte a tarkóját fáradtan. – Azt hiszem, hogy le kell feküdnöm egy kicsit. Nem akartam, goromba lenni. - A lány kiment a nappaliból. Egyedül, a három lány egymásra nézett. - Közülünk is lehetett volna valaki. - mondta Meredith halkan. - Különösen akkor, ha Elena egymaga

ment volna ott. Elena-nak bizsergett a bıre, ugyanazt a fájdalmat érezte, a figyelmeztetést, mint mikor a régi temetıben volt. Érezte a hideg a szélt, és látta sorban a magas sírkövek maga körül. A napsütés és Robert E. Lee még soha nem tőnt olyan távolinak. - Bonnie. - mondta lassan. - Láttál valakit odakint? Mit jelentett, amikor azt mondtad, hogy valaki vár rám? A homályos szobában Bonnie értetlenül nézett rá. - Mit beszélsz? Én ezt nem mondtam. - De igen, mondtad. - Nem, én soha nem mondtam ilyet. - Bonnie. - mondta Meredith. - Mindketten hallottuk. Te a régi sírkövek nézted, és akkor azt mondtad: Elena! - Nem tudom, mit beszélsz, és én nem mondtam semmit. - Bonnie arca beesett a dühtıl, de nem voltak könnyek a szemében. - Nem akarok beszélni róla többé. Elena és Meredith néztek tehetetlenül egymásra. Kinn, a nap eltőnt egy felhı mögé. 33 6. fejezet Szeptember 26. Kedve Naplóm, Sajnálom, hogy már olyan hosszú ideje, és nem tudom igazán megmagyarázni, miért nem írt, kivéve, hogy olyan sok dolog van, amirıl úgy érzem, félek beszélni, még neked. Elıször is, a legszörnyőbb dolog, ami történt. Az nap, amikor Bonnie, Meredith és én a temetıben

voltunk, egy öregembert támadtak meg ott, és majdnem megölték. A rendırség még mindig nem találta meg a tettest. Az emberek azt hiszik az öreg bolond volt, mert mikor felébredt elkezdett ırjöngeni: "szem a sötétben" és a tölgyfák, és dolgok. De én emlékszem, mi történt velünk akkor éjjel, és tudom. Megijedtem tıle. Mindenki félt egy ideig, és minden gyereknek sötétedés után otthon kellett maradnia, vagy csoportosan mehettek ki. De ez már három hete volt, és nem történt több támadást, így az izgalom lecsillapodott. Judith azt mondja, hogy egy másik csavargónak kellett lennie az elkövetınek. Tyler Smallwood apja is azt terjeszti, hogy az öreg tette saját magával, bár szeretném látni, hogy valaki a saját torkába. De legalább a B terv lefoglalt. Amennyire megy, az már jó. Kaptam több levelet, és egy csokor vörös rózsát "Jean-Claude-tól" (Meredith nagybátyjának van egy virágüzlete), és úgy tőnik, hogy mindenki elfelejtette, hogy engem valaha is érdekelt Stefan. Így aztán a társadalmi helyzetem biztonságos. Caroline nem jelentett problémát. Ami azt illeti, nem tudom, mit is csinál Caroline ezekben, a napokban, és én nem is érdekel. Én soha nem látom ıt ebédnél, vagy az iskola után, ı úgy tőnik, hogy teljesen visszaolvadt a régi tömegben. Most már csak egy dolog érdekel. Stefan. Még Bonnie és Meredith sem veszik észre, mennyire fontos ı nekem. Félek nekik elmondani, attól tartok, azt fogják hinni, hülye vagyok. Az iskolában nyugodt és ellenırzött maszkot viselek, de a belül,

nos, ez minden nap csak rosszabb lesz. Judith kezd aggódni értem. Azt mondja, hogy nem eszek eleget ezekben, a napokban, és igaza van. Nem tudok összpontosítani az órákon, vagy valamivel foglalkozni, mint például Kísértet Ház alapítványi pénzgyőjtı akció. Nem tudok koncentrálni semmire, csak ı rá. És nem értem, miért. İ nem beszélt velem, azóta a borzalmas délután óta. De mondok neked valami furcsát. A múlt héten a történelem teremben, én felpillantottam, és elkapta, hogy rám nézett. Egy pár helyre ültünk egymástól, és ı teljesen oldalra fordult a padjába, és csak nézett. Egy pillanatra szinte megijedt, és a szívem elkezdett hevesen verni, és mi csak bámultunk egymásra, aztán elfordult. De azóta ez még kétszer megtörtént, és minden alkalommal magamon éreztem a szemét, mielıtt láttam volna. Ez a szó szerinti igazság. Tudom, hogy ez nem az én képzelgésem. İ nem hasonlít egyik fiúra sem, akiket valaha is ismertem. Úgy tőnik, hogy elszigetelt, hogy magányos. Bár ez a saját választása. İ elég sok találatot szerzett a foci csapatnak, de nem kószál együtt a fiúkkal, kivéve talán Matt-al. Matt az egyetlen, akivel beszél. Lányokkal sem szokott együtt lógni, talán a drogos pletyka nem tett neki valami jó. De ez több, mint hogy elkerüli az embereket, vagy hogy azok kerülik ıt. İ eltőnik az órák között és a fociedzés után, és én soha nem láttam egyszer se a kávézóban. Soha senkit nem hívott meg magához a panzióba. Soha nem ment a kávézóba suli után.

Tehát hogyan tudok vele valaha is valahol beszélni, hogy ne tudna elfutni elılem? Ez az igazi probléma a B tervvel. Bonnie azt mondja: "Miért nem akadsz el vele egy viharba, így össze kellene szorosan ölelkeznetek, hogy megırizzétek a test melegét?" Meredith azt javasolta, hogy az autóm lerobbanhatna a panzió elıtt. De az ilyen ötletek sem praktikusak, és én megırülök, találunk ki valami jobbat. 34 Minden nap egyre rosszabb számomra. Úgy érzem, mintha egy óra, vagy valami, csavarodna körém szorosabban és szorosabban. Ha nem találok valamit hamarosan. Én… Azt akartam mondani, hogy "meghalok". A megoldás váratlanul és egyszerően támadt. Sajnálta Matt-et, tudta, hogy megsértıdött a Jean-Claude pletyka miatt. A fiú azóta alig beszélt vele, mióta ez történet, általában csak gyorsan felé bólintott. És amikor találkozott vele egy napon egy üres folyósón a kreatív írás termen kívül, még csak felé sem nézett. - Matt! - kezdte. Azt akarta mondani neki, hogy ez az egész nem igaz, hogy ı soha nem kezdett volna ki egy másik fiúval, ha nem szólt neki elıtte. Azt akarta mondani neki, hogy ı soha nem akartam megbántani, és hogy most borzalmasan érzi magát. De nem tudta, hogyan kezdje. Végül, egyszer csak elkiáltotta magát, - Sajnálom! - és megfordult, hogy bemegy az osztályba.

- Elena! - mondta, s a lány visszafordult. A fiú most rá nézett, legalábbis, hosszan a szemét, az ajkát és a haját. Aztán megrázta a fejét, mintha azt mondaná ez vicc volt. – Hát, ez a francia srác igazi? - kérdezte végül. - Nem! - mondta Elena azonnal és habozás nélkül. - Én találtam ki, tette hozzá egyszerően, hogy mindenki azt higgye, nem voltam ideges miatta… Elhallgatott. - Stefan miatt. Értem. - Matt bólintott, grimaszolva nézett, valamivel, több megértéssel. - Nézd, Elena, ez elég szemét dolog volt tıle. De nem hiszem, hogy személyesnek gondolta. İ ilyen mindenkivel… - Rajtad kívül. - Nem, úgy beszél velem, néha, de semmi személyes. Soha nem mond semmit a családjáról, vagy hogy mit csinál az iskolán kívül. Olyan, mintha, mintha egy fal venné körül, amin nem tudok átjutni. Én nem. Nem hiszem, hogy valaha bárki is átjuthatna azon a falon. Milyen egy átkozott gyalázat, mert azt hiszem, hogy e mögött ı boldogtalan. Elena elgondolkozott ezen, megbabonázta a látvány Stefan-ról, amit ı eddig soha nem látott. Mindig úgy tőnt a fiú fegyelmezett, nyugodt, zavartalan. De hát, ı tudta, hogy ı is ilyennek mutatja magát a többi ember elıtt. Lehetséges, hogy az álarc alatt a fiú is zavart és boldogtalan volt, mint ı? Ekkor jött az ötlet, ami nevetségesen egyszerő volt. Semmi bonyolult rendszer, nincs zivatar vagy lerobbant autó.

- Matt! - mondta, lassan. - Nem gondolod, hogy jó lenne, ha valaki helyet kapna a fal mögött? Egy jó dolog, Stefan-nak, érted? Nem gondolod, hogy az lenne a legjobb dolog, ami történhet vele? - A lány felnézett rá intenzíven, hajlandó ıt megérteni. Bámult rá egy pillanatig, aztán becsukta a szemét, röviden és megrázta a fejét. – Elena, - mondta hihetetlen. – te a kis ujjad köré csavarod az embereket. Azt hiszem, nem is tudom, hogy csinálod. És most meg fogsz kéni, hogy tegyek meg valamit, hogy segítsek rajtaütni Stefan-on, és én vagyok olyan hülye balek, hogy talán megállapodnánk abban, hogy csináld. - Te nem vagy hülye, te egy úriember vagy. És én nem akarok tıled szívességet kérni, csak akkor, ha úgy gondolod, hogy az helyes. Nem akarom bántani Stefan-t, és téged sem akarlak bántani. - Te nem? - Nem! Tudom, hogy ez most nem úgy hangzik, de igaz. Én csak azt akarom… - Elhallgatott újra. Hogyan lehetne megmagyarázni azt, mit akar, amikor még csak nem is érti magát? Te csak azt akarod, hogy minden és mindenki körülötted, forogjon, Elena Gilbert. - mondta keserően. Te mindig csak azt akarod, ami nincs. - Döbbenten hátralépett, és a lányt nézte. A torkát duzzadt, és 35 meleg könny győlt össze a szemében. – Ne! - mondta. Elena, ne nézz így. Nagyon sajnálom. Sóhajtott. - Rendben, mit is kellene tennem? Elkapni és kidobni a küszöbödre?

- Nem! - mondta Elena, még mindig a könnyeivel küszködött. - Csak azt akartam, hogy vedd rá, hogy eljöjjön a Hazatérési bulira a jövı héten. Mart arca furcsa volt. – Csak annyit akarsz, hogy itt legyen a bulin? Elena bólintott. - Rendben van. Biztos vagyok benne, hogy ott lesz. És, Elena… tényleg ha nincs más, akkor szeretném, ha velem jönnél el. - Rendben. - mondta Elena után egy pillanattal késıbb. És, hát, köszönöm. Matt arca még mindig furcsa volt. - Ne köszönd meg, Elena. Ez igazán… semmi. – İ még mindig tanakodott, amikor megfordult, és elindult a folyosón. - Nyugalom. - mondta Meredith, amire Elena a haját rosszallóan megrántotta. - Én még mindig azt hiszem, - mondta Bonnie az ablak mellıl. - hogy ık csodálatosak. - Ki? - mormogta Elena szórakozottan. - Mintha nem tudnád. - mondta Bonnie. - A két srácod, akik az utolsó pillanatban csodát mőveltek a tegnapi játékban. Amikor az utolsó passzt Stefan elkapta, azt hittem elájulok. Vagy hányok. - Ó, kérlek! - mondta Meredith. És Matt-ez a fiú egyszerően költészet, ahogy mozog… - És egyik sem az enyém. - Elena mondta határozottan. Meredith szakértı ujjai hajából egy mőalkotást varázsoltak, egy puha, aranysárga színő tömeget. És a ruha rendben volt, a jeges, lila szín kihozta a lila színt a szemében. De még sápadtnak és acélosnak nézett ki, nem kissé kipirultan az izgalomtól, hanem

fehér és határozott, mint egy nagyon fiatal katona, akit a frontvonalra küldtek. Állt a futballpályán tegnap, amikor bejelentették, hogy ı lett a Hazatérési Királynı, ott már csak egy gondolat járt a fejében. A fiú nem tudta megtagadni, hogy táncoljon vele. Ha egyáltalán eljön a táncra, nem tagadhatja meg a Hazatérési Királynıt. Most ott állt a tükör elıtt, és ezt mondogatta, magában újra. - Ma este valaki, akit magadnak akarsz, a tiéd lesz. mondta Bonnie nyugtatóan. - És, figyelj, ha meg akarsz szabadulni Matt-tıl, elhívhatom ıt és megvigasztalom. Meredith felhorkant. – És mit fog gondolni Raymond? - Ó, te majd meg tudod vigasztalni. De tényleg, Elena, Szeretem Matt-et. Aztán, ha ott van Stefan, a hármas egy kicsit zsúfolt lesz. Szóval… - Ó, azt csinálsz, amit akarsz. Matt megérdemel némi figyelmet. - İ biztosan nem megy el tılem, gondolta Elena. Még mindig nem tudta elhinni, amit éppen vele csinál. De csak most nem engedhet meg magának egy másodikat, gondolta magában, szüksége van minden erejére és a koncentrációra. - Na. - Meredith felcsatolta Elena az utolsó hajtincsét. Most nézz meg minket, a Hazatérési Királynı és udvarhölgyei vagy annak egy része, egyébként. Gyönyörőek vagyunk. - Mi ez a „királyi többes”? - mondta Elena gúnyosan, de igaz volt. Szépek voltak. Meredith ruhája tiszta bordó, szatén volt, szők derekú és kiemelte a csípıjét. Sötét haja szabadon lógott le a hátán. És

Bonnie, ahogy felállt, és csatlakozott a többiekhez a tükör elıtt, olyan volt, mint egy csillogó party kedvenc, rózsaszín tafettában, fekete flitterrel. Ami ıt illeti… Elena megnézte képmását tapasztalt szemével - és újra arra gondolt, a ruha is rendben van. Az egyetlen szó jutott róla eszébe, hogy kristályos ibolya. Nagyanyja tartotta ıket egy kis csuporba, igazi virágok mártott kandírozott cukorba, és megfagyasztotta. 36 İk együtt mentek, ahogy minden táncra a hetedik osztály óta, kivéve, hogy korábban, Caroline is mindig velük volt. Elena halvány meglepte, hogy nem is tudja, kivel megy Caroline ma este. Judith és Robert - nemsokára Robert nagybácsi - volt a nappaliban, valamint a Marggret a pizsamájában. - Ó, milyen csinosak vagytok lányok. - mondta Judith csapkodva és izgatottan, mintha ı maga is táncolni menne. Megcsókolta Elena-t, és Margaret felemelte a kezét egy ölelésre. - Te szép vagy. - mondta a lány, négy éves egyszerőségével. Robert is Elena-t nézte. Pislogott, kinyitotta a száját, és újra becsukta. - Mi a baj, Bob? - Oh! - Nézett Judith-ra, mintha zavarba jött volna. Nos, valójában, csak az jutott eszembe, hogy az Elena egyik formája Helen. És valamilyen okból Trójai Helénára gondoltam.

- Gyönyörő és halálra ítélt. - mondta Bonnie boldogan. - Nos, igen. - mondta Robert, de egyáltalán nem nézett ki boldogan. Elena nem mondott semmit. A csengı megszólalt. Matt lépett be, az ı jól ismert kék sport kabátjába. Vele volt Ed Goff, Meredith párja, és Raymond Hernandez, Bonnie párja. Elena kereste Stefan-t. - İ már valószínőleg ott van. - mondta Matt, tolmácsolva pillantását. - Figyelj, Elena… De bármit is akart mondani, elvágta a többi pár a csicsergése. Bonnie és Raymond ment velük Matt kocsijában, és folyamatosan beszéltek egészen az iskoláig. Zene sodródott ki a nyitott ajtókon a tánctérrıl. Amint Elena kiszállt az autóból, furcsa bizonyosság rohant át rajta. Valami történni fog, döbbent rá, nézte a nagy teret az iskola épülete elıtt. A békés kis lepel, ami elmúlt hetekben volt, hogy a magas emelkedtek. Kész vagyok, gondolta. És remélte, hogy ez igaz. Belül volt egy kaleidoszkóp színes és aktív. A lány és Matt is abban a pillanatban értek be, és bókokat kaptak mindketten. Elena ruhája…, a haja…, a virága. Matt egy legenda volt: mint Joe Montana, már várt rá egy atlétikai ösztöndíj. A szédítı forgatagában kellett neki egy kis élet és lélegzet, Elena egy sötét fejet keresett. Tyler Smallwood nehezen rálélegzett a lányra, puncs és Brut és Doublemint rágó illata volt a leheletének. Az ı randija gyilkosnak ígérkezett. Elena ügyet sem vetett rá, abban a reményben, hogy ı

is elmegy. Mr. Tanner papírpohár ácsorgott, mintha nyakkendıje fojtogatná ıt. Perel Carson, a mások magas végzıs hazatérési hercegnı, nézte és csodálta a lila ruha. Bonnie már a táncparketten volt, a csillámló fények. De sehol sem látni Elena Stefan-t. Még egy fuvallat a Doublemint-bıl, és ı lesz a beteg. Lány megbökte Matt-et, és menekült az asztalhoz, felfrissülni, ahol Lyman edzı indított egy vitát a játékról. Párok és csoportok jöttek oda hozzájuk, eltölteni egy pár percet, majd visszahúzódtak, hogy helyet adjanak a következı a sornak. Mintha csak valóban királyi személy lenne, gondolta Elena vadul. Oldalra pillantott, hogy lássa, ahogy Matt szórakozik rajta, de mereven balra nézett. A lány követte a tekintetét. És ott, félig focisták csoportja mögé rejtve ott volt a sötét fej, amit eddig keresett. Összetéveszthetetlen, még ebben a gyenge fényben is. Izgalom futott át rajta, mindennél nagyobb fájdalom. - Most mi lesz? - mondta Matt, állkapcsát összeszorítva. - A disznó-összeköttetés? - Nem. Meg fogom megkérni, hogy a táncoljunk, ez minden. Megvárom, amíg mi már táncoltunk egyszer, ha akarod. 37 Megrázta a fejét, és a lány határozottan elindult Stefan felé a tömegben. Lépésrıl lépésre Elena regisztrált minden információt róla, ahogy közeledett. Fekete blézer volt rajta,

egy kicsit más, mint a többi fiún, elegánsabb, és fehér kasmír pulóvert viselt alatta. Ott állt, mozdulatlanul állt, nem izgett - mozgott, egy kicsit távolabb, az ıt körülvevı csoporttól. És bár csak a profilját látta, látta, hogy nem volt rajta a szemüvege. Levette ıket foci közben, természetesen, de ı soha nem láttam közvetlen közelrıl nélkülük. Úgy érezte magát, szeleburdin és izgatottan, mintha ez lenne a színészkedés és a leleplezése ideje. A vállára összpontosított, majd az álla vonalára, aztán a fiú felé fordult. Abban a pillanatban, Elena tudatában volt annak, hogy szép volt. Ez nem csak a ruha, vagy a haja miatt történt. Szép volt az egészben: karcsú, birodalmi, valami selyembıl és a belsı tőzbıl. Meglátta ajkának egy részét, reflexszerően, majd felnézett a szemébe. - Hello! – Ez a saját hangja volt, nyugodt és magabiztos? A fiú szeme pedig zöld. Mint a tölgy zöld levelei a nyáron. - Jól érzed magad? – kérdezte Elena. Már jól vagyok. Stefan nem mondta, de Elena tudta, hogy mit is gondol. Látta abból, ahogyan bámult rá. Elena soha nem volt ennyire biztos az erejében. Kivéve, hogy Stephan valójában nem úgy nézett ki, mintha nagyon jól lenne, Stefan lesújtottan nézett, fájdalmasan, mintha nem bírna ki még egy percig. A zenekar belekezdett, egy lassú számba. Még mindig ıt bámulta, beitta ıt. Zöld szemei sötétedtek,

feketék lettek a vágytól. A lánynak hirtelen az volt az érzése, hogy a fiú talán bunkó, hogy hirtelen megcsókolja ıt keményen, anélkül, hogy egy szót szólna. "Szeretnél táncolni?" mondta halkan a lány. Én a tőzzel játszom, valamit nem értek, gondolta hirtelen. És abban a pillanatban rájött, hogy megijedt. A szíve hevesen kezdett verni. Olyan volt, mintha azok a zöld szemek beszéltek volna egy részérıl, amit eltemetett mélyen a felszín alá, és az a része, ordított, a fiú "veszélyes". Néhány ısi ösztön azt mondta neki, hogy fusson, meneküljön. De ı nem mozdult. Olyan erıvel, hogy szörnyő volt, ı ott tartotta. Ez ellenırizhetetlenné vált, gondolta hirtelen. Akármi is történik itt, neki túl sok volt, hogy megértse, nem volt semmi normális, vagy épelméjő magyarázat. De most már nem volt megállás, és miközben rémült is volt, szórakoztató is. Ez volt a legintenzívebb pillanat, amit valaha is tapasztalt egy fiúval, de semmi sem történt. İ csak nézett rá, mintha hipnotizálná, és ı nézett vissza, miközben az energia vibrált köztük, mint a hıhullám. Látta, hogy a fiú szeme sötétebb lesz, legyızte, és érezte, hogy a szíve vadul ver, ahogy a fiú lassan kinyújtotta az egyik kezét. És akkor mindennek vége lett. "Why, Elena, how sweet you look," said a voice, and Elena's vision was dazzled with gold. It was Caroline, her auburn hair rich and glossy, her skin tanned to a perfect bronze. She was wearing a dress

of pure gold lame that showed an incredibly daring amount of that perfect skin. She slipped one bare arm through Stefan's and smiled lazily up at him. They were stunning together, like a couple of international models slumming at a high school dance, far more glamorous and sophisticated than anyone else in the room. - Miért, Elena, milyen édesen nézel ki. - mondta egy hang, és Elena víziója arannyal vegyült. Caroline volt az, vörösesbarna haja gazdag és fényes volt, bıre cserzett, tökéletes bronz. Béna, színarany ruhát viselt, hogy mutassa a hihetetlenül merész összeget és tökéletes bırét. İ karon fogta Stefan-t és lustán mosolygott fel rá. Lenyőgözık voltak együtt, mint egy pár nemzetközi modellek a proli iskolai táncon, fényőzı és sokkal kifinomultabb, mint bárki más a szobában. - És ez a kis ruha, olyan szép vagy. - folytatta Caroline, míg Elena elméje automatikus futott. Ahogy a Stefan-ra lazán kapcsolódó kar tulajdonosa mindent elmond neki: hogy Caroline az elmúlt hetekben vele ebédelt, és az összes többi idıt is együtt töltötték: Mondtam Stefan-nak, egyszerően szükségem 38 van egy pillanatnyi szünetre, de nem fogunk sokáig maradni. Szóval, ha nem bánod, ha megtartom magamnak ezt a táncot? Elena furcsán nyugodt volt, most agya üresen zümmögött. Azt mondta, nem, persze ı nem bánja, és figyelte, ahogy Caroline elmegy, egy szimfónia aranybarna és arany. Stefan ment vele.

Körbe nézett az arcok körül, Elena elfordult, és Matt jött vele szembe. - Te tudtad, hogy ı vele jön. - Tudtam, hogy a lány vele akar jönni. İ követte ıt dél körül, és iskola után, és valahogy a lány rákényszeríttette magát. De… - Értem. - Még mindig tartott a furcsa, mesterséges nyugodalma, ı ellenırizte a tömeg, és látta, hogy Bonnie közeledik hozzá, és Meredith elhagyja asztalát. Ezek szerint ık is látták akkor. Valószínőleg már mindenki látta. Egyetlen szó nélkül ott hagyta Mattet, feléjük indult, ösztönösen a lányok pihenı szobájába. Ez tele volt testekkel. Meredith és Bonnie elmondták megjegyzéseiket és észrevételeiket miközben, miközben aggodalommal nézték ıt. - Láttad azt a ruhát? - mondta Bonnie, Elena titokban az ujjait szorította. - Az elején pillanatragasztónak kellett megtartania. És mit viselnek a következı táncon? Celofánt? - Folpackot. - mondta Meredith. Halkan tette hozzá. Jól vagy? - Igen. - Elena látta a tükörben, hogy a szeme túl fényes, és hogy volt egy színes, égı folt az arcán. A lány kisimította a haját, és elfordult. A terem kiürült, így egyedül maradtak. Bonnie haszontalan idegeskedett, a flitterei meghajoltak a derekán. - Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog, elvégre, - mondta csendesen. - Úgy értem, még nem gondolt másra, csak ezen héten. Majdnem egy hónap alatt. És lehet, hogy így a legjobb, és akkor

átléphetsz most más dolgokra helyette… nos, üdvözöld ıket. Te is fiam, Brútusz? - gondolta Elena. - Nagyon köszönöm a támogatását. - mondta ki hangosan. - Most, Elena, ne légy ilyen. – Meredith közbe vágott: İ nem akar bántani, ı csak azt hiszi, … - És azt hiszem, így gondolod? Nos, rendben. Akkor megyek, és keresek magamnak néhány más dolgot, hogy tovább lépjek. Hasonlóan néhány más legjobb barátot. - Elhagyta ıket, és mindketten nézetek utána. Kívül, az örvénylı a színek, és a zene vetette körül. Fényesebb volt, mint valaha is bármilyen tánc elıtt. Táncolt mindenki, nevetve túl hangosan, flörtöl minden fiú az útjában. Valaki hívta, hogy jöjjön fel, és megkoronázták. Ott állt a színpadon, lenézett a pillangó-fényes figurákra. Valaki adott neki virágot, valaki egy strasszos diadémot tett a fejére. Tapsoltak. Az egész, mintha egy álom lett volna. A lány flörtölt Tyler-rel, mert ı volt a legközelebb, mikor lejött a színpadról. Aztán eszébe jutott, amit ı és Dick tette Stefan-nal, s kitört egy rózsát a csokrából és oda adta neki. Matt kereste kívülrıl, a szája feszes volt. Tyler elhagyott párja majd nem sírt. A lány érezte az alkoholt maga mellett, és Tyler leheletében, és az arca piros volt. Barátai voltak körülötte, kiabáló, nevetı tömeg, és látta, hogy Dick valamit, egy barna papírzacskóból a puncsos poharába önt.

Soha nem volt ezzel a csoport azelıtt. Üdvözölték ıt, csodálták ıt, a fiúk a versengtek a figyelméért. Viccek repült oda-vissza, és Elena nevetett akkor is, ha nem volt semmi értelme. Tyler karja körözött a derekán, és ı csak nevetett nehezebben. A szeme sarkából látta, Matt rázza a fejét, és elmegy. A lányok egyre visítottak, a fiúk lármáztak. Tyler nedves orra volt a nyakán. - Van egy ötletem. - s bejelentette a csoportnak, szigorúbban átölelve Elena-t. – Menjünk valahova máshova, ahol több az élvezet. 39 Valaki azt kiáltotta: - Mint szólnál, Tyler? Apád háza? Tyler mosolygott, egy nagy, részeges, meggondolatlan vigyorral. - Nem, úgy értem, ha valahova, ahol ott tudjuk hagyni a jelünket. Mint a temetıben. A lányok nyüszítettek. Könyökével a fiúk egymást böködték hamisan. Tyler párja még mindig ott állt a körön kívül. - Tyler, ez ırültség. - mondta, a hangja magas és vékony volt. - Tudod, hogy mi történt, hogy az öregember. Én nem megyek oda. - Nagyszerő, akkor, te itt maradsz. - Tyler kulcsokat halászott ki a zsebébıl, és intett a többieknek, hogy kövessék. - Ki nem fél? - mondta. - Hé, én is megyek. - mondta Dick, és egyhangúlag jóváhagyta a kórusa. - Én is. - mondta Elena, világosan és dacosan. Elmosolyodott Tyler-re, s aki gyakorlatilag megfordította ıt és a lábát.

És akkor ı és Tyler lettek a vezetıi a zajos csoportnak, kiléptek a parkolóba, ahol mindnyájan beültek autóikba. És aztán Tyler lehúzta kabriója tetejét, a lány bemászott mellé, Dick és egy lány, akit Vickie Bennett-nek hívtak, a hátsó ülésre ültek. - Elena! - kiabálta valaki, messze, a kivilágított ajtóban az iskolából. - Indulj! - mondta Tyler-nek, levette a tiaráját, és a motor életre kelt. A kerekek égtek, ahogy elindultak a parkolóban, és a hővös éjszakai szél fújt Elena arcába. 40 7. fejezet Bonnie a táncparketten volt, becsukott szemmel, hagyta, hogy a zene átjárja. Amikor kinyitotta a szemét egy pillanatra, Meredith hívogatta kívülrıl. Bonnie tolakodása ellen lázadoztak, de mivel a gesztusok egyre makacsabbak voltak, a lány a szemét forgatta fel és Raymond és engedelmeskedett. Raymond követte. Matt és Ed voltak Meredith mögött. Matt mogorván. Ed kényelmetlenül. - Elena elment. - mondta Meredith. - Ez egy szabad ország. - mondta Bonnie. - Elment Tyler Smallwood-al. - mondta Meredith. Matt, biztos vagy benne, hogy nem hallottad, hová mennek? Matt megrázta a fejét. - Én inkább azt mondanám, megérdemli bármi is történik, de ez az én hibám is, valamilyen módon. - mondta zordan. - Azt hiszem, hogy el kéne menni utána.

