Még egyszer, érzéssel

Nora Roberts Még egyszer, érzéssel Öt évvel ezelőtt látta utoljára Raven Williams popénekesnő Brandon Carstairst, azt a férfit, aki összetörte a szívét. Ám Brandon egy napon visszatér, és olyan ajánlattal keresi meg, amelynek a lány képtelen ellenállni, írjanak együtt musicalt az utóbbi évek egyik sikerkönyvéből. Vajon elképzelhető-e a közös munka anélkül, hogy Raven újra megperzselődne? Mi lesz, ha mindkettőjüket felemészti a hirtelen fellángoló szenvedély?

Még egyszer, érzéssel 1. A férfi a háttérbe húzódva nézte Ravent, és arra gondolt, hogy a lány semmit sem változott az elmúlt öt évben. Tökéletesen nyom nélkül múlt el fölötte ez a nem is olyan rövid időszak. Raven Williams apró termetű, törékeny teremtés volt, bőrét, mely huszonöt éve dacára olyan finomnak és selymes tapintásúnak látszott, mint egy kisbabáé, aranyosbarnára színezte a kaliforniai nap. Csípőig érő, dús fekete haját középen elválasztva viselte. Arcvonásai kellemesek, harmonikusak voltak, széles járomcsontja, hegyes kis álla erős, határozott személyiséget sejtetett. Erre azonban rácáfolt mindig mosolyra álló, szép formájú ajka és hatalmas szürke szeme, mely híven tükrözte érzéseit. És azt is, milyen kétségbeesetten vágyik a szeretetre. Alighanem ez a szinte kielégíthetetlen szeretetvágy volt az egyik oka annak, hogy Ravenért rajongott a közönség. A másik ok pedig minden bizonnyal kislányos termetét meghazudtolóan mély, bársonyosan telt hangja, mely gyorsan a slágerlisták csúcsaira röpítette tulajdonosát. Raven mindig is idegenül mozgott a stúdiók világában, a hangszigetelt, üvegfalú helyiségekben. Hat év telt el azóta, hogy első lemezét elkészítette, de még most sem érezte magát otthon ezen a helyen. Színpadra született, a koncert volt az igazi műfaja, a hallgatóság jelenléte, a tömeg lüktetése olyan többletet adott neki és a zenéjének, amellyel az unalmas, steril stúdió nem versenyezhetett. A koncert volt a szerelem, ez meg a munka. De meg kell adni, Raven keményen dolgozott. A felvétel jól haladt. Raven a visszajátszást hallgatta, a zenébe teljesen belefeledkezve. Jó, gondolta. De lehetne jobb is. Valamit hiányolt az utolsó dalból, és noha nem tudta volna megfogalmazni, mi az, abban biztos volt, hogy a hiányosság pótolható. Jelzett a hangmérnököknek, hogy állítsák meg a zenét. – Marc? Egy hirtelenszőke, jó testfelépítésű férfi jött oda hozzá.

1

– Valami gond van? – kérdezte kedvesen, és Raven vállára tette a kezét. – Igen. Az utolsó számot valahogy olyan… – a lány kereste a megfelelő szót – szóval üresnek érzem. Te mit gondolsz? Nagyra becsülte a hallgatag Marc Ridgelyt mint zenészt: az ország egyik legjobb gitárosának tartotta. Mint barátban pedig messzemenőkig megbízott benne. A férfi megsimogatta a szakállát. Raven jól ismerte ezt a gesztust, és tudta, hogy több mondatra való tartalom rejlik benne. – Mi lenne, ha újra felénekelnéd? – kérdezte meg Marc. – A hangszeres résszel szerintem nincs semmi baj. Raven elnevette magát. – Kíméletlen vagy, de sajnos alighanem fején találtad a szöget – ismerte el, aztán visszavette a fülhallgatót, és a mikrofon felé fordult. – Újra felvesszük az Elmentélt – mondta a technikusoknak. – Csak a vokált; a legfőbb kritikusom ugyanis megállapította, hogy a zenészek kitűnő munkát végeztek. Összevigyorogtak Marckal, aztán a férfi távozott, Raven pedig megvárta a szabad jelzést, majd lehunyta a szemét, és újrakezdte a dalt. A lassú, fájdalmas ballada kiválóan illett hangjának fátyolos mélységeihez. Szövegét ő írta valamikor, évekkel ezelőtt, de csak mostanra érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt is elénekelje. Ahogy körülvette a zene, arra is rájött, mi hiányzott a dalból a legelső feléneklés alkalmával: az őszinte érzések, melyeket nem mert szabadjára engedni, attól félve, hogy végképp elveszíti az ellenőrzést önmaga fölött. De most mindent beleadott, nemcsak a torkát nyitotta meg, hanem a szívét is, és a dal szállt, fájdalmasan gyönyörűen, felszínre hozva mindama gyötrelmet, amelyet Raven elfojtott az elmúlt évek során. Úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta, mintha a szavak megtisztulást és megkönnyebbülést jelentenének számára, de sajnos a fájdalom vele maradt azután is, hogy befejezte a számot. Egy pillanatig csend volt a stúdióban. Döbbent, megilletődött csend. Raven remegő kézzel vette le fejéről a fülhallgatót, melyet egyszerre fölöttébb nehéznek érzett. – Jól vagy? – Marc lépett oda hozzá, és melegen átölelte. – Hát persze. – A lány a halántékához szorította dermedt ujjait, és kurta, meglepett nevetést hallatott. – Csak egy kicsit magával ragadott a nóta. Marc lehajolt hozzá, és noha nagyon szégyenlős fickó volt, a stúdiószemélyzettel nem törődve szájon csókolta. – Fantasztikus voltál. – Kösz – mosolygott Raven, akinek végre sikerült visszanyelnie feltörni készülő könnyeit. Erre nagy szükségem volt. – A csókra vagy a bókra? – Mindkettőre. – A lány nevetve simította hátra hosszú haját. – Hiszen tudod, hogy a sztárok nem élhetnek rajongók nélkül. – Hol látsz itt sztárt? – hangzott a szemtelen kérdés valahonnan a háttérénekesek közül. Raven megpróbálkozott egy haragosan villámló pillantással. – Ki volt az? – kérdezte élesen. Azt hitte, valamelyik vokalista pimaszkodik, de a következő másodpercben rájött, hogy nagyot tévedett. A háttérénekesek mögül ugyanis előlépett egy férfi, úgyhogy Raven tisztán láthatta őt az üvegen keresztül. Az arcából kifutott minden vér. A dal keltette érzések törtek rá megint, méghozzá olyan erővel, hogy a térde is beleremegett. – Brandon… – Kimondta a nevet, még ha suttogva is, aztán arra gondolt, hogy ez nem lehet igaz. Biztosan csak álmodik. Ahogy azonban a pillantásuk egybekapcsolódott, már tudta, hogy ez nem álom. Ez a valóság. Brandon visszatért.

2

Hat év színpadi gyakorlata megtanította Ravennek, mit kell csinálnia. Tudta, hogy lelke viharait később is ráér kezelni, így aztán udvariasan semmitmondó mosolyt igazított az arcára, és mire Brandon Carstairs odaért hozzá, már sem döbbenet, sem fájdalom nem tükröződött a vonásain. – Ez aztán a kellemes meglepetés! – nyújtotta oda mindkét kezét a férfinak, arcát csókra kínálva, ahogy az kollégák között szokás. – Úgy örülök, hogy újra látlak! Mégis megváltozott, módosította előző véleményét Brandon. A színlelés képessége korábban nem volt jellemző rá, ezt az elmúlt öt év során sajátíthatta el. Mert persze a férfi figyelmét nem kerülte el Raven iménti színeváltozása és a pillantásában tükröződő riadalom. – Raven! – Megszorította a lány mindkét kezét, és könnyedén arcon csókolta. – Szebb vagy, mint valaha. Enyhe ír akcentussal beszélt, mely érdekes színezetet kölcsönzött különben kifogástalan angolságának. Raven megkockáztatta, hogy ránézzen, s úgy istenigazából meg is nézze magának a férfit. Brand magas volt, és mint mindig – egy hajszálnyival soványabb a kelleténél. Hullámos, dús fekete haja a gallérjáig ért. Tulajdonképpen semmit sem változott: még mindig az a vonzó, inkább érdekesnek mondható, semmint kifejezetten jóképű srác állt Raven előtt, akinek a koncertjein rekedtre sikoltozták magukat az elragadtatott lányok. Egy pillanatra belefeledkezett a rá szegeződő zöldeskék szempárba, mely nők százezreit varázsolta el szerte a világon. Egy ilyen könnyed, laza fickóhoz nem is illik ez a meghökkentő szín, döntötte el Raven. Hiszen a zöld és a kék folytonosan harcban van egymással… mint ahogy Brandon kisfiús bája és átütő szexuális vonzereje is. De talán épp ez teszi őt ilyen ellenállhatatlanná. – Semmit sem változtál – mondta halkan. – Hát ez különös. – Brandon lustán elmosolyodott. – Pontosan ezt gondoltam én is, amikor először megláttalak. De valószínűleg mindketten tévedünk. – Igen, ebben igazad lehet. – Raven mindennél jobban szerette volna, ha a férfi végre elereszti a kezét. – Mi szél hozott Los Angelesbe? - Üzleti ügyek – hangzott a válasz. Brandon láthatóan feltette magában, hogy emlékezetébe vési a lány arcának minden négyzetcentiméterét, mert továbbra is merőn nézte. – No és persze a vágy, hogy újra láthassalak. – No persze. – Raven hangja hűvös volt, és udvarias, s csak a szája mosolygott, a szeme nem. A férfit váratlanul érte az alig leplezett gúny. Az a Raven, akire ő emlékezett, ennek a szónak a jelentését sem ismerte, egyáltalán nem volt jellemző rá a gunyoros, epés hangnem. – Tényleg találkozni akartam veled – bizonygatta. – Együtt vacsorázhatnánk ma este? Raven szíve megdobbant. Csak egy régi reflex, csak rossz szokás, bizonygatta magának, miközben kétségbeesetten igyekezett nyugodtan ott tartani a kezét Brandon tenyerében. – Sajnálom, de nem érek rá. Valaki mással találkozom. Szemével Marcot kereste, de a férfi a gitárja fölé hajolt, és közben egy másik zenésszel beszélgetett. Brandon követte a lány tekintetét, s a pupillája összeszűkült. – Akkor legyen holnap! – mondta mintegy mellékesen. – Beugrom hozzád délután, és elbeszélgetünk. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet… – Raven nem bírta tovább, megpróbálta elhúzni a kezét, Brandon azonban nem engedte. – Még mindig Julie-val laksz, ugye? – Igen, de… – Őt is nagyon szeretném már látni. Úgy négy körül jó lesz? Ne félj, nem fogok eltévedni. Ismerem a járást. A férfi elvigyorodott, búcsúzóul könnyedén szájon csókolta, majd elengedte a kezét, és már sarkon is fordult, nehogy Raven tiltakozhasson.

3

– Igen – mormolta a lány, immáron önmagának. – A járást, azt kétségkívül ismered.

Raven egy órával később ért haza. Áthajtott az elektromos kapun, mely a házához vezetett. Egy dolog volt, amelyben nem engedett sem az ügynökének, sem Julie-nak: nem hagyta magát rábeszélni egy sofőrre. Szeretett vezetni, szerette áramvonalas, európai sportkocsiját, élvezte a sebességet, mely rendszerint megnyugtatta, kikapcsolta. Rendszerint. Ma ugyanis nem járt semmiféle eredménnyel a hazaút, Ravent ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták, mint annak előtte. Rátaposott a fékre, és az autó nagy csikorgás közepette megállt a ház előtt. Annyira nem tudott összpontosítani, hogy amikor kiszállt, az anyósülésen hagyta a táskáját, anélkül szaladt fel a három lépcsőfokon, mely a bejárati ajtóhoz vezetett. Csakhogy az ajtót zárva találta, vagyis vissza kellett mennie a táskájában lévő kulcsért. Ahogy bejutott a házba, egyenesen a zeneszoba felé vette az irányt, ahol is ledobta magát a selyemhuzatú, viktoriánus stílusú kanapéra, és csak bámult maga elé meredten, sokáig. A helyiséget egy nagy, fényes mahagónizongora uralta, rajta Tiffany lámpa egy filléres kaspóban kornyadozó fokföldi ibolya társaságában, a földön perzsaszőnyegek, a sarokban egy kiszolgált üveges vitrin, melyből szinte kicsordultak a kották. Egy asztalkán felbecsülhetetlen értékű Fabergé dobozka, mellette egy sárgaréz egyszarvú, melyet Raven valamelyik turnéja során talált egy ócskásüzletben, és első látásra beleszeretett. Az egyik falat teljes egészében elborították a díjak: Grammyk, arany- és platinái emezek, plakettek, szobrocskák, a másikat egy bekeretezett kotta díszítette, Raven első saját dalának kottája, valamint egy lélegzetelállító Picasso-kép. Ugyanakkor a kanapénak, melyen ült, évek óta rossz volt az egyik rugója. Raven mindenütt a házban engedte érvényesülni Julie kifinomult ízlésvilágát, ezt az egy helyiséget kivéve. A zeneszoba minden összevisszaságával egyetemben az ő egyéniségét, az ő ízlését tükrözte. Menedék volt a számára ez a hely, csakúgy mint az autója, a vezetés. Segített neki józannak maradni, és emlékezni arra, kicsoda is Raven Williams valójában. De most, a kocsihoz hasonlóan, a zeneszoba is csődöt mondott: nem tudta lecsillapítani a lány felzaklatott idegeit. A zongorához sétált, és játszani kezdett. A zenéjében, mint a tekintetében, mindig tükröződött a valós lelkiállapota. És most nagyon feszült volt. Feszült és ideges. Olyannyira, hogy miután az utolsó dallamok elhangzottak, még akkor is szinte remegett a levegő az indulattól. – Nocsak, már hazajöttél? – hallotta Julie hangját a bejárati ajtó irányából. Julie úgy sétált be a zeneszobába, mint ahogy Raven életébe is: könnyedén, magabiztosan. Amikor közel hat éve találkoztak, Julie egy partiról partira járó unott milliomoscsemete volt, vagyis szöges ellentéte Ravennek. Talán ezért is egészítették ki ilyen jól egymást. Barátságuk mellesleg nagyon jól jött mindkettejüknek. Julie szervezte Raven bonyolult életét, a koncerteket, turnékat, interjúkat – ezzel nagy terhet vett le a fiatal énekesnő válláról, ugyanakkor értelmes elfoglaltságot biztosított magának. – Úgy hallom, ideges vagy. Nem ment jól a lemezfelvétel? Raven felemelte a fejét, ránézett, és a szép, szőke Julie ajkáról lehervadt a mosoly. Rég nem látta már ilyen ijesztő állapotban a barátnőjét. – Mi történt? – kérdezte, nehezen palástolva aggodalmát. Raven sóhajtott egy nagyot. – Visszajött – mondta, és Julie nem kérdezte, ki jött vissza. Anélkül is tudta pontosan. Raven életében egyetlen ember volt, akinek a visszatérte téma lehetett köztük. – Hol találkoztatok? – A stúdióban. Fenn volt az üvegfülkében, és jó ideig figyelt, mielőtt észrevettem. Julie lebiggyesztette pirosra rúzsozott ajkát. – Vajon mi az ördögöt kereshet Brand Carstairs a napfényes Kaliforniában?

4

– Nem tudom – rázta a fejét Raven. – Azt mondta, üzleti ügyben jött. – A hajába túrt, aztán feltehetően hogy oldja a feszültséget, megdörgölte a tarkóját. – Ja, és bejelentette, hogy holnap meglátogat – tette hozzá olyan hangon, mintha álmában beszélne. – Értem. – Jaj, ne légy már ilyen hivatalos! – tört ki kétségbeesetten a lány. – Segíts, az isten szerelmére! – Akarsz találkozni vele? Ez egy kézenfekvő, tárgyilagos kérdés volt. Julie mindig is két lábbal állt a földön, józan volt, és megfontolt – egyszóval minden, ami Raven nem. Szükségük volt egymásra. – Nem – felelte nyomatékkal a lány, ám egy pillanattal később már elbizonytalanodott. – Illetve igen… – Aztán sírósra vált a hangja, és a halántékához szorította a kezét. – Fogalmam sincs… Hiszen tudod, milyen Brand, Julie. Ó, istenem, és én már azt hittem, hogy vége! Azt gondoltam, túl vagyok rajta… Felpattant a helyéről és járkálni kezdett a szobában. Farmerében és vászonblúzában egyáltalán nem úgy festett, mint ahogy egy sztárt elképzel az ember. A szekrényében nagy összevisszaságban volt a cobolybundától a kertésznadrágig minden. A cobolybunda a híres énekesnő viselete volt. A kertésznadrág Raven Williamsé. – Azt hittem, eltemettem magamban a múltat. Nem is hittem! Biztos voltam benne! A hangja elfúló volt, és kétségbeesett. Hogyne keseredett volna el, hiszen öt évnek csak elégnek kell lenni ahhoz, hogy az ember elfelejtsen valakit! De elegendő volt megpillantania Brandont, és újra átélt minden fájdalmat. – Tudtam, hogy előbb-utóbb összefutunk valahol - folytatta feldúltan, és a hajába túrt. – Egy londoni turnén vagy valami jótékonysági rendezvényen… De arra, hogy egyszer csak felbukkan a stúdióban, ahol dolgozom, hogy felnézek és ő ott van, arra nem számítottam. És vele együtt visszatért minden. Az emlékek, a gyötrelem… Éppen azt az átkozott dalt énekeltem, amit azután írtam, hogy ő elment… Hát nem kísérteties? – Raven kurtán felnevetett, és megrázta a fejét. – Hát nem kísérteties? – ismételte halkan, elképedve. Csend támad. Julie nem felelt azonnal. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte aztán egy végtelennek tűnő másodperccel később. – Hogy mit fogok csinálni? – Raven megint a fejét rázta, a haja csak úgy röpködött körülötte. – Semmit az égvilágon. Már nem vagyok gyerek, nem hiszek abban, hogy ásó-kapanagyharang, meg hogy a párok boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Amikor Branddel találkoztam, húszéves voltam, és fülig beleestem. Szerelmes voltam a tehetségébe, a kedvességébe, amelyre égetően nagy szükségem volt abban az időszakban. De talán nem is volt ez igazi szerelem, csak afféle kislányos rajongás. Mindenesetre akkoriban nem voltam még kész arra, amit kívánt tőlem. Nem tudtam teljes értékű társa lenni a szó testi értelmében. És ő ezt nem akarta, vagy nem tudta megérteni. Elhagyott, én meg összeomlottam. Miért nem mondasz semmit? – fordult Julie-hoz hirtelen. – Egész jól összefoglaltad nélkülem is. – Tényleg? – Raven zsebre dugta a kezét, és az ablakhoz sétált. – A legfontosabb következtetés, amelyet levontam a történtekből – folytatta –, az az, hogy ha nem akarsz csalódni, senkit sem szabad túlságosan közel engedned magadhoz. Csak veled meg Waynenel tettem kivételt, és ezt szerencsére sosem kellett megbánnom. Vagyis… – A lány elfordult az ablaktól, és Julie-ra nézett. – Vagyis Brandon eljön holnap délután, elmondja, amit el akar mondani, utána pedig azonnal távozik, és ennyi. – Ennyi? – ismételte kétkedve Julie. – Igen, ennyi. – Raven még mindig feldúlt volt egy kicsit, de a hangja már sokkal magabiztosabban csengett, mint néhány perccel ezelőtt. – Tudod, úgy szeretem az életemet, ahogy van, nem fogom hagyni, hogy Brandon bármit megváltoztasson.

5

2. Másnap Raven nagy gonddal öltözködött fel, látszólag az ügynöke kedvéért, akivel együtt ebédelt. Valójában azonban azért, mert a mutatós, legutolsó divat szerinti ruhákban kellő önbizalom töltötte el. Végtére is ki érezné magát törékenynek és sebezhetőnek egy Yves St. Laurent hófehér selyem nadrágkosztümben? A blézer denevérujjú volt, s annyira bő, hogy majdhogynem pelerinnek látszott. Alatta a lány ciklámenszínű blúzt és vastag, aranyszínű övet viselt, fején széles karimájú kalapot – úgyhogy most valóban úgy festett, mint egy énekes sztár. Hosszú utat tettél meg idáig, gondolta, mikor megnézte magát a hálószobai tükörben. Aztán ez a gondolat visszatért akkor is, amikor az ebéd végeztével meglátogatta a ruhatervezőjét, és ott állt Wayne Metcalf bemutatótermében, csak immáron többes számban: „Hosszú utat tettünk meg idáig.” Wayne és Raven ugyanis együtt indultak a pályájukon: a lány füstös bárokban énekelt, a férfi pedig ugyanezekben a bárokban üldögélt, és vázolta fel ruhaterveit, amelyeket senki sem méltatott egyetlen pillantásra sem, kivéve Ravent, aki csak ámult, és később is jól emlékezett rájuk. Így aztán, amikor jelmezekre volt szüksége a legelső koncertturnéjához, magától értetődő természetességgel az akkor még ismeretlen Wayne-hez fordult. Ez volt az első szakmába vágó döntése, melyet egyedül hozott meg, nem kérte ki senki véleményét vagy tanácsát az ügyben. És nagyon jól döntött. Csakúgy mint Julie, Wayne is hűséges jó barátja lett az eltelt évek során, akiben maradéktalanul megbízhatott, és akire mindig számíthatott. Raven fel s alá sétált a fényűzően berendezett bemutatóteremben, mely egész más volt, mint az a kis műteremszerűség a görög étterem fölött, ahol annak idején felkereste a férfit. Ott nem volt puha, süppedős szőnyeg, csak a csupasz padló, a falat nem díszítették jegyzett művészek grafikái, s az ablakok sem kínáltak gyönyörű kilátást Beverly Hillsre. Raven csillaga nem egyszerűen emelkedni kezdett az első koncertkörutat követően, hanem berobbant a zenei élet egére. Olyan gyorsan jött a hírnév, hogy nem maradt ideje ízlelgetni a sikert, mert egyből belecsöppent a közepébe: az ötcsillagos szállodák, a koncertek, a média csillogó világába, ahol hatalmas pénzeket keresett, és ahol rajongók ezrei, tízezrei vették körűi. Tulajdonképpen szerette ezt az életet, csak a sok utazás fárasztotta egy kicsit, meg persze a rajongók között is akadtak olyanok, akiknek a ragaszkodása inkább terhes volt, semmint hízelgő. Wayne-t ez a bizonyos első turné és az erre tervezett kosztümök indították el az ismertség és a hírnév felé vezető úton. Souvlaki- és moussakaszagú kis műtermét hamarosan felcserélhette erre a pompázatos bemutatóteremre, és már tucatnyi alkalmazottat foglalkoztatott. Míg a férfira várt, Raven a bárhoz sétált és töltött magának egy gyömbéres üdítőt. Alkoholt nagyon ritkán, alkalomszerűen fogyasztott, és erre megvolt az alapos oka. Lehunyta a szemét. Megpróbálta elűzni a fájó gondolatokat, de nem járt sikerrel. Jó ideig nem kellett aggódnia az édesanyja miatt, ám most megint utolérte őt a múlt. Az asszony eltűnt a szanatóriumból. Vajon merre lehet? Melyik lepukkant motelszobában issza el éppen a megmaradt józan eszét? Raven a halántékához szorította az ujjait. Egészen kicsi lány volt még, amikor rájött, hogy az édesanyja nem olyan, mint más anyák. Ó, hogy gyűlölte az édeskés likőrszagot, mely az asszony leheletéből áradt, akármilyen erős mentolos cukorkát szopogatott is az italozás után! Ó, hogy gyűlölte a szomszédok és ismerősök szánakozó vagy éppen rosszalló, felháborodott megjegyzéseit!

6

Annyira elmerült gondolataiban, hogy összerezzent, amikor Wayne lendületesen kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. Gyorsan összeszedte azonban magát, és a férfira mosolygott. – Gyönyörű vagy! – kiáltott fel elragadtatottan a tervező, és körbejárta, hogy alaposan megnézhesse. – Lenyűgöző! Csak nem az én kedvemért csípted így ki magad? – Dehogyisnem. – Raven kitárta a karját és szívélyesen megölelte. – No de ha nekem akartál örömet szerezni, nem értem, miért nem az én kollekciómból választottál – tette hozzá panaszosan Wayne, ám azért viszonozta az ölelést. Vékony, harminc év körüli férfi volt, barna hajú és szemű, s olyan magas, hogy le kellett hajolnia, ha arcon akarta csókolni Ravent. A lány elnevette magát. – Nocsak, féltékeny vagy? Azt hittem, a magadfajta hírességek már túl vannak ezen. – Á, ezen sosem jut túl az ember! – legyintett Wayne, majd elfordult és elindult a bár felé. – De helyezd magad kényelembe, vedd le a kalapod és a blézered! Raven engedelmeskedett. Aztán amikor észrevette, hogy a férfi italtöltés közben őt figyeli, körbefordult, mint egy manöken, hogy minden oldalról megcsodálhassa. – Nos, szép vagyok? – Az jutott eszembe, milyen kár, hogy nem csábítottalak el tizennyolc éves korodban – mondta Wayne, mielőtt belekortyolt volna buborékos ásványvizébe. – Akkor nem kellene nap mint nap megbánnom, hogy kicsúsztál a kezem közül. – Késő bánat! – nevetett Raven. – De különben sem lenne rám túl sok időd a hetente változó modell-lányok mellett. – Ugyan! Azokkal a csontkollekciókkal csak a média miatt mutatkozom. – Wayne cigarettáért nyúlt, majd kecses mozdulattal rágyújtott. – Valójában a nőies nők tetszenek. – Nagy a kísértés, de azt hiszem, lemondok a megtiszteltetésről, hogy én legyek a szerencsés „nőies nő”. – Okosan teszed – bólogatott Wayne, és egy óriási füstfelhőt fújt ki a levegőbe. – Úgy hallottam, Brandon Carstairs visszatért. Raven ajkáról lehervadt a mosoly, de kisvártatva megkockáztatott egy másikat. – Hiába, Brandon mindig is értett a hatásos megjelenéshez. – No és… Hogy viseled a dolgot? Jól vagy? A lány vállat vont. – Az előbb még gyönyörű voltam, meg lenyűgöző, most meg azt kérded, jól vagyok-e? A férfi odalépett hozzá, és a kezére tette a kezét. – Ugyan, Raven… Előttem nem kell színlelned. Amikor Brand elment, teljesen kikészültél. Ott voltam melletted, már nem emlékszel? – Dehogyisnem emlékszem. Sosem fogom elfelejteni, milyen jó voltál hozzám, Wayne. Nem is tudom, hogy éltem volna túl a dolgot nélküled és Julie nélkül. – Nem erre céloztam, Raven. Csak tudni szerettem volna, hogyan érzed magad a bőrödben. Ha gondolod, szívesen felújítom az ajánlatomat, miszerint összetöröm a fickó minden csontját. Akarod? Raven nevetett. – Nagyon édes vagy, Wayne, de kösz, inkább ne. – Büszkén kihúzta magát, ami nem volt nagyon jellemző rá, a férfi fel is figyelt a mozdulatra. – Úgy döntöttem, ezúttal nem fogok kikészülni – mondta eltökélten. – Még mindig szereted? Raven nem számított erre a kérdésre. Zavarba jött, lesütötte a szemét. – A kérdés inkább az, szerettem-e valaha – felelte kitérően. – Mindketten tudjuk, hogy igen. A lány el akart fordulni, de Wayne megfogta a kezét.

7

– Barátok vagyunk, Raven. Nem akarlak gyötörni, de értsd meg, tudnom kell, mi történik veled. – Semmi sem történik. Az égvilágon semmi. - Raven felemelte a fejét, és már mosolygott megint. – Brandon már a múlté, és engem inkább a jövő érdekel. Nem mutatnád meg végre azokat a fantasztikus fellépőruhákat, amelyeket a következő koncertkörutamra terveztél? Wayne gyors, vizsla pillantást vetett a lány arcára, aztán a fényes chippendale asztalkához sétált, és megnyomta a belső távbeszélőrendszer gombját. – Kérem, hozzák be Ms. Williams színpadi öltözékeit! Raven természetesen látta a terveket és az anyagokat is annak idején, de a kész ruhákat még nem, így aztán tágra nyílt szemmel csodálta a rivaldafénybe való, csillogó jelmezeket. Amikor pedig felöltötte az elsőt, egy vérvörös és ezüst flitterekkel borított ruhát, nagyon furcsán érezte magát itt, a remekül megvilágított bemutatóteremben, ahol a sok tükör miatt mindenhonnan a saját tükörképe köszönt vissza rá. Persze, ez az egész könnyűzenei világ is ilyen volt: furcsa. Raven a tükrökből visszaköszönő, vadító dívát nézte, és csak fél füllel hallotta, amit Wayne motyogott, miközben körbejárta őt, és igazgatta, húzgálta rajta a ruhát. Önkéntelenül is eszébe jutott megint, milyen hosszú utat tett meg, míg ide eljutott. Hat évvel ezelőtt egy ijedt kislány volt csupán, akinek a lemeze nagy meglepetésre az eladási listák élére került. Minden olyan gyorsan történt… A korábban füstös lebujokban fellépő énekesnő egyszer csak egy országos turné kellős közepén találta magát, és mire feleszmélt, híres sztár lett. Később persze keményen megdolgozott érte, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben és senki ne vethesse a szemére, hogy csak a vakszerencsének köszönheti a sikereit. Pályája kezdetén természetesen nagyon jót tett karrierjének a szintén énekes Brandon Carstairszel való románca. Az alatt a hat hónap alatt, míg „jártak”, minden héten megjelent legalább egy magazin, amelynek ők ketten voltak a címlapján. Persze csak nevettek a szenzációhajhász, többnyire minden valóságalapot nélkülöző szalagcímeken: A pophercegnő és Brand Carstairs már kiválasztották a szerelmi fészket! – vagy: Williams és Carstairs közös lemezt készít. A szerelmeseket nem zavarták a mindenütt ott szaglászó újságírók és lesifotósok sem. Amíg dúlt a szerelem, csak egymást látták. Aztán, amikor Brand elment, a boldog közöny időszakának vége szakadt. Raven bujkált a riporterek elől, és elkerülte az újságosbódékat, hogy ne lássa a címlapokat, melyek jó ideig megint csak róluk szóltak. De minden csoda három napig tart: egy idő után lekerült a napirendről a szakításuk története, s az azóta eltelt időben Raven pophercegnőből elismert előadóművész lett, méghozzá a saját erejéből. És ez az, ami igazán fontos, emlékeztette magát. A karrierje, a sikerei. Kemény lecke volt, míg mindezt megtanulta, de már tudta, hogyan rangsoroljon. Az élet megtanította rá. Raven most a fekete flitteres overálba bújt bele, mely olyan szorosan simult a testére, mintha a második bőre lett volna, s a legkönnyebb lélegzetvétel is elegendő volt ahhoz, hogy a flitterek sziporkázni kezdjenek. – Jó lesz, ha odafigyelek az étkezésre, mert egy dekát sem hízhatok, ha ezt viselni akarom – állapította meg hosszas, kritikus mustra után a lány, majd összefogta és hátradobta hosszú haját. – Mellesleg fogalmam sincs, akarom-e, tudom-e ezt a valamit viselni egyáltalán… – Ez a valami egyszerűen tökéletesen áll rajtad, ha kíváncsi vagy a véleményemre – közölte megfellebbezhetetlenül Wayne, miközben a dressz ujját húzgálta gyöngéden. – Igazán nem akarlak megbántani, de… Szóval nehogy félreérts, mert valóban nagyon szép, csak… – Raven elfordult a tükörtől és a férfira nézett. – Nem közönséges egy kicsit? – Csak mert megmutatja, amid van? Ugyan már, Raven, miért olyan nagy baj az? Hidd el, alig van olyan ügyfelem, aki ezt felvehetné. Légy büszke rá, hogy neked nincs semmi takargatnivalód! Így vagy tökéletes, ahogy vagy.

8

– Kicsit úgy érzem magam minden nálad tett látogatás után, mintha orvosnál jártam volna – nevetett Raven, miközben visszament a paraván mögé, és felvette az utcai ruháját. – Végtére is ki tudhat többet a testünk titkairól, mint az az ember, aki ruhákat varr nekünk? – Nincs senki, aki többet tudna rólad, mint én, kedvesem – dünnyögte Wayne, és közben feljegyzett néhány utasítást a ruhák végső átalakításával kapcsolatban. – Talán az egy Julie-t kivéve. Tudod, mindez a szakmám része. A nők hiányos öltözékben alig-alig tudnak megálljt parancsolni a nyelvüknek. – Nocsak! Ezek szerint hallottál valami szaftos pletykát? – Raven immáron az övét igazgatva odalépett az asztal fölé hajló férfihoz, és bizalmasan nekitámaszkodott. – Rajta, ki vele, botránkoztass meg úgy istenigazából! – Babs Curtinnek új szeretője van – mormolta Wayne, fel sem pillantva jegyzeteiből. Raven elhúzta a száját. – Ez neked szaftos pletyka? Ez a legtermészetesebb dolog a világon. – Egyebet sajnos nem mondhatok, mert titoktartást fogadtam, szent esküvéssel. – Csalódtam benned – mondta Raven, és a kabátjáért nyúlt. – De hiába, te sem lehetsz tökéletes. – Lauren Chase-t felkérték, hogy énekelje el az Ábránd című regényből írt musical főszerepét. A lány, aki már elindult az ajtó felé, hirtelen megfordult. – Tessék? Odacsörtetett Wayne-hez és kitépte a kezéből a noteszt. – Nocsak. Gondoltam, hogy ez a hír felkelti az érdeklődésedet – jegyezte meg vigyorogva a férfi. – Ki szerezte meg a megfilmesítés jogát? És ki írja a zenét? Ó, istenem, éveket adnék az életemből, ha enyém lehetne a lehetőség… Lauren Chase… Igen, ő tényleg tökéletes volna a szerepre… Mondd, Wayne, ki a zeneszerző? Mondd már, bárki is az, tudni szeretném! – Azt Lauren sem tudta megmondani. – Nem tudta? Mi az, hogy nem tudta? – Raven egészen kétségbeesett. – Biztosan egy névtelen, tehetségtelen senki, valakinek a valakije, akinek sejtelme sincs róla, mihez kezdjen azzal a csodálatos könyvvel. – Azt sosem tudhatod. Lehet, hogy éppenséggel egy tehetséges valaki. — Wayne különös, fürkésző pillantást vetett rá. – Mondd csak, tulajdohképpen kinek az oldalán állsz? – A lány dühödten a vállára vetette blézerét, és olyan erőteljes mozdulattal csapta a fejébe a kalapját, hogy a tervező összerezzent. Egy pillanattal később azonban már vigyorogva csipkedte meg Raven arcát és nyomott rá búcsúcsókot. – Menj csak haza, drágaságom, és toporzékold ki magad! Attól talán megnyugszol. – Megyek is. Bemegyek a legfőbb ellenlábasodhoz, és veszek magamnak valami szép ruhát! – fenyegetőzött a lány. – Neked még azt is megbocsátom – legyintett Wayne. – Mert lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de a szívem az tagadhatatlanul aranyból van, úgy ám! Raven nevetve távozott, magára hagyva a férfit a noteszével és a ruhákkal.

Csendes volt a ház, amikor Raven hazaért. A citromolaj- és a fenyőillat elárulta, hogy nemrég távozott a takarítónő. A lány megszokásból egyenesen a zeneszoba felé vette az irányt, és örömmel látta, hogy itt nem nyúltak semmihez. Úgy szerette ezt a helyiséget, ahogy volt, a maga összevisszaságában. Mivel hirtelen megkívánt egy kávét, a konyha felé vette útját. Pontosan a méretei, a tágassága miatt vette meg ezt a házat, azért mert szöges ellentétben állt azokkal a szűkös, levegőtlen lakásokkal, melyekben felnőtt. Emiatt volt neki annyira fontos a tisztaság is. Persze nem a

9

fertőtlenítőszagú tisztaságot értve ezen, mert azt Raven sem szerette. Egyszerűen jó illatra vágyott, arra, hogy ne legyen bagószag, és ne bűzölögjenek üres palackok a sarokban. Ez az ő háza, az ő élete – mindkettőt a hangjának köszönhette. Raven arra gondolt, hogy ez önmagában is ok a boldogságra. Miután megitta a kávéját, kivett egy szál rózsát egy porcelánvázából, és énekelve indult a könyvtár irányába. Julie meztelen talpának láttán azonban, mely a kis asztalon pihent, elhallgatott. Megtorpant az ajtóban, mert Julie telefonált, és nem akarta zavarni, de a barátnője egy intéssel jelezte, hogy jöjjön csak nyugodtan. – Nagyon sajnálom, Mr. Cummings – mondta éppen. – De Ms. Williams nem szereti a reklámot. Még nem adta a nevét soha semmihez… Igen, nem kétlem, hogy nagyszerű a termék. Julie felnézett rózsaszínre lakkozott lábkörmeiről, és pillantása Raven derűs tekintetével találkozott. Aztán a plafonra nézett, meglehetősen unottan. Raven közben leült vele szembe egy kényelmes bőrfotelba. A mahagónival burkolt könyvtár, melyet a meleg vörösesbarna színárnyalat uralt, Julie birodalma volt, és illett is hozzá, annyi szent. – Természetesen beszámolok neki az ön megtisztelő ajánlatáról, de sajnos nem sok reményt látok arra, hogy sikerrel járok. Tudja, Ms. Williams meglehetősen konokul ragaszkodik az elveihez. – Julie még egy utolsó pillantást vetett a plafonra, aztán bontotta a vonalat. – Ha nem volnál mindenkihez olyan átkozottul kedves, aki felhív telefonon, akkor nekem nem kellene ennyit tépnem a számat. – Mi az, baj van? – kérdezte Raven a rózsáját szagolgatva. – Ne merj csúfolódni velem, mert visszahívom ezt a pasast, és megmondom neki, hogy akár ingyen is hajlandó vagy reklámozni a Buborék fantázianévre hallgató samponját – fenyegetőzött tréfásan Julie. – Isten ments! – Raven lerúgta ciklámenszínű körömcipőjét. – Fáradtnak látszol – állapította meg Julie arcát fürkészve. – Sokat dolgoztál? – Volt egy-két dolog, amit tisztáznom kellett a hamarosan kezdődő koncertkörutaddal kapcsolatban. De még nem is meséltél semmit a lemezfelvételről. Befejeztétek? – Igen. – Raven vett egy nagy levegőt, és megpörgette ujjai között a rózsát. – És nagyon jól ment. A legelső lemezfelvételem óta nem éreztem ilyesmit… Egyszerűen minden klappolt. – Dolgoztál is rajta eleget. Görnyedtél a kották fölött éjszakákon át. – Akkor is… – A lány megcsóválta a fejét. – Néha még most sem hiszem el – mondta halkan. – Visszahallgatok egy felvételt, és minden a helyén van. A vonósok, a fúvósok, a ritmus és minden más… Szédítő belegondolni, hányan dolgoztak azon, hogy megszólaljon a dal, amelyet írtam. Elképesztően szerencsés ember vagyok. – És tehetséges – tette hozzá Julie. – Rengeteg tehetséges ember van – tiltakozott Raven. – És nem ők ülnek itt, hanem én. Ők koszos lebujokban énekelnek, és várnak a nagy lehetőségre, amely talán sosem jön el. – A tehetség mellett azért kell még egy-két dolog a sikerhez – mondta Julie, akit bosszantott, hogy Ravennek nincs elég önbizalma. – Például elhivatottság, kitartás, kurázsi… A következő pillanatban megszólalt a telefon. – A privát vonalad - mondta Julie, és megnyomta a hívásfogadás gombot. – Halló? Raven arcán feszültség tükröződött, de barátnője mosolyát látva ő is megnyugodott. – Szia, Henderson! Igen, itt van, azonnal adom. Tessék, az ügynökök gyöngye akar beszélni veled… Alighogy a lány átvette a kagylót, megszólalt a csengő. Julie felállt, és belebújt a szandáljába. – Ez biztosan Brandon lesz – mondta Raven. – Megmondanád neki, hogy egy perc és jövök?

10

– Hát persze. – Julie elindult a bejárati ajtó felé, s közben a háta mögül hallotta barátnője hangját. – Szia, Henderson! Hogy mit hagytam az irodádban? A táskámat? Csak tudnám, minek cipelek egyáltalán táskákat magammal… Julie mosolygott. Raven szinte naponta elhagyott valamit: a táskáját, a telefonját, a napszemüvegét, az útlevelét. Minden gondolatát a zene és az emberek kötötték le, a hétköznapi tárgyakra való odafigyelés nem tartozott az erősségei közé. – Szervusz, Brand – köszönt hűvösen Julie, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. – Örülök, hogy látlak. De az arcán nemhogy öröm, még egy mosolyféle sem látszott. – Szervusz, Julie. – A férfi hangja kifejezetten melegen csengett, de a nő úgy döntött, nem vesz tudomást erről. – Gyere csak be! Raven már vár téged, azonnal jön. – De jó itt lenni újra! Nagyon hiányzott ez a hely, amíg távol voltam. – Valóban? – kérdezte Julie élesen. Brandon arcáról lehervadt a mosoly. Merőn nézte a nőt, Raven barátnőjét. Julie magas, vékony lány volt, ragyogóan szőke hajú, barna szemű. Korban közelebb állt Brandonhöz, mint Ravenhöz, és ugyanahhoz a nőtípushoz tartozott, amelyet a férfi rendszerint előnyben részesített: okos volt, kifinomult és a maga hűvös módján nagyon szexi. Mégsem történt köztük soha semmi, Julie elkötelezettsége barátnője iránt egyetlen félreérthető pillantásra sem adott lehetőséget. S lám, semmit sem változott az eltelt évek alatt: továbbra is bőszen védte Raven érdekeit. – Öt év hosszú idő, Julie. – Nem eléggé hosszú – hangzott az epés válasz. – Nagyon nagy fájdalmat okoztál neki. – Igen, tudom. – Brand hangjában nem csengett bűnbánat, s eltökéltsége furcsamód tiszteletet ébresztett Julie-ban. – Vagy úgy – mondta lágyan. – Szóval visszajöttél. – Vissza – biccentett a férfi. – Nem erre számítottál? – Raven az, aki nem számított erre – hangzott a válasz. – És ez az, ami egyedül fontos. – Julie, Henderson átküldi a táskámat! – hallatszott Raven hangja. – Mondtam neki, hogy ne nagyon izgassa magát, mert a fésűmet és egy lemerített bankkártyát leszámítva úgysincs benne semmi, de nem hagyta lebeszélni magát… Szia, Brandon. Ismét odanyújtotta mindkét kezét úgy, mint a stúdióban, de ezúttal jobban fel volt készülve a férfi érintésére. Nem zavarta, hogy mezítláb van, sem az, hogy a rúzsa lekopott reggel óta, nyugodtan, derűsen mosolygott Brandonre, aki az ajkához emelte és megcsókolta mindkét kezét. – Raven… Bemehetnénk a zeneszobába? Az a kedvenc helyem a házban, beszélgessünk ott! – Természetesen. – A lány elhúzta a kezét, megfordult és elindult a zeneszoba felé. – Kérsz valamit inni? – Talán egy kis teát. – A férfi csibészesen Julie-ra mosolygott. – Régebben mindig készítettél nekem egy csészével, úgy ahogyan csak te tudod elkészíteni. – Azonnal viszem. – Julie komolyan, mosolytalan ábrázattal indult el a konyha irányába, miközben Brandon követte Ravent a zeneszobába. Ahogy utolérte a lányt, a vállára tette a kezét, megtorpanásra késztetve őt is. Aztán végighordozta pillantását a helyiségen. Brandon mindig is kíváncsi volt, a szó pozitív értelmében, emellett kiváló megfigyelő. Művészete is ezekre az alapokra épült: mindent észrevett, mindent megjegyzett, majd zenévé és szöveggé alakította át a megélt hangulatokat és érzéseket.

