Megvalósítás időszaka: november

„MÁRTON LÚDJA” TÉMAHÉT 2010. november 8.-12.

Márton-napi legenda és a hozzá kapcsolódó szokások felelevenítése és ismételt átélése az óvodában.

SZONEK BÜKKÖSDI ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS ÓVODA TAGINTÉZMÉNYE

2010.

„MÁRTON LÚDJA” témahét

A tevékenység helye: SZONEK Bükkösdi Általános Iskola és Óvoda Tagintézménye Megvalósítás időszaka: 2010. november 8.-12. Résztvevők: • Nyuszi csoport – nagycsoport, 24 gyermek A témahét megvalósítója: • Kiticsics Anikó óvodapedagógus A témahét célja, feladata: •

• • • • • • •

A őszvégi népszokások megismerése, kiemelten Márton napjához kötődő szokások összegyűjtése, a jeles naphoz kapcsolódó tevékenységek megismerése, kipróbálása és megbeszélése a TŰZ modulon belül. Kommunikációs képesség fejlesztése. Meglévő ismereteik bővítése, felhasználása. A gyermekek erkölcsi-szociális érzelmeinek alakítása. A közösen átélt élmények, tapasztalások öröme. A gyermekek esztétikai érzelmek kibontakoztatása. A gyermekek intellektuális érzelmeinek biztosítása. Kíváncsiságukat felkeltő differenciált tevékenységeken keresztül szerezzenek tapasztalatokat.

A témahét tevékenységeit úgy építettük fel, hogy a gyermekek megtalálják a fejlettségüknek megfelelő differenciált élmény és tapasztalásszerzési lehetőségeket. A változatos zenei, irodalmi, vizuális, mozgásos, dramatikus ill. néphagyományokat követő tevékenységek segítsék elő a Márton napi szokások, néphagyományok megismerését. Munkaformák: • • • • •

kooperatív csoportmunka differenciáló csoportmunka páros munka frontális munka egyéni munka

2

Kiticsics Anikó


A témahét értékelése • •

Az ismeretek szintjén: a tapasztalatok, új fogalmak, összefüggések, tevékenységek megjelenése, megértése. Pozitív visszacsatolás a játék, a különféle tevékenységek végzése során tapasztalt együttműködésről, nyitottságról, a gyűjtőmunka, az elkészített alkotások eredményéről, minőségéről, az átélt élményekről.

Várható eredmények: • • • • • • • • • • •

A gyermekek megismerkednek Márton napjához kötődő népszokásokkal, irodalmi, zenei alkotásokkal. Fejlődik szókincsük és szövegalkotási képességük a hallott, elénekelt, lerajzolt produktumokon keresztül. Fejlődik kreativitásuk, képzeletük. Zenei ízlésük és a mozgáskultúrájuk formálódik. A csoportmunkákon keresztül javul az együttműködési képességük, fejlődik empatikus képességük. Kialakul és növekszik a játék során a személyes érintettségből adódó motiváltságuk. Növekszik az önbizalmuk, magabiztosságuk, amely újabb cselekvésre ösztönöz. Csökkenhetnek a magatartási anomáliák. Fejlődik a cselekvő- és szervezőképességük és az önállóságuk. Az azonos cél elérésének tudata biztosítja a magas fokú szocializációt. A csoportmunkák során erősödik az egymásra figyelés, az esetleg periférián lévő tanulók is bekapcsolódhatnak a közös tevékenységbe.

Elő –és utómunkálatok, óvodapedagógusi feladatok, teendők: • • • • • • • • • • • •

Témakiválasztás. Fejlesztési célok megfogalmazása. Időrendi tervezés az egyes lépések meghatározása – heti terv. A módszerek meghatározása, megbeszélése. Figyelemfelkeltő plakátok készítése a témahét eseményeiről. Tájékoztatás. Szükséges eszközök biztosítása, beszerzése, ill. elkészítése a csoport igényei szerint. A dokumentálás előkészítése: fotók, prezentációk, stb. A heti tevékenységek helyének, idejének biztosítása Heti adminisztráció elvégzése A zárást követő feladatok elvégzésének irányítása Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény elkészítése a témával kapcsolatban. Prezentáció készítése a napi, heti tevékenységekről.

/ A témahétről készült prezentáció a www.bukkosd.hu oldalon megtekinthető./

3

Kiticsics Anikó


A népszokásról röviden A néphagyomány szerint Márton egy pogány katona volt, aki egy alkalommal találkozott egy szegény, éhező koldussal. Megsajnálva őt, neki adta köpenye felét, hogy megvédje a fagyhaláltól. Ettől kezdve püspökként szolgálta az éhező szegényeket. A későbbiekben őt szentté avatták, s neve napján megemlékeznek jótetteiről. Napjainkban a köpeny kettévágását egy sütemény kettétörése jelképezi, amit megosztunk valakivel, ezzel is jelképezve a felebaráti szeretetet. Ezen a napon zárultak le a Szent György napján induló mezőgazdasági munkák, ekkor kóstolták meg először az újbort és vágták le a libákat. Innen ered, hogy Márton napján libát eszünk, és bort iszunk. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik!” Hogy kapcsolódik Márton a libához? A keresztelkedés után Márton a Jóistennek szentelte magát. Látván szent életét, püspökké akarták szentelni. Márton nem akart püspök lenni, ő szerzetes szeretett volna maradni. Az emberek erőszakkal is el akarták vinni, de Márton elbújt a liba ólba. A libák viszont elárulták gágogásukkal, ezért az emberek megtalálták Mártont, akit végül mégis csak püspökké avattak. Jóslatok „Ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros." „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható." „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” Régen Márton napján terelték be az állatokat a tél elől, ezért ezt a napot igen meghatározó eseményként tartották számon. Ilyenkor a pásztorok házról házra jártak köszöntőt mondani, amiért a házigazdák megajándékozták őket. Ekkor kezdődött a kisfarsang ideje, ami Katalin napig tartott. Ezt az időszakot az újboros ás Márton ludas lakomák és bálok jellemezték.

4

Kiticsics Anikó


A lúdfélék (Anseridae) az úszómadarak rendjébe, a lemezescsőrűek csoportjába tartozó madárcsalád. Fészekhagyók, úszólábúak, rövid farkúak, és lúdtalpúak. A lúd és liba ugyanannak az állatnak kétféle elnevezése. A hímnemű ludakat hívják gúnárnak, míg a nőneműeket tojónak. Aphrodité lúdon

Persephoné szent állatai voltak, de Aphrodité kedvenc állata is a lúd volt. Az indián asztrológiában a téli napforduló totemmadara, Kínában a házastársak közötti hűség jelképe. A finn mitológia szerint a világot egy lúd (más források szerint egy kacsa) tojta.

Szent Márton története „Valamikor régen élt egy kisfiú, akit Mártonnak hívtak. Minden vágya az volt, hogy a császár katonája lehessen. 15 évesen be is állt a császári hadseregbe, nagyon szerette a lovát és minden nap kilovagolt vele. Egy hideg téli napon a város felé lovagolt. Hirtelen az út szélén megpillantott valamit, ahogy közelebb ért látta, hogy egy ember fekszik ott. - Szegény ember vagyok, nincsen semmi ennivalóm, nagyon fázom, kérlek, segíts rajtam! - Nincsen nekem semmim, csak ez a darab kenyerem, de ezt megosztom veled. - Köszönöm jóságodat, de nagyon fázom, segíts rajtam. Tudom mit kell tennem, kettévágom a köpenyemet és az egyik felét oda adom neked. - Köszönöm a jóságodat. De jó meleg ez a köpeny! Már nem fázom, és nem is vagyok éhes. Hogy hívnak téged? - Márton a nevem és katona vagyok. Sietek, mert várnak a társaim. Azzal továbblovagoltak, míg egy nagy városkapuhoz nem értek. Márton és a katonái bejutottak a városba, ahol éppen piaci vásár volt. - Libát vegyenek! Kövér libát vegyenek! Vegyél te is tőlem katona, olcsón adom! - Nincsen pénzem, de segítek nektek a libákat az ólba terelni. Márton megkedvelte az embereket, itt maradt a városban és kolostort alapított. Később püspökké választották, és szentté avatták.” /részlet/

5

Kiticsics Anikó


A témahét felépítése, tevékenységek 8. HÉTFŐ

Novemberi jeles napunk: Márton napja. Mese: Szent Márton története. Prezentáció megtekintése a libákról, tollfosztásról, a Márton napi hiedelmekről. Nyaklánc fűzése tűzön pirított libagége tésztából. Libás, ludas dalos játékaink felelevenítése, eljátszása. Csoportszoba díszítése libás, ludas kiegészítőkkel.

9. KEDD

Séta a faluban, ellátogatunk egy „libás” házhoz. Az állatok közvetlen megfigyelése. A liba hasznossága. Beszélgetés a tollfosztásról. A toll fontossága, felhasználása. Bébiételes üvegből lámpás készítése a Márton napi felvonuláshoz. Bújjunk dunyhába!

10. SZERDA

Libás drámajátékok. Rajzolgatás, írás libatollal. Liba síkbáb készítése. Kukorica morzsolás, csutkababa készítés. Mese: Benedek Elek - Rókáné foga libacombra vágyik

11. CSÜTÖRTÖK

12. PÉNTEK

Ünnepi lakoma Márton napi süteménykészítés: sós, tekert libanyak. Kiss Mártont köszöntjük névnapja alkalmából. Liba báb készítése almából. Márton napi lampionos felvonulás a falu utcáin. Mese ismétlése: Lúdas Matyi A mese dramatizálása, meseillusztráció készítése. Dalos játékok ismétlése. Kukoricás torna mezítláb, hogy nehogy lúdtalpas légy!

6

Kiticsics Anikó


Képességfejlesztés

Szociális

Verbális

Értelmi

Testi

Társas magatartás, együttműködőképesség fejlesztése a játék és a mindennapi tevékenységek helyzeteiben való aktív részvétellel, a társak támogatásával.

Összefüggő, érthető beszéd fejlesztése, szókincsbővítéssel, az ok- okozat összefüggések mondatokban történő megfogalmazásával. Nyelvi kifejezőkészség fejlesztése beszélgetéssel, beszélgetőkörök.

Figyelem, észlelés, emlékezet, gondolkodás fejlesztése játékkal, cselekedtetéssel, beszélgetéssel, az összefüggések megbeszélésével. Fogalomismeret bővítése. Az osztályozás műveletének gyakorlása.

Mozgás, testséma, térirány fejlesztése, a játékokkal, tevékenységekkel, valamint az eszközök elkészítésével, alkalmazásával. Szem-kéz koordináció fejlesztése.

7

Kiticsics Anikó


Nyaklánc fűzése tűzön pirított libagége tésztából.

Márton legendája

8

Kiticsics Anikó


Libás, ludas dalos játékaink felelevenítése, játszása.

Hatan vannak a mi ludaink… Réce-ruca vadliba… Gyertek haza ludaim… Siess libám… Egyél libám… Héja, héja, nincs itt liba… Héja, héja, vaslapát…

Séta a faluban. Ellátogatunk egy „libás” házhoz. Az állatok közvetlen megfigyelése. A liba hasznossága.

9

Kiticsics Anikó


Libapásztorkodás, drámajátékok.

A libák megmutatták a püspökfalatjukat a libapásztornak.

Libasorban járunk-kelünk. A libavásárba megyünk.

10

Kiticsics Anikó


Beszélgetés, képek nézegetése a tollfosztásról. A toll fontossága, felhasználása. Tollfújás.

Bújjunk dunyhába!

„Fejre kucsmát, Lábra csizmát, Hátra bundát, Ágyba dunyhát. Jön a hideg tél!” Kányádi Sándor

11

Kiticsics Anikó


Bébiételes üvegből lámpás készítése a Márton napi felvonuláshoz.

Rajzolgatás, írás libatollal. Képek nézegetése a régmúlt idők íróeszközeiről.

12

Kiticsics Anikó


Libát készítettünk almából.

13

Kiticsics Anikó


Márton napi süteménykészítés: sós, tekert libanyak.

A betekert tésztát libatollal kentük meg.

Délre meg is sült a finom sütemény, amit közösen elfogyasztottuk. Kóstolót vittünk a legkisebbeknek.

14

Kiticsics Anikó


Márton napi lampionos felvonulás az iskolásokkal együtt a falu utcáin.

Szent Mártonnak ünnepén, Égő gyertyát viszek én, Világítson mindenhol nekünk Ahol járunk, ahol megyünk. Zsoldos volt ő, katona Így lett Isten bajnoka, Kettévágta díszes köpenyét, Betakarta koldusnak testét. /Dunántúli gyermekének/

Lúdas Matyi Mesélünk, dramatizálunk.

A mese egyes részleteit számítógépen is megnéztük.

15

Kiticsics Anikó


Kukorica morzsolás.

Csipegetés.

Csutkababák készítése: csuta, csuhé, rafia.

16

Kiticsics Anikó


Kukoricás torna mezítláb, hogy nehogy lúdtalpas légy!

17

Kiticsics Anikó


LIBÁS

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY JÁTÉKOK, MESÉK, MONDÓKÁK KISEBBEKNEK

18

Kiticsics Anikó


Benedek Elek: Rókáné foga libacombra vágyik - Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? ezt kérdem én tőled. - Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam. „Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme. Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba! - Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét: Száz liba egy sorba, Mennek a templomba. Elöl megy a gúnár, Jaj de szépen sétál! Száz liba egy sorba! De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően: - Adj isten, száz liba! - Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár. - Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok. Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom! - Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák. De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált: - Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem! - Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát. Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta: - Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát. Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá --- reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége! Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!

19

Kiticsics Anikó


Grimm: Az aranylúd Volt egyszer egy ember, s annak három fia. A három közül a legkisebbiket Tökfilkónak hívták. Ahol érték, megtréfálták; ha tehették, csúfot ûztek belõle; neki volt a legrosszabb sora, szegénynek. Egyszer a legidõsebb testvér fát vágni ment az erdõre. Mielõtt elindult, anyja adott neki egy szép kalácsot meg egy flaskó bort, hogy legyen mit ennie-innia, ha megéheznék, megszomjaznék. Ahogy a fiú beért az erdõbe, szembejött vele egy õsz öregemberke, jó napot köszönt, s azt mondta: - Adj egy darabkát a kalácsodból meg egy kortyot a borodból! Nagyon éhes, nagyon szomjas vagyok! De a fiú nagy bölcsen azt felelte: - Ha neked adom a kalácsomat meg a boromat, mi marad nekem? Szedd a lábad, eredj a dolgodra! Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. Kiért az irtáshoz, nekilátott a munkának, nagyokat vágott a fa tövére, hanem egyszer csak elvétette a csapást, beleszaladt a fejsze a karjába, haza kellett mennie, hogy bekötözzék. És ez mind az õsz öregemberke miatt történt. Most aztán a középsõ fiú indult az erdõre. Anyja annak is adott egy kalácsot meg egy üveg bort. Az emberke vele is szembejött, õt is megszólította, tõle is kért egy falat kalácsot meg egy korty bort. De a középsõ fiú is azt mondta nagy bölcsen: - Amit neked adnék, azzal magamnak volna kevesebbem; szedd a lábad, eredj a dolgodra! Azzal otthagyta az emberkét, s ment a maga útján. A büntetés õt is utolérte: alig sújtott egyet-kettõt a fa tövére, félreszaladt a fejsze, bele a lábába, úgy kellett hazavinni. Harmadnap elõállt Tökfilkó. - Édesapám - mondta -, engedj ki egyszer az erdõre fát vágni! - Hogy mehetnél, mikor a két bátyád is rosszul járt, te meg még csak nem is értesz hozzá! De Tökfilkó olyan állhatatosan kérte, addig rimánkodott, míg végül az apja azt mondta: - Hát csak eredj! Majd tanulsz a saját károdon! Anyja hamuban sült lepényt adott neki és hozzá egy üveg árpasört. A fiú útnak indult, beért az erdõbe, találkozott az õsz öregemberkével. Az ráköszönt és megszólította: - Adj egy darabot a tésztádból meg egy kortyot a flaskódból, megéheztem, megszomjaztam! - Nincs egyebem, csak hamuban sült lepényem meg keserû árpasöröm; ha azzal beéred, üljünk le, lássunk neki. Letelepedtek. Tökfilkó leakasztotta a tarisznyáját, hogy elõszedje a hamuban sült lepényt: hát finom tejeskalácsot talált benne a keserû árpasör helyett pedig zamatos bort. Jót ettek-ittak; akkor az emberke azt mondta: - Mert jó szíved van, és szívesen megosztod a magadét mással, szerencséssé teszlek. Ott áll egy öreg fa, azt vágd ki, lelsz majd valamit a gyökerei közt. Azzal az emberke eltûnt. Tökfilkó nekiállt; beékelte az öreg fát, s kidöntötte. Hát egy lúd ült a övében színaranyból volt a tolla. Kiszedte a ludat a gyökerek közül, és magával vitte. Betért egy fogadóba, ott akart meghálni: A fogadósnak volt három lánya, kíváncsian nézték a ludat, miféle csodamadár ez. Szívesen téptek volna egy-két aranytollat a szárnyából. "Majd csak adódik rá

