Melyik tini lány ne ábrándozott volna már csillogó reflektorfényekről, divatosabbnál divatosabb ruhákról és arról, Hogy Claudia Schifter mellett

Melyik tini lány ne ábrándozott volna már csillogó reflektorfényekről, divatosabbnál divatosabb ruhákról és arról, Hogy Claudia Schifter mellett lépdel – villogó vakuk között – egy luxus szálloda divatbemutatóján? Erről álmodozott Ágnes is egy Tolna megyei falucska iskolapadjában. Almaiba – és életébe – azonban a munkáját elveszített, a vállalkozása sikertelensége miatt alkoholba menekülő apja belerondított. A magas, feltűnően szép szőke lány otthonról elmenekülve a fővárosba került, és azt hitte, szerencsés ember: megtalálta igaz szerelmét, akinek segítségével vágyai teljesülni fognak. De apja után szerelmében is csalódott. Nem tudta, hogy az Amerikából hazatelepült harmincéves fiatalember a divatvilág mögé bújó. kábítószerekkel, lányok futtatásával és kereskedelmével foglalkozó nemzetközi alvilág ismert alakja. Megkezdődött Ágnes vesszőfutása. Először Jurijnak, a moszkvai alvilág vezérnek, majd Vaszilijnek, a börtön elől New Yorkba menekült maffiózónak lett a játékszere és kiszolgálója. Egy véletlen autóbaleset következtében azonban sikerült az alvilágtól megszabadulnia és most megint felcsillant a remény: új szerelmével, egy kórházi sebészorvossal boldog lehet az élete. De a sors nem így akarta most sem; a férfiaknak az életét végigkísérő erőszakosságától, jelesül egy texasi szenátor alkoholgőzös vágyának rohamától ebben a polgári világban sem szabadulhatott. Kénytelen volt megvédeni magát, s ennek az lett a következménye, hogy gyilkosság vádjával börtönbe került. Kegyelmi k érvényét elutasították, s már csak hat nap volt hátra a kivégzéséig. A hat nap eltelt. Villamosszékbe került-e ez az isten háta mögötti faluból indult hányatott sorsú, a világban ide-oda vetődő magyar lány, vagy révbe jutott az élete? Az ügyét az FBI, az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda szigorúan titkosította. Ezért – őszinte sajnálatunkra – sem mondhatjuk el olvasónak. Vagy mégis?…

Pamela Taylor Ártatlanságom bűnei ©Erdei Virág, dr. Pető Margit 2008 Szerkesztette L. Mátyás László

Műszaki szerkesztő Popovics Pál Borítóterv és tipográfia Rákai András

ISBN 978-963-9266-70-4 ISSN HU 1787-8594

Felelős kiadó Sajgó Miklós és Váradi Ferenc

© STB Könyvek Könyvkiadó Kft. 2009 2143 Kistarcsa, Baross Gábor u. 4.

Telefon: 06-30/921-4669 E-mail: [email protected] Honlap: www.stbkonyvek.hu Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató

Texas 2002 KOSÁRMÉRKŐZÉS A BÖRTÖNBEN A középen elválasztott, kétoldalt copfba font ébenfekete hajú mexikói asszony megvetően nézte a lábai előtt térdelő, korai barázdákkal szabdalt sárgásbarna arcú férfit, aki kezeit összekulcsolva már-már sírva rimánkodott hozzá: – Mariah!… könyörgök, ne tedd…, ne tedd ezt!… hiszen a férjed vagyok! Kérlek, add ide azt a stukkert, az nem a te kezedbe való! – és nyúlt volna a fegyverért, de mielőtt elérte volna, az asszony egyetlen határozott mozdulattal a. egész tárat belelőtte férje mellkasába. Azután révetegen bámulta, ahogy az elvágódó testből kiömlő vér körberajzolja férje holttestét. Megkönnyebbülten elmosolyodott. – Figyelj már ide, te szerencsétlen! Én itt rongyosra tépem a számat, te meg rám se bagózol! – térítette magához egy recsegő hang az ábrándozó asszonyt. Mariah összerezzent, s képzelgéséből a valóságra ébredve igen. nagyon sajnálta magában, hogy képtelen volt meglenni azt, amit az előbb szeretett volna akkor, amikor még megtehette volna. Most meg már nagy kérdés, hogy hogyan tudna végérvényesen megszabadulni ettől a látogatási idő alatt is változatlanul zsarnokoskodó férfitől. – Én már mindent elintéztem: ismét megkentem, akit kell, szóval a jövő héten megkapod az újabb ,áru’-t, és meglátod, minden simán megy majd, csak ne szúrd el. Ha nem adod el a cuccot, akkor nem lesz annyi lóvém, hogy kihozzalak innen, és akkor itt fogsz megrohadni. Felfogtad? – zsarolta egyre ingerültebben az elkeseredett asszonyt, aki csak arra várt, hogy az örök minél előbb elvezessék. A Texasi Állami Börtönben a látogatás ideje este ötkor ért véget. Egy órával később Mariah a vacsoránál számolt be rabtársainak a férjével folytatott beszélgetésről. Az

elítéltek nagy része türelmetlenül várta a következő hetet, amikor a túlélést biztosító anyag megérkezik. A várva-várt nap reggelén a robosztus fegyőr, Sally mama döngő léptekkel vonult végig a folyosón, s megelőzve a sziréna fülsüketítő hangját, kulcsával végigkerepelt a rácsokon. Az asszony az utolsó cellánál lelassított, és egy könnyed mozdulattal behajította a bőrkötéses Bibliába rejtett fél kiló heroint. – Hé, Mariah, itt van a te ,megváltás’-od! – suttogta a fekete asszony, majd a folyosó végébe érve egy gombnyomással kieresztette a második szint rabjait. A kábítószerrel élő foglyok alig várták a délutáni szabadfoglalkozást, hogy Mariah néhány megvesztegetett őr tudtával kiossza számukra az ,áldás’-t. A kincset érő grammok gyorsan vevőkre találtak. Gwyneth és Pam az udvaron a falnak támaszkodva bámulták a kosarazó lányokat, amikor hozzájuk lépett Mariah. – Mennyi ,áldás’-t akartok? – tudakozódott mély hangon. – A szokásos adagot – eszmélt fel Gwyneth, aki kiváltságos volt, mert rabtársai minden ellenszolgáltatás nélkül biztosították számára az ,anyag’-ot. – És te, nem gondolod meg magad? – fordult Mariah Pamhez, aki most is visszautasította az ajánlatot. A következő napok egyik reggelén Kate sikolyát elnyomta az ébresztést jelző sziréna hangja; a lány ordítására csak a cellája előtt elhaladó őr figyelt fel. A lány cellatársa, Baba élettelenül feküdt a földön. A kis idő múlva érkező börtönorvos türelmesen megvárta, hogy az őrök kinyissák a cellát és biztosítsák fegyvereikkel. Amikor beléptek, Kate ügyet sem vetett a fiatal dokira, Baba mellett kuporgott. Az orvos lehajolt a mozdulatlan testhez, és rövid vizsgálat után megállapította: a halál oka a kábítószer túladagolása. Az elhunyt lányt senki sem sajnálta, az orvos mellett ácsorgó smasszer is azzal fejezte ki részvétét, hogy jól célozva a cella sarkába köpött. Bár a

hullát rövid idő múlva elvitték, Kate továbbra is sokkos állapotban gubbasztott Baba ágya mellett. A rabokat aznap nem engedték ki a rácsok mögül, nem volt se reggeli, se ebéd, és a szokásos udvari szabadfoglalkozás is elmaradt. A történtek felkavarták a börtönlakók viszonylagos nyugalmát, mert a kábítószer keresése három teljes napig a foglyok állandó zaklatásával járt. A lány halálát okozó ,anyag’ terjesztését igazgatói utasításra Kate nyakába varrták, aki a felemelt büntetése miatt öngyilkos lett. A kábítószerfüggők között kitört a pánik, mert néhányan azt állították, hogy a Mariah által beszerzett új anyag rossz minőségű, és Baba is emiatt halt meg. Akik nem akartak pórul járt rabtársuk sorsára jutni, lemondtak az anyag használatáról, a kényszermegvonás azonban pattanásig feszítette az idegeiket. Jennifer, ez az apja megöléséért életfogytiglani börtönre ítélt asszony is így volt ezzel, aki ráadásul nem tudta megemészteni szerelmének, Babának az elvesztését. Bár a vihar néhány nap alatt elült, és a foglyok újra a szokásos életüket élhették, a bosszúszomjas Jennifer nem tudott ilyen gyorsan felejteni. Egyik délután a kosárpalánk alatt néhány jól célzott dobás közben avatta be csatlósait Mariah megölésének tervébe. Az összeesküvők a főszerepet egy szőke bombázónak, dr. Samantha Perkinsnek szánták. A negyvenes sebésznőről mindenki tudta, hogy férjét egy szikével aprította fel. A doktornő a bíróságon sem védekezett, sőt minden nőt arról próbált meggyőzni, hogy a hűtlen férjek elleni egyetlen orvosság: az éles szike. A halálraítélt doktornő szívesen vállalta Mariah ,fájdalommentes műtét’-jét. Jennifer és társai úgy döntöttek, a ,beavatkozás’-t a jövő héten hajtják végre. A hétvégi látogatás Pamet mindig megrázta, mert szégyellte magát az anyja előtt, amiért börtönben van. Nehezen viselte, hogy anyja boldogtalan miatta. Ezen a vasárnapon azonban a mama feltűnően vidáman érkezett.

– Drága kicsikém, jó híreim vannak számodra! – csacsogta. – Most jövök az ügyvédedtől, aki még egy kis türelmet kért ugyan, de megígérte, hogy hamarosan kivisz innen. – Kösz anya, hogy nem hagysz cserben, de én már nem hiszek a szabadulásomban – válaszolta lemondóan a lány. – Kicsim, ki kell tartanod! – bíztatta vidáman a nő. – Meglátod, ha kint leszel, gyorsan elfelejted ezt az egész szörnyűséget. Én nagyon büszke vagyok rád még akkor is, ha így alakult… – próbálta vigasztalni elkeseredett lányát. – Alfréd és Rose jól vannak? – terelte el magáról a beszélgetést Pam. – Igen, és üdvözletüket küldik – kezdett Kaysékről, a barátairól mesélni. A gyorsan elrepült óra után Pam nehéz szívvel búcsúzott anyjától. A vacsorát követően cellatársával, Gwvneth-tel próbált néhány szót váltani, de az szokásához híven szótlan maradt. Pam bosszúsan vette tudomásul, hogy Gwyneth a közel háromévi összezártság ellenére sem hajlandó vele beszélgetni. Pam a próbálkozást feladva anyja biztató szavain elmélkedve aludt el végül.  A hét napjait az elítéltek a kosárlabda-börtönbajnokság mérkőzéseinek előkészületeivel töltötték. A kábítószerterjesztő Mariah nem szívesen vállalta a ráosztott feladatot. A mexikói asszony Baba halála óta rettegésben élt, jó néhányan megfenyegették, és még közvetlen társai is kiközösítették. Pénteken az udvar megtelt a rabtársaiknak szurkoló foglyok ricsajával. A kosármérkőzésen Jennifer és csapata is indult. A játék felfokozott hangulata néhány órára mindenkivel elfeledtette a kemény börtönéletet; a csapatok küzdelme még a strázsáló őrök figyelmét is lekötötte. Mariah feladata szerint a pálya széléről az egymást váltó csapatok részére osztotta a hűtött innivalót egy

asztalmögül. A szünetekben a lányok, asszonyok szinte megrohamozták a frissítőkkel teli asztalt. Mariah megrémült a körülötte tolongó nők sokaságától, s ezért olyan gyorsan szolgálta ki a játékosokat, ahogyan csak tudta. Az egyik szünet végén dr. Samantha Perkins is Mariah-hoz lépett. Kért tőle egy nagy pohár Coca-Colát jégkockával. S miközben lassan kortyolgatta a jéghideg italt a műanyag pohárból, alaposan szemügyre vette a mexikói asszonyt. Egy éles sípszó a következő mérkőzés kezdetét jelezte, s erre az asztal körül rajzó játékosok egy szempillantás alatt a pályára futottak, egyedül Samantha maradt az asztal mellett halálos nyugalommal szürcsölve tovább a kóláját. Az egykor volt doktornő megvárta, amíg Mariah a megszűnt nyüzsgéstől fellélegezve lehuppan a székébe, majd egy óvatlan pillanatban hozzáhajolt és villámgyors mozdulattal, rezzenéstelen arccal szíven döfte őt egy vájt szondával, a sebészeti kutasz elnyújtott végű darabjával. Azután fölhajtotta poharából az utolsó korty italt, s mit sem törődve áldozatával lassan hátat fordított neki, és kényelmesen visszasétált a pályára, ahol csapattársai már felsorakoztak a játékhoz. A pálya szélén lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, s közben egy kis mélyedést kapart a salakba a talpa alatt, s eltüntette benne a gyilkos eszközt. Felegyenesedve a cipőjével elsimította a salakot, s úgy lépett tovább, hogy még meg is taposta az eltüntetett sebészeti kutaszt. Mariah halálát csak a következő szünetben vették észre az üdítőért ismét az asztalához gyűlő társai. Először azt gondolták, csak egy kicsit elbóbiskolt a fáradtságtól a székében, és megpróbálták felébreszteni, de az asszony már halott volt. A vidámnak induló napot a haláleset tönkretette; csak egy valaki volt tökéletesen elégedett a mérkőzések eredményével: Jennifer, aki ilyen örömöt utoljára erőszakos apjának megölésekor érzett. A holttest körül tömörülő rabokat az őrök figyelmeztető lövései

állították sorba, majd néhány perccel később mindenkit a cellájába tereltek. A börtönorvost nem érdekelte a halott nő mellkasán látható szúrásnyom, saját idejét és a boncolás költségeit megspórolva jegyzőkönyvben rögzítette, hogy a köztudottan kábítószer-terjesztő asszony halálát saját ,áru’-ja okozta. Jennifer, Samantha és néhány beavatott társuk megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a felelősségre vonás ezúttal elmaradt.  Pam és cellatársa, Gwyneth távol tartották magukat az elmúlt hetek eseményeitől. Pam szenvedélye – szerencséjére – egyébként sem érdekelt senkit George-on, az elítéltek csomagjait kiadó fiatal férfin kívül. Az ő kis ablakánál vehette át vacsora előtt a Kayséktől érkezett csomagját most is egy őr kíséretében. A favicceiről ismert George a szokásos grimaszaival nevetette meg a lányt. – Pamela művésznő, én mikor ülhetek végre modellt? – pózolt vigyorogva. Pam a nyitott doboz láttán sejtette, hogy George most is megdézsmálta a drága festékeket, amelyeket Alfréd küldött neki. – Kedves George, ha meggondoltam magam és csendélet helyett Frankensteint akarok festeni, te leszel az első, akinek szólok – ékelődött Pam a legbarátságosabb börtönalkalmazottal. – Tudtam, hogy megbízhatok egy portlandi ízlésében – nyerített a szintén portlandi születésű George. Pam a doboz tartalmát csak lefekvés előtt nézte meg. A szokásos festékek és ecsetek között meglepetésére egy boríték lapult. Pam éppen a levél kezdő sorait olvasta, amikor sötétség borult a cellára. – A ménkűbe! Gwyneth, add ide a zseblámpádat! – fakadt ki Pam. – Mi az, nincs elég fény a műteremben? – kérdezte flegmán a sértődékeny Gwyneth, akinek eszébe jutott,

hogy cellatársa többször kigúnyolta, amiért éjszakánként annak fényénél írogat a takarója alatt. – Add már! – sürgette Pam, mire a felső ágyon heverő Gwyneth kelletlenül ledobta neki a lámpát. Pam a takaró alatti félhomályban folytatta a levél olvasását, majd keserves zokogásban tört ki. Gwyneth nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett cellatársával, aki az elmúlt évek alatt egyetlen könnycseppet sem ejtett. A sírástól rázkódó Pam hitetlenkedve olvasta újra és újra Rose Kays levelét. Nem akarta elhinni, hogy anyja ismagára hagyta, hiszen sohasem említette, hogy beteg, és nem is látszott rajta. Pam magát hibáztatta, úgy érezte, még anyja halálának is az ő szerencsétlensége az oka. A szülők, rokonok nélkül maradt lány kimondhatatlan fájdalmat érzett. Az egész héten szótlan és elkeseredett Pam vasárnap meglepődve vette tudomásul, hogy látogatója érkezett. A beszélőn ügyvédje várta. – Pamela, őszintén sajnálom az édesanyját! – fejezte ki részvétét a negyvenes ügyvéd. A férfivel szemben ülő Pam nem tudott megszólalni, könnyei fojtogatták. – Kisasszony, kérem, nyugodjon meg és figyeljen rám! – utasította az összeomlás szélén álló fiatal nőt. – Higgye el, az édesanyja mindenki előtt titokban tartotta, hogy rákbeteg. Egyik nap barátnője, Rose talált rá, az ágyában feküdt holtan. Kaysék döntöttek úgy, hogy csak a temetés után közlik önnel a szomorú hírt. Beszéltem velük, és már nagyon várják a maga szabadulását. Pamela, nézzen rám! – kérte a maga elé bámuló lányt. – Ön szabad ember lesz; sikerült bebizonyítanunk az ártatlanságát végre! Tudom, hogy most nagyon nehéz önnek, de legalább a szabadságának próbáljon meg örülni! – bíztatta a férfi. – A formaságok még pár napig elhúzódhatnak, de legkésőbb a jövő héten elhagyhatja ezt a helyet, és ha kijött, továbbra

is számíthat a segítségemre – búcsúzott a reptérre siető ügyvéd.

Portland 2002 ÚJRA OTTHON

Pamela

Taylor végleg maga mögött hagyta a börtön folyosóinak rácsait. A földszinti kis ablak mögött a jó szívű és kissé gyermeteg George egy kopott dobozba gyűjtötte össze a lány három évvel ezelőtt elkobzott személyes tárgyait. S amikor átnyújtotta neki a dobozt, szokásához híven tréfálkozva próbálta jobb kedvre deríteni az édesanyja elvesztése miatt változatlanul borongós hangulatú lányt. – Pamela kedves, ha ilyen savanyú képpel távozol tőlünk, meg azt találom hinni, hogy már most nagyon hiányzunk neked. Ha te is úgy akarod, elintézhetem, hogy maradhass még egy kicsit – ugratta a türelmesen várakozó Pamet. – Mindent beleraktam neked, sőt még egy kis meglepetés is van benne – nyújtotta át egy utolsó mosoly kíséretében a lány egykori utazótáskáját a gondosan lezárt dobozzal. – Köszönöm, George! Te igazán rendes ember vagy – búcsúzott a szabaduló lány, akit egy fegyveres őr kísért ki a börtön kapuján. A hosszú út a napfényes, rossz emlékekkel teli Texasból szülővárosába, Portlandbe vezetett. Hazaérkezése után Pamela napokig nem mozdult ki otthonából. A családi fészek, amely valamikor tele volt élettel és vidámsággal, most csak egy nyomasztó, idegen háznak tűnt. A lányt felkavarta, hogy anyja az emlékekkel teli szobákban semmin sem változtatott, amíg ő börtönben volt. Pamela – imákul átrendezte a szobákat – a reá mosolygó családi fotókat és a régi időket felidéző emléktárgyakat a fiókok mélyére süllyesztette.

Egy verőfényes délutánon meglátogatta szülei sírját, ahol rátört a lelkiismeret-furdalás. Arra gondolt, az apja halála után mégsem kellett volna magára hagynia anyját, de az asszony ragaszkodott hozzá, hogy elkezdje az egyetemet. Talán minden másként alakulhatott volna – töprengett a hazafelé vezető úton. Az ezt követő, kínzó gondolatokkal teli éjszakán határozta el véglegesen, hogy elhagyja szülővárosát, Portlandet, el az egykor meleg otthont, ahol a gyermekből felnőtté vált, és új életet kezd valahol, valahol ott, ahol nem ismerik, ahol új emberként előröl kezdhet mindent. Másnap reggel felkereste Alfréd Kays ingatlanirodáját. A belépést kísérő csengő hangjára Pam összerezzent; idegeibe, talán kitörölhetetlenül, belevéste magát a börtöncsengő hangja… Kínos érzését csak az iroda elbűvölő tulajdonosának, Alfrédnek a megjelenése enyhítette. – Pam, drágám, annyira örülök! – ölelte magához egykori barátjának lányát a férfi. – Menjünk az irodámba és igyunk egy finom kávét! – vezette be irodájába a lányt. A férfi leült az íróasztalához, majd szórakozottan játszadozni kezdett a jobbjánál heverő telefonkészülék zsinórjával. Pam Alfréddel szemben a bőrkanapéra telepedett le. – Tudod, Pam – folytatta Alfréd –, Rose és én annyira vártunk; telefonálhattál volna, hogy érted mehessünk! – Köszönöm, de amint látod, hazataláltam, és egyedül akartam lenni egy kicsit – szabadkozott Pam, miközben a kávéval megérkező titkárnő tálcájáról levette az egyik csészét. A középkorú szemüveges asszony a tálcát óvatosan Alfréd íróasztalára rakta, majd villámgyorsan távozott. – Mihez fogsz kezdeni, kicsim? – érdeklődött Alfréd a gőzölgő kávé fölött. – Még nem tudom pontosan, de szeretnék elmenni Portlandből.

– Miért Pam? Hiszen itt az otthonod! – Teljesen új életet szeretnék, és ebben a házban már nem találom a helyem – mondta szomorúan a kávéját kevergetve. – Megértem, és továbbra is mindenben számíthatsz rám – ajánlotta fel segítségét Alfréd. – Köszönöm, soha nem fogom elfelejteni, amit értem tettetek, és azért is hálával tartozom, amiért anyát nem hagytátok magára, amíg én távol voltam. – Ne butáskodj, nem tartozol semmivel. Az csak természetes, hogy segítettünk, hisz a szüleid a legjobb barátaink voltak, te pedig olyan vagy nekünk, mintha a saját lányunk lennél – s az elérzékenyülését leplezni akaró középkorú férfi színlelt bosszúsággal még megjegyezte: – Emlékszem, apád milyen sokszor kifosztott a kártyapartikon! – Apropó, Rose hogy van? – terelte gyorsan a beszélgetést Alfréd feleségére a lány. – Amióta az ügyvéded elújságolta neki, hogy kiengednek, azóta várja a hívásodat, és készülődik Texasba, hogy érted menjünk. Hát, nagy meglepetés lesz számára, hogy már több mint egy hete itthon vagy. Képzeld – folytatta tréfásan – három év óta mindennap imádkozik érted, és hogy teljes legyen az Úrhoz intézett könyörgése, néha még arra is megkérte, szoktasson le engem a pókerről. – És sikerült? – kíváncsiskodott Pam. – Nem, de felvilágosítottam, ha többet adakozik, kevesebbet tudok eljátszani – nevetett saját viccén Alfréd. – Jól megy az üzlet? – érdeklődött Pam. – Nem panaszkodom, csak Rose ne akarjon segíteni. De miért kérdezed, csak nem akarsz beszállni az ingatlanüzletbe? – Nem Alfréd, ne ijedj meg, csak azt szeretném, ha ugyanolyan jól eladnád a házamat, mint apa halála után az antikváriumot.

– Jól meggondoltad? – kérdezte nyomatékosan Alfréd. – Igen, nagyon alaposan – erősítette meg a lány. – No, és mikor látogatsz meg bennünket? – Amikor nektek megfelel. Most azonban mennem kell, van egy csomó elintéznivalóm – köszönt el Pamela.  Alfréd sugárzó egyéniségétől kissé jobb kedvre derülve lépett ki Pam az ingatlanügynök irodájából a napsütötte utcára. Gyalog indult a bankba, amely néhány száz méterre a következő sarkon volt. A séta kifejezetten jólesett számára; az elvégzendő dolgaira gondolva eszébe sem jutott az oka: három év után most először senki sem adta parancsba neki, hogy márpedig sétálnia kell. Amikor a bankba belépve körülnézett, senkit sem látott a pultoknál, csak az ebédidőt jelző táblákat. Úgy döntött, azt a kis időt az egyik kényelmes karosszékben üli végig a bank prospektusait lapozgatva. Mivel azokban semmiféle számára érdekes tájékoztatást sem talált, éppen azon gondolkodott, hogy mihez kezd majd azzal a pénzzel, ami szülei antikváriumának eladásából megmaradt, amikor egykori osztálytársa, Julie lépett hozzá. A nő hatalmas mellein ott villogott a kitűző, amely jelezte osztályvezetői rangját. Pamet váratlanul érte a találkozás, hiszen sohasem kedvelték egymást, de osztálytársa kedvéért azért udvariasan felállt és üdvözölte őt. Julie nem hazudtolta meg régi önmagát, s az egykori áskálódó jelleméhez (vagy inkább jellemtelenségéhez) híven dobhártyát repesztő hangerővel játszotta meg a viszontlátás örömét: – Jaj, Pam, édes, úgy örülök, hogy kiszabadultál a sittről! Tudod, nem is érdekes, hogy te ölted-e meg azt a részeg disznót… csak az a fontos, hogy újra itthon vagy… de ugye bankrablással még nem foglalkozol? – így Julie. – Amint látod, itt én vagyok a főnök, és én felelek mindenért, nem akarom, hogy engem is lecsukjanak, tudod, nem szeretnék távol lenni a kisfiámtól.

Pam rendkívül kínosan érezte magát az ebédjükről visszatérő és a pultokat benépesítő alkalmazottak meg az időközben szép számmal érkezett, egymással összesúgó ügyfelek láttán, ezért a vitriolos megjegyzést nem hagyhatta viszonzás nélkül: – Jaj, Julie drágám, én is szívből örülök, hogy láthatlak, mert tudok számodra egy jó fogyókúrás receptet! Szívesen elárulom, ha te is elárulod, hogy amíg távol voltam, rájöttél-e már végre, hogy ki is valójában a fiad apja? Julie arcára ráfagyott a mosoly, megmerevedett, mint aki karót nyelt, majd igazított egyet a melírozott hajtincsein, és hivatalos hangon megkérdezte: – Miben lehetek a segítségedre? – Nos, Julie drága, mivel a bankrabló álarcom a cellámban maradt, ezért most csak a bankszámlámon lévő összeg egy részét vinném cl, ha nem terhellek meg vele. Julie, látszólag feladva gőgjét, osztályvezetői rangja ellenére maga állt be az egyik pult mögé, hogy elintézze a pénz kifizetéséhez szükséges papírmunkát. Sértődöttségének eredménye a gyors ügyintézés lett. Néhány perc múlva Pam a bankból két bankkártyával és némi kézpénzzel távozott. A régi osztálytárs kellemetlenkedése elvette a kedvét a további sétától. Nem akarta megkockáztatni, hogy más ismerőssel is összefusson, ezért fogott egy taxit. A kocsi ablakán kibámulva úgy elöntött, ezután inkább szülei autóját, a vele egyidős Land Rovert fogja használni.  Még aznap délután rendet rakott a garázsban, és belemerült a rég nem használt autó javításába. A könyékig olajos Pam a nappaliból lehallatszó éles telefoncsörgés miatt abbahagyta a járgány szerelését. – Halló Pam, itt Rose! – csendült fel anyja barátnőjének hangja.

– Pam, drágám, szeretném, ha tudnád, hogy csak most az egyszer bocsátok meg azért, mert nem jelentkeztél előbb, de ennek ára van! Még ma este át kell jönnöd hozzánk! Ja, és Fred kéri, hogy hozz egy fényképet a házról. Tehát mikor érsz ide? – kérdezte ellentmondást nem tűrően az asszony. Pam ránézett az órájára: fél hét. Bár nagyon fáradtnak érezte magát, nem utasíthatta vissza a meghívást. – Rendben van, egy óra múlva ott leszek, s viszem a fotót is – válaszolta a telefonba. – Akkor várunk, nekem még van egy kis dolgom a városban, de Alfréd itthon lesz – rakta le a kagylót Rose. Pam a fürdő után a szekrényében lévő rég elfelejtett ruháit vizsgálgatta. Bosszankodva vette tudomásul, hogy egyetlen egy gönce sem volt, ami megfelelt volna a méretének, a börtönévek legalább tíz kilóval könnyítették meg. Mit adott volna mínusz tíz kilóért tinédzser korában! … fintorgott, nézegetve magát a tükörben. Végül egy régi farmernadrág és egy hosszú ing mellett döntött. Rövid fekete haját fésülve megrémült sápadt arcától, egykori vidámságának már nyomai sem voltak barna szemeiben. Miután elkészült, taxit hívott. Amíg a kocsi megérkezésére várt, összeszedte fotóalbumaikat, és lapozgatva bennük keresgélte a megfelelő fényképet, amelyet ígérete szerint magával kell vinnie. Meglepődve tapasztalta, hogy a temérdek családi kép között alig talál olyat, amelyen csak a ház látható. A taxi már a bejárat előtt várakozott, amikor Pam kilépett az utcára. A taxis kíváncsi kérdezősködése – hogy mit csinált ennyi ideig, miért nem jött korábban, ha már taxit hívott? – felidegesítette, csak akkor nyugodott meg, amikor az autó megállt a Kays család háza előtt. A házból Alfréd rohant ki, és egy pillanat alatt a sofőr mellett termett ragaszkodva hozzá, hogy a lány helyett ő fizesse ki a fuvart.

– Gyere, drágám! – hívta a házba a férfi. – Rose még nem ért haza, de én már nagyon vártalak – s megpuszilta a lány arcát. – Menjünk fel az emeletre, ott tartom a dugi whiskymet! – kacsintott rá cinkosan. – Az infarktusom óta Rose nemcsak kártyázni nem enged, de még egy kortyot sem ihatok – mondta pihegve a lépcsőn Alfréd. – De mi lesz, ha akkor toppan be, amikor éppen koccintunk? – aggodalmaskodott Pam. – Hát majd megkínáljuk őt is – győzte meg Alfréd, miközben dolgozószobájának bárszekrényéből poharakat vett elő, és italt töltött mindkettőjüknek. – Néha neki sem ártana, ha nem lenne olyan borzasztóan józan. Apád és anyád elvesztése óta a fejébe vette, hogy életmód-változtatásra van szükségem – panaszkodott Alfréd. – Egyébként amikor elmondtam, hogy el akarsz menni, kétségbeesett, hogy ki fog rólad gondoskodni. – Alfréd, kedvesek vagytok, de volt rá három évem, hogy megtanuljak magamról gondoskodni. Rose-nak pedig itt vagy te, a szép ház, a rózsakert, és ha mindezeken felül unatkozna, vond be az iroda működtetésébe is – javasolta Pam. – Ezt gyorsan felejtsd el! – tiltakozott Alfréd. – Egyszer kértem meg, hogy helyettesítsen, és a ház összes hátrányát elmondta a vevőnek, majd csodálkozott, hogy az visszalépett a vásárlástól. Pam és Alfréd beszélgetését a lépcső nyikorgása szakította félbe. – Vigyázzatok a kibeszélésemmel, mert jövök, és ráadásul nem vagyok egyedül – lépett be a dolgozószobába Rose kezében egy csokor vörös rózsával. Mögötte unokaöccse, Samuel Peterson jelent meg. A magas, szőke hajú, zöldszemű srác a fotelben ülő Pamhez lépett, aki zavartan felállt, és elpirult arccal fogadta gyermekkori barátja üdvözlését. Miután Rose a virágokat egy vázába

tette, összecsókolta az imádott lányt, és gyorsan mentegetőzni kezdett. – Pam, ugye nem baj, hogy elújságoltam Sammynek hogy ma megünnepeljük az érkezésedet? Azt mondta, ezt ő sem hagyhatja ki, simogatta meg a Fred mellett ülő unokaöccse fejét. – Semmi baj – mondta Pam. – Én is így gondoltam – bólintott Rose. – Most pedig lemegyek az ebédlőbe és megterítek, ti pedig vigyáztok Alfrédra, mert vacsora előtt már nem ihat több whiskyt – parancsolt a fiatalokra. – Igenis, Rose! – válaszoltak egyszerre. Alfréd ennek örömére magasba emelte poharát: – Mindenki egészségére! – itta ki fenékig a jó kedélyű férfi. A fiatalokat sokáig szórakoztató Alfrédot Rose kiáltása szakította félbe: – Gyerekek, asztalhoz! Alfréd az asztalfőhöz ültette a lányt, Samuel pedig imádott nagynénje mellett foglalt helyet. A házigazda vacsora előtt Pam tiszteletére tósztot mondott, aki zavarba jött vendéglátói túláradó szeretetétől. A csodálatosan megterített asztalnál Rose pillanatok alatt átvette a szót. Unokaöccsét kezdte faggatni: – Sammy drágám, meddig maradsz? – Talán pár napot – válaszolt a fiatalember. – És miért nem jársz sűrűbben haza? – kíváncsiskodott a nagynénje. – Ez nem rajtam és még csak nem is a távolságon múlik, Rose néni… – próbált magyarázkodni az unokaöcs. – Szóval írnom kell a kormánynak, ha azt akarom, hogy az egyetlen unokaöcsémet néha hazaengedjék? – mosolygott Rose, aki egész este kérdéseivel ostromolta kormányhivatalnok rokonát. A szegény fiú nem győzött válaszolni a nő kérdéseire. Végül Alfréd megsajnálta és bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– Nem lesz abból baj, ha egy hivatalnok kiadja a kormány titkait a pletykás nagynénjének? Vigyázz, ez könnyen azzal a veszéllyel járhat, hogy Rose egy perc alatt hazavágja az országot – figyelmeztette a nevetéstől rázkódó Samuelt. – Fred, te csak maradj csöndben, az én kíváncsiságom nem fogja tönkre tenni Amerikát, de ha te elkártyázod a pénzünket, hogy fizetünk adót? – kérte ki magának nevetve Rose. A fiatalember csak kedvesen mosolygott a két ember évődésén, miközben titokban hajdani kis barátja, a szótlan Pam porcelán arcát nézte. A lány néha udvariasan felnevetett, és lehetőleg kerülte egykori játszótársa tekintetét. Valamikor nagyon rajongott a fiúért, de most zavarta a jelenléte. Kicsit neheztelt Rose-ra, amiért nem szólt neki a vacsoráról, és főleg Samuelről. Míg a fiatalember a legnagyobb türelemmel állta Rose kitartó faggatózását, addig Pam fejfájásra hivatkozva éjféltájt asztalt bontott, és megkérte Fredet, hogy hívjon számára egy taxit. Az udvarias fiú rögtön felajánlotta, szívesen hazaviszi a lányt. Pam szabadkozott, de hiába, mert Rose az ő nevében már elfogadta az ajánlatot. A háziasszony a kocsiig kísérte a fiatalokat, és gondolatban megveregette saját vállát, hiszen elérte, hogy együtt távozzanak. Egész este az volt a célja, hogy a gyerekkori barátok ismét egymásra találjanak. Alfréd, átlátva felesége huncutságán, kezet csókolt az asszonynak a női praktika elismeréseként, és széles mosollyal integetett a távozó kocsi után.  Samuel az úton viszonylag gyorsan hajtott, s ezt a sebességtől elszokott lány szóvá is tette. Amikor rádöbbent, hogy már rég elhagyták a város határát, indulatosan fordult Samuelhez:

– Emlékszel még, hogy hol lakom? – Nem, Rose azt elfelejtette megmondani – válaszolt somolyogva a fiú. – Ne izgulj, csak egy kis meglepetés! Szeretnék valamit mutatni neked! – Rendben, de megkérdezhetnéd, hogy érdekel-e? – bosszankodott a fáradt lány. – Mondom, nyugi, már csak pár perc, és ott leszünk! – próbálta csillapítani az idegeskedő lányt. Pam a tengerparthoz vezető úton gyermekes duzzogásával akarta a fiú tudtára adni, nem érdekli a meglepetés, szándékosan nem szólt egy szót sem, amikor Samuel a környékről, a rég látott tájról áradozott. A partszakaszon, ahol Samuel leállította a kocsiját, koromsötét volt. Miután felkapcsolta az autó reflektorait és az megvilágította a közeli sziklákat, Pam felismerte az egykor kedvelt helyet, ahová, hacsak tehette, lejárt festeni. – Samuel, a fenébe is, miért pont ide hoztál? – Talán, hogy segítsek emlékezni a régi szép időkre, mert ahogy most beszélsz, úgy tűnik, nem vagy a régi – figyelmeztette. – Ha megkérdeztél volna, most tudnád, hogy én inkább felejteni szeretnék – mérgelődött a megsértett lány. – Jól gondoltam, továbbra is festened kellene, hogy megnyugodj – javasolta Samuel. – Jó, majd még átgondolom, de nem most. Most vigyél haza! – követelte Pam. A fiú beletaposott a gázba, és ráhajtott a városba vezető útra. Útközben Pam haragja lassanként elmúlt, s kezdett rájönni arra, hogy inkább megköszönnie kellene a rég nem látott gyermekkori barát önzetlen segítőszándékát. Elhatározta, hogy viszonzásul ő is figyelemmel fordul a fiú felé. – Mondd Sam, és veled mi történt, amíg én távol voltam? A fiút meglepte Pam kérdése, de örült, hogy a lány hajlandó megszólalni végre.

– Nos, azt még tudod, hogy a Harvardon tanítottam egykét évig, aztán elnyertem egy környezetvédelmi fejlesztési pályázat első díját. Ezt követően meghívtak a kormány mellett működő tudományos munkacsoportba, amely a globális felmelegedés okainak felderítésével foglalkozik. Mit mondjak? Tetszett a feladat, s mivel úgy gondoltam, meg tudok felelni a kihívásnak, éltem a lehetőséggel – mesélt magáról Samuel. – És milyen Washington? – Nem rossz, de én itthon érzem igazán jól magam, különösen akkor, amikor eszembe jut, hogy kislányként mennyire rajongtál értem – kezdte ugratni a lányt. Ő értve a tréfát mosolyogva vette a lapot. – Nem érted rajongtam, csak úgy tettem, mert Rose-t akartam leszerelni, akinek az volt a rögeszméje, hogy valakinek vigyáznia kell rám – hárította el magától is az akkori érzéseit. – Figyelj Pamela, ha már a múltnál tartunk, kérdezhetek valamit? Bár ismerem a történetet, pontosabban azt tudom róla, amivel akkoriban tele volt a sajtó, de én az igazságra lennék kíváncsi. Ezért szeretném most tőled hallani, mi történt veletek akkor! – Jaj Peterson, még a cella illatát érzem az orromban, te meg arra kérsz, hogy arról beszéljek, amit egy életre el akarok felejteni! – Pam, ne nyavalyogj, lehúztál három évet és kibírtad, akkor azt is túl fogod élni, ha most elmeséled a dolgot a gyerekkori pajtásodnak, akit őszintén érdekel a sorsod! – erőszakoskodott Samuel. A lányt meghökkentette a fiú határozott követelődzése, de érezte benne a megértő szeretetet, ezért bármilyen nehezére esett is, mesélni kezdett: – A vizsgák után a szobatársammal, Lissyvel Texasba indultunk nyaralni az apja kocsijával. Útközben megálltunk valami nevesincs településnek, egy kis porfészeknek a lerobbant kocsmájánál, hogy igyunk egy

üdítőt és telefonáljunk haza: minden rendben van. Én elmentem a mosdóba, majd amikor kijöttem, csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagydarab állat éppen a falhoz nyomja Lissyt. Ő könyörög, hogy ne bántsa, miközben a fickót a körülötte állók röhögve bíztatták: „Tömd meg azt a kis úri lukát, hadd tudja meg, milyen a texasi farok!” Lissy könyörgően nézett rám. Ekkor felkaptam egy üveget a pultról, és fejbe vágtam azt a barmot. Az egész pillanatok alatt zajlott le. A legnagyobb meglepetésemre a hústorony összecsuklott és meghalt. A jelenlévők egy pere alatt eltűntek a kocsmából, a tulaj pedig fegyvert fogott ránk a seriff megérkezéséig. Nem értem miért, de mindenki ellenünk tanúskodott, azt mondták, I.issy kezdett ki a pasival. Az ügyvédem három év után tudta csak bebizonyítani, hogy az az erőszakos állat infarktusban halt meg, az ütésemtől legföljebb csak elbódulhatott volna egy pillanatra. Ha az ügyvédem nem ragaszkodott volna annak az embernek a két év utáni exhumálásához és újraboncolásához az orvos szakértői vélemények birtokában, még mindig a börtönben rohadnék. A legszebb az egészben az, hogy a barátnőm annyira ,hálás’ volt, hogy egyszer sem látogatott meg, pedig ha akkor nem cselekszem azonnal, nyilvánosan megerőszakolja az a disznó. Pam a történet végére elsírta magát. Zavarát csak fokozták az arcán lecsurgó könnyek. – Kérlek Pami, ne haragudj rám, nagyon sajnálom! – kért elnézést Samuel, aki már őszintén bánta, hogy kierőszakolta ezt a vallomást. A fiú, hogy fölvidítsa a lányt, rosszabbnál rosszabb vicceket és történeteket kezdett mesélni, és nem nyugodott addig, amíg nagy sokára visszatért Pam jókedve. Már hajnalodott, amikor a lány ráeszmélt, hogy a háza előtt leállított autóban beszélgették végig az éjszakát. – Jaj Samuel, ne haragudj, hogy be sem hívtalak! – mentegetőzött.

– Semmi baj, már úgyis mennem kell. – És látlak még, Samuel? – kérdezte a fiú igenlő válaszában bízva. – Nem tudom, nem rajtam múlik – mosolygott Samuel. Nem erre a válaszra számított a lány, s hogy leplezze a csalódottságát, cinikusan megjegyezte: Ejnye Samuel, ez nem jó válasz! Te még azt sem tudod, hogy minden valamire való romantikus regényben a fiú ilyenkor a „Majd hívlak!” válasszal búcsúzik el? – oktatta ki a régi barátot. De tudom Pam, csakhogy a valóságban ezek a fiúk soha többé nem hívják a lányt – válaszolt komolyan a durcásan kiszálló Pamnek. A lány egy fintor kíséretében pá-pát intett neki búcsúzóul. Samuelt nem lepte meg a lány viselkedése. Miközben elhajtott, felidézte emlékeiben az egykori kis játszótársat, aki az akaratosságáról volt híres mindig is. Pamnek senki sem tudott ellentmondani, a szertelen lányka mindent elért, amit akart. A fiú biztos volt benne, most sem lesz ez másként. Pam az augusztusi napokat és heteket leginkább azzal töltötte, hogy a ház iránt érdeklődőket fogadta, és igyekezett meggyőzni őket arról, hogy mennyire előnyös lenne számukra, ha a megvétele mellett döntenének. Emellett az apja kocsijába is sikerült lelket vernie többhetes próbálkozás után. Maradék idejében pedig a költözés megszervezése foglalta le minden gondolatát. Az egyik augusztus végi reggelen éppen hazaért a szokásos másfél kilométeres futásából, amikor már az ajtóból hallotta, hogy csörög a telefonja. Berohant a szobába és fölkapta a kagylót. Kicsim, itt Rose! Este gyere át, megünnepeljük, hogy Fred végre eladta fejed fölül a házat!

New York 2002

TŰZ AZ ANTIKVÁRIUMBAN

Pamela

már harmadszor ment vissza a befektetési tanácsadójához, s a folyóson várakozva elhatározta, ha most sem találtak számára megfelelő helyiséget, továbbáll. A tanácsadó mintha megérezte volna ügyfele türelmetlenségét, mert a szokottnál nyájasabban hívta irodájába, ahol hosszasan győzködte a felmerült új lehetőségről. – Nézze, Miss Taylor, javaslom, hogy ezt az ajánlatunkat fogadja el végre – mutatott a környékről készült néhány fotóra. – Az ön elképzelésének megvalósításához, úgy érzem, erre a boltra lesz szüksége. A csapatommal kiszámoltuk, ha itt a Soho negyedben nyitja meg az antikváriumát, az biztosan jövedelmező lesz – mondta rábeszélően, miközben kiterítette az emeletes ház tervrajzát. Pam rövid gondolkodás után kérdezgetni kezdte a magyarázó férfit. – Hány hasonló könyvesbolt van a környéken? – A tervéhez hasonló a közelben nincs, ugyanakkor ebben az utcában fordulnak meg azok a gyűjtők, akiknek, mint azt maga is tudja, az a szenvedélyük, hogy régi dolgokat vásárolnak súlyos összegekért – bizonygatta ajánlatát. – Mikor nézhetem meg? – kérdezte kíváncsian Pam. – Találkozzunk, mondjuk, holnap négykor a Broome Street és a Westbroadway sarkán lévő bárban. Az pontosan az önnek kínált üzlet szomszédságában van – javasolta a befektetési tanácsadó. Másnap a lány pontosan jelent meg a megbeszélt helyen. A némi késéssel érkező férfi sűrű bocsánatkérések közepette átvezette ügyfelét a szomszédban lévő többszintes, régi stílusú házba, amely rögtön elvarázsolta Pamet. A hatalmas üzlethelyiség és a hozzátartozó emeleti lakrész tökéletesen megfelelt az elképzeléseinek. Pam alku

nélkül megvette a boltot, amely egyben új otthonává is vált. A beköltözés több hetet vett igénybe. A lány a portlandi házból csak a személyes dolgait vitte magával, így az emeleti lakrész berendezése, az új bútorok vásárlása külön izgalommal töltötte el. A lakberendezés mellett minden energiáját a könyvesbolt mielőbbi megnyitására fordította. A felújított üzletbe apja antikváriumának megmaradt készlete szerencsére épségben érkezett meg Portlandből. A többszáz régi könyv elrendezése szinte minden percét lekötötte, egyedüli szórakozása a szomszédos bár kávézójában játszó zenekar hallgatása volt, ahol néhány hét elteltével segítőkész barátokra is szert tett. Pam október végére tervezte az üzlet megnyitását, de kitartó és kemény munkájának köszönhetően már október közepére elkészült vele. Bár az új üzletnek alig volt még reklámja, az első napon mégis szép számú közönség jelent meg a földszinti polcok között, és az érdeklődők mellett vásárlók is akadtak. A lány az elmúlt hónapokban először volt felhőtlenül boldog. A fontos napra Alfréd és Rose is eljöttek, akik nem győzték dicsérni a lány tehetségét. Amíg Pam az antikváriumba betérőkkel volt elfoglalva, addig Rose szokásához híven férjét ugratta: – Fred drágám, ha nem kártyázod el a könyvtárszobádat, mostanra gazdag emberek lehetnénk – zsörtölődött az asszony Ralph Waldo Emersonnak az egyik nagy értékű kötetét lapozgatva. A Rose mögött álló Fred magában arra gondolt, még szerencse, hogy a jó öreg Emerson nem ismerte az ő feleségét, mert talán kétszer is meggondolta volna akkor a filozófus-költő, hogy harcoljon-e a nők egyenjogúságáért. De hangosan csak ennyit mondott: – Drágám, tedd le azt a könyvet és gyere, inkább segítsünk Pamnek, elvégre azért jöttünk! – próbálta meg az olvasásba belefeledkező nőt a karjánál fogva elvonszolni a könyvespolcoktól.

– Jövök már, ne rángass! Nem ismered Pamet? Ha segítséget akart volna, most legalább két alkalmazott forgolódna a vásárlók körül – jegyezte meg a lányt jól ismerő asszony. – Én inkább felmegyek a hálóba és alszom egy kicsit, addig te segíts Pamnek, érted úgyis jobban rajong – hagyta magára férjét az érdeklődőktől hangos boltban. Az utolsó vásárló távozása után Pam bezárta a boltot, míg Fred az emeleti szobában az alvó Rose-t ébresztgette. – Gyere kicsim, mert már kifizettük a drága szállodát! – mondta viccelődve ébredező feleségének. – Fred, nyugodtan itt maradhattok – ajánlotta Pam. – Szó sem lehet róla, a környéken túl sok kaszinót láttam – jegyezte meg Rose. Búcsúzáskor a házaspár a sajátjukként szeretett lányt még ellátta néhány jó tanáccsal. Távozásuk után Pam már azt hitte, a mai napra végleg bezárta a boltot. Már csak a lámpákat kellett lekapcsolnia; s eközben arra lett figyelmes, hogy kint zuhogva eleredt az eső. Éppen végzett a dolgával, s a cipőjéből kibújva már indult volna a lépcsőn felfelé, amikor váratlanul megszólalt a könyvesbolt csengője. Az elcsigázott Pamnek nehezére esett visszafordulni. Az ajtóhoz közeledve az üvegen keresztül megpillantotta Samuelt, aki zakójában bőrig ázva zsebre dugott kézzel didergett a bejárat előtt. Pam bár meghívta a fiút, mégsem számított az elfoglalt régi barát megjelenésére. A résre nyitott ajtón a csuromvizes, magas férfi mosolyogva lépett be, és magához ölelte Pamet. A lány, hogy leplezze örömét, ékelődve fogadta a boldognak látszó férfit: – Drága Samuel, mázlid van, hogy idejében érkeztél, mert még nem adtam el mindent. Gyere, nézz körül nyugodtan, de kérlek, vigyázz arra, hogy a könyveket ne vizezd úgy össze, mint engem – csacsogta mosolyogva a meglepett lány.

Samuel némán tűrte a lány szóáradatát és kulcsra zárta maga mögött a bolt ajtaját. – Rendes tőled, hogy máris otthon érzed magad, de a kulcsot kérem – tartotta markát a zavarba jött Pam. – Éppen megünnepelni készültem a mai napot, és csak egy kis magányra vágytam, de ha már itt vagy, gyere, megmutatom az új otthonomat. Csak azért, hogy meg tudd majd dicsérni a páratlan ízlésemet, amellyel berendeztem – hívta a lépcsőn felfelé indulva. – Mi van Samuel, te megnémultál? – kérdezte a mögötte lépkedő fiút. – Nem, csak kivárom, amíg hagysz szóhoz jutni engem is. – Igazán szép tőled – húzta el a száját Pam. Ha már ilyen kedves vagy, megengedem, hogy körülnézz, amíg én hozok valami italt – s indult a konyhája felé sértődötten. De Samuel egy gyors mozdulattal a karjába kapta őt, s az ismeretlen hálószobáig botorkált ölében a lánnyal, akit a legutóbbi találkozásuk óta nem tudott kiverni a fejéből. Pam nem tiltakozott, s azt is megadóan vette tudomásul, hogy a fiú – miként a fülébe súgta – soha többé nem akarja elereszteni. A hálószobában a lány türelmesen levette a fiú csuromvizes zakóját és az alatta átnedvesedett inget. A félmeztelenférfi keze megérintette Pam tűzforró arcbőrét, majd lassú mozdulatokkal kipattintotta a lány ruhájának gombjait a hosszú ujjaival, előbb egyet, aztán nagyon lassan még egyet. Pamela gyönyörű teste láttán Samuelből mély sóhaj szakadt ki, ahogy bevallotta magának, hogy bizony akármit megtenne a törékeny lányért. Samuel gyöngéden simogatni kezdte a nyakába kapaszkodó Pamela meztelen vonalait, aki lelke mélyén elismerte, hogy több mint jóleső testi érzés a fiú biztonságos karjaiban lenni. Aznap éjjel az együtt átélt gyönyörtől a gyermekkori barátok visszavonhatatlanul egymásra találtak. 

