L. J. Smith Vámpírnaplók STEFAN NAPLÓJA 1. rész KEZDETEK

L. J. Smith Vámpírnaplók STEFAN NAPLÓJA 1. rész KEZDETEK

Előszó

É

jnek évadján – abban az időben, amelyet a boszorkányok órájának is neveznek –, amikor a sötétség gyermekei hallgathatják a mély álomba merült halandók egyenletes szuszogását, belélegezhetik a vérük illatát, és gyönyörködhetnek kibomló álmaikban, miénk a világ: kedvünkre vadászhatunk, ölhetünk, oltalmazhatunk. Ilyenkor kínoz a legerősebben az éhség. De vissza kell fognom magam. Azzal ugyanis, hogy uralkodom az ösztöneimen, azzal, hogy csak állatokra vadászom, kiknek a vére sosem forrong a vágytól, kiknek a szíve sosem dörömböl a gyönyörtől, kiknek a sóvárgás sosem hoz álomképeket, irányítani tudom a végzetem. Így távol tarthatom magam a sötét oldaltól. Uralni tudom az Erőmet. Ez az oka annak, hogy egy ilyen éjszakán – amikor körülölel a vér szaga, amikor az elmém majd szétrobban a tudattól, hogy ha akarnám, egy pillanat alatt újra enyém lehetne az Erő, amelyet már olyan régóta elutasítok, és mindörökké el is fogok – írnom kell. Azzal, hogy a történetemet papírra vetem, azzal, hogy átlátom, miként kapcsolódnak egymásba az események és az évek, akár a gyöngyszemek egy végtelen láncon, megőrzőm azt, aki egykor voltam: a halandót, aki csak önnön vére lüktetését érezte, aki csak önnön szíve dobogását hallotta.

1.

A

z a bizonyos nap az életemben éppen úgy kezdődött, mint bármelyik másik. 1864-et írtunk, forró augusztusi délután volt, amikor a levegő olyan fülledten sűrűsödött össze, hogy még a legyek sem döngtek a csűrnél. A szolgák gyermekei, akik általában vad játékokkal múlatták az időt, és közben hatalmasakat kurjongattak, szintén hallgatagon hűsöltek. Szélcsend volt, csakúgy, mint egy kitörni készülő vihar előtt. Úgy terveztem, hogy az elkövetkező órákban hátasommal, Mezzanottéval kilovagolok a családi otthonom, a Veritas birtok szélén elterülő erdőbe. Egy könyvet készítettem a táskámba, és úgy döntöttem, egyszerűen megszököm. Lényegében így telt azon a nyáron minden egyes napom. Tizenhét éves, nyughatatlan kamasz voltam; eltökéltem, hogy nem megyek a háborúba a bátyámmal, és ahhoz sem fűlt a fogam, hogy apám a birtok irányítására tanítson. Minden délutánom csak egy reményben telt: hogy a magány órái majd segítségemre lesznek, és rájövök, ki vagyok, és mit szeretnék az élettől. Előző tavasszal befejeztem a fiúiskolát, apám pedig rám parancsolt, hogy várjak a Virginia Egyetemre való jelentkezéssel, míg véget nem ér a háború. Azután egyfajta köztes állapotban ragadtam: nem voltam már kisfiú, de még férfi sem, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal. Leginkább attól szenvedtem, hogy nem volt kivel

beszélgetnem. A bátyám, Damon Groom tábornok seregével Atlantában állomásozott, a gyermekkori barátaim többnyire maguk is távoli helyeken harcoltak, vagy az esküvőjükre készülődtek; apám pedig szinte ki sem mozdult a dolgozószobájából. – Jó meleg van! – kiáltotta a felügyelőnk, Robert a csűr mellől, miközben a két istállófiút figyelte, akik az egyik lovat próbálták felszerszámozni, amelyet az apám a múlt héten vett az árverésen. – Igen – dünnyögtem. Ez volt a másik gondom: hiába vágytam olyannyira beszélgetőtársra, ha néha mégis akadt valaki, akivel szóba elegyedhettem volna, sosem bizonyult számomra megfelelőnek. Bármit megadtam volna, hogy találkozzak valakivel, aki igazán megért, akivel elmélyült beszélgetéseket folytathatok olyan dolgokról, mint a könyvek vagy az élet, és aki nem csak az időjárásról fecseg. Robert barátságos természetű volt, és apám egyik legmegbízhatóbb tanácsadója, de harsánysága és faragatlansága, még ha csak tíz percet kellett is a társaságában töltenem, kimerített. – Hallotta a legfrissebb híreket? – kérdezte, azzal otthagyta a lovat, és elindult felém. Tagadólag megráztam a fejem, és magamban feljajdultam. – Nem olvastam az újságot. Mi lesz Groom tábornok következő lépése? – érdeklődtem, noha a háborúról való társalgás mindig nyugtalansággal töltött el. Robert a homlokához emelte a kezét, hogy beárnyékolja a szemét, majd megrázta a fejét. – Nem a háborúról van szó! A jószágot ért támadásokról! Griffinéknél odaveszett öt csirke, és mindegyiknek feltépték a

nyakát! Megtorpantam, kirázott a hideg. A nyár eleje óta rejtélyes támadások tizedelték a jószágot a szomszédos ültetvényeken. Általában kisebb állatok estek áldozatul, többnyire csirkék, tyúkok vagy libák, de az elmúlt hetekben valaki – talán éppen Robert, úgy négy-öt pohár whisky után – azt kezdte híresztelni, hogy mindez a démonok műve. Persze nem hittem a szóbeszédnek, de ez is azt jelezte, hogy ez már nem az a világ, amelyben felnőttem. Akár tetszett, akár nem, minden változott. – Akár egy kóbor kutya is tehette – feleltem türelmetlen legyintéssel Robertnek, szó szerint szajkózva, amit apámtól hallottam, amikor véletlenül megütötte a fülem a múlt heti beszélgetésük. Hirtelen szél támadt, mire a lovak idegesen dobogni kezdtek a patáikkal. – No, hát akkor remélem, az a kóbor kutya nem talál magára, amikor kilovagol egyedül, ahogy szokott! – mondta némi éllel a hangjában Robert, majd nagy léptekkel elindult a legelőre, én pedig folytattam az utamat a sötét, hűvös istálló felé. A lovak egyenletes szuszogása és időnkénti horkantása azonnal megnyugtatott. Leakasztottam Mezzanotte keféjét a szögről, végigsimítottam vele a ló puha, szénfekete szőrét, mire az állat elégedetten felnyerített. Hirtelen megnyikordult az istálló ajtaja, és apám lépett be. Magas férfi volt; a megjelenése olyan erőt és határozottságot sugallt, hogy bárkit könnyedén megfélemlített, aki az útjába került. Az arcát barázdáló ráncok és a hőség ellenére is viselt elegáns zsakett csak növelte a tekintélyét. – Stefan? – szólított, körbetekintve az istállóban. Noha már sok éve élt a Veritas birtokon, alig néhányszor fordult meg ezen a helyen; inkább azt szerette, ha a lovakat felszerszámozva

egyenesen az ajtaja elé vezetik. A hívásra felemelkedtem Mezzanotte bokszában, apám pedig elindult felém, az istálló végébe. Megvetően nézett rám, én pedig hirtelen zavarba jöttem, amiért izzadtan, piszkosan kerültem a szeme elé. – Nem dísznek tartjuk az istállófiúkat, Stefan – figyelmeztetett. – Tudom – hajtottam le a fejem, sajnálva, hogy csalódást okoztam neki. – Megvan a maga helye és ideje, hogy az ember a lovaglásban lelje az örömét. De eljön a nap, amikor a fiúnak hátra kell hagynia a játékot, és férfivá kell válnia – jelentette ki az apám, és keményen megveregette Mezzanotte horpaszát. Az állat prüszkölt, és hátrébb lépett. Összeszorítottam a fogamat, és vártam, hogy nekifogjon a szokásos mondókájának: hogyan költözött annyi idősen, mint én, mindössze egy váltás ruhával Itáliából Virginiába. Hogyan küzdött és ügyeskedett addig az üzletben, míg a parányi, egyholdas telekből létrehozta a mára kétszáz holdas Veritas birtokot. Hogyan adta a birtoknak éppen a latin „veritas” nevet, ami annyit tesz: „igazság”, mert megtanulta, hogy az embernek addig, amíg az igazságért küzd, és legyőzi a hazugságot, másra nincs szüksége a boldoguláshoz. Ám az apámnak ezúttal más szándékai voltak. – Rosalyn Cartwright éppen most ünnepelte a tizenhatodik születésnapját. Férjet keres – mondta a bokszajtónak támaszkodva. – Rosalyn Cartwright? – ismételtem a nevet. Amikor tizenkét évesek voltunk, Rosalyn egy másik városba ment iskolába, és azóta nem láttam. Szőke, barna szemű lány

volt, jellegtelen, szürke kisegér, aki – már amennyire fel tudtam idézni magamban – minden alkalommal ugyanazt a barna ruhát viselte. Sosem volt vidám és felszabadult, mint Clementine Haverford; a kacér, merész Amelia Hawke-hoz sem hasonlított, és nem ért fel a pajkos és vibrálóan eszes Sarah Brennanhoz sem. Csak egy árny volt a háttérben, aki megelégedett azzal, hogy velünk tartott gyermekkori kalandjaink ösvényein, de sosem ő mutatta az utat. – Igen, Rosalyn Cartwright – felelte az apám, és rám villantotta ritkán látott, apró mosolyainak egyikét, amelyet bárki gúnyos ajkbiggyesztésnek vélhetett volna, aki nem ismerte őt elég jól. – Beszéltem az apjával, és mindketten úgy véljük, ideális frigy lenne. A lány mindig is kedvelt téged, Stefan. – Nem tudom, hogy Rosalyn Cartwright és én összeillünk-e – motyogtam, miközben úgy éreztem, hogy az istálló hűvös falai fojtogatón körbezárnak. Hát persze hogy az apám igyekezett jó kapcsolatot ápolni Rosalyn apjával! Mr. Cartwright tulajdonában volt a város bankja, és az apám tudta: ha ily módon szövetségre lép vele, könnyedén tovább terjeszkedhet. Ha pedig már meg is egyeztek a házasság felől, többé nem volt kérdéses, hogy Rosalyn és én férj és feleség leszünk. – Honnan is tudhatnád, fiam! – nevetett fel harsányan az apám, miközben hátba veregetett. Szokatlanul jó hangulatban volt, nekem viszont minden egyes szava csak a kedvemet szegte. Szorosan lehunytam a szemem, abban a reményben, hátha mindez csak rossz álom. – A fiúk a te korodban nem tudják, mi a jó nekik – folytatta az apám. – Ezért kell bíznod bennem. Jövő héten vacsorát adok a kettőtök tiszteletére. Addig látogasd meg! Ismerkedjetek! Bókolj neki! Gondoskodj róla, hogy beléd

szeressen! Amikor apa befejezte, megfogta a kezem, és a tenyerembe szorított egy aprócska dobozt. És velem mi lesz? – szerettem volna tiltakozni. Nem számít, hogy én akarom-e, hogy belém szeressen – kiáltottam volna fölháborodva, de végül egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Ehelyett a farzsebembe csúsztattam a dobozt, anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a tartalmára, majd visszatértem Mezzanottéhoz, és olyan erősen kezdtem dörzsölni, hogy a lovam felhorkant, és méltatlankodva hátrálni kezdett. – Örülök, hogy túlestünk ezen a beszélgetésen, fiam – jelentette ki az apám, én pedig hiába is vártam, hogy ráébred, szóhoz sem hagyott jutni, és rádöbben, képtelen ötlet, hogy egy olyan lányt akar elvetetni velem, akit évek óta nem láttam. – Apám? – szólaltam meg, arra számítva, hátha mégis mond valamit, amivel feloldoz a sors alól, amelyet nekem szánt. – Úgy gondolom, legjobb lesz, ha októberre tűzzük ki az esküvő napját – felelte ehelyett, és már be is csapódott mögötte az istálló ajtaja. Tehetetlenségemben a fogamat csikorgattam, és felidéztem a gyermekkoromat, amikor vasárnaponként a kerti összejövetelek és az egyházi ünnepek alkalmával Rosalyn mellé ültettek. Hiába kényszerítették azonban ránk egymás társaságát: amikor már elég nagyok lettünk ahhoz, hogy magunk válasszuk meg a barátainkat, külön utakon kezdtünk járni. Arra gondoltam, olyan lesz majd a kapcsolatunk, mint akkor, amikor tíz évvel fiatalabbak voltunk: ügyet sem vetünk egymásra, csupán kötelességtudóan igyekszünk örömet szerezni a szüleinknek. Csakhogy – tört rám a kegyetlen felismerés – többé már nem járhatunk külön utakon!

2.

M

ásnap délután már Cartwrighték nappalijában találtam magam egy merev, alacsony háttámlájú bársonyszéken. Valahányszor csak megmozdultam, és megpróbáltam a kemény ülőalkalmatosságon fészkelődve kényelembe helyezni magam, Mrs. Cartwright, Rosalyn és a szobalány átható tekintetét éreztem magamon. Úgy tűnt, mintha egy múzeumban kiállított festmény egyik figurája vagy egy szalondráma szereplője lennék. Az egész szoba egy színdarab díszletére emlékeztetett – aligha tűnt alkalmasnak arra, hogy az ember felengedjen, sőt, ami azt illeti, arra sem, hogy beszélgessen. A látogatás első tizenöt percében nehézkes társalgást folytattunk az időjárásról, a városban nyílt új üzletről és a háborúról. Majd hosszú csend következett, amelyet csak a szobalány kötőtűinek egyhangú csattogása tört meg. Ismét Rosalynre pillantottam, és megpróbáltam keresni rajta valamit, amit dicsérettel illethetnék. A lánynak mosolygós arca volt, az állán gödröcske, a fülcimpái pedig kicsik voltak és szimmetrikusak. A ruhája alól egy parányi rész elővillant a bokájából; ez alapján úgy ítéltem meg, finom csontozatú lehet. Hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba. Ijedten felkiáltottam, majd lenézve egy aprócska, vörösesbarna, patkány méretű kutyát pillantottam meg, aki épp belém

mélyesztette hegyes kis fogait. – Ó, ez Penny! Penny csak köszön, igaz? – gügyögte Rosalyn, majd a karjába vette az aprócska jószágot. A kis megátalkodott továbbra is dühösen vicsorgott rám, így hát hátrébb húzódtam a széken. – Ööö... nagyon aranyos – nyögtem ki, noha valójában el sem tudtam képzelni, mi értelme lehet ilyen kicsiny ebet tartani. Úgy véltem, a kutya legyen az ember társa a vadászatban, nem pedig dísztárgy, amely színben jól illik a bútorhoz. – Ugye? – nézett rám Rosalyn elragadtatva. – Ő a legjobb barátom, és azt kell mondjam, alig merem mostanában kiengedni, amikor másról sem hall az ember, csak ezekről a szörnyű állatgyilkosságokról! – Bizony, Stefan, annyira félünk! – szólt közbe Mrs. Cartwright, kezét a szívére szorítva tengerészkék ruhája fölött. – Nem értem ezt a világot. Lassan mi, nők, már ki sem tehetjük a lábunkat otthonról! – Bármi is az, remélem, nem támad meg minket! Néha már én is félek kilépni a házból, még világosban is! – vallotta be nyugtalankodva Rosalyn, magához szorítva kis kedvencét. A kutya erre vakkantott, és leugrott az öléből. – Nem élném túl, ha bármi történne Pennyvel! – Biztos vagyok benne, hogy nem éri baj. Végtére is, a támadások a farmokon történtek, nem a városban – jegyeztem meg lagymatagon, vigasztalás gyanánt. – Stefan? – csattant fel Mrs. Cartwright azzal a számon kérő hangsúllyal, amivel gyerekkorunkban megszidott Damont és engem, ha sutyorogtunk a templomban. Megnyúlt arcán olyan kifejezés ült, mintha épp citromba harapott volna. – Nem gondolja, hogy Rosalyn igazán elbűvölő ma?

– Ó, dehogynem! – hazudtam. Rosalyn ruhájának sárgásbarna anyaga hasonlított sötétszőke hajszínéhez. Girhes vállára néhány göndör hajfürt hullott. Puritán öltözéke éles ellentétben állt a pazar társalgóval, amelyet tölgyfa bútorokkal és brokáttal bevont székekkel rendeztek be, a ragyogó fapadlót borító sötét színű keleti szőnyegekkel fokozva a fényűző hatást. A távolabbi sarokból, a márvány kandallópárkány fölött lógó festményről Mr. Cartwright meredt rám, szögletes arcán zord kifejezéssel. Kíváncsian néztem vissza rá. A férj, ellentétben terebélyes, kivörösödött arcú feleségével, kísértetiesen sápadt és ösztövér ember benyomását keltette, ráadásul valami oknál fogva fölöttébb vészjóslónak tűnt; azokra a keselyűkre emlékeztetett, amelyeket előző évben láttam körözni a csatamező felett. Figyelembe véve a szülők nem éppen előnyös adottságait, a lány még egészen rendben volt. Rosalyn elpirult. Ahogy ismét fészkelődni kezdtem a széken, megéreztem az ékszerdobozt a farzsebemben. Előző éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam, vetettem egy pillantást a gyűrűre. Azonnal felismertem. Gyémántokkal körülvett smaragd volt, amelyet a legkiválóbb velencei mesterek készítettek, és amelyet édesanyám viselt a halála napjáig. – Akkor, Stefan, mit gondol a rózsaszínről? – kérdezte Rosalyn, kizökkentve a merengésből. – Elnézést, mit mondott? – kérdeztem vissza zavartan, mire Mrs. Cartwright dühödt pillantást lövellt felém. – Jó lesz a rózsaszín a jövő heti vacsorára? Olyan kedves az édesapjától, hogy megszervezte! – örvendezett Rosalyn, majd elpirult, és gyorsan lesütötte a szemét. – Úgy gondolom, elragadóan állna önnek a rózsaszín.

Gyönyörű lesz, bármit is választ – mondtam lélektelenül, mintha színész volnék, aki papírról olvassa a szövegét. Mrs. Cartwright mindenesetre helyeslően mosolygott. Az öleb odafutott hozzá, és a mellette levő párnára ugrott, mire az asszonyság elkezdte simogatni. A szoba levegője hirtelen elviselhetetlenül forrónak és párásnak tűnt. Mrs. Cartwright és a lánya is jócskán beparfümözték magukat, egyik illat émelyítőbb volt, mint a másik, én pedig szédülni kezdtem. Lopva a sarokban álló ingaórára sandítottam. Megállapítottam, hogy ötvenöt perce vagyok itt – bár ötvenöt évnek tűnt. Remegő lábbal felálltam, és így szóltam: – Csodálatosan éreztem magam, Mrs. és Miss Cartwright, de a világért sem rabolnám el az egész délutánjukat! – Köszönjük – biccentett az asszony anélkül, hogy megmozdult volna. – Maisy majd kikíséri – tette hozzá, és állával a szobalány felé bökött, aki időközben elbóbiskolt a kötés fölött. Amikor végre becsukódott mögöttem a ház kapuja, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Izzadságtól gyöngyöző bőrömnek jólesett a hideg levegő, és örültem, hogy nem várattam a kocsist a ház előtt; úgy gondoltam, a három kilométernyi gyaloglás majd kitisztítja a fejemet. A nap lemenőben volt a láthatáron, lőne és jázmin illata töltötte be a levegőt. Miközben felfelé kaptattam a hegyen, a közeledő Veritas felé néztem. A bejárathoz vezető ösvényt óriási virágtartókban illatozó liliomok szegélyezték. A veranda fehér oszlopai narancssárgán izzottak a lemenő nap fényében. A tó tükörsima felszíne megcsillant a messzeségben, és hallottam a szolgák kunyhóinál játszadozó gyerekek távoli hangját. Ez volt az én

szeretett otthonom. És sehogy sem tudtam elképzelni, hogy megosszam Rosalynnel. Zsebre vágtam a kezem, és a kanyarnál dühödten belerúgtam egy kőbe. Amikor a kocsibejáróhoz értem, megtorpantam, mert egy ismeretlen kocsit pillantottam meg a kapu előtt. Kíváncsian lestem, ki száll ki belőle; ritkán fogadtunk látogatókat. A bakról ősz hajú kocsis ugrott le, és kinyitotta a fülke ajtaját. Egy gyönyörű, sápadt nő bukkant elő, akinek fekete, göndör hajzuhatag omlott a vállára. Gazdagon hullámzó fehér ruhát viselt, keskeny dereka körül barackszín szalaggal, s a fején hozzáillő kalap vont árnyat a szemére. Hirtelen, mintha csak megérezte volna, hogy meredten nézem, megfordult. A látványtól elakadt a lélegzetem, egészen megfeledkeztem magamról. A jövevény nem pusztán szép volt, hanem egyenesen fenséges! Még húszlépésnyi távolságból is láttam, hogy sötét szeme megvillan, rózsaszín ajkát pedig halovány mosolyra húzza. Vékony ujjával megérintette a nyakláncán függő kámeát, én pedig azon kaptam magam, hogy önkéntelenül utánozom a mozdulatát, miközben elképzelem, milyen érzés lenne törékeny kezének érintését a bőrömön érezni. A jelenség ismét felém fordult, és egy másik nő, aki a szobalánya lehetett, szintén kiszállt a kocsiból, majd igazgatni kezdte az úrnője szoknyáját. – Üdvözlöm – szólított meg a szépség. – Üdvözlöm – feleltem rekedten, és ahogy lélegzetet vettem, éreztem, hogy a gyömbér és a citrom illatának mámorító keveréke árad belőle. – Katherine Pierce vagyok. Maga pedig...? – kérdezte játékos hangon. Úgy tűnt, mintha tudná: annyira lenyűgöz a szépsége,

hogy egy szót sem vagyok képes kinyögni. Nem tudtam, rossz néven vegyem-e, vagy hálás legyek, hogy ő irányítja a beszélgetést. – Katherine – ismételtem, és lassan eszembe jutott, ki is ő. Apám nemrég elmesélte egy barátja barátjának a történetét. A férfi szomszédai odavesztek, amikor Sherman tábornok ostroma alatt kigyulladt a házuk Atlantában; az egyetlen túlélő egy tizenhat éves leány volt, akinek egyetlen rokona sem maradt. Apám azon nyomban felajánlotta, hogy elszállásolja a hölgyet a vendégházunkban. Mindez nagyon titokzatosnak és romantikusnak tetszett, és amikor apám tudatta velem a szándékát, láttam a szemén, mennyire örömét leli abban, hogy egy fiatal árva megmentőjének a szerepében tetszeleghet. – Igen – mondta pajkos tekintettel. – Maga pedig... – Stefan! – vágtam rá. – Stefan Salvatore vagyok, Giuseppe fia. Sajnálom, ami a családjával történt. – Köszönöm – mondta, és a tekintete egy pillanat alatt elkomorult. – És köszönöm, hogy ön és az édesapja befogadtak engem és a szobalányomat, Emilyt. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna maguk nélkül! – Ez a legkevesebb, amit tehetünk – feleltem. Hirtelen úgy éreztem, szeretném őt megoltalmazni. – A vendégházban lesz a szállásuk. Kívánja, hogy megmutassam? – Egyedül is odatalálunk. Köszönöm, Stefan Salvatore – biccentett Katherine, és elindult a kocsis után, aki egy hatalmas bőröndöt cipelt a főépület mögött álló vendégház felé. Hirtelen visszafordult, és a szemembe nézett: – Vagy hívjam úgy, Irgalmas Stefan? – kacsintott, és azzal sarkon fordult. Hosszan néztem utána, ahogy nyomában a szobalánnyal

elhalad a lemenő nap irányába, és tudtam, az életem innentől fogva örökre megváltozik.

3.

1864. augusztus 21. #

N

em tudom kiverni a fejemből... A nevét se merem leírni! Olyan gyönyörű, magával ragadó és rendkívüli! Ha Rosalynnel vagyok, Giuseppe gyermeke vagyok, a Salvatore fiú, aki tulajdonképpen felcserélhető Damonnal. Tudom, jottányit sem számítana Cartivrightéknak, ha a bátyám venné át a helyemet. Csak azért esett rám a választás, mert apám tudta, hogy míg Damont nem tudná erre rávenni, én, mint mindig, ezúttal is engedelmeskedni fogok. De amikor megláttam őt, karcsú alakját, vörös ajkát, egyszerre szenvedélyes, mélabús és borzongató pillantását... akkor úgy tűnt, hogy végre csak önmagam vagyok, én, Stefan Salvatore. Erősnek kell lennem. Úgy kell tekintenem rá, mint a húgomra, és abba a lányba kell beleszeretnem, aki a feleségem lesz. De attól tartok, már késő. #

Rosalyn Salvatore, gondoltam magamban másnap, és ízlelgettem a nevet, miközben kiléptem az ajtón, készen a kötelességem

teljesítésére, hogy újból meglátogassam jövendőbelimet. Elképzeltem, hogy Rosalynnel a vendégházban élünk, vagy talán egy újonnan épített lakban, amelyet nászajándékba kapunk; én egész nap dolgozom, nyilvántartások fölé görnyedek az apám dohos dolgozószobájában, miközben ő a gyermekeinkről gondoskodik. Próbáltam izgatottságot erőltetni magamra, de semmi mást nem éreztem, csak a testemet-lelkemet átható jéghideg rettenetét. Veritas legszélesebb ösvényén járkáltam fel s alá, és sóvárogva bámultam a vendégház felé. Azóta, hogy előző délután megérkezett, nem láttam Katherine-t. Apám megüzente a vendégnek Alfreddal, hogy ha kedve tartja, vacsorázzon velünk, ő azonban nem fogadta el a meghívást. Egész este az ablakomból néztem a házat, ahol lakott, de egyetlen aprócska gyertyafény sem villant fel odabent. Ha nem látom őt és Emily-t beköltözni, üresnek hittem volna az épületet. Végül nyugovóra tértem, de egész idő alatt azon morfondíroztam, vajon mit csinálhat most Katherine, és nem szorul-e vigaszra. Másnap erővel elfordítottam a fejem a behajtott földszinti ablaktáblákról, és vánszorgó léptekkel elindultam az úton. A lábam alatt a föld kemény volt és repedezett; ránk fért volna már egy kiadós felhőszakadás. A legenyhébb szellő sem mozgatta a leveleket, a levegő mintha teljesen megrekedt volna. Ameddig csak a szem ellátott, kihalt volt a környék, mégis, ahogy lépdeltem, lúdbőrös lettem, és erőt vett rajtam valamiféle nyugtalanító érzés, hogy nem vagyok egyedül. Akaratlanul is eszembe jutottak Robert intő szavai a magányosan csatangolókat fenyegető veszélyről. – Hahó, van itt valaki? – kiáltottam, és megfordultam. Hátrahőköltem meglepetésemben, mert mindössze néhány

méterre ott állt mögöttem Katherine, a bevezető utat szegélyező angyalszobrok egyikének támaszkodva. Széles karimájú, fehér kalappal védte elefántcsontszínű bőrét a napsugarak ellen, és apró rózsaszirommintákkal díszített, világos ruhát viselt. Gyönyörű bőre a hőség ellenére olyan hidegnek hatott, mint a tó egy decemberi reggelen. Tökéletes fogait rám villantva elmosolygott. – Reménykedtem benne, hogy tesz velem egy sétát a birtokon, de látom, más elfoglaltsága van, valaki megelőzött. A szívem hevesen dörömbölni kezdett, a farzsebemben lapuló gyűrű pedig hirtelen ólomnehéz lett. – Én nem... ööö, nem... úgy értem... – hebegtem –, maradhatok, ha akarja. – Butaság – rázta meg Katherine a fejét. – Éppen elég, hogy befogadtak magukhoz; nem akarom még az idejét is rabolni – mondta, miközben rám emelte sötéten csillogó tekintetét. Soha nem beszéltem még olyan lánnyal, aki ennyi könnyedséget és magabiztosságot sugárzott volna. Alig tudtam uralkodni a hirtelen rám törő késztetésen, hogy kirántsam a zsebemből a gyűrűt, és fél térdre ereszkedve átnyújtsam Katherine-nek. De aztán apámra gondoltam, és erőt véve magamon, veszteg maradtam. – Legalább elkísérhetem önt egy darabig? – kérdezte Katherine, miközben előre-hátra ingatta a napernyőjét. Nyájas meghittségben elindultunk az úton. Egyfolytában jobbra-balra kapkodtam a fejem, és azon tűnődtem, vajon miért nem aggasztja, hogy kettesben, kíséret nélkül sétál egy férfival. Talán azért, véltem, mert árva, és senkije nincs a világon. Akármi is bújt meg azonban a fesztelensége mögött, nagy örömömre szolgált, hogy olyan, amilyen.

Könnyű szellő fújdogált körülöttünk, és ahogy felém sodorta Katherine citromos gyömbér illatát, úgy éreztem, ott helyben, az oldalán szinte belehalok a boldogságba. A puszta közelsége az emlékezetembe idézte, hogy a szépség és a szerelem igenis létezik a világon, még ha én nem is részesülhetek semelyikben sem. – Azt hiszem, inkább úgy hívlak, hogy Szótlan Stefan – jegyezte meg Katherine, miközben elhaladtunk a kis tölgyfaerdő mellett, amely a határmezsgyét jelezte Mystic Falls városa és a rajta kívül eső ültetvények, birtokok közt. – Sajnálom... – szabadkoztam, de közben erőt vett rajtam a rettegés, hogy annyira unalmas benyomást teszek rá, mint rám Rosalyn. – Csak az az igazság, nem sűrűn járnak idegenek Mystic Fallsban, így nehezemre esik olyanokkal társalogni, akik nem tudnak rólam semmit. Attól tartok, nem tudnám önt megfelelően szórakoztatni. Biztosra veszem, hogy Atlanta után némileg csendesnek találja majd Mystic Fallst. Amint elhagyta ez a mondat a számat, rögtön elszégyelltem magam. Elvégre a szülei meghaltak Atlantában, én meg úgy állítottam be, mintha valami izgalmas életet hagyott volna maga mögött! Így hát megköszörültem a torkomat, és ismét mentegetőzésbe fogtam: – Nem mintha azt gondolnám, ön jól érezte magát Atlantában, vagy ne jelentene megkönnyebbülést, hogy távol került a borzalmak helyszínétől! – Köszönöm, Stefan – mosolygott Katherine. – Ez igazán kedves öntől – mondta olyan hangsúllyal, amely világossá tette számomra, hogy nem kíván tovább beszélni erről. Néhány hosszúra nyúlt pillanat erejéig néma csendbe burkolózva lépdeltünk. Aztán – nem tudtam megállapítani, hogy véletlenül vagy szándékosan –, az ujjai végigsúrolták a karomat.

Olyan hidegnek éreztem őket, mint a jég, még a párás levegőben is! – Csak hogy tudja – közölte –, egyáltalán nem találom önt unalmasnak. Az egész testem lángra lobbant. Előre szegeztem a tekintetemet, mintha a lehető legjobb útvonalat keresném; valójában azonban elpirult arcomat igyekeztem elrejteni Katherine elől. Ismét éreztem a gyűrű súlyát a zsebemben, és ez a teher elviselhetetlenebbnek tűnt, mint valaha. Elbűvölő társam felé fordultam, bár pontosan nem tudtam, mit is akarok neki mondani – a lány azonban eltűnt. – Katherine-? – szólongattam arra számítva, hogy valamelyik bokor mögül felhangzik a csilingelő nevetés. De csak önnön kiáltásaim visszhangja csengett a fülemben – a lánynak nyoma veszett.

4.

A

znap nem tettem tiszteletemet Cartwrightéknál. Ehelyett, miután átkutattam az ösvényt, három kilométert rohantam vissza, a birtokra, abban a rémült hiszemben, hogy Katherine-t valami láthatatlan kéz az erdőbe vonszolta, sőt talán éppen az a szörny támadta meg, amely rettegésben tartja a környékbeli ültetvényeseket! Hazaérve meglepő látvány tárult elém: Katherine, kezében egy pohár gyöngyöző limonádéval, a teraszhintán ringatózott, és kedélyesen csevegett a szobalánnyal. A bőre hófehér volt, a szeme bágyadt, mintha nemhogy az imént, de soha életében nem futott volna! Hogy ért vissza ilyen gyorsan a vendégházba, csodálkoztam magamban. Már majdnem odasiettem hozzá, hogy feltegyem a kérdést, de végül meggondoltam magam. Ha hangot adnék a fejemben kavargó kételyeknek, alighanem tébolyultnak hinnének. Katherine abban a pillanatban felemelte a fejét, a kezét a szeme fölé tartotta, hogy ne süssön bele a nap. – Ilyen gyorsan visszaért? – kérdezte, mintha még ő lenne meglepve, hogy lát! Ostoba arccal bólintottam, ő pedig kecses mozdulattal lecsusszant a hintáról, és a vendégházba suhant. Mosolygó arca másnap sem ment ki a fejemből, amikor kényszeredetten felkerestem Rosalynt. Ez a látogatás még az

előzőnél is rémesebbre sikeredett. Mrs. Cartwright mellém telepedett a díványra, és ahányszor csak megmoccantam, fecsillant a szeme, mintha csak arra várna, hogy a következő pillanatban végre előhúzom a gyűrűt a zsebemből. Elfojtott hangon kinyögtem néhány kérdést Pennyről és a kölykeiről, amelyek előző év júniusában születtek, majd érdeklődtem, hogy halad Honoria Fells, a város varrónője, Rosalyn rózsaszín ruhájával. Hiába igyekeztem azonban, egyre csak az járt a fejemben, milyen kifogással tudnék mielőbb elszabadulni innen, és visszasietni Katherine-hez. Végül valami olyasmit motyogtam, hogy nem akarok sötétedés után a szabadban tartózkodni. Robert szerint három újabb állatgyilkosság történt, ráadásul George Brower lovát a gyógyszertár előtt találták kimúlva. Majdhogynem lelkiismeret-furdalásom támadt, amikor Mrs. Cartwright egészen a kocsiig elkísért, mintha csak csatába indulnék, nem pedig az alig három kilométerre levő birtokunkra. Amikor hazaértem, összeszorult a szívem, mert a színét se láttam Katherine-nek. Már épp az istálló felé szaporáztam volna a lépteimet, hogy lecsutakoljam Mezzanottét, amikor felfigyeltem a főépület nyitott konyhaablakából kiszűrődő, felbőszült hangokra. – Nem tűröm, hogy a fiam ellenszegüljön nekem! Menj vissza, és foglald el a számodra kijelölt helyet a világban! Az apám hangja volt az, súlyos olasz akcentussal beszélt, mint mindig, ha a végletekig feldühödött. – Nekem itt van a helyem! A hadsereg nem nekem való. Mi rossz van abban, ha az ember a saját elképzelései szerint él? – kiabált vissza egy másik hang egyszerre magabiztosan, büszkén

és mérgesen. Ez csak Damon lehet, gondoltam. A szívem hevesebben kezdett verni, amikor beléptem a konyhába, és valóban megpillantottam a bátyámat. Damon a legközelebbi barátom volt, az az ember, akit a világon mindenkinél – noha soha nem vallottam be, de még apámnál is – jobban tiszteltem. Magasabbnak tűnt, mint amikor elváltunk, a haja mintha sötétebb lett volna, a bőre lebarnult, és itt-ott halvány szeplők ütköztek ki rajta. A nyakába borultam, és külön örültem, hogy épp jókor értem haza. Közte és az apánk közt soha nem volt felhőtlen a viszony, és a nézeteltéréseik nem ritkán tettlegességig fajultak. – Öcsikém! – veregetett vállon a fivérem, miközben kibontakozott az ölelésemből. – Még nem végeztünk, fiam! – jelentette ki vészjóslón az apánk, mielőtt visszavonult a dolgozószobájába. – Látom, apa mit sem változott – állapította meg Damon, amikor végre ketten maradtunk. – Azért nem rossz ember. Mindig nehezemre esett rosszat mondani az apámról, még így is, hogy dühített a kényszerű jegyesség. – Most érkeztél? – kérdeztem, mert szerettem volna, ha témát váltunk. Damon elmosolyodott; a szeme körül alig látható szarkalábak jelentek meg, amelyeket csak az vehetett észre, aki régóta ismerte őt. – Egy órája. Csak nem mulasztom el a nagy napot, amikor bejelentik az öcsém eljegyzését, nem igaz? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. – Apánk mindent elmondott. Szemlátomást arra számít, hogy majd te viszed tovább a nevet.

Gondolj csak bele, az Alapítók Báljára már férj leszel! Megkövültem. Egészen megfeledkeztem a bálról. Ez volt az év legnagyobb szabású eseménye, és apám Forbes seriffel és Lockwood polgármesterrel együtt már hónapok óta szervezte. Az ünnepély egyrészt alkalmat adott a háború áldozatainak jótékony megsegítésére, másrészt lehetővé tette, hogy a polgárok még egyszer utoljára kiélvezzék a nyarat, és végül, de nem utolsósorban a város vezetői is méltóképp vállon veregethették magukat. Az Alapítók Bálja mindig is a legkedvesebb Mystic Falls-i hagyományaim közé tartozott, most viszont rettegtem tőle. Damon figyelmét valószínűleg nem kerülte el a feszélyezettségem, mert keresgélni kezdett ütött-kopott vászon hátizsákjában, amelyen vérfoltnak látszó szennyeződés éktelenkedett. Végül óriási, viharvert bőrlabdát halászott elő, ami sokkal nagyobb és hosszúkásabb volt annál, mint amilyet a baseballban megszoktam. – Akarsz játszani? – kérdezte, miközben egyik kezéből a másikba dobálta a labdát. – Mi ez? – csodálkoztam. – Futball-labda! Sokat játszottunk vele a fiúkkal, amikor elszabadultunk a harctérről. Jót fog tenni neked, legalább lesz egy kis színed. Elvégre nem szeretném, hogy a fiaim elpuhuljanak! – tette hozzá olyan tökéletesen utánozva apánk hangját, hogy kitört belőlem a nevetés. Damon kirobogott az ajtón, én pedig, ledobva vászonzubbonyomat, követtem. Hirtelen a nap is melegebben sütött, a fű is zöldebben ragyogott; egyszerre minden szebbnek tűnt, mint percekkel korábban. – Kapd el! – kiáltotta a bátyám, felrázva a merengésemből.

Felemeltem a karom, és megragadtam a mellkasomnak csapódó labdát. – Játszhatok én is? – szólt közbe hirtelen egy női hang. Természetesen Katherine volt az. Egyszínű, lila, ujjatlan nyári ruhát viselt, a haját kontyba tűzte. Feltűnt, hogy a pazar fényű, kék kámea tökéletesen illik csillogó, sötét szeméhez. Rögtön elképzeltem, milyen lenne megérinteni finom ujjait, megcsókolni hófehér nyakát. Nagy erőfeszítésembe került, hogy el tudjam fordítani a fejem. – Katherine, ő a bátyám, Damon. Damon, ő itt Katherine Pierce. Nálunk lakik – közöltem mereven, miközben hol egyikükre, hol másikukra sandítottam, aggodalmasan lesve, mit szól a vendégünkhöz a fivérem. A lány szeme, mintha különösen jót mulatna szertartásos viselkedésemen, huncutul csillogott – akárcsak a bátyámé. – Damon, ön éppen olyan kedves, mint a fivére – mondta Katherine eltúlzott déli akcentussal. Noha a környéken bármelyik lány hasonlóképpen felelt volna, a mondat az ő szájából némileg csúfondárosnak hatott. – Örvendek – mosolygott Damon. – Nos, öcsikém, bevegyük Katherine-t a játékba? – Nem tudom – feleltem habozva. – Mik a szabályok? – Ugyan mi szükség szabályokra? – kérdezte Katherine kacagva, ránk villantva tökéletes, fehér fogait. Megfordítottam a labdát a kezemben. – A bátyám nagyon veszélyes játékos – figyelmeztettem. – Valahogy az az érzésem, én nála is veszélyesebb vagyok! – hangzott a válasz, azzal Katherine kikapta a labdát a kezemből. Akárcsak előző nap, a keze most is jéghideg volt, dacára a délutáni hőségnek. Az érintése áramütésként ért, végigcikázott a

testemen, és felvillanyozta a gondolataimat. – A vesztes lecsutakolja a lovaimat! – kiáltotta, de közben a szél már bele is kapott a hajába. Damon egy darabig nézett utána, aztán felém fordult, és a szemöldökét felvonva így szólt: – Ez a lány azt akarja, hogy üldözőbe vegyék. Azzal a bátyám nem is teketóriázott tovább; száguldani kezdett a lány után le a tóhoz, végig a domboldalon. A következő pillanatban már én is futottam, és éreztem, hogy süvít a szél a fülem mellett. – Elkaplak! – kiáltottam. Így tettem nyolcévesen is, amikor a hozzám hasonló korú lányokkal játszottam, de most éreztem, sokkal nagyobb a tét, mint annak idején.

5.