11

A vállára nehezedő kéz különös érzéseket, emlékeket idézett fel Ravenben, melyektől szabadulni akart, ám még mielőtt elhúzódhatott volna, a férfi maga felé fordította. És ő sosem tudott ellenállni Brandon tekintetének. – Emlékszem erre a szobára. Minden részletére. Sokszor felidéztem magamban, mindannyiszor, amikor eszembe jutottál. Megsimította Raven arcát, de a lány úgy rántotta el a fejét, mintha égetett volna az érintése. – Ezt ne! – mondta elutasítón, és távolabb lépett. – Nehéz lesz lemondani arról, hogy megérintselek, Raven. Különösen itt, ebben a szobában. Emlékszel, hány csendes délutánt eltöltöttünk itt? És hány hosszú-hosszú éjszakát… A lány szíve nagyot dobbant, de megrázta a fejét. – Annak sok éve már – mondta elutasítón. – Ez igaz, de számomra úgy tűnik, mintha csak tegnap lett volna. Pont olyan vagy, mint rég… Semmit sem változtál. – Tévedsz, Brandon. – Raven elfordult. – Ha tudtam volna, hogy ezért akarsz találkozni velem, be sem engedlek. Kettőnk között mindennek vége. Már jó ideje. – Vége lenne? – A férfi nem engedte, hogy elmenjen, megint visszafordította, és magához húzta. – Akkor bizonyára nem bánod, ha teszek egy próbát. Csak egyetlenegyet. Azzal megcsókolta. Olyan volt ez a csók, mint valami időutazás. Minden visszatért, amit Raven már rég eltemetett magában: a forróság, a mámor, a gyöngéd érzések. Brandon ajka lágyan, kutatón tapadt az övére, s a lány érezhette ismerős ízét, ismerős illatát. Az emlékek erősebben éltek benne, mintsem gondolta volna. Semmit sem felejtett el, mindent megőrzött az agya, ami a férfival volt kapcsolatos. Brandon a hajába túrt, és egyre nagyobb szenvedéllyel csókolta, Raven pedig nem tiltakozott. Sőt viszonozta a csókot, ám amikor érezte, hogy az ölelkezés öröme zabolátlan vágyakozássá kezd terebélyesedni, ijedten összerezzent. Brandon vonakodva bár, de azonnal eleresztette. – Nekem nem úgy tűnik, mintha teljesen vége volna – jegyezte meg. A lány lassan, de határozottan eltolta magától. – Ez nem volt tisztességes lépés, és ezt te is tudod – állapította meg. – Bár, ami a módszereidet illeti, sosem voltál különösebben válogatós… Egyvalamit azonban tudnod kell, Brandon: ezúttal nem leszek könnyű préda. Tanultam a történtekből, és eszem ágában sincs újrakezdeni. – Szerintem viszont újra fogjuk kezdeni, ha nem is abban az értelemben, amire most éppen gondolsz. Ha akarod, bocsánatot kérhetek, amiért megcsókoltalak… Bár valójában persze egyáltalán nem sajnálom. – Nem is kell sajnálnod, mert nagyon jól csókolsz. Tulajdonképpen még élveztem is. Raven ledobta magát a kanapéra, és szélesen a férfira mosolygott. Brandon nem erre a válaszra számíthatott, mert meglepetésében felvonta a szemöldökét. Hogy zavarát palástolja, elővett egy cigarettát és rágyújtott. – Úgy látom, felnőttél, mióta nem találkoztunk – szólalt meg végül. – Hát igen… Vannak előnyei annak, ha az embernek benő a feje lágya. – Ravent persze sokkal jobban felkavarta ez a csók, mint mutatta, csakhogy ezt a tényt még önmagának is vonakodott bevallani. – Pedig én mindig nagyon bájosnak találtam a gyermeki jóhiszeműségedet. – Nehéz gyermekien jóhiszeműnek maradni ebben az üzletágban – emlékeztette a férfit szárazon Raven, és hátradőlt a kanapén. – Nem vagyok többé az a tágra nyílt szemű, édes húszéves, akinek megismertél. – Ezt úgy értsem, hogy dörzsölt, sokat megélt vén róka lettél?

12

– Mindenesetre okosabb vagyok, mint akkor voltam. És nem feledhetem, hogy tőled kaptam az első nagy leckét. – Meglehet. – Brandon nagyot szippantott a cigarettájából, aztán sokáig nézte a rudacska felparázsló végét. – De talán szükséged is volt erre a leckére, nem gondolod? – A végén még elvárod, hogy megköszönjem. – Az is elképzelhető. – A férfi odasétált hozzá, és lehuppant mellé a kanapéra. Hirtelen felcsattanó nevetése váratlanul érte a lányt. – Szent ég, Raven, te azóta sem javíttattad meg azt a törött rugót?! A nevetés ragadósnak bizonyult, és Raven egy csapásra megszabadult minden visszafojtott feszültségétől. – Így szeretem – mentegetőzött, miközben összefogta és a válla fölött hátradobta hosszú haját. – Sokkal egyedibb. – És sokkal kényelmetlenebb – tette hozzá Brand. – Én sosem ülök arra a részre. – Gondolom… Meghagyod a kellemetlen vendégeknek, mi? – A férfi odébb csúszott a törött rugóról. – Hát, úgy valahogy. Julie, aki behozta a kért teát, a kanapén találta őket, s egy gyors pillantás Raven arcára azt is elárulta neki, hogy barátnője a legkevésbé sem érzi kellemetlenül magát a férfi társaságában, így aztán megnyugodva távozott. – No és mi mindent csináltál az elmúlt öt évben, Brandon? Gondolom, sokat dolgoztál. Raven előrehajolt, hogy kitöltse a teát. – Igen, elég sokat. Kiadtam négy lemezt, végigcsináltam három koncertkörutat. De ezt bizonyára tudod. – Londonban laktál mindvégig? Mert ezt csiripelték a verebek. – Többnyire igen… Láttam a televíziós estedet a múlt hónapban. – A férfi kényelmesen hátradőlt, úgy szürcsölte a forró teát, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le Ravenről, aki most inkább zöldnek, mint kéknek látta azt az ellenállhatatlan szempárt. – Szenzációs voltál. – Múlt hónapban? Nem is tudtam, hogy azt a tengerentúlon is közvetítették. – Á, akkor már New Yorkban voltam, ott láttam. Mind magad írtad azokat a dalokat, amelyeket tegnap a stúdióban hallottam? Az új lemezed dalait… – Kettő kivételével. A Most vagy sohát és a Gyere márt Marc jegyzi, a gitárosom. Nagyon tehetséges zenész. – Valóban – ismerte el Brand, és még mindig merőn nézte. – De a te számodra talán több is ő, mint pusztán egy tehetséges zenész. Legalábbis a verebek ezt csiripelik… – Hadd csiripeljék! Nem erősítem meg és nem cáfolom a hírt. – Ezzel azt akarod mondani, hogy semmi közöm hozzá? – Eltaláltad. Mindig is vágott az eszed, Brandon. – Kösz, édes. De az érdeklődésem egyáltalán nem magántermészetű. Üzleti szempontból érdekelne, milyen jellegű elkötelezettségeid vannak. Mert három teljes hónapra szeretném kisajátítani az osztatlan figyelmedet. – Ez legalább őszinte beszéd. – Raven lecsapta a csészéjét az asztalra. – Mégis hogy képzeled…? – Ne húzd fel magad! A látszattal ellentétben ez nem egy tisztességtelen ajánlat akart lenni, hanem egy fölöttébb csábító üzleti lehetőség. Megbízást kaptam az Ábránd megzenésítésére. Musicalt írok belőle, és szükségem van egy alkotótársra. Vállalod?

3. 13

Raven nem egyszerűen meglepődött, hanem megdöbbent a hír hallatán. A szeme tágra nyílt, az arcából kifutott minden vér. Dermedten bámult Brandonre. Ábránd. A könyv, amely meghódította egész Amerikát. A regény, mely több mint ötven héten át vezette a népszerűségi listát az Egyesült Államokban. Minden eladási rekordot megdöntött, s multimilliomossá tette a szerzőt, Carol Masont, aki maga írt forgatókönyvet a művéből. Hogy ki vette meg a filmjogokat, azt már hónapok óta találgatták a keleti parttól a nyugatiig mindenhol, de abban biztos volt mindenki, hogy ha tényleg zenés film lesz belőle, akkor ez lesz A musical, a kilencvenes évek kultikus mozija. Raven képzeletét annyira megragadta a történet, hogy máris voltak félig kész dallamok, dalszövegek a fejében, amelyek beilleszthetők lettek volna akármilyen zenei forgatókönyvbe. De nem akarta, hogy végképp elragadják az érzelmei. Csak lassan, nyugodtan, csillapította magát, miközben a kannáért nyúlt, és töltött még magának egy kevés teát. Ez egy óriási lehetőség, nem volna jó elpuskázni… – Hallottam, hogy Lauren Chase-t kérték fel Tessa szerepére – nézett a férfira. – Nem tudom, igaz-e a hír. – Igaz. – És Joe-t ki játssza majd? – Jack Ladd. Raven szemében megcsillant az öröm. Képtelen volt visszafogni magát, előrehajolt, és túláradó boldogságában megragadta és megszorította a férfi kezét. – Tökéletes választás… Egyszerűen tökéletes! Óriási siker lesz a film, efelől biztos vagyok. Úgy örülök, Brandon! És tényleg örült, ez látszott rajta. Igen, Raven ilyen volt. Őszintén, szívből tudott örülni más szerencséjének, és együtt búsult mindenkivel, akit balszerencse ért. Most is önfeledten szorongatta a férfi kezét, és sugárzón mosolygott rá. – Hát ezért jöttél Kaliforniába… No és elkezdted már a munkát? – Nem, még nem. – Brandon mintha eltöprengett volna egy pillanatra, aztán ujjait összefonta Ravenéivel. – Komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. Szeretnélek felkérni partneremnek. Szükségem van rád. A lányt megijesztette a mondat, s nemkülönben a mozdulat. Megpróbálta elhúzni a kezét, de Brand nem engedte. – Nem hinném, hogy neked bárkire is szükséged volna, Brandon. A legkevésbé rám. – Hagyjuk a régi sérelmeket, Raven! Ez tisztán üzleti ügy, hát nem érted? – Az üzleti ügyeimet az ügynökömön keresztül intézem – mondta hűvösen a lány. – Bizonyára emlékszel Hendersonre. – Nem csak rá. Mindenre emlékszem – felelte nyomatékkal Brandon. Raven szemében fájdalom tükröződött, igaz, csak egy pillanatig, mert elég gyorsan összeszedte magát. A férfit mégsem téveszthette meg. – Ne haragudj! – kérte bűnbánóan, és elengedte a kezét. – Nem akartam fájdalmat okozni. – Nincs semmi baj. Csak néha még sajognak a régi sebhelyek. Mellesleg, ha hivatalosan megkerested volna, Henderson nyilván szólt volna a dologról nekem. – Hivatalosan megkerestem – bólogatott Brandon. – De arra kértem, hogy először én beszélhessek erről veled. – Miért?

14

– Mert attól féltem, hogy ha ő mondja el, kivel kell együtt dolgoznod három hónapig, csípőből elutasítod. – Nos, ebben van némi igazság. – Márpedig ez őrületes szamárság lett volna. Ezt Henderson éppolyan jól tudja, mint én. – Valóban? – Raven indulatba jött. Felpattant a helyéről és járkálni kezdett a szobában, aztán leült a zongora elé, a kétszemélyes padra. – Egyébként hadd kérdezzem meg, minek neked társ ehhez? Miért akarod megosztani valakivel a dicsőséget? – Mert ez azt jelenti, hogy a munkát sem egyedül kell elvégeznem, drágaságom – mutatott rá Brandon. – Márpedig tizenöt dal nem gyerekjáték. – Rendben, elfogadom a válaszodat. De miért én vagyok a kiválasztott? Miért velem akarsz dolgozni, miért nem egy tapasztalt valakivel, aki már írt musicalt? A férfi szintén felállt, odasétált a zongorához, és letelepedett Raven mellé. Válasz helyett egy dalt kezdett játszani, egy dalt, amelyet ketten komponáltak valamikor. – Emlékszel? – kérdezte mintegy mellékesen, és a lány szemébe nézett. Tulajdonképpen nem várt választ a kérdésre, és Raven nem is felelt. Egyszerűen felállt és odébb sétált, mert nehezére esett továbbra is ott ülni, annál a zongoránál, amelynél ezt a dalt írták. Hogyne emlékezett volna! Arra, mennyit nevettek közben, arra, milyen melegen tapadt rá a férfi szeme, és hogy milyen biztonságban érezte magát a karjában. Ez volt az első és az egyetlen szám, amelyet együtt szereztek, és együtt is vettek fel. – Mi köze ennek az egésznek az Esőfelhőkhöz? – kérdezte meg élesen. – Csak annyi – mutatott a falra, a férfi. – Ott a Grammy-díj, amelyet ezért a két perc negyvenhárom másodpercért kaptunk, amott meg az aranylemez… Mindkettő azt bizonyítja, hogy remekül tudunk együtt dolgozni, Raven. – Remekül tudtunk együtt dolgozni – nyomta meg az utolsó szótagot a lány. – Ami egyszer sikerült, újra sikerülni fog. – Brandon felállt, és odalépett hozzá, de nem tett kísérletet arra, hogy ismét megérintse. – Ne kéresd magad, Raven! Hiszen régóta vágysz erre a lehetőségre. Te is tudod, hogy óriási lökést adhat a karrierednek, miért nem mondasz igent? A lány az ajkába harapott. El sem tudta hinni, hogy mindez igaz lehet. Hogy az, amire mindennél jobban vágyott, egyszerűen az ölébe hullik. De vajon menni fog-e a közös munka? Képes lesz-e túllépni a múlton, képes lesz-e csak a feladatra összpontosítani egykori szerelme helyett? Hiszen már nem szereti… – Arra gondolj, milyen csodálatos zenét írhatnál! – Gondolok – dünnyögte a lány. – Gondolok arra is, de főleg kettőnkre… Szóval, nem hinném, hogy nagyon egészséges volna egy ilyen munkakapcsolat. – Azt nem ígérhetem meg, hogy egy ujjal sem érek hozzád. – Brand hangja aggodalmasan, idegesen csengett. – De abban biztos lehetsz, hogy nem fogom rád erőltetni magam. Megelégszel a becsületszavammal? Raven úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Mikor fognánk munkához, ha igent mondanék? – tudakolta. – Nemsokára koncertkörutam kezdődik. – Tudom, két hét múlva indulsz és hat hét múlva végzel. Ez azt jelenti, hogy május első hetében kezdhetnénk. – Látom, készültél – állapította meg Raven, s miközben dús hajába túrt, alig észrevehetően elmosolyodott. – Még szép. Az üzlet az üzlet. – No és, hol képzelted a közös munkát? Mert itt nálam egészen biztosan nem vállalom. – Nem, a házad eszembe sem jutott. Őszintén szólva Cornwallra gondoltam. – Cornwallra? – képedt el Raven. – Hiszen az Európában van, nem? – De igen. Van ott egy házam, gyönyörű, csendes helyen, a madár sem jár arra, nemhogy a sajtó. Pedig gondolhatod, hogy ők minden követ meg fognak mozgatni, hogy a nyomunkra

15

bukkanjanak. Túl magas labda lesz nekik, hogy te meg én együtt munkálkodunk az Ábránd forgatókönyvéből készülő musicalen, ezt semmi esetre sem akarják majd kihagyni. – Nem bérelhetnénk ki inkább valami elhagyatott barlangot valahol a hegyek között? – Félő, hogy annak nem lenne megfelelő az akusztikája – nevette el magát Brandon. – De Cornwall gyönyörű tavasszal. Gyere velem, nem fogod megbánni! Raven védekezőn felemelte a kezét, mintha arra készülne, hogy eltolja magától a férfit. Sejtelme sem volt arról, mit csináljon. Gondolkodni akart a dolgon, pár nap haladékot kérni. – Raven? – Julie hangját hallotta az ajtó irányából. Nyomban odafordult. – Tessék. – Telefonon keresnek. – Nem várhatna? Most nem igazán alkalmas… – A privát vonaladra jött a hívás. – Értem. – A lány elsápadt. – Mi az? Valami baj van? – aggodalmaskodott Brandon, aki nem értette, miért változott meg Raven arckifejezése szinte egyik pillanatról a másikra. Egész más lett, mint eddig volt, ijesztően merev és távolságtartó. – Nem, semmi baj. Igyál még egy kis teát! – javasolta kedvesen a lány, de a pillantása hideg volt, és élettelen. – Nem tart sokáig, egy perc és visszajövök. Ehhez képest vagy tíz percig távol volt, s a férfi komolyan nyugtalankodni kezdett. Idegesen járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Raven nem az a befolyásolható fiatal teremtés volt többé, mint akit öt évvel ezelőtt itt hagyott. Egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy rá fog bólintani az ajánlatára. Márpedig Brandon akarta őt, szüksége volt rá – a musical miatt is meg saját maga miatt is. Az, hogy újra ölelhette Ravent, hogy megcsókolhatta, jobban felkavarta, mint az emlékek együttvéve. A lány ugyanúgy elvarázsolta, mint öt évvel ezelőtt. Már akkor is, egészen fiatalon is volt valami titokzatosság a lényében. Valami elérhetetlen. Mintha személyisége bizonyos részeit elrejtette volna előle, kartávolságon kívül, valami titkos helyen. Brandont már öt évvel ezelőtt is halálra bosszantotta, hogy nem érheti el őt, hogy nem lehet egészen az övé, s lám, most megint ugyanezzel szembesült. Még szerencse, hogy időközben ő is öregedett öt évet, és okosabb, megfontoltabb lett. Igaz, a múltban követett el hibákat, ám ezeket nem szándékozott megismételni. Immáron tudta, mit akar, és eléggé eltökélt volt ahhoz, hogy azt meg is kapja. Unalmában ismét leült a zongorához, és játszani kezdte a közös dalukat. Még mindig a fülébe esengett, hogyan énekelte ezt a nótát a lány, milyen melegen, érzékien búgott a hangja. Csaknem a végére ért már a számnak, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. Felnézett, és Raven valóban ott állt az ajtóban. A szeme érthetetlen módon egészen sötétnek, majdnem feketének látszott, és a férfi csak hosszú másodpercek múlva jött rá, hogy az arca sápadtsága és a kitágult pupillája kelti ezt a hatást. Azonnal abbahagyta a zongorázást, és odasietett hozzá. – Raven… – Úgy döntöttem, vállalom – mondta tompán a lány, s a kezét illedelmesen összefonta maga előtt. – Elfogadom az ajánlatodat. – Nagyszerű. – Brandon megfogta mindkét kezét, és meghökkent, mennyire hidegek. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Igen. – Raven elhúzta a kezét. – Gondolom, Hendersont beavattad a részletekbe, tőle mindent megtudok. Ez a közöny, ez a jeges nyugalom megijesztette a férfit. A lány, aki előtte állt, olyan volt, mintha nem is Raven lett volna.

16

– Vacsorázzunk együtt, közben sok mindent megbeszélhetnénk! – javasolta, mert úgy érezte, nem tudná ilyen állapotban magára hagyni. Vele akart lenni, vigasztalni őt, megvédelmezni… – Elviszlek a Bistróba, azt régen nagyon szeretted. – Ne haragudj, de ma nem lehet, Brandon. Dolgom van. – Akkor holnap. – Jó, holnap – egyezett bele Raven, és fáradtan elmosolyodott. – És most remélem, megbocsátasz, de meg kell kérjelek, hogy hagyj magamra. Elég későre jár, pihenni szeretnék. – Rendben, elmegyek. A férfi odahajolt hozzá, és lágyan arcon csókolta. – Holnap hétkor – mondta. – Érted jövök. – Várlak. Raven nem kísérte ki Brandont, mozdulatlanul állt, míg be nem csapódott az ajtó a férfi mögött. Akkor a homlokára szorította a tenyerét, mintha ki akarná tépni onnan a kínzó, hasogató fejfájást, mely a telefonbeszélgetés óta kínozta. Hallotta Julie lépteit, és érezte, hogy barátnője a vállára teszi a kezét. – Megtalálták? – kérdezte halkan, s egyidejűleg gyúrni, masszírozni kezdte a lány vállát, abban a reményben, hogy azzal segít oldani a feszültséget. – Meg – mondta Raven, és mélyet sóhajtott. – Megtalálták és visszavitték.

4. A szanatóriumban tisztaság és a fehér szín uralkodott, de az arányos, mutatós épület, melyből pompás kilátás nyílt a környékre, ezt leszámítva egyáltalán nem emlékeztetett egészségügyi intézményre, sokkal inkább egy elegáns kaliforniai szállodára. Raven alapos ember volt, mindennek utánajárt, mindent leellenőrzött. Azért hozta ide alkoholbeteg édesanyját öt évvel ezelőtt, mert meggyőződött róla, hogy a Fieldmore Klinika a legjobb az egész nyugati parton. Belül süppedős szőnyegek borították a folyosókat, a beszélgetések mindig halkan, fojtott hangon folytak. A személyzet, mely a legjobban képzettek közé tartozott az egész államban, utcai ruhát viselt, s csak apró, diszkrét kitűzők különböztették meg őket az ápoltaktól vagy éppen a látogatóktól. Raven az orvos igazgató, Justin Karter könyvespolcokkal övezett, ízlésesen berendezett irodájában várakozott, melynek hatalmas, délre néző ablakából csodaszép kilátás nyílt a kertre. A délelőtti nap szikrázó fénnyel árasztotta el az irodát, s benne a tömérdek, dúsan burjánzó cserepes növényt. A lány irigyen nézte a pompás dísznövényeket, és önkéntelenül is eszébe jutottak a saját virágai, melyek kétségbeesett küzdelmet folytattak a túlélésért, és többnyire bizony alulmaradtak a harcban. Talán meg kellene kérdeznie Karter doktort, hátha elárulná a titkot… Raven keserűen felnevetett, aztán finoman masszírozni kezdte a homlokát, mert a fejfájás tegnap óta sem hagyott alább. Gyűlölte ezt a helyet. Gyűlölte a természetellenes csendet, az irodai bőrfotelek illatát, gyűlölte azt, hogy itt mindig hideg van. Vagy lehet, hogy nincs is hideg, csak ő fázik? Mert fázott, attól a pillanattól kezdve, hogy átlépett a nagy, fehér kétszárnyú ajtón, egészen odáig, míg el nem hagyta az épületet. Csontjáig hatolt a hideg most is, így aztán összefonta a karját a melle előtt, és járkálni kezdett a szobában. Csak akkor torpant meg, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. Lassan megfordult.

17

Justin Karter lépett be. Az alacsony, fiatalos külsejű, vörösesszőke orvos szakállat és teknőckeretes szemüveget viselt. Szeplőkkel pöttyözött, egészségesen pirospozsgás arcát Raven bármely más körülmények között megnyerőnek találta volna. Tökéletesen megbízott Karterben, tudta, hogy nála biztonságban van a titka, de furcsa idegenkedéssel gondolt arra, hogy ez az idegen doki olyasvalamit tud róla, amit – Julie-t kivéve – a legközelebbi barátai sem. – Üdvözlöm, Ms. Williams! – A férfi kezet nyújtott, és határozottan megszorította Raven kicsi jéghideg kezét. – Jó napot, Karter doktor! – Kérem, foglaljon helyet. Megkínálhatom egy kávéval? – Köszönöm, nem kérek. - Ravennek elcsuklott a hangja. Mindig pillanatok alatt kiszáradt a torka, ha az orvossal beszélt. – Látni szeretném édesanyámat. – Van pár dolog, amit szeretnék elmondani önnek… – Értem. De előbb hadd menjek be hozzá! – Ahogy óhajtja, Ms. Williams. Karter karon fogta a lányt és kivezette az irodából. Átvágtak a szőnyegekkel borított előcsarnokon, és a lifthez mentek. – Ms. Williams – szólalt meg az orvos. – Igen, doktor úr? – A nagy, szürke szempár kifejezéstelenül meredt a férfira. – Szeretném felkészíteni arra, ami az édesanyja szobájában várja. – Beléptek a liftbe, és az orvos Raven karjára tette a kezét. – Tudnia kell, hogy az elmúlt időszakban, mialatt nem tartózkodott itt… szóval, nagyon leromlott az állapota. – Számítottam erre – mondta fáradtan a lány. – Hiszen elmondták, hol találták meg, és három hónap hosszú idő. Meg aztán így megy ez már évek óta. Maguk kezelik, rendbe hozzák fizikailag, aztán jön a visszaesés, amikor megszökik, és megint vedelni kezd, később újabb elvonókúra, újabb szökés, és így tovább, az idők végezetéig. – Az alkoholisták élete állandó küzdelem. – Ne oktasson engem az alkoholisták természetéről! – tört ki Raven. Úgy látszik, eddig tartott az önuralma, az érzelmek gátja átszakadt. – És arról se, mi az igazi küzdelem! Mindent tudok, és magával ellentétben én mindent a saját bőrömön tapasztaltam. És egyáltalán nem vagyok olyan derűlátó ebben a kérdésben, mint maga. – Mégis mindig visszahozza ide őt – emlékeztette szelíden az orvos. – Mi mást tehetnék? Hiszen az anyám! A felvonó ajtaja hangtalanul kinyílt, s a lány kisétált a fülkéből. Ha lehet, itt, az emeleten még jobban fázott, mint az orvos irodájában. A folyosó mindkét oldalán ajtók nyíltak, és nehéz volt nem gondolni azokra az emberekre, akik az ajtók mögötti helyiségekben vegetálnak. A kórházjelleg itt jóval erőteljesebben nyomta rá bélyegét az épületre. Raven érezni vélte a fertőtlenítő szagát is, ezt az egészségügyi intézményekre oly jellemző, makulátlan tisztaságot jelző illatot, amelytől a gyomra mindig felkavarodott. Karter megállt az egyik ajtó előtt, és a kilincsre tette a kezét, de még mielőtt benyithatott volna, megszólalt Raven: – Szeretnék egyedül bemenni hozzá, ha lehetséges. Az orvos egy pillanatig habozott, aztán jóindulatúan biccentett. – Rendben, de ne tartson nagyon sokáig! Jó néhány dolog van még, amelyet meg kell beszélnünk. Itt megvárom. A lány bólintott, és lenyomta a kilincset. Mielőtt belépett volna, vett egy nagy levegőt, mintha erőt gyűjtene a látogatáshoz. Aztán halkan betette az ajtót maga mögött. Az asszony, aki a kórházi ágyon feküdt, aludt. Az ágy melletti állványon infúziós palack lógott, s a vékony vezetéken át életadó folyadék csordogált kikötött karjába. A csontszínű függönyöket nem húzta el senki, a szobára kellemes árnyék borult.

18

Raven lassan, óvatosan közelítette meg az ágyat. Első gondolata az volt, hogy az anyja lefogyott. Arca beesett, és egészségtelen, sárgás színt öltött. A szeme karikás volt, ajka cserepes. Rövidre vágott, gyérülő fekete haja erősen őszült, s ahogy ez tudatosult Ravenben, egyszerre rátört a felismerés, milyen gyönyörű dús és puha volt egykor ez a haj. Megrohanta a kétségbeesés, a tökéletes tehetetlenség érzése. Csak nézte-nézte ezt az emberi roncsot – az édesanyját. Alig egy perc elteltével a nő az ágyban egyetlen hang, egyetlen moccanás nélkül egyszerűen kinyitotta a szemét. Nagy, sötétszürke szemét, mely pont olyan volt, mint a lányáé. Raven képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit. – Mama! – sírt fel halkan. – Miért? Mondd meg, miért?

Mire belépett háza bejárati ajtaján, Raven ereje végére ért. Alig várta, hogy ágyba kerüljön. Ahogy becsukta az ajtót maga mögött, fáradtan nekidőlt, hogy erőt gyűjtsön a lépcső megmászásához. – Hát itt vagy végre! Julie sietett oda hozzá a hallon át. Miután látta, milyen gyönge és elgyötört a barátnője, gondoskodón átölelte a vállát, és megindult vele az emeleti hálószoba felé. – Jaj, miért is nem engedted, hogy elkísérjelek? Veled kellett volna mennem, akkor most nem lennél ilyen állapotban. – Ez az én ügyem – rázta a fejét csendesen a lány. – Az én anyám, nem a tiéd. Miért varrnám a nyakadba a problémáimat? – Mert a barátok arra valók, hogy segítsenek – feleselt Julie. – Én pedig állítólag a barátnőd vagyok. – Kérlek, ne veszekedj velem. – Raven kis híján elveszítette az egyensúlyát, amikor a hálószobába érve Julie elengedte, hogy levegye róla sötét blézerét. – Valamiért úgy érzem, hogy az én anyám az én felelősségem. Túl sokáig éltem ebben a tudatban, most már nem tudok rajta változtatni. – Hogyne veszekednék, ha egyszer dühös vagyok rád – porolt tovább Julie, miközben kicipzárazta barátnője szoknyáját, és segített neki kilépni a földre hulló ruhadarabból. – Ez az egyetlen dolog, amit képtelen vagyok lenyelni, hiszen tudod… ha ezt teszed magaddal. Látnád, milyen sápadt vagy! Ettél egyáltalán valamit, mióta elmentél itthonról? Nem, hát persze hogy nem… És fogadjunk, éhes sem vagy. Raven a fejét rázta. – Ma Brandonnel vacsorázom – mondta, mintha álmában beszélne. – Majd akkor eszem. – Legjobb lesz, ha lemondom azt a vacsorát – közölte ellentmondást nem tűrőn Julie, miközben az ágyhoz vezette a lányt. – Most elsősorban alvásra van szükséged. – Nem, ne mondd le! – Raven befészkelte magát a takaró alá, és lehunyta a szemét. – El akarok menni. Nem tudnék most egész este itthon ülni, és a történteken töprengeni… Ki kell mozdulnom, különben megbolondulok. Brandon úgyis csak hét körül jön, addig kipihenem magam. Mire Julie behúzta a sötétítőfüggönyöket, már aludt.

Julie pár perccel hét után nyitotta ki az ajtót Brandonnek. A férfi homokszínű öltönyt viselt, és sötétkék selyeminget, nyakkendő nélkül. Kezében egy csokor ibolyát tartott. – Szia, Julie – bámulta meg csodálkozva a szőke lány fekete, fűzőre emlékeztető felsőrészű ruháját. – Szenzációsan nézel ki. Csak nem randid van ma este?

19

– De igen. Gyere csak be, Raven mindjárt itt lesz. És Brandon… – Julie mintha mondani akart volna valamit, de hirtelen megrázta a fejét, és elindult a zeneszoba felé. – Kérsz egy pohár italt? Még mindig szereted a whiskyt, ugye? Brand megfogta a karját. – Szeretni éppen szeretem, de te valami egész mást akartál az imént mondani, igaz? Julie ránézett, és vett egy nagy levegőt. – Igaz – ismerte el, majd sokáig hallgatott. – Te is tudod, hogy Raven nagyon fontos nekem – folytatta halkan. – Kevés olyan nagyszerű, őszinte ember van, mint ő, legfőképpen itt, ebben a városban. És noha ő meg van győződve az ellenkezőjéről, én tisztában vagyok vele, hogy éppolyan védtelen és sebezhető, mint évekkel ezelőtt. Nem akarom, hogy szenvedjen, nem akarom, hogy bárki fájdalmat okozzon neki. Különösen most nem, hogy… – Julie elhallgatott. – Nem, nem fogom elmondani, mi történt, mert ez az ő története és nem az enyém. Ha akarja, majd elmondja. De egyvalamit tudnod kell: különös gyengédségre és türelemre van szüksége ma este. Remélem, kész vagy ezt megadni neki. – Mondd csak, mennyit tudsz te arról, ami öt éve kettőnk között történt, Julie? – kérdezte meg a férfi. – Annyit, amennyit Raven elmondott nekem. – Gondoltál már rá, hogy megkérdezd tőlem, mit éltem át akkor és miért mentem el? – Ha megkérdezném, válaszolnál? – Igen – felelte habozás nélkül Brandon. – Elnézést! – Raven suhant le a lépcsőn, fátyolszerű anyagból készült hófehér ruhája, stólája szárnyként röpködött mögötte. – Azt hittem, már sosem találom meg a cipőmet. Az arcán egészséges pír tündökölt, valószínűleg a sietségtől, a szeme ragyogott, a szája mosolyra állt. Brandon az első pillanatban megörült, de aztán gyanús lett neki ez a felhőtlen derű. Nem lehet, hogy erőltetett egy kicsit az a széles mosoly? Hogy nem is az örömteli várakozástól csillog úgy az a szép szürke szempár? – Gyönyörű vagy, mint mindig – bókolt udvariasan, és átnyújtotta az ibolyacsokrot. – Érdemes volt várni rád. – Ó, a sima nyelvű írek! Nemhiába mondják, hogy ti vagytok a legügyesebb széptevők! – Raven az arcához emelte a csokrot, és gyönyörűséggel szívta be a virágok illatát. – De azt hiszem, ma kivételesen nincs kifogásom a bókok ellen. Nagyon rám férne egy kis kényeztetés. – Hová szeretnél menni? – fogta meg Raven szabad kezét a férfi. – Akárhová. A lényeg, hogy enni lehessen. Farkaséhes vagyok. – Akkor veszek neked egy sajtburgert az első sarkon – tréfálkozott Brandon. – Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak – jegyezte meg lemondóan Raven, majd Juliehoz fordult, és szelesen arcon csókolta. – Jó szórakozást! És ne aggódj miattam… ígérem, nem fogom elveszíteni a kulcsomat. És üdvözlöm… Kivel is találkozol ma este? – Lorenzóval. Tudod, a cipőbáróval. – Ja, persze! – Raven vállára kapta a kabátkáját, és nevetve elindult az ajtó felé, nyomában Brandonnel, majd amikor kiértek a hűvös kora tavaszi estébe, belekarolt a férfiba. – Julie bármit csinál, folyton milliomosokba botlik. Csupa ilyen pasijai vannak. – No de mégis… Cipőbáró? – kérdezett vissza a férfi, miközben kinyitotta Ravennek a kocsi ajtaját. – Mivelhogy a cipőiparban érdekelt. Olasz származású, csuda elegáns, méretre szabott öltönyökben jár, és fémpénzekre kívánkozó arcéle van. Brandon beült a lány mellé, majd puszta megszokásból hátrasimította Raven előrehulló haját. – Komoly az ügy?

20

Raven igyekezett nem jelét adni, mennyire meglepte a váratlan érintés. Egyébként sem érezte túl kellemesen magát, mert a bőrülések illata Karter doktor irodájára emlékeztette, de sikerült úrrá lennie ellenérzésein. – Á, dehogy. Semmivel sem komolyabb, mint az olajmágnás vagy a parfümkirály. Hová megyünk? – fordult ragyogó, talán túlságosan is ragyogó mosollyal Brandonhöz. – Mint már említettem, farkaséhes vagyok. A férfi komolyan nézett vissza rá. – Nem akarod elmondani, mi bánt? Raven ajkán elhalt a mosoly. Meg sem próbálta tagadni, hogy bánata van, tudta, úgyis hiába tenné. – Nem – mondta egyszerűen. – Most még nem. Brandon egy darabig hallgatott, aztán megfogta és ajkához emelte Raven kezét, hogy belecsókoljon a tenyerébe. – Lám, még mindig hatással vagyok rád – állapította meg elégedetten, észrevéve, hogy a lány beleremegett a csókba. – Érzem, hogy nem vagyok közömbös számodra. Raven elhúzta a kezét, de állta a férfi pillantását. – Sosem állítottam, hogy közömbös volnál. De az elmúlt öt évben sok minden megváltozott. Brandon elvigyorodott, felvillantva hibátlan, hófehér fogsorát, aztán gyorsan elfordította az indítókulcsot. – Ebben tökéletesen igazad van – ismerte el. – Az elmúlt öt évben valóban sok minden megváltozott. Ahogy elindultak, Ravennek az a kellemetlen érzése támadt, hogy bár ugyanazokat a szavakat használták az imént, valami egészen másra gondoltak.

A vacsora maga volt a tökély. Egy eldugott kis vendéglőben ettek, melyet véletlenül fedeztek fel egyszer rég, még ismeretségük hajnalán. Egy olyan vendéglőben, melyet nem látogattak sem hírességek, sem lesifotósok, s ahol nem zaklatták őket autogramért. Itt csak ők ketten voltak, a hangulatos gyertyafény, a finom bor és az ízletes ételek társaságában. Ahogy teltek a percek, Raven lassan felengedett. A mosolya már nem volt olyan görcsös és a pillantása sem olyan kétségbeesett. Láthatóan kezdte élvezni az estét, de Brandon, noha azonnal észrevette a változást, nem tette szóvá a dolgot. Egyszerűen csak örült a lány csendes örömének. – Úgy érzem magam, mintha nem ettem volna egy hete – mondta a lány, miközben a ház specialitásával, egy hatalmas marhaszelettel birkózott. – Ha gondolod, megeheted azt is, ami az enyémből maradt – kínálta oda tányérját a férfi. – Isten ments, az enyémmel sem bírok… Tudod mit? Csomagoltassuk be a maradékot, és akkor marad hely a desszertnek! Láttad a sütikínálatot? – Ha ilyen édesszájú vagy, alighanem gurítva tudlak majd a legegyszerűbben eljuttatni Cornwallba – tréfálkozott Brandon. Raven torokhangon felnevetett. – Tévedés. Csont és bőr leszek, mire Cornwallba érek. Te is tudod, milyenek ezek a többhetes turnék. Megrázta a fejét, amikor a férfi után akarta tölteni a poharát, így aztán Brandon magának töltött. – Hát hogyne. Minden este más-más város San Franciscótól New Yorkig. Henderson említette, hogy ez lesz az útvonal. Ha nincs ellene kifogásod, New Yorkban várnálak a körutad végén, és onnan egyenesen elrepülhetnénk Angliába.

21

– Rendben. De ezt inkább Julie-val egyeztesd, jó? Az ilyesmit mindig ő intézi, mert képtelen vagyok fejben tartani a dátumokat. És te, mit csinálsz addig? Végig itt leszel az Államokban, vagy közben elutazol valahová? – Vegasban töltök pár hetet. – Brandon megcirógatta Raven arcát, aztán bizalmasan a kezére tette a kezét. – Rég nem léptem fel ott, de nem hiszem, hogy sok minden megváltozott, mióta utoljára arra jártam. A lány nevetve rázta meg a fejét. – Én sem hiszem. Ha jól emlékszem, fél éve volt ott egy koncertem… – Igen, arról én is olvastam valahol. Mondd csak, tényleg olyan jó voltál, mint ahogy írták? – Még annál is sokkal jobb! - vágta rá még mindig nevetve Raven. – Kár, hogy nem nézhettelek meg. – Brandon ujjai a lány csuklójára kulcsolódtak, s érezni vélte, ahogy Raven szívverése megugrik az érintés hatására. - Rég nem hallottalak énekelni. – Tegnapelőtt is hallottál, a stúdióban – emlékeztette a lány. – Persze, meg a rádióban is hallottalak nemegyszer. De az élő koncert egészen más, és ezt te is tudod. Meg az is, ha otthon csak nekem énekelsz. A férfi hangja olyan bársonyos volt, mint a burgundi, mely a poharukban piroslott. – Tudod, mire vágyom? – hajolt egészen közel Raven, de Brandon nem dőlt be neki, mert észrevette a szemében megvillanó pajkos fényt. – Tudom. Sütire. – Gondolatolvasó vagy - pukkadt ki a kacagás a lányból. – Vagy csak nagyon jól ismerlek – hangzott a válasz. Vacsora után táncolni szerettek volna, de nem akartak valami felkapott, puccos helyre menni, ahol biztosan felismerik őket, inkább egy lepukkant pincehelyiségben berendezett klubot választottak, amelyben élő zene szólt. Egy meglehetősen jó zenekar játszott saját szerzeményeket, és ők ketten abban reménykedtek, hogy a tömegben megőrizhetik inkognitójukat. Ez mindösszesen húsz percig sikerült nekik. – Nahát! Maga, ugye, Brandon Carstairs? – állt meg Brand előtt egy fiatal szőke lány. – A hölgy pedig… Szent ég, Raven Williams! – Dehogy. A nevem Bob Muldroon – felelte a férfi vaskos texasi tájszólással. – E’ meg itten a nejem, Sheila. Köszönj szépen, Sheila! – és egészen közel húzta magához Ravent, miközben tovább táncoltak. A szőke lányt azonban nem lehetett ilyen egyszerűen lerázni. – Milyen vicces fiú maga, Mr. Carstairs – kuncogott, és közben majd felfalta szemével a férfit. – Volna szíves adni nekem egy autogramot? Mondjuk ide, erre a szalvétára. – Hát persze – adta meg magát Brand, és megfordította Ravent, hogy a hátán írhasson. – És maga is, Raven. A másik oldalra, ha lehet… Most Brandon fordult meg, hogy a lány is aláírhasson. – Tessék – nyújtotta át Raven a szalvétát, ám ekkorra már többen észrevették, mi folyik, és egy csapásra a figyelem középpontjába kerültek. Pillanatok alatt körbefogták őket, tapogatták a kezüket, hajukat, aláírást kértek, és persze kérdések özönét zúdították rájuk. Brandon, aki átlátta, milyen veszélyeket rejt magában egy ilyen helyzet, el is kezdte a kijárat felé terelni Ravent. Szerencsére nem történt baj, a rajongók békések és jóindulatúak voltak, valószínűleg annak köszönhetően, hogy fiatal volt az éjszaka, és az alkohol még nem korbácsolta fel az indulatokat. Így is legalább tizenöt percbe telt, mire sikerült kijutniuk, s ez a tizenöt perces, autogramosztogatással egybekötött lassú visszavonulás bizony alaposan igénybe vette mindkettejük idegrendszerét. Raven megkönnyebbülten fellélegzett, amikor kiért a szabadba, és Brandonnek is nagy kő esett le a szívéről.