A lány napjai felhőtlen boldogságban teltek; a Sammyvel töltött szerelmes hétvégék minden eddigi rosszért kárpótolták. Pam még a téli New York-i hétköznapokat is szerette, és egyáltalán nem bánta, hogy apja nyomdokaiba lépett, örömét lelte a régi könyvek felkutatásában. Kaysék legnagyobb elégedettségére a fiatalok náluk töltötték a karácsonyt. Rose nem érte be a náluk kötött eljegyzéssel, a szerelmeseket egyfolytában az esküvő gondolatával traktálta. Az ünnepek után a jegyesek visszatértek mindennapi életükhöz, míg Samuel Washingtonban a kormánynak dolgozott, addig Pam New Yorkban élte hétköznapjait. Az egymással betelni nem bíró fiú és lány csak a hétvégéket várta, hogy együtt lehessenek. A boldogan induló újévet az antikvárium melletti bárban bekövetkezett gázrobbanás zúzta szét. A detonáció ereje és a házakra kiterjedő lángok mindent elpusztítottak. A baleset napján Samuel a késő esti órákban érkezett meg Washingtonból az F. D. Roosevelt Kórházba, ahol a folyosón idegesen várta a lány kezelőorvosát. A doktor elnézést kért a várakoztatásért, majd Pamela Taylor szobájához vezette a zaklatott fiatal férfit, mialatt felvilágosítást adott a lány állapotáról. – Nézze Samuel, a sérülések nem súlyosak, a füstmérgezésnek sem lesz következménye szerencsére, de az ön barátnője elég komoly sokkot kapott. A tragédia feldolgozásához egy kitűnő pszichológust ajánlok – s felírta egy szakember nevét egy jegyzetlapra. – Amennyiben hozzájárul, még egy rövid ideig megfigyelés alatt tartanánk a hölgyet. Ha gondolja, most már bemehet hozzá, de legyen türelmes – búcsúzott az orvos. Samuel a betegszobában órákon keresztül hiába próbálta szóra bírni a magához tért Pamet, aki csak bámult maga elé. A lány a fiú távozása után még jó ideig senkivel sem volt hajlandó megosztani gondolatait. Az

egyik hétvégén Samuel nagy csokor virággal és egy dobozzal érkezett a lányhoz, aki most sem volt hajlandó üdvözölni kedvesét. – Az isten szerelmére Pam, könyörgöm, szólalj már meg, holnap vissza kell utaznom Washingtonba, és nem tudok dolgozni, amíg nem tőled hallom, hogy minden rendben van közöttünk – fakadt ki Samuel a lány többhetes hallgatása miatt. – Jó, akkor én addig nem mozdulok innen, amíg nem szólsz hozzám – jelentette ki határozottan, és egy széket húzott a lány ágya mellé. Magához vette az éjjeliszekrényen heverő újságokat berendezkedve a hosszan tartó várakozásra. Pamet feldühítette a fiú erőszakoskodása: miért olyan nehéz megérteni, hogy csak egyedüllétre vágyik? Nem elég, hogy mindent elveszített, de még azt is elvárják tőle, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna. Időre van szüksége, hogy mindent átgondolhasson, hiszen az utóbbi időben olyan gyorsan történtek vele a rosszabbnál rosszabb dolgok. – Samuel, kérlek, menj most el! – szólalt meg váratlanul a lány. – Pam drágám, nem értettem jól, mit mondtál? – ismételtette meg a lány kérését Samuel. Bár annak nagyon örült, hogy kedvese csekély két óra várakoztatás után végre szólt hozzá. – Szóval mégiscsak jól értettem: te azt kéred, hogy menjek el? – hitetlenkedett Samuel. – Igen, Sam. Nincs semmi baj, csak gondolkodni szeretnék – nézett könyörgően a fiúra. – Szépen kérlek, légy megértő, szükségem van egy kis időre, amíg összeszedem magam – próbálta meggyőzni szerelmét. – Pamela, kérlek, ne csináld ezt, nem lehetsz ilyen önző, nem küldhetsz el, hiszen én szeretlek, és ha nem vetted volna észre, itt vagyok veled, alig várom, hogy végre elhagyd a kórházat, és újból együtt lehessünk, te meg csak úgy elküldesz!

– Sam, az istenért! – Próbáld megérteni: én mindent elveszítettem. – sírta el magát a lány. – Mi az a minden, Pam? Mert ha egy kicsit jobban körülnéznél és nem csak a múlton töprengenél magadat sajnálva, talán azt is észrevennéd, hogy nekem te vagy a minden. Bocs, ha túl naiv voltam és azt hittem, hogy ez fordítva is így van – tört ki a panasz az elkeseredett fiúból. – Biztosan így akarod? – kérdezte utoljára, miközben megcsókolta kedvese homlokát. Pamela sokadszorra is gyors igennel válaszolt. – Rendben, akkor én most elmegyek, de fogalmam sincs, hogy mikor jövök megint – jelentette ki határozottan Samuel. – Köszönöm, Sam! Ha rendbe jöttem, hívlak – erőltetett egy halovány mosolyt az arcára Pam. Bár ami igaz, valójában meglepte őt Sam válasza. – Apropó, Alfrédék üdvözölnek. Majdnem elfelejtettem, ezt a dobozt úgy két napja Rose küldte nekem; a házatok új lakója találta a garázsban, állítólag a tiéd – rakta a lány ágya végébe távozása előtt a dobozt Samuel. Pam, hogy elterelje gondolatait a szerelmével folytatott vitáról, felnyitotta a viharvert papírdobozt a fiú távozása után. Közönyösen szedegette ki belőle és rakosgatta egymás mellé a börtönből visszakapott személyes holmijait, amelyekről szinte teljesen megfeledkezett. Pamela nem tudta elképzelni, hogy az egykori texasi nyaralásra magával vitt tárgyak között mit keres egy idegen napló. Rövid ideig értetlenül forgatta, majd elkezdte olvasni. A hihetetlen történet annyira kíváncsivá tette, hogy csak akkor tudta letenni, amikor a végére ért.

Aparhant 1991 Magyarország SZELLŐ HALÁLA

Vasárnap este Ágnes kedvenc lovával, Szellővel játszott, átkarolta az állat nyakát, és becéző szavakat suttogott a fülébe. S ekkor egy hatalmas mennydörgés rázta meg az istállót, s ahogy fölpillantott az égre, a távoli villámlások és a rohamosan közeledő sötét felhők jelezték, hogy jön a vihar. O kifejezetten örült a készülődő viharnak, mert megtörte a falusi élet számára oly nyomasztó egyhangúságát. Az ég dörgésétől megriadt lovakat azonban már nem tudta lecsendesíteni, ezért az istálló ajtajából kiáltva segítségül hívta apját. Az udvaron az autóját bütykölő atya mindent hátrahagyva rohant az istállóba dühösen, s jó ideig csitítgatták együtt a lovakat. Közben megérkezett és zuhogni kezdett az eső; az égzengés alábbhagyott, a lovak lecsendesedtek. Ekkor a még mindig szakadó eső miatt az apa ráterítette kabátját a nála is magasabb lányára, majd hátrahagyták a megnyugodott állatokat. A férfi mellett szökdelő, nagyra nőtt vidám kislány – a házig érve – az udvar összes tócsájába szándékosan belelépett. A hatalmas vihar után a falu egész éjszakára áram nélkül maradt. Ágnes dühösen feküdt le; a tizenhárom éves kislány kedvelt szórakozása, a tévénézés ugyanis lehetetlenné vált. Másnap reggel biciklijét az iskola falához támasztva azon töprengett Ágnes, milyen kifogással lóghatna meg ma is. Egyedül az angolóra kedvéért próbálta összeszedni magát. Az órák közötti szünetekben saját külsejével volt elfoglalva, tudta, különlegesnek kell lennie, Hogy ismételten felhívja magára a fiatal angol tanár figyelmét, aki többször megdicsérte a szépségét. Az órán kapott házi feladatot sem bánta; délután a zenehallgatást és a magazinok olvasását is mellőzte az angol lecke kedvéért. A kislány számára az iskolában szinte mindegyik nap tartogatott valamilyen borzalmas élményt. A legjobban a tornaórákat gyűlölte, melyek a megalázó események órái voltak, mivel a bemelegítő futás közben fiú osztálytársai

gyakran felbuktatták, majd azt játszva, hogy felsegítik, olykor letapizták. Napjait, heteit a nyári szünidőig a tévénézés, a tiniknek és a nőknek szánt magazinok olvasása meg a lovaglás tették elviselhetővé. A nyár közeledtével apja és anyja újabban azon vitatkozott, hogy kislányukat hova küldhetnek nyaralni. A vakáció végül is a néhány faluval arrébb élő nagymamánál telt el jobbára ugyanúgy tévénézéssel és magazinok olvasásával, mint otthon. Változatosságot csak az jelentett számára, hogy a nagymama rendszeresen befogta házi munkára, valamint többször is kísérletet tett arra, hogy megtanítsa főzni – vajmi kevés sikerrel. A fárasztó és unalmas nyár után Ágnes kivételesen örült az idei iskolakezdésnek. Az őszi tanévnyitó napján apja a szokásostól eltérően józan volt, és autóval vitte az iskoláig. Ágnes az iskolaudvaron még időben megtalálta az osztályát. Az osztálytársai közül magasságával eddig is kirívó Ágnes a nyár folyamán még nagyobbra nőtt. A napsütésben fénylő hosszú szőke haja irigy osztálytársnőit gonoszkodásra ösztönözte. Mélyen ülő kék szemei akarata ellenére elárulták a többiek iránt érzett megvetését. A tanév első napja, mint általában, most is unalmas volt, Ágnes az órákon többnyire a titokban vásárolt női magazinokat olvasta szokásához híven. Az újságokban látott manökenek fotói, a róluk szóló hírek a lányt arról győzték meg, hogy az életben az egyedüli fontos dolog a szépség. Gondolatai a mielőbbi felnőtté válás körül forogtak, és abban reménykedett, hogy egyszer viszontláthatja magát egy hasonló lapban. Az egyik este Ágnes merengő arccal ült a vacsoraasztalnál és áhítattal hallgatta a rádiót, amelyből anyja kedvenc dalának refrénje szólt. Dúdolgatás közben elképzelte, ha majd felnő, ő is olyan ünnepelt lesz, hogy a férfiak virágokkal halmozzák el. Mire a sláger, a Millió,

millió rózsaszál véget ért, Ágnes arra lett figyelmes, hogy részeges apja már megint az anyjával kiabál. – Apa, ne bántsd anyát! – szólalt meg csendesen. – Hagyd csak, kicsim! – nyugtatta az anyja. – Hányszor kértelek már, hogy ne hívj kicsimnek, anyu! –tiltakozott Ágnes. – Százhetvenkét centitől még nem lesz felnőtt az ember! – horkant fel a levesét kavargató apa, miközben kifestett lányára nézett, majd dühösen fordult a feleségéhez: – Megmagyarázhatnád végre a lányodnak, hogy egy kisiskolás nem nézhet ki úgy, mint egy szajha! – Anya, miért hagyod, hogy egy undorító részeg kioktasson? – kérdezte Ágnes a magának levest merő asszonytól. – Kislányom, nem beszélhetsz így az apádról. Ő szeret téged, csak sajnos nagyon rossz napjai vannak – nyugtatgatta lányát. – Amíg az én kenyeremet eszed, addig nem beszélhetsz vissza, megérteted? – tajtékzott az asztalnál ülő férfi. – Ha nem vetted volna észre apa, már jó ideje te sem a saját kenyeredet eszed, hanem anyáét! – feleselt Ágnes. A hirtelen elcsattanó pofon után a lány felpattant az asztaltól sértődötten és a szobájába rohant, s a szeretett újságjaiba mélyedt. Már nagyon elege volt szülei állandó veszekedéséből. A konyhából behallatszó, szűnni nem akaró ordítozás elől végül Szellőhöz menekült, s a közeli erdőben vágtázott vele hajnalig. Másnap Ágnes az iskolában több órán is elaludt. Az eddig megértő osztályfőnök türelme ezúttal végleg elfogyott, és behívatta Ágnes anyját. A következő nap a lány anyja szégyenkezve várta az egykori osztálytársát az iskola folyosóján. – Köszönöm Marikám, hogy vártál rám – mentegetőzött az osztályfőnök, miközben egy tanterembe vezette az asszonyt, aki helyet fogalt az egyik padban.

– Tudod, hogy mennyire szeretem Ágicát – kezdte a tanári asztal mögül az osztályfőnöknő –, ezért úgy érzem, most már szólnom kell neked a dolgairól. A lányod, sajnos, az alkatánál fogva is kitűnik a többiek közül, emiatt állandóan összeütközésbe keveredik másokkal. Nem elég, hogy erősen festi magát, de a hivalkodó ruháival még a tanárember figyelmét is felkelti. Az öltözködésével a kamasz fiúkat egyenesen bátorítja, a lányok pedig irigységből csúfolják, de ez még a legkisebb gond ahhoz képest, hogy majdnem mindenből bukásra áll. Egyedül talán az angol nyelv érdekli, abból kitűnő, de ez is inkább a fiatal angoltanár iránt érzett rajongásának köszönhető. Ilyen eredményekkel esélye sincs, hogy felvegyék egy középiskolába. A szikár asszony kellemetlenül érezte magát egykori osztálytársa előtt, akiből tanár lett, pedig ő sem volt osztályelső. – Köszönöm, hogy így aggódsz Ágiért – mondta hálálkodva. – Tudod, amióta a termelőszövetkezetet felszámolták a falunkban, és Józsi elvesztette az ottani munkáját, három műszakban dolgozom, így nagyon kevés időm marad rá – mentegetőzött. – És Józsi miért nem törődik a lányával, mit csinál egész nap? – kérdezte értetlenkedve az osztályfőnök. Ágnes anyja sírva fakadt, ahogy mesélni kezdte: – A mérnök úr a fejébe vette, hogy ő majd díjnyertes lovakat tenyészt. Már mindenünk ráment, de még semmit sem láttunk a befektetett pénzünkből… És hát, tudod, elkeseredésében a sárga földig leissza magát sokszor, de hidd el, nem rossz ember, és nagyon szereti Ágnest – próbálta védeni a férjét. – Hát, Marikám, nem is tudom, hogy mit tanácsolhatnék, de muszáj hatnod a lányodra valahogyan, mert ha így folytatja, kilátástalan a jövője – figyelmeztette az osztályfőnök.

– Azon leszek, és köszönöm – távozott szomorúan a lány anyja, magára hagyva az őt szánó osztályfőnököt. E beszélgetést követő este tényleg bement lánya szobájába, hogy komolyan beszéljen vele az iskolában hallottakról. Nagy nehezen sikerült is meggyőznie Ágnest, hogy céljainak mielőbbi eléréséhez még egy darabig tanulnia kell. A lány hallgatott az anyjára, és tanárainak legnagyobb meglepetésére javított az osztályzatain és a magatartásán is. Az osztályfőnöknő számára külön öröm volt, hogy nyolcadikos tanítványát felvették a közeli város egyik középiskolájába. Még alig kezdődött el a nyári szünet, a tizennégy éves lány már a szeptembert várta, hogy elkerülhessen otthonról; minduntalan a város járt a fejében. A függetlenségéről, a szabadságáról ábrándozó lány egyedül a lovát, Szellőt sajnálta, mert nem tud majd annyit foglalkozni vele, mint eddig, hiszen egész héten kollégiumban lesz. Kedvence, úgy tűnt, megérezte, hogy magára akarja hagyni, mert kis idő múlva annyira megbetegedett, hogy már lábra sem bírt állni. Ágnes minden szabad percében az istállóban őrködött, mivel apja arra készült, hogy lelövi szeretett lovát. A több éjszakát átvirrasztó lány a kimerültségtől az istállóban aludt el egyik este. Éjfél után apja káromkodása riasztotta fel álmából. Puska volt nála, félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy lelövi a beteg állatot. A lány könyörgésben tört ki: – Apa, ne tedd, kérlek! Én segítek neked meggyógyítani Szellőt – rimánkodott. – Fogd be a pofád te kis ribanc! – üvöltött az ittas férfi. És mit sem törődve lányával a vállához emelte a megtöltött puskát, s a ló homlokára célozva meghúzta a ravaszt. Borzalmas dörrenés; az állat teste egyet rándult, majd mozdulatlanságba dermedt örökre. A férfi mérgesen eldobta az elnémult fegyvert.

A feldúlt lány összeszorított ököllel az apjára támadt. Dulakodni kezdtek, s a férfi, kihasználva erőfölényét, a földre teperte lányát. – Te kis szajha, csak nem képzeled, hogy kezet emelhetsz rám! Majd megtanítalak én az engedelmességre! – és önmagából kivetkőzve pofozni kezdte az alatta vergődő leányt. Ágnes a sorozatos ütésektől és a ránehezedő súlyos testtől minden erejét elvesztette. Csak sikoltozni tudott, amikor az alkoholtól és az indulataitól önuralmát vesztett, állati erejétől megrészegült és lánya asszonyillatától felajzott férfi elkezdte letépni róla a ruhát… Ágnes minden erejével megfeszítette a testét és megpróbálta lelökni magáról a ziháló apját, de az sokkal erősebb volt nála. Egy éles fájdalmat érzett az ölében, azután elájult: nem tudta megakadályozni, hogy az apja erőszakot tegyen rajta. A kielégült férfi dolgát végezve még egy utolsó ökölcsapást mért az alig lélegző lány arcára. Az ájult Ágnes csak pirkadatkor tért magához. A mellette élettelenül heverő, fejbe lőtt lova, Szellő és saját vérének orrfacsaró szaga egy eddig ismeretlen érzést ébresztett benne: eddig sem szerette, de mostantól a szíve mélyéről gyűlöli apját – örökre. Zajtalanul támolygott be a házba. A fürdőszobában ezen a korai reggelen a zuhanyrózsa órákon át ontotta magából a forró vizet, hogy – ha emlékeiből nem is törölheti ki – legalább lemossa a lány testéről a gyalázatot.

Budapest 1991-1994 STOP AZ ORSZÁGÚTON

A

reggeli órákban a fiatal férfi az utolsó lapát földet hajította az elásott hullára. Alig néhány perce, hogy saját kezével fojtotta meg a lányt, akinek fuldokló arcát még

maga előtt látta. Teljes nyugalommal szedett össze néhány elszáradt gallyat, és a frissen szétszórt földre dobálta. Az erdő szélén álló autójához érve kívül-belül átvizsgálta a kocsit. Miután letörölt mindent, a szerszámokat a csomagtartóba rakta. Inget és nadrágot cserélt, a ruhák a kocsi hátsó ülésén kizárólag erre a célra voltak kikészítve. A volánhoz ült, majd lassan haladt az erdő menti földúton. Néhány kilométerre a tett színhelyétől megállt és megszabadult a szerszámoktól. Nem sokkal később a természetet végképp maga mögött hagyva ráhajtott a fővárosba visszavezető országúira, s könnyű szívvel beletaposott a gázpedálba. Az elmúlt órák eseményeit végiggondolva megerősítette magában, hogy végül is nem sajnálja áldozatát, pedig valamikor közelről ismerte. Nem csak szép volt a lány, de egykor sok pénzt is hozott a konyhára. A modellek közül egyedül belé volt szerelmes, a lánynak azonban ő nem volt elég jó. „Az utóbbi időben kinyílt a szeme a kis szukának! – dühöngött magában. – Sok pénzt keresni, azt igen, de tartani a pofánkat, azt nem. Ha nem fenyegetőzött volna a rendőrséggel, akkor most nem kellene alulról szagolnia az ibolyát. A kis dög nagy hibát követett el, amikor zsarolni próbálta Beatrixt és engem.” Úgy érezte, helyesen cselekedett, amikor kicsalta a régóta ismert lányt az erdőbe egy kis sportos szexre. „Milyen készséges volt a kis ostoba liba!” – gondolt vissza rá. „Én viszont egyenesen zseniális voltam, ahogy megszabadultam tőle – dicsérte saját eszét. – Beatrix hálás lesz nekem ezért, elvégre megmentettem a lebukástól, attól, hogy elveszítjük szerteágazó gyümölcsöző kapcsolatainkat, a bőséges pénzés kábítószerforrásainkat egy kis ringyó miatt. A jó hírnévről nem is beszélve, ahogy mondani szokta az én drágaságos nagynéném.” A fiatal férfi az önelégültségtől jókedvre derült, ezért bekapcsolta a rádiót és zenét keresett.

A verőfényes délelőtti órákban az országút mentén haladó Ágnest nem zavarta a száguldó kocsik monoton hangja; minél messzebb akart kerülni otthonától. A lány mellett elsuhanó autó visszapillantó tükrében a fiatalember észrevette következő ,áldozat’-át. Miközben lassan visszatolatott, majd megállt, arra gondolt, ez bizony az ő napja. – Kisasszony, segíthetek? – kérdezte a fiatal férfi a leeresztett ablakon kiszólva. – Én Budapestre tartok, és maga hová megy? – Igen, én is oda mennék – mondta bátortalanul a lány. – Akkor szálljon be! – nyitotta ki belülről a kocsi ajtaját. Ágnes a légkondicionált, kényelmes autó első ülésére ült, és némán szorította magához hátizsákját. – Adja ide a táskáját – nyúlt a lány felé, aki rémületében az ajtóhoz húzódott. A tapasztalt férfi a lány riadt tekintetéből és furcsa viselkedéséből felismerni vélte az erőszak nyomait. Úgy döntött, feloldja a nyomasztó hangulatot, és közben mindent megtud. Lehalkította a rádiót, és óvatosan faggatni kezdte útitársnőjét. – Elárulja, mi a neve, és hogy hány éves? Ágnes csak most vette észre, Hogy a férfi érdekesen, olyan angol akcentussal beszél, arra gondolt, egy idegennek mindegy, Hogy mit mond. – Ágnes a nevem, és tizenhat múltam – hazudta életkorát. A fiatalember eközben megállapította, hogy útitársa a zavartsága és a sérülései ellenére több mint szép, és csak annyira lehet okos, hogy az számára még nem okozhat bajt. Azon gondolkodott, hogyan deríthetné ki a lány további szándékát. „Azok után, ami vele történhetett, tudja-e már, mihez akar kezdeni?” – tanakodott magában a férfi. Úgy döntött, konkrét lesz, mert nincs pazarolni való ideje. – Fordult már segítségért? – Nem, nincs miért – válaszolta elpirulva Ágnes.

– A szülei, az édesanyja nem fogják keresni? – érdeklődött. – Számomra ők már nem léteznek – jelentette ki határozottan Ágnes. A férfi elégedett volt a válasszal. Ezek után biztosra vette, hogy a lányt az apja kóstolta meg. „Apuci hercegnője, ejnye-ejnye! Szegény ember, mással már nem ment?” – gondolta kárörvendően. – Van hová mennie? Ágnes könnyeivel küszködve ismerte el, hogy nincs, és igazán nem is tudja, hová tart. – Én Andrew, illetve András vagyok – mutatkozott be a férfi. – Megengeded, hogy tegezzelek? – Természetesen – örült meg a felajánlásnak Ágnes. – Gondolod, hogy Budapest megfelelő hely számodra? – Igen, azt hiszem, mert ami engem érdekel, az csak ott érhető el. – És nem titok, hogy mi az? – kíváncsiskodott Andrew. – Erről most nem akarok beszélni – tért ki a válasz elől Ágnes. A férfi tudta, hogy megérzései nem csalnak, és egyszer még megtérül, ha most nagyvonalúan felajánlja gondoskodását a lánynak. – Nemsokára megláthatod áhított városodat. Örülsz? – kérdezte a fővárost jelző táblához érve. – Igen, régóta ide vágyom! – csillant fel a lány szeme. – Figyelj, Ágnes, én ma nem tudok veled foglakozni, de ha elfogadod a segítségemet, elviszlek a nagynénémhez. Ö egy tüneményes asszony, egyedül él egy hatalmas nagy házban, és ott ellehetsz, amíg kitalálod, mihez is kezdesz valójában – ajánlotta fel a lehetőséget nagyvonalúan. A lány meghatódottan köszönte meg a segítséget, miközben figyelmét már a nyüzsgő főváros vonta el. A kora délutáni, napsütötte város látványa az első perctől elvarázsolta, még az utcákban kialakult dugókat is élvezettel bámulta.

 A rózsadombi ház kapuja az érkező kocsi előtt önműködően tárult ki. Andrew a bejárón megállt, s kisegítette a magas lányt a kocsiból. Ágnes ámulva nézte a hatalmas házat és a feléjük siető gyönyörű szőke asszonyt, akit a fiatalember kézcsókkal és bókokkal köszöntött. – Beatrix kedves, engedd meg, hogy bemutassam neked Ágnest, finnek a gyöngyszemnek most segítségre lenne szüksége – kacsintott az asszonyra az unokaöccse. A nő Andrew tekintetéből mindent megértett, és mosolyogva nyújtott kezet a lánynak. – Szólíts nyugodtan Beának! – Ági vagyok, csókolom – köszönt zavartan a szép nőnek. – Csókolom helyett inkább tegezz! – kérte az asszony. Közben diszkréten végigmérte Ágnest, majd unokaöccséhez fordult: – Andrew, kérlek, vezesd körbe a vendégünket, addig én keverek néhány pohár koktélt. Ági, kedvesem, add ide a táskádat, minek cipelnéd feleslegesen – vette el a lány hátizsákját Beatrix. A hatalmas, többszintes ház elkápráztatta Ágnest. Kis idő múlva a nappaliba érkezett fiatalokat Beatrix remek italokkal kínálta meg. Miután helyet foglaltak, Andrew a kanapén ülő, italát szorongató lányhoz fordult: – Nekem most mennem kell, de még találkozunk. A nagynéném szívesen vendégül lát, ő jó ember, megbízhatsz benne. Ha segítségre van szükséged, bátran fordulj hozzá! – bíztatta a szorongó leányt. – Nagyon koszi, Andrew, nagyon rendes tőled, meg minden… – hálálkodott Ágnes, aki csak most vette alaposan szemügyre jótevőjét. A nyugalmat árasztó, mosolygó Andrew a magazinokban szereplő hírességekre emlékeztette.

A fiút nagynénje, Beatrix karon fogva kísérte az udvarban álló autóig. A nő útközben kedves hangon érdeklődött: – Na és sikerült megszabadulnod a lánytól? – Igen, és nem is volt, nehéz – vallotta be Andrew. – Örülök! – nevetett Beatrix. – Jó, hogy már több mint fél éve nem dolgozott nekünk az a kis liba, így rajtunk biztosan nem fogja keresni senki – nyugtatta meg unokaöccsét az asszony. – És mondd csak, ezt a ,friss áru’-t hol találtad? – utalt Ágnesre. – Az országút szélén baktatott, amikor felvettem. Biztos vagyok benne, hogy elszökött otthonról, és szerintem megerőszakolta az apja – mesélte a fiú. – Az az állat! Milyen ember az ilyen, megdugja a tizennégy éves lányát, hát nem borzasztó? – kérdezte színlelt megbotránkozással Beatrix. – Tizennégy? Nekem tizenhatot mondott a kis bestia! – fakadt ki Andrew. – Az lehet, de amíg ti a házat csodáltátok, én átkutattam a táskáját, és megnéztem a személyijét – mondta mosolyogva a nő. – Olyan friss, hogy még meleg volt. – A kis kurva, hazudni azt már tud! – dühöngött Andrew. – Csak nyugi! Egy-két nap, és tudni fogom, betörhető-e vagy sem, aztán a többit majd meglátjuk – nyugtatta meg unokaöcsét Beatrix. A fiú kézcsókkal búcsúzott nagynénjétől, majd beszállt a kocsijába és az útra kihajtva eltűnt a délutáni forgalomban. Ágnes időközben minden egyes bútordarabot szemügyre vett a nappaliban fel-alá járkálva, amikor Beatrix elbájoló hangja lepte meg. – Gyere, drágám, megmutatom neked a szobádat, ahol berendezkedhetsz! Ágnest meglepte, hogy szobaként végül egy teljes lakosztályt kapott. A soha nem látott pompa szokatlan volt

számára, mégis úgy érezte, mintha ez természetes módon járna neki. – Most egyedül hagylak, hogy rendbe szedhesd magad, a szekrényekben találsz a méretednek megfelelő ruhákat, és bármelyiket felveheted. De ha rám hallgatsz, akkor most lefekszel aludni! Az az érzésem, hogy jól fog esni egy kis pihenés – simogatta meg a lány arcát Beatrix. – Ha még szükséged lenne valamire, csak kiabálj egy nagyot, kint leszek a teraszon – búcsúzott az asszony. Ágnes magára maradt, és úgy gondolta, elsőként az illatos fürdőszobát próbálja ki. A fürdőszobába beljebb lépve egy óriási tükörben megpillantotta az arcát borító verésnyomokat. „Te jó ég!” – rémült meg attól, amit látott. Reggel ugyanis úgy rohant el otthonról, hogy tükörbe se nézett. Vetkőzés közben a testén is hatalmas foltokat fedezett fel. Elborzadt, amikor rájött, hogy Andrew és Beatrix ilyen csúnyának ismerték meg. „Milyen tapintatos emberek, hogy egyetlen megjegyzést sem tettek…” – gondolta magában, de a látványtól hisztérikus sírásban tört ki. Beatrix, aki számított a lány kiborulására, egy nyugtatóval dúsított finom koktéllal tért vissza. A lány a forró fürdőtől és persze az italtól hosszan tartó álomba merült.  Álmából csak másnap délután ébredt föl Ágnes. Meglepődve nézett szét maga körül, s az első pillanatban fogalma sem volt róla, hol van, és hogyan került ebbe a varázslatos környezetbe. Percekig gondolkodott, de aztán minden eszébe jutott, ami két nap óta történt vele. Lezuhanyozott, majd a szekrényben talált ruhák közül egy fehér blúzt és egy rövid farmernadrágot vett magára. Cipőt nem talált a méretében, a sajátja pedig nem volt sehol, ezért mezítláb indult a kintről hallatszó harsány nevetés irányába.

A délutáni melegben a teraszon Beatrix gyönyörű fiatal lányok társaságában ült. A nő az egyik lánnyal széket hozatott a megszeppent Ágnesnek, és maga mellé ültette. – Ó Ágnes, kedves ismerősöm, aki nálam fog lakni egy darabig – mutatta be a többieknek. A lányok feltűnő kedvességgel üdvözölték, majd Beatrix utasítására a tereferét angolul folytatták. Ágnest örömmel töltötte el, hogy mindent értett. Az egyik viccen felnevetett, mire Beatrix őt is bevonta az angol társalgásba. Az angolóra végére a divatról csevegő lányok társaságában Ágnes felengedett. A lányok távozását követően a teraszon Beatrix és Ágnes estébe nyúló beszélgetésbe kezdtek. Beatrix bizalmába fogadta az ámuló Ágnest, és a munkájáról is mesélni kezdett: – Tudod még csak három éve, hogy visszatértem Magyarországra, de amint látod, a kemény munka meghozta gyümölcsét. Ma már én vagyok az ország legnagyobb modellügynökségének és -iskolájának a tulajdonosa, a nálam végzett modellek közül sokan külföldön is befutnak. A baj csak az, hogy a lányok többsége eleinte nem beszél semmilyen nyelvet, de ha mégis, akkor sem árt nekik, ha gyakorolnak, ezért néha meghívom őket, és társalgunk egy kicsit. Ágnes figyelmesen hallgatta az asszonyt, és alig hitt a fülének: vendéglátója egy modellügynökség tulajdonosa. Kislánykora óta arról álmodik, hogy egyszer ő is modell lesz. Lehet, hogy megvalósíthatná régóta dédelgetett vágyát, csak meg kellene osztania Beával? Ágnes minden bátorságát összeszedve dadogta el kérdését: – Hogyan lehetnék én is modell? Beatrix: nem érte váratlanul a lány érdeklődése, de meglepettséget színlelt, és felnevetett. – Hát, kedvesem, ahhoz nagyon sokat kellene még tanulnod. Először is fel kell nőnöd, mert az ilyen ártatlan kislányokat mindenki egészben lenyeli.

Ágnesnek rosszul esett, hogy a nő kineveti, ezért határozottan folytatta: – Engem csak ez érdekel, és bármit megteszek az álmaimért. Beatrix élvezte, hogy a magasra nőt kislány ilyen eltökélt, arra gondolt, egy-két év, és ez a kis fruska hozza majd neki a legtöbb pénzt, – Hát jó – sóhajtott Beatrix fia ennyire ragaszkodsz hozzá, én segíthetek neked, de mindenben rám kell hallgatnod, és az angoltudásodon is van mit javítani! – mondta határozottan az asszony. – Azt viszont már most tudnod kell, hogy a siker sok áldozattal és lemondással jár. Semmit nem adnak ingyen, mindenért megfizetünk egyszer – magyarázta a sok mindent megélt egykori modell. Ágnes kimondhatatlan boldogságot érzett. – Bármit megteszek azért, hogy az álmom valóra váljon! – ismételte meghatározottan. A számító asszony elégedettséget érzett, és tovább fűzte a naiv kislányt: – Egy-két év és olyan sok pénzt kereshetsz, mint azok a lányok, akik itt voltak délután. Ők már mind a kifutón vannak, csak türelemmel kell lenned, hogy a legjobb lehess! Ha rám bízod magad és megteszed, amit kívánok, profi is válhat belőled! – ígérte neki Beatrix. Ágnes összekulcsolt kézzel fogadkozott: – Ígérem, mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást! – Az elején talán mindannyian így gondoljátok, de aztán, amikor jönnek a gondok, cserbenhagytok! – mondta úgy, mint aki már nagyon sokat csalódott. – Ígérem, én soha! – vigasztalta a szomorúnak tűnő asszonyt a naiv Ágnes. SZÜLETÉSNAPI SZERELEM

A

fellegekben járó lány életében a következő másfél év olyan gyorsan eltelt, hogy észre sem vette. Az ekkorra már a csaknem tizenhat éves Ágnest annyira lekötötte a modell-iskola, ahová már több mint egy éve járt, hogy az idő múlását is alig érzékelte. A legfontosabb dolog számára testének karban tartása, szépítése és az angolórák voltak. Komolyan vette az iskolában tanultakat, úgy gondolta, hogy azok tökéletes elsajátítása vezethet el majd a kifutón életének hőn áhított sikereihez, akár a világhírnévhez is, és sejtelme sem volt arról, hogy a Beatrix iskolájába járó lányok többsége a világ különböző pontjain élő gazdag emberek kéjvágyainak kiszolgálója, telefonon lakásra hívható szexuális tárgya, call-girlje lesz. Az időközben száznyolcvanöt centire megnőtt, bájos, karcsú szőkeség mindenkit elkápráztatott a környezetében. Beatrix – felismerve a lány különleges szépségét – csak arra várt, hogy ,kegyelt’-je nagykorúvá váljon, és a lehető legtöbb pénzért dobhassa piacra. Mindenhová magával cipelte őt, mindenhol büszkélkedett vele, hogy az ő tanítványa, és még sokra fogja vinni. Persze mint sokat érő leendő kincset a széltől is óvta a gyanútlan tinédzsert, akit elkápráztattak a külföldi utazások, a fotózások és a bemutatók utáni pazar hangulatú partik. A föld fölött lebegett, és fényesebbnél fényesebb sikerekről álmodozott. A világ kifutóira vágyott, és hitte, hogy el is fog jutni azokra. Mert fiatal és gyönyörű, s csupán a szükséges képzettséget és gyakorlatot kell még megszereznie hozzá – vigasztalta gyengébb pillanataiban önmagát. Mert az lehetetlen, hogy ne teljesüljön az álma, ne legyen a modellvilág elismert sztárja egyszer. Az állandó koplalás, a rengeteg torna és a szépségápolás fájdalmai sokszorosan meg fognak térülni – ígérte neki Beatrix. Az elkápráztatott lány az anyjánál is jobban szerette ezt a számító és könyörtelen üzletasszonyt, és semmit sem vett észre annak alvilági üzelmeiből.

Az egyik márciusi este a szobájában készülődő Ágnes a tükör előtt még egy utolsó elégedett pillantást vetett külsejére. „Ma különlegesen szépnek kell lennem” – gondolta magában. Tudta, hogy Beatrix valamilyen meglepetést tartogat a számára, de fogalma sem volt róla, mi lehet az. – Siess drágám, mert ha nem igyekszel, én itt hagylak! – viccelt az asszony. – Már vár a taxi! – kiáltott újra. – Jövök már! – rohant végig a hatalmas házon Ágnes, s az utcára érve pihegve szállt be a kocsiba. Fél óra múlva egy Váci utcai klub előtt álltak meg. A szűk lépcsőn lefele haladva Beatrix előre küldte a lányt, aki a félhomályban sejtelmesen vibráló fényektől mind izgatottabbá vált. – Bea, hol vagyunk? – érdeklődött. Kérdésére a lépcső alján hirtelen kigyulladó fényáradat és a sok torokból egyszerre felcsendülő köszöntés – Happy Birthday – válaszolt. A meglepetéstől és a meghatódottságtól Ágnes sírva fakadt, s Beatrix nyakába omlott. – Bea, ez a legszebb születésnapom! Köszönöm! Köszönöm! – ismételgette, miközben az asszony gyöngéd mozdulatokkal letörölgette zsebkendőjével a lány arcán csurdogáló könnycseppeket. – Drágám, egy ilyen nagylány már nem sír, hanem vigyáz a sminkjére! Inkább mosolyogj és érezd nagyon jól magad, ez a te napod! – biztatta a zavarban lévő lányt. A barátok, az ismerősök sorban egymás után adták át ajándékaikat a megilletődött lánynak. A sok kedves vendég között ott volt a ritkán látott lovag, Andrew is, aki a lányhoz lépve mindent elkövetett, hogy megnevettesse a szőke szépséget. – Hogy van az én aranyhajú tündérem? – üdvözölte kézcsókkal. A férfi engedélyt kért az Ágnes mellett álló nagynénjétől, hogy ajándékát, egy értékes nyakláncot, saját maga csatolhassa az ünnepelt nyakába.

A születésnapi partin mindenki remekül érezte magát, egyedül Beatrixnek kellett távoznia röviddel éjfél előtt. Ágnes a köszöntések során elfogyasztott pezsgőtől és az Andrew-tól kapott, ,boldogság pirulá’-tól olyan fesztelenné vált, mint még soha. Hajnalra a népes társaság megfogyatkozott, és a lánnyal már csak Andrew táncolt. – Jaj, Andrew, ez életem legszebb estéje! – áradozott Ágnes. – Gyere, hazaviszlek – mondta a férfi a botladozó lánynak. – De én még nem akarok hazamenni! – tiltakozott Ágnes. A férfi határozott mozdulattal karon fogta a lányt, majd a klubból kivezetve beültette autójába. Andrew gyorsan hajtott végig a kihalt utcákon, hogy minél hamarabb hazaérjen a mellette elszenderült szépséggel. Fél óra múlva a férfi saját lakásának hálószobájában fektette le a bizonytalan járású lányt. – Ne hagyj magamra, félni fogok – karolta át szorosan Andrew nyakát a mámoros Ágnes. – Ezt még veled nem volna szabad – tiltakozott a férfi, és megpróbálta kiszabadítani magát a lány öleléséből. – De én nagyon akarom, mert már oly régóta vágyom rád – suttogta érzéki hangon Andrew fülébe, miközben magára húzta a férfit. A hozzásimuló forró fiatal női testtől felajzott Andrew elveszítette józanságát, és magáévá tette a felkínálkozó tizenhat éves lányt. Dél körül ébredtek fel egymás karjaiban, s a nap további részét is az ágyban töltötték. – Andrew, még nem is tudok rólad semmit – bökte ki két szeretkezés közötti szünetben a lány – pedig már jó régen volt, hogy először találkoztunk. A teljes nevedet sem ismerem, mert Bea csak Andynek szólít, és én sohasem mertem megkérdezni tőle, hogy hívnak valójában, nehogy

rájöjjön, mennyire szeretlek – vallotta be érzelmeit a fiatal lány. – Akkor kvittek vagyunk, mert én is csak egy Ágnes nevű kislányt ismerek, de a mellettem fekvő gyönyörű nő kilétéről fogalmam sincs – válaszolta nevetve Andrew. – Nos, én Rédey Ágnes vagyok – mutatkozott be büszkén a lány. – És te ki vagy? – Andrew Cantor, illetve Kántor András volnék – ment bele a játékba a férfi. – Mesélj valamit magadról! – Mit szeretnél tudni? – Mindent, ami veled kapcsolatos. Andrew mesélni kezdett, és azon kapta magát, hogy még őszinte is. Persze csak olyasmiket mondott el, amiről teljesen mindegy végül is, hogy tudnak-e róla mások vág}' sem. – Nos, a szüleim magyar származású amerikai állampolgárok voltak; egy autóbalesetben meghaltak DélCarolinában. Egyedül Beatrix, a nagynéném maradt nekem, és amikor őt elhagyta a gazdag férje, úgy döntött, hogy hazaköltözik Magyarországra, és én is vele jöttem. – Ugye, örökre itt maradtok? – kérdezte az igenlő válaszban reménykedő lány. – Nem tudom, de ha elmegyünk, téged is magunkkal viszünk – csókolta meg a felderült arcú lányt Andrew. Az estébe nyúló beszélgetést a telefon csörgése szakította félbe. Míg Andrew telefonált, Ágnes a fürdőszobában szépítkezett. – Halló, itt Andrew. – Miért nem hívtál fel, te kis pöcs? – ordított Beatrix a vonal másik végén. – Megbeszéltük, hogy taxiba dugod és hazaküldöd, de legalább telefonálhattál volna, hogy veled van, te seggfej! Remélem, nem tettél vele semmit! – Semmi olyat, amit ő ne akart volna, de különben is ne aggódj, teljesen belém zúgott a kiscsaj – mondta gúnyosan nevetve Andrew.

– Hogyne aggódnék, amikor még mindig kiskorú, te is tudod! – erősködött Beatrix. – Ezt már nem érezni! – ékelődött Andrew. – Idefigyelj, te kis taknyos! Nem akarok a farkad miatt lebukni! Ha baj lesz, a következő harminc évedet sitten töltheted. – Ne rinyálj, öreglány, nem lesz semmi gáz! Nemrég járt nálam az egyik ügyfél, és éppen az volt a gondja, hogy a húszas éveikben járó lányaink túlságosan korosak. A kiscsajt már rég piacra lehetett volna dobni – tett szemrehányást nagynénjének a fiú. – Andrew, ne szúrd el, ez még nem Amerika! – figyelmeztette az asszony. – Ha ennyire parázol, akkor majd én átveszem a boltot, és egyedül csinálom tovább, de különben is, én találtam rá! – Te tudod, de ne szúrd el három év munkáját! Addig nem kezdhetsz vele semmit, amíg nem nagykorú. – Rendben, addig én használom! – csapta le a telefont Andrew. – Ki volt az? – kérdezte a haját szárítgató, törölközőbe csavart Ágnes, aki váratlanul lépett elő a fürdőszobából. – Az én imádott nagynéném! – válaszolt dühösen a férfi. – Nem volt könnyű, de meggyőztem, hogy mától velem laksz… és kész! – Ez nem lehet igaz! – örvendezett a férfi nyakába ugorva a lány. – Mielőtt még túlságosan örülnél, szeretném, ha megjegyeznél valamit: soha többé nem hazudsz nekem, megértetted? – ordított a lányra a még mindig dühös Andrew. – Amikor az országúton felvettelek, becsaptál engem! – vonta felelősségre a nappaliban fel-alá járkálva. – Ne haragudj, akkor nagyon rossz napom volt, és már nem is emlékszem, mit mondhattam – mentegetőzött elcsukló hangon a törölközőjét magához szorító lány. – Csak a korodat nem tudtad őszintén megmondani!

Ágnes, akit megrémisztett a férfi kiabálása, sírva fakadt. Andrew gyűlölte a nyafogó lányokat, s hogy megelőzze a hisztijét, inkább magához ölelte, és nyugodtabban folytatta: – Nézd, én jóval idősebb vagyok nálad, ezért nem élhetnénk együtt. Ha kiderül, hogy még csak tizenhat vagy, mindketten bajba kerülünk, és nem szerethetjük egymást – fűzte a hiszékeny lányt. – Ígérem, nem árulom el senkinek a korodat, de nyugodj meg: a harminc év még nem olyan öreg! – próbálta vigasztalni a férfit félreértve Ágnes. A fiatalembert lenyűgözte a lány butasága, pontosabban a butaságából remélt haszon gondolata. Ágnes hónapjai boldogan teltek, és Andrew-nak köszönhetően a kifutókra is feljutott. Minden ruhabemutató megerősítette hitében, hogy egyszer majd a modellvilág legnagyobb hírességei között szerepel. A férfi iránt érzett rajongása határtalan volt, és még Beatrix rosszallása sem tántorította el a csodált férfi mellől. Az idillnek Andrew váratlan bejelentése vetett véget: – Csomagolj, mert Moszkvába megyünk! Moszkva 1994-1995 AZ ENGEDETLENEK SORSA

Ágnes

és Andrew éppen kiléptek a Seremetyevói Nemzetközi Repülőtér érkezési csarnokából és taxit kerestek, amikor egy hatalmas fehér limuzin állt meg előttük. – Mr. Cantor? – kérdezte angolul a kocsiból kiszálló férfi. – Igen, az vagyok. – Akkor jöjjön velem – nyitotta ki az autó hátsó ajtaját a nagydarab öltönyös sofőr.

A fokozatosan felgyorsuló autóból bámészkodó Ágnest ámulatba ejtették a hóesésen átszűrődő távolodó fények. A mögöttük hagyott város, a látottak teljesen lenyűgözték. Andrew egész úton szótlanul ült mellette. Gondterheltnek látszott, nem szívesen válaszolt a lány kérdéseire. – Most a barátodhoz megyünk? – Igen, légy türelmes – válaszolta a férfi az órájára pillantva. A több mint egy órás autóút megviselte Andrew idegeit. A sofőr a Moszkvától jó tíz kilométerre eső kastély előtt segítette ki a vendégeket a megálló kocsiból. – Kérem, kövessenek! A férfi ráérősen lépkedett előttük, több termen is végighaladtak, végül egy kis homályos dolgozószobába vezette őket. – Itt várjanak! A főnök hamarosan itt lesz – húzta be maga mögött az ajtót. A szobában csak egy asztali lámpa világított. Andrew egy bőr kanapéra dobta le magát, és szorosan maga mellé ültette a lábait fájlaló Ágnest. – Azért tettünk meg ekkora utat, Hogy a barátod egy sötét, dohos, kacatokkal teli szobában várakoztasson bennünket, miközben a kastély többi termében buliznak – nyavalygott. Andrew-nak nem volt kedve felvilágosítani a lányt a ,kacat’-ok értékéről, bár akármelyiket szívesen hazavitte volna a saját szobájába. Mondjuk ott azt a falon függő, a lány számára csupa krikszkrakszokkal telefirkált egyszerű keretbe foglalt képet, egy eredeti Picassót, vagy az íróasztal sarkán álló drágakő-berakásos bizánci tálat vélhetően a IX. századból. – Meddig fogunk még itt üldögélni a sötétben, amikor a lenti kaszinóban is játszhatnánk? – nyafogott tovább Ágnes.

A hirtelen kinyíló ajtóban Jurij jelent meg, aki harsányan felnevetett, majd kettőt tapsolt, és a kis szoba megtelt fénnyel. – Barátaim, csak szóljatok Jurijnak, és lőn világosság. – Igazán eredeti – igyekezett a dicsérettel Andrew, miközben felállt és kezet rázott a férfivel. – Hát igen, barátom, ez a technika – válaszolt tört angolsággal a félszemű férfi, aki a kanapén ülő lányt méregette. – Ki ez a szépség? – kérdezte Andrew-t. – Bemutatom Ágnest. – Szóval Ágneshez van szerencsém – simogatta meg a lány arcát Jurij. Ágnes hálás volt, hogy angolul beszélnek, így legalább ő is bekapcsolódhat a társalgásba, reménykedett. Kíváncsian egy óvatos pillantást vetett a magas férfi egyik szemét fedő kalózkötésre, s arra gondolt, meg kellene kérdeznie az enyhén borostás férfit, hogy hogyan szerezte. Jurij az íróasztala mögött foglalt helyet, majd szivarra gyújtott: – Szóval, mit javasolsz Andrew, hogyan rendezhetnénk ezt az igen kellemetlen ügyet? – tért azonnal a tárgyra. – Nézd, nem én öltem meg az unokaöcsédet – szabadkozott Andrew. – Ezt én nem is állítottam, de mégiscsak az általad futtatott kis csaj döfte le. – Igaz, Jurij, de hidd el, saját kezűleg gondoskodtam arról, hogy ne élje túl az unokaöcsédet! – Sajnos, nekem ez nem biznisz, az unokaöcsém sok pénzt hozott nekem – somolygott a férfi. – Kérlek, mondd meg, mit kérsz még? – Jurij most nagyvonalú lesz hozzád: az életed helyett ma beéri ezzel az ártatlan arcú szőkeséggel – mutatott a lányra. – Őt itt hagyod nekem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Andrew örült, hogy Ágnes szépsége Jurij figyelmét is felkeltette, tehát jól számított, amikor úgy döntött, magával hozza a mit sem sejtő lányt. Ágnes alig tudta követni a társalgást, nem akart hinni a fülének: jól értette, hogy Andrew gyilkolt, most pedig őt akarja itt hagyni, hogy mentse az irháját? Köszöni, ő ebből nem kér, gondolta, majd felpattant Andrew mellől, és az ajtó felé vonult. Az ajtón belül álló testőrök egyike a lányt a karjánál fogva visszahajította a kanapéra. A felháborodott Ágnes Andrew-nak támadt, és ököllel kezdte ütni a férfit: – Te szemét állat, hogy csaphattál be ennyire? Hogy tehetted ezt velem? Andrew védekezően maga elé emelte az egyik karját, a másikkal pedig megpróbálta felfogni a magából kikelt lány ütéseit. Közben kiverte a víz attól való félelmében, hogy Jurijnak elmegy a kedve ettől az ostoba libától, és visszavonja az őt megmentő ajánlatát. Akkor pedig aligha fogja viszontlátni a nagynénjét. Mert azt tudta erről a félszemű férfiről, hogy nem a tűrőképességéről híres. És valóban, Jurij hamar megunta a jelenetet, s intett embereinek, hogy távolítsák el a nyugalmát megzavaró hisztérikát. – Kérlek, ne hagyj itt, nem akarok itt maradni! Vigyél el, én szeretlek, mindent megteszek, amit csak kérsz! – könyörgött Andrewnak a kifelé vonszolt lány. A főnök utasítására a visítozó lányt a gorillái pillanatok alatt kipenderítették a dolgozószobából, így a két férfi nyugodtan válthatott még néhány szót. – Nos, Andrew, remélem, hogy több akadályt nem gördítünk egymás útjába – búcsúzott közhelyszerűen az ajtóra mutató Jurij. Andrew megkönnyebbülten távozott a kastélyból, és bízott benne, hogy soha többé nem kell találkoznia Jurijjal, a moszkvai maffia fejével.