M

ásnap reggel Rosalyn szolgái lélekszakadva rohantak hozzám a hírrel, miszerint kisasszonyuk dédelgetett ölebét, Pennyt támadás érte. Amikor odaértem Cartwrightékhoz, a ház úrnője azonnal a lánya szobájába vezetett, aki hangosan zokogott odabent. Próbáltam megvigasztalni Rosalynt, de hiába, a lány továbbra is vigasztalhatatlan volt. Az anyja egész idő alatt elmarasztaló pillantásokat vetett rám, mintegy azt sugallva, nagyobb erőfeszítést is tehetnék a lánya megnyugtatása érdekében. – Itt vagyok magával – nyögtem ki végül, hátha ettől valamelyest lecsillapodik. Rosalyn erre a nyakam köré fonta a karját, és oly sűrű könnyeket kezdett hullatni, hogy a mellényem teljesen átázott. Próbáltam együtt érezni vele, de a lány megállás nélkül zokogott. Düh hasított belém. Nekem annak idején, amikor az édesanyám meghalt, abba kellett hagynom a sírást, mert az apám rám parancsolt. „Erősnek kell lenned, mint egy igazi harcosnak”, mondta a temetésen, én pedig engedelmeskedtem. Akkor sem sírtam, amikor alig egy héttel később a dajkánk, Cordelia szórakozottan dúdolgatni kezdte azt a francia altatódalt, amelyet édesanyánk énekelt nekünk esténként. Mint ahogyan akkor sem, amikor az

apánk leakasztotta anyánk portréját az előszoba faláról. És akkor sem, amikor az anyánk kedvenc lovát, Artemiszt le kellett lőni. – Láttad a kutyát? – kérdezte Damon, amikor aznap este bementünk együtt a városba, hogy igyunk egyet a kocsmában. Mivel már csak napok választottak el a lánykéréssel egybekötött vacsorától, whiskyvel készültünk megünnepelni a közelgő menyegzőt. Damon legalábbis, felvont szemöldökkel, vontatott charlestoni hanglejtéssel, ebben a formában utalt az eseményre. Igyekeztem mosolyt erőltetni az ábrázatomra, mintha az egész valami jó móka lenne, de alig ejtettem ki néhány szót, máris tudtam: nem leszek képes eltitkolni, mennyire elborzaszt a gondolat, hogy feleségül kell vennem Rosalynt. Pedig egy rossz szavam se lehetett rá. Csak éppen... nem Katherine volt, ennyi az egész. Visszatereltem a gondolataimat Pennyre. – Láttam. Egy mély seb volt a torkán, de bármilyen állat tette is, a belső szerveit érintetlenül hagyta. Furcsa, ugye? – kérdeztem, miközben majdhogynem futva igyekeztem lépést tartani a testvéremmel. A hadseregben Damon erősebb és gyorsabb lett. – Furcsa időket élünk, Stefan – válaszolta Damon. – Lehet, hogy a jenkik voltak – tette hozzá megvető mosollyal. Ahogy végigmentünk a macskaköves utcákon, egy hirdetményre lettem figyelmes, amelyet szinte minden kapura kifüggesztettek: százdolláros jutalmat ajánlottak annak, aki megtalálja a támadásokat elkövető vadállatot. Egy helyütt megálltam, és meredten bámulni kezdtem az írást. Talán lehetnék én magam a nyomravezető, aztán fognám a pénzt, és vonatjegyet vennék Bostonba vagy New Yorkba, vagy bármelyik másik városba, ahol senki sem talál rám, és senki sem

hallott Rosalyn Cartwrightról. Elmosolyodtam magamban: Damon valószínűleg pontosan ezt tenné; ő soha nem aggodalmaskodott a következmények miatt, és fittyet hányt mások érzéseire. Már épp rá akartam mutatni a plakátra, és feltenni neki a kérdést: ő vajon mit kezdene száz dollárral, amikor észrevettem, hogy valaki lelkesen integet nekünk. – A Salvatore fivérek? – kiáltott felénk egy hang. Hunyorítottam a lemenő nap fényében, és Pearl asszonyt, a patikust pillantottam meg, aki a lányával, Annával ácsorgott az üzlete előtt. Ők is a háború áldozatai közé tartoztak. Az asszony férje az előző év tavaszán halt meg a vicksburgi ütközetben. Ezt követően az özvegy Mystic Fallsba költözött, patikát nyitott, és a bolt egykettőre virágzásnak indult. A törzsvásárlók közé tartozott Jonathan Gilbert is: valahányszor elhaladtam az üzlet előtt, mindig bent tartózkodott, valamilyen csip-csup bajra panaszkodott, amelyre aztán vásárolt ezt-azt. A városban az a hír járta, hogy valójában nem az orvosságok, hanem az asszony miatt jár oda. – Pearl asszony, emlékszik a bátyámra, Damonra? – kérdeztem, miután odaléptünk hozzájuk. A nő mosolyogva bólintott. Az arca teljesen ránctalan volt; a lányok gyakorta találgatták, hány éves lehet. Mivel azonban a lánya alig néhány év híján egyidős volt velem, gyanítottam, hogy annyira mégsem lehet fiatal. – Igazán jóvágásúak mind a ketten – mondta kedvesen. Anna az anyja kiköpött mása volt, és ahogy ott álltak egymás mellett, akár testvéreknek is nézhette volna őket az ember. – Anna, te évről évre szebb vagy! Elég idős vagy már ahhoz, hogy táncolhass? – kérdezte Damon csillogó szemmel, mire önkéntelenül elmosolyodtam. Kétség sem fért hozzá, a bátyám

anyát és lányát egyaránt levette a lábáról. – Majdnem – válaszolta Anna várakozásteli, csillogó tekintettel. A lányok tizenöt éves koruktól vehettek részt a vacsorákon, és hallhatták meg, ahogy a zenekar belekezd a keringőbe. Pearl asszony egy kovácsoltvas kulccsal bezárta a gyógyszertárat, aztán felénk fordult. – Damon, megtenne nekem egy szívességet? Gondoskodna róla, hogy Katherine jól érezze magát holnap este? Annyira kedves lány, és maga tudja, hogyan szoktak az emberek az idegenekről beszélni. Még Atlantából ismerem őt. – Nem fog bennem csalódni – ígérte Damon ünnepélyes hangon, én pedig megdermedtem a döbbenettől. Szóval Damon lesz Katherine kísérője holnap este? Eszembe se jutott, hogy bájos vendégünk egyáltalán eljön, azt pedig végképp nem tudtam elképzelni, hogy előtte kérjem meg valaki másnak a kezét. Elgondolkoztam, ugyan mi más választásom lehet? Álljak az apám elé azzal, hogy ne hívjuk meg Katherine-t? Vagy tagadjam meg a lánykérést? – Mulassanak jól, fiúk! – riasztott fel az asszony a merengésemből. – Várjon! – kiáltottam utána, és egy pillanatra meg is feledkeztem a vacsoráról. Az asszony kíváncsi arccal megfordult. – Már besötétedett, és az utóbbi időben megszaporodtak a támadások. Hazakísérhetjük a hölgyeket? – ajánlkoztam, Pearl asszony azonban csak a fejét rázta. – Anna és én erős nők vagyunk. Nem érhet minket semmi baj. Ráadásul – itt elpirult, és körbepillantott, mintha csak attól tartana, hogy kihallgatják –, úgy vélem, Jonathan Gilbert magára vállalja ezt a nemes feladatot. De nagyon köszönöm a

figyelmességét. Damon a szemöldökét vonogatta, és halkan füttyentett. – Tudod, miként vélekedem az erős nőkről – súgta oda nekem. – Damon! Viselkedj! – utasítottam rendre a bátyámat, és jókorát sóztam a vállára. Elvégre, gondoltam, szokjon hozzá, hogy már nem a csatatéren van, hanem Mystic Fallsban, egy kisvárosban, ahol az emberek imádnak hallgatózni, és mindenfélét összebeszélnek. Hát ilyen rövid idő alatt elfelejtette? – Jól van, Stefan nénikém! – piszkálódott Damon magas, selypítő hangon. Önkéntelenül elnevettem magam, és ismét hátba vágtam. Kis ütés volt, de azért jólesett, részben levezethettem az iránta érzett dühömet, amiért ő lehet Katherine kísérője a vacsorán. A legnagyobb szívélyességgel püfölt vissza, és hamarosan teljes erőbedobással kitört volna a testvéri haddelhadd, ha Damon be nem löki a Mystic Falls-i kocsma ajtaját. A buja, vörös hajú csaposnő azonnal lelkes mosollyal üdvözölt minket a pult mögül, amiből egyértelműen kiderült, hogy a bátyám már jó néhányszor megfordult ezen a helyen. Keresztülfurakodtunk a tömegen a kocsma végébe. Az egész terem a fűrészpor és az izzadság szagától bűzlött, és dugig volt egyenruhás férfiakkal. Néhányan kötést viseltek a fejükön, másoknak rögzítve volt a karjuk, s akadtak többen, akik mankóval bicegtek a pulthoz. Felismertem Henryt, a sötét bőrű katonát, aki szinte már a kocsmában lakott, és most is egyedül gubbasztott a sarokban, whiskyvel a kezében. Robert sokszor mesélt róla: elmondta, hogy Henry soha nem áll szóba senkivel, és nem akadt még ember, aki a napvilágnál látta volna. Sokan azt rebesgették, hogy talán köze lehet a támadásokhoz, de ezt,

mivel folyton a kocsmában lebzselt, kevéssé tartottam valószínűnek. Elfordítottam róla a tekintetem, hogy a többi jelenlevőt is szemrevételezzem. Az egyik sarokban idősebb férfiak zsúfolódtak össze, kártyáztak és whiskyt ittak. Velük szemközt néhány nőt pillantottam meg; kipirosított arcuk és festett körmük egyértelműen elárulta, hogy egészen másként nőttek fel, mint gyermekkori játszótársaink, Clementine Haverford vagy Amelia Hawke. Amikor elhaladtunk mellettük, egyikük végighúzta vörös körmeit a karomon. – Tetszik a hely? – kérdezte Damon pajkos mosollyal, miközben elhúzott egy faasztalt a faltól. – Nem rossz – feleltem, és lehuppantam a kemény fapadra. Újra körülnéztem. A kocsmában ülve olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha titkos klubba csöppentem volna – újabb dologgal szembesültem, amelyet már nem lesz időm felfedezni, hiszen hamarosan férj leszek, akinek minden este otthon a helye! – Hozok magunknak italt – mondta Damon, és otthagyott. Néztem, ahogyan a pultra könyököl, és könnyedén cseveg a csaposnővel, aki a fejét hátravetve kacag, mintha a bátyám valami elképesztően mulatságos dolgot mondott volna. Nem kizárt, hogy így is történt; elvégre Damon ezzel tudta elcsavarni minden nő fejét. – Nos, milyen érzés házas embernek lenni? – szólalt meg mögöttem egy hang, és hátrafordulva dr. Janest pillantottam meg. Az öregúr már közel járt a nyolcvanhoz, és kissé szenilis volt. Gyakorta hangoztatta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy hosszú életét kizárólag a whiskynek köszönheti, amit sohasem sajnált magától. – Még nem vagyok házas, doktor úr – mosolyogtam

kényszeredetten, reménykedve, hogy Damon hamarosan visszatér az italokkal. – Ó, fiam, de hamarosan az leszel! Mr. Cartwright hetek óta másról sem beszél a bankban! A bájos, fiatal Rosalyn! Jó parti! – lelkendezett dr. Janes harsányan, mire én lopva körbepislogtam, és nagyon bíztam benne, hogy senki nem hallotta, amit mondott. Abban a pillanatban megjelent Damon, és óvatosan letett két csordultig telt poharat az asztalra. – Köszönöm – mondtam, és az egyiknek a tartalmát egy hajtásra kiittam. Dr. Janes erre odébb dülöngélt. – Ennyire szomjas vagy? – kérdezte Damon, miután kortyolt egyet a saját whiskyjéből. Válaszul csak a vállamat vonogattam. Korábban soha nem titkoltam el semmit a bátyám elől, most viszont veszélyesnek véltem, hogy feltárjam előtte a Rosalynnel kapcsolatos aggályaimat. Úgy gondoltam, mondhatok vagy érezhetek bármit, így is, úgy is feleségül kell vennem. És elég, ha egy apró célzást hall valaki arról, hogy vonakodva teszem, vége-hossza nem lesz a szóbeszédnek. Hirtelen egy újabb pohár ital termett előttem, és felnézve a szemrevaló csaposnőt láttam, akivel Damon az imént társalgott. – Úgy látom, megszomjazott. Nyilván nehéz napja volt – kacsintott a nő zöld szemével, és a durva faragású faasztalon elém csúsztatta a gyöngyöző poharat. – Köszönöm – mondtam hálásan, és belekortyoltam az italba. – Szívesen. Máskor is – felelte a csaposnő, azzal sarkon fordult. Ahogy távolodott, bámultam suhogó, krinolinos szoknyáját. A kocsmában jelenlevő nők, beleértve a rosszhírűeket is, valamennyien érdekesebbnek tűntek

Rosalynnél. Bárki került is azonban az utamba, az egyetlen kép, amely betöltötte minden gondolatomat, Katherine arca maradt. – Tetszel Alice-nak – állapította meg Damon. – Tudod, hogy rá sem nézhetek – ráztam meg a fejem. – A nyár végére nős férfi leszek. Te viszont szabad vagy, azt teszel, amit akarsz. Bár egyáltalán nem volt szándékos, ez az utóbbi megjegyzés mégis szemrehányásnak hangzott. – Ez így van – felelte Damon. – De azt ugye tudod, hogy nem kötelező megtenned valamit csak azért, mert apa azt mondta? – Ez nem ilyen egyszerű – feleltem, és összeszorítottam a fogamat. Damon ezt nem érthette, mert ő volt a szilaj, a megtörhetetlen; olyannyira, hogy az apánk rám, a fiatalabb testvérre bízta Veritas jövőjét. Most fojtogatónak éreztem ezt a szerepet. Hirtelen belém hasított a gondolat, hogy Damon hibája az egész, miatta kell ekkora felelősséget vállalnom. Megráztam a fejem, mintha ki akarnám verni belőle a vádaskodást, és újfent belekortyoltam a whiskybe. – De nagyon is egyszerű – jelentette ki Damon, aki nem csinált ügyet pillanatnyi bosszúságomból. – Csak mondd meg neki, hogy nem vagy szerelmes Rosalynbe. Mondd meg azt is, hogy magadnak kell megtalálnod a helyedet a világban, és nem követheted vakon mások utasításait. Ezt jól megtanultam a hadseregben: hinned kell abban, amit csinálsz. Máskülönben mi értelme? – Én más vagyok, mint te – ráztam meg a fejem. – Én bízom apánkban. Tudom, hogy csak a legjobbat akarja. Egyedül azt kívánom, hogy... bár több időm lenne – mondtam végül. Valóban úgy éreztem, hogy talán előbb-utóbb meg tudnám

szeretni Rosalynt; a gondolat viszont, hogy már egy éven belül férj és apa leszek, rémülettel töltött el. – De minden rendben lesz – közöltem eltökélten. Meg voltam győződve arról, hogy így kell lennie. – Mit gondolsz az új vendégünkről? – váltottam témát hirtelen, mire Damon elmosolyodott. – Katherine – ejtette ki lassan szótagolva a nevet, mintha csak ízlelgetné a nyelvével. – Nehéz kiigazodni rajta, ugye? – Lehet – feleltem, és örültem, hogy Damonnak fogalma sincs arról, hogy éjjelenként Katherine-ről álmodom, nappal pedig a vendégház közelében ólálkodom, hátha meghallom, ahogy a szobalányával nevetgél. Egyszer még a lova, Clover széles hátát is megszagoltam az istállóban, hátha átvette a gazdája citrom- és gyömbérillatát. Nem éreztem semmit, de abban a pillanatban, ott, a pajtában a lovak közt ráeszméltem, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. – Mystic Fallsban nincsenek olyan lányok, mint ő. Gondolod, hogy valahol vár rá egy katona? – kérdezte Damon. – Nem! – vágtam rá ismét feldühödve. – Ha nem tudnád, gyászol, ráadásul a szüleit veszítette el! Kötve hiszem, hogy gavallérokon járna az esze. – Ó, hát persze – vonta össze Damon a szemöldökét bűnbánást mímelve. – Én aztán semmi rosszat nem feltételeztem. De ha netán szüksége lenne egy vállra, amin kisírhatja magát, én a legnagyobb örömmel állok a rendelkezésére! Érdektelenséget színleltem. Még ha én is vetettem fel a témát, immár nem akartam hallani, hogy Damon mit gondol Katherine-ről. Valójában bármennyire szép is volt, azt kívántam, bár bukkanna fel valami távoli rokon Charlestonból, Richmondból vagy Atlantából, és vinné el innen! Úgy véltem, ha

messzire kerülne tőlem, és soha többé nem látnám, talán valahogy rá tudnám kényszeríteni magamat, hogy Rosalynt szeressem. Damon rám meredt, és azonnal tudtam, milyen nyomorúságos látványt nyújthatok. – Fel a fejjel, öcsikém! – biztatott. – Fiatal még az éjszaka, whisky pedig van bőven! Csakhogy egész Virginiában nem akadt annyi whisky, amennyitől megszerettem volna Rosalynt... vagy elfeledtem volna Katherine-t.

6.

A

z időjárás sem állta útját az eljegyzési vacsorának, amelyre néhány nappal később került sor, a levegő még délután öt órakor is forrón és párásán nehezedett ránk. Hallottam, amint a szolgák a konyhában arról fecsegnek, hogy a különös, csendes idő az állatokat öldöső démonok műve. De még a rémisztő szóbeszéd sem szegte az emberek kedvét; az egész környékről idesereglettek a majorsági kastélyba, hogy a Konföderációt éltessék. A kocsik egyre csak özönlöttek a macskaköves felhajtóra, és semmi jelét sem mutatták annak, hogy az impozáns épület láttán elállnának az ostromtól. – Stefan Salvatore! – szólalt meg valaki a hátam mögött, amikor apám után kiszálltam a kocsiból, és a lábam belesüppedt a sárba. Megfordultam, és Ellen Emersont pillantottam meg, kart karba öltve a leányával, Daisyvel, mögöttük pedig két szolgálólányt. Száz meg száz lámpás világította meg a fehér faajtóhoz vezető kőlépcsőt, és a kanyargós gyalogutat kocsik szegélyezték. Bentről, a teremből keringő hangjai szűrődtek ki. – Mrs. Emerson. Daisy – hajoltam meg mélyen. A lány gyerekkorunk óta gyűlölt, azóta, hogy Damon ösztökélésének engedve belelöktem őt a Willow-patakba. – Ó, csak nem a bájos Emerson hölgyek! – üdvözölte őket az apám is. – Mindkettejüknek köszönöm, hogy eljöttek erre a kis

vacsorára. Oly örvendetes minden városlakót itt látni! Elvégre össze kell tartanunk, most jobban, mint valaha! – mondta, és összenézett Ellennel. – Stefan – biccentett Daisy, miközben elfogadta a felé nyújtott kezem. – Daisy, ön napról napra egyre szebb. Meg tudná, kérem, bocsátani egy úriember ifjúkori ballépését? A fiatal hölgy válasz helyett szótlanul rám meredt. Sóhajtottam. Mystic Fallsban nem volt helye titoknak vagy bonyodalmas cselszövésnek. Mindenki ismert mindenkit. Tudtam, hogy ha Rosalyn és én összeházasodunk, a gyerekeink majd Daisy gyerekeivel fognak táncolni. A mi társalgásainkat folytatják, a mi tréfáinkon nevetnek, a mi harcainkat vívják tovább, és ez a körforgás az örökkévalóságig tart. – Ellen, megengedné, kérem, hogy bekísérjem? – kérdezte az apám nyugtalanul, mert mindenáron meg akart róla győződni, hogy a termet az elvárásainak megfelelően díszítették fel. Daisy anyja bólintott, mire a lány és én magunkra maradtunk, a szolga vigyázó tekintetének kereszttüzében. – Hallottam, hogy Damon visszajött. Hogy van? – kérdezte Daisy, aki végre leereszkedett odáig, hogy szóba álljon velem. – Miss Emerson, legjobb lesz, ha bemegyünk, és megkeressük a mamáját – szólt közbe a szolgáló, majd karon fogta a lányt, és betuszkolta a majorsági kastély hatalmas, kétszárnyú ajtaján. – Alig várom, hogy találkozzak Damonnal! Kérem, feltétlenül mondja el neki, hogy mit üzentem! – kiáltott vissza Daisy makacsul a válla fölött. Sóhajtottam, és beléptem a terembe. A majorsági kastély, amely a város és a birtokok közt helyezkedett, el, valaha a birtokosok találkozóhelye volt, de most rögtönzött

fegyvertárként szolgált. A terem falait borostyán, lila akác, távolabb, a túlsó végén pedig konföderációs lobogók díszítették. A sarokban felállított emelvényen a zenekar jókedvűen játszotta a „Kedves kék zászló...” kezdetű dalt, és a táncparketten legalább százan köröztek puncsos pohárral a kezükben. Minden jel arra utalt, hogy az apám bőkezűen áldozott az eseményre, és a fényűző bált távolról sem csak az ideérkező katonák tiszteletére rendezte. Nehéz szívvel elindultam, hogy kerítsek magamnak egy italt. Alig tettem azonban néhány lépést, amikor valaki megveregette a hátamat. Már előre felkészültem a kényszerű mosolygásra és a sokadik ostoba gratuláció fogadására. Ugyan mi értelme van, gondoltam magamban keserűen, vacsorát adni azért, hogy bejelentsenek egy eljegyzést, amelyről már úgyis mindenki tud? Amikor megfordultam, Mr. Cartwrighttal találtam szembe magam, ezért – reményeim szerint az izgatottság látszatát keltve – gyorsan átrendeztem az arcvonásaimat. – Stefan fiam! Ez a te napod! – lelkendezett leendő apósom, és átnyújtott nekem egy pohár whiskyt. – Köszönöm, uram, a megtiszteltetést, hogy élvezhetem a kedves lánya társaságát – feleltem gépiesen. Belekortyoltam az italba, de igyekeztem a lehető legkevesebbet lenyelni belőle. A kocsmában töltött éjszaka után ugyanis szörnyű másnaposság gyötört. Míg én hideg borogatással a fejemen feküdtem egész nap, a bátyámnak meg se kottyant a tivornya. Hallottam, ahogy Katherine-t kergeti a hátsó kert labirintusában, és minden nevetésük tőrként fúródott a szívembe. – Örvendj csak, fiam! Tudom, hogy remek frigy lesz! Célszerű, alacsony kockázattal jár, és a bőséges hozam

lehetőségét hordozza magában. – Köszönöm, uram – válaszoltam. – És nagyon sajnálom, ami Rosalyn kutyájával történt. Utolsó mondatomra azonban Mr. Cartwright csak a fejét rázta. – Ne árulja el a feleségemnek és Rosalynnek, de én mindig is utáltam azt az átkozott dögöt! Nem azt akarom mondani, hogy örülök, amiért kimúlt, de úgy vélem, felesleges ekkora hűhót csapni egy ilyen semmiség miatt! Másról sem hallani ezen az istenverte helyen, mint a démonokról való oktalan fecsegést! Az emberek azzal rémítgetik egymást, hogy a városunkon átok ül. És éppen az ilyen szóbeszéd gerjeszti a kockázattól való félelmeket! Aggályoskodnak, nem merik betenni a pénzüket a bankba! – fakadt ki dühösen Mr. Cartwright, és a heves kiáltozás hallatán többen felénk fordították a fejüket. Én csak idegesen mosolyogtam. A szemem sarkából láttam, hogy az apám a házigazda szerepét alakítja, és a helyiség közepén felállított hosszú asztal felé tereli az embereket. Feltűnt, hogy édesanyám finom Bourbon-liliomos porcelán étkészletével terítettek. – Stefan – szólított meg az apám, miközben vállon veregetett –, készen állsz? Minden kéznél van, amire szükséged lesz? – Igen. Megérintettem a gyűrűt a mellényzsebemben, és követtem őt az asztalfőhöz. Rosalyn az anyja mellett állt, illedelmesen mosolygott a szüleire. Túlméretezett, harsány rózsaszín, fodros ruhájánál már csak sírástól kivörösödött szeme festett borzalmasabban. Lassan minden vendég elfoglalta a helyét körülöttünk, a bal

oldalamon két szék azonban továbbra is üres maradt. – Hol a bátyád? – kérdezte az apám halkan. A bejárat felé sandítottam. A zenekar még mindig játszott, és várakozás töltötte be a levegőt. Végül az ajtó nagy csattanással kinyílt, majd Damon és Katherine léptek be rajta. Együtt! Ez nem igazság, gondoltam magamban, őrjöngve a dühtől. Damon továbbra is úgy viselkedhet, mint egy kamasz fiú, továbbra is ihat és flörtölhet anélkül, hogy a következmények miatt kellene aggódnia! Én bezzeg mindig azt tettem, ami helyes, ami felelősségteljes, és most úgy éreztem, büntetnek érte: azzal, hogy idő előtt felnőtté kell válnom. Még én is megrökönyödtem azon, milyen hévvel öntött el a düh. Azonnal bűntudatom támadt, és gyorsan felhajtottam egy egész pohár bort, hogy elnyomjam az indulataimat. Végül is, csak nem kellett volna Katherine-nek egyedül megjelennie a vacsorán? És nem lehet, hogy Damon egyszerűen csak gavallér módon magára vállalta a szerető báty szerepét? Egyébként sem lehet közös jövőjük, nyugtattam magamat. A mi társadalmunk kizárólag akkor hagyott jóvá egy házasságot, ha az két családot egyesített. Márpedig Katherine, árva lányként, ugyan mit tudott volna felmutatni a szépségén kívül? Tudtam, apám soha nem engedné, hogy elvegyem, és, gondoltam kárörvendve, ez egyben azt jelenti, hogy Damonnak is megtiltaná. Ráadásul olyan messzire még a bátyám sem merészkedne, hogy az apánk beleegyezése nélkül kössön házasságot, vélekedtem. Mégsem tudtam levenni a szemem Damon karjáról, ahogy Katherine dereka köré fonódott. A lány zöld muszlinruhát viselt, amelynek anyaga gazdag redőket vetett az abroncs fölött, és suhogott, ahogy Katherine, a testvéremmel együtt, az üres

székekhez lépdelt. A kék kámea megcsillant a nyakában, és a lány, amikor elfoglalta a mellettem levő üres helyet, rám kacsintott. Csípője súrolta az enyémet, mire én kényelmetlenül feszengeni kezdtem. – Damon – biccentett az apánk, amikor idősebb fia a jobbjára ült. – Ön tehát úgy gondolja, hogy a hadsereg télre úton lesz Georgia felé? – kérdeztem hangosan Jonah Palmertől; csupán azért, mert kétségesnek éreztem, hogy nyugodtan tudnék Katherine-nel társalogni. Attól tartottam, hogy ha dallamos hangja újra a fülembe kúszik, megtörik az elszántságom, és visszalépek a rám váró lánykéréstől. – Nem Georgia miatt aggódom. Inkább amiatt, hogy mozgósítanunk kellene a milíciát, hogy itt, Mystic Fallsban megoldjuk a gondjainkat. Nem tűrhetjük tovább ezeket a támadásokat! – dörögte Jonah, a város állatorvosa, aki egyúttal a milícia kiképzőtisztje volt. Olyan hangosan verte öklével az asztalt, hogy a porcelán csörömpölni kezdett rajta. Abban a pillanatban egész seregnyi szolga lépett be, és hatalmas tálakon fácánsültet hoztak. Megfogtam az ezüstvillámat, de csak ide-oda tologattam a húst a tányéron; nem volt étvágyam. Körülöttem a megszokott beszélgetések zajlottak: a háborúról, arról, hogy mit tehetnénk szürke egyenruhás fiainkért, a közelgő vacsorákról, kerti összejövetelekről és egyházi rendezvényekről. Katherine bőszen bólogatott a vele szemben ülő Honoria Fellsnek, mire azon kaptam magam, hogy féltékenység ébred bennem az őszülő, göndör hajú asszony iránt. Ő beszélgethet Katherine-nel, én viszont, bármily kétségbeesetten akarom, nem tehetem!

– Készen állsz, fiam? – bökött oldalba az apám a könyökével, és észrevettem, hogy az emberek már befejezték az evést. A borukat kortyolgatták, a zenészek pedig, akik a fő fogás alatt abbahagyták a játékot, újra rázendítettek a sarokban. Elérkezett a pillanat, amire mindenki várt. Tudták, hogy most bejelentés következik, ahogyan azt is, hogy utána ünnepelhetnek, táncolhatnak. Mystic Fallsban mindig így zajlottak a vacsorák. Csakhogy ezúttal az én eljegyzésemet készültek bejelenteni. Honoria, mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, felém fordult, Damon pedig bátorítóan rám mosolygott. Összeszorult a gyomrom, mély lélegzetet vettem, és a késemet a kristálypoharamhoz ütögettem. Azonnal lecsendesedett az egész vendégsereg, még a szolgák is lecövekeltek ott, ahol éppen voltak, és rám meredtek. Felálltam, nagyot kortyoltam a vörösborból, hogy összeszedjem a bátorságomat, és megköszörültem a torkomat. – Szeretnék... – fogtam hozzá halk, erőltetett hangon, amely egyáltalán nem hasonlított a sajátomra –, szeretnék egy bejelentést tenni. A szemem sarkából láttam az apámat, ahogy megragadja a pezsgőspoharát, hogy bármelyik pillanatban felpattanhasson és tósztot mondjon. Katherine-re pillantottam, aki olyan meredten nézett rám, hogy sötét tekintete szinte kiégette a szemem. Erőnek erejével elfordítottam a fejem, és olyan görcsösen szorítottam a poharamat, hogy azt hittem, menten összetörik. – Rosalyn, ezennel szeretném megkérni a kezét. Megtisztelne azzal, hogy hozzám jön feleségül? – hadartam el, miközben az öltönyzsebemben kotorásztam a gyűrű után. Végül elővettem a dobozt, letérdeltem az elragadtatott lány

elé, és könnyes, barna szemébe néztem. – Fogadja el ezt a gyűrűt! – mondtam színtelen hangon, majd kipattintottam az ékszerdoboz fedelét, és átnyújtottam neki. Rosalyn felsikoltott, mire az egész vendégsereg lagymatag tapsban tört ki. Éreztem, hogy valaki megveregeti a hátamat – Damon volt az, aki rám vigyorgott. Katherine is udvariasan tapsolt, az arca azonban kifürkészhetetlen maradt. – A magáé – fogtam meg Rosalyn apró fehér kezét, és az ujjára húztam a gyűrűt. Túl nagy volt rá, és a smaragd oldalra billent a kisujja felé. Úgy nézett ki, mint egy gyermek, aki játékból felpróbálja az anyja ékszerét. Rosalynt azonban cseppet sem zavarta, hogy a gyűrű nem illik rá. Ehelyett kinyújtotta a kezét, és nézte, ahogy az asztalon álló gyertyák fénye visszatükröződik a gyémántokon. Kisvártatva egy csapat nő tolongott körülöttünk, akik sóhajtozva lelkendeztek a gyűrű láttán. – Ezt meg kell ünnepelni! – kiáltotta el magát az apám. – Szivart mindenkinek! Gyere ide, Stefan fiam! Nagyon büszke vagyok rád! Bólintottam, és remegő lábbal odaléptem hozzá. Milyen ironikus, gondoltam, hogy noha egész életemben igyekeztem megfelelni neki, épp olyan dologgal tettem a legboldogabbá, amitől belül halottnak éreztem magam. – Katherine, táncolna velem? – hallottam meg hirtelen Damon hangját a széktologatás és pohárcsilingelés hangos zsivajában. Megkövülten vártam a választ. A lány feltekintett, és lopva rám pillantott. Végtelenül hosszúnak tűnt a pillanat, amíg a tekintete fogva tartotta az enyémet. Vad késztetés lett úrrá rajtam, hogy azonnal letépjem

a gyűrűt Rosalyn kezéről, és ráhúzzam Katherine ujjára. De akkor apám megbökte a hátamat, és mielőtt bármit tehettem volna, Damon megragadta bájos partnere kezét, és maga után húzta Katherine-t a táncparkettre.

7.

A

következő hét valósággal elrepült. Ruhapróbákra jártam Fells asszony szalonjába, onnan Cartwrighték dohos fogadószobájába, esténként pedig Damonnal a kocsmába. Mindent megtettem, hogy elfelejtsem Katherine-t. Becsuktam a szobámban az ablaktáblákat, nehogy kísértésbe essek, és a gyepen át a szemközti vendégház felé bámuljak; ráadásul mosolyt erőltettem az arcomra, kedélyesen integetve Damonnak és Katherine-nek, valahányszor megláttam őket együtt sétálni a kertben. Egyszer felmentem a padlásra, és megnéztem édesanyám portréját. Azon tűnődtem, vajon most milyen tanácsot adna nekem. „A szeretet türelmes”, jutott eszembe az idézet, amit sokszor emlegetett lendületes francia akcentusával, miközben a Bibliát tanulmányoztuk. Egészen megvigasztalt a gondolat. Hátha majd kialakul a vonzalom köztem és Rosalyn között. Az elkövetkezendő napokban igyekeztem szerelemmel tekinteni a jegyesemre, vagy legalábbis valami szeretetfélét kierőszakolni magamból iránta. Tudtam jól, hogy csendes természete és mosogatólére emlékeztető, seszínű haja mögött egyszerű, édes kislány bújik meg, akiből odaadó feleség és anya lesz. Legutóbbi látogatásaim nem is sikeredtek olyan szörnyűre, mint a korábbiak. Rosalynnek feltűnően javult a hangulata. Másik kutyát kapott, egy csillogó, koromfekete jószágot, és

nehogy új kedvence is Penny sorsára jusson, mindenhová magával hurcolta. Egy alkalommal, amikor rajongó tekintettel felnézett rám, és azt kérdezte, hogy orgonát vagy gardéniát szeretnék-e az esküvőnkre, kis híján gyengéd érzelmeket ébresztett bennem. Talán ez is elég lesz, bizakodtam. Apám nem vesztegette az időt, máris rendezett egy újabb ünnepséget, ezúttal kerti mulatságot tartott a birtokunkon. Harminc kilométeres körzetben mindenkit meghívott; alig ismertem néhányat az összesereglett fiatal férfiak, csinos lányok és konföderációs katonák közül, akik a labirintus környékén nyüzsögtek, és igazán otthonosan érezték magukat. Gyerekkoromban nagyon szerettem, ha az apám vendégeket hívott: ilyenkor a barátaimmal leszaladhattunk a befagyott tóhoz, bújócskázhattunk a mocsárban, ellovagolhattunk a Wickery hídhoz, vagy ösztökélhettük egymást: vajon ki mer fejest ugrani a jéghideg Willow-patakba? Most viszont mást sem kívántam, mint hogy vége legyen az egésznek, és visszavonulhassak a szobámba. – Stefan, inna velem egy whiskyt? – szólított meg Robert, aki az oszlopos előcsarnokban felállított asztalok egyike mellett üldögélt. Idétlen vigyora elárulta, hogy már jócskán felöntött a garatra. Gyöngyöző poharat nyújtott felém, aztán nekikoccantotta a sajátját. – Nemsokára sok kicsi Salvatore rohangál majd itt! El tudja képzelni? – kérdezte, majd széttárta a karját, végigmutatva a tájon, mintegy jelezve, milyen tágas helye lesz majdani családomnak a gyarapodáshoz. Remegő kezemből majdnem kilöttyintettem a whiskyt; nyomorúságosan éreztem magam, és nem, nem tudtam elképzelni.

– Nos, igazán szerencsés emberré tette az apját. Rosalynt meg szerencsés leányzóvá! – jelentette ki Robert. Újból az enyémhez koccintotta a poharát, majd odébbállt Lockwoodék felügyelőjével beszélgetni. Sóhajtottam, leültem a teraszhintába, és csak néztem körülöttem a sok vidám embert. Tudtam, hogy boldognak kellene lennem. Tudtam, hogy az apám csak a legjobbat akarja nekem. Tudtam, hogy Rosalynre egy rossz szavam sem lehet. Akkor hát miért éreztem úgy magam, mint akinek aláírták a halálos ítéletét? Odakint a kertben az emberek ettek, nevetgéltek, táncoltak, miközben a gyermekkori barátaim, Ethan Giffin, Brian Walsh és Matthew Hartnett rögtönzött zenekara a Kedves kék zászló egy változatát játszotta. Kellemes idő volt, egyetlen felhő sem tűnt fel az égen, és csak néha emlékeztetett egy-egy hűvösebb fuvallat az őszre. A távolban gyerekek himbálóztak a kapun, és hangosan kiáltoztak. A tény, hogy így tombol a vígság körülöttem, ráadásul elvileg mindez nekem szól, és mégsem vagyok boldog, ólomsúllyal nehezedett a lelkemre. Felálltam, és az apám dolgozószobája felé indultam. Beléptem, behajtottam magam mögött az ajtót, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. A súlyos damasztfüggönyön alig szűrődött át néhány halovány napsugár. A hűvös szoba jól megolajozott bőr és dohos könyvek szagát árasztotta. Levettem a polcról egy vékony kötetet, amely Shakespeare szonettjeit tartalmazta, és a kedvenc versemhez lapoztam. Az avoni hattyú sorai megnyugtattak; szavai lecsillapították háborgó elmémet, és emlékeztettek rá, hogy igenis létezik szerelem és szépség a világban. Talán, gondoltam, elboldogulok majd így is, ha csak a művészeten keresztül tapasztalom meg mindkettőt.

Leültem a sarokba apám bőrfoteljébe, és szórakozottan lapozgattam a hártyavékony oldalakat. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott, engedve hogy a nyelv szépsége átjárja a lelkemet, de minél tovább olvastam, annál nyugodtabbnak éreztem magam. – Mit olvas? A váratlan hangra összerezzentem, mire a könyv kihullott az ölemből, és nagyot csattant a padlón. Katherine ott állt a dolgozószoba ajtajában, szorosan testéhez simuló, egyszínű, fehér selyemruhában. Az összejövetelen a többi nő számos réteg krinolint és muszlint viselt, s a bőrüket gondosan elrejtették a vastag kelmék. Katherine azonban a legkevésbé sem tűnt zavartnak szabadon hagyott alabástrom válla miatt. Az illendőség kedvéért elfordítottam a fejem. – Miért nincs odakint a vendégekkel? – kérdeztem, miközben lehajoltam a könyvemért. Láttam, hogy Katherine elindul felém. – Na és maga miért nincs kint? – kérdezett vissza, miközben leült a fotel karfájára. – Elvégre maga a díszvendég. – Olvasott ön Shakespeare-t? – kérdeztem, az ölemben fekvő nyitott könyvre mutatva, hogy esetlen kísérletet tegyek a témaváltásra. Még soha nem találkoztam olyan lánnyal, aki járatos lett volna az irodalomban. Rosalyn épp előző nap vallotta be, hogy az elmúlt három évben, amióta befejezte a lányiskolát, egyetlen könyvet sem vett a kezébe, sőt még az akkori időkből is csak egyetlen tankönyvet tudott felidézni, amelyet utoljára olvasott, mégpedig a derék konföderációs feleség kötelességeiről szóló írást. – Shakespeare – ismételte Katherine jellegzetes kieejtéssel,

lassan szótagolva a nevet. Ezt a különös akcentust soha senkitől nem hallottam még, aki Atlantából érkezett hozzánk. A lány most előre-hátra hintáztatta a lábát, és láttam, hogy nem visel harisnyát. Elkaptam a szemem. – „Mondjam: társad, másod a nyári nap?”* [*William Shakespeare, 18. szonett, ford. Szabó Lőrinc.] – idézte, mire döbbenten felnéztem rá. – „Te nyugodtabb vagy, s az nem oly üde” – folytattam a szonettet. A szívem majd kiugrott a helyéről, elmém megdermedt, s egyszerre olyan szokatlan érzés lett úrrá rajtam, hogy azt hittem, álmodom. Katherine kikapta a könyvet az ölemből, és olyan erővel csapta be, hogy jó ideig visszhangzott. – Nem – jelentette ki határozottan. – De hát ez a következő sor! – tiltakoztam. Hirtelen nagyon dühös lettem: épp akkor változtatta meg a játékszabályokat, amikor már azt hittem, értem őket! – Igen, Shakespeare-nél ez a következő sor. De én öntől kérdeztem valamit. Olyan tehát ön, mint egy nyári nap? Érdemes ön az összehasonlításra, Mr. Salvatore? Vagy talán ahhoz is könyvre van szüksége, hogy erre válaszoljon? – kérdezte Katherine, miközben olyan messzire tartotta a kötetet, hogy ne tudjam elvenni tőle. Megköszörültem a torkomat, a gondolataim egymást kergették. Damon minden bizonnyal különösebb erőfeszítés nélkül azonnal előrukkolt volna valami roppant szellemes válasszal. Én viszont olyan esetlenné váltam Katherine társaságában, mint valami iskolás fiú, aki a tóból kifogott békával próbál meg elbűvölni egy lányt. – Nos, inkább a bátyámat hasonlíthatná a nyári naphoz. Az

utóbbi hetekben igen sok időt töltött vele. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom, a legszívesebben visszaszívtam volna az utolsó kicsinyes, féltékeny megjegyzést. – A bátyja inkább olyan nyári napra emlékeztet, amely viharral fenyeget – tűnődött Katherine. – De maga, Művelt Stefan, egészen más, mint Sötét Damon, vagy... – a lány itt félrefordította a fejét, és mosoly futott át az arcán –, Rámenős Damon. – Én is tudok rámenős lenni! – közöltem sértődötten, mielőtt egyáltalán tudatosult volna bennem, mit mondok. Csalódottan megráztam a fejem. Úgy tűnt, mintha Katherine arra kényszerítene, hogy gondolkodás nélkül beszéljek. Vibráló élénksége, lelkesedése rám is átragadt; a társaságában úgy éreztem magam, mintha álmodnék, és olyan helyen járnék, ahol minden szónak különös súlya van, ám nem kell az őszinteségem következményeitől tartanom. – Nos, Stefan, bizonyítsa be! – jelentette ki Katherine, és a karomra tette jeges kezét. – Damont már megismertem, magáról viszont alig tudok valamit. Elég szégyenletes, nem gondolja? Kintről beszűrődött a Jó öreg lázadó vagyok című dal, amelybe az imént fogott bele a zenekar. Tudtam, hogy ki kellene mennem, hogy szivarozzak Mr. Cartwrighttal, felkérjem Rosalynt egy keringőre, és emeljem a poharam a Mystic Falls-i férfiak közt elfoglalt helyemre. Ehelyett azonban ott maradtam a fotelban, és azt kívántam, bár örökké itt ülhetnék a könyvtárban, mélyen belélegezve Katherine illatát. – Megenged egy megjegyzést? – kérdezte a lány, miközben még közelebb hajolt hozzám, és egy kóbor sötét tincs hullott fehér homlokára. Minden erőmre szükségem volt, hogy

uralkodjak magamon, és ne söpörjem félre az arcából. – Az a benyomásom, maga nem örül mindannak, ami most történik. A kerti mulatság, az eljegyzés... A szívem hevesen vert, miközben Katherine barna szemét fürkésztem. Az elmúlt hetek során kétségbeesetten igyekeztem elrejteni az érzéseimet. Talán meglátott, amint megtorpanok a vendégháznál? Vagy észrevette, hogy amikor ő és Damon a kertben sétálnak, én Mezzanotte hátán kétségbeesetten elvágtatok az erdő felé, hogy minél messzebbre kerüljek, és ne halljam a nevetésüket? Esetleg valamiféleképpen sikerült a gondolataimban olvasnia? A lány csak szánakozva mosolygott. – Szegény, drága, rendíthetetlen Stefan. Hát nem tanulta még meg, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket? Senkit nem tud boldoggá tenni, sem az apját, sem Rosalynt, sem Cartwrightékat, ha saját maga nem boldog! Megköszörültem a torkomat. Fájt a felismerés, hogy ez a lány, akit alig néhány hete ismerek, jobban megért, mint amennyire a tulajdon apám... vagy jövendőbeli feleségem... valaha is megért majd. Katherine lesiklott a fotel karfájáról, és az apám polcán álló köteteket kezdte tanulmányozni. Végül leemelt egy vastag, bőrkötéses példányt, amely a Mystic Falls titkai címet viselte. Soha nem láttam még azt a könyvet. Katherine rózsaszín ajka mosolyra húzódott, és intett, hogy üljek mellé az apám díványára. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de mintegy önkívületi állapotban felálltam, odamentem hozzá, és leültem mellé. Kényelembe helyeztem magam, a hátamat a hűs, berepedezett bőr párnának vetettem, és elhessegettem az aggályaimat. Végtére is, sosem lehet tudni. Arra gondoltam,

talán az a néhány pillanat gyógyír lesz a búskomorságomra, amelyet az ő jelenlétében tölthetek el.

8.

N

em tudom, mennyi időt tölthettünk el együtt a szobában. A hatalmas, álló ingaóra egyre csak ketyegett a sarokban, de nem figyeltem rá, csak Katherine lélegzetének ritmusára, arra ahogy a fény ráesett szépen ívelt állára, és az ujjaira, amelyek fürgén lapozták a könyvet. Felderengett a tudatomban a tény, hogy rövidesen indulnom kell, de valahányszor eszembe jutott a zene, a tánc, a sült csirke és Rosalyn, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. – Maga nem is olvas! – incselkedett velem Katherine, felnézve a Mystic Falls titkaiból. – Valóban nem. – És miért nem? Talán valami eltereli a figyelmét? Felállt, és karcsú karjával nyújtózkodva visszatette a könyvet a polcra. Rossz helyre illesztette, apám atlaszai mellé. – Ide való – motyogtam, és átnyúltam a lány válla fölött, hogy a helyére tegyem a kötetet. Azonnal megcsapott a citromés gyömbérillat. Elszédültem, és éreztem, hogy a tagjaimból kiszalad az erő. Katherine felém fordult. Az ajkunk szinte összeért, és az illata hirtelen majdhogynem elviselhetetlenül mámorítónak tetszett. Noha az eszem tudta, hogy ez nem helyes; a szívem valósággal sikította, hogy soha nem leszek teljes ember, ha most nem csókolom meg Katherine-t. Lehunytam a szemem,

és előrehajoltam, míg az ajkam nem súrolta az övét. És abban a pillanatban mintha értelmet nyert volna az egész életem. Láttam, ahogy Katherine mezítláb szalad a réten a vendégház mögött, én pedig, nyakamban a kisfiúnkkal, követem. Aztán viszont – nem értettem, miért – egészen más kép villant fel előttem: Pennyt láttam széttépett torokkal! Mintha villám csapott volna belém, azonnal hátrahőköltem. – Sajnálom! – mondtam, és ijedten hátrálni kezdtem, de beleütköztem az asztalba. A vastag könyvek mind lezuhantak róla, és tompán puffantak a pompás keleti szőnyegen. Keserű lett a szám íze. Mit tettem? Mi lett volna, ha apám benyit, mert lelkesedésében szerette volna megmutatni Mr. Cartwrightnak a szivarkészletét? A puszta gondolattól is elszörnyedtem, és forogni kezdett velem a világ. – Mennem kell... Mennem kell. Meg kell keresnem a menyasszonyomat – hebegtem, majd anélkül, hogy egyszer is hátranéztem volna Katherine-re, akinek, mint feltételeztem, meghökkenés ült ki az arcára, kimenekültem a dolgozószobából, átrohantam az üres üvegházon át, ki a kertbe. Már alkonyodott. Néhány kocsi már elindult az asszonyokkal, gyermekekkel és az elővigyázatosabb mulatozókkal, akik féltek a támadásoktól. Eljött az idő, amikor bővebben folyhatott az ital, a zenekar is hangosabban zendített rá, a lányok pedig nem győzték lekörözni egymást a keringőzésben, azon igyekezve, hogy magukra vonják a közelben táborozó konföderációs katonák valamelyikének figyelmét. Éreztem, hogy ismét higgadt ritmusban lélegzem. Senki sem tudta, merre jártam, azt meg végképp nem, hogy miért maradtam távol. Szándékosan az ünnepség középpontja felé lépdeltem,

mintha csak italért mentem volna el. Láttam Damont, ahogy néhány más katonával pókerezik a veranda egyik szegletében. A hintán öt lány zsúfolódott össze, és hangosan beszélgettek, vihorásztak. Apám és Mr. Cartwright, kezükben egy-egy pohár whiskyvel, a labirintus felé sétáltak, és igen heves gesztikulálások közepette társalogtak, kétségkívül a két család egyesítésének számtalan előnyéről. – Stefan! – veregette meg valaki a hátamat. – Éppen azon tűnődtünk, hová lehettek a díszvendégek! Nem tisztelik az idősebbeket, mi? – kérdezte kedélyesen Robert. – Szóval Rosalyn még mindig nincs itt? – kérdeztem. – Tudja, milyenek a lányok! Mindig tökéletesen akarnak kinézni, pláne ha a közelgő házasságukat ünnepük! – felelte a férfi. Feltevése logikusnak tűnt, mégis valami megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam, és kivert a jeges veríték. Csak nekem tűnt úgy, vagy valóban szokatlanul gyorsan lement a nap? Az öt perc leforgása alatt, amit kint töltöttem, a pázsiton mulatozók árnyakká homályosultak, és a sarokban ülők közt sem tudtam kivenni Damon alakját. Faképnél hagytam Robertet, és utat törtem magamnak a vendégek közt. Igazán különösnek éreztem, hogy egy lány nem mutatkozik az ő tiszteletére szervezett összejövetelen. Talán, gondoltam ijedten, esetleg bejött a házba, és meglátta, hogy... Arra jutottam, hogy ez lehetetlen. Az ajtó be volt csukva, a függönyök behúzva. Lépteimet a kunyhók felé szaporáztam, ahol a szolgák mulatoztak; meg akartam nézni, hogy Rosalyn kocsisa megérkezett-e már. A holdfény visszatükröződött a víz felszínén, és kísérteties,

zöld fénybe vonta a tavat körülölelő sziklákat és fűzfákat. A harmatos fű még mindig le volt taposva, még őrizte annak a napnak az emlékét, amikor Damon, Katherine és én ott futballoztunk. A köd egészen a térdemig felkúszott, és azt kívántam, bár a csizmám lenne rajtam az ünneplő cipőm helyett. Hunyorogva a sötétbe meredtem. Az egyik fűzfa tövében, amelyet Damonnal annyiszor megmásztunk gyerekkorunkban, árnyba vesző kitüremkedést láttam, mintha csak egy óriási, kiálló, bütykös gyökér lett volna. Igen ám, csakhogy jól ismertem a fát, és tudtam, hogy nincs semmi alatta! Ismét hunyorítottam. Egy pillanatig azon tűnődtem, talán egymásba fonódó szerelmeseket látok, akik ide rejtőztek a kíváncsi tekintetek elől. Önkéntelenül elmosolyodtam. Valaki legalább megtalálta a szerelmet a mulatság alatt. De aztán a felhők elvonultak, mire a holdfény egy sugara megvilágította a fát – és azt, ami alatta volt. Amikor észrevettem, hogy az a bizonyos árny mégsem ölelkező szerelmespár, összerándult a gyomrom az iszonyattól. Ugyanis jegyesem, Rosalyn volt az, feltépett torokkal. Félig lehunyt szemével a fa ágait fürkészte, mintha azok titkot rejtenének a világról, amelyet ő immár elhagyott.

