L. J. Smith. Ébredés

L. J. Smith

Ébredés

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Írta: Lisa Jane Smith A mű eredeti címe: Vampire Diaries 1. The Awakening Fordította: Farkas Veronika A szöveget gondozta: Dávid Anna A művet eredetileg kiadta: HarperCollins Publishers, USA Szöveg: Copyright © 1991 by Daniel Weiss Assoc. and Lisa Jane Smith Borító: Key Artwork © 2010 Warner Bros. Entertainment Inc. All rights reserved.

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 256 2 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

zenekar lassú számmal indított. A fiú még mindig a lányt nézte, szinte felitta a tekintetével. Zöld szeme elsötétült, A fekete vágytól. A lánynak hirtelen az az érzése támadt, hogy a fiú bármelyik pillanatban odaránthatja magához, és megcsókolhatja, anélkül, hogy egy szót is szólna. – Szeretnél táncolni? – kérdezte lágyan. A tűzzel játszom, olyasmivel, amit nem értek, gondolta váratlanul. És abban a pillanatban rájött, hogy fél. A szíve vadul kalapált. Úgy érezte, mintha az a zöld szem a felszín alatt, valahol mélyen érintené meg – a mélység pedig azt kiáltotta: veszély. Valamilyen ősi, a civilizációnál is régebbi ösztön azt súgta: fuss, menekülj. De nem mozdult.

Kedves barátnőmnek és testvéremnek, Judynak Külön köszönet Anne Smithnek, Peggy Bokulicnak és Laura Pennynek az információkért, továbbá Jack és Sue Checknek a helyismeretükért.

1.

Szeptember 4. Kedves Naplóm! Valami rettenetes fog ma történni. Nem tudom, miért írtam ezt. Ez hülyeség. Nincs okom rá, hogy feldúlt legyek, de minden okom megvan a boldogságra, mégis… Mégis itt ülök hajnali fél hatkor, és rettegek. Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy csak az időzónák miatt vagyok megzavarodva. De ez nem magyarázza meg, hogy ennyire rémült vagyok. Ennyire elveszett. Tegnapelőtt, miközben Judith nénivel és Margarettel jöttünk hazafelé a reptérről, furcsa érzésem támadt. Amikor befordultunk az utcánkba, hirtelen arra gondoltam: „Anya és apa otthon várnak. Fogadok, hogy a tornácon lesznek, vagy a nappali ablakából figyelnek. Biztos nagyon hiányoztam nekik.” Tudom, hogy hülyeség. De még akkor is így éreztem, amikor megláttam a házat és az üres tornácot. Felszaladtam a lépcsőn, megpróbáltam benyitni, és még a kopogtatóval is bekopogtattam. És amikor Judith néni elfordította a zárat, bevetettem magam az ajtón, és fülelni kezdtem az előszobában, azt vártam, hogy anya mindjárt lejön a lépcsőn, vagy apa ki-

5

szól a dolgozószobából. És akkor Judith néni nagy robajjal a földre ejtette mögöttem a bőröndjét, majd sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta, „hát, itthon vagyunk”. Margaret nevetett. Engem pedig borzalmas érzés öntött el, a legrosszabb életemben. Még soha nem éreztem magam ilyen végtelenül, reménytelenül elveszettnek. Itthon. Itthon vagyok. Miért hangzik úgy, mintha hazugság lenne. Itt születtem, Fell’s Churchben. Mindig is ebben a házban laktam, mindig. Ugyanaz a jó öreg hálószoba fogad. Ott van az égésnyom a padlón emlékeztetőnek, hogy Caroline-nal titokban megpróbáltunk elszívni egy cigit ötödikben, és majdnem megfulladtunk. Ha kinézek az ablakon, látom a birsalmafát, amire Matt és a fiúk két éve felmásztak, hogy belógjanak a szülinapi ottalvós bulimra. Ott az ágyam, a székem, az öltözőasztalkám. De most minden furcsának tűnik, mintha nem ide tartoznék. Én lógok ki innen. És az a legrosszabb, hogy úgy érzem, mintha tartoznék valahova, csak azt nem tudom, hova. Tegnap túl fáradt voltam, hogy elmenjek az évnyitó eligazításra. Meredith elkérte az órarendemet, de nem volt kedvem beszélgetni vele. Judith néni mindenkinek azt mondta, aki hívott, hogy kifeküdtem az időzóna-változástól, és alszom, de vacsoránál furcsa arckifejezéssel figyelt. Ma viszont találkoznom kell a többiekkel. Úgy beszéltük meg, hogy a parkolóban találkozunk iskola előtt. Ezért vagyok ilyen rémült? Talán tőlük félek? Elena Gilbert abbahagyta az írást. Az utolsó mondatra meredt, majd megrázta a fejét, és a tolla megállt a levegőben a kicsi, kék bársonyfedelű könyv felett. Aztán hirtelen mozdulattal

6

felkapta a fejét, és a nagy, félköríves ablakhoz vágta a könyvet és a tollat, ahonnan ártalmatlanul hullottak le, és a kárpitozott ablakpárkányon landoltak. Az egész olyan végtelenül nevetséges volt. Mióta fél ő, Elena Gilbert attól, hogy emberekkel találkozzon? Mióta fél bármitől? Felállt, és dühösen belebújt vörös selyemkimonójába. Még csak rá se pillantott a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes, antik tükörre. Tudta, mit látna. Elena Gilbertet, a hűvös, szőke, karcsú divatdiktátort, akire minden fiú vágyik, akivel minden lány szívesen cserélne. Továbbá akinek ebben a pillanatban szokatlan mogorvaság ül az arcán, és megfeszül a szája. Egy forró fürdő meg egy bögre kávé, és megnyugszom, gondolta. A mosakodás és öltözködés reggeli rutinja lecsillapította, és szívesen elpiszmogott vele, kényelmesen átválogatva új, Párizsból hozott ruháit. Végül egy halvány rózsaszín felsőre és fehér vászonsortra esett a választása, amiben úgy nézett ki, mint egy bazsarózsa. Ennivaló vagyok, gondolta, és a tükörből egy magában mosolygó lány nézett vissza rá. A félelem elpárolgott, és a feledés homályába veszett. – Elena! Merre vagy? Elkésel az iskolából! – A szavak alig hallhatóan szűrődtek fel odalentről. Elena még egyszer végighúzta a kefét selymes haján, amit egy sötét rózsaszín szalaggal fogott össze. Majd felkapta a hátizsákját, és lement a lépcsőn. A konyhában a négyéves Margaret gabonapelyhet evett, Judith néni pedig éppen odaégetett valamit. Judith néni az a fajta nő, aki mindig kicsit idegesnek tűnik; vékony, finom arca van, és világos, vékony szálú, kócos haja, amit hátrasimítva hord. Elena puszit nyomott az arcára. – Jó reggelt, mindenkinek! Bocs, de nincs időm reggelizni. – De Elena, nem rohanhatsz el evés nélkül. Szükséged van a proteinre…

7

– Majd veszek egy fánkot suli előtt – vágta rá Elena. Nyomott egy puszit Margaret hirtelenszőke fejére is, majd megfordult, és elindult. – De Elena… – És valószínűleg Bonnie-hoz vagy Meredithhez megyek iskola után, úgyhogy ne várjatok rám a vacsorával! Sziasztok! – Elena… De Elena már a bejárati ajtónál járt. Becsukta maga mögött, elvágva Judith néni tiltakozását, és kilépett a tornácra. Majd megtorpant. Minden hajnali rossz érzés visszatért. Az aggodalom, a félelem. És a bizonyosság, hogy valami rettenetes fog történni. A Maple utca kihalt volt. A magas, viktoriánus házak furcsán, némán álltak, mintha üresek lennének, mint az elhagyott díszletházak forgatás után. Úgy néztek ki, mintha nem lennének odabent emberek, de tele volnának különös, leskelődő dolgokkal. Erről van szó; valaki figyeli. A feje felett az égbolt nem kék volt, hanem tejfehér és áttetsző, mint egy hatalmas, fejjel lefelé fordított tál. A levegő egyre fullasztóbb lett, és Elena biztosra vette, hogy valaki nézi. Egy sötét foltot pillantott meg a ház előtt álló öreg birsalmafa ágai között. Egy varjú volt az, ami éppolyan mozdulatlanul ült ott, mint körülötte a sárga levelek. Ő volt az a valaki, aki Elenát figyelte. A lány megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez nevetséges, de valahonnan tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit valaha látott, kövér és fényes, szivárványosan fénylő fekete tollakkal. Minden egyes részletét tisztán látta: a mohó, sötét karmokat, az éles csőrt, a csillogó fél szemét. Olyan mozdulatlan volt, hogy akár viaszmadár is lehetett volna. De miközben a varjút figyelte, Elena érezte, hogy lassan

8

elvörösödik, és hullámokban tör fel a forróság a torkán és az arcán. Mert a madár… méregette őt. Olyan pillantással, mint a fiúk szokták, amikor fürdőruhában van, vagy áttetsző blúzban. Mintha levetkőztetné a szemével. Mielőtt még ráébredt volna, mit csinál, Elena ledobta a hátizsákját, és felkapott egy követ a kocsibeálló mellől. – Tűnj innen! – mondta, és hallotta a saját hangjában a harag remegését. – Gyerünk! Tűnj innen! – Az utolsó szónál eldobta a követ. Szétrobbantak a levelek, de a varjú sértetlenül szállt fel. Hatalmas szárnyai voltak, amelyek egy varjúcsapatra elegendő zajt csaptak. Elena leguggolt a hirtelen pániktól, amikor a madár közvetlenül a feje felett csapott egyet a szárnyaival, és a szél belekapott a lány szőke hajába. Aztán ismét a magasba lendült és körözni kezdett, fekete sziluettként a hófehér égbolton. Aztán egyetlen éles károgással az erdő felé vette az irányt. Elena lassan felegyenesedett, majd zavartan körülnézett. El sem tudta hinni, mit művelt az imént. Most, hogy a madár eltűnt, az ég ismét hétköznapinak tűnt. Egy kis szellőtől susogni kezdtek a levelek, és a lány nagy levegőt vett. Az utca végén kinyílt egy ajtó, rengeteg gyerek áradt ki rajta nevetve. Elena rájuk mosolygott, ismét jól beszívta a levegőt, és úgy ömlött végig rajta a megkönnyebbülés, mint a napfény. Hogy lehetett ilyen kis lüke? Gyönyörű nap van, csupa ígéret, és semmi rossz nem fog történni. Semmi rossz nem fog történni, leszámítva, hogy elkésik az iskolából. Mindenki ott lesz már a parkolóban. De kimentheted magad azzal, ha elmeséled, hogy azért késtél, mert Kukkoló Tomot1 dobáltad kővel, gondolta, és majdnem elnevette magát. Na, ezen aztán lenne mit gondolkodniuk.

A Kukkoló Tom kifejezés egyben Michael Powell Kamerales – Peeping Tom című klasszikus horrorfilmjének címe. (A szerk.) 1

9

Anélkül, hogy egyetlen további pillantást vetett volna a birsalmafára, amilyen gyorsan csak tudott, végigsietett az utcán. A varjú becsapódott egy hatalmas tölgyfa lombjába, és Stefan reflexből felkapta a fejét. Amikor meglátta, hogy csak egy madár, megnyugodott. A tekintete visszahullott a kezében tartott erőtlen kis fehér alakra, és érezte, ahogy megvonaglik az arca a bűntudattól. Nem akarta megölni. Ha tudta volna, hogy ennyire éhes, akkor valami nagyobbat vett volna üldözőbe, nem egy nyulat. De persze pont ettől volt a legjobban megrémülve: hogy soha nem tudta, milyen erős lesz az éhség, vagy hogy mit kell majd megtennie a csillapításáért. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg. Az ősöreg tölgyfák alatt álldogált, és napfény ömlött végig göndör haján. Farmerben és pólóban Stefan Salvatore éppen úgy nézett ki, mint egy átlagos középiskolai tanuló. De nem volt az. Az erdő mélyére, ahol senki nem láthatta, táplálkozni ment. Most gondosan végignyalogatta az ínyét és az ajkait, hogy egyetlen folt se maradjon rajtuk. Nem kockáztathatott. Ez az álruhásdi önmagában is éppen elég nehéz lesz. Egy pillanatra megint eltöprengett azon, hogy nem kellene-e az egészet feladnia. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, az előző búvóhelyére. Miért is hitte, hogy készen áll, hogy ismét csatlakozzon a napfény világához? De elege volt már abból, hogy az árnyak között kell élnie. Elege volt a sötétségből és azokból a dolgokból, amik a sötétségben léteznek. És leginkább a magányból. Nem tudta pontosan, miért éppen a virginiai Fell’s Churchre esett a választása. Az ő mércéje szerint fiatal város volt; a legöregebb épületeit is csupán másfél évszázada húzták fel. A polgárháború emléke és szelleme azonban itt még mindig élt,

10

éppoly valóságosan, mint a hipermarketek és a gyorséttermek. Stefan tudta értékelni a múlt tiszteletét. Úgy gondolta, képes lesz majd megkedvelni Fell’s Church népét. És talán – csak talán – a helyét is megtalálhatja közöttük. Persze teljesen soha nem fogják befogadni. Erre a gondolatra keserű mosolyra torzult a szája. Annál okosabb volt, hogy ebben reménykedjen. Soha nem lesz olyan hely, ahol otthon érezhetné magát, ahol tényleg önmaga lehetne. Hacsak úgy nem dönt, hogy az árnyakhoz akar tartozni… Elhessegette a gondolatot. Megtagadta a sötétséget; maga mögött hagyta az árnyakat. Kitörölte a hosszú éveket, és tiszta lappal indult ezen a szent napon. Stefan rájött, hogy még mindig a kezében tartja a nyulat. Gyengéden lefektette a barnatölgy avarágyra. Valahonnan messziről, túl messziről ahhoz, hogy emberi fülek felfogják, egy róka neszezését hallotta. Ide gyere, vadász testvér, gondolta szomorúan. Vár a reggelid. Miközben dzsekijét átvetette a vállán, észrevette a varjút, ami korábban megzavarta. Még mindig a tölgyfán pipiskedett, és mintha őt figyelte volna. Volt benne valami nem helyénvaló. Már majdnem elindított felé egy puhatolózó gondolatot, hogy megvizsgálja a madarat, de leállította magát. Emlékezz rá, mit ígértél, gondolta. Ne használd az Erőt, amennyiben nem feltétlenül szükséges. Amennyiben van más lehetőséged. Szinte hangtalanul haladt az avaron és a száraz ágakon át az erdő széle felé. Ott várta az autója. Egyszer visszanézett, és látta, hogy a varjú elhagyja az ágat, és leveti magát a nyúlra. Volt valami baljóslatú a mozdulatban, ahogy széttárta felette a szárnyát, valami baljóslatú és diadalittas. Stefan torka összeszorult, és majdnem visszament, hogy elzavarja a madarat. De végtére is, a madárnak éppen annyi joga van megenni, mint a rókának, mondta magában.

11

Vagy neki. Ha újra találkozik vele, belenéz majd a gondolataiba, határozta el. De most elkapta a pillantását, és az állkapcsát megfeszítve végigsietett az erdőn. Nem akart elkésni a Robert E. Lee középiskolából.

12

2.

E

lenát azon nyomban körbevették, amint megérkezett az iskola parkolójába. Mindenki ott volt, az egész társaság, akiket június vége óta nem látott, plusz négy vagy öt újonc, akik a dicsfényükhöz törleszkedve próbáltak némi népszerűségre szert tenni. Elena egyesével viszonozta a barátnők ölelését. Caroline legalább három centit nőtt, amitől kihívóbb és Vogue-modellesebb lett, mint valaha. Hűvösen üdvözölte Elenát, majd hátralépett, és közben zöld szeme résnyire szűkült, mint egy macskáé. Bonnie egy centit sem nőtt, és göndör, vörös haja Elena állát súrolta, miközben barátnőjét átölelte. Várjunk csak egy percet – göndör? –, gondolta Elena. Eltolta magától az alacsony lányt. – Bonnie! Mit műveltél a hajaddal? – Tetszik? Szerintem ettől magasabbnak látszom. – Bonnie felpaskolta eleve levegős tincseit, és elmosolyodott, barna szeme izgatottan csillogott, kis, szív alakú arca pedig felragyogott. Elena továbblépett. – Meredith, te egy fikarcnyit sem változtál. Ez az ölelés mindkét részről egyformán meleg volt. Meredith mindenkinél jobban hiányzott, gondolta Elena, miközben a magas lányt nézte. Meredith soha nem sminkelte magát; de erre tökéletes, halványbarna bőrével és sűrű, fekete szempillájával nem is volt szüksége. Ebben a pillanatban a fél szemöldökét

13

felvonva mérte végig Elenát. – Hát, a te hajad két árnyalatnyit világosodott a naptól… de hol van a barnaságod? Azt hittem, kiéled magad a francia Riviérán. – Tudod, hogy soha nem szoktam lebarnulni. – Elena felemelte az egyik kezét, hogy megvizsgálja. A bőre hibátlan volt, szinte már porcelánszerű, de éppen olyan világos és áttetsző, mint Bonnie-é. – Várjatok csak – vágott közbe Bonnie, miközben elkapta Elena kezét –, erről jut eszembe, tudjátok, mit tanultam az unokatesómtól a nyáron? – Mielőtt bárki megszólalhatott volna, diadalittasan felvilágosította őket: – Tenyérjóslást! Páran felnyögtek, páran felnevettek. – Csak nevessetek! – jegyezte meg Bonnie egy cseppnyi bosszúság nélkül. – Az unokatesóm azt mondta, hogy van hozzá tehetségem. Na, hadd lássam… – pillantott Elena tenyerébe. – Siess, vagy elkésünk! – szólt rá Elena türelmetlenül. – Jól van, jól van. Na, ez az életvonalad… vagy a szívvonalad? – A társaságban valaki felnevetett. – Csendet; elmerülök a semmiben. Látok egy… Látok egy… – Bonnie arca egyszerre csak üressé vált, mintha megrettentette volna valami. Barna szeme tágra nyílt, de mintha már nem Elena kezét bámulta volna. Olyan volt, mintha egyenesen átnézett volna rajta – valami nagyon rémisztő dologra. – Találkozol egy magas, sötét hajú idegennel – dünnyögte mögötte Meredith. Többen vihogni kezdtek. – Sötét, igen, és idegen… de nem magas. – Bonnie hangja tompa volt és távoli. – Bár – folytatta egy pillanattal később, értetlen arckifejezéssel – régebben magas volt. – Tágra nyílt, barna szemét elképedten emelte fel, hogy Elenára nézzen. – De ez lehetetlen… nem? – Elejtette Elena kezét, szinte eldobta magától. – Nem akarok többet látni.

14

– Oké, vége a műsornak. Menjünk! – szólt Elena a többieknek kicsit ingerülten. Mindig is úgy tartotta, hogy az ilyen hókuszpókuszok csupán hókuszpókuszok, nincs bennük ennél több. De akkor miért kapta fel a vizet? Csak mert aznap reggel maga is majdnem kiakadt… A lányok elindultak az iskolaépület felé, de egy finoman hangolt motor robaja mindannyiukat megállította. – Azta! – bámult Caroline. – Micsoda autó! – Micsoda Porsche – javította ki Meredith szenvtelenül. A sikkes, fekete 911 Turbo helyet keresve végigdorombolt a parkolón, éppen olyan lustán, mint egy áldozatra leső párduc. Amikor megállt, kinyílt az ajtaja, és a lányok a sofőrre pillantottak. – Ó, te jó ég! – suttogta Caroline. – Ezt meg is ismételhetnéd – lehelte Bonnie. Onnan, ahol álltak, Elena látta, hogy az illetőnek nyúlánk, szikár teste van. Kopott farmer volt rajta, ami valószínűleg csak zöldséghámozóval jön le róla este, szűk póló, és egy szokatlan szabású bőrkabát. A haja hullámos – és sötét. De nem volt magas. Csak olyan átlagos. Elena kiengedte a levegőt. – Ki az az álarcos férfi? – kérdezte Meredith. És a megjegyzése helyénvaló volt – a fiú szemét teljesen eltakarta a sötét napszemüveg, úgy védte az arcát, mint egy álarc. – Az az álarcos idegen – szólalt meg valaki más, és mindenki pusmogni kezdett. – Látjátok a kabátját? Olasz, mint Róma. – És ezt te honnan tudod? Még soha nem jártál a New Yorki Rómánál messzebb! – Ajjaj! Elena már megint úgy néz. Mint aki vadászni indul. – Az Alacsony, Sötét és Jóképű jobban teszi, ha vigyáz magára. – Nem is alacsony; tökéletes!

15

A csivitelésből hirtelen Caroline hangja vált ki. – Jaj, ne már, Elena! Neked ott van Matt. Mit akarsz még? Mit tudnál kezdeni kettővel, ami eggyel nem megy? – Ugyanazt. Csak hosszabban – nyújtotta el a szavait Meredith, és a csoport felnevetett. A fiú bezárta az autót, és az iskola felé indult. Elena szinte oda sem figyelve utánaeredt, nyomában a többi lány, akár egy falka. Egy pillanatra ingerültség bugyogott fel Elenában. Hát már sehova sem mehet egyedül, a tűsarkú sleppje nélkül? De Meredith elkapta a tekintetét, és Elena minden szándéka ellenére elmosolyodott. – Noblesse oblige – jegyezte meg Meredith halkan. – Mi? – Aki az iskola királynője akar lenni, annak számolnia kell a következményekkel. Elena összehúzta a szemöldökét, miközben besétáltak az épületbe. Hosszú folyosó terült el előttük, és egy farmerespólós alak tűnt el a közeli irodaajtó mögött. Elena lassított, miközben a titkársághoz sétált, majd meg is állt, hogy elgondolkozva olvasgatni kezdje a parafa hirdetőtáblára tűzött cetliket az ajtó mellett. Volt ott egy nagy ablak is, amin keresztül látni lehetett az egész irodát. A többi lány nyíltan bebámult az ablakon és vihogott. – Szép hátsó traktus. – Ez tutira egy Armani-dzseki. – Szerinted valamelyik másik államból jött? Elena a fülét hegyezte, hogy meghallja a fiú nevét. Úgy tűnt, valami nincs rendben odabent; Mrs. Clarke, aki a beiratkozással foglalkozott, egy listát nézegetett, és a fejét rázta. A fiú mondott valamit, mire a titkárnő egy „mit tehetnék?” mozdulattal emelte a magasba a kezét. Végighúzta az ujját a listán, és ismét megrázta a fejét, ezúttal véglegesen. A fiú mintha elfordulni készült volna, aztán mégis visszafordult. És amikor a tit-

16

kárnő felnézett rá, megváltozott az arckifejezése. A fiú ekkor már a kezében tartotta a napszemüvegét. Mrs. Clarke mintha meglepődött volna valamin; Elena látta, hogy egyet-egyet pislog. A szája kinyílt és visszacsukódott, mintha mondani próbálna valamit. Elena azt kívánta, bár ne csak a fiú tarkóját látná. Mrs. Clarke ködös pillantással kezdett kotorászni a papírkupacokban. Végül talált egy űrlapot, ráírt valamit, majd megfordította, és odatolta a fiú elé. A fiú röviden felírt valamit a papírra – valószínűleg aláírta –, majd visszaadta. Mrs. Clarke egy pillanatra rámeredt, majd végigtúrt egy újabb kupac papírt, és végül átnyújtott valamit, ami órarendnek látszott. A szemét le nem vette volna a fiúról, miközben elvette a lapot, köszönetképpen biccentett, majd elindult az ajtó felé. Elena már majd megőrült a kíváncsiságtól. Mi történt az imént odabent? És hogy néz ki az idegen arca? Ám mire a fiú kilépett az irodából, már vissza is vette a napszemüvegét. Csalódottság futott át Elenán. De még így is látta az arca többi részét, amikor a fiú megállt az ajtóban. A sötét, göndör haj olyan finoman metszett vonásokat keretezett, amelyeket akár egy régi, római érméről is mintázhattak volna. Szimmetrikus arc, klasszikus, egyenes orr… és olyan száj, ami elűzi az ember szeméről az álmot, gondolta Elena. A fiú gyönyörűen metszett felső ajka kicsit érzékeny és nagyon érzéki benyomást keltett. A lányok csivitelése a folyosón úgy némult el, mintha valaki kikapcsolta volna őket. A legtöbben elfordultak, és mindenfelé néztek, csak a fiúra nem. Elena megtartotta a pozícióját az ablaknál, és egy kicsit félrebillentette a fejét, majd kihúzta a szalagot a hajából, ami lazán a vállára omlott. A fiú előreszegezett tekintettel végigment a folyosón. A torkokból sóhajok és suttogások szakadtak fel, amint hallótávol-

17

ságon kívül került. Elena ebből semmit sem érzékelt. Itt ment el mellettem, gondolta, szinte transzban. Elsétált mellettem, anélkül, hogy rám nézett volna. A ködön át meghallotta, hogy megszólal a csengő. Meredith rángatta meg a karját. – Mi van? – Azt mondtam, itt az órarended. Most trigonometriánk lesz a másodikon. Gyere már! Elena hagyta, hogy Meredith végignavigálja a folyosón, fel a lépcsőn, majd be egy osztályterembe. Automatikusan leült egy üres székre, és a táblánál álló tanárt kezdte nézni, anélkül, hogy látta volna. Még mindig nem múlt a döbbenete. Egyenesen elsétált mellette. Egyetlen pillantás nélkül. Viszsza sem tudott emlékezni, mikor csinált egy fiú utoljára ilyet. Mindegyik minimum ránéz. Van, aki fütyül is. Páran megállnak beszélgetni. Páran csak bámulják. És Elena szerint ez így is van jól. Végtére is, mi lehet fontosabb a fiúknál? Ők jelzik, mennyire népszerű az ember, és mennyire szép. És mindenféle dologra fel lehet őket használni. Időnként izgalmasak is, de az általában nem tart soká. Van, akitől már az elején a hideg rázza az embert. A legtöbb fiú, merengett el Elena, olyan, mint a kiskutya. Nagyon cukik a maguk módján, de lecserélhetőek. Nagyon kevésből válhat több ennél, mondjuk igaz barát. Mint például Matt. Ó, Matt. Tavaly még abban reménykedett, hogy ő lesz az igazi, az a fiú, aki iránt… hát, valami többet fog érezni. Nem csak diadalt a hódítás miatt, és büszkeséget, amikor az új szerzeményét bemutatja a lányoknak. És valóban eléggé megkedvelte Mattet. De nyáron, amikor volt ideje gondolkodni, rájött, hogy csak úgy szereti, mintha az unokatestvére vagy a testvére

18

lenne. Halpern tanárnő kiosztotta a trigonometria-könyveket. Elena gépiesen elvette a sajátját, és még mindig a gondolataiba merülve, beleírta a nevét. Minden ismerős fiúnál jobban kedvelte Mattet. És ezért fogja közölni vele, hogy vége. Nyáron nem tudta, hogyan írja meg neki. Most pedig azt nem tudta, hogyan mondja meg. Nem mintha attól tartott volna, hogy Matt jelenetet rendez; egyszerűen csak nem fogja érteni. Ő maga sem értette igazán a dolgot. Olyan volt, mintha mindig el akart volna kapni valamit. Csakhogy amikor úgy érezte, hogy sikerült, az a dolog már nem volt ott. Sem Mattel, sem a többi fiúval, aki megvolt neki. És mindent elölről kellett kezdenie. Szerencsére mindig a rendelkezésére állt némi friss hús. Nem volt még fiú, akinek sikerült volna ellenállnia, és nem volt még fiú, aki oda ne figyelt volna rá. Egészen mostanáig. Egészen mostanáig. Amikor ismét felidézte a jelenetet a folyosón, Elena azon kapta magát, hogy az ujjai ökölbe szorulnak a tollán. Még mindig nem volt képes elhinni, hogy a fiú egyszerűen elhúzott mellette. Megszólalt a csengő, és mindenki kiözönlött a teremből, de Elena megállt az ajtóban. Beharapta az ajkát, és végigpillantott a folyosót elárasztó tömegen. Aztán kiszúrta az egyik újoncot a parkolóból. – Frances! Gyere ide! Frances lelkesen odasietett, csúnyácska kis arca felragyogott. – Figyelj, Frances, emlékszel arra a fiúra, aki reggel ott volt? – A Porschéval és a… ööö… segedelemmel? Hogy is felejthettem volna el? – Hát, kellene nekem az órarendje. Szerezd meg a titkárság-

19

ról, vagy másold le az övét, ha nincs más megoldás. Nekem mindegy, csak meglegyen! Frances egy pillanatra meglepetten nézett, majd elvigyorodott, és bólintott. – Oké, Elena. Megpróbálom. Ebédnél találkozunk, ha sikerül. – Köszönöm. – Elena figyelte, ahogy a lány elsétál. – Ugye tudod, hogy nem vagy normális? – szólalt meg mellette Meredith. – Mi haszna lenne annak, hogy én vagyok az iskola királynője, ha nem parancsolgathatok néha egy kicsit? – vágott viszsza Elena higgadtan. – Most hova kell mennem? – Az üzleti alapokra. Tessék, vedd el! – dugta oda neki Meredith az órarendjét. – Nekem rohannom kell kémiára. Szia! Az üzleti alapok és a délelőtt további része összefolyt. Elena remélte, hogy megint megpillantja új évfolyamtársát, de egyik óráján sem volt ott. Matt viszont igen, és a lány szíve elszorult, amikor meglátta a rámosolygó kék szempárt. Amikor megszólalt az ebédet jelző csengő, Elena jobbrabalra köszöngetve indult az ebédlőbe. Caroline odakint álldogált, hanyag pózban a falnak dőlve, felszegett állal, hátrafeszített vállakkal és előretolt csípővel. A két fiú, akivel beszélgetett, elhallgatott és bökdösni kezdte egymást, amikor Elena feléjük indult. – Csá! – köszönt Elena a fiúknak. Caroline-nak annyit mondott: – Bejössz enni? Caroline zöld szeme épp csak Elenára villant, miközben hátrasimította fényes, vörösesbarna haját az arcából. – A királynő asztalához? – kérdezte. Elena elképedt. Caroline-nal óvodáskoruk óta barátnők voltak, és ugyan mindig is versengtek egymással egy kicsit, de azért jóindulatúan. Viszont Caroline-nal történt valami. Egyre komolyabban kezdte venni a rivalizálást. Elenát meglepte, mennyi keserűség volt a hangjában.

20

– Hát, te sem tartozol épp a köznéphez – válaszolta könnyedén. – Ó, ebben nagyon is igazad van – jelentette ki Caroline, teljesen Elena felé fordulva. Zöld macskaszeme elkeskenyedett, füstös lett, és Elena elképedt, mennyi ellenségesség rejlik benne. A két fiú zavartan vigyorgott, és eloldalgott. Caroline mintha észre sem vette volna. – Rengeteg dolog megváltozott, mióta elutaztál a nyárra, Elena. És lehet, hogy kezd lejárni a mandátumod. Elena elvörösödött; ezt tisztán érezte. Azon küzdött, hogy meg ne remegjen a hangja. – Lehet – válaszolta. – De a helyedben még nem kezdenék jogarra gyűjteni, Caroline. – Azzal megfordult, és besétált az ebédlőbe. Megkönnyebbülés öntötte el, amikor meglátta Mereditht és Bonnie-t, mellettük pedig Francest. Érezte, ahogy lehűl az arca, miközben kiválasztja az ételt, aztán csatlakozott hozzájuk. Nem volt hajlandó hagyni, hogy Caroline kiborítsa; egyáltalán nem akart Caroline-ra gondolni. – Megszereztem – lobogtatott Frances egy darab papírt, miközben Elena leült. – És van benne pár klassz dolog – tette hozzá Bonnie fontoskodva. – Elena, ezt figyeld! Ő is az én biológiaórámra jár, és épp vele szemben ülök. És úgy hívják, hogy Stefan, Stefan Salvatore, Olaszországból jött, és az idős Flowers néni panziójában lakik a város szélén. – Felsóhajtott. – Annyira romantikus srác. Caroline elejtette a könyveit, ő pedig összeszedegette. Elena gúnyos pofát vágott. – Milyen ügyetlen lett hirtelen ez a Caroline. És még mi történt? – Hát, ennyi. Nem igazán beszélgettek. Tudod, a srác nagggyon romantikus. Endicott tanárnő, a biológia tanárnőnk megpróbálta levetetni vele a napszemüveget, de nem volt rá hajlandó. Orvosi okok miatt. – Milyen orvosi okok?

21

– Nem tudom. Lehet, hogy halálos beteg, és meg vannak számlálva a napjai. Hát nem lenne romantikus? – De, nagyon – állapította meg Meredith. Elena az órarendet nézegette, és közben az ajkát harapdálta. – Ott van a hetedik órámon, az európai történelmen. Jön még valaki arra? – Én – válaszolta Bonnie. – És szerintem Caroline is. Ó, és talán Matt; tegnap mondott valamit, hogy ilyen a szerencséje, hogy pont Tannerhez került. Nagyszerű, gondolta Elena, miközben felkapta a villát, és döfködni kezdte a krumplipürét. Úgy néz ki, a hetedik óra rendkívül érdekes lesz. Stefan örült, hogy mindjárt vége az iskolának. Ki akart szabadulni a zsúfolt termekből és a zsúfolt folyosókról, ha csak pár percre is. Ez a rengeteg elme. Olyan sok gondolathullám nyomasztotta, olyan sok mentális hang volt körülötte, hogy kóvályogni kezdett. Már évek óta nem járt ekkora tömegben. Az egyik elme észrevehetően kilógott a sorból. Ő is ott volt azok között, akik az iskolaépület főfolyosóján figyelték Stefant. Azt nem tudta, hogy néz ki, de a személyisége csodálatos. Biztosra vette, hogy bárhol felismerné. De legalább túlélte az álarcosdi első napját. Csak kétszer használta az Erőt, és akkor is visszafogottan. Viszont elfáradt, és mint azt bánatosan be kellett ismernie, meg is éhezett. A nyúl nem volt elég. De emiatt ráér később aggódni. Megtalálta a történelemtermet, és leült. Azonnal megérezte a különleges elme jelenlétét. A tudatossága határán ragyogott aranyfényként, puhán, mégis elevenen. És most először meglátta, melyik lányból árad a fény. Közvetlenül előtte ült. A lány ebben a pillanatban megfordult, és Stefan meglátta

22

az arcát. Majdnem felnyögött döbbenetében. Katherine! De az nem lehet! Katherine meghalt; ezt ő tudhatná a legjobban. Viszont a hasonlóság elképesztő volt. A halványszőke haj, ami olyan világos, hogy szinte vibrál. A tejfehér bőr, ami mindig a hattyúkra vagy alabástromra emlékeztette, a halvány rózsaszín pír az orcáján. És a szeme… Katherine szeme olyan színű volt, amilyet azelőtt nem látott; az égnél sötétebb kék, olyan mély, mint a lapis lazuli, a drágakövekkel kirakott főkötőjében. Ennek a lánynak ugyanolyan a szeme. És Stefan szemébe nézett, és közben mosolygott. Stefan hamar elkapta a tekintetét arról a mosolyról. Legkevésbé sem szeretett volna Katherine-re gondolni. És nem akart a lányra nézni, aki őrá emlékeztette, és nem akarta tovább érezni a jelenlétét. Lesütötte a szemét, és amilyen erősen csak tudta, lezárta az elméjét. És végül, lassan, a lány visszafordult. Meg volt sértve. Stefan ezt még a védvonalai mögött is érezte. Nem számít. Sőt, örült neki, és abban reménykedett, hogy ez majd távol tartja tőle. Mást nem érzett iránta. Ezt ismételgette magában, miközben ott ült, és a tanár dörmögése úgy ömlött köré, hogy semmit sem értett belőle. De egy árnyalatnyi parfümillat megcsapta az orrát – ibolya, gondolta. És a lány karcsú, fehér nyaka a könyve fölé hajolt, a haja pedig kétoldalt előrehullott. Stefan dühösen és frusztráltan konstatálta, hogy a fogaiban vágyakozás ébred – inkább bizsergés vagy viszketés volt, mint fájdalom. Éhséget érzett, egyfajta éhséget. Amit nem fog csillapítani. A tanár úgy járkált fel s alá a teremben, mint egy vadászmenyét, kérdéseket tett fel, és Stefan elszántan próbált figyelni. Először meglepte, hogy bár senki nem tudta a válaszokat, a kérdések egyre csak záporoznak. Aztán rájött, hogy éppen ez a tanár célja. Hogy megszégyenítse a diákokat azzal, amit nem

23

tudnak. Épp ekkor talált egy újabb áldozatot, egy alacsony lányt vörös, göndör fürtökkel, szív alakú arccal. Stefan undorodva nézte, ahogy a tanár rázúdítja a kérdéseit. A lányt mintha letaglózták volna, amikor elfordult tőle, hogy az egész osztályt válaszra szólítsa. – Látjátok, mire gondoltam? Azt hiszitek, menők vagytok: végzősök lettetek, és készen álltok az érettségire. Nos, hadd mondjak annyit, hogy közületek páran még az oviból sem jutnának tovább. Mint például ő itt! – mutatott a vörös lány felé. – Fogalma sincs a nagy francia forradalomról. Azt hiszi, hogy Marie Antoinette némafilmsztár volt. A diákok Stefan körül mindenütt zavartan fészkelődtek. Érezte az elméjükben az utálatot és a megaláztatást. És a félelmet. Mindannyian rettegtek ettől a menyétszemű vékony kis embertől, még a nagydarab fiúk is, akik magasabbak voltak nála. – Rendben, próbálkozzunk egy másik korral! – A tanár viszszatért ugyanahhoz a lányhoz, akit az imént kérdezgetett. – A reneszánsz alatt… – Elhallgatott. – Tudod, mi az a reneszánsz, igaz? A tizenharmadik és a tizenhetedik század közé eső időszak. Amikor Európában újra felfedezték az ókori Görögország és Róma nagyszerű eszméit. Az az időszak, amikor Európa legnagyobb művészei és gondolkodói születtek. – Amikor a lány zavartan bólintott, folytatta. – A reneszánsz alatt mit csináltak a veled egykorú diákok az iskolában? Nos? Van ötleted? Tipped? A lány nagyot nyelt. Halvány mosollyal annyit mondott: – Fociztak? A kitörő nevetésre a tanár arca elsötétedett. – Nem igazán! – csattant fel, és az osztályterem elcsitult. – Szerinted ez vicces? Nos, abban a korban a veled egykorú diákok már több nyelven beszéltek folyékonyan. Emellett elsajátították a logikát, matematikát, csillagászatot, filozófiát és grammatikát. Készen álltak

24

arra, hogy egyetemre menjenek, ahol mindent latinul tanítottak. A futball volt az utolsó dolog a világon, ami… – Elnézést. Egy csendes hang félbeszakította a szóáradatot. Mindenki odafordult, és Stefanra meredt. – Tessék? Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy elnézést – ismételte meg Stefan, és levette a szemüvegét. – De téved. A reneszánsz alatt arra bátorították a tanulókat, hogy vegyenek részt a játékokban. Azt tanították nekik, hogy ép testben ép lélek. És bizony csapatsportokat is játszottak, például krikettet, teniszt… sőt, futballt is. – A vörös hajú lányra nézett és elmosolyodott, mire a lány hálásan visszamosolygott rá. A tanár felé fordulva Stefan hozzátette: – De a legfontosabb dolog, amit tanultak, a jó modor és az udvariasság volt. Biztos vagyok benne, hogy ez is ott van a könyvében. A diákok vigyorogtak. A tanár pulykavörös lett, és szinte fröcsögve válaszolt. De Stefan továbbra is állta a tekintetét, és egy perccel később Tanner volt az, aki elfordította a fejét. Megszólalt a csengő. Stefan gyorsan visszavette a szemüvegét, és összeszedte a könyveit. Már most jobban felhívta magára a figyelmet, mint kellett volna, és nem akart újra a szőke lányra se nézni. Egyébként is muszáj gyorsan kijutnia innen; ismerős, égető érzés töltötte el az ereit. Miközben az ajtó felé haladt, valaki utánakiabált. – Hé! Tényleg fociztak akkoriban? Stefan nem tudta megállni, hogy hátra ne vigyorogjon a válla felett. – Ó, igen! Időnként a hadifoglyok levágott fejével. Elena nézte, ahogy ment kifelé. Stefan szándékosan elfordult. Szándékosan nem vett róla tudomást, ráadásul Caroline előtt, aki olyan éles szemekkel figyelte őket, mint egy sólyom.

25

Könnyek égtek Elena szemében, de abban a pillanatban egyetlenegy gondolat lángolt az agyában. Meg kell szereznie a fiút, akkor is, ha belehal. Ha mindketten belehalnak, akkor is meg kell szereznie.

26

3.