22

Az utcára már csak néhányan követték őket, és azok is hamarosan leszakadtak, amint megkapták a vágyott aláírásokat. Amint be tudtak szállni végre a kocsiba, Brandon rögtön bekapcsolta az ajtózárat. – Ne haragudj – kezdett mentegetőzni. – Tudhattam volna, hogy ez fog történni… Nem lett volna szabad ide hoznom téged. – Ne beszélj butaságot, hiszen én akartam ide jönni – nyugtatgatta Raven. – Meg aztán nem is történt semmi baj. Mindenki nagyon kedves volt hozzánk. – Szerencsénk volt. A rajongók kiszámíthatatlanok. Hajlamosak elfelejteni, hogy mi is húsvér emberek vagyunk, és bármikor eszükbe juthat, hogy hazavigyenek belőlünk egy-egy darabkát. – Én szerencsére még nem voltam ilyen helyzetben – komorodott el Raven. – De emlékszem, hét-nyolc évvel ezelőtt láttam egy koncertfelvételedet, amikor a közönség áttörte a biztonsági kordont, és benyomult a színpadra. Rettenetes lehetett… – Még a rettenetesnél is rettenetesebb – bólogatott a férfi. – Kórházba kerültem utána, ugyanis több bordám eltört a „szeretetmegnyilvánulások” eredményeképp. A lány elsápadt. – Ez szörnyű! Miért nem beszéltél erről soha? – Mert túl vagyok rajta. Utána egy darabig nem léptem fel élőben, de az idő minden sebet begyógyít. Meg aztán, manapság már nem fordulhatna elő ilyesmi. Sokkal szigorúbbak a biztonsági előírások. Raven a fejét csóválta. – Nem tudom, én képes lettem volna-e egy ilyen eset után újra közönség elé lépni. – Biztos vagyok benne, hogy igen – mosolygott Brand. – Vérbeli előadóművész vagy, szükséged van arra az energiára, amelyet a közönségtől kapsz. Az ütemes tapsra, a biztatásra, a szédítő érzésre, hogy ezrek figyelnek… Ha nem vágynál erre, most nem lennél itt. El sem kezdted volna a pályát. A lány sokáig nem felelt. – Nekem tulajdonképpen menekülés volt a zene – mondta aztán halkan. – Ez volt az egyetlen biztos pont az életemben, csak ebbe kapaszkodhattam. Kellett valami, ami csak az enyém… És te? Te miért kezdted el? Oldalt nézett a férfira, és hosszan tanulmányozta az arcélét. – Nagyon hasonló okokból, mint te – mondta Brand. – Mondanivalóm volt, és azt akartam, hogy az emberek emlékezzenek rá, hogy én mondtam ki azokat a dolgokat. Raven elnevette magát. – Ha ez volt a célod, kétségkívül elérted. Eléggé ütős, pörgős nótákkal indítottál… Egyből te lettél a popszakma ügyeletes rosszfiúja, úgyhogy gyorsan megjegyezték a nevedet. – Azóta beértem, lecsillapodtam – bizonygatta Brand. A lány megint kuncogott. – Hát, hogy beértél, az lehet, de hogy lecsillapodtál volna… A Forróbb a tűznél nekem nem tűnt különösebben csillapító hatásúnak, és akkor még finoman fogalmaztam. Vagy tévednék, és nem is te jegyzed azt a számot? – Lehet, hogy volt némi közöm hozzá – ismerte el somolyogva a férfi. – Ha jól emlékszem, hetekig vezette a slágerlistát. – Így igaz. – Brandon büszkén bólogatott, majd Ravenre kacsintott. – A te egyik édes kis dalocskádat szorította le az első helyről. Hé! – méltatlankodott megjátszott felháborodással, miután a lány erre oldalba bökte. – Ha vezetek, légy szíves ne molesztálj! – Az az édes kis dalocska platinalemez lett, ha éppen tudni akarod. – Mondtam én, hogy édes volt! Meg aztán a szövege sem sikerült nagyon rosszul. Csöppet talán érzelgős volt, de… Újabb oldalba bökés lett a jutalma a csipkelődő megjegyzésért.

23

– Képzeld, szeretem az érzelgős szövegeket! Nem lehet minden nótának magvas, társadalmi és gazdasági összefüggéseket feltáró mondanivalója. – Ez igaz. Annál is inkább, mert az emberek többsége az édes kis semmiségeket hallgatja szívesen. – Az édes kis semmiségeket – ismételte vészjóslón Raven. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy időgép visszarepítette volna a múltba. Mert régen is ezt csinálták, állandóan évődtek, kritizálták egymás munkáját. – Hé, te meg mi az ördögöt csinálsz? – vonta felelősségre a férfit, aki időközben lehúzódott az út szélére, és megállt. – Elejét veszem annak, hogy újabb életveszélybe kerüljünk az állandó bökdösődéseid miatt. – Már hogyne bökdösődnék, amikor folyamatosan piszkálsz. A dalaim igenis nagyon… – …érzelgősek. – Na ide figyelj! – Raven kezdett komolyan dühbe gurulni. – Ha valóban érzelgősnek tartod a számaimat, akkor mi a csudáért akarsz velem együtt dolgozni? – Mert úgy vélem, remekül kiegészítenénk egymást. – No de nyilván rengeteget fogunk veszekedni. – Nyilván. – És nem győzhetsz mindig te. – Ez természetes. Ez adja meg majd a veszekedések savát-borsát. – Brandon átölelte a lány vállát, és noha Raven ellenkezett, odahúzta magához. – Nézd csak! – mutatott ki az ablakon. – Vajon miért van az, hogy a városok sokkal szebbek éjszaka, a messzeségből? Raven is belefeledkezett egy pillanatra Los Angeles fényeinek látványába. – Talán mert a távolság és a sötét elfedi a mocskot, a nyüzsgést, és elnyeli az állandó zajt. – Érezte, hogy a férfi ajka a halántékát súrolja. – Brandon… Mit csinálsz? – próbált kibontakozni a karjából. – Ne húzódj el tőlem! Ne lökj el magadtól! – kérte Brand olyan hangon, hogy Ravent elöntötte a forróság. Egyszerűen képtelen volt tiltakozni, némán tűrte, hogy a férfi összecsókolja az arcát, a szemét és persze a száját. Mi több, készségesen viszonozta a csókot, és Brandon lassan, nagy gyönyörűséggel fogott neki, hogy megízlelje az ajka ismerős édességét. Aztán a nyakára lehelt apró csókokat, s keze közben felfedezőútra indult a lány testén. Raven felnyögött, de ezt éppúgy lehetett bátorításként és tiltakozásként is értelmezni. Testét forró vágyakozás öntötte el. Rég volt, hogy ilyesmit érzett, rég volt, hogy ilyen kétségbeesetten vágyott valakire. Brandonre… Egész lénye a férfi után sóvárgott. – Raven… – Brand mohón csókolgatta a fülét, a nyakát, az arcát. – Sejtelmed sincs, mennyire… mennyire kívánlak! – A csókja egyre sürgetőbb lett, egyre követelőbb, és már a keze sem olyan gyöngéden cirógatott, mint a legelején. – Ó, milyen régóta várok erre a pillanatra! Gyere velem a szállodámba… Maradj velem ma éjjel! Raven annyira belefeledkezett az ölelkezés, a csók mámorába, hogy csak nagy sokára hatolt el a tudatáig, mit is kér tőle a férfi. A vágyakozás, mely a testét tűzbe borította, mintegy varázsütésre átadta helyét a jeges félelemnek. – Nem – tiltakozott zihálva, és eltolta magától Brandet. – Hagyj! – Miért? – A férfi megfogta az állát, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Miért nem akarod? Hiszen te is kívánsz engem. – Nem… Nem akarom… Képtelen vagyok rá. Ez fáj, Brandon. Eressz el! Egy darabig némán ültek egymás mellett a kocsiban. Aztán a férfi előhúzott és meggyújtott egy cigarettát. – Semmi sem változott. Megint azt csinálod, mint öt éve… – mondta lehangoltan. – Felkorbácsolod a vágyamat, aztán ha már majd megőrülök utánad, ellöksz magadtól. – Vett egy nagy levegőt, és lassan kifújta. – Igazságtalan vagy. Nem én kezdtem ezt az egészet. Én nem is akartam…

24

– De igenis akartad, Raven! – vágott a szavába dühösen Brandon. – Igenis akartad. Elég sok nőt öleltem már ahhoz, hogy tévedhetetlenül meg tudjam állapítani, ki az, aki igazán kíván engem. A lány megrándult, mintha, ostorral vágtak volna végig rajta. – Akkor javaslom, válassz egyet számtalan nőismerőseid közül, és hagyj engem békén – vetette oda epésen. – Vagy tudunk tisztán üzleti alapon együttműködni, vagy keress magadnak másik partnert! – Nem akarok másik partnert. – Brandon kipöccintette a cigarettacsikket a lehúzott ablakon. – Téged akarlak, úgyhogy hajlandó vagyok elfogadni a feltételeidet. Ugyanis profi vagyok, tudod? És tisztában vagyok vele, milyen lökést fog adni ez a musical a karrieremnek… Hazaviszlek – tette még hozzá szárazon, és beindította a motort.

5. Raven nem szeretett késve érkezni sehová, még egy buliba sem, most mégis jelentős csúszásban volt. Ugyanis egészen egyszerűen megfeledkezett a partiról. A napjai rendszerint percre be voltak osztva, nem engedhette meg magának a spontán programokat, de most valamiért a Beverly Hills felé vette az irányt, kedve támadt egy kis kirakatnézésre. Nem akart vásárolni semmit, egyszerűen csak szabad akart lenni egy kicsit, mielőtt elindul négyhetes koncertkörútja, amikor tényleg semmire sem lesz ideje. Szerette volna egy kicsit kiszellőztetni a fejét, nem gondolni sem az anyjára a nagy fehér szanatóriumban, sem Brandonre, sem a turnéra. Jó két óra hosszát bámészkodott, semmit sem vett, de mindent megnézett. Hazaérve Julie kézzel írott levélkéje várta a hálószobaajtón. Gondolom, elfelejtetted, hogy ma este partira vagy hivatalos Steve Jarrethöz. Pedig FONTOS, hogy elmenj, mert mindenki ott lesz, akivel az Ábránd forgatásán együtt fogsz dolgozni. Úgyhogy csípd ki magad, drágaságom, és indulás! Lorenzóval vacsorázni mentünk, ott találkozunk. J. Raven szentségelt egy kicsit, de belátta, hogy a barátnőjének igaza van, és elindult zuhanyozni meg öltözni. Bokáig érő lila szoknyát és ugyanolyan színárnyalatú, háromnegyedes ujjú, ezüst szálakkal átszőtt pulóvert választott. És egy félórával később már a hollywoodi dombok között suhant kocsiján. Steve Jarret volt az Ábránd leendő rendezője. A filmek, amelyeket eddig elvállalt, egytől egyig zajos sikert arattak, és Raven remélte, hogy az Ábránd sem fogja megszakítani a sorozatot. Egy pillanatig gyönyörködött a csillagokkal telehintett égboltban, és nagyot sóhajtott. Arra gondolt, milyen zaj és nyüzsgés fogja körülvenni nemsokára. Aztán kis híján elnevette magát. Mióta zavarja őt a zaj meg a nyüzsgés? Régebben kifejezetten élvezte az ilyesmit, és legfőképpen a szaftos történeteket, amelyeket csak ilyen helyeken hallhatott az ember. És tulajdonképpen most sem ez ellen volt kifogása. Csak eszébe villant, hogy Brandon is ott lesz. Naná, hogy ott lesz, nyilván őt hívták meg elsőnek… Vajon hoz magával kísérőt? De miért is ne hozna? Legfeljebb akkor jön egyedül, ha itt akar felcsípni valakit. Raven újra sóhajtott egyet, és még ugyanebben a pillanatban feltűnt előtte a völgyben a kivilágított ház és a kert – a parti színhelye. Hát nem szánalmas, hogy még mindig görcsöl Brandon miatt, holott már öt éve nincs közük egymáshoz? 25

A fényszórók kereszttüzében feltűnt a nagy kovácsoltvas kapu, a lány lassított. Az őr a nevét kérdezte, aztán ellenőrizte a meghívottak listáját, és beengedte. Raven már akkor hallotta a hangos zenét, amikor nagyjából félúton járt a ház felé vezető, kaviccsal felszórt úton. Az épület előtt egy fehér zakós fiatalember várta, hogy kiszálljon a Lamborghinijéből. Valószínűleg kezdő színész lehet, esetleg a jövő nagy rendezője vagy forgatókönyvírója, gondolta Raven, amikor rámosolygott. – Kissé elkéstem – szólította meg a fiút. – Mit gondol, van olyan bejárat, ahol feltűnés nélkül beosonhatok? – Nem hinném, Ms. Williams. Magát észreveszik, akárhol is megy be, arra mérget vehet. A lány elnevette magát. – Ezt most vehetem bóknak, ugye? – De még mennyire, kisasszony! Viszont ha a lehető legkevesebb feltűnést akarja kelteni, ajánlhatom a hátsó bejáratot, ott balra. Van ott egy üvegajtó, amely a könyvtárba vezet. - Köszönöm. – Raven elő akart venni egy bankjegyet a táskájából, s ekkor vette csak észre, hogy azt bizony az autóban hagyta. Behajolt hát érte az ablak fölött, és addig kotorászott benne, amíg egy húszdollárost nem talált. Odaadta a fiúnak, aztán, hogy a hosszas hálálkodást megelőzze, elfordult és elindult a ház felé. – Köszönöm – szólt utána a fiatalember. – És Raven… Vagyis hogy bocsánat… Ms. Williams! Volna kedves aláírni nekem? – Mit? A bankjegyet? – lepődött meg a lány. – Aha. Raven nevetett. – Inkább keresek valami papírt. Annak a húszasnak szerintem jó hasznát veheti még. Újabb kotorászás következett a retikülben, és nagy nehezen talált is egy papírfecnit, melyre Julie körmölte fel a bevásárlólistát a minap, de a másik oldala üres volt. – Hogy hívják? – Samnek. Sam Rheinhartnak. – Tessék, Sam. És minden jót! Azzal átadta neki a papirost, és távozott. A fiú, egyik kezében a húszdollárossal, másikban a bevásárlólistával, hosszan bámult utána. Raven különösebb gond nélkül megtalálta az üvegajtót. Többen is kinn álldogáltak a szabadban, beszélgettek, sétáltak a parkban. A lány senkit sem ismert közülük, így aztán az árnyékban maradt, nem hívta fel magára a figyelmet. A könyvtárba lépve adott magának néhány másodpercnyi időt, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, aztán elindult arrafelé, ahol a legtöbben gyülekeztek és ahonnan a leghangosabban hallotta a zenét. – Rég láttalak, Raven! – szólította meg Carly Devers, egy fiatal, ám igen tehetséges szőke színésznő, akit Raven nagyon kedvelt, annak ellenére, hogy egészen más körökben mozogtak. – Szia, Carly! – Udvarias üdvözlőpuszi következett, mely inkább csak az orcák összeérintését jelentette, nem pedig igazi csókot. – Engedd meg, hogy gratuláljak! Hallottam, hogy te is szerepet kapsz az Ábrándban. – Szerződésem még nincs róla, de én is így tudom – nevetett Carly, és búzavirágkék szeméből hamiskás pillantást lövellt Raven felé. – Mellesleg én is szívből gratulálok. – Köszönöm. Régi vágyam teljesült azzal, hogy dolgozhatok a musicalen. – Ó, én nem a munkára gondoltam, kedvesem. Hanem Brandon Carstairsre. Raven megütközve nézett vissza rá. Arcáról eltűnt a mosoly. – Hoppá! – kuncogott Carly. – Ne is mondj semmit! Úgy látom, érzékeny pontra tapintottam. Nem tagadom, sokakhoz hasonlóan én magam is szívesen kivetettem volna rá a hálómat, de nekem nem szokásom betolakodni mások vadászterületére. – No és mi van Dirk Wagnerrel? – tudakolta Raven.

26

A fiatal színésznő lekapott két pezsgős poharat egy éppen ott elhaladó pincér tálcájáról, és az egyiket Raven kezébe nyomta. – Ó, hát te még ezt sem tudod? Rég szakítottunk – legyintett, majd halkabbra fogta a hangját, úgy folytatta: – Mellesleg azt hallottam, Brandon valóságos dinamit az ágyban. – Kérdőn nézett Ravenre, mintha a hír megerősítését várná tőle. – Csak most hallottad? Akkor bizony neked is van mit behoznod a legfrissebb pletykák terén – szúrt oda finoman Raven. – Igaz is: láttad Brandont? Itt van már? – Nem tudom, még nem találkoztunk. – Akkor megyek, megkeresem Steve-et. Még nem is üdvözöltem. Ugye megbocsátasz? Miközben a házigazdát kereste, Raven körülnézett egy kicsit. Eléggé tipikus hollywoodi parti volt ez: a ház földszintje és a kert is nyitva volt a vendégek előtt. A nappali nagy, medencére néző üvegajtajait kitárták, hogy cserélődhessen a levegő, és hogy a meghívottak szabadon mozoghassanak ide-oda. A zenekar a medence partján játszott, a gyepet és a fákat apró, színes lámpák világították meg. Raven sok ismerőst fedezett fel: ott volt már Julie a jóképű olasz milliomosa oldalán, Wayne, a leendő jelmeztervező a legújabb csont és bőr plakátlánnyal, megjelent a film producere, az írónő, az összes szereplő, a leendő koreográfus, akit Raven mostanáig csak hírből ismert, és persze rengeteg tökéletesen ismeretlen arccal is találkozott. Percenként üdvözölnie kellett valakit, aztán számtalan „elszenvedett” kézcsók, illetve kiosztott puszi után végül letett róla, hogy megkeresse Steve-et, és menekülőre fogta. A koncerttermeket leszámítva nem szerette a tömeget. Éppen az egyik csendesebb sarok fele igyekezett, amikor valaki megfogta a karját. A házigazda volt az. – Már attól féltem, el sem jössz, Raven. – Ó, szia, épp téged kerestelek! Ravent meg sem lepte, hogy a férfi ebben a nagy tolongásban is észrevette, később érkezett. Steve Jarret figyelmét soha semmi nem kerülte el. Alacsony, vékony férfi volt, fehér bőrű és kölyökképű, harminchét évéből akár tízet is simán letagadhatott volna. A tökéletesség megszállottja volt, ami gyakran okozott bosszúságot a munkatársainak, de annál nagyobb örömére szolgált a mozinézőknek – gyönyörű filmeket készített ugyanis. Akár századszor is megismételtetett egy-egy jelenetet, egészen addig, míg olyan nem lett, amilyennek eredetileg elképzelte. Öt évvel ezelőtt futott be mint rendező: nagy meglepetésre óriási közönség- és szakmai sikert aratott egy alacsony költségvetésű filmje, melyért végül az Oscar-díjat is megkapta. Ekkor megnyílt előtte minden ajtó, és Steve azóta is a kezében tartotta a kulcsokat, sőt azt is tudta, mikor melyiket kell használni. A lány tisztában volt vele, hogy a rendező ötlete volt Brandont felkérni a dalok megírására. Hiába, az Ábránd volt az első musicalfilmje, és biztosra akart menni. – Lauren is itt van – mondta a férfi. – Találkoztatok már? – Nem, de nagyon szeretném megismerni. – Jó volna, ha a lehető legteljesebb képet kapnád róla, mielőtt hozzáfogtok a zenei anyag összeállításához. Ha gondolod, kölcsönadom DVD-n a filmjeit, nekem az összes megvan. – Nem hiszem, hogy akár egyetlen filmje is kimaradt volna – rázta a fejét Raven. – De azért kösz, végül is nem árt, ha megnézem őket még egyszer. Lauren személyén valóban sok múlik, testhezálló dalokat kell írnunk neki. – És nem csak neki, Jack Laddnek is – helyeselt a rendező. – Ám őt ismered, ha jól tudom. – Igen, már dolgoztunk is együtt. Csodálatos Joe lesz, egyszerűen telitalálat a szerepre. – Legfőképpen, ha leadja azt a tíz kilót, amire most utasítást kapott tőlem – vigyorgott Jarret, miközben elvett egy fűszeres hússal töltött párnácskát az egyik tálcáról. – Félek, nem lettem túl népszerű ezzel a kérésemmel, de remélem, megértette, hogy akit alakítani fog, az egy éhenkórász író, nem pedig egy haspárti életművész. Raven nevetett, és úgy döntött, ő is megkóstol egy töltött tésztát. Sajtosat választott.

27

– Az lehet, hogy Jack túlsúlyos, de remek színész, és az egész csapat fantasztikus – állapította meg. – Larry Keastont hogy tudtad rávenni a visszatérésre? – És lopva a közelben üldögélő idős, hosszú ősz hajú férfira pillantott. Az egykori nagynevű táncos és koreográfus ugyanis már vagy öt éve visszavonult. – Nem is volt olyan nehéz, mint hiszed. Persze egy darabig kérette magát, de az volt a benyomásom, hogy valójában már nagyon is unja a nyugdíjas éveket, és alig várja, hogy újra dolgozhasson. Mellesleg nagy rajongód az öreg. – Mármint hogy nekem? – ámult el Raven. – Viccelsz? – Dehogyis. Kifejezetten megkért rá, hogy mutassam be neked. A lány csak bámult. Hiába volt már hat éve jelen a zenei világban, még mindig nem tudta megszokni, hogy igazi hírességnek számít. Felfoghatatlan volt számára, hogy gyerekkora egyik nagy bálványa, akit kislányként annyiszor látott képernyőn, meg akar ismerkedni vele. – Ezt egészen biztosan nem kell kétszer mondanod – jelentette ki lelkesen, és a férfiba karolt. Ettől kezdve repült az idő, mert Raven kezdte jól érezni magát. Sokáig beszélgetett Larry Keastonnel, aki szellemes társalgónak bizonyult. Aztán váltott néhány szót Jack Ladd-del is, és éppen Lauren Chase-t igyekezett felkutatni, amikor észrevette Wayne-t, aki csendesen, magányosan iszogatott az egyik sarokban. – Csak így egyedül? – lépett oda hozzá. – Ez is kell néha… Az egyedüllét, így nyugodtan szemlélődhetek… És újra meg újra megütközhetek rajta, milyen rettenetes öltözékekbe képesek belebújni egyébként értelmes emberek… Ott van például Lela – egy magas, barna színésznő felé bökött az állával, aki élénk rózsaszín miniruhát viselt. – Most mondd meg… Hogy jut eszébe valakinek, hogy egy tányéralátétben jelenjék meg a nyilvánosság előtt? – Szép hosszú lába van. Biztos azt akarja mutogatni. – Hát tudod, jóból is megárt a sok. Ja és ott a kedvencem, Marshall Peters is, aki divatot teremtett ma este a vörös szaténingből kikandikáló mellszőrzetével. Raven felkacagott. – Nem lehet mindenkinek olyan szépérzéke, mint neked. – Az igaz. De azért egy pici ízlése, az lehetne. – Nagyon tetszik a kis barátnőd ruhája. Nekem is készíthetnél hasonlót. – Raven pillantása a modell-lányt kereste, aki fekete-arany csipkeruhájában tőlük néhány lépésnyire csevegett egy tévés producerrel. – Te, Wayne, ez a lány legfeljebb tizennyolc éves. Mondd csak, miről szoktatok beszélgetni? Van egyáltalán közös témátok? – Ki mondta, hogy beszélgetni is szoktam vele? – vigyorgott a férfi. Megpaskolta Raven arcát, aztán ismét ajkához emelte a poharát. – Láttam Julie legfrissebb hódítását. Valami olasz, ugye? – Az. És cipőkben utazik. Raven körbehordozta pillantását a vendégseregen, és éppen fel akarta hívni Wayne figyelmét egy bőrnadrágos lányra, aki szív formájú szemüvegkeretet viselt, amikor észrevette Brandont. A férfi őt nézte, már ki tudja, mióta, és erről Ravennek eszébe jutott az első találkozásuk, élete legelső hollywoodi partiján. Akkor is ugyanekkora volt a tömeg, és hangos zene meg beszélgetés-nevetgélés zaja töltötte be a termet. Raven senkit sem ismert személyesen, csak a hangját a rádióból vagy az arcát a televízióból, így aztán elég kényelmetlenül érezte magát. Annál is inkább, mert egyedül érkezett, és hamar bebizonyosodott, hogy ez nem volt jó ötlet. Ugyanis még nem ismerte a dörgést, nem tudott ügyesen kitérni, nem tudta lerázni az alkalmatlankodókat. Valami színész szállt rá aznap este, valósággal beszorította a sarokba, és csak mondta-mondta. Raven képtelen volt megszabadulni tőle. Kétségbeesetten pillantgatott ide-oda, segítségben reménykedve, és a pillantása a nagy tumultusban egyszer csak Brandonével találkozott. Még

28

most is fel tudta idézni, hogy nézett rá akkor a férfi, és milyen finom félmosoly ült a szája szögletében. Feltehetően azonnal észrevette tekintetében a kétségbeesést, mert rögtön elindult feléje, és miután átvágott a tömegen, ügyesen Raven és a színész közé ékelődött. – Hiányoztam? – ölelte át a lány vállát, és könnyedén szájon csókolta, még mielőtt Raven válaszolhatott volna. – Van pár ember odakinn, akik szeretnének megismerkedni veled… Ugye megbocsát? – nézett mentegetőzve a színészre, és már vitte is a lányt kifelé a teraszra. Bódító narancsvirágillat és sejtelmes holdfény fogadta őket. Raven, aki természetesen felismerte az akkor már neves zenészt, rámosolygott Brandre, és zavarában a hajába túrt. – Köszönöm. – Szívesen, máskor is. – A férfi egy pillanatra se vette le róla a szemét. - Egyáltalán nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. – Tényleg? – kérdezte sután a lány, aki nem nagyon tudta, mit lehet válaszolni egy ilyen kijelentésre. – Tényleg. – Brandon megint elmosolyodott. – Volna kedved meginni velem egy kávét? – De még mennyire! – Raven száján még azelőtt kicsúszott az igenlő válasz, hogy átgondolta volna, mibe is csöppen így bele. – Akkor indulhatunk. – A férfi a kezét nyújtotta, Raven pedig rövid habozást követően elfogadta a jobbját, és kézen fogva elindultak. Csak így egyszerűen… – Raven? Raven! A lány Wayne hangjára és érintésére ocsúdott csak fel, annyira belemerült gondolataiba. – Igen, tessék. – Az arcodra van írva, mire gondolsz – mondta vigyorogva a férfi. – Biztos vagy benne, hogy okos dolog ilyen nyíltan közszemlére tenni az érzéseidet egy kíváncsi pletykafészkekkel teli teremben? Lekapott egy pohár pezsgőt az egyik tálcáról, és átnyújtotta. – Tessék, idd csak meg! Raven hálásan nyúlt a pohár után. Így legalább volt mivel elfoglalnia a kezét, míg Brandon odaért hozzájuk. Természetesen Wayne is kiszúrta a közeledő férfit. – Na, ő legalább tisztességesen felöltözött – jegyezte meg elégedetten a zenész hibátlan szabású, palaszürke öltönye láttán. – De biztos vagy benne, hogy a világ végi Cornwallban tudjátok csak megcsinálni azt a musicalt? Nem lenne elég a közeli Sausalitóig utazni? A lány nevetett. – Hiába, előled semmit sem lehet eltitkolni. Te mindent tudsz – állapította meg. – Igyekszem – felelte szerényen Wayne. – Üdv, Brandon, örülök, hogy újra a körünkben üdvözölhetünk. – Szervusz, Wayne… Raven, azt hiszem, még nem ismered Laurent. Lauren Chase… Raven Williams, az alkotótársam. Raven a vörösesbarna hajú, zöld szemű színésznőre nézett, aki Branddel érkezett. Volt a lényében valami légies, valami nem e világi, talán a szinte áttetszően fehér bőre, vagy az, ahogyan mozgott: szinte nem is járt, hanem lebegni látszott a talaj fölött. A legszebb a szép formájú ajka volt rajta, no és a karcsú nyaka, de egyéb tekintetben sem kellett szégyenkeznie. Olyan gyönyörű volt, hogy noha már harmincéves elmúlt, semmi oka nem volt rá, hogy irigykedjen a húszévesekre. – Brandon azt mondja, te az a típusú dalszerző vagy, aki a szívét-lelkét beleadja a szerzeményeibe – nyújtott kezet Ravennek. – Szerintem ez a legkevesebb. Bár az az igazság, hogy Brandon érzelgősnek találja a legtöbb dalomat. Én meg az övéit keserűnek és kiábrándultnak.

29

– Az jó – mosolygott Lauren. – Így legalább biztos nem lesz unalmas a darab. Mellesleg nem árt, ha tudjátok, hogy Steve megígérte: a saját dalaimat illetően enyém az utolsó szó. Raven meglepetten vonta fel a szemöldökét. Kicsit fenyegetésízű volt ez a megjegyzés. – Akkor jó lesz, ha állandóan egyeztetünk a munka során – bólintott beleegyezőn. – Majd tartjuk a kapcsolatot, jó? – Én is éppen ezt akartam javasolni. Telefonon és interneten is elérhettek… Már amennyiben továbbra is tartjátok magatokat ahhoz az elképzelésetekhez, hogy a világ végén akartok dolgozni. – Ez afféle sztárallűr – vont vállat Brandon. – Hiszen tudod, hogy van… – Én nem, de Raven feltehetően tudja. – Lauren fürkésző pillantást vetett a lányra, és sokatmondón elmosolyodott. – A helyzet az, hogy nagyon sokat várok ettől a musicaltől. Úgy érzem, ez életem nagy lehetősége, és nem szeretném elszalasztani. – Nem is fogod – mondta meggyőződéssel Raven. – Remélem is. – Lauren odabiccentett nekik, majd kezet nyújtott Wayne-nek, és felhúzta őt a fotelből. – Gyere csak, és mesélj egy kicsit azokról a csodálatos ruhákról, amelyeket a forgatásra tervezel majd nekem… Azzal elsétáltak. – Ez a nő aztán tudja, mit akar – dünnyögte a csodálat hangján Raven. – Elsősorban az Oscart akarja – állapította meg szárazon Brand. – Már háromszor jelölték, de eddig egyszer sem kapta meg. Gondolom, elhatározta, hogy ideje véget vetni ennek a rossz sorozatnak. – Elmosolyodott, s pillantása megpihent Raven ametiszt fülbevalóján. – Mellesleg az sem kizárt, hogy mi is begyűjtünk egyet a filmzenéért. Már úgy értem, Oscart… – Szép is lenne. De szerintem mielőtt megtervezzük a beszédet a díjátadó ünnepségre, írjuk meg azokat a fránya dalokat. – Igazad lehet – nevetett Brand. – Egyedül jöttél? – Ide? Igen. Kicsit elkéstem, mert kiment a fejemből a parti, még jó, hogy Julie írt egy figyelmeztető levélkét. Igaz is, bemutatott már az olasz pasijának? – Nem, ma este még nem találkoztam velük. Raven szeme máris a barátnőjét kereste a tömegben, de Brandon megfogta az állát, és maga felé fordította. – Megengeded, hogy hazavigyelek ma este? – kérdezte halkan. – Kocsival jöttem. – Ez nem válasz a kérdésemre, és ezt te is tudod. – Nem hinném, hogy jó ötlet volna… – Aha. Szóval nem hinnéd… Lehet, hogy igazad van. – A férfi lehajolt, és csókot lehelt az ajkára. Hogy ez most búcsú akart lenni, esetleg ígéret vagy netán incselkedés, azt Raven nem tudta eldönteni. – Akkor a koncertkörutad után találkozunk. Játékosan megbökte a lány hosszú, lelógó fülbevalóját, barátságosan elvigyorodott, aztán sarkon fordult, és néhány pillanat alatt eltűnt a tömegben. Raven hosszan bámult utána, s közben öntudatlanul megnyalta az ajkát, mintha csak Brandon ízét akarná felidézni újra.

6.

30

A színházteremre csend és sötétség borult. Csak Raven léptei visszhangoztak a nagy, néptelen térben. A lány tudta, hogy egy-két óra múlva a csend átadja helyét a munkazajnak: technikusok, színpadmunkások érkeznek, akik átalakítanak, kalapálnak és becipelnek bizonyos dolgokat, vagyis biztosítják a ma esti koncert legfontosabb tárgyi feltételeit. Ez a fajta hangzavar sokak fülének nem kellemes, ám Raven mégis szerette, mert általa megszületett valami fontos: a lehetőség, hogy énekelhet, és a dalai sokakhoz eljutnak majd. Ugyanakkor a csend ellen sem volt kifogása. Szokásává vált, hogy még a munkások felbukkanása előtt megvizsgálta a fellépés helyszínét, még az előtt elkezdett barátkozni a terem akusztikájával, hogy a legelszántabb rajongók beálltak volna a még zárva lévő kapuk elé. Egyetlen dolgot nem szeretett a koncertezésben, a sajtó állandó jelenlétét. Most, hogy híre ment a Branddel való közös munkának, különösen kellemetlenek tudtak lenni az újságírók. Újabb találgatások kaptak szárnyra arról, mi is van köztük, és óhatatlanul előtérbe került az öt évvel ezelőtti szakítás is. Régi fényképek jelentek meg róluk, megint esedékessé váltak a régóta megválaszolatlan kérdések, feltépve a már gyógyultnak hitt sebeket. És mintha ez még nem lett volna elég, Ravennek ott volt az édesanyja is. A lány hetente kétszer hívta a Fieldmore Klinikát, s Karter doki olyan biztató hírekkel traktálta az asszonyt illetően, hogy ő minden eddigi tapasztalata ellenére megint reménykedni kezdett. Remélt, holott az esze már rég azt súgta, hogy semmi remény, és pontosan tudta, hogy ha megint csalódnia kell, az hosszú időre tönkreteszi érzelmileg. Fellépett a színpadra, és szembefordult képzeletbeli közönségével. A székek, mint a tenger hullámai, végtelennek tűnő sorokban követték egymást. Ijesztő volt a gondolat, hogy itt hamarosan emberek százai ülnek és figyelnek majd, Ravennek mégsem vert gyorsabban a pulzusa. Soha nem volt lámpaláza. Született előadóművész volt, nagyon jól tudta kezelni a közönséget, már a legelső koncertjén sem volt ezzel különösebb gondja. A mostani bizonytalansága sem a következő koncertnek szólt, hanem a dalnak, amely eszébe jutott. A dalnak, amelyet együtt írtak Brandonnel, és amelyet már hosszú évek óta egyszer sem énekelt. De most egyszerre úgy érezte, el kell énekelnie. Talán bizonyságul önmagának – bizonyítandó, hogy már nem fél a dal keltette emlékektől. Belekezdett az Esőfelhőkbe, és a nóta szállt, betöltötte a teret, a legtávolabbi sarkokba is eljutott. Arról szólt, hogy az esőfelhők mindig eloszlanak, mögülük kibukkan a nap, és a szerelmesek újra egymásra találnak. Túlságosan érzelgős volna ez a szöveg? Annak idején, amikor írta, Raven nem érezte annak. Két perc negyvenhárom másodperc, gondolta. Ez az, ami még mindig összeköti őket Brandonnel. A közös alkotásuk. A dal, amelyet sokáig meghallgatni sem tudott, s ha ez ment a rádióban, azonnal kikapcsolta. A dal, amelyet sosem énekelt koncerten, pedig gyakran kérték tőle. A dal, amelyre nem gondolhatott anélkül, hogy hallani ne vélte volna a sajátja mellett Brand tiszta, zengő hangját. Most, hogy egyre közeledett a közös munka kezdete, fontos volt, hogy tisztázza magában, képes-e egyáltalán együtt dolgozni a férfival, képes-e szembenézni a múlttal, az emlékeivel. Nem fájt annyira, mint gondolta. Egyáltalán nem volt már éles a fájdalom. Sajgott a lelke, persze, de egyidejűleg melegség öntötte el, és volt az érzésben, amely eltöltötte, valami különös érzékiség. Azok a percek jutottak az eszébe, amikor Brandon legutóbb átölelte, s Los Angeles fényeit bámulták a kocsiban. – Még sosem hallottam tőled ezt a dalt – hallatszott a háta mögül a sötétből. Raven megpördült, és rémülten a torkához kapott. – Ó, Marc! – sóhajtott fel aztán megkönnyebbülten, amikor a férfi előlépett az árnyékból. – Hát te vagy az? Nagyon megijesztettél. Nem tudtam, hogy van itt valaki.

31

– Már egy ideje itt vagyok, de nem akartalak félbeszakítani. Még sosem hallottam tőled ezt a dalt. Tudom, hogy valamikor Carstairszel együtt énekelted, de mostanában egyszer sem… Pedig kár érte, mert szerintem az egyik legjobb számod. De gondolom, emlékek kötődnek hozzá, és nem akartad másvalakivel énekelni. Raven lassan bólintott. Eddig a percig nem tudatosult benne a dolog, ám most, hogy Marc kimondta, egyszerre rádöbbent, hogy tökéletesen igaza van. – Így igaz – mondta egyszerűen. – Sőt igazából most sem akarom. Gyakorolni jöttél? – Fejével az akusztikus gitár felé intett, mely a férfi nyakában lógott. Ez egyébként nagyon jellemző volt Marcra. Ritkán lehetett a hangszere nélkül látni. – Nem igazán… Téged kerestelek. Hívtalak a szobádban, de Julie vette fel, ő mondta, hogy itt leszel. Mivel nem talált széket, Marc a padlóra ült le, és a lány követte a példáját. Füstszínű nadrágját, melyhez türkizkék angórapulóvert viselt, nem kellett féltenie. A férfi mintegy mellékesen lágy akkordokat játszott a gitáron, de ez egyáltalán nem volt zavaró, ettől nyugodtan beszélgethettek. – Örülök, hogy utánam jöttél – mondta Raven, és kedvesen elmosolyodott. – Tudod, néha rám tör a vágy, hogy az előadás előtt megismerkedjek a helyszínnel, hogy átérezzem a hely hangulatát. Általában a turné közepe táján szokott ez előfordulni velem, amikor már kezdenek összemosódni a dolgok, és már azt sem tudom, melyik városban vagyok. Repülőből ki, repülőbe be… Istenem, hogy utálom ezt a vándor életmódot! Szerencsére nem tart sokáig, egy-két nap alatt túljutok a holtponton, és utána újult erővel vetem bele magam a munkába. Marc hallgatta, és közben halkan tovább játszott. Raven kezét figyelte, azt, milyen nyugodtan pihennek azok az aranybarnára sült, mégis oly törékenynek tűnő kis kezek a lány térdén. A karcsú ujjakon nem látszottak gyűrűk. A körmei rövidek voltak, de szépen formáltak, és valami halvány rózsaszínes, nagyon természetes hatású lakk fénylett rajtuk. – Összességében egyébként nagyon elégedett vagyok a körutunk alakulásával – folytatta Raven. – A zenekarra igazán nem lehet panasz, az új basszusgitáros nagyszerűen beilleszkedett. Mintha mindig is velünk játszott volna. – Igen, tényleg tudja a dolgát – ismerte el a mindig szűkszavú Marc. Raven nevetett, aztán kinyújtotta a karját, és játékosan meghúzta a férfi szakállát. – Mint ahogy te is… Ideadod egy kicsit a gitárodat? Marc leakasztotta a nyakából a hangszert, és átnyújtotta. Raven szeretett gitározni, mindig megnyugtatta, ha játszhatott. Volt abban valami bensőséges, ahogy magához ölelte a hangszert, és az egész testében érezte a rezgést, melyet a húrok pendülése keltett a dobban. De miután kétszer egymás után elrontotta, sóhajtott egy nagyot, és visszaadta a gitárt Marcnak. – Kijöttem a gyakorlatból – állapította meg sajnálkozva. – Jó kifogás – vigyorgott a férfi. – Az is lehet, hogy nincs jól felhangolva… Marc oda-vissza átfuttatta ujjait a húrokon. – Tökéletesen fel van hangolva – jelentette ki. – Igazán lehetnél egy kicsi kedvesebb velem – nevetett Raven, és testhelyzetet váltott. Az álla alá húzta a térdét, és átölelte mindkét karjával. – Ilyenkor füllenteni illene, ha nem tudnád. Még szerencse, hogy zenész vagy, és nem politikus. Azon a pályán korántsem volnál ilyen sikeres. – Sosem vonzott különösebben a politikusi pálya. Túl sok utazással jár. Raven megint felkacagott. Marc szerette hallani a nevetését, ahogy visszhangzik az üres koncertterem falai között. – No persze, mert mi folyton egy helyben ülünk, mi? – Bizony. És mint tudjuk, fő az állandóság.

32

Miután abbahagyta a nevetést, Raven hosszan nézte Marc ujjainak játékát a húrokon. – Szeretlek nézni, amikor gitározol – szólalt meg halkan. – Olyan könnyedén csinálod, szinte oda sem figyelsz. Én bezzeg… Tudod, amikor Brandon gitározni tanított… Raven egy pillanatra elhallgatott. Önmagát is sikerült meglepnie azzal, hogy szóba hozta ezt a témát. Marcot nem kevésbé, legalábbis erre vallott, hogy a férfi felkapta a fejét, de a gitározást nem hagyta abba. – Szóval meglehetősen nehéz dolgom volt – folytatta a lány –, mivel ő balkezes, én meg jobb, vagyis fordítva láttam tőle mindent. Amit mutatott, azt előbb fejben le kellett fordítanom, hogy jobb kézzel eljátszhassam. Talán ezért is megy még mindig olyan nehézkesen a gitározás. Elhallgatott, s aztán hosszú ideig csak Marc halk akkordjai hallatszottak. Jó volt így kettesben üldögélni ebben a nagy teremben. Raven olyannyira jól érezte magát, hogy előbb egészen halkan, aztán később mindinkább nekibátorodva énekelni kezdte a dalt, amelyet a férfi játszott. Csak úgy maguknak… Mintha otthon volnának. Egészen más élmény volt ez így kettesben, mint egy koncert a tomboló közönség előtt. Az hevített, felcsigázott, ez megnyugtatott. Az volt az ünnepi izgalom, ez a csendes, hétköznapi boldogság. Ahogy véget ért a dal, Raven a férfira mosolygott. – Jó, hogy idejöttél – mondta egyszerűen. Marc ránézett, s a gitár hirtelen elhallgatott. – Mióta is zenélünk mi együtt, Raven? – kérdezte meg. A lány eltöprengett. – Legalább négy éve, hogy csatlakoztál a zenekaromhoz. Nem, már négy és fél. – Nyáron lesz öt éve – helyesbített Marc. – Augusztusban találkoztunk először, éppen a második koncert-körutadra készültél. Még most is előttem vagy… Mintha csak tegnap lett volna… Mezítláb voltál, fehér vászonnadrág volt rajtad, és szivárványszínű póló. A szemedben szomorúság ült. Csak néhány hét telt el azóta, hogy Carstairs visszament Angliába. Raven a férfira bámult. Ismeretségük kezdete óta Marc még sosem beszélt ilyen hosszan. – Hát ez… elég furcsa. Úgy értem, az, hogy még a ruhámra is emlékszel, pedig így, ahogy elmondtad, nem lehettem nagyon lehengerlő. – Emlékszem, mert ott, abban a pillanatban beléd szerettem, és szeretlek azóta is. – Ó, Marc! – Raven kétségbeesetten kereste a megfelelő vigasztaló szavakat, de mindhiába, semmi sem jutott az eszébe. Így aztán együtt érzőn megfogta a férfi kezét. – Egyszer-kétszer fel is merült bennem, hogy meg kellene kérdeznem tőled, akarsz-e velem járni, velem élni… – De mégsem kérdezted meg – fejezte be a mondatot a lány. – Miért? – Mert nem tudtam volna elviselni, ha nemet mondasz. – Marc az ölébe fektette a gitárt, aztán előrehajolt, és könnyedén arcon csókolta Ravent. – Én erről semmit sem tudtam – ingatta a fejét a lány. – Fogalmam sem volt róla, pedig észre kellett volna vennem… Bocsáss meg! – Sosem tudtad őt egészen kiverni a fejedből – mondta Marc. – És tudod, átkozottul lehangoló egy emlékkel küzdeni valakinek a kegyeiért. – Megszorította Raven kezét. – Ugyanakkor persze valamiféle csalóka biztonságot is ad. Mert mivel tudtam, hogy te sosem köteleznéd el magad mellettem, nekem sem kellett nyilatkoznom soha. – Egy darabig hallgatott, aztán megrántotta izmos vállát, és folytatta: – Te sosem kérsz semmit, de talán éppen ezért ellenállhatatlan vágyat ébresztesz bennem, hogy mindennel elhalmozzalak. Pedig neked nem ilyen emberre van szükséged… Hanem egy erős egyéniségre, aki szembe mer szállni veled, aki ellent tud mondani neked. Én erre sosem lennék képes. Nem tudnék kiabálni rád, talán még igazán szenvedélyes sem tudnék lenni, annyira erős bennem a késztetés, hogy vigyázzak rád… Sosem lehetnénk boldogok.