9.

A

z elkövetkező pillanatokat nehezemre esik leírni. Emlékszem a lábdobogásra, a kiáltozásra, és arra, hogy a szolgák a szállásaiknál imádkozni kezdtek. Emlékszem, hogy térdre hullottam, és eszeveszetten üvöltöttem az iszonyattól, a szánalomtól és a rettegéstől. Emlékszem, hogy Mr. Cartwright hátrahúzott, a felesége pedig a földre zuhant, és hangosan jajongott, mint valami sebzett állat. Emlékszem a közeledő rendőrségi kocsira. Emlékszem, hogy apám és Damon egymás kezét szorongatva suttogtak rólam; közösen tanakodtak, hogyan viselhetnék ezek után legjobban a gondomat. El akartam nekik mondani, hogy jól vagyok, elvégre én nem haltam meg! De egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Egyszer csak dr. Janes a karom alá nyúlt, megragadott, és talpra állított. A következő eseményekből annyit tudok felidézni, hogy számomra ismeretlen férfiak vettek körül, a verandára vittek, ott motyogtak egymás közt, majd hívták Cordeliát. – Én... én jól vagyok – nyögtem ki végül, mert zavart, hogy ennyi figyelmet fordítanak rám, amikor nem is engem gyilkoltak meg, hanem Rosalynt. – Csitt, Stefan! – szólt rám Cordelia, és sovány arcát aggodalom árnyékolta be. A mellkasomra nyomta a kezét, és halk imát mormogott, majd a szoknyája számos redője közül egy

apró üvegcsét húzott elő. Levette a kupakját, és az ajkamhoz nyomta. – Igyál! – mondta, és hamarosan édesgyökér ízű folyadékot éreztem a torkomban. – Katherine! – nyöszörögtem. Aztán a szám elé kaptam a kezem, de Cordelia arcára addigra már kiült a megrökönyödés. Sietve ismét a számhoz emelte az orvosságot. Hátrahanyatlottam a veranda lépcsőjére, már ahhoz is fáradt voltam, hogy gondolkodjam. – Itt van valahol a bátyja – hallottam Cordelia hangját, de úgy tűnt, mintha víz alól szólt volna. – Hívjátok ide! Lépteket hallottam, és amikor egy pillanattal később ismét kinyitottam a szemem, Damont láttam, ahogy a döbbenettől elsápadt arccal fölém tornyosul. – Rendbe fog jönni? – kérdezte a bátyám Cordeliától. – Úgy gondolom, hogy... – szólt volna dr. Janes, az asszony azonban félbeszakította. – Nyugalomra van szüksége, csendre, sötét szobára – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Damon bólintott. – Én... Rosalyn... Az lett volna a helyes, ha... – kezdtem bele a mondandómba, de aztán nem tudtam befejezni a mondatot. Mit is kellett volna tennem? Hamarabb kellett volna a keresésére indulnom ahelyett, hogy Katherine ajkát csókolom? Vagy talán ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy az én kíséretemben érkezzen a mulatságra? – Csitt! – suttogta Damon, miközben felemelt. Reszkető lábbal ugyan, de sikerült megállnom mellette. Hirtelen a semmiből előtűnt az apám, megfogta a másik karomat, és végül akadozó léptekkel sikerült eljutnom a házig. A vendégek

összekapaszkodva álltak a gyepen, Forbes seriff pedig utasította az embereit, hogy kutassák át az erdőt. Bátyám a hátsó ajtón át bevezetett a házba, majd felsegített a lépcsőn, és csak utána, már az ágyamnál állva hagyta, hogy összeessek. A pamutlepedőre zuhantam, és elborított a sötétség. Amikor másnap magamhoz tértem, a napsugarak már beragyogták a szobám cseresznyefapadlóját. – Jó reggelt, öcsikém! Damon ott ült a sarokban, egy hintaszékben, amely még a dédnagyapámé volt. Amikor kicsik voltunk, édesanyánk ebben ülve ringatott minket az ölében, és addig énekelt nekünk, míg álomba nem merültünk. Damon szeme vörös volt és elgyötört. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon egész éjjel itt ült-e mellettem virrasztva. – Rosalyn meghalt? Kérdő hangsúlyt használtam, noha minden kétséget kizáróan tudtam a választ. – Igen. Damon felállt, és a diófa öltözőasztalon álló kristályváza felé fordult. Fogott egy poharat, vizet öntött bele, és felém nyújtotta, miközben én igyekeztem felülni. – Ne! Maradj nyugton! – parancsolt rám Damon egy katonatiszt szigorával. Azelőtt sose hallottam ilyen hangon beszélni. Így hát visszahanyatlottam a libatollal kitömött párnákra, és hagytam, hogy Damon, mintha csak egy kisdedet itatna, az ajkamhoz emelje a poharat. Nyeltem a hűs, tiszta vizet, és újra visszagondoltam az elmúlt éjszakára. – Szenvedett? – kérdeztem, mialatt a fájdalmas képsor újra lejátszódott lelki szemeim előtt. Míg én Shakespeare-t szavaltam, Rosalyn minden bizonnyal a nagy belépőjét tervezte.

Milyen izgatott lehetett, valószínűleg alig várta, hogy büszkén mutogathassa az új ruháját, és a fiatalabb lányok lelkendezzenek a gyűrűje láttán, az idősebb nők pedig félrehívják, hogy felvilágosítsák a nászéjszaka részleteiről! Elképzeltem, ahogy átsiet a pázsiton, lépteket hall maga mögött, és amikor hátrafordul, a holdfényben megvillanó ádáz fehér fogakkal találja szembe magát! Egészen beleborzongtam a gondolatba. Damon az ágyamhoz lépett, és a vállamra tette a kezét. A rémisztő képek áradata a semmibe tűnt. – A halál általában a pillanat törtrészéig tart – mondta. – Sok ilyet láttam a háborúban, és biztos vagyok benne, hogy a te Rosalyned sem szenvedett sokat. Azzal hátradőlt a széken, és megdörzsölte a halántékát. – Úgy vélik, prérifarkas lehetett. A háború keletre szólítja az embereket a csatába, az állatok pedig állítólag követik a vér szagát. – Prérifarkasok – formáltam a szót, de beletört a nyelvem. Korábban nemigen hallottam erről a fajról. Ez is egy újonnan megtanulandó kifejezésnek bizonyult, amellyel a „meggyilkolták” és az „özvegyember” mellett kénytelen voltam gyarapítani az aktív szókincsemet. – Akadnak persze olyanok, apát is beleértve, akik úgy vélik, démonok tették – forgatta Damon sötét szemét. – Más sem hiányzik a városunknak, mint egy járványszerű tömeghisztéria. De leginkább azért dühít fel ez az ostoba szóbeszéd, mert miközben az emberek abba lovallják magukat, hogy démoni erők ostromolják a városunkat, megfeledkeznek arról, hogy a háború romba dönti a hazánkat! Homokba dugják a fejüket. Egyszerűen nem tudom megérteni ezt a hozzáállást! Bólintottam, de nem igazán figyeltem rá; nem tudtam

Rosalyn halálát valamiféle háborúellenes érvelés részeként felfogni. Miközben Damon tovább mondta a magáét, hátradőltem és lehunytam a szemem. Azonnal megjelent előttem a jegyesem úgy, ahogyan rátaláltam a sötétben. Nem tudtam hinni a bátyámnak. A lány szeme tágra nyílt, és megmerevedett arcára ráfagyott a rémület. Úgy tűnt, irtózatosan szenvedett.

10.

1864. szeptember 4. #

jfél van. Túl késő, hogy elaludjak, túl korán, hogy ébren maradjak. Éjjeli szekrényemen gyertya ég, s a baljósán táncoló árnyak rosszat sejtetnek. Kínzó gondolatok kísértenek. Képes leszek valaha megbocsátani magamnak, amiért nem találtam meg időben Rosalynt, csak akkor, amikor már késő volt? Na és azt, hogy valaki, akit pedig megesküdtem, hogy kiverek a fejemből, újra és újra befurakodik a gondolataim közé? A szívem egyre élénkebben ver. Cordelia folyton itt sürögforog a közelemben, és főzeteket, tablettákat meg porrá tört gyógynövényeket ad. Engedelmesen beveszem őket, mint egy lábadozó gyerek. Apa és Damon be-belesnek hozzám, amikor azt hiszik, alszom. Vajon tudnak arról, micsoda rémálmoktól szenvedek? Azt hittem, a rám váró házasság rosszabb a halálnál. Tévedtem. Sok, nagyon sok dologban tévedtem, és pusztán annyit tehetek, hogy bűnbocsánatért fohászkodom, s reménykedem, hogy valami úton-módon elég erőt gyűjtök a lelkem mélyéről ahhoz, hogy ismét szilárd eltökéltséggel a helyes útra lépjek. Meg fogom tenni. Muszáj. Rosalynért.

É

És érte. Most elfújom a gyertyát, és remélem, hogy az álom gyorsan elnyel, akár a holtakat. #

– Stefan! Ideje felkelni! – Az apám hangjára riadtam, aki becsapta maga mögött a hálószobám ajtaját. – Tessék? Küszködve próbáltam felülni, és közben azt sem tudtam, hány óra van, egyáltalán, milyen nap van, és mennyi idő telt el Rosalyn halála óta. A nappalok egybeolvadtak az éjszakákkal, és soha nem tudtam aludni, csak irtózatos rémálmokba aléltam. Semmit sem akartam enni, Cordelia viszont egyfolytában benyitott, és a főzeteit kiskanállal diktálta belém, ellenőrizve, hogy biztosan lenyelem-e őket. Sült csirkét is adott okrával* [*Más néven gumbo, afrikai zöldségféle.] és egy sűrű szósszal, amelyet a „szenvedők ragujának” nevezett, és bőszen bizonygatta, hogy jobban leszek tőle. Általában az éjjeliszekrényemen is hagyott valamit; ezúttal egy pohár italt, amelyet gyorsan felhajtottam. – Készülj, Alfréd majd segít! – utasított az apám. – Mire készüljek? – kérdeztem, miközben kikászálódtam az ágyból, majd a tükörhöz botladoztam. Az államon kiütközött a borosta, világosbarna hajam égnek állt. A szemem kivörösödött, a hálóingem pedig esetlenül lötyögött lesoványodott vállamon. Mindent összevetve, szörnyen néztem ki. Apám ott állt mögöttem, és a tükörképemet vizsgálgatta. – Össze kell szedned magad! Ma lesz Rosalyn temetése, és nemcsak nekem, hanem Cartwrightéknak is nagyon fontos, hogy ott legyél te is. Meg akarjuk mutatni mindenkinek, hogy össze

kell tartanunk ezekben az időkben, amikor a gonosz sanyargatja a városunkat. Miközben apám tovább fecsegett holmi démonokról, én rádöbbentem, hogy hamarosan szembe kell néznem Cartwrightékkal. Még mindig rettenetes bűntudat gyötört. Továbbra sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy sohasem került volna sor erre a szörnyűségre, ha én a verandán várom Rosalynt ahelyett, hogy a dolgozószobában időzöm Katherine-nel. Ha kint maradtam volna, és ott várok a menyasszonyomra, akkor idejében észreveszem, ahogy rózsaszínű ruhájában közeledik a mező felől. Ha szembenézek vele együtt a halállal, nem maradt volna magára a szörnyű fenevad ellen. Az igaz, hogy nem éreztem iránta szerelmet, de nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem voltam ott, amikor meg kellett volna mentenem. – Igyekezz! – sürgetett az apám türelmetlenül, amikor Alfréd, kezében egy fehér vászoninggel és a kétsoros fekete öltönyömmel, bejött. Minden vér kiszaladt az arcomból. Ezt az öltönyt készültem viselni az esküvőmön – és a templom, ahol most búcsúztatni készültünk Rosalynt, a minket egyesítő szertartás színhelye lett volna. Valahogyan mégis sikerült átöltöznöm, és mivel a kezem borzalmasan remegett, engedtem, hogy Alfréd megborotváljon. Egy óra múlva kész voltam az előttem álló megpróbáltatásra. Lesütött szemmel kullogtam az apám és Damon után a kocsihoz. Az apám elöl helyezkedett el a bakon, Alfréd mellett, míg a bátyám hátraült velem. – Hogy vagy, öcsikém? – kérdezte, miközben a lovaink, Duke és Jake patáinak jól ismert kopogását hallgattam, ahogy elhaladtunk a Willow-patak melletti úton. – Nem túl jól – közöltem kimérten, gombóccal a torkomban.

Damon a vállamra tette a kezét. A szarkák csörögtek, a méhek zümmögtek, és a nap aranyfényű izzást bocsátott a fákra. Az egész kocsiból gyömbérillat áradt, és felkavarodott a gyomrom, hiszen a vágy mellett bűntudat is támadt bennem, amiért olyan lány után sóvárgok, aki soha nem lesz, nem lehet a feleségem. – Az első halál, aminek a szemtanúi leszünk, megváltoztat minket – jelentette ki végül Damon, amikor a kocsi megállt a fehérre festett faburkolatú templom előtt. A harangok zúgtak, és aznap a város minden üzlete zárva tartott. – De elképzelhető, hogy jó irányba változtat meg. – Lehet – feleltem, miközben leszálltam a kocsiról, bár fogalmam sem volt, ugyan mi jó származhatna Rosalyn halálából. Amikor az ajtóhoz értünk, éppen dr. Janes támolygott be a templomba egyik kezében a botjával, a másikban pedig egy whiskys üveggel. Pearl asszony és Anna egymás mellett ültek, mögöttük Jonathan Gilbertet pillantottam meg, aki a háttámla szélén, a patikusnő válláról nem messze nyugtatta a könyökét. Forbes seriff a szokásos helyét foglalta el a második sorban, és ellenséges tekintettel méregette a kifestett nőket, akik maguk is eljöttek a kocsmából, hogy leróják a kegyeletüket. Alice, a csaposnő ott ült mellettük, és egy selyemlegyezővel hűsítette magát. Calvin Bailey, az orgonista Mozart Requiemjét játszotta, de igen gyakran ütötte meg a fülem egy-egy hamis hang. Az első sorban Mr. Cartwright meredten bámult előre, míg a felesége zokogott, és időnként egy csipke zsebkendőbe fújta az orrát. Elöl virágok borították a lezárt tölgyfa koporsót. Szó nélkül odaléptem, és letérdeltem előtte.

– Annyira sajnálom – suttogtam, miközben megérintettem a koporsót, amely hidegnek és keménynek érződött a tenyerem alatt. Hirtelen képek egész sora jelent meg lelki szemeim előtt a jegyesemről: ahogy kacagva örvend az új kiskutyájának, szeleburdi lelkesedéssel ecseteli az esküvőnk virágdíszítését, vagy amint az egyik látogatásom végén, nem törődve a szobalány rosszalló tekintetével, lopva csókot nyom az arcomra. Elhúztam a kezem a koporsótól, aztán összekulcsoltam, mintha imádkoznék. – Remélem, újra egymásra találtok Pennyvel a mennyországban! Lehajoltam, és az ajkammal megérintettem a koporsót. Azt akartam, hogy bárhol is legyen, tudja meg, megtanultam volna szerelemmel tekinteni rá. – Isten veled! Megfordultam, hogy visszaüljek a helyemre, de megtorpantam. Közvetlenül mögöttem ott állt Katherine. Sötétkék pamutruhája szinte rikított a sorokat elárasztó fekete gyászruhák tömegében. – Őszinte részvétem! – suttogta, és a karomra tette a kezét. Döbbenten húzódtam el. Hogy mer ilyen bizalmasan megérinteni a nyilvánosság előtt? Hát fel sem fogja, hogy ha akkor este nem incselkedünk egymással, talán elkerülhető lett volna ez a szörnyű tragédia? – Tudom, milyen nehéz most önnek – emelte rám sötét szemét aggodalmasan – Kérem, szóljon, ha bármire szüksége van! Azonnal bűntudatom támadt, amiért mást feltételeztem róla, mint hogy az együttérzését akarja kimutatni. Elvégre ő is

elvesztette a szüleit. Csak egy árva, fiatal lány, aki a támogatásáról akart biztosítani. Abban a vad pillanatban annyira szomorúnak látszott, hogy már-már eluralkodott rajtam a kísértés, hogy megvigasztaljam. – Köszönöm – mondtam végül lélegzet-visszafojtva, mert a hajó levegőjét hirtelen áporodottnak éreztem, és visszaléptem a helyemre. Leültem Damon mellé, aki áhítatosan összekulcsolta a kezét egy biblia fölött. Észrevettem, hogy amikor Katherine letérdelt a koporsó mellé, a bátyám felkapta a fejét. Követtem a tekintetét, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a lány kalapja alól kiszabadult néhány tincs, és a nyaklánc díszes csatja köré tekeredett. Néhány perccel később véget ért a Requiem, mire Collins tiszteletes a szószékre lépett, és magasztos hangon belefogott a búcsúbeszédbe. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megemlékezzünk egy hajadonról, akinek idejekorán véget ért az élete. A gonosz itt jár közöttünk. Meg kell gyászolnunk az ifjú Rosalynt, de egyúttal erőt is kell merítenünk a halálából, mert... Lopva oldalra pillantottam, Katherine-re. Jobbján a szobalánya, Emily ült mellette, bal oldalon pedig Pearl asszony. A lány imára kulcsolta a kezét. Kicsit elfordult, és mintha rám nézett volna. Erőnek erejével elfordítottam a fejem, mielőtt a tekintetünk találkozhatott volna. Eltökéltem: nem fogom meggyalázni Rosalyn emlékét azzal, hogy Katherine-re gondolok. Inkább felnéztem a templom félig kész, boltíves mennyezetére. Bocsáss meg, üzentem gondolatban az ég felé, és bíztam benne, hogy Rosalyn, bárhol legyen is, meghallja.

11.

A

hogy közeledtem a fűzfához, köd szállt fel a lábamnál. A nap már majdnem lebukott a láthatáron, de még ki tudtam venni a gyökerek közt megbúvó, árnyba vesző alakot. Hunyorítottam, és láttam, hogy Rosalyn az, a mulatságon viselt ruhája megcsillant a halovány fényben. Forogni kezdett velem a világ. Hogyan lehetséges ez? Hiszen ő halott, hat láb mélyen fekszik a föld alatt a Mystic Falls-i temetőben! Minden bátorságomat összeszedve, zsebemben a késem nyelét szorongatva közeledtem, és láttam, hogy a lány élettelen szemei meredten bámulják a fölötte zöldellő ágakat, sötét tincsei pedig nyirkos homlokára tapadnak. És a nyakáról eltűnt a szörnyű seb! Ehelyett csupán két apró lyukat fedeztem fel rajta, akkorákat, mint egy-egy patkószög nyoma. Mintha valami láthatatlan kéz vezetett volna, térdre zuhantam a holttest mellett. – Sajnálom – suttogtam, és a repedezett földet bámultam a lábam alatt. Amikor felnéztem, kővé dermedtem a döbbenettől. Ugyanis nem Rosalyn feküdt előttem, hanem Katherine! Rózsabimbóhoz hasonlatos ajkán halovány mosoly ült, mintha csupán álmodna. Leküzdöttem a késztetést, hogy felüvöltsek. Nem hagyhatom Katherine-t meghalni! De alighogy a sebe felé

nyúltam, felült. Az arca elváltozott, sötét tincsei szőkévé halványultak, a szeme vörösen izzott. Hátrahőköltem. – A te hibád! – hasított a vádaskodás az éjszakába, kongó, túlvilági hangon, amely sem Katherine-től, sem Rosalyntől nem származott: a szavakat egy démon ejtette ki. Üvöltötve megragadtam a bicskámat, és hadonászni kezdtem vele az éjszaka sötétjében. A démon előrelendült, megszorította a nyakamat, a bőrömbe mélyesztette hegyes szemfogait, aztán minden elsötétült... Jéghideg verítékben úszva ültem fel. Odakint varjú károgott, a távolban gyerekek önfeledt kiáltozását hallottam. A fehér takaróra fénycsíkokat rajzoltak az ablaktáblán átszűrődő napsugarak, az asztalomon pedig egy tálcán ott állt az ebédem. Rájöttem, hogy nappal van, én pedig az ágyamban fekszem. Csak álom volt az egész. Eszembe jutott a temetés, a hazaút a templomból, majd az, ahogy kimerülten felkapaszkodom a lépcsőn, és becsukom magam mögött a szobaajtót. Nyilván túlságosan felzaklattak a történtek. Csak álmodtam az egészet, győzködtem magam ismét, mivel a szívem még mindig hevesen vert. Nagyot kortyoltam az éjjeliszekrényre készített vízből, egyenesen a kancsóból. A fejem lassan kitisztult, de dörömbölő szívem továbbra sem nyugodott, és a kezem még mindig nyirkos volt. Ugyanis nem álom volt, vagy ha mégis, semmiképp sem hasonlított a korábbi álmaimhoz. Úgy tűnt, hogy démonok szállták meg az elmémet, és már abban sem voltam biztos, hogy mi igaz és mi nem, és egyáltalán, megbízhatom-e még az érzékeimben. Igyekeztem lerázni magamról a lidércnyomást; felálltam, és lebotorkáltam a földszintre. A hátsó lépcsőt használtam, nehogy

a konyhában összefussak Cordeliával. Az asszony hűségesen gondomat viselte, csakúgy mint gyerekkoromban, amikor az édesanyámat gyászoltam; de most gyanakvás ült vigyázó szemében, ami meglehetős nyugtalansággal töltött el. Nem felejtettem el, hogy meghallotta, amint első döbbenetemben Katherine-t szólítom, és nagyon reméltem, hogy nem fecsegte el a szolgáknak. Bemenekültem az apám dolgozószobájába, és miközben a polcokat fürkésztem, azon vettem észre magam, hogy ismét Shakespeare művei előtt állok. Mintha egy emberöltő telt volna el szombat óta. Az ezüst gyertyatartó mégis ugyanott állt, ahol Katherine-nel hagytuk, és a Mystic Falls titkai továbbra is ott feküdt a széken. Lehunytam a szememet, és már-már érezni véltem a citromillatot. Elhessegettem a gondolatot, és sietve leemeltem a polcról a Macbeth egyik kiadását. Úgy éreztem, hogy Shakespeare tragédiája, amely féltékenységről, szerelemről, árulásról és halálról szól, tökéletesen illik a hangulatomhoz. Lehanyatlottam a bőrfotelbe, és minden erőmet összeszedve igyekeztem a szavakra összpontosítani. Időnként kényszeredetten lapoztam. Úgy gondoltam, talán épp erre van szükségem ahhoz, hogy folytatni tudjam az életemet: ha egyfolytában kényszerítem magamat, hogy valamivel foglalatoskodjam, akkor egy idő után lehet, hogy túljutok a bűntudaton és a bánaton, amelyet Rosalyn halála óta éreztem. Hirtelen kopogást hallottam. – Apám nincs itt – szóltam ki, remélve, hogy bárki is az, ennek hallatán odébbáll. – Stefan úr? – kiáltott Alfréd. – Látogatója jött! – Köszönöm, de nem fogadom – feleltem. Azt hittem, már

megint Forbes seriff az. Négy vagy öt alkalommal járt már itt, és beszélt az apámmal, valamint Damonnal. Eddig mindig sikerült valamilyen ürüggyel megúsznom a találkozást. Még a gondolatától is irtóztam, hogy elmondjam neki – vagy bárki másnak –, hol tartózkodtam a támadás idején. – A látogatója meglehetősen kitartó – kiabált be újra Alfréd. – Akárcsak te – dühöngtem magamban, miközben az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. – A hölgy a nappaliban várja önt – mondta Alfréd, és már sarkon is fordult. – Várj! – szóltam utána. Szóval egy hölgy az. Csak nem... Katherine-? A szívem egyből hevesebben kezdett verni. – Uram? – fordult vissza Alfréd. – Mindjárt megyek! Sietve megmostam az arcomat a sarokban álló mosdótálban, és a kezemmel hátrasimítottam a hajamat. A tekintetem továbbra is elég elgyötörtnek látszott, a szemem véreres volt, de hiába, többet nem tehettem azért, hogy jobban fessek, annak érdekében meg végképp nem, hogy jobban érezzem magamat. Eltökélten a szalonba igyekeztem, és egy pillanatra összeszorult a szívem a csalódottságtól, amikor beléptem. Katherine helyett ugyanis a szobalánya, Emily ült a sarokban, a vörös bársony karosszékben. Ölében egy virágkosarat tartott, és mint akinek az égvilágon semmi gondja, százszorszépet szagolgatott. – Üdvözlöm – köszöntöttem udvariasan, de már azon járt az eszem, milyen kifogással szabadulhatnék el, nehogy társalognom kelljen vele. – Mr. Salvatore – állt fel Emily enyhén meghajolva. Hófehér ruhát viselt, főkötővel, sötét bőre sima volt és

ránctalan. – Úrnőm és én együtt érzünk önnel a gyászban. Ő kérte, hogy ezt adjam át magának – közölte, s felém nyújtotta a kosarat. – Köszönöm – bólintottam, és elvettem az ajándékot. Szórakozottan kihúztam belőle egy orgonaágat, és az orromhoz emelve mélyen belélegeztem az illatát. – Én inkább ezekkel gyógyítanám magát, mint Cordelia főzeteivel – mondta Emily. – Honnan tud erről? – csodálkoztam. – A szolgáktól. Attól tartok, bármivel is eteti Cordelia magát, inkább árt vele, mint használ – jelentette ki, majd kihúzott néhány szál virágot a kosárból, és csokrot kötött belőlük. – Százszorszép, magnólia és a szívvirág, ezek valók a rossz emlékekre. – És háromszín ibolya a rossz gondolatokra?* [* „...itt meg háromszín ibolya, ez való a gondolatra” – Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, 4. felvonás, 5. szín. (Ford.: Arany János)]

– kérdeztem, utalva Shakespeare Hamletjének egy sorára, de alighogy kimondtam, rájöttem, ostobaság volt. Ugyan honnan is tudhatná egy tanulatlan szobalány, hogy miről beszélek? Emily azonban csak mosolygott. – Háromszín ibolyát nem hoztam, noha úrnőm említette, hogy ön mennyire rajong Shakespeare-ért. A kosár felé nyúlt, és letört egy orgonaágat, amelyet aztán gyengéd mozdulattal a gomblyukamba tűzött. Felemeltem a kosarat, és mély lélegzetet vettem. A virágillat mellett egy másik, kábító illatot is felfedeztem, amelyet eddig kizárólag Katherine közelében éreztem. Ismét mély levegőt

vettem, és miközben a mámorító illat átjárta elgyötört elmémet, úgy tűnt, az elmúlt napok zavarodottsága és levertsége lassan halványulni kezd. – Tudom, hogy most minden nagyon furcsa – szólalt meg Emily, megtörve a révületemet. – De úrnőm csak a legjobbat akarja önnek. Azzal a dívány felé intett a fejével, jelezve, hogy üljünk le. Engedelmeskedtem, és jól megnéztem őt. Feltűnően szép nő volt, és olyan fajta báj lengte be az egész lényét, amellyel korábban soha nem találkoztam. A mozdulatai, a gesztusai olyan megfontoltnak tűntek, hogy az a benyomásom támadt, mintha megelevenedett festményt szemlélnék. – Beszélni szeretne magával – közölte Emily a következő pillanatban. Alig ejtette ki azonban a szavakat, máris tudtam, hogy ez az, ami lehetetlen. Ahogy ott ültem a szalonban, a nappali fénynél egy másik emberrel, és végre nem csak magányosan merültem el a saját gondolataimban, hirtelen ráébredtem a tényekre. Immár özvegyember vagyok, és most az a kötelességem, hogy gyászoljam Rosalynt, nem pedig az, hogy a Katherine-ről szőtt gyermeteg szerelmi álmokat dédelgessem. Ráadásul, gondoltam, azt is az eszembe kell vésnem, hogy a gyönyörű Katherine árva, és nincsenek barátai, rokonai. Mi ketten sohasem házasodhatunk össze, ez teljességgel lehetetlen. – Már váltottunk néhány szót... Rosalyn temetésén – közöltem szárazon. – Az nemigen nevezhető beszélgetésnek – mutatott rá Emily. – Úrnőm négyszemközt szeretne találkozni önnel. Majd ha készen áll rá – tette hozzá gyorsan. Jól tudtam, mit kell válaszolnom, mi erre az egyetlen, az

illem szempontjából elfogadható felelet, de alig jöttek a számra a szavak. – Majd meglátom. Attól tartok, a jelenlegi állapotom nem megfelelő egy sétához. Kérem, tolmácsolja úrnőjének a bocsánatkérésemet, noha biztos vagyok benne, hogy nem kell nélkülöznie a társaságot, hiszen bárhová kívánkozzék is, a fivérem a legnagyobb örömmel elkíséri – préseltem ki végül magamból azt a választ, amit a helyzet megkívánt. – Igen. Úrnőm nagyon kedveli Damont – felelte Emily, miközben felfogta a szoknyáját, és indulni készült. Magam is felálltam, és rám tört a felismerés, hogy hiába tornyosulok fölé, ez a nő mégis jóval erősebb nálam. Különös érzés volt, ám összességében egyáltalán nem kellemetlen. – De az igazi szerelem ellen hiába küzd az ember – tette hozzá, és azzal már ki is suhant az ajtón, át a kerten, miközben a hajába tűzött százszorszép szirmait szerteszét szórta a szél.

12.

N

em tudom, vajon Emily virágainak friss illata tette-e, de aznap éjjel mélyen, háborítatlanul aludtam. Másnap reggel a szobámat elárasztó verőfényes napsütésre ébredtem, és Rosalyn halála óta először nem ittam meg a főzetet, amit Cordelia az éjjeliszekrényre készített. A konyha felől fahéj és tojás illata kúszott be a szobába, és hallottam a lovak prüszkölését, amint Alfréd odalent befogta őket. Egy pillanatra megborzongtam az új lehetőségektől és a bimbózó boldogságtól, amely álmos szirmait kezdte bontogatni a lelkemben. – Stefan! – dörömbölt az apám háromszor az ajtó másik oldalán. Rögvest eszembe jutott az elmúlt hét minden borzalma, és az ólmos bágyadtság visszatért. Nem feleltem, remélve, hátha elmegy; ehelyett azonban nagy lendülettel szélesre tárta az ajtót. Lovaglónadrágot viselt, a kezében fekete lovaglópálcáját szorongatta. Mosolygott, a hajtókáján lila virág díszelgett, amely nem árasztott kellemes illatot, és különösebben jól sem mutatott; valójában úgy festett, mintha Cordelia gyógyfüveiből tépett volna le egyet, amelyeket az asszony lent, a szolgák kunyhóinál termesztett. – Elmegyünk kocsikázni – jelentette ki az apám, miközben kitárta az ablaktáblákat. Elvakított a hirtelen ragyogás. Vajon mindig ilyen erősen fénylett a világ? – Erre a szobára ráfér a takarítás. Rád pedig, fiam, a napfény.

– De a tanulmányaimmal kellene foglalkoznom – ellenkeztem, és esetlenül az asztalra mutattam, ahol a Macbeth nyitva hagyott példánya hevert. Az apám felvette a könyvet, és igen határozott csattanással becsukta. – Beszélnem kell veled és Damonnal, de valami olyan helyen, ahol senki nem hallhat minket! – közölte, és gyanakodva körbepillantott. Követtem a tekintetét, de semmit nem láttam néhány mosatlan edényen kívül, amelyeket Cordelia a szobában hagyott. Ebben a pillanatban a bátyám, mintha csak hívta volna valaki, belépett a szobába. Mustársárga térdnadrágot és a szürke konföderációs kabátját viselte. – Apám! – forgatta a szemét. – Ugye nem azzal az ostobasággal akar már megint előállni a démonokról? – Nem ostobaság! – bömbölte az apánk. – Stefan, az istállónál várlak téged és a bátyádat! – közölte, majd sarkon fordult és távozott. Damon a fejét rázta, majd követte, engem pedig magamra hagyott, hogy átöltözzek. Lovaglóruhába bújtam: szürke mellényt és barna térdnadrágot vettem. Mélyet sóhajtottam. Nem voltam meggyőződve arról, hogy elég erős vagyok a lovagláshoz, vagy ahhoz, hogy elviseljem, ahogyan az apám és Damon hosszasan veszekednek a fejem fölött. Amikor kiléptem az ajtón, láttam, hogy bátyám a csigalépcső alján áll, és rám vár. – Jobban érzed magad, öcsikém? – kérdezte, miközben átsétáltunk a gyepen. Bólintottam, pedig elém tárult az a hely a fűzfa alatt, ahol ráleltem Rosalynre. A fű magas volt, és élénkzölden ragyogott, és a fa bütykös törzse körül mókusok szaladgáltak. A verebek csicseregtek, és a fűzfa lehajtó ágai

szemet gyönyörködtetően, reményteljesen inogtak az enyhe szellőben. Semmi sem utalt arra, hogy itt nemrégiben tragédia történt. Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, amikor elértünk az istállóba, és végre belélegezhettem az olajozott bőr és fűrészpor jól ismert és hőn szeretett illatát. – Szia, kislány – suttogtam Mezzanotte bársonyos fülébe, mire a lovam elégedetten felnyerített. A szőre selymesen fénylett, még szebben, mint amikor utoljára lecsutakoltam. – Ne haragudj rám, amiért egy ideje nem látogattalak meg, de úgy látom, a bátyám a gondodat viselte. – Az igazság az, hogy Katherine foglalkozott vele, még a saját lovait is elhanyagolta – mosolygott kedvesen Damon, és állával a két szénfekete kanca felé bökött, akik dobogtak a patáikkal, és búsan leszegték a fejüket, mintha csak panaszolták volna, hogy rosszul megy a soruk, és magányosak! – Elég sok időt töltesz mostanában Katherine-nel – állapítottam meg. Kijelentés volt, véletlenül sem kérdés. Hogyne töltött volna vele sok időt! Damon mindig is fesztelenül mozgott a nők társaságában. Azt is tudtam, hogy már alaposan megismerkedett a másik nemmel, főleg a konföderációs hadseregben eltöltött idő alatt. Néha olyan történeteket mesélt a nőkről, akikkel Atlantában és Lexingtonban találkozott, hogy belepirultam. Vajon már Katherine-hez is ilyen közel került? – Valóban – felelt Damon az iménti megjegyzésemre, miközben átvetette a lábát lova, Jake háta fölött. Ennél bővebben nem fejtette ki a dolgot. – Készen álltok, fiúk? – szólt ránk az apánk, akinek a lova türelmetlenül kapálta a földet. Bólintottam, és ügetésben követtem az apámat és a bátyámat a Wickery hídhoz, amely a

birtok túlsó végében állt. A hídon átkelve az erdő felé folytattuk utunkat. Megkönnyebbülten pislogtam. A napfény túlságosan vakított; sokkal jobban éreztem magam a fák sötét árnyai közt. Az erdőben hűvös volt a levegő, a földet nedves levelek borították, noha egy ideje nem esett az eső. A lombkoronák olyan sűrűn borultak egymásba a fejünk fölött, hogy a kék eget csak egészen kicsi foltokban engedték látni. Időnként mosómedve vagy borz zörgette meg az aljbozótot, én pedig igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy talán épp az a fenevad is ott motoszkál közöttük, amelyik megtámadta Rosalynt. Addig lovagoltunk az erdő sűrűjében, amíg egy tisztásra értünk. Apánk ott hirtelen megállt, és egy nyírfához kötötte a lovát. Én is így tettem Mezzanottéval, aztán körülnéztem. A tisztást hozzávetőleges kör alakban sziklák határolták, amelyek fölött a fák szétváltak, természet vájta ablakot tárva az égre. Nagyon rég jártam itt utoljára, még azelőtt, hogy Damon elment. Amikor még kamasz fiúk voltunk, idejártunk tiltott kártyajátékokat játszani a többi sihederrel a városból. Mindenki tudta, hogy a tisztáson gyűltek össze a fiúk szerencsejátékot játszani, a lányok pletykálni, s lényegében mindenki, aki a titkait akarta kikotyogni. Ennél még a kocsma is alkalmasabb helyszín lett volna egy bizalmas beszélgetéshez. – Bajban vagyunk – jelentette ki az apám mindenféle kertelés nélkül, és az ég felé fordította a tekintetét. Én is követtem a példáját, arra számítva, hogy a közelgő nyári vihar jeleit látom majd; ehelyett azonban makulátlan kékség borult ránk. Nekem azonban nem hozott enyhülést a gyönyörű nap, mert még mindig kísértettek Rosalyn halott szemei. – Nem mi vagyunk bajban, apám – felelte Damon nyersen. –

Tudja, kik vannak bajban? Azok a katonák, akik ebben az istenverte háborúban harcolnak ezért a nyomorult ügyért, amelyben annyira akarta, hogy én is higgyek! A háború az igazi probléma, és az, hogy a magafajták, bármerre fordulnak, mindenhol a viszályt keresik! – dobbantott Damon a lábával. A mozdulata olyannyira emlékeztetett kedvenc lovam viselkedésére, hogy kis híján kirobbant belőlem a nevetés. – Nem tűröm, hogy feleselj! – dühöngött az apám az öklét rázva. Hol az egyikükre, hol a másikukra néztem, mintha egy teniszmérkőzést kísérnék figyelemmel. A bátyám csapott vállú apánk fölé tornyosult, és csak most döbbentem rá, hogy apánk öregszik. Damon hirtelen csípőre tette a kezét. – Akkor hát beszéljen! Hadd halljuk, mit akar mondani! Arra számítottam, hogy az apánk tovább kiabál majd, ehelyett azonban az egyik sziklához lépett. A térde ropogott, ahogy leült rá. – Akarjátok tudni, miért hagytam el Itáliát? Értetek, a még meg sem született gyermekeimért. Azt akartam, hogy a fiaim a saját földemen nőjenek fel, házasodjanak meg és nemzzenek gyerekeket; a saját földemen, amelyet szeretek, és most nem fogom végignézni, hogy amit felépítettem, lerombolják a démonok! – mennydörögte az apám, miközben olyan hevesen gesztikulált, hogy én hátraléptem, Mezzanotte pedig elnyújtott, panaszos nyerítést hallatott. – A démonok – ismételte, mintegy bizonygatva a meggyőződését. – Még hogy démonok! – horkant fel Damon. – Inkább nagyméretű kutyafélék! Hát nem látja, hogy épp az efféle beszéd miatt veszít el mindent? Azt mondja, hogy jó életet akar nekünk, de aztán mindig eldönti helyettünk, hogyan kellene élnünk! Nem

elég, hogy engem elküldött a háborúba, Stefant meg belekényszerítette az eljegyzésbe; most még azt akarja, hogy higgyünk a dajkameséiben! – kiáltotta Damon tehetetlen dühében, mire én bűntudattal telve apámra sandítottam. Nem akartam, hogy megtudja: nem szerettem Rosalynt. Apám azonban ügyet sem vetett rám; továbbra is a bátyámra meredt neheztelő tekintettel. – Csak a legjobbat akartam a fiaimnak. Tudom, mivel állunk szemben, és nincs időnk gyermekded vitákra! Amit mondok, nem mese! Az apám ekkor egyenesen rám nézett, én pedig erőt vettem magamon, hogy álljam sötét tekintetét. – Kérlek benneteket, értsétek meg! Démonok járnak köztünk! Léteztek az óhazában is. Ugyanazon a földön jártak, mint mi, ugyanúgy beszéltek – de nem ugyanazt itták. – Nahát, ha kerülték a borivást, akkor nem is lehettek olyan gonoszak – jegyezte meg Damon gunyorosan, én pedig kővé meredtem. Eszembe jutottak a régi idők, amikor anyánk meghalt, apánk pedig jócskán felöntött a garatra borból vagy whiskyből, bezárkózott a dolgozószobájába, és késő éjszakáig szellemekről meg démonokról hadováit. – Damon! – szólt az apám még élesebb hangon, mint az imént a bátyám. – Figyelmen kívül hagyom az arcátlanságodat, azt viszont nem tűröm, hogy fittyet hányj arra, amit mondok! Hallgass rám, Stefan fiam! – fordult vissza hozzám. – Ami az ifjú Rosalyneddel történt, az nem természetes okkal magyarázható. Nem Damon prérifarkasai tették – jelentette ki az apánk, különösen megvető hangsúllyal ejtve ki az utolsó szavakat. – Un vampiro tette. Az óhazában is előfordultak, s most itt is felbukkantak – magyarázta tovább, ideges grimaszokat vágva

pirospozsgás arcával. – Ártalmasak. Belőlünk táplálkoznak. Meg kell állítanunk őket! – Hogy érti ezt? – kérdeztem zaklatottan. Hirtelen éber lettem, már nem voltam kimerült, és a szédülés is elmúlt. Semmi egyebet nem éreztem, csak félelmet. Visszagondoltam Rosalynre, de ezúttal nem a szemét láttam magam előtt, hanem a vért a torkán, amely a nyaka oldalán fúrt két parányi lyukból patakzott. Megérintettem a saját nyakamat, és éreztem, ahogy a vérem lüktet, majd egyre vadabbul száguld a bőröm alatt. A szívem hevesen dörömbölt. Lehet, hogy az apámnak mégis... igaza van? – Úgy érti, hogy túl sokat hallgatta a babonás vénasszonyok fecsegését a templomban! Apám, ezzel a mesével legfeljebb egy gyermeket lehetne megijeszteni, azt is csak akkor, ha elég ostoba! Minden, amit az imént összehordott, badarság! – förmedt rá Damon a fejét rázva, majd felemelkedett a farönkről, amin addig ült. – Elmegyek, nem hallgatok tovább holmi kísértetmeséket! Azzal sarkon is fordult aranycsatos csizmájában, felpattant Jake hátára, és onnan nézett le kihívón az apánkra, mintha azt kérdezné, van-e ezek után további mondanivalója. – Jegyezd meg jól! – parancsolt rám az apám, miközben egy lépést közeledett felém. – A vámpírok köztünk vannak. Ugyanúgy néznek ki, mint mi, és velünk élnek, de mások, mint mi vagyunk. Vért isznak. Ez számukra az élet elixírje. Nincs lelkük, és nem öregszenek. Örökké élnek, halhatatlanok. Az utolsó szó hallatán elakadt a lélegzetem. A szél megfordult, és a fák levelei suhogni kezdtek. Végigfutott a hátamon a hideg. – Vámpírok – ismételtem lassan. Egyszer már hallottam ezt a szót. Amikor Damon és én

kisfiúk voltunk, rendszeresen a Wickery hídon gyűltünk össze a többiekkel, és próbáltuk rémítgetni egymást. Az egyik fiú azt állította, hogy látott egy térdelő alakot az erdőben, amint egy szarvas nyakából lakmározott. A gyerek ekkor felsikított, mire a hátborzongató jelenség ádáz, vörös szemekkel ránézett, és hosszú, hegyes fogairól vér csöpögött. Vámpír volt, jelentette ki a fiú szilárd meggyőződéssel, majd körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, sikerült-e valamelyikünket megijesztenie. De mivel pöttöm, vékonydongájú kölyök volt, aki nem tudott jól célba lőni, csak nevettünk rajta, és könyörtelenül kigúnyoltuk. A következő évben Richmondba költözött a családjával. – Még mindig jobb egy vámpír, mint egy olyan apa, akinek elment a józan esze – jelentette ki Damon, majd Jake horpaszába vájta a sarkát, és elvágtatott a naplementébe. Felkészülve a várható dühödt szóáradatra, az apám felé fordultam, ő azonban csak a fejét rázta. – Te hiszel nekem, fiam? – kérdezte. Bólintottam, noha valójában magam sem tudtam, mit higgyek. Csak azt tudtam, hogy az elmúlt hét leforgása alatt az egész világ megváltozott, és már nem láttam, hol van benne a helyem. – Helyes – bólintott az apám, miközben kilovagoltunk az erdőből, és felkaptattunk a hídra. – Óvatosnak kell lennünk. Úgy tűnik, a háború felébresztette a vámpírokat. Mintha megérezték volna a vér szagát. A „vér” szó ott visszhangzott a fejemben, miközben kilovagoltunk a temetőből, és átvágtunk a mezőn a tó felé. A távolból láttam, ahogy a napfény meg-megcsillan a víz felszínén. Senki sem tudta volna elképzelni erről a zöldellő, lankás

dombokkal szabdalt tájról, hogy bármi köze lehet a démonokhoz. A vámpírok, ha egyáltalán léteznek, gondoltam, az óhazában lakoznak, a düledező templomokban és kastélyokban, amelyek közt apám felnőtt. Amit most hallottam, nem volt új a számomra, de ezen a helyen annyira furcsán hangzott. Apám körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki sem bujkál a híd melletti bokrokban. A lovaink most a temető mellett haladtak; a sírköveket lenyűgöző fényben fürösztötték a meleg nyári napsugarak. – Vérrel táplálkoznak. Ez adja az erejüket. – De akkor... – kezdtem bele a kérdésbe, miközben az imént hallottak szédítő gyorsasággal kavarogtak a fejemben. – Ha halhatatlanok, akkor hogyan tudjuk... – Megölni őket? – fejezte be az apám, kitalálva a gondolatomat, és lelassította lovát. – Vannak bizonyos módszerek, már utánajártam! Hallottam egy richmondi papról, aki ördögűzéssel próbálja távol tartani őket, csak ezzel az a baj, hogy akkor az emberek a városban megtudják, hogy... szóval megtudnak egyet s mást – zárta rövidre végül. – Jonathan Gilbert, Forbes seriff és én már megvitattunk néhány óvintézkedést. – Ha tehetek valamit... – ajánlkoztam, noha azt sem tudtam, mit mondjak. – Hogyne – felelte az apám nyersen. – Számítok rád a tanács tagjaként. Egyik első dolgom volt beszélni Cordeliával. Jól ismeri a gyógynövényeket, és felhívta a figyelmemet egyre, amelynek vasfű a neve – jelentette ki, és gyors mozdulattal a hajtókájára tűzött virághoz emelte a kezét. – Kidolgozunk egy tervet, meglátod győzni fogunk. Lehet, hogy ők halhatatlanok, de Isten a mi oldalunkon áll. Vagy végzünk velük, vagy ők ölnek

meg minket. Érted, fiam? Ez az a háború, amiben neked harcolnod kell. Bólintottam, és éreztem, ahogy a felelősség teljes súllyal a vállamra nehezedik. Talán ez az én feladatom a világban: házasság vagy háborúzás helyett a természetfeletti gonosszal kell felvennem a harcot. Apám szemébe néztem, és így szóltam: – Megteszek bármit, amit kíván tőlem. Mielőtt visszalovagoltam volna az istállóba, még láttam, hogy az apám szélesen elvigyorodik. – Tudtam, fiam. Igazi Salvatore vagy!