A

hajnal első sugarai rózsaszín és halványzöld csíkokat húztak az éjszakai égboltra. Stefan a panzióban a szobája ablakából figyelte. Azért pont ezt a szobát választotta, mert volt egy csapóajtó a mennyezetén, egy csapóajtó, ami a felette lévő kis tetőteraszra nyílt. E percben nyitva állt ez az ajtó, és hűvös, nedves szél csapott be az alatta lévő létrára. Stefan teljesen fel volt öltözve, de nem azért, mert korán felkelt. Soha nem aludt. Nemrég tért vissza az erdőből, és pár nedves levélfoszlány tapadt a bakancsa oldalára. Finnyásan lekapargatta őket. Tegnap megütötték a fülét a diákok megjegyzései, és tudta, hogy alaposan megbámulták az öltözékét. Mindig a legminőségibb ruhákat vette, nem csak hiúságból, hanem mert így volt helyes. A tanára gyakran mondogatta: az arisztokraták öltözködjenek a helyzetükhöz méltóan. Ha nem teszik, akkor nem tanúsítanak kellő tiszteletet a többiek iránt. Mindenkinek megvan a helye a világban, az ő helye pedig a nemesemberek között volt. Egykor. Miért jár most ilyesmi a fejében? Persze tudhatta volna, hogy ha diákszerepet játszik, akkor feltörhetnek a saját diákkori emlékei. Ezek az emlékek egyre sűrűbben és gyorsabban tértek vissza, mintha egy napló oldalait lapozgatná, és a szeme megakadna egy-egy bejegyzésen. Az egyik élénken felvillant előtte: az apja arca, amikor Damon bejelentette, hogy otthagyja az egyetemet. Azt soha nem fogja elfelejteni. Még soha nem látta olyan dühösnek az apját…

27

– Hogy érted azt, hogy nem mész vissza? – Giuseppe alapjában véve belátó ember volt, de lobbanékony természetű, és az idősebb fia kihozta belőle az állatias dühöt. A szóban forgó fiúgyermek ebben a pillanatban az ajkát nyomkodta egy sáfrányszínű selyem zsebkendővel. – Azt hittem volna, hogy még maga is megért egy ilyen egyszerű mondatot, apám. Megismételjem latinul? – Damon… – szólt rá Stefan szigorúan, megdöbbenve a tiszteletlenségen. De az apja a szavába vágott. – Azt akarod mondani, hogy nekem, Giuseppének, Conte di Salvatorénak, azzal a tudattal kell a barátaim szemébe néznem, hogy a fiam egy ascioparto? Egy semmirekellő? Egy léhűtő, aki nem járul hozzá Firenze dicsőségéhez? – A szolgák kezdtek kioldalogni, ahogy Giuseppe kezdte felhergelni magát. Damon még csak nem is pislogott. – Úgy tűnik. Már ha azokat, akik pénzkölcsönök reményében a hiúságát legyezgetik, a barátainak tartja. – Sporco parassito! – kiáltott fel Giuseppe, felemelkedve a székéből. – Hát nem volt elég, hogy amikor még ott iskolába jártál, csak az idődet és a pénzemet tékozoltad? Ó, igen, tudok a szerencsejátékról, a lovagi tornákról, a nőkről. És azt is tudom, hogy ha nem segítettek volna ki a titkárod és a tanítóid, akkor minden tárgyból megbuktál volna. Most pedig teljesen meg akarsz szégyeníteni. De miért? Miért? – Hatalmas tenyere előrevágódott, hogy elkapja Damon állát. – Hogy vadászhassál meg solymászhassál? Azt meg kellett hagyni, hogy Damonnek a szeme sem rebbent. Ott állt, szinte az apja markában lógva, minden ízében arisztokrataként, az elegánsan egyszerű kalapjától kezdve, a kezében tartott, hermelinnel szegett köpenyén át, egészen a puha bőrcipőjéig. Felső ajkának íve maga volt az arrogancia. Ezúttal túl messzire mentél, gondolta Stefan, miközben a két, farkasszemet néző férfit figyelte. Ebből most nem fogod

28

tudni kimagyarázni magad. De ebben a pillanatban könnyed léptek hallatszottak az ajtó felől. Stefan megfordult, és elszédült a lapis lazuli színű szemektől, az aranyfürtökkel keretezett arctól. Katherine volt az. A lány apja, von Swartzchild báró hozta ide, az olasz vidékre a német hercegek hideg birtokairól, abban a reményben, hogy itt majd felépül elhúzódó betegségéből. És attól a naptól fogva, hogy a lány megjelent, Stefan számára minden megváltozott. – Bocsánatot kérek, nem akartam zavarni. – Katherine hangja lágy volt és tiszta. Tett egy apró mozdulatot, mintha távozni akarna. – Nem, ne menjen el! Maradjon! – szólalt meg Stefan gyorsan. Mást is akart mondani még, el akarta kapni a kezét – de nem merte. Az apja jelenlétében nem. Nem tehetett mást, csak mélyen belenézett a drágakőszín szembe, amely rászegeződött. – Igen, maradj! – mondta Giuseppe is, és Stefan látta, hogy az apja viharos arckifejezése felengedett, és eleresztette Damont. Aztán előrelépett, és kisimította hosszú, szőrmeszegélyű öltözékét. – Az apját mára várjuk vissza a városból, az üzleti útjáról, és nagyon szívesen látnánk önöket vacsorára. De az arca egy kicsit sápadt, kedves Katherine. Remélem, nem betegedett meg ismét? – Tudja, hogy mindig sápadt vagyok, uram. Én nem használok pirosítót, mint a bátor olasz lányok. – Nincs is rá szüksége – csúszott ki Stefan száján, Katherine pedig rámosolygott. Olyan gyönyörű volt. Stefan mellkasa sajogni kezdett. Az apja folytatta. – És túl keveset látom napközben. Szinte soha nem részesít bennünket társasága örömében alkonyatig. – A saját lakrészemben tanulok és szorgoskodom, uram – sütötte le a szempilláját Katherine. Stefan tudta, hogy ez nem igaz, de egy szót sem szólt; soha nem árulta volna el Katherine

29

titkát. A lány ismét felnézett az apjára. – De most itt vagyok, uram. – Igen, igen, így van. És gondoskodnom kell róla, hogy ma este különleges vacsorával várjuk az apját visszaérkezése alkalmából. Damon… veled később még beszélünk. – Amikor Giuseppe intett az egyik szolgának, és kivonult, Stefan örömmel fordult Katherine felé. Nagyon ritkán fordult elő, hogy az apja vagy a lány robusztus német szobalánya, Gudren jelenléte nélkül válthassanak szót egymással. Ám amit Stefan ekkor meglátott, az olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna. Katherine mosolygott – az a kis titkos mosoly ült az ajkán, amit oly gyakran vetett rá. De most nem őt nézte, hanem Damont. Stefan abban a pillanatban gyűlölte a bátyját, gyűlölte Damon sötét szépségét és kecsességét, az érzékiségét, ami úgy vonzotta a nőket, mint a gyertyaláng a molylepkéket. Abban a pillanatban meg tudta volna ütni Damont, darabokra akarta törni a szépségét. Ehelyett csak állt és figyelte, ahogy Katherine lassan a bátyjához sétál, lépésről lépésre közeledik, és aranyszín brokátruhája susog a kövezett padlón. És Damon az öccse szeme láttára nyújtotta ki a kezét Katherine-nek, és az arcára kiült az a kegyetlen, diadalittas mosoly… Stefan hirtelen mozdulattal elfordult az ablaktól. Miért tépi fel újra a régi sebeket? De még mielőtt ez a gondolat végigfutott volna az agyán, már elő is húzta a vékony aranyláncot, amit az inge alatt viselt. A hüvelykujjával és a mutatóujjával végigsimított a gyűrűn, ami medálként függött rajta, majd felemelte a fény felé. A kis karika míves munka volt, és öt évszázad sem tompította a fényét. Egyetlen kő volt benne, egy kisujj körömnyi lapis. Stefan ránézett, majd a nehéz ezüstgyűrűre a saját kezén,

30

amiben szintén lapis volt. A mellkasa elszorult az ismerős érzéstől. Nem tudta elfelejteni a múltat, de nem is igazán akarta. Mindannak ellenére, ami történt, nagy becsben tartotta Katherine emlékét. Ám volt egy olyan emléke, amit tényleg nem szabad felidéznie, egy olyan oldala a naplónak, amit nem szabad fellapoznia. Ha újra át kell élnie azt a rettenetet, azt a… szörnyűséget, akkor megőrül. Mint ahogy meg is őrült aznap, azon az utolsó napon, amikor megpillantotta saját átkozott végzetét… Stefan az ablaknak dőlt, a homloka az üveg hidegéhez simult. A tanárának volt egy másik mondása is: A gonosz soha nem lel békét. Győzelmet arathat, de békét soha nem lel. Miért jött egyáltalán Fell’s Churchbe? Abban reménykedett, hogy itt békét talál, de az lehetetlen. Soha nem fogják elfogadni, soha nem pihenhet meg. Mert gonosz. És nem változtathat azon, ami. Elena korábban kelt, mint általában. Hallotta, hogy Judith néni a szobájában pakolászik, zuhanyozni készül. Margaret még mindig mélyen aludt, összegömbölyödött az ágyában, mint egy kisegér. Elena nesztelenül elsétált kishúga félig nyitott ajtaja előtt, majd folytatta útját az előszobába, és kiment a házból. A levegő friss volt és tiszta aznap reggel; a birsalmafán nem volt semmi, csak a cinkék és a verebek. Elena, aki lüktető fejfájással bújt ágyba, most a tiszta, kék ég felé emelte az arcát, és mélyen beszívta a levegőt. Sokkal jobban érezte magát, mint előző nap. Megbeszélte Mattel, hogy iskola előtt találkoznak, és bár nem várta a dolgot kitörő örömmel, biztos volt benne, hogy nem lesz semmi gond. Matt csak kétsaroknyira lakott az iskolától. Egyszerű favázas házuk volt, mint az összes többi az utcában, talán csak a te-

31

raszon álló hinta volt egy kicsit viharvertebb, és a festék egy kicsit kopottabb. Matt már odakint várta, és amikor meglátta, Elena szíve egy pillanatra ugyanúgy megdobbant, mint régen. Matt tényleg jóképű. Ehhez kétség sem fért. Nem olyan lenyűgözően, szinte már felkavaróan jóképű, mint… mint egyesek, hanem amolyan egészséges, amerikai módon. Matt Honeycutt a velejéig amerikai srác. Szőke haját rövidre nyíratta a futballszezonra, nyáron pedig szépen lebarnult, mert a nagyszülei farmján dolgozott. Kék szeme őszinte és egyenes. És most, amikor kitárta a karját, hogy gyengéden megölelje Elenát, egy kicsit szomorú is. – Nem akarsz bejönni? – Nem. Inkább sétáljunk! – mondta Elena. Egymás mellett haladtak, anélkül, hogy egymáshoz értek volna. Juharfák és diófák szegélyezték az utat, és a levegőben még ott volt a hajnali csend. Elena a lábát figyelte a nedves járdán, és hirtelen egy kicsit bizonytalannak érezte magát. Nem tudta, hogyan vágjon bele. – Még mindig nem mesélted el, milyen volt Franciaországban – szólalt meg Matt. – Ó, nagyszerű! – válaszolta Elena. Vetett a fiúra egy oldalpillantást. Ő is a járdát nézte. – Minden nagyszerű volt benne – folytatta, és megpróbált egy kis lelkesedést csempészni a hangjába. – Az emberek, a kaja, minden. Tényleg… – A hangja elhalt, aztán idegesen felnevetett. – Igen, tudom. Nagyszerű volt – fejezte be helyette Matt a mondatot. Megállt és lenézett kopott sportcipőjére. Elena felismerte a cipőt tavalyról. Matt családja alig jön ki a pénzéből; talán nem tudott új cipőt venni. Elena felnézett, és meglátta, hogy a nyílt, kék tekintet az ő arcán nyugszik. – Tudod, tényleg fantasztikusan nézel ki – mondta Matt. Elena riadtan kinyitotta a száját, de Matt folytatta. – És úgy tűnik, mondani szeretnél valamit. – A lány ráme-

32

redt, mire a fiú elmosolyodott, ferdén és szomorúan. Aztán ismét kinyújtotta a kezét. – Ó, Matt! – mondta Elena, és szorosan átölelte. Majd hátralépett, hogy a fiú arcába nézhessen. – Matt, te vagy a legrendesebb srác, akivel valaha találkoztam. Nem érdemellek meg téged. – Ó, szóval ezért rúgsz ki – jegyezte meg Matt, miközben továbbindultak. – Mert túl jó vagyok hozzád. Erre hamarabb is rájöhettem volna. Elena a karjába bokszolt. – Nem, nem ezért, és nem rúgtalak ki. Barátok leszünk, igaz? – Ó, persze! Abszolút. – Mert rájöttem, hogy mi azok vagyunk. – Elena megállt, és ismét felnézett Mattre. – Jó barátok. Most őszintén, Matt, te nem így érzel irántam? A fiú ránézett, majd az ég felé fordította a tekintetét. – Ugye nem vagyok köteles magam ellen vallani? – kérdezte. Amikor Elena arca elkomorult, hozzátette: – Ennek semmi köze az új sráchoz, igaz? – Semmi – válaszolta Elena kis tétovázás után, majd gyorsan hozzátette: – Még nem is találkoztam vele. Nem is ismerem. – De szeretnéd. Ne, ki ne mondd! – Matt átkarolta Elenát, és gyengéden megfordította. – Gyere, menjünk az iskola felé! Ha lesz rá időnk, még egy fánkot is veszek neked. Séta közben valami becsapódott a felettük álló diófába. Matt füttyentett egyet, és odamutatott. – Azt nézd! Ekkora varjút még sohasem láttam! Elena odanézett, de a madár már eltűnt. Az iskola aznap egyszerű, kellemes háttér volt, hogy Elena végiggondolhassa a tervet. Arra ébredt, hogy tudja, mit kell tennie. Aznap összegyűjtött

33

minden információt Stefan Salvatoréról, amit csak tudott. Nem volt nehéz, mert a Robert E. Lee-ben mindenki a fiúról beszélt. Mindenki tudta, hogy előző nap volt valami összetűzése az iskolatitkárral. Aznap pedig behívták az igazgatóhoz. A papírjaival volt valami gond. Aztán az igazgató visszaküldte órára (a pletykák szerint egy római távolsági hívást követően – vagy washingtonit?), és úgy tűnt, minden el van boronálva. Legalábbis hivatalosan. Amikor Elena megérkezett az európai töri órára kora délután, halk füttyszó fogadta a folyosón. Dick Carter és Tyler Smallwood őgyelegtek arrafelé. Okleveles vadbarmok, gondolta Elena, rá sem hederítve a füttyszóra és a felé lövellt pillantásokra. Azt hitték, hogy csak mert fontos pozíciójuk van az iskola futballcsapatában, imádják őket a lányok. Elena rajtuk tartotta a szemét, miközben a folyosón mászkált, újra kirúzsozta magát, és vacakolt egy kicsit a púderével. Korábban ellátta utasításokkal Bonnie-t, és azonnal akcióba lép, amint Stefan megjelenik. A púderesdoboz tükrében remekül látta a folyosót. Ennek ellenére valahogy nem vette észre, mikor jött fel Stefan. Egyszer csak ott volt a közelében, és Elena lecsapta a púderesdoboz fedelét, amikor a fiú elment mellette. Meg akarta állítani, de még mielőtt sikerült volna, történt valami. Stefan teste megfeszült – vagy legalábbis valamiért hirtelen figyelni kezdett. Dick és Tyler ebben a pillanatban léptek a történelemterem ajtajába. Elálltak az utat. Okleveles vadbarmok, gondolta Elena. Dühösen meredt rájuk Stefan válla felett. A két fiú élvezte a játékot, elterültek a bejáratban, és úgy tettek, mintha teljesen vakok lennének, nem vennék észre a várakozó Stefant. – Elnézést. – A fiú ugyanolyan hangsúllyal szólt hozzájuk, mint tegnap a tanárhoz. Csendes volt és távolságtartó. Dick és Tyler egymásra néztek, majd körbe, mintha szelle-

34

met hallottak volna. – Szkúzi? – kérdezte Tyler fejhangon. – Szkúzi nekem? Szkúzi engem? Dzsakúzi? – Mindketten nevettek. Elena figyelte, ahogy megfeszülnek előtte a póló alatti izmok. Nagyon egyenlőtlen helyzet volt: mindkét srác Stefan fölé tornyosult, Tyler kb. kétszer olyan széles volt, mint ő. – Valami gond van? – Elena éppúgy meglepődött, mint a fiúk, amikor valaki megszólalt mögötte. Megfordult és Mattet pillantotta meg. A fiú kék tekintete kemény volt. Elena elharapott egy mosolyt, amikor Tyler és Dick lassan, vonakodva eltakarodott az útból. A jó öreg Matt, gondolta. De most a jó öreg Matt és Stefan együtt lépett a terembe, Elena pedig kénytelen volt mögöttük menni, a hátukat bámulva. Amikor leültek, a Stefan mögötti széken foglalt helyet, ahonnan észrevétlenül nézhette. Az akcióval ki kell várnia az óra végét. Matt az aprót csörgette a zsebében, ami azt jelentette, hogy mondani akar valamit. – Izé, szia – szólalt meg végül zavartan. – Tudod, azok a srácok… Stefan felnevetett. Keserű volt a hangja. – Ki vagyok én, hogy elítéljem őket? – Több érzelem volt a hangjában, mint amennyit Elena valaha bárkitől hallott, már akkor is felfigyelt rá, amikor Tanner tanár úrral beszélt. És ez az érzelem leplezetlen boldogtalanság volt. – Egyébként is, miért kellene szívesen látniuk? – Fejezte be, szinte magához beszélve. – Miért ne kéne? – Matt Stefanra bámult; megfeszült az álla az elhatározástól. – Figyelj! – mondta. – Tegnap a fociról beszélgettünk. Az egyik csapattagnak tegnap elszakadt az ínszalagja, és kell valaki helyette. Ma délután lesz a próbajáték. Mit gondolsz? – Én? – Stefant ez láthatóan váratlanul érte. – Hú… nem is tudom, hogy képes vagyok-e rá.

35

– Futni tudsz? – Hogy tudok-e…? – Stefan félig Matt felé fordult, és Elena egy mosoly árnyékát látta a szája sarkában. – Igen. – El tudod kapni a labdát? – Igen. – Abban a pozícióban nem lesz másra szükséged. Én középhátvédet játszom. Ha el tudod kapni, amit odadobok, és el tudsz rohanni vele, akkor jöhetsz. – Értem. – Stefan szinte már mosolygott, és bár Matt szavai komolyan csengtek, kék szeme táncot járt. Elena elképedve döbbent rá, hogy féltékeny. Melegség támadt a két fiú között, amiből őt teljesen kizárták. De a következő pillanatban eltűnt Stefan mosolya. Távolságtartóan azt mondta: – Köszönöm… de inkább nem. Más dolgom van. Ebben a pillanatban megérkezett Bonnie és Caroline, és megkezdődött az óra. Tanner Európáról szóló előadása alatt Elena magában ismételgette: „Helló. Elena Gilbertnek hívnak. A Végzősök Üdvözlőbizottságának vagyok a tagja, és rám jutott az a feladat, hogy körbevezesselek az iskolában. Ugye nem szeretnéd, hogy bajba kerüljek, amiért nem végzem el?” – A végét tágra nyílt, elkeseredett pillantással – de csak, ha úgy látja, hogy a fiú ki akar bújni a dolog alól. Szinte hibátlan terv volt. Úgy tűnt, Stefannak gyengéi a megmentésre váró szüzek. Az óra felénél a jobb oldalán ülő lány egy levelet nyújtott át neki. Elena kinyitotta, és felismerte Bonnie gömbölyű, gyerekes kézírását. Ez állt benne: „Amíg csak tudtam, feltartottam C-t. Mi történt? Sikerült???”. Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie forgolódik az első padban. Elena a levélre mutatott, és megrázta a fejét, miközben azt tátogta: „óra után”. Egy évszázadnak tűnt, amíg Tanner végre pár utolsó intel-

36

met intézett hozzájuk a kiselőadásokkal kapcsolatban, és elbocsátotta az osztályt. Mindenki egyszerre ugrott fel a helyéről. Na lássuk, gondolta Elena, és zakatoló szívvel egyenesen Stefan útjába állt, eltorlaszolva a padok közötti átjárót. Éppen úgy, mint Dick és Tyler, gondolta, miközben érezte, hogy mindjárt elneveti magát. Felnézett, és azt látta, hogy a szeme pontosan egy magasságban van Stefan szájával. Hirtelen kiürült az agya. Mit is kellett volna mondania? Kinyitotta a száját, és valahogy kibukdácsoltak rajta a begyakorolt szavak. – Szia, Elena Gilbertnek hívnak, a Végzősök Üdvözlőbizottságának vagyok a tagja, és rám jutott az a feladat… – Ne haragudj; nincs időm. – Egy pillanatra Elena fel se fogta, hogy a fiú közbevágott, hogy még csak esélyt sem kap, hogy befejezze. A szája egyszerűen folytatta a kis szónoklatot. – …hogy körbevezesselek… – Elnézést, de nem megy. El kell… oda kell érnem a futballedzésre. – Stefan Matthez fordult, aki elképedten állt mellettük. – Azt mondtad, rögtön iskola után van a próbajáték, igaz? – Igen – válaszolta Matt. – De… – Akkor jobb, ha indulok. Nem mutatnád meg az utat? Matt tehetetlenül meredt Elenára, majd vállat vont. – Hát… dehogynem. Gyere! – Matt visszapillantott, miután elindultak. Stefan nem. Elena azon kapta magát, hogy egy csapat érdeklődő megfigyelő nézi, Caroline-t is beleértve, aki nyíltan vigyorgott. Érezte, ahogy a teste megbénul, a torka pedig elszorul. Nem bírt volna ki egyetlen további másodpercet sem. Sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kiviharzott a teremből.

37

4.

a szekrényéhez, a bénultság kezdett enyMirehülni,Elenaés odaért a torkából a gombóc megpróbált könnyek formájában előtörni. Csak nem fog az iskolában sírni, mondta magának, nem fog. Miután bezárta a szekrényt, elindult a főbejárat felé. Már második nap, egymás után, egyenesen hazament az utolsó csengőt követően, ráadásul egyedül. Judith néni kérdezősködni fog. Ám amikor Elena odaért a házhoz, Judith néni kocsija nem állt a helyén; valószínűleg elmentek Margarettel a piacra. A ház mozdulatlan volt és békés, így hát Elena belépett az ajtón. Hálás volt a nyugalomért; egyedül szeretett volna lenni. Másrészről viszont nemigen tudta, mit kezdjen magával. Most, hogy végre sírhatott volna, egyszerűen nem jöttek a könnyek. Lerakta a hátizsákját az előszobában, majd bement a nappaliba. Kimondottan szép szoba volt, Elena szobáját leszámítva a ház egyetlen helyisége, ami az eredeti épülethez tartozott. A régi házat 1861 előtt építették, és szinte teljesen leégett a polgárháborúban. Csak ezt a szobát tudták megmenteni a míves kandallóval, és a nagy hálószobát felette. Elena apjának dédnagyapja épített hozzá egy új házat, és a Gilbertek azóta is itt éltek. Elena odafordult az egyik földig érő ablakhoz, hogy kinézzen rajta. A réges-régi üveg vastag és hullámos volt, és odakint

38

minden torznak, egy kicsit spiccesnek tűnt, ha átnézett rajta. Elenának eszébe jutott, amikor az apja először mutatta meg neki a hullámos üveget, amikor a lány kisebb volt, mint Margaret most. A torkába visszatért a gombóc, de most sem jöttek a könynyek. Különböző érzelmek csaptak össze benne. Nem vágyott társaságra, ugyanakkor szívfájdítóan egyedül érezte magát. Gondolkozni szeretett volna, de most, hogy megpróbálta, úgy menekültek előle a gondolatok, mint egerek a hóbagoly elől. Hóbagoly… ragadozó madár… húsevő… varjú, gondolta. Ekkora varjút még sohasem láttam, mondta Matt. Elena szeme megint csípni kezdett. Szegény Matt. Megbántotta, mégis olyan kedves volt vele. Még Stefannal is. Stefan. A szíve dobbant egyet, erősen, és két forró könnycseppet préselt ki a szemén. Tessék, végre sikerült sírva fakadnia. A haragtól, a megaláztatástól és a frusztrációtól zokogott… és még mitől? Mit veszített el valójában? Mit érez igazából ez iránt az idegen, Stefan Salvatore iránt? A fiú kihívás, igen, és ettől más és érdekes. Stefan egzotikus… izgalmas. Vicces, a fiúk néha pont ezt mondták róla, Elenáról is. És később megtudta tőlük, vagy a barátaiktól, vagy a lánytestvéreiktől, hogy milyen idegesek voltak, mielőtt randira vitték, hogy izzadt a tenyerük, és mintha pillangók verdestek volna a gyomrukban. Elena mindig szórakoztatónak találta ezeket a sztorikat. Ő még soha nem lett ideges egyetlen fiútól sem, akivel találkozott. De amikor Stefannal beszélt, a pulzusa dübörgött, a térde elgyengült. A tenyere izzadni kezdett. És nem pillangók voltak a gyomrában – hanem denevérek. Azért érdekli egy fiú, mert ideges lesz tőle? Nem a legjobb indok, Elena, közölte magával. Ami azt illeti, elég rossz indok. De ott volt a szája is. Az a szépen metszett száj, amitől egé-

39

szen más okból gyengült el a térde, nem az idegesség miatt. És az az éjsötét haj – az ujjai viszkettek, hogy belefúrhassák magukat a puhaságába. Az a hajlékony, inas, izmos test, azok a hosszú lábak… és az a hang. A hangja volt az, a miatt jutott elhatározásra előző nap, és szánta el magát, hogy mindenáron megszerzi a fiút. Amikor Tanner tanár úrral beszélt, Stefan hangja hűvös volt és megvető, de ennek ellenére vonzó. Elena kíváncsi volt, hogy vajon az is éjsötétté tud-e válni, és vajon hogy hangzana, amint a nevét mondaná, a nevét suttogná… – Elena! Elena felugrott, kizökkent az álmodozásból. De nem Stefan Salvatore szólította, hanem Judith néni, aki éppen a bejárati ajtót nyitogatta. – Elena? Elena! – Ez pedig Margaret volt, éles, sipító hangon. – Itthon vagy? Ismét keserűség gyűlt Elenában, miközben körbenézett a konyhában. Most nem tudott volna szembesülni a nagynénje aggodalmas kérdéseivel vagy Margaret ártatlan vidámságával. Ahhoz túlságosan nedvesek voltak a szempillái, és bármelyik pillanatban újra sírva fakadhatott. Villámgyors elhatározásra jutott, és csendben kiosont a hátsó ajtón, miközben az első ajtó becsapódott. Amint kiért a hátsó teraszra, majd a kertbe, habozni kezdett. Nem akart összefutni ismerőssel. De hol maradhatna magára? A válasz szinte késedelem nélkül jutott eszébe. Hát persze. Elmegy meglátogatni apát és anyát. Elég hosszú séta volt, majdnem a város széléig ki kellett mennie, de az elmúlt három év során megszokta. Átvágott a Wickery-hídon, és felmászott a dombra, el a romtemplom mellett, majd le az alatta lévő kis völgybe. A temetőnek ezt a részét rendben tartották; csak az ótemetőt hagyták egy kicsit elvadulni. Itt rendesen nyírták a füvet, és virágcsokrok virítottak a sírokon. Elena leült a nagy márványkő

40

mellé, amire a Gilbert nevet vésték. – Szia, anya, szia, apa! – suttogta. Odahajolt, hogy letegye a sírra a lila vadrózsát, amit útközben szakított le, a piaccal szemben. Majd maga alá gyűrte a lábait, és csak üldögélt. A baleset után gyakran eljött ide. Margaret még csak egyéves volt akkor; ő nem igazán emlékezett rájuk. De Elena igen. Hagyta, hogy az elméje visszalapozzon az emlékei között, amitől újból megdagadt a gombóc a torkában, és könnyebben jöttek a könnyek. Még mindig annyira hiányoztak neki. Anya, aki olyan fiatal és gyönyörű volt, és apa, a mosolyával, amitől szarkalábas lett a szeme sarka. Persze szerencséje van, hogy ott van neki Judith néni. Nem minden nagynéni hagyná ott az állását és költözne vissza egy kisvárosba, hogy gondoskodjon két elárvult unokahúgáról. És Robert, Judith néni vőlegénye sokkal inkább számított Margaret pótapjának, mint leendő nagybácsinak. De Elena emlékezett a szüleire. Időnként, közvetlenül a temetés után, kijárt ide, hogy veszekedjen velük, mert haragudott rájuk, amiért olyan ostobák voltak, hogy meghaltak. Akkoriban még nem igazán ismerte Judith nénit, és úgy érezte, hogy nem maradt olyan hely a világon, ahova tartozhatna. És most hová tartozik? – töprengett. A könnyű válasz az volt, hogy ide, Fell’s Churchbe, ahol egész életét töltötte. De mostanában nem tűnt igaznak ez a válasz. Mostanában kezdte úgy érezni, talán valami más várja valahol, egy olyan hely, amit azonnal felismerne, és otthonának érezne. Egy árnyék vetődött rá, és Elena meglepetten felnézett. Egy pillanatra a két felette álló alak idegennek tűnt, ismeretlennek, vészjóslónak. Dermedten bámulta őket. – Elena – szólalt meg a kisebbik alak csípőre tett kezel –, néha aggódom érted, de tényleg. Elena pislogott egyet, majd felnevetett. Bonnie és Meredith volt az. – Mit kellene tennem azért, hogy egy kicsit egyedül le-

41

hessek? – kérdezte, amikor a két lány leült mellé. – Ránk szólnod, hogy menjünk el – javasolta Meredith, de Elena csak rántott egyet a vállán. Meredith és Bonnie gyakran utánajöttek ide a baleset utáni hónapokban. Elena hirtelen örülni kezdett nekik, és elöntötte a hála. Ha máshova nem is, a barátai közé, akik szerették, határozottan odatartozott. Az se zavarta, hogy észrevették, hogy sírt, elfogadta a gyűrött zsebkendőt, amit Bonnie nyújtott felé, és megtörölte a szemét. Egy kis ideig mindhárman csendben üldögéltek, és azt figyelték, hogy borzolgatja a szél a temető szélén álló tölgyfák lombját. – Sajnálom, ami történt – szólalt meg végül Bonnie halkan. – Tényleg rettenetes volt. – Pedig a te második keresztneved a „Taktika” – mondta Meredith. – Annyira azért nem lehetett borzalmas, Elena. – Te nem voltál ott. – Elena érezte, hogy ismét felforr a vére az emléktől. – Tényleg rettenetes volt. De már nem érdekel – tette hozzá határozottan és harciasan. – Végeztem vele. Már amúgy sem kellene. – De Elena! – Pedig nem, Bonnie. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy túl jó… az amerikaiaknak. Úgyhogy fogja csak a márkás napszemüvegét, és… A másik két lányból kitört a nevetés. Elena megtörölte az orrát, és megrázta a fejét. – Szóval – mondta Bonnie-nak, határozott témaváltási szándékkal –, legalább Tannernek mintha egy kicsit jobb kedve lett volna ma. Bonnie mártír pofát vágott. – Tudtad, hogy az elsők közé írt be, akiknek kiselőadást kell tartaniuk? De nem érdekel; a druidákból fogom megcsinálni, és… – A mikből? – Dru-i-dák. Azokból a furcsa alakokból, akik a Stonehenge-et építették, és mágiáztak, meg minden, régen Angliá-

42

ban. Ők voltak az őseim, ezért van tehetségem a jósláshoz. Meredith felhorkant, de Elena összehúzott szemöldökkel meredt az ujjai között pörgetett fűszálra. – Bonnie, tényleg láttál valamit a tenyeremben? – kérdezte hirtelen. Bonnie habozott. – Nem tudom – mondta végül. – Azt… azt hittem, igen, legalábbis akkor. De néha elszalad a fantáziám. – Tudta, hogy itt vagy – szólalt meg Meredith váratlanul. – Én arra gondoltam, nézzük meg a kávézóban, de Bonnie azt mondta, hogy a temetőben vagy. – Tényleg? – Bonnie kicsit meglepettnek, ugyanakkor büszkének tűnt. – Hát, tessék. Az edinburghi nagymamámnak van harmadik szeme, és nekem is. Ez mindig átugrik egy generációt. – És a druidák leszármazottja vagy – tette hozzá Meredith ünnepélyesen. – Pontosan! Skóciában még élnek a régi hagyományok. El se hinnétek, miket csinál a nagymamám. Ki tudja deríteni, ki kivel fog összeházasodni, és ki mikor fog meghalni. Azt mondta, én fiatalon meghalok. – Bonnie! – Pedig tényleg. Fiatalon és gyönyörűen kerülök koporsóba. Szerintetek ez nem romantikus? – Szerintem nem. Szerintem gusztustalan – válaszolta Elena. Az árnyékok kezdtek megnyúlni, és a szél is egyre hűvösebb lett. – Szóval, te kihez fogsz hozzámenni, Bonnie? – kérdezett rá Meredith fürgén. – Nem tudom. A nagymamám elmondta, mit kell csinálni, hogy kiderüljön, de még nem próbáltam ki. Persze… – vágta magát Bonnie mesterkélt pózba – az illetőnek rettenetesen gazdagnak kell lennie, és elképesztően jóképűnek. Olyannak, mint például a mi titokzatos, sötét idegenünk. Különösen, ha ő más-

43

nak már nem kell – vetett Elenára csúfondáros pillantást. Elena nem volt hajlandó ráharapni. – És mi van Tyler Smallwooddal? – dünnyögte ártatlan hangon. – Az ő apja elég gazdag. – És ő sem olyan csúnya – helyeselt Meredith komoly arccal. – Már persze ha állatbarát vagy. Az a sok hatalmas, fehér fog. A lányok egymásra néztek, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Bonnie egy marék füvet vágott Meredithhez, aki lesöpörte magáról, és egy pitypangot dobott vissza. Mindeközben valamikor Elena rájött, hogy minden rendben lesz. Megint önmaga lett, nem volt már elveszett, nem volt idegen, hanem Elena Gilbert volt, a Robert E. Lee királynője. Kihúzta a copfjából a barackszín szalagot, és megrázta a haját, hogy szabadon szétterüljön az arca körül. – Eldöntöttem, én miről írom a kiselőadásomat – szólalt meg, összehúzott szemmel figyelve, ahogy Bonnie kézzel fésülgeti ki a hajából a fűszálakat. – Miről? – kérdezte Meredith. Elena felszegte az állát, és a vöröses-lilás égboltra meredt a domb mögött. Elgondolkozva vett egy nagy levegőt, majd tartott még egy kis hatásszünetet. Utána higgadtan kijelentette: – Az olasz reneszánszról. Bonnie és Meredith rámeredtek, majd egymásra néztek, és ismét nevetni kezdtek. – Aha – állapította meg Meredith, amikor magukhoz tértek. – Szóval a tigris visszatért közénk. Elena vetett rá egy ragadozómosolyt. Megtépázott önbecsülése kezdett helyreállni. És bár maga sem értette, egy dolgot biztosan tudott: Stefan Salvatore élve nem menekül előle. – Rendben – szólalt meg élénken. – Ide figyeljetek, ti ketten! Erről senki nem tudhat, vagy rajtam fog röhögni az egész iskola. És Caroline imádná, ha nevetségessé tehetne. De még

44

mindig kell Stefan, és meg is fogom szerezni. Azt még nem tudom, hogyan, de meg fogom. Viszont, amíg ki nem találok valamit, addig úgy teszünk, mintha nem érdekelne. – Csak nem? – De igen, mindannyian. Nem lehet a tiéd, Bonnie; ő az enyém. És muszáj teljesen megbíznom bennetek. – Várj csak egy pillanatra! – csillant fel Meredith szeme. Levett egy kitűzőt a felsőjéről, majd a hüvelykujját felfelé tartva gyorsan szúrt egyet. – Bonnie, add ide a kezed! – Miért? – szemezett Bonnie a tűvel gyanakodva. – Mert meg akarom kérni. Szerinted miért, te idióta? – De… de… na jó. Juj! – Most pedig te, Elena. – Meredith Elena hüvelykujját is eredményesen szúrta meg, majd megszorította, hogy kicsorduljon egy csepp vért. – És most – folytatta, miközben csillogó, sötét szemekkel nézte a másik kettőt –, összenyomjuk a hüvelykujjunkat, és megesküszünk. Különösen te, Bonnie. Megesküszünk, hogy titokban tartjuk a dolgot, és mindent megteszünk, amit Elena Stefannal kapcsolatban kér. – Figyeljetek, vérrel esküdözni veszélyes – ellenkezett Bonnie komolyan. – Azt jelenti, hogy bármi is történjen, meg kell tartani az esküt, mindenáron, Meredith. – Tudom – válaszolta Meredith komoran. – Éppen ezért mondom, hogy tegyük meg. Emlékszem még, mi történt Michael Martinnal. Bonnie fintorgott egyet. – Az évekkel ezelőtt volt, és egyébként is azonnal szakítottunk, és… ó, jól van, na. Megesküszöm. – Lehunyta a szemét, és azt mondta: – Esküszöm, hogy megtartom a titkot, és mindent megteszek, amit Elena Stefannal kapcsolatban kér. Meredith is elismételte az esküt. Elena pedig, miközben a félhomályban összenyomott hüvelykujjaik halvány árnyékát bámulta, nagy levegőt vett, és halkan azt mondta: – Én pedig

45

esküszöm, hogy nem nyugszom, amíg az enyém nem lesz. Hideg szélfuvallat söpört végig a temetőn, összeborzolta a lányok haját, és megkergette a száraz leveleket a földön. Bonnie levegő után kapkodott, és visszahúzta az ujját, mindhárman körbenéztek, majd idegesen kuncogni kezdtek. – Besötétedett – jelentette ki Elena meglepetten. – Jobb lesz, ha indulunk – mondta Meredith, visszatéve a kitűzőjét, miközben felállt. Bonnie is feltápászkodott, és a szájába vette a hüvelykujját. – Sziasztok! – mondta Elena lágyan, a sírkővel szembenézve. A virág már csak egy lila folt volt a földön. Elena felkapta a barackszínű hajszalagot, ami mellette hevert, megfordult, és biccentett Bonnie és Meredith felé. – Menjünk! Némán elindultak a dombon a romtemplom felé. A vérszerződéstől mindhármukat ünnepélyes hangulat kapta el, és amikor elmentek a romtemplom mellett, Bonnie megborzongott. Most, hogy lement a nap, a hőmérséklet zuhanni kezdett, a szél pedig egyre erősödött. Minden rohamától susogni kezdett a fű, és zörögni kezdtek a levelek az ősöreg tölgyfákon. – Megfagyok – állapította meg Elena, miközben megállt egy pillanatra a fekete lyuk mellett, ami egykor a templom ajtaja volt, hogy végignézzen az alatta elterülő tájon. A hold még nem kelt fel, és Elena alig tudta kivenni az ótemetőt, mögötte a Wickery-híddal. Az ótemető még a polgárháború idején keletkezett, és sok sírkövön katonák neve állt. Elvadultnak látszott: szederbokrok és magas gaz burjánzott a sírokon, és borostyán futotta be a töredezett márványt. Elena soha nem szerette túlságosan. – Most másképp néz ki, nem? Úgy értem, így sötétben – jelentette ki bizonytalanul. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit igazából érez, hogy ez nem az élőknek való hely. – Mehetünk a másik úton is – mondta Meredith. – De az húsz perccel hosszabb.

46

– Én szívesen megyek erre – nyelt egy nagyot Bonnie. – Mindig is mondtam, hogy abban a régiben szeretnék nyugodni. – Ne beszélj már állandóan a temetésedről! – csattant fel Elena, majd elindult lefelé a domboldalon. De minél lejjebb jutott az ösvényen, annál kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Lelassított, amíg Bonnie és Meredith utol nem érték. Amikor az első sírkő közelébe értek, sebesebben kezdett verni a szíve. Megpróbált nem odafigyelni, de a bőre bizsergett az izgalomtól, és felállt rajta a szőr. A szélrohamok között minden nesz rettenetesen hangosnak tűnt; a lépteik zöreje az avarral borított ösvényen fülsiketítő volt. A romtemplom már csak fekete sziluettként meredezett mögöttük. A keskeny ösvény mohos sírkövek között futott végig, amelyek közül sok még Meredithnél is magasabb volt. Elég nagyok ahhoz, hogy bármi el tudjon rejtőzni mögöttük, gondolta Elena riadtan. A sírkövek egy része önmagában is elég ijesztő volt, például az, amelyiken az angyal úgy nézett ki, mint egy igazi kisbaba, leszámítva, hogy a feje leesett, de azt gondosan visszatették a teste mellé. A fejen lévő széles gránitszemek vakon bámultak. Elena nem tudta elkapni róla a pillantását, és zakatolni kezdett a szíve. – Miért álltunk meg? – kérdezte Meredith. – Én csak… elnézést – dünnyögte Elena, de amikor kényszerítette magát, hogy megforduljon, azonnal mozdulatlanná merevedett. – Bonnie? – szólalt meg. – Bonnie, mi a baj? Bonnie egyenesen a temetőbe meredt, az ajkai szétváltak, a szeme pedig ugyanolyan hatalmas és üres volt, mint az angyalszoboré. Félelem szorította össze Elena gyomrát. – Bonnie, hagyd abba! Hagyd abba! Ez nem vicces. Bonnie nem válaszolt. – Bonnie! – kiáltott fel Meredith. Elenával egymásra néztek, és Elena hirtelen tudta, hogy el kell menekülnie. Megfordult, hogy végigrohanjon az ösvényen, de egy idegen hang szólalt

47

meg mögötte, mire megpördült. – Elena – mondta a hang. Nem Bonnie hangja volt, de az ő szájából jött. Bonnie még mindig a temetőt bámulta, sápadtan a sötétségben. Teljesen kifejezéstelen volt az arca. – Elena – szólalt meg ismét a hang, és miközben Bonnie feje a barátnője felé fordult, hozzátette –, valami vár rád idekint. Elena soha nem tudta teljesen összerakni, mi történt a következő pár percben. Valami mintha megmozdult volna a sírkövek sötét púpjai között, majd emelkedni kezdett, Elena felsikoltott, és Meredith is felkiáltott, majd mindketten futásnak eredtek, és Bonnie is velük szaladt, ő is sikoltozva. Elena lerohant a keskeny ösvényen, botladozva a kövek és a fűcsomók miatt. Bonnie levegő után kapkodva hüppögött mögötte, Meredith pedig, a higgadt és cinikus Meredith vadul lihegett. A felettük lévő tölgyfában hirtelen zörögni kezdett valami, majd felsikoltott, és Elena rájött, hogy ha kell, még ennél is tud gyorsabban futni. – Van mögöttünk valami – mondta Bonnie sivítva. – Jóságos istenem, mi folyik itt? – Irány a híd – zihálta Elena a tüdejében lángoló tűzön át. Nem tudta, miért, de úgy érezte, muszáj eljutniuk odáig. – Ne állj meg, Bonnie! Ne nézz hátra! – Elkapta a barátnője ruhaujját, és megpördítette. – Nem fog sikerülni – hüppögött Bonnie az oldalát tapogatva, sápadt arccal. – Dehogynem – mondta Elena, miközben ismét elkapta Bonnie ruhaujját, és kényszerítette, hogy továbbmenjen. – Gyerünk! Gyerünk! Meglátta a víz ezüstös csillogását. És ott volt a tisztás a tölgyek között, majd a híd közvetlenül mögötte. Elena lába remegett, a lélegzetvétele pedig fütyült a torkában, de nem volt hajlandó lemaradni. Most már látta a híd deszkáit. Már csak hat méterre volt tőle, három méterre, kettőre.

48

– Sikerült – zihálta Meredith, a fapallókon dübörgő lábakkal. – Ne állj meg! Menj át a túloldalra! A híd nyikorogni kezdett, ahogy tántorogva végigrohantak rajta, és a lépteik hangját visszaverte a víz. Amikor leugrottak a túlparton, Elena végre elengedte Bonnie ruhaujját, és hagyta, hogy a lábai botladozva megálljanak. Meredith előrehajolt, és kezével a combjára támaszkodva mély levegőket vett. Bonnie sírt. – Mi volt az? Mi volt az? – kérdezgette. – Még mindig jön? – Azt hittem, te vagy a szakértő – válaszolta Meredith bizonytalanul. – Az isten szerelmére, Elena, tűnjünk már el innen! – Nem, most már minden rendben – suttogta Elena. Az ő szemében is könnyek voltak, és mindene reszketett, de a forró lehelet már nem csiklandozta a tarkóját. Közéjük került a folyó, sötét vize ott hullámzott a híd alatt. – Ide már nem tud utánunk jönni – jelentette ki. Meredith rámeredt, majd visszanézett a túlsó partra, a tölgyfákra, utána pedig Bonnie-ra pillantott. Megnyalta az ajkát és felnevetett. – Persze. Ide már nem tud követni. De azért menjünk haza, jó? Hacsak nincs kedvetek itt éjszakázni. Egy megfogalmazhatatlan érzés remegett végig Elenán. – Ma nincs, köszi – válaszolta. Fél karjával átölelte Bonnie-t, aki még mindig szipákolt. – Semmi baj, Bonnie. Biztonságban vagyunk. Gyere! Meredith ismét a túlpartot bámulta. – Én semmit nem látok odaát – állapította meg nyugodtabb hangon. – Lehet, hogy nem is volt mögöttünk semmi; talán csak bepánikoltunk, és saját magunkat ijesztettük halálra. Ennek a kis druida hercegnőnek a segítségével. Elena semmit nem válaszolt, miközben elindultak, szorosan egymás mellett a földúton. De ebben kételkedett. Nagyon erősen kételkedett.

49

5.

A

mikor Stefan visszaért a panzióba, a telihold közvetlenül felette állt. A fiút vidámság töltötte el, szinte szédült a kimerültségtől és a nagy adag vértől, amitől jóllakott. Már nagyon sok idő telt el, mióta utoljára ilyen dőzsölést engedélyezett magának. Ám a temető melletti vad Erőkitörés magával sodorta, és amúgy is gyengélkedő önuralma semmivé vált. Még mindig nem tudta biztosan, honnan jöhetett az Erő. Az árnyékok közül bámulta az emberlányokat, amikor felrobbant mögötte, és a lányok menekülni kezdtek. Viaskodott benne a félelem, hogy beleszaladnak a folyóba, és a vágy, hogy letapogassa az Erőt, és megtalálja a forrását. Végül inkább őt követte, mert nem bírta volna elviselni, ha baja esik. Valami feketeség szállt az erdő felé, miközben az emberek odaértek a híd menedékéhez, de még Stefan sem tudta kivenni, mi lehetett az. Végignézte, amíg a lány és a másik kettő elindultak a város felé. Majd visszafordult a temető felé. Üresen találta, eltűnt belőle, ami korábban ott volt. A földön egy keskeny selyemcsík hevert, amit az átlagos szem szürkének látott volna a sötétben. De Stefan tudta, milyen színű igazából, és morzsolgatni kezdte az ujjai között, majd lassan felemelte, hogy az ajkához érjen, és megérezte a lány hajának illatát. Emlékek öntötték el. Éppen elég rossz volt, amikor a lány nem volt szem előtt, amikor az elméjének ragyogása csak a tudatossága szélén táncolt. De ugyanabban a teremben ülni vele

50

az iskolában, tudatában lenni a jelenlétének maga mögött, mindenütt érezni a bőre részegítő illatát, ez szinte túlment mindenen. Minden egyes apró lélegzetvételét hallotta, érezte, hogy sugárzik a meleg a háta felől, édes pulzusának minden dobbanásáról tudott. És végül, legnagyobb elszörnyedésére, azt vette észre, hogy megadja magát neki. A nyelve a szemfogain járt fel s alá, kiélvezve és bátorítva az egyre erősebbé váló gyönyör fájdalmát. Már szándékosan szívta be a lány illatát, és hagyta, hogy elöntsék a látomások, álmodozni kezdett. Arról, hogy milyen lehet puha nyaka, hogy az ajkai hogyan érnének hozzá először ugyanolyan puhán, apró csókokkal borítva mindenütt, amíg oda nem érne a kis gödröcskéhez a torkán. Hogyan tapadna rá, pontosan ott, ahol a szíve olyan erősen verdes a finom bőre alatt. És hogy végül hogyan válnának szét az ajkai, hogyan csúsznának fel a sajgó, pengeélességű fogain, és… Nem. Kirángatta magát a transzból, miközben a szíve zakatolt, és a teste remegett. Az óra véget ért, mindenki nyüzsögni kezdett körülötte, és csak reménykedhetett benne, hogy senki nem figyelt rá túlságosan. Amikor a lány megszólította, képtelen volt elhinni, hogy a szemébe kell néznie, miközben lángolnak az erei és sajog a felső fogsora. Egy pillanatra attól félt, hogy elveszíti az önuralmát, hogy elkapja a lány vállát, és ott, mindenki előtt ledönti. Fogalma sem volt, hogyan menekült meg. Csak azt tudta, hogy kis idő múlva már kemény edzésbe fektette az energiáit, és homályosan azt is tudta, hogy nem szabad az Erőt használnia. De nem ez számított: még az Erő nélkül is ügyesebb volt a futballpályán versenyző halandó fiúknál. A látása élesebb volt, a reflexei gyorsabbak, az izmai erősebbek. E pillanatban egy kéz veregette meg a hátát, és Matt hangja csendült fel a fülében:

51

– Gratulálok! Üdv a csapatban! Miközben a fiú őszinte, mosolygós arcába nézett, Stefant elöntötte a szégyen. Ha tudná, mi vagyok, nem mosolyogna rám, gondolta komoran. Csalással nyertem meg a versenyt. És a lány, akit szeretsz – mert szereted, nem? –, itt jár a gondolataimban. És ott is maradt a gondolataiban aznap délutánra, minden erőfeszítése ellenére, nem sikerült kiűznie onnan. Vakon kóborolt a temetőben, ahova ismeretlen erő vonzotta az erdőből. Amikor odaért, a lányt kezdte figyelni, küzdött magával, küzdött a vággyal, amíg az Erőkitöréstől futásnak nem eredt a barátnőivel. Utána hazajött – de csak miután evett. Miután elveszítette az önuralmát. Nem emlékezett pontosan, hogyan történt, hogy hagyhatta, hogy megtörténjen. Az Erő lángja indította be, amikor olyan dolgokat ébresztett fel benne, amelyek jobb lett volna, ha tovább alszanak. A vadászösztönt. Az üldözés iránti vágyakozást, a félelem szagának és a gyilkolás vad örömének áhítását. Évek teltek el – évszázadok –, mióta utoljára ilyen erővel érezte a vágyat. Az ereiben mintha tűz lángolt volna. És a gondolatai is vörössé váltak: semmire nem tudott gondolni, csak arra a rezes ízre, az állatias remegésre, a vérre. Miközben még mindig tombolt benne az izgalom, tett egy vagy két lépést a lányok után. Jobb, ha nem gondol arra, mi történhetett volna, ha nem érzi meg az öregember szagát. De amikor odaért a híd végéhez, az orrcimpái megremegtek az emberi hús erős, semmihez nem hasonlítható illatától. Embervér. A legfőbb elixír, a tiltott bor. Részegítőbb bármely szeszes italnál, magának az életnek a gőzölgő esszenciája. És annyira unta már, hogy le kell győznie a késztetést. A híd alatt valami megmozdult a parton, egy kupac régi rongy kezdett mocorogni. És a következő pillanatban Stefan már kecsesen, macskamódra mellette is termett. A keze előre-

52

vágódott és elhúzta a rongyokat, amelyek alól egy aszott, pislogó arc tűnt elő egy vézna nyakon. Stefan ajkai felhúzódtak. És utána semmi nem hallatszott, az evést leszámítva. Most, miközben végigbotorkált a panzió főlépcsőjén, megpróbált nem gondolni rá, és nem gondolni a lányra – arra a lányra, aki kísértésbe sodorta a melegségével, az életével. Stefan igazából utána vágyakozott, de fel kell adnia, mostantól csírájában kell elfojtania minden ilyen gondolatot. A saját érdekében és a lányéban. A lány számára ő a valóra vált rémálom, és még csak nem is tud róla. – Ki van ott? Te vagy az, fiú? – hangzott fel élesen egy károgó hang. Kinyílt az egyik ajtó a második emeleten, és egy ősz fej bújt ki rajta. – Igen, signora. Flowers néni. Ne haragudjon, hogy felzavartam! – Ó, több kell ahhoz egy nyikorgós padlódeszkánál, hogy engem felzavarj. Bezártad magad után az ajtót? – Igen, signora. Most már… biztonságban van. – Ez igaz. Muszáj bezárkóznunk. Az ember soha nem tudhatja, mi kóborol odakint az erdőben, ugye? – Stefan gyorsan a mosolygó kis arcra pillantott, az ősz haj tincsekre és a csillogó, éles szemekre. Vajon valami titkot rejthetnek? – Jó éjszakát, signora! – Jó éjszakát, fiú! – Az öregasszony bezárta az ajtaját. Stefan a szobájában levetette magát az ágyra, és az alacsony, ferde plafont bámulva hevert ott. Általában nehezére esett elpihennie éjszaka; nem az volt a természetes alvóideje. De aznap fáradt volt. Túl sok energiájába került kimennie a napfényre, és a nehéz vacsora csak még letargikusabbá tette. Nemsokára, annak ellenére, hogy a szemét nem hunyta le, már nem látta a fehérre meszelt plafont maga fölött. A fejében emlékdarabkák kergették egymást. Katherine, aki

53

olyan gyönyörű volt aznap este a szökőkút mellett, amikor holdfény vonta be ezüsttel halványszőke haját. Milyen büszke volt, hogy mellette üldögélhet, hogy ő az, akivel a lány megosztja a titkát… – De soha nem mehet ki a napra? – Dehogynem, de csak akkor, ha ez rajtam van. – Katherine felemelte kicsi, fehér tenyerét, és a holdfény megcsillant az ujján lévő lapison. – De a nap annyira kifáraszt. Soha nem voltam túl erős. Stefan végignézett rajta, finom vonásain és törékeny testén. A lány majdnem olyan éteri volt, mint a fúvott üveg. Nem, biztosan nem volt erős soha. – Gyermekkoromban gyakran betegeskedtem – folytatta Katherine lágy hangon, tekintetét a szökőkút játékos vizén tartva. – Az utolsó ilyen alkalommal az orvos azt mondta, hogy meg fogok halni. Emlékszem, hogy apa zokogott, és ott feküdtem abban a nagy ágyban, ahhoz is gyengén, hogy megmozduljak. Minden lélegzetvétel túl nagy erőfeszítésembe került. Olyan szomorú voltam, hogy el kell hagynom ezt a világot, és úgy fáztam, annyira nagyon fáztam. – Megborzongott, majd elmosolyodott. – De mi történt? – Felriadtam az éjszaka közepén, és azt láttam, hogy Gudren, a szobalány áll az ágyam felett. Majd oldalra lépett, és akkor megláttam a férfit, akit magával hozott. Megrémültem. Klaus volt az, akiről az a hír járta a faluban, hogy nagyon gonosz. Odakiáltottam Gudrennek, hogy mentsen meg. De ő csak állt és figyelt. Amikor Klaus a nyakamra tette a száját, azt hittem, meg fog ölni. Katherine elhallgatott. Stefan elszörnyedve, szánakozva nézte, de a lány vigasztalóan rámosolygott. – Végül nem is volt olyan rettenetes. Először egy kicsit fájt, de hamar elmúlt. Utána

54

viszont kimondottan kellemes érzés fogott el. És amikor inni adott a saját véréből, erősebbnek kezdtem érezni magam, mint hónapok óta bármikor. És aztán együtt vártuk ki azt a pár órát hajnalig. Amikor megjelent az orvos, nem akarta elhinni, hogy fel tudok ülni és meg tudok szólalni. Apa azt mondta, csoda történt, és megint sírt, de akkor már örömében. – Katherine arca elfelhősödött. – Valamikor nemsokára el kell hagynom az apámat. Előbb-utóbb rá fog jönni, hogy a betegségem óta egy órát sem öregedtem. – És nem is fog? – Nem. Ez benne a csodálatos, Stefan! – Gyermeki örömmel pillantott fel. – Örökre fiatal maradok, és soha nem fogok meghalni! El tudja ezt képzelni? Stefan nem tudta volna elképzelni Katherine-t másmilyennek, mint abban a percben volt: fiatalnak, ártatlannak, tökéletesnek. – De nem találta ijesztőnek eleinte? – Eleinte egy kicsit igen. De Gudren megmutatta, mit kell tennem. Ő tanácsolta, hogy csináltassam meg ezt a gyűrűt, tetessek bele olyan drágakövet, ami megvéd a napfénytől. Amíg ágyhoz voltam kötve, sűrű, meleg forralt bort hordott nekem inni. Később meg kisebb állatokat, amiket a fia ejtett csapdába. – Nem… embereket? Katherine hangosan felnevetett. – Hát persze hogy nem. Nekem egy napra egy galamb is elég. Gudren azt mondta, ha hatalmat akarok, akkor emberi vért kell innom, mert az emberek életesszenciája a legerősebb. És Klaus is erre biztatott; ismét vért akart velem cserélni. De megmondtam Gudrennek, hogy nem akarok hatalmat. Ami pedig Klaust illeti… – Katherine elhallgatott és lesütötte a szemét, sűrű szempillája az arcához simult. Nagyon halk volt a hangja, amikor ismét megszólalt. – Azt hiszem, ilyesmit nem szabad meggondolatlanul csinálni. Csak akkor iszom majd emberi vért, amikor megtalálom a társam, azt, aki az örökkévalóságig mellettem marad. – Ünnepé-

55

lyesen nézett fel Stefanra. Stefan rámosolygott, szédelegve, és szinte szétrobbanva a büszkeségtől. Alig tudta magába fojtani a boldogságot, ami abban a pillanatban eltöltötte. De ez még azelőtt volt, hogy a bátyja, Damon hazatért az egyetemről. Mielőtt Damon visszajött, és meglátta Katherine drágakőkék szemét. Stefan felnyögött az ágyában. Majd elmélyült benne a sötétség, és újabb képek suhantak át az elméjén. Szaggatott pillanatok a múltból, amelyek nem álltak össze képsorokká… Mintha villámfény világította volna meg a jeleneteket. A bátyja arca, amint embertelenül dühös maszkká torzul. Katherine szikrázó kék szeme, miközben új, fehér ruhájában piruettezik. Fehér villanás egy citromfa mögött. Egy kard érintése a kezében; Giuseppe távoli kiabálása. A citromfa. Nem mehet a citromfa mögé. Ismét Damon arcát látta, de ezúttal a bátyja majd megszakadt a nevetéstől. Csak nevetett és nevetett, hangja, mint a törött üvegcserepeké. Közelebb ért a citromfához… – Damon… Katherine… ne! Szálfaegyenesen ült az ágyában. Reszkető kezével végigsimított a haján, és egyenletesen kezdte venni a levegőt. Egy rettenetes álom. Már nagyon régóta nem kínozták ilyen álmok; már nagyon régóta nem is álmodott. Az utolsó pár másodperc újra és újra lejátszódott a fejében, és ismét meglátta a citromfát, és meghallotta a bátyja nevetését. Szinte már túl tisztán visszhangzott a fejében. Hirtelen, anélkül, hogy emlékezett volna bármilyen tudatos döntésre, Stefan a nyitott ablaknál termett. Az éjszakai levegő megcsapta az arcát, miközben kinézett az ezüstös sötétbe.