- Itt hagyni a táncot? - mondta Bonnie. Úgy nézett Meredith-re, akinek a szája nem ígért jót. - Én ezt nem hiszem el. - mormogta dühösen. - Én nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni ıt. - mondta Meredith - de mennünk kell megpróbálni. Majd hozzátette, furcsán, tétova hangon. - Bonnie, te nem tudod véletlenül, hol van, ugye? - Mi? Nem, persze hogy nem, én már táncoltam. Azt hallottad, nem igaz: hogy mi megyünk táncolni? - Te itt maradsz Ray-el. - mondta Matt Ed-nek. - Ha ı visszajön, mondd meg neki, hogy kint keressük. - És, akkor jobb lesz, ha mi most megyünk. - Bonnie mondta kelletlenül. Megfordult, és azonnal berohant egy sötét blézerért. - Nos, bocsáss meg. - csattant fel, felnézett, és látta, Stefan Salvatore. Egy szót sem szólt, amint ı és Meredith és Matt elindult az ajtó felé, egy szerencsétlen kinézető Raymond-ot és Ed-et maguk mögött hagyva. A csillagok távoli, jeges, fénye volt a felhıtlen égen. Elena érezte ıket. Részben ı nevetett, és Dick, Vickie és Tyler kiabált, felette ordított a szél, de részben távolból figyelte. Tyler leparkolt félúton a domb és a romos templom között, kialudtak a fényszórók, mert mind kiszálltak. Bár volt néhány autó mögöttük, amikor elhagyták az iskolát, akkor úgy tőnt, hogy ık az egyetlenek, akik bármit tehetnek a temetıbe. Tyler kinyitotta a csomagtartót, és kihúzott hat csomagot. – Több jut nekünk. - Felajánlotta egy sört

Elena-nak, aki megrázta a fejét, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a beteg érzést gyomrába. Úgy érezte, hogy itt minden rossz volt, de nem akarta most beismerni. Másztak a lobogó kıúton, a lányok tántorogtak a magas sarkúba, és a fiúkra támaszkodtak. Amikor elérték a tetıt, Elena-nak elállt a lélegzete, és Vickie halkan sikoltott. Valami nagy és piros volt, és csak lebegett a látóhatár fölött. Eltartott egy pillanatig, míg Elena észre vette, hogy valójában a Hold. Olyan volt, nagy és irreális, mint egy tudományos-fantasztikus filmben, és a duzzadt tömeg tompán izzott beteges fénnyel. - Mint egy nagy rohadt tök. - mondta Tyler, és dobott felé egy követ is. Elena ragyogóan mosolygott fel rá. - Miért nem megyünk be? - mondta Vickie, fehér kezével a templom üres ajtajára mutatott. A legtöbb a tetıcserép leesett, bár a harangláb még mindig érintetlen volt, egy torony nyúlt a magasba fölöttük. Három fal még állt, a negyedik csak térdig érı volt. Mindenütt törmelék halmok voltak. 41 Fény villant: Elena arcára, döbbenten megfordult, Tyler egy öngyújtót tartott a kezébe. Vigyorgott, megmutatva erıs, fehér fogait, és így szólt: - Kell az öngyújtóm? Elena nevetése volt a leghangosabb, ahogy felfedezte nyugtalanságát. Elvette az öngyújtót, hogy megvilágítsa vele a sírt a templom oldalában. Nem olyan volt, mint bármely más sír a temetıben, de

az apja azt mondta, hasonló dolgokat látott Angliában. Úgy nézett ki, mint egy nagy kı doboz, elég nagy a két embernek, két fekvı, nyugalomban lévı márványszobor a fedelén. - Thomas Keeping Fell és Honoria Fell - mondta Tyler, pompás mozdulattal, mintha idegenvezetı lenne. – Az öreg Thomas, állítólag ı alapított Fell's Church-t. Bár valójában a Smallwoods-k is ott voltak abban az idıben. A Dédapám ük-ük-nagyapja a völgyben élt, Drowning Creek-nél… - …amíg meg nem ette a farkas. - mondta Dick, és hátravetette a fejét, a farkast utánozva. Aztán böfögött. Vickie kuncogott. Bosszúság suhant át Tyler szép arcán, de ı kikényszeríttet egy mosolyt. - Thomas és Honoria olyan sápadt. - mondta Vickie még mindig vihogva. - Azt hiszem, amire szükségük van, egy kis szín. - İ kikeresett egy rúzst a táskájából, és elkezdett szırzetet rajzolni a fehér márvány száját a nı szobrának, viaszos skarlátvörös rúzs. Elena egy szúrást érzett. Amikor gyermek volt, a lányt mindig is lenyőgözte a sápadt hölgy és a sír, ahogy feküdt, csukott szemmel, keze összehajtva saját mellén. És miután szülei meghaltak, azt gondolt, hogy úgy feküdtek egymás mellett, mint a szülei a temetıben. De ı tartotta az öngyújtót, míg a másik lány egy rúzzsal bajuszt és bohóc orrot rajzol Thomas Fell-nek. Tyler nézte ıket. - Hé, ık talpig fel vannak öltözve, pedig nem mennek sehová. - Kezét a kı tetejének

szélére tette, és támaszkodott rá, igyekezett oldalra fordítani. - Mit szólsz hozzá Dick, akarok adni nekik egy éjszakát a városban? Talán még jobb lenne a városközpont? - Nem. - gondolta Elena felháborodva, amint Dick röhögött és Vickie kiáltott a nevetéstıl. De Dick már Tyler mellett volt, felkészült és elkapta a sarkát, kezét a kı fedelére tette. - Háromra. - mondta Tyler, és visszaszámolt. - Egy, kettı, három. Elena a szemét a rettenetes bohóc-szerő Thomas Fell-re szegezte, amint a fiúk izma a ruha alatt megfeszült, és felnyögtek. Nem tudták megmozdítani a fedıt egy hüvelyknyit se. - Ezt az átkozott dolgot csatolni kell valahogy, mondta Tyler és dühösen elfordult. Elena kicsit megkönnyebbülten érezte magát. Véletlenül nekidılt egy kınek, ami a sír fedelét támogatta, és amikor ez történt… Hallotta, hogy a kı siklását, és érezte, hogy a fedél a bal keze alatt egyszerre megmozdul. Távolodik tıle, és ı elvesztette az egyensúlyát. Az öngyújtó lobogott, és a lány felsikoltott, és megint sikoltozott, és megpróbálta tartani a lábát. İ átesett a nyitott síron, és jeges szél zúgott körülötte. Sikoly csengett a fülében. És aztán már kint volt, a holdfény elég világos volt, hogy látta a többieket. Tyler elkapta. Vadul nézett körül. - Megırültél? Mi történt? - Tyler remegett.

- Megmozdult! A fedél megmozdult! És kinyílt, és én nem is tudom, én majdnem beleestem. Hideg volt… A fiúk nevettek. - Szegény baby csak ideges. - mondta Tyler. - Gyere, Dicky fiú, akkor nézzük meg. - Tyler, nem… De ık bementek. Vickie lógott az ajtóban, nézte, míg Elena megborzongott. Tyler intett neki az ajtóból. - Nézd, - mondta, - amikor vonakodva belépett. Felgyújtották az öngyújtót, és fiú fent tartotta Thomas Fell márvány mellkasán. - Még mindig alkalmas és csinos, mint a hiba a szınyegen. Látod? 42 Elena lenézett a tökéletes összhangú fedıre és sírra. - Ez nem mozdult. Majdnem beleestem, mert… - Persze, amit mondasz, baby. - Tyler karjait a lány köré fonva, összekulcsolva hátán. Úgy nézett ki, hogy Dick és Vickie ugyanabban a helyzetben voltak, kivéve, hogy Vickie, becsukott szemmel nézett, mintha élvezné. Tyler dörzsölte erıs állát a lány hajába. - Szeretnék vissza menni, táncolni, most. - mondta határozottan. Egy kis szünetet tartott a dörzsöléssel Tyler. Aztán sóhajtott, és azt mondta: - Persze, bébi. - Úgy nézett Dick-re és Vickie-re. – És mi van veletek? Dick elvigyorodott. - Még maradjunk itt egy ideig. Vickie kuncogott, a szeme még mindig csukva. - Oké. – Elena csodálkozott, vajon hogyan is fognak visszajönni, de hagyta, hogy Tyler kivezesse ıt.

Miután ahogy kiértek, ı megállt. - Nem akarok elmenni anélkül, hogy egy pillantást vetnék nagyapám fejfájára. - mondta. - Ó, gyerünk, Elena. mondta, mikor tiltakozni kezdett. - Ne bántsd meg az érzéseimet. Be kell látnod, ez családi büszkeség és öröm. Elena rámosolygott, bár gyomra olyan volt, mint a jég. Talán ha ı vidám, akkor elviszi innen. – Rendben. - mondta, és a temetı felé indult. - Nem arra. Erre. - És a következı pillanatban ı vezette ıt le a régi temetı felé. - Minden rendben, becs szó, nem messze az úton. Nézd, ott, látod? Mutatott valamit, ami ragyogott a holdfényben. Elena zihált, az izmai megfeszítették a szívét. Úgy nézett ki, mintha egy óriási, kerek kopasz fej állt volna ott. És nem tetszett neki, hogy itt minden, többek között a kopott és ferde gránit kövek évszázados múlttal rendelkezik. A ragyogó holdfény öntött furcsa árnyékokat, és mindenütt áthatolhatatlan sötét lyukak. - Az az, amelyiknek egy óriási labda van a tetején. Nem kell félned semmitıl. - mondta Tyler, s magával húzta, le az útról, egészen a ragyogó sírkıig. Ez vörös márványból készült, és az óriási labda tetején emlékeztette ıt a dagadt holdra a láthatáron. Most, hogy ugyanazt a hold sütött le rájuk, fehér, mint Thomas Fell fehér keze. Elena nem tudta visszatartani a borzongását. - Szegény baby, fázol. Gyere, felmelegítelek. - mondta Tyler. Elena megpróbálta eltolni magától, de ı

túl erıs volt, a karjába fonta, és húzta maga felé. - Tyler, én menni akarok, én menni akarok most… - Persze, bébi, megyünk. - mondta. De elıször föl kell, hogy melegítsünk. Olyan hideg vagy. - Tyler, állj! - mondta. Karjai körülötte eddig csak bosszantó volt, korlátozta, de most sokkolta, érezte a kezét a testén, tapogatta a csupasz bırét. Soha életében nem volt Elena ilyen helyzetben, mint ez, messze a segítség. A lánynak hegyes sarkú bır lakkcipı volt lábfején, de a fiú elkerülte azt. "Tyler, vedd le rólam a kezed." - Gyerünk, Elena, ne légy ilyen, csak azt akartam, hogy felmelegedj egészen… - Tyler, eressz el! - a lány fuldoklott. Megpróbálta kiszabadítani magát tıle. Tyler megbotlott, és aztán teljes súlyával a lányra esett, megzúzódott a kusza borostyántól és gyomnövényektıl a földön. Elena beszélt kétségbeesetten. - Megöllek, Tyler. Komolyan mondom. Szállj le rólam. Tyler próbálta leteperni, kuncogott hirtelen, a végtagjai nehezek és koordinálatlanok voltak, szinte használhatatlan. - Ó, gyerünk, Elena, ne légy bolond. Csak fel akarlak melegíteni téged. Elena a Jéghercegnı, felmelegíteni… Most már felmelegedtél, ugye? Aztán Elena érezte a száját, forró és nedves volt az arcán. A lány még mindig alá szorult, és a lucskosan megcsókolta lefelé a torkán. Hallotta, a ruha szakadását. - Hoppá. - motyogta Tyler. – Bocsi… ezért. 43

Elena elfordította a fejét, és száját találkozott Tyler kezével, ügyetlenül simogatta az arcát. A lány kicsit belemélyesztette a fogait, a húsos tenyerét. A lány keményen harapott, érezte a vért, hallotta Tyler fájdalmas nyivákolását. Elrántotta a kéz. - Hé, mondtam, hogy sajnálom! - Tyler nézte sértett, csonka kezét. Aztán az arca elsötétült, ahogy még mindig bámulta, és ökölbe szorította a kezét. Ez az, gondolta Elena egy rémálom nyugalmával. İ meg engem ütni, vagy megölni. İ is felkészült az ütésre. Stefan volt megállt egy lépésre a temetıtıl, mindene felkiáltott ellene. Legutóbb, az öreg emberes éjszakán volt itt. Horrorként élte át újra az emléket. Szeretett volna esküdni rá, hogy amikor eleresztette az embert a híd alatt, nem vette el elég vérét, hogy kárt tegyen. De minden éjszaka után, az erı hulláma zavaros, megzavarodott. Ha volt energia hullám egyáltalán. Lehet, hogy már a saját fantáziája játszik vele. Furcsa dolgok történhetnek, ha irányításra lesz szüksége. Becsukta a szemét. Amikor hallotta, ahogy az öregember kórházba közel van a halálhoz, sokkolták a szavak. Hogy is engedhette el ennyire magát? Ölni, majdnem, mikor még soha nem ölt, mivel… Nem engedte magát bele gondolni. Most már ott áll a temetı kapuja elıtt az éjféli sötétben, semmit sem akart annyira, mint megfordulni és elmenni. Visszamenni a buliba, ahol elhagyta Caroline-t, a hajlékony, napon lebarnult lényt, aki

teljesen biztonságban volt, mert semmit sem jelentett neki. De nem tudott visszamenni, mert Elena a temetıben volt. Érezte ıt, és érezte, hogy szenvedése egyre fokozódik. Elena a temetıben volt, és bajban van, és neki meg kellett találnia. İ félúton volt a dombon, amikor a szédülés eltalálta. Megtántorodott, küzdött a templom ellen, mert ez volt az egyetlen dolog, amit a középpontban tudott tartani. Szürke köd hullámai söpörtek végig az agyában, és küzdött, hogy mozogjon. Gyenge, de annyira gyenge. És tehetetlen ezzel a puszta erıvel. szemben He needed… to go to Elena. But he was weak. He couldn't be… weak… if he were to help Elena. He needed…to… Szüksége volt… mennie kell Elena-hoz. De gyenge volt. İ nem lehet… gyenge… ha segíteni akar Elena-n. Szüksége volt… A templom ajtaja ásított elıtte. Elena látta, a hold alatt Tyler bal vállát. Furcsa volt, ez lesz az utolsó dolog, amit valaha látott, gondolta. Sikoly tört fel a torkán, a félelem elfojtott. És akkor valami felkapta Tyler-t, és neki dobta nagyapja fejfájának. Ez volt az, amire Elena várt. A lány az oldalára gördült, lihegve, egy kézzel kapaszkodott szakadt ruháiba, a másik kezével tapogatózott egy fegyver után. Nem is kell. Valami megmozdult a sötétben, és látta azt a személy, aki leszedte róla Tyler-t.

Stefan Salvatore. De ez, az a Stefan volt, akit ı még soha nem látott: finom-különleges arca fehér volt, tele hideg dühvel, és volt egy gyilkos fény a zöld szemében. Anélkül, hogy mozgott volna, Stefan-ból áradt a düh és a fenyegetés, hogy Elena azon kapta magát, hogy jobban fél tıle, mint ahogy Tyler-tıl félt. 44 - Amikor elıször találkoztunk, tudtam, hogy sose tanultál viselkedni. - mondta Stefan. - Hangja lágy, hideg és fényes, és valahogy Elena szédült tıle. Nem tudta levenni róla a szemét, miközben Tyler felé indult, aki megrázza a fejét, és kábultan kezd felkelni. Stefan úgy mozgott, mint egy táncos, minden mozdulat egyszerő és pontosan szabályozott. - De azt nem sejtettem, hogy a jellemed ennyire elmaradott. Megütötte Tyler-t. A nagyobb fiú volt elérte végre izmos kezét, és Stefan megütötte szinte gondatlanságból az arc oldalán, mielıtt a másik a kezét használhatta volna. Tyler repült egy másik fejfának. İ lihegve talpra állt, a szeme fehér volt. Elena látta, hogy vér szivárog az orrából. Aztán megvádolta. - Egy úriember nem kényszeríti a társaságát senkire. mondta Stefan, és kiütötte ıt félre. Tyler ismét beesett burjánzó gyomok és a vadrózsa közé. Ezúttal lassabban állt föl, és vér folyt mindkét orrából és szájába. Úgy fújt, mint egy rémült ló, amit rávetette magát Stefan-ra.

Stefan megragadta Tyler kabátja elejét, örvény vette ıket körül, és elnyelte a hatását a gyilkos rohanás. Megrázta Tyler-t kétszer, keményen, míg a nagy, izmos öklével ırült szélet kevert körülötte, nem tud csatlakozni. Aztán hagyta Tyler-t egy cseppet. - Nem sért meg egy nıt. - mondta. Tyler arca eltorzult, a szeme forgott, de megragadta Stefan lábát. Stefan talpra rántotta ıt, és megrázta újra, és Tyler bénán ment, mint egy rongybaba, a szeme forgott. Stefan folytatta a beszédet, kezében a nehéz test egyenes mintha játékszer volna, és minden szót egy csont ficam követett. "És mindenek felett, nem okoz neki fájdalmat… - Stefan! - Elena sírt. Tyler feje roppant oda és vissza minden rázásnál. A lány megijedt, attól, amit látott, megijedt, hogy mit csinál Stefan. És mindenekelıtt megrémült Stefan hangjától, hideg hangja volt, mint egy kardtáncoltatónak, gyönyörő és halálos és teljességgel könyörtelen. "Stefan, áj le!" A feje megrándult feléje, riadtan, mintha elfeledkezett volna a jelenlétérıl. Egy pillanatra ránézett felismerése nélkül, a szeme fekete volt a holdfényben, és a lány arra gondolt, valami ragadozó, valami nagy madár, karcsú ragadozó, ami képes az emberi érzelmekre. Aztán jött a megértés az arcán, és a sötétség kihunyt a szemében, ami elhalványította látását. Nézett Tyler lógó fejét, majd szelíden vörös márvány sírkıhöz fektette. Tyler térdei meghajlottak és ı lecsúszott az arcát, de Elena megkönnyebbülésére kinyitotta a szemét, vagy legalábbis a bal oldalit. A jobb bedagadt.

- Nem lesz baja. - mondta Stefan üresen. Ahogy a félelem alább hagyott, Elena üresnek érezte magát. Sokk, gondolta. Sokkos vagyok. Majd talán sikoltozni kezd hisztérikusan, bármelyik pillanatban bekövetkezhet. - Van valaki, aki haza vigyen? - kérdezte Stefan, még mindig azon a hideg, gyilkos hangon. Elena Dick-re és Vickie-re gondolt, isten tudja, mit csinálnak Thomas Fell szobra mellett. – Nem. mondta. Az agya kezdett újra dolgozni, figyelte a dolgokat maga körül. A lila ruha elıl teljesen el volt szakadva, tönkrement. Mechanikusan, ı összehúzta maga elıtt. - Haza viszlek. - mondta Stefan. Még akkor is bizsergett, Elena gyors izgalmat, és félelmet érzett, úgy nézett rá. Egy furcsa, elegáns alak, a sírkövek között, az arca sápadt a holdfényben. Még soha nem nézett ki így… olyan szép, mit korábban, de a szépség szinte idegen. Nem csak külföldi, de embertelen, mert nem volt emberi, az aurája, vagy a hatalma. - Köszönöm. Az nagyon kedves lenne, mondta lassan. Nem volt mit tenni. Elmentek. Tyler fájdalmasan kezdett talpra állni ıse fejfája mellett. Elena egy másik hideget érzett, ahogy elérték az utat és Stefan a Wickery híd felé fordult. - Én a kocsimat a panziónál hagytam. - mondta. - Ez a leggyorsabb módja számunkra, hogy visszamenjünk. 45

- Ezen az úton jöttél? - Nem, én nem keltem át a hídon. De biztonságos lesz. Elena hittek neki. Sápadt és csendes volt, mellé sétált érintés nélkül, kivéve, amikor csupasz vállára terítette a zakóját. Furcsán úgy érezte, hogy a fiú bármit megöl, ami megpróbálja bántani a lányt. Wickery híd fehér volt a holdfényben, és alatta a jeges vizek örvénylett az ısi sziklák felett. Az egész világ még mindig szép és hideg volt, amint keresztül mentek a tölgyfákon a keskeny ország útra. Elkerített legelık és sötét mezık mellett mentek el, amíg el nem ért egy hosszú kanyargós utat. A panzió egy hatalmas épület rozsda-vörös téglából készült épület volt, és kétoldalt az évszázados cédrusok és juharfák szegélyezték. Mind közül, csak az egyik ablak volt sötét. Stefan kinyitotta az egyik dupla ajtó, és belépett a kis folyosóra, egy lépcsısor volt közvetlenül elıttük. A korlát, mint az ajtók, természetes, világos tölgy volt, olyan fényes, hogy úgy tőnt, hogy izzik. Mentek fel a lépcsın, egy második emeleti szállás rosszul megvilágított volt. Elena meglepetésére, Stefan az egyik hálószobába vitte, és kinyitotta, ami úgy nézett ki, mint a WC-ajtó. Rajta keresztül látni lehetett egy nagyon meredek, nagyon szők lépcsıházat. Micsoda furcsa hely, gondolta. Ez a rejtett lépcsı mélyén a ház szívében, ahova a hang kívülrıl nem jut be. Elérte a lépcsı tetejét, és kilépett egy nagy terembe, ami kitette a ház egész harmadik történetét.

Ez majdnem olyan volt, mint a félhomályos lépcsıház, de Elena látta a festett fa padlót és a megvilágított ferde plafont. Voltak magas ablakok minden oldalon, és elszórtan néhány darab masszív bútor. A lány rájött, figyeli ıt. - Van egy fürdıszoba, ahol én…? Bólintott egy ajtó felé. Levette a zakót, és felé tartotta, nem nézett rá, és bement. 46 8. fejezet Elena bement a fürdıszobába, kábultan és hálásan dermedten. Kijött rajta a düh. Nem volt egészen biztos, hogy milyen átalakulásokon ment végbe. De néha miközben mosta a karcolás az arcán és a karján, bosszantotta, hogy nincs tükör és az a tény, hogy ott hagyta a táskáját, Tyler kabriójában, elkezdett újra érezni. És amit érzett, az a harag. Rohadt Stefan Salvatore. Olyan hideg és szabályozott, közben takarékosan él. A rohadt udvariassága, és a bátorság, és a fal maga körül, úgy látszik, vastagabb és magasabb, mint valaha. Ki húzta a fennmaradó csatot a hajából, hogy arra használja ıket, hogy összehúzza vele elıl a ruháját. Aztán átfutott rajta, hogy haját gyorsan egy ott találta vésett csont fésővel megigazítsa. A lány kilépett a fürdıszobából, állát és szemét magasra emelte. A fiú nem vette vissza a kabátját. Ott állt az ablak mellett fehér pulóverben, lehajtott fejjel, feszült

várakozással. Emelés nélkül, intett a fejével, egy hosszú, fekete bársony felé az egyik szék hátán. - Lehet, hogy szeretnél valamit, ami eltakarja a ruhádat. Ez egy teljes hosszúságú köpeny volt, nagyon gazdag és puha, és csuklyás. Elena válla köré húzta a nehéz anyagot. De nem engesztelıdött meg az ajándéktól, észrevette, hogy Stefan nem jött közelebb hozzá, sıt, rá se nézett, míg beszélt. Szándékosan, megtámadta a fiú személyes terét, szorosabban húzta össze magán a köpenyt és az érzés, még abban a pillanatban, az út egy érzéki elismerése, ahogy járás közben a ráncok estek róla, mögötte a padlóra. A lány odalépett hozzá, és el kezdte vizsgálni nehéz mahagóni tálalót, az ablak mellett. Rajta feküdt egy elefántcsont markolatú, gonosz kinézető tırt és egy gyönyörő achát csésze ezüstbıl. Volt egy arany gömb is valamilyen óralap, és néhány arany érme. Felemelte az egyik érmét, részben azért, mert érdekes volt, részben azért, mert tudta, hogy ez megzavarná, ha látja kezében a dolgait. - Mi ez? Volt egy pillanat, mielıtt válaszolt. Aztán azt mondta: - Arany florin. Firenzei érme. - És ez mi? - Egy német medál óra. Késı tizenötödik századi. mondta zaklatottan. Hozzátette: - Elena… Elért egy kis vas ládát, csuklós fedéllel. - Mi ez? Ki lehet nyitni? - Nem. Olyan reflex-el, mint a macskáé, a kezét rá csapta a láda fedelén a lány kezére. - Ez személyes.

- mondta, nyilvánvaló feszültséggel a hangjában. A lány észrevette, hogy a kezét csak a kanyargó vasfedıhöz érintette, és az ı bıréhez nem. Felemelte ujjait, és a fiú is azonnal visszahúzta. Hirtelen haragját túl nagy volt, hogy tovább visszatartsa. – Vigyázz. - mondta dühösen. - Ne érj hozzám, vagy lehet, hogy elkapsz valami betegséget. İ elfordult az ablak felé. És még akkor is, amikor a lány megmozdult, és visszasétált a szoba közepére, ı érezte, hogy a fiú nézi a tükörképét. És tudta, hirtelen, mit lát rajta, fakó haj ömlött a sötét köpenyre, egy fehér kéz, ami zárva tartja a bársonyt a torkánál. A feldúlt hercegnı járkál a tornyában. A lány megdöntötte a fejét, amikor visszament, hogy megnézze a csapóajtót a plafonon, és hallotta lágy, beáramló levegıt. Amikor megfordult, a fiú tekintete a lány kilátszó torkán rögzült, a szeme látványa megzavarta a lányt. De a következı pillanatban a fiú arca megkeményedett, és becsukta a szemét. 47 - Azt hiszem, - mondta - hogy jobb lesz, ha haza viszlek. Abban a pillanatban, bántani akarta a fiút, hogy érezze magát olyan rossz, mint ahogy ı érezte magát. De ı az igazságot akarta is. Belefáradt a játékba, belefáradt a cselszövésbe és összeesküvésbe, és hogy megpróbál olvasni Stefan Salvatore fejében. Ijesztı volt és mégis csodálatos megkönnyebbülés hallani

a saját hangját, ahogy kimondta a szavakat, amin ilyen sokáig gondolkodott. - Miért utálsz engem? Bámult rá. Egy pillanatig úgy tőnt, hogy találja szavakat. Aztán azt mondta: - Én nem utállak. - De igen, - mondta Elena. - Tudom, hogy nem… jó ember ilyet nem mond ki, de nem érdekel. Tudom, hogy hálás lehetek neked ma esti fáradozásodért, de nem érdekel, egyik sem. Én nem kértelek, hogy ments meg engem. Nem tudom, miért voltál még a temetıbe elsıként. És persze nem értem, miért csináltad, figyelembe véve, hogy érezel irántam. A fiú megrázta a fejét, de a hangja lágy volt. - Én nem utállak. - A kezdetektıl fogva, kerültél engem, mintha én… valami leprás lennék. Próbáltam barátságos lenni veled, és te visszautasítottad a képembe. Ez az, amit egy úriember csinál, ha valaki megpróbálja üdvözölni? Akart mondani valamit, de a lány tovább hadarta, figyelmen kívül hagyva. – Újra és újra nyilvánosan letorkoltál engem; megaláztál az iskolában. Nem beszélnél hozzám most se, ha ez nem lett volna élethalál kérdése. Ez az, ami ahhoz kell, hogy ki lehessen egy szót húzni belıled? Valaki majdnem meg kell, hogy öljön? - És még most is. - folytatta keserően - nem akarod, hogy a közeledben legyek. Mi a baj veled, Stefan Salvatore, hogy tudsz így élni? Falakat kell építened, ellen, hogy más embereket kívül tarts? Nem

bízhatsz senkiben? Mi a baj veled? Most hallgatott, az arca hárított. A lány vett egy mély levegıt, majd kihúzta a vállát, felemelte a fejét, még ha a szeme égett is. - És mi a baj velem, - tette hozzá csendesen, - hogy te még csak rám sem nézel, de Caroline Forbes rábírhat mindenre, hogy esik ez neked? Jogom van tudni legalább. Nem foglak zavarni soha többé, nem is fogok veled beszélni az iskolában, de szeretném tudni az igazságot, mielıtt elmegyek. Miért utálsz annyira, Stefan? Lassan megfordult, és felemelte a fejét. Szeme komor és vak, és Elena valami furcsa fájdalmat látott az arcán. A hangja még mindig szabályozott volt, de alig. Hallotta, hogy erıfeszítésébe kerül, hogy meg tartsa nyugodtnak. - Igen, - mondta, - Azt hiszem, jogod van tudni. Elena. rá nézett, majd a szemeik közvetlenül találkoztak, és a lány arra gondolt: Ez rossz? Mi lehet olyan rossz, mint ez? - Én nem utállak, folytatta, minden szót gondosan mondott ki, érthetıen. Én soha nem utáltalak. De te… emlékeztetsz valakire. Elena meghökkent. Bármi legyen is az, amire lány várt, nem ez volt. Én emlékeztetlek téged? - Valakire, akit ismertem. - mondta csendesen. - De, tette hozzá lassan, mintha valami puzzle darabkákat rakna ki, - nem vagy igazán olyan, mint ı. Úgy nézett ki, mint te, de ı törékeny és finom volt. Sérülékeny. Kívül és belül is. - És én nem vagyok.

A fiú rendezte hangját, nevetett volna, ha lett volna benne valami vicc. – Nem. Te egy harcos vagy. Te… önmagad vagy. Elena elhallgatott egy pillanatra. A lány nem tudott lépést tartani a haragjával, látván, a fájdalmat a fiú arcán. - Te nagyon közel álltál hozzá? - Igen. - Mi történt? 48 Egy hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy Elena úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni rá. De végül azt mondta: - Meghalt. Elena remegve vett levegıt. Az utolsó haragja is elszállt, és eltőnt vele. - Ez biztosan rettenetesen fáj, mondta halkan, és a fehér Gilbert fejfára gondolt a rozsos fő között. - Nagyon sajnálom. Nem szólt semmit. Az arca bezárult, s úgy tőnt, hogy messze lát valamit, valami szörnyő és szívszorítót, amit csak ı látott. De ott volt a bánat az arckifejezésében. Keresztül a falakon, keresztül minden önkontrollon, látta a meggyötört kinézetét, az elviselhetetlen bőntudatot és a magányt. Ahogy egy pillantást vetett, így elvesztett és kísérteties volt, hogy a lány odasétált mellé, mielıtt tudta volna, mit csinál. - Stefan. - suttogta. Úgy tőnt, mintha nem hallotta volna, úgy látszott, hogy sodródik a saját nyomorúságos világában. Nem tudta megállítani magát, a kezét a fiú karjára tette. - Stefan, tudom, hogy hogyan tud fájni…

- Nem tudod. – mondta, felrobbant a csend, kitört belıle a fehér harag. Lenézett a kezére, mintha csak ráébredt volna, hogy ott van, mintha a feldühödött volna az arcátlanságán. A zöld szeme kitágult, és sötétedett, ahogy megrázta a kezét, ki, és elhúzta, mielıtt a lány ismét megérinthette volna. És valahogy, ehelyett, ı megfogta a kezét, ujjai szorosan összekapcsolódtak az övével, csüngött a drága életén. Lenézett a zavartan összezárt kezére. Aztán lassan, a tekintete elvándorolt az összekulcsolt ujjaikról az arcára. - Elena… - suttogta. És akkor látta, hogy a szorongás eltőnt a szemébıl, mintha egyszerően nem harcolna tovább. A vereség után, mint a fal leomlott volna végre és látta, ami alatta volt. És akkor, tehetetlenül, lehajtotta a fejét, le a lány ajkához. - Várj… Állj meg itt, mondta Bonnie. - Azt hiszem, láttam valamit. Matt ütött-kopott Fordja lelassult, a szegély felé az út szélén, ahol tüskebokrok nıttek vastagon. Valami fehér csillogás volt ott, és feléjük jött. - Ó, Istenem. - mondta Meredith. - Ez Vickie Bennett. A lány megbotlott az úton a fényszórók felé, és megállt, reszketett, amint Matt megnyomta a féket. Világosbarna haja gubancos és rendetlen volt, a szeme üvegesen bámult az arcáról, ami elmosódott és maszatos, szennyezıdött. Csak egy vékony fehér ruha volt rajta.

- Hozzátok be a kocsiba. - mondta Matt. Meredith már kinyitotta az ajtaját. A lány ugrott ki és rohant a kábult lányt felé. - Vickie jól vagy? Mi történt veled? Vickie nyögött, még mindig egyenesen bámult. Aztán hirtelen úgy tőnt, hogy észre vette Meredith-et, és megszorította, és körmét Meredith karjába vájta. - Takarodj innen. - mondta, szeme megtelt kétségbeesett intenzitással, a hangja furcsa és vastag, mint akinek valami van a szájába. – Mindenki… el innen! Ez jön. - Mi jön? Hol van Elena? - Szabadulj ki most… Meredith lenézett az úton, majd vezette a lány vissza a kocsiba. - Mi elviszünk innen. - mondta, de meg kell mondanod, hogy mi történt. Bonnie, add ide a felsıd. İ fázik. - Meg sérült. - mondta Matt komoran. - És sokkos állapotban van, vagy ilyesmi. A kérdés az, hol vannak a többiek? Vickie, Elene veled volt? 49 Vickie zokogott, arcát a kezével eltakarta, amint Meredith Bonnie rózsaszín felsıjét válla köré terítette. – Nem… Dick. - mondta határozatlanul. Úgy látszott, hogy fáj neki, hogy beszéljen. - Mi a templomban voltunk… ez borzalmas volt. - Jött… a köd mindenfelé. Sötét köd. És a szemek. Láttam a szemét a sötétben, ott égett. Ezek égettek engem… - İ mámoros. - mondta Bonnie. Vagy hisztérikus, vagy bármi másnak nevezzük.