A kiborult lányt végigcipelték egy folyosón, a végén kinyitottak előtte egy ajtót, és egyszerűen belökték a sötét szobába. Ágnes térdre esett, majd miután a padlóról feltápászkodott, ökleivel dörömbölni kezdett a zárt ajtón. – A francba, ki kell jutnom innen! – káromkodott, miközben hiába rángatta a kilincset. Feladva a próbálkozást az ajtóval a falon kezdett villanykapcsoló után kutatni eredménytelenül. – Hol egy rohadt kapcsoló – kérdezte hangosan inkább csak magától –, vagy itt minden csak tapsra működik? De hiába, a taps neki nem jött be, ám tapogatózva végül mégiscsak rátalált egy állólámpára. – Na végre! – kiáltott elégedetten. A lámpa fénye épp elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa a királyi pompával berendezett hatalmas hálószobát. Tanácstalanul az ablakokhoz rohant, és dühösen vette tudomásul, hogy azok rácsain még az ő karcsú teste sem fér át. Hát ennyit a megtérülő koplalásról, jutottak eszébe Beatrix egykori tanácsai. A szökési kísérletbe belefáradva leheveredett a hatalmas ágyra és zokogott. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mert a sírásába végül is belealudt, amikor a zár kattanása felriasztotta az álmából. Az ajtót maga mögött visszazáró Jurij egy pezsgősüveggel hadonászva közelített az ágyról hirtelen felpattanó lány felé. – Gyere kiscicám, dorombolj a te új gazdádnak! – hívta akadozó nyelvvel a férfi. A hátráló Ágnest a férfi angolsága nevetésre késztette. Jurijt megdöbbentette, hogy a lány nem veszi őt komolyan. Az ittas férfi támolyogva próbálta elkapni az előle menekülő lányt, majd káromkodva utasítgatta az ajtó kinyitásával kínlódó Ágnest. kinyitásával kínlódó Ágnest. – Gyere ide te kis cafka, úgysem menekülhetsz! – fenyegetőzött rossz angolsággal. Ágnes a férfi akcentusát kigúnyolva feleselt:

– Ha még egy lépést teszel, esküszöm, hogy kikaparom a másik szemedet is! – Csak próbáld meg kiscicám… és elkapartatlak! – préselte Jurij egész testével az ajtóhoz a rúgkapáló lányt, aki védekezés közben lecibálta annak szeméről a nagy kalózkötést. A férfi nem véletlenül takarta el üvegszemét és a körülötte megmaradt égési hegeket. A borzalmas látványtól Ágnes még vadabbul védekezett. A férfit meglepte és felizgatta a lány kitartó ellenállása és bátorsága, amelyhez egyáltalán nem volt hozzászokva. Ereiben megindult a vér, ,igazi’ férfinak érezte magát, s egyik kezével csuklón ragadva Ágnest, a másikkal a pezsgősüveget lóbálva, elindult vele az ágy felé. A lány minden erejét megfeszítve kapaszkodott a kilincsbe és tiltakozásul éktelen visításba kezdett. Ezt azonban Jurij már nem bírta elviselni: az idegtépő visítozástól elvesztette a türelmét, és a kezében lévő pezsgősüveggel lesújtott a lányra. Ágnes ájultan zuhant a padlóra, fejéből lassan csordogált a vér. Jurij hálószobája ajtajából dühösen odakiáltott a folyosó másik végén álló embereinek: – Vigyétek ezt a ribancot, hadd dolgozzon egy kicsit, ahelyett, hogy összekoszolja a szőnyeget! – üvöltött oroszul. – Dobjátok oda Gregornak, törje csak meg az akaratát, de a testére vigyázzon, nehogy kárt tegyen benne, mert terveim vannak vele.  Gregor, a fiatal rendező – aki Jurij egyik kedvence volt – pornófilmek bevételeiből gyarapította az orosz maffia vagyonát. A férfi Ágnest igazi gyöngyszemnek tartotta, s a többi lányhoz képest kivételes bánásmódban részesítette. A lány következő hónapjai a drog okozta kábulatban teltek; a folyamatosan adagolt heroin letörte minden ellenállását. Ha rövid időre magához tért is, csak forgott körülötte minden. Sokszor értetlenül bámulta az őt

körülvevő idegen arcokat, akik sohasem válaszoltak az ő kérdéseire. Így történt például annak a filmnek a forgatása közben, amelyben Ágnest meztelenül egy ágyhoz bilincselték, de a távolban álló lámpák vakító fényétől hirtelen elszállt a bódulata. Megpróbált szabadulni, de az ágy támlájához bilincselt kezei felülni sem engedték. Mezítelenül vergődött és ordított, és nem volt hajlandó engedelmeskedni a felé közelítő ismeretlen férfi angolul elhangzó utasításainak. Az engedetlenül tiltakozó Ágnest a férfi egy felszívott injekciós tűvel visszatérve tette kezes báránnyá. Az ,anyag’ hatása olyan eredményes volt, hogy aznap a lányról és két férfi partneréről készített pornófelvételek nem csak a film készítőit, de a forgatásra érkező főnököt, Gregort is elégedettséggel töltötték el. A nap vége felé a fiatal rendező közölte a szobában tartózkodó stábtagokkal: sajnos, a Jurijtól kölcsönkapott lányt hamarosan vissza kell adni. A veszteségen szánakozó beosztottakat Gregor kiparancsolta a hálószobának álcázott műteremből, majd egy darabig a földre kuporogva egy liter vodka kíséretében gyönyörködött az ágyon fekvő kábult lány idomaiban. Az ágyékát átmelegítő érzéstől a férfi vadállattá vált, de az ágyon fekvő Ágnes már nem érezte, hogy ki tudja hányadszorra erőszakolják meg. Néhány nap múlva, Gregor legnagyobb sajnálatára, Jurij emberei elvitték tőle a legértékesebb szőkeséget. Jurij a drogfüggő Ágnes kezelését egy volt doktornőre bízta, aki saját otthonában próbálta meggyógyítani. Ágnesre, aki már rég elvesztette valóságérzetét, az elvonás kegyetlen időszaka várt. A lány egy omladozó vakolatú, dohos szobában, zárt ajtó mögött töltötte napjait. Gyakran próbálta kitalálni, hogy hol lehet, de emlékezete mindig cserbenhagyta. Egy nagydarab, vörös hajú kócos nő nyitott rá néha, aki borzasztó ételeket és gyógyszert hozott a fogva tartott magányos lánynak. Ágnest bosszantotta, hogy most sem

tudja, hol van, nehezen viselte, hogy bezárják, de leginkább a napi kábítószeradagját hiányolta. Ha fájdalmai voltak, az ajtót rugdosta és teli torokból ordítozott, de hiába, mert hangoskodását a folyosóról behallatszó orosz dalok elnyomták. A mindig mogorva, szótlan doktornő az egyik napon káromkodva, dühödten rontott rá, s a megszeppent lányt rossz magyarsággal utasította, hogy kövesse őt a folyosóról nyíló fürdőbe. – Te beszélsz magyarul? – kérdezte Ágnes csodálkozva. – Igen, de azért még egyáltalán nem szeretek beszélni magyar! – próbálta túlkiabálni a folyosó végéről egyre hangosabban hallatszó magnót az ideges asszony. – Most fürödesz meg, és aztán felvenni ezt, te szajha! – mutatott a falon lógó színes göncökre, miközben ruhástól betessékelte egy szűk zuhanyzófülkébe az értetlen lányt. A falból kiálló csövön szabályozhatatlanul ömlött a meleg víz. Ágnes azon gondolkodott, miközben kibújt a ruháiból, hol lehet, és mit akarhat tőle ez a nő. Zuhanyozás közben megragadta a figyelmét a folyosóról behallatszó nóta. Felismerte anyjának azt a kedvenc dalát, amelyik egy szerelmes festőről szól, aki minden vagyonát rózsákra költi, hogy elnyerje egy énekesnő szerelmét. Az összezavarodott Ágnes maga előtt látta anyjának könnyes arcát, aki mindig sírva fakadt e dal hallatán. Mielőtt még örülni tudott volna a fáradtságát enyhítő melegvíznek, vendéglátója kiráncigálta a szűk falak közül és egy törölközőt vágott hozzá. – Gyorsan készülni el, mert nagy baj lesz! – siettette magyarul a pirospozsgás arcú vörös hajú nő. – Hol vagyok? – kérdezte hiába a mogorva asszonyt, aki egy pár kitaposott sarkú cipőt hajított a lábához. – Nem mindegy neked? Siess, mert ha nem kapod össze magad, nem sokáig leszek ilyen kedves! – kiáltott bosszúsan az öltözködő lányra. – Csak tudnám, Hogy mit eszik rajtad a főnök? – tanakodott hangosan a nő.

– Milyen főnök? – érdeklődött őszintén Ágnes. – Veled aztán nem sokra megy Jurij, úgy látszik, még az agyadat is szétkúrták. Adj Hálát az égnek, Hogy ilyen szép a tested, egyedül ezért maradhattál életben! – vetette oda gyűlölködve az elkészült lánynak. – Na, mozogj már! – ragadta meg a lány kezét, és végigvezette őt a sejtét folyosón egészen a ház előtt várakozó kocsiig. Az autóba betuszkolt Ágnessel a sofőr, ismeretlen tájakat maga mögött hagyva, Jurij kastélya előtt állt meg. Majd a főnök dolgozószobájáig kísérte a lányt, ahol Jurij egyik testőre átvette őt és hatalmas erővel behajította az ajtón. A padlóra zuhant lány négykézlábra emelkedve próbált felállni. Az íróasztalának támaszkodó Jurij egy darabig karba tett kézzel figyelte az egyensúlyával küzdő Ágnest, de még mielőtt az felállhatott volna, hozzálépett, és csizmás lábát az oldalába fúrva visszakényszerítette őt a padlóra. – Hogy van az én vadmacskám? – ékelődött Jurij a lábai előtt elnyúló lánnyal. – Nem kellene annyira rajonganod értem, egy ilyen szép nőtől nem várhatom el, hogy a lábaim előtt heverjen – nevetett fel jóízűen. A mind ez ideig felnézni is alig bíró lány az akcentusáról ismerte fel azt a férfit, aki erre a sorsra jutatta. Hirtelen emlékezni kezdett arra a napra, amikor először látta ezt a szörnyeteget. Azt gyanította, ennél rosszabb már nem történhet vele. Jurij behívta két emberét, akik könnyedén felemelték a szóhoz sem jutó lányt, majd leültették az íróasztallal szemközti székre. A főnök intésére emberei a szoba egyik sarkában strázsáltak tovább. A visszatérő emlékeivel küzdő lány a férfi iránt érzett undorát egy köpéssel fejezte ki. Jurij hahotázva állt fel és a széken ülő lányhoz lépett: – Lám-lám, egy szépség, aki olyan közönséges, mint bármelyik utcai kurvám. Ezek után már csak abban bízhatok, talán valamivel tanulékonyabb – fordította

székestől egy hatalmas tévé irányába a lányt – Jurij bácsi most mozibsaa visz – s megsimogatta a lány nyakát a háta mögött állva. Egy csettintésre Jurij emberei elindították a videót. A hatalmas képernyőn Ágnes meglátta saját meztelen testét, ahogy vadul szeretkezik több idegen férfival. A következő jelenetben pedig egy belőtt, kéjesen táncoló lány torkát vágja el a hozzá simuló öltönyös férfi. A székről ájultan lezuhanó Ágnest Jurij emberei térítenék magához. – A ragadozó kiscicám nem bírja a vért, pedig ha életben akar maradni, hozzá kell szoknia! suttogta a lány fülébe, miközben késével végigcirógatta annak arcát. Most még eldöntheted: dolgozol nekem, vagy visszaadlak Gregornak, és végül mehetsz meghalni a hideg moszkvai sikátorokba! – Mit kell tennem? – szólalt meg remegő hangon a moccanni sem merő lány, – Ezt már szereti Juríj! – rakta el kését a férfi, majd nyájasan folytatta. Szergej majd minden óhajodat teljesíti, mert jövő hétre gyönyörűnek kell lenned! Lássuk be: most valahogy nem tökéletes a sminked – élcelődött a lány megvisel külsején. Juríj széles mosollyal fejezte be mondandóját, majd megparancsolta a sarokban álló egyik férfinak, hogy vezesse a megtört lányt új lakosztályába. Szergej szó nélkül engedelmeskedett. A SZÉTLŐTT HÁLÓSZOBA

Jurij Duraszovnak a Moszkva melletti hatalmas kastélya hétvégenként vonzotta a tiltott szerencsejátékra és a luxus kurvákra vágyó gazdagokat, a moszkvai felső tízezer tagjait. Ágnes, akit mindenkinek angol néven: Ágnesként mutattak be, kezdetben azt a feladatot kapta, hogy a házigazda szerepében tetszelgő Jurij oldalán jelenjen meg. A férfi vendégek csak ábrándoztak a szépséges fiatal angol

lányról, hiszen senki sem közelíthette meg a kegyetlenségéről híres Jurij pártfogoltját. Ágnes élete félelemben telt Jurij fényűző börtönében. Alkalmanként a főnök a szobájába rendelte, és a lány már fizikai kényszerítés nélkül is a férfi játékszerévé vált. A betört Ágnest Jurij csodás ruhákkal, bundákkal, ékszerekkel halmozta el. De a megkülönböztetett bánásmódért nem csak a testével kellett fizetnie, mert a főnök a rábízott feladatok maradéktalan végrehajtásától tette függővé szabadságának a visszaadását is. A lány nem volt abban a helyzetben, hogy ellentmondhasson az őt kihasználó férfinek. A számító maffiavezér néhány hónap elteltével arra az elhatározásra jutott, hogy az ügyesnek bizonyuló Ágnest nagyobb ívű terveinek végrehajtására is felhasználja: az egyik, számára igen sok bosszúságot okozó politikus megölését a szabadságáért mindenre képes lányra bízza. A kidolgozott terv szerint Ágnest késő éjjel Jurij embere szállította a tett színhelyére. Amíg a Belvárosi Kórházba megérkeztek, Ágnes a limuzin hátsó üléséről tűnődve szemlélte a téli Moszkvát. A kórházhoz érkezve a nővérruhába öltözött lány kipattant a kocsiból, és sietve szaladt fel a lépcsőkön. A kihalt folyosón rettegés fogta el, de szerencsére senkivel sem találkozott. A beteg szobájába lépve megpillantotta az ágyban fekvő, lélegeztető gépre kötött idős embert. A gyakorlás ellenére a lány egész testében remegett. Ágnes fejében megfordult: segítséget kér, de tudta, hiába tenné, mert Jurij és emberei mindenütt jelen vannak. Végül félelmét leküzdve a beteg ágya mellé lépett, és egyetlen határozott mozdulattal kikapcsolta a lélegeztető gépet. Másnap reggel Jurij elégedetten olvasta a hírt, mely szerint Oroszország kormányának egyik legtisztességesebb politikusa hosszú betegség után az éjszaka folyamán elhalálozott.

Az újságot lapozgató férfi örömét a hozzá érkező üzlettársainak beszámolója rontotta el. Gondterhelten hallgatta az egyáltalán nem kedvező, új híreket, miként az egy lefizetett tisztségviselőtől kiszivárgott, a maffiaellenes titkosrendőrség már egy ideje figyeli minden lépését, tud a kábítószeres üzelmeiről, a fegyverés a lánykereskedelemben való részvételéről is, s a lekapcsolására készülnek, csak még nincs elég bizonyítékuk hozzá. E híreket hallva Jurij Duraszov idegesen dobolni kezdett széke karfáján hosszú ujjaival, majd rágyújtott kedvenc szivarjára, de az sem nyugtatta meg. Távozásra kérte vendégeit, majd szobájában fel-alá járkálva azon töprengett, hol csúszott hiba a számításába. Hogy lehet az, hogy még a saját vére, a saját unokatestvére, Pavel Duraszov is elárulja? Amikor kiszabadult a börtönből nyolc évvel ezelőtt, egy senkiként kezdte, most pedig egész Moszkvát a kezében tartja. Neki, az ő pénzének köszönheti Pavel, az unokatestvére is, hogy polgármester helyettes lett, akinek hivatala felügyeli a rendőrség munkáját, most pedig mégis tűri az a szemétláda, hogy nyomozzanak ellene. „Tönkre akarja tenni a virágzó birodalmamat az a nyomorult? – morfondírozott Jurij. – Megannyi szórakozóhely, a gyönyörű lányok, a minőségi ,anyag’, a legmegbízhatóbb fegyverek… mind-mind nekem köszönhetik azok az előkelőt játszó urak! Nekem pedig meg kell küzdenem a versenytársakkal, a piti csalókkal, a nagyképű politikusokkal… És most még el is akarnak kapni!… De abból nem eszik senki! Engem még egyszer nem csuknak le! Ezek kedvéért nem fogok börtönbe kerülni, előbb döglenek meg azok a mocskok, akik tönkre akarnak tenni!” – gondolta magában a férfi. És gondolatban a bosszút forraló Jurij már unokatestvérének a koporsóját kísérte. 

Pavel Duraszov szokásához híven ebéd utáni kávéját a Művész Színház melletti kávézóban fogyasztotta el. Az újságjából felnéző hivatalnok figyelmét a szemben lévő asztalnál teázó gyönyörű szőkeség vonta magára. A kopaszodó, alacsony férfit elégedettség töltötte el, amikor a nő visszamosolygott rá. Azon töprengett, hogy ez az ,ártatlannak tűnő csoda’ vajon ugyanolyan-e, mint a többi nő? A férfit elbűvölte, hogy a lány a tekintetétől elpirult. Imponálni akart, ezért arra az elhatározásra jutott, hogy kifizeti a lány fogyasztását. Míg a szemével a felszolgálót kutatta, észre sem vette, hogy a fiatal nő már távozott. Másnap délben Pavel az ebédet is kihagyta, hogy előbb érkezzen kedvenc kávézójába. Csalódottan vette tudomásul, hogy a tegnap látott szőke nőt sehol sem találja. Az ötvenes férfi hirtelen nevetségesnek érezte magát, amiért egy nő után fut. Ilyen már nagyon régen nem történt meg vele, hiszen a hatalmánál fogva csak azt nem kapott meg, akit nem akart. Már épp fizetni szándékozott, amikor a gyönyörű nő helyet foglalt egy közeli asztalnál. Pavel megragadva az alkalmat gyorsan a nő asztalához lépett. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Pavel Duraszov vagyok – ült máris a fiatal nő melletti székre –, ennek a csodálatos városnak a polgármester-helyettese – fényezte magát a férfi. – Elnézést, nem beszélem az orosz nyelvet – válaszolta angolul a nő. Pavel örült, hogy végre egy idegen, aki nem ismerheti őt, így reménykedhet abban, hogy a nő saját magáért fogja megkedvelni. A férfi meglepettség nélkül angolra váltva ismételte meg önmagát. – Nem titok, hogy mit csinál Moszkvában? – kezdte faggatni az elbűvölő nőt. – Egy barátnőm hívott meg – hangzott a válasz kedvesen.

– És meddig marad? – A jövő héten kell elutaznom. Pavel arra gondolt, hogy ezt a trófeát mindenképpen meg kell szereznie, még ha kevés ideje van is a hódításra. Ezért úgy döntött, hogy rögtön a tettek mezejére lép. – Nem volna kedve a vidéki dácsámban velem tölteni a hétvégét? – Miért ne? – mosolygott rá csábosán az idegen nő. Pavel kézcsókkal köszönte meg a választ. Még beszélgettek egy kicsit, azután önelégülten hívott egy taxit a távozó szőkeségnek. A hivatalba tartva azon morfondírozott, ez aztán a nő, megspórolta számára a felesleges köröket. Péntek este Pavel a nőt a megbeszélt helyen, a Művész Színház előtt vette fel új Volvójába, amelyet egy kis ,szívesség’-ért cserébe kapott egy üzletembertől. Egész úton arról dicsekedett a turistának vélt nőnek, hogy hétvégi háza a kirándulóhelyéről híres Abramcevo közelében van. Az erdő közepén lévő villa kapuját egy kigyúrt, vágott arcú férfi tárta ki az érkező autó számára. A különlegesen gazdag berendezésű házban a férfi a nappaliba vezette a nőt, majd a kandalló előtt kínálta hellyel. Pavel behívta embereit, és hatalmát fitogtatva látta el őket utasításokkal a hétvégére vonatkozóan. A férfi, miután kettesben maradt a nővel, finom vörösborral kínálta vendégét, és gondolatban a beteljesülő éjszakáról ábrándozott. A vacsorát a házvezetőnő jelentette be. Az udvarias Pavel karon fogva vezette vendégét az ebédlőbe. Lenyűgözte az asztalnál ülő szőke szépség hűvös eleganciája. A vacsorát követően a ház ura megparancsolta, hogy senki se zavarja őket. A nő és a férfi a nappaliban folytatták a korábban megkezdett illedelmes társalgást, amibe a férfi korán belefáradt: – Ne haragudj, de nem bírok ellenállni a szépségednek – térdelt a kanapén ülő nő elé, majd arcát az ölébe fúrta.

– Fantasztikus ez a hely, engem is megrészegít – és megsimogatta a férfi kopaszodó fejét. – Kíváncsi lennek a hálószobádra is, biztosan az is csodálatos. – Máris megmutatom – vezette fel kézen fogva a szőke szépséget az emeleti hálóba. Ott alighogy leültek a bársonnyal letakart széles ágy szélére, Pavel hevesen átölelte és csókolgatni kezdte a rohamot kissé kényszeredetten fogadó szőkeséget, aki közben az órájára pillantott, majd egy határozott mozdulattal kiszabadította magát a férfi ölelő karjaiból: – Egy perc, és itt vagyok – mondta csábos mosollyal, majd eltűnt a fürdőszoba irányába. A vágytól megrészegült férfi levetkőzött, majd bebújt a takaró alá, és türelmetlenül várta a készülődő szépség visszatérését. Az éjszaka közepén a főépülettől távolabbi személyzeti házban kártyázó őrök játszmáját a kutyák csaholása zavarta meg. – Mit ugathatnak ezek a dögök? – tanakodtak Pavel testőrei. – A kapu irányából hallatszik, meg kellene nézni. Nem is mondta, hogy vár még valakit – bosszankodott a vágott arcú. – Maradj, én majd megnézem! – tápászkodott fel a jóval fiatalabb új alkalmazott. A bejárathoz közelítő, friss hóban gázoló férfit a hirtelen támadt csönd gyanakvóvá tette. A fehér hóban megpillantotta a vértócsában fekvő kutyákat. A férfi fegyveréhez nyúlt, de nem bizonyult elég ébernek, a támadás hátulról érkezett, a leadott sorozatlövéstől a férfi teste a hóba zuhant. Jurij emberei nem kímélték a személyzet többi tagját sem, míg a főnök két testőre kíséretében egyenesen Pavel hálószobájához sietett. Jurij a hálószoba ajtaját egy pisztolylövéssel nyitotta tágra. A fiatal nőre váró Pavel rémülten tekintett az ajtóban megjelenő unokatestvérére.

– Miért lövöd szét a hálószobámat? – kelt ki magából. – Mert azt is nekem köszönheted! Öltözz, mert most meghívsz egy vodkára, drága rokon! – Jurij, most nem lehet, várnak rám! – tiltakozott. – Ejnye, nálad ez a vendégszeretet? – kérdezte cinikusan Jurij, majd egy köntöst hajított Pavelnek. Az egy szál selyem köpenyben remegő férfit Jurij emberei a nappali egyik foteljébe nyomták. – Jurij, mi a fenét akarsz? A fogadóórámat nem itt tartom – viccelt elcsukló hangon Pavel. – Elnézést, hogy nem jelentkeztem be, de a csúnya arcom miatt a titkárnőd mindig kidobatott – ,panaszkodott’ a rokon. Jurij vodkásüveget nyomott a beijedt Pavel kezébe: – Igyál az egészségemre, amíg teheted! Hallom, te és a hivatalnok barátaid a vesztemet akarjátok. Valahogy elfelejtettél szólni a razziák időpontjáról és az engem figyelő rendőrökről! – üvöltötte habzó szájjal. – Nézd Jurij, én nem a Jóisten vagyok, hanem csak egy helyettes hivatalnok! – mentegetőzött dadogva a férfi. – Tudom Pavelka, mert a Jóisten én vagyok, és azt is tudom, hogy mindent elpofáztál – eresztett golyót a férfi egyik lábába. A fájdalomtól felüvöltő, a fotelből kiborult Pavelt a főnök gorillái ültették vissza. – Akkor most elmeséled nekem, hogy a barátaid mikor akarnak lecsapni rám – követelte. – Jurij, értsd meg, nem tudom pontosan, úgy tervezték, hogy valamikor a jövő héten – nyöszörgött Pavel, miközben köntöse övével megpróbálta elszorítani vérző végtagját. – Ez nem jó válasz – ingatta fejét Jurij, és egy újabb golyóval keresztüllőtte unokatestvére vállát. Pavelt a fájdalomtól és vérének látványától az ájulás kerülgette. A sebeitől vérző férfi zokogva könyörgött az életéért: – Kegyelmezz, Jurij, esküszöm, csak ennyit tudok!

– Milyen kár! – szánakozott álságosán Jurij, és homlokon lőtte rokonát. Az előszoba falát már jó ideje támasztó Ágnes alig várta, hogy elhagyják ezt a borzalmas helyet, ahol ismét egy ember megölésében segédkezett. Nem sokkal később a távolabb leállított autóikba beszálló, a kemény hidegre panaszkodó Jurijt és embereit a hátrahagyott égő villa látványa melegítette át.

New York 1996-1998 OROSZ RULETT

A

hatalmas limuzin hátsó ülésén Vaszilij a kézfejéről szippantotta fel a napi kábítószeradagját, miközben a sofőr éppen arról tájékoztatta, hogy lassan elhagyják már Manhattan központját, és még idejében kiérnek a Kennedy reptér melletti magán leszállópályára. Az izgatott Vaszilij érezte, most jött el az ő ideje, ha kellően meg tudja vezetni egykori rabtársát, aki alaposan elbánt vele. Mindig is megvetette Jurijt, amiért különbnek tartotta magát, pedig ő is csak egy piti bűnöző. A balfék mindent, amit felépített, egy perc alatt el is vesztett, és most hozzá jön menedéket kérni. Ez hízelgő volt számára. Aki meggondolatlanul csak gyilkol bele a világba, az ne csodálkozzon, ha egyszer őt is eléri a végzete. A gépből kiszálló Jurijt fekete kalózkötéséről nem volt nehéz felismerni. Vaszilij meghatódottságot színlelve ölelte keblére egykori barátját. – Örülök, hogy itt vagy, testvér! – üdvözölte oroszul. – Nálam jól érezheted magad, amíg megfeledkeznek rólad Moszkvában – s barátságosan hátba veregette Jurijt. – És ki ez a bombázó veled? – Ő az asszisztensem, Ágnes, és nem beszél oroszul, de a legjobb, ha egyáltalán nem beszél – ékelődött az utazás feszültségéből lassan feloldódó Jurij, és továbbra is

oroszul folytatta a társalgást. – Köszönöm barátom, hogy segítesz! Lekötelezel. A félszemű férfi a karjánál fogva vonszolta magával a lányt Vaszilij kocsijáig. A sofőr Észak-Bronx felé vette az irányt főnöke utasítására. A kocsiban a két férfi az együtt töltött börtönévekről, a közös üzleteikről beszélgettek. – Vaszilij, nagyon sajnálom, Hogy annak idején miattam kellett elhagynod Moszkvát. – Rá se ránts, haver! Imádom Amerikát, New York olyan, mintha szülővárosom lenne. Itt van minden, ami kell az embernek: ,anyag’, nők, fegyverek… a legjobb vodkát pedig otthonról hozatom – hahotázott Vaszilij. – Egyvalamiben mindig biztos lehetsz, itt még a csórónak is tele van a zsebe. Amúgy az itt élő összes orosz atyuskája én vagyok, és a versenytársakat pedig hazavágjuk! Egy színezüst szelencét vett elő a zsebéből Vaszilij, felpattintotta a fedelét, és nagyvonalúan megkínálta Jurijt és a lányt a külön csak a számára hozatott ,anyag’-gal. – Nem élünk az ilyen vacakkal, mi maradunk a vodkánál – utasította vissza a gesztust Jurij. – Igazad van haver, de ne izgulj, nemsokára odaérünk az egyik legjobb éttermembe, ahol a csapból is vodka folyik! A gondokat meg hagyd holnapra! Az étterem előtt a sofőr először a fiatal nőt segítette ki az autóból. Miután Jurij is kiszállt és körülnézett, meglepődve ismerte fel a környéket. – Hé öregem, te Bronxban nyitsz éttermet? – csodálkozott. – Igen, amint látod. Az olaszokat kitúrtam – felelt nevetve Vaszilij, miközben vendégeit az étterembe vezette. Jurij a lányt kezénél fogva ráncigálta a terített asztalig. Miközben helyet foglaltak, a barátjához fordult: – Vaszilij, szükségem lenne egy karperecre. A jó barát kérdezés nélkül behívta az étterem előtt álló egyik emberét, aki pillanatok alatt előteremtett egy bilincset.

– Tessék, drága barátom! – nyújtotta át Jurijnak. És mielőtt megkérdezhette volna, hogy miért is kell neki a bilincs, addigra Jurij már a csuklójához láncolta a szépséges fiatal nőt. – Megértem öregem, ilyen hamvasat egész New Yorkban nem találni – és férfiasan hátba veregette barátját, majd elnézést kért, és az éppen megérkező vendégek üdvözlésére sietett. Az étteremben az esti zártkörű rendezvényen jelen volt az amerikai orosz maffia krémje. Jurij az éjszaka folyamán elfogyasztott rengeteg vodka hatására fékezhetetlenné vált. A mellette ülő lány illatától a férfi teljesen bevadult, és véresre harapdálta a hozzábilincselt, szótlan lány ajkát. Vaszilij éttermében a duhajkodás hajnalig tartott. Akkor a házigazda néhány barátját kártyázni hívta a bárpulthoz közeli sarokba. Jurij játék közben legalább annyi vodkát öntött a lányba, mint amennyit saját torkán is leengedett. Az ünnepelt Jurij pókertudása mindenki zsebét hamar kiürítette, ami a játék korai végét jelentette. Az utolsó vendégek távozása után a magára maradt két barát ismét a régi időket idézte fel. Vaszilij régóta várt erre a pillanatra, tudta, hogy most jött el az évek óta tervezett bosszúállás ideje. Ugyanis sohasem tudta megbocsátani Jurijnak, hogy őmiatta veszítette el az egyetlen igaz szerelmét. A lány szülei, akiket Vaszilij sajátjaként szeretett, abban a tévhitben haltak meg, hogy a lányuk halálát ő okozta. Megesküdött, barátság ide vagy oda, megbosszulja Jurij felelőtlenségét, ami a lány halálához vezetett. – Barátom, tölts még egyet magadnak! Rögtön visszajövök – játszotta el a részeget Vaszilij. A visszatérő férfi néhány perc múlva büszkén mutatta a díszdobozban csillogó több mint százéves két pisztolyt. Jól ismerte Jurij vonzalmát a régi fegyverekhez, s biztos volt benne: nem tud majd ellenállni a csábításnak, hogy kipróbálja őket.

– Testvér, ez aztán igen! – irigykedett Jurij. – És használtad már? – Nem, mert mire az embereim megtalálták volna a gyűjtő házában a töltényeket, a riasztó egész Staten Islandet mozgósította. De minek is egy nyugalmas kertvárosban ilyen veszélyes szerszám, nem igaz? Az én szerencsémre itt mindenkinek van valami heppje – nevetett Vaszilij. Jurij a hozzá közelebb eső revolvere becézgetve végigsimította, majd óvatosan kiemelte a dobozból. Az ezüstveretes markolatú fegyvert nevetve nyomta a lány halántékához, majd áhítattal hallgatta a ravasz finom kattanását. A részeg lány ijedten sikoltott fel. Vaszilij még egy italt töltött barátjának, és jómaga is bedobott egy pohárral. Hogy hergelje Jurijt, kiemelte a másik fegyvert: – Mindig is én voltam a bátrabb! – dicsekedett, és a saját szívéhez tartva a revolvert, meghúzta a ravaszt. – Üres tárral nem nehéz! – vágott vissza Jurij. – A játszma az utolsó golyóig tart – incselkedett, és a fegyver csövéhez hajtva homlokát újból meghúzta a ravaszt. Mindketten tudták, hogy orosz rulettbe kezdtek. Jurij azt hitte, pusztán alkoholgőzös jókedvükben, hiszen golyó nélkül ártatlan játék az egész. Az eszébe sem jutott, hogy cinkelt pisztolyt tart a kezében. Vaszilij persze nem hagyta annyiban a dolgot és tovább hergelte társát: ezúttal a szájába vette revolvere csövét, és úgy sütötte el a töltény nélküli fegyvert. Miután ezt is ,túlélte’, ivott még egy pohárral a barátja egészségére. Persze Jurij sem hagyta annyiban a dolgot: „mindig az nyer, aki mer, és én vagyok a bátrabb” felkiáltással most a saját halántékához nyomta a fegyver csövét, és félelem nélkül meghúzta a ravaszt. Ágnes szemei rémült félelemmel tágra meredtek a dobhártyájába hasító váratlan dörrenéstől és az abban a pillanatban az arcába fröccsenő meleg vértől. A hozzábilincselt férfi nehéz teste az ölébe bukott, és ő

görcsbe merevedve bámult az értetlen csodálkozásból lassan kiüvegesedő szempárra. Vaszilij az elégtétel fölötti örömében vodkát spriccelt a szájából halott barátjára, majd intett a bárpultnál várakozó embereinek. Ők pillanatok alatt kiszabadították a megbilincselt, sokkot kapott lányt, majd Jurij holtestét egy előre odakészített zsákba tuszkolták szemmel láthatóan gyakorlott mozdulatokkal. A zsákra a hátsó ajtónál egy szemetes autó várt, és a derengő hajnali fényben elindult vele annak kiérdemelt helyére. Az étteremben a személyzet szorgoskodásának köszönhetően néhány perc alatt helyre állt a rend, és mintha mi sem történt volna, ezen a reggelen is békésen várta mindenki a nyitás szokásos időpontját. A fáradt, de boldog Vaszilij fényűző otthonába hajtatott, s magával vitte oda egykori barátjának féltve őrzött kincsét is. Az egész testében remegő, rémült, magatehetetlen lányt a nagydarab sofőr egy hatalmas kanapéra fektette főnöke utasítására. Vaszilij pedig egy jó meleg fürdőt vett, majd a bárpultnál whiskyt töltött magának, és gyönyörködni kezdett a kanapén aléltan fekvő szőke lány páratlan szépségű testében. És ahogy képzeletét szabadjára engedte, megszületett fejében az ötlet: a lányban nagy üzlet rejlik a számára, s ez megér egy kis befektetést. A telefonhoz ment: – Hello doki, itt Vaszilij! Mikor tudnál átjönni egy betegemhez? – Mennyire súlyos? – Ne izgulj, még életben van! Egy fiatal nő, aki sokkot kapott az éjszakai teljesítményemtől – ízléstelenkedett a férfi. – Egy óra múlva ott leszek! A délben megérkező dokit Vaszilij vodkával kínálta. – Csak hogy ne remegjen a kezed! – nyújtotta át a poharat.

Az orvos a legurított vodka után alaposan megvizsgálta Ágnest. – Úgy gondolom, hogy sok pihenésre, amellett a napi adagjára volna szüksége – állapította meg a doktor. – Mellesleg nagyon fiatal és csodaszép. – Hány éves lehet? – Gondolom, úgy tizenhét-tizennyolc körül. – Igazi gyöngyszem – erősítette meg a doktor véleményét Vaszilij elégedetten. Bizonyára megér még egy kis fáradozást, gondolta, miközben örült, hogy Ágnes mégsem veti meg a kábítószert. Délután a kanapén magához tért lányt Vaszilij angolul szólította meg: – Érti, amit mondok? A megszeppent lány bólintott. – Remek! – derült föl Vaszilij arca. – Most már biztonságban van, nem kell félnie! Az a szemétláda megérdemelte a sorsát, ne sajnálja! – nyugtatgatta a szótlanul pislogó lányt, majd rövid gondolkodás után folytatta. – Nézze kislány, azt tudom magáért tenni, hogy kap egy kis lakást, némi pénzt, és dolgozni kezd nekem. Ahogy elnézem a gyönyörű testét, ebben a munkában bizonyára már van tapasztalata. Csak akkor kell bevetnie magát, ha én szólok, és a pénz egy részét, amit keres, megtarthatja. Érti, amit magyarázok? – kérdezte gyanakodva a még mindig szótlan lányt. Ágnes tökéletes angolsággal válaszolt a meglepődött férfinek. – Ez nagyszerű, maga igazi kincs, jobban beszél angolul, mint én! – lelkendezett. – Nézze, az ügyfeleink gazdag és befolyásos emberek: szenátorok, ügyvédek, egyetemi tanárok… valamennyien úriemberek. Volt olyan ,kolleginája’, akit feleségül is vettek, természetesen miután a pasi megfizette a nő után a lelépési pénzt. Magának is javaslom, hogy idővel nem árt majd vadászatot kezdenie egy kellően balek férjjelölt után, mert aki ebből a

szakmából kiöregszik, azt már nem tudom foglalkoztatni, és így az utcára szorul, s menthetetlenül ott is végzi. Egyébként a szabadidejében azt csinál felőlem, amit akar. De azt jegyezze meg, hogy sohasem ütheti ki magát annyira, hogy ne tudjon dolgozni. Ha véletlenül mégis rosszul lenne, értesítsen azonnal, még mielőtt nagy volna a gáz, mert van egy megbízható doki, aki segít ilyenkor, persze ha még tud. Ja, és én csak tű nélküli ,áru’-t adok a lányaimnak, hogy ne tegyenek túl nagy kárt a szépségükben. Remélem, megegyeztünk. Most még kap tőlem egy-két hetet, hogy rendbe jöjjön. A kész tények elé állított Ágnesben csak több hét elteltével tudatosult, hol is van valójában: Jurij moszkvai fogságából átcsöppent a Vaszilij nyújtotta kétes New York-i szabadságba. A férfi minden ígéretét betartotta, így a lány a szabadidejében ismét magával kezdett foglalkozni. Boldog volt, hogy arcáról, testéről eltűntek a verések nyomai, amelyeket még Jurij okozott. A fizető partnerek valóban mind úriemberek voltak, akik sohasem emeltek rá kezet, sőt némelyikük még értékes ajándékokkal is elhalmozta alkalmanként. A lányt Vaszilij is kitüntető bánásmódban részesítette. Megérte neki, hiszen Ágnesnek köszönhetően az amúgy is széles körű kapcsolatrendszere szépen bővült tovább. Néhány hónap múltán már ez a lány hozta számára a legtöbb hasznot hetente, s ezért a vodkától elgyengült pillanataiban áldotta is a szeméttelepen rothadó Jurij emlékét, hogy barátja egy ilyen kincset hagyott rá örökül.  Egy verőfényes júliusi délelőttön Ágnes éppen néhány új ruhadarabot vásárolt magának. Parancsba kapta ugyanis, hogy estére káprázatosan kell kinéznie. Ezért a vásárlás után fodrásznál és kozmetikusnál töltötte a délutánt. Az esti ügyfél valamilyen szenátor lesz, bizonyára nagyon fontos ember, ha Vaszilij maga vállalkozott arra, hogy a

saját kocsijával fuvarozza el hozzá. Este kilencre meg is jelent érte a frissen lemosott és kitakarított limuzinján. – Gyönyörű vagy, mint mindig – hízelgett Vaszilij a beszálló lánynak, majd utasította a sofőrjét, taposson a gázba. – Ma a megszokottnál is kedvesebb légy az ügyfelünkkel! – kérte Ágnest. – Ja, majd elfelejtettem mondani: pénzt ne fogadj el tőle, ajándékot azt lehet! Majd én kifizetlek – szippantott szelencéjéből Vaszilij. – Miért Vaszilij, ki ez az ember? – lett egyre kíváncsibb Ágnes. – Az egyik szenátor, de még elnök is lehet belőle, és én majd egy vállalkozásomhoz akarom a segítségét igénybe venni. – Nagyon öreg? – Nem tudom, még nem találkoztam vele. Vaszilij limuzinja a Greenwich Viliáge szívében található egyszerű és barátságos Washington Square szálloda előtt állt meg. – A pasi a hetes szobában vár rád, a bejárattól balra, fel a lépcsőn, majd jobbra az első lakosztály – igazította útba a még mellette ülő, a kocsi ablakából a szállodára kitekintő Ágnest. – De Vaszilij, ez egy ócska, lerobbant hely! Biztos vagy benne, hogy egy szenátorhoz megyek, és nem egy hajléktalan akar magának egy jó napot? – nyafogott kétkedően az ötcsillagos szállodákhoz szokott lány. – Igen, drágám, biztos, mert a szenátor nem hülye. A luxus szállodában a kicsi, dagadt, milliomos felesége szundikál, de most már igyekezz, ne várakoztasd meg az emberünket! Azt ígérte, nem kell érted jönnöm, mert hazafuvaroznak. Légy jó kislány! – szólt az autóból kiszálló lány után. Ágnes követve a főnök útmutatását gyorsan megtalálta a lakosztályt. Az ajtó előtt fölszívta a szokásos munka előtti adagját, hogy mire bárki rámászna, ő már régen máshol járjon. Miután megigazította ruháját, a

megbeszéltek szerint hármat kopogott az ajtón. Egy napszemüveges, magas, vékony, fekete öltönyös férfi fogadta. – A szenátort keresem – mondta bátortalanul. – Jöjjön, foglaljon helyet! A szenátor rögtön itt lesz. A szoba hátsó szögletéből egy középkorú, malac arcú, tömzsi férfi cammogott elő, kitessékelte maga előtt fiatal kollégáját, és ő is távozott. – Jó melót, bébi – vetette még oda a lánynak becsapva maga mögött az ajtót. Agnes türelmetlenül nézegette az óráját; tízre hívták, és már fél tizenegy, pedig ma korán szeretett volna végezni. Megunva a várakozást lassan elindult a szemközti ajtó irányába, ahonnan hangokat hallott. A résnyire nyitott ajtón át megpillantotta a jóképű fiatal szenátort, amint egy fotelban ült és telefonált. Ágnes kíváncsi volt a szenátor hangjára, ezért fülét az ajtóra tapasztotta. – Figyelj Jack, nem érdekel, hogyan ölitek meg azt a szemetet, de én nem fogom egy szaros újságíró miatt elveszíteni a szavazóim bizalmát. Reggelre a ,mirelit’ hírét akarom olvasni a lapokban! Ha végeztetek, hívjatok, most mennem kell! – csapta le a kagylót. A szenátor gyorsan túltette magát a terveit keresztező, de ezzel a telefonnal elintézettnek vélt akadályon, amikor az ajtaját tágra nyitva a megszeppent lányba botlott. – Üdvözlöm! Maga az én meglepetésem? Tényleg gyönyörű. Régóta vár rám? – kérdezte barátságosan. – Nem, én csak most érkeztem, és éppen kopogni akartam, de már meg is ijesztett. Én nem hallottam semmit – árulta el magát a lány. – Hogyne, biztos vagyok benne. Egy ilyen gyönyörű és okos lány nagyon gyorsan felejt – csúsztatott pénzt a lány táskájába, megköszönve annak hallgatását. – Hiába, az élet tele van meglepetésekkel és kockázattal! – ismerte el mosolyogva a szenátor. – Sajnos, nekem már nem lesz időm magára, de az egyik emberem hazaviszi.

Ágnes, mit sem sejtve, hálás mosollyal köszönte meg a szenátor nagylelkűségét. Az pedig Mr. Röfit hívta fel magához az emeletre telefonon. Arra utasította, hogy vigye haza a lányt, és útközben „vágjon egy tincset a hajából”. – Ugye, minden világos? – nézett kérdőn a beosztottjára. – Hát persze, uram! – felelte kötelességtudóan a zömök férfi. Ágnes a hátsó ülésen fellélegzett: ezt a melót könnyedén megúszta. Ennek örömére újabb ,boldogság pirulá’-t vett be, amitől hallucinálni kezdett. A sofőr hálás volt a hátsó ülésen elnyúló lánynak, mert így nem lesz nehéz dolga vele, amikor elvágja a torkát. Amúgy utálta, hogy a piszkos munkát mindig neki kell elvégeznie, de a parancs az parancs. Ráadásul az estéjét sem így tervezte, mert most vezethet egy csomót, hogy egy szeméttelepen eltüntesse a lány hulláját, és mire megtalálja a megfelelő helyet, már biztosan hajnal lesz. Még jó, hogy ilyenkor éjfél felé a Broadwayon gyorsan lehet haladni. „Csak egyszer érjek végre a Harlembe, az első kukánál kinyírom a kiscsajt” – döntötte el mérgesen magában. Valójában ezt a lányt is ugyanúgy sajnálta, mint a szenátor többi áldozatát. Átsuhant a fején, mi lenne, ha mégsem ő ölné meg az utasát, hanem csak kidobná egy harlemi sikátorban. Ott majd a feketék elvégzik a dolgukat, de ha mégis túlélné a velük való éjjeli találkozást, mire hazatalálna, már úgysem emlékezne semmire. Sajnos azonban nem teheti meg, mert nem a nagylelkűségéért fizeti a szenátor. Miközben ezek a gondolatok forogtak a fejében, és időnként a visszapillantó tükörből figyelte a magában viháncoló, mit sem sejtő lányt, elérte a Harlemet. Lassítani kezdett, keresve egy olyan kihalt útszakaszt, ahol a lány esetleges sikítását sem hallja meg senki. Éppen egy elhagyatott benzinkút mellett haladt el, tekintetével nem az utat, hanem a környéket kutatva, amikor egy éles fény mindent elborított előtte, majd egy iszonyú ütést érzett a

mellkasán… többet és többé már semmit. Frontálisan ütközött a szemközti kanyarban a sávjából nagy sebességgel kisodródó kamionnal. A húsztonnás jármű vagy száz méteren maga előtt tolta Mr. Röfi Ford Mustangját, amely két kútoszlopot kidöntve végül az árokba borult. A környékbeli hajléktalanok a hatalmas csattanásra fölkapták a fejüket, majd néhány perccel később közönyösen szemlélték a felrobbanó járművekből fölcsapódó távoli lángokat. KERESZTÉNYI JÓTÉTEMÉNY

Az

öltözőben készülődő dr. Steve Levine megrémült a tükörben látott nyúzott arcától. Joggal érezte fáradtnak magát, a sok beteg sürgősségi ellátása, a műtétek kifacsarták minden erejét. Már rég elmúlt éjfél, és ő még mindig itt van. „Most volt elég! – döntötte el az orvos magában. – Nincs az az isten, akiért bemosakszom az elkövetkezendő pár napban” – gondolta, miközben a hideg vizes csap alá tartotta a fejét. A haját törölgető férfi morfondírozását az ajtóban megjelenő kollégájának bejelentése szakította meg: – Steve, ne haragudj, mégsem léphetsz le! Van egy motorbalesetünk, és vissza kellene varrni az ürge karját! – mondta egy szuszra a munkatársa. „Na, nem! Még egy száguldozó barom is velem akar kiszúrni. Az ilyen megérdemelné, hogy vesedonor legyen belőle. Ha legalább értelme lett volna az esztelen száguldozásának” – tette fel a szemüvegét és kezdett újból bemosakodni a műtéthez a mérgelődő Steve Levine. „No jó, azért ne legyünk ennyire igazságtalanok!” – dorgálta magát már a műtő felé sietve. A műtét sikerült, és a kétórás munka után az orvos úgy látta jónak, hogy még ott a műtőben közli munkatársaival: tényleg ez volt az utolsó bevetése, és nem hajlandó többet

várni Robinson doktorra, akinek már este tízkor le kellett volna váltania őt. – A fenébe is! Ez már a sokadik eset, hogy így megszívat! – panaszkodott a folyosón mellette haladó kolléganőjének. – Légy megértőbb, úgy tudom, négyhónapos a kisfia, és valami baj van a gyerekkel. Szegény srác hónapok óta szinte alig alszik, és még csak háromszor késett el – próbálta megnyugtatni a háborgó dokit kolléganője. – Különben is, téged úgy sem vár otthon senki – állapította meg a harmincas orvosnál jóval idősebb kollegina. – Még hogy senki… és a macskám? – nevette el magát az orvos. – Tényleg Steve, teljesen kiment a fejemből, hogy neked van egy cicád. Mondd, ő még nem panaszkodott, hogy nem bírja a magányt? – ugratta a nő, majd elbúcsúzott. Dr. Levine az öltöző felé haladva a folyosón összefutott váltótársával, aki megállt néhány mondat erejéig: – Köszönöm Steve, hogy maradtál. Nem felejtem el! – hálálkodott a doktor, aztán rohant is tovább. – Hogyne, ez csak természetes! – dünnyögte már csak magának a fáradt orvos, aki megenyhült, látva kollégája nyúzott arcát. Dr. Levine udvariasan bólintott az ajtót kitáró portásnak. „Na végre, hogy elhagyhatom ezt a bolondok házát” sóhajtott fel megkönnyebbülten. A harlemi kórházból kilépve: egyenesen a parkolóban álló autójához sietett. Mielőtt elindult, bekapcsolta a rádiót, azt remélte, a zene majd felfrissíti, és a hazavezető út is rövidebbnek fog tűnni. Alighogy rá hajtott a First Avenue-ra, eszébe jutott Caty: mégiscsak meg kell állnia valahol, muszáj eledelt vásárolnia a cicának. Az orvos az egyik forgalmas utca sarkán lévő, éjszaka is nyitva tartó boltban vásárolt be. Éppen kilépett az utcája, amikor pár méterre előtte, az út szemközti oldalán megpillantott egy támolygó alakot. „Ez a szerencsétlen, még az autók alatt végzi” – gondolta. Az út túlsó oldalán

szédelgő alak néhány méter után összecsuklott. Levine nem bírta megállni, hogy ne fusson oda. Az autók között cikázva ért át az út másik oldalára, ahol egy szőke hajú, koktélruhás nő feküdt a földön az egyik út menti lámpaoszlop tövében. A férfi a lány mellé térdelt. – Mi történt magával? – kérdezte, de választ nem kapott. Ránézésre az orvos a nő testén nem talált olyan sérülést néhány horzsoláson kívül, amelytől kétségbe kellett volna esnie. – Az ördögbe is, ez beszedett valamit! – állapította meg. – Te jó ég, szinte alszik! – bosszankodott, mialatt megpróbálta magához téríteni a kába lányt. Átkutatta a lány karjára csavarodott retikült, de nem tudta kideríteni, hogy mit szedhetett be, mert a drága szépítőszereken és a nagyobb összegű készpénzen kívül semmi sem volt benne. „Vajon mit kereshet ezen a környéken egy ilyen gazdag lány? – kérdezte magától, miközben megpróbálta felültetni a tehetetlenül elnyúló testet. – És miért pont az utcán akarja kialudni magát?” – morfondírozott tovább. – Jöjjön, most beviszem egy kórházba! – ültette fel végre, és ráterítette vékony dzsekijét. – Nem akarok kórházba menni! – szólalt meg végre halkan a lány. – Remek, maga beszél! – derült föl Steve Levine arca. – Megértem, én is utálom a kórházakat, de akkor hová vihetnem? Hol az otthona? – faggatta. – Csak aludni akarok – jött a válasz. – Hát, azt szeretnék én is, de pillanatnyilag itt van nekem maga, aki nem hajlandó nyilatkozni arról, hol is lakik. – Nem mehetek így haza, dühösek lesznek rám – suttogta elcsukló hangon a szőkeség. – Hát bizony kislány, ha engem kérdez, a szülei helyében én is dühös lennék. Biztosan halálra aggódják magukat, amíg maga az út mellett akarja kialudni a buli

fáradalmait – próbálta ébren tartani az újra meg újra álomba merülő lányt. Itt azért mégsem hagyhatja az út mellett, töprengett magában Levine doktor. Valószínű, hogy egy eltúlzott születésnapi buli kisebb sérüléseivel van dolga. Ez még nem indokolja a kórházba szállítást, és a lányra váró ottani sok macerát. Talán ha kialudhatná magát, még a szülői fenyítést is elkerülhetné, tanakodott tovább. Az amúgy is igen fáradt és szintén álmos Levine doktor ezért úgy döntött, hogy önzetlen segítségébe, amit felfoghatunk keresztényi jótéteménynek is, sem ő, sem a világ nem fog belerokkanni.  Nem sokkal később a doktor az alvó lánnyal a karjában nyitotta ki emeleti lakásának ajtaját. A felkapcsolt villany fényére Caty gazdája elé szaladt. Az éhesen nyávogó macska zokon vette, hogy a puha párnákkal teli kanapét át kell adnia a vendégnek a nappaliban. A fáradt férfi betakargatta a lányt, majd bevonult a hálószobájába és aludni tért. Ébredéskor Levine doktor minden porcikája fájt; rosszabbul aludt, mint valaha, ráadásul Caty is bosszút állt: dél körül a mellkasára ugrott, és körmeivel a szőrzetébe kapaszkodva ébresztgette. A cicus szívet szaggató nyávogása ráébresztette a doktort, hogy elfelejtette megetetni az állatot. Kipattant az ágyból, és dupla adag macskaeledelt adott kedvencének, majd a fürdőszobában próbálta elfogadhatóvá tenni saját külsejét. Csak rápillantott a villanyborotvára, de eszébe sem jutott használni azt. A férfi áldotta szakállát, és arra gondolt, ha nem lenne, a macska karmainak jóvoltából munkatársai naponta részesíthetnék elsősegélyben. Bozontos haját vizes kezével igazgatta, de hiába. Fütyörészve megtörölte szemüvegét, majd azon keresztül ismét a tükörbe pillantva elégedetlenkedett: „Pedig kissrác koromban olyan szép

voltam, legalább is anya azt mondta. Már a saját anyjában sem bízhat az ember” – nevette el magát. Miután felöltözött, az órájára nézett, és megértette korgó hasát, ami a konyhába üldözte, ahol a még mindig uralkodó rend a több napja szabadságra ment bejárónő munkájának volt köszönhető. A férfi a hűtőn és néhány apróságon kívül semmihez sem akart nyúlni, amíg a nő vissza nem tér. Örült a hétvégének, végre kipihenheti magát, és a kiürült hűtőszekrény feltöltésére is lesz ideje. Még az újságot sem hozta be, csapongtak a gondolatai, mialatt kitöltötte kávéját. És csak ekkor jutott eszébe hirtelen, hogy neki vendége van. A nappaliba sietett, s a kanapén még mindig alvó lányhoz lépett. Az ablakon beáradó fényben olyan volt ő, mint egy angyal. Ejha, vajon volt-e rajtam szemüveg az éjjel, amikor az út mentén megláttam, kérdezte magától szórakozottan a férfi, ahogy a lány fölé hajolt, hogy jobban szemügyre vegye az állapotát. A biztonság kedvéért még szemüvegének lencséit is megtörölte. Akárhogy is, a kis sérülésektől eltekintve a lány arca olyan szép volt, mint egy álom. Lám valaki, aki nálam is. fáradtabb, gondolta, és hagyta tovább aludni vendégét. Steve Levine bezárta a lakást és elment bevásárolni. A szupermarketből hazafelé eszébe jutott, hogy a szombat délutánt barátjának, Charlesnak ígérte. Most már nem tudom lemondani, bosszankodott. Így hát tíz perces késéssel ugyan, de beállított öreg barátjához. – Kolléga, maga elkésett! – fogadta Charles egy szigorú főnök modorával. – Elnézést, Uram, de be kellett vásárolnom, ráadásul még dugóba is kerültem – vette a lapot Steve. – Ne mentegetőzzön kolléga, nem én vagyok a főnöke! – nevette el magát a kivételesen jókedvű Charles, és a nappaliban lévő kártyaasztalhoz vezette fiatal barátját. A játék hevében Steve elfelejtette közölni, hogy nem maradhat hajnalig. Az egyik elvesztett parti után a fiatal

orvos az órájára pillantott: „A fenébe is, teljesen megfeledkeztem róla, hogy már régen otthon kellene lennem, hiszen mégiscsak egy idegent zártam be a lakásomba!” – korholta könnyelműségéért önmagát. – Ne haragudj, de mennem kell – mentegetőzött Steve, miközben felállt a székéről – bezártam valakit a lakásomba. – Hogyne, megértem – mosolyodon el öreg barátja. – És legalább helyes a kis hölgy? – kíváncsiskodott Charles. – Honnan veszed, hogy nő? – lepődött meg Steve. – Hiszen ismerlek! – nevetett Charles. – De tényleg, milyen? – Egyenesen gyönyörű – magyarázott Steve az őt kikísérő öregnek. – Na persze, majd pont te hagysz ott egy gyönyörű nőt az én kedvemért, és ha ennyire megfeledkeztél róla, akkor nem is olyan gyönyörű – ugratta őt megrögzött agglegény barátja, amikor kézfogással elbúcsúztak egymástól. Nemsokára Steve sietve nyitotta ki lakása ajtaját. Legnagyobb megdöbbenésére a lány még mindig aludt a kanapén. A éhes férfit fájó gyomra vacsora készítésére ösztönözte. Gyanúsnak találta, hogy a konyhában csapott hatalmas zajok ellenére vendége még mindig nem ébredt fel. Lehet, hogy újból meg kellene vizsgálnia a lányt, tanakodott, és a nappaliba ment, ahol a kanapé szélére ülve ébresztgetni kezdte vendégét. – Hagyjon békén, nem akarok visszamenni, szabad akarok lenni végre! – kapálódzott öntudatlanul a fiatal lány. Az orvost ez az öntudatlan és hisztérikus kitörés váratlanul érte: tehát rosszul döntött, amikor hazahozta, és nem a kórházba vitte. Dr. Levine sokáig rázta és pofozgatta vendégét, aki csak nagy nehezen tért magához. – Na végre, hogy felébredt, már majdnem a szívbajt hozta rám – korholta őt barátságos hangon. – Hol vagyok? – jártatta körül tekintetét az ismeretlen helyen a felülő szőkeség.