56

– Damon? – Egy Erőhullámon küldte ki a gondolatot felderítésre. Majd tökéletes némaságba burkolózott, és minden érzékszervével hallgatózni kezdett. Semmit nem érzett, egy apró válaszrezdülést sem. Valahol a közelben felrebbent egy madárpár. A városban sok elme aludta álmát; az erdőben az éjszakai vadak titkos útjaikat járták. Stefan felsóhajtott, és a szoba felé fordult. Lehet, hogy tévedett, nem volt nevetés; talán a temetőben sem fenyegetett semmi. Fell’s Church mozdulatlan volt és békés, amilyennek neki is lennie kellene. Ráfért volna az alvás. Szeptember 5. (vagyis igazából szeptember 6., hajnali 1:00). Kedves Naplóm! Nemsokára vissza kellene aludnom. Pár perccel ezelőtt felébredtem, mintha valaki kiabált volna, de most csendes a ház. Olyan sok furcsa dolog történt ma este, hogy kikészültek az idegeim, azt hiszem. De legalább amikor felébredtem, pontosan tudtam, mit fogok tenni Stefannal. Egyszerűen beugrott az egész. Holnap indul a B-terv, Első Fázis. Frances tekintete lángolt, az arca pedig tüzelt, miközben odament az asztal körül üldögélő három lányhoz. – Elena, ezt hallanod kell! Elena rámosolygott, udvariasan, de nem túl bizalmasan. Frances lehajtotta barna fejét. – Úgy értem… ideülhetek? Valami nagyon vad dolgot hallottam az előbb Stefan Salvatoréról. – Foglalj helyet! – válaszolta Elena nagylelkűen. – De – tette hozzá – nem igazán érdekel minket. – Titeket nem…? – bámult Frances értetlenül. Meredithre

57

nézett, majd Bonnie-ra. – Vicceltek, ugye? – Egyáltalán nem. – Meredith meghagyott egy zöldbabot, és elgondolkozva méregette. – Más dolgok foglalkoztatnak. – Pontosan – csatlakozott hozzá Bonnie. – Tudod, Stefan már lejárt lemez. Passz. – Azzal lehajolt, és megdörzsölte a bokáját. Frances könyörgő pillantást vetett Elenára. – Én azt hittem, hogy mindent tudni akarsz róla. – Csak kíváncsi voltam – válaszolta Elena. – Végtére is, vendég nálunk, és üdvözölni szerettem volna Fell’s Churchben. De persze hűnek kell maradnom Jean-Claude-hoz. – Jean-Claude-hoz? – Jean-Claude-hoz – válaszolta Meredith, felvonta a szemöldökét, és nagyot sóhajtott. – Jean-Claude-hoz – visszhangozta Bonnie lelkesen. Elena finomkodva, a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentve kihúzott egy fényképet a hátizsákjából. – Ebben a házban laktunk. Miután a fénykép készült, szedett nekem egy szál virágot, és azt mondta… Hát – mosolyodott el titokzatosan –, azt inkább nem ismételném el. Frances a fényképet bámulta. Az egy lebarnult fiatalembert ábrázolt, egy hibiszkuszbokor előtt ácsorgott meztelen felsőtesttel, ajkán szégyenlős mosoly játszott. – Idősebb nálad, ugye? – kérdezte lenyűgözve. – Huszonegy. De persze – pillantott át Elena a válla felett – a nagynéném soha nem egyezne bele, úgyhogy titokban tartjuk, amíg le nem érettségizem. Titokban kell leveleznünk egymással. – Milyen romantikus – pihegte Frances. – Egy léleknek sem árulom el, ígérem. De ami Stefant illeti… Elena fensőbbséges mosolyt vetett rá. – Ha étterembe megyek – tette hozzá –, mindig franciát választok olasz helyett. – Meredithhez fordult. – Ugye?

58

– Ühüm. Mindig. – Meredith és Elena sokatmondóan egymásra mosolyogtak, majd Franceshez fordultak. – Te nem? – Ó, dehogynem! – vágta rá Frances gyorsan. – Én is. Mindig. – Ő is sokatmondóan mosolygott, és bólogatott is párat, miközben felállt és távozott. Amikor eltűnt, Bonnie színpadias hangon megszólalt. – Ez meg fog engem ölni. Elena, én belehalok, ha nem hallgathatom meg az új pletykát. – Ó, azt? Akkor elmondom – válaszolta Elena higgadtan. – Arról szeretett volna beszélni, hogy az a hír járja, hogy Stefan narkódíler. – Micsoda? – Bonnie rámeredt, majd nevetésben tört ki. – De hisz ez nevetséges. Milyen narkódíler öltözködne így, és viselne napszemüveget? Úgy értem, mindent megtesz, hogy magára vonja a figyelmet… – Elhalt a hangja, és tágra nyílt a szeme. – De lehet, hogy éppen ezért csinálja. Ki gyanakodna olyasvalakire, aki ennyire feltűnő? És tényleg egyedül él, és nagyon titokzatos… Elena! Mi van, ha igaz? – Nem az – válaszolta Meredith. – Honnan tudod? – Mert én kezdtem a pletykát. – Bonnie arckifejezését látva vigyorogva folytatta: – Elena utasítására. – Óóóóó! – Bonnie csodálattal pillantott fel Elenára. – Nagyon rossz vagy. És én elterjeszthetem, hogy halálos beteg? – Nem. Nem akarom, hogy felsorakozzanak az önjelölt Florence Nightingale-ek, hogy a homlokát borogathassák. De Jean-Claude-ról azt terjesztesz, amit akarsz. Bonnie felemelte a fényképet. – Igazából ki ez? – A kertész. Imádja azokat a hibiszkuszbokrokat. És nős, van két gyereke. – De kár – válaszolta Bonnie komolyan. – És azt mondtad Francesnek, hogy senkinek nem árulhatja el…

59

– Pontosan. – Elena az órájára pillantott. – Ami azt jelenti, hogy mondjuk kettőre már az egész iskola tudni fog róla. Iskola után a lányok Bonnie-ékhoz mentek. Éles ugatás köszöntötte őket a bejáratnál, és amikor Bonnie kinyitotta az ajtót, egy nagyon öreg, nagyon kövér palotapincsi próbált kiszökni rajta. Jangcénak hívták, és annyira el volt kényeztetve, hogy Bonnie anyján kívül ki nem állhatta senki sem. Elena bokája után kapott, amikor a lány elsétált mellette. A nappali félhomályos volt és zsúfolt a rengeteg csicsás bútor miatt, az ablakokon nehéz függönyök lógtak. Bonnie nővére, Mary éppen a nővérsapkát csatolta le hullámos, vörös hajáról. Csak két évvel volt idősebb Bonnie-nál, és a Fell’s Churchi klinikán dolgozott. – Á, Bonnie – mondta –, örülök, hogy megjöttél. Elena, Meredith, sziasztok! Elena és Meredith köszöntek neki. – Mi a baj? Fáradtnak tűnsz – állapította meg Bonnie. Mary ledobta a sapkát a dohányzóasztalra. Válasz helyett visszakérdezett: – Tegnap este, amikor olyan feldúltan jöttél haza, mit is mondtál, merre jártatok? – Lent a… csak lent a Wickery-hídnál. – Én is így emlékeztem. – Mary nagy levegőt vett. – És most idehallgass, Bonnie McCullogh. Soha többé ne menj arra, különösen éjszaka és egyedül. Megértetted? – De miért ne? – kérdezte Bonnie elképedten. – Mert tegnap éjjel valakit megtámadtak arra, azért. És tudod, hol találták meg az illetőt? Pontosan a Wickery-híd alatt, a parton. Elena és Meredith hitetlenkedve meredtek rá, Bonnie pedig elkapta Elena karját. – Valakit megtámadtak a híd alatt? De ki volt az? Mi történt? – Nem tudom. Ma reggel az egyik temetői munkás vette

60

észre, hogy ott fekszik. Valami hajléktalan lehetett, azt hiszem, és valószínűleg éppen aludt, amikor megtámadták. De félholt volt, amikor behozták, és még nem tért magához. Lehet, hogy meghal. Elena nyelt egyet. – Hogy érted, hogy megtámadták? – Úgy értem – válaszolta Mary lassan és érthetően –, hogy majdnem szétmarcangolták a torkát. Elképesztő mennyiségű vért veszített. Először azt gondolták, biztosan valami állat volt, de később dr. Lowen azt mondta, hogy ember lehetett. És a rendőrség szerint bárki is tette, lehet, hogy a temetőben rejtőzködik. – Mary ekkor egyenként végignézett rajtuk, és a szája megfeszült. – Úgyhogy ha ott voltatok a hídnál, vagy a temetőben, Elena Gilbert, akkor elképzelhető, hogy ez a valaki is ott volt veletek. Értitek? – Nem kell még jobban ránk ijesztened – válaszolta Bonnie erőtlenül. – Átjött az üzenet, Mary. – Rendben. Akkor jó – Mary válla előreesett, és a lány kimerülten masszírozni kezdte a nyakát. – Le kell feküdnöm egy kicsit. Nem akartam házsártoskodni – tette még hozzá, és a szobájába indult. Amikor magukra maradtak, a három lány egymásra pillantott. – Bármelyikünk lehetett volna – jelentette ki Meredith csendesen. – Főleg te, Elena; te egyedül mentél oda. Elena bőre bizseregni kezdett, ugyanazzal a fájdalmas riadalommal, mint a régi temetőben. Újra érezte a csípős szelet, és látta a magas sírkövek sorát maga körül. A napfény és a Robert E. Lee még soha nem tűnt ennyire távolinak. – Bonnie – mondta lassan –, te láttál ott bárkit? Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy vár rám valaki? A félhomályos szobában Bonnie értetlen pillantást vetett rá. – Miről beszélsz? Én nem mondtam ilyet. – Dehogynem.

61

– Nem, nem mondtam. Semmi ilyet nem mondtam. – Bonnie – szólalt meg Meredith –, mindketten hallottuk. A régi sírköveket bámultad, majd azt mondtad Elenának… – Nem tudom, miről beszéltek, én semmit nem mondtam. – Bonnie arca megfeszült a haragtól, de a szeme könnybe lábadt. – Nem akarok erről beszélgetni. Elena és Meredith tehetetlenül meredtek egymásra. Odakint a nap bebújt egy felhő mögé.

62

6.

Szeptember 26. Kedves Naplóm! Sajnálom, hogy olyan sok idő telt el, és nem is tudnám megmagyarázni, miért nem írtam – leszámítva, hogy nagyon sok dologról félek beszélni, még veled is. Először is, rettenetes dolog történt. Aznap, amikor Bonnie-val és Meredithszel a temetőben voltunk, megtámadtak és majdnem meg is öltek ott egy öregembert. A rendőrség még mindig nem találta meg az elkövetőt. Az emberek azt hiszik, hogy az öreg megörült, mert amikor felébredt, mindenféle szemekről kezdett handabandázni meg tölgyfákról stb. De én emlékszem, mi történt velünk aznap este, és nem hiszem, hogy örült lenne. Ez ijesztő. Mindenki nagyon félt egy ideig, és a gyerekek egyáltalán nem, vagy csak csapatostul mehettek az utcára sötétedés után. De azóta eltelt három hét, és nem történt újabb támadás, úgyhogy kezd elcsitulni az izgalom. Judith néni azt mondja, lehet, hogy egy másik csavargó tette. Tyler Smallwood apja egészen odáig elment, hogy talán magával csinálta az öregember, bár nem igazán tudom elképzelni, hogy tudná valaki saját magát torkon harapni. Leginkább azonban a B-terv foglalt le. Egyelőre na-

63

gyon jól megy. Több levelet és vörös rózsacsokrot kaptam „Jean-Claude”-tól (Meredith nagybátyjának virágüzlete van), és láthatóan mindenki megfeledkezett már arról, hogy valaha is érdekelt Stefan. Úgyhogy a társadalmi pozíciómat nem fenyegeti veszély. Még Caroline sem csinált semmi zűrt. Igazából nem is tudom, mit csinál Caroline mostanában, de nem is érdekel. Már soha nem találkozunk ebédnél vagy iskola után; úgy tűnik, teljesen eltávolodott a régi társaságtól. Egy dolog viszont tényleg érdekel mostanában. Stefan. Még Bonnie és Meredith sem tudják, mennyire fontos nekem. Félek elmondani nekik; attól tartok, azt hinnék, megőrültem. Az iskolában a higgadt magabiztosság álarcát viselem, de belül… hát, napról napra rosszabb. Judith néni kezd aggódni értem. Azt mondja, mostanában nem eszem eleget, és igaza van. Egyszerűen nem tudok az órákra koncentrálni, vagy bármi érdekes dologban részt venni, kihagytam például a Kísértetházas jótékonysági munkát. Csak Stefanra tudok gondolni. És még csak nem is értem, miért. Azóta a rettenetes jelenet óta nem is szólt hozzám. De mondok valami furát. Múlt héten a történelemórán felpillantottam, és rajtakaptam, hogy engem néz. Pár pad volt köztünk, és ő teljesen oldalra fordult a székén, és csak nézett. Egy pillanatra teljesen megrémültem, a szívem zakatolni kezdett, és csak bámultuk egymást – aztán elfordult. De azóta még kétszer megtörtént, és minden alkalommal megéreztem magamon a tekintetét, mielőtt megláttam volna. Ez szó szerint így van. Tudom, hogy nem csak képzelődöm. Nem hasonlít egyetlen fiúra sem, akit valaha ismertem.

64

Olyan elszigeteltnek tűnik, olyan magányosnak. Még akkor is, ha ő akarta így. Nagy sikereket arat a futballcsapatban, de nem barátkozik egyik fiúval sem, talán csak Mattel. Csak Mattel szokott beszélgetni. És lányokkal sem beszélget, legalábbis én nem látom beszélgetni, szóval lehet, hogy a narkódíleres pletyka tényleg működik. De mintha inkább ő kerülné az embereket, nem pedig az emberek őt. Az órák között eltűnik, a fociedzés után is, és még soha nem láttam az ebédlőben. Soha nem hívott fel senkit a szobájába a panzióban. Soha nem jár a kávézóba iskola után. De akkor hogy fogom tudni valaha olyan helyre csalni, ahol nem képes megszökni előlem? Ez a B-terv legnagyobb hibája. Bonnie azt mondja, „miért nem keveredsz vele viharba, hogy a kihűlés ellen össze kelljen bújnotok?”. Meredith pedig azt javasolja, hogy robbanjon le az autóm a panzió előtt. De egyik ötlet sem túl praktikus, és megőrülök, annyit gondolkozom, hogy kitaláljak valami jobbat. Napról napra rosszabbul vagyok. Úgy érzem, mintha egy óra, vagy nem tudom, mi lennék, amit egyre jobban felhúznak. Ha nem találok valami megoldást hamarosan, akkor… Majdnem azt írtam, „meghalok”. A megoldás hirtelen és magától értetődően lepte meg Elenát. Sajnálta Mattet; tudta, hogy a fiúnak rosszulesik a JeanClaude-ról szóló pletyka. Mióta elterjedt az iskolában, alig szólt Elenához, általában csak biccentett, amikor elment mellette. És amikor egyik nap összefutottak az üres folyosón kreatívírás-óra előtt, kerülte a pillantását. – Matt… – szólalt meg Elena. El akarta mondani, hogy nem igaz, hogy soha nem kezdett volna mással randizgatni anélkül, 65

hogy előtte ne szólt volna neki. El akarta mondani, hogy soha nem állt szándékában megbántani, és hogy rettenetesen érzi magát. De nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Végül csak annyit nyögött ki, hogy „ne haragudj!”, és megfordult, hogy bemenjen az órára. – Elena – válaszolta a fiú, mire visszafordult. Matt már őt nézte, a tekintete elidőzött az ajkán, a haján. Majd megrázta a fejét, mintha azt mondaná, hogy ő volt a hülye. – Létezik egyáltalán az a francia fickó? – kérdezte végül. – Nem – válaszolta Elena habozás nélkül. – Én találtam ki – tette hozzá egyszerűen –, hogy megmutassam mindenkinek, nem izgat… – Elhallgatott. – Stefan. Tudom. – Matt bólintott, és egyszerre tűnt komorabbnak, de megértőbbnek is. – Nézd, az tényleg nem volt tőle szép dolog. De nem hinném, hogy meg akart volna sérteni. Mindenkivel így viselkedik. – Téged kivéve. – Nem. Néha beszélget velem, de személyes dolgokról soha. Soha nem beszél a családjáról, vagy arról, mit csinál az iskolán kívül. Olyan… olyan, mintha egy fal lenne körülötte, amin nem juthatok át. Nem hinném, hogy valaha bárkit átenged azon a falon. Ami nagy kár, mert szerintem nyomorultul érzi magát mögötte. Elena eltöprengett ezen, és lenyűgözte az a kép Stefanról, amibe még soha nem gondolt bele. Mindig olyan magabiztosnak tűnt, olyan higgadtnak és kiegyensúlyozottnak. De Elena tudta, hogy mások szemében ő is ilyennek tűnik. Lehetséges volna, hogy a felszín alatt Stefan is éppolyan zavart és boldogtalan? Ekkor támadt egy ötlete, ami nevetségesen egyszerű volt. Nem komplikált haditerv, nem vihar, nem lerobbanó autó. – Matt – szólalt meg lassan –, nem gondolod, hogy jót tenne, ha valaki bejutna a mögé a fal mögé? Úgy értem, Stefan-

66

nak? Nem gondolod, hogy számára az lenne a legjobb? – Jelentőségteljesen nézett a fiúra, azt kívánta, bár megértené. Matt egy másodpercig rámeredt, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, és hitetlenkedve megrázta a fejét. – Elena – szólalt meg –, elképesztő vagy. Az ujjad köré csavarod az embereket, és szerintem ezzel még csak nem is vagy tisztában. És most valami olyat fogsz kérni tőlem, hogy segítsek neked elejteni Stefant, én meg akkora nagy balek vagyok, hogy képes leszek és megteszem. – Nem balek vagy, hanem úriember. És tényleg szívességet akarok tőled kérni, de csak akkor, ha ez szerinted is így helyes. Nem akarom megbántani Stefant, és téged sem akarlak megbántani. – Nem? – Nem. Tudom, hogy ez nem tűnik túl meggyőzőnek, de így van. Én csak azt szeretném… – Elena ismét elhallgatott. Hogyan tudná megmagyarázni, mit akar, amikor maga sem tudja? – Te csak azt szeretnéd, ha minden és mindenki Elena Gilbert körül forogna – egészítette ki Matt keserűen. – Te csak azt szeretnéd, amit még nem kaptál meg. Elena döbbenten hátralépett, és a fiúra nézett. A torka elszorult, és könnyek gyűltek a szemébe. – Ne – mondta Matt. – Elena, ne nézz így rám! Sajnálom. – Felsóhajtott. – Rendben, mit kell tennem? Kötözzem össze, és helyezzem el a lépcsődön? – Nem – válaszolta Elena, még mindig próbálta a könnyeit visszatoloncolni oda, ahonnan jöttek. – Én csak azt szerettem volna, ha rábeszéled, hogy jöjjön el jövő héten az évnyitó bálra. Matt különös arcot vágott. – Szóval csak azt szeretnéd, hogy ott legyen a bálon. Elena bólintott. – Rendben. Meglehetősen biztosra veszem, hogy ott lesz. És

67

Elena… én rajtad kívül nem igazán szeretnék meghívni senkit. – Rendben – válaszolta Elena pillanatnyi tétovázás után. – És… köszönöm. Matt arckifejezése továbbra is furcsa maradt. – Ne köszönd, Elena. Nincs mit… de tényleg. – A lány még mindig csodálkozott, miközben Matt elfordult, és végigsétált a folyosón. – Ne mozdulj! – mondta Meredith, és határozottan meghúzta Elena haját. – Még mindig az a véleményem – mondta Bonnie az ablak mellől –, hogy mindketten nagyszerűek voltak. – Kik? – dünnyögte Elena szórakozottan. – Mintha nem tudnád – válaszolta Bonnie. – A két pasid, akik megcsinálták azt az utolsópillanatos varázslatot a tegnapi meccsen. Amikor Stefan elkapta azt a dobást, azt hittem, elájulok. Vagy mindjárt hányok. – Jaj, ne már! – sóhajtott Meredith. – És Matt… az a fiú egyszerűen mozgásba öntött költészet. – És egyikük sem az enyém – jelentette ki Elena határozottan. Meredith gyakorlott ujjai alatt a haja műremekké kezdett összeállni, puha aranygomolyaggá. És a ruhája is nagyon rendben volt; a halvány ibolyalila kiemelte szeme lilás árnyalatát. Saját magát viszont ő is sápadtnak és acélosnak látta, nem olyannak, mint akinek enyhe rózsapírt csal az arcára az izgalom, inkább hófehérnek és elszántnak, mint egy fiatal katonát, aki a frontra készül. Tegnap a futballpályán, amikor kihirdették, hogy ő lesz az évnyitó bálkirálynője, egyetlen gondolat járt a fejében. Hogy Stefan nem mondhat nemet, ha felkéri táncolni. Ha egyáltalán eljön a bálra, akkor nem utasíthatja vissza a bálkirálynőt. És most, a tükör előtt, elismételte magában. – Ma bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz – nyugtatgatta Bonnie. – És figyelj, amikor majd leépíted Mattet, ugye meg-

68

vigasztalhatom? Meredith felhorkant. – És mit fog ehhez szólni Raymond? – Ó, te meg megvigasztalhatod őt. De, Elena, nekem tényleg nagyon tetszik Matt. És amint egyenesbe kerülsz Stefannal, kicsit zsúfoltan fogjátok érezni magatokat hármasban. Szóval… – Jaj már, azt csinálsz, amit akarsz. Matt megérdemel egy kis figyelmet. – Amit tőlem nyilvánvalóan nem kap meg, tette hozzá gondolatban Elena. Még mindig nem tudta elhinni, hogy tényleg így viselkedik vele. De most egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy kételkedni kezdjen magában; minden erejére és koncentrációs képességére szüksége volt. – Tessék. – Meredith betűzte Elena hajába az utolsó csatot is. – És most idenézzetek, itt a bálkirálynő és az udvarhölgyei… vagy legalábbis két udvarhölgye. Gyönyörűek vagyunk. – Ez uralkodói többes volt? – kérdezte Elena gúnyosan, de igazat kellett adnia. Tényleg gyönyörűen néztek ki. Meredith ruhája csupa burgundivörös suhogás, a derekán szorosan összefogta, a csípőjéről pedig lazán omlott alá. Sötét haja szabadon verdeste a hátát. Bonnie pedig, amikor felállt és csatlakozott a többiekhez a tükör előtt, olyan volt, mint egy puncsos minyon, fekete flitterekkel díszített, rózsaszín, bő szoknyás ruhájában. Ami pedig Elenát illeti… gyakorlott szemmel nézett végig a tükörképén, és ismét arra gondolt, a ruha nagyon rendben van. Ezenkívül csak a kristályibolya kifejezés járt a fejében. A nagyanyjának volt egy kis csokra, igazi virágok voltak, amelyeket olvadt cukorba mártottak, majd megdermesztettek. Együtt vonultak le a földszintre, mint minden bál előtt, hetedik osztályos koruk óta. Leszámítva, hogy azelőtt Caroline is mindig velük tartott. Elena enyhe döbbenettel konstatálta, hogy azt sem tudja, ki lesz Caroline partnere. Judith néni és Robert – akiből nemsokára Robert bácsi lesz – a nappaliban voltak, a pizsamás Margarettel együtt. – Ó, lányok, gyönyörűek vagytok! – állapította meg Judith

69

néni olyan repesve és izgatottan, mintha ő maga is menne a bálba. Megcsókolta Elenát, Margaret pedig ölelésre tárta a karját. – Szép vagy – jelentette ki a négyévesek leegyszerűsítő modorában. Robert is Elenát nézte. Pislogott, kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. – Mi a baj, Bob? – Ó! – Robert Judith nénire nézett, és kicsit zavarban volt. – Hát, igazából most jutott eszembe, hogy az Elena a Heléna változata. És valami oknál fogva a trójai Heléna jutott eszembe. – A gyönyörű és balsorsú – jegyezte meg Bonnie vidáman. – Hát, igen – válaszolta Robert, aki viszont egyáltalán nem tűnt vidámnak. Elena nem válaszolt. Megszólalt a csengő. Matt állt a lépcsőn megszokott kék sportzakójában. Ed Goff, Meredith kísérője és Raymond Hernandez, Bonnie kísérője is vele volt. Elena Stefant kereste a tekintetével. – Valószínűleg már ott van – jegyezte meg Matt, megfejtve pillantását. – Figyelj, Elena… De bármit is szeretett volna mondani, a többiek félbeszakították. Bonnie és Raymond Matt autójával jött, és egész úton szellemeskedtek. Zene szűrődött ki a bálterem nyitott ajtaján. Amikor Elena kiszállt a kocsiból, különös bizonyosság lepte meg. Valami történni fog, ébredt rá, miközben az iskolaépület szögletes tömbjét figyelte. Az utóbbi pár hét békés alapjárata készült a legfelsőbb fokozatba kapcsolni. Készen állok, gondolta Elena. És abban reménykedett, hogy ez így is van. Odabent minden csupa szín, csupa nyüzsgés, mintha kaleidoszkópba pillantott volna. Amint a terembe lépett Matt oldalán, azonnal körbevették őket, és bókok záporoztak mindkettejükre. Elena hajára… a ruhájára… a virágaira. Matt egy leendő 70

legenda volt; egy fiatal Joe Montana, akinek a sportösztöndíj már a zsebében van. A szédítő forgatagban, ami az élete és lételeme kellett volna legyen, Elena egy sötét fejet keresett. Tyler Smallwood szuszogott éppen rá, puncs- és rágógumiszagúan. A párja gyilkos pillantásokat vetett rájuk. Elena ügyet sem vetett a fiúra, és abban reménykedett, hogy ez majd távozásra bírja. Tanner tanár úr haladt el mellettük egy ázott papírpohárral a kezében, olyan benyomást keltve, mintha fojtogatná a gallérja. Sue Carson, a másik végzős bálkirálynő teljesen felpörögve dicsérte a lila ruhát. Bonnie már a táncparketten volt, ott villogott a lámpák fényében. De Stefant Elena sehol sem látta. Még egy szuszogásnyi rágószag, és rosszul lesz. Megbökdöste Mattet, és elszöktek a frissítős asztalhoz, ahol Lyman, az edző kezdte elemezni a meccset. Párok és csoportok mentek oda hozzájuk, beszélgettek egy kicsit, majd vonultak tovább, hogy helyet adjanak a soron következőknek. Éppen úgy, mintha tényleg királyi pár lennénk, gondolta Elena merészen. Oldalra pillantott, hogy vajon Matt is olyan jól szórakozik-e a dolgon, de a fiú mereven bámult bal felé. Elena követte a pillantását. És ott volt a sötét fej, amit keresett, félig takarásban, a futballjátékosok csoportja. Még a félhomályban is összetéveszthetetlenül. Izgalom futott végig Elenán, sokkal inkább fájdalom, mint bármi más. – És most? – kérdezte Matt feszes állal. – Kötözzem meg? – Nem. Felkérem táncolni, ennyi. Először veled táncolok, ha szeretnéd. Matt megrázta a fejét, Elena pedig elindult Stefan felé a tömegen át. A lányban lépésről lépésre egyre több információ tudatosult Stefanról. Fekete zakójának szabása kicsit különbözött a többiekétől, elegánsabb volt, és kasmírpulóvert viselt alatta. Elég

71

mozdulatlanul állt, nem babrált semmivel, és egy kicsit távolabb húzódott a többiektől. És, noha Elena csak a profilját látta, azt egyértelműen megállapíthatta, hogy nincs rajta a napszemüveg. Focihoz természetesen mindig le szokta venni, de közelről még nem látta a szemét. Ettől vidám és izgatott lett, mintha jelmezbálon lennének, és eljött volna a pillanat, amikor le kell venni az álarcot. A vállára koncentrált, az álla vonalára, és ekkor a fiú felé fordult. Elena abban a szempillantásban rájött, milyen gyönyörű. Nem csak a ruha és a frizurája miatt. Önmagától volt szép: karcsú és uralkodói, mintha selyemből és belső tűzből lenne öszszegyúrva. Látta, hogy a fiú ajkai enyhén, elgondolkozva szétnyílnak, majd felnézett a szemébe. – Helló. – Az ő hangja lett volna ilyen csendes és magabiztos? Stefan szeme zöld volt. Zöld, mint a tölgyfalevelek nyáron. – Jól érzed magad a bálon? – kérdezte. Most már igen. A fiú ezt nem mondta ki, de Elena tudta, hogy erre gondol; látta abból, ahogy Stefan ránézett. Még soha nem volt ilyen biztos a hatalmában. Leszámítva, hogy a fiú nyilvánvalóan nem érzi jól magát; letörtnek tűnt, mint akinek fáj valami, mintha egy percig sem tudná tovább elviselni. A zenekar lassú számmal indított. A fiú még mindig a lányt nézte, szinte felitta a tekintetével. Zöld szeme elsötétült, fekete lett a vágytól. A lánynak hirtelen az az érzése támadt, hogy bármelyik pillanatban magához ránthatja, és megcsókolhatja, anélkül, hogy egy szót is szólna. – Szeretnél táncolni? – kérdezte lágyan. A tűzzel játszom, olyasmivel, amit nem értek, gondolta váratlanul. És abban a pillanatban rájött, hogy fél. A szíve vadul kalapált. Úgy érezte, mintha az a zöld szem a felszín alatt, valahol mélyen érintené meg – a mélység pedig azt kiáltotta: veszély. Valamilyen ősi, a

72

civilizációnál is régebbi ösztön azt súgta: fuss, menekülj! De nem mozdult. Ugyanaz az erő tartotta ott, amelyik megrémítette. Nem tudom irányítani, gondolta hirtelen. Bármi is történt, az meghaladta az értelmi képességeit, nem volt normális vagy ésszerű dolog. De már nem lehetett leállítani, és a félelem ellenére is élvezte minden pillanatát. A legintenzívebb pillanatot, amit valaha fiúval átélt, pedig semmi sem történt. Stefan egyszerűen csak bámulta, szinte hipnotizálva, ő pedig visszanézett rá, és úgy tombolt köztük a feszültség, mint egy hőrobbanás. Látta, ahogy a tekintete elsötétül a megadástól, és megérezte a saját szíve zakatolását, ahogy Stefan lassan kinyújtotta a kezét. És akkor az egész szilánkokra tört. – Nicsak, Elena, milyen csinos vagy – szólalt meg egy hang, és Elena látóterét arany csillogás töltötte be. Caroline volt az, a sűrű, fényes vörösesbarna hajával és a tökéletes bronzszínűre barnult bőrével. Egyszerű szabású aranyiamé ruhát viselt, ami rengeteget megmutatott tökéletes bőréből. Egyik mezítelen karjával Stefanba karolt, és lustán felmosolygott rá. Lenyűgözően néztek ki ketten, mint egy nemzetközi fotómodellpáros, akik belógtak egy középiskolai bálra; sokkal ragyogóbbak és kifinomultabbak voltak, mint bárki a teremben. – És a ruhád is olyan cuki – folytatta Caroline, miközben Elena agya átállt robotpilótára. Az a laza, birtokló kar a fiú karjába fűzve mindent elárult neki: elárulta, hogy hol töltötte Caroline az ebédszüneteket az elmúlt néhány hétben, hogy min ügyködött az utóbbi időben. – Azt mondtam Stefannak, hogy be kell ugranunk egy pillanatra, de nem maradunk sokáig. Ugye nem bánod, ha fenntartom magamnak a táncait? Elenát hirtelen furcsa higgadtság szállta meg, az agya teljesen kiürült. Azt mondta, hogy nem, persze hogy nem bánja, és nézte, ahogy Caroline, a vörösesbarna és arany szimfóniája el-

73

vonul mellette. Stefan is vele ment. Elenát arcok vették körül; elfordult tőlük, és egyenesen Matthez masírozott. – Tudtad, hogy vele jön. – Tudtam, hogy Caroline őt akarja. Ebédidőben és iskola után folyamatosan a nyomában volt, és eléggé ráerőltette magát. De… – Értem. – Továbbra is megőrizve azt a fura, mesterséges nyugalmat, Elena végigpillantott a tömegen, és meglátta, hogy Bonnie közeledik felé, és Meredith is otthagyja az asztalát. Tehát látták. Valószínűleg mindenki látta. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna Matthez, a lányok elé indult, ösztönösen a női mosdó felé véve az irányt. A mosdó tele volt, úgyhogy Meredith és Bonnie csupa vidám, hétköznapi megjegyzéseket tettek, miközben aggodalmasan méregették Elenát. – Láttad azt a ruhát? – kérdezte Bonnie, miközben titokban megszorította Elena kezét. – Az elejét tuti pillanatragasztó tartja. És mit fog felvenni a következő bálra? Celofánt? – Celluxot – jelentette ki Meredith. Halkan hozzátette: – Jól vagy? – Igen. – Elena látta a tükörben, hogy túlságosan csillog a szeme, és hogy kétoldalt az arcán egy-egy élénkvörös folt ég. Lesimította a haját, és elfordult. A helyiség kiürült, végre magukra maradtak. Bonnie most már idegesen babrálta a flitteres masnit a csípőjén. – Lehet, hogy végül is nem akkora baj – állapította meg halkan. – Úgy értem, hetek óta csak rá gondolsz. Majdnem egy hónapja. Úgyhogy lehet, hogy így a legjobb, és most elfoglalhatod magad valami mással, ahelyett, hogy… szóval, hogy őt kergetnéd. Et tu, Brute? – gondolta Elena. – Nagyon köszönöm a támogatásodat – mondta hangosan. – Na, Elena, ne legyél ilyen! – szólt közbe Meredith. –

74

Bonnie nem megbántani akart, csak úgy gondolja… – És nekem is úgy kellene gondolnom? Jó, legyen! Akkor kimegyek, és keresek valami mást, amivel elfoglalhatom magam. Például pár új barátnőt. – Azzal fogta magát, és a lányok pillantásainak kereszttüzében távozott. Odakint belevetette magát a szín- és hangkavalkádba. Ragyogóbban nézett ki, mint bármelyik korábbi bálon. Mindenkivel táncolt, túl hangosan nevetett, minden fiúval flörtölt, aki az útjába akadt. Szólították, hogy menjen fel, és vegye át a koronát. Ott állt a színpadon, és végignézett a pillangótarka alakokon maga alatt. Valakitől virágot kapott; valaki egy strassz tiarát helyezett a fejére. Taps hangzott fel. Minden olyan volt, mint egy álomban. Tylerrel kezdett flörtölni, mert ő volt hozzá a legközelebb, amikor lesétált a színpadról. Majd eszébe jutott, mit csináltak Stefannal, mire kivette az egyik rózsát a csokrából, és nekiadta. Matt összeszorított szájjal nézte a terem széléről. Tyler faképnél hagyott párja szinte már sírt. Elena most már az alkoholt is érezte Tyler leheletén a mentol mellett, és a fiú arca is vörös volt. A barátai ott nyüzsögtek Elena körül, kiabáltak, nevetgéltek, és azt is észrevette, hogy Dick tölt valamit egy barna papírzacskóból a barátja puncsospoharába. Elena még soha nem volt együtt ezzel a csapattal. Szívesen látták, csodálták, a fiúk versengtek a kegyeiért. Poénok repkedtek oda-vissza, és Elena még akkor is nevetett, ha nem találta viccesnek, amit mondtak. Tyler a dereka köré fonta a karját, mire még hangosabban nevetett. A szeme sarkából látta, hogy Matt csóválja a fejét, és odébb sétál. A lányok még mindig sikítoztak, a fiúk vagánykodtak. Tyler a nyakához dörgölőzött. – Van egy ötletem – jelentette be a többieknek, miközben Elenát még szorosabban kezdte ölelgetni. – Menjünk valami szórakoztatóbb helyre.

75

Valaki felkiáltott. – Mire gondolsz, Tyler? Az apád házára? Tyler vigyorgott, szélesen, spiccesen, vakmerően. – Nem, úgy értem, olyan helyre, ahol otthagyhatjuk a nyomunkat. Például a temetőbe. A lányok sikítoztak. A fiúk egymás oldalát böködték a könyökükkel, és úgy tettek, mintha bunyóznának. Tyler párja még mindig a körön kívül ácsorgott. – Tyler, ez őrültség – mondta magas, vékony hangon. – Tudod, mi történt azzal az öregemberrel. Én nem akarok odamenni. – Remek, akkor te itt maradsz. – Tyler kihalászta a slusszkulcsot a zsebéből, és meglengette a többiek előtt. – Ki nem fél? – kérdezte. – Hé, én benne vagyok – jelentette ki Dick, a többiek pedig kórusban helyeseltek. – Én is – mondta Elena tiszta, határozott hangon. Felmosolygott Tylerre, aki gyakorlatilag felkapta, miközben elindultak. Aztán Tylerrel kivezették a zajos, hangoskodó bandát a parkolóba, ahol bezsúfolódtak az autókba. Tyler lehúzta cabriója vászontetejét, és Elena bemászott, Dickkel és egy Vickie Bennett nevű lánnyal, akik a hátsó ülésen szorongtak. – Elena! – kiáltotta valaki messziről, az iskola kivilágított kapujából. – Indíts! – szólt a lány Tylerre, miközben levette a tiaráját. A motor életre kelve felmordult. Füstölgő gumikkal hajtottak ki a parkolóból, és a hűvös éjszakai szél Elena arcába vágott.

76

7.

a táncparketten lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a Bonnie zene végigömöljön rajta. Amikor egy pillanatra felnézett, Meredith integetett neki oldalról. Bonnie dacosan előreszegezte az állát, de a barátnője gesztusai egyre erőteljesebbé váltak, ezért felpillantott Raymondra, és engedelmeskedett. Raymond követte. Matt és Ed állt Meredith mögött. Matt haragosan nézett. Ed láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Elena most ment el – közölte Bonnie-val Meredith. – Szabad országban élünk – válaszolta Bonnie. – Tyler Smallwooddal ment el – folytatta Meredith. – Matt, biztos nem hallottad, hova indultak? Matt megrázta a fejét. – Azt mondanám, megérdemli, amit kap… de részben az én hibám volt – jelentette ki zordan. – Azt hiszem, utánuk kellene mennünk. – Itt hagyjuk a bált? – kérdezte Bonnie. Meredithre nézett, aki azt tátogta, megígérted. – Ezt nem hiszem el – motyogta Bonnie dühösen. – Nem tudom, hogy fogjuk megtalálni – szólalt meg Meredith –, de meg kell próbálnunk. – Majd furcsán, tétován hozzátette: – Bonnie, ugye te sem tudod, merre lehet? – Mi? Hát persze, hogy nem; táncoltam. Hallottál már ilyet, nem? Ezért járnak az emberek bálokra. – Te és Ray itt maradtok – közölte Matt Eddel. – Ha Elena visszajönne, akkor szóljatok neki, hogy őt keressük.