20

Kiticsics Anikó


alkalom; hogy kirántsak egyet" - gondolta a legnagyobbik, s amikor Tökfilkó kiment a szobából, odakapott a lúd szárnyához, de ujja-keze azon nyomban hozzáragadt. Jött nemsokára a középsõ lány, annak sem volt más szándéka, mint hogy egy aranytollat kerítsen magának, de ahogy véletlenül a nénjéhez ért, hozzáragadt a keze. Jött végül a harmadik lány is, s az se másért. - Ne gyere ide - kiáltotta a másik kettõ -, az ég áldjon meg, ide ne gyere! De az nem értette, miért ne mehetne oda. - Ha ti ott vagytok, én is ott lehetek - mondta, azzal megfogta a nénje karját, s odébb akarta húzni, hogy õ is odaférjen az aranylúdhoz; azt hitte javában kopasztják már, s a végén neki nem marad semmi a tollából. Hanem amint a testvéréhez ért, többé el sem tudott válni tõle; hozzáragadt a keze neki is. Így aztán ott éjszakáztak a lúd mellett mind a hárman. Másnap reggel Tökfilkó a hóna alá vette a ludat, és továbbállt; ügyet se vetett a lúdhoz ragadt három lányra. Azok meg szép libasorban szaladtak utána, s hol jobbra tartottak, hol balra fordultak, ahogy a fiúnak éppen kedve hozta. Kint a mezõn szembejött velük a pap; meglátta a menetet, s rákiáltott a lányokra: - Nem röstellitek magatokat, szégyentelen fehérnép! Illik ez, ország-világ elõtt így szaladni a legény után? Megfogta a legkisebbiket, és vissza akarta ráncigálni, de nyomban hozzáragadt a keze, szaladhatott most már õ is utánuk. Ahogy így mentek, találkoztak a sekrestyéssel. Annak az álla is leesett, mikor meglátta a papot a három lány nyomában. - Hej, tisztelendõ úr, hová olyan sebesen? - kiáltott rá. - Talán csak nem felejtette el, hogy ma még egy keresztelõnk is van? Odaszaladt, megrántotta a kabátja ujját, és menten hozzáragadt. Most aztán már öten loholtak a lúd után, libasorban. Jön szembe két paraszt, kapával a vállán; nosza, kiabálni kezd nekik a pap, szabadítsák meg õt is meg a sekrestyést is. Hanem azok, ahogy a sekrestyéshez értek, rajta ragadtak mind a ketten. Így hát heten lettek, elöl Tökfilkó az aranylúddal, õk meg utána. Csakhamar egy városba jutottak. Ott a királynak volt egy lánya, de az olyan rettenetesen szomorú volt, hogy még soha senki nem látta nevetni. Törvénybe is hozta a király, hogy aki a lányát megnevetteti, azon nyomban megkapja feleségül. Meghallotta ezt Tökfilkó, és ment egyenest a királylány elé az aranylúddal meg a kíséretével. Az meg, ahogy meglátta, hogyan üget a hét ember egymás után, úgy, de úgy elkezdett kacagni, hogy, még a könnye is kicsordult. Erre Tökfilkó feleségül kérte, de a királynak nem tetszett a vejeura formája, mindenféle kifogást tett, s végül azt kötötte ki föltételnek, kerítsen neki Tökfilkó olyan embert, aki az egész királyi pincét egymaga kiissza. Tökfilkónak eszébe jutott az õsz öregemberke, hátha az segíthet rajta. Kiment az erdõbe, egyenest oda, ahol a fát kivágta. Ott ült egy ember, s igen elkámpicsorodott képet vágott. Tökfilkó faggatni kezdte, árulná el, mi nyomja úgy a szívét. - Rettenetes szomjúság kínoz - felelte az -, és sehogyan sem tudom csillapítani. A hideg vizet nem állom; megittam ugyan az elõbb egy hordó bort, de hát mi az? Egy esõcsepp egy egész tûztengernek! - No, ha csak ez a bajod, könnyen segíthetek rajtad - mondta a fiú -, gyere velem, annyit vedelhetsz, amennyit csak akarsz. Azzal bevitte a király pincéjébe. Ott az ember nekifeküdt a hordóknak, kiszítta egyiket a másik után, ivott, ivott, majd beleszakadt. Még be sem esteledett, s egy csöpp nem sok, annyi bor sem maradt a pincében. A fiú újra elõállt, és követelte a királylányt. A király váltig bosszankodott, hogy egy

21

Kiticsics Anikó


ilyen senkiházi legény, egy ilyen tökfilkó kösse be a lánya fejét; megint kitalált egy feltételt: kerítsen elõbb a fiú olyan embert, aki egy egész kenyérhegyet föl tud falni. -A fiú nem sokat töprengett, ment egyenesen az erdõbe. A régi helyen megint ott talált egy embert: épp egy nagyot húzott a hasán a szíjon, s azt mondta nagy keservesen: - Most ettem meg egy kemence kenyeret, de hát mi az akkora éhséghez, amekkora engem kínoz? Csak úgy kong a hasam az ürességtõl, össze kell szíjaznom, ha nem akarok éhen veszni. Tökfilkó megörült neki, azt mondta: - Sebaj! Gyere velem, majd én jóllakatlak! Bevezette a királyi udvarba. Összehordatott minden lisztet az országban, s abból akkora kenyeret süttetett, mint egy magas hegy. Az erdei ember meg nekilátott, enni kezdte, s egy nap alatt fölfalta az egész hegyet. Tökfilkó harmadszor is elõállt, és követelte a feleségét. De a király megint csak kibúvót keresett, s azt kívánta, elõbb hozzon neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is tud menni. - Ha azzal idevitorlázol, tüstént megkapod a lányomat! Tökfilkó sietett az erdõbe. Ott találta az õsz öregemberkét, akivel egykor megosztotta az étkét. Azt mondta a kis ember: - Ittam érted, ettem érted, megkapod a hajót is, mindezt azért, amiért jó szívvel voltál hozzám. Azzal adott neki egy hajót, amelyik szárazon is, vízen is jár. Ahogy azt a király meglátta, nem teketóriázott többet, ki kellett adnia a lányát. Megülték a lakodalmat, s a király halála után Tökfilkó örökölte mind az egész országot Boldogan él még ma is a feleségével, ha ugyan meg nem halt azóta. Grimm: A libapásztorlány a kútnál Hol volt, hol nem volt, messze földön, réges-régen volt egy vénséges vén anyóka. Kint élt a hegyek közt a kunyhóban, egy tisztásnak a szélén, egy falka libával. A tisztás körül rengeteg nagy erdõ sötétlett. Az anyóka minden áldott reggel fogta a botját, és kibicegett a vadonba. Ott aztán nekilátott a munkájának: vadkörtét, vadalmát, galagonyát szedett, füvet tépett a libuskáinak, s olyan fürgén mozgott, hogy az éveitõl igazán nem várt volna ilyen élénkséget az ember. Mikor megelégelte a napi zsákmányt, kendõbe kötötte, kosárba rakta, hátára vette, karjára fûzte és hazacipelte. Aki csak látta, megszánta, úgy meggörnyedt a kis öreg a teher alatt; botladozott, ingadozott vele, de azért mindig szerencsésen hazaért a kunyhójába. Ha találkozott valakivel, barátságosan ráköszönt: - Jó napot, gazduram! Ugye, milyen szép idõnk van? Látja, cepelem a füvet; de hát mindenkinek megvan a maga terhe... A környékbeliek azonban nem szívesen ereszkedtek szóba vele. Ha csak tehették, kitértek az útjából, s apák-anyák mindig figyelmeztették a gyerekeiket: - Óvakodjatok ettõl a vénasszonytól, sok van a füle mögött; nem jótét lélek ez, hanem boszorkány! Egy szép nyári reggelen egy nyalka ifjú haladt át az erdõn. A nap nemrég kelt föl a hegy mögül, sugarai ferdén tűztek át a lombon, kis szél rebbent néha, megremegtette a leveleket, a virágok úgy kéklettek, mintha egyenest a kéklõ égbõl hullottak volna a sokéves avarba, a madarak pedig oly vígan daloltak, hogy szinte repesett tõle az ember szíve. Az ifjúnak eddig még senki nem akadt az útjába; de most, ahogy föltekintett, egy öregasszonyt pillantott meg: ott térdepelt nem messze a

22

Kiticsics Anikó


földön és a gyér erdei füvet sarlózgatta. Már egész kis petrence szénát kötött be a kendõjébe, a kendõ mellett pedig két kosárka állt, tele vadalmával, vadkörtével. Az ifjú odament hozzá, és megszólította: - Ej, anyókám, hogyan bírod el azt a sok mindent? - El kell bírnom, kedves uram - felelte az anyóka -, gazdag ember gyerekének nem kell cepekednie, hanem a paraszttal úgy áll a dolog, hogy: Ne tekintsen hátra, ha púpos a háta. Nem segítenél nekem? - tette hozzá, mikor látta, hogy az ifjú ott marad mellette. Neked még egyenes a hátad, könnyen jár a lábad: meg sem érzed. Meg aztán nincs is messze ide a házam, ott áll túl a hegyen a tisztáson. Az ifjú megszánta az öregasszonyt. - Igaz, hogy az én apám nem paraszt - mondta -, de meg akarom mutatni neked, hogy nemcsak a parasztok bírják a terhet, add ide a batyudat, elviszem szívesen. - Megköszönném, ha megtennéd - felelte az öreg. - Igaz, több mint: egy óra járásnyi az út, de hát mit számít az neked! Azt a kevés vadkörtét meg vadalmát is hozzad! Az ifjúnak szöget ütött a fejébe ez az egy óra járás, de többé nem szabadulhatott: a vénasszony máris a hátára kötötte a kendõt, s a karjára akasztotta a kosarakat. - Ugye, hogy egészen könnyű? - mondta. - Könnyűnek éppen nem könnyű - felelte keserves képpel az ifjú -, a batyu olyan nehéz, mintha csupa terméskõvel volna tele, az alma meg a körte pedig olyan súlyos, mintha ólomból volna. Legszívesebben letette volna az egészet, de az öregasszony nem hagyta. - Lám csak - gúnyolódott -, az ifiúrnak nem fûlik a foga hozzá, én, szegény öregasszony meg hányszor elvittem már! Könnyen áll náluk a szép szó, de ha valóra is kell váltani, bezzeg oda a virtus! Mit állsz, mit tétovázol itt? Szedd a lábad szaporán, ezt a batyut ugyan le nem akasztják többé a hátadról! Amíg síkon haladtak, még csak megjárta, de amikor a kaptatóra értek, s a kövek egyszerre görögni kezdte a lába nyomán, mintha megelevenedtek volna, az ifjú úgy érezte, lassan elhagyja az ereje. Homlokára kiült a verejték, s hol hidegen, hol forrón csorgott le az arcán. - Anyókám, nem bírom tovább, hadd pihenjek egyet! - mondta. - Itt ugyan nem - felelte az öreg -, majd ha megérkeztünk, kipihenheted magad, de most nincs megállás, gyerünk tovább! Ki tudja, mire lesz ez még jó. - Szemtelen vagy, anyóka! - mondta az ifjú, és le akarta dobni a batyut, de hiába küszködött vele: úgy rátapadt a hátára, mintha odanõtt volna. Forgolódott, nyújtózkodott, de nem tudott megszabadulni tõle. A vénasszony meg kacagott rajta, és vidáman ugrándozott a botja körül. - Ne bosszankodjál, kedves úrfi - mondta -, belepirulsz, mint a pulykakakas. Vidd csak békén a batyudat; ha hazaértünk, jó borravalót kapsz tõlem. Mit tehetett mást? Beletörõdött a sorsába, és türelmesen vánszorgott a vénség után. Az egyre fürgébb lett, õ meg egyre ernyedtebb a terhe alatt. A vénasszony egyszerre csak szökkent egyet, fölugrott a batyu tetejébe, és elhelyezkedett odafönt; akármilyen szikár volt is, többet nyomott, mint a legkövérebb parasztmenyecske. Az ifjúnak rogyadozott a térde, de mihelyt megállt, az öreg egy vesszõvel meg egy köteg csalánnal tüstént rásózott a lábára. Nyöszörögve kapaszkodott föl szegény ifjú a hegyre, s éppen akkor ért oda a vénasszony házához, mikor már-már összeesett. A libák, ahogy meglátták az öreget, meglibbentették a szárnyukat, kinyújtották a nyakukat, és csapkodva elébe repültek. - Gigágá! Gigágá! - kiabálták.

23

Kiticsics Anikó


A falka mögött egy éltesebb nõszemély baktatott vesszõvel kezében; erõs, nagy darab lány volt, de rusnya, mint a sötét éjszaka. - Anyókám, csak nem történt valami bajod, hogy olyan sokáig elmaradtál? - kérdezte. - Sose aggódj, édes lányom - felelte az öreg -, semmi baj nem történt velem; ellenkezõleg, ez a kedves úr idáig hozta a batyumat, és képzeld, mikor elfáradtam, még jómagamat is fölvett a tetejébe! Nem is volt hosszú az út, végig jókedvünk volt, s tréfálkoztunk egymással. Végre lehuppant az öreg, s levette az ifjú hátáról a batyut, a karjáról meg a kosarakat, barátságosan végignézett rajta, és azt mondta: - No, most ülj le az ajtó mellé a padkára, és pihend ki magad. Jól megszolgáltad a béredet, nem is maradok adósod. Aztán a libapásztorlányhoz fordult: - Menj be, lányom, a házba; nem illik, hogy magad maradj ilyen csinos legénnyel; ne öntsünk olajat a tûzre: még a végén beléd talál habarodni. Az ifjú nem tudta, sírjon-e a tréfán, vagy nevessen. "Ezért ugyan akkor sem dobbanna meg a szívem, ha harminc esztendõvel fiatalabb volna a szentem" gondolta. Az öregasszony közben úgy becézgette úgy simogatta a libáit, mintha édesgyermekei volnának, aztán bement a lányával a házba. Az ifjú elnyújtózott a padkán egy vadalmafa alatt. Szelíd és langyos volt a levegõ; körös-körül kakukkfüves pázsit zöldellt, vasfű is kékellett a szélén meg a zöldben egy-egy fehér margaréta. Tiszta vizû patak szelte át a mezõt, meg-megvillant habjain a napfény. A libák föl-alá jártak a parton, vagy besétáltak a vízbe, és el-elringatóztak a hullámokon. - Szép itt - mondta az ifjú -, de énnekem leragad a szemem a fáradtságtól, alszom egyet. De alig aludt egy keveset, jött az anyóka, és fölrázta. - Kelj föl - mondta -, itt nem maradhatsz! Igaz, jól megkínoztalak, de azért az életed mégse ment rá. Most kiadom a béredet. Aranyra, ezüstre nincs szükséged; valami mást kapsz helyette. Azzal egy kis szelencét nyomott az ifjú kezébe. Egyetlen darab smaragdból volt a szelence, s olyan mélyzölden fénylett, mint egy csodálatos tengervízcsepp. - Jól õrizd meg - tette hozzá az öreg -, szerencsét hoz! Az ifjú megköszönte az ajándékot, és nyomban útnak is indult, mert újra friss erõben érezte magát. A libapásztorlányra még csak oda se pillantott búcsúzóul. Már messzire járt, de még mindig hallotta a fehér ludak vidám gágogását. Három napig bolyongott a rengetegben, míg végre kijutott belõle. Utána nemsokára egy nagy városba ért. Nem ismert ott senkit az égvilágon; azt gondolta, legjobb lesz, ha jelentkezik a királynál. Bevezették a palotába, ott fogadta a királyi pár a trónteremben. Az ifjú fél térdre ereszkedett a királyné elõtt, és hódolata jeléül átnyújtotta neki a smaragdszelencét. A királyné kegyesen bólintott, mosolyogva vette át az ajándékot, de ahogy kinyitotta a szelencét, és belenézett, felsikoltott, és összerogyott, mintha meghalt volna. A testõrök azt hitték, az ifjú művelt valami gonoszságot, talán mérget adott a királynénak; elõrohantak, megragadták, és tömlöcbe akarták vetni. A királyné azonban fölnyitotta a szemét, bágyadtan intett egyet, s azt mondta: - Azonnal engedjétek szabadon ezt az ifjút! Mindenki menjen ki a terembõl; négyszemközt akarok beszélni vele! Mikor magukra maradtak, a királyné keservesen sírni kezdett.

