MARK LAWRENCE. Tövisek Királya A SZÉTHULLOTT BIRODALOM MÁSODIK KÖTETE. A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt

MARK LAWRENCE

Tövisek Királya A SZÉTHULLOTT BIRODALOM MÁSODIK KÖTETE

A fiú, aki király akart lenni, megszerezte a trónt. Csaták százai perzselik fel a földeket, amint nagyurak és kiskirályok viaskodnak a széthullott birodalom uralmáért. A galádul lemészárolt anyja és öccse megbosszulásához vezető hosszú úton Honorous Jorg Ancrath herceg kiderítette, kik állnak valójában e végtelen háború mögött. Megismerte a játszmát, és elhatározta, hogy ő fogja letarolni a táblát, bármi áron. Húszezres hadsereg vonul Jorg vára ellen, a próféciák és a nép istenített bajnokának vezetésével. Minden becsületes ember azért fohászkodik, hogy ez a dicső lovag egyesítse a birodalmat, begyógyítva sebeit. Minden jó király tudja, hogy meg kell hajolnia a túlerő és a jövendölések előtt, ha másért nem, hogy népét és birtokát mentse. De Jorg király nem jó király. Jorg tisztában van vele, hogy a nála sokkal erősebb ellenséget tisztességes harcban nem győzheti le. Ám a tisztességes játszma sohasem szerepelt a tervei közt.

Fordította GY. HORVÁTH LÁSZLÓ A széthullott birodalom-trilógiából már megjelent: Tövisek Hercege

Budapest, 2013

A magyar változat az alábbi kiadás alapján készült: Mark Lawrence: King of Thorns – Book Two of The Broken Empire Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2013 Hungarian translation © Fumax Kft., 2013 Szerkesztő: Németh Vladimir Korrektor: Kótai Kata Tördelő: Blasits Katalin Műszaki szerkesztő: Bencs Attila Borítóillusztráció: Jason Chan Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-9861-49-7

Fiamnak, Rhodrinak

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom lektoromnak, Helen Mazarakisnak, aki részletenként olvasta a Tövisek Királyá-t, és mindig megmondta a véleményét. Hálás köszönet illeti Ginjer Buchanant, az Ace Books munkatársát, amiért vállalta a kockázatot, valamint őt és Kat Sherbót áldozatos munkájukért, amellyel sikerre vitték „A széthullott birodalom” sorozatot. Nagy-nagy köszönet Jane Johnsonnak, szerkesztőmnek a HarperCollins Voyagernél összes eddigi bámulatos erőfeszítéséért. Köszönet Amy McCullochnak és Laura Mellnek, akik csodákat tettek értem. Végül köszönet jár Ian Drurynek, amiért egyáltalán bevett a csapatba, s amiért világszerte terjeszti könyveimet. Gaia Banks-nek és Virginia Ascionénak, Ian munkatársainak a Sheil Land Associates Ltd. ügynökségnél szintén köszönöm, hogy segítségükkel annyi fordítás készülhetett Jorg történetéből.

PROLÓGUS Szétszórva találtam ezeket a lapokat, szél cibálta, kergette őket a sziklák között. Egyik-másik annyira megpörkölődött, hogy olvashatatlanná vált, és volt olyan is, ami szétmállott a kezemben. Mégis úgy futkostam utánuk, mintha az én történetemet mesélnék el, és nem az övét. Katherine története ez, Katherine nénémé, mostohám húgáé, Katherine-é, aki furcsa utakat jár be álmaimban. Pár tucat rongyos papírlap, a súlyuk semmi, a hópelyhek végigszánkáznak rajtuk, túl hidegek ahhoz, hogy odatapadjanak.

Váram füstölgő romjain ültem, ügyet se vetve az egymás hegyénhátán heverő, bűzlő hullákra. Törpék voltunk ott a mindenfelől égbe szökő hegyek között, az Odú játékszer, és játékszerek az immár mit sem érő, szanaszét dülöngélő ostromgépek is. A tüzek füstje a szememet marta, a szél hidege a csontomig hatolt, de én csak ültem ott, és olvastam az ő emlékiratát.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL Október 3. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, a Szökőkútterem

A Szökőkútterem éppen olyan ronda, mint bármelyik terem ebben a ronda várban. Nincs is benne szökőkút, éppen csak bugyog valamicske víz a medencében. Nővérem udvarhölgyeivel van tele a szoba, megállás nélkül varrnak, meg ejnyebejnyéznek, amiért én írok, mintha bizony a penna tintája olyan nyomot hagyna, amit nem lehet lemosni. Fáj a fejem, a cinaüröm se segít. Egy cserépszilánkot találtam a sebben, pedig Glen barát azt állítja, hogy kitisztította. Utálatos emberke. Anyámtól kaptam azt a vázát, amikor Sarethtel eljöttünk hazulról. Összevissza ugrálnak a gondolataim, fáj a fejem, remeg a lúdtoll a kezemben. A hölgyek nagy szakértelemmel öltögetnek, lapos öltés, keresztöltés, lánc. Hegyes kis tűk, tompa kis agyak. Gyűlölöm őket, az ejnyebejnyézésüket, a szorgos ujjaikat, a lustán elnyújtott ancrathi beszédjüket. Visszaolvastam, amit tegnap írtam. Már nem is emlékeztem rá, de azt írtam le benne, hogyan próbált megölni Jorg Ancrath, miután meggyilkolta, megfojtotta Hannát. Persze ha tényleg meg akart volna ölni, jobban is csinálhatta volna: anyám vázáját törte szét a fejemen. Pedig ha máshoz nem is, az öléshez aztán ért. Sareth elmesélte, hogy amit az udvarban mondott arról a rengeteg gellethiről, akik hamuvá égtek… az utolsó szóig igaz. Mert Gellethar vára nincs többé. Egyszer, gyerekkoromban, találkoztam vele. Alamuszi, vörös képű ember volt. Úgy nézett rám, mintha fel akarna falni. Őt nem sajnálom. De az a sok ember! Nem lehettek mindnyájan rosszak.

Le kellett volna szúrnom Jorgot, amikor volt rá lehetőségem. Bárcsak gyakrabban engedelmeskedne a kezem! Ne remegne, amikor a pennát fogom, tanulna meg varrni, szúrná le az unokaöcsémet, ha azt parancsolom neki… Glen baráttól úgy hallom, jóformán letépte rólam a ruhát. Tönkrement, az egyszer biztos. Még ezek az üresfejű hölgyek se tudnák rendbe hozni a tűjükkel-cérnájukkal. Nem szép tőlem, hogy ilyeneket gondolok. A fejfájásomra fogom. Sareth folyton azt hajtogatja, legyek kedvesebb. Légy kedves. Maery Coddin például nem csak a varráshoz meg a pletykálkodáshoz ért. Még ha most a többiekkel együtt varrogat meg ejnyebejnyézik is. Maeryvel kettesben jól el tudnék beszélgetni, azt hiszem. Na, ennyi kedvesség elég is egy napra. Sareth is mindig kedves, és mire ment vele? Egy vénembernek lett a felesége, aki egyáltalán nem kedves, sőt érzéketlen és rémisztő, és domború pocakjában máris ott a gyerek, akiből majd nyilván ugyanolyan vadember lesz, mint Jorg Ancrathból. Az erdei sírkertbe fogom eltemetni Hannát. Maery azt mondja, ott jó helye lesz. Minden várbeli cselédet oda temetnek, hacsak a család ki nem kéri őket. Maery azt mondja, majd keres nekem egy új szolgálót, de ez olyan érzéketlenül hangzik, mintha bizony éppen olyan könnyű lenne pótolni Hannát, mint egy elszakadt csipkét vagy egy széttört vázát. Kordéval fogjuk kivinni, holnap. Egy ember most készíti a koporsót. Mintha egyenesen a fejembe kalapálná a szögeket. Hagynom kellett volna Jorgot meghalni ott, a trónterem padlóján. De ez lelketlenség lett volna. Verje meg az isten. Holnap temetjük Hannát. Öreg volt, állandóan panaszkodott, hogy fáj mindene, de ez még nem jelenti azt, hogy meg akart volna halni. Hiányozni fog. Rideg asszony volt, talán kegyetlen is, de velem soha. Nem tudom, sírok-e majd, amikor letesszük a gödörbe. Sírnom kellene. De nem tudom, hogy fogok-e. Ez holnap lesz. Ma azonban vendégünk van. Nyíl hercege jött látogatóba, fivérével, Egan herceggel és kíséretével. Az a gyanúm, Sareth férjhez akar adni. Vagy ha nem ő, akkor a vénember, Olidan király. Sareth ötletei manapság többnyire nem őtőle származnak. Majd meglátjuk. Addig is próbálok aludni. Reggelre talán a fejfájás is elmúlik. És azok a furcsa álmok sem kísértenek többé. Talán egyszer s mindenkorra kiverte őket a fejemből anyám vázája.

1

A menyegző napján Nyisd ki a ládikót, Jorg. Néztem. Egy rézládikó, tövismintás, se zárja, se csappantyúja. Nyisd ki a ládikót, Jorg. Egy rézládikó. Akkora sincs, hogy egy fej beleférjen. Egy gyermek ökle, talán. Egy kupa, a ládikó, egy kés. Néztem a ládikót, ahogy tompán megcsillantak rajta a kandalló lángjai. A tűz melege nem ért el hozzám. Hagytam, hogy leégjen. A nap alászállt, árnyékok lopták el a szobát. A parázsba bámultam. A termet ellepte az éj, és én még mindig nem mozdultam, mintha kőből volnék, mintha a mozgás bűn volna. Feszültség kötött csomóra. A pofacsontomon vibrált, satuba fogta az állkapcsomat. Ujjbegyeim alatt éreztem az asztal erezetét. Feljött a hold, és szellemfényeket festett a kockaköves padlóra. A holdfény rálelt a kupámra, benne az érintetlen borral, és felragyogtatta ezüstjét. Felhők nyelték el az eget, és halk eső hullt a sötétben, emlékeket idéző. Hajnaltájt, amikor már tűz, hold, csillag is cserbenhagyott, a késemért nyúltam. Csuklómhoz nyomtam hideg élét. A gyermek még akkor is a sarokban hevert, kifacsarodott tagokkal, jóvátehetetlenül összetörve. Néha úgy érzem, több szellemet láttam, mint eleven embert, de ez a kisfiú, ez a négyéves gyermek nem hagy nyugodni. Nyisd ki a ládikót.

A válasz a ládikóban van. Ennyit tudtam. A kisfiú azt akarta, hogy nyissam ki. Lényem nagyobbik fele is ki akarta nyitni, hogy előtóduljanak az emlékek, bármilyen sötétek, bármilyen veszedelmesek. Vonzott magához, mint a szikla pereme, egyre erősebben, szabadulást ígérve. – Nem! – Az ablak felé fordítottam a székem, meg az eső felé, amely kezdett hóvá fehéredni. Egy sivatagból hoztam ki azt a ládikót, egy sivatagból, amely nap nélkül is perzselt. Négy esztendeje őrizgettem. Nincs emlékem róla, ahogy először kézbe veszem, nincs képem korábbi tulajdonosáról, szinte csak annyit tudok, hogy a pokol, amely benne rejtőzik, kis híján elvette az eszemet. Tábortüzek csillogtak a messzeségben, a havas esőn túl. Annyi tűz, hogy jóformán kirajzolták a táj arculatát, a hegyek hullámzó vonalát. Három völgyben zsúfolódtak össze Nyíl hercegének katonái. Egyben nem fért el a serege. Három völgy, tele lovagokkal és íjászokkal, pikásokkal, csatabárdosokkal, kardviselőkkel, kordékkal és szekerekkel, ostromgépekkel, létrákkal, kötelekkel, forralni való szurokkal. És kék sátrában, valahol odakinn, ott volt Katherine Ap Scorron is, négyszáz embere beleveszett a sokadalomba. Ő legalább gyűlöl. Inkább haljak meg olyan valaki kezétől, aki meg akar ölni, akinek jelent valamit a halálom. Még egy nap, és körbevesznek bennünket, lezárják az utolsó völgyeket és hegyi utakat is keletre. Aztán majd meglátjuk. Négy évig tartottam az Odút, amióta csak a nagybátyámtól elvettem. Négy évig, Renar királyaként. Nem adom fel egykönnyen. Nem. Ádáz tusa lesz. A gyermek most tőlem jobbra állt, kivérezve, némán. Nem világított, én mégis mindig megláttam a sötétben. Még lehunyt szemhéjamon át is. Szeme, amely engem figyelt, olyan volt, mint az enyém. Elhúztam a pengét a csuklómtól, hegyével megkocogtattam a fogam. – Hadd jöjjenek – mondtam. – Megkönnyebbülés lesz. És ez igaz is volt. Felálltam, nyújtózkodtam egyet. – Maradj, vagy pusztulj innen, szellem. Én most alszom egyet. Ez viszont hazugság.

Pirkadatkor megjelentek a szolgák, és én hagytam, hogy felöltöztessenek. Hülyeség, de kiderült, hogy egy királynak azt kell csinálnia, amit a királyok szoktak. Még egy ilyen bádogkoronás királynak is, akinek csak egyetlen, ronda vára van, meg olyan földjei, amelyek hol fölfelé, hol lefelé mennek a legelképesztőbb szögekben, és több rajtuk a kecske, mint az ember. Kiderült, hogy az alattvalók sokkal inkább hajlandók életüket áldozni egy olyan királyért, akit reggelenként kékre fagyott kezű parasztok öltöztetnek, mint egy olyanért, aki magától is fel tud öltözni. Frissen sült kenyeret reggeliztem. Minden pitymallatkor ezzel vár az apródom a hálókamra ajtaja előtt. Makin beállt mögém, amint a trónterembe indultam, sarka csattogott a kockaköveken. Makin nagyon ért a csörömpöléshez. – Jó reggelt, felség – mondta. – Hanyagold a rossz szöveget. – Röpködtek rólam a kenyérmorzsák. – Van egy kis problémánk. – Arra a húszezer problémára gondolsz, akik már tegnap este is itt topogtak a küszöbünk előtt? – kérdezte Makin. – Vagy azóta megszaporodtak? Megpillantottam a gyermeket egy kapualjban, ahogy elhaladtunk előtte. Szellem és napvilág nem passzol egymáshoz, de ez még a legkisebb árnyékfoltban is képes előbukkanni. – Meg, eggyel – válaszoltam. – Ma délelőtt nősülök, és nincs egy rongyom, amit fölvehetnék.

2

A menyegző napján

– Miana hercegnőnél éppen Gomst atya és a Miasszonyunk nővérei tevékenykednek – jelentette Coddin. Még mindig feszengett kamarási bársonyában; az Erdőőrség parancsnoki uniformisa jobban illett hozzá. – El kell végezni bizonyos ellenőrzéseket. – Még szerencse, hogy az én szeplőtelenségemet senkinek sem kell ellenőriznie. – Elterpeszkedtem a trónon. Rohadt kényelmes volt: csupa selyem meg hattyútoll. Anélkül is épp eléggé belefájdul az ember segge a királykodásba, hogy valami gótikus székben kelljen ücsörögnie. – Hogy néz ki a lány? Coddin vállat vont. – Ezt hozta tegnap egy küldönc. – Felmutatott egy pénzérme nagyságú aranytokocskát. – Azt kérdeztem: hogy néz ki? Coddin újból vállat vont, hüvelykujja körmével felpattintotta a tok fedelét, és rásandított. – Aprócska. – Ide vele! – Kikaptam a kezéből, és szemügyre vettem a medaliont. A művészek, akik hetekig festegetik az ilyesmiket egyetlen szőrszállal, nem pocsékolnának ennyi időt arra, hogy csúnya portrét készítsenek. Miana tűrhetően nézett ki. Nem látszott olyan keménynek, mint Katherine, akiről rögtön tudni, hogy nagyon él, habzsolja az élet minden pillanatát. De végtére is én a legtöbb nőt vonzónak találom. Ugyan hány férfi finnyás tizennyolc éves korában? – Na? – kérdezte Makin a trón mögül. – Aprócska – mondtam, azzal bedugtam a medaliont a palástom alá. – Nem vagyok én még túl fiatal a nősüléshez? Nem is tudom… Makin összepréselte az ajkát. – Én tizenkét évesen házasodtam. – Hazug disznó! – Trenti Sir Makin hosszú éveken át sohasem tett említést semmiféle feleségről. Alaposan meglepett: nem könnyű titkot tartani az országutat járva, testvérek között, sört vedelve a tábortűznél egy egész napi kimerítő vérontás után. – Nem hazudok – felelte. – De az tényleg korai volt. A tizennyolc viszont a legjobb kor a házasodáshoz, Jorg. Eleget vártál. – Mi lett a feleségeddel? – Meghalt. Volt egy gyerek is. – Összepréselte az ajkát.

Jó érzés tudni, hogy nem tudunk mindent valakiről. Hogy mindig jöhet valami új. – Szóval leendő királyném már nagyjából felkészült – mondtam. – Ebben a göncben vezessem oltárhoz? – Megrángattam a súlyos, arannyal átszőtt brokátselyem gallért, amely máris kidörgölte a nyakamat. Nem mintha érdekelt volna, de a házasságkötés amolyan látványosság, előkelőknek és közrendűeknek egyaránt, varázslatféle, és kifizetődik, ha jól csinálják. – Felség – mondta Coddin, idegesen fel-alá járva az emelvény előtt. – Ez a… közjáték… rosszul van időzítve. Egy hadsereg áll a kapunk előtt. – S hogy őszinték legyünk, Jorg, azt se tudtuk, hogy a hölgy jönni fog, míg az a fullajtár be nem toppant – mondta Makin. Széttártam a karom. – Én se tudtam, hogy tegnap este érkezik. Nem vagyok jövendőmondó, a teremtésit. – Megpillantottam a halott gyermeket: egy távoli sarokban hevert. – Azt reméltem, hogy még a nyár vége előtt befut. Annak a seregnek meg még öt kilométert kell masíroznia, hogy tényleg a kapum előtt álljon. – Talán el kellene halasztanunk. – Coddin minden porcikájával gyűlölte a kamarásságot. Valószínűleg éppen ez volt az oka, hogy rá mertem bízni, egyedül őrá. – Egy kedvezőbb időpontra? – Húszezren tolonganak a küszöbünkön, Coddin. A falak közt lehetnek vagy ezren. Azok is nagyrészt a falakon kívül, mert a váram kurva kicsi ahhoz, hogy beférjenek. – Azon kaptam magam, hogy mosolygok. – Nem hiszem, hogy kedvezőbbre fordulhat a helyzet. Akkor meg miért ne legyen a hadnak királynéja, hogy meghalhasson érte, he? – Áttérhetünk Nyíl hercegének hadára? – kérdezte Coddin. – Ez is egy olyan eset lesz, amikor az utolsó pillanatig úgy csinálsz, mintha semmiféle terved nem volna? – kérdezte Makin. – Hogy aztán a végén kiderüljön: tényleg nincs? A viccelődése ellenére komornak tűnt. Arra gondoltam, talán még most is maga előtt látja halott gyermekét. Sokszor farkasszemet nézett már az oldalamon a halállal, de eddig mindig mosolyogva tette. – Hé, te lány! – kiáltottam rá az egyik szolgálóra, aki a terem túlsó végében lapult. – Eridj, szólj annak az asszonynak, hogy hozzon

valami nősüléshez való palástot. De nehogy csipkés legyen! – Felálltam, és rátámaszkodtam a kardom markolatgombjára. – Nagyjából most jöhetnek be az éjszakai járőrök. Lemegyünk a keleti udvarra, és meghallgatjuk a jelentésüket. Az Őrség egyik felderítőcsapatával Vörös Kentet meg Kicsi Rikey-t is kiküldtem. Lássuk, mi a véleményük ezekről a nyílbeliekről. Makin ment elöl. Coddin újabban mindenütt orgyilkosokat szimatolt. Én tudtam, mi ólálkodik a váram árnyai közt, ezért nem az orgyilkosok nyugtalanítottak. Makin befordult a sarkon, de Coddin megmarkolta a vállamat, és visszatartott. – Nyíl hercege nem fog megkéseltetni engem valami fekete köpenyes alakkal, Coddin. Nem fog bürököt kevertetni a reggeli kenyerembe. Ő át akar gázolni rajtunk a húszezer emberével, bele akar taposni bennünket a talajba. A birodalmi trónon jár az esze. Azt képzeli, a lába nagyujját már be is dugta az Aranykapun. A legendáját szövögeti, és abba nem férnek bele holmi sötétben lesújtó kések. – Persze ha több katonád lenne, akkor már érdemes lenne kinyiffantani. – Makin hátrafordított fejjel vigyorgott. A járőrcsapat már várt bennünket, kinn toporogtak a hidegben. Várbeli nők sürögtek-forogtak a sebesültek körül, öltögették össze, amit kellett. Coddinra bíztam, hogy hallgassa meg a parancsnok jelentését, és magamhoz intettem Vörös Kentet. Mögötte, hívatlanul, föltoronylott Rike. A négyesztendei várbeli élet semmit se finomított Rike-on, megmaradt kétszáztíz centiméternyi ocsmány rosszkedvnek, s az arca híven tükrözte a rajta kikukucskáló primitív, aljas és brutális lelkét. – Kicsi Rikey! – mondtam. Jó régen nem beszéltem már vele. Évek óta, ami azt illeti. – Hogy van az a bűbájos feleséged? – Igazság szerint sose láttam, de félelmetes nőnek kellett lennie. – Betörtem – felelte vállvonogatva. Szó nélkül elfordultam tőle. Van valami Rike-ban, amitől nekem rögvest támadni volna kedvem. Valami elementáris, valami véres fogú-karmú. De az is lehet, hogy csak a böhöm termete okozza. – Hát akkor, Kent – mondtam. – Halljuk a jó híreket. – Túl sokan vannak. – Kiköpött a sárba. – Én szedem a sátorfámat.

– Nézzük csak. – Átkaroltam a vállát. Kent nem egy szépfiú, viszont erős, csupa izom meg csont, és fene gyors is. De ami különlegessé teszi, amitől más, mint a többi, az a gyilkos ösztön. Káosz, veszedelem, véres hirig: semmi se hozza zavarba. Egy válsághelyzet minden egyes pillanatában az irányokat mérlegeli, a rá szegeződő fegyvereket lajstromozza, a kitörési pontot keresi, és le is csap rá tüstént. – Nézzük csak. – Megmarkoltam a nyakszirtjét, és közelebb húztam. Összerándult, de becsületére legyen mondva, nem kapott a kése után. – Ez eddig rendben is volna. – Odébb mentünk a járőrcsapattól. – De mi van, ha mégsem úgy alakul? Csak tegyük fel. Tegyük fel, hogy egyedül vagy itt, azok odakinn pedig húszan. Nagyjából ekkora túlerőt gyűrtél le, amikor rád találtunk azon a ruttoni tóparton, nem igaz? – Mosoly futott át az arcán az emléktől. – Itt és most hogyan győznél, Vörös Kent? – Azért neveztem Vörösnek, hogy eszébe juttassam azt a napot, amikor ott állt reszketve, és csak a farkasvigyora világított ki a testéből, amely merő egy vörös lucsok volt a mások vérétől. Ajkába harapott, és elnézett mellettem valahová. – Nagyon össze vannak zsúfolódva, Jorg. Azokban a völgyekben. Össze vannak préselődve. Egyedül, sok ellen, gyorsnak kell lenned, támadni, mindig mozogni. Az egyiket használd pajzsnak a másikkal szemben. – Megrázta a fejét, és most újra engem látott. – De egy hadsereget nem használhatsz úgy, mint egyetlen embert. Vörös Kentnek igaza volt. Coddin rendesen kiképezte a hadat, atyám Erdőőrségének egységeit különösen, de a csatában mindig felbomlik a kohézió. A parancsok elvesznek, eltévednek, nem hallják meg vagy figyelmen kívül hagyják őket, ezért hamar mészárlássá degenerálódik a tusa, mindenki önmagáért, és máris érvényesülni kezd a számok törvénye. – Felség? – Az az asszony volt a királyi ruhatárból, valami palástot szorongatott a kezében. – Mabel! – Kitártam a karom, és rávillantottam vadállati mosolyomat. – Maud, felség. Meg kell adni, volt kurázsi a vén banyában. – Maud, persze. Szóval ebben fogok nősülni?

– Ahogy felséged óhajtja. – Még egy pukedlifélét is kivágott. Átvettem tőle. Jó nehéz volt. – Miből van, macskákból? – kérdeztem. – Jó sok kellhetett hozzá. – Cobolyprém. – Összepréselte az ajkát. – Coboly és aranyfonál. A gróf… – Elharapta a szót. – Renar gróf is ebben nősült, mi? Hát, ha annak a mocsoknak jó volt, akkor nekem is jó lesz. Mindenesetre melegnek látszik. – Renar bácsikám tartozott nekem a tövisekért, egy elvesztett anyáért, egy elvesztett fivérért. Elvettem az életét, a várát és a koronáját, de még mindig tartozott. Egy szőrmepalást nem fogja kiegyenlíteni a számlát. – Jobb lesz, ha gyorsan lezavarjátok, felség – sürgetett Coddin, miközben a szeme továbbra is orgyilkosok után kutatott. – Még egyszer ellenőriznünk kell a védműveket, meg kell szerveznünk a Kenből jött íjászok ellátását, és a megadási feltételeket is át kellene gondolnunk. – Becsületére legyen mondva, utolsó szavai közben is rezdületlenül az arcomba meredt. Visszaadtam Maudnak a palástot, és hagytam, hogy a járőrök szeme láttára felöltöztessen. Nem válaszoltam Coddinnak. Sápadtnak tűnt. Mindig is kedveltem, az első pillanattól, amikor le akart tartóztatni, egészen a mostaniig, sőt azon túl is, amikor szóba merte hozni a megadást. Bátor, józan, tehetséges, becsületes. Jobb nálam. – Na, essünk túl rajta – mondtam, és elindultam a kápolna felé. – Szükség van egyáltalán erre a házasságra? – szólalt meg újra Coddin, makacsul alakítva szerepét, amit kijelöltem neki. Beszélj hozzám, mondtam még az elején. Sose hidd, hogy én nem tévedhetek. – Hitvesedként kemény dolgokkal kell majd szembenéznie. – Rike ezen röhögött egy jót. – Mint vendéget váltságdíj fejében visszaszolgáltathatják a Lovaspartnak. Józanság, becsületesség. Én még csak színlelni se tudnám ezeket. – Szükség van rá. Csigalépcsőn értünk fel a kápolnához, elhaladva a páncélt öltött asztali lovagok mellett: Renar gróf címere még mindig kilátszott az enyém alól a mellvértjükön, mintha nem is négy éve, hanem csak négy hónapja uralkodnék itt. A nemesek, akik túl szegények, vagy túl hülyék, vagy túl hűségesek voltak ahhoz, hogy elszeleljenek, nyilván odabenn sorakoznak. A parasztok, tudtam, lenn várnak az udvaron. Éreztem is a szagukat.

Az ajtó előtt megálltam, és mutatóujjammal nemet intettem a lovagnak, aki már emelte volna fel a keresztrudat. – Megadási feltételek? Újra megpillantottam a gyermeket, két keresztbe tett zászló alatt, a fal tövében. Nőtt velem együtt. Évekkel ezelőtt még csecsemő volt, halott szemével figyelt. Most négyévesnek látszott. Staccatót kopogtam ujjaimmal a homlokomon. – Megadási feltételek? – ismételtem meg. Csak kétszer mondtam ki, de máris furának hangzott, kezdte elveszteni a jelentését, mint általában a szavak, ha újra meg újra elismételjük őket. – Nem lesznek semmiféle megadási feltételek. – Akkor parancsold meg Gomst atyának, hogy siessen a ceremóniával – felelte Coddin. – És készüljünk a védekezésre. – Nem – mondtam. – Nem lesz semmiféle védekezés. Támadni fogunk. Félrelöktem a lovagot, és kitártam az ajtót. Emberek sorakoztak kétfelől a kápolnateremben. Kiderült, hogy a nemeseim szegényebbek, mint hittem. Balra kék és lila színfoltok: udvarhölgyek és páncélos lovagok a Morrow-ház színeiben, lovasparti színekben. És elöl, az oltárnál, lehajtott fején liliomkoszorúval, a mátkám. – A francba – mondtam. Tényleg aprócska volt. Tizenkét évesnek néztem.

Békében Kent testvér visszavedlik paraszttá, akit meggyötör a jóság, Istenét keresi a kőházakban, hol fohászkodik a kegyes. Ám a csata leveri róla az efféle láncot. Háborúban Vörös Kent a mennyeihez közelít.

3

A menyegző napján A házasságok tartották úgy-ahogy össze a Százakat, szolgáltak balzsamul az időleges béketeremtéshez, tettek lehetővé fegyverszüneteket a Százak Háborújának vérvörös menetében. Az én házasságom meg már négy éve lógott a fejem fölött. Végigvonultam a kápolna átjáróján, Renar előkelőségei között, akik igazság szerint nem is voltak valami előkelők. Utánanéztem az okmánytárban, és kiderült, hogy legalább a felének kecskepásztorok voltak a nagyszülei. Meglepett, hogy itt maradtak. A helyükben én Vörös Kent ösztönének engedve már rég átcaplattam volna a Matterackokon, hátamon a kis motyómmal. Miana a szeme sarkából lesett: éppen olyan hamvas volt és eleven, mint a fején a liliomok. Ha az arcom elcsúfított bal fele megrémisztette is, nem mutatta. Viszketett az ujjam, hogy megérintsem azokat a varas barázdákat az orcámon. Egy pillanatra ismét végigfutott rajtam annak a tűznek a heve, és a fájdalom emléke görcsbe rántotta az állkapcsomat. Odaléptem a menyasszonyom mellé, és hátranéztem. És hirtelen minden megvilágosodott előttem. Ezek az emberek azt várják tőlem, hogy mentsem meg őket. Még mindig azt hiszik, hogy maroknyi katonámmal meg tudom védeni a várat, és felülkerekedek. Legszívesebben megmondtam volna nekik, amit mindenki tud, aki ismer engem. Hogy van bennem valami merevség, ami inkább törik, mintsem meghajoljon. Ha Nyíl hercege kisebb haddal jön rám, talán lett volna annyi eszem, hogy megfussak előle. De túlzásba vitte. A négy libériás muzsikus megemelintette a hólyagdudáját, és rázendített a fanfárra.

– A rövid verziót kérjük, Gomst atya – mondtam halkan. – Sok a dolgom. Úgy összeráncolta a homlokát, hogy ősz szemöldöke szinte egymásba gabalyodott. – Miana hercegnő, bemutatom neked őfelségét, Honorous Jorg Ancrathot, a Renar-felföld királyát, Ancrath és az ancrathi protektorátusok örökösét. – Örvendek – mondtam, megbiccentve a fejemet. Egy gyerek. Alig ért a hónaljamig. – Már értem, miért profilból festették meg a miniatúrádat – felelte ő pukedlizve. Elvigyorodtam. Lehet, kurta házasság lesz, de nem unalmas. – Szóval nem félsz tőlem, Miana? A kezemért nyúlt feleletül. Elhúztam előle. – Ezt inkább ne. – Atyám? – biccentettem a papnak, hogy folytassa. – Testvéreim az Úrban – mondta Gomst atya. – Azért gyűltünk össze Isten színe előtt… És így, egy vénember ósdi szövegére, senki sem „lévén jelen”, aki a frigynek bárminemű akadályát látta volna, vagy legalábbis elég tökös lett volna hozzá, hogy kimondja, a kicsi Jorgy Ancrath házasember lett. Végigvezettem hitvesemet a kápolna átjáróján, mögöttünk egyre harsogott a nemesség hurrázása és tapsa, ami majdnem, de csak majdnem elnyomta még azt a borzalmas dudaszót is. A hólyagduda, ez a felföldi különlegesség, úgy aránylik a zenéhez, mint a varacskos disznó a matematikához. Röviden: nincs köztük összefüggés. A kápolna nagyajtaja egy lépcsőre nyílt, amelynek tetejéről le lehetett látni az Odú legnagyobb udvarára, oda, ahol az előző tulajt megöltem. Több százan szorongtak a bástyafal meg a lépcsőbejárat között, csordultak ki a kapun kívülre, nyüzsögtek a csapórács alatt, és könnyű hó szállingózott mindenkire. Nagy üdvrivalgás hallatszott, amikor megjelentünk a fényben. Ekkor végre megfogtam Miana kezét, nem törődve az ujjaimban lappangó nekromanciával, és magasra emeltem, hogy köszöntsem a tömeget. Az alattvalók hűsége urukhoz még mindig elképesztett. Évről évre ezeken az embereken híztam-gazdagodtam, míg ők valami

nyomorúságos életfélét próbáltak kicsikarni maguknak a hegyoldalakból. És mégis itt voltak, készen rá, hogy velem együtt nézzenek szembe a szinte biztos halállal. Az ég szerelmére, még ha vakon hisznek is benne, hogy én mindent leküzdök, azért egy adag egészséges kétely csak elférne bennük valahol! Körülbelül két éve találkoztam először ezzel a jelenséggel. Olyan leckét kaptam, amire az országúti élet nem taníthatott meg sem engem, sem a testvéreket. Leckét a hely erejéből. Uralkodói igazságtételért folyamodott hozzám egy „falu”, ahogy a Renar-felföldön nevezik az ilyesmit, habár másutt csak három háznak meg pár csűrnek titulálnák. Fenn van valahol a hegycsúcsok között. Úgy hívják, hogy Belezd. Állítólag valamivel följebb van egy Kisbelezd is, de az nem lehet több egy nagyobbacska hordónál. Azon ment a disputa, hogy hol a nyavalyában végződik az egyik rühös paraszt sziklamezeje, és hol kezdődik a másiké. Na, felvonszoltam magamat meg Makint vagy ezerméternyi hegyoldalon, hogy egy kis királykodást előadjak. A jelentés szerint máris több falusi férfi vesztette életét ebben a vendettában, de közelebbi szemrevételezéskor kiderült, hogy a veszteségek mindössze egy disznóra meg egy asszony bal fülére rúgnak. Még nem is olyan régen ott helyben kinyírtam volna mindenkit, és lándzsára tűzött fejekkel jöttem volna le a hegyről, de úgy látszik, kifáradhattam a gyaloglásban. Mindenesetre tűrtem, hogy a rühös parasztok előterjesszék a tényállást, amit ők nagy vehemenciával és még nagyobb szószátyársággal meg is tettek. Már sötétedett, munkához láttak a helyi bolhák, úgyhogy végül közbevágtam. – Gebbin, így hívnak, ugye? – fordultam a felpereshez. Biccentett. – Az a helyzet, Gebbin, hogy te simán utálod ezt a másik fickót, de fel nem foghatom, miért. Na mármost, én unatkozom, meg mostanára ki is fújtam magam, úgyhogy ha nem adod elő azonnal, miért utálod… – Borront – segített ki Makin. – Igen, Borront. Szóval halljam a valódi okát, de ne füllents, különben mindenkit halálra ítélek itt, kivéve ezt a félfülű jóasszonyt, és akkor az egy szem megmaradt disznót is ő örökli. Beletelt pár másodpercbe, mire megértette, hogy komolyan beszélek, további kettőt érthetetlen motyogással töltött, azután csak kirukkolt az igazsággal, elismerve, hogy azért utálja a másik fickót,

mert az „üdegeny”. Kiderült, hogy az üdegeny idegent jelent, a vén Borron pedig azért idegen, mert a völgy keleti oldalán született, és azóta is odavalósi. A Mianát és engem éltető, kardjukat rázó, pajzsukat püfölő, magukat rekedtre ordibáló férfiak látványa azt sugallhatta volna: büszkék rá, hogy harcba indulhatnak őfelségéért és új királynéjáért. A szimpla valóság azonban ez: egyszerűen nem akarták, hogy nyílbeli férfiak császkáljanak a sziklamezőiken, szemezzenek a kecskéikkel és cicázzanak az asszonyaikkal, ebben a sorrendben. – Nyíl hercegének hada jóval nagyobb a tiédnél – mondta Miana. Semmi „felség”, vagy „uram királyom”, vagy ilyesmi. – Így van. – Tovább integettem a tömegnek, szélesen vigyorogva. – Ő fog győzni, ugye? – kérdezte. Tizenkét évesnek nézett ki, de többnek hangzott. – Hány éves vagy? – kérdeztem lepillantva rá, miközben egyre csak integettem. – Tizenkettő. A francba! – Lehet, hogy ők győznek. Ha nem vág le minden egyes emberem húszat az övéből, akkor van rá esély. Főleg ha bekerítenek bennünket. – Milyen messze vannak? – kérdezte. – Az első vonalaik innen öt kilométerre táboroznak. – Akkor támadnod kell, most – mondta ő. – Még mielőtt bekerítenének. – Tudom. – Kezdett tetszeni nekem ez a lány. Még egy olyan tapasztalt és jó katona is, mint Coddin, meg akarta húzni magát az Odú falai mögött, s a várra bízni, hogy álljon a vártán, bocs a szóviccért. Csakhogy nincs az a vár, amelyik ekkora túlerőnek ellen tudna állni. Miana tudta, amit Vörös Kent is tudott, Kent, aki tizenhét főnyi járőrcsapatot kaszabolt le egy fülledt augusztusi reggel. Az öldökléshez hely kell. Hely, hogy tudjál mozogni, előrenyomulni, meghátrálni, vagy éppen eliszkolni, ha úgy alakul. Búcsút intettem a tömegnek, sarkon fordultam, és besiettem a kápolnába. – Makin! Készen áll az Őrség? – Igen. – Bólintott. – Királyom. Kirántottam a kardomat.

Zene volt a fülemnek, ahogy felszisszent a vendégsereg, százhúsz centi hosszú, borotvaéles Építő-pengét pillantva meg az Isten házában. – Gyerünk!

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL Október 6. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, a kápolna, éjfél

Az Ancrathok kápolnája kicsi és huzatos, mintha nemigen akarnák frekventálni. A gyertyák lángja imbolyog, az árnyékok sohasem állapodnak meg. Ha majd kimegyek, a barát segédje elkoppantja őket. Már majdnem egy hete, hogy Jorg Ancrath eltűnt. Sir Makint is magával vitte a tömlöcből. Ennek örülök, mert kedvelem Sir Makint, nem őt okolom azért, ami Galennel történt: abban is Jorg a ludas. Egy számszeríjjal! Karddal sohasem győzte volna le Galent. Nincs abban a gyerekben becsület. Glen barát szerint jóformán letépte rólam a ruhát, miután fejbe ütött. A kelengyés szekrényem hosszú fiókjában tartom, leghátul – a szekrényt anyám pakolta tele, amikor eljöttünk Scorron Haltból. Ott őrzöm, ahová nem néznek be a szobalányok, de a kezem mindig odatalál. Végigfuttatom ujjaim közt a rongyot. Kék szatén. Megérintem, és próbálok emlékezni. Látom, ahogy ott áll, széttárt karral, mintegy hívogatva a kést a kezemben, és úgy imbolyog, mint aki mindjárt elvágódik, a bőre hullasápadt, a mellsebe körül fekete folt. Olyan fiatalnak látszott. Szinte gyereknek. És tele volt forradással, ahol a tövisek megtépték. Sir Reilly azt mondja, a bokron lógott, amikor rátaláltak, szinte teljesen kivérezve, egy egész éjszakát

töltött a tövisek között, miközben körülötte tombolt a vihar, az anyja pedig ott hevert előtte, holtan. És aztán leütött. Kitapintom a helyét. Még mindig sajog. Jókora var dudorodik rajta. Vajon látni-e a hajamban? Miért érdekel ez engem? Lenn is vannak rajtam véraláfutások. Feketék, mint az a folt. Szinte látom az ujjak sorát a combomon, egy hüvelykujj lenyomatát. Leütött, azután magáévá tett, megerőszakolt. Nyilván semmit sem jelentett neki, a kóbor zsoldosnak, semmit sem jelentett neki, csak olyasmi volt, amit elvehet, mint máskor is. Eltörpül a bűnei között. Ellenem is követett el ennél nagyobbat, mert hiányzik Hanna, és tényleg sírtam, amikor a földbe tettük. Galen is hiányzik, a szenvedélyes mosolya, meg a melegség, ami eltöltött, amikor a közelemben volt. Leütött, azután magáévá tett? Az a beteg gyerek, aki szembefordult a késsel, és alig állt a lábán?

Október 11. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, a szobám

Ma láttam Glen barátot a Kék teremben. A miséire már nem járok, de láttam a teremben. Néztem a kezét, a vaskos ujjait, a vaskos hüvelykjét. Néztem őket, és a fakuló véraláfutásokra gondoltam, már sárgulnak, aztán idejöttem a szekrényhez, és most itt vagyok, kezemben azzal a tépett szaténnal.

Csont és bőr, meg csibészség: ennyiből áll Góg testvér. Szörnynek született, annak nevelkedett, mégsem különbözik sokban Ádámtól, kivéve a vörös-fekete csíkokat az irháján, szemének fekete kútját, az ében karmokat a kezén-lábán, meg a

gerince mentén kiütköző bütyköket. Ha elnézi az ember, ahogy játszik, futkos és nevetgél, nem is hinné, hogy repedés ő a világon, amelyen át kilövellhet a poklok tüze. De aki égni látja, az elhiszi.

4

Négy évvel ezelőtt Tizennégy évesen foglaltam el nagybátyám trónját, és tetszett a dolog. Volt egy váram meg egy rakás szolgálólányom, ezeket mind meg kellett vizsgálni, egy udvarnyi nemesem, vagy legalábbis akik a Felföldön nemesnek számítanak, ezeket meg kellett zabolázni, és egy kincstáram, amit ki lehetett fosztani. Az első három hónapban ez kötötte le minden időmet.

Verejtéktől lucskosan ébredtem. Általában hirtelen, tiszta fejjel ébredek, de most úgy éreztem, mintha fuldokolnék. – Hőség… Átfordultam, és nagyot huppanva leestem az ágyról. Füst. Távoli ordítozás. Levettem az ágy melletti kislámpáról a sipkát, és föltekertem benne a kanócot. A füst az ajtó felől jött, nem alóla vagy a két szárny közül, hanem az elszenesedett fa minden egyes centiméteréből szivárgott, és úgy szállt fel, mint valami lobogó függöny.

– A kurva életbe… – Mindig is féltem a tűzhaláltól. Mondjuk, hogy ez a gyengém. Vannak, akik a pókoktól félnek. Én a lángoktól. Meg a pókoktól. – Góg! – üvöltöttem. Amikor lefeküdtem, ő az előszobában volt. Elindultam az ajtó felé, oldalvást. Iszonyú hőséget árasztott. Vagy az ajtón megyek ki, vagy megpróbálom átpréselni magam a három ablak egyikének rácsai között, aztán jöhet a harmincméteres mélység. Leemeltem a falról egy bárdot, és a kőnek vetettem a hátam az ajtó mellett. Sajgott a tüdőm, alig láttam. Meglendíteni azt a bárdot olyan volt, mintha egy felnőtt embert próbálnék meglóbálni. A penge belemart, és az ajtó szétrobbant. Narancsos-fehér tűz áradt be a szobába, kohóforróságú, a vastag nyelv újra és újra előrekígyózott. Aztán ugyanolyan hirtelen hunyt ki, ahogy egy köhögés marad abba, és nem hagyott hátra mást, csak megperzselt padlót meg egy égő ágyat. Az előszoba még a hálószobámnál is forróbb volt, padlótól plafonig szénfekete, és egy óriási széndarab izzott a közepén. Visszatámolyogtam az ágyam felé. A hőség felszívta a szememből a nedvet, és egy pillanatra kitisztult a látásom. Góg volt az a széndarab, összegömbölyödve, mint a ma született bárány, és lángoktól pulzált. Valami behemót robbant be az őrszállásra nyíló túlsó ajtón. Gorgoth! Egyik háromujjú kezével fölkapta a fiút, a másikkal pofon vágta. Góg éleset kiáltva felriadt, és egy pillanat alatt kihunyt benne a tűz, nem maradt más, csak egy ernyedt testű gyerek, akinek vörösfekete csíkos a bőre, és bűzlik a megégett húsa. Szó nélkül elbotorkáltam mellette, és tűrtem, hogy az őrök kivezessenek. Jóformán vonszoltak, egészen a trónteremig, mire magamhoz tértem. – Vizet – nyögtem ki végül. Ittam, késemmel levagdostam a hajam megpörkölődött végét, majd krákogva kiböktem: – Hozzátok ide a szörnyeket. Makin csörömpölt be a terembe a vaskesztyűjét húzogatva. – Már megint? – kérdezte. – Újabb tűz? – Rosszabb, mint eddig. Infernó – mondtam. – De legalább nem kell többé a bácsikám bútorait nézegetnem.

– Ezek után nem alhat a várban – mondta Makin. – Tudom – feleltem. – Most már. – Ennek véget kell vetni, Jorg. – Makin lehúzta a vaskesztyűjét. Nem támadás fenyegette a várat. – Nem eresztheted ki. – Coddin érkezett, karikás szemmel. – Túl veszélyes. Valaki felhasználná ellened. Ez volt a bökkenő. Gógnak meg kell halnia. Három koppantás, és az ajtó kitárult. Gorgoth lépett be a trónterembe Góggal, négy asztali lovagom kíséretében, akik kisdednek tűntek Gorgoth mellett. Emberek között a leucroták éppen olyan borzalmasan festettek, mint aznap, amikor rájuk találtam a Honas-hegy alatt. Gorgoth macskaszeme résnyire összehúzva a félhomály ellenére, vérvörös irhája majdnem fekete, mintha csak megfertőzte volna az éjszaka. – Mennyi is lehetsz, Góg, nyolcéves? És máris fel akarod égetni a váramat. – Magamon éreztem Gorgoth pillantását. Vastag dongabordái előre-, majd visszahajlottak minden egyes lélegzetvételénél. – Az óriás harcolni fog – mormolta Coddin az oldalamon. – Nem lesz könnyű végezni vele. – Nyolcéves – ismételte meg Góg. Meglehet, hogy ő maga nem is tudta, de szeretett egyetérteni velem. A hangja magas volt és kellemes, amikor először találkoztunk, a Honas-hegy alatt. Most nyers volt, és ropogott, mint a láng, mintha bármelyik pillanatban fújni kezdhetné magából, akár egy nyüves sárkány. – Majd én elviszem – mondta Gorgoth olyan mély hangon, hogy alig volt hallható. – Messzire. Játszd meg a figuráidat, Jorg. Nagy volt a csend. Nem ülhetnék most ezen a trónon, ha Gorgoth nem tartja akkor a kaput. Nem ülhetnék itt, ha Góg nem perzseli meg a gróf embereit. Még mindig feszült az arcomon a bőr, még mindig sajgott a tüdőm, az égett haj bűze eltömte az orrom. – Ne haragudj az ágyad miatt, Jorg testvér – mondta Góg. Gorgoth vállon legyintette, csak egy ujjal, de attól is majdnem összeesett. – Jorg király – korrigálta magát. Sok mindennek köszönhetem a trónomat, egy rakásnyi lehetőségnek, valószínűtleneknek, lopottaknak, sok jó vagy rossz

ember áldozathozatalának. Nem vehetünk újra meg újra adósságterheket a vállunkra, különben összerogyunk a súlyuk alatt, és mozdulni se bírunk. – Te odadobtad volna ezt a gyereket a nekromantáknak, Gorgoth – mondtam. – A fivérével együtt. – Nem kérdeztem tőle, hogy az élete árán is megvédené-e Gógot. Ez bele volt írva. – Változnak a dolgok – felelte Gorgoth. – Jobb, ha minél előbb meghalnak, azt mondtad akkor. – Felálltam. – A változások felgyorsulnak bennük. Elviselhetetlenül. Kiforgatják őket önmagukból, azt mondtad. – Hadd vállalja a kockázatot – mondta Gorgoth. – Ma éjjel kis híján meghaltam az ágyamban. – Leléptem az emelvényről. Makin mellém állt. – A királyi hálószoba hamuvá égett. Márpedig nekem sose szerepelt a terveim között, hogy ágyban haljak meg. Hacsak nem császárkoromban, vén hülyeként, a hasamon egy fickándozó kis szajhával. – Nincs mit tenni. – Gorgoth keze masszív ökölbe szorult. – Benne van a dénájában. – Dénárjában? – Kezem a kardom markolatán nyugodott. Emlékeztem rá, hogyan küzdött Góg, hogy megmentse a kistestvérét. Micsoda makulátlan szenvedéllyel. Belőlem már hiányzott ez a fajta tisztaság. Tegnap még könnyen jött a döntés. Fekete vagy fehér. Nyakon szúrjam-e Gemtet, vagy ne. És ma? A szürke árnyalatai. A szürke árnyalataiba bele is fúlhat egy férfi. – Dénájában. Minden ember története bele van írva a lénye legmélyébe, bele van írva, hogy micsoda, hogy mivé válik, bele van írva karikában a lénye legmélyébe – mondta Gorgoth. Soha nem hallottam még ilyen hosszan beszélni a szörnyet. – Elég sok embernek fölvágtam a hasát, Gorgoth, de ha van is valami oda írva, azt vörössel írják vörösre, és igen büdös. – Az ember középpontját nem a te geometriáddal lehet megtalálni, felség. – Macskaszeme az enyémbe fúródott. Eddig sohasem szólított felségnek. Alighanem eddig tud elmenni a könyörgésben. A kuporgó Gógra néztem, aki ide-oda kapkodta a fejét köztem és Gorgoth között. Kedveltem a fiút. Egész egyszerűen kedveltem. Mindkettőnknek volt egy testvére, akit nem tudtunk megmenteni,

mindkettőnkben égett valami, valami elemi pusztító erő, amely mindennap, minden egyes percben ki akart törni belőlünk. – Felség – szólalt meg Coddin, aki ez egyszer mintha olvasott volna a gondolataimban. – A királynak nem kell ezekkel a dolgokkal bíbelődnie. Vedd kölcsön az én hálószobámat, és majd reggel újra beszélünk. Távozz, és mi elvégezzük helyetted a piszkos munkát. Világos volt az üzenet. Pedig Coddin nem is akarta megtenni. Ha ő tudott olvasni bennem, hát én is tudtam olvasni őbenne. A lova nyakát sem akarta elmetszeni, amikor megbotlott egy kőben, és lesántult. De megtette. És most is megtenné. A királyok játszmája sohasem tiszta játszma. Játszd meg a figuráidat. – Muszáj, Jorg. – Makin a vállamra tette a kezét, a hangja lágy volt. – Túl veszélyes. Nem tudni, mi lesz belőle. Játszd meg a figuráidat. Nyerd meg a játszmát. Válaszd a legnehezebb utat. – Góg – szólítottam. Lassan felállt, szeme az arcomon. – Azt mondják itt nekem, hogy túl veszélyes vagy. Hogy nem tarthatlak meg. És nem is ereszthetlek el. Hogy olyan kockázat vagy, amit nem lehet vállalni. Olyan fegyver, amit nem lehet forgatni. – Megperdültem, és végignéztem a tróntermen, a magas boltíveken, a sötét ablakokon, és rámeredtem Coddinra, Makinra, asztali lovagjaimra. – Felébresztettem az Építők Napját Gelleth alatt, de nem bírnék ezzel a gyermekkel? – Azok szörnyű idők voltak, Jorg – mondta Makin a padlót fixírozva. – Minden idő szörnyű – feleltem. – Azt hiszitek, itt, a hegyoldalunkon biztonságban vagyunk? Ez a vár belülről lehet, hogy nagynak látszik. De egy kilométerről a hüvelykujjatokkal is betakarhatnátok. – Gorgothra néztem. – Lehet, hogy új geometriára lesz szükségem. Lehet, hogy meg kellene keresnünk ezt a dénát, hátha át lehet írni a történetét. – A gyerek ereje irányíthatatlanná vált, Jorg. – Coddinban volt bátorság, hogy félbeszakítson, amikor szónokolni kezdek. Éppen ilyen emberre volt szükségem. – És később csak még fékezhetetlenebb lesz. – Elviszem a Heimriftbe – mondtam. Góg fegyver, és én ott fogom megedzeni.

– Heimrift? – Gorgoth szétnyitotta az öklét, csak úgy pattogtak a bütykei. – Démonok és tűz lakhelye – mormolta Makin. – Vulkán – mondtam. – Helyesebben négy vulkán. Meg egy tűzmágus. Legalábbis így mesélte a tanítóm. Tegyük hát próbára a királyi neveltetés eredményét. Gógnak mindenesetre tetszeni fog. Ott minden ég.

5

Négy évvel ezelőtt – Rossz ötlet ez, Jorg. – Veszélyes ötlet, Coddin, de nem feltétlenül rossz. – Ráfektettem a késemet a térképre, hogy ne pöndörödjön össze megint. – Bármennyi is a siker esélye, uralkodó nélkül hagyod a királyságodat. – Rányomta az ujját a térképen az Odúra, mintha csak mutatni akarná, hol a helyem. – Csupán három hónap telt el, Jorg. A nép még nem ismer igazán, a nemesek azonnal szervezkedni kezdenek ellened, amint a lábad kiteszed, és különben is, hány fegyverest akarsz magaddal vinni? Ha üres a trón, a Renar-felföld könnyű prédának ígérkezik. Talán még királyi atyád is beköszön hozzánk a Kapu Seregével. S ha úgy alakul, hogy meg kellene védenünk ezt a helyet, nem tudom, nagybátyád katonái közül hányan engedelmeskednének a hívó szónak. – Atyám akkor sem indította útnak a Kaput, amikor anyámat és öcsémet meggyilkolták. – Ujjaim önkéntelenül is a kés nyelére fonódtak. – Most pedig éppenséggel valószínűtlen, hogy megtámadná

az Odút. Hadai azzal vannak elfoglalva, hogy meghódoltassák azt, ami Gellethből megmaradt. – Szóval hány fegyverest viszel magaddal? – kérdezte Coddin. – Az Őrség nem lesz elég. – Egyet se viszek – feleltem. – Vihetném akár az egész nyavalyás sereget is, de úgy csak háborúba keverednék valaki másnak a birtokán. – Coddin tiltakozni akart, de a szavába vágtam. – A testvérekkel megyek. Jól fog esni nekik egy kis vándorlás, és amikor még nem is oly régen föl-alá kóboroltunk, ügyet se vetett ránk a kutya sem. Makin egy csomó jókora térképpel a hóna alatt tért vissza. – Álruhában, mi? – kérdezte vigyorogva. – Pompás. Már úgyis viszketett a talpam itt. – Te maradsz, Makin testvér. Vörös Kentet viszem, Row-t, Grumlow-t, az ifjú Simet… és Maicalt, miért is ne? Talán féleszű, de úgyszólván lehetetlen kinyírni. Na meg persze a Kicsi Rike-ot… – Őt ne – mondta rideg arccal Coddin. – Abban az emberben nincs hűség. Otthagyna holtan egy sövény alján. – Szükségem van rá – feleltem. Coddin összeráncolta a homlokát. – Harcban elkél, de nincs benne kifinomultság, nincs benne fegyelem, ostoba és… – Én úgy fogalmaznék – szúrta közbe Makin –, hogy ha Rike omlettet akar sütni, azzal kezdi, hogy kötésig gázol a tyúkvérben, és nyakláncot csinál magának a beleikből. – Született túlélő – mondtam. – És nekem ilyenekre van szükségem. – Rám van szükséged – erősködött Makin. – Nem bízhatsz benne. – Coddin a homlokát dörzsölgette, mint mindig, ha aggódott valami miatt. – Terád itt van szükségem, Makin – mondtam. – Azt akarom, hogy akkor is legyen még királyságom, amikor visszatérek. És tisztában vagyok vele, hogy nem bízhatom Rike-ban, de az úton töltött négy esztendő alatt megtanultam, hogy az ilyen munkához ő a megfelelő szerszám. Felvettem a késemet, és a térkép összepöndörödött. – Eleget láttam.

Makin felvonta a szemöldökét, és az asztalra dobta a magával hozott új térképeket. – Tervezz nekem egy jó útvonalat, Coddin, és rajzoltasd meg az íródeákkal. – Felálltam, és nyújtóztam egy nagyot. Keresnem kell valami ruhát. Egy szolgáló elégette a régi gönceimet, márpedig a bársony nem alkalmas az útra. Úgy vonzza a port, mint a mágnes a vasat.

Makin, Kent és én az istállóba menet találkoztunk Gomst atyával. A kápolnából kocogott felénk kipirult arccal, hóna alatt egy jókora bibliával, másik kezében az oltárfeszülettel. – Jorg… – Alig kapott levegőt. – Jorg király. – Te is velünk jössz, Gomst atya? – Úgy elfehéredett, hogy mosolyognom kellett. – Az áldás – lihegte. – Ide vele. Kent tüstént térdre hullt: nála ájtatosabb gyilkost még soha életemben nem láttam. Makin fürgén követte a példáját, ami legalábbis fura egy olyan alaktól, aki hajdanában egy egész katedrálist kirabolt. Amióta Gomst atya úgy lépdelt ki Gellethből az Építők Napjának fényénél, hogy még csak le se barnult, a testvérek azt képzelték, talán Isten kegyelme van vele. A tény, hogy mi, többiek szintén megtettük ugyanezt, pedig jóval kevesebb időnk maradt rá, egyetlen pillanatig sem gondolkodtatta el őket. Ami engem illet, a római egyház sok gonoszsága ellenére már nem gyűlöltem annyira Gomstot, mint régen. Az egyetlen igazi bűne az, hogy gyenge és tehetetlen ember, nem tudja közvetíteni Ura ígéretét, Megváltója szeretetét, és még Róma jármát sem képes meggyőződéssel a nyája nyakára rakni. Azért lehajtott fejjel hallgattam végig az imáját. Jobb, ha az ember minden eshetőségre fölkészül.

Szedett-vedett bandám a nyugati udvaron gyülekezett, a felszerelését ellenőrizte. Rike-nak fantasztikusan nagy darab lova volt.

– Ennél a dögnél még én is gyorsabban tudnék futni, Rike. – Eljátszottam, hogy szemügyre veszem a hátulját. – Hogyhogy az ekét nem loptad el vele együtt? – Jó lesz ez – mondta. – Elbírja majd a szajrét. – Maical nem hozza a koponyás kordét? – Körülnéztem. – Egyáltalán hol van? – Elment a szürkéért – felelte Kent. – Az a hülye semmilyen más lóra nem hajlandó felülni. Azt mondja, nem ért hozzájuk. – Ezt nevezem én hűségnek. – Rike-ra néztem. – Hol az új feleséged, Rikey testvér? Ki se jön elbúcsúztatni? – Szánt. – Rávágott a lovára. – Ha nincs más, magát kellett befognia a hámba. Gorgoth lépett ki a konyhára szolgáló kapun, és Rike fölé toronylott. Hátborzongató volt olyan kétlábút látni, aki még Rike-nál is magasabb és szélesebb. A háta mögül előugrott Góg. Kézen fogott, és én hagytam, hogy vezessen. Nem sokan merik megfogni a kezemet, amióta gyökeret vert bennem a nekromancia. Halál lakik az ujjaimban, nem csak hideg. Még a virágok is elszáradnak tőle. – Hová megyünk, Jorg testvér? – Még mindig gyermeki volt a hangja, a ropogása ellenére. – Keresünk egy tűzmágust. Hogy véget vessünk ennek az ágyégetősdinek – mondtam. – Fájni fog? – Nagy szeme mint két fekete pocsolya. Vállat vontam. – Lehet. – Félek – mondta, és még szorosabban markolta a kezemet. Éreztem, ahogy árad a hő az ujjaiból. Lehet, hogy semlegesítette az ujjaim hidegét. – Félek. – Akkor éppen jó helyre megyünk – mondtam. Összeráncolta a homlokát. – Fel kell kutatnod a félelmedet, Góg. Le kell győznöd. Mert az a legnagyobb ellenséged. – Te semmitől se félsz, Jorg testvér – mondta Góg. – Jorg ki… – Félek az elevenen megégéstől – válaszoltam. – Főleg az ágyamban. – Hátranéztem a testvérekre, akik a fegyvereket és az ellátmányt csomagolták. – Volt egy unokatestvérem, aki szeretett embereket égetni, igaz-e, Row testvér?

– Aha – bólintott Row. – Marclosnak hívták – mondtam. – Meséld el Gógnak, hogy mi lett vele. Row kipróbálta a hüvelykujján egy nyílvessző hegyét. – Odamentél hozzá, Jorg, és megölted, pedig száz embere vette körül. Lepillantottam Gógra. – Aztán még a pókoktól is félek. Amikor mozognak. Meg amikor mozdulatlanok. Amikor ide-oda futkosnak. – Mutattam az ujjaimmal, majd hátraszóltam Row-nak. – Hogy vagyok én a pókokkal, Row? – Hát az hátborzongató. – Row kiköpött, és helyére tűzte az utolsó nyílvesszejét is. – Ez tetszeni fog neked, Góg, te kis szörnyike. – Megint köpött egyet. Row testvér szeretett köpködni. – Egyszer egy csűrben kellett töltenünk egy egész hetet. Bujkáltunk. Éhezni nem éheztünk. Patkányból meg gabonából egész tűrhető gulyást lehet főzni. De Jorg nem kért belőle. Tudod, az a csűr tele volt pókokkal. Ronda, nagy, szőrös pókokkal. – Széttárta az ujjait, míg a bütyke is belereccsent. – Jorg egy egész héten át vadászott rájuk. Egy hétig mást sem evett, csak pókot. De nem ám főzve. Még csak nem is döglötten. – Azóta imádom a patkánygulyást – mondtam. Góg a homlokát ráncolta, aztán észrevette a csillogást a csuklómon. – Az micsoda? – bökött rá. Felhúztam a ruhám ujját, és körbemutattam. – A bácsikám kincstárában találtam két holmit, amik többet érnek a körülöttük levő aranynál is. Magammal hoztam őket, szükség esetére. – Gondom volt rá, hogy Rike is felfigyeljen a csuklómon villogó ezüstre. – Szóval nem kell átkutatnod a nyeregtáskámat éjjel, Kicsi Rikey. A kincs itt van, és ha el akarod venni, most tégy próbát. Rike vigyorogva meghúzott egy szíjat. – Mi ez? – Góg megbűvölten nézte. Odajött Row és Vörös Kent is. – Úgy hallottam, karórának hívják. Látod, fel lehet csatolni az ember karjára. Egy számlap kristályfedél alatt, tizenkét óra és hatvan perc volt bejelölve rajta, és két fekete kar mutatta az időt, az egyik lassan mozgott, a másik még lassabban. Amikor megtaláltam, ámulva nyitottam ki hátul a késem hegyével, és megcsodáltam a belét.

Miniatűr pánton forgott a hátsó fedele, mintha csak az Építők tudták volna, hogy kíváncsi leszek a belsejére. Apró kerekek kapcsolódtak benne egymásba tűhegynyi fogakkal, és forogtak. Hogyan tudtak ilyen apró és precíz holmikat készíteni, ez még az ember gyártotta napnál és mesterséges fénynél is nagyobb csodának tűnt. – És mid van még, Jorg? – kérdezte Rike. – Íme. – Elővettem mély farzsebemből, és felállítottam a kockaköveken. Egy ütött-kopott fémbohóc, a zekéjén és a hajában festékmaradványokkal. Kent hátralépett. – Gonosz dolog ez. Letérdeltem, és elhúztam a kis reteszt a feje hátulján. Rándult egyet, aztán berregni kezdett, topogott fémlábával, összeverte két fémkezét, és csak úgy csattogtak a bennük levő cintányérok. Körbeforgott, topogott, csattogott, minden cél nélkül. Rike elröhögte magát. Nem az a „hö, hö, hö” volt ez, amit leginkább mérgében szokott hallatni, hanem igazi, szívből jövő nevetés. – Ez olyan, mint… Ez olyan, mint egy… – Képtelen volt kibökni. A többiek se bírtak magukkal. Sim és Maical pukkadozott. Grumlow a frissen növesztett vízbe-fúlt-patkány bajszán keresztül prüszkölt. Aztán Kent és legvégül Row is kacagott, mint egy gyermek. Góg döbbenten nézte. Még Gorgoth is vigyorgott, kivillantva sírkő nagyságú zápfogait. A bohóc egyszer csak hanyatt esett, és a levegőt rugdosta. Rike vele együtt rogyott össze, és lihegve csapkodta a földet az öklével. A bohóc lassult, megállt. A belsejében van egy kékacél rugó, amit fel kell húzni egy kulccsal. Amikor végez a toporzékolással meg a csattogással, a rugó megint ellazul. – Burlow… ezt Burlow-nak is látnia kellett volna. – Rike a könnyet törölgette a szeméből. Most hallottam először, hogy halottat emleget. – Igen, Rike testvér – mondtam. – Igen, neki is látnia kellett volna. – Elképzeltem Burlow-t, amint velünk nevet, csak úgy reng a hasa. És ekkor elkövetkezett a pillanat, az útnak az a pontja, amikor megemlékezünk egy életről, a Testvériség újra összeáll, és nekivág a világnak. Megtartottuk ezt a pillanatot – az utolsót, ami még jó volt. – Ideje indulnunk – mondtam.

Néha eltűnődöm rajta, nincs-e mindannyiunkban egy ilyen kékacél rugó, mint Gorgoth dénája a lényünk legmélyén, feszesre húzva. Eltűnődöm rajta, nem körbe-körbejárunk-e mi is, toporzékolva és csattogva, csattogva és toporzékolva, minden cél nélkül. Eltűnődöm, vajon rajtunk ki nevet.

6

Négy évvel ezelőtt Három hónapja egyedül törtem be az Odúba, mások vérével borítva, lopott kardot lóbálva. A testvérek követtek. Most másra hagytam a várat. Akkor a nagybátyám vérére szomjaztam. Azért vettem el a koronáját, mert egyesek azt mondták, hogy nem lehet az enyém.

Ha az Odú egy koponyára emlékezteti az embert, márpedig engem arra emlékeztet, akkor a kapuján kívül a városcafatok a hányadéka megszáradt foltjai. Itt egy cserzőműhely, amott egy mészárszék, a modern élet szükséges, de bűzlő kellékei, szétdobálva a falakon túl, ahol a szél tisztára súrolhatja őket. Alig maradt el mögöttünk az utolsó viskó, amikor beért bennünket Makin. – Máris hiányoztam? – Az Erdőőrség jelezte, hogy vendégek közelednek – felelte Makin lihegve. – Alighanem át kellene keresztelnünk az Őrséget – mondtam. Amit a Felföld erdőből kínálni tudott, az nem volt több egy-két

facsoportnál, amelyek a mély völgyekben kucorogtak, összevissza tekeredve-görbülve a szélben. – Ötven lovag – mondta Makin. – Nyíl zászlaja alatt. – Nyíl? – ráncoltam a homlokomat. – Jó messzire eljöttek. – Nyíl tartománya a szélén terült el annak a térképnek, amelyet az imént vettünk szemügyre. – Állítólag kipihentnek tűnnek. – Majd az úton fogadom őket. Kóbor testvérekként érdekesebb történetet hallhatunk tőlük. – Az igazság persze az volt, hogy nem akartam újra selyembe-hermelinbe bújni és ceremóniázni. Mert nyilván a várba igyekeznek. Titkos megbízatással senki sem küld ki ötven vértes lovagot. – Veletek tartok – szólt Makin ellentmondást nem tűrő hangon. – Téged senki se nézne úti testvérnek – mondtam. – Inkább úgy festesz, mint valami színész, aki éppen most csente el a legjobb lovagi hacukát a kellékes ládából. – Hömpölygessétek bele egy kis szarba – mondta Rike. – Akkor majd beválik. Éppen a Jerring-féle istálló meg egy jókora ganédomb mellett haladtunk el. Rámutattam. – Ez se rosszabb az udvari életnél. – Makin grimaszolva rádobta a köpenyét a koponyás kordéra. Maical megszokásból a kordét is hozzákapcsolta a szürkéhez. Amikor a testőrparancsnokom végre olyan lett, mint egy legatyásodott kóbor lovag, továbbindultunk. Góg mögöttem ült a nyeregben, erősen kapaszkodva belém. Gorgoth mellettünk loholt, mert őt egy ló sem tűrte meg a hátán, és nem is csak a súlya miatt. Volt benne valami, ami halálra rémisztette őket. – Jártál már Nyílban, Makin? – kérdeztem, ügyelve rá, hogy mögöttem jöjjön, szél alatt. – Soha – felelte. – Kisebbfajta hercegség. De úgy hallom, kemény legények teremnek arrafelé. Már évek óta fő miattuk a fejük a szomszédoknak. Egy darabig szó nélkül lovagoltunk, csak a patadobogás meg a koponyás kordé nyikorgása törte meg a hegyi csöndet. Az út – vagy inkább ösvény, mert az Építők a Felföldön nemigen gyakorolták a mágiájukat – lefelé tekergett, cikcakkban, hogy simább legyen az

ereszkedő. Minél lejjebb jutottunk, annál jobban látszott, hogy a völgyekben már tavaszodik. Itt-ott zöld foltok tünedeztek elő, a lovak beleprüszköltek a levegőbe. Egy órával később megpillantottuk a lovagcsapat fullajtárját, és egy kilométerrel arrébb magát a menetoszlopot is. Row máris indult, hogy leforduljon az ösvényről. – Én mondom meg, mikor térünk ki, és mikor maradunk helyt, ha nem bánod, Row testvér. – Zord tekintetet vetettem rá. A testvérek kezdték elfelejteni a régi Jorgot. Túl sokáig henyéltek az Odúban, túl sokáig hagytam őket komiszkodni. – Sokan vannak, Jorg testvér – mondta az ifjú Sim, aki persze öregebb volt nálam, de a borotvának még leginkább csak gigametszéskor vette hasznát. – Ha a király várába igyekszel, rossz modorra vall levágnod az úton járókat – mondtam. – Még az ilyen rossz arcúakat is, mint mi. Továbblovagoltam. A többiek némi tétovázás után követtek. Az újabb emelkedő máris közelebb hozta őket, párosával ügettek, két keskeny zászlót lobogtatott előttük a renari szél. Nem csürhe volt, az biztos: asztali lovagok egy előkelő udvarból, fegyverzetük és páncéljuk olyan egyforma, hogy az én testőrségem elbújhatott mellettük. – Ez rossz ötlet – mondta Makin. Csak úgy bűzlött a lószartól. – Majd ha nem hajtogatod ezt folyton, akkor tudni fogom, hogy baj van – feleltem. A nyílbeliek egyre közelebb értek. Hallottuk a paták kopogását a kövön. Kedvem lett volna ott maradni az ösvény közepén, és útvámot szedni tőlük. Szép kis legenda születhetett volna belőle, de talán nem hosszú. Beértem azzal, hogy félrehúzódtam, és néztem, ahogy jönnek. Végigpillantottam a bandánkon. Ronda egy társaság, de a nagydíjat a leucroták vitték. – Próbálj meg elbújni Rike hátasa mögött, Gorgoth – mondtam. – Tudtam, hogy jó lesz még valamire ez az igavonó barom. Kihúztam az övemből a kést, és pucolni kezdtem a körmeimet. Góg karmai az oldalamba vájtak a mellvért szélénél, amint az első fegyveresek odaértek hozzánk. A lovagok poroszkálásra fogták ménjeiket, amint elléptettek mellettünk. Páran felénk fordították a fejüket, de a legtöbben ránk se

bagóztak a sisakrostélyuk alól. Az oszlop közepén haladó két férfi azonnal figyelmet keltett, nem is ők, hanem a páncéljuk, amely ragyogóan ki volt fényesítve, bordázott volt, mint a teutonoké, és a szivárvány minden színében pompázott, amikor az olajjal bevont fémen megcsillantak a napsugarak. Egy kutya loholt a két ló között, rövid szőrű, hordómellű, hosszúkás pofájú. A bal felőli lovas felemelte a kezét, mire az egész oszlop megtorpant, még az előtte levők is, pedig azok nem láthatták a mozdulatát. – No lám – mondta precízen, kurtán. Levette a sisakját, ami sohasem bölcs dolog, ha rejtőző számszeríjász leshet az emberre, és megrázta a fejét. A verejték a homlokára tapasztotta szőke haját. – Szép jó napot, lovag úr – köszöntöttem enyhe negyedmeghajlással. Végigmért azzal a nyugodt kék szemével. Katherine bajnokát, Sir Galent juttatta eszembe. – Milyen messze van ide Renar vára, öcskös? – kérdezte. Valami azt súgta, ez az ember pontosan tudja, milyen messze van, toronyiránt is meg kacskaringózva is. – Jorg király vára tizenöt kilométerre esik innen, amarra – mutattam a késemmel. – De abból kettő kaptató. – Király? – Elmosolyodott. Jóképű volt, akárcsak Galen, szögletes állú, szőke, olyan, aki után megfordulnak a lányok. – A vén Renar sose volt ilyen nagyralátó. Máris gyűlöltem. – Renar gróf csak a Felföldet birtokolta. Jorg király ellenben Ancrathnak és a gellethi uradalomnak is örököse. Ekkora jószág elegendő a királysághoz, legalábbis erre mifelénk. Megjátszottam, hogy a mellvértje címerét silabizálom. Maratott és vörösre lakkozott sárkányok ágaskodtak rajta, mindegyik egy magánál is hosszabb nyílvesszőt szorongatott. Szép munka. – Nyílba valósi volnál, jó uram? – kérdeztem. A választ meg sem várva Makinhoz fordultam. – Tudod, miért hívják Nyílnak azt az országot, Makin? Makin csak a fejét rázta, és a nyeregkápáját fixírozta. Láttam a nyelve hegyén, hogy „rossz ötlet ez”.

– Azt mondják, azért, mert északról dél fele keresztül lehet lőni rajta egy nyílvesszőt – mondtam. – Akár Prüsszentsnek is nevezhetnék. De vajon minek titulálják az illetőt, aki ott uralkodik? – Látom, értesz a címertanhoz, öcskös. – Még mindig nyugodt volt a tekintete. A mellette levő férfi a kardjához kapott, nagyot csörrent a vaskesztyűje a markolaton. – Az illetőt, aki ott uralkodik, Nyíl hercegének titulálják. – Megint elmosolyodott. – De te Orrin hercegnek is hívhatsz. Meggondolatlan vállalkozásnak tűnt ötven emberrel merészkedni be másvalaki birodalmába, még ha ilyenekkel is. Én éppen ezt vetettem el, amikor útra keltem. – Nem félsz, hogy Jorg király megragadja az alkalmat, és ritkít egyet a sorokon ebben a Százak Háborújában? – kérdeztem. – Ha a szomszédja volnék, talán megtenné – felelte a herceg. – De ha engem megöl, vagy akár csak elad az ellenségeimnek, azzal a szomszédai pozícióját erősítené, hogy még többet árthassanak neki. És úgy hallom, a király igencsak szem előtt tartja az érdekeit. Különben sem lenne könnyű dolga velem. – Azt hittem, egy grófhoz jöttél látogatóba, de ezek szerint tudsz Jorg királyról meg az éberségéről – mondtam. Ez az ember alaposan felkészült az útra. A herceg vállat vont. Egyszeriben fiatalnak látszott. Talán húszévesnek, vagy nem sokkal többnek. – Szép kardod van – mondta. – Mutasd csak. A markolatot régi bőrrel tekertem körül, azt pedig jól összepiszkoltam. A hüvely öregebb volt, mint én, egészen kifényesedett az évek során. Akármilyen volt is a bácsikám kardja, szépnek nem lehetett mondani. Amíg elő nem húztam, és meg nem mutattam az acélját. Megfordult a fejemben, hogy ráhajítom a tőrömet. Ez a derék szőkeség egyszeriben nem látna olyan jól, ha egy tőr állna ki a szemüregéből. Még az is lehet, hogy van odahaza egy fivére, aki szívesen lenne Nyíl új hercege, és akkor tartozna nekem. Szinte a szemem előtt láttam mindezt. A szép herceget tőrrel a képében, meg minket, amint inunk szakadtából menekülünk a dombok közt. Általában nem foglalkozom olyasmivel, hogy mit kellett volna megtennem. De ezt tényleg meg kellett volna tennem.

Ehelyett övembe dugtam a kést, és előhúztam a nagybátyám kardját, régi családi örökségét, az Építő-acélt: pengéje magába szívta a nap fényét, és borotvaélesen verte vissza. – No lám – mondta megint Orrin herceg. – Nem mindennapi kard. Kitől loptad? Hidegen fújt a hegyi szél, minden résbe betalált a páncélomon, és én megborzongtam, hiába melegített a hátam mögött Góg heve. – Vajon miért tett meg ekkora utat Nyíl hercege a Renar-felföldig? Leszálltam a lóról. A herceg szeme elkerekedett, amikor megpillantotta a nyeregben maradt Gógot, félmeztelenül, csíkosan, mint valami tigris. Egy jókora kövön álltam az út mellett, gyalogláb, hogy mutassam: eszem ágában sincs elmenekülni. – Ez nem holmi gyermek banditára tartozik, aki lopott kardot szorongat az út szélén – mondta azzal az őrjítő nyugalmával. A „lopottal” nem szánhattam vitába, ezért a „gyermeken” sértődtem meg. – A tizennégy év errefelé felnőttkornak számít, és én jobban forgatom ezt a kardot, mint bármelyik előző tulajdonosa. A herceg finoman, minden megjátszás nélkül felkuncogott. Ha könyvből tanulta volna, mivel tud a leginkább felbőszíteni, akkor se csinálhatta volna jobban. Mindig a büszkeség volt a gyengém, de néha az erőm is. – Akkor bocsánatot kérek, fiatalember. – Még a sisakrostélyán keresztül is láttam, hogy a bajnoka erre összeráncolja a homlokát. – Azért utazgatok, hogy lássam a földeket, amelyeket majd császárként uralok, és hogy megismerjem a népeket, városokat. És hogy elbeszélgessek a főurakkal, bárókkal, grófokkal… sőt királyokkal is, akik szolgálni fognak, ha majd a birodalmi trónon ülök. Inkább bölcsességgel, szép szavakkal és jóindulattal biztosítanám szolgálatukat, mintsem karddal és tűzzel. Dagályos kis beszéd volt, de nagyon tudott bánni a szavakkal ez az ember. Ó, testvéreim, ahogyan kiejtette őket! Újfajta mágia volt ez. Rafináltabb még Sageous finom csapdáinál is – ezt a meggyőző erőt még az az álomszövögető pogány boszorkány is megirigyelte volna. Értettem már, miért vette le a herceg a sisakját. A varázslat nemcsak a szavakban rejlett, hanem a szemében is, a becsületességében, a

bizalmában, mintha mindenki, aki csak hallja őt, méltó volna a barátságára. Az ilyen tehetségtől óvakodni kell, mert nagyobb talán még Corion hatalmánál is, amely ide-oda űzött engem birodalomszerte, s amely nagybátyámat irányította a trón mögül. Az eb leült, és a habot nyalogatta a pofájáról. Akkora volt, hogy lenyelhetett volna egy kisebbfajta bárányt. – És miért hallgatnának rád, Nyíl hercege? – kérdeztem. Kihallottam a hangomból a bosszúságot, és utáltam magamat érte. – A Százak Háborújának véget kell vetni – felelte. – Egyszer persze úgyis véget érne. De hányan fúljanak még vérbe, mire béke lesz? A trónt be kell tölteni. A nemesek megtarthatják váraikat, uralkodhatnak birtokaikon, beszedhetik az adót. Semmi sem vész el, semminek sem lesz vége, csak a háborúnak. És itt volt megint. A mágia. Hittem neki. Anélkül, hogy kereken kimondta volna, tudtam, hogy tényleg békét akar, hogy igazságosan, részrehajlás nélkül uralkodna, hogy törődik az emberekkel. Hagyná, hogy a gazdálkodók gazdálkodjanak, a kereskedők kereskedjenek, a tudósok pedig a titkokat kutassák. – Ha neked kínálnák fel a birodalmi trónt – kérdezte –, elfogadnád? – Igen. – Bár inkább kínálás nélkül venném el. – Miért? – kérdezte. – Miért akarod a trónt? A legsötétebb zugomba világított be nyugodt tekintetével ez a mesebeli herceg. Győzni akartam. A trón csak a záloga annak a győzelemnek. És azért akartam győzni, mert mások azt mondták, nem győzhetek. Azért akartam harcolni, mert a harc volt az életelemem. A nép pont annyira érdekelt, mint a ganédomb, amibe Makint belehempergettük. – Mert az enyém. – Csak ennyit leltem válaszul. – Valóban? – kérdezte. – Valóban a tiéd, Helytartó? Ezzel mindjárt el is árulta magát. Ám a szégyenemre is rámutatott. Tudni kell, hogy a férfiak, akik a Százak Háborúját vívják, mert mind férfiak azok, kivéve Vöröshatár királynőjét, ugyanannak a nagy fának két hajtásáról erednek. A Helytartók ága, aminek ellenségeink neveznek minket, nyúlik vissza a legtisztábban a trónhoz, helyesebben a Nagy Helytartóhoz, Honoroushoz, aki ötven esztendeig szolgált, mielőtt a birodalmi mag terméketlenné vált volna. És persze Honorous a trón előtt ült, nem rajta. Mégis, ha annak az embernek az egyenes

ági leszármazottja vagy, aki névleg ugyan nem, de gyakorlatilag császárként uralkodott, akkor erősebb a jogcímed a trónra, mint azé, aki esetleg az utolsó császár véréből ered. Legalábbis így látjuk mi, Helytartók. Én természetesen akkor is utat vágnék magamnak a trónhoz, ha valami fattyú pásztorlegény nemzett volna egy szajhával – és vagy támogat ebben a genealógia, vagy kidöntöm az egész családfát, és faltörő kost csinálok belőle. A Helytartók ágán sokan olyanok, mint én: karcsúak, magasak, sötét hajúak és szeműek, fürge észjárásúak. Még az ellenségeink is ravasznak neveznek bennünket. A császári ág viszont zavaros, leégett könyvtárakban veszett nyoma, elmebajjal, túlkapásokkal fertőzött. Ennek leszármazottai, vagy akik azt állítják magukról, hogy azok, gyakran Orrin hercegre hasonlítanak: szőkék, vaskos karúak, néha óriások, mint Rike, habár szemre tetszetősek. – Helytartó? – Megcsavarintottam a csuklómat, kezemben táncot járt a penge. A kutyája felpattant, de még csak el se mordulta magát. – Ugyan, Jorg – mondta a herceg. – Ismerlek. Kiköpött Ancrath vagy. Annál sötétebb ága sohasem nőtt a Helytartók fájának. Jól hallom, hogy még mindig egymást öldösitek? – Teneked én Jorg király vagyok – mondtam, tudván, hogy olyan a hangom, mint egy elkényeztetett kölyöké, de semmit sem tehettem ellene. Orrin higgadtságában, fényében volt valami, ami engem árnyékba borított. – Király? Ja igen, Ancrath meg Gelleth miatt – mondta. – Csakhogy úgy hallom, atyád az ifjú Degran herceget nevezte ki örökösévé. Ezek szerint pedig… – Széttárta a karját, és mosolygott. Ez a mosoly olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Szóval atyám nevet adott új fiának, akit a Scorron szajhával nemzett. És rá ruházta az elsőszülöttségemnél fogva nekem járó jogot. – Te pedig arra gondoltál, hogy nekiajándékoznád a Felföldet is? – kérdeztem. Némi nehézségbe került megőriznem arcomon az ádáz vigyort. – Jobb, ha tőlem tudod, hogy Őrségemből százan rejtőznek a sziklák közt, és bármikor nyílvesszőt röpíthetnek a csicsás páncélod rései közé, herceg. – Talán igaz is volt. Tudtam, hogy az Őrségnek legalább egy része biztosan követi a lovagok nyomát.

– Inkább húszra taksálnám – mondta Orrin herceg. – Nem született hegylakók, igaz? Ancrathból hoztad őket, amikor megszöktél, Jorg? Elég jól képzettek, de az igazi hegylakókat nehezebb volna kiszúrni. Túl sokat tudott ez a herceg. Kezdett komolyan dühíteni. Márpedig, mint közismert, én ha mérges vagyok, attól csak még mérgesebb leszek. – Komolyra fordítva a szót – folytatta, mintha nem is akarnék szétrobbanni, mintha nem arra készülnék, hogy keresztüldöfjem –, épp azért nem öllek meg téged, amiért te sem fogsz megölni engem. Annak csak az lenne az eredménye, hogy két gyenge királyságból egy erős válna. Ha majd a birodalmi trónhoz, az én trónomhoz vezető út idehoz engem, jobb, ha téged talállak itt, meg érdekes barátaidat, amint a parasztokat rémisztgetitek és részegeskedtek, mint ha atyád vagy Kennick báró tartana szigorú rendet és fegyelmet. Remélem, ha majd eljön az ideje, és ideérek, bölcsebbnek látlak, no meg magasabbnak is, és kitárod előttem – mint császárod előtt – országodat. Leugrottam a kőről, mire az eb villámgyorsan előttem termett; még most se morgott, de összes fogát kivillantotta, és a pofájából csorgott a nyál. Egyenesen a szemébe néztem, ami a legjobb módja annak, hogy az ember letépesse az arcát, de én direkt fenyegetni akartam a dögöt. Markolatánál és pengéjénél fogva a kardot, lapjával előre, léptem még egyet, és morgás formálódott a torkomban. Nekem is volt egyszer egy kutyám, jó kutya volt, szerettem, még mielőtt az efféle szavakat elrabolták tőlem, és nem állt szándékomban megölni ezt itt. De meg fogom ölni, ha kell. – Vissza. – Inkább acsargás volt, mint szó. Szememet a szemébe meresztettem. És a dög hátraszegte a fülét, és vinnyogva visszahátrált a ló lábai közé. Azt hiszem, megérezte bennem a halált. Keserű étek volt annak a nekromantának a szíve. Újabb lépés a világtól való elszakadás felé. Néha úgy érzem, három lépésre vagyok mindenki más életétől. Egy lépésre a szív miatt. Egyre a tövisbokor miatt. És talán a legelsőre a kutya miatt, akire még mindig emlékszem álmaimban. Sajátomnak mondom, de kettőnké volt az az eb, a fivéremé, Williamé és az enyém. Farkaskutya lehetett, mindegyikünknél nagyobb volt, valóságos paripa a két ifjú lovagnak. Williamet elbírta a

hátán, mert ő csak négyéves volt akkor, de ha én is felpattantam rá, mindkettőnket levetett, és belekapott a lábamba. Úgy hívtuk, hogy Igazság. – Lenyűgöző – mondta Orrin herceg, de egyáltalán nem látszott lenyűgözöttnek. – Ha az ebemmel végeztél, folytatnánk is az utunkat. Innét Orlanthba megyek, a Magas-hágón át, vagy a Kékhold-hágón, ha járható, és tiszteletemet teszem Samsar earlnél. – Akkor mégy tovább, ha én mondom – közöltem vele, mert még mindig vágytam valamire. Arra, hogy féljen tőlem? Lehet, hogy egy kis tisztelettel is beértem volna. – És olyan útvonalon, amilyet engedélyezek. – Nem tetszett nekem, hogy még nálam is jobban ismeri a földemet. Felvonta a szemöldökét, most nem mosolygott, de ez még a mosolyánál is jobban dühített. – Hogyan látod hát a helyzetet, Jorg király? Minden porcikámmal fájdalmat akartam okozni neki. Bárki más szájából pimasznak, dölyfösnek hangzottak volna a szavai, de itt, ezen a hideg hegyoldalon csupán becsületesnek, őszintének tűntek. Gyűlöltem, amiért ennyire nyilvánvalóan jobb ember nálam. A szemébe néztem, és abban a pillanatban már tudtam is. Sajnált. – Mérd össze velem a kardod, Orrin testvér – mondtam. – Igazad van, hogy békét akarsz. Miért az én kecskepásztoraim meg a te sertéstenyésztőid szenvedjenek meg egy olyan háborút, amelynek azt kell eldöntenie, melyikünk feneke koptassa fényesre a birodalmi trónt? Mérd össze velem a kardod, és ha megadom magam, aznap, amikor bejelented igényedet a birodalmi trónra, nem fogok az utadba állni. Gyerünk, kard ki kard. Vagy próbáljon szerencsét a bajnokod, ha úgy óhajtod. – A mellette levő férfi felé biccentettem. – Á – felelte Orrin. – Nem tanácsolom, hogy vele küzdj meg. Ő a fivérem, Egan. Az isten is kardforgatónak teremtette. Néha még én is félek tőle! Azonkívül ti ketten túlságosan egyformák vagytok. Egannak az a véleménye, hogy ez a társalgás merő időpocsékolás. Legszívesebben ráeresztené a parasztjainkat a te pásztoraidra, és vérbe fojtaná az egész világot, igaz-e, Egan? Nekem van egy álmom a birodalomról. Az én birodalmamról. Az én álmom verőfényes, boldog. De attól tartok, Egan álmai vérvörösek. Egan felmordult, mint aki unatkozik.

A herceg leszállt a lóról. – Jól van, de senki se avatkozzon közbe. – Ez… – Tudom, Makin – vágtam a szavába. – Rossz ötlet. Makin leszállt a lováról, és odaállt mellém, miközben Orrin emberei arrébb húzódtak. – Lehet, hogy jó harcos – mondta. – Lehet – feleltem. – Én meg nagy vagyok. – Nem vitatom, hogy világklasszis vagy az ölésben, Jorg – sziszegte Makin. – De ez csak párbaj lesz, semmi több. Játszma. – Hát akkor megjátszom a játszmát – mondtam. A herceg meg sem kérdezte, mit követelek arra az esetre, ha én győzök. Ez keserű ízt hagyott a számban. Felálltunk egymással szemben, ketten a Százból, a császárok ága és a helytartók ága, hogy megküzdjünk egy párviadalban. – Okosabban is intézhetnénk ezt, Jorg – mondta Orrin. Annyira már kiismert, hogy ne azt mondja: könnyebben. – Légy a támogatóm. Az új császárnak új helytartóra lesz szüksége. Kiköptem. – Magad sem tudod, hogy mit akarsz, és miért akarod, Jorg – folytatta. – Még semmit sem láttál a birodalomból, amelyet meg akarsz hódítani. Jártál-e keleten, követted-e a napot egészen KülsőKeletig? Láttad-e a sötét Afrique partjait? Beszéltél-e a jarlokkal, akik kivitorláznak északi erősségükből, amikor felolvad a jég? Ha az arrali pusztákon keltél volna, az a sok-sok kilométer, amit vándoréveid során megtettél, mást se mutatott volna neked, csak végtelen legelőt. Hajóval, Jorg, hajóval. Csakis úgy érdemes megtekinteni a birodalmat. Láttad-e már a tengert? A szürke elégedetten szellentett egy nagyot, úgyhogy nem kellett válaszolnom. Mindig is imádtam azt a lovat. Körözni kezdtünk. Mint sok mindennek az életben, a kardvívásnak, különösen a hosszúkarddal való vívásnak is az a lényege, hogy jól kell megválasztani a pillanatot. Egy lendítés, és máris elkötelezted magad, gyakran egy egész életre. Páncélos ellenféllel szemben apait-anyait bele kell adnod. Minden erődet. Akkora fájdalmat kell okoznod azon a vason keresztül, hogy ne használhassa ki az előnyt, amikor te visszahúzódsz, a következő támadásra készülve. A döfés már

bizonytalanabb valami. Annak pontosnak kell lennie. Meg kell találni a rést a páncélon, és behatolni rajta, mielőtt ő találja meg, és ő hatol be a tiéden. Meglendítettem a kardom, nem azért, hogy megüssem, hanem hogy a pengéink összekoccanjanak. Füstös lapja volt a kardjának, valami sötétebbet is beleötvözhettek az Építő-acélba. A csattanás végigvisszhangzott a lankákon. A herceg valahogy megcsavarintotta a pengéjét abban a pillanatban, amikor összeértek, és kis híján kiverte az enyémet a kezemből. Ez nagyon nem tetszett. Rövid lendítésekkel rohamoztam, hogy munkát adjak neki, hogy elzsibbadjon a keze, és ne tudjon trükközni. Olyan volt, mintha egy kőoszlopot csapkodnék, sajgott a tenyerem, fájdalom kúszott fel a csuklómba. – Jobb vagy, mint gondoltam – mondta. Rám rontott, döfés, féllendítés, döfés. Olyan gyors kombináció, hogy gondolkodni se maradt időm. A kardvívást úgy gyakoroljuk, hogy az izmaink sajátítsák el. Szemünk egyenesen a karunkhoz és a kezünkhöz beszél, kiiktatva az agyat, hogy ne kelljen döntésekkel meg fontolgatással bajlódnia. Olyan ez, mint amikor a hangjegyeket tanuljuk valami hárfazenéhez. Eleinte még végiggondoljuk, hogy A, C, C, D… aztán az ujjak már tudják, és a hangjegyeket elfelejthetjük. Kardtartó karom úgy mozgott, hogy nem kérte ki a véleményemet. – Nem rossz, igazán nem rossz – mondta Orrin. De ha gyorsabban próbálod játszani a darabot, és még gyorsabban, és annál is sebesebben, egy ponton elakadnak az ujjaid. Most mi is jön? – kérdezik. Mi is? Egy súlyos fémrúd, oldalról a fejednek, úgy látszik. Legalábbis ilyennek érződött a herceg kardlapja. Mondtam valamit, ami félig szentségelés lehetett, félig nyögés, aztán csurom vér lettem, és elvágódtam, mintha az összes húromat egyszerre metszette volna át. – Add meg magad! – Mintha egy hosszú alagút túlsó végéről szólt volna. – Lófaszt. – Megint vér fröcskölt a számból, talán egy fogdarab is kiröpült. – Utoljára, Jorg. – A hideg kardél a nyakamnak feszült. – Megadja magát. – Makin, ugyanannak az alagútnak a végéről. – Megadja magát.

– Egy frászt. – A különbség ég és föld között kezdett újra kirajzolódni. Valami sötét paca: lehetett akár Orrin is. – Add meg magad – szólított fel újra. Meleg csordult végig a nyakamon: vér, ahogy átvágta a bőrt. Kipréseltem magamból egy nevetést. – Már elárultad, hogy nem fogsz megölni, Nyíl hercege. Nem áll érdekedben. Hát miért adnám meg magam? – Megint kiköptem. – Majd akkor döntöm el, mitévő tegyek, ha tényleg a határaimhoz érsz a seregeddel. Megvető arccal elfordult. – A Magas-hágón – mondtam. – Arra kapsz engedélyt, hogy a Magas-hágón kelj át, és untasd csak halálra az earlt az erkölcsi prédikációddal. Ennyiért megdolgoztál. – Megpróbáltam felállni, de hiába. Makin rángatott talpra. Néztük, ahogy elvonulnak. Egan herceg gonosz pillantást vetett rám. Orrin még csak arra sem fordította a fejét. Néztük, ahogy az utolsó ló is eltűnik az emelkedőn túl. – Nagyobb hadseregre lesz szükségünk – mondtam.

Sir Makin majdnem a legendák szép lovagjának megtestesítője, haja göndör fekete, termete magas, felépítése a kardforgatóé, szeme éjsötét, pengéje borotvaéles. Csak a vastag ajka meg a vékony orra akadályozza meg, hogy minden szűz ideálja legyen. Szája túl kifejező, arca sasszerű. Sir Makin más dolgokban is „majdnem”. Majdnem tiszteletreméltó, majdnem becsületes. De a barátságában nincs semmi „majdnem ”.

7

Négy évvel ezelőtt Két órája lovagoltunk már, amióta Nyíl hercege elindult a Magashágó felé. Csendben kocogtunk, de ez egészen másfajta csend volt, mint ami az utunk első részén kísért bennünket. Úgy fájt a fejem, hogy ahhoz képest még a lenyakazás is kellemes gondolatnak tűnt. Bármelyik hülye felfoghatta volna, hogy jobb, ha nem nagyon piszkál, mert rögvest próbát teszek a nyakával. – Aú! Nem minden hülye fogta fel. – Igen, Maical – mondtam. – Aú. – Összehúzott szemmel néztem őket, fogamat is összeszorítottam lüktető koponyámban. Néha nem látszott a jó öreg Maicalon, hogy hibádzik nála valami. Teljes másodpercekig is úgy tűnhetett, készen áll mindenre, kemény, megbízható, sőt még ravasz is. Aztán jött a tátott száj, az összeráncolt homlok, az üres tekintet. A felföldi győzelmünket követő hetekben Maical visszatalált a Testvériséghez. Isten tudja, hogyan, de hát még a galambok is visszatalálnak azzal a mákszemnyi agyvelővel az apró koponyájukban. Azóta, hogy befészkeltem az Odúba, szolgált már istállósgyerekként, istállósgyerek-segédként, ganéhordóként, mindenféleként. Mindenkinek tudtára adtam, hogy azt akarom, mindig legyen étele, meg helye, ahol alhat. Végül is megöltem a fivérét. Gemt nem sokat törődött Maicallal. Rendszeresen verte, mindkettejük munkáját vele végeztette az úton. De gondja volt rá, hogy mindig kapjon enni, és legyen helye, ahol alhat. – Jól elpüfölt ez az alak, Jorg – mondta éppen Maical. Azzal az ostoba képével, a nyálasan elfittyedt szájával. Láttam, hogy Makinnak megrándul az arca, Row meg fogadást köt Grumlow-val.

– Igen, Maical, de még mennyire. Annak idején nem bántam meg, hogy ledöftem Gemtet. Egy pillanatig sem. De az fájt, hogy Maical a hülyeségében még gyűlölni se képes engem, úgy megnyomorgatták az agyát valami beleakaszkodó horgok: látni lát, de fogva tartja valami csapda. A karórára gondoltam, amely a csuklómon ketyegett. Ennyi szakértelem, kisebb meg még kisebb kerekek, forognak, egyre forognak, a fogak egymásba kapcsolódnak, és mégis, elég egyetlen porszem, egyetlen hajszál, és kész, leáll, tönkrement, vége. Vajon mi kerülhetett bele Maical agyába valamikor réges-régen? Mi vehette el az eszét? – Szólj Makinnak, hogy jöjjön ide – mondtam. Maical meghúzta a gyeplőt, és a szürke lassított. Láttam, hogy Row ronda pofát vág. Elvesztette a fogadást. Vörösen, aztán zölden pulzáltak a hegyek, ahogy a fájdalom elölről hátraloccsant, a szemem mögül a nyakszirtembe szúrt. – Néha azt gondolom, csakis azért tartod magad mellett, hogy a szürke elégedett legyen – mondta Makin. Észre se vettem, hogy besorolt mellém. – Azt akarom, hogy taníts meg a kardforgatásra – mondtam. – De hiszen értesz hozzá… – Igen, én is azt hittem. De mostantól komolyan fogom venni. Ami az imént történt… – megérintettem a fejemet, és csurom vér lett az ujjam – nem fog még egyszer megtörténni. – Nos, ez legalább királyi időtöltés lesz – mondta Makin. – És a formádat is megőrzöd. Volt egyáltalán kard a kezedben, amióta elfoglaltuk az Odút? Megrándítottam a vállam, de bárcsak ne tettem volna. A fogam is belereccsent, ahogy összeszorítottam. – Úgy hallom, minden szolgálónak megpróbáltál fattyat nemzeni a várban – vigyorgott. Királynak lenni jó. Kivéve, amikor fejbe vágnak egy karddal. – Újra akarom népesíteni az országot – feleltem. – Minőség és mennyiség egyszerre. – A fejemhez kaptam. – Grrr, a rohadt kurva életbe! – Van fájdalom, amire nem kell figyelni, de a fejfájás pont ott lakik, ahol te. Makin vigyorgott. Szerintem tetszett neki, hogy letaglóztak.

Belekotort a nyeregtáskájába, előhúzott egy szorosan összetekert kis bőrcsomagot, és odadobta. Alig tudtam elkapni. Ezt csinálja a kettős látás. – Szegfűszeg – mondta. – Jó sokat szereztél, Sir Makin. – Egy jó ló áráért se lehet annyi szegfűszeget kapni, hogy teli legyen vele az ember marka. Fantasztikus fájdalomcsillapító. Persze ha túl sokat veszel be belőle, meghalsz, de az olyan, mintha csak valami langyos folyó hátán lebegnél át a halálba. Majdnem ki is bontottam a csomagot. – Szolgáld ki magad. – Visszadobtam. Ha az ember behódol a szereknek, a rabjukká válik. Ellenségnek neveztem ki a fejfájásomat, és harcoltam vele. Lovagoltunk tovább. Régi méreggel töltöttem meg a lelkem, előcsaltam a gyűlöletet, amit Renar grófjának tartogattam. Nem sok mindenre használhattam, amióta a tárgya immár elérhetetlenné vált számomra. A szemem mögötti dübögés mellett eltörpült a törött fogam sajgása. Beért Rike a rémlován, és nem is tágított mellőlem. Merően nézett egy darabig. Lehet, hogy Makin is élvezte, hogy letaglóztak, de Rike úgy gondolta, egyszerre köszöntött be valamennyi ünnepnapja. – Tudod, miért tartalak magam mellett, Rike? – Miért? – Mert olyan vagy, mint a lényem legrosszabbik fele. – Zománc csikorgott zománcon, ahogy megint összeszorítottam a fogamat. – Nekem ugyan nem angyal ül az egyik vállamon és ördög a másikon. Ördög ül mindegyiken. De te, te magad vagy a gonosz. Olyan vagy, amilyen én lennék, ha elveszteném a szépségemet meg a csáberőmet. – Rájöttem, hogy ész nélkül locsogok, és vigyorogni próbáltam. – Tűnés, Rike. – Makin újra. Észre se vettem, hogy visszajött. – Atyámnak igaza volt, Makin – mondtam. – Igaza volt, amikor elfogadta a fivére pénzét Williamért és anyámért. A fele hadserege odaveszett volna, mire az Odúhoz ér. Makin összeráncolta a homlokát. Újra felém nyújtotta a szegfűszeget. – Vedd csak el. – Atyám tudta, mi az áldozathozatal. Corion is tudta. Megmutatta nekem az utat. A helyes utat. Csak nem tetszett, hogy kényszerítenek.

Alig láttam Makint, úgy összerántotta a szememet a lüktetés. Makin megrázta a fejét. – Vannak bűnök, amikre válaszolni kell. Corion ettől akart megfosztani téged. Én három országon átvágtam, hogy megtaláljam azokat, akik megölték az asszonyomat. – Aggodalmas volt a hangja. – Mert hülye vagy. – Zsibbadt szájjal formáltam a szavakat. – Jorg. – Makin halkra fogta a hangját. – Te sírsz. Vedd el ezt a kurva szegfűszeget. – Nagyobb hadseregre lesz szükségem. – Minden elsötétült előttem, és úgy éreztem, mintha zuhannék. Azután koppantam a földön.

8

Négy évvel ezelőtt Elsötétített szobában tértem magamhoz. Egy légy zümmögött. Valahol valaki hányt. Fény szűrődött be, ahol a vakolat lehámlott a vesszőfonatú falról. Parasztviskó. Az öklendezés abbamaradt, fojtott sírás követte. Egy gyerek. Felültem. Vékony takaró csúszott le rólam. Szalmaszálak bökdöstek. A fejfájásom elmúlt. A fogam iszonyúan sajgott, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ahogy korábban a fejem lüktetett. A kardom után tapogatóztam, de sehol se találtam. Van valami varázslatos a fejfájás elmúlásában. Kár, hogy az öröm megfakul, s az ember nem élvezheti tovább élete minden pillanatában. Persze ez nem a szokásos fejfájás volt. A jó öreg Jorgynak kissé megzápult az agya. Láttam már ilyet. Amikor Gains testvér leesett a lováról, és beütötte a fejét, két napon át hülyébb volt még Maicalnál

is. – Leestem a lóról? – kérdezte legalább ezerszer zsinórban. Egyik pillanatban bőgött. A másikban röhögött. Törékeny jószágok vagyunk mi, emberek. Megleltem a lábam: kicsit még remegett. Kinyílt az ajtó, és vakítóan ömlött be a fény egy asszony sötét alakja körül. – Levest hoztam – mondta. Elvettem, és újra leültem. – Jó illata van. – Tényleg az volt. Korgott a gyomrom. – Makin, a barátod hozott két nyulat a fazékba – mondta az asszony. – Mi azóta nem ettünk húst, hogy a disznókat elvitték. A számhoz emeltem a tálkát: itt nem ismerték a kanalat. Az asszony kiment, én pedig szürcsölni kezdtem, jól meg is égettem a számat, de nem érdekelt. Sokáig iszogattam a levest, és néztem a fénypászmákban táncoló porszemeket. Nyúlcubákokat rágcsáltam, porcogót ropogtattam, zsírt nyeltem. Jó kiürült aggyal enni. Végül megint felálltam: most már nem imbolyogtam annyira. Végigtapogattam magamat. A régi tőröm az övemben volt, és valami az övzacskómban is dudorodott: Makin szegfűszegcsomagja. Még egyszer körülnéztem, a kardomat keresve, aztán az ajtóhoz mentem. Túlságosan fényes volt a napvilág, a szél csípett, és égésszaga volt. Nyújtóztam egyet, pislogtam. A viskótól eltekintve, ami a külleméből ítélve istálló lehetett, minden romokban hevert. Két ház beomlott falakkal, megperzselődött szarufákkal, kidöntött kerítések, karámok, amelyeken mintha nagy testű lovak gázoltak volna át. Megpillantottam az asszonyt: háttal felém a közelebbi ház héjában kucorgott. Hirtelen hugyoznom kellett. Odaléptem a viskó oldalához: a forró, csípős sugár mintha sosem akart volna elállni. – A szentjit! Egy hétig aludtam? Egy bölcs ember egyszer azt mondta: „Sose szarj oda, ahol eszel.” Talán Arisztotelész. Az úton fontos szabály ez. Ott könnyíts magadon, ahol kell. Menj tovább mindennap, és hagyd magad mögött a szart, a sokféle szart. A várban van illemhelyem. Ami, ne szépítsük, csak egy lyuk a falban, amin keresztül szarni lehet. Egy várban oda szarik az ember, ahol eszik, és jól meg kell gondolnia, miféle szart érdemes fölkavarni. Ezt tanultam háromhavi királyságom alatt. Na végre. Tényleg egyheti adag lehetett.

Máris jobban éreztem magam. Akkorát ásítottam, hogy belereccsent az állkapcsom. Észak felé laposan terült el a táj, a Matterackok töredezett vonalat alkottak délen. Ezek szerint majdnem magunk mögött hagytuk már a Felföldet. Még egyet nyújtózkodtam, és odaballagtam az asszonyhoz. – Az én embereim művelték ezt? – Homlokráncolva körülnéztem. – Hol a nyavalyában vannak egyáltalán? Megfordult: az arca elnyűtt volt, a szeme űzött. – Ancrathi katonák csinálták. – Egy gyermek hevert a karján, ernyedten, szürkén, hat-, talán hétéves kislány. – Ancrathiak? – vontam fel a szemöldökömet. Pillantásom visszavisszatért a kislányra. – Közel vagyunk a határhoz? – Hét kilométerre – felelte. – Azt mondták, nem élhetünk itt. A földet annektálták. Aztán elkezdték felgyújtani az épületeket. Annektálták. Valami rémlett. Valami határvita. A régi térképeken idáig ért Lord Nossar birtoka. Most már a hányadék kesernyés szagát is éreztem a reggeli levegőben. Véres-fekete foltja a lány hajára kenődött. – Megölték az emberedet? – Sikerült meglepnem magamat. Az ilyesmi általában nem érdekel annyira, hogy szót vesztegessek rá. A kupán vágást okoltam érte. – A fiunkat ölték meg – válaszolta, elmeredve a megfeketedett gerendákon, rajtam, de még az égen is túlra. – Davie fuldokolva, visítva szaladt ki a házból, nem is látott a füsttől. Túl közel ment az egyik katonához. Csak egy kurta suhintás, mintha valami gazt vágnának ki, és a fiam hasa már föl is volt metszve. A belei… – Pislogva nézett le a kislányra. – Egyfolytában visított. Nem akarta abbahagyni. Aztán egy másik katona nyílvesszőt lőtt a nyakába. – Hát az embered? – A fiáról nem kérdeztem. Nem akartam hallani azt a történetet. És a kislány egyre csak bámult, kíváncsiság nélkül, reménytelenül. – Nem tudom. – Színtelen volt a hangja. Ilyen az, amikor kiégnek az emberből az érzelmek. – Nem ment oda Davie-hez, nem ölelte át, félt, hogy a katonák őt is megölik. – A lány nedvesen köhögött. – Most pedig szakadatlanul sír, vagy csak a földet bámulja. – És ez a gyermek? – Átkoztam az üres fejemet. Úgy látszik, ma csak gondolnom kell valamire, és már ki is szalad a számon.

– Beteg – mondta az asszony. – A gyomra. De a vérében is benne van, azt hiszem. Sorvadás lehet. – Magához szorította a gyermeket. – Fáj, Janey? – Igen. – Száraz susogás. – Kicsit vagy nagyon? – Nagyon. – Susogás. Minek ilyeneket kérdezni, ha úgyse lehet tenni ellene? – Igaza volt – mondtam. – A férjednek. Néha vissza kell fognunk magunkat. Kivárni az időt. – Engem is visszafogtak a tövisek, amikor fontos lett volna, meghozták helyettem a döntést. – Igaza volt. – A szavak, amelyek meggyőzően hangzottak, mielőtt lezuhantam a lóról, most üresen kongtak itt a házuk héjánál. Egy kupán vágás nagyon ki tudja verni az emberből az eszét. Lovasok tűntek fel a réten. Két férfi, három ló. Makin és Rike kocogott oda hozzám. – Örülök, hogy talpon vagy, Jorg. – Makin rám vigyorgott. Rike arca mogorva volt. – Látom, Sara asszony és Marten gazda gondodat viselték. – Ez Makinra vallott: mindig barátságos, megjegyzi az emberek nevét, évődik velük. – Tehát Sarának hívnak? – mondtam. Végül is a népem közé tartoztak ezek az emberek. – Ő pedig a kicsi Janey. – Egy pillanatra egy másik Jane-t láttam, összezúzva a sziklák között, amint kivész belőle a fény. Az a Jane azt mondta egyszer, hogy jobb okokat kell találnom. Jobb okokat, ha győzni akarok, de lehet, hogy egyszerűen csak jobb okokat mindenhez. – Vidd be – mondtam. – Hideg van idekinn. – Futó bűntudatot éreztem, amiért lehugyoztam a négy megmaradt faluk egyikét. Sara felállt, és bevitte a kislányt. – Szóval itt hagytál meghalni, Makin? – kérdeztem. – A többiek hol vannak? – Egy kilométerrel lejjebb táboroznak az út mentén. – Észak felé biccentett. – Figyelik, nem jön-e még egy portyázó banda. Fura elgondolni, hogy a víg öreg Nossar áll e beütések mögött. Édes emlékeket keserített meg bennem. Felidéztem, amint a dísztermében böngészi a kiterített, fakó térképeket. Nossar a tölgyszékében, elmi erődjében, a szakálla ősz, a tekintete meleg. Játszadoztunk abban a teremben, Will meg én, amikor akkorák

lehettünk, mint az a gyermek, akit Sara vitt be az imént. Nossar meg a határvonalai a térképeken. Nyers hangja, amint azt mondja, a „fiai” jól elagyabugyálták Renar fiait. – Fel tudsz ülni a lóra? – kérdezte Makin. – Mindjárt. – Odamentem a lovamhoz. Az istállómester „Tüzes”nek hívta, és nem volt okom megváltoztatni a nevét. Erős ló volt, de a nyomába sem ért Gerrodnak, akire ráborítottam a hegyet Gellethben. Kiszedtem ezt-azt a nyeregtáskából, és követtem Sarát. A fény elvakított, amikor kijöttem onnan. Most, hogy újra beléptem, a sötétség vakított el. Bűzlött az az istálló. Amikor felébredtem, észre se vettem, de most megcsapta az orromat. Régi hányadék, izzadság, trágya. Hittem Nyíl hercegének, amikor azt mondta, oltalmazni akarja a népet, békét akar neki. Hittem Jane-nek, amikor azt mondta, jobb okokat kell találnom azokra a dolgokra, amiket a sorstól kikényszerítenék. Mindent elhittem. Csak azt nem, hogy ezek nekem bármit is jelentenek. Leguggoltam a nő mellé. Már alig jutott eszembe a neve. – Tehát nem védett meg az új király? – Királyunk van? – kérdezte minden kíváncsiság nélkül. – Nem hiányoztam neki. – Üdv, Janey – próbáltam hát a kislányt megbabonázni. – Láttad, hogy elhoztam neked a világ legnagyobb és legrondább emberét? Félmosoly rebbent az ajkán. – Mit szeretnél, kicsi Janey? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, mit keresek ott, a bűzben guggolva holmi parasztokkal. Talán csak felül akartam múlni valamiben Nyíl hercegét. De lehet, hogy annak a kupán vágásnak a visszhangja okozta. Lehet, hogy Maicalt is kupán vágták még kicsi korában, és azóta is visszhangzik a fejében az a koppanás. – Davie-t akarom. – Természetellenesen mozdulatlan volt. Csak a szája mozgott. Meg a szeme. – Mi szeretnél lenni? Mit szeretnél csinálni? – A gyerekkoromra gondoltam. Én szárnyas halál akartam lenni. Fel akartam törni a világot, hogy megkaparintsam, ami engem illet. – Hercegkisasszony – mondta Janey. Hallgatott egy sort. – Vagy hableány. – Mesélni szoktam neki, uram – szólt az anyja, még mindig félve, lesújtva, a kétségbeesés határán. Vajon mit gondol, mit vehetnék el

tőle? – A nagyanyám tudott olvasni – folytatta. – És a család őrzi a meséket. – Megsimogatta Janey haját. – Akkor mesélek neki, ha fájdalmai vannak. Hogy ne gondoljon rájuk. Butaságokkal tömöm a fejét. Azt se tudja, mi fán terem a hableány. Az ajkamba haraptam. Három teljesíthetetlen kívánság egymás után. Nekem is ennyi volt, amikor azt gondoltam, király lehetek. A koronámra meg a trónomra gondoltam, a hadaimra, az aranyamra és a várfalaimra. Ő a fivérét akarja, ő hercegkisasszony szeretne lenni, hableány szeretne lenni. És elviszi a sorvadás, kitépi síró anyja karjai közül, hideg gödörbe dugja. És hiába száz ló, száz katona, nincs mit tenni. És akkor megérintettem Janey-t, éppen csak hozzáértem a homlokához. Épp elég halál volt már benne, nem kellett a magaméból hozzáadnom. Mégis megérintettem ujjbegyeimmel, hogy érezzem, amint ott lüktet a bőre alatt, falja fel a csontvelejét. A benne fészkelő kór reagált a bennem rejlő nekromanciára, kapcsolat teremtődött közöttük. Éreztem gyenge szívverését az enyém alatt.

