Levy L. Smith. Dark Love 3. kötet. Elrabolt szív

Levy L. Smith Dark Love 3. kötet

Elrabolt szív

© Levy L. Smith – Egmont-Hungary Kft. 2009.

Borító design © Egmont-Hungary Kft., 2010. Minden jog fenntartva.

Írta: Levy L. Smith Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Borítót tervezte: Redl Anna Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

2

Levy L. Smith

3

Miniszoknya volt rajtam, és állandóan a nyakamba akart csúszni. Nem győztem az aljánál fogva lefelé ráncigálni, de az anyag így is minduntalan vissza-ugrott. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy egy-egy félresikerült mozdulat során kivillanjon a bugyim, és mindenki azt csodálja a szórakozóhelyen. Főleg mivel a klubban UV-lámpákat is felszereltek, így különösen feltűnővé váltam volna a világító fehér alsóneműmmel. Nem közkincs, hogy azt nézegesse a Crown összes vendége. A hatalmas térben pásztázó színes fények végignyalták a dübörgő zenére vonagló embertömeget. A leheletüktől párássá vált levegőtől átnedvesedett a táncoló lányok haja, a fiúk mellkasa kivillant a kigombolt ingükből, csillogott rajtuk a veríték. Képtelen voltam eldönteni, hogy a felforrósodott levegőtől vagy a fülledt pillanatképek miatt, de vészesen fogyni kezdett a levegőm. Hiába lélegeztem mélyeket, olyan volt, mintha újra magamba szippantanám azt, amit már egyszer kifújtam magamból. A kellemetlen érzéstől a ruhám átizzadt a hátamon. Még szerencse, hogy a fekete szöveten nem látszódik a nedvesség. A dübörgő zenének hála, nem hallottam a jelenlévők szívverését. Amióta vámpír lettem, több méterről is kiszúrtam az egyetlen jelet, amelyből biztosan tudhattam, hogy valaki élőlény. Ha egy teremtménynek nem ver a szíve, és mégis

4

mozog, akkor az élőhalott. Például vámpír. Ám az adott helyzetben a süketségem a megkönnyebbülés mellett hátrányt is jelentett. Hiszen a barátnőmmel, Sunnyval olyan valakit kerestünk, akiről azt sem tudtuk, hogy pontosan miféle teremtmény. Lehetett akár vérszívó is. Egyetlen – meglehetősen langyos – nyomunk volt, mégpedig az, hogy az illető a Crownba járhatott hétvégenként. A klubban lányokat édesgetett magához, majd miután elrabolta, hidegvérrel megölte őket. Az eddigi áldozatok meztelen tetemeit a környékbeli falvak és városok templomai előtt találták meg. A tettes krisztusi pózba állította az élettelen testeket: a karjukat széttárta, a lábaikat pedig összezárta. Már hat lány végezte így. Nyomozott az ügyben a rendőrség, az újságok is apró cafatokra szedték a témát, mégsem találták meg a tettest. A gyilkos kicsúszott a nyomozók kezéből. A családtagok és a barátok mind azt állítottak, hogy a lányok a Crownba készültek, ám ott senki sem emlékezett rájuk. Pedig a gyilkosnak jó ízlése volt, mindegyik elrabolt lány szexis és kihívó teremtés volt. Olyanok, akik egyetlen férfi mellett sem tudnának elsétálni úgy, hogy az ne nézze őket csorgó nyállal. És valószínűleg nem is akartak beleolvadni a tömegbe. Élvezték, hogy csodálják őket. Hogy körülrajongják őket. Fürdőztek a dicsfényben. Sőt ahogy csak tudták, kihangsúlyozták az adottságaikat. Ám a tökéletes külső mögött minden esetben magány lappangott. Jóllehet, rossz helyen keresték, de szeretetre vágytak. Éppen az okozta a vesztüket, hogy ettől könnyen csábíthatóvá váltak. Az egész rettenetesen erőltetett volt, és túl egyértelmű. Képtelen voltam beleképzelni magamat a helyzetükbe. A miniszoknyában úgy éreztem magam, mintha valami nőstény állat lennék, amelyik éppen párzásra csábítgatja a hímeket. Pont, mint az eltűnt lányok. Az igazat megvallva, ez is volt a cél. Sunnyval potenciális áldozatokká kellett válnunk ahhoz, hogy a fickó bennünket próbáljon felszedni. Csalik voltunk. – Hiába húzogatod a szoknyád, ez ilyen rövid – vigyorgott Sunny, fejhangon próbálva túlüvölteni a zenét.

5

Nem voltam hozzászokva az ennyire mini ruhákhoz. Már csak napok kérdése volt, hogy betöltsem a tizenhatodik életévemet, ennek ellenére egyáltalán nem vonzottak a csajos ruhák. Sokkal inkább érdekelt az, hogy milyen képesség birtokába kerülök a születésnapomon. Édesapám ugyanis angyali Leszármazott, így én is különös adottságot örököltem tőle. Legalábbis remélem, hogy a vérvonal elég erős maradt, ugyanis néhány hónapja éppen az előttem még ismeretlen adottságom miatt fordult fel az életem. Fenekestül. – Hol lehet az emberünk? – tette fel Sunny a költői kérdést, miközben belekortyolt a Cosmopolitan koktéljába. Láthatóan egyáltalán nem feszélyezte, hogy küldetésen voltunk. Csodáltam a lányt, hogy ennyire el tudja engedni magát. Nyugodtan ácsorgott a pultnál, és kortyolgatta az italát. Közben természetesen az összes helyesebb pasival szemezett. Például az egyik pultosfiúval, aki végül erőt vett magán, és mellénk libbent. Sunny buja mozdulatokkal hozzám simult, hogy bevonjon a beszélgetésbe. A srác nem lehetett több huszonegy évesnél, de láthatóan érettebbnek érezte magát a koránál. Pedig erre nem volt semmi oka. Pillantása üresnek hatott, homlokáról patakokban folyt a veríték. Ráadásul a napnál is világosabban látszott, hogy Sunny vágott szeme keltette fel az érdeklődését. A keleti származású lány egzotikus vonásai a legtöbb srác fantáziáját megmozgatták. – Ne haragudj, nagyfiú, de a barátnőmnek nem tetszel. Én pedig nélküle semmit sem csinálok. Nagyon összenőttünk mostanában – duruzsolta csücsörítve, majd lágyan megsimogatta az arcomat. A terv része volt, hogy minél hergelőbb műsort adjunk elő a Crownban, Sunny jelenetét azonban egy kicsit erősnek éreztem. Elfordítottam a fejemet, amire a fiú a magasba emelte mindkét kezét, és arrébb oldalazott. Nyilván keres magának másik prédát az estére. – Mi lenne, ha körbenéznénk? Eddig legalább egy tucat pasi jött ide hozzánk, de egyik sem lehetett mi a emberünk. Ahhoz

6

túl könnyen feladták. Ennek a szemétládának éppen az okoz örömet, ha nehezebb prédára talál. Mi van, ha bent van a tömegben, és nem vesz észre minket? – vetettem fel a kérdést, miközben mindketten a táncolókat néztük. – A lehető legfeltűnőbb helyen vagyunk. Kizárt, hogy itt nem lát meg. Biztos sunyiban figyel – magyarázta Sunny, és belekortyolt a koktéljába. A lánynak igaza volt. A pultunk egy dobogón állt, ami a Crown legkiemeltebb részének számított. Onnan a legtöbb vendéget láthattuk, és ami a legfontosabb volt: bárki megcsodálhatott bennünket. Mintha egy kirakatban álltunk volna arra várva, hogy egy vásárlónak megessen rajtunk a szíve, és hazavigyen bennünket. Tisztában voltam azzal, hogy ennél jobban lehetetlenség lett volna felkínálkozni a gyilkosnak, ám én nem a türelmemről voltam híres. Ez a tulajdonságom néha veszélybe sodort, gyakran viszont kimentett a slamasztikából. Sohasem tudhattam, hogy éppen mi a helyes lépés, így leginkább az ösztöneimre hallgattam. Most valamiért úgy éreztem, nekünk kell lépni ahhoz, hogy a gyilkost előcsalogassuk. – Akkor én elmegyek a mosdóba, te pedig várj meg. Közben körülnézek a tánctéren. Ha esetleg nem jövök vissza tíz percen belül, gyere utánam – jelentettem ki, majd magamhoz vettem a kistáskámat, és indultam is a villódzó fények irányába. A mellékhelyiséghez a zenére rángatózó emberek között vezetett az út. Át kellett vergődnöm az izzadó, elkábult alakok között. Furcsállottam az emberek gondolkodását. Az újságok közzétették a bűncselekmények részleteit, sőt a tévé is beszámolt a Crownnal összefüggésbe hozható gyilkosságokról, a hely mégis színültig tele volt. Sőt, sokan a bejárat előtt kígyózó sorban fagyoskodva várakoztak arra, hogy beengedjék őket. A Crown vezetőségének a negatív reklám kapóra jött. A klub borzongatóvá, és így rendkívül vonzóvá vált a bulizni vágyók számára. Az emberek imádnak rettegni, sőt amennyire

7

félnek tőle, annyira izgatottan keresik a halál közelségét. Fel sem merül bennük, hogy ők is könnyen áldozatokká válhatnak ezen a helyen. Mert velük nem történhet meg ilyesmi. Ők a sok buta libával ellentétben tudnak vigyázni magukra. Persze. Aztán a következő pillanatban az életükért könyörögnek majd. A rendőrség ugyan be akarta záratni a helyet, de aztán rájöttek, hogy ha a bulik elmaradnak, bottal üthetik a vérszomjas gyilkos nyomát. Inkább beépültek a rendszerbe. Egy héttel korábban egy saját csapatot küldtek az elkövető leleplezésére. Ám az könnyűszerrel kicselezte őket, és olyan lányt választott, akit a zsaruk még csak nem is láttak a tömegben. Pedig ő is gyönyörű volt. Ezért gondoltunk arra, hogy egy vámpírról lehet szó. Nekünk, vérszívóknak ugyanis megvan az a képességünk, hogy emlékeket töröljünk ki a halandók fejéből. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogyan kápráztathatott el több száz embert, más racionális választ azonban nem igazán találtam kérdésre. Nem minden vámpír nemes szándékú. Bár meglehetősen kevés vérszívót ismertem, Donnie történeteiből tudtam, hogy milyen kegyetlen fajtársaink léteznek. Az elém kerülő embereket óvatosan érintettem meg. Egyrészt nem akartam az erőmet fitogtatni, másrészt undorodtam az izzadó emberektől. Egy cseppet sem gusztusos, ha idegenek verítéke tapad a bőrömre. Miközben a táncolók között szlalomoztam, egy lány ütközött nekem a hátával. A becsapódástól véletlenül kilötykölődött a poharából az itala, és az előtte álló srác ingére fröccsent. Ugyan nem én voltam a hibás, mégis bocsánatkérőn néztem rájuk. A lány magánkívül vigyorgott és legyintett egyet, ám a srác szúrós tekintettel méregetett. Nem keltett bennem ellenséges érzéseket, de meg mertem volna esküdni arra, hogy már láttam valahol. Biccentettem felé, majd amikor visszafordultam a mellékhelyiség irányába, egy újabb testbe ütköztem. Ez a srác viszont már mosolygott rám, és csábos tekintettel méregetett. Olyan mélyre hatoló kék szeme volt, amitől úgy éreztem, mintha belelátna a fejembe, és a gondolataimban olvasta.

8

Egymagában táncolt a lüktető ritmusra, és úgy csavarta a csípőjét, hogy a legszívesebben beálltam volna mellé. Talán még intett is, hogy menjek, ám erőt vettem magamon, és a fejemet elfordítva, a táskámat a hónom alá csapva folytattam a testek közötti utamat a mosdó irányába. Indulás előtt felfegyverkeztem. A retikülöm önvédelemre alkalmas eszközökkel volt kitömve, ám amíg a többi lánynál maximum szemspray volt, számomra szenteltvíz és kereszt jelentette a biztonságot. Ha valaki belekukkantott volna a táskámba, biztosan flúgosnak néz. Jéghideg érzésként futott végig rajtam a felismerés: ezen a helyen gyakorlatilag bárki lehet a szörny. Elbizonytalanodtam a képességeimben. Abban a pillanatban lehetetlennek tűnt a küldetés. Elképzelni sem tudtam, hogyan találjuk meg a tűt ebben a hatalmas szénakazalban. Lehajtott fejjel, szapora léptekkel igyekeztem a mosdó felé, szükségem volt egy kis magányra. Át szerettem volna gondolni a helyzetet, a dübörgő zene azonban nem hagyott lehetőséget a relaxálásra. Annyira erőszakos volt a ritmus, hogy az összes gondolatfoszlányt kiseperte az agyamból. A mosdóba érve szerencsére tompult a hangzavar. Belöktem az első fülke ajtaját, belépve elfordítottam a zárat, és leültem a vécédeszkára. Letéptem egy darab papírt, és összehajtogatva leitattam vele a homlokomról a verítéket. Óvatosan, hogy a sminkemnek ne ártsak. Közel két hét telt el, amióta az édesanyám meghalt, és Luke is eltűnt az életemből. Egyetlen éjszakán két olyan embert veszítettem el, akik talán a legfontosabbak voltak a számomra. A zsigereimben éreztem, hogy Luke nem önszántából távozott, ám bárhogy kutattam, nem találtam olyan nyomot, amin elindulhattam volna, hogy megkeressem. Ráadásul a csapatunkból senki sem támogatott ebben. Donnie-nak például meggyőződése volt, hogy Luke szégyenében elszökött, az ikrek pedig egyszerűen tehetetlennek bizonyultak. Nem maradt mást választásom, mint hogy folytatom Donnie-val a démonüldözést,

9

és közben nyitott szemmel járok, hátha megtudok valamit a srácról. A mosdóban egy pillanatra felerősödött az odakintről beszűrődő, tomboló zene, majd hirtelen ismét tompult a hang. Valaki bejött. Az ajtó alatti résen keresztül két eszméletlenül magas sarkú, vörös cipőt láttam, a gazdájuk bizonytalanul lépkedett bennük. Vártam egy kicsit, majd amikor hallottam, hogy csapódik az egyik szomszédos fülke ajtaja, feltápászkodtam, a deszkát felhajtva a kagylóba ejtettem a papírt, és megnyomtam az öblítést indító gombot. A vécé krákogva tisztította ki önmagát. A mosdókagylók a fülkékkel szemközti, tükrökkel kirakott fal mentén húzódtak. Legalább fél tucat nő elférhetett előttük. A legelső csaphoz álltam, majd a csobogó víz alá tartva a kezemet, a tükörben ránéztem betévedt nőtársamra. Mégsem ment be a fülkébe? A lány vörös cipőjében előre-hátra dülöngélve matatott a táskájában. Arcába omló hajától a pisze orrán kívül mást nem láttam az ábrázatából. A forró víz gőzölögve szállt a fényes tükör felé, amelyben gyorsan leellenőriztem a sminkemet. Az indulás előtt Sunny kifestett, és a hajamat is megcsinálta úgy, hogy minél vadítóbb legyen a végeredmény. Önszántamból ugyan soha nem sminkeltem volna magamat ennyire erősen, de elfogadtam, hogy az álcámhoz tartozik. A szempillafestékem elkenődött, ezért a kisujjammal ügyeskedve próbáltam eltüntetni a bőrömről a fekete csíkot. Közben a lányt lestem, és megbizonyosodtam arról, hogy nincsenek tévképzeteim. Az egyik fülke valóban zárva volt, tehát valaki másnak is kellett még rajtunk kívül a helyiségben lennie. – A barátnőm rosszul lett, és besegítettem az egyik fülkébe – magyarázta a lány, amikor kiszúrta, hogy gyanakodva méregetem. – Jól van? – érdeklődtem kedvességet erőltetve magamra. – Igen, minden oké vele. Figyi, nincs nálad véletlenül szájfény? – a lány beszéde akadozott, és ettől rendkívül szánalmasnak tűnt.

10

Vajon hogy engedheti meg magának egy nő, hogy ennyire kiüsse magát? És ebben az állapotban milyen férfi találhatja vonzónak? Valószínűleg azok csapnak le az alkoholtól elkábult lányokra, akiknek máshogy nem jön össze az ismerkedés. Ez persze tiszta pillanatukban majd mindkét félnek rendkívül kínos lesz. A táskámban kotorászva előhalásztam a szájfényemet, és átnyújtottam a lánynak. Próbáltam együttérzéssel nézni rá, ám amikor megláttam az arcát, képtelen voltam magamat megjátszani. Az a lány volt, akinek a tánctéren nekiütköztem, és aki leöntötte a szúrós tekintetű srácot. Miután a lány elvette a szájfényt, ismét a tükörbe bámultam. És akkor megpillantottam a nyomot! A fülkék ajtaján egy-egy plakát lógott. Rajta az esti bulit reklámozó szöveg és a Dj arcképe. Dj Reaf. Visszafelé Dj Fear, azaz félelem! Ő lesz az! – Hol hagytad a barátodat? – kérdeztem a lányt csicsergő hangon, mintha csak barátkozni szeretnék vele. – Azt mondta, hogy visszamegy a pultba kicserélni a lemezt – válaszolta, miközben ügyetlen mozdulatokkal igyekezett kicsavarni a szájfény ecsetét. Vissza kell mennem! Alig fogant meg bennem a gondolat, máris indultam a kijárat felé. – A szájfényed! – szólt utánam a lány. – Tartsd meg! – kissé erőltetetten felkacagtam, és legyintettem, pont úgy, ahogy ő a táncéren, amikor beleütköztem.

11

Sürgősen vissza kellett mennem Sunnyhoz. Végre felcsillant a remény, hogy elcsíphessük a gyilkost, és letudhassuk ezt a szerencsétlen munkát. A tánctér ismét átvághatatlan emberdzsungelnek tűnt előttem. Az ide-oda dülöngélő emberek rendre kitakarták előlem az összes lehetséges utat. A tömeg arra áramlott, amerre üresedés támadt a tánctéren. Tekintetemet a Dj-pultra emeltem, hogy lássam, Reaf a helyén van-e. Korábban éppen az emelvény lábánál ütköztem neki a lánynak, de ezt akkor észre sem vettem. Akkor jelentéktelennek tűnt, hogy a szórakozóhely melyik pontján járok, csak a cél lebegett a szemem előtt: kis nyugalomra leljek a mellékhelyiségben. Ám most hirtelen mindennek jelentése lett, összeállt a kép. A Dj-nek lehetősége van a dalok között a hatalmas hangszórók segítségével manipulálni a tömeget. Bár tippem sem volt arra, hogyan csinálhatja, biztosra vettem, hogy ez a megoldás a helyes. Dj Fear nem ül a helyén. Igyekeztem végigpásztázni a táncoló tömeget, hátha meglátom, de a próbálkozás reménytelennek bizonyult. Túl sokan voltak, és túlságosan gyorsan mozogtak ahhoz, hogy követhessem őket. Egyre idegesebbé váltam. Elveszítettem a gyanúsítottamat, és még a tömegen is át kell küzdenem magamat, hogy Sunnyhoz jussak. De nem volt más választásom. Mélyet szippantottam az elhasznált levegőből, és beléptem a tömegbe. Az első adandó alkalommal egy csókolózó párba botlottam, akik az ütközés ellenére rám sem hederítettek. Nem érdekelte őket a külvilág, lehunyt szemekkel falták tovább egymást. Kiszolgáltatottá

12

váltak. Bármi megtörténhetett volna körülöttük vagy velük. A vágyuk megbolondította őket. Ahogy ez nem is olyan régen velem is megtörtént. A gyomrom apróra zsugorodott, de nem hagyhattam, hogy magukkal ragadjanak az érzelmeim. Megráztam a fejemet, és éppen indultam volna tovább, amikor valaki hátulról belemarkolt a fenekembe. Megpördültem, és egy szélesen vigyorgó sráccal találtam szembe magamat. Komolyan azt gondolja, hogy így csajozhat?! Vagy vannak lányok, akiknek ez bejön?! A legszívesebben pofon vágtam volna, de tudtam, vámpírként olyan erőm van, amitől a srác valószínűleg az egyik falnak csapódva szörnyethal. Olyan óvatosan kellett bánnom az emberekkel, mint gyerekkoromban a ruhámra repült katicabogarakkal. Ütés helyett inkább előhalásztam a legmegalázóbb tekintetemet, és bíztam abban, hogy ennyiből érteni fog. Ám tévedtem. Ahogy ismét útnak indultam, szorosan hozzám simult, a csípőjét a fenekemhez dörzsölte, kezeit meg a combomra tapasztotta. – Gyere, élvezzük együtt a zenét! Tudom, hogy akarod! – suttogta, majd beleharapott a fülcimpámba. Ez már több volt a soknál. Szórakozni akar? Akkor itt az ideje játszani! Kiszakítottam magamat a kezei közül, szembefordultam vele, és a nyaka köré fontam a két karomat. Mélyen a szemébe nézve közelebb húztam magamhoz. A füléhez hajoltam, és egy pillanatig átfutott bennem a gondolat, hogy jó lenne inni a véréből, de ezt a vágyat is el kellett fojtanom. Munka közben nem nassolhatok. – Megmutatom, mit fogsz te élvezni – suttogtam a fülébe, és egy határozott mozdulattal lágyékon rúgtam. Persze csak finoman, nem akartam benne nagy kárt tenni. A srác összegörnyedt, és vörösödő fejjel a földre rogyott. Eltűnt a táncoló lábak között.

13

Sunny nem volt ott, ahol hagytam, pedig a megbeszélt tíz perc még nem telt le. Talán aggódott, és utánam indult? – Szia, kérsz valamit? – kérdezte az a pultos, aki korábban kikezdett Sunnyval. – A barátnőmet keresem. Akivel az előbb… – kerestem a jó szót –… beszélgettél. Megegyeztünk, hogy itt vár, de közben elment. Nem láttad esetleg, merre indult? – Az előbb? Most látlak itt először – értetlenkedett a srác. Kellemetlen bizsergés futott végig a testemen. A korábbi áldozatokra sem emlékeztek a Crownban szórakozók és dolgozók. Mintha ott sem lettek volna. Most pedig Sunny esett ki egy olyan pultos agyából, aki az előbb még fel akarta szedni. Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen egybeesés. – Ugye nem szedtél be semmiféle drogot? Mostanában sok errefelé a rendőr – a fiú arca aggódóvá vált. Mi lehet még annál is rémesebb, hogy erőszakosan rám nyomul egy srác, eltűnik a társam, és bonuszként drogosnak néznek? A válasz magától értetődő: az, ha záros határidőn belül nem találom meg Sunnyt. Leszármazottként ugyan elfojtva egy démon élt bennem, mégsem tudhattam, hogy Reaf miféle szerzet. Sunny talán azért tűnt el vele, hogy a szórakozókat védve, egy nyugodtabb helyen csíphesse el. Ám azt az eshetőséget sem zárhattam ki, hogy Reaf elkábította a lányt, aki így nagy veszélybe került. Sőt, bármennyire is fájt beismerni, sajnos ez a megoldás tűnt a valószínűbbnek. Sunny okos lány, ha önszántából távozott volna a központi helyről, biztosan hagy maga után valamiféle nyomot. Olyat, amiből rájöhetek, merre keressem. Ám a pultnál nem találtam semmit. Se egy szalvétát, se szemceruzával felírt szöveget. Semmit! Utána kellett járnom, bár kósza ötletem sem volt, hogy merre induljak. Talán a vörös cipős lány, akit a mosdóban hagytam, tudhat valamit. Hiszen annak ellenére is emlékezett a fickóra, hogy az elengedte. Rá nem volt hatással. Vissza kellett mennem, hátha még ott találom.

14

Óvatosan letopogtam a lépcsőn, és a táncolók között oldalazva ismét elindultam a vécé felé. Kezdtem úgy érezni magamat, mint valami pingponglabda, amit ide-oda ütögetnek. A tánctér közepéig jutottam, amikor hirtelen elhallgatott a zene. Áramszünet? Az nem lehet, hiszen a fények ugyanúgy cikáztak tovább. A tömeg egy emberként először meglepődött, majd hangos kiabálásban tört ki. Néhány srác az öklét emelgette a Dj-pult felé, a lányok pedig biztatták őket. Aztán velőtrázó sikoly töltötte be a teret. Hirtelen mindenki elhallgatott. – Valaki hívjon mentőt! – ordította egy fiú. A bulizok felzavart hangyabolyként özönlöttek a hang irányába, a Dj-pult felé. A tömeg magával sodort. Lökdöstek és taszigáltak, én pedig esetlenül topogtam velük arrébb. A termetes alakok közül magas sarkúban is alig láttam ki. Amikor megpillantottam a földön fekvő testet, megállt bennem az ütő! Dj Reaf volt az, úgy hevert a földön, mint egy zsák krumpli. – A fenébe – csúszott ki belőlem, majd a tömeget lökdösve igyekeztem kikeveredni a pillanatokon belül kirobbanó káoszból. Mi a fene folyik itt? Sunny megölte Reafet? Nem vallott a lányra a nagy plénum előtti gyilkolás. Ha mégis így alakult volna, biztosan azonnal megkeres. Egyre bonyolultabbnak tűnt az ügy. Már fogalmam sem volt arról, hogy kit kell keresnem, és hol találom meg Sunnyt. A féktelen buli egyik pillanatról a másikra szörnyű bűntett helyszínévé vált. Hallottam, ahogy mögöttem néhányan elsírták magukat, amíg az elsősegélynyújtók odatolakodtak a testhez. Majd az egyikük megállapította azt, amit már első ránézésre tudtam: Dj Fearnek nincs pulzusa. A Crown lemezlovasa és egyben a buli szíve halott.

A mosdó üres volt, a lány már felszívódott. A csukott ajtajú fülke kilincse azonban még mindig piros jelzést mutatott – pont

15

úgy, mint korábban. A lány rövidke beszélgetésünk során azt mondta, hogy a barátnője van bent, aki rosszul lett. Itt hagyta volna? Micsoda barátság… Vagy lehet, hogy mindketten bent vannak? Letérdeltem a mosdó hideg, kövezett padlójára, és belestem a fülke ajtaja alatti résen. Egy pár vörös cipőt láttam. Pontosan olyat, mint amilyet az a lány viselt, aki korábban ott dülöngélt a mosdóban. Felpattantam, és dörömbölni kezdtem az ajtón. – Hahó! Én vagyok, a szájfényes lány! Minden rendben van odabent? – kiabáltam, de nem érkezett válasz. – Nyisd, ki kérlek! Néma csend volt a válasz. Se szófoszlány, se mocorgás, se szívdobbanás. Baljós érzésem támadt. Szemem feketére változott, metszőfogaim előtüremkedtek, és mérhetetlen erő töltötte el az izmaimat. Megragadtam a gombkilincset, és egyetlen rántással feltéptem az ajtót. Támadásra készen álltam, hiszen nem tudhattam, mi vár rám odabent. A zár fémes csattanással tört ketté, a kiszakadt fémdarab csörömpölve zuhant a kőre. Az ajtó kitárult, és megpillantottam a lányt. A vécére ültetve a falnak támasztották a holttestét. Fájdalomittas, fennakadt szemeivel engem bámult, szája kiáltásra nyílt, jobb kezében a szájfényemet tartotta. Fölötte a hófehér csempén a szájfénnyel felpingált szöveg ékeskedett: – Fogócskázzunk! Kapj el, és visszakapod Luke-ot!