13.

A

mikor visszamentem a szobámba, azt sem tudtam, mire gondoljak. Vampiros. Vámpírok. Sehogy sem hangzott jól, bármilyen nyelven mondták is ki. „Prérifarkasok.” Ehhez a szóhoz legalább társult némi értelem. Elvégre a prérifarkas a közönséges szürke farkashoz hasonló, annál némileg kisebb méretű vadállat, amely általában Virginia sűrű erdőinek a mélyén él. Ha Rosalynnel prérifarkas végzett, kétségkívül az is borzalmas, de legalább ésszerű magyarázzattal szolgál a halálára. De mihez kezd az ember azzal a feltevéssel, hogy egy démon ölte meg? Nevettem, és a hang elfojtott ugatásként jött ki a számon. Beléptem a szobámba, és a tenyerembe temettem az arcom: a fejfájásom újra felerősödött. Eszembe jutott, hogy Emily meghagyta, ne egyek Cordelia főztjéből. Nem kínoz éppen elég baj, még a szolgák is civakodnak, gondoltam elkeseredetten. Hirtelen valaki hármat koppantott az ajtón; olyan halkan, hogy először azt hittem, a szél az, amely cseppet sem szűnt azóta, hogy visszatértünk az erdőből. – Ki az? – szóltam ki vonakodva. A kopogás, ezúttal határozottabban, újrakezdődött. A szoba szemközti oldalán hevesen lebegtette a szél a függönyöket. – Alfréd? – kérdeztem, miközben végigfutott a hátamon a hideg. Persze, gondoltam, biztosan az apám meséje tett rám

ilyen hatást. – Nem kérek vacsorát! – kiáltottam hangosan. Felkaptam az asztalról egy papírvágó kést, a hátam mögé rejtettem, és óvatosan elindultam az ajtó felé. De alig érintettem meg a gömbfogantyút, az ajtó halkan kinyílt. – Ez nem vicces! – kiáltottam már-már hisztérikusan, amikor hirtelen egy világoskék ruhás alak suhant be a szobámba. Katherine volt az, és mosolygott. – Jó, mert a humor soha nem tartozott az erősségeim közé – felelte az iménti kiáltásomra, kivillantva szabályos fehér fogsorát. – Sajnálom – szabadkoztam elvörösödve, miközben sietve az asztalra dobtam a kést. – Én csak... – Még most lábadozik – fejezte be helyettem a mondatot a váratlan vendég, és barna szemének pillantása összefonódott az enyémmel. – Elnézést, ha megijesztettem! Leült az ágyam kellős közepére, és felhúzta a két térdét. – A bátyja aggódott ön miatt. – Ó! – hebegtem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Katherine Pierce bejött a hálószobámba, és – mintha az ilyesmi teljesen magától értetődő lenne – leült az ágyamra! Az édesanyámon és Cordelián kívül soha nem járt más nő a hálószobámban. Hirtelen zavarba jöttem a sarokba hajított sáros csizma, a halomnyi mosatlan porcelánedény és az asztalon heverő nyitott Shakespeare-kötet miatt. – Akarja, hogy eláruljak egy titkot? – kérdezte Katherine. Az ajtónál álltam, továbbra is a gömbfogantyút szorongatva. – Esetleg – feleltem habozva. – Jöjjön közelebb, és megsúgom! – mondta, és csábítón

hívogatott az ujjával. A városunkban az emberek már akkor képesek voltak botrányt kiáltani, ha egy pár gardedám nélkül ment sétálni a Wickery hídhoz! Katherine pedig itt volt a szobámban gardedám – és ha már itt tartunk, harisnya – nélkül, leült az ágyamra, és még hívogatott is, hogy üljek oda mellé! Sehogy sem tudtam ellenállni neki. Óvatosan elhelyezkedtem az ágy szélén. Katherine azonnal négykézlábra lendült, és odakúszott hozzám. A haját átvetette az egyik válla fölött, és a tenyerét tölcsérszerűen a fülemhez helyezte. – Az a titkom, hogy én is aggódtam maga miatt – suttogta. A leheletét természetellenesen hidegnek éreztem az arcomon. Lábizmaim megrándultak. Tudtam, hogy most az lenne a helyes, ha azon nyomban kiutasítanám a szobámból. Ehelyett azonban közelebb araszoltam hozzá. – Valóban? – suttogtam. – Igen – búgta Katherine, és mélyen a szemembe nézett. – El kell felejtenie Rosalynt. Megborzongtam, és a lány sötétbarna szemétől az ablak felé fordultam. Láttam, hogy a nyári zivatar sebesen közeleg. Katherine jéghideg kezével megfogta az állam, és visszafordított maga felé. – Ő halott – folytatta fájdalomtól és kedvességtől túlcsorduló hangon. – De maga nem. Rosalyn sem akarná, hogy bezárkózzon, mint valami bűnöző. Senki sem kívánna ilyet a jegyesétől, ugye egyetért? Lassan bólintottam. Hiába mondta már Damon is korábban ugyanezt, a szavak egészen más jelentőségre tettek szert így, hogy Katherine szájából hallottam őket. A lány ajka halovány mosolyra húzódott. – Újra meg fogja találni a boldogságot – mondta. – Segíteni

akarok. De ahhoz engednie kell, édes Stefan. A homlokomra szorította a tenyerét, mire jéghideg és tűzforró hullámok öntöttek el. Összerándultam, s amikor Katherine visszahúzta a kezét az ölébe, a keserű csalódottságtól elszorult a mellkasom. – Csak nem azok a virágok, amelyeket én szedtem önnek? – kérdezte hirtelen, és a szoba túloldalára mutatott. – Szóval a sarokba lökte őket, ahol nem kapnak fényt! – Sajnálom – szabadkoztam, ő pedig dölyfösen leugrott az ágyról, és lehajolt, hogy kivegye a kosarat az asztal alól. A látványtól a lélegzetem is elakadt. Világoskék kreppruhája kihangsúlyozta valószínűtlenül karcsú derekát, a pazar nyakék pedig a két nemes ívű kulcscsont közti mélyedésbe lapult a nyaka alatt. Szívszorítóan gyönyörű volt. Kivett a csokorból egy százszorszépet, és egyenként tépegetni kezdte a szirmait. – Tegnap láttam, hogy az egyik szolgáló gyereke buta kis játékba merül: „szeret, nem szeret...” Felnevetett, de a hangja hirtelen komolyra váltott. – Mit gondol, mi lenne a válasz? Hirtelen fölém hajolt, s két kezét a vállamra tette. – Szeret, vagy nem szeret? – kérdezte, miközben hozzám hajolt. Testemben soha nem tapasztalt heves vágy támadt; nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyet érezni. Az ajkam szinte hozzáért az övéhez. – Mi a válasz? – kérdezte, és mint egy szégyenlős szűz, az ajkába harapott. Önkéntelenül felkacagtam. Úgy éreztem, egyáltalán nincs lehetőségem irányítani a most kibontakozó jelenetet, mintha nem is a szereplője, csupán a nézője volnék. Tudtam, hogy ami most történik, nem helyes. Tudtam, hogy ez

bűn. De, gondoltam, már hogy is lehetne bűn, ha az egész lényemmel jobban vágyom rá, mint bármi másra az életben? Rosalyn halott. Katherine él. Ahogyan én is élek, és épp itt az ideje, hogy úgy is viselkedjem. Ha mindaz, amit apám mondott, igaz, és valóban meg kell vívnom életem harcát jó és rossz között, akkor meg kell tanulnom bízni magamban és a döntéseimben. Fel kell hagynom az állandó tépelődéssel, és el kell kezdenem végre hinni magamban, a meggyőződéseimben és a vágyaimban. – Valóban hallani akarja a választ? – kérdeztem, és a dereka után nyúltam. Megragadtam őt, és az ágyra húztam olyan erővel, amelyet korábban el sem tudtam képzelni magamról. Katherine örömében felsikoltott, és lehuppant mellém a lepedőre. A lehelete édes volt, hideg keze megragadta az enyémet, és akkor hirtelen senki és semmi nem számított többé, sem Rosalyn, sem az apám démonjai, de még a bátyám sem.

14.

A

mikor másnap reggel felébredtem, és kinyújtottam a kezemet, meglehetős csalódottságot éreztem, hogy csak a libatollal kitömött párnát találtam magam mellett. Egyedül a párna mélyedése bizonyította, hogy az éjszaka eseményei valóban megtörténtek, és nem újabb lázálmok voltak csupán, mint amilyenek Rosalyn halála óta kínoztak. Persze nem várhatom el, hogy Katherine velem maradjon éjszakára, döbbentem rá, hiszen a szobalánya vár rá a vendégházban, és mindenütt hemzsegnek a pletykás szolgák. Meg is mondta, hogy ami történt, kettőnk titka kell, hogy maradjon; nem kockáztathatja a hírnevét. Nem mintha aggódnia kellett volna miattam. Én sem akartam mást, mint hogy mindenki elől rejtve maradjon titkos világunk. Azon tűnődtem, mikor lopózhatott ki. Eszembe jutott, milyen mámorító érzés volt őt a karjaimban tartani; olyan melegség és könnyedség öntött el, amilyet korábban soha nem tapasztaltam. Rosalyn már csak ködbe vesző emlék volt, egy kellemetlen történet szereplője, amelyet immár kizártam az elmémből. A gondolataimat immár csak és kizárólag Katherine foglalta le: ahogyan összehúzta a függönyt, amikor a nyári zivatar jégesőt záporozott az ablakra, és ahogyan hagyta, hogy a kezemmel felfedezzem páratlan szépségű testét. Egyszer, amikor a nyakát cirógattam, a kezem véletlenül a remekmívű nyaklánc

kapcsára tévedt, amely nélkül soha nem láttam Katherine-t. Arra gondoltam, most leveszem róla az ékszert, de amikor hozzáláttam, a lány durván ellökött. – Ne! – tiltakozott éles hangon, és a kezével a kapocshoz kapott, hogy megbizonyosodjon róla, nem történt semmi baj. Miután azonban visszaillesztette a helyére a kámeát, ismét gyengéddé vált, és tovább csókolt. A puszta emlékbe is belepirultam, amikor visszagondoltam, pontosan milyen testrészeit érintettem meg. Kiugrottam az ágyból, a lavórhoz léptem, és vizet fröcsköltem az arcomra. A tükörbe nézve elmosolyodtam. A szemem alól eltűntek a sötét karikák, és már nem kellett minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy eljussak a szoba egyik végéből a másikba. Átöltöztem a mellénybe és a sötétkék térdnadrágba, majd dudorászva kiléptem a folyosóra. – Uram? – szólalt meg Alfréd a lépcsőn. A kezében ezüst félgömbbel lefedett tálcát tartott a reggelimmel. Elfintorodtam az undortól. Hogy is fekhettem az ágyban egy teljes hétig, amikor egy egész világ várja, hogy Katherine-nel együtt felfedezzem? – Köszönöm, Alfréd, de elég jól érzem magam ahhoz, hogy lent fogyasszam el a reggelit – mondtam, miközben kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Az éjjeli vihar olyan gyorsan távozott, ahogyan jött. A nappaliban a pirkadat sugarai ragyogtak át a hatalmas ablakokon, és az asztalt frissen szedett százszorszépcsokor díszítette. Damon már ott ült egy csésze kávéval, és a Richmondból érkezett reggeli újságot lapozgatta. – Jó reggelt, öcsikém! – üdvözölt, felemelve a csészéjét, mintha tósztot mondana az egészségemre. – Tyűha, remekül festesz! Ezek szerint mégiscsak jót tett neked a tegnap délutáni

lovaglás? Bólintottam. Helyet foglaltam vele szemben, és a főcímeket lestem. Az Unió elfoglalta Fort Morgant. Azon tűnődtem, az hol is lehet pontosan. – Nem értem, miért járatjuk egyáltalán az újságot. Apánkat szemlátomást nemigen foglalkoztatja egyéb a saját maga által kiagyalt történeteken kívül – jelentette ki Damon utálkozva. – Ha annyira nem érzed itt jól magad, miért nem mégy el? – kérdeztem mogorván, mert hirtelen bosszantani kezdett a bátyám folytonos zúgolódása. Arra gondoltam, talán valóban jobb lenne, ha nem lenne itt; elképzelhető, hogy akkor az apánk sem lenne ilyen csalódott. „És akkor nem kellene folyton arra gondolnom, hogy talán most is a verandán hintázol Katherine-nel”, tette hozzá egy aljas hang elmém egy hátsó zugában. – Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem történnek itt érdekes dolgok – vonta fel a bátyám a szemöldökét. A szája bizalmas mosolyra húzódott, aminek a láttán legszívesebben megragadtam volna a vállát, hogy jól megrázzam. Az érzelmek olyan erővel törtek rám, hogy az még engem is meglepett. Kénytelen voltam leülni, és gyorsan a számba tömni egy muffint az asztalon álló kosárból. Korábban soha nem éreztem féltékenységet Damonnal szemben, most viszont majd’ belehaltam a kíváncsiságba, hogy megtudjam: vajon Katherine az ő hálószobájába is belopózott-e? Az nem lehet, nyugtattam magam. Hiszen előző éjjel is annyira félt attól, hogy valaki leleplezi: ezerszer megígértette velem, hogy soha senkinek egy szót sem szólok a történtekről. Betsy, a szakácsnőnk nyitott be, és kukoricakásával, szalonnával, tojással megrakott tányérokat egyensúlyozott. A

gyomrom hangosan megkordult; rájöttem, menten éhen halok. Neki is láttam a finomságoknak, a sós tojás után az édesen keserű kávénak; valósággal dőzsöltem az ízek kavalkádjában. Úgy tűnt, mintha még soha életemben nem reggeliztem volna ilyen fenségeset; eltompult érzékeim végre felébredtek. Elégedetten sóhajtottam, mire Damon, jót mulatva a látványon, felnézett az újságból. – Tudtam én, hogy csak friss levegőre és egy kiadós reggelire van szükséged – állapította meg vidáman. És Katherine-re, egészítettem ki gondolatban. – Most pedig gyerünk, ideje, hogy mulassunk egyet! – mosolygott Damon huncutul. – Apa a dolgozószobájában van, és a démonológiai tanulmányaiba mélyed. Tudtad, hogy még Robertet is bevonta? – csóválta meg a fejét undorodva. Felsóhajtottam. Én sem hittem vakon a démonokról szóló szóbeszédnek, de tiszteltem az apámat annyira, hogy ne tegyem nevetség tárgyává a gondolatait. Úgy éreztem, elárulom őt, pusztán azzal, hogy tűröm Damon becsmérlő kirohanásait. – Sajnálom, öcsikém – rázta meg végül a bátyám a fejét, miközben hátratolta a székét a palaszürke padlón. – Tudom, hogy nem szereted, ha apa és én veszekszünk. Odajött hozzám, és kirántotta alólam a széket úgy, hogy kis híján elestem. Miután visszanyertem az egyensúlyomat, szívélyesen hátba vertem. – Ez már mindjárt más! – kiáltott Damon vidáman. – Gyerünk! Olyan lendülettel szaladt ki hátul, hogy becsapódott mögötte az ajtó. Gyerekkorunkban Cordelia mindig ránk kiabált, ha elkövettük ezt a kihágást; és szívből jövőt kacagtam, amikor most is meghallottam a jól ismert zsémbelést a konyhából. A

pázsitra futottam, ahol Damon már elő is vette a hosszúkás labdát, amellyel két héttel korábban játszottunk. – Ide süss, kapd el! – kiáltott, mire megfordultam, és még épp idejében pattantam a levegőbe ahhoz, hogy a disznóbőr golyó ne süvítsen el fölöttem. A mellkasomhoz szorítottam, és miközben a szél az arcomba vágott, futni kezdtem az istálló felé. Kisvártatva azonban egy hang hallatán megtorpantam. – Hahó, fiúk! Katherine a vendégház verandáján állt, szolid, krémszínű muszlinruhában, amelyben olyan édesen és ártatlanul festett, hogy az elmúlt éjszaka egészen hihetetlennek tűnt. – Levezetik a fölösleges energiát? Esetlenül megfordultam, és elindultam a veranda felé. – Játszunk – mondtam, és sietve Damonnak dobtam a labdát. Katherine a háta mögé nyúlt, és fonni kezdte a haját. Hirtelen félelem rohant meg, hogy esetleg untatják őt a gyermeteg játékaink, és azért jött, hogy leszidjon minket, amiért ilyen korán felkeltettük. De semmit nem szólt, csak mosolygott, amikor leült a hintára. – Nem csatlakozik hozzánk? – kiáltott neki Damon a helyén maradva, és messze hátralendítette a labdát, mintha oda akarná hajítani neki. – Eszem ágában sincs – közölte Katherine, dölyfösen ráncolva az orrát. – Elég volt egyszer. Szerintem azok az emberek, akiknek kellékre van szükségük ahhoz, hogy játsszanak és küzdjenek, híjával vannak a képzelőerőnek! – Stefanról ez nem mondható el! – mosolyodott el Damon gúnyosan. – Hallaná, ahogy verset olvas! Akár egy trubadúr! Azzal eldobta a labdát, és a verandához indult.

– Damonnak is van ám képzelőereje. Ha látná, hogy sziporkázik kártyázás közben – vágtam vissza, miközben elértem a lépcsőt. Amikor meghajoltam Katherine előtt, ő csupán kimérten biccentett. Egy pillanatra hátrahőköltem, mintha villám csapott volna belém. Miért nem nyújtja legalább a kezét csókra, tépelődtem. Hát semmit nem jelent neki a tegnap éjszaka? – Csak úgy szárnyal a képzeletem, főleg, ha egy múzsa ösztönöz – kacsintott Damon Katherine-re, majd elém tolakodott, és megragadta a kezét. Ajkához emelte, amitől nekem összerándult a gyomrom. – Köszönöm – mondta a lány, majd felállt, és suhogó szoknyájában leereszkedett a lépcsőn. Ahogy félresöpörte a haját a szeméből, leginkább egy angyalra emlékeztetett. Lopva rám mosolygott, én pedig azonnal megnyugodtam. – Olyan csodálatos itt – lelkendezett, és, mintha csak megáldaná a birtokot, kitárta a két karját. – Körbevezetnének? – kérdezte, miközben megfordult, és először Damonra pillantott, aztán rám, végül megint a bátyámra. – Több mint két hete itt lakom, és a hálószobámon és a kerten kívül még szinte semmit sem láttam. Mutassanak valami újat, valami titkosat! – Van egy labirintusunk – nyögtem ki esetlenül, mire Damon a könyökével oldalba bökött. Nem mintha ő elő tudott volna hozakodni bármi jobb ötlettel. – Láttam – felelte Katherine. – Damon már megmutatta. A gyomrom görcsbe rándult, mert azonnal eszembe jutott, hogy amíg én a betegágyat nyomtam, ők mennyi időt töltöttek kettesben. És ha a bátyám megmutatta neki a labirintust... Igyekeztem kiverni a fejemből a gondolatot. Damon mindig elmesélte a kalandjait azóta, amióta tizenhárom évesen először

csókolózott Amelia Hawke-kal a Wickery hídon. Ha közte és Katherine között történt volna valami, arról már tudnék. – De szívesen megnézném újra – jelentette ki végül gyönyörű vendégünk, és olyan lelkesen csapta össze a két kezét, mintha a világ legérdekesebb hírét hallotta volna. – Ugye mindketten elkísérnek? – kérdezte reményteli hangon, miközben csábító pillantásokat vetett ránk. – Természetesen – vágtuk rá egyszerre. – Nagyszerű! Szólnom kell Emilynek! – kiáltotta, majd beszaladt a házba. Mi ott álltunk a lépcső végén, szemközt egymással. – Ez aztán a nő, igaz? – jegyezte meg Damon. – Igaz – feleltem szűkszavúan. Mielőtt bármit hozzátehettem volna, Katherine, egyik kezében napernyővel, már le is szökellt a lépcsőn. – Készen állok a kalandra! – kiáltott fel, várakozó pillantást vetve rám, azzal átadta a napernyőjét. A karomra akasztottam az ernyőt, Katherine pedig Damonba karolt. Néhány lépéssel mögöttük haladtam, és néztem, ahogy a csípőjük néha összeért, mintha a lány csak Damon pajkos húgocskája lenne. Megkönnyebbültem. Tehát erről van szó. A fivérem mindig is szívesen lépett fel védelmezőként, és most örömmel játszotta Katherine bátyjának a szerepét. És a lánynak szüksége is volt támaszra. A továbbiakban halkan fütyörésztem. Volt egy kis labirintusunk a kert elülső részén, de az igazi útvesztő a birtok leghátsó szegletében terült el. Az apám építette egy tőzeges ingovány helyén azzal a szándékkal, hogy lenyűgözze anyánkat. Anyánk imádott kertészkedni, és gyakorta sajnálkozott amiatt, hogy a hazájában, Franciaországban nyíló virágok nem bírják a

kemény virginiai földet. Itt mindig rózsa és iszalag illatozott, és a pároknak első dolguk volt ide visszavonulni, ha egy-egy veritasbeli mulatság idején kettesben akartak maradni. A szolgák különféle mendemondákat terjesztettek az útvesztőről: például, hogy az itt fogant gyermeket egész életében áldás kíséri majd. Azt is beszélték, ha az ember megcsókolja a szerelmét a labirintus közepén, akkor egy életre elválaszthatatlanok maradnak, viszont ha hazugságra vetemedik ezen a helyen, örökre átok ül rajta. Az útvesztő aznap valóban szinte elvarázsoltnak tetszett: a lugasok és az indák árnyékot nyújtottak a tűző nap ellen, és úgy tűnt, mintha mi hárman menedékre leltünk volna egy bűvös, külön világban, messzi a haláltól és a háborútól. – Még szebb, mint ahogy emlékeztem! – örvendezett Katherine. – Mintha egy tündérmesében járnék! Mint a luxemburgi kertek vagy a versailles-i kastély! Letépett egy szál kálát, és mélyen belélegezte az illatát; én pedig megálltam, és rápillantottam. – Tehát ön járt Európában? – kérdeztem, és hirtelen olyan elmaradottnak éreztem magam, mint azok a parasztok, akik Mystic Falls túlsó felében éltek ütött-kopott viskókban, a „jön” helyett azt mondták: „gyün”, és annyi idős korukban, mint mi, már négy-öt gyerekük volt. – Jártam én mindenhol – felelte a lány kertelés nélkül, majd a füle mögé tűzte a virágot. – Mondják csak, fiúk, mivel ütötték el az időt addig, amíg nem akadt egy titokzatos idegen, akit lenyűgözhetnek a birtokukon tett sétával? – Igazi déli vendégszeretettel fogadtuk a csinos fiatal hölgyeket – közölte Damon, rájátszva akcentusára, amellyel mindig megnevettetett. Most is elmosolyodtam, Katherine pedig

halk kuncogással jutalmazta a tréfát. Most, hogy láttam, a bátyám és a szerelmem incselkedésekkel megtűzdelt barátsága olyan ártatlan, mint két unokatestvér kapcsolata, magam is jót mulattam az élcelődésükön. – A fivéremnek igaza van. Alig néhány hét, és itt az Alapítók Bálja! – mondtam, és egészen jó kedvem kerekedett a gondolatra, hogy immár azzal mehetek oda, akivel csak szeretnék. Alig vártam, hogy megpörgessem Katherine-t a karjaimban! – És maga lesz a legcsinosabb lány! Még a richmondi és charlottesville-i kisasszonyokat is enni fogja a sárga irigység! – vélte Damon. – Valóban? Nos, úgy gondolom, nem lenne ellenemre. Gonoszság, hogy így érzek? – kérdezte Katherine felém fordulva. – Nem – feleltem. – De! – vágta rá Damon. – Mindazonáltal én sok más emberrel együtt úgy gondolom, több lánynak kellene felvállalnia gonosz természetét. Végtére is mindannyian tudjuk, hogy a szebbik nemnek megvan a sötét oldala. Emlékszel, amikor Clementine levágta Amelia haját? – fordult hozzám Damon. – Igen – feleltem nevetve, és örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy betöltsem a mesemondó szerepét Katherine szórakoztatására. – Clementine úgy vélte, Amelia túl sokat sürgölődik Matthew Harnett körül, és mivel Ameliának nagyon tetszett a fiú, elhatározta, tesz róla, hogy Amelia vonzereje csökkenjen. Katherine együttérzést színlelve teátrálisan a szájához kapta a kezét. – Őszintén remélem, szegény Amelia kiheverte a történteket! – Valami katona eljegyezte. Ne aggódjon miatta! – mondta

Damon. – Sőt, egyáltalán ne aggódjon semmi miatt! Maga ahhoz túl csinos. – Egyvalami mégis komoly fejtörést okoz – mondta Katherine ártatlan, tágra nyílt szemekkel. – Ki legyen a kísérőm a bálon? Előre-hátra lengette a napernyőjét, és töprengve nézte a földet, mintha életbevágóan fontos döntés előtt állna. A szívem hevesen dörömbölt, amikor felnézett kettőnkre. – Tudom! Versenyezzünk! Az, aki elkap, talán elkísérhet! – jelentette ki, majd ledobta a napernyőjét a földre, és futásnak eredt a labirintus közepe felé. – Készen állsz? – kérdezte Damon felvonva szemöldökét. – És te? – mosolyogtam, mintha csak gyermekek volnánk, és tét nélkül mérkőznénk meg. Nem akartam, hogy a bátyám tudja, milyen gyorsan ver a szívem, és mennyire vágyom rá, hogy én kapjam el Katherine-t. – Rajta! – rikkantott Damon, mire rögvest futásnak eredtem. Úgy járt a kezem-lábam, mint a cséphadaró. Annak idején én voltam a leggyorsabb fiú az osztályban, villámként száguldottam, ha megszólalt az iskolacsengő. Aztán zengzetes nevetést hallottam, így hátrafordultam. Damon hétrét görnyedve csapkodta a térdét. Mélyet lélegeztem, nehogy kifulladtnak tűnjek. – Beijedtél? – kérdeztem, majd visszafutottam, és a vállába püföltem egyet. Csak játéknak szántam az ütést, de végül elég nagyra sikeredett. – Na, most számolunk öcsikém! – nevetett fel Damon fesztelen hangon. Megragadta a vállam, és könnyedén legyűrt a földre. Némi erőfeszítéssel talpra küzdöttem magam, majd

derékon ragadtam a bátyámat, a hátára löktem, és leszorítottam a csuklóját. – Azt hiszed, még mindig el tudod verni a kisöcsédet? – piszkálódtam, fürödve pillanatnyi győzelmem dicsőségében. – Senki nem jött utánam! – duzzogott Katherine, aki időközben újból előbukkant a labirintusból, de a durcás grimasz helyét rögtön elégedett mosoly vette át, amikor meglátta, hogy a földön küzdve levegő után kapkodunk. – Milyen jó, hogy időben érkeztem, és mindkettőjüket megmenthetem! – búgta, majd letérdelt, megcsókolta Damon arcát, aztán velem is hasonlóképpen tett. Elengedtem a bátyám kezét, és a nadrágomat porolgatva felálltam. – Látják? – kérdezte, miközben belekarolt Damonba. – Egy csókkal mindent rendbe lehet hozni, fiúk, noha mindenképp nagyon csúnya dolog ilyen gorombán bánni egymással! – Magáért küzdöttünk – mondta Damon lustán, s még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy felálljon. Hirtelen lódobogás ütötte meg a fülünket. Alfréd bukkant fel, leszállt a hátasról, és meghajolt előttünk. Érdekes látvány tárulhatott elé, annyi bizonyos: Damon a földön fekszik, fejét a kezén nyugtatja, mintha ágyban aludna, én dühödten dörzsölgetem a nadrágomon keletkezett fűfoltokat, Katherine pedig ott áll kettőnk között, és szemlátomást jót mulat. – Elnézést, hogy megzavarom önöket – szólt Alfréd –, de Giuseppe úr beszélni óhajt Damon úrral. Azt mondja, sürgős. – Már hogyne volna sürgős! Apánknak soha semmi nem tűr halasztást. Bármire megesküdnék, hogy újabb nevetséges elméletet agyalt ki – dohogott a bátyám, miközben Katherine felemelte a napernyőjét a földről. – Nekem is indulnom kell – közölte a lány. – Rendbe kell

hoznom magam, hamarosan indulnom kell Pearlhöz a gyógyszertárba! – Jöjjön! – hívta Alfréd Damont, hogy ugorjon fel mögé a nyeregbe. Elvágtattak, Katherine és én pedig lassan elindultunk visszafelé a vendégházhoz. Újra szóba akartam hozni az Alapítók Bálját, de ráébredtem, hogy nincs hozzá bátorságom. – Nem muszáj hozzám igazodnia. Talán nem ártana a bátyja mellett lennie – javasolta Katherine. – Úgy tűnik, az önök apja olyan ember, akihez ketten kellenek – jegyezte meg. Aztán a keze súrolta az enyémet, és megragadta a csuklómat. Lábujjhegyre állt, és az ajkát finoman az arcomhoz érintette. – Gyere el hozzám ma este, édes Stefan! – súgta. – A szobám nyitva áll előtted – mondta, és azzal lendületes futásnak eredt. Ahogy néztem utána, olyan volt, mint egy zabolátlanul vágtázó csikó – és a szívem vele vágtázott. Immár bizonyos voltam benne, hogy ő is úgy érez, mint én. Soha nem lüktetett bennem olyan hevesen az élet, mint akkor, ennek tudatában.

15.

A

mikor leszállt az alkony, lelopóztam a lépcsőn, kinyitottam a hátsó ajtót, és lábujjhegyen kisurrantam a gyepre, amely már nedves volt a harmattól. Óvatosan kellett settenkednem, mert fáklyák égtek a birtok körül, és tudtam, apámat módfelett feldühítené, ha megtudná, hogy sötétedés után kimerészkedtem. De a vendégház alig egy kőhajításnyira volt a főépülettől; a verandától úgy hat méterre lehetett. Árnyról árnyra osonva, torkomban dobogó szívvel lopakodtam át az udvaron. Nem az állattámadásoktól vagy az éjszaka gyermekeitől tartottam, hanem sokkal inkább Alfrédtől, és a legrosszabbtól: apámtól. De a puszta gondolat, hogy nem láthatom Katherine-t, elviselhetetlenül felzaklatott. Most is sűrű köd gomolygott fel a földről az ég felé. Megborzongtam, majd miután körülkémleltem egy fűzfa fedezékéből, átszáguldottam a lovaglóúton, egészen a vendégház verandájának a lépcsőjéig. Megálltam a fehérre meszelt ajtó előtt. Csukott ablakokat, behúzott függönyöket láttam, amelyek mögül nem szűrődött ki gyertyafény. Egy pillanat erejéig attól tartottam, hogy túl későn érkeztem, Katherine és Emily már lefeküdtek. Végül mégis bekopogtam. Az ajtó csikorogva kinyílt, és egy kéz ragadta meg a csuklómat.

– Jöjjön be! – szólt egy érdes hang, majd valaki behúzott az ajtón. Hallottam, hogy mögöttem kattan a zár, majd szemtől szemben álltam Emilyvel. – Uram – mosolygott a szobalány, és pukedlizett. Tengerészkék ruhát viselt, a haja pedig sötét hullámokban hullott a vállára. – Jó estét – köszöntöttem, és udvariasan meghajoltam. Körülnéztem a kis házban; igyekeztem hozzászoktatni a szemem a halovány fényhez. Vörös fényű lámpa izzott a nappali szoba durva faragású asztalán, táncoló árnyakat vetve a mennyezet fagerendáira. A vendégház évek óta üresen, elhagyatottan állt, amióta édesanyám meghalt, és a rokonai már nem jöttek hozzánk látogatóba. De most, hogy újra laktak benne, a helyiségeket olyan melegség töltötte be, amely a főépületből hiányzott. – Mit tehetek önért, uram? – kérdezte Emily, miközben a szeme sem rebbent. – Khm... Katherine-nel szeretnék beszélni – dadogtam meglehetősen zavartan. Vajon most mit gondolhat Emily az úrnőjéről? A szobalányoktól természetesen mindenki elvárta, hogy tapintatosak legyenek, de én jól tudtam, mennyi mindent megtárgyalnak egymás közt, és semmiképpen nem akartam, hogy Katherine erényességét bárki megkérdőjelezze, amennyiben Emily is az a típus, aki előszeretettel bocsátkozik ostoba pletykálkodásba. – Úrnőm már várja önt – mondta végül, és sötét szeme huncutul megvillant. Felvette a lámpát az asztalról, felvezetett a falépcsőn, majd megállt egy fehér ajtó előtt. Oldalra sandítottam. Amikor Damon és én kicsik voltunk, magunk sem tudtuk miért, de

félelemmel gondoltunk a vendégház emeletére. Talán azért, mert a szolgák azzal riogattak minket, hogy itt kísértetek járnak, vagy azért, mert minden padlódeszkája recsegett – mindenképpen volt valami ezen helyen, ami elvette a kedvünket attól, hogy hosszasan itt időzzünk. Most viszont, hogy Katherine ott volt, sehová a világon nem vágyódtam hevesebben. Emily felém fordult, hármat kopogott, majd kitárta az ajtót. Lassan beléptem, és hallottam, ahogy megreccsen a padló a távozó Emily lába alatt. Maga a szoba szerény bútorokkal volt berendezve: a kovácsoltvas ágyat dísztelen zöld takaró borította, egyik sarokban antik szekrény, másikban mosdótál állt, a harmadikban pedig aranyozott keretű tükör. Katherine az ágyon ült, az ablak felé fordulva, nekem háttal. Rövid, fehér hálóinget viselt, lábát maga alá húzta. Hosszú fürtjei kibontva hullottak a vállára. Egy ideig csak álltam és néztem, majd végül megköszörültem a torkomat. Megfordult, és sötét macskaszemében öröm tükröződött. – Itt vagyok – hebegtem, miközben egyik lábamról a másikra álltam. – Látom – mosolygott. – Figyeltelek, amikor jöttél. Csak nem féltél kint sötétedés után? – Nem! – tiltakoztam hevesen. Igencsak zavarba hozott a tudat, hogy látta, ahogy egyik fától a másikig szökellek, mint egy félős mókus. Katherine felvonta sötét szemöldökét, majd felém nyújtotta a kezét. – Nem lenne szabad ilyen sokat aggodalmaskodnod. Gyere ide! Majd én segítek elterelni a figyelmedet! – mondta, miközben csábító pillantást vetett rám. Mintha csak álomban jártam

volna, odaléptem hozzá, az ágyra térdeltem, és szorosan megöleltem. Alighogy a karjaimban éreztem őt, rögtön megnyugodtam. Elég volt megérinteni őt, máris tudtam, hogy mindez valóság, hogy valóban itt van velem, a ma éjszaka nem káprázat, és semmi más nem számít, se az apám, sem Rosalyn, sem a szellemek, akik a városlakók szerint az éjszakában kísértenek. Akkor úgy éreztem, csak és kizárólag az a fontos, hogy a szerelmemet ölelhetem. Katherine keze letévedt a vállamig, és már el is képzeltem, ahogy együtt jelenünk meg az Alapítók Bálján. Amikor ujjai megálltak a lapockámnál, és körmeit a vastag pamutingen keresztül is megéreztem, egy röpke pillanat erejéig elképzeltem magunkat tíz évvel később, amikor már gyermekeink vidám zsivaja tölti be a birtokot. Szomjaztam erre az életre, azonnal és mindörökre. Felnyögtem a vágyaktól, amelyek megrohantak, odahajoltam hozzá, és ajkamat az ajkához érintettem, először csak visszafogottan, ahogyan tennénk mások előtt, amikor az esküvőnkkel megpecsételjük a szerelmünket, aztán egyre szenvedélyesebben, egyre mohóbban. Ajkam a nyakára tévedt, majd haladtam lejjebb, hófehér melléhez. Ekkor megragadta az államat, és vadul megcsókolt. Hasonlóképpen viszonoztam. Úgy éreztem magam, mint az éhező, aki végre táplálék ízét érzi a szájában. Ahogy csókolóztunk, lehunytam a szemem, és megfeledkeztem a jövőről. Hirtelen metsző fájdalom hasított a nyakamba, szúrást éreztem. Felkiáltottam, Katherine azonban tovább csókolt. Azaz, valójában nem csókolt, hanem harapott, és a bőröm alól szívta a véremet. Megdöbbentem, és akkor a hold fényénél

megpillantottam szerelmem állatias, vérben forgó szemét és halottfehér arcát. Hátrarántottam a fejem, de a fájdalom továbbra sem kímélt. Nem tudtam üvölteni, sem ellenkezni. Csak a teliholdat láttam, ahogy beragyog az ablakon át, és csak azt éreztem, hogy elhagyom a testem, miközben a vágy, a forróság, a düh és az iszonyat egyszerre gyülemlik fel bennem. Úgy gondoltam, ha ilyen a halál, akkor másra sem vágyom. Akartam a megsemmisülést. Katherine köré fontam a karjaim, és nekiadtam magam. Aztán minden elsötétült.

16.

M

agányos bagoly elnyújtott, panaszos huhogására ébredtem. Amikor a szemem hozzászokott a homályhoz, a madár hangjához hasonlatosan erős, lüktető fájdalmat éreztem oldalt a nyakamon. És hirtelen eszembe jutott, mi történt; újra megjelent előttem Katherine, ahogy felsőajkát felhúzva kivillantja hegyes, szikrázóan fehér fogait. A szívem hevesen dörömbölt, úgy tűnt, életem véget ért, és egyúttal újjászülettem. A hasító fájdalom, a vörös szemek, a halálszerű álom mindent elnyelő sötétsége... Tébolyultan kapkodtam ide-oda a fejem. Katherine, aki a nyakláncán és a fehér muszlin alsóneműn kívül semmit nem viselt, tőlem néhány lépésnyire, a lavórnál állt, és éppen a felkarját dörzsölte egy törülközővel. – Jó reggelt, álomszuszék! – üdvözölt kacéran. A földre lendítettem a lábam, és fel akartam kelni, de belegabalyodtam az ágyneműbe. – Az arcod... – hebegtem, noha tudtam, hogy ezzel olyan ostobának és megszállottnak hatok, mint a kocsmából kitámolygó iszákos. Katherine a legnagyobb nyugalomban folytatta a mosakodást. Az arc, amely az éjjel rám tekintett, nem volt emberi. Olyan szomjúságot, vágyakat és érzéseket tükrözött, amelyekre még gondolni sem mertem. De most, a nappali fényben szerelmem bájosabbnak tűnt, mint valaha; álmosan

pislogott, akár egy hosszas szunyókálásból ébredező, aranyos kiscica. – Katherine – szólítottam meg, és minden erőmet összeszedve álltam a tekintetét –, mi vagy te? Nem siette el a választ, csak elvette a fésűt az éjjeliszekrényről, úgy gondolta, ideje, mint a tenger, és miközben gyönyörű tincseit rendezgette, felém fordult. – Ugye nem félsz? – hangzott végül a válasza. Szóval vámpír. Megfagyott ereimben a vér. Fogtam a lepedőt, magam köré tekertem, majd megkerestem a nadrágomat az ágy szélén, és felvettem. Sietve a csizmámba tuszkoltam a lábam, és mit sem törődve a földön heverő fehérneművel, az inget is magamra kaptam. Katherine, olyan sebesen, mint a villám, egy pillanat tört része alatt mellettem termett, és megmarkolta a vállam. Ereje megdöbbentő volt, alig tudtam kiszabadítani magam a szorításából. Amikor úgy tűnt, sikerült, Katherine hátralépett, és csitítgatni kezdett, mint anya a gyermekét. – Ne közelíts! – kiáltottam, és magam elé emeltem a kezem. Eltökéltem, hogy ha megpróbál elbájolni, ellenállok. – Vámpír vagy. Te ölted meg Rosalynt! Végezni akarsz az egész várossal! Gonosz vagy, és meg kell téged állítani! Azonban hirtelen a szemembe nézett, és amikor szédítő, ragyogó, végtelen mélységű tekintete elnyelte az enyémet, egyszerre elakadt a szavam. – Nem félsz – ismételte Katherine. A szavak visszhangoztak a fejemben, ide-oda pattogtak, végül az elmémbe fészkelték magukat. Nem tudtam, miért történik és hogyan lehetséges ez, de a lelkemben egyszerre alábbhagyott a félelem. Az eszem persze tovább tiltakozott.

– Akkor is vámpír vagy. Hogy viselhetném ezt el? – Stefan, édes, drága Rémült Stefan. Minden rendben lesz, majd meglátod! Két tenyerébe fogta az arcom, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókoljon. A felkelő nap fényében a foga gyöngyházfénnyel fehérlett, és kicsinek tűnt; egyáltalán nem emlékeztetett az éjjel látott hegyes, tőrszerű fegyverekre. – Én vagyok az. Továbbra is Katherine vagyok – biztatott mosolyogva. Erőnek erejével elhúzódtam tőle. Igen, én magam is hinni akartam benne, hogy semmi sem változott, csakhogy... – Rosalynre gondolsz, ugye? – kérdezte Katherine. Észrevette a megrökönyödést az arcomon, és a fejét rázta. – Természetes, hogy az alapján, ami vagyok, feltételezed, hogy én öltem meg, de esküszöm, nem én voltam! Én nem tennék ilyet! – De... de... – hebegtem hitetlenkedve. Katherine erre az ajkához emelte az ujját, és ismét csitítgatni kezdett. – Aznap este veled voltam, nem emlékszel? Szeretlek, és nem bántanám azokat, akik fontosak a számodra. Nem tudom, kik végeztek Rosalynnel, de bárkik is tették – harag villant a szemében, amelyben, ekkor tűnt fel először, aranypöttyök szikráztak –, dühös vagyok rájuk, mert rossz hírünket keltik! Tőlük én is tartok. Lehet, hogy te félsz kilépni a házból éjjel, én viszont most már nappal is félhetek, nehogy rólam is azt higgyék, szörnyeteg vagyok, mint ők! Lehet, hogy vámpír vagyok, de van szívem. Kérlek, higgy nekem, édes Stefanom! Egy lépést hátráltam, és a kezembe temettem az arcomat. A gondolataim kavarogtak. A nap még csak most kelt fel, még nem lehetett tudni, hogy a köd verőfényt vagy felhőket rejteget.