– Nos, én dr. Steve Levine vagyok, és ez az én otthonom – mutatkozott be az orvos. – Hogy érzi magát? – kérdezte komolyan a még mindig kábának tűnő lánytól. – Használhatnám a fürdőszobáját? – Természetesen a rendelkezésére áll, miután megmondta, hogy kit is engedek be a fürdőszobámba? – lepődött meg az orvos a kérdéstől. – Mit akar tőlem? – háborodott fel a lány. – Nos, miután megmentettem attól, hogy halálra gázolják, legalább a nevét elárulhatná, nem gondolja? – válaszolt morózusan a férfi. – Akkor miért nem azt kérdezi? Amúgy Ágnes vagyok. Most már mehetek a fürdőszobába? – kérdezte a takaróba kapaszkodó lány. – Milyen Ágnes? – faggatózott tovább az orvos. – Megmondom, ha elmehetek a fürdőszobába – alkudozott vendéglátójával Ágnes. – Persze, jöjjön – adta be derekát a férfi, és felállt az ágy széléről, hogy odavezesse a még kissé bizonytalanul mozgó lányt. – Nem látta véletlenül a táskámat? – kérdezte aggódva a szőkeség. – De igen, rögtön hozom, és adok valami ruhát is. Addig eresszen magának egy jó fürdővizet. Ha rám hallgat, a végén hideggel tusol, attól jobban lesz – látta el néhány tanáccsal Ágnest, majd magára hagyta őt. A férfi kis idő múlva a lány táskájával és néhány ruhadarabbal a kezében kopogtatott a fürdőszoba ajtaján. – Nyitva van! – hallotta bentről. – Hoztam a táskáját és a ruhákat. – Tegye le valahová! – utasította a fürdőkádban magát áztató Ágnes a belépő férfit. – Nagyon szívesen! – mormolta csípős hangon maga elé dr. Levine, aki még egyszer sem hallotta vendégétől, hogy „köszönöm”.

A lány faragatlansága miatt magában morgolódó férfi a konyhájába menekült, s hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Gyorsan ment, hiszen évek óta egyedül él, így volt benne gyakorlata. Most nem feledkezett el arról sem, hogy a munka végeztével rendet rakjon és a használt eszközöket visszategye a helyére, pedig az ilyen lényegtelen ,aprólékoskodás’-t rendszerint a házvezetőnőjére szokta hagyni. Közben Ágnes – nyakig merülve a kádban a testét lágyan simogató jó meleg vízben – egyre tisztábban kezdett emlékezni mindarra, ami vele történt: a felboruló autóra és arra is, ahogyan kimászik belőle a kútoszloppal való ütközéskor kitört hátsó szélvédőn keresztül. Áldotta a szerencséjét, hiszen ha nem elég gyors, most ő is halott lenne, bennégett volna a felrobbant kocsiban. Az a vadbarom sofőr megérdemelte a sorsát, amiért száguldozott, gondolta a lány. Csak azt nem értette, hogy mit keres itt, és egyáltalán hogyan került ehhez a szőrcsomóhoz, aki olyan durva, mint egy pokróc. Eszébe jutott Vaszilij, aki biztosan dühös rá, amiért nem hívta fel munka után. De az is lehet, hogy Vaszilij azt gondolja, ő is meghalt azzal a barom malacképűvel együtt. Ágnes megrészegült a gondolattól: igen, talán jobb is, ha Vaszilij úgy hiszi, hogy ő is meghalt, talán most megszabadulhat tőle. A jóleső meleg fürdőt vendéglátója tanácsára egy frissítő zuhannyal fejezte be, majd felöltözött a kapott ruhákba. A magas, vékony doktor farmerja és pólója jól állt neki, még ha egy kicsit lötyögött is rajta.  Steve nézeget, eltölteni döntött. magára,

Levine már rég megterített és türelmetlenül te az óráját. A barátnői is sok időt szoktak a fürdőszobában, de ez a lány most rekordot A vörösbor kinyitásával bajlódó férfi dühös volt hogy ezzel a keresztényi önzetlenségével teljesen

elszúrta a nyugodtnak ígérkező hétvégéjét. Hangosan morogva az üveget szidta a meggondolatlanságáért, s közben észre sem vette az ebédlő ajtajában megjelenő vizes hajú lány. Zavarba jött, s zavarában csak kereste, de nem találta a dugó közepét a dugóhúzójával. – Segíthetek? – kérdezte mosolyogva az ajtóban álló lány. – Igen, de csak akkor, ha elfogyasztani is segít – válaszolt némiképp megenyhülve a férfi. – Rendben, de csak akkor, ha nem mérgelődik – ajánlott békét Ágnes, majd elvette a bort, és pillanatok alatt kihúzta a roncsolt dugót az üvegből. – Köszönöm! – vette vissza az üveget a doki, és megtöltötte a terítékek melletti poharakat. – Foglaljon helyet, most már nem ússza meg vacsora nélkül, közben pedig elmondhat mindent. Érdekelne, hogy mi történt magával – hívta asztalhoz az elvörösödő lányt. A vacsoránál dr. Levine elmesélte, hogyan talált rá az út menti lámpaoszlopnál. A lány most először mondta: „köszönöm… hogy az éjszaka segített rajtam”. A doktornak csak most tűnt föl, hogy már legalább félórája beszélgetnek, de a lány a „köszönöm”-nél alig mondott valamivel többet, mert mindeddig szinte csak ő beszélt. – Maga rászedett engem! Én már a kedvenc kosárlabda csapatomat is elárultam, megismerte a főztömet, a fürdőszobámat, a cicámat is megsimogathatta, úgyhogy tetszik, nem tetszik, most maga fog mesélni nekem önmagáról! – utasította pajkosan a lányt. Ágnest meglepte a férfi őszinte érdeklődése a személyes sorsa iránt. Ez voltaképpen senkit sem érdekelt eddig, s ezért nem is mondta el még soha senkinek, hogy mi minden történt vele azóta, amióta kilépett szülei házából. A férfi egyre nagyobb figyelemmel hallgatta a lány hihetetlennek tetsző élettörténetet, s közben arra gondolt, csak valami tévedés lehet, hogy ebbe most ő is belekeveredett. „De ez nem tévedés, te barom! – hasított a

tudatába saját helyzete. – Ráadásul csakis a saját esztelen kötelességtudásodnak köszönheted, hogy búcsút mondhatsz az eddigi gondtalan és zavartalan hétköznapjaidnak!” Dr. Steve Levine ugyan sok mindent látott már az élet nyomorúságából a műtőben eltöltött hosszú évek során, és sokszor érzett sajnálatot is mások sorsa iránt, de azok a sorsok távol maradtak tőle, nem forgatták fel a megszokott életét. Most azonban közvetlen közelről kellett rádöbbennie arra, hogy egyáltalán nem ismeri a kórházon kívüli világot. Ő eddig beletemetkezett a munkájába, hivatástudatból tette a dolgát nap mint nap abban a hitben, hogy embereken segít. De mi az a segítség, amit eddig másoknak nyújtott? Megrázta a felismerés: a beteg emberek, a sérültek voltaképpen nem jelentettek mást számára eddig, csak húsból és vérből álló megjavítandó anyagot. A doktor most azon vette észre magát, hogy gondolataiban a megoldást keresi, amellyel segíthetne Ágnes kilátástalannak tűnő helyzetén. De hogyan? – töprengett, és észre sem vette, amikor a lány felállt az asztaltól és kivitte a konyhába az összeszedett tányérokat. – Maga mit csinál? Kérem, üljön vissza, mert még lenne néhány megbeszélnivalónk! – utasította határozottan a visszatérő Ágnest. Az orvos ugyanis szerette volna tudni még, mihez is fog kezdeni a szabadságát visszanyerő lány. Ágnes szégyenkezve visszaült az asztalhoz, és már bánta, hogy elmesélte az életét ennek a parancsolgató szőrpamacsnak. – Vissza akar menni Európába? – kérdezte az orvos, miközben újabb pohár vörösbort töltött mindkettőjüknek. – Soha! – vágta rá Ágnes. – Nem kellene a főnökét és a bandáját lebuktatnia? – Viccelsz, a maffiát? Én még szeretnék élni! A férfi egy pillanatra meglepődött, hogy a lány könnyedén letegezi őt. Nevetséges helyzetbe kerülne, ha ő

továbbra is magázná a tegeződő vendégét egyrészt, másrészt pedig arra gondolt, ha ő is letegezi a lányt, talán újból megnyílik a valamiért hirtelenül magába zárkózott szőkeség. – Figyelj, Ágnes! Ahhoz, hogy az Államokban a többiekhez hasonlóan nyugodt életet élj, papírok kellenek. Megvan az útleveled? – Vaszilij elvette. – Most már mindegy, mert neked amúgy is egy új személyazonossági kellene, ha nem akarod, hogy rád találjanak. A legjobb az volna, ha minél távolabb kerülnél New Yorktól – tanácsolta Steve. – Nem akarom itt hagyni New Yorkot! – lepte meg válaszával Ágnes. – De ha rád találnak, nem úszod meg élve! – Már ez sem érdekel, csak egy kicsit akarok szabad lenni, hogy legalább néhány hétig vagy hónapig azt tehessem, amit szeretnék. – És mi lenne az? – Mielőtt az orosz maffiózók rabságába kerültem, manöken voltam. Az orvos elképedt a lány naivitásán: gyermekkorától fogva szexuálisan zaklatták, ütötték-verték, telenyomták kábítószerekkel, földrészeken keresztül adták-vették, mint egy tárgyat, és még ezek után is csak a kifutóról ábrándozik, holott sorsa egész keserűségét ennek a vágyának köszönheti. Úgy vélte, testi fejlettségét tekintve hiába néz ki úgy, mint egy felnőtt nő, és nőies alkata hiába volna alkalmas modell szerepre, ez a vonzó szőkeség itt mellette valójában csak egy éretlen kislány, aki egy álomvilágba menekült, hogy túlélje a kegyetlen valóságot. Úgy érezte, egy gyermekről kell gondoskodnia, ha már sajátja nincs, csak a macskája.

– Ágnes, ha gondolod, itt maradhatsz, amíg rendbe jönnek a dolgaid. De csak akkor, ha betartod a játékszabályokat, amelyeket a te érdekedben találtam ki. A doktor kicsit megijedt a saját szavaitól, a kimondott elhatározásától, de ha már kimondta, nem vonhatja vissza az ajánlatát. – Szóval, először is megváltoztatod a külsődet, de ami a legfontosabb: bármit is szedtél, le kell szoknod róla! Én segíthetek a gyógyulásban, de neked is akarnod kell. Azt ugyanis nem vállalom, hogy a munkámat, a számomra legfontosabb dolgot elveszítsem egy kábítószerfüggő ember miatt, aki bódult állapotában sohasem ura a cselekedeteinek, és olyasmire is képes, ami engem is bajba sodorhat. Ha képes leszel rá, és el tudsz szakadni az ,anyag’-tól, én megpróbálok papírokat szerezni neked, bár még nem tudom, hogyan. Mert ha valaki rájön, hogy a törvényeinket kijátszva, pontosabban azokra fittyet hányva látlak vendégül, az orvosi pályámnak vége, téged pedig visszatoloncolnak a szülőhazádba. Ágnes némán hallgatta a határozott férfit, de nemigen értette, miért vállal ekkora kockázatot önmagára nézve. – Nem kell most azonnal döntened arról, hogy maradsze vagy sem, aludj rá egyet! Ha mégis maradnál, tudd, hogy maradéktalanul be kell tartanod a szabályokat, mert ha mégsem, én magam adlak át Vaszilijnek vagy a hatóságoknak. A késő éjszakába nyúló beszélgetés után Steve Levine aludni tért. Ágnes a nappali kanapéján elnyújtózva még sokáig az orvos szavain töprengett. Utálta, hogy megint engedelmeskedésre akarja valaki kényszeríteni. Ha marad, újból más szabályait kell betartania, de ha nem marad… Bármennyire nehéz is belátnia, az utcán kívül nincs hová mennie… Másnap reggel Ágnes igent mondott az új életre. HULLA JÓ ÖTLET

Dr.

Steve Levine egyre jobban utálta a hetente változó beosztását. Mivel nagyon nehezen szokott ébredni általában, különösen nehezére esett már reggel hatra megjelenni a kórházban, pedig ezen a héten erre a műszakra osztották be. S mivel a napnak ebben a reggeli és délelőtti időszakában fordul elő a legtöbb baleset is a városban rendszerint – hat óra tízkor a doktor ma is túl volt már az első műtétjén a sürgősségin lehúzott műszak végére az ember arra sem emlékszik, milyen napot írunk, pedig ez a jelentések elkészítéséhez nélkülözhetetlen. Az orvos fáradtan ült a számítógép elé, hogy elkészítse a papírmunkát, miután átadta az ügyeletet. Néhány jelentés megírása után azonban úgy döntött, hogy a többit holnapra halasztja. Most először érezte úgy, hogy érdemes haza sietnie, hiszen már nem csak itt, hanem otthon is szükség van rá. Alig lépett ki a kórház ajtaján, a parkolóban főnökét, a karrierista Joanna Parkert pillantotta meg, aki határozott léptekkel közelített télé. A nő még csak harminckét éves, de már a sürgősségi osztály vezetője. – Mi történt? Nem szoktál ilyen korán lelépni. Új nő van a dologban, vagy csak Caty depressziós? – állt meg a kocsijába beszálló férfi mellett. – Talált, süllyedt! – Ne csináld, mert féltékeny leszek! – mondta komolyan a nő egykori szeretőjének. – Csak a férjednek el ne szóld magad! – figyelmeztette Steve. – Vigyázz a szádra, mert sok a jóképű állástalan, készséges sebész! – vetette oda a férfinak, majd rohant is tovább. Dr. Levine alig várta, hogy hazaérjen. A lakásába lépve azonban már a nappali ajtajában megtorpant; attól tartott, itt valami tévedés lesz. A mindenfelé szétszórt szoknyák, blúzok, női ruhák, cipők és fehérneműk láttán gyanakodni

kezdett, és Ágnes után kiáltott. A fürdőszoba felé haladva egy számára ismeretlen nő állt elé egy szál bugyiban, mellei előtt keresztbe font karral. A férfi álla leesett a női test láttán: ilyen nem is létezik! A lány fehér és hibátlan bőre, karcsú dereka, hosszú combjai, vállaira omló lángvörös haja, keresztbefont karjai alól mellei az orvost zavarba hozták. A lángoló hajú, porcelán arcú, kékszemű bestia Ágnes hangján szólalt meg: – Eléggé megváltoztam? A doktor a fejét csóválva némán törölte meg a szemüvegét, majd lehajolt egy blúzért, és szemérmesen odadobta a lánynak. Közben arra gondolt, aligha akad a földön olyan férfi, aki ellent tudna állni egy ilyen tökéletes női test csábításának. – Valami rosszat tettem? – kérdezte Ágnes. – Öltözz fel, és majd elmondom! – felelte ingerülten a férfi. Dr. Levine a konyhában dupla adag whiskyt töltött magának, majd a nappali kanapéjáról számolgatta a lakást beterítő ruhákat. Ágnes infantilizmusa kiborította, de tudta, hogy csak magát hibáztathatja a rossz döntése miatt. Azon gondolkodott, mégiscsak megmondja a lánynak, felejtse el az egészet, azt, hogy nála maradhat és ő gondoskodik róla, amíg rendbe nem jönnek a dolgai. Inkább szerez neki egy jó ügyvédet, de most, ebben a pillanatban váljanak szét az útjaik. A felöltözött lány megszeppenve kuporodott fel a kanapé másik végébe. – Mit csináltam rosszul? – csuklott el a hangja. A férfi a lány ijedt arcára pillantott. Akaratán kívül elpárolgott az előbbi dühös indulata, és minden józan érv ellenére adott neki még egy esélyt: – Nézd, nem azért hagytam itthon pénzt neked, hogy kifossz egy divatszalont, majd felfordítsd a lakásomat, és… mit mondjak, a hajad sem igazán pasztell.

– Mi a baj a hajammal, és mi az a pasztell? – értetlenkedett a lány. Levine doktor a kérdéstől összeomlott, és magába roskadva itta ki a poharát. – Semmi, csak azt ecsetelgettem, hogy a hajad színe nem alkalmas arra, hogy észrevétlen légy – folytatta csüggedten. – Figyelj, én most elmegyek, mert éhes vagyok. Bekapok valahol egy steaket és hozok neked is. Nyugodtan érezd magad otthon továbbra is, csak arra kérlek, hogy ne engedj be senkit! – vette magához a kocsi kulcsát a kissé elkeseredetten távozó férfi. Ágnes egyedül maradt, és nagyon szégyellte magát. Már az első napon csalódást okozott a vendéglátójának, pedig szeretett volna az orvos kedvében járni, ha már befogadta. Hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem tud főzni. Ha készített volna vacsorát, akkor most a doki nem hagyta volna magára. Elhatározta, mindent megtanul, csak dr. Levine soha többe ne legyen rá ilyen dühös. S valóban, Ágnes néhány héten belül meglepő változáson ment keresztül a doktor legnagyobb csodálkozására. A bejárónő visszatérését kihasználva igyekezett mindent eltanulni az asszonytól, aki az elején kifejezetten örült a lány segítőkész társaságának. A tanulékony Ágnes a lakás szépítésével, a szakácskönyvek receptjeinek kipróbálásával töltötte idejének nagy részét. Egy idő után még a bejárónő munkájában is kezdett hibákat találni, s mintha ő lenne a lakás úrnője, kezdte őt utasítgatni. A bejárónő ezt egy ideig tűrte, de amikor Ágnes durván leteremtette azért, mert nem vitte ki a szemetet, megsértődött és felmondott. A lány nem bánta a távozását, mert így legalább nem érezte magát feleslegesnek. Az orvos segítségének köszönhetően egyre kevesebbet gondolt a kábítószerre, és néhány hónap elteltével már gyógyszerekre sem volt szüksége. Az orvos örült, hogy a lány új dolgokat tanult, és hogy a hónapok múlásával csak előnyére változott, ugyanakkor

kétségbe vonta, hogy a háztartási munkák igazán boldoggá tennék. Egyfolytában azon töprengett, hogyan szerezhetne új személyazonosságot a lánynak, de nem volt semmilyen használható ötlete. Tudta, amíg nincsenek iratai Ágnesnek, semmihez sem tud kezdeni, papírok nélkül pedig még a lakást is kockázatos elhagynia.  Az elmúlt hónapokban dr. Levine nemcsak a kutatói munkáját hanyagolta el, hanem a baráti kapcsolatait is. Egyik este, amikor a sürgősségi osztályon – ritka az ilyen nap – viszonylagos nyugalomban telt az idő, elhatározta, hogy meglátogatja kártyapartnerét, Charlest a patológián. Beszélgetni akart valakivel, s arra gondolt, hogy a nála jóval idősebb és tapasztaltabb barátjával megoszthatja az Agnesszel kapcsolatos gondjait, s a segítségét kéri. Charles a boncasztal mögül üdvözölte fiatal barátját, miközben egy középkorú férfi holtestét vizsgálta. – Hogyan végezte? – kérdezte a hozzálépő Steve. – A valós okot még nem tudjuk, a biztosító is erre kíváncsi, azért fekszik itt. A pasi egyszerűen csak elaludt. Tudod, az ilyen magatartás fölöttébb gyanús egy egészséges embertől – mesélte a hulláról az öreg. – Várj meg odakint, nemsokára befejezem! A fiatal sebész a bonctermet elhagyva a hullaházba tévedt. Amíg öreg barátjára várt, vagy egy tucat hullaszállító koporsót számolt össze, amelyekben a mai nap áldozatai nyugodtak. Egyikről-másikról felhajtotta a lepedőt, és alig talált köztük olyat, aki elég tisztes kort ért volna meg ahhoz, hogy eljöjjön érte a kaszás. Ahogy egy újabb lepedőt hajtott fel, a férfi pulzusa szaporán lüktetni kezdett a megdöbbenéstől: „Ez nem lehet igaz!” – takarta vissza gyorsan a lányt. Nem akart hinni a szemének, ezért még egyszer megnézte a halottat: mintha Ágnest látta volna. Ha nem lenne biztos benne,

hogy a lány az otthonában bizonyára valamelyik szakácskönyvet bújja, azt gondolná, ez itt ő. Charles befejezve munkáját megkereste barátját, aki még mindig elsápadva állt a lány letakart holtteste mellett. Hozzálépett és átkarolta a vállát: – Mit láttál, csak nem szellemet? – viccelődött. – Nem mondom, nagyon szép, csak ő már nem hozzád való – ugratta fiatal barátját az öreg. – Miben halhatott meg? – kíváncsiskodott Steve. – Talán ismered valahonnan? – Hát nem is tudom – bizonytalanodott el Ágnesre gondolva. -Tudunk róla valamit? – faggatózott tovább. – Ha ennyire érdekel, várj meg itt, mindjárt jövök – tűnt el nyugodt léptekkel Charles. Dr. Levine a hasonlatosság láttán komolyan aggódni kezdett. A hamarosan visszatérő Charles kitöltött jegyzőkönyvet nyomott a kezébe. A férfi izgatottan olvasta, hogy a halott lány az iratai alapján: Gwyneth Jenkins, tizenkilenc éves fehér nő, a New York-i rendőrség nyilvántartása szerint büntetlen előéletű. A halál oka: füstmérgezés egy tűzeset során. A megkönnyebbült Steve újból barátjához fordult: – Nem tudod véletlenül, hol volt a tűz? – Állítólag leégett egy közeli raktárépület, ott találtak néhány hajléktalanra, akik nem tudtak kiszabadulni, így vagy bent égtek vagy megfulladtak a füsttől. De tényleg, miért érdekel a dolog ennyire? – érdeklődött Charles. – Gyere, igyunk meg egy kávét és elmondom! – karolta át bizalmasan öreg barátja vállát Steve. Az alagsori kávézóban Charles türelmesen végighallgatta fiatal kollégáját, akit tehetségéért és megfontoltságáért zárt egykor a szívébe. A képtelen történet hallatán a felzaklatott öreg verejtékező homlokát törölgette: – Fiam, nem lehetsz ennyire ostoba, mindent el akarsz veszíteni, és még börtönbe is kerülnél egy butácska lány

miatt? Tedd ki a szűrét minél előbb, amíg nem ütöd meg a bokádat. Egyszer felismerik valahol, és még az életed is veszélybe kerülhet! – érvelt az öreg barát. – Nézd Charles, én már többször is végiggondoltam, de addig nincs szívem elküldeni, amíg nem tud új életet kezdeni. És ilyen alkalom, mint amit ott a hullaházban annak a lánynak a holtteste kínál, csak egyszer van egy életben – próbálta meggyőzni az öreget ötletének kivitelezhetőségéről Steve. – Ha ezt az alkalmat nem használom ki, csak alvilági alakoktól juthatok hozzá bármilyen – és ki tudja, milyen? – papírokhoz. Ha azokkal lebukom, akkor ugyanott vagyok, mint akkor, ha ez az ötletem nem sikerül. De ha nem akarsz segíteni, én azt is megértem. – Nem mondtam ilyet, de az a benyomásom, fiam, hogy téged most is csak a farkad vezérel. – Charles, ez bennem sokkal bonyolultabb, de tényleg úgy érzem, hogy most nem erről van szó! – tiltakozott Levine. – Nem? Akkor még rosszabb! A történettől, amit elmondtál meg a tervedtől is kiráz a hideg! – panaszkodott az öreg. – Hát jó, segítek, viszont átkozottul jól kell csinálnunk ahhoz, hogy megússzuk a dolgot – mondta rövid gondolkodás után Charles. Válaszával meglepte Steve-t, aki örült, hogy mégiscsak számíthat a barátjára. – Ki volt előtted szolgálatban délelőtt? – tudakolta Charles, aki máris a megoldáson töprengett. – Azt hiszem, dr. Robinson. De miért? – Mert akkor ő vette át a lányt, és a halálát is ő állapította meg és rögzítette a kórház számítógépes rendszerében – világosította fel Steve-t. – Kolléga, maga mázlista! – szólt földerült arccal a megoldást már látó Charles. – Tudtad, hogy az elhunyt betegekkel együtt a kórlapok, a jegyzőkönyvek is hozzánk kerülnek le?

– Bevallom, nem tudtam, de talán azért nem, mert én arra törekszem, hogy a kórházba kerülő szerencsétlenek ne a te kezeid között végezzék – ékelődött Steve. – Kérlek, Charles, ne csigázz, mondd már, hogy mit agyai tál ki! – kérte a fiatal sebész. – Azt barátom, hogy amíg én arról gondoskodom, hogy Gwyneth kisasszony hulláját a névtelenek közé sorolják, addig te, mint a számítástechnika lángelméje, átírsz eztazt a rendszerben – mosolygott Charles a barátjára. A fiatal orvos csodálta öreg barátja gyors észjárását, mégis hirtelen elkomorult az arca, és gondterhelten sóhajtott fel, mert eszébe jutott kollégájának, Robinsonnak a fene nagy pontossága. – Az ördögbe is, ahogy Robinson kínosan alapos természetét ismerem, már biztosan minden adatot továbbküldött a kórház rendszeréből a központi számítógépes nyilvántartásba is! – bosszankodott. – És akkor mi van? Átírod a jegyzőkönyvet, és egy zárójelentésben feltünteted, hogy Gwyneth Jenkins, ahelyett hogy meghalt volna, a vizsgálatok után egészségesen távozott a kórházból! – magyarázta Charles. – Ha sikerült, nem kell mást tennünk, csak imádkoznunk, hogy ez a ,kis személycsere’ ki ne derüljön soha. – Hiába minden, Charles, az a baj, hogy ez nem ilyen egyszerű – ráncolta össze a homlokát Steve. A fiatal orvos ugyanis gondolatban megpróbálta kibogozni a kórházi ügykezelés útvesztőit. A központi rendszerbe bekerült anyagokat bárki visszakeresheti és elolvashatja ugyan, de módosítani nem tud rajtuk. – Az a baj Charles, hogy mégsem tudom módosítani az anyagokat – közölte szomorúan. – Már hogyne tudnád, te számítógép zseni! – nevetett fel Charles sokatmondó arccal. – Ne haragudj, de nem tudlak követni! Hát nem érted, hogy csak a saját anyagaimat módosíthatom, mert a változtatáshoz annak a jelszavára van szükség, aki az

adatokat beírta a rendszerbe. A saját jelszavamat természetesen ismerem, de azzal csak a saját anyagaimat módosíthatom. Az öreg nagyokat bólogatott ezeket a következtetéseket hallgatva és egyfolytában somolygott az orra alatt. A somolygását látva Steve Levine előtt hirtelen világossá vált, hogy a jó öreg Charles mire is gondol.  A fiatal sebész egész éjszaka nem tudott aludni a Charlestől sugallt másnapi teendőjére gondolva. Most az egyszer áldotta magát a hanyagságáért, hogy a papírmunkával, a szükséges napi jelentéseivel mindig el van maradva, így legalább nem kell más ürügyet kitalálnia, miért is megy be előbb a kórházba. Dr. Levine már délelőtt tizenegykor a váltótársával, Robinson doktorral közös szobában a számítógép előtt ült, hogy elvégezze a több estéről elmaradt adminisztrációját. Nem sokkal két óra előtt szitkozódva lépett be kollégája, dr. Robinson, mert vitába keveredett az egyik délelőtt megoperált betegének feleségével. – Mi van Steve, bemenekültél a szakadó hó elől vagy csak a főnökasszonynak, Joannanak akarsz imponálni, hogy ilyen hamar bejöttél? – üdvözölte az előbbi vitájától még epés hangon a váltótársát. – Egyik sem, de nagyon kedves vagy! – vágott egy grimaszt neki Steve. – Örülök, hogy ilyen pontosan váltasz le – folytatta Robinson –, de miért éppen most jutott eszedbe, hogy adminisztráció is létezik? Nekem már csak néhány percem van hátra a műszakból – nézett türelmetlenül a karórájára ezért megírnám most a jelentéseket, ha odaengednél. – Persze, egy pillanat és jöhetsz! – lépett ki megértően a saját nyilvántartásából Steve. Robinson sietve foglalt helyet a monitor előtt, és pötyögni kezdett. Dr. Levine most először örült annak,

hogy váltótársa nem tud gyorsan gépelni, mert így könnyedén le tudta olvasni az egyesével leütött betűit. Sőt, még hálát is érzett iránta a rövid jelszaváért. „Csak meg ne szeressem a végén”, gondolta némi rosszmájúsággal. Este tízkor dr. Steve Levine a földszinti felvételi pultnál megállva elmosolyodott a bóbiskoló nővér láttán, aki az orvos köhintésére felriadt, és mentegetőzni kezdett. – Megkeresné az egyik betegem, Miss Gwyneth Jenkins igazolványát? A hölgy állítja, hogy itt felejtette – mondta az orvos határozottan. – Máris, doktor úr! – pattant fel székéről a tömzsi nő, és keresni kezdett a háta mögötti szekrényben. – Valóban itt felejtette – állapította meg a nővér, és boldogan nyújtotta át az igazolványt. – Köszönöm! – bólintott a távozó orvos. A műszak végén Levine az orvosok által látogatott közeli kocsmában néhány pohár ital mellett fújta ki magát. Alig akarta elhinni, hogy minden simán ment. Nagy szerencséje volt, hogy még idejében lépett, így az igazolványt is játszva szerezte meg, mielőtt még elküldték volna azt megsemmisítésre. Most már a többi is gyerekjáték lesz, nyugtatgatta magát, és azon gondolkodott, hogyan tovább. Eszébe jutott Charles, aki nélkül ez az egész nem sikerült volna. Egy kissé spiccesen állított be egy üveg whiskyvel az egyedül élő barátjához, aki szitkozódva nyitott ajtót: – Jó, hogy jössz, kaphatsz egy pizsamát is, ha így éjféltájt te is olyan fáradt lennél esetleg, mint én! – fogadta barátságtalanul a felkeltett öreg. A whiskys üveget lóbálva jókedvűen lépett be a lakásba Steve: – És akkor én kivel fogok ünnepelni? – Ja, kérem, ha máris van mit, az egészen más. Na gyere és mesélj! – vezette Charles a kártyaasztalhoz az örömittas Levine-t.

– Nem fogod elhinni, hogy mi Robinson jelszava – kacarászott a fiatal orvos. – Képzeld, az a félnótás egy megrögzött állatvédő, és nem talált jobb jelszót, mint egy mindenevő ormányos medve nevét. Szegény koátik, ha sejtenék, hogy Robinson doktor mennyire a lelkén viseli a sorsukat, leszoknának a zabálásról – hahotázott Levine. – Ejnye, fiatal barátom, nagyon örülök a sikerének, de kímélje a beteg szívemet a fölösleges részletektől – nevetett fiatal barátjával együtt az öreg. A két férfi a sikeres akciót az üveg whisky fenékig ürítésével és hajnalig tartó kártyapartival ünnepelte meg. A kártyapartiról a kora reggeli órákban hazaérve másnaposán csengetett dr. Steve Levine a saját ajtaján. A lány, aki az aggodalomtól egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét, félve nyitott ajtót. A férfi a köszönést mellőzve felkapta az ámuló Ágnest, majd körbeforgatta néhányszor, és hangosan felkiáltott: „Éljen Miss Gwyneth Jenkins!” Ágnes semmit sem értett, de nagyon örült, hogy viszontlátja a férfit. A doktor letette a meglepődött lányt, akinek nem várta meg a kérdéseit, hanem zuhanyozni ment. Ágnes a reggeli készítése közben arra gondolt, hogy még meg sem tudta kérdezni Steve-t, hol volt az éjjel. Már reggeliztek, amikor az orvos egy igazolványt nyújtott át a lánynak. Ágnes lélegzete ugyanúgy elállt, mint tegnap a férfié, amikor meglátta a lány halott hasonmását. – Ez pont olyan, mint én vagyok! – játszotta Ágnes a sértődöttet. – Ki ez a nő, Steve? Nekem mindig azt mondták, hogy nincs hozzám hasonló ember. – Hát nincs is! – simogatta meg a lány fejét a kávéját kortyolgató Steve. – Mert ez a lány te vagy, pontosabban mától te vagy ez a lány – mondta boldogan a képet meglepődve bámuló Ágnesnek. – Vele mi történt? – Meghalt egy raktártűzben. – Jó, de ki adta neked az igazolványát?

– Elmesélem, de meg kell ígérned: soha senkinek nem mondod el, mert akkor börtönbe kerülök! – Az életemre esküszöm, hogy soha, de soha nem mondom el senkinek! – fogadkozott Ágnes, miközben egyik kezét a szívére tette. A PRODUCER HÁLÁJA

Karácsonykor Steve Levine meghívta az egyedül élő öreg barátját, Charles doktort vacsorára. A kortannal, az elhalálozások okaival foglalkozó megbecsült patológust lenyűgözte a lány szépsége és főztje egyaránt. Az újévre Miss Jenkins, személyi igazolványának birtokában, megszerzett minden más papírt is – mert azokat az egyik rögbimeccsen ,elveszítette’ a kézitáskájával együtt, miként a hatóságoknak állította amilyenekkel a többi amerikai állampolgár rendelkezett. Jogosítványa is volt már, s akár munkát is vállalhatott volna. Az ünnepek után egyre többször panaszkodott is arra, hogy bár szereti a házimunkát, mégis sokat unatkozik, és nagyon magányosnak érzi magát. Levine doktort meglepte, hogy Gwyneth nem elégedett a helyzetével. Úgy vélte, hogy ő minden tőle telhetőt megadott a lánynak, és cserébe semmit sem kért, azt pedig végképp nem akarta, hogy házi tündér váljék belőle. Lehet, hogy el akar menni, csak nem meri megmondani? Egyik péntek délután a sebész korábban ért haza a megszokottnál. A lánnyal együtt főzött vacsora után kedvelt borukat iszogatták, amikor Steve azon kapta magát, hogy önkéntelenül gyönyörködik a vele szemben ülő lányban. Istenem, nem csak szép, de mostanra olyan kiegyensúlyozottá és vidámmá vált, hogyha rámosolyog valakire, az újjáéled! – tűnődött magában. Lehet, hogy most már egyedül, segítség nélkül is megtalálná a helyét Amerikában? A borát kortyolgató doktor arra a következtetésre jutott, talán itt volna már a búcsú ideje.

Végül is, ha menni akar, ő nem állhat az útjába – döntötte el vegyes érzelmekkel. Kénytelen belátni, a lány megérett arra, hogy egyedül is boldoguljon. De vajon mihez kezd majd egyedül? – töprengett gondolatban. A kíváncsiságát végül nem tudta legyőzni és faggatni kezdte a lányt. – Gwyneth, mi az, amit a legjobban szeretsz csinálni? – Nem tudom – válaszolta értetlenül. – Olyan nincs, hogy nem tudod! Biztosan volt már valami az életedben, amit szívesen csináltál… esetleg még Ágnes korodban – állította Steve. – Régen csak a divatbemutatókat és a fotózásokat élveztem – jelentette ki határozottan Gwyneth, majd a férfi arcát látva gyorsan elhallgatott. Az volt az érzése, hogy Steve nem örül a válasznak. Nem tévedett. „Hihetetlen, hogy még mindig csak az ilyen kétes csillogás foglalkoztatja! – háborgott magában Steve. – Mégiscsak elképesztő, hogy semmi más nem érdekli!” Dr. Levine most először sajnálta, Hogy nem ismeri a modellek világát. Noha sohasem vetette meg a szép nőket, sőt ellenkezőleg, volt is kapcsolata néhánnyal, de sohasem tudott megbízni az ilyen erőltetett mosolyok mögé bújó szépségekben. Eszébe jutott, hogy divatbemutatón is csak egyszer vett részt valamikor még egyetemista korában. De azt kénytelen volt belátni, hogy Gwyneth Jenkins kisasszonynak minden adottsága megvan ehhez a pályához, mert akár egyetlen mosolyával is – ezt tanúsíthatja – meg tudja édesíteni az emberek életét. Akkor nyilván ezzel kell foglalkoznia, állapította meg. A gondolataiba mélyedő doktor észre sem vette, hogy időközben Gwyneth leszedte az asztalt és már Catyt, a macskát kényezteti. – Mi a baj Steve? – érdeklődött a lány. – Semmi különös, csak az érdekelne, hogy mikor akarsz elmenni?

Gwyneth-t meglepte a kérdés, hiszen már jó ideje eszébe sem jutott, hogy el kéne mennie. Miért akarja őt kidobni a doktor most hirtelen? Sértődötten tett szemrehányást magának, hogy miért nem távozott még az elején, amikor Steve állandóan csak sértegette, és minden alkalmat megragadott arra, hogy viccelődhessen rajta a butasága miatt. Ez a magának való, beképzelt alak mindig is éreztette vele, hogy ő csak egy szerencsétlenül járt buta lány – mérgelődött magában. „Hát jó, ha azt akarja a doktor, hogy elmenjek, hát legyen! Ezzel csak szívességet tesz nekem, mert így legalább soha többet nem kell alkalmazkodnom senkihez” – határozta el végül. – Steve, én igazán nagyon hálás vagyok neked, de örökké mégsem lehetek a terhedre! – mondta mosolyt erőltetve az arcára. – Valóban, de tudod már, hogy mihez fogsz kezdeni? – kérdezte csalódottan a férfi, mert nem számított a lány ilyen gyors döntésére. -Ha nem tudnád, ez itt New York, a világ egyik legveszélyesebb városa – figyelmeztette az orvos. – Majd csak kitalálok valamit. Most, hogy már vannak irataim, biztosan kapok valamilyen munkát is – felelte könnyedén. Caty, megunva a cirógatást, az asztal tetején át távozott, feldöntve a lány határozott, de hanyag válaszaitól egyre ingerültebb orvos poharát. – A fenébe ezzel a döggel! Kidobom ezt a rusnya állatot! – szitkozódott a férfi. – Tessék, ez is a te hibád, elkényezteted a macskámat! – vádolta meg a leszedett terítővel egy másikért a konyhába induló lányt. – Rá se ránts, Steve, újból rendre szoktathatod a cicust, ha már nem leszek itt! – szólt vissza a bosszús férfinek Gwyneth az ajtóból nevetve. – Akkor én most elmegyek Charleshoz kártyázni – pattant föl székéről Levine dühösen. – Már az idejét sem

tudom, mikor játszottunk utoljára – nézett órájára a sértődött férfi, és magára hagyta Gwyneth-t a konyhában.  A hétvége mindkettőjük számára nyomasztó hangulatban telt. Steve és Gwyneth sértődötten, szó nélkül kerülgették egymást a lakásban. A lány többnyire álláshirdetéseket olvasott, mert bármihez is fogott, Steve abba csak belekötött. A következő héten Gwyneth majdnem minden nap állásinterjúkra járt, és sokszor későn érkezett haza. A férfi olyankor mindig ingerülten fogadta. Egyik este, amikor a lányra várva leült olvasni a nappaliban, azon kapta magát, hogy a kezében fordítva tartott könyv felett töprengve maga sem érti, miért érez ekkora felelősséget Gwyneth további sorsáért. Elvégre ő mondta neki egykor, hogy csak addig maradhat, amíg rendbe nem jönnek a dolgai. Azon gondolkodott, milyen munkát találhatna a lánynak, aki saját bevallása szerint még soha semmi mást nem csinált, csak pózolt az éhes szemű fotósok vagy a közönség előtt. Levine doktornak a dologgal kapcsolatban eszébe jutott egy régi esett. Az egyik előkelő étteremben egy producer csak úgy leesett a székéről, és beborult az asztal alá. A pasas szíve nem bírta a kiadós vacsorát. Ha ő nincs ott, a férfi mára csak emlék. Miután felépült, felhívta őt telefonon és hálálkodott: „Bármiben számíthat rám, doki!” – fejezte be köszönetét. A férfi karácsony előtt is beugrott hozzá a kórházba egy márkás, szépen csomagolt üveg borral, rátűzve a névjegykártyáját. A bort ott helyben megitták munkatársaival, a névkártyát pedig eltette valahova. Nos, most eljött hát a hála ideje, gondolta Levine. Másnap az orvos „zsúfolt” munkahelyi fiókjában nagy nehezen megtalálta a férfi névjegyét. Alig várta, hogy legyen egy szabad perce és felhívhassa a producert. – Itt Mr. Ashford irodája – szólt bele egy női hang.

– Én dr. Levine vagyok és Mr. Ashfordot keresem. – Mr. Ashford jelenleg nincs az irodában, de ha hagy valamilyen üzenetet, azt átadom. – Én vagyok az az orvos, aki néhány hónapja megmentettem az életét. Kérem, hogy mielőbb hívjon vissza! Aznap este Levine doktor fáradtan bóbiskolt a tévé előtti fotelben; Gwyneth még nem ért haza. A telefon csörgésére riadt fel. – Hé, doki, hallom, hogy keresett – jelentkezett Mr. Ashford. – Mit tehetek önért? – érdeklődött kedélyesen a producer. Levine meglepődött, hogy Ashford ilyen gyorsan visszahívta, ráadásul még a segítőkészségét is fenntartja. – Kos, most igénybe venném a segítségét, amit ígért. Pontosabban nem is én, mert egy kedves ismerősömről van szó – mondta kicsit bátortalanul a sebész. – Rendelkezésére állok, amiben csak tudok, doki! – jött a válasz. – Egy fiatal és tehetséges lányról van szó, akit ismerek, és aki már dolgozott a modellszakmában, de nem akart rossz társaságba keveredni, ezért abbahagyta – mesélte kissé megszépítve Gwyneth történetét Levine. – Neki kellene valami olyan elfoglaltság, ahol kizárólag a divaton van a hangsúly, ahol nem kerül kapcsolatba kábítószerrel és egymillió más kísértéssel. Ugye érti? – Ne izguljon doki, világos, mint a nap! Tudja, induláskor a lányok nemigen akarnak drogos pillangókká válni, csak hát, nem könnyű annak, aki manökenként a csúcsra akar jutni – magyarázta szakértőként Ashford. – De ígérem, utánanézek valaminek, és mindenképpen jelentkezem, oké, doki? – búcsúzott harsányan. – Köszönöm! – tette le a kagylót a hálás Levine. A producer szavain gondolkodott éppen, amikor Gwyneth boldogan belépett a nappaliba, és kitörő örömmel

újságolta, hogy nem messze a Rockefeller Centernél szívesen alkalmazzák egy étteremben, mint mosogatónőt. – Szoríts nekem, Steve, hogy minden jól menjen! – kérte Gwyneth a meglepődött férfit. – Nem mondom, igazán manökennek való munka. Persze, hogy szorítok, a környék nem is olyan rossz – nevetett fel Steve, miközben arra gondolt, ilyen gyönyörű mosogatónője még nem volt egyetlen étteremnek sem. – Kösz, hogy kinevetsz! – sértődött meg Gwyneth. – És mikor kezdesz? – kérdezte a férfi. – Hétfőtől – válaszolta durcásan Gwyneth, majd bevonult a fürdőszobába. Gwyneth szombatig játszotta a sértődöttet. Dr. Levine, hogy kiengesztelje a duzzogó lányt, megkérte, tartson vele Robinsonék házibulijába. Dr. Levine nem szerette az álságos partikat, most azonban boldogan ment munkatársa búcsúbulijára, aki Atlantába költözik fiatal feleségével és kisfiával. A házibulin a sok unalmas kolléga láttán Levine boldogsága hamar elszállt. A fiatal sebész egész este arra vigyázott, hogy rossz hangulatával lehetőleg senkit se bántson meg. Rajta kívül mindenki jól érezte magát. Az este folyamán Gwyneth kezét legalább három spicces orvos kérte meg megfeledkezve az ebédlőben gubbasztó feleségeikről. Levine doktor, miközben igyekezett jópofát vágni mindenhez, azzal vigasztalta magát, hogy végre megszabadul ettől az önző, a szőrszálhasogató jelentéseire az utálatig büszke kollégájától. Hajnalban Gwyneth arra panaszkodott, hogy nagyon kifáradt a sok tánctól, és nem bánná, ha hazamennének. Levine-t már a távozás gondolata is felvidította. Távozáskor boldogabbnak érezte magát, mint amikor megérkeztek. Most már nem esett nehezére kedvesnek látszani; a jókívánságok egész sorával vett búcsút Robinsonéktól.