16

Millió csillag megannyi világító bogárnak tűnt a sötét égbolton. Ahogy az autó kanyarodott, forogtak a fejem fölött. Az anyósülés melletti ablakon keresztül bámultam a tőlem több millió kilométerre sugárzó égitesteket. A mesék szerint a szeretteink halálával egyre több csillag születik az égen, hogy vigyázhassák az álmunkat. Nekem azonban nem voltam álmaim. Vámpírként éjszakánként éltem, nappal pedig olyan mélyen aludtam, mint aki meghalt arra a néhány órára. Ha anyu és apu odafentről figyelne, akkor sem tudna rám vigyázni. Egyedül maradtam a lelkemet feszítő problémákkal, magányosan kellett megküzdenem az összes fájdalmammal. Főleg úgy, hogy egyetlen bizalmasom sem maradt. Édesanyám után Luke-ot és immár Sunnyt is elragadták tőlem a démonok. Donnie azóta igyekezett kifaggatni a Crownban történtekről, amióta zaklatottan bepattantam mellé a hely előtt várakozó mikrobuszba. Látta a szirénázva érkező mentőt, és mivel Sunny nem tért velem vissza, tudta, hogy baj van. Én azonban képtelen voltam beszélni. Szótlanul ültem, és a kocsiajtónak dőlve, üveges tekintettel néztem kifelé az ablakon. Nem tudtam eldönteni, hogy düh vagy fájdalom-e az az érzés, amely kibírhatatlanul marcangolt belülről. Anyukám halálos ágya mellett megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni. Bármennyire is sajog, kibírom. A könnyek gyengítettek lelkileg, nekem pedig erőre volt szükségem. Olyan erőre, amit bosszúvá alakítva rendet tudok tenni a démonok által megkísértett világban.

17

– Mondanál végre valamit!? – Donnie hangja egyre ingerültebbé vált, és vezetés közben hosszú másodpercekig bámult, ám noszogatása hidegen hagyott. Anyám halála napján több dolog is megváltozott. A démonok beférkőztek a magánszférámba. Tudtam, számukra semmi sem szent, de azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire sportszerűtlenül játszanak. Egy pillanatnyi nyugtom sem maradt, a dögök energiát nem sajnálva lihegtek a nyakamban. Arra vártak, hogy elkövessek egy aprócska hibát, és rögtön lecsaphassanak rám. Ahogy tették azt a szülőházamban is, Luke eltűnése után nem sokkal. Akkor Donnie-val a napsugarak elől elrejtőzve, a pincében igyekeztünk nyugovóra térni. Gyertyákkal csiholtunk némi fényt, hogy elkerüljük a vaksötétséget, mert a démoni szörnyszülöttek akkor támadhatnak. Ám egy vita hevében, az én hibámból, kialudtak a lángok, és a pince rideg sötétségbe borult. Megjelent négy, robusztus testű, vörösen izzó szemű, pokoli szörny. Nehezen lehetne eldönteni, hogy miféle szerzetek. Leginkább állatokra hasonlítottak, kecsesen mozgó párducokra, amelyek a farkukat önelégülten csóválva közelednek felénk. Donnie-t támadták meg először, a fiú a földre zuhant, az egyik dög pedig a torkát szorította az állkapcsával. Csapdába estünk: az ajtón belül a szörnyek támadtak, odakint pedig a napsugarak gyilkoltak. A sötét erők egyetlen dolgot akartak: engem. A testembe akarták költöztetni az egyik démoni vezetőt azért, hogy az én állítólagos képességem birtokában még erősebbé válhasson. Annak a bukott angyalnak szántak, aki korábban Luke barátja, egy Steph nevű fiú testét foglalta el, és akit Luke űzött ki a testből azzal, hogy megölte a barátját. A morcos démonnak új test után kellett néznie, és éppen engem szemelt ki magának. Leszármazottként a fogantatásom pillanatától különleges gyereknek számítottam, bár nem tudtam róla. Rejtett erőmnek a tizenhatodik születésnapomon kellett megmutatkoznia. Steph démonja akkor járt volna a legjobban, ha még a pokoli iskola, a

18

Lakewood College falai között megszáll. Ám az akciója kudarcba fulladt, Donnie és Luke közbenjárásával megmenekültem. A démon azonban nem adta fel a küzdelmet, a szökésem óta üldözött, és mindent megtett annak érdekében, hogy lelkileg elgyengüljek, és belém költözzön. Az, hogy időközben vámpírrá váltam, még izgalmasabbá tett a számára. Kecsegtette a pluszerőm. A párduchoz hasonló, fekete szőrű dögök sem akartak megölni ott a pincében, hiszen hullaként semmi hasznomat sem vették volna. Meg akartak félemlíteni, Steph ugyanis csak akkor tudta volna elfoglalni a testemet, ha nem tiltakozom ellene. Ehhez pedig a lelkemre kellett hatnia. Azt ugyan pontosan tudtam, hogy velem mit terveznek, de Donnie túlélésében már egy pillanatig sem lehettem biztos. Hiszen Steph sorban mészárolta le és szakította el tőlem a szeretteimet, hogy ezzel is megingasson. Még az édesanyám testébe is beleköltözött. Pengeélen táncoltam, tudtam, elég egy rossz döntés, és Donnie halott. Feketévé vált szemekkel figyeltem, ahogy a dögök vigyorgáshoz hasonló vicsorgással közeledtek felém. Szorosan az ajtóra tapadtam, amelynek túloldaláról a gyilkos nap csábítgatott. Őszintén megvallva felmerült bennem, hogy egyszerűen kitárom az ajtót, így vetek véget az összes szenvedésnek, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Luke-nak szüksége volt rám. Számtalanszor megmentett, így most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a jó cselekedeteit. Az öngyilkosság ráadásul a leggyengébb tett, amit csak egy lélekkel rendelkező teremtmény el tud követni. Nekem pedig éppen a szilárdságomat kellett bizonyítanom. Okosabbnak kellett lennem a démoni dögöknél. A gyufa – amivel korábban a gyertyákat gyújtottuk meg – a pince betonpadlóján hevert. Az előtt kellett elérnem, hogy a szörnyszülöttek észbe kapnának, és támadásba lendülnének. Főleg a Donnie-t sakkban tartó párduc adott okot némi aggodalomra. A fiú tehetetlenül feküdt, ám arcán egy pillanatig

19

nem látszódott félelem. Feketében úszó szemmel, méltósággal várta, hogyan alakulnak a dolgok. Soha nem adta volna meg az örömöt azoknak a mocskoknak azzal, hogy bepánikol. Tiszteltem ezért a jellemvonásáért, ami nem mellesleg rendkívül férfiassá is varázsolta. Vámpírként több adottságban részesültem. A kiéleződött érzékszervek, a mérhetetlen erő és az emberek hipnotizálása mellett elképesztő gyorsaságra is szert tettem. Ha elérem a gyufát, és meggyújtok néhány szálat, majd azokat a többi közé dobom, az egész doboz lángra kaphat. A fényben a pokol teremtményei ártalmatlanná válnak, így időt nyerhetek egy újabb terv kifundálásához. Még mielőtt meggondolhattam volna magamat, cselekedtem, ám némi hiba csúszott a tervbe. A Donnie nyakát szorító párduc fürgébb volt nálam, és ráharapott a fiú torkára. Csökönyösen szorította egészen addig, amíg a fény el nem érte füstszerű testét, és arrébb nem taszajtotta. A kiszabadult Donnie-t magammal ragadva, a lángba boruló gyufásskatulyával egy kartondoboz felé vetődtem. A barnás, vaskos papírköteg is meggyulladt, és fénnyel töltötte el a pincét. A dögök a szűkös helyiség sötét sarkába szorultak, és feldúlt, sikításszerű ordítozásba kezdtek. Alig akartam elhinni azt, ami történt. Először egymás hegyén-hátán vergődtek, majd árnytestük összeolvadt, és egyetlen négyfejű lénnyé változtak. Tátott szájjal bámultam az átalakulást. Az új lény az összes fejét felém fordította, és meg mertem volna rá esküdni, hogy felkacagott. Donnie nyakán méretes seb tátongott, a bőre teljesen összeroncsolódott, itt-ott előbukkant a húsa, ám szerencsére az éles fogak nem szakították át az ütőerét. Ennek ellenére a nyakából dőlt a vér, a srác pedig beszéd helyett csak hápogni bírt. Nem számíthattam a segítségére. A füst vadul gomolygott felfelé, majd a plafonnak csapódva szétterült a mennyezeten. Megrémültem, hiszen messze volt még az alkonyat. A doboz egyszer porig ég, akkor pedig újra

20

sötétség borul a pincére. Ráadásul a gyülekező füst könnyen elfojthatja a lángokat. Újabb ötletre volt szükség. Elordítottam magamat, Sunnyt szólítottam. A vámpíroktól megszokott, mély hangomba beleremegett a ház, a meglepettségtől még a szörny is elhallgatott egy pillanatra. Sokan sátáninak tarthatták volna, ám szerencsére az utcán munkába siető vagy éppen kutyát sétáltató emberek nem hallhattak belőle túl sokat. Vagy ha mégis, könnyen gondolhatták azt, hogy a tévé üvölt. A mellkasomban is éreztem a sietős léptű lány lábdobogását. Amikor megérkezett, zavarodottan szólított meg az ajtó túloldaláról. Nem értette, hogy mit akarhatok, hiszen néhány perccel korábban küldtem el aludni. – Sunny, van egy kis gond! Ki kell nyitnod az ajtót! – válaszoltam neki, miközben az érdeklődve leső szörnyet bámultam. – De hát akkor meghaltok! – a lány kioktató hangon válaszolt, mintha kicsivel korábban nem én figyelmeztettem volna a veszélyforrásra. – Nyugodj meg, és figyelj! Amikor szólok, nyisd ki az ajtót! – utasítottam. Donnie testét – a fejére különösen ügyelve – óvatosan elfektettem a betonon, majd kimért mozdulatokkal feltápászkodtam a földről. A fény és az árnyék határához álltam. Oda, ahol a jó és a rossz találkozik egymással. A négyfejű dög azon nyomban előttem teremett, és fenyegetően vicsorogott. A forró lángok simogatták az arcom feléjük eső oldalát. Mintha rosszra akartak volna csábítani. A papír sercegve suttogott a fülembe. Arra biztatott, hogy tegyem meg. Legyek bátor! A terv viszonylag egyszerűnek látszott: kiragadom a sötétségből a matracot, és a falnak támasztva, az ajtó tokjának szorítom, hogy eltakarjam vele a rést. Így nem érheti majd a testünket közvetlenül napfény, de amint Sunny kitárja az ajtót, a szörnyek hátrébb szorulnak. A füst kiszállhat a pincéből, a lány

21

pedig hozhat tűzrevalót, illetve még akár ő is bejöhet a pincébe. Ezt láttam az egyetlen megoldásnak. Ahhoz, hogy elérjem a matracot, át kellett nyúlnom az árnyékszörnyek között. Úgy éreztem magamat, mint egy túlélőshow szereplője, akinek a feladat teljesítéséhez muszáj benyúlnia egy kígyókkal teli dobozba. De amíg a tévében nem volt igazi tétje a bátorságpróbának, addig a mi esetünkben a létezésünk múlott rajta. Ha nem szedem össze magamat, és inkább megfutamodok, semmi esélyünk a menekülésre. Meg kellett tennem, akkor is, ha tudtam, hogy valamelyik dög rám fogja vetni magát. Ez egy pillanatig sem volt kérdés. Erősnek kellett lennem, hogy a támadás ellenére is véghez vigyem a feladatot. Összeszorítottam a szememet. Egy-egy könnycsepp préselődött ki a pilláim alól. Mivel a kórházban, édesanyám halálos ágyánál megfogadtam, hogy nem sírok többet, igyekeztem arra gondolni, hogy csak a füst csípi a szememet. Nem hiányzott az, hogy ezekben a fontos pillanatokban elgyengüljek, és a félelmeim győzedelmeskedjenek. Felszívtam magamat, és kinyújtottam a kezemet. Fájdalom nyilallt a karomba. Felkiáltottam, de nem álltam meg. A szélét megragadva a fény felé rántottam a matracot. Az anyag könnyedén suhant át a felbőszült párduc füstszerű testén, ám a fájdalom nem csillapodott a karomban. Sőt, egyre intenzívebbé vált. Lüktetett. A dög rám csimpaszkodott. Látni ugyan nem láttam, de az érzés összetéveszthetetlen volt. Csüngött a karomon, és azon dolgozott, hogy berántson az árnyékvilágba. A fogaimat összeszorítva igyekeztem legyőzni az állatot. Nem lehet nálam erősebb. Képtelenség. Éles fogai azonban könyörtelenül tépték a testemet. Éreztem, ahogy a húsom és az izmaim kiszakadtak az alkaromból. Ordítottam. Homlokomon megjelent a kín verítéke, és egy csepp végigfolyt az arcomon. Megszédültem. Elhomályosult előttem pince. Fejem előrebicsaklott. Már azt gondoltam volna, hogy itt a vég, aztán

22

ismét kitisztult a kép. Újult erőre kaptam, és egyetlen határozott rántással kiszabadítottam magamat a szorításból. Ujjaim közül kicsúszott a matrac széle, kezem esetlenül hátrabicsaklott. A lendülettől térdre rogytam. A sebből patakokban ömlött a vér. A betonon egyre terebélyesebb tócsa gyűlt össze, amelyben néhány másodpercen belül megláttam a saját tükörképemet. A hajam szénaboglyaként állt a fejemen, nyúzott arcomban szomorúan ültek feketévé változott szemeim. Szánalmasan festettem. Nem akartam magamat így látni. Sandra Palmernek határozottnak és legyőzhetetlennek kell lennie. Susogó hang ütötte meg a fülemet, és a szemem sarkából mozgást észleltem. Azonnal odafordítottam a fejemet. A döggel néztem farkasszemet. A kezemből kicsúszott a matrac egyik csücske, és a sötétségbe veszett. A párduc belekapott, és sunyin, engem bámulva húzta maga felé. Ki akarta használni a tehetetlenségem pillanatait. Elöntötte az agyamat a düh. Szívem szerint a sötét oldalra vetődve megküzdöttem volna vele. Ám tisztában voltam azzal, hogy nem találnék rajta fogást. Ezek a szörnyszülöttek képesek arra, hogy miközben támadnak, érintetlenek maradjanak. – Takarodj! – üvöltöttem, és mászni kezdtem felé. Sértetlen kezemmel megragadtam a matrac felém eső csücskét, és elkezdtem húzni. Az állat felmordult. Vörös szemeiben megvillant a gyilkos ösztön. Tisztán látszott, hogy ha tehetné, most már nemcsak sarokba szorítana, hanem a parancs ellenére is cafatokra tépne. A meneküléshez szükségem volt a matracra. A párducnak pedig éppen azért kellett, mert fontos volt a számomra. Úgy festhettünk, mint két kötélhúzó gyerek, akik testnevelésórán képtelenek eldönteni, melyikük az erősebb. Attól tartottam, hogy a szivacs és a vászonborítás nem sokáig bírja a huzavonát. Hiába hirdették a Teleshopban strapabírónak, a gyártó minden bizonnyal kihagyta a tesztelésből azt, hogy mi történik az ágybetéttel, ha két túlvilági lény civakodik rajta.

23

Nem volt más választásom, a sérült kezemmel is meg kellett ragadnom a matracot. A vér végigfolyt az alkaromon, egészen a tenyeremig. Amikor megfogtam a matrac csücskét, a szövet pillanatokon belül átnedvesedett. A Luke-ból kiszívott vér. Az egyetlen kötelék, ami a fiúból megmaradt. Kétségbeesésemben akkor is Luke-ot kerestem, amikor a párducok megjelentek. A fiú már többször is kimentett engem szorult helyzetekből. Jóllehet, ő emberként feleannyi lehetőséggel sem gazdálkodhatott, mint én vámpírként, leleményességének köszönhetően képes volt bármelyik szörnyszülöttet kicselezni. Tiszteltem és csodáltam ezért. A sors fintora, hogy a győzelmet jelentő, sérült kezemből éppen az ő vére szivárgott. így életem addigi legnagyobb küzdelménél is jelen volt. Az erőm nem hagyott cserben. Egy határozott rántással kitéptem a dög fogai közül a matracot, aminek egy darabkája leszakadt, és az állat szájában maradt. A párduc esetlenül bukfencezett hátra, én pedig örömmámorban úszva a falnak támasztottam és az ajtó tokjához illesztettem a betétet. Majd, amikor meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, a hátammal nekitámaszkodtam. – Ezt elcseszted – vigyorogtam a dögre. – Nyithatod Sunny! Szólok, ha állj meg! Az ajtó nyikorogva kitárult, és a pincébe némi világosság szökött. Hunyorogtam. A fény felmentő seregként masírozott végig a falon, és ellentmondást nem tűrőn szorította hátra a sötétséget. – Jó, állj meg! – szóltam a lánynak, amikor a fény már kellőképpen hátraszorította a szörnyeket. Felesleges lett volna teljesen kiszorítani őket a pincéből, hiszen tudtam, napnyugtával biztosan visszatérnek. Sunny belépett a pincébe, Stormy követte. Megtorpantak, ahogy kiszúrták a négyfejű, démoni párducot, aztán csaknem halálra rémültek, amikor kiszúrták a körülöttem és az eszméletlen Donnie gyülekező vértócsát.

24

– Az előszobában van egy kislámpa. A konyhaszekrény aljában pedig egy hosszabbító. Valamelyikőtök hozza ide! – utasítottam a lányokat. – És valamelyikőtök adjon vért! A fejem magatehetetlenül előrebukott. Sunnynak mellém kellett ugrania, hogy megtartsa a testemet, és azzal együtt a matracot. Onnantól elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal, mindössze emlékfoszlányok maradtak meg. És a jóleső fémes íz.

25

Bár mennyire is furcsa, a vámpírok a következő szívásig kapcsolatban maradnak azzal az emberrel, akinek a véréből utoljára ittak. Különös kötelék ez. Az illető gondolataiba ugyan nem látunk bele, ám a hangulatváltozásait pontosan érezzük. Ezért voltam biztos abban, hogy Luke nem önszántából hagyta el azon a pokoli hajnalon a házat. Donnie hiába sulykolta belém, hogy a srác elhagyott bennünket, én tudtam az igazságot. Ám kénytelen voltam magamba fojtani az igazamat. Titokban kellett tartanom Donnie előtt, hogy a szökésünk alatt ittam Luke-ból. Főleg úgy, hogy gyengéd érzéseket is tápláltam az emberfiú iránt. Donnie rettentő haragra gerjedt volna, hiszen így gyakorlatilag az orra alá dörgöltem volna, hogy megcsaltam. Nekünk, vámpíroknak pedig az egónk az egyik legsebezhetőbb pontunk. Hiába minden bocsánatkérés, elképzelhető, hogy Donnie az első találkozáskor megölte volna Luke-ot. Titokban kellett tartanom tehát a történteket. így azonban egyedül maradtam a fontos információval: Luke él, és fogva tartják. Egészen a Crown mosdójában látott feliratig emésztettem magamat. Ott végre akadt olyan nyom, amibe kapaszkodva Donnie orra alá dörgölhettem, hogy nekem volt igazam. – Hol van Sunny? – Donnie már üvöltött. A hangoskodás régen nagyon felzaklatott, de egy ideje már hidegen hagyott. Amíg a kiabálás korábban félelmet ébresztett

26

bennem, mostanra már csak zavaró tényezőt jelentett. Lomhán fordítottam a fiú felé a fejemet. – Elrabolták – válaszoltam csendesen. Donnie rácsapott a kormányra. Addig is tisztában volt vele, hogy nincs minden rendben, ám a probléma mértékéről fogalma sem volt. – Mi történt? – faggatózott tovább. Elmeséltem neki mindent, ami a kesze-kusza estén történt. Például azt, hogy a lemezlovas, akire eleinte gyanakodtam, holtan feküdt a pultja tövében. Külön kitértem a vörös cipős lányra és a hullájára, valamint Sunny eltűnésének részleteire. Abban reménykedtem, hogy Donnie a tapasztaltságának köszönhetően jobban átlátja a helyzetet, mint én. És nem csalódtam. – Ez egy vándordémon lesz. Veszély esetén könnyen váltanak testet, és képesek átvenni az emberek hangulatát. Szórakozott veled. Ezek a dögök imádnak szórakozni a többi lénnyel – bosszankodott a fiú. Igaza volt. A szájfényt kérő lány maga volt a démon. Korábban a Dj testében létezhetett, és unalmában azzal szórakozhatott, hogy hullákat szórt szét a környéken. Élvezte a kialakult felhajtást, és azt, hogy veszélytelenül gyilkolhatott. Telepatikus képességének köszönhetően nem leselkedett rá veszély addig, amíg meg nem jelentünk Sunnyval a Crownban. Valószínűleg akkor hívtam fel magunkra a figyelmét, amikor a tánctéren nekiütköztem a kiszemelt áldozatának. Rájött, hogy a lány megölésénél is jobb játékot sodort elé a sors. Átköltözött az ártalmatlannak tűnő lányba, aztán rátámadt Sunnyra, és a vécébe cipelte. Minden bizonnyal a zárt fülkébe is a barátnőmet rejtette el, majd amikor kimentem a mosdóból, és tiszta lett a terep, átköltözött belé. Én meg akkora balek voltam, hogy a szájfényemet is odaadtam neki. Hogy lehettem ennyire ostoba? – Van még valami – jelentettem ki, és közben az utat bámultam. – A démon hagyott üzenetet! Donnie összeráncolta a homlokát.

27

– Azt írta a fülke ajtajára, hogy Sunny ott van, ahová Luke-ot is vitték – emlékeztem vissza. – És, hogy fogócskázni akar velem. A fiú az ülés fejtámlájának döntötte a fejét. – Akkor igazad volt – ismerte be halkan. Ez a pillanat fordulópont volt az életünkben. Donnie korábban sohasem ismerte be, ha valamiben nekem voltak jó megérzéseim. Az szerinte csupán véletlen lehetett. Még az sem hatotta meg, hogy legyűrtem a négyfejű párducot, és ezzel megmentettem a biztos haláltól. Mindig éreztette, hogy ő az idősebb és tapasztaltabb vámpír. Ebben természetesen igaza volt, de néha nekem is akadtak helyes megállapításaim. Ám ő semmibe vett. Ennek köszönhetően a közel két hónapja lángra lobbant szerelemünk szép lassan kihűlt. Legalábbis bennem biztosan. Nem éreztem magamat jól Donnie mellett, a lelki terror pedig egyenesen kibírhatatlanná vált. Ezért is szöktem el tőle néhány hete Luke-kal. Arra gondoltam, hogy az emberfiúval nyugalmasabb életem lehet, és úgy alakíthatom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb. Ám a tragédiasorozat hatására rá kellett jönnöm, nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt elképzeltem. Sőt, éppen az ellenkezője valósult meg. Amióta vámpír lettem, sokat fizettem a lázadásomért. Az édesanyám meghalt, és ezzel elveszítettem az utolsó múltbéli kötelékemet is. Mindössze az emlékeim maradtak, de tudtam, hogy ezektől is egytől-egyig búcsút kell vennem, méghozzá minél hamarabb. Nem tudtam eldönteni, hogy Donnie komolyan gondolja-e, vagy mindössze tesztel. Benne volt a pakliban, hogy csak le akar buktatni Luke-kal kapcsolatban. Tisztában volt vele, hogy a fiú szerelmes belém, ám arról nem tudott, mi történt közöttünk, amikor kettesben megszálltunk egy fogadóban. – Meg kell őket keresnünk! – jelentette ki Donnie ellentmondást nem tűrő hangon. – De fel kell készülnünk a legrosszabbra. A démonok az esetek többségében megölik azt, akinek a testét elhagyják. Lehet, hogy Sunny már nem is él!