Matt lassan és tagoltan beszélt. - Vickie, kérlek, mondj el, csak egy dolgot. Hol van Elena? Mi történt vele? - Nem tudom. - Vickie felemelte könnyáztatta arcát az ég felé. - Dick és én egyedül voltunk. Voltunk… aztán hirtelen minden körülöttünk. Nem tudtam futni. Elena mondta, hogy a sírt kinyitották. Lehet, hogy onnét jött. Iszonyatos volt… - İk a temetıben voltak, a romos templomban. - kezdte Meredith értelmezni. - És Elena velük volt. És ezt nézd meg. - A felsı világításban, ekkor látni lehetett a mély, friss karcolásokat Vickie nyakán, a mellénye bizonytalanul állt rajta. - Olyanok, mint az állati jelek, - mondta Bonnie. - Mint a védjegyek, talán macska karom. - Nem macska támadta meg az öregembert a híd alatt. mondta Matt. Az arca sápadt volt, és az izmai megfeszültek az állán. Meredith követte a tekintetével az utat, majd megrázta a fejét. - Matt, elıször vissza kell ıt vinnünk. El kell mennünk. mondta. - Figyelj rám, én is aggódom Elenaért, mint te. De Vickie-nek orvos kell, és ki kell hívni a rendırséget. Nincs más választásunk. Menjünk vissza. Matt meredt az útra újabb hosszú pillanatig, majd sziszegve kilélegzett. Becsapta az ajtót, a kocsi sebességbe tette, és megfordult, minden mozgása erıszakos. Mind visszamentek a városba, Vickie panaszkodott a szemével.

Elena érezte, Stefan ajkai találkoznak az övével. És… ez ennyire egyszerő volt. Minden kérdésre válaszolt, minden félelmet elsöpört, minden kétséget. Úgy érezte, ez nem csupán szenvedély, hanem szívbıl jövı gyengédség és olyan erıs szerelem, hogy belül teljesen felkavarta. Meg kellett volna ijednie az intenzitásától, csak hogy miközben vele volt, ı nem félt semmitıl. A lány úgy érezte, hazaért. Ezt volt, ahova tartozott, és ı végül meg találta. Stefannal, volt otthon. A fiú visszahúzódott kissé, és úgy érezte, hogy reszket. - Ó, Elena. - suttogta az ajka ellen. Mi nem… - Mi már vagyunk. - suttogta, és húzta vissza a helyére. Mintha hallotta volna a gondolatait, érezte az érzéseit. Öröm és vágy futott köztük, amely összeköti ıket, és közelebb hozta. És Elena érezte a mélyebb érzelmeket is benne. Azt akarta, hogy örökké tartson, megvédeni a lányt az összes kártól. Meg akarta védeni ıt minden rossztól, ami ıt fenyegeti. Azt akarta, hogy csatlakozzon az életéhez. Érezte, hogy az ajka nyomását az övén, s alig tudott betelni az édességével. Igen, gondolta. Érzés hullámzott át rajta, mint a hullámok a csendes, tiszta tón. Fuldoklott benne, érezte Stefan örömét, és az ízletes válasz megugrott benne. Stefan szerelmében fürdött, átragyogott rajta, megvilágította minden sötét helyen, a lelkében, mint a nap. Megremegett örömében, szeretettel, és a vággyal. 50

A fiú lassan elhúzódott, mintha nem tudta volna elviselni, egy részt belıle, és néztek egymás szemében a csodálkozó örömöt. Nem beszéltek. Nem volt szükség a szavakra. A fiú megsimogatta a haját, olyan könnyően, hogy ı is alig érezte, mintha attól félne, hogy eltőnik a kezében. A lány tehát tudta, hogy nincs győlölet, ahogy ilyen sokáig tette vele. Nem, nem volt győlölet egyáltalán. Elena-nak fogalma sem volt, hogy sokkal késıbb, csendesen ment le a lépcsın a panzióba. Bármely más idıpontban, ı izgatott lett volna, hogy beülhet Stefan elegáns fekete autójába, de ma este ı alig érezte. Fogta a kezét, ahogy áthajtott a kihalt utcákon. Az elsı dolog, amit Elena látott, ahogy közeledtek a házhoz, a lámpák voltak. - Ez a rendırség. - mondta, megtalálta a hangját, némi nehézséggel. Bár furcsa volt beszélni, miután olyan sokáig néma volt. - És ez Robert autója az utcán, és ott van Matt - mondta. Nézett Stefan-ra, és a béke, ami már eltöltötte, hirtelen törékenynek tőnt. Kíváncsi vagyok, mi történt. Nem hiszem, Tyler már mondta nekik…? - Még Tyler sem lehet hülye. - mondta Stefan. Leállt egy rendırségi autó mögé, és Elena vonakodva elengedte a kezét. Azt kívánta teljes szívvel, bárcsak ı és Stefan csak kettesben lehetnének, hogy soha többé ne kellene szembenéznie a világgal. De nem lehetett segíteni. Elindultak felfelé az úton az ajtóhoz, ami nyitva volt. Belül, a házban égtek a fények.

Belépéskor, Elena látta, mi volt, több tucat arc fordult felé. Volt egy hirtelen elképzelése, hogy nézhetett ki, ott állt az ajtóban a lendületes fekete bársony köpenyben, és Stefan Salvatore állt mellette. És aztán Judith felkiáltott, és a karjaiban zárta ıt, és megrázta átölelve egyik pillanatról a másikra. - Elena! Hála Istennek, hogy biztonságban vagy. De hol voltál? És miért nem hívtál? Tudod, hogy min ment itt mindenki keresztül? Elena körülnézett a szobában, zavartan. Nem értette a dolgot. - Mi csak örülünk, hogy viszont látunk. - mondta Robert. - Én a panzióban voltam, Stefan-nal. - mondta lassan. Judith, ı Stefan Salvatore, ı bérlet egy szobát. És visszahozott. - Köszönöm. - mondta Judith, ahogy Stefan-ra nézett Elena feje fölött. Aztán, vissza Elena-ra, és azt mondta: - De a ruhád, a hajad, mi történt? - Nem tudod? Akkor Tyler nem mondta el. De akkor miért van itt a rendırség? - Elena Stefan felé húzódott ösztönösen, és úgy érezte, hogy közelebb van hozzá a védelem. - Ezek az emberek azért vannak itt, mert Vickie Bennett-et megtámadták a temetıben ma este. mondta Matt. İ, Bonnie és Meredith, Judith és Robert mögött álltak, akik megkönnyebbültek és egy kicsit zavarban voltak, és több mint egy kicsit fáradtak is. - Megtaláltuk, talán két, három órával ezelıtt, és mi azóta keresünk.

- Támadás? - mondta Elena döbbenten. – Megtámadták, de mi? Senki sem tudja. – mondta Meredith. - Nos, most lehet, hogy emiatt nem kell aggódni. mondta Robert megnyugtatóan. - Az orvos azt mondta, rosszul volt, pánikba esett, és hogy a lány ivott. Az egész dologit lehet, hogy csak képzelte. - Azok, karcolások nem voltak képzeletbeliek, mondta Matt, udvariasan, de makacsul. - Milyen karcolás? Mit beszélsz? - Elena kérdezte, ahogy megvizsgálta az egyik arcot a másik után. - Megmondom. - mondta Meredith, és elmagyarázta, röviden, hogy ı és a többiek megtalálták Vickiet. - Folyton azt mondta, nem tudta, hol voltál, hogy ı egyedül Dick-el, amikor megtörtént. És mire 51 visszahoztuk, az orvos azt mondta, nem talált semmi meggyızıt. Nem volt igazán fájdalma, kivéve a karcok, ami egy macska lehetett. - Nem volt más nyomot vele? - mondta Stefan élesen. Ez volt az elsı alkalom, hogy ı beszélt volna, mióta beléptek a házba, és Elena ránézett, meglepte a hangja. - Nem. - mondta Meredith. - Hát persze, egy macska nem szakítja le a ruháit, az Dick volt. Ja, és a nyelvén volt egy harapás. - Mi? – kérdezte Elena. - Rosszul megharapta, úgy értem. Biztos nagyon kivérzett, és fáj neki beszélni. Elena mellett, Stefan mozdulatlanul állt. – Nem mondott semmilyen magyarázatot, hogy mi történt?

- İ hisztérikus volt. - mondta Matt. - Tényleg hisztérikus, hogy nem volt semmi értelme. Folyton gagyogott ködös szemmel és sötéten, nem volt eszénél, ezért az orvos úgy gondolja, ez talán valamiféle hallucináció. De amennyire ki lehet venni, a tények, hogy ı és Dick Carter a lerombolt templomban a temetı körül voltak éjfélkor, és, hogy valami bejött, és megtámadta ott ıket. Bonnie hozzátette: - És nem Dick támadása volt, legalább is úgy tőnik, volt néhány ízé. A rendırség padlón talált rá, amikor kiment a templomba, és ı nem emlékszik a dologra. De Elena alig hallotta az utolsó szavakat. Valami szörnyő baj van Stefan-al. Nem tudta megmondani, hogy honnét tudta, de tudta. Már megmerevedett, amint Matt befejezte beszédét, és most, és nem mozdult, úgy érezte, mintha egy nagy távolság elválasztaná ıket, mintha ott lennének egy szakadó, repedım úszó jégtábla két oldalán. Azt mondta, borzasztóan kontrollált hangon, úgy, mint szobájában történtek elıtt, "A templomban, Matt?" - Igen, a romos templomban. - mondta Matt. - És te biztos vagy benne, hogy azt mondta, hogy éjfél volt? - Nem mondott biztosat, de kb.valamikor akkor lehetett, hogy megtaláltunk ıt. Miért? Stefan nem szólt semmit. Elena érezte, hogy a köztük lévı szakadék egyre szélesebbé válik. – Stefan. suttogta. Aztán hangosan azt mondta kétségbeesetten. Stefan, mi ez?

Megrázta a fejét. Ne fog rajtam ki, gondolta, de ı nem is nézett rá. - Vajon él? - azt kérdezte hirtelen. - Az orvos azt mondta, semmi baj nem volt vele. mondta Matt. - Senki sem mondta, hogy a lány meg fog halni. Stefan hirtelen bólintott, aztán Elena-hoz fordult. Mennem kell. - mondta. - Most már biztonságban vagy." A lány elkapta a kezét, ahogy elfordult. - Hát persze biztonságban vagyok. - mondta. – Hála neked. - Igen. - mondta. De nem volt válasz a szemében. Védettséget élveztek, unalmas. - Hívj holnap. - A lány megszorította a kezét, és igyekezett közvetíteni, mit érzett, a figyelı szemek felügyelete alatt. Azt akarta, hogy ı megértse. Lenézett a kezükre, kifejezés nélkül, majd lassan, vissza rá. És akkor, végre visszatért a nyomás az ujjain. - Igen, Elena. - suttogta, szemei belé kapaszkodtak. A következı pillanatban már nem volt ott. Vett egy mély lélegzetet, és visszafordult a zsúfolt teremben. Judith még mindig lebegett, a szemét rá vetette, lehetett látni Elena tépett ruháját a köpeny alatt. - Elena. – mondta. - Mi történt? - És a szemét az ajtóra vetette, amelyen keresztül Stefan éppen távozott. Valami hisztérikus nevetés tört fel Elena torkán, de visszafojtotta. – Nem Stefan tette ezt. - mondta. Stefan mentett meg. - Érezte, hogy arca megkeményedik, és ı nézett a rendır mögött, Judith-ra. Tyler volt, Tyler Smallwood… 52

9. fejezet İ nem Katherine reinkarnációja. Visszafelé tartott a panzióba a halvány levendula csendben hajnal elıtt, Stefan gondolkodott. Ezt annyira elmondta volna neki, és ez igaz volt, de ı még csak most ébredt rá, meddig dolgozott, míg erre a következtetésre jutott. Azután, hogy egy hétig Elena minden levegıvételét és mozdulatát figyelte, és úgy gondolta, katalogizált minden különbséget. A haja egy árnyalattal halványabb, mint Katherine-é, és a szemöldöke, és szempillái is sötétebbek. Katherine-é már szinte ezüstös volt. És ı magasabb volt, mint Katherine egy jó tenyérnyivel. Nagyobb szabadsággal mozgott, a lányok ebben a korban sokkal kényelmesebbek voltak a testükkel. Még a szeme, azok a szemek, amik a sokkos felismerést okozták már az elsı nap, sem volt ugyanaz. Katherine szeme általában nagy volt, gyermeki csodával, vagy más lehangolt, ahogy az helyes volt fiatal lányoknak a tizenötödik század végén. De Elena szeme egyenesen találkozott veled, folyamatosan nézett rád, és nem hátrált. És néha összeszőkültek határozottan vagy kihívással, ilyen Katherine-é sosem volt. A kegyelem, a szépség és a puszta csodálat, ezekben voltak hasonlók. De Katherine volt a fehér cica, Elena pedig egy hófehér nısténytigris. Ahogy ı vezetett a juharfák sziluettjében, Stefan összerándult egy emléktıl, ami hirtelen felbukkant. İ

nem gondol arra, ı nem engedte magát… de a képek már úsztak elıtte. Olyan volt, mintha a folyóirat nyitva esett volna le, és nem tehet többet semmit, mint tehetetlenül bámulja az oldalt, miközben a történet az agyában lejátszódott. Fehér, Katherine aznap fehérben volt. Egy új, fehér a velencei selyemruha, húzott ujjal, bemutatta gyolcsban a hálóing alatt. Volt rajta egy arany nyakláncot gyöngyökkel a nyakán és apró gyöngy csepp fülbevaló a fülében. A lány annyira elégedett volt az új ruhájával, amit apja megbízásából elsısorban neki csináltak. Piruettezett Stefan elıtt, teljesen felemelte a padlórólhosszú szoknyáját kis kezével, hogy bemutassa a sárga brokátos alsószoknyát alatta… - Látod, ez még az én hímzett monogramom. A Papa csináltatta. Az én kedves Papám… - A hangja elhalkult, és ı megállt forogni, az egyik kezével lassan rendezgette az oldalát. - De mi a baj, Stefan? Te nem mosolyogsz. İ nem is próbált. Látványa ott, fehér és arany, mint valami éteri látomás, fizikai fájdalom volt neki. Ha ı elveszti, nem tudja, hogyan tud tovább élni. Ujjai görcsösen körül zárták a hővös, gravírozott fémet. - Katherine, hogyan mosolyogjak, hogyan lehetnék boldog, ha… - Ha? - Amikor látom, hogyan nézed Damon-t. - Ott azt mondta. Így folytatta fájdalmasan. - Mielıtt hazajött, te és én együtt voltunk minden nap. Apám és a tiéd elégedett volt, és a házasság tervekrıl

beszélt. De most a nappal rövidebb, a nyár szinte eltőnt, és több idıt töltesz Damonnal, mint velem. Az egyetlen ok, amiért apa lehetıvé teszi, hogy itt maradjon, hogy te kéred. De miért kéred meg, Katherine? Azt hittem, hogy törıdsz velem. Kék szeme döbbent volt. - Én törıdtem veled, Stefan. Ó, tudod, hogy igen! - Akkor miért jártál közben Damonnak apámmal? Ha nem teszed, ı kidobta volna Damon-t az utcára… - Biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked, kis testvér. - A hang az ajtóban gördülékeny volt és arrogáns, de amikor Stefan megfordult, látta, hogy Damon szeme füstölög. 53 - Ó, nem, ez nem igaz. - mondta Katherine. - Stefan soha nem szeretné látni a fájdalmad. Damon ajka lebiggyedt, és ı viszonozta Stefan fanyar pillantást, mint Katherine mellé állt. - Talán nem mondta neked. - hangja némileg lágyabb volt. - De az én bátyám legalább jobb egy dologban. Rövidebbek a napok, és hamarosan az apád majd elhagyja Firenzét. És ı magával visz, hacsak nincs oka, hogy maradjon. Hacsak nem lesz férje, akivel maradjon. Ezek a szavak ki nem mondottak, de mindenki hallotta. A báró túlságosan szerette a lányát, hogy akarata ellenére hozzá kényszerítse valakihez. A végén Katherine kell meghozni döntését. Katherine választása.

Most, hogy a téma felvetıdött, Stefan nem hallgatott. Katherine tudja, hogy el kell hagynia az apját valamikor hamarosan, kezdte kérkedve a titkos tudással, de a bátyja félbe szakította. - Ó, igen, mielıtt az öreg gyanúst fog. - mondta Damon véletlenül. - Még a legnagyobb szenilis apa is gyanakodva kezd gondolkodni azon, ha a lánya csak éjszaka jön elı. Düh és fájdalom söpört végig Stefan-on. Ha ez igaz, akkor Damon tudta. Katherine megosztotta titkát a testvérével. - Miért mondtad el neki, Katherine? Miért? Mit látsz benne: egy ember, aki nem törıdik semmivel, csak a saját örömével? Hogy tud boldoggá tenni, ha csak magára gondol? - És hogyan teheti ezt egy fiú, hogy boldogok lehessetek, amikor semmit sem tud a világról? - vágott Damon közbe, hangja borotvaéles megvetéssel teli. Hogyan fog ı védi, ha ı soha nem tapasztalta a valóságot? İ az életét könyvek, és festmények között töltötte, hagyd ott maradni. Katherine a fejét rázta a bajban, az ı ékszer-kék szemei megteltek könnyel. - Egyikıtök sem érti. - mondta. - Azt gondoljátok, hogy én is férjhez megyek és berendezkedek itt, mint minden más firenzei hölgy. De én más vagyok, mint azok a hölgyek. Hogyan vezethetnék háztartási alkalmazottakat, akik látják minden lépésemet? Hogyan is élnék egy helyen, ahol az emberek látni fogják, hogy az évek nem hagynak nyomot rajtam. Soha nem lesz normális élet a

számomra. A lány mélyet lélegzett, és nézte ıket egyenként sorban. - Ki választja ki a férjem, akinek le kell mondania az életrıl napfényben. - suttogta a lány. - Aki úgy dönt, hogy él a Hold és a sötétség óráiban. - Akkor ki kell választanod, aki nem fél az árnyéktól. mondta Damon, és Stefan meglepıdött intenzitásán a hangjában. Még soha nem hallotta beszélni Damon-t, ilyen komolyan, vagy olyan kevés színleléssel. - Katherine, nézd meg a bátyám: majd ı tudja, hogy lemond-e a napfényrıl? İ a hétköznapi dolgokról: a barátai, a családja, a kötelezettsége Firenzében. A sötétség tönkretenné ıt." - Hazug! - kiáltotta Stefan. Most forrongó volt. - Én vagyok olyan erıs, mint te, testvérem, és nem tartok sem, az árnyéktól sem a napfénytıl. És én szeretem Katherine jobban, mint barátaimat vagy a családomat. - Vagy a kötelességed? Szereted annyira, hogy feladnád azt is? - Igen. - mondta Stefan dacosan. - Elég, hogy mindent. Damon hirtelen, nyugtalanítóan mosolyogott. Aztán visszafordult Katherine-hez. - Úgy látszik, mondta, - hogy a választás a tiéd egyedül. Van két udvarlód a kezedért, majd választasz közülünk egyet vagy sem? Katherine lassan lehajtotta arany fejét. Aztán felemelte a nedves, kék szemét, hogy mindkettıre. - Adj vasárnapig idıt gondolkodni. És addig is, ne zaklass kérdésekkel.

Stefan bólintott kelletlenül. Damon azt mondta: - És vasárnap? - Vasárnap este alkonyatkor, meglesz a döntésem. 54 Alkonyat… a mély lila sötétség alkony… A bársony megfakult színek vették körül Stefan-t, s magához tért. Nem volt alkonyat, de a hajnal festette körülötte az eget. Elveszett gondolataiban, ı felhajtott az erdı szélébe. Északnyugaton látta a Wickery hidat és a temetıt. Új emlékképek, a pulzusát lüktetett. İ azt mondta Damon-nak, hogy hajlandó feladni mindent Katherine-ért. És ez az amit csinált is. Már lemondott igényt a napfényrıl, és a sötétség teremtményévé vált. A vadász végzete, hogy örökké vadásszon magának, egy tolvaj, aki ellopja mások életét, hogy kitöltse a saját ereiben. És talán gyilkos. Nem, azt mondták a lány, Vickie nem halt meg. De a következı áldozat. A legrosszabb az utolsó támadásban az volt, hogy ı nem emlékezett rá. Eszébe jutott az a gyengeség, az ellenállhatatlan szükség, és eszébe jutott, átlépte a templom ajtaját, de semmi után. Felé jött az az érzés kívülrıl, és Elena sikolya visszhangzott a fülében, és ı csak futott, megállás nélkül, gondolkodott, hogy mi történhetett. Elena… Egy pillanatra úgy érezte, a tiszta öröm és áhítat fut át rajta, feledve minden mást. Elena, meleg, mint a napfény, lágy, mint a reggel, de a legfontosabb, hogy acélos, nem lehet megtörni. Olyan

volt, mint a tőz és a jég, mint az éles széle egy ezüst tırnek. De joga van ıt szeretni? İ nagyon rossz neki, veszélyben van mellette. Mi van, ha a következı alkalommal, amikor ráviszi a szükség, Elena lesz a legközelebbi élı ember, a legközelebbi hajó tele meleg, felújító vérrel? Én meg halok, mielıtt megérinteném ıt, gondolta, fogadalmat tett. Mielıtt megcsapolom a vénáját, szomjan halok. És én esküszöm, soha nem fogja megtudni a fénysugár titkát. Neki soha nem kell feladni a napfényt miattam. Mögötte az ég villámlott. De mielıtt elment, ı küldött ki egy szondázó gondolatot, minden erejével fájdalom mögé, keresve valamilyen más erıt, amely lehet a közelben. Keres valamilyen más megoldást, hogy mi történt a templomban. De nem volt semmi, nincs válasz utalás. A temetı csendje gúnyolta ıt. Elena arra ébredt, hogy a nap süt be az ablakán. Úgy érezte, egyszerre, mintha csak felépült volna egy hosszú küzdelembıl az influenzával, vagy mintha karácsony reggel lenne. Zagyva gondolataival együtt felült. Oh. Megütötte az egész. De ı és Stefan, hogy mindent jól tett. Ez a részeg Tyler… De Tyler nem számít többé. Semmi sem számít, kivéve, hogy Stefan szereti. A lány lement hálóingben, felismerve a ferde fényen az ablakokban, hogy ı nagyon sokáig aludt. Judith és Margaret a nappaliban voltak.

- Jó reggelt, Judith. – İ adott meglepett nagynénjének egy hosszú, kemény ölelést. - És jó reggelt, sütıtök. - lesöpörte Margaret-et a lábáról, és valcerezett vele körül a szobában. - És, oh! Jó reggelt, Robert. - Egy kicsit zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy nincs felöltözve. Letette Margaret-et és besietett a konyhába. Judith bejött, bár sötét karikák voltak a szeme alatt, ı mosolygott. - Úgy látszik, jó hangulatban vagy ma reggel. - Ó, igen. - Elena adott neki még egy ölelés, hogy bocsánatot kérjen a sötét karikák miatt. - Tudod, hogy nekünk ma vissza kell mennünk a sheriffhez beszélgetni vele, Tyler-rıl. - Igen. - Elena narancslevet vett ki a hőtıszekrénybıl, és töltött magának egy pohárba. - De nem megyünk át elıször Vickie Bennett házába? Tudom, hogy ı zaklatott, mert úgy hangzik, mintha senki nem hinne neki. Te hiszel neki, Elena? 55 - Igen. - mondta lassan - Én hiszek neki. - És, Judith, tette hozzá határozottan, - valami történt velem a templomban is. Gondolom… - Elena! Bonnie és Meredith van itt látogatóba. - Robert hangja hallatszott a folyosóról. A bizalmas hangulat megtört. – Oh… küld ide ıket, szólt Elena, és belekortyolt a narancslébe. Beszélünk róla késıbb. - ígérte Judith-nak, amint közelebb értek a lányok a konyhába.

Bonnie és Meredith megállt az ajtóban szokatlan formalitással. Elena kényelmetlenül érezte magát, megvárta, amíg a néni kiment a szobából, míg újra beszélt. Aztán megköszörülte a torkát, szemét egy kopott csempére vetette a linóleumon. Elcsente egy gyors pillantást, és látta, hogy Bonnie és Meredith is ugyanazt a csempét bámultak. A lány elnevette magát, és a hangra mindketten felnéztek. - Én túl boldog vagyok ahhoz, hogy védekezzek. mondta Elena, és kinyújtotta feléjük a karját. És tudom, hogy sajnálnom kellene, amit mondtam, és sajnálom, csak én akarok érzelgıs lenni. Szörnyő voltam, és megérdemlem, amin végig kellett mennem, és most csak legyen úgy, mintha meg sem történt volna. - Neked kell bocsánatot kérni, amiért úgy lerohantál. szidta Bonnie, mind a hárman csatlakoztak a kusza öleléshez. - És Tyler Smallwood, minden ember közül. - mondta Meredith. - Nos, megtanultam a leckét maximálisan. - mondta Elena, és egy pillanatra kedve elsötétült. Aztán Bonnie trillázva nevetett. - És megszerezted a nagy ıt, önmagát - Stefan Salvatoret! Beszéljünk a drámai részletekrıl. Amikor bejött veled az ajtón, azt hittem, hallucinálok. Hogyan csináltad? - Én nem. İ úgy nézett ki, mint egy lovag az egyik ilyen régi filmbıl.

- Védte a becsületed. - mondta Bonnie. Milyen izgalmas lehetett? - Azt hiszem egy-két dolog. - mondta Meredith. - De aztán, talán Elena alá tartozókat is." - Elmondok mindent. - mondta Elena, kiszabadult, és visszalépett. - De elıször is átjöttök velem Vickie házába? Akarok vele beszélni. - Neked el kell mondanod nekünk, amíg te öltözködsz, és míg mi gyalogunk, és amíg te fogat mosol, ami azt illeti. - mondta Bonnie határozottan. - És ha kihagysz egy apró részletet, neked a spanyol inkvizícióval kell szembe nézned. - Látod. - mondta huncutul Meredith. - Mr. Tanner minden munkája megtérült. Bonnie most már tudja, a spanyol inkvizíció nem egy rock csapat. Elena nevetett a teljesen felszabadultan, ahogy felmentek a lépcsın. Mrs. Bennet sápadtan és fáradtan nézett ki, amikor behívta ıket - Vickie-nek pihenésre van szüksége, az orvos azt mondta neki, hogy maradjon az ágyban. magyarázta mosolyogva, kissé megremegett. Elena, Bonnie és Meredith zsúfolódott a keskeny folyosón. Mrs. Bennet finoman megérintette a Vickie ajtaját. Vickie, édesem, néhány lány jött az iskolából, hogy lássanak. Ne tartsátok fel ıt sokáig. - tette hozzá Elena-nak, megnyitva az ajtót. - Nem fogjuk. - ígérte Elena. A lány belépett egy szép kék-fehér hálószoba, a többiek mögötte. Vickie

feküdt az ágyban feltámasztva a párnákkal, és kék paplannal állig betakarózva. Arca fehér volt, mint a papír, s nagy fedeles szemmel meredt egyenesen elıre. - Így nézett ki tegnap este is. - suttogta Bonnie. 56 Elena oda ment az ágya mellé. – Vickie. - mondta halkan. Vickie tovább bámult, de Elena észrevette, hogy a lélegzése megváltozott kissé. - Vickie, hallasz engem? Elena Gilbert vagyok. - Pillantott bizonytalanul a Bonnie-ra és Meredith-re. - Úgy néz ki, mintha nyugtatókat kapott volna. - mondta Meredith. De Mrs. Bennet nem mondta, hogy adott volna neki gyógyszert. Mogorván, Elena visszafordult, a lány nem válaszolt. - Vickie, én vagyok, Elena. Csak azt akartam mondani neked. Szeretném, ha tudnád, hogy én hiszek neked, hogy mi történt tegnap este. - Elena figyelmen kívül hagyta, hogy Meredith éles pillantást vetett rá, és folytatta. - És én meg akartam kérdezni… - Nem! - Ez egy nyers sikoly volt, ami felszakadt Vickie torkán. A teste, amely már eddig, mint a viasz alak lett volna, felrobbant, erıszakosan. Vickie könnyő-barna haja söpört át az arcán, ahogy fölkapta a fejét, elıre-hátra, és a keze csapkodta az üres levegıt. - Nem! Nem! - visította. - Csinálj már valamit! - lihegte Bonnie. - Mrs. Bennett! Mrs. Bennet! Elena és Meredith akarták tartani Vickie az ágyon, de ı harcolt velük. A sikoltozva ment tovább és

tovább. Aztán hirtelen Vickie anyja mellette volt, ezzel segítve ıket, elhajtotta a többieket. - Mit csináltál vele? - kiáltotta. Vickie belekapaszkodott anyjába, lecsillapodott, de aztán a nagy fedeles szeme megpillantotta Elena-t Mrs. Bennet válla fölött. - Te is a része vagy ennek! Gonosz vagy! - sikoltotta hisztérikusan Elena-nak. - Hagy békén! Elena meglepett volt. - Vickie! Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem… - Azt hiszem, jobb lenne mennél. Hagy minket békén. mondta Mrs. Bennet, összekulcsolva lányát védelmezıen. - Nem látod, mit csinálsz vele? Döbbent csendben, Elena kiment a szobából. Bonnie és Meredith követte. - Be kell gyógyszerezni. - mondta Bonnie, mikor nem voltak már a házban. - Most épp teljesen beszámíthatatlan. - Észrevetted a kezét? - mondta Meredith Elena-nak. Amikor megpróbáltuk visszatartani ıt, elkapott az egyik kezével. És hideg volt, mint a jég. Elena megrázta a fejét zavartan. Semminek sem volt értelme, de ı nem engedte, hogy elrontsa a napját. Nem akarta. Kétségbeesetten, keresett elméjével valamit, ami ellensúlyozza a történteket, ami lehetıvé tenné, hogy ragaszkodjon a boldogsághoz. - Tudom, mondta. - A panzió. - Mi? - Mondtam Stefan-nak, hogy hívjon fel ma, de miért nem megyünk át a panzió inkább? Nincs messze

innen. - Csak egy húsz perces séta. - mondta Bonnie. Felderült. - Legalább meglátjuk végre, hogy milyen a szobája. - Igazából, - mondta Elena, - Arra gondoltam, ti ketten várhatnátok a földszinten. Csak pár percig maradnék. - tette hozzá, védekezett, ahogy rájuk nézett. Bár talán furcsa volt, de ı nem akarta megosztani Stefan-t a barátaival még. Annyira új volt neki, hogy úgy érezte, mintha egy titok lenne. A kopogásra a fényes tölgyfa ajtón Mrs. Flowers válaszolt. İ a ráncos kis gnóm nı volt, meglepıen fényes fekete szemekkel. 57 - Te biztosan Elena vagy. - mondta. - Én láttalak téged és Stefan-t elmenni az éjjel, és ı mondta meg a neved, amikor visszajött. - Látott minket? - mondta Elena, meghökkent. - Én nem láttam magát. - Nem, nem, te nem. - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott. - Milyen csinos lány vagy, kedvesem. tette hozzá. - Egy nagyon csinos lány. - megpaskolta Elena arcát. - Ó, köszönöm. - mondta Elena nyugtalanul. Nem tetszett neki, ahogy azokat, a madárszerő szemeit rá szegezi. Úgy nézett Mrs. Flowers mellet a lépcsıre. Stefan itt van? - Itt kell lennie, kivéve, ha ı lerepült a tetın! - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott ismét. Elena udvariasan nevetett.