33

Raven oldalt hajtotta a fejét, és figyelmesen nézte a férfit. – Megkérdezhetem, miért mondod el ezt most nekem? – Mert az imént, amikor énekeltél, rájöttem, hogy mindig szeretni foglak, pedig sosem leszel az enyém. És ez jól is van így, mert ha megkaphatnálak, elveszítenék valami nagyon fontosat. – A férfi kinyújtotta a kezét, és megérintette a haját. – Egy gyönyörű emléket, egy illúziót, amelyre évtizedek múltán is jó lesz visszagondolni, amely megmelengeti majd a szívemet, ha ősz öregember leszek. Annak az esélyét, hogy mi lett volna, ha… Raven nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. – Akkor… Most nem haragszol rám? – Dehogy. Örülök, hogy vagy nekem. És te? Nem érzed kényelmetlenül magad, hogy elmondtam mindezt? A lány elmosolyodott. – Nem. Örülök, hogy vagy nekem. Marc elvigyorodott, aztán feltápászkodott, és a kezét nyújtotta a lánynak. – Akkor jó. Gyere, igyunk egy kávét!

Brand farmert húzott az öltözőjében. Éjjel két óra múlt, de egyáltalán nem volt fáradt, a mai koncert lendülete még ott dolgozott benne. Elhatározta, hogy kaszinóba megy, és szerencsét próbál a kártyaasztalnál. Eddie vagy valamelyik másik srác a zenekarból bizonyára elkíséri. Akár egy-két lányt is magukkal vihetnének… A lányok mindig tucatszám vártak a koncert után arra, hogy a híres sztár elhagyja az öltözőjét, és Brandon választhatott volna közülük. De nem volt szüksége lányokra. Csak egy italra vágyott, meg egy-két izgalmas órára a játékasztalnál. A pólójáért nyúlt, s miközben felvette, meztelen felsőtestét figyelte a tükörben. Sovány volt, és inas, mégis meglepően szálkás izmok feszültek a vállán és a karján. Kölyökkorában London utcáin bizony szüksége is volt rájuk. Néha eltöprengett rajta, vajon mi lett volna belőle, ha az édesanyja nem ragaszkodik annyira a zongoraórákhoz? De szerencsére ragaszkodott, és Brand hamar rájött, hogy ez az ő útja. A zene kinyitotta előtte a világot, és ő nem tudott betelni vele. Mohón habzsolta magába a tudást, olyan volt számára a muzsika, mint az étel, ha nem fontosabb. Létezni sem tudott volna nélküle. Már tizenöt évesen saját zenekara volt. És már akkor körüldongták a nők. Nemcsak a korabeli lányok, hanem az érett nők is, úgy bizony, akiket elvarázsolt a szemtelenül fiatal kölyök önbizalma és szexuális vonzereje. De őt ezek a nők nem érdekelték, csupán részei voltak a nagy kalandnak, mely nem ért véget a sarki pubokban, mert Brandon nem adta fel. Egyre feljebb kapaszkodott, az egykori kocsmazenész neve egyre szélesebb körben vált ismertté. Húszéves volt, amikor megjelent az első lemeze, de az nem keltett különösebb feltűnést. Brandon hamarosan arra is rájött, miért: elsősorban a menedzselés hiánya és a saját elbizakodottsága miatt. Vett egy nagy levegőt, otthagyta a menedzserét, átment egy másik lemezcéghez, és keményen dolgozott majd két teljes évig. Az ekkor megjelenő új album aztán meghozta a várva várt sikert. Brandon házat vásárolt a szüleinek London kertvárosában, öccsét egyetemre íratta be, és előkészítette első amerikai koncertkörútját. Most, nyolc év elmúltával kezdett belefáradni ebbe a vándoréletbe. Eddig a zene volt élete központi eleme, újabban azonban úgy érezte, hogy ez nem elég. Hiába volt sikeres, hiába keresett rengeteget, hiába volt ott mögötte a szerető család, mindezt kevésnek érezte. Tudta, mire vágyik, tudta, mi az, ami teljessé tehetné az életét. Tulajdonképpen már öt évvel ezelőtt is tudta, de akkoriban még voltak időszakok, amikor szörnyen elbizonytalanodott, amikor fogalma sem volt róla, hogyan tovább.

34

Brandon fel-alá kezdett járkálni az öltözőben. Nyugtalan volt, és feszült. Legalább annyira feszült, mint azután, hogy a múltkorában együtt vacsorázott Ravennel és hazavitte. Azóta csak egyszer látta őt, Steve Jarret partiján. És most újra rátört minden: a düh, a csalódottság, a gyötrő vágyakozás. Immáron sokadszorra felmerült benne a kérdés, hogy vajon alábbhagynae a lángolás, ha egyszer, csak egyetlenegyszer az övé lehetne a lány. Gyors, türelmetlen mozdulatokkal tűrte be pólóját a nadrágjába, és elhagyta az öltözőt, hogy társakat keressen magának az éjszakai kiruccanáshoz. Több mint egy óráig ült a blackjack-asztalnál. Veszített egy keveset, nyert egy keveset, aztán megint veszített. Valamiért képtelen volt a kártyára összpontosítani. Pedig azt hitte, hogy pontosan az itteni zajokra, az éles fényekre és a szerencsejátékok sajátos hangulatára van szüksége. Közvetlenül mellette egy komoly arcú, sovány nő üldögélt, gyémántgyűrűvel az ujján, súlyos zafírokkal a nyakában. Ivott és veszített, ivott és veszített, nagyjából egyenletes ritmusban. Brandonnel szemben egy nászutasnak kinéző pár foglalt helyet, legalábbis a férfi annak gondolta őket, levonva a következtetést fiatal korukból és a lány ujján ragyogó vadonatúj gyűrűből. Istenem, hogy tudtak örülni a nagyjából harminc dollárt kitevő nyereményüknek! Milyen boldog, gyöngéd pillantásokat váltottak! Brandon azon kapta magát, hogy irigyli őket, a szerelmüket, azt, hogy ők mindig ott vannak egymásnak. Egyszerre rosszkedvű lett, és ugyanolyan nyugtalan, mint nemrég az öltözőben. Itt, a kaszinóban sem volt maradása. Felállt az asztaltól, még a whiskyjét is otthagyta, és hazament a szállodájába. A lakosztálya csendes és sötét volt, amikor belépett, éles ellentétben azzal a világgal, amelyet az imént elhagyott. Nem bajlódott azzal, hogy megkeresse a villanykapcsolót, bement a hálószobába, leült az ágyra és cigarettára gyújtott. Az öngyújtó felszisszent, egy pillanatra éles fény villant. Brandon egy darabig csak ült ott csendben és dohányzott, de a nyugtalanság tettre sarkallta. Felkapcsolta a kis lámpát az éjjeliszekrényen, és a telefonért nyúlt. Raven mélyen aludt, amikor megszólalt a telefon, de az éles zaj hatására rémületében azonnal felült az ágyban, már azelőtt, hogy teljesen felébredt volna. A szíve a torkában dobogott. Így nőtt föl, az egész gyerekkora így telt, dermesztő éjszakai telefonhívásokkal. Még azt sem igazán tudta, hol van, és mit csinál, de már a kezében volt a kagyló. – Igen, tessék… – Ne haragudj, Raven… Tudom, hogy aludtál, de egyszerűen muszáj beszélnem veled… A lány agyáról lassan felszállt az álom köde. – Te vagy az, Brandon? Valami baj van? – Nem, tulajdonképpen semmi. Csak szörnyen nyugtalan vagyok. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. Raven nagyot sóhajtva dőlt hátra a párnáira. – Hol vagy most? Még mindig Vegasban? Ahogy körülnézett, látta, hogy odakinn már világosodik az ég alja. Közeledett a hajnal. Vajon hány óra eltérés lehet az időzónáik között? Raven görcsösen töprengett, de hirtelen nem tudta volna megmondani. Ugyanis sejtelme sem volt arról, milyen városban tartózkodik éppen. – Igen. – No és hogy sikerült a koncerted? Hát ez jellemző volt Ravenre. Hogy nem küldte el melegebb éghajlatra, de még csak nem is nyafogott amiatt, amiért az éjszaka közepén felébresztette. Egyszerűen tudomásul vette, hogy neki, Brandonnek szüksége van egy kis beszélgetésre. – Jobban, mint az utána következő kártyaparti, arra mérget vehetsz.

35

A lány felnevetett. A vonal nagyon jó volt, Brandon nehezen hitte el, hogy sok száz mérföldnyire vannak egymástól. Még Raven lélegzetvételeit is tisztán hallotta. – Még mindig black jackezel? – Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak – felelte szárazon a férfi. – Hogy tetszik Kansas? – Kansas? – Raven csak most ébredt rá, hogy tényleg Kansas Cityben koncertezett előző este. – Nagyon. A közönség pedig egyszerűen fantasztikus. De nemcsak itt, mindenütt… Ők adnak erőt az ilyen hosszú turnékon, a szeretetük és a ragaszkodásuk nélkül ki sem bírnám. New Yorkban leszel, mire mi is odaérünk, ugye? – Hát persze. Mindenképpen megnézlek. Mellesleg… – Brandon is végigfeküdt az ágyán. Lassan kezdett lecsengeni benne a feszültség. – Egyre jobban vágyom Cornwallba – vallotta be. – Fáradtnak tűnsz. – Eddig nem voltam az. De most valahogy tényleg elálmosodtam. Raven… – Tessék. – Nagyon hiányoztál. Egyszerűen hallanom kellett a hangodat… Elmondod, mit látsz most? – Az eget – felelte a lány. – Semmi mást, csak az eget az ablakon át. Hamarosan hajnalodik, már világosodik az ég alja. – Elmosolyodott. – Nagyon szép látvány. Olyan rég láttam már a napfelkeltét, hogy egészen el is felejtettem, mennyire szép… – Vissza tudsz majd aludni? – Brandon lehunyta a szemét. – Éppenséggel vissza tudnék, de azt hiszem, inkább elmegyek sétálni. Julie sajnos valószínűleg nem üdvözölné az ötletet, úgyhogy inkább nem kérem meg, hogy tartson velem. A férfi lerúgta a cipőit, egyiket a másik után. – Inkább aludj! Cornwallban majd pótoljuk a hajnali sétát, megígérem. És még egyszer bocs, hogy felébresztettelek. – Nem történt semmi. Örülök, hogy megtetted… Jó éjszakát, Brandon! New Yorkban találkozunk. – Már alig várom. Jó éjt, Raven! Brandon jóformán még azelőtt elaludt, hogy a helyére ejtette volna a telefonkagylót. Tőle ezerötszáz mérföldnyi távolságra a lány oldalt fordult párnáin, és várta a felkelő napot.

7. Raven próbált nyugton maradni, míg a francia mesterfodrásznő a frizurája elkészítésével foglalatoskodott. Az öltözője tele volt virágokkal – már vagy két órája egyfolytában érkeztek a csokrok – és emberekkel. Az alacsony, szikár emberkét, a sminkmestert, a fodrászolás sem akadályozta meg abban, hogy az utolsó simításokat elvégezze Raven sminkjén. De itt volt Wayne is, akinek New Yorkban akadt dolga, és aki már rég szerette volna megnézni a maga tervezte kosztümöket „bevetés közben”. A tervező az öltöztetővel konzultált éppen, miközben Julie kinyitotta az ajtót, mert újabb virágküldemény érkezett. – Vajon mindent elcsomagoltam, amire szükségem lehet? – morfondírozott félhangosan a lány. – Talán kérnem kellett volna egy nap türelmet Brandontől, hogy bevásárolhassak itt, New Yorkban. Lehet, hogy egy csomó mindent elfelejtettem magammal hozni. Hirtelen megfordult a székben, és hallotta a francia szitokszavakat, amikor a haja kisiklott a fodrász ujjai közül.

36

– Ne haragudj, Marie… Julie, szerinted bepakoltam a kabátomat? Elképzelhető, hogy szükség lesz rá Cornwallban. Kivette a kártyát a legközelebbi csokorból, és megállapította, hogy egy ismert televíziós producer küldte, akit a legutóbbi koncertfelvétel során ismert meg. – Ó, ez Max ajándéka… Azt írja, ma este partit ad, és szeretettel vár minket; nem akarsz elmenni, Julie? Odaadta barátnőjének a kártyát, s közben odatartotta az ajkát a sminkmesternek, aki megigazította a rúzst. – Igen, beraktad a piros tavaszi kabátodat, azonkívül számos pulóvert is – nyugtatta meg Julie a listáját nézegetve. – És igen, lehet, hogy elmegyek. – El sem hiszem, hogy ez az utolsó koncert! – sóhajtotta Raven. – Nagyon jó volt ez a turné, de azért örülök, hogy itt a vége. – Egy álló hétig ki sem kelek az ágyból – közölte Julie, miközben odébb tett egy csokrot, majd lázasan lapozgatni kezdte a noteszét. – Valamikor aludni is kell, legalábbis nekem, mert te láthatóan most is tele vagy energiával. – Szeretek New Yorkban fellépni – jelentette ki Raven, és a fodrásznő őszinte kétségbeesésére maga alá húzta a lábát. – Ne mozogj, légy szíves! – csattant fel tört angolsággal Marie. – Tudod, ha még egy percig mozdulatlanul kell ülnöm, én esküszöm, felrobbanok. – Csak még egy kicsit, mindjárt kész vagyok, így ni… Julie, aki vette barátnője jelzéseit, hamarosan kiterelte a segítőket az öltözőből. Csak ő és Wayne maradtak Ravennel. A helyiség egyszeriben elcsendesedett, csak az előzenekar dübörgése hallatszott a távolból. A lány a tükörbe nézett, és felsóhajtott. – Jó lenne végre visszakapni a saját arcomat! Utálom, ha fél kiló festék van rajtam. – Ahhoz képest istenien nézel ki – állapította meg nevetve Wayne, majd Julie-hoz fordult. – Mit fogsz csinálni, ha Raven elutazik a tengerentúlra? – Hajókázom egy keveset a görög szigetek között. Már le is foglaltam az utat, kilencedikén indulok. Teljesen kikészített ez a turné. – Te panaszkodsz? Hát akkor én mit szóljak?! – Raven megráncolta az orrát, és közben a tükörképét figyelte. – Vedd fel a ruhádat! Mindjárt szólítanak! – adta ki az ukázt Julie. – Látod? – pillantott panaszosan Wayne-re a lány. – Mindig ezt csinálja. Folyton parancsolgat. – Tessék. – A jelmeztervező levette a piros-ezüst ruhát a vállfáról. – Köszönöm. – Raven ledobta a köntösét, és belebújt a ruhába. – Tudod, Wayne, tökéletesen igazad volt, ami azt a fekete kezeslábast illeti. Hihetetlen sikerem volt minden egyes alkalommal, amikor viseltem, olyannyira, hogy nem is igazán tudom, nekem szólt-e a taps, vagy inkább az öltözékemnek. – Én megmondtam – bólogatott a férfi, majd megigazított egy berakást a ruhán. – És hazudtam én neked valaha? – Nem, soha. – Raven, amennyire csak tudott, hátrafordult, és Wayne-re mosolygott. – Ugye, hiányozni fogok? – Rettenetesen. A következő pillanatban valaki röviden, ám annál erőteljesebben megkopogtatta az ajtót. – Már csak tíz perc, Ms. Williams. A lány vett egy nagy levegőt. – Kimész a nézőtérre? – kérdezte a férfitól. – Nem, a kulisszák mögül nézlek Julie-val. – Wayne a szőke nőre pillantott, és kérdőn megemelte a szemöldökét. – Már ha neki nincs ellene kifogása.

37

– Miért lenne? – Julie átnyújtott Ravennek egy dobozkát. – El ne felejtsd a fülbevalókat… Tényleg szenzációs vagy, Wayne. Én nem igazán szeretem az ilyen hivalkodó ékszereket, de ezek fantasztikusak, főként ehhez a ruhához. – Miért, mit vártál? Nálam a tökéletesség alapkövetelmény. Julie nevetve rázta meg a fejét. – Férfiak! Imádom a szerénységeteket. – Gondolom, főként akkor, ha világraszóló tehetséggel párosul – tette hozzá szerényen Wayne. – Kicsit ideges vagyok – vallotta be Raven. – Hogyhogy? – Wayne cigarettára gyújtott, majd odakínált egy szálat Julie-nak is. – Azt mondtad, szereted New Yorkot. – Szeretem is. De az itteni közönség nagyon igényes… Mindent észrevesznek. Jól nézek ki? – A ruhád egyszerűen csodálatos. – Kösz, ez igazán biztató… – Igyekezz! – sürgette a lányt a barátnője. – Késve fogsz kiérni a színpadra. – Ugyan már! Még sosem késtem le a saját koncertemet. Raven betette a második fülbevalót is, aztán elgondolkodva szemlélte magát a tükörben. Azt ígérte, itt lesz, gondolta. Akkor miért nincs itt mégsem? Eltévesztette az időpontot? Dugóba került? Vagy egyszerűen csak elfelejtette, mit ígért neki? Újra felharsant az iménti gyors, erőteljes kopogtatás. – Már csak öt perc, Ms. Williams. – Raven! – szólt figyelmeztetőn Julie. – Igen, megyek már. – A lány feléjük fordult, és rájuk mosolygott. – Kérlek benneteket, a végén mondjátok, hogy nagyszerű voltam, még akkor is, ha nem leszek az. Szeretném jókedvvel lezárni ezt a koncert-körutat. Azzal kisuhant az ajtón. Az előzenekar már az utolsó számot játszotta, és ha lehet, még nagyobb hangerővel dübörgött, a falak is beleremegtek. – Ms. Williams! Ms. Williams! Ravent bosszantotta, hogy megzavarták az összpontosításban, de azért megfordult. Az ügyelő állt előtte, kezében egy szál fehér rózsával. – Ez most érkezett önnek! – nyújtotta át sután. Raven azonnal az orrához emelte a virágot, és boldogan szívta be az illatát. Nem kellett kísérőkártya hozzá, hogy tudja: Brandon küldte. – Ms. Williams… – Az ügyelő aggodalmas hangja vetett véget az ábrándozásnak. – Siessen, kérem, le ne késse a jelenését! – Nyugodjon meg, nem fogom. A zene elhallgatott, a színpad elsötétült. Raven tudta, hogy most vonul le az előzenekar, és adja át helyét az ő kísérőzenészeinek. Aztán a fiúk bemutatkoznak a közönségnek, és bejelentik őt… Még vagy harminc másodperc… Nem szabad hibáznia, nem szabad engednie, hogy a közönség lelkesedése lankadjon. Pontosan a megfelelő pillanatban kell a színpadra lépnie. Most… Most mondják a nevét. Aztán megszólal a zene… Egy, két, há… Indulás! És Raven kifutott a pódiumra, ahol tomboló taps fogadta. Az első szám gyors ritmusú, pörgős dal volt, pontosan azért, hogy ébren tartsa és felcsigázza a közönséget. Dübörgött a zene, színes fények villództak, és noha szörnyű meleg volt a színpadon, Raven észre sem vette. Hajtotta a rutin, mely négy hete már minden este a pódiumra parancsolta, és persze a közönség iránti alázat meg a zene iránti szenvedély. Egyik szám jött a másik után. Negyven perc elteltével rövid szünet következett, legalábbis az éneklésben, mert a lány átöltözött, méghozzá hófehérbe: egyszerű vállpántos topba és bő, törökös nadrágba. A dalok stílusa is változott: most következtek a lassú számok, a lírai

38

balladák, Raven kedvencei. A zenék hangulatával együtt persze a világítás is más lett: lágyabb, finomabb fényhatások jöttek. A második részben Raven minden koncertjén szakított néhány percet arra, hogy szóljon a közönséghez. Ezúttal is így volt ez, de alig kezdte el, észrevette, hogy a rajongók nem nagyon figyelnek rá. Moraj támadt odalenn a nézőtéren, és a lány hamarosan felfedezte a nyugtalanság okát, ugyanis a tömeg Brandon nevét kezdte skandálni. Valaki nyilván észrevette odalenn a férfit, a hír futótűzként terjedt el a tömegben, és kézenfekvőnek tűnhetett az ötlet, hogy énekeljenek duettet. Raven tudta, hogy ha nem hívja fel magához Brandont, elveszítheti a közönsége rokonszenvét, ezért ismét ajkához emelte a mikrofont. – Brandon, ha volnál olyan szíves feljönni ide mellém, ígérem, visszatérítjük a jegyed árát… Nem látta ugyan a férfi arcát, de biztosra vette, hogy elvigyorodott a felszólítás hallatán. Taps jelezte, amikor Brandon felemelkedett a helyéről és elindult a színpad felé. Tiszta feketében volt, fekete nadrágban és galléros, hosszú ujjú fekete pólóban – ettől jobban akkor sem nézhettek volna ki egymás mellett, ha jó előre egyeztetik, ki miben fog megjelenni. A férfi mosolyogva nyúlt a mikrofon után, amelyet a színpadi személyzet sebtében kivitt neki. – Először is elnézést szeretnék kérni, amiért megzavartam a koncertedet, Raven. Ha ezt tudom, a színfalak mögül nézem végig az előadást – mondta mosolyogva. A lány visszamosolygott rá. Nem is hitte volna, hogy ilyen jó lesz viszontlátni Brandet. – Semmi baj. Nos, akkor, mit szeretnél énekelni? Még mielőtt Brand válaszolhatott volna, valaki bekiabálta a nézőtérről: – Az Esőfelhőket! – És a tömeg egy pillanattal később már egy emberként skandálta a dal címét. Raven ajkáról lehervadt a mosoly. – Sajnos, a zenekarom nem tudja ezt a számot – próbálta lehűteni a nézőket. – Nem szoktuk játszani. – Én tudom – szólalt meg valaki a háttérből. Marc volt az. – Majd én kísérlek benneteket. Ahogy ujjait végigfuttatta a gitárja húrjain, a hallgatóság örömujjongásban tört ki. Brandon megfogta a lány csuklóját, és felemelte a kezét, melyben még mindig ott volt a fehér rózsa. A pillantásuk egybekapcsolódott. Raven tudta, hogy így kell énekelniük, egymásra nézve, hiszen ez egy gyöngéd, szerelmes dal volt. Olyan, mint egy véget nem érő ölelés, egy szenvedélyes szerelmi vallomás. A közönség elcsendesedett, amikor énekelni kezdtek. A hangjuk hol egybeolvadt, hol különváltan szárnyalt, és Raven egy csapásra elfeledte a közönséget, elfeledte a koncertet, és elfeledte az elmúlt öt évet is. Bizalmasabb és érzékibb volt ez az együtt éneklés mindennél, amit valaha együtt csináltak: minden csóknál, minden érintésnél. Ha Brandon dalban szólt hozzá, Raven mindent elhitt neki. Azt is, hogy rajta kívül nincs senki más… Hogy soha nem is volt senki más. A férfi egyre közelebb hajolt hozzá, aztán amikor véget ért a dal, forrón az ajkára tapasztotta a száját. Raven bénultan tűrte, sőt viszonozta a csókot. Egyik kezében a mikrofonnal, a másikban a rózsával ölelte a férfit, még a fényszórók és a fényképezőgépek vakuinak villanásai sem térítették magához. Sokáig nem létezett a számára semmi más, csak akkor ocsúdott fel, amikor Brandon kibontakozott a karjából, és megcsókolta a kezét. – Jobb vagy, mint valaha – kacsintott rá. – Nem is értem, miért erőlteted azokat a szentimentális, butácska nótákat. Raven rosszallón vonta össze a szemöldökét. Sikerült végre visszanyernie a lélekjelenlétét, a régi lett megint. – Tessék – zsörtölődött tréfásan. – Segíteni akarok neked, felhívlak a színpadra, hogy lendületet adjak az akadozó karrierednek, és ez a hála! Közösen, még mindig egymás kezét fogva meghajoltak, aztán Brandon ismét megcsókolta, ezúttal csak könnyedén, az arcán.

39

– Lássuk, hogy boldogulsz a továbbiakban… – súgta a fülébe. – Én mindent megtettem, hogy feldobjam a hangulatot, most mutasd meg, mire mégy egyedül! Azzal visszament a helyére, és a koncert folytatódott.

Egy órával később Raven még mindig a színpadon volt. Már három ráadás dalt elénekelt, de a közönség még mindig nem akarta elengedni. Éppen azon morfondírozott a színfalak mögött, hogy negyedszer is visszamenjen-e, amikor Brandon odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Ha rajtuk múlik, egész éjszaka énekelni fogsz – mondta csendesen. – Gyere! Szükséged van egy kis pihenésre, mielőtt útra kelünk. Már az öltözőhöz vezető folyosón is gyülekeztek a rajongók, gratuláltak, autogramot kértek, vagy csak egyszerűen megérintették a ruháját, a haját, a kezét. Riporterek is voltak ott persze szép számmal, főleg fényképeztek, de kutyafuttában elhangzott néhány kérdés is. Raven válaszolgatott, miközben engedelmesen ment Brandon után, aki utat tört kettejük számára a tömegben. Mikor elérték az öltözőt, a férfi kulcsra zárta maguk mögött az ajtót. – Jó voltam, ugye? – kérdezte Raven, aztán a választ meg sem várva boldogan elmosolyodott, és széttárta a karját. – Istenien érzem magam! Kérsz pezsgőt? Brandon kivette a jéggel teli vödörből az odakészített pezsgős palackot, ügyesen kinyitotta, teletöltött két poharat, majd az egyiket átadta a lánynak. – Komolyan gondoltam, amit a színpadon mondtam nemrég – emelte koccintásra a poharát. – Szenzációs voltál. Sosem hallottalak ennél jobban énekelni. Egészségedre! Raven mosolyogva emelte ajkához a gyöngyöző italt. Miután mindketten kortyoltak belőle, Brandon elvette tőle a poharat, és a sajátjával együtt letette egy asztalkára. – De ha már a színpadról beszélünk… Valamit elkezdtünk ott, amit nem volt módom befejezni. Ravent készületlenül érte a csók. Még akkor is, ha a férfi lassan húzta őt magához, mintha időt akart volna adni neki a tiltakozásra. Raven nem ellenkezett, bénultan hagyta, hogy azt tegye vele, amit csak akar. Brandon ajka meleg volt, és pezsgőízű, keze finoman, kutatón siklott ide-oda a lány testre simuló fekete kezeslábasán, majd megtalálta a kivágást hátul, és végre bőrhöz érhetett a bőr… Érezhető volt, hogy a férfinak célja van ezzel a csókkal. Hogy fel akarja szítani Raven szenvedélyét. Hogy lángra akarja lobbantam a vérét. Nem volt nehéz dolga. A lány még mindig emelkedett hangulatban volt, a koncert, a taps, a siker mindig felpezsdítette. Ehhez társult most az öltöző fülledt magánya, a csokrok, egzotikus virágok bódító illata – és persze a hozzásimuló, izmos férfitest. Raven egyszerre úgy érezte, testét tűz emészti el. Kétségbeesetten kívánta Brandont, annyira, hogy meg is ijedt önnön érzéseitől. A férfi azonban lassan eltolta magától, és közben nézte, egyre nézte az arcát. – Gyönyörű vagy, Raven. Az egyik legszebb nő vagy, akit valaha láttam. A lány szerette volna visszanyerni a lélekjelenlétét, s tudta, hogy ez Brandon ölelésében nem sikerülhet. Ezért aztán óvatosan hátralépett. – Csak az egyik legszebb? – kérdezte évődve, és a pezsgőjéért nyúlt. – Mit csináljak, ha egyszer olyan sok szép nőt ismerek? – nevetett a férfi, és ő is felemelte a poharát. – Mondd csak, nem akarod letörölni a sminket az arcodról? Téged szeretnélek látni, ha rád nézek, nem egy festékes palettát. – Fogalmad sincs, mennyi ideig ültem mozdulatlanul, és vártam, hogy kipingáljanak. – Raven a tükör felé fordult, a tenyerébe nyomott egy nagy adag arclemosó tejet, és rákente az arcára. Aztán a vattapamacsért nyúlt. – Mellesleg a smink célja, ha nem tudnád, hogy emelje a megjelenésem fényét.

40

– Nem hinném, hogy a te megjelenésed fényét emelni lehet. Kócosan, zsákruhában is szemkápráztatóan gyönyörű lennél. Raven elmosolyodott, pillantása a tükörből Brandon tekintetét kereste. A férfi komolyan nézett vissza rá. – Ez most egy bók akart lenni, ha nem tévedek – állapította meg a lány, aki még csak félig készült el a sminklemosással. – Remélem, most is gyönyörűnek találsz. – Arra mérget vehetsz. – Brandon pillantása végigsiklott karcsú alakján, és megállapodott a formás hátsón. – Jó volt újra együtt énekelni – szaladt ki Raven száján, amikor a smink eltávolítása után megfordult. Zavarában megint felvette a poharát, és azzal kezdett játszani. – Mindig is különleges élmény volt együtt énekelni veled, és ez a mai napig nem változott. Csak azt sajnálom, hogy holnap ott leszünk az összes pletykaújság címlapján. Legfőképpen amiatt, ahogyan befejeztük a dalt. – Nekem nagyon is tetszett az, ahogyan befejeztük. – Brandon odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Szerintem ezt így is kell befejezni, nem másként… – Odahajolt, és megcsókolta Raven nyakát. – Téged tényleg ennyire zavar a bulvársajtó? – Nem mondhatnám, hogy igazán zavar, de azért… Brandon… Mit csinálsz? A férfi félresimította a haját, hogy tovább csókolhassa a nyakát. – Érdekes – mondta. – Anyámon kívül sosem szólított így senki… De te egész más hangsúllyal mondod a nevemet. – Brandon… – Mondom én. – A férfi ajka most Raven füle körül kalandozott. – Amikor kisfiú voltam, és anyám szólongatott, mindig tudtam, hogy rájött valami disznóságra, és most jön a büntetés. – Gondolom, ez sokszor előfordult. – Megszámlálhatatlanul sokszor. – Brandon most szembefordult vele, de ahelyett, hogy megcsókolta volna, gyengéden harapdálni kezdte Raven alsó ajkát. A lány kis híján elvesztette az egyensúlyát, az volt a szerencse, hogy megkapaszkodhatott Brandon ruhájában. Aztán a férfi nyomott egy puszit az orra hegyére, majd váratlanul elengedte. – Nem akarsz átöltözni, mielőtt beengedjük a riportereket? – kérdezte tárgyilagosan. Raven nem válaszolt azonnal. Össze kellett szednie magát, magához kellett térnie az iménti közjáték után. Legfőképpen az zavarta, ahogyan Brandon most nézett rá: mintha ellenfelek volnának ők ketten, és a férfi most próbálná kipuhatolni a gyenge pontjait. – I… igen, igazad van, át kellene öltöznöm, csak… Szóval fogalmam sincs, hol a ruhám – vallotta be, mire Brandon felnevetett. Arcáról eltűnt az iménti különös kifejezés, s Raven boldogan, megkönnyebbülten vele kacagott. Együtt kutatták át a virágokkal és flitteres fellépőruhákkal teli öltözőt a lány farmerja és edzőcipője után.

8. Késő éjjel érkeztek meg a repülőtérre. Raven még mindig repesett a boldogságtól, a jól sikerült koncert hosszú időre feltöltötte energiával. Vidáman csevegett mindenről, ami csak eszébe jutott. Nem számított arra, hogy magángéppel utaznak, így a minden igényt kielégítő főkabin látványa kárpótolta azért, hogy újra repülnie kell. Puha, vastag, óarany színű szőnyeg borította a padlót, a bútorzatot pedig öblös bőrfotelek és egy széles plüsskanapé jelentette. A sarokban egy bár bújt meg, mellette parányi teakonyha, attól nem messze pedig egy ajtó nyílt egy másik helyiségbe.

41

– Nocsak… Öt éve még nem volt magángéped – állapította meg Raven, miközben bedugta a fejét a szomszédos szobába, mely egy kicsiny, de tökéletesen felszerelt, káddal is ellátott fürdőszoba volt. – Tavalyelőtt vásároltam. – Brand ledobta magát a kanapéra, és figyelte, hogy jön-megy a lány. Raven egészen más volt, mint másfél-két órával ezelőtt, amikor befejezte a koncertet. Az arcán immáron nem volt festék, és a férfi megállapította, hogy sokkal jobban szereti így, ha nem fedi el semmi természetes szépségét. Edzőcipőjét már levetette, csupán a farmer és a túlméretezett sárga sportfelső volt rajta, mely jól leplezte tökéletes alakját. A férfi ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a formátlan ruhadarab alá nyúljon, és megkeresse a lányt. – Még mindig annyira utálod a repülést, mint régen? – Ó, igen. – Raven bűnbánón elmosolyodott. – Továbbra sem szeretek repülni, pedig gondolhatod, hogy bőven lett volna alkalmam hozzászokni. Még mindig nem ült le, fel-alá járkált a helyiségben. Ilyenkor rendszerint annyira fel volt dobva, hogy ha kell, akár újra tudta volna kezdeni a koncertet. – Nyugi – próbálta lecsillapítani Brand, amikor meglátta kapkodó, ideges gesztusait. – Miután felszálltunk, észre sem fogod venni, hogy a levegőben vagyunk. Raven felnevetett. – Ó, ha tudnád, hányszor mondták már ezt nekem! Mégis engedelmeskedett, amikor a férfi megkérte, hogy üljön le. Aztán Brandon közölte a pilótával, hogy készen állnak a felszállásra. Néhány perccel később, amikor elérték az utazómagasságot, Raven ismét felállhatott, és folytatta a mászkálást. – Ismerem ezt az érzést – mondta Brand, majd amikor a lány kérdőn visszanézett rá, folytatta: – Bennem is mindig buzog a tettvágy koncert után, egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal. A múltkor pont egy ilyen alkalommal hívtalak fel Vegasból. Tudod, amikor éjjel felébresztettelek. Raven összefogta a haját hátul, majd elmosolyodott. – A legjobb volna kocogni vagy négy-öt mérföldet. Attól talán lenyugodnék. – Nem kérsz egy kávét? – De igen, szívesen innék egyet. – Raven az egyik kerek ablakhoz sétált, és az üveghez nyomta az orrát. Odakinn vaksötét volt. – És aztán beavathatnál a musicallel kapcsolatos elképzeléseidbe. Bizonyára számtalan ötleted van. – Hát, van egypár… – A lány hallotta, hogy Brandon csészékkel csörömpöl. – Nyilván neked is eszedbe jutott már egy és más. – Természetesen. – Raven elfordult az ablaktól, és a teakonyhában szorgoskodó férfira nézett. – Mit gondolsz, mikor fogunk először hajba kapni? – Szerintem hamarosan. Várd csak ki, amíg Cornwallba érünk… Egyébként remélem, tényleg sikerült szabaddá tenni magad, és nem maradt függőben egyetlen ügyed sem Kaliforniában. Raven arca elborult. Önkéntelenül is eszébe jutott legutóbbi látogatása a szanatóriumban. A koncertturnét megszakítva, az egyetlen szabadnapját feláldozva repült oda, hogy beszélhessen Karterrel, és megnézhesse az édesanyját, aztán még ugyanaznap vissza is tért Chicagóba. Nem volt jó hangulatú látogatás. Annak ellenére sem, hogy az anyja már sokkal jobb színben volt, mint a szökését követően. Annak ellenére sem, hogy könnyes szemmel kért bocsánatot, és fogadkozott, hogy ezentúl minden másképp lesz. S annak ellenére sem, hogy Raven azon kapta magát: annyi csalódás után megint hinni szeretne neki. – Nem valószínű, hogy valaha is tökéletesen szabaddá tudom tenni magam – csúszott ki a száján. – Mondd el, mi a baj! A lány megrázta a fejét, arcára kiült a boldogtalanság.

42

– Igazából semmi… – füllentette, és amikor egy másodperccel később felforrt a víz, megkönnyebbülten elmosolyodott. – Készítheted a kávét. Brandon egy darabig még nézte a lányt, aztán kelletlenül visszafordult a konyha felé. – Még mindig feketén szereted, ugye? Raven beleegyezőn dünnyögött. Egyik pillanatról a másikra egy gyorsvonat sebességével tört rá a fáradtság, mint mindig, ha túlpörgött állapotban volt. Fejét hátraejtette a kanapé támlájára, szemét lehunyta. Érezte, hogy percről percre álmosabb, hogy egyre fogy az ereje. Brand rögtön látta, mi a helyzet, ahogy visszafordult feléje. Halkan letette a lány csészéjét az asztalra, aztán a saját kávéját szürcsölve csak állt, és nézte őt. Raven hamarosan megérezte, hogy figyelik, és felpillantott. – Mit csinálsz? – kérdezte álomittas hangon. – Emlékezem. A lány fáradtan lecsukta a szemét. – Ne tedd! Brandon belekortyolt a csészéjébe, és tovább legeltette a szemét rajta. – Nem gondolod, hogy sokat kívánsz tőlem? Nem várt választ a kérdésére, és Raven nem is felelt, csak a szemhéja rebbent meg, jelezve, hogy nem tetszik neki a téma. A férfi nem zavartatta magát, tovább gyönyörködött benne, miközben megitta a kávéját. Raven szebb volt, mint valaha: természetes, gyöngéd pír színezte az arcát, ahogy ott ült felhúzott térddel a kanapén, és amikor nagy ritkán felnézett, a pillantása még sötétebb, még bársonyosabb volt, mint máskor. Nyugodt, ellazult testtartására azonban rácáfoltak izgőmozgó ujjai. – Még mindig vágyom rád… Gondolom, észrevetted. Raven egy darabig hallgatott, aztán rekedtes hangon csak annyit mondott: – Együtt fogunk dolgozni három teljes hónapig. Okosabb volna, ha nem bonyolítanánk túl a helyzetet. A férfi nevetett. Lenyelte az utolsó korty kávét, letette a csészét, aztán odasétált a kanapéhoz, és leült a lány mellé. Könnyed, gyakorlott mozdulattal húzta magához. – Lazíts! – mondta lágyan, amikor érezte, hogy Raven izmai megfeszülnek. – Nem akarok semmi rosszat, csak szeretném, ha pihennél. Mikor fogsz végre megbízni bennem, Raven? A lány oldalt hajtotta a fejét, és ránézett. Aztán egészen közel bújt Brandonhöz, a vállgödrébe temette az arcát, és egy nagyot, gyönyörűségeset sóhajtott. Akár egy kisgyerek, perceken belül mély álomba merült. A férfi egy darabig mozdulatlanul ült, nehogy megzavarja, aztán óvatosan felállt, s lefektette Ravent a kanapéra. Lekapcsolta a lámpát, majd leült az egyik karosszékbe, és cigarettára gyújtott. Sokáig ült ott, figyelve a füstölgő rudacska fel-felizzó végét, és hallgatva Raven egyenletes légzését. Aztán gondolt egyet, és odafeküdt a lány mellé. Raven megmozdult, amikor kisimította a haját az arcából, de nem ébredt fel, csak még közelebb húzódott hozzá. Brandont majd elemésztette a vágy, ám nem mozdult. A sürgető késztetés idővel átadta a helyét valami különös, soha nem tapasztalt megelégedettségnek. Átölelte Ravent, és nem sokkal később már ő is az igazak álmát aludta. Brandon ébredt elsőnek. Gyorsan kitisztult ugyan a feje, de fekve maradt, hagyta, hadd szokjon hozzá a szeme a félhomályhoz. Raven szorosan a mellkasához simulva aludt tovább. Térde Brandon lába közt, hosszú haja szétterült a kanapén. Teste finom meleget árasztott, lágy volt, kívánatos és csábító. Odakinn már nem fekete, hanem szürke volt az ég, és a pirkadat halovány fényénél a férfi egészen jól megfigyelhette Raven arcát. A finom vonásokat, a hosszú, fekete pillákat, melyek olyan dúsak és nehezek voltak, hogy Brandon azt sem csodálta volna, ha emiatt nem tudja felnyitni a szemet. Kimondhatatlanul kívánta a lányt, és tudta, hogy gyakorlott csábítóként

43

meg is kaphatná, még mielőtt Raven egészen magához térne az álom kábulatából. De nem így akarta megkapni. Főként nem a legelső alkalommal… A lány öntudatlanul felnyögött, és közelebb törleszkedett hozzá. Brandon nem bírta tovább. Tudta, ha az ágyban marad, képtelen lesz ellenállni a csábításnak, így hát halkan, óvatosan kibújt Raven mellől, és a konyhába indult kávét főzni. Vetett egy pillantást az órájára, és rájött, hogy hamarosan leszállnak. A kávénak mindenesetre akkor is jó hasznát veszik, hiszen a reptértől még jókora út vár rájuk, gondolta. Hallotta, hogy Raven mocorog, így hát megfordult. A lány kinyújtotta a karját, valószínűleg párnát keresett, ám hiába. Aztán halkan felsóhajtott, végül kinyitotta a szemét. Az első pillanatban látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott, és sejtelme sincs, hol van. Aztán felismerés tükröződött az arcán, de a tekintete még mindig egykedvű volt, és álmatag. – Jó reggelt! – köszöntötte derűsen, fülig érő szájjal Brand. Raven anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, ránézett. – Kávét – dünnyögte nem túl udvariasan, aztán megint lehunyta a szemét. – Egy perc és kész lesz… Hogy aludtál? – Majd a kávé után elmondom. – Raven felült a kanapén, és a szeme elé tette a kezét. Brand visszafordult a teakonyhába, a lány pedig szokás szerint felhúzta a térdét, és ráhajtotta az arcát. Hallotta, hogy a férfi beszél hozzá, de az agya még túlságosan zsibbadt volt ahhoz, hogy fogja az adást. Az első mondat, amely elhatolt a tudatáig, a „Tessék, itt a kávéd!” volt. Raven felnézett, pillantása a gőzölgő bögrére esett, melyet Brand tartott eléje. – Igyál pár kortyot, meglásd, hamar magadhoz térsz – mondta gyöngéden a férfi, és leült mellé. – Tudod, az egyik öcsém ugyanilyen nehezen ébred minden reggel. Mindig attól félek, hogy leharapja a fejemet. Raven dünnyögött valamit, aztán szürcsölni kezdte a forró, erős feketét. Egy darabig csend volt, mert Brandon is kávézott: ő tejszínnel itta a magáét, és közben mindvégig a lányt nézte a csésze pereme fölött. Mikor a csészéje félig kiürült már, Raven megkockáztatott egy félénk, bűnbánó mosolyt. – Sajnálom, ha morcos voltam, Brandon. Tudod, reggel nem vagyok könnyű eset. Kora reggel különösen nem. – Oldalt hajtotta a fejét, hogy a férfi óráját megnézhesse, és gyors átszámítással próbálkozott, de aztán feladta. – Tulajdonképpen semmi jelentősége, hány óra – vonta meg a vállát. – Az időeltolódás meg az elmúlt hónap állandó éjszakázásai miatt biztosan beletelik egy-két hétbe, mire rendezem a soraimat. – Sokaktól hallottam, hogy a futás segít ilyenkor – mondta Brandon. – Mások az élesztős vízre esküsznek. De nekem eddig még a kiadós reggeli jött be leginkább. Tudok egy jó kis helyet a házamtól nem messze. Isteni ír reggelit kínálnak. – Élesztős víz? – Raven megborzongott. – Erről még nem hallottam. Szerintem az időeltolódás legjobb ellenszere az alvás. Mellesleg úgy látom, hamarosan leszállunk. – Igen, már egy óra sincs hátra. – Az jó. Minél kevesebb időt töltök ébren egy gép fedélzetén, annál kevesebb ideig gondolok rá, hogy a levegőben vagyok. Hála az égnek, nagyon jót aludtam. – Sóhajtott egyet, és élvezettel nyújtózkodott, akár egy elégedett macska. – Sajnálom, ha nem voltam eléggé szórakoztató társaság. – Fáradt voltál, és kész. Én meg tudomásul vettem, hogy az vagy. – Gyakorlatilag elájultam a fáradtságtól - helyeselt a lány. – Megesik velem néha, különösen koncertek után. És te? Te hol aludtál? – Veled. Raven eltátotta a száját, aztán gyorsan becsukta megint. Tágra nyílt szemmel meredt a férfira. – Micsoda? Mit mondtál? – Azt, hogy veled aludtam, itt a kanapén. Szorosan hozzám bújtál, úgyhogy elég jól elfértünk.