– Fel tudsz ülni a lóra, Jorg? – Igen. – Fellódultam Tüzes nyergébe. Lépésben elindultunk. – Úgy látszik, mind benyeltem – mondtam, megveregetve az övzacskómat. Makin a szemét forgatta. Visszanézett a romba dőlt tanyára. – A Krisztus szerelmére, olyan sok volt benne, hogy… Halk cintányércsattogás hallatszott. Cintányércsattogás, fogaskerekek surrogása, toporzékolás – és egy gyermek nevetett. – Mást nem vesztettél el, Jorg? – kérdezte Makin. – Vörös Kernnek igaza volt – mondtam. – Gonosz dolog az. El van átkozva. Inkább a parasztokat érje rontás, hát nem? A síkságon nagyon tudja csípni az ember szemét a szél. Rike meghúzta a gyeplőjét, és visszafordult. – Ne – mondtam. Engedelmeskedett.

Nehezen aludtam el aznap éjjel. Talán elkényelmesedtem az Odúban töltött hónapok alatt: hiányzott a pihe-puha ágyam. Nehezen aludtam el, és még nehezebbek voltak az álmok, amelyek lerántottak. Sötét szobában feküdtem, amely hányadéktól és állatoktól bűzlött, és semmi mást nem láttam, csak a szeme csillogását, egy gyermek szemét. Csak az óra tiktakolását hallottam a csuklómon, és az ő ziháló, forró, száraz, kapkodó lélegzetét. Nagyon sokáig feküdtem ott a tiktakolással, a zihálással, szeme csillogásával. Feküdtünk, langyos folyó vitt bennünket a hátán, dús szegfűszegszagú. Tiktak, lélegzetvétel, tiktak, lélegzetvétel, tiktak, lélegzetvétel. És akkor felébredtem, hirtelen, ijedten. – Mi van? – mormolta valaki. Talán Kent a pokróca alól. – Semmi – feleltem. Még mindig kótyagos voltam az álomtól. – Azt hittem, megállt a karórám. De nem a karóra állt meg.

Még alig pirkadt, amikor mellettem felkelt Makin, ásított egy nagyot, kiköpött, és megdörgölte a derekát. – Krisztusra, de elgémberedtem! – Lassan rám nézett. – Egy kis szegfűszeg hamar rendbe hozna. – Éjjel meghalt a gyermek – mondtam. – Könnyű halála volt. Makin összepréselte azt a vastag ajkát, és nem szólt semmit. Talán a gyerekére gondolt, akit elvesztett valahol az évek között. Még azt se kérdezte meg, honnan tudom.

Az évek súlya nem nyomja Maical testvért, mintha csak az kímélné meg a múlásuktól, hogy nem tudja számlálni őket. Nyugodt, szürke szemmel nézi a világot, mellkasa széles, végtagjai vaskosak. Grumlow testvér rövidre vágja Maical haját, csak hátul hagy neki egy farkat, az arcát meg tisztára

borotválja. S ha senkitől se tudnád, hogy a gondolatai üres fejben zörögnek, azt hihetnéd, Maical testvér éppen olyan rátermett zsivány, mint bárki a testvérek közül. De harcban ügyes a keze, és azt hinnéd, minden rendben van vele, míg véget nem ér a csatazaj, össze nem rogynak mind a haldoklók, és Maical sírva rója a mezőt.

9

Négy évvel ezelőtt Alföldje is van a Felföldnek, bár nem valami nagy, és igencsak köves, sőt még több követ termel, amint megművelik. Háromhavi királyságom alatt ki se mozdultam a hegyek közül. Csak most, hogy északra indultam, a Heimrift felé, derítettem fel királyságom határát, ahol Ancrathtal és a Ken-mocsarakkal összeér.

Ellovagoltunk a romba dőlt farmról, a parasztházaspártól, Martentől és Sarától, akiknek a nevét ez egyszer megjegyeztem, és halott kislányuktól, Janey-től, akinek egy tavasz eleji éjjel állt meg a szíve, amikor még harminc kilométert sem tettünk meg az ösvényen. A határvidéken haladtunk, ahogy az vándor testvérek szokása, mert ott a legtöbb a lehetőség. Minél beljebb merészkedhet egy zsiványbanda egy királyságba anélkül, hogy komoly ellenállásba ütközne, annál puhább az a királyság. Thurtannak mindig puhák voltak a peremvonalai, a Ken-mocsaraknak még puhábbak. Ancrath viszont, ahogy mondani szoktuk, kemény volt. Abba beletörhetett az ember foga.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Makin. Az út elágazott. Jelöletlen kereszteződés volt: földút a sivár hegyek között, ahol Ancrath, a Mocsarak és a Felföld összetalálkozik. A magas szálú fű hullámzott a szélben. Ahol három ország összeér, ott mindig jó a termés. A véráztatta föld dúsabb talaj. – Két választásunk van. Ne Ancrath felé menjünk – mondta. Behunytam a szemem. – Hallod ezt, Makin? – Mit? – Figyelj – mondtam. – Mire? – Félrebillentette a fejét. – Madarak? – Jobban figyelj. – Szúnyogok? – kérdezte Makin, most már a homlokát ráncolva. – Góg hallja – mondtam. – Ugye, kölyök? Éreztem, hogy megmoccan mögöttem. – Harang? – A jessopi harang, amerre a mocsár sodorja a holtakat. Olyan mély a hangja, hogy szinte a láp fölött kúszik, kilométerről kilométerre – mondtam. Az a harang már hazahívott egyszer. Az a harang adta tudtomra, hogy új testvérem készül egy idegen hasában, rakódik össze darabonként a királynéi ruha alatt. Selyem és csipke alatt. Most pedig Nyíl hercegének szavait juttatta eszembe. Szavakat, amelyeket majdnem kivert a fejemből a kardja. Hogy a kisöcsém máris előbújt játszani, és bölcsőbeli játékszer gyanánt atyám a születési előjogomat ajándékozta neki. – Erre megyünk – mondtam, ráfordulva a keményebbik útra. – A Heimrift arra van – mutatta Makin. – Nem vitatkozom. Csak nem szeretném, ha valaki a szememre hányná, hogy nem szóltam, amikor majd vérezve, haldokolva heverünk a földön. Vitatkozott, természetesen, de igaza volt, úgyhogy nem ugattam le. Egy órán át lovagoltunk, magunk mögött hagyva a komor lápvidéket. A tavasz végigiramlik Ancrathon, mielőtt felkapaszkodna a Felföldre. Erdőhöz értünk, levelek nyíltak minden ágon, mintha a tavasz zöld kalapácsa egyetlen ütéssel ugrasztotta volna ki őket a rügyekből. Levezettem a testvéreket az útról, erdei ösvényre tértünk.

Ha senkivel sem akarsz találkozni, válaszd az erdei ösvényt, főleg Ancrathban, amióta elloptam atyámtól az Erdőőrségét. Tavaszi meleg, új levelek fénylő zöldje, seregélyek és pacsirták dala, a lassan be- és kilélegezni való dús erdőillat… Ancrathnak ezek a szépségei a Felföldön ismeretlenek, de én már megtanultam becsülni új királyságom pusztáját, a kopár sziklaszirteket, a megmászhatatlan csúcsokat, még a keletet-nyugatot végigcsupáló, sohasem szűnő szeleket is. Grumlow odahajolt, és kicsippentett valamit az ifjú Sim hajából. – Kullancs. – Szétmorzsolta a körmei közt. Még a Paradicsomnak is megvolt a maga kígyóproblémája. Ahogy az ösvény keskenyedett, a koponyás kordé el-elakadt a bokrokban, letört gallyakban. Rike egyre gyakrabban és egyre vadabbul szentségelt, amint a faágak pofán csapkodták. – Nem kéne olyan magasan hordanod az orrodat, Kicsi Rikey – mondtam. Makin léptetett mellém, még mindig kuncogva valami viccen, amit a hátrahagyott Kenttel és Row-val osztott meg. – Nemsoká már gyalogolni fogunk. – Lehúzta a fejét az alácsüngő lomb elől. Megállítottam a lovam egy pataknál, amelynek kőből rakott gázlóhídja már Krisztus gyerekkorában is vénséges lehetett. Emlékeztem erre a hídra: eddig szoktam elmerészkedni, mielőtt végleg magam mögött hagytam volna Magasvárat. – A lovakat itt hagyjuk – mondtam. – Te vigyázol rájuk, Grumlow, mivel ma olyan éles a szemed. Mása is éles volt Grumlow-nak. Lehet, hogy a bajusza hülyén nézett ki, de a tőrökhöz nagyon értett, és jó sokat rejtegetett belőlük a ruhája alatt. Azon gondolkodtam, ott hagyjam-e Gógot és Gorgothot is. Főleg Gorgothot, aki mindenhol elég feltűnő jelenség. Amikor először hozattam be az Odúba – egy-két napja melengethette már a seggem a trónt –, nagy riadalmat keltett. Rémisztő szörnynek festett még a nyílvesszőktől sántán is, amik belefúródtak, miközben tartotta nekem a kaput. A nyugati udvaron vezette át Coddin, piacnapon. Az ember azt hihette volna, viperafészket dobtak közéjük, akkora volt a felbolydulás. Egy öregasszony felvisított, a melléhez kapott, és

összeesett. Jót röhögtem rajta. S amikor megmondták, hogy fel se kelt többé… nos, még az is vicces volt. Lehet, hogy öregszem, mert azóta már nem tűnik annyira mulatságosnak. Bár az az igazság, hogy tényleg röhejesen vágódott el a földön. Végül mindkettejüket magammal vittem. Gorgoth mindig jól jön a bajban, Góg pedig, hát, nála jobban senki se tud tábortüzet gyújtani. Zöld erdőn vágni át úgy, hogy senki se vegyen észre, nem túl nehéz, ha ismerjük az utat, és ha nem számítjuk a szénégetőket. De azok maguknak való, szófukar emberek. Így aztán Rike-nak nem kellett megölnie őket. Szóval könnyen behatoltunk Ancrathba a szarvascsapákon. Még a kemény királyságoknak is megvannak a maguk hajszálrepedései. – Ennek nem volna szabad ilyen simán mennie – mondta Makin. – Az én időmben nehezebb volt. Coddin és az emberei nem hagyták volna szabadon kóborolni a banditákat. – A fejét rázta, pedig mégiscsak fura volt, hogy pont most ilyesmire panaszkodik. – Elgyengült atyád serege? – kérdezte Gorgoth, miközben törtzúzódott talpa alatt az aljnövényzet, amerre csak járt. Vállat vontam. – A fele had kinn van a lápon, vagy a mocsári településeken ad helyőrséget. Manapság mindenféle holt lények másznak ki az ingoványból. De másoknak is vannak ilyen problémáik. A minap azt mesélte az udvarban egy kereskedő, hogy a Vízbefúlt-szigetek áldozatul estek a Holt Királynak. Egytől egyig. Ma már csak hullaemberek, mocsári vámpírok, nekromanták, élőholtak a lakóik. Makin keresztet vetett, és megszaporázta lépteit. Gyorsan haladtunk, az erdőben menedéket, élelmet is találtunk. Az ifjú Sim boszorkányos ügyességgel hajtja fel a nyulakat, én pedig mindig eltalálok egy mókust vagy vadgalambot egy kézbe illő kővel. Tavasszal könnyű prédák ezek az állatok, eltelnek az új meleggel, elbűvölik őket az új lehetőségek, és nem figyelnek az árnyékok közül kiröppenő kődarabokra. Ancrath megbabonázza az embert, főleg a zöld erdőben, ahol mézként csordogál az idő, és arany napsugarak tűznek be a homályló foltok közé. Libasorban vonultunk, körülöttünk seregélyek és verebek daloltak, galagonya és vadhagyma illatozott. Elábrándoztam, orrom visszavezetett az éveken át, William emlékéhez. Egyszer egy éjjel

betegen feküdt a kisöcsém, anyám sírt, és az asztali lovagok nem fordították felém zord arcukat. Eszembe jutottak az imák, amiket elsuttogtam a sötét kápolnában, amikor a szent emberek már ágyukba tértek, a fogadalmak, amiket akkor tettem. Akkoriban még nem fenyegetőztem. Még csak nem is alkudoztam a Mindenhatóval. S amikor hálókamránkba visszalopóztam, bebújtam az ágyba William mellé, és magamhoz szorítottam a fejét. A barát keserű főzeteket itatott vele, és megmetszette a lábát, hogy kieressze a rossz vért. Anyám mézből és hagymából főzött balzsammal kente be a mellét. Ettől könnyebben lélegzett egy kissé. Csak feküdtünk ott az éji neszek közepette, William szárazon zihált, Igazság az ajtónál hortyogott, a cselédlány kinn csattogtatta a kötőtűit, és alig hallhatóan visítoztak a denevérek, amint Magasvár körül röpködtek a holdtalan sötétben. – Min töprengsz? – kérdezte Makin. Felkaptam a fejem, és kis híján hasra estem. – Értelmetlen hülyeségeken. – Milyen buta gyerek is voltam! Néha azt kívántam, bárcsak levagdoshatnám magamról azokat a régi emlékeket, hogy elfújja őket a szél. Ha egy éles késsel le lehetne hámozni azoknak a napoknak a gyengeségét, addig szeleteltem volna, míg nem marad más, csak a pőre tanulság.

Gond nélkül haladtunk előre, amíg véget nem ért az erdő. Magasvárat irtásföldek veszik körül, hogy megtermelhessék rajtuk a király étkét, s a király észrevegye, ha ellenségei benyomulnának. Nekidőltem egy irdatlan bükkfa törzsének, az utolsó nagy fák egyikének, mielőtt az erdő kétholdnyi felszántott földnek adta volna át a helyét, amelyen a kikukucskáló zöldség bármi lehetett a sárgarépától a kelkáposztáig. Jobbra-balra és rajta túl még több szántó. Magányos madárijesztő lesett bennünket. – Innen egyedül megyek – jelentettem be. Kezdtem lecsatolni a mellvértemet. – Hová? – kérdezte Makin. – Oda nem jutsz be, Jorg. Senki se tudna. És különben is minek? Mit akarsz elérni? – Az embernek joga van hozzá, hogy néha felkeresse a családját, Makin testvér – feleltem.

Megszabadultam az alkarvértemtől, a mellvértemtől, végül a nyakvédőmtől is. Szeretem, ha vas van a nyakam körül, nemegyszer megóvott már attól, hogy elvágják, de ahová megyek, ott páncél úgysem segítene. Lecsatoltam a kardomat. – Vigyázz rá, Kent. – Elkerekedett a szeme, mintha nem tudná, hogy egy vezető éppen ezzel kötheti magához az embereit: bizalommal. – Na de egy ilyen kard… inkább Sir Makin… – Én a te kezedbe adtam – rekesztettem be a tiltakozását. – Kardra szükséged lesz, Jorg – mondta értetlen arccal Maical. Mögüle Sim figyelt szó nélkül, kicsomagolva a hárfáját. Neki legalább volt annyi esze, hogy hallgasson. Egyetlen mozdulattal kezembe varázsoltam a jó öreg késemet: Grumlow-tól tanultam a trükköt. – A célnak ez is megfelel, Maical testvér. – Két napig várjatok – mondtam. – Ha addig nem jövök vissza, eresszétek rá Rike-ot a várra. Azzal meghajoltam, és faképnél hagytam őket, hadd lessék, hogyan nő a sárgarépa. Vagy a kelkáposzta, tudom is én.

Az erdő szélét követve a Római út felé indultam. Azt mondják, ha arra az útra rálépsz, le se kell térned róla, míg a pápa küszöbéhez nem érsz. Csakhogy én az ellenkező irányba tartottam. Van a Római út mentén egy temető, már majdnem bekebelezte az erdő, jószerivel el is felejtették. Sokat tekeregtem benne gyerekkoromban, leomlott, szömörcével befont, moha fojtogatta, fagyökerek hasogatta mauzóleumok romjai közt. A temető több holdnyi területen búvik meg, egy titkos nekropolisz. Perechaise-nek hívják a porlepte könyvek. A feliratok nekem semmit sem jelentenek. Örök szeretettel, 1845. Drága holtam, 1710. Itt nyugszik a szívem, 1908. Alig olvashatók. Olyan régiek, hogy ott már a naptár is értelmét veszti. A kövek üvegnél is keményebb, áttetsző gyantával vannak bevonva, amely hajszálvékony réteget képez rajtuk. Évekbe telt, mire rájöttem. A kopás sokkal régebben esett rajtuk. Most már a kalapács

sem árthatna nekik. Az Építők nagyra becsülték ezeket a régi köveket, és megóvták őket a századoktól. Erre-arra dűlt sírkövek közt bolyongtam az út közelében, ahol egy részét tisztán tartják a temetőnek. Sok követ elloptak belőle. Odébb, nyugatabbra van egy parasztviskó, amelyet teljes egészében sírkövekből emeltek, idő fakította feliratú, kopott gránitkockákból, amelyek a holtakra emlékeztetnék az írástudatlan földmíveseket. Egy történetekből épített ház, olyan lakónak, aki olvasni se tud. Az út szélénél találtam rá a lányra, haja rózsaszín volt a ráhullott szirmoktól. Az évszakok változása lenyűtte a vonásait. De a szépsége megmaradt: íves arccsontok, hosszú, kecses végtagok, alig domborodó gyermeki mell, zuzmószeplők. Nincs szüksége mélyen bevésett rúnákra, hogy élete történetét előadja. Itt temettem el a gyermekemet. Üzenet, amelyhez olvasni sem kell tudni. Egy réges-régi év telén halt meg, gazdag ember lánya volt, aki minden vagyonát odaadta volna, és még többet is, hogy a tavaszba átvásárolhassa. Ősszel bukkantam rá, valamikor régen, amikor a sok lehullott falevél elrejtette a kőkutyát, amelyet kergetett. Míg néztem, más utazók siettek tova az úton, összehúzva magukat a harapós szélben. Egyikük-másikuk megállt, eltűnődtek, vajon mit kergethet, miközben dideregve hunyorogtak bele az esőbe. Aztán továbbmentek. Én meg ott maradtam. Lehet, hogy azon tűnődtek inkább, ők maguk mit kergetnek. A kutyája után fut. Egy kis terrier az, kőbe faragva, aki azon az őszön veszett oda a nedves okkersárga hóesésben. Századokkal ezelőtti kergetőzés, tanúja már mindazok halálának is, akiket érdekelt, minden lélek elhunytának, aki tudta még a terrier nevét. Egy kergetőzés, tanúja mindazon kezek lehanyatlásának, amelyek érintették még ezt a gyermeket, minden élet odavesztének, amely megosztotta a gyermekkel világát. A hó érkeztével jöttem el újra, a tél első napján, hogy ismét megnézzem szoborlánykámat. Lehet, első szerelmemet. Néztem, miközben hullt a hó, olyan apró, tökéletes kristályokban, hogy szinte csilingeltek a földön. Korán sötétedett, foga lett a szélnek, csorgó tejként csapdosta át a havat a Római úton, jég sziszegett a kövön. Leszállt a dér, ezüsttel csipkézte ki a lány ruháját, de csak én láthattam, egyedül.

Váltanak-fordulnak az évszakok, és itt vagyok megint, és ő még mindig a tavaszt várja. Előkelő urakat és hölgyeket temettek ide. Költőket és dalnokokat. De ma már szolgatetemek nyughelye. Elég közel esik Magasvárhoz, hogy érzelmes hölgyek felkereshessék itt régi dajkájukat, és elég messze, hogy ildomos legyen idehantolni őket. Öreg cselédeket, sőt néha hű ebeket temetnek barátném köré, aki még mindig a tavaszt várja. Lágy szívű hölgyek jönnek az udvarból illatosított játékszereikkel, amelyek sohasem csaholnak többé. És jött egyszer egy hatéves fiúcska is, bőrig ázva, összefagyva, vonszolva valamit, ami egykor farkas lehetett. – Üdv, Jorg. Megfordultam, és Katherine lépkedett felém a régi sírok között, a nap fénye varázslatot űzött a hajával.

10

Négy évvel ezelőtt Üdv, Jorg. Tényleg csak ennyit mondott? Katherine, ott a rennati erdőben, a sírkövek között. Üdv, Jorg? Próbálok felébredni valamiből. Lehet, hogy mindig is ezt próbáltam. Összezavarodva fuldoklom, valahol, magasan fölöttem fény táncol a felszínen, azon túl pedig levegő vár. Vár, hogy lélegzetet vehessek.

Alig ismerem Katherine-t, de kívánom, eszelős vadsággal kívánom. Olyan ez, mint valami kór, mint a szomjúság. Akárcsak Páriszt Helénáért, kikészít ez az ellenállhatatlan vágy. Emlékezetemben a fényt nézem az arcán, Magasvár világítógömbjei alatt, a temető fái alatt. Irigylem azokat a napfényfoltokat, mert végigsiklanak a haján, és akadály nélkül mozoghatnak a testén, játszadozhatnak az arccsontján. Mindenre emlékszem. Fel tudom idézni lélegzetvétele ritmusát. Emlékszem Drane konyhájában arra az egyetlen verejtékcsöppre, ahogy lassan végiggördült a nyakán, le az ínon, keresztbe a torkán. Embereket öltem, és elfelejtettem. Nincs előttem, amint elveszek egy életet. De az a verejtékcsöpp gyémánt a képzeletemben. – Üdv, Jorg. – És cserbenhagynak a szellemes szavak. Nagyon tizennégy éves vagyok a társaságában, fiú inkább, mint férfi. Ésszerűtlenül kívánom. Birtokolni akarom, megenni, imádni, felfalni. Amivé a lelkemben változtattam, testben nem élhet. Csak egy ember ő, csak egy lány, de egy régi világ ajtajában áll, ahová én nem mehetek vissza… de ő átjöhet, és talán magával hozhat belőle egy kis illatot, az elvesztett melegség ízét. Túl szilaj érzések ezek, hogy kitartsanak. Csak perzselni tudnak, hamuvá, szénné égetni minket. Látom őt álmaimban. Látom a hegyek előterében. Magas, hófödte, hótiszta, elérhetetlen hegyek. Egyre kapaszkodom, és minden kihalt bércen a szélbe kiáltom a nevét, de a szél elröpíti szavaimat. Engem is elröpít. Bucskázom az űrben. – Üdv, Jorg. Bizsereg a bőröm. Megdörgölöm az arcom, s az ujjaim, amikor elveszem őket, véresek, felhasadoztak. Minden porcikám tűszúrásoktól sajog. Piros tűk, valódiak. Felordítok, s mint rügyek egy ágon, minden szúrás egyszerre kifakad, száz tövis türemlik át a bőrömön, a csontomból nőnek ki. Állatok felnyársalva, átszúrva, mint szemléltetőeszközök a vadőr tábláján. Patkány, hermelin, róka, kutya… csecsemő. Ernyedt, de figyelő test. Újra felordítok, és belepörgök a sötétbe. Éjszaka, csak valami suttogás ad neki formát. Suttogó kántálás, egyre erősebb. Topológia, tautológia, torzió, tortúra, tart, tartósít, terhel, túsz, túszul ejt… mit akar túszul ejteni, mit akar elvenni?

Valaki motoz a karomon, ügyetlen, ostoba ujjak, nem tudják lecsatolni az órát. Egy fürge mozdulat, és elkaptam a csuklóját, hihetetlenül vastag, erős. Belemélyesztettem a hüvelykemet a nyomáspontba. Lundist mutatta meg egyszer egy könyvben. – Aú! – Rike hangja. – Pax! Villámgyorsan felültem, áttörve a felszínt, végre-valahára levegőt véve, kirázva fejemből a sötétséget. Topológia, tautológia, torzió… hullott le rólam az értelmetlen szavak hálója. – Rike! – Fölöttem kuporgott, eltakarva a vakító napot. Zavartan vigyorogva a sarkára ült. – Pax. Pax. Útbeszél. Béke, a véremben van, nem tehetek róla. Mentség minden bűntettre, amin rajtakapnak. Néha úgy gondolom, a homlokomon kellene viselnem ezt a szót. – Hol a pokolban vagyunk? – kérdeztem. Üres érzés futott át rajtam, a gyomromból, a szemem mögül. – A pokolban, ráhibáztál. – Vörös Kent jött oda. Megemeltem a kezem. Csupa homok. Homok mindenütt. – Sivatag? A jobb kezem két ujjáról leszakadt a köröm. Nyomuk veszett. És már fájt is. A többi körmöm tépett, szakadozott. Egész testem csupa zúzódás. Góg bújt elő egy magányos tüskebokor mögül, lassan, mintha attól félne, hogy harapok. – Én… – A koponyám oldalához szorítottam a kezem, bőrömet horzsolták a homokszemcsék. – Katherine-nel voltam… – És azután? – Makin hangja, a hátam mögül. – Én… – Semmi. És azután semmi. Mintha a kicsi Jorgy túlságosan eltelt volna a tavasz melegével, a lehetőségekkel, aztán egy kő repült ki az árnyak közül, és leütötte az ágról. Eszembe jutottak a tövisek. A viszketés, a szúrás velem maradt. Felemeltem a karom. Nem voltak rajta sebek, de a bőr vörös, hólyagos. És Kenttel is ez volt az ábra: vörös, mint a neve mondja. Megfordultam: Makin kötőféken vezette a lovát, az ő bőre is csupa hólyag. De az állat még nála is rondábban festett: vastag nyálkaszálak a pofája körül, pattanások a nyelvén.

– Nem jó hely ez, igencsak úgy tűnik nekem. – A késem után nyúltam, de nem volt sehol. – Mit keresünk itt? – Egy Luntar nevű emberhez jöttünk – felelte Makin. – Alkimista Külső-Keletről. Most itt él. – Hol itt? – Tharban. Ismertem ezt a nevet. A térképtekercsen a thurtani szavanna határán állt ez a szó. Valami égésnyom volt ott a térképen, elfedve azt, amit jelölt. De lehet, hogy nem is volt véletlen az az égésnyom. – Mérgezett föld – szólalt meg Makin. – Egyesek az ígéret földjének mondják. Egy Építők Napja égetett itt sok évszázaddal ezelőtt. Az ígéret pedig úgy hangzott, hogy valamikor majd újra biztonságos lesz a vidék. Belevájtam ujjaimmal a homokba. Persze nem a köröm nélküliekkel. Tapintottam benne a halált. Összecsippentettem a hüvelyk- és mutatóujjam közt. Forró. Halál és tűz, együtt. – Itt él? – kérdeztem. – És nem ég? Makin megborzongott. – De igen – mondta. – Ég. – Nem sok minden van, amitől Makin megborzong. Mardosott az üres érzés, zabálta bennem a kérdéseket, amiket leginkább fel akartam tenni. – És mit – nyögtem ki –, mit akartunk mi ettől a keleti mágustól? Makin előrenyújtotta, amit mindvégig a kezében tartott. – Ezt. Egy ládikó. Egy rézládikó, tövismintás, se zárja, se csappantyúja. Egy rézládikó. Akkora sincs, hogy egy fej beleférjen. Egy gyermek ökle, talán. – Mi van a ládikóban? – Pedig egyáltalán nem akartam tudni. Makin megrázta a fejét. – Megszállt az őrület, Jorg. Amikor visszajöttél. – Mi van benne? – Luntar ebbe rejtette az őrületet. – Makin visszadugta a ládikót a nyeregtáskájába. – Majdnem a halálodat okozta. – Ebbe a ládikóba rejtette az emlékezetemet? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hagytad, hogy elvegye az emlékezetemet? – Könyörögtél neki, hogy tegye meg, Jorg. – Makin egyáltalán nem nézett a szemembe. Rike viszont le nem vette rólam a tekintetét.

– Add ide. – Nyúltam volna érte, de a kezem nem akarta. – Azt mondta, ne adjam oda – felelte boldogtalanul Makin. – Azt mondta, bírjalak rá, hogy várj egy napot. Ha akkor is akarod, a tiéd lehet. – Makin az ajkába harapott. Rengeteget harapdálta az ajkát. – Hidd el nekem, Jorg, nem lesz jó, ha visszatérsz abba az állapotodba. Vállat vontam. – Akkor majd holnap. – Mert a vezető bizalommal köti magához embereit. És mert a kezem sem akarta azt a ládikót. Inkább választotta azt, hogy égjen. – És most halljam végre, hol van a kurva tőröm? Makin egyre csak a horizontot bámulta. – Jobb, ha nem tudod.

Mentünk tovább, kantárszáron vezetve a lovakat, újra együtt mindahányan. Keletnek tartottunk, s amikor feltámadt a szél, a homok úgy csípett, mint a csalán. Csak Góg és Gorgoth nem érezte. Góg hátramaradt, mintha nem akarna a közelemben lenni. – Mindenhol ilyen? – kérdeztem tőle, csak hogy rám nézzen. – Ott is, ahol Luntar él? Megrázta a fejét. – A kunyhója körül üveggé változik a homok. Fekete üveggé. Megvágja a talpat. Tovább baktattunk. Rike mellettem lépkedett, néha rám pillantva. Most valahogy másképp méregetett. Mintha egyformákká váltunk volna. Leszegett fejjel próbáltam emlékezni. Egyre csak bökdöstem az agyamban keletkezett lyukat. „Üdv, Jorg.” Ezt mondta Katherine. Az emlékezet tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Pillanatok és érzések, borostyánba ragadva, értelemszálakon felfüggesztve. Ha valakit megfosztunk az emlékeitől, mindenétől megfosztjuk. Ha egyenként lefarigcsáljuk az emlékeit, éppolyan biztosan elpusztítjuk, mint ha szögeket vernénk egyesével a koponyájába. Vissza akartam szerezni, ami az enyém. Ki akartam nyitni a ládikót. „Üdv, Jorg.” Ezt mondta Katherine. A lány és a kutya szobránál voltunk, a sírjánál, ahová érzelmes hölgyek és ostoba gyerekek temették a kedvenceiket. Semmi.

Rég megtanultam, ha valamit nem tudsz megszerezni úgy, hogy az ajtón lépsz be, keress hátsó bejáratot. Ismerek egy hátsó bejáratot ahhoz a temetőhöz. Olyan út vezet hozzá, amit nem szívesen választanék, de meg fogom tenni. Kiskoromban, hatéves lehettem, egy herceg jött látogatóba atyámhoz, egy fehéres-szőke hajú, nagy szakállú északi férfi, Maladoni Alaricnak hívták. A herceg ajándékot hozott anyámnak, egy csodát a régi világból. Fényes volt, és mozgott, üvegben örvénylett, előbb a herceg lapáttenyerében, azután anyám ruhájának redői alatt tűnt el. Nagyon vágytam arra a holmira, amit csak félig láttam, és egyáltalán nem értettem. De az efféle ajándékok nem kis hercegeknek valók. Atyám elvette, és betette a kincstárba, hadd porosodjon. Ezt türelmes hallgatózás révén tudtam meg. Magasvár kincstárát három lakattal lezárt vasajtó védi. Nem az Építők készítették, hanem turkománok, fekete vasból, száz szeggel kiverve. Amikor hatéves az ember, a zárt ajtók problémát jelentenek. Ez több problémát is jelentett. Legelső emlékem az, hogy egy magas mellvédről lógok ki a viharba, csapkod az eső, és én nevetek. A második emlékem az, hogy visszarángatnak. De ha elszánja magát az ember, ha tényleg eltökél valamit, akárhány kéz se tudja visszacibálni. Hatéves koromra éppoly jól ismertem Magasvár külsejét, mint a belsejét. Az Építők nem sok kapaszkodót hagytak rajta, de az Ancrathok, korábban pedig az Orház toldozgatásai nyomán épp elég lyuk keletkezett a falán, amibe egy gyermek lába beleférhet. Egyetlen magas ablak nyílik a királyi kincstárról, sima falba vágva, vagy harmincméternyire a földtől, de embernek túl szűk, azonkívül olyan sűrű rács fedi, hogy egy kígyó is alig tudná átszuszakolni magát rajta. A vár túloldalán, közel a trónteremhez, van egy üreg, amely egy vízköpőhöz vezet a fal külsején. Ha kinyílik a kincstár ajtaja, a váron áttóduló levegő megszólaltatja a vízköpőt. Szélcsendes napon nyöszörög, viharban ordít. Akkor is megszólal, ha keleti szél fúj, és a konyharaktár egy bizonyos ablakán nem húzzák be a zsalut. Ilyenkor mindig nagy felfordulás támad, és valakit jól megkorbácsolnak egy kötélből és drótból font ostorral. Ha a kincstárnak az a magas ablaka

nem lenne, a vízköpő nem szólalna meg, és a király nem értesülne róla, hogy nyitva a kincstár ajtaja. Egy holdtalan éjszakán kikeltem az ágyból. William aludt a kiságyán. Senki sem látta, hogy kimegyek, csak a hatalmas kutyánk, Igazság. Szemrehányóan felnyüszített, és utánam akart jönni. Jól leteremtettem, hogy maradjon csöndben, és rácsuktam az ajtót. Az a rács erősnek látszik, de mint oly sok minden, amire az életben rá vagyunk utalva, a velejéig rothadt. Megette a rozsda. Egy kis feszegetésre még az a szála is meghajlik, amelyikben maradt valamennyi acélmag. Egy éjjel, amikor a dajkám az igazak álmát aludta, és a három mellvédőr egy ezüstpénzen civakodott, amit a lépcsőn találtak őrségváltáskor, egy többszörösen megcsomózott kötélen leereszkedtem, és behatoltam atyám kincsei közé. Leveregettem a zekémről meg a fejemről a rozsdát, és a padlóra állítottam az ellenzős lámpást. A birodalom minden zugából összerabolt Ancrath-zsákmány kőpolcokon hevert, ládákból csordult ki, halmokba púpozódott. Páncélruhák, kardok, aranypénzek fadézsákban, rovartestrészeknek látszó szerkezetek csillogtak a lámpafényben, szennyezték be a levegőt idegen illatokkal, nem egészen citruséval, nem egészen fémízűvel. Egy szegekkel és hamuval teli sisak mellett találtam meg azt, amit kerestem. A herceg ajándéka nem okozott csalódást. Egy kis üvegkupola alatt, ami nem üvegből volt, és alul elefántcsont koronggal volt lezárva, ami nem elefántcsontból volt, apró jelenet tárult elém, egy miniatűr templom, körülötte csöpp házak, itt-ott egy-egy ember. És amint a fény felé emeltem, és meglepő súlyát ide-oda forgattam, hogy jobban lássam a részleteket, hóvihar kerekedett, alulról örvénylett fölfelé, végül a kavargó pelyhek mindent elfedtek, és nem maradt más, csak a förgeteg egy félgömbben. Egy pillanatra megijedtem, hogy elrontottam a játékszert, és visszatettem a helyére. S csodák csodája, a hó szép lassan leülepedett. Ma már nem látok benne mágiát. Tudom, hogy ügyes kézművesek csapata pár hét alatt elkészíthet valami effélét. Üveget és elefántcsontot használnának, hogy a hó miből lenne, azt nem tudom, de az ősi csodákhoz képest egy ilyen aprócska csoda nem nagy ügy,

ha már elmúltál hatéves. Ám akkor varázslatnak láttam, méghozzá a legjobb fajtából. Lopott mágiának. Még egyszer megráztam a hógömböt, és újra felkavarodott a mindent beborító förgeteg és káosz, aztán jött a nyugalom, a hó leülepedése, a visszatérés a normális világba. Megint megráztam. Valahogy nem stimmelt az egész. Ekkora vihar és tombolás, és semmi értelme nincs. Felfordul a világ, de miért? Ugyanaz a férfi baktatott az előbbi templom felé, ugyanaz az asszony várakozott az előbbi házikó ajtajában. Egy világot tartottam a kezemben, de akárhogy ráztam is, akármilyen mintában szálltak is lefelé a darabkái, semmi sem változott. Az a férfi sohasem fog odaérni a templomhoz. Már hatévesen is tisztában voltam a Százak Háborújával. Fakatonákat masíroztattam keresztül-kasul atyám térképein. Láttam a Magasvárba visszatérő csapatokat, véresen, megfogyatkozva, a síró nőket az árnyékban, míg mások a férjük nyakába ugrottak. Olvastam a csaták, az előrenyomulások és meghátrálások, a győzelmek és vereségek történetét a könyvekben, amelyektől atyám eltiltott volna, ha ismer engem. Mindent megértettem, és tudtam, hogy jobb tenyeremben tartom az egész világot. Nem holmi játék települést, nem a régiek barkácsolta játék templomot és mütyür emberkéket. Az én egész világomat. És azt semennyi rázás nem változtathatja meg. Egymásnak ütközve örvénylenek, csatáznak, ölnek, elesnek és leülepednek, de amint a köd felszáll, a háború továbbra is ott van, változatlanul, vár rám, a fivéremre, az anyámra. Ha egy játszmát nem lehet megnyerni, változtasd meg a játszmát. Ezt Kirk könyvében olvastam. Gondolkodás nélkül a fejem fölé emeltem a hógömböt, és teljes erőből földhöz vágtam. A nyirkos darabkák közül kicsippentettem a férfit: éppen csak búzaszem nagyságú volt a mutató- és a hüvelykujjam között. – Most már szabad vagy – mondtam, azzal bepöcköltem a sarokba, hadd találjon haza egyedül, hiszen minden választ nem ismertem akkor, és nem ismerek azóta sem. Semmit sem vittem magammal a kincstárból, mégis alig bírtam felmászni a kötélen. Fáradt voltam, de elégedett. Amit tettem, az annyira helyénvalónak látszott, hogy azt hittem, mások is így látják majd, és bűnöm nem száll a fejemre. Sajgó karokkal, rozsdával és karcolásokkal borítva hengeredtem át a mellvéden.

– Hát ez meg micsoda? – Egy hatalmas kéz nyakon csípett, és felemelt a földről. A mellvédőröket mégsem kötötte le annyira az ezüstpénzem, mint hittem. Nemsokára atyám tróntermében álltam, egy álmos apród a fáklyákat gyújtogatta. Semmi bálnaolaj ezüstlámpásokban erre az alkalomra, csak ropogó szurokfáklyák, amelyek még több kormot pöffentettek a fekete mennyezetre. Sir Reilly a vállamat markolta, súlyos vaskesztyűje a húsomba vájt. Vártunk az üres teremben, néztük a táncoló árnyakat. Az apród kiment. – Sajnálom – mondtam. Pedig nem sajnáltam. Sir Reilly komor képet vágott. – Én is sajnálom, Jorg. – Többé nem csinálok ilyet – mondtam. Pedig fogok. – Tudom – mondta Sir Reilly szinte gyengéden. – De mindjárt idejön atyád, és ő nem szelíd ember. Úgy tűnt, már fél éjszakája várakozunk, ezért amikor az ajtó nagyot csattanva kivágódott, összerezzentem, pedig megfogadtam magamban, hogy nem fogok félni. Atyám úgy vonult oda a trónusához bíbor palástjában és vaskoronájával, mintha egy szemhunyást sem aludt volna. Leült, és szétterpesztette két kezét a karfákon. – Az Igazságot – mondta. Olyan hangosan, hogy az egész udvar hallhatta, pedig csak Reilly meg én voltunk a hallgatósága. És még egyszer. – Az Igazságot. – Szemét a nagy ajtóra függesztette. – Sajnálom – mondtam, ezúttal tényleg őszintén. – Kifizetem… – Igazságot! – Még csak rám se nézett. Újra kinyílt az ajtó, és egy kordén, amiken a rabokat szokták felhúzni a tömlöcből, megérkezett a nagy kutyám, az enyém meg Williamé; mind a négy lába le volt láncolva, és egy jámbor képű, Inch nevű szolga tolta, egy vaskos karú ember, akitől egyszer vásárnapon kaptam egy tekercs cukorkát. Mozdultam volna, de Reilly marka nem eresztett. Igazság reszketett a kordén, a szeme kerekre tágult, és annyira borzongott, hogy alig tudott megállni a lábán, pedig neki négy volt, nekem meg csak kettő. Nedvesnek látszott, és amikor Inch közelebb tolta, már éreztem is rajta a kőolaj bűzét, amit a cselédlámpásokban

égetnek. Inch benyúlt a kordéba, és kivett belőle egy ronda nagy kalapácsot, amilyennel a széntömböket szoktuk széttörni tüzeléshez. – Kifelé – mondta atyám. Inch jámbor tekintetéből azt olvastam ki, hogy inkább maradna, de csak letette a kalapácsot a padlóra, és tiltakozás nélkül kiment. – Ma meg kell tanulnunk egyet s mást – mondta atyám. – Megégetted már magad valaha, Jorg? – kérdezte atyám. Igen. Egyszer felkaptam egy piszkavasat, amelyiknek az egyik vége benne maradt a tűzben. A fájdalom lélegzetemet szegte. Nem tudtam ordítani. Csak sziszegni bírtam mindaddig, amíg fel nem hólyagzott a bőröm, akkor aztán úgy elkezdtem bömbölni, hogy anyám átrohant a tornyából, és egyszerre érkezett a szomszéd szobából berontó dajkámmal meg más szolgálókkal. Egy hétig égett a kezem, genny szivárgott belőle, és az ujjaim legkisebb moccantására is iszonyú fájdalomnyilak szöktek fel a karomon. A bőr lehámlott, alatta nyers és nyirkos volt a hús, és attól is sajgott, ha levegő érte. – Te elvettél tőlem valamit, Jorg – mondta atyám. – Elloptad azt, ami az enyém. Volt annyi eszem, hogy ne mutassak rá: tulajdonképpen anyáé. – Észrevettem, hogy szereted ezt a kutyát – mondta atyám. Ezt nemigen hittem, még félelmemben sem. Inkább elárulhatták neki. – Ez gyarlóság, Jorg – mondta atyám. – Gyarlóság bármit is szeretni. De egy kutyát szeretni egyenesen ostobaság. Nem szóltam semmit. – Megégessem ezt a kutyát? – A legközelebbi fáklyáért nyúlt. – Ne! – Rémült visításként bukott ki belőlem a szó. Hátradőlt. – Látod, milyen gyarlóvá tett ez a kutya? – Sir Reillyre pillantott. – Hogyan uralkodik majd Ancrathon, ha magán sem képes uralkodni? – Ne égesd meg. – Reszkető hangom rimánkodó volt, de volt benne fenyegetés is, csak egyikünk se vette észre. – Talán van más megoldás is – mondta atyám. – Egy közbülső. – A kalapácsra nézett. Nem értettem. Nem akartam megérteni. – Törd el a lábát. Egy gyors ütés, és éljen az Igazság. – Nem. – Fulladozva nyeltem egyet. – Nem tudom megtenni.

Atyám vállat vont, és trónusán előrehajolva megint a fáklyáért nyúlt. Emlékeztem a fájdalomra, amit az a piszkavas belém égetett. Torkon ragadott a rettenet, és tudtam, hogy elengedhetném magam, hagyhatnám, hogy lenyomjon a hisztériába, ordításba, tombolásba, és ott maradhatnék egészen addig, amíg vége nem lesz az egésznek. Kifuthatnék innen, bömbölve elbújhatnék, hagyhatnám, hogy Igazságot megégessék. Felkaptam a kalapácsot, mielőtt atyám keze rákulcsolódott volna a fáklyára. Sokféle értelemben nehéz volt, alig bírtam megemelni. Igazság reszketve, nyüszítve lesett, farkát a lába közé húzva, semmit sem értve, csak azt, hogy fél. – Nagyot üss – mondta atyám. – Különben meg kell majd ismételned. Ránéztem Igazság hosszú, fürge lábára, az olaj csontjához-inához tapasztotta a szőrét, a vasbéklyó, valami satuféle a kínzókamrából, belemart a csüdjébe, máris vért fakasztott rajta. – Bocsáss meg, atyám, többé sohasem lopok. – Komolyan is gondoltam. – Ne tedd próbára a türelmemet, kölyök. – Láttam, milyen hideg a tekintete, és belém villant, hogy talán mindig is gyűlölt. Magasra emeltem a kalapácsot: alig bírta a karom, majdnem annyira reszketett, mint a kutya. Lassan emeltem, várva valamire, várva, hogy atyám kimondja, hogy azt mondja: „Elég, látom, van benned kurázsi.” De hiába vártam. – Törd el, vagy megégetem – mondta. És én nagyot visítva meglendítettem a kalapácsot. Hangos reccsenéssel tört el Igazság lába. Egy szívdobbanásnyi ideig nem volt semmi más hang. A kutya lába kifordult, alsó és felső része émelyítő szögben állt, a vörös vér és fekete szőr habjából kifehérlett a csontja. Aztán felüvöltött, acsarogva, dühödten feszült neki a béklyóknak, kereste, hogy mivel verekedhetne össze, hogyan kergethetné el a fájdalmat. – Na még egyet, Jorg – mondta atyám. Halkan beszélt, de én meghallottam a hangját az üvöltésben. Egy hosszú másodpercig semmit sem értettem.

– Nem – szóltam, de nem vártam be, hogy újra a fáklyáért nyúljon. Tudtam, most nem húzná vissza a kezét. Ennyit megértettem. Most már Igazság is tudta, mit jelent a felemelt kalapács. Szűkölt, nyüszített, pitizett, ahogyan csak a kutyák tudnak. Lesújtottam, de elvétettem, mert nem láttam a könnyeimtől. A kordé zörgött, Igazság megrándult, és üvöltött. Most már mindenhol vérzett a béklyók körül, törött lába megfeszült, kilógtak belőle az inak. Másodszorra eltaláltam, és a másik lábát is szétzúztam. Váratlanul ért, hogy elokádtam magam: forró, savanykás hányadék spriccelt ki a számon, és elborított; öklendeztem, fuldokoltam. Alig hallottam atyámat: – Na még egyet. Amikor a harmadik lába is eltört, Igazság többé nem tudott állva maradni. Összeroskadt, és bűzlő ürülékében, gyámoltalanul hevert a kordén. Furcsa módon most nem vicsorgott, nem szűkölt. Amint ott feküdtem mellette zokogva, zihálva, megnyalta az arcomat, ahogyan Williamét szokta, ha sírt, mert lenyúzta a térdét, vagy nem teljesült valamilyen kívánsága. Hát ilyen hülyék a kutyák, testvéreim. És ilyen hülye voltam én is hatévesen, hagytam, hogy legyőzzön a gyarlóság, hogy a világ meggörbíthesse a lelkemben rejlő vasat. – Na még egyet – mondta atyám. – Hiszen maradt még egy lába, nem igaz, Sir Reilly? És Sir Reilly ez egyszer nem válaszolt királyának. – Na még egyet, Jorg. Ránéztem Igazságra, amint összetörten nyalogatta kezemről a könnyet és a taknyot. – Nem. És akkor atyám fogta a fáklyát, és bevágta a kordéba. Visszahőköltem a hirtelen fellobbanó láng elől. Bármit súgott a szívem, a testem emlékezett a piszkavas leckéjére, és nem hagyta, hogy helyt maradjak. A kordéból hangzó üvöltés mindent elhomályosított, ami addig történt. Üvöltésnek mondom, de visítás volt. Ember, kutya, ló. Mind ugyanazt a hangot adjuk ki, ha nagyon fáj. Abban a pillanatban, amint visszahőköltem, és hátragurultam, noha még csak hatéves voltam, és ügyetlen volt a kezem, felkaptam azt az imént még oly súlyosnak érződő kalapácsot, és egyetlen, villámgyors mozdulattal elhajítottam. Ha atyám csak egy kicsit lassabban mozdul, ma már két ország királya volnék, így éppen csak a koronáját érte,

megpördítette vagy negyedkörnyit, aztán a széke mögött csattant, és leesett a földre, nyomot hagyva az Építő-kő falon. Természetesen igaza volt atyámnak. Volt mit tanulnom azon az éjszakán. A kutya gyengeség volt, márpedig egy gyenge ember sohasem nyerheti meg a Százak Háborúját. És az sem nyerheti meg, aki enged a kisebbik rossznak. Ha csak a kisujjadat is odanyújtod, azt fogod hallani: „Na még egyet, Jorg, na még egyet.” És a végén megég, amit szerettél. Atyám leckéje helyes volt, de hiába tudom ezt, akkor sem bocsáthatom meg neki, ahogyan megtanított rá. Az utat járva egy ideig atyám intelmét követtem: mutass erőt mindenben, ne kegyelmezz. Az utat járva a gyermeki meggyőződés erejével tudtam, csakis akkor lehet enyém a Birodalom trónja, ha Igazság és a tövisek kemény leckéjéhez tartom magam. A gyengeség, a gyarlóság ragályos, elég egy leheletnyi, és az egész embert megrontja. De ma már, bármennyi gonoszság fészkeljen is bennem, nem tudom, én képes lennék-e ilyen leckét adni a fiamnak. Williamnek sosem volt szüksége ilyen leckére. Az ő lelkében kezdettől megvolt a vas, mindig ő volt az okosabb, magabiztosabb, vadabb kettőnk közül, hiába hogy két évvel idősebb voltam nála. Azt mondta, abban a pillanatban el kellett volna hajítanom a kalapácsot, amint először hozzáértem, és nem lett volna szabad elhibáznom. Akkor én király lennék, és lenne még kutyánk. Két nappal később elszöktem a dajkámtól meg az őröktől, és odaosontam az asztali lovagok istállója mögötti szemétdombhoz. Az északi szél a télutót hordozta, de az eső még jegesen vert. Megtaláltam a kutyám maradványát: bűzlő, fekete, csöpögő, ernyedt, de nehéz dög volt. Csak vonszolni tudtam, de megígértem Williamnek, hogy eltemetem, nem hagyom a szemétdombon rohadni. Három kilométeren át vonszoltam a hideg esőben, a kihalt Római úton, csak egy kalmár ment arra, nyakába húzva a fejét leszíjazott ponyvájú szekerén. Kivittem Igazságot a kutyás lányhoz, és odatemettem mellé a földbe, elgémberedett, érzéketlen kézzel, miközben azt kívántam, bárcsak magam is olyan érzéketlen volnék. „Üdv, Jorg” – mondta Katherine. Aztán semmi. Semmi?! Bárcsak emlékeznék. Ha emlékeznék arra a sötét útra a Perechaise-temetőbe, ha kibírtam volna ennyi éven át… Mi a

nyavalya rejtőzik abban a ládikóban, és hogy akarhatnám valaha is visszakapni?

Sok férfi nem olyan, amilyennek látszik. Bölcsesség lappanghat egy bárgyú vigyor mögött, bátorság tekinthet ki egy rémült szempárból. De Rike testvér ritka ember: az ő arca mindent elárul. Durva vonások a csapott homlok alatt, régi sebek ronda forradásai, kurta, sűrű, mocskos fekete haj, mely tüskésen meredezik a világ legkeményebb koponyáján. S ha Isten kisebb testet ad neki az eszelős mennyiségű izomköteggel megpakolt óriás váz helyett, gyengeséget az ökörfogat teherbírása helyett, Rike akkor is a keresztény világ legfélelmetesebb törpéje volna.

11

A menyegző napján A hegyek abszolúte egyenlőségpártiak. Nem érdekli őket, ki vagy, nem érdekli, hányan vagytok. Egyesek szerint a Matterackok az Építők műve: addig itták a föld vörös vérét, hogy kilopják belőle az erőt, míg a sziklák föl nem lázadtak, és le nem vetették magukról az Építőket – így keletkeztek a csúcsok. Gomst azt állítja, az Úristen teremtette a hegyeket,

hullámokat róva a nedves agyagba, amikor a világot formálta mind a két kezével. Akárki csinálta is, köszönet érte. A Matterackok miatt „fel” a Felföld. Keletről nyugatra masíroznak, más királyságokban is megráncolva a térképet, de itt, a Felföldön végzik a legjobb munkát. Itt a Matterackok szabják meg, hová mehetsz, hová nem. Többen is mondták már, hogy makacs vagyok. Énszerintem egy királynak senki-semmi ne írja elő, hová nem mehet a tulajdon országában. Így hát mióta serdületlen ifjoncként évekkel ezelőtt idejöttem, nemcsak a kard dalát, a beretválkozás művészetét meg a kíméletlen igazságtevést sajátítottam el, hanem a hegymászásra is rákaptam. Kiderült, a hegymászás éppannyira új eszme a Felföld népének, mint nekem. Azt persze tudták, hogyan jussanak föl olyan helyekre, ahová muszáj. A magaslati legelőkre a gyapjas kecskék végett, a nyári hágókra kereskedni, az Eiger-szirtre opálért. De olyan helyre fölvackolódni, amire semmi szükségük… kinek van erre ideje, ha korog a gyomor, vagy pénzt lehet fialtatni másutt? – Mi az istennyilát művelsz, Jorg? – kérdezte egyszer Coddin, amikor csurom véresen értem haza, és minden mozdulatra sajgott a csontig nyúzott csuklóm. – Velem kellett volna jönnöd – mondtam neki, csak hogy lássam, ahogy megrándul az arca. Mindig egyedül mászom. Az az igazság, hogy a hegytetőn két embernek sosincs hely. – Másként fogalmazok – mondta Coddin. Ősz szálakat láttam a hajában. A halántékánál is fehéredett már. – Miért csinálod? Összepréseltem a számat, és vigyorogva feleltem: – Mert a hegyek azt mondták, nem fog sikerülni. – Ismered Canute király történetét? – kérdezte. – Nem ajánlanám, hogy kövesd a példáját – ha már egyszer azért fizetsz, hogy tanácsot adjak neked. – Hah! – Vajon Katherine hajlandó volna-e hegyet mászni? Szerintem igen, ha alkalma nyílna rá. – Láttam én a tengert, Coddin. A tenger egészben lenyelné a hegyeket. Egy-két heggyel még csak összeverekedek néha, de ha valaha is azon kapnál, hogy kihívom az óceánt, előre engedélyezem, hogy pottyants a fejemre egy ökröt. Azt mondtam Coddinnak, hogy a makacsság hajt hegyet mászni, és lehet, hogy így is volt, de nem ez a teljes igazság. A hegyeknek nincs

memóriájuk, nem ítélkeznek. Abban, hogy a csúcsra felérünk, van valami tisztaság. Magad mögött hagyod a világod, s csak azt viszed, amire szükséged van. A magamfajták számára ez a megváltás. *** „Támadnod kell”, mondta Miana, és az ember ne ellenkezzen a feleségével a menyegzőjük napján. Annál is kevésbé, mert elejétől fogva támadni akartam. Én mentem elöl, a kitörési kapukat és a hozzájuk vezető járatokat ugyanis kevesen ismerik. Illetve sokan tudnak róluk, de ritka, mint a becsületes pap, aki meg is tudna mutatni egyet. Négyes oszlopban haladtunk, a legmagasabbak meggörnyedve, hogy be ne üssék a fejüket a durván megmunkált kőbe. Minden tizedik sor szurokfáklyát hozott, az oszlop vége fuldoklott a füstben. Az én fáklyám alig tíz lépésre világította meg előttem az alagutat, amely a természetes üregeket és hasadékokat kihasználva kanyargott. A lábak dobogása először hipnotizált, aztán monoton háttérzajjá halkult, és csak akkor figyeltem föl rá, amikor hirtelen abbamaradt. Megfordultam, de a lángok semmi mást nem fedtek fel, csak imbolygó árnyékomat. Körös-körül sehol egy emberem, egy árva hang se. – Mit keresel itt, Jorg? – Az álomboszorkány szavai körülnyaldostak, hangja mint szelíden csobogó folyó, alig érződött rajta a szaracén beütés. – Minden pillanatban figyellek. Ismerem a terveidet, mielőtt még feltárnád őket. – Akkor tudhatod, hogy mit keresek itt, Sageous. – Ide-oda nézve kutattam a nyomát. – Tudod-e mennyit nevetünk rajtad, Jorg? – kérdezte Sageous. – A gyalog, aki azt képzeli, hogy a maga játszmáját játssza. Még Ferrakind is kikacag a tüze mögül, és Kelem, a sóbányáiba kövülve. A Kék Hölgynek rajta vagy a zafírtábláján, Skilfar látja a jövőd mintáját kirajzolódva a jégen. A Mathemában persze téged is integrálnak az egyenleteikbe, de olyan kicsi tétel vagy, hogy a nullához tendálsz. A trónok mögötti árnyaknak alig számítasz valamit Jorg, csak nevetnek azon, hogy engem szolgálsz, és nem is tudsz róla. A Néma Nővér elhúzza a száját, ha a nevedet hallja.

– Örülik, hogy szolgálatotokra lehetek. – Tőlem balra lassan mozdultak az árnyékok a falon, nem reagáltak elég gyorsan, amikor meglendítettem a fáklyám. Előreléptem, és a legsötétebb folt felé döftem a lánggal, szikrákat záporozva a kőre. – Ez az utolsó napod, Jorg. – Sageous felszisszent, ahogy a láng elnyelte az árnyékot, és a sötétség mint a bőr hámlott le a kőről. Nagy élvezettel hallgattam a fájdalmát. – Végig fogom nézni, ahogy meghalsz. – Azzal tovatűnt. Makin majdnem belém gyalogolt hátulról. – Probléma? Leráztam magamról az éberálom-foszlányokat, és továbbindultam. – Probléma egy szál se. – Sageous olyan finoman rángatta a zsinegeket, az ember észre se vette, hogy terelgetik. Ha netalán feldühítik, ha gyűlölködésre késztetik, az erodálja ravasz hatalmát. Mai első diadalom. S ha szükségét érezte, hogy kicsúfoljon, akkor aggodalmat okozhattam neki. Azt hihette, van valamicske esélyem, ami csak azt jelezte, hogy sokkal optimistább nálam. – Probléma egy szál se. Sőt: egész jól kezdődik a nap. Még ötven méter, és máris kivitt bennünket a meredélyre egy keskeny és alacsony lépcsősor, amelyet a Vén Bill nevű irdatlan szikla alá vájtak.

Amint az ember elhagyja az Odút, máris a hegyekben találja magát. Magas falak közt, tornyok tövében sem érzi magát ilyen parányinak. A Matterackok emelkedői és nyúlványai karéjában mindnyájan, az Odú is, még Nyíl hercegének húszezre is, semmik vagyunk. Elefántdögön civakodó hangyák. Kinn azokon a meredélyeken, a hideg szélben, körös-körül a nagy, néma hegyekkel, jó érzés volt élni, s ha már muszáj, jó alkalomnak ígérkezett meghalni is. – Küldd ki Marten csapatát, hogy védjék nekem a Futtatót – mondtam. – A Futtatót? – kérdezte Makin, a köpenyébe burkolózva a szél ellen. – Azzal akarod lekötni a legjobb parancsnokunkat, hogy egy zsákutcavölgyet őrizzen?

– Szükségünk lesz azokra a katonákra, Jorg – mondta a lépcsőmászásból felegyenesedve Coddin. – Tízet sem nélkülözhetünk, nemhogy a száz legjobbat. – De már vita közben intett egy emberének, hogy teljesítsék a parancsot. – Azt hiszitek, nem tudja majd tartani? – kérdeztem. Ezzel sikeresen el is térítettem Makint a tárgytól. – Tartani? A mennyek kapuját is megtartaná neked az az ember, vagy a pokolét. Az Isten tudja csak, hogy miért. Vállat vontam. Marten azért fog helytállni, mert, ahogy ő mondja, elhoztam neki a megváltást. Új esélyt adtam neki, hogy kihúzhassa magát, megvédhesse a családját. Négy esztendőn át a hadviselést bújta, a nyílvesszőtől a stratégiáig, amióta Sarával a várba jött. De elsősorban azért fog helytállni, mert évekkel ezelőtt, tanyája romjai közt megajándékoztam a kislányát egy felhúzható bohóccal, meg Makin szegfűszegcsomagjával. Az Építő-játékszerrel azért, hogy megnevettesse, a szegfűszeggel, hogy elvegye a fájdalmát – és az életét. A drog vitte el, nem a sorvadás, úgy halt meg, hogy szépeket álmodott, és nem a vérében fuldokolva. – Miért a Futtatót? – kérdezte Coddin. Coddin figyelmét nem egykönnyen lehetett elterelni. – Nyíl hercegének nincsenek orgyilkosai a váramban, Coddin, de kémei vannak. Csak annyit árulok el, amennyit tudnotok kell ahhoz, hogy helyesen cselekedhessetek. A többi, a sejtések, a tippek jobb, ha el vannak zárva. – Megkocogtattam a fejemet. De azért egy pillanatra perzselte a csípőmet a rézládikó, tövismintázata elhomályosította a látásomat. – Lóháton jobban érezném magam – mondta Makin. – Én meg egy óriási szirti kecske hátán érezném jól magam – feleltem. – Főleg egy olyanén, amelyik gyémántot szarik. De amíg ilyet nem találunk, gyalogolunk. Háromszáz ember gyalogolt mögöttünk. A hadak masírozni szoktak, de abba a Felföldön hamar beletörik az ember bokája. Az Őrség háromszáz embere, hegyi szürkében. Az Odútól nyugatra, a görgetegkövek mezejénél bukkantunk elő a kitörési kapun, ahol az alagút felfelé emelkedett a fekükőzetben. Semmi bíborpiros zeke, arany vállrojt, ágaskodó oroszlán meg koronás anyám kínja béka,

csakis hegyvidéki árnyalatú, rongyos köpenyek. Nem azért bújtam elő, hogy uniformisversenyt rendezzek, hanem azért, hogy győzzek. Mögöttünk rakéták röppentek fel a szürke reggeli levegőbe szikracsíkot húzva, kénes füstoszlopokat emelve a vár fölé. Lakodalmi parádé, hogy elszórakoztassa a felföldieket, na meg hogy lekösse a tőlünk északra levők, a hívatlan vendégek figyelmét. A herceg serege már mozgolódott, összetömörültek, támadó alakzatba álltak az egységek. Elöl a normardiai pikások, hátul az íjászok sorai, a belpaniak ember magasságú hosszúnyilakkal, a Kenmocsarak vadászai számszeríjakkal, szakálluk befonva, dobosaik fölött barna lobogók repestek, és minden ember előtt egy pajzshordozó fiú ügetett. Az íjászok készen álltak rá, hogy széthúzódjanak, és a keleti gerincen keressenek maguknak leshelyet, leghátul pedig a haszontalan orlanthi lovasság türelmetlenkedett. Az ő idejük sokkal később jön el, ha majd kiteleltek az otthonom romjai közt, ha majd megint járhatóvá válnak a magas hágók, és a herceg nekivág, hogy tovább szaporítsa az elbukott királyságok számát. Gondolom, utánam a thurtaniakra kerül a sor. Aztán Germánia következik, a több tucatnyi teuton uradalom. Szürke hullámban zúdultunk le az Odútól nyugatra eső lankákon, karddal, tőrrel, kurta íjjal. Drága bácsikám aranyának jó részét ezekre az íjakra költöttem. Az Erdőőrség emberei értettek a kurtaíjhoz, a felföldi újoncok pedig hamar kitanulták a kezelését. Háromszáz merev szarvú reflexíj, szkíta gyártmány. Darabja tíz arany. Közepes kancát is kapni ennyiért. A herceg felderítői észrevettek bennünket. Nem is számítottunk másra. Egy éles szemű megfigyelő már a had első sorából kiszúrhatott volna most, hogy alig másfél kilométerre voltunk tőlük. De minek meregetnék a szemüket? Ott vannak a felderítőik. Fokoztam az iramot. Hegyek között hamar megtanul futni az ember. Eleinte minden nehéz a hegyvidéken. Még a levegő is ritka, amikor belélegezzük. De ahogy telnek az évek, vassá edződnek az izmok. Főleg ha rendszeresen mászol. Gyorsan haladtunk. Hegynek lefelé futni kész művészet. Nyíl hercege nem buta ember. Parancsnokai jól válogatták meg a tisztjeiket, s azok olyan felderítőket szemeltek ki, akik ismerték a

hegyeket. Fürgén mozogtak, de az a néhány, aki elesett, nem kelt fel, amíg be nem értük őket. Mindig kellemes érzés meglepni valakit. Nyíl hercege nem számított rá, hogy háromszázan nekirontunk több tízezer katonájának. Ezért tudtunk a sarkában loholni az elsőként befutó felderítőinek, s érhettünk oda sokkal hamarább, mint hogy parancsokat foganatosíthattak volna. A háromszáz varázslatos szám. Leónidasz király háromszázzal tartóztatta fel a perzsa tengert a Forró Kapunál. Szerettem volna találkozni a spártaiakkal. Az a legenda birodalmak tucatjait élte túl. Leónidasz király feltartóztatta a tengert, Canute pedig nem. Sajgott a lábam, nyeltem a hideg levegőt, fújtam ki a meleget. Izzadtam a páncélban, a mellvért alatt szakadt rólam a verejték. Ezek kemény bőrből készülnek, olajban főzik és pácolják őket, alájuk párnázott vásznat veszünk. Ma nem ölthettünk vasat vagy sodronyt. Ma sietnünk kellett. Amikor elkiáltottam magam, megtorpantunk a sziklamezőn, szétszóródva a lankán, alig kétszáz lépésre a soraiktól, szinte már éreztük a szagukat. Ezen a szárnyon, messze a gerinc felé igyekvő íjászoktól, többnyire nyílbeliek csoportosultak, lándzsások könnyű sodronyban, kardosok nehezebb páncélingben, köztük földbirtokos lovagok, akik a mezőről hozták el parasztjaikat, a várukból a helyőrséget, hogy fejedelmüket szolgálják. És mindannyian, legalábbis amíg el nem takarták őket a hegyek hajlatai, komótosan, magabiztosan meneteltek, egyesek tréfálkoztak, mások a szikrákat meg a füstoszlopokat nézték az Odú fölött. Közöttük sok öszvér vontatta, nagy ostromgépek nyikorogtak. Nem kellett utasítanom az Őrséget. Azonnal lőni kezdtek. Az első halálsikolyok sokkal hatékonyabban közvetítették támadásunk üzenetét, mint a még mindig levegőért kapkodó felderítők. A sűrű embermasszára célozva nem volt nehéz húsba találnunk. Sikerült a második sorozatot is leadnunk, mire az ellenség eleje rohamozni kezdett. A hadoszlop túloldalán, több mint fél kilométerre elhelyezkedő hercegi íjászok nem tudtak reagálni. Ismerd meg önmagad, mondta Püthagorasz. De ő a számok embere volt, és azokban nem lehet bízni. Szun-ce arra tanít bennünket: Ismerd meg ellenségedet. Elvesztettem néhány emberemet, akik ezeken a lankákon

járőröztek, pedig minden katonámra szükségem lett volna, de legalább megismertem ellenségemet, és tudtam, hogyan állította fel erőit. A herceg íjászainak amúgy is bajos céltáblái lettünk volna, szétszóródva a görgetegkövek közt, a hosszú reggeli árnyékokban. Még egy sorozat és még egy. Százak estek el, sebesültek meg mindegyik nyomán. A sebesült nagyon jó. Néha jobb a halottnál is. A sebesültek gondot okoznak. Ha hagyod. Nekünk rontottak a talpasok, előbb egyesével-kettesével, aztán tucatjával, aztán egy egész áradat, ahogy a hullám törik meg és szalad tovább a fövenyen. – Célozzatok! – kiáltottam. Újabb sortűz. Az elöl loholók közül csak egy ember terült el, nyílvessző fúrta át a combját. – Célzott lövés, az istenfáját! Még egy sorozat, de senki sem bukott fel a loholók közül. A halál a tömegben tarolt, hátrább, ahol még mindig fejvesztve kavarogtak, ütköztek egymásnak a felfordulásban. Húsz az egy ellen. Pocsék arány. Ha sikerül tíz sorozatot leadnunk, mielőtt odaérnek hozzánk, lemészárolhattunk volna vagy háromezret. Hatot sikerült.

12

A menyegző napján – Készüljetek fel a megfutamodásra! – kiáltottam. – Ez a terved, Jorg? – Makin arcán a megdöbbenésnek egy egészen új szintje tükröződött. Azt hiszem, a szemöldökével csinálta.

– Készüljetek fel – ismételtem meg. Igazság szerint, ha egyáltalán volt valami tervem, csak egy szálát tartottam a kezemben, és azt is centiről centire tudtam csak kibontani. És ez a szál azt mondta: Készülj fel a megfutamodásra. Szun-ce arra tanít: Ha ellenséged minden tekintetben túltesz rajtad, légy készen, hogy kikerülhesd. – Ha ez volt a nyavalyás terved – mondta Makin, vállára vetve az íját –, akkor már két hete futnunk kellene. Odaértek az első nyílbeli katonák, arcuk bíborvörös a hegynek fölfele loholástól.

Katherine Ap Scorron tölti ki minden éjszakám. Ez már szinte egészségtelen. És minden álmom sötét. Chella jár-kél egyik-másikban, egyenesen a nekromanták csarnokából lép elő, a Honas-hegy alól, gonoszul, elbűvölően. Mosolya tudtomra adja, hogy a lelkem rothadt mélyéig kiismert, azután Katherine arca hullámzik végig az övén, ahogyan ruganyos húsa romlott hepehupákká változik. A halott gyermek is sok álmomban téblábol, karmazsinvörös kezében a tövismintás ládikóval. Különféle neveket vesz fel. Legtöbbször Williamét, pedig nem az a testvér ő, akit ismertem. De mindig követi Katherine-t, amikor ágyamba szólítom: néha csak az imént halt meg, még csurog a vére, néha már szürkévé fonnyadt. Lehet, hogy álmokról mesélni unalmas, de másokét átélni egyáltalán nem az. Rémálmot szőni fegyvernek vagy béklyónak, aztán áldozatod után eredni velük nagyon is szórakoztató lehet. Egy bizonyos álomboszorkányt igencsak le tud kötni a dolog. Atyám azt képzelte, Sageous az ő kreatúrája. Lehet, hogy azt hiszi, ő küldte el magától a boszorkányt, miután megtörtem a hatalmát Magasvárban, és lehet, hogy Nyíl hercege azt hiszi, Sageous most az ő szolgálatában áll. Ám Corionhoz, a Néma Nővérhez meg másokhoz hasonlóan, akik szerteszét tevékenykednek a birodalomban, Sageous is szürke eminenciásnak látja önmagát, aki királyokat, hercegeket és grófokat tologat a sakktáblán. Én sohasem szenvedhettem, ha tologatnak. Nyíl hercegét is olyan embernek néztem, akit nem egykönnyen tologathat holmi álomboszorkány, de majd kiderül. Sageousnak kétszer is meg kellett tapasztalnia, hogy hiába küldi rám álmomban a teremtményeit. Azt hiszem, mindegyik kudarca

kivett belőle valamit. Mindenesetre nem folytatta. A gyermek nem az ő kreatúrája. Tudnám, ha az volna. De azért figyel a pogány. Álmaim peremén áll, remélve, hogy nem veszem észre. Megesett már, hogy az ébrenlét pereméig kergettem, és leestem az ágyról, a párnát fojtogatva. Alvó kezem egyszer tőrre lelt. Szállt a toll mindenfelé. Szelíd bökdöséssel próbál terelgetni. Ha a kérdéses eseményt kellőleg megelőzve csinálják, még a legenyhébb érintésnek is komoly hatása lehet. Sageous terelgetni akar, terelgetni mindnyájunkat, ujjai fürgék, könnyedek, mint a pók lábai, finom szálakat húzkod, míg végül mintegy véletlenül, magától ölébe pottyan a hatalom.

Lundist, a tanítómesterem azt mondta, Szun-ce legyen a kalauzom a háborúban. Noha atyám egy héttel azután, hogy megszöktem Magasvárból, kivégeztette Lundistot, tanítómesterem tudománya mindig több hasznomra lesz, mint azok a leckék, amikben Olidan Ancrath részesítette a fiát. Minden háború maga a megtévesztés, mondja Szun-ce a megsárgult, homokszáraz lapokon. Minden háború maga a megtévesztés, de nekem mi esélyem van erre? Termeimben kémek, álmaimban leskelődők. A sírgödör kellemes, meghitt zug, mondják, de ezekben a széthullott időkben még ott is nehéz lehet titkot tartani. Így hát azzal élek, amim van. Egy emlékeket őrző rézládikóval. Olyan rettenetes emléket rejt, hogy képtelen voltam magamba fojtani. A ládikó nálam van, használom. Már rég megtanultam, hogy ha elég erősen a homlokomhoz szorítom, úgy, hogy tövismintája belepréselődjön a bőrömbe, kilop a fejemből egy emléket, egy gondolatot, egy tervet, bármit, amire éppen gondolok. A terv így elvész, de legalább Sageous fajtájától is biztonságban lesz, és nem marad más, csak a sejtelem, hogy volt egy jó ötletem, meg annak emléke, hogy hol találom, ha szükségem lesz rá. Ha elég szorosan markolod a ládikót, megérzed benne a metszőmaró borzalom sötét élét. Kiszivárog a kontextusa vesztett fájdalom, nyersen, hidegen, s vele, ha ügyes vagy, ha agyad ujjai kellőleg fürgék, kihúzhatod egy korábban odarejtett hadicsel fonalát is,

amelyet kém még sosem látott. S ha ellenségedet meg tudod lepni vele, csekély ár, ha magadat is megleped.

13

A menyegző napján

Az első ember, akit tizennyolc évesen megöltem, jóformán maga végezte el a munkát. Nem semmi kétszáz métert fölfelé loholni páncélingben, meredek, köves kaptatón. A katona szinte magától összerogyott, mint az a vénasszony a piactéren, amikor életében először és utoljára megpillantotta Gorgothot. Hagytam, hogy rászaladjon a kardomra, és annyi. A következő nagyjából ugyanígy járt, csak most valamivel gyorsabbnak kellett lennem, le kellett döfnöm ahelyett, hogy magától felnyársalódott volna. Csatában a döfés sokkal tisztább halált hoz, mint a vágás. Kivéve persze, ha a gyomrodba kapod, mert akkor sokáig tart, mire beáll a rothadás, és üvöltve halsz meg, napok múlva. A harmadik, egy magas, szakállas alak, okulva a lábaim előtt heverő két hullából, visszafogta az iramot. Be kellett volna várnia a barátait, akik mögötte kaptattak az emelkedőn, ehelyett, még mindig lihegve, egyenesen felém sújtott a hosszúkardjával. Hátraléptem, hogy kikerüljem a pengét, aztán odacsaptam, és felnyitottam a torkát. Megpördült, artériás vérrel fröcskölve tele a barátait, akiket be kellett volna várnia, aztán rogyadozva elterült a görgetegkövek között. Amíg nem látta, el se hinné az ember, milyen messzire tud fröccsenni a vér a megfelelő vágásból. Tiszta csoda, hogy nem érezzük ezt a nyomást

magunkban minden egyes pillanatban, csoda, hogy nem robbanunk szét tőle. Ekkor sarkon kellett volna fordulnom, és rohannom kellett volna. Végül is ez volt a terv. Az én tervem. Az Őrség máris visszavonult mögöttem. Ehelyett előrenyomultam, behatolva két vérmocskos katona közé, akik félreugrottak a szakállas útjából, amikor elesett. Nyolcast írtam le a kardommal, egyik oldalról a másikra suhintva, és mindketten elvágódtak, páncélingük feltépve, a jobb felőlinek a kulcscsontja tört ripityára, a bal felőlinek a mellizmait szeltem ketté. Szinte lehetetlennek látszott, hogy mindkettőt elkaptam, de úgy látszik, a négyesztendei kitartó gyakorlás tűrhető vívót faragott belőlem. Rángatóztak a földön, a sebükről ordítoztak, én meg közben levágtam a hatodikat is, aki szintén támolyogva futott be, kimerülve a rohamtól. Akkor aztán tényleg sarkon fordultam és rohantam, meglépve üldözőim elől, iszkolva, hogy beérjem az Őrséget. A nyílbelieknek persze esélyük sem volt rá, hogy felvegyék velünk a versenyt, de meg sem állhattak, nehogy újra a céltábláinkká váljanak, így hát ügettek tovább. Hajszolták őket a kapitányaik, akik tulajdonképpen jól döntöttek, ha azt vesszük, hogy mik voltak a lehetőségeik. Valójában persze vissza kellett volna hátrálniuk a főerőhöz, és a parancsnokuk taktikai érzékére hagyatkozniuk, hadd állítsa ellenünk hadrendbe az íjászait. Bár az is lehet, hogy Nyíl hercege egyáltalán nem bánta, ha pár ezren felkapaszkodnak ide a hegyre, és semlegesítik az itteni fenyegetést, míg ő a hadával továbbra is az Odúra összpontosít. Néhány perc múlva beértem Makint, elhúzva az Őrség katonái mellett, akiknek aznap nem bírta úgy a lába, mint az enyém. Hobbs, az Erdőőrség parancsnoka vele együtt futott, oldalán a kapitányai, Harold, Stodd meg az öreg Keppen, aki évekkel azelőtt bölcsen döntött, nem ugrott bele a Rulow-zuhatagba egy korábbi parancsnoka kedvéért. Azt mondom, futott a parancsnok, de helyesebb volna az „energikusan lépkedett” kifejezést használnom. – Állíts négy osztagot azokra a gerincekre – mondtam. – Szedjünk le még pár nyílbelit. – És ha az ellenség beéri őket? – kérdezte Hobbs. – Akkor futhatnak megint.

– Legalább szusszannak egyet – mondta Keppen, és jókora turhát köpött a kövekre. – Veled együtt, öreg – vigyorogtam rá. – A te osztagaidra gondoltam. – Le kellett volna ugranom – motyogta. A fejét rázva magasba emelte a kurtaíját, vörös szalagja lobogott a szélben. Emberei összeverődtek körülötte, ő pedig elkocogott a gerincek felé. – Addig futunk – szólt hátra –, míg a végén kifogyunk a hegyekből, vagy kikergetnek bennünket az egész Felföldről. – Ami – zihált Makin – nem is a legrosszabb kilátás. – Ő tűnt a legfáradtabbnak mind közül. Hát igen, túl sokáig hagyatkozott a lovára, hogy az szaladjon alatta. Felkapaszkodott egy jókora sziklatömbre, és lenézett a völgybe. – Ezrek nyomulnak utánunk, a franc essen beléjük. Lehetnek négyezren is. – A herceg nem bízza a véletlenre a dolgot – mondta Hobbs. Megvakarta kopaszodó, ősz üstökét. – Remélem, első osztályú terved van, Jorg király. Ezt én is reméltem. Ha nincs Norwood és Gelleth, ezek az erdőőrök már rég szétszaladtak volna. Milyen hamar válnak fikcióvá a tények, és fura módon ha a tényből legenda lesz, az emberek annál inkább hajlamosak hinni benne. És lehet, hogy volt is alapja a hitüknek, hiszen tényleg porrá változtattam Gelleth urát, óriás várát és hadait. Lehet, hogy nekik volt igazuk, nem nekem, mégis nehezemre esett hinnem holmi trükkökben, amiket most egy rézládikó rejtett. Mindenesetre akár hihető, akár nem, nekem csak a ládikó maradt. Így hát odaszorítottam a homlokomhoz, keményen, mintha áttolhatnám a csonton az emléket, amelyre szükségem volt. Olyan érzés, mint amikor egy elfelejtett név megjelenik az ember nyelvén, és tüstént ki is mondhatja, pedig oly régóta birizgálta eredménytelenül a nyelve hegyét. Csak itt most nem egy szó volt, hanem sok, és velük képek, érintések, ízek. Egy darabka élet tért vissza.

Elöntött az emlék, levitt a hideg hegyoldalról, vissza az időben. Semmibe vesztek a nyüzsgő erdőőrök, a kiáltozás, a halálsikolyok. A következő kapaszkodó felé lendültem, karom-kezem után lódítva a testemet, eleresztve az utolsó fogódzót, mielőtt még ujjaim

megtalálták volna az újat, mielőtt még elvesztettem volna a svungot. A hegymászás a hit egy fajtája, ott nincsenek fenntartások, nincsenek kételyek. Ujjaim belemélyedtek a repedésbe, vágott a szikla éle, puha bőrbe bújtatott lábam szilárd pontot keresett alattam, mielőtt csúszni kezdenék lefelé. Van a Matterackokban egy szirt, amely egyenesen az égbe nyúlik, mintha csak Isten mutatóujja volna. Hogyan keletkezett, ki faragta ki a kemény hegységből, nem tudom. Egyik könyvem szelekről regél, meg folyókról meg jégről, hogy ezek formálták volna a világot a távoli, ködös múltban, de ez inkább gyerekmesének hangzik, és annak is unalmas. Jobb, ha széldémonokra, folyóistenekre, jégóriásokra gondolunk, akik a Jotenheimből jöttek ki. Érdekesebb történet, és legalább annyira valószínű. Sajgó karokkal, feszülő lábakkal, groteszk testhelyzetben a töredezett kőhöz simultam. Zihálva lopkodtam a hideg levegőt a széltől. Azt mondják, sose nézz le, de én szeretek lenézni. Szeretem látni, ahogy a kilazult darabok lehullanak, és belevesznek a semmibe. Égtek az izmaim, a szél kilopta belőlük a hőt. Mintha csak jég és tűz között estem volna kelepcébe. A szirt egy roppant nyúlványból áll ki, ahol a hegy valamelyik gyökere két mély völgyet választ el egymástól. A szirt a lábánál elterülő omladékos lankáktól a lapos tetejéig, ahol épp csak egy kis házikó férne el, százméternyi töredezett sziklaszál, többnyire teljesen függélyes, sőt helyenként még ki is lóg. Harminc méterre alattam ki tudtam venni a párkányt, ahol a kecskével találkoztam. Mindig megdöbbent, mekkora magasságokba képes fölhágni egy kőszáli kecske egy falásnyi zöldért. Biztos valami külön mágiájuk van hozzá, hiszen se kéz-, se lábujjuk, hogy kapaszkodhatnának velük. Szóval éppen felhúzódzkodtam, és ott állt velem szemben ez a dög, hosszúkás pofáját két görbe szarv keretezte. Van valami idegenszerű a kecskék szemében, valami, amit kutyában, lóban, madárban sose látni. Az a szögletes pupillájuk. Mintha a pokolból kúsztak volna föl, vagy a holdról pottyantak volna le. Kölcsönös bizalmatlansággal ücsörögtünk, én ziháltam, várva, hogy kezembe-lábamba visszatérjen az élet. Renari királyságom első esztendejében bukkantam rá arra a sziklaoszlopra, és a trónon töltött egész időm során alighanem az a

kopár hegytű jutott a legközelebb ahhoz, hogy megöljön. Hétszer tettem sikertelen kísérletet, hogy megmásszam, márpedig én nem az az ember vagyok, aki bármit is könnyen felad. Coddin egyszer megkérdezte, miért mászok hegyet, és én kitaláltam neki valami szép hazugságot. Az igazság azonban – legalábbis a mai napig – az, hogy amikor még kicsi voltam, anyám gyakran játszott nekem és Williamnek egy hangszeren, amelyet Magasvár pincéjéből hoztak elő. Egy zongorán. Mágikus szerszám volt, sok fekete meg fehér billentyűvel. William és én nagy csibészek voltunk, ezt be kell vallanom. Verekedtünk, rossz fát tettünk a tűzre, mindenféle csínyt kieszeltünk – de amikor anyánk játszott, elhallgattunk, és figyeltük. Minden pillanatra emlékszem, amint hosszú ujjai káprázatos gyorsasággal cikáztak a billentyűkön, teste hajlongott, hosszú hajfonata lengett a lapockái között, és a fény a hangszer fatestére vetült. De hallani nem hallom. Üveg mögött játszik, sok-sok év mögé befalazva, elvesztettem, amikor otthagytam az egészet, őt, azt a rohadt hintót meg a töviseket. Látom, de nem hallom. Amikor hegyet mászok, és csakis akkor, ott a mindenség peremén néha elkapok egy-egy hangot. Mint értelmük fosztott szavak a hallás határán… majdnem elér hozzám a zene. És ezért, ezért bármilyen csúccsal szembeszállnék. A nyolcadik rohamot a Szirt ellen éppen annak a nyárnak az elején indítottam, amikor Nyíl hercege behatolt a birtokomra hadaival, a friss zsákmány alatt görnyedezve, amire Normardia és Orlanth meghódításával tettek szert. De nemcsak zsákmányt gyűjtöttek, hanem újoncokat is, mert azoknak a földeknek az urai nem voltak valami népszerűek alattvalóik körében, a herceg pedig hamarább megnyerte a szívüket, mint hogy halottaikat koporsóba dughatták és eltemethették volna. A hegymászás az elkötelezettségről szól. A Szirten vannak olyan meredek részek, hogy az egyik fogódzót el kell engedned, mielőtt a következőt elérhetnéd, mégpedig néha úgy, hogy feljebb kell vetődnöd egy olyan sziklafalon, amely semmilyen kapaszkodót nem kínál. Ezekben a pillanatokban zuhan az ember, csak éppen fölfelé, de ha a következő fogódzót elvéti, akkor a zuhanás a mélyben fog véget érni. Az efféle előrehaladásban nincsenek félmegoldások: minden

egyes döntésedre felteszel mindent, ami csak vagy, vagy ami lehetnél. Így is le lehet élni egy életet, de én nem javasolnám. A végén persze mindnyájan meghalunk, de nem mindnyájan éltünk – viszont a hegymászó, még ha fiatalon halt is meg, élt. Minden hosszú hegymászás közben elérkezik a pillanat, amikor tudod: vagy feladod, vagy meghalsz. Nincs kegyelem. Lógtam már hideg kövön csimpaszkodva, tizenöt méterrel a csúcs alatt, elgyengülve, mint egy gyerek, éhségtől korgó gyomorral, felhólyagzott kézzel-lábbal, sajgó karokkal. A hegyekben a túlélés művészete az, hogy tudd, mikor kell feladni. A csúcsra érés művészete pedig az, hogy tudd, mikor ne add fel. „Ha meghalok itt – súgtam a kőnek. – Ha lezuhanok és meghalok, úgy fogom tekinteni, hogy megéltem az életemet, lehet, hogy nem jól, de teljes egészében. Nem jegyzi fel könyv, hogyan végeztem, de attól még csatában esek el.” És, összeszedve minden erőmet, tovább másztam. Mint a skót királynak a híres pók, nekem a nyolcadik kísérlet lett a talizmánom. Öklendezve, habzó szájjal kúsztam át az utolsó szögleten, és végre vízszintesben voltam. Lihegve, zihálva, szinte sírva hevertem ott, soha még annyira ki nem fogyva az erőből, mint akkor. Hegymászáshoz semmit sem visz magával az ember, ami nem létfontosságú. Ezt érdemes megtanulni, és a hegy ingyen megtanít rá. Azt mondják, az élet jó tanítómester, csak sajnos minden tanítványát megöli. A hegyek is nagy tanítók, és egy-egy sztártanítványt néha életben hagynak. A hegyek arra is megtanítanak, hogy légy készen a változásra. A csúcsok között egy pillanat alatt rosszra fordulhat az idő. Egyik másodpercben még egy engedékeny meredélyen kúszol fölfelé, a következőben úgy kapaszkodsz belé, mintha a szülőanyád volna, miközben a hirtelen támadt keleti szél le akarja sodorni onnan fagyott tetemedet. Az Isten Ujjának megmászása közben sokat tanultam arról, hogy hogyan lógjak az ujjbegyeimen. Mire végül kimerülve, reszketve felhúzódzkodtam a szirt tetejére, arra is rádöbbentem, hogy világéletemben az ujjbegyeimen lógtam.

A hátamra hengeredtem. Csak feküdtem ott a kövön, és nem volt semmi köztem meg a könyörtelen kék ég között. Teher nélkül másztam fel, nem vittem magammal semmit, ami fölösleges, mert nincs hely azon a keskeny csúcson semminek, se szellemnek, se másnak, se Katherine-nek, se Williamnek, anyám és atyám száz méterre alattam, nem hallanak. Még csak árnya sincs egy gyermeknek ott a sziklán, egy villanása sem holmi emlék-ládikónak. Nem a veszély vagy a kihívás sarkall hegymászásra, hanem a tisztaság, az összpontosítás. Ha öt másodpercnyi zuhanásra vagy attól, hogy kiomlott belek, porrá tört csontok pacája légy odalenn, ha az egész súlyod nyolc ujjbegyen lóg, majd héten, majd ötön, akkor csak fekete és fehér között választhatsz, méghozzá ösztönből, túlsúly nélkül. Ha keményen mászol, és felérsz egy lehetetlen csúcsra vagy párkányra, új perspektíva tárul eléd, máshogy látod a világot. Nemcsak a nézőszöged változik meg. Te is megváltozol. Mondják, az életben nincs visszaút, és én ezt akkor tanultam meg, amikor négyévi vándorlás után hazatértem Magasvárba. Ugyanazokban a termekben járkáltam, ugyanazokat az embereket láttam, csakhogy nem visszajöttem, hanem egy új várba léptem be, új szemmel láttam. Ez a helyzet akkor is, ha elég magasra mászol, csakhogy ahhoz nem kell több évi távollét. Ha felmászol egy hegyre, ha a legmagasabb pontjáról nézed a világot, másnap új ember fog lemászni onnan egy rafináltan megváltozott világba. De metafizika ide vagy oda, a hegyek legmagasabb pontjáról sok mindent látni. Ha odafenn ücsörögsz, lábadat a világ legmélyebb szakadéka fölött lógázva, miközben a hajadat hátrafújja a szél, és az árnyékod olyan messzire nyúlik, hogy tán sosem ér földet… új dolgokra leszel figyelmes. Az úton járóknak van egy mondásuk: „Pax”, ha rajtakapják őket, hogy valaki másnak a nyeregtáskájában kotorásznak. „Meglátogatom a helybelieket”, mondjuk, ha csata után valami sötét dologra készülünk. Hová lett Rike testvér? Meglátogatja a helybelieket. A Renar-felföldön is van egy mondás, akkor hallottam először, amikor Sir Makinnal fölkepesztettünk Belezd falvába: „Követ sétáltatott, tekintetes úr”. Akkor ügyet se vetettem rá, couleur locale, gondoltam, színfolt a trágyadombon. Az elkövetkező években aztán hallottam még párszor, általában olyankor, ha valaki rejtélyes útra indult. Követ

sétáltat. Ha egyszer felfigyelsz egy kifejezésre vagy szóra, attól kezdve folyton előbukkan. „Elvesztette a nyáját”, ez meg a másik. Leginkább az alakulótéren hallani ilyeneket, a helyi újoncoktól. „Bryni John elcsórta az íjhúrjaimat, amíg őrségben voltam.” „Mit fogsz csinálni?” „Már megtörtént. Elvesztette a nyáját.” Fenn a magasban, főleg ha nehéz volt feljutni, új perspektíva tárul az ember elé, ha kitekint a lassan megszokott csúcsokra, sziklákra, lejtőkre. Én is felfedeztem egy újdonságot. Az árnyékok árulták el, olyan helyekre irányítva a tekintetet, ahol a föld felszíne nem volt természetes. Sok üres bámészkodásba telt, sok henye láblógázásba, gondolatkavargásba, mire, akárcsak a hó abban a gömbben, minden leülepedett, és én tisztán láttam, ugyanazt a képet, de most új részletekkel. Magasan a völgyek oldalában, csak a legmélyebb szakadékokéban nem, túlságosan sűrűnek rémlettek a vándorkőhalmok, túlságosan bizonytalanul és ingatagon púpozódtak egymásra. A szem eleinte hinni akar a látszatnak. A természet műve, mi más? Ennyi követ összehordani ezer élet se volna elég, és különben is minek? Követ sétáltatni népszokás a Felföldön, olyan gyakori, annyira közismert, hogy beszélni sem érdemes róla. A férfiak, akik feljárnak kecskét terelni, nemzedékeken át azzal ütik el ráérő idejüket, hogy köveket hurcolnak fel a hegyoldalról egy még magasabb pontra, lassan, fokozatosan növelve a halmot, amit már apáik és nagyapáik is rakosgattak. Ha egy renari elköveti a legnagyobb bűnt, vagyis más földjére hajtja a kecskéit legelni, jó esély van rá, hogy egyszer csak megindul a kőomlás, és neki oda a nyája. Ha meg nem renari az illető, még sokkal többet is veszíthet.

Loholás közben nehéz kihúzni egy szálat, főleg ha az a szál egy terv, és te egy emlékládikóból huzigálod, mialatt hegynek föl loholsz, sarkadban ezer meg ezer katonával. De az Ancrathokat még az ellenségeink is ravasznak tartják, én pedig ügyesnek tartom magunkat. Így hát még egyet rántottam rajta, és hirtelen egészen új perspektívából láttam a hegyoldalakat, amiken loholtunk. Helyesebben régiből, olyanból, amit már elfelejtettem.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL

Október 25. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, a szobám. Mindig a szobámban vagyok

Megint azt álmodtam. Jorgról. Kezemben harminccentis kés, keskeny pengéjű, mint az ujjam. Ott áll kitárt karral, és nevet rajtam. Nevet. Én pedig ott állok tépett ruhában, a késsel, miközben ő nevet, és beledöföm, mint ahogy ő döfte belém a… és beleszúrom. Az öreg Hanna nézi, és mosolyog. De a mosolyával nem stimmel valami, és amikor Jorg összerogy, rajta is látok horzsolásokat. A nyakán. Hosszú, sötét véraláfutások. Szinte az ujjakat is látom, meg a hüvelyk lenyomatát. Ujjaim közt morzsolgatom ezt a tépett szatént, és mintha én magam volnék kettétépve. Emlékeim harcra kelnek álmaimmal. Minden áldott nap. És nem tudom, ki áll győzelemre, ki vesztésre. Nem emlékszem.

November 7. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, harangtorony, az öregtorony teteje

Találtam egy helyet, ahol magamban lehetek, Magasvár legmagasabb pontján, csak én vagyok itt, meg a varjak, és a szél. Egyetlen harangja van a toronynak, hatalmas, vasból való. Sosem kongatják meg. Most legalább szolgál valami célt: megóv a széltől. Egyedül akarok lenni. A hölgyek idegesítenek, még azok is, akik jót akarnak. Nincs békesség a várban – csak az érzés, hogy valami nem stimmel, de nem tudom megnevezni, sem kitapintani. Kezdőbetűket találtam itt, H. J. A., a torony másik oldalán, ott, ahol kihajol az öregtorony külső fala fölé. Nem értem, hogy lehetett elérni azt a helyet. Sokatmondó, hogy Honorous Jorg Ancrathnak még a neve is elérhetetlen.

Sageous ma odajött a hálókamrámhoz. Csak az ajtóig jött. Ismét ellátogatott hozzánk Nyíl hercege. A herceg és a fivére, Orrin és Egan. Sareth megmondta, hogy vissza fognak térni. Azt mondta, visszatérnek majd, hogy körbeszaglásszanak. Így mondta. Mintha csak kutyák volnának, én meg tüzelő szuka. De ez nem igaz. Mármint hogy tüzelek. Szukának szuka vagyok. Mindennap. Ma is megríkattam Maery Coddint, pedig nem akartam. Van valami Orrinban, és valami egészen más Eganban. Nagyanyám azt mondaná, túl nagy lánggal égnek. Mármint az átlagember számára, fűzné hozzá. De én sosem tartottam magam átlagembernek. És ha nagy lánggal égnek is – ha tüzet gyújtanak bennem vagy feltüzelnek –, akkor mi van? Gondolom, én is feltüzeltem őket. Különben miért jelentek volna meg Magasvárban újra, alig egy holdfordulóval az első látogatásuk után? Nem hiszem, hogy Olidan király társaságára vágynának. Kétlem, hogy Orrin vonzereje vagy Egan fenyegetőzése nagy hatást tett volna arra a félelmetes öregemberre. Szerintem Olidan az ördögtől sem fél. Akkor sem hajtana fejet, ha maga az Úr küldené le angyalát a kapujához. Sareth azt mondja, mindegyik Nyíl felém áll. Ilyen ronda a szája. Azt mondja, mindketten meg fogják kérni a kezemet. Pedig nem is a nagyobbik lánya vagyok Scorronnak, és atyám máris Olidannak ígért szövetséget és uradalmat. Azt mondja, megkérik a kezemet, holott egyáltalán nem a kezem érdekli őket, és nem is a hozományom. Mondott még mást is, de rondább a szája, mint a tollam, pedig annak fekete a hegye a tintától. Ha megkérnek, mit válaszoljak? Igazán nem úgy festenek, mint két testvér: az egyik fénylő és jó, mint Sir Galen, a másik sötét és csábító, mint Jorg, aki meggyilkolta őt. Múlt éjjel is álmodtam. Arra riadtam, hogy az álombéli szavakat ismétlem, de már a formájára sem emlékszem. Emlékszem egy késre, egy hosszú késre. Tudom, hogy használnom kell. Emlékszem, hogy Jorg fájdalmat okozott nekem. Vissza kellene olvasnom a naplómat, de a kezem nem akarja hátrafelé forgatni a lapokat, csak előre. Erről is volt egy álmom. Sageous már megint az ajtóm előtt áll. Várnak a hercegek. Nem tetszik nekem ennek az embernek a szeme.

Gorgothnak nincs párja. A leucrotáknak nincs öntőmintájuk. Az Építők mérgétől kifacsarodva, összetörve buknak ki az anyaméhből, és különös utakat járnak, miközben felnőnek. A húsát átbökő, mindkét oldalról előrenyúló bordák feketék és vastagok, irhája vörösebb a vérnél, alatta az izmok ugrálnak, amikor mozog. S noha háborúra, borzalomra formálták, kevés Ádám hasonlatosságára teremtett ember van, akinek ilyen sokra tartanám a rólam alkotott jó véleményét – és a legtöbb már azok közül is halott.

14

Négy évvel ezelőtt Egy napra rá, hogy elhagytuk Thar homokját, és nekivágtunk a thurtani szavannának, elkértem Makintól a ládikót. Tapintottam az elvesztett emlék élét a rézoldalon át, érzékeltem a benne rejlő mérget. Makin egyszer azt mondta, akiben nincs félelem, annak kevesebbje van egy baráttal. Markomban szorongatva a tövismintás rezet, arra gondoltam, végre megleltem ezt a barátot. Ide-oda forgattam. Semmi jó nem lehetett benne – csak én. És az ember féljen egy kicsit önmagától, nem igaz? Attól, hogy mire képes. Ismerni önmagunkat eléggé unalmas lehet. Bedugtam a ládikót a nyeregtáskám aljába, nem nyitottam ki. Katherine felől sem kérdezősködtem. Kértem egy új kést Grumlow-tól, és továbblovagoltunk a Heimrift felé.

Határtalan vidéken ügettünk, ahol a szél tajtékos tengerré korbácsolta a tavaszi füvet, és zöld hullámok szaladtak előttünk. Lónak való hely, vágtára, versenyre, egyik zöld erdőszéltől a másikig. Nekieresztettem Brathot, és úgy kifáradtunk mindketten, mintha a pokol összes lakója kergetett volna bennünket. A testvérek próbálták tartani az iramot, mert mindenki szerette volna maga mögött tudni Thar vidékét. Még ma is a régi tüzek égnek ott, láthatatlanul. Ezer év múlva talán a Honas-hegy is, ahol meggyújtottam az Építők Napját, olyan lesz, mint Thar, ígéret földje, amely idővel visszaadatik majd az embernek, de most nem szeret bennünket.

Aznap éjjel láttam először a csecsemőt, amikor aludni tértünk: ott hevert holtan a magas fűben, nem messze a táborhelyünktől. Ledobtam a pokrócot, és odamentem hozzá; Gorgoth figyelt, és Góg is, aki mostanában mellette aludt. A hely, ahol a gyermek az előbb hevert, üres volt. Halvány parfümillatot éreztem, talán fehér pézsmáét. Vállat vontam, és visszamentem a fekhelyemhez. Vannak dolgok, amiket jobb elfelejteni. Aznap és másnap is a Rajta-folyó partján haladtunk, amely Thurtan és keleti szomszédai között kanyarog. A Rajta-vidék volt valaha a Birodalom veteményeskertje, amelyet nagy gonddal műveltek. De ha egy nemzet határát vagy tucatszor oda-vissza tologatják egy kerten át, annak a vége nem más, mint sár és pusztulás. Egy ponton régi kövek mezején vágtunk át, száz meg száz kőlap egymás után, embernél valamivel magasabbak, valamivel szélesebbek, fölállítva, mohától borítva, térdig érő fű hajlongott körülöttük. Ezek már az Építők korában is ősiek voltak, sőt már a görögökében is, mint Lundisttól hallottam. Kellemetlen erő lüktetett e monolitok között, siettem is, hogy minél előbb kivezessem közülük a testvéreket. A negyedik napon lanyha eső burkolt be bennünket, és esett megállás nélkül pirkadattól napnyugtáig. Egy darabon Maical mellett lovagoltam, aki a szürke nyergében imbolygott. Mindig úgy lovagolt, mintha tengeren volna, hol előrebukva, hol hátrabillenve; mákszemnyi kecsesség sem volt benne. – Szereted a kutyákat, Maical? – kérdeztem tőle.

– A marhahús jobb – felelte –, meg a birka is. Hagytam, hogy kiüljön az arcomra a vigyor. – Hát, ez egészen új perspektívát nyit. Azt hittem, szereted őket, mivelhogy olyan hülyék. – Miért cukkoltam Maicalt, fogalmam sincs. Lényem egy részével még kedveltem is, majdnem. Eszembe jutott, amikor egyszer éppen visszatértem a táborba: Mabberton falvát kémleltem ki a Ken-mocsarak peremén. A lápi ösvényen közeledtem, Gerrod türelmesen kerülgette a zsombékokat meg a gyapotsást. Először azt hittem, valami parasztlány sikítozik, aki volt olyan ostoba, hogy hagyta magát elkapni a testvérektől, de aztán kiderült, hogy csak két legény szurkál egy megkötözött kutyát, hadd vinnyogjon kedvére. Lecsúsztam Gerrod hátáról, belemarkoltam az üstökükbe, egy feketébe meg egy vörösbe, és teljes súlyommal hátrarántottam őket. Ordítottak, az egyik még utánam is kapott. Csinos vágást ejtettem a tenyerén. – Ezt nem kölletett vón, Jorg testvér – mondta Gemt a kezét dajkálva, amiből csurgött a vér. – Ezt nem kölletett vón. – Nem-e? – kérdeztem, miközben a testvérek körénk gyűltek. – Szerinted hol voltam én, Gemt testvér, amíg te a harci tehetségedet köszörülted ezen a szerencsétlen dögön? Jobe Gemt mellett állt, és a feje búbját dörgölte, ahonnan kitéptem egy maréknyi hajat. Nyomatékosan a kutyára néztem, és ő lehajolt, hogy kiszabadítsa. – Azt a falut figyelted – felelte Gemt vöröslő képpel. – Kikémleltem Mabbertont, igen – mondtam. – Hogy úgy rohanhassuk le, amit a hülyegyerek fivéred kurva nagy meglepetésnek nevez. Tőletek meg csak annyit kértem, hogy maradjatok csendben. Gemt kiköpött, és fölsebzett jobb kezét szorongatta a baljával. – Maradjatok csendben, azt mondtam, nem azt, hogy verjetek föl minden ebihalat és varangyot a lápon egy nyüves kutya vonyításával. Ráadásul – néztem végig kisded csapatomon – mindenki tudja, hogy egy magatehetetlen kutyát megkínozni balszerencsét hoz. Ti is tudnátok, ha nem volnátok még ahhoz is hülyék, hogy olvasni tudjatok. Makin elejétől fogva figyelt, és most széles vigyor ömlött el az arcán.

– Én tudok olvasni – mondta, némely testvérek ámulatára. – Melyik könyvben áll ez, Jorg testvér? – A nagy Baszd meg könyvben – feleltem. – Szóval kutyát kínozni balszerencse? – Még mindig vigyorgott. – Az én közelemben az – mondtam. Pislogtam, mert még mindig csurgott az eső az arcomon ott a Rajta mentén caplatva. Leráztam az emléket. – Emlékszel még arra a kutyára, amit a fivéred talált, mielőtt lerohantuk Mabbertont, Maical testvér? – kérdeztem. Dehogy emlékezett. Maical sohasem emlékezett semmire. Rám nézett, összepréselte az ajkát, aztán kiköpte a szájába folyt esővizet. – Kutyát kínozni balszerencse – mondta. – A fivérednek az volt. Másnap baleset érte. Maical összezavarodva ráncolta a homlokát, aztán lassan biccentett. – Mindenki tudja, hogy az élelmet nem szabad megkínozni – bökte ki. – Keserű lesz tőle a hús. – Megint új perspektívát nyitottál, Maical testvér. – Felsóhajtottam. – Tudtam, hogy oka van, amiért megtartottalak. Az a kutya másnap reggel, mielőtt még lerohantuk volna Mabbertont, visszajött, mintha csak a barátja volnék, vagy micsoda. Nem tágított tőlem, míg jól össze nem rugdostam, hadd tudja meg, merre hány lépés. Maical értetlenül, tétován mosolygott. Lovagoltunk tovább.

A Heimrift Maladon hercegségben van, azon a földdarabon, amelyet a falánk tenger hordott össze abból, amit a Dánvidékből nem tudott elnyelni. Jó messzire esik a Renar-felföldtől, s mivel kanyargós utat kellett választanunk, hetekbe telt, hogy odaérjünk. Vándorlás közben hamar rákap az ember a napi rutinra. Én például napnyugta előtt minden este kemény vívóedzést tartottam Sir Makinnal. Nagyon le tudott kötni ez a művészet. Egy új kihívás gyakran a legjobb módja annak, hogy ne a múlton borongjunk. Addig csak eszköznek láttam a kardot, amellyel halált lehet aratni egy tömegben. Nekem meg a testvéreknek legtöbbször képzetlen

ellenféllel akadt dolgunk, aki inkább a futást választotta, mint a harcot, így hát mészárlásra használtam a pengét. Persze hozzáértőbb ellenféllel is szembekerültem néha: ránk küldött katonákkal, képzett zsoldosokkal, akik a kereskedőkaravánokat kísérték, meg más útonjáró bandákkal, akiknek a mi zsákmányunkra fájt a foguk. Látva Katherine bajnokát Sir Makinnal küzdeni, és később összemérve a kardomat Nyíl hercegéével, megértettem, mi a különbség a munkás és a művész között. Persze meg kell választani, mikor művészkedjen az ember: lehetőleg ne akkor, amikor egy paraszt éppen mögéje lopózik, hogy belevágja a vasvilláját a nyakszirtjébe, miközben ő a mesteri cseleket és hárításokat gyakorolja. Így hát nap mint nap edzettem Makinnal, megfelelő izomzatot fejlesztve ki hozzá, megtanulva, milyen különbségek futhatnak végig a pengén még akkor is, ha ellenfeled olyan erővel püföli, hogy a legszívesebben elejtenéd. És amint egy kicsit ügyesebb lettem, Makin emelt egy szintet a művészeten. Kezdtem meggyűlölni őt, apródonként legalábbis. Ha elég sokat lóbáltad a kardot, ha elég sok küzdelmet végigcsináltál, kezdesz ráérezni a ritmusra. Nem az ellenfeled ritmusára, hanem a vágások és döfések szükségszerű taktusára, mintha a szemed minden akciót előre látna, mintha kottát olvasna, amire táncolni lehet. Csak foszlányokat hallottam a refrénből, de ha elkaptam őket, Makinnak egyszeriben oda kellett figyelnie, és verejtékezve tudott csak távol tartani. Csak halk frázisokat hallottam a dalból, de már az is további erőfeszítésekre sarkallt, hogy tudtam: létezik a dallam. Ha a Renar-felföldről északnak és keletnek igyekszel, előbb-utóbb át kell kelned a Rajtán. Lévén, hogy legalább négyszáz méter széles minden olyan pontján, ahol támogató hadsereg nélkül is meg lehet közelíteni, az átkeléshez többnyire révész kell. Van viszont egy másik út is. Egy híd Remagen szabadvárosban. Hogyan tud egy híd ekkora távolságot átívelni, az olyan csoda, amit a magam szemével akartam látni ahelyett, hogy valami nyavalyás tutajtulajdonossal civódjak a várostól följebb. A Kentrow-hegyeken át közelítettük meg Remagent, rengeteg szűk völgyben kanyarogva – sziklaköves szurdokokban, olyanokban, ahol hamar lesántul a ló. Engem sohasem zavart az út egyhangúsága, ha

kilométerekre kóboroltunk erre meg amarra, egy kis mókát, prédát, lehetőleg mindkettőt keresve. De Thar után próbára tettek a hosszú csöndek. Elmém sötét ösvényeken csatangolt. Nem tudom, hány módja van annak, hogy összerakjam Katherine-t egy hiányzó késből meg egy halott csecsemőből, de alighanem mindet fontolóra vettem, mégpedig alaposan. Tudtam, hol találnám a választ, de mindig oda lyukadtam ki, hogy nem akarom tudni. Annyira semmiképp, hogy kinyissam azt a ládikót.

Maical testvér bölcsessége abban áll, hogy tudja, mennyire hülye, és hagyja, hogy mások vezessék. Az emberiség ostobasága abban áll, hogy nem cselekszünk hasonlóképp.

15

Négy évvel ezelőtt Góg rosszat álmodott a Kentrow-hegyek egyik kiszáradt szurdokában. Olyan rosszat, hogy futnunk kellett onnan, füstölgő pokrócokban meg-megbotolva, miközben körülöttünk sziszegett és pattogott a tűz. A lovainkat hajkurásztuk a sötétben, sziklákba, bokrokba ütközve, míg a szurdok túlsó vége ádázul, forrón vöröslött.

