Mátészalka Kossuth tér, 2014. 10. 19. „Krisztusi lelkület mindenek felett!” Becseiné Kató Anikó „Aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgy, hogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete!” (Jakab 1, 25) Lekció: Apostolok Cselekedetei 3,1-8: „Péter és János felment a templomba, a délutáni imádkozás idejére, délután három órára. Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter ekkor így szólt hozzá: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt.” Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! A szenvedő enyhülésre vár, a magányos társra, a tehetetlen csodára. Akit szorongatnak emberek, bajok, félelmek, az szabadulásra vár. A szülő hazavár, a gyermek és felnőtt új lehetőségekre, álmai beteljesülésére, és szüntelenül szeretetre vár. Minden ember boldogságra és igazi békére vár. E föld és ez az ország megváltásra vár. Mi biztonságot és használható válaszokat, megoldásokat keresünk nálad – és erőt, reményt, hogy amire vágyunk, azt akarjuk is, s amit akarunk, azt meg is tegyük. Hogy ne csak sóhajtozzunk a változás után, hanem mi változzunk és változtassunk – magunk és mások hasznára és örömére! Köszönjük, hogy eközben közösséget is ajándékozol nekünk, mindazok szívét, segítségét, társaságát, akik ugyanígy keresnek, mint mi, akikkel tudunk együtt érezni, együtt gondolkodni, és együtt tenni, küzdeni közös céljainkért. Dicsérünk Téged minden ajándékodért, amit ezen a héten megtapasztaltunk, sikeres munkáért, kellemes és szeretetteljes találkozásokért, az ajtókért, amelyeket megnyitottál előttünk. Hálát adunk életünk lezárult korszakáért, és az új kezdetekért. Kiöntjük szívünkből fájdalmainkat, bűntudatunkat, a sérelmeinket, hogy te segíts megbocsátani magunknak és egymásnak. Hálát adunk minden újjászületésért, gyógyulásért, kapcsolataink rendeződéséért, és örök hazába tért szeretteink áldott életéért. Ámen Alapige: Apostolok Cselekedetei 4. rész válogatott versei: „Amíg (Péter és János) beszéltek a néphez (a sánta meggyógyítása után), eléjük álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok; bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet. Elfogták őket, és mivel már este volt, őrizetbe vették őket másnapig. De azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek, és a hívő férfiak száma mintegy ötezerre emelkedett Másnap összegyűltek Jeruzsálemben a vezetők, a vének és az írástudók. Középre állították és vallatták az apostolokat: „Milyen hatalommal, vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?” Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: „Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma egy beteg emberen gyakorolt jótett felől vallattok, hogy mitől gyógyult meg, vegyétek tudomásul valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll ez előttetek egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők, megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” Amikor látták, hogy milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy ők írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Fel is ismerték őket, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a
meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük. Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és tanakodtak egymás között. Miután behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban így válaszolt nekik: „Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” Azok pedig, miután megfenyegették, elbocsátották őket, mivel semmi lehetőséget nem találtak arra, hogy megbüntessék őket – a nép miatt, mivel mindenki dicsőítette az Istent a történtekért.” Kedves Testvéreim! Két apostol imádkozni indul a templomba, szokásához híven csodáért könyörögni. Isten mást akar: „Ne kérd, inkább tedd a csodát!” Be sem jutnak a templomba, a koldus útjukba áll. Péternek és Jánosnak most fontosabb meggyógyítania egy sánta koldust a Jézus nevében. A nép pedig félelemmel telve csodálkozik ezen; érzi, hogy itt valami földöntúli történt. Az apostolok erre szeretettel közlik velük a tényeket, hogy Isten, aki ezt a sántát meggyógyította, őket is szereti, és ki akarja gyógyítani bűneikből. Erre a kedves közeledésre, szokatlan örömhírre aztán azzal válaszolnak a vezetők, hogy őrizetbe veszik őket... A jóság túlságosan emberfeletti, meg kell akadályozni? Miért? Mert ahol emberfeletti jóság világít, ott a legkisebb rosszaság is napfényre kerül. Ahol létezik tisztaság, ott a viszonylag tiszta már egyértelműen szennyes! A kicsit bűnös jól érzi magát a kicsit bűnösök között, de ha belép egy-két igaz, megtisztult; ott hirtelen mindenki talpa alatt égni kezd a talaj! S ahelyett, hogy meghallanák a megtisztultaknak épp a megtisztulásról, bűnbocsánatról szóló mondandóját, s látnák önzetlen, gyógyító tetteit; azonnal el akarják tüntetni őket. Ellenségnek tekintik azokat, akik megmentésükre jöttek. Pontosan így bántak Jézussal is! De az is ott áll az Igében, hogy ötezer ember szívében viszont megmozdult valami! Mert a jóság – miután minden formája Istentől való – nem akadályozható meg, sosem hiúsítható meg az ember által! Másnap a legfőbb egyházi méltóságokból álló bíróság vallatja a börtönbe zárt gyógyító apostolokat. Az írástudatlan és iskolázatlan Péter és János újra bátor szónokként közli az igazságot Isten embergyógyító, üdvözítő hatalmáról. Erre a nagytanács tehetetlen csodálkozással reagál. Visszavonulnak, s eldöntik: „Bár kivetnivalót nem találunk bennük, de fenyegessük meg őket, hogy ne beszéljenek, és ne tegyenek semmit a Jézus nevében!” Meg is parancsolják nekik ezt, mire újabb hidegzuhanyként érkezik az apostoloktól a rendkívül merész felelet: „Bocsánat, de inkább Istennek fogunk engedelmeskedni”. Azok pedig – miután nem tudják miért megbüntetni, hát elengedik őket. Az apostolok testvéreikhez sietnek, s egy szívvel-lélekkel imádkozni kezdenek, majd átlelkesülve, közösen folytatják az Isten akaratának cselekvését. Érdemes megfigyelnünk azt, hogy ezek az első keresztyének hogyan gondolkodtak magukról, hogy mennyire nem álomvilágban éltek, nem voltak naivak, hanem a valóságot tisztán látva próbáltak a lehető legtöbbet tenni ezért a nagyon is hús-vér világért. Reálisan látták az emberi gyarlóságokat, de igyekeztek nem felsőbbrendűen ítélkezni felettük, vagy gyáván elzárkózni előlük. Jézus munkatársainak tekintették magukat – imájukban Jézust és magukat egyaránt Isten szolgájának nevezték! És a Mesterüktől tanult optimizmussal fejlődőképes társaknak tekintették a bűn rabjait, élhető élet színterének a világot, és felelősséget vállaltak értük. Lélek által megragadottak ezek a hívők, de nincsenek túlzottan elragadtatva maguktól. Teszik a dolgukat, amit megértettek, és nem alkusznak meg: mindig küzdenek azért, hogy az Isten-adta lehetőséget ember állította korlátok ne akadályozhassák! Tudják, milyen oldalon harcolnak, s milyen erővel, így van egészséges önbizalmuk! Különös teremtmények vagyunk mi emberek. A végsőkig reménykedünk a csodákban, rendkívüli erőt tulajdonítunk egy-egy módszernek, gyógyszernek, kegyszernek; feltétlen bizalmat szavazunk a hiszékenységünket kihasználó ál-megmentőknek. De ha a szemünk láttára történik valami igazi csoda, azzal nem tudunk mit kezdeni. Amikor