44

– Ez nem… ez nem lehet igaz! – A lány tekintetében őszinte riadalom tükröződött, Brandon viszont láthatóan élvezte a helyzetet. – Mindig is arra vágytam, hogy én legyek az első férfi, akivel megosztod az ágyad. – A férfi megemelte a kávéscsészéjét. – Kérsz még egy kis kávét? Ravennek arcába futott a vér, szürke szeme most egészen feketének látszott. Még szerencse, hogy Brandon gyorsan elvette tőle a bögrét, mielőtt felpattant volna a helyéről, mert ha csak egy pillanatig is habozik, a csésze csúnya véget ért volna. – Csak ne legyél olyan önelégült! – vágta Raven haragosan Brand arcába. – Nem tudhatod, hány férfival volt már dolgom mostanáig! Brandon letette a csészéket a kis asztalra, aztán nyugodtan a lány felé fordult. – Olyan ártatlan vagy, mint azon a napon, amikor a világra jöttél – mondta egyszerűen. – Még csak hozzád se nagyon ért senki, nemhogy szerelmeskedjen veled. – Hogy lehetsz ebben annyira biztos? – Raven szinte tombolt, noha nagyon szeretett volna olyan nyugodtan és visszafogottan beszélni, mint a férfi. – Öt évig nem láttál, semmit sem tudsz rólam. Honnét tudhatnád, ki mindenkivel feküdtem le mostanáig? Brand felvonta a szemöldökét. – A szüzességben nincs semmi szégyenletes – mondta kioktatón. – Én nem is vagyok… – Raven keze ökölbe szorult. – És különben is… Hogy merészelted? Nem volt jogod hozzá, hogy… – Megrázta a fejét, és egyszerre nagyon elfogódottnak tűnt. – Ráadásul akkor, amikor aludtam – tette hozzá. – Micsoda? Mit csináltam én, amíg te aludtál? – Brandon elterpeszkedett a kanapén, és elvigyorodott. – Csak nem azzal vádolsz, hogy megbecstelenítettelek? – Az ő szájából valahogy különösen viccesen hatott ez az egyébként is ódivatú szó, és Raven egyszerre átérezte, milyen nevetségesen viselkedik. – Ne merészelj kigúnyolni! – csattant fel újra. – Akkor ne beszélj ostobaságokat! – Brandon cigarettáért nyúlt, de végül nem gyújtotta meg. A szeme már egyáltalán nem nevetett. – Mellesleg megkaphattalak volna, ha akarlak. Csak a kezem kellett volna kinyújtanom utánad. – Ó, hát ez igazán nagyszerű! De az arcátlanságnak is van határa, nem gondolod? Mi közöd neked az én nemi életemhez, ha szabad érdeklődnöm? Elárulom: az égvilágon semmi. És vedd tudomásul, hogy nem kaphattál volna meg, egyszerűen azért, mert én nem akarom. Csak van némi közöm hozzá, kivel szeretkezem, nem gondolod? Raven nem hitte volna, hogy Brandon képes ilyen gyors mozdulatra: egyetlen pillanat leforgása alatt villámgyorsan kinyújtotta a karját, elkapta a lány csuklóját, lerántotta a kanapéra, és teljes testsúlyával ránehezedett. – Mit gondolsz, meddig feszítheted még a húrt? – sziszegte az arcába közvetlen közelről. – Mit gondolsz, meddig tűröm még, hogy felvonultasd előttem a képzelt szeretőidet? Hát meddig akarod még tagadni a nyilvánvaló tényt, hogy ugyanúgy kívánsz engem, ahogyan én téged? Hogy bármikor megkaphatnálak, amikor csak akarlak…? Raven életében nem látta még ennyire dühösnek a férfit, úgyhogy őszintén megrémült, ijedt arca láttán azonban Brand haragja is hamarosan lecsillapodott. Elengedte a lányt, felállt a kanapéról, és elfordult. – Nem szeretném, ha a pezsgőtől vagy a kimerültségtől ájultan hullanál a karomba, úgyhogy nem éltem vissza a helyzettel… – folytatta. – Azért feküdtem oda melléd az éjjel, mert vágytam a közelségedre. Ezen kívül nem történt az égvilágon semmi. Egyetlen ujjal sem nyúltam hozzád. Eszembe sem jutott, hogy bármi kifogásod lehet egy ilyen módon együtt töltött éjszaka ellen. De ha úgy véled, hogy akaratod ellenére erőszakoltam rád magam, bocsánatot kérek.

45

Raven a szeméhez kapta mindkét kezét, de így sem sikerült benn tartania a könnyeit. Félelme egy szempillantás alatt tovatűnt, szívét szégyen és bűntudat mardosta. Brand csak tréfálkozott vele, ő pedig fúriaként rátámadt, és szándékosan megbántotta. Feltápászkodott a kanapéról, és odalépett a férfihoz. Megérinteni nem merte, mert nem tudta volna elviselni, ha Brand ellöki a kezét. – Ne haragudj, Brandon… Ostobán és meggondolatlanul viselkedtem. Nem is tudom, mi ütött belém… Annyira szégyellem magam! A férfi nem felelt rögtön. Megvakarta a tarkóját, aztán csak ennyit mondott: – Spongyát rá! Végtére is én voltam az, aki felbosszantottalak. – Ez igaz. – Raven a könnyein át elmosolyodott. – Ebben mindig is jó voltál. Én meg, ha egyszer feldühítenek, képtelen vagyok uralkodni magamon. – Mint a mellékelt ábra mutatja, én is. – Brandon megfordult, megkereste a cigijét és rágyújtott. – Sajnálom, hogy elveszítettem a fejemet – mentegetőzött. - Ez azért nem fordul elő velem túl gyakran… De te valamiért pillanatok alatt képes vagy kihozni a sodromból. Ugyanúgy, mint öt évvel ezelőtt. A lány nyelt egyet. Kellemetlen szorítást érzett a gyomra tájékán. Mindenre emlékezett. Minden egyes szóra, amely akkor elhangzott, és a rákövetkező fájdalomra. Kettesben voltak, és Brand kezdeményezett. Ő eleinte készségesen simult a karjába, hiszen kívánta a férfit, de egyszer csak minden megváltozott. Kiabálni és sikoltozni kezdett, és hiába volt vele eleinte nagyon türelmes Brandon, egyszer az ő türelme is véget ért. Akkor azonban nem a düh lett úrrá rajta, hanem a sértődöttség. Elment, otthagyta őt, és Raven másnap hiába próbálta kiengesztelni, mert Brandon a szállodájából is kiköltözött. Visszatért Európába, öt hosszú évig egyszer sem adott hírt magáról. Raven csak a pletykalapok szalagcímei alapján tájékozódhatott. És találgathatta, vajon miért lett Brand Carstairs egyszerre akkora szoknyabolond, miért mutatkozott minden héten mással, miért gyűjtötte a barátnőket úgy, mint más a bélyeget. – Nem hinném, hogy az öt évvel ezelőtti eseményeken kellene rágódnunk – rázta meg a fejét. – Én sem hiszem – bólintott lassan Brandon. – Még korai. Egyelőre elég, ha a jelenre összpontosítunk. De egyszer mindennek eljön az ideje. A pillantása szelíd volt, és kedves, de egyszersmind kutató, mintha nagyon szeretett volna belelátni Raven gondolataiba. Aztán elmosolyodott, és a lány úgy érezte, az egész világ mosolyog. – Úgy tűnik, képesek vagyunk még azelőtt összeveszni, hogy elkezdtük volna a közös munkát. Mi lesz ebből? – vonta fel a szemöldökét Brandon. – Fogalmam sincs. – Raven odalépett hozzá, egészen közel, és könnyedén szájon csókolta. – Ígérem, a jövőben igyekszem türelmesebb lenni. Ne haragudj! – Egyszer már bocsánatot kértél – emlékeztette a férfi. – Tudom – nevetett a lány. – De jól jegyezd meg, hogy a következő hajba kapásunkat követően rajtad a sor, hogy meghunyászkodj! Brand játékosan meghúzgálta az egyik hajtincsét. – Megyek, hozok még kávét. Nem árt, ha iszunk még egy csészével, mielőtt bekötjük magunkat. Raven hosszan nézett utána. Brandonnek tökéletesen igaza volt az imént, gondolta. Most a jelen a legfontosabb. A munka, amely rájuk vár. A musical az első, amíg az el nem készül, semmi más nem számít…

46

9. Raven első látásra beleszeretett Cornwallba. Olyan volt a táj, ahogyan egy Artúr-mondakörből készült film díszleteit képzeli az ember, úgyhogy a lány akkor sem lepődött volna meg, ha nagy patkódobogással nemes lovagok érkeznek, és csattogó pengéken villan meg a tavaszi napsugár. A tél feladta hadállásait, mindenütt érződött a kikelet. Harsogóan zöld volt a fű, a kertekben sárga nárciszok és ibolyaszín jácintok illatoztak, de az út széle is tele volt valami rózsaszín vadvirággal. Brand a kis bérelt autóval, mely a reptéren várta őket, a tengerpart felé, délre vette az irányt. Természetesen útba ejtették azt a fogadót, amelyet a férfi említett, és kiadósan megreggeliztek. Sonkás tojást ettek zabpogácsával, majd visszaszálltak a kocsiba, és továbbmentek. – Mesélj a házadról! – kérte Raven, miközben áttúrta a táskáját egy hajgumi után. – Kíváncsi vagyok, milyen. – Hamarosan meglátod. Mindjárt ott leszünk. – Ejha! De titokzatos valaki! Vagy csak ily módon kívánod elejét venni, hogy a lyukas tetőről meg a recsegő padlóról faggassalak? – Ha gond volna is a tetővel meg a padlóval – hangzott a válasz –, az nem az én dolgom, hanem Pengalleyéké. – Pengalleyéké? – Raven végre talált két különböző színű gumit, és nekiállt, hogy két copfba fonja a haját. – Ők vigyáznak a házra – magyarázta Brandon. – Nem messze laknak onnan. A férfi kertészkedik, és megjavítja, amit kell, az asszony pedig ellátja a háztartást, ha ott tartózkodom. – Pengalley – ízlelgette a szót Raven. – Milyen különös név. – Cornwalli név. Ők pedig hűséges, dolgos, nagyszerű emberek. – Ne is mondd tovább! – emelte fel a kezét nevetve a lány. – Az asszony alacsony, gömbölyded teremtés, nem kövér, csak éppen az a töltött galamb típus, és kontyban viseli sötétbarna haját. A férfi magas, vékony, erősen őszül, és ha a felesége nem látja, szeret a flaska fenekére nézni. – Nahát! Honnan tudod? – Kitaláltam. Minden valamirevaló történelmi regényben így néznek ki a háztartási alkalmazottak. Rajtuk kívül vannak szomszédaid? – Nem, nincsenek. Ez volt az egyik ok, amiért a ház megvétele mellett döntöttem. – Nocsak… Embergyűlölő lettél? – Nem. Egyszerűen csak szükségem van a magányra néha. Ha nem tudnék időnként kiszakadni a nagyvárosi nyüzsgésből, megbolondulnék. Persze a sok nyugalomra is rá lehet unni. Olyankor boldogan megyek vissza a stúdióba meg koncertezni, és húzom tovább az igát. Itt kipihenem a nagyvárost, ott meg a vidéket. Fő a változatosság. Mellesleg itt tudok a legjobban zenét írni, ezért is jöttünk ide. – Akkor nem is London az európai főhadiszállásod, hanem ez a ház? – Tulajdonképpen Londont is szeretem, sőt az írországi házamat is, de mindkét helyen vannak rokonaim, úgyhogy ha tényleg nyugodtan akarok dolgozni, mindig idejövök. Itt nem zavar senki. 47

– Aha, értem. Szóval a nagy családnak is vannak hátrányai. Volt valami a lány hangjában, ami arra késztette Brandet, hogy felkapja a fejét. Lopva ránézett Ravenre, de nem kérdezett semmit, mert tapasztalatból tudta, hogy úgyis hiába. Már a megismerkedésükkor kiderült, hogy a család, mint téma, Raven számára tabu. Brandon csupán annyit tudott, hogy a lány egyke, és tizenhét éves korában eljött otthonról. Megpróbálta kifaggatni Julie-t, ám a bizalmas barátnő, noha bizonyára mindennel tisztában volt, hallgatott, mint a sír. Nem sikerült hát a titokról lerántani a leplet, de a sorozatos csalódás egyre elszántabbá tette a férfi. Mindenesetre most agya egy távoli szögletébe száműzte a megválaszolatlan kérdéseket, és könnyedén folytatta: – Vannak hátrányai, persze, de ezen az isten háta mögötti helyen sem rokonok, sem szomszédok felbukkanásától nem kell tartanunk. Ráadásul Mrs. Pengalley valamiféle szent borzadállyal tekint ránk, hírességekre, úgyhogy ő sem fog tolakodóan viselkedni. – Szent borzadállyal? – Raven sokatmondón elmosolyodott. – Erre bizonyára alapos oka van. Csak nem botránkoztattad meg szegényt hangos és mélyen erkölcstelen orgiákkal? – Mostanában biztosan nem – tiltakozott felháborodottan Brandon, és lekanyarodott a főútvonalról egy makadámútra. – Hiszen mondtam neked, hogy megváltoztam. De tudod, amióta enyém a ház, Mrs. Pengalley kötelességének érzi, hogy mindent elolvasson, amit csak a sztárvilágról írnak. Legalábbis a férje valami ilyesmit mondott nekem. Mindent tud, és nemcsak a színészekről, de a zenészekről, énekesekről is… Raven kuncogott. – Te jó ég! Miket fog gondolni rólunk szegény asszony! Nyilván a legrosszabbat képzeli majd. – A legrosszabbat? – Brandon kérdőn pillantott rá. – Hát hogy titkos és szenvedélyes viszonyba bonyolódtunk. – Miből gondolod, hogy az olyan rossz volna? Engem kifejezetten vonz ez az eshetőség. Raven elpirult, és lesütötte a szemét. – Tudod, hogy értettem. Brand megfogta a kezét, és az ajkához emelte. – Igen, tudom – mondta, és a hangjában megbúvó melegség egyszerre elfújta a lány zavarát. – Hát annyira rosszul esne, ha bukott nőnek állítanának be? – Már évek óta bukott nő vagyok, ha nem tudnád – nevetett fel Raven. – Nem olvasol pletykalapokat? Hetente hoznak hírbe olyanokkal, akikkel soha életemben nem találkoztam. – Sebaj! A hírességektől elvárják, hogy az átlagosnál változatosabb szerelmi életet éljenek. Ez része a munkájuknak. – No igen. Különben is mindegy, mit írnak rólad, a fő, hogy benne legyél az újságban – állapította meg szárazon a lány. – Így mondják – bólogatott Brandon. – És sok igazság van benne. Tavaly az egyik londoni magazin megszavaztatta az olvasókat, hogy szerintük hány barátnőm volt az elmúlt három hónapban. Tudod, az angolok bármire hajlandóak fogadni, de ez egy kicsit talán mégis túlzás… Raven egy másodpercig hallgatott. – No és – kérdezte meg –, a te tipped mennyi lett volna? – Huszonhét – vágta rá a férfi. – De ez csak afféle óvatos becslés. Tudod, nem vagyok híve a túlzásoknak. Ravenből kipukkadt a kacagás. – Azt már meg sem merem kérdezni, nyertél volna-e a tippeddel. – Jobban is teszed, ha nem kérdezed meg – helyeselt nevetve Brandon, de a lány már nem is figyelt rá, ugyanis a következő pillanatban meglátta a házat. A háromszintes, szürke terméskőből emelt épület ablakait méregzöld spaletták takarták, vöröses tetején pedig tömzsi kémények pöfékeltek.

48

– Ó, milyen piszok mázlista vagy, hogy rátaláltál erre a gyöngyszemre! Hiszen ez csodaszép! – kiáltott fel elragadtatva Raven, és még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, már ki is ugrott a kocsiból. Egy pillanatba se telt, hogy észrevegye: a ház hátoldala a tengerre néz, s ráadásul olyan közel épült a szirt széléhez, hogy nincs is hátul bejárat, helyette jobbról is, balról is egy-egy oldalajtót vágtak a vastag falba. Raven megkerülte a házat, és a csípőig érő fal védelmében gyönyörködött a mélységben tomboló tenger látványában, mely tajtékozva ostromolta a sziklákat. Félelmetes élmény volt, félelmetes és felemelő. Sokáig nem tudott elszakadni tőle. – Ez egyszerűen fantasztikus! Hihetetlen. Aztán mégis megfordult megint, és szemügyre vette a házat is, melynek falát befutotta a vadrózsa és a lonc. Még nem nyíltak a virágok, de a zöldellő levélkék és bimbók magukban rejtették a későbbi színpompa és illatorgia ígéretét. – Szerintem belülről is érdemes volna szétnézned – javasolta Brandon, amikor a lány feléje fordította a szitáló esőtől nedves arcát. – Mindenekelőtt azért, mert odabenn sokkal melegebb és szárazabb fogadtatásban részesülnél. – Jaj, Brandon, ne légy már ilyen földhözragadt! Mi lesz a romantikával? – Raven megint körbefordult, és elragadtatottan folytatta: – Olyan ez az egész, mint az Üvöltő szelekben… – Pokolba a romantikával! – fogta meg a lány kezét Brand. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most leginkább egy forró fürdőt és egy nem kevésbé forró teát szeretnék. – Nem is rossz ötlet – ismerte el Raven, és hagyta, hogy a férfi a bejárati ajtóhoz húzza. – Vajon fánkot is kapunk? Amikor néhány éve Nagy-Britanniában turnéztam, akkor kóstoltam az itteni fánkot sűrű, cukros tejföllel. – Ez ügyben Mrs. Pengalleyvel kell egyeztetned – mondta Brandon, és a kilincsre tette a kezét. De még mielőtt lenyomhatta volna, az ajtó máris kinyílt. Mrs. Pengalley pontosan úgy nézett ki, ahogyan Raven nemrég tréfásan leírta. Erős testfelépítésű, sötét hajú nő volt, aki praktikus kontyot viselt. Fürkésző tekintete egy darabig megpihent Ravenön, aztán továbbvándorolt Brandonre. – Jó reggelt, Mr. Carstairs! – Üdv, Mrs. Pengalley, örülök, hogy újra látom. A hölgy Miss Williams; mint már említettem, a következő néhány hétben ő is itt lakik velem. – Jó reggelt, Mrs. Pengalley! – üdvözölte az asszonyt udvariasan Raven. – Remélem, nem okoz túlságosan sok többletmunkát a jelenlétem. – Hát, ami azt illeti… – Az asszony megint Brandre sandított. – Volt itt tennivaló bőven. Takarítani kellett, begyújtani, elegendő fát vágni az elkövetkező hetekre, mert bizony hidegek ám az éjszakák. Mára főztem maguknak egy zöldséges egytálételt, azt csak meg kell melegíteniük vacsorára… Ja, és kerüljenek beljebb! A férjem mindjárt behozza a csomagjaikat. Hallottuk a kocsit, amikor megérkeztek. – Köszönjük. – Brandon Raven után nézett, aki már elindult, hogy körülnézzen odabenn. – Szeretnénk egy forró fürdőt és egy teát, aztán nyugodtan elmehet… Vagy esetleg van még valami kívánságod, Raven? A lány odafordult, amikor meghallotta a nevét. – Elnézést, egy kicsit elkalandoztam. Mit is kérdeztél? – Azt, hogy kérsz-e még valamit a tea mellett? – Nem, köszönöm. – Raven a házvezetőnőre mosolygott. - Biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Az asszony meghajtotta a fejét, de csak a fejét, a nyaka, a válla meg sem rezdült. – Akkor elkészítem a teát – mondta, és elsietett. Miután kettesben maradtak, Raven és Brandon mosolyogva összenéztek, aztán a lány folytatta körsétáját az előszobából nyíló hatalmas helyiségben. Úgy sejtette, ez lesz az a szoba, ahol a

49

legtöbb időt fogják tölteni az elkövetkező három hónap során. Itt állt ugyanis a zongora, a káprázatos kilátást kínáló páros ablaktól nem messze, s miután Raven villámgyorsan végigfuttatta ujjait a billentyűkön, megnyugodva állapíthatta meg, hogy a hangszer kitűnő. A tölgyfa padlót kézi szövésű szőnyegek díszítették, az ablakokon csipkefüggöny, szintén méregdrága kézimunka. Két bézs színű, kényelmesnek tűnő kanapé terpeszkedett a szoba közepén, s a berendezést pár chippendale asztalka meg a terméskövekből összerótt hangulatos kandalló tette teljessé. Raven közelebb sétált ez utóbbihoz, hogy szemügyre vehesse a kandallópárkányon felsorakoztatott fényképeket. Nyilvánvalóan családi fotók voltak: egy kamasz fiúé, aki fekete bőrdzsekit viselt, és a megszólalásig hasonlított Brandre, azzal a különbséggel, hogy a haja hosszabb volt, mint a bátyjáé, és szögegyenes. Aztán egy fiatal szőke nő következett, Raven körülbelül huszonkét-huszonhárom évesnek becsülte, egy zöld szemű, rózsás, fehér bőrű tipikus angol lány, aki a vonásaiban mégis eléggé emlékeztetett Brandre ahhoz, hogy Raven tudja: csak a húga lehet. Utána egy kifogástalanul öltözött elegáns úriember fotója jött, aki szép szőke felesége és két kisfia társaságában pózolt. Aztán Brand szüleinek régi, legalább húsz-huszonöt éves fotója következett. A gyerekek láthatóan édesapjuktól örökölték magas, vékony alkatukat, de a férfi angolos szőkesége, vonásai csak egyetlen lányában éltek tovább, a fiúk és a fiatalabbik lány mind anyjuk fekete haját, huncut barna szemét, szemtelen és mégis elbűvölő mosolyát örökölték. Voltak még fényképek a negyedik, legkisebb testvérről is persze, meg Brandről magáról, továbbá családi csoportképek, amelyek láttán Ravent akaratlanul is elöntötte a sárga irigység. Igen, a Carstairs família igazi nagycsalád volt, méghozzá a javából. Elhessegette a kellemetlen szívszorító érzést, aztán a férfi felé fordult. – Micsoda csapat! Te vagy a legidősebb, ugye? Elképesztően hasonlítotok egymásra. – No igen. Anyám erős génjei mindannyiunkból visszaköszönnek. Az egyetlen, aki kicsit kilóg a sorból, az Alison. Nedves hajába túrt, odalépett Raven mellé, és átölelte. – Gyere, megmutatom a szobádat. Aztán, ha megfürödtél és átöltöztél, körbejárhatod a házat… Mellesleg nagyon örülök, hogy itt vagy, Raven. Jó itt látni téged, az otthonomban. Mert tudod, egy szállodai szoba, bármilyen kényelmes is, mindig idegen egy kicsit. Később, a kádban nyújtózkodva, Raven eltöprengett Brandon szavain. A zenészpálya bizony együtt járt az állandó utazással, azzal, hogy egy-két éjszakánál többet nemigen töltött az ember egy helyen. Ha összeadta, ő is többet aludt idegen ágyakban, mint odahaza. De minél magasabbra emelkedett a csillaga, minél többet koncertezett, annál fontosabb lett neki az a hely, amelyet az otthonának nevezhetett. Minél többet utazott, annál nagyobb szüksége volt arra az állandóságra, melyet a jól ismert falak és a jól ismert tárgyak látványa jelentett. És minden jel szerint Brandon is hasonlóképpen volt ezzel. Mindketten hosszú hetekig úton voltak ezt megelőzően, és a férfi most végre hazaérkezett. Raven pedig tudta, igen, biztosan tudta, hogy ő is otthon fogja érezni magát ebben a házban az ódon falak között. Az épület – talán a kora, talán a fekvése vagy lélegzetelállító méretei miatt – azonnal elnyerte a tetszését. Raven lustán szappanozni kezdte a lábát, és arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy ez a ház már száz évvel ezelőtt is dacolt a tenger felől érkező viharos széllel. A folytonosság, az állandóság mindig is lenyűgözte, talán mert oly kevés része volt benne gyerekkorában. És valószínűleg a ház tágasságát is azért tudta ennyire értékelni… De első látásra beleszeretett a szobájába is, ahonnan állandóan hallani lehetett a hullámok moraját, és amelynek ablakából lélegzetelállító kilátás nyílott a tengerre. Tetszett neki a régimódi, cirádás fémlábakon álló porcelán fürdőkád és a parányi mosdó fölé akasztott mahagónikeretű, ovális tükör.

50

Kiszállt a kádból, levett egy előmelegített törülközőt a szárítóról, aztán megtörülközött, és maga köré csavart egy nagy, mohaszínű fürdőlepedőt. Csak ezt követően engedte le a copfjait, melyeket fürdés előtt feltűzött. Miközben gondolataiba merülve átsétált a hálószobájába, elkezdte kibontani a haját. A bőröndjei még mindig érintetlenül álltak a nagy gardróbszekrény mellett, ám kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy most pakolásba fogjon. Inkább odasétált a szoba déli falán lévő ablakhoz, és feltérdelt a széles, párnázott párkányra. Odalenn a mélyben a széltől felkorbácsolt hullámok őrjöngve ostromolták a sziklákat. Minden szürke volt: a víz, az ég, az éles szirtek – csak a hullámok taraján képződött fehér hab, amikor erejük megtört a köveken. Csendesen szitált az eső, s az apró csöppek lassan összegyűltek, majd amikor már nem bírták tovább terhüket, végigcsordultak az ablaküvegen. Ravent elbűvölte a látvány, kezével a párkányra támaszkodott, és magáról megfeledkezve gyönyörködött a természeti erők játékában. – Raven? Hallotta Brandon hangját és a kopogást, s oda sem figyelve válaszolt: – Itt vagyok. Gyere csak be! – Nicsak, még nem öltöztél fel? Azt hittem, lemehetünk… – Mindjárt öltözöm, csak nem tudok elszakadni a látványtól. Nézd csak, nézd! Hát nem meseszép?! Örökké el tudnám nézni. – Hát igen, vannak előnyei egy parti háznak – ismerte el Brandon. Besétált a szobába, majd kezét zsebre dugva megállt a lány mögött. – Nem is tudtam, hogy így szereted a tengert. – Pedig nagyon szeretem, csak még sosem volt módom páholyból csodálni. Még a hangját is imádom, előre örülök, hogy erre a csodálatos morajlásra fogok elaludni, és erre ébredek holnap. – Raven hátramosolygott a válla fölött. – Az írországi házad is a tengerparton van? – Nem, az inkább afféle farm, de az is nagyon szép, csak másképp, mint ez. Egyszer oda is elviszlek, jó? – Lefogadom, hogy azt szereted a legjobban. Hiába élsz Londonban, hiába tudsz itt a legjobban dolgozni, mégis Írország a szíved csücske. – Eltaláltad – nevette el magát Brandon. – Ha nem lenne tele az egész környék Sweeneykkel és Hardestykkel, vagyis anyám rokonságával, valószínűleg oda vittelek volna. Nem mintha nem lennének kedves emberek, sőt… Talán túlságosan is kedvesek, ha érted, mire gondolok. Persze, ha szeretnéd, később átugorhatunk oda egy hosszú hétvégére, amennyiben jól haladunk a munkával. Elvégre nekünk is jár egy kis vakáció. – Tetszik az ötlet – mondta lelkesen a lány. – Nekem meg a ruhád tetszik – vigyorgott rá a férfi. Raven zavarodottan nézett végig magán, aztán fülig pirosan húzta vissza a melle fölé a fürdőlepedőt, amelyről a kilátás felett érzett lelkesedésében teljesen megfeledkezett. – Te szent ég… Hogy lehetek ilyen szórakozott…? Szólnod kellett volna, Brandon! – Hiszen éppen az imént szóltam. – Nagyon vicces – zsörtölődött Raven, de egy pillanattal később ő is elnevette magát. – Figyelj, most már épp eleget láttál, miért nem húzod el a csíkot, és hagysz végre átöltözni? – Át akarsz öltözni? Kár! Brandon beakasztotta egyik mutatóujját a fürdőlepedőbe, épp a lány két keble között, s a keze persze hozzáért a gömbölyű mellekhez. – Észvesztően csinos vagy ebben is – jelentette ki, majd megcsókolta. – És isteni illatod van – dünnyögte aztán két csók között. – A hajadon még mindig érzem az esőt. Raven fülében olyan erővel dübörgött a vér, hogy egy darabig még a tenger mormolását sem hallotta. Lábujjhegyre állt, közelebb húzódott a férfihoz, és önfeledten viszonozta a csókot. Ugyanakkor azonban érezte, hogy Brandon, bár remeg a vágytól, erősen próbál uralkodni magán. A mohó szenvedélynek és az önuralomnak ez a kettőssége szinte elvette Raven eszét.

51

Ahogy csókolóztak, a férfi keze mintegy véletlenül rátalált a mellbimbójára, amely árulkodón megmerevedett. Raven heves, sosem tapasztalt sajgást érzett az öle tájékán. Felnyögött. Egyszerre úgy tűnt, a térde mindjárt felmondja a szolgálatot. Brandon azonban ekkor eleresztette, és várt, míg a lány is kinyitja a szemét. – Akarod, hogy szeretkezzek veled? – kérdezte halkan, határozottan. Raven rábámult. Minden porcikája a folytatás után sóvárgott, de nem volt ínyére, hogy a férfi átadta neki a döntés jogát. Jobb szerette volna, ha nem kell kimondania, akarja-e, vagy sem, jobb szerette volna, ha csak úgy elsodorja őket a szenvedély, ha pusztán megtörténnek velük a dolgok. – Ezek szerint nem vagy biztos magadban – állapította meg Brand. – Márpedig nekem tudnom kell, biztosan akarod-e. – Megemelte a lány állát, és rámosolygott. A szeme most egészen szelíd volt, s halovány kékeszöld színben játszott. – Ne hidd, hogy megkönnyítem számodra a helyzetet! Odalenn várlak. Már ha mindenáron át akarsz öltözni. Mert szerintem törülközőben is nagyon csinos vagy. Elfordult és elindult kifelé, de az ajtóban a lány hangja megállította. – Brandon! – Tessék – fordult meg. – Mi lett volna, ha igent mondok az imént? – Raven csibészesen mosolygott, láthatóan sokkal nagyobb biztonságban érezte magát így, pár méternyi távolságban. – Nem lett volna kicsit kínos a pásztoróra Mrs. Pengalleyvel a konyhában? Brandon hanyagul nekidőlt az ajtófélfának. – Ha igent mondtál volna az imént – kezdte, és a pillantása égetett, mint a tűz –, akkor még az sem érdekelt volna, ha Mrs. Pengalleyn kívül egész Cornwall lenn tolong a konyhában. A tekintetük egybekapcsolódott, egy darabig egyikük sem szólt. Aztán a férfi váratlanul sarkon fordult megint, és becsukta az ajtót maga mögött.

10. Már a megérkezésük másnapján elkezdték a munkát, és gyorsan kialakult a napirendjük. Brand általában korán kelt, és mire Raven álmosan lebotorkált a lépcsőn, rendszerint már túl volt a kiadós angol reggelin. Miután a lány megitta a kávéját, nekiláttak az aznapi feladatnak. Egészen délig dolgoztak, aztán elmentek egy hosszabb sétára, mert déltájban megérkezett Mrs. Pengalley, aki főzött, és elvégezte a legfontosabb háztartási teendőket. A levegő sós volt, és a tavasz illatával terhes. A sziklás talajt helyenként foltokban hangaszőnyeg borította, de még nem jött el a virágzás ideje. A hullámok fáradhatatlanul csapkodták a kemény gránitsziklákat, melynek repedéseiben vízimadarak fészkeltek. Éles kiáltásaik még a hullámverést is túlharsogták. A szirten állva Raven láthatta a völgyben megbúvó falu kicsiny házait s a fehér templomtornyot. Délután persze folytatták a munkát odalenn a szalonban, a kandallónál. Aztán megvacsoráztak, vacsora után pedig áttekintették, mit csináltak aznap. Egy hét elteltével készen volt a musical vázlatos terve és a főcímdal. Persze a közös tevékenység nem volt mentes a súrlódásoktól, de mindketten annyira elkötelezett zeneimádók voltak, hogy elég könnyen túltették magukat a nézeteltéréseken. A viták inkább elősegítették, nem pedig hátráltatták a minőségi munkát, és a végeredmény mindkettejüket igazolta. Jó csapatot alkottak.

52

Barátságukat nem árnyékolta be semmi, Brandon nem viselkedett tolakodón, nem tett újabb ajánlatot a lánynak. Persze Raven azért rajtakapta néha, hogy mereven nézi őt. Pillantása érzékibb volt minden érintésnél, csábítóbb minden csóknál, s a lány ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megtegye az első lépést. A férfi valószínűleg pontosan erre várt. Hogy ő, Raven végre elhatározza magát. Így aztán, ha valaki a laza, baráti viszony meg a szorgos munka fémjelezte felszín alá kukkantott volna, sistergő feszültséget, perzselő érzékiséget talált volna. Hosszúra nyúlt a délután. A makacsul szemetelő eső miatt kivételesen nem mentek sétálni, hanem dolgoztak. A kandallóban magasan lobogott a láng. Óránként raktak a tűzre, abban a reményben, hátha a meleg elűzi a ködöt és a hideg nedvességet, mely a csukott ajtók és ablakok dacára immáron a házba is beköltözött. Az egyik chippendale asztalkán tea és keksz árválkodott. Mindketten jó ideje megfeledkeztek róla, annyira belemerültek a munkába – és a vitatkozásba. – Kicsit gyorsítani kellene a ritmuson – bizonygatta Raven. – Túl lassú a szám. Akár egy siratóének… A közönség hortyogni fog, mire Lauren befejezi. – Na ne nevettess! Nincs olyan ember, aki elaludna, miközben Lauren Chase énekel! Ez a szám különben is csupa szenvedély, csupa érzékiség… – Nem ártana, ha ez a szenvedély a ritmusból is visszaköszönne. – Raven úgy fordult meg a zongora előtti padon, hogy a férfira nézhessen. – Lássuk csak: ott tartunk, hogy Joe elalszik a regénye gépelése közben. Mostanában állandóan a főhősnővel, Tessával álmodik, és ezek az álmok annyira érzékletesek, olyan valóságosnak tűnnek, hogy beleszeret az álombéli lányba, noha pontosan tudja: ő csak a képzelet szüleménye. Álmában újra megjelenik neki Tessa, és megígéri, hogy vele tölti az éjszakát… – Ismerem a történetet, Raven – szakította félbe a férfi. – Csak arra próbálok rávilágítani, hogy ez nem egy lassú, álmatag dal! Tökéletesen igazad volt, amikor azt mondtad, hogy csupa szenvedély, és a szöveged pontosan ezt is tükrözi. A ritmus azonban… Mozgalmasabbnak kellene lennie, hidd el! – Így is elég mozgalmas. – Brandon szívott egy utolsót a cigarettájából, aztán elnyomta a csikket. – Lauren tudni fogja, hogyan kell énekelnie ahhoz, hogy a közönség csüggjön minden egyes szaván. Raven csalódott, elégedetlen hangot hallatott. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy Brandon szakmai kérdésekben szinte soha nem tévedett. Páratlan ösztönnel talált rá a lehető legjobb megoldásra, Raven azonban biztos volt benne, hogy most az egyszer neki van igaza. Már abban a pillanatban tudta, milyennek kell lennie a dalnak, amikor először olvasta Brandon szövegét. A dallam ott zakatolt a fejében, és azóta sem hagyta nyugodni. – Tisztában vagyok vele, hogy Lauren bármikor, bármivel el tudja bűvölni a hallgatóságát. De mégsem ártana, ha olyan dalt énekelne, amelyiknek a tempója összhangban van a mondanivalóval. Hallgasd csak, valahogy így képzelem… A saját énekét kísérve játszani kezdett, és ajkán életre kelt a lángoló ígéretekkel teli szerelmes vallomás. Hangja szenvedélyesen szárnyalt, a dal betöltötte a jókora helyiséget. Brandon torka kiszáradt, gyomrát görcsbe rántotta a hirtelen feltámadó vágy. Rá sem mert nézni a lányra. Az ablakhoz lépett, és kibámult az esőbe. Volt valami természetfölötti abban a melódiában, melyet Raven szerzett, és a ritmus valahogy tényleg sokkal élőbbé tette a szöveget, ezt el kellett ismernie. Raven hirtelen, minden átmenet nélkül fejezte be, aztán hátradobta a haját a válla fölött, és a férfi felé fordult. – Nos? – kérdezte meg mosolyogva. – Mit szólsz? Brandon nem fordult vissza. Továbbra is kibámult az ablakon, kezét a zsebébe dugta. – Már megint igazad volt – mondta egyszerűen. A lány nevetett, és megfordult a padon.

53

– Imádom azt, ahogyan elhalmozol dicséretekkel, Brandon. A bókjaid megdobogtatják a szívemet. – De Laurennek nem olyan a hangszíne, mint neked. – A férfi a teáskannához sétált, és töltött magának egy csészével. – Nem hiszem, hogy az alacsony hangokból ki tudja hozni azt, amit te. – Van viszont hatalmas színpadi rutinja, az bizonyára segíteni fogja abban, hogy remekül adja elő. Brandon hirtelen letette a teáscsészét, és a kandallóhoz csörtetett, hogy aztán hosszan, némán bámulja a villódzó lángokat. Raven összevonta a szemöldökét. – Mi a baj? – Semmi. – A férfi megrántotta a vállát, majd egy fahasábot dobott a tűzre. – Csak valamiért nagyon feszült vagyok. – Biztosan az időjárás teszi. Az eső sokakra rossz hatással van. – Raven felállt, és odasétált hozzá. – Engem kivéve… Nekem soha nem volt kifogásom ellene, sőt. Néha még kapóra is jött egy-egy ilyen lusta, esős nap, hogy kedvemre lazíthassak, lelkiismeret-furdalás nélkül. Lehet, hogy neked is ezt kellene tenned, Brandon… Láttam egy gyönyörű antik sakktáblát a könyvtárszobában. Nem akarsz megtanítani sakkozni? – A férfi vállára tette a kezét, és elgondolkodva gyúrni, masszírozni kezdte. – Persze lehet, hogy nagy fába vágod a fejszédet – csevegett tovább. – Julie még dámázni sem tudott megtanítani soha. Azt mondja, semmi érzékem a stratégiához. Brand ekkor hirtelen megfordult, és lesöpörte magáról a lány kezét. A bárszekrényhez sietett, ahol kitöltött magának vagy háromujjnyi whiskyt tisztán, és azon nyomban fel is hajtotta. – Nem hinném, hogy volna türelmem sakkozni ma délután – jelentette ki, és újabb adag italt öntött a pohárba. – Hát jó, akkor ne sakkozzunk – biccentett Raven. Követte Brandet a bárszekrényhez, megállt vele szemben, és ránézett. – Miért vagy dühös rám? Ugye nem a dal miatt? A kérdés függőben maradt, sokáig némán bámultak egymásra. Raven hallotta, ahogy mögötte a kandallóban összezuhant a máglya. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk – törte meg a csendet a férfi, miközben a poharában forgatta a whiskyt. – Nem szerencsés öt hosszú éven át őrizgetni a sérelmeinket, sosem tudhatod, mikor zuhannak rád a régi csontvázak a szekrényből. Ravent mellbe vágta a kijelentés, de sikerült megőriznie a lélekjelenlétét. – Igazad van – biccentett bátran. – Akarod, hogy leüljünk, és illedelmesen elcsevegjünk, vagy maradjunk állva, és mindent bele? – Az illedelmes bájcsevej ritkán alkalmas nézeteltérések tisztázására – mondta a lány. – Hát akkor… – Brandont a csengő hangja szakította félbe. A férfi letette a poharát, vetett egy pillantást Ravenre, aztán elindult ajtót nyitni. Egy perccel később már vissza is jött, kezében egy csomaggal. – Ez neked jött. Henderson küldte. – Nahát… Vajon mi lehet benne? – Raven feltépte az erős ragasztószalagot, és felderült az arca. – Ó, hát persze! A borítóminták a nyáron megjelenő lemezemhez… – Az elsőt gondolkodás nélkül Brand kezébe nyomta, aztán elővette a következőt. A férfi jó néhány másodpercig szótlanul bámulta a fényképet. Raven egy hófehér kanapén ült keresztbe vetett lábbal, és egyenesen a kamerába bámult. Ajkán alig észrevehető mosoly játszott. A szeme egészen sötétnek, szinte feketének tűnt, és ez, valamint fekete haja éles ellentétet képezett a háttér fehérségével. Az elrendezés tökéletesen természetesnek tűnt, de kétségkívül gondos tervezés eredménye volt. Raven meztelennek látszott a képen, holott nem volt az, és az egész fotóból csak úgy sütött az érzékiség.

54

– Jóváhagytad te ezt a fényképet, mondd? – Hát persze – dünnyögte Raven, miközben a lemezborító hátoldalát tanulmányozta. – Nem sokkal azelőtt, hogy elkezdődött volna a turné. Még most sem vagyok tökéletesen biztos benne, hogy ez-e a dalok legjobb sorrendje. De most már úgyis késő bánat… – Henderson mindig is hajlamos volt rá, hogy így tálaljon téged. – Így? Hogyan? – Mint egy tömegek prédájául odadobott szüzet. – A férfi megfordította Raven kezében a lemezborítót. – Nézd csak! – Ugyan már, Brandon… Ne légy nevetséges! – Ez az igazság. Ott ülsz a szűzies fehérség közepette jóformán meztelenül. – Nem vagyok meztelen. Soha életemben nem vállaltam aktfotót! – tiltakozott a lány. – De a leendő vásárló ezt nem feltétlenül tudja, ugyebár… – Beismerem, tényleg provokatív egy kicsit a kép. Izgalmas és sokat sejtető. De nem hinném, hogy ez baj volna. Nem vagyok már kislány, miért ne élhetnék a nőiességemmel? Egy nyilvános strandon is sokkal többet mutatok meg magamból, mint ezen a képen. Mellesleg, ha nem tudnád, a popszakma nem más, mint üzlet, a zeném pedig, akárhogy is vesszük, egy termék a piacon. Jól kell csomagolni, hogy kelendő legyen. – Ízlésesebb csomagolást is választhattatok volna. Raven arcát a felháborodás pírja színezte rózsásra. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ízléstelennek találod a fotót? Vedd tudomásul, hogy sosem pózolnék ízléstelen képhez! Karl Straighter sem az az ember, aki ilyeneket készítene. – Ízlések és pofonok különbözőek – vonta meg a vállát Brandon. – Ami az egyiknek még belefér, a másiknak már pornó. A lány elsápadt. – Igazságtalan vagy, és ezt te is tudod. Bántó és igazságtalan. – Én csak a véleményemet mondtam el. Tehetek róla, hogy nem tetszik? – Csakhogy én nem kértem ki a véleményedet. – Ez igaz. És mégis meg fogod hallgatni! – Amikor Raven el akart fordulni, a férfi megragadta a csuklóját. – Azonnal eressz el! – ellenkezett a lány, de hiába rángatta a kezét, szabadulni nem tudott. – Majd ha befejeztem. – Már befejezted. – Raven hangja hirtelen nagyon nyugodt lett megint. Felhagyott az amúgy is kilátástalan szabadulási próbálkozásokkal, helyette keményen, határozottan Brandon szemébe nézett. – Ugyanis nem vagyok vevő arra, amit te erőszakkal akarsz rám tukmálni. Itt tarthatsz engem, ha akarsz, hiszen erősebb vagy, mint én, de a figyelmemet, az érdeklődésemet nem kényszerítheted ki. Jogod van a véleményedhez, mint ahogy nekem is jogom van az enyémhez, de ahhoz nincs jogod, hogy sértegess. Csak ennyit szerettem volna mondani. És most kérlek, eressz el. Brandon nem felelt, de egy hosszú, végtelennek tűnő másodperc elteltével ujjainak szorítása engedett, és Raven végre elhúzhatta a karját. Aztán egyetlen szó nélkül sarkon fordult és elhagyta a szobát.