– Ropogósra sült szörnyikét találunk, mire visszamegyünk – mondta Rike, akinek arcán démoni színekben villogtatta a zord csontokat a tűz. – Önmagát még sosem égette meg – mondta Grumlow, aki törpének látszott Rike mellett. Előttünk, közelebb, mint amennyire mi merészkedtünk, vagy egyáltalán merészkedhettünk volna, Gorgoth várta, hogy visszatérhessen hozzá. Ijesztően pókszerű volt a sziluettje a vörös izzásban, bordái megannyi lábként ugrottak elő az oldalából. Odaért hozzánk az ifjú Sim, kötőféken vezetve Brathot meg a saját gebéjét. – Télen több hasznát vennénk az úton. – Sim nagyon értett a lovakhoz. Valamikor istállósgyerekként szolgált egy uraságnál. Bordélyban is lakott kölyökkorában: nem pénzt költött, alighanem inkább pénzt keresett ott. Új tábort vertünk, de látni akartuk, mi maradt meg a régiből. Amikor visszamentem Gorgothtal, az ég már kezdett gyöngyszürkébe váltani. Hűlő sziklák ropogtak, a csizmám talpán át is éreztem a hőséget. Maical is velünk tartott. Kedvelte a leucrotát. Góg békésen aludt egy megfeketedett kör közepén, amely kihunyt tábortűzre hasonlított. Feléje emeltem az egyetlen megmaradt lámpást, mire ő még szorosabbra hunyta a szemét, és a másik oldalára fordult. – Bocs a zavarásért – mondtam dühösen, és leguggoltam, de föl is ugrottam mindjárt, megperzselt seggel. – Változóban van – jegyezte meg Gorgoth. Én is észrevettem. Bőrének vörös-fekete csíkozása vadabb, skarlátos-sárga árnyalatot öltött, és az alakja valahogy lángszerű lett, mintha a tűz belefagyott volna az irhájába. Aludtunk még egy keveset, mi az új táborban, Gorgoth és Góg a régi romjai közt. Reggel lejöttek hozzánk, és Góg úgy szaladt oda a főzőtűzhöz, mintha még sohasem látott volna ilyet. Közeledtére a lángok vörösen felcsaptak, és Row fazekaiban máris bugyborékolt a víz, pedig csak az imént hozta a patakról. – Ti nem látjátok őket? – kérdezte, miközben Gorgoth hátrarángatta. – Nem – mondtam utánuk lépve. – És jobb lenne, ha te se látnád „őket”. Hamarosan találkozunk majd egy emberrel, aki mindent tud az effélékről. Addig, hm… hidegvér!

Leültem velük a tűztől távolabb. Kő- meg bothajigálóst játszottunk. Úgy látszik, nyolcévesen mindenről el tud feledkezni az ember, legalábbis rövid távon. Góg kacagott, ha nyert, és mosolygott, ha vesztett. Emlékezetem szerint én világéletemben nyerésre játszottam, de nem idegesített a lezsersége. Ha egyszer a becsvágy beléd vájja a fogát, nehéz felhőtlenül élvezni azt, ami az orrod előtt van. – Jó gyerek. – Maical bütykös tenyerébe gyűjtötte és visszaadta Gógnak a botdarabkákat. – Rossz álmok. Erre ráncokba ugrott a homlokom. Gorgoth felmordult. – Mindnyájan lassan ébredtünk fel… – mondtam. – Rosszul is végződhetett volna. – Emlékeztem rá, hogy éreztem ugyan a hőséget, a pörkölődő ruhák bűzét, de csak nehezen tudtam lerázni magamról a lidércnyomást. Gorgoth és én ugyanabban a pillanatban találtuk meg a választ, de ő mondta ki először. – Sageous. Lassan bólintottam: megdöbbentett, hogy mennyire ostoba voltam. Coddinnak volt igaza: sokan szeretnék fegyverként használni Gógot. Az álomboszorkány már kétszer is ellenem fordította ezt az erőt. Lehet, hogy a saját álmaimmal nem tud elpusztítani, de Gógéval kis híján sikerült neki. – Ez esetben sietnünk kell. – Hozzátehettem volna: három az igazság, de semmi értelme kísérteni a párkákat, hacsak nincs elég nagy kardod, hogy levághasd őket.

Reggeli után továbblovagoltunk Remagen felé. Ott, ahol a Kentrow-hegyek véget érnek, van egy kis erőd egy gerincen, nem messzire a folyótól, ahonnan belátni a városba vezető utat. Megpillantottuk az erődön túl kígyózó Rajtát és a híd tornyait is. Kenttel és Maicallal az oldalamon ügettem kis csapatom élén az erőd felé. Góg a hátam mögött kapaszkodott, Gorgoth a közelünkben loholt. Makin és Rike mögöttünk lovagolt, kuncogva. Makin még Rike-ot is meg tudja nevettetni, ha belefeccöl egy kis munkát. Utánuk következett Grumlow, aztán Sim és Row. Lehet, hogy Gorgoth látványa rémisztette meg az erőd katonáit, habár abból a távolságból aligha tudták tisztán kivenni. De bárhogy is volt, az egyik pillanatban

még Kent kocogott a jobbomon, Maical a balomon, a következőben meg már üres volt a szürke nyerge. Visszafogtam Brath kantárját, mire megtorpant és körbefordult, én pedig leugrottam róla, miközben a többiek zavarodottan lovagoltak tovább. Szerencsés lövés volt. A köztünk és az erődfal közti távolságból még egy jó íjász se találna el hosszú íjjal egy házat sem. És mégis: Maical nyakának egyik oldalán egy nyíl tollas vége, a másik oldalából meg a vessző félméternyi eleje állt ki. Maical szokatlan összpontosítással nézett rám, amint letérdeltem melléje. – Eljött a halál, Maical testvér. – Nem akartam hazudni neki. Megfogtam a kezét. Csak nézett, egyenesen bele a szemembe, miközben a többiek is visszafordították lovukat, és kiáltozni kezdtek. – Jorg király – formálta hangtalanul a szája, és vér folyt a sarkából. Furcsán festett a félrecsúszott sisakjában, az értelmes tekintetével, mintha egy élet gügyeségét ütötte volna helyre benne, hogy lezuhant a lóról. Sosem nevezett még „királynak”, a „testvérnél” többre nem futotta tőle. – Maical testvér – mondtam. Sok testvért elveszítettem már, de csak keveset úgy, hogy közben a szemébe néztem. Az erő kiszökött a kezéből. Vért köhögött fel, és meghalt. – Mi az isten? – Makin leszökkent a lováról. A csillogó nyílhegy kötötte le a figyelmemet. Egyetlen vércsepp függött a végén, rajta, eltorzulva, egy csecsemő tükörképe. Egy vörös kést láttam, és Katherine-t, amint a sírok között járkál. „ Üdv, Jorg” – mondta. – Meghalt. – Kent térdelt le Maical mellé. – Hogyan? – A nyílvessző mindent megmagyarázott ugyan, de a kérdésre mégsem adott választ. Felálltam, és elmentem Makin lova mellett, lekapva a nyeregtáskája tetejéről a pajzsot. Lépkedtem tovább. Hideg söpört végig rajtam, csípte az arcomat. Leemeltem Brath hátáról a Núbai számszeríját, és ellenőriztem, hogy duplán van-e töltve. – Jorg? – Kent talpra kecmergett. – Bemegyek – mondtam. – Senki sem jön ki onnan élve. Világos? Aki követ, megölöm. – Választ se várva folytattam utam.

Száz métert tehettem meg, mire egy újabb nyílvessző pottyant le, messze balra. Az a lövés, amely Maicallal végzett, vakszerencse volt, úgy eresztette meg valaki, hogy egyáltalán nem számított találatra. Vállamra vetettem a Núbai számszeríját. Vékony bőrszalagok szorították bele a vesszőket a hornyokba. Már ki tudtam venni négy embert a falon. Még ötven méter, és megeresztettek egy sorozatot. Felemeltem a pajzsot. Egyetlen vessző találta el, a hegye alig fúródott át rajta, a többi a sziklákon csattant. Nem volt valami nagy erőd, inkább csak egy őrtorony. Harmincan se fértek volna el benne, de úgy néztem, rég nem volt már teljes a helyőrsége. Mire tényleges lőtávolba értem, a falakon állók felbátorodtak. Egyetlen harcos közeledett feléjük szilárd léptekkel, alig lehetett több tizenhat évesnél. Három másik csatlakozott hozzájuk, nem katonák, nem volt uniformisuk, rongyok lógtak rajtuk; mások a csapórács mögül leselkedtek. – Mi az, nem akartok beengedni? – kiáltottam oda nekik. – Hogy van a barátod? – kérdezte egy hájpacni a falról. A többiek nevettek. – Kutya baja – feleltem. – Megbokrosodott a lova, ő meg lepottyant róla. Amint lélegzethez jut, fölkel. – Átkukucskáltam a pajzsom fölött, és kihúztam belőle a nyilat. – Kéri valaki? – Tökéletesen nyugodt voltam, sőt derűs, ugyanakkor úgy éreztem, valami száguld felém, mint amikor a sötétülő ég alatt szél fodrozza a szavanna füvét. – Hát persze. – A kapu mögött várakozó fél tucatnyi ember közül valamelyik forgatni kezdte a kereket, és a csapórács rángva emelkedni kezdett, a lánc ritmikusan csörgött a fészkében. A katona vaskos karján ugrálva fénylettek az izmok a koszréteg alatt. Láttam, amint ketten összenéznek a falon. Nem csak a nyilat akarták elvenni tőlem. Elindultam, hogy éppen akkor érjek oda a kapuhoz, amikor már lehajlás nélkül is be tudok lépni a rács alatt. A szabadban töltött éjszakák után úgy bűzlött az a hely, hogy könnyezni kezdett tőle a szemem. A vihar, amely képzeletem rejtett pusztáján száguldott felém, lecsapott, amint beléptem az erődbe. Megkínáltam a nyíllal a legközelebb állót, egy sovány fickót, aki hóhérbárdot szorongatott a markában. Nyúlt érte, én meg beledöftem a szemébe.

Amikor ilyesmi történik, mindig van egy pillanat: a nyíl már kiáll a fénylő szemgolyóból, de a tulajdonosa még nem ordította el magát. Az, aki az ilyen mozdulatlan pillanatban előbb cselekszik, tovább él. A kapu mögötti tömegből csak egyvalaki mozdult a sebesült ordítása előtt, de én gyorsabb voltam. Elkaptam a csuklóját, amint felém nyúlt, és lesújtottam Makin pajzsával a könyökízületére. Aztán kinyújtott karjánál fogva megperdítettem, úgyhogy nekiütközött egy másiknak, mielőtt a falon csattant a feje. A fürgék rendszerint tovább élnek, néha viszont ők kerülnek a sor elejére. Hátraléptem, majdnem a rácsig, amely ereszkedni kezdett mögöttem, és leugrasztottam a vállamról a Núbai számszeríját, hagyva, hogy a súlya a hónom alá lódítsa. Aztán felrántottam, és célzás nélkül meghúztam mind a két ravaszt. Ugyanabba az emberbe fúródott a két lövedék, ami pocsékolás volt, másrészt viszont neki volt a legteljesebb páncélzata, amin most két jókora lyukat ütött a Núbai fegyvere. Mögöttem puffanva földet ért a csapórács. Szele megcsiklandozta a tarkómat, amint elzúgott mellette. Négyen maradtak a közelben. A nagy termetű a kapukeréknél a kardja után kapkodott, a másik, aki elesett, de nem sérült meg, talpra vergődött. Ketten, akik testvérek lehettek, legalábbis ugyanolyan loboncos hajuk és korhadó fogazatuk volt, felém nyúltak. Helyes taktika. Ha többen vagytok, fogjátok le az ellenség karját, mielőtt még kiszabadíthatná a pengéjét. Ellöktem magam a kaputól, hogy felgyorsuljak. A páros, amely előttem állt, súlyelőnyben volt, de aki pajzs mögött ront előre, főleg ha vasszélével valami hasznos pontra, például gigára üt, ugyancsak előnyre tehet szert, akármennyit nyom is. Nem volt bennem félelem, csak gyilkolásvágy, valami, ami rajtam és bennem kúszott-mászott, valami, amit csak elegendő vérrel lehet elmosni. A két csúfság közül az egyiket legázoltam, vér, nyál, fogak fröccsentek az arcomba. A másik fölénk toronylott, épp amikor kirántottam Grumlow kését a csizmaszárból. Vörös egy ügy a késmunka, testvéreim. Késsel közelről vágsz a húsba, karcolsz csontot, úszol abban, ami kispriccel. Az ordítás közvetlenül a füledben harsan, a fájdalom végigvibrál a kurta pengén. Mondhatnám, hogy minden részletre emlékszem, de ez nem igaz.

Megszállt az őrület, skarlátpirosra festette előttem a világot, és én üvöltöttem, miközben öldököltem. Arról azonban van valami képem, ahogy elhagyom a kapuudvart, most először rántva elő a kardomat, miközben a helyőrség maradéka lesiet a falról két keskeny kőlépcsőn, tőlem balra és jobbra. Az elöl haladó hátrahőkölt, de a többiek mögötte tolakodtak, lökdösték. Nem Maical kedvéért öltem meg azokat az embereket, nem is a mészárlás öröméért, vagy Jorg király büszke legendáját cifrázandó. Akárcsak Gógban, bennem is szunnyadnak tüzek, és néhanap egy szikra úgy fellobbantja őket, hogy magam sem tudok uralkodni rajtuk. Talán ez volt az igazi oka, hogy fél tucat országon átvándoroltam, a tűzmágust keresve kedvenc szörnyikémnek. Talán azt akartam megtudni, kordában tarthatók-e az efféle tüzek. Lehetséges-e, hogy ne végezzenek mindkettőnkkel. Túléltem balgaságomat, de tizennégy másik nem, és a kimerültségtől félrészegen botorkáltam ki a kapun. A testvérek sorra otthagyták az erőd köré vont peremvonalat, és követtek vissza a lovakhoz. – Jorg – mondta Makin. Sarkon fordultam, mire megtorpantak. – Vörös Jorg – mondta Vörös Kent, és a mellkasára csapott a tenyerével. – Vörös Jorg – mordult föl Rike. És dobbantott a lábával. Gorgoth is a földhöz csapta hatalmas talpát. Makin kihúzta a kardját, és a mellvértjére ütött a lapjával. A többiek is csatlakoztak a kántáláshoz. Lenéztem, és láttam, hogy nincs egy porcikám, ami ne volna vérrel borítva. Mások vére csöpögött rólam, vörösen, mint Kentről aznap, amikor rátaláltunk. Most már tudtam, miért nem akart beszélni róla. Odamentem Maicalhoz, és kihúztam a bárdot a szürke hámjából. – Halomsírt készítünk neki – mondtam. – És rakjátok köréje az erődbeliek fejét, hogy vigyázzanak rá. – Odahajítottam a bárdot Rikenak. Elkapta, és panaszszó nélkül indult az erődbe. Ez egyszer még azt is elhittem, hogy nem a zsákmányszerzés jár a fejében. Felpúpoztuk a halmot. Gorgoth akkora köveket hozott, amiket ember még gurítani se tudott volna. Fogalmam sincs, akarta volna-e Maical azokat a fejeket, törődött volna-e vele, lett volna-e egyáltalán

véleménye a kérdésről, mi mindenesetre körülraktuk velük, díszőrség gyanánt. Fogalmam sincs, mit akart volna Maical. Sose találkoztam vele igazán, az utolsó pillanatig, amikor ott hevert, haldokolva. Meglepett, hogy fontos nekem ez az egész, de rájöttem, hogy igen, fontos.

16

Négy évvel ezelőtt Hétféle árnyalatot lehet kimetszeni egy emberből. Skarlátpiros artériás vért, bíborvöröset az erekből, frissen kaszált fűre hajazó epét, barnát a belekből, de végül mind rozsdássá meg kátrányossá szárad. Ideje volt, hogy Vörös Jorg keressen magának egy patakot, és lemossa magáról a helyőrséget. Néztem, ahogy a rózsaszínné vált latyak tovaörvénylik a vízben. – Szóval, mi volt ez? – lépett oda mögém Makin. – Lelőtték a bolondomat – mondtam. Csend. Makin mindig nagyokat hallgatott a válaszaimra, mintha rejtély volnék a számára. – Amikor Norwoodban közöltük, hogy meghalt, egy percet se vesztegettél rá – folytatta. – Akkor most miért? Az igazat, Jorg. – Micsoda az igazság? – kérdeztem, leöblítve a kezemről a vér utolját. – Ezt Pilátus kérdezte, ha nem tudnád. „Micsoda az igazság?” – Helyes, ne áruld el – mondta Makin. – De sürgősen át kell kelnünk azon a hídon, még mielőtt híre megy ennek. Felálltam, kirázva a vizet a hajamból. – Készen vagyok. Mehetünk.

A testvérek már felnyergeltek, és el is indultak, de én még rászántam egy percet, hogy újból felkeressem a halomsírt. Nekromancia lüktetett a mellemben, ahogy közeledtem, a fájdalom visszhangja, amikor atyám belém merítette a kést. Az összes fájdalom ízének visszhangja, amely eltöltött, amikor megszúrt, elárult, és forrón, vörösen kiáradt belőlem az erő. Hollók röppentek fel jöttömre a koponyákról. Némán álltam a száraz kőhalomnál, az agyam üres volt, nem tudtam, mit érzek. Néztem a megsárgult zuzmófoltokat, a kvarceret egy nagy szikladarabban, a vér fekete csordogálását a kövön. Mintha figyeltek volna azok a fejek, mintha felém fordultak volna a holló vájta szemek. Aztán már nem volt semmiféle „mintha”. Miközben lassan körbejártam a halmot, mindegyik fej utánam fordult, követett tekintetével. Az elsőt a szemébe szúrt nyílvesszővel öltem meg. Rángatózva figyelt, próbált utánam csavarodni. Belenéztem a fél szemébe, amellyel láthatott. – Jorg. – Szája a nevemet formálta. – Chella? – kérdeztem. Ki más lehetne? – Azt hittem, elég mélyre temettelek. – Egy pillanatra magam előtt láttam, amint belezuhan az aknába, magával rántva a Núbait, miután mindkettejüket átlőttem a számszeríjával. Ugyanolyan mosolyra görbült mindegyik ajak. – Megtalállak, boszorkány. – Halkan mondtam. Épp elég füle volt, hogy hallja. A fejek még szélesebben mosolyogtak, kivillantva fogaikat. Ajkak mozdultak. Mintha azt formálták volna, hogy „Holt Király”. Vállat vontam. – Élvezzétek a hollókat. – Azzal faképnél hagytam őket. Bármilyen erő működött itt, Maicalt aligha zavarhatta ennyi kő alatt.

Mentünk tovább, miután az erődben utánpótlást vételeztünk ahelyett, amit Góg elégetett az éjjel. Remagen a folyó két partján kuporgott, kicsi, fallal övezett város, jól megtervezett utcái mentén kémények tucatjai eregették a füstöt. De az én figyelmemet a híd kötötte le. Soha nem láttam még ilyen kecses hidat: csillogva függött két ezüstös torony között, amelyek magasabbak voltak még

Magasvárnál is, és mintha fényes drótok tartották volna, de persze ember vastagságú kábelek lehettek. Fél óra múlva már a városkapu előtt sorakoztunk, házalók, szekeres kalmárok, teheneket vezető, kacsákat és tyúkokat szállító parasztok között várva a sorunkra. Fegyvereinket elrejtettük ugyan a lovakon, de így is eléggé ijesztő társaságnak látszhattunk. Gorgothot sokan megbámulták, de a szokásos sikítozás, pánikszerű menekülés nem tört ki. – Ti is a cirkuszhoz tartoztok? – kérdezte egy gazda, akinek a vesszőkosaraiban kacsák mocorogtak. Úgy bólogatott, mintha ez nem is lehetne másképp. – Ahhoz hát – válaszoltam, mielőtt Rike rámordulhatott volna. – Én például zsonglőr vagyok – tettem hozzá mosolyogva. A kapuőrség ugyanolyan rongyos társaság volt, mint amilyet az erődben találtunk. Row szerint a szabadvárosnak nem voltak katonái, csak valami milíciaféléje, amelyet a lakosságból verbuváltak, és egykét havi szolgálat után azok is visszatérhettek a munkájukhoz. – Üdv. – Vállon markoltam azt a fickót, aki egy tűrhető város kapuőrségének csakis a kapitánya lehetett. Úgy vigyorogtam rá, mintha egész életünkben barátok lettünk volna. – Vörös Jorg és vándortársulata, a cirkuszba igyekszünk a többiek után. Én zsonglőr vagyok. Megmutassam? – Ne – mondta az illető, miközben megpróbálta lerázni magáról a kezemet. Jó válasz volt, mivel egyáltalán nem értek a zsonglőrködéshez. – Biztos? – Végre elengedtem a vállát. – A barátom, ez itt, ni, késsel bűvészkedik. Kicsi Rikey pedig igazán mutogatnivalóan ronda, hát nem? – Tessék továbbhaladni – mondta az őr, és a mögöttünk álló bádogoshoz fordult. Végiglépkedtem az őrök sorfalai között. – „Akartok látni egy kis zsonglőrmutatványt? Nem?” –, és gondolkodás nélkül befordultam a kapun. – A híd arra van – mutatta Makin, mint már korábban is a keresztútnál, mintha bizony nem ötven méter magas lett volna, és nem ragyogott volna a reggeli verőfényben.

– Tudom – mondtam. – De mi a cirkuszban dolgozunk. – Azzal jobbra fordultam, rábökve a háztetők fölé nyúló, színpompás sátorra. – Én például zsonglőr vagyok! Könyökölve kellett utat törnünk magunknak, mire teljes nagyságában megpillanthattuk a cirkuszi sátrat. Remagen népe százával nyüzsgött a cirkuszhoz közeli utcákon, özönlött ki a kocsmákból, tolongott a fő attrakciót körülvevő kisebb sátrak és standok között. – Biztosan vasárnap van – mondta Sim vigyorogva, mint egy gyerek. Alighanem gyerek is volt még. Rike előrenyomult a cirkuszi sátor felé. Ugyanolyan kíváncsi volt az arca, mint Simé, ugyanaz a derű látszott rajta, amelyet a játékbohóc váltott ki belőle az Odúban. De nem csak én emlékeztem. – Karógyökér? – kérdezte a homlokát ráncolva Makin. Bólintottam. – Csak ő lehet. – Ez valami csodás – mondta Kent. Valahonnan három rúd cukrot lopott, és egyszerre próbálta a szájába tömni. Odaértünk a sátor elejéhez, amely a tetejétől az aljáig ki volt cövekelve és be volt kötve, akárcsak az oldalbejárata. Egy férfi meg egy gyerek ücsörgött az ajtó előtt a porban, egy fatábla fölé hajolva, amelyen fekete és fehér pöckök sorakoztak különféle mélységekben. – Napszálltakor nyitunk – mondta a férfi, amint árnyékom a táblára esett. Még csak fel se nézett. – Három lépés, és mankalád van, ha az utolsó lyuktól indulsz a szemlyuk felé – mondtam. Erre felnézett, kopasz feje hátrahajlott bikanyakán. – Jézus Isten! A kicsi Jorg! Felállt, a hónom alá nyúlt, s vagy egy méternyire feldobott a levegőbe, majd ügyesen elkapott. – Ron – mondtam. – Régebben erős voltál! – Nem igazság – vigyorgott. – Kétszer akkora lettél. Vállat vontam. – Meg a páncélnak is van súlya. De legalább nem tört bordám. – Odaintettem a többieket. – Emlékszel Kicsi Rikey-ra? – Hát persze. Makin, örülök, hogy látlak. Grumlow. – Ekkor megpillantotta Gorgothot. – Hát ez a behemót kicsoda?

– Mutasd meg neki – lelkendezett Rike, mint valami gyerek –, mutasd meg neki! – Később – mosolygott Ron. – Most még el vannak rakva a súlyok. Úgy nézem, a barátod mellett amúgy is felkopna az állam. Ron, teljes nevén Csodálatos Ronaldo volt a cirkusz erőművésze. Azzal vívta ki Rike soha nem szűnő tiszteletét, hogy még nála is nagyobb súlyt tudott felemelni. Az igaz, hogy Ront hihetetlen izomzattal áldotta meg a természet, de én azt hiszem, Kicsi Rikey erősebb volt nála. Annyi szent, hogy egy kocsmai verekedésben Rikera fogadnék. A súlyemeléshez persze fogás kell, időzítés meg összpontosítás, és ebben Ron túltett Rike-on. – Hol találjuk a derék dr. Karógyökért? – kérdeztem. Ronaldo bevezetett bennünket az oldalnyíláson, a gyereket – valójában törpe volt, már őszült is – kinn hagyta, hogy vigyázzon a lovainkra. A Núbai számszeríját magammal vittem. Nem bíztam a törpében, hogy utolérne egy tolvajt, azonkívül ki tudja, lehet, hogy kedvem szottyan lelőni egy-két cirkuszi bohócot. Csak úgy szórakozásból. Megkerültük a porondot, fűrészport rugdosva, és nézve, ahogy három akrobata a bukfencet gyakorolja a felső nyíláson betűző napfényben. A sátor hátuljában vászonfalak rekesztettek el több helyiséget. Vadállatok bűze csapott meg a ketrecekből, itt-ott egy-egy morgást is hallottunk a bukfencet hányók lármája és kiabálása fölött. Karógyökér háttal állt nekem, amikor Ron nyomában beléptem. Két táncosnő ácsorgott előtte fáradtan, a szemét forgatva. – Engem figyeljetek! – mondta éppen Karógyökér. – Csípők és csöcsök. De mintha élveznétek, az ég szerelmére! Engem figyeljetek! Beszéd közben gesztikulált, hosszú ujjú kezei csak úgy röpködtek a feje körül. – Én figyellek – mondtam. Állítólag akkor vette fel ezt a szokását, amikor még itt a piros, hol a pirossal szédítette a jónépet. Engem figyeljetek! Közben a gyerek majd kiüríti a zsebeteket. Erre megfordult, keze a levegőt markolászta. – Kit hoztál ide, Ronaldo? Igazán csinos fiatalember, és még barátai is vannak odakünn. Karógyökér megismert, persze. Karógyökér sohasem felejtett el egyetlen arcot, egyetlen tényt, egyetlen gyengeséget sem.

– Vörös Jorg – mondtam. – Zsonglőr vagyok. – Valóban? – Végighúzta ujjait az arcán, egészen le az állkapcsáig. – És mivel zsonglőrködsz, Vörös Jorg? Elvigyorodtam. – Mid van? – Engem figyeljetek! – Sokszínű, kopott köpönyege redői közül előhalászott egy sötét palackot. – Foglalj helyet, hívd be a barátaidat is, ha beférnek. – Egy kézmozdulattal elbocsátotta a táncosnőket. Behúzódott egy asztal mögé a sarokban, és kivett néhány poharat az egyik fiókból. Leültem az egyetlen szabad székre, miközben a többiek Makinnal az élen besorjáztak. – Azt hiszem, te még mindig életekkel zsonglőrködsz, Jorg – mondta Karógyökér. – Noha mostanság egészségesebb környezetben. – Egyetlen folyamatos mozdulattal zöld folyadékot töltött az öt pohárba, és egy csepp sem ment mellé. – Hallottál a körülményeim megváltozásáról? – Elvettem egy poharat. A tartalma olyan volt, mint a húgy, csak zöldebb. – Abszint. Az istenek ambróziája – mondta Karógyökér. – Engem figyeljetek. – Enyhe grimasszal legurította a magáét. – Abszint? Az nem azt jelenti görögül, hogy ihatatlan? – Beleszagoltam. – Két arany palackja – felelte. – Ennyiért jónak kell lennie, nem? Megkóstoltam. Olyan keserű volt, hogy majd szétmarta a nyelvem. Önkéntelenül is köhögni kezdtem. – Igazán elárulhattad volna, hogy herceg vagy, Jorg. Mindig tudtam, hogy van benned valami. – Két ujjával a szemére bökött. – Engem figyeljetek. Belépett a többi testvér is. Bebújt a nyíláson Gorgoth, Góg előtte ugrándozott. Karógyökér levette rólam a tekintetét, és hátradöntötte a székét. – Ezeket tudnám foglalkoztatni – mondta. – Parancsoljatok, urak. Az úton járók között is van bizonyos hierarchia, és nem árt, ha az ember tudja, hogyan működik. A felszínen Karógyökér biznisze fűrészpor meg cigánykerék, táncosnők meg táncoló medvék, de nem csak szórakoztatással keresi a kenyerét. Dr. Karógyökér információt gyűjt.

Eltelt egy másodperc. Sokan nem vették volna észre, de Karógyökér igen. Ez a másodperc tudatta a testvérekkel, hogy Makint nem érdekli az ital. Rike következett, elvette az első poharat, Vörös Kent a másodikat, aztán egy újabb másodperc, és Row kapta fel az utolsót. Row ledöntötte a magáét, és csettintett. Row a sósavat is panaszszó nélkül itta volna ki. – Ron, nincs kedved megmutatni Rike-nak és Gorgothnak azt a hordós trükköt? – kérdeztem. Rike lenyelte az italát, savanyú képet vágott, és követte Ront, mögötte a leucrotákkal. – A többieknek is tűnés. Tanuljatok új fogásokat a ringben. – Belekortyoltam a poharamba. – Húsz aranyával is undorító lenne. – Makin, te pedig utánanézhetnél annak a pompás hídnak – mondtam. Kisorjáztak, mi meg egymást néztük Karógyökérrel az asztal fölött, a vásznon átszüremlő napsugarak homályos fényénél. – Szóval herceg voltál, Jorg? Engem figyeljetek! – Karógyökér elmosolyodott, vékony arcából fogak félholdja villant ki. – Most meg király lettél? – Kerítettem volna én trónt magamnak, bármilyen nő pottyant is ki magából – mondtam. – Ha ács fiának születek, istállóban, akkor is. – Nem kétlem. – Megint az a mosoly, melegség és számítás keveréke. – Emlékszel még az együtt töltött szép időkre, Jorg? Emlékeztem. Az úton járónak ritkán van része szép időkben. Azok az idők, amikor együtt vonultunk a truppal, aranyat értek egy tizenkét éves vadócnak. – Mesélj nekem Nyíl hercegéről – mondtam. – Nagy ember, ez az általános vélekedés – felelte Karógyökér. Összeillesztette ujjbegyeit az ajka előtt. – És te hogy vélekedsz róla? Ne mondd, hogy nem találkoztál még vele. – Én mindenkivel találkoztam, Jorg. Te is tudod. Engem figyeljetek. Sose tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e Karógyökért. – Még atyáddal is találkoztam. Ritkán vagyok bizonytalan efféle ügyekben, de Karógyökér, az „engem figyeljetek”-jével, a beszédes kezeivel, az örökös

színlelésével, az állandó titokzatoskodásával? Nehéz kiismerni az olyanokat, akik túl sokat tudnak. – Szóval Nyíl hercege – mondtam. – Jó ember – felelt meg végre Karógyökér. – Komolyan gondolja, amit mond, és amit mond, az jó. – A világ jó embereket eszik reggelire. – Lehet. – Karógyökér vállat vont. – De a herceg gondolkodó, tervező fő. És van pénze. A firenzei bankárklánok imádják. A béke jó üzlet. És ő sorra állítja fel a bábuit. A Lápvidék már a tél beállta előtt az ölébe pottyant. És nemsokára újabb trónokat is besöpör. Engem figyeljetek. Még néhány év, és a te kapudon is bekopog, ha addig senki sem állítja meg. És atyádén is. – Inkább kezdje Ancrathtal – mondtam. Vajon hogyan fogadná atyám ezt a „jó embert”? – A fivére – mondta Karógyökér. – Egan? Karógyökér tudta, csak kíváncsi volt rá, hogy én is tudom-e. Figyeltem, hiszen úgyis folyton ezt hajtogatta. – A fivére született gyilkos. Olyan kardforgató, mint akikről a legendák szólnak, és olyan gonosz is. Egy évvel fiatalabb Orrinnál, és mindig az marad, hála a Teremtőnek. Még egy kis abszintot? – És mekkora a támogatottsága ennek a jó hercegnek a Százak közt? – Elhessegettem a palackot. Karógyökér társaságában jobb, ha tiszta a feje az embernek. – Egy kanál vízben megfojtanák – válaszolta Karógyökér. – Naná. – Viszont irgalmas is, ami sokat számít. – Karógyökér úgy simított végig a mellén, mint aki maga is számít egy adagra abból az irgalomból. – Minden uraság tudja, ha tárt kapukkal fogadja Nyíl hercegét, megtarthatja a fejét, és annak a nagyját is, ami a kapuján belül van. A következő birodalmi gyűlésen a barátai könnyen megszavazhatják neki a császári trónust. S ha így folytatja, az azután következőn már csak neki lesz szavazati joga. – Ügyes trükk – mondtam. Az irgalom mint fegyver. – Több ez trükknél, engem figyeljetek. – Karógyökér ivott egy kortyot, és végigfuttatta a nyelve hegyét a fogsorán. – Ő tényleg ilyen. És már nem sok győzelemre van szüksége ahhoz, hogy több kapu

nyíljon meg előtte, mint amennyi zárva marad. – Sötét, ravasz tekintetet vetett rám. – A te kapuddal mi lesz a helyzet, Ancrathi Jorg? – Majd meglátjuk. – Végighúztam nedves ujjamat a pohár karimáján, és szinte dalolt az üveg. – Kissé fiatal vagyok még ahhoz, hogy letegyek az ambícióimról, nem? – Azonkívül egy nyitott kapu néha csak annyit jelent, hogy a többieknek kelljen masírozniuk. – A mások hogy látják a dolgot? – A mások? – Karógyökér őszinte tanácstalansága kész műalkotás volt, évekig gyakorolta. Figyeltem. Karógyökér egy pillanatig még kitartotta a tanácstalanságot. Én meg csak vakargattam a fülemet, és figyeltem. – Ja… a mások. – Futó mosolyt villantott rám. – Köztük is vannak támogatói Nyílbeli Orrinnak. Nyíl hercege meg van jövendölve, úgy bizony. Annyi a prófécia, mint a nyű. A bölcsnek nehéz nem észrevenni. Természetesen a Néma Nővér… – Néma? – kérdeztem. – Úgy van. De a többieket érdekli a dolog. Sageoust, a Kék Hölgyet, Thari Luntart, még Skilfart is. – Az arcomat tanulmányozta, miközben a neveket sorolta, hogy lássa, ismerem-e őket. Ilyenkor keveset árul el az ábrázatom, de a Karógyökér-félék könnyen olvasnak az ember gondolataiban. – Skilfar? – És már tudta is, hogy őt nem ismerem. – Jégboszorkány – felelte. – A jarlokat szokta összeugrasztani. Sok szempár figyeli Nyíl hercegét, Jorg. A csillaga még nincs a zeniten, de emelkedik, hidd el. Ki tudja, hol lesz majd, és milyen fényesen ragyog, mire a gyűlés ideje elérkezik? Ha bárki tudhatja, az valószínűleg a cirkuszigazgató lesz, és nem én. Meghánytam-vetettem magamban Karógyökér szavait. Két év múlva lesz a következő gyűlés, négy évre rá az aztán következő. Mint Renar urának helyem van ott, szavazati joggal, az Arany Őrség kísér majd el Vyene-be. De azt elképzelni se tudtam, hogy a Százak császárt ültessenek maguk fölé. Még Nyíl hercegét se. Ha elmegyek, ha hagyom, hogy az Arany Őrség hétszázötven kilométerre elvonszoljon, hogy leadjam a szavazatomat, én bizony magamra fogok szavazni. – Sajnálom, ami Kashtával történt – mondta Karógyökér. Megtöltötte és magasra emelte poharát.

– Kivel? Karógyökér a mellettem heverő számszeríjra pillantott. – A Núbaival. – Ja. – Karógyökér sok mindent tudott. Kashta. Hagytam, hogy teletöltse a poharamat, és ittunk a Núbaira. – Jó ember volt – mondta Karógyökér. – Kedveltem. – Te mindenkit kedvelsz, Karógyökér – mondtam. Megnyaltam a szám szélét. – De tényleg jó ember volt. A Heimrifthez viszem a szörnyeimet. Mesélj nekem az ottani mágusról. – Ferrakind – mondta Karógyökér. – Veszedelmes ember, engem figyeljetek! Voltak piromantáim, akik nála tanultak. Nem varázslók, persze, csak tűznyelők, lángfújók, amit ezzel meg egy gyertyával is meg lehet csinálni. – Megemelintette a poharát. – Füstokádók, szikrahányók. Nem hiszem, hogy az igazán tehetségeseket elbocsátaná. De azok, akik nálam dolgoztak, rettegtek tőle. Csak a nevét ejtsd ki előttük, és megkukulnak. Ő a legnagyobb. Lángesküdött. – Lángesküdött? – A lényében van a tűz. Előbb-utóbb fölemészti. Azelőtt játékos volt. Tudod, hogy értem, férfiakkal és trónokkal játszott. De a tűz túl sokat kivett belőle, mi már nem érdekeljük. – Szükségem van a segítségére – mondtam. – És cserébe ezt kínálod fel neki? – Karógyökér megkocogtatta a csuklóját. Nem vettem észre, hogy eddig akár egy pillantást is vetett volna rá, mégis mintha mindent tudott volna az órámról. – Lehet. Mi érdekelhetné még? – kérdeztem. Karógyökér összepréselte a száját. – A rubinokat szereti. De alighanem a tűzmintás kölyködet fogja kérni. Lehet, hogy meg akarja majd tartani, Jorg. – Lehet, hogy én is meg akarom tartani – feleltem. – Vénségedre érzelmes lettél, Jorg? Engem figyeljetek! Ismertem egy tizenkét éves gyereket, aki kemény volt, mint a vasszeg, és kétszer olyan szúrós. Jobb, ha nálam hagyod a szörnyeidet. A korcsok sátrában szépen lehet keresni. Felálltam, és vállamra vetettem a Núbai íját. – Szóval Kashta? – Úgy van. – Mennem kell, doktor. Át kell kelnem egy hídon.

– Maradj itt. Tanulj meg zsonglőrködni. – Még egyszer körülnézek, a régi szép idők kedvéért – mondtam. Karógyökér felemelte a két kezét. – Egy király mindig tudja, mit akar. Kimentem. – Jó vadászatot! – szólt utánam. Eltűnődtem, vajon elég sok mindent kiszedett-e belőlem, amit haszonnal tud továbbadni. Egyesek rengeteg apróságot tárolnak a két fülük között. Elléptem a táncosnők mellett. Nem mentek messzire. – Emlékszel még rám, Jorg? – kérdezte mosolyogva Cherri. A másik pózba vágta magát. Engedelmeskedtek Karógyökér parancsának. Csípők és csöcsök. – Hogyne emlékeznék. – Szertartásosan meghajoltam. – De, sajna, hölgyeim, nem táncolni jöttem. Emlékeztem Cherrire, ruganyos volt és eleven, haját citromlével fakította és forró vassal göndörítette minden reggel, az orra pisze volt, a szeme huncut. Mindketten odanyomakodtak hozzám, félig játékosan, félig komolyan, kezük simogatott, leheletük meleg volt, medencéjük úgy kígyózott, mintha csak vágyakoznának rám. A másikra, Cherri barátnőjére, a fekete hajú, halvány bőrű, szobortermetű csodára nem emlékeztem, legnagyobb sajnálatomra. – Gyere, játsszunk – mormolta. Pénzt orrontott. De néha az okok nem fontosak. Nehéz egy ilyen ajánlatot visszautasítani, ha az ember fiatal, és tele van energiával, de tizennégy fej egy kőhalom körül arra ösztökélt, hogy folytassam utamat, amúgy is megkaptam már itt mindent, amit akartam. Majdnem. Kiléptem a sátor hátsó bejáratán. Balra, egy tisztáson Thomas nyelte a kardot, egy rakás cirkuszi poronty ámulatára. Aligha volt szüksége gyakorlásra, de Thomas mindig szívesen szórakoztatta a tömeget. Fura tenyészet, a cigányok meg a tehetség: mindig a fénykörben muszáj élniük, ki sem bírnák, ha nem mázolhatnák össze a képüket. Esküszöm, a legtöbb egy hét alatt elsorvadna és meghalna taps nélkül. Morgást hallottam a ketrecek felől. Ott sorakoztak a tábor keleti végében, ahonnan a szél kifújja a bűz nagyját. Még mindig megvolt a

két öreg medvéjük, eszelősen jártak körbe-körbe, a bundájuk fakó, loboncos, az orrukban lógó rézkarikák egy ember karjára is fölmentek volna. A hatalmas teknőc – Karógyökér állítása szerint legalább kétszáz éves – mozdulatlanul hevert, és nagyjából pont olyan érdekes volt, mint egy darab szikla; nem ketrecben, hanem csak egy karóhoz volt kikötve. A kétfejű kecske új szerzemény volt, beteges jószágnak látszott, de mivel eleve döglötten kellett volna világra jönnie, mégiscsak egészséges lehetett. A két fej időről időre megpillantotta egymást, és ilyenkor mindig elámultak. – Látsz valamit, ami kedvedre való? – kérdezte mögöttem egy halk hang. – Most már igen. – Megfordultam. Tényleg kedvemre való volt. – Jorg – mondta Serra. – Édes kicsi Jorg. Akiből király lett. Vállat vontam. – Sose tudtam, mikor kell abbahagyni. Elmosolyodott. – Ez igaz. – Sötét volt, elragadó. – Láttam Thomast, amint produkálta magát – mondtam. Serra lebiggyesztette az ajkát férje nevének hallatán. – Mindig megdöbbent, hogy vannak, akik szeretik nézni az ilyesmit. – Ezért változik folyton a cirkusz – mondtam. – Hamar elavul minden. A kardnyelés, a tűzfújás egy-két este erejéig csoda ugyan… – Én is hamar elavultam? – kérdezte. – Felföldi Jorg király? – Te soha. – Ha a test bűnei valaha is elavulnak, én nem akarom megérni. – Hozzád fogható lányt azóta se találtam. A „lány” lehet, hogy túlzás, mindenesetre egy jó tízessel fiatalabb volt a férjénél, és ki vezethetne be élvezetesebben egy gyereket az érzéki örömök világába, mint egy cirkuszi kígyónő? Serra közelebb lépett, szorosabbra húzva magán a kendőt a fagyos szél ellen. Hajlékony, ringó mozgása azonnal felidézte az emberben, hogy képes a tarkóján összekulcsolni a bokáját. De azért az arcán ittott megrepedezett a fehér festék, szeme körül apró ráncokat fedett fel a kíméletlen reggeli fény. Haját még mindig szalagos fonatokban viselte, de most valahogy nem illett hozzá, és egy-két ezüstös szál is kiütközött a feketéjén.

– Hány szoba van a palotádban, Jorg? – Valami rekedtség a hangjában. Valami sóvárgás a mosolya mögött. – Sok – feleltem. – Többnyire hidegek, vakolatlanok és nyirkosak. – Nem akartam, hogy rimánkodni kezdjen, és bepiszkolja a becses emlékeket. Nem tudtam, miért is jöttem ide a cirkusztáborba; Karógyökér történeteiért nyilván, de azokért nem ide, a cirkuszi maszk mögötti piszkos valóságba. Nem tudtam, miért jöttem ide, de nem ezért, nem a megöregedett és sóvárgó Serra látványáért. Egy pillanatnyi csönd, aztán valami morgás, túl mély és torokhangú ahhoz, hogy medvéé legyen: mintha óriási reszelőt húztak volna végig egy gerendán. – Mi a… – Oroszlán – mondta Serra. Megperdült, és felvidulva kézen fogott. – Megnézed? És tényleg, nem messze onnan, a ketrecrakás alján ott volt dr. Karógyökér új szerzeménye, egy oroszlán. Leemeltem a vállamról a Núbai számszeríját, hogy szemügyre vegyem a ravasz sátorvasa körüli fémmunkát. A fenevad a ketrecben egy kissé kopott volt ugyan, túlságosan kilátszottak a bordái, de a sörénye emlékeztetett arra, ami a Núbai íján acsargó pofát övezte. – A hétszázát – mondtam. A Núbai mesélte, hogy fiatalkorában olyan, kiégett szavannákon járt, ahol falkákban vadásztak az oroszlánok, de, bár sohasem hazudott, ezt csak félig hittem el neki. – A hétszázát. – Úgy hívjuk, hogy Macedón – mondta hozzám simulva Serra. – A közönség imádja. – Mit tart még Karógyökér a ketreceiben? Ez után már csak egy griffmadár jöhet, meg orrszarvú és sárkány, egy teljes címertani sorozat. – Te buta – mondta rekedten Serra. Akár megöregedett, akár nem, a varázsereje hatni kezdett rám. – Igazi sárkányok nincsenek is. – Mosolyra húzódtak festett ajkai, az a kis csókolni való szája. Felocsúdtam – a cirkusz túlságosan is tele volt érdekességekkel. Érdekességekkel, amelyeknek szerettem volna alaposan utánajárni. De engem szellemek üldöztek, és Góg bármelyik pillanatban ismét lángra lobbanhatott…

– Éhesnek látszik – mondtam. – A cirkusz nem tudja etetni legfőbb attrakcióját? – Nem hajlandó enni – felelte Serra. – Karógyökér a haját tépi. Fogalma sincs, meddig bírja a szerencsétlen. Az oroszlán figyelt bennünket, úgy ült ott, mint valami szfinx, hatalmas mancsai szétvetve előtte a szalmán. Belenéztem borostyánsárga szemébe, és eltűnődtem rajta, vajon mit lát. Lehet, hogy csak egy cubák húst két olyan lábon, amelyek nem is menekülésre valók. – Vadászni akar – mondtam. – Kap húst – mondta Serra. – Ron nagy darab véres marhahúsokat kanyarít neki. Oda se szagol rá. – Mert elvenni szeretné, nem elfogadni. – Ez butaság. – Serra az ujjaimat cirógatta, mire megint izzani kezdett bennem a tűz. – Ilyen a természete. – Elfordítottam a fejemet. Aligha tudtam volna farkasszemet nézni Macedónnal, még ha lett is volna rá időm. – Szabadon kellene eresztenetek – mondtam. Serra élesen, kellemetlenül felnevetett. – És mire vadászna itt? Talán hagyjuk, hogy felfalja a gyerekeket? Távoli ordítás mentett meg attól, hogy válaszolnom kelljen. Távoli ordítás meg egy lángnyelv, amely a sátrak teteje fölé ugrott. A közelben hirtelen meggyulladt egy kihunyt főzőtűz. Aztán láng lobbant, mintha csak felülről szippantanák, és égő emberkévé változott, csirke méretű homunkulusszá. Körülnézett, és rohanni kezdett az ordítás felé, visszafeketedett tűzrakó helyet és égett lábnyomokat hagyva maga után. Serra visításra vagy kiáltásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát, és a lángemberke után iramodott. Tekintetem visszafordult az oroszlánra, akit hidegen hagyott a nagy izgalom. – Mit gondolsz, ezek után is lenne kedve Karógyökérnek mutogatni Gógot? – kérdeztem tőle. Az oroszlán nem felelt, csak nézett azzal a borostyánsárga szemével. Azok az oroszlánok, amelyekről a Núbai mesélt nekem, fenséges vadak voltak, a síkságok urai. A Núbai megértette, miért harcolnak a

képét viselő zászlók alatt olyanok is, akik még sohasem láttak eleven oroszlánt. Amikor hideg éjszakákon, az út menti táborban mesélt róluk, megfogadtam, hogy egyszer majd én is nekivágok azoknak a nap perzselte síkságoknak, és megnézem őket. Nem hittem volna, hogy ketrecben, kopott bundával, bolhásan látok majd először egyet, egy kétfejű kecske mellett. A ketrec ajtaját egyetlen vasszeg tartotta, amely köré drótot tekertek. Évekkel ezelőtt, világokkal ezelőtt kihúztam egy csapot, és szabadon engedtem a Núbait. Kihúztam azt a csapot, és ő két másodperc alatt megölt két embert. Az a Jorg ezt a szeget is kihúzta volna. Az a Jorg kihúzta volna ezt a szeget, és nem gondolt volna a kardnyelő köré gyűlt gyerekekkel, a táncosnők és akrobaták megélhetésével. A városiakkal és Karógyökér bosszújával. De én már nem az a Jorg vagyok. Nem az vagyok, mert egy kicsit mindennap meghalunk, fokonként más emberré válunk, öregebbé ugyanazokban a ruhákban, ugyanazokkal a sebekkel. Nem feledkeztem el a gyerekekről, sem a táncosnőkről és az akrobatákról. Mégis kihúztam azt a szeget. Mert ilyen a természetem. – Kashtáért – mondtam. Kitártam az ajtót, és elmentem onnan. Az oroszlán benn marad, vagy kijön, vadászik vagy megdöglik, nem számít, de legalább van választási lehetősége. Nekem meg át kellett kelnem egy hídon. Követtem Serrát, hogy megnézzem, mit művelt már megint Góg.

Sim testvér kellemes külsejű, csinos és finom, de kemény is. A festékek alatt szőke a haja, mint a nap, a drogok alatt kék a szeme, s az ég alatt nem ismerek nála magánakvalóbbat, titkolózóbbat, halálosabbat egy nyugodt pillanatban.

17

Négy évvel ezelőtt Ha északra tartasz, a Rajta-folyón túl eléred a Dánvidéket, már amit még nem vett vissza belőle a tenger: itt léptek partra hajdanán a vikingek hódítani és elvegyülni azokkal a népekkel, amelyek meghajoltak a csatabárd előtt. Kevés dán akad, aki nem azt vallja, hogy viking vér csörgedezik az ereiben, de ennek az állításnak akkor lesz igazán súlya, amint a tenger utadat állja, és te egyszeriben a vad, fagyos észak lakói közt találod magad.

Gyalog keltünk át a remageni hídon, kantárszáron vezetve a lovakat, mert a fémlemezekben lyukak tátongtak, egyik alig lándzsányi széles, a másik elnyelt volna egy embert. Rozsda sehol sem fogta meg az ezüstös fémet, senki sem tudta, mitől keletkeztek a lyukak. Eszembe jutott az a paraszt a sírkövekből rótt viskójában, a Perechaise temetőben, aki egyetlen feliratot sem tudott kisilabizálni. Nem kellett volna gúnyolódnom rajta. Építők sírjaiból van a világunk, olvasni is alig tudjuk az üzeneteiket, hát még megérteni. Baj nélkül hagytuk el Remagent, és sebesen vágtattunk az Északiúton, hogy ha nyomunkba szegődne, akkor se érjen utol a baj. Parasztgazdaságok, erdők, falvak, nem érintette meg őket a háború, ilyen vidéken esik jól a lovaglás, ahogy a nap a hátába tűz az embernek. Ancrathot juttatta eszembe, az aranyló zsúppal fedett házakat, a virágzó gyümölcsösöket: milyen esendők, milyen könnyű eltörölni őket a fold színéről. – Kösz, hogy nem perzselted föl az egész cirkuszt, Góg – mondtam. – Ne haragudj a tüzért, Jorg – mondta mögöttem Góg.

– Nagy baj nem lett belőle. Azonkívül mesélhetnek majd róla, és még több nézőt csalogathatnak be. – Láttad a kis embereket? – kérdezte Góg. – A törpéket? Belém vájtak a karmai. – Az enyémeket, a tűzből. – Láttam – mondtam. – Mintha be akartak volna rántani téged. – Gorgoth akadályozta meg – mondta Góg. Nem tudtam eldönteni, örül-e ennek, vagy inkább sajnálja. – Nem szabad bemenned utánuk. Többet kellene megtudnod erről az egészről. Hogy hogyan legyél biztonságban. S hogy vissza tudnál-e jönni. Ezért megyünk Ferrakindhez. Ő majd megtanít ezekre a dolgokra. – Azt hiszem, láttam is őt – mondta Góg. Először azt gondoltam, rosszul hallom a patadobogástól. – Egyik tűzbe belenézek, egy másikból kilátok – folytatta Góg. – Mindenféléket látok. – Jót kuncogott ezen, és egy pillanatra úgy hangzott, mint William, amint aznap reggel nevetve bebújt a hintóba. – Na és ő látott téged? – kérdeztem. Éreztem, hogy bólint a hátam mögött. – Akkor siessünk – mondtam. – Most már nem lehet elbújni előle. Lássuk, mi mondanivalója van számunkra. Lovagoltunk tovább, közben eleredt a zápor, az a fajta, amely jönmegy tavasszal, mindig hideg és váratlan, de felüdíti a világot. A Heimrift a Danelore-ban terül el, jó hosszú lovaglásra a Rajtavidéktől. Együtt ügettünk az évszakkal, és mindenütt ébredés köszöntött bennünket, mintha csak magunkkal vinnénk a májust. Gorgoth legtöbbször mellettem loholt, hatalmas talpa, mintha csak pata lett volna, fáradhatatlanul püfölte az utat. Olyan ritkán szólalt meg, hogy az ember már alig várta, mintha minden szava értékesebbé válna azzal, hogy magába fojtja őket. Gondolkodó elmének tartottam, bár sohasem olvasott könyvet, és nem tanította senki. – Miért kérdezősködsz annyit? – kérdezte tőlem egyszer, miközben úgy járt a karja, mint annak a nagy gőzgépnek a dugattyúja Yorkban. – Megvizsgálatlan életet nem érdemes élni – mondtam. – Szókratész? – Ezt meg honnan a nyavalyából tudod?

– Jane-től – felelte. Hümmögtem. Az a gyermek ki tudott volna nyúlni a leucroták sötét csarnokaiból anélkül is, hogy a bejárati barlangban megjelent volna. Magam is végigmentem néhány úton, amelyeken ő járt, és az elme útjai sok helyre elvezethetnek. – Kid volt ő neked? – kérdeztem. – A legnagyobbik húgom – felelte Gorgoth. – Csak mi ketten nőttünk fel anyánk ágából. A többi – Gógra pillantott – túl erősnek bizonyult. – Ő is tűzesküdött volt? – kérdeztem. Emlékeztem, hogy táncoltak rajta a kísérteties lángok. – Tűzesküdött, fényesküdött, elmeesküdött. – Gorgoth összehúzott szemmel nézett. Jane azért halt meg, amit én csináltam, miattam halt meg, azért, mert engem nem érdekelt, él-e, hal-e. A Honas-hegy Jane-t is maga alá temette, nem csak a nekromantákat. És az maradt életben, akinek nem kellett volna. Volt mit törlesztenem Chellának a Núbaiért és a többi testvérért, de a bosszúszomj se tudott volna visszaűzni hozzá a lángoló gellethi pusztákra. – A büdös francba! – Hirtelen eszembe jutott, hogy ki kellett volna faggatnom Karógyökért a Holt Királyról. A cirkuszi izgalmak közepette valahogy elfeledkeztem róla. Több mint egy tucat levágott fej suttogta felém a Holt Király nevét, de akkora a fűrészpor és az arcfesték hatalma, hogy még erről is el tudta terelni a figyelmemet. Gorgoth felém fordította a fejét, de nem kérdezett semmit. – Ki az a Holt Király? – kérdeztem tőle. Gorgothnak sok közös ügye volt a nekromantákkal, a nekromanták pedig ismerhetnek olyan valakit, aki hullák révén beszél. – Hogy ki ő, azt nem tudom – lihegte futás közben Gorgoth. – Hogy mi, arról mesélhetnék. – Igen? – Egy új hatalom, amely a kiszikkadt helyeken támadt, a fátyolon túl, a holt földeken. Azokhoz szól, akik onnan merítik az erőt. – Chellához? – kérdeztem. – Minden nekromantához – bólintott Gorgoth. – Először nem akarták meghallgatni, de kényszerítette őket. – Hogyan? – Chellát nem olyannak néztem, akivel könnyű erőszakoskodni.

– Megfélemlítéssel. Kiegyenesedtem a nyeregben, és elrágódtam ezen. Gorgoth némán loholt, Brath tempójával összhangban, és sokáig azt hittem, nem is mond többet. Végül megszólalt. – A Holt Király mindenkihez beszél, aki átér a halálon. – Mit csináljak, ha hozzám is beszélni akarna? – Fuss. Gorgoth húgától is ezt a tanácsot kaptam valaha. Elhatároztam, hogy ezúttal meg is fogadom. *** Szépen haladtunk, esténként pedig vívtam Makinnal, mindig tanulva valami újat, sőt néha én is mutattam neki egy-egy új trükköt. Már a legelső találkozásunkkor mutattam neki egyet, amikor a fegyvernököket gyakorlatoztatta Magasvárban. Azóta a folyamat lassan megfordult. Egy bizonyos ponton Makin a védelmezőmből, akit atyám küldött utánam, hogy vigyen vissza, a hívemmé vált, s amióta csak úgy döntött, hogy követni fog mindenben, állandóan tanított. Nem könyvekkel és térképekkel, mint Lundist, hanem agyafúrtan, közvetetten, akárcsak a Núbai, úgy, hogy a dolog befurakszik az ember bőre alá, és a példájával hat.

Négy napra jártunk már Remagentől, amikor a síkon elkapott bennünket a vihar, a vad, hideg zivatar, amilyet csak a kegyetlen tavasz tud produkálni. Kiáradt patakok mosta földúton vergődtünk be Endless városába. Valami uracska biztosan a birtokának tekintette Endlesst, de az emberei, akiknek vigyázniuk kellett volna rá, alighanem jobb helyet találtak maguknak valahol másutt. Akadálytalanul caplattunk végig a macskaköves főutcán, végül megpillantottunk egy istállót egy lámpás fényénél, amely a zuhogó eső mögött lógott az ereszen. A tulajdonos megengedte, hogy Góg és Gorgoth ott maradjon a lovakkal. Ha bevisszük őket Endless derék lakosai közé, annak mészárlás lett volna a vége. – Hajnalra már itt se leszünk – mondtam a tulajnak, ennek a sovány, csak egyik felől ragyaverte fickónak (mintha a himlő a másik

orcáján nem talált volna magának kapaszkodót) –, de ha fizető bámészkodókat találok itt, amikor visszajövünk, a nagyobbikkal kitépetem a lábadat. Világos? Felfogta. Egy névtelen kocsmában lehánytuk magunkról az átázott köpönyegeket, és csak ültünk gőzölögve a kihűlt tűzhely mellett, várva, hogy a felszolgálólány kihozza a sörünket. A helyiség tele volt nedves és verejtékező emberekkel, többnyire favágókkal, volt, amelyik büdös volt és részeg, volt, amelyik csak büdös. Egyik-másik ellenségesen meredt ránk, de elkapta a tekintetét, amikor farkasszemet néztünk vele. Simnél ott volt a hárfája, ütött-kopott, de minőségi darab, gazdag házból lopta hajdanán. Előhúzta a nyeregtáskából, és azzal a gonddal csomagolta ki, amit máskülönben csakis a fegyvereinek tartogatott. Pengetni kezdte, épp amikor megérkeztek az italaink. Fürge ujjai voltak Simnek, fürgék és ügyesek, a hangjegyek olyan sebesen peregtek alóluk, hogy folyóvá duzzadhattak volna. Mire a szemközti fogadóban ágyba tértem, a vihar nagyja már elvonult. Sim és Makin meg a helybeliek fele a „Tíz király”-t bömbölte. Sim magas, tiszta hangja követett az ajtón kívülre, a basszus kórustól meg Makin lelkes baritonjától kísérve. Ablakomhoz fölszálltak a „Léha kisasszony” taktusai, miközben bebújtam a kétes tisztaságú takaró alá, és tűrtem, hogy rám vessék magukat a tetvek. Legalább száraz volt. A „Merikai lány” című nóta értelmetlen klapanciái ringattak álomba. Jóval később, az éjszaka közepén felriadtam, még mindig abba a nótába gabalyodva, habár csend volt körülöttem, csak a testvérek hortyogtak. De száraz volt az a sevi-gát. A hold fénye végignyúlt a padlón, és két alakot fedett fel az ajtóban, egyik a másikat támogatta. Makin megállt, hogy becsukja maguk mögött az ajtót. Sim továbbsántikált, valami hibádzott a járásában. – Probléma? – Felültem, a fejem még mindig kótyagos volt a sörtől. Pici merikalány, hát, hát.

Hogy két részeg testvér betámolygása miért utalt volna problémára, nem tudom, de megorrontottam, hogy baj van. Makin felém fordult, és elhúzta a lámpás ernyőjét, amelyet magával hozott. – Az utcán találtam rá – mondta. – Egy órával ezelőtt hagytam ott a kocsmában öt helybelivel, az utolsó kuncsaftokkal. Sim felpillantott. Piszkosul elagyabugyálták, megdagadt szája egy helyen fölhasadt, egy fél foga kitört, egyik szeme csurom vér. A mozgásából azt is sejteni lehetett, hogy egy hétig rózsaszínűt fog hugyozni. Sőt úgy mozgott, mintha még nagyobb fájdalom is érte volna. – Elvették a hárfámat, testvér. – Kifordította üres tenyerét. Jó régen nem szólított már testvérnek. Vajon mit vehettek még el tőle? Fejbe rúgtam Rike-ot. – Ébresztő! – Kent és Grumlow már tápászkodott is fel a padlóról. – Ébresztő! – ordítottam. – Probléma? – visszhangozta az első kérdésemet Kent. Mozdulatlanul ült a sötétben, a holdfény fekete lyukakat csinált a szeméből. Vörös Kent mindig készen állt a bajra, bár keresni sohasem kereste. Grumlow felállt, és megfogta Sim karját. A kölyök lerázta magáról, de Grumlow újra megmarkolta, és odavezette az ablakhoz. – Hoci a lámpást, Makin, itt öltögetni kell. – Öten voltak? – kérdeztem. Sim bólintott, miközben ellépett mellettem. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mondtam. Makin lejjebb eresztette a lámpást vagy kéthüvelyknyivel. – Jorg… – Elvették a hárfát – mondtam. – Ez az egész testvériségre nézve sértés. – A testvériségre ruháztam át a megaláztatást: Simnek egymagában túl nagy szégyen lett volna. Makin vállat vont. – Legalább az egyiket megvághatta Sim. Vérnyomok vannak az utcán. – Voltak fegyvereik? – kérdeztem. Ismerd meg ellenségeidet. Makin megrázta a fejét. – Kések. Most már nyilván a fejszéket is előszedték. Ja, és annak az alacsonynak íja volt. Szeret vadászni, azt mondta.

Hát, hát. Hozzávágtam Rike-hoz a pokrócomat, és elindultam az ajtó felé. – Hát akkor dologra. Gyere, Sim testvér, ezt neked is látnod kell. Hagytam, hogy Rike lépjen ki elsőnek az utcára, aztán követtem, az ablakokat és a háztetők vonalát figyelve. Makin rálelt a vércsapára, fekete volt a hold hideg fényénél, és követtük el a templom mellett, a kút mellett, végig a sikátoron a cserzőműhely és az istálló között, ahol Gorgoth hortyogása a lovak prüszkölését is elnyomta. El egy raktár mellett, egy alacsony fal mellett, és ki a város meg az erdő között elterülő legelőre. Ott összecsoportosultunk, hátunkat egy csűrnek vetve, az utolsó épületnek az erdő felé. Senkinek sem kellett külön szólni – ha az ellenségnek íja van, épülettel fedezd a hátad, és ügyelj, hogy ne rajzolódjon ki a sziluetted. – Az erdőben vannak – mondta Grumlow. – De nem mélyen. – Makin a földre állította az elzárt fényű lámpást. – Miért? – kérdezte Grumlow a fák sötét vonalát kémlelve. – Mert oda már nem szűrődik be a holdvilág. És az az erdő nem olyan hely, ahol kellemes vaksin botorkálni. – Megemeltem a hangom, hogy az erdőben bujkálók is hallják. – Miért nem jöttök elő? Csak beszélni akarunk veletek. Nyílvessző fúródott bele a csűr falába, méterekkel a fejem fölött. Nevetés követte. – Küldd ide a barátnődet, hátha nem volt még elég neki! Grumlow erre tett egy lépést, de annyi esze volt, hogy többet nem. Rike viszont kettőt lépett, és lépett volna hármat is, ha nem ordítok rá. Rike vértestvére, Price mentette ki az ifjú Simet abból a belpani kuplerájból valamikor réges-régen. Hogy miért egy gyereket választott ki, s mészárolt le mindenki mást a felnőtt kurvákkal meg a gazdájukkal egyetemben, azt senki sem tudta, de Rike-nak valamiért fontos volt a dolog. Íme a bizonyíték, ha egyáltalán szükség volt rá, hogy meglehet, Isten gyúrja az agyagot, és formáz bennünket egészségessé, erőssé vagy éppen széppé, de belülről mi teremtjük meg magunkat mindenféle ostoba, törékeny holmikból: a tövisekből, abból a kutyából, a reményből, hogy Katherine jobbá tesz, mint amilyen vagyok. Még Rike nyers vágyai is olyan veszteségekből születhettek, amelyekre már csak álmában emlékszik. Mindnyájan töredezett,

ügyetlen élményhalmazok vagyunk, szorosan körültekerve, hogy védhető arcot mutassunk a világnak. Az tesz bennünket emberré, hogy néha bekattanunk. És a szabadulásnak ebben a pillanatában közelebb vagyunk az istenekhez, mint hinnénk. Ráordítottam ugyan Rike-ra, de nekem is minden porcikám meg akarta rohamozni azt az erdőt. – Halasszuk el reggelre – mondta Makin. Nem szívesen ismerem be, de igaza volt. Bele is mentem volna, ha Gorgoth nem éppen akkor ballag végig a sikátoron, el a csűr mellett. Furcsa keveréke ez az alak az okosnak meg a hülyének. Szép nagy céltáblát nyújtott, háta mögött a holdfénnyel. Hallottam egy nyílvessző szisszenését, és Gorgoth felhördült. – Ide, te marha! – kiáltottam neki, és Gorgoth odacammogott hozzám, a lába körül ugrándozó Góggal. Makin felvette a lámpást, de nem engedtem, hogy félretolja az ellenzőjét. – Nem halt meg. Várhat. – Egy nyílvessző meg se kottyan neki – motyogta Rike. Mégis esett rá valami fény, és megpillanthattuk a Gorgoth vállából kiálló vesszőt: a hegye csak egy hüvelyknyire fúródott bele, mintha a leucroták húsa tölgyfából volna. – Makin, megmondtam, hogy… De nem Makin volt az. Góg szeméből lövellt a fény, forrón, sárgán. Ráparancsolhattam volna Gógra, hogy hagyja abba, beránthattam volna a sarok mögé, és békén hagyhattam volna a favágókat reggelig, de a tűz, amely Gorgoth sebesülése láttán Gógban gyúlt, az én hideg tüzemet visszhangozta, amely akkor lobbant fel bennem, amikor megláttam Simet besántikálni az ajtón. Elegem lett a nemet mondásból. Kézen fogtam Gógot, habár lángok kísértetei futkároztak a bőrén. Felnézett rám, szeme fehér volt, mint a csillagok. – Hadd égjen – mondtam neki. Forróság nyargalt végig bennem, föl a karomon, a csontvelőmben, izzón, mint valaminek az ígérete, mint maga a folyékony, feltoluló harag. – Mi fő odaki? – A csúfolódás a fák közül hallatszott, egy félig berogyott tehénálláson túlról. Góg meg én a hang felé tartottunk, lassú léptekkel, a fű sistergett, ahol csupasz talpa a legelőt érte.

– Mi az isten? – Aggodalmas kiabálás a fák sötétjéből. Nyílvessző süvöltött el az éjszakában, messze tőlünk, mert az izzó gyermek csalóka célpontot mutatott, megzavarta a szemet. Tíz lépést se tettünk, amikor meghallottuk a sziszegést, mintha ezer kígyó sziszegett volna egyszerre a sötétben… vagy talán csak gőz csapott fel a fákból, amint a nedvük forrni kezdett. Belőlem is így bugyogott fel a nevetés, szökve a hevem elől. A harag, amit magammal hoztam, tüzet fogott, túl nagy lett a testemnek, levált a férfiakról is, akik bántották Simet, önmagából és önmagává vált, és mindent felemésztett a düh eksztatikus, diadalmas röhögésében. Lángréteg vált le Gógról, meleg hulláma végigzúdult rajtam. Az erdőben szétrobbantak az első fák, darabjaik vakító lángba borultak, amint levegőt értek. Tűz szállt fel az érintetlen törzsek körül, át a tavaszi lombon, egy pillanatra külön árnyékká változtatva minden falevelet. Aztán még több fa robbant szét, és még több, végül egyetlen folyamatos, fénylő durrogássá olvadt össze az egész. A marhaállás húsz lépésre lehetett a legközelebbi lángnyelvtől, mégis tüzet fogott, egyik oldala folyékony narancsvörösben lobogott. Láttam, hogy egy íjász égő ruhában kiiramodik a fák közül. Beljebb emberi fáklyák tántorogtak, roskadtak össze. Kábítószer az ilyen hatalom, testvérek. Vadabb gyönyör, mint akár a mákony, és éppannyira kiüríti az embert. Ha Gorgoth nem lök félre, és nem kapja föl Gógot, talán meg sem álltunk volna, míg egy fa sem marad, egy szál deszka vagy gerenda sem Endless városából. Talán még akkor sem. A nyirkos fűben, a csűr mögött virradt ránk, előttünk füstölgő lyuk tátongott az erdőben, több holdnyi széles. Góg elment kutatni a parazsak közt, és valami rugódzó gubanccal tért vissza, Sim hárfájával, amelyen egybeolvadtak az összevissza görbült húrok. Furcsa mosoly húzódott végig Sim összevert száján, amint átvette. – Köszönöm, Góg. – A magasba emelte, és megrázta, hogy zörögtek rajta a drótok. – Egyszerűbb nóta, de még így is szép. Hát ennyi volt Endless.

Több napi járásra voltunk úti célunktól, de már a teuton királyságok határvidékéről láttuk a füstöt. A szürke oszlop ezer meg

ezer méternyire emelkedett, hegymagasra és még följebb, mintha a Sátán akarná kifüstölni az angyalokat a mennyből. A látvány fölkeltette Vörös Kentben a kíváncsiságot. – Mi a vulkán, Jorg? – Olyan hely, ahol vérzik a föld – válaszoltam. Sim és Grumlow közelebb léptetett, hogy hallja. – Ahol felbugyog a vére. Olvadt kő, mint az ostromhoz olvasztott ólom, az préselődik fel vörösen, folyékonyan a mélyből. – Én komolyan kérdeztem. – Kent sértődötten fordította el lova fejét. Néhány nap múlva már éreztük a ként a levegőben. Itt-ott finom fekete por lepte be a friss leveleket, amint kifeslettek, és mindenütt elszáradt fák csoportjai várták, hogy végigsöpörjön rajtuk egy nyári tűz. A trollkövekről tudni, hogy az ember belépett a Danelore-ba. Előbb csak keresztutakon, aztán folyópartokon, végül dombtetőkön, körben bukkannak fel. Nagy kőkockák rúnaírással, viking rúnákkal, amelyek halott isteneket, mennydörgőkalapácsot örökítenek meg, és a vén félszeműt, aki mindent látott, de keveset árult el. Azt mondják, a dánok aszerint választják ki a szikladarabokat trollköveknek, hogy az egyikben látják kirajzolódni a trollt, a másikban nem. Ha engem kérdeztek, ezek szerint minden troll olyan, mint egy darab kő. Még nem sok trollkövet láttunk, amikor csatlakozott hozzánk az úton egy lovas. Dél felől jött, vágtában, és csak akkor lassított, amikor beérte a csapatunkat. – Üdv! – kiáltotta, felállva a kengyelben. Helybeli volt, haja két copfba fonva, mindegyik végén kis, kígyókkal díszített bronzsipka, fején kerek vassisak, dús bajsza belenőtt kurta szakállába. – Üdv – mondtam, amint az oszlopunk elejéhez ért. Hátán kurtaíj volt, nyeregtáskájához szíjazva egylapú bárd, övében csontnyelű kés. Hátrahőkölt Gorgothtól. – Kövessetek. – Miért? – Maladon úr látni óhajt benneteket – felelte. – És így mégiscsak egyszerűbb, nem? – Vigyorgott. – Mellesleg az én nevem Sindri. – Vezess – mondtam. Valószínű, hogy egy csapat harcos lesett bennünket az erdőből; ha nem, Sindri tökös legény.

Vagy két mérföldön át követtük az úton, amely egyre forgalmasabb lett, szekerek, gyalogosok, marhák jártak rajta. Néha távoli morajlást hallottunk, mintha fölnagyított változata lett volna annak, amelyet Karógyökér zárt ketrecbe, és a föld meg-megremegett. Sindri elvezetett bennünket két szürke falu mellett, azután egy keskeny tóhoz értünk. Amikor a hegyek feldübörögtek, a víz parttól partig fodrokat vetett rajta. A túlsó végénél álló erődöt leginkább csak fából meg tőzegből építették, ritkán látszott ki egy kockakő a fundamentuma fölött. – Dán hercegének palotája – mondta Sindri. – Alaric Maladoné, ki nemzetségének huszonhetedik feje. Rike vihogott mögöttem. Nem szóltam rá. Egy hang beszélt hozzám az agyam hátuljából, de nem hallottam, halkan nyöszörgött, vagy éppen vonított… kőarc úszott el a szemem előtt, egy vízköpő arca. Férfiak csoportosultak a palota előtt, némelyek dolgoztak, mások őrjáratra készülődtek, mindegyiknél bárd és lándzsa, és egy nagy, kerek pajzs festett fából meg bőrből. Istállófiúk vették gondjaikba a lovainkat. Gorgothot szokás szerint megbámulták. Amint elmentünk mellettük, hallottam, hogy azt motyogják: – Grendel fattya. Sindri felvezetett bennünket a lépcsőn a palota bejáratához. Elég szánalmasan festett itt minden. A fekete por vékony rétegben ült a felületeken. Tollpiheként birizgálta az ember torkát. Az őrjárat lovai soványak voltak és ápolatlanok. – A herceg az úttól szutykosan akar fogadni bennünket? – kérdeztem, egy kis meleg vízre meg egy székre vágyva a nyeregben töltött kilométerek után. És egy kicsit felkészülni sem ártana. Szerettem volna, ha eszembe jut, honnan ismerem ezt a nevet. Sindri elvigyorodott. A szakálla ellenére nem sokkal lehetett idősebb nálam. – A herceg nem törődik a formaságokkal. Mi itt az északi udvarokban nem sokat teketóriázunk. Rövid a nyár. Vállat vontam, és mentem utána a lépcsőn. Két termetes harcos állt a bejárat két oldalán, kezük dupla fejű bárdjuk nyelén, amelyeknek vaslapjai a padlón nyugodtak, a lábuk között. – Csak ketten gyertek be – mondta Sindri.

Sosem árt, ha az ember megbízik valakiben, főleg ha nincs más választása. – Makin – mondtam. Makin és én követtük Sindrit a palota félhomályába és füstjébe. Először üresnek rémlett, hosszú, sötét, csiszolt fából készült kecskelábú asztalok álltak benne, rajtuk semmi más, csak egy otthagyott kancsó meg egy sonkacsont. Fafüst- és sörszag temperálta a kutya- és verejtékbűzt. A szála túlsó végében, bundákkal lefedett emelvényen, egy nagy tölgyfa székben egy alak várakozott. Sindri odavezetett hozzá. Menet közben végighúztam az ujjamat az asztalok csúszós lapján. – Jorg és Makin – jelentette urának Sindri. – Észak felé igyekeztek az országutadon, Alaric herceg. – Isten hozott benneteket a Dánvidéken – szólt a herceg. Szemügyre vettem. Nagydarab ember volt, fehéresszőke hajú, szakálla a mellét verte. A csend hosszúra nyúlt. – Egy szörny is van velük – fűzte hozzá zavartan Sindri. – Egy Grendel-fattyú troll, akkora, hogy egy lovat is meg tudna fojtani. A fejemben elsüvöltötte magát egy vízköpő. – Hógömböt hoztál nekünk – mondtam. A herceg összevonta szemöldökét. – Ismerlek, fiú? – Egy hógömböt hoztál nekünk, régiek játékszerét. Én meg összetörtem. – Ritka ajándék volt, biztosan emlékezni fog rá, meg talán egy kisfiú sóvár tekintetére is, ahogy megbámulta. – Ancrath? – A herceg még jobban összevonta busa szemöldökét. – Jorg Ancrath? – Szolgálatodra. – Meghajoltam. – De rég volt, ifjú Jorg. – Alaric dobbantott egyet, mire harcosok léptek be a terembe egy szomszédos helyiségből. – Sokat hallottam rólad azóta. Köszönöm, hogy nem ölted meg az én félkegyelmű fiamat. – Sindri felé biccentett. – Eltúlozhatták azokat a meséket – mondtam. – Nem vagyok erőszakos ember. Makinnak a szájához kellett kapnia a kezét. Sindri a homlokát ráncolva hol rám, hol Makinra, hol a hercegre nézett.

– Mi szél hozott hát a Dánvidékre, Ancrathi Jorg? – kérdezte a herceg. Itt nem vesztegetik az időt, nem kínálják borral vagy sörrel az embert, semmi ajándékváltás vagy ilyesmi. – Barátokat szeretnék szerezni északon – válaszoltam. Erre ugyan eddig még nem gondoltam, de néha megesik, hogy azonnal megkedvelek valakit. Nyolc évvel ezelőtt, amikor ajándékot hozott anyámnak, azonnal megkedveltem Alaric Maladont. És most is tetszett nekem. – Úgy nézem, kimaradt errefelé egy-két aratás. Talán neked is jól jönne egy déli barát. – Te aztán nem cifrázod, mi? – vigyorgott bele a herceg a szakállába. – Hát hová lett az a híres-nevezetes déli szertartásosság? Semmi „méltóztassál”, semmi „hogy szolgál kedves egészséged”? – Ezek lepotyoghattak rólam útközben – mondtam. – Tehát mi az igazi célod, Ancrathi Jorg? – kérdezte Alaric. – Gondolom, nem azért lovagoltál nyolcszáz kilométert, hogy a bárdtáncot kitanuld. – Lehet, hogy csak látni akartam a vikingeket – feleltem. – De méltóztass elibém tárni, jó uram, mi kár érte errefelé a földeket. Nagyot nevetett. – Az igazi vikingnek só a szakállában, jég a bundáján – mondta. – Azok minket csak úgy neveznek, hogy fit-firar, szárazföldiek, és ki nem állhatnak bennünket. Atyáim réges-rég vándoroltak le ide, Jorg, de bár maradtak volna inkább a tenger mellékén. Lehet, hogy nekem nincs só a szakállamban, de a véremben van. Ízleltem már. – Újra dobbantott, és egy termetes nő a feje búbján karikákba font hajjal sört hozott be, neki egy ivókürttel, nekünk két kancsóval. – Ha meghalok, a fiamnak Osheimben kell majd hajót vásárolnia a temetésemhez, és onnan kell ideszállíttatnia. A szomszédom helybeliekkel csináltatta a magáét. Ha vízre bocsátják, tüstént elsüllyedt volna, amint kiér a kikötőből. Beleittunk a sörünkbe, jó keserű volt, meg sós is, mintha itt mindennek az elvesztett tengerre kellett volna emlékeztetnie az embert. Amint a kancsót visszatettem az asztalra, megremegett a föld, sokkal erősebben, mint eddig bármikor, mintha csak én okoztam volna. Por szitált le a gerendákról, s táncolt a magas ablakokon betűző napfényben.

– Hacsak a vulkánokat nem tudod megszelídíteni, Jorg, nem sok mindent tehetsz Maladonért – mondta Alaric. – Ferrakind nem tudná elaltatni őket a kedvedért? – kérdeztem. Olvastam, hogy a vulkánok aludni is szoktak, néha egy egész életidőre, néha még tovább. Alaric felvonta busa szemöldökét. Sindri elnevette magát a hátunk mögött. – Ferrakind az, aki felkavarja őket – mondta. – Hogy rohasztanák meg az istenek! – Hát miért hagyjátok életben? Maladon hercege úgy meredt a tűzhelyre, mintha az ellensége kuporogna ott a hamuban. – Egy igazi tűzmágust nem lehet megölni. Olyan, mint a nyári tűz a száraz erdőben. Hiába taposod el a lángokat, újra felcsapnak a forró talajból. – Miért csinálja? – Fölhajtottam a sós sör maradékát, és elfintorodtam. Majdnem olyan rossz volt, mint az abszint. – Ilyen a természete – vonogatta a vállát Alaric. – Ha az ember túl sokáig néz a tűzbe, a tűz visszanéz őbelé. Kiégeti belőle, amitől férfi. Azt hiszem, Ferrakind a jötünökkel társalog a lángokon túl. Új ragnarököt akar. – És ti tűritek? – Nem kedveltem a jötünöket, se más szellemeket. Ha az ember elég messze túlmegy valamin, legyen az tűz, ég, vagy akár halál, olyan teremtményekre lel, amelyek mindig is ott lakoztak. Bárminek hívják is őket. – Én úgy hallottam, nincs az a probléma, amit egy dán ne tudna kettészelni a bárdjával. – Veszélyes dolog kétségbe vonni valakinek a bátorságát a tulajdon palotájában, hát még egy vikingét, de ha létezett valaha hely, amibe lelket kellett önteni, hát ez az volt. – Találkozz vele, mielőtt megítélsz bennünket, Jorg – mondta Alaric. Beleivott a szarujába. Ingerültebb, talán dühösebb választ vártam. A herceg fáradtnak látszott, mintha valami belőle is kiégett volna. – Az az igazság, hogy éppen ezért jöttem. – Odaviszlek hozzá – vágta rá habozás nélkül Sindri. – Nem – csattant fel az apja. – Hány fiad van, Maladon herceg? – kérdeztem.

– Amennyit látsz – biccentett Alaric Sindri felé. – Négy fiam született élve. A három nagyobbik a Heimriftben égett el. Menj haza, Jorg Ancrath. Semmi keresnivalód a hegyekben.

18

Négy évvel ezelőtt Hét kilométerre se lehettünk még apja palotájától, amikor Sindri utolért bennünket. Makint Alaric hercegnél hagytam. Makin mindig megtalálja a közös alapot a tárgyalásokhoz, és nagy barátkozó. Rikeot is ott hagytam, mert úgyis csak szentségelt volna hegymászás közben, harci szellemből viszont még a legvadabb vikingeknek is órákat adhat. Vörös Kentet azért hagytam hátra, mert apai ágon az északiaktól származott, és csináltatni akart magának egy minőségi csatabárdot. – Üdv – mondtam, amint Sindri előléptetett a fenyők közül. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy utánunk fog jönni. Éppen akkor talált ránk, amikor magunk mögött hagytuk az alsó lankákat és az erdő sűrűjét. – Szükségetek lesz rám – mondta. – Én ismerem ezeket a hegyeket. – Tényleg szükségünk van rád – feleltem. Sindri elvigyorodott. Levette a sisakját, és megtörölte izzadó homlokát, közben még lihegett a vágtától. – Úgy hírlik, fél Gellethet elpusztítottad – mondta kétkedő arccal. – Á, csak az ötödét – feleltem. – A legendák mindent felnagyítanak. Sindri felvonta a szemöldökét.

– Hány éves vagy? Éreztem, hogy a testvérek megmerevednek. Bosszantó tud lenni, ha mindenki azt képzeli, hogy rögvest levágom azt, aki ferdén néz rám. – Elég idős ahhoz, hogy a tűzzel játsszam – mondtam. Ráböktem a legnagyobbik hegyre. – Az ott vulkán. Elárulja a füst. Hát a többi? – Az ott a Lorgholt. Még három másik is megszólalt az én életemben – mondta Sindri. – A Löki, a Minrhir és a Vallas. – Sorra rájuk mutatott. A Vallas nyugati oldaláról alig kivehető füst- vagy gőzpamatok kanyarogtak fölfelé. – A régi eddák szerint a Halradra az apa, ez a négy meg a fia. – Rábökött a Halradra alacsonyabb tömegére. – De ő már évszázadok óta alszik. – Akkor oda menjünk – mondtam. – Nem árt, ha megnézek magamnak egy alvó óriást, mielőtt az ébren levőket oldalba bököm. „Ezek nem emberek, Jorg.” Makin mondta ezt, mielőtt elindultunk. „Nem ellenségek. Nem tudsz megküzdeni velük.” Nem tudhatta, mit vélek elérni azzal, hogy bebarangolom a tájat. Én se tudtam, de sohasem árt, ha körülnéz az ember. Szerény sikereimet legtöbbször annak köszönhettem, hogy összeillesztettem két eltérő tényt, és fegyvert kovácsoltam belőlük. Gellethet is úgy pusztítottam el, hogy egymásra raktam két tényt, amelyek így veszélyessé váltak. Ez a lényege az Építők kreálta fegyvereknek: két darab mágia, önmagukban ártalmatlanok, de ha összetoljuk őket, kritikus tömeget képeznek. A Halradra nem olyan magas, mint a fiai, de azért elég magas. Alsó lankáit porhanyóssá tették az évek, fekete szemcsék borítják őket, amelyek ropognak a lovak patái alatt, a kő annyira buborékos, hogy szétmorzsáll az ember kezében, a tűz olyan rég tovatűnt belőle, hogy szaga sem maradt. A hamu és a töredezett szikla közt burjánzik a tűzgyom. Lundist mester könyvei erdei derécének nevezik. Ez bújik ki először ott, ahol tűz pusztított. Négyszáz esztendő múltán sem akaródzott semmi másnak áttörnie a fekete poron. – Látod őket? – dörmögte mellettem Gorgoth. Mély, vastag hangja újra és újra meglepett. – Ha a hegyekre gondolsz, igen, látom. Ha másra, akkor nem. Kinyújtotta mutatóujját, amely majdnem olyan széles volt, mint Góg alkarja. – Barlangok.

Csak nagy nehezen sikerült kivennem őket. Barlangnyílások egy majdnem függélyes szakadék tövénél. Gorgoth régi otthonára emlékeztettek a Honas-hegy alatt. – Igen – mondtam. – Tényleg. – Néha nem bánnám, ha Gorgoth még fukarabb lenne a szavakkal. Nyomultunk tovább. Innentől már túl meredek és veszélyes volt a terep a lovaknak. Otthagytuk őket Simmel meg Grumlow-val, és gyalog mentünk a vékony, jeges hórétegen. A Halradra fiainak csúcsa cakkos, szilánkos, erőszakban született. Az öreg ellenben közönséges hegynek látszik, olyannak, amelynek egyáltalán nincs krátere, míg fel nem kapaszkodik az ember a hóval teli horhosokon át, és váratlanul, minden bejelentés nélkül elébe nem tárul a tó. – Na, most örülsz? – Sindri felhágott mellém, és letelepedett egy sziklára, amelyről a szél lesöpörte a havat. Ő a hangvétele ellenére boldognak tűnt. – Szép látvány, mi? – kérdeztem. Gorgoth is fölcaplatott hozzánk a vállán ücsörgő Góggal. – Tetszik nekem ez a hegy – mondta Góg. – Van szíve. – Milyen fura kék a tó – mondtam. – Szennyezett a vize? – Jég – felelte Sindri. – A víz csak egy méter mély rajta, olvadásból keletkezett, a kráter oldalán folyt le. Alatta egész évben be van fagyva a tó. – Nocsak. Ez érdekes. – Máris megvolt a két eltérő tényem. Lekuporodtunk a sziklák fedezékébe a kráter pereme alatt, és néztük a furcsa kék vizet, miközben elfogyasztottuk az Alaric konyhájáról hozott hideg élelmet. – Milyen szíve lehet egy hegynek, Góg? – Lehajigáltam a csirkecsontokat a lejtőn, és leszopogattam az ujjaimról a zsírt. Góg behunyta a szemét, gondolkodott. – Öreg, lassú, meleg. – És ver is? – kérdeztem. – Négyet – felelte Góg. – Amióta mászni kezdtünk? – Amióta megpillantottuk a füstöt a hídról – mondta Góg. – Sas. – Row felmutatott a ködös kékségbe. Az íjáért nyúlt. – Látom, a szemed a régi. – Megfogtam a karját. – Hadd szálljon.

– És most? – kérdezte Sindri, miközben hajfonatai ide-oda röpködtek a szélben. – Hogyan tovább? – Meg akarom nézni azokat a barlangokat – mondtam. Gorgoth megfigyelése egyszeriben fontosnak rémlett. Sőt értékesnek. Ereszkedni kezdtünk lefelé, ami fura módon nehezebbnek bizonyult a mászásnál, mintha Halradra meg akart volna tartani bennünket magának. A kő szétporlott a talpunk alatt, és aki elesett, az jégen szánkázott tovább. Elkaptam Sindri könyökét, amikor a sarka alatt hirtelen besüppedt a talaj. – Kösz – mondta. – Alaric nem örülne, ha még egy fia itt veszne. Sindri nevetett. – Odalent mindenképp megálltam volna. Gorgoth a nyomunkban járt, hatalmas rúgásokkal vetve meg a lábát, de Góg most inkább négykézláb ugrabugrált, nehogy az óriás maga alá temesse, ha elesik. Sim és Grumlow békésen pipázott a napsütötte sziklákon, amikor leértünk hozzájuk. *** A barlangok még kevésbé látszottak, ahogy közeledtünk. Fekete barlangok, fekete sziklában, fekete bensővel. Három nyílást vettem észre, az egyik akkora volt, hogy egy tölgyfa is megállhatott volna benne. – Valami él itt – mondta Gorgoth. Körülpillantottam, csontok vagy ürülék után kutatva. – Nincs itt semmi. Miért mondod? A Gorgoth-félék arca alig tükröz érzelmet, de a taréjok és barázdák mozgásából a figyelmes szemlélő kivehette, hogy valami foglalkoztatja. – Hallom őket – felelte. – Éles hallás, éles látás. Én nem hallok semmit. Csak a szelet. – Megálltam, behunytam a szemem, ahogy Lundist tanította, és hagytam, hadd fújjon a szél. Hagytam, hogy a hegy neszei átáramoljanak rajtam. Számláltam a szívem verését, a lélegzetvételemet. Semmi.

– Hallom őket – kötötte az ebet a karóhoz Gorgoth. – Akkor óvatosan haladjunk – mondtam. – Most már előszedheted az íjadat, Row testvér, még szerencse, hogy nem pocsékoltál el egy vesszőt arra a madárra. Kikötöttük a lovakat, és felkészültünk. Kézbe vettem a kardomat. Sindri leemelte a hátáról a bárdját: pompás fegyver volt, ezüst csigavonalakkal az éle fölött. Széllel szemben közelítettük meg a helyet, ez a régi szokásom plusz fél óra kapaszkodást jelentett. Ötven méter után már jelezte is a szél a benn lakókat: állatbűz, enyhe, de csípős. – Barátaink szépen föltakarítják a bejáratukat – mondtam. – Ezek nem medvék vagy hegyimacskák. Még most is hallod őket, Gorgoth? Bólintott. – Élelemről beszélnek, meg csatáról. – Furcsul, egyre furcsul – mondtam. Az égvilágon semmit sem hallottam. Lassan osonva értünk oda a nagy nyíláshoz, amelyet jobbról-balról két kisebb övezett, meg több olyan hasadék, amin egy ember befért volna. A barlang előtt állva már szinte hihetetlennek tűnt, hogy a szemközti lankákról nem vettem észre. Egy törött csontdarabtól eltekintve, amely két kő közé szorult be, semmi sem árulkodott arról, hogy laknak errefelé. Kivéve a bűzt. Gorgoth lépett be elsőnek. Egy durva csépet hordott az övében, három vastag lánc fanyélen, mindegyik éles fémsodratokkal körülcsavarva. Futás közben bőrkötény védte a lábát, hogy szét ne vagdossák. Sose láttam még, hogy kézbe vette volna, különben is félelmetesebbnek látszott fegyvertelenül. Góg Gorgoth mögött lépkedett, Sindri és én mellette, mögöttünk Sim és Grumlow, legvégül pedig Row, aki gyanakodva pillantgatott körbe. – Messzire nem mehetünk be – mondta Row. – Túlságosan sötét. – Nem mintha ez a gondolat mértéktelen aggodalommal töltötte volna el. Góg felemelte a kezét, és lángok szökkentek ki az ujjbegyeiből. Row elfojtott egy káromkodást. Hátranéztem a hegyoldalakra. A barlang szájától ívelő szikla- és földlegyező emlékeztetett valamire. Kósza gondolatok kaparászták

egymást az agyam hátuljában, próbáltak alakot ölteni, szavakká formálódni. – Bemegyünk – mondtam. – Legalábbis valameddig. Hallani akarom, amit Gorgoth hall. – Végül is a barlangokkal kapcsolatban igaza volt. A barlang hátuljából több alagút nyílt a hegy gyomrába. A legnagyobbik járat enyhén emelkedett. – Arra. Elindultunk. Lábunk alatt kavics ropogott, de az alagút falai simák voltak, szinte fényesek. Árnyékok imbolyogtak, táncoltak, ahogy Góg követte Gorgothot, és lángoló keze hatalmas árnyék-Gorgothot vetített elénk. Ötven métert tehettünk meg, amikor egy majdnem gömb alakú terembe értünk, ennek túlsó végén folytatódott az alagút, most már majdnem olyan meredeken, mint kinn a hegyoldalak. A tűz fényénél a hely a shartres-i katedrálist juttatta eszembe, árnyékaink tükörsima falakon rajzolódtak ki. – Platón is egy ilyen barlangban üldögélt – mondtam. – És az egész világ megképzett előtte a falon. – Mi? – kérdezte Sindri. Megráztam a fejem. – Látjátok? – Egy lyukra mutattam a sima sziklában: mintha egy óriás nyomta volna bele a hüvelykujját puha agyagba, s hagyta volna ott a lenyomatát. – Mi ez? – kérdezte Góg. – Nem tudom – feleltem. De ismerősnek rémlett. Mint valami gödör egy folyamágyban. Átszaladtam az alagút szájához, és megálltam a bejáratnál. Nem emberek csinálták ezeket a folyosókat, se trollok, Grendel-fattyak, koboldok, manók, szellemek. A levegő jóformán mozdulatlan volt, mégis járt, fújt kifelé az üregből. Hideg volt. Nagyon hideg. – Jorg – szólalt meg Row. – Gondolkodom – mondtam, hátra se nézve. – Jorg! – ismételte meg Row. Megfordultam. A túlnani alagút szájában, amerről jöttünk, két troll állt. Trollnak neveztem őket magamban, mert úgy festettek, mint képzeletem trolljai, és nem mint azok a sziklatömbök, amikkel a dánok díszítették föl a tájat, nyúlánk, veszedelmes teremtmények,

irhájuk sötét, izmaik fonott kötelek, karjuk hosszú, és fekete karmokban végződött. Mivel meggörnyedtek, a magasságukat nem lehetett megállapítani, de lehettek vagy két és fél méteresek. Fürgén, a sziklához lapulva közeledték. – Tartsd készenlétben a vesszőt – mondtam Row-nak, bár nem hittem, hogy egyetlen nyíl lelassíthatná bármelyiket, hacsak nem a torkába vagy a szemébe talál. Nevezhettem volna őket szörnyeknek, leucrotáknak, Gorgoth-féle tévedéseknek is, de hát ketten voltak, kettő meg inkább szándékot, mintsem véletlent sejtet. – Hahó – mondtam. Hülyén hangzott ez a vékonyka szó abban a nagy teremben, de más nem jutott eszembe, rájuk támadni meg valahogy nem volt kedvem. Megnyugtató volt, hogy az a két fekete szempár nem énrám, hanem Gorgothra szegeződött. – Hallod őket? – kérdezte Gorgoth. – Nem – feleltem. A balról közeledő troll minden csel vagy morgás nélkül előrevetődött. Gorgothra ugrott, és az arca felé kapott. Gorgoth mindkét csuklóját megmarkolta, és a troll onnantól moccanni se bírt. Csak állt egymással szemben a két szörny, összekapaszkodva, behajolva, rángó-ugráló izmokkal. A troll szaporán lihegett. Gorgoth morajlott. Azóta nem láttam küszködni, hogy az Odú kapuját tartotta a hátával. Amit azóta csinált, hordópakolás, sziklaemelgetés, egy csöppnyi verejtékébe se került. Row ismét megemelintette az íját. Másodszor is lefogtam a karját. – Várj. Kapaszkodtak egymásba, megfeszülve, csak időnként csosszant egyet-kettőt a lábuk. Trollkarmok mélyedtek a sziklába. Gorgoth tömpe lábujjai lehorgonyozták a testsúlyát. Izmok tekergőztek izmokon, csontok roppantak, nyál fröccsent a szájukból zihálás közben. A másodpercek perccé nőttek. Körmeim a tenyerembe vájtak, bütykeim elfehéredtek a kardmarkolaton; valaminek most már hamarosan engednie kell. Aztán a troll hirtelen a kőpadlóra zuhant, egy pillanatig csend lett, majd Gorgoth elbömbölte magát – a mellkasom is belesajdult, Row-nak meg eleredt az orra vére. – Mi? – kérdeztem, aztán: – Miért?

A földön heverő troll odább gurult, felpattant, és visszahátrált a társához. – Katonák – mondta Gorgoth. – Szolgálni akarnak. Erre teremtették őket. – Teremtették? – kérdeztem a trollokat nézegetve, készülve a védekezésre. – Ez van beleírva a dénájukba – mondta Gorgoth. – Ki írta bele, Ferrakind? – Valamikor régen – mondta Gorgoth. – Ők is egy faj. Nem tudom, mikor változtak meg. – Az Építők teremtették őket? – kérdeztem ámulva. – Lehet, hogy akkor. Lehet, hogy utóbb. – Gorgoth vállat vont. – Grendel gyermekei – mondta Sindri. Olyannak látszott, mint aki álmodik. – Háborúzásra teremtettek a ragnarök hamvában. Az utolsó csatát várják itt. – Tudják, mi hozta létre ezeket az alagutakat? – kérdeztem. – És hová vezetnek? Gorgoth hallgatott egy sort. – Verekedni tudnak. – Az se rossz – vigyorogtam. – A fejedben beszélsz hozzájuk, igaz? Gorgoth ismét meglepettnek látszott. – Igen – mondta. – Azt hiszem. – És most mi legyen? – kérdezte Sindri, egyik trollról a másikra pillantva, miközben a bárdja élét próbálgatta az ujjával. – Visszamegyünk – mondtam. Gondolkodnom kellett, gondolkodni pedig kényelmesebb a herceg palotájának fedele alatt, mint egy széljárta vulkánon, vagy büdös barlangokban eltemetve. – Gorgoth, mondd meg a trolloknak, hogy visszajövünk, addig is tartsák titokban a látogatásunkat. – Még egyszer végigmértem a párost. Azon tűnődtem, micsoda pusztítást tudnának ezek végbevinni a csatatéren. Oda lyukadtam ki, hogy alighanem a legjobb fajtát. – Gyerünk – mondtam. Lássuk, változott-e a perspektívánk a hegymászás után.

19

Négy évvel ezelőtt A danelore-i erdők semmihez sem foghatók: a sűrű fenyvesekben nappal állandó szürkület van, éjjel meg folyékony tintafeketeség, akár süt a hold, akár nem. A régi tűszőnyeg minden lépés, minden pata neszét elnyeli, csak a száraz ágak súrlódása csap zajt. Efféle helyeken könnyű hitelt adni a lakomacsarnokok lidércmeséinek. S amint az ember végül kikeveredik belőlük, azt is belátja, hogy a favágó fejszéje hódította meg ezeket a földeket, nem a csatabárd.

Kakaskukorításra értünk vissza Alaric herceg palotájához, az árnyékok még olyan hosszúak voltak a füvön, mintha csak az utat mutatnák. A hajnali köd foszlányai a fák között a lovak minden lépésére kavarogni kezdtek. Néhány szolga sürgölődött csak a palota meg a konyhák között, istállófiúk vezették ki a lovakat, egy pék hajtott be a közeli faluból, szekere meleg cipókkal volt megrakva. Két istállósgyerek gondjaiba vette lovainkat. Rácsaptam Brath farára, amint elvezették. Szemerkélni kezdett az eső. Nem bántam. Aztán nekieredt, és alatta csillogtak a kövek. Jó szó. Csillogás. Ezüstláncok szent fákon, festék csókolni való ajkakon, harmat pókhálón, verejték egy nő mellén. Csillog, csillog, csillog. Addig hajtogatod, míg minden értelem kifogy belőle. De értelem nélkül is igaz marad. Az esőtől csillogni kezdett a szürke kő. Nem szikráztak, nem fénylettek, hanem csillogtak az ázott macskakövek, bugyborékolt a csatorna, amelyben piszkos víz és falevél örvénylett a sötét és falánk torkok felé, és nyelődött el a kőfogak között. Egy szalmaszál siklott el a lábam mellett, egyenes vonalban, mint a nyílvessző; ugrált, mint kajak a fehér vízen, alámerült, nekilódult, odaért a lefolyóhoz, kétszer megpördült, és nyoma veszett.

Néha lelassul a világ, és az ember minden apróságra felfigyel, mintha az örökkévalóság két szívverése között állna. Mintha átéltem volna már ilyesmit, Corionnal, Sageousszal, sőt Jane-nel is. A levegőt átjárta az eső fémes illata. Eltűnődtem, ha kiállnék oda, a zuhogásba, vajon beburkolná és felragyogtatná-e szürke életemet az eső. Álljak ki, széttárt karral, felemelt arccal? Hogy tisztára mosson. Vagy már túlságosan belém ette magát a mocsok? Hallgattam a dobolását, csöpögését, szemerkélését. A többiek tettek-vettek körülöttem, kantárszárakat adtak át, nyeregtáskákat emeltek le, zajlott az élet, mintha észre se vennék, hogy én most kiléptem ezek közül a dolgok közül. Mintha nem is érzékelnék az ő jelenlétét. Rike botladozott ki a palotából, a szemét dörgölve. – Krisztusom, Rike! – mondtam. – Alig egy napig voltunk távol. Hogy sikerült szakállt eresztened? Vállat vont, és beletúrt a borostájába, amely azért még nem volt olyan mély, hogy az ujjai elvesszenek benne. – Rómában tégy úgy, ahogy a rómaiak. Elsiklottam földrajzi tévedése fölött, még afölött is, hogy ismeri a szólást, és a lényegre koncentráltam. – Miért vagy fönn? – Az utat járva mindig Rike kelt föl utolsónak, akkor is csak valami fenyegetés vagy csábító lehetőség hatására. Megvakarta a feje búbját. Sindri visszajött az istállóból, és a vállamra csapott. – Jól fog mutatni szakállasan. Vikinget csinálunk belőle! Rike a homlokát ráncolta. – Azt mondta, a tó végében vár rád. – Kicsoda? Még jobban összeráncolta a homlokát, aztán vállat vont, és visszament a palotába. Átnéztem a tavon. A túlsó végén, az eső szürke fátylai mögött alig kivehetően egy sátor állt, amolyan kortól kisárgult jurtaféle, vékony füstkígyó tekergett ki a tetején. Szóval onnan eredt ez a furcsaság. Ott vár rám. Sindri is arra nézett. – Ekatri az, az északi völva. Ritkán jön le hozzánk. Én csak kétszer láttam, még kiskoromban.

– Völva? – Mindenféléket tud. Látja a jövőt – mondta Sindri. – Boszorkány. Ti így nevezitek őket, nem? – Összeráncolta a homlokát. – Igen, boszorkány. Menj oda hozzá. Nem ajánlatos megvárakoztatni. Talán kiolvassa a jövendődet. – Megyek – mondtam. Az ember néha vár és figyel, néha meg egyenesen bemegy. Egy sátoron kívülről nem sokat lehet megtudni. – Benn találkozunk. – Sindri a palota felé biccentett, elvigyorodott, és letörölte a szakálláról az esőt. Mire a tó végébe érek, ő már felébreszti az apját, és beszámol neki a trollokról meg Gorgothról. Vajon mit hámoz ki ebből az egészből a jó herceg? Talán a boszorkány majd elárulja. Egyszer megremegett a föld, miközben a tó partján ballagtam, és megtáncoltatta a vizet. Már éreztem is a füstszagot a boszorkány sátrából. Megkeseredett tőle a szám íze, és eszembe jutottak a vulkánok. A szél az arcomba vágta az esőt. Öreg tanítóm, Lundist mesélt nekem a látnokokról, jövendőmondókról és csillaglesőkről, akik az égen görgő planéták lassú előrejelzéséből kalkulálják ki az életünket. „Hány szóval lehetne elmondani életed történetét? – kérdezte egyszer. – Hánnyal idáig, és hánnyal a legvégéig?” „Sokkal?” Elvigyorodtam, és kinéztem a keskeny ablakon a várudvarra, a kapura és a városfalakon túli mezőkre. Izegtemmozogtam, szerettem volna megkergetni valamit, amíg még fönn jár a nap. „Ez a mi átkunk.” Lundist dobbantott egyet, és nyögve felállt a székéből. „Az ember arra ítéltetett, hogy újra és újra elkövesse hibáit, mert csak a tapasztalatból hajlandó okulni.” Kisimított az asztalon egy régi tekercset, amely hazája piktogramjaival volt teleróva. „Az állatöv” – mondta. A sárkányra nyomtam az ujjam, amelyet néhány ügyes, piros és arany vonallal húztak ki. „Ezt választom” – mondtam. „Az életed már a születésedtől el van rendezve, Jorg, nem válogathatsz. Életed történetének minden szavát be lehet helyettesíteni egyetlen dátummal és hellyel. Hol függtek abban a pillanatban a planéták, merre fordult az arcuk, melyik nézett tefeléd… ez a konfiguráció a kulcs, mindannak a nyitja, amivé egy ember válik.”

Nem tudtam, tréfál-e. Lundist kutató, gondolkodó, következtető elme volt, türelmes, kifinomult. De mit ér mindez, ha utunk már a bölcsőtől ki van jelölve, és úgy ér véget, ahogyan meg van írva a csillagokban? Észre se vettem, és odaértem a jurtához. Megtorpantam, nehogy nekimenjek. Körbejártam, megkerestem az ajtaját, aztán bejelentés nélkül bebújtam. Hiszen úgyis ismeri a jövőt ez a boszorkány. – Fülelj! – parancsolt rám, ahogy beléptem a sátorba, az irhák és mindenféle felaggatott, döglött dolgok bűzébe. – Fülelj! – ismételte meg, amint nyitottam volna a szám. Így hát törökülésben letelepedtem a lengedező héjak alá, és füleltem, nem beszéltem. – Helyes – mondta. – Jobb vagy a legtöbbjénél. Jobb azoknál a vadóc, lármás kisfiúknál, akik annyira szeretnének férfivá válni, akik csak a saját szavaikat hajlandók meghallani. Füleltem sípoló lélegzetvételére, a sátor csapkodására és nyikorgására, a kitartóan zuhogó esőre, a panaszosan süvöltő szélre. – Fülelni fülelsz, de hallasz-e? – kérdezte. Szemügyre vettem. Rosszul viselte a korát, ez még a félhomályban is meglátszott rajta. Ő is végigmért engem a fél szemével: a másik besüppedt, láthatatlanná vált húsának szürke redői között. Takonyszerű váladék szivárgott belőle az arcára. – Te sem leszel szebb, ha kilencven telet megérsz – mondta csúfondárosan. Az egyetlen szemével is olvasott az arckifejezésemben. – Az első ötven különösen kemény volt, a tűz és jég honában telt, ahol az igazi vikingek élnek. Én kétszázra taksáltam volna a megereszkedett arcából, a ráncaiból, a bibircsókjaiból és a bőrlebernyegeiből. Csak a szeme látszott fiatalnak, és ez elkedvetlenített, hiszen bölcsességet keresve jöttem ide. – Hallok – feleltem. Nem kérdeztem semmit, mert az emberek általában nyilván kérdésekkel jönnek hozzá. De ha tényleg tudja a válaszokat, lehet, hogy kérdezni se kell. Benyúlt a rongy- és irharétegek alá a dereka körül. Azonnal fölerősödött a bűz, majdnem elhánytam magam amikor a kezét – inkább csontos karmok, mint hajlékony ujjak – ismét előhúzta, egy üveg volt benne, a tartalma lötyögött.

– Építő-üveg – mondta, megnedvesítve az ajkát rózsaszín nyelve hegyével, amely obszcénul festett az aszott szájban. Óvatosan, két kezében dajkálta az üveget. – Hogyan felejthettük el ennek a művészetét? Ötheti lovaglással sem akadnál emberre, aki ilyet tudna készíteni. S ha csak ujjnyi magasról egy kőre ejteném… vége! Ezer darabra törne. – Mennyire régi? – kérdeztem. Fogadalmam ellenére kibukott a számon. – Tíz évszázad, talán tizenkettő – felelte. – Paloták omlottak le ennyi idő alatt. Császárszobrok repedtek szét, temetődtek be. De ez… – Megemelintette. Egy szemgolyó forgott lassan körbe a folyadékban. – Ez még mindig egészben van. – A te szemed van benne? – kérdeztem. – Az bizony. – A csillogóval engem figyelt, a másikat leállította a szőnyegre az Építő-flaskában. – Bölcsességért adtam cserébe – mondta. – Odin is így cselekedett Mimir forrásánál. – És szert tettél a bölcsességre? – kérdeztem. Lehet, hogy pimasz kérdés volt egy tizennégy éves kölyöktől, de végül is ő akart látni engem, nem én őt, és minél tovább ültem ott, annál kisebbnek és vénebbnek rémlett. Elvigyorodott, felfedve egyetlen, korhadó fogcsonkját. – Rájöttem, hogy bölcsebb lett volna, ha otthagyom a szememet a másik mellett. – A szem közben leereszkedett az üveg fenekére, és tőlem balra nézett valahová. – Látom, egy csecsemő is van veled – mondta a vénasszony. Odakaptam a fejem. A csecsemő mellettem hevert, betört koponyájából szivárgott az agyvelő; vér nem sok volt rajta, de az megdöbbentően piros volt hófehér fejbőrén. Ritkán látszott ennyire tisztán, ilyen valóságosan, de Ekatri jurtája tele volt árnyakkal, amelyek vonzzák a szellemeket. Nem szóltam semmit. – Mutasd meg a ládikót. – Felém nyújtotta a kezét. Előhúztam a mellvértem alól. Erősen megmarkoltam, és feléje nyújtottam. Föléje röppent a keze, mintha nem is vénasszonyé volna, de szisszenve rántotta vissza.