- Maradjatok itt lent Mrs. Flowers-el. - mondta Meredith-nek Elena, míg Bonnie a szemét forgatta, mint egy mártír. Sejtelmesen vigyorgott, Elena bólintott, és fölment a lépcsın. Milyen egy furcsa régi ház, gondolta újra, ahogy a második emeletet nézte a hálószobában. A hangok itt nagyon halványak voltak, és ahogy ment fel a lépcsın, teljesen eltőntek. İ csendbe burkolózott, és amikor elérte a gyengén megvilágított ajtót a tetején, az volt érzése, hogy egy másik világ lépett. A kopogása nagyon félénknek hallatszott. - Stefan? -, Nem hallotta semmit sem belülrıl, de hirtelen az ajtó kinyílt. Ma mindenki sápadt és fáradt, gondolta Elena, majd a fiú karjában volt. Karjait görcsösen szorította. - Elena. Ó, Elena… Aztán hátralépett. Épp úgy, ahogy tegnap este, Elena érezte, hogy a szakadékot nyitott közöttük. Pontosan látta a hideget, ahogy megjelent a fiú szemében. - Nem. - mondta, hogy szinte fel sem tőnt neki, hogy hangosan beszélt. - Én nem hagyom. - És ı húzta a száját, le az övéhez. Egy pillanatig nem volt válasz, aztán a fiú összerezzent, és a csókot égetıvé vált. Ujjaival a hajába túrt, és Elena körül összezsugorodott az univerzum. Semmi más nem létezett, csak Stefan, és érezte a karját körülötte, és az ajka tüzét az övén. Pár perc, vagy néhány évszázaddal késıbb elváltak, mindketten remegtek. De tekintete továbbra is

összefonódott, és Elena látta, hogy Stefan szeme is kitágult, még a halvány fényben is látta, hogy csak egy vékony sávban volt zöld a pupillája körül. Kábultan nézett, és az ajka, … az ajka… duzzadt volt. Azt hiszem. - mondta, és hallotta a kontrollt a hangjában. - hogy jobb volna óvatosnak lenni, ha ezt tesszük… Elena bólintott, kábultan érezte magát. Nem nyilvános, gondolta. És nem akkor, ha Bonnie és Meredith lenn vártak a lépcsın. És nem, ha nem voltak teljesen egyedül, kivéve… - De te csak megöleltél engem. - mondta. Milyen különös, hogy a szenvedély után, annyira biztonságosan érezte magát, békésen, a karjaiban. – Szeretlek. - suttogta a durva gyapjú pulóverébe. Úgy érezte, remegés fut át a fiún. – Elena. - mondta újra, és a hangja szinte kétségbeesett volt. Felemelte a fejét. - Mi a baj ezzel? Mi lehet a baj, Stefan? Nem szeretsz engem? - Én… - Tehetetlenül nézett rá, és hallották Mrs. Flowers hívó hangját halványan, a lépcsı aljáról. - Fiam! Fiam! Stefan! - Úgy hangzott, mintha a korlátot rugdosta volna a cipıjével. Stefan sóhajtott. - Megyek, jobb, ha megnézem, mit akar. - Hátrált tıle, arca olvashatatlan volt. Egyedül maradt, Elena behajtotta karját keresztben a mellén, és megborzongott. Olyan hideg volt. İ lett volna a tőz, gondolta, szeme lustán mozogott körbe a szobában, végre megpihent a mahagóni tálalón, amit megvizsgált tegnap este. 58

A ládika. Ránézett a zárt ajtóra. Ha úgy jön vissza, hogy elkapja… Tényleg nem kellett volna, de ı már a tálaló felé tartott. Gondolj Kékszakáll feleségére, mondta magának. A kíváncsiság ölte meg. De ujjai a vas fedélen voltak. A szíve gyorsabban vert, s a fedél nyitva volt. A homályban, a ládát elıször üresnek találta, és Elena ideges nevetést adott ki. Mi várt? Szerelmes levelet Caroline-tól? Egy véres tırrel? Ekkor meglátta a vékony selyem szalagot, összehajtva újra és újra, szépen az egyik sarokban. Magához húzta, és siklott az ujjai között. Ez volt az a kajszi szalagja volt, amit a lány elvesztett a suli második napján. Oh, Stefan. Könnyek csípték a szemét, és a mellében túlcsorduló szerelem tört fel tehetetlenül. Olyan régen? Törıdtél velem, hogy rég óta? Ó, Stefan, szeretlek… És nem gond, ha nem tudod ezt megmondani nekem, gondolta. Hang hallatszott az ajtón kívülrıl, s gyorsan összehajtotta a szalagot, és visszatette a ládába. Azután az ajtó felé ment, pislogó könnyes szemmel. Nem számít, ha nem tudod kimondani azt, most éppen. Mondom én mindkettınk helyett. És egy napon megtanulod. 59 10. fejezet Október 7. reggel 8 óra Kedves Naplóm,

Azért írom ezt óra alatt, mert azt remélem, Ms. Halpern nem lát meg. Nekem nem volt idı írni tegnap este, még akartam volna se. Tegnap egy ırült, vegyes nap volt, mint az éjszaka a Hazatérési Bulin. Itt ülök az iskolában ma reggel, már szinte úgy érzem, mindaz, ami történt ezen a hétvégén egy álom volt. A rossz dolgok annyira rosszak, de a jó dolgok nagyon-nagyon jók. Nem emeltem vádat Tyler ellen. İt felfüggesztették az iskolából, és kirakták a foci csapatból. Dick-et is, amiért részeg volt a táncon. Senki sem mondja, de azt hiszem, sok ember úgy gondolja, ı volt a felelıs, azért, ami Vickie-vel történt. Bonnie nıvére látta Tyler-t tegnap a klinikán, és ı azt mondta, hogy a két szeme fekete és egész arca lila. Aggódom amiatt, hogy mi fog történni, amikor ı és Dick visszajön az iskolába. Nekik több okuk van, mint valaha, hogy utálják Stefant. Miért jut eszembe Stefan? Amikor felébredtem ma reggel bepánikoltam, és azt gondoltam: - Mi van, ha mindez nem igaz? Mi van, ha meg sem történt, vagy ha már meggondolta magát?" Judith aggódott reggel, mert nem tudtam enni megint. De aztán, amikor megérkeztem az iskolába, láttam ıt a folyosón az irodánál, és mi csak néztünk egymásra. És tudtam. Mielıtt elfordult, elmosolyodott, egyfajta fanyar mosollyal. És megértettem, és igaza volt, jobb, ha nem megyünk egymás mellett a folyosón, nyilvánosan, hacsak nem akarjuk, hogy a titkárok izguljanak.

Nagyon határozottan együtt vagyunk. Most már csak meg kell találnom a módját, hogy megmagyarázzam mindezt Jean-Claude-nak. Ha-ha. Amit nem értek, hogy Stefan nem annyira boldog, mint én. Mikor egymással vagyunk, érzem, amit érez, és tudom, mennyire akar engem, mennyire törıdik velem. Van, egy majdnem reménytelen éhezés benne, mikor csókol engem, mint aki azt akarja, hogy kihúzza a lelket a testbıl. Mint egy fekete lyuk. Még mindig Október 7. most délután 2 óra Egy kis szünet, mert ott Miss Halpern elkapott. Még azt is elkezdte olvasni, amit írtam, hangosan, de akkor azt hiszem, valahogy bepárásodott a szemüvege, és megállt. Szórakozott volt. Én túl boldog voltam, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, mint a kisebb trigonometria bukás. Stefan és én együtt ebédeltünk, vagy legalábbis lementünk a mezı egyik szegletébe, és leültünk az én ebédemmel. Még csak nem is zavart semmi, és persze mint kiderült nem tudtam enni sem. Mi nem érintkeztünk egymással, sokat vagyunk együtt, de csak beszélgettünk, és egymásra néztünk sokszor. Azt akartam, hogy megérintse. Több mint bármelyik fiú, akit valaha ismertem. És tudom, hogy ı akarja, de ı visszatartja. Ez az, amit nem tudok megérteni, miért harcol, miért tartja vissza magát. Tegnap a szobájában találtam bizonyítékot, hogy ı figyelt engem az elejétıl kezdve. Emlékszel, hogy azt mondtam neked, hogy a suli második napján Bonnie és Meredith és én a

temetıben? Nos, tegnap Stefan szobájában megtaláltam a kajszi szalagot, aznap volt rajtam. Emlékszem, hogy nem esett ki a kezembıl, amíg én futottam, és ı meg felvette, és megtartotta. Én nem mondtam neki, tudom, nyilvánvalóan meg akarja tartani az ı titkának, de ez is mutatja, nem igaz, hogy ı törıdik velem? Mondok neked valakit, aki nem szórakozott. : Caroline. Úgy látszik, mióta ott hagyta ıt a fiú a fotó szobában, ebédnél kereste minden nap, és amikor ma nem jelent meg, elment megkeresni, amíg meg nem talált minket. Szegény Stefan, ı is megfeledkezett róla teljesen, és ı is megdöbbent. Amikor elment, egy csúnya egészségtelen árnyalatú zöldben talán hozzám - elmondta nekem, hogy a lány hozzá csatlakozott az elsı héten az iskolában. Azt mondta, észre vette, hogy nem igazán eszik ebédre, 60 és a lány sem, mert diétán van, és miért nem mennek valahova, valami csendes helyre pihenni? Nem igazán akart semmi rosszat mondani róla (azt hiszem, az ı férfi modor eszméje miatt, hogy egy úriember nem tesz ilyet), de ı azt mondta nem volt semmi köztük. És azt hiszem, Caroline feledése rosszabb volt, mintha köveket dobtak volna rá. Kíváncsi vagyok, miért nem ebédel Stefan. Furcsa egy labdarúgótól. Uh-oh. Csak Mr. Tanner erre járt, és én bedobtam a pad alá ezt a naplót épp idıben. Bonnie kuncogott történelemkönyv mögött, látom, a vállát rázza. És Stefan, aki elıttem ült, olyan feszült néz

ki, mintha bármelyik percben felugorhatna a székébıl. Matt a "te dió" nézéssel nézett rám és Caroline is kirívóan. Én is nagyon-nagyon ártatlanul, írás közben a szemem Tanner-en van. Szóval, ha ez egy kicsit reszketeg és piszkos, értheted, miért. Az utolsó hónapban, én nem igazán voltam önmagam. Még nem sikerült szerintem jól, vagy egyáltalán nem, koncentrálni csak Stefan-ra. Ilyen sok idıt nem lehet visszavonni, én majdnem megijedtem. Én állítólag felelıs vagyok Kísértet Ház dekorációjáért, és nem tettem semmit, amikor már pontosan három és fél hetem volt ezt megszervezni, és én szeretnék Stefan-nal lenni. Otthagyhatnám a bizottságot. De akkor ott hagynám Bonnie-t és Meredith-et tartani a zsákot. És emlékszem, mit mondott Matt, amikor megkértem, hogy vegye rá Stefan-t, hogy jöjjön el a táncra: "Azt akarod, hogy minden és mindenki körülötted, forogjon, Elena Gilbert." Ez nem igaz. Vagy legalább is, ha igen, az a múltban volt, nem fogom megengedni, hogy még mindig igaz legyen. Én… Oh, ez teljesen hülyének fog hangzani, de méltó akarok lenni Stefan-hoz. Tudom, hogy nem hagyná cserben a srácokat a csapatban, hogy megfeleljen a saját kényelmének. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Azt akarom, hogy úgy szeressen, mint én szeretem ıt. - Siess! - hívta Bonnie az edzıterem ajtajából. Mellette a középiskola portása, Mr. Shelby, állt. Elena még egy utolsó pillantást vetett a távoli alakra a focipályánál, aztán vonakodva bár, de átlépte a

küszöböt, és csatlakozott Bonnie-hoz. - Csak azt akartam mondani Stefan-nak, mikor megyek. - mondta. Egy hét óta volt együtt Stefan-nal, még mindig úgy érezte, izgalmas csak kimondani a nevét. Ezen a héten minden este a fiú elment házához, megjelenik az ajtóban naplemente körül, zsebre dugott kézzel, a kabátot viselt, és fellátszott a gallérja. Ilyenkor általában sétáltak a szürkületben, vagy ültek a teraszon, és beszélgettek. Bár semmit nem mondott róla, de Elena tudta, hogy Stefan mindig megtalálta a módját, hogy biztosan nem legyenek kettesben, magánszférában. És a tánc éjszakáján, ı biztos ugyan ezt tette volna. A lány becsületének védelmében, gondolta Elena fanyarul és fájdalommal, mert a szíve mélyén tudta, hogy nem volt több hozzá, mint ez. - Túl fog élni nélküled is, egy estét. - mondta Bonnie érzéketlenül. - Ha beszélsz vele, soha nem jössz vissza, és szeretném, ha idıben haza érnék vacsorára. - Hello, Mr. Shelby. - mondta Elena a gondnoknak, aki még mindig türelmesen vár. Legnagyobb meglepetésére, becsukta az egyik szemét és ünnepélyesen kacsintott rá. - Hol van Meredith? - tette hozzá. - Itt. - mondta egy hang a háta mögött, és Meredith megjelent egy kartondobozban mappákkal és jegyzettömbökkel a karján. - A cuccaim a szekrényembıl. - Ez mind a tiéd? - mondta Mr. Shelby. - Jól van, most mindenki elhagyta az épületet, és az ajtók zárva vannak, hallod? Így senki nem juthat be!

Bonnie, belépni készül, röviden felhozta. - Biztos vagy benne, hogy már senki nincs itt? - mondta óvatosan. Elena megütötte a lapockái között. - Siess, - utánozta a lányt barátságtalanul. - Haza akarok érni idıben a vacsorára. 61 - Senki sincs bent. - mondta Mr. Shelby, szája rángatózott bajusza alatt. - Csak nyugodtan kiabálj, ha akarsz valamit. Itt leszek a környéken. Az ajtó becsapódott mögöttük egy furcsa végsı hanggal. - Munkára. - mondta rezignáltan Meredith, és letette a dobozt a földre. Elena bólintott, nézett fel és le a nagy üres szobában. Minden évben a Hallgatói Tanács úgy vélte, a Kísértet Ház jó alapítványi pénzgyőjtésre. Elena tagja volt a díszítı bizottság az elmúlt két évben, valamint Bonnie és Meredith, de ez más volt, most elnök. Neki kellett mindent eldönteni, amelyek mindenkit érintett, s még csak nem is hivatkozhat arra, hogy mi történt az elmúlt években. A Kísértet Ház többnyire egy fatelep raktárban volt, de a növekvı nyugtalanság miatt a városban, az a döntés született, hogy az iskolai tornaterem biztonságosabb lesz. Elena-nak ez azt jelentette, hogy újra kell gondolni az egész belsı kialakítás, és kevesebb, mint három hét van most még Halloween-ig. - Ez valójában nagyon kísérteties itt. - mondta Meredith halkan. És volt valami zavaró, a nagy zárt

helyiségben, gondolta Elena. Azon kapta magát, hogy hangját lehalkítja. - Akkor intézkedjünk elıször. - mondta. Mentek a teremben, és a lépteik tompán visszhangoztak. - Rendben. - mondta Elena, mikor befejezte. – Akkor most munkára fel. - Megpróbálta lerázni a nyugtalanság érzését, és azt mondta magának, hogy nevetséges, hogy úgy érzi, nyugtalan az iskolai tornaterem, a Bonnie és Meredith mellette volt, és egy egész focicsapat tılük kétszáz méterre gyakorolt. İk hárman a lelátókon ültek, tollal és jegyzetfüzettel a kézben. Elena és Meredith konzultált az elızı évi tervezési vázlatokról, míg Bonnie kicsit felemelte a tollát, és körülnézett elgondolkodva. - Nos, itt van a tornaterem. - mondta Meredith, és egy gyors vázlatot mutatott füzetében. - És itt van, ahol az embereknek be kell majd jönnie. Most a „Véres Holttest” lehetne a legvégén… Apropó, ki lesz a „Véres Holttest” az idén? - Lyman edzı, azt hiszem. İ jó munkát végzett tavaly, és ı segít kordában tartani a focis srácokat. Elena rámutatott a vázlatra. - Oké, akkor ez lesz az a partíció, és ez lesz a Középkori Kínzó Kamra. Ki fognak menni egyenesen az Élıhalott szobájába… - Azt hiszem, hogy lehetnének druidák. - mondta Bonnie hirtelen. - Lehetne mi? - mondta Elena, majd, amint Bonnie elkezdett kiabálni: - Dru-i-dák! - elfojtva intett a kezével. - Jól van, jól van, emlékszem. De miért?

- Mert ık voltak azok, akik kitalálták Halloween-t. Tényleg. Kezdetekben ez az egyik szent napjuk volt, amikor nagy tüzeket gyújtottak és faragott fehérrépa arcokat tettek ki, hogy a gonosz szellemeket távol tartsák. Úgy vélték, ez volt a nap, amikor a határ, az élık és a halottak között a legvékonyabb. És félelmetesek voltak, Elena. Emberi áldozatokat végeztek. Feláldozhatnánk Lyman edzıt. - Igazából ez nem egy rossz ötlet. - mondta Meredith. – A „Véres Holttest” lehet áldozat. Tudod, egy kıbıl készült oltárt, és egy kés, és vértócsák mindenfelé. Aztán amikor valaki igazán közel megy hozzá, hirtelen felül. - És mindenki szív elégtelenséget kap. - mondta Elena, de el kellett ismernie, hogy jó ötlet volt, minden bizonnyal félelmetes. Egy kicsit beteg érezte magát, ha csak rágondolt. Minden véres… de ez igazából csak „Karo” szirup lesz. A másik két lány is csendes volt. A fiúk szekrényei szomszédban voltak, ekkor a víz hangját lehetett hallani, futás és öltözı szekrények dörömbölése, és több elmosódott hangokat kiabált. - Az edzésnek vége. - mormogta Bonnie. – Kinn biztos besötétedett. - Igen, és a hıseink mind mosakodnak. - mondta Meredith, a szemöldökét megemelve Elena-nak. – Nem kukucskálunk? - Bárcsak. - mondta Elena, csak félig viccesen. Valahogy, bizonytalanul, a légkör sötét volt a szobában. Éppen abban a pillanatban kívánta, hogy szeretné látni Stefan-t, vele lenni.

62 - Hallottatok valami bıvebbet Vickie Bennett-rıl? kérdezte hirtelen. - Nos. - mondta Bonnie egy pillanat múlva: - Én azt hallottam, hogy a szülei keresnek neki egy pszichiátert. - Tényleg? Miért? - Hát… Azt hiszem, azt hiszik, hogy ezeket, a dolgokat, amiket elmond, hallucinációk, vagy valami. És hallottam, hogy nagyon rossz rémálmai vannak." - Ó… - mondta Elena. A hangok a fiúöltözıben elhalkultak, és hallották, hogy a külsı ajtó becsapódik. Hallucinációk, gondolta, hallucinációk és rémálmok. Valamilyen oknál fogva, hirtelen eszébe jutott, az éjszaka a temetıben, az éjszaka, amikor Bonnie-val üzent nekik, és mind futottak valami elıl, amit egyikük sem látott. - Jobb lenne, ha visszatérnénk a feladatunkhoz. mondta Meredith. Elena megrázta magát az álmodozásából, és bólintott. - Mi… mi is voltunk a temetıben. - mondta Bonnie bátortalanul, mintha olvasta volna Elena gondolatait. - A Kísértet Ház, úgy értem. - Nem. - mondta Elena élesen. - Nem, mi csak bírunk vele. - tette hozzá egy nyugodtabb hangon, és fölébe hajolt a vázlatnak újra. Ismét nem hallatszott semmi, csak a lágy sercegés, ahogy a toll és a papír zizegett. - Jó. - mondta Elena végül. - Most már csak be kell mérni a különbözı partíciókat. Valakinek be kell majd jutni lelátókat mögé… Most mi legyen?

A fények a tornateremben villantak, és lement a felére az erejük. - Ó, nem. - mondta Meredith, elkeseredett. A fények villantak újra, kialudt, és visszatért homályosan még egyszer. - Nem tudom olvasni a dolgokat. - mondta Elena, nézte a vázlatot, ami most úgy tőnt, mint egy jellegtelen darab fehér papír. Felnézett Bonnie-ra és Meredith-re és látta, mindkettıjük arca fehér folt volt. - Valami baj lehet a vészhelyzeti generátorral. - mondta Meredith. - Szóljunk Mr. Shelby-nek. - Nem fejezhetnénk be holnap? - mondta Bonnie panaszosan. - Holnap szombat. - mondta Elena. - És ezt a múlt héten meg kellett volna csinálnunk. - Hozom Shelby-t. - mondta Meredith újra. - Gyerünk, Bonnie, te velem jössz. Elena kezdte: - Mi lenne, ha mind mennénk… - de Meredith megállította. - Ha minden megyünk, és nem találjuk meg, akkor visszajövünk. Gyerünk, Bonnie, csak belülrıl van zárva az iskola. - De sötét van. - Sötét van mindenütt, ez az éjszaka. Gyerünk, ketten, biztonságos lesz. - İ húzta a vonakodó Bonnie-t az ajtóig. - Elena, ne engedj be senki mást! - Mintha mondani kellene. - mondta Elena, kiengedte ıket, és majd nézte, ahogy mennek néhány lépésnyire a folyosón. Azon a ponton, ahol elkezdtek egyesülni a homállyal, ı hátralépett be és

becsukta az ajtót. Nos, ez egy jó rendetlenség, ahogy az anyja szokta mondani. Elena átment a kartondobozhoz, amit Meredith hozott, és elkezdte benne nézegetni a mappákat és a jegyzeteket. Ebben a fényében csak homályos alakoknak látta ıket. Nem volt más hang, csak saját légzése és a hangok, amiket ı csinált. A lány egyedül volt a hatalmas, homályos szobában… Valaki figyelte ıt. 63 A lány nem tudta, honnét tudta, de biztos volt benne. Valaki mögötte tornateremben a sötétbıl figyeli. Szemek a sötétben, ahogy az öreg mondta. Vickie is azt mondta. És most a szem rá nézett. A lány gyorsan megpördült szobába, hogy szembe nézzen vele, feszülten saját szemével látni az árnyékba, még csak nem is próbál lélegezni. A lány félt, a zajoktól, amit csapott, nem tehetett ellene. De ı nem látott semmit, és nem hallott semmit. A lelátókat homályos, fenyegetı alakok, kinyúlva a semmibe. És a terem a túlsó végén, egyszerő, jellegtelen, szürke köd volt. Sötét köd, gondolta, és úgy érezte, minden izma gyötrelmesen megfeszült, ahogy hallgatta kétségbeesetten. Ó, Istenem, mi volt az a lágy suttogó hang? Csak a képzeletem… Kérem, legyen csak a képzelet. Hirtelen elméje tiszta volt. El kellett hagynia ezt a helyet, most. Igazi veszélyben van, nem csak a fantáziája.

Valami volt odakint, valami rossz, ami akarta. És ı egyedül volt. Valami megmozdult a homályban. A lány sikoly megdermedt a torkában. Izmai is megfagytak, mozdulatlanul állt, terror-és egy kevés névtelen erı. Tehetetlenül nézte, mint az a sötét alak kilépett az árnyékból, és a lány felé tartott. Úgy tőnt, mintha a sötétség maga is életre kelne, és égett, ahogy nézte, figyelte az emberi alakját, egy fiatal férfi alakja. - Sajnálom, ha megijesztettelek. A hang kellemes, enyhe akcentussal, nem volt helye. Nem úgy hangzott, mintha egyáltalán sajnálná. Megkönnyebbült, olyan hirtelen és teljes, hogy fájdalmas volt. A lány leállt, és hallotta saját lélegzetét, sóhajtott. Ez csak egy fickó, talán volt diák, vagy egy asszisztense Mr. Shelby-nek. Rendes fickó, aki halványan mosolygott, mintha mulattatta volna ıt, ahogy látta, hogy majdnem elájul a lány. Hát… talán nem egészen hétköznapi. İ feltőnıen jóképő volt. Az arca sápadt volt a mesterséges szürkületben, de a lány látta az arcát is tisztán, meghatározott és majdnem tökéletes, és sötét haj. És az arccsontja a szobrászok álma volt. És szinte láthatatlan volt, mert feketében volt: puha fekete csizma, fekete farmer, fekete pulóverben, és bırdzseki. Még akkor is halványan mosolygott. Elena-t elöntötte a düh. - Hogy jutottál be? - kérdezte a lány. - És te mit csinálsz itt? Senki másnak nem kellene itt lennie a

tornateremben. - Az ajtón jöttem. - mondta. Hangja puha volt, kulturált, de ı még mindig szórakoztatónak hallatszott, a lány ezt lehangolónak találta. - Minden ajtó zárva van. - mondta határozottan és vádlón. İ felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. : - Mind? Elena úgy érezte, egy másik félelemtıl remeg, szırszálai felálltak a tarkóján. - Annak kellett volna lennie. – mondta a leghidegebb hangon, tudta kezelni. - Te vagy mérges. - mondta komolyan. - Azt mondtam, hogy sajnálom, hogy megijesztettelek téged. - Én nem félek! - csattant fel a lány. Úgy érezte, valahogy ostoba elıtte, mint egy gyerek, hogy vidám valaki, aki sokkal idısebb, mint ı. Ez még dühösebbé tette. - Én csak meglepıdtem. - folytatta. - Ami nem meglepı, az után, hogy te itt settenkedsz a sötétben. - Érdekes dolgok történnek a sötétben… néha. - Még akkor is nevetett rajta; meg tudta mondani a szemébıl. İ egy lépéssel közelebb ment, és látta, hogy ezek a szemek szokatlan, majdnem feketék, de furcsa fény volt bennük. Mint, ha meg tudná nézni, mélyebben és mélyebben, amíg csak beléjük nem esik, és tovább zuhan örökre. 64 A lány rájött, hogy nézett. Miért nem jön a fény? El akart innen menni. Elment a fehérítıtartály végénél, ami közöttük volt, és az utolsó mappát belerakta a dobozba. Hogy elfelejtse a többi munkát ma estére. Csak azt akarta most, hogy szabadulhasson.

De a folyamatos hallgatása nyugtalanná tette. İ csak állt ott, mozdulatlanul, és nézte ıt. Miért nem mondott valamit? - Azért jöttél, mert keres valakit? - Haragudott magára, amiért beszélni kezdett vele. Még mindig nézett rá, a sötét szemét a lányra vetette, olyan módon, hogy egyre kellemetlenebb lett. A lány nyelt egyet. A szemét a lány ajkán tartott, és azt mormolta: - Ó, igen. - Mi? - Elfelejtette, hogy mit kérdezett. Az arcán és a torokban is pír, égı érzés, a vér. Érezte, hogy hibbant. Ha nem hagyja abba, hogy ıt nézi… - Igen, azért jöttem ide, mert keresek valakit. - ismételte meg, nem hangosabban, mint azelıtt. Aztán, egy lépést tett felé, hogy csak a sarokban lévı fehérítıtartály választotta el ıket egymástól. Elena nem tudott lélegezni. Ott állt hozzá közel. Elég közel, hogy megérintse. A lány érezte halványan a kölnije és a bır kabátjának illatát. És a szeme még mindig fogva tartotta az övé, nem bírt elnézni. Olyanok voltak szemei, amilyet azelıtt csak egyetlen egyszer látott valaha is, fekete, mint az éjfél, a pupillái kitágultak, mint egy macskáé. Vízió töltötte el ıket, ahogy közelebb hajolt hozzá, lehajtotta a fejét az övéhez. Érezte, hogy saját szemei félig becsukódnak, ahogy elveszti a fókuszt. Érezte, hogy a fejét visszadöntötte, és ajka részét. Nem! Éppen idejében oldalra rántotta a fejét. Úgy érezte, mintha éppen visszahúzta volna magát egy szakadék szélérıl. Mit csinálok? - gondolta döbbenten. Meg készültem engedni neki, hogy

megcsókoljon engem. Egy teljes idegennek, valakinek, akivel csak néhány perccel ezelıtt találkoztam. De nem ez volt a legrosszabb dolog. Abban a néhány percbe, valami hihetetlen dolog történt. Az alatt a néhány perc alatt, ı megfeledkezett Stefan-ról. De most az ı képe töltötte el gondolatait, és a vágy olyan volt benne, mint a fizikai fájdalom a testébe. Azt akarta, Stefan-t akarta, szerette volna, ha átölelné ıt, biztosan vele akart lenni. A lány nyelt egyet. Orrában lobbant, ahogy keményen lélegzett. A lány igyekezett a hangját állandónak és méltóságteljesen tartani. - Mennem kell. - mondta. - Ha keresel valakit, azt hiszem, jobb lesz, ha valahol máshol keresed. Furcsán nézett rá, a kifejezését nem tudta megérteni. Tekintetében a bosszúságnak és irigységnek keveréke volt és valami mást. Valami forró és heves, hogy félt tıle egy más módon. Megvárta, míg a keze az ajtógombon volt válasszal, és a hangja lágy volt, de súlyos, és nyoma sem volt a szórakozásnak. - Talán már rá találtam... Elena. Amikor megfordult, ı nem látott semmit a sötétben. 65 11. fejezet Elena megbotlott a sötét folyosón, megpróbálta elképzelni, hogy mi van körülötte. Aztán a világ hirtelen kivilágosodott és azon kapta magát, hogy ismerıs szekrény sorok veszik körül. Annyira megkönnyebbült volt, hogy majdnem felkiáltott. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen jó látni. Ott állt egy percig és hálásan nézett körül.

- Elena! Mit csinálsz itt? - Meredith és Bonnie volt, felé siettek a folyosón. - Hol voltál? - kérdezte dühösen. Meredith grimaszolt. - Nem találtuk Shelby-t. És amikor végül megtaláltuk, ı aludt. Komolyan mondom. - tette hozzá, Elena hitetlenkedve nézett. Aludt. És nem tudtuk rávenni, hogy felébredjen. Amíg a világítás vissza nem jött, és kinyitotta a szemét. Aztán elindultunk vissza hozzád. De mit csinálsz te itt? Elena habozott. - Belefáradtam a várakozásba. - mondta könnyedén, ahogy csak tudta. - Úgy gondolom, hogy a mai napra már eleget dolgoztunk. - Most, hogy mondod. - mondta Bonnie. Meredith nem mondott semmit, de lelkesnek mutatkozott, Elena-t azonban vizsgáló tekintettel nézte. Elena-nak az a kellemetlen érzése volt, hogy ezek a sötét szemek látják a felszín alatt. Egész hétvégén, és az egész ezt követı héten, Elena a Kísértet Ház tervein dolgozott. Nem volt elég ideje, hogy Stefan-nak legyen, és ez frusztráló volt, de még inkább frusztráló volt, Stefan maga. A lány érezte a szenvedélyét, de nem értette, hogy miért volt a fiú mégis az ellene, hogy teljesen egyedül legyen vele. És sok minden éppúgy rejtély volt számára, mint amikor elıször láttam. Soha nem beszélt a családjáról vagy életérıl Fell’s Church elıtt, és bármilyen kérdést tett fel, ı visszautasította ıket. Egyszer a lány megkérdezte tıle, nem hiányzik-e neki Olaszország, ha nagyon

sajnálja-e, hogy ide jött. És egy pillanatra a szemei is kivilágosodtak, a zöld színe olyan volt, mintha a pezsgı tölgyfalevelek tükrözıdnének egy futó patakon. Hogy sajnálhatnám, amikor te itt vagy? mondta, és megcsókolta oly módon, hogy az egész elméjét kitöltötte. Abban a pillanatban, Elena tudta, milyen a teljes boldogság. Érezte a fiú örömét is, és amikor visszahúzódott látta, hogy arca kigyúlt, mintha a nap sütött volna át rajta. - Ó, Elena. - mondta suttogva. Szép idık voltak. De kevesebbet és ritkábban az utóbbi idıben csókolta meg, és úgy érezte, a köztük levı távolság egyre szélesebbé válik. Péntek volt, ı, Bonnie és Meredith úgy döntött, hogy McCulloughs-nél alszanak. Az ég szürke volt és fenyegetıen szitált, amint ı és Meredith sétált Bonnie házába. Szokatlanul hideg volt október közepén, a csendes utcában már érezte a hideg szeleket. A juharfák skarlátvörösek voltak, míg a birs sugárzó sárga. Bonnie köszöntötte ıket az ajtóban: - Mindenki befelé! Az egész ház a miénk, csak holnap délután jön haza a családom Leesburg-ból. - A lány beintette ıket, és megragadta a túltáplált pincsit, ami próbált kijutni. - Nem, Jangce, maradj benn. Jangce, ne, ne, ne!" De már túl késı volt. Jangce megszökött és lendületesen futott az elsı udvaron keresztül, egészen a nyírfáig, az egyetlen helyre, ahol belehempereghet az éles ágakba, rázta a zsíros hátát. - Ó, mi lesz most? - mondta Bonnie, a kezét a füle alá tette.