Talán a Brandonnel való veszekedés zaklatta fel annyira… Vagy az ablaküvegen doboló eső, a dörgés és a villámlások tették nyugtalanná az álmát. Raven mindenesetre nyöszörögve forgolódott a takaró alatt. Képzeletben újraélte gyerekkora legszörnyűbb pillanatait. Nem folyamatos eseménysort álmodott, inkább csak ködös képek és érzetek formájában tört rá a rettegés, a kétségbeesés és az elhagyatottság. Öntudatlanul is menekülni akart, szabadulni ebből a világból, de a tudatalatti még sokáig a hatalmában tartotta. Csak egy óriási csattanás hozta el a szabadulást: olyan volt, mintha az ágya mellé csapott volna le a villám, a rémületes

55

fehér fény a másodperc törtrészére nappali világossággal árasztotta el a szobát. Raven sikoltva ébredt, és még akkor is zokogva kiáltozott, amikor Brandon néhány másodperccel később berontott a szobájába. – Raven, édesem, itt vagyok… Megölelte a lányt, aki görcsösen viszonozta az ölelést. Úgy kapaszkodott Brandonbe, mint fuldokló a mentőövbe. – Nyugodj meg! Nincs semmi baj! – A férfi gyengéden cirógatta, és amikor érezte, mennyire reszket, gondosan betakargatta. – Mindjárt elmúlik. – Szoríts erősen! – sírta a lány, és Brandon meztelen vállába temette könnyes arcát. – Ne engedj el! Ó, az a szörnyű álom… Olyan valóságosnak tűnt. Brandon lágyan ringatni kezdte, akár egy kisgyereket, és közben futó csókot lehelt a homlokára. – Meséld el! Meglátod, megkönnyebbülsz. – Megint magamra hagyott – mondta Raven, akiből szakadozva, összefüggéstelenül törtek fel a szavak. Ugyanolyan összefüggéstelenül, mint amilyen maga az álom is volt. – Ó, hogy utáltam egyedül lenni abban a rémes szobában! Lekapcsolta a villanyt, de nem volt egészen sötét. A szomszéd ház vörös neonfényei bevilágítottak az ablakon. Felvillant és aztán elsötétült… Felvillant és elsötétült… És a hangos utcazaj! Képtelen voltam aludni. Becsuktam ai ablakot, de akkor meg a meleg miatt nem jött a szememre álom. Így aztán nem tehettem mást, néztem a vörös fény villódzását, és vártam, hogy hazajöjjön… Pedig tudtam, hogy megint részeg lesz… És hogy megint férfival jön haza… Olyankor mindig a fejemre húztam egy párnát, hogy ne halljam. Elhallgatott. A lélegzete már nem volt olyan kapkodó, mint néhány perce. Kezdett lecsillapodni. Brand karjában biztonságban érezte magát. Még akkor is, ha odakint tovább tombolt a vihar. – Egyszer leesett a lépcsőn, és eltörte a karját – folytatta. – Aztán elköltöztünk, hogy ne kelljen lépcsőznie, de alapjában véve semmi sem változott. Apró, levegőtlen lyukakban laktunk, melyek akármit csináltam is, állandóan bűzlöttek a gintől. A papírvékony falak lehetőséget sem adtak a magánéletre. Mindig ígérgetett. Hogy más lesz, hogy jobb lesz, mert dolgozni fog, és abbahagyja az ivást… De aztán mégis mindig ott folytatta, ahol abbahagyta. Egy szép napon ismét megjelentek az üvegek a sarokban, és elkezdődött a pasik búcsújárása. Már nem ölelte görcsösen Brandont, épp csak nekitámaszkodott. Elmúlt a rettegés, lecsengtek az indulatok. Odakinn megint átcikázott egy villám a sötétségen, ám a lány meg sem rezzent. – Raven… – A férfi kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. A lány arca még mindig könnyes volt, de már nem sírt. – Ki volt az apád? Raven különös, halk, nyögésszerű hangot hallatott, mintha csak most ébredt volna fel kábulatából. Valószínűleg ez is volt a helyzet, ezt Brandon is tudta jól. Amit eddig mondott, az öntudatlanul, akaratlanul szakadt fel belőle, de most felocsúdott, és valószínűleg megbánta eddigi közlékenységét. Csakhogy már késő volt… – Az apám? Nem tudom. – Raven kibontakozott Brandon karjából, és felállt. – Szerintem anyám sem tudta. Sok férfi volt az életében. Túlságosan sok. Brand nem szólt semmit, csak belenyúlt a farmerja zsebébe, amelyet sebtében magára kapott, és a benne talált gyufával meggyújtott egy gyertyát az éjjeliszekrényen. – Sokáig éltél… így? – kérdezte halkan. Raven, aki most háttal állt neki, a hajába túrt, majd védekezőn összefonta a karját maga előtt. Eddig is sokkal többet mondott a férfinak, mint kellett volna, de most, hogy elkezdte, már nem hallgathatott. – Ivott, mióta az eszemet tudom. De úgy öt-hat éves koromig, azt hiszem, nem volt komolyabb baj. Klubokban énekelt, abból éltünk. Nagy álmokat dédelgetett, és nagyon szép volt… Akkor még. – A szemére szorította a kezét, letörölte a könnyeket. – De aztán, úgy

56

nyolcéves korom körül, tarthatatlanná vált a helyzet. Folyton részeg volt, és állandóan pasizott. Azt hiszem, ez ugyanolyan szenvedélybetegség lehetett nála, mint az alkohol. Szüksége volt a férfiakra, nem élhetett nélkülük… Persze egészen rendesek is voltak köztük. Olyanok, akik velem is törődtek, elvittek moziba, állatkertbe, ilyesmi. De aztán a rengeteg alkohol és cigaretta következtében anyám szépsége megfakult, és a hangját is kezdte elveszíteni. Ettől persze elkeseredett, még többet ivott és dohányzott… Ördögi kör volt ez, és sajnos nem sikerült kitörnie belőle. Tönkretette a hangját, az egészségét, eljátszotta minden esélyét arra, hogy normális életet biztosítson magának és nekem. Ó, hogy gyűlöltem ezért! És ő is gyűlölte magát… Raven felzokogott, de aztán sikerült elfojtania a sírást, és járkálni kezdett a szobájában. Ez, úgy látszik, segített oldani a feszültséget, mert a szavak most már könnyebben jöttek az ajkára, folyamatosan, majdnem hadarva beszélt: – Sírt, belém kapaszkodott, és könyörgött, hogy ne haragudjak… Mindent megígért, és én hajlamos voltam hinni neki. „Ezúttal minden másként lesz”, ezt mondogatta mindig. Most is ezt mondja… – A lány sóhajtott egy nagyot. – Rettenetes volt így felnőni. Ha nem ivott, szeretett, ha ivott, arról is elfeledkezett, hogy a világon vagyok. Ha nem ivott, olyan volt, mint minden más anya. Kikérdezte a leckét, és aggódott, ha öt perccel később értem haza. Ha meg bepiált… Emlékszem, egyszer, úgy tizenkét éves lehettem, több mint három hónapig „száraz” maradt. Egészen pontosan három hónapig és tizenkét napig. Aztán, amikor hazamentem az iskolából, az ágyon fekve találtam rá. Teljesen kiütötte magát. Egy meghallgatásra kellett volna mennie délután, ha jól sikerül, munkát kaphatott volna. Nagy volt tehát a tét, és ő csak egyetlen pohárkával akart felhajtani, hogy oldja a feszültséget. Egyetlen pohárkával… – Raven megborzongott, és még szorosabban fonta össze a karját a melle előtt. – Milyen hideg van itt! Brandon rögtön felpattant az ágyról, és a kandallóhoz lépett. Felszította a már kihunyni készülő parazsat, majd rakott a tűzre. Raven közben az ablakhoz sétált, és nézte a vihart. Az eső már csendesedett, a dörgések egyre távolabbról hangzottak, de a villámok még mindig meglehetős rendszerességgel csapkodtak. – De azért voltak szép időszakaink is – folytatta a lány. – Például, amikor anyám hat teljes hétig pincérnőként dolgozott egy houstoni bárban. Tizenhat éves voltam akkor. Fizetésnapokon mindig bementem hozzá, nehogy elköltse a keresetét, mielőtt kifizetném a lakbért, és feltölteném a hűtőt. A főnök, akivel anyám viszonyt folytatott, nagyon rendes fickó volt. Egyszer, kora délután, amikor még senki sem volt a bárban, a zongorához ültem, és játszani kezdtem… Még kislánykoromban tanultam meg zongorázni, anyám egyik szeretője zenész volt, ő tanítgatott. Azt mondta, nagyon jó fülem van. Szóval, ahogy zongoráztam, odajött a főnök, és felajánlotta, hogy ha kedvem van, játszhatnék este is, a vendégeknek. Sőt azt mondta, hogy énekelhetek is, persze csak halkan, hogy ne zavarjam a társalgást. Hát így kezdődött. Raven felsóhajtott. Ujját végigfuttatta a sötét ablakkereten. – Később Houstonból Oklahoma Citybe költöztünk – mesélte. – Idősebbnek hazudtam magam, így aztán énekelhettem egy bárban. Anyám azonban éppen igen rossz passzban volt ez idő tájt. Nem volt szerencsés magára hagyni esténként, de kellett a pénz, kénytelen voltam dolgozni… Megdörgölte a halántékát, ám a feje továbbra is lüktetett. Homlokát a hűvös ablaküvegnek támasztotta. Nem akarta folytatni, nem akarta még jobban feltépni a sebeket, de már túl messzire ment. Nem fordulhatott vissza… – Nem adtam neki pénzt italra, mégis a saját bőrömön tapasztaltam a régi igazságot, hogy az alkoholista valahogy mindig szerez annyi pénzt, amennyi a napi adagra kell. Aztán egy éjjel részegen bejött a bárba, ahol dolgoztam. Akkor ismertem meg Wayne-t. Csak azért nem lett botrány, mert ő ott volt, segített lecsillapítani anyámat, utána pedig hazakísért minket.

57

Csodálatosan viselkedett. Nem szánakozott, nem osztogatott tanácsokat, egyszerűen csak tette, amit kellett. Raven otthagyta az ablakot, és a tűzhöz sétált, aztán folytatta csak. – De később anyám még kétszer félbeszakította a műsoromat a bárban, és elveszítettem a munkámat. Máshová mentem énekelni, majd újra máshová, mert mindenhová utánam jött, és előbb-utóbb kirúgtak. Új klubok következtek, újabb városok… – A hangja megremegett, arcát egy pillanatra a tenyerébe temette. – Aztán egy éjjel rájöttem, hogy ha ez így megy tovább, megbolondulok. Miután ágyba dugtam anyámat, összepakoltam a holmimat, kitettem az asztalra a spórolt pénzemet, és eljöttem otthonról. Csak így egyszerűen. Szédítő érzés volt, hogy végre szabad vagyok. Életemben először lélegezhettem fel úgy istenigazából… Los Angelesbe mentem, itt is bárokban énekeltem. Henderson hallotta az egyik műsoromat, és megvárt. Azt mondta, lát bennem fantáziát, és ha akarom, támogat a zenei pályán. Természetesen igent mondtam. Mielőtt találkoztam volna Hendersonnel, nem voltak céljaim. Egyszerűen csak túl akartam élni egyik napot a másik után. De aztán koncertek jöttek, tárgyalások, szerződéskötés és lemezfelvétel… Egyszóval elkezdődött az az őrült cirkusz, amely azóta is az életemet jelenti. Szédületes volt, amibe belekerültem, nem is tudom, képes volnék-e újra végigcsinálni az egészet. Hendersonnek köszönhetően ismert lettem, a dalaim felkerültek a slágerlistára, a lemezeladások pedig felülmúlták a várakozásainkat. És akkor kaptam egy telefonhívást a memphisi közkórházból. Elfordult a kandallótól, és újra járkálni kezdett. Áttetszően vékony selyem hálóinge libbenve követte minden mozdulatát. – Természetesen azonnal indultam, mert azt mondták, anyám nagyon rossz bőrben van. Az utolsó szeretője megverte, és elszedte azt a kevés pénzét is, ami még megmaradt neki. Amikor magához tért, sírt és fogadkozott. Azt mondta, én vagyok az egyetlen jó dolog, ami történt vele az életben, és megint megígérte, hogy soha többé nem iszik… Raven újra sírni kezdett, de ezúttal kísérletet sem tett rá, hogy visszatartsa könnyeit. – Amint megerősödött annyira, hogy utazhatott, hazavittem. Julie talált neki egy jó szanatóriumot Ojaiben, és egy nagyon rátermett, hozzáértő orvost. Justin Randolph Karter… így hívják. Nagyszerű név egy orvosnak, nem igaz, Brandon? – Keserűség és gúny csengett a lány hangjában. – Karter doktor igen figyelemreméltó férfiú. Bevezetett ízlésesen berendezett, csupa üveg és bőr irodájába, és elmagyarázta, milyen kezelést fog kapni az anyám. - Hirtelen szembefordult Brandonnel, és felzokogott. - Elmagyarázta, pedig egyáltalán nem akartam tudni. Csak annyit akartam, hogy megkapja azokat az átkozott gyógyszereket… Óvott attól, hogy túlzott elvárásaim legyenek a gyógykezelés eredményességét illetően, mire közöltem vele, hogy én már rég feladtam minden reményt. Erre ő türelemre intett, emlékeztetett, hogy az alkoholizmus betegség, anyám pedig ártatlan áldozat. Ez volt az utolsó csepp a pohárban… Kiborultam, ordítozni kezdtem a dokival, hogy nem anyám az ártatlan áldozat, hanem én, hiszen nekem kellett együtt élnem vele, nekem kellett elviselnem az állandó hangulatingadozásait, a hazugságait és a pasijait… Az arcába vágtam, hogy könnyű fehér köpenyben okosnak és megértőnek mutatkozni, megvádoltam, hogy fogalma sincs arról, mi az alkoholizmus… Fogalma sincs arról, milyen teher egy gyereknek, hogy gyűlöli a tulajdon anyját. – Raven hangja elcsuklott. Egyszerre rázuhant az elmúlt évek minden csalódottsága, kétségbeesése és fájdalma. – Mert gyűlöltem őt, és ugyanakkor persze szerettem is. Még most is szeretem… Hosszúra nyúlt a csend, csak a lány egyre halkuló, akadozó zokogása hallatszott. Aztán nyelt egy nagyot, megint letörölte a könnyeit, és a kandallóval szembefordulva újra beszélni kezdett: – Karter doktor hagyta, hadd öntsem rá minden dühömet és keserűségemet. Aztán, amikor végképp összezuhantam, kedvesen megvigasztalt. Hamarosan hazautaztam, ők pedig elkezdték anyám gyógykezelését. Két nappal később találkoztam veled…

58

Raven nem hallotta Brandont, fogalma sem volt róla, hogy a férfi mögötte áll, egészen addig, míg meg nem érezte a vállán a kezét. Szó nélkül megfordult és odabújt hozzá, Brandon pedig gyöngéden átölelte. – Miért csak most mondod el mindezt? Ha előbb tudom, segíthettem volna… A lány megrázta a fejét. – Akkor képtelen lettem volna erről beszélni. Nem volt hozzá elég erőm… Meg aztán attól is féltem, hogy ha megtudod, honnan jöttem, nem kellek majd neked. – Raven… – Így utólag persze már én is tudom, hogy ostoba voltam, hogy nem így kellett volna… De próbálj megérteni, kérlek! Minden egyszerre, néhány hét leforgása alatt történt velem, és nekem fel kellett dolgoznom ezeket a változásokat. Időre volt szükségem. Az egyik pillanatban egy kis senki voltam, a következőben meg teleplakátolták a képeimmel az utcákat, és nem tudtam úgy bekapcsolni a rádiót, hogy ne játsszák valamelyik számomat. Hiszen tudod… Te is átélted ugyanezt. – Igen, tudom. – Brandon megcirógatta a haját. – Az valóban nem volt könnyű időszak. – Ugye? És nekem ráadásul ott volt az anyám, akit gyűlölve szerettem, szeretve gyűlöltem. Az adott helyzetben ez persze tökéletesen érthető, de engem heves lelkiismeret-furdalás gyötört ellentmondásos érzéseim miatt. Mélységesen szégyelltem magam… A férfi mondani akart valamit, de Raven felemelte a kezét. – Nem, ne vigasztalj! Semmi szükség rá, hogy azt bizonygasd, nem vagyok hibás, mert ezt az eszemmel amúgy is tudom. Csakhogy az érzéseknek semmi közük a józan észhez. Nem várom el, hogy megértsd, hiszen soha nem voltál ebben a helyzetben. De hidd el, nagyon nehéz kívülről szemlélni a tulajdon anyád nyomorúságát! Még akkor is, ha tudod, hogy nem te tehetsz róla… Raven nagyot sóhajtott, aztán ismét elfordult, és a villódzó lángokba bámult. – És mintha ez még nem lett volna elég, te is ekkor léptél be az életembe – suttogta alig hallhatón. – Találkoztunk, és én beléd szerettem… De nem tudtam a szeretőd lenni. Brandon kinyújtotta a karját a lány után, de aztán mégsem érintette meg. Keze erőtlenül lehanyatlott. – Miért? Raven csak a fejét fordította hátra. – Mert nem akartam olyan lenni, mint ő – lehelte elgyötörten. – De attól még nem lettél volna olyan… Vagy úgy véled, a gyerekeknek bűnhődniük kell a szülők vétkeiért? – Dehogy. – Hát akkor? Próbálj elszakadni anyádtól és az ő életétől! Te te vagy! – Igen, tudom, de… – Nincs de, Raven. – A férfi megint utána nyúlt, és ezúttal maga felé is fordította, szelíden, ám határozottan. – A te érzéseid csak rád tartoznak. – Igen. – A lány úgy felelt, mintha álmában beszélne. – Ez igaz. Csakhogy hiába szerettelek és kívántalak… Bármennyire jól éreztem is magam veled, amint komolyan közeledni kezdtél, nekem eszembe jutottak azok a szörnyű, üres üvegektől bűzlő, levegőtlen szobák, ahol éjszakánként félálomban „végigélvezhettem” anyám pásztoróráit… Brandon gyöngéden két tenyere közé fogta Raven arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Nem ugyanaz lefeküdni egy idegennel, mint szeretkezni valakivel, akit szeretsz. A lány nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Igen, tudom. – Tudod? Nem hiszem… Legfeljebb sejted. De ha akarod, bebizonyíthatom…

59

Raven nyelt egy nagyot. A pillantása egybekapcsolódott Brandon tekintetével. Tudta, elég egyetlen szó vagy akár egy elutasító mozdulat, és a férfi elengedi. Egy másodpercre belevágott a félelem, de a vágy, a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. – Jó – rebegte. Brandon kisimította az arcából az odahulló hajtincseket, aztán megcsókolta a lány csukott szemét. Egyiket a másik után. Raven minden ízében reszketett. Aztán a férfi szája felfedezőútra indult, és végül az ajkán állapodott meg. Türelmes volt, és végtelenül gyengéd. Megvárta, míg a lány megnyitja az ajkát, nem erőltetett semmit. Teltek a másodpercek, s a csók apránként egyre forróbb, egyre szenvedélyesebb lett. A férfi keze Raven hátán kalandozott. A lány érezte a teste melegét meg a közeli kandallóban pislákoló, mindkettejüket vöröses fénybe burkoló lángokból áradó hőt. Mégis a saját bensőjében lobogó tűz volt az, amitől hirtelen nagyon melege lett. Brandon keze ekkor a vállára siklott, lágyan masszírozni kezdte, miközben játékosan, finoman harapdálta Raven alsó ajkát. Hogy, hogy nem, a hálóing vékony pántja közben lecsúszott, és a finom, hűvös anyag végigcirógatva a lány testét, lassan a földre siklott. Ravenből ekkor majdnem kiszakadt a tiltakozás, de Brandon megújuló hévvel kezdte csókolni, és a gondolatot tovasodorták a vágy hullámai. A férfi tovább cirógatta, majd egyszer csak ölbe kapta, és a lány hamarosan az ágyon találta magát. Amikor Brandon is csatlakozott hozzá, Raven ismét megrettent, újra rátörtek a kétségek. – Brandon, én… – szólalt meg, de a mondat elhalt az ajkán, amikor a meztelen férfitest az övéhez simult, és szerelmese lassú, érzéki mozdulatokkal megint cirógatni kezdte. Raven agya kiürült, végtagjai elnehezedtek. Brandon szája felfedezőútra indult a nyakán, apró, forró csókokkal hintette tele a bőrét, miközben ujjai rátaláltak a gömbölyű keblekre. Aztán az ajka is egyre lejjebb vándorolt, s nyelvével kezdte becézgetni az érzékeny bimbókat. A lány felnyögött. Megint reszketett, de ezúttal nem félelmében, hanem a vágyakozástól. Érezte, hogy forróság önti el az ölét, és önkéntelenül Brandonhöz törleszkedett. A hajába túrt, és szenvedélyesen magához szorította. Különös, tudathasadásos érzés volt. Raven még sosem tapasztalt hasonlót. Egyrészt tökéletesen tudatában volt annak, mi történik vele. Tudta, hogy az ágyon fekszik, érezte a lepedő hűvösét a bőrén, érezte a kandallóban parázsló fa illatát, csukott szemhéján át is látta a lángok vöröses villódzását. Hallotta, hogy Brandon a nevét suttogja, sőt a saját hangját is hallotta, amint válaszol neki. Mégis, ezek az érzetek a jelentéktelenség és az érdektelenség homályába vesztek, ha azzal a gyönyörűséggel hasonlította őket össze, melyet a férfi ajkának és cirógatásainak köszönhetett. A lélegzete felgyorsult, egyre kapkodóbb lett. Felhúzta magához Brandont, aki mohón, követelőn szájon csókolta. A következő pillanatban már rajta feküdt, mellkasa Raven keblének feszült. Kezét óvatosan a combja közé csúsztatta, és a lánynak megijedni sem volt ideje, olyan hirtelen tört rá a gyönyörűség. Raven számára megszűnt létezni a világ. Csak ez az ágy létezett, meg a férfi, aki forrón, szenvedélyesen csókolta az arcát, a száját. A férfi, aki most fölébe magasodott, s akinek készségesen megnyitotta az ölét. Immáron nem félt semmitől. Tudta, hogy akarja Brandont, és alig várta, hogy az övé lehessen egészen. Egy pillanatig érzett csak fájdalmat, de a kellemetlen érzés gyorsan átadta helyét a mindent elhomályosító gyönyörűséges lángolásnak. Felkiáltott, amikor eljött a várva várt beteljesülés, de Brandon csókja belefojtotta a sikolyt, és aztán mindent elmostak a kéj lüktető hullámai.

11. 60

Raven fejét Brandon vállára hajtva nézte a tüzet. A keze pont a férfi szíve fölött pihent, érezte annak gyors, ám egyre lassuló pulzálását, lüktetését. A szobára csend telepedett, és odakinn is lecsendesedett az eső. Raven tudta, hogy egész életében emlékezni fog erre az éjszakára. Hogy mindig ez fog eszébe jutni, valahányszor hallja majd az esőcseppek dobolását az ablaküvegen. Brandon lágyan magához ölelte. Nem szólt azóta, hogy legördült róla, úgyhogy a lány azt gondolta, elaludt. Ám amikor felemelte a fejét és ránézett, meglepetten vette észre, hogy nyitva van a szeme. Megcirógatta az arcát. – Azt hittem, elaludtál. Brand megfogta a kezét, és egy pillanatra az ajkához szorította. – Nem, nem aludtam, csak… – Elhallgatott, mert egy könnycseppet vett észre Raven szempilláján. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte meg. – Nem! – A lány megrázta a fejét, aztán egy pillanatra Brandon nyakába temette az arcát, hogy tovább élvezhesse teste melegét s az illatát. – Dehogy okoztál! Csodásan érzem magam. Sosem voltam még ennyire… felszabadult. – Elmosolyodott, ahogy megint a férfira nézett. – Ugye nem hangzik nagyon bután? – Nem. – Brandon Raven hajával játszott, kisimította az arcából, hogy láthassa a lányt. Gyönyörködött pirulásában és tágra nyílt szemében, melyben tükröződött a lángok villódzása. – Milyen szép vagy! – mondta őszinte rácsodálkozással. Raven megint elmosolyodott, és megcsókolta. – Én is szóról szóra ugyanezt gondolom rólad. A férfi felnevetett. – Tényleg? – Sokszor eszembe jutott, milyen szép lennél lánynak, s most, hogy láttam a húgaid fényképét, bebizonyosodott, mennyire igazam volt. – Hogy milyen szép lennék lánynak? – vonta fel a szemöldökét mókásan Brand. – Ez meg hogy a csudába jutott eszedbe? Vagy tudod mit? Inkább nem is akarom tudni… Raven kuncogott, és nyomott egy puszit a férfi nyakára. – Fiúnak még sokkal csinosabb vagy. – Megnyugtató, hogy így vélekedsz – állapította meg a férfi, miközben kezét végigfuttatta Raven hátán. Ujjai végül a csípőjén állapodtak meg, de folytatták a gyengéd cirógatást. A lány ismét megcsókolta a nyakát, majd ajka felfelé vándorolt, és ő is kénytelen volt feljebb csúszni, hogy elérje Brandon fülét. Keble alatt nagyot dobbant a férfi szíve, és egyre szaporább ütemben vert. – Brandon – sóhajtotta. – Olyan jó vagy hozzám… Olyan kedves… Olyan gyöngéd! Brand ekkor egy hirtelen mozdulattal fölébe kerekedett. Zöld szeme megvillant, ahogy Ravenre nézett, és egyszerre a lány szíve is gőzerővel kezdett verni. – A szerelem nem mindig kedves – mondta a férfi rekedtes hangon. – Nem mindig gyöngéd. Ajka mohón, követelőn tapadt Raven ajkára, s az egész viselkedése más volt, mint első, lassú és türelmes szeretkezésük alkalmával. Most szó sem volt tapintatról, a vad vágyakozás, a féktelen tűz irányította őket. Igen, mindkettejüket. A szenvedély ugyanis szenvedélyt szült, a lány is egyre többet és többet akart. Hagyta, hogy Brandon vezesse az úton, melyet ő még nem ismert, hagyta, hogy megtanítsa rá: a testi vágy erősebb hajtóerő, mint valaha gondolta volna. Lehullottak róluk a gátlások. Brandon az első alkalommal úgy érezte, vissza kell fognia magát kedvese tapasztalatlansága miatt, de immáron nem kellett tekintettel lennie senkire és semmire. Öt hosszú éve várt erre a pillanatra, de éppen az a csalódásokkal teli öt év, a

61

végtelennek tűnő várakozás tette olyan értékessé ezt a pillanatot. És Raven pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte: lágy és odaadó, gyöngéd és tüzes egyszerre. Hallotta a lány kéjes kis nyögéseit, érezte a vállába fúródó körmöket, amikor ajka lassú, gyönyörteli vándorútba fogott az arcán és nyakán át a kebléig, sőt annál is tovább… Raven hasa sima volt, és bársonyos, s a bőre megremegett, ahogy Brandon nyelve forró, nedves ösvényt hagyva maga után, végigcirógatta. A férfi kíméletlen volt, és célratörő, de Ravennek ez ellen sem volt kifogása. Olyannyira magával ragadta már a szenvedély, hogy nem volt visszaút. Ösztönösen, kétségbeesett akarással kiáltotta Brandon nevét, jeleként annak, hogy azt szeretné, tegye a magáévá egészen. Tudta, hogy ennél már nem lehet tovább fokozni az édes gyötrelmet, tudta, hogy ennél már nem lehet forróbb a tűz, csillapíthatatlanabb a szenvedély. És aztán Brandon egyszer csak beléhatolt. Egy pillanatra mindkettejüknek elakadt a lélegzetük, de aztán egyszerre mozdultak, testük ösztönösen talált rá az ősi ritmusra. Elsüllyedt körülöttük a világ. Csak ketten voltak, s persze a beteljesülésért kiáltó vágyakozás, mely elvette minden józan eszüket, s egyre tovább és tovább hajszolta őket a végső gyönyör felé vezető úton. Szenvedélyük csillapodtával még sokáig feküdtek összekapaszkodva. Brandon annyira kifulladt, hogy sokáig eszébe sem jutott, testsúlya esetleg sok lehet Ravennek. De a lány nem is adta jelét, hogy kényelmetlen volna neki ez a testhelyzet, sőt. Magához szorította szerelmesét, nehogy megmozduljon. Egy fahasáb esett neki a kandalló üvegajtajának, szikrák százait szórva szerteszét. Brand felemelte a fejét, és a lányra nézett. Pillantása a csóktól duzzadt ajkakon állapodott meg, majd miután könnyedén nyomott rájuk egy puszit, megpróbált feltápászkodni. – Ne menj el! – könyörgött Raven. – Csak amíg teszek a tűzre. A lány felült, és szokás szerint felhúzta a térdét. Megbűvölten nézte, ahogy Brandon megrakja a kandallót éjszakára, lenyűgözte az izmok játéka, mely a tűz vöröses fényében még földöntúlibb, még izgalmasabb látványt nyújtott. Aztán a férfi megfordult, és a pillantásuk egybekapcsolódott. Sokáig nézték egymást, szinte csodálkozva, ráébredve arra, mi is történt köztük az imént. Brandon egyszer csak megrázta a fejét, és elnevette magát. – Szent isten, Raven! Már megint kívánlak… A lány nem szólt semmit, csak ölelésre tárta a karját.

Raven arra ébredt, hogy az arca napsugárban fürdik. Meleg, sárga fény csiklandozta a szemhéját, így aztán előbb Brandon felé fordult, s csak ezután nyitotta ki a szemét. A férfi még aludt, nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Raven szerette volna kisimítani a haját az arcából, de persze nem tette, hiszen nem akarta felébreszteni. Még nem. Életében először ébredt úgy, hogy az első pillantása szerelmese arcára esett. Szerette volna az utolsó cseppig kiélvezni ezt a boldogító érzést. Milyen szép! – gondolta önkéntelenül, és kis híján elnevette magát, amikor eszébe jutott, milyen képet vágott a férfi előző este erre a kijelentésére. És mennyire szereti…! Igen, szereti őt a legelső pillanattól kezdve, hogy találkoztak, és szerette az elmúlt öt évben, most pedig, hogy újra találkoztak, szerelme még magasabb hőfokon lángolt. És ezúttal nem akart hibát elkövetni. Nem akarta elveszíteni őt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elhessegesse a rátörő félelmet. Tudta, nem szabad görcsölnie, és nem szabad elvárásokat támasztania, nehogy elriassza a férfit. A fő, hogy együtt maradjanak, ez minden, amire szüksége van.

62

A pillantása Brandon ajkára siklott. A szájra, mely olyan gyöngéd volt előző éjszaka. Olyan gyöngéd, és aztán szinte kíméletlenül erőszakos… Észre sem vette, mennyire kívánja őt a férfi, míg tegnap este le nem omlottak a falak, amelyek addig elválasztották őket. És azt sem vette észre, ő mennyire kívánja Brandont. Öt évig voltak távol egymástól, öt hosszú évig! De Raven nem akart most erre gondolni. Lényegtelen volt a múlt, a jövő, csak a jelen számított, semmi más. Elmosolyodott, amikor eszébe villant, milyen tápláló, kiadós reggelihez szokott Brandon. Ő általában csak akkor botladozott le a konyhába kávézni, amikorra a férfi már a tányért is kitörölte. Hát most majd ő készít neki valami finomat. Igaz, a főzés eddig nem volt különösebben erős oldala, de jó móka lesz meglepni a szerelmét. Ám ehhez először is ki kellett bújnia az ágyból, ami nem volt könnyű feladat, mert Brandon szorosan átölelve tartotta. Raven lassan, óvatosan siklott ki az öleléséből. Az egyik szék karján megtalálta a köntösét, ezt kapta magára, így hagyta el a szobát. A konyha is napfényben fürdött. Raven először önkéntelenül a kávégéphez lépett, hiszen mindig ide vezetett az első útja, kávé nélkül egyszerűen képtelen volt felébredni. Most azonban nagy meglepetésére rájött, hogy csöppet sem álmos, épp ellenkezőleg: éber és tele van energiával. Pontosan úgy, mint egy élő koncert után… Hát nem különös, hogy a szeretkezés ugyanazt a hatást gyakorolja rá, mint az éneklés? Bár tulajdonképpen van benne logika, gondolta a lány. Az előadó-művészet valahol ugyanarról szól, mint a szerelem: az odaadásról, az érzések, a gondolatok áramlásáról, a gátak felszakadásáról, s arról, hogy végtelen gyönyörűséget szerzünk a másiknak. Mint ő tette tegnap éjjel Brandonnel. A gondolat mosolyt csalt Raven ajkára. Vidáman, dudorászva vette elő a serpenyőt. Brand közben mocorogni kezdett odafönn. Kinyújtotta a karját a lányt keresve, de nem találta maga mellett. Felült, és zavarodottan nézett körül a szobában. A tűz még mindig parázslott, hiszen késő éjjel dobta rá az utolsó fahasábokat. A függönyöket nem húzták be, az ablakon beáradt a tavaszi napsütés. A padlón ott hevert Raven selyem hálóinge – jeléül annak, hogy mégsem álom volt a tegnap éjszaka. Brandon megkönnyebbülten a hajába túrt. Tényleg együtt töltötték az éjszakát. Szeretkeztek újra és újra, amíg végképp ki nem merültek, és el nem nyomta őket a buzgóság egymás karjában. Pillantása az ágy üres túlfelére esett. De vajon hol az ördögben lehet Raven? Hová mehetett? Hirtelen elfogta a rémület. Felpattant az ágyról, megkereste a farmerjét, és elindult, hogy megkeresse a lányt. Ijedelme azonban nem sokáig tartott, mert még a lépcsőhöz sem ért, amikor meghallotta Raven hangját a konyhából. Reggel, ha felkelek, ott leszel velem, és nem számít semmi más, csak a szerelem. Brandon fellélegzett, torkából elmúlt az elviselhetetlen, szorongató érzés. Lesétált a hallba, majd megállt a konyhaajtóban, úgy hallgatta a lány énekét. A mozdulatai, az egész megjelenése illett a dalhoz: egész lényéből sugárzott a boldogság. A konyhát ismerős, otthonos zajok töltötték be: a kávé bugyogása, a sülő virsli sercegése, a tányérok és az evőeszközök csörgése, ahogy Raven a konyhaszekrényben matatott. Aztán, amikor megtalálta, amit keresett, megfordult, és kis híján elejtette a tányérokat, annyira meglepődött a férfi láttán. – Jaj, de megijesztettél! – nevette el magát zavarában. – Nem hallottalak lejönni.

63

Brandon nem viszonozta a mosolyát. Komolyan nézett rá. – Szeretlek, Raven – mondta egyszerűen. A lány szeme tágra nyílt, egy pillanatra az ajka is megremegett. De aztán józanságra intette magát. A szavak annyi mindent jelenthetnek, gondolta. Nem biztos, hogy Brandon ugyanúgy érti őket, mint ahogyan ő, hiba lenne túlságosan komolyan venni ezt a vallomást. Igyekezett tehát visszafogni a lelkesedését, amikor válaszolt. – Én is szeretlek, Brandon – felelte, aztán elfordult, és miután elzárta a lángot a serpenyő alatt, teríteni kezdett. A férfi homloka ráncba szaladt. Láthatóan csalódott volt. – Ezt úgy mondtad, mintha a húgom volnál… Pedig abból van már kettő, nincs szükségem egy harmadikra. – Megnyugtatlak, egyáltalán nem úgy gondolok rád, mint a testvéremre. Tudod, nem könnyű szavakba foglalni, amit érzek. El sem tudod képzelni, mit jelentett nekem a tegnap éjszaka. Szükségem volt rád, és te segítettél nekem… Többet tettél értem, mintsem gondolnád. – Most meg úgy beszélsz rólam, mintha valami átkozott orvos volnék! – tört ki Brandon. – Azt mondtam, szeretlek, hát nem érted!? A lány egy csészével a kezében megfordult. – Nem kell ezt mondanod. Nem kell úgy érezned, hogy tartozol nekem valamivel… – kezdte, de ijedten elnémult, mert a férfi szeme haragosan megvillant. Egy másodperc sem telt bele, már ott volt mellette, és megragadta a vállát. – Ne akard nekem megmondani, mit tegyek, a pokolba is! – mennydörögte indulatosan. – Tudom én jól, mit kell tennem! Mindenekelőtt szeretnem kell téged, és nem azért, mert bármivel tartozom neked, hanem mert nem tudlak nem szeretni, érted!? – Brandon, én… – Engedd, hogy befejezzem, a szentségit! – A csészével nem törődve magához rántotta Ravent, és erősen magához szorította. – Ne merd még egyszer ilyen nyugodtan, tárgyilagosan mondani, hogy szeretsz! Nekem ennél több kell, sokkal több! A szívedet akarom, a lelkedet, minden gondolatodat! – No de Brandon… – A lányból kipukkadt a kacagás. Egyszerre olyan boldogság szállta meg, hogy repülni tudott volna. Hát nem álom mégsem… – Légy szíves, eressz el, mert a csésze lyukat váj a mellkasomba! Engedd, hogy letegyem… A férfi kelletlenül dünnyögött valamit, aztán engedelmeskedett. Raven letette a csészét, és a nyakába ugrott. – Tiéd a szívem, a lelkem, minden gondolatom! Mindenem a tiéd, csak ostoba voltam… Nem mertem megvallani neked, mennyire szeretlek. – Két kezébe fogta a férfi arcát, és kicsit eltartotta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Szeretlek, Brandon – ismételte. Az ajkuk forró, szenvedélyes csókban találkozott, majd a férfi ölbe kapta Ravent, és elindult a hall felé. – A hálószoba túl messze van – jelentette ki, majd hamarosan letette a lányt a zeneszobában a kanapéra. – Mit gondolsz, jó lesz itt? – Miért is ne lenne? Itt mindig is jól ment a közös munka – kuncogott Raven, és végigfuttatta ujjait a férfi izmos vállán. – A lényeg a fülbemászó dallam – közölte Brandon, miközben keze a köntös alá siklott. – Egy csudát. A dallam egy hajítófát sem ér a jó szöveg nélkül. – Ugyan! A zenének nincs mindig szüksége szavakra. – Ez igaz. De a jól megírt szöveg és a dallam erősítik, kiegészítik egymást. – Akár mi ketten. – És a férfi megoldotta Raven köntösének övét. – Jaj, most jut eszembe! – riadt meg a lány. – Mrs. Pengalley… Mindjárt itt lesz. – Na és? Amilyen rossz véleménnyel van úgyis a hírességekről, nem hiszem, hogy meg tudjuk botránkoztatni.

64

– Jaj, ne csináld ezt, Brandon! Állj le, kérlek… Raven azt sem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. – Nem tudok! – A férfi lágyan harapdálni kezdte a fülét. – Az ösztöneim átvették az irányítást, képtelen vagyok uralkodni magamon. Mellesleg – folytatta, miközben letolta a lány válláról a köntöst, s ajka a másik füléhez vándorolt – Mrs. Pengalley nem jön ma, mert vasárnap van. Ez az egyetlen szabadnapja. – Tényleg? – Ravennek fogalma sem volt róla, milyen napot írnak. – És mondd csak… Milyen az, amikor az ösztönök átveszik az irányítást? – Tudod mit? Megmutatom… És megmutatta.

Néhány órával később Raven a szőnyegen ülve, kávét kortyolva figyelte Brandont, aki épp a tűzrakással foglalatoskodott. A férfi farmerja mellé rég felkapott egy hosszú ujjú pólót, ő ellenben még mindig csupán a frottírköntöst viselte. A kávét persze meg kellett melegíteni, csakúgy mint a virslit, de ez csöppet sem zavarta a lányt. Semmi az égvilágon nem zavarta. Ásított egyet, ahogy a csészéjét fogta, és arra gondolt, hogy életében nem érezte még ilyen jól magát. Akár egy jóllakott macska, aki épp a kedvenc párnáján sütkérezik az ablakpárkányon. A férfi megfordult, és megkérdezte: – Mire gondolsz? – Arra, milyen boldog vagyok. – Raven odaadta a férfinak a kávéját, és közben előrehajolt, hogy megcsókolhassa. Olyan egyszerű volt minden. Egyszerű és természetes. – Mégis mennyire? – mosolygott rá a csészéje pereme fölött a férfi. – Hát, valahol a rettenetesen és az elképesztően között. Az őrületesen határán. – Csak a határán? – Brandon megpróbált csalódottnak látszani. – Akkor még van tennivalóm bőven. – Megfogta Raven kezét, és az ajkához emelte. – Ami azt illeti, tegnap te is az őrület határára juttattál engem. – Tegnap? – Raven egy fejmozdulattal hátradobta a haját. – Miért, mit csináltam? – Még kérded? Ahogy énekeltél… Nem csoda, hogy a közönséget is megőrjíted: az az ártatlan, kislányos külsőd és ez a gyönyörű, fátyolos hang… Ellenállhatatlanul izgalmas párosítás. – Akkor jó. – Raven hátranyúlt, és letette üres bögréjét. – Kérsz virslit? Bár így, újramelegítve elég gusztustalan… Brandon nevetett. – No most meghoztad az étvágyamat. – Ha valaki az éhhalál szélén áll, mint állítólag te is, az ne legyen válogatós! – Raven a tányérról felvett egy virslit, és a férfi felé tartotta. – Hű, egészen ragacsos a zsírtól! – Ez egyre jobb! – nevetett Brandon, de azért beleharapott. – Te is eszel belőle? – Dehogy eszem! Sokkal óvatosabb vagyok annál, semmint hogy megegyem a saját főztömet. – Akkor mit szólnál hozzá, ha elmennénk ebédelni valahová? - Inkább képzeljük azt, hogy már ettünk! – jelentette ki a legnagyobb komolysággal Raven. – Én mindig így szoktam, ha nagyon éhes vagyok. És általában bejön. – Ó, az én képzelőerőm nem olyan élénk, mint a tiéd. Segíts! Mondd el, mit ettem! – Először is egy hatalmas adag szalonnás rántottat, legalább öt tojásból – kezdte Raven. – Rémes koleszterinbomba, ajánlatos volna jobban odafigyelned az egészségedre. Aztán három szelet pirítós következett, megkenve azzal a rettenetes lekvárral, amelyet a szekrényben őrizgetsz. – Még meg sem kóstoltad. Honnan tudod, hogy rettenetes? – Van képzelőerőm, ne felejtsd el! – nevetett a lány.