Katherine-t is hasonlóan kiszámíthatatlannak láttam. Gyönyörű külseje eltakarta igazi jellemét, és lehetetlen volt rájönni, hogy jó-e, vagy gonosz. Ólmos tehetetlenséggel az ágyra dőltem, sem menni, sem maradni nem akartam. – Bíznod kell bennem! – mondta Katherine, miután leült mellém, és a mellkasomra szorította a tenyerét, hogy érezze a szívverésemet. – Katherine Pierce vagyok, nem több, nem kevesebb. Én vagyok az a lány, akit órákon át szakadatlanul bámulsz két hete, azóta, hogy megérkezett. Amit megvallottam, annak nincs semmi jelentősége. Nem változtat semmit az érzéseiden, ahogyan az én érzéseimen sem; mindazon, ami előttünk áll – mondta, miközben a keze az államra siklott. – Érted? – kérdezte sürgető hangon. És amikor tágra nyílt, barna szemébe néztem, tudtam, hogy igazat mond. Akartam, hogy így legyen. A szívem még mindig kimondhatatlanul vágyott utána, és meg akartam tenni mindent, hogy megvédjem őt. Arra gondoltam, ő nem vámpír, hanem Katherine. Két tenyerembe fogtam mindkét kezét – annyira kicsinek és törékenynek tűntek! Hideg, finom ujjait az ajkamhoz emeltem, és egyenként csókot leheltem rájuk. Katherine rémültnek és bizonytalannak tűnt. – Valóban nem te ölted meg Rosalynt? – kérdeztem lassan; de alig hagyta el a mondat az ajkamat, tudtam, hogy igaz, mert összetörne a szívem, ha nem volna az. Katherine a fejét rázta, és kibámult az ablakon. – Soha nem ölnék, csak kényszerhelyzetben. Akkor, ha meg kellene védenem magamat, vagy valakit, akit szeretek. De olyankor bárki ölne, nem? – kérdezte dacosan, előreszegezett állal. Ott, abban a pillanatban olyan büszkének és sebezhetőnek tűnt, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a karomba

zárjam. – Megígéred, hogy megőrződ a titkomat, Stefan? Ugye megígéred? – kérdezte, miközben sötét tekintete mohón kereste az enyémet. – Természetesen – fogadkoztam inkább magamnak, mint neki. Tudtam, hogy szeretem Katherine-t, és most már azt is tudtam, hogy vámpír. Mégis... Az ő szájából annyira másként hangzott ez a szó, mint az apáméból. Nem keltett rémületet. Épp ellenkezőleg, romantikusnak és rejtélyesnek hatott. Talán apám tévedett. Talán Katherine csupán félreértés áldozata. – Immár tudod a titkomat, Stefan. Sejted, hogy ez mit jelent? – kérdezte Katherine, miközben átölelte a vállam, és az arcomhoz szorította az arcát. – Vous avez mon coeur. Tiéd a szívem. – Az én szívem pedig a tiéd – válaszoltam halkan, és komolyan is gondoltam.

17.

1864. szeptember 8. #

N

em az, akinek látszik. Meglepettnek kellene lennem? Vagy rémültnek? Sebzettnek? Mintha mindaz, amit tudok, amit tanítottak nekem, amit az elmúlt tizenhét éven át hittem, hazugság lenne. Még mindig érzem a csókjait a testemen, ujjai szorítását a kezemen. Még mindig vágyódom utána, pedig a józan ész hangja üvölt a fejemben: Nem szerethetsz egy vámpírt! Ha nálam lenne az egyik szál százszorszépe, letépegethetném a szirmait, és hagynám, hadd döntsön a virág helyettem. Szeretem... Nem szeretem... Szer... Szeretem. Szeretem, és nem érdekelnek a következmények. Hát ilyen lenne az, amikor az ember követi a szívét? Bár lenne térkép vagy iránytű, amely segíthetne megtalálni a kiutat ebből a bizonytalanságból. De övé a szívem, ő a Sarkcsillag, amely vezérel az utamon ...és ennek elégnek kell lennie. #

Miután újra átosontam az udvaron, és visszalopóztam a

szobámba, sikerült aludnom néhány órát. Amikor felébredtem, azon tűnődtem, vajon nem csak álom volt-e az egész. De aztán elfordítottam a fejem a párnán, és alvadt, bíborszín vértócsát pillantottam meg. Megérintettem a torkomat, és kitapogattam a két sebet. Nem okoztak fájdalmat, de minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a tegnap este igenis megtörtént. Kimerült voltam és zavart, mégis egyfajta lelkes izgatottság lett úrrá rajtam. A tagjaimat erőtlennek éreztem, a fejem zúgott. Mintha lázban égtem volna, legbelül azonban soha nem tapasztalt nyugalom öntött el. Felöltöztem, majd különösen óvatosan kimostam a sebeket egy nedves ronggyal, és bekötöttem őket. Olyan magasan begomboltam az ingem, ahogy csak tudtam. Megnéztem magam a tükörben. Kíváncsi voltam, vajon változott-e rajtam valami, elárulja-e bármi is a tekintetemben, hogy immár megmerítkeztem a test örömeiben. De az arcom pontosan ugyanúgy festett, mint előző nap. A hátsó lépcsőn mentem le a dolgozószobába. Apám óramű pontossággal követte megszokott napirendjét; délelőttönként Roberttel együtt ellenőrző körutat tartott a birtokon. Becsuktam magam mögött a hűvös, sötét szoba ajtaját. Polconként végigfuttattam ujjaimat a bőrkötéses könyvek gerincén; lágyságuk megnyugvást adott. Abban reménykedtem, hogy valahol, a sorokban és halmokban elhelyezett könyvek közt, ott lapul egy kötet, amely választ ad a kérdéseimre. Eszembe jutott, hogy Katherine a Mystic Falls titkai című művet olvasta, amely azóta eltűnt a dolgozószobából, legalábbis én sehol sem láttam. Céltalanul tébláboltam a polcok között, és életem során most

ébredtem rá először, milyen irtózatosan sok könyvet halmozott fel az apám! Természetesen a vámpírokról akartam olvasni, de azt sem tudtam, hol kezdjem a keresést. A gyűjtemény legnagyobb részét számtalan színdarab, regény és atlasz tette ki, valamint kétpolcnyi angol, olasz és latin nyelvű biblia. Végighúztam a kezem a bőrkötésű könyvek aranybetűs gerincén, hátha mégis találok valami használhatót. Ujjaim végül egy vékonyka, viharvert köteten torpantak meg, amelynek gerincén a következő cím állt ezüsttel: Demonios. Demonio... démonok... Tudtam rögtön, ez az, amit keresek. Rögvest neki akartam látni a műnek, de a szöveget régi olasz nyelvjárásban írták, amelyet sehogy sem tudtam megfejteni, hiába részesültem alapos oktatásban latin és olasz nyelvből. Ennek dacára fogtam a könyvet, és elhelyezkedtem a fotelben. Az olvasást legalább értelmes tevékenységnek tartottam, és könnyebbnek is, mint hogy leüljek reggelizni, és úgy tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ujjammal követtem a szavakat, és akár egy nebuló, hangosan felolvastam őket, mert attól féltem, hogy a szemem véletlenül átsiklik a „vampiro” szó fölött. Egyszer rá is akadtam a szóra, de sehogy sem tudtam kibogozni körülötte a mondatokat. Csalódottan felsóhajtottam. És akkor az ajtó hirtelen, nyikorogva kitárult. – Ki az? – kérdeztem hangosan. – Stefan! – pillantottam meg az apám pirospozsgás arcát. – Éppen téged kerestelek! – Igen? – ocsúdtam fel a merengésből, és önkéntelenül is a nyakamhoz kaptam félelmemben, nehogy kikandikáljon a kötés. De csak az ing puha anyagát éreztem, így tudtam, titkom biztonságban van.

Apám különös tekintetet vetett rám. Odajött hozzám, és megnézte, mit olvasok. – Te és én ugyanarra gondolunk – jelentette ki, és elmosolyodott. – Úgy véli? A szívem olyan sebesen dörömbölt a mellkasomban, ahogyan egy kolibri verdes a szárnyaival, és biztosra vettem, hogy apám hallja, hogy gombóccal a torkomban, akadozva lélegzem. Pánikba estem, hogy olvas a gondolataimban, és tudja, mi történt köztem és Katherine közt. Márpedig ha tudja, akkor meg is akarja majd ölni, és... A többire már gondolni sem mertem. – Igen – mosolyodott el újra az apám. – Látom, hatott rád a múltkori beszélgetésünk, és megértetted, milyen óriási veszélyt jelentenek a vámpírok. Fölöttébb nagyra értékelem, hogy ilyen komolyan veszed a problémát. Persze tisztában vagyok vele, hogy a személyes okod is megvan rá, hiszen nyilván meg akarod bosszulni ifjú Rosalyned halálát – folytatta, majd keresztet vetett. Én közben a perzsaszőnyeg egy pontját bámultam, ahol olyannyira elvékonyodott az anyag, hogy előtűnt mögüle a piszkos fapadló. Nem mertem felnézni apámra, nehogy az arcom elárulja a titkomat, és egyúttal Katherine titkát. – Biztos lehetsz benne, fiam, hogy a mátkád halála nem volt hiábavaló. Rosalyn Mystic Fallsért halt meg, és megemlékezünk róla, miután megszabadítjuk a városunkat ettől az átoktól. És a tervnek te is szerves része vagy – közölte az apám, miközben a kezemben levő könyvre mutatott –, a semmirekellő bátyáddal ellentétben. Mi hasznát veszi a harctéren szerzett tapasztalatainak, ha nem hajlandó bevetni azokat a családja, a földje védelmében? – kérdezte dagályosan. – Ma is elment a katonatársaival lovagolni, holott előre megmondtam neki, reggelre legyen itt, és jöjjön el

velünk Jonathanhoz a gyűlésre! Tovább bosszankodott, de ekkor már nem figyeltem rá. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy ezek szerint nem tud a Katherine-nel folytatott viszonyomról. A légzésem is egyenletesebb lett. – Sajnos nem sokat értettem meg ebből a könyvből. Nem hiszem, hogy hasznunkra lehetne – mondtam, mintha csak az egész délelőttömet a vámpírokkal kapcsolatos kutatásnak szenteltem volna. – Ez sem baj – közölte az apám lenézően, miközben hanyag mozdulattal visszatette a kötetet a polcra. – Úgy gondolom, együtt így is jelentős tudással vagyunk felvértezve. – Együtt? – visszhangoztam, mire az apám türelmetlenül legyintett. – Te, én és az Alapítók! Létrehoztunk egy tanácsot, amelynek az lesz a feladata, hogy megoldja ezt az ügyet. Ma tartjuk az első ülést, és te is velem jössz! – Én? – csodálkoztam, apám pedig dühödten villogtatta a szemét. Tudtam, hogy felbosszantja együgyű viselkedésem, de egyszerűen túl sok új dolgot tudtam meg túl rövid idő alatt ahhoz, hogy feldolgozzam. – Igen. És Cordeliát is magunkkal visszük, mert nagyon sokat tud a gyógyfüvekről és a démonokról. A tanács Jonathan Gilbert házában gyűlik össze – közölte az apám, és mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést, bólintott. Én is bólintottam, bár fölöttébb meg voltam lepve. Jonathan Gilbert egyetemi professzor volt, aki esetenként a feltaláló szerepében tetszelgett, és akit apám – és ezt nem is rejtette véka alá – korábban ütődöttnek tartott. Most viszont tisztelettel ejtette ki a nevét! Aznap vagy ezredszerre jöttem rá,

hogy már semmi sem ugyanolyan, mint azelőtt. – Alfréd már be is fogta a lovakat, de a kocsit ezúttal én hajtom. Senkinek az égvilágon el ne mondd, hová megyünk! Cordeliát már megeskettem, hogy hallgatni fog – tette hozzá az apám, miközben kilépett az ajtón. Kisvártatva én is követtem, de előtte még becsúsztattam a Demoniost a hátsó zsebembe. Az apám mellett ültem a bakon, Cordelia pedig hátul, elrejtve a külvilág szeme elől, nehogy valaki meglássa és gyanút fogjon. Eleve szokatlan volt, hogy ilyen korai órán elmegyünk otthonról, ráadásul kocsis nélkül; észre is vettem, hogy Mr. Vickery csodálkozva mered ránk a szomszédos birtokról, a Kék Oromról. Integettem, apám azonban a karomra tette a kezét, így figyelmeztetve, hogy ne hívjam fel magunkra túlzottan a figyelmet. Alig értünk ki a kopár földútra, amely a birtokok és a város közt terült el, apámnak egyből megeredt a nyelve. – Sehogy sem értem a bátyádat. Te ki tudsz rajta igazodni? Miféle ember az, aki nem tiszteli az apját? Ha nem ismerném őt, arra gyanakodnék, hogy azokkal cimborál! – mondta gyűlölködve, és a földre köpött. – Miből gondolna ilyet? – kérdeztem feszengve, miközben éreztem, hogy kiver a veríték. A gallérom alá nyúltam, és összerezzentem, amikor megérintettem a gézkötést. Átnedvesedett, és nem tudtam, hogy az izzadságtól, vagy a vértől. A gondolataim kuszán kavarogtak. Vajon elárulom Katherine-t azzal, hogy most részt veszek ezen a gyűlésen? Vagy apámat árulom el azzal, hogy elhallgatom előle Katherine titkát? Melyikük a jó, és melyikük a gonosz? Még ezt sem tudtam eldönteni.

– Abból, hogy azok képesek erre – válaszolta apám, és az ostorral, mintegy véleményét nyomatékosítandó, jó nagyot csapott Blaze hátára. Az állat felnyerített, majd ügetésre váltott. Hátrafordultam Cordeliához, de ő csak egykedvűen bámult maga elé. – Átveszik az ember elméje fölött a hatalmat, mielőtt az rájön, hogy valami nincs rendjén. Rábírják az áldozatot, hogy a teljes valóját rendelje alá a bájuknak és a szeszélyüknek. Elég, ha ránéznek a kiszemeltre, és az már rögtön teljesíti minden vágyukat. És mire a szerencsétlen flótás rájön, hogy irányítják, addigra már késő! – Valóban? – kérdeztem kétkedőn, és visszagondoltam az elmúlt éjszakára. Vajon Katherine is ezt művelte velem? Kizártnak tartottam. Még rémületemben is önmagam voltam, minden érzést a sajátomként ismertem fel. Arra jutottam, lehet, hogy a vámpírok képesek erre, de Katherine velem nem tenne ilyet. – Nos, azért nem mindig – kuncogott magában az apám. – Bízom benne, hogy a legtöbb férfi elég erős ahhoz, hogy ellenálljon az ilyesfajta kísértésnek. Én pedig kétségtelenül arra neveltem a fiaimat, hogy mindig erősek legyenek! Ugyanakkor továbbra sem értem, mi ütött Damonba. – Biztos vagyok benne, hogy nem érte semmi baj – mondtam, mert hirtelen nagyon felzaklatott a lehetőség, hogy Damon talán rájött Katherine titkára. – Én úgy látom, csak arról van szó, hogy nem tudja, mit akar. – Engem nem érdekel, mit akar! – dörögte az apám. – Nem felejtheti el, hogy a fiam, és köteles engedelmeskedni nekem! Veszélyes időket élünk, Damon fel sem fogja, mennyire. Meg kell értenie, hogy ha nem tart velünk, az emberek a végén még arra

fognak gyanakodni, hogy máshová húz! – Szerintem csak nem hisz a vámpírokban, ennyi az egész – mondtam, miközben egyre erősebb émelygés lett úrrá rajtam. – Hallgass már! – suttogta az apám, és hevesen intett a kezével. A lovak patái már a város kövezetén kopogtak, és épp a kocsma mellett jártunk, ahol Jeremiah Black hevert félájultan, whiskys üveggel a kezében. Nem tartottam valószínűnek, hogy bármit is hallott vagy látott, de azért bólintottam apám felé, még örültem is, hogy a beálló csend alkalmat ad a gondolataim rendezésére. Jobb oldalra sandítottam, ahol Pearl asszony és a lánya ültek a gyógyszertár előtti öntöttvas padon, és legyezték magukat. Intettem nekik, de látva apám figyelmeztető pillantását, meggondoltam magam, és eltekintettem attól, hogy hangosan is rájuk köszönjek. Engedelmesen hallgattam, míg el nem értünk a város másik végébe, ahol Jonathan Gilbert lakott egy ütött-kopott házban, amelyet az apjától örökölt. Apám mindig előszeretettel élcelődött azon, hogy az épület egy romhalmaz, most azonban egy szóval sem említett ilyesmit, amikor leszálltunk a bakról. – Cordelia – szólt az apám szűkszavún, előreengedve az asszonyt a Gilbert-ház roskadozó lépcsőjén. Csöngetnünk sem kellett, a házigazda személyesen nyitott ajtót. – Örülök, hogy eljöttetek, Giuseppe. Stefan! Ön pedig bizonyára Cordelia. Hallottam, milyen jól ismeri az itteni gyógyfüveket! – mondta, és kezet nyújtott a nőnek. Jonathan kanyargós folyosók labirintusán vezetett át minket, míg végül a főlépcső mellett elértünk egy aprócska ajtóhoz. Kinyitotta, és intett, hogy menjünk utána. A fejünket

lehúzva egyesével követtük, azután végigmentünk egy körülbelül három méter hosszú folyosón, amelynek a túlsó végén ingatag létra állt. Szó nélkül felmásztunk rajta, és egy parányi, ablaktalan helyiségben találtuk magunkat, ahol rögtön fuldokolni kezdtem, mint akit bezártak. A nyirkos asztalon két gyertya égett fakó tartókban, és amikor a szemem már hozzászokott a homályhoz, először Honoria Fells alakját sikerült kivennem, ahogy a sarokban lágyan ringatózik egy hintaszékben. Lockwood polgármester és Forbes seriff egymás mellett ültek egy régi fapadon. – Uraim – köszöntött minket felállva Honoria, olyan kedélyesen, mintha csak egy teára tértünk volna be. – Attól tartok, önt még nem ismerem, Mrs.… – pillantott Honoria gyanakodva Cordeliára. Az asszony bemutatkozott, de közben a tekintete egyik arcról a másikra siklott, és látszott rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt. Apám nyugtalanságában köhécselni kezdett. – Ő viselte a gondját Stefannak – magyarázkodott amikor ágynak esett, miután... – Miután a menyasszonyának feltépték a torkát? – vágott közbe nyersen Lockwood polgármester. – Na de uram! – tiltakozott Honoria, és megrökönyödésében a szája elé kapta a kezét. Amikor Jonathan a fejét lehajtva kifurakodott az előtérbe, elfoglaltam az egyik széket, és igyekeztem a lehető legtávolabb maradni a többiektől. Kényelmetlenül éreztem magam, bár még mindig nem annyira, mint Cordelia, aki szemlátomást igen kínosan feszengett egy ülőalkalmatosságon Honoria hintaszéke mellett. – Figyelem! – szólalt meg Jonathan Gilbert, miután

szerszámokkal, papírokkal és egyéb tárgyakkal, amelyekről elképzelni sem tudtam, micsodák, visszatért a szobába. Leült az asztalfőn egy molyrágta bársony karosszékbe, és körülnézett. – Akkor hát kezdjük! – Tűz – mondta apám szűkszavúan. Végigfutott a hátamon a hideg. Katherine szülei is tűzben lelték a halálukat. Talán mert ők is vámpírok lehettek, és egyedül a lány tudott elmenekülni? – Tűz? – visszhangozta Lockwood polgármester. – Itália számos vidékén feljegyezték, hogy a tűz végez velük, csakúgy, mint a lefejezés, vagy a szívbe döfött karó. És természetesen léteznek bizonyos gyógynövények, amelyek védelmet jelentenek ellenük – biccentett apám Cordelia felé. – A vasfű – bólintott az asszony. – Vasfű – ismételte Honoria álmodozó hangon. – Igazán kedves. Cordelia méltatlankodva felhorkant. – Nem több egy növénynél, de ha az ember magán viseli, megvédi az ördögtől – érvelt. – Néhányak szerint olyanok esetében is hatásos lehet, akiket már megkörnyékeztek a vámpírok; visszaadja az egészségüket! Azok számára viszont, akiket maguk vámpíroknak neveznek, egyenesen méreg! – Adjon belőle! – követelőzött Honoria, és már mohón ki is nyújtotta a kezét. – Most nincs nálam – közölte Cordelia. – Nincs? – meredt rá apám megütközve. – Az összes eltűnt a kertből. Stefan úrnak készítettem belőle orvosságot, aztán amikor ma reggel mentem, hogy megint szedjek, láttam, hogy mind egy szálig eltűnt! Biztos a gyerekek vihették el – méltatlankodott Cordelia, de közben egyenesen rám

nézett. Elfordítottam a fejem, és igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy ha az asszony tisztában lenne Katherine valódi természetével, már minden bizonnyal elmondta volna az apámnak. – Ebben az esetben honnan tudnék szerezni? – kérdezte Honoria. – Meglehet, hogy ott terem az orra előtt! – felelte Cordelia. – Micsoda? – csattant fel a varrónő sértődötten. – Mindenütt van belőle. Kivéve a kertemben – közölte az asszony mogorván. – Nos – szólt közbe az apám hol az egyik, hol a másik nőre pillantva. Mindenáron fel akarta oldani a feszültséget. – A gyűlés után Cordelia majd elkíséri Miss Honoriát a kertjébe, és megmutatja neki a vasfüvet. – Na de kérem, várjon csak egy percet! – dörrent apámra Lockwood polgármester, húsos öklével az asztalra csapva. – Az asszonyok beszéde alatt elvesztettem a fonalat. Csak nem gondolja komolyan, hogy ha orgonát tűzök ki magamra, békén hagynak a démonok? – dühöngött. – Nem orgona, hanem vasfű – magyarázta Cordelia. – Távol tartja a gonoszt. – Ahogy mondja – bólogatott az apám megfontoltan. – És a város minden lakójának viselnie kell. Lockwood polgármester, hozzon erről rendeletet! Ezzel nemcsak hogy megvédené a polgárokat, de egyben leleplezné a vámpírokat, akik még az érintésétől is rettegnek, és így elégethetnénk őket! – fejtegette olyan nyugodt és tárgyilagos hangon, hogy minden lélekjelenlétemre szükségem volt, nehogy felpattanjak, lerobogjak a roskatag létrán, megkeressem Katherine-t, és megszöktessem.

De ha így tennék, és ha Katherine valóban olyan veszélyes, amennyire az Alapítók gondolják... Úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat; semmilyen menekülési útvonalat nem láttam. Azt sem tudtam eldönteni, vajon az igazi ellenség itt van, ebben a szobában, vagy Veritasban leselkedik rám? Tudtam, hogy az inggallérom alatt a nyakamon a sebből már csöpög a vér, és csak idő kérdése, mikor áztatja át az anyagot, és leplez le mint árulót! Lockwood polgármester kényelmetlenül fészkelődött, mire a szék nyikorogni kezdett. – Ha hatékony is a gyógyfű, az egy dolog. De itt a nyakunkon a háború! – szólalt meg ismét – Egyre több konföderációs tiszt halad át Mystic Fallson Richmond felé menet, és ha lábra kap a szóbeszéd, hogy mi ahelyett, hogy az ügyet segítenénk, virágokkal küzdünk holmi mesebeli lények ellen... – Lockwood megrázta a fejét. – Nem rendelhetjük el, hogy mindenki vasfüvet tűzzön a gomblyukába. – Na, ne mondja! Ha maga így áll hozzá, akkor honnan tudjuk, hogy nem tartozik közéjük? – támadt rá az apám a polgármesterre. – Apám! – szóltam közbe. Valakinek a józan észt is képviselnie kellett a vitában. – Lockwood polgármesternek igaza van! Nyugodtan, megfontoltan kell átgondolnunk a problémát! – Legalább a fiának van némi sütnivalója – jelentette ki a polgármester kelletlenül. – Biztos több, mint magának – morgott az apám. – Nos... a vasfű kérdését később is megtárgyalhatjuk – vélte Jonathan Gilbert. – Honoria, ön lesz a felelős azért, hogy rendelkezzünk elegendő vasfűvel. Szeretteinkre mindenképpen erős nyomást fogunk gyakorolni, hogy viseljék. Most azonban

szeretném, ha rátérnénk arra, milyen egyéb módszerekkel ismerhetjük fel a köztünk ólálkodó vámpírokat – mondta izgatottan, miközben széthajtott egy hatalmas papírlapot az asztalon. Lockwood polgármester az orrára csíptette bifokális szemüvegét, és tanulmányozni kezdte az elé táruló bonyolult műszaki rajzokat. – Ez itt úgy néz ki, mint egy iránytű – jelentette ki végül az egyik kusza rajzra bökve. – Valóban az! De ez észak helyett a vámpírok hollétét mutatja! – közölte Jonathan, alig leplezve izgatottságát. – Most dolgozom a kísérleti példányon, de még finomítanom kell rajta. Érzékeli a vért, azoknak a vérét – zengte jelentőségteljesen. – Megnézhetném, Mr. Jonathan? – kérdezte Cordelia, mire Gilbert meghökkenten nézett rá, de végül felé nyújtotta a papírokat. Az asszony a fejét rázta. – Nem ezt – pontosított. – Magát a kísérleti példányt. – Ó, hát, nos, még nincs rendesen kidolgozva – mondta Jonathan, miközben a hátsó zsebében kotorászott. Végül elővett egy ragyogó fémtárgyat, amely inkább gyermekjátéknak tűnt, mint a küzdelemben használható fegyvernek. Cordelia lassan forgatta a kezében az iránytűt. – Működik? – kérdezte. – Nos... – vont vállat a férfi. – Majd fog. – A következőt javaslom – kezdett bele az apám a szónoklatába, és hátradőlt a széken. – Felfegyverezzük magunkat vasfűvel. Éjt nappallá téve dolgozunk, hogy mielőbb működésre bírjuk az iránytűt. És kidolgozunk egy tervet. Megszervezzük az ostromot, és a hónap végére megtisztítjuk a városunkat a vámpíroktól – fejezte be, majd elégedetten keresztbe fonta a karját. Az egybegyűltek mindegyike bólintott,

Cordeliát is beleértve. Fészkelődtem a kényelmetlen széken, és a kezemet a nyakamhoz szorítottam. A padláson meleg és fülledt volt a levegő, a gerendák közt legyek zümmögtek, mintha szeptember helyett július közepe lenne. Kitikkadva sóvárogtam egy pohár víz után, és úgy éreztem, menten rám szakad a plafon. Azonnal látni akartam Katherine-t, hogy újra megbizonyosodhassak róla: ő nem szörnyeteg. Alig kaptam már levegőt, és éreztem, ha itt maradok, még kicsúszik a számon valami, ami beláthatatlan következményeket vonhat maga után. – Szédülök – hallottam a saját hangom, amely még a számomra is idegenül csengett. Az apám szúrós pillantást vetett rám. Nem tudtam megállapítani, hogy hisz-e nekem, Honoria jellegzetesen éles hangja viszont mintha együttérzőn csengett volna. Apám megköszörülte a torkát. – Kikísérem a fiamat – közölte az egybegyűltekkel, majd utánam ereszkedett a rozoga létrán. – Stefan – ragadta meg az apám a vállamat, amint kitártam az ajtót arra a világra, amelyet ismertem és értettem. – Tessék? – kapkodtam még mindig levegő után. – El ne felejtsd! Erről egy szót se senkinek! Még Damonnak se! Addig semmiképp, míg észhez nem tér. Csak az a baj, hogy szerintem a mi Katherine-ünk szédítette meg – motyogta apám félig-meddig már magának, és elengedte a karom. Kővé dermedtem a szerelmem neve hallatán, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, az apám már hátat fordított, és visszament a házba. Gyalog mentem haza a városon keresztül, és azt kívántam, bár inkább Mezzanotte hátán jöttem volna idáig, mint apám

kocsijával. Így viszont nem maradt más választásom, mint a saját lábamon nekivágni az útnak. Balra fordultam, azzal az elhatározással, hogy átvágok az erdőn keresztül. Nem akartam több embert látni.

18.

A

znap este Damon hívott, hogy menjek el vele és néhány katonatársával kártyázni, akik harminc kilométerre tőlünk, Leestownban állomásoztak. – Az lehet, hogy nem értek egyet velük, de kártyázásban és ivásban nincs párjuk! – mondta a bátyám. Azon kaptam magam, hogy rábólintok; meg akartam ugyanis ragadni az alkalmat, hogy elkerüljem az apámat és a vámpírokkal kapcsolatos kirohanásait. De amikor leszállt az alkony, és nyomát sem láttam Katherine-nek és Emilynek, már megbántam, hogy vállalkoztam a kiruccanásra. A gondolataim továbbra is kuszán kavarogtak. Újabb éjszakát akartam Katherine-nel tölteni, hogy biztos lehessek abban, hogy vágyaim a helyes irányba terelnek. Szerettem őt, de a gyakorlatias, ésszerűen gondolkodó énemnek nehezére esett az engedetlenség apámmal szemben. – Kész vagy? – kérdezte Damon, amikor konföderációs egyenruhájában megállt a szobám ajtajában. Bólintottam; már késő volt visszakozni. – Remek – vigyorgott, és lerobogott a lépcsőn. Sóvárogva néztem ki az ablakon a vendégház felé, aztán követtem őt. – Kimegyünk a táborba! – rikkantotta Damon, amikor elhaladtunk a dolgozószoba előtt. – Várjatok csak! – dugta ki az apánk a fejét az ajtón, a

kezében apró, orgonaszerű virágokkal teleszórt hosszú ággal. Felismertem a növényt: vasfű volt. – Viseljétek ezt magatokon! – parancsolt ránk, azzal letépett egy-egy hajtást, és a mellényzsebünkbe dugta. – Semmi szükség erre, apám! – tiltakozott Damon, miközben átrakta a virágot a nadrágzsebébe. – Szabadon jársz-kelsz, fiam, és tető van a fejed fölött. Ennyit igazán megtehetsz a kedvemért – erősködött az apám, és tömzsi öklét a tenyerébe csapta, olyan keményen, hogy láttam, megrezzen az arca. Szerencsére a bátyám, aki sosem késlekedett a gúnyos megjegyzésekkel, ha a gyengeség legapróbb jelét fedezte fel apánkon, ezúttal nem vett észre semmit. – Rendben, apám – vonta meg a vállát, és megadóan széttárta a karját. – Megtisztelve érzem magam, hogy a tőled kapott virágot viselhetem a kedvedért. Apám szeme lángolt a dühtől, de végül nem szólt egy szót sem. Ehelyett letört még egy szálat, és Damon kabátzsebébe tűzte. – Köszönöm – motyogtam, amikor én is megkaptam az enyémet, bár hálát nem annyira a virág miatt éreztem, sokkal inkább azért, hogy az apám megkönyörült a fivéremen. – Vigyázzatok magatokra, fiúk! – szólt még utánunk, mielőtt visszavonult a dolgozószobájába. Ahogy kifelé mentünk, Damon a szemét forgatta. – Nem kellene ilyen gorombának lenned vele – jegyeztem meg halkan, és megborzongtam az éjszaka hideg levegőjében. A nyárias nap hűvös őszi estébe fordult, a köd azonban, amely előző éjjel mindent elborított, mostanra felszállt, és az ég kristálytiszta ragyogásban tárta elénk a holdat. – És aztán miért nem? Ő sem bánik velünk kesztyűs kézzel –

horkant fel Damon, miközben az istálló felé tartottunk. Mezzanotte és Jake már felnyergelve, türelmetlenül dobogtak patáikkal. – Szóltam Alfrednak, hogy készítse elő a lovakat. Arra az esetre, ha esetleg gyorsan kellene távoznunk. Azzal a bátyám nagy lendülettel felugrott Jake hátára, végigvágtatott az ösvényen, majd nekivágott a mezőnek a várossal ellentétes irányba. Csendesen lovagoltunk úgy fél óráig. A patadobogás ritmusa és a sűrű lombok közt átszűrődő holdfény olyan hatást keltett, mintha valami álombéli tájon járnánk. Végre zeneszót, nevetést és időnként lövések hangját hallottuk. Damon felkaptatott egy dombra, ahol tisztás terült el, rajta mindenfelé sátrak. Az egyik szegletben egy dudás játszott. A férfiak fel-alá sétáltak, és kutyák őrizték a bejáratot. Úgy tűnt számomra, mintha titokzatos, tiltott mulatságra érkeztünk volna. – Uraim? – szólított meg minket két konföderációs katona, és ránk szegezték a puskájukat. Mezzanotte néhány lépést hátrált, és nyugtalanul felnyerített. – Damon Salvatore közlegény vagyok, uram! – kiáltotta a bátyám. – Groom tábornok seregében szolgálok Atlantában, és eltávozási engedéllyel hazalátogattam! A két katona ennek hallatán azonnal leengedte a fegyvert, és megemelte a sapkáját. – Elnézést! Épp harcba készülünk, de az embereink máris úgy hullanak, mint a legyek, pedig még oda sem értünk a csatamezőre! – mondta a magasabb őr, és előrelépett, hogy barátságosan megveregesse Jake nyakát. – Bizony, és nem a tífusz miatt! – tette hozzá a másik, alacsonyabb, bajuszos katona, aki szemlátomást örült, hogy

tájékoztathat minket erről. – Gyilkosságok? – kérdezte Damon lényegre törően. – Hát ezt meg honnan tudja? – kérte számon az első őr, és már nyúlt a puskája után. Én közben tanácstalanul a földet bámultam. Éreztem, hogy a bátyám veszélybe sodor minket, de nem tudtam, hogyan akadályozhatnám meg. – Az öcsém és én Mystic Fallsból jöttünk – magyarázta Damon, és mintegy állítását bizonyítandó, hüvelykujjával a szülővárosunk irányába bökött. – A szomszédos településről, az erdőn túlról. Ránk is lesújtott a baj, az emberek azt mondják, valamilyen vadállat ólálkodhat a környéken. – Nem hiszem, hacsak nem létezik olyan vadállat, amelyik csak a torokra támad, és a test többi részét érintetlenül hagyja! – vetette közbe jól értesülten a bajuszos katona, miközben apró szeme ideoda cikázva hol az én arcomat, hol pedig Damonét fürkészte. – Valóban? A bátyám hangja hirtelen úgy csengett, mintha elvesztette volna az érdeklődését a rejtélyes halálesetek iránt. Inkább témát váltott. – Lehet itt ma este egy jót pókerezni? – Igen, ott a tisztáson, a tölgyfák alatt – mutatott az alacsonyabbik férfi egy nem túl messzi pontra. – Akkor minden jót! Köszönöm a segítségüket! – biccentett Damon színpadias udvariassággal. Megindultunk a jelzett irányba, és a fivérem végül megállt egy csapatnyi katona mellett, akik a tűz körül ültek elszórtan, és néhányan közülük kártyáztak. – Üdvözletem! Damon Salvatore közlegény vagyok, eltávozáson Groom tábornok seregéből – mutatkozott be a

bátyám magabiztosan, miközben körülnézett a tábortűz által megvilágított arcokon. – Ő pedig az öcsém, Stefan. Csatlakozhatunk? Egy vörösesszőke hajú katona kérdőn nézett az egyik idősebb, nyájas, nagypapa kinézetű, felkötött karú társára, aki vállat vont, és intett, hogy üljünk le a tűz köré tolt farönkök egyikére. – Miért ne? – mondta. Fokozódó izgalommal foglaltam helyet, és kézbevettem a nekem osztott lapokat. Úgy tűnt, kedvez a szerencse: két ászom és egy királyom volt. Azonnal előhúztam a zsebemből néhány gyűrött bankjegyet. Közben azt mondogattam magamban, hogy ha nyerek, Katherine-nek nem esik baja. És ha nem nyerek, akkor... Nos, erre gondolni sem akartam. – Az egészet felteszem – jelentettem ki magabiztosan. Egyáltalán nem lepett meg, hogy győztesen kerültem ki a játékból. Mosolyogva elvettem a halomnyi pénzt, és óvatosan a zsebembe csúsztattam. Megkönnyebbülten vigyorogtam, és végre biztos voltam a Katherine iránt érzett szerelmemben. Elképzeltem, most vajon mit mondana. „Okos Stefan, Bölcs Stefan.” Vagy csak nevetne, kivillantva fehér fogait, és megengedné, hogy a karjaimba vegyem, és körbeforgassam a szobában. Ezután még több fordulót játszottunk, én pedig elvesztettem a pénzt, amit nyertem, de nem bánkódtam. Az első forduló által választ véltem kapni egy fontos kérdésre, és most a szívemet és az elmémet jóleső nyugalom árasztotta el. – Mire gondolsz? – kérdezte Damon, miközben előhúzott egy laposüveget a zsebéből. Felém nyújtotta, én pedig jól meghúztam.

Bár a whisky égette a torkomat, én mégis többre vágytam. Úgy tűnt, a többi katona már nem akar kártyázni. Az öt férfi, akikkel eddig játszottunk, szétszóródott, hogy bagót rágjon, még több whiskyt igyon, vagy elpárásodó szemmel meséljen otthon hagyott kedveséről. – Gyerünk, öcsikém, nekem elmondhatod! – biztatott Damon. Elvette a flaskát, ivott belőle egy kortyot, aztán visszaadta. Újra meghúztam az üveget, még nagyobbat kortyoltam, mint az imént, aztán abbahagytam az ivást. Elmondjam neki? Minden korábbi kétségem megszűnt. Végtére is a testvérem, gondoltam. – Nos, azon tűnődtem, mennyire más Katherine, mint a többi lány, akikkel eddig találkoztam... – kezdtem kitérően. Tudtam, hogy ingoványos területre merészkedtem, de majd meghaltam a kíváncsiságtól, vajon Damon tud-e gyönyörű vendégünk titkáról. Még egyet kortyoltam a whiskyből, majd megköszörültem a torkomat. – Miben más? – kérdezte bátyám elmosolyodva. – Hát, úgy értem, hogy ő nem... – hebegtem hirtelen kijózanodva, miközben kétségbeesetten igyekeztem visszatáncolni. – Csak arra gondoltam, hogy észrevettem, hogy... – Hogy vámpír? – szakított félbe Damon. Elakadt a lélegzetem, döbbenten pislogtam, majd zaklatottan körülnéztem. Az emberek ittak, nevetgéltek, és számolták a pénzt, amit nyertek. Damon azonban továbbra is mozdulatlanul ült, arcán mosollyal. Fel sem tudtam fogni, hogy képes egyáltalán mosolyogni?! Aztán újabb, sötétebb gondolat fészkelte magát a fejembe. Honnan tudta meg a testvérem, hogy Katherine

micsoda? A lány elmondta neki? És ha igen, ugyanúgy, mint nekem, egy ködös kora hajnalon, az ágyban? Megborzongtam. – Na és mit számít, ha vámpír? Attól ő még ugyanúgy Katherine – nézett rám sötétbarna szemével Damon. – De apának egy szót se erről! – kérte nyomatékosan. – Hiszen minden jel szerint megőrült – tette még hozzá, miközben a földhöz dörzsölve a lábát, a csizmáját tisztogatta. – Hogy tudtad meg? – szaladt ki a számon önkéntelenül a kérdés, de akkor hirtelen lövés dördült. – Katona a földön! – kiáltotta el magát egy tizennégy éves forma egyenruhás fiú, aki egyik sátortól a másikig rohant. – Egy társunk elesett! Megtámadtak minket! Az erdő felől! Damon elfehéredett. – Segítenem kell nekik. Te viszont, öcsikém, most hazamégy! – Biztos ne maradjak? – kérdeztem, egyszerre érezve dühöt és hirtelen rám törő félelmet. Damon bólintott. – Ha apánk kérdezi, hol vagyok, mondd azt, hogy túl sokat ittam a kocsmában, és most valahol kialszom magam. Újabb lövést hallottunk, mire Damon eliramodott az erdő felé, hogy elvegyüljön az egyenruhák tengerében. – Menj! – üvöltött rám. Így hát elfutottam az ellentétes irányba az immár elhagyatott tábor felé, sarkamat Mezzanotte oldalába vágtam, és egyre suttogtam lovam bársonyos fülébe, könyörögve neki, hogy száguldjon, amilyen gyorsan csak bír. Derék lovam át is szelte az erdőt olyan sebesen, mint még soha, és amikor átértünk a Wickery hídon, egyből a helyes irányba fordult; felismerte a hazafelé vezető utat. Hirtelen azonban a hátsó lábára ágaskodott, és felnyerített. Erősen kellett a combommal szorítanom, hogy le ne essek róla, és akkor

megláttam egy aranybarna hajú, homályos alakot, kart karba öltve egy másik lánnyal. Szinte megbénultam a döbbenettől. A nők egyébként sem hagyhatták el sötétedés után az otthonukat férfikísérő nélkül, de ilyen veszedelmes időkben, amikor vámpírok portyáztak, végképp nem. Az egyik megfordult, mire a víztükörben sápadt, markáns vonású arcot pillantottam meg, és Katherine-re ismertem. A gyógyszertárból csalhatta el a kis Annát, akinek csak sötét fürtjeit láttam, ahogy a vállát verdesik. – Katherine! – kiáltottam a nevét a lovam hátáról, számomra is megdöbbentő erővel. Abban a pillanatban nem arra vágytam, hogy a karjaimba zárhassam, hanem arra, hogy feltartóztassam, megakadályozva őt a szörnyűségben, amire a jelek szerint készült. Émelygés fogott el a gondolatra, hogy majd keresek egy hegyes ágat, és a szívébe döföm. Katherine nem fordult hátra; továbbra is átkarolva tartotta Anna vállát, és vezette a kislányt befelé, az erdő sűrűjébe. A sarkamat teljes erővel belevágtam Mezzanotte horpaszába, és a szél csak úgy süvített a fülem mellett, miközben kétségbeesetten igyekeztem utolérni őket.

19.

Á

tvágtattam a fák között, hajszoltam Mezzanottét, ahogyan csak tudtam, átugrattam vele a fahasábokat, átvágtam vele a cserjéseken; igyekeztem nem elveszíteni Katherine-t és Annát szem elől. Hogy is bízhattam meg Katherine-ben, ostoroztam magam. Hogyan is hihettem, hogy szeretem őt? Hamarabb meg kellett volna ölnöm, amikor még lett volna rá lehetőségem, fortyogtam. Ha nem érem be őket, gondoltam pánikba esve, akkor Anna vére is a kezemhez tapad majd. Csakúgy, mint Rosalyné. Hirtelen egy kidőlt fához értünk, amely gyökerestől kifordult a földből. Mezzanotte ijedten felágaskodott, én pedig lerepültem róla, és háttal az avarba zuhantam. Éles szúrás hasított belém; a fejemet bevertem egy kőbe. Levegő után kapkodtam, mert kétségbeesetten arra gondoltam, minden pillanattal növekszik az esélye, hogy Katherine megöli Annát, és aztán velem is végez. Nemsokára jéghideg kezek tapintását éreztem, valaki felültetett. – Ne... – nyöszörögtem. Még a lélegzetvétel is fájt. A nadrágom elszakadt, a térdemen mély, nyílt seb éktelenkedett, a halántékom felrepedt. Katherine letérdelt mellém, és ruhaujja segítségével próbálta felfogni a fejemből csörgő vért. Észrevettem, hogy megnyalja az ajkát, majd erősen összeszorítja.