– Nagyon erős – mondta. Vér szivárgott az ujjai begyéből, vagy egy tucatnyi apró szúrásból. Már az is meglepett, hogy van vér azokban a csontos, öreg ujjakban. Visszadugtam a ládikót. – Figyelmeztetlek, hogy a horoszkópokra meg effélékre nem vagyok kíváncsi – mondtam. Újra megnyalta a szája szélét, és nem szólt semmit. – Ha érdekel, kecske vagyok – mondtam. – Bizony, egy kurva kecske. Egy egész nép él a Keleti Falon túl, amely azt állítja, hogy a kecske évében születtem. Teszek az olyan rendszerekre, amikben én kecske vagyok. És fütyülök rá, hogy milyen ősi a civilizációjuk. Meglötyögtette az üveget. – Átlát más világokba – mondta, mintha csak egy szót se szóltam volna. – És az jó? – kérdeztem. Megkocogtatta az eleven szemét. – Ez is átlát más világokba – mondta. Előhúzott a rongyai alól egy bőrzacskót, és odatette az üveg mellé. – Rúnakövek. Ha keletre mégy, és átmászol azon a nagy falon, lehet, hogy kecske leszel. Itt északon azonban a rúnák mondják el a történetedet. Összeszorítottam a szám, mert végre eszembe jutott a fogadalmam. Vagy beszél nekem a jövőről, vagy nem. Az, amit kérdések nélkül mond el, talán igaz is lesz. Kimarkolt egy csomót a zacskóból, a szürke kövek halkan csörögtek. – Honorous Jorg Ancrath. – Belesusogta a nevemet a kövekbe, aztán elengedte őket. Szinte egy örökkévalóságba telt, mire leértek a szőnyegre, lassan forogtak-pörögtek, hol a végüket mutatták, hol az oldalukat, a beléjük vésett rúnák hol előtűntek, hol eltűntek. Úgy értek földet, mint valami üllő. Még ma is érzem azt a döndülést. A csontjaimban visszhangzik. – A perthi rúna, beavatás – mondta. – Thurisaz. Uruz, erő. – Félrekotorta őket, mint amik nem számítanak. Felfordított egyet. – Wunjo, öröm, írással lefelé. És itt a Kano, a nyitás rúnája. Ráillesztettem az ujjam a Thurisazra, mire a völva felszisszent fogatlan szájával. Mogorva képet vágott, és félre akarta ütni a kezemet: a kő hideg volt, a boszorkány keze még hidegebb, a bőre vékony, mint a papír. Ennek a rúnának nem mondta ki a nevét

birodalmi nyelven, de én Lundist könyveiből ismertem az északiak beszédét. – A tövisek – mondtam. Megint odacsapott, és én visszahúztam a kezemet. Ujjai futkározni kezdtek a többi fölött, számlált. Felkapta és visszapottyantotta őket a zacskóba a többi közé. – Nyilak vannak előtted – mondta. – Agyon fognak lőni? – Boldogan élsz, amíg el nem töröd a nyilat. – Felkapta az üveget, és fél szemével belebámult a másikba. Megborzongott. – Tárd ki a kapudat. – Másik kezében a Wunjo kő, mintha nem is tette volna vissza a zacskóba. Öröm. Megfordította, üres oldalával felfelé. – Vagy ne. – És Ferrakind? – kérdeztem. Nem érdekeltek a nyilak. – Ferrakind! – Sötét turhát köpött a prémjeire. – A közelébe ne menj. Ennyit még te is tudhatnál, Jorg, a sötét szíveddel meg az üres fejeddel. A közelébe ne menj annak az embernek. Ferrakind éget. – Hány kő van a zacskódban, vénasszony? – kérdeztem. – Húsz? Huszonöt? – Huszonnégy – felelte, a zacskóra téve vérző karmait. – Annyi szó nem elég, hogy egy férfi életét elregélje – mondtam. – A férfiak élete igen egyszerű. Magamon éreztem a kezét, pedig az egyik a zacskón hevert, a másikkal az üveget szorongatta. Éreztem, ahogy csipked, bökdös, az emlékeimben kotorászik. – Hagyd abba – mondtam. Éreztem a nekromancia savas ízét, amint feltolul a torkomba. Döglött holmik pörögtek a fejünk fölött, megrándult egy kiszáradt kéz, kígyószerűen tekeregve zörgött egy ember bele. – Ahogy kívánod. – Megint végigfutott az ajkán az a rózsaszín nyelv, és abbahagyta. – Miért jöttél ide, Ekatri? – kérdeztem. Meglepett, hogy ráleltem a nevére. Általában elfelejtem az emberek nevét. Talán mert nem érdekelnek. A szemembe nézett, mintha most látna először. – Amikor még fiatal voltam, olyan fiatal, hogy te is megkívántál volna, Ancrathi Jorg, ó, igen, nekem is kivetették a rúnákat. Huszonnégy szó nem elég, hogy egy nő életét elregélje, hát még ha az

egyiket egy fiúra pocsékolja, akire addig kell várnia, míg megöregszik. Azért hívtalak ide, mert megparancsolták, olyan régen, hogy még nagyanyáid hasában se mozdult meg a magzat. Megint kiköpött, most a padlóra. – Nem kedvellek, fiú – mondta. – Túl… szúrós vagy. Úgy használod a vonzerődet, mint egy pengét, de vén boszorkányokra nem hat a vonzerő. Mi belátunk a bensőbe, és a te bensőd rothadt. Ha maradt még benned valami, ami jóravaló, az olyan mélyre van temetve, hogy oda benézni már nem akarok, és különben is pusztulásra ítéltetett. De eljöttem, mert hajdan kivetették nekem a rúnákat, és a lelkemre kötötték, hogy én is tegyem meg ezt neked. – Szép szavak egy szipirtyótól, aki úgy bűzlik, mintha már tíz éve meghalt volna, csak éppen képtelen befogni a száját – mondtam. Nem tetszett, ahogyan rám nézett egyik meg a másik szemével, de attól sem éreztem jobban magam, hogy sértegettem. Attól egyenesen tizennégy évesnek éreztem magam. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy király vagyok, és levettem a kezem a tőröm markolatáról. – Miért küldtek volna ide a rúnáid, hogy felbosszants, ha egyszer nincs remény a számomra, vénasszony? Ha egyszer úgyis vesztésre állok? Vállat vont, rongyai meglebbentek rajta. – Mindenki számára van remény. Egy kevéske. Egy kis csalfa remény. Még a hasba lőtt embernek is van egy kis csalfa reménye. Erre én is majdnem köptem egyet, de egy királyi köpés túl sokat javított volna a hely minőségén. Azonkívül a boszorkányok mindenféle fondorlatokra képesek az ember turhájával vagy akár egyetlen haja szálával. Felálltam, és alig észrevehetően meghajoltam. – Vár a reggeli, ha még lesz étvágyam ezek után. – Aki tűzzel játszik, megégeti magát – mondta majdnem suttogva. – Közhelyekkel házalsz? – Ne állj a nyíl elé – mondta. – Kolosszális jó tanács. – Hátrálni kezdtem a sátornyílás felé. – Nyíl hercege ül majd a trónra – mondta összeszorított szájjal, mintha nehezére esne a nyílt beszéd. – A bölcsek már akkor tudták ezt, mielőtt atyád apja megszületett volna. Én magától Skilfartól hallottam, amikor kivetette nekem a rúnákat. – Nem érdekelnek a jövendölések. – Odaértem a nyíláshoz, és félrelöktem a sátorlapot.

– Miért nem maradsz itt? – Megveregette maga mellett az irhát, és ismét végignyalt száraz ajkán. – Talán még élveznéd is. – És egy szívdobbanásnyi időre Katherine ült ott zafírkék szaténruhájában, amelyet a hálószobájában viselt akkor éjjel. Amikor megütöttem. Erre futásnak eredtem. Rohantam az esőben, Ekatri nevetése kergetett, és a bátorságom ott iszkolt előttem. És nem volt étvágyam a reggelinél. Miközben a többiek ettek, én az árnyak közt üldögéltem a kihűlt tűzhely mellett, hátradöntött székkel. Odajött hozzám Makin, kezében egy cubák szürke, zsíros ürühússal. – Találtál valami érdekeset? – kérdezte. Nem feleltem, de kinyitottam a kezem. Thurisaz, a tövisek. Nem nagy ügy meglopni egy félszemű vénasszonyt. A kő felfalta az árnyat, de semmit sem adott cserébe, egyetlen rúna feketéllett rajta. A tövisek. Múltam és jövendőm feküdt a tenyeremen.

20

Négy évvel ezelőtt Makin elbűvöli az embereket. Fél órát se tölt a társaságukban, és máris kedvelik. Semmi különöset nem kell csinálnia. Nincs benne semmi trükk, még csak nem is erőlteti meg magát. Ha egyáltalán csinál valamit, az mindig más, de az eredmény ugyanaz. Született gyilkos, érzéketlen ember, rossz társaságban rossz dolgokat művel, de alig telik el fél óra, máris azt kívánod, hogy a barátja lehess.

– Jó reggelt, Maladon herceg – köszöntem, amint az alabárdosa bebocsátott a szálába. Kifacsartam a vizet a hajamból. Makin egy széken ült, egy lépcsőfokkal a herceg emelvénye alatt. Éppen akkor nyújtotta fel a kancsót Maladonnak, és ivott bele a maga sörébe, amikor megjelentem. Az ember azt hinné, tíz éve üldögélnek így minden reggel. – Jorg király – szólt a herceg. Becsületére váljon, nem habozott királynak titulálni, noha csöpögő rongyokban álltam előtte. A terem árnyékba borult, pedig a reggel szürke ujjai már bearaszoltak a magas ablakokon, és még a lámpások is égtek minden második oszlopon. Lenyűgöző figura volt Alaric Maladon a trónján. Mintha csak az ősidők legendáiból lépett volna elő. – Remélem, Makin nem untatott halálra a történeteivel. Pofátlanul tud hazudni – mondtam. – Ezek szerint nem lökted bele atyád Erdőőrségének kapitányát egy zuhatagba? – Hát éppenséggel… – Nem fejeztél le egy nekromantát, és nem ettél a szívéből? Makin letörölte a habot a bajszáról, és az egyik ebet fixírozta, amint egy csontot rágcsált. A testvérek egytől egyig a szakállukban turkáltak. Mintha szégyellték volna silány arcszőrzetüket a dánok előtt. – Jó, hát nem mindig hazudik. De azért nem árt vigyázni vele – hagytam rá. – Nos, melegen fogadott Ekatri? – kérdezte a herceg. Ezek az északiak nem sokat lacafacáznak. – Ez nem csak rá meg rám tartozik? Nem hoz balszerencsét, ha kifecsegem? Alaric vállat vont. – Honnan tudhatnánk, ér-e valamit, ha senki sem árulná el, hogy mit mondott? – Ha jól értettem, egy száz évvel ezelőtti üzenetet adott át, amely arra szólít fel, hogy feküdjek szépen hasra, és hagyjam, hogy Nyíl hercege a seggembe élvezzen. Makin beleprüszkölt a sörébe, néhány északi meg elvigyorodott, bár persze akkora szakállak közt nehéz az ilyesmit megítélni.

– Én is hallottam valami effélét – mondta Alaric. – Egy fjordvidéki jóstól, akinek jég volt az ereiben, és nagyon tudott olvasni a gőzölgő belekből. Azt mondta, egyetértés van a régi istenek meg a fehér Krisztus között. Eljött az új császár ideje, aki a régiek törzsökéből ered majd. A Százak arról pusmognak, hogy mindezek a jelek Nyílra mutatnak. – Nyíl hercege megcsókolhatja a seggem – szólalt meg Sindri. Eddig észre se vettem az árnyékok közt, apja testőrsége mögött. – Még nem találkoztál vele, fiam – mondta Alaric. – Úgy hallom, kiváló ember. – Nyitva vagy zárva lesz a kapud, Maladon, ha majd a herceg északra jön? – kérdeztem. A herceg elvigyorodott. – Tetszel nekem, fiú. Szó nélkül hagytam a „fiút”. – Mindig is úgy gondoltam, hogy a birodalmi vér északon koncentrálódik – folytatta Alaric. – Mindig is úgy gondoltam, hogy egy dánnak kellene elfoglalnia a trónt, méghozzá bárddal és tűzzel, s talán éppen én lehetnék az a dán. – Nagyot kortyolt a kancsójából, és rám morcolta bozontos szemöldökét. – És a te kapud hogy állna, ha egy szép napon megjelenne előtte a herceg? – Az attól függ, barátom, hogy mennyire lenne szép az a nap. Azt azonban sohasem szerettem, ha nyomást gyakoroltak rám, pláne jövendőmondók és boszorkányok révén, halott emberek szavai által, vagy olyan jóslatokkal, amiket a planéták láthatatlan mozgására, palatáblákra rótt jelekre vagy valami szerencsétlen birka kiontott beleire alapoztak – feleltem. – Igen – mondta Alaric –, csakhogy ezek a jóslatok nagyon régiek. Az új császár útját már száz éve kijelölték. És lehet, hogy Nyíl hercegére gondoltak. – Csak a vénemberek tartják szentnek a régi szavakat. Én azt mondom, a régi szavak megkoptak, félre kell őket tenni. Új arát vigyél ágyba, ne vén szipirtyót – mondtam Ekatrira gondolva. – Palatáblára egy félkegyelmű is fölfirkanthat valamit, s ha ezer éven át senkinek sincs annyi esze, hogy letörölje, a firka ősi bölcsességgé válik. A harcosok némelyike bólogatott, vigyorgott.

– Ekatri üzenete Skilfartól jött, északról. – Erre mindenki abbahagyta a vigyorgást. Alaric beleköpött a sásba, amivel a padló fel volt szórva. – Egy jégboszorkány északról, egy tűzmágus a küszöbömön. A vikingek a jég és tűz honában születtek, és attól lettek erősek, hogy mindkettővel szembeszálltak. Te írd meg a magad történetét, Jorg. Tetszett nekem ez az ember. Ha a rejtőző játékosok a tábla fölé nyúlnak, hogy odább húzzák Maladon hercegét, könnyen lehet, hogy elvesztik pár ujjukat. A padló megrázkódott, a fogam is összekoccant tőle, s amíg abba nem maradt, mindnyájan hallgattunk. A lámpások nem lengtek ki, de rezegtek a kampókon, és az árnyékok összefolytak. – Milyennek találtad a Heimriftet? – kérdezte Alaric. – Tetszett – mondtam. – Szeretem a hegyeket. A széles tűzhelyen szelíden füstölgött a tegnap esti hamu. A Vallas oldaláról fölszálló gőzpamatokra emlékeztetett. – Mindenáron meg akarod keresni Ferrakindet? – kérdezte Alaric. – Igen – feleltem. Az volt az érzésem, Ferrakind fog megkeresni engem, ha nem megyek el hozzá hamarosan. – Mesélj a trollokról – mondta Alaric. Meglepett engem ez a herceg, akinek az ódivatúsága, régi istenei, bárdjai és szőrméi azt sugallták, nem egyéb ő, mint háborúra és semmi másra termett csatabunkó, a gondolatai mégis olyan fürgén kergették egymást, hogy a szája alig érte utol őket. – A trollokról meg a furcsa cimboráidról – mondta. És, mintegy végszóra, kinyílt a nagy ajtó, és Gorgoth lépett be rajta, hatalmas alakja feketén rajzolódott ki a zuhogó eső előterében. A herceg emberei szorosabban markolták a csatabárdot, amint Gorgoth elindult felénk a néma szálában, ahol csak súlyos lépteit lehetett hallani. Mögötte Góg ugrabugrált, gőzölgött róla az esővíz, és minden lámpás felfénylett, ahogy elhaladt mellette. Újból megrázkódott a föld. Ezúttal akkorát ugrott, mintha egy óriás kalapácsa zuhant volna le a közelben. Odakinn valami megreccsent, és nagyot puffanva leesett. Mellettem egy lámpás lecsúszott a kampójáról, és széttört a kövön, égő olaj fröccsent belőle. Néhány csöpp a lábszárvédőmet érte, és ott égett tovább, noha a vászon annyira nedves volt, hogy nem tudott meggyulladni. Góg

villámgyorsan cselekedett. Egyik karmos kezét felém lökte, másikat a tűzhely felé. Kurtán, élesen felkiáltott, és a lámpaolaj sercegve kialudt. A tűzhelyen most friss lángok lobogtak, mintha csak száraz fa volna felhalmozva benne, és nem szürke hamu. Körös-körül szentségelés hallatszott. Hogy a rengés ereje, vagy a lámpás lepottyanása váltotta-e ki, esetleg az idegesség levezetésére szolgált, amint Gorgoth végigmasírozott az árnyékba borult termen, nem tudtam. – Ügyes húzás volt. – Leguggoltam, hogy egy szintben legyek Góggal, és magamhoz intettem. – Hogyan csinálod? – Ujjaimmal megtapogattam a lábszárvédőn és a padlón azokat a helyeket, ahol az imént még tűz égett, de a bőröm csak hideget és olajat érzett. – Mit? – kérdezte Góg a vékony hangján, miközben szeme a hercegen és a körülötte csillogó bárdokon járt. – Hogyan oltottad el a tüzet? – A tűzhelyre pillantottam. – Vagyis hogyan irányítottad át? – helyesbítettem. Góg nem vette le a szemét a magas székében ülő Alaricról. – Csak egyetlen tűz létezik, te buta – mondta, feledve királyokat és hercegeket. – Megszorítottam, és kész. Összevontam a szemöldökömet. Félig-meddig már értettem, de még mindig nem sikerült igazán átlátnom. – Magyarázd meg. – Megfogtam a vállát, és felém fordítottam. – Csak egyetlen tűz létezik – mondta. A szeme fekete volt, a szokott mélyfekete, de a pillantásában volt valami forró, valami kellemetlen, mintha mindjárt lángra lobbantaná az embert, akár egy gyertya kanócát. – Egy tűz – mondtam. – És ezek itt… – A lámpásokra mutattam. – Csak ablakok rá? – Igen. – Góg türelmetlenül felsóhajtott, és már fordult is el, új játékot keresve. Megképzett előttem egy szőnyeg. Egy szőnyeg, amely egy helyen megráncolódott. Balzsamosabb napokból idéződött fel. Abból az időből, amikor olyan világban aludtam, amely sohasem rengett, sohasem gyulladt ki, egy szobában, ahol anyám mindig elköszönt tőlem lefekvéskor. Egy megráncolódott szőnyeg, amelyet a szobalány a lábával próbál kisimítani. De ahányszor csak letaposta a ráncot,

mindig felugrott helyette egy másik. Sohasem kettő. Mert csak egy ránc volt benne. – Át tudod vinni a tüzet egyik helyről a másikra? – kérdeztem. Góg bólintott. – Mert csak egyetlen tűz létezik, és mi annak a darabjait látjuk – mondtam. – Egyik sarkát leszorítod, a másikat felhúzod. Góg bólintott, és igyekezett kiszabadulni. – És mindig ezt csinálod, csakis ezt – mondtam. Góg erre már nem is válaszolt, mintha magától értetődő lenne a dolog. Elengedtem, mire besurrant a legközelebbi asztal alá, és játszadozni kezdett egy rőt kutyával. – Szóval a trollok – szólt visszafogott türelmetlenséggel Alaric. – Találkoztunk párral. Gorgoth tud beszélni velük. Úgy láttam, megkedvelték – feleltem. Alaric várt. Ez elég jó trükk. Ne szólj semmit, és az emberek kényszerítve érzik magukat, hogy kitöltsék a csendet, akár olyasmikkel is, amiket legszívesebben eltitkolnának. Elég jó trükk, csakhogy én is ismerem, ezért nem szóltam semmit. – Maladon hercege tud a trollokról – mondta Gorgoth. A dánok összerezzentek, amikor megszólalt, mintha eddig képtelennek tartották volna a beszédre, és inkább morgást vagy üvöltést vártak volna tőle. – A trollok Ferrakindet szolgálják. A herceg arra kíváncsi, hogy azok, akiket megtaláltunk, miért nem állnak a tűzmágus szolgálatában. Alaric vállat vont. – Igaz. – A trollok azért szolgálják Ferrakindet, mert félnek tőle – mondta Gorgoth. – A testük éppúgy el tud égni, mint az embereké. Néhányan elbújnak előle. – Miért nem hagyják oda a Heimriftet, ha egyszer szabadon akarnak élni? – kérdeztem. – Emberek – felelte Gorgoth. Egy pillanatig nem értettem. Az ilyen teremtményeket nehéz áldozatnak látni. Felrémlett fekete karmú kezük, amellyel le tudnák tépni egy ember fejét. – Valaha sokan voltak – mondta Gorgoth. – Te mondtad, hogy katonának, háborúzásra teremtették őket, akkor miért bujkálnak? – kérdeztem. Gorgoth biccentett.

– Háborúzásra. Szolgálatra. Nem arra, hogy vadásszanak rájuk. Hogy szétszórják, és egyenként vadásszák le őket idegen földön. Kihúztam magam, mind az immár több mint száznyolcvan centimet. – Úgy vélem… – Te mit gondolsz, Makin? – vágott közbe a herceg. Makin elkapta a pillantásomat, és futólag rám vigyorgott. – Úgy vélem, itt minden ugyanannak a tűznek a következménye – mondta. – Itt minden Ferrakindre vezethető vissza. Az elszáradt fák, a marháitok tüdőmételye, a tönkrement termés, a házaitok romba dőlése téglánként, oromfalanként, gerendánként, a trollok, az esély, hogy ti ketten valaha is pályázhassatok a birodalmi trónra, mind-mind Ferrakindre és a tüzére vezethető vissza. Mindig másvalami tesz csodát. Ma Makin esze volt az. De a lényeg: mindenki a barátjának szeretné tudni Makint.

21

Négy évvel ezelőtt A dánok alapjában letelepedett vikingek. Martalócvér keveredik bennük a leigázott parasztokéval. Minden dán északra vezeti vissza a családfáját, valami véres kezű harcosra, aki éppen kiugrik a hajóból, de az igazság az, hogy a fjordok vad népe megveti a dánokat, fit-firarnak csúfolja őket – sok viking elkövette már ezt a hibát, és csatabárdot kapott érte a fejébe.

– Itt több hasznodat veszem, Makin.

– Őrültség odamenned – mondta Makin. – Ezért jöttem. – Minden, amit Ferrakindről hallok, arra int, hogy a közelébe ne menjünk – mondta Makin. – Azért vagyunk itt, mert belehabarodott abba a kis szörnyetegbe – szólt be Row az ajtónyíláson. Őt nem hívtuk meg a tárgyalásra. A többieket sem. De persze aki az utat járva kinyitja a száját, az mindig számíthat hallgatóságra. Bár most éppen nem az utat jártuk. Annak a kisebb vendégpalotának az egyik szobájában voltunk, amely Maladon hercegé mellett állt. – Fülig beleszeretett. – Rike hajolt be meggörnyedve a szemöldökfa alatt, arcán rémséges vigyorral. Amióta átvettem a rézládikót, úgy gondolta, mindenbe belepofázhat. Az ajtó felé fordultam. – Két dolgot ne feledjetek, testvéreim. Grumlow, Sim és Kent is kidugta a képét Rike háta mögül. – Egy: ha most visszapofáztok nekem, minden pokolban senyvedő pap lelkére mondom, nem hagyjátok el élve ezt az épületet. Kettő: emlékezhetnétek rá, amikor ti meg szeretett néhai testvéreink szorgosan haldokoltatok az Odú falai előtt. És miközben Renar gróf talpasai mészároltak benneteket, Elbant, Hazudóst, Hájas Burlow-t… Góg zsírpocsolyává égette, illetve halálra rémisztette a gróf személyi testőrségét, hetven válogatott legényt. Hétévesen. Úgyhogy számomra most sokkal fontosabb az, hogy milyen emberré nő Góg, ha egyáltalán felnő, mint az, hogy a szánalmas csürhétekből megéri-e valaki is a holnapot. Ami azt illeti, rengeteg más kérdés is fontosabb a számomra pillanatnyilag, mint hogy megérsz-e még egy napot, Rike, de jelenleg éppen ez van a lista tetején. – Akkor is szükséged lesz rám ott – mondta Makin. Annyi éven át oltalmazott, hogy a kötelesség szokásává, vérévé vált. – Ha minden jól megy, nem lesz szükségem rád – feleltem. – Ha meg nem, eggyel több kard aligha segíthetne. Kisebb troll-hadsereg lesi a parancsait, és bárkit képes lángra lobbantani csupán azáltal, hogy gondol rá. Nem hinném, hogy ezen egy szál kard sokat változtathatna. Makin még akkor is mondta a magáét, amikor faképnél hagytam, de a többiek vert kutyaként elsündörögtek. Kivéve Vörös Kentet.

Meglett az új csatabárdja. Mármint nem vadonatúj volt, de azért pompás fegyver, fenn északon kovácsolták, és valamelyik viking hajóról adták el Karlswaternél. Kent megemelintette a bárdját, amint elléptem mellette, biccentett, de nem szólt semmit. Gorgoth és Góg a herceg raktárában várt rám egy zsáknyi élelemmel meg viaszkos pokrócokkal, hátha sátrakra lesz szükségünk a hegyoldalakon. Szép tavaszi reggel vágtunk neki a Heimriftnek. Gyalogoltunk. Hozzászoktam már Brathhoz, nem akartam magára hagyni valami vulkán lejtőjén. Meg mit tudom én, lehet, hogy a trollok szeretik a lóhúst. Én is szeretem. Egy kilométert se tettünk meg az úton, amikor Sindri beért bennünket, hajfonatai a hátát verdesték, ahogy a nyeregben zötykölődött. – Most nem, Sindri, most csak én megyek, meg ezek a szépfiúk itt – mondtam. – Szükséged lesz rám, míg az erdőből ki nem értek. – Az erdőből? Tegnap semmi gondunk nem volt vele. – Figyeltelek benneteket – vigyorgott Sindri. – Ha eltévedtek, kivezettelek volna. Szerencsétek volt. – És mitől kellene félnem az erdőben? – kérdeztem. – Zöld trolloktól? Koboldoktól? Grendeltől? Nektek dánoknak több mumusotok van, mint az egész birodalomnak együttvéve. – A fenyőemberektől – válaszolta. – Miért, azok nem éghetők? Nevetett, aztán elkomolyodott. – Él valami az erdőben, ami lecsapolja a férfiak vérét, és fenyőnedvvel helyettesíti. Az ilyen emberek nem halnak meg, de megváltoznak. – A szemére mutatott. – Kizöldül a szemük fehérje. És nem véreznek. A bárdoktól sem ijednek meg. Összepréseltem a számat. – Akkor vezess. Ma nincs sok időm. Ezeknek a fenyőembereknek el kell jönniük a Felföldre, és szépen sorba állni, ha ki akarnak harapni belőlem egy darabot. Így hát tovább baktattunk, Sindri kantárszáron vezette a lovát, olyan erdei utakon, amelyeket biztonságosnak ítélt, mi pedig megújult gyanakvással vizslattuk a fákat.

Délre kiritkult az erdő, és emelkedő fenyérnek adott helyet. Derékig gázoltunk a sasharasztban, meg a tüskés rekettye közt, a hangába mindenütt beleakadt a lábunk, és valóságos virágporfelhők jelezték haladásunkat. Nem kellett rászólnom Sindrire, hogy maradjon hátra. – Itt bevárlak benneteket – mondta, és elfészkelte magát a harasztban egy napsütötte lankán. – Sok szerencsét Ferrakinddel. Ha megölitek, legalább egy barátotok lesz északon. Ha ugyan nem ezer. – Nem azért jöttem, hogy megöljem – mondtam. – Jobb is. Erre összevontam a szemöldököm. Ha nekem három fivérem vész oda a Heimriften, én feltétlenül le akarnék számolni a hegy urával. A dánok azonban mintha úgy tekintettek volna Ferrakindre, ahogy a vulkánokra. Az ő szemükben összetűzni vele éppen annyira értelmetlen lett volna, mint ha az ember haragot tartana egy sziklával, mert a barátja lepottyant róla. Ugyanazokon a kaptatókon és ösvényeken másztunk fel a Halradrára, mint a minap. Ahogy feljebb értünk, az erős szél felszárította a bőrünkön a verejtéket. Sütött a nap, szép idő volt. Ha ütött az óránk, legalább ezt kiélvezhetjük. Hosszú völgyben baktattunk, fekete hamuban és töredezett lávafolyamok közt, a szikla felszínén még kivehetők voltak az ősi fodrok. Messze fölöttünk egy pásztorkunyhó állt, parányinak látszott a körülötte púpozódó hegyek karéjában: akkor építhették, amikor még kinőtt itt a fű. Fenn a kék égen egy láthatatlan felhő úszott rá a napra, s árnyéka végighullámzott a hallgatag, napsütötte, keletről nyugatra vonuló sziklákon. Gorgoth mordult egy vastagot. Olyan szófukar lény, hogy az embernek sejtelme sincs, mit gondol egyik pillanatról a másikra, de semmi sem kerüli el a figyelmét, még azok a ritka alkalmak sem, amikor szennyes, megviselt világunk miriád részecskéje egy-egy tünékeny másodpercre összeáll, és olyan ádáz szépséget teremt, hogy a szem is belesajdul. Szóval Gorgoth általában nagyokat hallgat, de Góg kettőjük helyett is eleget fecseg. Nagyrészt meg se hallom. A gyerekek már csak gagyognak. Ilyen a természetük, az enyém meg olyan, hogy nem figyelek rá. Ám most, hogy másodjára másztuk meg a Halradrát, Góg nem szólt egy árva szót sem. Heteken át nyaggatott, hogy „Miért van a

lovaknak négy lábuk, Jorg testvér?” meg „Milyen színből készül a zöld, Jorg testvér?” meg „Miért magasabb az egyik fa, mint a másik, Jorg testvér?” – ezek után azt lehetne hinni, örültem a változatosságnak, de az az igazság, hogy jobban idegesített, amikor hallgatott. – Ma nincsenek kérdéseid, Góg? – szólítottam meg végül. – Nincsenek. – Gyorsan rám pillantott, aztán elkapta a tekintetét. – Egy se? – kérdeztem. Szó nélkül lépkedtünk fölfelé. Tudtam, hogy nem csak a félelem vette szavát. A gyermek számára rémisztő, amikor rájön, hogy akiket szeret, nem mindenhatók. Amikor felfedezi, hogy az anyja nem tudja megóvni, hogy a tanítója hibázik, hogy rossz útra kell térni, mert a felnőtteknek nincs erejük a jót választani… minden ilyen pillanat megrabolja a gyermekkorodat, csapást mér rád, amely megöli gyermekléted egy részét, s alóla előbukkan a férfilét egy része, egy új teremtmény, amely szívósabb talán, de keserűségben, csalódásban született. Góg azért nem kérdezgetett, mert nem akart hazugságokat hallani tőlem. Odaértünk a barlangokhoz, amelyeket korábban nem vettem észre, a trollbűzt orrontva elfintorodtunk, aztán behatoltunk a sötétbe. – Egy kis világosságot, Góg – mondtam. Széttárta a tenyerét, és úgy virult ki a tűz, mintha csak a markában szorongatta volna addig. Átvágtam a nagy bejárati termen, és végigmentem az egyenes folyosón, amely ötven méteren át emelkedett a majdnem gömb alakú katedrálisbarlangig, amelynek gidres-gödrös volt a padlója és tükörsimák a falai. Most hamar ott termettek a trollok, vagy féltucatnyian sejlettek elő a sötétből Góg tüzének félhomályos körébe. Gorgoth megvetette a lábát, hogy szembeszálljon bármelyik újjal, aki netán kételkedik benne, de ők csak néztek minket, meggörnyedve, nézték Gorgothot, és nem támadtak. – Miért vagyunk itt? – kérdezte végül Gorgoth. Már azt hittem, sose szólal meg. – Megválasztottam a csatateret – mondtam. – Ha muszáj találkoznod az oroszlánnal, jobb, ha nem a barlangjában keresed fel.

– De máshol körül se néztél. – Mert itt megtaláltam, amit akartam. – És mit akartál? – kérdezte. – Egy kis reményt. – Vigyorogva leguggoltam Góghoz. – Valamikor muszáj lesz találkoznunk vele, Góg. Ez a te problémád, ezek a tüzek előbb-utóbb ki fognak készíteni, és én semmit sem tehetek, még Gorgoth sem tud segíteni rajtad, és a legközelebbi még rosszabb lesz, az aztán következő meg még annál is rosszabb. – Nem hazudtam neki. Nem akartam, hogy hazugságot halljon tőlem. Egy könnycsepp gördült le az arcán, majd sisteregve gőzzé vált. Megfogtam a kezét, nagyon pici volt az enyémben, belenyomtam a lopott rúnakövet, és rácsuktam az ujjait. – Te meg én egyformák vagyunk, Góg. Harcosok vagyunk. Testvérek. Együtt megyünk be oda, és együtt is fogunk kijönni. – És tényleg egyformák voltunk, hazugság ide vagy oda. Ha félrekotortuk az ő jóságát meg az én gonoszságomat, alattuk összefűzött bennünket egy kötelék. Szükségem volt rá, hogy Góg diadalmaskodjon. Nem volt ebben semmi önzetlenség. Ha Góg túléli azt, ami belülről rágja, akkor talán nekem is sikerül. A francba is, nem azért vágtam át a fél birodalmon, hogy megmentsek egy cingár kölyköt. Önmagamat akartam megmenteni. – Idehívjuk Ferrakindet – mondtam. Rápillantottam a trollokra. Nedves fekete szemük meg se rezzent Ferrakind nevére. – Értik egyáltalán, mit beszélek? – Nem – felelte Gorgoth. – Éppen azon gondolkodnak, jó ízű lennél-e, ha megennének. – Kérdezd meg tőlük, vannak-e más kijáratok is innen, olyanok, amik magasabbra, a hegyekbe vezetnek. Szünet. Hegyeztem a fülemet, hogy halljam a szóváltásukat, de csak Góg lángjának lobogását hallottam. – El tudnak irányítani egy olyanhoz – mondta Gorgoth. – Közöld velük, hogy idejön Ferrakind. Parancsold meg nekik, hogy rejtőzzenek el a közelben, és álljanak készen, hogy elkalauzoljanak bennünket egy ilyen kijárathoz. Láttam, ahogy Gorgoth gondolatai elérnek az agyukig. Egy pillanat alatt felpattantak, fekete szájuk néma acsargásra, bömbölésre nyílt, fekete nyelvük ide-oda cikázott töredezett fogaikon. Még gyorsabban

tűntek el, mint ahogy elősejlettek, és hamarosan elnyelte őket a sötétség. – Jó, akkor most idehívjuk Ferrakindet. Megpróbálom rávenni, hogy segítsen nekünk. – Elfordítottam Góg arcát a bejárattól, és a szemébe néztem. – Ha rosszul alakulnának a dolgok, ismételd meg azt a trükköt, amit a herceg palotájában láttam tőled. Ha Ferrakind meg akar égetni bennünket, vedd el a tüzet, és tedd át oda, ahová mondom. – Megpróbálhatom – mondta Góg. – Muszáj lesz megtenned. – A piszkavas óta, vagy talán még régebb óta féltem a megégéstől. Eszembe jutott Igazság, amint a láncai között ég. Keserű epe tolult fel a torkomba. Még mindig elmehetnék innen. Egyszerűen fognám magam, és elmennék. – De hát hogyan hívjuk ide őt, Jorg testvér? – Góg mai első kérdése. Egyre csak azt láttam magam előtt, hogy gyalogolok le a hegyről. Fütyörészek a tavaszi napfényben, és mosolygok. Verejték csörgött a hónaljamból, pergett rá hidegen a bordáimra. Ha Makin itt volna, azt mondaná, rossz előérzete van. És igaza is lenne. Egyszerűen elmehetnék. Egyszerűen elmehetnék. Ha Coddin itt volna, azt mondaná, ez az egész túlságosan kockázatos, biztos eredmény pedig nem várható tőle. Ezt mondaná, de igazából azt gondolná: „Tűnj el onnan, Jorg”, mert nem szeretné, ha megégnék. És ha atyám itt volna. Ha látná, amint a napfény felé lépek. Amint a könnyű utat választom. Azt mondaná, olyan halkan, hogy szinte nem is hallanám: „Na még egyet, Jorg. Na még egyet.” És attól fogva minden keresztúton a könnyebbik irányt választanám, még egyszer. S a végén mégis megégne, amit szeretek. – Gyújts tüzet, Góg – mondtam. – Egy kurva nagy tüzet, aminél nagyobb nincs is a világon. Góg Gorgothra pillantott, aki biccentett, és hátralépett. Egy hosszú pillanatig, vagy fél tucat lassú lélegzetvételig, semmi sem történt. Aztán, először csak halványan, mint a képzelet játéka, Góg hátán villogni és mozgolódni kezdtek a lángminták. Színük egyre mélyült. Bíborvörös áramok futottak át Gógon, s a hamuszürke egyre fakult. Megcsapott a hőség, hátraléptem, majd még egyet. Az árnyékok kiszöktek a barlangból, de arra sem maradt időm, hogy lássam, mit

fedtek fel. Góg pulzált a hőtől, mint a parázs a kovács tüzében a fújtató minden egyes leheletére. Gorgoth és én behátráltunk a felfelé emelkedő alagútba, amely a katedrálisbarlangból nyílt. Csak álltunk ott, Góg tüzének hevével az arcunkon, miközben a hátunk mögül jeges fuvallat érintette meg a tarkónkat. A lángok hang nélkül lobbantak fel, és az egész katedrális-barlang megtelt kavargó, narancsvörös tűzzel. Hátrább tántorogtunk, már nem is láttuk a barlangot, de a bőrünk így is felhólyagzott. Zihálva lélegeztem, mintha a tűz mindent kiégetett volna a levegőből, amire szükségem lehetne. – Ez mire jó? – kérdezte Gorgoth. – Tűz csak egy van. – Teleszívtam a tüdőmet forró, haszontalan levegővel. Fekete pontok úszkáltak a szemem előtt. – És Ferrakind azon keresztül figyel, mintha ablak volna az egész világra. Gorgoth megmarkolta a vállamat, hogy el ne essek. Úgy tűnt, semmi erőfeszítésébe nem kerül ez, és egy futó pillanatra zokon is vettem, de máris csúsztam alá valami sötét helyre, ahol még az ő keze sem tudott megtámogatni. Nem hallottam semmit, csak a saját zihálásomat, meg a sarkam csikorgását, ahogy egyre beljebb vonszolt, fölfelé. Testem legnagyobb része olyan forrónak érződött, mintha magam is mindjárt tüzet fognék, de a lábam furcsamód majdnem lefagyott. A tűz hang nélkül jött, de nagy hussanással aludt ki. Vége lett, mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet, és rekedten káromkodtam, amikor a váratlan hideg magamhoz térített. – Mi az isten? – Valami jéghideg patakban feküdtem. Az alagút eddig száraz volt, de most egy patak csörgedezett ott, kavicsokat sodorva magával. Meghengergőztem benne, aztán a falba kapaszkodva feltápászkodtam. Gorgoth elindult visszafelé. Mivel egész életét a Honas-hegy sötét gyomrában töltötte, macskaszeme biztos talajt talált ott is, ahol én csak botladoztam. A kis patak követett bennünket a katedrálisbarlangba, ahol aztán bugyborékolni és gőzölögni kezdett a forró köveken. Góg ott várakozott, ahol hagytuk, még mindig izzott, a túlsó alagút szájánál pedig, amely a bejárati terembe vezetett, Ferrakind állt. Azt hittem, olyan emberre lelek majd, akiben tűz ég. De Ferrakind inkább tűz volt, amelyben még maradt valami emberi. Formára ember,

de mintha olvadt vasból öntötték volna, amilyet a barrow-i és gwangyangi kádakban állítanak élő. Minden porcikája égett, és egész alakja hol ilyen, hol olyan tartásba lebbent. Amikor forró fehér csillagokhoz hasonló szempárja rám villant, tekintete belemart a bőrömbe. – Hozzám, Góg! – Fájt a kiáltás, de az olvadásvízből felszálló gőz valamennyire segített. – A gyermek az enyém – sisteregte lángjaival Ferrakind. Góg felénk iramodott. Ferrakind lassan előreindult. – Mi szükséged rá? – kiáltottam oda neki. Közelebb nem mehettem, mert leolvadt volna a bőröm. – A nagy tűz elemészti a kicsit. Összefogunk, és erőnk megsokszorozódik – mondta Ferrakind. Úgy tűnt, mintha emlékezetből beszélne, azt az emberi részét használva, amely még nem égett ki belőle. – Éppen azért jöttünk, hogy megmentsük őt ettől – feleltem. – Ki tudod venni belőle a tüzet, hogy csak a fiú maradjon? Újra megtalált az a forró szempár, és úgy meredt rám, mintha először látna. – Én ismerlek téged. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Túlságosan kiszáradt a szám, hogy kibökjek valami hülyeséget, ami más körülmények között eszembe jutott volna. – Felébresztettél egy régi tüzet, olyat, amilyen már ezer esztendeje nem égett – mondta Ferrakind. – Ja, az – mondtam. – Tényleg. – Lehoztad a napot a földre. – Ferrakind sistergése halkult, mintha az Építők fegyverének emléke megrendítette volna. Árnyak szaladtak át rajta. Góg odaért hozzánk. Amint kiszállt belőle a hő, új jegyek maradtak a testén, fénylő-narancsvörös lángok a hátán, mellén, karján. – Szóval meg tudnád változtatni? Ki tudnád venni belőle a tüzet, vagy legalább annyit, hogy élhessen? – kérdeztem. Még mindig fájdalmas volt a lélegzés, az olvadásvízből felszálló gőztől pedig alig lehetett látni. Valahol fölöttünk és mögöttünk Góg és Ferrakind heve elérte a Halradra magvának ősi jegét.

Csurgott-lövellt Ferrakind tüze, és szétáradt a barlang padlóján. Rájöttem, hogy nevet. – Az Építők át akarták törni a korlátot gondolat és anyag között – mondta. – Megkönnyítették, hogy vággyal is meg lehessen változtatni a világot. Vékonyabbá tették a falakat élet és halál, tűz és nemtűz között, lefaragták a különbséget az ez meg az, sőt az itt meg az ott között. Az jutott eszembe, hogy Ferrakind józan esze lett az első áldozata a benne tomboló pokol tüzének. – Tudsz segíteni a fiún? – kérdeztem köhécselve. – Bele van írva. A gondolatai tűzzel érintkeznek. A tűz az elméjével érintkezik. Ő tűzesküdött. Nem változtathatunk azon, ahogyan meg vagyunk írva. – Ferrakind felénk lépett, és a lángok úgy emelkedtek körülötte, mint repüléshez kiterjesztett szárnyak. – Add nekem a fiút, és szabadon távozhatsz. – Túl nagy utat tettem meg, hogy a nemleges választ elfogadjam – feleltem. A tűznek nincs türelme. A tűz nem tárgyal. Tudnom kellett volna. Ferrakind felénk nyúlt, és fehér lángoszlop lövellt ki a kezéből. Azt hittem, gyors vagyok, de Góg még a gondolatomnál is gyorsabban mozdult, karjába kapta a tűzvészt, teste narancsvörösből fehérizzásba váltott, de Gorgoth és én épek maradtunk. – Mögénk! – kiáltottam. – Küldd hátra! És Góg engedelmeskedett. Mögöttünk az alagút megtelt Ferrakind fehér tüzével, amint Góg az egyik kezével elkapta, s a másikkal eldobta magától. Nem láttam a tűzmágust, csak a felőle bugyogó infernót, és az alagutat sem, csak a fehér tűz tomboló tornádóját, ahogy felörvénylett benne. Ott álltunk egy védőburokban, körülöttünk kemencehőség, és egyetlen kisfiú gondoskodott róla, hogy a húsunk rá ne szenesedjen a csontunkra. Nagyon sokáig csak a vakító hőséget láttuk, csak a tűz bömbölését hallottuk. És minden pillanatban, amikor azt gondoltam, már nem tarthat tovább, egyre vadabb lett a tombolás. Góg lángolt, előbb az üllőre tett vas fénylő narancsvörösével, aztán a kohótűz fehérével, majd a csillagok makulátlan fehérségével. Láttam a csontjai árnyát, minden szívdobbanással egyre kivehetőbbek lettek, mintha átégne

rajta a tűz, és kipusztítaná az anyagot izomból, bőrből, zsírból. Törékennyé, hamuvá változtatná a gyermeket. Aztán egy pillanat alatt tovatűnt a tűz és tombolás, és felrémlett Ferrakind, fehérizzásban, megolvadva, és Góg, kuporogva, fakón, mint az ezüstös hamu, mozdulatlanul. Olvadásvíz egész zuhataga rohant körülöttünk, derékig érőn, fehéren, bömbölve ömlött be a terembe az alagút száján, amely az imént, amikor felmenekültünk rajta a tűz elől, még száraz volt és szemcsés. Góg és Ferrakind körül szétvált a víz, mintha képtelen volna a tűz magvával érintkezni. Gorgoth és én Góg mellett maradtunk, úgyhogy mihozzánk alig ért el a víz. Ferrakind ismét felnevetett, és új lángimpulzusok lövelltek ki belőle. – Azt hitted, kiolthatsz, Ancrathi Jorg? Vállat vontam. – Ez a hagyományos módja. A tűz ellen tűzzel harcmodor nem vált be. – Máris apadni látszott körülöttünk az áradat. – Ahhoz egy óceán kellene! – mondta Ferrakind. Tüzet gyűjtött a tenyerébe, és fehéren fellobogtatta. – A gyereknek vége. Ideje meghalnod, Ancrathi Jorg. Ha ideje, hát ideje. Volt egy halvány reményem, de semmi több. Legalább nem lassú tűz emészt el. Kihúztam a kardom. Mindig is úgy gondoltam, penge lesz a kezemben, ha eljön az idő. Bömbölést hallottam, de nem lángokét, valami mélyebbet, távolabbit. Ahhoz egy óceán kellene. – Egy tóhoz mit szólnál? – kérdeztem, és az égő mágusra sandítottam a kardom lapja mentén. – Tóhoz? – Ferrakind elhallgatott. És akkor lezúdultak a vizek, fekete fal rontott végig a lábunknál csörgedező erecske nyomán. Rávetettem magam Gógra, beugrottam vele a katedrálisbarlangba, és az alagút szájánál félrelódítottam. Úgy tört szét, mintha üvegből volna. Darabokra tört, mint valami játékszer, ezer éles, csillogó darabkára. Hirtelen forróságot éreztem. Tüzes tűk lyuggatták az arcomat, amivel először nekiütődtem Gógnak, az állkapcsomat, a halántékomat. Ott hevertem a villódzó szilánkok között, Góg maradványai között, megbénított a mérhetetlen fájdalom,

összegömbölyödtem a barlang szemcsés padlóján, miközben bibliai méretű vízözön robbant ki az alagút száján, alig pár méterre tőlem. A Halradra kráterében ezerszer ezer tonnányi jég hevert évszázadok óta. De azelőtt, réges-régen, vizek folytak itt. Különben mitől lettek volna ilyen simák ezek az alagutak, mitől lettek volna felszórva kaviccsal és ősi sárral, mitől váltak volna gidres-gödrössé, mint az olyan sziklák, amelyeken folyók zúgnak át? A jég gleccserlassúsággal belopakodott oda, ahol föld alatti folyamok vájtak ki rejtett katedrálisokat és hosszú tárnákat, és a Halradra mély, néma álomba merült a jég szorításában. Azt nem reméltem, hogy bármilyen tűz megolvasszon annyi jeget, amennyi egy tűzmágust vízbe fojthat, még kevésbé, hogy a tűzmágus saját tüze tegye ezt, miközben ő ott áll, és türelmesen várja tulajdon vízözönét. De annyit igenis reméltem, hogy az ő tüze meg Gógé együttesen esetleg egy járatot olvaszt a jégbe, ott, ahová az alagút vezet, ahová a hőség felszáll… egy járatot föl és ki. Tavasszal és nyáron a Halradra krátere lenyűgöző kék. Egy méternyi olvadásvíz kékje sok ölnyi jég tetején. Húszholdnyi tó, mindössze egy méter mély, azon a rengeteg jégen. Ha csak akkora lyuk olvad bele abba a jégbe, ami egy szekeret elnyelne, rögtön kiderül, hogy egy méterszer húsz hold az igen sok. A jeges víz sűrű oszlopa olyan sebességgel csapott le Ferrakindre, amire a leggyorsabb lovak se képesek, és egy szempillantás alatt elragadta. Amikor a mágus tovatűnt, és Góg maradványaiból is kihunytak a szikrák, sötétség borult a teremre. Csak a fájdalomnak és a víz zúgásának voltam tudatában. Tudtam, hogy nem elégek, hanem megfulladok, de nem érdekelt. Csak gyorsan történjen. Kezek találtak rám valamiképp abban a sötétségben és vízözönben. Trollbűz elegyedett megperzselődött húsom szagával, és fickándozni kezdtem a szorításukban. Szentségelve szidtam őket, arra gondolva, hogy így csak tovább fog tartani az agóniám. Hirtelen belém villant, talán még mindig azon töprengenek, hogy jóízű leszek-e. Lehet, hogy félig átsütve szeretik a kajájukat. Az egyikbe beleharaptam, és mondhatom, a trollok íze még a szaguknál is borzalmasabb. Másra nem emlékszem. Azt hiszem, odakoccantották a fejemet a sziklafalhoz, miközben iszkoltak az áradat elől.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL December 16. napja, az Interregnum 98. esztendejében Ancrath, Magasvár, a hálókamrám. Maery Coddin a sarokszéken üldögél és varr. Eső veri az ablaktáblákat

– Madam, te száműzöd a telet. Sütkérezünk mosolyod melegében. Nyíl hercege mondta ezt, amikor lejöttem a lépcsőn a Keleti Terembe. „Madam”, nem „hercegnő”, mert Nyílföldön így beszélnek. Madam. Dagályos, talán, de mosolyra késztetett, mert előtte komor voltam, Sageous meg az arcára rótt írás járt a fejemben. S noha valószínű, hogy egy holt költő írta Orrin szavait, úgy éreztem, komolyan gondolja, és külön az én kedvemért hozakodott elő velük. – Jól nézel ki, Katherine. Ezt meg Egan mondta, miközben a fivére meghajolt. Éj és nap ez a kettő. Vagy talán reggel és este. Orrin olyan szőke, mint egy jarl, és olyan jóképű, mint azok a hercegek, akiket a könyvekbe festenek bele kis hercegnők gyönyörűségére, míg ők is rá nem ébrednek, hogy nem a csóktól változik herceggé a béka, hanem egy vár meg a birtok ígéretétől. Egan haja rövid és koromfekete, bőrén még a nyári nap színe, arca brutális lenne, egy hentes vagy egy hóhér nyakára való, ha nem égne mögötte a tűz, az energia, amitől minden szőrszál fölmered az ember karján és tarkóján. Mik is voltak Jorg Ancrath utolsó szavai hozzám? „Neked biztosabb-e a kezed, néném?” Amikor felajánlotta, hogy végezzem be atyja művét. Ahogy állt ott, sápadtabban, mint Orrin, sötétebben, mint Egan, s a haja a vállán mint egy fekete folyó. Csak nézett engem meg

a késemet, arca éles, kifürkészhetetlen, mintha nem is azt a férfit tükrözné, amivé válik, hanem azt, amivé válhat. De miért erről a fiúról írok, amikor férfiakról is beszélhetnék? Erről a fiúról, aki megütött? De nem hiszem, hogy ő tépte le a ruhámat. Bár lehet, hogy gondolt rá. Mindketten megkérték a kezemet. Orrin nyájas szavakkal, amiket visszaadni sem tudnék. Elérte velük, hogy tökéletesnek érezzem magam. Tisztának. Tudom, hogy vigyázna rám, és igyekezne boldoggá tenni. Túlságosan… prűdnek festem le talán. Tűz és erő is van Nyílföldi Orrinban. Vasember a lénye legmélyén, és minden porcikája eleven. Egan kurta szavakkal, hosszú, sötét pillantásokkal kért. Azt hiszem, a szenvedélye még Sarethet is megrémítené, akármilyen mocskos a szája. Azt hiszem, egy gyenge nő meghalna az ágyában. Egy erős pedig úgy érezhetné, ott élt csak igazán. A rózsakertben sétáltunk, amelyet Rowan királyné ültetett egy évvel a halála előtt az öregtorony és a fal közé. Először Orrinnal andalogtunk, mivel ő az idősebb testvér, egy év van közöttük, azután Egannal, miközben Maery Coddin mint gardedám egy méterre lemaradva követett bennünket. A kert elburjánzott, gondozták ugyan, de szeretet nélkül, a rózsák a szárukon hervadtak el, tövist, halott virágot egyaránt bevont a dér. Orrin eleinte hallgatagon lépkedett, csak a talpa alatt a kavics ropogása törte meg a hideg csendet. Első szavai eléje lebbentek a leheletével: – Nem lenne könnyű a feleségemnek lenned. – Az őszinteség mindig örvendetes – mondtam. – Mitől lenne olyan nehéz? És akkor, ott a rózsák között, minden hetvenkedés és gőg nélkül elmondta nekem, hogy egy nap majd császár lesz, de az út Vyene-be nem lesz könnyű. Nem Isten parancsolta ezt neki, nem is atyjának ígérte meg a halálos ágyán, nem úgy adta elő, mint ami a sors könyvében meg van írva, hanem csupán kötelességeként. Nyílbeli Orrin alighanem igen ritka fajta. Velejéig jó ember, akiben megvan az erő, hogy teljesítse, amit a jósága követel tőle. És persze igaza is volt. Egy ilyen férfit szeretni könnyű, a feleségének lenni sokkal nehezebb.

Orrin előbb gondolkodott, aztán a jövőről beszélt, Egan viszont minden habozás nélkül beszélt, és csakis a jelenről. Csak az őszinteség volt bennük közös. Egan kerek perec kimondta, hogy akar engem, és én el is hittem. Közölte, hogy boldoggá fog tenni, és azt is, hogy hogyan. Biztosra veszem, ha akkor megfordultam volna, Maery arca ugyanolyan vörös lett volna, mint az enyém. Egan a lováról mesélt, a csatákról, amelyekben harcolt, meg a helyekről, ahová elvisz majd. Hetvenkedés is volt ebben, persze, de hát ezek a kedvtelései: a gyilkolás, a lovaglás, az utazás, és most még én is. Lehet, hogy léhaság ez tőlem, de bóknak veszem, hogy egy olyan férfi, mint Nyílbeli Egan, a maga legfőbb, noha egyszerű örömei közé sorol engem. És igen, lehet, hogy csak elnyerni való díjnak tekint, de azt hiszem, az én tüzem felérne az övével, emberére találna bennem. Azt feleltem nekik, hogy meg kell fontolnom a dolgot. Sareth bolondnak tart, amiért nem ugrottam valamelyiknek a nyakába azonnal, amiért nem ragadtam meg az alkalmat, hogy itt hagyhassam Ancrathot. Maery Coddin azt mondja, Orrint válasszam. Neki több a birtoka, fényesebb a jövője, és a tüze még őt is meglágyítaná, de anélkül, hogy elemésztené. Én azonban úgy döntöttem, várok.

Február 8. napja, az Interregnum 99. esztendejében Magasvár, a könyvtárterem. Hideg, üres

Sareth kinyomta magából az Ancrath porontyot. Úgy ordított, hogy a fele vár megtudhatta, milyen érzés átpréselni egy jókora, iszamós fejet azon a lyukon, ahová az embernek még az ujja is alig fér be. Engem pár óra után kiküldött. A duzzogásom miatt, azt mondta. Őszintén szólva egyáltalán nem bántam. Pedig osztoznom kellene az örömében. Hálát kellene adnom, hogy mindketten épségben vannak. Szeretem a nővéremet, és idővel biztosan megszeretem majd a fiát is. Nem az ő bűne, hogy Ancrathnak született. De félek. Nem duzzogtam. Félelem volt az. Sareth egész nap és fél éjjel ordított, mire sikerült kinyomnia magából. Tudtam, hogy mocskos

szája van, de hogy miket kiabált a végén! Nem is tudom, hogyan néznek majd rá ezután a cselédek. Hogyan figyelik majd királynéjukat sisakrostélyuk mögül az asztali lovagok. Félek, és a félelemtől girbegurba betűket ró ide ez a lúdtoll. Remegek, lassan és határozottan kell írnom, hogy egyáltalán visszaolvashassam majd, amit papírra vetettem. Kimaradt a múlt havi vérzésem, és most az e havi is. Azt hiszem, mielőtt még lepereg az év, én is sikítozni fogok, nem törődve azzal, hogy miket mondok, és ki hallja. És az én fattyam tiszteletére nem lesz lobogódísz, templomi imaóra. Mint a kis Degran hercegért éjfélkor. Akkor sem, ha az én babámnak is fekete hajat tapaszt a koponyájához a nyálka, és fekete szem pislog ki a ráncos arcocskájából. Gyűlölöm őt. Hogy tehette? Hogy volt képes mindent elrontani? Jorgról álmodtam az éjjel, odajött hozzám, nekem meg nagy volt a hasam, feszes és forró, és egyre tágult, mintha a fattyú ki akarna jönni, kis kezei ide-oda nyúlkáltak a bőröm alatt. Azt álmodtam, hogy Jorg kést hozott magával. De lehet, hogy az én késem volt. Az a hosszú, keskeny. És felmetszett vele, ahogyan Drane belezi a halat a konyhán, és kihúzta belőlem a szederjes, visító babát. El kellene mondanom valakinek. Glen testvérhez kellene fordulnom a történetemmel. Hogy hogyan erőszakolt meg Jorg. És feloldozást kérni, bár isten tudja, miért nekem kellene feloldozást kémem. Őhozzá kellene fordulnom. És akkor elküldenének a Frau-hegyi apácákhoz. Csakhogy én gyűlölöm azt az embert, azt a köpcös barátot az üres tekintetével, a vaskos ujjaival. Nem tudom, miért, de még Jorg Ancrathnál is jobban gyűlölöm. Ha ránézek, le akar suvadni rólam a bőr, hogy elmásszon onnan. Vagy megkérhetnék valakit, hogy segítsen elveszejteni. A scorroni nyomornegyedben voltak vén banyák, akik őröltek valami keserű pépet… és a babák kipottyantak a nőkből, akik felkeresték őket, aprón, élettelenül. De ez Scorronban volt. Itt nem tudom, kit kérhetnék meg rá. Maery Coddint, talán, de ő túl jó, túl tiszta. Elmondaná Sarethnek, ő meg beárulna Olidan királynak, és ki tudja, mit tenne velem a király, amiért felforgattam a terveit, nem játszottam a jó gyalog szerepét az államjátszmájában, leestem a tábláról. Jobb, ha hozzámegyek Orrin herceghez vagy Eganhoz. Méghozzá hamar, még mielőtt meglátszik. Egan nem várná ki az esküvőt. Egy

pillanat alatt rám vetné magát. Sose tudná meg, hogy nem az övé. Orrin viszont várna.

22

A menyegző napján – Hol van Coddin, a szentségit? – Valahol odalenn. – Hobbs, az Erdőőrség parancsnoka lemutatott a völgybe. Az Őrség szürke hátvédvonala szakadozott sort rajzolt ki a legfürgébb nyílbeli katonák előtt. – A várban kellett volna hagynunk, Jorg – mondta Makin, minden második szava után lihegve egyet. – Túl öreg már a futáshoz. Kiköptem. – Keppen minimum százéves, mégis felszaladna erre a hegyre, sőt le is szaladna róla, mielőtt te elköltenéd a reggelidet, Sir Makin. – Hatvan biztosan megvan – mondta Makin. – Jóval öregebb Coddinnál, ez tény. Fölért hozzánk a gerincre Hobbs parancsnok is, oldalán Stodd kapitánnyal, akinek kurta szakálla fehérlett a vörös arcán. – Na? – kérdezte Hobbs. Ránéztem. – Felség – tette hozzá. A hegyekben könnyű elcsüggedni, de erőre kapni is könnyű. Ha egy-két ezer méterrel közelebb vagyunk az Úrhoz, az sokat számít. Hobbsnak mindenesetre volt oka az aggodalomra. Fölöttünk a völgy meredek falú hágóvá keskenyedett, és ez a szűkület bizony lelassíthat háromszáz embert annyira, hogy a nyílbeliek a hosszú

üldözés után végre bevérezhessék a kardjukat. Fölötte kezdődött a hóhatár meg a hosszú emelkedő a Kékhold-hágóhoz, amely az évnek ebben a szakában a neve ellenére el volt zárva. Alattunk a völgyben tízszer annyian nyüzsögtek, mint mi, vagy még többen: állandó mozgásban levő emberszőnyeg, a nap fénye sisakokon, pajzsokon, kard- és lándzsahegyeken csillant meg. – Várjuk be Coddint – mondtam. Coddinnak is szüksége lesz rá, hogy erőre kapjon a lelke. – Felség. – Hobbs meghajtotta a fejét. Kézbe vette az íját, és várt, a mellkasa még mindig hullámzott. Derék ember, de legalábbis megbízható. Atyám a királyi testőrségből állította az Erdőőrség élére, nem büntetés gyanánt, hanem inkább az Őrség megjutalmazásaképpen. Felnéztem az embertömegről a hófödte, derűs csúcsokra. A hóhatár nem sokkal a szűkület fölött várt ránk. Friss havat hordott a szél, jeges kristályok kavarogtak. De egyikünk sem érezte a hideget. Tízezer hegyi lépés égett a lábamban, tette reszketeggé, hevítette föl a véremet majdnem a forrpontig. Nyugatra megpillantottam az Isten Ujját. Mostani kimerültségem semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor végre sikerült felkapaszkodnom a tetejére, és hullafáradtan hevertem ott a végtelen kék ég alatt. Órákig csak feküdtem, aztán felálltam, beledőltem a szélbe, és kihúztam a kardomat. Hegymászáshoz semmit sem visz magával az ember, ami nem nélkülözhetetlen. Én a hátamra szíjazva felvittem egy kardot. Dal van a kardsuhintásban. Az Isten Ujján tisztábban hallani. Anyám muzsikájának emlékét hajszoltam mászás közben, de a Szirt más dalt dalolt nekem. Talán azért, mert ott közelebb a menny, de az is lehet, hogy a szél hordozza. Mindegy, aznap meghallottam a kard dalát, és kata-gyakorlatokkal ugráltattam a pengémet, belehasítva a viharba, perdülve-fordulva, felülről, majd alulról vágva. Talán egy órán át jártam a kardtáncot ott fenn a magasban, szilajon, körülöttem a végtelen űrrel. Aztán, mielőtt még túlságosan alászállt volna a nap, otthagytam a pengét a sziklákon, áldozati ajándékul az elemeknek, és elindultam lefelé. Az Isten Ujján állva értettem meg először, miért hajlandók küzdeni az emberek egy helyért, sziklákért, folyókért, akárki is titulálja magát

királynak arrafelé. A hely hatalma. Ott a völgy szájánál is ezt éreztem, miközben nyílbeliek hordái özönlöttek felém. – Nicsak, Coddin – mondtam, amint a kamarásom feltámolygott hozzánk. – Inkább látszol holtnak, mint elevennek. Egy szót sem tudott kinyögni. – Megvan még, amit rád bíztam? – Eredetileg nem is tudtam, miért adom oda neki, csak azt sejtettem, hogy muszáj. Coddin lihegve ledobta a hátáról a zsákot, és beletúrt. – Örülj, hogy nem hajítottam el menekülés közben – mondta. Átvettem tőle a sípot, a felföldi sípot, amit a kecskepásztorok használnak: vagy harminc centi hosszú, bőrtömítéses ventillel. – Tudom, hogy rád mindig számíthatok, Coddin – mondtam, habár Makinra és Keppenre is rábíztam egyet-egyet. Fontos, ha valakire számítani lehet, de terveket azért ne építsünk ilyesmire. – Egyikünk sem idevalósi – fordultam a kapitányaimhoz megemelt hangon, hogy a körénk gyűlő erdőőrök is hallják. – Na jó, te az vagy – böktem rá egy emberre a második sorban. – De a legtöbben Ancrathban születtünk és nevelkedtünk. Most már az Őrség utolja is befutott, a nyílbeliek vagy kétszáz méterre lehettek, töredezett köveken botladozva felénk. – Azért vagytok itt velem, ancrathi férfiak, mert ti vagytok a legjobb harcosaim, mert olyan földeken tanultatok küzdeni, amelyeket nehéz megvédeni, s amelyeket mások el akartak venni. Ezt a mi Felföldünket viszont könnyebb védeni, és lófütty préda sincs benne, csak kecskék meg kövek. – Ezen jót nevettek. Volt még élet az Őrség egy részében. – Ma – mondtam. – Ma valamennyien felföldiekké válunk. Magasra emeltem a sípot, és lenyomtam rajta a ventilt, nem túl erősen, mert az elrontja a hangot. Az egyenletes nyomás adja a legjobb eredményt. A kecskesíp hangja kilométerekre elhallatszik a hegyek között. Úgy van megszerkesztve, hogy a hangját felkapja és sziklától szikláig dobálja a szél. Egy erős fújás majdnem az Odúig visszhangzik. Mindenesetre elég hangos ahhoz, hogy minden felföldi meghallja, akiket az utunk fölötti meredélyeken bújtattam el. Nem akármilyen felföldiek voltak ezek: olyan férfiak, akik nemzedékről nemzedékre őrizték azokat a meredélyeket. Olyan férfiak, akik apáikhoz és

nagyapáikhoz hasonlóan köveket sétáltattak. Megtartották a titkukat ezek a renari férfiak, de ott fenn az Isten Ujján, azon az évekkel ezelőtti napon, minden feltárult előttem. Jerikó falainak leomlásához hét kürt szavára volt szükség, de azokat erősnek építették. A Renar-felfold hegyoldalai a pásztorsíp egyetlen fuvintására megindultak. A völgy mindkét oldalán, végestelen-végig, vagy tucatnyi kőgörgeteg zúdult le. A felföldiek jobban ismerik a meredélyeiket, mint a szeretők egymás testének hajlatait. Nagy, ingatag kövek, feszítő vassal előrelazított szikladarabok dőltek meg egy lökésre és egy nyögésre, gurultak, ütköztek össze egymással, aztán egyre többel, számtalannal. Remegett a föld a lábunk alatt. A moraj, akár a malomkő csikorgása, a fogunkba hasított. Pillanatok alatt mozgásba jött az egész völgy, és nyílbeliek ezrei tűntek el a felszálló porban, zúzódtak véres péppé a kövek alatt. – Hát, köszönöm, Coddin. Nagyon örültem. – Visszaadtam neki a sípot. – Hobbs – mondtam. – Ha majd leülepszik a por, az embereid leszedhetnék azokat, akik még állnak. – Szerelmetes Jézusom! – szólalt meg Makin a völgyet bámulva. – Hogyan… – Topológia – mondtam. – Mágiaféle. – És most hogyan tovább, Jorg király? – Coddinnak erőre kapott ugyan a lelke, de azért továbbra is a számokra koncentrált, tudván, hogy az esélyeink tizenhat- vagy tizenhétezerrel szemben alig jobbak, mint húszezerrel szemben. – Visszamegyünk, természetesen! – feleltem. – Innen föntről nehéz lenne támadnunk, nem igaz?

23

A menyegző napján

Mintha új terepen jártunk volna az Odú felé igyekezve, töredezett, hepehupás úton, amelyet darált hússá vált, halott férfiak borítottak, és itt-ott még élők kiáltoztak eltemetve a talpunk alatt. Mentünk tovább, az erdőőrök rongyos köpönyege még szürkébb lett a portól, az emberek ábrázata fakó a kőtörmeléktől és a borzalomtól. A herceg hadserege már teljesen körülvette az Odút, a magaslatokon íjászok sorakoztak, az ostromgépeket egymás után a helyükre vontatták. Katonáim a várfalak között szorongtak, akár jutott nekik hely, akár nem. Idekinn semmi esélyük sem lett volna az ellenséggel szemben. Láttam, hogy íjászegységek ereszkednek lefelé hosszú sorban, nyilván azért rendelték át őket keletre a mészárlás után, hogy tisztes távolságból állják utunkat. Ezek szerint a herceg gyorsan tanul. Számít felújuló támadásomra. És ez alkalommal már aligha fog legyinteni háromszáz emberemre. – Fölösleges lenne kapkodnia – szólalt meg mellettem Makin. – Előbb lerombolja a falakat, és megritkítja a helyőrséget – mondta Coddin. – A havakig, az igazi nagy havazásokig nem muszáj bejutnia – mondta Hobbs. – Aztán, mire leesik, benn lesz. Tűznél telel ki. Utána meg, amint a tavasz megnyitja a hágókat, átkel rajtuk. – Még ma be akar bejutni – közöltem velük. – De legkésőbb holnap. És egyenesen a kapun át. – Miért? – kérdezte Coddin. Nem vitatkozott, csak tudni akarta. – Minek rombolna le egy jó várat? – mondtam. – Egyetlen, nagy lökés. Fegyverletétel. Egy adag nagylelkűség, és máris van egy új erőssége, egy új helyőrsége, és csak a kaput kell kifoldozni. Ő se lacafacázik sokat, akárcsak én. Nekirontani, keményen, határozottan, azzal kész is. – Egy adag nagylelkűség? – kérdezte Makin. – Azt hiszed, az a híres nyílbeli nagylelkűség túlélte a legfrissebb eseményeket? – Talán nem. – Bőszen elvigyorodtam. – De nekem sincs szándékomban ilyesmit tanúsítani. Ne feledd a szavam, barátom, innen senki sem vonul el élve, ezúttal nem. – Vörös Jorg! – Makin a mellére csapott a tenyerével, mint évekkel azelőtt annál a remageni erődnél.

– Vörös nap – mondtam. Belemártottam a két ujjam valamibe, ami órákkal azelőtt még élt és nevetett, és bíborvörös csíkokat húztam a bal orcámra, majd a másikra is. Miközben mentünk le a völgybe, egyfolytában a rézládikón matattam, amely a csípőmnél lógott a bőriszákban. Egész nap éreztem, hogy Sageous áthatol képzelgéseim peremén, be a félálmok és ábrándok közé, ahol csak utat talál magának. Forrásaim, vagyis a hírszerző hálózatom, amely korántsem volt olyan kifinomult, mint amilyet a Százak többsége tartott fenn, hírül adták, hogy Nyíl hercege egy másik hadat is útnak indított – ez persze jóval kisebb volt, mint amelyik a kapum előtt állomásozott –, mégpedig Ancrath és Magasvár felé, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy atyám csapatait ne engedje ki a várból. Semmi értelme sem lett volna, hogy Sageous az álmaimban kísértsen, ha nem csatlakozott Nyílhoz abban a pillanatban, amint az erőegyensúly megváltozott, és nem a herceg tanácsadójaként szolgálna azóta is, természetesen birtokolni és nem csak irányítani akarván elméjét. Az is lehet, persze, hogy az álomboszorkány Magasvárban van még. Lehet, hogy Sageous azért akarja kifürkészni a terveimet, hogy eladja őket Nyílnak, így vásárolva meg atyám számára Ancrath függetlenségét. Akár így, akár úgy, eszem ágában sem volt felfedni a terveimet. Ujjaim közé csippentettem az emlékszálat, amelyet kerestem, és rántottam rajta egyet. Az előre kidolgozott tervek, amelyeket a ládikóban tároltam, mindig úgy bukkantak elő, mint váratlan ötletek, a megvilágosodás pillanatai, amikor az összefüggéstelen tények egyszer csak összeállnak. Megrántottam fondorlataim fonalát, de most baj lett belőle. Hiába vigyáztam, ezúttal felnyílt a ládikó, igaz, csak hajszálnyira, és lelki szemeimmel sötét fényt láttam előszüremkedni a fedele alól. Azonnal lecsaptam, és a ládikó csattanva becsukódott. Egy hosszú pillanatig azt hittem, semmi sem bújt ki belőle. Aztán felkapott az emlék.

– Üdv, Jorg – mondja, és nekem tüstént megbénul a nyelvem. – Üdv, Katherine.

És ott állunk a sírok között, köztünk a kőlány meg a kőkutya, és szirmok kavarognak rózsaszín hó gyanánt a feltámadó szélben, és nekem eszembe jut egy réges-rég összetört hógömb, és azon tűnődöm, hogyan fog mindez leülepedni. – Nem lenne szabad egyedül járkálnod itt – mondom. – Banditák kószálnak az erdőben, úgy hírlik. – Összetörted a vázámat – mondja ő, és én örülök, hogy őt is cserbenhagyta a nyelve. Ujjai odatalálnak, ahol megütöttem, ahol a váza széthasadt, és ő összeesett. Föld alá tettem, akiket szeretett, de ő a vázáját hánytorgatja. Van úgy, hogy túl nagy a fájdalom, és mi csak kerülgetjük, keressük, hol léphetnénk be. – Legyünk igazságosak: meg akartál ölni – mondom. Ráncba ugrik a homloka. – Itt hantoltam el a kutyámat – mondom. Máris ostobaságokat beszélek, olyasmiket adok tudtára, amikhez semmi köze. Katherine olyan, mint az az ütés, amit Nyílbeli Orrin mért a fejemre. Ellopja az eszemet. – Hanna is itt van eltemetve. – Mutatja. Keze nagyon fehér, rezzenéstelen. – Hanna? – kérdem. Homlokán mennydörgés, zöld szemében villám. – Az a vénasszony, aki meg akart fojtani? – kérdem. Egy szederjes arc libeg elém, ősz fürtöktől keretezve, kezem az álla alá kulcsolódik. – Ez. Nem. Igaz! – mondja Katherine, de a szavai egyre halkulnak, kivész belőlük a meggyőződés. – Nem tehetett ilyet. Közben tudja, hogy mégis. – Megölted Galent – mondja komor arccal. – Igen – mondom. – De csak egy szívdobbanásnyira volt attól, hogy a hátamba döfje a kardját. Ezt ő sem tagadhatja. – Légy átkozott – mondja. – Szóval hiányoztam? – kérdem, és rávigyorgok, mert örülök, hogy látom, hogy egy levegőt szívhatok vele. – Nem. – De az ajka megrándul, és én tudom, hogy gondolt rám. Tudom, és nevetséges, mennyire örülök neki.

Felveti a fejét és elfordul, lassan lép, mintha a gondolatait keresgélné. Nézem a nyaka vonalát. Bőr lovaglóruhát visel, csupa barna meg tompa zöld. A nap ezernyi vörösre lel felcsavart haján. – Gyűlöllek – mondja. Az is jobb, mint a közöny. Utánalépek, mellette állok. – Úristen, hogy bűzlesz! – mondja. – Akkor is ezt mondtad, amikor először találkoztunk – felelem. – De ez legalább becsületes, úti bűz. Ló- meg verejtékszag. Jobb, mint az udvari intrikáké. Énszerintem. Katherine tavasztól illatozik. Mellette állok, és most nem lép el tőlem. Mellette állok, és valami energia feszül közöttünk, csiklandja a bőrömet, bizsereg a pofacsontom alatt, reszket az ujjaimban. Nehezemre esik a lélegzetvétel. Kívánom őt. – Nem kívánsz te engem, Jorg – mondja, mintha csak kiböktem volna. – És én sem kívánlak téged. Te csak egy gyerek vagy, egy gonosz gyerek. – Szája vonala szigorú, ajka összepréselve, de még így is duzzadt. Látom a teste hajlatát, és jobban kívánom őt, mint eddig bármit. Kívánkozás az egész lényem. Nem bírok megszólalni. Azon kapom magam, hogy feléje nyúlok, és visszarántom a kezem. – Különben is, miért érdekelne téged egy „Scorron ringyó” húga? – kérdezi, és megint ráncokba ugrik a homloka. Erre mosolyognom kell, és megtalálom a szavakat. – Micsoda? Ésszerűséget kérsz számon rajtam? Ez az ára annak, hogy felnőjön az ember? Túl sok. Ha nem rühellhetem azt az asszonyt, aki anyám helyébe lépett… ha nem vághatok gyerekes sértéseket a fejéhez… túl nagy ár, hidd el nekem. Megint az ajakrándulás, a mosoly futó árnyéka. – Ringyó volna a nővérem? – Se erre, se az ellenkezőjére nincs bizonyítékom. Feszesen elmosolyodik, megtörli tenyerét a szoknyáján, és a fákra pillant, mint aki barátokat vagy éppen ellenségeket keres. – Nem akarod te, hogy ésszerű legyek – mondom. – Semmit sem akarok tőled – feleli. – A világot nem ésszerű emberek alakítják – mondom. – A világ tolvaj, csaló, gyilkos. Betyárból lesz a legjobb pandúr, állítólag. – Gyűlölnöm kellene téged Hanna miatt – mondja.

– Meg akart ölni. – Odamegyek a sírhoz, amelyre Katherine mutatott. – Kérjek bocsánatot tőle? Tudok ám beszélni a holtakkal. Lehajolok, szakítok egy virágot Hanna sírjáról, de a harangvirág szára máris hervad a kezemben, kékje feketül. – Meg kellett volna halnod – mondja Katherine. – Láttam a sebedet. Felhúzom az ingem, mutatom neki. A sötét vonalat, ahol atyám kése behatolt, a fekete gyökereket, amik elágaznak belőle, végigkígyóznak a húsomon, a szívem felé furakszanak. Keresztet vet a mellére, gyors, védekező mozdulat. – Gonoszság lakozik benned, Jorg – mondja. – Meglehet – felelem. – Sok férfiban lakozik. Nőkben is. Talán rajtam jobban meglátszik. Habár nem is tudom. Először Corion, aztán a nekromanta szíve. Ezeket okolhattam szertelenségeimért, de valami azt súgja, gyarlóságaim csakis az enyémek. Ajkába harap, odább lép, aztán kihúzza magát. – Mindegy is, az én szívem már egy jó emberé. Ilyesmi meg sem fordult volna a nagy eszemben. Hogy Katherine más férfiakra vesse a szemét. – Ki az? – Csak ennyit bírok kinyögni. – Orrin herceg – feleli. – Nyíl hercege. És már zuhanok.

Káromkodva pottyantam le a kövekre, a tenyeremet is lenyúztam, hogy az arcomat óvjam. Makin minden teketória nélkül talpra rántott. – A királyok csatában hullanak el – mondta –, nem az úton esnek hasra. Beletelt némi időbe, míg leráztam az emléket. De semmi sem rántja vissza hamarabb az embert a valóságba, mint egy hirtelen, kemény találkozás az anyafölddel, meg egy vérző tenyér. A hegyek, a közelgő havazás, sokezres ellenség. Valódi problémák, nem kósza emlékek, amiket jobb elfelejteni. – Kutyabajom. – Megtapogattam az iszákot a csípőmön. A ládikó még ott volt. – Gyerünk, törjük ketté ezt a Nyilat.

24

A menyegző napján Onnan a magasból még Nyíl sokezres serege is kicsinek tűnt az Odú előtti lankákon meg a keleti gerinceken. A látvány lelket önthetett volna belém, ha a váram nem látszott volna még kisebbnek, ahogy három oldalról valósággal elnyelte az a rengeteg ember, és a téli nap fénye meg-megcsillant lándzsáikon és sisakjaikon. Hogy Nyíl hercegének tervei az én egyetlen, mindent eldöntő rohamelméletemet vagy Makin és Coddin ostromelméletét támasztjáke alá, még nem volt világos. Az viszont világos volt, hogy a mi második támadásunk sokba fog kerülni. Megközelítési útvonalunkon, a herceg főhada előtt rendetlen ütközőövezetet alkottak az előcsapatai: ezek a talpasok a lankákon kerestek fedezéket, felborogatott szekerekből, ellátmányhalmokból hevenyésztek védműveket. Ezek mögé húzódtak be, miközben az Őrség minden célpontot leszedett, amit csak talált. Nyilaink tucatjával ölték-sebezték őket, de mindeközben egyre közeledett a keleti gerincekről leparancsolt íjászhadoszlop. Még öt perc, és a herceg négyezer íjásza közül ezren lőni kezdenek bennünket. – Nem örülnek – mondta Makin. Ő se tűnt valami boldognak. – De nem ám – mondtam. A herceg hadseregének ordítozása a széllel együtt erősödött-gyöngült. Vérbeli harcos nem szereti az íjászokat és az íjászatot. Láthatatlanul, a messzeségből repül be érted a halál, és nincs az a hozzáértés vagy képzettség, ami megmenthetne. Eszembe jutott, amikor négy évvel ezelőtt Maical lecsúszott a

szürkéről, mintha csak hirtelen elfelejtette volna a lovaglótudományát. Engem se töltött el örömmel a herceg íjászainak közeledése. Gonosz és hazárd kis életem történetének mihamar véget vethet egy jól irányzott nyílvessző. – Indulnunk kellene – mondta Coddin. – Nem jönnek utánunk, amíg az íjászok nem csatlakoznak hozzájuk – feleltem. – És miért jó az nekünk, ha utánunk jönnek? A sziklaomlás igen hatásos volt, nem tagadom, de az még egyszer nem ismétlődhet meg – mondta Coddin. – Vagy igen? – kérdezte reménykedőn Hobbs. – Nem – feleltem. – De a lehető legtöbb emberüket ki kell vonnunk a harcból. A várban bízhatunk, de nem ekkora túlerővel szemben. És ne feledjétek, urak, hogy a szépséges Mi… micsoda királyné is? – Miana – segített ki Coddin. – Ja, igen. Miana királyné. Szóval emlékeztesd a katonákat, Hobbs, hogy kiért is harcolnak. Hát ilyen volt Coddin. Figyelt, és mindent megjegyzett. Tisztessége és diszkréciója visszhangot vert bennem, mert értékelem ezeket a tulajdonságokat, még ha magam nem rendelkezem is velük. Ő volt az első ancrathi, akivel négy évvel ezelőtti visszatérésemkor találkoztam. Akkor magasnak hittem, noha mára fölébe nőttem. Öregnek hittem, noha ma már őszül a fekete haja, mégis úgy gondolom, ereje teljében van. Testőrkapitányból az Erdőőrség parancsnokává emeltem, mert volt benne valami, ami azt súgta, nem fog cserbenhagyni. Ugyanez a tulajdonsága kerítette a vállára a főkamarási köntöst egy évvel később. Az öreg Keppen egyik sorozatot a másik után lövette a hegyoldalon széthúzódó íjászokkal, és a vesszők a szétszóródott talpasok feje fölött egyenesen a herceg főhadának sűrűjébe potyogtak. Láttam, hogy az ellenség első íjászai előbukkannak a katonák sorai mögül: belpaniak a hosszúíjaikkal meg a herceg saját emberei Nyíl vörös sárkányával a bőrzekéiken. – Ideje készülnünk. – Felhúztam kurtaíjam végére a bíborpiros szalagot, és a magasba emeltem, hogy az Őrség is lássa. Visszatekintve jobb lett volna, ha valaki más csinálja. Egy jelentéktelen valaki. Szerencsére a herceg íjászai még mindig kilövési terepet keresgéltek, s a pár vessző, amit felém röpítettek, célt

tévesztett. Legalábbis engem eltévesztettek. Tíz méterrel előttem egy ember hátrarándult, nyílvessző állt ki a kulcscsontja alól. – A francba – mondta Coddin. Feléje perdültem. Valahová lefelé meredt a hegyoldalon, de nem tudtam, mit néz. – Probléma? – kérdeztem. Coddin feltartotta pirosló ujjait. Először nem értettem. Kerestem, hol érhette korábban kardvágás. – Csak óvatosan. – Makin elkapta, amikor megtántorodott. Végre megpillantottam a nyílvesszőt, éppen csak a tolla látszott ki sötét bőrruhája hasrészéből. – A rohadt életbe. Hasba lőtt ember nem él meg. Ezt mindenki tudja. Akkor sem, ha a bőrruha alatt selyemrétegek vannak, amelyek megtekerik és beburkolják a nyilat, hogy könnyebb legyen kihúzni a sebből. – Hozzátok – mondtam. A többiek csak néztek. Egy pillanatra magam előtt láttam a skandináv boszorkányt, éreztem egyetlen szemének tüzét, a gúnyt aszott mosolyában. „Még a hasba lőtt embernek is van egy kis csalfa reménye” – mondta. Lehet, hogy túlnézett rajtam akkor, erre a napra? – A francba a jóslásokkal, a francba a jövendöléssel! – Kiköptem, és a nyálamat elvitte a szél. – Hogy? – Makin rám nézett, még Coddin tekintete is értetlen volt. – Hívj ide pár embert, vegyék fel és cipeljék – mondtam. – Jorg… – kezdte Makin. – Itt maradok – mondta Coddin. – Innen jó a kilátás. Elejétől fogva kedveltem Coddint. Az Odúban töltött négy esztendő csak elmélyítette ezt az érzést. Kedveltem gyors eszéért, fura becsületességéért, a bátorságért, ahogy a nehéz választásokkal szembenézett. Leginkább mégis azért kedveltem, mert ő is kedvelt engem. – Onnan még jobb – mutattam fel a hegyoldalon. – Ebbe így is, úgy is belehalok, Jorg. – A szemembe nézett. Ennek nem örültem. Valami különös fájdalmat plántált belém. A hasba fúródó nyílvesszők nem ölnek gyorsan, de a seb megerjed. Az ember felfúvódik, izzad és ordít, aztán meghal. Két nap, talán négy. Egyszer egy testvér egy hétig húzta, aztán még tovább. Sosem találkoztam olyan emberrel, aki megmutathatta volna a sebhelyet a

hasán, és elmesélhette volna, mennyire fájt, amikor kihúzták belőle a nyilat. – Tartozol nekem, Coddin – mondtam. – A királyod iránti kötelességed még a legkevesebb. Ez a vessző valószínűleg tényleg megöl, de nem ma. S ha azt hiszed, hogy érzelgősségből gyors halállal ajándékozlak meg itt, és veszni hagyom több napi bölcs tanácsodat, amikor a legnagyobb szükségem van rá, akkor tévedsz. Sosem találkoztam olyan emberrel, aki ekkora fájdalmat túlélt volna. De egyről hallottam. A dolog lehetséges. – Felvisszük a sziklaomláshoz. Előreküldünk néhány embert, hogy készítsenek neki rejtekhelyet a laza kövek közt. Odatesszük és befedjük. Ha szerencséje van, később visszajövünk érte. Ha nincs, hát a temetése is megvolt – mondtam. Az erdőőrök körénk gyűltek, összefűzték a karjukat, hogy ráemeljék. Senki sem zsörtölődött. Ők is kedvelték Coddint.

25

A menyegző napján Senki egy panaszszót nem ejtett azok közül, akik fölcipelték Coddint a hegyre. Egyrészt nem futotta az erejükből, de ha futja, akkor is békén maradtak volna. Coddin mindig példamutatással irányította az embereket. Elérte, hogy helyesen akarjanak cselekedni.

– Szeretlek, Jorg, úgy is mint királyomat, de úgy is, ahogy apa szereti a fiát, vagy legalábbis ahogy szeretnie kellene.

Vannak dolgok, amik két férfi között csak akkor hangozhatnak el, amikor mindenfelől nyilak zuhognak rájuk, s az egyikük halálos sebbel fekszik egy sziklalyukban, amit a szanaszét heverő kövekből raktak, és ellenséges katonák ezrei közelednek feléjük. De még ilyenkor is kínos. Cipeltük Coddint, Lore Coddin parancsnokot, a hajdani ancrathi katonát, újabban a Renar-felföld főkamarását. Cipeltük az utánunk tóduló friss nyílbeli had elől, amelyet hajtott a bosszú a kőomlásaink alatt összezúzódott bajtársaik ezreiért. Az Őrség íjászai az utolsó pillanatig tartottak minden gerincet, egyik nyílzáport a másik után eresztve meg a támadók felé, akiknek nemcsak a sziklákon, hanem halottaikon is át kellett kecmeregniük. Bármennyire fáradtak voltak, Erdőőrségem emberei megfékezték az ellenséget, pedig a karjaik közt kellett cipelniük Coddint. Akiket előreküldtünk a reggeli sziklaomlások helyszínére, találtak egy alkalmas üreget két nagy görgetegkő között. Kitágították, és kisebb kődarabokat hordtak köréjük, amelyekkel le lehet majd zárni, el lehet rejteni a búvóhelyet. Mire felértünk a barlanghoz, a Coddint cipelők csurom vörösek lettek a vérétől, és Coddin minden egyes lépésükre felnyögött. Keppen és Harold kapitányok az emelkedő más-más pontjain vonták össze osztagaikat, és kilőtték utolsó nyílvesszeiket is, hogy lekössék ellenségeink figyelmét. És hogy megöljék őket. Előttünk a völgy szűk torkolatával, messze fölöttünk a csillogó hóhatárral, miközben feltámadt a szél, és fürge, hegyes ujjakkal lopta el a meleg utolját is, a nyílbeliek pedig zihálva, levegőért kapkodva pár száz méterre megközelítettek bennünket, én a köveken hasalva az odalenn haldokló emberhez beszéltem a résen át. – Fogd be a szádat, vénember – förmedtem rá. – Ki kell ásnod innen, hogy befogd – mondta lihegve. – De el is futhatsz. Bár az az érzésem, hogy egyelőre nem akarsz elfutni. – Köhögött, és megpróbált elfojtani egy nyögést. – Ilyen szavakat is hallanod kell néha, Jorg. Tudnod kell, hogy szeretnek is, nemcsak félnek tőled. Tudnod kell, hogy enyhítse benned a méreg hatását. – Hagyd abba. – Hallanod kell. – Megint a köhögés.

– Visszajövök érted, ha végzünk, Coddin. Úgyhogy ne mondj olyasmit, amit megbánnál, mert a fejedre fogom olvasni. – Nincs értelmes oka annak, hogy szeretlek, Jorg. Ha fiaim volnának, nem akarnám, hogy ilyenek legyenek. Gonosz egy rohadék vagy még legjobb pillanataidban is. – Vigyázz, öreg, még be tudok döfni egy karddal ezen a résen, és véget vethetek a nyomorúságodnak. Egy erdőőr felordított és elvágódott tőlem balra, nyílvessző állt ki a nyakából. Pont mint Maical, csak ez hangosabb. Újabb nyílvessző csapódott be és hasadt szilánkokká a mögöttem levő kövön. – Értelmes oka irántad való szeretetemnek nincsen – mondta Coddin gyenge hangon, visszaesve akárhol volt szülőhazája beszédmodorába. Csizmadobogást hallottam. Acélt acélon. Kiáltásokat. –…szeretlek mindazonáltal. Pislogva felnéztem. Lejjebb a lejtőn Makin éppen belekaszabolt az ellenség elejébe: mesteri kardforgató a kimerült, közönséges kardviselőkkel szemben. Esélyük sincs. De a végén sok lúd disznót győz. – Kezdjél már valamit azzal a lánnyal. – Coddin hangja felerősödött. – Mianával? – Ő biztonságban van a várban. Egyelőre. – Scorroni Katherine-nel. – Újabb köhögés. – Ezek a dolgok nagyon fontosnak látszanak, amíg fiatal az ember. A szív meg az ágyék dolgai. Tizennyolc évesen ezek töltik ki a világodat. De higgy nekem. Ha túl vagy a negyvenötön, és a múlt már csak fénylő pára… akkor még fontosabbak. Csinálj valamit. Túl sok szellem kísért. Tudom, habár jól leplezed. Az Erdőőrség emberei már az állásaink előtt zártak össze, ádáz közelharcot vívtak az első néhány tucat ellenséggel, akiknek a száma pillanatonként gyarapodott. Úgy ismerték az íjat, mint egymást a szeretők, de a kézitusához is értettek. Laza kövekkel borított meredélyen harcolni ne akkor tanulj, amikor éppen meg akarnak ölni, de az Őrség már évekkel ezelőtt elsajátította ezt a művészetet, úgyhogy egyelőre kitartottak.

– Ha kihagysz egy olyan lehetőséget, mint Katherine, az tovább és még fájdalmasabban fog kísérteni, mint bármelyik szellemed – mondta Coddin. Újabb nyílvessző csapódott be, sokkal közelebb. – Futás! – kiáltottam. Akármilyen bölcsességet tartogat még Coddin, várnia kell vele. Az érzelmes fecsegésnek is megvan a maga ideje, de semmiképp sem egy hegyoldalon, ahol lőnek rád. – Futás! – kiáltottam. Most nem emeltem magasba a piros szalagot a kurtaíjamon, mert meg kellett valósítanom egy tervet, és abban nem szerepelt olyasmi, hogy pár nyílvessző eltaláljon.

26

A menyegző napján

Sok testvért eltemettem már, még barátokat is, de egyiket sem élve. Otthagytuk Coddint a sírjában, nem holtan ugyan, de a jegye meg volt váltva. Rendetlenül, harcolva vonultunk vissza a terepen, ahol eltemettük. Én is belevetettem magam a küzdelembe, és olyan hévvel vágtam utat a nyílbeliek sűrűjében, mintha egyenesen az Odúba igyekeznék. Van valami a harcban, amitől minden gondját elfelejti az ember. Merthogy hirtelen igen aprónak tudnak látszani ezek, ha új, borotvaéles gondok cikáznak feléje. Lehet, hogy nem stimmel velem valami. Talán mert háromlépésnyire eltávolodtam a normális emberek, a jó emberek világától. Mindenesetre semmit sem élvezek jobban, mint egy határozottan kivédett csapást, aztán a gyors visszavágást és az ellenség sikolyát. A hang meg az érzés, ahogyan egy penge a húsba mélyed,

éppen olyan édes, mint a legszebb melódiát megszólaltató fuvola. Feltéve persze, hogy nem az én húsomról van szó. Isten ments. De ez a helyzet. Jól harcoltam, de az ellenség egyre csak özönlött, mintha más programjuk se lenne aznapra, mint meghalni. Visszahátráltunk, hadd csúszkáljanak a vérben, botladozzanak a hullák közt. Legtöbbünknek jutott annyi hely, hogy megforduljon és rohanjon. Sokunknak nem. Körülbelül az Őrség kétharmada jutott át a völgyszoroson, és kapaszkodott fel a meredélyeken a fenti hegy szélesebb nyúlványára. A többit, még ha csak könnyebb sebet kaptak is, elborította az előrenyomuló ellenség áradata. A szél a legkegyetlenebb hideg. Ott a hegyen szinte éreztük, ahogy azok a hegyes ujjak kilopják belőlünk a meleget. A futás, a mászás semmit sem segített. A szél megdermesztett, és csípésenként fogyasztotta az erőnket. Küszködtünk a széllel, rendetlen tömegben, nem volt már sem csapat, sem alakzat, a hó megvakított, apró pelyhei olyan hidegek voltak, hogy meg sem tapadtak a sziklán. Nem sokkal fölöttünk szikrázott a hóhatár, a fehérség minden vetületet, hajlatot elrejtett, egyöntetűvé változtatott. Fehérség nyúlt fölfelé a Kékhold-hágóig, amelyet elzárt a hó, arra nem lehetett menekülni, és nyúlt még tovább, a Botrang-hegy csúcsáig, és azon is túl, az égig. Beértem Makint; szürke arccal támolygott. Éppen csak rám pillantott, mintha másra sem futná az erejéből, mint hogy leszegje a fejét. Szavakra nem telt tőle, de a pillantása azt fejezte ki, hogy mindnyájan meghalunk ezeken a meredélyeken. Talán a következő gerincen, talán följebb, a havon, ahol a vérünk szép piros mintákat fröccsent majd a fehérre. – Maradj velem – mondtam. Énbennem volt még egy kis szusz. Nem sok, de volt. – Van egy tervem. Legalábbis reméltem, hogy van egy tervem. A szél elzsibbasztotta az arcomat. Jobb felől, ahol Góg megsebzett, ez egész kellemes volt. Az eltorzult hús ott mindig égett, mintha Góg szilánkjai az áll- és pofacsontomba fúródtak volna, és soha nem hunyna ki a tüzük. A szélben tömörnek érződött az orcám, egyetlen tömbnek, amely tüstént megrepedne, ha megszólalnék. Élveztem ezt

az enyhületet. Újabban a legkisebb örömet is értékelni tudom. Sokszor ennyi se jut. Mögöttünk ordítozás: az Őrség legkimerültebb tagjai összetalálkoztak a legfürgébb nyílbeliekkel. Leszegtem a fejem, előbb az egyik lábamra összpontosítottam, aztán a másikra, beszívtam a levegőt, aztán kifújtam, helyet csinálva a következő adagnak. Mellettem Makin mintha már behúzódott volna arra a zárt, magányos helyre, ahová mindnyájan elérünk előbb-utóbb, ha elég kitartóan ásunk. Aztán ha még egy kicsit ásunk, alatta kitárul a pokol. A hó hirtelensége meglepett. Egyik pillanatban még sziklákon dobogtunk, egyszer csak mély, fehér porban gázoltunk hangtalanul. Négy lépés, és térdig érő hó a kövek után. Száz lépés, és a lábam éppúgy elzsibbadt, mint az arcom. Arra gondoltam, darabonként halok meg, lassú bevezetésben, nem a hagyományos, váratlan ölelésben lesz részem. Gyilkolni kezdett bennünket a hómező. Kemény munka utat taposni a hóban. Kétszáz ember kitaposott útját követni sokkal könnyebb. Még többünket elkaptak. A természetes kiválasztódás szabálya szerint a legkeményebb nyílbeliek loholtak a sarkunkban, míg a gyengébbek még csak a völgyszoroson vergődtek át, a hóhatár alatt. – Oda föl! – Egy pontra mutattam, amit semmi sem különböztetett meg a többitől a végtelen fehérségben. Éreztem a forró ládikót a csípőmnél. Belehúztam, lehagytam Makint. – Oda föl! – Nem tudtam, miért, de tudtam. Kezembe vettem a ládikót, és rohantam, s a tüdőm megtelt vérrel, legalábbis úgy érződött. Nem valami kőben botlottam meg. A hó minden követ mélyre temetett itt. Valami hosszúban és keményben botlottam meg, a felszínhez közel. Söprűnyél, gondoltam, amikor hasra estem. Aztán a ládikó kattant egyet, és egészen új dolgokkal lett tele a fejem. Régi dolgokkal.

27

A menyegző napján

Katt, és a ládikó kinyílik. Az emlékezet visszarángat a rennati erdőbe, a sírkövek és vadvirágok közé, a napsütésbe. – Mindegy is, az én szívem már egy jó emberé. – Ki az? – kérdezem. – Orrin herceg – feleli. – Nyíl hercege. – Nem – felelem. Nem akarok megszólalni, mégis kimondom. Nem akarok beismerni semmilyen érdeklődést, semmilyen gyengeséget, de ez az egész nem úgy alakul, ahogyan terveztem, márpedig én a tervezésben igazán jó vagyok. – Nem? – kérdezi ő. – Tiltakozol? Talán te is ajánlatot tennél? Atyád a gyámom. Vele tárgyalj. Ennek nem így kellett volna történnie. Mások nem voltak ilyen hatással rám. Serra sem, aki jóformán gyerekként csábított el, Sally sem, akit megvásároltam és kifizettem, a tenari szolgálók, udvarhölgyek, unatkozó nemesasszonyok, csinos parasztlányok sem, azok sem, akiket az úton csíptek föl és dobtak be a közösbe a testvérek, senki sem. – Akarlak – mondom. Nehéz kiböknöm, ismeretlen formájú szó, ügyetlenül alakítja a szám. – Milyen romantikus – mondja ő. Lesújt a megvetése. – Kedvelsz engem, mert tetszem a szemednek. – Nem csak a szememnek tetszel, hölgyem – felelem. – Megölnéd Sarethet? – kérdi. Egy pillanatig azt hiszem, kérni akar rá. Aztán eszembe jut, hogy ő nem olyan, mint én. – Talán… Kedve telik benne atyámnak? – Nem azt kérdem, hogy szereti-e atyám; ő sohasem szeretett. Én pedig nem hazudok. Ha atyámnak fájna az elvesztése, akkor igen, talán.

– Nem. Nem hiszem, hogy Olidannak kedve telne bármiben. El se tudom képzelni, mi lehetne az. Habár aznap, amikor megölted Galent, nevetett – mondja ő. – Lehet, hogy megölném Sarethet, ha tévedsz, vagy csak óvni akarod – mondom. Nem tudom, miért vagyok képtelen hazudni neki. – De valószínűleg igazad van. Atyám nem sok mindent talált ezen a világon, amit értékelni tudna. Közelebb lép hozzám, de a tekintete most még távolibb. Érzem az illatát, orgona és fehér pézsma. – Megütöttél, Jorg – mondja. – Le akartál szúrni. – Anyám vázájával ütöttél le. – Álmodozó a hangja. – Összetörött. – Sajnálom – mondom. És az a furcsa, hogy tényleg sajnálom. – Én nem erre születtem. – Benyúl valamiért a ruhái redői közé, a barna bőranyag alá. – Nem arra, hogy hercegek versengésének tárgya legyek, edény, amiben gyereket növesztenek. A fenébe is. Te szeretnél díj lenni? Babákat termelni, gyerekeket nevelni? – Nem vagyok nő – mondom. A szám csak a csendet tölti ki, miközben a fejemben ide-oda pattognak a kérdései, vagy inkább az új képek, amikkel lefestette magát. Látom, hogy kihúzza a kést a ruhája alól. Hosszú penge, ilyenekkel döfnek be a páncél résén, amikor az ellenség már le van terítve, csak ez nem olyan erős. Ez eltörne, ha az illető az oldalára fordulna, és nem érné el a szívét. Nem lenne szabad észrevennem. A szemét kellene bámulnom, a száját, melle hullámzását, és persze bámulom is, de általában több mindent veszek észre, mint ami illendő. – Másra nem is törekedhetek? – kérdi. – Törekedni szabad. – Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Pillantásom csak időnként téved a késre. Az ő szeme nem lát engem. Szerintem azt sem tudja, hogy a keze mit csinál, jobbja a nyelet szorongatja, balja a hasán, kimeresztett körmökkel, mintha csak bele akarná őket vájni. – Muszáj szörnyetegnek lennem? Vöröshatár királynőjévé kell válnom, hogy…? Elkapom a csuklóját, amint hirtelen felém döf a késsel. Erősebb, mint hittem volna. Mindketten lenézünk a kezemre, amely sötét az ő

fehér csuklóján, és a vékony pengére, amelynek hegye az ágyékomtól egy hüvelyknyire rezeg. – Mély szúrás. – Megtekerem a csuklóját, de ő már előbb elejti a kést. – Mi? – A kezére mered, és az enyémre, szája elnyílik. – Hovatovább szokásoddá vált, hogy megpróbálj ledöfni engem – mondom. Keserűség tolul fel a torkomba. Szinte érzem. – Megöltem a gyermekünket, Jorg. – Túl éles, túl vad a nevetése. – Megöltem. Lenyeltem egy savanyú pirulát, amit Saraem Wictől kaptam. Errefelé él. – Katherine körbefordítja a fejét, tétován, mintha arra számítana, hogy mindjárt megpillantja a vén szipirtyót. Én is tudok Saraem Wicről. Láttam, amint gyógynövényeket meg gombát szedett. Egyszer odakúsztam a kunyhójához, be is nézhettem volna, de nem akartam még közelebb menni. Égett kutyától bűzlött a viskó. – Miről beszélsz? – kérdem. Katherine gyönyörű. Kárhoztatja, hogy nőnek született, de én még a késről is elfeledkezem a földön, a késről, amelyet kis híján belém mártott, elfeledkezem róla a nyaka hajlata, remegő ajka láttán. A férfi nevetségessé válik, ha ennyire kíván valakit. – Leütöttél, azután megerőszakoltál. Belém eresztetted a magvadat. – Leköp. Eltéveszti az arcomat, a nyál a hajamon és a fülemen landol. – De én kihajtottam. Egy savanyú pirulával meg valami maró kenőccsel. Elvigyorodik, és most látom benne a gyűlöletet. Végre ő is tisztán lát engem, feje lehajlik, haja az arcába hull, szeme sötét. Kivicsorítja a fogát. Dacol velem. Emlékszem, ahogyan hevert ott ruhája zafír tócsájában. Ájultan. A hang a tüskebokorból, talán az enyém, talán Corioné, vagy mindkettőnké, azt súgta, végezzek vele. Atyám is ezt tanácsolta volna. A legkíméletlenebb eljárást. A férfi nevetségessé válik, ha ennyire kíván valakit. De nem öltem meg. A hang azt is súgta, hogy erőszakoljam meg. Egyszerűen vegyem el. De én éppen csak a haját érintettem meg. Amit szerettem volna, azt nem lehetett elvennem. – Nincs mondanivalód, Jorg? – Megint leköp. Most az arcomat éri. Pislogok. Meleg nyál hűti az orcámat. Fel akar dühíteni. Nem érdekli,

hogy mit tehetnék vele. – Kivéreztem a gyerekedet. Még akkora se volt, hogy lásson. És én nem tudom, mit mondjak. Milyen szavak illenének ide? Én se hinnék magamnak. Hinnem kell a memóriámnak – elvenni elvettek belőle a múltban, de hozzá sohasem adtak de ugyan ki feltételezne jót Ancrathi Jorgról? Én például nem. Hátrafeszítem Katherine karját, és végigmasíroztatom a temetőn, arra, amerről jöttem. Fehér foltok éktelenkednek rajta, ahol az ujjaim hozzáértek a bőréhez. Talán túlságosan erősen szorítottam? Képzeletben sokszor rátettem már a kezem, de ez most olyan, mintha összetörtem volna valami értékeset, és csak a darabjait hurcolnám, tudván, hogy többé nem lehet összerakni őket. – Megint arra készülsz? – A harag már kiürült belőle. Zavarodottnak hangzik. – Nem. Megyünk tovább. Tövisek akadnak bele a ruhájába. Lovaglócsizmája olyan saroknyomokat hagy, hogy egy vak ember is követni tudná őket. – Otthagytam a lovamat kikötve – mondja. Ez nem az a Katherine, aki a padlón hevert aznap. Az a Katherine eleven volt, okos; ez itt kába, mint aki éppen most eszmél. – Nyíl hercegéhez fogok feleségül menni – mondja, és hátrafordítja a fejét, hogy az arcomba nézzen. – Azt hittem, nem akarsz díj lenni. Félrepillant. – Nem lehetünk mindig azok, amik akarunk. Szükségem van rá. Vajon megkaphatom-e, azt amire szükségem van? Csendben megyünk tovább, egyszer csak Vörös Kent válik ki a bozótból. A kardom a hátára van szíjazva. – Jorg király. – Biccent. – Úrnőm. – Vidd el Sir Makinhoz – mondom. Eleresztem Katherine karját. Kent int neki, hogy menjen egyenesen előre az ösvényen, ahol őrt állt. – A haja szála se görbülhet, Kent. Főleg Row-t és Rike-ot figyeld. Mondd meg nekik, engedélyeztem, hogy levágd bármelyik

testrészüket, amelyik hozzáér. És máshol üssetek tábort. Ehhez már nyomok vezetnek. – Elindulok. – Hová mégy? – kérdezi Katherine. Hátrafordulok, letörlöm a nyálát az arcomról. – Ki talált rád? – Hogy? – Ki talált rád, miután leütöttelek? – kérdem. – Egy férfi volt veled, amikor magadhoz tértél. Összeráncolja a homlokát. Ujjai megérintik a helyet, ahol a váza széttört. – Glen barát. – Most először a régi szemével lát: tiszta, zöld, okos. – Ó! Megyek tovább.

Katt, és egy szívdobbanásnyival később becsukódik a ládikó, zsibbadt ujjak nyomják rá a fedelet. Újra a hegyen, térdig a hóban. Sajog a sípcsontom. Egy ásóba ütköztem.

Vannak férfiak, akikkel jó hegyet járni, és vannak, akik maguk hegyek. Gorgothot, habár nem nevezhetem testvéremnek, azokból tulajdonságokból gyúrták, amelyek belőlem hiányoznak.

28

Négy évvel ezelőtt Atyám könyvtárában vannak könyvek, amelyek azt állítják, a Halradra körül ezer kilométerre soha nem köpött hegy lávát az Ezernyi Napvillanás előtt. Azt mondják, az Építők lefúrtak a Föld megolvadt véréhez, és ittak az erejéből. Amikor a Napvillanások felperzseltek mindent, amit az Építők létrehoztak, a sebhelyek megmaradtak. Vérzett a Föld, és a Halradra meg a fiai tűzben születtek.

Gorgoth elvitt oda, ahol Sindri várt ránk. Odakinn még sütött a nap, bár én úgy éreztem, mindennek sötétbe kellett volna borulnia. A hegyről lefelé félúton tértem magamhoz; előbb a fájdalom jött, csak a fájdalom, aztán, mérhetetlenül később, megégett húsom szaga, a hányás íze, a nyöszörgésem hangja, végül a Halradra fekete lejtőinek elmosódó képe. – Úristen, ölj meg – pityeregtem. A könnyek az orromról meg a számról csöpögtek, mivel Gorgoth vállán lógtam, akárcsak valami zsák. Nem Gógot sajnáltam, hanem magamat. Mentségemre felhozhatom, hogy nevetségesen fájdalmas tud lenni, ha az ember arcának egy tenyérnyi darabja ropogósra ég. Még fájdalmasabb volt most, ahogyan lógtam ott, a szörny lépteinek ütemére zötyögve, mint amikor történt, amikor meg akartam halni a barlangban. – Ölj meg – nyöszörögtem. Gorgoth megállt. – Igen? Elgondolkodtam. – Jézus Krisztus. – Szükségem volt valakire, akit gyűlölhetek, hogy eltereljem a figyelmemet a tűzről, amely még mindig mardosott. Atyámra gondoltam, ahogy kényelmesen lapul ifjú feleségével meg új fiával Magasvárban. – Talán majd később – mondtam.

Csak töredék emlékeim vannak, míg Gorgoth le nem fektetett a harasztba, és Sindri fölém hajolt. – Uskit’r! – Régi északi anyanyelvének szava bukott ki belőle. – Ez borzasztó. – Azért félig szép maradtam. – Öklendeztem, és félrefordulva savanyú folyadékot köptem a páfrányokra. – Vigyük vissza – mondta Sindri. Körülnézett, kinyitotta, majd becsukta a száját. – Gógnak vége – mondtam. Sindri megrázta a fejét, és csak nézte a földet. Aztán mély lélegzetet vett. – Vissza kell vinnünk téged. Gorgoth? A szörny nem mozdult. – Gorgoth nem jön – mondtam. Gorgoth lehajtotta a fejét. – Nem maradhatsz itt – mondta rémülten Sindri. – Ferrakind… – Ferrakindnek is vége – mondtam. Minden szó fájt, mintha egyetlen ordítássá álltak volna össze. – Lehetetlen! – Sindrinek tátva maradt a szája. – Nem vagyunk barátok, Ancrathi Jorg – mondta Gorgoth, és a hangja mélyebben zengett, mint valaha. – De mindketten szerettük a fiút. Te szeretted előbb. Nevet adtál neki. És ez számít. Megmondtam volna neki, hogy hülyeségeket beszél, de túlságosan fájt az arcom. – Én itt maradok a Heimriftben, a barlangokban. Szerettem volna a képébe vágni: Remélem, belefulladsz a trollbűzbe, de a szám kinyitásáért túl nagy árat fizettem volna. Ezért csak megemelintettem a kezem. És Gorgoth is az övét. Azzal elváltunk. Sindri becsukta a száját, aztán újra kinyitotta. – Ferrakindnek vége? Bólintottam. – Tudsz járni? – kérdezte. Vállat vontam, és visszadőltem a harasztba. Lehet, hogy tudnék. Lehet, hogy nem. De nem fogok, és ez a lényeg. – Hozok segítséget. Lovakat – mondta Sindri. – Várj itt. – Mindkét kezét előrelökte, mintha meg akarná akadályozni, hogy felálljak, aztán

sarkon fordult, és elrohant. Úgy gondoltam, inkább a hír ösztönzi, mint az én bajom. Első akar lenni, aki elújságolja. Ami érthető is. Néztem a kék eget, és esőért fohászkodtam. Legyek dönögtek körülöttem, a nyers rózsaszín vonzotta oda őket, az ízletes, bőre fosztott izom és zsír. Alig várták, hogy belerakhassák a petéiket. Egy idő után már nem hessegettem őket. Csak feküdtem nyöszörögve, erre-arra fordulva, hátha úgy jobb lesz. Újra meg újra elájultam, aztán délután szemerkélni kezdett az eső, akkor meg azért fohászkodtam, hogy álljon el. Minden cseppje mart, mint a sósav. Este szúnyogok hada rajzott elő valahonnan, ahol addig bujkáltak. Tele volt velük a Dánvidék. Lehet, hogy ezért olyan fakók az errevalósiak. Kiszívják a vérüket. Feküdtem, tűrtem, hogy faljanak belőlem, végül hangokat hallottam. Befutott Makin, és én legszívesebben könyörögtem volna neki, hogy végezzen velem, de túlságosan fájt az arcom. Ha kinyitom a szám, menten szétreped, és a sebek szivárogni kezdenek. Aztán előtoronylott Rike, feketén a mélykék ég hátterén, és akkor valamelyest erőre kaptam. Rike jelenlétében nem célszerű gyengeséget mutatni, és különben is van Rike-ban valami, amitől az ember elfelejti, hogy meg akar halni, és inkább ölni támad kedve. – Tudtam, hogy nem ok nélkül hoztalak magammal, Rike. – Minden szó kínszenvedés volt, és gyilkolásra buzdított. Öt napig maradtunk Alaric Maladon palotájában. És nem is a vendégpalotában, hanem az övében. Kiraktak nekem egy széket az emelvényre, majdnem olyan impozánsat, mint a hercegé, és én bundákkal beborítva ültem ott, amikor reszkettem, és derékig levetkőztetve, amikor izzadtam. Makin és a testvérek Maladon népével együtt ünnepeltek. Nők nagy számban most jöttek elő először, sört hordtak fel kancsókban és ivókürtökben a raktárakból, derekukon kés, ott ültek a hosszú asztaloknál a férfiakkal, és majdnem olyan lármásan ittak és nevettek. Egyikük, alig alacsonyabb nálam, tejszőke és a maga nagy csontú módján csinos is, odalépett a székemhez, ahol bundákba burkolózva kuporogtam. – Fogadd köszönetemet, Jorg király – mondta. – Lehet, hogy csak kitaláltam az egészet – mondtam. Pocsékul éreztem magam, és rondának, ezért mindenkinek meg akartam keseríteni a kedvét.

