Mark Lawrence TÖVISEK HERCEGE A SZÉTHULLOTT BIRODALOM ELSŐ KÖTETE (Prince of Thorns - Book One of The Broken Empire -, 2011) ISBN 978-963-9861-39-8 Celyn számára a legjobb részek sohasem hullottak szét. TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szeretnék köszönetét mondani Helen Mazarakisnak Sharon Macknek segítségükért és támogatásukért.
1.FEJEZET A hollók! Mindig a hollók. Már akkor odatelepedtek a templom oromfalára, amikor még meg se haltak a sebesültek. Rike még le se metszette az ujjakat a kezekről, le se húzta a gyűrűket az ujjakról. Az akasztófát támasztva biccentettem nekik, ahogy ott ücsörögtek vagy tucatnyian, fekete sorban, bölcs, figyelő szemmel. Vérben úszott a főtér. Vér a csatornában, vér a kockaköveken, vér a szökőkútban. A hullák úgy pózoltak, ahogyan szoktak. Némelyik viccesen, az ég felé nyújtva ujjatlan kezét, némelyik békésen, a sebe köré gömbölyödve. Legyek szálltak a vergődő sebesültek fölé. Ki így vergődött, ki amúgy, vakon vagy éppen ravaszkodva, de egytől egyig elárulta őket zümmögő kíséretük. - Vizet! Vizet! - A haldoklók folyton vízért rimánkodnak. Fura, én pont az öldökléstől szoktam megszomjazni. Hát ennyi volt Mabberton. Kétszáz halott paraszt hevert szanaszét, a kaszája vagy a fejszéje mellett. Pedig figyelmeztettem őket, hogy mi ebből élünk. Megmondtam az elöljárójuknak, Bovid Tornak. Adtam neki egy esélyt, azt mindig adok. De nem. Ők vért és mészárlást akartak. Megkapták. Szép dolog a háború, barátaim. Akik mást állítanak, azok vesztesek. Ha kedvem szottyanna odaballagni a vén Bovidhoz, aki a szökőkútnak támaszkodva üldögél, belei az ölébe omolva, ő biztosan más véleményen volna. Lehet megnézni, mire ment vele. - Kódis, surmó parasztok. - Rike egy marék ujjat potyogtatott bele Bovid fölmetszett hasába. Aztán odajött hozzám, és úgy mutatta a zsákmányát, mintha bizony én tehetnék róla. - Tessék! Egy aranygyűrű. Összvissz! Egyetlen kurva aranygyűrű egy teljes faluban. Legszívesebben fölállítgatnám és újra lecsapnám a rohadékokat. Surmó kódisok. Ki is telne tőle: gonosz egy rohadék, és mohó is. Belenéztem a szemébe. - Csihadj, Rike testvér. Nem csak egyfajta arany akad Mabbertonban. Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Szitkozódása megfosztotta varázsától a jelenetet; és különben is rövid pórázon kellett tartanom. Rike mindig föl volt dobva csata után; még többet akart. Pillantásommal azt jeleztem neki, hogy tőlem megkaphatja. Többet is, mint amennyivel elbír. Morgolódva zsebre vágta a véres gyűrűt, és visszadugta a kést az övébe. Makin jött oda hozzánk, átkarolta a nyakunkat, és vállvértünkre csapott vaskesztyűjével. Makin nagyon értett a nézeteltérések elsimításához. - Jorg testvérnek igaza van, Kicsi Rikey. Lesz itt kincs dögivel. - Azért hívta „Kicsi Rikey”-nak, mert Rike jó fejjel magasabb s kétszerte szélesebb mindannyiunknál. Makin folyton tréfálkozott. Vicceket mesélt még azoknak is, akiket megölt, már ha hagytak rá neki időt. Szerette, ha mosolyogva távoznak ebből az árnyékvilágból. - Miféle kincs? - kérdezte mogorván Rike. - Hát mi van még bőségesen ott, ahol parasztok is vannak, Kicsi Rikey? - vonta föl Makin sokatmondóan a szemöldökét. Rike feltolta sisakrostélyát, elibénk tárva ronda képét. Talán nem is annyira ronda, mint inkább brutális. A sebhelyek csak szépítenek rajta. - Tehén?