A taxiban Gwyneth szándékosan fel akarta bosszantani Levine-t a kollégáitól hallott, róla szóló pletykákkal. A doktor kikérte magának, és a ház előtt megálló taxiból kiszállva pajkosan kergette a lányt az első emeleti otthona ajtajáig. A lakásba érve a nappaliban megcsörrenő telefont a lány vette fel: – Igen, azonnal adom! – nyújtotta át a kagylót a mellette álló férfinek. – Üdv’ doki, bocs’ a korai időpontért! Azért hívom, mert jó hírem van – harsogott a telefonba Ashford. – Egy régi cimborámnak a lánya fiatal divattervező, és asszisztenst keres. Hétfőn délelőtt tízre várja a maga pártfogoltját. Meló, mint a tenger, de a lóvé sem kevés. Csak köztünk maradjon, állítólag kis rusnya béka a csaj, egyetlen szenvedélye a lovaglás, és nem tűri a szélsőségeket. – Nagyon köszönöm, Mr. Ashford, lekötelezett! – hálálkodott dr. Levine. – Én köszönöm doki, hogy még mindig élek! – búcsúzott a férfi. Gwyneth a konyhában már a reggeli elkészítésével bajlódott, amikor Steve a hűtőből egy üveg pezsgőt vett elő. – Mire iszunk? – kérdezte Gwyneth kíváncsian Stevetől, aki már ki is töltötte a pezsgőt és a kezébe nyomta a poharat. – A jövődre! – itta ki fenékig Steve, majd elújságolta a jó hírt. Gwyneth nem tudta leplezni kitörő örömét, és az asztalnak támaszkodó doktor nyakába ugrott. A férfi a lány érintésétől, testének közelségétől megsemmisült. Gwyneth hirtelen elengedte a férfi nyakát, és elpirulva hátrébb lépett. Steve mosolyogva elvette a lány poharát, és könnyed mozdulattal a konyhapultra tette. – Bocsánat – mentegetőzött Gwyneth kérlek, ne haragudj rám! Tudom, hogy gyerekes dolog így kifejezni az érzéseinket, de úgy megörültem. Köszönöm, köszönöm! –

ismételgette magát zavartan, miközben a férfi magához húzta, átkarolta a derekát, és gyöngéden megcsókolta. Gwyneth egész testét forróság járta át, talán soha nem érzett még így. Zavarban volt, mert jó ideje már, hogy nem volt senkivel, így minden porcikájával vágyott a férfire. A türelmetlen Steve nem kímélte a lány ruháját. A konyha márványkövén szétszóródó gombokat gyorsan követte néhány kisebb ruhadarab és a doktor szemüvege is. Az ölelésbe belefeledkező pár a konyhában feledhetetlen szerelmes perceket élt át. Az élménnyel betelni nem tudó orvos a karjaiban vitte a lányt a hálószobájába. Gwyneth meglepődött azon, amit érzett. Azt hitte, Andrew után ő már senkit sem lesz képes szeretni. Mi van, ha Steve nem is szerelmes belé? Még egy csalódást nem bírna ki. – Mi az, ami így elgondolkodtatja a hamarosan elköltöző vendégemet? – kérdezte a lány hajával játszó Steve. – Most, hogy így megkérdezted, azon töprengek, vajon milyen lesz az én hálószobám – válaszolta mosolyogva. – Gwyneth, nem játszhatsz életed végéig a férfiak szívével! – jelentette ki komolyan a férfi. – Most, hogy elcsábítottál, fogod magad és lelépsz, mintha mi sem történt volna? – Miért, nem te mondtad, hogy költözzem el? – De igen, csakhogy akkor még magamnak sem mertem bevallani, hogy szerelmes vagyok beléd – vallotta be a férfi. – Akkor miért nem ezt mondod? – kérdezte boldogan Gwyneth. – Tudod, vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni, de most, hogy így bevallottam, tudnom kell, te mit érzel. – Én is szeretlek, Steve – suttogta a fülébe. – Nem hallom! – mondta nevetve a férfi. – Szeretlek! – kiáltotta a szívében is újjászületett lány. Az egymással betelni nem tudó szerelmesek a vasárnapot összeölelkezve hagyták maguk mögött. 

Hétfő délben Steve és Gwyneth a megbeszélt kávézóban találkoztak. – Édesem, mesélj, milyen volt? – kérdezte a kicsattanó Gwyneth-t a férfi. – Fantasztikus! – kacagott a lány. – Képzeld, a főnököm egy huszonöt éves lány, aki divattervező, és mellettem döntött. Azt mondta, azért leszek én az asszisztense, mert nekem van a legjobb ajánlásom – áradozott a boldog lány. – Gratulálok kicsim, nagyon örülök a sikerednek, de sajnos nekem most mennem kell – mondta bánatosan Steve. – Kérlek, maradj még egy kicsit! – könyörgött a lány. – Még nem is mondtam el mindent, például hogy nemcsak a munkám, de a fizetésem is sok lesz – folytatta csacsogva Gwyneth. – Tudod, csak az a baj, nem biztos, hogy minden úgy maradhat, mint régen. – Hogy érted ezt? – hökkent meg Steve. – Mi lesz, ha nem tudok minden este vacsorát készíteni neked? – vágott komoly arcot Gwyneth. – Látod, mondtam, hogy nem kellett volna megsértened a bejárónőmet – csókolta meg a lány arcát a jókedvű Steve. – Te most még visszamész a kórházba? – kenődött el Gwyneth. – Igen édes, de rohanok haza – csókolta meg búcsúzóul kedvesét a doktor. A szerelmesek számára a múló hetek és hónapok kimondhatatlan boldogságban teltek. Gwyneth még soha életében nem volt olyan boldog, mint Steve-vel. Fel sem tűnt neki, hogy már lassan egy éve, hogy az orvos az otthonába fogadta. Júliusban a férfi megkérte a kezét, és már az esküvőjük időpontját is kitűzték. A lányt az is örömmel töltötte el, hogy Karen Marsh asszisztenseként mégiscsak a divatvilág közelében dolgozhat. A lánynak gyakran eszébe jutott

Beatrix egykori intése: „Semmit sem adnak ingyen, mindenért megfizetünk egyszer.” Gwyneth úgy érezte, élete során ő már megfizetett azért, hogy egyszer a kifutókra kerüljön. Most már senki sem akadályozhatja meg álmainak megvalósításában. A fiatal sebészt is mintha kicserélték volna: egy percig sem tagadta érzelmeit. A nősülni készülő Levine-t idősebb kollégái a házasélet borzalmaival traktálták. A sürgősségi osztályon minden év augusztusában megünnepelték Joanna Parker születésnapját. A főnöknő dr. Levine-t kérte meg, hogy tartsa a frontot vezetői szobájában, amíg ő és a kollégák mulatnak. Hajnal felé Levine az íróasztalra dőlve elbóbiskolt a fáradtságtól főnöke szobájában. A fiatal orvos arra ébredt fel, hogy valaki a hajába túr. A székével együtt megforduló Levine előtt főnöke egy törölközőbe csavarva állt. – Tudod, Levine, a születésnapomat ünnepeltük, és rajtad kívül mindenki hozott nekem ajándékot – mosolygott a nő, miközben gyors mozdulattal lehajította magáról a törölközőt, és a férfi ölébe ült. – Joanna, kérlek, ne csináld ezt! – próbálta lefejteni magáról a rátapadó nőt. – Csak elveszem az ajándékomat – jött izgalomba a tiltakozó férfitől. – Joanna, köztünk már mindennek vége, és te is tudod, hogy megnősülök. – Igen, már emlékszem, mintha említetted volna, hogy bekötik a fejedet – kacagott fel de ha jó a memóriád, neked is emlékezned kell arra, hogy mennyit keféltünk a férjem háta mögött – mondta az orvos fülét harapdáló Joanna. – Könyörgöm, Joanna, hagyd abba, te részeg vagy! – utasította el emelt hangon a nadrágját gombolgató főnökét. A fárasztó éjszakai próba után Gwyneth-t a munkatársai segítették ki a stábautóból a harlemi kórház bejáratánál kora reggel. A lány további jó utat kívánt a

stábtagoknak, majd a portástól érdeklődött dr. Steve Levine hollétéről. A portás a kedves lányt a sürgősségi osztály vezetői irodájába irányította. Gwyneth a szobára egy hosszú folyosó végén talált rá. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt, és megigazította sötétkék rövid ruháját. – Doktor Úr, csak én vagyok! – nyitott be vidáman. A Steve ölében ülő meztelen nő tajtékozva fordult az érkező irányába: – Hát maga nem tudja, hogy kopogni is illik? Gwyneth lába a látványtól földbegyökerezett, levegő után kapkodva megszólalni sem tudott. Úgy érezte, megállt az idő; kimeredt szemekkel nézett vőlegényére, majd hirtelen sarkon fordult és elrohant. Futás közben csak saját szívdobogását hallotta, szíve a halántékában dobolt. Dr. Levine lelökte öléből a meztelen nőt, a telefon után kapott, s a közvetlen vonalon utasította a portást, hogy a kijáratnál próbálja feltartóztatni az előbb érkezett lányt. Gwyneth Jenkins végigrohant a folyosón, a portánál egyetlen mozdulattal lökte félre az eléje álló idősödő férfit, és hangos robajjal becsapta maga mögött a kórház ajtaját. Az utcára ki rohanó Gwyneth a megalázottak fájdalmával már jó ideje futott céltalanul, mikor kitörött cipősarka megállásra kényszerítette. A tűsarkújával bajlódó, fél lábon ugráló lány visítani tudott volna tehetetlenségében. Hát még akkor, amikor ráeszmélt, hogy nincs is hová mennie e korai órában. Tönkrement cipőjében egy darabig még botladozott, de azután lehúzta a lábáról s inkább a kezébe vette a hálátlan lábbeliket, és mezítláb indult tovább. De hová menjen? Ekkor eszébe jutott, hogy a táskájában lapul a stúdió kulcsa. Némi gondolkodás után egy taxiba ült, és zokogásával küszködve adta meg a stúdió címét a sofőrnek. A kocsi hátsó ülésén töprengő Gwyneth úgy érezte, hogy ismét elárulták. A férfi, akit igazán szeretett, nem elég, hogy az esküvőjük előtt megcsalta, de ráadásul még egy idősebb és

sokkal rondább nővel. Az ilyen férfi nem érdemli meg őt, állapította meg könnyeit törölgetve. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer, ilyen áron fogja visszanyerni áhított szabadságát, és hogy az ennyire fájdalmas lesz. A lány elhatározta, hogy erőt vesz magán, és egy ilyen férfiért nem fog több könnyet ejteni. A felismerés, hogy újból törődhet saját magával, megnyugtatta sértett önérzetét. A stúdióba érve kihasználta a kora reggeli nyugalmat. Lezuhanyozott, majd megszárította a haját. Törött cipője helyett a szekrényekből kedvére válogathatott, de a ruhákkal nem volt szerencséje. A lány, hogy eltüntesse a sírás nyomait, erősen kisminkelte magát. Mire a kollégák megérkeztek, rendet is tett, és mindenkit a kedvelt reggeli italával várt. – Gwyneth, miért vagy ilyen szótlan? – lepődött meg Karen a lány feltűnő csendességén. – Semmi, csak fáradt vagyok, mert nem tudtam aludni – mentegetőzött Gwyneth. – Á, egy kis hajnali szex, szóval nem hagyott aludni a dokid? – kacagott harsányan a főnöknő. – De miért vagy a tegnapi ruhádban? – faggatózott tovább. – Mert a kórházból jöttem Steve-től – adott a kérdésre elfogadható magyarázatot. Gwyneth a nap folyamán szándékosan kerülte munkatársai tekintetét. Összpontosítania kellett, hogy a Steve Levine iránt érzett mérgétől és megalázottságának fájdalmától el ne sírja magát. Gwyneth munka közben néhány percre felállt asztalától, és az iroda ablakából bámulta a napfényben fürdőző utcákon hömpölygő tömeget. Mialatt azon töprengett, este melyik szállodába mehetne kipihenni a vele történteket, szemével az augusztusi napfény sugarait követte, amely az utca túloldalán lévő Kevins Home ingatlanközvetítő iroda aranyozott cégtábláját ragyogta be. A délelőtt folyamán izgatottan nézegette óráját, alig várta az ebédidőt, Hogy átmehessen az eddig észre sem vett szemközti irodába.

Gwyneth egyenesen az irodába tartott, ahol egy jól öltözött középkorú férfi kínálta hellyel. – Mit parancsol, kisasszony? – érdeklődött a tulajdonos. – Nos, én a környéken szeretnék lakást bérelni. Nem nagyot, csak szép környezetben legyen – kérte a szomorúnak tűnő szépség. – És mennyi időre venné ki? – Néhány hónapra biztosan! – válaszolta határozottan. – És mikortól költözne be? – puhatolózott a szándék komolysága iránt az üzletember. – Azonnal, ha lehet – vágta rá egyből a lány. – Á, értem – mondta jelentőségteljesen a lassan már őszülő férfi. – Hát, ha így áll a helyzet, tudja, van egy bérházam a közelben. Az ötödiken most üresedett meg a tetőtéri lakosztály, ugyan nem éppen kicsi, de a kilátás gyönyörű onnan. A szomszédai fiatal művészek, s magának nagyon olcsón és azonnal kiadó. – Mennyi az az olcsó? – kérdezte Gwyneth azon aggódva, mi lesz, ha mégsem elég a bankszámláján lévő összespórolt pénz, amelyet még az esküvői ruhára gyűjtött össze. A hallott válasz a lányt megnyugtatta és nagyon kíváncsivá tette: – Mikor nézhetném meg? – Tudja mit, mivel úgyis ebédidő van, bezárok és átsétálunk – ajánlotta fel kedvesen az ebédjéről lemondó tulajdonos. – Gyalog tíz perc, de aki kocsival siet, annak akár egy óra is lehet a dugóban – jegyezte meg az irodát bezáró kedélyes férfi. Nem is telt el még tíz perc sem, és a tulajdonos áradozva mutatta meg a hatalmas lakást. Gwyneth tetszését nem nyerte el a régi bútorokkal berendezett lakás. A férfi, látva a lány vonakodó arcát, az ablakhoz hívta, és kezével a távolba mutatott: – Látja azt ott? – mutatott a Central Parkra, amelyre a River-side sarkán lévő házból gyönyörű kilátás nyílott.

A park híre és látványa meggyőzte a lányt, aki némi töprengés után megváltoztatta véleményét. Arra gondolt, talán még ezeknek a régi kacatoknak is hasznát veheti egyszer. – Ne haragudjon Mr…., hogy is hívják? – Jaj, bocsásson meg kisasszony, a nevem: Kevin Roberts, de hívjon csak Kevinnek. – Gwyneth Jenkins vagyok, üdvözlöm – próbált határozottnak látszani, miközben a férfi kézcsókját fogadta. – A bútorok maradhatnának egy darabig? – érdeklődött komolyan. – Természetesen, a bútorok benne vannak a bérleti díjban, de ha át akarja majd rendezni, mindent az alagsori raktárba kell levinnie. Oda is adom a kulcsait és a telefonszámomat, s ha bármi gondja lenne, csak hívjon! Jó, és mikor kell kifizetnem? – csodálkozott Mr. Roberts előzékenységen Gwyneth. Ne aggódjon kislány, holnap bejön hozzám, és rendezzük az anyagiakat – mondta a férfi mialatt bezárta a kiadott lakás ajtaját. – Most még visszamegy a stúdióba? – érdeklődött kíváncsian Mr. Roberts. – Honnan tudja, hogy onnan jöttem? – kerekedett el Gwyneth szeme. – Látni szoktam önt reggelente, amikor megérkezik Karen stúdiójába. – Ismeri Karent? – kérdezte Gwyneth abban bízva, hogy megtudhatja, mások hogyan vélekednek a főnöknőjéről. – Igen, ismerem. Azt mondják, tehetséges kislány, még sokra viszi. Persze úgy nem is nehéz, hogy a ,papát’ fél Amerika a lábán hordja már több évtizede. Ő gyártja a legstrapabíróbb western csizmákat, vagy nem is tudta? – érdeklődött a férfi, ahogy kiléptek az utcára. – Ne haragudjon, de nagyon kell sietnem a stúdióba – nézett karórájára a válasz elől kitérni akaró lány.

– Nyugalom, elkísérem. Tudja, én is este hatig tartok nyitva – nyújtotta karját a férfi a zavarba jött lánynak. – És mit dolgozik Marshéknak? – kíváncsiskodott tovább Mr. Roberts. – Karen asszisztense vagyok – mondta halkan Gwyneth. – Az jó lehet! – vágta rá a férfi. Gwyneth némán sétált a magában hümmögő férfi oldalán, aki néhány lépés után újból megszólalt: – Nézze, kislány, nem akarok tolakodó lenni, de a szomorú arcocskáját látva úgy sejtem, fiú van a dologban, vagy tévedek? Gwyneth hallgatásából a férfi rájött, hogy igaza van. – Nézze, ha egy ilyen lányt, mint maga, az az ember nem tudott értékelni, megérdemli, hogy otthagyta – vigasztalta együttérzéssel Mr. Roberts. – Ne búsuljon sokáig, mert csak kárt tesz a szépségében – tanácsolta a külsejére szemmel láthatóan sokat adó lánynak. Az irodához érve a bizalmaskodó Kevin Roberts búcsúzás előtt még további segítségét is felajánlotta: – Ha bármi gondja támad, csak jöjjön át az irodámba, teázgatunk, elbeszélgetünk, és kitaláljuk a megoldást! Na, nem kell azonnal rosszra gondolnia! Tudja, két hasonló korú lányom van, és minden pasit kinyírok, aki csak bántani meri őket. Ezért külön szeretik az apjukat – nevetett. – Csak vicceltem! – szabadkozott, látva Gwyneth tágra nyíló szemeit. A lányt feszélyezte, hogy ez az idegen ember ennyire ráérzett a helyzetére. Elhatározta, hogy ezután mindig jókedvűnek fog látszani, hogy soha senki ne vegyen észre rajta semmit. Mielőtt belépett a stúdióba, az arcára mosolyt erőltetett, majd az asztalához érve órájára pillantott: még volt két perce az ebédidőből. Mint az elmúlt félévben mindig, ezúttal is pontos volt, állapította meg. A délután az őszi kollekciók bemutatójának megszervezésével telt el. Kivételesen örült a rengeteg munkának, mert lekötötte figyelmét, így nem volt ideje

keseregni a sérelmein. Valamivel hat után mindenki elment, és az egyedül maradt Gwyneth zárt. Kilépve az utcára eszébe jutott Mr. Roberts, akinek új otthonát köszönheti. Megfogadva a tanácsát gyalog indult haza. Útközben a sarki áruházban bevásárolt néhány holmit, és sajnálkozva gondolt vissza személyes dolgaira, amelyek annál a szemét Levine-nál maradtak.  Gwyneth új otthonában az első estéjét a megvásárolt tucatnyi magazinnak szentelte. Kétsége sem volt afelől, hogy ő is van olyan szép, mint a lapok címoldalain szereplő topmodellek. Azt azonban be kellett látnia, hogy néhány kiló súlyfeleslegtől meg kell szabadulnia. A lány a plusz kilókért is a férfit hibáztatta. Amilyen gyorsan túlteszi magát volt kapcsolatán, olyan gyorsan szabadul majd meg attól a néhány kilótól is, gondolta. Rögtön el is határozta, hogy újból hozzálát testének tökéletesítéséhez. S valóban, másnap reggel életében először elment a Central Parkba futni. Az volt a benyomása, minden futó jó barátságban lehet, mert legalább tízen köszöntek rá, ezért úgy döntött, ide máskor is eljön. A célja érdekében vállalt koplalás azonban feszültté tette. A folyton Levine doktor iránt érdeklődő Karent és a kollégákat egyre nehezebben viselte el. Végül szeptember végén már nem tudta eltitkolni a többiek előtt, hogy kapcsolata Steve Levine doktorral tönkrement. Legnagyobb meglepetésére senki sem csodálkozott, de mindenki megsértődött azon, hogy nem tartott lakásavató bulit. Karen több mint húszfős stábja az utóbbi hetekben teljesen kimerült, mert mindenki éjt nappallá téve dolgozott az októberi Las Vegas-i bemutatóra. Karen sem aludt már több napja az izgatottságtól, így Gwyneth-nek még jobban kellett összpontosítania munkájára. A fiatal főnök igazi diktátor volt, beosztottjaitól száz százalékos munkát követelt. Karen kritikái senkit sem kíméltek, de

Gwyneth kitűzött célja érdekében mindent eltűrt a fiatal nőnek. A bemutató előtt egy héttel Gwyneth minden bátorságát összeszedve az éppen távozni készülő főnökéhez – Karen, tudnál rám szánni néhány percet? Szeretnék kérni tőled valamit. – Rendben, csak ne fizetésemelést kérj, mert azt úgysem adok – jelentette ki az asztalánál táskájába pakoló Karen. – Nem, nem azt szeretnék, de arra gondoltam, mi lenne, ha a vegasi bemutatón néhány ruhát én mutatnék be? – állt meg az asztal előtt a lány. – Á, Gwyneth, miért nem szóltál, hogy ilyen vágyaid vannak? – kérdezett vissza a meglepődött Karen. – Add le a méreteidet a lányoknak, és ha beleférsz a ruháimba, akkor miért is ne. Bár, ahogy elnézlek, még biztosan fogynod kell egy pár kilót – méregette karba tett kézzel asztala mögül a nála sokkal magasabb és vékonyabb lányt. – Az nem gond – válaszolta boldogan Gwyneth. – De ugye azt tudod, hogy előbb kellett volna szólnod, mert a mostani bemutatóra már minden manöken megvan. Most még fizetni sem tudnék neked, mert ezek az anorexiás csontkollekciók olyan drágák, hogy még apám is alig bírja megfizetni a legismertebb neveket. – A pénz nem gond – biztosította Karent a reménykedő Gwyneth. – Hát jó, ha ingyen akarsz dolgozni, majd átgondolom, mit tehetek a jövőben – mondta az íróasztalát elhagyó és a lépcsőn lefelé kabátjába bújó főnöknő. – Köszönöm, Karen! – hálálkodott Gwyneth, mialatt kikísérte főnökét. A vegasi bemutató kitűnően sikerült. Gwyneth is megismerhette Karen apját, a western csizmákat készítő divatkirályt, a fiatalos és igen jóképű David Marshot. A lányt a vegasi fények elvarázsolták. A bemutatón irigykedve bámulta a kifutón magukat illegető modelleket.

A sikert Karen és közvetlen beosztottjai több napos bulival ünnepelték meg. Az apja nyomdokait követő divathajcsár Karen a téli hónapokban sem hagyta unatkozni a csapatát. A főnök diktálta tempónak köszönhetően már a tavaszi kollekción dolgoztak. Gwyneth az ünnepeket most először töltötte egyedül. A magával foglakozó lány divatmagazinokat tanulmányozott, híres fotósok és modell ügynökségek elérhetőségeit kutatta. Múltbeli emlékei olyan távolinak tűntek, nem is foglalkozott velük, inkább csak a saját jövőjén ábrándozott. Örült Karen korábbi ígéretének, mert így egyre közelebb érezhette magát álmai megvalósításához. Úgy tervezte, a jövőben annyi pénzt fog összegyűjteni, hogy elmehessen New York egyik leghíresebb manöken iskolájába. Az új esztendő Karen és csapata számára meghozta a várt sikert: egy nagy nemzetközi cég megvette férfiingkollekciójuk egyik különleges darabjának gyártási jogát nem remélt összegért. Gwyneth úgy hitte, kollégáiban barátokra talált, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Örült, hogy törődnek vele, és egyikük sem szeretné, hogy magányos maradjon, ezért az unszolásukra rászánta magát egy randira az egyik este. A jó kapcsolat reményében elfogadta főnöknője volt osztálytársának, Bryannek a vacsorameghívását. A fiú a megbeszélt időpontban a stúdióba ment Gwyneth-ért, és egy rendkívül előkelő étterembe vitte. Bryan külseje tökéletes volt, leszámítva, hogy magassága alig érte el a százhatvanöt centit. Gwyneth áldotta az eszét, amiért ezúttal lapos sarkú cipőt húzott, de még így is zavarta a kettejük között lévő magasságkülönbség. A fiatal férfi Európáról áradozott egész vacsora alatt. Ott pompás éttermek, kiváló borok, gyönyörű lányok vannak. Szeretett is ott élni, és csak azért költözött haza, mert felismerte, hogy amíg az amerikaiak naponta cserélik a

napszemüvegeiket, addig az európaiak képesek évekig ragaszkodni egy megszokott modellhez, s ez lehangolta őt, nem adott elég ösztönzést elképzeléseinek megvalósításához. Gwyneth jó ideig türelmesen hallgatta az áradozó Bryant. A fiatal férfi akkor kezdett teljesen unalmassá válni, amikor fél órán keresztül egyetlen szemüvegkeret lehetséges díszítőelemeit ecsetelgette. – Te láttad már a nyári napszemüveg terveimet? – kérdezte az öntelten a pezsgőjét kortyolgató Bryan. – Nem, még nem – válaszolta unottan Gwyneth. – Akkor ezt nézd meg, ehhez mit szólsz? – s elővett egy műanyag szemüvegtokot a zakója zsebéből. Az izgatott srác lassan kinyitotta a tokot, majd nagy áhítattal kiemelt belőle egy csillámokkal kirakott műanyag szemüvegkeretet, és óvatos mozdulattal a lány elé rakta. – Ugye, milyen gyönyörű? – Nem rossz – felelte a lány, miután egy unott pillantást vetett az asztalon heverő szemüvegkeretre. – Mi az, hogy nem rossz?! Ez a világ legzseniálisabb remekműve, ezt a modellt én találtam ki, és senkiéhez sem hasonlítható – kérte ki magának a keret szépségének lekicsinylését felháborodva az öntelt férfi. – Biztosan igazad van Bryan, de ma este más témánk már nem is lesz? – gurult be Gwyneth még a desszert előtt. – Most mi van? – szeppent meg Bryan, majd megfogta a lány asztalon doboló kezét. – Nyugi, befejezzük a vacsorát, felmegyünk hozzám, szívunk egy kis füvet, meglesz a dolog… és kész. Karen azt nem mondta, hogy ilyen hisztis vagy! Az ilyen lányok, mint te, nem szoktak nyavalyogni. Vagy ez az új módi? – grimaszolt Bryan. Gwyneth arca olyan lángvörössé vált a méregtől, mint amilyen színűre a haja volt festve; dühösen elrántotta a kezét és az asztalra csapott. – Milyen lányok, te kis pöcs? – förmedt rá Bryanre.

– Hát, izé, hogy is mondjam? – kezdte zavartan a fiú, aki úgy érezte, az étteremben már mindenki őket figyeli. – Tudod, nekem azt mondta Karen, hogy te egy gazdag doki luxuskurvája voltál, és miután dobott, biztosan jól jön a fizetés mellett egy kis lóvé. De ha nem kell fizetnem, az is okés – suttogta közelebb hajolva a lányhoz. A fiú szavai teljesen kiborították Gwyneth-t. – Bryan, igazat mondasz valóban vagy csak betéptél? – vonta felelősségre hangosan a tovább magyarázkodó fiút, mert nem hitt a fülének. Karen, akire felnézett és akit tisztelt, egy hazug, álszent kígyó valójában: még hogy sajnálja őt, amiért magányos és segíteni akar!… Már bánta, hogy minden sértést eltűrt attól a kis öntelt leszbikus vakarcstól. Megvetően nézte a még mindig zavarodottan magyarázkodó megszeppent férfit, és némi gondolkodás után úgy döntött, taktikát változtat, és megmutatja ennek a kis féregnek, Hogy milyenek az ,ilyen’ lányok, mint ő. – Könyörgöm Bryan, hagyd abba a magyarázkodást, ne rontsuk el ezt a szép estét Karen rosszmájúsága miatt – fordult kedvesen a fiúhoz. – Ne haragudj, belátom, ok nélkül kiborultam, de tudod, nem könnyű megszokni Karen stílusát. Meg tudsz nekem bocsátani? – nézett esdeklően az újra magabiztossá váló fiatal férfire. Bryant a lány hirtelen kedvessége levette a lábáról, bár nem értette, hogy aki az imént még egy tajtékzó fúria volt, most miért néz rá ilyen csábítóan. – Kedves Bryan, tudnod kell, mennyire csodállak és felnézek rád, amiért magasról teszel arra, hogy mit mond rólad Karen – hízelgett mosolyogva. Bryan további dicséretre számítva kíváncsian húzta fel szemöldökét, és ámulattal hallgatta a csacsogó lányt, aki főnöknője hangját és gesztusait utánozva folytatta: – Drága Gwyneth-em, kérlek, tedd meg a kedvemért, legalább egyetlen alkalommal menj el Bryannel vacsorázni, és ha megkérhetlek, légy hozzá nagyon kedves,

mert az a kis köcsög szállítja nekünk a tavaszra tervezett ruháinkhoz a napszemüvegeket. De majd ne haragudj rám, mert amúgy semmi extrát ne remélj, ugyanis a srácnak szabad szemmel nem látható farkincája van. A Karent karikírozó Gwyneth egészen közel hajolt az elsápadó fiúhoz és csábos hangon megkérdezte: – És mondd Bryan, van egyáltalán? A fiatalember önbizalmát Gwyneth szavai teljesen letörték, zavart tekintete és remegő ajkai elárulták a lánynak, hogy minden szavát elhitte az előbbi meséből. A székében dermedten ülő Bryan alig tudta követni az asztaltól felálló lány kecses mozdulatait. Gwyneth az asztalról felemelte Bryan zseniális alkotását, és másodpercek alatt darabokra törte. A fiatal férfi dadogva könyörgött, hogy hagyja abba, de hiába, Gwyneth a műanyag darabokat mosolyogva az elsápadt Bryanhez vágta. – Ja, hogy ne felejtsem – fordult vissza távozóban – kicsit le vagy maradva, tudod, ami a gazdag dokimat illeti. Azt nem mondta véletlenül Karen, hogy az a doki egy gyönyörű nő volt? – nevetett hangosan, majd faképnél hagyta a fiút. Az előkelő étteremben az asztalánál egyedül maradó Bryan rendkívül kellemetlenül érezte magát a vendégek pillantásainak kereszttüzében. A háta mögött összesúgók csak fokozták a fiatal férfi zavarát, aki ingerülten pincérért kiáltott: – Na mi lesz már, nem kell a pénzem? A számlára várva Bryan a lány viselkedésén és a tőle hallottakon mérgelődött: „A kurva életbe, ez a hülye kis liba összetörte a főművemet, de se baj, ezt még Karenen úgyis be fogom hajtani – nyugtatta meg magát. – Már csak azért is, mert hogy lehetett az a büdös kis dög annyira aljas, hogy elárulta ennek a bombázónak, amit az egyik korábbi barátnőmtől a tényleg kicsi szerszámomról megtudott. Megfojtom azt az elkényeztetett, hülye kis

békát, még ha apuci szeme fénye, akkor is!” Fogadkozott a magában tajtékzó Bryan. Közben kifizette a vacsorát, majd leforrázva távozott. Az ajtóból visszanézett, mert igencsak sajnálta, hogy erre az általa gyakran és szívesen látogatott kellemes helyre még egyszer már nem teheti be a lábát a lány megbotránkoztató viselkedése miatt. Gwyneth másnap szándékosan elkésett a munkahelyéről. Karen ruhatervekkel a kezében éppen beosztottjainak adott utasításokat, amikor Gwyneth belépett. – Mi történt, nem szoktál elkésni? – jegyezte meg élesen majd a választ meg sem várva mindenkit visszaparancsolt a munkájához. Gwyneth szó nélkül leült az asztalához, és az aznapi elintéznivalók listáját kezdte tanulmányozni. Karen hozzálépett, s kárörvendő mosollyal kérdezte: – Nos, milyen volt a vacsora Bryannel? – Egyszerűen fantasztikus! Karen, én annyira hálás vagyok neked, amiért rábeszéltél, hogy találkozzak vele – áradozott a kicsattanó Gwyneth. Karen, hogy leplezze megrökönyödését, kedveskedve érdeklődött tovább: – És találkoztok még? – Hát hogyne! A legfontosabbat még nem is mondtam. Képzeld, megkérte a kezemet! Szerinted is hozzámenjek? – Felőlem azt teszel, amit akarsz! – vetette oda mérgesen a választ, majd mintha mi sem történt volna, visszatért a munkájához. Gwyneth-t jókedvre derítette, hogy ezúttal ő nyert. Elhatározta, hogy célja érdekében kivételesen hajlandó mindent elfelejteni. Ha Karen abban leli örömét, hogy másokat ugrat, ő áll elébe. Egyedül azt sajnálta, hogy rá kellett döbbennie: kollégái között nincsenek igazi barátai. Ettől kezdve ha kiborult a főnökétől vagy magányosnak érezte magát, elfogadta Kevin Roberts meghívását, s vele beszélte meg gondjait, terveit. Az őszülő férfi mindig

figyelmesen meghallgatta és jobbnál jobb tanácsokkal látta el őt.

Texas 1999-2001 MI TÖRTÉNT AZ ISTÁLLÓBAN?

A

szokatlanul meleg februári reggelen a főként szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó gazdaság személyzete már majdnem befejezte az esti parti előkészítését. David Marsh, a westerncsizma-király ugyanis úgy döntött, hogy ötvenedik születésnapját lánya és barátai társaságában ezen a San Antonio városától nem messze fekvő vidéki birtokán fogja megünnepelni, ahol a csizmáihoz szükséges bőröket adó állatait nevelik. A férfi lánya, Karen és asszisztense, Gwyneth már a kora reggeli órákban megérkeztek, és sorban fogadták a folyamatosan érkező kollégáikat. Karen a saját lakosztálya mellett helyezte el Gwyneth-t, hogy mindig elérhető legyen. A felhajtás miatt ingerült, küszködő fiatal divattervező, miután magára hagyta a vidéki kastély pompáján ámuldozó beosztottját, elhatározta, hogy még mielőtt nagyobb felfordulás lesz a birtokon, kilovagol. Éppen lovaglócsizmájának felhúzásával bajlódott, amikor megcsörrent a telefon. A lány az éteren keresztül sértődött anyját hallgatta: – Kicsim, annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott a bemutatódon, de az a szemét apád nem hívott meg – panaszkodott az asszony. – Anya, én a helyedben nem csodálkoznék azon, hogy nem rajong érted, hiszen majdnem teljesen megkopasztottad. – Azért, mert elváltunk, még viselkedhetne szülőhöz méltóan, tudhatná, hogy egy ilyen fontos eseményen egy anyának a lánya mellett a helye! – mondta szemrehányó hangon a nő.

– Anya, ne stresszeld magad, ez már a sokadik bemutatóm, és te a felét sem láttad – vágott vissza. – Nem is értem, hogy mivel tudott rávenni apád, hogy azon a trágya szagú szarvasmarhatelepen tartsd meg a bemutatódat, amikor bármelyik ötcsillagos szálloda is örömmel látna téged – értetlenkedett a lány anyja. – Talán igazad van, de én meg nem tehetem meg az apámmal azt, hogy visszautasítsam a születésnapi kérését. Amúgy pedig a köszöntésére rendezett divatbemutatóból minden bizonnyal én is hasznot húzok, mert az a sok vidéki majom és majomné, aki egymást töri, hogy a „csizmakirály” estélyén villoghasson, meg fogja kajálni a lánya ruháit is pusztán sznobságból – magyarázta ingerülten a telefonba Karen. – És apád ott van már vagy még részegen döglik valamelyik újabb szeretője mellett? – kíváncsiskodott a volt feleség. – Nem anya, még nincs itt. Szerencsére csak pár óra múlva érkezik meg, addigra én mindent előkészíthetek. A baj csak az, hogy már most utálom ezt a farmot, pedig még ki sem csomagoltam. Én nem tudom eljátszani a texasi ,belevaló’ csajt, mint a bronxi születésű ,belevaló’ apám. – Kicsim, ő sem gondolja komolyan, hogy szőrén fogja megülni a bikát, csak azért mutogatja ott magát, hogy minél több csizmát tudjon eladni. – Anya, nekem úgy tűnik, apa tényleg azt hiszi, hogy a marhák mellett a texasiak is arra várnak, hogy kikészítse a bőrüket – kritizálta apját Karen. – Mondta apád ügyvédje, hogy nagy buli lesz, az a tróger mindenkit meghívott, aki számít Texasban. – Anya, ha ennyire hiányoznak a partik, akkor miért váltál el? – vetette az asszony szemére a lánya. – Azért kislányom, mert apád úgy váltogatta a szeretőit mellettem, mint más az alsógatyáit.

– Őszintén sajnállak, de most mennem kell, tudod, nehéz napom lesz, és még rengeteg dolgom van – rázta le anyját a beszélgetéstől egyre feszültebb Karen.  Az estély miatt aggódó fiatal divattervezőnő idegesen kotorta elő táskájából Marlboróját, és néhány szippantás után telefonon rendelte magához a szomszédos szobában lévő asszisztensét. A kicsomagolással foglalatoskodó Gwyneth szándékosan megváratta főnökét, és csak a második telefonhívásra jelent meg. – Mi tartott ilyen sokáig? – fogadta mérgesen Karen, mialatt rágyújtott egy újabb cigarettára. – Biztos, Hogy minden ruha épségben megúszta a szállítást? – kérdezte a szobában sétálgató, öngyújtójával játszadozó nő. – Igen. a lányok mar leellenőriztek, és ki is vasalták azt, amelyik összegyűrődött – nyugtatta meg; főnökét az asszisztense. – A manökenek hányra érkeznék? – aggodalmaskodott Karen. – Délután négyre hívtuk őket, így bőven lesz idejük többször is próbálni – nyugtatta meg mosolyogva a beosztottja. – Gwineth, ennek az estének muszáj tökéletesnek lennie. nem akarok leégni apám vendégei előtt – jelentette ki határozottan a fiatal tervezőnő. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – válaszolta Gwineth – Hát ajánlom is, mert minden baklövésért téged teszlek felelőssé – figyelmeztette a főnöknő, miközben elnyomta sokadik cigarettáját. – Most kimegyek lovagolni, hogy visszaérjek, mielőtt az apám megérkezik – vetette oda a szobát elhagyó Karen. Az egyedül maradt Gwyneth úgy döntött, jobban teszi, ha még idejében ellenőrzi munkatársait. Lement a ház parkjába, ahol megnézte az elkészült kifutót. A munkások már a világítást szerelték, kollégái pedig a díszletek

felállításával voltak elfoglalva. Még dél sincs, és már majdnem minden kész, lepődött meg, de a szorgoskodó emberek láttán végül megállapította, úgy nem nehéz, ha legalább ötven ember teszi a dolgát. Ebédidőre Karen is visszatért, és az udvaron téríttetett meg. A stáb egy része az asztal körül nevetgélt, amikor hangjukat Karen apjának érkező helikoptere nyomta el. A fiatalok üdvrivalgással és tapssal köszöntötték a kiszálló magas, vagány férfit, aki az asztalfőnél ülő lányához sietett, és a homlokára adott csókkal üdvözölte őt. – Nyugodtan maradj ülve! – mondta a fiatalos férfi. – Ne izgulj apa, eszembe sem jutott felállni – vetette oda hanyagul Karen. – Ugye milyen jó humora van? – tekintett körül David. – Nem hiába az én lányom! – csípte meg gyermeke arcát. Gwyneth az asztal végéről egy széket hozott az ácsorgó apának, aki széles mosollyal és azzal köszönte meg a lány figyelmességét, hogy jót húzott a fenekére. Ezen a többiek harsányan röhögtek. – Apa, nyugi! Tudod, ő az én asszisztensem, és egy éjszakára sem adom kölcsön! – utasította rendre apját pajkosan a lánya. – Amilyen szép, csak örökbe venném! – nevetett David Marsh a fiatalokkal együtt. Gwyneth végtelenül utálta már, hogy mindenki az ő szépségével van elfoglalva, de senki sem hajlandó tisztelni őt. Mialatt visszatért a helyére, eszébe jutottak az ingatlanirodás Roberts tanácsai. Talán épp itt az ideje, hogy a sarkára álljon. Ezen töprengett és az üdítőjét kortyolgatta, amikor Karen parancsolgató hangja rázta fel a gondolataiból: – Gwyneth, menj fel a szobámba és nézd meg, hogy elhoztam-e a kedvenc zöld ruhámat! Mi most a többiekkel, legalábbis a bátrabbakkal, csobbanunk egyet a medencében – állt fel az asztaltól. – Rendben, megnézem – válaszolta Gwyneth.

A magára hagyott lány ösztönösen kiáltott volna főnökének, de rövid tétovázás után meggondolta magát. „Majd ha kell a cigid, visszamászol érte!” – gondolta az asztalfőhöz sétálva, és kivett egy szálat az ott felejtett dobozból. A főnöknője szobájában Gwyneth magára zárta az ajtót és örömmel kereste elő az imádott zöld göncöt. A lakosztály fürdőszobájában óvatosan belebújt Karen ruhájába; a kisestélyi még a fenekét sem takarta el. Gwyneth a kád szélére ülve rágyújtott, és kacér mozdulatokkal apró lyukakat égetett főnöke kedvenc ruhájába. „Hülye kis erőszakos törpe, most megkapod! Úgy döntöttem, engem többé nem hitegetsz, hogy majd ekkor meg akkor felengedsz a vacak kifutódra. A mostani kollekciód is olyan fantáziátlan, hogy nincs az a pénz, amiért egy darabot is bemutatnék belőlük. A híres modelljeid pedig olyan csúnyák, hogy az már szinte felháborító!” – bosszankodott hangosan a kád szélén ülő Gwyneth. Amikor már elégedett volt a keletkezett néhány lyukkal, levetette a kisestélyit, és kárörvendően visszaakasztotta a szekrénybe. Mint aki jól végezte dolgát, az elnyomott cigarettát beledobta a dohányzóasztalon talált hamutálcában büdösödő csikkek közé. Majd elégedetten és vidáman kisétált a teraszra, ahol a pincérektől néhány doboz üdítőt kért, s azokkal a parkba ment megkínálni a stáb dolgozó tagjait. – Sziasztok lányok! – nyújtotta az italokat a főnöknőjének már többször is dolgozó modelleknek. – Köszi Gwyneth, aranyos vagy! – hálálkodtak a szünetet tartó lányok. Aranyos… és nálatok sokkal szebb, tette hozzá gondolatban a lány, mialatt a hozzá lépő fáradt koreográfushoz fordult: – Hol tart a munka Scott? – kérdezte tőle határozottan.

– Legalább még kétszer próbálnunk kell! – válaszolta kedvetlenül a férfi. – Utána mi is elmehetünk úszni? – érdeklődtek a kifutón ácsorgó, melegre panaszkodó, kimerült manökenek. – Ki van zárva! – förmedt rájuk a férfi. – Egyébként sem hiányzik, hogy megfázzatok! – Mi van még hátra? – faggatta tovább Gwyneth a koreográfust, aki már fel is pattant a kifutóra, hogy folytassa tovább a próbát a lányokkal. – Már semmi különös. Hatkor a srácok belövik a lányok haját, majd a smink után újból megnézem őket, és pontban nyolckor kezdhetünk – jelentette ki biztatóan a férfi. Gwyneth a hatalmas birtokon egyre idegesebben rohangáló főnöknőjéhez sietett. – Mi a baj Karen, tudok segíteni? – érdeklődött nyájasan a lány. – Az a hülye kis tehetségtelen barom, még arra sem képes, hogy a kellő időben odaérjen valahová! Kíváncsi vagyok, milyen förtelmes szemüvegeket készített, de ha nem lesz itt velük fél órán belül, legalább nem kell égetnem magam az ízléstelensége miatt. Csak tudnám, hogy apa miért ragaszkodott pont hozzá? – dühöngött a divattervező. – Csak nem Bryanről beszélsz? – Jaj Gwyneth, ne játszd az ostobát, mintha nem tudnád, hogy arról a kis köcsögről beszélek. Inkább hagyj magamra! – utasította szinte ráordítva. A megsértődött Gwyneth úgy gondolta, akkor inkább fölkészül az estélyre, mert ahogy az idegesen ide-oda kapkodó főnöknőjét ismeri, később erre már úgysem lesz ideje. A megjelenésére egyébként sok időt fordító lány kivételesen egy óra alatt mindennel elkészült. Még egy utolsó pillantást vetett tükörképére; szerette hosszú lángvörös fürtjeit, amelyet most csavart kontyban tűzött

fel. A csábítóbb megjelenésért egy vékony tincset hagyott hófehér vállára hullani. Világoslila szatén ruhája a térdéig ért, vállára egy sötétebb árnyalatú meleg stólát terített. Végül magához vette csillogó retiküljét és a parkba sietett.  A tökéletesre sikerült főpróbával Karen is elégedett volt. Hét órától a vendégek folyamatosan érkeztek David Marsh születésnapi partijára. Gwyneth az érkezők eleganciáját figyelte, amikor egyik munkatársa lépett hozzá: – Gwyncth, gyere gyorsan! Karen téged kerestet, nem tudjuk, hogy miért, de a főnök a szobájában tajtékzik a dühtől. Az odasiető lány minden erejét arra összpontosította, hogy el ne árulja magát. Mielőtt benyitott volna főnöke szobájába, néhány másodpercet várakozott, hogy a belőle feltörő nevetést elnyomja. – Karen, mi történt? – lepett be ijedtséget mímelő arccal. Nem tudom, hogy lehet ez! – mutatta dühösen Karen a kiégett ruhát. – Fél éve nem is volt rajtam, és a tisztítóban sem szóltak, hogy ki van égetve. Most mit vegyek fel? Ezen kívül semmi olyat nem hoztam, ami illene az alkalomhoz. – Nyugodj meg, kérlek, neked minden jól áll! – hízelgett Gwyneth. – Ne alakoskodj, te büdös szajha, én is szoktam tükörbe nézni! Azért, mert nem vagyok egy anorexiás piszkavas, még én is nőből vagyok! – kiabált hisztérikusan, miközben majdnem elsírta magát. – Egyetértek Karen, de az ó-lábaidról még nem is tettél említést! – feleselt az ilyen sértésre nem számító Gwyneth. – Takarodj innen, te rohadt dög! – üvöltött magából kikelve. – Nem is tudom, hogyan alkalmazhattam egy ilyen ostoba libát – méregette lenézően a szintén feldühödött lányt. – Mondd, te komolyan azt hiszed, hogy az érvényesüléshez elég az, ha jó a tested?

– Igen, ahhoz, hogy modell legyek, pont elég – jelentette ki magabiztosan. – Még hogy te, mint modell? Ne röhögtess! Fogd már fel, hogy a te korodban a modellek már rég a karrierjük csúcsán vannak, te meg vénasszonykorodban szeretnéd magad mutogatni, ráadásul az én ruháimban! – sértette vérig a hallottaktól villogó szemmel rámeredő Gwyneth-t. – Egy darabot sem adnék rád a ruháimból, még akkor sem, ha te lennél Josie Maran! – Ugyan Karen, nyugodj meg! – kérte dühöngő főnökét a lány. – Tudod, lehet, hogy én ostoba vagyok, de nem gonosz, és ami a ruháidat illeti, én pedig akkor sem mutatnám be őket, ha te lennél maga Stella McCartney – bosszantotta tovább főnökét angol riválisának említésével a megaláztatást nem tűrő lány. – Tudod mit? Inkább hozok neked egy pohár italt, hogy megnyugodj, és elfelejtjük ezt az egészet! – kiáltott a fürdőszobába elrohanó Karen után. Gwyneth a nappali bárszekrényében lévő rengeteg ital közül próbált választani, amikor újabb ötlete támadt. Eszébe jutott a retiküljében lapuló két darab „boldogságpirula”, amellyel egykor kínálták, de köszöni, ő soha többet nem él vele. Karen elfogadta az italt, amelyről nem is sejtette, hogy dupla örömet okoz számára. Gwyneth főnöke szekrényéből egy hétköznapi, bordó ruhát vett elő, majd segített a készülődésben. Karen öltözés közben megenyhült hangon mentegetőzött: – Bocs, hülye voltam, de tudod, fontos, hogy sikerüljön ez az este! – Én sem akartalak megbántani. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan te leszel a világ egyik legismertebb divattervezője, és még Stella McCartney-t is lepipálod – mosolygott Gwyneth. – Jaj Gwyneth, inkább hagyjuk abba a csevegést, mert fogalmad sincs a divatvilágról, és a nyakamat tenném rá, hogy azt sem tudod, ki Stella apja.

– Hát lehet, hogy nem tudom, de ha ugyanolyan bunkó, mint a tapizós apád, nem is vagyok kíváncsi rá – szaladt ki Gwyneth száján a főnöknője apjáról alkotott véleménye. – Jaj, ne haragudj! – kezdett újból mentegetőzni. – Sajnálom, hogy az apádat is megbántottam! – Ezt inkább meg sem hallottam – mondta a tükör előtt álldogáló, haját igazgató Karen. Végül mély levegőt vett, és arcára mosolyt erőltetetve bátorította magát: – Sikerre fel! – majd kitessékelte maga előtt az asszisztensét. Mire a két nő a parkba ért, az udvar már tele volt vendégekkel. A nyolckor kezdődő bemutató tomboló sikert aratott, de a látványos műsor végén a modellek gyűrűjében villogó David Marsh hiába hívta maga mellé a színpadra a számára oly kedves lányát. A tervezőnő ugyanis kiütve feküdt a függöny takarásában a magára rántott díszletek alatt. A divatdiktátor távolmaradásán sajnálkozó közönség ettől függetlenül az est további részében is kitűnően szórakozott. A parkban sétáló Gwyneth-t az ügyesen végrehajtott édes bosszú elégedettséggel töltötte el. A jó kedélyű lányra sokan rámosolyogtak, és számos férfi hívta el táncolni. Az egyik pincér tálcájáról épp egy pohár italt vett le, mikor Karen enyhén spicces apja lépett hozzá: – Hello szépségem, jó, hogy itt van, épp magára gondoltam – csípett bele a lány fenekébe. – Tudom, hogy milyen sokat dolgozik a lányom mellett, és ha nem bánik jól magával, csak forduljon hozzám! – ajánlotta fel segítségét David Marsh. – Köszönöm, de nincs semmi baj – erőltetett magára kedvességet a férfi szemtelenkedésén magában felháborodó Gwyneth. – Hát akkor érezze jól magát! – kacsintott a fiatal lányra, és már ott sem volt. 