24

Kiticsics Anikó


- Mit ér nekem a hatalom és a pompa, ha gyásszal-gonddal virrad rám minden áldott reggel? - sóhajtotta. - Hallgasd meg egy szerencsétlen édesanya sorsát! És elmondta az ifjúnak a következõ történetet: Három lánya volt a királynénak. Szép volt mind a három, de a legkisebbik olyan gyönyörû, hogy az egész országból csodájára jártak. Fehér volt a bõre, mint a hó, rózsaszín az arca, mint az almafavirág, a haja pedig olyan, mint a napfény aranyzuhataga. Ha sírva fakadt, nem könny hullott a szemébõl, hanem csupa igazgyöngy. Mikor a legkisebbik királylány betöltötte tizenötödik évét, a király trónja elé idézte a lányait. - Édes gyermekeim - mondta -, az ember sosem tudhatja, mikor köszönt rá az utolsó órája. Ezért jobb, ha idejében elrendezzük a dolgainkat. Azért hívattalak benneteket magamhoz hogy megszabjam, ki mit kap holtom után a vagyonomból. Tudom, mind a hárman szerettek; mégis úgy határoztam, azé legyen a legdúsabb örökség, aki hármotok közül a legjobban szeret. Mind a hárman azt felelték: - Én szeretlek a legjobban, édesapám! - Nem tudnátok valahogy megmagyarázni a szereteteteket? - kérdezte a király. Akkor jobban látnám, ki mit érez, ki hogyan gondolja a dolgát. - Úgy szeretlek, mint a legédesebb cukrot - mondta a legidõsebb lány. - Én pedig úgy, mint a legeslegszebb ruhát! - szólt a középsõ. A legkisebb azonban csak hallgatott. - Hát te, édes gyermekem - faggatta a király -, hogyan szeretsz engem? A lány lesütötte a szemét, s halkan azt felelte: - Én nem tudom semmihez hasonlítani a szeretetemet. Apja azonban váltig unszolta, hogy valamit neki is kell mondania. A lányka gondolkodott egy ideig, aztán így szólt: - Só nélkül a legjobb étel sem ízlik. Én úgy szeretem édesapámat, mint a sót. Mikor a király ezt meghallotta, elfutotta a méreg. - No, ha úgy szeretsz, mint a hitvány, értéktelen sót, akkor a jutalmad is só legyen érte! Fölosztotta a birodalmát a két nagyobbik lánya közt, a legkisebbiknek pedig egy zsák sót köttetett a nyakába, és két szolgálóval kivezettette az erdõbe, hogy ott pusztuljon a vadak közt. Mindenki esedezett, könyörgött érte, de a király haragját nem lehetett megengesztelni. Szegény kis királylány keservesen sírt, amikor meg kellett válnia szüleitõl és a testvéreitõl. Amerre ment végig az egész utat gyöngyszemek borították; az a rengeteg gyöngy mind az õ síró szemébõl hullott. A király csakhamar megbánta szigorúságát. Átkutatta lánya után az egész erdõt, de hiába senki nem akadt a nyomára. Talán éhen veszett, talán a vadállatok falták fel; egy bizonyos: amióta elment, még a hírét sem hallotta senki. Ezt a történetet mesélte el a szomorú királyné az ifjúnak. Mikor idáig ért az elbeszélésében, hosszan eltűnõdött, mélyet sóhajtott, aztán így folytatta: - Igen, így van: hosszú évek óta nem tudok róla a világon semmit. És most, ahogy fölnyitottam a smaragdszelencét, egy gyöngyszemet találtam benne éppen olyat, mint amilyeneket õ sírt bánatában. Elgondolhatod, hogy fölindult a szívem! Mondd meg hát nékem, hogyan jutottál ahhoz a gyöngyhöz. Az ifjú erre elmondta a királynénak, hogy a szelencét az erdei anyótól kapta, aki minden bizonnyal boszorkány; a királylányról pedig életében most hallott elõször, és

25

Kiticsics Anikó


eddig sem vele nem találkozott, sem olyasvalakivel, aki csak halványan is hasonlítana hozzá. A király meg a királyné azonban föltették magukban, hogy fölkeresik az erdei anyókát; azt gondolták, ahonnét ez a gyöngy származik, ott a lányuk felõl is hírt kell hallaniuk. Az öreganyó pedig ott ült a házában a rokkája mellett, és csöndesen fonogatott. Sötét volt már, egy kevéske forgács parázslott a tűzhelyen, az adott némi gyér világosságot. Odakünn egyszeriben megélénkült a világ: a libák jöttek haza a mezõrõl harsány gágogással. Aztán nemsokára belépett a szobába a libapásztorlány is. De az öregasszony éppen csak odabiccentett neki. A lány leült melléje hajtani kezdte a rokka kerekét, és olyan fürgén fonta a fonalat, akár egy fiatal lányka: Két órán át ültek így egymás mellett, és egy árva szó nem sok, annyit sem beszéltek. Akkor valami koccant az ablakon, és egy tüzes szempár tekintett be: egy éjjeli bagoly ült az ablakban, és háromszor azt kiáltotta: "uhu". Az öregasszony fölnézett egy pillanatra, és így szólt: - Ideje, lánykám, hogy a dolgod után nézz. A lány fölállt és kiment. Átvágott a mezõn, mind tovább és tovább ment lefelé a völgybe, amíg csak egy kúthoz nem ért. Három öreg tölgyfa silbakolt a kút mellett. A telihold lassan szállt a hegy fölé; olyan fényesen világolt, hogy a gombostűt is meg lehetett volna lelni a fényénél. A lány lehúzta arcáról a bõrt, a kút fölé hajolt, és mosakodni kezdett. Amikor elkészült. belemártotta a vízbe a bõrt is, aztán kiterítette a selymes pázsitra, hogy megszáradjon a holdfényen. De hogy megváltozott a lány, milyen gyönyörűségesen szép lett! Ahogy a szürke varkocs lekerült a fejérõl, szõke haja kibomlott, úgy omlott le aranyzuhatagban mint egy köteg napsugár, s talpig beborította, akár egy aranypalást. Csak a szeme csillogott ki az omló aranyból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben, mint az almafavirág. De a gyönyörű lány nagyon szomorú volt. Leült, és keserves sírásra fakadt. Egymás után perdültek ki a könnycseppek a szemébõl, végigperegtek hosszú haján, lehullottak a földre. Így üldögélt ott, és ki tudja, meddig elüldögélt volna, ha a közelben meg nem reccsen az ág, és meg nem bolydul a fa lombja. Erre felszökkent, mint a szarvasünõ, ha puskalövést hall. A holdat éppen fekete felhõ takarta el. A lány egyetlen szempillantás alatt belebújt a régi bõrébe. Eltûnt a szépsége, kialudt a fényessége, mint mikor a szél hirtelen kioltja a lámpavilágot. Remegett, mint a nyárfalevél, úgy szaladt haza. Az öregasszony a kunyhó ajtajában várta, s amikor a lány el akarta mesélni neki, mi történt, barátságosan rámosolygott, és azt mondta: - Mindent tudok. Bevezette a szobába, s egy marék forgácsot vetett a parázsra. De nem ült vissza a rokkához, hanem söprût fogott, és elkezdett söprögetni, tisztogatni. - Tisztaságnak, rendnek kell itt lenni! - mondta. - De kedves anyácskám - kérdezte a lány -, mi jut eszedbe, hogy éjnek idején, ebben az órában látsz neki a munkának? - Tudod te, milyen óra ez az óra? - mondta az öregasszony. A lány rácsodálkozott, nem értette a kérdést. - Éjfél nincs még, de tizenegy elmúlt már - felelte. - Arra nem gondolsz, hogy éppen most három esztendeje kerültél hozzám? Letelt az idõd, nem maradhatunk tovább együtt. A lány megrettent.

26

Kiticsics Anikó


- Jaj, anyácskám - mondta -, hát el akarsz kergetni? Hová, merre menjek? Kihez fordulhatnék, hiszen se otthonom, se barátom. Mindig engedelmes lányod voltam, mindig mindenben a kedvedet kerestem. Sosem volt panaszod rám, és most mégis világgá zavarnál? Az öregasszony csak mosolygott magában, de nem akarta megmondani a lánynak, hogy mi vár rá. - Nekem nincs itt többé maradásom - szólt -, de azt akarom, ha kiköltözöm innét, tisztán, rendben maradjon a ház utánam. Söprögetett egy ideig, aztán azt mondta: - Magad miatt ne aggódjál, találsz majd fedelet a fejed fölé meg helyet, ahol ellakhatol. A bérrel sem leszel elégedetlen, amit majd tõlem kapsz. - De áruld el, kérlek, mire készülünk! - faggatta a lány. - Mondom neked, hogy ne háborgass a munkámban! Többet egy szót sem akarok hallani. Eredj a kamrádba, vesd le a bõrödet, vedd fel a selyemruhádat, amelyik akkor volt rajtad, amikor idekerültél, és várj türelemmel, amíg szólítlak. A király, a királyné meg az ifjú pedig útnak indultak, hogy fölkeressék a tisztáson az anyókát. Amikor rájuk esteledett, a sötétben az ifjú valahogyan elszakadt a királyéktól, és egymaga folytatta útját. Másnap a sûrûben egy gyalogösvényre akadt. Úgy rémlett neki, mintha már járt volna rajta; azon ment hát tovább, míg újra be nem állt a sötétség. Akkor felmászott egy fára, hogy majd ott tölti az éjszakát. Ahogy feljött a hold, és megvilágította a környéket, egyszerre csak észrevette, hogy valaki jön lefelé a lejtõn. Nem volt ugyan vesszõ a kezében, mégis ráismert a libapásztorlányra, akit az öreganyó házánál látott. "Ohó - gondolta -, ihol jön a kis boszorka! Akkor a nagynak is itt kell lennie valahol a környéken!" De hogy elámult, amikor a lány a kúthoz lépett, s aranyhaja leomlott, beborította tetõtõl talpig, csak a szeme csillogott ki az aranyos palástból, mint a páros csillag, és csak a két orcája ragyogott olyan hamvas rózsaszínben mint az almafavirág. Ilyen gyönyörût még életében sosem látott. Ámulatában még a lélegzetét is visszafojtotta; kinyújtotta a nyakát, kimeresztette a szemét, s úgy lesett ki a lombból, mint akit megbûvöltek. Hanem a nagy csodálkozásban elfeledkezett magáról: túlságosan elõrehajolt, úgyhogy megreccsent alatta az ág, és megrebbent a lomb. A lány abban a pillanatban magára rántotta a bõrét, s elfutott, mint a riadt szarvasünõ. A holdat éppen felhõ takarta, így hát egykettõre eltûnt az ifjú szeme elõl. Az ifjú egyszeriben magához tért a bûvöletbõl. Egyetlen szempillantás alatt lent termett a fáról, és gyors léptekkel a lány után iramodott. Csakhamar két homályos alakot pillantott meg maga elõtt egy tisztáson. A király volt meg a királyné; meglátták messzirõl a kunyhó ablakából a világosságot, és arrafelé igyekeztek. Az ifjú elmesélte nekik, mit látott a kútnál, s azok most már nem is kételkedtek benne, hogy az elveszett lányukat leste meg. Örvendezve siettek tovább, és csakhamar odaértek a házikóhoz. Körülötte ott gubbasztottak a fehér libák, szárnyuk alá dugták a fejüket, és aludtak. A királyék benéztek az ablakon. Az öregasszony csendesen ült a rokkája mellett, és font, font; néha bólogatott hozzá, de nem tekintett föl. A szobában ragyogó tisztaság volt, mintha nem is emberek laknának benne, hanem manók vagy tündérek akiknek egy árva porszem sem tapad a talpukra. A lányt azonban sehol sem látták.

27

Kiticsics Anikó


Egy ideig ott leskelõdtek az ablakban, aztán megemberelték magukat, és halkan bekopogtattak. Az öregasszony, mintha várta volna õket, barátságosan kikiáltott: - Csak tessék, tessék, már megismerlek benneteket! Mikor beléptek, így szólt hozzájuk: - Megtakaríthattátok volna a nagy utat, ha ezt a derék jó lányt nem taszítjátok el magatoktól igazságtalanul három esztendõvel ezelõtt. Szerencsére egyéb baja nem lett, mint hogy három évig libát õrzött. Nem tanult azalatt semmi rosszat és sértetlenül megõrizte ártatlan szívét. Ti pedig eléggé megbûnhõdtetek az aggodalommal, amit kiálltatok miatta. Azzal a kamrához ment és bekiáltott: - Gyere csak ki, lánykám! Az ajtó kinyílt, s kilépett a királylány selyemruhájában, aranyhajával, almavirágorcájával, és olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le az égbõl. Odalépett apjához anyjához, a nyakukba borult, megcsókolta õket; és mindannyian sírva fakadtak örömükben. Az ifjú ott állt mellettük, s ahogy a lány megpillantotta õt, egyszeriben elpirult, piros lett, mint a pünkösdi rózsa, maga sem tudta, miért. Akkor a király azt mondta: - Édes lányom, az országomat elosztottam, mit adjak neked? - Nem kell neki semmi - szólt az öreganyó -, nekiadom a rengeteg gyöngyöt, amit értetek sírt; szebbeket a tenger fenekén sem találhatni, és többet érnek, mint a ti egész birodalmatok. A szolgálata fejében pedig megkapja a házacskámat. S ezzel az öreg elenyészett a szemük elõl. Valami csikordult, valami zörrent a falakban; ahogy körülnéztek, pompás palotában álltak, elõttük terített királyi asztal, s föl-le futkostak az inasok, szolgák. Van még tovább is a mese, de öreganyámnak, akitõl hallottam, gyönge volt már az emlékezete, s elfelejtette a többit. Gondolom, az ifjú meg a királylány összeházasodtak, s ott éltek boldogan a palotában, míg meg nem haltak. Azt már nem tudom ilyen biztosan, hogy a hófehér libák, amelyeket a háznál tartottak, megannyi leány voltak-e, akiket az öreg magához vett; s azt sem, vajon visszaváltoztak-e emberré, s ott maradtak-e udvarhölgyi szolgálatban az ifjú királyné mellett. Ezt, mondom, nem tudom biztosan, csak úgy gyanítom. Az azonban színigaz, hogy az öreganyó nem boszorka volt, ahogyan a népek hitték róla, hanem jóságos tündér. Ö állhatott már a királylány bölcsõjénél is, õ adhatta neki a tehetséget, hogy ha sír, csupa merõ gyöngyszemet sírjon. Manapság már nem fordul elõ ilyesmi, mert hiszen ha a könny gyönggyé válnék, a világ tenger sok szegénye mind meggazdagodnék. Grimm: Jankó szerencséje Jankó hét esztendeig szolgált egy uraságnál. Mikor a hetedik esztendő is letelt, a gazdája elé állt. – Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet! – Derekasan dolgoztál, hűséggel szolgáltál – mondta a gazda –, amilyen a munka volt, olyan lesz a fizetség is. Azzal adott neki egy nagy darab aranyat, akkorát, mint Jankó feje. A fiú elővette a keszkenőjét, belekötötte az aranyat, aztán a vállára vette, és elindult vele hazafelé. Szedte a lábát szaporán, s egyszer csak meglátott messziről egy lovast: egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

28

Kiticsics Anikó


– Hajaj – szakadt ki Jankóból a sóhajtás –, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken; nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad; az ám a jó sor! A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki: – Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog? – Mit tehetnék egyebet – mondta búsan Jankó –, itt ez a kolonc a nyakamon, haza kell vinnem az édesanyámnak. Igaz, hogy színaranyból van, de azért nagyon terhemre esik: a fejemet is húzza, a vállamat is nyomja. – Tudod, mit? – szólt a lovas. – Cseréljünk! Neked adom a lovamat a koloncodért. – No, te szegény, lesz is mit cipelned! – mondta Jankó vidáman, és tüstént ráállt a cserére. A lovas nyakába vette az aranyat, fölsegítette Jankót a lóra, és kezébe adta a kantárszárat. – Tudsz-e lovagolni? – Még eddig sosem próbáltam. – Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány. – Hát ez igazán nem boszorkányság! – mondta Jankó. Megköszönte a tanítást, és útnak eredt, Vígan ült a lovon, tetszett neki a nagy szabadság s kényelem, hogy neki csak ülnie kell, a ló meg lépked helyette. Aztán meg mennyivel szebb onnét föntről a nyeregből, mint alant a poros országúton. Frissebb a levegő, messzebbre látni! Egy ideig poroszkált, de aztán úgy találta, gyorsabban is haladhatna; nem azért van lova, hogy csak úgy mendegéljen, mint a gyalogos ember! Csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát: – Hopp-hopp! A paripa a fülét hegyezte; a második hoppra szökkent egyet, és vágtázni kezdett. Jankó jóformán föl sem ocsúdott, máris lent hevert az útszéli árokban. A ló meg világgá szaladt volna, ha egy paraszt szemközt nem ballag az úton a tehenével, és meg nem fogja. Jankó nagy nehezen föltápászkodott, sajgott minden porcikája, beletellett egy kis idő, míg a kezét-lábát megtalálta. Akkorra odaért mellé a paraszt is a tehénnel meg az elfogott lóval. – Nem jó mulatság a lovaglás – mondta panaszosan Jankó –, különösen, ha valaki ilyen cudar dögre akad, amilyen az enyém. Ide-oda hányja magát, mindig hátrasunyít, csak azt várja, mikor vetheti le az embert. Még jó, hogy a nyakamat nem szegtem! Mennyivel jobb egy tehén! Azt szép kényelmesen elterelgeti az ember, s tejet is ad, vajat is ad naponta, nem úgy, mint a ló: az csak a szénát falja, meg a zabot ropogtatja reggeltől estig, s kieszi az embert a vagyonából! Mit nem adnék érte, ha egy ilyen tehenem volna! – Hát ha úgy megtetszett neked a tehenem, nem bánom, elcserélem a lovaddal – mondta a paraszt. Egyéb se kellett Jankónak! Nyomban ráállt az alkura. A paraszt fölpattant a paripára, és elvágtatott, ő meg szép lassan hajtani kezdte maga előtt a tehenet, s közben váltig azon örvendezett, milyen jó vásárt csapott. "Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában – gondolta –, mindig lesz mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak!" Ahogy így tűnődött, elért egy csárdához. Betért az ivóba, és nagy örömében minden elemózsiáját megette egy ültő helyében. Elköltötte az ebédjét, aztán a vacsoráját; volt még egy garasa, azon sört hozatott rá.