– Megsérültél – mondta halkan, miközben tovább nyomta a sebet. Próbáltam ellökni magamtól, ő viszont megragadta a vállamat, és a helyemen tartott. – Ne aggódj! Ne felejtsd el: tiéd a szívem! – mondta, miközben tekintetével fogva tartotta az enyémet. Szó nélkül bólintottam. Reménykedtem, hogy ha a halálnak jönnie kell, gyorsan ragad majd el. Ahogy számítottam rá, Katherine ki is villantotta a fogsorát, én pedig lehunytam a szememet, úgy vártam a gyötrelmes önkívületet, ami mindig rám tört, ha belém mélyesztette a fogait. Most azonban nem történt semmi. Ehelyett hideg bőrét éreztem a számon. – Igyál! – parancsolt rám, és vékony vágásra lettem figyelmes finom bőrén. A vér olyan sebesen áramlott a sebből, mint eső után a patak. Viszolyogva próbáltam elfordítani a fejem, Katherine azonban erősen tartott, és nem engedte. – Bízz bennem! – mondta. – Segíteni fog! Végül lassan, félve belekortyoltam a vérébe. Azonnal éreztem, hogy melegség járja át a torkomat. Addig nyeltem, míg Katherine el nem húzta a kezét. – Ennyi elég lesz – mormogta, és tenyerét a sebre szorította. – Most hogy érzed magad? Hátrébb lépett, és onnan figyelt. Hogy is éreztem magam? Megérintettem a lábamat, majd a halántékomat. Mindkettő sima volt, és gyógyult. – Ezt te csináltad? – kérdeztem hitetlenkedve. – Igen. Katherine felállt, és összedörzsölte a kezét. Észrevettem, hogy az ő sebe is behegedt. – Most pedig mondd el, mi történd Mit kerestél az erdőben?

Tudod, hogy nem biztonságos! – korholt, s a hangjában aggodalom bujkált. – Te... Anna... – nyöszörögtem, és hirtelen bágyadtnak, álmosnak éreztem magam, mint aki teleette magát egy borozással egybekötött vacsorán. Körülnéztem. Mezzanotte ki volt kötve egy fához, Anna pedig egy farönkön ült, felhúzott térddel, és minket nézett. Az arcán, miközben hol rám tekintett, hol Katherine-re, rettenet helyett értetlenség tükröződött. – Stefan, Anna közülünk való – közölte Katherine egyszerűen. – Stefan... tudja? – kérdezte Anna kíváncsian és suttogva, mintha én messzebb állnék, és nem hallhatnám. – Bízhatunk benne – jelentette ki Katherine magabiztosan bólintva. Megköszörültem a torkom, mire mindkét lány rám nézett. – Mit kerestek itt? – kérdeztem végül. – Megbeszélést tartunk – közölte Katherine, és a tisztás felé mutatott. – Stefan Salvatore – szólalt meg hirtelen egy mély hang. Ijedten fölkaptam a fejem, és láttam, hogy egy harmadik alak lép elő a sötétségből. Gondolkodás nélkül előrántottam a vasfüvet a zsebemből, és magam elé tartottam, bár olyan hasztalannak tűnt, mintha egy szál százszorszépet szorongattam volna a kezemben. – Stefan Salvatore! – hallottam újra a nevemet. Annára pillantottam, majd Katherine-re, de lehetetlen volt bármit is leolvasni az arcukról. Bagoly huhogott, és az öklömet a számba nyomtam, hogy ne sikoltsak. – Rendben van, anya. Tudja! – kiáltott Anna az árny felé. Anya. Ezek szerint Pearl asszony is vámpír. De hogyan

lehetséges ez, kérdeztem riadtan magamtól. Elvégre ő patikus volt, egy patikus pedig meggyógyítja az embereket, nem pedig széttépi a torkukat! De aztán az is eszembe jutott, hogy az imént Katherine is meggyógyított, és nem bántott. Pearl asszony ekkor kilépett a fák közül, és rám szegezte a tekintetét. – Honnan tudjátok, hogy megbízhatunk benne? – kérdezte gyanakodva, és fenyegető hanghordozása távolról sem emlékeztetett arra az udvarias, kedves beszédmodorra, amelyet a patikában megszoktam tőle. – Ártalmatlan – bizonygatta Katherine, és édes mosollyal, gyengéden megérintette a karomat. Megborzongtam, és miközben Cordelia szavai visszhangoztak a fejemben, erősebben szorítottam a kezemben a vasfüvet. „Ez a gyógyfű megállítja az ördögöt.” Mi van azonban, tépelődtem magamban, ha mindannyian tévedtünk, és az olyan vámpírok, mint Katherine, nem ördögök, hanem angyalok? Nem elképzelhető? – Dobd el a vasfüvet! – utasított Katherine. Belenéztem hatalmas macskaszemébe, és nyomban eldobtam a növényt, mire a lány a csizmája orrával tűleveleket meg avart rugdosott rá, míg egészen be nem fedte. – Stefan, úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – kacagott felém fordulva. A nevetése egyáltalán nem volt megvető, inkább dallamosnak, andalítónak tűnt, és egy árnyalatnyi szomorúság vegyült belé. Lerogytam egy kiálló gyökérre. Észrevettem, hogy remeg a lábam, és a kezemet a térdemre szorítom, amely immár tökéletesen ép volt, mintha meg sem sérültem volna. Katherine felhívásnak vette, hogy leültem, és az ölembe telepedett. Miután megtette, lenézett rám, és a hajamba túrt. – Ugyan Katherine, egyáltalán nem úgy fest, mint aki

szellemet látott. Inkább úgy, mint aki vámpírral találkozott. Méghozzá mindjárt hárommal! Úgy néztem fel Pearl asszonyra, mintha szófogadó kisdiák lennék, ő pedig a tanító nénim. Leült egy közeli sziklára, Anna pedig mellé telepedett, és hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnt tizennégy évesnél. Pedig, futott át az agyamon, ha Anna vámpír, akkor az azt jelenti, hogy egyáltalán nem tizennégy éves! A gondolataim össze-vissza kavarogtak, egy pillanatra úgy éreztem, menten elszédülök. Katherine megveregette a nyakamat, és egyből könnyebben lélegeztem. – Tehát, Stefan – szólalt meg Pearl asszony, miközben hegyes körmökben végződő ujjaira támasztotta az állát, és rám meredt. – Először is, nem felejtheted el, hogy Anna és én a szomszédaid és a barátaid vagyunk. Menni fog? A tekintete egészen belém hatolt. Furcsa félmosolyt láttam megjelenni az arcán. – Jó – mondta. Esetlenül bólintottam, túlságosan letaglózva éreztem magam ahhoz, hogy gondolkodjak, nem is szólva arról, hogy beszéljek. – A háború után Dél-Karolinában éltünk – kezdett bele Pearl asszony a történetébe. – A háború után? – kérdeztem önkéntelenül. Anna kuncogott, az anyja pedig alig észrevehetően ismét elmosolyodott. – A függetlenségi háború után – közölte tömören. – A háborút szerencsésen átvészeltük, biztonságban, épségben. Az egész családunk. Itt a hangja megtört, és mielőtt folytatta volna, egy pillanatra lehunyta a szemét. – A férjemnek volt egy kis gyógyszertára. Amikor a

városban kitört a tüdővész, mindenkit elvitt, őt, a két fiamat, a csecsemő kislányunkat. Egy héten belül mind meghaltak. Nem tudtam, mit mondjak. Mondhatja-e az ember azt, hogy sajnálom, olyasvalamire, ami ilyen régen történt, tűnődtem. – Aztán Anna is köhögni kezdett. Tudtam, hogy nem veszíthetem el őt is. Tudtam, hogy megszakadna a szívem, de ennél többről volt szó – mondta az asszony, és megrázta a fejét, mintha a saját világában rekedt volna. – Tudtam, hogy a lelkem, a szellemem nyomorodna meg. És aztán megismerkedtem vele – nézett Katherine-re, mire én is rápillantottam. Olyan fiatalnak és ártatlannak tűnt. Elfordultam, mielőtt viszonozhatta volna a tekintetemet. – Annyira más volt, titokzatos – folytatta. – Egyszer csak megjelent a városban rokonok nélkül, a társaság mégis azonnal befogadta. Bólintottam, és eltűnődtem azon, hogy akkor kik lehetett azok, akik meghaltak az atlantai tűzesetben, amely Mystic Fallsba hozta Katherine-t. De nem kérdeztem semmit, egyelőre vártam, mi lesz a történet folytatása. Az asszony megköszörülte a torkát. – De volt benne valami szokatlan. Minden hölgy róla beszélt, én is. A szépsége nem szolgált magyarázattal a dologra, másról volt szó. Bujkált benne valami túlvilági; néhányan úgy vélték, angyal lehet. Sosem betegedett meg, a legnagyobb hidegben sem, és akkor sem, amikor a tüdővész megtizedelte a város lakóit. Bizonyos növényeket vonakodott megérinteni a patikában. Charleston akkoriban kisváros volt, és az emberek beszélni kezdtek. Pearl asszony a lánya keze után nyúlt. – Anna haldoklott – folytatta. – Ezt mondta az orvos. Kétségbeesetten kutattam gyógymód után, összeroppantam a

gyász terhe alatt, és tehetetlennek éreztem magam. Orvosságok vettek körül, de tudtam, hogy mégsem segíthetek a lányomon, hogy életben maradjon – rázta meg a fejét megvetően. – És aztán mi történt? – kérdeztem. – Egy nap megkérdeztem Katherine-t, hogy tud-e bármit, amivel megmenthetnénk Annát. Mielőtt még válaszolt volna, már tudtam, hogy segíteni fog. Valahogyan megváltozott a tekintete. Mégis, csak néhány perc hallgatás után mondta el, de azután... – Pearl egy éjjel elhozta hozzám Annát – vágott közbe Katherine. – Megmentett – mondta Anna lágy hangon. – És anyát is. – Ezért kötöttünk ki itt. Nem maradhattunk örökre Charlestonban, hiszen nem öregszünk – magyarázta az asszony. – Persze most is el kell majd előbb-utóbb költöznünk. Így megy ez. Vándorlunk, mint a cigányok, Richmond és Atlanta, meg az útba eső városok között. Most pedig itt a nyakunkon egy újabb háború. Így, hogy ennyit láttunk a történelemből, bebizonyosodott számunkra, hogy vannak dolgok, amik soha nem változnak – tette hozzá szomorkás mosollyal. – Én szeretek itt lenni – vallotta be Anna. – Ezért félek, hogy mi lesz, ha elüldöznek minket. Az utolsó szavakat már suttogva mondta ki, és a hangjában bujkáló fájdalom engem is elszomorított. A gyűlésre gondoltam, amelyen délután vettem részt. Ha az apámon múlik, akkor nem elüldözik, hanem megölik őket. – És a támadások? Ez a kérdés azóta nem hagyott nyugodni, amióta Katherine bevallotta a titkát. Ugyanis ha nem ő tette, akkor kicsoda...?! Pearl asszony a fejét rázta.

– Ne felejtsd el, a szomszédaitok és a barátaitok vagyunk. Nem mi tettük. Mi soha nem csinálnánk ilyet. – Soha – bizonygatta Anna is, és riadtan megrázta a fejét, mintha vádolnák, és az ártatlanságát bizonygatná. – Akadnak azonban néhányan köztünk, akiktől kitelik az ilyesmi – jelentette ki Pearl asszony sötéten, mire Katherine tekintete megkeményedett. – De nem csak velünk és a többi vámpírral van baj! Persze mindenki a mi fajtánkat vádolja, de közben úgy látszik, elfelejtik, micsoda háború dúl, és milyen vérontást rendeznek! Mindenki csak a vámpírokra mutogat! Az, hogy Damon szavait Katherine szájából hallottam viszont, hidegzuhanyként ért: emlékeztetett ugyanis, hogy nem én vagyok az egyetlen ember Katherine világában. – Kiket értesz „többi vámpír” alatt? – kérdeztem nyersen. – A közösségünk tagjait, de majd megoldjuk a problémát – közölte Anna anyja határozottan. Felállt, keresztülgyalogolt a tisztáson, lába alatt csikorgott a föld, míg fölém nem magasodott. – Stefan, a történetet már elmeséltem, most következzenek a tények: ahhoz, hogy életben maradjunk, vérre van szükségünk. Nem szükséges azonban emberek vérét innunk – fejtegette a nő épp úgy, mintha csak egy vevőnek magyarázná, hogyan hat valamelyik gyógyfű. – Az állatvér is megfelel. De akárcsak az emberek közt, köztünk is akadnak olyanok, akikből hiányzik az önuralom. Nos, ők azok, akik emberekre támadnak. De hát ők sem sokban különböznek egy szökevény katonától, nemdebár? Hirtelen megjelent előttem a katonák arca, akikkel az imént pókereztünk. Talán köztük is vannak vámpírok? – Ráadásul ne felejtsd el, Stefan, hogy mi csak néhányat

ismerünk! Sokkal többen lehetnek. Nem vagyunk olyan kevesen, mint hiszed – mondta Katherine. – És most olyan vámpírok miatt, akiket nem is ismerünk, mindannyiunkra vadásznak! – tette hozzá Pearl asszony szomorú szemmel. – Ezért találkoztunk itt ma éjjel. Meg kell beszélnünk, mitévők legyünk, és ki kell dolgoznunk egy tervet. Épp ma délután történt, hogy Honoria Fells vasfűfőzetet hozott a patikámba. El sem tudom képzelni, hogy ez a nő honnan tud egyáltalán a növény létezéséről. Hirtelen úgy éreztem magam, mint valami állat, akit csapdába akarnak csalni. Az emberek a nyakunkat nézegetik, tudom, hogy a láncaink miatt; már feltűnt nekik, hogy mind a hárman állandóan viseljük ezt az ékszert... Az asszony hirtelen elhallgatott, és a kezét elkeseredetten az égre emelte, mint aki imádkozni készül. A tekintetem gyorsan végigsiklott a három beszélgetőtársamon, és láttam, hogy Anna és az anyja is ugyanolyan díszes kámeát viselnek, mint Katherine. – A nyaklánc? – kérdeztem, és a saját torkomhoz kaptam, mintha ott is függne egy titokzatos kék kő. – Lapis lazuli. Lehetővé teszi, hogy a napfényben járjunk; erre a mi fajtánk egyébként képtelen. De ezek az ékkövek megvédenék bennünket. Általuk tudunk hétköznapi életet élni, és talán szorosabb kapcsolatban maradni az emberi oldalunkkal – suttogta a nő elgondolkodva. – Te, Stefan, el sem tudod képzelni, milyen ez – és itt az asszony máskor szenvtelen hangja elcsuklott. – Olyan jó tudni, hogy vannak barátaink, akikben bízhatunk! Kivettem a zsebkendőmet a mellényzsebemből, felé nyújtottam, és tanácstalan voltam, nem tudtam, mi egyebet tehetnék. Az asszony megtörölte a szemét, majd megrázta a

fejét. – Sajnálom. Sajnálom, hogy mindezt meg kellett tudnod, Stefan. A korábbi tapasztalataim megtanították, hogy a háború megváltoztatja a dolgokat, de soha nem gondoltam volna, hogy... ilyen hamar odébb kell majd állnunk. – Megvédelek benneteket – hallottam a saját hangomat, amely mintha nem is az enyém lett volna. – De... de... hogyan? – kérdezte Pearl asszony. Messze, a távolban ágak recsegésére lettünk figyelmesek, mire mind a négyen felpattantunk. – Hogyan? – ismételte, amikor minden újra elcsendesedett. – Az apám néhány héten belül támadást indít ellenetek – mondtam, és a lelkiismeret-furdalás tüskéje fúródott a szívembe az elkövetett árulás miatt. – Giuseppe Salvatore – az asszonynak még a lélegzete is elakadt a döbbenettől. – De hogy jött rá? A fejemet ráztam. – Apám, Jonathan Gilbert, Honoria Fells, Lockwood polgármester és Forbes seriff szövetkeztek egymással. Úgy tűnik, könyvekből tettek szert a tudásra; az apámnak például van egy régi kötete a dolgozószobájában a démonokról. Együtt határozták el, hogy ostromot indítanak. – Akkor ez így is lesz. Giuseppe Salvatore nem az az ember, akit könnyen meg lehetne győzni, hogy változtassa meg a véleményét – vélekedett a patikusnő. – Nem, asszonyom – mondtam, és csak utána jöttem rá, milyen vicces, hogy „asszonyomnak” szólítok egy vámpírt. De aztán arra gondoltam, ugyan ki vagyok én, hogy eldöntsem, mi az elfogadható, és mi nem? A gondolataim ismét visszakanyarodtak a bátyám szavaihoz és gondtalan

nevetéséhez, amikor szóba került Katherine valódi természete. Talán Katherine nem is gonosz, és még csak nem is szokatlan jelenség. Lehetséges, tűnődtem magamban, hogy az egyetlen, ami furcsa, az nem más, mint apám elvakult megszállottsága, amivel el akarja pusztítani a vámpírokat. – Stefan, esküszöm, hogy mindaz, amit az imént mondtam, igaz – bizonygatta Pearl asszony. – És mindent el fogunk követni, hogy amíg itt vagyunk, ne haljon meg még több ember, vagy még több állat. De neked is meg kell tenned minden tőled telhetőt. Értünk. Mert Anna és én már túl messzire jutottunk, és túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy most csak úgy végezzenek velünk a saját szomszédaink! – Ez nem fog megtörténni! – ígértem olyan erős meggyőződéssel, amilyet életemben most először fedeztem fel magamban. – Nem tudom még, hogyan, de megvédem magukat! Ígérem! Bár ezt mindhármuknak címeztem, közben mindvégig Katherine-re néztem. A lány bólintott, és apró szikra gyúlt a szemében. – Rendben – bólintott Anna anyja, majd kinyújtotta a kezét, és fölsegítette időközben elálmosodott gyermekét. – Túl sokat időztünk az erdőben. Minél kevesebbet látnak minket együtt, annál jobb. Stefan, bízunk benned! – tette hozzá, alig árnyalatnyi figyelmeztetéssel egyébként kedves hangjában. – Természetes, hogy bízhatnak bennem – feleltem, és amikor a két másik vámpír elsétált a tisztásról, megragadtam Katherine kezét. Anya és lánya miatt nem aggódtam. Mivel patikában dolgoztak, tudtam, ha szükséges, könnyedén kimagyarázzák magukat, mit keresnek odakint az erdőben az éjszaka közepén: ha bárki meglátja őket, elég, ha azt mondják, gyógynövényt és

gombát gyűjtenek. Katherine-ért viszont reszkettem. A keze olyan kicsi volt, és a szemében rémület ült! Tőlem függött, s ez a tudat büszkeséggel, és egyben rémülettel töltött el. – Ó, Stefan – sóhajtott Katherine, és a nyakam köré fonta a karját. – Tudom, hogy minden rendben lesz, amíg mi ketten együtt vagyunk! Megragadta a kezem, és lehúzott magával az avarba. És akkor, ahogy ott feküdtünk egymás mellett a nedves földön, a tűlevelek között, és belélegeztem a bőre illatát, többé már nem féltem.

20.

A

következő napokban nem láttam Damont. Apa úgy vélte, biztos a táborban maradt, és ez a gondolat nem csekély elégedettséggel töltötte el. Remélte, hogy a társai hatására majd visszaáll a hadseregbe, noha én inkább arra gyanakodtam, efféle ambíciók latolgatása helyett alighanem kártyázással tölti az időt, és azzal, hogy a nőügyeivel hetvenkedik. Mindenesetre nekem sem volt ellenemre a távolléte. Kétségkívül hiányzott a bátyám, de ha itthon marad, soha nem lett volna alkalmam ennyi időt zavartalanul, önfeledten Katherine-nel tölteni. Ráadásul az apám és én könnyen hozzászoktunk Damon hiányához, bármennyire is árulásnak tűnt így érezni. Együtt étkeztünk, és vacsora után rákaptunk a kártyázásra, rendszeresen lejátszottunk néhány cribbage-partit.* [*Cribbage: angol eredetű, römihez hasonlatos kétszemélyes kártyajáték. A 17. századból ered. Francia kártyákkal játsszák, segédeszközként az állás jelzéséhez ún. cribbage-tábla és pálcikák használatosak.]

Apám megosztotta velem az elképzeléseit, elmondta, miként vélekedik a nap eseményeiről, a felügyelőről, vagy mesélt a terveiről, hogy új lovakat vásárol egy kentuckyi farmról... Sokadszorra is nyilvánvalóvá vált előttem, mennyire szeretné, ha majd én venném át a birtokot, és először éreztem lelkesedést erre a gondolatra. A hozzáállásom Katherine miatt változott meg. Immár minden éjszakát nála töltöttem, és csak kora hajnalban osontam

ki a szobájából, még mielőtt elkezdődött a munka a földeken. Úgy tűnt, mintha a titkos találkozás az erdőben megváltoztatott volna mindent. Szüksége volt rám, hogy megőrizzem a titkát, és nekem is szükségem volt rá, hogy megőrizze lelkem épségét. Kicsi, homályos hálószobája falai közt úsztunk a mámorban, minden maga volt a tökély; szinte úgy éreztem, mintha friss házasok lennénk. Persze időnként megfordult a fejemben, hogy később hogyan működhet a kapcsolatunk, amikor én majd évről évre öregebb leszek, ő viszont mindig ugyanilyen fiatal és szép marad. De minden alkalommal arra jutottam, hogy ez a jövő gondja, amivel majd ráérek azután foglalkozni, miután elül a vámpíroktól való félelem, eljegyezzük egymást, és végre rejtőzködés nélkül elkezdhetjük a közös életünket. – Látom, sok időt töltesz az ifjú Katherine társaságában – jegyezte meg egy este apám, miközben Alfréd leszedte az asztalt, majd behozta a megkopott kártyapaklit. – Valóban – feleltem, és néztem, ahogy az inasunk sherryt önt apa poharába. Az imbolygó gyertyafényben az egyébként rózsaszín ital vérvörösnek látszott. Alfréd nekem is tölteni akart, de én intettem, hogy nem kérek. – Akárcsak az ifjú Damon – állapította meg az apám, miközben vastag ujjai közé fogta a paklit, és egyik kezéből a másikba pörgette a lapokat. Felsóhajtottam, fölöttébb dühített, hogy a bátyám már megint befurakodott a Katherine-ről szóló beszélgetésünkbe. – Vendégünk igen magányos. Szüksége van barátokra – mondtam. – Feltétlenül. Örülök is, hogy gondoskodtok a szórakoztatásáról – folytatta az apám, majd a lapokat lefelé

fordítva letette a kártyapaklit az asztalra, és jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Az az igazság, hogy nem sokat tudok az atlantai rokonairól. Az egyik szállítómtól hallottam, mi történt. Szomorú eset, a lány elárvult Sherman hadjárata alatt, de hiába kérdeztek meg más Pierceeket, nem ismerik őt. – Meg kell hagyni, elég gyakori név – fészkelődtem idegesen. – És az is elképzelhető, hogy vannak olyan rokonai, akiket inkább elkerülne. Mély lélegzetet vettem, majd így folytattam: – Biztos vagyok benne, hogy akadnak Salvatorék is, akikről nem hallottunk. – Éppenséggel nem teljesen kizárt – jelentette ki az apám, miközben belekortyolt a sherryjébe. – A Salvatore ugyan nem gyakori név, de büszkék lehettek rá. Ezért is remélem, hogy te és Damon tudjátok, mibe ártjátok magatokat! Dühösen ránéztem. – Ne kapjatok hajba egy lány miatt! – figyelmeztetett az apám nemes egyszerűséggel. – Nem akarom, hogy megszűnjön köztetek az eddigi szeretetteljes kapcsolat. Tudom, hogy én sokat veszekszem a bátyáddal, de ti egy vérből valók vagytok! Az utolsó mondat hallatán összerezzentem, a sokszor hallott kifejezés immár bonyolultabb jelentést hordozott. De ha apám észre is vett valamit, egy szót sem szólt. Felvette a paklit, és kérdőn tekintett rám. – Játszunk? – kérdezte, és a választ meg sem várva hat lapot tett elém az asztalra. A kezembe vettem a kártyalapokat, de ahelyett, hogy megnéztem volna őket, a vendégházra sandítottam, vajon látok-e mozgást az ablakon át.

Hirtelen Alfréd lépett be a szobába. – Uram, vendége jött. – Vendégem? – visszhangozta az apám csodálkozva, és félig felemelkedett a székről. Nemigen jöttek a birtokunkra látogatók, ha csak nem szerveztünk mulatságot. Az apám inkább a városban vagy a kocsmában találkozott az ismerőseivel. – Elnézést, hogy csak így betörök magukhoz – lépett be Katherine, kecses karján egy nagy csokor különféle formájú és színű virággal: rózsákkal, hortenziákkal és gyöngyvirágokkal. Emilyvel szedtük a tónál, gondoltam, hátha örülnek, ha felvidítom velük a szobát! A lány félszegen elmosolyodott, az apám pedig kimérten előrenyúlt, és kezet fogott vele. Azóta, hogy a vendégünk ideérkezett, alig váltott vele néhány szót. A lélegzetemet is visszafojtottam, olyan izgatott voltam, mintha éppen a jegyesemet mutatnám be az apámnak. – Köszönjük, Miss Pierce – mondta az apám. – A mi házunk az ön háza is. Kérem, ne érezze szükségét, hogy engedélyt kérjen, ha el óhajt jönni hozzánk! Örömmel látjuk bármikor, ha a társaságunkra vágyik. – Igazán hálás vagyok. Nem szeretnék semmiképpen a terhükre lenni – válaszolta a lány, miközben oly csábosan rebegtette a szempilláit, hogy egyetlen férfi sem tudott volna ellenállni neki. – Kérem, foglaljon helyet! – mutatott egy székre az apám, miközben ő maga átült az asztalfőre. – A fiam és én épp most készültünk kártyázni, de az ön kedvéért elhalasztjuk a partit. – Cribbage! – kiáltott fel Katherine lelkesen, miután megnézte a lapjainkat. – Apámmal nagyon szerettük! Megengedné, hogy játsszam?

– Hogyne, természetesen, Miss Pierce. Megtisztelne, ha játszana velem, és biztos vagyok benne, hogy fiam örömmel lesz a segítségére. Katherine, mosolyát ismét felvillantva, a székembe telepedett, és felvette a lapjaimat. Rögtön összevonta a szemöldökét, és nekilátott átrendezni őket. Elcsodálkoztam, hogyan képes valaki ilyen elbűvölően viselkedni és gondtalanul csevegni, miközben a puszta életéért kénytelen aggódni? – Ó, tudok én játszani! – bizonygatta, és letett egy lapot az asztal közepére. – Remek – felelte az apám, és a saját kártyái közül egyet a lányéra helyezett. – Tudja, fölöttébb aggódom, hogy ön és a szobalánya egyedül laknak a vendégházban! Ha úgy döntene, hogy beköltözik a főépületbe, csak egy szavába kerül; a kívánsága számomra parancs! Eleinte azt gondoltam, biztosan szívesebben maradnak kettesben, de a jelenlegi körülmények közt, amikor ennyi veszély leselkedik ránk... – az apám hangja a végén elhalkult. Katherine megrázta a fejét, és egy röpke pillanatra a homlokát ráncolta. – Nem félek. Sok mindenen keresztülmentem Atlantában – jelentette ki, miközben egy ászt helyezett az asztalra. – Ráadásul a szolgák kunyhói közel vannak, ha kiáltok, azonnal a segítségemre tudnak sietni. Miközben apám egy pikk hetest rakott le, Katherine az asztal alatt lágyan megsimította a térdemet. Elpirultam, amiért apám jelenlétében ilyenformán bizalmaskodott, mégsem akartam, hogy abbahagyja. Közben káró ötöst helyezett a kártyahalom tetejére.

– Tizenhárom. Úgy látom, Mr. Salvatore, mellém szegődött a szerencse! – állapította meg, és eggyel előrébb tolta a pálcikáját a cribbage-táblán. – Micsoda lány maga! – vigyorgott az apám módfelett elégedetten. – Stefan soha nem értette meg igazán ennek a játéknak a szabályait. Hirtelen nagy lendülettel kinyílt az ajtó, és Damon lépett be a szobába. Ledobta a hátizsákját a földre. Alfréd felvette, de a bátyám mintha észre sem vette volna. – Nocsak, minden jóról lemaradok! – a hangja vádlón csengett, miközben hol rám, hol az apánkra tekintett. – Igen – felelte az apám tárgyilagosan, majd felnézett, és hazatérő fiára mosolygott. – Az ifjú Katherine épp most bizonyítja be nekünk, hogy nem csak szép, de az esze is a helyén van! Lenyűgöző, s egyúttal fölöttébb bosszantó egybeesés! – jegyezte meg végül, majd észrevette, hogy míg nem figyelt oda, Katherine újabb mezővel lépett előre a táblán. – Köszönöm – mondta a lány. Félretette a kártyáit, és újat vett fel. – Egészen elpirulok ezektől a hízelgő szavaktól, bár nem tagadom, arra gyanakszom, hogy a bókok mögött agyafúrt terv áll: el akarja terelni a figyelmemet, hogy győzhessen! – közölte Katherine, aki alig vette a fáradságot, hogy Damon jelenlétét nyugtázza. Odaléptem a bátyámhoz, aki karba tett kézzel állt az ajtóban. Egy darabig egymás mellett ácsorogtunk, és néztük, ahogy Katherine az apánkkal kártyázik. – Mit keres itt? – kérdezte egy idő után. – Kártyázik – feleltem vállat vonva. – És gondolod, hogy ez bölcs dolog? – kérdezte Damon suttogásra váltva. – Tekintve, hogy az apánk mit gondol a...

származásáról. – De hát nem látod? Remekül alakul a helyzet. Katherine egészen elbűvöli apát. Akkor hallottam őt utoljára ilyen felszabadultan nevetni, amikor anya még élt! – feleltem, és hirtelen elöntött az eszelős boldogság. Álmodni sem mertem, hogy ilyen pompásan alakulnak a dolgok! A helyzet ama vérmes reménnyel kecsegtetett, hogy az apám majd egyszerűen meglátja Katherine-ben az emberit, és rájön, hogy a lánynak, vámpír mivolta ellenére, igenis vannak érzései, és leszámítva a kártyában aratott győzelmeit, teljesen ártalmatlan. – Na és aztán? – vont vállat Damon. – Néhány mosoly még nem jelenti azt, hogy felhagy az eszelős vadászattal. Apánk ekkor egy újabb lapot tett az asztalra, mire Katherine csilingelő kacagásban tört ki. – Én viszont úgy vélem – ellenkeztem suttogva –, elég hagyni, hogy jobban megismerje őt, és meglátod, majd meggondolja magát. Rájön, hogy Katherine nem akar senkit bántani! – Elment az eszed? – sziszegte Damon, megragadva a karomat. Szájából csak úgy dőlt a whiskyszag. – Ha apa tudná, hogy Katherine miféle, egy pillanat alatt végezne vele! Honnan tudod, hogy nem tervelt ki már most is valamit? A lány éppen akkor hallatta újra gyöngyöző nevetését, amire apánk, a fejét hátravetve, öblös hahotázással válaszolt. Amikor Katherine felpillantott a kártyáiból, Damon és én elcsendesedtünk. A lány ránk nézett, és kacsintott. Mivel azonban egymás mellett álltunk, képtelen voltam eldönteni, hogy a kacsintás melyikünknek szólt.

21.

V

ásnap reggel a fivérem azzal a szűkszavú magyarázattal távozott otthonról, hogy segítenie kell a táborban állomásozó csapatnak. Nem tudtam, higgyek-e neki, ahhoz azonban kétség sem fért, hogy a ház nyugodtabb volt nélküle. Katherine minden este átjött kártyázni az apámmal; néha csatlakoztam hozzá, és ketten egy ellen játszottunk. Közben vendégünk a múltjáról mesélt: apja kereskedőhajóiról, olasz édesanyjáról és Wheatről, a skót terrierről, kislánykora társáról. Eltűnődtem, vajon igaz-e ebből bármi is, vagy Katherine modern Seherezádét játszik: történeteket sző, amelyekkel majd végül ráveszi az apámat, hogy hagyja meg az életét. A lány minden alkalommal búcsúzást színlelt, amikor visszatért a vendégházba, és kész kínszenvedés volt kivárni a pillanatot, amikor apám végre nyugovóra tért, és én végre a szerelmemhez siethettem. Nekem soha nem beszélt a múltjáról, ahogyan arról sem, hogy a jövőben mik velem a tervei. Nem mondta el, honnan szerzi a táplálékát, én pedig nem kérdeztem. Nem akartam tudni. Sokkal kellemesebbnek tűnt azzal áltatni magam, hogy ő is épp ugyanolyan lány, mint bármelyik másik. Egy délután, amikor apám a városba ment Roberttel, hogy Cartwrightékkal üzleti ügyben tárgyaljanak, Katherine és én elhatároztuk, hogy néhány lopott éjjeli óra helyett most egy egész napot együtt fogunk tölteni. Szeptember vége volt már, de

a hőmérséklet szokatlanul magasra szökött, és késő délutánonként rendszeresen kitört a vihar. Egész nyáron nem mentem el úszni, és most alig vártam, hogy érezzem a tó vizét a bőrömön – és Katherine-t, végre nappal is, a karjaimban. Alighogy odaértünk, levetkőztem, és beugrottam a vízbe. – Le ne fröcskölj! – sikoltott Katherine, majd a bokája fölé emelte kék szoknyáját, és óvatosan lépkedni kezdett a tó felé. Lapos sarkú muszlincipőjét már korábban levette, és otthagyta a fűzfa alatt. Le sem tudtam venni a szemem fehér bokájáról. – Gyere be! Nagyon kellemes a víz! – kiáltottam, noha a fogam vacogott. Katherine tovább tipegett lábujjhegyen a tó pereméig, míg végül el nem ért a fű és a víz közötti sáros részhez. – Piszkos – fintorította el az orrát, és eltakarta a szemét a nap elől. – Ezért kell bejönnöd! Hogy lemosd a lábadról ezt a sok sarat! – mondtam, és az ujjammal egy kis vizet fröcsköltem felé. Néhány csepp a ruhája dekoltázsánál landolt. Éreztem, hogy fellobban bennem a vágy. A víz alá buktam, hogy lehűtsem a fejemet. – Csak nem félsz? – kérdeztem, amikor újra felbukkantam vizes, csöpögő hajjal. – Vagy inkább kérdezzem úgy, csak nem félsz Fröcskölő Stefantól? Utólag kissé nevetségesnek éreztem magam, mert az efféle megjegyzések közel sem hangzottak olyan szellemesnek az én számból, mint Katherine-éből. Szerelmem ennek ellenére kegyesen felnevetett. Óvatosan elindultam felé, a tó fenekén heverő sziklákon lépkedve, majd újra lefröcsköltem. – Ne! – sikoltott Katherine, de meg sem próbált elmenekülni előlem, amikor kiléptem a vízből. Elkaptam, megragadtam a

derekánál fogva, és megindultam vele a víz felé. – Stefan! Állj meg! – kiáltotta, a nyakamba kapaszkodva. – Legalább hadd vetkőzzek le! Azonnal elengedtem. A feje fölé emelte a kezét, és hagyta, hogy könnyed mozdulattal lehámozzam róla a ruhát. A következő pillanatban ott állt egy szál fehér alsóingben. A lélegzetem is elakadt az ámulattól. Persze korábban is láttam már a testét, de csak homályosan, halovány fénynél. Most, ahogy a szemem előtt sütötte a nap a vállát, és megpillantottam hasának ívét, sokadszorra is ráébredtem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok belé. Katherine lebukott a víz alá, és közvetlenül mellettem emelkedett újra a felszínre. – Most pedig bosszút állok! – nevetett fel, majd lehajolt, és teljes erőből lefröcskölt hideg vízzel. – Ezt nem úsznád meg, ha nem lennél ilyen szép! – mondtam, majd magamhoz húztam, és megcsókoltam. – Meglátnak minket a szomszédok! – rebegte Katherine, akinek az ajka összeért az ajkammal. – Hadd lássanak! – suttogtam. – Azt akarom, hogy mindenki tudja, mennyire szeretlek! Katherine még mohóbban kezdett csókolni, annyi szenvedéllyel, amennyit még soha nem éreztem. Mélyet sóhajtottam, és olyan heves erővel fogott el a vágy, hogy inkább elhúzódtam. Annyira szerettem Katherine-t, hogy szinte fájt; lélegezni, beszélni, gondolkodni is nehezemre esett. Úgy éreztem, az iránta érzett vágy sokkal erősebb nálam, és rettegve, egyszersmind az örömtől túlcsordulva hagytam, hogy vezessen. Reszketeg lélegzetet vettem, és felnéztem. Óriási viharfelhők gyűltek felettünk, elhomályosítva az eget, amely pedig még alig

pár perce is vakító kékséggel ragyogott. – Mennünk kell – mondtam, és elindultam a part felé. Igazam lett, mert alighogy kiléptünk a vízből, a távolból mennydörgést hallottunk. – Gyorsan ideért a vihar – állapította meg Katherine, miközben göndör hajából kicsavarta a vizet. Cseppet sem tűnt zavartnak, noha átnedvesedett fehér alsóinge nem sokat bízott a képzeletre. Majdhogynem illetlenebbnek és izgatóbbnak tűnt alig felöltözve, mint teljesen meztelenül. – A végén még figyelmeztetésnek hihetné az ember, hogy a kapcsolatunk helytelen. A hangja incselkedőnek tűnt, de így is végigfutott a hátamon a hideg. – Dehogy! – vágtam rá hangosan, hogy megnyugtassam magam. – Ugyan, csak ugratlak! – kacagott Katherine, majd mielőtt lehajolt volna a ruhájáért, megcsókolta az arcomat. Aztán a szomorúfűz mögé sétált, én pedig magamra kaptam a nadrágomat és az ingemet. A következő pillanatban előbukkant a fa mögül, kecses testéhez tapadó pamutruhában, hátára simuló nedves fürtökkel, kissé elkékült szájjal. Átöleltem, és erősen dörzsöltem a karját, hogy felmelegítsem, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlen. – Mondani szeretnék valamit – szólalt meg Katherine, miközben egy pillanatra az égre nézett. – Hallgatlak! – Igazán megtisztelnél, ha veled mehetnék az Alapítók Báljára – búgta, majd mielőtt újból megcsókolhattam volna, kibontakozott az ölelésemből, és visszaszaladt a vendégházba.

22.

M

ire elérkezett az Alapítók Báljának a hete, Mystic Fallsba beköszöntött a hideg, és úgy tűnt, nem is áll odébb egyhamar. A nők délutánonként gyapjúkabátban és sálban járták a várost, esténként pedig felhős, csillagtalan égbolt borult felénk. Kint a földeken a munkások a korai fagy miatt bosszankodtak. Mindez mégsem vette el az emberek kedvét, akik még a messzi Atlantából is eljöttek, hogy részt vegyenek a nagy eseményen. A panzió zsúfolásig megtelt, és már napokkal korábban ünnepi hangulat uralkodott a városban. Damon, akinek úgy tűnt, befejeződött rejtélyes megbízatása a táborban, visszatért Veritasra. Nem említettem neki, hogy Katherine és én együtt megyünk a bálba, ő pedig nem kérdezte. Beszélgetés helyett inkább munkával foglaltam el magam; megújult lelkesedéssel tekintettem a lehetőség elé, hogy egyszer majd átveszem Veritas irányítását. Be akartam bizonyítani az apámnak, hogy komolyan veszem a birtokot, a felnőtté válást és azt, hogy eldöntöttem, elfoglalom a számomra kijelölt helyet a világban. Apám egyre több felelősséget ruházott rám; betekintést engedett a nyilvántartásokba, és biztatott, hogy tartsak Roberttel Richmondba egy jószágaukcióra. Elképzeltem, milyen lesz tíz évvel később az életem: én majd Veritast irányítom, Katherine pedig az otthonunkban mulatságokat rendez, és esténként néha kártyázik apámmal.