28

Megtörten néztem rá. A Dj és a szájfényes lány is halott volt. Ez a tény nem kecsegtetett túl sok jóval. Idő kérdése volt, hogy a démon testet váltson, és… – …nincs is nyomunk – mondtam ki hangosan a gondolatom utolsó szavait, és a lelkem mélyén gyászolni kezdtem lányt. Időközben megérkeztünk a Crownnak helyet adó New Point város templomához. A szórakozóhelyet a külvárosba telepítették, így nem zavarta a lakók nyugalmát a hangos zene. Ráadásul a környező településekről érkezőknek is közelebb esett. A templom azonban csaknem a központban állt. Az elmúlt hetekben kiderült, hogy az egyház nem is annyira vámpírellenes, mint ahogy arról a különböző legendák megemlékeznek. A segítségünket legalábbis az esetek többségében kétségbeesett papok kérték. Olyanok, akik képtelenek voltak felvenni a harcot a gonosszal, és katonákra volt szükségük. Donnie pedig készségesen állt szolgálatukra. A csapatunk gyakorlatilag egy démonirtó brigád lett. Sokan el sem tudják képzelni, mennyi különös esetet kell megoldanunk. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a pokolfajzatok szemtelenül szaporodnak. Ettől pedig az egész világ kifordul önmagából. Rajtunk, vámpírokon múlik a Föld sorsa. Már csak azért is, mert részben az én lelkemen szárad a démonok szétszóródása. A papokon kívül senki nem ismeri a titkunkat. Bizarr, hogy éppen a vallási vezetők támogatják a vámpírok létezését. Ugyan a tanítások szerint mi is az emberiség ellenségei vagyunk, de a valóságban az élők bajtársainak számítunk. Csak ezt kevesen tudják. Ahogy a létezésünk ténye sem számít közkincsnek. A Crownban történekkel kapcsolatban is egy atya keresett meg bennünket. A munkáért cserében Donnie pénzt kért. Nem sokat, éppen annyit, hogy a szükségleteinket fedezze. Például legyen benzin a kocsinkban, illetve maradjon pénzünk ennivalóra. Jóllehet vérrel táplálkozunk, de csak a legritkább esetekben csapolunk embereket. Sőt, kizárólag akkor, ha vészhelyzet áll elő. Szükségleteinket kórházakból szerzett vérrel elégítjük ki, amit dílereken keresztül szerzünk be, például a

29

szülővárosom kórházában dolgozó Robtól. A helyes, ám meleg vámpírfiútól. Donnie imádja a démonvadászatot. Megismerkedésünk óta minden percét harccal töltötte. Ha éppen nem voltunk bevetésen, akkor azon töprengett, hogy merre induljunk legközelebb, és milyen új módszerekkel győzzük le az ősi ellenséget. Elvakultan üldözte a démonokat, lelkesedése pedig a napok múlásával nem hogy csökkent volna, de egyre agresszívebben hajszolta az igazságot. Néha felmerült bennem, hogy éppen az elvakultsága okozza majd a vesztét. A mikrobusz hátsó felében, dobozokban gyülekeztek a valószínűleg démonokkal kapcsolatos rejtélyes ügyekről szóló akták. Már csak az hiányzott, hogy az újságokban is meghirdesse a szolgáltatásainkat. – Sandra, valami megint készül. A démonok nem szoktak csak úgy embereket rabolni. Főleg nem ekkora összetartásban. Inkább megölik őket. Ezek akarnak valamit – Donnie a homlokát ráncolta. Amikor a parókiához értünk, észrevettem, hogy az alagsorban ég a villany. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy odabent Stormy, Sunny ikertestvére vár ránk. A lány a Lakewoodban még ijesztő teremtésnek tűnt. Haját az arcába fésülte, csak fekete ruhákat hordott, és sohasem beszélt. Az iskola megszűnése után oldódott, de sosem volt annyira közvetlen, mint Sunny. Hiába születtek egypetéjű ikreknek, iszonyatosan eltérő személyiséggel rendelkeztek. Azért hagytuk Stormyt a parókián, mert a zárkózottsága miatt képtelen lett volna elvegyülni a tömegben. A kocsiban pedig felesleges lett volna várakoznia, jelenléte csak veszélyforrást jelentett. Jobbnak láttuk, ha a szálláson marad. Ott legalább viszonylag biztonságban tudhattuk. Sunny és Stormy, mint sok más ikerpár, elválaszthatatlanok voltak. Volt közöttük egy láthatatlan kapocs, aminek segítségével beszéd nélkül is kitalálták egymás gondolatait. Felrémlettek bennem a Lakewoodban eltöltött idők. Amikor a

30

lányok egy-egy jóslatukkal rám hozták a frászt. Egyszer például megjövendölték, hogy meg fogok halni. A jóslat pedig bejött, hiszen vámpírként már a legnagyobb jóindulattal sem mondhattam azt, hogy élek és virulok. Gombóc hízott a torkomban, és egyre erősebben fojtogatott. Rövidesen közölnöm kell Stormyval, hogy képtelen voltam vigyázni a testvérére, akit elrabolt egy magát viccesnek tartó démon. Hogy nyugtathatnám meg a lányt, amikor fogalmam sem volt arról, hogy merre kellene keresnünk Sunnyt és Luke-ot? Sehogy. Lehajtott fejjel követtem Donnie-t a parókia alagsorának lejárata felé. A mélybe vezető ajtó a ház oldalában nyílott. Séta közben elégedetlenkedve konstatáltam, hogy a hajnal közeledtével lehűlt a levegő. A fákról lehullott falevelek ropogtak a talpam alatt. Az égre emeltem a tekintetemet. A holdat szomorkás, özvegyi fátyolra emlékeztető fekete felhők takarták. Kusza gondolatok kavarogtak a fejemben, de megfogadtam, nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. Sebezhetővé váltam tőlük, ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. Az alagsorba hosszú lépcső vezetett, ami egy szűkös folyosóba torkollott. Csak egy kevéske fényt adott az a plafonról lelógó csupasz villanykörte, amely az érkezésünkkor beszökött szellőtől himbálózni kezdett. A padlót linóleummal fedték, alaposan megkopott az elmúlt évek során. A falon vékony díszcsík választotta el az alsó festett és a felső meszelt részt – mindkettő málladozott. A folyosón erős penészszag terjengett. Ez volt az eddigi legrosszabb szállásunk. Pedig laktunk már egy-két hasonló helyen. A parókia lakott része természetesen pazar volt, ám a pincehálózatra már nem fektettek akkora hangsúlyt. Mi azonban nem aludhattunk máshol, hiszen az épületben nem volt több, napfény elől elzárt helyiség. Donnie az előző esti megérkezésünkkor hátborzongató történettel állt elő. Úgy kétszáz éve állítólag ez a pince a környék rettegett börtöneként funkcionált. A legenda szerint ide

31

zárták a veszélyes bűnözőket, akiket aztán a cellájukból egyenesen a bitó alá vittek. Először azt gondoltam, Donnie csak szórakozik velünk, ám a folyosóról nyíló apró zugokat elnézve hinni kezdtem neki. A szobácskákat túlságosan is puritán módon rendezték be, gyakorlatilag semmi sem volt bennük. Se víz, se áram, de még egy árva kép sem lógott a falon. Kiváló helynek látszottak arra, hogy embereket kínozzanak bennük, és úgy tűnt, nem is tervezik, hogy valaha is rendbe tegyék őket. Mindössze két szoba volt üres, a többit raktárnak használták. Az egyiket Sunnyékra osztottuk, a másikba pedig mi költöztünk be Donnie-val. Megtoppantam az ikrek szobája előtt. Stormy az ajtó mögött várt a megérkezésünkre. Nem volt kérdés, hogy már tudja, mi történt a testvérével, mégis fontosnak éreztem, hogy beszéljek vele. Egyrészt talán könnyíthetek a lelkén, másrészt a jövőben rá is szükségünk lesz, ha meg akarjuk találni a többieket. Donnie-ra pillantottam. A fiú az ajtónk előtt ácsorgott és engem bámult. Másodpercekig csak néztük egymást. A plafonon táncoló izzó drámaivá tette a pillanatot. Megerősítésre vártam Donnie-tól, ám ő rezzenéstelen ábrázatával inkább elbizonytalanított. Rám hagyta a döntést. Zavartan kaptam el a tekintetemet, majd a kopottas faajtót szuggeráltam. Átszűrődött rajta a lány heves szívverése. Minden bizonnyal rettenetesen félt a kilátástalan jövőtől. Egy lépés választott el attól, hogy szembetaláljam magamat egy kikészült barátommal. Ám nem volt más választásom, be kellett mennem hozzá. A gombkilincs könnyedén fordult el a tenyeremben. A zár kattant, az ajtó nyikorogva kitárult. Odabent a világításként használt gyertya lángja az életben maradásért harcolt az ajtón beszökő légáramlattal. Stormy az egyik szemközti sarokban ült összekuporodva. Az arcát nem láttam, de a fagyos hangulat egyértelművé tette, hogy maga alatt van.

32

– Szia… – köszöntem, de belém szorult a mondat, amikor hirtelen felkapta a fejét. A lány szomorú, vágott szeme sárgás fénnyel izzott. Pofiján elmaszatolt vörös vérfoltok éktelenkedtek. A megdöbbenéstől eltátottam a számat. – Ez nem lehet! – motyogtam hüledezve. Felém nyújtotta két karját, ám a mozdulat fenyegetés helyett segítségkérőén hatott. Mindkét kézfején friss vér csillogott. – Segíts! – könyörgött. Miközben a rémülettől hátrálni kezdtem, a szoba falán megpillantottam a sok apró feliratot: FOGÓCSKÁZZUNK! Több ezerszer írták fel. Vérrel.

33

Mielőtt a Crownhoz hívtak volna bennünket, egy falu polgármestere kérte a segítségünket. Closetown első embere furcsállotta, hogy a vallásos közösségben egyre több öngyilkosság történt. Ráadásul csak nők vetettek véget az életüknek, és brutális módszereket választottak a távozáshoz. Akadt, aki egy fejszével sorjában levágta a saját ujjait, majd az alkarját, és csak ezek után mért magára végzetes csapást. De volt olyan családanya is, aki a gyerekei előtt locsolta le magát benzinnel, majd miután lángra lobbant, kacagva rohant végig a főutcán. Vitán felül állt, hogy utána kell járnunk az ügynek, ám az aktákat lapozgatva sehogy sem jutottunk megoldásra. Vajon mi vehette rá az addig kiegyensúlyozott életet élő nőket arra, hogy ilyen kegyetlenül kicsinálják önmagukat? Nem fért hozzá kétség, sötét erők befolyása alatt cselekedtek. De ki vagy mi lehetett képes ilyen szörnyűségekre rávenni az embereket? Stormy segített a megoldásban. A lány tisztán látta az emberek jövőjét. Leszármazottként ez volt a képessége. Előre megmondta, hogy ki lesz a következő áldozat, és azt is, mikor akarja elkövetni az öngyilkosságot. így még idejében közbe tudtunk lépni, és leállíthattuk a valódi gyilkost, egy boszorkányt, aki a boldog nők életét irigyelte. Az asszony képtelen volt feldolgozni, hogy léteznek olyanok, akiknek vele ellentétben révbe ért a sorsuk. Ezért folyamodott a fekete mágiához. Boszorkányzsákokat helyezett el az áldozatai házában, majd a közelből irányította a cselekményeket. Miután elvégezte a

34

dolgát, begyűjtötte a nyomokat, hogy még véletlenül se lepleződjön le a titka. Ám az utolsó áldozat esetében idejében értünk a helyszínre, Stormy pedig megtalálta az ágy alá erősített zsákocskát. Onnan már gyerekjáték volt leleplezni a bestiát. A lány azonban csak az emberek jövőjét látta, testvérével pedig annak ellenére sem tartoznak az élők sorába, hogy dobog a szívük. Leszármazottak voltak, ami azt jelenti, hogy a sötétség emésztő ereje az ereikben csordogál – a saját sorsuk elhomályosul előttük, ezért nem látta előre Sunny elrablását. A Lakewoodban beléjük költözött egy-egy démon, de a lányok együtt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak nekik. Így sikerült kordában tartaniuk a rosszra ösztönző vágyaikat. Legalábbis egészen addig képesek voltak erre, amíg szét nem választották őket, mert akkor lelkileg elgyengültek. A kialakult helyzetben tehát félő volt, hogy Sunny elrablásával Stormy feladja a küzdelmet. Hiszen egy olyan személyt veszített el, akivel ugyan két test, de egy lélek voltak. A lányt megkísértették. Stormy rettenetesen szenvedett, és pengeélen táncolt. Ha a benne élő démon átveszi felette a hatalmat, csak kínkeservesen menthetjük meg tőle. A lány időzített bombává vált. Küzdött, és nem tudhattuk, hogy meddig bírja. Ha pedig átalakul, bármennyire is szerettük, ellenséggé válik, aki könnyedén elvezetheti hozzánk a többi démont. Tudtam, hogy Donnie megölné. Ahogy velem is megtette ezt a Lakewoodban. Engem ugyan utána vámpírrá változtatott, ám arra nem vettem volna mérget, hogy ezt Stormy esetében is megtenné. A fiú kézzel lábbal tiltakozott a vámpírok szaporítása ellen. Élesen emlékeztem arra, amikor egy általam átalakított kislányt is kivégzett. Pedig Mary akkor már vérszívóvá vált, de Donnie-t ez sem hatotta meg. A fiú erőszakkal lefogta Stormyt, miközben én a lány előtt térdelve próbáltam kifaggatni arról, hogy mi történt az elmúlt néhány órában.

35

– Ki írta fel a falra a szöveget? – érdeklődtem, közben kínosan ügyeltem arra, nehogy olyan hangsúlyt használjak, amitől a lány kiborulhat. – Én voltam – Stormy lesütötte sárgán világító szemét. Donnie grimaszolt. A srácnak egyáltalán nem tetszett, amit hallott. Pedig biztosan nem kavarogtak annyira kétségbeesett gondolatok a fejében, mint nekem. Stormy vérrel írt a falra. Ahhoz azonban tekintélyes mennyiségre volt szüksége. Honnan szerezhette? Megölt valakit? – Stormy, ez kinek a vére? – puhatolóztam tovább. A lány nem válaszolt. Szája lefelé görbült. – Stormy, tudnunk kell! – siettettem, mert még az előtt választ akartam kapni, hogy Donnie-ban is tudatosulna: a lány ölt. – Donnie, fel kell mennem az atyához! – jelentettem ki, és már indultam is, de az ajtóból még egy pillanatra visszafordultam. – Eszedbe ne jusson ártani neki! A választ azonban nem vártam meg, rohantam a feljáró felé. Az udvarra lépve megcsapott a hajnal közeledtét jelző friss, ám annál hűvösebb levegő. Fél óra sem volt hátra pirkadatig. Hogy vészeljük át a napot? Stormynak nincs szüksége alvásra, a benne élő démon ébren tartja. A Lakewoodban sem aludt soha, ahogy a többi lány sem hajtotta álomra a fejét. Nekünk vámpíroknak azonban szükségünk volt pihenésre. Lehetetlenség lesz rá vigyázni. Pedig oda kell rá figyelnünk, ha nem akarjuk a New Point-i parókia alagsorában végezni. A paplak bejárata nem volt kulcsra zárva, sőt, az ajtót résnyire nyitva találtam. Ahogy beléptem az előszobába, azonnal éreztem a szagot, amelytől szertefoszlott minden maradék reményem is. A vér keserédes aromája tömjén illatával keveredett. Hiába próbáltam volna elhessegetni a gondolatot, csak saját magamat csaptam volna be. Megtámadtak valakit. Vagy valamit. Szívdobogást ugyanis hallottam, tehát egy élőlény mindenképpen volt az épületben.

36

A szag és a hang a szoba felől áramlott felém. Az ablakokon bevilágított a hold, így a folyosón ballagva mindent tisztán láttam. A hosszú, szürke szőnyegen véres talpnyomokat pillantottam meg. Értetlenül hunyorogtam. Két különböző méretű talppárt láttam. Két élőlény járt erre. De hát ez képtelenség! A fejemet csóválva léptem az atya szobájának küszöbére. Bármi is vár odabent, meg kell tudnom, mi történt.

Az apró szobánkban elhelyezett matracon feküdtem. Arcomat a dohos szagú párnába süllyesztettem. Az elmúlt hónapok alatt kezdtem hozzászokni a szörnyűségekhez, de még mindig akadtak olyan jelenségek, amelyek kifogtak rajtam. Hiába ígértem meg anyukám halálos ágya mellett, hogy nem sírok, most önkéntelenül is előtörtek belőlem a könnyek. A párnahuzat szivacsként szippantotta magába a cseppeket, az átnedvesedett szövet pedig hozzátapadt a bőrömhöz. Fejemben még mindig lüktetett a fájdalom. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam kitörölni az emlékezetemből az atya szörnyűséges képét. És azt, amit tennem kellett vele. Valószínűleg örökké kísérteni fog, ahogy az édesanyám szenteltvíztől szétroncsolódott arca is. A papot a szentképekkel díszített szoba padlóján találtam. Körülötte a parkettán terebélyes tócsában állt a vér. Még életben volt. Annak ellenére is, hogy az egyik kezét, és az egyik lábát is tőből kiszakították. Szemében azonban nem láttam félelmet. Sőt, békés tekintettel bámult rám. Tudta, hogy közel a vég, ám a hite nyugalomra intette. Szólni akart, de szavak helyett vér bugyogott elő a szájából. Kővé dermedve néztem. Képtelen voltam levenni róla a szememet. A vére illatától megkordult a gyomrom. Éhes lettem, és ettől rettenetesen elszégyelltem magamat. Megpróbált kiszabadulni belőlem a vadállat, de fogaimat összeszorítva tiltakoztam ellene. Nem ihattam egy haldokló pap véréből. Az nem rám vallana. Olyat Sandra Palmer

37

nem tenne. Ahogy az sem volt tőlem megszokott, hogy miniszoknyában tegyem be a lábamat egy szent helyre. De nem volt időm előtte átöltözni. – Bocsásson meg, atyám! – hangomban könyörgés hallatszott, és fájdalom nyilallt a halántékomba. A pap szája egy pillanatig mosolyra húzódott. Sohasem láttam még haldoklóknál hasonlót. Eddig a túlvilág küszöbén állók arcán csak rettegést tapasztaltam. Féltek az elmúlástól, és mindent megtettek volna az életben maradásukért. Még akkor is, ha egyértelművé vált, hogy erre semmi esélyük sincsen. Az atya azonban meg sem próbált kapaszkodni. Elfogadta a sorsát, mert tudta, hogy a halála nem egyenlő az elmúlással. A lelke tovább él majd a mennyországban. Ott, ahová én már sohasem kerülhetek, így a szüleimmel sem találkozhatok többé. A következő halálom után a pokol kénköves tüzében égek majd. Az örökkévalóságig. Régebben úgy hittem, hogy minden olyan haldoklót vámpírrá változtatok majd, akiről azt gondolom, kár meghalnia. Ám mára rájöttem: a halál megváltás, a távozó embereknek csak kínszenvedés lenne, ha visszarántanám őket az árnyékvilágba. Főleg úgy, hogy kőkemény törvényeket kellene betartaniuk az örök élet érdekében. Hirtelen azt éreztem, hogy a falak meg akarnak fojtani. A festett szentek úgy néztek rám, mintha én lennék a hibás a pap haláláért. Semmiről sem tehettem, mégis fejvesztve menekültem a szobából. Amikor a pincébe visszatérve zaklatottan elmeséltem Donnie-nak a látottakat, a srác dühében akkorát csapott a falra, hogy az ökle utat tört magának a két szobát elválasztó falon. A vakolatból felszálló cementfelhő szinte játékosan kavargott a levegőben. – Sandra, meg kell ölnünk! – csattant fel Donnie, miközben Stormy körül-belül két méterre ült tőlünk. – Még lehet, hogy megmenthetjük! – válaszoltam úgy, hogy közben véletlenül sem néztem Donnie szemébe. – Csak a terhünkre lesz! – állította a fiú.

38

Őszintén megvallva, hibásnak éreztem magamat azért, ami történt. Ha jobban figyeltem volna Sunnyra, nem rabolhatja el a démon, és akkor Stormynak sem kellene harcolnia önmagával. Éppen ezért igyekeztem olyan megoldást találni a problémára, amely a lehető legkevesebb veszteséggel jár. – Kordában lehet tartani – mondtam, de féltem attól, hogy Donnie megkérdezi, mire gondolok, és akkor maximum mélyen hallgatni tudnék. Kérdés helyett azonban a fiú csak fújt egy nagyot. A lelke mélyén ő sem akarta bántani Stormyt, hiszen az ikrekkel olyanok voltunk, mint egy nagy család. Donnie csípőre tett kézzel és felvont szemöldökkel nézett vissza a lányra, aki lehajtott fejjel bámulta a padlót. Úgy festett, mint egy kivégzés előtt álló halálraítélt, aki már a hóhért várja. – Mit bámulsz? – kérdezte váratlanul Stormy. Megremegtem. Bár a lány hangját hallottam, biztos voltam abban, hogy ez nem az ő gondolata volt. Túl erőszakosan ejtette ki a szavakat. Aztán amikor Stormy lassan felemelte a fejét, bebizonyosodott a gyanúm: szája vigyorra húzódott. – Annyira finom volt a húsa! Kérek még! – röhögött. Donnie vámpírrá vált, és támadóállásba helyezkedett. – Ki vagy te? – kérdezte morogva. Stormy arcáról lefagyott a vigyor, és kétségbeesetté vált. A démon egy pillanatra átengedte Stormy valódi énjének az irányítást. – Donnie, ne bánts! Nem én tettem! – könyörgött a lány. A fiú elém lépett. Kiszámíthatatlan volt, hogy mi történik a következő pillanatban. Akár harcra is sor kerülhet. Donnie-val szótlanul bámultuk Stormyt. A fiú készült. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy a démon legyőzte a lány lelkét, Donnie lesújt. Ez nem volt kérdés. – Szexi vámpírfiú! Mi lesz a fogócskával? – Stormy újra elvigyorodott. – Kapj el, ha tudsz! Donnie begőzölve elindult a lány felé. Utána kiáltottam, hogy álljon meg, de nem hallgatott rám. Jobb kezével megragadta

39

Stormy nyakát, és a levegőbe emelve a falhoz szorította. A lány arca vörösödni kezdett. – Megölhetsz, de akkor a két barátodnak is annyi – vigyorgott a démoni befolyás alatt álló lány. Donnie farkasszemet nézett vele. Fújtatott. Tanácstalanná vált. A démon elbizonytalanította. Tényleg nem volt nyomunk, azt sem tudtuk, merre indulhatnánk Luke-ért és Sunnyért. A Stormyban élő pokoli dög azonban minden bizonnyal ismerte a választ. A lány talán még kordában tudná tartani egy ideig. Főleg úgy, hogy tisztában van vele: Donnie képes megölni, ha átalakul. Akkor pedig Sunny sorsa is megpecsételődik. Ha maga miatt nem is, a testvéréért mindenképpen küzdenie kellett. – Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – kérdezte Donnie, hangja félelmetesen visszhangzott a pincében, bal kezét a magasba emelte. Ütni készült. – Bízz bennem, testvér – Stormy a mondat közben pimaszul vigyorgott, majd hirtelen újra riadttá vált az arca, a szeme kitisztult. – Donnie, ne bánts!

40

Miután megtaláltam az atya testét, kizárólag arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velünk. Kegyetlennek hangzik, de neki akkor már mindegy volt, nekünk azonban újabb és újabb akadályokat kellett leküzdenünk. Stormy átalakulása mellett akadtak más, az adott pillanatban sokkal súlyosabbnak ható problémák is. Például az, hogy a pap szobája és a ház nagy része vérben úszott. Nem mellesleg egy köztiszteletben álló személy nem tűnhet el csak úgy, biztosan keresni fogják. Az lett volna a legjobb, ha gyorsan feltakarítok, és mind eltűnünk a helyszínről. Ám a pirkadat közeledtével egyik feladat sem tűnt azonnal megvalósíthatónak. Valami sokkal egyszerűbb megoldás után kutattam a fejemben. Végül kerestem a lakásban papírt meg tollat, és a pap nevében kiírtam az ajtóra, hogy egy családi tragédia miatt sürgősen el kellett utaznia. Reméltem, hogy ez a hazugság meggyőzi az embereket, és az atya magánéletét tiszteletben tartva nem nyomoznak tovább. Ám nagyot tévedtem. Jó ideje fogalmam sem volt arról, hogy éppen milyen nap van. Az én munkám nem időhöz kötött. Pedig milyen szép is lenne, ha a démonok csak hétköznap és a munkaidőt betartva, illetve a rám való tekintettel, éjszakai műszakban dolgoznának. Akkor egészen kényelmes életem lenne. A gonosz erők azonban éppen az ellen működtek, ami számomra jó – figyelmen kívül hagyva, hogy esetleg hétvége lehet.

41

Csak egy kicsit kellett volna gondolkoznom, és számolnom. Ha a Crownból egy hatalmas buliból tértünk haza, akkor csakis vasárnap hajnal lehetett. A vasárnap pedig a vallás napja. Amikor a nyáj tagjai egy istentisztelet keretein belül könnyíthetnek az egy hét során felgyülemlett haragon, bűntudaton és fájdalmakon. Sokaknak fontos volt a tradicionális esemény, hiszen az jelentette az egyetlen kiutat borongós napjaik végtelen alagútjából. Nem mellesleg az asszonyok az aktuális szentbeszéd után hazafelé sétálva megbeszélhették a legfrissebb pletykákat. Ami persze azt is jelenti, hogy rögtön elkezdhették újra bemocskolni patyolattisztává sikált lelküket. Nem csoda tehát, hogy vasárnap reggelente számtalan hívő igyekezett a templomba, hogy végighallgathassák papjuk aktuális prédikációját. Ha egy vámpír alszik, akkor képtelenség felébreszteni. Még akkor sem lehet, ha esetleg eljött a világvége, és menteni kellene az irhánkat. Ha alszunk, az kísértetiesen hasonlít arra, mint amikor egy ember meghal. Hiszen nincs szívdobogásunk, bőrünk még sápadtabbá válik, testünk teljesen kihűl. Csak a fel-le emelkedő mellkasunkból lehet megállapítani, hogy létezünk. Csak akkor ébredünk fel, amikor a nap eltűnt a horizont mögött. Abban bíztam, hogy ha kialszom magamat, a lüktető fejfájás a múltba vész. Csalódnom kellett. – Szia, kicsim – Donnie a matracon fekve szorosan magához ölelt. A fiú meztelen teste hozzám simult a takaró alatt. Jéghideg bőre egybeolvadt az enyémmel. Szorítása jóleső bizsergéssel töltött el. Két hónapja alkottunk egy párt. Amikor még ember voltam, rettenetesen izgalmasnak találtam, hogy egy vámpír keresi a kegyeimet. Örökké emlékezni fogok arra a kielégítő érzésre, amikor először ivott a véremből. És arra is, amikor ő adott nekem a sajátjából. Mocskos és szégyenletes volt, mégis rettenetesen élveztem. Aztán Donnie vámpírrá változtatott. Az iránta érzett vonzódás szép lassan átalakult megszokássá, és nem tudtam többet úgy nézni rá, mint arra a rejtélyes rossz

42

fiúra, akivel megismerkedtem. Elpárolgott a varázs. A fullasztóan tömény események után a keménység helyett melegségre vágytam. Luke pedig megadta nekem. Az emberfiúval eltöltött egyetlen éjszaka egy újabb tiltott gyümölcsnek számított. Olyannak, amit messzire kellett volna hajítanom, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és inkább habzsoltam az élvezeteket. Luke lüktető szíve, felforrósodott bőre és esendősége beindított. Rendes lány ezeket a piszkos gondolatokat elnyomja magában. Én azonban ösztönlény lettem, és gyakran átléptem a gátlás határait. Luke-kal azonban nem volt közös jövőnk. Szerelmünk tragédiák sorát vonta maga után. Emberek haltak meg miatta, így önzőség lett volna folytatni tiszavirág-életű románcunkat. Be kellett látnom, hogy Donnie mellett kell megtalálnom a boldogságot. A mostani ölelése pedig új reményt ébresztett bennem. Hasonlót ahhoz, amilyet az első találkozásunk során éreztem. Felnéztem Donnie-ra, elmosolyodtam, majd a mellkasához simulva a szájához emelkedtem. Megcsókoltam. Válasz gyanánt beleharapott az alsó ajkamba. Kaján mosoly jelent meg a szája szegletében. Tudta, hogy a fájdalom beindít. Hogy képtelen vagyok parancsolni magamnak. Vér serkent az ajkamon, amit a fiú csücsörítve magába szippantott. Halk nyögés fakadt ki belőlem. Leheletem halvány gőzcsíkként emelkedett a hűvös levegőbe. Nem tudom, hány fok lehetett a szobában, de ha már a vámpírok lehelete is párafelhőt hagy maga után, akkor jóval a nulla alá süllyedhetett a hőmérséklet. A fiú nyelve érzékien, de határozottan érintette az ajkamat. Erős tenyerével végigsimított csupasz hátamon. Képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, és a mellkasát karmoltam. Éreztem, ahogy a körmeim felsértik Donnie hófehér, szinte áttetsző bőrét, az ujjaim nyomán vörös vércsíkok serkentek. A fiú beleborzongott a fájdalomba, ám tudtam, ez számára mindössze cirógatásnak számít. Fejét hátravetette a párnán, nyaka csábítóan hívogatott. Szemem feketévé változott,

43

szemfogaim pillanatok alatt előtüremkedtek, és azonnal haraptam. Donnie felhördült az élvezettől, bal kezét a fejemre helyezte, ujjait a hajamba süllyesztette, és a tincsekbe kapaszkodva szorított a nyakához. Férfias illata eltöltötte az orromat. Lehunytam a szememet. A tegnap este vacsorázott, lecsapolt embervér selymesen cirógatta az ízlelőbimbóimat. Habzsoltam. Néhány csepp kibuggyant a szám szélén, és az arcomon, majd a nyakamon végigcsorogva a mellkasomra vándorolt. A cseppek csiklandoztak. Az érzés Luke-ot idézte fel bennem. Azt, ahogy a srác érzékien végighúzta ujjbegyeit a bőrömön. Megjelent előttem a hátára varrt tigristetoválás, a napbarnított bőre és a fürgén mozgó izmai. Donnie a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat, de nem volt ellenemre. Háttal az ágyra lökött, majd lerántotta rólam a takarót. A hűvös levegő kígyóként tekergőzött meztelen testem körül. A fiú végigcsókolta libabőrös idomaimat, majd beleharapott a belső combomban futó ütőérbe. Felnyögtem az apró fájdalomtól. Két kezemmel a hajába túrtam. Hallottam, ahogy felhevülten szuszog. Elveszítette az eszét. Két lábamat összekulcsoltam a hátán. A bizsergető érzés egyre erősödött, majd nem bírtam tovább. Elengedtem a haját, és a lepedőbe kapaszkodva felnyögtem: – Luke! Donnie nem állt le. Sőt, még erősebben szívott. Éreztem, ahogy a vágy izzadságcseppjei átnedvesítették a hajamat. Hátrasimítottam az arcomba hulló tincseket, és jéghideg tenyeremmel igyekeztem lehűteni felhevült arcomat.