77

– Ha már megyünk, akkor rajta – tette hozzá Bonnie barátságtalanul. Megfordult, és egyenesen beleszaladt egy fekete zakóba. – Hé, már elnézést! – csattant fel, majd felnézett, és Stefan Salvatorét pillantotta meg. A fiú egy szót sem szólt, miközben Bonnie, Meredith és Matt az ajtó felé indultak, maguk mögött hagyva a boldogtalannak tűnő Raymondot és Edet. A csillagok távolinak tűntek és jegesen csillogtak a felhőtlen égbolton. Elena éppen így érezte magát. Egy része együtt nevetgélt és kiabált Dickkel, Vickie-vel és Tylerrel, a menetszél zúgását is túlharsogva, de egy másik része a távolból nézte őket. Tyler a romtemplomhoz képest félúton parkolt le a dombon, és égve hagyta a reflektort, miközben kiszálltak. Bár több autó is velük együtt indult az iskolától, úgy tűnt, csak nekik sikerült a temetőig eljutniuk. Tyler kinyitotta a csomagtartót, és előhúzott egy karton sört. – Legalább több marad nekünk. – Átnyújtott egy dobozzal Elenának, aki megrázta a fejét, és megpróbált megfeledkezni kavargó gyomráról. Egyáltalán nem érezte helyesnek, hogy ott vannak – de ezt most már semmi pénzért nem lett volna hajlandó beismerni. Kiszálltak a macskaköves útra, a lányok egy kicsit sántikálva, és a fiúkra támaszkodva lépkedtek. Amikor felértek a csúcsra, Elena zihálni kezdett, Vickie pedig felsikított. Egy nagy, vörös valami lebegett közvetlenül a látóhatár felett. Eltartott egy pillanatig, amíg Elena rájött, hogy a hold az. Hatalmas volt, és éppen olyan mesterségesnek tűnt, mint egy díszlet egy sci-fiben. Duzzadt tömege tompán, egészségtelen fénnyel derengett. – Mint egy nagy, rothadt tök – állapította meg Tyler, miközben felé dobott egy követ. Elena kényszerítette magát, hogy ra-

78

gyogó mosolyt vessen a fiúra. – Miért nem megyünk be? – kérdezte Vickie, miközben fehér kezével a templom ajtaja helyén tátongó lyukra mutatott. A tető legnagyobb része beomlott, bár a harangtorony még állt, ott meredezett felettük. A falak közül három maradt meg; a negyedik csak térdig ért. Mindenhol szemétkupacok hevertek. Fény gyúlt Elena arca mellett, aki odafordult, és látta, hogy Tyler egy öngyújtót tart a kezében. A fiú elvigyorodott, kivillantva erős, fehér fogait, és megkérdezte: – Kéred? Elena nevetése volt a leghangosabb, hogy leplezze zavarát. Elvette az öngyújtót, és megvilágította vele a templom oldalában lévő sírt. Nem hasonlított a többire, bár az apja azt mondta, Angliában látott már ilyesmit. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas kődoboz, amiben két ember is elfér, a tetején két nyugodtan fekvő márványszobor pihent. – Thomas Keeping Fell és Honoria Fell – mondta Tyler egy nagyvonalú mozdulat kíséretében, mintha bemutatná őket. – Állítólag a jó öreg Thomas alapította Fell’s Churchöt. Bár a Smallwoodok is itt voltak már akkoriban. A dédnagyapám üknagyapja a Drowning patak melletti völgyben lakott… – Amíg meg nem ették a farkasok – szakította félbe Dick, és farkast imitálva hátrahajtotta a fejét. Majd böfögött egyet. Vickie felvihogott. Tyler arcán ingerültség suhant át, de mosolyt erőltetett magára. – Thomas és Honoria elég sápadtnak tűnnek – mondta Vickie még mindig kuncogva. – Szerintem egy kis smink jót tenne nekik. – Elővett a táskájából egy rúzst, és elkezdte bekenni a szobor hölgy fehér márványajkát a viaszos vörösséggel. Elenának megint felkavarodott a gyomra. Gyermekként mindig félelemmel vegyes csodálattal bámulta a sápadt hölgyet és a komor férfit, akik csukott szemmel, a mellkasukon összefont kézzel feküdtek ott. És miután a szülei meghaltak, rájuk is

79

így gondolt, hogy biztos így fekszenek egymás mellett a sírjukban. De tartotta az öngyújtót, amíg Vickie a rúzzsal bajuszt és bohócorrot rajzolt Thomas Felire. Tyler őket nézte. – Hé, most már ki vannak kenve, csak menniük nincs hova. – A kőfedél oldalára tette a kezét, és nekifeszült, megpróbálta félretolni. – Mit gondolsz, Dick? Nem visszük el őket az éjszakába? Mondjuk a belvárosba? Ne, gondolta Elena elborzadva, miközben Dick hangosan röhögött, Vickie pedig visítva nevetett. Dick már ott is termett Tyler mellett, és nekiveselkedett. – Háromra – mondta Tyler, majd számolni kezdett: – Egy, kettő, há-rom. Elena Thomas Fell rettenetes, bohócszerű arcára szegezte a tekintetét, miközben a fiúk nyögdécselve, az ingük alatt dagadó izmokkal nekilódultak a munkának. Egy centire sem tudták megmozdítani a fedelet. – Ez az átkozott izé biztos rögzítve van valahol – mondta Tyler dühösen, és elfordult. Elena elgyengült a megkönnyebbüléstől. Megpróbált lazának tűnni, és a kőfedélre könyökölt, hogy megtartsa magát – ekkor következett be a dolog. Hallotta, hogy csikorogni kezd a kő, és érezte, ahogy megmozdul a bal keze alatt a fedél. Kicsúszott a keze alól, Elena pedig elvesztette az egyensúlyát. Az öngyújtó elrepült, a lány pedig egyre csak sikított, miközben megpróbált talpon maradni. Zuhanni kezdett, be a nyitott koporsóba, és jeges szél tombolt körülötte mindenhol. Sikolyok csengtek a fülében. És akkor egyszerre csak odakint volt, a templom előtt, és a holdfény elég erővel ragyogott ahhoz, hogy tisztán lássa a többieket. Tyler tartotta a karjában. Elena eszelős tekintettel nézett körbe. – Megőrültél? Mi történt? – rázogatta Tyler. – Megmozdult! A fedél megmozdult! Kinyílt, és… nem is

80

tudom… majdnem beleestem. Hideg volt… A fiúk elnevették magukat. – Szegény kisbaba megijedt – konstatálta Tyler. – Gyere, Dickykém, nézzük meg! – Tyler, ne… Ennek ellenére bementek. Vickie az ajtónyílásban álldogált, onnan figyelte őket, Elena pedig reszketett. Tyler intett neki, hogy kövesse. – Nézd! – mondta, amikor Elena vonakodva belépett. Időközben a fiú megtalálta az öngyújtóját, és Thomas Fell márvány mellkasa fölé tartotta. – Még mindig a helyén van, tipptopp passzol. Látod? Elena lebámult a fedélre, amely tökéletesen simult a koporsóra. – De megmozdult. Majdnem beleestem… – Persze, biztos úgy volt, bébi. – Tyler Elena köré fonta a karját, és háttal odahúzta magához. A lány látta, hogy Dick és Vickie ugyanilyen pózban állnak, leszámítva, hogy a lehunyt szemű Vickie láthatólag élvezte a dolgot. Tyler erős állával a haját dörzsölgette. – Szeretnék visszamenni a bálba – jelentette ki Elena határozottan. Kicsit szünetelt a dörzsölgetés. Majd Tyler felsóhajtott, és azt mondta: – Persze, rendben, bébi. – Dickre és Vickie-re nézett. – És ti ketten? Dick elvigyorodott. – Mi még maradunk egy kicsit. – Vickie, még mindig lehunyt szemmel, felkuncogott. – Oké. – Elena eltöprengett azon, hogy jutnak majd haza, de hagyta, hogy Tyler kivezesse a temetőből. Viszont amikor kiértek, a fiú megtorpant. – Nem hagyhatom, hogy elmenj, anélkül, hogy rápillantottál volna a nagyapám sírkövére – jelentette ki. – Jaj, ne már, Elena – tette hozzá, amikor a lány ellenkezni kezdett –, ne sérts már meg! Muszáj megnézned; a családunk büszkesége. Elena mosolyt erőltetett magára, noha olyan volt a gyomra,

81

mint a jég. Lehet, hogy ha a fiú kedvére tesz, akkor majd hazaviszi. – Rendben – mondta, és elindult a temető felé. – Nem arra. Erre. – És a következő pillanatban Tyler az ótemető felé fordult. – Semmi baj nem lesz, tényleg, nem messze van az ösvénytől. – Nézd, ott, látod? – Rámutatott valamire, ami ragyogott a holdfényben. Elena felsóhajtott, és megfeszültek az izmok a szíve körül. Olyan volt, mintha egy ember állna ott, egy óriás, kerek, kopasz fejjel. És Elena egyáltalán nem szívesen sétált az elmúlt évszázadok megviselt, düledező gránit sírkövei között. A ragyogó holdfény furcsa árnyékokat vetett, és áthatolhatatlanul sötét foltok voltak mindenütt. – Csak van egy golyó a tetején. Nem kell megijedned – közölte vele Tyler, miközben lehúzta az ösvényről, fel a fénylő sírkőhöz. Vörös márványból készült, és a hatalmas golyó a látóhatár felett lebegő duzzadt holdra emlékeztette Elenát. Most ugyanaz a hold sütött le rájuk, éppen olyan fehér volt, mint Thomas Fell keze. Elena nem tudta elfojtani a reszketését. – Szegény babám, fázik. Fel kell melegíteni – jelentette ki Tyler. Elena megpróbálta ellökni, de a fiú túl erős volt, átölelte, és odahúzta magához. – Tyler, menni akarok; most azonnal menni akarok… – Persze, bébi, mindjárt megyünk – válaszolta a fiú. – De először melegítsünk fel téged. Te jó ég, milyen hideg vagy. – Tyler, hagyd abba! – kérte Elena. A testét ölelő kéz eddig egyszerűen csak idegesítette, szorongatta, de most döbbenten érezte meg az ujjait meztelen bőrén. Elena még életében nem került ilyen helyzetbe, ilyen meszszire minden segítségtől. A tűsarkújával megpróbált Tyler bőrcipőjére taposni, de a fiú ellépett előle. – Tyler, vedd le rólam a kezed! – Ne már, Elena, ne legyél ilyen, csak fel szeretnélek melegíteni, tetőtől talpig…

82

– Tyler, engedj el! – nyögött fel Elena. Megpróbálta kitépni magát a fiú kezéből. Tyler megbotlott, majd teljes testsúlyával ránehezedett, és bedöntötte a földön burjánzó borostyán és gaz közé. Elena elkeseredetten szólt rá. – Megöllek, Tyler. Komolyan gondolom. Szállj le rólam! Tyler váratlanul felröhögött, megpróbált legurulni róla, nehéz és koordinálatlan, szinte már használhatatlan végtagokkal. – Jaj, ne már, Elena, ne dühöngj! Csak fel akartalak melegíteni. Elenát, a Jégkirálynőt felmelegítjük… Most már nem fázol annyira, igaz? – És Elena megérezte a forró, nedves száját az arcán. Még mindig be volt szorulva a fiú alá, és Tyler nyálas csókjai a nyakán vándoroltak lefelé, egyre lejjebb. Hallotta, hogy valami elszakad. – Hoppá – motyogta Tyler. – Bocsánat. Elena elfordította a fejét, és szájával Tyler kezébe ütközött, ami ügyetlenül simogatta az arcát. A lány megharapta, belemélyesztette a fogait a vaskos tenyérbe. Erős harapás volt, vért fakasztott vele, majd meghallotta Tyler fájdalmas kiáltását. A fiú elrántotta a kezét. – Hé! Bocsánatot kértem! – Tyler gyászosan meredt sebesült kezére. Majd elsötétült az arca, és még mindig a kezét bámulva, ökölbe szorította. Ennyi, gondolta Elena a rémálmok nyugalmával. Vagy leüt, vagy megöl. Összeszedte minden erejét, és várta a csapást. Stefan ellenállt a vágynak, hogy a temetőbe menjen; minden ellene szólt benne. Amikor utoljára erre járt, az volt az öregember éjszakája. Az emléktől ismét rémület járta át. Megesküdött volna, hogy nem ürítette ki teljesen a férfit a híd alatt, hogy nem ivott annyi vért, hogy baja essen. De az Erő felhullámzása után minden olyan homályos és zavaros lett azon az éjszakán. Már ha felhullámzott egyáltalán az Erő. Lehet, hogy csak a képzelete

83

műve volt, vagy egyenesen ő csinálta. Furcsa dolgok történhetnek, amikor a szükség kikerül az ellenőrzés alól. Lehunyta a szemét. Amikor meghallotta, hogy az öregembert bevitték a kórházba, és bármelyik percben meghalhat, a döbbenetét szavakba sem lehetett volna önteni. Hogyan hagyhatta ennyire elszabadulni az eseményeket? Hogy embert öljön, majdnem, amikor pedig nem ölt azóta… Arra nem hajlandó gondolni. Most, a temető kapujával szemben állva az éjféli homályban, semmire nem vágyott annyira, mint megfordulni és elmenni. Visszamenni a bálba, ahol Caroline-t hagyta, azt a simulékony, napbarnított teremtést, aki teljes biztonságban volt mellette, mert az égadta világon semmit nem jelentett számára. De nem mehetett vissza, mert Elena ott volt a temetőben. Érezte a lányt és egyre növekvő feszültségét. Elena a temetőben van, bajba került, és meg kell találnia. Félúton járt a domboldalon, amikor hirtelen megszédült. Aztán tántorogva, vánszorogva folytatta az útját a templom felé, mert az volt az egyetlen dolog, amire koncentrálni bírt. Szürke ködfoltok szálltak át az agyán, és erőlködött, hogy tovább bírjon menni. Gyenge, annyira gyenge lett. És tehetetlen a szédülés nyers erejével szemben. Muszáj volt… Elenához mennie. De gyenge volt. Nem lehet… gyenge… ha segíteni akar Elenán. Muszáj… oda… A templom ajtaja ásítozott előtte. Elena meglátta a holdat Tyler bal válla felett. Furcsán stílusos, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit valaha lát, gondolta. A sikoltás elakadt a torkában, rettegésbe fúlt. És akkor valami felkapta Tylert, és a nagyapja sírkövéhez vágta. Legalábbis Elena számára úgy tűnt. Levegő után kapkodva az oldalára hemperedett, egyik kezével az elszakadt ruháját

84

fogta, a másikkal fegyver után kutatott. De nem volt rá szükség. Valami megmozdult a sötétben, és Elena meglátta azt a valakit, aki lerángatta róla Tylert. Stefan Salvatorét. De ezt a Stefant még soha nem látta: finom vonású arca hófehér és hideg volt a dühtől, és gyilkos fény égett zöld szemében. Anélkül, hogy egyáltalán megmozdult volna, Stefanból olyan düh és rosszindulat sugárzott, hogy Elena azon kapta magát, hogy jobban fél tőle, mint az előbb Tylertől. – Már akkor láttam, mennyire nincs modorod, amikor először találkoztunk – jegyezte meg Stefan. A hangja lágy volt, hideg és könnyed, és Elena megszédült tőle. Nem tudta levenni a szemét Stefanról, aki Tyler felé indult, aki kábán rázta a fejét, és megpróbált feltápászkodni. Stefan úgy mozgott, mint egy táncos, minden rezdülése könnyed volt és magabiztos. – De arról fogalmam sem volt, hogy a jellemed is ennyire alulfejlett. Megütötte Tylert. A nagy termetű fiú éppen előrelendítette egyik vaskos kezét, mire Stefan szinte nemtörődöm módon vágta pofon, még mielőtt Tyler célba ért volna. Tyler egy másik sírkőnek vágódott. Feltápászkodott, és lihegve állt, a szeme fehérje villogott. Elena látta, hogy egy kis vérpatak ered az orrából. Aztán újabb rohamra indult. – Egy úriember nem erőlteti másokra a társaságát – közölte vele Stefan, majd félrelökte. Tyler ismét elterült, arccal a földnek a gazok és a hangabokrok között. Ezúttal már lassabban kelt fel, és vér ömlött mindkét orrlyukából és a szájából is. Úgy fújtatott, mint egy rémült ló, miközben Stefanra vetette magát. Stefan megragadta, a mellénél kapta el Tyler zakóját, amitől mindketten megpördültek, és felfogták a gyilkos roham erejét. Stefan kétszer erősen megrázta Tylert, aki hatalmas ökleivel körülötte kalimpált, de képtelen volt eltalálni. Aztán hagyta a földre zuhanni. – És nem sértegeti a nőket – tette hozzá. Tyler arca eltorzult, a szeme vérben forgott, de azért Stefan lába után kapott. Stefan

85

talpra rántotta, és ismét megrázta, mire Tylerből kiszállt minden erő, olyan lett, mint egy rongybaba, és a szeme is kifordult. Stefan tovább beszélt, egyenesen tartotta a nehéz testet, és minden szót bordaroppantó rázassál erősített meg. – És, mindenekfelett, nem bántja őket… – Stefan! – kiáltotta Elena. Tyler feje előre-hátra lendült minden egyes rázkódásnál. Elena megijedt attól, amit látott; megijedt, hogy mit tesz majd Stefan. És leginkább Stefan hangjától ijedt meg, attól a hideg hangtól, ami olyan volt, mint egy táncoló vívótőr, gyönyörű, halálos és végtelenül kegyetlen. – Stefan, hagyd abba! A fiú felkapta a fejét, meglepetten, mintha megfeledkezett volna arról, hogy Elena is ott van. Egy pillanatra mintha fel sem ismerte volna, a holdfényben feketének látszó szemét rámeresztette. A lányt egy ragadozóra emlékeztette, valami nagy madárra, vagy kecses húsevőre, ami képtelen emberi érzelmekre. De aztán megértés ült ki Stefan arcára, és a sötétség egy része eltűnt a pillantásából. Lenézett Tyler lazán lógó fejére, majd gyengéden a vörös márványkőnek támasztotta a fiút. Tyler térde berogyott, és a teste rácsúszott a kőre, de Elena megkönnyebbülésére kinyitotta a szemét – legalábbis a balt. A jobb annyira be volt dagadva, hogy csupán egy rés látszott belőle. – Nem lesz semmi baja – közölte vele Stefan kongó hangon. Ahogy kezdett eloszlani a félelme, Elena maga is üresnek érezte magát. A sokktól, gondolta. Sokkos állapotban vagyok. Valószínűleg most már bármelyik pillanatban elkezdhetek hisztérikusan sikoltozni. – Haza tud vinni valaki? – kérdezte Stefan, még mindig azon a dermesztően halott hangon. Elena Dickre és Vickie-re gondolt, akik isten tudja, mit műveltek éppen Thomas Fell szobra mellett. – Nem – válaszolta. Ismét beindult az agya, elkezdte észrevenni maga körül a dol-

86

gokat. Lila ruhája elöl végig el volt szakadva; teljesen tönkrement. Elena gépiesen összehúzta magán. – Majd én hazaviszlek – közölte Stefan. A bénultság ellenére is végigcikázott Elenán a félelem. Stefan furcsán elegáns alakjára pillantott a sírkövek között, a holdfénytől sápadt arcára. A fiú még soha nem tűnt ilyen… ilyen gyönyörűnek, de a szépsége szinte idegen volt. Nem csak külföldi, hanem valami nem emberi, mert ember nem tud ekkora hatalmat, ilyen távolságtartást sugározni. – Köszönöm. Az nagyon kedves lenne tőled – válaszolta lassan. Nem volt más választása. Otthagyták Tylert, aki éppen fájdalmakkal küszködve próbált feltápászkodni az őse sírköve mellett. Elenán ismét végigfutott a hideg, amikor odaértek az ösvényhez, és Stefan a Wickery-híd felé fordult. – A panziónál hagytam a kocsimat – mondta. – Erre vezet a legrövidebb út. – Erről jöttél? – Nem. Nem jöttem át a hídon. De nem lesz baj. Elena hitt neki. Sápadtan és némán sétált a fiú mellett, anélkül, hogy egymáshoz értek volna, kivéve, amikor Stefan levette a kabátját, hogy csupasz vállára borítsa. Elenát az a furcsa bizonyosság lepte meg, hogy Stefan bármit megölne, ami bántani próbálná. A Wickery-híd fehéren meredezett a holdfényben, és jeges víz örvénylett alatta, az ősöreg kövek között. Az egész világ mozdulatlan volt, gyönyörű és hideg, miközben végigsétáltak a tölgyek között a keskeny, vidéki útra. Elkerített legelők és sötét rétek mellett haladtak el, amíg oda nem értek egy hosszú, kanyargós felhajtóhoz. A hatalmas panzió helyi agyagból égetett rozsdavörös téglákból épült, öreg cédrusok és juharfák vették körül. Egyetlenegy ablakban égett csak fény.

87

Stefan kinyitotta az egyik szárnyas ajtót, és belépett egy keskeny folyosóra, amiből lépcső vezetett felfelé közvetlenül előttük. A korlátja, csakúgy, mint az ajtó, festetlen világos tölgyből készült, amit úgy kifényesítettek, hogy szinte ragyogott. Felmentek a lépcsőn az emeletre, ami alig volt megvilágítva. Elena meglepetésére Stefan az egyik hálószobába vezette őt, és kinyitott valamit, ami kamraajtónak tűnt. Azon keresztül egy nagyon keskeny, nagyon meredek lépcső tárult a lány elé. Milyen különös hely, gondolta. Egy titkos lépcső mélyen a ház szívébe rejtve, ahova semmi zaj nem hallatszik be odakintről. Felért a tetejére, és egy nagy szobába lépett, ami elfoglalta az egész második emeletet. Majdnem olyan gyéren volt megvilágítva, mint a lépcső, de Elena látta a foltos deszkapadlót és a ferde mennyezetből kiálló gerendákat. Mindenfelé magas ablakok voltak, és szétdobált ládák pár masszív bútordarab között. Észrevette, hogy Stefan őt nézi. – Nincs valahol egy fürdőszoba, ahol…? A fiú egy ajtó felé intett. Elena levette a zakóját, és visszaadta anélkül, hogy ránézett volna, majd bement az ajtón.

88

8.

E

lena kábán és dermedt hálával lépett a fürdőszobába. És mérgesen jött ki belőle. Nem értette egészen, hogyan történt ez a változás. De valamikor, miközben letörölgette a horzsolásokat az arcán és a karján, és ideges lett, amiért nincs tükör, meg attól, hogy Tyler cabriójában hagyta a táskáját, ismét érezni kezdett. És haragot érzett. Az az átkozott Stefan Salvatore. Aki olyan hideg és visszafogott, még akkor is, amikor az életét menti meg éppen. Menjen a fenébe az udvariasságával és a lovagiasságával és a falaival, amik magasabbnak tűntek körülötte, mint valaha. Elena kihúzta a hajából a maradék pár hullámcsatot is, és összefogta velük a ruháját. Majd kiengedett haján párszor gyorsan végighúzott egy faragott csontfésűt, amit a csap mellett talált. Felszegett állal és résnyire szűkült szemmel jött ki a fürdőszobából. Stefan nem vette vissza a zakóját. Az ablak mellett állt fehér pulóverében, lehajtott fejjel, feszülten, várakozva. Anélkül, hogy felemelte volna a fejét, odamutatott egy szék támláján heverő hosszú, bársony valamire. – Azt fel tudod venni a ruhádra. Egy földig érő köpeny volt, nagyon vastag és puha, csuklyával. Elena a válla köré húzta a nehéz anyagot. De a szívét nem lágyította meg a felajánlás; észrevette, hogy Stefan nem jött közelebb hozzá, és nem is nézett rá, miközben beszélt.

89

Elena elszántan bemasírozott a privát szférájába, miközben szorosan maga köré húzta a köpenyt, és még abban a pillanatban is érzéki öröm töltötte el, ahogy a redők köré hullottak és utánasuhantak a padlón. Odasétált Stefanhoz, aztán a nehéz, mahagóni öltözőasztalt kezdte nézegetni az ablak mellett. Egy félelmetes tőr hevert rajta elefántcsont markolattal, és egy gyönyörű, ezüstberakásos achátkehely. Egy aranygömböt is felfedezett, amin valamilyen mutatók voltak, meg néhány aranyérmét. Elena felvette az egyik aranypénzt, részben azért, mert érdekesnek találta, részben pedig azért, mert tudta, hogy a fiút fel fogja zaklatni, ha a holmiját fogdossa. – Mi ez? Stefan várt egy másodpercet, mielőtt válaszolt volna. Majd azt mondta: – Egy aranyforint. Egy firenzei érme. – És ez micsoda? – Egy német zsebóra. A tizenötödik század végéről – válaszolta a fiú szórakozottan. Hozzátette: – Figyelj, Elena… A lány egy kis vaskazettáért nyúlt, aminek le volt zárva a fedele. – És ez? Ki lehet nyitni? – Nem. – Stefannak olyan reflexei voltak, mint egy macskának; a kazettára csapott, és lenyomta a fedelét. – Ez személyes – tette hozzá, érezhetően feszült hangon. Elena észrevette, hogy a keze csak a vasfedélhez ért hozzá, az ő bőréhez nem. Felemelte az ujjait, mire Stefan azonnal visszahúzódott. Elena hirtelen olyan paprikás lett, hogy nem tudta tovább visszafojtani a dühét. – Csak óvatosan – mondta rosszindulatúan. – Hozzám ne érj, mert még elkapsz valamit. Stefan az ablak felé fordult. De Elena még akkor is érezte, hogy a fiú a tükörképét bámulja, miközben távolabb lépett, és visszasétált a szoba közepére. És hirtelen tudta, milyennek láthatja, amint szőke haja a

90

köpeny feketéjére omlik, és fél kezével összefogja a bársonyt a nyakánál. Egy feldúlt hercegnő, amint toronyszobájában járkál. Erősen hátradöntötte a fejét, hogy megnézze a csapóajtót a plafonon, mire felhangzott egy lágy, erőteljes sóhaj. Amikor megfordult, Stefan tekintete meztelen nyakán nyugodott; a pillantásától pedig Elena összezavarodott. De a következő pillanatban újra kemény lett a fiú arca, és ismét kizárta a lányt. – Szerintem – szólalt meg –, jobb lenne, ha most hazavinnélek. Ebben a pillanatban Elena meg tudta volna ütni, azt szerette volna, ha éppen úgy meg tudja bántani, mint Stefan őt. De az igazságra is kíváncsi volt. Már unta a játékot, unta a tervek szövögetését, a taktikázást és azt is, hogy olvasni próbál Stefan gondolataiban. Megrémült, ugyanakkor meg is könnyebbült, amikor meghallotta saját hangján azokat a szavakat, amelyekről olyan régóta gondolkozott. – Miért utálsz engem? Stefan rámeredt. Egy pillanatra mintha nem talált volna szavakat. Majd azt válaszolta: – Nem utállak. – Dehogynem – vágta rá Elena. – Tudom, hogy nem… nem udvarias ilyet mondani, de engem nem érdekel. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem, amiért megmentettél, de az sem érdekel. Nem kértem, hogy mentsél meg. Azt sem tudom, mit kerestél egyáltalán a temetőben. Arról meg halvány fogalmam sincs, hogy miért tetted, tekintetbe véve, hogy mit érzel irántam. Stefan a fejét rázta, de a hangja csendes maradt. – Nem utállak. – Már a legelejétől úgy kerülsz, mintha… leprás volnék. Én próbáltam veled összebarátkozni, de te kerek perec visszautasítottál, így tesz egy úriember, amikor valaki örömmel üdvözli? Stefan megpróbált közbeszólni, de Elenát már nem lehetett megállítani. – Folyamatosan leégettél; megaláztál az egész is-

91

kola előtt. Most sem álltál volna szóba velem, ha nem élet-halál kérdése lett volna. Ez az ára, ha az ember két szót akar váltani veled? Hajszál híján le kell gyilkoltatni magam? És még most sem vagy hajlandó – folytatta Elena keserűen – a közeledbe engedni. Mi bajod van, Stefan Salvatore, hogy így kell élned? Hogy falakat kell húznod magad köré, amivel távol tartod a többi embert? Hogy nem bízol senkiben? Mi bajod van? Stefan egy szót sem szólt, az arcát is elfordította. Elena nagy levegőt vett, kihúzta magát és felszegte a fejét, bár a szeme szúrt és égett. – És mi a bajod velem – tette hozzá kicsit csendesebben –, ami miatt rám sem tudsz nézni, az ellen viszont nincs kifogásod, hogy Caroline Forbes rád másszon? Jogom van legalább tudni. Nem foglak többé zaklatni, az iskolában sem szólok hozzád, de tudni akarom az igazat, mielőtt elmegyek. Miért utálsz engem ennyire, Stefan? A fiú lassan megfordult, és felemelte a fejét. A tekintete üres volt, vak, és valami elfacsarodott Elenában, amikor meglátta, milyen fájdalom ül ki az arcára. Stefan hangja fegyelmezett maradt, de éppen hogy csak. Elena kihallotta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne remegjen meg. – Igen – válaszolta –, szerintem is jogod van tudni, Elena. – És a lányra pillantott, egyenesen a szemébe nézett, és Elena arra gondolt, ennyire vészes lenne? Mi lehet ennyire vészes? – Nem utállak – folytatta Stefan, mindkét szót kihangsúlyozva. – Soha nem is utáltalak. De… emlékeztetsz valakire. Ez megdöbbentette Elenát. Nem tudta, mire számított, de erre biztosan nem. – Olyasvalakire, akit ismersz? – Valakire, akit ismertem – válaszolta a fiú csendesen. – Pedig – tette hozzá lassan, mintha csak ebben a pillanatban gondolna bele – nem olyan vagy, mint ő, igazából nem. Nagyon hasonlított rád, de ő törékeny volt és éteri. Sebezhető. Belül is

92

és kívül is. – Én pedig nem vagyok az. Stefan olyan hangot adott, ami nevetés lett volna, ha egy cseppnyi jókedv is cseng benne. – Nem. Te egy harcos vagy. Te… önmagad vagy. Elena pár másodpercig csendben maradt. Látván a fiú arcán a fájdalmat, nem tudta visszafojtani a haragját. – Nagyon közel álltál hozzá? – Igen. – És mi történt? Hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy Elena azt hitte, nem kap választ. De végül Stefan azt felelte: – Meghalt. Elena reszketve kiengedte a levegőt. A haragja utolsó cseppjei is elpárologtak. – Az biztosan nagyon fájhatott – jegyezte meg csendesen, miközben a pázsiton álló, fehér Gilbert sírkő jutott eszébe. – Nagyon sajnálom. Stefan nem válaszolt. Az arca ismét bezárult, és úgy tűnt, mintha a messzeségben figyelne valamit, ami rettenetes és szívet tépő, és csak ő láthatja. Ám az arca nem csak gyászt tükrözött. A falakon keresztül, Stefan omladozó önuralmán keresztül Elena az elviselhetetlen lelkifurdalás és magány okozta szenvedést is észrevette. Stefan olyan elveszettnek és elkínzottnak tűnt, hogy Elena, még mielőtt ráébredt volna, mit tesz, odament mellé. – Stefan – suttogta. A fiú mintha meg se hallotta volna; láthatólag saját, szenvedéssel teli világába merült. Elena nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a karjára tegye a kezét. – Stefan, én tudom, mennyire fáj… – Nem tudod – robbant ki Stefanból, akinek minden csendességét felemésztette az izzó, fehér düh. Úgy nézett le Elena kezére, mintha abban a pillanatban vette volna csak észre, mintha meg lenne sértve ettől a bizalmaskodástól. Zöld szeme

93

kitágult és elsötétült, miközben lerázta magáról, és felemelte a karját, nehogy a lány ismét meg tudja érinteni… de valahogy úgy alakult, hogy ezúttal ő fogta meg Elena kezét, az ujjai szorosan a lány ujjai közé fúródtak, mintha az életéért kapaszkodna. Elképedve bámult le összekulcsolt kezükre, majd a tekintete lassan Elena arcára vándorolt. – Elena… – suttogta. És Elena ekkor meglátta. Amikor a gyötrelem szilánkokra törte a fiú tekintetét, mintha már nem bírna vele. Meglátta a vereséget, ahogy a falak leomlottak, és végre bepillanthatott mögéjük. És ekkor Stefan kiszolgáltatottan lehajtotta a fejét a lány ajkához. – Várj… itt álljunk meg! – mondta Bonnie. – Azt hiszem, láttam valamit. Matt viharvert Fordja lelassított és az út széléhez sorolt, ahol sűrűn nőttek a szederbokrok. Valami fehér villant fel közöttük, és feléjük közeledett. – Ó, te jó ég! – mondta Meredith. – Ez Vickie Bennett. A lány kibotorkált a reflektor útjába, és imbolyogva megállt, miközben Matt a fékre taposott. A lány világosbarna haja kócosan, rendezetlenül lógott, a tekintete pedig üveges volt, az arca foltos és piszkos a földtől. Csak egy vékony fehér kombinét viselt. – Hozd ide! – mondta Matt. Meredith már nyitotta is az ajtót. Kiugrott, és odarohant a kábult lányhoz. – Vickie, jól vagy? Mi történt veled? Vickie felnyögött, de még mindig maga elé meredt. Majd mintha egyszer csak észrevette volna Mereditht, belekapaszkodott, a körme a lány karjába mélyedt. – Tűnjetek el innen – mondta végsőkig elkeseredett pillantással, különös, vastag hangon, mintha lenne valami a szájában.

94

– Mindannyian tűnjetek el innen! Jön. – Mi jön? Vickie, hol van Elena? – Most azonnal tűnjetek el… Meredith végignézett az úton, majd odavezette a reszkető lányt az autóhoz. – Elviszünk – mondta –, de el kell mondanod, mi történt. Bonnie, add ide a kendődet! Vickie mindjárt megfagy. – Megsérült – állapította meg Matt komoran. – És sokkos állapotban van, vagy mi. A kérdés csak az, hogy hol vannak a többiek? Vickie, Elena veled volt? Vickie hüppögni kezdett, és a kezébe temette az arcát, miközben Meredith elrendezte Bonnie gyöngyházfényű, rózsaszín kendőjét a vállán. – Nem… Dick – válaszolta alig érthetően. Úgy tűnt, mintha fájna neki a beszéd. – A templomban voltunk… rettenetes volt. Úgy jött… mint a köd, mindenfelől. Sötét köd. És szemek. Láttam a szemét a sötétben, lángolt. Megégetett… – Delirál – állapította meg Bonnie. – Vagy hisztérikus, hívjátok, aminek akarjátok. Matt lassan és tisztán ejtette ki a szavakat. – Vickie, kérlek, csak egyetlenegy dolgot árulj el! Hol van Elena? Mi történt vele? – Nem tudom. – Vickie az égre emelte könnyes arcát. – Dick és én… egyedül voltunk. Éppen… és akkor mindenhol ott volt körülöttünk. Nem tudtam elfutni. Elena azt mondta, kinyílt a sír. Lehet, hogy onnan jött. Rettenetes volt… – A temetőben voltak, a romtemplomban – tolmácsolt Meredith. – És Elena is velük volt. És ide nézzetek! – A belső világításnál mindannyian látták Vickie nyakán a kombinéjáig végigfutó friss karmolásnyomokat. – Olyan, mintha állat csinálta volna – jegyezte meg Bonnie. – Talán egy macska. – Az öregembert a híd alatt nem macska kapta el – szólalt

95

meg Matt. Sápadt volt az arca, és az izmok megfeszültek az állkapcsán. Meredith követte a tekintetét az úton, és megrázta a fejét. – Matt, először vissza kell vinnünk Vickie-t. Muszáj – jelentette ki. – Ide hallgass, én is éppen annyira aggódom Elenáért, mint te. De Vickie-nek orvosra van szüksége, nekünk pedig ki kell hívnunk a rendőröket. Nincs más választásunk. Muszáj visszamennünk. Matt egy hosszú pillanatra az útra meredt, majd sziszegve kiengedte a levegőt. Becsapta az ajtót, sebességbe tette az autót, majd ugyanolyan erőteljes mozdulatokkal megfordult az úton. Vickie végig a szemekről nyögdécselt a visszaúton. Elena érezte, ahogy Stefan ajka az övéhez ér. És… ennyi volt. Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Rémisztő lett volna az ereje, leszámítva, hogy amikor Stefannal volt, akkor Elena semmitől nem félt. Hazaért. Ide tartozott, és végre idetalált. Stefannal otthon volt. A fiú enyhén hátrahúzódott, és Elena érezte, hogy reszket. – Ó, Elena – suttogta a lány ajkaiba. – Nekünk nem szabad… – De már megtettük – súgta Elena, és visszahúzta Stefan fejét. Majdnem olyan volt, mintha hallotta volna a gondolatait, és érezte volna az érzéseit. Gyönyör és vágyakozás száguldott végig rajtuk, összekötötte őket, még közelebb húzta egymáshoz. És Elena az érzelmek mélyebb kútforrását is megérezte Stefanban. Érezte, hogy a fiú az idők végezetéig a karjaiban szeretné

96

tartani, és mindentől meg akarja óvni. Meg akarja védeni minden gonosz erőtől, ami őt fenyegeti. Össze akarja kötni vele az életét. Elena megérezte ajka gyengéd nyomását az ajkán, és alig bírta elviselni az édességét. Igen, gondolta. Úgy fodrozódtak benne az érzelmek, mint egy nyugodt, tiszta tófelszínen a hullámok. Elborította a gyönyör, ami a fiúból áradt, és a belőle sugárzó viszonzás érzékisége. Stefan szerelme körbefolyta, átsütött rajta, minden sötét zugot napként világított be a lelkében. Elena reszketett a gyönyörtől, a szerelemtől és a vágyakozástól. Stefan lassan húzódott hátra, mintha alig bírná elviselni a köztük támadt távolságot, és csodálattal, élvezettel pillantottak egymás szemébe. Nem mondtak semmit. Nem volt szükség szavakra. Stefan végigsimított Elena haján, olyan könnyedén, hogy a lány alig érezte, mintha attól tartana, hogy Elena összetörik a keze között. Ebben a pillanatban Elena biztosan tudta, hogy nem gyűlölet volt, ami olyan hosszú ideig távol tartotta tőle a fiút. Nem, egyáltalán nem gyűlölet. Elenának fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mielőtt csendben lesétáltak a panzió lépcsőjén. Máskor odáig lett volna, ha beülhet Stefan karcsú, fekete autójába, de aznap este szinte észre sem vette. Fogta a fiú kezét, úgy hajtottak végig a kihalt utcákon. Az első, amit Elena észrevett, amikor meglátták a házukat, a villódzó fény volt. – A rendőrség – bökte ki, miután némi nehézség árán rátalált a hangjára. Furcsa volt ennyi némaság után megszólalni. – Az Robert autója a kocsifelhajtón, az pedig Matté – állapította meg. Stefanra nézett, és a béke, ami eltöltötte, hirtelen nagyon törékenynek tűnt. – Vajon mi történhetett? Ugye nem gondolod, hogy Tyler máris elmondta nekik…? – Még Tyler sem olyan hülye – jelentette ki Stefan.

97

Beállt az egyik rendőrautó mögé, és Elena vonakodva elengedte a kezét. Tiszta szívből azt kívánta, bár kettesben maradhatnának Stefannal, és soha többé ne kellene szembenézniük a világgal. De ezen nem lehetett segíteni. Felsétáltak a járdán az ajtóig, ami nyitva volt. Odabent az összes lámpa égett. Amikor beléptek, mintha tucatnyi arc meredt volna Elenára. Hirtelen felrémlett benne, hogy nézhet ki az ajtóban állva a hosszú, fekete köpenyben, oldalán Stefan Salvatoréval. Aztán Judith néni felkiáltott, és már a karjaiban tartotta, miközben félig rázogatta, félig ölelte. – Elena! Hála az égnek, hogy biztonságban vagy. De hol jártál? És miért nem telefonáltál? Nem jutott eszedbe, min megyünk keresztül? Elena döbbenten pillantott végig a szobán. Semmit nem értett az egészből. – Csak örülünk, hogy itthon vagy – mondta neki Robert. – A panzióban voltam Stefannal – válaszolta Elena lassan. – Judith néni, ez itt Stefan Salvatore; ott bérel szobát. Ő hozott vissza. – Köszönjük – szólt oda Judith néni Elena feje felett. Majd visszanézve Elenára, megkérdezte: – De a ruhád, és a hajad… mi történt? – Nem tudjátok? Ezek szerint Tyler nem mondta el. De akkor miért van itt a rendőrség? – Elena ösztönösen Stefan mellé húzódott oltalomért, és érezte, ahogy a fiú védelmezőn mellé áll. – Azért vannak itt, mert Vickie Bennettet megtámadták a temetőben – válaszolta Matt. Matt, Bonnie és Meredith Judith néni és Robert mögött állt, megkönnyebbült, egy kicsit értetlen és nem kicsit fáradt arckifejezéssel. – Talán olyan két-három órája találtunk rá, és azóta téged kerestünk. – Megtámadták? – kérdezte Elena döbbenten. – Mi támadta

98

meg? – Senki sem tudja – válaszolta Meredith. – Hát, lehet, hogy aggodalomra semmi ok – jegyezte meg Robert megnyugtató hangon. – Az orvos azt mondta, hogy csúnyán megrémült, és ivott is. Lehet, hogy az egészet csak képzelte. – Azok a karmolások nem a képzelet művei – válaszolta Matt udvariasan, de makacsul. – Milyen karmolások? Miről beszéltek? – követelt magyarázatot Elena, miközben hol egyikre, hol másikra nézett. – Majd én elmondom – válaszolta Meredith, és tömören elmagyarázta, hogy találták meg Vickie-t. – Folyamatosan azt hajtogatta, hogy nem tudja, hol lehetsz, és egyedül volt Dickkel, amikor az a dolog történt. És amikor visszaértünk ide, a doktor azt mondta, hogy nem talált semmi perdöntő bizonyítéknak elfogadható sérülést. Vickie-nek a karmolásokon kívül nem volt semmi baja, és azokat egy macska is okozhatta. – Más sérülés nem volt rajta? – kérdezte Stefan élesen. Most először szólalt meg, mióta beléptek a házba, és Elena a hangsúlyán meglepődve rápillantott. – Nem – válaszolta Meredith. – Persze a ruháját biztosan nem egy macska tépte le, de az akár Dick is lehetett. Ó, és el volt harapva a nyelve. – Micsoda? – kérdezte Elena. – Úgy értem, nagyon csúnyán. Nagyon vérezhetett, és most fáj neki, ha beszélnie kell. Elena mellett Stefan nagyon mozdulatlanná vált. – És adott valami magyarázatot? – Hisztérikusan viselkedett – válaszolta Matt. – Nagyon hisztérikusan; nem volt semmi értelme annak, amit összehordott. Folyamatosan szemekről meg sötétségről hablatyolt, meg arról, hogy nem tudott elfutni… ezért hitte azt az orvos, hogy valami hallucinációról lehet szó. De csak annyit tudunk bizto-

99

san, hogy ő és Dick Carter a romtemplomnál voltak nagyjából éjfél körül, amikor valami bement oda, és megtámadta őket. Bonnie hozzátette: – Dicket nem támadta meg, ami annak a jele, hogy rendelkezett némi ízléssel. A rendőrök ájultan találtak rá a templom padlóján, és semmire nem emlékszik. De Elena alig hallotta az utolsó szavakat. Valami nagyon rossz történt Stefannal. Azt nem tudta volna megmondani, miből gondolja ezt, de biztos volt benne. Stefan megmerevedett, amikor Matt befejezte, és most, bár mozdulni nem mozdult, Elena úgy érezte, mintha nagy távolság választaná el őket, és mintha egy széthasadt jégtábla két szélén állnának. Stefan azt kérdezte azon a rettenetesen fegyelmezett hangon, amit Elena már hallott a szobájában: – A templomban, Matt? – Igen, a romtemplomban. – És biztos vagy benne, hogy Vickie éjfélt mondott? – Nem tudhatta biztosan, de valamikor akkoriban kellett történnie. Nem sokkal később találtunk rá. Miért? Stefan nem felelt. Elena érezte, ahogy mélyül közöttük a szakadék. – Stefan – suttogta, majd elszántan megkérdezte: – Mi a baj, Stefan? Stefan megrázta a fejét. Ne zárj ki, gondolta Elena, de a fiú még csak rá sem nézett. – Túl fogja élni? – kérdezte hirtelen. – Az orvos azt mondta, hogy nincs komolyabb baja – felelte Matt. – Az szóba sem került, hogy meghalhatna. Stefan éles mozdulattal bólintott, majd Elenához fordult. – Mennem kell – mondta neki. – Most már biztonságban vagy. Amikor elfordult, Elena elkapta a kezét. – Persze hogy biztonságban vagyok – mondta. – Neked köszönhetően. – Igen – válaszolta Stefan. De a szeme nem felelt. A tekintete fegyelmezett volt és üres. – Holnap hívj fel! – Elena megszorította a kezét, próbálta leplezni a rengeteg figyelő tekintet előtt, amit érzett. Azt szerette volna, ha a fiú megérti.

100

De Stefan teljesen kifejezéstelenül pillantott a kezére, majd lassan felemelte tekintetét Elena arcára. Aztán végre viszonozta a szorítást. – Igen, Elena – suttogta, miközben mélyen a szemébe nézett. A következő pillanatban már el is tűnt. Elena nagy levegőt vett, és visszafordult a zsúfolt szobába. Judith néni még mindig körülötte lézengett, a tekintetét szakadt ruhájára szegezte, ami kilátszott a köpeny alól. – Elena – kérdezte –, mi történt? – Aztán tekintete az ajtóra vándorolt, amin Stefan egy perccel azelőtt távozott. Hisztérikus nevetés készült kitörni Elenából, de visszanyelte. – Nem Stefan tette – mondta. Stefan mentett meg. – Érezte, ahogy megkeményedik az arca, és a Judith néni mögött álló rendőrre nézett. – Tyler volt az. Tyler Smallwood.

101

9.

E

lena nem Katherine reinkarnációja. – Miközben visszahajtott a panzióba a halványlila, hajnal előtti csendben, Stefan ezen gondolkozott. Ezt neki is elmondta, és igaz is volt, de csak most döbbent rá, milyen keményen megdolgozott érte, amíg eljutott idáig. Hetek óta tudatában volt Elena minden egyes lélegzetvételének és mozdulatának, és gondosan feljegyzett minden különbséget. A lány haja egy vagy két árnyalattal halványabb, mint Katherine-é volt, a szemöldöke és a szempillája sötétebb. Katherine-é szinte ezüstszínű volt. És egy jó tenyérnyivel magasabb Katherine-nél. És fesztelenebbül is mozog; a mai lányok jobban kijönnek a testükkel. Még a szeme, a szeme, amitől beledermedt a felismerés döbbenetébe az első napon, az sem volt ugyanolyan. Katherine-é általában nagyra nyílt a gyermeki ámulattól, vagy lesütötte, ahogy az egy rendes, fiatal lány esetében illendő volt a tizenötödik század végén. Elena viszont egyenesen a szemébe nézett, szilárdan, pislogás nélkül. És néha a szemét szinte résnyire húzta az eltökéltségtől vagy a kihívástól, ahogy Katherine soha. Ami a kecsességet, a szépséget és az elbűvölőséget illeti, az egyforma volt mindkettejüknél. De míg Katherine egy fehér kiscicára hasonlított, Elena inkább egy hófehér tigrisre. Miközben végighajtott a juharfák sziluettjei között, Stefan összerezzent az emléktől, ami váratlanul lepte meg. Nem akart arra gondolni, nem volt hajlandó… de már elkezdtek peregni

102

előtte a képek. Olyan volt, mintha kinyílt volna a napló, ő pedig nem tehetett volna mást, mint hogy kiszolgáltatottan a lapjaira mered, miközben a történet lejátszódik a gondolataiban. Fehér, Katherine aznap fehérben volt. Egy új, fehér, velencei selyemből készült ruhában, aminek fel voltak hasítva az ujjai, hogy kilátsszon alóluk a finom, vászon alsóruházat. Aranyból és igazgyöngyből készül nyakláncot viselt, és egy-egy apró gyöngy fülbevalót. Annyira örült az új ruhának, amit az apja számára csináltatott. Ott piruettezett Stefan előtt, fél kézzel megemelve a bő, földig érő szoknyát, hogy kilátsszon alóla a sárga, brokát alsószoknya… – Látja, még a monogramomat is belehímezték. Ezt apa kérte. Mein lieber Papa… – Ekkor elhallgatott, és abbahagyta a forgást, fél kezét lassan leeresztette maga mellé. – De mi baja van, Stefan? Nem mosolyog. Stefan még csak meg sem tudta próbálni. Katherine látványa fehérben és aranyban, mint valami éteri látomás, fizikai fájdalmat okozott neki. Ha elveszítené, azt nem élné túl. Az ujjai görcsösen ökölbe szorultak. – Katherine, hogyan mosolyoghatnék, hogyan lehetnék boldog, amikor… – Amikor? – Amikor látom, hogy néz Damonre. – Tessék, kint van. Fájdalmas hangon folytatta. – Mielőtt hazajött, maga és én mindennap együtt voltunk. Az apám és a magáé is örültek, és már házassági terveket emlegettek. De a napok egyre rövidülnek, a nyárnak már majdnem vége… és maga éppen annyi időt tölt Damonnel, mint velem. Apám csak azért engedte meg, hogy itt maradjon, mert maga kérte. De miért kérte, Katherine? Azt hittem, engem kedvel. A lány rémülten nézett rá. – Én kedvelem, Stefan. Ezt maga is tudja! – Akkor miért lépett közbe Damon érdekében az apámnál?