29

Kiticsics Anikó


Mikor jóllakott, továbbindult, terelte maga előtt a jámbor tehenet az édesanyja faluja felé. Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, lassan delelőre ért, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott. "Minek kínlódom én, ha egyszer könnyű segíteni a bajomon! – gondolta. – Megfejem a tehenemet, s iszom egyet!" Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha; csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Jankó kikötötte hozzá a jószágját, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek. De akárhogy rángatta a Riska tőgyét, egy csepp nem sok, annyi tejet sem tudott kipréselni belőle. Nem is úgy ült neki, ahogyan kellett volna, hiszen soha életében nem fejt még; a tehén meg, akármilyen béketűrő is volt, végül is ráunt a sok rángatásra, döfködésre, s a hátsó lábával úgy fejbe rúgta Jankót, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Szerencsére arra jött egy hentes; jóképű süldőt tolt a talicskáján. – Mi a baj, koma? – kiáltotta, és talpra segítette Jankót. – Majdnem megölt ez az átkozott jószág! – mondta a fiú, és keserves képpel tapogatta fején a jókora púpot. – Meg akartam fejni, és úgy megrúgott, hogy a csillagokat láttam! – Ezt ugyan hiába fejed! – mondta a hentes, ahogy közelebbről megszemlélte a tehenet. – Nem tejel ez többé! Kimustrált vén jószág, legföljebb ha igára jó vagy arra, hogy levágják. – Ej, ej ki gondolta volna! – csóválta a fejét Jankó. – Nem mondom, nem rossz ha az embernek van mit levágnia a háznál, ráadásul ekkora nagy állat! Csakhogy én nem szeretem a marhahúst, olyan száraz, mint a fűrészpor. Már akkor inkább egy ilyen süldő kellene nekem. Az igen, abból olyan kolbászt lehet csinálni, hogy a tíz körmét megnyalja utána az ember! A hentes gondolt egyet. – Tudod, mit? A kedvedért elcserélem a süldőmet a tehenedre. – Az ég áldjon meg a jó szívedért! – örvendezett Jankó. Odaadta a hentesnek a tehenét, leszedte a süldőt a talicskáról, madzagot kötött a nyakába, s elindult vele nagy vidáman arrafelé, amerre a legközelebbi falu tornya integetett. Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt. Egyszer csak melléje szegődött egy legényke, szép fehér libával a hóna alatt. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő. – Sokat kell dolgozni a mai világban – mondta a legényke –, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi. – Dolgozni dolgoztam hét kerek esztendőt – felelte Jankó –, hanem a malacomat, azt úgy cseréltem az imént egy tehénért. Azzal elmondta, miféle jó üzletet kötött egyre-másra. A legényke furcsállotta egy kicsit a dolgot; úgy gondolta, talán ugratni akarják, s nem szólt hozzá semmit; inkább a libájáról kezdett beszélni. – Keresztelőre viszem ide a szomszéd faluba – mondta. – Megvan a súlya, nemhiába tömik nyolcadik hete! Olyan pecsenye lesz belőle, kibuggyan a zsírja, ha beleharapnak!

30

Kiticsics Anikó


– Szép jószág, nem mondom, de az én süldőm se kutya! – büszkélkedett Jankó. Erre a legényke nem felelt semmit, hanem egy kis idő múlva elkezdett nyugtalanul jobbra meg balra tekingetni, mintha attól félne, hogy rájuk tör valaki. – Mi az – kérdezte Jankó –, mit lesel te folyton? – Semmit, csak úgy kémlelődöm – dünnyögte a legényke. Mentek megint egy darabot; akkor megállt, odafordult Jankóhoz: – Ezzel a te süldőddel is valami baj van a kréta körül. Most jövök a faluból, ott éppen egy ilyet loptak ki a bíró óljából. Attól tartok, hogy éppen ezt! Mindenfelé keresik a tolvajt; bajos dolog volna, ha elcsípnének ezzel a disznóval. Még az a legkevesebb, ha dutyiba dugnak! – Uram teremtőm! – rebegte Jankó, és elszorult a szíve. Megragadta a legényke karját: – Kérlek, segíts ki a veszedelemből! Te ismerős vagy errefelé, add ide a libát, és vidd a süldőt, eredj vele, amerre látsz! – Nagy kockázat – mondta a legényke hamiskásan –, de nem venném a lelkemre, hogy pórul járj! Fogta a madzagot, és gyorsan letért a süldővel egy dűlőútra. A derék Jankónak nagy kő esett le a szívéről. "Csakhogy ebből a veszedelemből megszabadultam!" – mondta magában, és ment vidáman hazafelé, hóna alatt a libával. Meg-megsimogatta a hízott szárnyast, és azt gondolta: "Ha jól fontolóra veszem a dolgot, még nyertem is a cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll: azt a párnámba töltetem, s úgy alszom majd rajta, mintha ringatnának!" Beért egy takaros faluba; onnét már csak egy félóra járásnyira volt a szülőfaluja. Jankó megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb hazakerüljön, mert igen vágyott már az édesanyja után. De a téren egy köszörűs áll: a taligájával, hajtotta sebesen a köszörűkövet, és vidáman énekelt hozzá: Pörög a – forog a kerekem, Ollódat, késedet kifenem! "Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem" – gondolta Jankó. Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát; tetszett neki a dolog, még inkább az énekszó. Végül is megszólalt: – Jól mehet a mester uram dolga, hogy ilyen vígan köszörül! – Jól bizony! – felelte a köszörűs. – Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Hát te hol vetted azt a szép libát? – Nem vettem, hanem egy disznón cseréltem. – Hát a disznót? – Azt meg egy tehénen. – Hát a tehenet? – Azt egy paripán. – Hát a paripát? – Azt meg egy akkora darab aranyon, mint a fejem. – Hát az aranyat? – Az a hétesztendei szolgálatom bére volt. – Látom, ügyes, találékony legény vagy – mondta a köszörűs –, mindig tudtál segíteni magadon. Most már csak az hiányzik a szerencsédhez, hogy ha felállsz, mindig megcsörrenjen a sok pénz a zsebedben. – Igen ám, ha tudnám, hogyan kezdjek hozzá!

31

Kiticsics Anikó


– Úgy, ahogy én: csapj fel köszörűsnek! Egyéb sem kell hozzá, csak egy köszörűkő, a többi már megy magától. Szívesen elindítlak a szerencse útján, neked adom a kövemet, igaz, kicsit csorba már, de olcsón megkaphatod, nem kérek egyebet, csak azt a libát a hónod alatt. Cseréljünk? – Már hogyan kérdezheti, mester uram! Hiszen egész életemre szerencséssé tesz. Ha mindig lesz pénz a zsebemben, valahányszor belenyúlok, mi kívánságom lehet még ezen a világon? Azzal odaadta a libát a csorba köszörűkőért. – Ne mondd, hogy szűkmarkú vagyok: nesze, ezt fogadd el ráadásnak – mondta a köszörűs, fölvett a földről egy közönséges követ, és odaadta Jankónak –, jól lehet kalapálni rajta, mind kikalapálhatod az ócska szögeidet. Jankó vitte a két követ boldogan, s ment a faluja felé. De mert kora reggel óta talpon volt, kezdett elfáradni. Alaposan meg is éhezett, hiszen amikor a lovát sikerült elcserélnie a tehénre, örömében minden útravalóját megette. Már alig bírta a lábát, s kegyetlenül nyomta a két kő is a vállát. Az út szélén volt egy kút; odatámolygott hozzá szegény fiú; gondolta, ha már ennie nincs mit, legalább iszik egyet, és pihen egy kevéskét. A köveket, hogy valami bajuk ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a köveket, s mind a kettő belepottyant a vízbe. Jankó csak nézte, amint nagy csobbanással elmerülnek aztán nagyot ugrott örömében, hogy így szépszerével megszabadult ettől az utolsó gondjától is. – Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! – rikkantotta. Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább, míg csak haza nem ért az édesanyjához. LIBÁS JÁTÉKOK I. Száz liba egy sorba Szereplők: sas, héja, farkas, ijesztő legény, libát lopó legény, libapásztorok, libuskák, gazdasszony, nagymama Kellékek: az állatoknak fejdíszek, botok, kukoricaszárak Játék menete: A gazdasszony a lányait elküldi libákat őrizni. Megszámolják, hány libát hajtanak ki (kukoricaszár alatt bújnak ki) A nagymama elkíséri a lányokat, akik terelgetés, őrzés közben mondókáznak, énekelnek, játszanak. Liba mondja gá, gá, gá, Elmegyünk mi világgá. Gá, gá, gá, megy a liba világgá, A gazdája nem szereti, Búzaszemet nem ad neki. Kő kút körül út, körbefutja hosszú nyakú Fehér lúd. Nincs szebb madár, mint a lúd, Nem kell neki gyalogút. Paradicsom, paprika,

32

Kiticsics Anikó


Papucsban jár a liba. A legelésző libákhoz héja közelít, a libák hangoskodnak, a lányok elzavarják a héját: Héja, héja, nincs itt liba… Héja, héja, vaslapát Ne vidd el a kislibát Se apját, se anyját Se a libapásztorát. A libapásztorok biztatják a libákat: Libuskáim, egyetek, Szép kövérek legyetek.

A kislibák mondogatják: Papatyi, papatyi, a nagylibák: Bele, bele, bele, bele Árok partján a liba Azt gágogja: taliga. Újra veszély fenyegeti a libuskákat: sas közelít hozzájuk. A lányok elzavarják: Sas, sas, vakulj meg, Hogy a libát ne lásd meg. Sas, sas, lakatos, Látom, lábad ripacsos. Addig libát nem adok Míg százat nem fordulok. A libapásztorlányok úszkálni a tóra terelgetik a libákat: Száz liba egy sorba Mennek a nagy tóra Elöl megy a gúnár Jaj, de begyesen jár. Úszkálás után visszaterelgetik a libuskákat a legelőre, közben néhány legény libát próbál lopni. Szentendrei legények, Libát loptak szegények, Nem jól fogták a nyakát, Elgágintotta magát. A legények elfutottak, a lányok játszanak még egyet:

33

Kiticsics Anikó


Egy petty, libapetty, Terád jut a huszonegy. Akire jutott, ő vezeti a játékot. Hatan vannak… „Hatan vannak a mi ludaink, Három szürke, három fekete, Gúnár, gúnár, libagúnár, gúnár az eleje, Szabad a mezeje, Akinek nincs párja, az lesz a gúnárja” Biztatják a libákat: Egyél libám, egyél már, Nézd a napot lemegy már. Éjféltájban, nyolc órára, Esti harangszóra. Hipp-hopp, hopp! Egymástól kérdezgetik: Sűrű csillagos az ég, A te libád kinn hál még? Farkas lapul a bokorban, figyeli a kislibákat. A gazdasszony hazahívja a libákat, de előbb a lányoknak megsúgja, hogy mire jöjjenek haza: Gyertek haza ludaim… A farkas megfog néhány libát. A gazdasszony megszámolja a libákat, miután hiányzik néhány, keresésükre indulnak. Beszélgetnek a farkassal: Farkas koma, nem látott erre libákat? Ott repülnek a levegőben. Mi zörög a padláson? (libák zörögnek) A fiaim diót törnek. Hadd nézzük meg! Elveszett a kulcsom. Majd megkeressük. A libapásztorlánykák megtalálják a kulcsot, kiszabadítják a libákat, a farkast pedig megkergetik. Hazaérkezik mindenki nagyon éhesen.

34

Kiticsics Anikó


LIBÁS JÁTÉKOK II. Árok partján egy liba Helyszín: udvar, füves terület, tollfosztó Szereplők: libák, libapásztorok Kellékek: farkas fejdísz, kosarak, zsákok a libatollnak, fehér lepedők az ijesztőknek A libuskák gágognak, a libapásztorok számolgatják őket, hányat terelnek legelni: Tíz, húsz, harminc …. Száz! Száz liba egy sorba, Mennek a nagy tóra, Elöl megy a gúnár, Jaj, de begyesen jár! Gi-gá-gá! Az utolsó mindig előrefut, utána ő vezeti a sort. Így megy addig, míg el nem érik a tavat. Itt vígan fürödnek a libák: S sl s ss sl s sm sm sm sm sm sm s Egy, kettő, ha; galagonya fa, Aki úszik, le nem bukik, az lesz a liba. Míg a libák fürdenek, a libapásztorok játszanak: Játsszunk gólya viszi a fiát! Gólya viszi a fiát, Hol felveszi, hol leteszi, Viszi, viszi, itt leteszi, hopp!

Most meg törjünk sót! Mit látsz? Eget, földet, csillagot, Papok hátán kalapot, Sós kenyérbe harapok, Tegyél le, mert meghalok! Míg a pásztorok játszottak, közéjük osont a farkas: Hú-ú-ú üvölt a farkas és ásogat. Mit ás, mit ás, farkas koma? Kemencét! Minek az a kemence? Vizet forralni. Minek az a forró víz? Libát kopasztani. A pásztorok hívni kezdik a libákat: Gyertek haza ennyire! (kezükkel mutatnak egy kis távolságot)

35

Kiticsics Anikó


Nem megyünk! Gyertek haza ennyire! Nem megyünk! Gyertek haza ennyire! Megyünk! Ügyesen kell cselezve átszaladniuk, nehogy a farkas elkapja őket. A megmenekült libákat terelgetve indulnak haza a pásztorok: „Siess libám, begyet rakni, Hazamegyünk tüzet rakni, Estére, vacsorára mákoscsíkot főzni.” Otthon a gazdasszony várja őket. Számlálgatja a libáit, nézegeti, ettek-e eleget? Begyeiket nézegeti: tele-üres, tele-üres.. Bizony keveset ettetek, meg kell tömni benneteket, hogy jó kövérek legyetek, szép legyen a tollatok! A nagyobb gyerekek terpeszülésben ülnek, maguk elé ültetik a kisebbeket –a libákatés megtömik, majd megtépik őket. S libák gágognak, a tépkedők pedig vigasztalják őket: Paradicsom, paprika, Papucsban jár a liba. Árok partján ül egy liba, Azt gágogja, hogy taliga. Kosárba, zsákba teszik a tollakat, libatollal felsepernek. Egy hét múlva tollfosztóba várunk ide mindenkit! A lányok készítik a tollfosztáshoz a kosarakat, anginokat, a fiúk kimennek (lepellel fedik magukat). Gazdasszony énekel: S s f l s m r t, rr dt, l, t, s, s, s s f l s m r t, r r dt, l,l, t, s, s, Este van már, késő este, kilencet ütött az óra. Az én kedves kisangyalom mégse jön ide a fosztóba. S s s s s d’ l m f l s r m r s s f l s m r t, r r dt, l, s, s, Vagy aluszik, vagy beteg, vagy talán nem is szeret? Így hát kedves kisangyalom tiltva leszek én tőled. Mikor jönnek már a legények a fosztóba? Hej lányok, ne csak a legényeket várjátok, hanem a tollat szaporábban fosszátok, különben sose telik meg a dunyhátok, párnátok! Kintről félelmetes hangok hallatszanak be: a legények lepleket terítenek magukra, ijesztgetve jönnek. A lányok remegő hangon kiáltanak ki: Ihi-uhu ki jár erre? Mér nem mégy el valamerre? Talán a hosszú drótostót? Zárd be hamar az ajtót!

36

Kiticsics Anikó


A fiúk kintről: Asztal alá, szék alá, Bújj hamar az ágy alá! Beszaladnak a házba a fiúk, a lányok visítozva szedik le róluk a lepleket. Mikor meglátják, kik azok, maguk közé ültetik a legényeket. Vidáman beszélgetnek egymással, próbálnak segíteni a lányoknak: kiborogatják a fosztott tollat, belefújnak a tollkupacba, száll mindenfele a toll. Ha valaki fején megállt egy tollcsomó, hangosan énekelik: S mm ss mm ss mm s m ss mm ss mm ss m d d Ég hátán gólyafészek, minden ember látja, Csak a Pista olyan szamár, hogy ő nem látja. Persze ő is továbbadta másnak a fejére a tollat. Na fiúk, ezt mondjátok utánunk: Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál. Próbálgatják, de mindig beletörik a nyelvük. Jókat kacagnak. Egy fiú a lányok mögé kerül, befogja egyiknek a szemét: Egy kislány a börtönbe, Be van zárva sötétbe, Írjunk neki levelet, Ki van a hátad megett? Ha kitalálta, párba állnak. A többi fiú ugyanígy tesz. Páros tánccal zárják a fosztót: Járjunk táncot, ripegőt-ropogót,.. A lányok utána rendet tesznek: a tollakkal tömött zsákokat kiakasztják levegőzni; megtömik a párnákat, kisöprik az utolsó tollpihét is. Az én uram tudja, hogy mit csinál (erdélyi magyar népmese) Volt egyszer egy szegény ember. Azt mondja egyszer csak a feleséginek: - Édes feleségem, elviszem a lovat a vásárba s eladom. - Hát ha úgy akarod, adjad! - Vagy elcserélem. Meglátom, mit csinálok vele. - Hát te tudod, hogy mit csinálsz. Amit te csinálsz, az minden jó. Elmegyen az ember, elviszi a lovat. S ahogy megyen a vásárba, messze volt a vásár, találkozott egy emberrel; az is vitt egy tehenet. Azt mondja: - Vásárba mész, pajtás? - Oda megyek, el akarom adni ezt a tehenet. Akarok venni belőle lovat. - Nana - azt mondja -, talán cserélhetnénk. - Hát én nem bánom - azt mondja -, cseréljünk. Úgyhogy az ember elcserélte a lovat a tehénnel. - Úgyis örökké mondja a feleségem, hogy milyen jó lenne egy kicsi tej a háznál. De gondolja, nem tér vissza a tehénnel: elmegyen s bénéz a vásárba. Megyen ő is az emberrel. Útközben látja, hogy egy másik ember viszen egy juhot, kötelen. Azt mondja: - Hová mész, pajtás? - Megyek a vásárba, el akarom adni ezt a juhot.