A bál estéjén Alfréd kopogtatott az ajtómon. – Segíthetek önnek valamiben, uram? – kérdezte, miután beengedtem. A tükörképemre pillantottam. Fekete frakkot és nyakkendőt viseltem, a hajamat hátrasimítottam. Idősebbnek és magabiztosabbnak tűntem. Alfréd a szemével követte a tekintetemet. – Remekül fest, uram! – ismerte el. – Köszönöm. Készen állok – mondtam izgalomtól repeső szívvel. Hiába faggattam előző este, Katherine csak incselkedett velem, és nem volt hajlandó elárulni, hogy mit visel majd este. Alig vártam, hogy láthassam. Tudtam, az egész bálon ő lesz a leggyönyörűbb lány. De ami ennél is fontosabb volt, tudtam hogy Katherine az enyém. Lesiettem a lépcsőn, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy Damont sehol sem látom. Eltűnődtem, vajon eljön-e az Alapítók Báljára néhány katonatársával, vagy esetleg az egyik lánnyal a városból. Az utóbbi időben nem sokat találkoztunk, reggelenként nyoma veszett, az estéket pedig a kocsmában töltötte. Kint a lovak már türelmetlenül kapálták az út porát. Beszálltam a kocsiba, és vad patadobogás közepette a vendégház elé hajtottunk. Kilestem a kocsi ablakán, és láttam, hogy a szerelmem Emilyvel együtt a bejárat előtt áll. A szobalány szolid fekete selyemruhát viselt, de Katherine... Erősen az üléshez kellett nyomnom a hátamat, hogy ki ne ugorjak a mozgó járműből. Katherine smaragdzöld estélyiben pompázott, amelyet szorosra húztak a derekánál, a csípőjétől lefelé viszont gazdag redőkben hullámzott. A pompás ruha felül

szűk volt és mélyen kivágott, rendkívül sokat felfedett elbűvölő viselője bársonyos, fehér bőréből. Feltűzött hajából csak néhány tincs hullott szabadon bájos hattyúnyakára. Abban a pillanatban, ahogy Alfréd megállította a lovakat, kinyitottam az ajtót, és kipattantam a kocsiból. Amikor a tekintetem találkozott Katherine-ével, szélesen elmosolyodtam. – Stefan! – suttogta a szerelmem, majd a szoknyáját kissé felemelve leereszkedett a lépcsőn. – Katherine. Mielőtt a karomat ajánlottam, gyengéden arcon csókoltam. Aztán megfordultunk, és a kocsi felé igyekeztünk, amelynek Alfréd már kitárta az ajtaját. A Mystic Falls felé vezető úton egymást érték a legkülönbözőbb méretű és színű lovaskocsik, mindegyik a város túlsó végében épült Lockwood-házba tartott. Megborzongtam az izgalomtól. Ez volt az első alkalom, hogy egy lánnyal érkeztem az Alapítók Báljára. Az elmúlt években többnyire a barátaimmal pókerezve töltöttem ezeket az estéket, amelyek kivétel nélkül szerencsétlenségbe torkolltak. Előző évben Matthew Fíarnett berúgott a sok whiskytől, és véletlenül eloldozta a szülei kocsija elé befogott lovakat, amelyek azonnal elvágtattak; azelőtt pedig Nathan Layman összeverekedett Grant Vanderbilttel, és mindketten törött orral végezték. Végül megérkeztünk a ház főbejáratához. Alfréd megállította a lovakat, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Kézen fogva léptünk be a ház nyitott kapuján Katherine-nel, és úgy sétáltunk be a nagy terembe. A magas mennyezetű teremből az összes bútort kihordták, és a gyertyafény meleg, titokzatos izzást kölcsönzött az üres falaknak. A zenekar a sarokban ír dalokat játszott, s bár még

fiatal volt az este, néhány pár már táncra perdült. Megszorítottam Katherine kezét, ő pedig rám mosolygott. – Stefan! – dördült egy hang a hátam mögött, és amikor megfordultam, Mr. és Mrs. Cartwrighttal találtam szembe magam. Azonnal elengedtem Katherine kezét. Az asszony szeme kivörösödött a sok sírástól, és ahhoz képest, ahogy utoljára láttam, erősen lesoványodott, a férje pedig mintha tíz évet öregedett volna. A haja hófehér volt, és botra támaszkodott. Mindkettejük ruháján lila vasfüvet fedeztem fel – kis csokor kandikált ki a férfi mellényzsebéből, és néhány szál az asszony kalapjára volt tűzve –, de ezt leszámítva mindketten a gyász fekete színébe öltöztek. – Mr. és Mrs. Cartwright – hajoltam meg, és a gyomrom összeszorult a bűntudattól. Valójában szinte el is felejtettem már, hogy nemrég jegyben jártam Rosalynnel. – Örülök, hogy látom önöket. – Hamarabb is láthatott volna minket – mondta nyersen Mr. Cartwright, és közben, amikor Katherine-en állapodott meg a tekintete, alig leplezte hangjában a megvetést. – De persze megértem, hogy magát is erősen lefoglalja... a gyász. – Most, hogy tudom, hogy már fogadnak látogatókat, el fogok menni – nyögtem ki esetlenül, és a galléromat igazgattam, amely hirtelen igen szorosnak tűnt a nyakam körül. – Erre semmi szükség – sziszegte Mrs. Cartwright jegesen, majd a ruhaujjából zsebkendőt húzott elő. Katherine ekkor megragadta az asszony kezét. Mrs. Cartwright döbbenten a lányra pillantott. Szörnyű aggodalom vett rajtam erőt, és alig álltam meg, hogy közéjük ne ugorjak, féltve Katherine-t az asszony kitörő haragjától. A lány elmosolyodott, és legnagyobb megrökönyödésemre, a házaspár

visszamosolygott rá! – Mr. és Mrs. Cartwright, borzasztóan sajnálom, hogy elvesztették a lányukat! – mondta Katherine mélyen a szemükbe nézve. – Tudom, milyen nehéz önöknek, az atlantai ostromban én is elvesztettem a szüleimet. Nem ismertem közelről Rosalynt, de biztos vagyok benne, hogy az emléke örökké élni fog! Mrs. Cartwright hangosan kifújta az orrát, és a szemében újabb könnyek jelentek meg. – Köszönjük, kedves – mondta áhítatos hangon. Mr. Cartwright gyengéden megveregette az asszony hátát. – Igen, köszönjük – ismételte, és mire felém fordult, a szeméből már eltűnt a korábbi megvetés, a tekintete immár együttérzést tükrözött. – És kérem, vigyázzon Stefanra! Tudom, nagyon szenved. Katherine elmosolyodott, és a házaspár újból eltűnt a tömegben. A szám is tátva maradt a döbbenettől. – Megbabonáztad őket? – kérdeztem, és a szótól igen keserű lett a szám íze. – Nem – felelte Katherine kezét a szívére szorítva. – Egyszerűen csak kedves voltam. Most pedig táncoljunk! – mondta, és az óriási bálterem felé tuszkolt. Szerencsére a bálterem zsúfolásig megtelt emberekkel, és a félhomályban alig lehetett kivenni az arcokat. A mennyezetről virágfüzérek csüngtek, a márványpadló pedig vakítóan ragyogott a rákent viasztól. A levegő forró volt, és mivel különféle parfümök százai elegyedtek egymással, émelyítő. Katherine derekára tettem a kezem, próbáltam feloldódni és csak a keringőre figyelni, de a nyugtalanságom csak nem akart

szűnni. A Cartwrightékkal folytatott beszélgetés nem hagyott nyugtot a lelkiismeretemnek, és különös érzés lett úrrá rajtam, amely azt súgta, hogy elárultam Rosalyn emlékét, és Damont is. Vajon becsaptam a bátyámat, amikor nem vallottam be neki, hogy Katherine és én együtt megyünk a bálba? És aljasság volt a részemről, hogy örültem hosszas távolléteinek? A zenekar abbahagyta a játékot. A nők megigazították a ruhájukat, és ismét partnereik keze után nyúltak. Elindultam az asztal felé, hogy italt hozzak. – Minden rendben, Stefan? – siklott mellém Katherine, nemes homlokát aggodalom ráncolta. Bólintottam, de nem álltam meg. – Csak szomjas vagyok – hazudtam. – Én is. A lány várakozón állt, miközben kimertem a sötétvörös puncsot, majd átnyújtottam neki a kristálypoharat. Néztem, ahogy mohón iszik, és eltűnődtem, vajon a vért is így veszi-e magához. Amikor letette a kiürült poharat az asztalra, néhány csepp ital még ott csillogott a szája szélén. Nem tudtam uralkodni magamon, kinyújtottam a kezemet, és letöröltem az ajkáról a vörös folyadékot, aztán lenyaltam az ujjamról. Erős, édes íze volt. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben? – kérdezte Katherine. – Aggódom Damon miatt – vallottam be, miközben magamnak is töltöttem egy adag puncsot. – De miért? – kérdezte gyönyörű társam, és őszintének ható zavarodottság ült ki az arcára. – Miattad – közöltem. Katherine ekkor kivette a kezemből a poharat, és távolabb

húzott az asztaltól. – Damon olyan, mintha a bátyám lenne – jelentette ki, miközben jeges ujjaival végigsimította a homlokomat. – Én vagyok az ő húgocskája. Hiszen tudod. – De amikor beteg voltam? Amikor annyi időt töltöttetek egymás társaságában? Akkor úgy tűnt, hogy... – Úgy tűnt, hogy szükségem van egy barátra – vágta rá Katherine határozottan. – Damon egy csapodár alak. Nem akarja elkötelezni magát, ahogyan én sem vágyok rá, hogy elkötelezzem magam neki. Te vagy a szerelmem, Damon pedig a bátyám. Körülöttünk párok forogtak a félhomályban. Mozdulataik tökéletesen idomultak a zenéhez, vidáman nevettek az egymás fülébe suttogott tréfákon; úgy festettek, mint akiknek semmi gondjuk a világon. Pedig biztosan ők is aggódtak a támadások, a háború és a fájdalmas veszteségek miatt, mégis nevettek és táncoltak. Én miért nem vagyok erre képes, tépelődtem. Miért kell folyton kételkednem magamban? Katherine-re pillantottam. Feltűzött hajából kiszabadult egy sötét, göndör fürt. A füle mögé simítottam, selymes haja érintése gyönyörűséggel töltött el. Ismét felizzott bennem a vágy, és ahogy a lány mély, barna szemébe néztem, minden bűntudatom és nyugtalanságom alábbhagyott. – Táncolunk? – kérdezte Katherine, azzal megfogta a kezem és az arcához szorította. Ekkor azonban észrevettem, hogy a zsúfolt táncparketten túl, egy távoli sarokban az apám, Mr. Cartwright és a többi Alapító összesúg. – Nem – feleltem elfojtott hangon. – Menjünk haza! Megragadtam Katherine derekát, és végigperdültünk a

táncparketten, de csak addig, amíg el nem értük a konyhát, ahol a szolgák szorgosan keverték a frissítőket. Nagy meghökkenésükre kéz a kézben átszáguldottunk a helyiségen, és a hátsó ajtón keresztül elhagytuk az épületet. Kirohantunk az éjszakába, fittyet hányva a hidegre és a házból visszhangzó sikoltó nevetésekre, mit sem törődve azzal, hogy épp most hagytuk ott a szezon legjelentősebb társasági eseményét. A kocsi nem messze állt a Lockwood-istállótól. Tudtuk, hogy Alfréd valószínűleg kockajátékba merül a többi szolgálóval. – Csak ön után, hölgyem! – mondtam, majd a derekánál fogva felemeltem Katherine-t az utasülésre. Én magam a bakra kapaszkodtam, és miután pattintottam egyet az ostorral, a lovak kopogó patákkal elindultak hazafelé. Katherine-re vigyorogtam. Egy egész estényi szabadság állt előttünk, és mámorító volt csak belegondolni is. Végre nem kell lopakodva megközelíteni a vendégházat! Nem kell a szolgákat kerülgetni! Nem kell semmiféle gonddal számolni, csak több órányi zavartalan gyönyörrel! – Szeretlek! – üvöltöttem, de a szó elhalt a szélben, alighogy elhagyta a számat. Elképzeltem, ahogy a szél hullámait meglovagolva útra kel, és átlebeg az egész világon, amíg minden város minden lakója meg nem tudja, hogy szerelmes vagyok Katherine-be. A lány felállt a kocsiban, fürtjeibe vadul belekapott a szél. – Én is szeretlek! – kiáltotta, majd kacagva visszahuppant az ülésre. Mire a vendégházban találtuk magunkat, már mindketten izzadtunk, és az arcunk is kivörösödött. Alig értük el Katherine szobáját, azonnal kihámoztam karcsú testét a ruhából, és

szenvedélyes elragadtatásomban végigszántottam fogaimmal a nyakát. – Mit csinálsz? Elhúzódott tőlem, és szúrós szemmel rám nézett. – Én csak... Magam sem tudtam a választ. Színészkedem? Próbálok úgy tenni, mintha Katherine és én egyformák lennénk? – Azt hiszem, csak ki akartam próbálni, mit érzel, amikor... Katherine erre az ajkába harapott. – Talán egyszer meg is tudod, édes Ártatlan Stefanom. Azzal hátradőlt az ágyon, a haja pedig szétterült a hófehér tollpárnán. – De most nem akarok mást, csak téged! Odafeküdtem mellé, végighúztam a mutatóujjamat álla ívén, majd ajkamat az ajkához érintettem. Olyan lágyan és gyengéden csókoltuk meg egymást, hogy éreztem, ahogy lényeink egybeolvadnak, és a kettőnkön túlmutató erővé egyesülnek. Úgy fedeztük fel egymás testét, mintha első alkalommal lettünk volna együtt. Szobája félhomályában összeolvadt álom és valóság, s már nem tudtam, hol húzódik köztük a határ. Nem volt semmi szégyenlősség, semmi elvárás, csak szenvedély és vágy, és valami titokzatos, gyönyörű és pusztító veszélyérzet. Aznap éjjel azt is hagytam volna, hogy Katherine egészen elpusztítson, kész lettem volna teljes valómban átadni magam neki. Örömmel felajánlottam volna számára a nyakamat, ha ezzel az örökkévalóságig kitartott volna az ölelés.

23.

A

z ölelkezésünk azonban véget ért, és utána minden elsötétült. Mély álmomból éles, durva hangokra ébredtem. – Gyilkosok! – Fenevadak! – Démonok! A szavak monoton kántáláshoz hasonlatosan törtek ránk a nyitott ablakon keresztül. Az ablakhoz vánszorogtam, és kitártam a nyikorgó ablaktáblát. Odakint, a tó túlsó partján fáklyák villogtak és puskalövések dörrentek. Mindenfelé sötét alakok nyüzsögtek, akik úgy festettek a sötétben, akár a gyapotmezőre leszálló sáskahad. – Vámpírok! Gyilkosok! Egyre többet sikerült megértenem a tömeg dühödt bömböléséből. Legalább ötvenen lehettek. Ötven részeg, feldühödött, vérengző férfi. Megragadtam Katherine vállát, és erősen megráztam. – Ébredj! – suttogtam riadtan. Szerelmem riadtan felült. A szeme fehérje óriásinak tűnt, alatta sötét karikák éktelenkedtek. – Mi történt? Minden rendben? – kérdezte, és a nyakékéhez kapott. – Baj van! – suttogtam. – Kint az őrség! Vámpírok után kutatnak. Már a főúton vannak – mutattam ki az ablakon.

A kiáltások egyre közeledtek. Tűz lobbant fel az éjszakában, és a lángok vörös kardokként csaptak fel az égre. Elfogott a félelem. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – ilyen hamar biztosan nem. Katherine kiugrott az ágyból, maga köré tekerte a fehér takarót, és nagy robajjal becsukta az ablaktáblákat. – Az apád – közölte nyersen. Megráztam a fejem. Az nem lehet, gondoltam. – A vadászatot jövő hétre tűzték ki, és apám nem az a fajta ember, aki hajlandó eltérni az eredeti terveitől. – Stefan! – dörrent rám Katherine élesen. – Azt ígérted, hogy teszel valamit! Meg kell állítanod őket, muszáj! Ezek az emberek nem tudják, mi ellen harcolnak, és azt sem, hogy amit tesznek, milyen veszélyes! Ha nem hagyják abba, többeknek bántódása eshet! – Veszélyes? – kérdeztem, és megdörzsöltem a halántékomat, ugyanis hirtelen lüktető fejfájás tört rám. Az üvöltések mintha elhalkultak volna, úgy tűnt, a tömeg odébbállt – vagy talán szétszóródott. Úgy véltem, mindez inkább valószínűleg az alkoholmámornak köszönhető hirtelen felindulás, mintsem a tervezett hadjárat. – Nem miattam, hanem amiatt, aki elindította ezeket a támadásokat – nézett Katherine a szemembe. – Ha a városlakók biztonságra vágynak, és jót akarnak maguknak, akkor felhagynak ezzel a vadászattal, és hagyják, hogy mi oldjuk meg a problémát, és mi keressük meg azt, aki a támadások mögött áll. Leültem az ágy szélére, könyökömet a térdemre támasztottam, kétségbeesetten leszegtem a fejem, és a kopott padlódeszkákra meredtem; igyekeztem valamiféle válaszra lelni,

kimódolni, hogyan tudnám megállítani ezt a szörnyűséget, ami úgy tűnt, máris a kezdetét vette. Katherine két kezébe fogta az arcomat. – Teljességgel ki vagyok szolgáltatva a könyörületednek! Szükségem van rád, csak te tudsz megvédeni! Kérlek, Stefan! – Tudom, Katherine – feleltem zaklatottan. – De mit tehetünk, ha már késő? Régóta gyanakodnak, az ő oldalukon áll az őrség, ráadásul egy találmányuk is van, ami képes kinyomozni a vámpírokat! – Micsoda? – hőkölt hátra Katherine. – Találmány? Eddig ezt nem említetted! – meredt rám vádaskodva. Nehéz szívvel magyaráztam el neki Jonathan iránytűjének a működését. Hogy is felejthettem el szólni róla Katherine-nek? Megbocsátja-e valaha, hogy ilyen végzetes hibát követtem el? – Jonathan Gilbert – fintorodon el megvetően az arca. – Szóval az a bolond azt képzeli, hogy csak úgy levadászhat minket? Mint az állatokat? Elborzadtam. Soha nem hallottam még Katherine-t ilyen kíméletlen hangon beszélni. – Sajnálom – mondta aztán higgadtabban, mintha észrevette volna a szívemben fellobbanó pillanatnyi félelmet. – Sajnálom... Csak... te el sem tudod képzelni, milyen érzés, ha vadásznak rád. – Mintha már elhalkultak volna a hangok – jegyeztem meg, kikémlelve az ablaktáblák mögül. A tömeg valóban feloszlott, a lángok reszketeg pontokká zsugorodtak a koromsötét éjben. A veszély látszólag elmúlt. Legalábbis egy időre. De tudtam, a jövő hétre már elkészül Jonathan találmánya. Akkor már könnyűszerrel beazonosítják a vámpírokat, nem lesz, aki elbújik előlük.

– Hála az égnek! Katherine lehuppant az ágyra, soha nem láttam még ennyire sápadtnak. Egy könnycsepp jelent meg a szemében, aztán lassan végigcsorgott alabástrom arcán. Letöröltem a mutatóujjammal, aztán az ujjamat a számhoz emeltem, csak úgy, mint nem sokkal azelőtt az Alapítók Bálján. Katherine könnye sós volt. Emberi. Magamhoz húztam őt, és szorosan átöleltem. Nem tudom, mennyi ideig ültünk így. Amikor a hajnal első halvány fénysugara bevilágított az ablakon, fölálltam. Indulni készültem. – Véget vetek ennek, Katherine – fogadkoztam. – Az életem árán is megvédelek. Esküszöm!

24.

1864. szeptember 25. #

A

zt mondják, a szerelem mindent legyőz. De legyőzi vajon az apámat is, aki megszállottan hisz abban, hogy Katherine és a hozzá hasonlók démonok – ördögök? Nem túlzok, amikor azt mondom, Katherine egy angyal. Megmentette az életemet, és Annáét is. Apának meg kell tudnia az igazat. Onnantól kezdve ő sem tagadhatja majd Katherine jóságát. Mint Salvatorénak, kötelességem, hogy hű maradjak mindahhoz, amit helyesnek gondolok, és mindazokhoz, akiket szeretek. Elérkezett az idő, hogy kételkedés helyett a tettek mezejére lépjek. Bizakodás tölt el: sikerülni fog! Megértetem apámmal, hogy mindannyian egyformák vagyunk. És az igazság elhozza majd a szeretetet, és apám eláll majd a harctól. Esküszöm a nevemre és az életemre! #

A nap hátralevő részében az asztalomnál ültem az üres jegyzetfüzetemet bámulva, és latolgattam, hogy mit tehetnék. Biztosra vettem, hogy ha az apám megtudná, hogy Katherine

vámpír, lefújná a vadászatot. Nem tudtam elképzelni, hogy másként döntene. Láttam, ahogy felszabadultan nevetgél vele, és igyekszik Itáliában töltött bohó ifjúságának történeteivel lenyűgözni őt; az a benyomásom támadt, hogy szinte a lányaként bánik vele. Katherine jelenléte sosem látott mértékben élénkítette fel apámat. Lelket öntött belé. De hogyan beszélhetném le a tervéről, gondoltam kétségbeesetten, amikor annyira mélységes megvetéssel viseltetik a démonok iránt? Viszont, emlékeztettem magam, apám rendkívül józan gondolkodású. Fontosnak tartja az ésszerűséget. Talán ő is megtudhatná azt, amit én már tudtam Katherine-től: hogy nem minden vámpír gonosz. Köztünk járnak, emberi könnyeket hullatnak, igazi otthonra vágynak, és szeretetre. Végül összeszedtem a bátorságomat, felálltam, és eltökélt mozdulattal becsuktam a jegyzetfüzetemet. Ez nem iskolai feladat, és tudtam, nincs szükségem jegyzetekre ahhoz, hogy a szívemből szóljak. Készen álltam arra, hogy beszéljek az apámmal, mint férfi a férfival. Végtére is, lassan közelgett a tizennyolcadik születésnapom, és ő úgy tervezte, hogy engem tesz meg Veritas örökösének. Nagy levegőt vettem, és lementem a kanyargós lépcsőn, át a csendbe borult nappalin, majd hangosan bekopogtam apa dolgozószobájának az ajtaján. – Tessék! – a hangja tompán szólt az ajtó mögül. Mielőtt megfoghattam volna a gömbfogantyút, az apám maga engedett be. Jól szabott kabátot viselt, hajtókáján egy szál vasfűvel, ám észrevettem, hogy máskor mindig gondosan borotvált arcán most borosta éktelenkedik, a szeme pedig véreres és duzzadt.

– Nem láttalak tegnap este a bálban – mondta, miközben betessékelt. – Remélem, nem csatlakoztál ahhoz a zajos, meggondolatlan csőcselékhez. – Nem! – ráztam meg hevesen a fejem, és lángra lobbant bennem a bizakodás. Vajon ez azt jelenti, kérdeztem magamtól, hogy apám letett a tervéről? – Jól van – bólintott az apám, majd leült a tölgyfa asztalhoz, és nagy csattanással becsukta az előtte fekvő bőrkötéses könyvet. Alatta a várost ábrázoló bonyolult rajzokat és szövevényes ábrákat pillantottam meg, bizonyos épületeknél, köztük a gyógyszertárnái, „x” jellel. Így hát a remény lángja gyorsan ki is aludt bennem; helyét torokszorító, jéghideg rettegés vette át. Apám követte a tekintetemet. – Láthatod fiam, a mi tervünk sokkal körültekintőbb, mint a részegek és felhevült suhancok tombolása. Szerencsére Forbes seriff emberei megállították őket, és egyiküket sem látjuk majd szívesen a saját ostromunk alkalmával – sóhajtott az apám, összekulcsolva az ujjait. – Veszélyes, bizonytalan időket élünk, és tetteinket ehhez kell igazítani – folytatta, majd zord tekintete egy pillanatra ellágyult. – Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy legalább te megfontolt döntéseket hozol. Nem tette hozzá, hogy „Damonnal ellentétben”, de erre nem is volt szükség; így is tudtam, mire gondol. – Tehát az ostrom... – Jövő héten kerül rá sor, ahogyan terveztük. – És az iránytű? – kérdeztem, felidézve a Katherine-nel folytatott beszélgetést. – Működik – mosolyodott el az apám. – Jonathan bütykölt még rajta egy keveset.

– Ó. Elfogott a rettegés. Ha működik, akkor az azt jelenti, hogy az apám meg fogja találni Katherine-t. – Honnan tudja, hogy működik? – kérdeztem óvatosan, mire az apám elmosolyodott, és összetekerte az előtte fekvő papírokat. – Onnan, hogy működik – felelte nemes egyszerűséggel. – Beszélhetnék önnel valamiről? – kérdeztem, remélve, hogy a hangom nem árulja el a zaklatottságomat. Így, hogy Katherine arca lebegett a szemem előtt, kellő erőre tettem szert ahhoz, hogy álljam apám tekintetét. – Hogyne. Ülj le, Stefan! – felelte apám, mire én elfoglaltam a könyvespolcnál álló bőrfotelt. Apám felállt, és a sarokasztalhoz lépett, amelyen egy brandysüveg állt. Töltött magának, majd nekem is. Elvettem a poharat, a számhoz emeltem, és nagyon kis kortyot, alig néhány cseppet ittam belőle. Aztán, összeszedve minden bátorságomat, a szemébe néztem. – Egy kicsit aggódom a vámpírokkal kapcsolatos tervei miatt. – Igen? És mi az oka? – kérdezte az apám hátradőlve a székében. Idegességemben nagyot kortyoltam a brandyből, majd így folytattam: – Feltételezzük, hogy olyan gonoszak, mint amilyennek mondják őket. De mi van, ha ez nem igaz? – merészkedtem az ingoványos területre, továbbra is farkasszemet nézve apámmal, aki felhorkant. – Tudod bizonyítani az ellenkezőjét? – Természetesen nem – ráztam meg a fejem. – De miért kell, hogy készpénznek vegyük, amit az emberek mondanak? Nem

erre tanított minket! Az apám felsóhajtott, majd ismét az üveghez lépett, és újra töltött magának. – Hogy miért? Azért, mert ezek a lények a pokol legmélyebb bugyraiból jöttek elő! Tudják, hogyan tartsák hatalmuk alatt az elmét, és miként igézzék meg a lelket. Halálos veszélyt jelentenek, és el kell pusztítanunk őket! Megszemléltem az előttem kavargó borostyánszínű folyadékot. Sötét és zavaros volt, akár a gondolataim. Apám az enyémhez koccintotta a poharát. – Feltételezem, mondanom sem kell, fiam, hogy azokat, akik az ő oldalukon állnak, és így szégyent hoznak a családjukra, szintén elpusztítjuk velük együtt! Végigfutott a hátamon a jéghideg veríték, de továbbra sem fordítottam el a fejem. – Szóval azt mondja, hogy mindenkit, aki a gonosz oldalán áll, el kell pusztítani. De én aligha tartom ésszerűnek, hogy minden vámpírt gonosznak higgyünk, csak azért, mert vámpír. Ön mindig arra tanított minket, hogy lássuk meg a jót az emberekben, és a magunk fejével gondolkodjunk. A számtalan háborús veszteség után semmi szüksége a városnak újabb értelmetlen öldöklésre! – jelentettem ki, felidézve Pearl asszony és Anna rémült arcát az erdőben. – Az Alapítóknak át kell gondolniuk a tervet! A következő gyűlésre önnel tartok. Tudom, hogy eddig nem vettem részt olyan serényen a munkában, mint kellett volna, de most már készen állok vállalni a felelősséget. Apám hátradőlt a székében, és fejét a fa háttámlához döntötte. Lehunyta a szemét, és a halántékát dörzsölgette. Végtelenül hosszú időnek tűnt, amíg így maradt. Nem szóltam egy szót sem; minden izmomat önkéntelenül

megfeszítve vártam a kitörni készülő dühödt szitokáradatot. Elkeseredetten bámultam a poharamat. Elbuktam, gondoltam. Cserbenhagytam Katherine-t, Pearl asszonyt és Annát; ráadásul a saját boldog jövőmet sem sikerült megalapoznom. Végre apám kinyitotta a szemét, és a legnagyobb meglepetésemre, bólintott! – Úgy vélem, talán megfontolhatom a dolgot. Hideg megkönnyebbülés áradt szét a testemben, mintha csak a tóba vetettem volna magam egy perzselően forró nyári napon. Szóval megfontolja a dolgot! Ha más mondja ugyanezt, az talán nem jelentett volna semmit, csakhogy az én makacs apámtól ez volt a legtöbb, amit várni lehetett! Azt jelentette, van esély! Esély arra, hogy ne kelljen többé a sötétben bujkálni. Esély arra, hogy Katherine biztonságban élhessen! Esély kettőnknek, hogy örökké együtt maradjunk! – A családra! – emelte apám a poharát. – A családra! – visszhangoztam. Apám fenékig ürítette a poharát, és példáját nekem is illett követnem.

25.

I

zgalom áradt szét az egész testemben, amikor kilopóztam a házból, és a harmatos pázsiton keresztül a vendégház felé settenkedtem. Elsuhantam Emily mellett, aki kitárta nekem az ajtót, és felrobogtam a lépcsőn. Már nem volt szükségem gyertyára, hogy megtaláljam Katherine-t. Ott volt a hálószobában, dísztelen pamut hálóingben, és szórakozottan himbált egy kristály nyakláncot, amely szikrázott a holdfényben. – Azt hiszem rá lehet beszélni az apámat, hogy elálljon a tervétől! Legalábbis, hajlandó megvitatni a dolgot. Tudom, hogy meggondolja magát – kiáltottam fel, és körbeforgattam őt a szobában. Arra számítottam, hogy majd tapsol örömében, és mosolyomra mosollyal felel. Ehelyett kibontakozott a karjaimból, és letette a kristályt az éjjeliszekrényre. – Tudtam, hogy téged kell megbíznom a feladattal – mondta rám sem nézve. – Nem pedig Damont? – csúszott ki a számon önkéntelenül a kérdés, mire Katherine végre elmosolyodott. – Fel kellene hagynod azzal, hogy folyton a bátyádhoz hasonlítod magad. Közelebb lépett hozzám, és ajkával súrolta az arcomat. Megborzongtam a gyönyörtől, amikor hozzám simult az egész

testével. Szorosan magamhoz öleltem, kitapintva háta ívét a vékony hálóing alatt. Megcsókolta az ajkamat, majd az államat, azután szája könnyedén a nyakam felé siklott. Felnyögtem, és még erősebben magamhoz húztam, minden porcikámmal érezni akartam őt. A következő pillanatban a nyakamba harapott. Fájdalom és önkívület elfojtott zihálása tört fel belőlem, ahogy éreztem, amint két szemfoga a bőrömbe hatol, és szerelmem a véremet veszi. Mintha ezernyi tőr szaggatta volna a nyakamat, mégis egyre csak szorítottam magamhoz. Érezni akartam az ajkát a bőrömön, megadva magam az őt éltető fájdalomnak. De alighogy belém harapott, eszelősen elhúzódott, sötét szeme lángolt, és gyötrelem torzította el az arcát. Szája, amelynek sarkán vércsík szivárgott, vonaglott a pokoli kíntól. – Vasfű – lihegte. Hátrált, majd kínlódva lerogyott az ágyra. – Mit tettél? – Katherine! A mellkasára tettem a kezem, ajkamat az ajkához szorítottam, és kétségbeesetten próbáltam meggyógyítani, úgy, ahogyan ő is segített rajtam az erdőben. De ellökött magától, rángatózott, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Úgy tűnt, mintha valami láthatatlan kéz gyötörné. A szenvedés könnyei csorogtak végig arcán. – Miért tetted ezt velem? Kezét a torkára szorította, a szemét lehunyta, a lélegzete lassú hörgésbe váltott. Minden fájdalmas kiáltása apró késszúrásként sanyargatta a lelkem. – Nem én tettem! Hanem az apám! – kiáltottam fel, amikor szédülten felidéztem az este történéseit. A brandy. Amit apám adott. Tehát tudta. A földszintről lábdobogás hallatszott, és néhány pillanat

múlva az apám berontott a szobába. – Vámpír! – bömbölte, és egy durva faragású karót emelt a magasba. Katherine a földön vonaglott a fájdalomtól, és olyan éles, magas hangon sikoltozott, amilyet korábban sosem hallottam tőle. – Apám! – kiáltottam, és amikor a csizmájával rugdosni kezdte Katherine-t, kétségbeesetten az égnek emeltem a kezem. Katherine nyöszörgött, és kézzel-lábbal hadonászott. – Katherine! Térdre hullottam, és vergődő testét magamhoz szorítottam. Katherine sikoltozott, a szeme úgy kifordult, hogy csak a fehérjét láttam. Szája, amelyre ráalvadt a vér, habzani kezdett, mint a veszett állatoknak. A lélegzetem is elakadt az iszonyattól, elengedtem őt; a teste gyomorforgató puffanással visszazuhant a földre. Hátrahőköltem, miközben a mennyezetre szegeztem a tekintetem, mintha imádkoznék. Képtelen voltam ránézni Katherine-re vagy apámra. Katherine, amikor apám beledöfte a karót, újabb éles sikoltást hallatott. Továbbra is habzó szájjal, kivillantott szemfogakkal, vad és vérben forgó szemekkel felemelkedett, aztán szörnyű vonaglások közepette újból összeesett. Felkavarodott a gyomrom a döbbenettől: ki ez a szörnyeteg? – Kelj fel! – ráncigáit talpra az apám. – Nem látod, Stefan? Nem látod, milyen a valódi természete? Lepillantottam Katherine-re. Göndör fürtjei izzadt csimbókokban tapadtak a homlokára, sötét szeme tágra nyílt és vérben forgott, a fogait elöntötte a tajték, és az egész teste reszketett. Egyetlen porcikájára sem ismertem rá. – Eredj Forbes seriffhez! Mondd meg neki, hogy találtunk

egy vámpírt! Megkövültem az iszonyattól, mozdulni sem tudtam. A fejem zúgott, a gondolataim kuszán kavarogtak. Szeretem Katherine-t. Ő a szerelmem! Nem? Akkor most miért undorodom ettől a... lénytől? – Nem arra neveltem a fiaimat, hogy gyengék legyenek! – bömbölte az apám, és jókora köteg vasfüvet gyömöszölt a mellényzsebembe. – Gyerünk, szedd a lábad! Érdesen zihálva kapkodtam levegő után, és hirtelen elviselhetetlenül fojtogatni kezdett a szoba levegője. Képtelen voltam lélegezni és gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy egy pillanattal tovább sem bírok itt maradni. Anélkül, hogy hátranéztem volna akár az apámra, akár a földön vonagló vámpírra, kirohantam; hármasával szedve a fokokat lerobogtam a lépcsőn, és a főút felé száguldottam.

26.

N

em tudom, mennyi ideig futottam. Az éjszaka tiszta és hűvös volt. Szívem a torkomban, az agyamban, a lábamban dobogott. Néha a nyakamon tátongó sebhez kaptam, amely még mindig vérzett. A tapintása meleg volt, és akárhányszor csak hozzáértem, még erősebben szédültem. Minden egyes lépésnél újabb kép villant fel zilált elmémben: Katherine, ahogy a szája sarkában gyűlik a véres hab, aztán apa, ahogy kezében a karóval ott áll felette... Az emlékek elhomályosultak, így már nem tudtam megállapítani, hogy a vörös szemű, sikoltozó szörnyeteg a földön ugyanaz-e, aki belém mélyesztette két szemfogát, aki simogatott a tóban, aki soha nem szűnt meg kísérteni engem az álom s az ébrenlét óráiban egyaránt. Leküzdhetetlen reszketés vett rajtam erőt, az egyensúlyomat is elvesztettem, megbotlottam egy letört ágban. Négykézláb értem földet a sárban, és addig öklendeztem, míg a fémes íz meg nem szűnt a számban. Kétségem sem fért hozzá: Katherine meg fog halni, az apám pedig gyűlöl. Nem tudtam, ki vagyok, és mit kellene tennem. Az egész világ fenekestől felfordult, én pedig összeroppantam a változások súlya alatt, és émelyegtem annak a tudatától, hogy bármit is teszek, pusztulásba fog torkollni. Az én hibám, gondoltam keserűen. Mindenről én tehetek. Ha nem hazudtam volna az apámnak, ha nem őriztem volna meg Katherine titkát...

Összeszedtem minden erőmet, felálltam, és újból futásnak eredtem. Menetközben megcsapott a zsebemből áradó vasfűillat. Az édes, földes aroma átáramlott a testemen; úgy tűnt, kitisztítja a fejem, és új erőt önt a tagjaimba. A földúton balra fordultam. Magam is meglepődtem a döntésemen, de hetek óta először biztos voltam a cselekedetemben. Berontottam a seriff irodájába, és meg is találtam Forbest, aki a lábát az asztalon pihentetve szunyókált. Tőle nem messze az egyik cellában a város jól ismert kocsmatölteléke, Jeremiah Black horkolt; valószínűleg aznap este is jól felöntött a garatra, és perpatvarba keveredett. A rács mellett Noah, a fiatal rendőr állát a mellkasára ejtve bóbiskolt egy széken. – Vámpírok! Vámpírok Veritasban! – üvöltöttem, mire Forbes seriff és Jeremiah felkapták a fejüket. – Gyerünk! Kövessen! – mondta Forbes seriff, megragadva egy botot és egy karabélyt. – Noah! – szólította a társát. – Fogjon be, és kövessen Stefannal! – Igen, uram! – kiáltotta a rendőr, miután talpra ugrott. Lekapott egy botot a falról, amely egy kampón lógott, és a kezembe nyomta. Hirtelen metszőén éles zajt hallottam, majd rájöttem, hogy Forbes seriff nyomta meg a szirénát az iroda ajtaja mellett. A fülsiketítő lárma újra és újra felvijjogott. – Hadd menjek én is, segíthetnék! – szólalt meg Jeremiah elmosódó, nehezen érthető hangon, és két kézzel a rácsba kapaszkodott. Noah megrázta a fejét, majd átfutott az épületen, a csizmája visszhangzott a fapadló deszkáin. Követtem őt, aztán néztem, ahogy sietve befog két lovat egy fedett vasszekér elé. – Jöjjön már! – szólt rám a rendőr türelmetlenül, kezében az ostorral.

Felpattantam mellé a bakra, és bámultam, ahogy az ostort pattogtatva nyaktörő sebességű vágtára ösztökéli a lovakat, le a dombról, majd be a városba. Az emberek hálóingben, a szemüket dörzsölve ácsorogtak a házaik előtt, néhányan közülük nekiláttak befogni a lovakat. – Támadás a Salvatore-birtoknál! – kiáltott Noah újra meg újra, míg majdnem teljesen be nem rekedt. Tudtam, a segítségére kellene lennem, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ahogy a szél korbácsolta az arcom, csak azt éreztem, hogy a félelem jeges keze ragadja meg a szívemet. Egyre több ló dobogása ütötte meg a fülem a távolból, és láttam, hogy újabb és újabb ajtók csapódnak ki nagy lendülettel, és a városlakók egyre-másra ragadják meg a puskáikat, szuronyaikat vagy bármi más, fegyverként használható tárgyat. Miközben átvágtattunk a városon, láttam, hogy a patika be van zárva. Átfutott az agyamon, hogy ha Anna és Pearl asszony az otthonukban vannak, figyelmeztetnem kellene őket. Nem! Olyan erővel csapott le rám a szó, mintha az apám suttogta volna a fülembe. Rendbe kell hoznom a dolgokat a saját érdekemben, és azért is, hogy hű maradjak a Salvatore névhez. Abban a pillanatban nem érdekelt más, csak az apám meg Damon, és belegondoltam, hogy ha valami történik velük... – Támadás a Salvatore-birtokon! – tört ki most már belőlem is az üvöltés. – Támadás a Salvatore-birtokon! – ismételte Noah, mintha kántálna. Felnéztem az égre. A hold csak vékony ezüstcsíkban világított, és felhők homályosították el a csillagokat. Kisvártatva azonban szinte nappali fényben fürödve pillantottam meg Veritast, ahogy megrohamozta a ránézésre úgy százfős, fáklyákat lóbáló tömeg. A veranda lépcsője is zsúfolásig

megtelt feldühödött, ordítozó alakokkal. Collins atya a teraszhintán állva egyensúlyozott, és harsogva imádkozásra szólította fel az embereket, akik közül jó néhányan hallgattak is rá, letérdeltek, és az ég felé fohászkodtak. Nem messze tőle Honoria Fells démonokról és bűnbánatról sivalkodott bárkinek, aki hajlandóságot mutatott arra, hogy figyeljen szavaira. Az öreg Robinson egy fáklyával hadonászott, és bőszen fenyegetőzött, hogy porig égeti az egész birtokot. – Stefan! – kiáltott rám Honoria, amikor leugrottam a szekérről, mielőtt az egyáltalán lefékezett volna. – Ez majd megvédi magát! – zengte, és felém nyújtott egy nyaláb vasfüvet. – Elnézést – szóltam rekedten, miközben a könyökömmel lökdösődve keresztülverekedtem magam a tömegen, és a vendégház emelete felé rohantam, ahonnan, mikor odaérkeztem, dühödt kiabálás ütötte meg a fülemet. – Elviszem őt innen! Eltűnünk, és soha többé nem lát minket! – hallottam Damon hangját, amely olyan mélyen és vészjóslóan dördült, mint a kitörni készülő vihar. – Hálátlan kutya! – bömbölte az apám, és aztán már csak gyomorforgató reccsenést hallottam. Felszáguldottam a lépcsőn, és az ajtónál megláttam a bátyámat, akinek vér csörgött a halántékából. A teste az ajtónak csapódott, átszakítva a vastag deszkákat. – Damon! – jajdultam fel, és térdre vetettem magam a testvérem mellett, aki megpróbálta talpra küzdeni magát. Észrevettem, hogy a sebe erősen vérzik, s az arcomra kiült az elszörnyedés. Amikor a fivérem felém fordult, láttam, hogy a szeme lángol a dühtől. Az apám ott állt fölöttünk, karóval a kezében. – Köszönöm, Stefan, hogy idehívtad a seriffet. Te azt tetted,

ami helyes. Nem úgy, mint a bátyád! Azzal Damon felé lendült a keze, nekem pedig még a lélegzetem is elakadt rémületemben, mi lesz, ha megint megüti. Ehelyett azonban csak felé nyújtotta a kezét, és így szólt: – Állj fel, Damon! A fivérem azonban félrelökte az apám kezét. Egymaga felállt, és a kézfejével letörölte a halántékáról a vért. – Damon, figyelj rám! – folytatta az apánk, figyelmen kívül hagyva az idősebbik fia arcára kiülő színtiszta gyűlöletet. – Téged megbabonázott ez a démon, ez a... Katherine. De most eltűnik, neked pedig a jó oldalra kell állnod! Én megkönyörültem rajtad, de ők nem fognak! – mutatott az ablakon túl a feldühödött tömegre. – Akkor hagyja, hogy végezzenek velem! – sziszegte a bátyám, és kiviharzott a szobából. Elhaladva mellettem, jókorát taszított rajtam a vállával, majd leszaladt a lépcsőn. A szobából ekkor velőtrázó sikolyt hallottam. – Seriff! – kiáltott az apám, szélesre tárva a szoba megrongálódott ajtaját. A lélegzetem is elállt a látványtól. Katherine ott feküdt a földön, a száját egy bőr szájmaszk fedte, fehér karja és lába összekötözve. – Kész! – állapította meg a seriff kíméletlen hangon. – A szekérre vele, a többi mellé! Gilbertnél van az iránytű, mindjárt összegyűjtjük mindegyiket! Hajnalhasadásra megtisztítjuk a várost a veszedelemtől! Katherine kétségbeesett, könyörgő tekintettel meredt rám. De hát mit tehettem volna? Számomra immár elveszett. Megfordultam, és leszaladtam a lépcsőn.

27.

K

irohantam a pázsitra. Körülöttem minden lángolt; észrevettem, hogy a szolgák kunyhói is kigyulladtak. A főépületet egyelőre megkímélni látszott a hadjárat, de nem lehettem biztos benne, hogy ez így is marad. A fák között is egymás után villantak fel a fények, és a rendőrségi szekér körül nagy csoport gyűlt össze. De csak az érdekelt, hogy megtaláljam Damont. Végre megpillantottam egy kék kabátos alakot a tó felé rohanni. Sarkon fordultam, és a mezőn átvágva a nyomába eredtem. – Stefan! – kiáltotta valaki a nevemet, mire megtorpantam és kétségbeesetten körülnéztem. – Ott van, előrébb! Hátrafordulva Jonathan Gilberttel találtam szembe magam, ahogy tébolyultan forgó szemmel, egyik kezében íjjal és nyíllal, a másikban pedig az iránytűjével, az erdő szélén lesben áll. Majdhogynem hitetlenkedve meredt a találmányára. – Ott van egy vámpír, arra! Az iránytűm ezt mutatja, de segítségre van szükségem! Maradj itt őrködni! – Jonathan! – kiáltottam vissza zihálva. – Nem tudok... Meg kell találnom a... És ekkor fehér alak villant meg a fák között. Jonathan megfordult, és célzott. – Ki van ott? – kiáltotta torkaszakadtából bömbölve. A következő pillanatban már ki is lőtte a nyilat. Láttam, ahogy a

lövedék megkezdi íves útját, majd eltűnik a sötétben. Nemsokára sikoltást hallottunk, amit tompa puffanás követett. Jonathan beszaladt az erdőbe, ahonnan kisvártatva halk nyöszörgés hallatszott. – Jonathan! – kiáltottam rá eszelősen, majd a torkomra fagyott a szó. A férfi egy arcra borult alak fölött térdelt, majd könnyes szemmel felém fordult. – Ez Pearl – közölte elfojtott hangon. A nyíl az asszony válla alatt fúródott a testébe. Tovább nyöszörgött, és a szemgolyója rángatózott lecsukott szemhéja alatt. – Pearl! – ismételte Jonathan ezúttal már feldühödve, és durva mozdulattal újabb nyilat húzott elő. Elszörnyedve fordultam el, ezt már látni sem bírtam. Inkább a tóhoz rohantam, abban a reményben, hogy a bátyámat még mindig ott találom. – Damon? – szólongattam, ahogy a kiálló gyökereket kerülgetve igyekeztem arrafelé, ahol az imént láttam. A szememnek kellett egy kis idő, amíg hozzászokott az erdő sötétjéhez, és a fülem is lassan idomult a viszonylagos csendhez. Végre megláttam a testvéremet egy kidőlt farönkön ülve. – Damon? – szólítottam meg csendben. Megfordult. Nekem pedig elakadt a lélegzetem. A bátyám arca halottsápadt volt, sötét haja a homlokához tapadt. A halántékán tátongó sebet alvadt vér szegélyezte, a szemét elöntötte a pára. – Te gyáva féreg – suttogta, és a zsebéből előkapta a kését. – Ne! – hátráltam egy lépést felemelt kézzel. – Ne bánts! – „Ne bánts!” – utánozott magas hangon gúnyolódva. – Tudtam, hogy a végén úgyis elmondod apának! Fogalmam sincs,

miért bízta rád Katherine a titkát! Miért hitt abban, hogy nem fogod őt feladni! Miért szeretett! Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és elejtette a kést. Az arcára kiült a szenvedés, és már egyáltalán nem tűnt elvetemültnek és gyűlölködőnek. Csak összetörtnek. – Damon, nem. Nem, nem! – ismételtem eszelősen, miközben a fejemben egymást érték a kavargó gondolatok. Katherine szeretett volna engem? Emlékszem jól a pillanatokra, amikor a kezét a vállamon nyugtatva lenézett rám. „Szeretned kell engem, Stefan! Mondd, hogy örökké együtt leszünk! Tiéd a szívem!” Amikor ezt búgta, beleszédültem a mámorba, féktelen szenvedély öntötte el testemet-lelkemet, és másra sem vágytam, mint hogy minden kívánságát teljesítsem. Most viszont, amikor valódi természetére gondoltam, irtóztam tőle, és megborzongtam. – Nem szeretett engem – jelentettem ki végül. A hatalma alá vont, és rávett, hogy bántsak meg mindenkit, akit szeretek! Éreztem a lelkem mélyéről feltörő heves gyűlöletet, és immár legszívesebben magam álltam volna a Katherine ellen folytatott hadjárat élére. Addig, míg rá nem néztem a bátyámra! Damon a kezébe temette az arcát, és a földre meredt. Abban a pillanatban ráébredtem: ő igazán szereti Katherine-t. Szerelmes belé, sötét oldala dacára – vagy talán éppen amiatt. Amikor megláttam a lányt megkötözve, habzó szájjal vergődni a földön, a gyomrom is felfordult az undortól. Damon szerelme azonban még ezen is felül tudott emelkedni! A fivérem annyira szerette őt, hogy képes volt elfogadni azt is, hogy vámpír – nem próbált meg szemet hunyni az igazság fölött, mint én! Immár megértettem: a testvérem nélküle soha nem lenne boldog. Rájöttem, ahhoz hogy megmentsem Damont, meg kell mentenem Katherine-t.

A távolban jajveszékelés és kiáltozás töltötte be a puskaporos levegőt. – Damon, Damon! – ismételtem a nevét, egyre sürgetőbben. Végre felnézett, és akkor könnyeket láttam gyűlni a szemében. Édesanyánk halála óta nem láttam őt sírni. – Segítek, hogy megmenthesd! Most már tudom, hogy szereted! Segítek! Eszelősen hajtogattam, hogy „segítek”, mintha valami varázsszó lenne. Könyörgő tekintettel néztem a bátyám szemébe. Egy pillanat erejéig nehéz csönd telepedett ránk, végül aztán Damon alig észrevehetően, de bólintott. – Jól van – mondta reszketeg hangon, majd megragadta a csuklómat, és az erdő széle felé vonszolt.

28.