Donnie mellém feküdt. Karjaink összeértek, amitől a felhőkből ismét visszazuhantam a valóságba. Néhány percig moccanni sem bírtam, kővé dermedve bámultam a plafont. Őszintén bevallva sohasem volt még ilyen jó vele. Ebből is

44

látszott: a félelem csodákra képes. A sok borzalom után szükségem volt a férfi védelmező ölelésére. Az erejére, ami a biztonságérzet mellett vágyat is keltettem bennem. Kitörés előtt álló vulkánként fortyogott bennem a szeretet, amely csak arra várt, hogy forró lávájával beterítsen, és eggyé változtasson a fiúval. – Szeretlek – búgta a fülembe Donnie, és kamaszosan elmosolyodott. Haja kócos volt, amitől a külseje még kisfiúsabbnak tűnt. Pedig valójában sok száz éves, lelkileg már érett férfi volt. Megjátszott pironkodással bújtam mellé. Gyengéden magához ölelt. Ebben az érintésben már nem volt vadság, csak valódi érzelmek. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a srác tényleg szeret. Bár az évszázadok alatt átélt borzalmak miatt nehezen mutatja ki az érzéseit, de valóban fontos vagyok neki. Bármit megtenne értem. Én pedig akkor és ott hálátlannak éreztem magamat, amiért egyszer elszöktem tőle. Kizárólag azért, hogy egy másik fiúval lehessek. Donnie mellkasára hajtottam a fejemet, és az omladozó vakolatú falat néztem. Azon a résen át, amit Donnie az öklével ütött rajta, láttam, amint a Stormy szobájában égő gyertya lángja pajkos árnyakat festett a falra. Donnie elalvás előtt a vérével egy körbe foglalt pentagrammát rajzolt a padlóra, és a közepére ültette a lányt. Az ötágú csillagot formázó mágikus jel a démonok számára börtönt jelent. Stormy önszántából lépett a jelbe, így, ha éppen józan eszénél van, bent is marad. Ha pedig a démon elhatalmasodna rajta, akadályba ütközik. Csak akkor szabadulhatna, ha egy olyan lény szakítja meg a felrajzolt kört, aki felett nem uralkodik pokoli erő. A terv szerint még éjfél előtt útnak indultunk volna. Előtte természetesen ki akartuk takarítani a paplakot, valamint Donnie a mikrobuszba is felrajzolt volna egy pentagrammát, hogy Stormyt kocsival is biztonságban szállíthassuk. Mindent pontosan kiszámoltunk, és ha a dolgok rendben mennek, akkor gyakorlatilag senki sem állhatott az utunkba. Úgy gondoltuk,

45

hogy mire a helyiek ráeszmélnek a pap halálára, mi már árkon-bokron túl leszünk. Elszámítottuk magunkat. Ahogy a falon tátongó lyukat bámultam, a gyertya lángja hirtelen megremegett. Pont úgy, mint amikor valaki elsétál mellette, és a légáramlat belekap. Majd rögtön utána egy árnyék suhant át a falon. Megremegett a gyomrom. Önkéntelenül is kizártam az összes zajt, és Stormy szívdobogására koncentráltam. Heves volt. – Donnie! Meg kell néznünk Stormyt – suttogtam, hogy a lány nehogy meghallja, amit a fiúnak mondok. Ha kiszabadult, akkor tetten akartam érni. A fiú összeráncolta a homlokát. Aggódó tekintetemet látva kérdés nélkül, beleegyezően bólintott. Belebújt sötétkék, feszülős bokszerébe, én pedig egy térdközépig érő pólót húztam magamra. Úgy festhettünk, mint egy fiatal házaspár, akik megneszelték, hogy betörő jár a házukban. Donnie kezéből már csak egy baseball- vagy hokiütő hiányzott, amivel leütheti a betolakodót, ha szembetalálkozik vele. Donnie ment elöl. A szobánk ajtajához közeledve ismerős szagot éreztem. Vér. Ugyanilyen terjengett a paplakban is. De hát ez lehetetlen. Megremegett a lábam. Donnie is megtorpant, izmai megfeszültek. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk egymásra, de így is pontosan tudtuk, hogy valami nem stimmel. A talpamat szúrták a falról leomlott vakolatdarabok. A gyönyör után hirtelen a rémségek házában találtam magamat. A tökéletesnek hitt terv máris megdőlt. Az életem az elmúlt időben igazi hullámvasúttá vált. Sohasem tudhattam, mikor jutok a csúcsra, vagy mikor zuhanok vissza a mélybe. Arról pedig elképzelésem sem volt, hogy még mennyire mélyre zuhanhatok. Donnie megragadta a kilincset, de egy pillanatig tétovázott, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrafordult, és mélyen a szemembe nézett. Visszatartottam a lélegzetemet. Ügy éreztem, hogy belém lát.

46

– Biztosan ki akarsz jönni? – tette fel a kérdést olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Akkor döbbentem rá, hogy egy csoda áll velem szemben. Egy vérbeli férfi, ráadásul félmeztelenül. Szívem szerint visszarángattam volna az ágyba, hogy folytassuk, amit az imént abbahagytunk. Hátha akkor az, ami odakint várt, meg nem történtté változik. De tudtam, hogy ez képtelenség. Bárhogy is tiltakoznék ellene, a sors ismét egy kőkemény helyzet felé sodor. Mint valami vad sodrású patak, amelyben hánykolódva az ember legfeljebb imádkozhat azért, nehogy egy éles sziklának csapják az áramlatok. – Igen – válaszoltam tétován. A fiú elfordította a kilincset, az ajtó pedig nyikorogva kinyílt. Irdatlan bűz csapta meg az orromat. Annyira erős volt a szag, hogy a kezemmel kellett eltakarnom az arcomat. A halál szaga. A legutóbb Luke mellett éreztem ilyet, amikor egy döglött szarvas állta utunkat, és a kocsiból kiszállva a közelébe mentünk, hogy jobban szemügyre vehessük. Az ajtó megakadt valamiben. Donnie csak néhány határozott taszajtást követően tudta elhárítani az akadályt. Az utolsónál azonban olyan dolog történt, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna: a résen bevágódott egy férfikéz. Az ujján csillogó karikagyűrű nagyot csattant a kőpadlón. A váratlan látványtól és hangtól hátrahőköltem. Erős, munkáskéz volt. Csuklóján kidudorodtak az erek. Ápolatlan körmei alatt fekete koszcsíkok éktelenkedtek. Az alkarján feltűrt, piros flaneling virított, csupasz bőrén pedig egy régi, kék színű tetoválás díszelgett, amiből egy női alak rajzolódott ki előttem. Meztelen volt, rajzolt teste összes intim részét szemérmetlenül, széttárt lábbal és karokkal mutogatta a nézőközönségnek. A kar gazdája kétségkívül halott volt. Bőre már megfakult, amiből arra következtettem, hogy órák óta feküdhetett ott. Donnie nagyot nyelt. Soha nem láttam még a srácot ilyen zavartnak. Ha nem ismerném, felmerült volna bennem, hogy fél. Ám Donnie nem egy szívbajos típus. Sokkal inkább attól

47

tarthatott, hogy milyen meglepetések várhatnak még ránk a folyosón. Felsőtestével nekidőlt az ajtónak. Reccsenés törte meg a csendet. Először arra gondoltam, hogy az ósdi fa repedt meg, és éppen kiszakadni készült a tokjából. Ám a hang annál sokkal borzasztóbb volt. Az ajtó kitárult. Donnie megállt a küszöbön, és a folyosót vizsgálta. Széles hátától nem láttam ki, ezért lábujjhegyre állva, a válla fölött kukucskáltam ki az egyetlen égővel megvilágított térbe. Az előbb a haldokló papot látva azt gondoltam, nem érhet szörnyűbb kép. Tévedtem.

48

Eddig a pillanatig csak a történelemórákon hallottam tömegsírokról. Azokról a helyekről, ahová név nélkül temették a csatában elesett vagy kivégzett embereket. Már a tanárom történetei is felkavaróan hatottak, de a kegyetlen tettek szerencsére elég távolinak tűntek ahhoz, hogy a borzalmas históriákat gyorsan kiverjem a fejemből. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nekem is szembesülnöm kell egy hasonló vesztőhellyel. A folyosón egymás hegyén-hátán feküdtek az élettelen testek. Mintha egy halottakból álló szőnyeget terítettek volna le a parókia alagsorában. Vérfoltok éktelenkedtek a málló falakon, de még a plafonra is fröccsent a kegyetlenül kivégzettek életnedvéből. A hónapok során már hozzászoktam a hullák látványához, ám ez a mennyiség így is megviselt. Kavarogni kezdett a gyomrom, és a fejembe ismét belenyilallt a fájdalom, pedig a Donnie-val töltött romantikus együttlét során elcsitult a lüktetés. Kizárólag férfiak tetemeit láttam. Fiatalokét és idősekét egyaránt. Néhányan görcse rándult kézzel fegyvereket szorítottak, arcukra pedig ráfagyott a haláluk előtti utolsó, rémült pillanat. Donnie-val elképedve álltunk egymás mellett. A srác az elmúlt néhány száz évben megszámlálhatatlanul sok szörnyűséget láthatott, de biztos voltam abban, hogy ilyennel még ő sem találkozott. A látvány annyira sokkolta, hogy

49

mozdulni sem bírt. A legszívesebben hozzábújtam volna, hogy azzal is támogassam, de talán nem ez volt a legjobb alkalom az érzéki lelki támaszhoz. Ráadásul Donnie nem olyan fiú volt, aki megfutamodik a kihívás elől. Teste mellett a lelkét is kőkeményre edzette, nem félt, nem tartott semmitől. A hozzábújással csak a saját rettegésemet csillapíthattam volna. – Mi a fene történt itt? – kérdezte Donnie, miközben végignézett a hullatömegen. Költői kérdés volt. A fiú nem tőlem várt rá választ, sokkal inkább ő maga akart rájönni a megoldásra. Nesz szűrődött ki Stormy szobájából. Donnie egy pillanatig sem tétovázott, azonnal megindult a hang irányába. Mozdulatai dühödtek voltak. Az a fajta harag dolgozott benne, amely ösztönösen jön, és amin képtelenek vagyunk uralkodni. Az a fajta harag, ami akár veszélybe is sodorhat bennünket, ha nem vigyázunk. Aggódtam a fiúért. Túl vakmerően indult Stormyhoz, pedig azt sem tudta, mi várhat rá odaát. Egyáltalán nem biztos, hogy a lány egyedül van. Attól, hogy csak egyetlen szív dobogása hallatszott az alagsorban, még egy egész hadseregnyi támadásra kész pokolfajzat lehetett mellette. Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy Stormy egymagában halmozta volna fel ezt a tömérdek mennyiségű hullát. Már, ha ő csinálta egyáltalán. Amióta vámpírrá váltam, most, a brutálisan kivégzett férfiak mellett éreztem először újra igazi, mélyről fakadó félelmet. Olyat, amilyet legutoljára emberként. Amitől kilátástalanná válik a sorsod. Ami hátráltat a józan gondolkodásban. Ami olyan tettekre sarkall, amelyeket egyébként eszed ágában sem lenne elkövetni. A rettegés sebezhetővé tesz, ezért küzdenem kellett ellene. Ez pedig igazán kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy gyakoroljak. Az tűnt a leghatásosabb megoldásnak, ha Donnie után indulok, és azonnal szembenézek a rémségekkel. Az első nekifutásra megtorpantam, ám másodjára meglódultam. A tetemek kaotikusan összekuszálódott végtagjai között lépdelve követtem a fiút. Kínosan ügyeltem arra, hogy

50

egyetlen testre se tapossak rá. Így is elég megterhelő volt a számtalan tetem közelsége. Bár magam elé néztem, igyekeztem elkerülni a halottak mélyreható tekintetét. Ám ahogy oldalazva igyekeztem a szomszédos szoba felé, megéreztem, hogy valaki figyel. Szinte égetett a nézése. Talán valamelyik még él? Az arcomat eltakarva mély levegőt vettem, és körbenéztem a hullatengeren. Ordításra nyílt szájakat, kíntól torzult férfiarcokat láttam. Aztán hirtelen elém került egy ismerős tekintet. Egy fiatal fiúval néztem farkasszemet. Élettelen volt, mégis úgy tűnt, mintha engem figyelne. Tudtam, hogy láttam már, de hosszasan kellett az emlékeim között kutatnom ahhoz, hogy rájöjjek, hol találkoztunk korábban. Végül leesett. Ez a srác volt az, aki az előző esti buliban bunkó módon megfogta a fenekemet, majd annak ellenére is tovább próbálkozott, hogy figyelmeztettem, ne tegye. Akkor a pokolba kívántam, viszont a halálát semmiképpen sem szerettem volna. Kirázott a hideg, remegni kezdett a gyomrom, és éreztem, ahogy a homlokomon verítékcseppek születnek. A hullaszag hirtelen még intenzívebbé vált, a levegőm pedig vészesen fogyni kezdett. A folyosó fojtogatóan szűkössé vált. Elfogott a pánik. Orkán támadt a fejemben, amely erőszakosan cibálni kezdte a gondolataimat. Megpörgette őket, majd szabadjára engedve hagyta, hogy magatehetetlenül hánykolódjanak tovább. Menekülni kezdtem. Az ajtó felé vetődtem. Zavaromban megbotlottam egy termetes holttestben, csak a szerencsémen múlott, hogy sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfában, és nem zuhantam be Stormy szobájába. A lány a pentagramma közepén guggolt. Karjait összefűzte a hasán, fejét leszegte. A háta rázkódott, az első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sír, vagy nevet. Donnie előtte állt, testtartása fenyegetőnek hatott. A fiú mögé léptem, hogy közelebbről lássam, mi történik Stormyval. A lány zokogott. – Nem bírom! – nyüszögte. Gyengült. A démon igyekezett az őrületbe kergetni a lányt, hogy aztán kényelmesen átvegye felette az uralmat. Talán már

51

beszél is hozzá, ahogy Steph tette velem a Lakewood melletti erdőben, miközben különböző víziókkal kínzott. Sajnáltam Stormyt, tudtam, hogy képtelenség hosszú távon ellenállni a gyötrő támadásoknak. A démonnak egyetlen célja van, mégpedig az, hogy kifogjon rajtad. Ennek érdekében bármilyen kegyetlenséget hajlandó bevetni. Szüntelen rémképekkel traktál. Egyszer pedig elszakad a cérnád, és feladod. Attól tartottam, Stormy hamarosan eljut arra a pontra, amikor úgy érzi, jobb átadni a testét a démonnak, mint továbbra is ellenállni. – Mentsetek meg! – nyöszörögte tovább, és közben ránk emelte a tekintetét. Szemeiben most nyoma sem volt sárgaságnak, tisztán csillogtak a gyertyafényben. Feljajdult a lelkem. Pontosan tudtam, mit érez. Kicsivel korábban én is átéltem hasonló gyötrelmeket. Sőt, én átadtam magamat a démonnak, és ha Donnie-ék nem érkeznek időben, ma már a pokolfajzat uralná a testemet. A fiúnak pedig nem sikerült volna kiszabadítania, ha Luke, Sunny és Stormy nem segít neki. Hálával tartoztam nekik, ezért egyértelmű volt, hogy a két fogságba esett barátom megmentése mellett Stormynak is kijár a segítség. Ráadásul tagadhatatlanul lelki társak lettünk. Donnie-t megkerülve, a pentagramma széléhez léptem. Leguggoltam, hogy a lánnyal egy vonalba kerüljön a szemem. Kinyújtottam felé a kezemet, de Donnie akkor megragadta a vállamat. – Ne, veszélyes – figyelmeztetett. – Donnie, hagyj! – szóltam a fiúra határozottan. – Sandra, igaza van! Veszélyes vagyok! – Stormy hangjában fájdalom gomolygott. – Egészítsétek ki a pentagrammát! A felrajzolt jelre néztem. A felém eső részén valaki megszakította a kört. Stormy nem tette volna. Amikor nem állt démoni befolyásoltság alatt, pontosan tudta, hogy miért zártuk be. A démon pedig képtelen volt kiszabadítani magát a csapdából. így tehát valaki másnak kellett belepiszkálnia a porral keveredett vérrajzba. Mindennél jobban érdekelt, hogy mi történt napközben a pincében, ám mielőtt bármit kérdeztem

52

volna, beleharaptam a csuklómba. A bőröm felszakadt, vér szivárgott a számba. Aztán a kezemet a kör hiányzó része fölé tartottam, és hagytam, hogy a kiserkent vércseppek kiegészítsék az ábrát. – Mi történt? – néztem Stormyra, miközben a friss sebem néhány pillanat alatt magától összeforrt. A lányon érződött, hogy a jel renoválásától egy kicsit megnyugodott. Tudta, így már nem árthat senkinek, akkor sem, ha a következő pillanatban újra átveszi felette a démon az uralmat. Nem mintha ezt hagyta volna, foggal-körömmel küzdött ellene, de sosem lehetett tudni, mikor csappan meg az ereje. – Napközben jött két férfi – kezdett bele a történetbe. – Az atyát szólították, majd sorban benéztek a szobákba. Amikor ideértek, rám találtak. Stormy szemeibe ismét könny szökött. Megviselte az emlékezés. Szinte éreztem azt a tanácstalanságot, amivel a férfiak érkezésekor szembesült. Lebukott, és tisztában volt vele, hogy nincs menekvés. Amennyiben elhagyja a pentagrammát és elbújik előlük, a férfiak a következő szobában ránk találnak. Ha pedig kivisznek bennünket a fényre, azonnal porig égünk. Ráadásul arra sem volt garancia, hogy amint elhagyja a csapdát, a démon nem veszi át az uralmat felette. Akkor pedig mészárlásba kezd. A lány mindenáron el akarta kerülni a vérengzést. Így ott maradt a jel közepén, és rettegve várta, hogy mit sodor elé a sors. A démon kihasználta a gyengeségét, és előtört. A lány lelke háttérbe szorult, elveszítette a test feletti befolyást. Megbénult. – Az a dög megjátszotta magát. Előadta a fogságba ejtett lányt, és könyörgött azért, hogy kiszabadítsák – Stormy könnyei patakokban folytak. Ahogy a pasas rálépett a rajzra, a cipőtalpával önkéntelenül is kikoptatta a jelet. így szabadjára engedte az emberi testet öltött démont, ami azonnal kivégezte a két szerencsétlent. Miután a férfiak nem érkeztek vissza az alagútból, felmentő sereg érkezett

53

a keresésükre. Végül egyre többen jöttek, a démon pedig őszinte örömmel fogadta az ezüsttálcán felkínált embereket. Végre játszhatott egy kicsit. – Miután mindenkivel végzett, titeket is meg akart támadni, de sikerült szembeszállnom vele – emlékezett vissza a történtekre Stormy, és abban a pillanatban eltörött a mécses. Zokogásban tört ki.

54

Egyértelmű volt, hogy a napközben történtek után nem maradhatunk sokáig a New Point-i búvóhelyen. Az atya és a vakmerő férfiak eltűnése rövidesen számtalan környékbelit vonz majd a parókiához. Ha pedig valaki betenné a lábát az alagsorba, és minket még ott találna a hullatenger kellős közepén, annak a többiekhez hasonlóan meg kellene halnia. Donnie meg én azonban nem akartunk gyilkolni. Segíteni szerettünk volna az embereken, nem pedig kivégezni őket. Sőt, éppen azért küzdöttünk, hogy kipucoljuk a világból a gonosz erőket. Stormy démonja azonban belerondított a munkánkba. Félő volt, hogy a lány egy gyenge pillanatában végleg az ellenségünkké válik. Akkor pedig… Donnie a hold fényében, a kocsinál tevékenykedett. Összetolta a mikrobusz utasterébe épített széksorokat, majd a felszabadult helyre rajzolt egy pentagrammát, hogy biztonságban szállíthassuk magunkkal Stormyt. Az én feladatom az volt, hogy összepakoljam a holminkat az induláshoz, így Stormyval lent maradtam a pincében. Éppen az édesanyám házából elhozott hátizsákba csomagoltam a ruháimat, amikor eszembe jutott, hogy korábban tettem valamit az oldalsó zsebébe. Titokban, hogy senki ne tudjon róla. Elhúztam a cipzárt, és a fachba nyúltam. Ott volt. Megragadtam a műanyag tárgyat, és kiemeltem. Luke telefonja.

55

Miután a srác eltűnt, mi pedig legyőztük a pokoli párducokat, este kiszöktem a házból, és a közelben álló lopott – azaz Luke szavaival élve kölcsönvett – kocsihoz siettem. Tartottam attól, hogy a nagyvárosban a huligánok már kifosztották a sokáig egy helyben parkoló, lezáratlan autót, ám a kocsi érintetlenül állt az utca szélén. A kesztyűtartóban pedig ott pihent a telefon, amit a házba visszaérve gyorsan elrejtettem a többiek elől. El akartam kerülni, hogy faggatózzanak, nekem pedig hazudnom kelljen. Luke akkor vált meg a telefonjától, amikor a szökésünk után Donnie hívogatni kezdett bennünket. A SIM kártyát a pénztárcájába süllyesztette, a készüléket pedig először az ellopott Mustang kesztyűtartójába dobta, majd a kocsi cserénél áttette ebbe a kocsiba. Amikor a kórházban arra vártunk, hogy az orvosok megmentsék anyu életét, a kávéautomatánál kivettem Luke tárcájából a SIM kártyát. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért tettem, de valami arra ösztönzött, hogy magamnál tartsam. És végre hasznát vehettem. Előhalásztam azt a farmert, amit a kórházban viseltem. A jobb első zsebében, néhány zsebkendő alatt meg is találtam a chipet. – Bekapcsoljam? – saját magamtól érdeklődtem ugyan, valamiért mégis hangosan is kimondtam a kérdést. A válaszom egy bátortalan igen volt. Remegő kézzel leszedtem a mobil hátlapját, majd az akkumulátort kiemelve a helyére csúsztattam a SIM-et. Miután egy pattintással összeraktam a készüléket, magam elé meredve gondolkodóba estem. Vajon kik kereshették a fiút? Az apja biztosan, ő volt a lakewoodi seriff, és minden bizonnyal az egész világot felforgatta már a fia után. Azt biztosan tudja, hogy Luke hol használta utoljára a mobilját. Sőt, a zsaruk akár folyamatosan figyelhették, hogy a srác mikor kapcsolja be a készüléket. Már a lopott kocsikról is értesíthették a seriffet. Sajnáltam a férfit. A felesége elhagyta, most pedig az egyetlen fia vált kámforrá. Egyedül maradt, ráadásul kétségek gyötörhetik. Biztosan marcangolja a kérdés, hogy mit ronthatott el?! Miért lett az egyetlen fiából bűnöző? Olyan gazember, amilyeneket ő

56

világéletében üldözött. Borzalmas érzés lehet csalódni egy számunkra fontos személyben. Pedig Luke jó fiú maradt. Jobb volt az összes többi srácnál. Csak ezt nehéz lett volna bárkinek is megmagyarázni. Dühöt éreztem. Idegesíteni kezdett, hogy üldöznek bennünket. Dolgozott bennem az igazságérzetem. Miért kell menekülnünk, miközben mi csak jót akarunk tenni az emberiséggel? Miért nem lehet békében egymás mellett élni? Miért nem fogunk össze? Rengeteg olyan kérdés merült fel bennem, amelyekre már évezredek óta senki sem tudott kielégítő válasszal szolgálni. És ez gyaníthatóan így marad még néhány ezer évig. Ennek ellenére szerettem volna tenni valamit az előítéletek ellen. Ha csak egy-két emberrel fogadtatom el a vámpírokat, már akkor is sikeresnek mondhatom magamat. Talán Luke apja is elfogadó lesz, ha a fia előkerül, és elmeséli neki a lehetetlennek tűnő történetet. Addig azonban, bármennyire is meg szeretném csörgetni a seriffet, hogy beszéljek vele, a hívás felesleges lenne. Még megnyugtatni sem tudnám. Ennek ellenére bekapcsoltam a telefont, mert érdekelt, kik kereshették a srácot. A kijelző felvillant, majd egy halk csipogás kíséretében betöltötte a rendszert. A legnagyobb meglepetésemre a mobil nem kért PIN kódot. Úgy tűnik, hogy Luke-nak nem voltak titkai mások előtt. Vagy pedig Lakewood volt túl kicsi ahhoz, hogy lopásoktól kelljen félniük a lakosoknak. Vagy az apja volt ennyire jó seriff? A kijelzőn először egy üzenet jelent meg, majd szépen sorjában érkezett a többi. Mindegyik fogadásánál pittyegett a készülék. Összesen hat üzenet várt a hangpostáján arra, hogy Luke lehallgassa őket. Zavarba jöttem. Egy barátom magánszféráját készülök megsérteni. Miért teszem? Hiába próbáltam volna magamat átvágni, a srác rettenetesen hiányzott. Nem mellesleg lelkiismeret-furdalás is gyötört miatta, hiszen részben én voltam az oka az eltűnésének. Az üzenetek lehallgatásával pedig közelebb kerülhettem hozzá,

57

valamint enyhíthettem a marcangoló érzésen. Szükségem volt a megkönnyebbülésre. A feloldozásra. Ismét előtört belőlem az önző énem. A hangposta automatája minden üzenet előtt bemondta a fogadás pontos idejét. Az első három üzenet Luke apjától származott. A férfi egyre ingerültebben kérte a fiát, hogy hívja vissza. Minden bizonnyal arra gondolt, hogy a srác ismét lázad, és elszökött a haverokkal egy kis kiruccanásra, ahogy azt már korábban is megtette. A negyedik bejegyzés egy fiatal sráctól érkezett – napra pontosan két hete. A fiú halkan és remegő hangon beszélt, alig hallottam, amit mondott: – Luke, beszélnünk kell! Steph újra feltűnt. Készül valamire, és azt hiszem, tudom, mi történik. Azonnal hívj, ahogy megkapod az üzenetet! Bobby lehetett az, Luke haverja, ők ketten és Steph együtt bandáztak. Egészen addig, amíg a szőke Leszármazott fiú testét el nem foglalta a démonja, és a két haver meg nem ölte. Vajon mit akarhatott Bobby mondani Luke-nak? Nem volt időm sokat gondolkodni, az automata máris új üzenetet kezdett játszani. Ismét az izgatott fiú hangja ütötte meg a fülemet: – Luke, ez tényleg nagyon fontos! Kiderítettem, hol gyülekeznek a dögök! Hívj! Remegtem. Bobby tudja, hogy hol kell keresnünk a démonok új fészkét. A pokolfajzatok oda vihették Luke-ot és Sunnyt. A felismerés annyira váratlanul ért, hogy elejtettem a telefont. A készülék a matracra zuhant, de ez nem akadályozta meg az automatát abban, hogy az utolsó üzenetet is lejátssza. A hangszóróból ismerős hang szűrődött ki. – Sandra! – Luke hangját hallottam. – Náluk vagyok! Az egyik dög telefont tart a fejem mellé. Azt mondják, hogy ha nem keresel meg, megölnek. Gyorsan felkaptam a mobilt, és a fülemhez tartottam. Luke mögött néma csend honolt. Mintha egyedül lett volna egy nyugodt szobában, de tudtam, ez csak illúzió.