37

Kiticsics Anikó


- Te, el kellene cseréljük evvel a tehénnel. Az én feleségem mindig mondja, hogy bár lenne juhunk, akkor lenne orda, lenne sajt meg gyapjú. El kellene cseréljük! El is cserélte az ember szívesen, hiszen a tehén többet ért. Na, mennek tovább a vásárba. Amint mennek, látja, hogy egy ember a hóna alatt visz egy szép libát. - Hé, te - azt mondja -, eladni viszed azt a szép libát? - Igen. - El kellene cseréljük evvel a juhval. Mindig mondja az asszony, hogy milyen jó lenne a liba, itt a parton, itt a patakszélen ellegelne, s lenne tolla meg tojna, s lenne kicsi pipe. - Hát jó, cseréljük! - azt mondja. Elcserélte. Vitte a libát. Amint vitte, mindjárt érkezett volna bé a városba, a vásárba, hát látta, hogy egy ember viszen egy kendermagos tyúkot. - Hi, te, nem cseréljük el azt a tyúkot a libámmal? Az asszony mindig mondja, hogy a kendermegos tyúkok a legjobb tojók. Örökkétig haragszik, hogy nincs tojás a háznál. - Hát cseréljünk, én nem bánom! Hát hogyne, a liba többet ért! Na, elcserélték. Akkor az egyik is, a másik is mennek bé a kocsmába, mert már éppen a város szélin voltak; ott volt a kocsma. Gondolja: ő is bémegyen, már a sok vásár után legalább egy pohár italt iszik. S amikor bément, hát egy zsák alma oda volt állítva az ajtóhoz. S ő nem vette észre, s eldűtötte. Odamegyen a gazdája, s reákiált, hogy hát: - Nem ügyelsz s nem nézel a lábod alá, eldűtötted a zsákomat! - Há mi van a zsákodba? - Hullóalmát viszek eladni. - Jaj - azt mondja -, mennyiért adod? El kellene cseréljük evvel a tyúkkal. Örökké mondja az asszony, hogy sütne lepényt, meg azt meg ezt csinálna, s nincs almája. - Hát cseréljük - azt mondja az ember, mert úgy vélte, hogy a tyúk többet ér. Elcserélték. Mondja az ember: - Na gyere, igyunk reája egy pohár bort. Amint isznak, közben elmondja, hogy immár mennyi vásárt csinált az úton, hogy egy lóval indult el, s elcserélte egy tehénnel, a tehenet egy juhval, s a juhot egy libával, s a libát egy tyúkkal. - S most veled az almával. Meghallotta ezt három kereskedő, hogy az asztalnál ivás közben ezeket beszéli. - Na, aztán ha hazamész - azt mondják -, lesz nemulass, majd a feleséged a tűzre teszen! - Engem osztán nem, mert az asszony azt mondja, amit én teszek, az mindig jó. - Na, azt szeretnők látni! - Azt biza megláthatják! Fogadtak. Fogadtak egy zacskó pénzben. Ment is a három kereskedő haza az emberrel. De az ember azt mondta, hogy ő a bőribe fogad, mert neki pénze nincsen. Na, bejön a három kereskedő, megyen az ember, s még ment két tanú; egyik, amelyik a hullóalmát adta, s került még ott egy másik is. Elmennek haza. Mikor bémennek, viszi az ember a zsák almát: - Na, feleség, eladtam a lovat. Elcseréltem egy szép tehénnel. - Az már jó, legalább most lesz tej a háznál! - Jajaj, várjál csak, mert aztán a tehenet is elcseréltem egy juhval. - A már még jobb! Legalább lesz gyapjú, s lesz orda, sajt.

38

Kiticsics Anikó


- Hohó, várjál csak egy kicsit, mert aztán a juhot is elcseréltem egy libával. - Az is jó, legalább lesz toll! - Hohó, állj csak, hogy mondjam el, mert a libát elcseréltem egy tyúkkal, kendermagossal. Aztán a tyúkot elcseréltem evvel a hullóalmával. - Na, azt is jól tetted! Éppen máma mentem át a szomszédba a papékhoz, hogy kérjek vagy négy almát, hogy süssek valami lepényt, s nem vot még négy almája sem. Nekünk legalább most több van, mint nekiek! Jól van, kedves uram, amit te teszel, az mindig jó! Megölelte az urát s megcsókolta. Összenézett a három kereskedő. Ott kellett hagyják a zacskó aranyat. Hát fogadás fogadás! Aztán elmentek haza. Így aztán kifizetődött a ló, de az nem egy zacskó aranyat ért, fél zacskót sem. Pénzük is volt, békesség is volt, a mai napig is élnek nagy békében. S még ma is élnek, ha meg nem hóttak. Libás történet A kis faluban, ahol születtem, s ahol gyermekkorom éveit töltöttem, girbe-gurba utcákban takaros kis házak álltak. Azt nem tudom, hogy milyen lehetett akkoriban városi gyereknek lenni, de az bizonyos, hogy falun gyerekeskedni csuda jó dolog volt. Mi, a falu aprónépe csapatokba verődve játszottunk nap mint nap, amíg az éhség haza nem kergetett bennünket. Télen csizmaszárig érő hóban jártuk a mezőt és szánkóinkkal siklottunk le a legnagyobb dombokon, nyáron pedig fogócskáztunk, bújócskáztunk, kidobóztunk, blinckéztünk és még sok csuda dolgot csináltunk. Fogcsikorgató cudar hidegben édesanyánk otthon fogott bennünket - engem és az öcsémet - és a duruzsoló kályha melegénél, a rotyogó ebéd finom illata mellett naphosszat mesélt nekünk. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a ,,mesélős" napokat. Öcsémmel apánk faragta kisszékeinken ültünk édesanyánk lába előtt, aki gyönyörű mesés könyvekből olvasott és olvasott, mert úgy tetszett, hogy nekünk ebből sohasem elég. Nyáron persze más volt a helyzet, mert ilyenkor a falusi embereknek rengeteg dolga volt, s esténként legfeljebb nagyapánk ízes történeteit, meséit hallgathattuk. A híres eset, amit el szeretnék mondani, nyáron történt meg velem. Ma sem értem, hogy lehetett, de azon a szép augusztusi napon egyetlen játszópajtást sem találtam, akivel jól elmúlathattam volna az időt. Szokatlan dolog történt velem, unatkoztam, s ezért folyton az édesanyámat nyaggattam, hogy meséljen. Ő eleinte szelíden mondogatta, hogy nem úgy van az, hogy most mesélésbe kezdünk, amikor meg kell etetni a kiskacsákat, a kert is kapálatlan, az ebédfőzésről nem is beszélve. No, de milyen a gyerek? Értetlen. Nem hagytam abba a könyörgést, ezért édesanyám végül mérgesen rám ripakodott, s talán némi nyaklevest is beígért, már nem emlékszem pontosan. Azt viszont pontosan tudom, hogy ezen én rettenetesen megsértődtem és elhatároztam, hogy világgá megyek. - No jó, ha nem is világgá - gondoltam később, amikor már elindultam, - de legalábbis a falu másik végén lakó nagyanyámig. Ezt a távolságot egyedül még soha sem tettem meg addig, olyan messze volt.

39

Kiticsics Anikó


Mentem, mentem, de még a mi utcánknak sem értem a végére, amikor hatalmas libacsapattal találtam magam szembe. Láttam én már libát máskor is, úgyhogy félelem nélkül közeledtem. Ahogy melléjük értem, a csapatból kivált egy hatalmas gúnár, és a nyakát vésztjóslóan előrenyújtva sziszegve közeledett felém. - Hová mésssz, hová mésssz? - mintha ezt sziszegte volna, és még a szárnyát is kiterjesztette. A mesékből sokféle szörnyet ismertem, de ilyenről még sohasem hallottam. Gúnárszörnyeteg volt az a javából. Borzalmasan megijedtem, a szívem csak úgy kalimpált, majd kiugrott a helyéről. Szégyen a futás, de hasznos, hallottam később többször is, s bizony én sem tehettem mást, mint futni kezdtem. A gúnár hazáig kergetett. Lélekszakadva bújtam édesanyám ölébe, és szentül megígértem, hogy többé sohasem megyek világgá. Mondtam már, hogy kis falu volt a miénk, így aztán hamarosan híre ment, hogy a világjáróknak jó lesz vigyázni az Ilonka néni libáival. A libákkal legközelebb igazán ínycsiklandozó körülmények között találkoztam. Nyár vége volt már, amikor Ilonka néni úgy gondolta, hogy elég kövérek már a ludak, és néhányat levágott közülük. Szerencsére a gúnárszörnyeteget sem felejtette ki, mert félt, hogy valamelyik utcabeli kisgyerekbe kárt tesz. Búbos kemencébe sült a libahús fenséges illatával elárasztotta az egész környéket. Mi, gyerekek persze mind arra sündörögtünk. Gondoltuk, tán mi se maradunk ki a kóstolásból, hisz falun az volt a szokás, hogy a jóból mindenki juttatott a szomszédjának is. Nem csalódtunk, mert Ilonka néni hamarosan megjelent a kapuban egy nagy tállal, és az ácsingózó gyereksereget odaintette. Volt ám öröm, üdvrivalgás! Amikor az osztásnál rám került a sor, a ropogós libahús és a karéj kenyér mellé egy buksi-simogatást is kaptam. - Na, te világjáró - mondta Ilonka néni, ilyenformán csak jobb találkozni a libákkal, ugye? Szerző: Máté Mártonné Lusta Jankó -magyar népmese Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú. Míg az édesanyja, édesapja élt, csak volt neki mit aprítani a tejbe, de mikor meghalt az édesanyja, édesapja, nem akart dolgoznyi, csak nekitámaszkodott a kapufélfának. A szomszédjába lakott egy özvegyasszony. Azt mondja neki: - Hallod-e, Jankó, keresztű szalmát nem csinálsz, ez így nem lesz jó! Fogjá munkáho! - Nem fogok én, majd ád az Isten. - Ád az Isten? Hisz amit ád az Isten, azt el is veszi. Elmegy az özvegasszony, Jankó meg továbbra is támasztja a kapufélfát. Egyszer csak huss, egy sereg vadliba beszáll az udvarára. Megörül Jankó, szalad a szomszédasszonyáho. - Gyöjjön csak, gyöjjön csak, adott az Isten! - Mit, te Jankó? - Gyöjjön, nem tudom én! Megyen az özvegyasszony, nézi, csudálkozásába összecsapja a kezit: - Jankó, hiszen ezek vadlibák! A vadlibák megijedtek, huss, egyszerre elrepültek.

40

Kiticsics Anikó


- No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, azt könnyen el is vette. Láss csak munkáho! - Nem dógozok én. - Nem? Hát mit csinálsz? - Lopok. - Lopsz? - Lopok. - De hisz elcsípnek, tömlöcbe visznek. - Majdcsak nem talán. - De bizony, János. Majd a lopott jószág maga rád kiabálja, hogy te loptad. - Nem bánom, nem dolgozok, lopok. Az öregasszony csak a fejit csóválta, elment. János még aznap este elment a szomszédjukba, lopott egy csirkét. Hazavitte, betette az ólba. Másnap megint, hogy milyen jó lesz, lop egy libát. Hozza a libát a sötétbe, de az meg se mukkan. - No, egy se kiabálja rám, hogy loptam. Nem is igaz az özvegyasszony beszédji. No, majd lopok még valamit. Gondolkozik. Nagy gazdag bíró lakott a falujokba, annak a hambitjára ki vót téve egy falióra. Azon törte a fejit, hogy lophassa el. Mikor aztán leótották a petróleumlámpát, odahúzódott, leakasztotta. Át a kerten keresztű elmenekült vele. Vitte haza nagy örömvel. - No, ez se kiabálja rám, hogy loptam. Má nagyobb értékűt kellene kerítenem ennél is. A bírónak van sok disznaja, majd abbó lopok - így tanakodott magába. Másnap gondolkozik még sötétedés előtt, hogy hozza el azt a disznót. Visz egy zsákot, a szomszédasszonynak meg van egy talicskája, majd azon eltolja. El is lopta sötétedéskor a talicskát. Tolta a kertek aljának fel végig. Várta, hogy elaludjonak a nagy gazdag bíróék. Aztán odasettenkedett a disznóólho. Nézegette, nézegette. Jó sűdők vótak. - No, ez jó lesz. Éppen aludtak, mer jóllaktak má. Ügyesen benyomott egyet a zsákba, fel a talicskára. Gyorsan tolja a talicskát. A talicskának a kereke, hogy nem vót használva régen, nagyon nyikorgott. János úgy vette ki - mer mindég azt figyelte, kiabálja-e rá, hogy lopta -, hogy azt mondja: - Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csípnek! Hű, nagyon megijedt. - Gyorsabban kell tolnom! Nagyon gyorsan tolta, a talicska hangosan sivított: - Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csíp-nek! Nagyon megijedt. Lekapta a zsákot a sűdővel együtt, fel a vállára, szaladás vele. A malac meg felérzett a zsákba, hozzáfogott visítanyi: - Ére vűűsz! Ére vűűsz! - Hű - az mondja János - , nem lehet ezt vinnyi tovább! Eldobta a zsákval együtt a malacot, oszt szaladt haza eszeveszetten. Bújt a szekrény hátáho, ahova az órát gyugta, nagy csendbe ott lapult. A nagyóra meg - ahogy mozgalódott Jankó - megindult. Elkezgyi a ketyegőji: - Lop-tak, lop-tak! - Hű, gyerünk innen gyorsan, mer rámkiabálta, hogy loptam! Fel a tyúkólra. A tyúk is: - Kotkodács, te loptá, kotkodács, te loptá!

41

Kiticsics Anikó


- Hű, ez is rámkiáltotta! Le a libáho, bebújik a libaólba. A liba megijedt, csapdosott a szárnyával, azt gágogta: - Gí-gá-gá, te lop-tá, gí-gá-gá, te lop-tá! Húj, Jánost kiverte a hideg verejték. - Jobb lesz, János, lusta János, ha menekülsz! Futott lusta János ki az erdőnek, szedte a lábát. A tetőn megállott, de még a mejji is azt pihegte, hogy: - Fusss, tolvaj, fussss, tolvaj! Még most is fut, ha birja szusszal. LUDAS MATYI avagy A LIBÁK GÁGOGÁSA A népmese és Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán írta: LÁSZLÓ TIBOR Szereplők: 1. liba 2. liba 3. liba (Hajdú) 4. liba 5. liba 6. liba 7. liba 8. liba (Gúnár) 9. liba (Döbrögi) 10. liba (Özvegy) 11. liba (Legény) 12. liba (Matyi) A játszók a libák, akik elmesélik a történteket (mint a falusiak a fonóban), és felidézik néhány jelenetét, megelevenítve a történet többi szereplőjét is. Érkeznek a libák, egyenként, csoportosan, gágogva üdvözlik egymást, majd várakoznak. Utoljára érkezik az 5. és 6. liba. 3. liba - Elkéstek. 5. liba - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. 6. liba - Hát ha tudta, mért nem mondta? Csend, feszengés apró gágogások. 8. liba - Kukuríkú! 7. liba - Ez most mi volt? Mért mondta, hogy kukori, mért nem mondta, gá? 11. liba - De tényleg, mért? 3. liba - Úgy csinál, mint aki tud nyelveket. 12. liba - Tud is. 3. liba - Akkor halljuk, hogy mondják a libát németül! 8. liba - Hogy mondják, hogy mondják! Úgy, hogy … vagy inkább… de mondják azt is: Donald Duc. 12. liba - Azt ismerem. Az kacsa. És amerikaiul van, nem németül.

42

Kiticsics Anikó


3. liba 8. liba 4. liba 7. liba 10. liba Többen 11. liba 6. liba 9. liba Többen 1. liba 2. liba 1. liba 2. liba 1. liba 2. liba 8. liba Többen 2. liba 3. liba 2. liba 3. liba 2. liba 3. liba 4. liba Többen 3. liba 2. liba 10. liba 2. liba 7. liba 2. liba 8.liba 1. liba 7. liba 8. liba 1. liba 12. liba 1. liba

- Na, ugye. - Nekem aztán Ganz Egál! - De jól mondja! - Te ezt érted? - Neked nem is kell. - Gá, gá. - Jaj, ne már! Légyszi’ inkább meséljünk! - Úgy unom. - Azért jöttünk össze, vagy nem? - Gá, gá. - Akkor mondjuk? - Mondjuk, mondja. - Mért én? - Csak. - Én nem. - Én sem. - Elkezdi végre? - Gá, gá. - Az úgy volt, … - Tessék! Már el is rontotta. - Mit ugyan? - Így csak a vakarózást kezdik, nem a mesét. Azt úgy kell kezdeni hogy egyszer volt, hol nem volt. - De tudja! - Megmondta a Fazekas Mihály tanító úr. - Drága tanító úr, az Isten nyugosztalja. - Gá, gá. - Na, mondja már kend! - Én nem. - Most mért? - Csak. - Most akkor nem lesz mese? - Majd mondja, aki mondja. - Abbahagyják, vagy odavágok! - Az úgy volt, hogy a mi falunkban élt egy özvegy asszony. Volt annak egy lusta, rossz fia, meg néhány libája egy gúnárral. - Hát nem nekünk volt egy gazdasszonyunk, meg egy pásztorunk? - Ne keverje, hadd mondja! - Az a legény… - A Matyi. - Az hát, a Matyi, mert úgy hívták, olyan lusta volt, hogy semmit sem dolgozott, de még a rábízott libákra sem ügyelt, ahogy kell.

10. Özvegy - Matyi lelkem! Megesz minket a szegénység. El kéne menned dolgozni, egy kis pénzt keresni. 12. Matyi - Keresni pénzt, az még hagyján, de dolgozni?! Nem arra szült engem. 10. Özvegy - Hát mire ugyan? 12. Matyi - Világot járni, adni-venni. Azt igen.