- Úgy néz ki, mint egy varjú. - mondta Meredith. 66 Elena megmerevedett. A lány tett néhány lépést a fa felé, felnézett az arany levelekre. És ott volt. Ugyanezt a varjút látta már kétszer is. Talán háromszor, gondolta, és eszébe jutott a sötét felszálló alak a tölgyfán a temetıben. Ahogy nézte, érezte a gyomrában a félelmet, és a keze kilincsen kihőlt. Úgy bámult rá ismét, ragyogó fekete szeme, szinte emberi tekintet. A szeme… valahol már egyszer látott ilyen szemet? Hirtelen mind a három lány hátraugrott, amint a varjú kemény károgást adott ki, és a szárnyát csapkodta, és hirtelen a fáról feléjük szállt. Az utolsó pillanatban lecsapott a kis kutyára, amely immár hisztérikusan ugatott. Pár hüvelykre a szemfogától megállt, majd ismét elszárnyalt, elrepült a ház fölött, és eltőnt a fekete diófákon túl. A három lány állt megfagyottan, csodálkozva. Aztán Bonnie és Meredith egymásra néztek, és a feszültség összetört, idegesen nevettek. - Egy pillanatra azt hittem, eljön értünk. - mondta Bonnie, ment a pincsiért felháborodottan, és húzza ıt, még mindig ugatott, vissza a házba. - Én is. - mondta Elena nyugodtan. S ahogy követte a barátait, nem csatlakozott a nevetéshez. Miután ı és Meredith tették a dolgukat, de megjelent az este ismerıs mintája. Nehéz volt megtartani a nyugtalanságát, ahogy Bonnie zsúfolt nappalában ült, a tomboló tőz mellett, egy csésze forró

csokoládéval a kezében. Hamarosan hárman megvitatták a végleges terveit a Kísértet Háznak, és megnyugodott. - Elég jó formában vagyunk. - mondta Meredith végül. Természetesen, most már oly sok idıt töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, a többiek mit viselnek, hogy még a miénkre nem is gondoltunk. - Az enyém egyszerő. - mondta Bonnie. – Én egy druida papnı leszek, és csak egy koszorúra lesz szükségem, tölgyfa levelekbıl, a hajamba, és fehér ruhára. Mary és én egyetlen éjszaka alatt meg tudjuk varrni. - Azt hiszem, boszorkány leszek. - mondta elgondolkodva Meredith. - Minden meg van, egy hosszú, fekete ruha kell csak. És mi van veled, Elena? Elena elmosolyodott. - Nos, azt hittem, hogy titkos, de… Judith-al elmentünk egy varrónıhöz. Találtam egy képet, egy reneszánsz ruhát az egyik könyvben, amit a szóbelimhez használtam, és mi lemásoltuk. Velencei selyem, jég kék, és teljesen gyönyörő. - Úgy hangzik szép. - Bonnie mondta. - És drága. - A saját pénzembıl fizetem a szüleim bizalmából. Remélem Stefan-nak tetszik. Meglepetés, és… nos, én csak remélem, tetszik majd neki. - Mi, Stefan ott lesz? Segít a Kísértet Háznál? - kérdezte Bonnie kíváncsian. - Nem tudom. - mondta Elena. – Nem igazán tőnik túl izgatottnak ettıl az egész Halloween dologtól.

- Nehéz neki becsomagolva szakadt lapokba és hamis vérrel borítva, mint a többiek – jegyezte meg Meredith. - Úgy látszik… nos, túl rangos ehhez. - Tudom! - mondta Bonnie. - Pontosan tudom, mi lehetne, és alig kell hozzá ruha. Nézd, ı külföldi, sápadt az arca, és csodálatosan merengıen néz ki… Csak egy lófarok kell neki és van egy tökéletes Draculánk! Elena mosolygott magában. - Nos, megkérdezem tıle. mondta. - Beszéljünk Stefan-ról. - mondta Meredith, sötét szemét Elena vetette. - Hogy mennek a dolgok? Elena sóhajtott, elnézett a tőzbe. Én nem tudom… biztosan. - mondta végül lassan. - Vannak idıszakok, amikor minden csodás, és akkor vannak még más idık, amikor… Meredith és Bonnie egymásra néztek, majd Meredith óvatosan beszélt. - Más idık, amikor mi? Elena tétovázott, vitatkozunk. Aztán döntött. - Egy pillanat. - mondta, és felállt, felsietett a lépcsın. 67 Visszajött egy kis, kék bársony könyvvel a kezében. - Én leírtam egy részét a múlt éjszaka, amikor nem tudtam aludni. - mondta. - Ez most jobban elmondja, mint én. - Megtalálta az oldalt, vett egy mély lélegzetet, és elkezdte: Október 17. Kedves Naplóm, Szörnyen érzem magam ma este. És ezt meg kell osztanom valakivel.

Valami rosszul halad Stefan és köztem. Rettenetes szomorúság van bennem, hogy nem tudom elérni, és ez széthúz minket. Nem tudom, mit tegyek. "Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem ıt. De annyira nagyon boldogtalan valami miatt, és ha nem mondja meg, mi ez, ha nem bízik meg bennem annyira, én nem látok semmilyen reményt, hogy együtt maradjunk. - Tegnap, amikor átölelt engem, éreztem, hogy valami sima és kerek van az inge alatt, egy láncon. Megkérdeztem tıle, ugrattam, hogy egy ajándék Caroline-tól. És ı csak megdermedt, és nem beszélt. Olyan volt, mintha hirtelen ezermérföldnyire lett volna, és a szeme… tele volt fájdalommal a szeme, hogy alig tudtam nézni. Elena megállt az olvasásban és nyomon követte az utolsó sorokat, amiket a naplóba írt, némán a szemével. Úgy érzem, mintha valaki rettenetesen fájdalmat okozott volna neki a múltban, és még nem lépett túl rajta. De azt is gondolom, van valami, amitıl fél, valami titok, és attól fél, hogy kitalálom. Csak tudnám, hogy mi az, nem tudtam neki bizonyítani, hogy megbízzon bennem. Ha nem tud megbízni bennem, akkor nem számít, mi történik a végén. - Csak ha tudnám. - suttogta a lány. - Csak ha tudnád, mit? - mondta Meredith, és Elena felnézett, meghökkenve. - Ó, csak ha tudnám, mi fog történni. - mondta gyorsan, és becsukta a naplót. - Úgy értem, ha tudnám, mi lesz velünk végül, azt hiszem, csak azt szeretném, hogy essünk túl rajta. És ha tudnám, ha

kiderülne, hogy minden rendben lesz a végén, nem bánnék semmit, ami most történik. De csak megy ez nap - nap után, anélkül, hogy biztosan tudnám, rettenetes. Bonnie ajkába harapott, majd felült, csillogó szemmel. Meg tudom mutatni a módját, hogy megtudja, Elena. - mondta. - A nagymamám azt mondta nekem az utat, hogy megtudjam, kihez megyek hozzá. Úgy hívják néma vacsora. - Had találjam ki, egy régi druida trükk. - mondta Meredith. - Nem tudom, hány éves is ez. - mondta Bonnie. - A nagymamám azt, mindig is néma vacsorákkal mondta meg. Mindegy, mőködik. Anyám apámat látta, amikor megpróbálta, látta a képét, és egy hónap múlva összeházasodtak. Egyszerő, Elena, és mit veszíthetsz? Elena Bonnie-ra a Meredith-re nézett. - Nem tudom. mondta. - De, nézd, én nem igazán hiszek… Bonnie kihúzta magát megsértett méltósággal. – Azt mondod, anyám hazudik? Ó, gyerünk, Elena, nem árt kipróbálni. Miért nem? - Mit kell tennem? - mondta Elena kétkedve. Úgy érezte, furcsán izgatott, de ugyanakkor meglehetısen megijedt. - Ez egyszerő. Elı kell készítenünk mindent, mielıtt éjfélt üt az óra… Öt perccel éjfél elıtt, Elena a McCulloughs étkezıbe állt, butábban érezte magát, mint bármi máskor. A kertben, hallotta a Jangce eszeveszett ugatás, de a házban nem hallatszott semmi, kivéve a lassú

ketyegése a nagyapja órájának. Követte Bonnie utasításait, egy nagy, fekete dió asztalra tett, egy 68 tányért, egy üveggel és egy készlet ezüsttel, egész idı alatt nem szólt egy szót sem. Aztán meggyújtott egy gyertyát egy gyertyatartóval az asztal közepére rakta, és elhelyezkedett a szék mögött egy terítékkel. According to Bonnie, on the stroke of midnight she was supposed to pull the chair back and invite her future husband in. At that point, the candle would blow out and she would see a ghostly figure in the chair. Bonnie szerint, amikor éjfélt üt az óra, ki kellett volna húzni a székét, és felkéri leendı férjét. Ezen a ponton, a gyertya is kialszik, és ı látja egy kísérteties alak elnökletével. Korábban, a lány egy kicsit nyugtalan volt emiatt, bizonytalan, azt akartja, hogy lásson egy kísérteties alakot, a leendı férjét. De most az egész dolog mintha csak buta és ártalmatlan lenne. Ahogy az óra elkezdte a harangjátékot, fölegyenesedett, és megfogta a széket. Bonnie azt mondta neki, hogy ne engedd el, amíg a szertartás véget nem ér. Ó, ez ostobaság. Talán nem mondta ki a szavakat… de mikor az óra ütni kezdte az órát, hallotta magát beszélni. - Jöjj be. - mondta öntudatosan az üres szobába, meghatározva az elnökletével. - Gyere, gyere… A gyertya kialudt.

Elena elkezdte a hirtelen sötétben. Érezte a hideg szelet, hogy a széllökés fújta el a gyertyát. A francia ajtók mögül jött, és ı gyorsan megfordult, keze még mindig a széken. Megesküdött volna, hogy az ajtó zárva volt. Valami megmozdult a sötétben. Rémület futott keresztül Elenán, elsöpörte minden öntudatát és minden szórakozás nyomát. Ó, Istenem, mit is csinált, mit hozott magára? Szíve összehúzódott, és úgy érezte, mintha elmerülne, minden figyelmeztetés nélkül, a lány legszörnyőbb rémálma volt. De nemcsak a sötét, de teljes csendes is volt, nem volt mit látni és hallani, és összeesett… - Engedd meg. - mondta egy hang, egy világos porlasztott láng a sötétben. Egy szörnyő, undorító pillanatig azt hitte, Tyler, emlékezve a világosabb, romos templomra a hegyen. De ahogy a gyertya az asztalon ismét meggyulladt, látta a sápadt, hosszú ujjú kezet, ami tartotta. Nem Tyler nagydarab vörös öklét. Azt hitte, egy pillanatig, hogy Stefan volt, majd a szemét felemelte az arcára. - Te? - kérdezte döbbenten. - Mit gondolsz, mit csinálsz itt? - Úgy nézett ki a francia ajtók felé, amelyek valóban nyitva voltak, látta a gyepet oldalt. Mindig csak besétálsz mások házába hívatlanul? - De kértél, hogy jöjjek be! – Olyan volt a hangja, ahogy emlékezett rá, csendes, ironikus és szórakozott. Eszébe jutott a mosolya is. – Köszönöm. tette hozzá, és kecsesen leült a székre, amit a

lány húzott ki. A lány elkapta a kezét hátulról. - Nem hívtalak meg téged. - mondta tehetetlenül, elkapva felháborodás és zavar között. - Mit csináltál, lesben álltál Bonniék házán kívül? İ mosolygott. A gyertyafényben, a fekete haja szinte ragyogott, mint a folyékony, túl lágy és finom, emberi haj. Az arca nagyon sápadt volt, de ugyanakkor teljesen lenyőgözı. A szeme elkapta a lányét, és fogva tartotta ıket. " Heléna, szépséged nekem/Niceai hajót idéz,/ Száll édes illatú vizen,…' " (Edgar Allen Poe: Heléna, fordította: Tandori Dezsı) - Azt hiszem, jobb lenne menned. - Nem akarta hallani többet beszélni. A hangja furcsa dolgokat tett vele, furcsán érezte magát, gyengének, olvadni kezdett a gyomra. - Nem kellene itt lenned. Kérlek. Elérte a gyertyát, ami azt jelenti, hogy harcolt szédülés ellen, amely azzal fenyegetette, hogy háttérbe szorítsa. 69 De mielıtt fel tudta volna fogni, a fiú valami rendkívülit tett. İ elkapta, elérte a kezét, nem durván, de finoman, és úgy tartotta az ı hővös karcsú ujjait. Aztán megfordította a kezét alatta, lehajtotta sötét fejét, és megcsókolta a tenyerét. - Ne… - suttogta Elena döbbenten. - Gyere velem. - mondta, és felnézett a lány szemébe. - Kérlek, ne… - suttogta újra, a világ úszott körülötte. İ bolond volt, amit beszél? Menjen vele, hova? De ı annyira szédül, hogy elájul.

Ott állt, támogatta ıt. Vele szemben hajolt, érezte hideg ujjait az ingje elsı gombján a torkánál. Kérlek, ne… - Minden rendben van. Majd meglátod. - Kigombolta az inget a nyakánál, másik kezével a háta mögött fogta a fejét. - Nem - Hirtelen ereje visszatért, és elrángatta magát tıle, megbotlott a székben. - Mondtam, hogy távozz, és értettem. Kifelé, most! Egy pillanatra, a tiszta düh hullámzott a szemében, sötét hulláma fenyegetésnek. Aztán elmúlt, nyugodt és hideg lett, mosolygott, gyors, ragyogó mosollyal, hogy ı azonnal kikapcsolt újra. - Elmegyek. - mondta. - Ebben a pillanatban. Megrázta a fejét, és nézte, ahogy kimegy a francia ajtó, szó nélkül. Mikor becsukta maga mögött, ott állt a csendben, megpróbált lélegezni. A csend… de nem szabadna annak lenni. A lány a nagyapa óra felé fordult, és döbbenten látta, hogy megállt. De a leány nem vizsgálgatta, mert hallotta Meredith és a Bonnie emelt hangját. A lány kisietett a folyosóra, érezte, hogy szokatlanul gyenge a lába, visszahúzta az ingét, és begombolta azt. A hátsó ajtó nyitva volt, és ı látta a két alakot kívül, fölé hajolva valaminek a gyepen. - Bonnie? Meredith? Mi a baj? Bonnie felnézett rá, amint Elena elérte ıket. A szeme megtelt könnyel. - Ó, Elena, halott. Dermesztı rémület, Elena lenézett a kis csomagra Bonnie lába elıtt. A kis pincsi volt, nagyon

mereven feküdt az oldalán, szeme nyitva van. "Ó, Bonnie, mondta. - İ öreg volt. - mondta Bonnie. - De én nem számítottam rá, hogy ez ilyen gyorsan megy. Csak egy kicsivel ezelıtt még ugatott. - Azt hiszem, jobb lesz odabent. - mondta Meredith, és Elena ránézett, és bólintott. Ma este nem egy olyan éjszaka van, hogy kint legyenek a sötétben. Nem egy éjszaka volt, hogy behívjanak dolgokat. Még mindig nem értette, mi történt. Amikor visszaértek a nappaliban, úgy találta, hogy a naplója hiányzott. Stefan felemelte a fejét az ızsuta bársony-puha nyakáról. Az erdı tele volt éjszakai zajokkal, és ı nem tudja, melyik is zavarta meg. Az erı az elméjében megzavarodott, a szarvasok felriadtak a révületbıl. Érezte, ahogy izmai megfeszültek, ahogy az ızsuta próbált lábra állni. Menj hát, gondolta, visszaült, és teljesen szabadon engedte. Elfordult és zihált, az állat felállt és elfutott. Elég volt. Válogatósan megnyalta a szája sarkát, érezte, hogy a szemfogai visszahúzódnak és tompák, mint mindig túlérzékeny egy hosszabb táplálkozás után. Nehéz volt, hogy mi volt elég már. Elmúlt a szédülés varázsa, mivel a templom mellett volt, de élt benne egy félelem, ami visszatért. 70 Élt benne egy bizonyos félelem, hogy eljön az a nap, amikor az eszébe tántorgó zavarában, azon

találja magát, hogy Elena kecses test ernyedt a karjaiban, és karcsú torkán két piros seb, a lány szíve örökre elcsendesedett. Ez volt az, amivel szembe kellett néznie. A vér utáni vágy, minden tele ezernyi rettegéssel és örömmel, neki még most is rejtély. Bár minden nap élt vele évszázadok óta, még mindig nem értette meg. Mint élı ember, s minden bizonnyal már megcsömörlött, undorodott a gondolattól, hogy ivott a gazdag meleg cuccot, közvetlenül a lélegzı testbıl. Vagyis, ha valaki ilyen dolgokat javasolna neki, elgondolkodna. De nem szavakat használtak fel azon az éjszakán, az éjszakán, amikor Katherine megváltoztatta ıt. Még ennyi év után is, az emlék világos volt. Már aludt, mikor megjelent a szobájában, a lágyan mozgott, mint egy látomás vagy egy szellem. İ már aludt, egyedül… A lány gyolcsot viselt, mikor elment hozzá. Ez az elıtti nap éjszakáján volt, mielıtt a lány megnevezte, az a nap, amikor elmondta volna választását. İ bejött hozzá. Egy fehér kéz szétnyitotta a függönyt az ágya körül, és Stefan álomból ébredt, riadva felült. Mikor látta, halvány arany csillogó haját válla körül, kék szeme elvesztette az árnyékban, ı meg volt lepve, csodálkozva hallgatott. És szeretettel. Még soha nem látott szebbet az életében. Remegett, és megpróbált beszélni, de ı két hideg ujját a szájára tette.

- Csitt. - suttogta, és az ágy lesüllyedt az új tömegtıl, ahogy beszállt. Az arca lángolt, szíve dübörgött zavartan és az izgalomtól. Ott, az ágyában azelıtt soha nem volt asszony. És ez Katherine volt, Katherine, akinek szépsége mintha az égbıl jött volna, Katherine akit szeretett jobban, mint saját magát. És mert szerette ıt, ı nagy erıfeszítést tett. Ahogy csúszott a takaró alatt, alakja olyan közel volt hozzá, hogy ı érezte a hővös levegı frissességégét, az éjszakát. A lány vékony ujjai közt, sikerült beszélnie. - Katherine. - suttogta. - Mi várhatunk ezzel, amíg nem vagyunk házasok, a templomban. Én majd, az apám elintézi a jövı héten. Ez nem lesz hosszú… - Csitt. - suttogta újra, és úgy érezte hideg bırét. Nem segíthetett magán, átölelte, körül fogta a lányt. - Amit mi most teszünk, annak ehhez semmi köze, hogy… - mondta, és kinyújtotta karcsú ujjait, hogy megsimogassa a torkát. Megértette. És érezte, a félelem fellobbant benne, eltőntek az ujjai, folytatta simogatása. Azt akarta ezt, akartam valamit, ami hadd legyen a Katherine. - Feküdj vissza, szerelmem. - suttogta a lány. Szerelmem. A szavak végig énekeltek rajta, ahogy feküdt a párnán, billenı állát visszahúzva, hogy a torka szabadon legyen. Félelme eltőnt, helyébe egy olyan nagy boldogság költözött, hogy azt hitte, hogy összetörik vele. Úgy érezte a lány a puha kefe haját a mellén, és megpróbált nyugodtan lélegezni. Érezte a lány

lélegzetét a torkán, majd az ajkán. És aztán a fogait. Volt egy szúró fájdalom, de ı még mindig tartotta magát, és meg sem mukkant, és csak Katherine-re gondolt, arra, hogy adni akart neki. És szinte azonnal enyhült a fájdalom, és érezte a vért is, ahogy kiszívta a testébıl. Nem volt félelmetes, mint félt. Ez egy érzés, amely, az életben tartása volt. Aztán olyan volt, mintha az elméjük egyesült volna, eggyé vált. Érezte Katherine örömét, hogy iszik belıle, s örömmel vette, hogy a meleg vér az életét adta. Tudta, érezte örömét abban, hogy megadja. De a valóság távolodott, a határok az álmok és ébrenlét között kezdtek elmosódni. Nem tudta 71 pontosan, nem tudott gondolkodni egyáltalán. Azt csak érezni lehetett, és az ı érzései voltak, és felcsigázta, felemelte ıt egyre magasabbra, és eltörte az utolsó kapcsolatot a földel. Valamikor késıbb, anélkül, hogy tudták volna, hogyan történt, ott találta magát a karjában. Vigyázott rá, mint egy anya, aki a csecsemı gyerekére, és irányította a száját, hogy pihenjen a csupasz test fölött, a kis nyakát odatartotta neki. Volt egy kis sebe, egy vágás, mely sötéten elütött a sápadt bırétıl. Nem érzett félelmet vagy ingadozást, és amikor megsimogatta a haját biztatóan, elkezdte szívni. Hideg és precíz, Stefan letisztította a piszokot térdérıl. Az emberi világ aludt, elveszett a kábultság, de a saját érzékei élesek voltak, mint a kés. Jól kellett volna laknia, de éhes volt, az emlék megint

visszahozta az étvágyát. Orrcimpája lángolt, elég tág volt ahhoz, hogy elkapják a pézsmaszagú illatát egy rókának, elkezdett vadászni. 72 12. fejezet Elena lassan forgott, a teljes hosszúságú tükör elıtt Judith szobájában. Margaret ült a nagy baldachinos ágy lábánál, kék szeme nagy és ünnepélyes csodálattal volt tele. - Bárcsak lenne egy ruhám, mint ez, „Csokit vagy csalok!”-hoz. - mondta. - Nekem legjobban egy fehér kis macskaként tetszenél. mondta Elena, egy csókot nyomott Margaret fehér bársony fejpánttal elcsatolt hajára. Azután nagynénjének, aki ott állt az ajtóban tőt és cérnát tartva. – Tökéletes. - mondta melegen. - Nem kell módosítani rajta. A lány a tükörben, mintha Elena egyik olasz reneszánszos könyvébıl lépett volna ki. Torkát és meztelen vállát is a megmutatta, a feszes jég-kék ruhában, valamint apró derekát. A hosszú, teljes ujja úgy volt kialakítva, hogy a fehér selyme ing látszott alatta, és a széles, lendületes szoknya súrolta a padlót maga körül. Ez egy szép ruha, és a sápadt világoskék színe kiemelte Elena sötétebb kék szemét. Ahogy elfordult, Elena tekintete a régimódi ingaórára esett az öltözıszekrény fölött. - Ó, nem, majdnem hét. Stefan itt lehet bármelyik pillanatban. - Ez az ı kocsija. - mondta Judith miközben kinézett az ablakon. - Én lemegyek, és beengedem!

- Rendben van. - mondta Elena röviden. - Találkozunk vele én magam. Isten veled, érezd jól magad a „Csokit vagy csalok”-on! - Lesietett a lépcsın. Itt jön, gondolta. Ahogy nyúlt a kilincs felé, arra a majdnem két hónappal ezelıtti napra emlékeztette, amikor a lány közvetlenül Stefan útjába lépett, az európai történelem osztályban. İ is ugyanezt érezte: várakozás, izgalom és feszültség. Remélem, az derül ki, hogy ez jobb terv, mint az volt, gondolta. Az utolsó másfél héten, a lány minden reményét ehhez a pillanathoz hőzte, ehhez az éjszakához. Ha ı és Stefan nem jönnek össze ma este, akkor nem is fognak. Az ajtó kinyílt, és a lány hátralépett, a szemével lenézett, szinte félénken, attól tartva, hogy mit lát Stefan arcán. De amikor meghallotta, az élesen vett légzést, gyorsan felnézett, és érezte, hogy szíve kihől. Csak bámult rá csodálkozva, igen. De ez nem az öröm volt, a lány azt látta a szemében, amit az elsı éjszaka a szobájában. Ez is valami közelebbi volt a sokkhoz. - Nem tetszik neked. - suttogta rémülten, csípı érzéssel a szemében. A fiú gyorsan magához tért, mint mindig, pislogott, és megrázta a fejét. - Nem, nem, ez nagyon szép. Gyönyörő vagy. „Akkor miért állsz ott, és nézel, mintha szellemet láttál volna? - Gondolta. - Miért nem ölelsz meg, csókolsz meg, vagy valami!”

- Csodásan nézel ki. - mondta csendesen. És ez igaz is volt, a fiú jól mutatott a szmokingban és a köpenyben, amit ı részérıl fölvette. A lány meglepıdött, hogy a fiú egyetértett vele, de amikor a lány szóvá tett a gondolatát, úgy tőnt szórakozott, mint máskor. Csak most, elegánsan nézett ki, és kényelmesen, mintha a ruhája olyan természetes lenne, mint a szokásos farmer. - Jobb lesz, ha megyünk. - mondta, egyformán nyugodtan és komolyan. Elena bólintott, és elment vele az autóhoz, de a szíve már nem csak hideg volt, hanem jég. İ messzebb volt tıle, mint valaha, s fogalma sem volt, hogyan jut vissza. Mennydörgés morgott fölötte, ahogy elhajtott a középiskolába, és Elena nézett ki a kocsiból ablakon, tompa rémülettel. A vastag felhıtakaró volt és sötét, bár valójában még nem kezdett el esni. A levegıben töltve volt, elektromosnak érezte magát, és a komor lila villámlás az égnek lidérces megjelenést adott. Ez volt a tökéletes légkör az este elıtt, fenyegetı és túlvilági, de csak akkor ébredt 73 rá Elena, hogy retteg. Ami az éjjel Bonnie-nál történt, a lány elvesztette az ítélı képességét, kísérteties és hátborzongató volt. Naplójával ez még soha nem fordult elı, bár átkutatták Bonnie házát a pincétıl a padlásig. Még mindig nem tudta elhinni, hogy valóban eltőnt, és azt elképzelni, hogy egy idegen olvassa a

legféltettebb titkait, gondolatait, benne a valódi érzelmeivel. Mert, persze, hogy ellopták, milyen más magyarázat lett volna? Az ajtók közül egy nyitva volt este a McCullough házban, valaki ott belépett, és elvitte. Meg akarta ölni, aki tette. Egy sötét szem látványa jelent meg elıtte. Az a fiú, az a fiú, akinek majdnem engedett Bonnie házában, az a fiú, aki elérte, hogy elfelejtse Stefan-t. İ volt az? A lány felriadt, mivel ı díszítette fel az iskolát, ezért kényszeríttette magát, hogy mosolyogjon, miközben mentek át a termeken. A tornateremben teljes káosz. Azóta, mióta Elena távozott, minden megváltozott. Akkor, a hely már tele volt idısebbekkel: Diák Tanács tagjaival, a foci játékosokkal, a Key Club tagjai, mind az utolsó simításokat végezték a kellékkel és díszletekkel. Most már tele volt a terem idegenekkel, a legtöbbjük még csak nem is volt emberi. Több zombi megfordult és Elena felé jött, vigyorgó koponyájukon látható volt a rothadó hús az arcuk. Egy groteszk torz púpos hulla sántikált felé, fakó fehér bırrel és beesett szemmel. Másik irányból jött egy vérfarkas, a vicsorgó pofáját vér borította, és egy sötét és drámai boszorkány. Elena meghökkenve rájött, hogy nem ismeri fel ezeket, az alakokat a jelmezükben. Aztán körül állták, csodálva a jég-kék ruháját, és elmondták, hogy már is probléma adódott. Elena intett nekik, csendesen, felé fordult a boszorkány, akinek hosszú, sötét haja leomlott a hátán, és egy testhezálló fekete ruhát

viselt. - Mi az, Meredith? - kérdezte. - Lyman edzı beteg. - válaszolta Meredith komoran. Ha nincs más, akkor Tanner helyettesítheti. - Mr. Tanner? - Elena elszörnyedt. - Igen, és már baj van vele. Szegény Bonnie éppen ott van vele. Neked is oda kellene menned. Elena sóhajtott, és bólintott, aztán elindult a kanyargós úton a Kísértet Ház túrán. Ahogy áthaladt a szörnyő Kínzó Kamrán és a kísérteties Slasher szobában, azt gondolta, hogy már-már túlságosan is élethőre építették. Ez a hely még akkor is, a fényben is nyugtalanító volt. A Druida Szoba közel volt a kijárathoz. Egy karton Stonehenge is épült ott. De a csinos kis druida papnı, aki a meglehetısen realisztikus kinézető monolitok között állt, fehér köpenyt viselt és egy tölgyfa levél koszorút, úgy nézett ki, mindjárt sírva fakad. - De magának véresnek kell lennie. - a lány könyörögve mondta. - Ez része a jelenetnek, maga az áldozat. - Ezeket, a nevetséges ruhákat viselni is elég rossz. mondta Tanner röviden. - Senki sem szólt nekem, hogy teljesen össze leszek kenve mővérrel. - Nem igazán lesz magán szirup. - mondta Bonnie. - Ez épp csak a köntösön és az oltáron van. Maga az áldozat. - ismételte, mintha valahogy ez meggyızné ıt. - Ami azt illeti, az egész díszlet pontossága nagyon gyanús - mondta Mr. Tanner undorral. - A

közhiedelemmel ellentétben, nem a druidák építették Stonehenge-t, egy bronzkori kultúra építette… Elena lépett elıre. - Mr. Tanner, valójában nem ez a lényeg. - Nem, nem az lenne nektek. - mondta. - És éppen ezért gyenge Ön és neurotikus barátja egyaránt történelembıl. - Ez szükségtelen. - mondta egy hang, és Elena gyorsan elnézett a válla fölött, Stefan volt az. 74 - Mister Salvatore. - mondta Tanner, a szavakat úgy ejtette ki, mintha azt jelentette volna, most már teljes lett a napom. - Azt hiszem, van néhány új bölcs gondolatod, amit elmondasz. Vagy adni fogsz nekem egy fekete szemet? - Pillantása keresztül siklott Stefan-on, aki ott állt, akaratlanul elegáns, tökéletesen szabott szmokingban, és Elena érezte, hogy hirtelen sokkot kap a látványtól. Tanner nem igazán idısebb sokkal, mint mi vagyunk, gondolta. De öregnek néz ki, mert haja vékony és gyér volt, de fogadni mernék, huszonéves korában van. Aztán valamilyen oknál fogva, eszébe jutott, hogyan nézett volna ki Tanner a Hazatérésen, az ı olcsó és fényes ruhájában, ami nem passzolt jól rá. Fogadni mernék, hogy soha nem is volt saját hazatérése, gondolta. És az elsı alkalommal érzett valami együttérzést iránta. Stefan talán érezte is ezt, mert bár ı oda lépett egészen a kis emberhez, szemtıl-szembe állt vele, de a

hangja nyugodt volt. – Nem. Én nem. Azt hiszem, ezt az egész dolgot kezdjük túlságosan felfújni. Miért nem… - Elena nem hallotta a többi, de beszélt halkan és megnyugtató hangon, és Mr. Tanner valóban úgy tőnt meghallgatja. A lány visszanézett az összegyőlt tömegre, a háta mögött volt: négy vagy öt vámpír, egy vérfarkas, egy gorilla, és egy púpos. - Rendben, minden a tervek szerint lesz. - mondta, és feloldódik. Stefan ügyelt a dolgokra, bár nem volt biztos benne, hogyan, mivel tudta elintézni, csak a fejét látta hátulról. A fejét hátulról… Egy pillanat, egy kép villant fel elıtte, az elsı nap az iskolában. Stefan, ahogy állt az irodában és Mrs. Clarke-kel beszélt, a titkárral, és milyen furcsán viselkedett Mrs. Clarke. Persze elég volt Elena-nak rá néznie most Mr. Tanner-re ugyanúgy kissé kábult kifejezéssel nézett. Elena érezte, lassan lüktetni kezd benne a nyugtalanság. - Gyere! - mondta Bonnie. - Menjünk elıre! Elsiettek az UFO leszálló Hely és az Élı halott szoba mellett, át a partíciók között, kiértek az elsı szobába, ahol a látogatók belépnek, és egy vérfarkas köszönti ıket. A vérfarkas levette a fejét, és egy pár múmiával és egy egyiptomi hercegnıvel beszélt. Elena-nak el kellett ismernie, hogy Caroline jól nézett ki, mint Cleopatra: a vonali és a lebarnult bıre tökéletesen látható volt a puszta vászon köpenyen keresztül. Matt-et, a vérfarkast, aligha lehet hibáztatni, amiért szemével Caroline arcát figyelte. - Mi a helyzet? - mondta Elena erıltetett könnyedséggel.