A nő elmosolyodott. – A föld egyszer sem rázkódott azóta, hogy téged hazahoztak. Az ég tiszta. – Mi az ott? – Cserépszilke volt az egyik kezében, tele valami fekete, csillogó masszával, a másikban egy bőrdarab. – Ekatri küldi. Balzsam az égésre, meg por, amit vízzel kell lenyelni, hogy kihajtsa a mérget a véredből. Futotta egy fél nevetésre, mielőtt a fájdalom belém nyilallt. – Az a vén boszorkány, aki folyton a kudarcomat jövendöli? Abban lesz a méreg, amit küld nekem. Így válik valóra, amit jósol. A nő – inkább lány – nevetett. – A völvák nem olyanok. Azonkívül apám zokon venné, ha nálunk halnál meg. Rossz hírbe hozná, márpedig Ekatri az ő kegyétől függ. – Apád? – kérdeztem. – Maladon herceg, te buta – mondta ő, és otthagyott, ölemben a szilkével meg a bőrrel. Megbámultam a fenekét. Talán mégse halok meg, ha egy szép formájú popsiban kedvem lelem. Hátranézett a válla fölött, és észrevette, hogy figyelem. – Elin a nevem. – Azzal továbbment, és hamarosan beleveszett a tömegbe meg a füstbe. Bevettem Ekatri porát, és ráharaptam a bőrdarabra, miközben Makin megkente a sebemet. Lehet, hogy a kardot fürgén tudja forgatni, de gyógyítóként fakezű. Majdnem teljesen átharaptam a bőrt, de mire végzett, a fájdalom tompa dübörgéssé enyhült. Az Elin nevű lány azt mondta, a völva apja kegyétől függ. Reméltem, hogy így van, és nem éppen fordítva. Makin körbeszimatolt, a maga utánozhatatlan modorában mindenfelé feltette a kérdéseimet, és persze válaszokat is kapott. Senki sem mondta ki kereken, de ha az ember egymásra tornyozta a válaszokat, és a megfelelő szögből sandított rájuk, úgy tetszett, Skilfarnak, a jégboszorkánynak mindenben benne van a hideg keze itt északon. Biztosra vettem, hogy sok jarl meg északi hadúr úgy táncol, ahogy ő fütyül, és még csak nem is tudnak róla. Makin szerint Ekatri kisebb hal. Ebben kételkedtem, miközben a fájdalommal összezárva üldögéltem az éjszaka csöndjében. Maladoni Alaric jól teszi, ha vigyáz magára – kis hal is meg tud akadni az ember torkán.

Öt napon át ültem, és csak zabkását ettem, miközben a testvérek sült disznót, ökörfőt, kövér tavi pisztrángot, cukoralmát és csupa olyasmit zabáltak, amit megrágni nekem kínszenvedés lett volna. Minden este újabb vendégek érkeztek a herceg atyafiságából. Hagenfastiak, akik a bárdjuk alatt elhullottak fürtjeit fonták bele a szakállukba, igazi magas, szőke, kegyetlen vikingek a Vaserődből meg az északi kikötőkből, meg egy magányos, kövér harcos Snjar Songr lápvidékéről, aki csak úgy bűzlött a fókazsírtól, és egyetlen bundát sem volt hajlandó levetni magáról, bármilyen meleg volt is a nagyszálában. Végignéztem, ahogy Rike tíz részeg menet után megnyeri a birkózóversenyt, földhöz teremtve egy rengő izomzatú, pirospozsgás vikinget. Végignéztem, ahogy Vörös Kent első lett szekercehajításban és harmadik rönkhasításban. Egy magas, fakó szemű helybeli maga mögé utasította Grumlow-t késdobásban, de persze Grumlow mindig is a döfésben volt jobb, főleg ha eleven célpontot kínáltak neki. Elmesélték, hogy Row kitett magáért íjászatban, de az kinn zajlott, és én nem hagytam, hogy kivigyenek. Makin mindenben vesztett, mert Makin pontosan tudja, hogy a győzteseket talán csodálják, de sohasem szeretik. A herceg és Sindri sokszor mellém telepedett, kérve, hogy meséljem el, hogyan múlt ki Ferrakind, de én csak a fejemet ráztam, és egy szóval feleltem: – Nedvesen. Folyt a sör, de én csak vizet ittam, és inkább a fáklyák lángját bámultam, mint a lakomázó és viaskodó dánokat. Új színeket mutattak meg a lángok. Gógra gondoltam, akit elpusztított a tűz, meg a kisöccsére, aki csak pár óráig viselhette a Magóg nevet, amit én adtam neki. Gorgothra gondoltam, ott a trollok csöndjében, a fekete barlangokban. Kezemben a rézládikóval azon tűnődtem, vajon a tartalma elterelné-e a figyelmemet a fájdalomról. Legtöbbnyire azonban, mint a gyerek, ha fáj valamije – és tizennégy évesen, ha igazán fájt valami, rá kellett jönnöm, hogy gyerek vagyok még –, az anyámra gondoltam. Eszembe jutott, hogyan fetrengtem és nyöszörögtem a lejtőn, amikor Sindri magamra hagyott, eszembe jutott a kín, meg a szomjúság, ami majdnem akkora volt, mint a fájdalom. Odaillettem volna a mabbertoni haldoklók közé, a sebesültek közé, akiket mosolyogva figyeltem akkor, amint a sebük

köré gömbölyödnek, és vízért könyörögnek. És ha beléjük hasít a fájdalom, a férfiak alkudoznak. A fiúk is. Fetrengünk, rimánkodunk, könyörgünk, bármit megígérünk kínzónknak, csak érjen véget a fájdalom. S ha nincs kínzó, akit ki lehetne engesztelni, nincs csuklyás ember tüzes vasfogóval, csak az égés, ami elől nem menekülhetsz, akkor Istennel alkudozol, vagy önmagaddal, attól függően, hogy mekkora az egód. Kigúnyoltam a mabertoni haldoklókat, és a kísértetük most nézte, ahogy égek. Szüntessétek meg a fájdalmat, mondtam, és jó leszek. Vagy ha nem jó, legalább jobb. Mindnyájan görénnyé válunk, ha elég nagy a fájdalom. De azt hiszem, valamivel több volt ez ennél. Az a bizonyos szörnyű, kétélű kard volt ez részben: a tapasztalás, amely módszeresen vagdosta le rólam a kegyetlen gyermeket, és nekiállt kifaragni, milyen férfivá válhatok. Jobbá, ígértem. De mint tudjuk, nem mindig mondok igazat.

Wennithbe indultunk aznap, a Lovaspartra, amikor Mabberton leégett. Wennithbe, ahol nagyapám ül a trónon, egy nagy várban, amely a tengerre néz. Legalábbis így mesélte az anyám, mert én még sohasem láttam. Corion is a Lovaspartról származott. Lehet, hogy ő irányított arrafelé engem, mint valami fegyvert, holmi régi sértést megbosszulandó. Akár így volt, akár úgy, Maladon herceg szálájában, a csendes, pirkadat előtti órán, amikor kihunytak a fáklyák, és utolsót pislákoltak a lámpák, ott az asztalra borult, hortyogó északiak között megint Wennith felé fordultak a gondolataim. Északon most már voltak barátaim, de ahhoz, hogy ezt a Százak Háborúját, az én háborúmat megnyerjem, családi támogatásra is szükségem lesz.

A kor rátette kezét Row testvérre, és mindörökké ötvenévessé változtatta, mert nem akart még egyszer hozzáérni. Szürke, őszülő, sovány, inas, félelmetes. A fakó szemű öreg hajlik, tekeredik, de meg soha nem törik. Kitart, ahol a nála jobbak

összeroskadnának az ő terhe alatt. Mindnyájunk közül a legalacsonyabb, büdös és koszos, rég elfelejtett hegek csíkozzák, és gyakran alábecsülik olyanok, akiknek aztán nem marad idejük, hogy tévedésüket belássák.

29

Négy évvel ezelőtt A délre vezető hosszú úton többször is elbizonytalanodtam e kitérő oka felől. Százszor is, ez az igazság. Az a helyzet, hogy még nem találtam meg, amit akartam. Nem tudtam, mit akarok, de azt tudtam, hogy nem az Odúban lelem. Régi tanítóm, Lundist azt mondta egyszer, ha nem tudom, hol keressek valamit, kezdjem a keresést ott, ahol vagyok. Okos ember volt, de mondott hülyeségeket. Feltettem magamban, hogy én mindenütt keresni fogok.

A hatodik napon útra keltünk. Elmerevedett izmokkal ültem Brath nyergében, arcom sajgott és nedvedzett. – Még mindig beteg vagy – mondta az oldalamon Makin. – Attól vagyok beteg, hogy csak ültem abban a székben, és néztem, ahogyan tömöd a fejed, mintha az lenne az egyetlen életcélod, hogy hordóvá váljál – feleltem. A herceg száznál is több harcosával a nagypalota kapuja előtt vett búcsút tőlünk. Sindri állt a jobbján, Elin a balján. Alaric éljent vezényelt. Háromszor bömbölték el magukat, háromszor rázták meg a

fejük fölött a csatabárdot. Ijesztő egy banda, ahogy a barátaiktól búcsút vesznek. Az ellenségeiknek nem sok esélyt adnék. A herceg odajött hozzám. – Csodát tettél minálunk, Jorg. Ezt nem felejtjük el. Biccentettem. – Hagyjátok békén a Heimriftet, herceg – mondtam. – A Halradra és fiai alszanak. Nem ajánlatos piszkálni őket. – És egy barátod is van odafenn – mosolygott a herceg. – Nem a barátom – mondtam. A lelkem mélyén szerettem volna, ha az. Kedveltem Gorgothot. De sajnos jó emberismerő volt. – Kellemes utat. – Sindri is odalépett az apja mellé, vigyorogva, mint mindig. – Jöjj vissza hozzánk télen, Jorg király – csatlakozott kettejükhöz Elin. – Nem akarod te viszontlátni ezt a ronda pofát – mondtam halvány szemébe nézve. – A férfi sebei az életéről regélnek. A te történetedet szívesen olvasnám – válaszolta Elin. Ezen vigyorognom kellett, bár fájt. – Ha! – Azzal elfordítottam Brath fejét, és megindultunk a testvérekkel délnek. Útközben Ekatri fekete kenőcsének rendszeres használatától gyógyulni kezdett az arcom, a nyers hús ronda hegek tömegévé nőtt össze. Jobbról volt látható a csinos Jorgy Ancrath, balról meg valami borzalom: az igaz valóm, mondhatnák egyesek. A fájdalom enyhült, kellemetlen húzódás váltotta fel, és valami mélyebb égés közvetlenül a csontoknál. Végre tudtam enni. Most, hogy távolodott tőlünk a herceg asztalának megannyi csodás fogása, felfedeztem, hogy farkaséhes vagyok. Ez is része a vándoréletnek. Ha az ember nap mint nap a birodalmat járja nyeregben zötykölődve, és élelme csak annyi van, amennyit vinni vagy lopni tud, ráébred, hogy minden jó ízű, ha üres a gyomor. Ha egy darab penészes sajt láttán nem csordul ki a nyálad, nem is vagy igazán éhes. Az Odúban a szakácsok mézzel kenik meg és rozmaringgal hintett sült pelével körítik az őzhúst, csak hogy az ínyemet csiklandják. Úton, nyeregben mégis úgy találom, ínycsiklandó minden étel, akár meleg, akár hideg, csak ha állat volt, lehetőleg már ne mozogjon, bár ez se kizáró ok, és legyen neki hátgerince.

Az első este eléggé csüggedt banda kuporgott a tábortűznél: jobban lehangolt bennünket legkisebb társunk hiánya, mint a legnagyobbé. A lángokba meredve úgy éreztem, még az állcsontom is érte sajog, a kenőcs nyugtató hatása ellenére. – Hiányzik a kiskölyök. – Grumlow-nak igencsak sikerült meglepnie. – Ja. – Sim kiköpött. Vörös Kent fölpillantott a bárdjáról, amit éppen csiszolt. – Kitett magáért, Jorg? – Megmentett engem és Gorgothot – mondtam. – És a tűzmágust is kinyírta, mielőtt meghalt. – Meghiszem azt – mondta Row. – Istentelen kurafi volt, de tűz, az volt benne, úgy segéljen. – Makin – mondtam. Felnézett, szemében tükröződve lobogtak a lángok. – Mivel Coddin odahaza van… – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy most neveztem először „hazának” az Odút. – Mivel Coddin odahaza van, és a Núbai sincs már velünk… – Igen? – kérdezte Makin. – Azt akarom mondani, ha valami túlságosan… vad dolgot művelnék… Csak szólj. Mostantól, rendben? Összepréselte azokat a húsos ajkait, és a fogai közt szívta be a levegőt. – Megpróbálhatom. – Évek óta próbálja már, tudtam, de most legalább engedélyt is kapott rá. *** Egy héten át falvakat, városokat kerülgettünk, királyságok lágy határperemén kocogtunk – ezt az utat jártuk meg korábban, észak felé tartva. Elértünk Rye településhez: falunak túl nagy, városnak túlságosan új és hevenyészett. Idefelé jövet élelmet vásároltunk benne, s mivel a nyeregtáskáink már igencsak üresen csattogtak, belovagoltunk, hogy feltöltsük őket. Máig furcsa élmény, hogy fizetünk az áruért, pedig nem rossz szokás az, ha az embernek pénz csörög a zsebében. Néha persze muszáj lopni, erővel elvenni ezt-azt, már csak gonoszságból is, különben hamar elfelejted, hogy kell. De

általában véve jobb fizetni, főleg ha király vagy, és bőven futja az aranyból. A rye-i főtér alig tér, és éppen csak hogy fő, mivel piac meg mindenféle tisztás majdnem ekkora több is akad benne. Rike az utolsó zsák zabot lódította fel a nagy igavonója hátára, Makin éppen a nyeregtáskáját csatolta rá négy kibelezett, de még szőrös nyúlra, amikor a körülöttünk hömpölygő tömeg egyszer csak szétvált egy öregember előtt, tisztára mint régen a Vörös-tenger. Én Brathnak támaszkodtam, mert nem éreztem valami jól magam. A nyár úgy döntött, kóstolót ad, vakítóan tűzött le ránk a nap a fakó égből. Hasogatott a fejem, és éreztem, hogy belém mélyeszti körmeit a láz. – Tövisek Hercege! – kiáltotta az öreg, egyenesen felém tartva, de olyan hangosan, hogy minden fej arra fordult. – Ha valami, akkor „királya” – mormoltam magamban. – Bár Tövisek nevű helyet még sose láttam a térképen. Egy méterre tőlem megállt, és kihúzta magát. Sovány, aszaltszilva szerűen kiszikkadt ember volt, kopasz fején csak oldalt lengedezett némi ősz haj. A szeme tejfehér volt, de nem hályogos, hanem valahogy gyöngyszerű, szivárványos. – Tövisek Hercege! – Még hangosabban. Az emberek körénk gyűltek. – Menj innen. – A halkabbik hangomat vettem elő, amire ajánlatos odafigyelni. – Az Aranykapu Nyíl hercegének fog kitárulni. – Valami elektromosság sistergett körülöttünk a levegőben, a ritkás fehér haj kimeredt az öreg fejéről. – Te csak… A gyors kardrántás külön művészet. Feltéve, hogy a hüvely markolatrögzítő szíja nincs bekattintva, márpedig azt én mindig szabadon hagyom, az egész pengét két méterre is fel lehet lökni a levegőbe úgy, hogy egyik kezünket lazán a markolatvas alá illesztjük, s aztán fölrántjuk. Jó időzítéssel, gyors pördüléssel az ember éppen a csúcsponton kaphatja el a markolatot, és amint a kard kezd lefelé esni, a lendületét máris döféssé lehet változtatni, abba, ami éppen a közeledben van. Hátranéztem a vállam fölött. Az ember szeme még most is tejfehér volt, de a prédikálást abbahagyta. Odább léptem, és ezzel a

mozdulattal a penge is kicsusszant a melléből. Lenézett a vöröslő sebre, de furcsa módon nem esett el. Vártam egy pillanatot, aztán még egyet. A tömeg hallgatott, a vénember csak állt, és a hasán lecsorgó vért szemlélte. – Hé! – mondtam. Erre felnézett, és így már jobb volt. Útban volt az álla. Egyetlen csapással szeltem le a fejét. Nem szokásom a dicsekvés, de elsőre nem könnyű levágni egy fejet. Profi csatabárdosokat is láttam már, akiknek háromszor kellett nekihuzakodniuk a vesztőhelyen, pedig ott az áldozat nyaka szépen rá van fektetve a tőkére. A látnokban volt annyi illemtudás, hogy fölboruljon, miután a feje a lábánál landolt. De akkor is csak nézett rám azokkal a gyöngyös szemekkel. Ebben persze nincs semmi varázslat, egy levágott fej akár egy percig is nézhet még, ha hagyod, bár állítólag balszerencsét hoz, ha téged látott utoljára. Ritkás tincseinél fogva felkaptam a fejet, és az arcom elé emeltem, hogy kényelmesebben nézhessen velem farkasszemet. – Ez komoly? Azt meg tudod jósolni, hogy hol fogok vagy éppen nem fogok ülni évek múlva, de arról sejtelmed se volt, hogy most mi vár rád? – Fennhangon mondtam, hogy a tömeg is hallja. – Ez a szélhámos a nyomorúságotokon meg a hozzátok hasonlók nyomorúságán élősködött évek óta. Azután halkabban folytattam, csak a látnoknak címezve, meg mindazoknak, akik az ő szemén át néztek engem, akik ezt a pillanatot nézték az évek távolából, mielőtt még megszülettem volna. – A jövőmről majd magam gondoskodom. Attól, hogy meghaltál, még nem lesz igazad. Mindenki meghal. Az ajkak mosolyra húzódtak. Rángatóztak. – Holt Király – mondták hangtalanul, és ahol hozzáértem a koponyához, bizseregni kezdett a bőröm, mintha egy pók mocorgott volna a markomban. Ledobtam, és berúgtam a tömeg közepébe. „Rúgtam”, mondom, pedig koponyába rúgni nem jó ötlet. Ezt a leckét évekkel ezelőtt megtanultam, két törött lábujjam bánta. Belsővel kell megsuhintani, mintha dobnád. Úgyis gurulni fog, szóval nem kell hozzá nagy erő. A levágott fejjel ugyanis az a helyzet, hogy a tulajdonosa már nem akarja és nem is tudja védeni a rúgástól. Ha valakit fejbe akarsz rúgni, ami időről időre megesik, a bántalmazott fél mindent elkövet, hogy

kikerüljön a lábad útjából, így azután a kontaktus ereje minimalizálódik. De a levágott fej holt súly, még ha néz is közben. Hát ennyit a levágott fejek rugdosásáról. Legtöbben ennyit se tudnak róla, bár a majákhoz képest én is kismiska vagyok. Az egy teljesen más liga. Makin végre becsatolta a nyeregtáskát, és odajött hozzám. – Ez alighanem kissé vad dolog volt – mondta. – Azt parancsoltad, hogy eztán mutassak rá az ilyesmikre. – Kuss – mondtam. Intettem a testvéreknek. – Gyerünk, indulás!

Százötven kilométert jöttünk lefelé az Északi úton, átvágva Parquat és Bavar hercegségén, ahol a legtöbb utazót szívesen fogadják, ha nem akar sokáig maradni, sőt a magunkfajtát is, ha nem akar leszállni a nyeregből. Hanver városa feldíszítve-lobogózva köszöntött bennünket. A békésen egymás mellett kuporgó zsúpfedeles kunyhókhoz hasonlóan, amelyekre már idejövet is felfigyeltem, Hanver is épen, kifosztatlanul állt, nem dúlta fel a háború, idilli föld ölelte körül apró, termékeny parcellákkal. – Úgy nézem, ünnepnap van. – Kent felállt a kengyelben, hogy jobban lásson. Sötét, gyilkos egy rohadék volt, de a természete istenfélő, mégpedig a jó vagy a jobb fajtából. – Grr. – Rike a lármásabb, vadabb ünnepeket szerette, amelyek többnyire hirigben végződnek. – Kórusének is lesz – mondta Sim, a zenebolond. Így hát a testvérek, nagyjából fütyülve rá, hogy én Renar királya volnék, ők meg végeredményben csak rühös parasztok, minden teketória nélkül bevezettek Hanverbe. Végiglovagoltunk a főutcán, keresztül a tömegen, a helybelieken, akik tisztára sikálták a képüket, a legszebb rongyaikat öltötték fel, a gyerekek szalagos botokat lengettek, egyesek meg cukoralmát szorongattak a markukban, ami egész télen át édes marad. A testvérek szétszéledtek, Sim a templomba ment, Grumlow a kovácsműhelybe, Rike egy kölyök kezébe nyomta a kantárt a legelső kocsma előtt, Row, a válogatós a második kocsmába

tért be, Kent pedig istállót keresett, hogy megnézesse Hellax jobb mellső csüdjét. – Úgy látom, több is lesz, mint kórusének. – Makin a főtér felé biccentett. Fából ácsolt emelvény állt ott, a friss gerendákból és deszkákból még szivárgott a nedv. Jókora színpad, rajta bitófa, amelyen három hurok himbálózott a szélben. Kikötöttük lovainkat a közpányvázónál, és Makin odavetett egy dupla rézpénzt az ügyelőgyereknek. – Egyházi kivégzés – mondta Makin. Fehér zászló repesett az emelvény túlsó sarkán, vásznán a szent kereszttel és a kehellyel. – Hmm. – Az ökumenikus ügyek már Magasvárban sem érdekeltek. Az úton mindenütt Róma terjesztette a mérgét, mérséklet nélkül. Talán ebben az egyben tekinthettem atyámat a mérséklet szobrának. Álltunk a többiek közt a napsütésben, sült ürühússal megrakott kis nyársakat vettünk egy arra járó árustól. Egy sörösgyerek arakot tukmált ránk ónkupákban: sötét, keserű helyi főzet, erősebb a bornál. Megvárta, míg felhajtjuk, aztán ment tovább a visszakapott poharakkal. Az egyházat nem bírom, de egy jó kis kivégzést miért mulasztanék el? Egyszer, évekkel azelőtt, végignéztük, ahogy fellógatják Merron testvért, és akkor Row azt mondta: „Egy jó kis kivégzéshez ürügy se kell.” Ami igaz is. Először az ének ütötte meg a fülünket, négy kóristagyerek, valószínűleg heréletlen, egy ilyen koszfészekben, mint Hanver, mást nem is lehetne várni. Látni csak egy ezüstkeresztet láttunk magas póznán, aztán szétvált a tömeg, és megjelentek a fiúk, fehér ingben, a hangjuk szárnyalt. Láttam, hogy hátrább Sim a száját tátogatja a szavakra, habár nem tudott latinul, csak a hangokat ismerte. Felbukkantak a papok is, két fekete varjú, mellükön a szent bíborral, füstölőt lóbálva. Kifejezéstelen arcok, egyformák, mintha testvérek lennének, nem öregebbek Makinnál. Mögöttük, kordén, kezük-lábuk összekötve, egy anya meg a két lánya, tíz-tizenkét évesek, halottsápadtan a rémülettől. Hátul a főpap lépkedett, bíbor selyem ütött át rombuszalakzatokban fekete reverendáján, zord, jóképű ember, ezüstös haja kétoldalt kopaszodott, amitől csak még méltóságteljesebbnek látszott.

– Valami tisztességes sörre vágyom – mondta Makin. – Ez az arak keserű volt, mint az epe. Lehet, hogy egy jó kis kivégzéshez nem kell ürügy, de én úgy gondoltam, az a kivégzés, amit az egyház rendez, eleve nem lehet jó. Világéletemben megvetettem Gomst atyát, a hazugságaiért éppúgy, mint a gyengeségéért. A tövisek és az eső éjszakája leleplezte a hazugságait, mintha csak villámfénynél mutatkoztak volna meg egy sötét szobában. De előbb-utóbb mindenképp napvilágra kerültek volna. Ugyanakkor Gomst gyatra optimizmusának és szeretethirdetésének kevés köze van a római doktrínához. Atyám nem tűrte volna meg a pápa emberét a várban. Gúnyos éljenzés harsant a tömegben, amint az asszonyt és a lányait felrángatták az emelvényre, habár sokan csöndben maradtak, az arcuk feszült volt és örömtelen. – Tudod, mi a közös a római egyházban meg a hajdaniban, abban a hitben, amit a pápák az Építők idején, sőt századokkal azelőtt vallottak? – kérdeztem. Makin a fejét rázta. – Nem tudom. – Senki se tudja – feleltem. – Anticus pápa összeszedetett minden bibliát, amely lenn a kriptákban túlélte az Ezernyi Napvillanást, minden hitelméleti könyvet, az összes vatikáni iratot. Mindent. Lehet, hogy elégette az egészet. Az is lehet, hogy minden betűjüket, sőt lábjegyzetüket híven betartja. A tudósoknak fogalmuk sincs, csak annyit tudnak, hogy nem tudhatjuk. A pap föl-alá járkált az emelvény elején, és gonoszságról meg boszorkányságról prédikált a tömegnek. Fehér nyálcseppek csillogtak a napsütésben, amint átíveltek az elöl álló parasztok feje fölött. – A teológust nem néztem volna ki belőled, Jorg. – Makin elfordult. – Jössz egy sörre? Figyeltem, ahogy a hóhérok odavonszolják az első lányt az oszlophoz. Szóval nem sima akasztás lesz, előtte megkínozzák őket. Az apró teremtés ellenállt: láttam, hogy a férfi izmai megfeszülnek. – Nem bírod a vér látványát, Sir Makin? – Ugrattam, de a gúny magam ellen is irányult: nekem is megkeseredett a szám íze. Makin felmordult.

– Nevezz puhánynak, de nekem nem veszi be a gyomrom az ilyesmit. A gyerekakasztást. Szerintem sose vette be a gyomra se a gyermekek, se a felnőttek mészárlását, habár ő is alámerült a testvériség sötétjébe azokban a korai években, amikor egyedüli védelmezőmnek tekintette magát. – De hiszen boszorkányok. – Újabb szúrás önmagamnak. Valószínűleg tényleg boszorkányok. Láttam én már mindenféle boszorkányt, minden múló évvel több mágia szűrődött át a világba, hol ezen, hol azon a személyen keresztül, mintha csak szakadások volnának korunk szövetén. Biztosra veszem, hogy a pap engem is fölcibáltatott volna az emelvényére, ha tudja, hogy szót értek a holtakkal, ha látja a mellemen szétágazó romlott fekete erezetet – s ha lett volna mersze hozzá. Lehet, hogy boszorkányok, de az is lehet, hogy az asszony egyszerűen csak ellent mert mondani nekik, vagy feltalált valamit. Róma semmit sem gyűlöl úgy, mint a találmányokat. Egy pap bármikor megégethet, ha varázsláson kap, de ha felfedezed, hogyan lehet jobb acélt előállítani, vagy rálelsz az Építők valamelyik régi alkímiájára, a szakemberük egy héten át kínoz, mielőtt végez veled. Makin köpött egyet, megrázta a fejét, és elballagott. Hát ez a véleménye rólam. A nyüves királyáról! Leráztam magamról a haragot, mert az is csak menekvés, elbújhatok benne, pedig nem Makin dühített fel. Felőlem nyugodtan imádkozzanak csak Istenhez, mi közöm hozzá. Még jó is származhat belőle, már akinek fontos a jóság. Zárják templomba, ha annyira muszáj, és ott óbégassanak hozzá. De Róma? Róma nekünk szegezett fegyver. Édesített méreg az éhezőnek. A lány felsikított az emelvényen: letépték róla a ruhát. Egy ember közeledett hozzá fémfogakkal kihányt pálcával; igazán ügyes, csillogó-villogó szerszám volt. – A püspökre gondolsz, ugye? – Kent állt mellettem, keze az enyémen, amely engedélyt sem kérve már húzta is volna ki az acélt. Kent segítségével hüvelyben marasztottam a kardom. – Murillóra – biccentettem. Kevesen merik szóba hozni előttem Murillo püspököt. A szögeket azóta is bánom. Ugyan elég lassan kalapáltam bele őket a fejébe, de ez is túl gyors és irgalmas halál volt neki.

– Sötét egy nap – mondta Kent, de nem tudtam, hogy a maira vagy az akkorira gondol-e. Ájtatos vagy sem, soha nem feddett meg a pápa unokaöccse miatt. Bólintottam. Több és jobb okom is volt Murillónál, hogy gyűlöljem a római egyházat, de a püspök rátett egy lapáttal. – Hogy van Hellax? – kérdeztem. – Rendbe jön. Borogatást raktak a csüdjére. A lány ordított, mint a fába szorult féreg, pedig egyelőre még csak megmutatták neki a pálcát. – Szóval használható – mondtam. Kent rám nézett. – Jorg? Ellentmondásokból állunk mindannyian. Ezek egymásnak feszüléséből merítjük az erőt, mint a boltív, egyik kőkocka szorítja a másikat. Mutassatok egy embert, akiben minden rész harmonikusan, egyenes sorban illeszkedik egymáshoz, és én mutatok nektek egy őrültet. Mind keskeny mezsgyén járunk, és kétfelől ott a téboly. Akiben nincsenek ellentmondások, hogy kiegyensúlyozzák, hamar lepottyan róla. – Menjünk előre, hogy jobban lássunk. – Benyomultam a tömegbe. A legtöbben félreálltak az utamból, csak keveseknek kellett fájdalmat okoznom. Kent a sarkamban volt. Makin azért ment el, mert az ő ellentmondásai megengedik a kompromisszumot. Az enyémek nem ilyen szelídek. Legyen elég annyi, hogy a gyűlölet vitt föl oda az emelvényre. A gyűlölet Róma iránt, a tudatlan doktrínája iránt, főhivatalnokai korruptsága iránt, de táplálhatta az is, hogy nem én találtam ki azt az egész bulit. A testvérek azt mondanák, a döntésemhez éppennyi köze volt a nyakasságomnak, meg annak, hogy fölháborított a gondolat: ezeket a rabokat a kötelékükön kívül csak az tartja ott, hogy rettegnek a paptól meg az üvöltöző tömegtől. Az biztos, hogy az eljárásom semmilyen összefüggésben nem állt azzal, hogy immár három hónapja ültem Renar trónján. Amikor a fejemre illesztették azt a koronát, technikailag felelősséget vállaltam királyságom népéért, de a korona jobban nyomott, mint a felelősség, úgyhogy elég hamar le is dobtam. Senki sem akart megállítani, amikor felhágtam az emelvényre. Esküszöm, néhányan még toltak is hátulról. Kirántottam a hóhér kezéből a pálcát, amint éppen meglendítette volna. Éles kis

vassodratok futottak végig az egész hosszán. A cölöphöz kötözött meztelen lány úgy meredt arra a pálcára, mintha más nem is létezne a világon. Parasztnak túlságosan tiszta volt. Lehet, hogy a papok megmosdatták, nehogy a kínzás nyomai elvesszenek a koszréteg alatt. Egy lehetőség lett volna a vérgőzös mészárlás: ujjaim viszkettek a kardmarkolat után, és biztosra vettem, mindenkit ki tudnék nyírni ott az emelvényen anélkül, hogy különösebben beleizzadnék. Hanver már egy generáció óta nem látott háborút – ezen készséggel változtathatok. Mégis a meggyőzés mellett döntöttem, már persze ahogy én győzködni szoktam. Három lépéssel odaértem az ezüstös hajú pap elé. Kezemben pörgött a fogazott pálca. – Jorg vagyok, Renar királya. Több papot öltem, mint te boszorkányt, és most tüstént elereszted ezt a három embert, mert nekem úgy tetszik. – Tisztán és hangosan beszéltem, és a tömeg úgy elcsendesedett, hogy hallani lehetett a zászló lobogását. – Az első szavak, amelyek elhagyják a szádat, ezek lesznek: Igenis, felség. Különben lenyeletem veled ezt a pálcát. Becsületére legyen mondva, a pap habozott egy csöppet, s csak azután bökte ki: – Igenis, felség. – Kétlem, hogy a rangomat elhitte volna, de a kényszertáplálására vonatkozó célzásomból hétszentség, hogy értett. Fegyveresek ácsorogtak a parasztok között, nem sokan, de elegen, durva fickók sisakban, bélelt zekében, annak az uracskának a csendbiztosai, aki az itteni szemétdombon kukorékol. Farkasszemet néztem velük, és intettem annak a háromnak, akik a lóitató körül lődörögtek. Vállat vontak, és elfordultak. Nem mondhatnám, hogy örültem neki. Makin állt a trió mögött, úgy látszik, a kompromisszuma mégse tartott ki a legközelebbi csapszékig. – Mondjátok, hogy ne! – Kardom szisszenve repült ki hüvelyéből. Vérszomj az arcokon, a döbbenet, amiért megfosztották őket az élvezettől. Magam is osztoztam benne. Olyan ez, mint a besülő tüsszentés, vákuum, amit muszáj kitölteni. Vártam, félig remélve, hogy fellázadnak, és őrjöngő áradatban előretörnek. – Mondjátok, hogy ne! – De hallgattak. A rabok kötelékei hamar engedtek kardom borotvaélének.

– Tűnjetek el – mondtam nekik, mérgesen, mintha az ő hibájuk volna. Az anya elsántikált, maga után húzva a lányait. Makin lesegítette őket az emelvényről. Később arra gondoltam, talán ez távol tartja majd a kísértetemet, talán a jó cselekedetem, bármi volt is az oka, kirekeszti álmomból a halott csecsemőt. De visszatért, az árnyakkal együtt. Egy teljes napot maradtunk Hanverben, napfényes reggel lovagoltunk ki onnan, nyeregtáskáink degeszre tömve, a város még mindig fölszalagozva. Ez a szép az ilyen, háború nem sújtotta helyekben. De persze a jövőjük az nulla.

30

Négy évvel ezelőtt A szörnyeimet – Gógot és Gorgothot – északon hagytam, de a démonaim, mint mindig, velem tartottak délre.

Szép tempóban haladtunk dél felé. A Rajta-folyón egy rozoga bárkával keltünk át, amiket úgy lekicsinyeltem, amikor észak felé mentünk. Érdekes élmény volt – először utaztam vízen, és nem vízben vagy víz fölött. A lovak idegesen bújtak össze a fedélzeti karámban, és az alatt a pár perc alatt, míg a kifeszített kötéllel áthúzták a bárkát a túlsó partra, én az orrban álltam, és kihajolva néztem a csillogó folyót. Sehogy sem értettem a kapitányt, ezt a verejtékcsatakos izomköteget meg a három emberét. Itt élik le az életüket, egy széles folyón, amely pár óra alatt kisodorhatná őket a tengerre. Kilométerről kilométerre,

havonta több százon át, húzzák a járművüket, és sohasem kerülnek nyfllövésnyinél messzebb a kiindulópontjuktól. – Világosíts csak föl újra – mondta Makin, amikor a túlparton kiszálltunk. – Miért is nem megyünk vissza az Odúba, ahol királyi mód élhetnénk… mármint te, persze, nem mi… ahelyett, hogy a fél világot bejárjuk rokonlátogatóba, akikkel még nem is találkoztál sohasem? – Egyik-másikkal találkoztam, csak éppen még sohasem jártam náluk. – És miért éppen most keressük fel őket? Csak azért foglaltad el a Felföldet, hogy Coddin uralkodhasson helyetted? – kérdezte Makin. – Az én családom mindig nagyra becsülte a helytartókat – feleltem. Makin erre elmosolyodott. – De alapjában azért megyünk oda, mert barátokra van szükség. Minden jós meg a kibelezett kutyusa azt hajtogatja, hogy Nyíl hercegének áll a birodalmi trónus. Ha ez csak félig is igaz, hamarosan legázolja a Renar-felföldet, s mivel már találkoztam vele, azt mondanám, elég nehéz lenne megállítanunk. És legendásan barátságos természetem ellenére úgy tűnik, manapság a fél világot be kell járnom, hogy találjak valakit, aki szorult helyzetemben hajlandó kisegíteni. Mindez igaz volt, de a birodalmi játszma soron következő lépésén kívül az is foglalkoztatott, hogy találjak végre egy olyan családtagot, aki nem akar föltétlenül megölni. Mondják, a vér nem válik vízzé, de amit atyámtól örököltem, az eléggé híg lőre. Ahogy öregedtem, kezdtem vizsgálat alá venni az alkotórészeket, amikből összeállok. Látni akartam anyám rokonságát, hogy megnyugodhassak: nem mindenem rossz gyökerestül. Átvágtunk az Álpok tövén, amely mellett a Matterackok eltörpülnek. Fehér csúcsok ezrei masíroztak keletről nyugatra, országokon át – Róma nagy fala. Az ifjú Sim lenyűgözve bámulta őket, már attól féltem, egyszer csak lepottyan a kancája hátáról. – Ezekre senki se tudna fölmászni – mondta. – Hannibál még elefántokat is átvitt rajtuk – feleltem. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét. – Ja, elefántokat – mondta aztán.

Addig a pillanatig eszembe se jutott, hogy fogalma sem lehet róla, mi az az elefánt. Még dr. Karógyökér cirkuszában sem voltak elefántok. Sim azt gondolhatta, úgy másznak, mint a majmok. Hetekig lovagoltunk kis országocskák lágy, őrizetlen határvidékén, mindig a járatlan utakat választva. Hét férfi veszélyes szám az utazáshoz. Ahhoz nem elég kevés, hogy észrevétlenek maradjanak. Ahhoz nem elég sok, hogy a biztonságuk garantálva legyen. Persze eléggé vadul festettünk. Talán nem annyira, mint amilyenek valójában voltunk, de azért épp eléggé, hogy a ránk leső banditákat elijesszük. Az sem ártott, hogy ágrólszakadtnak látszottunk. Lovaink, fegyvereink, páncéljaink voltak, de olyasmi, ami vagyont érne, amiért érdemes lenne Rike-kal és Makinnal szembeszállni, semmi. Az Álpok előhegyei Teutónia peremén húzódnak, hosszú, kopár völgyek között, amelyeket magas, töredezett gerincek szabdalnak. Rossz dolgok történtek itt valamikor réges-régen. Lefogásnak hívták, és a keserű porban azóta sem nő semmi. Azon az üres völgyvidéken, minimum egyheti gyaloglásra bármitől, ahol szívesen időzne az ember, elmentünk a világ legmagányosabb háza mellett. Olvastam, hogy fenn a fehér északon, a befagyott tengeren is túl jégházakban laknak az emberek, és még a bundájukat is bevarrják, úgy húzódnak össze a szél ellen, amely kettévágná őket. De ez a hatalmas görgetegkövek között aprónak látszó kőházikó a vaksi ablakaival még annál is rosszabb volt. Egy asszony lépett ki belőle, előtte fölsorakozott a három gyereke, úgy nézték, ahogy elhaladunk. Egy árva szó nem hangzott el. Abban a száraz völgyben, ahol szél is alig susogott, ahol varjú sem károgott, pacsirta sem dalolt, valahogy bűnnek rémlettek volna a szavak, mintha felébreszthetnének valamit, amit jobb békén hagyni. A nő arca túl fehér volt, túl sima, mint egy halott gyermek arca. Gyerekei szürke rongyokban kuporogtak körülötte. Amikor északnak lovagoltunk, a tavasz volt útitársunk. Most mintha a nyárba ügettünk volna bele. A sár megkérgesedett, a szirmok lehulltak, rajzottak a legyek. Rike vörösre sült, mint a nyár első fuvallatára mindig, még a koszréteg sem óvja meg tőle, és az, hogy leégett, nem javított a temperamentumán. Azután elmaradtak a hegyek, el a sivár völgyvidék, hangás pusztára értünk, azon túl pedig a roppant déli erdők pereméhez.

Egy fülledt nap végén, amikor kevésbé fájt az arcom, még nem gyógyult be ugyan, de már nem nedvedzett, előhúztam a kardomat. Egy erdei tisztás szélén ütöttünk tábort. Row talált nekünk egy szarvast, és éppen az egyik combja pirult a tűzön. – Kard ki kard, Sir Makin! – Ha biztos vagy benne, hogy nem szoktál még el attól a szerszámtól. – Elvigyorodott, és kardot rántott. – Felséges uram. Vívtunk egy darabig, hárítottunk, cseleztünk, megmozgattuk karunkat-lábunkat, gyakoroltuk a csapásfajtákat. Azután Makin hirtelen fokozta az iramot, pengéje hegye a testemet kereste. – Mit szólnál egy újabb leckéhez? – kérdezte, de most bősz volt a vigyora. Hagytam, hogy a kardtartó kezem vezéreljen, csak a harc szövevényére figyeltem, az előretörésekre és meghátrálásokra, nem a részletekre, az egyes vágásokra és döfésekre. Makin háta mögött a nap arany sugarai mint megannyi hárfahúr nyúltak át az erdő kupoláján, és a lomb zizegése alatt, a madárdal fölött meghallottam a kard dalát. Pengéink tempója egyre gyorsult, élesen, nyersen kiáltott acélon az acél, zihált a lélegzet – sebesebben, még sebesebben. Arcomon mintha lángot vetett volna az égés. Meglódult bennem a régi fájdalom, savas, villámszerű, mintha Góg darabkái a csontomba fúródtak volna, s még most is ott égnének. Sebesebben. Láttam, hogy Makin vigyora kimerevül, homlokáról szakad a verejték. Sebesebben – szemén megcsillant a napfény. Sebesebben. Egy végső roham, aztán – „Elég!” És kirepült a kard a kezéből. – Jézusom! – kiáltotta a kezét rázogatva. – Senki nem harcol így. A testvérek abbahagyták, amit éppen csináltak, és úgy néztek bennünket, mint akik maguk sem biztosak benne, mit láttak. Megvontam a vállam. – Lehet, hogy nem is voltál olyan rossz mesterem? Most már remegett a karom, a szabad kezemmel kellett a pengémet a hüvelybe irányítanom. – Aú! – Egy pillanatig azt hittem, megvágtam magam, és a számhoz emeltem az ujjamat. De nem véres volt – csak hólyagos, ahol a forró kardlap hozzáért.

A hegyvonulat hajlatát, nagy folyók ívét követtük. A térképeken volt nevük, néha a helybelieknek is volt nevük rájuk, amiket nem róttak térképre. Néha valamivel följebb így hívtak egy folyót, valamivel lejjebb meg amúgy. Engem nemigen érdekelt, csak arra vezessenek, amerre én akarom. Ámde újabban mintha minden fordulónál akadályba ütköztünk volna. Őrtornyok, járőrök, áradások, pestisről szóló híresztelések, mindegyik erre vagy amarra térített bennünket, mintha meghatározott útvonalat akarnának szabni nekünk délre. Rossz előérzetem volt, de ahogy Makin mondta, ez csak előérzet, semmi más.

– A nyüves életbe! – Leugrottam Brath nyergéből, és odamentem a leomlott hídhoz. A mi oldalunkon megmaradt belőle egy kőív, több méternyire nyúlt ki a fehér tajték fölé, aztán vége lett, mint egy törött fognak. A híd jókora darabjai a folyó felszíne alatt hevertek, körülöttük-fölöttük örvénylett a víz. Új fejleménynek látszott a dolog. – Hát majd kerülünk egyet keletnek. Nem a világ vége – mondta Makin. Mindnyájunk közül Makin tudott a legjobban tájékozódni. A térképeket én is hamar megjegyeztem. Csak be kellett hunynom a szemem, hogy minden részletet magam előtt lássak, de Makinnak tévedhetetlen képessége volt rá, hogy a bőrre vetett tintát bölcs döntésre váltsa ennek a völgynek vagy amannak a taréjnak a problémája kapcsán. Hümmögtem. A hídnál guggolva megéreztem valamit, éppen csak egy árnyalatnyit, a gyors folyású víz friss, fémes íze alatt, valami rothadót. – Akkor hát keletnek – mondtam. És rátértünk a keletnek vivő útra, erre a sötétebb zöld csíkra a zöld erdő lombjai közt, melyre füzek hajoltak, melyet tüskebokrok fojtogattak. Tövisek karistolták a csizmámat lovaglás közben.

A járatlan utakkal az a helyzet, hogy többnyire jó okkal járatlanok. Ha az ok nem az útra leselkedő veszélyben rejlik, akkor esetleg az útban magában. Néha meg mindkettőben. Cantanlonánál a civilizáció lágy pereme különösen lágy, annyira, hogy könnyen be is szippanthat.

– Átmegyünk rajta? – Vörös Kent a kengyelben felállva, összehúzott szemmel vizslatta a vörössel pettyezett ingoványt, amely előttünk nyúlt el a zöldesbarna végtelenbe. – Büdös. – Makin úgy szippantgatott, mintha nem tudna betelni az orrát ingerlő bűzzel. Rike csak köpött egyet, és a szúnyogokat csapkodta. Úgy vonzotta őket, mintha nem tudnák megítélni, milyen ocsmány lesz majd az íze. Cantanlona hercegsége ott fekszik, ahol régen két roppant királyság érintkezett, ezek egyesítése volt Fülöp első lépése a birodalomépítés felé. Állítólag ezen a határon, Avinronban szülte meg Fülöpöt az anyja, s mivel ily módon két ország gyermekének számított, úgy gondolta, jogcíme van mindegyikre. Illő folytatása a történetnek, hogy Avinronból mára semmi sem maradt, csak egy dögletes mocsár, amelyet a beszédes nevű Púz folyó táplál. Utunk az ingoványon át vezetett. Hogy miért, ahhoz csak jobbra kellett nézni, aztán balra. Én mentem elöl, gyalog, kantárszáron vezetve Brathot. A testvérek és én épp eleget időztünk a Kenmocsarakban, hogy megérezzük a bizonytalan talajt. A növényzet sokat elárul. A gyapotsás mély sarat jósol, a fekete káka megmondja, hogy embert ugyan elbír a felszín, de a ló belesüppedhet, a nád tiszta vizet jelez, a tikszem poshadtat, a gyékény körül mély a víz, de alatta kemény a sár. Éles szem, biztos láb kell hozzá, meg a remény, persze, hogy a meleg cantanlonai mocsarak nem sokban különböznek az Ancrath határán elterülő hideg láposoktól. Makinnak igaza volt a bűzzel kapcsolatban. Fülledt nyár volt, mindent átható rothadás vett körül bennünket, bomló hús kigőzölgése, és még annál is rosszabb. Lassan haladtunk aznap, de így is megtettünk annyit, hogy a mögöttünk hagyott utat már ugyanolyannak lássuk, mint ami előttünk várt: nyomtalannak, egyformának, végtelenséget ígérőnek. Találtam egy helyet, ahol éjszakára tábort verhetünk, és jó eséllyel reggelre se fogyatkozik meg a létszámunk. Szilárd földcsíkok kötöttek össze füves zsombékokat, ahol elférünk mi is meg a lovak is, bár szorosabban leszünk, mint amúgy kedvünkre volna. Grumlow főzni kezdett, ágdarabokkal és faszénnel, amiket előrelátóan magával hozott. Előszedte a háromlábú vasállványt, a kis tűz fölé akasztotta a kondért, és fölébe kuporodva árpát csurgatott a

füstölt szarvashús-szeletekre. Szállt a gőz körülötte, és a bajszáról visszacsöpögött a gulyásba. Sűrű, holdvilágtalan éj szállt le, elnyelte a csillagokat. A mocsár, amely nappal csendes volt, csak a lábunk cuppogott benne, most megelevenedett a sötétben. Brekegés, zümmögés, cirpelés meg más, ijesztőbb hangok kórusa hallatszott körülöttünk napnyugtától napkeltéig. Őrt állítottam, bár a parázs fényénél nemigen volt mire figyelnie, s amikor rám került a sör, behunyt szemmel üldögéltem, a sötétség beszédét hallgatva. – Makin. – Belerúgtam, de vigyázva, nehogy leszelje a lábam. – Te következel. Hallottam, hogy nyögve felül. Nem vetette le sem a mellvértjét, sem a vaskesztyűjét. – Francot se látok. Mi a nyavalyára figyeljek? – Azért csak őrködj a kedvemért – mondtam. Az volt az érzésem, ha ezen a helyen egyszerre mindnyájan elalszunk, egyikünk sem kel fel többé. – Különben ha annyira biztonságosnak érzed ezt a helyet, mi a fenének csörömpölsz még most is? Elnyomott az álom, mielőtt Makin válaszolhatott volna. Katherine kísértett benne, karján a halott gyermekkel, ajkán vádakkal.

A reggeli nap ködöt fakasztott az állóvizekből. Előbb csak félméternyire szállt a gyapotsás fölé, de mire felcihelődtünk, már a mellünk táján kavargott, mintha csak meg akarna fojtani bennünket, ha már az iszapnak eddig nem sikerült. Vannak bűzök, amikhez hozzá lehet szokni. Az ember egy idő után már nem tudja megállapítani, érzi-e őket vagy sem. A cantanlonai mocsár bűzével nem így állt a helyzet. Az ugyanolyan átható maradt egy nap és egy éjszaka után, mint amikor először sodorta felém a szél. Egyszerre izzadtam és dideregtem a ködben. Ahogy körülnyalábolt, és a testvérek kísértet gyanánt lebegtek csak a látómezőm peremén, valamiért a nő meg a kölykei jutottak eszembe annál a félreeső kunyhónál – a nő a halott arcával, és a gyerekei, akik patkányokként kuporogtak a lábánál. A magány is sokféle lehet. – Kivárhatnánk, míg fölszáll – mondta Kent. Egy csobbanás, Rike szentségelése.

– Térdig ér ez a kurva sár. Kentnek igaza volt. A köd nem tarthat ki sokáig a hőségben, ahogy a nap magasabbra kúszik. – Te akarsz egy szempillantásnyival is tovább maradni itt, mint amennyire szükséges? – kérdeztem. Válaszul Kent tovább botorkált. Hiába emelkedett följebb a nap, vajmi silányul melegített. A köd mintha belém ivódott volna, megdermesztette a csontjaimat, homályt vont a szememre. – Házat látok! – kiáltotta Sim. – Dehogy látsz! – szólt rá Makin. – Mi az ördögöt keresne egy ház itt a… Két ház volt, aztán három. Egy egész falu bontakozott ki körülöttünk, nyers gerendákból épült, palatetős házakkal, ahogy lassítottunk a tempón. – A kurva élet! – Row kiköpött. Szerintem ő találta fel a köpködést. – Tőzegvágók? – tűnődött Grumlow. Egyedül ennek lett volna értelme, de aztán eszembe jutott, hogy a tőzeglápok hűvösebb éghajlaton tenyésznek, és még ott is az a szokás, hogy a helybeliek kimennek a lápra tőzeget vágni, utána meg hazamennek. Nem a lápra építik az otthonaikat. Kinyílt a tőlünk balra levő ház ajtaja, és hét kéz kapott egyszerre fegyver után. Egy kisgyerek rontott ki rajta mezítláb, kergetett valamit, amit én nem láttam. Elfutott mellettünk, és beleveszett a ködbe, csak a lába csobogása jelezte, hogy valóságos, meg a ház sötét bejárata, ahol nyitva állt az ajtó. Karddal a kézben odamentem a nyíláshoz. Sírüregre emlékeztetett, és a belőle áradó nyirkos rothadásszag sem űzte el ezt a képzetet. – Jamie, itt felejtetted a… – A kardom csillanása elnémította az asszonyt. Az Építő-acél még a ködben is képes villogni. – Ó! – nyögte ki. – Hölgyem. – Csak színleltem a meghajlást, mert a szememet egy pillanatra sem akartam levenni róla. – Bocsánat – mondta. – Nem vártam vendéget. – Nem látszott többnek huszonötnél, a haja szőke, és a maga nyúzott módján csinos is volt, háziszőttes ruhája egyszerű, de tiszta.

A tőlünk balra eső házak közül egy ötvenvalahány éves ember jött elő, hordóval a vállán. Ledobta egy szalmahalomra, és felemelte a kezét. – Üdv! – mondta. Ősz borostáját dörzsölgetve meredt bele a ködbe. – Rossz időt hoztál, ifiúr. – Kerülj beljebb – mondta a nő. – Éppen fő valami a tűzön. Csak kása, de szívesen megosztjuk veled. Mama! Mama! Vedd elő a jobbik tálkát. Makinra pillantottam. Megrántotta a vállát. Kent az öreget figyelte elkerekedett szemmel, bütykei kifehéredtek viking bárdja nyelén. – Bocsánatot kérek. Ruth a nevem. Ruth Millson. Milyen neveletlen vagyok. Ő pedig Robert testvér. – Az öreg felé mutatott, aki bement a házba, amelyik mellé ledobta a hordót. – Azért hívjuk „testvérnek”, mert a gohani kolostorban töltött három évet. De nem vált be. – Derűsen elmosolyodott. – Kerülj beljebb! Valami emlék csiklandozott. Gohan. Ismertem én egy Gohant, de az messze volt innen, hazafelé. – A barátom is részesülhet vendégszeretetedből? – kérdeztem Makinra bökve. Ruth megfordult, és bement a házba. – Ne kéressétek magatokat. Jut bőven mindenkinek. Vagy ha nem is bőven, de jut, és nincs nagyobb bűn az üres gyomornál. Követtem, Makin jött utánam. Mindketten lehajoltunk, hogy bele ne ütközzünk a szemöldökfába. Félig-meddig arra számítottam, hogy odabenn mindenről iszap csurog majd, de a ház belseje tiszta volt és száraz. Rézlámpás égett az asztalon, fényesre suvickolva, mintha értékes családi örökség volna. A helyiség homályos volt, a zsaluk egytől egyig behúzva, mintha éj közeledne. Makin hüvelybe dugta a kardját. Én nem voltam ennyire udvarias. Körülnéztem. Valami hiányzott. Vagy csak én nem láttam. Rike odakinn állt, a testvérek fölé magasodva, akik az ajtónyílásnál szorongtak. Elég nevetségesen festettek, állig fegyverben, amint két kislány kacagva eliramodott mellettük. Egy vénasszony bicegett be, batyuval a hóna alatt, ügyet se vetve Grumlow tőreire, miközben dünnyögve megkerülte. – Ruth – mondtam.

– Uram! Uram! – kiáltott fel az asszony. – Félholtnak látszol. Hiszen csak gyerek vagy még. Nagyra nőtt gyerek, de azért gyerek. Látom én. A gyerekeknek pedig táplálkozniuk kell. Nem igaz, mama? – Öntudatlan mozdulattal a nyakához emelte a kezét, és végigsimított a torkán. Halvány volt a bőre, nagyon halvány. Még Rike-nál is csúnyábban leégne a napon. – De mennyire hogy igaz! – Az anyja kidugta a fejét egy átjárón, amely csakis a ház egyetlen másik helyiségébe vezethetett. Ősz haj keretezte szigorú arcát, de a szája jóságos volt. – Neve is van ennek a gyereknek? – Jorg – mondtam. Bármennyire is imádok hencegni a titulusommal, ennek nem most volt itt az ideje. – Makin – mondta Makin, de Ruth továbbra is csak engem nézett, ami azért furcsa, mert én is csinos legény voltam ugyan, mielőtt megégtem, de Makin mindig mindenkit levesz a lábáról. – Millson gazda hova lett? – kérdezte Makin. – Üljenek hát le! – mondta Ruth. Letelepedtem, Makin meg a hintaszéket foglalta el a tűzhely mellett. Az asztal szélének támasztottam a kardomat. Az asszonyok egy pillantást se vetettek rá. Ruth felvett egy gyapjúujjast a székem mögül. – Ez a Jamie egyszer még a fejét is elhagyja. – Van férjed? – kérdeztem. Mintha felhő suhant volna át a homlokán. – Fölment a várba, két esztendeje. A hercegnél szolgál. – Kiderült az arca. – Akárhogy is, fiatalka vagy te hozzám. Mindjárt áthívom Seskát. Ő szép, mint a hajnal. – Huncutság csillant a szemében. Kék szeme volt, halvány, mint a nefelejcs. – És mit csináltok idekinn? – kérdeztem. Tetszett nekem ez a Ruth. Csak úgy villogott a szeme, egy Rachel nevű szolgálóra emlékeztetett az Odúban. Érthetetlenül kanos lettem tőle. Mármint ha érthetetlen az, hogy immár nyolc hete róttuk az utat. – Idekinn? – Szórakozottan a szájához emelte a kezét – szép szája volt, meg kell adni –, és mozgatni kezdte az egyik hátsó fogát. „Mama” jött be a konyháról egy cseréptállal, elfeketedett fatartóban hozta, hogy meg ne égesse az ujjait. Makin felállt, hogy segítsen, de a néni ügyet se vetett rá. Töpörödöttnek látszott mellette,

a kortól hétrét görnyedt. Letette elém a tálat, és csontos kezével a födőn megkérdezte: – Sót? – Miért ne? – Inkább mézet kértem volna, de hát nem az Odúban voltunk. A sós zabkása is jobb, mint a sótlan, még akkor is, ha Maladon herceg asztalánál egy héten át tömtem magamba a sót. – Ó! – mondta Ruth. Elvette a kezét a szájától: egy fog volt a tenyerén. Nem is kicsi fog, hanem egy nagy zápfog hátulról, hosszú fehér gyökerekkel. Sötétvörös, majdnem fekete vérrel volt bemázolva. – Bocsánat – mondta, és eltartotta magától, mintha utálatot keltene benne, de a szemét se tudná levenni róla, amely most tágra nyílt, és zavaros volt. – Semmi baj – mondtam. Furcsa, milyen hamar vált át undorba a személytelen kéjvágy. Annak a vékony vonalnak a farkát keresztezheti, ami a költők szerint a szerelmet a gyűlölettől elválasztja. – Akkor talán ehetnénk – mondta Makin. A gyomrom is felfordult az étel gondolatától. A mocsári bűz, amely még nem oszlott el egészen, újult erővel árasztotta el a szobát. Megint visszajött a mama, három fatálkával, az egyiknek virágok voltak az oldalára faragva, meg egy székkel, amely túlságosan is jónak tűnt abban a házban. Szétrakta a tálkákat az asztalon, a díszeset elém tette, egy másikat az új székhez. A harmadikat a kezében szorongatta, és tanácstalanul nézegetett körbe. A fejéhez emelte az egyik kezét, és szórakozottan dörzsölgette. – Valami elveszett? – kérdeztem. – A hintaszék. – Nevetett. – Egy ilyen kicsi házban. Ki hinné, hogy csak úgy elveszhet? – Elvette a kezét a fejétől: egy maroknyi ősz haj maradt benne. Rózsaszín folt világított a helyén. Éppen olyan zavarodottan nézegette, mint a lánya az imént a fogát. – A herceg várát említetted, Ruth – mondta Makin a hintaszékből. – Melyik hercegét? – Makin minden kényelmetlen helyzetet fel tudott oldani, de most egyik nő se figyelt rá. A mama bedugta a hajcsomót a kötényébe, és visszament a konyhába. Ruth az ablakpárkányra tette a fogát. – Szerencsét hoz, nem? – mondta. – A fogvesztés. Mintha így hallottam volna. – Kitárta a zsalukat. – Hadd jöjjön be a hajnal. – Melyik herceg uralkodik itt? – kérdeztem.

Ruth elmosolyodott, szája szélén apró fekete vérpötty csillogott. – Ti aztán tényleg eltévedtetek! Gellethar herceg, ki más? Abban a pillanatban rájöttem, mi hiányzott. A halott csecsemő, a ládikógyermek, aki az árnyékok között szokott heverni. Most nem volt itt. Túl sűrű volt az árnyék. Kivágódott az ajtó, és benyargalt a kis Jamie. A kisfiúk folyton rohannak – vagy meg se mozdulnak. Nekiütközött az ajtófélfának, és egy pénzérme nagyságú bőrdarab maradt utána egy kiálló szegen. Vigyorogva odaszaladt hozzám, orrából lógott a takony. – Te ki vagy? Te ki vagy, uraság? – Észre se vette a leszakadt bőrt, amelynek a helyén sötét izom rángott, csillogó, mint a máj. – Szóval ez a hely itt… – Nem törődtem a gyerekkel, Ruth zavaros szemét figyeltem. – Gelleth, hát persze. – Kinyitott egy másik zsalut is. – Nyugatra van a Honas-hegy. Derült éjszakán néha idelátszanak a fényei. Lehet, hogy Makin a nagy tájékozódó, de annyit én is tudtam, hogy legalább hétszáz kilométerre lehetünk Gellethtől meg elhamvasztott hercegétől. Saskirályi szeme legyen, aki bármelyik cantanlonai ablakból ellát a Honas-hegyig… de Ruth tényleg hitte, amit mondott. Elfordult az ablaktól, és a jobb oldala olyan vörös volt, mintha forró vízbe mártották volna.

31

Négy évvel ezelőtt Felugrottam, még mielőtt Makin kikászálódhatott volna a hintaszékéből.

– Hölgyeim, köszönet mindenért, de mennünk kell. – Mennetek? – kérdezte a mama a konyhaajtóból: ő is félig vörös volt, mint a lánya, csak ő a bal oldalán, mintha ketten akarnának kitenni egy darab érintetlen meg egy teljesen leforrázott asszonyt. – Csak te vagy itt, Jorg – mondta Ruth, és az arca egyik fele hólyagosodni, szivárogni kezdett. – Nekünk mindig csak te voltál. – Kiköpte két fogát, egy felső meg egy alsó metszőt, és ettől jókora híj támadt a mosolyában. Makin elsurrant mellettem, ki a ködbe. Utánahátráltam, kardomat készenlétben tartva, hogy visszaverjem a nőket. Ruth mosolya ejtette rabul a tekintetemet, ezért a gyerekéről el is feledkeztem. Rácsimpaszkodott a lábamra, és közben úgy hámlott le róla a bőr, mint a nedves papír. – Te ki vagy? Te ki vagy, uraság? – Csak te, Jorg – mondta a mama, akinek most már egészen kopasz volt a feje, csak itt-ott meredezett rajta egy fehér csomó. – Mindazótától, hogy eljött a nap. – Az ablak felé emelte a kezét. A köd sárgán megvillant, majd összezsugorodott, úgy húzódva hátra a mocsáron, mint egy asztalterítő, amelyet olyan gyorsan rántanak le, hogy minden, ami rajta volt, a helyén marad. Kinn a lápon mintha felkelt volna egy másik nap, olyan rettenetes, olyan fénylő, hogy az ember nem tudta levenni róla a szemét. Építők Napja. A két nő borzalmas hangon, egyszerre felüvöltött. Ruth haja lángra lobbant. Az anyja fejbőre füstölgött. Leráztam a lábamról Jamie-t, és ő nekivágódott a falnak, bőréből darabok tapadtak a lábszárvédőmhöz. Elhátráltam a háztól. Felismertem ezt az üvöltést. Én is ilyen hangot adtam, amikor Góg megégetett. Igazság is így üvöltött, amikor atyám meggyújtotta. Valaha talán jó mulatságnak tartottam volna, ahogy két égő nő rohangál fel-alá. Rike még ma is röhögne rajtuk. Row fogadást kötne, hogy melyik esik össze előbb. De újabban valahogy megkeseredett a régi ízlésem. Ma már értettem ezt a fajta fájdalmat. És akármilyen varázslat rendezte meg számomra ezt a jelenetet, ezek az emberek valóságosnak érződtek. És jónak. Igazság volt ebben a hazugságban, és ennek nem örültem. Kinn sütött a nap, délelőtti szögből nézve le ránk, és az üvöltés egyre távolodott.

– Mi az isten? – Vörös Kent körbefordult. – Hová lett a köd? – Jó, mi? – Row kiköpött. Az épületekről csurgott az iszap. Korhadtnak látszottak. A tetejük eltűnt. – Mit láttál odabenn, Makin? – kérdeztem, az ajtónyílást nézve. Semmi tűz. Semmi füst. Sötétnek látszott. Mintha oda nem tudna behatolni a nap, pedig már teteje sincs. Megrázta a fejét. – Süllyednek – mondta Rike. És tényleg. A házak fokozatosan süppedtek bele az undorító mocsárba. A cuppogó hang, amit adtak, a szexet juttatta eszembe, pedig az érdekelt most a legkevésbé. – Visszamennek – mondta Sim. Hátralépett a falaktól. Igaza volt. Ha most, hogy a köd felszállt, már a valóságot láttuk, akkor ezek az épületek réges-rég elsüllyedhettek, de a mocsár valamiért, külön a mi számunkra, kiokádta őket. – Mi történt? – kérdezte Makin, bár az arcán látszott, hogy egyáltalán nem akarja tudni. – Szellemek voltak – mondtam. – Nekem idézték meg őket. – Valami perverz újrajátszása a gellethi szenvedéseknek. Emberek, akik miattam haltak meg. – Nem ártanak. Az épületeknek perceken belül nyoma veszett, semmi sem maradt belőlük a sár fölött. Végigpásztáztam a horizontot. Semmi, csak a renyhe pocsolyák, kilométereken át. A visszavonuló köd azonban nemcsak a látásomnak adott utat. Elhúztak egy második fátylat is. Felszállt a körmönfontabb köd, amely azóta velünk volt, hogy a lápot megorrontottuk. Csiklandani kezdett bennem a nekromancia. Egy óceán felszínén álltunk, halottak úszkáltak alattunk. Valami felülírta az erőmet, megvakított. Valami vagy valaki. – Bújj elő, Chella! – kiáltottam. Nekromanciájának súlya megfordított a tengelyem körül, hogy láthassam, amint kiemelkedik az iszapból. Fokonként bukkant elő, mezítelenségéről suvadt le a fekete latyak, haja a vállához, melle tetejéhez tapadt. Tízméternyi sötét, veszedelmes sár volt kettőnk között. Row-nak a hátán volt az íja, a Núbai számszeríja Brath nyergére volt szíjazva. Grumlow-nak legalább volt tőr a kezében. Sőt,

mindkettőben. De nem úgy tűnt, mintha el akarná hajítani őket. Lehet, hogy nem akarta felhívni magára a figyelmét. Egyikünk sem szólalt meg. Senki sem nyúlt íjért. A nekromanta az élőket is meg tudta bűvölni, nemcsak a holtakat. A férfiakat mindenképp. Az iszap beszennyezte a testét, amelyre olyan jól emlékeztem, sötét lett tőle, de ugyanolyan ruganyos. A csurgócsöpögő, rátapadó latyak vonzotta a tekintetet, bearanyozott rajta minden hajlatot, minden csúcsot. – Üdv, Jorg – mondta. Katherine szavai a temetőből. Talán ami ilyen helyeken hangzik el, azt mindig meghallják azok, akik a Halálnak lettek jegyesei. – Szóval emlékszel rám. – Vajon mióta irányított, hogy idejöjjek, épp ide? Most már nem kételkedtem benne, hogy az ő kreatúrái rombolták le a hidat, amelyen át akartunk kelni. – Emlékszem rád – mondta. – És a mocsár is emlékszik. A mocsaraknak hosszú az emlékezetük, Jorg, beszippantják a titkokat, és lenn tartják őket, de a végén, a végén minden felmerül újra. A ládikóra gondoltam a csípőmnél, meg az emlékekre, amiket magába rejtett. – Biztosan azért jöttél, hogy felszólíts, ne álljak ki Nyíl hercege ellen. – Miért? Azt hiszed, hogy behálóztam? Megráztam a fejem. – Megéreztem volna rajta a szagodat. – Itt sem érezted meg a szagomat, pedig ez a hely bűzlik a haláltól – mondta egyfolytában mozogva, tekeregve-nyújtózva, magára vonva a tekintetet. – Ami azt illeti, sok mindentől bűzlik. – Nyíl hercegének van elég oltalmazója, bajnoka, énrám nincs szüksége. Ne higgy el mindent, amit olvasol, minél régibb egy könyv, annál megbízhatatlanabb, ami benne áll. Micsoda? Volnának írott jóslatok is? Ettől feldühödtem. Már az is elég baj, hogy minden tarotlap megfordítása, minden rúnapálca kivetése Nyílt helyezné a trónra. És most még a könyvek, legrégibb barátaim is elárultak. – Szóval miért vagy itt? – kérdeztem. Tudtam, de azért megkérdeztem.

– Érted jöttem, Jorg – mondta rekedtes, csábító hangon. – Akkor gyere, és vegyél el, Chella – mondtam. Nem emeltem fel a kardomat, de úgy fordítottam, hogy az arcára tükrözze a fényt. Nem kérdeztem tőle, hogy mit akar. A bosszú nem igényel magyarázatot. – De hogy tudtál idejönni? – Egy egész hegy zuhant rá Gellethben, a mélynél is mélyebbre temette. Összeráncolódott a homloka. – Eljött értem a Holt Király. – És egy pillanatra, csak egy pillanatra, esküszöm, láttam, hogy megborzong. – A Holt Király. – Ez új volt. Azt hittem, értem Chellát, azt hittem, bosszúra vágyik, semmi másra, mert ezt az érzelmet jól ismerem. Elvégre rádöntöttem az egész Honas-hegyet. – Ő küldött? – Anélkül is eljöttem volna, Jorg. Még nem végeztünk egymással. – Megint a csábítás a hangjában, ami megdermesztette a testvéreket, pedig már mozgolódtak. – Akkor hát ki akar jobban engem, Chella? Te, vagy ez a te királyod? Chella feldühödött erre, és a testvérek kezdték lerázni magukról a hatását, mert a bosszúság elgyengítette. – Vagy talán jobban akar engem, mint téged, Chella? Erről van szó? Új királyod csak azért ásott elő, hogy engem megkeress? – Behízelgően rámosolyogtam. És rátapintottam a lényegre: nem tudta leplezni a haragját, ami átsuhant a homlokán. Helyes, a dühös ellenség a legjobb ellenség, de hogy miért utál engem ez a Holt Király, azt elképzelni se tudtam. – Gyere, vegyél el – hívogattam újra, integetve, hogy jöjjön közelebb. Szabad kezemmel meglöktem Makint. – Tudom, hogy meztelen nő meg minden, de ha esetleg célszerűbb irányokba fordítanád a testvéreket, kisebb lenne az esély, hogy a barátai fölfaljanak bennünket. – Vegyelek el? – Chella mosolygott, önuralma visszatért. Végighúzta a kezét a száján, lerázott róla egy kis sarat, az ajka vérvörös volt. – Akarlak, persze. Tényleg. De nem azért, hogy megtörjelek. Ismerem a szívedet, Jorg. Társulj velem. Többek is lehetünk merő testnél. Szó, ami szó, sajgott az ágyékom ettől a teremtménytől, mintha azt a kéjvágy és undor közti vonalat éppúgy eltörölték volna, mint az

egész falut. Lényem egy része szívesen engedett volna a hívásának. Öleld kebledre, amitől félsz, mondtam Gógnak. Kutasd fel a félelmedet. Mi a halál, ha nem a legnagyobb félelem, a végső ellenség? Befaltam egy nekromanta hideg szívét. Talán el kellene vennem Chellát, torkon kellene ragadnom a halált, kényszeríteni, hogy engem szolgáljon. Az asszonyokra gondoltam, amint a házban égtek. – Te testnél is kevesebb vagy – mondtam. – Kegyetlen szavak. – Elmosolyodott. Közelebb lépett. Hajlékony mozgása fogva tartotta a szememet. Melle ugrálása, csípője ringása, szája vöröse. – Varázslat van közted és köztem, Jorg. Biztosan te is megérezted. A te melledben nem ver visszhangot? Nem ez szavatolja még a szívverésedet is, drágám? Mi egymásnak teremtettünk. A Holt Király azt mondta, enyém lehetsz. Azt mondta, vigyelek el hozzá. És én el is viszlek. – Akkor sokáig kell várnod rám a pokolban – mondtam. – Mert most azonnal odaküldelek. – Gyenge replika, meglehet, de a Holt Király említése kizökkentett a nyugalmamból. Ő csak mosolygott, és csókot küldött felém karmazsinvörös ajkával. – Azért haragszol, mert megmutattam neked a szellemeidet? Nem én csináltam őket, Jorg. Ezzel megint megfosztott a bizonyosságtól. Újra láttam Rutht és az anyját, ahogy leforrázta őket az Építők Napjának fénye. – Nem tudtam, hogy… – Nem tudtad, hogy egy ilyen nap elégeti őket. Azt hitted, csak úgy kiúszik egy felhőnyi méreg, és végigtarolja a tájat. Ugye? Ha Ruth meg az anyja meg a gyereke a saját belükbe fulladtak volna bele, ha dőlt volna a szemükből meg a végbelükből a vér, ha mind másképpen üvöltöttek volna, akkor már rendben is lenne? Akkor semmi gond, hiszen ez volt a terv? – Chella még közelebb lépett. Könyörtelenül. Erre nem volt mit felelnem. Meg akartam mérgezni Veresvárat, és tudtam, hogy ebbe mindenki beleértendő, nem csak a harcosok. És ha a toxinok továbbterjednek? Fogalmam se volt, meddig ér el a hatóerejük. És nem is érdekelt. – Tudod, mitől félnek legjobban a férfiak, Chella? – kérdeztem. – Mesélj. – Végighúzta a tenyerét a combján, a hasán, sötét bőrt kenve be még sötétebb sárral.

Makin a kezembe nyomta a Núbai számszeríját. Megmarkoltam. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam el fél kézzel. – A meghalástól. Nem a haláltól. Azt akarják, hogy gyors legyen, tiszta. Az olyan seb a legrosszabb, ami soká tart. Igaz-e, Makin? – Igen. – Makin nem épp a szűkszavúságáról híres, de egy nekromanta bűvkörén nehéz áttörni. – Ami soká tart – mondtam. – Ettől rettegnek a testvérek. Ne hagyd, hogy soká tartson, hajtogatják. És tudod, hogy mi az élőhalál, Chella? A legborzasztóbb mindazon dolgok közül, amik soká tartanak. A gyáva többször hal meg sír előtt, írta a bárd. Na és te? Te csak egyszer haltál meg, de az ezerszer tovább tartott a kelleténél. – Ne gúnyolódj velem, gyermek – mondta Chella. Most már kiálltak a bordái, arca beesett. – Több a hatalmam… – Előidézheted a szellemeimet, Chella. Ijesztgethetsz a halállal meg a holt lényekkel, hogy az általad választott ösvényre térjek. De nekem megvan a magam útja. A szellemeim az enyémek, és egyedül fogok elbánni velük. Te viszont csak egy rothadó, rettegő valami vagy, ajánlom, keress magadnak sírt, amely befogad. Elmúlt már az az idő, amikor semmitől sem féltem. A rettegés alapjában az ártatlan évek kísérője, amikor még minden új, azután megint visszatér a korral, amikor már van vesztenivalónk. Az aggkor teljes félelme talán még nem fejlődött ki bennem, de Gelleth szellemei, a tudat, hogy mennyi holt lény úszkálhat még odalenn az iszapban, a nekromanta hívására várva, a csontvelőmet is megfagyasztották. Nekem még le kell győznöm egy herceget, meghódítanom – talán – Katherine-t, megmelengetnem egy kényelmes trónt. Ezekbe a tervekbe nem illik bele, hogy mindenféle holt lények a dágványba fojtsanak. – Nem csak szellemeket hoztam Gellethből, Jorg. – Chella lusta mozdulattal felemelte a karját. Ebben a pillanatban más alakok kezdtek előmászni a mocsárból, emberi alakok. A földbe döftem a kardom, és két marokra fogtam a Núbai számszeríját. – Egy kis gyűjtőmunkát végeztem – mondta Chella. Az alaknak, amely felmagaslott előtte, ismerősek voltak a körvonalai, széles, erőteljes a teste, és azokon a helyeken a

legsötétebb, ahol a legvékonyabban borította a sár. Lyuk tátongott a mellkasában. – Azt hiszem, vissza akarja kapni a számszeríját – mondta Chella. A balján egy püffedt jelenés, belei fekete kolbászként lógtak ki felhasított gyomrából. És mások is előbukkantak, körös-körül, a sarat rázva-kaparva az arcukról. Az egyik egy fejjel nagyobb a többinél, csontjain foszlányokban csüngött a hús. – Jártam mindenfelé, amerre te jártál, Jorg, elvettem, amit el akartál égetni, előástam, amit eltemettél. Még a falaid tövéből is. Mindnyájukat ismertem. A Núbai Chella és az íjam, vagyis az ő íja között állt. Hájas Burlow Chellától balra. Gemt vörös haja foltokban virított ki a sár alól, a feje vissza volt varrva. Gains testvér, Jobe testvér, Roddat testvér. A vén Elban, aki mindig háborítatlan sírért könyörgött, Hazudós, akinek sosem találtuk meg a holttestét, hogy eltemethessük, pedig az Odúnál esett el, meg Price testvér, akiből csak csontok meg húscafatok maradtak, miután négy esztendőt töltött a földben. És még többen buktak ki a mély dágványból, kapaszkodtak fel szilárdabb talajra a renyhe pocsolyákból. Chella a Núbai válla mögül lesett, őt használta pajzsként. Újabb lecke abból, hogy habozás nélkül kell támadni. – Társulj velem. – Romló tüdőből kongott a hangja. Szikrázó szeme besüppedt, mintha minden erejét kiszívta volna, hogy fel kellett húznia a testvéreket a mélyből. – A fivérem ereje áramlik benned, de kihasználatlanul, s így csak sorvad és enyészik. A fivére? Az a nekromanta, akit levágtam, a fivére lett volna? – Köszönöm, hölgyem, de nekromantákkal már belaktam. – Mind a két vesszőt kilőttem a Núbai számszeríjából. Az egyik lyukat ütött a vállába, a másik Chella nyakát fúrta át, közvetlenül a torka mellett. A Núbait félig megpördítette a becsapódás, de aztán kiegyenesedett, és újra szembefordult velem, elszürkült ajka kifejezéstelen volt. Chella a nyakához emelte a kezét, és tekert egyet a fején: roppant, mint a porc. – Egy család vagyunk, Jorg. És a családok veszekszenek. De én megbocsátok neked, és ha majd leviszlek magammal a mocsárba… ha majd együtt leszünk a hideg mélyben… ölelkezve, ahogy családtagok szokása… akkor majd te is megbocsátasz nekem.

Sim testvér magának való ember, sosem ismered ki igazán, akárhány szót váltsatok is. Mindenkinek súg valamit, akit megöl. Ha olyannak mondaná, akit életben hagy, tudnám, hogy elvesztettem egy gyilkost.

32

Négy évvel ezelőtt Cantanlona fülledt, határtalan mocsarában sok minden odavész, titkokat nyel el, életeket ránt le a sötétbe. De lusta áramlatai néha visszaadják, aminek rejtve kellett volna maradnia.

Ingoványban futni sohasem bölcs dolog. Lassú léptek ajánlatosak az olyan helyen, amely tele van mély pocsolyákkal, beszippantó dágvánnyal, füves zsombékkal, amelyen könnyen törik a boka. Mégis előfordul, hogy nincs jobb a rossz ötletnél. – Utánam! – kiáltottam, és futni kezdtem a pocsolyák meg a tőlem balra eső fűcsomók között. Chella alásiklott az iszapba, de a Núbai utamba állt. Ami nekromanciát Chella fivérétől nyertem, csepp lett volna az óceánban Chella erejéhez képest. Csakhogy a titkokban is hatalom

rejlik. Azt a titkot, ami most eszembe ötlött, dr. Karógyökér osztotta meg velem, bár ha tudja, hogy van még értéke, sohasem vált volna meg tőle ingyen. – Elbocsátalak, Kashta! – Mellsebére csaptam a tenyerem, értem nyúló markára ügyet se vetve. Ha egy név titkos, megsokszorozódik az ereje. A Núbai hátradőlt, és tudtam, sohasem kel fel többé. S ahogy elbukott, bennem feltámadt a harag. Tocsogtam tovább, nyomomban az élő testvérekkel, az ő nyomukban a holtakkal. Hátul, tőlem jobbra Hájas Burlow el akarta állni Rike útját. Rohantam, míg csak egy szilárdabb bakhátra nem értem. Megfordulva láttam, amint Rike kardja leszeli Burlow egyik karját. Burlow megmarkolta a maradék kezével, de Makin azt is lecsapta, aztán mindketten rohantak tovább, s a puhább részhez érve gázolni kezdtek. Makin egyik csizmáját lehúzta a sár, de végül odaért hozzám. Megvadult lovaink szétszaladtak; néhány utánunk ügetett, köztük Brath is, de láttam, hogy két másik süllyedni kezd az iszapban, vergődve, rúgkapálva, mintha úgy kiszabadulhatnának. Néhány méterre tőlünk fortyogni kezdett egy sártölcsér. Egyik hulla a másik után mászott ki belőle, mintha kínos intimitásban egymáshoz lettek volna préselve több ölnyi mélyen. Törtettem tovább. Úgy tűnt, hogy noha az élőholtak nem ismernek félelmet, és szó szerint fel kell őket aprítani, mielőtt letennének arról, hogy megöljenek bennünket, legalább lassúak. Nyílt mezőn simán lehagyhattuk volna őket. A mocsárban viszont majdnem kiegyenlítődtek az esélyek. A soká tartó halál dögletes légköre üli meg a cantanlonai mocsárvilágot. Jószerivel az iszap maga is félig eleven, vagy félig holt, attól függ, hogy nézzük, és megtartja az élőholtakat, felöklendezi őket, nem hagyja, hogy lesüppedjenek. A sártölcsérből kitóduló hulláknak sikerült elvágniuk az utunkat, amikor a szilárd talajrész balra fordult. – Mozogjatok! – kiáltottam. Makin felhasította az egyiknek a mellét, mert ez egyszer becsapta a kiképzése. A kreatúra észre se vette a sebét, és átnyalábolta sáros karjával. Rike nem vacakolt a karddal. Akkorát rúgott az elébe álló hulla hasába, hogy métereket röpült, és egy másikat is feldöntött, mielőtt még beérhetett volna bennünket. Vörös Kentnek állt leginkább

kézre ez a fajta munka. Viking bárdja egymás után szelte le a nyúlkáló végtagokat, cikázása nyomán csak úgy repültek szanaszét a lápon a kezek, karok és fejek. Rohantunk, a kreatúrák meg utánunk, néma dühvel, hogy elkapjanak és kibelezzenek bennünket, más se hallatszott, csak a csobogásuk meg a mi zihálásunk. Egy ponton már egész seregnyi iszapszürke élőholt kísértette utunkat, de minden kilométerrel lemaradtak egy kicsit, s a végén eltűntek szem elől. Egy alacsony halmon megálljt vezényeltem: szilárd talaj volt a lábunk alatt, és beláthattuk az egész ingoványt. A körberakott, mohos kövek temetkezőhelyet jeleztek, talán egy helyi törzsfőét, de a sírt már rég kiürítették, éppúgy nem éreztem benne halált, ahogy immár a környező lápon sem. A dühöm lépést tartott velem a hosszú hajszában. Chella több mint egy éven át megtartotta a Núbai hulláját játszótársnak. Nem tudom, marad-e valami az emberből, amikor nekromancia eleveníti meg a testét, de ha igen, szenvedésének, rettegésének gondolata bosszúvágyat ébresztett bennem. Addig csak egyszer tettem ilyen fogadalmat, akkor is, mint most, szavak nélkül, de elhatározva, hogy ha kell, a világot is széttépem, hogy beváltsam. – Nem akarok még egy éjszakát itt tölteni – mondta Makin. – Csakugyan? – mordult fel Rike, aki a legnagyobb kövön üldögélt. Soha nem hallottam még tőle szarkazmust. Gondolom, extrém helyzetekre tartogatta. – Állj csak föl, Rike – mondtam. Felállt. Az oldalához illesztettem a kardom hegyét. Egy döféssel és egy csavarintással leszedtem róla Burlow levágott kezét, kitépve egy darabot a zekéből, amit markolt, és belehajítottam a mocsárba. – A pokolban kötöttünk ki – szólalt meg Grumlow. – Eltévedtünk, és a pokolra jutottunk. – A fele arca merő sár volt, bajszáról sűrű vér csordogált a szája felé. – A pokolnak jobb szaga van – mondtam. A halom tele lett lovakkal, semerre se láttunk ki tőlük. Rácsaptam a szürke farára, és odébb toltam. Megmaradt lovaink közül ő volt a legnyugodtabb: derűsen legelészett a kurta szálú fűben. – Mennünk kellene – mondta Makin. Jó, de merre? A horizont nem kínált semmit. Vagy talán…

– Nem a tenger az ott? – mutattam. Keletre valami feketeség vagy kékség szegélyezte a mocsár túloldalát. Éles kiáltás vette elejét a válasznak. A hang felé pördültem. Mögöttünk, combtőig a vízben, mellig a sás közt, Chella szorította az ifjú Sim nyakát és fejét. Hátrálni kezdett a halomtól, magával vonszolva Simet. Valamit csinálhatott vele, talán a nyakával, mert Sim karjai bénán csüngtek, bár kétségbeesett szemét ránk függesztette. Ifjú Simnek neveztük, és nem is lehetett több tizenhatnál, de a gyilkolásban vén róka volt, jó ok nélkül aligha engedett volna Chellának. – Máskor ne fuss el előlem, Jorg – mondta Chella. A víz leöblítette róla az iszapot, de a láp már megfogta a bőrét: érett tíkfaszíne volt. A testén örvénylő kelta csigavonalak be voltak ágyazódva: nem festék, mint egykor gondoltam. Azokat az indákat és hurkokat csak tű készíthette. Tele volt velük a karja meg az oldala. – Nincs rád szükségem, nekromanta. – Még mindig a kezemben volt a Núbai számszeríja, de nem volt megtöltve. Ráemeltem, hátha nem veszi észre, hány nyíl van a hornyokban. – Az erő, amit befaltam, már fogyatkozik bennem. Lassabban, mint szeretném, de el fog tűnni, és én nem sírok utána. Nincs szükségem se terád, se a mocskos árudra. Elmosolyodott. – A Holt Király nem ereszt, Jorg. Mindnyájunkat magához szólított. Fekete hajók visznek bennünket a Vízbefúlt-szigetekre. Nem feleltem. Abban a pillanatban, hogy megfogadtam: elpusztítom Chellát, alábbhagyott a haragom. A bosszú türelmes, ő pedig a testvéreket használva akart feldühíteni, hogy utánavessem magam, és becsalogathasson a mély vizekbe. Nem mutattam ki, mennyire belém fúródtak a horgai. – Nem is kérsz, hogy eresszem el a testvéredet, Jorg? – Még egy méterrel odább vonszolta Simet. Row már ráfogta az íját, és úgy néztem, ezúttal Grumlow is hajlandó lesz elhajítani a kését. Grumlow kedvelte Simet: a félelem nem fogja megbénítani a kezét. – Jó, hát elkaptad a testvéremet. Fald be a szívét, és kvittek leszünk. Ahogyan kezdtük – mondtam. Tudtam, hogy esze ágában sincs elengedni Simet. Csak azt akarta, hogy könyörögjek érte.

– Ó, nincs visszaút, Jorg. Ezt igazán tudhatnád. Soha sincs visszaút. Akkor sem, ha kihal belőled a nekromancia. Ide nézz! – Hirtelen változtatott a fogásán, és jobbra rántotta Sim fejét. Túlságosan is. Hátborzongató volt a csont ropogása. – Éééés… – Lassan visszatekerte felénk a fejet. – No lám, visszajött. De most már nem az igazi, ugye? – Te kurva! – Row elröpítette a nyilát. Talán a keze remegett, vagy Chella mozgott olyan gyorsan, hogy észre se vettem, mindenesetre a vessző Sim szemébe fúródott. – Látod, mit csináltál? – Chella vörös szája mosolygott, szeme csábított. Belesúgott valamit Sim fülébe. Grumlow is elhajította a kését, de Chella akkor már hátrahanyatlott. Lehet, hogy sikerült megsebeznie, de nem láttam, mert a víz összezárult fölötte. Sim a nyílvessző meg a kitört nyaka ellenére állva maradt. Aztán egy bizonytalan lépést tett felénk. A tiszta víz elhomályosodott a szittyó közt, ahogy az iszap felkavarodott. – A tenger! – kiáltottam. Biztos, ami biztos, mutattam is. Nyíl hercege azt tanácsolta, nézzem meg az óceánt, és lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit életemben csinálok. A testvéreket nem kellett noszogatni. Rohantunk, és csak remélhettük, hogy Sim testvér éppen olyan lassú lesz, mint a többi holtak, és nem olyan gyors, mint amilyennek életében ismertük.

Row testvérben megbízhatsz. Bízhatsz benne, hogy hazudni fog, hogy csalni fog, talán még el is árul. De legfőképpen abban bízhatsz, hogy hű marad önmagához, mindig is egy menyét lesz, sötétben ólálkodó gyilkos, nagy harcos. Bízz mindebben, és nem fogsz csalódni.

33

Négy évvel ezelőtt A tengeri levegő éppen csak egy kicsit változtatta sósabbá a cantanlonai mocsarak bűzét. Most már láttam is a szürke víztükröt, de még mindig kilométerekre volt tőlünk. – Legalább lassúak – mondta Kent. Mellettem tocsogott, bárddal a kézben. Hátrapillantott. Ingoványban futni egy éles bárddal és közben hátrafelé nézegetni nem éppen tanácsos. De hát semmi sem volt tanácsos abból, amit már két napja csináltunk. Halk nyöszörgést hozott felénk a tengeri szél. Próbáltam nem törődni vele. Loholtunk tovább, az utolsó alkalom után már semmi kedvünk sem volt megpihenni. Négy ló követett bennünket, mert Row-énak eltörött a bokája, amikor az egyik lába belemerült egy sárgödörbe. Row elmetszette a nyakát, de én azért a lábait is levágattam Kenttel. – Nem hiányzik, hogy Chella feltámassza, és a holtai lóháton nyargaljanak utánunk. A tenger egyre nőtt-terjedezett. Nemsokára sós mocsárban gázolunk. – A Krisztus szerelmére! – Row-nak földbe gyökerezett előttem a lába. A testvérek közül tőle vártam volna legkevésbé, hogy az Úrhoz fohászkodjék. Odaértem hozzá. A fűcsomós ingovány hirtelen sárlapálynak adta át a helyét, amely vagy kétszáz méter után nádrengetegben folytatódott. De Row nem a sár, hanem a fejek láttán cövekelt le. Ötméterenként, akár megannyi káposzta a mezőn, egy-egy fej állt ki a lapályból. A legközelebbiek abbahagyták a nyöszörgést, és felénk tekerték a szemüket.

Az, amelyik Row lába mellett volt, egy középkorú, kissé tokás nő, felpislogott ránk. – Isten, segíts – mondta. – Mentsetek meg. – Te élsz? – Fél térdre ereszkedtem mellette, a sár szilárd volt alattam, mint a nedves agyag. – Mentsetek meg! – visította. – Alattunk vannak. – Egy férfi, tőlünk balra, Makin korú, fekete szakállas, a sár csak a szakálla alján tapadt meg, mintha az eső tisztára mosta volna. Kinyúltam feléje az ujjhegyeimben lappangó nekromanciával. Nem éreztem több halált magán a sárlapályon, mint a mocsár bármelyik részén. De ezek körül az emberek körül igen. Éreztem, hogy lúgozódik ki belőlük az élet – és valami kevésbé eleven, de annál tartósabb lép a helyébe. – Letépik a bőrömet! – ordította a férfi. Tőlünk jobbra egy fiatal nő fekete haja szétterült a sáron. Ránk emelte az arcát, bőrét sötét erek hálózták, mint az én mellkasomat. Acsargott. Mély torokhang, csupa éhség. Mögötte egy másik nő, akár testvérek is lehettek. – Éjszaka jönnek. A holt gyermekek. Keserű vizet adnak, és rettenetes étket. Jaj, rettenetest. – Lenyaklott a feje. – Öljetek meg. – Egy férfi, kijjebb a lapályon. – Engem is. – Egy másik. – Mióta…? – kérdeztem volna, de elakadt a hangom. – Mióta vagytok itt? – kérdezte Makin. – Három napja. – Két hete. – Kilenc napja. – Nagyon régóta! – Egyre erősödött a nyöszörgés, az acsargás. Tagjaim kihűltek, a gyomrom kavargott. – Miért? – kérdeztem Makintól. Vállat vont. – Én tudom – mondta Rike. – Te semmit sem tudsz, Rike – mondtam neki. Pedig tudott. – Az elevenek és a holtak – mondta. – Itt állítja elő őket. Itt párolódnak. Lassan forgatja őket, és gyorsak lesznek. Hallottam már erről.

Kijjebb a lapályon egy másik fej figyelt bennünket mohón, majd rikácsolni kezdett. Mások is rázendítettek. – Teljesítsd az óhajukat, Kent – mondtam. – Ne! Irgalom! – könyörgött az asszony Row lábánál. – Gyerekeim vannak. – Ha nem óhaj, akkor szükség – mondtam. Kent nekilátott learatni a mezőt. Vörös munka, hátszakasztó. A többiek is segítettek, Rike szilaj buzgalommal. Futottunk tovább, hogy minél előbb magunk mögött hagyjuk a helyet. – Nem ez lesz az egyetlen ilyen mező – mondta Makin. A másik csizmáját is elvesztette valahol, most mezítláb ügetett. Én nem attól tartottam, mit termeszthet még Chella. Az aggasztott, mi mást termeszthetett eddig. Zöld tengeren gázoltunk át szürkébe. A nádszálak a mellünkig értek, és még följebb, tövükben bokáig süppedt az ember a fekete sárba, mielőtt továbbléphetett volna. Széles sárszalagok osztották részekre a nádast, ezeknek a közepén vékony erecskék csordogáltak. Már hallottam is a távoli hullámverést, amint egy újabb sárszalaghoz értünk. – Ne! – Grumlow a vállamra tette a kezét, mielőtt beleléptem volna a sárba. A szalag közepén, ahol az ér csillogott, dagadozni kezdett a sár. Row elővette az íját. Én felhúztam a Núbai számszeríját. A sár felpüffedt, még magasabbra púpozódott, aztán renyhe hullámokban siklott szét, és alóla felmerült valami feketeség. – Ez egy kurva hajó – mondta Rike. Ez tényleg Rike napja volt. Egy fekete, korhadófélben levő halászhajó emelkedett föl, mintha csak egy váratlan hullám borította volna el az imént, s a fedélzetén talpra kecmergő matrózokról iszapés rothadó húsdarabok potyogtak. Eszembe jutott a kövér kapitány meg a rajtai átkelőbárkája. Lehet, hogy bölcsen döntött, amikor megmaradt a maga ismerős útvonalánál. – Vissza! Rohantam visszafelé, a fölém magasodó nádszálak között törve utat, miközben a bugák az arcomba csapódtak. – Valami jön! – kiáltotta Rike. Ő még kilátott a zöld felett.

– A hajóról? – kiáltottam oda. – Nem. Arról, ni. Elkanyarodtunk, és iszkoltunk tovább. Aztán már hallottam is őket. Egyre közelebb értek, talpuk alatt ropogtak a legázolt nádszálak. – Mi az? – ordítottam. – Nem látom – felelte zihálva Rike. – Csak annyit, hogy mindenütt leterül a nád. – Állj! – Engedelmeskedtem magamnak. Ledobtam a Núbai számszeríját, kardot rántottam, és kaszálni kezdtem a nádat. – Vágjatok tisztást! – kiáltottam. Semmi értelme szaladni, ha úgyis utolérnek. Három holt ember rontott be a tisztásra, miközben még vagdostuk. Szélsebesen mozogtak, és amint megláttak bennünket, felüvöltöttek. Habozás nélkül ránk vetették magukat, a torkunk után nyúlkálva. Row elzuhant. Felnyársaltam azt, amelyik engem szemelt ki magának. Szó szerint lenyelte a kardomat, szétnyílt arca a markolatvason csattant, a penge hegye pedig a tüdők közt a gyomrába fúródott. Megképzett előttem Thomas a cirkuszban. Attól, hogy százhúsz centi acél választotta ketté a létfontosságú szerveit, csak még jobban feldühödött. Majdnem kitépte a kezemből a kardot, miközben a nyakam után kapkodott. Betaszigált a nádasba, négykézláb vetette utánam magát, mintha még többet kérne a kardomból. Ha nagyobbra tudta volna tátani a száját, a markolatot, de még a kezemet is bekapja. Semmi baja se volt a létfontosságú szerveinek. A holt ember egyre csak jött utánam, fekete vért okádva, és belelökött egy mély pocsolyába. Megvetettem a lábam, elfordítottam és lefelé rántottam benne a pengét, végighasítva a nyakát, a mellét és a gyomrát. Kiömlöttek a belei, belebukott a pocsolyába, de még mindig kapkodott utánam. Kitéptem belőle a kardot, és beleszúrtam a szilárdabb talajba. Kétségbeesetten rugdalózva, a kardba kapaszkodva kihúzódzkodtam a pocsolyából. Zihálva, fuldokolva hanyatt vetettem magam. Hallottam a többi holt ember acsargását, üvöltözését, és a harcoló testvérek szentségelését. A nádak úgy magaslottak fölibém, mint erdei óriások, és szelíden hajladoztak az ég kékjén.

Amikor végre levegőhöz jutottam, és visszatértem a tisztásra, a harc véget ért. – Row halott. – Makin egy marék náddal dörzsölte a vágásokat az arcán. Ettől csak még rémesebb lett, de lehet, hogy a piszkos vért akarta kifolyatni belőlük. – Sose szerettem – mondtam. Szoktunk ilyeneket mondani az úton. Ez most történetesen igaz is volt. – Gondoskodj róla, hogy ne lehessenek még egyszer Chella játszótársai – szóltam Kentnek. Hozzálátott, hogy lefejezze az első támadónkat. Valaki már mindkét karját lecsapta, a szája teli volt sárral, de még most is tekergőzött, és ádáz pofákat vágott. Néztem, ahogy Makin a sebeit kezeli, aztán én is végigtapogattam magam. Néha órákig se veszi észre az ember, ha a harcban sebet kap. – Bassza meg! – mondtam. – Mi van? – nézett fel Makin. – Elvesztettem a ládikót. – Végigfuttattam a kezem a csípőmön, hátha az előbb nem vettem észre. – Talán jobb is így – mondta Makin. Végigmentem a csapán, amerre a holt ember elől hátráltam. Semmi. Odaértem a pocsolyához. – Itt merülhetett el – mondtam. – Helyes. – Makin lépett mögém. Elfordultam. Valamiért aggasztott, hogy elvesztettem. Vigyáznom kellett volna rá. A részemmé vált. – Kent! – kiáltottam. Megmerevedett a feje fölé emelt bárddal: éppen Row hullája hevert a lábainál. – Hagyd – mondtam. Visszamentem, és letérdeltem Row mellé. Közelről sose szép látvány a halál. Az öregember összerondította magát, és ettől még jobban bűzlött, mint máskor. Vörös-rózsaszín cafatok csüngtek le a torkáról a kulcscsontjára, fehér porcdarabkák álltak ki a tüdejét felfedő lyuk körül. Takony- és bíbor vérszálak lógtak az orrából, a szeme ijesztő szögben balra fordult. – Még nem végeztem veled, Row testvér – mondtam. Kezembe vettem a kezét. A halottak keze önmagában nem kellemetlen, de én őszintén szólva megborzongtam, amikor

összekulcsolódtak az ujjaink. Ernyedten feküdt, tenyere végén a megkeményedett bőr karistolta az enyémet. – Mit csinálsz? – kérdezte Grumlow. – Munkám van a számodra, Row testvér – mondtam. Kutattam utána. Néhány perc alatt nem mehetett messzire. Máig be nem gyógyult mellsebemben éreztem a nekromancia lüktetését. Sötét kéz szorította marokra a szívem, megdermedtem. Tudtam, hogy vajmi kevés a sötét hatalmam, éppen csak egy cseppnyi, mint az a vékony erecske a széles sárszalagok közepén. De Row még nem hűlt ki. A szíve már nem vert, de rángott, vibrált, s ami ennél is fontosabb – ismertem őt kívül-belül. Sose szerettem, de ismertem. Ahhoz, hogy egy halottat járásra bírjunk, viselnünk kell a bőrét. Bele kell bújnunk, hogy benne visszhangozzon a szívverésünk, hogy a gondolataival párban haladjon az elménk. Kiköptem, ahogyan Row szokott. Felemeltem a fejem, és összehúzott szemmel néztem a testvéreket, Row rokon- és ellenszenveivel, féltékenységeivel, régi haragvásaival, nem feledett törlesztenivalóival látva őket. – Row testvér – mondtam. Felálltam. Felálltunk. Felállt. Szemtől szemben álltam a hullájával, és ő valami távoli helyről nézett engem a hajdani szemével. A testvérek semmit sem szóltak, amikor odamentem a pocsolyához, Row a nyomomban. – Keresd meg – mondtam. Nem kellett magyaráznom. Ugyanabban a bőrben voltunk. Row belelépett a pocsolyába, és merülni kezdett. Leguggoltam, úgy figyeltem. Már teljesen eltűnt szem elől, amikor acélt éreztem a nyakamon. Hátrafordítottam a fejem, és végigpillantottam a penge mentén. – Énvelem ilyet soha ne tégy – mondta Makin. – Esküdj. – Esküszöm – mondtam. Nem kellett sokat győzködnie.

34

Négy évvel ezelőtt Mintha egész életünkben a mocsárban rohantunk volna. Sárral fröcskölődtünk be a fejünk búbjáig. Csak a szemük körül fehérlett ki valami a testvérekből, ahol lekaparták magukról az iszapot. Most, hogy a nap vörösen ereszkedett a nyugati horizont felé, hátborzongatóan festettek így. És nemsokára, amint a nap belefúl a mocsárba, és sötétben maradunk, megfúlunk mi is. – Megint jönnek a rohadékok! – kiáltotta Rike. Most is ő volt az egyetlen, aki túllátott a nádtengeren. – Hányan? – kérdeztem. – Mind – felelte. – Az egész nádas elfekszik amarra. Már hallottam is az acsargást, halk, de azért kivehető volt az esti levegőben. Megtapogattam a ládikót az oldalamon. Két órába telt Row-nak, két órába, mire a keze kinyúlt a vízből, és ideadta. A testvérek nem szívesen várakoztak, de két óra alatt úgyse keveredtünk volna ki Chella sárpoklából. Row-t benne hagytuk a pocsolyában. Azt mondtam Makinnak, hogy felszabadítottam. Pedig nem. – Láttok valahol egy porongot? – kérdeztem. Rike nem válaszolt, de elszántan nekiindult, úgyhogy követtük. Az acsargás erősödött, és már közelebbről hallottuk. Rohantunk, ahogy csak bírtunk, a holtak fürge lábai egyre közelebb cuppogtak, a nád egyre vadabbul ropogott, ahogy utat törtek maguknak. Az egyik pillanatban még vakon loholtam a végtelen zöldben, a másikban alacsony halomhoz értem. Hegynek érződött, pedig csak egy méterre emelkedett a víz szintje fölé. – Szép munka – mondtam Rike-nak, levegőért kapkodva. Nyílt téren jobb meghalni. Mindenfelől közeledett Chella hada. Az elevenek szederjesen, iszapszürkén, arcukon végtelen dühvel, szemükben borzalmas

fénnyel, több tucatnyian, széthúzódva, hogy körbevehessék a halmot. Mögöttük, percekkel később, dülöngélve a letaposott nádon, jöttek a szürke, rothadó holtak, köztük a mocsári holtak is a mélyből, bőrkeményre, bőrbarnára pácolódva. Megláttam Price csontvázát, cafatokban lógó húsát, amint a többiek fölé toronylott. Chella az ő oldalán lépkedett csipkés-uszályos fehér ruhában, amilyet királyi esküvőkön szokás viselni. Egy csepp sár nem fröccsent rá. – Üdv, Jorg – mondta. Messze volt még, hogy halljam, de az ő szavait susogta minden holt száj. – Eridj a pokolba, szajha. – Pedig valami okosat szerettem volna mondani neki. – Ne veszekedjünk az esküvőnk napján, Jorg – mondta ő, és a holtak ezt is visszhangozták. – A Holt Király feltámadt. A fekete hajók vitorlát bontottak. Társulni fogsz velem. Szeretni fogsz. Együtt nyitjuk ki az Aranykaput urunknak, és új császárt ültetünk a trónra. És akkor jöttek a gellethi holtak is, tanácstalanul kóborolva a lápon, erre-arra támolyogva. Szellemek voltak, de valóságosnak tűntek, a testük összevissza égett, csupa seb volt, fogaik kipotyogtak, hámlott róluk a bőr és hullott a haj. Százan, ezren, nagy, szemrehányó körben. Olyan erővel nyomultak, hogy leghátul a mocsári holtak némelyikét fellökték, még meg is taposták. – Na – mondta Rike. – Vedd már feleségül a szajhát. – Akkor is megölne benneteket, Rike. Aztán maga mellé veszi a hullátokat. Price-ot az egyik oldalára, téged a másikra, és újra együtt lesznek a testvérek. – Áááá – mondta Rike. – Akkor dögöljön meg. – Ugyan már, Jorg, ne légy gyerek – mondta Chella, mondták vele együtt a holtak. Aztán újra megszólalt, de most csak egyetlen hang visszhangozta, egy hullaasszonyé a halmunk szélénél. Sáros hulla volt, egyik karja csontig lerágva, bőre foltos, ajka szürke, rothadó, de az arcában Ruthé körvonalazódott. – Jön a Holt Király. A halottak feltámadnak, mint az áradat. Többen vannak az élőknél, és minden csata új hullákat terem, nem embereket. – A holt asszony nyelve fényesen, feketén kígyózott, és Chella szavai peregtek róla. – Társulj velem, Jorg. Helyed van ebben az egészben. Hatalmat lehet szerezni, és meg is lehet tartani.

– Másról van itt szó – mondtam. Bármennyire nagyra tartottam is a vonzerőmet, azt nehéz lett volna elhinni, hogy országokon kelt át csak azért, mert belém habarodott. Ha pedig a bosszú hajtotta, akkor most bosszút állhatna színjáték nélkül is. – Te félsz a Holt Királytól. – Mert túlságosan is mohónak, már-már kétségbeesettnek hangzott. – Mit akar tőlem? Méterekre volt még, de leolvastam az arcáról. Nem tudta. Léptem volna előre, de valami elkapta a lábamat. Lenézve fogakat láttam, egy kutya koponyáját, félig elmerülve, félig kiemelkedve, az fogta satuba a lábfejemet. Újabb szellem, de a szorítása valóságos. Végigtekintettem a holtak hordáján, és mögötte a szellemek sűrű tömegén. Chella nem tudhat a kutyámról, Igazságról. Az összes gellethi holtat sem szedhette össze, nem ismerheti mindnek az élettörténetét. Ez valamiképp tőlem jön. Chella sorra húzkodja elő múltam szellemeit egy lyukon át, amit én ütöttem a világon. És nem is csak azokat a szellemeket, amikről tudok, hanem mindazok szellemét, akiknek a halálát én okoztam. Egy ötlet kezdett formálódni bennem, nem teljes ötlet, csak egy sarka. Visszapillantottam a lábamnál levő koponyára. – Ezt nem lett volna szabad – mondtam. Egy rántással kiszabadítottam a lábam fejét. Éreztem, hogy belém tép, de Igazság fogai nem hagytak nyomot a csizmámon. Nem volt vér, csak fájdalom. Csak az elmém ejtett csapdába. A szellemek nem árthatnak nekünk, különben mindnyájan meghaltunk volna Ruth házában, elégtünk volna velük együtt, amikor megvillant az Építők Napja. Chella csak azért hozta ide őket, hogy meggyötörjön. – Házasodjunk össze, szívem – mondta Chella. – Együtt van a gyülekezet. Biztos vagyok benne, hogy papot is találunk, aki celebrál. És a többi szellem közül előrefurakodott Glen testvér, kissé imbolyogva a napfényben: kevésbé volt kivehető, mint a többi lélek, mintha valami vissza akarta volna húzni. A csípőmön hirtelen elnehezült az emlékek ládikója. Nem tudtam, hogy Glen testvér halott, bár lehet, hogy valaha tudtam, de úgy döntöttem, hogy elfelejtem. Lassan, bicegve jött, pedig nem láttam rajta sebet, és nem látszott valami boldognak. Egyik kezében kés, méghozzá ismerős kés, vértől vörös. Amikor egy holt ember az útjába tévedt, a barát nyakon szúrta. A teremtmény eldőlt, nyakában a késsel. Az élőknek nem árthatnak a

szellemek, de a holtaknak ezek szerint igencsak. Glen testvér még közelebb bicegett, végül odaállt Chella mellé. Nem értettem, hogy kerül ide a barát szelleme, és miért néz engem ennyire gyűlölködve. Ezt ötven lépésről is éreztem. De most nem Glen testvér foglalkoztatott elsősorban, hanem Chella iménti szavai. Együtt van a gyülekezet. Az eleven holtak közelebb nyomultak, bár nem hallottam parancsot. Lassan lépkedtek, kezük előrenyúlt, hogy markoljon, csavarjon, és szaggasson. Csupán pillanatokig tarthatunk ki ennyi ellen. – Miféle esküvő lenne az, amelyen a családom nem vehet részt? – Hüvelybe dugtam a kardomat. – Vannak szellemek, akiket nem tudok megidézni. A királyi holtakat szentelt sírba temetik, régi mágiával veszik körül. Ha kényszeríthetném anyádat, hogy táncoljon neked, már rég megtettem volna – felelte Chella. A suttogás a tömegen keresztül ért el hozzám, az eleven holtak ajkán vonaglott, amint még közelebb nyomultak. Együtt van a gyülekezet, de vannak szellemek, akiket nem tud megidézni. Mögöttem idegesen nyihogtak a megmaradt lovak, még a szürke is. – Én a testvérekre gondoltam – mondtam. Jobbra-balra széttártam a tenyerem, mutatva Makint, Kentet, Grumlow-t és Rike-ot. – Ők részt vehetnek rajta – mondta Chella. – A szemüket meghagyom. – Zene nem lesz? Költők nem szavalnak? Hát a virágpompa? – kérdeztem. Húztam az időt. – Húzod az időt – mondta ő. Együtt van a gyülekezet. Kivéve azokat, akiket nem tud megidézni. És azokat, akiket nem akar. – Egy bizonyos költőre gondoltam, Chella. Egy versre. Éppen ideillik. „Félénk kedveséhez”. – Félénk volnék? – Közelebb jött, kecsesen hajladozva a holtak között. A költők bölcsessége túlélte az Építőkét. – Ez a vers az időről szól, legalábbis részben. Arról, hogy a költő nem tudja megállítani az időt. És a végén azt mondja: „S ha szónkra

helyben nem marad, Elűzzük Őt s fut már a Nap.”(Andrew Marvell verse) A szellemek nem árthatnak az embereknek. Megőrjíthetik őket, meggyötörhetik, míg végül maguk vetnek véget az életüknek, de sebet nem ejthetnek rajtuk. Éreztem, hogy ez így van. Lopott nekromanciám mondta, hogy ez így van. De a holtaknak árthatnak, úgy látszik. A tulajdon szememmel láttam. A hullákat, akiket Chella járásra bírt, leteríthetik a lelkek, mert ők közelebb vannak a világukhoz, közelebb a halál kapujához, amin egy szellem kinyúlhat, hogy megfojtsa őket. – Elbűvölő – mondta Chella. – Csakhogy engem sem tud megállítani. – Akkor elűzlek. – És akaraterőm minden ízével megidéztem szellemeimet. Áthúztam őket a kapun, amelyet Chella nyitott ki. Széttárt karral hoztam vissza minden árnyat és fantomot, minden kísértőt és lelket, amely e hosszú éveken át a nyomomban járt. Átvéreztem őket a mellemen, hagytam, hogy minden szívverésemben benne lüktessenek. Nem akadályozhattam meg, hogy Chella előszólítsa azokat, akiket ő akart, de arról igenis gondoskodhattam, hogy akkor már mind jöjjön, egytől egyig. Méghozzá rohanvást. És jöttek. Jött a gyülekezet, amelyet Chella nem hívott. Gelleth égő holtjai, azok, akiket legelőször vitt el az Építők Napja, nem a robbanás peremvidékének áldozatai, mint Ruth meg a „mamája”, hanem akik bennégtek Veresvárban, a pokol kellős közepén. Vég nélkül áradtak belőlem. Tíz jutott minden gellethi gyermekre, akit Chella megidézett. És az én holtjaim, az égő holtak semmihez sem fogható tüzet hoztak magukkal. Úgy égtek, mint gyertyák a tűzhelyen, csurgott róluk a hús, lobogtak a lángok, és minden férfi és nő visított, és rohant, vagy támolygott, és a levegőt markolászta. Mögöttük pedig, lassú gyászmenetben, jöttek az újfajta szellemek: rettenetes fénnyel izzottak, amely rózsaszín köddé változtatta a húsukat, és árnyakká a csontjaikat. Nem láttam mást, csak a hő nélküli tüzet, nem hallottam, csak a visítást, és végtelennek tetsző idő után már csak magam álltam a halmon, Chellának és hadának nyoma sem volt, megfeketedett csontok füstölögtek csupán a nyirkos nádszálakon. – Esküvő elhalasztva – mondtam, azzal a lemenő nap után tájékozódva dél felé indultam a testvérekkel.