43

Kiticsics Anikó


10. Özvegy 12. Matyi 5. liba 6. liba 10. Özvegy 12. Matyi

- Venni? Miből? Eladni? Mit? - Ami van. A libákat elvinném a döbrögi vásárba. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta? - Hogy még libánk se legyen? - Nagy árat hozok érte, meglátja.

2.liba 5. liba 6. liba 2. liba

- Azért az nem úgy volt. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta? - Az úgy volt, hogy nem a Matyi akart a vásárba menni, hanem édesanyja küldte, mert már sem élni, sem halni nem tudtak a nagy szegénységtől, mást meg mit bízhatott volna a mihaszna fiára? - Ha úgy is volt, egy a vége. - És a hitelesség? - Mi meg elmentünk a vásárba? - Mentünk, mert hajtottak. - Na, engem ugyan nem. Én csak mentem, ha már Matyi is ment.

1. liba 3. liba 7. liba 4. liba 8. liba

A libák a vásárt jelenítik meg. 12. Matyi 9. Döbrögi 3. Hajdú 12. Matyi 3. Hajdú 12. Matyi 9. Döbrögi 12. Matyi 9. Döbrögi 5. liba 6. liba

- Lássák, és tessék! Vegyék, és vigyék! Ilyen bögyös-faros libákat nem kapnak akárhol. - Hajdú! Tudd meg, mi az ára a ludaknak! - Mire tartod a jószágodat? Felelj, te kölyök! - Három máriás párja, uram. - Tekintetes úr, te paraszt! Hát a fejeden, mi van? Veszed le a tökfödőt, te bugris, ha tekintetes Döbrögi úr előtt állsz!? - Talán törvény van rá? - Itt a törvény én vagyok, tanuld meg, vagy beléd veretem. A ludakat meg ide adod fele áron. - Apám emlékére, hogy nem adom párját két kurta forintnál alább. - Még szájal is! Hajdú! Fogd meg, és csapjatok rá harmincat! Te meg hajtsd a libákat a kastélyhoz! - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta?

A Hajdú hasra fekteti Matyit, és lecsatolja a nadrágszíját. 11. liba 3. liba 11. liba 1. liba 8. Gúnár 1. liba 12. Matyi

- Jaj, ne már! Most meg akarod verni? - Csak mert ez van a mesében. - Jaj, ne már! Légyszi’. Majd elmeséljük. - Na, ilyen vásár is csak Döbrögön volt. Ketten fogták, egy ütötte, egy számolta, kettő meg a libákat hajtotta. - Engem ugyan nem. Egyet csíptem, kettőt vágtam, és már ott sem voltam. - Matyi állta a verést, de nem szó nélkül. - Megköszönöm a fizetséget, tekintetes úr! Ha Isten erőt ád, meg is szolgálom. Ezért aztán jó lesz, ha el nem felejti: Háromszor veri ezt

44

Kiticsics Anikó


7. liba 2. liba 8. liba 2. liba 4. liba 8. Gúnár 2. liba

kenden Ludas Matyi vissza! - Rájuk ijesztett, nem? - Na hiszen! Hahotázott Döbrögi úr, mint aki jobb viccet még sose hallott, de nevették a vásározók is, aki csak látta. - Én ugyan nem nevettem. Tudtam én, hogy ha mi ketten összefogunk, … - Nem volt Matyinknak maradása a környékben sem. Hét országot bejárt, hét nyelvet, hét mesterséget kitanult, és mire újra haza felé vette az útját, már a zsebe sem volt üres, és még a bajsza is kinőtt. - Mondja, csak mondja, aztán ott se volt. Honnan tudná, mikor mi Döbrögön maradtunk? - Honnan, hát honnan?! Tőlem tudja, akkor meg úgy volt. - No, ahogy visszahozta őket az útjuk, elgágogtuk nekik a nagy újságot, hogy az uraság új palotát építtet, de nem úgy halad, ahogy kell, különben is az uraságnak semmi sem elég jó. A mi gúnárunk meg vitte a hírt Matyinak, aki olasz ács képében jelent meg a palotánál.

A libák az épülő palotát jelzik. 12. Matyi 9. Döbrögi 12. Matyi 9. Döbrögi 12. Matyi 9. Döbrögi

1. liba

- Bene, bene. Molto bene. - Mit mond az úr? - Manyifiko palazzo. Szép palota lenni, ha kész lenni. Ha el nem rontani. Lenni kár. Nagy kár. - Mit károg az úr? Mit rontottak el már megint? Mondja csak, mondja, hadd vonom le a bérükből. - Itáliában én építeni sok palazzó. Szép palazzo. Jó fal, jó tető. Ez a tető lenni gyenge. Fagerenda lenni gyenge. Kár, hogy nincs nagy gerenda, nagy fa neked. - Még hogy nekem nincs? Amit csak akarok, az van. A legszebb erdő az enyém. A legnagyobb, legegyenesebb fák az enyémek. Mutassa meg az úr, melyik lenne jó, én azt vágatom ki. - Kimentek az erdőbe, csakhogy fegyveres hajdúk kísérték az uraságot.

A libák jelzik az erdőt, a Gúnár vezényel. 7. liba 8. Gúnár 1. liba 8. Gúnár 9. Döbrögi 12. Matyi 7. liba 3. liba 5. liba 6. liba

- Most mi van? - Fúj a szél. - Ekkor azonban nagy gágogás hangját hozta a szél a palota felől. - Hallják-e, amit én? Visszajött a Ludas Matyi. Most rabolja vissza a libákat, azért ez a nagy gágogás. - Hogy az a gatyaszaggató, ebugatta mindenség csapjon le a semmirekellőre! Fogjátok el, és húzzátok deresre! - Menni már, menni mind, menni csak! Addig mi választani megfelelő fa. - Most én mi vagyok? Fa vagyok, vagy hajdú? - Te egy liba vagy. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta?

45

Kiticsics Anikó


Mind kimennének, 10-est visszahúzza a 9-es liba. 10. liba 9. liba 10.liba 9. liba 12. Matyi 9. Döbrögi 12. Matyi 9. Döbrögi 8. Gúnár 3. liba 8. Gúnár 7. liba 3. liba 7. liba 3. liba 4. liba 3. liba 4. liba 5. liba 6. liba 1. liba

9. Döbrögi

8. Gúnár 3. Hajdú 9. Döbrögi 8. Gúnár 9. Döbrögi

- Muszáj, hogy mindíg én csináljam? - Mért, én talán nem a Matyit játszanám szivem szerint? - Naa! - Jó, akkor a gúnárt. Jobb is lennék benne, mint ez a … - Molto bene. Ez a fatörzs lenni egy öl vastag? - Ahogy így átölelem, még vastagabb is talán. Hé, mit csinál az úr? Mért kötötte meg a kezem? - Mert nem olasz építőmester vagyok, hanem Ludas Matyi személyesen. - Hogy az a gatyaszaggató… - Majd lesz neked mindjárt gatyaszaggatás, mert megmondta Matyi, hogy háromszor megveri kendet… - Nem jó, állj! Idézni csak pontosan szabad. Nem háromszor megveri kendet, hanem háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza. - Az ugyanaz. - Hát nem? - És a hexameter? - Hány méter? - A hexameter az időmértékes verselés, ahogy Fazekas Mihály tanító úr mondta. - Drága tanító úr, az Isten nyugosztalja. - Ha skandálja, könnyebben megjegyzi: Hős vér – től piro – sult gyász – tér só – hajtva kö - … Nem, ez nem az. Három – szor veri – ezt ken – den Lú – das Matyi – vissza. - De szépen mondja, tisztára, mint a tanító úr. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta? - De hogy arról is beszéljünk, amiről kell, Matyi fölkapott egy husángot, és úgy elverte Döbrögit, ahogy az verette őt a vásárban. Se többet, se kevesebbet. De még a libák árát is kivette a zsebéből kamatostul. Mire a hajdúk visszaértek, már jajgatni is alig volt ereje a téns úrnak, Matyi pedig messze járt. - Jaj! Meggyilkolt a gazember. Fogjátok el, öljétek meg, utána tömlőcbe vele! … Állj! Hová mentek, birkák? Szedjetek le innen, mert itt halok meg! És kerítsetek orvost! … Állj! Hová mentek, birkák? Vigyetek a palotába, de óvatosan ám! Fektessetek ágyba, és kenjétek meg a sebeimet libahájjal! Jaj, nem! Libáról, lúdról hallani sem akarok. Hogy az a gatyaszaggató ebugatta mindenség csapjon beléjük! Orvost nekem, orvost! - Tekintetes uram, nem tudnak azok, csak eret vágni, meg fogat húzni. Nagyobb itt a baj, nagyobb legyen a segítség is. - Befogd a szád, nem kérdezett senki! - Hagyjátok! Hátha tud valamit. - Én ugyan semmit. Csak azt, hogy a szomszéd faluba érkezett egy tudós professzor. Na, az aztán olyan művelt, hogy egy szavát sem érti senki. Az mindenre tud valami okosat. - Ugorj érte! Egyik lábad itt, a másikat meg én töröm le, ha ide nem

46

Kiticsics Anikó


12. Matyi 9. Döbrögi 8. Gúnár 12. Matyi 9. Döbrögi 12. Matyi 3. Hajdú 9. Döbrögi 12. Matyi 9. Döbrögi 8. Gúnár 9. Döbrögi 12. Matyi

7. liba 12. Matyi

hozod, de rögtön. - Guten Tag, mein Herr! - Guta? Az még nem ütött meg, de ha így megy tovább … - Meghoztam a professzort, tekintetes úr. - Én fagyok orvos professzor asz a Kőnigsbergából. Én nem foglalkozik csip-csup baj. Peteg faty, hívsz javasasszony. - Csip-csup? Én? Hogy az a gatyaszaggató … Jaj! Csip-csup, amikor meghalok? - Látok én, látok. - Mit lát, mondja már?! - Majd én. Mit lát, mondja már?! - Kánisz merga. Bronhitisz, grippe. Auditórium maximum. - Mit mond? - Maximális a baj. Hatalmas betegséget lát és hatalmas fájdalmat. - Jól mondja. Hát segíteni tud-e? - Kell sürgős gyógyfürdő. Sok-sok gyógyfürdő. Asszonyok csinál sok melegvíz. Cseléd, szolga, kocsis, hajdú, mind rohan. Keres gyógyfüvek: zsálya, szamárkóró, ördögfű, kamilla, borbolya. Sok-sok erdei dudva és réti békacseresznye. - Az meg mi? - Schnell, schnell.

Lótás, futás, kimennek, kivéve a hajdút. 12. Matyi 3. Hajdú 12. Matyi

- Mit állsz te? - Vigyáznunk kell a tekintetes úrra. - Én lát, hogy jól vigyáz. És ha meghal, te kire vigyáz? Also, minden hajdú szalad, cselédek siettet, ellenőriz, gyógyfüvek keres, gyógyfüvek letartóztat, előállít. Alo mars! 9. Döbrögi - Menjetek már! A doktor majd vigyáz rám. 8. Gúnár - Most, hogy magunk maradtunk, megmondhatom, hogyan vigyázunk mi. Arra vigyázunk, hogy az adósságot rendezzük, ahogy igértük: Háromszor veri kenden ezt … 3. liba - Nem jó, nem és nem. 4. liba - Szegény jó tanító úr, ha ezt hallaná. 8. liba - Pedig tudtam. 6. liba - Hát ha tudta, mért nem mondta? 3. és 8. együtt - Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza. 9. Döbrögi 8. Gúnár 12. Matyi 5. liba 6. liba 1. liba

- Micsoda? Hogy az a gatyaszaggató, ebugatta mindenség csapjon beléd! Talán bizony te vagy az a gazember Ludas Matyi? - Én ugyan nem. Nem a Ludas Matyi vagyok, hanem a Matyis Lúd. Úgy beszéljen velem! - Én pedig nem tudós professzor vagyok Kőnigsbergből, hanem Matyi vagyok a döbrögi vásárból. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta? - Azzal fölkapta a botot, és úgy elverte Döbrögi uramat, ahogy az verette őt a vásár idején. De még a ludak árát is elvette újra, doktori honoráriumként, ahogy mondta.

47

Kiticsics Anikó


3. liba lecsatolja az ővét és odaadja Matyinak. 9. liba 12. liba 3. liba 9. lba 11. liba 8. liba 9. liba 8. liba 9. liba 4. liba 10. liba 2. liba 5. liba 6. liba 11. liba 1. liba 2. liba

3. liba 2. liba 3. liba 8. liba 2. liba

- Verekedni akarsz? - Nem én, ő. - Csak a népi igazságszolgáltatás miatt. - Cseréljünk szerepet, én is tudok egy népi igazságot. - Jaj, ne már! Légyszi’! - Abba hagyják, vagy odavágok! - Odavágsz? Hova? - Hát… oda. - Így velem nem beszélhetsz, én már akkor gúnár voltam, amikor te még csak tojás. - Szép is volt az. - Szép. Volt. - Szép is. - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. - Hát ha tudta, mért nem mondta? - Most akkor mi volt szép? - Az egy másik mese. - Most már tényleg beteg lett az uraság. Igazi orvosok gyógyították, de egy nyavalyától nem tudták megszabadítani: a félelemtől. Fegyveres hajdúk őrizték, más hajdúk meg a határt járták, de nem akadtak Matyi nyomára. Nem is volt Döbröginek maradása a palotában. Elhatározta, hogy kocsival fölviteti magát a budai várba, ahol a király védelmét kéri. De az is lehet, hogy tovább utazik Pécs várába. - Nem Pécs, hanem Bécs várába, az osztrák császárhoz. - Azt mondtam én is. - Nem, mert maga Pécset mondott. - Elég legyen, mert odavágok. - Híre ment, hogy az uraság utazni készül, mert a libák kigágogták. Matyi pedig a gúnárral könnyen elvegyült a palota körüli sokadalomban, hiszen vásár volt Döbrög falván akkor is éppen.

A libák jelzik a vásári forgatagot. 3. Hajdú 10. liba 3. Hajdú 11. liba 9. Döbrögi 4. liba

- Utat a hintónak! Utat az uraság hintójának! - Vigyázzon az uraság, mert itt van Ludas Matyi! - Befogd a szád, ne gágogj itt! - Itt van Ludas Matyi. Ő az, láttam. - Nem halljátok? Mit álltok itt, birkák? Fogjátok el, csípjétek meg! - Itt van Ludas Matyi.

Kavarodás, futkosás, kiabálás, fejetlenség. 11. liba 9. Döbrögi Többen 8. Gúnár

- Ne bántsa, nem ő az, én vagyok Ludas Matyi! - Hogy az a gatyaszaggató, ebugatta mindenség csapjon a csűrhébe! - Itt van Ludas Matyi. Én vagyok Ludas Matyi. - Látja a nemes úr? Ludas Matyiból száz is van, de Gúnár csak egy van.

48

Kiticsics Anikó


9. Döbrögi 3. Hajdú

- Megfogni, nyársra húzni, megsütni, megenni, kihányni! - Jelentem az uraságnak, ilyen felfordulásban nem lehet intézkedni. Eljárást foganatosítottunk négy liba és két kecske ellen, letartóztattunk egy köszörűst, egy jósnőt és egy méhkaptárt. De Ludas Matyi sehol. Igy nem lehet elfogatást perfektuálni. 1. liba - Nem ám, de még a mesét sem lehet így folytatni. 2. liba - Mondtam én is, de mindenki belegágog. 6. liba - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. 5. liba - Nem igaz, mert én tudtam. 6. liba - Hát ha tudta, mért nem mondta? 1. liba - Tehát a vásárba még nem érkezett meg a hintó. Legyetek szívesek … Köszönöm. Állt a vásár, a sokadalomban pedig egy csikós legény árulta a lovát. 11. liba - Légyszi’! Hagy én. 3. liba - Mit te? 11. liba - Hagy játszam én a legényt. 3. liba - Majd pont te. Tojó ne játsszon nekem nagy legényt. 10. liba - De ha nincs más… 4. liba - A szegény jó Fazekas Mihály tanító úr ezt nem tudhatta. 3. liba - Tőlem játszhattok akár lovat is. 1. liba - Tehát egy csikós legény árulta a lovát. Ludas Matyi, aki tényleg ott volt a vásárban, gondolt egyet, és odalépett. 12. Matyi - Szép a csikód, te legény. 11. Legény - Nem csak szép, de jó is. Ennél gyorsabb lábú lovat hét határban nem találni. 12. Matyi - Megadom az árát, ha a próbát kiállja. Hamarosan jön Döbrögi a hintóval. Lovas hajdúk kísérik. Kiáltsd, hogy te vagy Ludas Matyi, aztán száguldj, mint a szél, mert ha megcsípnek, akkor elvisz az ördög. 1. liba - Ráállt a legény a próbára, várta a hintót a lovával. Jött is Döbrögi nagy pompával, nagy kísérettel. 11. Legény - Adjon Isten jó egészséget a tekintetes úrnak! Különb kíséretre nem futotta, csak ilyen gyáva, pipogya hajdúkra, akik megijednek Ludas Matyitól is? Mert itt áll előttük Ludas Matyi személyesen, a lábuk meg földbe gyökerezik. 9. Döbrögi - Mire vártok, birkák? 11. Legény - Repülj, lovam, mint a szél! Elvágtat, a hajdúk utána. 9. Döbrögi 8. liba 4. liba 7. liba 3. liba 4. liba 8. Gúnár