Matt lassan a lány és Bonnie felé fordult. Elena alig látta a fiút a Hazatérés éjszakája óta, és tudta, hogy Stefan-nal is eltávolodtak egymástól. Miatta. És, bár Matt-et aligha lehet okolni emiatt, ezért nem tudta megmondani, hogy ez mennyire fájt Stefannak. - Minden rendben- - mondta Matt kényelmetlenül. - Ha Stefan végzett Tanner-rel, azt hiszem, ide küldöm. - mondta Elena. – Segíthet az embereket bekísérni! Matt közömbösen megrándította egyik vállát. Aztán azt mondta:- Befejezte Tanner-rel? Elena meglepetten nézett rá. Megesküdött volna, hogy egy perce a druida szobában látta ıt. Magyarázta a lány. Kinn megint mennydörgés morajlott, és a nyitott ajtón keresztül Elena látta a villámokat az éjszakai égbolton. Néhány másodperccel késıbb volt egy másik, hangosabb mennydörgés. - Remélem, hogy nem fog esni. - Bonnie mondta. - Igen. - mondta Caroline, aki eddig némán állt, míg Elena Matt-tal beszélt. - Nagy kár lenne, ha senki sem jönne el. Elena élesen ránézett, és látta, Caroline nyílt győlöletét keskeny, macska szemében. - Caroline - mondta ösztönösen - nézd. Abba hagynád, ha megkérhetlek? Nem feledkezhetünk meg arról, ami történt, és kezdhetnénk újra? 75 A homlokán lévı kobra fejdísz alatt Caroline szemei kitágultak azután összeszőkültek. A száját legörbítette, és közellépett Elenához.

- Soha nem fogom elfelejteni. - mondta, aztán megfordult és elment. Csönd volt. Bonnie és Matt a padlót bámulta. Elena kilépett az ajtón és érezte a hideg levegıt az arcán. Kinn a téren látta, a tölgyfák hullámzó ágain túl, megint nem tudta legyızni azt a különös érzést, rossz ómen. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta keservesen. A ma éjszaka, az az éjszaka, mikor ez történik. De mi volt az az "ez", fogalma sem volt. Egy hang hallatszott ki az átalakított tornaterembıl. Rendben, akkor maradjon üresen egy sor a parkolóban. Csökkentsd a fényeket, Ed! - Hirtelen sötétség ereszkedett le, és a levegı tele volt nyögésekkel és a mániákus nevetéssel, mintha egy hangoló zenekar lenne. Elena felsóhajtott, és megfordult. Jobb, ha felkészülünk a terelés elindítására. - mondta Bonnie-nak csendesen. Bonnie bólintott, és eltőnt a sötétben. Matt már fölvette a farkasember fejét, és bekapcsolta a magnót, hozzáadva ezzel a hátborzongató zenét a hangzavarhoz. Stefan jött a saroknál, a haja és ruhája beleolvadt a sötétségbe. Csak a fehér ingje mutatta meg világosan. - Tanerr-rel minden jól ment. - mondta. Van valami más, amiben tudok segíteni? - Nos, dolgozhatsz itt is Matt-al, kísérheted az embereket… - Elena hangja elhalkult. Matt a magnó fölé hajolt, aprólékosan állítgatta a hangerıt, de nem nézett fel. Elena Stefan-ra nézett, és látta, hogy az arca feszes volt és üres. - Vagy mehetnél a fiúöltözıbe, és gondoskodni a kávéról és a személyzet

egyéb dolgairól. - fejezte be fáradtan. - Elmegyek az öltözıbe. - mondta. Ahogy elfordult, látta, kissé akadozó lépteit. - Stefan? Jól vagy? - Rendben vagyok. - mondta, visszanyerve az egyensúlyát. - Egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. - A lány utána nézett, mellkasát minden percben nehezebbnek érezte. Matt felé fordult, ami azt jelentette, hogy valamit mondani akart neki, de abban a pillanatban a látogatók sora elérte az ajtót. - Indul a mősor. - mondta, és leguggolt az árnyékba. Elena szobáról szobára ment, a hibaelhárítás miatt. Évekkel ezelıtt ı is élvezte ezt, az éjszaka legnagyobb részét, figyelte a borzalmas jelenetek alatti történéseket, és a látogatók finom rettegését, de ma este más érzése volt, félelem és a feszültség volt minden gondolata mögött. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta újra, és úgy érezte, mintha a mellkasa jéggé vált volna. A Zord Kaszás - vagy legalábbis ez volt állítólag a csuklyás alak, fekete ruhában – haladt el mellette, azon kapta magát, hogy szórakozottan vissza akar emlékezni, hogy látta-e már bármelyik Halloween party-n. Volt valami ismerıs abban, ahogy az alak megmozdult. Bonnie zaklatott mosolyt váltott a magas, karcsú boszorkánnyal, aki irányította a forgalmat a Pók Teremben. Több magas fiatal fiú lecsapott a lelógó gumi pókokra és kiabáltak, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva

magukat. Bonnie átlökdöste ıket a Druida Terembe. Itt a stroboszkóp álomszerővé tette a jelenetet. Bonnie kegyetlen diadalt érzett, amikor látta Mr. Tanner-t elnyúlva az oltárkövön, a fehér köpenyén erısen festett a vér, a szeme a mennyezetre meredt. - Cool! - kiáltotta az egyik fiú, versenyezve futottak fel az oltárhoz. Bonnie állt, és vigyorgott, várva, hogy a Véres Áldozat felemelkedik, és pánik uralkodik el a srácok között. De Mr. Tanner nem mozdult, még akkor sem, amikor az egyik fiú a kezével belemártotta a vértócsában az áldozat fejét. Ez furcsa, gondolta Bonnie, felfelé szaladt, hogy megakadályozza, hogy a srác megragadja az áldozati kést. 76 - Ezt ne csináld! - csattant fel a lány, így a fiú felemelte a véres kezét, vörösnek mutatta a stroboszkóp minden éles villanása. Bonnie hirtelen irracionális félelmet érzett, hogy Mr. Tanner meg akarja várni, amíg a lány lehajolt hozzá, és akkor ugrik fel. De ı csak tovább bámulta a plafont. - Mr. Tanner, jól van? Mr. Tanner? Mr. Tanner! Se egy mozdulat, se egy hang. Nem pislogott széles fehér szeme. Ne nyúlj hozzá, szólalt meg valami Bonnie agyában, hirtelen és sürgetıen. Ne nyúlj hozzá, ne nyúlj hozzá, ne nyúlj… A stroboszkóp fényében látta, hogy elırelép, és látta, hogy saját kezőleg megfogja Mr. Tanner vállát, és össze-vissza rázza, látta, hogy a férfi feje erıtlenül felé hanyatlik. És ekkor meglátta a torkát.

Aztán elkezdett kiabálni. Elena is hallotta a sikolyokat. Éles volt, tartós és a Kísértet Házban semmihez sem hasonlítható hang. Rögtön tudta, hogy ez nem tréfa. Ez után minden rémálommá változott. Miközben futva elérte a Druida Termet, olyan egy jelenetet látott, ami nem az volt, ami a látogatóknak készült. Bonnie sikított, Meredith tartotta a vállát. Három fiatal fiú próbált kijutni a lefüggönyözött kijáratnál, és két kidobó nézett be, miközben eltorlaszolta az útjukat. Mr. Tanner a kıoltáron feküdt, ki volt terülve, és az arca… - Halott. - Bonnie zokogott, a szavai sikolyba fordultak. - Ó, Istenem, a vér valódi, és meghalt. Hozzá értem Elena, és ı meghalt, ı tényleg halott. Az emberek özönlöttek be a szobába. Valaki elkezdett sikoltozni és tovább terjedt, ekkor mindenki igyekezett kijutni, egymást lökıdték pánikba esve, partíciókból. - Kapcsoljátok fel a lámpákat! - kiáltotta Elena, és meghallotta, hogy valaki más is fel kiáltott. Meredith, gyorsan, szerezz egy telefont a tornateremben, hívd mentıket, hívd a rendırséget… Kapcsoljátok fel a fényeket! Amikor a fények felgyulladtak, Elena körül nézett, de nem látott felnıttek, senki illetékest, aki átvehette volna a helyzet irányítását. Egy része jéghideg volt, az agya pörgött, ahogy megpróbálta kitalálni, mi a következı lépés. A másik része egyszerően csak elzsibbadt és rémült volt. Mr.

Tanner… Soha nem szerette, de mégsem kívánt neki soha rosszat. - Minden gyereket ki kell innen vinni. Mindenki kifelé, csak a személyzet maradjon. - mondta. - Nem! Csukd be az ajtót! Ne hagyd, hogy bárki is elmenjen, amíg a rendırség ide nem ér. – kiáltott a vérfarkas mellette, levette az álarcát. Elena döbbenten fordult a hang irányába, és látta, hogy nem Matt volt, hanem Tyler Smallwood. Erre a hétre megengedték neki, hogy visszajöjjön az iskolába, az arca még mindig elszínezıdött volt az ütésektıl, amit Stefan-tól kapott. De a hangjában tekintély csengett. Elena látta, hogy a kidobók bezárják a kijáratot. Hallott egy másik ajtót is bezárulni a tornatermen másik végében. Egy tucatnyi embert zsúfoltak be a Stonehenge területére, Elena csak azokat elismerte fel, akik segítıként voltak itt. A többekrıl tudta, hogy az iskola diákjai, de egyiküket sem tudta jól beazonosítani. Egyikük, egy fiú, aki kalóznak öltözött be, Tyler-rel beszélt. - Úgy érted… azt gondolod, hogy valaki a jelenlévık közül tette? - Valaki innét a terembıl tette, így igaz. - mondta Tyler. Furcsán, izgatott volt a hangja, szinte mintha élvezné ezt. A vértócsa felé intett a sziklán. - Ez még folyékony, ezért nem történhetett túl régen. És nézd meg a torkán a vágást. Biztosan a gyilkos ejtette azzal. - Rámutatott az áldozati késre. - Akkor a gyilkos lehet, hogy most itt van. - suttogta egy lány kimonóban.

- És nem nehéz kitalálni, kirıl van szó. - mondta Tyler. Valaki, aki győlölte Tanner-t, aki mindig vitázott vele. Valaki, aki ma este korábban vitatkozott vele. Láttam. 77 Szóval te voltál a vérfarkas ebben a szobában, gondolta kábán Elena. De mit csináltál itt az elsı helyen? Te nem vagy a személyzet tagja. - Valaki, akinek erıszakos a múltja. - Tyler folytatta, az ajkának rajzolata eltakarta a fogait. - Valaki, akirıl mindenki tudja, hogy egy pszichopata, aki azért csak jött Fell’s Church-be, hogy gyilkoljon. - Tyler, mit beszélsz? - Elena káprázó érzés tört ki, mint egy buborék. Dühösen a magas, izmos fiú felé lépett. – Te ırült vagy! Intett a lány felé, de nem nézett rá. - Tehát azt mondja a barátnıje, de talán egy kicsit elfogult. - És talán te is egy kicsit elfogult vagy, Tyler. - mondta egy hang hátulról a tömegbıl, és Elena látta, hogy egy másik vérfarkas tör utat magának a szobába. Matt. - Ó, igen? Nos, miért nem mondod el, mit tudsz Salvatore-ról? Honnan származik? Hol a családja? Honnan vette a pénzét? - Tyler megfordult, hogy a tömeggel foglalkozzon. - Tudsz bármit is róla?" Az emberek csóválták a fejüket. Elena látta minden arcon megjelent a bizalmatlanság. A bizalmatlanság az ismeretlennel szemben, valami iránt, ami más. És Stefan más volt. İ volt az idegen

közöttük, és most éppen kellett egy bőnbak. A kimonós lány kezdte: Én hallottam egy pletykát… - Ez minden, mindenki hallott pletykákat! - mondta Tyler. – De senki sem tud igazán semmit róla. De van egy dolog, amit tudok. Támadások Fell’s Churchben az iskola elsı hetén kezdıdtek, azon a héten, amikor Stefan Salvatore megérkezett. A tömeg egyszerre felmorajlott, és Elena érezte, hogy sokkot kap. Persze, ez az egész nevetséges, ez csak egy véletlen egybeesés. De amit Tyler mondott, igaz volt. A támadások akkor kezdıdtek, amikor Stefan megérkezett. - Mondok nektek valamit. - kiáltotta Tyler, intett nekik, hogy hallgassanak. - Figyeljetek rám! Mondok nektek valamit! - Megvárta, amíg mindenki ıt nézi, aztán azt mondta lassan, hatásosan. – İ ott volt a temetıben, azon az éjszakán, amikor Vickie Bennett-et megtámadták. - Persze ott volt a temetıben és átrendezte az arcod. mondta Matt, de a hangja nem a megszokott erıvel hangzott. Tyler megragadta a megjegyzést, és felhasználta. - Igen, és majdnem megölt. És ma este valaki megölte Tanner-t. Nem tudom, mire gondolsz, de azt hiszem,õ tette. Azt hiszem, ı az egyetlen! - De hol van? - kiáltott valaki a tömegbıl. Tyler körülnézett. - Ha ı csinálta, még mindig itt van. kiáltotta. – Meg kell találni. - Stefan nem tett semmit! Tyler. - kiáltotta Elena, de a zaj a tömegbıl elnyomta az övét. Tyler szavait

vették fel, és ismételgették. Meg kell találni… Meg kell találni… Meg kell találni… Elena hallotta egyénenként. És az arcok a Stonehenge szobában tele voltak, több mint bizalmatlansággal, Elena már a dühöt és a bosszúszomjat is látta rajtuk. A tömeg átváltozott valamivé, ami csúnya és kontrollálhatatlan. - Hol van, Elena? - kérdezte Tyler, és látta a lángoló diadalt a szemében. Élvezte ezt. - Nem tudom. - mondta dühösen, meg akart ütni. - Még kell itt lennie! Találd meg! - kiáltotta valaki, aztán úgy tőnt, mindenki mozog, mutogatva, tolva, egyszerre. Partíciók közt ütögették, és tolták félre egymást. Elena szíve lüktetett. Ez már nem egy tömeg volt, ez már csıcselék. A lány félt, hogy mit fognak tenni Stefan-nal, ha megtalálják. De ha menne, hogy megpróbálja figyelmeztetni ıt, elvezetné hozzá Tyler-t. 78 Kétségbeesetten nézett körül. Bonnie még mindig Mr. Tanner halott arcát bámulta. Nem tud segíteni. Megfordult, hogy átkutassa a tömeget újra, és szeme találkozott Mattével. A fiú zavarodottan és dühösen nézett ki, szıke haja fel borzolódott, arca kipirult, és izzadt. Elena minden erejével könyörgı pillantást vetett rá. Kérlek, Matt, gondolta. Ugye nem hiszed el ezt az egészet. Tudod, hogy ez nem igaz. De a szeme azt mutatta, hogy ı nem tudja. Ott volt a zőrzavar a zavarodottság és izgatottság bennük.

Kérlek - gondolta Elena, nézett azokba a kék szemét, hajlandóak ıt megérteni. - Ó, kérlek, Matt, csak te tudod megmenteni. Akkor is, ha nem hiszed, próbálj megbízni benne… kérlek… Látta a fiú arcán a változást, a zavar megszőnt és komor elhatározás jelent meg helyette. Bámult rá egy pillanatig, szemét az övébe fúrta, és bólintott. Aztán megfordult, és becsúszott a vadászó tömegbe. Matt simán átsiklott a tömegen, amíg el nem jutottam tornaterem másik oldalára. Néhány elsıéves állt fiú öltözı ajtaja mellett, ı ridegen elrendelte, hogy kezdjenek el keresni más partíciókban, és amikor sikerült figyelmet elterelnie, kirántotta az ajtót, és berohant. Körülnézett gyorsan, nem volt hajlandó kiabálni. Ami azt illeti, gondolta, Stefan-nak hallania kellett a lármát, ami a tornateremben folyik. És már valószínőleg elment. De aztán Matt észre vette a fekete ruhás alakot a fehér csempe padlón. - Stefan! Mi történt? - Egy szörnyő pillanatig azt hitte, hogy egy másik holttestet lát. De ahogy letérdelt Stefan mellé, látta, hogy mozog. - Hé, jól vagy, ülj fel lassan… óvatosan. Jól vagy, Stefan? - Igen. - mondta Stefan. De nem úgy nézett ki, gondolta Matt. Arca hulla fehér volt és pupillái rendkívül kitágultak. Elveszettnek és betegnek látszott. – Köszönöm. mondta. - Lehet, hogy nem fogysz hálálkodni egy perc múlva. Stefan, muszáj elmenned innen. Nem hallod

ıket? İk utánad jönnek. Stefan tornaterem felé fordult, mintha figyelte volna. De nem volt megértés az arcán. – Ki? Utánam? Miért? - Mindenki. Ez nem számít. A lényeg, hogy muszáj menned, mielıtt ide jönnek. - Stefan egyszerően csak tovább bámult értetlenül, hozzátette: Volt egy újabb támadás, ezúttal a Tanner, Mr. Tanner. Meghalt, Stefan, és azt hiszik, te voltál. Most végre, látta, hogy egyetértés csillant Stefan szemében. Megértés és rémület, és egyfajta rezignált vereség, ijesztıbb, mint bármi, amit Matt ma este látott. Megragadta Stefan nehéz vállát. - Tudom, hogy nem te voltál. - mondta, és abban a pillanatban igaz is volt. – Majd ık is rájönnek, amikor ezt újra átgondolják. De most jobb lenne, ha elmennél. - Elmenni… igen. - mondta Stefan. A zavart megjelenés eltőnt róla, és égetı keserőséggel ejtette ki a szavakat. – El fogok menni… innen. - Stefan… - Matt. - A zöld szeme sötét volt és égett, Matt úgy találta, a fiú nem lát velük. - Elena biztonságban van? Jó. Aztán vigyázzon rá. Kérlek. - Stefan, mit beszélsz? Te ártatlan vagy, a végén minden elrendezıdik… - Csak vigyázz rá, Matt. Matt hátralépett, még mindig nézte azokat a meggyızı zöld szemeket. Aztán lassan bólintott. - Vigyázni fogok. - mondta csendesen. És figyelte, ahogy Stefan elmegy.

79 13. fejezet Elena felnıttek és a rendırség győrőjében állt, egy menekülési esélyre várt. Tudta, hogy Matt idıben figyelmeztetette Stefan-t – a fiú arca azt sugallta neki -, hogy de nem tudott elég közel kerülni hozzá, hogy beszéljen vele. Végül, minden figyelem a test felé fordult, kiverekedte magát a tömegbıl, és Matt felé húzódott. - Stefan rendben távozott. - mondta, és szemét a felnıttek csoportjára vetette. - De azt mondta nekem, hogy vigyázzak rád, és azt akarom, hogy maradj itt. - Arra kért, hogy vigyázz rám? - riasztó gyanú villant át Elena agyán. Aztán, szinte suttogva, azt mondta: Értem. Egy pillanatig gondolkodott, majd óvatosan megszólalt. - Matt, el kell mennem, megmosni a kezem. Bonnie miatt véres lettem. Várj itt, mindjárt visszajövök. Matt elkezdett valamit mondani tiltakozásul, de ı már távolodott. A lány fölemelte véres kezét magyarázatképp, ahogy elérte a lány öltözı ajtaját, és a tanár, aki most ott állt, átengedte. Egyszer csak az öltözıben volt, de a lány nem maradt soká, kilépett a távolabbi ajtón a sötét iskolába. És onnan, bele az éjszakába. Tökfej! Gondolta Stefan, és megragadta a könyvespolcot és elhajította, és ezzel a tartalmát szanaszét repítette. Bolond! Vak, utálatos barom. Hogy lehetett ilyen hülye?

Találni egy helyet, ahol együtt lehet velük? Befogadják maguk közé? Számolnia kellett volna ezzel, hogy ırültség azt hinni, hogy ez lehetséges. Felvette egyet a nehéz utazó ládák közül, és keresztül dobta a szobán, végül a túlsó falnak ütközött, összetörve egy ablakot. Hülye, hülye. Ki van a nyomában? Mindenki. Matt is mondta. "Történt egy újabb támadást… Azt hiszik, te voltál.” Nos, most az egyszer úgy nézett ki, hogy a barbár, kicsinyesen élı emberek félelme az ismeretlentıl, most jogos volt. Mi mással tudná megmagyarázni, a történteket? Úgy érezte, a gyengeség, a forgó, örvénylı zavar, aztán sötétség vette ıt körül az este. Amikor felébredt, hallotta Matt hangját, amint azt mondja, hogy egy másik embert megtámadtak, bántalmaztak. Elvették, ezúttal nem csak a vérét, de az életét is. Mi lehet erre a magyarázat, ha nem ı, Stefan volt a gyilkos? Egy gyilkos volt, ı volt. Gonosz. Egy lény született a sötétben, arra a sorsra kárhoztatva, hogy éljen és vadásszon, és ott rejtızködjön örökre. Nos, miért gyilkol akkor? Miért nem követi az ösztönét? Mivel nem tud ezen változtatni, talán a kedvét is lelhetné benne. Szabadítsa rá a városra, mely győlölte ıt, a gonoszságát, hogy vadásszanak rá, mint most is. De elıször is… szomjas volt. Ereiben égett, mint a szárazság hálózata, forró drótok. Szüksége volt a táplálékra… hamarosan… most. A panzió sötét volt. Elena kopogtatott az ajtón, de nem kapott választ. Dörgött és villámlott a feje fölött.

Még mindig nem esett. Miután a harmadszor kopogott, megpróbálta kinyitni az ajtót. Belül, a ház csendes volt, és koromsötét. A maga módján érzékelte a lépcsıházat, és felment rajta. 80 A második emelet ugyanolyan sötét volt, és megbotlott, miközben megtalálta a szobában a lépcsıket a harmadik emeletre. Halvány fény mutatta a lépcsı tetejét, és ı mászott feléje, úgy érezte, összenyomják a falak, amik körbezárták ıt mindkét oldalról. A fény a zárt ajtó alól érkezett. Elena megkocogtatta azt könnyen és gyorsan. – Stefan - suttogta a lány, aztán hangosabban hívta. - Stefan, én vagyok az. Nem jött válasz. Megragadta a kilincset, és belökte az ajtót, belesett az egész szobába. – Stefan. Egy üres szobához beszélt. A szobában káosz uralkodott. Úgy nézett ki, mintha valami nagy szél támadt volna, és mindent lerombolt, ami az útjába került. A ládák, amik a sarokban álltak, most groteszk szögben hevertek szanaszét, a fedelek tátongva, nyitva voltak, és azok tartalma szétszórva a padlón volt. Az egyik ablak össze volt tört. Stefan minden tulajdona, az összes holmija, amit oly gondosan óvott, és úgy tőnt kincs, szétszóródtak, mint a szemét. Rémület söpört végig Elenán. A düh, az erıszak, ebben a jelenetben, a pusztulás fájdalmasan egyértelmő volt, és úgy érezte, szinte bele szédül. Valaki, akinek a múltja erıszakos, ezt mondta Tyler.

Engem nem érdekel-, gondolta, a harag hullámzott benn, elnyomva a félelmet. - Nem érdekel semmi, Stefan; én látni akarlak. De hol vagy? A plafonon nyitva volt egy csapóajtó, és hideg levegıt áramlott be rajta. Ó, gondolta Elena, és hirtelen dermesztı félelmet érzett. Ez a tetı olyan magas volt… Soha nem mászott még létrán az özvegysétány elıtt, s a hosszú szoknya megnehezítette. Lassan átmászott a csapóajtón, a tetıre térdelve, majd felállt. Látott egy sötét alakot a sarokban, és ı gyorsan afelé indult. - Stefan, el kellett jönnöm, … - kezdte, de hamar elhallgatott, mert egy villám az égen világította az alakot a sarokban, amint hátraperdült. Olyan volt, mintha minden rossz elıérzet, félelem és rémálom, amit a lány valaha is átélt, egyszerre valóra vált. Azon túl csak sikítás volt, semmi más. Ó, Istenem… nem. Az agya nem volt hajlandó megérteni, amit a szeme lát. Nem. Nem. Nem akart ezt látni, nem akarta elhinni… De nem tudott ezen segíteni. Még ha be tudta volna csukni a szemét, akkor is a jelenet minden részlete belevésıdött memóriájába. Mintha a villám bele égette volna az agyába örökké. Stefan. Stefan karcsú és elegáns alakja, a rendes ruhái, a fekete bırkabát gallérja bukkant fel. Stefan, a sötét haja, mintha egy lenne a háta mögött kavargó viharfelhık közül. Stefant körbefogta a felvillanó fény, félig feléje fordult, teste torz bestiális, támadó pózban, dühödt, állati viccsorral az arcán.

És vér. Arrogáns, érzékeny, érzéki szája maszatos volt a vértıl. Megmutatta éles fehérségét szemben a vörössel, kísérteties, sápadt bırét, és csupasz fogait. A kezében volt egy galamb ernyedt teste, szétterített szárnyakkal, fehér, mint a fogai. A másik a földön feküdt eldobva a lába elıtt, mint egy győrött zsebkendıt. - Ó, Istenem, nem… - suttogta Elena. Így folytatta, suttogva hátrált, alig tudatában annak, hogy mit csinál. Az agya egyszerően nem tudott megbirkózni ezzel a borzalommal, gondolatait vadul cikáztak a pánik felé, mint az egerek, próbáltak menekülni a ketrecbıl. Ezt nem hiszem el, azt nem hiszem. A teste tele volt elviselhetetlen feszültséggel, szíve majd meg szakadt, a feje forgott. - Ó, Istenem, nem… - Elena! - Rettenetesebb volt ez, mint bármi más, látni Stefan-t, ahogy kinéz, az állati arc, a vicsorgás, a pillantása megváltozott, sokk és kétségbeesés. - Elena, kérlek. Kérlek, ne… - Ó, Istenem, ne! - A sikolyok megpróbáltak utat törni a torkán. A lány botladozva távolodott, ahogy tett egy lépést felé. - Nem! 81 - Elena, kérlek - légy óvatos-. - Ez szörnyő dolog, a dolog Stefan arcával, jött utána, zöld szeme égette. Hátra vetette magát, ahogy még egy lépést tett felé a fiú, kinyújtotta a kezét. Hosszú, keskeny ujjú keze volt, mellyel megsimogatta a haját, olyan szelíden…

- Ne érj hozzám! - kiáltotta. És aztán sikított, ahogy hátával elérte a vaskorlátot az özvegysétányon. Ez vasból volt, közel egy, másfél évszázados volt, és helyenként szinte teljesen rozsdás volt. Elena pánikba esett, a tömege már túl sok volt a vasnak, és érezte, hogy enged. Hallotta a fémbıl és a fából a szakadás hangját, keveredve a saját visításával. És mögötte semmi volt, semmi, amit megragadhatna, és zuhant. Abban a pillanatban meglátta a forrongó lila felhıket, s mellette a sötét ház nagy részét. Úgy tőnt, elég ideje volt, hogy tisztán lásson, és érezze a végtelen rémületet, ahogy felsikoltott, és zuhant, és zuhant. De a szörnyő, megrázó hatás nem jött. Egyszer csak egy kar ölelte körül, biztosítva ıt a semmiben. Volt egy tompa puffanás, és a kar megfeszült, a tömeg vele szemben elnyelte az ütközést. Aztán minden elcsendesedett. Fogta magát, mozdulatlanul a karok győrőjében, és megpróbált tájékozódni. Próbált elhinni egy hihetetlen dolog. Leesett egy három emelet magas tetırıl, és mégis életben volt. Ott állt a kert mögött a panzió, a tökéletes csendet megtörve dörgött az ég, a lehullott levelek a földön, ahol az ı törött testének kellene lennie. Lassan, felemelte a tekintetét annak az arcára, aki fogta. Stefan. Túl sok félelem volt, túl sok csapás ma estére. A lány már nem tudott reagálni. A lány csak bámult föl rá egyfajta csodálattal.

Szomorúság volt a szemében. Azok a szemek, amik égtek, mint a zöld jég, most sötétek és üresek voltak, reménytelenek. Ugyanaz a nézés, amit a lány látott az elsı éjszakán a szobájában, csak most még rosszabb volt. Mert most az öngyőlölet keveredett a bánattal, és keserő elítélés. A lány nem tudta elviselni. - Stefan. - suttogta a lány, és megérezte a szomorúságot a saját lelkében. A lány még mindig látta a vörös árnyalatot az ajkán, de most felébredt benne a sajnálat, az ösztönös rémület mellett. Amiért így egyedül, annyira idegen, és egyedül… - Ó, Stefan. - suttogta a lány. Semmi válasz nem volt e sivár, elveszett szemekben. – Gyere. - mondta csendesen, és vitte vissza a ház felé. Stefan érezte, hogy megrohanja a szégyen, mert felértek a harmadik emeletre, és káosz volt a szobájában. Elena az, az összes ember közül, akinek ezt látnia kell, ez elviselhetetlen. De aztán, talán úgy is illik, hogy lássa, hogy milyen volt ı valójában, mire képes. A lány lassan, kábultan az ágyhoz ment, és leült. Aztán felnézett rá, a szeme találkozott az övével. Mondd csak. – ez volt minden, amit mondott. A fiú felnevetett, humor nélkül, és látta, hogy a lány hátrál. Ettıl még jobban utálta magát. - Mit kell tudnod? - mondta. Rátette a lábát az egyik felborult láda fedelére, és szembefordult vele szinte dacosan, jelezve a szobára, ezzel a mozdulattal. - Ki tette ezt? Én tettem.