Makin testvérnek magasrendű eszményei vannak. Ha tartaná magát hozzájuk, ellenségei lennénk egymásnak. Ha a kudarcán borongana, nem lehetnénk barátok.

35

A menyegző napján – Egy ásó? – kérdezte Hobbs. Hobbs, az Erdőőrség parancsnoka mindig imádta szavakba önteni a nyilvánvalót. Inkább azon csodálkoztam, hogy egyáltalán maradt benne hozzá szusz. Rugdosni kezdtem a havat. Ásók hevertek mindenütt a legutoljára leesett hóréteg alatt. – Stodd és Keppen csapata lője a lejtőt. Harold emberei kezdjenek ásni – rendelkeztem. – Stodd meghalt. – Hobbs kiköpött, és a hómezőt nézte. Az Őrség és az üldözők között elfogyott a távolság. Itt-ott néhányan megtorpantak futás közben. Keveseknek sikerült kardot rántani, hát még meglendíteni, mielőtt levágták őket.

Szépen mutat a vér a friss havon. A mély porhóba beleolvad, és abban nincs különösebb látnivaló, de ahol jégkéreg vonja be a havat, a vakító fehér átfénylik a bíboron, és a vér dúsabbnak, elevenebbnek látszik tőle, mint amilyen az ember ereiben volt. – Lőjék a lejtőt. Nem érdekel, hogy mit találnak el. A láb is jó. Felhalmozódnak a testek, lelassítják őket. A sebesült komolyabb akadály, mint a halott. Akinek elég nagy a sebe, az beléd kapaszkodik, mintha azt hinné, meg tudod menteni, csak nem szabad eleresztenie. A friss sebesültek társaságra vágynak. Később már inkább egyedül maradnának a fájdalmukkal. Egy pillanatra láttam Coddint, a réseken bevilágító fény felfedte körvonalait, ahogy összegömbölyödött a sírjában. Vannak, akik így temetik el a halottaikat, összehajtogatva, homlok a térdhez. Makin szerint megkönnyíti a sírásást, de szerintem inkább visszatérés ez. Anyánk méhében is össze voltunk gömbölyödve. – Lefele lőjetek, az istenfáját! – kiáltottam. Azokra mutogattam, akiket kiszemeltem a nyilazáshoz. – Nem kell célpontot keresgélnetek. Odabotorkált Makin is, a melléhez löktem egy ásót. Harold kapitánnyal galléron ragadtunk egy csomó embert, és ásásra fogtuk őket. Egyik se kérdezte, miért. Kivéve Makint, de szerintem ő is csak azért, hogy közben kifújhassa magát. – Mi már jártunk itt egyszer – mondta. – Igen. – A hátam mögé hajítottam egy újabb adag havat. Furcsa érzés volt: mintha egy örökkévalóságig tartott volna, hogy fölmásszunk ide, most meg utolsó erőnkkel vadul ásunk lefelé. – Valami faluba igyekeztünk… Döföldbe? – Belezdbe – mondtam. Újabb adag hó a hátam mögé. Az ordítozás, kardcsattogás még közelebbről hallatszott. – Ez őrület! – Makin ledobta az ásót, és kardot rántott. – Már emlékszem. Barlangok vannak itt. De nem vezetnek sehová. Átkutattuk őket. Amennyi emberünk van… be se férnének. Ásóm a semmibe szaladt, kicsúszott gémberedett ujjaim közül, és eltűnt az űrben. – Leértem! Itt ássatok! A küzdelem már az állásunktól ötven méterre dúlt, véres, kavargó harc volt, emberek csúsztak meg a rózsaszínűvé lett pépben, üvöltések, leszelt végtagok, csöpögő pengék. És a mészárláson túl, mint valami egyenesen rám szegeződő nyílhegy, még több, még több

és még több katona, sok száz embernyi széles oszlopba tömörülve, amint odalenn, messze, éppen átkeltek a hóhatáron. – Lehet, hogy kicsit elkéstem vele – mondtam. Tudtam, hogy elkéstem vele. Túl sokáig maradtam Coddinnal. És a nyílbeliek gyorsabbnak bizonyultak, mint gondoltam. – Kicsit? – kiáltotta Makin. Kardjával a közelgő hadsereg felé mutogatott. – Mind halottak vagyunk. És ezt odalenn is elérhettük volna. Akkor legalább maradt volna erőm a harchoz. Én épp elég erősnek néztem. A harag mindig új tartalékokat vet be, mindig talál még egy keveset abból, amit már el is felejtettünk. – Ássatok! – förmedtem rá a körülöttem állókra. A barlang bejárata már olyan szélesre tágult, hogy hárman befértek volna rajta. Fekete lyuk a hóban. – Hány embert vitt el tavaly a lavina a Matterackokban, Makin? – kérdeztem. – Nem tudom! – Úgy nézett rám, mintha arra kértem volna, szüljön nekem gyereket. – Egyet se? – Hármat – feleltem. – Tavalyelőtt pedig egyet. Az ellenség közül néhányan megpróbáltak átkarolni bennünket, széthúzódtak a kézitusa körül, hogy oldalról támadjanak ránk. Leakasztottam a hátamról a számszeríjat, és belelőttem a bal felőliek csoportjába. – Kikészültünk. – Hobbs botorkált fel az emelkedőn, az ásó embereket kerülgetve. Becsületére váljon, sikerült hozzányögnie: – Felség. A nyílvesszőm térd fölött talált el egy katonát. Öreg legénynek néztem. Egyes vénségek nem tudják, mikor kell abbahagyni. Előrebukott, aztán legurult a hegyoldalról. Kíváncsi voltam, megáll-e, mielőtt az Odúig ér. – Oka van annak, hogy két év alatt négy embert vesztettünk lavinákban – mondtam. – Elővigyázatlanság? – kérdezte Makin. A herceg egyik merészebb emberének sikerült sértetlenül megkerülnie az alattunk dúló csatát. Makin villámgyorsan hárított, és levágta. A sarkában loholó másik katonának nyílvessző fúródott az ádámcsutkájába.

Fém koccant kövön. Az ásók megtalálták a barlang szélét. A lyuk már olyan széles volt, hogy egy szekér is befért volna rajta. Ennél szélesebb nem is lesz. Amikor hó borítja el, a világ lapossá válik. A vápák, a bukkanok mind beleíródnak az egyöntetű felszínbe, mint valami fehér papírlapba, amely a lúdtollra vár. Egy hómezőn bármit elhelyezhetsz, amit a képzeleted diktál, mert a szemed nem árul el semmit. – Na? – kérdezte Makin. A nyílbeliek egyre közelebb nyomultak. Szerette volna, ha valami eltereli a figyelmét róluk, és bosszús volt, amiért én csak ábrándozok. – Észre kell venni az árnyalatokat – mondtam. – Árnyalatokat? Vállat vontam. Volt időm, a barlanggal egyelőre még semmit sem értünk. – Valamikor azt hittem, a fiatalság ereje abban van, hogy csak feketét és fehéret lát – mondtam. Néztem, amint az Őrség egyik tagjának, akit ismertem, vörös kardhegy ütközik ki a hátán, miközben a kezei a penge tulajdonosának nyakát szorongatják. – Árnyalatokat? – kérdezte Makin újra. – Sohasem nézünk fel, Makin, sohasem emeljük fel a fejünket, nem nézünk fel. Olyan hatalmas világban élünk. Csak kúszunk-mászunk a felszínén, és azzal foglalkozunk, ami előttünk terül el. – Árnyalatokat? – Makin nem tágított. Vastag ajkú szája ezerféle mosolyt ismert. Szívek meghódítására valót. Barátkozóst. A kelletleneket mosolyra késztetőt. Most a makacs mosolyát vette elő. Megrázogattam a karjaimat, hogy visszatérjen beléjük az erő. Az arcvonal itt-ott behorpadt: hamarosan szükségem lesz a kardomra. – Árnyalatokat – mondtam. Ha mást se látsz, csak fehéret, előbbutóbb megképzik előtted a halvány árnyalatainak szimfóniája. A belezdi parasztok magyarázták el ezt nekem, persze nem ezekkel a szavakkal. Sokféle hó van, sokféle árnyalat, és még egy árnyalaton belül is vannak változatok. Rétegek vannak. Szemcsésség van, por van. Hatalom van, és veszély van. – Amikor ledöftem Gemt testvért, akkor megelőző csapást mértem. Érted, miről beszélek, Makin testvér? Ezerféle mosoly, egyfajta homlokráncolás. Most a homlokát ráncolta.

– Szórakozásból öltem meg, de azért is, mert csak idő kérdése volt, hogy mikor fordul ellenem. Mikor akarja elmetszeni a torkomat egy sötét éjszakán. És nem csak azért, mert megvágtam a kezét. – Mi a franc köze van a nyüves Gemtnek ahhoz, hogy… – Leterített egy újabb embert, aki megkerülte az arcvonalat, én pedig belelőttem egy nyilat a jobb felől közeledőkbe. – Azért vesztettünk csak négy embert a lavinákban két év alatt, és nem negyvenet, mert a felföldiek megelőzik a lavinákat – mondtam. – Elindítják őket. – Micsoda? – Figyelik a havat. Meglátják az árnyalatokat. Meglátják a vápákat és bukkanókat, nem csak a sima lapot. Ásnak, vizsgálódnak. Aztán pedig megelőznek. – Meglengettem a fejem fölött az íjamat, a piros szalag lobogott a szélben. – Be a barlangba! Most! Ha egy hegyoldal veszélyesnek látszik, a felföldiek felmennek föléje, gerinceken, hágókon, sziklákon át. Szalmát visznek magukkal, köveket, egy durva égetett agyagtálat, gyújtóst, faszenet – ezt többnyire az ancrathi erdők égetőitől lopják –, egy zománcos fazekat meg egy birkahólyagot. Gödröt ásnak a legalattomosabb rétegek fölött, és a tálat tíz-húsz centi magas szalmaágyra állítják. A tálba beledobálják a gyújtóst meg a faszenet, azután körülrakják kővel, úgy, hogy a fazekat a tál fölé lehessen illeszteni. A fazekat megtöltik hóval, a hólyagot felfújják, ahogy csak bírják, és egy béldarabbal elkötik a száját. Meggyújtják a gyújtóst, és elmennek onnan. Az Őrség emberei kezdtek behúzódni a barlangba. Akkor, amikor az ásókat idehordattam, még azt hittem, zsúfoltan leszünk majd benne. Azt hittem, be se férünk mind. De csak alig több mint százan jutottunk el idáig. Volt hely bőven. Oly sok minden időzítés kérdése az életben. Odaálltam a barlang szájába, és alig vártam, hogy összemérjem a kardom a nyílbeliekével. Elcsesztem az időzítést. Ez az igazság. Napokkal, hónapokkal ezelőtt kellett volna elmondanom Coddin-nak mindazt, amit fontosnak tartottam. Rossz volt az időzítés. A kimerült emberek könnyen halnak meg, mintha alig várnák az örökkévalóságot. A lábam remegett, de a karom felkészült. Két marokra fogtam a kardot, és egyenesen a szemébe döftem az elöl loholónak. Makin mellettem küzdött. Az ellenségen túl a végtelenbe

láttam. Láttam a hegyek széle-hossza nincs vadságát. Túl rajtuk a nappali holdat: csontok emléke, olyan fehér. A kard dalának foszlányai zengtek a fülemben, ahogy megint összecsattantak a pengék, és félig átvágtam egy ember nyakát. Most könnyebbnek érződött a kardom, úgy ugrált a dal ütemére, mintha saját élete volna, a saját vére lüktetne benne. Nyissz-nyassz, nyissz-nyassz, és emberdarabok potyogtak mindenfelé. Pirosan szikrázott nagybátyám kardján a nap, mintha csak fényüzenetet akarna továbbítani Nyíl hercegének. – Sajnálom! – kiáltottam Makinnak és a többieknek. Időzítés. Nem értünk ide elég hamar. A belezdiek már akkor tüzet gyújtottak a tálaikban, amikor látták, hogy a völgy szájából megindulunk föl a hegynyúlványon. Azt hittem, jó időt futunk majd a barlangokig. Beáshatjuk magunkat, és nyílzáport zúdíthatunk az emelkedőre. Tévedtem. Csak pár percnyi hiba, de ahhoz elég, hogy az ellenség holttesteinkkel tölthesse meg a barlangot. Makin szentségelve hátravetődött, hogy elkerüljön egy feléje hussanó pengét. Már a számon volt ismét, hogy „sajnálom” – de a hegy jó hely a halálhoz. Ha mindenképp meg kell halnod, válassz olyan helyet, ahonnan szép a kilátás. Végtelen perceken át küzdöttem, ádáz öröm kerített hatalmába, a testemben növekvő forróságtól már a megégett orcám is lángolt, és a szélnek nem volt hatalma rajtam. Annak a harcnak minden részlete titkos kottát követett, és az elrontott időzítés visszabillent az egymáson csattogó pengék sikolyában. Eszelős szilajság fertőzött meg, és eszembe jutott Ferrakind, amint vakítóan égett a tűzben, és mindent, ami emberi volt benne, felfalt a lángoló pokol. Védés, elhajlás, kilépés, meg a kardom csikorgása, ahogy az ellenség szétnyíló testéből kicsúszott. Amikor egy nehéz penge olyan ember fejével találkozik, aki kapaszkodás közben elhányta a sisakját, az maga a vérvörös roncsolás. Ez a fajta pusztítás még a hentes munkájánál is szörnyűbb. Agyvelő, koponya, haj repül piros, fehér és szürke ívben lecsapó kardod nyomán. Arcdarabok, egy pillanatra kimerevedve: egy vádoló szem, amelyből csöpög a lé, aztán minden

szétfröccsen, és elődje foszlányaival borítva előbotorkál a következő áldozatjelölt. Tűz nyaldosott körül, legalábbis úgy éreztem, forró pászmái Góg égéséből ugrottak föl, perzselőn, brutálisan. Kardhegy zúgott el hajszálnyira a homlokomtól, szele meglegyintette az orrnyergemet, amint hátrarántottam a fejem. Mindkét karomat előrelöktem, rúdként szorítva a kardom markolatát és végét, a hegye bőrkesztyűm acéllemezébe vájt. Az Építő-acél vízszintesen szelte ketté az ember arcát az orra és a szája között. A csontja rántotta volna magával a kardot, ahogy elesett, de én, csak a markolatot fogva már, hagytam, hogy maga a mozdulat rántsa ki belőle a pengét, és ugyanazzal a lendülettel felütöttem a vállam fölé egy közeledő lándzsát. Tulajdonosát lerúgtam a lejtőn, és akkorát üvöltöttem, hogy megremegett a levegő, mint amikor a kazánból kicsap a tűz. Ha van időm, hogy lenézzek, nem lepett volna meg, ha még a hó is meghátrál a bőrömből áradó hő elől. Lényem egy része, talán az egésze be akart hódolni a harc őrületének, hagyni, hogy elhatalmasodjon rajta, belevetni magát az ellenség sűrűjébe, és a vérével festeni be a hegyet, kerül, amibe kerül. Csakhogy nekem semmiféle behódolás nem megy könnyen. Inkább visszahúzódtam, és éppolyan hirtelen szállt ki belőlem a düh, mint ahogy elfogott. Volt egy terv, amihez tartanom kellett magam, és tartani is fogom, hiába, hogy oda minden remény. Ehhez pedig tiszta fej kell. Egyre többen tódultak a nyomomba. A karom ugyanúgy kifáradt, mint a lábam. Még csak pár percre lett volna szükség, de az ember nem mindig kapja meg, amire szüksége van, amit akar. Tekintetem a kilátást kereste. Ideje meghalni. Egyszer megmentett egy ló. Nem valami nemes harci mén rúgtatott velem a biztonságba: egy pánikba esett ló rúgása mentett meg. Váratlan volt. Coriont még nálam is jobban meglephette. De hogy egy birka húgyhólyagja mentse meg az embert… hát az mindennek a teteje. Magasan fölöttünk lassú tüzek égtek, olvasztották a havat a fazekakban, melegítették a felfújt hólyagokat, amelyek már felforrt vízen lebegtek. Az eljárás időt hagy a felföldieknek, hogy biztonságos helyre vonulhassanak. A fazekakat a veszélyzónába kell telepíteni.

Olyan magasan csinálják, amennyire csak lehetséges, a saját érdekükben, de nem olyan magasan, hogy a kívánt hatás elmaradjon. A forró levegő tágul. A hólyagok tovább dagadnak. Úgy megfeszülnek, ahogyan ember nem lenne képes felfújni őket. Idő kérdése. Időzítésé. A víz forrni kezd. A nyomás egyre nő. Aztán bumm! A felföldiek hólyagsípon játszanak. A menyegzőmön is ilyenek rikoltoztak aznap reggel, hasonlók az északi dudákhoz, kevésbé komplikáltak, de ugyanolyan lármásak. Az ember nem is hinné, mekkorát szól egy szétdurranó hólyag. Olyan az, mintha egy hólyagsíp hosszú és boldogtalan életének minden egyes nyöszörgése és harsogása egy fél pillanatba sűrűsödne. A holtak is talpra ugranak tőle. Itt azonban, épp ellenkezőleg, az volt a cél, hogy holtakat csináljunk vele. A hat birka által adományozott hat hólyag közül, amelyeknek hat lavinafazékban gyújtottak alá a hegyen a belezdiek, amint észrevették, hogy közeledünk, az egyik egy különösen inkontinens jószágé lehetett, mert a vártnál percekkel korábban durrant szét. A lavinát előbb érzi meg az ember, mint hogy meghallaná. Különös módon növekedni kezd a nyomás. A dobhártyádat feszegeti. Emberek próbáltak éppen véres darabkákra vagdalni, mégis felfigyeltem rá. Aztán morajlás kél. Halkan indul, de a végtelenségig fokozódik. Majd, még mielőtt lecsapna, jön a sziszegés. A megfelelő pillanatban helyrebillent az időzítésem. Bevetődtem a barlangba. Mielőtt támadóim követhettek volna, az egész világ fehérbe borult, és elnyelte őket.

36

A menyegző napján

A barlangban vaksötét volt és süket csend, pedig több mint százan szorongtunk benne. A moraj elhallgatott. Estemben jól lenyúztam a seggem egy vérszomjas kövön, így a káromkodásom lett az első emberi hang. – A szaros szentségit! – Ezt Elban testvértől tanultam, és kötelességemnek éreztem, hogy időnként eleresszem, mivel rajtam kívül senki más nem élt vele. Ezen kívül semmi nesz, mintha csak egy trollbanda minden egyes belépőnek azonmód letépte volna a fejét. – Hátul találtok lámpásokat, meg taplót is! – kiáltottam. Mocorgás, csoszogás. Még több csoszogás, majd kova sercent acélon, és láng rajzolt körül vagy tucatnyi embert a sötétben. Hosszú idő után most néztem rá először az ezüstórára a csuklómon. Negyed egy. A másodperceket számláló mutató éppen nekivágott az újabb körnek. – Azt tudom, hogy az én ásóm idebenn van – mondtam felállva, és ügyelve, hogy szét ne loccsantsam a koponyám az alacsony mennyezeten. – Keressetek még néhányat, és kaparjatok ki bennünket innen. – Létszámellenőrzést kellene tartanunk – mondta Hobbs előrelépve. Újabb fények gyúltak, és mögötte csillogni kezdett a hófal. – Éppenséggel tarthatnánk – mondtam. Tudtam, hogy nem csak a rend kedvéért akarja. Barátokat veszített el, pártfogoltakat, barátok fiait, és tudni szerette volna, mi maradt az Őrségből, az ő Őrségéből. – Tarthatnánk, de egy lavinában nem a hó végez az emberekkel – mondtam. – Azok közül a katonák közül odakinn még senki sem halt meg. Most már figyeltek rám. – Éppen fulladoznak a hó alatt. És, barátaim, ugyanez történik mivelünk is. Miközben elmagyarázom nektek, ennek a barlangnak az igen korlátozott levegőkészletét használom. Miközben ti hallgattok, beszívjátok a jó levegőt, és kifújjátok a rosszat. Azok a lámpások, amelyeknek a fényénél láttok engem, szintén levegőt zabálnak. – Néma hálafohász Lundist mesterhez az alkímiaórákért; lehet, hogy

nem élem túl a menyegzőm napját, de semmi kedvem úgy hunyni ki, mint az ő gyertyája az üvegbura alatt. Hamar megértettek. Hárman találtak ásót, és már rohantak is a hóhoz, a többiek meg szorgosan keresgéltek. Nemsokára minden hely foglalt volt a kijáratnál. Egyszerűen rájuk is parancsolhattam volna, hogy ássanak, de jobb, ha tudják az okát, jobb, ha nem hiszik, hogy Hobbsszal ellentétben engem nem érdekel az Őrség áldozata. Láttam, hogy Keppen kapitány nekidől egy sziklapárkánynak, és az oldalát fogja. Makin a barlang végében üldögélt, hátát a kőnek vetve, térdét a homlokához húzva. – Gondoskodjatok a sebesültekről – mondtam Hobbsnak. Vállára csaptam. A királyoknak néha kell tenniük ilyen gesztusokat. Odamentem Makinhoz. Itt is, ott is fekvőkbe botlottam, de lehetetlen volt megállapítani, hogy csak fáradtak-e, vagy megsebesültek. Végigcsúsztattam a hátam a jeges falon, és lecsüccsentem Makin mellé. Néztük az ásókkal munkálkodókat, és próbáltunk kicsiket lélegezni. Makinnak szegfűszeg- és izzadságszaga volt. Furcsa utat jártam be, hogy a végén egy hóval elrekesztett barlangban essek csapdába, a világ tetején. Magasvárból vándorútra, vándorlásból a renari trónra, azután több mint egyévi kóborlás birodalomszerte, míg újra vissza nem hívott a Felföld. S a Felföldön értéktelenebbnek találtam a zsákmányt, mint az érte való hajszát, rézkoronás trónon nőttem férfivá, hétköznapi ügyekkel kellett vacakolnom, úgy mint pestis meg éhínség, gazdaságot kellett kifejlesztenem, ahogy a kardvívó fejleszti az izomzatát, toboroztam, katonákat képeztem, és mindezt miért? Hogy valami eleve elrendelt császár taposson végig rajta, az Aranykapu felé masírozva. Behunytam a szemem, és hallgattam, ahogy a fájdalmaim sorra bejelentkeznek az első pihenő alatt, amiben csak részem volt, mióta Gomst atya aznap reggel összeesketett Mianával. Rám telepedett a nap súlya, és kipréselte belőlem a szavakat. – Emberek haltak meg odakinn, mert túl sokáig beszélgettem Coddinnal – mondtam. – Renari férfiak és ancrathi férfiak. – Igen. – Makin fel sem emelte a fejét. – És most itt vagyunk, és mi is meghalunk egy üregben, akárcsak Coddin. Nincs mondanivalód, Sir Makin? Vagy ahhoz még

szélsőségesebb körülményekre lesz szükség, amikor majd még kevesebb idő áll rendelkezésünkre? – Nem. – Makin felnézett végre, az arca homályban maradt, csak a pofacsontja ívét és az orra hegyét rajzolta ki a lámpafény. – Ezek az emberek a maguk jószántából követtek téged, Jorg. És mind meghaltak volna, ha nincsenek a trükkjeid. – És miért követtek? Te miért követsz engem? – kérdeztem. Inkább csak hallottam, mint láttam, hogy megnyalja a fogsorát, mielőtt válaszol. – A világon nincsenek egyszerű válaszok, Jorg. Minden kérdésnek több oldala van. Túl sok is. Minden összegabalyodik. De te egyszerűvé teszed a kérdéseket, és ez valahogy működik. Mások számára nem ilyen a világ. Talán szerét ejthettem volna, hogy hazavonszoljalak atyádhoz, még mielőtt magadtól visszamentél, de látni akartam, hogyan teljesíted, amit megfogadtál. Kíváncsi voltam, tényleg meg tudsz-e nyerni mindent. – Amíg még gyűlölhettem Renar grófot, egyszerűnek látszott – mondtam. – Akkoriban… – elmosolyodott – nagyon koncentráltál. – Na meg fiatal is voltam. Ma már alig ismerem fel magam abban a fiúban. – Olyan sokat azért nem változtál – mondta Makin. Az ásó emberek körül izzani kezdett a hó, ahogy a napvilág átsütött a még eltakarítatlan maradékon. – Majdnem elemésztettem magam, elemésztett, amire vágytam. Semmi más nem számított. Sem az én életem, sem senkié. Semmi sem volt nagy ár érte, mindent feltettem volna a leghalványabb esélyre is, hogy győzhessek. Makin kuncogott. – Az ilyesmi olyan hely, ahol mindenki megfordul, miközben gyerekből férfivá válik. De te letanyáztál ott. Benyúltam az iszákomba, és megtapogattam a ládikót. – Egyet-mást… megbántam. – Csupa megbánás vagyunk mindahányan. – Makin az ásóval ügyködőket nézte. Egy fénypászma beszüremlett a barlangba. – Gellethet sajnálom… Atyám gyengének tartana érte. De ha most zajlana… más módot keresnék.

– Nem volt más módja – felelte Makin. – Még az is lehetetlen volt, ahogyan megcsináltad. – Mesélj a gyerekedről. Kislány volt? – Cerys. – Úgy ejtette ki a nevet, mintha csókolná, pislogva a beözönlő fényben. – Idősebb lenne, mint te, Jorg. Hároméves volt, amikor megölték. Már az eget is láttuk, kék kör volt kelet felé, a hófelhőkön túl. – Azért követlek, mert belefáradtam a háborúzásba. Egy birodalom. Egy törvény. Az se nagyon számít, hogy ki vagy hogyan, mert már maga az egység véget vetne ennek az őrületnek – mondta Makin. – Hah, ez ám a hűség! – Talpra kecmeregtem, nyújtózkodtam egyet. – Nyíl hercegéből nem lenne jobb császár? – Elindultam a kijárat felé. – Nem hiszem, hogy győzni fog – mondta Makin, és követett.

Réges-régen, nyájasabb időkben, Grumlow testvér fát faragott, fűrésszel és vésővel dolgozott. De ha rossz idők járnak, az ácsokat keresztre feszítik. Grumlow kést fogott hát, és embereket kezdett faragni. Puhánynak látszik ez az én pengetársam, vékony, sápadt, csapott állú, szomorú szemű, olyan kajla az egész ember, mint a bajsza az orra alatt. De a keze gyors, és nem fél az éles vastól. Ha egy szál tőrrel mégy ellene, kivágja belőled a tévedésed.

37

A menyegző napján

Száztizenkét ember bújt elő a barlangból a Kékhold-hágó alatt. Engedélyeztem Hobbsnak, az Erdőőrség parancsnokának, hogy létszámellenőrzést tartson a friss havon. Megdöbbentett, hogy a lavina, amely hullámként tört meg a lenti sziklákon, s mint a tej folyt be a barlangba és a barlang köré, most elbírja a súlyomat, a lábam alig két centire süpped bele minden lépésnél. Hallgattam a neveket, a válaszokat, és legtöbbször a csendet egy-egy név elhangzása után. Alattunk, lejjebb csillogott-szikrázott az új hó, tökéletesen egyenletes volt, semmi nyoma nem maradt a vérnek, a hulláknak, amelyek percekkel ezelőtt még ott hevertek. És miközben Hobbs számolt, ezer és ezer és ezer ember halt meg láthatatlanul a friss fehér lepedő alatt, moccanni se tudván, vakon, levegőért kapkodva, és nem találva semmit. Néha én is egy lavinára vágyom magamban. Tiszta lapra. A múlt elsodorva. Tabula rasa. Nem tudtam, ez a mostani vajon új lapot nyitott-e nekem. Aztán megláttam egy árnyékot a lábamnál, a fehérség alatt, egy gyermeket, aki épp csak hogy betemetődött, a hó nem rejthette el. Még a hegyek hatalma sem törölheti le rólam a múlt bélyegét. Míg Hobbs egyre a neveket darálta, elővettem a csípőm mellől a rézládikót, és leültem a lejtőn, a hóba fúrva a sarkamat. Az ember emlékekből áll. Ennyi vagyunk. Egy-egy rabul ejtett pillanat, egy hely szaga, jelenetek újra meg újrajátszva egy kis színpadon. Mi magunk is emlékek vagyunk, történetekre fűzve – amiket elmesélünk magunknak magunkról, miközben átesünk az életünkön a holnapba. Az enyém volt annak a doboznak a tartalma. Én magam voltam az. – És most? – Makin huppant le mellém. – Fel – mondtam. – Fel? – Makin csodálkozást mímelt a szemöldökével. Senki sem tud úgy csodálkozni, mint Makin. Valahogy helytelennek tűnt félbe-szerbe halni meg.

– Ennyire nehéz felfogni? – Felálltam, és elindultam a kaptatón, egy kissé balra tartva a csúcstól, ahol a Kékhold-hágó mély utat vág a Botrang-hegy nyúlványába. Hobbs észrevett. – Fel? – kérdezte. – De a hágó el van zárva ilyenkor… – Körülnézett. – Á! – Aztán intett az embereknek, akik a nevük hallatán előléptek, hogy kövessenek. Még mindig a kezemben volt a ládikó: egyszerre forró és hideg, sima és szúrós. Helytelennek tűnt úgy halni meg, hogy nem tudom, ki vagyok. A gyermek most mellettem lépkedett, mezítláb a hóban, halála dacolt a napvilággal is. Hüvelykujjam körmével felpattintottam a ládikót.

Fák, sírkövek, virágok, és ő. „Ki talált rád, miután leütöttelek? – kérdem Katherine-től. – Egy férfi volt veled, amikor magadhoz tértél.” Összeráncolja a homlokát. Ujjai megérintik a helyet, ahol a váza széttört. „Glen barát.” Most először a régi szemével lát: tiszta, zöld, okos. „Ó!” Megyek tovább. Magam mögött hagyom a rennati erdőt, Crath-város felé indulok. Magasvár a város mögött és fölött áll. Szélcsendes idő van, a városi kémények füstje egyenes vonalban száll fel, mintha rácsot akarnának vonni a vár elé. Talán hogy tőlem védjék. A mezőkről látni a Szajha-folyó meg a dokkok felé terpeszkedő Alsóvárost, mögötte, emelkedő talajon, az Óváros és a Felsőváros. Ráfordulok a Római útra, amely az Alsóvároshoz vezet: kapuja sincs, tárva-nyitva a világra. Van egy sapkám, a zubbonyomba dugva, formátlan, kifakult, kockás holmi, amilyet orgyilkosok hordanak a dokkok körül. Belegyűröm a hajamat, és mélyen a homlokomba húzom. Nem fognak észrevenni az Alsóvárosban. Akik ismerik az arcomat, véletlenül se járnak arra. Végigmegyek a Kültelkeken, nyomortanyák és szemétdombok sora, kelés a város seggén. Ezek az utcák még egy fényes tavaszi napon se virágoznak ki. Gyerekek turkálnak a szemétben, amit a

szegények dobáltak el. Utánam szaladnak. Tízéves és még fiatalabb lányok kísértenek nagy szemekkel, csókra álló szájjal, miközben csont-bőr kisfiúk halásznának ki a hátizsákomból bármit, amit meg tudnak markolni. Kezembe veszem a késem, erre eltűnnek. Lehet, hogy Nyílbeli Orrin kenyeret adna nekik. Úgy döntene, hogy megváltoztatja ezt a helyet. Én csak végigmegyek rajta. Később majd levakarom a csizmám talpáról a nyomát. Ahol a Kültelkek beleolvadnak az Alsóvárosba, borzalmas csapszékek szegélyezik az utcákat. A Bukott Angyalnak, ahol Gelleth végzetét tervezgettem, ahol először fizettem szeretetért, hátat fordítok. Azóta már több eszem van. A szeretetért mindig megfizet az ember. Egy másik kocsmát választok, a Vörös Sárkányt. Fellengzős név egy ilyen félhomályban megbúvó, bűzös háznak. – Keserűt – mondom. A csapos elveszi a pénzemet, és megtölt egy kupát a hordó csapjából. Lehet, hogy úgy gondolja, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy itt igyak, ezek között a borvirágos orrú, vizenyős szemű, nyavalyás vénemberek között, de nem mondja ki. Olyan asztalt választok, ahol saroknak vethetem a hátam, és rálátok az ablakokra. A sör éppolyan keserű, mint a kedvem. Lassan kortyolgatom, várom, hogy beköszöntsön az éj. Katherine-re gondolok. Listát készítek.

Azt mondta, gonosz vagyok, és gyűlöl. A szíve már egy jó emberé. Meg akart ölni. Elpusztította a gyermeket, akiről azt hitte, az enyém. Megbecstelenítette egy másik férfi.

Ezeket forgatom a fejemben, ahogy leszáll a nap, részegek jönnekmennek, taligák, kurvák, kutyák, munkások haladnak el az utcán, és én még mindig a listát latolgatom. A szerelem nem lista.

Besötétedett, már órák óta üres a kupám. Kiballagok az utcára. Ittott lámpások lógnak, a tolvajok ellen túl magasan, csak fukar fényt szórnak a földre. Hiába a hosszú várakozás, hiába az elhatározásom, még mindig habozok. Végigjárhatom-e újra gyerekkorom útját, makulátlanul, mint régen? Fenn lassan köröznek a csillagok a Sarkcsillag, az Égi Szeg körül. Lényem egy része nem akar visszamenni Magasvárba. Félretolom ezt a részt. Átkelek a folyó Új hídján, és keresek egy csendes zugot, ahonnan figyelhetem a Nagyfalat. Crath-város részeit éppen olyan fantáziátlanul nevezték el, mint ahogy az Építők a várat tervezték. Mintha a vár dobozszerű haszonelvűsége a városi nyelvezetbe is átszivárgott volna. Ha én korok számára építkezhetnék, ha tudhatnám, hogy amit kőbe rakok, évezredekig fennáll, legalább egy kevés szépséget kevernék bele. A Nagyfal tényleg magas, de nincs valami jól megvilágítva, és a Hármas Kaputól nyugatra egy második fal maradványai törik meg, amely valamikor merőleges volt rá, de rég lebontották. Itt gyakoroltam kiskoromban a falmászást. Most sokkal könnyebbnek ígérkezik. Fogódzók, amiket alig értem el, most kihagyhatok, rögtön a következőért nyúlok. A kezem ismeri ezt a felületet. Nem is kell látnom. Emlék. Jóval azelőtt felérek a tetejére, hogy a következő őr arra jönne. A túlsó oldalára óvatlanul ránőtt borostyán gyerekjátékká teszi a leereszkedésemet. Az ifjú Sim kitanulta az orgyilkosság tudományát. Ez a hobbija, a rövid kés, a bürök porba vagy oldatba keverve, meg néha a garottnak használt hárfahúr. A testvérek közül hosszú távon Sim a leghalálosabb. Csatában biztosan le tudnám vágni. De ha szem elől téveszted a fiút, nem a következő pillanatban támad rád, nem is másnap, kivárja az idejét. Amikor már el is felejtetted, mi rosszat tettél vele, újra megtalál. Sim kitanulta a hosszú játszmát, és a tudásából nekem is átadott valamennyit. Az álcázás nem ruha meg festék, szénpor kérdése. Az a lényege, hogyan mozogsz. Megfelelő körülmények között segít persze a jól megválasztott uniformis, a ragaccsal elváltoztatott áll, egy ügyesen feltett sebhely is, de az első lépés, magyarázta Sim, a legfontosabb lépés, nos… az, hogy hogyan lépsz. Mozogj magabiztosan, a

szerepedhez illően. Hidd, hogy jogod van ott lenni, ahol éppen vagy. Céltudatosan lépkedj. Akkor egy apró kellék, például egy kalap is elegendő lesz álcának. Végiglépkedek az óvárosi utcákon a Keleti Kapu felé, ahol a Magasvárnak szállított készleteket adják be, élelmiszert pakolnak le, üzeneteket nyomnak küldöncök kezébe, hogy távoli szállásokhoz fussanak velük. Atyám egyik tízfős őrjárata megy el mellettem a Szilfa utcán. A katonák épphogy csak egy pillantást vetnek rám. Három fáklya ég a Keleti Kapu fölött. Kapunak mondják, pedig csak egy ajtó, öt méter magas, három méter széles, vasalt feketetölgy, a közepébe kisebb ajtó van illesztve olyan alkalmakra, amikor csak egyszerű emberek akarnak bemenni, nem óriások. Páncélos lovag áll őrt az ajtó előtt. Ha látni is szeretne valamit, a sötétben kellene állnia. Elfordulok, és a várfal tövéhez megyek, közel a nagy, négyszögletes öregtorony sarkához. Aki orgyilkos tőrét akarja elkerülni, koncentrálja a védekezését. Azt lehetetlen megakadályozni, hogy egy szál névtelen ellenség bejusson az országodba. Lehetetlen megakadályozni, hogy behatoljon a városodba. Ha ügyetlen, szerencsés esetben megakadályozhatod, hogy utat találjon a várfalak közé. A lakótornyodba talán nem osonhat be, ha az biztonságos és jól védett – de erre azért ne alapozd az életedet. Hogy az orgyilkost legyőzd, ne aprózd szét védelmedet az egész birtokodra, összpontosítsd inkább magad köré. Tíz jó testőr a hálószobád körül többet ér, mint tízezer katona szétszórva a királyságban. Atyám öregtornya biztonságos, és jól őrzik, de én hétéves koromra már jobban ismertem a külsejét, mint a belsejét. A hold sötétjénél most újra megmászom Magasvárat. Az Építő-kő érdes a tenyerem alatt, puha bőrbe bújtatott lábujjaim ismerős lyukakat keresnek, a fal az arcomat karistolja, amint hozzásimulok. A csillagok fényénél látom, hogy a bütykeim kifehérednek, amint megmarkolom Magasvár sarkát, és nekiindulok. A pártázat alá érve megállok. Egy katona kihajol, valami távoli fényforrásra függeszti a szemét. A pártázat aránylag új fejlemény, faragott kősor az Építő-kő tetején. Az Építőknek olyan fegyvereik voltak, amelyeknek meg se kottyantak a várak és pártázatok. Nem tudom, mi volt Magasvár, amikor az Építők felhúzták, de nem vár

volt. Lenn a kazamaták mélyén, szemétrétegek alatt van egy ősi tábla, rajta felirat: „Parkolás csak napközben”. Még ha külön-külön van is értelmük az Építő-szavaknak, sorba írva lehetetlen megfejteni a jelentésüket. A katona továbbmegy. Átmászok a vastag falon, és lecsúszok a gyilokjárót aládúcoló faoszlopok egyikén. Az udvar sötét zugában leveszem az orgyilkossapkám, és belegyömöszölöm a zsákomba. Zubbonyt veszek elő, Ancrath-színű kék-vöröset. Egy Mable nevű nővel varrattam az Odúban, a magasvári cseléduniformisok mintájára. Hajamat a zubbony gallérja alá tűrve belépek a Pénzverők Ajtaján. Elhaladok egy járőröző asztali lovag mellett. Sir Aiken, ha jól emlékszem. Felszegem a fejem, és ő rám se néz. Aki lehajtja a fejét, az lehet, hogy az arcát rejtegeti, és érdemes közelebbről is szemügyre venni. A Pénzverők Ajtaja után balra, majd jobbra egy rövid folyosó, és máris ott a kápolna. A kápolna ajtaja soha sincs zárva. Benézek. Csak két gyertya ég, azok is majdnem csonkok, alig adnak fényt. A terem üres. Továbbmegyek. Glen barát szállása a kápolna közelében van. Az ajtajára rá van csapva a kallantyú. Mindig hordok magamnál egy acéllapot, amely elég vékony és hajlékony, hogy beférjen az ajtóperem és a félfa közé, és elég erős, hogy fel lehessen emelni vele a kallantyút. A szoba nagyon sötét, de van egy magas ablaka, amely arra az udvarra néz, ahol Makin tanította a harc művészetére a fegyvernököket. Ezen beszűrődik némi fény, szoktatom hozzá a szemem. A szoba úgy bűzlik, mint a napon felejtett sajt. Állok, hallgatom a barát hortyogását, miközben a tekintetem őt keresi. Felgörbedve alszik, mint egy mászás közben megmerevedő kukac. A szobából nem sokat látok, csak a feszületet a falon, amelyről hiányzik a megváltó, mintha csak nem akarna tanúja lenni a ma éjjel történendőknek. Előrelépek. Emlékszem, – hogyan vagdosta ki a testemből Glen barát a töviseket, amelyek a bokorról maradtak bennem. Hogyan kutatott utánuk. Mennyire élvezte a munkát, az emberével, Inchcsel, aki lefogott. Kihúzom késem a hüvelyéből. Az ágya mellett guggolva, fejem a feje mellett, még hangosabb a hortyogása. Olyan hangos, hogy azt hinné az ember, mindjárt felriasztja magát. Az arcát nem látom, így hát emlékezetembe idézem:

lapos, érzelem kifejezésére képtelen, kizárólag gúnyos vigyorra termett. A misén, miközben Gomst atya a szószékről prédikált, Glen barát egy széken ülve nézte a kápolna ajtaja mellől, haja mint nyirkos szalma a tonzúrája körül, amelynek alig volt szüksége borotválásra, szeme túlságosan is apró a széles homlok alatt. El kellene metszenem a torkát, és távoznom. Minden más nagy zajjal járhat. Megerőszakoltad Katherine-t. Megerőszakoltad, és elhitetted vele, hogy én voltam az. Teherbe ejtetted, és úgy meggyűlöltettél vele, hogy méreggel purgálta ki a magzatot a méhéből. Úgy meggyűlöltettél vele, hogy le akart szúrni. Katherine szúrása Glen barátnak volt szánva, nem nekem. Szemem hozzászokott a sötéthez, már látszanak a szoba éjszakai árnyai. Levágok egy hosszú csíkot a lepedője széléből. Csak halk zizegés ez az ő bömbölő hortyogása mellett, de azért megmoccan, tiltakozik. Vágok egy második csíkot, harmadikat, negyediket. Az utolsót csomóba gyűröm. Gyertyatartó és kisasztal áll az ágya mellett. Odébb húzom őket, hogy ne boruljanak fel, és ne üssenek majd zajt. Számolom a horkantásait, belehelyezkedem a ritmusába. Amikor belélegez, beletömöm a rongycsomót a szájába. Egy csíkot átkötök a fején, hogy odaszorítsa. Glen barát lassan ébred, de meglepően erős. Lerántom róla a lepedő maradékát, és könyökömmel a rekeszizmába vágok. Kihussan a levegő a száján a pecek mellett. Magzatpózba húzza össze magát, mire jó szorosan összekötöm a bokáját. A negyedik csík a csuklójára kerül. Torkon kell ütnöm, hogy sikerüljön. Mire megkötözöm, el is megy a kedvem az egésztől. Nem több ő, csak egy ronda meztelen férfi, aki a sötétben nyöszörög, és én el akarok menni. Leveszem a késem az asztalról, amelyet félretoltam. – Van valamim a számodra – mondom. – Valami, amit majdnem rossz helyre kézbesítettek. Alul döföm bele a kést, a herezacskója tövénél. Benne is hagyom. Nekem nem kell. Azonkívül ha kihúznám, túl gyorsan vérezne el. Úgy gondolom, megérdemli, hogy soká tartson neki. Különben is van még egy késem. Már majdnem az ajtónál vagyok, Glen barát mögöttem zihál és sziszeg. Nagyot puffanva leesik az ágyról, de nem ez állít meg.

Sageous bukkan elő. Nem az ajtón lép be, nem egy láda mögül emelkedik fel, egyszerűen csak ott van. A bőre izzik, ahhoz nem eléggé, hogy megvilágítsa a lábánál a padlót, de ahhoz igen, hogy a bőre minden négyzetcentiméterére rátetovált végtelen írás kirajzolódjon. Szeme, szája fekete lyuk ebben az izzásban. – Úgy látom, szokást csinálsz a papságból. Felülről lefelé mégy végig a listán? Előbb egy püspök, most egy szerzetes. Mi jöhet még? Egy ministránsgyerek? – Te pogány vagy – felelem. – Inkább meg kellene tapsolnod. Bűnei elnyerték méltó büntetésüket. – Az persze más… – Mosolya fekete félhold az arca fényében. – És a te bűneid mit érdemelnek, Jorg? Nincs válaszom. Sageous még szélesebben mosolyog. – És mik voltak a barát bűnei? Őt kérdezném, de látom, betömted a száját. Remélem, nem az álmok okoztak bajt, amiket az ifjú Katherine-re bocsátottam. A nők olyan bonyolult teremtések, nem igaz? – Álmok? – kérdezem. Kezem a zsákomban kotorász, a másik kést keresi. – Azt álmodta, hogy viselős – mondja Sageous. – És az álom valahogy becsapta a testét. Azt hiszem, ezt hívják álterhességnek. – Arcán hullámzani kezd az írás, a szavai lüktetnek, mintha csak kiejtette volna őket. – Olyan bonyolult teremtések. – Volt egy gyermek. Megölte. – Száraz a szám. – Csak vér volt és mocsok. Saraem Wic mérgei mindig ezzel járnak. De gyermek nem volt. És most már nem is igen lesz. Annak a vén boszorkának a mérgei nem valami kíméletesek. Lesikálják a méhet. Megtalálom a pengét, elindulok feléje. Futnék, de olyan érzés fog el, mintha mély hóban gázolnék. – Buta fiú. Csak nem képzeled, hogy tényleg itt vagyok? – Nem mozdul, hogy meneküljön. Próbálom elérni, de csak vergődök.

Csatt.

Makin keze a ládikón. A csukott ládikón. Fáztam, alig kaptam levegőt, a kezeim egymást markolászták Sageous nyaka helyett. Sageous eltűnt. Csak egy emlék volt. Én meg még mindig a hegyen voltam. Futottam. – Mi a nyavalyát művelsz? – zihálta Makin. Körülnéztem. Derékig álltam a porhóban. Sziklafalak meredeztek mindkétfelől. Az Erdőőrség emberei mögöttem masíroztak… száz méterre lemaradva. – Nem nyithatod ki. Se most, se máskor. De most semmiképp! – kiabált Makin. Öklendezett, nagy levegőt vett. Nagyon rohanhatott, hogy utolérjen. Kikaptam a kezéből a ládikót, és belesüllyesztettem az egyik méretes zsebembe.

Télen nagy ritkaság, hogy megnyílik a Kékhold-hágó. Igen nagy ritkaság. Egy jó lavina persze kisöpri, és akkor pár napig, míg le nem esik a friss hó, az ember átmenekülhet a Botrang-hegy hátán, majd alacsonyabb hágók során át, amelyek párhuzamosan futnak a Matterackok gerincével, az egész hegyvidéket maga mögött hagyhatja, és vándorolhat kedvére birodalomszerte. „Fuss.” Suttogás a fülemben. Ismerős hang. „Fuss.” – Sageous? – kérdem halkan, hogy Makin ne hallja. „Fuss.” Lidércnyomás csurgott végig a tarkómon. Megborzongtam. – Ne félj, pogány. Futok én még.

38

A menyegző napján

– Na, megyünk Alarichoz? – kérdezte Makin. Lépkedtem tovább. A Kékhold-hágó falai függőlegesen álltak kétoldalt, jéggel és hóval borítva, csak ott látszott ki a fekete szikla, ahol a szél tisztára súrolta. – Gondolom, télen nehezen járhatók a Dánvidékre vezető utak. Bár a lánya azt kérte, hogy télen látogasd meg. Ella? – Elin – mondtam. – Nagyapád biztosan menedéket nyújtana – mondta Makin. Tudta, hogy vesztettünk. A hegyen mögöttünk, kő alatt és hó alatt heverő halottak ezen semmit sem változtattak. Lépkedtem tovább. A lavina által hátrahagyott hó csikorgott, miközben befogadta lábnyomaimat. – Jó arrafelé? A Lovasparton? Ott legalább meleg van. – Fázósan összehúzta magát. Két út vezet a Kékhold-hágóra: olyan, mint a kígyó nyelve, a vége villás. A lavina mindkettőt megnyitotta. Úgy rakattam szét a felföldiekkel a dörgőfazekakat, hogy ez történjen. – Mi van? – kérdezte Makin. – Azt mondtad, „fel”. Ugyanis jobbra fordultam, és elindultam lefelé a Kékhold-hágó másik villaszárán, egyre fokozva az iramot. – Most meg azt mondom, „le”. Nem véletlenül utasítottam Martent, hogy tartsa a Futtatót. Így hát az Őrség maradék harmadával a hátam mögött lefelé indultam a Kékholdon át, le a Futtató mögötti magaslati völgybe. És amikor a lejtő lankába váltott, és a talaj is egyenletesebb lett… rohantunk. Előbb vettük észre a füstöt, mint a kiáltozást meghallottuk volna, és előbb hallottuk meg a kiáltozást, mint az Odút megpillantottuk volna. Végül, messze lenn, előbukkant az Odú, hegyi kő szigete a nyílbeli csapatok tengerében. Nyíl hercegének hada mindenfelől ostrom alá vette az Odút, létrákkal és horgos kötelekkel támadtak, ostromgépek hajigáltak szikladarabokat a vár elülső oldalára, fedett faltörő kos

döngette a kaput, íjászok serege lövöldözött be a falak mögé a magas gerincről. Az ostromgépek az én szememben inkább a látványosságot és elszántságot vannak hivatva tükrözni, és nem a jó időbeosztásról tanúskodnak. Ide nézzetek! Felvonszoltuk ezeket a hatalmas fa- és vastákolmányokat a váratok elé – szóval nem viccelünk, nem tágítunk innen. A Renar-felföld azon ritka vidékek egyike, ahol bőven hevernek szikladarabok, hogy a hajítógépek lerombolhassanak egy várat, ám ez a végtelenségig eltarthat. No de a faltörő kos! A kos az ostrom királynője, főleg ahol a falakat nem lehet aláaknázni. Semmi mechanika, semmi ellensúlyok és gátlóművek, csak lendület és nyers erő a leggyengébb pontra koncentrálva, hogy aztán az embereid nekieshessenek az övének, mert hiszen ez a végcél. Ha létszámban nem múlnád fölül az ellent, különben sem vonultál volna oda a várához, az pedig nem bújna el a falak mögé.

Marten emberei a Futtató szélénél rejtőztek. A Futtató a Felföld leghosszabb és legszelídebb ereszkedője, a völgyünktől az Odú bal oldaláig húzódik. A gerinc, ahol a herceg íjászai foglaltak hadállást, a túlsó végénél szelte át a Futtatót. Mi láttuk Marten katonáit, de lejjebbről észrevehetetlenek voltak, elrejtették őket a sziklák meg a szürke hegyi álcaruhájuk. Persze Marten amúgy sem jelentett komoly veszélyt az ellenségre. Száz embere semmit sem ért volna a gerincet elfoglaló háromezer ellen, még akkor sem, ha nem szedték volna le őket egymás után előrenyomulás közben. – Miért? – kérdezte Makin. – Miért hívják Futtatónak? – Szándékosan értettem félre a kérdését. – Azért, mert sok kilométerre ez az egyetlen hely, ahol egy ló vágtázni tud anélkül, hogy lábát törné. Te is gyakorlatoztattad itt a lovadat nemegyszer. Makin megrázta a fejét. Odajött Hobbs és Keppen. – A keleti kapun megyünk be? – kérdezte Hobbs. Nem sokan tudnak a kitörési kapukról, a keletiről meg a nyugatiról. Nem emlékszem, hogy valaha is említettem volna Hobbsnak a keletit,

de gondolom, az a dolga, hogy tudjon róla. Végül is a nyugatin jöttünk ki az Erdőőrségével aznap reggel. – Igen – mondtam. Óvatosan, lassan, a völgy falához lapulva mentünk tovább. Az íjászok a pártázat mögött kuporgó célpontjaikra koncentráltak. Senki sem vett észre bennünket, amint odaértünk Martenhez. – Jorg király. – Négy évet töltött az udvarban, de megőrizte vidékies akcentusát. A kitörési kapu bejáratánál állt, ami éppen csak egy akkora rés volt, hogy egy lovas beférjen rajta. A sziklák a rés fölött természetesnek tűntek, de a tapasztalt szem azonnal meglátta, hogy könnyen ledönthetők, és jó hosszú időre elzárnák az utat. Különös bűz terjengett a bejáratnál. Makin úgy fintorgott, mint aki ráismert. – Marten kapitány – mondtam. – Látom, megvédted a Futtatót a túlerő ellen. Nem mosolyodott el. Marten tudtommal sohasem mosolygott. Nem is illett volna az arcához, amely hosszú volt, akár a teste, és szürke, akár a feje fölötti szikla. – Az ellenség nem mutatta jelét, hogy el akarná venni tőlünk. Szerintem azt se tudják, hogy itt vagyunk – mondta. – Annál jobb – mondtam. – Keppen, vezesd vissza az Őrséget a várba. Keppen becsússzant a résen, és az Őrség libasorban követte. Három- vagy négyszáz métert kellett megtenniük, többnyire ősi folyók által vájt természetes barlangokon át, az utolsó százat pedig egy alagútban, amelyet csákánnyal vágtak gyertyafénynél. Rápillantottam az időmérőmre: már kezdett szokásommá válni. Negyed három. – Gyere velem – szóltam Martennek. Makin és Harold kapitány jött utánunk. Odalopakodtunk a sziklákhoz, amelyek elrejtették előlünk az alanti lankákat, és egy olyan pontig kúsztunk, ahonnan ráláttunk a gerincen sorakozó íjászokra. Feltoltam az órát a csuklómon, hogy a ruhaujjam elfedje. Nem célszerű villogni, ha az ember nem akarja, hogy észrevegyék. – Jó sokan vannak – mondta Makin.

– Igen. – Ami azt illeti, ha a talpasait nem számítjuk is, Nyíl hercege már az íjászaival négyszer annyi embert hozott, mint amennyit én ki tudtam állítani. Figyeltünk. Nem zúdítottak nyílzáporokat az Odúra, egyszerűen csak kiválasztottak egy-egy célpontot, elérve ezzel, hogy az embereim a falakon behúzzák a nyakukat. Kész nyílvihart is támaszthattak volna, de minek pocsékolni a vesszőt? Tovább figyeltünk. – Na jó, ezt is láttuk – mondta Makin. – Várj – mondtam. Megint az órámra néztem. – Mi… – Makin elhallgatott. Fekete folt kezdett terjedezni a gerinc lábánál. – Mi ez? – kérdezte Harold. Az íjászok sorai felbomlottak. Káoszba váltott a rend. – Trollok – feleltem. – Micsoda? – kiáltotta Makin. – Hogyhogy? Kik? Hányan? Abból a távolságból nehéz volt kivenni a részleteket, de elég rondának látszott. A szikla máris vöröslött a vértől. Makin a tenyerébe csapott az öklével. – Megéreztem őket ott a bejáratnál. Ugyanaz a bűz, amit rajtad szagoltam, amikor Gorgoth lehozott a hegyről. – Összeráncolta a homlokát. – Most már értem, miért kellett annyi kecskét felvásárolnunk – az a magyarázat, hogy hosszú ostromra kell berendezkednünk, sehogy se állta meg a helyét. – Gorgoth lehozta őket délre – mondtam. – Menedéket kínáltam nekik a Matterackokban, de alighanem a kecskeajánlat volt a nagyobb vonzerő… Százhúsz troll van vele. Alagutakat ástak. Álcázott kijáratok vannak ott a gerinc alatt. Marten kis híján elmosolyodott. – Szóval ezért nem hallgattál rám, amikor könyörögtem, hogy erősítsük meg azt a gerincet. – De nem győzhetnek – mondta Makin. – Százan! Még trollok sem. – Na igen. De nézd csak őket. Micsoda zűrzavart csinálnak! Ahogy Maical mondaná, sosem árt, ha bazi nagy meglepetést okozhatunk az ellenségnek. – Visszacsúsztam a szikla árnyékába. – Rendben, mehetünk. Marten csatlakozott hozzám.

– De miért éppen most, és honnan tudtad? – Hm. Inkább azt kellene kérdezned, Gorgoth honnan tudta. Azt mondtam neki, egy órával a lavina után. Beleegyezett; de honnan a nyavalyából tudta, mikor volt az omlás? A kitörési kapunál ebben a pillanatban az Őrség utolja lépkedett be a résen. – Feltétlenül tarts ki, Marten – mondtam. – Történjék bármi. – Ki fogunk tartani. Nem felejtettem el, amit tettél, az embereim pedig mindenhová követnek engem – felelte Marten. Semmiség volt, amit tettem. Egy játékszer, meg valami, ami enyhíti a fájdalmakat, átsegít egy kislányt a túlvilágra. És nem is jámborságból tettem. Makin megérintette Marten vállát, amint elment mellette. Ezt a két férfit összekötötte valami. Két elvesztett leánygyermek. Láttam, milyen mélyre ásta magát ez bennük – olyan mélyre, hogy Makin a fél életemen át még csak szóba se hozta. Elgondolkodtam, én képes volnék-e ilyen érzésekre, vagy csak az a felszínes, nagyszájú fiú vagyok, akinek a legtöbben néznek. Ezek a férfiak halott lányaikat cipelték magukkal éveken át. Nekem egy olyan halott gyermek jutott, akinek a nevét is elfeledtem, aki azért járt konokul a nyomomban, mert nem voltam hajlandó vállalni bűnöm terhét. Kicsi ládikó, nehéz emlékek. Talán több is, mint amennyit elbírok. A barlang padlóján baktattunk, amelyet simára koptattak az évek. Kezemben lámpás a bejárat melletti raktárból. Ahogy leakasztottam, kifényesedett a lángja, az arcom pedig lüktetni kezdett. Volt bennem egy adag mágia, amióta Góg megégetett. Ferrakindre gondoltam, és nem akartam rálépni arra az útra. Időről időre megálltam, és végignéztem a kőerdőn, amely jobbra és balra nyúlt el mellettem. Sztalagmitok és sztalaktitok, így nevezte őket Lundist mester, bár csak könyvekben mutatott róluk képeket, és ott elég unalmasnak látszottak. Nem tudom, mi a különbség köztük – talán a nagyok a sztalagmitok. Lundist szerint állandóan növekednek, bár én ennek sose voltam tanúja. De azt tudom, hogy a lángok fényénél, ott a mérhetetlen súlyú sziklatömeg alatt leírhatatlan szépség van bennük. Hosszú pillanatokra rabul ejtett az eleven kő csodája, és amikor eleresztett, egyedül találtam magam, fénysziget voltam az ősi

sötétben. Egy gyors pillantás az útra: valóban így volt. Se erdőőrök, se testvérek, még csak léptek se a távolban. Valami nem stimmel. – Jorg. – És Sageous lépett elő egy kőoszlop mögül, belső fénye tetoválásokat írt az árnyékos falakra, csúszkáltak, mozogtak, minden hajlatra és ívre rátekeredtek. – Pogány. – A szemébe fúrtam a szemem. – Talán még több papot akarsz megöletni? Elmosolyodott. – Nehéz elérni téged mostanában, Jorg. Töviskerítés veszi körül az álmaidat. – Összeráncolta a homlokát. – Vagy egy ládikó? Egy ládikó, Jorg? Valaki másnak is benne van ebben a keze. Valaki távol tartott tőled. Nem mozdultam, nem vettem le róla a szemem, de éreztem a súlyt a csípőmön, és rögtön odavándorolt a tekintete. – Érdekes – mondta. – De nem számít. Most, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, újból megérinthetlek. – Azért jöttél, hogy játszadozz velem, pogány? Hogy a magad választotta útra terelj? – Kihúztam a kardom, de ügyet se vetett rá. – Ja persze… most se vagy itt, ugye? Megint az a mosoly. Alig láthatóan biccentett. – Te nem érhetsz el engem, Jorg, de most is ugyanazt az utat járod, amelyen réges-rég elindítottalak. Te csak a halálod nemét választhatod meg. Elvettem tőled Katherine-t. Mert ő erőssé tett volna. Jin lett volna a jangodhoz, ha úgy tetszik. Most gyenge vagy, ő pedig szolgálatomra lesz abban, hogy olyan Nyilat szerezhessek, akit arra irányítok, amerre nekem tetszik. – Nem. – Megráztam a fejem, és óvatosan feléje léptem. A barlangokban elég egy rossz lépés, és feneketlen mélységekben zúzódik össze az ember. De bármilyen óvatosan lépkedtem, ez a pogány mindig elbizonytalanított. A kételyt hordozta magában, a kételyt önmagunkkal szemben, a kételyt az indítékainkkal kapcsolatban, azt a fajta bizonytalanságot, amely rákként pusztítja az embert. – Nem. – Magamat ismételtem, önbizalmat keresve. – A káröröm az ostobák sajátja. Ha a te játszmádat játszanám, békén hagynál. – Kutattam utána a kardom hegyével. – Talán mégsem váltak be azok a

finom lökések, és most végső elkeseredésedben jöttél, hogy letaszíts az útról, amelyen járok. A káröröm ostobáknak való, és én sohasem tartottalak téged ostobának. Megrezzent a fény a bőrén. – Nem győzhetsz, fiú. Nem győzhetsz. Akkor miért vagy itt még mindig? Mi a terved? Hol rejtegeted a titkaidat? – Pillantása ismét a ládikóra esett, pedig alig dudorodott ki a csípőmön. Egy gyors lépés, és feléje szúrtam. Felszisszent, ahogy a penge behatolt, bár olyan könnyen csusszant bele, mintha csak a köpenye lógott volna a levegőben. – Nem vagyok itt! – Összeszorított fogakkal mondta, mintha a bizonykodás valósággá tehetné az állítását. És eltűnt.

– Jorg? – Makin, mellettem, a homloka redős, keze a karomon. – Jorg? – Haha. Ébren álmodom. – Megráztam a fejem. – Vezess! A kitörési kapuk alagútjai pincékre nyíltak az Odú alatt, egy-egy óriási boroshordó volt a kijáratuk. Átfurakodtam az Őrségen, és megkerestem Hobbsot. – Legyen gondod a faltörő kosra – mondtam. – Elég jól be van fedve, de mindig kellenek új emberek a lendítéséhez, úgyhogy szedjetek le párat a rohadékok közül, amint előrejönnek váltani. Lövedékektől most nem kell tartanotok, legalábbis a hegyes fajtától. Köveket persze továbbra is hajigálni fognak. Szóval használjátok ki az előnyt, és öljetek meg annyit, amennyit csak tudtok. Utána kimentem a várudvarra, ahol az újoncaim, alattvalóim és zászlósuraim várakoztak hosszú sorokban a kapusház előtt. A hullórostélytól balra a morrow-i lovagok, fényes páncélban, karddal a kézben. Jobbra még több vértes lovag, a fővárosom, az északi völgyben álló Hodd legelőkelőbb ifjai. Nyilván azért jöttek, hogy elnyerjék a király kegyét, és hírt szerezzenek családjuknak. Többnyire fiatalok voltak, aranyban-bársonyban, inkább lándzsához és bajvíváshoz szoktak, mint vérhez és pusztuláshoz. Megláttam köztük aranyházi Sir Elmart, a páncélja tündöklött, akárcsak a neve. Igazi harcos, akárhogy cicomázkodik.

Volt itt még több erő is. A galérián és a lépcsőn westfasti számszeríjasok nyüzsögtek, Lord Scoolar emberei, kemény tekintetűek, cserzett képűek. A hasadozó kapu előtt tömörültek az odú-mellékiek, kemény hegyi katonák bőrben és vasban, élesre fent csatabárddal, kerek fapajzsaikat kecskebőr borította. Mögöttük a messzedombi harcosok, vassisakjuk ezüst- és ónmintás, fegyverük pöröly és fejsze. Leghátul pedig, az öregtorony falánál, a cennati pajzstáncosok, harci deszkáik embernél is magasabbak. Fel-alá járkáltam közöttük, oldalamon Makinnal, a hullámzó tömeg emberbűzében, a feszültség íze a levegőben egyszerre volt kesernyés és édes. Nem szóltam hozzájuk, nem tettem királyi gesztusokat, nem mondtam beszédet a falon túlról hallatszó üvöltözésben, a kos zuhogása közepette. Ha a testvérekkel együtt küzd az ember, szóval és cselekedettel láncolja őket magához. De ha alattvalóiddal verekszel vállvetve, akkor jelenség vagy, alak, eszme. A férfiak sok mindenért hajlandók meghalni, a legfurcsább okokért dobják oda gondosan óvott életüket. Minket, felföldieket itt most a dac kötött össze. Ha eléggé megszorongatják, előbb-utóbb minden férfi a sarkára áll. Minden férfi elér egy olyan pontra, ahol akkor is azt mondja, hogy „nem”, ha semmi más oka nincs rá, mint hogy szépen lehet megformálni a szót, és jó az íze. A Felföldön, hegyeink között pedig olyan emberek teremnek, akik egy tapodtat sem tágítanak ellenállás nélkül. Fel-alá járkáltam a felföldi férfiak között, öregek és fiatalok között, szakállas és sima képű, halvány és vörös arcú, remegő és sziklaszilárd között, és megálltam a hullórostélynál, amelynek vasalt gerendái megszálkásodtak, túloldalán a kos dübörgött, és száz dühödt kiáltás harsant, amint felém lendítették. Ujjaim ráfonódtak a késem nyelére, előhúztam. Ép orcámhoz nyomva hideg volt, mint a jég. A hullórostély rázkódott, recsegett a kos csapásai alatt. Nyílbeliek ordítottak és haltak meg a rájuk záporozó lövedékektől. A kés úgy metszett bele a bőrömbe, mintha csókolna. Vértől pirosló ujjaimat végighúztam a kapu fáján. Aztán hátat fordítottam a kapunak, leguggoltam az embereim előtt, és vércsíkot mázoltam keresztbe a kockaköveken. Az öregtorony felé indulva kézzel illettem húsz harcosomat, a legtüzesebbeket, akik ugyanolyan mohón várták, hogy végre kinyíljon a kapu, mint a kost lengetők odakinn.

– A király vére! – Aranyházi Sir Elmar a magasba lökte csatabárdját, az ujjaim hagyta bíbor folt a sisakján csillogott. – A király vére! – Egy szőrös odúmelléki harcos a homlokán levő piros körhöz szorította a tenyere tövét. – A király vére! – Egy cennati táncos megpörgette hatalmas pajzsát, amelynek fehér félholdját most karmazsin ujjnyom díszítette. – A király vére! Hullámzó harsogás kísért be bennünket a toronyba. A király pecsét, nem ember, hanem eszme. Ezt most alighanem az eszükbe véstem.

Felmentem Makinnal a trónterembe, és magamhoz rendeltem asztali lovagjaimat, Vörös Kentet, meg a Morrow-házi kontingens parancsnokát, Lord Jostot. Lord Jost érkezett utoljára, egy másik lovaggal és Mianával. Miana királynéval, most már így kell neveznem. Még mindig a menyegzői ruhájában volt, de az uszályt meg a fátylakat levetette, és egy gyöngyökkel díszített kendőt kanyarított magára a hideg ellen. Lord Jost láthatóan feszengett, amiért Miana is megjelent a haditanácsban. – Uraim – mondtam. – Hölgyem. Leültem a trónra. Helyesebben elterpeszkedtem rajta. Jó érzés volt tehermentesíteni a lábamat végre. Túl sokat rohangáltam, másztam, ereszkedtem aznap, legszívesebben egy héten át csak aludtam volna. – Hány ellenséget öltél meg, és milyen áron? – kérdezte Miana. A férfiak arra vártak, hogy én szólaljak meg. Miana nem foglalkozott ilyesmikkel. Mellesleg én is ugyanezt a kérdést tettem volna fel először. – Nagyjából hatezret, saját veszteség kétszáz fő – feleltem. – Harminc az egyhez. Jobb, mint a feltétlenül szükséges húsz az egyhez. – Rossz érzés volt hallani, amint magas, édes hangján latolgatja a veszteségi statisztikát. – Igen. Csakhogy az a kétszáz a legjobbjaim közül való volt, és most már minden adumat kijátszottam. – Coddin főkamarás pedig nem tért vissza – tette hozzá Miana. Hihetetlenül jól informált ez a kislány. Valami belém nyilallt. Megint láttam Coddint a sírban, amit készítettünk neki.

– Nagyobb biztonságban van, mint mi – mondtam. És valószínűleg túl is él bennünket. Soká fog tartani neki. Átvettem egy apródtól egy kupa vizezett bort és egy tányér ropogós héjú kenyeret meg kecskesajtot. – Mik a terveid? – kérdezte Miana. Összepréseltem az ajkamat, úgy fújtam ki a levegőt. – Kőbe és malterba vetjük bizodalmunkat, és reménykedünk, hogy azon idő alatt, amit általuk nyerünk, valamiképpen ránk mosolyog a szerencse. – Mennyei íze volt a bornak, már az első kortytól elszédültem. – Talán az új apósom küld egy felmentő sereget – mondta halvány, koraérett mosollyal Miana. – Én is éppen ezt akartam mondani neked – feleltem.

Rike testvér ereje nem csak a csontjaira pakolódott izomzatból ered, sokkal inkább abból, hogy képes gyűlölni még az élettelent is.

39

Négy évvel ezelőtt – Most már vége annak a dögnek, ugye? – Makin elárnyékolta a szemét a napkelte elől, és végigsandított a lápon. Hullámzó

bozótvidéken álltunk, itt-ott sárga kövek meredeztek ki homokos foltokból. – Remélem – mondtam. Lényem egy része ugyan azt kívánta, én pusztíthassam el Chellát, én személyesen, de lehet, hogy tényleg ott lelte halálát az égő holtak között. Érezni azonban nem éreztem. Nem volt bennem elégedettség, de nagybátyám halála már megtanított rá, hogy a bosszú korántsem olyan édes, amilyennek mondják. Üres ebéd, bármeddig tartson is. Végtelen hosszú idő után megint lóra ültünk. Rike Row aranyderesére, mert az ő igáslova túl súlyosnak bizonyult az ingoványban. Kent és Makin a sajátjaikra. Grumlow mögém telepedett, mert ő meg én voltunk a legkönnyebbek a testvérek közül, és Brath a legerősebb a lovak közül. A mocsár keserű bűze kilométerekre elkísért bennünket. Fekete sár száradt rá a ruhánkra, szürkült meg rajta, vált le darabokban. De bűznél és sárnál is maradandóbb volt Chella képe, amint a lángok körülnyaldosták, meg utolsó szavainak visszhangja. A Holt Király vitorlát bont. Mocsáron és fenyéren, elfeledett utakon, vidéki dűlőkön végül Barlona szabad kikötővárosába értünk. Rike szüntelenül morgolódott, hogy égeti a nap, végül azt mondtam neki, kenje be disznószarral a legfájóbb részeket. Ez valami okból tényleg segített, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Hja, nagy a sugalmazás hatalma. Az ősi falak vibráltak a nyári párában, ahogy közeledtünk. Ezer évvel ezelőtt lenyűgöző látványt nyújthattak. Mára csak az aljuk maradt meg, hat méter magas, hat széles, és egyfolytában potyogott belőlük a fekete kő, amit a parasztok ellopkodtak, hogy viskót építsenek maguknak, és körülhatárolják a parcelláikat. Abban a pillanatban megtetszett nekem a város, ahogy belovagoltunk. A levegőben egzotikus illatok terjengtek, fűszereké meg főzőtüzeké, amitől megkordult a gyomrom. Lármás emberek nyüzsögtek csicsás ruhákban, csillogó selymekben, rikító ékszerekkel, amelyek üvegből és fémből készültek. A bőrük színe a lehető legváltozatosabb volt. Férfiak és nők, halványak, mint én, feketék, mint a Núbai, s köztük mindenféle árnyalat. Bár annyira fakó, mint Sindri vagy Alaric herceg, senki sem volt. Őket alighanem felolvasztaná itt a napsütés.

Zene szólt mindenfelé, éppen annyi árnyalatú, mint a bőrszín. Az ember úgy érezte, ezer dob, kürt és hang ütemére és lüktetésére sürögnek a polgárok. Sosem hallottam még ilyen hangokat, ennyiféle melódiát, egyik-másik azokra az indulókra emlékeztetett, amelyeket a Núbai szokott csapkodni a combján vonulás közben, s amelyeket a tábortűznél aztán még ki is cifrázott. Mások azokat a különös, atonális zümmögéseket juttatták eszembe, amelyekbe üres pillanataiban Lundist mester merült bele. Egy kikötő világra nyitott fül, új ízekre kész száj. Tizenötödik születésnapomhoz közeledve kész voltam feltérképezni a nagyvilágot, amennyit abból Barlona kínált. – Tudod-e, Makin, hogy innen minden olyan helyre elhajózhatsz, amiről csak hallottál, meg még ezer olyanra is, amiről nem? – A hajóktól nekem hánynom kell. – Makin úgy festett, mint akiben fel is idéződött a dolog íze. – Nem szeretsz hajózni? – A hullámzástól tengeribeteg leszek. Okádok egyik parttól a másikig. Már a Rajtán is majdnem elhánytam magam. – Ezt jó tudni. – Makinnal kapcsolatban, ha kitartóan ásott az ember, évente egy-egy titkot kifordított. Eddig azt se tudtam, hogy átkelt egy óceánon, vagy hogy egyáltalán hajóra szállt. – Miért? – Összeráncolta a homlokát. – Nos, innen a Lovaspartra csak egyféleképpen lehet eljutni, tengeren, és én egyedül megyek oda. Tudván, mennyire nem bírod a vizet, nem esik nehezemre, hogy visszaküldjelek az Odúba. – Mehetnénk lóval is – mondta Makin. – Alig százötven kilométer. – Aramas hercegségén, aztán meg Kilencszázadik Fülöp király földjein át – mondtam. – Csak a harmincharmadik – javított ki Makin. – Mindegy. A lényeg az, hogy a magunkfajta ilyen helyeken nem vághat át észrevétlenül, de hajóval alig egy vagy két nap, és máris nagyapám küszöbén vagyok. – Akkor hajóval megyünk, én meg majd teliokádom. Hol itt a probléma? – Ott, kedves Makin, hogy Rike-ot, Grumlow-t és Kentet látni sem akarom a Lovasparton. Ami azt illeti, téged sem. Egyedül akarok

bemutatkozni, akkor, amikor jónak látom. Ez családi ügy, és a magam módján akarom elintézni. – Az ilyesminek rendszerint az a vége, hogy mindenki meghal – vigyorgott Makin. – Lehet, de ahhoz se lesz szükségem rád. Vidd csak vissza őket az Odúba. Túl sok társunkat vesztettük el ezen az úton. Nem azt mondom, hogy jó emberek voltak, de inkább megtartottam volna őket. Habár Rike-ot nyugodtan eldobhatod a visszaúton, semmi kifogásom ellene. – Rossz ötlet ez, Jorg. – Makin most a komor képét vette elő, ajkát összepréselte, két szemöldöke között függőleges árok. – Renarban van szükségem rád – mondtam. – Kezdettől ott lett volna. Ha emlékszel, mindent megtettem, hogy ott marasszalak. Coddin derék ember, de meddig képes összetartani egy királyságot? Menj haza, törj be néhány fejet, ha kell, és emlékeztesd népemet, hogy visszatérek. – Hé! – Grumlow kiáltott. Egy ember elrohant a tömegben. Láttam, hogy Grumlow karja hátralendül, és hajít. Az ember hang nélkül összeesett, vagy húsz méterre tőlünk, ahol a népséget lökdösve menekült. Odamentünk hozzá Grumlow-val. Az emberek kitértek az utunkból, de a gyerekek úgy kergetőztek tovább, mintha ez is a műsor része volna. Grumlow kihúzta a férfi petyhüdt kezéből a nyeregtáskáját. – Elvágta a szíjat a nyavalyás! Az pénzbe kerül! – kiáltotta. – Megmondtam, hogy kötözd le rendesen. – Grumlow vicikvacakjai, amiket sikerült kimentenie a mocsárból, Brath hátára voltak erősítve. Grumlow morogva felvette a kését. Nyéllel előre találta kupán a tolvajt. Arca alatt vértócsa csillogott, de csak az orra vére lehetett, ahogy pofára esett. Nem fordítottuk meg, hogy ellenőrizzük. – Imádom ezt a várost – mondtam, és visszamentünk a többiekhez. Istállót kerestünk a lovaknak, és beültünk egy kikötői csapszékbe. Csapszéknek nevezem, de nem beültünk, hanem ki, asztalok köré a napsütésbe, bármilyen hihetetlen is, és könnycsepp alakú, fonatos korsókban szolgálták fel a bort. Makin mezítláb volt, a ráragadt sár egy része még nem potyogott le róla. Rike természetesen

panaszkodott, a napsütésre, a borra, még a székekre is, mert nem bírták el, de én inkább a sirályok rikoltozását figyeltem. Ültem, és néztem a mólónál horgonyzó hajókat: sokkal nagyobbak voltak, mint vártam, és bonyolultabbak is, mindenféle csarnakzattal, árbocfákkal, fedélzeti kötelekkel és rengeteg vitorlával. Régen éreztem ilyen jól magam. Még az égésem is kevésbé sajgott, mintha a forró nap kiperzselte volna belőle a mérget. Hosszú idő óta először lazítottunk, mosolyogtunk, és a halottainkról beszélgettünk. Row testvérről, akit nem fogok elfelejteni, és Sim testvérről, akinek hiányozni fog a hárfajátéka és a reményteljes ifjúsága. Rájuk emeltük a palackjainkat, és nagyokat ittunk. Csak Kent ellenezte az ötletet, hogy nélkülem térjenek haza. Hagytam, hadd tiltakozzon, míg ki nem fogy a szavakból, és a végén meggyőzi magát, hogy mégis ez a legjobb terv. Vörös Kent már csak ilyen. Ha hagyunk neki mozgásteret, hajlandó jobb belátásra térni. Felálltam, és a nyakamat tekergetve nyújtóztam egyet a napon. – Na, viszlát az úton, testvérek. – Máris mégy? – kérdezte Makin, letéve a fonatos üveget. – Hacsak nem akartok addig iddogálni, míg mindnyájan vörösre égünk, érzelgősek leszünk, szerelmet vallunk egymásnak, és részegen összeölelkezünk – mondtam. Rike kiköpött. Úgy látszik, megörökölte a köpködő szerepét Rowtól. – Hát akkor, a ti utatok arra van – mutattam észak felé. – Megjegyzem, annak az útnak az első fél kilométerét kiváló bordélyok szegélyezik. Tehát nem sürgős. Én meg… utánanézek a hajóknak. Ráérősen elindultam, árnyékom elém vetült a fényes kockakövekre. – Vigyázzatok Brathra! – kiáltottam vissza. Felemelték és rám köszöntötték a korsóikat. – Viszlát az úton – felelték. Még Rike hangját is kihallottam belőle. És ha nincs Makin, azt hiszem, ilyen könnyű lett volna leráznom őket.

40

Négy évvel ezelőtt A Barlonához hasonló nagy kikötővárosokban hajók százai horgonyoznak. A legtöbb kalmároké, vagy kalmárszövetkezeteké, ezek partközelben vitorláznak, olyan holmikat szállítva, amelyek olcsók a kiinduló- és drágák a célhelyen. Egyszerű matematika, az ördög persze a részletekben rejtőzik. Vannak itt hadihajók is, elvileg Barlona hercegének tulajdonai, az ő népét szolgálják. A valóság az, hogy a hercegeket a leggazdagabb kalmárok ültetik a trónra, a hadihajók pedig az ő kereskedelmi útvonalaikat védelmezik. És a kalmárbárkák meg a herceg hadihajói között vannak mindenféle óceánjárók, három-, sőt még több árbocúak, mély merülésűek, a legfurcsább és legtávolibb partokról. Láttam még egy betegfából épült hajót is, kétszer akkora volt, mint a legnagyobb, szürke deszkái összenőttek, félig elevenek voltak, a hajóács fűrésze ellenére. Tányér méretű kacsakagylók tapadtak a törzsére még a vízvonalon felül is, csupa forradás volt, fedélzetén rézvörös emberek nyüzsögtek. Órákig figyeltem a nagy hajókat és idegen legénységüket, sárgákat Külső-Keletről, feketéket a sok afrique-i királyságból, turbános, kunkori szakállú, napbarnított matrózokat, akik átható illatú fűszerszállító hajókon járkáltak föl-alá. Eszembe jutottak Nyíl hercegének szavai. A megjegyzése arról, hogy kicsi az én világom, és nagy a tudatlanságom. De ezek az utazók mind tudtak a birodalomról, még ha darabokban hevert is. Mégis volt hát bennünk közös vonás. Mindjárt az elején rájöttem, hogy Makin és a többiek követnek. Annyi esze volt, hogy Rike-ot hátrahagyja, nyilván valamelyik bordélyba küldte, ahogy javasoltam. Rike-ot nem lehet eltéveszteni, még egy forgalmas utcán sem. Makin jobban tette volna, ha Vörös Kenttel együtt ő is a nyilvánosházakban marad. Grumlow-t lehet, hogy nem vettem volna észre. Grumlow nagyon tud lopakodni.

A kisebb és ócskább kalmárbárkák a nagy kikötő szélénél álltak. Csapott hátú mólók mellett horgonyoztak, kidőlt-bedőlt raktárházak közelében, amelyeket gonosz kinézetű sikátorok választottak el egymástól, a belőlük kicsapó rothadó halbűz csípte a szememet. Követtem két meztelen felsőtestű férfit, akik egy hordót cipeltek föl a pallón a Tengeri Kecské-re. – Hé, te! Tűnés a hajómról! – Az ordibáló alak kisebb és mocskosabb volt a többieknél, de elég nagy pofájú ahhoz, hogy csakis a kapitány lehessen. – Hajó? – Körülnéztem. – Hát, ha egy sajkára vitorlát húznak, gondolom, hajónak is nevezhetik. De az evezőket kár volt eldobnotok. – Az előbb még rád bíztam volna, melyik végéről akarsz távozni. A lehetőséget ezennel visszavonom – mondta a kis ember. A rengeteg fekete fürt, ami a ronda pofáját keretezte, csakis paróka lehetett, bár hogy mire jó valakinek ekkora hőségben vagy ötkilónyi lopott, csatakos haj, azt el sem tudtam képzelni. Egy ezüstpénzt varázsoltam a tenyerembe, ancrathi királyi érmét, rajta atyám képmásával. – Kuncsaft – mondtam. A felém masírozó zsírpacni megtorpant. Megkönnyebbültnek látszott. – A Lovaspartra akarok eljutni – mondtam. – A fül környékén megfelel. A Lovaspartot nem azokról a paripákról nevezték el, amelyekről olyan híres mostanában. Állítólag lófejre hasonlít a félsziget. Én tanulmányoztam a térképtekercseket atyám könyvtárában, és mondhatom, éppannyira hasonlít lófejre, mint a trollkövek a trollokra, vagy az Orion csillagkép egy bunkót tartó, felövezett óriásra. Ilyen erővel akár Víg Disznó Partnak vagy Kacska Hüvelykujj Partnak is elkeresztelhették volna. A régiek mentségére fel lehet hozni, hogy a tenger szintje Magasvár kétszeresére emelkedett az Építés ideje óta, és a korábbi térképeket sokszor át kellett rajzolni. De akkor is lefogadnám egy zsák lopott aranyba, hogy sohasem a „ló” volt az első szó, amely az embernek eszébe jutott, ha a Lovaspart vonalát nézegette. Volt időm a tűnődésre, míg a kis kapitány savanyúan méregetett, és a szája szélét rágta. Bármelyik hajót kiválaszthattam volna találomra.

Az éppen rakodó kisebb járművek mind fölfelé vagy lefelé készültek a part mentén. Aznap, valamivel korábban fizettem egy-két kupa sört egy matróznak. Az előző keresményét már elverte, és az utolsó pillanatig várt, hogy újra elszegődjön. Cserébe, amiért pár órára megóvtam a józanságtól, elsorolta a legjobb utazási lehetőségeket dél felé. A Tengeri Kecske neve felbirizgálta a fantáziámat. Ki akarna a Mariá-n vagy az Isten Kegyelmé-n vitorlázni, ha a Tengeri Kecské-t is megülheti? – Két ezüst, és a kötelet is húzod, ha mondom – bökte ki végül a kapitány. – Egy ezüst, és enni is kapok, amit a matrózok – vágtam rá, és elindultam a palló felé. Meglovagolom én a Mariá-t is, ha muszáj. Sőt, egyre ígéretesebbnek tűnt a kilátás. – Legyen – mondta a kapitány. Így hát a Tengeri Kecské-n hajóztam ki Nellis kapitánnyal. Mielőtt a Tengeri Kecske vitorlát bontott volna, sétáltam még egyet a parton, benéztem a kikötőparancsnok irodájába, és vesztegetés következtében jelentősen leapadt az aranykészletem. Ideális esetben a testvéreket föl fogják terelni egy északra induló hajóra, azután kirakják őket egy igen kicsi kikötőben. Makint túlságosan lefoglalja majd az okádás, azt sem fogja észrevenni, hogy a hajó melyik oldalán van a part. Ha ez nem válik be, akkor az is megfelel, ha letartóztatják Makint, és fogva tartják egy vagy két hétig – ezalatt bőven kihűl a nyomom, neki pedig leesik végre, hogy ha a királyod parancsol, akkor nincs kecmec, engedelmeskedsz.

Szeretem a tengert. Mozgásban levő hegyvidékre emlékeztet még enyhe hullámzásnál is, amikor ráadásul a part ott van tizenöt kilométerre jobbra. Szeretem a tengerészeti szakkifejezéseket is. Bogozd meg ezt, kötélbakold azt. Ha Lundistnak igaza lesz, és tényleg mindnyájan újjászületünk, én legközelebb kalóz akarok lenni. Minden felvidít az óceánon. A szaga, az íze. A sirályrikoltozás. Az Isten alighanem lenyomott valami mágiát ezeknek a sirályoknak a torkán. Nem csoda, hogy a varjak meg akarják ölni őket, és a hollók is mogorvák velük.

Nellis kapitánynak nem tetszett, hogy a tatfedélzeten vagyok, és ennek hangot is adott, de én csak azért is ott ütöttem el az időt, lábamat a rács közt lógázva, míg ő a hátam mögött hadakozott az óriás kormánykerékkel. Ha azt vesszük, hogy mennyit manőverezett, nyugodtan le is köthette volna, de szeretett megkapaszkodni benne, miközben a legénységgel ordibált. Úgy néztem, a matrózait is csak épp annyira képes irányítani, mint a hajót. Káromkodásai, parancsai leperegtek róluk, tették a dolgukat, és ügyet se vetettek rá. – Egyszer majd én is vásárolok magamnak egy hajót – jegyeztem meg. – Na persze. – Nellis kapitány valami sűrűt és gusztustalant köpött a fedélzetre. Ha a Nellis meg a Row-fajták nem lennének, lehet, hogy nem is kellene fedélzetet sikálni. – Méghozzá jó nagyot. Nem egy ilyen dereglyét. Olyat, ami szeli a hullámokat, és nem fetreng közöttük. – Egy ilyen kölyökzsoldos ne érje be annyival – morogta Nellis. – Vegyél egy egész flottát. – Igazad is van, kapitány. Igazad is van. Amint a királyságomnak tengerpartja lesz, veszek egy flottát. És az egyik hajót Köpködő Nellisnek fogom nevezni. Aznap és a másnap nagy részében is egykedvűen fetrengett délnek a Tengeri Kecske a part mentén; egyszer egy kis kikötőnél megállt, kirakott egy hatalmas rézedényt, és a felszabaduló helyet piros uszonyú halakkal pakolta tele. Függőágyban tölthettem hát egy éjszakát a fedélközben, szelíden ringatózva a part menti vizek karjaiban, és egyáltalán semmiről sem álmodva. Csak ajánlani tudom a függőágyat, ha tengeren jársz. Szárazon semmi értelme. És kinn hálj a fedélzeten, ha lehetséges. A Tengeri Kecske raktere nevéhez híven állati büdös volt. Nagyapám várát Morrow-nak hívják. A tengerre néz, olyan közel áll egy magas szirthez, mint egy bátor gyerek, de nem olyan közel, mint egy vakmerő. Elegáns építmény, tornyai magasak, karcsúak, számos háztetejét igen okosan cseréppel fedték be, hiszen több és vadabb ütközetet vívott tengeri viharokkal, mint a szárazföld felől felkapaszkodó hadakkal. Arrapa kikötője három kilométerre északra fekszik Morrow-vártól, ott szálltam ki nagy lelkendezések és hálálkodások közepette, amivel

sikerült alaposan zavarba hoznom Nellis kapitányt. Amikor a legénységnek hátat fordítottam, éppen a piros uszonyú halakat pakolták ki, és sok ládányi, Wennith-városba szállítandó nyerget raktak a helyükre. Hogy az arrapai halászok miért nem tudnak maguknak piros uszonyú halakat fogni, ez sosem derült ki. A kikötőből jól karbantartott szekérút kanyarog föl Morrow-várba. Gyalog mentem, élvezve a napsütést, és köszönettel elhárítva egy faszénszállító ajánlatát, hogy felvesz a szekerére. – Később meredekebb lesz – mondta. – Sebaj – feleltem, ő pedig rácsapott az ostorával az öszvér farára. Inkognitóban akartam Morrow-várba érkezni, annyira, hogy még Makint is hajlandó voltam dutyiba záratni, nehogy leleplezzen. Eddig eléggé vegyes élményeim voltak a rokonsággal. Akinek olyan apja van, mint nekem, jól teszi, ha óvatos az ilyen helyzetekben. Kívülről akartam látni ezeket az új családtagokat, úgy, hogy ne komplikálja a dolgot, ki vagyok és mit akarok. Az is bonyolulttá tette a helyzetet, hogy nagyapám és nagybátyám állítólag gyűlölte Olidan Ancrathot, amiért az anyagi haszon fejében megbocsátotta anyám halálát – mintha a fivére éppen csak kellemetlenséget okozott volna neki, amikor az orgyilkosaival megölette. Én pedig hiába vagyok anyám fia, atyám véréből is épp elég csordogál az ereimben, s amilyen történeteket a nagyapám hallhatott rólam, abból bízvást azt hiheti, inkább vagyok Olidan-sarj, mint szeretett Rowenjének gyermeke. Megizzadtam, mire felértem a várkapuhoz, de a szikla tetején fújdogált a tengeri szellő, kiálltam rá, hogy lehűtsön. Azután odaléptem a kapuboltozathoz. Kettős csapórács, csinos pártázat a kapusház fölött, ügyesen elhelyezett lőrések – összességében kitűnő várépítészet. A három őr közül elém toppant a legkisebbik. – Munkát keresek – mondtam. – Neked itt nincs munka, fiam. – Azt se kérdezte, milyen munka kellene. Az oldalamon jókora kard lógott, bőrzekém fölött felforrósodott mellvért, hónom alatt vassisak. – Akkor legalább ihatnék egyet? Megizzadtam a partról jövet. Szomjas egy út az. Az őr a kővályú felé biccentett az út szélén, amelyből a lovakat itatták.

– Hmm. – A vize alig volt bizalomgerjesztőbb, mint a cantanlonai mocsár. – Na, indulás, fiam. Visszafelé is szomjas az út. Kezdtem megutálni ezt az alakot. Atyáskodó modora miatt „Faternak” kereszteltem el magamban. Benyúltam a mellvértem alá, vigyázva, hogy az ujjam hozzá ne érjen, de persze hiába. Kitapogattam a sarkát annak, amit kerestem, és előhúztam egy koszos vászondarabba csomagolt pecsétes levelet. – Ezt Hansa earlnek hoztam. – Letekertem róla a vásznat. – Nocsak! – Fater érte nyúlt, de elrántottam előle. – Jobb, ha megmutatod, fiam – mondta. – Jobb, ha elolvasod a címzést, mielőtt bekoszolnád, Fater. – Odaadtam neki, a vászondarabbal pedig felszárítottam a homlokomat. Fater nagy tisztelettel fogta meg a levél csücskét, s noha mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem tud olvasni, eljátszotta, hogy alaposan szemügyre veszi a viaszpecsét fölötti sort. – Itt várj – mondta, és bement a várudvarra. Rámosolyogtam a másik két őrre, aztán behúzódtam az árnyékba, letelepedtem, és hagytam, hogy marakodni kezdjenek rajtam a legyek. Annak az egy szál fának vetettem a hátam, amely az árnyékot szolgáltatta. Olajfának néztem. Ugyan sohasem láttam még ilyet, de a gyümölcsét ismertem, és körülötte a föld tele volt szórva a magjaival. Vénségesnek tűnt. Vénebb lehetett még a várnál is. Egy teljes órába telt, mire Fater visszatért, a vályú egyre hívogatóbb lett közben. Két házi testőrt hozott magával, akiknek finomabb volt az uniformisuk, és sodronyinget viseltek, nem a kapuőrök bőrruháját, akiknek a hőségben kellett szolgálatot teljesíteniük. – Menj velük – mondta Fater. Gondolom, egynapi zsoldját odaadta volna érte, ha elzavarhat, és további egynapit, ha ennek a csizmája orrával adhat nyomatékot. Az udvaron márvány szökőkút permetezte a vizet. Több apró lyukból lövellt ki egy hal száján, és széles, kör alakú medencében gyűlt össze. Atyám könyveiben már láttam képeket a szökőkutakról. Azt írták, emberek kellenek ahhoz is, hogy folyamatosan szivattyúzzák bele a vizet. Sajnáltam őket, amint lenn a sötétben

verejtékeznek, hogy ez a csinos jószág működjön… de a permet mennyei volt, ahogy ellépkedtünk mellette. Sok ablak nézett az udvarra, nem zsalu volt rajtuk, hanem áttört kőfátyol, művészien faragott mintázatok és bordák, s az egészben több volt a levegő, mint az anyag. Nem lehetett belátni a mögöttük levő árnyékba, de úgy éreztem, hogy figyelnek. Végigmentünk egy rövid folyosón, amelyet sokszögű mozaiklapok borítottak, és egy kisebb udvarra jutottunk, ahol egy kőpadon, három narancsfa árnyékában egy nemesúr várt, egyszerű ruhában, de aranypánttal a csuklóján. Nem Hansa earl, ahhoz túl fiatal, de biztosan családtag. Vagyis az én családomnak is tagja. Arcom inkább atyáméra hasonlít, de ennek az embernek a vonásai emlékeztettek az enyémekre: kiálló pofacsont, rövidre nyírt sötét haj, éber szempár. – Robert vagyok – mondta. Kezében tartotta a felbontott levelet. – A húgom írta. Szépeket mond rólad. Az a helyzet, hogy én írtam szépeket magamról, amikor néhány hónapja lúdtollat fogtam, és teleróttam ezt a pergament. Williamnek neveztem magam benne, és azt állítottam, hogy hűséges kísérője voltam Rowen királynénak, becsületes, bátor ifjú, aki a betűvetéshez és a számokhoz is ért. A dőlt írásformát egy régi levélről másoltam, egy meggyűrődött papirosról, amelyet évek óta a szívemen hordtam. Anyám levele volt az. – Igazán hálás vagyok érte. – Mélyen meghajoltam. – Remélem, hogy a királyné ajánlásával, Isten nyugtassa lelkét, helyet kaphatok a háztartásodban. Lord Robert figyelt engem, én meg őt figyeltem. Jó érzés volt, hogy végre van egy nagybátyám, akit nem akarok megölni.

41

Négy évvel ezelőtt – Nagyon fiatalnak tűnsz, William. Hány éves vagy? Tizenhat? Tizenhét? – kérdezte Robert. – Tizenkilenc, uram. Nem látszik meg rajtam a korom – válaszoltam. – A húgom majdnem öt éve halott. Tehát tizennégy vagy tizenöt lehettél, amikor ezt írta. – Tizenöt, uram. – Igazán fiatal ahhoz, hogy ilyen kitűnő benyomást tegyél rá. Becsületes, bátor, számokhoz értő, írástudó. Tehát miért vándorolsz ilyen messzire a hazádtól, ilyen szegényes körülmények között, William? – Az Erdőőrségben szolgáltam, uram. Miután Rowen királynét meggyilkolták. És amikor az Őrség parancsnoka Renar gróf ellen vezetett bennünket, aki elvette a húgod, akarom mondani, Rowen királyné életét, a Felföldön harcoltam. De a családom Ancrathban él, így amikor megtoroltuk a gróf gaztettét, útra keltem, hogy azt higgyék, elestem az Odú alatt, és ne sanyargassák a rokonaimat azzal a céllal, hogy adjam fel magam Olidan királynak. Azóta egyfolytában erre tartottam, uram, remélve, hogy továbbra is Rowen királyné családját szolgálhatom majd. – Ez igazán szép előadás volt – mondta Robert. – Ráadásul egy szuszra, szinte lélegzetvétel nélkül. Nem szóltam semmit, csak néztem a narancsfák táncoló árnyékát. – Tehát unokaöcsém, Jorg oldalán harcoltál? – folytatta Robert. – Ott szerezted a sebedet? – Az arcára mutatott. – Nem az ő oldalán harcoltam, uram. Csak ugyanazon a csatatéren. Nem ismerné fel a nevemet és az arcomat. Még ezzel a sebhellyel sem. Ezt később kaptam. Vándorlás közben. – Ez lehet az a becsületesség, amiről Rowen ír. Sokan azt állítanák, a balján küzdöttek, hogy még inkább kiérdemeljék nagylelkűségemet. – Robert elmosolyodott. Megdörzsölte kis háromszögű, fekete szakállát. – Tudod forgatni azt a kardot? – Egyszerű vászonruhát

viselt, bő inget, mellkasa és karja napbarnított volt, izmos. Talán inkább lovas, mint kardművész, de biztosan ért a pengéhez is. – Igen. – És olvasni is tudsz. Meg írni is? – Igen. – Tehát sok mindenben jártas vagy – mondta Robert. – Megkérem Lord Jostot, hogy vegyen be a házi testőrségbe. Ez egyelőre elég lesz. Qalasadinak is be kellene mutatnom téged. Mindig örül, ha számokhoz értő emberekkel találkozik. – Úgy mosolygott, mint aki valami tréfásat mondott. – Köszönöm, Lord Robert. – Ne nekem köszönd, William. A húgomnak köszönd. És bizonyítsd be, hogy jó emberismerő volt. – Felnézett a narancsfalevelek között a vakítóan kék égre. – Vezessétek Ortens kapitányhoz – mondta, és a testőrök elindultak velem. Aznap éjjel a nyugati torony őrházának priccsén aludtam. Ortens, akinek kopasz koponyáján több sebhely virított, mint amennyit el lehet képzelni, vagy amennyi egyáltalán lehetséges, morgott és szentségelt, de felhozatott egy páncélinget a fegyverteremből, és méretet vetetett rólam a varrónővel, hogy a Morrow-ház kékjével ékes uniformist készíthessen nekem. Kaptam egy szolgálati kardot is, ugyanabban a műhelyben kalapálták, mint a többi testőrét, és nyilván jobbnak is tartották annál, amely az én koszos hüvelyemben bújt meg, szebbnek pedig kétségkívül szebb volt, jobban illett a házi testőrség tagjához. Az idősebb testőrök hangot adtak az ilyenkor szokásos kételyeknek a vívótudományommal kapcsolatban, kifejezték aggodalmukat, hogy hiányozni fog az anyám szoknyája, és fogadásokat kötöttek arra, mikor fog kirúgni a kapitány. Idegen származásom azt is lehetővé tette, hogy megszellőztessék rossz véleményüket az északi királyságokról általában és Ancrathról különösen. Ancrath amúgy is fájó pontjuk volt, hiszen ott ért szomorú véget Rowen hercegnő. Én a magam részéről elismertem, hogy bizony hiányzik az anyám, de azért még nem fogok hazaszaladni. Azt is bevallottam, hogy ancrathi vagyok, de harcoltam annak az embernek a kapujánál, aki meggyilkoltatta a királynét, és részt vettem bűnének megtorlásában.

Ami pedig a vívótudományomat illeti, felszólítottam őket, hogy aki úgy érzi, túlbuzog benne a vér, álljon ki velem, és tegyen próbára. Jól aludtam aznap éjjel. A Morrow-ház meglehetősen korán kel. Többnyire még pirkadat előtt, hogy minél többet elvégezhessenek, mielőtt lesújt a nyár, és minden értelmes ember a rövidülő árnyékba húzódik. A gyakorlóudvaron találtam magam négy másik újonccal együtt. Ortens kapitány is kijött reggeli után, hogy személyesen ellenőrizze, amint egy öregecske őrmester fakardokkal egzecíroztat bennünket. Ellenálltam a kísértésnek, hogy bemutatót tartsak, és csak az alapfogásokra szorítkoztam. A tapasztalt szemet azonban nehéz becsapni, és az a gyanúm, Ortens kapitány jobb véleménnyel volt William újonc képességei felől, amikor elhagyta az udvart, mint amikor odajött. Pár óra múlva, amikor már túl nagy volt a hőség a gyakorlatozáshoz, Mattus őrmestertől megkaptuk a beosztásunkat. Mindig is úgy képzeltem, unalmas dolog lehet őrködni az Odúban és Magasvárban. Most, hogy próbát tettem vele, fél nap után rájöttem, hogy sejtelmem sem volt róla, mennyire unalmas. A Babérkapunál kellett őrt állnom, egy vasajtónál, amely egy nagyobbacska balkonkertre nyílt, itt neveltek az előkelő hölgyek zsályát, miniatűr citromfát meg különféle virágokat, amelyek már hónapokkal azelőtt elhányták szirmaikat, és felmagzottak. Ha egy betolakodó feljutott volna a balkonra, az én dolgom volt, hogy útját álljam. Ez ugyan valószínűtlen volt, mert annak, aki a balkonra igyekezett, egy arra járó felhőről kellett volna lepottyannia. Ha a ház valamelyik hölgye ki akart menni a kertbe, fel voltam hatalmazva, hogy kinyissam neki az ajtót, majd újra bezárjam, amikor távozik. Még papírra vetni is unalmas. Ott álltam három órán át a viszketős egyenruhámban, és egy lelket se láttam. Még a folyosón sem ment végig senki. Délben felváltott a reggeli gyakorlatozásból ismerős egyik újonc, én pedig elindultam az őrök étkezője felé. – Egy pillanatra, fiatalember. Már csak egy méterre voltam az étkező ajtajától, a gyomrom megkordult. Lassan hátrafordultam. – Úgy hallom, értesz a számokhoz. – A férfi egy orgonabokor árnyékából lépett elő, amely a várudvar belső falán kúszott fel. Mór

volt, az árnyéknál is sötétebb bőrű, fekete burnuszt viselt, csak leégett arca és keze látszott ki belőle. – Ha ez számít – feleltem. Elmosolyodott. Fekete volt a fogsora, befesthette valamivel: hátborzongató látványt nyújtott. – Qalasadi vagyok. – William. Felvonta a szemöldökét. – Miben lehetek szolgálatodra, Lord Qalasadi? – Tartása nemesúrra vallott, bár nem hordott aranyékszert. Köntöse szabásából, csinosan göndörödő kurta szakállából és frizurájából ítéltem meg. A vagyonról a külső is árulkodik, még ha egyszerű is az ember ízlése. – Csak Qalasadi – mondta. Máris megkedveltem. Ilyen egyszerű. Csinálok néha ilyeneket. Leguggolt, és a köntöse ujjából előhúzott elefántcsont pálcával számokat írt a porba. – A néped számmágusnak nevez. – És te minek nevezed magad? – kérdeztem. – Matematikusnak – felelte. – Mondd el, mit látsz! Szemügyre vettem az írást. – Nem gyökjel az ott? – De igen. – Törzsszámokat látok, itt, itt, meg… itt. Ez racionális szám, ez pedig irracionális. Halmazokat látok. – Bekarikáztam őket a lábujjammal, voltak, amik átfedték egymást. – Valós számok, természetes számok, imaginárius számok, komplex számok. Újból felvázolt valamit, lendületes szimbólumokat, amelyekre csak halványan emlékeztem. – Hát ez? – Az integrálszámítás része, alighanem. De erre már nem nagyon emlékszem a leckéimből. – Nem szívesen vallottam be a kudarcomat, de persze már akkor hallgatnom kellett volna, amikor felismertem a törzsszámokat. A büszkeség a gyengém. – Érdekes. – Qalasadi elegyengette a port, mintha az írása veszélyes lehetne másokra. – Nos, kiismertél? – kérdeztem. – Mi a varázsszámom? – Hallottam már a számmágusokról. Nem sokban különböztek az otthoni

boszorkányoktól, asztrológusoktól, jósoktól, akik mind jövendőt akartak mondani, címkéket osztogattak, és szívesen megkopasztották az ostobákat. Ha Nyíl hercegének közelgő megdicsőüléséről kezd beszélni, nehéz lesz visszafognom magam. Ha kijelenti, hogy a kecske évében születtem, egyáltalán nem fogom vissza magam! Megint rám villantotta fekete mosolyát. – A varázsszámod a három. Nevettem, de ő komoly képet vágott. – A három? – Megcsóváltam a fejem. – Annyi szám közül lehetne választani. A három olyan… kiszámítható. – Minden kiszámítható – mondta Qalasadi. – Az én művészetem alapja a valószínűség, amely magával hozza a kiszámíthatóságot, az meg elvezet bennünket az időzítéshez, márpedig mindennek az időzítés a lényege, nem igaz, barátom? Ebben volt valami. – Na de a három? – Méltatlankodva meglengettem a kezem. – A három? – Ez csak az első varázsszámod. Numerikus sort képeznek – mondta. – A második a tizennégy. – Ez a beszéd. Tizennégy, ezt már elhiszem. – Leguggoltam melléje, mert láthatólag nem akart felállni. – Miért a tizennégy? – Ennyi idős vagy, nem? És ez a kulcs a nevedhez. – A nevemhez? – A hőség ellenére végigfutott a hátamon a hideg. – Honorous, valószínűleg. – Firkált a porba, majd gyorsan kitörölte. – Ancrath, minden bizonnyal. Jorg, talán. – El nem tudom képzelni, hogyan kalkuláltad ki mindezt a tizennégyből – mondtam. Megfordult a fejemben, hogy kitöröm a nyakát, és eliszkolok a kikötőbe. De nem ilyen képet akartam mutatni magamról anyám apjának és fivérének. Anyám nem ezt a Jorgot ismerte. – Helytartónak nézlek. Az arcvonások stimmelnek. Főleg a szemed körül, de az orrod és a homlokod is. Azonkívül magad mondtad, hogy Ancrathból származol, amit igazol a kiejtésed és a haj- meg bőrszíned. Majdnem minden Helytartót Honorous-ról neveznek el. Lehetnél persze fattyú is, de ki tanítana meg egy fattyút számolni? Ha pedig törvényes sarj vagy, Ancrathból való Helytartóként a neved is csak Ancrath lehet. És melyik tagja fiatalember annak a családnak? Jorg

Ancrath jut eszembe. Ő pedig hány éves? Majdnem tizenöt, de azért nem egészen. Még nem tudtam, okkal kedveltem-e meg ezt az embert, de a tények és a belőlük levont következtetései lenyűgöztek. – Látványos – mondtam. – Téves ugyan, de látványos. Qalasadi vállat vont. – Igyekszem. – Az étkező felé biccentett. – Vár az ebéded. Felálltam, elindultam, megtorpantam. – Miért a három? Qalasadi összeráncolta a homlokát, mintha egy elfelejtett benyomást próbálna felidézni. – Három lépés odakinn? Három a hintóban? Három nő, aki szeretni fog? Három testvér, akit elvesztettél az úton? A mágia az első számban rejlik, a matematika a másodikban. Ez a „három lépés” hideg ujjakkal birizgálta a gerincemet, mintha a koponyám hátuljában matatott volna, és olyasmit húzott volna elő onnan, amit én inkább eldugtam volna. Szó nélkül otthagytam, és közben egy vad éjszaka forgott a fejemben, villámok cikázása és egy üres hintó, míg én a töviseken lógok. Azon kaptam magam, hogy egy asztalnál ülök, de nem tudtam, hogy kerültem oda. Vajon mikor tárja Qalasadi a nagybátyám elé a következtetéseit? Lehet, hogy elrontja vele a játékomat, de veszélyt nem hoz rám. – Nem vagy éhes? – A kapunál megismert alacsony őr, Fater ült velem szemben. Lenéztem az ebédemre, és próbáltam megérteni. – Mi ez? Valaki belehányt a tányéromba? – Fűszeres tintahal. – Az őr az ajkához illesztette az ujjbegyeit, majd nagy lendülettel széttárta őket. Nyam. Felnyársaltam egy csápot, ami önmagában sem volt kis teljesítmény, és rágni kezdtem. Olyan érzés volt, mintha csizmatalpat rágnék. Bár a hasonlat akkor volna teljes, ha azt a csizmatalpat meggyújtanák. A fűszerekkel semmi bajom. Só az ízesítéshez, egy kis bors, levesbe babérlevél, almásrétesbe egy-két szegfűszeg. De a Lovasparton, úgy látszik, a csilit szeretik, ami a bőrt is lemarja az ember nyelvéről. Mivel kívülről már megégtem egyszer, és nem

élveztem, semmi értelmét sem láttam, hogy belülről is átéljem az élményt. Visszaköptem a csápot a tányérba. – Ez undorító! – Én elfogadtam volna – mondta az őr –, de beleköptél. Greyson a nevem. – Ancrathi William – mondtam. Fogtam egy karéj kenyeret, és csipegetni kezdtem, de csak óvatosan, hátha a szakács csiliport kevert a lisztbe. – Mi a helyzet ezzel a mórral? – kérdeztem, végighúzva az ujjam a fogsoromon, ha netán nem lenne egyértelmű a megnevezés. – Szóval megismerkedtél Qalasadival? – Greyson elvigyorodott. – Ő vezeti a vár könyvelését. Jól kijön a helyi kalmárokkal. Sok remek üzletet csinál Hansa earlnek. És ami a legszebb, ő intézi az őrök fizetését, és soha egy napot sem késik. Öt éve még James testvér foglalkozott a könyveléssel. Volt, hogy egy hónapig nem kaptuk meg a zsoldunkat. – A fejét rázta. – És jóban van az earllel meg a fiával ez a Qalasadi? – Nem különösebben. Hiszen csak egy könyvelő. – Greyson vállat vont. Ennek örültem, bár nem értettem, hogy érheti be egy ilyen tehetséges ember ezzel a jelentéktelen szerepkörrel. – Én kedvelem – mondta Greyson. – Néha kártyázik az őrökkel. Mindig veszít, sohasem panaszkodik, és sört sem iszik. – Azt hinné az ember, az ilyen tud kártyázni – mondtam. – Katasztrofális. Szerintem a szabályokkal sincs tisztában. De imádja. És a többiek is kedvelik. Ő az egyetlen mór a várban, de sohasem piszkálják érte. Pedig piszkálhatnák, hiszen a népe mindenáron meg akarja hódítani a szárazföldet, minket meg pogány hitre téríteni vagy legyilkolni. – A mórok? Szóval nemsokára mórokat kaszabolhatok? A többi őr is közelebb hajolt, hogy hallja a beszélgetésünket, miközben a tintahalukat rágták. Lehet, hogy a csili a végén majd feloldja a csápokat, mert a rágás aligha segít rajta. – Könnyen lehet – felelte Greyson. – Ibn Fajed, a líbai kalifa már háromszor küldte ránk a hajóit az idén. Nemsokára negyedszer is jönnek. Hirtelen elhalt a társalgás, és Greyson lesunyta a fejét.