58

– De ne keress meg! Mert akkor téged kapnak el! – folytatta Luke, de lényegesen gyorsabban beszélt, mint korábban. Majd hirtelen felordított. Nyilvánvalóan az utóbbi üzenetet nem a dögök súgták a fülébe. A kihágásért pedig megbüntették. Nem értettem, miért kell feleslegesen provokálnia a fogva tartóit, hiszen ha ellenkezik, ha nem, úgyis megkeresem. – Szia Sandra! – egy újabb ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ám ez egy lányé volt. – Remélem, emlékszel még rám. Ahogy hallod, nálam van a kis barátod. Nagyon élvezzük az együttlétet. Pokolian jó! Diana! A Lakewood College legnépszerűbb és egyben legveszedelmesebb diákja. Az ő bátyja volt Steph, a démon, akinek a valódi nevét nem tudtuk, ám az én testemre pályázott. A lány nem pusztult el a lakewoodi események során, néhány társával sikerült együtt kerek oldania. Most pedig minden bizonnyal bosszút forralnak ellenem. – Sok szeretettel várunk szerény hajlékunkban! Nem árulom el a címet, hiszen amilyen eszes vagy, úgyis megtalálsz bennünket! – szavai gúnyosan hatottak. – De jó lesz sietned. Luke nem sokáig bírja a kis játékainkat! Diana megszakította a vonalat, a géphang pedig közölte, hogy nincs több üzenet. Kavargott a gyomrom az idegességtől. Ám nem estem kétségbe, inkább tuningolt a dühöm. A telefon menüjébe lépve kikerestem Bobby számát, és a zöld gombot megnyomva felhívtam a fiút. Beszélnem kellett vele. Tudni akartam, merre induljak, hogy minél előbb visszataszíthassam a pokolba Dianát! Túl késő volt azonban ahhoz, hogy a srác felvegye a telefont. A csalódástól úgy leeresztettem, mint egy kiszúrt lufi. Kikapcsoltam a készüléket, és visszarejtettem a hátitáska zsebébe. Másnap, alkonyat után újra megpróbálom elérni Bobbyt. Éreztem, hogy ő segíthet.

59

Mikrobuszunk szélsebesen suhant a sötét éjszakában. Donnie előző este pontosan kiszámította, hogy pirkadat előtt kényelmesen átérhetünk a következő megoldásra vágyó ügy helyszínére. Ám azt nem kalkulálhatta bele, ami ébredés után várt bennünket a parókia alagsorában. Stormy démonja miatt elpazaroltunk néhány értékes órát, ráadásul nemcsak a hajnal üldözött bennünket, hiszen valószínűleg az előző város megmaradt lakói is keresik azokat, akik felgyújtották a paplakot. Donnie úgy gondolta, az a legkegyesebb, ha tűzet gyújtva elégetjük a halottakat. így a hozzátartozóknak sem kell szembesülniük a hidegvérrel legyilkolt és megcsonkított családtagok látványával. A lángok felemésztenek mindent, valószínűleg sohasem derül majd ki, hogy pontosan mi történt a parókia területén. Miután bepakoltunk az autóba, és Stormyt bezártuk az új pentagrammába, Donnie benzinnel fellocsolta az alagsort és az atya tetemét rejtő szobát, majd egy-egy szál gyufával lángra lobbantotta őket. A tűz az összes nyomot felemésztette. Nem maradtak ujjlenyomatok, se egyéb olyan jelek, amelyek ránk utaltak volna. A tűz ereje mindig csodálattal töltött el. A forró lángok szinte bármit képesek felfalni. És nem marad más utánuk, mint hamu. A telefonban hallott információktól feszülten ültem az anyósülésen, de nem mondhattam róla semmit a többieknek. Kiderült volna, hogy nálam van Luke telefonja, amiért Donnie biztosan haragra gerjed. Talán el is kobozta volna a készüléket,

60

és akkor esélytelenné válik, hogy elérjem Bobbyt. Nem mellesleg abból is problémát csinált volna, hogy addig elhallgattam a mobil létezését. Minden bizonnyal ellene irányuló összeesküvésnek fogta volna fel a titkolózást. Jobbnak láttam tehát, ha egyelőre hallgatok. Hittem abban, hogy mindennek eljön a maga ideje. Ám azzal is tisztában voltam, hogy néha túl későn eszmélünk fel. Amikor már képtelenség bármit is helyrehozni. – Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – Donnie hangja szokatlanul kedves volt. Válasz helyett kényszeredetten mosolyogtam, bár tudtam, hogy nem egyre gondolunk. Mélyeket pislantva a kezemben tartott aktára néztem. A következő ügyről összegyűjtött anyagok sorakoztak benne. Ismét egy pap kérte a segítségünket. Bíztam abban, hogy ő nem végzi úgy, mint az előző akció során meggyilkolt atya. Még mindig élénken élt bennem a Stormy által kivégzett férfi képe. Lehunytam a szemem, abban reménykedtem, hogy mire újra kinyitom, talán egy másik életben ébredek, ahol nem kell több élettelen testet látnom. Nem sikerült. Ráadásul a fejfájás szüntelenül ráerősített a szenvedésemre. Az akta szerint egy Gina nevű fiatal lány több embert is brutálisan kivégzett. Az okokat egyelőre nem tudták kideríteni, a tettes pedig rendre kicsúszott a rendőrök kezei közül. Ez nem lepett meg, hiszen különben nem kértek volna fel bennünket a munkára. A gyilkos napközben valahol a falu környékén bujkál, esténként pedig gyanútlan emberekre támad. A falubeliek érthetően rettegnek, hiszen megjósolhatatlan, ki lesz a következő áldozat. Mivel ismerték a lány kilétét, meglepődtem, hogy nem csatoltak képet róla. Szerettem volna látni az arcát, hogy legalább némi benyomást szerezhessek a személyiségéről. A vonások és a szemek számtalan rejtett üzenetet hordoznak. Például arról, hogy mennyire tárgyalóképes az illető. Rá lehet-e beszélni az önfeladásra, vagy erőszakkal kell béklyók közé kényszeríteni?

61

– Szerinted vámpír? – kérdeztem Donnie-tól, arra utalva, hogy a lány nappal rejtőzködik, és az éjszaka közepén csap le áldozataira. – Még az is lehet, bár nem hiszem. Ahhoz túl nyilvánvalóan csinálja. Ha vámpír lenne, biztosan nem ölt volna ennyi embert – magyarázta a fiú. – Lehet, hogy kezdő, és nincs mellette tanító – kontráztam. Donnie nem válaszolt. Összeráncolt homlokkal bámulta az utat. A rádióban egy Killers-dal csendült fel. A zenét hallgatva azon töprengtem, hogy mi üthetett a lányba, ha tényleg nem vámpír?! Felkelt egy reggelen, és úgy döntött, hogy akkor ő most rátámad arra az emberre, aki a legkevésbé szimpatikus neki? Aztán az első sikerélmény utána újra és újra ölni támadt kedve? Amerikában számtalan sorozatgyilkosról hallani, de ilyen esettel még nem találkoztam. A hozzám hasonló korú lányoknak inkább a pasizáson jár az agyuk, nem pedig a vérengzésen. Ahogy az sem volt normális, hogy Stormyt egy démon kísértette és kényszerítette a testét olyan szörnyűségekre, amikről a lány korábban még csak nem is álmodott. Éreztem, hogy a gyilkos megtalálása megint az én feladatom lesz. Csakúgy, mint a Crownban. Akkor csábítanom kellett volna, ebben az esetben pedig nőként kell majd beszélnem egy másik lánnyal. Már ha megtalálom az erdőben. Természetes, hogy egy lány egy másik nőneművel sokkal könnyebben beszéli meg az élete történéseit. Valami kiváltotta a lányból a gyilkos ösztönt. A leállításához mindenképpen ismernem kell a probléma okát. Muszáj lesz kiszednem belőle. Ugyan rá is támadhatnék, de erőszakkal semmit sem lehet megoldani, maximum befejezni. Agresszióval csak olyanná válnék, mint amilyen ő maga. Világéletemben a józanész pártján álltam. – A sas merész állat. De hiába jó a szeme, nem lát a dolgok mögé. Ez okozza a vesztét – hallatszott a kocsi hátuljából. Stormy eddig egy szót sem szólt, csendesen harcolt önmagával. A pentagramma közepén guggolt, és ritmikusan előre- hátra dülöngélt, mint a filmekben a bedilizett szereplők.

62

Hiába beszéltünk, válaszra sem méltatott bennünket. Most azonban valamiért kifakadt belőle ez az értelmetlen gondolat. Attól tartottam, hogy a lány teljesen elborul. Nem hiába mondják, hogy a bolondok a saját démonaikkal harcolnak. Igaz volt. – Tessék? – kérdeztem vissza a vállam fölött. – Nem tudom. Ezt látom – válaszolt dünnyögve a lány. Ízleltem a mondatot, de nem jutottam dűlőre vele. Stormy adottsága a jövőbelátás. Ez is egy jóslat volt, ám egyelőre nem tudtam, mire véljem. Igyekeztem a logikai szálakat megtalálva kibogarászni a mondanivalóját. Mivel kizárólag emberekkel kapcsolatban voltak látomásai, valószínűleg az ügyhöz tartozott a megjegyzés. Vagy Ginára utalhatott, vagy valamelyik jövőbeli áldozatára. Bármelyik legyen a megoldás, egyik sem kecsegtetett túl sok jóval.

A faluhoz közeledve egyre erősödött a köd, ez pedig lassította a haladást. Donnie a különösen éles látása ellenére sem kockáztatta, hogy véletlenül nekirohanjuk valaminek. Pedig már csak néhány óránk volt napfelkeltéig, amibe bele kellett sűríteni a templom megkeresését, a kipakolást, a kijelölt szoba biztosítását és az étkezést. Stormy, a ruhástáskák és az aktákat tároló dobozok mellett, egy hűtőtáskában sorakoztak a vérrel teli zacskók. Alig vártam, hogy nyugodt körülmények között ehessek egy kicsit. Abban reménykedtem, hogy a vér elmulasztja majd a fejfájásomat, ami néha ugyan csillapodni látszott, de rendre visszatért. A tejszerű köd felidézett bennem egy gyerekkori emléket. Anyukámmal nyaraltunk, és az egyik étteremben tejüvegből készült pohárban szolgálták fel az italokat. Annyira elkápráztatott a korábban még sohasem látott eszköz, hogy egész vacsora alatt a szemem elé tartva azon keresztül figyeltem a környező asztaloknál ülőket. Amikor indulni készültünk,

63

magammal akartam vinni a poharat. Természetesen anyu nem engedte, hogy kilopjam az étteremből, én pedig nagyon elkeseredtem. Sírni kezdtem, amitől a pincért megsajnált, és megajándékozott eggyel. Anyu nem győzött hálálkodni a kedvességéért, szegénynek rettentő kínos lehetett, hogy a gyereke hisztérikus rohamot kapott egy pohárért. Mintha nem lett volna otthon elég. Aztán egy héttel később véletlenül leejtettem a kincsként őrzött tárgyat, ami ripityára törött. Már gyerekként is ilyen voltam: ha nagyon akartam valamit, megszereztem, aztán az első adandó alkalommal kárt tettem benne. Mint Luke esetében. Észre sem vettem, hogy mikor léptük át a falu határát. Cristhead üdvözlőtáblája teljesen elveszett a ködben. Csak a mellettünk elsuhanó lámpaoszlopokat láttam, de azoknak a fényét is elnyelte a félhomály. Aztán a házak között már kezdett tisztulni a kép. Donnie-nak nem kellett sokáig keresnie a templom épületét, a falu ugyanis meglehetősen kicsinek bizonyult, és a szent hely a szokásokhoz híven a főút mentén emelkedett. Cristhead méreteihez képest meglehetősen monumentális templomot építettek. Gyanítottam, hogy a környékbeli településeknek nincs saját imahelyük, így ebbe a faluba járhatnak istentiszteletre, valamint meggyónni a bűneiket. Amikor kiszálltunk a kocsiból, már egy pillanatig sem csodáltam, hogy a keresett lány bekattant. Egy ilyen porfészekben én sem bírnám túl sokáig ép elmével. A falu évtizedekkel ezelőtt megállhatott a fejlődésben. A lakók pedig évente legfeljebb egyszer járhattak a legközelebbi városban. Nem tartom magamat sznobnak, ráadásul a jelenem meg sem engedte, hogy túlzott igényeket tápláljak, de egy bizonyos szint alatt nem tudtam elképzelni az életet. Ahogy szerintem egyetlen fiatal lány sem. A világ változott, nem lehet már ugyanolyan módszerekkel és körülmények között felnevelni a fiatalokat, mint annak idején.

64

A pap a templom kapujában várt bennünket. Vagy le sem feküdt, vagy nagyon korán kelt, de reverendát viselt. A fekete ruhához öltött fehér gallér messziről világított az éjszakában. Kezeit a háta mögött összekulcsolva várta, hogy kipakoljunk, majd, amikor a táskákat magunkra aggatva felsétáltunk hozzá a lépcsőn, kelletlenül üdvözölt bennünket. – Azt mondta, hogy négyen jönnek – a tiszteletes csodálkozva nézett szemüvege mögül Donnie-ra. – Történt egy kis probléma az előző helyen. Az egyik tag nem tudott velünk jönni, a másik pedig még bent van az autóban, ő kicsit később jön be a szállásra – magyarázta a fiú, majd amikor a pap arcáról nem tűnt el a csodálkozás, füllentett egy nagyot. – Még van egy kis dolga az előző ügyből kifolyólag. Ilyenkor is dolgozik. Az atyán látszott, hogy megkönnyebbült. Azért kíváncsi lettem volna, mit szól, ha esetleg az igazat mondjuk neki. Azt, hogy Stormy egy démonnal viaskodik, és ha nem tartjuk fogságban, bármelyik pillanatban elszabadulhat, és lemészárolhatja az egész falut. Valószínűleg előkapta volna a jobb zsebében dudorodó, szenteltvízzel töltött flaskát, és a képünkbe lötyköl belőle egy-egy adagot. Messziről lerítt róla, hogy nem bízik bennünk. Fenntartásai voltak a vámpírokkal kapcsolatban, amit igazából meg is értettem. Nem lehet egyszerű szembeszállnia azokkal a tanokkal, amelyekre felesküdött. Azonban tehetetlenné vált, és csak egyetlen lehetőséget látott arra, hogy megvédje a nyáját: ha farkasokat enged közéjük. A félelem a kijelölt szállásunkon is tükröződött. A templom pulpitusa mögötti rideg kamrába zsúfoltak be négy olyan keskeny matracot, amelyeket, ha összetolunk, akkor is csak ketten férünk el rajta. A fal vakolatlan volt, a padló kövét pedig semmivel sem fedték. Az atya két elemlámpát nyomott a kezünkbe, hogy azzal világítsunk, ha szükségünk van fényre. A legszívesebben szóvá tettem volna a méltatlan környezetet, de visszafogtam magamat.

65

– Szerinted ez normális? – kérdeztem Donnie-t, miután az atya magunkra hagyott bennünket. – Nem, de nincs túl sok választásunk. Lassan hajnalodik, és nincs hova mennünk – magyarázta a fiú. Igaza volt. Meglehetősen végesek voltak a lehetőségeink. Vagy nyugton maradunk, vagy odakint malmozva várhatjuk a hajnali napsugarakat. Luke a szökésünk alatt arra gondolt, hogy a kocsi ablakaira sötét fóliát ragaszt, ami nem engedi át a napfényt. így szükség esetén a járgányban is aludhattunk volna. Lehet, hogy az ötletet végre meg kellene valósítani. A mikrobusz például kiváló szállást jelentene hasonló helyzetekben. Talán nem a legkényelmesebb megoldás, de legalább elkerülhetjük a hasonló megaláztatásokat. – Stormy nem fér be. Kint kell hagynunk a kocsiban – jelentette ki Donnie ellentmondást nem tűrően. Némán bólintottam. A lányt egyébként sem nagyon lehetett ebben az állapotban a templomba vinni. A kamrában pedig nem volt annyi hely, hogy a pentagramma is elférjen. Csak reménykedhettünk abban, hogy nappal nem lesz probléma.

66

Mivel már közeledett a tél, egyre hamarabb sötétedett. A nyarat ugyan sokkal jobban szerettem a hidegebb évszakoknál, most mégis hálás voltam a sorsnak, amiért a korai szürkületben minél előbb letudhatom a kijelölt feladatot. A falu, a pap és a templomi zug nyomasztott, szerettem volna minél hamarabb továbbállni. Nem mellékesen az idegenek megsegítése mellett másféle küldetésünk is akadt, mégpedig a barátaink kiszabadítása. Diana ráadásul a hangpostán hagyott üzenetében nyomatékosította: amíg oda nem érünk, válogatott kínzásoknak teszi ki Luke-ot. Fogyott az idő, a fiú pedig ember lévén nem fogja sokáig bírni a gyötrelmeket. Úgy terveztem, hogy a környező erdőben gyorsan megtalálom a gyilkos lányt, elfogom, és már indulhatunk is tovább Donnie-ékkal a nagy útra. A fák között szlalomozva, szélsebesen futottam végig az erdőn. A vállamra akasztott táska ütemesen csapódott a csípőmhöz. Mielőtt elindultam volna a keresésre, felszerelkeztem a legkülönbözőbb kellékekkel. Mivel ismét kétséges volt az üldözött kiléte, minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Volt nálam szenteltvíz, kereszt, ezüst- és vaspenge, valamint só. Illetve belecsempésztem a csomagba Luke telefonját, a bevetés idején ugyanis újra meg akartam kísérelni felhívni Bobbyt. A fiú kulcsfontosságú lehet a felderítésben. Egyrészt ismeri a démonok pontos tartózkodási helyét, másrészt ő is Steph barátja volt – talán értékes információkkal tud szolgálni a pokolfajzatról. Biztos voltam abban, hogy Steph

67

keze is benne van Luke és Sunny elrablásában. Az a szemét őket használja fel azért, hogy kézre tudjon keríteni. Futás közben ismét sajogni kezdett a fejem. Annak ellenére, hogy Donnie-val elalvás előtt megittunk egy-egy zacskónyi vért, a fájdalom az ébredés után sem csillapodott. Soha nem voltam egy fejfájós típus, amióta pedig vámpírrá változtam, az összes betegség messziről elkerült. Ezért álltam különösen értetlenül a migrén feltűnése előtt. Ám nem terelhette el a figyelmemet a munkáról. így is túl sok balszerencse történt miattam. Szerettem volna megmutatni, hogy jó dolgokra is képes vagyok. Eddig értem hoztak áldozatokat, most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a szívességet. Beleborzongtam a felelősség gondolatába, ezért felhúztam a cipzáras szövetkabátom kapucniját. Napközben eshetett az eső. Az ősz közeledtével lehullott levelek nedvesek voltak, és emiatt rendkívül csúsztak. Igyekeztem úgy lépdelni, hogy még véletlenül se essek hanyatt rajtuk. A kopár fák görcsös ágai között gyülekező köd kísértetiessé varázsolta az egész környéket. A hold rideg fényei olyan külsőt kölcsönöztek az erdőnek, mintha éppen egy szent akarna a Földre szállni. Én már ezen sem lepődtem volna meg. Alig néhány héttel korábban még a vámpírok létezésében sem hittem. Aztán kiderült, hogy én is természetfeletti lény vagyok, ráadásul kiszemelt magának egy démon. Számomra már semmi sem volt hihetetlen. Vámpírrá válásommal a racionális énem a semmibe veszett, és egy sokkal szélesebb látókörű Sandra Palmer vette át a helyét. Gyakorlatilag az egész életem fenekestől felfordult. Lettek barátaim, de elveszettem a szeretteimet. Szerelembe estem, de boldogtalan lettem. Bonuszként jelentéktelen kislányból fontos szereplő lettem, feladatot vállaltam a világ megmentésében, így mérhetetlen felelősség zúdult a nyakamba. Mindent megkaptam, amire vágytam, de semmi sem úgy történt, ahogy azt a gyerekszobámban, az ágyon fekve elképzeltem magamnak. Pedig hány álmatlan, sírásba torkolló éjszakát virrasztottam át a

68

fantáziálással. Ügy terveztem, hogy lesz egy férjem, akivel munka utána vacsorázni megyünk egy jó nevű étterembe, és utána tévénézés közben elalszunk a pihe-puha ágyunkban. Ezzel szemben a végkimerülés határán, penészszagú alagsorokban, kényelmetlen matracokon vedeltem a vért a gyakran szívtelen barátommal, miközben folyamatosan azt vártam, hogy egy-egy pokolból szalajtott dög a nyakamra vesse magát. A sors képességeket adott, de rengeteg dolgot elvett tőlem. Magányossá tett. Már csak a két nap múlva következő születésnapomat vártam. Abba bíztam, hogy a Teremtő olyan adottsággal áld meg, amellyel boldoggá tesz. És persze reménykedtem, hogy nem az újbóli halálommal ünnepelem majd a tizenhatot. Sohasem lehet tudni… Amikor kellő távolságba értem a falutól, megálltam. Tartottam attól, hogy Donnie utánam jön, nagyon aggódott értem, amikor elindultam. Látta, hogy valami nincs rendben velem. És tényleg problémáim voltak. A magamban tartott telefonbeszélgetés és a rendszeresen visszatérő fejfájás nem derített éppen jókedvre. Donnie felvetette, hogy eljön helyettem, de kézzel-lábbal tiltakoztam az ötlete ellen. Én akartam végigcsinálni. Bizonyítani akartam. Kinek? Mindenkinek, de legfőképpen magamnak. Levettem a táskát, és a berogyasztott jobb lábamra támasztottam, hogy előkotorhassam belőle a telefont. Nyugodt volt az erdő, a fel-fel támadó szél hangján kívül egy árva neszt sem hallottam. Ha a lány valóban a természet jótékony rejtekében bujkál, minden bizonnyal egy távolabbi részen húzódott meg éjszakára. A tervem szerint a telefonálás után mindenképpen felkutattam volna, de a titkos akciómhoz nyugalomra volt szükségem. Nyugodt mozdulatokkal nyitottam ki a táskát, amikor hirtelen valaki állkapcson vágott, és az ütéstől hátra zuhantam. A nyirkos levelek rátapadtak a ruhámra, a bőrömre, és beleragadtak a hajamba. A sáros talaj pillanatok alatt összemocskolta a kabátomat és a nadrágomat. Sőt, még az

69

arcomra is jutott a mocsokból. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, aztán újra visszatért fejem fölé a hold. Mi történt? Gina megtámadott? Figyelmetlen voltam, és nem vettem észre a rám leselkedő veszélyt? Két kezemre támaszkodva felültem a földön. Erős szél támadt, a levegőben kavargatta és monumentális emberalakká formálta előttem a faleveleket. Láb, test és kezek. Fej nélkül. Mi ez? Ám mielőtt választ találhattam volna a kérdésre, vagy menekülőre foghattam volna, a levélember elindult felém, és egy határozott mozdulattal kirúgta alólam a kezeimet. Visszazuhantam a földre, fejem toccsanó hanggal csapódott a sáros talajon. A szemem sarkában láttam, hogy közvetlenül mellettem egy méretes kődarab hever. Csaknem belevertem a fejemet. Ám, ha már megúsztam, hasznát is vehettem. Minden erőmet összeszedve kitéptem a földből a követ, és miután talpra álltam, a fej nélküli alak felé hajítottam. Talált. A kő hatalmas lyukat hagyva maga után átszelte a levéltestet. De a teremtményt ez sem riasztotta el, a lyukkal a hasán futni kezdett felém. Ez lenne a lány? Az képtelenség. A levélember elrugaszkodott, és rám vetette magát. Ahhoz képest, hogy a teste levelekből állt, elképesztő erővel rendelkezett. Hiába próbáltam ellenállni, minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Kiszolgáltatottá váltam. Menekülni akartam, de mindhiába. A földön fekve vergődtem, miközben a teremtmény a fejem fölé szorította a csuklóimat. Nyögtem az erőlködéstől, hajam az arcomba hullott. Mit akar ez velem csinálni? Meg akar ölni? Ez is valami démoni szörnyszülött? Akkor nevetést hallottam. Kisgyerek hangja. Már hallucinálok is? A levelek szétrobbantak, és a levegőben lágyan himbálózva ereszkedtek a földre. Az erős fogás azonban nem engedett. A levelek helyén ködszerű képződmény jelent meg, és a hold fényében egy emberi alak rajzolódott ki előttem. Egy kisfiú vigyorgó arca. – Nyertem! – ujjongott.