Makin összepréselte az ajkát. Sose tetszett a szája, túl vastag és húsos, de elnéztem neki, mert nagy mókamester volt, és prímán forgatta a láncos buzogányt avagy csatacsépet. - A teheneket meghagyom neked, Kicsi Rikey. Én inkább egy-két-három parasztlányt hajtanék föl magamnak, még mielőtt a többiek elhasználják őket. Továbbmentek, Rike úgy röhögött, hö, hö, hö, mintha egy halszálkát próbálna felköhögni. Láttam, ahogy fölfeszítik Bovid házának ajtaját a templommal szemben: szép nagy ház volt, magas nyeregtetővel, fazsindelyekkel, virágoskerttel. Bovidnak csak a szeme követte őket, a fejét nem tudta fordítani. Néztem a hollókat, néztem Gemtet meg a féleszű testvérét, Maicalt, ahogy a fejeket szüretelik, Maical a kordéval, Gemt a szekercével. Szép dolog ez, még egyszer mondom. Nézni mindenképpen. Abban egyetértenék persze, hogy a háború büdös. De nemsokára úgyis felgyújtjuk a falut, és a bűzből csak a füsté marad. Még hogy aranygyűrűk! Nekem ugyan nem kell más fizetség. - Kölyök! - szólított meg Bovid, de igen gyengén kongatott a hangja. Odamentem, és megálltam előtte a kardomra támaszkodva, mert karom-lábam hirtelen elfáradt valahogy. - Mondjad, paraszt, de ízibe. Mindjárt jön Gemt testvér a szekercével, nyissz-nyassz. Nem mintha ettől megijedt volna. Aki ilyen közel van ahhoz, hogy pondrólakoma legyen belőle, azt nehéz megijeszteni. Engem viszont bosszantott a lekezelő modora, meg hogy „kö-lyöknek” titulált. - Vannak-e lányaid, paraszt? Tán a pincébe bújtak? A jó öreg Rike kiszagolja őket úgyis. Erre fölneszeit Bovid, és gyászos képet vágott. - H-hány éves vagy, kölyök? Már megint ez a „kölyök”. - Ahhoz elég öreg, hogy kibelezzelek, mint valami vastag bukszát - feleltem mérgesen. Nem szeretek mérgelődni. Attól mindig mérges leszek. De szerintem észre se vette. Szerintem azt se tudta már, hogy éppenséggel én beleztem ki alig fél órával azelőtt. - Tizenöt nyarat ha láttál. Nem többet... - Lassan buktak ki a fehér arcban kéklő ajkak közül a szavak. Kettővel elhibáztad, böktem volna oda neki, de nem hallott ő már semmit. Mögöttem nyikorogva megállt a kordé, és jött Gemt a csöpögő szekercével. - Csapd le a fejét - mondtam neki. - A hájas hasa meg legyen a hollók martaléka. Még hogy tizenöt! Hát dúlnék én falvakat, ha tizenöt volnék? Tizenöt évesen Király leszek! Egyesek mintha csak arra születtek volna, hogy fölidegeljenek. Gemt testvér arra született, hogy az egész világot fölidegelje.
2.FEJEZET Ropogva égett Mabberton. Minden falu ropogva égett azon a nyáron. Makin fülledt egy rohadék nyárnak nevezte, ahhoz is fukarnak, hogy esőt adjon, és nem tévedett valami nagyot. Por szállongott mögöttünk, amikor belovagoltunk, füst, amikor kilovagoltunk. - Mi a jó abban, ha paraszt az ember? - Makin szeretett kérdéseket feltenni. - Mi a jó abban, ha parasztlány az ember? - Rike felé biccentettem, aki ide-oda billegett a nyeregben, ahhoz is fáradtan, hogy leessen, arcán ostoba vigyor, vállvértjén átvetve egy vég brokátselyem. Hol talált brokátselymet Mabbertonban, ezt sohasem tudtam meg. - Rike testvér szereti az egyszerű örömöket - mondta Makin. Tényleg így volt. Falta őket. Mint a tűz. A lángok egykettőre felperzselték Mabbertont. Én vetettem csóvát a zsúpfedeles fogadóra, s azonmód ki is kergetett bennünket onnan a tűz. Csak egy újabb véres nap volt ez széthullott birodalmunk évek óta tartó haláltusájában. Makin letörölte magáról az izzadságot, koromcsíkokat mázolva a képére. Nagy tehetsége volt hozzá, hogy összekoszolja magát. - Azért te se vetetted meg éppen azokat az egyszerű örömöket, Jorg testvér. Ezt el kellett ismernem. „Hány éves vagy?”, kérdezte a hájas paraszt. Elég öreg ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem a lányainál. A kövérebbiknek be nem állt a szája, akárcsak az apjának. Úgy visított, mintha nyúznák, majd belesüketültem. A nagyobbik jobban tetszett. Az csöndes volt. Olyan csöndes, hogy meg kellett csipkedni, nem halt-e bele máris a rémületbe. De azt azért kétlem, hogy bármelyikük csöndben maradt volna, amikor odaért hozzájuk a tűz... Gemt léptetett mellém, és belerondított az ábrándozásomba. - A báró emberei tíz