– Shimon, a kardmester – súgta. – Sohasem szokott belépni ide. Egy ember állt mellettem. A tintahalamra összpontosítottam, de annyira azért nem, hogy a számba is vegyem. – Te fiú – mondta Shimon. – Ancrathi. Ki az udvarra. Úgy hallom, tehetséges kezdő vagy.

42

Négy évvel ezelőtt Hallottam már Shimon kardmesterről. Makin mesélt róla. Fiatalkorában királyok bajnoka, bajnokok tanítója, a bajvívó porond legendája volt. Nem számítottam rá, hogy ennyire öreg lesz. – Igenis, kardmester – válaszoltam, és követtem az udvarra. Hogy kardmester módjára mozgott, az enyhe kifejezés. Éppolyan öregnek látszott, mint Lundist, éppolyan hosszú fehér haja volt, de úgy lépkedett, mintha a nap minden pillanatában a kard dalát hallaná. Qalasadi otthagyta az árnyékot, és az udvaron pillanatnyilag nem volt senki, csak egy szolgáló vágott át rajta egy kosár mosott ruhával, meg az őrök álltak a kapuban. Néhány őr az étkező ajtajában lökdösődött mögöttünk, de nem mertek utánunk jönni. Shimon őket nem hívta. A kardmester szembefordult velem. Tudós külseje meglepett, írnoknak lehetett volna nézni, ha nincs úgy lebarnulva, és nincs az a karvalytekintet a szemében. Kivonta a kardját. Ugyanolyan kincstári penge volt, mint az enyém. – Rajta, fiatalember – mondta.

Kardot rántottam, és azon tűnődtem, hogyan csináljam. Qalasadi talán éppen most számol be róla a nagybátyámnak, hogy ki vagyok, akkor meg miért ne használjam ki az alkalmat? Megkoccantottam a pengéjét, mire ő csavarintott a csuklóján, mint Nyíl hercege, csak jobban, és a kard kirepült a kezemből. Nevetést hallottam az ajtó felől. – Ügyesebben – mondta Shimon. Elmosolyodtam, és felvettem a kardomat. Gyors döféssel indítottam a törzse felé. Megint trükközött volna, de vele együtt én is csavarintottam a csuklómon, és a penge a kezemben maradt. – Ez már jobb – mondta. Gyors, pontos kombinációkkal támadtam, ahogyan Makinnal gyakoroltuk. Könnyedén hárította őket, és minden roham végén ellentámadásba ment át, amiket alig tudtam visszaverni. Szapora pengecsattogás visszhangzott az udvaron. Éreztem, amint feltámad bennem az acél muzsikája. Éreztem, amint a hideg átbizsereg a karomon, az arcomon, a hátam bőrén. Hallottam a dalt. Gondolattalanul támadtam, magasra, alacsonyra vágva, cselezve, mindig a megfelelő pillanatban vetve be a teljes erőmet, mindenem mozgott, a lábam, karom, csípőm, csak a fejem volt rezzenetlen. Fokoztam a tempót, fokoztam, és még tovább fokoztam. Néha már nem láttam sem a magam pengéjét, sem az övét, csak a testünk formáját, és a tánc szükségszerűsége diktálta, hogyan mozogjak, hogyan hárítsak. Parírozásunk hangja olyan volt, ahogyan a kötőtűk csattognak szakértő kezekben. Shimon kemény, vén arca nem mosolyra termett, de egyszer csak elmosolyodott. Én vigyorogtam, mint egy félkegyelmű, szakadt rólam a verejték. – Elég. – Hátralépett. Alig tudtam visszafogni magam, hogy utána ne nyomuljak, de végül leeresztettem a pengémet. Volt valami boldogság ennek az egésznek a makulátlanságában, abban, hogy a kardom élén élek, gondolattalanul. Kalapált a szívem, mindenem átizzadt, de nem éreztem semmit abból a dühből, ami még gyakorlás közben is elhatalmasodik az emberen. Valami szépséget hoztunk létre ott ketten. – Le tudnál győzni? – kérdeztem, mély levegőt véve. Az öreg egyáltalán nem volt kifulladva.

– Mindketten győztünk, fiú – felelte. – Ha elvettem volna a győzelmet, mindketten vesztettünk volna. Ezt igennek tekintettem. De megértettem a válaszát. Reméltem, hogy bennem is lett volna annyi tisztesség, hogy hátralépjek, ha gyöngülni látom. Mert ha nem teszem, azzal elrontom a pillanatot. Shimon hüvelybe dugta a kardját. – Jó étvágyat az ebédhez, testőr – mondta. – Ennyi? – kérdeztem, amint hátat fordított. – Semmi jó tanács? – Az elején nem igyekszel eléggé, a végén meg túlságosan igyekszel – mondta. – Ez nem hangzik nagyon szakszerűnek. – Van benned tehetség – mondta. – Remélem, más dolgokban is tehetséges vagy. Mert azok több boldogságot hozhatnak. Azzal elment. – Hihetetlen – mondta Greyson, amikor visszaültem az asztalhoz. – Sohasem láttam még ilyet. És ennyi idő jutott rá, hogy sütkérezzem a dicsőségben. Megszólalt az ebéd végét jelző csengő, én pedig mehettem vissza a Babér-kaput őrizni. Az a Babér-kapu majdnem kikészített. Komolyan elgondolkodtam rajta, ne fedjem-e fel magam a nagyapám előtt. Csakhogy látni akartam, hogyan működik belülről az udvar, hogyan élik az életüket a rokonaim, kicsodák is valójában. Mondhatni, ablakot szerettem volna nyitni a múltamra, és nem akartam a saját meglepetéseimmel piszkítani össze az egészet. Ismét az őrszálláson aludtam, és másnap reggel új megbízatást kaptam. Úgy látszik, Qalasadi nem értesítette a nagyapámat. Nyilván úgy gondolta, lenne bizonyos befolyásom, amint lelepleződnék, és nem akarta, hogy az ellenségévé váljak. Ha nem fecsegi ki a titkomat, ugyan ki sejtené, hogy tudott róla? Így aztán nem is büntetik meg, amiért nem árulta el. Új feladatom az volt, hogy személyi testőrszolgálatot lássak el Lady Agath körül: nagyapám unokatestvére volt ő, és évek óta Morrow-várban élt. Kövér öreg hölgy volt, már csúszott le róla a súlya, ahogy a nagyon öregekkel történni szokott. Ha elég sokáig élünk, csak a csont meg a bőr marad belőlünk.

Lady Agath mindent lassan szeretett csinálni. Ügyet se vetett rám azon kívül, hogy folyton nyavalygott: miért olyan ronda a forradásom, és miért nem kaphat egy csinos testőrt? Öregkori ráncai megsokasodtak azokkal, amelyekre a kövérek akkor tesznek szert, amikor kezdenek összemenni. Az összhatás elég ijesztő volt, mintha egy levedlett bőr volna, mondjuk egy óriási hüllőé. Csigatempóban követtem mindenfelé a várban, így alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a helyet, legalábbis azt a részét, amely a budi, az étkezőszála, Lady Agath hálószobája és a hölgyszála közé esett. – Maradj már nyugton, te gyerek! Állandóan izegsz-mozogsz – mondta Lady Agath. Egy porcikám se mozdult már vagy öt perce. Úgy maradtam, és tartottam a szám. – Ne pimaszkodj velem, te – mondta. – A szemed ide-oda jár. Sohasem áll meg. És túl sokat gondolkodsz. Látom, hogy most is gondolkodsz. – Bocsánat, Lady Agath – mondtam. Felmordult, mire megrezzent a tokája, aztán hátradőlt fekete csipkeruhájában. – Játssz tovább – parancsolta a trubadúrnak, ennek a sötét bőrű, jóképű fickónak, aki huszonvalahány éves lehetett, és a külseje meg a tehetsége szerencsére lekötötte Agathot és a három másik koros nemesasszonyt, akik a hölgyszála egyik végében üldögéltek. Ez a hölgyszála lehetett az a hely, ahová a Lovaspart vénasszonyai visszavonultak meghalni. Hatvanévesnél fiatalabbat nem láttam közöttük. – Már megint azt csinálod! – csattant fel Lady Agath. – Bocsánat. – Eridj le a borospincébe, és mondd meg nekik, hogy egy korsó bort akarok! Wennithi vöröset, a déli lejtőkről. – Nem hagyhatlak őrizetlenül, Lady Agath – feleltem. – Nem leszek őrizetlenül, itt van velem Rialto. – A trubadúrra bökött. – Mindig a pincéből hozatom a boromat. Nem tudom, mit művelnek vele a konyhán, de elrontják. Lélegeztetik, gondolom. A cselédlányok meg folyton piszmognak – tette hozzá, a többi hölgynek címezve. – Szedd a lábad, kölyök, de szaporán!

Kételkedtem benne, hogy Rialto akár egy mérges darázstól meg tudná védeni Lady Agathot, de nem gondoltam, hogy bármiféle veszély fenyegetné, és az sem érdekelt, ha fenyegeti, így hát tiltakozás nélkül útnak indultam. Beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a pincét, de néhány téves forduló után csak ráakadtam. A borospince általában az ajtaja vastagságáról ismerszik meg, a legtöbb várban ennél csak a kincstár ajtaja erősebb. Még a leghűségesebb szolgák is megvámolják a borodat, ha lehetőség kínálkozik rá, a bizonyítékot meg lehugyozzák a várfalról. Utána meg kellett keresnem a nappali szakácsot, hogy nyissa ki a pincét. Letelepedett egy székre, amely az ajtó mellé volt állítva, és rágcsálni kezdte a kötényében magával hozott ürücombot. – Korsók az ajtón belül. Eridj, keresd meg, amit akarsz. Ne hagyd csöpögve a csapokat. A wennithi vörösek a túlsó végében vannak, a bal felőli sarokban, kettős kereszttel és koronával jelölve. Meggyújtottam a lámpásomat az övéről, és bementem. – Vigyázz a pókokkal – szólt utánam. – A kis barnák veszélyesek. Ne hagyd, hogy megcsípjenek. – Amikor azt mondta, hogy „kis barnák”, kört formált a mutató- és a hüvelykujjával, ami nem tűnt éppen kicsinek. A pince húsz méternél is hosszabb volt, a boroshordók kétfelől sorakoztak felstószolva, a legtöbb még bontatlan, csak itt-ott láttam csapot. Keskeny átjárók közt vándoroltam, targoncákba, ott felejtett üres hordókba ütközve. A wennithi vörösek mind le voltak pecsételve, kivéve egy üreset. Gyanítottam, hogy tartalmának nagy része Lady Agathon keresztül dűlt le az árnyékszékbe. Az új hordó csapra veréséhez szükséges szerszámokat és csapokat sehol se láttam. Egy rakás üres hordó mögött egy ajtót pillantottam meg, habár majdnem teljesen elrejtette a rárakódott kosz- és penészréteg. Elég használatlannak látszott ahhoz, hogy raktárszekrény legyen, de a csap és fakalapács szükségessége jó ürügy volt, hogy bekukucskáljak mögéje. Született kutató vagyok, és különben is azért jöttem, hogy körülnézzek. Néha nagyon árulkodó, mit tartanak a nemesek a pincéikben és tömlöceikben. Atyám a testvéreket tartotta a tömlöcében, tervbe vett megkínzásuk és

kivégzésük előtt. Nem mondom, hogy nem szolgáltak rá. Nyers, de igazságos, atyámról ezt árulta el a tömlöce. Többnyire nyers. Egyszerre kellett emelnem és rángatnom, hogy a kockaköveket karistolva kinyíljon, magával tolva a hordókat. Amikor a rés elég nagy volt, beléptem. Csigalépcső vezetett lefelé. A fokokat igazi kőből faragták a vár kőművesei, de maga az akna öntött kő volt, Építő-kő. Tizenöt méter mély lehetett, a fekükőzetnél ért véget. Lenn egy íves bejárat valami kamrára nyílt, amelyet egy hengerekből, csavarokból és kerek lemezekből álló piszkos gépezet uralt. A gyér fényt világítógömbök szolgáltatták, három működött még a húszból, de ezek is fakóbbak voltak a magasváriaknál. Odamentem a géphez, és végighúztam a kezem a sok cső egyikén. Feketék lettek tőle az ujjaim, a cső pedig ezüstösen csillogott a felfedett résznél. Az egész gépezet rázkódott, vagy inkább rezonált, mint amikor nehéz léptek visszhangzanak kőpadlón. – Menj innen. – Egy öregember állt ott, mintha láthatatlan kéz rajzolta volna körül sebtiben. Azt kellene mondanom, egy öregember szelleme, mert csakis fényből volt. A testén keresztül láttam a gépet, és nem volt színe a húsának, mintha ködből született volna. Szoros, furcsa szabású fehér ruhát viselt, és az egész alak pislákolt, mintha időről időre molylepke repülne el egy fényforrás előtt. – Próbálj meg kikergetni. – Haha! Ez jó! – Elvigyorodott. A külsejét tekintve akár Shimon kardmester fivére is lehetett volna. – A legtöbben visítva elszaladnak, elég, ha annyit mondok, „bú”. – Láttam én épp elég szellemet, öreg – mondtam. – Hát persze, kölyök – mondta ő, mintha csak jó képet akarna vágni hozzám. Ami azért furcsa, mert hiszen ő is szellem volt. – Mióta kísértesz itt, és mi ez a gép? – kérdeztem. Szellemekkel, lelkekkel érdemes célratörőnek lenni. Sosem tudni, mikor illannak el. – Nem szellem vagyok, hanem adatvisszhang. Az az ember, akiről másoltak, még tizennégy évig élt, miután engem befogtak… – Szóval mióta? –…és több mint ezer éve halt meg – fejezte be. – Egy Építő szelleme vagy? – Ez elképzelhetetlennek tűnt. Még a szellemek sem élnek ilyen sokáig.

– Algoritmus vagyok. Fexler Brews képére alkottak, a reakcióimat hat terányi adatból extrapolálták, amit arról az emberről gyűjtöttek össze élete során. Őt visszhangzom. A szavak némelyikét értettem. – Miféle adatokról beszélsz? Számokról? Mint amikkel Qalasadi zsonglőrködik a főkönyveiben? – Számok, betűk, könyvek, képek, titokban felvett természetes pillanatok, álmában motyogott kifejezések, szeretkezés közben kiáltott szavak, az ürülék vegyelemzése, nyilvános felszólalások, privát morfondírozások, poligráfos vizsgálat, DNS-minták. Vagyis adatok. – Miben segíthetsz nekem, szellem? – A zagyválásával semmire se mentem. Úgy tűnt, hosszú időn át megfigyelték, aztán beleírták a történetét egy gépbe – és most ez a történet beszél hozzám, noha magának az embernek a hamvait már rég elfújta a szél. Fexler Brews vállat vont. – Én csak egy időtlen öregember vagyok. Sőt még az sem. Egy időtlen öregember tökéletlen másolata vagyok. – Megoszthatnál velem némely titkokat. Továbbadhatnád a régiek hatalmát – mondtam. Persze nemigen bíztam ebben, hiszen ha hajlandó lenne ilyesmire, a nagyapám már rég császár lenne, de próbálkozni sosem árt. – Úgysem értenéd meg a titkaimat. Szakadék tátong aközött, amit én mondhatok, és amit te felfoghatsz. Ötven év alatt betemethetnétek ezt a szakadékot, ha abbahagynátok egymás öldöklését, és megnéznétek, mi minden hever körülöttetek. – Azért csak tégy próbára. – Nem tetszett a stílusa. Végül is ez az izé nem volt más, csak egy árnyjáték, egy fogaskerekekből, rugókból meg mágiából szerkesztett gép meséje, és az egészet az Építők titkos tüze tartotta össze. – Ez például mire jó? – Megbökdöstem a gépezetet a lábammal. – Mi célt szolgál? Fexler rám pislantott. Lehet, hogy ez volt köztük a munkamegosztás: ő pislogott, a gép meg emlékezett. – Sok mindenre jó, fiatalember, egyszerű dolgokra, amiket még te is megérthetsz, például víztisztítás, szivattyúzás, meg másokra, amik számodra felfoghatatlanok. Középpont, egy végtelen hálózat része, megfigyelési és kommunikációs eszköz, biztonsági okokból

rejtekhelyre telepítve. Nekem és a hozzám hasonlóknak a sok ablak egyike, amelyek a test apró világára nyílnak. – Apró? – Elmosolyodtam. Ez az alak egy koporsónál nem nagyobb fémdobozban élt. Fexler bosszúsan összehúzta a szemöldökét. – Dolgom van, eredj, és játssz máshol. – Kérlek, árulj el valamit. Az én világomról. Nem olyan, mint amiről a régi könyvekben olvastam. Amikor ott mágiáról meg szellemekről van szó, tündérmesének hangzik az egész, amilyenekkel a gyerekeket ijesztgetik. Én azonban láttam járni a holtakat, és láttam, amint egy gyerek tüzet gyújtott pusztán a gondolatával. Fexler a homlokát ráncolta, mintha azon töprengene, hogyan tudná a legjobban megmagyarázni. – Tekints úgy a valóságra, mint egy hajóra, amelynek meg van szabva az iránya, a kormánykerekét pedig egyetemes állandókkal kötötték ki. Arra gondoltam, talán egy ital segíthetne az ilyen képzelgésekben. Egyre csábítóbbnak tűnt az a sok bor. – Legnagyobb eredményünk, egyben bukásunk oka az volt, hogy csak egy hajszálnyira ugyan, de elfordítottuk azt a kereket. A megfigyelő szerepe mindig is fontos volt, erre rájöttünk. Ha egy fa kidől az erdőben, és senki sem hallja, akkor üt is zajt, meg nem is. Ha senki sem látja, akkor áll is, meg nem is. A macska él is, meg nem is. – Te most tényleg valami kurva macskáról beszélsz? Fexler Brews szelleme felsóhajtott. – Meggyengítettük a korlátot gondolat és anyag között… – Erről már hallottam. – Ferrakind mondott valami hasonlót. Lehet, hogy ez az Építő-szellem is benne volt abban az őrültségben? A Núbai is beszélt a korlátok elvékonyodásáról, az élet és halál közötti fátyol megkopásáról. – Az Építők csinálták a mágiát? Ők szabadították rá a világra a gépeikkel? – Mágia nem létezik. – Fexler a fejét rázta. – Megváltoztattuk az állandókat. Éppen csak egy kicsit. Erősebbé tettük a kapcsolatot az akarás és a levés között. Így már nem csak arról van szó, hogy a fa ki is dől meg nem is; ha a megfelelő ember kívánja, és összpontosít rá, a kidőlt fa fel is állhat. A zombimacska jár-kel és dorombol. – Mi az a zombi?

Újabb sóhaj. Fexler eltűnt, és a fények kihunytak. Még az én lámpásom is. Sötétben botorkáltam fel a lépcsőn, megcsípett egy pók, és jól elkéstem Lady Agath borával.

43

Négy évvel ezelőtt Dagadt kézzel, fájó fejjel léptem be Morrow-vár étkezőjébe. A pókméregtől az ember egész belseje bizsereg, és káprázatok jelennek meg a látómezeje peremén, olyan rondák, amilyet csak el lehet képzelni. Engem pedig élénk képzelőerővel vert meg a sors. A házi testőrök és a várfali őrök nem sok mindenben értenek egyet, de abban mind egyetértettek, hogy süket északi vagyok, és egy darabig aligha fogok művészkedni a karddal. Vasárnap lévén, a szakács különleges étekkel kedveskedett. Csigát tálaltak fel fokhagyma- és borsszószban, hozzá sáfrányos rizst. A csigákat a helyi sziklákról gyűjtötték. Nagyobbacska fajták, olyan vastagok, akár egy gyerek karja. De nézzünk szembe a tényekkel: a csigák nem egyebek, mint ocsmány hernyók. Szóval a fő fogás úgy festett, mintha nagy takonycsomókat forgattak volna vérbe. Hogy a lovaspartiak miért imádják ezeket a szivacsos izéket, fogalmam sincs róla. Máris émelyegtem, úgyhogy csak a rizzsel tettem próbát. Hansa earl igen kegyes volt hozzánk, mert a sáfrány a királyok fűszere, az ára pedig egészen nevetséges. Legyen elég annyi, hogy olyan íze volt, mint a keserű méznek, majd felfordult tőle a gyomrom. Pár szem után úgy döntöttem, inkább éhes maradok. Egy darab kenyérrel bújtam ágyba, és igen eleven álmaim voltak.

A tényt, hogy alvás közben kaptak el, a pókcsípésnek tulajdonítottam, meg annak az egyszerű igazságnak, hogy ha a testőrök hálótermében minden arra járóra kardot rántana az ember, hamar lekaszabolná a fél várat. Arra ébredtem, hogy erős kezek markolják a csuklómat és a bokámat, és rájöttem, hiába küszködnék, semmi sem akadályozná meg őket abban, hogy végigvonszoljanak több folyosón, le egy sor lépcsőn, majd behajítsanak egy tömlöccellába. Mindenesetre tarthattak tőlem, mert annak érdekében, hogy biztonságban visszavonulhassanak, az egyik keményen gyomorba vágott, miközben a többiek lefogták a lábamat, és széthúzták a karomat. Hallottam, ahogy szaladnak, aztán már csak az ajtó döndülése kísérte öklendezésemet. Mindig hülyeségnek gondoltam, ha valaki ordítozik, hogy engedjék ki. Azokat, akik bezártak, ezzel aligha győzöm meg arról, hogy nem is akartak bezárni. Így hát nem ordítoztam. Leültem a padlóra, és töprengtem. Lehet, hogy Qalasadi elárulta a titkomat, és a család nem vette jó néven a dolgot. Vagy ami még valószínűbb, talán felfedezték, hogy lenn jártam a borospince alatt, az Építők gépénél, és nem tetszett nekik. Eltelt egy óra. Egy arc jelent meg az ajtó kémlelőablakában. Nem volt okos húzás tőle, mert ha kedvem támad, komoly kárt tehettem volna benne a késemmel, amit nálam hagytak. – Üdv, Lord Jost – mondtam. Csak egy pillanatra láttam, amikor átadott Ortens kapitánynak, a házi testőrség parancsnokának, de beesett arcára, kurta fekete bajuszára jól emlékeztem. – Ancrathi William. – Lassan ejtette ki a szavakat, mintha nem igazán hinne bennük. A padló kényelmetlen volt és hideg. Úgy gondoltam, hamarabb kijuthatok onnan, ha meghallgatom a mondanivalóját. Így hát nem szóltam semmit. – Milyen mérget használtál, William? – kérdezte. A kezemre pillantottam a félhomályban. Már egészen szederjes volt a pókcsípés körül. – Mérget? – kérdeztem. – Nem szórakozni jöttem, kölyök. Itt hagylak megrohadni. De ha meghalnak, mielőtt vallanál, az earl mór kínvallatókat fog hozatni, hogy példát statuáljon veled.

Az arc visszahúzódott. – Várj! – Felugrottam. Nem tetszett a mór kínvallatók említése. Ami azt illeti, aligha lehet olyan jelzője a „kínvallatónak”, ami ne idegesítené az embert. – Mondd el, mi történt, és mindent bevallok. Jézusra esküszöm. Kifelé indult. Rávetettem magamat az ajtóra, majd arcomat az ablakhoz nyomtam. – Meg tudom menteni őket – hazudtam. – De ahhoz tudnom kell, kiket mérgeztek meg. Lord Jóst visszafordult, és én magamban hálát adtam annak, aki a hazudozást kitalálta. – A nappali váltás minden tagja önkívületben van. Többen megvakultak. – Én vagyok az egyetlen, akinek nincsenek tünetei, tehát én vagyok a bűnös? – Valamilyen orgyilkos lehetsz, ez nyilvánvaló. Talán Ancrathi Olidan embere. Ha megkapjuk tőled az ellenszert, ígérem, gyors halálod lesz. – Nincs ellenszerem – mondtam. Ki a fene akarna megmérgezni egy teljes váltást? – Milyen mérget használtál? Azt ígérted, bevallod – mondta Lord Jost. – Ha orgyilkos vagyok, miért várod el, hogy megtartsam az ígéretemet? Ha nem vagyok az, akkor pedig nem tudom megtartani, nem igaz? Mivelhogy nem én tettem. Lord Jost úrhoz nem illően köpött egyet, és ismét elindult. – Várj. Csakis a mórok lehettek, nem? Miért akarna Olidan király megmérgezni pár őrt? Esze ágában sincs ezerötszáz kilométeren át idevonulni a hadával, hogy bezörgessen a kaputokon. A mórok viszont rajtaütést terveznek. Befordult a sarkon. – Azért nem vagyok rosszul, mert én nem ettem a kosztból! – kiáltottam utána. Elhaltak a léptei. – Mert olyan a kajátok, mint a meggyújtott szar! – ordítottam. Magamra maradtam.

A sötétben újra megjelent a halott csecsemő, komoly arccal figyelt, a feje félrebillent kitört nyakán. Milliomodjára tépelődtem azon, hogy megöltem-e Katherine-t a temetőben. Az én gyermekem-e ez, aki azért nem fog megszületni, mert meggyilkoltam az anyját, vagy csak egyike annak a sok gyereknek, akiknek a vére az én kezemen szárad? A gellethi gyermekek. Egy szörnyeteg kellett hozzá, hogy valóságossá váljanak a számomra. Persze nem formára szörnyeteg. Gógot és Gorgothot neveztem szörnyeknek, holott Chella meg én voltunk azok igazán, tettben, ha nem is alakra. Miért kellett megmérgezni az őröket? Lehet, hogy a mórok tették, de egy rohammal nem tudnák elfoglalni a várat, az összes védőt pedig nem mérgezhetik meg. És akkor sem bölcs dolog egy ilyen előzetes figyelmeztetés, ha előbb a vidéki városokat és templomokat akarják lerohanni. Vaskéz szorította össze váratlanul a gyomromat, és a híg hányadék végigspriccelt a cellán. Azon kaptam magam, hogy négykézláb állok. – A rohadt életbe! Forgott velem a sötétség, muszáj volt a hideg kőhöz préselnem az arcomat. A forradás még így is égett, mintha valami egyfolytában hevítené a húsomba ágyazódott szilánkokat. Lehet, hogy mégis megmérgeztek. De nálam miért ennyivel később jelentkezett? Biztosan nem a kemény északi szervezetem az oka. És alig ettem valamit. Egy darab kenyeret. Pár szem keserű rizst. Ki kell jutnom innen. Ez a baj a föld alatti tömlöcökkel. Valaki gondoskodott róla, hogy ne legyen kiút belőlük, bármennyire szeretnéd is. Felálltam, és odamentem az ajtóhoz. Amióta Lord Jost és a lámpása eltűnt, jóformán semmi világosság nem volt, bár valamennyi azért beszűrődött, talán az udvarra tűző nap egy paránya, ha ugyan nappal van, vagy egy fáklya fényének a lehelete a folyosókról, amelyeken végigvonszoltak. Ahhoz mindenesetre elég volt, hogy az éjszakához szokott szem ki tudjon venni egy-egy peremet, pár részletet. Megvizsgáltam a kis kémlelőablakot. Ki tudnám dugni rajta a karom, ha nem volna a rács. Az ajtó háromujjnyi vastag keményfából készült. Egy hétig eltartana, mire lyukat farigcsálhatnék rajta a tőrömmel. Valami hirtelen elosont mögöttem. Egy patkány. Sötétben is megismerem a patkány neszét. Elhajítottam a tőrömet. Volt egy ilyen

mulatságunk a testvérekkel. Találj el egy patkányt a sötétben. Grumlow volt ennek a mestere. Sokszor ébredtünk arra, hogy egy patkány volt a földhöz szegezve Grumlow valamelyik késével. – Megvagy! Mivel itt értelmetlen lett volna a reggelre várni, kitapogattam az áldozatot, és felvettem a késem. Visszamentem az ablakhoz meg a rácshoz. Próbáltam szétfeszíteni, hátha rájövök, hogyan erősítették a fához. Meg sem moccant. Fura, hogy mennyire le tud szűkülni néha az életünk egy makacs vasdarabra. Egy kés éle, egy bilincs, egy szög. Gorgoth kitépte volna ezt a rácsot a mancsával. Én nem tudtam. Húztam, nyomtam, míg csupa vér lett a kezem. Semmi. Leültem. Gondolkodtam, gondolkodtam, még tovább gondolkodtam. A végén odamentem az ablakhoz, és elkezdtem ordítozni, hogy eresszenek ki. Beletelt egy kis időbe. Rekedtre ordítottam a torkom, már alig jött ki hang a számon, de végül fényt láttam közeledni. Egy himbálózó lámpás fényét. – Fogd be a pofád, kölyök, különben… – Különben te fogod be? – kérdeztem az ajtóhoz simulva. – Szeretnéd, mi? Hogy kinyissam az ajtót? Hallottam a bemutatódról Shimon mesterrel. Egy aranyért se nyitnám ki ezt az ajtót. Szóval fogd be a szád, különben egy korty vizet se kapsz többet. – Jaj, ne légy már ilyen! Bocsánatot kérek. – Felemeltem a kezem, és belepottyantottam az órámat az ajtó és az ablakrács közötti résbe. – Tessék, vedd el, ez száz aranyat is megér. Csak egy kis ehető étket adj érte. Leguggoltam. És füleltem. Füleltem. A foglár előrelépett, hogy bekapja a csalit, én pedig kinyúltam az ajtó alatti etetőnyíláson, még a könyökömet is lenyúztam közben, és megmarkoltam a bokáját. Nagyot rántottam rajta, mire elvágódott. Próbáltam közelebb húzni az ajtóhoz. Nem állt ellen. – A francba! Beverte a fejét a rohadék, és elájult. Azt terveztem, hogy addig metélem a lábujjait, amíg önként fel nem kínálja a kulcscsomóját. De egy eszméletlen embert nehéz megfélemlíteni. Felvettem a döglött patkányt. Még meleg volt.

Több haszna is van egy döglött patkánynak. Majd máskor részletezem. Ahogyan most akartam hasznát venni, az nem volt egyszerű. Kiderült, hogy egy döglött patkányt nem olyan könnyű járásra bírni, mint Row testvért arra, hogy bukjon le a sár alá. Egy patkányt nehéz megérteni, nehéz a bőrébe bújni. Már majdnem feladtam, de amikor az éhségre koncentráltam, megrándult a kezemben. Kiderült, hogy egy patkány még akkor is képes a következő zabára gondolni, ha már megdöglött. Nemsokára egészen kezessé vált, és akkor kitoltam az etetőnyíláson. A foglár lámpásának fényénél, amelyet lekötelezően egy kampóra akasztott, mielőtt az órámért nyúlt volna, kutatókörútra indítottam a patkányt. Benn ültem a patkány mogyorónyi agyában, és megparancsoltam neki, hogy rágja át a szíjat, ami a kulcskarikát a foglár övéhez erősítette. Amikor a karika kiszabadult, utasítottam a patkányt, hogy húzza be hozzám. Egy igazán biztonságos cella ajtaját belülről nem lehetne kinyitni, azonban minden rendszernek megvan a maga hibája. A patkányt hagytam újra megdögleni, én meg kiléptem a folyosóra, a hosszú bezártság után végre szabadon! Megint megsajdult a gyomrom, de nem éreztem úgy, hogy haldokolnék; egy kicsit szédültem, egy kicsit tisztátalannak éreztem magam, de a nekromancia már csak ezzel jár. Ha tényleg megmérgeztek, akkor elszúrták a dolgot. Megkötöztem a foglárt, betömtem a száját, és bezártam a cellába. A folyosón végigmenve bepillantottam a többi cellába, és megállapítottam, hogy nagyapám nem az a dutyiba dugós fajta. Vagy az azonnali kivégzést részesíti előnyben, vagy pedig könnyű kézzel uralkodik. Odaosontam a foglár asztalához, ahol a plafonnyílás bebocsátotta a holdfényt. Este volt, bár még nem éjfél. Maradt egy kis időm a gondolkodásra, ezért gondolkodtam. Ha meg akarnám mérgezni az ellenségeimet, én nem harminc őrre pocsékolnám az energiám, hanem egyszerűen kiüríteném a trónt, és káoszba dönteném az egész helyet. A mérgezés különben sem könnyű dolog. A várkonyhákat szigorúan ellenőrzik, a szakácsokban éppen úgy meg kell tudni bízni, mint abban, aki a királyi nyakat borotválja. Friss ellátmányt, krumplit,

sárgarépát, effélét nehéz megfertőzni. A szárazkészleteket rangrejtve szerzik be, és zárt kamrákban tárolják. Kimentem a tömlöcből. Még mindig a testőruniformis volt rajtam, ezért a kijáratnál álló egyetlen őr volt szíves hagyni, hogy nekikoccantsam a fejét a falnak. Sajnos a megégett arcot nehéz elrejteni. Az ember nem mutathatja az egész világnak a jobbik felét. Így hát kerestem egy ablakot, és felmásztam a tetőre. A kémény tövében üldögélve, lábamat a nagy szála terrakotta zsindelyein előrenyújtva tűnődni kezdtem. A hernyók, bocsánat, a csigák nem lehettek. Azokból nem ettem. Tehát a rizs. De megmérgezni a rizst? A víz, a forralás, a szűrés kiáztatná belőle. Akkor a sáfrány. De azt arról a hajóról vásárolják, amelyik éppen befut a kikötőbe, és szállít sáfrányt. Milyen gyakran fogy ki egy háztartás egy olyan fűszerből, amelynek unciája többet ér, mint az aranyé? Hány hajó szállít ilyet? Hány háztartás vásárol ilyen luxuscikket a Százakon kívül? Ha mindezt a tényezőt összekombináljuk… mennyi az esély… mekkora a valószínűség? Már abba belefájdult a fejem, hogy a szükséges kalkulációkat elképzeltem. Qalasadi! Lecsúsztam a tető nyergéről, remélve, hogy egyetlen zsindely se jön velem. A széles kőereszhez érve átóvakodtam rajta, olyan helyet keresve, ahol rendesen alá van dúcolva. Nem ambicionáltam, hogy véres pacaként fejezzem be uralkodásomat a huszonöt méteres mélységben. Tompa zajokat hallottam többfelől is, a tenger susogását, a sziklák tövében locsogó hullámokat, a Lovasparton honos éjszakai rovarok szűnni nem akaró zümmögését és dongását. Morrow-vár az év legnagyobb részében a délszaki napon fő. A telek néha kegyetlenek, de ritkán hidegek. Valószínűleg élnek olyan öregemberek a térségben, akik még sohasem láttak havat. Ebből következőleg az ablakok nagyok, de nincs bennük üveg, az erős viharzsaluk pedig kora tavasztól késő őszig ki vannak kötve. Megmarkoltam az eresz szélét, bal lábfejemet a legalsó cserépsor alá ékeltem, és fejjel lefelé lógva belestem a nagy szála magas ablakán. A hosszú asztal a túlsó végében ezüst- és kristályneművel volt megterítve. A füst nélküli olajat égető fali lámpások hívogatóan világítottak. Egy szolga három palack bort hozott be, két fehéret és

egy vöröset. Tolldíszes sisakban elit házi testőrök álltak a terem hat különböző pontján. A szolga kiment. Teltek a percek. Fejembe szállt a vér, szúrt és viszketett a szemgolyóm, az ujjaim elzsibbadtak. Zajt hallottam a várudvar felől. Hirtelen sürgölődés támadt. Úgy döntöttem, nem mozdulok. Újra csend lett. Végül kitárult a nagy fekete tölgyfa ajtó, belépett két szolga, és tartotta a szárnyakat, miközben bevonult a nagybátyám, karján Lady Agathtal. Elfoglalták helyüket, szolgálólányok húzták ki nekik a székeket, s álltak rendelkezésére a nemességnek. Két másik hölgy következett, két vénség, őket is felismertem a hölgyszálából. Beloholt egy nagy hasú fiatalember, kék bársonyba öltözve a hőségben. Nagyanyámat, akit egyszer láttam Magasvárban, egy apród támogatta. Bizonytalanul mozgott, a haja nagyon fehér volt, a bőre sápadt, áttetsző, feszes. Végül nagyapám is helyet foglalt az asztalfőn egy magas támlájú karosszékben. Hansa earl meglepett: alig látszott idősebbnek atyámnál, erős testű volt, ősz szakálla kurta, hajában még most is voltak fekete csíkok. Újabb szolgák jöttek, fedett ezüsttálakkal. Egy izzadságcsepp lepottyant az orrom hegyéről, és eltűnt az alanti feketeségben. A fejem kába volt, mintha az összes vérem oda áramlott volna. A fedők koreografált mozdulatokkal a szolgák feje fölé röppentek, felfedve a ma esti finomságokat. Semmi csiga. Semmi rizs. Ügyetlenebb mozdulattal, mint reméltem, lejjebb csúsztam, belódultam az ablakon, és mindkét kezemmel kapaszkodva a párkányra csüccsentem. Nem sokon múlt, hogy ne műsoron kívüli pacaként végezzem. Fejjel lefelé lógni, aztán meg akrobatáskodni szigorúan ellenjavallt. Azt reméltem, egy darabig még nem vesznek észre, de talán csak Lady Agath volt az egyetlen a nagy szálában, aki nem nézett fel. Becsületére legyen mondva – miközben a kövér fiú talpra ugrott, és a hölgyek közül többen felsikoltottak Lord Robert azonnal rákiáltott a testőrökre, hogy vegyék körül az earlt. Hansa earl ivott egy kortyot a borából, azután odaszólt: – Volt nekem egy William Ancrath nevű unokám. – Nekem meg egy ilyen nevű öcsém! – kiáltottam vissza.

Erre már a nagybátyám is felállt. Elengedtem az ablakkeretet, és gyors mozdulattal elhajítottam a tőrömet. A középső tálcán landolt, és tengeri sóval meg tört fekete borssal hintett, megsárgult krumpliszeletek ugrottak szét az asztalon. A pókcsípéstől megdagadtak és fájtak az ujjízületeim, és a kés sokkal közelebb süvített el az egyik vénasszony füle mellett, mint terveztem. Újabb sikítozás. – Már megint az a szörnyű kölyök! – kiáltotta Lady Agath, miután végre kegyeskedett fölpillantani rám. – Nem tetszik a terítékünk… unokaöcsém? – kérdezte Lord Robert. – Azt hiszem, ha esztek annak a tálcának a tartalmából, hamarosan nem maradnak rokonaim délen. Még az is lehet, hogy megöröklöm az earlséget. – Gyere le onnan, Jorg – mondta a nagyapám. Szégyenszemre egy létra segítségével tudtam csak leereszkedni. Akkora volt a mélység, hogy kitört volna a lábam, ha ugrok, mászni pedig lehetetlen volt, mert a nagy szála falának belsejét simára vakolták. Seggel előre lépkedni le a terembe nem volt éppen méltóságteljes bevonulás, viszont az is igaz, hogy az életüket megmentettem. – Úgy gondolod, megmérgezték a vacsoránkat? – kérdezte nagyapám. Fogtam egy ezüstvillát, és felszúrtam rá egy szelet krumplit. – Hozasd ide Qalasadit, és kóstoltasd meg vele. Lord Robert összeráncolta a homlokát. – Azért, mert rosszban vagyunk Ibn Fajeddel, még nem biztos, hogy minden mór az életünkre tör. Hansa earl bólintott a mellette álló testőrnek, aki elsietett. – Akkor is ő a ludas – mondtam. – Ártatlanságát csakis úgy bizonyíthatja, ha hajlandó megkóstolni a sáfrányotokat. – A sáfrányt? – kérdezte az earl. – Nézz utána, és azt fogod találni, hogy nemrégiben új küldemény érkezett a konyhára, amelyet lepecsételtek és biztonságban őriztek, nemcsak az értéke miatt, hanem a te védelmedben is. Valószínűleg egy nagyobb szállítmány része, amely éppen most mérgezi meg a gazdag családokat föl és alá a part mentén. Látszólag véletlenszerű, értelmetlen pusztítás. Azonban én ismerek egy embert, aki képes

kikalkulálni, hogy ennek a szállítmánynak egy része óhatatlanul a te asztalodra fog kerülni, Hansa earl. Egy embert, aki tisztában volt a személyazonosságommal, és úgy gondolta, hogy jó bűnbak leszek, mert családom hagyományos eleganciájával magamra fogom vállalni a felelősséget a merényletért. – Úgy értve, hogy még mélyebbre ásod majd magad a kardoddal? – kérdezte halvány mosollyal az ajkán Lord Robert. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Qalasadi netán még az érkezésemet is beleszámította az egészbe, hogy nem véletlenszerű áldozat vagyok csupán, hanem egy még kiterjedtebb kalkuláció része. Aztán elhessegettem a gondolatot, mert nemcsak valószínűtlen volt, de módfelett aggasztó is. – Számmágusunk csak egy hibát követett el. Talán nem is méltányos hibának nevezni. Valószínűleg számításba vette a lehetőséget, de olyan csekélynek találta, hogy megkockáztatta. Nem tartotta ugyanis valószínűnek, hogy arra fogod utasítani a szakácsokat, hogy az egyszerű őrök is kapjanak ebből a finomságból. Visszatért a feladattal megbízott testőr. – Qalasadi nincs a szállásán, és az obszervatóriumban sem találtuk. Kiderült, hogy Qalasadi abban a pillanatban elhagyta a várat, hogy az őrök rosszullétének híre kelt.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL Március 26. napja, az Interregnum 99. esztendejében A rennati erdő, késő délután

Arra gondoltam, Hannáról írok majd a sírjánál. Sareth azt mondja, mindenhová magammal hurcolom ezt a naplót, tartalmatlan az életem, ha ennyire nem tudok meglenni nélküle. Akik igazán élnek, mondja, nem akarnak minden pillanatban írni róla – lefoglalja őket a valóság.

De Sareth már egy éve nem tette ki a lábát Magasvárból, én viszont, miközben az a csecsemő a tejet szopja belőle, a rennati erdőben üldögélek, szörnyetegek között! Van köztük egy emberevő óriás, legalább három méter, a szája tele hegyes fogakkal, a szeme ferde. Az elején még rám nézett néha, de most csak ül, és egy fadarabot farigcsál, nem késsel, hanem a fekete körmével, az ujja meg olyan vastag, mint a csuklóm. A másik szörnyeteg egy kisfiú. Sovány, majdnem meztelen, és pirosfekete csíkok vannak a testén, olyanok, mint a hullámok vagy a lángok. Bokortól bokorig ugrándozik, próbál elbújni, és a nagy fekete szemével engem figyel. Futás közben látni a karmait. Mellébeszélek. Nem akarok arra gondolni, amit Jorg mondott. A szörnygyereket Gógnak hívják. Azt mondja, Jorg adta neki ezt a nevet, a bibliai óriások után. Akkor kellene lenni egy Magógnak is, feleltem. Erre nagyon szomorú lett, az erdő pedig úgy felforrósodott, mintha hirtelen nyári hőség támadt volna. – És mi leszel, ha nagy leszel, Góg? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét arról, ami ennyire felzaklatta. – Nagy és erős akarok lenni, hogy Jorg örüljön – mondta. – És boldog akarok lenni, hogy Gorgoth ne legyen olyan szomorú. – Az óriásra nézett. – És magadnak mit akarsz? – kérdeztem. Rám nézett azzal a hatalmas fekete szemével. – Meg akarom menteni őket – felelte. – Mert ők is megmentettek engem. Jorg emberei olyanok, mintha sosem hagyták volna abba a vándorlást. Banditák ezek, nem királyi csatlósok. Sir Makin, aki állítólag igazi lovag, ugyanolyan piszkos, mint a többi. Rászáradt mocsok borítja a páncélját, és úgy bűzlik, mint egy csatorna. De kedves ember. Tud viselkedni. A Vörös Kent nevű mindenáron udvarias akar lenni, igen, hölgyem, úgy van, hölgyem, és állandóan hajlong. Igazán nevetséges. Amikor megköszöntem neki az ivóvizet, amit hozott, a feje tetejéig elpirult. Biztosan ezért hívják Vörösnek. Amikor éppen nem engem szolgál ki, Kent egy fának dőlve farag egy fekete késsel. Farkasfigurán dolgozik. Egy farkason, amely

előkúszik az erdőből, és rávicsorog a világra. Azt mondja, erdőkerülő volt valamikor. Réges-régen. És van egy fiú is, Sim. Finom vonású, mint az a színész, aki a színpadon mulattatott bennünket múlt héten. Kedvesnek látszik, de félénk. Nem szól hozzám, de amikor azt hiszi, nem látom, rám-rám néz. Ő a legtisztább közülük. Nem hinném, hogy igazi harcos. Olyan törékeny, hogy még a derekán lógó kardot sem tudná meglendíteni szerintem. Sir Makin ellenben tud harcolni, ezt tudom. Emlékszem, hogy próbára tette Sir Galent, amikor Jorg apja egymásra uszította őket, bár azt hiszem, hogy Sir Galen végül diadalmaskodott volna. Talán ezért borította fel Jorg Sageous karácsonyfáját. Hogy megmentse Sir Makint. A másik kettő, akikre Jorg parancsa szerint Vörös Kentnek ügyelnie kell, született gyilkos. Látni a szemükön. Rike hatalmas termetű, majdnem akkora, mint az óriás, és olyan széles, mint egy szláv birkózó. Mindig dühösnek látszik. A másik egy öregember, talán ötvenéves, sovány, inas, az állán ősz borosta, az arca olyan ráncos, mint Hannáé volt. Row-nak hívják, a szeme jóságos, de valami azt súgja, hogy hazudik a szeme. Én meg csak ülök itt, és a papirost karcolgatom a lúdtollal, csavargókról és gazemberekről írok, mert a kezem nem meri követni Jorgot, nem meri leírni, hogy éppen mit csinálhat, sem megformálni a szavakat, amelyek a fejemben dörömbölnek. Le akartam szúrni Jorgot, de az egész olyan volt, mint egy álom. Tudtam is, meg nem is, mit művel a kezem. Nem akartam hallani a fájdalmát, nem akartam vérezni látni. Arra sem emlékszem, amikor felvettem a kést, hogy magammal hozzam. Ráparancsoltam magamra, hogy álljak le. De nem álltam le. És most. Ha itt volna Glen testvér. Az ő fájdalmát szívesen hallanám, őt szeretném vérezni látni. Nem parancsolnék rá magamra, hogy álljak le. De leállnék. Mert hosszú idő óta először tiszta a fejem, a gondolataim csakis az enyémek, és nem vagyok gyilkos.

Március 27. napja, az Interregnum 99. esztendejében A rennati erdő, nem sokkal dél előtt.

A fák lombkoronái között fúj a szél

Sir Makin fel-alá járkál. Nem mondja, de aggódik Jorg miatt. Nemrég elment erre egy járőr két parcella között. Biztosan engem keresnek. Sir Makin szerint minél többen keresnek, annál kevesebb miatt kell aggódnia Jorgnak a várban. A nagydarab. Irdatlan nagy, igazából. Rike. Azt hajtogatja, menniük kellene. Hogy Jorgot elkapták vagy megölték. Kent azt mondja, Jorg segített nekik megszökni a tömlöcből, s ha most őt is odazárták, ki kell szabadítaniuk. Ez még Sir Makin szerint is őrültség lenne. Az éjszaka hideg volt és zajos. Ideadták nekem a köpönyegüket, viszont én inkább fázom, mint hogy azok alá a koszos, tetves holmik alá bújjak. Éjjel minden mozog az erdőben, és recseg vagy vartyog, vagy motoz az aljnövényzetben. Örültem, amikor végre megpirkadt. Amikor felébredtem, Sim, a fiú állt mellettem egy fánál, és őrködött. A reggeli szikkadt kenyér volt, és füstölthús darabok. Nem volt kedvem megkérdezni, milyen állatból származnak. Megettem. Korgott a gyomrom, biztosan ők is hallották.

Visszajött Jorg. Az emberei jobban félnek most, mint amikor azt hitték, elveszett. Nincs magánál, a haja égnek áll, iszamós a vértől, nem néz sehová, a szeme ide-oda vándorol, alig bír megállni a lábán. Könyökig véres a keze, a körme tépett, kettő le is szakadt. Makin rászólt, hogy aludjon, mire Jorg valami rettenetes hangot hallatott. Azt hiszem, nevetés lehetett. Azt mondja, nem fog többé aludni. Soha. És én hiszek neki. Jorg fel-alá járkál, a kezével védi ki a fákat, nekiütközik mindennek, ami az útjában van. Azt mondja, megmérgezték. – Nem tudom letisztítani – mondta. És mutatta a kezét. Mintha ledörgölte volna róla a bőrt. Megkérdeztem tőle, mi a baj, és azt felelte: – Megrepedtem, tele vagyok tömve méreggel.

Az emberei félnek tőle, és én is félek. Az én tekintetemet kerüli a leginkább. Vörös, kisírt a szeme, de most nem sir, csak időnként szárazon felzokog. Egyszer megőrült a nagynéném. Lucin néni. Hatvanéves lehetett, kicsi, kövérkés, mindnyájan szerettük. És egy nap forró vizet öntött egy szolgáló fejére. Leöntötte, aztán megvadult, gyerekversikéket gajdolt, és önmagát harapdálta. Apám orvosa elküldte Tharba. Azt mondta, van ott egy alkimista, akinek a főzetei meggyógyíthatják. Ha meg nem, vannak más módszerei is. Az orvos azt mondta, ez az ember, Luntar, ki tud szedni bizonyos darabokat az ember elméjéből, hogy csak egészséges részek maradjanak benne. Lucin nagynéném két hónap múlva tért vissza hintón. Mosolygott, és énekelt, és tudott társalogni az időjárásról. Nem az én Lucin nagynéném volt már, de egészen kedvesnek látszott, és többé nem forrázta le a lányokat. Nem akarom, hogy Jorg így járjon.

Jorg azt mondta az embereinek, hogy öljenek meg, és egyik-másik késznek is mutatkozik erre. Rike különösen. De Sir Makin kijelentette, Jorg nem tudja, mit beszél, hagyjanak engem békén. Jorg azt mondja, Sarethet is meg kell ölnie. Merő szánalomból. Ragaszkodik ehhez. Kentnek és Makinnak kellett lerántania a földre, nehogy nekieredjen a várnak. Most ott fekszik a sárban, és engem bámul. Arról beszél, mit csinálnak a rabokkal apja tömlöcében. Ez lehetetlen, ez nem lehet igaz. Már attól rosszul vagyok, hogy hallgatom. Érzem, ahogy feltolul a torkomba a hányás. Jorg összerondította magát. Sokszor mintha nem is az erdőt látná körülöttünk. A semmit nézi nagy összpontosítással, aztán felordít, vagy váratlanul nevetni kezd. A gyerekünkről beszélt. Még mindig a miénknek hívom. Jobb, mint azt mondani, hogy Glen barát erőszakolt meg. Jorg azt mondja, megölte a gyermeket, pedig ezt a bűnt én hordozom, én fogok megégni érte. Azt mondja, saját kezűleg ölte meg a csecsemőt. És most sír. Szóval vannak még könnyei. Bömböl, takony és erdei föld tapad az arcára.

– A kezemben tartottam, Katherine, olyan puha kisbaba volt. Olyan apró. Ártatlan. A kezem még emlékszik a formájára. Nem bírom hallgatni ezt. Mesélek Sir Makinnak Luntarról, és hogy hogyan lehet eljutni Tharba. *** Ezt mondta Jorg, amikor elvonszolták, és rákötözték a lovára: – Nem emlékek vagyunk, Katherine, hanem álmok. Mindnyájan. Minden porcikánk egy álom, egy rémálom vérből, hányadékból, unalomból és félelemből. És amikor felébredünk, meghalunk. Amikor elvezették a lovát, odakiáltott nekem, és ez valahogy értelmesebb volt, mint amit előtte mondott: – Sageous mindkettőnket megmérgezett, Katherine. Álmokkal. Beledugja a kezét a fejünkbe, és rángatja a zsinegeket, amelyek ugráltatnak bennünket, és mi táncolunk. Semmi sem volt igaz belőlük. Semmi. Átvágtam a mezőkön a Római útra, és Magasvár felé indultam, végül a katonák rám találtak, és visszakísértek. Azt mondom, vissza. Nem akarom azt mondani, hogy haza. Jorg szavai visszhangoztak a fejemben, újra meg újra, mintha az őrületéből valamennyi rám is átragadt volna. Egyre csak az álmaimra gondoltam. Úgy rémlik, hallottam már, hogy Sageoust álomboszorkánynak nevezik, de valahogy elfelejtettem, mert nem látszott fontosnak. Nem is elfelejtettem, hanem többé már nem láttam ezt a tényt. Mint ahogy nem láttam a kést sem, amelyet magammal vittem, hogy leszúrjam Jorgot. De most látom. A pogány a fejemben járkált. Tudom. Történeteket írt oda, a koponyám belsejére, a szemem hátuljára, úgy, ahogy a saját bőrére írt. Ezen gondolkodnom kell. Hogy kibogozhassam. Ma éjjel álmodok magamnak egy erődöt, annak a falai közt alszom. És jaj annak, aki ott keresne engem.

A katonák a Római-kapun keresztül vittek be az Alsóvárosba, a Változások hídján át, a folyó vöröslött a napkeltében. Tudtam, hogy valami rettenetes történt. Egész Crath-város hallgatott, mintha valami szörnyű titok híre terjedne a sikátoraiban, mint méreg az erekben. A hajnalra kitárt zsaluk becsukódtak jöttünkre. Fenn Magasvárban egy harang kongott tompán, újra meg újra. A tetőtorony vasharangja. Egyszer felmentem megnézni, de még sohasem verték félre. De tudtam, hogy csak az lehet – más harangnak nincs ilyen nyers, színtelen kongása. Egyetlen mély hang felelt rá a Miasszonyunkból. Megkérdeztem a katonákat, de nem válaszoltak, nem voltak hajlandók még találgatni sem. Nem ismertem őket, csak a zászlajukat, nem a várőrségből jöttek, a hadsereg egyik egységét küldték ki a keresésemre. – Megölte az apját? – kérdezgettem. – Az apját? – Egész éjjel téged kerestünk, hölgyem. Semmit sem hallottunk a várból. – Az őrmester lehajtotta a fejét, és levette a sisakját. Öregebb volt, mint képzeltem, fáradtan imbolygott a nyeregben. – Úgyis megtudod a hírt mindjárt. Hideg bizonyosság szállt meg. Jorg meggyilkolta Sarethet. Megfojtotta, amiért elfoglalta az anyja helyét Olidan oldalán. Tudtam, hogy odavezetnek majd kihűlt, fehér holttestéhez, amely lenn a kazamatákban fekszik, ahol az Ancrathok ősei. Ajkamba haraptam, és nem szóltam semmit, hagytam, hogy a lovak lassan lelépjék a távolságot, amely elválaszt a tudástól. A Hármas Kapun vonultunk be, a lovak patája csattogott a köveken, lovászok vették át a gyeplőt, és úgy segítettek le a nyeregből, mintha vénasszony volnék. A vasharang egyre csak kongott, a lármától megfájdult az ember feje, még a foga is belesajdult. Az udvaron valaki mirharudat gyújtott, egy fáklyatartóban égett a csörlő mellett. Ha a bánatnak volna illata, ez volna az. Mi is mirhát égetünk Scorronban a halottakért. A kápolna balkonja fölötti íves ablakból a harang két kondulása között jajveszékelést hallottam. Női hang volt. A nővérem sohasem kiáltozott még így, de megismertem, és a félelem, amely a Rómaikapunál belém mélyesztette a fogát, most hidegen marokra fogta a

bensőmet. A fájdalomnak ez a hangja, nyers és pőre, mint a seb, nem Olidanért szólhat.

44

Négy évvel ezelőtt Meglátogattam a szobájában nagyanyámat. Robert bátyám figyelmeztetett, hogy nincs olyan jó karban, mint a nagyapám. – Már nem az az asszony, aki volt – mondta. – De azért vannak világos pillanatai. Bólintottam, és sarkon fordultam. Megmarkolta a vállamat. – Légy kedves az anyámmal – mondta. Még most is szörnyetegnek hittek. Valamikor legendát akartam építeni magamnak, hogy féljenek, akik szembe mernek szállni velem. Most ezeket a történeteket vonszoltam magam után anyám otthonába. A komorna bevezetett, és egy kényelmes székhez kalauzolt, amely a nagyanyáméval szemben állt. Mindnyájuk közül nagyanyám emlékeztetett leginkább anyámra. Az arccsontja vonala, koponyájának formája. Takaróval a térdén gubbasztott, pedig nagy volt a hőség. Kisebb volt, mint ahogy emlékeztem, és nem csak azért, mert már nem voltam gyermek. Mintha összecsukaszkodott volna lánya halála óta, hogy kisebb célpontot nyújtson az ellenségessé vált világnak. – Úgy emlékszem rád, mint kisfiúra; a férfit, aki előttem áll, nem ismerem – mondta. A szeme végigmért, tetőtől talpig, hátha mégis fel tudna idézni.

– Ha a képmásomat látom, én is így érzek, nagyanya. – És a ládikó a csípőmön, most már egy bársonytokban, hirtelen elnehezült. Nem ismerem magamat. Egy hosszú percig csendben ültünk. – Próbáltam megmenteni. – Több szóra nem futotta. – Tudom, Jorg. És akkor egyszer csak tovaillant a köztünk levő távolság, a régi évekről beszélgettünk, azokról az időkről, amikor mindketten boldogabbak voltunk, és ablakom nyílt az elfeledett világra, és ez jó volt.

És miközben a lábánál üldögéltem, felhúzott térddel, rajta összefűzött kezekkel, az öregasszony elénekelte nekem azokat a dalokat, amelyeket az anyám játszott régen, Magasvár zenetermében, a fekete-fehér billentyűkön. Nagyanya szöveget adott a muzsikának, amelyre emlékeztem, de képtelen voltam hallani, és csak ültünk ott, ahogy nyúltak az árnyékok, és a nap lassan lehanyatlott az égről.

Később, amikor a meghitt csönd már úgy elhúzódott, hogy azt hittem, alszik, felálltam. Nyikorgás, padlórecsegés nélkül értem el az ajtóig, de amikor a kilincsre tettem a kezem, nagyanya megszólalt mögöttem. – Mesélj nekem Williamről. Megfordultam, és láttam, hogy élesebb szemmel néz, mint az előbb, mintha csak valami szellő szétlibbentette volna a kor függönyét, és most olyannak mutatná, amilyen egykor volt, ha csak egy pillanatra is. – Meghalt. – Ennyit tudtam kinyögni. – William rendkívüli gyermek volt. – Összepréselte fonnyadt ajkát, és várakozóan nézett. – Megölték. – Találkoztam veletek, biztosan nem emlékszel már rá, mert kicsi voltál. – A tűzhely felé pillantott, mint aki az emlékek lángjába mered. – William. Volt abban a gyerekben valami vadság. Tebenned is van, Jorg. A keménység és okosság keveréke. A karomban tartottam, és

tudtam, ha majd engedélyezi magának, hogy szeressen, engem vagy bárki mást, arról soha többé nem mond le. És ha valaki szembeszáll vele, nem lesz… megbocsátó. Talán mindketten ilyennek születtetek egy kicsit. Talán ez történik, ha két ilyen erős, de ennyire különböző ember gyermekeket hoz a világra. – Amikor összetörték… – A villámlás háromszor mutatta meg gyors egymásutánban, amint vitték. Egy kimerevedett pillanatban a töviseket nézte, a bokor mélyébe látott. Rám nézett. Nem volt benne félelem. A következőben a lábánál fogva felemelték. A harmadikban hozzácsapták a fejét a határkőhöz, vörös koponyaszilánkok szőke fürtök között. „Kis császárom”, így hívta anyánk. Ő képviselte ennek a háznak a szőkeségét a Helytartó-fekete Ancrathok udvarában. – Kit törtek össze, kedvesem? – Williamet – mondtam, de az évek ismét rátelepedtek nagyanyámra, és újra nagyon messziről látott. – Te nem ő vagy – mondta. – Valamikor ismertem egy hozzád hasonló fiút, de te nem ő vagy. – Persze, nagyanya. – Odaléptem hozzá, megcsókoltam a homlokát, és kimentem. Olyan illata volt, mint az anyámnak, ugyanaz a parfüm, és ettől úgy csípte valami a szememet, hogy alig találtam meg az ajtót a félhomályban. *** A keleti toronyban kaptam egy tengerre néző szobát. A hold csillámokkal rajzolt ki minden hullámot, és én sokáig ültem az éjszakában, a vizek susogását hallgatva. A zenére gondoltam, amelyet anyám játszott, és amelyre képekben emlékszem, de hallani sohasem hallom. Mint mindig, láttam a billentyűk fölött mozgó kezét, karja árnyékát, válla ringását. És most először, mióta hosszú évekkel ezelőtt beszálltunk abba a hintóba, elért hozzám a néma hangjegyek halk zengzete. Csendesebb, megfoghatatlanabb volt, mint a kard dala, de elevenebb, fontosabb.

Hansa earl csak két nap múlva hívatott a tróntermébe, amely a vár hátsó falához csatlakozik: egyik oldalán hatalmas, kerek Építő-üveg

nyújt kilátást a Közbülső-tenger állandóan változó árnyalataira. Szemben álltam az öregemberrel, háttal a távoli hullámoknak, amelyeket karmazsinnal húzott ki a lemenő nap, és megtörésük halk moraja kísérte a csendet. – Adósként állunk előtted, Jorg – mondta nagyapám. Állni valójában a bácsikám állt, nagyapám trónjának jobbján; az öregember bálnacsont székének öblében kuporgott. – Egy család vagyunk – feleltem. – És mit tehet érted a családod? – Hansa earl anyám apja volt ugyan, de tisztában volt vele, hogy fiatalemberek nem kelnek át a fél kontinensen csak azért, hogy öreg rokonaikat meglátogassák. – Talán mind a ketten tehetünk egymásért valamit. Zavaros időkben a katonai támogatás élet és halál között dönthet. Megeshet, hogy Ibn Fajed egyszer majd még nagyobb fenyegetést jelent számotokra, és egy szép napon a felföldiek és a Morrow-háziak vállvetve szállnak szembe vele. Az is megeshet, hogy az én pozíciómat éri fenyegetés, és akkor nagyapám talpasai és lovasai sietnek a segítségemre. – Most fenyeget valami? – kérdezte nagyapám. – Még nem – válaszoltam. – Nem ijedtemben jöttem, könyörögni. Stratégiai szövetséget keresek. Olyat, ami éveken ível át. – Birtokaink messze vannak egymástól. – Lehet, hogy ez nem mindig lesz így. – Megengedtem magamnak egy mosolyt. Voltak terjeszkedési terveim. – Furcsa, hogy ilyen messzire jöttél, amikor atyád hadai csupán pár napra állnak a kapuidtól. – Az earl úgy futtatta végig a nyelvét a fogsorán, mintha valami undorító ízt érezne. – Atyám ellenség, akivel a csatatéren fogok szembenézni, ha eljön az ideje – mondtam. Az earl a combjára csapott. – Ilyen szövetséghez szívesen csatlakozom! – Vizsgálgatott egy darabig, aztán elhalt a nevetése. – Te apád fia vagy, Jorg. Nem akarok hazudni neked. Nehéz megbíznunk benned. Nehéz arról tárgyalnom, hogy idegen földre küldjem az embereimet, Olidan fiáért harcolni és meghalni. – Nem örülne, ha hallaná, hogy annak nevezel – válaszoltam. Lord Robert lehajolt, és súgott valamit apja fülébe.

– Ha össze akarod fűzni a sorsodat az enyémmel, Jorg, ahhoz erősebb kötelék kell. Lady Agath igen kedves nagyanyád számára és az én számomra is. A fia Wennithben uralkodik, és van két lánya. Kicsik még, de nemsokára férjhez mehetnek. Azon a napon, amikor az egyiket feleségül veszed, katonáim készek lesznek harcolni az ügyedért. – Az earl vigyorogva hátradőlt székében. – Mit szólsz hozzá, Jorg? – kérdezte mosolyogva Robert bácsi. Széttártam a kezemet. – Holtomiglan-holtáiglan? Robert biccentett az ajtónál álló lovagnak, aki kitárta a szárnyakat, és odakiáltott egy szolgának. A csapda összezárult körülöttem. Csak két nap telt el azóta, hogy Qalasadi megszökött, de a madarak máris megjárták az útjukat. Válasz jött, és elindult a hintó. – Kalam Dean, e néven harmadik, Wennith ura! – jelentette a selyemöltözékében izzadó herold. – És Lady Miana! Bevonult egy köpcös, ritkuló ősz hajú ember. Majdnem olyan öreg volt, mint a nagyapám, egyszerű fehér köntöst viselt, úgyhogy szerzetesnek is beillett volna, de a nyakáról súlyos, nagy szemű aranylánc lógott le egészen a melléig. A lánc egy galambtojásnál is nagyobb rubinban végződött. Mögötte Lady Miana, egy nyolcéves, krinolinba és plüssbe bújtatott gyermek csámborgott kerekre nyílt szemmel, a melegtől kivörösödött arccal, kezében rongybabát szorongatva. Wennith ura odasietett hozzám, és nyakát hátradöntve tetőtől talpig végigmért, mintha csak egy gyanús lovat vizsgálgatna. Ellenálltam a kísértésnek, hogy kivicsorítsam a fogaimat. Kövérkés volt, ősz és öreg, de úgy láttam, érti a dolgát, ismeri az embereket, és a gondolat, hogy hitvesi ágyamba dugja a gyermekét, neki éppoly kevéssé tetszik, mint nekem. Odahajolt, hogy megosszon velem egy bizalmas titkot, vagy éppen megfenyegessen, de úgy, hogy más ne hallja. A rubin előrelendült a láncon, és megcsillantak rajta a lemenő nap sugarai. Úgy izzott a belseje, mintha magába szívta volna őket, és ez a fény felkorbácsolt valamit a véremben. Forróság öntött el, és alig bírtam visszafogni magam, hogy az ékkő után ne kapjak. – Jól figyelj rám, Ancrath – mondta Kalam Dean, Wennith ura, de ekkor a rubin visszalendült a melléhez, és azzal vége is lett a

beszélgetésünknek. Fájdalmasan felkiáltott, és hátrarándult: a kő alatt füstölgött a köntöse. Miközben testőrök rohantak oda Wennithhez, nagyapám pedig szolgákért kiáltott, a gyermek közelebb lépett hozzám. – Jorg király? – mondta. – Lady Miana? – Letérdeltem, hogy egy szintben legyünk, és elfordítottam az arcom sebhelyes felét, nehogy megijedjen. – Hogy hívják a babádat? – Nemigen volt gyakorlatom a gyerekekkel való bánásmódban, de ez megfelelő nyitásnak tűnt. Meglepetten nézett le a kezére, mintha nem is tudná, hogy játékszer van benne. – Ő – mondta ez nem az enyém. Én már majdnem felnőtt vagyok. Ez Lollyé, a húgomé. – Szájának formája elárulta, hogy hazudik: keserű ízt hagyott maga után. Ezek voltak az első szavaim hozzá, és máris hazugot csináltam belőle. Ha valaha is összeházasodunk, ez lesz a legkisebb bűnöm. Tönkre fogom tenni egy kislány életét, aki rongybabával játszik. Ha volna esze, elszaladna. Ha volna bennem tisztesség, elkergetném. Ehelyett hazudni fogok az apjának, mosolygok, és azt a férfit alakítom, akit látni szeretne, és teszem mindezt az ígéretért, hogy ötszáz lovast bocsát majd rendelkezésemre a Lovaspart ötszáz elsőrendű paripáján. A Morrow-kápolna szerzetese egy testőr segítségével kitámogatta Lord Wennitht a trónteremből. Miana utánuk indult. Megállt, hátranézett. – Ne felejts el – mondta. – Nem foglak – biccentettem, még mindig térden állva. Egy ilyen varázslatos nap mindörökre velem marad, ha hagyom. Rámosolyogtam. – Sohasem felejtem el az emlékedet, Miana. Van is egy hely, ahol biztonságban megőrizhetem. Másnap Kalam Dean és én megkötöttük az üzletet. Ezúttal nem hozta magával a rubint, de közölte velem, hogy az lesz Miana hozománya. És még aznap azt is felfedeztem, hogyan préseljek ki egy fölösleges emléket az elmémből, s helyezzem el Luntar rézládikójában. Mianából csak a nevét őriztem meg, azt, hogy kénytelen leszek feleségül venni, és hogy ennek fejében félezer lovas érkezik majd a hívásomra, ha szükségem lesz rájuk.

Morrow-várban töltött időm többi részéről és a hazaútról majd máskor mesélek. De mielőtt elindultam, sőt ami azt illeti, az eljegyzésem napján, immár engedéllyel még egyszer lementem abba a borospince alatti helyiségbe. Nagybátyám „a morgómedve barlangjának” nevezte. A gépezetnek, úgy látszott, három feladata van. Először is életben kellett tartania azt a néhány világítógömböt, ami a vár legrégebbi részeiben még megmaradt. Másodszor tengervizet kellett szivattyúznia a sziklák alól, és ihatóvá tisztítania a várudvarokon található szökőkutak számára. Harmadszor pedig lehetővé kellett tennie, hogy a morgómedve, Fexler Brews tovább élhesse a maga féléletét, szünet nélkül gúnyolódhasson az élők tudatlanságán, szánhassa a létüket, és siránkozhasson mindazért, amit a maga életében félbe-szerbe kellett hagynia. – Menj innen. Fexler abban a pillanatban előbukkant, hogy beléptem a kamrába, és ugyanúgy üdvözölt, mint korábban. – Próbálj meg kikergetni – mondtam neki újra. – Á, a fiatalember, akinek kérdései vannak – mondta Fexler. – Valaha én is fiatalember voltam, és sokat kérdezősködtem. – Nem igaz. Te csak egy hajdani ember visszhangja vagy. Te sohasem voltál fiatal, legföljebb új. – Mit akarsz kérdezni? – mondta mogorván. – Véget tudsz-e vetni a létezésednek? – Nem mindenki áhítja a véget, kölyök. – Azt hiszed, én igen? – Minden fiatalember szerelmes egy kissé a halálba. – Én nagyon szerelmes volnék belé, ha egy pincében kellett volna töltenem ezer évet. – Nehéz volt – ismerte el Fexler. – Egyáltalán szabad akarnod, hogy véget vethess a létezésednek? – Neked a mániád a halál, kölyök. – Nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem szabad válaszolnom erre a kérdésre. – De bonyolult! – Hátramentem, és letelepedtem a lépcső aljára. – Na szóval. Mit tehetnél értem? – Engedélyezhetek neked három kérdést. – Mint a dzsinn – mondtam.

– Igen, de az kívánságokat teljesített. Már csak kettő maradt. – Ez észrevétel volt, nem kérdés! – kiáltottam. Beleharaptam az ajkamba. – Esküszöl, hogy kimerítő és tisztességes válaszokat adsz? – Nem. Már csak kettő maradt. A francba. – Mesélj nekem a tűzfegyverekről. – Nem mesélek. Már csak egy maradt. – Mutasd meg a leghasznosabb, hordozható Építő-mágiát ebben a helyiségben – mondtam. Fexler vállat vont, és rábökött valamire, ami a gép egyik szelepének tűnt. Odamentem, hogy megnézzem. Nem szelep, ez valami más. Egy karika egy mélyedésbe illesztve. – Ez nem hordozható. – Csavard meg – mondta. Megtisztítottam a környékét a ruhaujjammal. Egy hét centi átmérőjű ezüstkarika egy kiálló, hengeres valami tetején. A pereme rovátkolva volt, hogy jól meg lehessen fogni. Nagyon szoros volt, de recsegő kézcsontokkal végre sikerült elfordítanom. Semmi sem történt. Még egyet csavartam rajta. Most könnyebben mozdult. Még egyet. Többször is megpörgettem, egyszer csak a kezemben maradt. – Szép – mondtam. – Nézz át rajta – biztatott Fexler. A szememhez emeltem. Először semmi, aztán egy kép íródott a látóteremre, egy kék kör, benne komplikált, hihetetlenül részletes fehér minták kavarogtak. Valamiért Alaric hógömbjét juttatta eszembe. – Nahát! – mondtam. – Mi ez? – A ti világotok. Valamivel több mint harminc kilométer magasból nézve. – Onnan nem lenne jó lepottyanni. Mik ezek a kavargó minták? – Időjárási képződmények. – Időjárás? – Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem lentről, hanem fentről látom a felhőket, ráadásul olyan magasról, hogy a teljes ciklusuk és formázatuk kirajzolódik. – Mikorról? A te idődből? – Mostanról. A mából.

– Szóval nem festve van? – A világot látod, amint éppen zajlik. A te világodat – mondta Fexler. Megbillentettem a karikát, mire alábuktam, legalábbis úgy éreztem, zuhantam lefelé és balra, mint a karvaly, amikor lecsap. Egy hatalmas felhőörvény széléből kikunkorodó szálra lettem figyelmes, és messze lenn földet láttam, csillogó fonal kanyargott zöldek és barnák között. Megbotlottam, de sikerült talpon maradnom. – Egy folyót látok! – Aztán belém szúrt a régi ösztön. Gyanakodva elkaptam a szemem elől a karikát. – Miért? – Mit miért? – kérdezte Fexler. Mutató- és hüvelykujjam között pörgettem a karikát. – Óvakodj a szellemektől, ha ajándékot hoznak is, tartja a mondás. – Görögöktől, de amúgy nagyon igaz. – Fexler összeráncolta a homlokát. – Van benned valami, ami érdekel engem. Kiderült, hogy több vagy, mint aminek látszol. Nem mindennap sétál le a lépcsőmön egy kész csatatér. – Csatatér? – Kapcsolat vagy két ellentétes energiaforma között, fiatalember – az egyik sötét, a másik világos. Precízebb terminusok is vannak rájuk, de ez is megfelel: sötét és világos. Hamarosan ketté fognak tépni. A szó szoros értelmében. A folyamat exponenciális, a vég hirtelen lesz és „erőszakos”. – Ezt te honnan tudod? – A pillantásom visszatért a karikára. – Ilyen az élet, Jorg. Amibe belenézel, az visszanéz beléd. Ez a karika az imént nagy részletességgel feltérképezte az agyadat. Összecsikordítottam a fogam. Nem szeretem, ha méricskélnek, osztályoznak. – De ez csak váratlan felfedezés volt, ugye? Igazából nem ezt kerested. – Tudod te jól, hogy mit keresek. – Fexler elmosolyodott. – Volnál kedves ráilleszteni a karikát? Elővettem a kis emlékládikómat. Ma mintha remegett volna a kezemben. A nézőkarika úgy koccant rá, mintha egymást vonzó mágnesek volnának. Egy pillanatra mintha fényesebben vibrált volna Fexler képe.

– Érdekes – mondta. – Primitív, de azért ügyes. Egészen figyelemreméltó. A ládikó és a karika szétvált – végeztek egymással. Fexler rám szegezte merev tekintetét. – Segíthetnék neked, kölyök. Ugyancsak horogra kapott téged a tűz meg a halál. Nevezzük mágiának. Nem az, de egyszerűbb, ha így mondjuk. A bűverők a sebeidbe kapaszkodnak, mindegyik le akar rántani oda, ahonnan ered. Idővel külön-külön bármelyik le tudna húzni, hogy valami mássá, nem emberivé változtasson. Értesz engem? Bólintottam. Ferrakind is, a Holt Király is a maga poklában várt rám. Fexler tekintete a kezemben szorongatott ládikóra szegeződött. – Csak az ment meg egyelőre, hogy ezek az erők szemben állnak egymással. De ez a szembenállás hamarosan szét fog tépni téged. Várta, hogy megszólaljak, a segítségéért könyörögjek. Hallgattam, figyeltem. – Én segíthetek – mondta. – Hogyan? Idegesen elvigyorodott. – Már meg is tettem. Annak az érdekes kis ládikónak a segítségével mindkét erőt lekötöttem. A ládikó sokkal erősebb nálad. A végtelenségig kitart. És amíg kitart, leáll a folyamat is; egyik erő sem képes jobban megragadni, nem képes továbbhúzni a fészke felé. – És mit kérsz ezért az… ajándékért? Fexler ingerült mozdulattal elhessegette a kérdést. – Csak egyet ne feledj, Ancrathi Jorg. Ne nyisd ki azt a ládikót. Ha kinyitod, a munkám hiábavaló volt. Ha kinyitod, véged. A ládikó villogott, ahogy a kezemben forgattam. – Pandorának is volt egy ilyenje. Felnéztem, hogy érti-e Fexler a viccet, de már nem volt sehol. Néma percekig csak álltam ott a pincében, a ládikót és a karikát latolgatva a tenyeremen. Háromnál jóval több választ csiklandoztam ki a szellemből, de most még ezer másikat szerettem volna feltenni. – Gyere vissza! – Ez elég ostobán hangzott. A szellem nem tért vissza. Zsebre vágtam a karikát. Furának tűnt, hogy a morgómedve szívélyesebb volt velem, mint bárki mással, aki eddig felkereste.

Robert bácsikám semmilyen ajándékról nem tett említést, és értelmes választ se kapott egyetlen kérdésére sem. Fexler akar tőlem valamit. Valami személyeset. Az az utolsó, ideges vigyora elárulta. Lehet, hogy ezer éve halott, lehet, hogy Építő, lehet, hogy csak egy Építő története egy fogaskerekekből és mágiából álló gépbe zárva, de mindezt megelőzően ember volt, férfi – és én ismerem a férfiakat. Akar valamit – valamit, amit nem tud elvenni, de úgy gondolja, én megadhatom neki. Arra gondoltam, hiába gúnyolódott a problémán, talán a szellemet is csábítja a halál. Nem arra teremtettünk, hogy örökké éljünk, vagy hogy örökké magányosak legyünk. A változás nélküli élet nem élet. A Honas-hegy nekromantája ebben egyetértett velem. Lehet, hogy Fexler Brews csak egy módon adhatta tudtomra ezt: az ajándékával. És remélte, hogy segítek neki. Mert akart valamit, ez biztos. Mindenki akar valamit. Ezen gondolkodnom kell. Fexlert a gép csinálta. Nagyapa nem fogja megköszönni, hogy elrontottam a frissvíz-forrását, és azok sem lesznek hálásak, akiknek mostantól vizet kell majd szivattyúzniuk a szökőkutakba. Akár eltűnt, akár nem, Fexler Brews és én még nem végeztünk egymással.

A Fexler pincéjében tett látogatásom estéjén elbeszélgettem a nagybátyámmal. Az obszervatórium tornyában ültünk egy borral teli cserépkancsó mellett, amely olyan réginek látszott, mintha egy fáraó sírjából ásták volna ki, előttünk egy-egy ágaskodó lovakkal cizellált ezüstkupa. Hűvös szél susogott a bolthajtásokban, a fekete eget fénylő csillagpor lepte. – Anyád járt fel ide gyerekkorunkban – mondta Robert. – Megtanította nekünk a csillagok nevét – mondtam. – Bár William még kicsi volt hozzá. Csak a kutyacsillagot és a Sarkcsillagot tudta megtalálni. – Magam előtt láttam Willt, amint mutatja, karja a csillag felé nyúl, ujjai begörbülnek. – A Szíriusz és a Polaris. – Robert belekóstolt a borába. – Sokkal többre én sem emlékszem. Rowennek jobb feje volt hozzá. Vannak ikrek, akik között nem egyformán oszlanak el az adottságok. Neki esze volt, és szép külseje. Én… a lovakhoz értettem.

– Én meg a gyilkoláshoz értek. – A bor végiggördült a nyelvemen, a zamata sötét volt, réteges. – Annál azért biztosan többhöz. – Robert rámutatott egy konstellációra az ablakíven át. – Melyik az ott? – Az Orion. – Odamentem, és kinéztem. – Betelgeuse, Rigel, Bellatrix, Mintaka, Alnilam, Alnitak, Saiph. – A fényeseket soroltam el. – Megérezted, amikor meghalt? Megérzik ezt az ikrek? – Nem. – Belebámult a kupájába. – Talán. – Maga elé tette a borát. – Talán ő megérezte az ilyesmit. Egyszer, amikor a tavaszi dagály beszorított a Rák-szikla tövébe, Rowen tudta, hová kell hívnia az őröket a kötelekkel. Gyerekek voltunk, alig tízévesek, de valahogy mégis tudta. Ez is olyan adottság volt, amely nem egyformán oszlott el közöttünk. Majdhogynem neheztelve néztem rá, amiért ő annyi évet tölthetett anyámmal. Az én anyám volt, és mégis mindent elfelejtettem vele kapcsolatban, mindennap egy kicsivel még többet, ahogy a homok pereg ki az ember ujjai közül. Nem tudtam volna lerajzolni az arcát, megmondani, hogy milyen színű volt a szeme, és semmi más konkrétumra sem emlékeztem, csak hajlatokra, futó pillanatokra, az illatára, a puhaságára. A biztonságra, amit nyújtott – és az éjszakára, amikor megtudtam, hogy az is hazugság volt. – Reggel lementem a morgómedve barlangjába – mondtam. Az Építők nézőkarikája bőrszíjon lógott a nyakamban, a zubbony alatt, amit Robert öltöztetőjétől kaptam. Már-már előhúztam, hogy megmutassam neki, de aztán mégsem. Úton szerzett szokás nehezen vész ki. Én kaparintottam meg, az enyém; előnyömre lehet, ezért elrejtem. Súlya volt annak a szívemre nehezedő fémnek. Talán ilyen a bűntudat. – Az a sok por meg pók, csak hogy egy vén szellem elküldjön a fenébe? – Bácsikám beleivott a borába. – Évente néhányszor én is lementem hozzá régebben. De a morgómedve nem változik, én viszont igen. – Tudod, hogy mit csinál az a gépezet? – kérdeztem. – Ki tudja, mire valók ezek az ördögi dolgok? Vizet szivattyúzik, ennyit értek belőle, de azt mondják, minden, amit az Építők készítettek, tíz különféle dologra jó. Apám hatvan évig békén hagyta,

az övé se nyúlt hozzá, és a nagyapja se. Olyan világ holmija, amit jobb elfelejteni. Gelleth megtaníthatott volna erre. Megkeseredett a számban a bor. Az Építők Napjának fénye elért még ide is, ebbe a nyári estébe a Lovasparton. De Robert tévedett. Az Építők nem haltak ki, nem tudjuk elfelejteni őket. Szellemük a pincéinkbe temetődött gépekben visszhangzik tovább, szemük a felhők fölül figyel bennünket, kis háborúinkat az ő árnyékukban vívjuk. Lehet, hogy ezekre a háborúkra is ők sarkallnak bennünket, hogy lefoglaljanak, hogy a mostra koncentráljunk, és ne gondoljunk az akkorra. – Gelleth sok mindenre megtanított. Arra, hogy gyermekek vagyunk egy olyan világban, amely nem a miénk, amelyet nem értünk. Hogy egyedül vagyunk, és az, hogy elbukom-e, vagy sikert aratok, csakis az akaraterőmön múlik. Hogy meddig leszek hajlandó elmenni. És senki sem fog a segítségünkre sietni a szükség óráján. – És bizonyos dolgokat senki sem tud helyreütni, még ha lehozza is a napot a földre, és hegyeket morzsol szét. Gellethre gondoltam, a szellemekre, akiket Chella előidézett nekem. A vihar és tövis éjszakája óta egyfolytában kísértett, hogy mások mit tehetnek velem. Gelleth megmutatta, hogy az is tud kísérteni, amit én tettem másokkal. És közben egyre nézett a halott gyermek, összetörten a torony pártázatánál, vér és hajszálak, emlékeztető Williamre és a határkőre, a szeme két világló csillagfénypont. Egy újabb szellem, egy újabb katasztrófa, amely otthont keres magának. – Nem jöttél el. Azt hittem, eljössz értem. – Százszor is magam előtt láttam képzeletben, ahogy Robert bátyám elvágtat Magasvárba, mögötte a Lovaspart katonái, leszámolást követel húga haláláért, és hazaviszi az unokaöccsét. – Ha Morrow hadba száll, hogy megbosszulja anyámat, Gellethre nem került volna sor. – Nem róttam volna az utat éveken át. Nem lett volna az a sok vérontás. Nem figyelne most egy halott gyermek. Robert a kupáját fixírozta. – Megszöktél Ancrathból, még mielőtt Rowen halálának híre eljutott volna hozzánk. Olidan nem sietett üzenni nekünk, és a hír is lassú lábakon járt.

– De nem jöttél el. – Felhorgadt bennem a régi harag, odarontottam a lépcső tetejéhez, mielőtt túlcsordulna. Királyként, kis híján tizenöt évesen jöttem fel azon a lépcsőn, és most egy megbántott, dühödt gyerek kiabált rajtam keresztül, az éveken át. – Jorg… – Ne! – Kezem, amelyet felemeltem, hogy a székéhez szögezzem, rázkódott az elfojtott szenvedélytől, és a forróságtól vibrált körülöttünk a levegő. Nem tudtam, hogy így elragadhatnak az emlékek. Lerohantam a toronyból, nehogy egy másik nagybátyám vére is a lelkemen száradjon.

Másnap reggel elcsitítottuk a fájdalmat közöttünk, de csak kedveskedéssel, üres szavakkal, amelyek inkább elfednek, mint tisztítanak. Nem hagytam, hogy újra szóba hozza a dolgot. Inkább én beszéltem Ibn Fajedről és Qalasadiról. Sok mindent tettem azért, hogy anyám és William halálát megbosszuljam, de most itt volt két ember, aki hajszál híján elvette tőlem anyám egész családját – nagybátyámat, nagyanyámat és nagyapámat. Sőt a számmágus józan fővel átlátott a titkomon, és úgy döntött, előbb veszi el őket, mint hogy megtudhatnák, én is ott vagyok közöttük, megmérgezi anyám összes rokonát, azután végignézi borzalmas büntetésemet és halálomat. Nem volt ebben rosszindulat, csak kalkuláció, de én egy ilyen számlát nem hagyhattam kiegyenlítetlenül. Nem lett volna helyes. Robert megpróbált eltéríteni a bosszútól. – Ibn Fajed eljön hozzánk, ha itt az ideje, de a hatalma megtörik rajtunk. Akkor majd számolunk vele. – Nekem azonban közvetlenebb terveim voltak. A bosszú a könnyebbik út is lehet, bár gyakran a legnehezebbként festettem le.

Hónapokkal később távoztam onnan végleg, napbarnítottan, még jobban megnőve, élelemmel és ajándékokkal megpakolva. Nyeregtáskáim dagadoztak, csábító látványt kínálva a banditáknak. A legfontosabbakat magamnál tartottam. A tövismintás ládikót, az Építők nézőkarikáját, és a fegyvert, amely több mint kilencszáz

esztendeje végzett Fexler Brewszal, ezt a kemény és súlyos tárgyat, amelyet a hónom alá csatoltam. Én a „nem”-et sohasem válasznak, hanem kihívásnak tekintettem. E kincseken kívül egy üzenetet vittem magammal, egy mantrát. Ne nyisd ki azt a ládikót. Ha kinyitod, a munkám hiábavaló volt. Ha kinyitod, véged. Sohase nyisd ki a ládikót.

Nem fogod észrevenni, ha Grumlow testvér meg akar késelni, csak a bánatot látod majd a szemében, amikor összeesel.

45

A menyegző napján Egy szikladarab vágódott neki az öregtorony falának, és elnyomta a hangomat. Egy pajzs leesett a kampójáról, és csörömpölve a padlóra hullott. Fentről por szitált. – A kapu nem fogja bírni – mondtam újra. – Akkor majd az udvaron szállunk szembe velük – mondta Sir Hebbron. Úgy döntöttem, nem hozom szóba, hogy ő ugyanazon a várudvaron adta meg magát négy évvel azelőtt, pedig nekem csak Góg és Gorgoth volt a hátam mögött, nem Nyíl hercegének tizennégyezer embere.

Ha Coddin ott lett volna, ő bizony a megadást veti föl. Nem félelemből, hanem könyörületből. Talán olyasmit mondott volna, hogy ha majd beszorulunk az öregtoronyba, ő személyesen fogja felajánlani a megadási feltételeket, hogy az Odúba menekült köznép életét megmentse. Csakhogy Coddin nem volt ott. A halott gyermek egy árnyékos zugból figyelt: minden múló évvel idősebb és szomorúbb lett. A látómezőm széléről úgy rémlett, mondani akar valamit, de amikor ránéztem, nem szólt semmit, csak összeszorította elkékült ajkát. Ki az, aki győzelmet remélne, miközben minden árnyékból a végzete leskelődik? Az enyém volt ő, ez a szellem, nem Chella trükkje, nem a Holt Király küldötte, szomorú, néma emlékeztető a bűnre, amelyet még Luntar ládikója sem tudott egészen elrejteni. Újabb bumm, és én elfordítottam a tekintetem a sarokról, leráztam a pillanatot. A lovagok és kapitányok engem néztek, páncéljukon megcsillant a magas ablakon beáradó fény. Ezek a férfiak háborúra teremtettek. Vajon hányat áldoznék fel közülük, hogy megállítsam Nyíl hercegét? Hányat akár csak azért, hogy megsebezzem Nyilat, még nagyobb lyukat üssek a seregén? Azt feleltem magamnak, hogy mindet. – Ha betörnek, az udvaron fogunk megvívni velük. Aztán az öregtorony ajtajában, aztán minden egyes lépcsőfokon, egészen eddig a teremig, ha muszáj. – Sajgott az arcom, ahol megvágtam, minden szóra beleszúrt a fájdalom. Végighúztam az ujjam a fekete, megalvadt vércsíkon. – Sir Makin, Sir Kent, ti fogjátok irányítani a védelmet a kapunál. Mindenkit ott akarok látni, aki ebben a teremben van. Elindultak az ajtó felé. Kent megtorpant. – Sir Kent? – kérdezte. – Csak nehogy a fejedbe szálljon – mondtam. – És ceremóniára ne számíts. Kent lassan rázogatta a fejét. Láttam, hogy ragyog a szeme. Nem hittem volna, hogy ilyen sokat jelent neki. – Hozassátok le a skorpiókat a falakról, és állítsátok fel őket az udvaron. Elöl és középen. Egyetlen lövésre marad időtök, utána jók

lesznek torlasznak – mondtam. – És Makin, vegyél már föl valami páncélt! Öt skorpiója volt az Odúnak: hatalmas, kerekekkel ellátott számszeríjak, amelyek négyszáz méterre is el tudnak lőni egy lándzsát. Ha elég embert felsorakoztatnak előttük, az eredmény olyan lesz, mint azok a kis nyársakra szúrt húsdarabok, amiket Morrow-várban szolgáltak fel. – Te nem, Miana. Te maradj – mondtam, amikor követni akarta a lovagokat. – És Lord Jost! Számítok a te segítségedre is. Mindent elrendeztünk. Lord Jost a fejébe nyomta kúpos sisakját, és rásimította sodronyfátylát a nyakára. Rám nézett, aztán Mianára. – Szövetségünk kiköti, hogy a frigy pecsételtessék meg, Jorg király. Égnek löktem a karom. – Krisztus sebeire! Láttad, hogy összeadtak bennünket. Fényes nappal van, és éppen csatát vívunk! – Akkor is. – Az a savanyú arc azt jelezte, hogy nincs helye az alkudozásnak. Elfordult, hogy kövesse Sir Makint. – Nagyapád tudja, hogy mindkét szüléd vére az ereidben csordogál, felség. Nem tehetek semmit, amíg a szövetség nem teljes. Egyedül maradtam az üres teremben a menyegzői fehéret viselő Mianával, meg az ajtóban álló két testőrrel, akik a lábfejüket fixírozták. – Ezt a hülyeséget! – Felugrottam, és kézen fogtam Mianát. Miközben az ajtó felé vezettem, úgy éreztem magam, mint aki egy gyereket készül megsétáltatni. Elhúztam a testőrök mellett, aztán átloholtam a keleti torony lépcsőjéhez. Mianának meg kellett emelnie a szoknyája alját, és szaladnia utánam, amint kettesével-hármasával vettem a fokokat. Berúgtam a hálószobám ajtaját. – Kifelé! – Szolgálók futottak el mellettem, ruhadarabokat és keféket szorongatva. Azt hiszem, inkább bujkáltak ott, semmint tisztogattak. – Lord Jost azt kívánja, hogy vegyem el a szüzességedet – mondtam Mianának. – Különben nem támogat a Morrow-ház. – Nem

akartam ennyire nyersen fogalmazni, de dühös voltam, meg feszengtem is. Miana beharapta az ajkát. Ijedtnek látszott, de azért elszántnak. A ruhazsinórjához nyúlt. – Állj! – Mindig rosszul tűrtem, ha noszogattak. Bármerrefelé. Úgy láttam, Miana jó karban van, és a tizenkettő nem is olyan nagyon fiatal kor. Én tizenkét éves koromban már öltem. De vannak nők, akik korán érnek, és vannak, akik később. Lehet, hogy lelkileg egy nőstény kalóz, de külsőre mégiscsak gyerek. – Nem kívánsz? – Elbizonytalanodott. Most már nemcsak ijedtnek és elszántnak látszott, hanem sértettnek és dühösnek is. Az úton járva megfigyeltem, hogy általában az idősebb férfiak szeretik a fiatal lányokat. Row testvér és Hazudós testvér folyton a fiatalokat hajkurászta. Mianánál is fiatalabbakat. Sim testvér és én inkább a tapasztalatot részesítettük előnyben. A teltebb formákat. Szóval nem, nem kívántam. Azonkívül ha azt mondják az embernek, hogy vegyen el valamit, amit nem kíván, teszem azt, egyen fűszeres tintahalat, amikor ő marhasültet meg krumplit szeretne, hát az ilyesmi el tudja rontani az étvágyat. Mindenféle étvágyat. – Pillanatnyilag nem kívánlak – feleltem. Ez mégiscsak gyengédebben hangzott, mintha fűszeres tintahalnak tituláltam volna. A bal combom hátuljára szorítottam a tenyerem. Iszonyúan sajgott, mióta fölrohantam a lépcsőn. Felszakadt egy seb, amire már nem is emlékeztem. Talán akkor kaptam, amikor beestem a barlangba a lavina elől. Hatezer halott egyetlen délelőtt munkájával, és én csak egy magam okozta sebet tudok felmutatni belőle a seggemen. Véresek lettek az ujjaim. Négy gyors lépés, és máris az ágynál voltam. Felrántottam a takarót. Miana úgy rezzent össze, mint akit pofon vágtak. Végighúztam a tenyerem a fehér lepedőn; újra megnyomtam a sebet, és megismételtem az akciót. – Tessék – mondtam. – Ennyi megfelel, mit gondolsz? Miana csak bámult. – Én… – Muszáj. Szerintem megfelel. Dögöljek meg, ha még egy csepp vért kipréselek magamból. Lekaptam a lepedőt az ágyról, és kidugtam az ablakrácson, közben két nyílvesszőt vettem észre a padlón: alighanem a gerincről lőtték be

őket még korábban. Odakötöztem a lepedőt az egyik rácsrúdhoz, hadd lobogtassa a szél, hírül adva a világnak, hogy asszonnyá tettem Mianát. – Ha egy szót szólsz erről bárkinek, Lord Jost ragaszkodni fog hozzá, hogy a nagyasztal tetején csináljuk a lakomázóteremben, mindenki szeme láttára – mondtam. Miana bólintott. – Hová mégy? – kérdezte, amikor elindultam az ajtó felé. – Le. – Pompás. – Nagy lendülettel lecsüccsent az ágyra. A lába nem ért le a földig. A kilincsre tettem a kezem. – A trubadúrok évekig dalolnak majd Fürge Jorgról. Gyors az egyik kardjával, még gyorsabb a másikkal – mondta Miana. Levettem a kezem a kilincsről, és visszamentem az ágyhoz. Le voltam győzve. – Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem, és leültem melléje. – Találkoztam egyszer Nyílbeli Orrinnal, meg a fivérével, Egannal – mondta. – Én is. – Annak a vívásnak az emlékébe mindig belefájdult a fejem. – Hol találkoztál velük? – Eljöttek apám wennithi várába, amikor a birodalmat járták. Orrin az új feleségét is magával hozta. – Figyelte, hogyan reagálok. Valaki árulkodott neki. – Katherine. – Mégiscsak reagáltam. Attól, hogy feleségül vettem egy gyereket, még érdekelhetnek a nők, főleg a szóban forgó. – És mi a véleményed a hercegről? – Katherine-ről szerettem volna kérdezni, nem Orrinról és a fivéréről, de elfojtottam a vágyamat, nem azért, hogy Miana érzelmeit kíméljem, inkább mérgemben, hogy Katherinenek már az említésére is elfog a gyengeség. – Nyílbeli Orrin a legragyogóbb férfi, akit valaha is láttam. – Szóval ő sem akarja kímélni az én érzelmeimet! – Egan, a fivére szerintem túlságosan el van telve magával. Apámnak is ez volt a véleménye. A jellemgyenge és a veszélyes legrosszabb keveréke. Orrinról azonban azt gondoltam, nagyszerű császár lenne, békében egyesíthetné a Százakat. Sosem fordult meg a fejedben, hogy hűséget esküdj neki, ha eljön az ideje?

Farkasszemet néztem ezzel az okos fekete szempárral, amelynek semmi keresnivalója nem volt egy gyerekarcban. Az az igazság, hogy sokszor eltűnődtem rajta, mit csinálnék, ha Nyílbeli Orrin újból felkeresné az Odút, akár haddal jön, akár nem. Nem volt kétségem afelől, hogy senki sem tartana engem Orrinnál megfelelőbbnek a császári trónra, és mégis, anélkül, hogy szóltam volna, ezrek voltak készek vérüket ontani azért, hogy megállítsák őt. Ha az ember vinni akarja valamire, hullákon kell átgázolnia, én pedig jó sok holttesttel köveztem ki az utam. Gelleth is az én becsvágyam miatt égett. Ég máig. – De, megfordult a fejemben. Miana összerezzent. Egyáltalán nem számított rá, hogy válaszolni fogok. – Volt idő, amikor hajlandó lettem volna Helytartóként szolgálni Orrin császárt, hogy az én pásztoraim meg az ő parasztjai békében élhessenek. De változnak a dolgok, és az események elragadnak bennünket, hiába hisszük, hogy mi diktáljuk őket, hogy mi parancsolunk. Testvérek halnak meg. Nem marad választásunk. – Katherine nagyon szép – mondta Miana, ez egyszer lesütve a szemét. Kívülről ordítozás hallatszott, nyílvesszők fütyülése, távoli robaj. – Na, elég idő eltelt már? – Nem kérdeztem Katherine-ről, azonkívül csatába kellett mennem. Fel akartam állni, de Miana félénken, mégis merészen a combomra tette a kezét. Ismét a ruhájához nyúlt, és már-már azt hittem, mégis több benne az elszántság, mint az ijedtség, de nem a kötőjét akarta kibontani. Egy kis fekete bársonyzacskót húzott elő a zsinórjánál fogva. Legföljebb egy szemgolyó férhetett bele. – A hozományom. – Valami nagyobbra számítottam. – Mosolyogva átvettem. – Ezt nem nekem kellene mondanom? Hangosan felnevettem. – Valaki egy huncut vénasszonyt öntött egy kisleánytestbe, és elküldte nekem a világ legkisebb hozományával. Kiráztam a zacskó tartalmát a tenyerembe. Egyetlen rubinkő volt, szemgolyó méretű, mesterien megmunkálva, belsejében vörös csillag

égett. – Szép – mondtam. Forrónak érződött a kezemben. Az arcom is égni kezdett tőle ott, ahol a tűz megsebzett. – Mágia van benne – mondta Miana. – Egy tűzmágus ezer kandalló hevét rejtette bele. Meggyújtja a fáklyát, felforralja a vizet, megmelegíti a fürdőt, még világít is. Akkora hőséget képes fejleszteni, hogy két vasdarabot egybeolvaszt. Megmutatom… A kőért nyúlt, de rácsuktam a kezem. – Akkor már tudom, miért szeretik annyira a rubint a tűzesküdöttek. – Légy óvatos – mondta Miana. – Nem lenne okos… összetörni. Amint az ujjaim összezárultak az ékkő körül, forróság futott végig bennem, szökött fel a karomon. Egy pillanatra semmi mást nem láttam, csak az infernót, és mintha Góg karmos kezét éreztem volna az oldalamon, mintha ismét mögöttem ült volna Brath nyergében, mint annyiszor azon a régi tavaszon. Szinte hallottam tiszta hangját, mint anyám muzsikáját, amint a távolból próbál elérni hozzám. Mélyen bennem valami lángra lobbant, és megváltozott az áramlás iránya, most a karomon nyargalt vissza a rubinba. Mintha repedés zaját hallottam volna a kőből. Felkiáltottam, és elengedtem. Miana elkapta: fürge gyermek, nem mondom. Arra számítottam, hogy felvisít, és eldobja a rubint, de az ott feküdt hűvösen a tenyerén. Letette az ágyra. Felálltam. – Csodás hozomány. Méltó királynéja leszel a Felföldnek. – Hát neked? – kérdezte. Odaléptem az ablakhoz. A gerincen, ahol a herceg íjászai foglaltak hadállást, még mindig nagy volt a felfordulás. A trollok már alighanem visszavonultak barlangfedezékükbe, de ugyan ki emelné szívesen célzásra a fegyverét, miközben azon retteg, mikor nyúl ki egy fekete kéz, hogy leszakítsa a fejét? – Hát neked? – ismételte meg Miana. – Azt nem tudom. – Elővettem a rézládikót az iszákjából. Előző éjjel ennél az ablaknál ültem, és néztem a ládikót. Egy kupa, a ládikó, egy kés. Igyál, hogy felejts, nyisd fel, hogy emlékezz, vágj, hogy véget vess az egésznek. – Nem felelhetek erre, ha azt sem tudom, ki vagyok. A szemem magasába emeltem a ládikót.

– Titkok. Titkokkal töltöttelek tele, de van még egy utolsó, sötétebb, mint az összes többi. – Vannak igazságok, amiket jobb nem kimondani. Ajtók, amiket jobb nem kinyitni. Egyszer egy angyal azt mondta nekem, ne kapaszkodjak a rossz dolgokba, ne kapaszkodjak a hibákba, amelyek ilyenné formáltak. Ami megmaradt belőlem, talán bocsánatot nyerhetett volna, követhette volna őt a mennybe. De én nemet mondtam. A kőomlás, a lavina, a trollok semmit sem számítottak. Nyíl hada még így is megsemmisít bennünket. Olyan keményen küzdeni, és a közelébe se érni a győzelemnek. Ez keserű ízt hagyott maga után. Néztem én szembe a halállal, amikor még ennyi esélyem se volt, de nem összetört emberként, akinek egy része egy ládikóba van zárva. Luntar ott az égő sivatagban véghezvitte azt, amire az angyal sem volt képes. Elvett magamtól, és csak egy kis maradékot hagyott meg Jorg Ancrath gyanánt. Ne nyisd ki azt a ládikót. A halott fiú a szoba sarkából figyelt, mintha mindig is ott állt volna, némán várva nap nap után, hogy a szemembe nézhessen. Halványan, de seb nélkül állt ott, csak a halhasfehér ujjnyomok látszottak a bőrén, mint amilyeneket Chella holt lényei hagytak Góg kistestvérén valamikor régen. Ha kinyitod, a munkám hiábavaló volt. Megfordítottam a dobozt, hogy a tövismintákra essen a fény. Nem érdekel Luntar, és a halott gyermek sem. Ha majd utoljára nézek farkasszemet Nyíl tömérdek hadával, azt teljes emberként akarom tenni. Ha kinyitod, véged. Nem remegett a fémet szorító kezem. Ezért is hálás voltam. Kinyitottam, egy gyors mozdulattal leszakítottam a fedelét, és áthajítottam a lepedő karmazsinpiros foltján. Sohase nyisd ki a ládikót.

Glen barát hálószobája megint, a pogány fénye világítja meg. Bizsereg a kezem, meg akarom ölni. – Csak vér volt és mocsok – mondja Sageous. Elmosolyodik.

– Saraem Wic mérgei mindig ezzel járnak. De gyermek nem volt. És most már nem is igen lesz. Annak a vén boszorkának a mérgei nem valami kíméletesek. Lesikálják a méhet. Megtalálom a pengét, elindulok feléje. Futnék, de olyan érzés fog el, mintha mély hóban gázolnék. – Buta fiú. Csak nem képzeled, hogy tényleg itt vagyok? – Nem mozdul, hogy meneküljön. Próbálom elérni, de csak vergődök. – Nem is ebben a városban vagyok – mondja. Béke ölel körül. Mézédes álom napfényről, búzamezőkről, játszadozó gyerekekről. Gázolok, de minden lépés árulásnak tetszik, barátok meggyilkolásának. – Azt hiszed, olyan vagyok, mint te, Jorg. – Megrázza a fejét, és szétfutnak az árnyékok. – Téged a bosszúszomj hajszolt végig a királyságokon, és azt hiszed, engem is ilyen primitív ösztönök vezérelnek. Nem azért vagyok itt, hogy megbüntesselek. Nem gyűlöllek. Én minden embert egyformán szeretek. De téged meg kell törni. Meg kellett volna halnod az anyáddal együtt. – Ujjai a nyakán levő betűkhöz nyúlnak. – Meg volt írva. Ahogy odaérek hozzá, eltűnik. Kibotorkálok a folyosóra. Üres. Becsukom az ajtót, a fémlap segítségével ráeresztem a kallantyút. Hadd fohászkodjon segítségért Glen barát. Sajnos most nincs időm rá, és Sageous hazugság- meg álomrétegei ellenére is gyanítom, hogy bűnös valamiben. Nem Katherine hozott ide Magasvárba, és végképp nem Glen barát. Nem csak azért fordultam jobbra a Ken-mocsarak útelágazásánál, hogy felkeressem a kutyám sírját. A családomat akartam meglátogatni. És most sietnem kell. Ki tudja, milyen álmokat bocsát rám mindjárt Sageous? Sim megtanított az észrevétlen mozgásra. Nem is annyira a zaj a lényeg. Egyszerűen folyamatos mozgásban kell lenned, céltudatosan kell igyekezned valahová. A habozás figyelmet kelt. Ha pedig semmi keresnivalód valahol, akkor a teljes mozdulatlanság rejt el, még ha szem előtt vagy is. A szem láthat ugyan, de ha kővé meredsz, az agy nem fogad be. – Hé, te! Megállni!

A végén persze minden trükk befuccsol, valaki észrevesz. De még ilyenkor is nehezen tudják elképzelni, hogy betolakodó vagy. Az őrök agya különösen tompa az egyhangú munkától. – Hogy? – A fülemhez emelem a kezem. Ha szólnak hozzád, tégy úgy, mintha nem hallanád. Menj közelebb, hajolj oda. Gyorsan tapaszd a szájukra a tenyered, lapjával, az ajkakra, hogy ne legyen mibe beleharapni. Szorítsd neki őket a falnak, ha van fal. A szívbe szúrj. Ne hibázd el. Nézz a szemükbe. Ez leköti őket, mielőtt még zajt csapnának, és különben sem akar senki egyedül meghalni. Csúsztasd le őket a fal mentén. Hagyd ott az árnyékban. Otthagyom a halottat. A második a következő folyosó végén hal meg. – Te! – Ez meg karddal a kézben fordul be a sarkon. Majdnem fellök. Éles kezek. Ezt mondta mindig Grumlow. Éles kezek. Így tanította a késmunkát. A karddal a csapás, a döfés, a lendület a lényeg, az, hogy a mozdulatot az ellenségéhez időzítsd – de akinél kés van, az csak éles kezű ember, semmi más. A késharc rémisztő. Ezért van, hogy az emberek többnyire összevissza szurkálnak, cseleznek, idétlenkednek, elszaladnak. Grumlow szerint csak egyféleképpen érdemes ezt csinálni: gyorsan lépj be, te lépj be elsőnek, azonnal végezz vele. Gyorsan lépek be. Kardja a hosszú szőnyegre esik, nem üt zajt. A sarkon túl van az ajtó, amit keresek. Zárva. Lecsatolom a kulcsot az őr övéről. Az ajtó olajozott zsanérokon tárul. Nesztelen. Gyerekszobákban sohasem nyikorog a zsanér. A csecsemők anélkül is épp eléggé ellenállnak az alvásnak. A szoptatósdajka az ablaknál hortyog egy ágyon. Lámpás hunyorog a párkányon, lecsavarták a kanócát. A járóka rácsának árnyéka felém nyúl. Meg kellene ölnöm a dajkát, de az öreg Mary az, aki valamikor régen utánam meg William után futkosott. Meg kellene ölnöm, de hagyom aludni. Viszont nem ajánlom neki, hogy felébredjen. Bevonszolom az őrt a szobába, és becsukom az ajtót. Egy hosszú percig csak állok, a menekülési útvonalakat tervezem. Van egy másik kijárat is a szobából, a dajkák szállására nyílik. Ha kétfelé is elfuthatok, biztonságban érzem magam. Vannak járatok, amelyek kivezetnek a várból. Titkos alagutak, amelyek rejtekajtókhoz visznek,

a Felsővárosban. Kívülről nem tudnám kinyitni azokat az ajtókat, de kimenni ki tudok rajtuk. Nagy levegőt veszek. Fehér pézsma – anyám parfümje. Még egy mély lélegzet. Odalépek a kiságyhoz, és ránézek az öcsémre. Degran a neve. Olyan kicsi. Nem hittem volna, hogy csak ekkora. Kiemelem az alvó babát az ágyából. Alig tölti ki a tenyeremet. Piheg. Piszkos munka az orgyilkos munkája. Megfogadtam, hogy elfoglalom a birodalmi trónt, a legnehezebb utat fogom járni, megnyerem a Százak Háborúját, bármi áron. És most itt tartom a két tenyeremben az Aranykapu kulcsát. Annak az asszonynak a fiát, aki anyám helyébe lépett. Atyám fiát, aki kitúrt engem. A fiút, akire rátestálta az örökségemet. – Azért jöttem, hogy megöljelek, Degran – suttogom. Puha és meleg, feje nagy, keze apró, haja pelyhes. Az öcsém. A lámpa fénye megvilágítja a fehér hegeket a karomon, ahogy a magasba emelem. Érzem a tüskebokor horgait magamban. Ki kellene tekernem a nyakát, és eltűnnöm. A birodalmi játszmában nem ritka az ilyesmi, még csak nem is szokatlan. Testvérgyilkosság. Olyan gyakori, hogy külön szó van rá. Sokszor személyesen hajtják végre. Akkor miért remeg ennyire a kezem? Tedd meg, és kész. Gyenge vagy, Jorg. Még atyám is azt mondja, tegyem meg. Gyenge. Nagyon mélyen vannak bennem a horgok, a csontomig fúródtak, miközben küszködtem, hogy megmentsem Williamet. Folyik rólam a vér. Érzem. Csurog az arcomon, megvakít. A tövisek nem eresztenek. TEDD MEG. Nem. Felégetem az egész világot, ha dacolni mer velem, pusztulást viszek minden zugába, de az öcsémet nem ölöm meg. Még egyszer nem fordulhat elő. Azért jöttem, hogy ezt eldöntsem. Hogy megmutassam, megtehettem volna. Hogy a két tenyeremben mérlegeljem a döntést. Visszahelyezem Degrant a takarói közé. A dajka egy gyapjas, tömpe lábú, gombszemű játékbarikát hagyott neki a járókában. Aludj, öcskös, szép álmokat.