-M

ost kell cselekednünk! – jelentette ki Damon, amikor elértük az erdő peremét ott, ahol mellette a mező terült el. A talaj a lábunk alatt csúszott a falevelektől, és egy pisszenést sem hallottunk, még állatok hangját sem. Az elmúlt percekben kétségbeesetten törtem a fejem, igyekeztem kimódolni, miként szabadíthatnánk ki Katherine-t, de semmilyen járható utat nem láttam. Az egyetlen lehetséges megoldásnak az tűnt, hogy visszatérünk a harc helyszínére, mondunk egy imát Pearlért és Annáért, azután pedig kizárólag Katherine kiszabadítására összpontosítunk. Tudtam, hogy fölöttébb vakmerő vállalkozás, de nem volt más választásunk. – Igen – feleltem, és igyekeztem magabiztosnak tűnni. – Készen állsz? Meg sem vártam a bátyám válaszát, hanem követve a dühödt kiáltások távoli hangjait, ügyesen az erdő széle felé lopóztam. Láttam a házunk körvonalait. Damon mellém kúszott. Nemsokára döbbent tanúi lehettünk a vendégház kigyulladásának. Én levegő után kapkodtam, Damon azonban csak haragos pillantást vetett rám. És akkor meghallottam Jonathan Gilbert harsogását: – Találtam még egyet! Közelebb lopóztam az erdő széléhez, és akkor teljes rálátásom nyílt az ijesztő jelenetre, amint Jonathan behajítja

Henryt, a kocsma törzsvendégét a rendőrségi szekér hátuljába. A szerencsétlennek Noah fogta a karját egy másik őrrel együtt, akit nem ismertem fel. Jonathan a homlokát ráncolva meredt az iránytűjére. – Karót a szívébe! – rendelkezett. Az őr erre meglendítette a szuronyát, és egyenesen Henry mellkasának a közepébe döfte. Szerteszét fröcskölt a vér, és Henry iszonyú üvöltése belehasított az éjszakába. A leszúrt áldozat térdre rogyott, majd tágra nyílt szemmel rámeredt a testéből kiálló bajonettre. Damon felé fordultam, akinek az arca egyértelműen elárulta: ő is világosan látja, hogy nincs vesztegetni való időnk. Bátyám az ajkába harapott, és én tudtam, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni. Bármennyire különbözött is máskor a véleményünk, ha nagy volt a tét, egyformán gondolkoztunk. Reménykedtem, hogy talán éppen ez lesz az, ami megment minket, és Katherine-t is. Az, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. – Vámpírok! – üvöltöttem az erdő mélyéről. – Itt van egy! Segítség! – kiáltott Damon is. Noah és a másik őr azonnal elengedték Henryt, és előreszegezett szuronyokkal felénk futottak. – Arra! – lihegte Damon messze, a fák sűrűje felé hadonászva, amikor a közelünkbe értek. – Egy férfi volt! Csak egy sötét árnyat láttunk, de megtámadta az öcsémet! – bizonygatta lélekszakadva, és mintegy az elmondottak alátámasztása végett rám mutatott, és a nyakamból a kulcscsontom felé csordogáló vérre. Meglepetten kaptam a sebhez, már el is felejtettem, hogy Katherine megharapott. Mintha egy emberöltő telt volna el azóta. A két őr összenézett, majd egyetértésben bólintottak. – Fiúk, nem lenne szabad fegyver nélkül járniuk! Hozzanak

maguknak a szekérről! – kiáltott ránk Noah, miközben a társával együtt futva a bátyám által jelzett irányba eredtek. – Sikerült – motyogta Damon, szinte csak magának. – Gyerünk! És ha cserben mersz hagyni, végzek veled! – fenyegetett meg, majd a kocsi felé vetette magát. Szinte önkívületi állapotban követtem őt. Elértünk az immár őrizet nélkül hagyott fedett szekérig, amelynek a belsejéből elfojtott nyögések hallatszottak. Damon berúgta a hátulját, majd felugrott. Követtem a példáját, és amikor már én is belülre kerültem, elfogott az émelygés. Fanyar szag fogadott, vér, vasfű és füst keveréke. Minden sarokban testek vergődtek, de bent a kocsiban az orromig se láttam, így nem tudtam meghatározni, melyik árny vámpír, melyik ember, és melyik a kettő keveréke. – Katherine! – súgta Damon, miközben lehajolt, és szerelmét keresve durván megtapogatta a testeket. – Stefan? – szólított meg egy bágyadt hang a sarokból, nekem pedig nagy erőfeszítésembe került, hogy ne vetkőzzek ki teljesen magamból, ne köpjek a hang irányába, ne bámuljak bele abba a gyalázatos szempárba, és ne sziszegjem a gyűlöletes arcba, hogy pontosan azt kapta, amit megérdemelt. – Damon? – hívta a hang a bátyámat is. – Katherine, itt vagyok! – felelte a fivérem, és elindult a kocsi túlsó vége felé. Én továbbra is megkövülten álltam, mintha gyökeret vert volna a lábam. Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a halovány fényhez, olyan látvány bontakozott ki előttem, amely még a legborzalmasabb rémálmaimat is felülmúlta. A padlón úgy tucatnyi test hevert, közülük többet fel is ismertem. Henry mellett ott feküdt néhány kocsmatöltelék, még dr. Janes is. Néhányuk testét karó szúrta át, másokra

szájmaszkot erősítettek. Soknak keze-lába össze volt kötve, szájukra ráfagyott a rémület sikolya, mások pedig mozdulatlan húskupacként feküdtek, mintha máris halottak lennének. A látvány megváltoztatott engem, és mindent, amit helyesnek hittem. A kalapomat levéve térdre estem, és imádkoztam, hogy isten, vagy bárki más, aki hall engem, legyen könyörületes, és mentse meg őket. Eszembe jutottak Anna macskaszerű kiáltásai, és az anyja tekintetében megbúvó tompa félelem. Nyilván nem hagyhatjuk, hogy vámpírok éljenek a városunkban, de miért kellett apámnak ehhez a kíméletlen bánásmódhoz folyamodnia? Senki nem érdemli meg, hogy így haljon meg, még a szörnyetegek sem! Miért ne lett volna elég egyszerűen száműzni őket? Damon leguggolt, és én odarohantam mellé. Katherine a hátán feküdt, szorosan összekötözött kézzel és lábbal. A zsineget valószínűleg vasfűvel itatták át, mert a bőrén, ahol a kötél hozzáért, szörnyű égési sebek keletkeztek. Szája le volt fedve, a hajába alvadt vércsomók száradtak. Nem léptem közelebb, nem akartam megérinteni, sőt ránézni sem. Damon nekilátott leoldozni a szájmaszkot, és amint megszabadította tőle Katherine-t, akaratlanul is észrevettem a nő szemfogait, valódi természetét, amely oly nyilvánvalóan kiütközött rajta, mint azelőtt sohasem. A bátyám mégis teljes önkívületi mámorban bámult rá. Gyengéden kisimította a haját az arcából, majd előrehajolt, és megcsókolta. – Köszönöm – mondta Katherine egyszerűen. És ahogy néztem őket, miközben Katherine ujjai Damon hajába szántottak, ő pedig a mellére hajolva zokogott, tudtam hogy amit látok, igazi szerelem. Míg ők továbbra is egymásba feledkeztek, én előhúztam a zsebkésemet, és megpróbáltam

gyengéden elvágni a köteleket. Lassan és óvatosan dolgoztam, mert tudtam, hogy minden alkalommal, amikor a kötél Katherine bőréhez súrlódik, újabb fájdalmat okozok neki. – Siess! – suttogta Damon, aki a sarkára ülve leste az igyekezetemet. Kiszabadítottam Katherine egyik karját, majd a másikat. A vámpír felsóhajtott, és mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tudja-e még használni, fel-le mozgatta a vállát. – Segítség! – könyörgött a kocsi leghátuljában egy sápadt, vékony nő, akit nem ismertem fel. – Visszajövünk – szűrtem a hazugságot a fogaim közt, noha jól tudtam, hogy erről szó sincs, Damonnak és Katherine-nek mielőbb menekülnie kell, nekem pedig... nos, nekem segítenem kell őket ebben. – Stefan? – szólított Katherine, amikor talpra állt. Damon azonnal mellé pattant, és megtámogatta törékeny testét. És abban a pillanatban kintről kiáltásokra lettem figyelmes. – Szöknek! – üvöltötte az egyik őr. – Erősítésre van szükség! Feltörték a kocsit! – Fussatok! – löktem Damont és Katherine-t az őrrel ellenkező irányba. – Egy se szökött meg, minden rendben! – kiáltottam a sötétségbe, remélve, hogy hisznek majd nekem, ha már éppen most ugrok le a kocsiról. A robbanó puskaport hamarabb megláttam, csak utána hallottam meg a dörrenést. Hangos kiáltás hasított az éjszakába, és a nyomában újabb lövés dördült. Torkomban dobogó szívvel, futva kerültem meg a kocsit, és már tudtam, mi vár rám a másik oldalon. – Damon! – kiáltottam. Bátyám a földön feküdt, véres

hassal. Letéptem az ingemet, és a sebre tapasztottam, hogy elállítsam a vérzést. Tudtam, hogy hiába, mégsem adtam fel, makacsul szorítottam az anyagot. – Tartsd nyitva a szemed, Damon! – könyörögtem. – Maradj velem! – Nem... Katherine... Mentsd meg... – suttogta a fivérem érdes hangon, majd a feje a nedves földre hanyatlott. Eszelős dühvel az erdő felé fordultam; a két őr, Jonathan Gilberttel a nyomukban, már visszafelé szaladt. Felemelkedtem, és akkor robbanásszerű hirtelenséggel, kínkeserves fájdalmat okozva, golyó fúródott a testembe. Éreztem, ahogy szétszaggatja a mellkasom, és éreztem, ahogy elsüvít a fülem mellett az éjszaka hűvös levegője, amikor lehanyatlom a bátyám mozdulatlan testére. Kinyitottam a szemem, felnéztem a holdra, de aztán minden elsötétült.

29.

A

mikor újra kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy meghaltam. De a halál nem olyan volt, mint ahogyan a rémálmaimban megjelent. A mindent betöltő feketeség helyett távoli tűz szagát éreztem, magam alatt kemény földet, két karomat a testem mellett. Fájdalmat azonban nem. Semmit sem éreztem a testemben. A semmi szinte vigasztalón ölelt körül. Ez talán az, amit pokolnak neveznek? Ha igen, akkor távol állt az elmúlt éjszaka borzalmaitól és vérfürdőjétől. Csend és béke uralt mindent. Óvatosan megmozdítottam a kezem, és nagy meglepetésemre, rájöttem, hogy szalmán fekszem. Felhúzódzkodtam ülő helyzetbe, és ámulva nyugtáztam, hogy még mindig van testem, és semmim sem fáj. Körülnéztem, és ráébredtem, hogy nem a semmiben lebegek. Balra sötét vityilló szedett-vedett falának a lécei takarták el a kilátást, és ha hunyorítottam, felderengett köztük az ég kéksége. Látszólag földi helyen voltam, de mégis, hol? A mellkasomhoz kaptam. Emlékeztem, hogy eldördült a lövés, amelyet földre zuhanó testem puffanása követett, aztán arra, hogy csizmaorral és botokkal böködtek. Megmaradt bennem a pillanat, ahogy a szívem megszűnt dobogni, aztán éljenzés harsant, és végül mindenre csend borult. Meghaltam. De akkor... – Van itt valaki? – szólaltam meg rekedten.

– Stefan – válaszolt egy női hang, és egy kéz érintette meg a hátamat. Lenéztem, és láttam, hogy kopott kék ing és rozsdabarna vászonnadrág van rajtam, egyik ruhadarabot sem ismertem. Mindkettő réginek látszott, de tiszta volt. Megpróbáltam felállni, ám a meglepően erős, apró kéz a vállamnál fogva visszanyomott a szalmára. – Hosszú éjszakát hagyott maga mögött. Pislogtam, és ahogy a szemem fokozatosan hozzászokott a fényhez, Emily alakja bontakozott ki a homályból. – De hát maga él – ámultam elképedve, mire ő halk kuncogást hallatott. – Ezt inkább nekem kellett volna magának mondanom. Hogy érzi magát? – kérdezte, és egy vízzel teli bádogbögrét emelt a számhoz. Belekortyoltam, és élveztem, ahogy a hűs folyadék végigcsorog a torkomon. Víz még soha nem esett ilyen jól. Megérintettem a nyakam ott, ahol Katherine megharapott, de csak a sima, ép bőrt éreztem. Kapkodva feltéptem az ingemet, olyan hevesen, hogy le is szakítottam néhány gombot. A mellkasom is sima volt, nyomát sem láttam rajta golyó ütötte sérülésnek. – Igyon még! – noszogatott Emily úgy, mint anya a gyermekét. – Damon? – nyöszörögtem. – Odakint van – bökött Emily állával az ajtó felé. A megadott irányba fordulva egy homályos alakot pillantottam meg a vízparton. – Ő is fel fog épülni, akárcsak maga. – De hogyan... – Nézze meg a gyűrűjét! – bökött Emily a kezemre. A gyűrűsujjamon egy lapis lazuli kő ragyogott, ezüst foglalatban. –

Egyszerre gyógyít és oltalmaz. Katherine készítette magának, azon az éjszakán, amikor megjelölte. – Megjelölt – ismételtem ostoba értetlenséggel, és újra megérintettem a nyakamat, majd a gyűrű simára csiszolt ékkövére csúsztattam az ujjamat. – Megjelölte, hogy hozzá hasonlatossá váljon. Már majdnem vámpír, Stefan. Megkezdődött az átalakulás – jelentette ki Emily, mintha csak orvos lenne, aki éppen egy halálos betegséget állapít meg. Bólintottam, mintha érteném, amit mond, pedig beszélhetett volna valamilyen idegen nyelven is. Átalakulás? – Ki talált rám? – kérdeztem, azzal kezdve, ami a legkevésbé érdekelt. – Én. Miután magát és a bátyját lelőtték, mindenki futásnak eredt. A ház leégett, sokan meghaltak. Nem csak vámpírok – rázta meg Emily a fejét, majd szomorúan így folytatta: – Minden vámpírt a templomba vittek, és elégették őket. Katherine-t is – tette hozzá, megfejthetetlen hanghordozással. – Akkor hát vámpírrá tett engem is? – kérdeztem, sokadszorra megérintve a nyakamat. – Igen. De ahhoz, hogy teljessé váljon az átalakulás, táplálkoznia kell. A végső elhatározás magára vár. Katherine pusztító, gyilkos erővel rendelkezett, de ezt a döntést még ő is kénytelen volt az áldozataira hagyni. – Ő ölte meg Rosalynt. Olyan bizonyossággal tudtam ezt, mint azt, hogy Damon szereti Katherine-t. Eloszlott végre a homály – de mögötte csak sötétséget találtam. – Igen – bólintott Emily ismét csak kifürkészhetetlen pillantással. – De ennek semmi köze ahhoz, ami most fog

történni. Vagy úgy dönt, hogy táplálkozik, és hagyja, hogy végbemenjen a változás, vagy nem teszi meg, és várja, míg... – Meg nem halok? Emily ismét bólintott. Nem akartam táplálkozni. Nem akartam, hogy Katherine vére keringjen az ereimben. Másra sem vágytam, mint hogy visszatérjek a pár hónappal korábbi időkbe, amikor még azt sem tudtam, hogy Katherine Peirce a világon van. Összeszorult a szívem a kíntól, amikor belegondoltam, mennyi mindent elveszítettem. Valaki viszont még nálam is többet veszített. Emily, mintha olvasott volna a gondolataimban, talpra segített. Apró termete dacára szinte emberfeletti erővel bírt. Felálltam, és reszketeg léptekkel kitámolyogtam a kunyhóból. – Damon! – szóltam, mire a bátyám ragyogó szemmel megfordult. A víz felszínén visszatükröződtek a felkelő nap szikrái, a távolban füst gomolygott a fák közül. A tisztásra azonban hátborzongató csend és nyugalom borult, amely egy korábbi, kevésbé bonyolult életre emlékeztetett. Damon nem felelt. Mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, a vízhez léptem. Nem bajlódtam azzal, hogy levetkőzzek, csak alámerültem. Egy idő után kiemeltem a fejem, de az elmémet továbbra is sötétnek, mocskosnak éreztem. Fivérem a partról bámult rám. – Leégett a templom. Benne Katherine-nel – mondta kifejezéstelen hangon. – Igen – válaszoltam. Nem éreztem sem kárörömöt, sem szomorúságot, csak mélységes fájdalmat. Bánkódtam magam miatt, Damon miatt, Rosalyn miatt, keserűen gondoltam mindenkire, aki velem együtt belegabalyodott ebbe a pusztító hálóba. Az apámnak

igaza volt. Démonok járnak ezen a földön, és ha az ember nem győzi le őket, maga is azzá válik. – Tudod, hogy mik vagyunk? – kérdezte Damon keserűen. Egymás szemébe néztünk, és akkor rájöttem, hogy nem akarok úgy élni, mint Katherine. Nem akarom, hogy csak egy gyűrű segítségével járhassak a napfényben. Nem akarok úgy nézni az emberek nyakára, mint a következő táplálékforrásra. Nem akarok örökké élni. Ismét lebuktam a vízfelszín alá, és ott kinyitottam a szemem. A tó sötét volt és hűs, akár az imént a kunyhó. Ha ilyen a halál, gondoltam, akkor nem is olyan szörnyű. Békés. Csendes. Mentes a szenvedélyektől és a veszélytől. A felszínre siklottam, kisimítottam a hajam az arcomból, miközben a kölcsönbe kapott ruháim esetlenül a tagjaimra tapadtak. Annak ellenére, hogy jól tudtam, mi történt velem, egészen élőnek éreztem magam. – Akkor hát meghalok. Damon kifejezéstelen tekintettel, fásultan bólintott. – Katherine nélkül nem élet az élet. Kisétáltam a vízből, és átkaroltam a bátyámat. A teste melegnek, emberinek hatott. Damon röviden viszonozta az ölelésemet, majd a térdét az állához húzva ismét összekuporodott, és meredten maga elé bámult egy távoli pontra. – Ezt akarom – jelentette ki Damon, majd felállt, és elsétált a kőfejtő irányába. Távolodó alakját szemlélve felidéztem egy alkalmat, amikor – lehettem úgy nyolc vagy kilenc éves – elmentünk az apámmal szarvasra vadászni. Nem sok idő telt el az édesanyánk halála óta, és míg Damon gyermeteg elfoglaltságokkal, például szerencsejátékokkal és lovaglással igyekezett elterelni a gondolatait, én az apámon csüngtem. Egy

nap, hogy felvidítson, el is vitt az erdőbe vadászni. Több mint egy órán át üldöztünk egy szarvasbikát. Egyre mélyebbre merészkedtünk az erdő sűrűjébe, és szemmel tartottuk az állat minden mozdulatát. A vad egyszer végre lehajolt, és nekilátott bogyót enni egy bokorról. – Lőj! – suttogta az apám, és a vállam fölött irányította a puskámat. Reszkető kézzel a célpontra összpontosítottam, és lőttem. De abban a pillanatban, ahogy meghúztam a ravaszt, egy szarvasgida szökellt a mezőre. A bika félreugrott, s a golyó végül a gida hasát találta el. Ingatag lábacskái összecsuklottak, és a földre zuhant. Rohantam volna, hogy segítsek rajta, de apa megragadta a vállamat, és nem engedett. – Az állatok megérzik, ha itt a vég. Ne zavarjuk, hagyjuk békében meghalni – mondta, és elráncigált onnan. Hangosan sírtam, de ő hajthatatlan maradt. Most, Damont nézve, már megértettem, miért. A bátyámmal is hasonló történt. – Isten veled, testvérem – suttogtam.

30.

D

amon meg akart halni, én viszont szerettem volna még elintézni valamit. Magam mögött hagytam az ébredésem helyszínét, és elindultam visszafelé a birtokra. Az erdőben füstszag terjengett. A levelek már sárgulni és hullani kezdtek. A lábamra húzott viseltes csizma alatt zörgött az avar, és eszembe jutott, Damon és én milyen sokat bújócskáztunk itt, amikor kisfiúk voltunk. Eltűnődtem, vajon Damon érez-e szomorúságot, vagy épp olyan üresnek érzi magát, mint én. Hirtelen felötlött bennem a kérdés, vajon így, hogy most már azok vagyunk, amik, látjuk-e majd újra egymást a mennyországban. A főépület felé haladtam. A leégett vendégház elszenesedett maradványai közül csontvázszerűen meredtek elő a gerendák. A labirintus körül több szobor ledőlt és összetört, és a valaha nagy gonddal rendben tartott pázsitot fáklyacsonkok borították, rengeteg szeméttel együtt. De a verandán fényt láttam, és az oszlopoknál egy bricska állt készenlétben. Hátulra kerültem, és a veranda felől hangokat hallottam. Azonnal lebuktam a bokrok mögé. A levelek takarásában négykézláb végigmásztam a fal mentén, amíg el nem értem a kiugró ablakfülkéig, amely a verandára nézett. Belestem, és rövidesen kibontakozott előttem apám alakja. Egyetlen gyertya halovány fénye világította be gyengén a szobát, és feltűnt, hogy Alfréd nem ül a szokásos helyén az ajtó mellett, hogy fogadja a

vendégeket. Eltűnődtem, vajon a szolgák közül hányán estek áldozatul a mészárlásnak? – Kér még brandyt, Jonathan? Kevertem bele vasfüvet. Nem mintha még mindig aggódnunk kellene – szűrődtek ki az apám szavai az ajtón. – Köszönöm, Giuseppe. És hálás vagyok, hogy itt lehetek. Tudom, sok minden járhat most a fejében – felelte Gilbert komoran, miközben a pohár felé nyúlt. Láttam, hogy a gondok mély barázdákat véstek a férfi arcára, és a szívem mélyén együtt éreztem vele, amiért ilyen szörnyű igazságot kellett megtudnia a hölgyről, akinek udvarolt. – Igen. Köszönöm – hessegette el apám a gondolatot. – De most az a fontos, hogy lezárjuk városunk történetének ezt a szomorú fejezetét. Ezt az egyet mindenképpen meg akarom tenni a fiaimért. Elvégre nem akarom, hogy a Salvatorékra úgy emlékezzenek, mint akik a démonokkal cimboráltak – jelentette ki, és megköszörülte a torkát. – Tehát a Willow-parti ütközetre akkor került sor, amikor egy csapat uniós lázadó megtámadta a konföderációs tábort – fogott bele a lejegyezni szánt történetbe zengő bariton hangján. – Stefan és Damon elrejtőztek az erdőben, hogy kifigyeljék a gaz katonákat, és akkor... És akkor tragikus gyilkosság áldozatai lettek, csakúgy, mint huszonhárom másik civil társuk, akik országukért és hitükért áldozták az életüket. A Konföderáció győzelmet aratott, de ártatlan emberek életével fizetettünk érte – emelte fel az apám a hangját, mintha saját magát is rá akarná bírni, hogy igazságként fogadja el az imént kiötlött mesét. – Igen. Beszélek Hagertyékkel, hogy állítsunk emlékművet. Emlékezzünk meg valamiféleképpen városunk történetének erről a szörnyűséges időszakáról – tette hozzá suttogva Jonathan.

Igyekeztem felemelkedni, és az ablak sarkából kémleltem tovább befelé. Láttam, amint az apám elégedetten bólint, és az ereimben megfagyott a vér. Szóval így marad fenn a halálom az utókornak, hogy legyilkolt egy csapat ádáz katona! Ekkor már jobban vágytam beszélni az apámmal, mint valaha. Azt akartam, hogy megtudja a teljes igazságot, hogy Damon és én nem álltunk a gonosz oldalon, és hogy mindezt meg lehetett volna oldani vérontás és erőszak nélkül is. – De Giuseppe...? – szólalt meg Jonathan, miután nagyot kortyolt a poharából. – Igen? – Ez mégiscsak győzedelmes pillanat a városunk történetében. A vámpírokat elpusztítottuk, testük porrá lett! Megszabadítottuk a várost a csapástól, ráadásul mivel felgyújtottuk a templomot, már soha nem is térnek vissza! Nehéz döntéseket kellett meghoznunk, és hősiesen meg kellett keményíteni a szívünket, de győztünk! Ez a maga érdeme! – győzködte apámat Jonathan, miközben határozottan, nagy puffanással becsukta a jegyzőkönyvet. Apám bólintott, fenékig ürítette a poharát, majd felállt. – Köszönöm – mondta, és kezet nyújtott. Néztem, ahogy a két férfi elbúcsúzik egymástól, majd a távozó Jonathan eltűnik a ház sötétjében. Nemsokára hallottam a bricska elé fogott lovak patáinak egyre halkuló kopogását. A sövénykerítés széléig kúsztam, ott felálltam, kinyitottam az ajtót, és beléptem a házba, amelyet egykor otthonomnak neveztem.

31.

S

orra átlopakodtam a szobákon, folyosókon, mindannyiszor összerezzenve, valahányszor a csizmám alatt megnyikordult egy kilazult padlóléc vagy korhadt küszöb. A ház végében pislákoló fényből tudtam, hogy az apám már távozott a nappaliból, és a dolgozószobájában tartózkodik. Kétségem sem fért hozzá, hogy most a saját naplójába is leírja a Jonathannal együtt kisütött mesét. Megálltam az ajtóban, és egy ideig csak néztem. A haja hófehér volt, és májfoltokat pillantottam meg a kezén. Minden hazugság dacára, amelyeket próbált belénk sulykolni, megesett a szívem ezen az idős emberen, akinek mindig is nehéz élete volt, és aki a felesége után most két fiát is elveszítette. Tettem felé egy lépést. Azonnal felkapta a fejét. – Édes istenem! – rebegte. A töltőtoll kiesett a kezéből, és nagyot csattant az asztalon. – Apám – nyújtottam felé a kezem. Felpattant, és a szeme idegesen cikázott jobbra-balra. – Ne féljen tőlem! – mondtam szelíden. – Csak beszélni szeretnék magával. – Te halott vagy, Stefan – nyögte ki, miközben továbbra is tátott szájjal meredt rám. Megráztam a fejem. – Akármit is gondol Damonról és rólam, tudnia kell, hogy soha nem árultuk el önt!

Az apám arcán a rettegés rögvest elvakult dühre váltott. – De igenis elárultatok! Nem csak engem, hanem az egész várost! Meg kellett volna halnod azok után, hogy ekkora szégyent hoztál rám! Néztem őt, és a szitkozódása hallatán engem is elöntött az indulat. – Még most is, hogy meghaltunk, maga csak szégyent érez? – fakadtam ki. Damon is pont ugyanezt mondta volna, és ugyanezzel a hangsúllyal. Ahogy erre gondoltam, szinte éreztem a jelenlétét. Érte tettem. Mindkettőnkért, hogy ha már itt a vég, legalább igaz emberekként haljunk meg. De apa alig figyelt, csak meredt rám. – Most már te is egy vagy közülük, igaz, Stefan? – szegezte nekem a kérdést, és mint aki attól tart, hogy menten nekirontok és megtámadom, egyre csak hátrált. – Nem. Nem. Én soha nem leszek olyan – ráztam a fejem, minden reménytelenség dacára bízva benne, hogy az apám hisz majd nekem. – De már most olyan vagy! Láttam, ahogy elvérzel és kileheled a lelked. Amikor eljöttem mellőled, halott voltál. Most pedig itt állsz előttem. Közéjük tartozol! – erősködött az apám, és addig hátrált, míg útját nem állta a téglafal. – Maga ott volt, amikor lelőttek? – kérdeztem összezavarodva. Emlékeztem a hangokra. A zűrzavarra. „Vámpír!” – kiáltották újra meg újra a sötétből. Emlékeztem a pillanatra, amikor Noah elvonszolt Damon mellől. És arra, hogy minden feketeségbe olvad. – Én magam húztam meg a ravaszt. Én repítettem golyót beléd és Damonba. De úgy látszik, ez sem volt elég – mondta az apám.

– Most be kell fejeznem, amit elkezdtem – jelentette ki jéghideg hangon. – Maga megölte a saját fiait? – kérdeztem döbbenten, és egyre erősebben mardosott a düh. Az apám fenyegetőn rám meredt, és hiába hitt szörnyetegnek, végül én voltam az, akit elfogott a félelem. – Mindketten meghaltatok a számomra akkor, amikor a vámpírok oldalára álltatok! Most pedig idejössz, és a bocsánatomat kéred, mintha ennyivel el lehetne intézni! Nem, nem! Ellépett az íróasztaltól, és elindult felém. A szeme ismét vadul cikázott jobbra-balra, de most már leendő áldozat helyett vadásznak érezte magát. – Tudd meg, hálát adok az égnek, hogy anyád már nem láthatja, miféle szörnyeteg lett belőled! – Még nem alakultam át. Nem is akarok. Búcsúzni jöttem. Meg fogok halni, apám. Elérte, amit akart. Meggyilkolt – mondtam, és könnyek csorogtak végig az arcomon. – Nem kellett volna így lennie, apám. Ezt is foglalják Jonathan Gilberttel a meghamisított várostörténeti feljegyzésekbe: hogy mindennek nem lett volna muszáj így történnie! – De igenis így kellett lennie – ellenkezett az apám, és villámgyorsan a sétapálcáért nyúlt, amelyet egy óriási vázában tartott a szoba sarkában. A következő pillanatban már ketté is törte, és rám szegezte a jobb kezében tartott bot hosszú, hegyes végét. Gyorsan, gondolkodás nélkül kitértem előle, és szabad karját hátrarántottam, ő pedig némi esetlen bukdácsolás után oldalvást a téglafalnak csapódott. Amikor a földre roskadt, üvöltött kínjában. Rövidesen megláttam, miért: a karó a hasába fúródott, és a sebből minden

irányban lövellt a vér. Megkövültem a döbbenettől, és felkavarodott a gyomrom. – Apám! Odarohantam hozzá, és lehajoltam. – Én ezt nem akartam. Apám... – ziháltam. Megragadtam a karót, és kirántottam a hasából. Felüvöltött, és a következő pillanatban a vér gejzírként tört fel a sebből. Elszörnyedve, egyszersmind megbűvölten néztem. Olyan vörös volt, olyan erős, olyan gyönyörű! Mintha egyre csak hívott volna. Mintha azt súgta volna, menten szörnyethalok, ha nem iszom belőle rögvest. Így hát, mintegy önkívületben, a sebre tapasztottam a kezem, aztán odahajoltam, és belekóstoltam a bíbor folyadékba, amely végigsimította az ínyemet, a nyelvemet, a torkomat. – Távozz tőlem! – suttogta érdes hangon az apám, és félig föltápászkodva, négykézláb kúszni kezdett hátrafelé, míg végül a falba ütközött. Erőfeszítésében, hogy elhessegessen a sebtől, megkarmolta a kezem, aztán ismét oldalra hanyatlott, és szeme már félig lecsukódott. – Én... – szóltam volna, de hirtelen erős, hasogató fájdalom támadt a számban. Még annál is rosszabb volt, mint amikor a golyó a testembe fúródott. Nyomást éreztem, majd mintha milliónyi apró tű fúródott volna a húsomba. – Távozz... – hörögte az apám, és két tenyérével eltakarta arcát. Elhúztam a kezemet a számtól, és végigfuttattam ujjaimat a fogaimon, amelyeket immár élesnek és hegyesnek éreztem. Akkor jöttem rá: most már valóban egy vagyok közülük én is. – Apám, igyon a véremből! Meg tudom menteni magát! – noszogattam, miközben megragadtam a vállát, fölrántottam ülő helyzetbe, és a falnak támasztottam. A számhoz emeltem a

csuklómat, és új, tűhegyes fogaimmal könnyedén felhasítottam rajta a bőrt. Összerezzentem, de aztán a sebet apám szájához tartottam, aki, miközben a vér tovább ömlött a hasából, eszelősen elrántotta a fejét. – Meg tudom gyógyítani! Ha iszik a véremből, begyógyul a sebe! Kérem! – néztem esedezve a szemébe. – Inkább meghalok! – jelentette ki. A következő pillanatban lecsukódott a szeme, ő maga pedig elernyedt és eldőlt. Körülötte már tócsában állt a vér. A szívére tettem a kezét, és éreztem, ahogy egyre lassabban ver, majd megszűnik dobogni.

32.

H

átat fordítottam a birtoknak, és előbb lassan lépkedve, majd futva megindultam a város felé vezető földúton. Úgy éreztem, mintha a lábam alig érintené a talajt. Egyre gyorsabban szaladtam, de a légzésem ritmusa mit sem változott. Úgy tűnt, akár örökké képes lennék ilyen gyorsan futni, és akartam is, mert minden egyes lépés távolabb vitt az imént látott borzalmaktól. Nem akartam gondolkodni, próbáltam kizárni az emlékeket az elmémből. Igyekeztem csak arra figyelni, hogy minden alkalommal, amikor egyik lábam a másik elé lendítem, milyen lágyan érinti a talpam a földet. Feltűnt, hogy még a sötétben is látom, hogy a köd megcsillan a leveleken, amelyek utolsókként kapaszkodnak még a faágakba. Hallottam a mókusok és a szökellő nyulak lélegzetét. Mindenhonnan fémes illatot hozott a szél. Amikor a városba értem, a földút macskakövekre váltott. Szinte egy szemvillanás alatt odaértem, pedig máskor ugyanez az út legalább egy óráig tartott. Megtorpantam. Valami marta a szemem, miközben lassan körbenéztem. A város főtere annyira másnak tűnt. A macskakövek közt rovarok másztak a földben. A festék lepattogzott a Lockwood-házról, noha alig pár éve épült. Mindenhol csak a romlást és a pusztulást láttam. Legáthatóbbnak a vasfű szaga bizonyult. Egyszerűen

mindenütt ott volt. De míg korábban kellemesnek tűnt, most undorítónak; pusztító hatást tett rám, megszédültem tőle, és hányingerem támadt. Egyedül a fémszerű illat ellensúlyozta némiképp. Utóbbit mélyen belélegeztem, mert tudtam, pillanatnyilag ez az egyetlen gyógyír a vasfű okozta gyengeségre. A testem minden idegszála csak egyet akart: megtalálni a forrását, és táplálkozni! Éhesen körülnéztem, szemem az utcát pásztázta, elláttam egészen a piacig. Semmi. A levegőbe szimatoltam, és akkor éreztem, hogy ez a fenséges, szörnyű, kárhozatba taszító illat egyre közeledik. Gyorsan megpördültem a sarkamon, és a lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam Alice-t, a kocsma csinos, fiatal csaposnőjét. Dúdolgatott magában, és meg-meginogva haladt, valószínűleg mert ő maga is belekóstolt az egész éjjel felszolgált whiskybe. A haja vörösen lángolt hófehér bőre mellett. A nő meleg, édes illatot árasztott, mint a vas, a fa füstje és a dohány. Tudtam, ő lesz a gyógyír. Az utcát szegélyező fák árnyékába húzódtam, és megdöbbentem, Alice milyen hangosnak hat! Dúdolása, lélegzése, még az egyenetlen lépései is visszhangoztak a fülemben, és elcsodálkoztam, hogyhogy nem veri fel lármájával az egész várost! Végre velem egy vonalba ért, szépen ívelő idomai már karnyújtásnyira ringottak. Előrenyúltam, és a csípőjénél fogva megragadtam, mire ijedtében levegő után kapkodott. – Alice – mondtam, és a saját hangom is visszhangot vert a fülemben. – Én vagyok az, Stefan! – Stefan Salvatore? – kérdezett vissza, és zavarodottsága rögvest reszkető félelemmé vált. – D-de te meghaltál – hebegte.

Éreztem a leheletéből áradó whiskyszagot, láttam a fehér nyakát, a bőre alatt futó kék ereket, és majd elaléltam. De nem érintettem meg a fogammal. Még nem. Kéjelegtem az örömben, hogy a karjaimban érzem őt, élveztem az édes megkönnyebbülést, hogy az, amire oly mohón vágytam, végre itt van előttem! – Csitt! – suttogtam. – Minden rendben lesz. Ajkammal végigsúroltam a bőrét, és egészen lenyűgözött, milyen édes és illatos. Amikor már nem tudtam tovább nyújtani a gyönyörteljes várakozást, felhúztam az ajkam, és a nyakába vájtam a fogam. Végre végigáramlott a vére a számban, az ínyemen, belespriccelt a testembe, amelyet melegséggel, erővel, élettel töltött el. Mohón szívtam magamba, míg Alice el nem ernyedt a karjaimban, és a szívdobogása halk lüktetéssé tompult. Ekkor megtöröltem a számat, és letekintettem eszméletlen testére, csodálva, milyen precíz munkát végeztem: két apró lyukat vájtam a nyakába, amelyet alig néhány centiméter választott el egymástól. Még élt, de tudtam, hogy ez már nem marad így sokáig. Átvetettem a vállamon, alig éreztem a súlyát, és azt, ahogy a lábam érintette a talajt, miközben átrohantam a városon, az erdőn át, vissza a kőfejtőhöz.

33.

A

halovány holdfény meg-megcsillant Alice hajában, miközben a kunyhóhoz rohantam vele. Végighúztam a nyelvem még mindig éles szemfogaimon, és gondolatban újra átéltem az érzést, ahogy a nő puha, megadó nyakába mélyesztem őket. Szörnyeteg vagy – suttogta egy hang elmém egy rejtett zugában. De a sötétség leple alatt, miközben Alice vére keringett az ereimben, a szavak jelentésüket vesztették, és nem kísérte őket fájdalom és bűntudat. Berontottam a kunyhóba. Belül csend honolt, de a tűz, amelyre valaki szemlátomást ügyelt, szépen ragyogott. Megbűvölten néztem, és néha egy-egy pillanatra szinte révületbe estem a benne táncoló lila, fekete, kék és zöld lángoktól. Aztán a helyiség egy szegletéből elhaló légzésre lettem figyelmes. – Damon? – szólítottam a bátyámat, és a hangom oly hangosan verődött vissza a durván összeeszkábált gerendákról, hogy az arcom fájdalmasan megvonaglott. Rájöttem, hogy még mindig a vadászatra vagyok hangolva. – Damon, itt vagy? Végre megpillantottam egy összekuporodó alakot a takaró alatt. Egy darabig idegen szemmel néztem a testvéremet. Sötét haja a nyakához tapadt, az arca koszos volt, ajka berepedezett, szeme pedig véreres. Fanyar szagot árasztott, a halál bűzét.

– Kelj fel! – szóltam rá nyersen. Ledobtam Alice testét, amely súlyos puffanással elterült a földön. Vörös hajába alvadt vér száradt, a szeme félig le volt hunyva. A harapásom nyomán keletkezett két apró, szabályos lyukból vér buggyant elő. Megnyaltam az ajkam, de erőt vettem magamon, tudva, hogy a maradékot meg kell hagynom Damonnak. – Mi? Mit tettél? Bátyám hol rám, hol Alice-ra nézett. – Te táplálkoztál? – kérdezte, és még beljebb húzódott a sarokba. Tenyerével eltakarta a szemét, mintha megpróbálná kitörölni elméjéből az imént látott képet. – Neked hoztam, Damon, innod kell! – buzdítottam, miközben letérdeltem mellé. A bátyám azonban megrázta a fejét. – Nem, nem! – nyögte érdes hangon. Ahogy haldoklón, a légzése egyre akadozóbbá vált. – Csak tedd oda a szád a nyakához! Nem nehéz! – győzködtem. – Nem teszem meg, Stefan. Vidd innen! – makacskodott, majd a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Megráztam a fejemet, és lassan ismét úrrá lett rajtam a mardosó éhség. – Damon, hallgass rám! Katherine meghalt, te viszont élsz! Nézz ide! Nézd csak, milyen egyszerű! – mondtam, miközben fogamat az általam vájt sebhez illesztettem Alice nyakán. A lyukakba mélyesztettem a szemfogaim, és ittam. A nő vére már hideg volt, de így is jólesett. Feltekintettem Damonra, és még azzal sem törődtem, hogy letöröljem a vért a számról. – Igyál! – ösztökéltem, és Damon közvetlen közelébe húztam Alice testét. Megragadtam hátulról a bátyám nyakát, és előrenyomtam a fejét. Eleinte ellenkezni próbált, de aztán

felhagyott vele, és megbűvölten a sebre szegezte a tekintetét. Elmosolyodtam, mert jól tudtam, immár milyen elvetemült vágy lett úrrá rajta a vér iránt, és mennyire megrészegül a letaglózó illattól. – Ne küzdj ellene! Még egyet taszítottam rajta a hátánál fogva, amitől a szája már nagyon közel került a sebhez. Már végképp nem igyekezett hátrálni. Éreztem, hogy mély lélegzetet vesz, és tudtam, hogy már most kezdi visszanyerni az erejét, pusztán a gazdag vörös szín látványától, a vérben rejlő lehetőség tudatától. – Most már csak mi ketten vagyunk. Örökké. Testvérek. Találhatunk még más Katherine-eket, ha előttünk az öröklét. Miénk lehet immár az egész világ! Itt befejeztem, és követtem Damon pillantását, amely Alice nyakára szegeződött. A bátyám végre előrelendült, és hosszasan, mohón nyelni kezdte a vért.

34.

E

légedetten néztem, ahogyan a testvérem végre, engedve a vágynak, arccal Alice nyakára borulva táplálkozik, és kezdeti óvatos próbálkozásai vad nyeldekléssé erősödnek. Miközben a nő majdnem élettelen teste elfehéredett, Damon arcán egészséges pír jelent meg. Amíg a bátyám az utolsó pár csepp vért is kiszívta áldozatunkból, én kicsit sétáltam a kunyhó mellett. Csodálkozva néztem körül. Még előző éjjel is olyan elhagyatottnak tűnt a környék; most viszont rájöttem, hogy buzog benne az élet: éreztem az erdőben lakó állatok illatát, hallottam a fejem fölött elsuhanó madarak szárnycsapásait, és Damon és a magam szívverését is. A hely – ahogyan az egész világ – túláradt a lehetőségektől. A gyűrűm megcsillant a holdfényben. Ajkamhoz emeltem. Katherine örök életet adott nekem. Apa mindig azt mondta, hogy találjunk rá az erőnkre és a számunkra kijelölt helyre a világban. Én így is tettem, még ha apa képtelen is volt elfogadni az eredményt. Mély lélegzetet vettem, és a vér fémes illata ismét megcsapott. Megfordultam, mert Damon lépteit hallottam, ahogy kilép a kunyhóból. Alig néhány pillanat leforgása alatt magasabb és erősebb lett. Észrevettem, hogy a középső ujján ugyanolyan gyűrűt visel, mint én.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem, arra számítva, hogy osztozik majd az elragadtatásomban. Elfordult tőlem, és a víz felé igyekezett. Letérdelt, belemerítette a kezét a vízbe, és a szájához emelte, hogy lemossa a vérmaradványokat. Odamentem én is a tó partjára, és leguggoltam a testvérem mellé. – Hát nem csodálatos? – kérdeztem. – Egy egészen új világ tárult fel előttünk, amely a miénk, mindörökké! – fecsegtem meggondolatlanul. Egészen megmámorosodtam a tudattól, hogy Damonnak és nekem sosem kell megöregednünk. És meghalnunk sem. – Igazad van – felelte a bátyám olyan lassan ejtve ki a szavakat, mintha idegen nyelven beszélne. – Majd együtt felfedezzük. Gondolj csak bele! Elmehetünk Európába, bejárhatjuk az egész világot, messze magunk mögött hagyhatjuk Virginiát és az emlékeket... – lelkendeztem, megérintve a vállát. Damon ekkor tágra nyílt szemmel felém fordult. Hátraléptem, és hirtelen félelem fogott el. Valami megváltozott benne, sötét szeme úgy nézett rám, mint egy idegenre. – Most örülsz, öcsikém? – horkant fel gúnyosan, mire ismét közelebb léptem hozzá. – Inkább lennél halott, mint hogy a tied legyen az egész világ? Hálásnak kellene lenned! – Hálásnak? – villant meg a harag a szemében. – Soha nem kértelek, hogy változtasd az életem pokollá, amiből nincs kiút! – mondta a tó felé fordulva, fröcsögve a gyűlölettől. Aztán hirtelen magához rántott, olyan erővel, hogy elakadt a lélegzetem. – De hallgass csak ide, öcsikém! – sziszegte a fülembe. – Lehet, hogy

most már mindig együtt leszünk, de gondoskodom róla, hogy az örökkévalóságot soha el nem múló nyomorúsággá tegyem a számodra! Azzal elengedett, és futva megindult a sötét erdőbe. Ahogy alakja elveszett a fák koromfekete árnyai közt, egy varjú szállt elő onnan, amerre ment. Panaszos kiáltást hallatott, majd eltűnt a szemem elől. Hirtelen teljesen magamra maradtam egy olyan világban, amely pillanatokkal korábban még hemzsegett a lehetőségektől.

Utóhang

1864. október #

H

a megpróbálom felidézni magamban azt a pillanatot, amikor megadtam magam az Erőnek, és tönkretettem a kapcsolatomat Damonnal, mindig felvillan előttem egy képzeletbeli jelenet. Egy szemvillanásnyi időre minden elcsöndesedik, Damon megfordul, a tekintetünk találkozik, és békét kötünk. De valójában soha nem jött el a csend, és már soha nem is lesz benne részem. Most már szünet nélkül hallom az állatok osonását az erdőben, hallom kapkodó lélegzetvételüket, mert vészhelyzetben minden élőlény szaporábban veszi a levegőt, és hallom a megálló szív utolsó dobbanását. A saját gondolataimat is hallom, ahogy tülekednek, és mint az óceán hullámai, összecsapnak. Bárcsak ne gyengültem volna el, amikor Katherine a szemembe nézett! Bárcsak ne mentem volna vissza, hogy beszéljek az apámmal! Bárcsak ne kényszerítettem volna Damont, hogy táplálkozzon! De ezt mind megtettem. A döntéseimet rám boruló sötét palástként cipelem magammal, amely minden évben csak súlyosabb és szövevényesebb lesz. És elhibázott döntéseim

következményei miatt egy örökkévalóságon át szenvedhetek.