kilométerről is észreveszik ezt a füstöt. Nem kölletett vón fölgyújtanod. - Úgy rázogatta a fejét, hogy csak úgy röpdöstek azok a hülye répasárga tincsei. - Nem kölletett vón - duplázott rá a féleszű testvére az öreg szürke hátáról. Megengedtük neki, hogy a vén szürkén lovagoljon, amelyik a kordét húzta. A szürke sose tér le az útról. Több esze van, mint Maicalnak. Gemt állandóan okoskodott. „Nem kölletett vón belehánynod a hullákat a kútba, mit iszunk mostan?” „Nem kölletett vón megölnöd azt a papot, balszerencsét hoz.” „Ha békén hagytuk volna azt a lányt, szép váltságdíjat kaphatnánk érte Kennick bárótól.” Bizsergett a kezem, hogy áttoljam a késemet a torkán. Ott helyben. Csak kihajolnék, és belenyomnám a nyakába. „He? Hogy mondtad, Gemt testvér? Mit bugyborékolsz itten? Nem kölletett vón nyársra húznom azt az éktelen nagy ádámcsutkádat?” - Jaj istenem! - rikkantottam ijedten. - Szaladj vissza, Kicsi Rikey, hugyozd le Mabbertont, de rögvest! Oltsd el a tüzet. - A báró emberei észre fogják venni - hajtogatta Gemt vöröslő képpel. Mindig pipacsvörös lett, ha ellentmondtak neki. A vörös képét elnézve még nagyobb kedvem lett volna kinyírni. De persze nem tettem meg. Ha vezér az ember, felelősséget visel. Felelősséget, hogy ne nyírja ki túl sok emberét. Különben kiknek parancsolna?
A menetoszlop összetorlódott mögöttünk, mint mindig, ha gond volt. Meghúztam a gyeplőt, és Gerrod nyihogva,toporzékolva megállt. Csak néztem Gemtet, és vártam. Vártam, míg mind a harmincnyolc testvérem összeverődött körülöttünk, és Gemt-nek olyan tulipiros lett az ábrázata, hogy már-már vér fakadt a füléből. - És most hová igyekszünk, testvéreim? - kérdeztem, felállva a kengyelben, hogy mindnek láthassam a rusnya pofázmányát. A halk hangomat vettem elő, hogy elcsöndesedjenek. - Na, hová? - kérdeztem újból. - Ne mondjátok, hogy csak én tudom. Szoktam én titkolózni előttetek, testvéreim? Rike tanácstalanul ráncolta a homlokát. Jobbomon feltűnt Hájas Burlow, balomon meg a Núbai, csak úgy világított a fogsora abban a koromfekete arcban. Csend. - Majd Gemt testvér megmondja. Ő mindig tudja, mi az, ami köllene, és mi az, ami van. - Mosolyogtam, pedig még most is bizsergett a kezem, hogy beledöfjem a tőrömet a nyakába. - Na, há lesz a menés, Gemt testvér? - Wennithbe, a Lovaspartra - felelte Gemt vonakodva, mert nem szívesen egyezett bele semmibe. - Helyes, helyes. És hogyan menjünk oda? így majdnem negyvenen, ezeken a jaj-depríma, jaj-de-lopott lovakon? Gemt összeszorította az állkapcsát. Látta már, hová akarok kilyukadni. - Hogyan menjünk, ha azt akarjuk, hogy nekünk is jusson még egy szelet abból a finom, meleg pitéből? - kérdeztem. - Az Élőholtak útján! - kurjantotta Rike, boldogan, hogy ő tudja a választ. - Az Élőholtak útján - visszhangoztam még mindig halkan, mosolyogva. - Merre másfelé mehetnénk? - A Núbaira pillantottam, belenézve fekete szemébe. Nem tudtam olvasni benne, de hagytam, hogy ő olvasson az enyémben. - Nyista más út. Rike fölpörgött, gondoltam; gőze nincs, hogy mire megy ki a játék, de azért élvezi a szerepét. - Tudják-e a báró emberei, merre megyünk? - kérdeztem Hájas Burlow-tól. - A harc ebei mindig a frontot követik - mondta ő. Hájas Burlow nem hülye. A pofazacskója röhejesen ugrál beszéd közben, de korántsem hülye. - Na szóval... - Lassan, ráérősen végignéztem rajtuk. - A báró tehát tudja, merrefelé indulnának a magunkfajta banditák, és azt is tudja, melyik utat kell választanunk. Kivártam, míg leesik nekik. - Én meg épp az imént gyújtottam egy rohadt nagy tüzet, csak hogy tudják, milyen rossz ötlet lenne, ha utánunk merészkednének. És ekkor belevágtam Gemtbe a kést. Nem volt rá semmi szükség, csak éppen akartam. Igen bájosan vonaglott, csak úgy bugy-bugy-bugyborékolt belőle a vér, aztán leesett a lóról. Hamar kifakult az a vörös képe. - Maical - mondtam. - Csapd le a fejét. És Maical engedelmeskedett. Gemt egész egyszerűen rosszul választotta meg a pillanatot. Bármitől is hullott szét Maical testvér, kívülről ebből semmi se látszott. Éppen olyan
rendíthetetlennek, keménynek és mogorvának tűnt, mint a többiek. Amíg fel nem tett neki az ember egy kérdést.