- Csípjétek el! Csípjétek, rúgjátok, kössétek a ló farkához, úgy hozzátok elém! Hogy az a gatyaszaggató…! Kössétek a farkát a lóhoz, úgy hozzátok elém! - Állj, állj! Gyertek vissza! Nem úgy volt az. Én ültem arra a lóra, nem más. - Szűz anyám! Ez félrebeszél. Ki látott már libát lovon? - Ez még mindig ugyan az a mese? - Nem, ez az öt földrész száz meséje ponyvakiadásban. - Azért jó, hogy ezt a szegény Fazekas Mihály tanító úr nem érte meg. - Márpedig én odaugrattam a hintó mellé. Hogy szolgál az egészsége a

49

Kiticsics Anikó


tekintetes úrnak? - Ki vagy te? Csak nem a Matyis Lúd? - Nem az, hanem a Ludas Matyi álruhában. Repülj lovam, mint a szél! - Mire vártok, hajdúk? Utána, elfogni! Hogy az a gatyaszaggató, ebugatta mindenség csapjon a gazemberbe! Hé, kocsis! Te se tátsd a szád, hanem fogd ki a nyerges lovat, és vissza se gyere anélkül a gazember Ludas Matyi nélkül! 12. Matyi - Szólított a tekintetes úr? 9. Döbrögi - Nem én. 12. Matyi - Pedig én vagyok a Ludas Matyi, nem más. Eljöttem, itt vagyok, mert megmondtam, hogy … 8. Gúnár - Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza. 3. liba - Most akkor lovon száguldozott, vagy a vásárban kurjongatott? 5. liba - Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam. 6. liba - Hát ha tudta, mért nem mondta? 1. liba - Akkor Matyi rámérte a harminc botütést harmadszor is, elvette a ludak árát harmadszor is. Aztán megvette a csikót, és messze vidékre ment vele, lábát se tette többé Döbrög falvára. 2. liba - Mi meg visszaballagtunk a tanyára, ahonnan elhajtottak minket. 7. liba - A Döbrögi meg hagyta? 1. liba - Nem kellettünk mi annak. Ha csak meghallotta azt a szót, hogy libasült, libamáj, töltött libanyak, vagy ludaskása, már nem csak a gyomra, de mindene fájt. Így aztán addig élünk, míg meg nem halunk. 3. liba - És mi ebből a tanulság? Mert nincsen mese tanulság nélkül. 8. liba - Hát az, hogy … Jobban mondva, hogy … Mind együtt - Gá, gá, gá, gá, gá, gá, gá, gá, gá. 9. Döbrögi 8. Gúnár 9. Döbrögi

Pákolitz István: Márton lúdja Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól. Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte. – Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fiam és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg? – Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak: – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek: – Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fiúknak: – Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat: – Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom magamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek. Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr: – Köszönöm, de hát feleségem, két fiam és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni. Elküldött hát az uraság a szegény emberért, hogy

50

Kiticsics Anikó


ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta: – A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fiúnak: – Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak: – Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát: – Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás. Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette. MONDÓKÁK Nincs szebb madár, mint a lúd, Nem kell neki gyalogút, Télbe-nyárba mezítláb, Úgy kíméli a csizmát. Liba mondja: gá, gá, gá, Elmegyünk mi világgá. Gá, gá, gá, megy a liba világgá, A gazdája nem szereti, Búzaszemet nem ad neki. Kő kút körül út körbefutja hosszú nyakú fehér lúd. Száz liba egy sorba, Mennek a nagy tóra, Elöl megy a gúnár, Jaj, de begyesen jár. Szentendrei legények, Libát loptak szegények. Nem jól fogták a nyakát, A nyakát, sej-haj a nyakát, Elgágíntotta magát. Egy-petty, libapetty, Terád jut a huszonegy. Gi-gá, gi-gá gúnárom elvesztettem a vásáron, vártam, majd csak hazajön, az ablakon beköszön; nem jött meg a betyár, tepsibe való gúnár, akire jut majd a három: keresse meg a gúnárom!

51

Kiticsics Anikó


Dunántúli gyermekének: Szent Mártonnak ünnepén, Égő gyertyát viszek én, Világítson mindenhol nekünk Ahol járunk, ahol megyünk. Zsoldos volt ő, katona Így lett Isten bajnoka, Kettévágta díszes köpenyét, Betakarta koldusnak testét.

Grimm: A libapásztorlány Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva egyedül éldegélt a leányával. Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a kérőről, odaígérte neki a lányát. Mikor aztán közelgett az esküvő ideje, és a menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta őt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte mellé. - Te kísérd el a nagy úton - hagyta meg neki -, te add át a vőlegénynek. És hátaslónak megkapták az udvari istálló két legjobb paripáját. A királylányét Faladának hívták, s olyan ló volt, hogy beszélni is tudott. Elkövetkezett a búcsú perce. Az öreg királyasszony bement a hálószobájába, szekrényéből elővett egy kis vászonkendőt, aztán belemetszett kiskésével az ujjába, s a kibuggyanó vérből három csöppet rácsöppentett a kendőcskére. - Ezt tedd el jól, édes gyermekem - mondta -, hasznát veszed majd az úton. A királylány keblére rejtette a kendőcskét, megölelte, megcsókolta az édesanyját, felült a lovára és útnak indult, nyomában a komornájával. Jó órája lovagoltak, mikor a királylány megszomjazott a melegben. Odaszólt a komornának: - Nálad van az aranypohárkám, ugyan szállj le, kérlek, merítsd tele a patakból, úgy ihatnám! - Aki szomjas, szálljon le maga - felelte a komorna -, hajoljon a víz fölé, s igyék belőle; én bizony nem leszek senkinek a cselédje! 52

Kiticsics Anikó


Szegény királylány majd elepedt a szomjúságtól; leszállt hát a lováról, lefeküdt a víz partján, ráhajolt a patakra, abból ivott, nem az aranypoharából. - Istenem, istenem - suttogta közben, és a vércsöppek ráfelelték: Anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. De a királylány egy zokszót sem ejtett, hanem mikor a szomját lecsillapította, szép szelíden felült a lovára, s mentek tovább. Ügettek megint egynéhány mérföldet, de mind melegebb lett, mind hevesebben tűzött a nap, a királylány ismét megszomjazott. Éppen egy folyóhoz értek; odafordult újra a komornájához: - Szállj le, kérlek, hozz innom az aranypohárkámban. De az most még fennhéjázóbban vágott vissza: - Aki szomjas, igyék maga; én ugyan senkinek nem vagyok a cselédje! A királylány ínyét égette a szomjúság; leszállt a lováról, lefeküdt a partra, ráhajolt a vízre, úgy ivott belőle, s közben felsóhajtott: - Istenem, istenem! A vércsöppek pedig újra ráfelelték: Anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. A királykisasszony elbúsult, észre se vette nagy bújában, hogy kebléről egyszerre csak kicsusszan a vércseppes kendőcske, belehull a vízbe; ahogy belehullik nyomban elkapja az ár, s viszi, viszi messzebb, libegteti, megforgatja, lassan-lassan elmeríti. A komorna azonban mindezt látta a lova hátáról, és igen megörült, mert tudta: a királylányt nem védi már az édesanyja vére, tehet vele, amit akar, parancsolhat neki kénye-kedve szerint. Rá is ripakodott nyomban, ahogy fel akart ülni szegény a lovára: - Menj csak félre onnét! Lovat cserélünk, mostantól fogva Falada az enyém, te meg ülsz az én gebémen! Aztán keményen ráparancsolt, vesse le a királyi ruháját, s öltözzék az ő komornaruhájába, végül pedig megeskette a nagy égre, hogy ha megérkeznek, a királyi udvarban egy árva szót sem szól senkinek a dologról. Annak, ami köztük történt, Faladán kívül nem is volt más tanúja, de az mindent látott, mindent megjegyzett magának. Így ügettek tovább, a komorna Faladán, az igazi menyasszony meg a másik lovon, míg csak a királyi kastélyhoz nem értek. Ott nagy örömmel fogadták őket. A királyfi elébük sietett, és lesegítette a komornát a lóról; hogyan is gondolhatta volna, hogy

53

Kiticsics Anikó


nem az az igazi menyasszony! Fölvonultak a lépcsőn, a királylánynak meg odalent kellett maradnia az udvaron. A királyfi édesapja, az öreg király éppen kinézett az ablakon, és tüstént megakadt a szeme a királylányon. "Ej - gondolta -, de szép, de finom teremtés!" Azzal átment a fogadóterembe, hogy megtudakolja a menyasszonytól, kit hozott magával, s miért hagyta az udvaron. - Útközben szedtem föl, hogy ne unatkozzam - felelte fitymálva a komorna. - Valami munkára kell fogni, ne lopja itt a napot. - Jól van - mondta az öreg király -, van nekem egy ügyes kis libapásztorom, melléje adom segítségnek. Ettől fogva ezzel a pásztorgyerekkel terelgette az igazi királykisasszony a libákat, a hamis menyasszony pedig ott kényeskedett, ott páváskodott a palotában. Jól érezte magát, élvezte a jómódot, és csak olyankor borult el, ha arra gondolt, hogy még utóbb megszólal egyszer az istállóban Falada, és elárulja a titkát. Ezért föltette magában, hogy akár így, akár úgy, de mindenképpen elpusztítja. Rámosolygott hát egy szép napon a királyfira: - Kedves férjem, szépen kérlek, tedd meg, amit kérek tőled! - Szíves örömest! - felelte a királyfi. - Hadd hallom hát, mi a kívánságod. - Semmi egyéb, mint hogy hívasd el a sintért, és vágasd el annak a lónak a nyakát, amelyiken idejöttem hozzád. Sok bosszúságom volt vele az úton. A királyfi kiadta íziben a parancsot: legyen úgy, ahogy a felesége kívánja, s múljék ki a derék Falada a világból. Híre futott a dolognak az egész udvarban, de még lent a majorban is, s nem kerülte el az igazi királylány fülét sem. Amikor reggel megjött a sintér, a libapásztorlány odasurrant hozzá, és így szólt: - Egy aranyat adok neked, ha teljesíted a kérésemet. Ha levágtad a ló fejét, szögezd ki a város kapujába. Annak sötét boltja alatt terelem el reggel-este a libákat; ha felnézek, legalább a fejét hadd lássam szegény Faladának. A sintérnek elkelt az egy arany; sajnálta is a lányt, hogy így búsul a ló után; megtette hát, amit kívánt: fogta a ló fejét, és jó erősen odaszögezte a kapualjba. Másnap kora reggel, ahogy terelik kifelé a pásztorfiúval a libafalkát, elmenőben azt mondja a királylány: Mivé lettél, paripácskám?! S ráfelel a falon a lófej:

54

Kiticsics Anikó


Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. Erre a királylány már nem szólt semmit, csak ment szép csendesen kifelé a városból, hajtotta, terelgette a libákat. Mikor kiértek a mezőre, leült a gyepre, kibontotta és fésülni kezdte a haját. Olyan volt az, mint a színarany, úgy omlott le zuhatagban a vállára, mint az arany napsugár. A pásztorfiú meg csak nézte, hogyan csillog-villog, és szeretett volna kitépni belőle egy szálat. De a királylány észrevette a szándékát, és ahogy a haja felé kapott, mindjárt rákezdte: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. Egyszeriben heves szél kerekedett, lefújta a fiú fejéről a sapkát, s olyan sebesen sodorta, hogy alig győzött szaladni utána. Végre elcsípte, de mire visszatért, a királylány már régen megfésülte, be is fonta a haját. A pásztorfiú mérgében szóba sem állt vele többet, duzzogva hátat fordított neki, s így őrizték a libákat, míg csak be nem esteledett. Akkor hazamentek. Másnap reggel, ahogy a sötét kapubolton áthaladtak, mondja megint a királylány: Mivé lettél, paripácskám?! S feleli megint a lófej: Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. Kiértek a rétre, ott a lány leült a gyepre, s kezdte a haját bontogatni, a fiú meg odaugrott, hogy kirántson belőle egy szálat. De a lány gyorsan elkezdte: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. S minden úgy történt, mint tegnap: suhant a szél, röpült a sapka, a fiú meg szaladt utána, s mire visszatért, a lány már régen megfésülte, befonta, koszorúba is kötötte a haját.

55

Kiticsics Anikó


Ahogy leszállt az este, és hazaértek, ment a pásztorfiú nagy mérgesen egyenest az öreg királyhoz. - Uram királyom - mondta -, én ezzel a lánnyal nem őrzöm tovább a libákat! - S ugyan miért nem? - kérdezte az öreg király. - Ej, hát egész álló nap csak bosszant! Erre aztán az öreg király megparancsolta neki, mondja el rendre, mi történt, hogyan történt. - Hát az úgy van, uram királyom - kezdte a fiú -, hogy amikor reggel tereljük kifelé a falkát a kapu alatt, van ott egy lófej, annak azt mondja: Mivé lettél, paripácskám?! A fej meg azt feleli rá, hogy: Menj csak, menj csak, szép királylány; anyád szíve, ha így látna, bánatában megszakadna. És elmondott szép sorjában mindent: milyen haja van a lánynak, hogyan hívja a szelet, és neki hogyan kell a sapkáját kergetnie a réten. Az öreg király figyelmesen végighallgatta a fiú mondókáját, aztán meghagyta neki, hajtson csak ki másnap is úgy, ahogyan szokta. Hanem azon a reggelen ő maga jó korán fölkelt, s elbújt a sötét kapuboltban, hogy kihallgassa, mit beszél a lány a ló fejével. S úgy talált mindent, amint azt a fiú az előző estén elmondta neki. Megvárta, míg kiterelik a falkát a kapun; akkor aztán óvatosan utánuk lopakodott, behúzódott a mezőn egy bokorba, s onnét figyelte, mi történik. A libák csakhamar szétszéledtek a legelőn, a pásztorlány meg leült a gyepre, és bontogatni kezdte csillogó-villogó haját. A fiú ott leskelődött a közelében, s alig várta, hogy egy óvatlan pillanatban kitéphessen egy szálat a hajából. De alighogy egyet moccant, a lány nyelve máris úgy pergett, mint a rokka: Fújj, szelecske, fuvallj hát, fújd le róla a sapkát, hadd kergesse a réten, míg a hajam kibontom, kefélem, koszorúba fonom szépen. A szél tüstént fölkerekedett, lekapta a sapkát, s vitte, görgette a mezőn, a pásztorfiú futhatott utána, ahogyan csak a lába bírta. A lány meg azalatt megfésülte, befonta, föltűzte koszorúba a haját.

56

Kiticsics Anikó


Az öreg király jól megnézte magának a dolgot, s mikor este hazatért a libafalka, leküldött az udvarba a pásztorlányért, és maga elé hívatta. - Édes lányom, mindent tudok; hallottam, mit beszéltél a ló fejével; azt is hallottam, mit parancsoltál a szélnek. Most aztán mondd meg nékem, mi dolog ez, mit jelentsen. - Jaj - felelte a lány -, én azt Fölségednek el nem árulhatom, bajomról senkinek nem panaszkodhatom, erről esküt tettem a nagy égre! A király egy ideig unszolta, de mert többet egy árva szót sem tudott kihúzni belőle, végül is gondolt egyet, s azt mondta neki: - Jól van, ha nekem nem mondhatod el, ott a kályha, bújj bele, sírd el annak a szíved bánatát! Azzal sarkon fordult, és ott hagyta, de kint a folyosón megállt a kályhalyuknál, odahajtotta a fülét, s mind kileste, mit mond a lány odabent. Mert az, alighogy magára maradt, bekuporodott a kályhába, és keserves sírással sorjázni kezdte a búját-baját. - Jaj nekem, szegény királylánynak, magam vagyok az életben, nincs pártfogóm senki a világon! Megölték a lovamat, elvették a ruhámat, elcsalták tőlem a vőlegényemet; trónuson pompázik a komornám, én meg őrizhetem künn a réten a libákat! Szegény édesanyám, ha tudnád, mi sorsra jutottam, szíved szakadna meg bánatodban! Az öreg király, ahogy ezt meghallotta, tüstént szolgálókat hívatott, és megparancsolta nekik, öltöztessék fel a lányt a legszebb ruhába; aztán sietett a fiához, s elmondta neki, hogy akit a menyasszonyának hitt, csak egy álnok komorna, az igazi menyasszony pedig libapásztorlány volt eddig. A királyfi alig hitt a fülének. Ment apjával a trónterembe, s ott majd elámult a csodálkozástól, amint meglátta a lány sugárzó szépségét, nyájas-szelíd arcát. De az öreg király egyelőre mindenkinek hallgatást parancsolt; a komornából lett királynénak úgy kellett jelenteni a dolgot, hogy egy idegen királylány jött vendégségbe, fáradt a nagy úttól, lepihent egy kicsit; de este nagy lakomát rendeznek a tiszteletére, s azon majd találkoznak. Estére egybe is gyűlt az ebédlőterembe a király minden jó barátja és az ország valamennyi számottevő embere. Az asztalfőn a királyfi ült, mellette egyfelől a királylány, másfelől a komorna; de a komorna nem ismerte meg a királylányt. Mikor már eleget ettek-ittak, s jókedvre kerekedtek, egyszercsak fölállt az öreg király, és csendet intett. - Kedves vendégeim - szólt -, mondjátok meg nekem, mit érdemel az olyan hűtlen szolgáló, aki úgy bánik a gazdáival, ahogyan én most előtökbe adom.