70

Egy gyerek? Ő meg honnan jött? Ki ez? Rémült arccal bámultam rá. – Na most mi van? – kérdezte. – Ki vagy te? – dadogtam. A fiú arca vigyorgóról csodálkozóvá, szeme pedig szomorkássá vált. Esküdni mertem volna, hogy a mellkasomban éreztem a srác csalódottságát, a fejfájásom pedig felerősödött. – Nem emlékszel rám? – kérdezte a szemét lesütve. Egyre szürreálisabbá vált a beszélgetés. Hiába kutattam az emlékeim között, nem volt ismerős a fiú. Sohasem láttam korábban. Pedig az állán húzódó hegről biztosan megjegyeztem volna. – Peter vagyok – próbálta felidézni bennem az emlékeket. – Ne haragudj, Peter – fejemet csóválva jeleztem, hogy fogalmam sincs arról, ki ő. – De nem engednél el? – Jaj, bocsánat! – szégyellte el magát a srác. Csuklóimban égő fájdalmat éreztem. Önkéntelenül is masszírozni kezdtem őket, majd csaknem elájultam, amikor megláttam, hogy a fiú kezei nyomán egy-egy vörös folt éktelenkedett. Az ujjainak a helye is látszódott. A félhomályban nem tudtam eldönteni, hogy égési sérülés, vagy az erős szorítástól bevérzett a bőröm. Bíztam benne, hogy az utóbbi, és idővel elmúlik. Csaknem frászt kaptam, amikor újra a fiúra néztem, ő pedig meredten bámult rám. Szellem volt. Mással nem tudtam magyarázni, hogy átláttam a testén. Illetve lehetett volna démon, de akkor már nem az erdőben feküdnék, hanem a dögök fészkében. Hogy kerül az erdőbe egy kisfiú szelleme? És miért támadt rám? – Nos, Peter, hogy kerül egy kisfiú ilyen későn az erdőbe? – tettem fel a bennem kavargó kérdés, hátha ő épeszű válasszal tud szolgálni. – Követtelek – válaszolta, mintha mi sem volna természetesebb. – Követtél? Mióta? – puhatolóztam tovább.

71

Peter a szemeit forgatta. Úgy tűnt, mintha azt gondolná, hogy csak szórakozom vele. – Peter, annyira ügyesen követtél, hogy tényleg nem tudom, mióta lehettél a nyomomban – kacsintottam. A srác elszégyellte magát. A fiatal fiúk szeretik, ha dicsérgetik őket, viszont a nőktől kapott bókokkal általában nem tudnak mit kezdeni. Ám ezzel a csellel könnyedén el lehet nyerni a bizalmukat. Minden pasi imádja, ha körülrajongják. A nőknek pedig okosan ki kell következtetni, hogy mikor vágyik a férfi istenítésre, és mikor van szüksége babusgatásra. – A pap otthona óta. Láttam, hogy a barátnőd mit csinál az atyával – Peter undorodó grimaszt vágott. Már New Point óta a nyomomban volt? Azóta fájt a fejem. Minden összeállt. A fiú rám csimpaszkodott, és ezzel leszívta az energiáimat. Az ő véres lábnyomait láthattam Stormyé mellett a parókia előszobájában. Peter bennragadt a paplak falai között, ami azt jelentette, hogy ott is kellett meghalnia. Felidéztem az atya arcát, de nem tudtam elképzelni róla, hogy kisfiúkat bántalmaz. Hallani ugyan borzalmas történeteket, de a női megérzésem azt diktálta, hogy másról van szó. Peter más okból távozott az élők sorából. – És miért követtél? – kérdeztem kedvesen. Peter ismét elszégyellte magát. Szája szegletében kínos mosoly jelent meg. Már azelőtt tudtam a választ, hogy kimondta volna. – Mert megtetszettél – vigyorgott, és a haját birizgálta. Pont úgy, mint Luke, ha zavarba hoztam. Persze, hiszen akkor még a Crownban viselt miniszoknya volt rajtam. Úgy tűnik, hogy ha már a buliban vándorló démont nem sikerült elcsípnem, egy másik pasi horogra akadt. Felnevettem – de persze csak magamban, mert nem akartam még kellemetlenebb helyzetbe hozni a srácot.

72

Párszor kicsengett a telefon, mire Bobby beleszólt: – Na végre, Luke. Hol a francban voltál eddig? – A srác ugyanúgy suttogott, mint amikor az üzenetet hagyta a rögzítőn. A hangjából kiérződött a félelem. Azt gondolta, hogy ha csendesebben beszél, a gonosz erők nem hallhatják meg, amit mond. Pedig ha már a nyakában lihegnek, akkor attól függetlenül is kiderítik minden titkát, hogy visszafogja magát. Kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy ez lehet az az ember, aki ismeri a démonok titkait, és legfőképpen a tartózkodási helyüket. – Szia Bobby, én Sandra vagyok – válaszoltam. Számítottam arra, hogy srác meglepődik, sőt, azt sem csodáltam volna, ha rémülten leteszi a telefont. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tudhat az elmúlt időszakban történtekről. „Ha nyomozott a démonok után, nagy valószínűséggel találkozott az én nevemmel is. – Ööö – ennyi telt tőle válaszként. – Kérlek, ne tedd le! – a kérésem sokkal inkább tűnt utasításnak. – Beszélnünk kell! Bobby mélyen hallgatott a telefon túloldalán. – Itt vagy? – kérdeztem. – Igen, hallgatlak – hangja megkeményedett. Nem lesz könnyű menet. Mély levegőt vettem. Minél előbb túl akartam esni a tényállás ismertetésén. El akartam mondani neki mindent, mert nem szerettem volna, ha felesleges kérdésekkel traktálna utána. így megszűrhettem azokat az információkat, amiknek a birtokában voltam.

73

– Luke-ot elrabolták. Két hete. Utána nem sokkal egy közös barátunkat is. Tegnap találtam meg Luke telefonján az üzeneted. A segítségedre lenne szükségem – hadartam. – A francba – fakadt ki Bobby. Ismét néma csend honolt a vonalban. Most én vártam arra, hogy a fiú folytassa. Néhány másodperc után aztán Bobby ismét megszólalt. – Nem fogják elengedni őket – jegyezte meg. – A te üzeneted után rögtön érkezett egy másik. Azt már nekem címezték. Először Luke beszélt rajta, aztán az egyik… – ecseteltem a történteket. – Steph? – kérdezett rá Bobby, még mielőtt befejeztem volna a mondatot. Nagyot nyeltem. Rettenetesen fel tudott bosszantani, ha valaki belevágott a mondandómba. Éppen ezeket a felesleges kitérőket próbáltam elkerülni. – Nem, a húga, Diana – javítottam ki a fiút. – Az még rosszabb… – tette hozzá. Peter körülöttem szaladgált, amerre járt, felverte a faleveleket. A kisfiú halott, azonban erről neki fogalma sem volt, nem emlékezett arra, hogy mi történt vele. Azt képzelte, hogy ugyanolyan élő, mint annak idején, nekem pedig nem volt szívem kiábrándítani őt a tévhitéből. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy pontosan mi történt. Úgy tudom, hogy azok a lelkek, akik nem tudnak átkelni a túlvilágra, ott maradnak, ahol érte őket a tragédia, és csak nagyon erős érzelem hatására szakadnak ki a vesztőhelyükről. Peter a parókián halhatott meg, és a magánytól menekülvén rám csimpaszkodott. A fejfájáson kívül nem okozott nagyobb terhet, ám a jövőre nézve erősen el kellett gondolkoznom azon, hogy mihez kezdjek vele. Láthatóan nem akart bántani, mindössze játszani szeretett volna, mint a hozzá hasonló srácok többsége. – Mit akarnak? – puhatolózott Bobby. – Azt, hogy menjünk el értük a démonok fészkébe – feleltem. – És már ott vagytok? – a fiú hangja izgatott lett.

74

– Nem. Azt sem tudom, hol vannak. Ezért is szeretném a segítségedet kérni – magyaráztam, és kezdtem elbizonytalanodni Bobby értelmi képességeit illetően. A fiú ismét hallgatott. Kezdtem unni ezeket a szüneteket. Dolgom lett volna, ha záros határidőn belül nem térek vissza a faluba, Donnie biztosan utánam ered. És még a lányt is fülön kellett csípnem. – Mondtam Luke-nak, hogy felejtsen el téged – dörmögte a telefonba szemrehányóan Bobby. Felment bennem a pumpa. Ez a fickó azt sem tudja, hogy miről beszél. Luke-kal több volt közöttünk, mint puszta barátság. Szerettem a fiút. És ő is engem. A kettőnk kapcsolatáról azonban csak mi tudtuk a valóságot. Egyrészt senki másnak nem volt köze hozzá, másrészt titokban is kellett tartanom, hogy mi történt közöttünk. – Szerintem mindkettőnknek az a célja, hogy Luke épségben megmeneküljön – igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. Bobby csak hümmögött, amivel elérte, hogy még bosszúsabb legyek. – Most mi van? – képtelen voltam tovább leplezni a dühömet, hangomra Peter is megtorpant. – Nyugalom – intett csendre Bobby. Anyukám egyik önsegítő könyvében azt olvastam, hogy a higgadtság megőrzésében segít, ha magunkban lassan számolni kezdtünk. Eljött az ideje, hogy kipróbáljam a módszert. Még az ötnél sem jártam, amikor Bobby előállt elképesztő ötletével, és a számolás hatása azonnal szertefoszlott. – Segítek, ha magatokkal visztek – jelentette be a srác. Önkéntelenül is felnevettem. – Ne haragudj, de ez lehetetlen! – válaszoltam a nevetéstől fuldokolva. – Rendben, akkor sok szerencsét… – kezdett búcsúzkodásba a fiú. – Várj! Neked ennyit ér egy barátod élete? – próbáltam a lelkére hatni.

75

– És neked a szerelmedé? – kontrázott Bobby. A fiú megfogott. Tisztában volt vele, hogy csak neki lehetnek pontos információi Sunny és Luke hollétéről. Különben nem hívtam volna fel. Segítséget kértem, ő pedig cserébe szívességet követelt. A kaland azonban túl veszélyesnek ígérkezett ahhoz, hogy egy amatőrt is magunkkal vigyünk. Tudtam, hogy Donnie nem engedné. Luke-ot sem engedte akciózni, pedig a srác előtte már nem egyszer bebizonyította, hogy képes szembeszállni a gonoszokkal. Legelőször akkor, amikor a Lakewood College sofőrje, Agarest vissza akart vinni a kastély falai közé. Luke elbánt vele, ha neki akkor ott nincs lélekjelenléte, a Föld ma már maximum démonok lakta világként lenne ismeretes. – Nem rajtam múlik – jegyeztem meg bűnbánóan, közben pedig a bal csuklómon éktelenkedő foltot bámultam. – Akkor beszéld meg azzal, akin múlik, utána pedig hívj vissza. Addig szép estét – közölte keményen Bobby, és lerakta a telefont.

76

Egyre agresszívabbá váltam. Ismét annyi minden történt körülöttem, hogy csak nagyon nehezen tudtam visszatartani az indulataimat. A felgyülemlő feszültség gyakran arra késztetett, hogy romboljak. Fogcsikorgatva tudtam ellenállni a vágynak. Ez pedig megrémített. A vámpírokról úgy tartotta a közhiedelem, hogy kegyetlen gyilkosok. Hogy a lényükből kifolyólag csak ártani tudunk. Az emberek többsége rettegett volna, ha megérti, hogy létezünk. Donnie-val pedig éppen az előítéletek leküzdésén dolgoztunk. Az önfegyelem létfontosságúvá vált. Csak nem könnyű olyan emésztő problémákkal a hátam mögött visszafogni magamat, mint például két barátom elrablása, az édesanyám halála, vagy éppen egy rám csimpaszkodott szellem kölyök jelenléte. Nem akartam szörnnyé válni! Nem! Peter utánam kullogott az erdőben. A fák között szlalomozva sétáltunk előre. Hogy hova, arról fogalmam sem volt. Ginát kerestük, aki bárhol lehetett. Útközben a fiúval egy szót sem szóltunk egymáshoz, aminek a legfőbb oka az volt, hogy bennem még élénken dolgozott Bobby zsarolása. A fiú azt akarta, vigyük magunkkal az eddig legveszélyesebbnek ígérkező bevetésünkre. Biztos voltam abban, hogy Donnie ezt nem engedné meg, talán, ki is nevetne, ha elé állnék az ötlettel. Az ok pedig egyszerű: egy ember jelenléte felkeltheti a különböző szörnyszülöttek érdeklődését. Akár túszul is ejthetnék, akkor pedig áldozatot kellene hoznunk. Ahogy most

77

is. Luke-ot minden óvintézkedésünk ellenére rabolták el, és most vele zsarolnak bennünket. Bobby azonban nem fog engedni az ajánlatából. Csak akkor segít, ha magunkkal visszük. Fogalmam sem volt, hogy a fiú miért akar velünk tartani. Hiszen az emberek többsége inkább sikítva átrohanna a világ másik végébe, ha egy igazi szörnnyel találkozna. Ő viszont megingathatatlannak tűnt. Valahogy el kell érnem, hogy Donnie a szokásosnál engedékenyebb legyen. Ez csak akkor lehetséges, ha Bobby egy véletlen egybeesésnek tűnő szituációban csöppen közénk. A cél érdekében szövetkeznem kellett a rettentően idegesítő fiúval. Az erdő teljesen kihaltnak tűnt. Sokaknak ez lett volna a természetes, ám számomra inkább nyugtalanítóan hatott. Még az állatok jelenlétét sem észleltem. Se egy felvillanó szempár, se egy árva nesz, de még szívdobogást sem hallottam. Ez vagy azt jelenti, hogy az állatok elszöktek, vagy azt, hogy kiirtották őket. Egyik sem kedvemre való megoldás, hiszen mind a kettő veszélyt sejtet. Olyan veszélyt, amit az állatok a zsigereikben érezhetnek. A túlvilági csend azonban a vadászatban előnyömre vált. Amennyiben a lány valóban az erdőben tartózkodik, biztosan elkapom. – Hová megyünk? – kérdezte váratlanul Peter, kizökkentve a gondolataimból. – Keresünk egy lányt – válaszoltam neki kimért hangon. – Eltűnt? – folytatta a srác. – Igen. És engem kértek fel arra, hogy megtaláljam – jobbnak láttam, ha nem avatom be a teljes igazságba, hiszen mégiscsak gyerek még. – Mérgesek lesznek rá a szülei? – Peter nem hagyta abba a kérdezősködést. – Szerintem örülni fognak, ha előkerül – hősiesen álltam a kérdések özönét. – És te meg fogod találni? – a fiú érdeklődése kezdett túllépni egy határt.

78

– Azon vagyok – reagáltam, de a hangomban már egyáltalán nem volt kedvesség. Peter érezte, hogy az adott helyzetben nem szívesen beszélgetek vele. Az okot persze nem tudta, így ez egy újabb kérdésre ösztönözte. – Haragszol rám? – gyerekesen csengő hangjában bánatot éreztem. Az elmúlt időszakban gyorsan elfelejtettem, hogy nem olyan rég még én is hasonló kérdésáradattal fárasztottam a felnőtteket. Ez Peter korához abszolút passzoló viselkedésforma volt. Abban az életszakaszában tartott, amikor ismerkedik a világgal. És már soha nem lesz érettebb. Mindenre tudni akarja a választ, és minden érdekli. Ennek ellenére nem volt túl jó az időzítés. Helyette másra kellett koncentrálnom. – Nem haragszom, de most egy kicsit maradjunk csendben. Rendben? – igyekeztem a legszelídebb hangomat és ábrázatomat előrángatni a gyűjteményemből. Petert azonban ez egyáltalán nem hatotta meg. – Te sem szeretsz – szipogta. – Mi az, hogy én sem szeretlek? – összeráncoltam a homlokomat. – Mint az anyukám! – duzzogott tovább a fiú. Be kellett látnom, hogy képtelenség folytatni az utat anélkül, hogy tisztáznék egy-két dolgot Peterrel. Az eddigi faggatózás egy sor álkérdésből állt. A fiú az anyjával kapcsolatban akart válaszokat. Ha a kérdéseit nem is volt képes megfogalmazni, belülről emésztette a dolog. Megálltam, leguggoltam elé, és mélyen a szemébe néztem. – Az anyukád biztosan szeret – magyaráztam neki. – És biztosan rettenetesen hiányzol neki. – De ő eldobott – nyöszörögte a fiú. – Elvitték tőlem, és vissza sem jött. – Ettől még biztosan hiányzol neki! Hidd el nekem! – erősködtem. – Akkor miért nem jött vissza? – kérdezett újra a kisfiú.

79

– Hová? – puhatolóztam. – Ahová bezártak bennünket. Amikor elvitték anyut, soha többé nem jött vissza hozzám senki. Az ajtó meg zárva volt. Hiába kiabáltam, nem hallottak. Éhes és szomjas voltam – válaszolta. Kezdett összeállni a kép. A New Point-i paplak alatt régen börtön húzódott. Péter anyja valószínűleg valami bűntettet követettel el, és bekasztlizták a fiával együtt. A szívtelen őrök a nőt elvitték a bitófára, a fiát meg hagyták a cellában éhen halni. Micsoda kegyetlenség. Peternek fogalma sem volt arról, hogy valójában mi történt. Azt hiszi, az anyja elhagyta. Ezért nyugtalan a lelke. Irigykedni kezdtem, Jennifer Love Hewittra, amiért a Szellemekkel suttogóban olyan kiválóan megoldja ezeket a kilátástalan ügyeket. Nekem viszont halványlila gőzöm sem volt arról, miként segíthetnék Peternek átkelni a fénybe. Hiszen az anyja már nem élt. – Jaj, Peter, nyugodj meg, nem lesz semmi baj – könny szökött a szemembe, ahogy összeraktam magamban az apró mozaikdarabkákat. A fiú szeme felcsillant, szája mosolyra húzódott. Kitárta két karját, és megpróbált átölelni. A szorítását most nem éreztem, de valamiféle, addig szokatlan érzés járta át a testemet. Olyan, ami arra késztetett, hogy én is megöleljen a fiú, ám ezt képtelenség lett volna. Petert nézve azonban arra lettem figyelmes, hogy áttetsző alakja emberi formát öltött. Már nem csak a hold fényében láttam. Mintha ő is egy húsvér ember lett volna, aki velem együtt bolyongott az erdőben. Más azonban biztosan nem láthatta. Csak nekem jelent meg. A szeretet érzése miatt megengedte magának, hogy láthatóvá váljon. Peter az ölelésből kibontakozva egyet hátralépett, majd szégyenlős tekintettel rám nézett. A tekintetébe hirtelen riadalom költözött. Mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan hátranéztem. Ekkor ütést éreztem a fejem bal oldalán. Megtántorodtam, és összerogytam. Elhomályosodott előttem a világ, ám még láttam a támadót: egy lány volt, a kezében

80

darabokra törött a csapásra használt faág. Gina? Én nem találtam meg, ő azon rám talált.

Hirtelen Stormy bukkan elő a sötétből. Előrefésült fekete frufruja alatt sárgán izzott a szeme. Vicsorgott, ám emberi fogak helyett éles tépőfogak sorakoztak a szájában. Hosszú faágat tartott a kezében, és fenyegetően lóbálta előttem. Körmei agyarakra hasonlítottak. A mellkasomba fájdalom nyilallt. Nem fizikai volt, sokkal inkább a lelkem sajgott. Attól, hogy így kell látnom egy számomra fontos embert. Vége, nincs visszaút. A démon elvégezte a dolgát, a lány átalakult. És húsra vágyott. Ezek a dögök emberekkel táplálkoztak. Gond nélkül falatoztak belőlük. A lány rendíthetetlenül vánszorgott felém, közben pedig túlvilági hangon hörgött. Hiába próbáltam volna védekezni, éreztem, hogy az erőm elhagyott. Védtelenné váltam, mint egy halandó. Íme, az utolsó pillanatom. Visszaváltoztam emberré, és egy démon fog szétmarcangolni, a tetememre pedig talán soha nem bukkannak rá. Betakarnak az elsárgult, lehullott falevelek. A lelkemet pedig a pokolba rántják a hasonló sorsú lelkek. Örökkön-örökké a pokol tüzében fogok élni. Ordítok majd, ahogy az általam csodált, mindent felemésztő tűz lángjai nyaldossák a testemet. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam kellemes dolgokra gondolni. Anyu. Luke. Donnie. Peter. Ha már megöl, legalább ne a fenevadat lássam utoljára.

81

Sikítás rázott fel a rémes képzelgésből. Amikor kinyitottam a szememet, Ginát pillantottam meg. A lányon koszos ruhák lógtak, a bőrére fekete rétegként tapadt a sár. Haja a fejével egy vonalban meredezett a levegőben, mintha valaki húzta volna. Hunyorogva néztem, hogy mi történik körülöttem. És akkor megpillantottam Petert! A fiú igyekezett megvédeni, így rátámadt az engem bántó lányra. Egy hős. Gina háttal a földre zuhant, teste nagyot puffant a talajon, a fejéről lerepült a szemüvege. Az arca eltorzult a fájdalomtól, miközben kapálózva igyekezett magát kimenekíteni a szorításból. De mindhiába. Bárhogy csapkodott, képtelen volt lerázni magáról Peter szorító kezeit, hiszen a fiú szellemtestét lehetetlenség volt megérinteni. A démoni szörnyekhez hasonlóan ő is csak akkor tudott hozzáérni másokhoz, ha bosszússá vált vagy az erejét használva játszott. Viszont szellemként sokkal nagyobb erőre tett szert, mint amekkorával élőként rendelkezett. Feltápászkodtam, és a lányhoz sétáltam. Megálltam vonagló teste előtt, és szánakozva néztem. – Mi vagy te? – kérdeztem undorodva. – A végzeted! – rikácsolta, és köpött egyet felém. Gina finoman szólva nem volt egy szép teremtés. A régi osztálytársaim minden bizonnyal ocsmánynak tartották volna. És valószínűleg a falubeliek sem bókoltak neki. A hasonló lányokat kiközösítik, hiszen a hagyományokból kiindulva a nők csak gyönyörűek lehetnek. Ahhoz, aki egy kicsit is eltér az

82

álomképtől, azonnal másként viszonyulnak. Annak idején az iskolában én is különcnek számítottam, amiért nem követtem az aktuális divatot, és nem álltam be a tucatlányok sorába. Az emberek gyakran azt is furcsállják, ha egy nőnek vannak önálló gondolatai. Az pedig felfoghatatlan, ha egy nő okos. – Ne nézz rám! – ordított Gina, és eltakarta az arcát. Nem tűnt sem vámpírnak, sem démonnak, sem egyéb, sötétség szülte lénynek. Ember volt. Ám ennek ellenére szörnnyé vált. A halandók gyakran sokkal borzalmasabb tettekre képesek, mint az általuk szörnyek titulált lények. – Gina, segíteni jöttem! – próbáltam szép szóval közeledni a lány felé. – Takarodj innen! – visította. Ellenségesen fogadott. Először leütött, most pedig a segítséget is elutasította. Indulás előtt azt beszéltem meg Donnie- val, hogy ha a lány nem enged, muszáj megölnöm. Mivel akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mivel állunk szemben, a fiú ragaszkodott ehhez. Természetesen ő is jobban örült volna, ha élve viszem vissza a lányt Cristheadbe, de ha nem találok jobb megoldást, meg kell halnia. A táskát a földre tettem, majd előhalásztam belőle a tokjába csúsztatott ezüstpengéjű tört. A penge megcsillant a holdfényben, amikor kirántottam a tartóból. Abban a pillanatban a lány szemében is felcsillant valami: a halálfélelem. Megannyi ember lemészárlása után biztosan elgondolkozott már azon, hogy milyenek lesznek az ő utolsó percei. Ám az még rettenetesen távolinak tűnhetett neki, hiszen mindenkit sikerült kicseleznie, utána pedig képes volt nyomtalanul eltűnni az erdőben. A nyomkereső kutyákat is megzavarta. Biztonságban érezte magát. Egészen mostanáig. – A segítségnek két módját ismerem. Vagy beszélgetünk egy kicsit, vagy a tőröm oldja meg a problémáidat – fogalmam sincs honnan jött ez, de magamban mosolyogtam a kreativitásomon.

83

Gina elsápadt, de egy szót sem szólt. Száját szorosan összezárta, hogy véletlenül se csússzon ki rajta megfontolatlan gondolat. – Választhatsz – suttogtam, közben pedig az orra előtt átalakultam vámpírrá. Fekete szemeimmel méregettem a lányt, akin látszott, hogy teljesen összezavarodott. Morzsányi ötlete sem volt arról, hogy mi történik. Ám meglepően hősiesen állta a sarat. Egyetlen ugrással a rávetettem magam. Olyan sebesen cselekedtem, hogy mire menekülni próbált volna, a súlyomtól nem tudott. A magasba tartottam a pengét, és vicsorogva bámultam rá. Szemem sarkából láttam, ahogy Peter elengedi a lány kezét, Gina ennek ellenére sem támadt rám. – Jó, beszélgessünk – fakadt ki belőle, és közben a csuklóit méregette. Biztosan égett a bőre. Eszemben sem volt megölni. Csak rá akartam ijeszteni. Meg kellett törnöm ahhoz, hogy együttműködjön. – Végre – hangom mennydörgésként hasított az éjszakába, majd újra emberi formát öltöttem magamra, és eltűrtem az arcomba omló hajtincseimet. – Mi ütött beléd, kislány? Gina ismét makaccsá vált. – Mi a fene vagy te? – kérdezte elfintorodva. – A végzeted? – utaltam vissza egy korábbi kijelentésére. – Akkor biztosan, ha nem válaszolsz a kérdéseimre! A lány elgondolkodott. Zöld szemein keresztül szinte láttam, ahogy az agya próbált a realitás lehetőségei között megoldásokat keresni a kilétemre. Aztán feladta. – Ha tudod a nevemet, azt is tudod, hogy ki vagyok – magyarázta már megenyhülten. – Tudom, hogy egy fiatal lány vagy, akivel történt valami szörnyűség. Amiért gyilkolni kezdett – válaszoltam. Nem lőhettem félre. Gina kétségkívül ember volt. Az emberek pedig nem kezdenek egyik pillanatról a másikra öldöklésbe. Valamilyen stresszhelyzetnek kellett kiváltania belőle a gyilkos ösztönt. Valami olyannak, ami nem engedett

84

neki más lehetőséget, csak azt, hogy végezzen az embertársaival. Erre az okra szerettem volna rátalálni. Gina meredten bámult, percek teltek el, mire újra megszólalt. – Tudod te milyen érzés, amikor a külsőd miatt még az állatokat is többre tartják nálad? – tette fel a váratlan kérdést. – Megaláztak! – Kik? – kérdeztem önkéntelenül. – Akiket megöltem – reagált rögtön Gina. – Mit tettek veled? – tudtam, hogy ezzel mély sebeket szakíthatok fel, mégis tovább faggatóztam. A lány elfordította a fejét, és a messzi távolba bámult. Szemébe könny szökött. Lehelete páraként szállt az égbolt felé. A hold előtt elsuhanó fátyolfelhők árnyéka még inkább elcsúfította az arcát. – Gyerekkoromban a szüleim a kamrába zártak. Azt mondták, hogy ilyen csúnya gyereket nem mutogatnak – fakadt ki belőle a vallomás. – Egy matracon aludtam, reggel gyakran arra ébredtem, hogy egerek futkároznak rajtam. Hetente egyszer adtak enni. Vécének egy vödröt használhattam, amit szintén hetente egyszer ürítettek, így gyakran túlcsordult – Gina arca eltorzult, agya felidézhette a szörnyű bűzt. – Aztán a nagyszüleim magukhoz vettek. De nehogy azt hidd, hogy jobb lett! Csak ez után következett a feketeleves. Leszálltam a lányról, és törökülésben mellé ültem a földre. Úgy néztünk ki, mint a pszichológus és a díványon fekvő páciens. Peter mellém csücsült. Mivel a lány nem figyelt fel a fiú mozgására, beigazolódott, hogy Petert egyelőre csak én láthatom. – A nagyszüleim beírattak az iskolába. Ez egy porfészek, itt gyorsan terjednek a hírek – Gina felült, megkereste a szemüvegét a földön, és ismét köpött egyet. – Mindenki azzal cukkolt, hogy vadállat vagyok, akit bezárva tartottak, nehogy megtámadjon valakit. Nem voltak barátaim. Ismerős helyzet. Nekem sem voltak barátaim az iskolában. Sőt, azóta én is számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy

85

gyilkolhattam volna. Mégis visszatartottam magamat. Ez nem indok. Biztosan van még valami. – A nagymamám meghalt. A nagyapámmal maradtunk kettesben. Azt akarta, hogy meztelenül mászkáljak otthon. Megfenyegetett, hogy ha nem teszem meg, kirak az utcára, vagy mehetek vissza anyámékhoz a kamrába. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Molesztált. Aztán odáig fajult a helyzet, hogy a kocsmában kiajánlott. Zsákot húzott a fejemre, hogy ne lássam, ki ér hozzám. Megfordult velem a világ. Nem számítottam arra, hogy ennyire rémséges történetet fogok hallani. A legszívesebben befogtam volna Peter fülét, de ez lehetetlen volt. Pedig egy gyermeki léleknek nem szabadna ilyeneket hallania. Abba sem voltam biztos, hogy nekem szabadna… – Terhes vagyok! – Gina ismét felém fordult, a szemüvegén sárfoltok éktelenkedtek. Ledermedtem. Egyrészt a lány gyűlölködő tekintete rémisztett meg, másrészt a kijelentés sokkolt. Mit lehet ilyen helyzetben mondani? Sajnálkozni? Azzal nem érnék el semmit. Nem bírtam állni a tekintetét, és félrenéztem. – Mi a neved? – kérdezte Gina. – Sandrának hívnak – a tekintetünk újra találkozott. – Sandra, te mit tettél volna? – olyan váratlanul ért a kérdés, hogy megszorítottam a markomban nyugvó tőr nyelét. Kihez fordulhatott volna? Ki segített volna neki? A seriff biztosan kineveti, és annyiban hagyja az ügyet. Egy kislány fantáziálása. Nem vádolnának meg egy nyugdíjast azzal, hogy miután kimentette a gyereket a szülei fogságából, zaklatni kezdte. Képtelenségnek hangzott volna. De Gina meg sem kísérelte a feljelentést, valószínűleg nem is tudott erről az eshetőségről. Számára kizárólag egy megoldás kínálkozott: a bosszú. – Látod – Gina a gondolataimból visszarántott az erdő közepére.