- Te erıs vagy. - mondta, egy felborult ládára nézett. Majd a szemét felemelte az égre, mintha eszébe jutott, hogy mi történt a tetın. - És gyors. - Erısebb, mint egy ember. - mondta, szándékos hangsúlyt helyezve az utolsó szóra. Miért nem retteg most a lány tıle, miért nem néz rá az utálattal, mikor látta mire képes? Nem érdekelte már többé, mit gondol a lány. – És a reflexeim is gyorsabbak, és én rugalmasabb is vagyok. Annak kell lennem. Én vagyok a vadász. - mondta durván. 82 Valami a lány tekintetében emlékeztette rá, hogy valamiben félbeszakította ıt. İ megtörölte a száját a kezével, aztán gyorsan felvett egy pohár vizet, ami sértetlenül állt az éjjeliszekrényen. Magán érezte a lány tekintetét. Ivott, és újra megtörölte a száját. Oh, még mindig érdekelte, mit gondolt, rendben. - Tudsz még enni és inni… más dolgokat is, - mondta. - Nem kell, - mondta csendesen, és érezte, hogy fáradt és levert. - Nekem nem kell semmi mást. – Hirtelen felélénkült körülötte és érezte, hogy a heves intenzitása növekszik benne. - Azt mondtad, gyors voltam,- de ez az, amit én nem vagyok. Hallottad már a mondást: „a gyors és a halott”, Elena? A gyors élıt jelent, olyan valakit jelent, akinek van élete. Én vagyok a másik fele. Látta, hogy a lány reszket. De a hangja nyugodt volt, és a szeme soha nem hagyta el. - Mondd csak, mondta újra. - Stefan, jogom van tudni. Felismerte ezeket, a szavakat. És olyan igaz voltak, mint amikor elıször mondta. - Igen, azt hiszem,

igazad van. - mondta, a hangja fáradt volt, és kemény. Nézte a törött ablakot néhány szívdobbanásnyi ideig, majd visszanézett rá, és határozottan mondta. - A tizenötödik században végén születtem. Elhiszed ezt? A lány ránézett a tárgyakra, amik szanaszét hevertek a földön, mert dühében szétdobálta ıket. Az arany forint, az achát kupa, a tır. - Igen, - mondta halkan. - Igen, elhiszem. - És mit akarsz tudni? Hogyan lettem az, ami vagyok? Amikor a lány bólintott, újra az ablak felé fordult. Hogyan tudná elmondani neki? İ, aki mindig kerülte a kérdéseket, olyan hosszú ideje, aki ilyen szakértıjévé vált a rejtızködésnek és a csalásnak. Itt csak egy út van, és az az volt, hogy elmondja az abszolút igazságot, nem rejtve el semmit. Hogy feltárjon elıtte mindent, amit még soha nem mondott el más léleknek. És meg akarta tenni. Annak ellenére, hogy tudta, hogy a lány a végén elfordul tıle, az igaz valóját kellett megmutatnia Elena-nak. És így bámult ki a sötétbe az ablakon, ahol a cikázó kék villámok néha megvilágították az eget, elkezdte. Szenvtelenül beszélt, érzelmek nélkül, gondosan megválogatva a szavait. Azt mondta neki az apja, hogy ı egy szilárd reneszánsz ember, és az ı világa Firenze és saját vidéki birtoka. Mesélt a tanulmányairól és az ambícióiról.

És a bátyjáról, aki annyira más volt, mint ı, és a közöttük lévı rossz kapcsolatról. - Nem tudom, hogy mikor kezdett el Damon utálni engem. - mondta. - Ez mindig így volt, amióta az eszemet tudom. Talán azért, mert az anyám sohasem épült már fel igazán a születésem után. Néhány évvel késıbb meghalt. Damon nagyon szerette, és mindig is az volt az érzésem, hogy engem hibáztat. - Elhallgatott, és nagyot nyelt. - És aztán, késıbb, volt egy lány. - A Lány, akire nagyon hasonlítok? - kérdezte Elena halkan. Stefan bólintott. – A Lány, - folytatta Elena tétován, - aki a győrő adta neked? Lenézett az ezüst győrőre az ujján, majd találkozott a tekintetük. Aztán lassan kihúzta az inge alatt, láncon hordott győrőt, és megnézte. - Igen. Ez volt az a győrő. - mondta. - Csak egy ilyen talizmánféle, nélküle meghalunk a napfényben, mintha a tőzben égnénk. - Olyan volt… mint te? - İ tett azzá, ami vagyok. – Akadozva mesélt Katherinerıl, a szépségérıl, a finomságáról, az iránta érzett. És Damon szerelmérıl. 83 - İ túl finom volt, tele túl sok szeretettel, - mondta végül fájdalmasan. – İ ezt megadta mindenkinek, köztük a bátyámnak is. De végül azt mondtam neki, hogy választania kell kettınk közül… És ekkor jött el hozzám. Az éjszaka emléke, az az édes, rettenetes éjszaka, elsöprı erıvel tört rá. A lány eljött hozzá. És ı

olyan boldog volt, tele félelemmel és örömmel. Próbálta elmondani azt Elena-nak, kereste a szavakat. Azon az éjszakán annyira boldog volt, és még másnap reggel is, mikor felébredt, és a lány elment, ı volt a legboldogabb az egész világon… Már szinte csak olyan volt, mint egy álom, de a két kis seb a nyakán igazi volt. Meglepve tapasztalta, hogy, hogy nem fáj, és úgy látszott, hogy részben már begyógyult. Elrejtette az ingje magas nyaka. A lány vére égett most ereiben, gondolta, és e szavakra a szíve ırült tempóba kezdett verni. A lány adott neki erıt, ıt választotta. Még Damon-ra is rámosolygott, amikor találkoztak a kijelölt helyre, azon az estén. Damon nem volt egész nap odahaza, de a ragyogóan parkosított kertbe éppen idıben jelent meg, és ott állt, nekidılve egy fának, a mandzsettáját igazgatva. Katherine késett. - Talán fáradt, - mondta Stefan, figyelte a dinnye színő ég elhalványodik és mélykék lesz. Igyekezett tartani a félénk pedánsságot a hangjában. - Talán több pihenésre van szüksége, mint máskor. Damon élesen nézett rá, sötét szeme átható volt fekete haja mögött. - Talán, - mondta megemelt hanggal, mintha folytatni akarta volna tovább. De aztán hallott egy könnyő lépést az úton, és Katherine megjelent a sövények között. Fehér ruhát viselt, s olyan szép volt, mint egy angyal. Mindkettıjükre rámosolygott. Stefan udvariasan mosolygott a titkukról csak a szemével beszélt. Aztán várt.

- Azt kérded, hogy ki a választottam, - mondta, elıször rá nézett, majd a testvérére. - És most eljött az óra, amikor meg kell neveznem, és én megmondom, kit választottam. A lány felemelte kis kezét, az egyiken egy győrő volt, Stefan a követ nézte, és ráébredt, hogy ugyanolyan mélykék volt, mint az esti égbolton. Olyan volt, mintha Katherine mindig magánál tartott volna egy darabot az éjszakából. - Mindkettıtök látta ezt a győrőt, - mondta csendesen. És tudja, hogy e nélkül meghalnék. Nem könnyő ilyen talizmánokat csinálni, de szerencsére a nevelınım ügyes. És sok ezüst van Firenzében. Stefan hallgatta, de nem értette, de amikor a lány felé fordult, rámosolygott, bátorítóan. - És így - mondta, közben a szemébe nézett. - Van egy ajándékom a számodra. Elvette a kezét, megmutatva valamit, amit benne szorongatott. Úgy nézett ki, mint a lány győrője, de ez nagyobb és nehezebb volt, és ezüst helyett aranyból volt megmunkálva. - Még nem szükséges ahhoz, hogy szembenézz a nappal, - mondta halkan, mosolyogva. - De hamarosan az lesz. Büszkeség és elragadtatás elnémította. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megcsókolja, szerette volna a karjaiba fogni, itt Damon elıtt. De Katherine elfordult tıle. - És te, - mondta, Stefan kihallotta a melegséget és a szeretet, Katherine hangjából, a testvére iránt. – a számodra is. Szükséged lesz rá hamarosan neked is.

Stefan szeme is áruló volt. Azt mutatta neki, ami lehetetlen volt, ami nem lehetséges. Damon kezébe helyezte Katherine a győrőt, ami olyan volt, mint az övé. Csend következett, abszolút csend, mint a világ vége után. - Katherine - Stefan alig tudta kipréselni magából a szavakat. - Hogy tudtad odaadni neki? Azután, amit megosztottunk… 84 - Amit megosztott veled? - ez Damon hangja volt, mint egy ostort lett volna, s dühe Stefan-on csattant volna. - Tegnap este odajött hozzám. A választás már megtörtént. - és Damon lehúzta a magas gallérját, megmutatva ezzel két apró sebet a torkán. Stefan nézte ıket, harcolt az émelygés ellen. Ugyanolyanok voltak, mint a saját sebei. Megrázta a fejét mélységes zavarában. - De, Katherine… ez nem álom volt. Eljöttél hozzám… - Elmentem mind a kettıtökhöz. - Katherine hangja nyugodt volt, és elégedett, és a szeme derős. Rámosolygott Damon-ra, majd Stefan-ra. - Ez legyengítette, de én annyira boldog voltam. Hát nem érted? – folytatta, döbbenten bámult rá, miközben beszélt. - Ez az én választásom! Szeretlek benneteket, és nem fogok választani közületek. Most mind a három együtt leszünk, boldogan. - Boldog - Stefan elfojtotta a végét. - Igen, boldog! Mi hárman leszünk, vidám társak, örökre. - Hangja megemelkedett, és sugárzó

gyermeki fény csillogott a szemében. - Mi mindig együtt leszünk, soha nem leszünk betegek, soha nem öregszünk meg, az idık végezetéig! Ez az én választásom. - Boldog… vele? - Damon hangja remegett a dühtıl, és Stefan látta, hogy általában önálló testvére, fehér volt dühében. - Ezzel a fiúval, aki köztünk állt, ez a fecsegı példaképe az erénynek? Most is alig bírom a látványát. Azt kívánom Istentıl, hogy soha ne lássam újra, soha se halljam a hangját újra! - És én is ugyanezt kívánom, testvér, - morgott Stefan, a szívét megszakadt a mellkasában. Ez volt Damon hibája, Damon megmérgezte Katherine agyát, így már nem tudta, mit csinál. - És az biztos, hogy azt mindig szem elıtt fogom tartani. - tette hozzá dühösen. Damon nem hazudtolta meg magát. - Akkor rántsd elı a kardod, persze ha megtalálod, - sziszegte vissza, szeme fekete fenyegetés volt. - Damon, Stefan, kérlek! Kérlek, ne! - kiáltott fel Katherine, közéjük vetette magát, és megfogta Stefan karját. Úgy nézett az egyikrıl a másikra, kék szeme szélesre tágult, fényes volt a visszafojtott könnyektıl. - Gondoljatok csak arra, amit mondok. Testvérek vagytok. - Nem én tehetek róla. - reszelt Damon a szavakat, mint egy átkot. - De békélhetnél meg? Számomra Damon… Stefan? Kérlek. Stefan részérıl eleget akart tenni Katherine-nak, látta kétségbeesett tekintetét, és a könnyeit. De a

sérült büszkesége és a féltékenysége túl erıs volt, és tudta, az arca olyan kemény és merev, mint Damoné. - Nem, - mondta. - Nem tudjuk. Meg kell válnod az egyiktıl vagy a másiktól, Katherine. Soha nem fogok osztozkodni vele. Katherine keze elengedte a karját, és a könnyek záporoztak a szemébıl, nagy cseppeket fröcskölve rá, a fehér ruhában. A lány lélegzete elakadt, fájdalmasan felzokogott. Aztán, még mindig sírva, felkapta szoknyáját és futásnak eredt. - És akkor Damon elvette a győrőt, amit adott neki, és felvette azt, - mondta Stefan, hangja rekedt volt a megerıltetéstıl és az érzelemtıl. - És azt mondta nekem: Szükséget lesz még rá, testvér. - És aztán elment. Megfordult, pislogott, mintha erıs fényrıl jött volna a sötétbe, és nézte Elena-t. Az ágyon ült mozdulatlanul, és ıt nézte azokkal a szemekkel, amelyek annyira hasonlítottak Katherine-re. Különösen most, amikor tele volt bánattal és félelemmel. De Elena nem futott. Beszélt hozzá. - És… mi történt azután? Stefan keze erıszakosan, reflexszerően ökölbe szorult, s elszakadt az ablaktól. Nem olyan emlék. Nem tudta elviselni, hogy emlékezzen rá, még kevésbé megpróbálni beszélni róla. Hogy tehette ezt? Hogyan tudná Elena-t a sötétségbe vinni és megmutatni neki azokat a szörnyő dolgokat, amik ott leselkednek? - Nem, - mondta. - Nem tudok. Nem tudok.

85 - El kell mondanod. - mondta halkan. - Stefan, ez a történet vége, nem igaz? Ez az, ami a falak mögött van, ez az, amitıl félsz, hogy láthatom. De ez kell, hadd nézzem meg. Ó, Stefan, most már nincs, vissz út. Érezte, hogy a rémület megérinti, a tátongó gödör látott, olyan tisztán, annyira jól, az a nap, régen. A nap, mikor minden véget ért, amikor minden elkezdıdött. Érezte, hogy megfogja a kezét, és látta, hogy Elena ujjaival körbe zárja, meleget adva neki, erıt adva neki. A szemét rá vetette. - Mondd el nekem. - Azt akarod tudni, mi történt ezután, mi lett Katherinenel? - suttogta. A lány bólintott, szeme szinte vak volt, de még mindig figyelt. - Akkor elmondom neked. Meghalt a következı napon. Damon, a testvérem és én, mi megöltük. 86 14. fejezet Elena érezte, hogy megborzong a szavak hallatán. - Ez nem azt jelenti, - mondta bizonytalanul. Eszébe jutott, amit a tetın látott, a vér Stefan ajkán, s kényszeríttette magát, hogy ne rettenjen vissza tıle. Stefan, tudom. Te ezt nem tehetted… Ügyet sem vetett a tiltakozásra, csak ment meredt szemekkel, ami úgy égett, mint a zöld jég alján egy gleccser. Úgy nézett át rajta, elérthetetlen távolságba. Aznap éjjel amint az ágyamban feküdtem, reménykedve, reméltem, hogy a lány ennek ellenére eljön. Már észrevettem magamon pár változást.

Jobban láttam a sötétben, jobban hallottam. Úgy éreztem, erısebb vagyok, mint valaha, telve elemi energiával. És éhes voltam. - Ez olyan éhség volt, amit sohasem tudtam elképzelni azelıtt. Vacsora közben rájöttem, hogy rendes ételt és italt nem tett semmit, hogy csillapítsa éhségem. Nem értettem. Aztán láttam a fehér nyakát az egyik kiszolgáló lánynak, és tudtam, hogy miért. - Vett egy nagy levegıt, a szeme sötét volt és megkínzott. - Azon az éjszakán, ellenállt annak a kísértésnek, bár tudtam, hogy ez lesz a vége, ez vagyok én. Csak Katherine-re gondoltam, és imádkozni akartam, hogy jöjjön el hozzám. Imádkozni! kurtán felnevetett. – Egy olyan lény, mint én, imádkozni. Elena ujjai zsibbadtak, de megpróbálta tartani ıket, hogy biztató szavakat küldjön neki. - Gyerünk, Stefan. Most nem esett nehezére beszélni. Úgy látszott, hogy elfelejtette ıt, a jelenlétét, mintha ezt a történetet magában mondaná. - Másnap reggel, a késztetés erısebb volt. Olyan volt, mintha a saját ereim szárazak és repedezettek lennének, kétségbeesetten sóvárogtam nedvesség után. Tudtam, hogy nem tudom sokáig elviselni. - Elmentem Katherine otthonához. Meg akartam kérdezni, könyörögni neki - A hangja akadozott. Elhallgatott, majd folytatta. - De Damon is ott volt már, várta ıt a szobája elıtt. Láttam, hogy ı nem állt ellen az éhségnek. Az bıre izzása, rugalmas léptei, ezt sugallták nekem. Önelégültnek tőnt, mint

egy macska, aki tejszínt evett. - De nem volt Katherine-nel. – “ Kopogtass csak, ha úgy tetszik, - mondta nekem: de a nıstény sárkány nem enged be. Próbáltam már. Megpróbálhatjuk legyızni együtt, te meg én? ” - Én nem feleltem. Az arcán sunyi, önelégült mosoly jelent meg, amit nekem szánt. Én odaléptem, és bekopogtattam az ajtón… İ megtorpant, majd humortalanul elkezdett nevetni. “Csak azt akartam mondani, hogy ’kelj fel és járj halott’. De a halottaknak nem olyan nehéz járniuk végül is, nem igaz?” Egy pillanat múlva tovább ment. - A szobalány, Gudren, nyitott ajtót. Az arca olyan volt, mint egy sima fehér lap, és a szeme, mint a fekete üveg. Megkérdeztem, hogy láthatnám-e az asszonyát. Arra számítottam, hogy azt mondja majd, hogy Katherine alszik, de Gudren csak bámult engem, majd Damon-t a vállam fölött. - “Nem mondhatom el neki, - mondta végül, de neked elmondom. Asszonyom Katerina nem tartózkodik itt. Kiment ma reggel sétálni a kertbe. Azt mondta, nagy szüksége van rá, hogy nyugodtan gondolkodhasson.” - Meglepett. - “ Ma reggel? “ - Mondtam. - “Igen,” - felelte. Engem és Damon-t nézte barátságtalanul. “Úrnım nagyon boldogtalan volt az éjjel, - mondta értelmesen. - Egész éjjel sírt. “ - Amikor ezt mondta, furcsa érzés fogott el. Nem csupán a szégyen és a bánat, hogy Katherine

boldogtalan. Hanem félelem. Elfeledkeztem az éhségrıl és gyengeségrıl. És elfelejtettem az ellenségeskedést is Damonnal. A sietség és a sürgetés töltött el. Damon felé fordultam és azt mondta neki, hogy meg kellett találni Katherine-t, és meglepetésemre ı csak bólintott. 87 - Elkezdtük átkutatni a kerteket, miközben Katherine-t nevén szólongattuk. Emlékszem mi mindent megnéztünk az nap. A nap sütött a magas ciprusfákra és a fenyıkre a kertben. Damon és én siettünk közöttük, miközben egyre gyorsabban mozogtunk, és kiáltottunk. Állandóan hívtuk ıt… Elena érezte a reszketést Stefan testében, érzékelte szorosan összefonódó ujjain keresztül. Gyorsan, de felszínesen lélegzett. - Már majdnem az egész kertet átnéztük, amikor eszembe jutott egy hely, amit Katherine szeretett. Ez egy kicsit eldugott hely volt, egy alacsony fal mellette egy citrom fa. Arra kezdtem keresni, kiabáltak neki. De amint közelebb értem, abba hagytam a kiabálást. Hirtelen… félelmet éreztem, rettenetes elıérzetem támadt. És tudtam, hogy nem szabad, nem szabad oda mennem… - Stefan! - mondta Elena. Fájt neki, ahogy a fiú egyre jobban szorította a kezét, szinte összeroppantotta. A reszketés, ami a testén keresztül futott, egyre nıtt, bele borzongott. - Stefan! De nem adott jelet, hogy hallotta volna ıt. - Olyan volt, mint egy rémálom, minden olyan lassan

történt. Nem tudtam mozgatni, és mégis kellett. Mennem kellett. A félelem minden lépésnél egyre erısebb lett. Megéreztem egy szagot. Az égett zsír szagát. Nem szabad oda mennem… Nem akarom látni… A hangja magassá és sürgetıvé vált, zihálva vette a levegıt. Szemei nagyok voltak és tágak, mint egy ijedt gyermek. Elena megfogta satuszerő ujjait, amik teljesen beborították az övét. - Stefan, minden rendben. Te nem vagy ott. Te itt vagy velem. - Nem akartam látni, de nem tudtam mit tenni. Valami fehér volt. Valami fehér volt, a fa alatt. Ne akartam megnézni! - Stefan, Stefan, nézz rám! De nem hallotta ıt. Szavai hullámzó görcsökként törtek fel, mintha nem tudná ıket kontrollálni, mintha nem tudta volna ıket kimondani elég gyorsan. Nem mehetek közelebb, de megtettem. Láttam a fát, a falat. És a fehéret. A fa mögött. Fehér és arany alatt. És én tudtam, tudtam, elindultan felé, mert ez az ı ruhája volt. Katherine fehér ruhája. És leveszem a lábáról a fát és látom azt a földön és ez igaz. Katherine ruhája volt — a hangja megemelkedett és elvágta az elképzelhetetlen borzalom — de Katherine nem volt benne. Elena hideget érzett, mintha a testét jeges zuhany érte volna. A bıre libabırös lett, és megpróbált beszélni hozzá, de nem tudott. Makogott, mintha távol tudná tartani a rémületet, ha folytatná a beszédet.

- Katherine nem volt ott, talán ez az egész egy vicc, de a ruhája a földön hevert, és tele volt hamuval. Akárcsak a hamu a kandallóban, csak ennek égett hús szaga volt. A bőz. A szag. Kezdtem és is beteg lenni és majdnem elájultam. A ruha ujja mellett volt egy darab pergament. És egy sziklán, a sziklán egy kicsit odébb egy győrő. Egy győrő, melynek kék köve volt, Katherine győrője. Katherine győrője… - kiáltotta hirtelen rettenetes hangon. Katherine, mit tettél? - Aztán térdre rogyott, felszabadítva végre Elena ujjait, és kezébe temette az arcát. Elena tartani ıt, amint elragadta a zokogás. Megfogta a vállát, és az ölében húzta ıt. - Katherine levette a győrőt, suttogta a lány. Ez nem kérdés volt. Kitéve magát ezzel a napnak. Az érdes zokogás tovább folytatódott, ahogy teljesen tartotta ıt a szoknyában, és a kék köpenyben, simogatta reszketı vállait. Azt mormolta, hogy ez ostobaság, hogy ezzel megnyugtassa ıt, és elnyomja a saját rémületét. És hirtelen elcsendesült, és felemelte a fejét. Sőrőn beszélt, de úgy látszott, hogy visszatért a jelenbe, visszajött. - A pergamenen egy üzenet volt, nekem és Damon-nak. Azt mondta, hogy önzı volt, szerette volna mind kettınket. Azt mondta, nem tudta elviselni, hogy ez az oka a viszálynak köztünk. Remélte, hogy ha ı elmegy, mi majd nem fogjuk utálni egymást. Azért tette, hogy mi együtt legyünk. 88

- Ó, Stefan, - suttogta Elena. Úgy érezte, égı könnyek töltötték ki szemét, a szimpátia miatt. - Ó, Stefan, nagyon sajnálom. De hát nem látod, ennyi idı után se, hogy Katherine nem cselekedett helyesen? Önzı volt, sıt, és ez volt ı választása. Bizonyos szempontból ennek semmi köze hozzád, vagy Damon-hoz. Stefan megrázta a fejét, mintha lerázná a szavak igazságát. -İ az életét adta… ezért. Mi öltük meg. Most felült. De a szeme kitágult, mint egy nagy fekete lemez, és úgy nézett ki, mint egy zavarodott kis fiú. - Damon mögöttem jött. Elvette a papírt, és elolvasta. És ekkor azt hiszem, megırült. Mindketten megırültünk. Felvettem Katherine győrőjét, és ı megpróbálta elvenni. Nem kellett volna. Ezután harcoltunk. Szörnyő dolgokat mondtunk egymásnak. Mindketten a másikat hibáztattuk, a történtekért. Nem emlékszem, hogyan jutottunk vissza a házba, de hirtelen ott voltunk, és karddal a kezünkben harcoltunk. Le akartam törölni örökre azt az arrogáns vonást az arcáról, meg akartam ölni. Emlékszem, apám kikiabált a házból. Egyre keményebben harcoltunk, és vége volt, mielıtt eljutott hozzánk. - Mi jól kiegészítettük egymást. De Damon mindig is erısebb volt, és azon a napon mintha gyorsabb is, mintha megváltozott volna, jobban, mint én. És így, miközben apám még mindig kiabált az ablakból. Éreztem, hogy Damon pengéje kiüti kezembıl a tırömet. Majd éreztem a pengét a

szívemben. Elena döbbenten nézett, de ı csak folytatta, szünet nélkül. "Éreztem, az acél okozta fájdalmat, éreztem, hogy keresztül döf rajtam, mélyen, legbelül. Egész végig, egy kemény nyomás. Aztán erı öntött el engem, és elestem. Ott feküdtem a kövezett földön. Felnézett Elena-ra és egyszerően befejezte. - És így történt, hogy én… meghaltam. Elena megfagyva ült, mintha a jeget érzett volna a mellkasában, mint ahogy ma már korábban, elöntötte, és csapdába ejtette. - Damon jött és megállt fölöttem, majd lehajolt. Hallottam apám sírását a távolból, és háztartásbeliek sikolyait, de én csak Damon arcát láttam. Fekete volt a szeme, mint a holdtalan éjszaka. Bántani akartam ıt, azért, amit velem tett. Mindért, amit velem és Katherine-nel tett. - Stefan elhallgatott egy pillanatig, aztán azt mondta, szinte álmodozva, - És így felemelte a kardom, és én öltem meg. Az utolsó erımmel én szíven szúrtam a bátyámat. A vihar elvonult, és Elena a törött ablakon keresztül hallotta a lágy, éjszakai zajokat, a tücskök ciripeltek, a szél keresztül fújt a fákon. Viszont Stefan szobája nagyon-nagyon csendes volt. - Nem tudok semmi mást addig, míg fel nem ébredtem a saját síromban. - mondta Stefan. Hátradılt, távolabb tıle, és becsukta a szemét. Arca fáradt volt és beesett, de ez borzasztónak, gyerekesen álomszerőnek tőnt.

Mindkettınk, Damon és én is megmenekültünk, Katherine vére megakadályozta, hogy igazán meghaljunk. Ehelyett átváltoztunk. Együtt virrasztottunk a sírunkban, a legjobb ruhánkba öltöztetve, egymás mellé fektetve a táblákon. Túl gyengék voltunk, hogy megsebezzük egymást; a vérünk alig volt elég. És zavartak voltunk. Kiáltottam Damon-nek, de ı kifutott, bele az éjszakába. - Szerencsére azokkal a győrőkkel temettek el, amit Katherine adott nekünk. És rátaláltam a győrőjére a zsebemben. - Stefan öntudatlanul felnyúlt, majd végigsimította az arany köröcskét. - Gondolom, azt hitték, ı adta nekem. - Megpróbáltam hazamenni. Ez rossz ötlet volt. A szolgák sikítottak, amikor megláttak, és elrohantak, hogy hozzanak egy papot. És futottam én is. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban voltam, a sötétségbe. - És ez az, ahol maradtam azóta is. Ez az, ahová tartozom, Elena. Megöltem Katherine-t a büszkeségemmel és a féltékenységemmel, és megöltem Damon-t a győlöletemmel. A legrosszabb, hogy megöltem a bátyám. Én elátkoztam ıt. 89 - Ha ı nem halt volna meg azután, ha Katherine vére nem lett volna erıs az ereiben, akkor lehetett volna esélye. Idıvel a vér ereje gyengült volna, végül kihunyt volna. És újra normális ember lehetett volna. Azzal, hogy akkor elpusztítottam, arra ítéltem, hogy tovább éljen az éjszakában. Elvettem az

egyetlen esélyét a megváltásra. Stefan keserően nevetett. - Tudod, mit jelent a nevem, Salvatore, olaszul, Elena? Azt jelenti, megváltás, megmentı. A nevemet pedig Szent Istvánról (St. Stephen) kaptam, az elsı keresztény vértanúról. És elátkoztam a bátyám, a fenébe. - Nem, - mondta Elena. Aztán erısebb hangon azt mondta: - Nem, Stefan. İ átkozta el saját magát. Megölt téged. De mi történt vele azután? - Egy ideig csatlakozott az egyik zsoldos hadsereghez, kegyetlen zsoldosok, akiknek az volt a feladatuk, hogy raboljanak, és fosztogassanak. Velük kóborolt az egész országban, küzdött és itta az áldozatai vérét. - Én addig a város kapuin túl éltem, félig kiéhezetten, állatokra vadászva, állatokat magamnak. Sokáig nem hallottam semmit Damon-ról. Aztán egy nap hallottam a hangját a fejemben. - İ erısebb volt, mint én, mert emberi vér ivott. És gyilkolt. Az emberek élet esszenciája a legerısebb, és a vér ad hatalmat. És ha meggyilkolja ıket, valahogy az élet esszenciájuk a legerısebb dolog a világon. Olyan, mintha azokban az utolsó pillanatokban a rémület és a harc hevében, a lélek akkor a leginkább élettel teli. Damon azért, mert megölte az embereket, nagyobb hatalmat képes megidézni, többet, mint én. - Mi… hatalom? - kérdezte Elena. Egy csak egy gondolat járt az eszében.

- Erı, ahogy mondtad, és gyorsaság. Minden érzékünk kiélesedik, különösen éjszaka. Ezek az alapok. És mi érzékeljük… az elméket. Érzékeljük a jelenlétüket, és néha a gondolataikat. Tudjuk manipulálni a gyengébb elméket, elnyomni, vagy irányítani, hogy mit tegyen. Vannak mások. Ha elég sok emberi vért isznak, meg tudjuk változtatni az alakjukat, átváltozhatnak állatokká. És minél többet megölnek, annál erısebbé, és hatalmasabbá válik. - Damon hangja fejemben nagyon erıs volt. Azt mondta, hogy most saját sereget toboroz és visszatér Firenzébe. Azt mondta, hogy ha ott leszek, amikor megérkezik, akkor megöl. Hittem neki, és elhagytam Firenzét. Láttam egyszer vagy kétszer azóta. A veszély mindig ugyanaz, és ı mindig erısebb volt. Damon legtöbbször a természete szerint cselekedett, és úgy tőnik, hogy gyönyörködik a legsötétebb oldalában. De ez az én természetem is. Ugyanaz a sötétség van bennem. Azt hittem, hogy le tudom gyızni, de tévedtem. Ez az, amiért ide jöttem Fell's Church-be. Azt hittem, ha elköltözöm néhány kisebb városba, távol a régi emlékektıl, akkor elmenekülhetek a sötétség elıl. És helyette ma este megöltem egy embert. - Nem, - mondta Elena erıteljesen. – Ezt nem hiszem el Stefan. – A fiú története rémülettel és szánalommal töltötte el… és félelem is. A lány megbocsátott. Az utálata eltőnt, és egy dologban biztos

volt. Stefan nem gyilkos. - Mi történt ma este, Stefan? Vitatkoztál Tanner-rel? - Én… nem emlékszem, - mondta zordan. - A hatalmammal rábeszéltem arra, amit akartál. Aztán elment. Késıbb azonban úgy éreztem, szédülés és a gyengeség jött rám. Ahogy az már korábban is. Közvetlenül nézett fel a lányra. - Az utóbbi idıben ez történt a temetıben, és a templomnál az éjszaka, amikor Vickie Bennett-t megtámadták. - De nem te tetted. Te nem tehetted ezt… Stefan? - Nem tudom, - mondta durván. - Mi más magyarázat lehetne? Én vettem el a vérét a vénembernek a híd alatt, amikor ti, lányok éjjel megszöktetek a temetıben. Én megesküdtem volna, nem vettem el eleget ahhoz, hogy ártsak neki, de ı majdnem meghalt. És ott voltam, amikor mindkettıt, Vickiet és Tanner-t megtámadták. 90 - De nem emlékszel rá, mikor megtámadtad ıket, mondta Elena, megkönnyebbülten. Az elképzelés, egyre erısödött a fejében, most már szinte biztos volt. - Mit számít ez? Ki más lehetett volna, ha nem én? - Damon. - mondta Elena. İ összerezzent, és látta, vállát újra összehúzta. - Ez egy szép gondolat. Reméltem eleinte, hogy talán akad egy ilyen kis magyarázat. Hogy lehet valaki más, valaki, mint a testvérem. De már kerestem ıt a fejemben, és nem talált semmit, nincs más jelenlét. A legegyszerőbb magyarázat az, hogy én vagyok a gyilkos.