103

Ha nem tette volna, akkor kihajította volna a bátyámat az utcára… – Ami neked biztos nagy örömödre szolgált volna, kisöcsém. – Az ajtóban felhangzó hang sima volt és arrogáns, de amikor Stefan odanézett, látta, hogy Damon tekintete parázslik. – Jaj, nem, ez nem igaz – felelte Katherine. – Stefan soha nem kívánná, hogy baja essék. Damon ajka felfelé kunkorodott, gúnyos pillantást vetett Stefanra, miközben Katherine mellé lépett. – Lehet, hogy nem – mondta a lánynak valamivel lágyabb hangon. – De az öcsémnek egy dologban igaza van. A napok egyre rövidülnek, és az apja nemsokára hazaindul Firenzéből. És magát is elviszi, hacsak nem támad valami oka a maradásra. Hacsak nem megy férjhez, és nem marad itt vele. A szavak nem hangzottak el, de mindnyájan hallották őket. A báró túlságosan szerette a lányát, hogy akarata ellenére adja férjhez. A végső döntést Katherine-nek kell meghoznia. Katherine-nek kell választania. Most, hogy szóba került, Stefan nem hallgathatott tovább. – Katherine tudja, hogy nemsokára el kell hagynia az apját… – kezdett bele szinte hivalkodva, mint a titkok egyetlen tudója, de a bátyja közbevágott. – Igen, még mielőtt az öregember gyanút fogna – jegyezte meg Damon társalgási hangnemben. – Még a legodaadóbb apák is kénytelenek idővel elgondolkozni, miért csak éjszaka jön elő a lányuk. Harag és fájdalom futott végig Stefanon. Akkor hát igaz: Damon tudja. Katherine a bátyjával is megosztotta a titkát. – Miért mondta el neki, Katherine? Miért? Mit lát benne: egy olyan emberben, akit semmi nem érdekel az élvezetek hajszolásán kívül? Hogyan tehetné boldoggá, amikor csak magára gondol? – És hogyan tehetné ez a fiú boldoggá, aki semmit nem tud a

104

világról? – vetette közbe Damon megvetéstől pengeéles hangon. – Hogyan védelmezhetné meg, amikor még soha nem kellett szembenéznie a valósággal? Egész életét könyvek és festmények között töltötte; hadd maradjon ott. Katherine zaklatottan rázta a fejét, drágakőkék szemeit könnyek homályosították el. – Egyikük sem érti – válaszolta. – Azt hiszik, hogy én is férjhez mehetek és megállapodhatok, mint bármelyik nő Firenzében. De én nem lehetek olyan, mint a többi nő. Hogyan tarthatnék szolgálókat, akik minden lépésemet figyelnék? Hogyan telepedhetnék le egy helyen, amikor az emberek azonnal észrevennék, hogy az évek nem hagynak nyomot rajtam? Nekem soha nem lehet normális életem. Sóhajtott, és rájuk nézett. – Aki a férjemül szegődik, annak fel kell adnia a napfényes életet – suttogta. – Annak a holdat és a sötétségben töltött órákat kell választania. – Akkor magának olyasvalakit kell választania, aki nem ijed meg az árnyékoktól – jelentette ki Damon, és Stefant meglepte, milyen erő van a hangjában. Még soha nem hallotta Damont ilyen őszintén, ennyire színlelés nélkül megszólalni. – Katherine, nézzen az öcsémre: vajon képes lesz lemondani a napfényről? Túlságosan is kötődik a hétköznapi dolgokhoz: a barátaihoz, a családjához, a Firenze iránti kötelességeihez. A sötétség elpusztítaná. – Ne hazudj! – kiabálta Stefan. Most már forrt benne a düh. – Ugyanolyan erős vagyok, mint te, bátyám, és semmitől nem tartok sem az árnyékok között, sem a napfényben. És jobban szeretem Katherine-t, mint akár a barátaimat, akár a családomat… – Akár a kötelességedet? Szereted őt eléggé ahhoz, hogy azt is feladd? – Igen – válaszolta Stefan harciasan. – Eléggé szeretem ahhoz, hogy bármit feladjak.

105

Damon váratlan, felkavaró mosolyt villantott rá, majd viszszafordult Katherine-hez. – Úgy tűnik – állapította meg –, hogy csak magán áll a döntés. Két kérője is van; kell magának valamelyikünk, vagy sem? Katherine lassan lehajtotta aranyhajú fejét. Aztán felemelte a tekintetét, és mindkettejüknek a szemébe nézett. – Hadd gondolkozzak vasárnapig. És addig ne ostromoljanak kérdésekkel. Stefan vonakodva bólintott. Damon azt kérdezte: – És vasárnap? – Vasárnap alkonyatkor meghozom a döntésemet. Alkonyat… az alkonyat lilásmély sötétje… A lilás árnyalatok elhalványultak Stefan körül, és a fiú magához tért. Nem a szürkület, hanem a hajnal festette be az eget körülötte. A gondolataiba merülve az erdőszélre hajtott. Északnyugatra a Wickery-hidat és a temetőt látta. Új emlékektől kezdett sebesebben verni a pulzusa. Azt mondta Damonnek, hogy bármit feláldozna Katherineért. És pontosan ezt is tette. Feladta minden jogát a napfényhez, és a sötétség teremtményévé vált a kedvéért. Vadásszá, akinek az lett a sorsa, hogy őrá is vadásszanak, tolvajjá, aki életet lop, amivel megtöltheti az ereit. És talán gyilkossá is. Nem, azt mondták, hogy az a lány, Vickie, nem fog meghalni. De a következő áldozat akár meg is halhat. Az volt a legrosszabb ebben az utolsó támadásban, hogy semmire nem emlékezett belőle. Csak a gyengeségre, az elhatalmasodó vágyra és arra, hogy a templom ajtajához botorkál, de utána semmire. Odakint tért magához, amikor Elena sikoltozása visszhangzott a fülében – és odarohant hozzá, anélkül, hogy elgondolkozott volna rajta, mi történhetett. Elena… egy pillanatra nyers öröm és csodálat töltötte el,

106

amitől minden egyebet elfeledett. Elena, aki olyan meleg, mint a napfény, lágy, akár a reggel, de belül acél, amit lehetetlen megtörni. Olyan, mint a jégben izzó tűz, mint egy ezüst tőr metsző éle. De van joga szeretni őt? Maga az érzelem is fenyegetést jelent a lányra nézve. Mi van, ha legközelebb, amikor rátör a vágy, Elena lesz a legközelebbi ember, a legközelebbi edény, amit meleg, életadó vér tölt meg? Inkább meghalok, mint hogy akár egy haja szála is meggörbüljön, gondolta, szinte esküszerűen. Mielőtt feltépném az ereit, inkább szomjan halok. És esküszöm, hogy soha nem tudja meg a titkomat. Soha nem kell miattam feladnia a napfényt. Mögötte egyre világosabbá vált az égbolt. De mielőtt hazaindult volna, elküldött egy tapogatódzó gondolatot, amit a fájdalma minden ereje megtámogatott, hogy egy másik Erőt keressen a közelben. Egy másik magyarázatot arra, ami a templomban történt. De semmi nem volt, semmi válaszra utaló jel. A temető őt gúnyolta némaságával. Elena az ablakán besütő napfényre ébredt. Egyszerre csak úgy kezdte érezni magát, mintha valamilyen elhúzódó betegségből gyógyult volna meg, és mintha karácsony reggele lenne. Összekuszálódtak a gondolatai, miközben felült. Ó! Mindene fájt. De ő és Stefan – ettől minden jó lett. Az a részeg disznó Tyler… de Tyler már nem számított. Semmi nem számított azon kívül, hogy Stefan szereti. Hálóingben sétált le a földszintre, a napfény beesési szögéből arra következtetett, hogy valószínűleg nagyon elaludt. Judith néni és Margaret a nappaliban voltak. – Jó reggelt, Judith néni! – ölelte át meglepett nagynénjét erősen és hosszan. – És jó reggelt, kicsikém! – kapta fel Margaretet, és végigkeringőzött vele a szobán. – És… ó! Jó reggelt,

107

Robert! – Egy kicsit zavartan túláradó érzelmeitől és alulöltözöttségétől, letette Margaretet, és kisietett a konyhába. Judith néni utánament. Bár sötét karikák voltak a szeme alatt, mosolygott. – Jókedvűnek tűnsz ma reggel. – Ó, az is vagyok. – Elena újból megölelte, mintegy bocsánatkérésként a sötét karikák miatt. – Tudod, hogy be kell mennünk a rendőrségre, hogy feljelentsük Tylert. – Igen. – Elena kivette a gyümölcslét a hűtőszekrényből, és töltött egy pohárral. – De előtte átmehetnék Vickie Bennettékhez? Biztosra veszem, hogy nagyon feldúlt lehet, különösen, mivel úgy tűnik, nem mindenki hisz neki. – Te hiszel neki, Elena? – Igen – válaszolta a lány lassan. – Én hiszek neki. És, Judith néni – tette hozzá elhatározásra jutva –, velem is történt valami a templomban. Úgy éreztem… – Elena! Bonnie és Meredith jöttek hozzád látogatóba – zengett fel Robert hangja az előszobából. A hangulat intimitása megtört. – Ó… küldd be őket! – válaszolta Elena, majd belekortyolt a narancslevébe. – Majd később elmondom – ígérte meg Judith néninek, miközben léptek közeledtek a konyha felé. Bonnie és Meredith beléptek az ajtón, és tőlük szokatlan feszélyezettséggel álltak meg. Elena maga is furán érezte magát, és csak azután szólalt meg, hogy a nagynénje otthagyta őket. Ekkor megköszörülte a torkát, és tekintetét a linóleum egyik kopott négyszögére szegezte. Megkockáztatott egy gyors felpillantást, és látta, hogy Bonnie és Meredith ugyanazt a kockát bámulják. Nevetésben tört ki, mire mindketten felnéztek. – Még ahhoz is túl boldog vagyok, hogy mentegetőzni kezdjek – mondta Elena, miközben kinyújtotta feléjük a karját. – És

108

tudom, hogy sajnálnom kellene, amit mondtam, és tényleg sajnálom, de egyszerűen nem vagyok képes most ezen drámázni. Rettenetes voltam, halálbüntetést érdemelnék, de nem tehetnénk úgy, mintha meg sem történt volna? – Sajnálhatod is, hogy úgy otthagytál bennünket – korholta Bonnie, miközben mindhárman összegabalyodtak egy közös ölelésben. – És pont Tyler Smallwooddal – tette hozzá Meredith. – Hát, ebből a szempontból megtanultam a leckét – jelentette ki Elena, és egy pillanatra elkomorult. Majd Bonnie trillázva felnevetett. – És egyedül sikerült levadásznod a főnyereményt… Stefan Salvatorét! Drámai egy belépő volt. Amikor vele jöttél be az ajtón, azt hittem, hallucinálok. Ezt meg hogy csináltad? – Nem csináltam semmit. Egyszerűen csak megjelent, mint egy megmentő lovag egy olyan régi filmben. – Megvédte a becsületedet – ábrándozott el Bonnie. – Mi lehet ennél izgalmasabb? – Hát, én tudnék még egy-két dolgot – jegyezte meg Meredith. – De lehet, hogy Elenának azok is megvoltak. – El fogom mesélni az egészet – ígérte Elena, miközben elengedte őket, majd hátralépett. – De előtte eljöttök velem Vickie-ékhez? Szeretnék beszélni vele. – Elmesélheted, miközben felöltözöl, és miközben odasétálunk, és miközben fogat mosol, ha már itt tartunk – válaszolta Bonnie határozottan. – És ha egyetlen apró részletet is kihagysz, akkor a spanyol inkvizícióval kell számolnod. – Úgy tűnik – fűzte hozzá Meredith pajkosan –, Tanner tanár úr igyekezete meghozta gyümölcsét. Bonnie most már tudja, hogy a „spanyol inkvizíció” nem egy rockegyüttes. Elena tiszta szívből nevetett, miközben felsétáltak a lépcsőn.

109

Vickie anyukája sápadtnak és fáradtnak tűnt, de beinvitálta őket. – Vickie lepihent; az orvos azt mondta, hogy maradjon ágyban – magyarázta enyhén remegő mosollyal. Elena, Bonnie és Meredith bezsúfolódtak a keskeny előszobába. Vickie anyukája halkan bekopogott a lánya ajtaján. – Vickie, édesem, itt van néhány lány az iskolából. Ne tartsátok fel sokáig! – tette hozzá Elena felé fordulva, miközben kinyitotta az ajtót. – Nem fogjuk – ígérte Elena. Belépett a takaros kis kékfehér szobába, a többiek pedig követték. Vickie párnákkal feltámasztva hevert az ágyban, állig felhúzott púderkék takaró alatt. Az arca hófehéren világított, és elnehezült szemhéjakkal meredt maga elé. – Tegnap éjjel is így nézett ki – suttogta Bonnie. Elena az ágy mellé lépett. – Vickie – mondta gyengéden. Vickie továbbra is maga elé meredt, de mintha a légzése megváltozott volna. – Vickie, hallasz? Elena Gilbert vagyok. – A lány bizonytalanul pislogott Bonnie-ra és Meredithre. – Úgy tűnik, nyugtatót kapott – jegyezte meg Meredith. De az anyukája nem említette, hogy begyógyszerezték volna. Elena a homlokát ráncolva pillantott vissza a kifejezéstelen arcra. – Vickie, én vagyok az, Elena. Csak a tegnap éjszakáról akarok beszélni veled. Szeretném, ha tudnád, hogy én elhiszem, hogy az történt, amit mondtál. – Elena ügyet sem vetett Meredith éles pillantására, úgy folytatta. – És csak azt szeretném kérdezni… – Ne! – sikoltott fel nyersen és áthatóan Vickie. A teste, ami olyan mozdulatlan volt korábban, mint egy viaszbábu, erőteljes mozgásba lendült. Vickie világosbarna haja az arcába csapódott, miközben a lány előre-hátra dobálta a fejét, a keze pedig a levegőben kaszált. – Ne! Ne! – sikoltotta.

110

– Csinálj valamit! – kapkodott Bonnie levegő után. – Bennett néni! Bennett néni! Elena és Meredith megpróbálták az ágyában tartani Vickie-t, aki küzdött ellenük. A sikoltozás egyre csak folytatódott. Majd hirtelen mellettük termett Vickie anyukája, segített nekik lefogni a lányt, és félretolta a többieket. – Mit csináltatok vele? – kiáltott fel. Vickie az anyjába kapaszkodott, kicsit lenyugodott, de utána a dagadt szemhéjú szemek Elenára pillantottak az anyja válla felett. – Te is benne voltál! Te gonosz vagy! – sikoltozta hisztérikusan Elenának. – Tűnj el a közelemből! Elena kővé dermedt az elképedéstől. – Vickie! Csak azt akartam kérdezni… – Szerintem jobb, ha most mentek. Hagyjatok minket! – jelentette ki Vickie anyukája, miközben védelmezőén átölelte a lányát. – Nem látod, mit tesztek vele? A döbbent csendben Elena kisétált a szobából. Bonnie és Meredith követte. – Biztos csak a gyógyszerek – jelentette ki Bonnie, amint kiléptek a házból. – Tisztára eszelős volt. – Láttad a kezét? – kérdezte Meredith Elenától. – Amikor megpróbáltuk lefogni, megfogtam az egyik kezét. Jéghideg volt. Elena elképedten rázta a fejét. Ez teljesen érthetetlen, de nem fogja hagyni, hogy elrontsa a napját. Nem fogja. Elszántan próbálta megtalálni azt, ami kiolthatja a rémes élményt, ami segíthet visszatéríteni boldog hangulatába. – Tudom – jelentette ki. – A panzió. – Micsoda? – Azt mondtam Stefannak, hogy hívjon fel, de miért ne sétálnánk inkább el a panzióhoz? Nincs olyan messze. – Csak húsz perc – tette hozzá Bonnie. Felderült. – Legalább

111

megnézhetjük a szobáját. – Igazából – felelte Elena – arra gondoltam, hogy ti megvárhatnátok odalent. Na, csak pár percet hadd töltsek vele – tette hozzá védekezően, amikor mindketten ránéztek. Lehet, hogy furcsa, de még nem akart a barátaival osztozni Stefanon. A fiú olyan új volt még neki, hogy szinte még titoknak tűnt. Flowers néni nyitott ajtót, amikor bekopogtak a fényes tölgyfa ajtón. Ráncos kis manószerű nő volt, a szeme meglepően csillogott. – Biztosan te vagy Elena – állapította meg. – Láttalak titeket elmenni Stefannal tegnap éjjel, és amikor visszajött, elárulta a neved. – Látott minket? – kérdezte Elena meglepetten. – Én nem láttam magát. – Nem is láthattál – kuncogott fel Flowers néni. – Milyen csinos kislány vagy, kedveském – tette hozzá. – Nagyon csinos kislány. – És megpaskolta Elena arcát. – Ööö, köszönöm – válaszolta Elena zavartan. Nem tetszett neki, ahogy az a madárszerű szempár rámered. Elnézett Flowers néni mellett a lépcső felé. – Stefan itthon van? – Itthon kell lennie, hacsak el nem repült a tetőről! – kuncogott ismét Flowers néni. Elena udvariasan nevetett. – Mi lent maradunk Flowers nénivel – közölte Meredith Elenával, mire Bonnie mártírképpel az égre vetette szemét. Elena elnyomott egy vigyort, majd elindult felfelé a lépcsőn. Milyen furcsa, régi ház, gondolta ismét, miközben megkereste a másik lépcsőt a hálószobában. A hangok ide már csak nagyon halkan szűrődtek fel, és amikor a lépcső tetejére ért, teljesen elnémultak. Csend vette körül, és amikor odaért a homályba borult ajtóhoz, úgy érezte, mintha egy másik világba került volna. A kopogása nagyon bátortalannak hangzott. – Stefan? – Semmit nem hallott odabentről, de az ajtó hirtelen kivágódott. Ma biztosan mindenki sápadtnak és fáradtnak tűnik,

112

gondolta Elena, majd a fiú karjában termett. A karok görcsösen szorították. – Elena. Ó, Elena…! Aztán Stefan hátralépett. Éppen olyan volt, mint előző éjjel; Elena érezte, ahogy szakadék támad kettejük között. Látta, ahogy az a hidegség és tartózkodás egyre erősebbé válik a fiú tekintetében. – Ne! – mondta, szinte észre sem véve, hogy fennhangon beszél. – Nem hagyom, hogy ezt tedd. – És magához húzta Stefant, száját a szájára tapasztva. Egy másodpercig nem reagált, majd megremegett, és a csókja elemésztően tüzessé vált. Elena hajába túrt, és az univerzum összement a lány körül. Immár semmi nem létezett, csak Stefan ölelő karjai és az ajka tüzes érintése. Pár perc vagy pár évszázad múlva szétváltak, és mindketten reszkettek. De a tekintetük továbbra is egymásba fonódott, és Elena észrevette, hogy Stefan szeme tágra nyílt; csak egy vékony, zöld sáv maradt sötét pupillája körül. Kábultnak tűnt, és a szája – az a száj! – duzzadt volt. – Szerintem – mondta a fiú, és Elena kihallotta hangjából az önuralmat – óvatosabbnak kell lennünk, amikor ezt csináljuk. Elena maga is kábultan bólintott. Mások előtt semmiképpen, gondolta. És akkor sem, amikor Bonnie és Meredith odalent várják. És akkor sem, ha teljesen egyedül vannak, kivéve… – De megölelni azért megölelhetnél – mondta. Milyen furcsa, hogy ennyi szenvedély után ilyen biztonságban, ilyen békében tudja érezni magát a fiú karjában. – Szeretlek – suttogta a fiú pulóverének durva anyagába. Érezte, hogy Stefan megremeg. – Elena – mondta ismét, szinte már elkeseredetten. A lány felemelte a fejét. – De mi ezzel a baj? Mi lehetne ebben rossz, Stefan? Te nem szeretsz engem? – Én… – Stefan kiszolgáltatottan nézett rá… és ekkor meghallották Flowers néni tompán csengő hangját a lépcső aljáról.

113

– Fiú! Fiú! Stefan! – Úgy hangzott, mintha a korlátot csapkodná a cipőjével. Stefan felsóhajtott. – Jobb, ha megyek, és megnézem, mit akar. – Megfejthetetlen arckifejezéssel kicsusszant Elena karjából. Amikor egyedül maradt, Elena összefonta a karját, és reszketni kezdett. Olyan hideg volt itt. Tüzet kellene raknia, gondolta, miközben a tekintete szórakozottan kelt át a szobán, hogy végül a mahagóni öltözőasztalon állapodjon meg, amit előző este nézegetett. A vaskazetta. A csukott ajtóra pillantott. Ha Stefan visszajön és rajtakapja… Tényleg nem lenne szabad ezt tennie – de már el is indult az asztal felé. Gondolj Kékszakáll feleségére, mondta magának. Őt megölte a kíváncsiság. De az ujjai már a kazettán matattak. Sebesen zakatoló szívvel felnyitotta a fedelét. A kazetta első pillantásra üresnek tűnt a homályban, és Elena idegesen felnevetett. Mire számított? Szerelmes levelekre Caroline-tól? Egy véres tőrre? Aztán meglátta a vékony selyemszalagot, ami gondosan öszszehajtva hevert az egyik sarkában. Kihúzta, és végigfuttatta az ujjai között. A barackszín szalag volt az, amit a második iskolanapon viselt. Ó, Stefan! Könnyek égtek a szemében, és a mellkasát majd szétvetette a túlcsorduló szerelem. Olyan régen? Már akkor is fontos voltam neked? Ó, Stefan, annyira szeretlek… És nem számít, ha te nem tudod kimondani, gondolta. Valamit hallott az ajtó felől, úgyhogy gyorsan összehajtogatta, és visszarakta a szalagot. Majd a könnyeket kipislogva a hang irányába fordult. Nem számít, ha még nem tudod kimondani. Majd én mind-

114

kettőnk helyett kimondom. És egy szép napon neked is sikerülni fog.

115

10.

Október 7., körülbelül reggel nyolc óra. Kedves Naplóm! Ezt trigonometriaórán írom, és csak azt remélem, hogy Halpern tanárnő nem veszi észre. Tegnap este nem volt időm írni, bár akartam. Örült, zavaros nap volt, éppen olyan, mint az évnyitó bál estéje. Miközben itt ülök az iskolában, majdnem úgy érzem magam, mintha minden, ami hétvégén történt volna, csak álom lett volna. A rossz dolgok nagyon rosszak voltak, de a jó dolgok annyira nagyon jók. Nem fogom feljelenteni Tylert. De az iskolából felfüggesztették, és kizárták a futballcsapatból is. És Dicket is, amiért ivott a bálon. Ezt senki nem mondta ki, de szerintem egy csomóan azt hiszik, hogy ő tehet arról, ami Vickie-vel történt. Bonnie nővére látta tegnap Tylert a klinikán, és azt mondta, hogy mindkét szemén monokli volt, és az egész arca tiszta lila. Egyfolytában azon aggódom, mi lesz, ha Dickkel ismét elkezdenek iskolába járni. Most több okuk van utálni Stefant, mint valaha. És ha már Stefan szóba került. Amikor ma reggel felébredtem, pánikba estem, és azt gondoltam: mi van, ha az egész nem is igaz? Mi van, ha meg sem történt, vagy Stefan meggondolta magát? És Judith néni aggódott a

116

reggelinél, mert megint nem tudtam enni. De amikor beértem az iskolába, megláttam a titkárság mellett, és egyszerűen csak egymásra néztünk. És akkor tudtam. Közvetlenül, mielőtt elfordult volna, elmosolyodott, de egy kicsit savanyúan. És azt is megértettem, és igaza volt, jobb, ha nem megyünk oda egymáshoz a folyosón, hacsak nem akarjuk felizgatni a titkárnőket. Kétség sem fér hozzá, hogy járunk. Most már csak Jean-Claude-nak kell ezt valahogy megmagyaráznom. Haha. Csak azt nem értem, hogy Stefan miért nem olyan boldog ettől, mint én. Amikor egyedül vagyunk, akkor érzem, hogy mit érez, és tudom, hogy mennyire akar engem, mennyire fontos vagyok neki. Szinte már kielégíthetetlen éhség tombol benne, amikor megcsókol, mintha ki akarná szívni a lelkem a testemből. Mint egy fekete lyuk. Még mindig október 7., körülbelül délután kettő. Hát, volt egy kis kihagyás, mert Halpern tanárnő rajtakapott. Sőt, elkezdte hangosan felolvasni, amit írtam, de azt hiszem, a témától párás lett a szemüvege, és abbahagyta. Nem Tetszett neki. Én viszont túl boldog vagyok ahhoz, hogy apróságokon aggódjak, mint például hogy megbukom trigonometriából. Együtt ebédeltünk Stefannal, vagy legalábbis kisétáltunk a pálya sarkába, és leültünk az ebédemmel. Ő persze semmit nem hozott, és, mint kiderült, én sem bírtam enni. Nem igazán értünk egymáshoz – egyáltalán nem –, de beszélgettünk, és folyamatosan egymást néztük. Meg akarom érinteni. Jobban, mint akármelyik fiút, akit eddig ismertem. És tudom, hogy ő is akarja, csak visszafogja magát. Nem vagyok képes megérteni, miért harcol ellene,

117

miért fogja vissza magát. Tegnap a szobájában tárgyi bizonyítékot találtam arra, hogy már a kezdetektől figyel. Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy a második iskolanapon Bonnie-val és Meredithszel a temetőben voltunk? Hát, tegnap Stefan szobájában megtaláltam azt a barackszínű szalagot, amit aznap viseltem. Emlékszem, hogy kiesett a hajamból, miközben futottam, ő meg valószínűleg megtalálta és megtartotta. Nem árultam el neki, hogy tudom, mert láthatóan titokban akarja tartani, de ebből kiderül, hogy fontos vagyok neki, vagy nem? És van még valaki, akinek Nem Tetszik a dolog. Caroline-nak. Mint kiderült, eddig mindennap berángatta a fotóshelyiségbe Stefant az ebédszünetben, és amikor ma nem jelent meg, addig kereste, amíg ránk nem talált. Szegény Stefan teljesen megfeledkezett róla, és ő is megdöbbent ettől. Amikor Caroline otthagyott bennünket – nagyon csúnya, egészségtelen zöld színe volt, jegyezném meg –, akkor Stefan elmesélte, hogy az első iskolahéten hogy ráakaszkodott. Caroline azt mondta neki, hogy észrevette, hogy nem szokott ebédelni, és mivel ő is diétázik, miért ne vonulnának el egy csendes helyre lazítani? Stefan nem mondott róla semmi rosszat (szerintem ez megint az elveiről szól, egy úriember nem csinál ilyet), de azt elárulta, hogy az égvilágon semmi nem történt közöttük. Caroline-nak pedig, szerintem, rosszabbul esett, hogy megfeledkeztek róla, mintha kövekkel dobálta volna meg. De kíváncsi vagyok, hogy Stefan miért nem ebédel. Ez furcsa egy futballjátékostól. Ajjaj! Az előbb jött erre Tanner tanár úr, én meg még épp időben rejtettelek a füzet alá, kedves naplóm. Bonnie vihog a törikönyve felett, látom, hogy rázkódik a válla. Stefan pedig, aki előttem ül, olyan feszültnek tűnik, mintha bármelyik pillanatban felugorhatna a székéből. Matt

118

úgy néz rám, mint egy elmebetegre, Caroline pedig utálkozva. Én nagyon-nagyon ártatlan arcot vágok, és végig Tanner tanár úron tartva a szemem, írok. Úgyhogy ha ez egy kicsit macskakaparásos lett, akkor tudd, hogy miért. Az elmúlt hónapban nem igazán voltam önmagam. Nem tudtam tisztán gondolkozni, vagy bármire koncentrálni Stefanon kívül. Olyan sok mindent hagytam befejezetlenül, hogy szinte már félek. Én vagyok a Kísértetház dekorációfelelőse, és még semmit sem csináltam. Most pontosan három és fél hetem maradt, hogy megszervezzem – én pedig csak Stefannal szeretnék lenni. Otthagyhatnám a bizottságot. De akkor minden munkát Bonnie-ra és Meredithre hárítanék. És folyton az jut eszembe, amit Matt mondott, amikor megkértem, hogy hívja el Stefant a bálra: azt szeretnéd, ha minden és mindenki körülötted forogna, Elena Gilbert. Ez nem igaz. Vagy legalábbis, ha az is volt, nem hagyom, hogy a jövőben az legyen. Azt szeretném… jaj, ez tiszta hülyén hangzik, de szeretnék méltó lenni Stefanhoz. Tudom, hogy ő nem hagyná cserben a csapattársait a saját szórakozása miatt. Azt szeretném, ha büszke lenne rám. Azt szeretném, ha ö is annyira szeretne, mint én őt. – Igyekezz! – kiabálta Bonnie a tornaterem ajtajából. Mellette ott várakozott a takarító, Shelby. Elena egy utolsó pillantást vetett a futballpálya távoli alakjaira, majd vonakodva átsétált az aszfalton, és csatlakozott Bonniehoz. – Csak szólni akartam Stefannak, hogy hova megyek – mondta. Egy hete jártak Stefannal, de még mindig izgalom töltötte el attól, ha kimondhatta a nevét. A fiú mindennap átjött hozzájuk, alkonyatkor megjelent az ajtóban, zsebre dugott kéz-

119

zel, a kabátja gallérját felhajtva. Általában sétáltak egyet a félhomályban, vagy a tornácon beszélgettek. Bár ez nem volt kimondva, Elena tudta, hogy Stefan így gondoskodik arról, hogy ne maradhassanak egyedül kettesben. A bál óta a fiú erre nagyon odafigyelt. A becsületét védi, gondolta Elena savanyúan, sajgó szívvel, mert a szíve mélyén tudta, hogy ennél többről van szó. – Egy estét sem bír ki nélküled – jegyezte meg Bonnie érzéketlenül. – Ha elkezdesz beszélgetni vele, az életben nem szabadulsz, én meg szeretnék vacsorára hazaérni. – Jó napot, Shelby úr! – köszönt Elena a takarítónak, aki még mindig türelmesen várakozott. Elena meglepetésére a fél szemét lehunyta, és ünnepélyesen rákacsintott. – Meredith hol van? – kérdezte a lány. – Itt – szólalt meg mögötte egy hang, és Meredith jelent meg egy iratgyűjtőkkel megrakott kartondobozzal és füzetekkel a hóna alatt. – Idehoztam a cuccokat a szekrényedből. – Ennyien lesztek? – kérdezte Shelby. – Rendben, lányok, de zárjátok be magatok után az ajtót, halljátok? Akkor senki nem tud majd bemenni. Bonnie menet közben megtorpant. – Biztos benne, hogy most senki sincs odabent? – kérdezte gyanakvóan. Elena meglökte a lapockái között. – Igyekezz! – utánozta gúnyosan. – Szeretnék vacsorára hazaérni. – Senki – válaszolta Shelby, rángatózó szájjal a bajsza alatt. – De kiabáljatok, lányok, ha bármi kell. Itt leszek a közelben. Az ajtó furcsán végleges kattanással csapódott be mögöttük. – Munkára! – szólította fel őket Meredith lemondóan, és lerakta a dobozt a földre. Elena bólintott, és végignézett a hatalmas, üres termen. A Diáktanács minden évben megrendezte a Kísértetházat gyűjtés céljából. Elena az előző két évben is a dekorációs bizottság tag-

120

ja volt Bonnie-val és Meredithszel együtt, de elnöknek lenni más volt. Olyan döntéseket kellett hoznia, amik mindenkit érintettek, és még arra sem támaszkodhatott, amit az előző években csináltak. A Kísértetházat általában egy fatelepi raktárépületben rendezték be, de mivel mostanában furcsa dolgok történtek a városban, úgy döntöttek, hogy az iskola tornaterme biztonságosabb. Elena számára ez azt jelentette, hogy az egész belső dekorációt újra kellett tervezni, most már kevesebb, mint három hét alatt, ami Halloweenig maradt. – Tök félelmetes idebent – jegyezte meg Meredith csendesen. És tényleg volt valami zavaró a nagy, zárt teremben, gondolta Elena. Azon kapta magát, hogy lehalkítja a hangját. – Először mérjük meg! – mondta. Végigmentek a termen, a lépteik kongva visszhangoztak. – Rendben – jelentette ki, amikor végeztek. – Lássunk munkához! – Megpróbált megfeledkezni a furcsa érzésről, azt mondogatta magának, hogy nevetséges dolog félni az iskola tornatermében, Bonnie-val és Meredithszel maga mellett, és egy egész futballcsapattal, alig kétszáz méterre tőlük. Mindhárman leültek a padokra, kezükben tollal és jegyzettömbbel. Elena és Meredith megtárgyalták az előző évek terveit, miközben Bonnie a tollát rágcsálta, és elgondolkozva nézegetett körbe-körbe. – Tehát, itt van a tornaterem – mondta Meredith, miközben egy gyors vázlatot rajzolt a jegyzettömbjébe. – És itt kell majd bejönniük az embereknek. A Véres Hulla lehet a legvégén… Egyébként ki lesz idén a Véres Hulla? – Szerintem Lyman, az edző. Tavaly nagyon jó munkát végzett, és segít kordában tartani a futballcsapatot. – Elena a vázlatra bökött. – Oké, ezt a részt leválasztjuk, ez lesz a Középkori Kínzókamra. Ebből egyenesen az Élőhalottak Szobájába lehet majd átmenni…

121

– Szerintem druidák is kellenek – jegyezte meg Bonnie váratlanul. – Hogy mik? – kérdezte Elena, majd, amikor Bonnie tagoltan elismételte, hogy „dru-i-dák”, csillapítóan intett. – Jól van, jól van, már emlékszem. De miért? – Mert ők találták fel a Halloweent. Tényleg. Az ő szent napjuk volt, amikor tüzeket gyújtottak, és tarlórépákat raktak ki, amikbe emberi arcokat faragtak, hogy távol tartsák az ártó szellemeket. A hitük szerint ez az a nap, amikor a legjobban elvékonyodik a határvonal az élők és a holtak között. És rettenetes dolgokat is műveltek, Elena. Embereket áldoztak. Mi feláldozhatnánk Lymant. – Ez nem is rossz ötlet – csapott le rá Meredith. – A Véres Hulla lehetne emberáldozat. Tudjátok, egy kőoltáron, késsel és vértócsákkal körös-körül. És amikor az ember odaér mellé, akkor hirtelen felülne. – És szívrohamot kapnánk – tette hozzá Elena, de el kellett ismernie, hogy ez tényleg jó ötlet, és elég ijesztő is. Már attól is rosszul lett egy kicsit, hogy belegondolt. Az a sok vér… persze igazából csak színezett kukoricaszirup. A másik két lány is elcsendesedett. A szomszédos fiúöltözőből vízzubogás és ajtócsapkodás hallatszott át, amit kiáltások harsogtak túl. – Vége az edzésnek – dünnyögte Bonnie. – Odakint már biztosan besötétedett. – Igen, és a Mi Hősünk mosakszik – tette hozzá Meredith, és a fél szemöldökét felhúzva Elenára nézett. – Szeretnél bekukucskálni? – Bárcsak megtehetném – válaszolta Elena, de csak félig viccből. Valami meghatározhatatlan módon elsötétedett a terem atmoszférája. Egy pillanatra tényleg azt kívánta, bárcsak láthatná Stefant, bárcsak vele lehetne. – Hallottatok azóta Vickie Bennettről? – kérdezte hirtelen.

122

– Hát – válaszolta Bonnie egy másodpercnyi szünet múlva –, úgy hallottam, hogy a szülei kerestek neki egy pszichiátert. – Egy agyturkászt? Minek? – Szerintem azt hiszik, hogy amiket mondott, azt hallucinálta, vagy valami ilyesmi. És úgy hallottam, rettenetes rémálmai vannak. – Ó! – válaszolta Elena. A fiúöltözőből átszivárgó hangok elcsendesedtek, és hallották, hogy becsapódik a külső ajtó. Hallucinációk, gondolta, hallucinációk és rémálmok. Valamiért hirtelen eszébe jutott az az éjszaka a temetőben, az az éjszaka, amikor Bonnie miatt mindannyian menekülni kezdtek valamitől, amit nem láttak. – Inkább folytassuk a munkát! – szólalt meg Meredith. Elena kiszakította magát a töprengésből, és bólintott. – És… csinálhatnánk egy temetőt – mondta Bonnie bizonytalanul, mintha olvasott volna Elena gondolataiban. – Úgy értem, a Kísértetházban. – Nem – vágta rá Elena. – Nem, maradjunk az eddigieknél! – tette hozzá higgadtabb hangon, majd ismét a jegyzetei fölé hajolt. Megint nem hallatszott semmi a tollak halk surrogásán és a papír zörrenésén kívül. – Jó – jelentette ki Elena. – Most már csak a különböző részlegeket kell lemérnünk. Valakinek be kell bújnia a padok alá… Most meg mi van? A tornaterem lámpái villódzni kezdtek, és a fele kialudt. – Jaj, ne már! – szólalt meg Meredith bőszen. A fények ismét villogni kezdtek, majd megint elhomályosultak. – Semmit nem látok a jegyzetekből – állapította meg Elena, miközben a szeme előtt összefolyó írásra bámult. Felnézett Bonnie-ra és Meredithre, de csak két fehér foltot látott az arcuk helyén. – Biztos elromlott a pótgenerátor – állapította meg Mere-

123

dith. – Szólok Shelbynek. – Nem fejezhetnénk be inkább holnap? – kérdezte Bonnie panaszos hangon. – Holnap szombat – válaszolta Elena. – És már a múlt héten készen kellett volna lennünk. – Szólok Shelbynek – ismételte meg Meredith. – Gyerünk, Bonnie, te velem jössz! Elena kezdte mondani, hogy mehetnének együtt, de Meredith közbevágott. – Ha mindannyian kimegyünk, és nem találjuk, akkor nem tudunk visszajönni. Gyere, Bonnie, az iskolában vagyunk. – De ott sötét van. – Mindenhol sötét van; este van. Gyere már, kettesben biztonságban leszünk. – Azzal az ajtóhoz rángatta a kelletlen Bonnie-t. – Elena, ne engedj be senkit rajtunk kívül! – Mintha ezt külön mondanod kellene – válaszolta Elena, miközben kiengedte őket, és nézte, ahogy megteszik az első pár lépést a folyosón. Amikor kezdtek egybeolvadni a sötétséggel, visszalépett a terembe, és becsapta az ajtót. Hát, ez szép kis katyvasz, ahogy az anyja mondta mindig. Elena odament a kartondobozhoz, amit Meredith hozott magával, és elkezdte visszapakolni bele az iratgyűjtőket és a jegyzetfüzeteket. Ebben a fényben csak homályos árnyaknak tűntek. Semmi nem hallatszott a saját lélegzetvételén és az általa keltett zajokon kívül. Egyedül volt a hatalmas, félhomályos teremben… Valaki figyelte. Fogalma sem volt, honnan tudja, de biztosra vette. Valaki ott állt mögötte a sötét tornateremben, és figyelte. Szemek a sötétben, mondogatta az öregember. Vickie is erről beszélt. És most őt figyelték szemek. Sebesen megpördült, hogy szembekerüljön a teremmel, és erőltetni kezdte a szemét, hogy belásson a sötétbe, miközben a

124

lélegzetét is visszafojtotta. Attól tartott, hogy ha bármi zajt csap, az a dolog elkapja. De semmit nem látott és semmit nem hallott. A padok sötétek voltak, baljós árnyak, amik a semmiben értek véget. A terem túlsó végére pedig egyszerűen valami meghatározhatatlan, sötét köd ereszkedett. Sötét köd, gondolta Elena, és érezte, ahogy minden izma fájdalmasan megfeszül, miközben elszántan hallgatózik. Ó, te jó ég, mi az a halk suttogás? Biztosan csak képzelődik… Hirtelen kitisztult az agya. Ki kell jutnia erről a helyről, de azonnal. Itt tényleg veszélyben forog, nem csak képzelődik. Valami les rá, valami gonosz, valami, ami őt akarja. És Elena egyedül volt. Valami megmozdult az árnyékok közt. Elena sikolya a torkára fagyott. Az izmai is megdermedtek, mozdulatlanná merevedtek a rettegéstől – és valami megnevezhetetlen erőtől. Elena tehetetlenül figyelte, ahogy a sötétben álló alak kisétál az árnyékok közül és felé indul. Szinte már olyannak tűnt, mintha maga a sötétség kelt volna életre és állt volna össze a szeme előtt egy alakká – emberi alakká, egy fiatal férfi alakjává. – Ne haragudj, ha megijesztettelek! Kellemes hangja volt, enyhe akcentussal, amit Elena nem tudott hova tenni. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha tényleg sajnálná a dolgot. Olyan hirtelen és olyan mértékben tört rá a megkönnyebbülés, hogy szinte már fájt. Elena lerogyott, és hallotta, ahogy kiereszti a levegőt. Csak egy férfi az, biztosan Shelby volt tanítványa vagy segédje. Egy hétköznapi fickó, aki most enyhén mosolyog, mintha viccesnek találná, hogy a lány majdnem elájult. Vagyis hát… nem is annyira hétköznapi. Elképesztően jóképű volt. Az arca sápadtnak tűnt a mesterséges homályban, de

125

Elena látta, hogy a vonásai tiszták, határozottak és szinte tökéletesek rengeteg sötét haja alatt. Az arccsontjai, akár egy szobrász álma. És szinte láthatatlan volt, mert feketét viselt: puha, fekete csizmát, fekete farmert, fekete pulóvert és bőrdzsekit. Halvány mosoly játszott az ajkán. Elena megkönnyebbülése dühhé változott. – Hogy jött be ide? – követelt magyarázatot. – És mit keres itt? Senkinek nem lenne szabad idebent lennie. – Az ajtón jöttem be – felelte a férfi. Csendes volt, kulturált, de Elena még mindig kihallotta belőle a mosolyt, és ezt felkavarónak találta. – Minden ajtó be van zárva – felelte határozottan, vádló hangsúllyal. A férfi megemelte a szemöldökét, és elmosolyodott. – Tényleg? Elena ismét megremegett a félelemtől, és felállt a szőr a tarkóján. – Zárva kellene lenniük – nyögte ki a leghűvösebb hangon, amit össze tudott hozni. – Maga dühös – állapította meg a férfi komoran. – Mondtam, hogy sajnálom, ha megijesztettem. – Nem ijedtem meg! – csattant fel Elena. A férfi előtt valamiért tiszta idiótának érezte magát, mint egy kisgyerek, akit valaki sokkal idősebb és okosabb vigasztal. Ettől még dühösebb lett. – Csak meglepődtem – folytatta. – Ami nem túl meglepő, hiszen maga itt ólálkodott az árnyékban. – Az árnyékban érdekes dolgok szoktak történni… néha. – A férfi még mindig jól szórakozott Elenán; ezt a lány látta a szemén. Közelebb lépett, és ekkor Elena észrevette, hogy milyen szokatlan a szeme, majdnem fekete, de furcsa fények égnek benne. Mintha egyre mélyebbre lehetne belenézni, amíg bele nem esik az ember, és meg nem kezdi a végtelen, örökös zuhanást. Elena ráébredt, hogy udvariatlanul bámulja. Mikor kapcso-

126

lódnak fel végre a lámpák? Ki akart jutni. Arrébb ment, így közéjük került egy pad vége. Bepakolta az utolsó mappákat is a dobozba. A többi munkát felejtsük el mára. Most már nem vágyott másra, csak eltűnni innen. De a csendtől zavarba jött. A férfi csak állt ott mozdulatlanul, és őt nézte. Miért nem mond semmit? – Keres valakit? – Elenát idegesítette, hogy ő volt az, aki megszólalt. A férfi még mindig csak bámulta, sötét szemei olyan kifejezéssel meredtek rá, hogy egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Nyelt egyet. A férfi Elena ajkát nézve azt dünnyögte: – Ó, igen. – Mi? – Elena már el is felejtette, mit kérdezett. Az arca és a torka mély vörössé vált, lángolt a vértől. Szédülni kezdett. Csak venné már le róla a szemét… – Igen, kerestem valakit, azért jöttem ide – ismételte meg a férfi, továbbra sem emelve fel a hangját. Majd egyetlen lépéssel Elena közelében termett, és már csak a pad sarka választotta el őket egymástól. Elena nem kapott levegőt. A férfi olyan közel állt. Meg is érinthette volna. Alig érezhetően kölni- és bőrkabátillat csapta meg. És a férfi tekintete még mindig az övébe fúródott – nem tudta elkapni a szemét. Ilyen szemeket még sohasem látott, éjfélsötétek voltak, tág macskapupillákkal. Amikor a férfi felé hajolt és odahajtotta a fejét, betöltötték a látóterét. Érezte, hogy a saját szeme félig lecsukódik, és elhomályosul a látása. Érezte, hogy hátradönti a fejét, és szétnyílik az ajka. Nem! Még éppen időben rántotta félre a fejét. Úgy érezte, mintha egy szakadék széléről rántotta volna vissza magát. Mit művelek? – gondolta döbbenten. Majdnem hagytam, hogy megcsókoljon. Egy idegen, akivel pár perccel ezelőtt találkoztam először. De nem ez volt a legrosszabb. Az alatt a pár perc alatt vala-

127

mi hihetetlen történt. Arra a pár percre megfeledkezett Stefanról. De most a fiú töltötte be a gondolatait, és annyira vágyakozott utána, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Stefant akarta, Stefan karjait maga körül, biztonságban akarta érezni magát mellette. Nyelt egyet. Megremegtek az orrcimpái, miközben mélyen beszívta a levegőt. Megpróbált határozott és tiszteletet parancsoló hangon beszélni. – Most elmegyek – jelentette ki. – Ha keres valakit, szerintem folytassa a keresést máshol. A férfi furcsán, értelmezhetetlen arckifejezéssel bámulta. Ingerültség és duzzogó tisztelet keveredett benne valami mással. Valami forróval és harciassal, ami más módon rémítette meg Elenát. Addig várt a válasszal, amíg a lány keze a kilincshez nem ért. A hangja lágy volt, de komoly, a viccelődés leghalványabb jele nélkül. – Lehet, hogy már meg is találtam… Elena. Amikor a lány megfordult, semmit nem látott a sötétben.

128

11.