86

Feketéből sötétkékre változott az égbolt. A nap a horizont felé tartott, még vagy fél óra maradhatott az első sugarakig. Lomha léptekkel, kapucnival a fejemen közeledtem a falu határa felé. A ruhám, valamint az arcom mocskos és véres volt, táskám a jobb vállamon lógott. A felsőtestem előrehajlott, fejem lebukott. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom, akik vonzzák a bajt. Amióta átléptem a Lakewood College küszöbét, csőstül érkeztek a megpróbáltatások. Már felidézni is nehéz lenne, mennyi elképesztő helyzetbe keveredtem. A legutóbbiak azonban még élénken éltek bennem. Este még viszonylag nyugodt lelkiismerettel indultam Gina keresésére, ám három titokkal tértem vissza. Elfáradtam. Nem vágytam másra, mint arra, hogy vízszintesbe helyezhessem magamat, és átaludjam az egész napot. Még enni sem volt kedvem, pedig a stresszes helyzetektől rendszerint farkaséhség tört rám. Tusolni pedig esélyem sem volt a templom kamrájában. Elképzelni sem tudtam, hogy mikor moshatom le magamról a rám tapadt mocskot. Peter mellettem sétált. Mindkét kezét zsebre dugta, és hozzám hasonlóan lehajtott fejjel haladt. Átvette a békétlen hangulatomat. Pedig akár büszkén, emelt fővel is vonulhatott volna, hiszen csak az ő segítségével sikerült elkapni Ginát. A lányt, akinek a helyében senki sem lett volna szívesen. A lányt, akivel számos közös vonásom volt. A lányt, aki megpróbált lázadni kegyetlen sorsa ellen. Ahogy néhány hete én is megkíséreltem. Mindkettőből tragédiák születtek. Nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az életünket. Főleg

87

nem erővel. Muszáj ésszel cselekednünk, különben még az aktuálisnál is borzalmasabbra fordulhat a sorsunk. Amíg a Crownban a szép lányok kerültek bajba, addig Ginának a csúfsága jelentett problémát. Az emberek elképesztő felületesen gondolkodnak. Szinte csak a külső számít, a belső értékeket semmibe veszik. Ezért pedig a sorstól büntetés jár. A dögös csajokat egy démon gyilkolta le, a csúfolódók között pedig a gúny céltáblája vágott rendet. Hol az igazság? Talán nem is létezik olyan, hogy igazság, csak a bölcsek találták ki ezt a fogalmat, hogy enyhítsenek a kétségbeesettek lelkén? A kihalt főutcán baktatva, a talpam alatt ropogó kavicsok zörejét hallgatva képtelen voltam kiverni a fejemből Gina arcát. A történetét hallva megértettem mindent. És nem voltam meggyőződve arról, hogy egy ennyire kemény helyzetben én nem hasonlóan reagáltam volna. Ám ez nem mentette fel a bűne alól. Senkit sem érdekelt, hogy miért kezdett gyilkolni. Azaz, ha a molesztálásokat figyelembe is veszik mint enyhítő körülményt, a férfiak megölését senki nem felejti el neki. Főleg a hozzátartozók nem. – Jó lesz neki ott, ahová ment? – kérdezte együtt érzőn Peter. – Remélem – válaszoltam zavarodottan, kivörösödött szemekkel. A templom közelébe érve megdöbbenve vettem észre, hogy a seriff autója és két rendőrautó áll az utcán, az épület előtt. Megremegtem. Mit keresnek itt rendőrök? Lehet, hogy Stormy megint elszabadult, és most nem sikerült eltüntetni idejében a nyomokat? Keresni kezdtem a mikrobuszunkat, de sehol sem találtam. Megtorpantam. – Mi a baj? – kérdezte Peter. – Valami nem stimmel – válaszoltam úgy, hogy rá sem néztem. – Mi? – firtatta tovább a fiú. Donnie-ék nem véletlenül iszkoltak el a környékről. Nyilván a zsaruk riasztották el őket, ami érthető is volt. A rendőrök nyilván okkal szálltak ki a templomhoz, és nem bűnbocsánatért

88

esedeztek a pap előtt. Az ok mi lehettünk. Ha most besétálok a kapun, gyakorlatilag feladom magamat. Az pedig egyenes út a lebukáshoz. Vagy a halálhoz. – Nincsenek itt a többiek – reagáltam kis gondolkodási idő után. – A pasid? – Peter kérdése meglepett. – Nem a pasim – hazudtam neki megjátszott felháborodással. – Ne hazudj! Láttalak benneteket tegnap este az alagsorban – vigyorgott a srác. Elvörösödtem. Peter kifigyelt bennünket a legintimebb pillanatokban. – Te leskelődtél? – hangomban felháborodást érezhetett. – Azt hittem, hogy tudjátok! – védekezett a fiú. Jobbnak láttam egyelőre ejteni a témát. A nap egyre közelebb járt a horizonthoz. Nem sok időm maradt, főleg úgy, hogy egyelőre nem volt biztonságos nyughelyem. Az utcán állva már az első napsugarak kivégeztek volna. El kellett rejtőznöm. Kánonként visszhangoztak a fejemben a gondolatok. Azon nyomban hátat fordítottam a templomnak, és futni készültem. Ekkor hangos fékcsikorgás ütötte meg a fülemet, és éles fény tűzött a szemembe. A mikrobusz volt! A volán mögött Donnie ült, és a felé eső ablakon kihajolva sürgetett. – Gyere! El kell tűnnünk! – szólt, és már kezdte is visszafordítani a kocsit az úton. Az anyósüléshez rohantam, feltéptem az ajtót, majd bepattantam Donnie mellé. – Mi történt? – kérdeztem tőle, miközben bekötöttem a biztonsági övet. – Egy órája megjelentek a zsaruk. Azt mondták a papnak, hogy egy Luke nevű fiút keresnek – magyarázta Donnie. – Szerencsére el tudtam tűnni, mielőtt a atya bevezette volna őket a kamrába. – Luke-ot? – csodálkoztam. – De hát honnan tudhatják, hogy közünk van a fiúhoz?

89

– Állítólag a telefonja jelt adott, és ide vezette őket – válaszolta a srác. – Megtaláltad a lányt? Donnie izgatottan nézett rám. Látszott rajta, hogy ötlete sincs, hogy mi történik körülötte. Sötétben tapogatózott. – Igen – bólintottam. – Megölted? – kérdezte ridegen, miközben a ruhámra száradt vérfoltokat tanulmányozta. Szóbeli válasz helyett csak bólintottam. Közben a szélvédőn keresztül bámultam az utat. A falu határa felé közeledtünk. – És mi volt? Lehet, hogy nála volt Luke? Ő rabolhatta el? – faggatózott Donnie. – Ember volt. Egy összezavarodott lány – magyaráztam, és ügyeltem arra, hogy érzésektől mentesen meséljek Gináról. Egyáltalán nem voltam büszke arra, amit tettem. Elhagytuk a falu határát jelző táblát, majd a kocsi éles kanyart vett, és elindult fölfelé egy domb oldalában kialakított földúton. – Akkor végképp nem értem – a fiút rettenetesen zavarta, hogy nem látja át a helyzetet. – Este utánajárunk. Most védett helyre kell mennünk. Találtam egy megfelelőt! Nem szóltam egy szót sem. El fogom mondani Donnie-nak, hogy nálam van Luke mobilja, ám ebben a felfokozott állapotban nem lenne bölcs gondolat. Teljesen kiakadna, és félreértene. Abból pedig nem sülne ki semmi jó. Elkobozná a telefont, darabokra törné, és nem tudnám elérni Bobbyt. Pedig csak ő vezethetett el Luke-ékhoz, így szükségünk volt rá. Zavaromban hátranéztem a kocsi végébe. Stormy a pentagramma közepén ült, és a vele szemben lévő ablakra meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy az előtte álló Petert vagy a tájat nézi. Azon sem csodálkoztam volna, ha a jövőbe látó lány a szellemgyereket is látja. A fiú érdeklődve figyelte Stormyt. Korábban valószínűleg nem látott ázsiai embereket, ezért furcsállotta a számára különös arcát. Amikor visszafordultam a szélvédő felé, eszembe jutott valami. Luke azért szedte szét a Mustangban a telefont, hogy ne

90

tudják lekövetni, merre jár. Bár úgy tudtam, hogy a mobilokat kikapcsolt állapotban nem lehet bemérni, a biztonság kedvéért ki kellett operálnom belőle a SIM kártyát. Nem szerettem volna, hogy a rendőrök néhány óra múlva betörjenek a Donnie által talált védett helyre, és kiráncigáljanak bennünket a napfényre. Vagy pedig meg kelljen őket ölnünk. Az ölembe vettem a táskát, és mindkét kezemmel belenyúltam könyékig. Szerencsére nem kellett sokat turkálnom a telefonért. A táskában tartva a készüléket, igyekeztem leszedni róla a hátlapját, ám a műanyag rászorult, így küzdenem kellett vele egy kicsit. Nem mertem túl erősen megszorítani, mert könnyen elpattanhatott a burkolat. – Mit keresel? – kérdezte gyanútlanul Donnie. Kivert a víz. Azt gondoltam, hogy elkerülhetem a feltűnést, ám tévedtem. A srác feldúlt állapotában minden apró dologra felfigyelt. – Megnézem, hogy minden megvan-e – gyenge hazugság volt, de hirtelen nem jutott jobb eszembe. Amúgy sem tudtam jól hazudni. – Remélem nem szórtál el semmit, a rendőrök napközben biztosan átnézik az erdőt. Ha pedig nyomot találnak, bajban leszünk – a fiú inkább hangja fenyegető volt, mintsem reménykedő. Pakk. A zár kioldódott. A következő mozdulattal már ki is kaptam belőle a chipet, és a három részre szedett készüléket a táska aljára ejtettem. Hálás voltam a sorsnak, amiért ilyen hamar kimentett ebből a kényes szituációból. Ha tovább kutatok, Donnie minden bizonnyal arra gyanakodott volna, hogy nem találok valamit, és kiönteti velem a táska tartalmát. Ilyen helyzetben pedig ellenkezésnek nincs helye. – Megvagyok – mosolyogtam megkönnyebbülten.

91

Donnie egy, a falu határában emelkedő dombra épült hétvégi házat szemelt ki szállásnak. A hely tökéletesnek tűnt, az ősz közepén gyaníthatóan senki sem akart itt vakációzni. A fehér busszal a ház háta mögött parkoltunk le. Ez lényegesen biztonságosabb megoldásnak tűnt, mint az, ha a földúton állítjuk le. így, ha valaki arra jár, az épülettől nem látja majd a mikrobuszt. A rendőrök feltűnésével a védelem lett Donnie elsődleges szempontja. Az aggódása megnyugtatott. Szükségem is volt rá, mert most éreztem először azt, hogy üldöznek bennünket. Vadásznak ránk, mert bűnösöknek tartanak bennünket. A dolog pikantériája, hogy olyan ügyben lettünk gyanúsak, amit el sem követtünk, hiszen nem mi raboltuk el Luke-ot. Stormyt is levittük a pincébe. Donnie az udvarról szerzett sárral rajzolta fel a pentagrammát, ráadásul jó távolra a mi fekhelyünktől. Bár azt gondoltam, hogy már nincs túl sok szükség erre a védelemre – hiszen a lány egy jó ideje nem produkált démonra utaló jeleket –, nem szóltam egy szót sem. Véletlenül sem akartam újabb galibát okozni azért, mert lelkileg kötődöm egy másik lényhez. így is sok vaj volt már a fülem mögött. Peter az egyik műanyag székben csücsült, és a lábait lóbálva figyelt. Rámosolyogtam, de nem szóltam hozzá. Amikor Ginától sétáltunk vissza a faluba, útközben kitaláltam neki egy játékot. Megbeszéltük, hogy ő lesz az én titkos barátom. A feladata, hogy amennyire csak tud, rejtőzzön el a többiek elől. Aztán egyszer meglepjük őket a létezésével, és onnantól előbújhat. Addig pedig nem is beszélhetünk egymással. Szerencsére a fiú izgalmasnak találta a mókát, és azonnal belement az összeesküvésbe. Egy szó sem hagyta el a száját, csak cinkosán bazsalygott, amikor ránéztem. Én pedig az ágyból fekve a hüvelykujjamat felemelve jeleztem neki, hogy jól csinálja a dolgát. Ennek nagyon örült, és kacsintással pecsételte meg a korábban letisztázott játékszabályokat.

92

Evés után befeküdtünk az ágyba. Elalvás előtt bőven volt időm átgondolni a történteket. Elhatároztam, hogy másnap Donnie elé tárom az információimat, és elmondom neki, hogy mi minden történt az erdőben. Még Peterről is szerettem volna mesélni. Újra felidéztem az átélt eseményeket, ám egyvalami sehogy sem fért a fejembe. Stormy jóslata a sasról. Vajon Ginára gondolt? Arra, hogy a lány szemüveges, de mégsem látja kristálytisztán az életét? Vagy arra figyelmeztetett, hogy a bevetés során koncentráljak a munkára? Hiszen Gina a figyelmetlenségem miatt tudott rám támadni, és ha Peter nem avatkozik közbe, ki tudja, milyen végkifejlete lett volna az akciónak? Igen, valószínűleg ezek közül lehetett valamelyik a helyes megoldás. Stormy segíteni akart. Végre! Tényleg kezdett kitisztulni a feje, amiből arra következtettem, hogy Sunny és Luke is jól van. Nemsokára újra együtt lehetünk. Minden olyan lesz, mint régen. Megnyugodtam. Elnyomott az álom.

93

Lakewoodhoz közeledtünk a mikrobusszal. Donnie úgy döntött, hogy mielőtt a démonfészek felderítésére indulunk, hazaugrunk. A testvérei szereztek friss vért, amivel feltankolhattuk a kiürülő hűtőtáskát, ráadásul az egyik öccse, Zac szeretett volna csatlakozni hozzánk a dögök kinyuvasztásában. Donnie éppen a fivérével beszélt telefonon, amikor a helyi rádióban játszott Michael Jackson-dalt lekeverték, és kezdetét vette a hírösszefoglaló. Elmondani sem tudom, mennyire nem érdekeltek a világban történt szörnyűséget. Eleget láttam belőlük a saját két szemmel. Ennek ellenére tűrtem, és az ablakon, unott fejjel kifelé bámulva töprengtem a Bobby-probléma megoldásán. – Egy tizennyolc éves fiút keres a rendőrség. Luke Williamset eddig eltűntként keresték a hatóságok, ám az utóbbi időben több bűncselekménnyel is kapcsolatba hozták. A legfrissebb nyomozások alapján gyanítható, hogy a New Point-i parókia felgyújtásakor is jelen volt – a hírolvasónő hangja éles tőrként hasított a mellkasomba. A zsaruk a néha-néha bekapcsolt telefon nyomvonalán indultak el Luke után. Gyakorlatilag én buktattam le saját magunkat, hiszen amióta a srác szétszedte a telefont, New Pointban kapcsoltam be először. Ezzel pedig odacsődítettem a rendőröket a gyújtogatás helyszínére. Majd átirányítottam őket a következő bevetésünknél önkényesen elfoglalt hétvégi házhoz.

94

– Luke Williamsnek társai is vannak. A banda egy fehér mikrobusszal közlekedik az államban, amelynek a rendszáma… – erre már Donnie is felkapta a fejét. – Zac, mindjárt visszahívlak! – megszakította a beszélgetést, majd felhangosította a rádiót. A fiú válla előreesett. Bele sem mertem gondolni, hogy mi járhat a fejében. Elkerekedett szemekkel bámultam az utat. – A férfi apja, Williams seriff Lakewood városának rendjére vigyázott, ám a mai nap folyamán leváltották. A hatóságok keresik azokat, akik információval rendelkeznek a férfiról vagy a fehér mikrobuszról. Bejelentést a rendőrség központi számán tehetnek – fejezte be mondandóját a nőt. Donnie idegességében beletaposott a gázpedálba. A motor felbőgött, a mikrobusz száguldott az éjszakában. A gyorsulástól megemelkedett a gyomrom, úgy éreztem, mintha a számon keresztül ki akarna ugrani a helyéről. A fiú a kanyaroknál sem fékezett, a gumi csikorgott, a jármű pedig több esetben csaknem felborult. – Donnie, állj meg kérlek! – könyörögtem a fiúnak. – Nem, ameddig el nem mondod, hogy mi folyik itt – sziszegte vicsorogva. – Nem tudom – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Sandra, ne idegesíts fel! És kérlek, hogy ne nézz hülyének! Azt hiszed… – a mikrobusz csaknem letért az útról, de Donnie még idejében visszarántotta a kormányt. – Azt hiszed, hogy nem látok és nem hallok? New Pointban is az ő nevét mondtad, amikor… Elvörösödtem. Rettenetesen megalázónak éreztem a szituációt. Ráadásul mindezt Stormy és Peter előtt kellett végighallgatnom. – Fejezd be! – kiáltottam Donnie-ra. A fiú beletaposott a fékbe, a mikrobusz kereke sikítva kacsázott a nedves aszfalton, majd egy-két méter után, hatalmasat dobva rajtunk, megállt. Donnie fújtatott. Ujjaival felváltva masszírozta a halántékát és az orrnyergét, majd rám

95

emelte a tekintetét. Nem akartam hinni a szememnek. A kőkemény srácnak könnyek gyűltek a szemébe. – Te csak a saját érzéseiddel vagy elfoglalva. Csak azt nézed, hogy neked mi a jó – vágta a fejemhez remegő ajkakkal. Mi történik? Donnie-t a sírás fojtogatja? Ezt korábban elképzelni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha a belső szerveim a fejük tetejére állnának. Elkaptam a fejemet, és ismét az útra összepontosítottam. A reflektorok fénye visszatükröződött a nyálkás aszfaltról. A fiú nem adta fel. Szinte égetett a nézése. – Elmondanád végre, hogy mit csináltál? – erősködött. Az ajkamat harapdáltam idegességemben. Vér serkent belőle. A fémes íz pillanatok alatt szétterjed a számban. – Nálam van Luke mobilja – jelentettem ki úgy, hogy továbbra is előrebámultam. Donnie izzadt tenyerével megszorította a műbőr borítású kormányt, amitől az nyikorogva feljajdult. Vele együtt a lelkem is sikított. – Minek kapcsoltad be? – faggatózott tovább. – Megnéztem, hogy kik keresték. És nyomra bukkantam – vetettem oda morcosan. – Miért nem szóltál erről? – hüledezett Donnie. – Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni – válaszoltam szemrehányóan. A fiú szomorú ábrázattal, a könnyeit leküzdve sebességbe tette a járgányt, és újra elindultunk. Most már normális tempóban haladtunk, ám egy szót sem szóltunk egymáshoz. A rádióból duruzsoló Sinatra-dal még melankolikusabbá tette a hangulatot. Sejtésem sem volt arról, hogy Donnie mit fog ez után lépni. Annyira megdöbbentett a sírásközeli állapota, hogy számomra kiszámíthatatlanná vált. Kezdtem úgy érezni, hogy a sráccal hetek óta elbeszéltünk egymás mellett. A kapcsolatunk félreértéseken alapult, amelyeket a legjobb lett volna még idejében letisztázni. Ám ő valószínűleg nem akart megbántani – legalábbis ezzel tudtam magyarázni, hogy nem szólt eddig a

96

New Pointban történt elszólásom miatt –, én pedig a mellébeszélésekből egy új Donnie képét rajzoltam fel magamban. Egy arrogáns, érzéstelen és uralkodásra vágyó fiúét, pedig a valóságban egyáltalán nem ilyen volt. Sőt, érzékenyebb volt, mint a legtöbb ember, akit valaha ismeretem. – Le kell cserélnünk a kocsit – szólalt meg hosszú szünetet után újra. A rendőrség kereste a járgányt. A rendszámát is tudták. Előbb-utóbb megtalálják, és nem lett volna jó újabb balhéba keveredni. Csak tetéztük volna a bajt. – Ha újat lopunk, azt fogják keresni – válaszoltam óvatosan. – Ezért nem lopunk. Lakewood határában megállunk, elrejtjük a buszt. Ti Stormyval benne maradtok, én meg veszek egy új járgányt. Azzal visszamegyek értetek, ezt pedig felgyújtjuk, hogy ne maradjanak nyomok – vázolta fel a tervet a fiú. Lenyűgözött, hogy Donnie még idegesen is képes felelősségteljesen gondolkodni. – Mi a nyom? – kérdezte váratlanul. Annyira eltűnődtem, hogy először azt sem tudtam, miről beszél. Aztán leesett. – Bobby tudja, hol vannak a démonok – magyaráztam. – Bobby? – értetlenkedett Donnie. – Ez miért olyan furcsa? – kérdeztem vissza én is értetlenkedve. – Luke és Bobby kommunikálni kezdtek egymással? Nem is tudtam – vonta meg a vállát a fiú. Donnie ismerte Bobbyt? Mivel egy városban laktak, nem is csodálkoztam volna ezen akkor, ha a srác barátságosan viselkedik a telefonban. De ő ellenséges volt, ami nyilván a vámpírlétemnek szólt.

97

Donnie lekapcsolta a fényszórókat, a motort azonban járni hagyta, amikor elindult új autót venni. A kocsi andalítóan zümmögött, ennek ellenére feszülten ültem az anyósülésen. Lábaimat a mellkasomhoz húztam, szerettem volna minél apróbbra összekucorodni. Feszélyezett a környezet. A Lakewood melletti erdő számomra már örökre kísérteties hely marad. A természetvédelmi övezet másik felén, néhány kilométerre innen állt az a kastély, amelyben megpecsételődött a sorsom. Sőt, ebben az erdőben már meghaltam egyszer. így talán nem csoda, hogy kellemetlenül éreztem magamat. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a fenyegetően susogó szellőről, a vészjóslóan kavargó falevelekről és a bíborban úszó hold vérre emlékeztető színéről. Ráadásul a járgány hátuljában Stormy ült, akiről nem lehetett tudni mikor válik démonná… Azt terveztem, hogy a mikrobuszból majd utoljára felhívom Bobbyt, megbeszélek vele egy találkozót, ezt követően, amikor Donnie felgyújtja a kocsit, a tűzbe hajítom a készüléket. Kártyástól, mindenestől. A lángok felemésztik majd a műanyag szerkezetet, amit utána már soha többet nem mérhetnek be a zsaruk. Nyilván az utolsó bekapcsolás helyszínére is kiszállnak majd, és rettenetesen meglepődnek, amikor egy lángoló vagy teljesen kiégett mikrobuszt találnak. Onnantól kezdve egyetlen nyomuk sem marad, és kénytelenek lesznek feladni a hajszát. A legviccesebb pedig az lenne, ha a hatóságok tőlünk kérnének segítséget a kámforként eltűnt fiatalok felkutatásában. Akkor nevetnék csak nagyot. Donnie a kocsiban történt kiborulása után megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Mindkettőnknek kellemetlen volt az összeszólalkozás: nekem a lebukás miatt, neki pedig az érzelmi kitöréséért. Bár elfelejteni sohasem fogjuk, azt kívántam, hogy bárcsak ne beszélnénk róla többet. Mindketten levontuk a megfelelő következtetéseket, innentől kezdve pedig kár lett volna felidézni azt a rémes helyzetet. – Mikor jön már vissza? – suttogta a fülembe Peter.