Gwyneth éjfél körül ráunt az ittas férfiak tolakodására, és úgy döntött, felmegy a szobájába, hogy lepihenjen. A házhoz közeledve egy fiatal mexikói fiúcska gyönyörű lovat vezetett el mellette. – Ne haragudj – szólt utána –, megsimogathatom? – Persze, miért is ne? – állt meg a fiú. – Kié? – kérdezte áhítattal a gyönyörű lovat simogató lány. – Mr. Marsh kapta ajándékba – ásított a fáradtnak tűnő fiúcska. – És most hová viszed? – Az út végi istállóba – mutatott a fiú egy a távolban kivilágított épületre. – Szívesen elviszem helyetted, ha fáradt vagy, feltéve, hogy megmondod a nevét – ajánlkozott a lány. – Rendben? – Hogyne, señora! – egyezett bele a fiú, és örült, hogy mára befejezheti a munkáját. Gwyneth cipőjét a fűbe dobva felpattant Oscar hátára és az istállóig vágtatott. A kivilágított istállóban a nyugodt, kiegyensúlyozott lovakat nem zavarta meg az érkezők zaja. A lány talált egy üres bokszot, és bekötötte oda Mr. Marsh új lovát. A bokszból kifelé tartva egy magas, vékony, fekete hajú, szmokingba öltözött férfi állta el az útját. – Hová siet kislány? – kérdezte harsányan az ittasnak tűnő férfi. – Semmi köze hozzá! Tűnjön el az utamból! – próbálta meg kikerülni a meglepett lány. – Ejnye-ejnye, milyen mérgesek vagyunk? Tudja, innen maga csak akkor megy el, ha én elengedem, ennek viszont ára lesz – lépett közelebb a jóvágású férfi, aki magához húzta az ellenkező lányt. – Kérem, engedjen elmenni! – próbálta lefejteni magáról a spicces férfi szorító karjait. – Engedjen, Mr. Marsh vár rám! – hivatkozott vendéglátójára a szabadulni igyekvő lány.

– Juj-juj, nem szép dolog hazudni! A házigazda a vendégeivel van elfoglalva, különben is a barátom, és nem tagadna meg tőlem egy kis műsoron kívüli szórakozást. Gwyneth a férfi kérlelésére ráunva két kézzel ellökte őt magától, és az istálló ajtajának irányába futott. Az ajtó kinyitásával kínlódó lányt a férfi pillanatok alatt beérte. – Én figyelmeztettem, hogy nem lesz könnyű itt hagynia engem! – ragadta meg karjánál a lányt, és az ajtóból a fal felé kezdte vonszolni őt. Az erőszakos férfi a falhoz préselte az ellenálló, kézzel-lábbal tiltakozó Gwyneth-t, és fenyegető hangon parancsolt rá: – Jobban jársz, ha hagyod magad, mert itt Texasban én vagyok az atyaisten, és ha ügyesen bűvölöd a kígyómat, még bármi jó is kisülhet a dologból. Tudod, az élet tele van meglepetéssel és kockázattal. – Kérem, ne bántson, én nem fogom elárulni senkinek, és már arra sem emlékszem, hogy mire is akart rávenni! – esedezett a rémült lány a rátapadó férfi teste alatt. A spicces texasi szenátort a sakkban tartott lány esdeklő hangja, porcelán arca, gyönyörű teste egy régi, általa megöletett szőke örömlányra emlékeztette. Az nem lehet, hogy feléledt, és most ennyi év után vörösen fogja bepótolni az elmulasztott estét. Lehet, hogy az ember már a testőreiben sem bízhat, idézte fel a néhány évvel ezelőtti New York-i útját, miközben egyik kezével a lány nyakát szorította, a másikkal pedig a lány selymes combjait simogatta. A szorítástól fuldokló, egyre erőtlenebbül vergődő lányban a nyugtalanná váló lovak nyerítése meg a ránehezedő férfitest felidézte a rég elfeledett apai erőszakot. Szabadon hagyott kezével hideg, fémes tárgyat érintett meg a falon, és az újra átélt érzésektől elvesztette ítélőképességét: kétségbeesetten megragadta a keze ügyébe akadó ismeretlen eszközt, majd hatalmas erővel többször is lesújtott vele a férfire. ÉRDEKEK MÉRLEGEN

A

kopaszodó hájas férfi egy kis teremben az asztalnál ülve várta legújabb ügyfelét. A megjelenő egyenruhás őr egy fiatal lányt vezetett be, majd az ügyvéd utasítására levette a bilincset a lány csuklójáról. – Jöjjön, Miss Jenkins, foglaljon helyet! – mutatott a vele szemben lévő székre a homlokát törölgető koros férfi. – Köszönöm, most már kimehet! – fordult a szobában ácsorgó őrhöz Mr. Henley. – Doktor, ez egy gyilkoló gép, biztos, hogy ne maradjak? – akadékoskodott. – Tudja fiam, a villanyborotvámnál nincs nagyobb gyilkoló gép, mégis minden reggel egyedül maradok vele, úgyhogy hagyjon magunkra! – utasította határozottan távozásra az aggodalmaskodó egyenruhás férfit. – Hogy van, Miss Jenkins? – kérdezte barátságosan a vele szemben ülő fiatal nőt, de hiába, mert a válasz elmaradt a lány réveteg tekintete mögött. – Szóval, én vagyok az ügyvédje – folytatta bizalmas hangon Mr. Henley. – Tudja, már épp elaludtam, amikor öreg barátom, David felcsörgetett az éjszaka kellős közepén, hogy maga bajban van, és szüksége lesz a segítségemre. Kérem, hívjon bátran Johnnak! Ne tévessze meg a látvány és a hajlott korom, tudja, gyermeki szív rejtőzik a nagyra nőtt testemben – mosolygott a hatvanas férfi. – Mindent úgy kell elmondania nekem, mintha gyónna Jézuskánál! – bíztatta ügyfelét. A választ hiába váró férfi aktatáskájából vastag irattartót húzott elő, és a fedőlapját kihajtva a lány tekintetét kereste. – Nos, amíg rászánja magát, hogy bizalommal legyen irántam, én elkezdem az elején, és elmondom, mit tudunk magáról itt, Texasban. Szóval, kedvesem, maga Gwyneth Jenkins, született Salt Lake Cityben 1978. szeptember 19én a család harmadik gyermekeként. Abból, amit itt olvastam, számomra kiderült, hogy két jóval idősebb fiú

testvére nyilván megpecsételte az ön sorsát is, csak a tárgyaláson ne felejtsek el erre hivatkozni! – jegyezte meg hangosan magának Mr. Henley. – Nos, gyermekkori emlékként itt van magácskának ez a néhány apróság: tizenkét éves volt, amikor szülei autóbalesetben meghaltak, részegségük miatt többé nem tértek haza a kocsmából. Ezek után Bill és Jeff, a két testvére viselik gondját. Nehéz az élet, ezért végigrabolják az egész országot. Előbb kisebb bolti lopások, majd egy-két előkelő és gazdag uraság házának a riasztóját is megszerelik. Ja, és a kisvárosok postahivatalait, bankjait se hagyjuk ki. De tudja, én egy megértő fickó vagyok, ezekre az ügyekre rá se rántson! Nem is ettől fáj leginkább a fejem, hanem attól, hogy kilencvenhatban, tizennyolc évesen, szitává lőtte San Antonio legismertebb rendőrének a fiát. Tudja, az egy igazi zsaru dinasztia, csak a macska nem viselt jelvényt a családban. Aztán meg azt is zokon vette a város, hogy egy-két hónap múlva csak úgy, szó nélkül elhagyta a megérdemelt fiatalkorúak börtönét. A lány még mindig szótlanul nézett maga elé, az ügyvéd pedig, lassan elveszítve türelmét, megemelt hangon kérdezte: – Kislány, legalább azt mondja meg nekem, miért volt az a sok felhajtás, ha három év múlva visszajön, és hazavágja az egyik szenátorunkat? Nagy hiba, hogy ennyire nem bírja Texast, mert az a helyzet, hogy ha Bill és Jeff testvérei nem jönnek magáért és nem szöktetik meg, úgy itt fog még vörösebbre pörkölődni a mi kis államunkban – próbált hatni az oda sem figyelő lányra. – Ja, és nem mondom, szép munka volt, ahogy a szenátort ledöfte, de bármit is akart magától az a szoknyapecér, nem érdemelte meg, hogy hatszor akassza belé azt a lószerszámot. Tudja, azzal az ollóval David barátom szokta nyesegetni díjnyertes lovainak szőrét, maga meg csak úgy kiszedi vele a szenátor szívét. Hát így állunk, Miss Jenkins! – csukta össze irattartóját az ügyvéd, aki zokon vette, hogy a lány

ügyet sem vet rá. – Az isten szerelmére, szólaljon már meg! – ordított az egyre jobban elfehéredő, majd az asztal alatt hirtelenül eltűnő lányra. – Az ördögbe is, nem gondoltam, hogy ennyire felzaklatja magát mindannak az emléke, amit elkövetett! – szitkozódott az öreg a székéről ájultan lezuhanó Gwyneth láttán. A segítségért kiáltó ügyvéd hangjára két őr rontott be a szobába. Némi csalódással, hogy itt a védelmükre senkinek sincs szüksége, magához térítették az eszméletét vesztett fiatal lányt. Gwyneth erőtlenül ült vissza a székére, az őrök pedig elhagyták a szobát Mr. Henley kérésére. – Folytathatjuk kisasszony? – kérdezte a homlokát a kézfejével törölgető Henley. – Igen – szólalt meg először Gwyneth. Az öreg ügyvéd megörült a lány hangjának és tapintatosabban folytatta: – Rá se rántson, az én szívem is rosszalkodik olykor, mégis hálás lennék, ha választ adna a kérdéseimre! Tudnia keli, azért küzdők, hogy az a szép kis feje a nyakán maradjon. Ha be tudjuk bizonyítani, hogy önvédelem volt, akkor ezt megúszta, de sajnos a korábbiakért még így is rács mögé kerül. Értse meg, ahhoz, hogy meggyőzhessem az esküdteket, segítenie kell nekem! Biztosnak kell lennem abban, hogy maga csak védekezett, vagy nem így történt, Miss Jenkins? – kérdezte nyomatékosan. – De igen – felelte halkan a lány. – Tudja, mivel Texas legjobb és legalkoholistább ügyvédje vagyok, magas az óradíjam, és ha maga ennyire szűkszavú, könnyen lehet, hogy kiiszom David Marsh barátomat a vagyonából. Nos, talán fussunk neki még egyszer, mesélje el szépen, hogy pontosan mi is történt az éjszaka! – Már elmeséltem a rendőröknek – válaszolta kelletlenül Gwyneth.

– Igen angyalom, mindannyian elkövetik ezt a hibát, de most engem is tiszteljen meg azzal, hogy töviről-hegyire elmondja, miként került az istállóba! Gwyneth megpróbálta összeszedni gondolatait, majd rövid töprengés után elmesélte a történteket. – Tényleg ez minden, amit mondani tud nekem? – hitetlenkedett az ügyvéd. – Igen. – Már. ez nem túl biztató! – szomorította el a lány – Hát, ez nem túl biztató! – szomorította el a lány válasza dr. Henley-t. – Nos, ha így állunk, akkor már csak egykét apróság érdekelne – jelentette ki a fejét vakargató ügyvéd. – Mondja, mióta ismerte Cohen szenátort? – Nem ismertem a szenátort, azt is a rendőrségen tudtam meg, hogy az a férfi egy szenátor volt. – Biztos benne, hogy még sohasem találkozott vele? – Ismerősnek tűnt, de azt hiszem, még sosem találkoztam vele – rázta a fejét Gwyneth. – Hiszi vagy tudja? – Az biztos, hogy én nem ismertem. – Tudja, ez nagyon érdekes, mert a vád azt állítja, hogy maga igenis jól ismerte Cohen szenátort, mivel jó néhány hónapig a szeretője volt New York-ban. Mondja, mi az igazság? – Már jó ideje nincs barátom, és egy ilyen erőszakos barommal különben sem állnék szóba. David Marsh partiján sokan felkértek táncolni, de vele nem táncoltam. Csak tudnék róla, ha a szeretőm lett volna! – Rendben, én hiszek magának, de amit mond, az azért furcsa, mert a maga főnöke, Karen Marsh az ellenkezőjét vallotta a rendőröknek. Tudja, miért „rajong” ennyire magáért a főnöke? – húzta fel kíváncsian sűrű szemöldökét. – Azt hiszem, Karen irigyli a testemet – mondta büszkén a hajával játszadozó Gwyneth.

– Afelől semmi kétségem – felelte a meglepő válaszra, miközben jobban szemügyre vette a vele szemben ülő, valóban szép lányt. – Mondja, és azt mivel magyarázza, hogy állítólag dulakodtak, de még egy karcolás sincs magán? – Nem tudom, de az erre az alkalomra készíttetett méregdrága ruhám tiszta vér lett attól az állattól. – Hát, kislány, így nehéz dolgom lesz, és csak az isten tudja, hogyan végződik az ügye, de a mostani állás szerint mérget vehet rá, hogy halálra ítélik – próbálta észhez téríteni a szokatlanul viselkedő lányt. – A legjobb az lesz, ha visszajövök egy-két nap múlva, addig gondolkodjon, mi rosszat tud elmondani a főnökéről. Most már azt is be kell bizonyítanom, hogy a főnöke hazudik – állapította meg az asztaltól felálló férfi. Az ügyvéd távozása után az őrök visszakísérték a lányt a zárkájába.  Gwyneth úgy érezte, hiába ábrándozott az elmúlt hónapokban arról, hogy sikerül új életet kezdenie, minden álma és reménye az új életéről hiábavaló volt. Alig bírta felfogni, hogy akinek egykor a bőrébe bújt, az egy közönséges bűnöző. Eszébe jutott a Steve-vel együtt eltöltött idő, tudta, hogy a férfi csak jót akart neki, mégis most őt vonják felelősségre a halott lány tetteiért is. Arra tisztán emlékezett, hogy egykor megígérte Steve-nek, hogy soha, de soha nem árulja el őt. Megfogadta, ő ezeknek akkor sem fog előző életéről beszélni, ha hatszor máglyára küldik is, ez már örökre az ő és Steve titka marad. A lány számára felfoghatatlan volt, hogy saját kezűleg döfte le a szenátort. Bárhogy törte is a fejét, csak arra emlékezett, hogy a magas, jóképű férfi fojtogatja. A következő emlékképeiben már David Marsh riadt arca tűnt fel, aki látva véres ruháját, aggódva kérdezte meg: „Megsérült?” Aztán minden olyan gyorsan történt.

Pillanatok alatt az őrszobán találta magát, ahol egy erőszakos rendőrnő követelte, hogy vegye le véres ruháját, majd kis idő múlva vallatni kezdték. Gwyneth, ahogy megpróbálta felidézni a jóképű férfi arcát, nem értette, miért tűnt ismerősnek, de akárhogy is történt az egész, az a gennyláda szenátor megérdemelte, amit kapott. Csak az nem fért a fejébe, hogy Karen miért gyűlöli őt ennyire, és miért hazudta azt, hogy ő a férfi szeretője volt. Lehet, hogy az a kis leszbi börtönbe akarja juttatni, csak mert rájött, hogy ő rontotta el az estéjét? Mindenesetre kezeskedik róla, hogy az a nyamvadék is meg fogja kapni a magáét, mert mindent, amit tud róla és amit csak kitalálhat, el fog mondani John Henley ügyvédnek. Most igazán sajnálta, hogy nem volt kedvesebb David Marshhoz, pedig a férfi még ügyvédet is szerzett neki. Aggasztotta, hogy mi lesz, ha Karen elmondja az apjának, hogy a veszekedésükkor mit mondott róla. Ha a férfi megtudja, biztosan nagyon megharagszik rá. A töprengő lány végignézett narancssárga rabruháján és arra gondolt, ezek a barmok elvették a legszebb és legdrágább göncét. A folyosón a dolguk után igyekvő rendőrök közül néhányan olykor beköptek a cellájába és gyilkos szukának nevezték őt. A lányra, aki bezárkózott saját világába, ez nem volt hatással. Az öreg Henley ügyfele kihallgatása után felhívta David barátját, hogy közölje vele, kis hiba csúszott a rendszerbe: – Szevasz öregem! Van most egy kis időd? Azért hívlak, hogy megbeszéljünk egy-két dolgot. – Épp most értem vissza a gazdaságba, hogy beszéljek a számadómmal, de fél óra múlva ráérek – válaszolta David. – Ülj kocsiba és gyere ide! – Rendben, hétre ott vagyok – tette le a kagylót. Az idős Henley, mint mindig, pontos volt. Az érkező barátnak maga a házigazda nyitott ajtót. David a nappaliban dupla adag whiskyt töltött az ügyvédnek, hogy

oldja a férfi szemmel látható feszültségét. A remegő kezű John sajnálatot ébresztett a barátban, aki gondolatban felidézte a régi szép időket. Egyikőjük sem volt texasi, és John volt az, aki első üzleti szerződését hitelesítette. A munkakapcsolatból igazi barátság szövődött, így minden olyan dolgát, ami Texashoz köti, azt az öreg Henley intézi. – Tölthetek újra? – kérdezte az italát gyorsan felhajtó ügyvédet. – Hát persze! – helyeselt az öreg. – Na, mesélj, mi a pálya? – érdeklődött David, miközben átnyújtotta az italt és helyet foglalt kedvenc csizma alakú foteljában. – Szóval, öregem, az a kérdés, kit akarsz veszni hagyni, a lányodat vagy az asszisztensét? – vágott mondandója közepébe az italtól megnyugodott férfi. – Ezt hogy érted? – hökkent meg David. – Tudod, a lányod azt állítja, ellentétben a védencemmel, hogy a vörös démon ismerte a szenátort. A rendőröknek egyenesen azt mondta, ő mutatta be Gwyneth Jenkinst a szenátornak az egyik partiján. – A rohadt kis boszorkány! – tört ki magából az elképedt apa. – Kiről beszélünk? – kíváncsiskodott John. – Természetesen arról a békanyálas lányomról, aki bárkit kinyír, aki nem tetszik neki. De ez már mégiscsak sok! – botránkozott meg az apa. – A lányom partiján nem járhatott a szenátor, mert még csak nem is ismerte, én mutattam be őket egymásnak tegnap este, ráadásul nagyon kínos volt, mert Karen úgy kiütötte magát, hogy a bemutató végén még a színpadra sem tudott feljönni. – Szóval a lányod hazudik? – lepődött meg a hallottakon John. – Lefogadom, hogy igen! – felelte keserűen David. – Hát, öregem, nem semmi lányod van! – kortyolt nagyot poharából John. – Csak azt tudnám, miért akarja kivégeztetni az asszisztensét, elvégre helyette dolgozott,

nem? Tudod, Karen azt állítja, hogy a védencem nemcsak hogy ismerte a szenátort és nemcsak hogy a szeretője volt, hanem Gwyneth már régóta tervezte magában azt is, hogy megöli Cohent, amiért elhagyta. Mondanom sem kell, hogy a lány nem is sejti, hogy Karen ennyire gyűlöli, csak azt árultam el neki, hogy a lányod azt állítja róla, Cohen szeretője volt. – Ez borzasztó! – fakadt ki David Marsh, és felhajtotta maradék whiskyjét. – De ez még mind semmi. A helyzet ugyanis az, hogy más ügyben is bűnös a vörös szépségünk már régóta. – Hogyhogy? – Emlékszel, néhány évvel ezelőtt szitává lőtték az öreg Martin kisebbik fiát, Christ? – Emlékszem, nagy port kavart, de mi köze ennek a lányhoz? – nézett értetlenül David. – Hát csak annyi, hogy Chris gyilkosa is Gwyneth Jenkins, a mostani védencem volt. – Ezt nem mondod öregem! Olyan ártatlannak tűnik, mint egy ma született bárány – képedt el David. – Tudod, én nem hibáztatom. A két bátyja még kisgyerekként bűnözőt formált belőle, majd ha gáz volt, cserbenhagyták. A fiatalkorúak börtönéből profikat megszégyenítő módon, segítség nélkül szökött meg. Végre új életet akart kezdeni egy másik államban, és már majdnem sikerült is, amikor jött a mi szenátor barátunk, és belerondított az életébe. Hát nem megérdemli az ilyen, hogy ledöfjék? – tárta szét nevetve karját. – John, ez egyáltalán nem vicces! Én most mi a fenét tegyek? – kérdezte tanácstalanul David, majd újabb italokat töltött. – Azért vagyok itt, hogy segítsek eldönteni. Az a helyzet, hogy a lányt, mindegy ki védi, így is, úgy is elítélik, ha nem a szenátor, akkor a rendőrfiú meggyilkolásáért, és valószínű, hogy ő már sohasem jön ki a börtönből, ha csak meg nem szökik. Viszont a hírnevednek és a lányod

pályafutásának sem tenne jót, ha bebizonyítom, hogy képes volna halálba küldeni valakit puszta női szeszélyből. – Barátom, akkor igyunk az én jó hírem megőrzésére! – emelte magasra poharát némi töprengés után David. A két barát az ügyet gyorsan lezárva még éjszakába nyúlóan beszélgetett. Távozáskor David felajánlotta barátjának, hogy a sofőrjével hazaviteti, de John visszautasította. Az öreg Henley hazaérve pontosan emlékezett rá, hány piros lámpánál nem állt meg. Mielőtt nyugalomra hajtotta fejét, eszébe jutott orvosa tanácsa: „Kímélje a szívét, John!” Bármennyire sajnálta is a lányt, végeredményben ő csak a megbízójának az akaratát teljesíti, győzte meg magát elalvás előtt. Másnap már egy fiatal, alacsony férfi várta Gwyneth-t a beszélőn. – Üdvözlöm kisasszony, sajnos Mr. Henley már nem tudja önt tovább képviselni, ezért hivatalból engem rendeltek ki a maga védelmére. Dr. Henley mindent elmondott, ha ki akarja egészíteni valamivel, akkor most tegye meg! – Nem tudnék semmi újat mondani! – válaszolt a lány. – Akkor készüljön fel, hogy nem lesz egyszerű a tárgyalás! Én mindent megpróbálok a maga védelmében, de a tény az, hogy megölt egy szenátort, és ismerjük el, a nevét más gyilkossági ügy kapcsán is ismerik már itt nálunk. Gwyneth ügye egész Texast felkavarta, tele volt vele a sajtó. A rövidesen kitűzött tárgyaláson a hallgatóság zsúfolásig megtöltötte a termet. A fiatal ügyvéd bágyadt erőfeszítéssel kísérletet tett ugyan arra, hogy bebizonyítsa: a lány önvédelemből ölte meg Cohen szenátort, de sikertelenül. Nem tudott elfogadható magyarázatot adni a vádat képviselő ügyésznek arra a perdöntő kérdésére, hogy Gwyneth Jenkins miért nem védekezett az erőszak ellen, hiszen teste és ruhája sértetlen maradt. Így a lányra nem is támadhatott rá a szenátor, sőt éppen ellenkezőleg

történtek a dolgok, állította az ügyész: Jenkins kisasszony csalta az istállóba a szenátort azért, hogy bosszút álljon a hűtlenségéért. A tárgyalás mindössze két napig tartott. Az esküdtek Gwyneth Jenkins vádlottat bűnösnek találták Henry Cohen szenátor előre megfontolt szándékkal, aljas indokból történt megölésében.ícx A bíró kihirdette az ítéletet: a büntetés halál. ÁRTATLANUL

A

San Antonió-i rendőrkapitányság épületébe belépve Dan Martin a portástól kért útbaigazítást. Meglepetésként érte ugyanis, hogy mennyire megváltozott itt minden azóta, amióta áthelyezték az itteni szolgálati helyéről New York-ba két évvel ezelőtt. A felújított épületben sok még ismeretlen kollégát kerülgetve – akik az ebédlőből jövet kávéspoharaikkal vagy kis tányérokon szendvicsekkel a kezükben siettek vissza az irodáikba – az első emelet végén egy üvegfallal elválasztott beugróban találta meg, akit keresett. Ránézett a karórájára, s elégedetten állapította meg, hogy most is olyan pontosan érkezett, mint régen. Hármat kopogott az üvegajtón, majd belépett a kapitányhoz. – Danny fiam, de örülök, hogy látlak! Már nagyon vártalak, foglalj helyet! – fogadta őt széles mosollyal a székéből felálló kapitány és a kezét nyújtotta. – Köszönöm kapitány, én is örülök a viszontlátásnak! – Épp most beszéltem az öregeddel, mondta, hogy már úton vagy. Danny fiam, mellőzhetnénk a formaságokat, hiszen te itthon vagy: hazajöttél! Képzeld, már mindenki nagyon vár a leendő osztályodon. A fiúknak ugyanis nagy szükségük van egy kikupált, FBI-os tapasztalatot szerzett tisztre, de olyanra, aki közülük való és így osztozik a sorsukban. Nem is akarom elhinni, hogy ebben az épületben lesz majd egy olyan főnök, akit a beosztottai

nem csak tisztelni, talán még szeretni is fognak! Melód lesz bőven, mert annyi kábítószeres és gyilkossági ügy fordul elő Texasban sajnos, hogy örülni fogsz, ha néha marad időd aludni is. Mikor akarsz kezdeni? – kérdezte a kapitány. – Felőlem akár azonnal! – Szó sem lehet róla, apád a fejemet venné! A hétvégét nyugodtan töltsd vele – javasolta. – Kapitány, köszönök mindent! Hagylak ebédelni – állt fel a székéről Dan. – Csak azt mondd meg még, hol találom Sophie-t? – A másodikon, tízes ajtó – igazította útba távozása előtt Dant. A férfi néhány perccel később izgatottan kopogott volt neje ajtaján. – Bújj be! – hallatszott a vékony női hang. Sophie nem állt fel asztala mögül az érkező üdvözlésére. – Ha le akarsz ülni, ott egy szék – mutatott maga elé. Dan inkább egy bőrfotelt választott a kis iroda sarkában. – Gondoltam, beugrom és megkérdezem, Hogy vagy, mielőtt munkába állok. – Hát jól voltam, amíg meg nem tudtam, Hogy a volt férjem az FBI-ra is ráunt, és most visszajött, Hogy itt rontsa nekem a levegőt. – Sophie, ne légy igazságtalan! Hívtalak, de te nem jöttél velem, és elválni is te akartál. – Szerinted nem volt rá okom? Annyi sok szép és okos nő dolgozott körülötted, hogy belehaltam a kisebbségi érzésbe. Amikor végre sikerült kimásznom a gödörből, akkor az egyikük felhívott, hogy elújságolja, ritka jó hím vagy az ágyban – zúdította sérelmeit volt férjére a nő. – Ahelyett, Hogy veszekedni próbálsz velem a régen elfelejtett dolgainkon, inkább menjünk el ebédelni! – kérte Dan.

– Kösz, nem, fogyózom! – vetette oda Sophie. – Apropó, imádott exapósom hogy van? – Most, hogy kijött a kórházból, már jobban. – Feldolgozta már Chris halálát? – Nem, azt hiszem, sosem fogja túltenni magát rajta – mondta szomorúan a férfi. – Pedig azt hittem, örül most, hogy Chris gyilkosa megbűnhődik. – Ezt hogy érted? – Mi van, Mr. FBI, nem vagyunk elég tájékozottak? Apád nem szólt? – Miről? Az isten szerelmére, bökd már ki! – türelmetlenkedett Dan. – A kiscsaj benyalta magát a Marsh családba, és a kerti partijukon kinyírta Cohen szenátort. Te hol voltál, hogy mindenről lemaradtál? – Valószínűleg éppen Európában, máskülönben tudnék róla. Az viszont meglep, hogy apa sem mondta – bosszankodott Dan. – Biztosan nem akarta felkavarni az emlékeidet – próbálta magyarázni a dolgot Sophie. – Három év óta kutatok a kis ribanc után, és azt mondod, nem akart felkavarni! Az átkozott testvérei legalább már kinyiffantak, de Christ az a kis hárpia nyírta ki, és én akartam elkapni! – Nyugi, Dan! Hamarosan ő is távozik az élők sorából… – hallgatott el Sophie, akit személyi hívójának csipogása szakított félbe. – Elnézést, de mennem kell – hagyta magára a férfit az irodájában. A rendőrségről hazafelé menet Dan egy üveg vörösbort vásárolt az apjának, mert a doktor sok folyadékot javasolt neki a műtét után, bár lehetséges, hogy nem éppen ilyen folyadékra gondolt. Este az asztalnál apa és fia egymás egészségére koccintottak, majd hozzáláttak a Dan készítette vacsorához. A fiú nem tudta kiverni fejéből a Sophie-tól hallottakat.

– Apa, kérlek, ne haragudj, hogy felhozom, de miért nem szóltál, hogy elkapták Gwyneth Jenkinst? – Mert nem akartam még több gondot az egyetlen fiamnak. A lényeg, hogy elkapták, de többet hallani sem akarok erről az egészről! Amíg élek, csak annak akarok örülni, hogy te még itt vagy nekem, de ha csak azért jöttél haza, hogy szétlövesd a segged a megátalkodott kábítószeresekkel, én elevenen megnyúzlak, fiam! – hozta régi formáját az öreg. – Igenis, megértettem kapitány! – tisztelgett nevetve a fiú apjának. Vacsora után Dan a nappali kanapéján aludt el távirányítóval a kezében. Szombat reggel pedig kocogással egybekötve végezte el a bevásárlást. A közös reggelinél az apja meggyőzte arról, hogy a bejárónő főztje finomabb, ezért a későbbiekben nem tart igényt a szakácstudására. – Fiam, kímélj meg attól, hogy az ebédet is te készíted el, arra itt van Ellie. – Ha nem, hát nem, de valld be, hogy csak a széles csípője miatt alkalmazod és nem a főztjéért! – viccelődött az apjával Danny. – Amióta anyátok eltávozott közülünk, ti egyre szemtelenebbek lettetek. Csak emlékeznék, miért nem vertelek el benneteket sohasem! – sóhajtott színlelt felháborodással. – Ne izgulj, még jó ideig itt maradok, és megnevelhetsz – nevetett a fiú.  Dan a hétvégét pihenéssel töltötte. Gondolatai vasárnap már azon járták, kik lesznek a kollégái, maradtak-e még a régi csapatból? Hétfő reggel a kocogást követően azon töprengett életében most másodszor, mit is vegyen fel, hogy a legjobb benyomást keltse beosztottjaiban. Ilyen megoldhatatlannak tetsző feladattal először az esküvője

reggelén szembesült, amikor a tükörbe nézve megállapította, hogy csokornyakkendővel a nyakában úgy fest, mint egy Mickey egér. Sophie sohasem bocsátotta meg, hogy végül mindegyik esküvői fotójukról hiányzott a nyakkendő. „Az ördögbe is, hiszen csak a kollégáimmal találkozom és nem egy szőke bombázóval! Mellesleg én leszek a főnök, vagy mi a fene?” – fakadt ki magára haragudva. Végül a férfi kedvenc farmerjét és egy szellős inget öltött magára. Dan nyolc előtt huszonöt perccel lépett be az ajtón arra számítva, hogy az elsők között érkezik. Az osztály dolgozói azonban megelőzték; tapsviharban törtek ki és hatalmas füttyök közepette konfettivel szórták be zavarban lévő új főnöküket. – Nem igazság, nemhogy nyakkendő, de még öltöny sincs rajta! Most mit vagdosok le róla? – szólalt meg Dan egykori társa, aki annak idején vérig sértődött, amiért lecserélte őt az FBI-ra. A csoport legalább egy órán keresztül ugratta főnökét és egymást. Az új arcok legalább olyan barátságosak és kedvesek voltak, mint a régi kollégák és cimborák. Dan tíz óra tájban közölte a csapattal: – Az elszórakozott időt túlórában mindenki letöltheti. – Danny, miért nem ezzel kezdted? Tudod, ki nyalta volna fényesre a hátsó feledet csak azért, hogy megjöjjön a bátorságod az igazi zsaruk között? – fejezte ki tiltakozását a szekrény termetű Berry. Az osztályon délre visszaállt a megszokott rend. Dan este tízig áttanulmányozta a folyamatban levő ügyek aktáit. Úgy döntött, néhány évre visszamenőleg mindent elolvas, így addig sem fog unatkozni, amíg újból ráveszi Sophie t, hogy visszatérjen hozzá. A Dan mögött álló néhány heti kemény munka nem volt fáradtságtól mentes, a férfi kezdte értékelni a szabad hétvégéket. Ez az augusztusi, péntek reggeli telefon is az új fe1adatokat szaporította.

– Mr. Dan Martin? – Igen, sajnos az vagyok, asszonyom – mondta kedvetlenül a fáradt férfi. – Nos, én Martha Simmons, a fiatalkorúak városi börtönének igazgatója vagyok. Úgy néz ki, hogy a segítségükre lesz szükségem. – Hallgatom, asszonyom. – Nem tudjuk kideríteni, hogy az utóbbi hónapokban ki juttatja be a drogot az elítélteknek. Az elmúlt héten két lány is túladagolta magát. Nem tudnának küldeni valakit, aki beépülne? – kérte az igazgatónő. – Ez sem kizárt, asszonyom, de előbb én és egy kollégám kimegyünk önökhöz, és megpróbálunk valamit kideríteni a dologról. – Jó, de minél korábban jöjjenek, mert ma szeretnék előbb hazaérni! – Hamarosan ott leszünk – tette le szitkozódva a kagylót Dan. A nyomozótiszt úgy döntött, hogy az osztály bombázóját viszi magával. A kocsiban a főnök és kolléganője, Helen egy darabig szótlanul ült egymás mellett. Dan főnöki kötelességének érezte, hogy megtörje a csendet. – Miért jön a Harvardról egy ilyen tehetséges, fiatal és szép nő egy ilyen kicsi, de annál veszélyesebb helyre? – érdeklődött kedvesen a beosztottjától. – Ugyanazért, amiért egy FBI-tiszt – válaszolta Helen mindjárt le is zárva a beszélgetést. „Bocs, hogy kedves akartam lenni, Miss Bombázó!” – gondolta magában Dan. Miért van az, ha egy okos, csinos növel akar szóba állni, csak buta és balga gondolatok jutnak az eszébe? De vajon mit szólt volna egy értelmesebb kérdéshez, például ahhoz, hogy nincs-e kedve ágyba bújni vele? Még jó, hogy pár perc és odaérnek, így nem kell tovább gondolnia azon, mit is válaszolna az osztály legszebb nőstény példánya a kérdésre.

A fiatalkorúak börtönébe megérkező nyomozókat fegyveres őrök vezették az igazgatónő elé. Dant és Helent egy alacsony, kövér, szigorú tekintetű asszony kínálta hellyel a rideg dolgozószobában. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsak voltak. Akkor mivel kezdik? – kérdezte rögtön a tárgyra térve. Dant megelőzve kolléganője már a harmadik kérdésnél tartott. – Asszonyom, hogy hívják azokat az alkalmazottakat, akik maguk is drogoznak? – De kisasszony, hogy képzeli? – háborodott fel a nő. – Ha nem ad egy listát a nevükkel, nem tudunk segíteni – hozta az asszony tudomására a rámenős fiatal nyomozónő. – Hát jó, csak négyen vannak, de ugye nem verik nagydobra? Tudják, erre a munkára kevés az ember – mentegetőzött az asszony. – Természetesen asszonyom, nem fogjuk dobra verni, de szükségünk lenne egy olyan listára is, amelyen az utóbbi egy évben érkezett elítéltek szerepelnek. – Persze, mindent megkapnak. – Arról tud valaki, hogy az a két lány, aki túladagolta magát, ismerték-e egymást? Minden adat nagyon fontos róluk, az is, hogy volt-e viszonyuk egymással? – Nézze, kisasszony, írja össze a kérdéseit, és hétfőn minden választ elküldök faxon! – unta meg a kérdezősködést az egyébként is máshol kalandozó igazgatónő. – Rendben, ön tudja, de nekünk mindenképp beszélnünk kellene azokkal, akik közelebbről ismerték a meghalt lányokat. – Természetesen semmi akadálya. Egy kolléga elővezeti majd őket, és akár most is kihallgathatják a lányokat. – Köszönjük, asszonyom! – próbált mosolyogni a hűvös Helen.

Dan csak azon izgult, ki ne derüljön a zavartsága. Ha az FBI-nál a kolleginához hasonló koponyák dolgoznának, nem lenne felderítetlen bűnügy. Ennek a nőnek nem csak szép a teste, de az agya is úgy vág, mint a borotva. Felettébb kellemetlen! Ha ő ezt tudja, egyedül küldi, töprengett a nyomozótiszt. – Nos, Dan, önnek nincs kérdése? – fordult hozzá Helen. – Már hogyne lenne; érdekelne például, hogy az intézményben hol van a kávéautomata? – ásított Dan. Az amúgy is siető igazgató asszonynak tetszett Dan kérdése, mert unta már az okoskodó szép és fiatal nőt. Hálából ő maga vezette a nyomozókat az automatához, s ott magukra is hagyta őket. Némi várakozás után Helen és Dan külön-külön hallgatták ki az elhunyt lányok barátnőit. Dan már nagyon elfáradt a végére, amikor utolsó alanyát ültették le vele szemben. A férfi a noteszéből felnézve minden erejével azon volt, hogy elnyomja a meglepettségét: – Hogy s mint Gwyneth, újra itt? Emlékszik még rám? – kérdezte a lány arcát fürkészve. – Nem, uram, nem emlékszem önre – jött a megdöbbentő válasz. A férfit a rég nem látott, gyűlölt lány ártatlan hangja felhergelte. – Gwyneth, mióta ilyen udvarias? Maga még három éve egy kíméletlen vadmacska volt, ahogy hallottam, a szenátort sem a jó modorával ölte meg. Ha tehetném, a saját két kezemmel fojtanám meg itt azonnal, amiért megölte az öcsémet. A lány rezdületlen arccal hallgatta a magáról egyre jobban megfeledkező nyomozót. – Mondjon már valamit Gwyneth, miért tette? – ordított a lányra. – Nem én öltem meg a testvérét – mondta csöndesen, végtelen nyugalommal Gwyneth, és réveteg tekintettel a nyomozó szemébe nézett.

– Valóban, hiszen csak nézőpont kérdése! Ha nem te voltál, akkor is végzett vele az a sorozat, amit beleengedtél – tegezte le dühében testvére gyilkosát. – Ha jól emlékszem, akkoriban nem vörös, hanem fekete volt a hajad. Mi történt, felszedtél valami gazdag drogbárót és ő kikupált? De különben is: minek jöttél vissza Texasba? Ugye, nem gondolod, hogy elhiszem a dumádat: azért döfted le a szenátort, mert meg akart kettyinteni. Téged az nem zavarhatott annyira, hiszen a bátyáid olyan sokat használtak, hogy már rá is untak a testedre. Tudod, hogy már nem élnek? – kérdezte Dan, abban bízva, hogy felébreszti a régi Gwyneth indulatait, aki tűzbe ment volna a bátyjaiért. De a rab lány gondolatai már egészen máshol jártak: a fényűző partin táncolt hódolóktól körülvéve csodaszép ruhájában, elfelejtve a szenátort, aki megfosztotta attól, hogy valóra váltsa álmait. A nyomozótiszt tehetetlennek erezte magát, nem tudta, hogyan bánjon testvérének gyilkosával. A lány tekintetét fürkészve egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha ezekbe a szemekbe még sohasem nézett volna bele, mintha azok számára ismeretlenek volnának. – Én végeztem, főnök – jelentette a szobába belépő Helen. – Rögtön jövök – vett mély levegőt Dan, és távoztában még odaszólt a lánynak: – Gwyneth, azt akarom, hogy tudja, boldogsággal tölt el, hogy kivégzik. A lány szemmel láthatóan tudomást sem vett a hallottakról, amikor az őrök elvezették a szobából vissza a zárkájába. Az igazgató asszony türelmetlenül érdeklődött a nyomozók búcsúzásakor arról, hogy sikerült-e valamit kideríteniük. – Nem sokat – sietett a válasszal Dan megelőzve a beosztottját de majd még visszajövünk, és meg fogjuk oldani az ügyet – nyugtatta meg a karóráját nézegető, a hosszúra nyúlt kihallgatás miatt tűkön ülő igazgatónőt.

 A visszavezető úton Dan idegesen rá-rádudált a péntek délutáni csúcsforgalomban előtte lassan haladó autókra. A kapitányságra érve a kollégák többsége már távozóban volt. Dan a mosdóban hideg vizet engedett a fejére, inget cserélt, majd Sophie irodájáig rohant. Az ajtó előtt kimért nyugalmat erőltetett az arcára és bekopogott. – Te nem jöhetsz be és nem szúrhatod el a hétvégémet! – ripakodott a belépő férfire volt felesége. – Pedig én éppen azért jöttem, hogy meghívjalak egy békepipára a hétvégén – válaszolta megszeppenve Dan. – Tényleg? Tudod, hogy nem dohányzom és utálom a füstöt. Miért gondolod, hogy minden álmom veled pipázgatni? – nevetett az iratszekrényben keresgélő Sophie, majd a férfi mellett elhaladva leült az asztalához. – A kis Helennel voltál? – Hogy érted? – rémült meg Dan. – Hát csak úgy, hogy egész Texasban egyedül ő használ méregdrága rózsaparfümöt. – Mi ez a kifinomult szaglás, pedig már inget is cseréltem? – szólta el magát Dan. – Tényleg? Csak egy gyors menet volt? – gúnyolódott a féltékenykedő asszony. – Sophie, hagyd már abba! Te már nem lehetsz féltékeny, mert elváltál – figyelmeztette. – Igen, de te voltál az, aki megcsalt, te rohadék! – De akkor már nem is voltál a feleségem – magyarázkodott Dan. – Igen, de azt mondtad, egyedül engem szeretsz. – Ez így igaz, de ha szerinted hibáztam, akkor adj esélyt, hogy jóvátegyem! – kérte a férfi. – Rendben van! Kapsz egy egész listát. – És van közte egy vacsorameghívás is? – érdeklődött Dan.

– Peched van, mert nem csak egy – mosolygott kacéran a nő. – Este nyolcra értem jöhetsz! – Imádlak! – csókolt kezet a távozó, keményebb ellenállásra számító Dan. Útközben a férfi hatalmas rózsacsokrot vett az exnejének. Hazaérve a nappaliba sietett, hogy vázát keressen. – Fiam, a kis Helennek az austini államügyész már megkérte a kezét – szólalt meg a fotelban rejtvényújságot fejtő apja. – A ménkűbe is! Még jó, hogy idejében szóltál, mert különben biztos, hogy rács mögött végzem – vette a lapot a jókedvű Dan. – Csinos a kicsike, mi? Akkora agya van, hogy Texas összes öntelt seggfejének elég lenne. – Igen, apa, de én a barnákra bukok, és ma Sophje-val vacsorázom, úgyhogy tessék örülni! – parancsolt rá viccesen apjára. – Majd csak akkor örülök, ha már az unokáimat taníthatom lövöldözni az udvaron. – Nem mondtad, hogy olyan sokáig akarsz élni – csókolta homlokon az idős férfit a fia. Az esti órákban Dan már a harmadik csokornyakkendőjét próbálta fel öltözködés közben, de rájött, képtelen elviselni, ezért úgy döntött, inkább a zakója zsebében viszi magával, hogy kivédhesse Sophie szemrehányását. A jól öltözött férfi rövid idő múlva a régi házának ajtaján csengetett. Sophie vidáman nyitott ajtót. – És a parfüm hol marad? – pillantott a rózsákra az asszony. Amíg a nő egy vázába tette kedvenc virágait, Dan megállapította, neje semmit sem változtatott a régi közös otthonon. Sophie még egy selyemkendőt terített a vállaira, majd kitessékelte maga előtt a férfit. Az étteremben Sophie ragaszkodott hozzá, hogy volt férje a vacsora után táncoljon vele. Elengedhetetlen a

bevitt kalóriák leégetéséhez, világosította fel a vonakodó férfit. Éjfél is elmúlt, amikor Dan hazavitte volt feleségét, és nem tágított az ajtót nyitó nő mögül. Mielőtt az asszony egy lépést tehetett volna, ölébe kapta és lábbal bevágta maguk mögött az ajtót. – Nem illik szétverni mások házát! – utasította rendre volt férjét a nő. – Úgy döntöttem, itthon vagyok. Ha a franciaágyat lehozattad volna az emeletről, akkor most nem kapnék sérvet – zihálta exfeleségével a karjaiban a lépcsőn felfelé igyekvő Dan. – Peched van, minden maradt a régi helyén – mondta a férfi nyakába kapaszkodó Sophie. A régi közös hálószobában a két ember újra egymásra talált. – Nagyon bosszantó, hogy még mindig olyan jó vagy az ágyban – csókolta exférje mellkasát az asszony. – Már majdnem három éve, hogy erről ábrándozom, akár egy kamasz – szorította magához Dan az imádott nőt, aki boldogan aludt el volt férje ölelő karjai között. A férfi tizenegy körül ágyba vitte Sophie kedvenc kapucsínóját. – A pokolba is, hogy nem jöttem rá előbb! Te valamit akarsz még a szexen kívül! – nézett gyanakodva Danre az asszony. – De Sophie, nem lehetsz ilyen jó zsaru! Különben is egykor azt mondtad, csak én tudom jól elkészíteni a kedvenc kapucsínódat. – Nem győztél meg, úgyhogy ki vele, mi van még? c^mmi különös, csak szeretném, ha hozzám ionnal – De Sophie, nem lehetsz ilyen jó zsaru! Különben is egykor azt mondtad, csak én tudom jól elkészíteni a kedvenc kapucsínódat. – Nem győztél meg, úgyhogy ki vele, mi van még? – Semmi különös, csak szeretném, ha hozzám jönnél feleségül!

– Te meg vagy őrülve! Csak most hevertem ki a válásunkat, és a mennyasszonyi ruhát is cafatokra téptem! – tiltakozott Sophie. – Becsaptál, azt mondtad, mindent érintetlenül hagytál! – vonta felelősségre pajkosan Dan. – Maradsz ebédre? – kérdezte Sophie. – Nem, haza kell mennem, ellenőriznem kell, hogy apa bevette-e a gyógyszerét. De ha szeretnéd, hogy fiatalodjon vagy tíz évet, akkor velem jössz. Csak érteném, hogy miért imád téged jobban, amikor én vagyok a fia? Sophie kedvenc tűzvörös garbóját öltötte magára, fehér vászonnadrágjához könnyű szandált húzott. A bevásárlás után az ebédhez valót a nő és a férfi hatalmas zacskókban cipelte be a Martin ház konyhájába. Az öreg Martin gyöngéden ölelte magához régen látott mennyét. – Fiút vagy lányt csináltatok nekem az éjjel? – kacsintott rá pajkosan. – Sajnos, még a kezét sem adta nekem – válaszolt Sophie helyett Dan somolygó apjának. – Kislányom, ha még egyszer hozzámész ehhez a tökfilkóhoz, szóba sem állok veled többé! – ékelődött tovább az exapós. – Isten hozott Sophie! – csókolta meg az öreg elérzékenyülve a fiatal nő arcát.  A Martin házba hétvégére beköltözött a vidámság. Egyedül Dan arca komorodott el néha. Vasárnap este a teraszon Sophie volt férje ölébe ült és átnyújtotta neki az egyik whiskys poharat. – Ilyen gyorsan megbántad, hogy megkértél? Azt nem mondtad, hogy csak nemmel válaszolhatok. Ki vele, mi az, ami ennyire bánt? – váltott komolyra a férfi haját simogató nő. -– Jó, de csak akkor mondom el, ha megígéred, hogy nem veszekszel velem! – Ígérem! – vágta rá a nő.

– Az kevés, esküdj! – követelte Dan. – Nem csak most, soha többet nem veszekszel velem olyasmiért, amit el sem követtem! – Te titkolsz valamit! – háborodott fel Sophie. – Igen, azt, hogy nem tudok nélküled élni – csókolta meg Dan. Az asszony meghatódottan vonta mellkasára volt férje fejét. – Ne szédíts, mondd már! – követelte Sophie. – Tudod, bent jártam a női börtönben és találkoztam Chris gyilkosával. – Az isten szerelmére Danny, azt mondtad, már túltetted magad a dolgon! – Nyugi, nem ezért mentem! Az igazgatónő hívott a benti drogügyek miatt, és Gwyneth-t is elém vezették, hogy hallgassam ki, mint érintettet. Sajnos, elvesztettem a türelmemet, legszívesebben megfojtottam volna. Mégis annyira különös, hogy volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, ez a lány nem az a Gwyneth Jenkins, akit annak idején én tartóztattam le. – Hogy érted, hogy nem az? – Hát valami nem stimmelt vele. Pont olyan az arca, az alakja, de mintha ez egy másik ember lenne. Nem is ismert meg, és bármit mondtam, szemrebbenés nélkül tűrte. Az az érzésem támadt, egyáltalán nem érdekli, amit mondok. Úgy tűnt, még a testvéreinek a halálhíre sem érdekli. – Jaj, drágám, mit vársz tőle, hiszen halálra ítélték? De téged nagyon sajnállak, hogy még mindig nem tudod feldolgozni Chris halálát. Mi lesz így veled? – aggódott Sophie. – Te okos nő vagy, adj tanácsot, mit tennél, ha a megérzéseid erősebbek lennének, mint a száraz tények? – Mit vársz tőlem, Dan? – kérdezte az asszony. – Azt, hogy mindenben állj mellém, mert egyedül nem boldogulok.

– Ha így áll a helyzet, drágám, én segítek, de csak akkor, ha rám is hallgatsz. Nem akarom, hogy újból tönkremenjen a kapcsolatunk a te megérzéseid és amiatt a gyilkos szuka miatt – biztosította támogatásáról Sophie. Dan hétfőn vidáman ment be a kapitányságra és égett keze alatt a munka. Még arra is szakított időt, hogy napközben többször is meglátogassa Sophie-t a másodikon. Késő délután magához rendelte Helent az irodájába. – Mondja, sikerült a végére járnia, ki a bűnös abban, hogy a női börtönben több a kábítószer, mint az utcán? – Igen, főnök. Minden anyagot az asztalára tettem – válaszolta határozottan. – Nem azt kérdeztem, hova tette a papírokat, hanem azt, mi volt az eredmény – emelte meg hangját türelmetlenül Dan. – Nos, az eredmény? Berryvel elkaptuk az egyik lány stricijét, aki Kaliforniából költözött ide, hogy addig is, amíg a lány bent van, hasznot húzzon belőle – jelentette Helen. – Akkor mindenki elégedett, és ha meglátogatom az igazgató asszonyt, számíthatok arra, hogy megdicséri magát? – kérdezte mosolyogva a főnök. – Az ön helyében nem bíznék ebben, uram, mert legalább harminc kilóval karcsúbb vagyok, mint az igazgatónő. – Köszönöm Helen, elmehet – nevette el magát a férfi. A Helentől hallottak alapján Dan elhatározta, holnap feltétlenül szakít rá időt és meglátogatja újra a városi börtönt. Úgy döntött, előbb odatelefonál, hogy bejelentkezzen a szigorú igazgató asszonyhoz. – Üdvözlöm, asszonyom, itt Dan Martin nyomozótiszt. – Mr. Martin, örvendek! Hogy van? – Hát csak érdeklődnék, rendben van-e minden? – Igen, és nagyon köszönöm a közreműködésüket! Minden a legnagyobb rendben.