megtörténik a lehetetlen, az megbénít minket, az nem fér a fejünkbe. Hogy hogyan reagálunk az ilyen valódi csodákra? Kételkedve, méltatlankodva. Azonnal keresni kezdjük a csalást benne, a rossz szándékot mögötte. Ha nem találunk semmi kivetnivalót benne, akkor megpróbálunk rá valami banális magyarázatot adni, hogy mindenképpen megfosszuk a dolgot csoda-voltától, természetfölötti erejétől. Miért akarjuk rögtön megakadályozni, korlátozni a csodát? Sajnos gyakran gondolkodunk így: „Az egykori ellenségem nem változhat meg csodásan, nem akarhat hirtelen jót nekem, az gyanús; biztosan gonosz manipuláció van mögötte! Az anyósom vagy a főnököm sem fejlődhet annyit, hogy tisztán figyelmességből segítsen nekem, biztosan így akar cserébe kicsalni tőlem valamit! Ha egy házas ember kellemesen elbeszélget egy idegennel, még időt is szán rá, segít is neki – biztos, hogy hátsó szándék van mögötte! Az emberek nem lehetnek jók egymáshoz önzetlenül, főleg olyan emberekkel nem, akiknek semmivel sem tartoznak!” Sokszor megmosolyogni való, mennyire korlátoltak tudunk lenni – ahelyett, hogy örülnénk a csodának, hogy van még ember a földön, aki nem csak a párját és a vérrokonait tudja szeretni, hanem másokat is. Hogy létezik még tiszta segítő szándék, amely nemcsak kötelességből, vagy érdekből tud a másiknak jót adni. Hogy bár nem tudjuk elképzelni, alig merjük hinni, de mégis vannak, akik gyökeresen meg tudnak változni, és az életüket is meg tudják változtatni! Nem örülnünk kellene inkább ennek? Vagy egyszerűen irigyek vagyunk, mert nekünk ezek nem mennek, még úgymond kötelességből sem? A csodaszámba menő emberi jóság mögött mindig az sejt rosszat, aki úgy érzi, ő képtelen lenne erre. Ő csak önző módon tud szeretni, s nem érti, hogy másnak miből futja családon, vagy munkahelyen túl is valódi mosolyra, kedvességre, érdeklődésre, sőt még arra is, hogy sokak támasza legyen, vagy felemelőt, maradandót alkosson a köz javára! Valóban első a család! És csak utána a barátok, a munkahely és a többiek. De miért olyan hihetetlen, hogy valaki sokakkal képes emberséges embertárs módjára viselkedni, mint Jézus? Keresztyén létünkre hogyan hihetjük mi is azt, hogy az emberek csak rosszak lehetnek? Rendkívül szomorú, ha valaki hívő emberként éppen a krisztusi jóságot és nyitottságot vonja kétségbe, csak hogy a maga helyzetét és kényelmét igazolhassa. Jézus azt mondta, hogy mindenkinek tartozunk azzal, hogy szeressük, hogy jót gondoljunk felőle, és jót tegyünk vele! Azt mondta, hogy éppen arról ismeri meg a világ az ő követőit, hogy tudnak szeretni! Ő nem azt fürkészte, mit szólnak az emberek, ha egy bűnös nővel leül fényes nappal és hosszan elbeszélget; nem érdekelte, ha kicsinyes emberi butaság azonnal összeboronálta vele. Jézus nem szégyellte megérinteni a nyomorultat! Nem fogta vissza magát a figyelmességben, őszinteségben, segítségnyújtásban – emberek megtorlásától, vagy irigységétől félve. Felvállalta a véleményét, érzéseit, szabaddá tette magát az emberek korlátozásaitól, egyedül Istenhez alkalmazkodott, csak Ő szabhatott irányt és határt neki az embertársi szeretetben, törődésben. Te kinek a feltételeihez szabod magad? Kinek akarsz megfelelni? Keresztyén életfeladatunk megmutatni a mai világ számára, saját társadalmi környezetünkben, hogy milyen a Krisztus-követő embertársi szeretet! Jézusi szeretettel tudsz-e szeretni sokakat? Vagy pogány szereteted, mely önző és számító, még ott is, ahol kötelező volna, alig csurran-cseppen? De sokan