57

Kiticsics Anikó


Azzal elmondta töviről hegyire az egész történetet. A vendégek csodálkoztak, tanakodtak, egyik-másik hitetlenkedett is: ilyen álnok szolgáló mondták - talán nincs is a világon. De még mielőtt bárki nyilatkozott volna, megszólalt a királyfi balján a komorna, mert hát egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az öreg király tudja a titkát. - Bizony az ilyen megérdemli - mondta mosolyogva -, hogy szégyenszemre világgá kergessék! - Magad fölött ítélkeztél - szólt az öreg király -, ez legyen hát a sorsod! Így is történt; a királyfi pedig feleségül vette az igazi királylányt, hét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A LIBAPÁSZTORLÁNY LAKODALMA Szereplők:(alsó tagozatos gyerekek) -Mariska a libapásztorlány - 7 liba (6 lány , 1 fiú) - Pista - 2 tinó (2 fiú) - bíró (kalap, mellény, pipa) - vőfély (kalap, mellény, vőfélybot) Libapásztorlány: (énekelve,vesszővel terelgeti a libákat): Kihajtom a libám a rétre, magam is leülök melléje, Nagyokat ütök a gúnár fejére, libuskám ne menj a vetésbe. Libák (énekelve, a dalszövegnek megfelelően betotyognak): Száz liba egy sorba, mennek a tarlóra. Elől megy a gúnár, jaj, de peckesen jár Száz liba egy sorba. ( többször is elénekelhető) Libapásztorlány: (sétálgat a libák között és biztatja őket) Libuskáim, egyetek, szép kövérek legyetek. Libuskáim, egyetek, mindjárt hazamehettek. Mire a nap lenyugszik, ti is otthon lehettek. Libuskáim, egyetek, szép kövérek legyetek.

58

Kiticsics Anikó


(A libák „libás” totyogással, szétszóródnak a réten, a mondóka után leguggolnak és mímelik az evést) 1. liba: Nincs szebb madár, mint a lúd, nem kell néki gyalogút. Télen-nyáron mezítláb nevelgeti a fiát. 2. liba: Nem fázik a liba lába, mezítláb jár télben, nyárban. Lúdláb, libaláb, sosem fázik mezítláb. 3. liba: Paradicsompaprika, papucsba jár a liba. 4. liba: Árok partján ül egy liba, azt gágogja, hogy taliga. Libapásztorlány (énekelve sétál a libák között): Egyél libám, egyél már, nézd a napot, lemegy már. Éjféltájba, nyolc órára, esti harangszóra. 6. liba: (Körültotyogja a gúnárt) Sokat evett – gá-gá – a gúnár, teli begye – gá-gá – félreáll. Egye-begye, nagy a begye. Hogyan vigye? Hová tegye? – gá-gá – a gúnár. Gúnár: Liba mondja, gi-gá-gá, elmegyek én világgá.(Kitotyog a színpadról) (A libapásztorlány szökelve, tapsolva riasztja el a héját) Libapásztorlány: Jaj, egy héja! Héja, héja vaslapát, ne vidd el a kislibát, Se apját, se anyját, se a liba pásztorát! (tapssal) Hess, héja, hess! Észreveszi, hogy a gúnár eltűnt. Énekelve: A gúnárom elveszett, én azt keresni megyek, Nincsen annak más jegye, szárnya hegye fekete. (A libát keresve kisétál a színpadról) Pista vesszővel terelget két tinót, énekelve bejön. Pista: Kihajtom a tinóm a rétre, magam is kimegyek melléje. Elkiáltom magam: Nem arra, Virág! Ne menj a máséra, Gyöngyvirág! (A színpad ellentétes oldalára hajtja a tinókat) (A libák közben guggolnak, odébb totyognak, esznek, beszélgetnek:) 2. liba: Ketten egyet, ketten egyet! 3. liba: Kiki magának! Kiki magának!

59

Kiticsics Anikó


(Pista dobálja a libákat, azok elszaladnak) 4. liba: Meggondótam. Meggondótam. 5. liba: Tudtam, hogy így lesz. Tudtam, hogy így lesz. Mindegyik liba: Hát ha tudtad, mé' nem mondtad? Hát ha tudtad, mé' nem mondtad? ( A libapásztorlány a színpad egyik oldalán behajtja a gúnárt, a libák a másikon összetömörülve, Pista és a tinók is oldalt- ők jelképezik a libás játékban a farkast)

Libapásztorlány

Libák:

Gyertek haza libáim!

Nem merünk!

Miért?

Félünk.

Mitől?

Farkastól.

Hol a farkas?

Bokorba!

Mit csinál?

Megdobál.

Ejnye, ejnye, no megállj!

Fussunk, fussunk, szaladjunk,

Megbánod te jómadár!

mert megsántul a lábunk!

(Megkergeti a farkast,

Jaj! Jaj! Jaj!

az a libák elé áll a színpad közepén)

( a színpad közepére futnak)

Libapásztorlány

Pista:

- Farkas Úr! Nem látta kend a lúdjaimat

- De láttam! Ott vannak a szomszédnál!

- Én azt hallottam, hogy itt vannak! (A libák tapsolnak) - Mi csörög a kend padlásán? - Egy zsák dió! - Hát adjon belőle nekem fél zsákkal!

- De magamnak is csak annyi van!

- Adjon hát belőle egy kosárral!

- Magamnak is csak annyi van!

-Hadd lássuk, csakugyan annyi van-e? (félrelöki Pistát) Hiszen itt vannak az én lúdjaim!

(Pista kiszalad a színpadról)

Kézfogással mindenki kört alkot, énekel: 60

Kiticsics Anikó


Keveri, keveri, kása, hol a bíró háza? (többször énekelve) (Bejön a bíró a színpad közepére, a többiek félkörben állnak fel) Libapásztorlány: Szép jó napot bíró uram! Bíró: Tenéked is Mari lányom! Mond meg mi bajod? Libapásztorlány: Kihajtottam libáimat szép zöld pázsitra, Idejött a Pista fia, mind meghajigálta! (mutat a libákra) Bíró: Ejnye, ejnye, Pista fiam, ezért most meglakolsz! (Integetve behívja Pistát középre) Bíró: Mond csak, mond csak Mari lányom, károd, hogy mi volt! Libapásztorlány:Tolla hullott, lába, sántult, jaj-jaj, nagy a kár!(Kétségbeesve) Bíró: Megfizetem a gúnárod: halljam, mit kívánsz! Libapásztorlány: (mutatva az egyik libán) Minden kicsi kis tolláért hajlós terelőt! Hátul legyező farkáért gyémánt legyezőt! A szárnyáért, a lábáért két véka búzát, a bóbitás szép fejéért hat rőf pántlikát! A zúzáért, a májáért hat fej káposztát, Benne levő költségemért öt font rizskását! Pista: Hát az a szép gimbes-gombos, kalárisos, fidres-fodros, kilencéves, gircses- görcsös, öreg gúnár görbe nyaka, hát az mennyit ér?(mérgesen, kicsit incselkedve) Libapásztorlány: Végy el engem, Bíró Pista, s nem kell semmi bér! (Kicsit kelleti magát Pista előtt) Bíró: Számtalan sok kívánsága szép Mariskának! Akasztófa jár ezért a Bíró Pistának!(Megfenyegeti Pistát) Pista: Akasztófa olyan legyen, mint a liliom!(Rámutat Mariskára) Libapásztorlány: Két karod két szép karfája ringat, galambom. (A bíró fogja és egybeteszi a két fiatal kezét, a vőfély beszalad a színpad elejére megemelve a vőfélybotot) Vőfély: Réce-ruca vadliba! Jöjjenek a lagziba!

61

Kiticsics Anikó


Kést, villát hozzanak, hogy éhen ne halljanak! Ha jönnek lesznek, ha hoznak esznek! A lányok (a libák) körbeveszik Mariskát, akit éneklés közben közülük ketten átöltöztetnek, adnak rá egy díszesebb ruhát, főkötőt, kötényt) Ének: Kis kece lányom, fehérbe vagyon… (A menyasszonyt felöltöztetik) Ének: Most viszik, most viszik Danikáné lányát… (Játék eljátszása) Bejön a bíró Pistával és a vőféllyel és "kikérik" a lányt a játékkal. Ének: Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő, Olyan mind a kettő, mint az arany vessző. Éljen mind a kettő! Többször eléneklik, s közben menetet alkotva körbesétálnak a színpadon, elöl a vőfély, utána a mátkapár és a vendégsereg, akikhez többen is csatlakozhatnak, akik a közös táncban részt vesznek. Vőfély: (Középre szalad) Réce-ruca vadliba! Most vagyunk a lagziba! ( Tánc zenére, imitálva a lagzis mulatozást, ha valamelyik gyerek nem szeret táncolni, az eljátszhatja a kínálgatást, vagy kitalálhatunk neki mást is.) Vőfély:(Kiszalad középre, megemeli a vőfélybotot): Ég felettünk, ég alattunk, egész éjjel jól mulattunk! Reggel van már, dél kezd lenni, jó lesz végre hazamenni! A többiek is előreszaladnak és meghajlanak, a zene mehet tovább és erre kivonulhatnak, vagy összehúzzuk a függönyt.

Játékfűzés: - SZÖKELÉS KERESZTKÉZFOGÁSSAL -köralakítás · Réka – Kitty : Árok partján ül egy liba, Azt gágogja, hogy taliga. ·

Petra – Vivien: Paradicsompaprika, Papucsba jár a liba.

·

Klaudia – Bogi: Liba mondja, gi-gá-gá, Elmegyek én világá. 62

Kiticsics Anikó


·

Adrienn – Timi: Elesett a lúd a jégen, Majd felkel a jövő héten, KISZÁMOLÓ Inc-pinc, palapinc, te vagy odakinn. (Akire jut a kiszámolás, az vezeti a következő fűzésben a sort)

Énekek – motívumfűzés: //: Száz liba egy sorba, Mennek a tarlóra. Elől megy a gúnár, Jaj, de peckesen jár Száz liba egy sorba. ://

Egyél libám, egyél már. Nézd a napot, lemegy már. Éjféltájba, nyolc órára, Esti harangszóra.

KÍGYÓZÁS SÉTALÉPÉSSEL, ismétlésre irányváltás, köralakítás

KÖR SZŰKÍTÉSE - sétalépéssel, 5.-re dobbantás KÖR TÁGÍTÁSA - sétalépéssel, 5.-re dobbantás Ismétlés FORGÁS tapssal

Hatan vannak a mi ludaink, Három szürke, három fekete. Gúnár, gúnár, liba gúnár, PÁRVÁLASZTÓ KÖRJÁTÉK Gúnár az eleje, szabad a mezeje, Akinek nincs párja, válasszon magának. A rátóti legények, Libát loptak szegények. Nem jól fogták a nyakát, A nyakát, sej, haj a nyakát, Elgágintotta magát.

KETTES CSÁRDÁS váll-váll fogással

Irányváltás

A rátóti legények, LENGETŐ CIFRÁVAL – jobb kéz – jobb kéz fogással Jaj, de nagyon szegények. //: Pénzért nyúl a zsebébe, OLDALTCIFRA Zsebébe, sej a zsebébe. Tökmag akad a kezébe. :// HEGYEZŐ -Ismétlésre soralakítás, ledobogás, meghajlás

63

Kiticsics Anikó


Tordon Ákos: Libasorban Sír a nád, a sárga nád, jégkabátban a világ. Nézd, a libák libasorban, libasorban, libatollban keresik a nyarat; hol van? Libapapucs, libaláb a nap sütne legalább. De mert nem süt, gi-gá-gá, mind elmennek világgá. Versegly Erzsébet: Libanátha Lúdanyónak könnye pereg, kislibája nagyon beteg. Megfázott a csupasz lába, mezítláb ment óvodába. Jó mamája borogatja, forró teával itatja, meg is gyógyul harmadnapra, holnapután vasárnapra. Hétfőn reggel korán költik, tó vizében megfürösztik, csizmát húznak lúdtalpára, úgy küldik az óvodába. Márton legendája Megérkezett Szent Mártonnak napja… Mesélők: Valamikor régen élt egy kisfiú, akit Mártonnak hívtak. Minden vágya az volt, hogy a császár katonája lehessen. 15 évesen be is állt a császári hadseregbe, nagyon szerette a lovát és minden nap kilovagolt vele. Közös: Gyí paci, paripa nem messze van Kanizsa…… Mesélők: Egy hideg téli napon a város felé lovagolt. Hirtelen az út szélén megpillantott valamit, ahogy közelebb ért látta, hogy egy ember fekszik ott. Koldus: Szegény ember vagyok, nincsen semmi ennivalóm, nagyon fázom, kérlek segíts rajtam! Márton: Nincsen nekem semmim, csak ez a darab kenyerem, de ezt megosztom veled. Koldus: Köszönöm jóságodat, de nagyon fázom, segíts rajtam. Márton: tudom mit kell tennem, kettévágom a köpenyemet és az egyik felét oda adom neked. Koldus: Köszönöm a jóságodat. De jó meleg ez a köpeny! Már nem fázom, és nem is vagyok éhes. Hogy hívnak téged? Márton: Márton a nevem és katona vagyok. Sietek, mert várnak a társaim. Mesélők: Azzal továbblovagoltak, míg egy nagy városkapuhoz nem értek. Mesélők: Márton és a katonái bejutottak a városba, ahol éppen piaci vásár volt. Árusok: Libát vegyenek! Kövér libát vegyenek! Vegyél te is tőlem katona, olcsón adom! 64

Kiticsics Anikó


Márton: Nincsen pénzem, de segítek nektek a libákat az ólba terelni. Közös ének: Siess libám begyet rakni Mesélők: Márton megkedvelte az embereket, itt maradt a városban és kolostort alapított. Később püspökké választották és szentté avatták.

Szent Márton napi liba A Márton nap elképzelhetetlen az ünnephez kötődő liba nélkül. Süthetünk libát, de készíthetünk liba süteményt is. A márton napi vigasságok kellékeként a következő Márton napi libasüteményt gyorsan el tudjuk készíteni akár gyerekeinkkel együtt is. Hozzávalók: • • • • • • • • • • • •

20 dkg sovány túró (lehetőleg finom szemcsés, vagy törjük át) 10 dkg cukor 8 ek olaj 6 ek tej 1 tojás 1 cs vaníliacukor 1 csipetnyi só 40 dkg liszt 1 cs + 2 tk sütőpor mazsola a szemekhez mázhoz: 4 ek citromlé, 15 dkg porcukor továbbá liba alakú tésztaszaggató (vagy sablon)

Elkészítés: 1. A túróhoz fokozatosan adjuk hozzá az olajat, tejet, cukrot, vaníliacukrot és a sót. Ezután tegyük bele a sütőport majd a liszt 2/3-át, keverjük el. A maradék 1/3 liszttel kézzel gyúrjuk jól össze (ezt a részt a gyerekek imádni fogják). 2. Lisztezett deszkán a tésztát 1 cm vastagságúra nyújtjuk. Vágjuk ki a libákat , majd tegyük sütőpapírral bélelt tepsire. Szemként tegyük a libákra egy-egy mazsolát. 3. Előmelegített, 200 fokos sütő középső részén 12-15 percig sütjük. Ha túlzottan bebarnulnának, a sütési idő végén tegyünk a libákra alufóliát. 4. A kihűlt libákat a citromlé+porcukor mázzal kenjük be. Tipp: a tésztát természetesen más tésztával (pl. leveles tészta, omlós tészta, egyszerű túrós alaptészta) is helyettesíthetjük.

65

Kiticsics Anikó


Sós, tekert libanyak Hozzávalók: • • • • • • • • •

1 kg liszt 3 tojás sárgája 2 egész tojás a kenéshez 5 dkg élesztő 1 kávéskanál só 1db kocka Rama 1 tojásnyi zsír 1 pohár tejföl szezámmag, egyéb olajos magvak a szóráshoz.

A hozzávalókból kelt tésztát készítünk. 1 órányi pihentetés után kb. 1 cm vékonyra sodorjuk, majd derelyevágóval vékony csíkokat vágunk belőle. A csíkokat félbe hajtjuk, összecsavarjuk, tojással megkenjük és a magokkal megszórjuk. Forró tepsibe téve kb. 20-25 perc alatt pirosra sütjük.

66

Kiticsics Anikó


Források, linkgyűjtemény 1. Dr. Tóth Tiborné: Néphagyomány – A világ befogadásának elérhetősége 4. suliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht. Budapest, 2006. 2. Kompetencia alapú óvodai programcsomag - Tématerv javaslatok TŰZ suliNova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht. Budapest, 2006. 3. www.mek.oszk.hu 4. www.kekmadarkati.freeblog.hu 5. A libák gágogása - A népmese és Fazekas Mihály elbeszélő költeménye nyomán írta: László Tibor 6. Forrai Katalin: Ének az óvodában 7. Hegyháti ÁMK Mágocsi Bokréta Óvoda „Gá, gá, gá, menjünk világgá” témahét programleírása /www.educatio.hu/ /Héderné Jurisits Zsuzsanna, Jurisits Józsefné, Majláth Károlyné, Simonics Alajosné/ 8. Wéber Imréné: Márton napi népszokások /www.educatio.hu/ 9. www.martonnap.hu 10. http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/07/172.html#175 11. www.sulinet.hu 12. www.tersegfejlesztes.hu/idegenforgalom/nepszokasok 13. www.katolikus.hu/szombathely/marton/marton-kozpont.html 14. Szőke Anna: Őszi népszokások az óvodában 15. www.kovacsneagi.honlapepito.hu/?modul=oldal&tartalom=1114589 16. www.ovonok.hu/szent-marton-es-a-hozza-kapcsolodo-nepszokasok.html 18. www.szantal.hu/index.php?link...php... 19. www.kotelek.hu/hirmondo/liba.pdf

67

Kiticsics Anikó


Elérhetőségeink: SZONEK Bükkösdi Általános Iskola és Óvoda Tagintézménye

7682 Bükkösd, Ságvári Endre utca 3.

73 / 378-712

68

Kiticsics Anikó

Megvalósítás időszaka: november

Recommend Documents