E

lena végigbotorkált a homályos folyosón, és megpróbálta kivenni, mi lehet körülötte. Majd hirtelen fény árasztotta el a világot, és ott találta magát a szekrények ismerős sorai között. Annyira megkönnyebbült, hogy majdnem felkiáltott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ennyire örül majd annak, hogy lát. Pár másodpercig csak hálásan nézegetett körbe-körbe. – Elena! Mit keresel idekint? Meredith és Bonnie siettek felé a folyosón. – Hol voltatok? – kérdezte Elena harciasan. Meredith fintorgott. – Nem találtuk Shelbyt. És amikor végül mégis, akkor kiderült, hogy alszik. Komolyan mondom – tette hozzá Elena hitetlenkedő pillantását látva. – Aludt. És alig tudtuk felébreszteni. Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor újból felgyúltak a fények. Akkor visszaindultunk hozzád. De te mit keresel itt? Elena habozott. – Meguntam a várakozást – felelte olyan könnyedén, ahogy csak tudta. – Egyébként is, szerintem mára már eleget dolgoztunk. – És ezt pont te mondod nekünk – jegyezte meg Bonnie. Meredith nem válaszolt, de éles, fürkésző pillantást vetett Elenára. Elenának támadt egy olyan kényelmetlen érzése, hogy azok a sötét szemek a felszín alá látnak. Elena egész hétvégén és a következő héten is a Kísértetház tervein dolgozott. Sose volt elég ideje Stefanra, és ez frusztrál129

ta, de maga Stefan még inkább. Érezte a fiú szenvedélyét, de azt is, hogy elfojtja, és még mindig nem volt hajlandó kettesben maradni vele. És sok tekintetben éppen olyan rejtély maradt számára, amilyen az első napon volt. Soha nem beszélt a családjáról, vagy arról, hogy milyen volt az élete, mielőtt Fell’s Churchbe jött volna, és amikor a lány kérdezett valamit, kikerülte a választ. Egyszer afelől érdeklődött, nem hiányzik-e neki Olaszország, nem sajnálja-e, hogy idejött. A fiú tekintete egy pillanatra felragyogott, úgy szikrázott a zöldje, mint a patakban visszatükröződő tölgyfalevelek. – Miért sajnálnám, ha te itt vagy? – válaszolta, és úgy csókolta meg, hogy kiűzött Elena fejéből minden kérdést. Abban a pillanatban Elena megtudta, milyen a tökéletes boldogság. Érezte a fiú örömét is, és amikor elhúzódott tőle, látta, hogy úgy ragyog Stefan arca, mintha átsütne rajta a nap. – Ó, Elena – suttogta. A jó idők ilyenek voltak. De Stefan egyre kevesebbszer csókolta meg a lányt, aki érezte, hogy távolodnak egymástól, egyre jobban. Azon a pénteken ő, Bonnie és Meredith úgy döntöttek, hogy McCulloghéknál alszanak. Az égbolt szürke volt és esőre állt, amikor Meredith átsétált Bonnie-ékhoz. Szokatlanul hűvös volt október közepéhez képest, és az utcákat szegélyező fák már megérezték a hideg szelek csípését. A juharfák vörösen lángoltak, a gingkók pedig sárgán fénylettek. Bonnie azzal köszöntötte őket az ajtóban: – Mindenki elment! Csak a miénk a ház holnap délutánig, amikor visszaér a családom Leesburgből. – Azzal betessékelte őket, miközben elkapta a túltáplált palotapincsit, aki megpróbált kiszökni. – Nem, Jangce, itt maradsz bent! Jangce, nem, nem! Ne! De már késő volt. Jangce kiszökött, és már az előkerten rohant végig, egészen a magányos nyírfáig, ahol élesen ugatni kezdte a lombokat, miközben a hátán hullámoztak a zsírhurkák.

130

– Ó, most meg mit akar? – kérdezte Bonnie, miközben a fülére szorította a kezét. – Olyan, mint egy varjú – jegyezte meg Meredith. Elena megmerevedett. Tett pár lépést a fa felé, az arany leveleket nézve. És ott volt. Ugyanaz a varjú, amit már kétszer látott. Talán háromszor is, gondolta, amikor eszébe jutott a sötét alak, ami a temetőben emelkedett fel a lombok közül. Miközben nézte, érezte, ahogy a gyomra összeszorul a rémülettől, a keze pedig jegessé válik. A madár már megint őt bámulta a csillogó, fekete szemével, szinte már emberi pillantással. Az a szem… hol látott ilyen szemet korábban? Hirtelen mindhárman hátraugrottak, amikor a varjú hangosan elkárogta magát, és szétcsapta a szárnyait, majd feléjük vetette magát a fáról. Az utolsó pillanatban inkább a kutya felé fordult, aki hisztérikusan őrjöngött. Pár centire reppent el a kutya fogaitól, majd ismét fellendült, és a ház felett elrepülve eltűnt a mögötte álló diófák között. A három lány megdermedve állt. Aztán Bonnie és Meredith egymásra néztek, és a feszültséget ideges kuncogás törte meg. – Egy pillanatra azt hittem, nekünk jön – mondta Bonnie, miközben odasétált a felháborodott pincsihez, és visszarángatta a még mindig ugató kutyát a házba. – Én is – jelentette ki Elena még mindig csendesen. Ő nem vett részt a nevetgélésben, miközben követte barátnőit a házba. De aztán, amikor Meredithszel elpakolták a holmijukat, az este a megszokott mederben folyt tovább. Nehéz lett volna bármitől tartani, miközben Bonniek zsúfolt nappalijában ült a megrakott tűz mellett, egy csésze forró csokoládéval a kezében. Nemsokára már a Kísértetház végső terveit beszélték meg, és Elena kezdte elengedni magát. – Elég jó formában vagyunk – állapította meg végül Meredith. – Persze annyi időt töltöttünk azzal, hogy a többiek jelmezét

131

kitaláljuk, hogy a sajátunk szóba sem került. – Az enyém könnyű – jelentette ki Bonnie. – Én egy druida papnő leszek, és csak egy tölgyfalevél-koszorúra lesz szükségem és egy fehér köntösre. Maryvel egy este alatt meg tudjuk varrni. – Szerintem én boszorkány leszek – gondolkozott el Meredith. – Ahhoz csak egy hosszú, fekete ruhára van szükség. És te, Elena? Elena elmosolyodott. – Hát, titokban akartam tartani, de… Judith néni megengedte, hogy elmenjek egy varrónőhöz. Találtam egy reneszánsz ruhát az egyik könyvben, amit a kiselőadásomhoz használtam, és lefénymásoltuk. Velencei selyem, jégkék, és gyönyörű. – Gyönyörűnek is hangzik – mondta Bonnie. – És drágának. – A saját pénzemből veszem, amit a szüleimtől örököltem. Csak abban reménykedem, hogy Stefannak tetszeni fog. Meg akarom lepni, és… remélem, hogy tetszeni fog neki. – És Stefan mi lesz? Fog segíteni a Kísértetházzal? – kérdezte Bonnie kíváncsian. – Nem tudom – válaszolta Elena pillanatnyi gondolkodás után. – Nem úgy tűnik, mintha túlzottan izgatná a Halloween. – Nem igazán tudom elképzelni szakadt lepedőben és művérrel, mint a többi srácot – helyeselt Meredith. – Ő túlságosan is… méltóságteljes ehhez. – Tudom már! – kiáltott fel Bonnie. – Pontosan tudom, minek öltözhetne, és alig kell hozzá valami kis jelmez. Ő ugye külföldi, elég sápadt, elképesztően komor bír lenni… adjunk rá egy szmokingot, és kapunk egy tökéletes Drakula grófot! Elena minden szándéka ellenére kénytelen volt elmosolyodni. – Jó, majd megkérdezem – válaszolta. – Ha már Stefannal tartunk – szólalt meg Meredith, Elenára szegezve sötét tekintetét –, hogy mennek a dolgok?

132

Elena felsóhajtott, és a tűzre pillantott. – Én… nem is tudom – felelte végül lassan. – Van, amikor minden nagyszerű, és van, amikor… Meredith és Bonnie egymásra néztek, majd Meredith gyengéd hangon visszakérdezett. – Amikor mi? Elena habozott, aztán elhatározásra jutott. – Csak egy pillanat – mondta, majd felpattant és felsietett a lépcsőn. Egy kis, kék bársonykönyvecskével a kezében tért vissza. – Tegnap éjjel leírtam egy részét, amikor nem tudtam aludni – mondta. – Ebben jobban össze van szedve, mint ahogy most el tudnám mesélni. Megtalálta az oldalt, nagy levegőt vett és belekezdett: „Október 17. Kedves Naplóm! Ma este rettenetesen érzem magam. És muszáj megosztanom valakivel. Valami nincs rendben Stefannal és velem. Valami rettenetes szomorúság van benne, amit nem tudok megragadni, és ez eltávolít bennünket egymástól. Nem tudom, mit tegyek. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszíthetem. De nagyon boldogtalan valami miatt, és ha nem árulja el, mi az, ha ennyire nem bízik bennem, akkor nem látok reményt számunkra. Tegnap, amikor megölelt, megéreztem, hogy van valami sima és kerek az inge alatt, egy láncon. Viccelődve megkérdeztem, hogy Caroline-tól kapta-e ajándékba. Erre megmerevedett, és nem volt hajlandó beszélni róla. Olyan volt, mintha egy pillanat alatt ezer kilométerre ke-

133

rült volna tőlem, a szeme pedig… annyi fájdalom volt a szemében, hogy alig bírtam elviselni.” Elena abbahagyta az olvasást, és némán futott végig a tekintete az utolsó pár soron. Úgy érzem, mintha valaki rettenetesen megbántotta volna a múltban, és soha nem sikerült volna túltennie magát rajta. De szerintem valamitől fél is, valami titoktól, hogy esetleg megtudom. Bár tudnám, mi az, és akkor bebizonyíthatnám, hogy megbízhat bennem. Hogy bízhat bennem, történjen bármi, az idők végezetéig. – Bár tudnám – suttogta. – Micsodát szeretnél tudni? – kérdezte Meredith, Elena pedig meglepetten felpillantott. – Bár tudnám, mi fog történni – vágta rá, miközben becsukta a naplót. – Úgy értem, ha tudnám, hogy szakítani fogunk, akkor szerintem gyorsan túl akarnék esni rajta. Ha viszont azt tudnám, hogy végül minden jóra fordul, akkor nem zavarna semmi, ami most történik. De ez, hogy jönnek-mennek a napok anélkül, hogy bármit biztosra vehetnék, egyszerűen rettenetes. Bonnie az ajkába harapott, majd csillogó szemmel felegyenesedett. – Én meg tudom mutatni, hogy derítheted ki, Elena – jelentette ki. – A nagymamám elmondta, hogy lehet megjósolni, kihez mész majd férjhez. Úgy hívják, hogy néma vacsora. – Hadd találjam ki, egy ősi druida trükk – találgatott Meredith. – Azt nem tudom, mennyire ősi – magyarázta Bonnie. – A nagymamám azt mesélte, mindig is voltak néma vacsorák. Ez könnyű, Elena; és mit kockáztatsz? Elena Bonnie-ról Meredithre pillantott. – Nem tudom – válaszolta. – De figyelj, ugye te nem hiszel… Bonnie sértett büszkeséggel húzta ki magát. – Azt akarod 134

mondani, hogy a nagyanyám hazudik? Ne már, Elena, semmi rossz nincs abban, ha megpróbáljuk. Miért ne? – Mit kell tennem? – kérdezte Elena kételkedve. Furán érezte magát, kíváncsi is volt, de meg is volt rettenve. – Egyszerű. Mindent elő kell készíteni, mielőtt az óra elütné az éjfélt… Öt perccel éjfél előtt Elena McCulloghék ebédlőjében ácsorgott, és leginkább ostobának érezte magát. Hallotta Jangce eszeveszett üvöltését a hátsó kertből, de a házban teljes volt a csönd, csak a falióra ketyegett. Bonnie utasításait követve megterítette a nagy diófa asztalt egy tányérral, egy pohárral és egy evőeszközkészlettel, miközben egy szót sem szóltak. Majd meggyújtott egy szál gyertyát egy ezüst gyertyatartóban az asztal közepén, és a teríték előtti szék mögé állt. Bonnie szerint éjfélkor hátra kellett húznia a széket, és behívnia a leendő férjét. Ekkor a gyertya ki fog aludni, és Elena meglát majd egy szellemalakot a székben. Korábban Elena egy kicsit tartott ettől, és nem volt biztos benne, kíván-e látni bármiféle szellemalakot a székben, akár a leendő férjét is. De most már egyszerűen csak ártalmatlan ostobaságnak tűnt az egész. Amikor az óra ütni kezdett, felegyenesedett, és megmarkolta a szék támláját. Bonnie azt mondta, el se engedje, amíg véget nem ér a szertartás. Jaj, ez tényleg ostobaság. Lehet, hogy nem is fog mondani semmit… de amikor az óra elkezdte elütni az éjfélt, meghallotta a saját hangját. – Gyere be! – szólalt meg zavartan az üres szobában, miközben kihúzta a széket. – Gyere be, gyere be… A gyertya kialudt. Elena összerezzent a váratlan sötétben. Érezte a szelet, egy hideg fuvallatot, amitől kialudt a gyertya. A mögötte lévő üvegajtó felől jött, és a lány gyorsan megfordult, fél kezét to-

135

vábbra is a széken tartva. Megesküdött volna, hogy csukva volt az ajtó. Valami megmozdult a sötétben. Rettegés ömlött végig Elenán, ami elsöpörte a zavarát és minden vidámságát. Ó, te jó ég, mit tett, mit szabadított magára? Összeszorult a szíve, és úgy érezte magát, mintha minden figyelmeztetés nélkül a legsötétebb rémálmába taszították volna. Nemcsak sötét volt, de végtelen némaság is; semmit nem látott, semmit nem hallott, csak zuhant… – Szabad? – kérdezte egy hang, és ragyogó fény gyúlt a sötétben. Egy rettenetes, gyomorforgató másodpercig Elena azt hitte, Tyler az, mert eszébe jutott az öngyújtója a romtemplomban, a dombtetőn. De amikor életre kelt az asztalon a gyertya, meglátta a sápadt, hosszú ujjú kezet, ami tartotta. Nem Tyler vaskos, vörös ökle volt az. Egy pillanatra azt hitte, Stefané, majd az illető arcára emelte a tekintetét. – Te! – kiáltott fel döbbenten. – Mégis, mit keresel itt? – A férfiról az üvegajtóra nézett, ami tényleg tárva-nyitva állt, látszott a ház melletti gyep. – Mindig be szoktál sétálni hívatlanul másokhoz? – De hát te mondtad, hogy jöjjek be. – A férfi hangja olyan volt, mint amilyenre emlékezett, csendes, ironikus és vidám. A mosolyát is fel tudta idézni. – Köszönöm – tette hozzá a vendég, és kecsesen leült a székbe, amit Elena kihúzott. A lány visszarántotta a kezét. – Nem téged hívtalak – jelentette ki tehetetlenül, félig felháborodottan, félig szégyenkezve. – Mit kerestél Bonnie házánál? A férfi elmosolyodott. A gyertyafényben fekete haja szinte folyadékszerűnek tűnt, túl puhának és finomnak ahhoz, hogy emberi haj legyen. Az arca nagyon sápadt volt, ugyanakkor végtelenül ellenállhatatlan. A szeme pedig rabul ejtette Elenáét, és nem engedte.

136

– „Heléna, szépséged nekem / Niceai hajót idéz / Száll édes illatú vizén…”2 – Szerintem most inkább menj el! – Elena nem akart tovább beszélgetni vele. A férfi hangja különös dolgokra késztette, furcsán elgyengült tőle, és olvadni kezdett valami a gyomrában. – Nem lenne szabad itt lenned. Kérlek. – A gyertyáért nyúlt, el akarta venni, majd kisétálni és otthagyni a férfit, a szédüléssel küzdve, ami majdnem leterítette a lábáról. De még mielőtt megfoghatta volna, a vendége valami szokatlant tett. Elkapta a kezét, nem durván, hanem gyengéden, és hűvös, karcsú ujjai közé fogta. Majd megfordította, lehajtotta sötét fejét, és belecsókolt a tenyerébe. – Ne… – suttogta Elena döbbenten. – Gyere velem! – mondta a férfi, a szemébe nézve. – Kérlek, ne… – suttogta Elena ismét, és a világ úszni kezdett körülötte. Ez a férfi egy őrült; miről beszél? Hova menjen vele? De annyira szédült, úgy elgyengült. A férfi felállt, és megtámasztotta. Elena nekidőlt, és megérezte hűvös ujjait a felsőjén a nyakánál. – Kérlek, ne… – Semmi baj. Majd meglátod. – A férfi széthúzta a nyakán a blúzt, a másik kezét pedig Elena tarkójára tette. – Nem. – Hirtelen visszatért a lányba az élet, és elrántotta magát, megbotolva a székben. – Már mondtam, hogy menj el innen, és komolyan gondoltam. Tűnj el, de most azonnal! Egy pillanatra nyers düh lángolt fel a férfi szemében, a rosszindulat sötét hulláma. Majd lecsillapodott, kihűlt, és ismét elmosolyodott, gyors, ragyogó mosollyal, ami azonnal ki is aludt. – Elmegyek – válaszolta. – Egyelőre. Elena megcsóválta a fejét, és nézte, ahogy a férfi egy szó nélkül kilép az üvegajtón. Amikor bezárult mögötte, ott állt a sötétben, és megpróbálta egyenletesen venni a levegőt. 2

Tandori Dezső fordítása.

137

A némaság… de nem lenne szabad csendnek lennie. A falióra felé fordult, és elképedve látta, hogy megállt. De még mielőtt közelebbről is megvizsgálhatta volna, meghallotta Meredith és Bonnie felemelt hangját. Kirohant az előszobába, szokatlan gyengeséget érezve a lábában, miközben visszahúzta és begombolta a blúzát. A hátsó ajtó tárva-nyitva állt, és két alakot látott előtte, amint a gyep fölé hajolva nézegetnek valamit. – Bonnie? Meredith? Mi a gond? Amikor melléjük ért, Bonnie felnézett. A szeme könnyekkel telt meg. – Ó, Elena, meghalt. Elena jeges rettegéssel meredt a kis kupacra Bonnie lábánál. A pincsi az oldalán hevert, nagyon mereven, nyitott szemmel. – Ó, Bonnie – mondta Elena. – Már öreg volt – magyarázta Bonnie –, de nem számítottam rá, hogy ilyen hirtelen megy el. Nemrég még ugatott. – Szerintem jobb, ha most bemegyünk – jelentette ki Meredith, Elena pedig felnézett rá és bólintott. Ez az éjszaka nem tartozott azok közé, amikor jó ötlet kint ácsorogni a sötétben. És dolgokat behívni sem az. Most már tudta, bár még mindig nem értette, mi történhetett. Amikor visszaértek a nappaliba, akkor fedezte fel, hogy eltűnt a naplója. Stefan felemelte a fejét az őz bársonyos nyakáról. Az erdő megtelt az éjszaka hangjaival, és nem volt benne biztos, melyik kavarta fel. Amikor zavar került az elméjét elárasztó Erőbe, az őz felébredt a transzból. Stefan érezte, ahogy megremegnek az állat izmai, és megpróbál talpra állni. Akkor hát menj, gondolta, miközben hátradőlt és teljesen elengedte. Az őz megfordult, felállt, és már el is illant. Stefan eleget ivott. Alaposan lenyalogatta a szája sarkát,

138

érezte, ahogy az agyarai visszahúzódnak és eltompul a végük, érezte a hosszabb ivások utáni érzékenységet. Már nehéz volt megállapítani, mennyi az elég. A templom óta nem tört rá a szédülés, de folyamatosan rettegett tőle. Egyetlen konkrét félelem bántotta: hogy egy napon arra tér magához, zavart elmével, hogy Elena élettelen teste hever a karjában, karcsú nyakán két seb tátong, és a szíve örökre megállt. Ezzel kellett szembenéznie. A vérszomj a maga rettenetes rettenetével és gyönyörével még mindig rejtély volt számára. Bár mindennap vele élt évszázadokon át, még mindig nem értette. Élő emberként nem volt kétsége, hogy undorodna és rosszul lenne csak a gondolatára is, hogy egy élő testből igya ki a sűrű, meleg folyadékot. Mármint, ha valaki ezekkel a szavakkal kínálná fel neki a lehetőséget. De aznap nem használtak szavakat, amikor Katherine átváltoztatta. Még ennyi év után is tisztán élt benne az emlék. Aludt, amikor a lány megjelent a hálószobájában, olyan puhán mozogva, mint egy látomás vagy egy szellem. Aludt, egyedül… Katherine vékony, vászon hálóinget viselt, amikor meglátogatta. A megjelölt nap előtti estén érkezett, egy nappal a kitűzött határidő előtt. És hozzá ment oda. Egy fehér kéz húzta szét a baldachint az ágya körül, és Stefan felébredt álmából, majd riadtan felült. Amikor meglátta a lányt, akinek aranyhaja ragyogott a válla körül, kék szeme beleveszett az árnyékokba, megbénította a néma elképedés. És a szerelem. Még életében nem látott semmit, ami ennyire gyönyörű lett volna. Reszketett és beszélni próbált, de a lány két hideg ujjal fogta le az ajkát.

139

– Csitt – suttogta, és az ágy besüppedt a súlya alatt. Stefan arca lángolni kezdett, a szíve mennydörgött a szégyentől és az izgalomtól. Még soha nem volt az ágyában nő. Most pedig Katherine bújt mellé, Katherine, akinek a szépsége mintha a mennyeké lett volna, akit a saját lelkénél is jobban szeretett. És mivel szerette, felülemelkedett magán. Miközben a lány becsusszant a takarója alá, és olyan közel bújt hozzá, hogy megérezte az éjszakai levegő hűvös frissességét a vékony ruhán keresztül, sikerült megszólalnia. – Katherine – suttogta. – Mi… én tudok várni. Amíg össze nem adnak minket a templomban. Majd megkérem apámat, hogy a jövő hétre rendezze el. Az… az nem lesz olyan soká. – Csitt – suttogta ismét Katherine, és Stefan megérezte a hűvösséget a bőrén. Nem tudott uralkodni magán; átölelte a lányt, és magához szorította. – Amit most fogunk csinálni, annak ahhoz semmi köze – jelentette ki a lány, majd kinyújtotta karcsú ujját, és megsimogatta a fiú torkát. Stefan megértette. És félelem villant át rajta, aztán eltűnt, amikor az ujjak folytatták a simogatást. Ezt akarta, bármit akart volna, ami által Katherine-nel lehet. – Feküdj vissza, szerelmem! – súgta a lány. Szerelmem. A szavak dalolni kezdtek benne, miközben a párnára dőlt, hátrahajtva az állát, hogy szabaddá tegye a torkát. Eltűnt belőle a félelem, és olyan hatalmas boldogság vette át a helyét, hogy azt hitte, szétreped tőle. Megérezte a lány puha hajának simogatását a mellkasán, és megpróbálta lecsillapítani a zihálását. Megérezte a lélegzetét a nyakán, majd az ajkát. És utána a fogait. Éles fájdalom járta át, de mozdulatlan maradt, és fel sem nyögött, csak Katherine-re gondolt, és arra, mennyire szeretne neki adni. És a fájdalom szinte azonnal alábbhagyott, majd

140

megérezte, ahogy issza belőle, a testéből a vért. Nem volt olyan rettenetes, mint amitől tartott. Olyan érzés volt, mintha kapna valamit, mintha babusgatnák. Majd mintha összeolvadt, eggyé vált volna az agyuk. Érezte Katherine örömét, hogy belőle ihat, a gyönyörét, hogy befogadhatja a vérét, ami életet ad neki. És tudta, hogy a lány is érzi, milyen szívesen adja neki. De a valóság kezdett eltávolodni tőle, az álom és az ébrenlét közötti határvonal elmosódott. Nem volt képes tisztán gondolkodni; egyáltalán nem volt képes gondolkodni. Csak érezni tudott, és az érzései egyre gyorsabban pörögtek, egyre magasabbra emelték, végképp elszakítva az utolsó kötelékeit is a földtől. Valamikor később, anélkül, hogy tudta volna, hogyan került oda, Katherine karjában találta magát. A lány úgy ringatta, mint anya gyermekét, és Stefan száját a hálóinge felett kilátszó bőrére igazította. Egy apró seb látszott ott, egy vágás sötétlett a sápadt bőrön. Stefan nem érzett félelmet, nem habozott, és amikor Katherine bátorítóan megsimogatta a haját, szívni kezdett. Stefan hidegen és precízen leporolta a térdét. Az emberek világa már álomba merült, beleveszett az öntudatlanságba, de a saját érzékei borotvaélesek voltak. Kielégültnek kellett volna lennie, ehelyett ismét éhes volt; az emlék meghozta az étvágyát. Remegő orrcimpákkal megérezve egy róka illatát, vadászatra indult.

141

12.

E

lena lassan forgott Judith néni hálószobájában a földig érő tükör előtt. Margaret a nagy, oszlopos ágy előtt ült, kék szeme ünnepélyesen tágra nyílt a csodálattól. – Bárcsak nekem is lenne egy ilyen ruhám Halloweenre! – mondta. – Nekem jobban tetszel fehér kiscicaként – válaszolta Elena, miközben puszit nyomott a fehér bársonyfülek közé, amiket Margaret fejpántjához erősítettek. Majd a nagynénje felé fordult, aki az ajtó mellett állt készenlétben tűvel és cérnával. – Tökéletes – mondta kedvesen. – Semmit nem kell rajta változtatni. A tükör előtt álló lány, mintha az olasz reneszánszról szóló könyvből lépett volna ki. A nyakát és a vállát szabadon hagyta a ruha, aminek a jégkék fűzője kiemelte karcsú derekát. A hosszú, puffos ujjakat felhasították, hogy kilátsszon alóla az alsónemű fehér selyme, a széles, uszályos szoknya pedig körbeseperte körülötte a padlót. Gyönyörű ruha volt, és a sápadt, tiszta kék színtől mintha csak még mélyebbé vált volna Elena szemének sötétebb kékje. Miközben elfordult, Elena pillantása a régimódi ingaórára esett az öltözőasztalka felett. – Jaj, ne… mindjárt hét óra. Stefan bármelyik pillanatban itt lehet. – Ez az ő kocsija lesz – pillantott ki Judith néni az ablakon. – Lemegyek és beengedem. – Hagyd! – felelte Elena sietve. – Majd én kimegyek hozzá.

142

Sziasztok, kellemes csokivadászatot! – Azzal lerohant a lépcsőn. Hát lássuk, gondolta. Amikor a kilincs felé nyúlt, eszébe jutott az a nap, majdnem két hónapja, amikor Stefan elé állt az európai történelemórán. Most ugyanazt az izgatottságot érezte, ugyanazt az izgalmat és feszültséget. Csak azt remélem, hogy ez most jobban sül el, mint az a terv, gondolta. Az elmúlt másfél hét során ebbe a pillanatba helyezte minden reményét, ebbe az estébe. Ha ma éjjel nem találnak egymásra, akkor soha nem is fognak. Az ajtó kitárult, és Elena lesütött szemmel, szinte már szégyenlősen hátralépett, nem mert Stefan szemébe nézni. De amikor meghallotta a fiú éles sóhaját, gyorsan felpillantott – és érezte, ahogy jegessé válik a szíve. Stefan elképedten bámulta, igen. De nem a csodálat ült a szemében, mint azon az első éjszakán a szobájában. Inkább döbbenetre hasonlított. – Nem tetszik – suttogta elszörnyedve a szúrástól a szemében. Stefan gyorsan magához tért, mint mindig, pislogni kezdett, és megrázta a fejét. – Nem, nem, ez gyönyörű. Gyönyörű vagy. Akkor miért állsz ott úgy, mintha szellemet láttál volna? – gondolta Elena. Miért nem ölelsz meg, vagy csókolsz meg, vagy valami! – Nagyszerűen nézel ki – mondta inkább csendesen. És valóban; Stefan elegáns és jóképű volt a szmokingban és a köpenyben, amit a szerepéhez vett fel. Elenát meglepte, hogy beleegyezett a dologba, de amikor megkérdezte a fiút, mintha jól mulatott volna az ötleten. Most pedig csinos volt és magabiztos, mintha az ilyen öltözék éppen olyan mindennapos lenne számára, mint a szokásos farmer. – Jobb, ha indulunk – válaszolta a fiú ugyanolyan csendesen és komolyan.

143

Elena bólintott, és odasétált vele az autóhoz, de a szíve már nem egyszerűen hideg volt; jegessé vált. A fiú távolabb került tőle, mint valaha, és fogalma sem volt, hogyan szerezhetné vissza. Mennydörgés hangzott fel, miközben a középiskolához hajtottak, és Elena tompa aggodalommal nézett ki az autó ablakán. A felhőréteg vastag volt és sötét, bár még nem kezdett esni. A levegőben feszültség, elektromosság terjengett, és a súlyos, lila viharfelhőktől rémálomszerűnek tűnt az este. Tökéletes halloweeni hangulatot keltettek, baljóst és másvilágit, de ettől Elenában csak rettegés ébredt. Azóta az éjszaka óta Bonnie-val, nem igazán szerette a hátborzongató, rejtélyes dolgokat. A naplója nem került elő, bár teljesen felforgatták a házat. Elena még mindig nem volt képes felfogni, hogy eltűnt, és nagyon felkavarta, hogy egy idegen olvasgatja legtitkosabb gondolatait. Mert persze ellopták; mi más magyarázat lehetett volna? Nem csak egy ajtó nyílt ki aznap a McCullogh-házban; valaki simán besétálhatott. Elena meg tudta volna ölni, aki ezt tette. Sötét szemek rémlettek fel a képzeletében. Az a férfi, akinek majdnem odaadta magát Bonnie házában, aki miatt megfeledkezett Stefanról. Ő lett volna? Kihúzta magát, amikor bekanyarodtak az iskola elé, és mosolyt erőltetett az arcára, miközben végigvonultak a folyosón. A tornateremben alig rendezett káosz uralkodott. Az alatt az egy óra alatt, amit Elena otthon töltött, minden megváltozott. Egy órával azelőtt a hely tele volt végzősökkel: a Diáktanács tagjaival, futballjátékosokkal, a Key Club tagjaival, akik mind az utolsó simításokat végezték a kellékeken és a díszleteken. Most tele volt idegenekkel, akiknek a legnagyobb része még csak nem is ember volt. Több zombi fordult feléjük, amikor Elena belépett, vigyorgó koponyájuk átlátszott az arcuk rothadó húsán. Egy groteszk,

144

torz, púpos alak sántikált feléje, egy élénk fehér bőrű és üreges szemű hullával együtt. A másik irányból egy vérfarkas közeledett, akinek vicsorgó pofáját vér borította, és egy sötét, színpadias boszorkány. Elena riadtan döbbent rá, hogy beöltözve az alakok felét sem ismeri fel. Aztán körbeállták, mindenki a kék ruhát csodálta, és elmesélték neki a felmerült problémákat. Elena intett, hogy maradjanak csendben, és a boszorkány felé fordult, akinek hosszú, sötét haja szűk ruhájára omlott. – Mi az, Meredith? – kérdezte. – Lyman edző megbetegedett – válaszolta Meredith komoran –, úgyhogy valaki Tannert kérte fel, hogy helyettesítse. – Tannert? – rémült meg Elena. – Igen, és már most csak a baj van vele. Szegény Bonnienak elege van. Jobb lenne, ha odamennél. Elena felsóhajtott és bólintott, majd végigment a Kísértetház kanyargós útján. Miközben átkelt a hátborzongató Kínzókamrán, majd a rettenetes Darabolós Gyilkos Szobáján, arra gondolt, hogy szinte túl jó munkát végeztek. Ez a hely még fényben is rémisztő volt. A Druida Terem a kijáratnál helyezkedett el. Építettek oda egy Stonehenge-et kartonból. De a csinos kis druida papnő, aki az elég élethű monolitok között ácsorgott fehér lepelben és egy tölgyfalevél-koszorúval a fején, a sírás határán állt. – De muszáj véresnek lennie – magyarázta könyörögve. – Ez a jelenethez tartozik; maga egy áldozat. – Éppen elég, hogy ezt a nevetséges leplet kell viselnem – vágta rá Tanner tömören. – Arról nem volt szó, hogy össze is kell kennem magam. – De nem magát kell – magyarázta Bonnie. – Csak a ruháját és az oltárt. Maga egy áldozat – ismételte meg, mintha ezzel valahogy meg tudná győzni. – Ami azt illeti – jegyezte meg Tanner undorodva –, a dísz-

145

let történelmi hűsége nagyon ingatag lábakon áll. A népszerű hiedelmekkel ellentétben nem a druidák építették Stonehengeet, hanem egy bronzkori társadalom, ami… Elena előrelépett. – Tanár úr, nem ez a lényeg. – Nem, neked biztosan nem – válaszolta Tanner. – Ezért álltok bukásra történelemből a neurotikus barátnőddel együtt. – Erre semmi szükség nem volt – szólalt meg egy hang, és Elena egy gyors pillantást vetett a válla felett Stefanra. – Salvatore úr – válaszolta Tanner olyan hangon, mintha azt mondaná, na már csak ez hiányzott –, gondolom, valami újabb bölcsességet szeretne velünk megosztani. Vagy egy monoklit kapok? – vándorolt a tekintete Stefanra, aki hanyag eleganciával ácsorgott ott tökéletes szabású szmokingjában, és Elena hirtelen ráébredt valamire. Tanner igazából nem is olyan sokkal idősebb nálunk, gondolta. Öregnek tűnik a kopaszodás miatt, de fogadok, hogy még csak a húszas éveiben jár. És hirtelen eszébe jutott, hogy nézett ki Tanner az évnyitó bálon az olcsó, fényes, rosszul szabott öltönyében. Fogadok, hogy még csak a saját évnyitó bálján sem sikerült részt vennie, gondolta. És most először támadt benne valamicske együttérzés a férfi iránt. Lehet, hogy ezt Stefan is megérezte, mivel, bár rögtön odalépett a kis ember elé, és a szemébe nézett, a hangja csendes volt. – Nem, nem erre készülök. Szerintem ez az egész dolog túlságosan fel van fújva. Miért ne… – Elena nem is hallotta a többi részét, de Stefan halk, megnyugtató hangon beszélt, és Tanner mintha tényleg odafigyelt volna rá. Elena visszapillantott az összeverődött tömegre: négy vagy öt ghoulra, a vérfarkasra, egy gorillára és egy púposra. – Semmi baj, minden a legnagyobb rendben – mondta, mire szétoszlottak. Stefan elrendezte a dolgokat, bár abban nem volt biztos, hogyan, mert csak a tarkóját látta.

146

A tarkóját… egy pillanatra, és egy kép villant az emlékezetébe az első iskolanapról. Amikor Stefan a titkárságon állt és a titkárnővel beszélgetett, és hogy milyen furcsán viselkedett Mrs. Clarke. És amikor most Elena Tanner tanár úrra nézett, a férfinak tényleg ugyanolyan kábult volt az arckifejezése. Elenában lassú aggodalomhullám indult útjára. – Gyere! – szólt oda Bonnie-nak. – Menjünk előre! Egyenesen átvágtak az UFO Leszállópálya Termen, és az Élőhalottak Termén, átcsusszanva a válaszfalak között, és végül az első teremben lyukadtak ki, ahol a vendégek elindulnak, miután egy vérfarkas üdvözli őket. A vérfarkas éppen levette a fejét, és néhány múmiával, továbbá egy egyiptomi hercegnővel beszélgetett. Elenának muszáj volt beismernie, hogy Caroline pont olyan csinos volt, mint Kleopátra, bronzbarna testének vonalai felsejlettek az egyszerű vászonruhán át. Mattet, a vérfarkast senki nem hibáztathatta, amiért a tekintete folyamatosan lefelé vándorolt Caroline arcáról. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Elena erőltetett könynyedséggel. Matt enyhén összerezzent, majd feléjük fordult. Elena alig látta az évnyitó bál óta, és tudta, hogy Stefannal is eltávolodtak egymástól. Miatta. És bár Mattet ezért aligha lehetett hibáztatni, azt látta, hogy Stefannak mennyire fáj a dolog. – Minden rendben – válaszolta Matt láthatóan zavarban. – Amikor Stefan végez Tannerrel, szerintem ideküldöm – közölte vele Elena. – Ő segíthet bevezetni az embereket. Matt közömbösen megvonta a fél vállát. Majd visszakérdezett: – Mit kell Tannerrel befejeznie? Elena meglepetten pillantott rá. Megesküdött volna, hogy egy perccel azelőtt Matt még a Druidák Termében volt, és látta az egészet. De elmagyarázta. Odakint ismét dörögni kezdett az ég, és a nyitott ajtón ke-

147

resztül Elena meglátott egy villanásnyit az éjszakai égboltból. Pár másodperccel később újabb, hangosabb mennydörgés zengett fel. – Remélem, nem fog esni – mondta Bonnie. – Én is – jegyezte meg Caroline, aki némán ácsorgott, mialatt Elena Mattel beszélgetett. – Olyan kár lenne, ha senki nem jönne el. Elena éles pillantást vetett rá, és nyílt gyűlöletet látott Caroline keskeny macskaszemeiben. – Caroline – mondta impulzívan –, nézd, nem köthetnénk fegyverszünetet? Nem felejthetnénk el azt, ami történt, és kezdhetnénk elölről? A fején lévő kobra alatt Caroline szeme elkerekedett, majd ismét összeszűkült. A szája megvonaglott, és Caroline közelebb lépett Elenához. – Én soha nem fogom elfelejteni – mondta, majd sarkon fordult és elment. Csend lett, Bonnie és Matt a padlót bámulták. Elena odalépett az ajtóhoz, hogy érje az arcát egy kis hűs levegő. Odakint látta a mezőt és a mögötte himbálódzó tölgyfaágakat, és ismét meglepte az a furcsa, baljós érzés. Ma éjjel dől el, gondolta nyomorultan. De hogy mi dől el, arról fogalma sem volt. Egy hang csendült fel az átrendezett tornateremben. – Rendben, mindjárt beengedik a sort a parkolóból. Kapcsold le a lámpákat, Ed! – Hirtelen homályba borult minden, és a levegő megtelt nyögdécseléssel és mániákus nevetéssel, mint amikor egy zenekar hangolni kezd. Elena felsóhajtott és elfordult. – Jobb, ha felkészülsz a terelésre – szólt oda halkan Bonnienak. Bonnie bólintott, és eltűnt a sötétben. Matt visszavette a vérfarkasfejet, és bekapcsolt egy CD-játszót. Hátborzongató zene töltötte meg a termet. Stefan befordult a sarkon, a haja és az öltözéke a sötétségbe olvadt. Csak a fehér ingmell rajzolódott ki tisztán. – Minden

148

rendben ment Tannerrel – mondta. – Kell még valami segítség? – Hát, dolgozhatnál itt Mattel, segíthetnél neki bekísérni az embereket… – Elena hangja elhalt. Matt fel se nézve a hangerőt állítgatta. Elena Stefanra nézett, és látta, hogy a fiú arca kifejezéstelen. – Vagy átmehetnél a fiúöltözőbe, és gondoskodhatnál kávéról, meg a többiről az önkénteseknek – fejezte be csüggedten. – Átmegyek az öltözőbe – válaszolta Stefan. Miközben elfordult, Elena észrevette, hogy egy kicsit megbotlik. – Stefan? Jól vagy? – Jól – válaszolta a fiú, miközben visszanyerte egyensúlyát. – Csak egy kicsit fáradt vagyok. – Elena nézte, ahogy elmegy, és minden pillanattal egyre nehezebb lett a szíve. Matthez fordult, hogy mondjon neki valamit, de épp akkor értek oda a vendégek. – Indul a műsor – állapította meg Matt, majd leguggolt az árnyékba. Elena teremről teremre járt, és a hibákat korrigálta. Az előző években ezt a részét élvezte legjobban az estének, hogy végignézheti, ahogy eljátsszák a hátborzongató jeleneteket, és láthatja a vendégek riadalmát, de aznap este az összes gondolata mögött ott húzódott valami rettegés és feszültség. Ma éjjel dől el, gondolta ismét, és mintha még vastagabbá vált volna a mellkasában a jég. Egy Kaszás – legalábbis feltételezése szerint azok voltak a fekete köpenyes, csuklyás alakok – ment el mellette, és Elena azon kapta magát, hogy szórakozottan próbálja felidézni, hogy látta-e már az illetőt valamelyik Halloween-bulin. Volt valami ismerős a mozgásában. Bonnie zaklatott mosolyt váltott a magas, vékony boszorkánnyal, aki a Pókterembe irányította az embereket. Pár fiatalabb fiú csapkodta a lelógó gumipókokat, kiabáltak és egyáltalán, nagyon idegesítőek voltak. Bonnie átterelte őket a Druida-

149

terembe. Itt a stroboszkópoktól álomszerű lett a helyszín. Bonnie-t komor diadal töltötte el, látván Tanner tanár urat kiterülve a kőoltáron, vérrel átitatott fehér lepelben, a mennyezetre szegezett tekintettel. – Klassz! – kiáltotta az egyik fiú, és odarohant az oltárhoz. Bonnie hátralépett, és vigyorogni kezdett, arra várva, hogy a véres áldozat felegyenesedik és halálra rémiszti a kölyköt. De Tanner nem mozdult, még akkor sem, amikor az egyik fiú az áldozat fején lévő vértócsába mártotta a kezét. Ez furcsa, gondolta Bonnie, majd odasietett, nehogy a fiú az áldozati kést kezdje babrálni. – Ne csináld! – csattant fel, mire a fiú felemelte véres kezét, ami a stroboszkóp minden egyes villanásánál vörösen világított. Bonnie-t valami irracionális félelem lepte meg, hogy Tanner talán megvárja, amíg ő hajol fölé, és majd akkor ugrasztja meg. De a férfi továbbra is a mennyezetet bámulta. – Tanár úr, jól van? Tanner tanár úr? Tanner tanár úr! Semmi mozgás, semmi hang. Még egy szikra sem azokban a fehér szemekben. Ne érj hozzá, szólalt meg valami Bonnie elméjében hirtelen és sürgetően. Ne érj hozzá, ne érj hozzá, ne érj… A stroboszkóp fényénél látta, hogy előrelendül a keze, megragadja Tanner tanár úr vállát és megrázza, látta, ahogy a férfi feje, minden tartás nélkül előrebukik. Aztán meglátta a torkát. Ekkor kezdett sikoltozni. Elena meghallotta a sikoltozást. Éles volt és kitartó, nem hasonlított semmilyen más hangra a Kísértetházban, és Elena azonnal tudta, hogy nem viccről van szó. Ezek után minden rémálommá vált. Futva ért a Druidaterembe, ahol meglátott egy élőképet, de nem azt, amit a látogatók számára készítettek elő. Bonnie sikoltozott, Meredith pedig a vállát fogta. Három fiatal fiú pró-

150

bált kijutni a lefüggönyzött bejáraton, két ajtónálló pedig befelé nézegetett, és elállta az utat. Tanner kiterülve feküdt az oltáron, és az arca… – Meghalt – zokogta Bonnie, és a sikoltozás szavakká változott. – Ó, istenem, a vér valódi, ő meg halott. Hozzáértem, Elena, és halott, tényleg halott… Emberek gyűltek a terembe. Valaki más is sikoltozni kezdett, majd egyre többen, utána mindenki kifelé kezdett menekülni, pánikban lökdösve egymást, ledöntögetve a válaszfalakat. – Kapcsoljátok fel a lámpákat! – kiabálta Elena, és meghallotta, hogy mások is átveszik a szavait. – Meredith, gyorsan, menj oda a tornatermi telefonhoz, és hívj egy mentőt, hívd a rendőrséget… Kapcsoljátok fel a lámpákat! Amikor a fény kigyulladt, Elena körbenézett, de nem látott felnőtteket, senkit, aki átvehette volna az irányítást. Egy része jéghideg volt, és az agya zakatolva próbálta kitalálni, mi a következő teendő. Egy másik része lebénult a félelemtől. Tanner tanár úr… Soha nem szerette, de ettől valahogy csak még roszszabb lett a dolog. – Vigyétek ki innen a gyerekeket! Az önkénteseken kívül mindenki távozzon! – adta ki az utasítást. – Ne! Zárjátok be az ajtókat! Ne engedjetek ki senkit, amíg ide nem érnek a rendőrök – kiáltotta mellette egy vérfarkas, miközben levette az álarcát. Elena döbbenten fordult felé, és látta, hogy nem Matt az, hanem Tyler Smallwood. Csak ezen a héten jöhetett vissza az iskolába, és még mindig magán viselte Stefan kezének színes nyomait. De a hangja magabiztosan csengett, és Elena látta, hogy az ajtónállók bezárják a kijáratot. Meghallotta, hogy egy másik ajtó is becsukódik a tornaterem túlsó végén. A körülbelül tucatnyi ember között, akik a Stonehenge terembe zsúfolódtak, Elena csak egy önkéntest látott. A többieket

151

is ismerte az iskolából, de egyiket sem túl jól. Egy kalóznak öltözött fiú Tylerrel kezdett beszélgetni. – Úgy érted… azt hiszed, hogy az itteniek közül tette valaki? – Bizony, az itteniek közül tette valaki – válaszolta Tyler. A hangja furcsán, izgatottan csengett, mintha élvezné a dolgot. A kövön lévő vér felé mutatott. – Még mindig folyik; nem történhetett túl régen. És nézd, hogy vágták el a torkát. Biztos azzal csinálta a gyilkos. – Az áldozati késre mutatott. – Akkor lehet, hogy itt van a gyilkos – suttogta egy kimonós lány. – És azt sem nehéz kitalálni, ki lehet az – folytatta Tyler. – Olyasvalaki, aki utálta Tylert, és aki mindig csak vitatkozott vele. Valaki, akivel ma is összeveszett. Én is láttam. Szóval te voltál az a vérfarkas a teremben, gondolta Elena kábultan. De mit kerestél itt egyáltalán? Te nem tartozol az önkéntesek közé. – Olyasvalaki, akinek erőszakos múltja van – folytatta Tyler, miközben az ajkai felhúzódtak a fogairól. – Olyasvalaki, aki akár egy pszichopata is lehet, aki pusztán a gyilkolás kedvéért jött Fell’s Churchbe. – Tyler, mi a csudáról beszélsz? – Elena kábasága elpattant, mint egy buborék. Dühösen lépett oda a magas, testes fiúhoz. – Megőrültél! Tyler rámutatott, anélkül, hogy ránézett volna. – Mondja az illető barátnője… de lehet, hogy ő egy kicsit elfogult. – És az is lehet, hogy te vagy elfogult, Tyler – szólalt meg egy hang a tömegben, és Elena meglátott egy másik vérfarkast, amint közelebb nyomakodott. Matt volt az. – Ó, tényleg? Nos, akkor miért nem árulod el, mit tudsz te Salvatoréról? Honnan jött? Hol a családja? Honnan szerezte a pénzét? – Tyler a tömeg felé fordult. – Ki tud róla bármit? Az emberek a fejüket rázták. Elena látta, hogy arcról arcra

152

terjed a bizalmatlanság. Az ismeretlennel, a másfélével szemben táplált bizalmatlanság. És Stefan tényleg más. Idegen volt ezekben a körökben, most pedig bűnbakra volt szükség. A kimonós lány szólalt meg. – Hallottam egy pletykát… – Mindenki csak pletykákat hallott! – jelentette ki Tyler. – Igazából senki nem tud róla semmit. De egyet én mégis tudok. Hogy Fell’s Churchben az első iskolahéten kezdődtek a támadások, és Stefan Salvatore is akkor érkezett. Erre mintha erősödni kezdett volna a zaj, és Elena maga is megdöbbent a gondolattól. Persze hogy nevetséges az egész, csak véletlen egybeesés. De amit Tyler mondott, az igaz. A támadások akkor kezdődtek, amikor Stefan megérkezett. – És mondok valami mást is – kiabálta Tyler, miközben integetett, hogy maradjanak csendben. – Ide hallgassatok! Mondok valami mást is. – Megvárta, hogy mindenki odafigyeljen rá, majd lassan, nyomatékosan azt mondta: – A temetőben volt aznap, amikor Vickie Bennettet megtámadták. – Persze hogy a temetőben volt… akkor rendezte át a képedet – válaszolta Matt, de a hangjából hiányzott a szokásos erő. Tyler belekapaszkodott a megjegyzésbe, és rátromfolt. – Igen, és majdnem megölt. Ma pedig Tannert ölte meg valaki. De tényleg. Nem tudom, te mit hiszel, de szerintem ő tette. Szerintem ő volt az. – De hol van? – kiabálta valaki a tömegből. Tyler körbenézett. – Ha ő tette, akkor még mindig itt kell lennie valahol – kiabálta. – Keressük meg! – Stefan nem csinált semmit! Tyler… – kiáltotta Elena, de a tömeg hangosabb volt nála. Felkapták és ismételgetni kezdték Tyler szavait. Keressük meg… keressük meg… keressük meg! Elena hallotta, hogy szájról szájra jár a felszólítás. És a Stonehenge Teremben az arcokat még inkább elöntötte a bizalmatlanság; Elena most már haragot és bosszúszomjat látott rajtuk. A tömeg kezdett valami rettenetessé átváltozni, olyasmivé,

153

amit nem lehet irányítani. – Hol van, Elena? – kérdezte Tyler, és a lány meglátta a szemében lángoló diadalt. Tyler tényleg élvezte a dolgot. – Nem tudom – válaszolta harciasan, és legszívesebben megütötte volna a fiút. – Még itt kell lennie! Keressük meg! – kiabálta valaki, majd mintha egyszerre mindenki megmozdult volna, mutogatni kezdtek és lökdösődtek. A válaszfalakat ledöntötték és félrelökték. Elena szíve zakatolni kezdett. Ez már nem tömeg volt, hanem csőcselék. A lány rettegett attól, hogy mit tesznek majd Stefannal, ha megtalálják. De ha megpróbálná figyelmeztetni, akkor egyenesen odavezetné hozzá Tylert. Elkeseredetten nézett körbe. Bonnie még mindig Tanner tanár úr élettelen arcát bámulta. Ő nem segíthet. Elena visszafordult a többiek felé, és a tekintete Mattével találkozott. A fiú zavartan és haragosan nézett, szőke haja az égnek meredt, az arca vörös volt és verejtékes. Elena minden akaraterejét egy könyörgő pillantásba sűrítette. Kérlek, Matt, gondolta. Te biztosan nem hiszed el. Te tudod, hogy nem igaz. De Matt tekintete arról árulkodott, hogy nem tudja. Döbbenet és nyugtalanság volt benne. Kérlek, gondolta Elena azokba a kék szemekbe meredve, és azt kívánta, bárcsak megértené a fiú. Ó, Matt, kérlek, csak te tudod megmenteni. Még ha hinni nem is hiszel, kérlek, próbálj meg bízni… kérlek… Látta, ahogy megváltozik a fiú arca, és eltűnik róla a zavar, miközben komor elszántság jelenik meg rajta. Matt még egy másodpercre Elenára meredt, mélyen a szemébe nézett, aztán bólintott. Majd megfordult és eltűnt a nyüzsgő, vadászó tömegben. Matt késként csusszant végig az emberek között, amíg el

154

nem jutott a terem túlsó végébe. Pár gólya ácsorgott a fiúöltöző mellett; Matt nyersen rájuk szólt, hogy szedjék össze a ledőlt válaszfalakat, majd amikor a figyelmük elterelődött, felrántotta az ajtót, és beugrott rajta. Gyorsan körbenézett, kiabálni nem szeretett volna. És ha már itt tartunk, gondolta, Stefan biztosan hallotta a lármát a tornateremből. Valószínűleg már le is lépett. De ekkor Matt meglátta a feketébe öltözött alakot a fehér csempés padlón. – Stefan! Mi történt? – Egy szörnyű pillanatra Matt azt hitte, hogy egy újabb holttest fekszik a szeme előtt. De amikor letérdelt Stefan mellé, megmozdult. – Hé, semmi baj, csak ülj fel szép lassan… óvatosan! Jól vagy, Stefan? – Igen – válaszolta Stefan. De nem úgy néz ki, mint aki jól van, gondolta Matt. Hullasápadt volt az arca, a pupillái pedig hatalmasra tágultak. Zavarodottnak és betegnek tűnt. – Köszönöm – tette hozzá. – Egy perc, és lehet, hogy már nem fogod köszöngetni. Stefan, el kell tűnnöd innen. Hallod őket? Téged keresnek. Stefan a tornaterem felé fordult, mintha hallgatózna. De az arcán nem látszott, hogy értené. – Ki keres? És miért? – Mindenki. Nem számít. Csak az számít, hogy el kell tűnnöd, mielőtt ideérnek. – Amikor Stefan továbbra is csak értetlenül nézett, hozzátette: – Megint megtámadtak valakit, ezúttal Tannert, Tanner tanár urat. Meghalt, Stefan, és azt hiszik, hogy te tetted. Ekkor végre értelem költözött Stefan tekintetébe. Értelem, borzadály és valamiféle beletörődő megadás, ami ijesztőbb volt, mint bármi, amit Matt aznap este látott. Megragadta Stefan vállát. – Én tudom, hogy nem te tetted – jelentette ki, és abban a pillanatban ez így is volt. – Ők is rá fognak jönni, ha ismét képesek lesznek gondolkozni. De addig jobb, ha eltűnsz.