mondják: „Én nem kapok szeretetet, nem kapok jót, törődést, hát miből legyen erőm szeretni? Szeressenek előbb engem, és én majd viszonzom!” Remek menekülés, így biztosan soha nem kell kimászni az önsajnálatból! Mindig voltak és vannak, akik képesek szeretni téged, talán csak elkerüli a figyelmedet... A szeretet egyébként – még ha úgy érzed is, hogy nem tanították meg jól neked – magától jön! Magától Istentől – amint igent mondasz rá, be mered vállalni. Itt kétség kívül van némi különbség férfiak és nők között, mert a nőknek, amikor gyermekük születik, azonnal „be kell vállalniuk” a szeretetet gyermekük iránt, a lelkük mélyén nem nagyon van választásuk! És egyszerűen csak belesimulnak a szeretet áradásába, s miközben szeretetet adnak, folyamatosan átélik, hogy egyidejűleg ők is kapják azt – még azok is, akik egyedül nevelik gyermeküket. Mert amint anyaként ölelem a gyermekemet, érzem, hogy Isten ölel engem. Amikor megvédem gyermekemet, erős vagyok, mert érzem, hogy Isten véd engem. Igazi
szeretetet adva mindig a szeretetben vagyok, vagyis a végtelenül szerető Istenben. A nőknél talán ez az igent-mondás a szeretetre valamivel ösztönösebb, a férfiaknál inkább tudatos döntés eredménye. Jézus ebben is egyenrangúvá, egységesebbé akarja tenni a nőket és a férfiakat, amikor mindenkit egyformán képesnek tart tudatosan szeretni. A szeretet, minél többet adok belőle, annál inkább megsokszorozódik. Aki ezt már átélte, nem fél másokat is szeretni a kötelezőkön kívül, mert nem tart attól, hogy ha kívülállókra pazarolja figyelmességét, kedvességét, idejét, akkor a családjának nem fog jutni. Az önzetlen szeretet állandóan újrateremti magát, a legnyereségesebb vállalkozás! Kényes kérdés az élet minden szakaszában: vajon igazán szeretek? S igazán szeret engem a másik? Miről lehet az igazi szeretetet felismerni? Arról, hogy mindenkinek a javára van! Az igazi, önzetlen szeretet mindig földöntúli, csodás élményt nyújt. Sohasem elvesz, megrövidít, hanem mindig ad, a kapcsolat minden résztvevőjének! Nemcsak kellemes perceket, hanem életörömöt, életkedvet, lendületet! Áthatja az egész életet! A szeretet: életenergia és életbölcsesség! Többször beszéltünk már arról, hogy a szeretetet sokan összetévesztik a gondoskodással. Természetesen összefügg a kettő, de nem egyenlő egymással! Sokszor hallom ezeket a szavakat gyermekektől, felnőttektől s idősektől egyaránt: „Biztosan bennem van a hiba, mert gondoskodik rólam a másik, mindent megad nekem, mégis kellemetlenül érzem magam, mert mintha nem szeretne, mintha csak teher lennék neki. Lelkiismeret-furdalásom van; mert ha gondoskodik, akkor csak szeret, nem?” Sajnos, az ilyen kettős érzések nem csalnak. Gondoskodni lehet szeretet nélkül, közömbösen, sőt még gyűlölködve is. Ellátni a másikat, ápolni, gondozni lehet úgy is, hogy a lelkét teljes mértékben visszautasítjuk: őt, mint embert, nem tartjuk sem fontosnak, sem egyenrangúnak, hanem gépiesen végezzük a vele kapcsolatos tennivalókat, lélektelenül… Szeretni viszont úgy is lehet, hogy a gondoskodást időnként másokra bízzuk! Nem szereti kevésbé a gyermekét az, aki bölcsődébe adja; vagy a férjét az, aki munkája miatt hétköznap nem saját maga főz neki; nem szereti kevésbé a beteg szüleit az, aki szakértő ápolók kezére bízza gondozásukat, ugyanakkor maximális szeretettel fordul feléjük; kedves, figyelmes, megértő velük; szoros érzelmi-lelki kapcsolatban marad velük. A szeretet elsősorban a kapcsolat minősége, pozitív viszonyulás. Hogyan állunk hozzá egymáshoz, hogyan nézünk egymásra, hogyan szólunk a másikhoz? Mennyire