65

– Hát ez tényleg bőséges reggeli – ismerte el Brandon. – Úgy ám! Nem is értem, hogy tudsz ezután még kajára gondolni. Még egy kis kávét? – Raven a kanna után nyúlt. – Nem, köszönöm. Képzeletben annyit ittam már, hogy nem menne le a torkomon egyetlen további korty sem. A lány megint felkacagott, s közben előrehajolt, hogy megölelje Brandon nyakát. – Mondd csak – kérdezte somolyogva –, tegnap tényleg az őrület határára juttattalak? Láthatóan tetszett neki a gondolat. – Igen. – Brandon a lány orrához dörgölte az orrát. – Már az is nehezemre esett, hogy egy helyiségben tartózkodjam veled, annyira kívántalak. És akkor énekelni kezdtél… És tudod, a zene nem mindig alkalmas rá, hogy lecsillapítsa az emberben élő ösztönlényt. – Kurtán felnevetett. – Aztán megláttam azt az átkozott lemezborítót, és azzal betelt a pohár. Valahogy ki kellett adnom az indulataimat. Ha nem kezdek veszekedni veled, letepertelek volna ott helyben, és megerőszakollak… – Vagyis ez azt jelenti… Azt jelenti, hogy most, miután a tied lettem, már nem őrjít meg a tény, hogy egy szobában vagyunk? – Valahogy úgy. Nem vagyok olyan feszült, nem dúlnak bennem akkora indulatok, hiszen tudom, hogy bármikor megkaphatlak, amikor csak akarlak… Az enyém vagy. – A férfi könnyedén megcsókolta Ravent. – De tudod mit? Nem ártana, ha valamit dolgoznánk is ma. Van egy ötletem ahhoz a dalhoz, amelyet a másik női főszereplőnek szántunk. – Tényleg? És mi az? – Kicsit felpörgethetnénk a tempót, méghozzá a negyvenes évek stílusában. Szvingesre vesszük a figurát, ha érted, mire gondolok. Érdekes ellentétet képezne a musical többi részével. – Aha… Izgalmas ötlet. – Raven benyúlt a férfi pólója alá, és kezét végigfuttatta meztelen mellkasán. Brandon szemében meglepetés villant, állán megrándult egy izom. – Tényleg jó volna a darabba egy olyan szám, amelyre táncolni is lehet. – Én is pontosan erre gondoltam. A férfi kinyújtotta a karját Raven után, ám ő kacér mosollyal kisiklott az öleléséből, felállt, és a zongorához suhant. – Mit szólnál valami ilyesmihez? – És a Brandon által javasolt ritmusban kezdte játszani azt a dallamot, melyet együtt szereztek. – Egy kis bugi… – Igen, ez az. Raven negédes mosollyal fordult hátra. – Akkor már csak egy ütős szövegre van szükségünk. – Még egy kicsit játszott, aztán felállt, és a kávéskannához indult. – Csuda jól fog hangzani egy kórussal… – Egyéb ötlet? – Akad. – Raven ivott még egy kis kávét, letette a csészét, majd leült a férfi mellé, és töprengőn ránézett. – Ha Carly tényleg szerepet kap a filmben, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy kap, ki kell találnunk valamit az ő cérnahangjára is… Persze ebben a foglalatban fog csak igazán ékszerként csillogni Lauren hangja! – Könnyedén kisimította a férfi haját a homlokából, majd belecsókolt a fülébe. – Na, mit gondolsz? – kérdezte sejtelmesen, miközben megint benyúlt a pólója alá, és megcirógatta a mellkasát. Brandon oda akarta húzni magához, de Raven úgy siklott ki a karjából, mint egy angolna, és a csók épp csak súrolta az arcát. – Raven… – A férfi elégedetlen hangot hallatott, majd felnevetett, noha sok mindenhez volt most kedve, csak nevetni nem. Másodjára azonban ügyesebb volt: sikerült elkapnia Ravent, aki miután Brandon a karjába zárta, megadóan hajtotta hátra a fejét és várta a csókot. Ám amikor a férfi le akarta szorítani, úgy fordult, hogy végül is ő került felülre. Megint benyúlt a pólója alá, és egyre simogatta a mellkasát, a hasát.

66

Közben Brandon hiába próbálkozott a köntös alá nyúlni, Raven nem hagyta, szorosan magához szorította a vastag frottíranyagot. – Raven… – nyögte a férfi. – Az ég szerelmére, engedd, hogy megérintselek! – Ugye, hogy most is képes vagyok az őrület határára juttatni téged? – kérdezte elégedetten a lány, majd még mielőtt Brandon válaszolhatott volna, szájon csókolta. Nyelve a szájába furakodott, s közben keze sem pihent: vetkőztetni kezdte. Lehúzta róla a pólót, de már közben is szakadatlanul cirógatta a vállát, a mellkasát, és érezte, hogy a férfi meg-megremeg. Amikor a felső a földre került, Raven ajkával és nyelvével folytatta a becézgetést, felfedezőútra indult Brandon mellkasán. Élvezte, hogy ekkora hatalma van fölötte. Szédítő volt a bizonyosság, hogy lám, Brandon éppúgy lágy viasz a kezében, mint ahogy ő a férfiéban. Raven nemrég még tapasztalatlannak számított a testi szerelem területén, vezetőre volt szüksége, és Brandon örömmel vállalta a feladatot. A tanítvány azonban utolérte mesterét, s most maga akarta kézbe venni az események irányítását. Egyáltalán nem volt félénk, hajtotta a kíváncsiság, a felfedezés vágya. Akár előző éjjel, most is érezte, hogy a férfi igyekszik uralkodni magán, de a kihívás, hogy legyőzheti őt, hogy megtörheti az önuralmát, csak még izgalmasabbá tette a dolgot. Váltogatta a tempót, s éppen a lassú, türelmes kényeztetés volt soron. A férfi bőre forró volt, ahogy ízlelgette, a tehetetlenség fölött érzett kétségbeesése láthatóan átadta helyét a határtalan élvezetnek. Brandon belemarkolt Raven hajába, de ahogy fokozatosan egyre inkább átadta magát a szenvedélynek, úgy lettek egyre görcsösebbek az ujjai. A hasa is merev volt, és feszes, amikor Raven odaért. Érezte, hogy a férfi lélegzete akadozik. Kigombolta a farmerjét, majd megpróbálta lehúzni róla. A tempó érezhetően felgyorsult, különösen, amikor a lány megint Brandonére tapasztotta a száját. Hirtelen úgy érezte, mindjárt belepusztul a vágyakozásba, annyira kívánta szerelmesét, hogy az már szinte fájt. Felegyenesedett hát, és lecsúsztatta a vállán a köntöst. A haja meztelen keblére hullott. – Most érints meg! – kérte fátyolos hangon. Brandonnek nem kellett kétszer mondani. Két tenyerébe fogta a gömbölyű melleket, és cirógatni kezdte őket. Raven idővel le akart hajolni hozzá, hogy minél szorosabban ölelhesse, de a férfi nem engedte. Látni akarta a lány arcát, a tekintetében tükröződő szenvedélyt. Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Megemelte Raven csípőjét, és belehatolt. Egy pillanatra úgy tűnt, ennél nem lehet tovább fokozni a gyönyörűséget, de aztán a testük hihetetlen összhangban egyszerre mozdult, és ők ketten tökéletesen eggyé váltak, míg csak el nem jött a mindent elsöprő befejezés. Raven ernyedten Brandon mellkasára roskadt, aki magához szorította, és testileg-lelkileg feloldódtak a hosszú, bizalmas ölelkezésben. Mikor a szívverésük már valamelyest meglassúdott, a lány egy nagyot, gyönyörűségeset sóhajtott. – Brandon – suttogta aztán, mert valahogy vágyott rá, hogy kimondhassa a férfi nevét. Halk dünnyögés hallatszott válaszképp. Brandon valószínűleg még mindig félúton járt valahol az álom és az ébrenlét között. – Sejtelmem sem volt, hogy ilyen is lehet… – Nekem sem, édes. Hidd el, nekem sem! Raven lefordult a férfiról, az oldalához simult, és felemelte a fejét, hogy láthassa szerelmese arcát. – Tényleg? De hát neked annyi nővel volt már dolgod. – Ez igaz – könyökölt fel Brandon. Hosszan tanulmányozta a lány kipirult arcát, duzzadt ajkát, álmatag pillantású szemét, mielőtt folytatta: – De még sosem voltam együtt senkivel, akibe szerelmes voltam, tudod? Egy másodpercre csend támad. Aztán Raven szélesen elmosolyodott.

67

– Ennek nagyon örülök. Azt hiszem, eddig el sem mertem hinni, amit mondtál… Hogy szeretsz. – Pedig nyugodtan elhiheted. – Brandon magához húzta, és erősen, birtoklón megcsókolta. Raven odabújt hozzá, de kisvártatva megborzongott. – Egy perccel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy valaha is fázni fogok – mondta mentegetőzve. A férfi azonnal a köntösért nyúlt. – Bújj bele gyorsan! Mellesleg nem hiszem, hogy a közeljövőben képesek leszünk a munkavégzésre, hacsak nem találunk neked nagyon előnytelen ruhadarabokat valahol. Ez a köntös túlságosan könnyen szétnyílik, túlságosan csábító… Raven, aki épp csak a ruhaujjakba dugta be a karját, évődve Brandon vállára tette a kezét. – Most, hogy tudom, milyen csábítónak találsz, képtelen leszek ellenállni a kísértésnek: folyton-folyvást próbálgatni fogom rajtad a vonzerőmet – jegyezte meg évődve. – Állok elébe – villant meg a férfi szeme. – Akár most rögtön elkezdheted. – Ne hülyéskedj… – Raven játékosan meghúzgálta a haját. – Tudod mit? Megyek, keresek pár csúf rongyot, amelyet magamra aggathatok. Indulni akart, de Brandon visszahúzta. – Később. – No de Brandon! Mit csinálsz?! – Később… – És a férfi egyszerűen leszorította a szőnyegre.

68

12. Cornwallba lassan megérkezett a nyár. Az éjszakák hidege is engedett. A reggelek ugyan még mindig hűvösek voltak, de délutánra ugyancsak felmelegedett az idő. Méhecskék döngicséltek az ablakok előtt, és a lonc édes illata töltötte be a levegőt. De amikor a rózsa, a mindent befutó vadrózsa is nyílni kezdett, az volt csak az igazi gyönyörűség… Egyetlen virágözön volt az egész vidék, és Raven úgy érezte, ő maga is kivirágzott. Sosem tapasztalt boldogság töltötte el, hiszen szeretett és viszontszerették. Mindig is erre vágyott. Hogy szeresse, igazán, szívből szeresse valaki. Hiszen a szeretet volt az, amiből a leginkább hiányt szenvedett gyerekkorában és később, kamaszkori hányattatásai idején. S talán éppen ez a szeretethiány volt az, ami olyan sikeres előadóvá tette. Mert mindent megtett, hogy belopja magát a közönség szívébe, az emberek pedig méltányolták az erőfeszítéseit. Megérezték, hogy Ravennek szüksége van rájuk, és elárasztották a szeretetükkel. És bár ez is maga volt a boldogság, Brandon szerelme még ennél is boldogítóbbnak bizonyult. Ahogy teltek a hetek, Raven egyre hajlamosabb volt megfeledkezni a hivatásáról, és egyre több örömöt talált kibontakozó nőiességében. Először életében kívánatosnak és gyönyörűnek érezhette magát, és élvezte, hogy hatalma van a szeretett férfi fölött. Brandon igényes szerető volt, sokat kívánt, és nem csak testi értelemben. Egészen akarta Ravent, birtokolni akarta a szívét, a lelkét, a gondolatait is – talán ez a kizárólagosságra törekvés volt az egyetlen, ami beárnyékolta ezt a gyönyörű, cornwalli nyarat. A lány ugyanis nem tudott, nem akart tökéletesen megnyílni. Úgy gondolta, vannak a lelkének olyan titkai, amelyek nem tartoznak másra. Sok fájdalmas csalódás érte, sokszor kellett szembesülnie azzal, hogy ő nem számít, nem fontos senkinek. Az anyja százszor is összetörte a szívét azzal, hogy állandóan ígérgetett, és ő újra meg újra hitt neki, aztán persze megint csalódnia kellett. Raven megtanult együtt élni a fájdalommal, és megtanulta, hogy megbízni senkiben nem szabad. Ezt a bizalmatlanságot csak erősítette, hogy Brandon is elhagyta őt egyszer. Akkor azt gondolta, vége a világnak, évekbe telt, mire magához tért. És bár a seb begyógyult, a heg még mindig sajgott, örök emlékeztetőül, hogy óvatosnak kell lennie. Amikor Brandon elment, Raven megfogadta, soha többé nem fog egy férfit sem olyan közel engedni magához, hogy egy esetleges hűtlenség teljesen összetörje. Az, hogy Brandon ezúttal felébresztette a testét, az érzékiségét, sokat segített. Raven legalább ebben az értelemben tökéletesen rábízhatta magát, átadhatta magát neki. Önbizalmának jót tett, hogy látta, tapasztalta a férfi lángoló szenvedélyét. A szerelmi életükben ugyanis nyoma sem volt az angolszászokra oly jellemző hűvös visszafogottságnak. Brandont sokkal inkább az írek heves vérmérséklete, romantikus gondolkodásmódja jellemezte. Egy reggelre kelve vadrózsaszirmokkal szórta tele a lány ágyát, máskor este vitt neki jégbe hűtött pezsgőt a fürdőkádba. Raven imádta a meglepetéseket, és imádta Brandont is, de bármennyire szerette is, képtelen volt tökéletesen bízni benne. Ezt tudta ő is, és tudta a férfi is, de egyikük sem hozta szóba a dolgot soha.

Raven egy duett első hangjait játszotta a zongorán.

69

– Ezt szerintem mollban kellene, emelkedő hetesben – mondta, és elgondolkodva megráncolta a homlokát. – Nagyzenekarral, vonósokkal… Mi a véleményed? Megfordult, és ránézett a mellette álló Brandonre. – Jó ötlet. Játszd tovább! A lány engedelmeskedett, de pár hang leütése után a férfi félbeszakította: – Nem jó… Ez a rész egyáltalán nem illik ide. – Ezt a részt te szerezted – emlékeztette somolyogva a lány. – Tudom. A zsenialitás abban mutatkozik meg, hogy az ember belátja a saját hiányosságait. Mi az? Mondtál valamit? – Én? Hát mernék én félbeszakítani egy korszakos zsenit? – Nagyon helyes. – A férfi lehajolt, és játszani kezdett. – Hiszen ez ugyanaz volt… Vagy változtattál rajta valamit? – ugratta Raven. – Középszerű tehetségek füle nem érzékelheti az én finom megoldásaimat. Aú! – A férfi fintorogva dörgölte fájó oldalát, Raven ugyanis alaposan megbökte a könyökével. – Imádom, ha ilyen fensőbbséges vagy, Brandon. Tényleg… Kitűnően szórakozom. – Na ne mondd! Akkor ki vele, mit játszottam az előbb? – Csajkovszkij második szimfóniájának első tételét. – Ráhibáztál. – A férfi visszafordult a billentyűkhöz, és újrakezdte a darabot. Hibátlanul játszotta, tökéletes tempóban, de Raven csak a fejét rázta. – Elég a műsorból! – Irigykedsz, mi? Raven nagyot sóhajtott. – Hát ezt véletlenül eltaláltad. Brandon nevetve mérte össze a kezét a lányéval. – Nekem könnyebb. Az én ujjaim sokkal hosszabbak. A lány mosolyogva szemlélte a sajátját. – Még jó, hogy soha nem akartam zongoraművész lenni. – Gyönyörű kezed van. – A férfi ajkához emelte a kicsiny, de nyúlánk, formás kacsót. – Imádom. – Brandon… Raven lehunyta a szemét. Végigborzongott a teste. – Olyan illata van, mint annak a krémnek, amelyet abban a kis fehér tégelyben tartasz az öltözőasztalodon. – Nem hittem volna, hogy észreveszed az ilyesmit – felelte a lány, s igyekezett nem tudomást venni róla, hogy Brandon ajka már a csuklója belső oldalán kalandozik. – Mindent észreveszek, ami veled kapcsolatos. – A férfi most a másik csuklóját vette sorra. – Azt is, hogy nagyon forrón szereted a fürdővizet, azt is, hogy a leglehetetlenebb helyeken hagyod a cipődet, és azt is, hogy ha így simogatlak, elhomályosul a tekinteted a vágytól. Ujjbegyével gyengéden körberajzolta a lány keblének körvonalát, majd miután az érzékeny mellbimbó árulkodón megmerevedett, azt kezdte cirógatni. Raven lehunyta a szemét, ajka önkéntelenül szétnyílt, várta a csókot, és nem is várt hiába. A férfi közelebb húzta magához, ajka az ajkára tapadt, ám keze továbbra is a gömbölyű melleken időzött. Aztán rátalált a blúz gombjaira, és megpróbált megszabadulni a nemkívánatos ruhadarabtól. De épp csak az elsőt sikerült kioldania, amikor megszólalt a telefon. Brandon száján kicsúszott egy cifra szitokszó, Raven azonban csak nevetett, és vigasztalón átölelte. – Semmi baj, édes. Elintézzük ezt a telefont, aztán légy nyugodt, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – Kisiklott a férfi karjából, és a készülékhez sietett. - Igen, tessék. – Üdvözlöm, Brandon Carstairszel szeretnék beszélni – mondta egy kellemes csengésű női hang.

70

A lány elmosolyodott. Hogy ezek a rajongók milyen leleményesek! – gondolta. Vajon hogy jutott hozzá Brandon számához ez a nő? – Sajnos, nem tudom adni, Mr. Carstairs nagyon elfoglalt. Rámosolygott a férfira, aki visszavigyorgott rá, majd odalépett hozzá, és csókolgatni kezdte a nyakát. – Értem. Akkor legyen szíves, mondja meg neki, hogy ha már nem lesz annyira elfoglalt, hívja vissza az édesanyját. – Tessék? – Raven kétségbeesetten kísérelt meg kibújni Brandon öleléséből. – Mondja meg neki, hogy az édesanyja kereste, és visszahívást vár. Remélem, még tudja a számot. – Le ne tegye, Mrs. Carstairs! Kérem, ne haragudjon, nem tudtam, hogy ön az… Azonnal adom Brandont… Az édesanyád! – suttogta Raven ijedten, és átadta a kagylót. – Szia, anya! – Brand megcsókolta a lány feje búbját, majd felnevetett. – Hogy mit csináltam? Épp egy gyönyörű nőt csókolgattam, akibe őrülten szerelmes vagyok… – Látva, hogy Raven fülig pirul, megint nevetett egyet, de zavartalanul folytatta a beszélgetést: – Nem, egyáltalán nem zavarsz, anya, csókolózni később is tudunk… Mesélj, mi van veletek? Hogy van a család? Raven kibontakozott a férfi öleléséből. – Megyek, főzök egy teát – súgta oda neki, aztán magára hagyta. Mrs. Pengalley jóvoltából mint mindig, most is rend és tisztaság uralkodott a konyhában. Amikor a lány odatette a teavizet, hirtelen rátört az éhség, és rájött, hogy ma még nem is ebédeltek. Annyira belejöttek a munkába, hogy kihagytak egy étkezést. Ezért aztán elővette a kenyeret is, hogy pirítóst készíthessen a teához. Az ötórai tea hozzátartozott Brandon mindennapjaihoz, és Raven is megszokta, megszerette ezt az angol szokást. Jó volt a kandalló előtt tölteni a délutánokat egy csésze forró tea és némi harapnivaló társaságában. Jó volt semmiségekről beszélgetni, és a tűzbe bámulni a férfival, akit szeretett. A kanna fütyülni kezdett, így elzárta a lángot, és leforrázta a teafüvet. Aztán felvágta, megpirította és megvajazta a kenyeret. Végül egy tálcára pakolt mindent, és visszaindult a hallba. Amikor az ajtóhoz ért, meghallotta Brandon hangját. Megtorpant, nem akarta zavarni a telefonbeszélgetést, de a tálca annyira nehéz volt, hogy végül mégis úgy döntött, bemegy. A férfi az egyik fotelban ült, kezében a telefonkagylóval, de amikor megpillantotta Ravent, bátorítón intett, hogy kerüljön csak beljebb. A lány be is jött, és a legközelebbi asztalkára tette a tálcát. – Igen, anya, szándékomban áll, nem is sokára, talán már a jövő hónapban… Igen. Add át üdvözletemet a többieknek! – Egy percre elhallgatott, majd Ravenre nézett, és lágyan megfogta a kezét. – Gyönyörű lány – mondta a kagylóba. – Nagy sötétszürke szeme van, pontosan olyan színű, mint Shawn galambjának a tolla… Igen, megmondom neki. Szia, anya. – És letette. – Te aztán nem vesztegetted az idődet – vetett elismerő pillantást a jól megrakott tálcára. – De nem ám! – A lány kitöltötte a teát. – Rájöttem ugyanis, hogy farkaséhes vagyok. Fejcsóválva figyelte, ahogy Brandon tejet tölt a teába. Ezzel az angol szokással valahogy nem tudott megbarátkozni. Ő a maga teáját mindig nyersen, ízesítés nélkül itta. – Anyám azt üzeni, nagyon kellemes a hangod – jegyezte meg a férfi, majd jóízűen beleharapott egy pirítósba. – Nem kellett volna elmondanod neki, hogy éppen csókolóztunk – pillantott rá neheztelve Raven. Brandon elnevette magát. – Miért? Gondolod, anyámat meglepte a hír, hogy egy csinos lánnyal csókolózom? Valószínűleg azzal is tisztában van, hogy ennél sokkalta izgalmasabb dolgokat is művelek,

71

bár a szerelmi életem részleteit nem vele szoktam megtárgyalni. – Evett még egy harapást, s csak azután folytatta: – Egyébként azt mondta, szeretne találkozni veled. Úgyhogy ha befejeztük a munkát, ami szerintem belátható időn belül bekövetkezik, átugorhatnánk Londonba. – Hát, nem is tudom… A családlátogatások terén nincs valami nagy tapasztalatom. Fogalmam sincs, hogyan kell viselkednem, mit várnak tőlem. A lány lesütött szemmel nyúlt a csészéjéért, de Brandon megfogta a kezét, és addig el sem engedte, amíg Raven megint fel nem emelte a tekintetét. – A rokonaim kedves emberek, nem kell félned tőlük. Fontosak nekem, ugyanúgy, ahogyan te is fontos vagy. Szeretnélek bemutatni nekik… Olyan nehéz ezt megérteni? A lány torka elszorult. Nem szólt semmit, csak megint lehajtotta a fejét. – Raven, kicsim… – Brand sóhajtott egy nagyot. – Mikor nyílsz meg végre? Mikor leszel teljesen őszinte velem? Raven nem értett a színleléshez. Nem tudott úgy tenni, mintha nem értené, hová akar kilyukadni a férfi. Ezért csak megrázta a fejét, és megpróbált témát váltani. Nem akarta, hogy már most utolérjék őket a hétköznapok. Hamarosan úgyis vissza kell térnie Kaliforniába, és véget ér a tündérmese. – Mesélj róluk! – kérte. – Beszélj a családodról! Talán könnyebben rászánom magam egy találkozóra, ha előtte kicsit megismerem őket. Most csak annyit tudok a Carstairsekről, amennyit a pletykalapokban olvastam. Elmosolyodott, de a tekintete inkább könyörgő volt, semmint vidám. Azt kérte a férfitól, hogy mosolyogjon vissza, és ne kérdezzen semmit. És Brandon, noha csalódottá tette a ki nem mondott visszautasítás, úgy gondolta, irgalmas lesz hozzá. Ad neki még egy kis időt. – Négy testvérem van, ötünk közül én vagyok a legidősebb – mutatott széles mozdulattal a kandallópárkány felé. – Utánam Michael következik a sorban, ő az az előkelő külsejű úr, akinek az a szép szőke felesége van. Ügyvéd. Brandon szája szélén mosoly játszott. Még mindig jó érzés volt, hogy öccse az ő jóvoltából juthatott be egy jó nevű egyetemre. Michael volt az első Carstairs, aki diplomát szerzett. – Kölyökként persze nem volt ilyen kifinomult, mint mostanság. Könnyen eljárt a keze, betört orrok sorát hagyta maga után, amerre járt. – Vagyis már akkor fejlett volt az igazságérzete – nevette el magát Raven. – Bizonyára remek ügyvéd lett belőle. Folytasd! – Ötünk közül a középső Alison. Oxfordban végzett évfolyamelsőként. – Brandon büszke mosollyal nézett a húga fényképére. – Csuda koponya. Informatikus, de rajong a rögbiért. A férjével is egy meccsen ismerkedett meg. Raven megrázta a fejét. El sem tudta képzelni, hogy ez a törékeny, szőke lány rögbimérkőzéseken kiabálja rekedtre magát, kedvenc csapatát biztatva. – És a negyedik? Ki a negyedik? – Shawn öcsém. Ő állatorvos. – Brandon hangjába különös melegség költözött, és ez Raven figyelmét sem kerülte el. – Ha nem tévedek, ő a kedvenc testvéred – állapította meg. – Ezen még sosem gondolkodtam – hangzott a töprengő válasz. – De most, hogy mondod… Valószínűleg igazad van. Shawn a legjobb szívű, legkedvesebb ember, akit ismerek. Egyszerűen képtelen rá, hogy bántson másokat. Biztosan ismered azt a típusú gyereket, aki minden beteg kismacskát és törött szárnyú verebet hazacipel, és megpróbál segíteni rajtuk. Raven egyetlen ilyen embert sem ismert, de nem szólt semmit, csak a teáját szürcsölgette. Egyre inkább lenyűgözte Brandon elbeszélése. Valahogy úgy képzelte, hogy az egy családban, azonos körülmények között felnövő gyerekek többé-kevésbé hasonlóak lesznek. De a férfi szavaiból ennek pontosan az ellenkezőjére derült fény. – Elérkeztünk a legkisebbhez.

72

– Igen, Moray húgomhoz. Még gimnazista, érettségi előtt áll. Számvitelt akar tanulni, de ez még nem biztos. Lehet, hogy színésznőnek szegődik… De szóba került már az antropológia is. Kicsit bizonytalan a szentem. – Hány éves? – Tizennyolc. Úgyhogy hamarosan döntenie kell. Mellesleg nagy rajongód. Megvan neki az összes lemezed. – Úgy érzem, máris megkedveltem őt – mosolyodott el Raven. – Csodás családod van. A szüleid büszkék lehetnek valamennyi gyerekükre. Édesapád mivel foglalkozik? – Ács. És most is végigdolgozik heti hat napot, holott pontosan tudja, hogy nem volna muszáj. De neki elvei vannak, tudod? És az önérzete csorbát szenvedne, ha én tartanám el. Anya meg… Még mindig kötélre teregeti ki a lepedőket, pedig tíz éve, hogy vettem neki egy szárítót. Hát ilyen emberek ők. – Nem is tudod, milyen szerencsés vagy – állapította meg Raven, majd felállt a helyéről, és járkálni kezdett a szobában. – De igen, most már tudom. Gyerekként természetesnek vettem, hogy a családunk ilyen, és nem sokat töprengtem azon, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Neked például nagyon nehéz lehetett… Raven rántott egyet a vállán. – Túléltem, és ez az egyetlen, ami számít. – Az ablak felé fordult, kinézett a szirtekre, a tengerre. – Menjünk sétálni! – javasolta. – Nézd, milyen szép idő van! Brandon felkelt, és odament hozzá. – Az élet azért több a puszta túlélésnél – mondta egyszerűen, miközben megfogta a lány vállát, és maga felé fordította. – Akkor is az a legfontosabb, hogy túléltem. Méghozzá épen és egészségesen… Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. – Kérlek, beszélgessünk erről, Raven! Nem a múltadban akarok vájkálni, de azt hiszem, nagy szükség volna arra, hogy kiöntsd a szíved valakinek. Csak annyit tudok, hogy hetente kétszer hazatelefonálsz, de sosem mondasz semmit arról, milyen híreket kaptál… Beszélgessünk, jó? – Nem, erről nem akarok beszélni. Itt semmi esetre sem. – Raven átölelte Brandont, és hozzásimult. – Olyan ez a ház számomra, mint egy… mint egy menedék. Itt boldog vagyok. Nem akarok a múltra vagy a jövőre gondolni, élvezni akarom a jelent. Annyi ocsmányság vesz minket körül, Brandon, miért baj, hogy ki akarom zárni a külvilágot? Miért ne tehetnénk úgy, mintha csak mi ketten léteznénk, senki más? Miért ne lehetne ez a mi kis álomvilágunk? Csak egy rövid időre… Kérlek! – Hát jó. – A férfi nagyot sóhajtott. – De tényleg csak egy kis időre. Mert szép dolog az álmodozás, de fontos, hogy aztán szembesülni tudjunk a valósággal. Raven felnézett rá, és két tenyere közé fogta Brandon arcát. – Akár Joe a forgatókönyvben – mondta mosolyogva. – Ő is szembesül a valósággal a végén, igaz? – Igaz. – A férfi lehajolt, hogy megcsókolja, és sokkal jobban beleélte magát ebbe a csókba, mint eredetileg gondolta. – És persze, mint a mesében, az álmok valósággá válnak. – Én nem vagyok álom, Brandon. – A lány most szerelmese kezét fogta meg. – De neked mégis sikerült életre keltened. – És még csak varázslat sem kellett hozzá. Raven értetlenkedve holdazta fel a szemöldökét. – Az attól függ, honnan nézzük. Én például most is érzem a varázslatot… – És a blúza legfelső gombjához emelte a férfi kezét. – Azt hiszem, valahol itt hagytuk abba az imént. – Valóban – ismerte el Brandon, és folytatta a blúz kigombolását. – De mi lesz a sétával? – Milyen sétával? – Raven ártatlanul pillogott. – Nem emlékszem rá, hogy szó esett volna ilyesmiről.

73

– Akkor biztosan csak képzelődtem. – És Brandon keze tovább haladt a gombok által kijelölt útvonalon.

13. Mrs. Pengalleynek szokásává vált akkor kitakarítani a zeneszobát, amikor Raven és Brandon egyedül hagyták őt a házban. Ez volt az a hely, ahol a pár dolgozott – már amennyiben ezt munkának lehet nevezni. Mert Mrs. Pengalleynek egészen más elképzelése volt a munkáról. Összegyűjtötte a csészéket, ahogy szokta, és gondosan megszaglászta valamennyit. Tea. Néha boros poharakat is felfedezett, sőt esetenként whiskyt is szimatolt, de el kellett ismernie, hogy Mr. Carstairs egyáltalán nem olyan rossz életű és iszákos, mint azt a hírességekről gondolná az ember. Mrs. Pengalleyt egy kicsit csalódottá is tette ez a felfedezés. No meg az is, milyen csendesen éldegélt itt, Cornwallban a fiatal pár. Amikor Carstairs bejelentette, hogy három teljes hónapot tölt a házban, Mrs. Pengalley biztosra vette, hogy szórakozásban nem lesz hiány. És ugyebár, mindenki tudja, miféle mulatságokban lelik kedvüket ezek a show-bizniszben tevékenykedő fiatalok… Várta, mikor bukkannak fel a vagyonokat érő autócsodák, a feltűnő ruhakölteményekben pompázó sztárocskákkal. Meg is mondta a férjének, hogy csupán idő kérdése, előbb-utóbb biztosan elkezdődnek a vad dáridók – de tévedett. Senki sem jött látogatóba, Carstairs és az a kedves, szürke szemű lány kettesben voltak mindvégig. Mrs. Pengalley odasétált az ablakhoz, megigazította a függönyt, és letörölte a párkányt. Közben persze ki is nézett, és láthatta Brandont meg Ravent, akik éppen ott sétáltak el a szirtek felé. Folyton együtt, gondolta, és kis híján elmosolyodott, mert az jutott eszébe, milyen szép pár. Aztán gyorsan megrázta a fejét, és a bútorokon folytatta a törölgetést. Hogy lehet így rendes munkát végezni, zsörtölődött, ha egyszer mindig szanaszét hagyják ezeket a titokzatos ákombákomokkal telerajzolt papirosokat? Felvett egy kottát, és értetlenséggel vegyes irtózattal szemlélte a számára érthetetlen jeleket. Aztán letette a helyére, és folytatta a munkát. Közben persze időről időre kisandított az ablakon. Odakinn erősen fújt a szél, és Brandon átölelte a lányt. Aztán váratlanul hátradöntötte, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Raven nem tudta mire vélni a dolgot. – Hát ezt meg miért csináltad? – kérdezte elképedve, miután szétváltak. – Mrs. Pengalley kedvéért – magyarázta Brandon. – Gondoltam, hadd legyen szegénynek egy kis öröme, ha már minket les a zeneszoba ablakából. – Jaj, Brandon! – nevetett a lány. – Rettenetes vagy, tudod…? A férfi ajka megint közeledett, és a nevetés újabb csókba fúlt. – No, ezt most a saját örömömre csináltam – mormolta egy perccel később Brand. – Azt hiszem, most elegendő beszédtémát biztosítottunk számára az elkövetkező néhány napra. Egymást átölelve folytatták útjukat a parti szirtek felé. Sokáig egyikük sem szólt, némán csodálták a hullámokkal dacoló sziklákat a mélyben. Raven imádta ezt a helyet. Szerette a táj vad szépségét, a tenger morajlását, a sirályok rikoltását. A musical tulajdonképpen elkészült, csupán az utolsó simítások voltak még hátra. Tehát a feladatot, amiért ideérkeztek, majdnem elvégezték – mégsem siettek a végére járni a munkának. Raven halogatni akarta a befejezést, amíg csak lehet. Rettegett, hogy ha elutaznak innen, véget ér a tündérmese, és megtörik a varázs. 74

Láthatóan Brandon számára sem volt sürgős a dolog. Mostanáig a szerelem mámorában nemigen beszélgettek fontos, a jövőt érintő kérdésekről, de Raven tisztában volt vele, hogy a későbbiekben ez elkerülhetetlen. Előbb-utóbb utolérik őket a hétköznapok, s akkorra tisztázniuk kell, mit várnak ettől a kapcsolattól. Raven már előre szorongott ettől a beszélgetéstől. Tudta, hogy ha folytatni akarják, számtalan nehézséggel kell megbirkózniuk. Először is ott volt a munkájuk, amely alig-alig tette lehetővé a normális életet. Mint előadóművészek nyugodtan felkészülhettek rá, hogy riporterek, lesifotósok százai erednek a nyomukba, s nem hagynak számukra szusszanásnyi magánéletet sem. Megjelennek majd képek és cikkek róluk az újságokban, némelyek megírják az igazat, mások torzítanak – és azok lesznek a legveszélyesebbek, amelyek féligazságokkal körítve teszik hihetővé a hazugságokat. De ha elég erős a szerelmük, és megtanulják okosan kezelni ezeket a dolgokat, akkor ebből nem lehet gond. Ravenben sokkal komolyabb, sokkal riasztóbb kétségek is megfogalmazódtak. Nem tudta, képes lesz-e valaha leküzdeni az attól való rettegését, hogy Brandon megint elhagyja. Nagyon jól emlékezett az öt évvel ezelőtti mély fájdalomra, és ebből okulva nem mert feltétel nélkül megbízni a férfiban. Aztán ott voltak még az édesanyjával kapcsolatos kínos kötelességei is, melyek újabb akadályt jelenthettek a kapcsolatuk útjában. Ezt a terhet nem akarta megosztani senkivel. Még azzal sem, akit a világon a legjobban szeretett, sőt talán vele a legkevésbé. Évekkel ezelőtt úgy döntött, maga vállal felelősséget a sorsáért – anyja példáján megtanulta, hogy ha az ember lemond az ellenőrzésről a tettei fölött, elveszett. Ha tehette volna, a végtelenségig nyújtja ezt a nyarat. De ez sajnos nem állt módjában, és érezte, hogy egyre közeledik az a nap, amikor az álom véget ér. Amikor kiderül, valóra válike, amiről álmodott… A terméskőből rakott mellvédre könyökölt, úgy nézte a háborgó tengert. Brandon pedig őt figyelte. Volt valami a lány tekintetében, ami miatt nem mert közelebb lépni hozzá, nem merte megérinteni. Egy pillanatra felhő takarta el a napot, és Raven nagyot sóhajtott. – Mire gondolsz? – akarta tudni a férfi. – Arra, hogy még sosem voltam ilyen gyönyörű helyen, mint ez itt. – A lány oldalt hajtotta a fejét, és Brandonre mosolygott. – Valamikor régen ellátogattam Julie-val Monacóba, és azóta azt gondoltam, az a világ legszebb helye. Tévedtem. Csak a második legszebb. – Tudtam, hogy tetszeni fog neked itt. – A férfi Raven hajával kezdett játszani. – Biztos voltam benne, hogy ha eljössz, imádni fogod Cornwallt. De abban persze nem lehettem biztos, hogy igent mondasz az ajánlatomra… Csuda nagy bajban lettem volna, ha elutasítasz. Nem készültem tartalék tervvel. – Tervvel? – Raven homloka ráncba szaladt. – Miféle tervvel? Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Hát arról, hogy elhozhassalak ide, ahol kettesben lehetünk. A lány felegyenesedett, de még mindig nem fordult Brandon felé. Továbbra is a tengert nézte. – Azt hittem, azért jöttünk, hogy megírjuk a musicalt. – Hát persze. – A férfi egy sirályt figyelt, mely zuhanórepülésben közelítette meg a vizet. – Kapóra jött nekem az a forgatókönyv. Az időzítés már nem is lehetett volna jobb. – Az időzítés? – Raven óriási gombócot érzett a torkában. A napot megint felhők takarták el, és ő úgy érezte, elsötétült az egész világ. – Ha nem olyan csábító számodra a feladat, aligha egyezel bele, hogy együtt töltsünk három hónapot – magyarázta derűsen Brandon. – Vagyis a forgatókönyv volt a csali, én meg bekaptam a horgot. A férfi végre észrevette, hogy valami nem stimmel, hogy Raven hangja mindennek mondható, csak lelkesültnek nem.

75

– Természetesen nem csak erről van szó – bizonygatta. – Az első perctől veled akartam dolgozni, ahogy kiderült, hogy enyém a feladat. Téged tartottalak a legalkalmasabbnak… – De ez nem gátolt meg abban, hogy terveket szőj és ügyelj a gondos időzítésre – fejezte be a mondatot gúnyosan a lány. – Tisztára mint egy sakkjátszma… Hiába, Julie mindig is mondta, hogy nem vagyok jó stratéga. Sarkon fordult, de Brandon elkapta a karját. – Most meg mi az ördögöt csinálsz? Elárulnád, mi bajod? Raven haragtól piros arccal, villámló szemmel fordult feléje. – Még kérded? Hogy tehetted ezt?! – Én? – csodálkozott a férfi. – Mit? – Eszközként használtad az Ábránd forgatókönyvét, hogy idecsalj! – Bármit elkövettem volna, még ettől csúnyább dolgokat is, hogy visszaszerezzelek. És ne felejtsd el, hogy sosem hazudtam neked. – No persze. Csak elhallgattál bizonyos dolgokat. – Ezt nem vitatom. De ennek te is nagy mestere vagy, nem igaz? A lány hallgatott. – Áruld el, miért vagy rám ennyire dühös? – kérdezte szelíden a férfi. – Azért, mert szeretlek, vagy mert ráébresztettelek, hogy te is szeretsz engem? – Mert gyűlölöm, ha befolyásolni próbálnak! – Raven keze ökölbe szorult. – Én akarom irányítani az életemet, nem szeretném, ha mások hoznának döntéseket helyettem. – Ezzel aligha vádolhatsz. Semmiben sem döntöttem helyetted. – Csak addig ravaszkodtál, addig vezettél az orromnál fogva, amíg azt nem tettem, ami szerinted helyénvaló! Mire volt ez jó, mondd! Miért nem voltál őszinte hozzám? – Mert ha őszinte vagyok, sosem engedtél volna közel magadhoz. Szereztem ezen a téren bizonyos tapasztalatokat öt éve, emlékszel? – Honnan tudod, mi lett volna, ha…? Nem látsz a fejembe, semmit sem tudsz rólam! – Sosem engedted, hogy belelássak. – Brandon elővett egy cigarettát, aztán a szélnek háttal fordulva, meggyújtotta. Csak miután letüdőzte a füstöt, utána folytatta: – És én biztosra akartam menni. Nem akartam elszalasztani a nagy lehetőséget. Nem voltam abban a hangulatban, ha úgy tetszik. Hűvös, szenvtelen hangja csak olaj volt a tűzre. – Ehhez nem volt jogod! – kiabálta magából kikelve a lány. – Nem volt jogod hozzá, hogy rám kényszerítsd az akaratodat! Nem vagyok már gyerek, jogom van beleszólni a sorsom alakulásába. – Ha azt akarod, hogy felnőttként kezeljenek, nem árt, ha felnőttként viselkedsz – mutatott rá a férfi. – Mert most gyerekes vagy, és ezt te is tudod. Semmi rosszat nem tettem, nem vezettelek félre. Tényleg volt itt egy forgatókönyv, amelyből musicalt kellett írnunk, és a házam eszményi helyszínnek ígérkezett a munkához. Mellesleg úgy éreztem, itt te is el tudnád magad engedni annyira, hogy újrakezdhessük… Vissza akartalak szerezni téged, hát olyan nagy baj ez? – Te érezted úgy, te akartál visszaszerezni… Te, te és te… Mondd csak, nem vagy te egy icipicit önző? És én? Velem mi lesz? Ki fogja tőlem megkérdezni, én mit gondolok? Vagy úgy véled, az nem számít? Azt hiszed, az életem afféle átjáróház, ahol jöhetsz-mehetsz, ahogy jólesik? – Nem a saját jószántamból mentem el. Elüldöztél. – Én? Hiszen elhagytál! – Raven nem bírta tovább, a szeme teliszaladt könnyel. – Elmentél egyik napról a másikra, egyetlen szó nélkül! Majdnem belehaltam… Se azelőtt, se azóta nem fájt annyira semmi… Ne hidd, hogy még egyszer megteheted velem ugyanazt! – Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit most mondok – szólalt meg a férfi, miután elnyomta cigarettáját a kőfalon. – De tudnod kell, hogy nem te voltál az egyetlen, aki megszenvedte azt

76

a szakítást. El kellett mennem, hát nem érted? Ha továbbra is ott maradok melletted, úgy hogy te folyton eltaszítasz magadtól, abba biztosan belebolondultam volna. Úgy éreztem, az az egyetlen megoldás, ha elmegyek, mert úgy ítéltem meg, még időre van szükséged. – Időre? Te időt adtál nekem? – ismételte remegő hangon, elképedve a lány. – Pontosan. Gyermek voltál, amikor elmentem, és abban reménykedtem, hogy egy felnőtt nőt találok, amikor visszajövök. – Vagyis… vagyis abban reménykedtél, hogy… időközben felnövök? – Raven hangja nem volt több, mint egy suttogás. – Nem volt más választásom, hidd el. – Brandon dacosan zsebre dugta a kezét. – És nekem? Az eszedbe sem jutott, mi? Hogy engem is megkérdezhetnél… Egyszerűen döntöttél helyettem, és kész. – Ez nem döntés kérdése volt, hát nem érted? – Brand elfordult. Érezte, hogy már nem sokáig lesz képes megzabolázni az indulatait. – Ez egy kétségbeesett ember utolsó esélye volt arra, hogy megőrizze a józan eszét. Egy percig sem bírtam volna ki tovább a közeledben úgy, hogy te továbbra is megtagadod magad tőlem. – Ezért aztán eltűntél öt évre, majd újra felbukkantál, és a szakmai becsvágyamat használva csaléteknek, az ágyadba édesgettél! Fütyültél minden másra, rám, a darabra, a szereplőkre, csak az önző céljaid számítottak, semmi más! – Ez övön aluli volt – mondta csendesen a férfi, aztán elfordult, és már ott sem volt. Egyszerűen faképnél hagyta. Néhány másodperccel később Raven hallotta, hogy felbőg egy autó motorja. Még a hullámok moraját is túlharsogta a hang. Megfordult, és látta a kocsit őrült sebességgel elszáguldani. Ha az volt a szándéka, hogy dühkitörést provokál, lám, sikerrel járt… De Raven nem volt biztos abban, hogy jól tette, amit tett. A szavak, melyeket kimondott az imént, most mázsás súllyal nehezedtek a lelkére. Lehunyta a szemét, de így is Brandon haragtól eltorzult arcát látta maga előtt. Reszkető kézzel túrt a hajába. A feje megint lüktetni kezdett, mint mindig, ha felizgatta magát. Lassan kinyitotta a szemét, és visszafordult a tenger felé. Minden, ami az elmúlt néhány hétben történt köztünk, minden egy alaposan kifundált terv eredménye volt, gondolta. Ahogy ott állt, a mérge lassan elpárolgott, és valami mélységes szomorúság szállta meg. Mert arra is rájött, hogy mindennek ellenére rengeteget köszönhet a férfinak. Azt, hogy életre keltette benne a nőt, azt, hogy a musical óriási lendületet ad majd a karrierjének. És mégis… A lány lehangoltan rázta meg a fejét. Össze volt zavarodva, nem tudta, mit tegyen. Életében nem érezte magát ilyen nyomorultul, mint most, amikor egyedül indult a ház felé. A zeneszoba ajtajában Mrs. Pengalley várta. – Kisasszony… Telefonon keresik Kaliforniából. – Az idős asszony az ablakon át természetesen figyelemmel kísérte a veszekedést, és most, hogy látta Raven könnyes szemét, feléledtek anyai ösztönei. – Készítek magának egy teát, jó? A lány a telefonhoz lépett, és felvette a mellérakott kagylót. – Igen, tessék? – Szia, Raven, itt Julie. – Ó, Julie… – A lány lerogyott a legközelebbi székre. A kedves, jól ismert hang hallatán megint könnyek szöktek a szemébe. – Mi az? Hazajöttél a görög szigetekről? – Már régen, hiszen beszéltünk is azóta. – Julie hangjában csodálkozás csendült. – Ó, persze, persze… Miért hívtál? Csak nincs valami baj? – Karter doki hívott ma reggel, azt mondja, téged nem tudott elérni. – Már megint megszökött? – kérdezte tompán, beletörődőn Raven.