98

A kisfiú rám hozta a szívbajt. Összerezzentem, és csak egy hajszál választott el attól, hogy belerúgjak a kesztyűtartóba. – Nem tudom, Peter – válaszoltam csendesen, miután egy kicsit lehiggadtam. Még fogalmam sem volt arról, miként tálalom Donnie-nak a szellemfiú létezését. Ám nagyon úgy tűnt, hogy az őszinteség lenne a legjobb út. Ideje, hogy vállaljam a felelősséget a tetteimért. Ha az adott pillanatban kellemetlennek is tűnik a vallomás, muszáj megejtenem. Később ugyanis sokkal több problémát vonzhat magával, és hatalmas galibákat okozhat. Ahogy azt ugyebár az eddigiek is mutatták. Ha idejében szembenézünk a cselekedeteinkkel, még van időnk a tragédiák bekövetkezése előtt elsimítani a dolgokat. Persze ez csak egy elképzelés. Emésztett egy titok, amelyet semmiképpen sem szerettem volna megosztani Donnie-val. Igyekeztem is elterelni róla a gondolataimat. Tudtam ugyanis, hogy ezt sohasem bocsátaná meg nekem. Hiszen amellett, hogy elhallgattam előtte, még hazudtam is neki vele kapcsolatban. Sőt, a körülményeket is úgy alakítottam, hogy túljárhassak a fiú eszén. A főutat eltakaró domb mögötti tér fényárban úszott. Egy autó lámpája. Donnie végre visszatért. Pakolgatni kezdtem, hogy minden olyan holmit kimentsek a mikrobuszból, amelynek később is hasznát vehetjük. Majd miután végeztem, a táskámat az ölemben tartva néztem, ahogy a reflektorpár feltűnik a távolban. Percek választottak el az út folytatásától. Aztán minden reményem egy csapásra szertefoszlott. Az első autót még egy másik, majd egy újabb követte. A fiúnak egyedül kellett visszatérnie, tehát ez nem lehet ő. Az ösztöneim veszélyt jeleztek. Késő volt már ahhoz, hogy túrázók járjanak a környéken. Főleg, hogy kocsival elméletileg be sem lehetett hajtani a természetvédelmi területre. A rendőrség nyilván kivétel volt ez alól. Vagy Donnie bukott le útközben, vagy a rendőrök fogtak szagot. Remegni kezdett a kezem, a fények pedig egyre közelebb értek.

99

– Ki kell szállnunk! – fordultam hátra Stormyhoz. A lány tiszta tekintettel, ám riadtan bólogatott. Veszélyes vállalkozás volt kirángatni a pentagrammából, de az elmúlt néhány nap tapasztalatai alapján abban reménykedtem, hogy a démonja visszavonulót fújt.

100

Fogyott az idő. A rendőrök a nyakunkban lihegtek, így minél előbb el kellett tűnnünk Lakewood környékéről. Luke lakhelye túl sok veszélyforrást jelentett. – Bobby, nincs sok időm, hallgass! Itt vagyok Lakewood határában, találkozzunk egy óra múlva a tóparton – hadartam a telefonba a mikrobusz mellett állva, miközben az erdőben elsuhanó árnyakat figyeltem. Bár a srác álmosan fogadta a hívást, kétségbeesett hangomtól azonnal felébredt. – Oké – ennyit volt képes kinyögni, aztán megszakította a vonalat. Kitártam a mikrobusz oldalsó ajtaját, majd a táskámból előtúrtam az ezüstpengéjű tört. – Bocsáss meg Stormy, de muszáj – mondtam a lánynak, miközben a pengét a derekának szegezve kirángattam a pentagrammából. A mobilt a kocsiba hajítottam, és Stormyt magam előtt lökdösve elindultunk a vaskos törzsű fák irányába. Iszonyodtam. Lépteink nyomán ropogtak a falevelek, nyúlánk árnyékunk messzire ért. Lakewood olyan hely volt, amely a legendák szerint Isten háta mögé került, tehát a Teremtő egyáltalán nem foglalkozott vele. A hatalmas – egyébként megszentelt vizű – taváról elhíresült település a természetfeletti erők kedvelt lakhelye lett. így történhetett meg az is, hogy a régi kastélyt démonképző intézetté alakították. Lakewood lakói meg sem lepődtek, ha megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkoztak. Rezzenéstelen arccal sétáltak arrébb.

101

Kiértünk ahhoz a tisztáshoz, ahol alig néhány héttel ezelőtt meghaltam. Ahol Steph madárpók hadsereggel próbált megtörni, és ahol a szeretett Donnie halálával megijesztve engem, túljártak az eszemen. Remegett az ajkam a feltörő emlékektől. Szinte láttam a füstszerű, alaktalanul gomolygó démonokat, amint nézőközönségként körbeálltak. – Üdvözöllek itthon – nevetett fel Stormy, majd hirtelen hátrafordult, és egy erős ütéssel kiverte a kezemből a tőrt, ami beleállt a földbe. A lány szemei sárgán izzottak. Átalakult. Nem voltam elég óvatos, hagytam, hogy hátat fordítson nekem. Tenyérbe mászóan vigyorgott. Élvezte, hogy kiszolgáltatottá váltam. – Emlékszel még, mennyi izgalmas dolog történt itt veled? – gúnyolódott a lány. Ökölbe szorult a kezem, de nem válaszoltam. Nem kaphatta meg azt az örömet, hogy szóba álljak vele, és utána kedvére irányíthassa a beszélgetést. – Úgy látom, hogy nem. Mi lenne… – a lány először félrenézett, majd hirtelen újra rám szegezte a tekintetét. – Ha felidéznénk? Stormy a magasba emelkedett, és a kezét felém nyújtva – anélkül, hogy hozzám ért volna – az egyik fának lökött. Testem a kéregnek csapódott, ám a vaskos törzs meg sem nyikkant a becsapódástól. Szilárdan tartotta a hátamat, a nyomástól megfájdult a gerincem. A lány lebegve felém kúszott, és az aurámba hatolva, a fejemtől néhány milliméterre volt az arca. Bőrömön éreztem hűvös leheletét. – Miért ellenkezel a sorsod ellen, Sandra Palmer? – sziszegte, és tekintetével az ajkamat méregette. Átalakultam. Metszőfogaim fenyegetően türemkedtek elő a szájpadlásomból. Szemem sötétre változott. Ám testembe hiába költözött túlvilági erő, képtelen voltam kiszabadulni a démon fogságából. Minden igyekezetem kudarcba fulladt. Peter Stormy mögött állt. Tátott szájjal figyelte a történéseket. Láthatóan képtelen volt cselekedni. Ráadásul

102

gyanítottam, hogy egy pokolfajzat erejével ő sem lenne képes felvenni a kesztyűt. – Kár menekülnöd, Steph úgyis elkap – folytatta tovább mondandóját Stormy, és kezét a derekam köré fonva hozzám simult. A lány nyakamhoz hajolva szippantotta magába az illatomat. Hallottam heves szívdobogását. – Ezt te sem gondolod komolyan – reagáltam a felvetésére kacagó hangon. – Stormy pillanatok alatt legyűr téged. Akkor pedig ugyanolyan kis szánalmas kísértés leszel, mint az összes testvéred. A démon állta a próbát. Nem lett ideges a fenyegetőzéstől. Sőt, sárga tekintete önelégülten villant fel a bíborszínű félhomályban. – Ő már elveszett. Akkor, amikor megtudta, hogy a testvére halott – mosolygott a szörnyszülött. – Hazudsz! És nagyon rosszul csinálod – mosolyogtam vissza rá, amitől kezdett feldühödni. Elértem a célomat. – Luke is meghalt! – vágott vissza. – Hagyjuk ezt a butaságot! Neked mi a célod? Csatlakozni akarsz a testvéreidhez? Mert akkor ahelyett, hogy fogságban tartasz, és az elrabolt barátaim halálával riogatsz, a fészekbe kellene csábítanod. Ez így nem fog menni – okoskodtam, amitől a dög gondolkodóba esett. – Ne legyél ostoba! Stormyban megjelent a harag. Éreztem, hogy a benne lakozó parazita szíve szerint apró cafatokra tépett volna, ám nem tehette meg. Ha ellenszegül a törvénynek, visszaküld- hetik a pokolba, ahonnan talán ezer évig sem bújhat elő. Márha egyáltalán engednék újra a Földre jönni. – Kössünk alkut – tettem ajánlatot a démonnak, ami szemmel láthatóan meglepte.

103

A lakewoodi tó úgy háborgott, mint amikor az ember megkavarja a teáját. A fodrozódó hullámok fel-felcsaptak, és hangjuk megtörte az éjszaka csendjét. A mellkasomon összefont karokkal néztem a számomra gyilkos áramlatokat. A partnak azon a részén álltam, ahol a helybeliek bulikat szoktak rendezni. Azt gondoltam, hogy Bobby ott biztosan megtalál. Nem csalódtam, a srác hamarosan megérkezett. A telefonbeszélgetések alapján arra számítottam, hogy Bobby egy esetlen fiú, akit még a szél is könnyedén elfúj. Ezzel szemben egy egészen magas, jóképű pasas állt előttem. Szemüvege valóban volt ugyan, de csak még jóképűbb lett tőle. Fekete kabátja feszült rajta, így sejtettem, hogy kidolgozott a teste. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy milyen ízű lehet a vére, de gyorsan visszarántottam magamat a valóságba. Mielőtt megszólalhattam volna, alig láthatóan megráztam a fejemet. – Szia, én Sandra Palmer vagyok, ő a barátnőm Stormy. Luke-ot az ő testvérével együtt rabolták el a dögök – igyekeztem a fiúval minél előbb letudni a tiszteletköröket. A dögök szó hallatán láttam, ahogy Stormy izmai megfeszülnek. A démonok nem szeretik, ha lekezelően beszélnek róluk, ám fontos volt fenntartani a látszatot. Egy őrült ötlettől vezérelve alkut kötöttem a lány testét elfoglaló szörnyszülöttel. Megegyeztünk abban, hogy békén hagyjuk, sőt, segítjük egymást, ameddig el nem jutunk a démonfészekbe. Mivel egyikünk sem tudta, hogy pontosan hova kellene mennünk, szükségünk volt egymásra. Elég bizarr megoldást választottam, de ez tűnt a legésszerűbbnek. Megölni úgysem tudtuk egymást, hiszen én nem akartam Stormyt eltenni láb alól, rám pedig a démon egyik testvére élve vágyott. így az erőfitogtatás csak elpazarolt idő lett volna. Ésszerűbbnek tűnt megállapodni, és nyugalomban folytatni az utat. Természetesen a tervem utolsó szakaszát nem osztottam meg a döggel. Azt reméltem, hogy amint Stormy és Sunny újra találkozik egymással, a kettejük közti szoros köteléknek köszönhetően sikerül majd elnyomniuk a démonaikat. Onnantól

104

pedig nem kell állnom a szavamat, amely szerint önként és dalolva átengedem a testemet Stephnek. A terv kockázatos volt, de éppen ezért voltam miatta büszke magamra. – Mikor akartok indulni? – kérdezte zsebre tett kézzel Bobby. – Este. Nemsokára itt a hajnal, én pedig nem tudok napközben utazni – válaszoltam a sajnálattól elhúzott szájjal. Bobby lesütötte a szemét, a cipőjét nézte, amivel vonalakat rajzolt a földre. Ekkor vettem csak észre, hogy a srác reszket. Ugyan én is éreztem a parti szellő hűvösségét, ám hidegvérűként nem fáztam. A fiú azonban ember volt, így hatással volt rá az időjárás. Nem mellesleg valószínűleg izgult is, hiszen nem túl gyakran találkozik az emberfia igazi vámpírral. – Emiatt ne aggódj, készültem – mondta, majd kifejezéstelen arccal folytatta. – Szereztem egy furgont, amibe nem süt be a nap. Megdöbbentett a fiú gondoskodása. Főleg azért, mert a korábbi telefonbeszélgetés során meglehetősen ellenségesnek tűnt. Azóta azonban beláthatta, hogy egymagában képtelen lenne felvenni a harcot a démoni sereggel. Szüksége volt olyan teremtményekre, akik hasonló erővel rendelkeznek, mint Luke elrablói. – Kedves vagy, de a társam, Donnie is jön majd velünk. Ö azonban még készül – magyaráztam. Úgy terveztem, hogy a Bobbyval való találkozó után az egyik domboldalba rejtett vámpírmenedékhez megyek. Ott találkozom Donnie-val és Zackel, végre alszom egy hatalmasat az ágyamban, majd napnyugtával útnak indulunk. – Időpocsékolás várni – vágta hozzám a fiú. Emberből van, tehát kapkod. Nem képes elfogadni, hogy még nem jött el az idő az indulásra. Hiába vágnánk neki a nagy útnak, Donnie és Zac nélkül biztosan elveszünk. Sőt, még velük sem biztos, hogy sikerrel járunk. Kidolgozott terv nélkül olyan a bevetés, mintha egy kezdő szakács recept nélkül kezdene főzni. Az esetek többségében pocsék lesz a végeredmény.

105

– Ebben tévedsz, de szerintem kár ezen veszekednünk. Napnyugtával tudunk elindulni – válaszoltam, amire a srác megadta magát. – Akkor legalább engedjétek meg, hogy hazavigyelek benneteket – tett udvarias ajánlatot Bobby. Stormyval egymásra néztünk. A lány, azaz a benne élő démon megvonta a vállát. – Rendben. Köszönjük! – mosolyogtam a fiúra.

106

Bobby a parthoz közel parkolt le a fekete furgonnal. A kocsi régi gyártmány volt, legutoljára hippi filmekben láttam hasonlót. Ám a fiú feltuningolta a gépet. Kíváncsi lettem, mennyit szorgoskodhatott, mire összehozta a szörnyfogó automobilt, de ismerkedésünk ezen szakaszában nem akartam kérdésekkel traktálni. Ráérünk még a nagy beszélgetésekkel. A srác a kocsi végéhez sétált. Kinyitotta a lesötétített részbe vezető hátsó ajtót. – Megmutatom belülről – mosolygott, nyilván büszke volt a művére. Előrement, és eltűnt a sötét térben. Utána léptem, és alig tettem be a lábamat, valami elkapott, majd a hátam mögé kerülve lefogta mindkét kezemet. Felnyögtem, és hátratántorodva a furgon oldalának csapódtam. A kocsi megingott, csaknem felborult. Nyomást éreztem a mellkasomon. Fény gyúlt az utastérben. Egy kislámpa fénye. Egy ismerős alakot pillantottam meg. Luke apja, a volt seriff. A férfi arca nyúzott volt, szemei alatt sötét táskák éktelenkedtek. Amikor először találkoztunk, sokkal jobb bőrben volt. Akkor tipikus szívtiprónak tűnt, akiért minden nő odavan. A kocsiban azonban egy meggyötört pasas állt. És nem mellékesen egy pisztolyt szegezett rám. Williams seriff mellett egy lány állt. A férfinál ugyan fiatalabb volt, de nálam jó néhány évvel idősebb lehetett. Fekete

107

haját copfban hátrakötötte, sötétbarna szemei fenyegetően csillogtak. Ő Stormyra szegezett egy pisztolyt. – A fegyvereket ezüstgolyóval töltöttük meg. Szóval csak óvatosan – morogta a fülembe a mögöttem álló Bobby, és a mellkasomhoz nyomta az elém tartott karót. – Tudom, hogy veszélyes lány vagy, ezért minden eshetőségre fel kellett készülnünk! Hihetetlen, hogy ez megtörténhet. Barátságos szándékkal találkoztam a fiúval, ő pedig azt gondolta, hogy meg akarom támadni? Akkor megtettem volna a parton, még mielőtt a csapdájába csal. A seriffre néztem, aki szüntelen bámult. – Hol van a fiam? – kérdezte, tekintete teljesen elborult. Összeráncoltam a homlokomat. Bobby a telefonban azt mondta, hogy tudja, merre vannak a démonok. Akkor miért rajtam keresik Luke-ot? Williams seriff az őrület határán állt. Amellett, hogy a fia eltűnt, a nyomozók szerint komoly balhékba is keveredett, így kitették az állásából. A problémás fiú és a rendőr apa kettőse összeférhetetlenné vált. – Nem tudom, uram. Azért vagyunk itt, hogy Bobby elvezessen hozzá – válaszoltam tisztelettudóan. A férfi értetlenül nézett, majd Bobbyra emelte a tekintetét. – Igaz ez? – kérdezte. – Igen, de Luke velük tűnt el. Biztos benne van a kezük a dologban – válaszolta fáziskéséssel Bobby. – Ugye most csak viccelsz? – háborogtam. – Szerinted minek kértem volna tőled segítséget, ha közöm lenne Luke elrablásához? Eszednél vagy, ember? Néma csend telepedett a furgonra. Mindenki magában pörgette a lehetőségeket. Stormyra néztem, aki a pisztolyos nőt bámulta. Attól tartottam, hogy a démon közel sem lesz annyira türelmes, mint én. A szörnyszülöttek nem a diplomáciai képességeikről híresek. Sokkal inkább szerették az erejüket fitogtatni. Mindössze idő kérdése volt, hogy Stormy támadásba

108

lendüljön. Akkor pedig semmi sem mossa le rólam, hogy én is a gonosz erők szolgálatában állok. – Hogy tűnt el a fiam? – váltott témát a férfi. Elmeséltem neki a borzalmas este minden pillanatát. Azt, hogy szökésben voltunk, és az édesanyámat látogattuk meg. Ott azonban egy démonnal találtuk szemben magunkat, akit kiűztünk anyu testéből. De túl későn. Aztán, amikor a házban nyugovóra tértünk, a gonosz erők elrabolták Luke-ot. Védekezni sem tudtunk, hiszen nappal volt. A seriff arcán a fájdalom és a megkönnyebbülés különös elegye keveredett. Nem lepték meg a hihetetlennek hangzó történeteket, pedig nyugodtan gondolhatta volna, hogy csak szórakozok vele. – Akkor ott sem volt a bűncselekményeknél? – kérdezte. Megráztam a fejemet, amire Bobby jelzésértékűen megbökött a karóval. – Ne mocorogj – duruzsolta a fülembe. – Beszéltél vele azóta? – folytatta Mr. Williams könnybe lábadt szemekkel a rögtönzött kihallgatást. Jobbnak láttam, ha az üzenetről nem ejtek szót. Az egyébként is begőzölt apának nem tenne jót a szenvedő fiáról hallania. Először meg akartam rázni a fejemet, de még idejében eszembe jutott a Bobby kezében tartott karó. – Nem – mondtam, és lesütöttem a szememet. Utáltam hazudni. – Hazudik! – rikkantotta a mögöttem álló fiú. – Nekem azt mondta, hogy Donnie a telefonján hagyott neki üzenetet! Mi üthetett ebbe a fiúba? Nagyon a bögyében lehettem valamiért. – Mit mondott? – Williams fenyegetően megrázta a pisztolyt. Farkasszemet néztünk egymással. Tapintani lehetett a feszültséget. – Hogy eszünkbe se jusson megkeresni – válaszoltam. – Add ide a telefont! – követelőzött a férfi. – Nincs nálam – vágtam rá rögtön.

109

– Hol van? – kérdezte azonnal. – Eldobtam, mert a rendőrök bemérték, és a jel nyomán követtek bennünket – magyaráztam, de úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék. Senki sem értette meg, amit mondtam. – Hazudik! – úgy tűnt ez Bobby kedvenc szava. – Mit akarsz te tulajdonképpen? – szegeztem a fiúnak a kérdés, és a karót tartó kezére pillantottam. Egy tetoválás virított a hüvelyk- és a mutatóujja közötti bőrfelületen. – Az igazságot – felelte. – Akkor megkaptad. Ez az igazság – bizonygattam. – Hazudsz! – annyira idegesítően tudta ezt mondani, hogy a legszívesebben fejbe kólintottam volna. – Nem fejezhetnénk ezt be? – Stormy hangja a beszélgetés kellős közepébe gázolt. – Hallgass! – próbálta a copfos lány rendre utasítani a démont. Tudtam, hogy ez nem volt jó ötlet. Stormy szemei sárgává változtak. Kezdett eluralkodni a káosz. – Te nem parancsolhatsz nekem! – szavait a nyomatékosság kedvéért jól taglalta. A copfos arcán átfutott a rémület, ám egy pillanatig sem ingott meg. Továbbra is Stormyra tartotta a fegyverét. – Fogd be, vagy lelőlek! – fenyegetőzött. – Eltaposlak, mint egy csótányt – Stormy hangjában egy morzsányi félelem sem bujkált. – Jobban jártok, ha most elengedtek bennünket! – Jobban jársz, ha befogod! – a copfos sem adta fel Stormy betörését. – Kussoljatok! – üvöltötte el magát Bobby, kezén megfeszültek az izmok, és így megmozdult a tetoválása is. Egy repülő madár. Szemöldökömet összevonva próbáltam megfejteni, hogy milyen fajta lehet. Hideg zuhanyként ért a felismerés: egy sas. Fejemben visszhangzott Stormy legutolsó jóslata: – A sas merész állat. De hiába jó a szeme, nem lát a dolgok mögé. Ez okozza a vesztét.

110

– Bobby… – szólítottam meg a fiút, de nem figyelt rám. – Itt most mi irányítunk – ismertette Stormyval az általa felállított legfontosabb szabályt. Arra azonban nem számított, hogy a démon magasról tesz egy ember mondvacsinált szabályára. – Akkor most figyelj – Stormy elmosolyodott. A lány a kislámpa felé lendítette a kezét, a fényforrásban szétrobbant a körte. Vaksötét lett a mikrobuszban. És eldördült az első lövés. Aztán a második. Majd a harmadik.

111

Mikor az izzó szétrobbant, megragadtam a karót, és teljes erőmből kicsavartam a fiú kezéből. Majd azonnal a földre vetődtem. Közvetlenül az első lövés előtt. Azt gondoltam, hogy a földön biztonságban leszek, ám csak a vak szerencsémen múlott, hogy a három közül egyik golyó sem talált el. Két lövedék ugyanis a kocsi oldalán utat törve magának távozott a szabadba. A lyukakon keresztül beszökött a pirkadat fénye. Percek választottak el attól, hogy felbukkanjon a nap. – Sandra – nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet. Körbenéztem a félhomályban, és a földön fekve megpillantottam Bobbyt. Közelebb kúsztam hozzá. – Itt vagyok – suttogtam. Az egyik golyó eltalálta a srácot. – Változtass vámpírrá – könyörgött. Szempilláit alig tudta nyitva tartani, az ereje legvégén járt. A lövedék a mellkasába fúródott. Lehúztam a kabátja cipzárját, hogy lássam a sebet. A vérszagtól megkordult a gyomrom. Bobby pólója csurom vér volt. A szíve alatt találták el. Haldoklott. – Sandra – a hátam mögül egy másik, kétségbeesett hang szólított. Stormy feküdt mögöttem. Meggyötört tekintettel nézett rám. – Bobby, mindjárt jövök – és Stormyhoz csúsztam. A lány első ránézésre könnyebb sérülés szenvedett, a golyó a karján találta el, majd a húsán áthatolva a kocsi oldalán távozott. Ám az ezüst miatt a seb körül úgy bugyogott a vére, mint amikor a víz eléri a forráspontját. Ez pedig nem sejtetett túl sok jót.

112

– Nem lesz semmi baj – és az ígéretemet nyomatékosítva megsimogattam az arcát. Bobby köhögött. Visszakúsztam hozzá, közben ránéztem Mr. Williamsre és a copfos lányra. Leblokkolva figyelték a történteket. – Sandra, változtass vámpírrá – ismételte el kérését a fiú. – Megteszed? Üveges tekintettel bámultam rá. A fiú néhány perce még karóval fenyegetett. Meg akart ölni. Most pedig az életéért könyörgött. Amennyire ellenszenves volt korábban, annyira mellbe vágott haldoklás közben látni. Donnie megtiltotta, hogy bárkit vámpírrá változtassak. Több vitánk is adódott már ebből, és neki volt igaza. Nem szabad minden olyan embernek új esélyt adni, aki egy kicsit is szimpatikusabb a többinél. Bobby ráadásul még kedves sem volt velem. Ugyanakkor a fiú Luke legjobb barátja volt. Nem mellesleg ismerte a démonfészekbe vezető utat. Ki tudja, menynyi időt veszítenénk a halálával?! Lehet, hogy túl késő lenne megmenteni a többieket. Szabályosan veszekedtek bennem a gondolatok. Mint amikor a filmekben, a vívódó szereplők feje mellett megjelenik az angyal és a kisördög. A probléma csak az volt, hogy nem értettem, melyik mit súg. Egyre világosabb lett odakint. Nem maradt idő védett helyre menekülni. A furgonban kellett maradnom sötétedésig. A golyók által ütött réseket azonban az első napsugarak születése előtt be kellett tömni. Ismét ránéztem a két lesokkolódott emberre. – Álljanak szorosan a lyukak elé – utasítottam őket, amire feleselés nélkül a cselekedtek. – Jól takarják el, hogy egyetlen vékonyka napsugár se tudjon beszökni rajtuk! – Sandra, segíts! – Bobby belekapaszkodott a pulóverem ujjába. A halál előszelétől vacogott, fogai hangosan összekoccantak. Stormy rángatózni kezdett a kocsi padlóján, közben hörgő hangot adott ki magából. Tátott szájából fekete, füstszerű anyag

113

tört elő. Kiszállt belőle a démon. A lány magatehetetlenül feküdt, ő is haldoklott. A seriffre néztem. – Egy pillanatig álljon arrébb! – kiabáltam rá, amitől nagyot ugrott. A résen át a démon elillant a kocsi teréből. Miután kitisztult a terep, intettem Williamsnek, hogy álljon vissza. – Sandra! – szólt Stormy, majd nagyot nyelt. – Változtass vámpírrá! Úgy éreztem, hogy a világ összeesküdött ellenem. Két ember várt arra, hogy megmentsem őket a biztos haláltól. Bobby feltámasztása újabb két személynek adhatott esélyt a túlélésre. Stormy viszont olyan fontossá vált számomra, mintha a testvérem lenne. Nem mellesleg Sunny hiába élné túl a démonirtást, vigasztalhatatlan lenne az ikernővére elvesztése miatt. Ismét egy nehéz kérdést sodor elém a sors, most azonban záros határidőn belül döntenem kell. Különben mindketten elvéreznek.

114

EGMONT DARK könyvek Ha szereted a borzongást, a romantikával fűszerezett rejtélyes történeteket, akkor az EGMONT DARK könyvek pont neked valók! Misztikus világok, titokzatos lények és fantasztikus izgalmak várnak Rád! A sötétség árnyai egy új világ kapuját tárják fel, ahol izgalmakkal teli kalandok várnak. Lépd át bátran a képzeleted határait, ereszd szabadjára a fantáziád, s engedd, hogy ez a misztikus világ magával ragadjon! Az EGMONT DARK fordulatos regényei felébresztik benned a vágyat, hogy feltárd e különös lények és természetfeletti erők birodalmát. Ha kedveled a veszélyes kalandokat, a mindent elsöprő, vad szerelmet, válassz kedvedre az EGMONT DARK lógóval jelzett regények közül! Ezek a könyvek szenvedéllyel és borzongással töltik majd ki unalmas óráidat! Itt bármi megtörténhet, és látni fogod, hogy nincsenek véletlenek. Még a legképtelenebb eseményekre is van magyarázat, persze csak ha hiszel bennük! Saját magadnak is felteheted a kérdést: Vajon én el tudnám hinni mindazt, amit eddig lehetetlennek gondoltam? Én szembe mernék szállni az éjszaka árnyaival és a sötét erőkkel? Az EGMONT DARK regények a fiatal felnőtteknek kínálnak érdekfeszítő, lebilincselő olvasmányt. A korosztály számára egyedi válogatással kialakított új kiadói vonal követi az aktuális trendeket, és segít az olvasóknak rátalálni a fiatalos stílust képviselő izgalmas, szórakoztató, titokzatos irodalomra.

115