osztjuk meg vele a lelkünket, az érzéseinket? Mennyire vagyunk az ő személyiségével szemben nyitottak, elfogadóak, segítőkészek? A szeretetteljes viszonyulás azután egyéb tettekben ölt testet, de maguk a tettek sosem helyettesítik a viszonyulást! Akik szeretik egymást – őszintén örülnek egymásnak, s ezért igyekeznek a másik kedvében járni. Az igaz szeretetben élők érzik, tudják magukról, hogy valóban boldogok, bármilyen körülmények között is legyenek. Talán többek között azért adta Isten a szerelmet, hogy legyen viszonyítási alapunk. Mert a szerelmes ember gondolkodás nélkül ráérez, miben áll az igazi, önzetlen szeretet; és egyszerűen magától jön akkor, hogy mit tegyen. A szerelem „lángjai az Úrnak lángjai.” Ahogyan szerelmesként nézünk a másikra, fordulunk a másik felé, úgy kell igazán szeretni! Így tudni egymásra figyelni, egymással törődni valóban csoda az évek előre haladtával. S még nagyobb csoda, ha ezt embertársi szeretetként valaki sokak felé tudja gyakorolni. Ez örömre ad okot és a példa követésére! Jézust követni ma is csoda, csodálkoznak is rajta az emberek! De ösztönző csoda, amivel előbbre lép az emberiség, jobb lesz a világ! Péter és János történetén át Isten azt üzeni ma: a krisztusi lelkület mindenek felett! Néha még a templomnál is fontosabb lehet felemelni, aki elesett; gyógyítani egy beteget; vagy továbbítani Jézus szerető gondoskodását azok felé, akikről senki más nem gondoskodik! Igen, néha lehet fontosabb az Ige hallgatásánál, hogy CSELEKEDJÜK az Isten akaratát, ha már ismerjük! És még az sem akadály, ha nincs elég pénzünk. Az apostoloknak sem volt! Azzal segítettek, amivel tudtak: hitükkel, iránymutató bölcsességükkel, az isteni erő közvetítésével, a két kezük munkájával. És Isten megáldotta azt! Egyszerűen engedték, hogy átragyogjon rajtuk az isteni fény… Légy te is ilyen tanítvány: ne csak kérd, várd, hanem TEDD a csodát! Ámen
Imádkozzunk! Szerető Atyánk, Istenünk! Mindannyiunknak vannak hiányosságai; van, aki el tudja rejteni, van, aki nem. Taníts, kérünk különbséget tennünk, hogy mi az a hiányosság, amit el kell fogadnunk és meg kell tanulnunk méltósággal élni vele, értelmet találva benne. És mi az, amin keményen dolgoznunk kell, hogy megváltoztassuk magunkban ahhoz, hogy ne csak torz árnyéka legyünk rólunk gondolt szent gondolatodnak; hanem a belénk rejtett ajándékokat bontakoztassuk ki, küldetésünkre találjunk rá és töltsük be. Köszönjük, hogy kimozdítasz a magunknak és másoknak is ártó gondolatainkból, lehetőséget adsz kijutni zsákutcákból, amikbe belefutottunk; és kiemelsz életfolytatásunk régi rossz kerékvágásából, amely sem nekünk, sem szeretteinknek nem hozott boldogságot és megelégedést. Hálát adunk Neked, hogy terelgetsz minket a fejlődés útján. Hogy nem téped fel sebeinket, hanem megtanítod, hogyan kezeljük őket, hogy begyógyuljanak. Dicsérünk, hogy nem elpusztítod a védekezésre emelt falakat, nem letéped az álarcokat, hanem bölcsen és tapintatosan rávezetsz, hogy nincs ezekre szükség, és hagyod, hogy magunk bontsuk le ezeket. Köszönjük az önbizalmat, a sikerélményt, amelyet átélünk, amikor egyensúlyba kerülünk, amikor harmóniában tudunk lenni a te akaratoddal, s a mindenséggel. Segíts észrevenni és minél teljesebben kihasználni a meglévő lehetőségeinket, és ebben támogatni másokat is. Tégy minket békeköveteddé! Hadd legyünk gyógyító hang, gyógyító kéz, gyógyító szív és éltető erő mindazok számára, akiket utunkba küldesz... Tégy minket áldássá! Ámen. Áldás: Jézus mondja: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük!” (Máté 7,12)