– Nos, én is nagyon örülök, viszont most nekem lenne szükségem az ön segítségére. Ki kellene hallgatnom az egyik lányt, aki egy másik ügyben is szolgálhat információval. – Semmi akadálya. Kiről van szó? – Tudja, Gwyneth Jenkinsről, aki megölte Cohen szenátort. – Igen, tudom, ki ő. – Remek! És mit szól ahhoz asszonyom, mennyire megváltozott ez a lány? – érdeklődött Dan. – Tudja, amikor először elkaptuk és szintén az önök vendégszeretetét élvezte, olyan agresszív volt, hogy mindenki tartott tőle, most meg olyan, mint egy kezes bárány. – Sajnos, jómagam nem tudom, milyen volt, amikor először itt járt, mert engem csak egy éve helyeztek át ide. De ha engem kérdez, itt előbb vagy utóbb a legkeményebb lányok is megtörnek – jelentette ki határozottan. – Megengedi, hogy holnap még egyszer kihallgassam? – kérte Dan. – Nagyon szívesen segítenék, de nem áll módomban. Gwyneth Jenkinst holnap reggel átszállítják a Texasi Állami Börtönbe, ott fogja kivárni a kivégzését. Sajnos, nekem pedig már mennem kell – sajnálkozott az igazgatónő. Dan a tájékoztatás hallatán bosszankodva csapta le a telefont. Soha többet nem teszek jót senkivel, fogadkozott magában. A munka után sietett haza Sophiehoz az egykori közös lakásukba. Az asszony már vacsorával várta. Vacsora után Sophie korholni kezdte magát mosogatás közben: „Tessék, lőttek a fogyókúrámnak, mert visszafogadtam az elvált férjemet!”. Dan a nappaliból türelmetlenül szólt ki a még mindig mosogató asszonyhoz: – Kérlek, hagyd már a tányérokat, és gyere! Már kitöltöttem a kedvenc borodat is. – Jövök már! – kiáltott Sophie. – Mi az a fontos, ami egy percet sem várhat? – huppant férje mellé a kanapéra.

– Képzeld, Gwyneth-t holnap reggel átszállítják az állami börtönbe. Ki kell találnom, hogyan juthatnék be oda, hogy beszéljek vele. – Ez kellemetlen, mert mint érintett, hivatalosan úgysem kapsz rá engedélyt – erősítette meg a férfi aggodalmát Sophie. – Nem fér a fejembe, hogy mi a nyavalyát akarsz még mindig tőle? – fakadt ki az asszony. – Semmit, csak még egyszer beszélni akarok vele. És tudod, úgyis megoldom valahogy! – simogatta meg gondterhelten a nő arcát.  A délelőtti hőségben Gwyneth a rabszállító busz ablakából nézte a kopár tájat. Undorodott a fülledt, koszos, rázkódó járműtől. Egyedüllétre vágyott; a vele utazók fürkésző pillantásai kivételesen idegesítették. A buszból a foglyok a déli napsütésben szálltak ki a Texasi Állami Börtön udvarán. A megérkező rabok elhelyezése gyors és pontos volt. Gwyneth és egy vele együtt érkező törékeny, fekete hajú lány egy cellába kerültek. Az újoncokkal az igazgató még aznap közölte a börtönélet játékszabályait. Az egyesével felvilágosított lányok, asszonyok között Gwyneth-re a délután folyamán került sor. A lányt két őr kísérte a cellájából az igazgató szobájába. Az intézmény vezetője az iratokból már pontosan ismerte Gwyneth bűnlistáját, ám amikor meglátta a szelíd tekintetű, gyönyörű arcú, magas lányt, döbbenten fakadt ki: – Azt nem mondták, hogy maga egy báránybőrbe bújt farkas! Nézze, mielőtt bármit is forgatna a fejében, de leginkább a szökés gondolatát, közlöm, hogy a maga számára már csak arra van idő, hogy megbánja bűneit – világosította fel az őr mellett ácsorgó lányt. – Ha mázlija van és a jóisten is magába szeret, még a mennyországba is kerülhet – mosolygott gúnyosan asztala mögül a férfi. –

Hol helyeztük el Jenkins kisasszonyt? – fordult a rab mellett álló őrhöz az igazgató. – A második szinten – válaszolt az egyenruhás. – Csak nem a véres tömbben? – állt fel asztalától az igazgató, és a lány elé lépett. – De igen, uram – erősítette meg az őr. – Kislány, nem kell aggódnia, ott biztosan nem fog unatkozni. De azt tudnia kell, hogy itt nagyon nem szeretjük a bajkeverőket, úgyhogy melegen ajánlom, fogja vissza magát és csak arra koncentráljon, hogy a kevésbé szép arcú és véres kezű társai meg ne csúfítsák a gyönyörű pofikáját! Megértette? – kérdezte, miközben kitartóan nézett a zavarban lévő, szótlan lány szemébe. – Gwyneth, nagyra értékelem, hogy most hallgat, és jobb, ha megjegyzi, egy rossz gondolat is elég ahhoz, hogy pokollá tegyem az életét! Ha nem tartja be a játékszabályokat, esküszöm, én úgy elbánok magával, hogy rimánkodni fog a mielőbbi kivégzéséért. Remélem, minden világos! – emelte fel a hangját az igazgató fenyegetően, majd az egyik kezével a rab elvezetésére utasította az őröket. A kitessékelt Gwyneth nem nagyon értette, hogy a háborgó börtönigazgató miért is háborog és mit is akart tőle valójában. Arra gondolt, az lesz a legjobb, ha szóba sem áll többé az ilyen agresszív emberekkel. Hogy lehet az, hogy bárhová is kerül, mostanában mindenki durva és goromba vele? – töprengett. A cellájába visszakísért lányt kéznyújtással fogadta a társa: – Pamela Taylor vagyok, de szólíts csak Pamnek! – mutatkozott be kedvesen a fiatal lány. – Tudod, mindenki így hív, aki csak közel áll hozzám, és valami azt súgja, egy darabig eléggé közel leszünk egymáshoz – üdvözölte cellatársát a fekete hajú zavartnak tűnő lány. – Az én nevem Gwyneth Jenkins – mutatkozott be nem túl lelkesen a fáradt Gwyneth.

Pam meglepődve állapította meg a cellatársát fürkészve, hogy ez a lány egészen más teremtés, mint azok a durva és primitív asszonyok, akiket eddig a buszon megismert. A lány szépsége és csendessége szimpátiát ébresztett benne, és ez az érzése közlékennyé tette. – Nos, én egy nyári vakáció áldozataként kerültem ide Texasba: tudod, megöltem egy részeg állatot, aki meg akarta erőszakolni a barátnőmet. Bosszantó, hogy az ovitól az egyetemig mindenki arról papolt nekem, hogy legyek bátor és védjem meg magamat, ha kell… meg egyéb baromságok. Erre tessék, amikor valóban azt teszem, amire tanítottak, egy csomó idióta úgy dönt, hogy engem kell bekaszlizni, amiért megpróbáltam megmenteni a szobatársam életét! – fakadt ki felháborodottan Pam. – Te mit követtél el? – érdeklődött tovább csacsogva. – Semmit! Ártatlan vagyok – válaszolta őszinte meggyőződéssel Gwyneth. – Mi a manó, az ártatlanoknak külön szárny jár? – próbált viccelődni a magát szintén ártatlannak tartó cellatárs. – Nem tudom – mászott fel az emeleti ágyat elfoglalva Gwyneth. – Most egyedül szeretnék maradni! – mondta zárkatársának majdnem könyörgő hangsúllyal. – Na, ne mondd, tényleg? Hidd el, én szívesen magadra hagynálak, csak úgy tűnik, ez most nem fog menni egy darabig – lepődött meg cellatársa furcsa kérésén Pam. – Muszáj kipihennem magam – panaszkodott a maga elé beszélő Gwyneth. „Te jó ég, ez a lány bolond! – gondolta magában Pam. – Egy szépség, aki egy börtönben akarja kipihenni magát. Ezt vajon honnan szalajtották ide?” – töprengett, miközben Gwyneth elaludt.  Pamela Taylornak semmi kedve nem volt aludni, inkább szemügyre vette cellájuk minden zugát. A kosztól, az orrát

facsaró bűztől sírhatnékja támadt. Rendrakás közben eszébe jutott néhány börtönéletről szóló regény, amelyeket egykor olyan előszeretettel olvastak egyetemista társaival. Sohasem gondolta volna, hogy egyszer még közelebbről is lesz alkalma megismerni egy börtön belsejét. Ügyvédje tanácsai jutottak eszébe: „Pam, erősnek kell lennie, mert ha egy könnycseppet is elejt, könnyen lehet, hogy magának vége. Tudja, a börtönben a gyengék nem élik túl”. A jó tanácsot felidéző Pam nem akart gyengének látszani, úgyhogy többszöri mély levegővétel után sikerült elnyomnia a kitörni készülő zokogását. Miután Pam az ágyát is rendbe rakta, elnyújtózott. Lehet, hogy mégiscsak cellatársának van igaza, aki nem aggodalmaskodik, és úgy alszik, mint a bunda. Nem tudta, mennyi ideig tartott, amíg elkalandozott, de egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nyílik a cella ajtaja, és a folyosón egy hatalmas termetű nő terpeszállásban állva, gumibotjával a markát csapkodva üvölt, mialatt őt méregeti: – Na, mi lesz cicuskáim? Kiriszáltok magatoktól vagy bemenjek értetek? Ez nem szálloda, és ha zabálni akartok, szedjétek a virgácsaitokat! – sürgette a rabokat az egyenruhás faragatlan asszony. Pam, aki nem volt hozzászokva az ilyen beszédstílushoz, kiművelt agyában gyors fordítást végzett, és pillanatok alatt megértette, hogy vacsorához hívják őket. „Milyen kedvesek” – állapította meg, majd felrázta az alvó Gwyneth-t: – Gyere, mert vacsoraosztás van, azt hiszem! – sürgette. – Nem vagyok éhes! – tiltakozott az ásítozó lány. – Ez nem kívánságműsor, te szerencsétlen! – vesztette el türelmét Pam. – Fogd már fel, itt senkit sem kérdeznek meg, hogy mihez lenne kedve! A két lány a cellát elhagyva beállt a már sorakozó rabtársaik közé, akiket az őrök az ebédlőbe kísértek, ahol többszáz rabruhás nő vette magához az aznapi vacsorát.

Kis idő múlva Pam és cellatársa egymással szemben ülve fogyasztották el a felismerhetetlen pürét. Az első vacsora után Gwyneth mély álomba zuhant. Cellatársa, Pam azonban jó ideig nem tudott elaludni, mert állandóan az járt a fejében, hogy a vele történt igazságtalanság úgyis ki fog derülni, és akkor az ügyvédje borsos kártérítést fog behajtani Texas Államon minden ártatlanul itt töltött napjáért. A lassan múló napok egyedül Gwyneth-t nem zavarták. Csak akkor háborodott fel igazán, amikor hosszú gyönyörű haját erőszakkal levágták. Pam úgy gondolta, hogy a lánynak tényleg nincs ki mind a négy kereke. Jó ideig érthetetlen volt számára, hogy rabtársai miért olyan távolságtartóak a szótlan lánnyal, sőt vele is, holott másokat rendszeresen és kíméletlenül sértegettek, nemegyszer fizikailag is durván bántalmaztak. Gwyneth gőgös magatartása, magasan hordott orra láthatólag senkit sem bosszantott rajta kívül. Pam arra lett figyelmes, hogy amíg a modell alkatú lány árnyékában sétál, úgy tűnik, neki sem kell tartania senkitől. Gwyneth múltjáról ugyanis legendák szövődtek a börtönben számára érthetetlen módon. A többiektől tudta meg, Hogy cellatársa egy többszörös gyilkos, akit halálra ítéltek. De a legkeményebb rabok is tudni vélték, hogy Gwyneth hamarosan úgyis továbbáll. Pam kétségbe vonta a legendák hiteleségét, hiszen úgy érezte, cellatársa csak egy szótlan, bolond lány, és szívesebben hitte azt, hogy ártatlan. Ugyanakkor az elmúlt hónapok tapasztalataiból azt szűrte le, talán jobban jár, ha a többieket meghagyja hitükben, sőt – hogy megerősítse őket – gyakran ecsetelte, mennyire tart cellatársától. Így kimaradhatott a börtönben kialakult csoportok hatalmi harcaiból Gwyneth rossz hírének köszönhetően. Ha nagyon őszinte akart lenni, még imponált is neki, hogy a szőke Gwyneth senkihez sem ereszkedik le.

Közeledett a karácsony, s Pam számára fontossá vált az ünnep a börtönben. Kinti életében nem szerette a karácsonyi ünnepkört apja halála óta, csak egyedül maradt anyja miatt alkalmazkodott a ceremóniákhoz. Kivételesen mégis boldog volt, mert a karácsonyra eső látogatáson a rokonok, a barátok egy órával tovább maradhattak. Pam alig várta a vasárnapra eső ünnepet, hogy találkozhasson édesanyjával. Az asszony minden erejével azon volt, hogy lelket verjen lányába és megnyugtassa, ha addig él is, de kiviszi innen. Gwyneth a rabtársaitól ajándékba kapott lakkal éppen a körmeit festette a cellájában, amikor beszélőre hívták. A lány nem akart hinni a fülének, és ápolatlan külseje miatt nem is volt kedve találkozni senkivel.  A Gwyneth-re várakozó Dan Martin nyomozótiszt az elmúlt hónapokban minden kapcsolatát latba vetette, hogy bejuthasson a börtönbe. A férfi izgatottan várta a beszélőn, mikor vezetik már elé testvére gyilkosát. A megjelenő, vele szemben leültetett lány – vörös haja nélkül is – még mindig nagyon szép volt. A férfi ezúttal minden felindulás nélkül mérte végig a fiatal nőt. Úgy gondolta, ha félrerakja sérelmeit, talán könnyebben boldogul a kék szemeivel rámeredő Gwyneth-tel. – Ugye, emlékszik rám Miss Jenkins? Hogy van? – kérdezte barátságosan a lánytól. – Köszönöm, jól vagyok, és az is rémlik, hogy egyszer már találkoztunk – válaszolt feltűnő kedvességgel a lány. – Nos, tudja, én most éppen azért vagyok itt, hogy a találkozásainkról beszélgessünk. Sokat gondolkoztam a legutóbbi óta: mondja, biztos benne, hogy csak egyszer találkoztunk? – Igen, maga volt az, aki azt hiszi, hogy én öltem meg a testvérét. – És most is azt állítja, hogy nem maga tette?

– Igen, legalábbis nem emlékszem arra, hogy ismertem volna a testvérét – mondta a lány szórakozottan, miközben rövidre sikerült rabruhájának ujjával bajlódott. Mr. Martin nem tudta, mit gondoljon, mert az mégiscsak lehetetlen, hogy ez a lány ne emlékezzen arra: ő tartóztatta le néhány évvel ezelőtt és több napi vallatással megpróbálta rákényszeríteni arra, árulja el, hol tartózkodnak a testvérei. Akárhogy nézte a lányt, arcának vonásai az egykor elkapott vadmacskára emlékeztették. De nem értette, vajon miért és vajon mikor és hol szelídült meg ennyire, vagy csak megtéveszteni akarja őt ezzel a bűbájos viselkedésével? – Gwyneth, nekem mindent elmondhat, már nem haragszom magára. Őszintén érdekelne, mi történt az elmúlt évek alatt. Mondja, ha nem maga volt az, aki szitává lőtte az öcsémet, akkor kicsoda maga? – faggatta Dan a rámosolygó lányt. – Kislány, biztos benne, hogy maga Gwyneth Jenkins, mert ha nem, csak mondja el, hogy ki maga, és talán nem kell itt megrohadnia? – próbálta meggyőzni a rácsodálkozó lányt. Gwyneth halotta ugyan, de nem akarta megérteni, amit a férfi mondott. Ő egyszer már eldöntötte nagyon régen, bárhogy lesz is, Gwyneth Jenkins marad egész életében. Különben is kedvére való volt, hogy mindenki bátor nőnek tartja, s a többiek tartanak tőle, arról nem is beszélve, hogy úgy tisztelik, mint egy istennőt. Némi elkalandozás után igennel válaszolt a férfi kérdésére: igen, ő Gwyneth Jenkins. A bizonytalan válasz és a lány indolens magatartása bosszantották Dant. Arra gondolt, a lány vagy megbolondult az őt ért sok traumától, vagy tényleg nem az igazi Jenkins. De akkor ki ő, és miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy ő Gwyneth. Minél többet nézte a rövid hajával játszadozó lányt, annál inkább az volt a benyomása, itt valami tévedés lehet, és ha így van, akkor testvére igazi gyilkosa valahol mulat az így kialakult helyzeten.

– Gwyneth, nem zavarná, ha máskor is eljönnék magával beszélgetni, mert tudja, hirtelen az az érzésem támadt, mi van akkor, ha ön valóban nem hazudik nekem, csak én nem akarok hinni magának. Mondja, de azért arra emlékszik, hogy megölte a szenátort? – Igen, azért vagyok itt – jelentette ki határozottan a lány. Dan megállapította, hogy Gwyneth faggatásával nem megy semmire. „Igaza volt Sophie-nak, én magam sem tudom, mit akarok egy halálra ítélt embertől? Most pedig még abban sem vagyok biztos, hogy ő az, akit éveken keresztül üldöztem. Tiszta őrület!” – bizonytalanodott el a nyomozó, majd visszavezettette a lányt a zárkájába. De úgy gondolta, ad még egy esélyt magának, hátha világosabban fog látni. A gyorsan kiötlött B-terv szerint érdeklődni kezdett az egyik őrtől Gwyneth cellatársáról, és a leglényegesebb dolgokat megtudta róla. Kérte is Pamela Taylor azonnali kihallgatását azt remélve, hogy a nő eloszlatja majd a kételyeit. Az egyre türelmetlenebbül várakozó nyomozóhoz egy megszeppent, alacsony, törékeny, barna szemű lányt vezettek be. – Pamela Taylorhoz van szerencsém? – kérdezte mosolyogva Dan. – Igen, az vagyok – lepődött meg Pam a férfi udvarias modorán. – Kérem, ne haragudjon, hogy félbe kellett szakítania az édesanyjával folytatott beszélgetést, de nekünk is beszélnünk kell! – Kell, de miről, és egyáltalán ki maga? – akadékoskodott a lány. – Nézze, én nyomozó vagyok, a nevem Dan Martin – mutatta fel igazolványát. – A cellatársáról szeretnék megtudni néhány dolgot! – Köteles vagyok válaszolni? – vonakodott Pam. – Nincs abban a helyzetben, hogy másként tegyen! – jelentette ki határozottan.

– Maga most arra akar rávenni, hogy spicliskedjem? – Igen, jól látja! Ha segít nekem, talán én is segíthetek magának. – Hát jó, kérdezzen, elmondom, amit tudok! – Gwyneth Jenkins mit mondott magának, miért van itt? – Amikor ideérkeztünk és ezt megkérdeztem, csak annyit szólt: ártatlan vagyok. Vajon tényleg az, mert én nem faggattam tovább? – kíváncsiskodott a lány. – Nem tudom, még az is lehet, hogy igaz – válaszolta elgondolkodva a nyomozó. – Meséljen, milyen viszonyban vannak? – faggatta tovább. – Hát, nem nagyon beszélünk. A többiek azt mondták, Gwyneth egy többszörös gyilkos, bár ezt nehezemre esik elhinni, mégsem bánom, ha ezt gondolják, mert így senki sem mer a közeliinkbe jönni. Ki a cellatársam valójában? – vált egyre izgatottabbá Pam. – Látja, ezt szeretném én is megtudni, ehhez azonban az együttműködésére van szükségem. Arra kérem, hogy figyelje őt, ha lehet, férkőzzön a bizalmába! Néha majd bejövök, hátha tud nekem valami újat mondani. Mielőtt rászántam magam, hogy erre kérjem, átolvastam az aktáit, és akarom, hogy tudja, tisztességes dolog volt a barátnője védelmére kelni. Sajnálom, hogy nem volt szerencsésebb! Tudom, hogy szeret festeni, ezért elintéztem, hogy ne csak a szabadfoglalkozáson, hanem ha úgy tartja kedve, a cellájában is dolgozhasson. Ígérem, mostantól minden csomagot meg fog kapni, amiben festék van – rögtönzött felhasználva azt az értesülést is, amit idefelé az őrtől kapott a folyosón. – Nagyon sajnálom, hogy miattam félbe kellett szakítania az édesanyjával folytatott beszélgetést – kért elnézést a távozó nyomozó. Pam azon gondolkodott a nyomozóval folytatott beszélgetés után a cellájába tartva, nem elég, hogy romokban az élete, de még ez a zsaru is visszaél az ő kiszolgáltatott helyzetével. Nem volt nagy kedvére a

kémkedés, de a beígért festékekért hálás volt, mert az igazgatót gyűlölte, amiért rendszeresen elkobozta a csomagjait. Azon töprengett, mit tudna kiszedni Gwynethből, amikor a lány halakat megszégyenítő némasággal van megáldva. Az volt az érzése, ez a lány mindig máshol jár és fel sem fogja, mi történik körülötte. Lehet, hogy az egykori gyilkoló gépnek, ahogy a rabtársai hívják, már régen elborult az elméje, legalábbis így viselkedik. De az is lehet, hogy Gwyneth egyszer még visszatalálhat egykori énjéhez, és akkor kinyírja őt, ha rájön, miért érdeklődik annyira a dolgai iránt. A nyomozó kérésére, hogy férkőzzön Gwyneth bizalmába, inkább alszik egy pár napot, és megpróbálja eldönteni, mi lehet a helyesebb. Dan a beszélgetésektől teljesen összezavarodott. Megkérte az egyik egyenruhást, vezesse az igazgató szobájába, mert meg akarja köszönni neki a segítségét, hogy bejuthatott ide. Az őr az igazgató szobájába lépve elnézést kért a zavarásért, majd bejelentette Mr. Martin nyomozótisztet. – Á, üdvözlöm, Mr. Martin! Örülök, hogy személyesen is megismerhetem – rázta meg a férfi kezét, és egy bőrfotelre mutatva hellyel kínálta vendégét. – Szintúgy örülök és kérem, szólítson Dannek! Egy kis karácsonyi ajándék – nyújtott át a nyomozó egy becsomagolt italt, és helyet foglalt a hatalmas fotelben. – Nos, megtudta, amit akart? – érdeklődött az igazgató, miközben kibontotta ajándékát, s az üvegből kihúzva a dugót töltött az idegesnek tetsző vendégének és magának a tequillából. – Sajnos, bonyolultabb a dolog, mint gondoltam – válaszolt lehangoltan Dan. – Kérem, avasson be az ügybe, hátha találunk rá megoldást közösen! – mutatkozott készségesnek a férfi. Dan elmesélte röviden Gwyneth Jenkins történetét és azt a gyanúját is, hogy kételyei vannak a lány személyazonosságát illetően. Az igazgató ugyan

fölöslegesnek találta a kételyeit, de azért támogatásáról biztosította a búcsúzó nyomozót mindenben, amire törvényes keretek között lehetősége van. – És még valami! – fordult vissza az ajtóból Dan. – Nem lehetne, hogy Pamela Taylor akkor fessen a cellájában, amikor csak akar? – kérdezte az ígéretét nem feledő nyomozó. – Tudja-e, hogy maga túlságosan nagylelkű az én számlámra? – nevette el magát az igazgató. – De majd meglátom, hogy mit tehetünk, elvégre karácsony van! – csukta be az ajtót somolyogva a távozó Dan Martin mögött.  A börtönből Dan valamivel éjfél után ért haza és a legnagyobb csöndben bújt az alvó Sophie mellé. Reggel terített asztallal és kapucsinóval várta az asszony ébredését. Sophie úgy tíz körül a Dantől ajándékba kapott bordó hálóingben jelent meg a konyhában. – Boldog karácsonyt, szívem! – ölelte magához a korán kelt, de szemmel láthatóan fáradt férfit. – Neked is! – csókolta arcon Dan az asztalhoz ülő imádott nőt. – Hogyan sikerült a tegnap estéd apával, elszórakoztatott az öreg? – érdeklődött Dan az asszony karácsony estéjéről, amelyet exapósával töltött. – Nagyon jól, de közölte, nem hiszi el, hogy egy aktakukacnak (ezzel rád célzott) még karácsony estéjén is bevetésre kell mennie. – És te mit válaszoltál erre? – Azt, hogy ne idegesítsen fel ezzel a burkolt gyanúsítgatásával, mert még újra féltékenykedni kezdek. Ez hatott, és abbahagyta a faggatózást, korán elment lefeküdni, és még éjfél előtt én is hazajöttem. – Jaj, Sophie drágám, bocsásd meg, hogy elszúrtam a karácsony esténket, de tényleg nem tehetek róla, hogy így alakult – mentegetőzött a férfi.

– Ne emészd magad, inkább meséld el, hogy mi volt! – kérte a nő, miközben a kávéját kortyolgatta. – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a lány nem az én Gwyneth-em. Ő ezt állítja ugyan, de szerintem fogalma sincs, kinek a bőrébe bújt. A baj csak az, hogy még beszélni sem hajlandó. Megpróbáltam a cellatársát rábírni, hogy segítsen nekem, de ő sem tudott semmit. A bentlakók viszont azt hiszik, hogy ez a Gwyneth a véres kezű hóhér, és ezért nem merik bántani. – Hát Dan, nagyon sajnálom, de ha ő nem akarja, hogy segíts rajta, mit tehetnél? – tárta szét karjait kérdően az asszony. – Képzeld, a börtön igazgatója nagyon szívélyes volt, azt mondta, ha még az ítélet végrehajtása előtt megtalálom az igazi Gwyneth Jenkinst, ezt a lányt akkor nem is fogják kivégezni talán – mesélte a vele történteket a nyomozó. – Ez igazán jó hír, drágám, de ígérd meg, hogy erről újévig már nem esik több szó közöttünk! – kérte Sophie. – Tudod, nagyon fárasztó évem volt és pihenni akarok. Hidd el, nem csak anyaszomorító gyilkosokból és drogosokból áll a világ, de legalább háromszor annyi a csaló, akik sokkal több gazdasági bűncselekményt követtek el az idén, mint amennyi gyilkosság megkeserítette a te életedet – jelentette ki a gazdasági bűncselekmények felderítésével foglakozó Sophie. – Igenis, „Főnök”! Januárig csak pihenünk, de néha azért még megkérhetlek, hogy bújjunk össze az ágyban, persze csak akkor, ha nem leszel nagyon fáradt? – kezdett ki Sophie-val reggeli után a férfi. – Apropó, apád arról faggatott, mikor lesz az esküvőnk? – tájékoztatta nevetve az asszony a nyakát csókolgató Dant. – És te mit mondtál, mikorra tervezed? – Az igazat, hogy még gondolkodnom kell rajta – kacagott fel Sophie.

A fáradt férfi minden erejét összeszedte és ölébe kapta az asszonyt, s a hálószobába vezető lépcsőkön felfelé tartva megállapította fújtatva: nincs a legjobb kondiban. A további ünnepek a Martin család számára kellemesen teltek. Az új évben Dan és Sophie kipihenten vetették bele magukat ismét a munkájukba. Februárban a rendőrségen minden kolléga izgatottan várta a tavalyi év teljesítményének értékelését. A főkapitány az egyik kora reggeli órában rendelte magához Dant. – Kávét, nyomozó? – kínálta a helyet foglaló férfit. – Kösz, most nem kérek, már van bennem egy bögrével – utasította vissza Dan. – Fiam, azért hívattalak, hogy gratuláljak: a te osztályod érte el a legjobb eredményt, így a fiúknak egy kis plusz pénz áll a házhoz, te pedig kapsz a zakódra valami csinos kis plecsnit, hadd örüljön az öreged is. – Pénzt is kapok hozzá? – csillant fel Martin nyomozó szeme. – Naná! – Köszönöm kapitány, de volna egy kérésem: ha lehetséges, a plecsnit és a lóvét Ramirez őrmester kapja meg az osztályomról! – Na, de fiam, elment az eszed? – Nem ment el az eszem, csak tudod, ha ő nem épül be abba a kezünkből évek óta kicsúszó kábítószerbandába és nem kockáztatja a bőrét a hivatásáért, sosem kaptuk volna el Texas egyik legnagyobb drogbáróját. Ráadásul van négy gyereke, akik alig ismerik az apjukat, mert az a szerencsétlen annyit dolgozik, hogy az is csoda, ha hazatalál – mesélte fiatal beosztottjáról a nyomozótiszt. – De tudod, hogy ezt nem én döntöm el – akadékoskodott a kapitány. – De te javasolod, és a javaslatodra döntenek. Nincs igazam? Ha nincs, akkor én felmondok – jelentette ki eltökélten Dan.

– Danny fiam, mi történt, újra kirúgott Sophie? – értetlenkedett a kapitány. – Szó sincs róla, majd kapsz egy meghívót az esküvőnkre! – válaszolt mosolyogva Dan. – Ja, hogy igent mondott? Hát ez legalább akkora csapás lehet a számodra! – enyhült meg a nagyfőnök. – Na jó, majd meglátom, mit tehetek – s intett, hogy távozhat.  Dan csak a tavaszi hónapokat kedvelte, míg Sophie nyáron élt igazán. A júliusi kánikula teljesen kikészítette, mégis nagyon boldog volt, mert Sophie elintézte, hogy az archívumban kutathassanak a Jenkins ügyben. Az egyik napon kora délután munkájukat hátrahagyva mindketten egy kartondobozon ülve válogatták a Jenkins dossziékat. – Drágám, egyúttal a légkondicionáló berendezés javítását is elintézhetted volna – panaszkodott izzadó homlokát törölgetve Dan. – Nyomozó, még egy rossz mondat és lőttek a házasságának – zsarolta nevetve az aktákat válogató Sophie. Csak estefelé távoztak fáradtan a kiválasztott anyagokról készített fénymásolatokkal a hátsó ajtón. Hazafelé tartva Dan, hogy incselkedjen az asszonnyal, időnként tüntetőleg megdicsérte új autójának légkondicionált előnyét, de Sophie nem vette a lapot, így másról kezdett beszélni. – Apropó, képzeld, ma beszéltem az egyik volt FBI-os kollégámmal, Nicolsonnal, azt mondta, kérésemre feladott minden anyagot a Jenkins testvérek ügyével kapcsolatosan – közölte a jó hírt Dan. – Az jó lesz, ha megérkezik, úgy mindent összevethetünk, és csak találunk valami nyomot, amin elindulhatsz – örült volt férjével együtt a nő. – Most viszont, ha elfelejtetted volna, nem haza megyünk, hanem

apádhoz, és mi főzzük a vacsorát – figyelmeztette Sophie. a rossz irányba haladó nyomozót. – Az ördögbe, tényleg elfelejtettem! – fordult meg szabálytalanul kocsijával Dan. – Mit főzzek? – kért ötletet a vacsorához Sophie. – Amit akarsz, édes, én ebben a melegben csak egy jó hideg sörre vágyom – mondta a szomjas férfi. A Martin ház elé érve Dan a kocsibejárón állította le a motort. Az ajtót nyitó öreg Martin megjátszott felháborodással fogadta fiát és volt-leendő menyét. – Meddig akartok még a nyakamra járni? – nyitott ajtót a verejtékező férfi. – Apa, ne zaklasd fel magad ebben a rohadt melegben, még végül megüt a guta, és akkor ki fog az esküvőre kísérni engem! – figyelmeztette az öreget, aki a nappaliba vezette érkező családját. Sophie pillanatok alatt könnyű vacsorát készített a konyhában, a két Martin pedig a nappaliban társalgott közben. Vacsora után a család a kertbe kiülve folytatta a beszélgetést. Sophie jól szórakozott azon, hogy exapósa a beszélgetés közben minden alkalmat megragadott arra, hogy a fiát ugrassa. Gyorsan elfutott az idő, s amikor úgy két óra múlva távoztak, Dan megkérdezte apjától: – Hétvégén jöjjünk? – Ne gyertek, mert horgászni megyek a vénekkel – tiltakozott a családját kikísérő öreg. A volánhoz ülő Sophie nevetését visszafojtva integetett, majd a kocsit elindítva megjegyezte: – Imádom apádat, ekkora svindler még te sem vagy! – kacagott. – Miért mondod ezt? – csodálkozott Dan, miközben visszanézett a még mindig az ajtóban ácsorgó, nekik integető apjára. – Ha jobban figyelnél rá, tudnád, hogy mennyire utál horgászni.

– Akkor miért mondta, hogy ne jöjjünk? – Csak azért, hogy kíméljen minket, de az is lehet, hogy így nyolcvan fele az embernek még a saját családja is az agyára megy – világosította fel Dant a gyorsan hajtó asszony. – Ne aggódj, drágám, majd én beszélek a fejével, de azért én örülök, hogy a mostani hétvégét kettesben tölthetjük – ásított a férfi, majd nem sokkal később a motor kellemes duruzsolására elbóbiskolt. Dan és Sophie számára a várt hétvége kimerítőre sikeredett: megállás nélkül olvasták és próbálták egyeztetni Gwyneth Jenkins életének történeteit. – Dan, drágám, azt hittem, az FBI többet tud valamivel nálunk – fakadt ki a szőnyegen kuporgó Sophie. – Erről az átkozott nőről nálam senki sem tud többet, de már én is alig bírom! – kelt fel a földről az elzsibbadt végtagjaival küszködő férfi. – Hozok egy üveg vörösbort, iszol velem? – kérdezte a nappaliból a konyhába tartó, kimerült nyomozó. – Rendben, de utána vegyük át még egyszer, hogy mit tudunk erről a Gwyneth Jenkins nevű lányról egészen az eltűnéséig! – kérte a kitartó asszony. – Te jó ég, már vasárnap van! – pillantott órájára Dan, miután újabb pohár bort töltött magának. – Nyugi, még csak éjjel kettő – vigasztalta Sophie. – Figyelj Danny, az már biztos, hogy miután megszökött a fiatalkorúak börtönéből, nyoma veszett. Nincs egyetlen jelentés sem, amelyben felbukkanna, még a bátyjai sem tudtak róla semmit. Az jutott eszembe, habár csak néhány hónapot volt a fiatalkorúaknál, valamelyik pletykafészek csaj csak kiszedte belőle, hogy hová akar menni. Sőt, az a gyanúm, valaki még segített is neki a szökésben. Azt hiszem, ezt a személyt kellene megtalálnunk – javasolta az asszony felvidult arccal. – Nem rossz gondolat, de én már többször elolvastam társainak és a hozzá közel álló fogva tartottaknak a

vallomásait. Valamennyien gyűlölték a lányt, mindegyikük azt mondta, amilyen gyönyörű, legalább annyira kegyetlen volt. Gőgös magatartásával mindenkit kihozott a sodrából, de még mielőtt nehezményezted volna, már beléd is vágta a villáját. Szökése előtt az egyik lány lekurvázta, erre ő levágta a csaj orrát – mesélt a Jenkins lányról Dan. – Nos, ha így állunk, nem csoda, hogy nem kedvelték a kicsikénket – jegyezte meg Sophie, míg a Gwyneth-ről készült régi fotókat nézegette. – Most is ilyen szép, mint ezeken a képeken? – érdeklődött. – Igen, még mindig nagyon szép. És számomra most is felfoghatatlan, miért lesz egy modelleket megszégyenítő szépségű lányból kegyetlen gyilkos. – Dan drágám, mit tudsz te a manökenekről? – érdeklődött csodálkozva Sophie. – Á, semmit, csak úgy eszembe jutott a kapitány. Valamelyik nap büszkén mesélte, hogy a lánya New Yorkban manökenként dolgozik valamelyik nagy ügynökségnél, és egy órányi melóval többet kaszál, mint az örege harminc év kemény munka után. Megmutatott valami magazint, és benne volt a lánya, aki olyan nagyra nőtt amióta nem láttam, hogy talán a derekáig sem érnék – mesélte viccesen a féltékenyen ránéző Sophie-nak. – S az jutott eszembe, hogy a Jenkins lány is olyan magas, karcsú és szép, hogy talán az ő élete is sikeres lehetett volna, ha nincs az a két elvetemült testvére – mondta sajnálkozva Dan. – Na jó, elég volt a rizsából, dolgozzunk tovább! A helyedben én azért újból átnézném az akkori fogva tartottak listáját – javasolta Sophie. – Köszönöm a kitartásodat, így fogok tenni, de most aludjunk egy pár órát – kérte a hullafáradt férfi. Az elkövetkező hónapok hétvégéin Sophie és Dan egymást váltva járták a különböző államokat, hogy felkutassák és újból kikérdezzék azokat a lányokat, asszonyokat, akik közelebbről is ismerhették Gwyneth-t. A

lány egykori rabtársai közül jó néhányan még azt is letagadták, hogy valaha jártak volna Texasban. Az egyik téli vasárnap estén Dan izgatottan várta Sophie-t a reptéren. – Na, mesélj, milyen Chicago? – karolta át az asszony vállát a nyomozó. – Fantasztikus, tele van jobbnál jobb pasival – viccelődött Sophie. – Tényleg? Arról volt szó, hogy nem kell aggódnom, mert egy csajjal lesz randid – nyitotta ki a kocsi ajtaját a nőnek. Az úton belefogott élményeinek elmesélésébe az asszony, de a fáradtságtól időnként el-elbóbiskolt. – Kérlek, kapcsold be a fűtést, egy kicsit fázom – kérte feleszmélve a volánnál ülő férfit. – Drágám, ez a kimerültségtől lehet, vagy megfáztál Chicagóban, mert ma meglepően meleg van odakint, november ide vagy oda – állapította meg Dan. – Nemsokára otthon leszünk, és vehetsz egy jó meleg fürdőt – vigasztalta. Mialatt Sophie a fürdőkádban fölmelegítette csontjait, Dan elkészítette a vacsorát. Vacsora után ölben vitte a kanapéig exfeleségét és töltött maguknak egy pohár bort. Borozgatás közben az asszony elkomorodva fordult Dan felé. – Figyelj, azt hiszem, így semmire sem jutunk! Meghallgatunk egy tucat embert, és senki sem tud többet nálunk. Úgy gondolom, valamit rosszul csinálunk. Szótlanul töprengtek egymás mellett. A nyomozótiszt hiába gondolta át újra meg újra mindazt az adatot, amit eddig összeszedett a lányról, Gwyneth szökésének időpontjánál mindig elakadt, és fogalma sem volt róla, hogyan és merre tovább. A csendet a fáradt Sophie törte meg: – Figyelj, Danny, ha ez a nő biztosan nem az igazi Gwyneth Jenkins, akkor azt kell megtudnunk, hogy

kicsoda ő valójában, mert csak rajta keresztül találhatjuk meg az igazi Jenkins kisasszonyt. – Igen, azt hiszem, igazad van! Talán én vagyok a hibás, mert annyira meg akarom találni azt az átkozott csajt, hogy már logikusan gondolkodni sem tudok – csókolta össze volt feleségét a férfi. PRÓBABABÁK KÖZÖTT

Sophie

és Dan egy kis kápolnában mondták ki egymásnak újból a boldogító igent. A barátok és a kollégák az ifjú pár tiszteletére hajnalig mulattak az egyik jó nevű étteremben. A házaspárnak a sok ajándék hazaszállítása még két nap múlva is fejfájást okozott. A cipekedő Dan vidáman fordult a nászajándékba kapott dolgok kicsomagolásával bajlódó újdonsült feleségéhez: – Figyelj, drágám, ha tudtam volna, hogy ennyi ajándékot kapunk, akkor többször is elvettelek volna! – viccelődött Dan. – Te kis érdekhajhász! – csókolta meg férjét az asszony, – Te kis érdekhajhász! – csókolta meg férjét az asszony, miután az a kocsiból az utolsó háztartási gépet is behozta. – Danny, képzeld, felírtam, mi mindent kaptunk: lecserélhetem a turmix gépet, a vasalót meg a hifi-tornyot is, sőt a toaletten is nézhetünk tévét. De ez még semmi! Mit tippelsz, melyik barátod küldött neked egy pénisznövelő szerszámot? – kérdezte a levegő után kapkodó férjét. – De nyugi, valaki rám is gondolt, mert én meg egy vibrátort kaptam! Csak azt tudnám, akkor miért vettek egy gyerekbölcsőt is? – törölgette kicsorduló könnyeit a meghökkentő ajándékok láttán a kacagó Sophie. – Ha visszajövünk a nászútról, mindenkit kirúgok az osztályról! Senki sem úszhatja meg, hogy szórakozik a főnökével – mondta a felháborodottnak tűnő férj.

A Miamiban töltött nászúton minden erejükkel azon voltak, hogy az öreg Martin kívánságának eleget tegyenek. A kéthetes pihenés nem múlt el eredménytelenül, mert Sophie terhességének első hónapját a San Antonió-i rendőrség mosdójában hányta végig. Dan elhatározta, hogy állapotos feleségét minden házimunkától kímélni fogja, ezért bejárónőt vett fel. Ismerve Sophie féltékeny természetét a jelentkezők közül csak az ötven felettieknek volt esélyük. Néhány hét múlva azonban Sophie arra panaszkodott, hogy halálra unja magát, ezért a háztartási munka helyett hivatali munkájának egy részét is kezdte hazavinni. És férjének is segített tovább abban az ügyben, amelyet nászútjuk előtt abbahagytak. – Drágám, ha elolvastad a szenátor meggyilkolásáról készült jegyzőkönyvet, kérlek, add vissza, hogy ki tudjam gyűjteni, milyen sorrendben keressem meg az érintetteket – kérte feleségét egyik este Dan, aki továbbra sem adta fel a reményt, hogy eligazodjon a Jenkins ügyben. – Tegnap már befejeztem és kigyűjtöttem neked mindent, így csak fel kell hívnod őket. Szerintem kezdd Mr. Marshsal, elvégre az ő birtokán történt a gyilkosság. Másnap munka után Dan az irodájából hívta fel David Marsh-ot New York-i otthonában. – Üdvözlöm Mr. Marsh! Dan Martin nyomozó vagyok a San Antonió-i rendőrségről. – Örvendek! Csak nem kopott el a rendőrök veszkója? – viccelődött a csizmakirály. – Nem uram, de elintézhetem, hogy rendeljünk egy pár kiváló darabot önnél – kapcsolt Dan. – Nagyon kedves, de inkább bökje ki, miért hívott? – kérte az éppen otthonában tartózkodó férfi. – Nos, arról a szerencsétlen gyilkosságról szeretném kérdezni, ami egykor a farmján történt. – Ne vicceljen, úgy tudom, hogy az ügyet legalább két éve lezárták!

– Jól tudja, uram, de nemrégiben új információk birtokába jutottam, és csak néhány kérdést tennék fel. – Hát jó, hallgatom. – Ön ismerte közelebbről Gwyneth Jenkinst? – Nem, csak egyszer-kétszer láttam, tudja, a lányom alkalmazta. Arra emlékszem, hogy nagyon szép a kicsike, és szerencsére nem volt valami bőbeszédű. De inkább a lányomat kérdezze, ő több mindent tud róla – ajánlotta a férfi. – A lányát hol érem el, uram? – Máris mondom a New York-i számát, sajnos azonban most egy-két hétig nem tudja elérni, mert Európában van, április végén azonban már itthon lesz – mondta készségesen Mr. Marsh. – Köszönöm, Mr. Marsh, sokat segített – hálálkodott a nyomozó.  Az új információktól felvillanyozódott Dan pénteken bejelentkezett az Állami Börtön régen látott igazgatójához, aki megengedte a szerinte nyughatatlan nyomozónak, hogy vasárnap beszélhessen Pamela Taylorral. – Hogy van Pam? – nézett az elébe vezetett, megváltozott lányra. – Köszönöm, voltam már jobban is – felelte ő nem túl vidáman. – Ezt magának hoztam – nyújtotta át a Sophie által vásárolt ajándékcsomagot. – Mi van benne? – kíváncsiskodott a meglepődött Pam. – Egy-két tubus festék. – Meg akar vesztegetni? – kérdezte elmosolyodva a lány. – Hát persze! Apropó, emlékszik a megállapodásunkra? – érdeklődött nevetve a nyomozó. – Igen, hogyne! Sokat gondoltam magára, azt hittem már nem is fontos a dolog.

– De igen, még mindig az. Mondjon el mindent, amit csak megtudott! – kérte a börtönben szemmel láthatóan érettebbé és komolyabbá váló lánytól. – Nos, én is azt hiszem, hogy a cellatársnőm mégsem az ön embere. Ez egy magasra nőtt beteg nyuszi, aki a saját árnyékától is megijed. Az utóbbi időben rászokott a kábítószerre, és néha magában beszél éjjel. Mondjuk, ez itt nem is csoda, csakhogy ő valamilyen idegen, számomra érthetetlen nyelven beszél. Már arra is gondoltam, talán európai. – Erről nem tudok, de utánanézek – jegyezte fel magának szorgalmasan Dan. – Bármikor kérdeztem a gyerekkoráról vagy a szerelmeiről, mindig kitért a válasz elől, de egyszer álmában egy pasi nevét kiabálta, azt hiszem, Steve volt. – Pam, nem mondja komolyan, hogy több mint egy év eltelt, amióta találkoztunk, és csak ennyit tudott kiszedni belőle? – hitetlenkedett a férfi. – Sajnálom, nem tehetek róla, hogy nem tudok a bizalmába férkőzni. Mindvégig résen voltam, de soha senki nem jön hozzá látogatóba. Egyszer megkértem, hogy üljön nekem modellt. Nagyon örült neki, és olyan érzésem volt, mintha már csinált volna ilyet, de azt mondta, nem. Egyfolytában áradoztam neki, hogy milyen szép, erre azt mondta, tudja, és ezért kell meghalnia. Mondtam, sok mindenért meghalhatunk, de kizárólag azért, mert valaki szép, nem kerül a pokolba. Próbáltam megsérteni és közöltem vele, hogy csak az ostobaság lehet halálos, de úgy tűnt, talán nem is értette. Ha tényleg ennyire buta, hogy értelmetlenül meghal más helyett, akkor meg is érdemli – fejezte ki véleményét Pam. – Biztos, hogy ez minden? – Ja, és volt, hogy éjszaka nem tudtam aludni, kiszálltam fekvőtámaszokat csinálni, és akkor láttam, hogy ez az ostoba egy zseblámpa fényénél írogat. Egyszer az egyik őr észre is vette, de nagylelkű volt, és nem lett

következménye. Amikor megkérdeztem, mit ír, azt mondta, csak a naplóját. Gondoltam, hogy beleolvasok, de sehol sem találtam, és mivel maga sem jelentkezett, meguntam, hogy faggassam, az utóbbi időben ugyanis mindig be van lőve. Mondja, senkinek sem kínos, hogy a börtönben több ,anyag’-ot vásárolhatok, mint az utcán? – kérdezte számon kérően a lány. – Megértem Pamela a felháborodását, de tudja, ez nem ilyen egyszerű. Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokat segített. Nem tudom, mikor jövök legközelebb – állt fel az asztaltól. – Vigyázzon magára! – bíztatta a lányt a búcsúzó nyomozó.  Sophie vacsorakészítés után leheveredett a kanapéra és újságot olvasott. A férjére várt. Ő éjfél körül ért haza. A nappaliba lépve kimerültén letérdelt hitvese mellé és csókolgatta a kezét. – Hogy van a nagy Martin család? – simogatta meg felesége gömbölyödő hasát. – Ilyen későn mit csinálnak odabent a fiúk? – Jaj, ne bosszants, mert nem kapsz vacsorát! Nem elég, hogy olyan meggondolatlan voltam, hogy másodjára is hozzád mentem, én hülye hagyom, hogy egyszerre két gyereket csinálj nekem – ásítozott Sophie. – Na de drágám, be kellett hoznom, amit az első házasságunk alatt elmulasztottam – mentegetőzött vigyorogva Dan. – Kösz, hogy most is csak magadért aggódsz, de nekem kell megszülnöm őket. Apád pedig vigasztalásképpen azt ecsetelgette délután, hogy a Martin családban mindenki öt kiló felett született – panaszkodott az asszony. – Naná, mi nem apróztuk el! – vette karjába a kanapéról felállni készülő asszonyt.

– Danny, tegyél le! – könyörgött Sophie. – Nem szoktathatsz hozzá, mert mi lesz veled, ha a kilencedik hónapban leszek? – aggodalmaskodott nevetve. A rengeteg munkától észre sem vették, hogy milyen gyorsan múlnak a hetek. Április végén Dan végre elérte az Európából hazatért Marsh csemetét többszöri sikertelen telefonhívás után. – Itt Karen Marsh stúdiója, tessék! – szólt bele egy rideg női hang. – Én Dan Martin nyomozó vagyok és Marsh kisasszonyt keresem. – Én vagyok, és tudom, ki maga, apám szólt, hogy hívni fog. – Akkor segít nekem? – bizakodott a férfi. – Természetesen, ha tudok – felelte unottan. – Ha nem bánja, akkor feltennék néhány kérdést. – Ne haragudjon Mr. hogy is hívják? Telefonon nem mondok semmit, ugye megérti! – Á, hogyne! – vágta rá a meglepődött Dan cinikusan. – De akkor mondja meg, mikor kereshetném fel személyesen? – Pillanat, mindjárt megnézem a naptáramat – hallgatott el a nő. – Igen, várok – sóhajtott nagyot Dan. – Nos, úgy két hét múlva, szerdán este hatkor van egy szabad fél órám, jöjjön a stúdiómba! – vágta le a kagylót a fiatal divattervezőnő. – Köszönöm, Miss Marsh – mondta az éterbe, majd lerakta a telefont. „Nem igaz, hogy ekkora barom vagyok! Hagyom, hogy lerázzon ez a gazdag kis divattyúk!” – korholta magát dühösen. Dan úgy érezte, sohasem telik el a két hét, hogy végre beszélhessen Karen Marsh-sal. Most azonban, amikor a New York-i szakadó esőben öt óra harminckor még egy dugó kellős közepén ült a taxiban, úgy gondolta, ezt a várost nem neki találták ki. A megbeszélt időpontban

becsengetett a stúdióba, majd legalább öt perces várakozás után egy felettébb csúnya, alacsony nő nyitott ajtót a bőrig ázott férfinak. – Maga Mr. Martin? – kérdezte kimérten. – Igen, az vagyok, Miss Marsh – ismerte fel a nő hangját Dan. – Kövessen, felmegyünk az emeletre az irodámba! Csak arra kérem, közben ne érjen a ruháimhoz! – nézett rosszallóan az átázott férfire. – Megpróbálom, de nem volna jobb, ha inkább rendet rakna esetleg? – kérdezte némi iróniával a felfelé baktató nyomozó, mert kénytelen volt kerülgetni a lépcsőfokokra állított, felöltöztetett próbababákat. Karen a férfi megjegyzését csak egy gyilkos pillantással viszonozta. – Foglaljon helyet! Kér egy törölközőt? – érdeklődött Karen, mielőtt az asztalához ült. – Á, nem, inkább csöpögök, ha ez boldoggá teszi – vált igazán cinikussá a férfi. – Akkor hallgatom, Mr. Martin. Mit szeretne tudni? – dőlt hátra forgószékében a fiatal nő. – Nos, valójában mindent, de kérem, nézze el, hogy ezúttal nem magáról, hanem a volt asszisztenséről! – Csak nem Gwyneth érdekli magát is? – fanyalgott a nő. – Kivégezték már? – Ez önt boldoggá tenné, Miss Marsh? – csapott le a nyomozó Karen kérdésére. – Nem, de nem hazudom azt, hogy odavoltam érte. – Akkor miért alkalmazta? – Csak azért döntöttem mellette, mert hajlandó volt néhány üzletet úgy megkötni, hogy minden báját bedobta. Tudja, kemény a divatvilág, és erre nem mindenki lett volna hajlandó – hazudta asszisztenséről a tervező. – Persze, megértem. Szüksége is lehetett rá, mert ahogy elnézem önt, magának ez nem ment volna.