77

– Igen. Tegnap éjjel. De nem jutott messzire. – Julie elhallgatott, nyilvánvalóan azon töprengett, hogyan folytassa. A lány szívét szörnyű balsejtelem szorította össze. – Mondd már! Mi történt, az ég szerelmére?! – Balesetet szenvedett, Raven. Jó lenne, ha most rögtön haza tudnál jönni. A lány fáradtan lehunyta a szemét. – Meghalt? – Nem, de nagyon nagy a baj… Nem fogja túlélni. Haldoklik. Karter szerint lehet, hogy csak órái vannak hátra. – Ó, istenem! – Raven mindig valami ilyesmitől rettegett, de most, hogy a tragédia bekövetkezett, mégis váratlanul érte. Úgy érezte, a sokk következtében megbénult a teste, az agya. Kétségbeesve nézett körül a szobában, mintha azt kutatná, hol is van, és honnan várhat segítséget. – Szívből sajnálom, hogy ezt így, telefonon kellett elmondanom, Raven, de nem volt más választásom. Gyere haza! – Tessék? Ja igen, persze, azonnal indulok. – Akarod, hogy kimenjek eléd a reptérre? – Nem, majd fogok egy taxit. Melyik kórházban van? – A St. Catherine intenzív osztályán. – A következő géppel ott leszek. És Julie… – Igen? – Maradj mellette, kérlek! – Ez csak természetes. Raven letette, aztán rábámult a néma készülékre. Mrs. Pengalley jött be a teával, de elegendő volt egy pillantást vetnie Raven halálsápadt arcára, és azonnal félretette a csészét. A bárszekrényhez ment, ahol töltött egy jó nagy pohár konyakot, és odavitte a lánynak. – Igya ezt meg, kedves! Meglátja, jobban lesz tőle. – Tessék? – Raven úgy nézett rá, mint aki mély álmából ébredt. – Igya ki! Fenékig! A lány nem nyúlt a pohár után, de nem ellenkezett, amikor Mrs. Pengalley az ajkához tartotta. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, amikor az erős ital marni kezdte a nyelvét, a torkát. De a második korty után felszakadt belőle egy mély, jóleső sóhaj. – Köszönöm… Tényleg jobb egy kicsit. – Látja, mondtam én! A konyak bizonyos helyzetekben orvosság. Raven lassan felállt, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Rengeteg dolga volt, viszont ideje alig. Haladéktalanul kellett cselekednie. – Mrs. Pengalley, most azonnal vissza kell utaznom Amerikába. Bepakolná a holmimat, kérem, amíg én felhívom a repülőteret? Az idős nő elgondolkodva nézte. – Igazán nem akarok beleszólni, kisasszony, de tudja, van az úgy, hogy a férfiak feldühödnek és elvágtatnak. Ám utána hamar visszajönnek megint. Ő is vissza fog jönni. Beletelt egy kis időbe, mire Raven rájött, hogy az asszony Brandonről beszél. – Szent ég, még ez is… – Aggodalmasan a hajába túrt. – Amennyiben Mr. Carstairs nem térne vissza időben, sofőrre is szükségem lesz. Vajon Mr. Pengalley volna olyan kedves, és elvinne engem a reptérre? Tudom, hogy ez nem tartozik a feladatkörébe, de életbe vágóan fontos. – Persze, ne aggódjon, azonnal szólok neki. És megyek csomagolni. – Köszönöm. – Raven még egyszer, utoljára körbenézett a zeneszobában, aztán a telefonért nyúlt.

78

Égy órával később, már indulásra készen, sokáig tépelődött, mit tegyen. Szerette volna megvárni Brandont, de a férfi kocsijának nyoma sem volt. Így aztán nem maradt más választása, írnia kellett, még akkor is, ha úgy érezte, hogy amit mondani akar, azt nem lehet pár mondatba belesűríteni. Brandon – írta egy kitépett noteszlapra –, baj történt otthon, haza kell mennem. Kérlek, bocsáss meg! Szeretlek. Raven Visszaszaladt a zeneszobába, és a zongora tetején lévő kottahalom tetejére tette a papirost. Aztán bőröndjeivel együtt kisietett a ház elé, ahol rozoga autójában már ott várta őt Mr. Pengalley.

14. Öt nap is beletelt, mire Raven feleszmélt a fájdalmas kábulatból. Karter doktornak igaza volt, amikor azt mondta, hogy az édesanyja már a másnapot sem éri meg. Hiába sietett annyira, elkésett, így aztán a gyász és a fájdalom mellett még a lelkiismeret-furdalással is meg kellett küzdenie. A tennivalók, melyek ilyenkor a legközelebbi hozzátartozóra várnak, megóvták őt attól, hogy végképp belesüppedjen az önvád és az önsajnálat mocsarába. Talán ezért is kötődik annyiféle szokás, szertartás az elmúláshoz, hogy a tennivalók özönében az embernek ne legyen ideje összeomlani, gondolta. A temetés után aztán elfogytak a feladatok. Nem maradt más, csak a tény, hogy az asszony, akit annyira szeretett, és annyira gyűlölt, nincs többé. Már nem sírt. Elfogytak a könnyei, ami nem is csoda, hiszen valójában évek óta gyászolta az anyját. Rég kínozta a balsejtelem, hogy ez lesz a vége. Hiába volt egy baleset a halál okozója, valójában az asszonyt felemésztette a betegsége: fokról fokra, olyan alapossággal, mint ahogyan a rák pusztít, orvul és alattomosan. Ez alatt az öt nap alatt Raven vagy tucatnyi alkalommal próbált telefonálni Cornwallba, de soha nem vették fel a kagylót. Brandon nyilván elutazott valahová. De vajon hová? Hol lehet? És vajon meg tud-e bocsátani neki valaha? Miután egy ilyen alkalommal letette a kagylót, Raven alaposan megnézte magát a tükörben. Nagyon sápadtnak találta az arcát. A rózsás pír öt nappal ezelőtt tűnt el az orcájáról, és nem tért vissza azóta sem. Ennyire szörnyen azért mégsem nézhetek ki, gondolta, és a pirosítóért nyúlt. A mesterséges pír is jobb, mint ez a gyászos sápadtság. Egy gondolat fogalmazódott meg benne, és alighogy letette a pirosítós pamacsot, megint felvette a telefonkagylót. Harminc perccel később gyönyörű fekete selyemruhában libegett le a lépcsőn. Haját feltűzte, fején egyszerű, fekete kalapkát viselt. – Nahát! Készülsz valahová? – jött ki az irodából a lépteit meghallva Julie. – Igen. De ahhoz előbb meg kellene találnom azt a kis fekete retikülömet, mert abban van a kocsikulcsom. – Raven nagy lelkesedéssel túrta át a gardróbot. – Ennyire jól vagy már? A lány hátrafordult, és Julie-ra nézett. – Jobban – mondta őszintén, de tudta, hogy barátnője nem elégedne meg egy általános kliséválasszal, ezért még hozzátette: – Sokat segített az, ahogyan kioktattál a temetés után. Próbálom áttenni a gyakorlatba a tanácsaidat. – Nem kioktattalak, csak azt próbáltam megvilágítani, hogy semmi értelme gyötörnöd magad. Megtettél minden tőled telhetőt, nem a te hibád, hogy ez nem volt elég. Raven biccentett, és sóhajtott egy nagyot.

79

– A fő, hogy már jobban vagyok, és hamarosan egészen jól leszek. – Meglepetés villant a tekintetében, mert Julie mögött megjelent még valaki: Wayne. – Szia! – mosolygott rá Raven. – De csendben voltál! Nem is tudtam, hogy itt vagy. – Díjazom a ruhádat – mondta válasz helyett a férfi. – Istenien áll! – Nem is fukarkodhatsz a bókokkal, tekintve, mennyibe van ez nekem… - Ne légy már ilyen ünneprontó! Pénzt emlegetni egy művészeti alkotás kapcsán! Ejnye, kedvesem! – A tervező megigazította a ruha pántját. – Egyébként hová készülsz? – Alfonzóhoz. Hendersonnel ebédelek. Wayne óvatosan megérintette a lány arcát. – Kicsit sok a pirosító, nem? – Lehet, de nagyon elegem volt már belőle, hogy úgy nézek ki, mint a meszelt fal. – Raven átölelte a férfit, aztán lábujjhegyre ágaskodott, és arcon csókolta. – Még nem is mondtam, mennyire hálás vagyok neked, amiért mellettem álltál az elmúlt néhány napban. Akár egy kőszikla, rendíthetetlenül… – Á, semmiség. Úgyis untam már a tervezőasztalt. – Imádni valóan hazudsz – nevetett rá Raven. – De nem kell aggódnod miattam. Neked sem, Julie – pillantott a barátnőjére. – Azért akarok Hendersonnel beszélni, hogy szervezzen nekem egy újabb koncertturnét. – Micsoda? – képedt el Julie. – De hiszen fél éve folyamatosan dolgozol. Lemezfelvétel, koncertkörút, a musical… Inkább pihenésre volna szükséged. – Azt én tudom, mire van szükségem – vetette fel a fejét akaratosan a lány. – Most például elsősorban munkára, olyan értelmes tevékenységre, amellyel lefoglalhatom magam. Egy ausztráliai koncertkörútra gondoltam. Nagyon jól fogynak arrafelé a lemezeim. – Mielőtt valami ostobaságot csinálsz, legalább beszélj Branddel, légy szíves! – Ha éppen tudni akarod, többször is megpróbáltam beszélni vele, de egyszerűen lehetetlen volt telefonon elérni. Ő pedig nem jelentkezett, egyetlenegyszer sem. Nyilván nem akar beszélni velem. – Szeret téged – szólt közbe Wayne. – Aki ott volt a New York-i koncerteden, láthatta, mennyire odavan érted. – Igen, tudom, hogy szeret, és én is szeretem. De úgy látszik, ez kevés. Ne kérdezd, miért, mert magam sem tudom. – Raven megfogta a férfi kezét, és rámosolygott. – De hagyjuk is ezt a témát, töprengtem már rajta eleget. Amennyi bajom van mostanában, tudnék értékelni egy kellemes újságot… Már amennyiben hajlandóak vagytok végre beavatni engem a dologba. Wayne-ről célzatosan a barátnőjére pillantott, majd vissza. Julie és a divattervező összemosolyogtak. – Hát rájöttél? – Nehéz lett volna nem rájönni, tekintve, mekkora szemeket meresztetek egymásra. De meséljetek inkább! Miféle váratlan fordulatnak köszönhető, hogy egymásra találtatok? – Hát, váratlannak éppen nem nevezném – nevetett Wayne. – Én ugyanis pontosan hat éve epekedem Julie után. – Hat éve? – vonta fel a szemöldökét tréfás szörnyülködéssel Raven. – Szent ég, de hát akkor miért nem léptél mostanáig?! – Mert vártam, hogy vége legyen Julie csapongó korszakának. Nem akartam egy lenni a sok közül. – Nekem is régóta tetszik Wayne – szólt közbe a szőke lány. – De nem mertem kezdeményezni nála, mert azt hittem, van valami köztetek. – Mármint hogy köztem és Wayne között? – Ravenből hosszú napok óta először kipukkadt a nevetés. – Most aztán komolyan megsértődtem – közölte a férfi. – Hát ilyen nevetségesnek találod még a feltételezést is…? Sokak szerint nagyon is jóképű vagyok.

80

– Hát persze hogy az vagy! – sietett megnyugtatni Raven. – Inkább csak azért hökkentem meg, mert téged mindig azokkal a meseszép, hosszú lábú modell-lányokkal lehetett látni mindenfelé. Hogy gondolhatta bárki, hogy közöd van hozzám? – Nem hiszem, hogy helyénvaló most szóba hozni a régi barátnőimet – szögezte le szárazon Wayne. – Ugyan már, nincs semmi baj – csillapítgatta a férfit Julie. – Mindent tudok a múltadról, és semmi gondom vele. – Legalább azt mondjátok el, hogyan történt!? Hogy jöttetek össze? – erősködött Raven. – Épp csak néhány hétig voltam távol, és arra kell hazajönnöm, hogy a két legjobb barátom összeszűrte a levet a hátam mögött. – Mindjárt a hajóutam első napján történt – kezdte Julie. – Alighogy kifeküdtem napozni a fedélzetre, észrevettem egy igen jóképű, napszemüveges urat, tökéletes szabású, hófehér öltönyben. Kitalálod, ki volt az? – Jó lehetőségnek tűnt, hogy lecsapjak rá, még mielőtt elcsavarja egy utazgató milliárdos vagy egy fess tengerész fejét – szólt közbe a férfi. – Ó, pár évvel ezelőtt már begyűjtöttem egy utazgató milliárdost – nevetett Julie. – Ami pedig a fess tengerészeket illeti… – Egy szót se többet, vagy nem állok jót magamért! – Wayne odament a szőke lányhoz, és átölelte. – Olyan jó rátok nézni! – állapította meg Raven. – Remélem, meghívtok az esküvőre! Jaj, de miket is beszélek! Nagyon korai még esküvőt emlegetni, nem igaz… – Nem hinném, hogy korai volna. – A férfi Julie-ra mosolygott. – Igaz, drágám? – Csak nem…? – Rávennék leesett az álla. – Össze akartok házasodni? De hiszen ez nagyszerű! Elújságolhatom Hendersonnek? Vagy még titok? – Nyugodtan elmondhatod – biccentett kegyesen Julie. – A jövő héten úgyis mindenki megtudja. – A jövő héten? Ejha! Ti aztán nem sokat hezitáltatok! – Nincs ezen mit gondolkodni. Ha egyszer mindketten akarjuk… – Igen, alighanem igazatok van – ismerte el Raven. – Azt hiszem, van egy üveg pezsgő a hűtőben. Ha gondoljátok, megünnepelhetjük a nagy hírt, miután hazajöttem. Ígérem, nem leszek nagyon sokáig távol. Megölelte őket búcsúzóul, majd sarkon fordult és elindult kifelé. – Raven! – szólt utána Julie. – A táskád. – És odavitte neki azt a kis fekete bőrretikült, amelyet barátnője annyira keresett az imént. – És még valami… Ígérd meg, hogy rendesen eszel! – Ígérem. – Raven mosolyogva intett, aztán kisuhant az ajtón. Egy óra sem telt belé, és Raven már Alfonzó éttermének üvegezett teraszán ült. Legalább tucatnyi törzsvendég volt az étteremben, akit személyesen ismert, így nem kevés időbe telt, mire túlesett a kötelező üdvözléseken, és végre leülhetett egy sarokasztalhoz. Az étterem úgy festett, akár egy darabka dzsungel: buja pálmák zöldelltek, egzotikus virágok nyíltak mindenfelé. Az üvegen besütő nap kellemes fénnyel és meleggel árasztotta el az odalenn ülőket, s az őserdei hangulatot fokozta, hogy egy távoli sarokban beltéri szökőkút gondoskodott a „kötelező” vízcsobogásról és a páratartalomról. Raven kedvelte ezt a helyet, különösen a trópusi virágdekoráció és az itteni pompás konyha miatt, valahogy most mégsem tudta értékelni sem a gyönyörű környezetet, sem a felszolgált étkeket. Henderson, aki szemközt ült vele, hatalmas darab ember volt. Inkább látszott favágónak, mint sima szavú, ravasz menedzsernek. Fején vöröses haj göndörödött, barátságos, gyermekien kék szeme nagyon szúrósan és fenyegetően tudott rámeredni arra, aki bosszúságot okozott neki.

81

Ravenre különben soha nem nézett így. Őt szerette, és nemcsak azért, mert a lány nagyon sok pénzt hozott neki a konyhára, hanem mert sok más ügyfelével ellentétben Raven sosem hányta a szemére ezt a tényt. A férfi egyébként feltűnően hallgatag volt ebéd közben. Egy szót sem szólt, csak figyelte Ravent, aki viszont mintha felhúzták volna, szakadatlanul csacsogott. Egyik témáról a másikra ugrott, de a leghosszabban arról értekezett, hogy szeretne egy lemezbemutató turnét Ausztráliában és Új-Zélandon. Cornwallt és az Ábrándot ellenben meg sem említette. Henderson elfogyasztotta a sült marhaszeletet, leöblítette nehéz vörösborral, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy Raven ripsz-ropsz megjött Cornwallból. Ő személy szerint azt hitte, a munka befejezése után a lány ott marad még egy-két hétig Branddel csak úgy, pihenni – és tessék… Raven újra itthon van, valami turnét emleget görcsösen, Brandon meg sehol… A lány nagyjából negyedóráig beszélt egyfolytában, csapongva, hol ide-, hol odakapva. De aztán lassult a tempó, mintha kezdett volna belefáradni az erőltetett jópofizásba. Amikor végül elhallgatott, Henderson elérkezettnek látta az időt, hogy ő is véleményt nyilvánítson. – Nos – mondta, miután egy hófehér damasztszalvétával megtörölgette a száját. – Tulajdonképpen nem is rossz az ötlet. Minden gond nélkül megszervezhetek neked egy ausztrál koncertkörutat. – Remek. – Raven ide-oda tologatta a tányérján a rákokat, majd észrevéve, hogy mostanáig alig evett, egyet a villájára szúrt. – De amíg elindul a turné, addig nyaralhatnál egyet. Három-négy hét talán elég is lenne, hogy kipihend magad. – Ó, nem, inkább azt szeretném, ha elintéznéd, hogy a fennmaradó időben meghívjanak pár televíziós show-műsorba. – Éppenséggel azt is megtehetem, csak előbb pihenj egy keveset! – De ha egyszer nem pihenni, hanem dolgozni akarok! – Raven gyanakodón húzta össze a szemöldökét. - Mondd csak, nem beszéltetek ti össze Julie-val? – Julie-val? Mégis miért beszéltünk volna össze? Azt, hogy sovány vagy, és sápadt, magam is látom, van szemem. Enned és aludnod kellene, nem tovább zsigerelni magad. – Miért van az, hogy velem mindenki úgy beszél, mintha magatehetetlen csecsemő volnék? – zsörtölődött Raven, de azért engedelmesen a szájába dugott még egy rákot. – Jerry Michels műsorát néztem ki magamnak. Mit gondolsz, el tudod intézni, hogy bekerüljek? – Már hogyne tudnám elintézni! Az a paprikajancsi boldog lehet, hogy hajlandó vagy szóba állni vele. – Hát akkor rajta! – Rajta? Hogyhogy rajta? Miről beszélsz? – Henderson bort töltött a poharába. A nagy üvegtáblákon beeső napfény megvilágította a rubinpiros folyadékot, és vöröses árnyat varázsolt a hófehér abroszra. – Henderson! – Raven félretolta a tányérját. – Ne szórakozz velem, légy szíves! Az imént arról beszélgettünk, hogy bejuttatsz Jerry Michels show-jába. – Arról beszéltünk, hogy be tudnálak juttatni, ha akarnálak. De nem akarlak – közölte a férfi angyali mosollyal. – Miért? – Mert nem neked való. – Raven már nyitotta a száját, hogy vitassa ezt, de Henderson felemelte a kezét. – Kár a gőzért! Nem mész oda, mert nem neked való, és kész. Ismerem azokat a fickókat, és nem fogok gyöngyöt szórni a disznók elé. Raven nyelt egy nagyot. Henderson megérzései híresek voltak a szakmában, úgyhogy megadóan biccentett. – Hát jó. Felejtsük el Michelst! Mit javasolsz? – Például egy desszertet – mosolyodott el a férfi. - Nem, köszönöm. Csak egy kávét kérek.

82

Henderson odaintett egy pincért, rendelt magának egy áfonyás túrótortát, és mindkettejüknek kávét, aztán megint hátradőlt a széken. – Mesélj az Ábrándról! – Megcsináltuk. Elkészült a musical. – És? – Mi az, hogy és? Mit akarsz még tudni? Majdnem teljesen befejeztük, csak az utolsó simítások voltak már hátra, amikor eljöttem. Gondolom, ha valami gond lesz az utómunkálatokkal, akkor Brandon vagy az ügynöke úgyis kapcsolatba lép majd veled. – Jarretnek valószínűleg szüksége lesz rád és Brandonre a forgatás idején – jegyezte meg halkan Henderson. - Úgyhogy én a helyedben nem tekinteném lefutottnak a dolgot. – Erre nem is gondoltam… – ismerte el Raven. – De természetesen igazad van. Ha elkezdődik a forgatás, rendelkezésre kell állnom. Ám ezzel ráérek akkor foglalkozni, ha már itt az idő. – No és mégis hogy sikerült? Már úgy értem, a musical. – Jól. Azt hiszem, ha az eddigi munkáinkat nézzük, ez a legjobb zenei anyag, amelyet valaha letettünk az asztalra. Nagyon jól ment a közös munka. Meglepően jól. – Meglepően? Csak nem azt akarod mondani, hogy rosszabbat vártál? – Henderson a tortaszelettel kezdett szemezni, melyet a pincér most tett le eléje. – De igen. Nem hittem, hogy ennyire jók leszünk együtt. Köszönöm… – mondta a lány a pincérnek, aztán megint Hendersonre emelte a tekintetét. – Hiszen előtte is voltak sikeres munkáitok. Például az Esőfelhők… Tudod, hogy a New York-i koncertet követően újra keresni kezdték a lemezt a boltokban? Jó kis reklámot csináltatok neki, a sajtó rengeteget foglalkozott vele. – El tudom képzelni – dünnyögte bele a kávéscsészéjébe Raven. – Szerintem nem tudod. Mostanában ti ketten vagyok a társaság kedvenc témája. – Amint már említettem, nagyon jól tudunk együtt dolgozni. – Raven letette a csészéjét, mintha a koppanással is nyomatékot akarna adni a szavainak. – Brandonnek tökéletesen igaza volt. Zeneileg remekül kiegészítjük egymást. – No és emberileg? – Henderson nagyot harapott az áfonyás túrótortából. Raven felvonta a szemöldökét. – Nem értem, miért tartozik ez rád. – Hát jó, ne válaszolj, ha nem akarsz. De ne hidd, hogy megúsztad, mert szerintem ő is valami ilyesmit akar kérdezni tőled. – Ő? Kicsoda? – lepődött meg a lány. – Hát Brand – felelte magától értetődőn Henderson. – Épp most lépett be az étterembe. Raven hátrafordult, és valóban… Szívében felujjongott az öröm. Kis híján felugrott a helyéről, hogy odarohanjon az egyenesen feléje tartó Brandonhöz, de aztán mégis ülve maradt, a férfi arcán ugyanis nyomát sem látta annak a túláradó boldogságnak, amely őt eltöltötte. Brandon dühös volt, olyan dühös, hogy se nem látott, se nem hallott, csak jött feltartóztathatatlanul, villámló tekintetét Ravenre szegezve. Amerre elhaladt, minden pillantás rászegeződött, a beszélgetők zavartan elnémultak. Aztán egyszer csak megállt a lány előtt. – Gyerünk! – mondta nyersen, Hendersonre ügyet sem vetve. – Hová? – csodálkozott Raven, de nem sokáig álmélkodhatott, mert Brand megfogta a kezét és felhúzta a székről. – Indulás! – No de mégis… – Indulás! – ismételte a férfi, és elindult, maga után húzva a vonakodó Ravent. Az étteremre döbbent csönd borult. Mindenki őket nézte. – Mi ütött beléd? Eressz el! – méltatlankodott a lány. – Nem rángathatsz ki innen csak így! Brandon hirtelen megállt, és szembefordult vele.

83

– Azt akarod talán, hogy itt és most mondjam el neked, amit mondani akarok? – sziszegte egészen közelről Raven arcába. Igyekezett uralkodni magán, de minden rezdülésén érződött a visszafojtott indulat. A lány vett egy mély levegőt. – Nem – felelte józanul. – De semmi értelme, hogy ilyen cirkuszt csinálj. – Pedig ahhoz most nagy kedvem volna! Oltári nagy kedvem. Még mielőtt Raven bármit felelhetett volna, Brandon kipenderítette az étteremből, és a bejárattól nem messze álló Mercedes felé terelte, majd amikor odaértek, nemes egyszerűséggel betuszkolta az anyósülésre. – Szóval cirkuszt szeretnél – fordult feléje dühödt fúriaként Raven, amikor Brandon is beszállt. – Hát azt megkaphatod! Mégis mit képzelsz magadról?! Hogy merészeltél… A férfi nem felelt. Egyszerűen csak indított, de olyan sebességgel, hogy Raven hátrahuppant az ülésben, és ijedtében elnémult. Míg oda nem értek Brandon szállodájához, egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.

15. A Bel-Air Hotel előtt, alighogy odadobta a kocsikulcsot az egyik boynak, Brandon ismét megragadta a lány karját. – Mondtam már, hogy ne rángass! – tiltakozott Raven. – Nem cipelhetsz be a szállodába úgy, mint egy csomagot! A férfi megállt, feléje fordult, és erősen megfogta mindkét vállát. – Nem számít, mit mondtál – közölte vészjósló nyugalommal. – Elegem van abból, hogy úgy táncoljak, ahogyan te fütyülsz. Mostantól az én játékszabályaim szerint játszunk, világos? Azzal magához húzta, erősen, kíméletlenül, és csókkal zárta le a száját. Kemény, dühös, kétségbeesett csók volt ez, s amikor véget ért, Brandon hosszan, kutatón nézett Raven szemébe. Aztán motyogott valamit az orra alatt, elfordult és tovább húzta őt, be az előcsarnokba, a lift felé. Raven nem tudta volna megmondani, hogy ezt az ijedség vagy a düh okozza, mindenesetre reszketett a felindultságtól. A lift felérkezéséig mindketten hallgattak, nem is néztek egymásra. Brandon mindvégig fogta a lány karját. Aztán, amikor a felvonó ajtaja hangtalanul kinyílt, kituszkolta a folyosóra. Raven vita és ellenkezés nélkül sétált be a férfi lakosztályába, amikor az ajtó kinyílt. Igen elegáns volt a berendezés, mondhatni fényűző a maga ódivatú módján. Kandalló, faragott bútorok, perzsaszőnyegek… Hallotta, ahogy a férfi becsukta az ajtót maguk mögött, és erre megfordult. – Brandon… – Először én beszélek. Mostantól az én játékszabályaim érvényesek, emlékszel? – Igen. – Raven dacosan felvetette az állát. A karja sajgott azon a helyen, ahol Brandon megszorította. – Emlékszem. – Első szabály: nincs több ködösítés. Nem tűröm, hogy titkolózz előttem, hogy kizárj az életedből! – Olyan gyorsan és határozottan jöttek ajkára a szavak, hogy a lánynak esélye sem vált félbeszakítani. – Öt évvel ezelőtt is ezt csináltad. Nem bíztál bennem, eltaszítottál magadtól! – Nem, ez nem igaz…

84

– De igen, igaz. – Brandon egészen közel lépett hozzá. – Talán nem te voltál az, aki eltitkolta előlem, mi a helyzet az édesanyjával? Nem te voltál az, aki hallgatott arról, mennyit szenvedett, mi mindenen ment keresztül? Nem szóltál, nem kértél segítséget, pedig ha tudok ezekről a dolgokról, talán segíthettem volna… Raven nem erre számított, nem ilyen típusú szemrehányást várt. Összezavarodva szorította a kezét a homlokára, és megrázta a fejét. – Hogy mondhattam volna el? Ez nem olyasmi, amit egy… – …amit egy idegennel megoszt az ember – fejezte be a mondatot Brand. – Ugye ezt akartad mondani? - Cigarettáért nyúlt, mert érezte, ha nem foglalja le valamivel a kezét, megint fájdalmat fog okozni Ravennek. A lány ugyan nem panaszkodott, de elgondolkodva dörzsölgette csuklóján és karján a szorítások helyét, s ettől Brandet heves lelkiismeretfurdalás fogta el. – És szerintem – folytatta keserűen –, ha nincs az a viharos éjszaka, és te nem riadsz fel rémületedben, azóta sem mondtad volna el. Csak annak köszönhetem az őszinteségedet, hogy félig még aludtál, nem voltál egészen magadnál. Igazam van? – Hát, lehet… De miért is kellett volna elmondanom? Végtére is semmi közöd az anyámhoz. – Hogy mondhatsz ilyet? – A férfi, ahelyett hogy meggyújtotta volna, eldobta a cigarettát, és a bárpulthoz sétált. Töltött magának egy whiskyt, ivott, s csak azután folytatta: – Hogy vághatod ezt az arcomba ilyen hűvösen, ilyen szenvtelenül? Hát ki akarta, hogy ne legyen semmi közöm anyádhoz? Ki hallgatott erről a témáról hónapokon, éveken át? – Elkeseredetten rázta meg a fejét. – Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem jövök vissza. Ha tudomásul veszem, ami öt éve történt. Ha belenyugszom abba, hogy eltaszítottál magadtól. – Én taszítottalak el? – emelte fel a hangját Raven. – Te hagytál faképnél, amikor nem voltam hajlandó lefeküdni veled. – Odasétált a bárpulthoz ő is, és rátenyerelt. – Egyetlen szó nélkül kisétáltál az életemből, öt évig csak az újságokból értesülhettem arról, mi van veled – folytatta vádlón. – És a rólad megjelenő írások szerint elég hamar akadt, aki kigyógyított az állítólagos szerelmi bánatodból. – Az igaz, hogy sorra jöttek a lányok – ismerte el Brandon. – Egyik a másik után. Lehet, hogy csúnya dolog, de használtam őket, a testüket, hogy téged kiverhesselek a fejemből. De nem sikerült. Épp ezért végül arra a következtetésre jutottam, hogy okosabb lett volna kicsit türelmesebbnek lenni hozzád. – Ezek után végképp nem értem, miért mondod, hogy eltaszítottalak magamtól. – Mert tényleg azt csináltad. Amikor Raven haragosan el akart fordulni, Brandon megfogta a csuklóját. Aztán csak álltak a mahagóni bárpult két szemközti oldalán, és nézték egymást. – Kettesben voltunk a házban – szólalt meg halkan a férfi. – Julie pár napra elutazott… – Tudom – felelte dacosan Raven. – Mindenre emlékszem. – Csak furcsamód nem ugyanúgy, ahogy én. – Brandon csúfondárosan felvonta a szemöldökét, és a pillantása megint hideg volt, akár a jég. – És ne légy olyan biztos benne, hogy mindent tudsz! Mert arról például nincs fogalmad, hogy amikor aznap este meglátogattalak, meg akartam kérni a kezed. Raven nem válaszolt. Torkán akadt a szó, csak rábámult a férfira. – Meglepődtél? – Brandon elengedte a csuklóját, és újabb cigarettát keresett. – Látod, nem csoda, hogy egészen másként emlékezünk arra az éjszakára. Én szerettelek téged, és veled akartam élni… És isten látja a lelkemet, mindig hűséges voltam hozzád, amíg együtt voltunk. Egyetlen ujjal sem érintettem más nőt. – Meggyújtotta a cigit, és amikor a vége felparázslott, halkan hozzátette: – Majdnem beleőrültem. – Ezt sosem mondtad nekem – tiltakozott erőtlen, reszketeg hangon Raven. – Sosem mondtad, hogy szeretsz.

85

– Folyton elhúzódtál, menekültél előlem – folytatta a férfi. – Tudtam, hogy szűz vagy még, és félsz az egésztől, csak azt nem tudtam, miért. Annyi tűnt csupán biztosnak, hogy nem bízol bennem. – Ó, Brandon! – És az az éjszaka… csodálatosan indult, nem igaz? A ház csendes volt, te pedig szinte elolvadtál a karomban. Ugyanúgy akartál engem, ahogy én téged… Ó Istenem, ha tudnád, mekkora önuralomra volt szükségem, hogy kedves legyek, és gyengéd, holott a vágy kis híján elemésztett! – Idegesen a hajába túrt. - Aztán egyszer csak sikoltozni kezdtél, mint valami rémült gyerek, hogy hagyjalak békén. Mintha bizony az életedre törtem volna, vagy mi… Ellöktél magadtól, és azt mondtad, nem tudod elviselni a közelségemet, az érintésemet. Iszonyúan rosszulesett, soha senki nem bántott meg ennyire, sem azelőtt, sem azóta. – Brandon… – Raven elgyötörten lehunyta a szemét. – Húszéves voltam akkor, és annyi minden jött… – Most már tudom, és megértelek. De akkor semmit sem tudtam, semmit sem értettem… Arra a következtetésre jutottam, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni. Elmentem, hogy időt adjak neked, egyszerűen nem volt más választásom. Elmentem, és próbáltam a pályafutásomra összpontosítani. És te is ezt tetted. Brand rövid szünetet tartott, szép formájú kezét a bárpulton nyugtatta. – Így, visszatekintve azt mondhatom, helyesen döntöttem. Neked meg kellett találnod a helyedet a világban, nekem pedig ideje volt valamit letennem az asztalra. Így aztán a munkába temetkeztem. Aztán amikor egyre több cikk jelent meg rólad a bulvárlapokban, rájöttem, hogy ideje visszatérnem… Raven mondani akart valamit, de a férfi felemelte a kezét. – Kérlek, ne szakíts félbe! Engedd, hogy befejezzem… Visszatértem hát az Egyesült Államokba, minden különösebb terv nélkül, csak annyit tudtam, hogy látni akarlak, találkozni veled. Aztán amikor New Yorkba értem, szinte ölembe pottyant a nagy lehetőség, felkértek a musical megírására. És igen, eszközként használtam a forgatókönyvet, hogy visszakapjalak – mondta egyszerűen, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül Brand. – Bevallom, bármit kész lettem volna bevetni a cél érdekében, meg hazudtam is volna, csak a szerencsén múlt, hogy erre nem volt szükség. Úgyhogy tulajdonképpen sok mindenben igazad volt, amikor összevesztünk a sziklánál… Azt azonban tudnod kell, hogy nem pusztán az ágyamba akartalak rángatni, sokkal többről volt szó… Elfordult és az ablakhoz sétált. Raven sokáig nem tudott szólni. Gombóc volt a torkában. – Brandon… Én életemben nem bántam meg úgy semmit, mint amit akkor mondtam neked a sziklánál. Még most is mélységesen szégyellem magam. Tudom, nem mentség, hogy végtelenül dühös voltam, de remélem, azért meg tudsz nekem bocsátani. A férfi megfordult. – Talán könnyebb lenne, ha nem hagytál volna faképnél a veszekedésünk után. – Muszáj volt. Hiszen tudod, megírtam a levélben… – Miféle levélben? – Brandon szemlátomást meglepődött. – Hát abban, amit a zongorán hagytam a kották tetején. Nem találtad meg? Brand a fejét rázta. – Semmit sem találtam. Csak azt láttam, hogy elmentél. A kottákat egy táskába gyömöszöltem, és magammal hoztam az egész kupacot. – Nem sokkal azután, hogy elhajtottál a kocsival, Julie telefonált, és beszámolt a balesetről… – Balesetről? Kit ért baleset? Csak nem édesanyádat? – De igen… Vissza kellett jönnöm az Államokba. – Éppenséggel megvárhattál volna, hogy elkísérhesselek.

86

– Szerettelek volna megvárni, de nem várhattam tovább. Az orvos azt mondta, hogy csak órái vannak hátra. És sajnos igaza is volt. Úgyhogy elkéstem… – Raven elfordult. – Nagyon sajnálom… Fogalmam sem volt… Bocsáss meg! Brandon hangjában már nyoma sem volt haragnak vagy neheztelésnek. A lánynak, maga sem tudta, miért, erre szemébe tolultak az el nem sírt könnyek, elhomályosították a látását, és megakadályozták, hogy bármit válaszoljon. – Majd belebolondultam, amikor hazamentem, és láttam, hogy elutaztál – folytatta a férfi. – Nem is emlékszem, akkor rögtön mit csináltam… Este mindenesetre a sárga földig leittam magam. Aztán másnap összecsomagoltam, és a kottákkal egyetemben visszajöttem az Államokba. New Yorkban elidőztem pár napig, hivatalos ügyeket intéztem, és persze megpróbáltam átgondolni, hogyan tovább. Számtalan okom lett volna rá, hogy dolgom végeztével visszatérjek Angliába, és elfelejtselek. De volt egyvalami, egyetlen aprócska tény, ami mégis arra sarkallt, hogy megkeresselek. Méghozzá az, hogy szeretlek. A lány megfordult. Már azt sem bánta, hogy így Brandon megláthatja könnyáztatta arcát. A férfi azonnal megindult feléje, de ő nemet intett. – Kérlek, ne gyere ide… Ha megérintesz, képtelen leszek elmondani, amit mondani szeretnék. – Vett egy mély lélegzetet, aztán a kézfejével megtörölte könnyes arcát. – Pedig fontos… Szeretném, ha tudnád, milyen nehéz időszakot éltem át öt évvel ezelőtt. Hirtelen szakadt rám a siker, a hírnév, a pénz… – Gyorsan jöttek ajkára a szavak, és a hangja egyre erősebb, egyre magabiztosabb lett. – Az egyik percben egy kis senki voltam, a következőben egy országosan ismert sztár, aki Brandon Carstairszel jár… – Felnevetett, és megint letörölte a könnyeit. – Nem tévedés, azzal a Brandon Carstairszel. A híres énekessel, aki nemrég még rajongott bálvány volt, egy poszter a szobám falán. És nem sokkal később már hús-vér ember, a férfi, akit szeretek… Raven megnedvesítette kiszáradt ajkát, és valamivel nyugodtabban folytatta: – És aztán ott volt még anyám is, akiért én voltam felelős. Én, egyedül. Nekem ez így volt természetes, és hidd el, hosszú évek beidegződését nem lehet egyik napról a másikra levetkőzni. És az sem csoda, hogy nem siettem az orrodra kötni, honnan, milyen családból jövök. Nem akartalak elriasztani. Nem voltam biztos az érzéseidben… Hiszen sohasem mondtad nekem, hogy szeretsz… – Pedig szerettelek. Te voltál, te vagy az első és az egyetlen… És majd beleőrültem, hogy nem kerülhetek közel hozzád. Hogy valahányszor megpróbáltam, menekülőre fogtad a dolgot. – Mert valahogy úgy éreztem, túl sokat akarsz egyszerre. – Raven szorosan összefonta a karját maga előtt, mintha ebből az egyszemélyes ölelésből akarna bátorságot meríteni. – Még Cornwallban is, ahol pedig igazán közel kerültünk egymáshoz. Nekem úgy tűnt, ott sem voltál igazán elégedett velem. Kevesellted, amit kaptál… – Hogyne keveselltem volna! Gondolod, hogy pusztán a testedre vártam öt hosszú évet? Nekem több kell… – A szerelmem is a tiéd, az sem elég? – Nem – rázta a fejét a férfi. – Azt akarom, hogy megbízz bennem. Teljesen. Hogy meg merd velem osztani minden gondolatodat. Feltétel nélküli elkötelezettséget akarok, eltéphetetlenül szoros köteléket. Elhallgatott, várt egy kicsit, figyelte a lány arcán tükröződő érzelmeket. – Ne gondold, hogy kisajátíthatsz engem! – felelte csendesen Raven. – Sosem leszek senki tulajdona. – De én nem kisajátítani akarlak, a pokolba is! – tört ki Brand. – Azt akarom, hogy összetartozzunk, mindörökre! Ne mondd, hogy nem érted a különbséget! Raven csak állt, és bámult rá. A karja lehullott. Már nem fázott, nem volt szüksége melengető ölelésre. – Eddig nem értettem – mondta gyengéden. – De ígérem, próbálom megérteni.

87

Lassan odasétált a férfihoz, és hosszan nézte az arcát. Összevont szemöldökét, zöldeskék szemét, mely alatt az árnyék elárulta, hogy Brand nem sokat aludt mostanában. És rádöbbent, hogy most sokkal jobban szereti őt, mint ahogy öt évvel ezelőtt szerette. A felnőtt nő szerelme volt ez az éretlen kislányéhoz képest. A felnőtt nő szerelme, mely nem ismerte a félelmet, a megalkuvást. Felemelte a kezét, és megsimította Brand arcát, mintha csak a feszültséget akarná lecirógatni onnan. A következő pillanatban már egymás karjában voltak, s ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze. Brandon Raven hajába túrt, pillanatok alatt lebontotta feltűzött frizuráját, majd keze a ruha cipzárját kereste. Sietős, türelmetlen mozdulatokkal kezdték vetkőztetni egymást. Egyikük sem szólt, most nem voltak fontosak a szavak. Csak az érintések számítottak, a hirtelen fellángoló, kielégülést követelő vágy. Nem sokkal később már meztelenül simultak egymáshoz, és akkor Brand a szőnyegre húzta a lányt. Ott lettek egymáséi. Vad, mohó ölelkezésük egyre gyorsabb tempóra ösztökélte őket, míg csak el nem jött a mindent elsöprő befejezés, majd a vágy hullámai lassan elültek, és ők ketten pihegve, levegő után kapkodva élvezték a pillanat nagyszerűségét. Az idő elveszítette a jelentőségét. Sokáig nem mozdultak, nem is beszéltek, hagyták, hogy lecsengjenek a heves érzések, s ők még mindig ott feküdtek szorosan összesimulva, boldog megelégedettségben. Raven szólalt meg először. – Brandon… – nyomott gyöngéd csókot a férfi mellkasára. – Igen? – Mondani akartam még valamit… De sajnos hirtelenjében kiment a fejemből. Brand lustán elvigyorodott. – Akkor nem lehetett nagyon fontos. – Igazad lehet – mosolygott vissza Raven. – Valami olyasmi volt, hogy a bolondulásig szeretlek, és semmire sem vágyom jobban, mint hogy mindörökre összetartozzunk… De ez tényleg nem fontos. Egyáltalán nem. – Nem csoda, hogy kiment a fejedből – bólogatott megértőn a férfi, miközben egyik ujjával lágyan körözni kezdett Raven mellbimbója körül, és mintegy mellékesen a nyakát csókolgatta. – Egyszeriben nagyon sürgős dolgunk akadt. – Hát, mi tagadás – kuncogott a lány. – Mit szólnál hozzá, ha ezúttal lassítanánk egy kicsit a tempón? Ha gazdagabb lenne a hangszerelés… – Remek ötlet – sóhajtotta Raven, s a hangja elfúlt egy pillanatra, amikor Brandon nyelve a fülcimpája környékén kezdett kalandozni. – A… a hangszerelés nagyon fontos… Úgyhogy ne kapkodjuk el! Csak lassan, érzéssel…

88