Ernyedten gurul ki a kezemből, fehér, ahol az ujjaim fogták. Nem értem. Jégkéreg feszül rám, émelyítő üresség tölt el, nem vagyok más, csak egy törékeny héj. Megbökdösöm. – Ébredj. Megrázom alatta a takarókat. Megrázom a kiságyat. – ÉBREDJ. Ernyedten terül el, finom bőrén a fehér ujjnyomok mint megannyi vád. – Ébredj! – Már ordítok, de még a dajka sem riad föl. Sageous ott van, a szoba sarkában áll, világít. – Nekromancia, Jorg. Hány éle van egy kardnak? – Én nem öltem meg. Megölhettem volna, de nem tettem. – Dehogynem. – Sageous hangja nyugodt, enyém hisztérikus. – Én nem ezt akartam! – kiáltom. – A nekromancia enged a szíved parancsának, Jorg. Azt is meghallja, amit nem mondhatsz ki. Megteszi, amit a lelked legmélyén akarsz, amire szükséged van. Színleléssel nem lehet megtéveszteni. Ujjaidban van az apróságok halála. Egy apróság meghalt. – Csináld vissza. – Könyörgök. – Hozd vissza. – Én? – kérdi Sageous. – Hiszen itt se vagyok, Jorg. Épp csak annyit tudok elérni, hogy az a hájas szipirtyó fel ne ébredjen. És különben is akartam, hogy megtedd. Mit gondolsz, mi másért hoztalak ide? – Hoztál? – Nem bírok ránézni Degranra. Még az árnyékokra sem, hátha anyám és William figyel a sarokból. – Katherine-ről szóló álmokkal hoztalak a várba, és Williamről szólókkal csaltalak be ide. Ejnye, Jorg, a magadfajta okos fiú már rég megérthette volna, hogyan dolgozom. Nem a gyilkos álmok az én legjobb fegyvereim, a kifinomult eszközök érik el a legnagyobb hatást. Itt egy kis bökdösés, ott egy kis noszogatás. – Nem. – Mintha ez az egész hazugsággá válhatna attól, hogy a fejemet rázom. – Vérzik érted a szívem, Jorg – mondja részvevően, jámbor tekintettel. – Szeretlek, de meg kell törni téged, ez az egyetlen út. Meg kellett volna halnod, és most már csak a megtöréseddel billenhet helyre az egyensúly, csak az teheti lehetővé, hogy a dolgok úgy haladjanak, ahogyan kell.

– Dolgok? – Nyíl hercege egyesíteni fog bennünket. A birodalom felvirágzik. Ezrek maradnak életben, akik különben meghaltak volna. A béke visszahozza nekünk a tudományt. És én irányítom majd a császár kezét, hogy minden rendben menjen. Hát nem ér ez többet tenálad, Jorg? Nem érdemes feláldozni érte egy kisbaba életét? Felüvöltök, rávetem magam, mintha a harag elmoshatná a gyászt, de a tettem végigrepeszt, és Sageous őrületet tömköd a résbe, tengernyit. Vakon, ordítva tántorgok. Ennél többet nem látok. Semmit, míg ez a pillanat rá nem döbbent, hogy egy üres, teteje vesztett ládikót bámulok. Annyi őrület és megbánás ömlött belém, hogy nem maradt hely az emlékezetnek, a dobozban nincs semmi. Miféle ösztön, miféle szerencse vagy útmutatás vezetett ki a várból anélkül, hogy felfedeztek volna, hány hullát hagytam magam mögött, nem tudom. – Jorg? Megfordultam, Mianára néztem. Az arcom csupa könny. Sageous mágiája bizsergett a bőröm alatt, de nem a varázslatai ürítettek ki. Megöltem az öcsémet. A szelleme ott hevert kinyújtva az ágyon, Miana mögött. Nem a puha kisbaba, hanem az a négyéves kisfiú, aki ma lenne. Most először rám mosolygott, mintha barátok volnánk, mintha örülne, hogy lát. Aztán, miközben néztem, elillant, és én tudtam, hogy nem tér vissza többé, nem nő tovább, nem gyógyul meg. Valaki dörömbölt az ajtón. – Felség, betört a kapu! Elhátráltam a falig, és lecsúsztam a padlóra. – Én öltem meg. – Jorg? – Miana aggodalmasnak látszott. – Az ellenség betört a kapun. – Megöltem az öcsémet, Miana. Hadd jöjjenek.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL

Március 28. napja, az Interregnum 99. esztendejében Magasvár, a kápolna

Degran halott. A nővérem fia halott. Nem tudok írni erről.

Március 29. napja, az Interregnum 99. esztendejében

Jorg a gyilkos. Hullák sorát hagyta hátra Degran ajtajáig, majd onnan el. Gondoskodni fogok róla, hogy meghaljon érte. Akkora bennem a harag. Csikorog a fogam. Ha Glen barát még élne. Ha Sageous itt volna. Nem érnék meg a hajnalt.

Március 31. napja, az Interregnum 99. esztendejében

Ma tettük a földbe. A sírba, ahol Olidan családja nyugszik. Egy kis fehér márványkoporsóban. Kicsi Degran. Olyan apró láda, hogy azt hinnéd, abba még egy gyerek se férne bele. Ha rágondolok, amint ott fekszik, egyedül, sírva fakadok. Maery Coddin énekelte el a Búcsúdalt, érte, az unokaöcsémért. Magas, tiszta hangja úgy visszhangzott a sírboltban, hogy megríkatott. A nővérem udvarhölgyei fehér virágszálakat helyeztek a sírra, madonnaliliomot, mindenki egy szálat, sírva. Eldar atya jött fel a crath-városi Miasszonyunk-templomból celebrálni, mert nálunk nincs többé szent ember a várban. Jorg mind ellopta vagy megölte. És amikor Eldar atya végzett, amikor felolvasta a bibliai részletét, beszélt a halál árnyékának völgyéről meg hogy nem félek a gonosztól, elmentünk. Sareth nem ment. Sir Reilly vitte a karjában, egyfolytában sikítozott. Megértettem. Ha az én kisbabám lett volna, én nem tudtam volna otthagyni. Jóságos Istenem, arra képes vagyok, hogy a hasamból mérgezzem meg, hogy kipottyanjon onnan, vérben és mocsokban, de ha a karomban tarthatnám a

gyermekemet, látnám a szemét, érinthetném a szájacskáját… akkor engem Sir Reilly sem tudna elvonszolni tőle.

Április 2. napja, az Interregnum 99. esztendejében

Visszalapoztam a naplómban, követtem álmaim nyomát a lapokon. Legalábbis azokét, amelyekről írtam, de úgy látszik, sokról írtam, mert felzaklathattak. Nincs emlékem róluk. Lehet, hogy azonnal elfelejtettem őket, amint papírra vetettem. És nem is akarom visszaforgatni a lapokat. Mintha valakinek a keze lefogná az enyémet. De nem hagyom, hogy megállítson. Most már látom, hogyan játszott velem a pogány, könnyed ostorcsapásokkal terelgetett, mint valami lovat, forduló erre, majd arra, míg egy egész térképet bejár az út. Nem hiszem el, hogy én ne volnék képes efféle mágiára. Nem nyugszom bele, hogy egy ilyen Sageous-szerű… lénynek lehessen ekkora hatalma, nekem pedig nem. Én nem uralkodhatom egy királyságon, mint Jorg vagy Orrin. Az én parancsaimnak nem engedelmeskednének katonák, nem harcolnának és esnének el idegen földön, csak mert úgy akarom. Énnekem az ilyesmi tilos. A nemem miatt. Mert én nem növeszthetek szakállat. Mert az én karom nem erős. De a hadvezéreknek nincs szükségük erős karra. A királyoknak nem kell feltétlenül szakáll. Lehet, hogy sohasem fogok uralkodni, katonáknak parancsolni, de a lelkemben felépíthetek egy királyságot. És ha kitanulmányozom, mit művelt velem a pogány. Ha darabról darabra szétszedem. Akkor majd kovácsolhatok magamnak fegyvereket.

Április 8. napja, az Interregnum 99. esztendejében

Nyílbeli Orrin ma felkereste a sógoromat. Megmondtam, hogy hozzámegyek. De előbb meg kellett ígérnie, hogy elvisz ebből a várból, erről a helyről, amely Jorg Ancrathtól, a gyilkostól bűzlik, és soha többé nem hoz vissza.

Orrin azt mondja, egy napon császár lesz, és én hiszek neki. Ancrathi Jorg megpróbál majd az útjába állni, és azon a napon megfizet a bűnéért. De addig is szorgosan ízekre szedem a pogány módszereit, eltanulom őket. A félelem tartja távol az efféle hatalomtól az átlagembert, semmi más. Nem hiszem el, hogy az a Sageous nevű lény képes valamire, amire én nem, nem vagyok hajlandó elhinni. A félelem tesz gyengévé minket, a félelem attól, amit nem ismerünk, meg attól, amit ismerünk. Tudjuk, mit művel az egyház a boszorkányokkal. De a római pápa meg a papjai felőlem felköthetik magukat. Láttam én, mi minden történhet szent emberekkel ezekben a mai időkben. Ezt a hatalmat egy nő éppen úgy megkaparinthatja, mint egy férfi, és eljön az idő, amikor Jorg is megtapasztalja majd, milyen az, ha széttörünk, az álmainkkal együtt.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL

Június 1. napja, az Interregnum 99. esztendejében Nyíl, Yotrin-vár

Összeházasodtunk. Boldog vagyok.

Július 23. napja, az Interregnum 99. esztendejében Nyíl, Újerdő

Kilovagoltunk Yotrin-várból az Újerdőbe. Azért hívják így, mert Orrinnak valami ük-ükapja telepítette, miután visszakergette a tengerbe a brettanokat. Ez az első alkalom, hogy láthatom Nyilat, bár többnyire csak fákat fogunk látni. Egan követelőzött, hogy Orrin

menjen vele vadászni, és Orrin azt akarta, hogy én is jöjjek. Azt hiszem, Egan nem akarta. Azt mondta, Orrin ígért neki egy privát vadászatot, udvaroncok nélkül, minden felhajtás nélkül. Orrin azt felelte, minél gazdagabb lesz, annál kevesebb ilyen luxust engedélyezhet magának, de megígérte, hogy a vadászkompánia a lehető legkisebb lesz. Nyíl gyönyörű ország. Talán nem olyan hegy-völgyes és fenséges, mint Scorron, de az erdői szépségesek, csupa tölgy meg szil, bükk és nyír, míg Scorronban csak fenyő van, és még több fenyő. Ezek az erdők világosak, levegősek, a fáik között lovagolni lehet, egyáltalán nem olyanok, mint a sűrű, sötét völgyi erdők odahaza. Egy tisztáson táboroztunk le, a szolgák sátrakat vernek, tüzet raknak. Orrin meghívta Lord Jackartot meg Sir Talbart, és Lady Jackartot is a lányával, Jessethtel. Gondolom, Lady Jackartnak engem kell szórakoztatnia, miközben a férfiak mindenféle állatokat öldösnek az erdőben. Kedves asszony, csak egy kicsit buta, valamiért azt képzeli, kiabálnia kell, hogy megértsem az akcentusát. Értem én pedig, de jobb lenne, ha néha levegőt is venne, és nem kezdene bele mindjárt egy új szóba, mielőtt a másikat befejezné. A kicsi Jesseth bájos leány, hétéves, folyton berohan az aljnövényzetbe, ahonnan Genninnek, Jackarték emberének kell kihúzkodnia. Én is lányokat szeretnék, kettőt, szőkéket, mint Orrin. Amikor visszatértek, Egan Orrin mögött ült a nyeregben, Jackart és Talbar kétoldalt léptettek mellette. Felálltam, és majdnem megkérdeztem, lőttek-e szarvast, de láttam, hogy komor a tekintetük, Egané meg egyenesen ölni tudott volna. A kicsi Jesseth persze semmit sem vett észre, odaszaladt az apjához, és megkérdezte, sutát hozott-e neki vagy bakot. Lord Jackart jóformán kizuhant a nyergéből, hogy felkaphassa, mielőtt Egan leszáll. Egan úgy nézett utána, hogy attól féltem, Jackart mindjárt lángra lobban. Aztán megláttam a vért, sötéten, ragacsosan, Egan kezén, még az alkarjára is felfröcskölt. – Vágok fát. – Csak ennyit mondott, és fejszéért kiáltott. Lord Jackart bevitte a lányát a sátrukba, Lady Jackart utánuk sietett. Lehet, hogy buta, de annyi esze azért van, hogy tudja, mikor kell meghúznia magát. – Egan belevágtatott Xanthosszal egy horgos tüskebokorba – mondta Orrin. Széttárta a kezét. – Én se vettem észre idejében.

– De mondtad neki, hogy lassítson… hogy ügyeljen a tüskebokrokra. – Sir Talbar beletúrt a szakállába, és megcsóválta a fejét. – Egan sohasem adja fel a versenyt, Talbar. Az a bika legalább tizennyolcas lehetett. – Orrin képes még egy férfi gyengeségét is erőnek feltüntetni. Lehet, hogy a jósága indítja erre. Az biztos, hogy ezért követik mindenüvé, ezért szeretik a férfiak. Lehet, hogy velem is ilyen varázslatot űz, nem tudom. – Szegény Xanthosz. – Gyönyörű mén volt, Akhilleusz lova után kapta a nevét, fekete, mint a kőolaj, csak úgy hullámzottak az izmok a fénylő szőre alatt. Én is szerettem volna meglovagolni, de Egannal nehéz egyezkedni, úgy néz, mintha minden egyes szavam dühítené. – Scorronban ugyan kevés a ló, de olyanról, akivel tüskebokor végzett volna, még nem hallottam. – Hirtelen mindent megértettem, legalábbis azt hittem. – Kitörte a lábát? Szegény Xanthosz. – A horgos tövis ocsmány valami – felelte Orrin. – Csoda, hogy nem tört ki a lába, de az oldalát csúnyán felszaggatták a tüskék. – A lódoktor… a kirurgus összevarrhatta volna, nem? – Nem értettem, hogyan lehet egy ilyen seb halálos. Orrin csak a fejét rázta. – Láttam már ilyet, Mastricoles is kitér rá főművében, sőt Hentis Frank botanikájának egyik lábjegyzete is foglalkozik vele. A horgos tüskebokor tövisei kampósak, a seb elgennyed utánuk, beáll a vérmérgezés, és az állat elpusztul. Ember is belehalhat. Sir Talbar nagybátyjának csak két tövis fúródott a tenyerébe. A sebet fölvágták, kitisztították, kenőcsöt nyomtak bele, mégis elfeketedett. Először a kezét vesztette el, aztán a karját, aztán az életét. Most már értettem a vért. – Legalább Egan gondoskodott róla, hogy gyors halála legyen. Orrin lehajtotta a fejét. – Nem tartott soká. Sir Talbar Orrinra pillantott, azután elfordította a fejét, és nem szólt semmit.

Később az önfeledten csacsogó kis Jessethtel sétáltam, elmentünk egészen a liget széléhez. A fák közül fejszecsattogás hallatszott. Egan

egy hegynyi tönköt felaprított, a szakácsoknak tízszer annyi tűzrevalójuk volt, mint amennyi kellett. Egan most már fákat döntögetett. Egy óra múlva előjött egy szilfacsoportból, amelynek a közelében ostábláztunk Jessethtel. Már nem volt vér a karján, felsőteste ugyanolyan izmos és ruganyos volt, mint Xanthosz. Éppen csak biccentett felénk, és fejszével a vállán elmasírozott. – Nem szeretem – súgta Jesseth. – Miért? – kérdeztem, cinkosan odahajolva hozzá. – Mert megölte a lovát. – Úgy bólogatott, mint aki az igazát bizonygatja. – Könyörületből tette. – Anya azt mondja, levágta a fejét a kardjával, mert a szarvas elszökött előlük.

Július 25. napja, az Interregnum 99. esztendejében Yotrin-vár, a könyvtár

Orrin könyvtárában olyan tekercseket találtam, amelyek az álmokat dagályként és áramlatként írják le. Hannam faluban van egy asszony, aki jövendölésből él, de akit kedvel, annak többet is elárul. Egy kis szobában, fenn a háztető alatt arról beszélt nekem, hogy hajózni is lehet az álom tengerén.

Augusztus 18. napja, az Interregnum 99. esztendejében Yotrin-vár, a királyi hálószoba

Orrin elment nyugatra háborúzni. Hiányozni fog, de azért jólesik a pihenő. Mintha csak a hálószobában töltöttük volna a teljes hónapot. Ha ennél is több kell ahhoz, hogy gyereket csináljunk, télre egészen elnyüvődöm, tavaszra pedig vénasszony leszek.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL

Július 18. napja, az Interregnum 100. esztendejében Yotrin-vár, a könyvtár

Orrin jó ember, valószínűleg nagy ember is. Minden orákulum azt mondja, császár lesz belőle, viselni fogja a nagykoronát. De néha még a jó emberekkel is szembe kell szegülni. Ha Orrin idehaza van, ideje felét ebben a könyvtárban tölti. A lovagok és kapitányok, ha nagy nehezen megtalálják, óvatosan, idegenkedve lépnek be az olvasószálába, gyanakodva méregetik a falakat, mintha attól félnének, hogy az a sok tudomány kiszivárog a könyvekből, és megmérgezi őket. Orrint az egyik sarokban lelik, engem a másikban, és a férjem rájuk néz valamelyik hatalmas, bőrtáblás kötet fölül. – Ezmegez tábornok – mondja. Az elfoglalt királyságokban mindig meghagy egy tábornokot. Azt mondja, fontos, hogy a népnek megmaradjon a büszkesége, hogy legyen egy hőse. – Ezmegez tábornok – mondja. És Ezmegez tábornok egyik lábáról a másikra áll, mert kínosan érzi magát e rengeteg írott szó között, meg arra se számított, hogy a leendő császár ilyen tudós ember, már csak az olvasólencse hiányzik az orráról. Orrin mindig a nagy könyveket olvassa. A klasszikusokat, még az Építők előtti időből, vissza egészen a görögökig meg Homéroszig. Nem arról van szó, hogy szándékosan a legméretesebb és leglátványosabb köteteket keresi ki, de valahogy mégis folyton azok akadnak a kezébe. Legszívesebben filozófiát, hadtörténelmet, természettudományt olvas, meg a nagy emberek életrajzait. Sokszor mutat ábrákat furcsa állatokról. Mármint persze amikor itt van. Olyan teremtményeket mutat, amiket csak egy bágyasztó délutánon találhatott ki a szerző. De azt mondja, ezeket a képeket nem festették, hanem megörökítették, mintha egy képmás kimerevedne a tükörben, és ezek az állatok igaziak. Egyik-másikat már ő is látta. Mutat egy képet egy bálnáról, és odailleszti a körmét a szájához, hogy lássam: ekkora lenne mellette egy ló. Azt mondja, egyszer látta egynek a hátát egy hajóról, Afrique partjainál. Csak úgy görgött a vízen az a végtelen,

fényes szürke bálnahát, széle mint egy hintóé, hossza akár az ebédlőszálánk. Én a kis, elfeledett könyveket olvasom. Azokat, amelyek a polcok második sorában lapulnak. Meg lezárt ládákban. Még össze nem rakott szekrényekben. Réginek látszanak. Némelyik az is – százéves, háromszáz, talán öt, de Orrinéi persze sokkal régebbiek. Mégis az enyémek látszanak régibbnek, mintha a tartalmuk öregítené őket, még pergamenen, bőrkötésben is. Az enyémek az Égés után íródtak, azután, hogy az Építők meggyújtották azt a sok napot. Az ókoriak világosan beszélnek. Eukleidész alakot és formát ad. A matematika és a természettudomány rendezetten halad előre. Itt az ész uralkodik. Az újabb történetek viszont zavarosak. Ellentmondásos ideák és ideológiák. Új mitológiák, új mágiák, mindnek komoly a célja, de százféle variációban jelennek meg, mindegyik a maga babonája és ostobasága köntösében, és mindben rejlik némi igazság. A világ megváltozott. Valahol az évek során megváltozott, és ami addig nem volt lehetséges, lehetségessé vált. Az ésszerűtlenség igazságba ment át. Több élet munkája lenne mindezt egy tiszta szerkezetté összeállítani, új tudománnyá alakítani, amely rendet visz a káoszba. De belekezdeni azért belekezdtem. Érdekesebb, mint a varrogatás. Orrin azt mondja, inkább ne csináljam. Mert az ilyen tudás megront, és ha neki muszáj azt is felhasználnia, akkor inkább mások segítségével tenné, ahogyan Olidan vette igénybe Sageoust, Renar Coriont. Összetéveszti a bábut a bábossal, felelem. Lehet, mondja mosolyogva, de ha eljön majd az idő, ő fogja rángatni a zsinegeket, és nem őt rángatják. Azt mondja, biztos benne, hogy én is képes volnék meríteni abból a forrásból, amelyikből Sageous, de az a víz megkeserítene, ő pedig édesnek szeret engem.

Szeretem Orrint, tudom, hogy szeretem. De néha könnyebb olyan valakit szeretni, akinek vannak megbocsátani való hibái, hogy cserébe ő is megbocsássa a tieidet.

A harc vörös veszedelmében Kent testvér sokszor olyan, mintha a pokolból lépett volna elő. Egy másik életben földet művelt volna, és ágyban halt volna meg, gyászoló unokáktól körülvéve – de a csatában Vörös Kent olyan világos és áttetsző, hogy az rémisztő és pusztító. Egyebekben afféle ember ő, akit összezavarnak tulajdon ellentmondásai: gyilkos ösztönökkel megvert parasztgazdalélek. Nem magas, nem széles, de tömör és gyors, széles pofacsontú, sötét, lapos, gyilkos pillantású, összeharapdált ajkú, sebhelyes kezű, vaskos ujjú, velejéig hűséges ember.

46

A menyegző napján

– Jorg! A herceg emberei betörtek a kapun! Miana fölöslegesen kiabált. Én is hallottam az ablakon keresztül a skorpiók mély dongását, ahogy kilőtték a lándzsát, az ordításokat, a kardcsattogást, az íjhúrok pengését, ahogy a faliőrök most már a saját váruk belsejét lőtték. És a dobokat! Renar bácsi harci dobjainak őrjöngő pufogását. Olyan hangos, annyira vad, hogy még a leggyávább emberből is oroszlánt csinál. Bátorságot püfölnek beléd. A nagybátyám aznap is megszólaltathatta volna őket, amikor látogatóba jöttem hozzá.

De mindez már nem számított. Sageous mérgező álmai bennem bugyborékoltak, de csak aláfestéséül szolgálhattak annak a borzalomnak, amit tettem. Megöltem a testvéremet. Hosszú évek után, amikor csak a bosszú éltetett – évek után, amikor mindegyre William gyilkosát hajkurásztam elvettem a testvérem életét, egy csecsemőét, aki alig töltötte ki a két tenyeremet. – Jorg! Nem figyeltem Mianára. Arcom elé emeltem a tenyeremet, felidéztem, milyen érzés volt tartani őt, és rádöbbenni, hogy halott. Degran. Testvérem. Lundist, a tanítóm mutatott egyszer egy rajzot. Egy öregasszony arcáról. Nézd meg újra, mondta, egy fiatal lány arca. És tényleg az volt. Az elme tréfája. Semmi sem változott, egyetlen vonala sem a rajznak, és mégis egészen más volt. A ládikó visszaadta nekem Degrant, és ő szólt hozzám az évek távolából. Nézd meg újra, mondta. Nézd meg az életedet – és most nézd meg újra. És egyszerre semmi sem számított már. Pofon vágott. A kis boszorkány pofon vágott, és ez egy pillanatig számított. Minden erejét beleadta. De a harag elillant, ahogy jött. Aztán egy hajítókő nekivágódott a jobbra levő ablaknak. Kőszilánkok repültek át a szobán, fröccsentek szét a túlsó falon. Porfelhő örvénylett körülöttünk. – Én nem fogok itt meghalni – mondta Miana. Belemarkolt a hajamba. Az ablak és a betört rács felé rántotta a fejemet. A fal egy része leomlott az ablak alatt, és kiláttunk az udvarra, ahol aznap reggel az összegyűlt parasztok éljeneztek bennünket. Bíborvörös nyílbeliek támadóéke hatolt be a hullórostély roncsain keresztül, amelyet egyszer Gorgoth tartott nekem a hátával. Katonáim, a fele kecskepásztor tőlem kapott kardokkal, körülzárták az ellenséget. Láttam Lord Jost kis csapatának kékjét, páncéljuk csillogását. A betolakodók kevesebben voltak, de mögöttük az ostromló had előrenyomta őket a halálba. Nyíl hercege emberei teljes tömegét rázúdította a harctérre, íjászaim és katonáim ritkították ugyan, de meg nem állíthatták őket. És, mindezen át, a harci dobok szüntelen pufogása. – Csinálj valamit! – kiáltotta Miana.

– Nem számít – mondtam. – Mindenki meghal. – A múltam, a szellemeim táncoltak körülöttem, a holtak, a cserbenhagyottak. Megfordult a fejemben, hogy a leomlott falon át, az embereim gyűrűje fölött belevetem magam az ellenség sűrűjébe. Tudnék-e ekkorát ugrani? Nekifutásból, talán. Rövid nekifutás, hosszú zuhanás az örökkévalóságba. Újból pofon vágott. – Add ide azt a rubint! Előhalásztam a zacskót, és a kezébe nyomtam. – Jobb férjet érdemeltél. Miana megvetően rám pillantott. – Erősebbet érdemeltem. Áldozat nélkül nincs győzelem. Erre anyám tanított. Emeld a tétet, mindig emeld a tétet. – Harcos volt? – Megráztam a fejem. Hullottak rólam az álmok. De a halottak hideg kézzel kapaszkodtak belém, belülről téptek szét. – Kártyás – felelte Miana. Odament a kandallóhoz, és felemelte az egyik tűzellenzőt: egzotikus gobelin ébenkeretben. Szétverte a falon, majd ugyanígy tett a másikkal is. Kinn a bíbor ék félkörré húzódott szét a betört kapu körül. A falakon túl nyilván vérvörös tenger zúg a nyomában. Miana az ellenző roncsai közül kiemelte a két nehéz kőtalpat, és közéjük illesztette a rubint. Megpróbált csíkokat tépni a falikárpitból, de az túl erősnek bizonyult, ezért a menyegzői ruhája alját szaggatta darabokra. A bennem lüktető üresség ellenére birizgálni kezdte az agyam hátulját a kíváncsiság. Eltévedt nyílvessző repült be a bal felőli ablakon, és belefúródott a mennyezetbe. Miana szorosan összekötözte a két kőtalpat, köztük a rubinnal. – Harcol még Lord Jost? – kérdezte. Odakúsztam a leomlott falrészhez, és sűrűn pislogtam, hogy lássak valamit. – Többen is állnak még a Morrow-ház lovagjai közül. Az egyik, azt hiszem, Jost. Miana az ajkába harapott. – Van, hogy csak akkor győzhetsz, ha mindent hajlandó vagy feláldozni – mondta.

Az jutott eszembe, lehet, hogy mégis anyai ágról örököltem a legsötétebb jellemvonásomat. Miana szemében könny csillogott. Könny a halottakért. – Miana, mit akarsz… Odafutott a falréshez, szinte a dobpergés ütemére, és kihajította a kő talpakat. Nem hittem volna, hogy ilyen messzire el tudja dobni őket. A csomag elzúgott az emberek feje fölött, a harcolók, haldoklók, egymás torkát szorongatok feje fölött. Elzúgott a felföldiek fölött, el Jost fölött, el a vörös köpenyes nyílbeli talpasok fölött, a kaputól balra pattant egyet, és nekivágódott a falnak. Csak fényre és hőre emlékszem. A robbanást még Belezdben is hallották, de én nem hallottam semmit. Forró ökölcsapás préselte ki belőlem a levegőt. Láttam, hogy Miana hátrarepül a kandalló felé. Megégett arcom lángra lobbant, mintha megint tüzet fogtam volna, és felüvöltöttem. Egy pillanattal előbb semmi sem számított, de mindnyájan húsból vagyunk, csak utána álmokból, és a hús megérzi a fájdalmat. Amikor négykézlábra vergődtem, éreztem megperzselődött bőröm szagát, mintha tényleg lángra lobbantam volna. Odakúsztam a lyukhoz, és kinéztem. Hosszú pillanatokig csak füstöt láttam. Hang nem volt, egyáltalán semmi. Aztán a hegyi szél félrehúzta a füstfüggönyt, és elém tárult a pusztulás. Az Odú elülső falai eltűntek. Akárcsak mögöttük a cserzőműhelyek, a fogadók, a mészárszékek, a karámok… minden eltűnt. Füstölgő romhalmaz. Azon túl pedig a herceg roppant serege cafatokban, széles sávokat hasítottak bele a hegyoldalon lezúduló, szekérnyi faldarabok. Mindezt a kárt csakis a szétrobbanó falak okozhatták. Noha az erő nagyrészt tőlünk elfelé hatott, a hő és a tűz az udvarra koncentrálódott. Megfeketedett hullák sorai sugaraztak attól a ponttól, ahol a rubin összetört, és egy pillanat alatt kiszabadult a láng, amelyet mágiák halmoztak fel benne éveken át. A robbanáshoz legközelebbi holttestek ropogósra sültek. A legtávolabbiak még mindig égtek. Ott, ahol korábban Lord Jost és emberei harcoltak, a halottak vöröslöttek, szétolvadtak. Hátrább emberek fetrengtek szörnyű kínok között. A még hátrább levők tüdeje nem perzselődött meg, ezért tudtak ordítani. Leghátrább pedig, az öregtorony tövében az életben maradottak lassan előbújtak a halottak alól, akik megóvták őket.

Égtek az íjászok gyilokjáróit aládúcoló cölöpök. Égtek az udvarra néző ablakok zsalui. Égtek a skorpiók maradványai. Saját hevével égett valami, ami az arccsontomba volt ékelődve, és minden lángban lehetőségek táncoltak. Megláttam őket. Mintha a tűz ablak volna forró, új világokra. Úgy becsültem, a még meglevő nyolcszáz emberemből elvesztettem háromszázat. Egy tizenkét éves lány két szívdobbanásnyi idő alatt elpusztította Renar harcosainak színe-virágát. Kinéztem a lejtőkre. Nyíl hercege ötezret veszíthetett, vagy talán hetet is. A Felföld királynéja két szívdobbanásnyi idő alatt felére zsugorította ellenségei létszámát. Lekiáltottam az udvarra. Alig hallottam magamat, úgy zúgott a fülem. Újra próbálkoztam. – Be az öregtoronyba! Az öregtoronyba! Sajgott az arcom, sajgott a tüdőm, sajgott mindenem, a levegő megtelt füsttel és a haldoklók ordításaival, és én egyszeriben megint győzni akartam. Nagyon is. Odamentem a kandallóhoz, és kiemeltem Mianát a törmelékből. Por szállt fel a hajából, miközben a vállamra vettem, de legalább köhögött, és ennyi elég is volt.

47

A menyegző napján

Lefektettem Mianát az ágyamra, aztán otthagytam. Eddig keményebbnek bizonyult, mint vártam, és úgy festett, most is csak elájult. A fedele vesztett ládikót megszokásból a farzsebembe dugtam.

Nem láttam ugyan a tüzeket a várudvaron, de éreztem őket. Amikor a Honas-hegy alatt felébresztettem az Építők Napját, ereje lángra lobbantotta Góg adottságát. Úgy tűnt, a rubin tűzmágiájának hirtelen kiszabadulása felébresztette bennem azt, ami Gógból és tehetségéből a húsomba fúródott, amikor meghalt a Halradra alatt. Elhessentettem ezt az érzést. Emlékeztem még Ferrakindre. Nem akartam olyanná válni, mint ő. Az Odú öregtornyának négy fiatornya van, a hálószobám a keletinek a felső szintjén helyezkedik el. Felmentem a tetőre. Egy fiatal testőr kuporgott a lépcső legfelső fokán, a csapóajtó alatt. Újoncnak néztem, a sodronying túl nagy volt vékony termetére. – Úgy gondolod, óriásmadarak landolnak majd a tetőn, és megpróbálnak betörni a várba? – kérdeztem. – Felség! – Talpra ugrott. Ha nem lett volna olyan alacsony, alaposan beverte volna a fejét a csapóajtóba. Rémültnek látszott. – Felkísérhetsz – mondtam. Bőven lesz még ideje elesni értem később is. Semmi értelme, hogy személyesen kergessem le a lépcsőn. – Rodrick a neved, ugye? – Fogalmam sem volt, hogy hívják a nyúlszívűjét, de a Rodrick eléggé elterjedt keresztnév a Felföldön. – Igenis, felség! – Megkönnyebbült vigyor ömlött el a képén. Elhúzta a reteszt, és fellökte a csapóajtót. Hagytam, hogy elsőként lépjen ki a tetőre. Mivel nem lőtték agyon, követtem. A torony pártázata mögül látni lehetett a herceg seregét a lejtőkön: még nagyobb volt a fejetlenség, mint az enyémben. Még egy órába, sőt többe is beletelhet, mire a kapitányai rendet teremtenek, az egységek újra felállnak vagy új alakulatokba szerveződnek, a halottakat halomba rakják, a sebesülteket hátrahordják. Az Odú falához tapadó viskótelep romhalmai fölött sűrű köd ült, a szél nem tudta szétfújni. Hiába égtek itt is, ott is tüzek az udvaron, itt fenn, a torony tetején hideg volt. Foga volt a metsző téli szélnek. Odalopakodtam a keleti falhoz, és kilestem a gerincre, ahová a herceg az íjászai javát állította. Ott megint nagy volt a kavarodás. Trollok bújtak elő eddig még rejtve maradt kijáratokon, és szorgosan tépdesték le a könnyű páncélzatú íjászok fejét. Lebuktam. Két szívdobbanásnyi időre dugtam ki a fejem. Egy nyílvessző röpte a gerincről az öregtoronyig nagyjából három

szívdobbanás. És valóban, több nyíl is elhussant a fejem fölött. Mind elhibázta Rodrickot, akinek nem volt annyi esze, hogy fedezéket keressen. Hanyatt löktem. – Maradj lenn! Előhúztam mellvértemből az Építők nézőkarikáját, és a szememhez emeltem. Amikor új pont felé irányoztam, még mindig olyan érzés volt, mintha zuhannék, lepottyannék valami irdatlan meredélyről. Tudtam, hogy mozgó lencsék okoznak ilyesmit, Lundist egyszer meg is mutatta atyám obszervatóriumában, mégis olyan volt, mintha angyalháton nyargalnék le a mennyből. – Jorg! Jorg! – Makin hangja lentről. Aggodalmasnak hangzott. – Itt vagyunk – szóltam le. Egy pillanattal később előbukkant Makin feje. Legalábbis feltételeztem, hogy ő van a sisakban. – Szóval nem égtél el – mondtam. – Nem sokon múlt! De Kentet sehol se találom. Szerintem neki annyi. – Ezt nézd! – Odaintettem. – Nem semmi. De ne nagyon dugd ki a fejed. Átvettem Makintól a pajzsát, és extra védelemnek a fejem fölé emeltem. Kikukucskáltunk a pártázat fölött. A csatatér jóformán elnémult a robbanás után, csak a jajgatás hallatszott, fegyvercsörgés, harci kiáltások, ostromgépek pengése-pufogása semmi. Hallgattak a dobok is – a nagybácsi hat nagy, rézből és ébenből való, hordónál szélesebb, ökörbőr hártyás harci dobja kiégve füstölgött a hullák közt az udvaron. De valahonnan, messzebbről mégis halk dobolás szállt felénk. Makin a fülét hegyezte. Ő is hallotta. Olyan volt, mint egy újabb lavina. – Lovasság! A herceg előretolja a lovasságot, Jorg! – Makin kúszni kezdett ahhoz a falhoz, ahonnan az Odú romba dőlt udvarára lehetett látni. Visszahúztam. – Itt kilométerekre csak egy hely van, ahol egy ló vágtatni tud, Sir Makin. És előrontottak, kék-lila köpenyek viharában, ezüstös páncélingben mennydörögtek el Marten rejtőző csapata mellett, az elöl vágtatók már döfésre is eresztették lándzsájukat.

– Mi? – Makin majdnem felugrott. – Egyszer meséltem Simnek Hannibálról, aki elefántokat vitt át az Álpokon. Nos, a nagybátyám meg harci méneket hozott át a Matterackokon, télvíz idején. – De hogyan? Gyors köröket írtam le a levegőben a mutatóujjammal, jelezve, hogy gyorsabban is pöröghetnének Makin agyában a fogaskerekek. – A Kékhold-hágó! – villantotta ki rengeteg fogát Makin. – Az ám – feleltem. – Kiürítettem nekik. Lord Jost pedig biztosan jelzett, hogy a házasság megpecsételtetett… és lám, itt is vannak! A Morrow-ház lovassága végighasított a talpasok tömegén, akiket azért irányítottak oda, hogy vadásszák le Gorgoth trolljait. Az is segített, hogy a nyílbeliek háttal álltak a Futtatónak, mert több trollt találtak odafönn, mint amennyit szerettek volna. Ami azt illeti, a trollok egymagukban is szép nagy lyukat ütöttek a nyílbeliek csapatán. Mint a vadkutyák vetették bele magukat a küzdelembe, egyszerre ugrottak rá több katonára, és leszaggatott végtagok maradtak a nyomukban. Akárki nevelte is őket háborúra, túltett önmagán. A lovasságnak lassítania kellett, hogy a gerincre rányargalhasson, de így is öt- és nyolcsoros oszlopban ügettek, gyilkolva, amerre csak jártak. Az íjászok nem voltak ellenfelei a páncélos lovagoknak. A legtöbb futásnak eredt, botladoztak-bucskáztak le a hegyoldalon. Nagyapám lovasai ötszázan lehettek. Gorgoth az előzetes megegyezés értelmében visszavonta trolljait, hadd küzdjenek egymással az emberek. Nem tudtam, mekkora a trollok vesztesége, de nem lehetett csekély, és tisztában voltam vele, hogy Gorgoth nem veti be őket még egyszer. Hazát akart új alattvalói számára, és megfizette az árat, amit kértem. – Hihetetlen! – kiáltotta Makin. A fejét rázta. – Nem elég – mondtam. A roham véres mészárlásba torkollt, hullákat tapostak a földbe a paták, százak haltak meg, mire a lendület kifulladt. De a lovagok még a vágta szervezett ereje nélkül is iszonyú pusztítást végeztek, csatabárdok, kardok zuhogtak az iszkoló íjászok koponyájára. De ötszáz ember nem ronthat be négyezer közé úgy, hogy kárt ne szenvedne. A lovagok visszafordultak, és leléptettek a gerinc hátsó lejtőjén a Futtató felé. Talán a fele is odaveszett az ötszáznak.

– Nagyszerűek voltak! – Makin talpra ugrott. – Nem láttad? – Nagyszerűek voltak. S amikor majd csatlakoznak hozzánk, valamivel több mint hétszázan leszünk ebben a leomlott várban. Nyíl hercegének pedig, attól függően, hogy a roham által megfutamított katonákból hányat sikerül összeszednie és újra alakulattá szerveznie, öt-hétezer ember áll majd rendelkezésére. Kinéztem a herceg főhadára. Egy csatatéren már rég megfutamítottak volna egy hadsereget azok a veszteségek, amiket én okoztam. Jókora darabokat szeltem le Nyíl erejéből, egyenként szakítottam ki, csaltam magam után, pusztítottam el őket. Farigcsáltam, csontig metszettem, mégsem ritkítottam meg annyira, amitől egy hadnak odavész a morálja. Miana robbantásáig Nyíl seregének főtömege meg sem érezte a harcot. A robbanás viszont igazán megfutamíthatta volna őket, s hogy mégsem így történt, azt bizonyította, hogy a herceg emberei éppen olyan hűségesek és jól képzettek, amilyen a hírük. A Futtató felé pillantva láttam, hogy a lovasparti harcosok elkezdtek bevonulni a kitörési kapun. Néhányan hátramaradtak, hogy feltereljék a lovakat a hágókba. Marten és katonái zárják majd a sort. – Menjünk, köszöntsük őket – mondtam. – Jut eszembe, ez itt Rodrick testőr. Rodrick testőr, ez itt Lord Makin, Ken ura. – Már meg lord? – vigyorgott Makin. – Mit kezdhetnék én a Kenmocsarakkal, ha egyáltalán a tiéd volna, hogy elajándékozhasd? Elindultam lefelé. – Hát, ha nem győzünk, tökmindegy, hogy tettem-e egy üres gesztust, vagy sem. Ha meg győzünk, nos, Nyíl hercege épp elég földet meghódoltatott mostanában, úgyhogy lesz miből adományoznom. – És én kapom a szittyós részeket? – Makin mögöttem lépdelt. – Gyere, bemutatlak a nagybátyámnak. Rengeteg békareceptje van. Benéztem a hálószobámba, amint elhaladtunk előtte. Miana az ágyon ült, két kézzel, lassan dörzsölte a fejét, mintha attól félne, hogy leesik. – Megjött Lord Robert – mondtam. – Te maradj itt. Rodrick testőr majd vigyáz rád. A legjobbak egyike. – A testőrhöz fordultam. – Tartsd őt itt, Rodrick. Hacsak ki nem fundálja, hogyan pusztíthatná el a maradék ellenséget is. Azt megengedheted neki.

Makin és én továbbmentünk. Fülön csíptem az egyik lovagomat, aki megsebesült a vállán, és a szakálla is jócskán megperzselődött. – Hé, te! Hekom, ugye? Menj le a fegyverterem alatti pincerészbe. Ahol azok a kurva nagy hordók vannak. Déli szövetségeseink abból fognak előbújni. Küldd fel Lord Robertet, meg ahány kapitányát magával akarja hozni, a trónterembe. Hekom – ha ugyan Hekom volt – értetlen képet vágott, de bólintott és elsietett, mi pedig a trónterem felé indultunk. Amint a folyosón őgyelgő sebesültek mellett elhúztunk, fülön csíptem egy másik embert is. – Hozasd fel a páncélomat a trónterembe! A jobbikat. De szaporán. Robert bácsi éppen akkor futott be két kapitányával, amikor három apródom nekilátott, hogy beleszíjazzon a páncélzatomba. Más kapitányok is beléptek, köztük Hobbs parancsnok. – Az ellenség nagyobb létszámú, mint ahogy értesültem, unokaöcsém! – Robert bácsi nem várta be a szertartásos üdvözlést. Jóformán azt se várta be, hogy a küszöbhöz érjen. – Sok ezerrel kevesebben vannak, mint reggel – mondtam. – A várad pedig, úgy látom, leomlott – folytatta Robert bácsi. – Azért a keresztlányodat okold. Bevált a hozománya. – Jóságos ég! – Robert levette a sisakját. – Ez a rubin műve? – A fejét rázta. – Mondták, hogy óvatosan bánjunk vele, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire veszélyes! – A rubinkövet nehéz összetörni – mondtam. – Véletlenül nemigen csinálna ilyet az ember. Összepréselte az ajkát. – No hát, öcsém. Eljöttem. Hogyan állunk? Még mindig kedveltem. Négy éve láttam utoljára, de olyan volt, mintha csak az imént hagytuk volna abba a beszélgetést. És tényleg eljött, ahogy egy keszeg kisfiú álmodozott róla hajdan, mielőtt csalódottan meg nem szökött Magasvárból. Robert bácsi eljött, és elhozta a lovasságot. Máris valamivel kevesebb volt a méreg a sebben. – Térdig, bácsikám, térdig – feleltem. – Nekem úgy tűnt, mellig ér az, amikor abba a barlangba beléptünk. – Megroskadt a válla, ahogy hirtelen erőt vett rajta a kimerültség. Csillogó mellvértjét vérfoltok borították, egy helyütt,

ahol behorpadt, furcsa szögekből verődött vissza róla a fény, a bal orcája pedig a szemem láttára alakult át egyetlen, szép lila zúzódássá. Vállat vontam. – A csizmánk mindenesetre szaros, és a helyzet bűzlik. A hercegnek ezrei vannak, nekünk néhány százunk. A saját falaim omladékáról vehet ostrom alá. Nem kérdés, hogy hónapok, sőt hetek alatt megtörhet bennünket. – Ha a helyzet elveszett. Ha már elejétől fogva elveszett. Akkor miért kellett kétszáz lovagomat feláldoznom odakinn? Egyáltalán minek vágtunk át a hegyeken? – Két szemöldöke összeugrott, homloka megráncolódott, szemében veszedelmes tűz lobogott. Ismertem ezt a nézést. – Azért, mert nem akar hónapokig vagy akár hetekig várni – feleltem. Makin lépett elő a trón mögül. – A herceg kezdettől fogva úgy támadott, mint aki egy nap alatt akar összezúzni bennünket. – Most már muszáj is lesz – mondtam. – Gyors győzelmet akart, de mostantól nem is érheti be mással. Nem akart itt telelni. Hatalmas sereget kellett élelmeznie, menetrendet betartania, más hatalmakra figyelemmel lennie, újonnan meghódított földeket megrendszabályoznia. Az sohasem szerepelt a tervei közt, hogy a felföldi tél rabul ejtse. Most azonban győznie kell, még ma, de legkésőbb holnap. Egy-két napon belül a hada megérti, mekkora veszteségeket szenvedett, kapitányai zsörtölődni kezdenek, katonái elszökdösnek, és a hír, amit szertehordanak, jókedvre deríti ellenségeit. Ha ma lebír bennünket, a történetek másról fognak szólni. Arról, hogyan semmisítette meg Ancrathi Jorgot, aki a földdel tette egyenlővé Gellethet, aki megszégyenítette Renar grófot. Igaz, nagyok a veszteségei, de egy nap alatt érte el mindezt! Egy nap alatt! – És mirajtunk mindez mit segít? – kérdezte Robert bácsi. – Nem hiszem, hogy egy nap alatt lebír bennünket. És ő sem hiszi – feleltem. – De így is, úgy is meghalunk, nem? Lehet, hogy meghiúsítjuk a hosszú távú terveit, de ez az én szememben sovány vigasz. – Robert bácsi a kapitányaira, ezekre a magas, déli nap barnította férfiakra pillantott. A kapitányok nem szóltak semmit.

– Segít, ugyanis kénytelen lesz elfogadni az ajánlatomat – mondtam. – Ajánlat? Azt mondtad Coddinnak, nincs megadás! – Makin lelépett az emelvényről, hogy jobban szemügyre vehessen, hátha nem is a régi Jorg vagyok. – Nincs megadás! – Ez Miana hangja volt, akit az ifjú Rodrick támogatott be a terembe. Sápadtnak látszott, de úgy tűnt, más baja nincs. – Nem megadást ajánlok neki – mondtam. – Hanem párbajt.

KATHERINE AP SCORRON NAPLÓJÁBÓL

Augusztus 27. napja, az Interregnum 101. esztendejében Nyíl, Zöldgránit-palota, Vörös terem

Orrin ismét háborúzik. Minél nagyobbra nő a birodalma, annál ritkábban látom. Conaughtot mindössze háromezer emberével foglalta el tavasszal. Most kilencezres sereggel vonul Normardia ellen. Azt mondja, Orlanthot is védőszárnyai alá fogja venni, de arrafelé közbeesik még néhány királyság. Sohasem vágyakozva beszél, mintha magának akarná mindezeket a helyeket, hogy az ő trónja előtt hajlongjanak, az ő kincsesládáit töltsék tele. Arról beszél inkább, hogy ő mit tehet e földek lakosaiért, mit nyerhetnek általa, mennyivel több lesz a szabadságuk, rózsásabbak a kilátásaik, reménytelibb a virágzásuk. Bárki más szájából hamisan csengene ez. De Orrin hisz benne, hiszi, hogy képes rá. Conaughtban máris úgy tisztelik, mint valamelyik feltámadott régi hősüket. Énhozzám azonban vágyakozva beszél. Amióta csak összeházasodtunk, érzem, hogy nagyra becsül. Boldoggá tett. És tudom, hogy én is boldoggá tettem őt. De azért mindig van egy kis csalódottság, amit ügyesen leplez. Ha nem tanulmányoztam volna oly

sűrűn a férfiálmokat, észre se venném. De észreveszem, és belém hasít a kés, amelyet én kovácsoltam, éleztem. Orrin gyermeket szeretne. Én is. De már eltelt két év. Sareth a leveleiben azt mondja, néha két esztendőbe is beletelik, sőt néha négybe. Ő sem szült Degran óta, csak a kis Merrithet, aki hamar elsorvadt, meghalt. Azt hiszem, Sarrethet a gyász tette meddővé. Jilli és Seriam szerint is beletelhet két évbe, ahogy Sareth mondja. Azt mondják, fiatalok vagyunk még – eljön az ideje, hamarosan. Az első évben még hitték is ezt.

Március 28. napja, az Interregnum 102. esztendejében Nyíl, Zöldgránit-palota, a Nyugati kert

Egan újra itt. Azt mondom, „újra”, bár a palotában még sohasem járt. Orrin akkor építtette, amikor Belpan hercegsége is meghódolt, de Egan olyan ritkán tér meg a hadjáratból, hogy most látja először a palotát. Már megint megsebesült. Most az oldalán, azt mondja, valami hegyesre esett a lováról. Egan azonban mindig gyorsan gyógyul, nem tűr semmilyen korlátozást, még akkor sem, ha a teste kényszerítené rá. Mostanában Thurtani Roland művét olvasom: Az álmok világa, és ami alatta van. Legszívesebben a balkonon olvasok, amely a fűszerkertre néz. A díszkertek olyan… díszesek és nagyok. Szeretem nézni a fűszerkertet, a kis mesterséges tavakat, a napórát és a holdórát, amelyeket én készíttettem, beszívni az illatokat. Különben sem falak közé vagy sötétbe való olvasmány ez. Thurtani Rolandból elég egy bekezdés, és máris agyonnyomják az embert a falak. Egan mindennap a kardforgatást gyakorolja a nagytéren, apja szobra előtt. Boszorkányosan mozog. A szláv földekről jött táncosokra emlékeztet, azok kecsességére, légiességére, bár ő erőt visz a kecsességbe. Csak akkor látni, milyen gyors, amikor vívótársakat hívat. Olyan sutának tűnnek mellette. Még a legjobb palotatestőrök is. Eganban van valami ijesztő. A szenvedély, ahogyan a győzelmet hajszolja. Ha az ember elnézi harc közben, arra gondol, Egan mindent, de mindent megtenne, hogy megkapja, amit akar.

Április 15. napja, az Interregnum 102. esztendejében Nyíl, Zöldgránit-palota, a fűszerkert

Egan még mindig itt van. Hamar felgyógyult, bár azt mondják, szörnyű volt a sebe. Mintha siettette is volna a gyógyulást, hogy ismét belevethesse magát abba, amit a legjobban szeret – lekaszabolni mindenkit, aki Orrin útjába áll. És most mégis itt lebzsel a palotában. Ma még a könyvtárba is bejött – ahol eddig sohasem láttam. Tetszik is, meg nem is, ahogyan rám néz. Lényem állatias része kifejezetten élvezi. A józan részeket annál inkább sérti. S noha semmi vonzót nem találok Eganban azon kívül, amit a szem kínál, van itt valami rejtély. A nők olyan, ösztönből fakadó ismeretével figyel, amelytől a bölcsek meg vannak fosztva. Orrin is. Orrin és Egan megint háborúzik ezen a nyáron. A napok hosszúak, fülledtek, magányosak, pedig ezren is lehetnek ebben a palotában, s köztük legalább ötven előkelő nemeshölgy, akiket csak azért hozattak ide, hogy legyen társaságom. Megtanultam álmokban utazni, minden porcikámmal összpontosítani és világosan látni, noha a lehető és a lehetetlen birodalmait járom. Sőt néha repülök, úszom, vágtatok. A világ útja nem más, mint egy vonal, egyetlen szál az álom végtelenén át, és ha ezt a vonalat követem, meglátom a valót, és nem idegenek rendszertelen képzelgései közt gázolok. Hírnököket küldtem ki, derítsék fel a helyeket, amelyeket ily módon meglátogattam, és megfigyeléseim rendre beigazolódtak. Múlt éjjel Ancrathi Jorgról álmodtam, és magam is belegabalyodtam a lidércnyomásaiba. Álmának pereme olyan sűrű, olyan szúrós tüskebokrokkal van körülrakva, hogy azt hittem, ha felébredek, cafatokká szakadt hálóingem csurom vér lesz. És vihar dúl fölötte, olyan vad vihar, hogy kirázta belőlem az álmot. Mintha csak szándékosan állított volna fel akadályokat, hogy a betolakodókat távol tartsa. De lehet, hogy csak én képzeltem mindezt. Hírnököket hozzá aligha meneszthettem. Ma reggel hasogat a fejem, kezemben remeg a lúdtoll, és csak résnyire nyitott szemmel tudom nézni a lapot. Nyílban üröm helyett

ánizskaport adnak – de ez sem segít. Szívesen felcserélném a lüktetést a szemem mögött azoknak a tövisbokroknak a szúrásaival, de úgy látszik, ez az ára, hogy mások álmaiba betolakodom.

Május 22. napja, az Interregnum 102. esztendejében Nyíl, Zöldgránit-palota, a Nagykönyvtár

Orrin azt írja, felfogadta Sageoust amolyan tanácsadójaként! A pogány Normardia hercegének udvarában telepedett le, miután Olidan pártfogásának hátat fordított. Azt is írja, Sageous már hasznára volt az útjában elterülő földek felderítésében, s némely rossz álmát is megfejtette. Gyorsfutárral küldtem a választ, könyörögve Orrinnak, hogy azonnal bocsássa el a pogányt. „Akasztást” írtam volna „elbocsátás” helyett, de Orrin ahhoz túlságosan is nagylelkű.

Június 23. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Ismét megpróbáltam belépni Orrin álmaiba, mint minden éjjel, amióta felfedeztem, hogy képes vagyok rá. Ma éjjel azonban nyomát sem találtam, csak egy űr volt az álomtájban, ahol őt kerestem, a semmi, meg a fűszer emléke, a korianderé, amit a pogány lélegez ki. Kétségbeesésemben Egant is megpróbáltam felkeresni álmában, de neki sem találtam nyomát. Orrin kíséretének többi tagját nem ismerem annyira, hogy meglelhetném őket a százezrek között, akik az álomanyagot formálják. Új orvosom van, egy piszkos kis emberke a szláv sztyeppékról, a főzetei azonban nyugtatólag hatnak a fejemre. Vénséges vén ember, és furcsán ejti a birodalmi nyelv szavait. Lord Malas mindenesetre csak jót mond róla, és az orvosságai beváltak.

Június 26. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Megtaláltam Orrint, amint álmodott! Nem járkálhattam az álmában, ebben a sokrétegű, arany valamiben, de úgy tűnt, visszaverte Sageous próbálkozását, hogy irányítsa őt. Talán igaza volt, amikor azt mondta, ő tartja kezében a zsinegeket. Az azonban aggodalommal tölt el, hogy engem kirekeszt. Lehet, hogy a pogány állította fel ezt az akadályt, lehet, hogy maga Orrin védekezik így, akár tudatosan, akár természetes ellenállásképp, hogy vezetni próbálják. Jorg tövisekkel, villámlással zárt ki, Orrin higgadt, egyszerű elutasítással. Remélem, Sageoust visszakergette Olidan Ancrathhoz, Magasvárba.

Július 12. napja, az Interregnum 102. esztendejében Nyíl, Zöldgránit-palota, a Bálterem

Már csaknem két éve áll ez a palota, de még senki sem táncolt a báltermében. Orrin készséggel rendezne bált a kedvemért, meginvitálva lordjait és úrhölgyeiket a hintájukban. Százak jönnének, szaténban-csipkében. Ő maga azzal a precizitással és kecsességgel táncolna, amellyel elképesztette tanítómestereit, ügyelne a kényelmemre, megdicsérné a zenészeket. És mindeközben tudnám, hogy figyelmes tekintete mögött nagyobb gondolatok forognak, tervek, filozófiák, megírandó levelek, s hogy amikor az utolsó mulatozók is távoznak, tökrészegen terülve el hintójukban, ő már a könyvtárban ülne, jegyzeteket firkantva valami súlyos kötet margójára.

Ma Egan írt nekem az ünnepségből, amelyet Orlanth utolsó várának elfoglalása után tartottak. Azt mondom, Egan, bár sohasem láttam még a kézírását. Meglepne, ha bárkinek is írt volna levelet eddig. Lehet, hogy egy íródeák vetette papírra, mert a betűk gyakorlottan vannak formálva, de a hang Egané. Ezt írja:

Katherine!

Elfoglaltuk Orlanthot a nyugati síkságoktól egészen a Kenmocsarakig. Orrin a Kennick báróval folytatandó tárgyalásokat tervezi. Körültekintő lesz vele, feltételeket ajánl, hízeleg majd az öregúrnak. Pedig csak át kellene gázolnunk rajta, hadd füstölögjön minden a nyomunkban. Orrin elküldött a conaughti Traliegh-várba, az isten háta mögé. Azt mondja, aggódik miattam a keleti-kikötői túlkapások után. Meg hogy pihenésre van szükségem. Úgy van rá szükségem, mint a méregre. Nekem az kell, hogy a háború kovácsműhelyében edződhessek nap mint nap, s aztán álomtalan álomba merülhessek éjjel. Conaught kísérteties hely. Furákat álmodok itt. Bámulom a falat, és félek az éjszakától. Még ha rólad álmodom is. Nem jó álmok ezek.

Nem tudom, mit tegyek. Orrin nem akar rosszat hallani a fivéréről. Tapasztaltam már ezt. Valahogy mindig megtalálja a módját, hogy menthetőnek lássa Egan cselekedeteit. Soha semmivel nem bátorítottam ezt a szenvedélyt, ezt a megszállottságot Eganban. Kezdettől Orrint választottam. Ha vadembert akartam volna, inkább Ancrathi Jorgra mosolygok rá, és micsoda teremtményhez kötöttem volna akkor magam! Orrinnak el kellene küldenie Egant, rábíznia valami várat egy vitatott határszélen, valami háborút, amivel elfoglalja magát. Nincs szüksége rá, hogy mindig mellette legyen. Egy kard nem nyerhet csatát, bármilyen ügyesen forgatják is.

Július 18. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Kerestem Egant az álomtájon, de továbbra is rejtve marad. Az üzenetekre, amiket küldtem, nem jött válasz. Nem tudom, megtaláljáke egyáltalán a hírvivők Orrin hadát. A beszámolók szerint a Renarfelföldhöz közeleg. Felötlik bennem, vajon nem Jorg Ancrath eszközee Sageous. Csak nem uszította rá apja ebét a férjemre?

Október 28. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Ma ráleltem Egan álmaira, de sötétek, el vannak zárva előlem. A pogány kezét érzem ebben, aggasztanak a tervei. Talán Orrin nem bizonyult eléggé terelhetőnek? Egant könnyebb lenne hol erre, hol arra nógatni, mint a bikát egy rongydarabbal. Őrjítő, hogy be vagyok zárva ebbe a palotába, és minden, ami fontos, ötszáz kilométerre történik.

Október 29. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Semmi hír Orrinról, sem Egonról, de állítólag tízezrek masíroznak, fegyveresek özönlenek a Felföld felé, Jorg Ancrath pedig az egyetlen várában kuksol alig huszadannyi haderővel. És én egyre csak aggódom. Az okos, erős, türelmes és bölcs Orrinért. Még a tüzes és harcra termett Eganért is. Mert jól emlékszem Ancrathi Jorgra, a tekintetére, a sebhelyeire, tetteinek visszhangjára, amely még mindig kong az álomtájban. Emlékszem rá, és akkor is aggódnék Orrinért, ha tízszer annyi katonája volna, Jorg pedig egyedül állna előtte.

November 1. napja, az Interregnum 102. esztendejében

Álmot szőttem fényből és árnyékból, és megtáncoltattam Marcus Gohalnak, az őrségparancsnoknak a fejében. Így könnyebben engedelmeskedett, amikor követeltem, szervezzen a számomra kíséretet, hogy délre mehessek, a férjemhez. Az álomtól eszébe sem jutott, hogy vitatkozzon velem. Csak bólintott, összecsapta a sarkát, ahogy a nyílbelieknek szokásuk, és négyszáz főnyi lándzsást rendelt mellém az útra. Korán indultunk, mielőtt még a pirkadat lelopta az árnyékot az égről, könnyű tempóban ügettünk, a lovak lehelete felhőket pöffentett elénk, a lombok aranysárgán és karmazsinpirosan virítottak, amint az első napsugár rájuk esett.

És én úgy éreztem, hogy figyelnek, mintha valaki rajtam tartaná a szemét a magasból.

Hiányzik Góg testvér. Nincs idegesítőbb a gyermeki csacsogásnál, és nincs szomorúbb a csendnél, ami utánuk marad.

48

A menyegző napján

– Ez őrültség, Jorg. Nyíl hercegét az Isten is arra teremtette, hogy kard mögött álljon. Mindenki ezt mondja. Pengével a kézben ő nem olyan, mint mások. Szinte már nem is emberi. – Makin most a trón előtt állt, mintha el akarná zárni az utamat. – Majd szépen kiderül, hogy amögött is kell meghalnia – feleltem. – Én láttam őt küzdeni. – Makin a fejét rázta. – Remélem, van még valami a tarsolyodban, Jorg. – Hát persze hogy van. Makin válla lejjebb rogyott megkönnyebbülésében. Robert bácsi elmosolyodott. – A legjobb kurva kardforgató kar, az van a tarsolyomban. Kórusban hangzott fel újra a tiltakozás, mintha zsémbes libanyájjal telt volna meg az udvar.

– Uraim! – Felálltam a trónról. – Bizalmatlanságotok kétségbe ejt. Márpedig ha én kétségbeesek, az nektek nem lesz jó. Ha Nyíl hercege elfogadja a kihívásomat, találkozom vele a harcmezőn, és ott keresem majd a győzelmet. Elléptem Makin mellett. – Hé, te! – Találomra ráböktem egy lovagra. – Szólítsd a heroldomat. – Nagyjából biztos voltam benne, hogy van heroldom. Megperdültem, és szembenéztem Makinnal. – Meséltem már, hogy párbajoztam Shimon kardmesterrel, nem? – Ezerszer is. – Makin felsóhajtott, aztán Lord Robertre pillantott. – Shimon szerint jó voltál, Jorg – mondta Robert bácsi. – Az egyik legjobb, akit negyven esztendő során megismert. – Na látod! – kiáltottam. – Na látod! – Csakhogy két évvel később Nyíl hercegével is találkozott, és őt jobbnak ítélte. Orrin fivéréről, Eganról pedig azt mondta, kettejük közül messze ő a halálosabb. – Akkor még csak tizennégy voltam! Most meg felnőtt vagyok. Férfi. Makint például egy széklábbal is legyőzöm. Bízzatok bennem. Nyíl hercege véresen roskad össze, még mielőtt a kardomat megpillantaná. A hatás kedvéért léháskodtam, persze. Szembe fogok szállni a herceggel. Akár győzök, akár veszítek, akár van esélyem, akár nincs. Az őrület, amit Sageous bocsátott rám, kiégett belőlem, és én megkockáztatom a harcot, akármilyen egyenlőtlennek ígérkezik, de így is, úgy is marad a tény – megöltem a testvéremet. Nincs az a láng, amely ezt a bűntudatot elemésztené. Magammal viszem a csatatérre, és lehet, hogy ott temetik el, velem együtt.

Megtalálták Vörös Kentet Lord Jost embereinek elszenesedett hullái alatt. Amikor hírül vettem, felhozattam a trónterembe. – Néztél már ki jobban is, Sir Kent – mondtam. Bólintott. Két őr cipelte be egy székhez kötözve, nehogy lecsússzon róla. – Éreztem már magam jobban is, testvér. – Rekedt volt a hangja, a felforrósodott levegő megperzselhette a tüdejét.

Egyikünk sem tudhatta, életben marad-e, de Kent még most is alázatosan lesütötte a szemét a sok lord meg lovag előtt, hiába emeltem őt közéjük. Elég a legcsekélyebb biztatás, hogy rávesse magát egy állig felfegyverzett hadseregre, de ebben a trónteremben, amely inkább selyemhez, mint bőrvérthez szokott férfiakkal volt tele, félelem töltötte el. Leléptem az emelvényről, és leguggoltam eléje. – Adnék valamit, hogy enyhítse a fájdalmadat, Kent testvér, de azt akarom, hogy küzdj meg vele. Vívj meg ezekkel az égésekkel. Győzz. Nincsenek megadási feltételek. – Az én égésem is tombolt még. Kent fájdalmának, meg másokénak ott lenn az udvaron, csak a halvány visszhangja lehetett, mégis harapdált, lüktetett a pofacsontomban és a szemgolyóm mögött. A szemem sarkából észrevettem valamit, és elfordultam Kenttől, vissza a trón felé. Két olajlámpa állt kétoldalt a trón mellett, feketepiros zománcozott urnák kovácsoltvas lábakon. Az üvegburában, a kanócon táncoló láng furcsa volt, túl fényes, túl narancsos, túl sok lángformát mutatott egyszerre. Az üveg fölé tartottam a kezem, de nem éreztem meleget, csak valami eleven erő sugárzott belőle végig a karomon, amitől majdnem felordítottam. Sohase nyisd ki a ládikót. – Felség, visszajött a herold. Elrántottam a kezem, még bűntudatfélét is éreztem. A heroldom az ajtóban állt két asztali lovag között. Magas és csinos volt aranyzsinóros bársonylibériájában. – Hogy fogadta Nyíl hercege az ajánlatomat? – kérdeztem. A herold, mint a pletykások általában, hogy még inkább magukra vonják a figyelmet, hatásszünetet tartott, bár ennél nagyobb érdeklődés már nem is kísérhette volna. – A herceg hajlandó kiállni veled a harctéren, hogy így döntsétek el a csata sorsát – jelentette végül. Láttam, hogy Makin a fejét rázza. – Pompás – mondtam. – És megnevezte a helyszínt is, vagy beleegyezett, hogy a Futtató gerincén vívjunk meg egymással? – A herceg úgy véli, az a gerinc inkább trollból van, mint kőből, ezért egy lapos területet jelölt meg a Rigden-szikla közelében, félúton a vár és a frontvonalának jelenlegi pozíciója között. Öt megfigyelőt

hoz magával, akik húsz méterre állnak majd mögötte, és tőled is ugyanezt várja. – Mondd meg neki, hogy elfogadom, és hogy egy óra múlva találkozunk ott. A herold meghajolt, és indult, hogy átadja az üzenetet. – Makin, te is ott leszel. De előbb kerítsd elő Olvin Greent, vagy ha meghalt, valaki mást, aki ért a nyíl ütötte sebekhez. Hat erős emberrel menjen föl Coddinhoz. Kezeljék ki a sebét, ha még él, és amint mozdítani lehet, hozzák le onnét. Makin bólintott, és szó nélkül elhagyta a termet, megérintve Kent vállát kifelé menet. – Lord Robert, Rike, Keppen kapitány és Gomst atya is velem jön. Robert bácsi fejet hajtott, majd az emelvényre fellépve a fülemhez hajolt. – Minek a pap? Jó kardok kellenek oda, hitszegés esetére. – Nyíl hercege öt jó kardot hoz. Én hármat viszek, plusz egy íjászt, hátha megfutamodik az a rohadék, meg egy papot, hogy az utókor igaz beszámolót kapjon majd a történtekről. Hagytam, hogy beleszíjazzanak a páncélomba: ezüsttel bevont acélból készült, kiváló munka, minden dísz nélkül. Ezen nem volt se címer, se semmiféle embléma. A cicoma békeidőre való, olyanoknak, akik játékot játszanak, csak nincsenek tisztában vele. Tudnotok kell, hogy a Százak Háborúja – játszma. S ahhoz, hogy nyerjél, meg kell játszanod a figuráidat. A titka az, hogy csak egy játszma van, és a szabályokat te hozod. Most, hogy az emlékládikó nem volt többé, minden tervemet a fejemben őriztem. A lényeg, hogy nem szabad gondolni rájuk – nem szabad hagyni, hogy Sageous beléjük kapaszkodhasson. Elég egyetlen hiba, és a játszmának vége. Miközben az apródok reteszeltek, szíjaztak és izzadtak, a szememhez emeltem az Építők karikáját. Egy pillanatra Mianát láttam a terem túlsó végében, és eltűnődtem, átférne-e a keze a karikán, hogy karkötőként viselje azon a vékonyka csuklóján. Aztán összeállt a kép. Az egész világ előttem, mint egy kék-fehér ékkő. Egy vászon, amelyen még a birodalom sem mutatna túl nagynak. Az ujjam hegyével mozdítottam egy aprót a karika rovátkolt peremén, és a nézőpontom máris a föld felé zuhant, gyorsabban, mint

egy nyílvessző. Még egy golyónál is gyorsabban. Ó, igen – tudok azokról a golyókról. A kép a sebességtől egy, két, majd három szívdobbanásnyi időre elmosódott, aztán megint éles lett. Bármilyen hatalmas is az a bizonyára fölöttünk függő teleszkóp, ennél közelebbi látvánnyal nem szolgálhatott: több kilométert fogott be a kép, az Odú körvonalai kivehetők voltak, de a részletek nem. A herceg hadseregének tömege: sötétebb folt a hegyoldalon. A nagy ostromgépek formáját is ki tudtam venni, körülöttük az emberek megannyi porszem. Megint megmozdítottam az ujjam hegyét, és a kép elfeketedett. Átvillantam négy űrön, ahol az Építők hajdani szemei mára már megvakultak, aztán, ujjam az utolsó rovátkán: egy új jelenet. Úgy láttam a hadsereget és falaim füstölgő romhalmát, mintha egy közeli hegytetőről nézném. Egy tizedmilliméterrel ismét elmozdítva az ujjam hegyét közelebb hoztam a látványt, majd a Rigden-szikla melletti területre fókuszáltam. Legtöbb helyen az Építők karikája nem lát közelebbre annál a madártávlatnál a több kilométernyi magasból, amelyet az imént lefestettem, de öt hely közül egyben más szemeket is tud használni. Némi kutatással meg következtetéssel már korábban rátaláltam annak a szemnek a pozíciójára, amelyet most igénybe vettem. A Matterackok egyik magas gerincén helyezkedik el, és ha éppen nincs használatban, tökéletesen láthatatlan. Ha előhívom, csillogó acélrúd emelkedik ki egy természetes sziklába épített fekete ajtó mögül, és fekete kristálykupolát tol fel a levegőbe. Álltam ez alatt a kupola alatt, és hallgattam a halk zúgást, zümmögést, ahogy a karika nyújtotta látványt változtatgattam. Valami gépi szem ücsöröghet benne, az teljesíti a kívánságomat. Úgy hagytam, ahogy volt. Ezek a szemek, ott fenn a mennyboltozaton meg lenn közöttünk, az eleven sziklába vájva, kész csodák. De azért furcsa, hogy azok az emberek mindenhol és minden pillanatban figyeltetni akarták magukat. Lehet, hogy ebbe őrültek bele. Én nem tűrném, hogy így kémkedjenek utánam. Én megvakítanám az ilyen szemeket. Fexler Brews mindenesetre tényleg megőrült. Tizennégy évvel azután, hogy a visszhangját rabul ejtették, és belezárták abba a gépbe, fogott egy pisztolyt, és agyonlőtte magát. Colt négy-ötösnek hívták ezt a fura jószágot. Megtaláltam Fexlert, bár nem volt könnyű.

Megtaláltam a Renar-felföldre visszavezető hosszú és kacskaringós vándorutam során, noha sok fájdalomba és sok életbe került. Olyan életekbe, amelyeket becsültem. Ritka kincs az ilyen. Fexler golyót röpített az agyába, de a gépek még akkor sem eresztették el. Töredékmásodpercek közötti csapdába zárták. Elhessentettem a gondolatot, a fegyver képét az időbe dermedt kézben, a mozdulatlan vérrubinokat a levegőben, a kimeneti sebnyílás körül. Elfelejtettem a sztáziskamrát… míg Sageous észre nem vette, hogy emlékezem. Azt mondják, Isten minden pillanatban figyel bennünket. De én azt hiszem, vannak pillanatok, amikor bizonyos fajta cselekedetekre kerül sor, hogy elfordítja az arcát. – Mit látsz, Jorg? – Miana mellettem állt. – Azt, hogy a párbajterep tiszta. – Elvettem a szememtől a karikát. – Képes leszel győzni, Jorg? – kérdezte. – Ez ellen a herceg ellen? Azt mondják, nagyon jó. Éreztem Sageoust. Szagoltam, amint a gondolataim szélét csipegeti, próbálja elcsenni a titkaimat. – Ő nagyon jó. Én meg… nagyon rossz vagyok. Lássuk, mi sül ki ebből! – Képzeletben falat emeltem, és nem hagytam, hogy az elmém előrekószáljon mögüle ahhoz, ami történni fog. A kezem tudja, mit kell tennie, nem kell gondolkodnom rajta. Egy páncéldoboz van a trónom aljába építve. Mielőtt a fejemre tették volna a sisakot, letérdeltem a trón elé, és beledugtam a nehéz kulcsot a zárlemezbe. Lehajtottam a doboz oldalát, jobb kézzel benyúltam, megfogtam a kis kerek vaspajzs szíját, és kihúztam. Ráfontam ujjaimat a pajzs belsejében rejtőző tárgy furcsa nyelére, és elmosolyodtam. Fexler Brews azt képzelte, hajlandó vagyok elfogadni a „nem”-et válasznak. Nyitva hagytam a dobozt, felálltam, és leléptem az emelvényről, hogy az apródok a sisakot is felszíjazhassák. – Fordítsd meg a kardövemet, Keven – mondtam. A fiú a homlokát ráncolva pislogott. Gyereknek látszott. Nem lehetett több Mianánál. – Felség? Biccentettem, mire kikapcsolta az övét, és újra feltette, úgy, hogy a kardmarkolat a bal csípőm fölött üljön az acélon. Vannak, akik nevet adnak a kardjuknak. Én mindig is szenvelgésnek tartottam az ilyesmit. Ha muszáj valaminek hívnom,

hát majd „Éles”-nek hívom, de elkeresztelni éppúgy nem akarom, mint a villámat az ebédnél, vagy a sisakomat a fejemen. Lassú léptekkel kimentem a trónteremből. Minden szem engem követett. – Vörös Jorg – suttogta Kent, ahogy elhaladtam mellette. – A vörös még csak megfelelne, Kent. De attól tartok, én annál sötétebb vagyok. Amikor kinyitottam azt a ládikót, nem csak az emlékezetemet kaptam vissza. Az ajtó melletti fáklyák lángja felugrott, ahogy elmentem mellettük, és ez valami furcsa érzelemmel töltött el. Úgy éreztem, hogy nem csupán az udvar figyel, nem csak Sageous meg a játékosok, akik a Százakat tologatnák a táblájukon. Góg is figyelt. A tűzből. Csak egyszer néztem vissza, Mianára, aki a trón mellett állt. Lord Robert besorolt mellém. Keppen és Rike kinn csatlakozott hozzánk. – Ideje leugrani a zuhatag tetejéről, öreg – mondtam Keppennek, amint odalépett. Elvigyorodott, mintha tudná, hogy ütött az óránk, és alig várja, akárcsak én. Előreindultam nagybátyám folyosóin. Degran már nem kísértett az árnyékok közül, bűnöm ténye már nem hordozta magában az őrület ígéretét, de a tettemmel így is tisztában voltam. A halál várt rám a lejtőkön, valamilyen formában. És jó is lesz úgy. Halál a herceg kezétől, halál az ezrek kardjától, vagy az a fajta halál, amelytől Fexler mentett meg, amikor Luntar ládikójába zárta a nekromancia és a tűz erőit, amelyek belém akasztották a horgukat, és szét akartak tépni. Erről jut eszembe. Elővettem az üres ládikót, immár utoljára, hogy eldobjam. Pandóra szelencéjében a remény is megbújt: az összes csapás közül, amit balvégzetű kíváncsisága a világra szabadított, ezt eresztette ki utoljára. De nem énfelém repült, annyi szent. Még egyszer belenéztem a fedele fosztott dobozba, mielőtt a padlóra hajítanám. És íme, ott a csiszolt rézbelsőben, egy kis folt. Egy utolsó emlék? Ami nem akar visszajönni? Rányomtam az ujjam, és sötétsége átivódott a bőrömön, csak a csillogó réz maradt utána. Ez az emlék nem ragadott meg, nem emelt ki a mostból, csak leülepedett bennem, miközben az Odú folyosóit róttam. Eszembe

jutott az utolsó beszélgetésem Fexlerrel nagyapám várában. Fexler a ládikót nézegette, amint hozzáérintettem a nézőkarikát. „Sageous?” – mormolta, ahogy a karika zümmögni kezdett. „Sageous? Az a mocskos álomtolvaj tette ezt? Ő plántálta belém az őrületet?” „Sageous sokkal rosszabbat is tett annál, Jorg. Ő rakott be a tövisek közé.” Elhallgatott, mint aki emlékezni próbál. „Persze, ami ottfogott, az már egy más ügy.” Minden tövisheg felparázslott rajtam a szavai hallatán. „Miért?” – kérdeztem. „Miért tette?” „A rejtett kezek, amelyek a birodalmatok figuráit tologatják, megosztanak egymással bizonyos próféciákat. Sokat beszélnek Nyíl hercegéről és Arany jövőjéről. De vannak olyan jóslatok is, amelyeket nem szívesen terjesztenek. A rejtett kezek úgy vélik, ha két Ancrath összefog, az véget vet a hatalmuknak. Véget vet a játszmának.” „Két Ancrath?” Ezen nevetnem kellett. „Akkor biztonságban vannak!” „Amikor minden várakozás ellenére életben maradtál, szert tettél bizonyos értékre” – mondta Fexler. Végigfutott rajtam a hideg, mert végre megtudtam, hogyan próbálták a játékosok meggátolni, hogy két Ancrath szövetkezhessen a táblájukon. Olidan mindkét fiának meg kell halnia. És amikor ezt megúsztam, és épp olyan hasznossá váltam a játszmájukban, akár drága jó atyám, vajon azért hagyták, hogy tovább éljek, mert tudták, sohasem fogom ügyemet az övéhez kapcsolni? Vagy netán, valamikor réges-régen, ezt a lehetőséget is fontolóra vették, és nem csak a mi kezünk vert éket közém és atyám közé? „Felkutatom azt a pogányt, és megölöm” – fogadtam meg Fexlernek. „Sageous csak egy barbár, aki babonán szűri át az igazságot, hogy álmokkal kontárkodhasson.” Fexler a fejét rázta. „Mindenesetre elég nehéz elkapni” – feleltem. „Ó, bárcsak tűnne végre el” – felelte Fexler, félig dúdolva. „Micsoda?” „Egy régi rigmus. Ősrégi. Sageousról jutott eszembe. A lépcsőn menve láttam ott egy embert, aki ott se volt; ma sincsen ott, és nem felel, ó, bárcsak tűnne végre el. Ez Sageous: az ember, aki ott se volt.

A dolog nyitja persze az, hogy meg kell változtatni a végét: Ma sem volt ott, és nem felelt, ó, bár maradna végre helyt. „Mi?” Vajon a szellemek is megbolondulhatnak? Ekkor Fexler közelebb jött, és a ládikóra tette szellemkönnyű kezét. „De mindezzel semmit sem érsz, amíg ennek a ládikónak a rejtélye meg nem oldódik, amíg a gordiuszi csomót szét nem bontják. Addig beleteszem a ládikóba.” „Ne!” – kiáltottam. Nem hagyhatom, hogy ezt az emléket is elvegyék tőlem. „Mit ne?” – kérdezte Fexler. „Nem… nem emlékszem.”

– Mit ne? – kérdezte Makin az Odú folyosóján, miközben Nyíl hercege felé igyekeztünk, aki odakinn várt a kardjával meg mögötte ezer másikkal. Megráztam a fejem. Markomban az üres ládikó össze volt préselve, a régi, tövis szúrta sebekből szivárgott a vér. Leejtettem a ládikót, és a falhoz rúgtam. – Ne – mondtam. – Ne, és kész.

Gomst atya az udvaron várt bennünket. Ösvényt tisztítottak nekünk a halottak között. Úgy hevertek kétoldalt, mintha a pokolba vezető úton járnánk. És micsoda szag volt ott, ó, testvéreim! Még a gyomrom is megkordult. De a legrosszabb, hogy, miközben közöttük lépkedtem, az egymásra púpozott, elszenesedett hullák rángatóztak. Megnyomorodott, vörös kezek görbültek be jöttömre, az ujjakról suvadt le a megégett bőr. Fejek nyaklottak felém, halott szemek kerestek. A többiek, akik csak a ránk váró feladatra összpontosítottak, nem vették észre, de én láttam, éreztem őket, amint nyugtalanul hánykódnak új álmukban, és a Holt Király néz ki rám belőlük. Sohase nyisd ki a ládikót. Halál és tűz fúrta belém a horgát. Mélynél is mélyebbre. És mindegyik rángatott.

– Nekem a haldoklókat kellene vigasztalnom – mondta, illetve kiáltotta Gomst atya, mert a sebesültek üvöltözése a körgalériáról, ahová felhordták őket, elnyomta a szavát. – A haldoklók foglalkozzanak csak magukkal – feleltem. Tudtam, hogy nekem nem jelentett volna vigasztalást Gomst atya, amikor a Heimriften hevertem nyöszörögve. Észrevettem Grumlow-t az öregtorony ajtajánál, az árnyékok között. – Könyörülj a haldoklókon, Grumlow – szóltam oda neki. Biccentett, aztán elment. Tudtam, hogy én a Heimriften Grumlow gyors, metsző könyörületét részesítettem volna előnyben, és nem a Gomst atya moralizálásával kísért lassú véget. Mentünk tovább a csapán, ahonnan a halottakat eltakarították, de a megégett hús zsírját, a bőrcafatokat, az elszenesedett emberi körvonalakat nem. Senki sem beszélt; még Rike is komornak tűnt. Amúgy stimmelt a dolog. Nagybátyám, Renar grófja nagy égető hírében állt. Így terrorizált másokat közel s távol. És amikor idejöttem, hogy elvegyem tőle ezt a helyet, Góg volt segítségemre, és a várudvar megtelt elégett emberekkel. Nyíl hercegének igaza volt, amikor azt mondta, az Ancrathoké a Helytartó-fa legsötétebb ága. Sokat gondolkodtam rajta, kiállok-e majd Nyílbeli Orrin ellen, ha újból megjelenik. Ő volt talán a császári vonal ágának legfénylőbb gyümölcse. Mióta négy esztendeje megkaparintottam a Felföldet, bejártam az egész birodalmat, s amikor végre visszatértem, le kellett vernem Jarco kuzin felkelését nyugaton, aztán pedig kevésbé kézzelfogható ellenségekkel kellett hadakoznom: a betegségekkel a népem közt és a betegséggel a gazdaságban. Ugyanennyi idő alatt Nyíl hercege felépítette erejét, és elfoglalt öt trónt. Lehet, hogy csak azért torlaszoltam el az Aranykapuhoz vezető útját, mert a bölcsek folyton azt sugdosták, át kell engednem neki a birodalmi trónt. Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Most azonban, hogy a rézládikó kinyílt, s emlékeim és vétkeim visszatértek hozzám, úgy éreztem, többet is visszakaptam: mintha eddig csak árnyéka lettem volna önmagamnak, majdnem én, de valami létfontosságút kiloptak volna belőlem, valamit, ami annyira kötődött a bűneimhez, hogy Luntar kénytelen volt azt is beledugni az emlékládikóba. Talán nem érem meg ennek a véres napnak a végét, de

ha igen, nem múlhat el még négy év úgy, hogy ne kerüljek közelebb a célomhoz. Átvágtunk a viskótelep romjai között, ahol az Odú külső falának égő darabjai iszonyú pusztítást végeztek. Sehol sem volt többé Jerring istállója, ahol Makint meghempergettük a trágyában, hogy útra kész legyen. Még most is véget vethetnék ennek az egésznek. A herceg elfogadná a békét: fontos neki, hogy haladhasson tovább. És ki mondhatná, hogy rosszabb császár lenne, mint én? Még ha legszörnyűbb bűneinkkel sorra ütjük is egymást, nálam mindig maradnak talonban még sötétebb tettek. Volt úgy többször is, fenn a csúcsok tiszta magasában, hogy arra gondoltam, utat engedek Nyílbeli Orrinnak. De változnak a dolgok. A bajvívó porondhoz most egy másik Jorg közeledett, és egy másik nyílbeli herceg. A menyegző napján Jorg újra a régi Jorg lett. Visszatért a hajdani szomjúság. Vér fog folyni. Zene szólt körülöttem, először csak halkan. Egy darab, amit anyám játszott a zongorán. Ritka hangszer, bonyolult valami, húrokból meg billentyűkből meg kalapácsokból, ősi, de a hangok, amelyek a jobb keze alól keltek, tiszták voltak és magasak, szeplőtelenek, mint a csillagok a feketeségben, a balja alól pedig hullámzó melódia szárnyalt. Néha egyetlen, jégmakulátlan hangra a tüdődben reked a levegő, s aztán egy másik, ütemen kívüli hang, csak úgy a semmibe vetve, az egész bőrödön végigborsózik. Egyetlen kis futam, a szűkített hangközök fölött rebegő kéz bárhová elröpíthet, bármilyen időbe, érezheted megújulva magad tőle, vagy éppenséggel úgy, hogy rád nehezednek az évek, még lélegezni se bírsz. Törött kövek, megfeketedett gerendák között jártunk. A lángok ropogása alatt a dallam lüktetett, a bal kéz a legmélyebb hangokon futkározott. Egyik felől Rike toronylott fölém, másik felől a nagybátyám lépkedett. Éreztem a magas refrént. Láttam anyám kezét, amint rálel a magas hangokra, a fekete billentyűkre, amelyektől belül megfájdult a mellem: sirályok rikoltozása viharos tengeren. Annyi év után, amikor csak néma emlékként láttam játszani a kezét, most végre hallottam őt, hallottam, ahogyan zenél. Le a hegyoldalon, le a herceg felsorakozott, végtelen hada felé. És még mindig a zene, a mély, lassú dallam, a magas, megtörő ellenpont,

mintha hirtelen maguk a hegyek váltak volna kottává, mintha a rejtett barlangok, titkos csúcsok minden szépsége az óceán kortalan fensége köré fonódna, és minden férfi életének zenéjévé válna, amelyet egy asszony ujjai adnak elő, szünet nélkül, kíméletlenül, beléd nyúlva, kifacsarva, lecsupaszítva. Le a sík részre a Rigden-szikla szürke tömegénél. A zene lassul, a hangok szétgurulnak, csak az ellenpont játszik a legmagasabb oktávon, bánatos hangok, tétovák, elhalók. Makinra pillantva eszembe jutott az az első nap, amikor fakardot nyomott a kezembe. Az a sok komoly fiú, aki mind el akarta sajátítani a játszmáját. Én pedig megmutattam nekik, hogy ez nem játék, hogy a győzelem a lényeg, de azt hiszem, még akkor sem értették, amikor a legjobb közülük ott fetrengett fuldokolva a földön. Egy nagy kőhajító égett a szikla mellett. Valószínűleg a falakhoz közelebb gyulladt ki, és idáig vonszolták, mire rájöttek, hogy hiába. Lehet, hogy éppen ez vetette be azt a nagy követ a hálószobámba. A lángok engem néztek. Felém hajoltak. Nyíl hercege már ott állt, szivárványosan fénylő teuton páncélján a névrokonait markolászták a sárkányok. Öt lovagja a mondott távolságban várakozott, és én is ugyanígy hagytam magam mögött a segédeimet. Mókás sort alkottak. Középen Rike toronylott, mint mindenki lidérces álma. Makin és Robert a két oldalán. Az öreg Gomst jobbra, minden létező szent cuccot magára aggatott, hátha úgy senki sem ereszt nyilat beléje, a vén Keppen meg balra, savanyú képpel, mint akinek nincs ideje ilyen marhaságokra. Odamentem a herceghez. – Nyisd meg előttem az öregtornyodat, és véget vethetünk ennek az egésznek. – A herceg hangja tompán szólt a sisakból, sötét szeme engem figyelt. – Ezt te sem gondolod komolyan – mondtam. – Jobb lesz így. – Elfordítottam a kardomat, hogy megcsillanjon rajta a fény. – Ne játszd tovább a bátyádat. Előtte megnyitottam volna a kaput. Talán. A herceg feltolta a sisakrostélyát. Vadul, örömtelenül rám mosolygott, aztán levette a sisakot, és ujjaival végigszántott kurta, sűrű, fekete haján. – Üdv, Egan – mondtam. – Országúti kódisként jobban tetszettél. Az illik hozzád.

Felénk sodródott az égő ostromgép füstje. Hallottam, hogy Rike köhécsel. – Tetszik a páncélod. Talán hordani is fogom, ha majd lefejtik a hulládról – mondtam. Fekete szemöldöke összeugrott, homloka sűrű ráncokba gyűrődött. – Te jobbkezes vagy. Mi ez az egész? A kardom markolatára ejtettem a bal kezemet. – Gyakran vívok jobb kézzel. Remélem, nem annak alapján ítélted meg a képességeimet, amit a kémeid jelentettek… Ballal sokkal jobb vagyok. Egan a hátul levő sarkára helyezte a testsúlyát. – Orrinnal is a jobbodat használtad… – Igaz – mondtam. – Sajnálattal hallom, hogy meggyilkoltad. Orrin mindkettőnknél jobb ember volt. Talán nemzedékünk legjobbja. – Orrin ostoba volt – szólt Egan, és visszatette fejére a sisakot. – Túlságosan bízott az emberekben. Úgy hallom, hátba döfted, és végignézted, ahogy elvérzik. Egan vállat vont. – Sohasem küzdött volna meg velem szemtől szemben. Csak beszélt, beszélt, beszélt volna. – Úgy tett, mintha semmiség volna az egész, de láttam, hogy azóta is kísérti a dolog. Láttam a szemén. – És Katherine hogy fogadta Orrin halálát? – kérdeztem. Láttam, hogy elhalványul. Épp csak egy fél árnyalatnyit. – Készülj a harcra! – Kivonta a kardját. Ügyet se vetettem rá. – Azt mondtam Orrinnak, majd akkor döntök, ha ismét felkeresi a Felföldet. Azt hiszem, végül is követtem volna, császáromnak neveztem volna. Merem remélni. Igazán várhattál volna még két hetet, hogy akkor gyilkold meg, amikor már elhagytátok a Felföldet. Jobban jártál volna. Egan kiköpött. – Így most két testvérgyilkos vív meg egymással. Készen állsz? – Tudod-e, miért gyakoroltam mindennap a kardforgatást, amióta utoljára találkoztunk? – kérdeztem. – Hogy pár pillanattal tovább tartson, míg megöllek? – Nem. – Hát miért?

– Hogy azt hidd, tényleg kiállok majd veled egy tisztességes harcra – mondtam. Felemeltem a jobbomat, és rászegeztem a pisztolyt a tányérnyi vaspajzs alatt. – Az meg mi? – kérdezte Egan hátralépve. – Az a szó van belepréselve, hogy COLT. Úgy képzeld el, mint egy számszeríjat, egy kis csővé kicsinyítve. Egy Fexler Brews nevű visszhangnak köszönd – mondtam. Hasba lőttem Egant. A golyó apró lyukat ütött a páncélján. Mivel már kipróbáltam egy görögdinnyén, tudtam, hogy a másik oldalán sokkal nagyobb lesz a lyuk. – Rohadék! – Egan megtántorodott. Most a lábába akartam lőni, de a fegyver beragadt. – Még jó, hogy nem elsőre, mi? – Bal kezemmel kivontam a kardom. Majdnem felfogta a csapást. Tényleg jó vívó volt. A penge belehasított a térdébe, és Egan összeroskadt. Az öt lovag, akiket magával hozott, rohamra indult. Vacakolni kezdtem a pisztollyal, hozzávertem a kardom markolatához. Újra felemeltem, és elsütöttem, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször. Egymás után elvágódtak, vörös lyukkal az arcukon. Ballal elhibáztam volna őket. – Rohadék! – Egan megpróbált felém kúszni. – Ez nem a te játszmád! – kiáltottam. Olyan hangosan, hogy Nyíl ármádiája is meghallotta volna, ha nem üvöltözik vérszomjasan, miközben előrenyomult. – Én nem a te szabályaid szerint játszom. Kiütöttem a kezéből a kardot, majd előreintettem a segédeimet. – Hozzátok ide Gomstot! A pisztolyban nem maradt több golyó, félredobtam hát a pajzzsal együtt, és Egan feje mögé nyúltam, hogy levegyem a sisakját. A késemet kellett használnom, a szíjak miatt. Lehet, hogy meg is vágtam egy kicsit. – Nem muszáj így végezned, Egan. – Torkon ragadtam. – Tudod, hogy halál van az ujjaimban? Rosszulesett, amikor testvérgyilkosnak neveztél, holott igaz. Megöltem szegény Degrant, pedig még csak nem is gondoltam rá. Érzed már? El tudod képzelni, mire vagyok képes,

amikor tényleg gondolok rá? Amikor tényleg fájdalmat akarok okozni? Ekkor felordított, ahogy csak egy férfi ordíthat. – Látod? – mondtam két ordítás között. – Nem vagyok büszke rá, hogy honnan tanultam, de hát segíts magadon, az ördög is megsegít. Meg tudom ölni a hátgerinced egyes részeit, és évekig borzasztó fájdalmaid lesznek, mielőtt meghalsz. Meg tudlak bénítani, el tudom venni tőled a beszéd képességét, így senki sem fogja megtudni, mennyire szenvedsz, és senkit sem tudsz megkérni, hogy vessen véget a kínjaidnak. A herceg katonái rohanva jöttek, de még messze voltak, és hegynek föl vezetett az útjuk. – Mit akarsz? – kérdezte Egan. Mivel már megszüntettem a kapcsolatot az agya és az izmai között, tudta: nem hazudok. Csak abban hazudtam, hogy azt sugalltam neki, vissza tudom állítani a kapcsolatot. – Legyünk barátok – mondtam. – Tudom, akkor sem bízhatnék benned, ha testvérednek neveznél… de azért csak tedd meg. – Mi? – Jorg! Fussunk! – Robert bácsi a vállamra tette a kezét. Ügyet se vetettem rá. Még több fájdalmat bocsátottam Eganra. – Nevezz testvérednek. – Testvér! TESTVÉR! A testvérem vagy! – kiáltotta, aztán felüvöltött, aztán már csak zihált. – Gomst atya, hallottad ezt? – kérdeztem. Az öreg bólintott. – Tegyük hivatalossá a dolgot – mondtam. – Fogadj be a családba, testvér. Újból fájdalmat okoztam neki. – Jorg! – Makin a felénk özönlő ezrekre mutatott, mintha magamtól nem vettem volna észre őket. – Én… Befogadlak. A testvérem vagy – zihálta Egan. – Kitűnő. – Visszaejtettem a fejét. Felálltam, és Makin köpenyébe töröltem véres kezemet. – Fussunk! – Makin pár gyors lépést tett az Odú felé, hogy példát mutasson. – Ne légy ostoba – mondtam. – Úgysem sikerülne.

– Mi a terved? – kérdezte Makin. – Azt reméltem, hogy feladják, és kész. Hiszen még csak nem is szeretik ezt a szarkupacot. – Belerúgtam Egan fejébe, de nem túl nagyot, mert szükség lehet még a lábamra a futáshoz. – Több mint a felét megöltem ezeknek a rohadékoknak. Mindkét hercegüknek vége. Az ember azt hinné, fogják magukat, és egyszerűen hazamennek! – Ezt az utolsó mondatot az előrenyomulók felé irányoztam, akiknek már az arcát is ki lehetett venni. – Ennyi? – kérdezte Robert bácsi. – Hogy remélted? Vigyorogva szembefordultam vele. – Életem legutóbbi tíz esztendejét megérzésekre, tippekre, reményre és szerencsére alapoztam. Mögötte táncot lejtett a tűz, amint zsarátnokok potyogtak le a kőhajítóról. A lángok ugyanolyan furcsák voltak, mint a várban, laposak, törékenyek. Bíborvörös barázdák, és valami csíkozott jelleg… – Végig fogom nézni a halálodat. – Sageous állt ott, tőlem balra, nem viselt mást, csak egy ágyékkötőt, pedig hideg volt, és minden négyzetcentiméter tele volt írva a testén. Meglepett, de igyekeztem nem mutatni. Feléje léptem. – Nem vagyok jelen. Hát sohasem fogod megérteni, Ancrathi Jorg? – Láttam, hogy gyűlöl. Már az is egy apró győzelem volt, hogy érzelmet csiholtam ki azokból a jámbor marhaszemekből. – Tényleg? – kérdeztem. A szivárványos páncéljában heverő, vérző Eganra nézett. – Nagy dolgokat vihettem volna végbe vele. Tudod, milyen sok időbe telt, mire egy ilyen nagy hatalmú és mégis hajlítható embert találtam? Orrin nem vált be. Orrin merevebb volt, mint atyád, pedig ez nagy szó. – Te vetted rá, hogy ölje meg Orrint? – Nem volt nehéz. Csak egy kis noszogatásra volt szükség. A szép Katherine igen csábítónak bizonyult, szegény Orrin pedig az útjában állt. Az Egan-féléknek csakis egy válaszuk van azok számára, akik az útjukban állnak. – Mennyi kis noszogatás, álomboszorkány – mondtam.

– Valószínűleg már nem is emlékszel arra az álomra, amely arra sarkallt, hogy könyörögjél, látogassatok el aznap Norwood-ba, ugye, Jorg? – Micsoda? – Képek fortyogtak az agyam hátuljában. A norwoodi vásár. A zászlódísz. El akartam menni. Nyaggattam anyámat. Jóformán becibáltam őket a hintóba. – Te voltál? – Igen. – Feszes, gonosz mosolyt villantott rám. – Bűneid büntetést kívántak. – Engem majmolt. – Gyerek voltam csak… Sageous lenézett Eganra. – Most is azt kívánnak. Hideg tűz lobbant bennem. – Megmondom, mit kívánnak a bűneim, pogány. Még többet. Társaságot akarnak. – És feléje léptem. – Nem vagyok itt, Jorg – mondta ő. – Szerintem itt vagy. Éreztem, hogy szövögeti a látásomat, próbál álomban tovatűnni. Aztán megláttam Katherine-t. A szellemét. Sápadt volt a dühtől, s csak annál szebb. A szelleme Sageous mellett várakozott, ott, ahová az menekült volna; olyan volt, mint a délibáb a forró homok fölött, ajkai hangtalanul mozogtak, kántált valamit. Láttam, amint lovon ül, körülötte a lovagok, akiket a nyílbeli palotából hozott magával. Valahol a had mögött nyargalt vakon, szemét látomások tartották fogva, amint a maga varázslatát szőtte. És összeszorított szájának minden néma szavára Sageous egyre inkább alakot öltött, egyre inkább ott volt. A pogány felé nyúltam. – Láttam ott egy embert, aki ott se volt… – A kezem már majdnem megtalálta, de amint rácsukódtak volna, anyaga kicsúszott az ujjaim közül. Mit is mondott Fexler? Minden az akaraterőn múlik. Ha félretolod a koponyákat, a füstöt, a varázsszöveget, legalul ott a vágy. – Ma sem volt ott, és nem felelt. – Csak akarni kell. – Ó, bár maradna végre helyt. – És akkor rálelt a kezem. Bármit mondjanak a megkeseredésről, a bosszú pillanata édesebb, mint a vér, testvéreim. Megragadtam a fejét, és letéptem a nyakáról, mintha csak troll volnék, ő meg merőben emberi, mert túl sokáig járkált az álmokban, és a húsa megrohadt közben, úgy szakadt, akár a telefirkált pergamen,

amire hasonlított. És ekkor ő üvöltött fel hangtalanul, és megpróbált meghalni. De én nem eresztettem. Hagytam, hogy a nekromancia belenyűgözze a koponyájába. – Nincs annyi fájdalom a világon, amennyit érdemelnél. – És a tűz, amely a csontjaimban égett, a véremben visszhangzott, lángra lobbant a kezeim közt, és vele égett ő is, csapdába esve, élve, emésztődve. A közeledő katonák felé hajítottam a koponyát. Lángolva pattogott a sziklán, a húsa fortyogott, ajkai vonaglottak. Az égésnél is többet érdemelt. A kőhajító lángoló roncsaihoz indultam, a tűz most felfelé szökellt a karomban. – Jorg? – Makin hangja halk volt, mintha félig-meddig azt remélné, hogy nem hallom meg. – Azt ajánlom, fussatok – mondtam. – Úgyis utolérnek – morogta Rike. – Előlem fussatok! A tűz felugrott, ahogy közeledtem hozzá. Olyan volt, mint az üveg, mint egy ablak. Mögöttem Makin és a többiek már futottak is. Nevettem. A gyönyörűség, a pusztítás bömbölő gyönyörűsége. Ezért táncolnak a lángok. Örömükben. – Csak egy tűz van – mondtam, és tudtam, Góg figyel belőle. Benyúltam a fénybe, és megtaláltam őt, lángból volt, fehérizzású keze az enyémben, elveszett testének töredékei még a húsomban, éltettek. Lényem legmélyén ez a tűzmágia – nevezzük mágiának, vagy megértésnek, vagy empátiának – harcra kelt a véremet mérgező nekromanciával. A herceg katonái már túl jártak a Rigden-sziklán. Egy lándzsa zúgott el a fejem mellett. – Jöjj – mondtam. – Góg testvér. – Biztos? – kérdezte ő. – Ennek sohasem lesz vége. Olyan, mint az a nap a hegyek alatt. Millió kép kavargott bennem. Arcok, pillanatok, helyek, különféle testvérek. A világ fájdalma. És a tűz mindet elemésztette. Már tudtam, hogyan érezhetett Ferrakind. – Hadd égjen.

És Góg belém ömlött. Tűzfolyam volt, amely felfalta a halálmágiát, és valami újat teremtett, sötétebb tüzet, amely méregként nyargalt bennem, a végtagjaim köré fonódott. Odaért hozzám Egan hadának eleje, és a tűz kihussant a kezemből. A katonák cafatokká szakadtak, a hús felrepült róluk, mint a tengerhab a szélben, és a csontjuk lángra lobbant, ahogy elvágódtak. A sötéttűz továbbiramodott, emberről emberre ugrott, miközben a katonák menekülni próbáltak, megfordulni és rohanni, de csak a bajtársaikba ütköztek, akik, még nem tudván, mi történik, egyre csak nyomultak előre. Fel-alá jártam köztük, és a nyomomban a halál. Halál és tűz. Ferrakind ordított ki onnan, ahol a tűz honol, a pusztítás dalát harsogta, lefosztva rólam, ami én vagyok. Ferrakind és a többi mind lángba veszett, egyként, összeolvadva, üvöltve, hogy csatlakozzam hozzájuk. És a száraz helyről, ahová a halottak esnek, más hangok szólongattak, éppoly sürgetők, könyörtelenek. Utánam nyúlt a Holt Király, azon az úton, amelyen a nekromancia áramlott be lényem legmélyébe, s árasztott el. Mind közül ezek ketten marakodtak birtoklásomért, mint kutyák a csonton. És miközben marakodtak, halál és láng virágzott körülöttem, tűzvész, és férfiak pusztultak tucatjával, százával, bűzlő, gőzölgő, visító hullahegyekben.

49

A menyegző napján

Fekete ménen lovagol a harcos. Füst takarja mögötte a vár romjait, a szél csak néha mutat meg belőle egy hullákkal töltött rést a magas,

leomlott falak között. Hosszú, fekete haja úgy úszik a levegőben, mint egy zászló, köpenyének foszlányai meg-meglibbennek. Balján és jobbján más lovagok bontakoznak ki a háború ködéből, harcosok mind, páncéljuk horpadt, repedezett, koromtól, vértől szennyes. Egy ütött-kopott vértet viselő, hatalmas termetű katona a zászlót hordozza: Ancrath fekete vadkanját Renar vörös pajzsmezejében. Egyesévelkettesével jönnek, lassan, mintha a nagy távolság, ahonnan nézzük, megfosztaná őket a mozgás sebességétől. Minden lópata egy sírkamra csukódó ajtajának véglegességével ér földet, de hang nem hallatszik alóla. Minden zöttyenés a nyeregben egy örökkévalóság. A harcos páncélöltözéke, ahol lepereg róla a rászáradt sár, szivárványos, olajozott acél. Mellette egy idősebb, fekete hajú lovag, vastag ajkán félmosoly, sötét fürtjei a homlokához tapadnak, vörösrézből, tűzbronzból és ezüstből kovácsolt kerek pajzsán sasfej, derekán pallos, nyergéhez erősítve fekete vas csatacsép. Baljukon egy másik vértes, fehér paripán, éppúgy otthon van a nyeregben, mint vén tengeri medve a dülöngélő fedélzeten. Páncélját a Lovaspart gótikus vésetei díszítik, köpenye tengerkék, nagy háromszögletű pajzsán a Morrow-ház fehér hajója és fekete napja. Egy pap követi őket, sután billeg a csökönyös öszvéren. A szél ősz hajszálakat cibál ki a csuklyája alól. Középen, a kirajzolódó sereg nyílhegyén lovagol a férfi, egyenesen előremeredve. Farkaskoponya lóg a nyeregkápáján. Farkasé vagy egy nagy vérebé. A férfi arca sebhelyes, bal oldala nyers és barázdált, mintha a szobrász a munkaidő végét jelző csengőt hallva félbehagyta volna művét. Egyik szemén, vasszegecsekkel a sisakja széléhez erősítve, ezüstkarika, akkora, hogy szemöldökétől a pofacsontjáig ér. Ha tudnád, hogy a pereme rovátkolt, azt képzelnéd, látod is a rovátkákat, pedig a köztünk levő távolság rabjai azok, akárcsak a kifejezés abban a messze tekintő szempárban. Aztán eluntam önmagam nézegetését, és felcsaptam a karikát, hogy magam előtt is lássak valamit.

Anyaszült meztelenül találtak rám, mert minden leégett rólam, egyedül a kardom nem, amelyen még mindig lángok libegtek. Az a tűz órákig benne maradt a pengében, sőt időnként most is látom a

lángok tükörképét az acélon. Életemben először elneveztem egy kardot. Gógnak hívom, bár azt hiszem, hogy csak halvány visszhangja lakozik benne, olyan, mint Fexler Brewsé, egy emberé, aki valamikor régen agyonlőtte magát a sztáziskamrában egy Colt 45-össel. A világ fordult egyet, mondta. Őt pedig hátrahagyta. Akkor nyitottam ki a szememet, amikor Makin bebugyolált a köpönyegébe. A seb a mellemen már csak rózsaszín szegély és fehér forradás volt – a tűz a nekromanta minden maradványát kiégette belőlem, és a végén, amikor kudarcot vallott, az a halál eloltotta Gógot is. Mindkettőnek éreztem a hiányát, lyukak voltak a világban. Gógnak vége. Nem látom többé. A tűz azért hagyott el, mert mindig is az övé volt, nem az enyém, mint ahogy a nekromancia sem. Most már ruhám, páncélom van ugyan, de újra csupasz vagyok a világ előtt, segítségem csak az Ancrathok éles esze, nyelve és pengéje. Azt hiszem, ha nem civakodnak rajtam, Ferrakind meg a Holt Király, ha mindketten rám összpontosítanak, amikor kitártam magam a birodalmuk előtt, és hagytam, hogy azok a helyek átzúduljanak egész valómon, megszerezhettek volna maguknak. Az ilyen erőket nem adják ingyen, és az ár egy része az lett volna, hogy szem elől tévesztem az okokat, amelyek miatt az erőre szert akartam tenni. És én meg is hoztam volna ezt az áldozatot, amikor ezrek és ezrek karja fenyegetett. Mert végül is, testvéreim, tényleg mindent megadnék érte, hogy megnyerjem ezt a mi játszmánkat. Semmilyen áldozat nem túl nagy, ha elejét vehetjük vele, hogy valaki ránk kényszerítse az akaratát.

Nyíl felé lovagolunk. Úgy érzem, tartoznak nekem egy várral. Egy palota is jól jönne. És azok a halott jósok meg jövendőmondók – most már mind a barátom. Elvégre Nyíl hercege volnék. Kérdezzétek csak meg Gomst atyát. Ott volt, és nézte, ahogy Isten elfordítja az arcát. Egan befogadott a családjába. És most már ő is halott. Nem az én kezem végzett vele, a saját emberei taposták agyon. Nyíl hercege vagyok tehát, hazafelé igyekszem, jogom és látomásom a császári cím és az aranytrónus az Aranykapun túl.

Nyíl felé lovagolunk, mi, a Felföldről mennydörgő lavina. Ez a világ meg fog hajolni előttem. A ládikó nyitva, az emlékek kiszabadultak, a régi gonoszságok és bűnök újra garázdálkodhatnak. Már nem az a fiú vagyok, az a vad fiú a férfikor küszöbén, aki megtöltötte. Ő a múltamban áll, a föld görbülete nemsokára eltakarja előlem, ahogy az évek eltávolítanak bennünket egymástól. Már nem az a fiú vagyok, vétkei nem szennyezik többé a kezemet. Nyíl felé lovagolok. Vállig merülök a vérbe, ha kell, olyan mélyre, hogy nincs folyó, amely lemossa rólam, vágjon bár ketté hegyeket. Álmaim már az enyémek, sötétek, makulátlanok. Ha meg akarod ismerni őket, testvér, állj elibém. Megmondtam Sageousnak, hogy a bűneim még többet kívánnak, és feltett szándékom, hogy legyen is társaságuk. Mindent felperzselek, mindenen átgázolok, és Orrin birodalma, Egan véres öröksége rám száll. Nyíl, Normardia, Conaught, Belpan, a Ken-mocsarak, Orlanth és a Renar-felföld királya leszek. Elfoglalom ezeket a földeket, és fegyvert kovácsolok népeikből. Tűzzel és vérrel kényszerítem rájuk akaratom, mert ezt a játszmát szabályok nélkül játsszák, és én győzni fogok, ha a poklokat kell felforgatnom, akkor is. Táborozás közben írom ezt, egy kemény napi lovaglás után. Macskakaparás a legfehérebb papíron, amit aranyért csak kapni lehet. Talán méltóbb gondolatokra való, de én az enyémeket rovom rá. Sageous a bőrére írta a szavait, és erőtlen lett tőle. Atyám megtartja magának az övéit, ettől nem egészen emberi. Én ide írom az enyémeket, mintha tinta és papiros levehetné a vállamról a felelősséget. A seborvosok eret vágnak, hogy lecsapolják a rossz nedveket, és az ember megújulva nézhessen szembe a világgal. Talán jobb volna, ha tollat nyomnának az ember kezébe, hogy azon folyhassanak ki belőle a mérgek, a vérét pedig megtarthassa arra, amire való. Az enyémek mellett itt hevernek Katherine lapjai, amelyeket a Rigden-szikla alatti pusztulásból szedegettem össze. Láttam őt égni. Láttam a lángok között, a lova nyerített. Vagy csak álom volt ez a rá következő sötétben? Mindenesetre a szél szétszórta a szavait a halottak között, és nyomukat követve egy málhás öszvér teteméhez értem. Azt mondtam egyszer, túl szilaj érzések ezek, hogy kitartsanak. Csak perzselni tudnak, hamuvá, szénné égetni minket. És égtünk is,

mindketten – de még mindig kívánom őt. Bár ha itt állna most, csak gyűlölni tudna, nekem pedig megélezné a nyelvemet a büszkeség, hogy azzal vágjak bele. Mindig a büszkeség volt a gyengém és az erőm, de három dologra igazán büszke vagyok. Az első: megmásztam az Isten Ujját, egyedül álltam a magasban, és új perspektíva tárult elém. A második: felmentem Góg kedvéért a hegyre, noha nem tudtam megmenteni őt a tüzétől, ahogy engem sem menthet meg senki a magamétól. A harmadik: összemértem pengém a minden kardok kardjával, Shimon mesterrel, csengett-bongott körülöttünk a kard dala, és valami szépséget hoztunk létre ott ketten. Büszkeség lesz még, annyi, hogy bele is fúlok, de olyasmi, amire büszke lehetek – kérdés. A borzalmak ideje jön. Sötét idő. Újra megnyílnak a sírok, vitorlát bont a Holt Király. De szörnyűbb dolgok is vannak a világon a holtaknál. Sötét idő jön. Az én időm. Ha nem tetszik. Állítsatok meg.