155

– Eltűnni… igen – válaszolta Stefan. A zavarodottság eltűnt az arcáról, és metsző élesség csendült a szavaiból. – El fogok… tűnni. – Stefan… – Matt. – A zöld szemek elsötétültek és izzottak, és Matt egyszerűen nem tudta levenni róluk a tekintetét. – Elena biztonságban van? Jó. Akkor, kérlek, vigyázz rá! Kérlek! – Stefan, miről beszélsz? Te ártatlan vagy; ez az egész le fog csengeni… – Csak vigyázz rá, Matt! Matt hátralépett, még mindig abba a lenyűgöző szempárba meredve. Majd lassan bólintott. – Vigyázni fogok – válaszolta csendesen. Majd nézte, ahogy Stefan elmegy.

156

13.

E

lena a felnőttek és a rendőrség alkotta kör közepén állt, és ^azt várta, mikor szökhet meg. Tudta, hogy Matt időben figyelmeztette Stefant – a fiú arcáról ez lerítt –, de nem sikerült elég közel kerülniük egymáshoz, hogy megbeszélhessék. Végül, amikor mindenki a halottra figyelt, Elena levált a csoportról, és Matt felé oldalazott. – Stefan rendben kijutott – közölte vele a fiú, a tekintetét a felnőtteken tartva. – De azt mondta, hogy vigyázzak rád, és én azt akarom, hogy maradj itt. – Hogy vigyázz rám? – Riadalom és gyanakvás villant végig Elenán. Majd, szinte suttogva hozzátette: – Értem. – Egy pillanatra elgondolkozott, és nagyon megfontoltan szólalt meg. – Matt, el kell mennem kezet mosni. Bonnie összevérezett. Várj meg itt, mindjárt visszajövök. A fiú tiltakozni kezdett volna, de Elena már úton is volt. Véres kezét a magasba emelte magyarázatképp, amikor a női mosdó közelébe ért, és a tanár, aki odaállt őrködni, beengedte. De amint bent volt az öltözőben, Elena továbbment, és egyenesen kisétált a másik ajtón, be a sötét iskolába. Onnan pedig ki az éjszakába. Zuccone! – gondolta Stefan, miközben elkapott egy könyvespolcot és felborította, mire lerepült róla minden. Bolond! Te vak, utálatos bolond. Hogy lehettél ennyire ostoba? Úgy gondoltad, megtalálod a helyed közöttük? Hogy befo157

gadnak? Őrültség volt elhinni, hogy ez lehetséges. Felemelte az egyik nagy, nehéz utazóládát, és átdobta a szobán. A láda a falnak csapódott, és betört egy ablakot. Ostoba, ostoba. Ki kereste? Mindenki. Matt ezt mondta. „Megint megtámadtak valakit… Azt hiszik, hogy te tetted.” Hát, úgy tűnt, hogy most az egyszer a barbarinak, az egyszerű kis emberi lényeknek, akik rettegnek mindentől, amit nem ismernek, igazuk van. Mi más magyarázat lehet arra, ami történt? Stefan érezte a gyengeséget, a szédülést, az örvénylő zavart; majd elnyelte a sötétség. Amikor magához tért, arra ébredt, hogy Matt közli vele, egy újabb embert támadtak és öltek meg. Ezúttal nem csak a vérét vették, de az életét is. Mi más magyarázat lenne erre, mint az, hogy ő, Stefan a gyilkos? Mert ő egy gyilkos. Gonosz. A sötétség szülötte, akinek mindörökre ott kell élnie, vadásznia és rejtőzködnie. Akkor hát miért is ne öljünk? Miért ne hallgasson a természetére? Ha már megváltoztatni nem tudja, akár ki is élhetné magát. Ráereszti majd a benne élő sötétséget erre a városra, amelyik gyűlöli, amelyik most is rá vadászik. De előtte… szomjas. Úgy égtek az erei, mint egy száraz, forró drótokból álló hálózat. Ennie kell… hamarosan… most. A panzió sötétbe borult. Elena bekopogott az ajtón, de nem kapott választ. Odafent villámok csattogtak. Még mindig nem esett. A harmadik dörömbölés után megpróbált benyitni az ajtón, és az kinyílt. Odabent némaság és koromsötét fogadta. Elena kitapogatta a lépcsőt, és felsétált rajta. A felső szint éppen olyan sötét volt, és Elena botladozva próbálta megtalálni a hálószobát a második emeletre vezető lépcsővel. Odafent halvány fény derengett, és a lány elindult felé, miközben úgy érezte magát, mintha összenyomnák a falak, amelyek mintha mindkét oldalról egyre közelebb húzódtak

158

volna hozzá. A fény a csukott ajtó alatt szűrődött ki. Elena könnyedén és gyorsan bekopogott rajta. – Stefan – suttogta, majd hangosabban kezdte szólongatni. – Stefan, én vagyok az. Semmi válasz. Elena megragadta az ajtógombot, benyitott, és bekukucskált az ajtó mellett. – Stefan… Egy üres szobához beszélt. Egy nagyon rendetlen szobához. Olyan volt, mintha forgószél sepert volna végig rajta, pusztítást hagyva maga mögött. A bőröndök, amelyek olyan higgadtan ácsorogtak a sarokban, most groteszk szögben hevertek tárva-nyitva, a tartalmuk szanaszét szórva a padlón. Az egyik ablak betörött. Stefan összes tulajdona, amire annyira vigyázott és amit láthatóan szeretett, szemétként borított mindent. Rettegés sepert végig Elenán. A düh, az erőszak fájdalmasan kiviláglott ebből az életképből, és a lány szinte beleszédült. Olyasvalaki, akinek erőszakos múltja van, mondta Tyler. Nem érdekel, gondolta, miközben a felgyülemlő harag legyőzte a félelmet. Semmi nem érdekel, Stefan; még mindig látni akarlak. De hol lehetsz? A mennyezeti csapóajtó nyitva volt, hideg szél fújt be rajta. Ó, gondolta Elena, és hirtelen megborzongott a félelemtől. Az a tető olyan magas… Még soha nem mászott fel a tetőteraszra, és a hosszú szoknya is megnehezítette a dolgot. Elena lassan emelkedett ki a csapóajtón át, feltérdelt a tetőn, majd felállt. Meglátott egy sötét alakot a sarokban, és gyorsan elindult felé. – Stefan, azért jöttem… – kezdte, de elakadt a szava, mert egy villám világította meg az égboltot épp abban a pillanatban, amikor az alak megpördült. És ekkor mintha minden rossz előérzete, félelme és rémálma valóra vált volna. Ettől már sikoltozni sem lehetett; ez minden határon túlment. Ó, te jó ég… ne! Az elméje nem volt hajlandó értelmezni,

159

amit a szeme látott. Ne! Ne! Nem hajlandó odanézni, nem hajlandó elhinni… De nem tudta nem látni. Még ha képes is lett volna becsukni a szemét, a kép minden egyes részlete beleégett az emlékezetébe. Mintha a villám örökre belevéste volna az agyába. Stefan. Stefan, aki annyira kecses és elegáns a hétköznapi ruhájában, a fekete bőrdzsekijében, a felhajtott gallérjával. Stefan a sötét hajával, ami a mögötte tornyosuló viharfelhőkre hasonlít. Stefan, akit félig felé fordulva, egy támadó ragadozó pózában, arcán állatias vicsorgassál kapott el az a villám. Stefan véresen. Az az arrogáns, érzékeny, érzéki száj csupa vér volt. Sápadt bőrén és fogainak éles fehérségén rémisztően vörösnek tűnt. A kezében egy siratógerle élettelen, széttárt szárnyú testét tartotta, ami éppen olyan fehér volt, mint a fogai. Egy másik is ott hevert mellette a földön, mint egy összegyűrt, kidobott zsebkendő. – Jaj, istenem, ne! – suttogta Elena. És továbbra is ezt suttogta, miközben hátrálni kezdett, bár egyiknek sem volt igazából tudatában. Az elméje egyszerűen képtelen volt feldolgozni ezt a szörnyűséget; a gondolatai vadul, pánikszerűen száguldoztak, mint a ketrecből szökni igyekvő egerek. Nem tudta elhinni, egyszerűen nem tudta elhinni. A testét elviselhetetlen feszültség töltötte meg, a szíve szét akart robbanni, forgott körülötte a világ. – Jaj, istenem, ne… – Elena! – Ez volt a legrosszabb, Stefant látni, amint kinéz abból az állatias arcból, végignézni, ahogy a vicsor döbbent és elkeseredett pillantássá változik. – Elena, kérlek! Kérlek, ne… – Jaj, istenem, ne! – Sikolyok próbáltak kiszakadni a lány torkából. Tovább hátrált, botladozva, miközben Stefan tett egy lépést felé. – Ne! – Elena, kérlek… csak óvatosan… – Az a rettenetes dolog, ami Stefan arcát viselte, lángoló, zöld szemmel Elena után indult. Amikor kinyújtott kézzel még egyet lépett, a lány hátrave-

160

tette magát. Az a hosszú, kecses ujjú kéz, ami olyan gyengéden simogatta a haját… – Hozzám ne érj! – kiabálta Elena. Aztán végül sikoltozni kezdett, amikor háttal nekitolatott a terasz vaskerítésének. A vas már majdnem másfél évszázada ott volt, és helyenként szinte teljesen keresztülmarta a rozsda. Elena pánikszerű mozdulata és súlya túl sok volt neki, és a lány érezte, hogy engedni kezd mögötte. Meghallotta a túlterhelt fém recsegését, amint a saját sikoltozásával keveredik. Aztán minden eltűnt mögüle, semmibe nem tudott belekapaszkodni, és zuhanni kezdett. Abban a pillanatban meglátta a kavargó, lila fellegeket és a ház sötét tömegét maga mellett. Úgy tűnt, volt elég ideje tisztán felfogni e képeket, és végtelen rettegést érzett, miközben sikoltott, és csak zuhant és zuhant. De a rettenetes, végzetes becsapódás elmaradt. Hirtelen karok voltak körülötte, amelyek megtámasztották az űrben. Tompa puffanás hallatszott, és a karok köré szorultak, valami súly nekifeszült, elnyelve az ütközés erejét. Majd minden mozdulatlanná vált. Elena ott hevert azokban a karokban, és megpróbálta viszszanyerni a tájékozódási képességét. Megpróbált egy újabb hihetetlen tényt feldolgozni. Lezuhant a második emelet tetejéről, és még mindig életben van. A panzió mögötti kertben áll a mennydörgések közti némaságban, és a földön, ahol a szétzúzott testének kellene feküdnie, csak lehullott levelek hevernek. Lassan felemelte a tekintetét annak az arcára, aki a karjában tartotta. Stefan. Ma éjjel túl sok félelem, túl sok csapás történt. Elena már nem tudott mit reagálni. Csak bámulni tudott, valamiféle álmélkodással. Olyan szomorúság ült a fiú tekintetében. Azok a szemek, amelyek zöld jégként szoktak lángolni, most sötétek lettek és üresek, eltűnt belőlük a remény. Ugyanolyanok voltak, mint el-

161

ső este, amikor Elena Stefan szobájában járt, csak még roszszabbak. Mivel most önutálat keveredett bennük a megbánással és a keserű megbélyegzettséggel. Elena ezt nem bírta elviselni. – Stefan – suttogta, miközben érezte, ahogy az a szomorúság az ő lelkét is átjárja. Még mindig látott egy kis vöröset a fiú ajkán, de most egy villanásnyi szánalmat is ébresztett benne az ösztönös elszörnyedés mellett. Ilyen magányosnak lenni, ilyen idegennek és magányosnak… – Ó, Stefan… – suttogta. Azokban a kihalt, elveszett szemekben nem volt válasz. – Gyere! – mondta a fiú halkan, és visszavezette Elenát a házba. Stefant megrohanta a szégyenkezés, amikor felértek a második emeletre, a romhalmazba, ami a szobája volt. Hogy pont Elenának kelljen ezt látnia, az kibírhatatlan volt. De talán sorsszerű is, hogy a lánynak látnia kell, mi is ő igazából, mire képes. Elena lassan, kábultan az ágyhoz sétált, és leült. Majd felnézett Stefanra, és árnyékba borult tekintettel a fiúra meredt. – Áruld el! – csak ennyit mondott. Stefan röviden, jókedv nélkül felnevetett, és látta, hogy Elena arca megrezzen. Ettől csak még jobban utálta magát. – Mit szeretnél tudni? – kérdezte. Feltette a lábát egy felfordult utazóláda tetejére, és szinte harciasan nézett a lány szemébe, majd körbeintett a szobában. – Hogy ezt ki tette? Én. – Te erős vagy – jelentette ki Elena az egyik felborított utazóládát nézve. Majd felemelkedett a tekintete, mintha azt idézné fel, ami a tetőn történt. – És gyors. – Gyorsabb, mint egy ember – helyeselt Stefan, szándékosan kihangsúlyozva az utolsó szót. Most miért nem rándult össze Elena, miért nem bámulta olyan gyűlölettel, mint korábban? Már nem érdekelte, mit gondol a lány. – Gyorsabbak a reflexeim, és rugalmasabb a testem. Muszáj annak lennie. Vadász vagyok – közölte vele nyersen.

162

Elena pillantásától eszébe jutott, mit is csinált éppen, amikor a lány megzavarta. A kézfejével letörölte a száját, majd gyorsan felkapott egy pohár vizet, ami sértetlenül állt az éjjeliszekrényén. Érezte magán a lány tekintetét, miközben felhajtotta, és ismét megtörölte a száját. Ó, hát rendben, szóval még mindig érdekli, mit gondol róla Elena. – Te más dolgokat is ehetnél… és ihatnál – mondta a lány. – Nincs rá szükségem – válaszolta Stefan kimerülten és legyőzötten. – Nincs szükségem semmi másra. – Hirtelen megpördült, és érezte, ahogy megint nőni kezd benne a szenvedély. – Azt mondtad, gyors vagyok… de ez pont nem igaz. Hallottad már valaha azt a szófordulatot, hogy „a gyorsak és a halottak”, Elena? A gyorsaság az életet jelenti; azokat, akiknek van életük. Én a másik felébe tartozom. Látta, hogy a lány reszketni kezd. De a hangja higgadt volt, a tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a fiúról. – Áruld el! – ismételte meg. – Stefan, jogom van tudni. Stefan felismerte ezeket a szavakat. És éppen olyan igazak voltak, mint amikor Elena először mondta ki őket. – Igen, szerintem is – válaszolta fáradt, kemény hangon. Pár szívdobbanásnyi ideig a törött ablakra meredt, majd visszanézett Elenára, és határozott hangon beszélni kezdett. – A tizenötödik század végén születtem. El tudod ezt hinni? A lány a tárgyakra nézett, amelyek ott hevertek, ahova Stefan leborította őket az asztalról, karjának egyetlen dühödt mozdulatával. A florinokra, az achátkehelyre, a tőrre. – Igen – válaszolta lágyan. – Igen, elhiszem. – És szeretnél többet is tudni? Hogy hogyan lettem az, aki vagyok? – Amikor Elena bólintott, Stefan ismét az ablak felé fordult. Hogyan mondhatná el neki? Ó, aki olyan hosszú ideig elkerülte a kérdéseket, aki a bujkálás és a megtévesztés mesterévé vált. Csak egy módja volt, mégpedig az, hogy a teljes igazságot

163

el kell mondania, semmit nem szabad eltitkolnia. Mindent ki kell terítenie Elena elé, amit még soha, senkinek nem árult el. És meg is akarta tenni. Annak ellenére, hogy tudta, ez végül el fogja távolítani Elenát, meg kellett mutatnia neki, milyen is valójában. Úgyhogy, miközben kibámult a sötétbe, ahol időnként kék villanások világították be az égboltot, belefogott. Szenvedélymentesen és érzelmek nélkül adta elő, gondosan megválogatva a szavait. Mesélt az apjáról, arról a szilárd reneszánsz jellemről, és a firenzei világról a vidéki birtokukon. Mesélt a tanulmányairól és az ambícióiról. A bátyjáról, aki annyira különbözött tőle, és rossz viszonyukról. – Nem tudom, mikor kezdett Damon megutálni – magyarázta. – Mindig is így érzett, mióta az eszemet tudom. Talán azért, mert az anyánk soha nem gyógyult fel teljesen a születésem után. Pár évvel később hunyt el. Damon nagyon szerette, és mindig volt egy olyan érzésem, hogy engem hibáztatott. – Elhallgatott és nyelt egyet. – És később jött egy lány is. – Akire hasonlítok? – kérdezte Elena csendesen. Stefan bólintott. – Az – kérdezte Elena szorongva –, akitől a gyűrűt kaptad? Stefan lepillantott az ujján lévő ezüstgyűrűre, majd Elena szemébe nézett. Utána lassan előhúzta a gyűrűt, amit láncon viselt az inge alatt, és megnézte. – Igen. Ez az ő gyűrűje volt – mondta. – Ilyen talizmánok nélkül úgy elégnénk a napon, mint a tűzben. – Akkor ő is… olyan volt, mint te? – Ő tett engem azzá, aki vagyok. – Akadozva beszélni kezdett Katherine-ről. Katherine szépségéről, kedvességéről és az iránta érzett szerelméről. És Damonéról. – Túl gyengéd volt, túl érzelmes – mondta végül fájdalmas hangon. – És mindenkinek jutott az érzelmeimből, a bátyámnak is. De végül közöltük vele, hogy választania kell. És akkor… ő

164

hozzám jött el. Ismét megrohanták annak az éjszakának, annak az édes, rettenetes éjszakának az emlékei. Katherine eljött hozzá. Ő meg olyan boldog volt, csordultig telve csodálattal és gyönyörrel. Megpróbálta elmesélni Elenának, megtalálni a szavakat. Egész éjszaka annyira boldog volt, és még másnap reggel is, amikor felébredt és Katherine már eltűnt, kimondhatatlan gyönyörűséget érzett… Akár álom is lehetett volna, de a nyakán lévő két apró seb valódi volt. Meglepetésére nem is fájtak, sőt, már majdnem begyógyultak. Az inge magas nyaka elrejtette őket. Az övére ég az ereiben, gondolta, és már a szavakba is beledobogott a szíve. A lány nekiadta az erejét; őt választotta. Még Damon számára is volt egy mosolya, akivel a megjelölt helyen találkoztak aznap este. Damon egész nap nem volt a házban, de pontosan a megbeszélt időben jelent meg a szépen gondozott kertben, és egy fának dőlve várakozott, a mandzsettáját igazgatta. Katherine késett. – Lehet, hogy fáradt – vetette fel Stefan, miközben azt nézte, hogy halványul a görögdinnyeszínű égbolt mély éjfélkékké. Megpróbálta elfojtani a hangjában csengő önelégültséget. – Lehet, hogy több pihenésre van szüksége, mint máskor. Damon éles pillantást vetett rá, sötét tekintete metsző volt rengeteg fekete haja alatt. – Lehet – jelentette ki emelkedő hangsúllyal, mintha még mondani akarna valamit. De akkor meghallották a könnyű lépteket az ösvényen, és Katherine jelent meg a sövény mögött. A fehér ruháját viselte, és olyan gyönyörű volt, mint egy angyal. Mindkettejük számára volt egy mosolya. Stefan udvariasan viszonozta, és csak a tekintete árulkodott a titkukról. Majd várni kezdett. – Arra kértetek, hogy válasszak – szólalt meg Katherine először rá, majd a bátyjára pillantva. – És most eljöttetek a megje-

165

lölt órában, én pedig elmondom, mit választottam. Felemelte kis kezét, azt, amelyiken a gyűrű volt, és Stefannak a kőre pillantva átvillant a fején, hogy ugyanolyan mélykék, mint az esti égbolt. Olyan volt, mintha Katherine mindig magánál tartaná az éjszaka egy darabkáját. – Mindketten láttátok ezt a gyűrűt – mondta Katherine csendesen. – És tudjátok, hogy nélküle meghalnék. Nem könnyű ilyen talizmánt csináltatni, de szerencsére a szolgálóm, Gudren okos asszony. És Firenzében sok az ékszerész. Stefan értetlenül hallgatta, de amikor a lány felé fordult, ismét rámosolygott, bátorítóan. – Úgyhogy – jelentette ki Katherine –, csináltattam neked egy ajándékot. – Megfogta a fiú kezét, és valamit belenyomott. Amikor Stefan ránézett, látta, hogy egy ugyanolyan gyűrű, mint a lányé, csak nagyobb és nehezebb, és nem aranyból, hanem ezüstből van. – Egyelőre még nincs szükséged rá, hogy kimenj a napra – tette hozzá Katherine mosolyogva. – De nemsokára lesz. Stefan elnémult a büszkeségtől és az elragadtatástól. Odanyúlt a lány kezéért, hogy megcsókolja, és legszívesebben ott helyben a karjába kapta volna, akár Damon előtt. De Katherine már elfordult. – És neked – jelentette ki, Stefan pedig azt hitte, rosszul hall, mivel az a melegség és szeretet Katherine hangjában csak nem szólhat a bátyjának –, neked is. Neked is hamarosan szükséged lesz rá. Stefan nem hitt a szemének. Olyat látott vele, ami lehetetlen volt, ami nem létezhetett. Damon kezébe Katherine egy pontosan olyan gyűrűt nyomott, mint az övébe. Az ezt követő csend végtelenül mély volt, mint a világvége utáni némaság. – Katherine… – Stefan alig bírta kinyögni ezeket a szavakat. – Hogyan adhatsz ilyet neki? Azok után, ami köztünk történt…

166

– Ami köztetek történt? – Damon hangja ostorként csattant, és a tulajdonosa dühösen fordult Stefan felé. – Tegnap éjjel engem látogatott meg. Meghozta a döntését. – Azzal Damon lerántotta a gallérját, hogy megmutassa a két sebet a nyakán. Stefan rájuk meredt, és megpróbálta leküzdeni élénk rosszullétét. Ugyanolyan sebhelyek voltak, mint az ő nyakán. Elképedve rázta a fejét. – De Katherine… az nem álom volt. Eljöttél hozzám… – Mindkettőtökhöz elmentem. – Katherine hangja nyugodt volt, már-már elégedett, a tekintete pedig békés. Rámosolygott Damonre, majd Stefanra is. – Legyengültem tőle, de úgy örülök, hogy megtettem. Hát nem értitek? – folytatta, miközben a másik kettő a döbbenettől némán meredt rá. – Ezt választottam! Mindkettőtöket szeretlek, és egyikőtökről sem akarok lemondani. Most mindhárman együtt lehetünk, boldogan. – Boldogan… – nyögte ki Stefan. – Igen, boldogan! Mi hárman társak leszünk, vidám társak, az idők végezetéig. – A lány hangja megemelkedett az örömtől, és egy sugárzó gyermek fénye sütött a tekintetéből. – Mindig együtt leszünk, soha nem szenvedünk betegségben, soha nem öregszünk meg, amíg a világ világ! Így döntöttem. – Boldogan… vele? – Damon hangja remegett a haragtól, és Stefan látta, hogy általában nagy önuralmat tanúsító bátyja elfehéredik a dühtől. – Miközben közöttünk áll ez a fiú, az erénynek ez a nagyszájú, kardoskodó lovagja? A látását is alig bírom elviselni. Istenemre, azt kívánom, bár soha ne látnám többé, bár a hangját se hallanám! – Én pedig ugyanígy vagyok veled, bátyám – vicsorogta Stefan, miközben megszakadt a szíve. Ez Damon hibája; Damon megmérgezte Katherine elméjét, és a lány azt sem tudja, mit tett. – És fontolgatom, hogy tegyek is róla – tette hozzá harciasan. Damon nem értette félre. – Akkor kapd elő a kardod, ha

167

megtalálod – sziszegte vissza, a rosszindulattól elfeketült tekintettel. – Damon, Stefan, kérlek titeket! Ne tegyétek! – kiáltotta Katherine közéjük ugorva, és elkapta Stefan karját. Hol egyikükre, hol másikra nézett, kék szeme tágra nyílt a döbbenettől és fénylett a kitörő könnyektől. – Gondoljatok bele, mit beszéltek. Testvérek vagytok. – Ami nem az én hibám – csikorogta Damon, mint egy átkot. – De nem tudnátok kibékülni? Értem, Damon… Stefan? Kérlek! Stefan egy része el akart olvadni Katherine elkeseredett pillantásától, a könnyeitől. De sebzett büszkesége és féltékenysége túl erősnek bizonyult, és tudta, hogy az arca éppen olyan kemény és irgalmatlan, mint Damoné. – Nem – válaszolta. – Nem tehetjük. Vagy az egyik, vagy a másik, Katherine. Vele soha nem fogok osztozni rajtad. Katherine keze lehanyatlott, elengedte Stefan karját, szeméből pedig hatalmas könnycseppek hullottak fehér ruhájára. A lélegzete elfúlt a görcsös zokogástól. Majd továbbra is hüppögve megemelte a szoknyáját és elszaladt. – És akkor Damon fogta a gyűrűt, amit tőle kapott, és felvette – folytatta Stefan a sok beszédtől és az érzelmektől rekedtes hangon. – Nekem még odavetette, hogy „meg fogom őt szerezni, öcsém”, majd elsétált. – Stefan pislogva elfordult, mintha ragyogó fénybe lépett volna a sötétből, majd Elenára nézett. A lány mozdulatlanul ült az ágyon, és a szeme annyira hasonlított Katherine-ére. Különösen most, amikor szánalommal és rettegéssel telt meg. De Elena nem szaladt el. Megszólalt. – És… utána mi történt? Stefan keze vadul ökölbe szorult az emlékektől, és odébb rántotta magát az ablaktól. Azt nem akarta felidézni. Elviselni

168

sem bírta az emléket, nemhogy beszélni róla. Hogyan tehetné? Hogyan ránthatná be Elenát a sötétbe és mutathatná meg neki azokat a rettenetes dolgokat, amik ott ólálkodnak? – Nem – jelentette ki. – Nem vagyok rá képes. Nem vagyok rá képes. – Muszáj elmondanod – válaszolta a lány csendesen. – Stefan, ez a történet vége lesz, nem? Ami a falak mögött van, amitől félsz, hogy meglátom. De meg kell mutatnod. Ó, Stefan, most nem hagyhatod abba. A fiú érezte, ahogy kinyúlik érte a rettenet, az az ásítozó gödör, amit olyan tisztán látott, olyan tisztán érzett azon a régmúlt napon. Amikor minden bevégeztetett – amikor minden elkezdődött. Érezte, hogy valaki fogja a kezét, és amikor felnézett, látta, hogy Elena ujjai fonódnak köré, melegséget és erőt adva neki. A lány a szemébe nézett. – Mondd el! – Tudni akarod, mi következett, mi lett Katherine-nel? – suttogta Stefan. Elena bólintott, szinte vak, de kitartó tekintettel. – Akkor elmondom. Másnap meghalt. Mi öltük meg a bátyámmal, Damonnel.

169

14.

E

lena érezte, ahogy beleborzong e szavakba. – Ezt nem gondolod komolyan – jelentette ki reszketeg hangon. Eszébe jutott, amit a tetőn látott, a vér Stefan ajkai körül, és erőt kellett vegyen magán, hogy arrébb ne húzódjon tőle. – Stefan, ismerlek. Te nem tehettél olyat… A fiú ügyet sem vetett a tiltakozására, csak bámulta tovább, a szeme úgy égett, mint a zöld jég egy gleccser alján. Egyenesen átnézett a lányon, valami megfejthetetlen messzeségbe. – Amikor ott feküdtem az ágyamban aznap éjjel, mindennek ellenére azt reméltem, hogy eljön hozzám. Már kezdtem észrevenni magamon némi változást. Jobban láttam a sötétben; mintha jobban is hallottam volna. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha, megteltem valami elemi energiával. És éhes voltam. Olyan éhség gyötört, amit el sem tudtam képzelni. Vacsoránál kiderült, hogy a hétköznapi ételek és italok ezt nem csillapítják. Nem értettem. Majd megláttam az egyik felszolgálólány fehér nyakát, és felfogtam, miről van szó. – Sóhajtott, a tekintete sötét volt és elkínzott. – Aznap éjjel ellenálltam a sürgető érzésnek, bár ehhez minden akaraterőmre szükségem volt. Katherine-re gondoltam, és imádkoztam, hogy jöjjön el hozzám. Imádkoztam! – Röviden felnevetett. – Mintha olyasvalaki, mint én, imádkozhatna. Elena ujjai érzéketlenné váltak a szorításától, de azért megpróbálta visszaszorítani, megnyugtatni a fiút. – Folytasd, Stefan!

170

Stefan egyre könnyebben beszélt. Szinte megfeledkezett Elena jelenlétéről, mintha önmagának mesélne. – Másnap reggelre erősebbé vált az érzés. Olyan volt, mintha kiszáradtak és felrepedeztek volna az ereim, nedvesség után áhítozva. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom. Átmentem Katherine lakosztályába. Meg akartam kérni, könyörögni neki… – tört meg a hangja. Kis szünetet tartott, majd folytatta. – De Damon már ott volt, az ajtaja előtt várakozott. Azt láttam, hogy ő nem állt ellen a vágynak. Elárulta a bőre ragyogása, a léptei ruganyossága. Olyan önelégültnek tűnt, mint egy macska, akinek sikerült belenyalnia a tejszínhabba. De Katherine-t ő sem kapta meg. Azt mondta, kopogtassak csak nyugodtan, a nősténysárkány nem fog beengedni. Ő már megpróbálta. Megkérdezte, nem akarunk-e együtt áttörni az őrségen. Nem válaszoltam neki. Visszatartott az arckifejezése, az az alamuszi, önelégült nézés. Úgy dörömböltem, hogy a… – Elcsuklott a hangja, majd ismét felnevetett, minden vidámság nélkül. – Azt akartam mondani, hogy a halottak is felébredtek volna. De végtére is, a halottakat nem olyan nehéz felébreszteni, igaz? – Egy másodperccel később folytatta. – A szolgáló, Gudren nyitott ajtót. Olyan volt az arca, mint egy lapos, fehér tányér, a szeme pedig akár a fekete üveg. Megkérdeztem, hogy láthatnám-e az úrnőjét. Arra számítottam, hogy azt feleli, Katherine alszik, ehelyett Gudren egyszerűen rám pillantott, majd a vállam felett Damonre nézett. – Neki nem akartam elmondani – válaszolta végül –, de magának elárulom. Katherine úrnő nincs itt. Kora reggel lement sétálni a kertbe. Azt mondta, gondolkoznia kell. Meglepődtem. – Kora reggel? – Igen – válaszolta Gudren. Minden kedvesség nélkül mért végig bennünket. – Az asszonyom tegnap este nagyon boldogtalan volt – tette hozzá jelentőségteljesen. – Egész éjjel sírdogált.

171

Amikor ezt kimondta, furcsa érzés kerített hatalmába. Nem csak a szégyen és a bánat, hogy Katherine ilyen szomorú. Hanem a félelem is. Megfeledkeztem az éhségről és a gyengeségemről. Még a Damon iránti ellenségességről is. Türelmetlenség és valami ellenállhatatlan sürgető érzés szállt meg. Damonhoz fordultam, közöltem vele, hogy meg kell találnunk Katherine-t, és a legnagyobb meglepetésemre bólintott. Elkezdtük átkutatni a kertet, Katherine nevét kiáltozva. Pontosan emlékszem, mi hogyan nézett ki aznap. A nap leragyogott a magas ciprusokra és a fenyőkre a kertben. Damonnel egyre gyorsabban rohantunk, kiáltozva. Folyamatosan Katherine nevét ismételgettük… Elena a kezét szorító ujjakon át érezte, hogy Stefan remeg. A fiú gyorsan, kapkodva vette a levegőt. – Már majdnem odaértünk a kert végéhez, amikor eszembe jutott egy hely, amit Katherine nagyon szeretett. Egy kicsit odébb volt, egy alacsony falnál egy citromfa alatt. Kiabálva odarohantam. De ahogy közelebb értem, elhallgattam. Rettenetes… rettenetes előérzetem támadt. És tudtam, hogy nem szabad… nem szabad odamennem… – Stefan! – kiáltott fel Elena. A fiú fájdalmat okozott neki, a lány ujjaiba mart, szinte összeroppantotta őket. A remegés egyre erősödött, a fiú időnként megrázkódott. – Stefan, kérlek! De a fiú mintha nem hallaná. – Olyan volt, mint egy… rémálom… minden nagyon lassan történt. Mégsem tudtam mozdulni… de muszáj volt. Tovább kellett mennem. Lépésről lépésre jobban féltem. Éreztem a szagát. Olyan szaga volt, mint az égett zsírnak. Nem szabad odamennem… nem akarom látni… Stefan hangja elvékonyodott és sürgetővé vált, a fiú zihálva vette a levegőt. A tekintete tágra nyílt és elhomályosult, mint egy rémült gyermeké. Elena elkapta satuszerűen összezárt ujjait, a másik kezével teljesen beborította. – Stefan, semmi baj.

172

Nem ott vagy. Itt vagy velem. – Nem akarom látni… de muszáj. Valami fehér. Valami fehér a fa alatt. Ne kényszeríts, hogy odanézzek! – Stefan, Stefan, nézz rám! De a fiú semmit nem hallott. Lüktető csomókban áradtak ki belőle a szavak, mintha nem tudná befolyásolni őket, nem tudná elég gyorsan kimondani őket. – Nem mehetek közelebb… de közelebb megyek. Látom a fát, a falat. És a fehérséget. A fa mögött. Fehér, alatta arany. És akkor már tudom, tudom, és csak megyek felé, mert az az ő ruhája. Katherine fehér ruhája. És megkerülöm a fát, meglátom a földön, és tényleg úgy van. Katherine ruhája az – Stefan hangja felemelkedett és megtört az elképzelhetetlen rettenettől –, de Katherine nincs benne. Elenán borzongás futott végig, mintha jeges vízbe zuhant volna. Libabőr borította, és megpróbált Stefanhoz szólni, de nem volt rá képes. A fiú úgy hadart, mintha a beszéddel eltörölhetné a borzalmat. – Katherine nincs ott, úgyhogy talán az egész csak egy vicc, de a ruhája a földön hever, és tele van hamuval. Mint a kemence hamuja, éppen olyan, csak ennek olyan szaga van, mint az égett húsnak. Büdös. A szagától rosszul vagyok és szédülni kezdek. A ruha ujja mellett egy csomag van. Egy kövön pedig, egy kicsit távolabbi kövön egy gyűrű. Egy kék köves gyűrű, Katherine gyűrűje. Katherine gyűrűje… – Hirtelen rettenetes hangon kiáltott fel. – Katherine, mit tettél? – Majd térdre rogyott, végre elengedte Elena ujjait, hogy a tenyerébe temesse az arcát. Elena átölelte Stefant, miközben a fiú testét kegyetlen zokogás rázta. Átkarolta a vállát, és az ölébe húzta Stefant. – Katherine levette a gyűrűt – suttogta. Ez nem kérdés volt. – Kiült a napra. Stefan nyers zokogása nem akart alábbhagyni, miközben Elena kék ruhájának abroncsos szoknyájához ölelte, és remegő

173

vállát simogatta. Megnyugtató butaságokat susogott neki, hogy csillapítsa saját elszörnyedését. És Stefan végül elcsendesedett, és felemelte a fejét. Rekedt hangon szólalt meg, de látszott, hogy ismét a jelenben jár, hogy visszatért. – A csomagban egy levél volt nekem és Damonnek. Az állt benne, hogy Katherine részéről önző dolog volt, hogy mindkettőnket akart. Az állt benne, hogy nem bírja elviselni, hogy ő a viszálykodásunk oka. Azt remélte, ha ő eltűnik, már nem fogjuk utálni egymást. Azért tette, hogy mi kibéküljünk. – Ó, Stefan! – suttogta Elena. Érezte, ahogy a saját szemébe is könny szökik az együttérzéstől. – Ó, Stefan, annyira sajnálom. De ennyi idő elteltével sem érted, hogy amit Katherine tett, az nem volt helyes? Sőt, önző dolog volt, és az ő döntése. Neked vagy Damonnek semmi köze hozzá. Stefan megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni a fejéből a szavak igazságát. – Ő az életét adta… ezért. Mi öltük meg. – Most már egyenesen ült. De a szeme még mindig tágra nyílt, két hatalmas, fekete korong volt, és Stefan úgy nézett ki, mint egy rémült kisfiú. – Damon is utolért. Elvette a levelet, és elolvasta. Utána pedig… szerintem megőrült. Mindketten megőrültünk. Felkaptam Katherine gyűrűjét, ő pedig megpróbálta elvenni tőlem. Nem kellett volna. Összeverekedtünk. Rettenetes dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Egymást hibáztattuk a történtekért. Nem emlékszem, hogy értünk vissza a házba, de hirtelen nálam volt a kardom. Vívni kezdtünk. Mindörökre el akartam pusztítani azt az arrogáns arcot, meg akartam ölni. Emlékszem, hogy a házból kiabálni kezdett az apám. Még keményebben küzdöttünk, hogy végezzünk, mielőtt odaérne hozzánk. És hasonló szinten álltunk. De Damon mindig is erősebb volt, és aznap mintha gyorsabb is lett volna, mintha többet változott volna nálam. Úgyhogy miközben az apám még mindig az ablakból kiabált, éreztem, hogy Damon pengéje áttöri a vé-

174

delmet. Éreztem, ahogy a szívembe hatol. Elena elszörnyedve nézett, de Stefan folytatta. – Éreztem az acél okozta fájdalmat, ahogy keresztülmegy rajtam, és mélyenmélyen belém hatol. Teljesen átdöfött, kemény vágás volt. És akkor minden erőm elszállt, én pedig elestem. Ott feküdtem a köveken. Felnézett Elenára, és egyszerűen annyit mondott: – És így… haltam meg. Elena dermedten üldögélt, mintha a jég, amit korábban a mellkasában érzett, kizúdult volna belőle és körbevette volna. – Damon odajött, megállt felettem és lehajolt. Nagyon messziről hallottam az apám kiáltozását, és a házbéliek sikoltozását, de Damon arcán kívül semmit nem láttam. Csak a fekete szemeket, amik olyanok voltak, mint a holdtalan éjszaka. Fájdalmat akartam neki okozni azért, amit velem tett. Mindenért, amit ellenem és Katherine ellen elkövetett. – Stefan egy pillanatra elhallgatott, majd mintegy álomban szólalt meg. – Úgyhogy felemeltem a kardom, és megöltem. Az utolsó erőmmel beledöftem a szívébe. A vihar továbbállt, és a törött ablakon keresztül Elena csendes éjszakai hangokat hallott, tücskök ciripelését, a lombok susogását. Stefan szobájában minden nagyon mozdulatlan volt. – Semmit nem tudtam, amíg fel nem ébredtem a síromban – folytatta Stefan. Hátradőlt, távolabb Elenától, és lehunyta a szemét. Az arca feszült volt és kimerült, de az a rettenetes gyermeki álomszerűség eltűnt róla. – Damonnel mindkettőnkben épp csak annyi volt Katherine véréből, hogy ne haljunk meg igazából. Ehelyett átváltoztunk. Együtt ébredtünk fel a kriptában, a legjobb ruhánkban, egymás mellett. Már túlságosan gyengék voltunk, hogy kárt tudjunk tenni egymásban; a vér alig tartott ki. És nem értettünk semmit. Én odaszóltam Damonnek, de ő kirohant az éjszakába. Szerencsére azokkal a gyűrűkkel temettek el bennünket,

175

amiket Katherine-től kaptunk. És én az ő gyűrűjét is megtaláltam a zsebemben. – Stefan mintegy észre sem véve felnyúlt, és megsimogatta az aranykarikát. – Gondolom, azt hitték, hogy tőle kaptam. Megpróbáltam hazatérni. Ostobaság volt. A szolgák sikoltozni kezdtek, amikor megláttak, és papért rohantak. Én is elszaladtam. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban éreztem magam, a sötétségbe. És azóta is ott maradtam. Én oda tartozom, Elena. Megöltem Katherine-t a büszkeségemmel és a féltékenységemmel, Damont pedig a gyűlöletemmel. De a bátyámmal rosszabbat is tettem a gyilkosságnál. Elvettem az üdvösségét. Ha nem halt volna meg akkor, amikor Katherine vére még olyan erős volt az ereiben, akkor lett volna esélye. A vér idővel meggyengült, majd eltűnt volna. Akkor Damon visszaváltozott volna normális emberré. Azzal, hogy megöltem, arra ítéltem, hogy az éjszakában kelljen élnie. Elvettem tőle a megváltás utolsó esélyét is. Stefan keserűen felnevetett. – Tudod, mit jelent olaszul a Salvatore név, Elena? Azt jelenti, megváltás, megváltó. Nekem ez a nevem, a keresztnevemet pedig Szent Istvánról, az első keresztény mártírról kaptam. Én pedig kárhozatra ítéltem a bátyámat. – Nem. – válaszolta Elena. Majd erősebb hangon hozzátette: – Nem, Stefan. Ő ítélte kárhozatra önmagát. Ő ölt meg téged. De mi történt vele azután? – Egy időre az egyik Szabad Társasághoz, azokhoz a kegyetlen zsoldosokhoz csatlakozott, akik raboltak és dúltak. Velük kelt át az országon, harcolt, és az áldozatai vérét itta. Én akkoriban a városfalakon túl éltem, haldokoltam az éhségtől, állatokra vadásztam, magam is állatként. Sokáig semmit nem tudtam Damonról. Aztán egy szép napon meghallottam a hangját a fejemben. Erősebb volt nálam, mert ő emberi vért ivott. És gyilkolt. Az emberekben van a legerősebb életesszencia, és a vérüktől erőt kapunk. És valamiért, ha meghalnak, akkor adják

176

át a legerősebb életesszenciát. Olyan, mintha azok az utolsó rettenetes, küzdelmes pillanatok lennének a legmeghatározóbbak. Mivel Damon embereket ölt, ő jobban tudja használni az Erőt, mint én. – Milyen… Erőt? – kérdezte Elena. Egy gondolat kezdett alakot ölteni a fejében. – Ami erőssé tesz, mint mondtam, és gyorssá. Megélesíti az érzékszerveket, különösen éjszaka. Ezek az alapjuttatások. Ezenkívül össze tudjuk zavarni a gyengébb elméket, vagy azért, hogy legyőzzük, vagy hogy az uralmunk alá hajtsuk őket. De van más is. Elég emberi vérrel alakot tudunk változtatni, állattá tudunk válni. És minél többet öl valaki, annál erősebb lesz benne az Erő. Damon hangja nagyon erősen szólalt meg az elmémben. Azt mondta, most már ő a társasága condottierije, és visszajön Firenzébe. Azt mondta, hogy ha ott leszek, amikor megérkezik, akkor megöl. Én hittem neki, és elmentem. Azóta egyszer vagy kétszer láttam. Mindig ugyanazzal fenyeget, és egyre erősebbé válik. Damon a lehető legtöbbet kihozta a természetéből, és mintha a legsötétebb oldalán érné el a dicsőséget. De az én természetem is ugyanez. Ugyanez a sötétség van bennem is. Azt hittem, le tudom küzdeni, de tévedtem. Ezért jöttem ide, Fell’s Churchbe. Azt hittem, ha letelepszem egy kisvárosban, távol a régi emlékektől, akkor elszökhetek a sötétség elől. Ehelyett ma éjjel megöltem egy embert. – Nem – jelentette ki Elena határozottan. – Én ezt nem hiszem, Stefan. – Az elhangzottaktól megtelt rettegéssel, szánalommal… és félelemmel is. Ezt beismerte. De az undor eltűnt belőle, és egy dolgot biztosan tudott. Stefan nem gyilkos. – Mi történt ma este, Stefan? Vitatkoztál Tannerrel? – Nem… nem emlékszem – válaszolta Stefan kifejezéstelenül. – Arra használtam az Erőt, hogy rávegyem, hogy tegye azt, amit mondok. Aztán elmentem. De később éreztem, hogy el-

177

szédülök és elgyengülök. Mint korábban is. – Egyenesen Elenára pillantott. – Utoljára a temetőben történt ez velem, aznap éjjel, amikor Vickie-t megtámadták. – De azt nem te tetted. Te nem tehetted… ugye, Stefan? – Nem tudom – válaszolta Stefan nyersen. – Mi más magyarázat lehet még? És vettem vért az öregembertől is a híd alatt, aznap éjjel, amikor ti, lányok elszaladtatok. Megesküdtem volna, hogy nem vettem annyit, hogy baja essen, de majdnem meghalt. És ott voltam akkor is, amikor Vickie-t meg Tannert megtámadták. – De nem emlékszel arra, hogy te támadtad volna meg őket – összegezte Elena megkönnyebbülten. Az elméjében formálódó gondolat mostanra szinte meggyőződéssé vált. – És akkor mi van? Ki más tehette, ha nem én? – Damon – válaszolta Elena. Stefan arca megvonaglott, és Elena látta, hogy ismét beesik a válla. – Ez kedves gondolat. Már reménykedni kezdtem, hogy van rá valami magyarázat. Hogy valaki más lehetett, például a bátyám. De végeztem pár kutatást az elmémmel, és nem találtam semmit, semmilyen jelenlétet. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy én vagyok a gyilkos. – Nem – válaszolta Elena –, nem érted. Nem csak arra gondolok, hogy olyasvalaki tehette, amiket láttunk, mint Damon. Úgy értem, hogy Damon itt van, Fell’s Churchben. Láttam. Stefan csak nézett. – Biztos, hogy ő az – sóhajtott Elena. – Már kétszer láttam, talán háromszor is. Stefan, te az előbb elmeséltél egy hosszú történetet, de nekem is lenne mondanivalóm. Olyan gyorsan és egyszerűen, ahogy csak tudta, Elena elmesélte Stefannak, mi történt a tornateremben és Bonnie-éknál. A fiú ajka fehér vonallá keskenyedett, amikor elmondta neki, hogyan próbálta Damon megcsókolni. Elena arca átforrósodott, amikor felidézte a saját reakcióját, ahogy majdnem megadta

178

magát. De mindent elmesélt Stefannak. A varjút is, és az összes többi furcsaságot, ami azóta történt, hogy hazajött Franciaországból. – És, Stefan, szerintem Damon ott volt a Kísértetházban is – fejezte be. – Közvetlenül az után, hogy elszédültél az elülső teremben, valaki elment mellettem. Úgy volt öltözve, mint… mint a Halál, fekete köpenyben és csuklyával, nem láttam az arcát. De volt valami ismerős a mozgásában. Ő volt az, Stefan. Damon ott volt. – De ez nem magyarázat a többi alkalomra. Vickie-re és az öregemberre. Én tényleg ittam az öregből. – Stefan arca megfeszült, mintha félne bármilyen reménytől. – De te magad mondtad, hogy nem ittál eleget ahhoz, hogy baja essen. Stefan, ki tudja, mi történt vele, miután elmentél? Damon számára nem az lenne a világ legegyszerűbb dolga, ha akkor támadná meg? Különösen, ha végig figyelte, mit csinálsz, esetleg más alakban… – Például varjú képében – mondta halkan Stefan. – Például varjú képében. – Ami pedig Vickie-t illeti… Stefan, azt mondtad, hogy össze tudsz zavarni egyszerűbb elméket, le tudod igázni őket. Nem lehet, hogy Damon is ezt tette veled? Befolyásolta a gondolataidat, ahogy te egy emberét? – De lehet, és elrejtette előlem a jelenlétét. – Stefan hangjában egyre növekedett az izgalom. – Ezért nem válaszolt a hívásomra. Azt akarta… – Pontosan azt akarta, ami történt. Azt akarta, hogy kételkedni kezdj magadban, hogy azt hidd, gyilkos vagy. De ez nem igaz, Stefan. Ó, Stefan, most már tudod, és többé nem kell félned. – Elena felállt, és érezte, ahogy átcikázik rajta az öröm és a megkönnyebbülés. Ebből a rettenetes éjszakából végül is született valami jó is. – Ezért voltál velem olyan távolságtartó, nem? – kérdezte a fiú felé nyújtva a kezét. – Mert félsz attól, amire képes vagy.