– Nem tud megsérteni, mert amíg ő csak szép és meghal, addig én értékes vagyok és élek. – Tudja, elolvastam egy csomó vallomást, és egyedül maga állította, hogy az asszisztensének viszonya volt Cohen szenátorral. Úgy sejtem, hogy maga hazudott – jelentette ki a nyomozó. – És tudja bizonyítani? – Még nem! – ismerte el Dan. – És most ezen dolgozik? Kicsit megkésve, nem gondolja? – Tudja, utálom a közhelyeket, de mit tegyünk, ha igazak: ami késik, nem múlik – figyelmeztette. – Nem lehetnénk tárgyilagosabbak? Már csak két perce van! – nézett karórájára. – Hogyne, csak azt árulja el, hogy ismerte meg az asszisztensét? – Hirdetést adtam fel, és bejelentkezett apám egyik producer haverja, aki esküdött a csajra – mesélte unottan. – Megkaphatnám a nevét és a telefonszámát? – Igen, hogyne – kereste elő noteszében apja barátjának telefonszámát. Karen percre pontosan búcsúzott, és Dan hat óra harmincegy perckor már a szakadó esőben utálkozhatott: „Te jó ég! Még hogy a szép nők gonoszak, akkor a csúnyák milyenek?” A férfi az útjába eső első kávézóból felhívta Mr. Ashfordot. Dan megkönnyebbült, hogy a hárpiával ellentétben a férfi rendkívül segítőkész volt. HUSZONKÉT PERC

A

második emeleti 208-as kórteremben Mr. Henry Martin nyugalmazott rendőrkapitány falfehér arccal, remegő ajkakkal állt fia kórházi ágya mellett és nézte, csak nézte egyetlen megmaradt gyermekét. Dan Martin nyomozótiszt még mindig nem tért magához, napok óta

mozdulatlanul feküdt az ágyon. Sophie, a kómában lévő nyomozótiszt felesége gyengéden megérintette apósa vállát: – Gyere, hagyjuk magára őt, mert az orvos csak pár percnyi látogatást engedélyezett – s kivezette a folyosóra az öreget. – Mrs. és Mr. Martin, kérem, jöjjenek az irodámba! Én dr. Barnes vagyok, Dan orvosa – s a látogatókat a folyosó végén található szobájába vezette. Az orvos, látva a terhes asszony rémült arcát, kíméletesen kezdte: – Kérem, nyugodjanak meg! Mr. Martin állapota bár súlyos, de nem életveszélyes. A balesetkor, sajnos, nem volt bekötve, így a nagy sebességgel ütköző autóban a kinyíló légzsák nem tudta jól megvédeni, így eltörött néhány bordája. De tudják, nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy erősen beverte a fejét a kocsi tetőlemezébe és súlyos agyrázkódást szenvedett. E pillanatban nem lehet tudni, mikor tér magához a kómából, de ha szerencsénk van, megússza maradandó károsodás nélkül. Sophie minden nap meglátogatta férjét a kórházban, és egy percig sem kételkedett abban, hogy Dan magához tér. És valóban, a férfi másfél hónap múlva elhagyhatta a San Antonio-i kórházat. A baleset körülményeire azonban még sokáig emlékeztek, és mindegyikük önmagát hibáztatta. – Amikor visszaértél New York-ból, ki kellett volna mennem eléd a reptérre, és akkor a baleset nem történik meg, mert nem kellett volna fáradtan a kocsiba ülnöd – emésztette magát Sophie még hónapok múlva is. – Drágám, próbáld meg túltenni magad a dolgon, mert én voltam a hibás. Későn vettem észre, hogy előttem a kamion hirtelen fékez, ráadásul be se kötöttem magam az induláskor – vigasztalta a nejét Dan. Sophie türelmetlenül várta, hogy a szülésig hátra lévő néhány hónap minél előbb elteljen. Idegesítette, hogy férje és apósa tétlenségre kényszerítették az aggódó gondoskodásukkal. Egyedül annak örült, hogy kérésére

Dan végül lemondott a Jenkins ügy folytatásáról, belátva annak értelmetlenségét. a szülés ideje közeledett, egyre lelkesebben várták az ikrek érkezését. A gyermekek születése a várttól néhány nappal elmaradt; a késedelem alaposan megviselte az apa és a nagyapa idegeit egyaránt. Az öreg Martint az unokák világra jötte legalább tíz évvel fiatalította meg. Az idő gyors múlását a szülők csak a növekvő gyermekeiken vették észre. Immár harmadik éve volt annak, hogy Dan Martin nyomozótiszt átvette a kábítószeres és a gyilkossági ügyekkel foglalkozó osztály vezetését a San Antonio-i kapitányságon. Az évfordulót kollégáival együtt ünnepelte meg a júniusi tikkasztó hőségben. Rövid ünnepi beszédében mérleget készített a visszatérése óta eltelt időszakról. Úgy értékelte, hogy igazi sikereit nem is a munkahelyi eredményei, a felderített bűneseteknek amúgy nem csak Texas államban kimagasló száma jelentették számára, hanem az, újból rátalált volt feleségére, aki egyszerre két fiú csemetével ajándékozta meg, s így biztosítva van a rendőri hivatás folytatása a családban. Az évforduló utáni hét egyik délutánján is eszébe jutott, hogy hazafelé menet vásárol egy szép virágcsokrot az imádott nőnek és elviszi őt vacsorázni, így köszönve meg a tőle kapott boldogságot. Telefonált hát a gyerekekkel otthon tartózkodó feleségének, aki örömmel mondott igent az ajánlatra, s már hívta is a pótmamát, no meg az apósát, aki ragaszkodott hozzá, hogy ilyenkor felügyelje a gyerekekre vigyázó ideiglenes dajkát. Dan elégedetten tette le a telefonkagylót, és elhatározta, hogy ma korábban megy haza. A távozni készülő nyomozó a megcsörrenő telefon hangjára még visszafordult az ajtóból. – Mr. Dan Martin nyomozó? – Igen, az vagyok – mondta kelletlenül. – Üdvözlöm. Én a Texasi Állami Börtön igazgatója vagyok, ugye emlékszik rám?

– Igen, hogyne! – felelte meglepődve és restelkedve Dan, mert már régen megfeledkezett a megállapodásukról. – Azért hívom, hogy megtudjam, az eltelt időben jutott-e valamire a Jenkins lánnyal kapcsolatosan? – Nos, azt hiszem, ez az eset örök rejtély marad számomra, és ne haragudjon, hogy nem jelentkeztem, de tudja, annyi minden összejött – mentegetőzött a nyomozó. – Most már teljesen mindegy, mert elutasították a lány hivatalból beadott kegyelmi kérvényét is, így azután pontosan hat nap múlva este hét órakor végre kell hajtanunk a kivégzését. Dan szégyenkezve hallgatta az igazgatót és arra gondolt, túl könnyen lemondott az általa vélt igazság kiderítéséről. – A kivégzésig áll még az ajánlata? – kérdezte az igazgatót. – Hát persze, tisztelem a megszállottakat! Ha mégis rábukkan valamire, csak hívjon, de ne feledje, ez az utolsó határidő – figyelmeztette az igazgató.  Dan a hazafelé vezető úton felelevenítette a Jenkins ügyben korábban már összegyűjtött adatokat, s akkor jutott eszébe a segítőkész producer, akivel csak telefonon beszélt, de a balesete miatt már nem találkoztak. Nem hagyta nyugodni a dolog, csak még azt nem tudta, hogyan adja be Sophie-nak, hogy mégsem tudta túltenni magát a Jenkins ügyön, holott megígérte. Ismerve feleségét, könnyen lehet, hogy újbóli válás lesz belőle, ha előáll ötletével. A férfit otthon népes családja várta. Míg Sophie és Dan készülődött, az öreg Martin az ikrekkel játszott. A ház hangos volt a gyermekzsivajtól. A pótmama megérkezése után a házaspár indulhatott vacsorázni. A hangulatos étteremben a rendelést követően Dan elgondolkodva bámulta a vele szemben ülő gyönyörű feleségét.

– A sminkem rossz vagy valami baj van, drágám? – kérdezte vidáman a kivirult asszony. – Egyik sem, csak azon töprengtem, lenne-e kedved vacsora után táncolni? – beszélt mellé a Jenkins ügyön töprengő nyomozó. – Naná! – vágta rá Sophie. A jóízű vacsora után a házaspár egy kis hangulatos bárban elevenítette fel tánctudását. A korán elfáradó Dan egy bokszból figyelte feleségét és annak újabbnál újabb táncpartnereit. Sophie hamarosan fájó lábaira panaszkodva ült le férjével szemben. – Mi a gond, drágám, csak nem bántad meg, hogy elhoztál táncolni? – simogatta meg a gondterheltségét palástolni nem tudó férje arcát. – Nem, szó sincs róla – mosolyodott el a férfi. – Dan, vagy most azonnal elmondod, hogy mi bánt, vagy itt hagylak! – tört ki Sophie. – Egész este próbáltál megvezetni a nemlétező jó kedveddel. Csak azt felejtetted el, hogy a feleséged, amellett egy jó szimatú zsaru is, tehát elmondod végre, mi a hézag? – nézett bosszúsan a férfire. Félve attól, hogy Sophie jelenetet rendez – mert biz’ isten megteszi – zavartan hozzálátott a börtönigazgatóval folytatott délutáni telefonbeszélgetésének az elmeséléséhez. Csak arra nem talált még érveket, hogyan értethetné meg feleségével, holott az ellenkezőjét ígérte meg neki, hogy el kell utaznia New York-ba. Az igazgatótól hallott tények közlése végén tanácstalanul nézett az asszonyra. – Mikor akarsz indulni? – kérdezte ő higgadtan. Erre nem számított Dan Martin nyomozótiszt. A férfi többórás veszekedésre készült föl, és teljesen meglepte, hogy felesége hajlandó megfeledkezni mindazokról a bajokról, amelyeket a megszállottsága eddig is okozott. – Minél előbb – válaszolta némi habozás után. – Hát jó, de egy feltétellel, ha kimehetek eléd a reptérre – szorította meg bátorítólag férje kezét.

A július eleji kánikula New York-ban is elviselhetetlen volt. Dan az előzetesen megbeszélt időpontban a Wyndham Hotelben várt Mr. Ashford producerre. A férfi tíz percet késett, és szabadkozva ült le az asztalhoz: – Elnézést, hogy megvárattam Mr. Martin! Kellemes volt az útja? – érdeklődött a férfi. – Igen, mondhatjuk – válaszolta a repülőúttól fáradt Dan. – Mikor érkezett? – Tegnap éjjel. – Ahogy a telefonban megígértem önnek, megkerestem annak az orvosnak a névjegyét, aki annak idején arra kért, hogy nézzek valamilyen munkát egy hölgyismerősének. Szívesen segítettem, mert a doki megmentette a ketyegőmet. A hölggyel személyesen nem találkoztam, de ismerve a doki megbízhatóságát, látatlanban is mertem ajánlani, s úgy tudom, a kis Karen alkalmazta is őt. Nézze, ennél többet nem tudok a lányról, hiszen amúgy is régen történtek ezek a dolgok – mesélte egy szuszra a férfi. – Ezt is köszönöm, Mr. Ashford – hálálkodott a nyomozó, majd magára hagyta a producert. A délutáni csúcsforgalomban közel másfél órájába telt Dannek, amíg bérelt kocsijával visszaért a város másik végében bérelt szállodájába. De ezt most nem bánta, így legalább volt ideje arra, hogy nyugodtan átgondoljon mindent. Este többször hívta a kapott telefonszámot, de nem járt sikerrel Elhatározta, megtudja a doki címét, és személyesen fogja felkeresni. Már korán reggel a tudakozó által megadott címen volt. A bérház ajtajában két idős asszony társalgott elmélyülten egymással. Kihasználva az alkalmat Dan kedvesen fordult hozzájuk, és a pletykát megelőzendő a doktor barátjaként mutatkozott be: – Elnézést, hölgyeim, hogy megzavarom a társalgásukat! Útbaigazítanának engem? Steve barátomat keresem, akivel ezer éve nem találkoztam, azt mondták, itt lakik. A hölgyek kíváncsian fordultak felé:

– Steve Levine – ismételte meg a nyomozó. – Ismerik? – Á, a doktor urat? Hogyne! – vágták rá egyszerre az idős hölgyek. – Tudja – szólt az egyikük a doktor isten áldotta ember, nekem például ki sem kellett mozdulnom, mert még a gyógyszereimet is házhoz hozta. Majd a szót átvette a másik: – Jaj, képzelje, a maga barátja egyszer a ház előtt hozott vissza valakit a halálból. Jó pár éve történt már, de ugyanolyan meleg volt, mint most, és pont együtt léptünk ki az utcára, amikor egy szerencsétlen mellettünk összeesett, de mindez semmiség ahhoz képest… Dan úgy érezte, hogy menten szétrobban a feje. – Bocsánat, hölgyeim, meg tudnák mondani végre, hogy hányadikon is lakik a doktor? – vágott közbe kétségbeesetten. – Várjon csak, gondolkodnom kell! Azt hiszem, a harmadikon – szólt az egyik. – Dehogyis! A doktor az elsőn lakik. Én jártam is nála egyszer – torkolta le szomszédasszonyát a törékenyebb alkatú, sötét ruhás asszony. Az utat elálló idős hölgyeket a középkorú házmester köszöntötte. – De jó, hogy jön! – vidultak fel a hölgyek. – Ez az úr itt Levine doktort keresi, de nem tudjuk pontosan, hogy melyik emeleten is lakik. A házmester csodálkozó arccal közölte: – Az a szoknyapecér doki már évek óta nem lakik itt. Dan a bőbeszédű idős nőktől menekülve a házmesterhez fordult: – Azt is meg tudja mondani, hogy hová költözött? – A barátnőjéhez. Baj esetére megadta a címet, ha megvár, szívesen lehozom – ajánlotta a férfi. A nyomozó fellélegezve távozott a kapott címmel a még mindig neki magyarázó hölgyek társaságából.

Negyedóra múlva egy kertvárosi ház előtt parkolt le kocsijával. A kaputelefonon kellemes női hang érdeklődött a kilétéről. – Dan Martin nyomozó vagyok és dr. Steve Levine-t keresem. – Várjon Mr. Martin, rögtön jövök. Egy szép arcú, szemüveges, fiatal nő nyitott kaput, s mielőtt bármit mondott volna, elkérte Dan igazolványát. A hitelesnek tűnő igazolvány láttán behívta a rokonszenvesnek talált nyomozót. Hellyel kínálta, majd italt is töltött neki, azután faggatni kezdte: – Miért keresi Steve-t? – Tudja, nekem a munkájával kapcsolatos kérdéseim lennének. – Én is orvos vagyok, talán tudok válaszolni – erősködött a harmincas barna nő. – Köszönöm a kedvességét, de ez egy bizalmas ügy. Mikor tudnék beszélni a barátjával? – próbálta átvenni a beszélgetés irányítását a nyomozó. – Hát… ő már nem a barátom, majdnem két éve, hogy elhagyott – lepte meg válaszával a tűkön ülő Dant. – Sajnálom, kisasszony. – Ne tegye, egy rohadt nőcsábász volt! – fonta keresztbe maga előtt karjait a fotelben ülő fiatal doktornő. – És tudja, hol van most? – Nem, sajnos, mi nem túl barátságosan váltunk el. – Hát, nagyon sajnálom, hogy raboltam a drága idejét – állt fel székéről a nyomozó. A csalódottan távozó Dant a nő a kapuig kísérte, és sajnálatát kifejezve kézfogással búcsúzott el a férfitől. A nyomozó elégedetlen volt a napi eredménnyel. A szállodába visszaérve a bárban elfogyasztott néhány ital után lepihent. Álmából a telefon csörgése verte fel: – Danny drágám, felébresztettelek? Jaj, ne haragudj, elfelejtkeztem az időeltolódásról – szabadkozott Sophie.

– Semmi baj, jó hogy hívtál – örült meg felesége hangjának Dan. – Jutottál valamire? – kérdezte izgatottan. – Sajnos, nem sokra. Az orvos, akit keresek, teljesen felszívódott – panaszkodott. – Most már ne add fel, drágám – biztatta felesége. – Nem fogom! – ígérte a férfi a tőle elköszönő asszonynak.  Másnap reggel Dan a harlemi kórház parkolójában keresett helyet. Már bánta, hogy nem ide jött először, talán megkímélhette volna magát a felesleges köröktől. Elővette dr. Levine névjegykártyáját, amit még Mr. Ashford producertől kapott, és próbálta megtalálni a kártyán feltűntetett osztályt. A folyosón percenként kellett félrehúzódnia a hordággyal rohanó mentősök, a betegeket toló nővérek és ápolók elől. Az információs pultnál dr. Levine felől érdeklődött. Mivel az ott szolgálatot teljesítő nővérke csak néhány hete került ide, nem ismerte név szerint a doktort, ezért az osztályvezetőhöz irányította őt. A keresett szoba ajtaján éppen kopogtató Danhez egy idősebb nővér lépett, aki arról tájékoztatta, hogy az osztályt vezető doktornő most kórházon kívül tartózkodik, de biztosan tud majd néhány felvilágosítással szolgálni Levine doktorról. Dan megígérte a nővérnek: tőle sohasem fogja megtudni a főnöknő, dr. Joanna Parker, hogy honnan is tudja az ő otthoni telefonszámát. A készséges nővér még ahhoz is hozzájárult, hogy Dan a pulton lévő telefont használhassa. Pechjére azonban csak a doktornő üzenetrögzítője jelentkezett. A nyomozó inkább nem hagyott üzenetet, hanem egy gyorsétteremben elfogyasztott ebéd után újra próbálkozott. A vonal túloldalán jelentkező, ingerült doktornő röviden közölte vele, hogy a keresett férfi hollétéről semmit sem tud, de

talán az egykori közvetlen munkatársától, dr. Robinsontól többet megtudhat róla, és hozzá irányította a nyomozót. Dan bosszankodva vette tudomásul, hogy senki sem tud az általa keresett férfi elérhetőségéről. Este felhívta az Atlantába költözött dr. Robinsont, Levine doktor egykori váltótársát, de nem találta otthon. A feleségével beszélt, s az asszony kedvesen meghívta őt magukhoz, hogy személyesen beszéljen a férjével, aki csak holnap érkezik haza egy konferenciáról. Nem volt mit tenni, mivel eddig senki nem tudott semmit Steve Levine doktorról, hát el kell utaznia Atlantába is. Másnap délben érkezett oda, és a hatalmas városközpontban vett ki szobát egy hangulatos szállodában. Robinsonék csak este hétre várták, így bőven volt ideje. Sétára indult, figyelte a dolgaik után siető embereket, nézegette a kirakatokat, s az egyik üzletbe betérve vett egy nagydoboz bonbont a feleségének, egy üveg italt pedig az esti vendéglátóinak. A pontosan érkező nyomozót egy harmincas házaspár fogadta. A különleges vacsora után a két férfi a nappaliban szivarra gyújtva folytatta a társalgást. – Nagyon sajnálom, hogy nem tudom megmondani, hol lehet Levine doktor – szabadkozott az egykori váltótárs. – Ahogy elköltöztünk New York-ból, minden kapcsolatunk megszűnt vele. – Milyen ember a volt kollégája? – érdeklődött kedvét vesztve a nyomozó. – Steve nem volt rossz fickó, hatalmas lelke volt, csak a munkájának élt, viszont meg kell mondanom, a stílusát ki nem állhattam – húzta el száját a házigazda. – A magánéletéről tud valamit? – Azt tudom, hogy Levine az a típus volt, akiért bomlottak a nők, ugyanakkor a fickó valahogy sosem tűnt igazán boldognak. Az volt a benyomásom, Hogy senki sem bír hozzá közel kerülni.

Miután végighallgatta Robinson doktort, Dan megköszönte a vendéglátást, és még az éjszaka közepén csalódottan távozott Atlantából. New York-i szállodaszobájába visszatérve azon kesergett, hiába tett meg ekkora utat, semmire sem jutott, és a családja is egyre jobban hiányzott neki. Mit lehetne még megpróbálni? – töprengett magában. Talán van még egy reménysugár: a kórház osztályvezetőjével eddig csak egy rövid telefont váltott, személyesen talán többet is megtudhat tőle. Mivel úgysem maradt más választása, ezért már kora reggel felkereste újra a harlemi kórházat, és bekopogott Joanna Parker ajtaján. A fiatal doktornő a teáját kortyolgatva állt szobájának hatalmas ablak előtt és a különféle mesefigurákat formázó felhőkben gyönyörködött. Ingerülten fordult hátra, s még kissé álmos szemekkel pislogott a belépő nyomozóra. – Bocsánat a zavarásért, Dan Martin vagyok. Telefonon már beszéltünk, de volna két perce számomra személyesen is? – hajolt meg udvariasan a nyomozó. A doktornő nem szívesen szakított időt a váratlan vendégére, de ha már itt van, nem tehet mást, kelletlenül hellyel kínálta a nyomozót, s ő is az asztalához ült. – Mit akar tudni a drága jó kollégámról? – kérdezte mogorván. – Bármit, ami segíthet őt megtalálni. – Ha tudnék róla valamit, én is megkerestem volna, és legkevesebb megagyalom, mert szó nélkül elhagyta az osztályt. Fél évig itt álltam szakorvos nélkül – fújtatott a méregtől. – Sajnálom, nem akartam felidegesíteni, de nagyon fontos lenne megtalálnom – szabadkozott a nyomozó. – Miért, talán valaki apát keres a kölykének? – kérdezte cinikusan. – Hát nem éppen! – nevette el magát Dan.

– Várjon, eszembe jutott még egy ember, aki esetleg tudhat róla valamit – vált készségesebbé a nő. – Az pedig az öreg Charles lesz – mondta rövid tűnődés után. – Nézze, nekem Levine baromságaira nincs időm, de szólok az egyik nővérnek az információs pultnál, hogy keresse meg magának dr. Charles Freeman címét és telefonszámát. A nyomozó minden különösebb hálálkodás nélkül magára hagyta a tárcsázó főnökasszonyt. Az információnál kígyózó sorba beálló Dan megfogadta, hogy még utoljára megkeresi ezt a bizonyos Charlest, de ha ő sem tudja, hol a doki, biz’ isten köröztetni fogja ezt a nőcsábászt. Dant nagyon aggasztotta, hogy az elmúlt néhány napban egy tapodtat sem jutott közelebb a céljához, szinte semmit sem tudott meg a keresett doktorról. Azon töprengett, mi van, ha most sem jár jó nyomon? De akárhányszor gondolta újra, mindig arra a következtetésre jutott, hogy dr. Levine a megoldás kulcsa. Tény, hogy ő ajánlotta Gwyneth-t a producer Ashfordnak, állapította meg a sorra kerülő Dan. A nővér pillanatok alatt átnyújtotta neki a kívánt adatokat egy kis cetlin.  A kórházhoz közeli kis kocsmának a falon lógó készülékéről hívta fel a nyomozó a megadott telefonszámot néhány korty ital után. A vonal másik végén ismét egy ideges női hang köszöntötte az ettől majdnem türelmét vesztő Dant. Némi nyugalmat erőltetett magára, de azért keményen megemelt hangon kérte, vagy inkább követelte, hogy beszélhessen dr. Charles Freemannel. – Értse már meg, hiába kiabál velem, akkor sem tudom adni önnek a doktor urat! – hárította el újra a nyomozó kérését. – Asszonyom, maga meg azt fogja már fel, hogy ez életbe vágóan fontos! – erőszakoskodott Dan. – Már közel egy hete keresek valakit, és a doktornak kutya kötelessége segíteni!

– Higgye el, biztosan megtenné, ha nem aludna! – csapta le a kagylót a nyomozó erőszakosságától felbőszült nő. Dan most már úgy döntött, nem hagyja magát ilyen könnyen lerázni. A városon keresztülhajtó nyomozó a megadott címen egy régi bérház csukott kapuja előtt várakozott. Szerencséjére kis idő múlva a házból egy fekete fiúcska lépett ki, aki mellett villámgyorsan nyomult befelé. A bérházban a lift többszöri hívásra sem érkezett le, s így a férfi dühét csak fokozta, hogy öt emeletet kellett megmásznia. A lakáshoz érve döbbenten tapasztalta, hogy a keresett lakás ajtaja tárva-nyitva van. Az egyébként is feszült nyomozót rossz érzés fogta el, és mielőtt a lakásba lépett volna, előrántotta pisztolyát. Az előszobába csendesen belépő Dant az egyik helyiségből előlépő nő lepte meg, aki a fegyveres férfi láttán sikoltozni kezdett. – Nyugodjon meg asszonyom, rendőr vagyok! – eresztette le fegyverét a nyomozó. – Hogyan jött be? – kérdezte még mindig sivítva a megrémült nő. – Nyitva volt az ajtó – mutatott a bejárat felé. – Te jó ég! – sietett az idősödő asszony bezárni az ajtót. – Biztosan én hagytam nyitva, amikor az orvos elment – állapította meg. – Maga kicsoda és mit akar? – fordult kíváncsian az előtérben ácsorgó férfihez. – Nemrég beszélgettünk telefonon – világosította fel a zavartnak tűnő nőt. – Ja, igen, és mit is akart? Kicsit feledékeny vagyok mostanában. – Tudja, nagyon fontos lenne, Hogy beszéljek a doktor úrral. – Igen, már emlékszem, de mintha mondtam volna, hogy most nem tud vele beszélni – jelentette ki határozottan a nő. – Miért nem? – értetlenkedett tovább a nyomozó. – Nem lehetne felébreszteni?

– Eltalálta! A doktor úr súlyos beteg, és olyan injekciót kapott, amelytől mély álomba zuhant. De ha ennyire fontos, jöjjön vissza holnap reggel – ajánlotta higgadtan a szigorú tekintetű asszony. – A délelőtti órákban általában jobban érzi magát, és akkor tud vele beszélni. – Hány órára jöhetek? – csapott le a lehetőségre Dan. – Mivel úgy kilenc körül szokott felébredni, maga jöjjön tíz órára! – Rendben, itt leszek! – köszönt el a még mindig feszült férfi. A szállodába visszatérve a nap eseményeitől meggyötört rendőr a szobájába kérte vacsoráját. Miközben a szobapincérre várt, vett egy forró fürdőt, ami kikapcsolta feszült idegeit. Vacsora után telefonon felhívta feleségét. – Drágám, csak hallani akarom a hangodat, és csak azt szeretném elmondani, hogy mennyire hiányoztok – vallotta be honvágyát a férfi. – Nem mondod komolyan, hogy hiányzik a gyereksírás? – ékelődött Sophie. – Ennél a tortúránál bármi jobb! – nyavalygott. – New York szinte minden negyedét összefurikáztam, s az eredmény, hogy a bérelt kocsimat egy hét alatt háromszor nyomták meg. A dugókban eltöltött óráktól majdnem agyvérzést kaptam, es egy épeszű embert sem találtam, aki tudta volna, hol van az a nyomorult doki – fakadt ki a sikertelenségtől elkeseredve Dan. – Sohasem szerettem ezt a várost, de most egyenesen utálom! – Ne emészd magad, drágám, én biztosra veszem, hogy megtalálod azt az orvost! – próbálta megnyugtatgatni a férjét Sophie. – Köszönöm a biztatást! Hiszek neked és nagyon szeretlek – tette le a kagylót a férfi. Dan egész éjszaka nyugtalanul hánykolódott, és csak hajnalban tudott elaludni. Az álmatlanság eredménye a reggeli kapkodás, valamint a néhány perces késés lett.

Megérkezve izgatottan csöngetett fel a régi bérház kaputelefonján. – Elkésett, de azért jöjjön beljebb! – nyitotta ki néhány perccel később a lakásajtót a nyomozó előtt az idősödő asszony. – Elkésett, de azért jöjjön beljebb! – nyitotta ki néhány perccel később a lakásajtót a nyomozó előtt az idősödő asszony. A nő egy zsúfolt dolgozószobába vezette Dant. Ott egy tolószékben ülő idős férfi fogadta őt. Könyvét összecsukva kezet nyújtott neki. – Foglaljon helyet, uram! – mondta barátságosan a csontsovány férfi. – Megtisztel uram, hogy időt szakít rám – köszönte meg a láthatóan nagyon beteg férfi kedvességét Dan. – Az ápolónőm mesélte, hogy tegnap egy pisztollyal rohangált a lakásomban – mosolyodott el a hamuszürke férfi. – Tudja, uram, én nyomozó vagyok – kezdte magyarázni a történteket Dan, – s a mi számunkra egy félig nyitott ajtó New York-ban elég ok arra, hogy fegyvert rántsunk. – És mit akar tőlem egy nyomozó? – kérdezte az öreg Charles. – Nos, a harlemi kórházból tudom, hogy ön jól ismeri dr. Steve Levine-t. – Igen, ez igaz. A nagy korkülönbség ellenére fiatal barátommal remekül megértettük egymást – merengett el a múlton egy pillanatra Charles. – Meg tudná mondani, most hol találom meg az ön barátját? – Természetesen, ha ön is elárulja, hogy miért keresi? Dan már a gondolattól is rosszul volt, hogy most ismételten magyarázkodnia kell, így inkább előhúzta zsebéből Gwyneth Jenkins fotóját, és az idős férfi elé tartotta:

– Azért keresem a barátját, mert ismeri ezt a lányt – közölte határozottan. Az öreg remegő kezével a fénykép után nyúlt, majd hosszan, eltűnődve nézte. A halálosan beteg Charles Freeman doktor felidézte képzeletében ifjú barátját és egykori cselszövésüket. Hát mégiscsak lebuktunk, gondolta magában. – Ezt a lányt én is ismerem – mondta nyugodt hangon, miközben visszaadta a képet az egyre kíváncsibbá váló Dannek. – Valójában mindennek én vagyok az oka – kezdte rövid szünet után az öreg. – Nem dr. Levine a maga embere: az egészet én találtam ki és én is hajtottam végre. A nyomozónak elállt a lélegzete, elképedve hallgatta a vallomásra készülő nagybeteg férfit. – A kis Ágnes valahonnan Európából került Amerikába, s közben megjárta a legsötétebb poklokat. Steve Levine őrülten beleszeretett a lányba, és bármit megtett volna érte. Jómagam nem hiszek a véletlenben, de mégis úgy alakult a helyzet, hogy megtaláltam a lány szakasztott mását. Nem akartam, hogy Steve hülyeséget csináljon, ezért kitaláltam, hogy Ágnes hogyan kezdhetne új életet itt nálunk: új névvel és iratokkal tiszta lappal indulhat, gondoltam. Az idős férfit hallgatva Dan számára hirtelen összeállt a kép, és világossá vált, hogy a börtönben sínylődő lány nem az igazi Gwyneth Jenkins. – Kérem, azt árulja még el, mi történt az igazi Gwyneth Jenkinsszel? – Sajnos, ő meghalt füstmérgezésben egy raktár leégése során, és én, mivel a patológia főnöke voltam, könnyen elintéztem, hogy a holtteste a névtelenek szigetére kerüljön – vallotta be egykori bűnét az öreg. – És mit tud Ágnesről? – kérdezte a nyomozó. – Már jó néhány éve nem hallottam róla. Steve csak azt mondta, hogy egy sajnálatos félreértés miatt elhagyta őt.

Egy ideig többször is kereste Ágnest, de nem találta. Később a főnöke, a kórház csoportvezető asszonya azt állította, hallotta, hogy a lány elhagyta az Államokat. – És dr. Levine? – érdeklődött Dan. – Nos, fiatal barátom most Angliában él. – Uram, megengedi, hogy telefonáljak? – nézett az órájára a megdöbbenéséből lassan magához térő nyomozó. – Hát hogyne! – vágta rá szívélyesen az öreg Charles. Dan a dolgozószoba készülékén villámgyorsan hívta a Texasi Állami Börtönt. – Dan Martin nyomozó vagyok. New York-ból hívom, hogy elmondjam, bizonyítékom van arra, hogy önök nem a valódi Gwyneth Jenkinst tartják fogva: az a lány ott a börtönben nem ő! – hadarta boldogan az igazgatónak. – Sajnálom, Mr. Martin! – mondta részvéttel a hangjában az igazgató. – Hogy érti, hogy sajnálja? Hát nem fogja fel, be tudjuk bizonyítani, hogy a maga foglya nem egy többszörös gyilkos? Azt ígérte, ha bebizonyítom, segít rajta! – kiabált az igazgató értetlenségén feldühödött Dan. – Igen, nyomozó, de már vége. – Hogyhogy vége? – kérdezte kétségbeesett hangon. – Még nincs este hét óra – s a karórájára nézve megállapította, Hogy az időeltolódást is beleszámítva még van huszonkét perc a kivégzésig. – Valóban, Mr. Martin, de a felügyeleti hatóságunktól kapott utasításra a mai kivégzéseket már kora reggel pontban hétkor végrehajtottuk. Tényleg őszintén sajnálom a történteket, Mr. Martin. Most vannak nálam, ezért le kell tennem a telefont. Minden jót magának, nyomozó!  A Texasi Állami Börtön igazgatójával szemben ülő FBIügynök, Ed Nicolson a kávéját kortyolgatta, mialatt az igazgató telefonon beszélt. Amikor meghallotta egykori társának, Dan Martinnak a nevét, elmosolyodott.

– Szóval a mi kedves Danny barátunk még most sem nyugszik – kacsintott a nagydarab fekete férfi a kagylót a helyére illesztő igazgatóra, aki kissé meglepődve nézett rá: – Nos, ha jól sejtem, ön Martin nyomozót is ismeri. Az ügynök csak bólintott, és türelmesen megvárta, amíg az igazgató szép sorban egymás után aláírja az asztalára már korábban kiterített papírokat. Miután a szükséges iratok aláírásával végzett és éppen betette azokat egy bőrborítású fekete mappába, egy őr kopogott az ajtón: előállította az elítéltet. Ed Nicolson felállt a székéből és alaposan szemügyre vette az előállított rabot, akit fel kell készítenie a tanúvallomásra mint koronatanút, mire New Yorkba érnek. Az ügynök most már örült annak, pedig a parancs hallatán igencsak nehezményezte, hogy egyedül küldték a fogolyért, mert sokéves tapasztalatával ránézésre megállapította: ez az ember teljesen ártalmatlan, nem kell a szökésétől tartania. A börtön igazgató intésére az őr az ajtóban várakozó, már indulásra kész Nicolson ügynök csuklójához bilincselte a foglyot. Ekkor az igazgató lassan felemelkedett az asztalától – egyáltalán nem volt kedvére ez a váratlan látogatás kimért mozdulatokkal az ügynökhöz lépett és kelletlenül átnyújtotta neki az aláírt papírokkal teli fekete irattartót. – Köszönöm, uram! – húzta ki magát büszkén és széles vigyorral az arcán a türelemhez edzett Nicolson ügynök. És az ajtóban udvariasan maga elé engedte a hozzáláncolt rabot.

Epilógus San Antonio 2003

Az

irodájában az asztalánál ülő Sophie a türelmetlen kopogásra összerezzent és villámgyorsan az előtte heverő papírok alá rejtette a könyvet, amelynek már utolsó lapjait olvasta az imént. Az ajtóra pillantott, és ahogy meglátta a belépő férjét, köszönés helyett rárivallt: – A frászt hozod az emberre, Danny, majdnem szívbajt kaptam! – csókolta meg kelletlenül a hozzáhajoló férfit. – Mi a bajod, drágám? – kérdezte kissé megszeppenve Dan, miközben észrevette a papírok alól kikandikáló regényt. – Semmi. Mi lenne? Csak nem tudom befejezni ezt a pár oldalt, mert mindig rám nyit valaki – húzta elő pironkodva a nyitott könyvet Sophie. – Édesem, biztos, hogy munkaidőben kell kiolvasnod ezt a könyvet? – érdeklődött viccelődve a férje, és leült az asszony előtti székre. – Nem munkaidőben, hanem ebédidőben olvasom – válaszolt a nő. – De különben is, még semmi közöd hozzá, elvégre még nem te vagy a főnököm. – Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez már nem sokáig marad így – figyelmeztette az asszonyt. – Úgy látom, akkor ma is egyedül ebédelek – hagyta magára a feleségét. Az asszony újból elővette Pamela Taylor múlt hónapban megjelent könyvét, és az utolsó sorokat már könnyeivel küszködve olvasta végig. A valós történettől felzaklatott Sophie, hogy megnyugodjon, a folyosó automatájából forró csokit hozott magának. A finom édességet kortyolgatva eszébe jutott Pamela, aki valamikor, még az év elején, meglátogatta őket férjével, Sammel. A lány, miután elhagyta a kórházat, segítséget kért Dantól, hogy a naplót kiegészítve megírhassa cellatársa történetét. Sophie őszintén sajnálta, amiért férjének nem sikerült megmentenie azt a szerencsétlenül járt Ágnes nevű lányt, akinek ártatlanságában mindvégéig csak ő bízott. Elhatározta,

feltétlenül megköszöni Pamelának a dedikált példányt és azt, hogy minden részletet ilyen valósághűen írt meg. A gondolataiba merülő asszonyt fél órával később ismét a férje zavarta meg: – Drágám, hoztam neked egy kis ebédet – tette az asszony elé a csomagolt spagettit. – Köszönöm, Danny! Ne haragudj az előbbiért, de teljesen kibuktam ezen a regényen, elvégre a mi életünk is benne van, de most már megnyugodhatsz, mert befejeztem. Ha nem bánod, írok majd egy köszönőlevelet Pamelának. – Rendben, de most már tényleg örökre zárjuk le ezt a történetet – karolta át felesége vállát a szék mögött álló férfi. – Inkább a hétvégére tervezett estélyünkről beszéljünk, mert az eddigi visszajelzésekből úgy néz ki, nem lesz elég nagy a házunk a vendégek fogadásához, ha tényleg mindenki eljön. – Igenis, kapitány! – pattant fel székéből a nő, és a férfi nyakába kapaszkodva megcsókolta férje arcát. Végtelenül büszke volt rá, mert őt nevezték ki a nyugdíjba vonuló San Antonio-i rendőrkapitány helyébe a kapitányság vezetőjének. Szombat délután Sophie izgatottan sertepertélt saját konyhájában, ahol az estély étrendjének elkészítésére külön meghívott szakács vidáman mutogatta neki a vacsorára elkészített töménytelen mennyiségű ételt. – Nem mondja komolyan, Hogy ezt mind nekünk főzte? – hitetlenkedett Sophie. – De igen, asszonyom, majd meglátja: ilyen sok ember ilyen sokat eszik. – Tényleg? Még szerencse, hogy csak ilyen kevés barátunk van – jegyezte meg nevetve a háziasszony, majd magára hagyta az ételekkel elkészült szakácsot. Nyolc körül Dan a hálószobában az előre kikészített sötétkék öltönyében méregette magát a tükör előtt. A Sophie-tól ajándékba kapott ruhát mintha ráöntötték

volna. A férfi sóhajtozva fogott hozzá a nyakkendő megkötéséhez, amikor felesége izgatott hangja zökkentette ki: – Danny, hagyd a csudába azt a nyakkendőt! Gyere le, mert már megérkeztek az első vendégek és nagyon hiányolnak! A házigazda boldogan üdvözölte közvetlen kollégáit és barátait, akik feleségeikkel együtt érkeztek. Sophie-nak hála, már mindenki otthon is érezte magát. Ramirez és a fiúk egy nagy ajándékcsomaggal kedveskedtek az új kapitánynak, aki nem tudta leplezni meghatódottságát. – Köszönöm, fiúk, köszönöm! – ismételgette elérzékenyülten a főnök. – Neked, Ramirez barátom, pedig külön gratulálok az előléptetésedhez, és szívből örülök, hogy a kábítószer- és gyilkossági osztálynak te leszel az új főnöke. Csak azt tudnám, ezek után ki fog beépülni a drogbandákba, ha a legjobb embereimet mind asztalhoz ültetik? – veregette hátba az egyik legjobb nyomozót. A később érkező vendégeknek hol Dan, hol pedig az öreg Martin nyitott ajtót, míg Sophie a fiatal felszolgálókat irányította. Néhányszor felhívta a barátnőjét is, hogy megtudja, boldogul-e a rábízott csemetékkel. A remek hangulat ellenére valamivel éjfél után a vendégek egy része a reggel kezdődő szolgálatra hivatkozva távozott, így bőven akadt hely azok számára, akik vállalták, hogy megtáncoltatják a háziasszonyt.  A New Yorkból érkező Ed Nicolson ügynök az utcára is kihallatszó zenéből tudta, hogy jó helyen jár. A türelmes férfi sokáig nyomta a csengőt, mire a házigazda ajtót nyitott. – Öregem, már nem is számítottam rád, még jó, hogy több naposra terveztük a murit – ölelte meg egykori társát a kissé már spicces Martin kapitány. – És mi történt az FBI-nál, hogy meg tudtál lépni? – ékelődött.

– Azt mondtam, a temetésedre jövök, így senkinek sem volt ellenére, hogy a hétvégén nem dolgozom. Egyébként a fiúk is részvétüket küldik, de ezt már csak a kedves nejednek szeretném átadni, feltéve, hogy valaki bemutat neki – kacsintott barátjára a kétméteres és székében is megtermett egykori kolléga. – Nicolson, te sohasem javulsz meg – vezette a nappaliba a régi cimborát, aki fanyar humorával mindenki szívébe hamar belopta magát. A buli reggelig tartott. Nicolson kivételével a kollégák és a barátok hullafáradtan távoztak. Sophie néhány óra alvás után már a romeltakarításon is túl volt kora délutánra. A háziasszony által csapott zajok felébresztették a kanapén elnyúlt Nicolsont és a szőnyegen alvó Dant. Sophie épp magának töltött kávét, amikor Dan és Ed helyet foglalt a konyhaasztalnál. Az asszony kérés nélkül öntött kávét az álomittas férfiaknak. – Fiúk, ne készítsek valami kaját, nem vagytok éhesek? – Sophie, aranyos vagy, de én még nem bírnék enni – hárította el az ajánlatot Ed. – Inkább arról mesélj, milyenek a kölykök? – Ha még maradsz egy kicsit, megismerheted őket, mert hamarosan elmegyek értük. Meglátod, mindkettő kiköpött Martin – mondta nevetve a csillogó szemű, büszke anya. – Tényleg Ed, most jut eszembe: még meg sem köszöntük neked, hogy annak idején, segítségünkre voltál a Jenkins ügyben. – Dehogyisnem, Sophie! Már többször is megköszöntétek, sőt nemrég küldtél egy könyvet is, amelyet az a Pamela írt. – Jaj, Sophie, nem mondod, hogy a legjobb barátaim előtt is leégetsz! – szólalt meg szemrehányóan Dan kapitány. – Nem elég, hogy egész Amerika azt olvashatja, hogy milyen balfék voltam, de még a legjobb barátaimnak is eldicsekszel vele? – dorgálta meg Sophie-t.

– Nem akartalak megbántani Danny, te mindent megtettél abban az ügyben! – vigasztalta férjét az asszony, majd Edhez fordult: Tudod, Ed, engem is nagyon megrázott ez a história, és az egészben az a legszörnyűbb, hogy ez nem csak egy regény, hanem ez szóról szóra igaz. – Drága Sophie, én is szeretem az igaz történeteket, de tudod, a legvalóságosabb regény sem mindig tükrözi az igazságot – fejezte ki véleményét Nicolson ügynök. – Lehet, hogy neked van igazad, de engem akkor is bánt, hiszen a végén már mi is közel álltunk ahhoz, hogy kiboruljunk, mert minden erőfeszítésünk balul sült el. Férje szigorú pillantásaiból Sophie megértette, hogy most kell abbahagynia a témát. Nos, akkor inkább magukra hagyja a barátokat. – Uraim, ha nem bánják, most elmegyek a gyerekekért, s ha visszajöttem, összeütök maguknak valami vacsorát – állt fel az asszony, és a hűtő tetejéről magához vette autója kulcsát. – Gyere Ed, igyunk egyet! – kísérte a nappaliba vendégét az újdonsült kapitány. – Miért is ne? A gépem csak éjfélkor indul, s azon majd ráérek kialudni a gőzt – adta be derekát könnyedén Ed. – Bocs, öregem, hogy a feleségem ezzel a régi dologgal traktált, de amióta megjelent az a könyv, hirtelen ő lett az, aki nem bírja feldolgozni az esetet. – Ne izgasd magad emiatt. A fontos az, hogy a végén minden jóra fordult. – Hogyhogy jóra fordult? – töltött whiskyt barátjának Dan. – Hát, úgy értem, hogy… – habozott a férfi. – Az ördögbe is Danny, hát ez az, amit nem mondhatnék el neked! – Ed, bökd már ki, hogy mi a nyavalyát nem mondhatsz el! – Hát jó, de csak akkor, ha még Sophie-nak sem mondod el, mert ő továbbadja Pamelának, tőle pedig e könyv olvasói is megtudják, pedig szigorúan titkos a dolog.

– Nicolson, ne szórakozz itt velem! Vagy elmondod, amit akarsz, vagy hagyjuk az egészet! – De megígéred isten bizony, hogy nem szólsz róla senkinek, nehogy az olvasók is megtudják? – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ám legyen: megígérem. Ed még egy pohár italt kért barátjától, majd legurítva azt, nagy sóhajok közepette hozzálátott: – Emlékszel, amikor fű alatt kérted, hogy küldjék anyagot a Jenkins lányról, mert biztos voltál benne, hogy a börtönben sínylődő csajszi nem a te embered? – Hogyne emlékeznék? Még nem vagyok annyira szenilis – vágta rá Dan. – Nos, akkor te is küldtél nekem róla egy-két fotót meg néhány adatot. Azokkal akkor még nem igazán tudtam mit kezdeni. De tudod milyen vagyok, semmit sem dobok ki, és a garázsomban elfért a többi kacat között. Majd, – mit ad isten – eltelt egy-két év, és a csajszi fotója megoldotta az egyik ügyemet. – Ed, ne vacakolj már ennyit! Nem lehetne rövidebben? – kérte egyre türelmetlenebbül Dan. – Képzeld, tavaly év elején elkaptuk az orosz maffia fejét. Nem fogod elhinni, hogy ki volt az. Ha visszaemlékszel, volt egy kis nyápic drogdealer, egy nyamvadt kábítószerkereskedő, akit annak idején még te is megszorongattál néhányszor, de sehogy sem tudtunk valami használhatót kiszedni belőle. Csak úgy hívtuk: a szelencés Vaszilij. Nos, Vaszijka néhány év alatt a környezetéből a legnagyobbakat is eltette vagy eltetette láb alól, így ő lett az amerikai orosz maffia feje. Mindezt olyan ügyesen tette, hogy az FBI végig azt hitte, hogy ez az alak csak egy nagyzási hóbortban szenvedő piti kis bűnöző. – Mindenre emlékszem, csak azt nem értem, hogy jön be a képbe Gwyneth Jenkins? – Gwyneth sehogy, de annál inkább Ágnes, akiről mindenki azt hitte, hogy ő a Jenkins lány. Nos, az utóbbi időben Vaszijka már túl nagyra tört, és elkezdte kinyírni

az orosz diplomáciának az Amerikába küldött embereit is. Ez lett a veszte. A dolog annyira kínossá vált, hogy orosz kollégáink segítettek nekünk: nagykövetük egyik éjszakába nyúló fogadásán lehetővé tették a számunkra, hogy csapdát állítsunk neki. Az ,atyuska’ azonban olyan ügyes volt, hogy a fogadáson kicsúszott a kezünkből emberei segítségével. De innentől legalább tudtuk, hogy kit kell keresnünk. A megtalálását rám bízták, naná, hogy nem bírtam magammal. Éjjel-nappal nyomoztam, amíg egyszer a fickó egyik kéglijében találtam egy fotót, amiről rögtön a Jenkins lány, pontosabban az általad küldött lány képe jutott eszembe. Előkerestem a garázsból a régi képeket és összehasonlítottam a fotókat. Semmi kétség: a képek ugyanarról a lányról készültek. Arra a következtetésre jutottam, nekem nyolc, hogy ki ez a csaj, de ha a képe ott volt Vaszilijnál, tutira ismerte a maffiavezért, és ha valaki hajlandó köpni ellene, biztosan ő az. De hátra volt még a dolog legnehezebb része: meggyőzni a főnökeimet arról, ha a végére akarnak járni a Vaszilij ügynek, egyezzünk meg a csajjal, s a vallomása fejében hozzuk ki őt a börtönből és vegyük be a tanúvédelmi programba. Nos, hát nem volt könnyű meggyőznöm a górékat, de mivel nem álltak sorban a tanúk, végül belementek. Mázlim volt, mert pont a kivégzése előtti napon kaptam meg az engedélyt, Hogy kihozhatom a lányt börtönből. Rögtön felhívtam a börtönigazgatót és közöltem vele: a nő ettől a pillanattól az enyém. Holnap érte megyek Texasba, addig pedig vigyázzon rá, mint a szeme fényére. A csajnak is nagy szerencséje volt velem, mert másnap előre hozták a kivégzéseket, és ha nem telefonálok előző este, ő már alulról szagolhatná az ibolyát. Másnap hat óra után értem a börtönbe, s noha az igazgató nem nagyon volt elragadtatva tőlem, a hivatalos papírokra kénytelen volt kiengedni a lányt, én pedig magammal cipeltem őt New Yorkba.

Bevallom őszintén, meg sem fordult a fejemben, hogy te képes vagy éveken át nyomozni a lány után, mint egy megszállott, pusztán a megérzésed alapján. Erre csak Pamela könyvéből jöttem rá. És hát mit mondjak: elismerésem a kitartásodért. A könyv sem volt rossz, csak a valóság kicsit másként végződött. – És hogyan végződött? – kérdezte barátját a meglepetéstől tátva maradt szájjal az újdonsült kapitány. – Miután az orvosok nagy nehezen kihozták depressziójából a lányt, vallomást tett a bíróságon, és annak alapján Vaszijka most a villamosszékre vár. A tárgyalás végeztével pedig kapott egy harmadik személyazonosságot, s ma Angliában él egy Steve nevű orvos barátjával… …Szóval, ez van öregem. Sajnálom, hogy nem mondhatom el neked, mert szigorúan titkosítva van a történet, és te is tudod, hogy a szabály az szabály. Ezt az olvasó is tudja, ezért megbocsátja, hogy neki sem mondom el. Hiszen nem mondhatom el senkinek… VÉGE