- Nem - mondta Elena, - te nem érted. Én nem azt mondom, hogy csak olyan valaki, mint Damon tehetett ilyen dolgokat, amit láttunk. Hanem Damon itt van, Fell's Church-ben. Láttam ıt. Stefan csak bámult. - Itt kell lennie. - mondta Elena, vett egy mély levegıt. Én láttam már kétszer, talán háromszor. Stefan, mindig csak azt mondtad nekem, hogy ez hosszú történet, és most én is mondhatok egyet. - Amilyen gyorsan és egyszerően csak tudta, elmesélte neki, hogy mi történt a tornateremben, és a Bonnie házában. Ajkai fehér vonallá váltak, mikor elmondta neki, hogy Damon megpróbálta megcsókolni. Arcán nıtt a pír, mikor eszébe jutott a saját válasza, hogy már majdnem megadta neki. De elmondott Stefan-nak mindent. A varjúról is, és az összes többi furcsa dologról, ami azóta történt, hogy ı haza jött Franciaországból. - És, Stefan, azt hiszem, Damon ott volt ma este a Kísértet Házba. - fejezte be. - Csak azután érezted úgy, hogy szédülsz az elsı szobában, hogy valaki elment mellettem. Úgy öltözött, hasonlóan, mint a halál, fekete ruhát és csuklyát viselt, és nem láttam az arcát. De valami abban, ahogy mozgott, volt valami ismerıs. İ volt az, Stefan. Damon is ott volt. - De ez még mindig nem magyarázza a másik alkalomra. Vickie és az öreg. Tudom, hogy én vettem el az öreg vérét. Stefan arca feszes volt, szinte mintha félt volna a reménytıl.

- De te magad mondtad, hogy nem vettél eleget ahhoz, hogy árts neki. Stefan, aki tudja, hogy mi történt az emberrel, miután ott hagytad? Nem a legegyszerőbb dolog lenne a világon Damon-nak megtámadnia akkor? Fıleg, ha Damon kémked utánad, talán valamilyen más formában… - Mint egy varjú, - mormogta Stefan. - Mint egy varjú. Ami pedig a Vickie-t illeti… Stefan, azt mondtad, hogy tudod irányítani a gyengébb elméket, felülkerekedni rajtuk. Nem lehet, hogy Damon, ezt tette veled? Legyızte az elmédet, ahogy te felülkerekedtél az emberekén. - Igen, és leárnyékolta tılem a jelenlétét. - Növekvı izgalom volt Stefan hangjában. - Ez az, amiért nem válaszolt a hívásokra. Azt akarta… - Azt akarta, hogy bármi is történik, az történjen. Azt akarta, hogy kételkedj önmagadban, hogy gondold azt, hogy te gyilkos vagy. De ez nem igaz, Stefan. Ó, Stefan, tudod, hogy most már nem kell félned többé. - A lány felállt, érezte, az öröm és a megkönnyebbülés árad keresztül rajta. Ebbıl a visszataszító éjszakából, valami csodálatos jött ki. - Ezért voltál olyan távolság tartó velem, nem igaz? mondta, és kinyújtotta kezét felé. - Mert féltél, hogy mit tehetsz. De erre többé nincs szükség. - Nincs? - gyorsan újra levegıt vett, és úgy nézett kinyújtott kezére, mintha két kígyó lenne. - Azt hiszed, nincs okunk félni? Damon esetleg megtámadják azokat az embereket, de nem tudja ellenırzése alá venni a gondolataim. És nem tudod, mit gondoltam rólad.

Elena tartotta a hangszintjét. – Tudom, hogy nem bántasz engem, mondta határozottan. 91 - Nem? Volt idı, figyeltelek a nyilvánosság elıtt, alig tudtam ellátni, hogy ne érintselek meg. Amikor annyira megkísértett a fehér torkod, a kis fehér torkod a halványkék erek a bıröd alatt… - A szemét a nyakára szegezte oly módon, hogy eszébe juttatták Damon szemét, és úgy érezte, hogy fokozzák a szívverését. – Idı, amikor azt gondoltam, hogy megragadlak, és az erımmel kényszerítelek, akkor ott az iskolában. - Nem kell kényszerítened engem, - mondta Elena. A lány most mindenütt érezte a pulzusát, a csuklójában, a könyöke belsejében… és a torkában. - Én már döntöttem, Stefan, - mondta halkan, egyenesen a szemébe. – Akarlak. A fiú nagyokat nyelt. - Nem tudod, mit kérsz. Én gondolkodás, amit teszek. Azt akarom ettıl, hogy legyen velünk úgy. Nem gondolok arra, hogy azt akarom tıled, hogy változtass meg engem. Tudom, összeadott még lágyabban - Azt hiszem, igen. Elmondtad nekem, hogy milyen volt Katherine-nel, Stefan. Azt akarom, hogy velünk is úgy. Nem úgy értem, hogy azt akarom, hogy változtass át. De együtt lehetünk anélkül az esemény nélkül is, nem tudnánk? Tudom, - tette hozzá, még halkan, mennyire szeretted Katherine. De ı már elment, és én itt vagyok. És én szeretlek, Stefan. Veled akarok lenni.

- Nem tudod, mit beszélsz! - Ott állt, mereven, az arca dühös, szeme kétségbeesett volt. - Ha én egyszer elengedem magam, mi tartana vissza engem, hogy átváltoztassalak, vagy megöljelek? A szenvedély erısebb, mint azt el tudnád képzelni. Hát nem érted még mi vagyok, mit tehetek? Ott állt, és nézett rá nyugodtan, állát kissé megemelt. Úgy tőnt, hogy felbıszítette ıt. - Nem láttál még eleget? Vagy többet kéne mutatnom neked? Nem láttad mit is tettem veled? Odalépett a hideg kandallóhoz és felkapott egy hosszú fadarabot, ami vastagabb volt, mint Elena két csuklója együtt. Egy mozdulat, és úgy törte darabokra, mint egy szál gyufát. – A te törékeny csontjaid, - mondta. Keresztül a szobán az ágyról felkapott egy párnát, össze fogta, és a körmét felszabdalta a selymet vékony szalagokra. - A te puha bıröd. - Aztán Elena felé indult, természetfölötti gyorsaság, ott volt, és megragadta a vállát, mielıtt tudta volna, hogy mi történik. Félelem tükrözıdött az arcán egy pillanatig, aztán, egy vad sziszegés, mellyel megemelte a szırszálakat a tarkóján, visszahúzta az ajkát. Ez ugyanaz a vicsorgás volt, amit a tetın látott, az a fehér fog villant elı, a szemfogak, amik hihetetlen hosszabbá és élesebbé váltak. Ezek egy ragadozó agyarai voltak, a vadászé. - A fehér nyakad. mondta torz hanggal. Elena egy pillanatig megbénulva állt és bámult, ahogy arra a fagyos tekintet kényszeríttette, aztán

valami mélyen benne öntudatlanul átvette a helyét. A lány felnyújtotta Terjedt körbe font karjait, és két kezével körbe zárta a fiú arcát. Az arca hideg volt a tenyeréhez képest. A lány lágyan tartotta ıt, olyan lágyan, amennyire ı keményen markolta meztelen vállát. És látta a lassan megjelenı zavart a fiú arcán, ahogy rájött, hogy a lány nem harcol ellene, vagy löki el magától távol. Elena megvárta, amíg a zavar eltőnik a szemébıl, megrázó tekintete, egyre majdnem könyörgı pillantássá vált. Tudta, hogy saját arca bátor volt, lágy és mégis erıteljes, ajka kissé szétnyílt. Most mindketten gyorsan lélegeztek, együtt, ritmusosan. Elena érezte, amikor elkezdte rázni a remegés, amikor Katherine emléke túl sokká vált ahhoz, hogy elviselje. Aztán nagyon óvatosan és megfontoltan, magához húzta vicsorgó száját, lefelé az övéhez. Megpróbált ellen neki. De a szelídsége erısebb volt, mint minden embertelen ereje. A lány becsukta a szemét, és csak Stefan-ra gondolt, nem a rettenetes dolgokra, amit ma látott ma este, de Stefan-ra, aki megsimogatta a haját, lágyan, mintha eltörhetne a kezében. Azt gondolta, megcsókolja a ragadozó száját, amivel néhány perccel ezelıtt fenyegette ıt. Érezte a változást, az átalakulást a szájában, ahogy engedett, tehetetlenül válaszolt neki, puha csókokkal válaszolt a lány puha csókjaira. Érezte, hogy a borzongás átmegy Stefan testébe, a kemény fogás a vállán lágy ölelésbe ment át. És tudta, a lány nyert.

- Soha nem bántanál engem. - suttogta a lány. 92 Olyan volt, mintha a csókok elnyomnának minden félelmet és pusztítást és magányt, ami bennük volt. Elena érezte, ahogy a szenvedély átáramlik rajta, mint a nyári villám, és érezte Stefan szenvedélyének visszhangját. De szinte mindent betöltött ijesztı szelídségének intenzitása. Nem volt szükség a sietségre, vagy durvaságra, gondolta Elena, amint Stefan gyengéden vezette, hogy üljön le. Fokozatosan egyre sürgetıbbé váltak a csókjai, és Elena érezte, hogy a nyári villám vibrálása egész testét kitölti, a szíve erısen vert és a légzése akadozott. Furcsán puhának érezte magát és szédült, becsukta a szemét, és fejét feladva hátra vetette. Itt az idı, Stefan, gondolta. És nagyon finoman, magához húzta a száját, ezúttal a torkához. Érezte ajkai leheletét a bırén, a lélegzetét melegnek és hidegnek érezte egyszerre. Aztán érzett egy éles szúrást. De a fájdalom szinte azonnal elhalványult. Felváltotta az öröm érzet, remegni kezdett tıle. Nagy édes roham töltötte el, ami átfolyt belıle Stefan-hoz. Végül azon kapta magát, hogy az arcába néz, egy arc, amellyel szemben végre nem volt akadály, nem volt fal. A lány megjelenése, úgy érezte, elgyengíti. - Bízol bennem? - suttogta. És amikor csak bólintott, fogva tartotta a szemét, és elért valamit közben az ágy mell. Egy tır volt. A lány félelem nélkül tekintett rá, majd újra a fiú arcára szegezte tekintetét.

Nem nézett félre tıle, ahogy a fiú egy kis vágást ejtett saját, meztelen torkán. Elena tágra nyílt szemmel nézte a vért, ami fényes volt, mint a magyal bogyók, de amikor azt sürgette, de amikor a fiú ösztönözte, nem próbált meg ellen állni neki. Késıbb a fiú hosszú ideig csak tartotta a lányt, míg kinn a tücskök ciripeltek. Végül megmoccant. Szeretném, ha itt maradnál, - suttogta. - Szeretném, ha itt maradhatnál örökre. De nem lehet. Tudom, - mondta a lány, szintén csendes. Szemük újra találkozott csendes magányukban. Annyi mondanivalójuk volt, annyi ok, hogy együtt legyenek. Holnap, - mondta. Ezután, vállára támaszkodva, azt suttogta: - Bármi történjék, Stefan, ott leszek veled. Mondd, hogy elhiszed. Fojtottan és tompán a lány hajába beszélt. - Ó, Elena, elhiszem. Bármi is történjen, együtt leszünk. 93 15. fejezet Mihelyt Elena elhagyta a házát, Stefan azonnal az erdıbe ment. Old Creek Road felé vette az irányt, vezetett a mogorva felhık alatt, melyen keresztül nem lehetett látni az eget, arra a helyre, ahova az elsı nap parkolt az iskolában. Ott hagyta az autót, megpróbálta újból pontosan felidézni az utat a tisztásra, ahol látta a varjút. A vadászösztöne segített neki, emlékezett a bokor alakjára, és a bütykös gyökereket, amíg meg nem állt a nyitott helyen az ısi tölgyfák győrőjében.

Itt. A piszkos-barna levelek takarója alatt talán még megmaradt valami a nyúl csontjaiból. Hosszú lélegzetet vett, hogy összegyőjtse az erejét, s kiterjessze a szondázást, keresı gondolatokat. És elsı alkalommal azóta, hogy eljött Fell's Church-be, érzett egy vibrálást, választ. De mintha halvány és reszketeg lett volna, s nem tudta beazonosítani a világőrben. Felsóhajtott, megfordult, és megtorpant. Damon állt elıtte, karba tett kézzel, vele szemben a legnagyobb tölgyfának dılve. Úgy nézett ki, mintha órák óta ott lett volna. - Szóval, - mondta Stefan keményen, - tényleg igaz. Már régóta itt vagy, testvér. - Nem olyan régóta, mint gondolod, testvér. - Stefannak eszébe jutott a hangja, a bársonyos, gúnyos hang. – Nem úgy tartom számon az évek sorát, mint te. mondta Damon nyugodtan. Lepöckölt egy kevés kérget a bırdzsekije ujjáról, olyan alkalomszerően, mint ahogy a brokát mandzsettáit rendezgette régen. - De akkor, te nem tudtad, ugye? Ó, nem, az erıd olyan gyenge, gyengébb, mint valaha. - Légy óvatos, Damon, - mondta Stefan halkan, veszélyesen. - Légy nagyon óvatos ma este. Nem vagyok toleráns hangulatban. - Szent Stefan megsértıdött? Képzelem. Szomorú vagy, azt hiszem, mert az én kis kirándulásom miatt a te területeden. Csak azért tettem, mert azt akartam, hogy közelebb legyünk egymáshoz. A testvéreknek össze kell tartaniuk.

- Te gyilkoltál ma este. És megpróbáltad elérni, hogy azt gondoljam, hogy én tettem azt. "Biztos vagy benne, hogy nem? Talán együtt csináltuk. Vigyázz! – mondta, amint Stefan felé lépett. Nem vagyok toleráns hangulatban ma est. Csak egy aszott kis történelem tanár, neked van egy csinos barátnıd. A düh fellángolt Stefan belsıjében, mintha egy égı fényes folt lenne, mintha a nap égne benne. Tartsd távol magad Elena-tól - suttogta olyan fenyegetéssel, hogy Damon ténylegesen megdöntötte fejét, és kissé hátrált. - Tartsd távol tıle magad, Damon. Tudom, hogy kémkedtél után, figyelted ıt. De ennyi, ne többet. Ne menj közel a lányhoz, mert megbánod. - Te mindig önzı voltál. Ez egy hibád. Nem vagy hajlandó megosztani semmit, ugye? - Hirtelen Damon ajkai egy furcsán szép mosolyra görbültek. - De szerencsére a csinos Elena nagylelkőbb. Ugye nem mesélt a mi kis kapcsolatunkról neked? Nahát, amikor elsı alkalommal találkoztunk, majdnem azonnal nekem adta magát. - Ez hazugság! Ó, nem, drága testvérem. Sohasem hazudnék fontos dologgal kapcsolatban. Vagy lényegtelen, hogy értem? Különben is, a szépséges leányzó majdnem elájult a karjaimban. Szerintem tetszett neki a „Men in Black”. - ahogy Stefan ránézett, igyekezett uralkodni a légzésén, Damon hozzá, szinte óvatosan, - Tévedsz róla, tudod. Azt hiszed, édes és engedelmes, mint Katherine. Nem az. Nem az a

típus, én szent testvérem. Van egyénisége és belsı tüze, nem tudod, mit teszel vele. - De te feltételezem, igen. 94 Damon széttárta karját, és lassan ismét elmosolyodott. Ó, igen. Stefan rá akart ugrani, letörölni a képérıl azt a szép, arrogáns vigyort, ki akarta tekerni Damon nyakát. Azt mondta, alig kontrollált hangon, - Egy dologban igazad van. Tényleg erıs. Elég erıs ahhoz, hogy harcoljon ellened. És most, hogy tudja, mire vagy képes valójában, az is lesz. Most csak undort érez irántad. Damon felhúzta szemöldökét. - Valóban? Majd meglátjuk. Talán majd rá fog jönni, hogy az igazi sötétség mégis jobb, mint a gyönge félhomály. Én legalábbis elismerem az igazságot a valódi természetemrıl. De aggódom érted, kis testvér. Gyengének nézel ki, és rosszul tápláltnak. Kínoz téged, ugye? Öld meg, követelte egy hang Stefan fejében. Öld meg, törd ki a nyakát, hasítsd véres darabokra a torkát. De tudta, hogy Damon ma este nagyon jót evett. Bátyja aurája sötét volt, duzzadt, lüktetett, szinte ragyogott az élet lényegétıl, attól, amit tett. - Igen, mélyen ittam. - mondta Damon kellemesen, mintha tudta volna, mi járt Stefan agyában. Sóhajtott, és nyelvével elégedetten megnyalta az ajkát az emlékére. – Az áldozat kicsi volt, de meglepı mennyiségő lé volt benne. Nem volt szép, mint Elena, és semmi esetre sem olyan jó illatú.

De mindig üdítı érezni magadban a friss vér lüktetését. – Damon mélyet lélegzett, és távolabb lépett a fától, majd körülnézett. Stefan emlékezett e kecses mozgásra is, minden mozdulata kontrollált és pontos volt. Az évszázadok csak finomítottak Damon természetes egyensúlyán. - Ez meghozta hozzá a kedvem, hogy ezt tegyem, mondta Damon, miközben egy néhány méterrel arrébb álló facsemetéhez ment. Ez félszer olyan magas volt, mint ı, és amikor megragadta azt, az ujjai nem érték körül a törzsét. De Stefan látta gyors légzését és izmai megfeszülését Damon vékony, fekete inge alatt, azután kiszakította a fát a laza földbıl, a gyökerei a föld fölött lógtak. Stefan érezte a nyirkos föld átható szagát. - Egyébként sem tetszett, hogy itt van. - mondta Damon, s felemelte olyan magasra, amennyire az összegubancolt gyökerek engedték. Aztán elmosolyodott. - És ahhoz is meghozta a kedvem, hogy ezt tegyem. Egy csillámló mozdulat, és Damon eltőnt. Stefan körülnézett, de semmi jelét nem lehetett látni. - Itt fent, testvér. - A hang fentrıl jött, és amikor Stefan felnézett, látta Damont, ahogy ott gubbasztott a tölgyfa ágai között. A homok barna színő levelek zizegtek, és megint eltőnt. - Mögötted, testvér. - Stefan hátra nézett a válla fölött levı, de nem látott semmit maga mögött. - Itt vagyok, testvér. Megint megfordult. - Nem, próbáld meg itt. – Stefan dühösen másik irányba fordult, és megpróbálta

elkapni Damon-t. De az ujjaival csak a levegıt markolta. Itt, Stefan. Ez alkalommal a hangot a fejében hallotta, sokkolta az erı forrása. Óriási erıfeszítésébe került, mire újra világosan tudott gondolkodni. Lassan megfordult, és látta hogy Damon visszatért az eredeti helyére, a nagy tölgyfának támaszkodva. De ezúttal a humor elhalványult sötét szemében. Fekete volt és feneketlen, Damon száját egyenes vonallá préselte. Milyen bizonyítékra van még szükséged, Stefan? Én sokkal erısebb vagyok nálad, ahogy te ezeknél, a szánalmas embereknél vagy erısebb. Én szintén gyorsabb vagyok, mint te, és nekem vannak másik képességeim is, amirıl te még csak nem is hallottál. Az ısi erık, Stefan. És nem félek használni ıket. Ha harcolsz velem, használni fogom ıket ellened. - Ez az, amiért ide jöttél? Kínozni engem? Mindig kegyes voltam hozzád, testvér. Sokszor lett volna már rá lehetıségem, hogy megöljelek, de mindig megkíméltem az életed. 95 Ezúttal azonban másképp lesz. Damon ellépett a fától, és újra megszólalt hangosan. – Figyelmeztetlek téged, Stefan, ne ellenkezz velem. Nem számít, miért jöttem ide. Amit most akarok, az Elena. És ha megpróbálsz megállítani, megöllek. - Próbálkozhatsz. - mondta Stefan. A forró düh fényesebben égett benne, mint valaha, fényesebb volt, mint a galaxis csillagai. Valahonnét tudta, hogy ez veszélyes Damon sötétségére.

- Azt hiszed, meg teheted? Sosem tanulsz, ugye, kis testvér? - Stefannak épp elég ideje volt, hogy észrevegye, hogy Damon fáradtan megrázza a fejét, volt egy elmosódott mozgás és érezte, hogy erıs kezek ragadják meg. Azonnal védekezett, erıszakosan, és igyekezett minden erejével ellökni ıket. De a karok olyanok voltak, mint az acél markolata. Vadul kitört, miközben megpróbált csapást mérni Damon sebezhetı területére, az állkapcsa alatt. Ez egyáltalán nem volt jó ötlet, karjai a háta mögött voltak, és nem tudott mozdulni. Olyan tehetetlen volt, mint egy sovány madár a szakértı macska karmai között. Egy pillanatra elernyedt, miközben erıt győjtött magának, azután hirtelen az izmait megfeszítette, miközben megpróbált kiszabadulni, miközben megpróbált bevinni egy ütést. A kegyetlen kezek összeszorultak körülötte, miközben haszontalanná tették a küzdelmet. Szánalmas. Te mindig makacs voltál. Talán ez meg fog gyızni téged. Stefan belenézett testvére sápadt arcába, olyan volt, mint a panzió ablakának csiszolt üvege, fekete és feneketlen szemek. Aztán érezte, hogy az ujjai megragadják a haját, hátra rántja fejét, ezzel felfedve torkát. Kétszer olyan erıvel küzdött, ırjöngıvé vált. Nem fáradj, jött a hang a fejében, azután érezte a fogak tépését, éles fájdalmat. Érezte a vadász áldozatának a megalázását és tehetetlenségét, a levadászott, a

zsákmány. Aztán a fájdalom, ahogy kiserkent és folyt a vére. De nem volt hajlandó Megadni magát a fájdalomnak, ami egyre nıtt, olyan érzés volt, mintha a lelke kiszakadt volna, mint ahogy a facsemete a földbıl. Olyan érzés volt, mintha tüzes dárdák szúrták volna keresztül a húsán ott, ahol Damon fogai bele mélyedtek. Az agónia lángolt fent az állkapcsa és arca és lent a mellkasa és válla. Érezte a szédülés egy hullámát és rájött, hogy öntudatot vesztett el. Azután hirtelen a kezek elengedték ıt, és a földre esett, egy nyirkos és porladó tölgyfalevél halomra. A gyötrelem fellángolt az állkapcsába és az arcába, és lefelé haladt a mellébe és a vállába. Érezte, hogy szédülés hullám fut át rajta és rájött, hogy el fogja veszíteni az eszméletét. Zihálva kapkodta a levegıt, fájt a keze és a térd. - Látod, kis testvér, én erısebb vagyok, mint te. Elég erıs ahhoz, hogy elvegyem, elvegyem a véred és az életed, ha úgy akarom. Bízd csak rám Elena-t, majd én gondoskodom róla. Stefan felnézett. Damon hátravetett fejjel állt, lábai kis terpeszbe, majd, mint egy hódító, lábával a nyakára lépett a legyızöttnek. Az éjfekete szeme forró volt, diadalittas, és Stefan vére színezte ajkát. Győlölet öntötte el Stefan-t, olyan győlölet, amit az elıtt még soha nem érzett. Olyan volt, mintha minden korábbi győlölete összegyőlt volna, és Damon volt az utolsó csepp, ami felborzolta a vizet,

habzó óceánná változtatta. Az elmúlt hosszú évszázadok alatt mindig bántotta az, amit a testvére tett, amikor azt kívánta, változzon meg, tisztítsa meg a lelkét. Eddig ezt kívánta, újra meg újra. - Elena nem a tied, - mondta, elkezdett talpra állni, és igyekezett nem kimutatni, milyen erıfeszítésébe kerül ez. - És soha nem is lesz. – minden lépésére összpontosítania kellett, az egyik lábát a másik elé, és elindult. Fájt az egész teste, és a szégyenérzete még nagyobb volt, mint a fizikai fájdalom. Ruhája koszos volt a rá tapadó nedves levelektıl és sártól, de nem foglalkozott vele. Harcolt, hogy tovább menjen, küzdött a gyengeség ellen, ami szétáradt a végtagjaiban. Te soha sem tanulsz, testvér. 96 Stefan nem nézett vissza, vagy próbált meg válaszolni. A fogát csikorgatta, és mozogatta a lábát. Újabb lépés. És egy másik. És egy újabb lépés. Ha csak egy pillanatra le tudna ülni, pihenés… Egy másik lépés, és egy másik lépés. Az autója már nem lehetett messze. A levelek ropogtak a lába alatt, majd hallott pattogni, ahogy maga mögött hagyta. Megpróbált gyorsan megfordulni, de a reflexei már majdnem eltőntek. És a hirtelen mozgás már túl sok volt neki. A sötétség szétáradt benne, egész testében és elméjében, zuhant. Az örök, abszolút fekete éjszaka felé zuhant. És akkor, irgalmas, tudta, nem több. Megpróbált gyorsan fordulni, de a reflexei majdnem eltőntek. És az éles mozgás neki túl sok volt. A

sötétség töltötte ıt, töltötte a testét és az elméjét, és esett. Örökké esett a teljes éjszaka feketéjébe. Azután, szerencsére, nem érzékelt már mást. 97 16. fejezet Elena A Robert E. Lee felé sietett, úgy érezte, mintha évekig lett volna tıle távol. A tegnap este olyan volt, mintha a távoli gyermekkorában történt volna, alig emlékezett rá. De tudta, hogy ma szembe kell néznie a következményeivel. Tegnap este szembe kellett néznie Judith-al. A nagynénje szörnyen ideges volt, amikor a szomszédok meséltek neki a gyilkosságról, és még idegesebb lett, amikor senki sem tudta, hogy hova tőnt Elena. Mire Elena hazaért, már majdnem két óra volt, és nagynénje teljesen kétségbeesett, annyira aggódott érte. Elena tudott magyarázatot adni. İ csak annyit mondott, hogy Stefannal beszélt, mert ıt vádolta mindenki, és hogy ı tudta, hogy ártatlan. Semmi többet, nem mondott semmi mást arról, ami történt, el kellett titkolnia mindent. Még ha Judit el is hinné, akkor sem értené meg soha. És ma reggel Elena elaludt, és már késésben volt. Az utca néptelen volt, rajta kívül nem volt senki más, ahogy az iskola felé sietett. Feje fölött, az ég szürke volt és a szél is megerısödött. A lány kétségbeesetten akarta látni Stefan-t. Egész éjjel, miközben nyugtalanul aludt, rémálma volt, amibe ı is szerepelt.

Egy álom különösen valós volt. Abban látta Stefan sápadt arcát és a dühös, vádló szemét. Fölemelt egy könyvet, és felé nyújtotta, majd azt mondta: - Hogy tehetted ezt, Elena? Hogy tehetted ezt? Aztán leejtette a könyvet a lábához, és elment. Kiabált utána, könyörgött, de ı tovább folytatta az útját, amíg eltőnt a sötétben. Amikor lenézett a könyvre, látta, hogy sötétkék bársonykötéső. A naplója volt az. Reszketett a haragtól, újra átgondolta, hogyan lopták el a naplóját. De mit jelent ez az álom? Mi volt a naplójába, ami miatt Stefan ilyet tehetett? Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy látnia kell a fiút, hallani a hangját, érezni a karját, ahogy átöleli. Amiatt, hogy távol volt tıle, úgy érezte, hogy elszakítják a saját testétıl. Szaladt fel a gimnázium lépcsıin, a majdnem üres folyosókon. Az idegen nyelv szárny felé, mert tudta, hogy Stefan elsı órája latin volt. Ha végre látja egy pillanatra, akkor rendben lesz. De nem volt az osztályban. Az ajtó kis ablakán keresztül látta, hogy a helye üres. Matt ott volt, és a kifejezéstıl az arcán nagyobb félelmet érzett, mint valaha. Folyton Stefan helyére bámult, beteges félelemmel. Elena mechanikusan elfordult az ajtótól. Mint egy gép, felmászott a lépcsın, és ment a trigonometria terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy minden arc felé fordul, ezért sietve csúszott az üres asztalhoz, Meredith mellett.

Ms. Halpern megállt az anyaggal egy pillanatra, úgy nézett rá, majd folytatta. Amikor a tanár visszafordult a táblához, Elena Meredith-re nézett. Meredith odanyúlt, hogy megfogja a kezét. - Minden rendben? - suttogta. - Nem tudom, - mondta Elena ostobán. Úgy érezte, mintha a levegı körülötte fojtogatta volna, mintha hatalmas tömeg nehezedett volna rá. Meredith ujjait száraznak és forrónak érezte. - Meredith, tudod, hogy mi történt Stefannal? - Úgy érted, te nem tudod? - Meredith sötét szeme tágra nyílt, és Elena érezte, hogy a súly tovább nı, és összezúzza. Mintha mélyebb, és mélyebb víz alá kerülne, szkafander nélkül. - İk nem… tartóztatták le ıt, ugye? - mondta, kikényszerítve magát, hogy kiejtse a szavakat. - Elena, ez annál is rosszabb. İ eltőnt. A rendırség kiment a panzióba korán reggel, és nem volt ott. Jöttek az iskolába is, de ma nem jelent meg. Azt mondták, megtalálták a kocsiját elhagyottan, kinn az Old Creek Road-nál. Elena, azt hiszem, elment, elhagyta a várost, mert bőnös. 98 - Ez nem igaz, - mondta Elena fogai közt szőrve. Látta, hogy minden ember megfordul, és ıt bámulja, de nem foglalkozott vele. - İ ártatlan! - Tudom, hogy azt hiszed, Elena, de mi mást jelenthetne az, hogy elment? - İ nem. İ nem. - Valami belül égett Elena-ban, a harag tüze, hogy elsöpörve a nyomasztó félelmet.

A légzése szabálytalan volt. - A saját, szabad akaratából soha nem hagyta volna el a várost. - Úgy érted, valaki kényszeríthette? De ki? Tyler nem meri… - Kényszeríttették ıt, vagy még rosszabb, - Elena elhallgatott. Most az egész osztály ıket bámulta, és Ms. Halpern kinyitotta a száját. Ám Elena hirtelen felállt, nézte ıket, de nem látta. - Isten segítsen neki, ha bántotta Stefan-t, - mondta. - Isten segítsen neki. - Aztán sarkon fordult, és az ajtó felé ment. - Elena, gyere vissza! Elena! - Hallotta a háta mögött Meredith és a Ms. Halpern kiabálását. De ı ment tovább, egyre gyorsabban és gyorsabban, csak azt látta, ami elıtte volt, és agya csak egy dolgon járt. Azt hitték, a lány Tyler Smallwood-t akarja elkapni. Jó. Pazarolják csak az idejüket azzal, hogy rossz irányba futnak. Tudta, mit kell tennie. A lány elhagyta az iskolát, s megcsapta a hideg, ıszi levegı. Gyorsan mozgott, így hamar megtette a távot az iskola és Old Creek Road között. Onnan a Wickery híd felé fordult, majd a temetıben. Jeges szél korbácsolta a haját, és csípte az arcát. Tölgyfalevelek röpködtek körülötte, kavarogva a levegıben. De a tőz tombolt a szívében, és a perzselı meleg ellenállt a hidegnek. Most jött rá, hogy mit is jelent az, hogy féktelen düh. Nagyokat lépett a lila bükkökön és a szomorúfüzeken túl, az öreg temetı közepe felé, és lázas tekintettel nézett körül.

Fenn, a felhık úgy özönlöttek, mint egy szürke folyó. A tölgyek és bükkök ágai vadul csapkodtak. Egy szélroham több maroknyi levelet sodort az arcába. Olyan volt, mintha a temetı el akarná ıt őzni, mintha megmutatná neki rettenetes erejét, mellyel elkergetheti ıt. Elena figyelmen kívül hagyta az egészet. A lány megpördült, s égı tekintetével kutatott a sírkövek között. Azután megfordult és közvetlenül a szél dühébe kiabált. Csak egy szót, de csak ezzel hozhatta vissza ıt. "Damon!"