179

De most már nem kell félned. – Nem? – Stefan ismét szaporábban kezdte venni a levegőt, és úgy méregette Elena kinyújtott kezeit, mintha kígyók lennének. – Azt hiszed, nincs ok a félelemre? Lehet, hogy Damon támadta meg azokat az embereket, de a gondolataim felett nincs hatalma. És te nem tudod, miket gondolok rólad. Elena hangja magabiztos maradt. – Te nem akarsz bántani – jelentette ki. – Nem? Előfordult már, amikor nyilvános helyen néztelek, hogy alig bírtam megállni, hogy hozzád ne érjek. Amikor anynyira megkísértett a nyakad, a kis fehér nyakad, a bőröd alatt a halványkék erekkel… – Stefan szeme ugyanúgy tapadt a lány nyakára, mint korábban Damoné, és Elena érezte, ahogy nekilódul a pulzusa. – Előfordult, hogy azt hittem, mindjárt elkaplak és legyűrlek ott, az iskolában. – Nem kell legyűrnöd – válaszolta Elena. Most már mindenhol lüktetett a pulzusa; a csuklójában, a könyöke belső oldalán… és a nyakán. – Döntöttem, Stefan – mondta csendesen, a fiú szemébe nézve. – Akarom. Stefan nagyot nyelt. – Nem tudod, mit kérsz. – Szerintem pedig igen. Elmondtad nekem, mi volt Katherine-nel, Stefan. Szeretném, ha velünk is ugyanaz lenne. Nem úgy értem, hogy változtass át. De átélhetjük egy kicsit anélkül is, nem? Tudom – tette hozzá lágyabban –, mennyire szeretted Katherine-t. De ő már nincs, én viszont itt vagyok. És szeretlek, Stefan. Veled akarok lenni. – Nem tudod, mit beszélsz! – Stefan mereven állt, az arcán tombolt a düh, a tekintete elkínzott. – Ha egyszer elengedem magam, mi akadályozza meg, hogy átváltoztassalak vagy megöljelek? A szenvedély erősebb, mint amit el tudsz képzelni. Hát még mindig nem érted, mi vagyok, mire vagyok képes? Elena csak állt és csendesen nézte, enyhén felszegett állal. Ez mintha még inkább feldühítette volna Stefant.

180

– Hát nem láttál eleget? Vagy muszáj még többet mutatnom? Nem tudod elképzelni, mit tehetek veled? – Odamasírozott a hideg kandallóhoz, és kihúzott egy hosszú fadarabot, ami vastagabb volt, mint a lány két csuklója együtt. Egyetlen mozdulattal kettétörte, mint egy gyufaszálat. – A törékeny csontjaid – mondta. A szoba túlsó végén egy párna hevert; Stefan elkapta, és egyetlen karmolásától szalagokra hasadt a selyem. – A puha bőröd. Majd természetfeletti sebességgel Elena felé lendült; ott termett és megragadta a vállát, még mielőtt a lány egyáltalán felfogta volna, mi történik. Egy pillanatra az arcába meredt, majd vad szisszenéssel, amitől Elena tarkóján felállt a szőr, felhúzta az ajkát. Ugyanaz a vicsorgás volt, amit a lány a tetőn látott, azok a fehér fogak voltak szabadon, azok a hihetetlen hosszúságú és élességű állati agyarak. Egy ragadozó, egy vadász fogai. – A fehér nyakad – mondta Stefan eltorzult hangon. Elena egy pillanatra megbénult, letaglózva meredt a vérfagyasztó látványra, majd valami a tudattalanja mélyén átvette az irányítást. Felnyúlt Stefan béklyószerű karjai között, és a két keze közé fogta az arcát. A fiú bőre hidegnek tűnt a tenyerében. Ott tartotta, finoman, nagyon finoman, mintha ellensúlyozni akarná a szorítást a saját fedetlen vállán. Majd látta, ahogy lassan értetlenség önti el Stefan arcát, látta, ahogy rájött, hogy nem küzdeni akar ellene, nem akarja ellökni magától. Elena megvárta, hogy az értetlenség elérjen a szeméig, megtörje a pillantását, szinte könyörgővé változtassa. Tudta, hogy a saját arcán nincsen félelem, a pillantása gyengéd, de intenzív, az ajka enyhén szétvált. Most már mindketten ziháltak, együtt, ritmusra. Elena érezte, ahogy Stefan reszketni kezd, és úgy remeg, mint amikor Katherine emléke túl erőssé vált ahhoz, hogy elviselje. Akkor, nagyon finoman és elszántan, lehúzta azt a vicsorgó

181

szájat a sajátjára. Stefan megpróbált ellenállni. De a lány gyengédsége erősebb volt, a fiú minden emberfeletti erejénél. Elena lehunyta a szemét, és csak Stefanra koncentrált, nem azokra a rettenetes dolgokra, amiket aznap este megtudott, hanem Stefanra, aki olyan óvatosan simogatta a haját, mintha összetörhetne a kezében. Erre gondolt, amikor megcsókolta azt a ragadozószájat, ami néhány perce még őt fenyegette. Megérezte a változást, a szája átlényegülését, amikor a fiú megadta magát, és kiszolgáltatottan viszonozta gyengéd csókját, ugyanolyan gyengédséggel. Érezte, ahogy végigfut a fiú testén a remegés, miközben a keze elerőtlenedik, és a szorítás ölelésbe fordul. És tudta, hogy nyert. – Soha nem bántanál – suttogta. Olyan volt, mintha a csókjuktól eltűnt volna belőlük minden félelem, sivárság és magány. Elena érezte, ahogy nyári villámként cikázik végig rajta a szenvedély, amire Stefan ugyanolyan szenvedéllyel válaszol. De leginkább egy szinte már ijesztő intenzitású gyengédség hatott át mindent. Nincs szükség sietségre vagy durvaságra, gondolta Elena, ahogy Stefan óvatosan leültette. A csókok fokról fokra váltak sürgetőbbé, és Elena érezte, ahogy az egész testén végigfut a nyári villám, feltölti, megdobogtatja a szívét, és elakasztja a lélegzetét. Furcsán puhának érezte magát, a feje kóválygott, lehunyta hát a szemét és hagyta, hogy a feje szabadon hátrabillenjen. Itt az idő, Stefan, gondolta. És nagyon gyengéden ismét lehúzta a fiú száját, ezúttal a nyakára. Érezte, ahogy az ajka végigkarcolja a bőrét, a lehelete egyszerre volt meleg és hűvös. Majd megérezte az éles szúrást. De a fájdalom szinte azonnal elmúlt. Olyan gyönyör vette át a helyét, hogy beleremegett. Óriási, áradó édesség töltötte el, ami Stefanba zúdult belőle.

182

Végül azon kapta magát, hogy a fiú arcába bámul, abba az arcba, amin végre nem voltak gátak, amit nem zárt el előle fal. És a tekintetétől elgyengült. – Bízol bennem? – suttogta Stefan. És amikor Elena egyszerűen csak bólintott, Stefan továbbra is a szemébe nézve lenyúlt valamiért az ágy mellé. A tőr volt az. A lány félelem nélkül pillantott rá, majd visszanézett Stefan arcára. A fiú le nem vette róla a szemét, miközben kihúzta a tőrt a tokjából, és óvatosan megvágta a nyaka alját. Elena tágra nyílt szemmel bámulta a karmazsinszín vért, de amikor Stefan előrehúzta, nem próbált ellenállni. Utána a fiú hosszú ideig ölelte, miközben odakint zenéltek a tücskök. Végül megmozdult. – Azt kívánom, bárcsak itt maradhatnál – suttogta. – Bár örökre itt maradhatnál. De nem lehet. – Tudom – válaszolta Elena ugyanolyan halkan. Némán egyesült a tekintetük. Annyi mondanivalójuk volt, megannyi ok, hogy együtt legyenek. – Holnap – tette hozzá Elena. Aztán a fiú vállára hajolva azt suttogta: – Történjék bármi, Stefan, veled maradok. Mondd, hogy hiszel nekem! Stefan hangja fojtott volt, ahogy belefúrta arcát a lány hajába. – Ó, Elena, elhiszem. Bármi is történjék, együtt maradunk.

183

15.

A

mint kirakta otthon Elenát, Stefan kiment az erdőbe. Az Old Creek utat választotta, és végighajtott a barátságtalan felhők alatt, amelyek eltakarták az eget, oda, ahol az első iskolanapon parkolt. Otthagyta a kocsiját, és megpróbált visszatalálni oda, ahol a varjút látta. A vadászösztöne segített felismerni az egyik bokor formáját, a másik gyökér göcsörtjét, amíg ott nem állt az ősöreg tölgyek övezte tisztáson. Itt. Ez alatt a kopott, barna levéltakaró alatt lehet, talán még megmaradt néhány csont abból a nyúlból. Mélyen beszívta a levegőt, hogy visszanyerje az egyensúlyát és összegyűjtse az Erejét, majd útjára indított egy puhatolódzó, követelő gondolatot. És most először, mióta Fell’s Churchbe érkezett, érzett egy villanásnyi választ. De halványnak és hullámzónak tűnt, és nem tudta térben elhelyezni. Felsóhajtott, megfordult – és megdermedt. Damon állt előtte a mellkasán összefont karral, a legnagyobb tölgyfának dőlve. Úgy nézett ki, mintha már órák óta várná. – Szóval – szólalt meg Stefan nehézkesen – igaz. Rég láttalak, bátyám. – Nem olyan rég, mint hinnéd, öcsém. – Stefan emlékezett a hangra, erre a bársonyos, gúnyos hangra. – Figyeltelek az évek során – jegyezte meg Damon higgadtan. Éppen olyan hanyag

184

mozdulattal pöckölt le egy kéregdarabot a bőrdzsekije ujjáról, ahogy egykor a brokátmandzsettáját igazgatta. – De persze te erről nem tudhatsz, igaz? Ó, nem, az Erőd gyengébb, mint valaha. – Csak vigyázz, Damon! – válaszolta Stefan csendesen, fenyegetően. – Nagyon vigyázz! Nem vagyok elnéző hangulatban. – Szent István begurult? Oda ne rohanjak. Gondolom, a területedre tett kis kirándulásom miatt vagy felháborodva. Csak azért csináltam, mert közelebb akartam kerülni hozzád. A testvéreknek össze kell tartaniuk. – Te gyilkoltál ma. És megpróbáltad elérni, hogy azt higygyem, én tettem. – Biztos vagy benne, hogy nem te voltál? Lehet, hogy együtt csináltuk. Óvatosan! – kiáltott fel, amikor Stefan közelebb lépett hozzá. – Én sem vagyok elnéző hangulatban. Nekem csak egy okostojás kis történelemtanár jutott; neked egy csinos lány. Stefanban feltornyosult a harag, és mintha egyetlen lángoló pontban összpontosult volna, mint egy benne égő nap. – Tartsd magad távol Elenától! – suttogta olyan rosszindulattal, hogy Damon hátrakapta a fejét. – Tartsd magad távol tőle, Damon! Tudom, hogy kémkedsz utána és figyeled. De hagyd abba! Ha ismét a közelébe mész, megbánod. – Te mindig olyan önző voltál. Ez az egyetlen hibád. Nem szeretsz osztozkodni, ugye? – Damon ajka hirtelen páratlanul gyönyörű mosolyra húzódott. – De a szépséges Elena szerencsére már nagylelkűbb. Nem mesélt a kis randevúinkról? Amikor először találkoztunk, szinte felkínálta magát. – Ez hazugság! – Ó, nem, kedves öcsém. Lényeges dolgokban nem szoktam hazudni. Vagy lényegtelen volna? Mindegy, a gyönyörű dáma szinte a karjaimba omlott. Szerintem szereti a fekete ruhás férfiakat. – Miközben Stefan rámeredt, és megpróbálta visszafoj-

185

tani a zihálását, Damon szinte kedvesen tette hozzá: – Tudod, vele kapcsolatban tévedsz. Azt hiszed, hogy ő is olyan kedves és jámbor, mint Katherine. Nem az. Egyáltalán nem az eseted, szenteskedő öcsém. Olyan tűz és lélek van benne, amivel te nem is lennél képes mit kezdeni. – Ellentétben veled, gondolom. Damon kifűzte egymásból a karjait, és ismét elmosolyodott. – Ó, igen. Stefan rá akarta vetni magát, le akarta törölni arcáról azt a gyönyörű, arrogáns mosolyt, fel akarta tépni Damon torkát. Alig fegyelmezett hangon azt mondta: – Egy dologban igazad van. Ő erős. Elég erős ahhoz, hogy visszautasítson. És most, hogy tudja, mi vagy igazából, meg is fogja tenni. Nem érez mást irántad, csak undort. Damon szemöldöke felszaladt. – Ó, igen? Ezt majd meglátjuk. Lehet, hogy úgy érzi, a valódi sötétség inkább a fogára való, mint a tutyimutyi félhomály. Én legalább szembe merek nézni a valódi természetemmel. De érted aggódom, kisöcsém. Gyengének és alultápláltnak tűnsz. Elena csak játszik veled, igaz? Öld meg, követelte valami Stefan elméjében. Öld meg, törd ki a nyakát, tépd véres cafatokra a torkát! De tudta, hogy Damon nagyon jóllakott aznap. A bátyja sötét aurája duzzadt volt, lüktetett, szinte ragyogott az életesszenciától, amit elvett. – Igen, jót ittam – szólalt meg Damon csevegve, mintha tudná, mi jár Stefan fejében. Felsóhajtott, és kielégült nosztalgiával végigfuttatta a nyelvét az ajkán. – Kicsi volt, de meglepően sok nedvet tartalmazott. Nem olyan csinos, mint Elena, és az is biztos, hogy közel sem olyan jó illatú. De mindig öröm, ha új vér csörgedezik az ember ereiben. – Damon hosszan beszívta a levegőt, miközben ellépett a fa mellől, és körbenézett. Stefan ezekre a kecses mozdulatokra is emlékezett, amelyek

186

kivétel nélkül fegyelmezettek és precízek voltak. Az évszázadok csak javítottak Damon veleszületett tartásán. – És ehhez támad tőle kedvem – mondta Damon, majd odament egy pár méterrel távolabbi csemetéhez. Az másfélszer olyan magas volt, mint ő, és amikor megragadta, az ujjai nem érték át a törzsét. De Stefan látta, ahogy a légzése felgyorsul, és látta az izmok hullámzását Damon inge alatt, majd a fácska himbálódzó gyökerekkel kiszakadt a földből. Stefan érezte a feltépett talaj átható, nedves szagát. – Ott amúgy sem tetszett – jelentette ki Damon, és olyan messzire dobta, amennyire csak a még mindig összefonódott gyökerek engedték. Majd elbűvölően elmosolyodott. – És ehhez is kedvem támad tőle. Mozgás villant, majd Damon eltűnt. Stefan körbenézett, de nyomát sem látta. – Idefent, öcsém. – A hang felülről jött, és amikor Stefan felnézett, Damont látta kapaszkodni a tölgyfa szétterülő ágai között. A piszkosbarna levelek megzörrentek, és Damon ismét eltűnt. – Visszatértem, öcsém. – Stefan megpördült, amikor megveregette a vállát, de semmit nem látott. – Itt vagyok, öcsém. Ismét megpördült. – Nem, próbálkozz inkább erre. – Stefan dühösen a másik irányba csapott, és megpróbálta elkapni Damont. De az ujjai a puszta levegőbe markoltak. Erre, Stefan. Ezúttal az elméjében volt a hang, és az Ereje lénye legmélyéig megrázta. Elképesztő energia kell ahhoz, hogy ilyen tisztán közvetítse az ember a gondolatait. Lassan ismét megfordult, és az eredeti helyzetben találta Damont, egy nagy tölgyfának dőlve. De ekkorra már eltűnt a jókedv a nagy, sötét szemekből. Feketék voltak, feneketlenek, és Damon ajka is vékony vonallá préselődött. Milyen bizonyítékra van még szükséged, Stefan? Éppen any-

187

nyival vagyok nálad erősebb, mint te ezeknél a szánalmas embereknél. Gyorsabb vagyok, és másafajta Erőm is van, amiről te még csak nem is hallottál. Ősi Erőm, Stefan. És nem félek használni. Ha szembeszállsz velem, akkor ellened fogom fordítani. – Ezért jöttél ide? Hogy megkínozzál? Eddig nagylelkű voltam veled, öcsém. Sokszor megölhettelek volna, de mindig megkegyelmeztem neked. De ez most más. Damon ismét ellépett a fa mellől, és hangosan szólalt meg. – Figyelmeztetlek, Stefan, hogy ne szegülj velem szembe. Nem számít, miért jöttem ide. Most Elenát akarom. És ha megpróbálod megakadályozni, hogy megszerezzem, akkor megöllek. – Csak azt próbáld meg! – válaszolta Stefan. A harag forró magja fényesebben lángolt benne, mint valaha, úgy ömlött belőle a ragyogás, mint milliárd csillagból. Valahogy tudta, hogy ez veszélyt jelent Damon sötétségére. – Szerinted nem lennék rá képes? Te soha nem tanulsz, igaz, kisöcsém? – Stefannak épp csak annyi ideje volt, hogy tudatosuljon benne Damon fáradt fejcsóválása, amikor ismét mozgás villant, és érezte, ahogy erős kezek ragadják meg. Azonnal küzdeni kezdett, erőszakosan, teljes erejéből próbálta lerázni magáról. De mintha acélmarkok lettek volna. Stefan vadul odakapott, megpróbálta az álla alatti érzékeny részt eltalálni. De nem volt értelme; Damon hátracsavarta a kezét, a testét leszorította. Olyan tehetetlen volt, mint egy kismadár egy ruganyos, tapasztalt macska karmaiban. Egy pillanatra elengedte magát, hogy holtsúlyként nehezedjen ellenfelére, majd hirtelen minden izmát megfeszítette, és megpróbált kiszabadulni, bevinni egy ütést. A kegyetlen szorítás egyre erősödött, amitől hiábavaló lett minden erőfeszítés. Szánalmas. Mindig is makacs voltál. Talán ez majd meggyőz. Stefan a

188

bátyja arcába nézett, ami éppen olyan sápadt volt, mint a panzióban a tejüveg ablakok, és azokba a feneketlen, fekete szemekbe. Érezte, hogy ujjak markolnak a hajába, rántják hátra a fejét és tárják ki a nyakát. Megduplázta az erőfeszítéseit, eszelősen küzdött. Ne fáradj, szólalt meg a fejében a hang, majd megérezte a fogak rövid, fájdalmas tépését. Eltöltötte a vadász áldozatának megalázó tehetetlensége, a zsákmányé, a vadé. Majd az akarata ellenére kicsorgó vér fájdalma. Nem volt hajlandó együttműködni, és a fájdalom egyre roszszabb lett, olyan érzés volt, mintha a lelke is kiszakadna, akár az a facsemete. Tüzes dárdaként hasított belé a fájdalom, azokban a tűhegynyi lyukakban koncentrálódva, ahol Damon fogai belemélyedtek. Fájdalom lángolt az állkapcsában, az arcában, a mellkasában és a vállában. Elszédült, és rájött, hogy mindjárt elájul. Majd a kezek váratlanul elengedték, mire a földre rogyott, a nedves, rothadó tölgyfalevelekre. Levegő után kapkodva, fájdalmasan négykézlábra állt. – Látod, kisöcsém, erősebb vagyok nálad. Elég erős ahhoz, hogy legyőzzelek, véredet és életedet vegyem, ha úri kedvem úgy tartja. Hagyd meg nekem Elenát, vagy megteszem. Stefan felnézett. Damon a fejét hátravetve állt felette, mint a győztes, amint a legyőzött nyakára teszi a lábát. Éjsötét szemében lángolt a diadal, és Stefan vére festette vörösre az ajkát. Gyűlölet töltötte el Stefant, olyan gyűlölet, amilyet még sohasem érzett. Mintha korábbi gyűlölete Damon iránt, e tomboló, tajtékzó tenger egyetlen cseppje lett volna csupán. Az elmúlt hosszú évszázadok során sokszor megbánta már, amit a bátyjával tett, és többször kívánta tiszta szívből, bárcsak viszszacsinálhatná. De most azt kívánta, bár újra megtehetné. – Elena nem a tiéd – vicsorogta, miközben talpra állt, próbálta titkolni, mekkora erőfeszítésébe kerül. – És soha nem is

189

lesz. – Minden egyes lépésre keményen összpontosítva, egyik lábát a másik elé téve elindult. Az egész teste sajgott, és a szégyen még a fizikai fájdalomnál is erősebb volt. A ruhájához nedves levéldarabok és föld ragadt, de nem seperte le. Küszködve haladt tovább, tartotta magát a végtagjait megbénító gyengeség ellenében. Te soha nem tanulsz, öcsém. Stefan nem nézett hátra, és nem próbált válaszolni. Összeszorította a fogát, és kényszerítette a lábát, hogy továbbmenjen. Csak még egy lépést. És még egyet. És még egyet. Ha csak egy pillanatra leülhetne pihenni… Csak még egy lépést és még egyet. Már nem lehet messze az autó. Levelek zörögtek a lába alatt, majd meghallotta, hogy mögötte is megzörren az avar. Megpróbált gyorsan megfordulni, de a reflexei szinte teljesen elhagyták. A hirtelen mozdulat pedig túl soknak bizonyult számára. Sötétség töltötte el, elömlött a testén és a lelkén, és zuhanni kezdett. Végeérhetetlenül zuhant bele a végső éjszaka feketeségébe. Majd könyörületes öntudatlanságba süppedt.

190

16.

E

lena a Robert E. Lee felé rohant, és úgy érezte magát, mintha évek óta nem járt volna ott. Az előző este olyannak tűnt, mint egy távoli, gyerekkori emlék, amit alig tud felidézni. Azt azonban tudta, hogy ma szembe kell néznie a következményeivel. Előző este Judith nénivel kellett szembenéznie. A nagynénje rettenetesen felzaklatta magát, amikor a szomszédok beszámoltak neki a gyilkosságról, és még zaklatottabb lett, amikor kiderült, hogy senki sem tudja, hol lehet Elena. Mire a lány hazaért, nagyjából hajnali kettőre, már szinte az eszét vesztette az aggodalomtól. Elena nem tudta kimagyarázni. Csak annyit tudott mondani, hogy Stefannal volt, és hogy tudja, hogy a fiút vádolják, de azt is, hogy ártatlan. Az összes többit, minden egyebet, ami történt, meg kellett tartania magának. Még ha Judith néni hitt is volna neki, megérteni soha nem értette volna meg. Ma reggel viszont elaludt, és most késésben volt. Kihalt utcákon át rohant az iskola felé. Az égbolt szürke volt felette, és egyre erősebben fújt a szél. Elena nagyon szerette volna Stefant látni. Egész éjjel, mély álomba zuhanva, ő szerepelt a rémálmaiban. Az egyik különösen valóságosnak tűnt. Stefan sápadt arcát és haragos, vádló tekintetét látta. A fiú egy könyvet emelt a magasba, és azt mondta: – Hogy tehetted, Elena? Hogy tehetted? – Majd ledobta a könyvet, és elsétált. Elena utánakiáltott,

191

kérlelni kezdte, de Stefan egyszerűen továbbsétált, amíg bele nem veszett a sötétségbe. Amikor Elena lenézett a könyvre, meglátta a sötétkék bársonyborítót. A naplója volt az. Még mindig dühbe gurult, amikor eszébe jutott, hogyan lopták el a naplóját. De mit jelent az álom? Mi lehet a naplójában, amitől Stefan így nézne? Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy muszáj találkozni vele, a hangját hallani, az ölelő karját érezni maga körül. Távol lenni tőle olyan volt, mintha a saját húsától választották volna el. Felrohant az iskola lépcsőjén a szinte üres folyosóra. Az idegen nyelvi épületszárny felé vette az irányt, mert tudta, hogy Stefan első órája latin. Ha csak egy pillanatra láthatná, akkor rendbe jönne. De a fiú nem volt az osztályban. Az ajtón lévő kisablakon keresztül látta az üres helyét. Matt ott volt, és az arckifejezésétől Elena jobban megrémült, mint bármitől. A fiú folyton Stefan padja felé pillantgatott, beteges aggodalom ült az arcán. Elena gépiesen elfordult az ajtótól. Robotként mászott fel a lépcsőn, majd bement trigonometriára. Amikor benyitott, látta, hogy minden arc felé fordul, és gyorsan becsusszant a Meredith melletti üres padba. Halpern tanárnő egy pillanatnyi szünetet tartott, és Elenára nézett, majd folytatta. Amikor a tanárnő visszafordult a táblához, Elena Meredithre nézett. Meredith odanyúlt, hogy megfogja a kezét. – Jól vagy? – suttogta. – Nem tudom – válaszolta Elena ostobán. Úgy érezte magát, mintha a levegő is meg akarná fojtani, mintha nyomasztó súly nehezedne rá. Meredith ujjai száraznak és forrónak tűntek. – Meredith, nem tudod, mi történt Stefannal? – Úgy érted, te még nem tudod? – Meredith sötét szeme nagyra nyílt, és Elena úgy érezte, mintha a súly még nyomasztóbbá vált volna. Olyan volt, mintha mélyen-mélyen-mélyen a

192

víz alá merült volna búvárruha nélkül. – Ugye nem… tartóztatták le, ugye? – erőltette ki a száján a szavakat. – Elena, még annál is rosszabb a helyzet. Eltűnt. A rendőrök korán reggel kimentek a panzióhoz, és nem volt ott. Az iskolába is eljöttek, de itt sem járt. Azt mondják, megtalálták a kocsiját az Old Creek út mellett. Elena, azt hiszik, hogy elment, hogy meglépett a városból, mert bűnös. – Ez nem igaz – csikorgatta a fogát Elena. Látta, hogy a többiek forgolódni kezdenek, és ránéznek, de nem érdekelte. – Stefan ártatlan! – Tudom, hogy te ezt hiszed, Elena, de akkor miért lépett le? – Nem tenne ilyet. És nem is tette. – Valami lángolni kezdett Elenában, valami haragos tűz, ami elnyomta a nyomasztó rettegést. Kapkodni kezdte a levegőt. – Soha nem menne el szabad akaratából. – Úgy érted, valaki kényszerítette? De ki? Tyler nem merné… – Kényszerítették, vagy még rosszabbat tettek vele – szakította félbe Elena. Most már az egész osztály őket bámulta, és Halpern tanárnő szólásra nyitotta a száját. Elena hirtelen felállt, és rájuk nézett, anélkül, hogy bármit is látott volna. – Isten irgalmazzon neki, ha bántotta Stefant – mondta. – Isten irgalmazzon neki. – Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Elena, gyere vissza! Elena! – Hallotta a kiáltásokat maga mögül, Meredithét és Halpern tanárnőét is. Sietett, egyre gyorsabban szedte a lábát, csak azt látta, ami közvetlenül előtte volt, és az elméje egyetlen dologra összpontosított. Azt hiszik, hogy Tyler Smallwood a célpontja. Ez jó. Időt fognak veszíteni, ha rossz irányba indulnak. Elena tudta, mit kell tennie. Kilépett az iskolából, és belevetette magát a hideg, őszi levegőbe. Gyorsan haladt, a lábai falták a távolságot az iskola és

193

az Old Creek út között. Onnan a Wickery-híd és a temető felé fordult. Jeges szél korbácsolta a haját és az arcát. Tölgyfalevelek repkedtek körülötte, pörögtek a levegőben. De a szívében tomboló tűzvész forrón izzott, és elűzte a hideget. Elena most már tudta, mire mondják, hogy tajtékzik a dühtől. Bemasírozott a vérbükkök és szomorúfüzek mellett az ótemető kellős közepébe, és lázas tekintettel pillantott körbe. Odafent ólomszürke folyóként ömlöttek a felhők. A tölgyfák és a bükkök ágai vadul csapkodtak. Egy szélroham maréknyi levelet vágott Elena arcába. Olyan volt, mintha a temető próbálná elűzni, mintha a hatalmát fitogtatná, mintha erőt gyűjtene, hogy valami retteneteset tegyen vele. Elena rá se hederített. Megpördült, és lángoló tekintettel a sírköveket kezdte pásztázni. Aztán megfordult, és egyenesen beleüvöltött a szél haragjába. Csak egyetlen szót kiáltott, azt a szót, amiről tudta, hogy elhozza hozzá. – Damon!

194

Olvasói vélemények:

Végre, végre, végre! Hónapok óta várom! Megint egy igazán jó könyv fog helyet kapni a polcomon :) K. Adrienn (21) Bevallom, kissé szkeptikusan kezdtem el nézni a sorozatot, mivel először azt gondoltam, hogy Twilight koppintás. Persze ez a gondolat rögtön elszállt az első rész után. Azóta fan lettem és alig tudom kivárni a következő részt. Ezt a sorozatot csak ajánlani tudom mindenkinek :) B. Fruzsina (20) Manapság mindenhol vámpírokról szóló könyvek és filmek jelennek meg, mégis a Vámpírnaplók egy olyan könyv, amely mindig tartogat meglepetést, hogy tovább és tovább olvasd izgalommal várva, hogy meddig lehet még ezt fokozni. Kevésbé mesebeli és romantikus, mint a Twilight, de ettől egyedi és megunhatatlan. V. Andi (23) A Könyvmolyképző ismét megmutatta! A Vámpírnaplók felveszi a harcot a Twilight sagaval. Csak ajánlani tudom. Team Stefan <3 H. Renáta (18) A sorozatot imádom, és mindig egyre jobb és jobb. El sem hiszem, hogy egy történet ennyire izgalmas tud lenni. Nagyon várom, hogy végre könyv formájában is megismerhessem. Szerintem annyira imádni fogom és ugyanolyan nehezen fogom letenni, mint a Twilightot. J. Daniella (17) Egészen véletlenül találtam rá a könyvre és azután a sorozatra. Azt gondoltam, hogy ez szintén egy tucat-vámpírregény, ami az Alkonyat sikerét akarja meglovagolni. Tévedtem, méghozzá óriásit! Mind a regény, mind a sorozat is magával ragad! A so-

195

rozatban is az alaptörténet ugyanaz, de mint minden könyvből készült film/sorozat részleteiben különbözik. És ettől olyan jó:) Érdemes elolvasni, nemcsak vámpírrajongóknak:) Team Damon:) K. Brigi (19) Már kiskorom óta rajongok a természetfeletti történetekért. A Vámpírnaplók az egyik kedvencem. Egy vámpír, aki szexi és elragadó, beleszeret egy hétköznapi lányba. Ezt a sztorit nem lehet megunni. :) Sz. Emese (21) Aki szereti és megőrül a vámpírokért, azoknak nagyon-nagyon ajánlom. Minden megvan benne: szerelem, rengeteg akció és sok-sok izgalom. Egyszerűen IMÁDOM! B. Marianna (20) A The Vampire Diaries könyvsorozat nem számít újdonságnak, hiszen már több mint tíz éve jelent meg az első kötete angolul. Ez az ok, amiért megtetszett, mivel a mai vámpírtörténetek java része az ehhez hasonló klasszikusokon alapszik. R. Tímea (20) Első pillanatban felsóhajtottam: „Na neee, egy Alkonyat hasonmás!” De miután belemélyesztettem a fogam, rájöttem, hogy sokkal másabb. Egy olyan világ, ahol igenis léteznek vámpírok, akik nem csillognak, nem színeződik el a szemük. Mégis megbabonáznak minket, lányokat. :) Ui: Damon <3 D. Csilla (18) Kedves Naplóm! Nagy bajban vagyok, azt hiszem… Alig zajlott le az egyik vámpíros rajongásom, már itt is a másik. Mi is lenne velem vérszívók nélkül? Team Damon <3 S. R. (18) Ha valaki két éve azt mondta volna nekem, hogy élni-halni fogok a vámpírtörténetekért, akkor valószínűleg kinevettem vol-

196

na. És most? Falom egymás után a jobbnál jobb könyveket, filmeket. Imádom a sorozatot, de olvasni jobban szeretek, ezért nagyon izgatottan várom a könyvet. És persze Team Damon…! :) G. Rachel (17) Vannak olyan könyvek, amelyek mély benyomást hagynak és csak pár szavas mondatok jutnak eszedbe, pl.: Micsoda? Vége? Még! Folytatást! és így tovább… Ez a könyv mindenképp ebbe a kategóriába tartozik és nem kell vámpírfanatikusnak lenni ahhoz, hogy függővé válj már pár oldal után. V. Petra (17) Hurrá! Úgy látszik, a vámpírőrületnek sosincs vége. Bár azt hiszem ezeket inkább a romantika és az izgalmak miatt imádjuk, de hogy vérszívók is vannak benne, hát ez egy plusz jó dolog – még izgalmasabbá teszi az egészet. A sorozat nagyon jó, kíváncsi vagyok a könyvekre is… azt olvastam, teljesen más. :) M. Zsanett (16) Egyszerűen imádom. Minden megvan benne ami szem-szájnak ingere. Alig várom, hogy a gyűjteményem részévé váljanak a könyvek. Team Damon!:) H. Emese (22) Természetfeletti lények őszinte, emberi érzelmekkel. Kell ennél több? Egy lenyűgöző, egyedi mű Lisa J. Smith tollából, mely garantáltan a kedvenceddé válik, ha elolvasod. S. Dóri (17) Egy napló az mindig érdekes, főleg ha vámpír írja. A könyv romantikus, izgalmas, misztikus, felkelti az ember érdeklődését, már csak a tartalma is. Engem megfogott és nem ereszt… M. Erzsi (26) Egy tiniknek szóló csöpögős könyv lenne? Ugyan már, annál sokkal több! Izgalmas, szenvedélyes, és egész egyszerűen ma-

197

gával ragad! Csak egyszer vedd a kezedbe, és garantálom, hogy nem fogod unottan a sarokba dobni! S. Dóri (16) Nagyon tetszettek a könyvek, főleg az, hogy a cselekmények egymást követik, vagyis a második könyv ugyanott folytatódik, ahol az első abbamaradt, a harmadik ott, ahol a második abbamaradt, stb., tehát nincs hiányérzetem, hogy valamit kihagytam olvasás közben. A karakterek is nagyszerűen vannak felépítve. Maga a történet is teljesen magával ragadó, ahogy olvasom, szinte látom magam előtt az egészet, mint egy filmet (vagy akár egy sorozatot), teljesen beszippant és nem bírom abbahagyni az olvasást, vagy ha abbahagyom, alig várom, hogy folytassam. Összegezve, L. J. Smith maradandót alkotott, a Vámpírnaplók a vámpírregények gyöngyszemei, és remélem, az írónő még jó néhány kötettel megörvendezteti hűséges rajongóit. Ildi A szerelem sokféle érzést képes kihozni egy emberből, vagy éppen egy vámpírból. De a düh és a gyűlölet már egészen más tészta. L. J. Smith viszont összekeverte őket, ettől lett izgalmas a Vampire Diaries. De vajon képes szívből szeretni valaki, ha egy részét már felemésztette a saját testvére iránti gyűlölet? Oravecz Eva (14) Amikor elkezdtem olvasni, nem tudtam letenni, annyira jó volt. Minden barátnőmnek ajánlottam, és már alig várom a következő részt.:) H. Kitty (15) Elena és Stefan nem Edward és Bella, szerelmük mégis legalább olyan lángoló. Ez, valamint a mindig izgalmas cselekmény, ami letehetetlenné teszi a könyvet. P. Zsófi (18) A könyveket még nem olvastam, de ha már a sorozat annyira függővé tett, hogy napi három rész sem elég belőle, akkor sze-

198

rintem érthető, hogy a könyvektől már „félek”. Az alvásról megint le kell mondanom… De Damonért bármit! :D K. Evelin (17) Már azt hittem, kinőttem a romantikus vámpírokból, de tévedtem, ezt nem lehet megunni! Ráadásul egyre izgalmasabb és szenvedélyesebb lesz! S. Kinga (17) Még be sem fejeződött a Twilight-korszak, és íme, itt egy másik őrület. Romantika, akció, szenvedély és minden, ami kell. Ez a történet mindig minden egyes lépéssel egy titkot rejt. Magával ragadott. És persze Damon (L). L. Debóra (15) A sorozat és a könyv között óriási a különbség. Viszont az tagadhatatlan, hogy mindkettő bővelkedik akcióban, izgalmakban és szerelemben is. Vámpíros könyvek rajongóinak kötelező! Team Damon :) Sz. Gabriella (18) Testvérharc egy lány szerelméért, megfűszerezve humorral, misztikummal, rejtéllyel, szenvedéllyel és sok-sok titokkal. Ha egyszer elkezdted, nem fogod többé letenni. Te melyik testvért választanád? Kini3 (19) Szerintem a könyv és a sorozat is isteni, öröm olvasni, főleg, akik szeretik az izgalmas, vámpíros dolgokat! Két vámpírtestvér titokzatos múlttal, és egy ártatlan lány, aki hasonlít régi szerelmükre. A sztori nagyon érdekes és egyáltalán nem hasonlít a Twilighthoz, teljesen más, már csak ezért is fantasztikus. Végre valami más, és nem ugyanaz! Imádom! B. Emese (17) Két szexi vámpír, egy lány egy szenvedélyes szerelem. Sok izgalom és rengeteg csavar. Imádom, nem lehet letenni. Team Salvatore!! H. Mariann (20)

199

A történet egyedi és magával ragadó. Ha egyszer elkezded olvasni, lehetetlen abbahagyni. A két szexi vámpírtesóról nem is beszélve. D. Kinga (17) Bár a könyveket még nem olvastam, de a történetének már részletesen utánajártam. Nem túlzás azt mondani, hogy ez egy nagyon jó, és egyben szép történet is! Van benne szerelem, egy kis vér, és egy kis bonyodalom. De egy valamit nem szabad elfelejteni! Ne úgy akarj leülni és elkezdeni olvasni, hogy közben a Twilighthoz hasonlítgatod, mert ez egy teljesen más történet, és egyben régebbi is! Nem fogod megbánni, hogy elolvastad! U. Jázmin (17) Fordulatos és szórakoztató, néhol ugyan kicsit hátborzongató történet ez vámpírokról, szerelmükről és megpróbáltatásukról. A könyv és a sorozat különbözősége pedig még inkább érdekessé teszi a Vámpírnaplókat. Sz Dóra (19) Izgalmas és szórakoztató, hihetetlen fordulatokkal teli. Szenvedélyes szerelem, sok titok, harcok és vámpírok. Ennyi elég is nekem ahhoz, hogy imádjam. M. Liza (27) Teljesen más, mint a többi vámpírtörténet. A könyvet alig lehet letenni, a filmnél pedig alig várja az ember, hogy láthassa az újabb részeket. Rengeteg érzelem és meglepetés van benne. Aki egyszer olvasta, az rajongója lesz a történetnek. D. Csilla (22) A barátnőm ajánlására kezdtem el olvasni a könyvet. Először azt gondoltam, hogy egy újabb, átlagos vámpíros könyv, de valójában kellemesen csalódtam. Az első pár fejezet elolvasása után egyszerűen le se tudtam tenni a könyvet. Szerelem, vámpírok, titokzatos múlt és egy kis vér… V. Barbora (14)

200

Sokan gondolhatják hogy ez megint egy egyszerű vámpíros könyv, mert most ez a menő, de ha elolvassuk, rájövünk, hogy ez a könyv más, ez a könyv megfog… Tele van a könyv izgalmakkal, szerelemmel és bonyodalmakkal. Készült a könyv alapján egy sorozat is, ami fantasztikus. Bátran ajánlom mind a könyvet, mind a sorozatot mindenkinek! N. Rebeka (14) Hátborzongatóan kellemes időtöltés mindazoknak, akik szeretik az izgalmas vámpírtörténeteket, egy kis családi viszállyal fűszerezve. Engem megnyert magának a történet. Alig várom a folytatást! P. Dóra (17) „Hát igen… egy újabb vámpíros könyv… remek…” – gondoltam először… és TÉVEDTEM!:) A sztori fantasztikus, a szereplők magával ragadóak, a nem túl jó, de jószívű öcs és a nem túl gonosz, de kegyetlen báty egyaránt imádni valóak. És végre egy olyan főszereplő, aki mindig úgy cselekszik, ahogy a való életben cselekedni szokás és nem szuperhős vagy esetleg szuper ügyetlen módjára. Ha egyszer a kezedbe veszed, nem tudod letenni! Ha pedig kiolvastad, jöhet a sorozat! :) Nem fogod megbánni!:) Sz. Klau (14)

201