3.FEJEZET - Két halott, két fickándozó. - Makin szélesen vigyorgott, ahogy szokott. Így is, úgy is a bitónál vertünk volna tábort, de Makin előrelovagolt, hogy kikémlelje a terepet. Azt hittem volna, az újság, hogy a négy bitókalickából kettőben eleven rab ücsörög, felvidítja a testvéreket. - Csak kettő? - zsémbelt Rike. Ki volt merülve, és Kicsi Rikey kimerültén minden bitót félig üresnek látott. - Kettő! - kiáltotta hátra az oszlopnak a Núbai. Láttam, hogy a legények között tétek cserélnek gazdát. Az Élőholtak útja olyan unalmas, mint egy vasárnapi prédikáció. Egyenes és sima. Olyan egyenes, hogy az ember ölni tudna egy bal vagy jobb kanyarért. Olyan sima, hogy megéljenezne rajta egy kaptatót. És mindkétfelől mocsár, szúnyogok, szúnyogok és újra mocsár. Az Élőholtak útja nem kínált más szórakozást, csak két, kalickába zárt fickándozót a bitón. Fura, de meg se fordult a fejemben, mit keres egy bitó itt az isten háta mögött. Ajándéknak tekintettem. Valaki kirakta a foglyait meghalni, hadd lógjanak kalickákban az útfélen. Fura helyet választott, de az én kis bandámnak legalább mulatságára szolgált. A testvérek felélénkültek, úgyhogy ügetésre fogtam Gerrodot. Derék egy paripa ez a Gerrod. Lerázta magáról a kimerültséget, és tovarobogott. Az Élőholtak útján prímán lehet robogni. - Fickándozók! - kiáltotta Rike, és mindenki nekilódult. Megeresztettem Gerrod kantárszárát. Nem fogja tűrni, hogy bármelyik ló elébe vágjon. Ezen az úton semmiképp. Minden egyes métere kikövezve, minden kockakő úgy illeszkedik a másikhoz, hogy egy szál fű ne juthasson napfényhez közöttük. Egyetlen köve nincs kifordulva, egyetlen köve nincs megkopva. Pedig lápra építették, ne feledjük! Persze hogy én értem oda elsőnek a fickándozókhoz. Gerrodot nem szoríthatja meg senki. Pláne ha én ülök rajta, pláne ha az összes többiek felényivel nehezebbek nálam. A bitónál megpördültem, és visszanéztem rájuk, ahogy széthúzódva vágtattak az úton. Akkorát kurjantottam jókedvemben, hogy a koponyás kordét is fölriaszthatta. Azon van Gemt is, ott ugrál a hátuljában. Makin ért oda hozzám elsőnek, pedig ő már kétszer megjárta ezt a távot. - Hadd jöjjenek csak a báró emberei - mondtam neki. - Az Élőholtak útja olyan, mint egy híd. Tíz ember egy egész hadsereget föltartóztathat itt. Aki meg bekerítene bennünket, az fúljon a mocsárba. Makin zihálva bólintott. - Akik ezt az utat építették... ha azok építenének nekem egy várat... - Mennydörgés fojtotta el szavaimat kelet felől. - Ha az Útcsinálók várakat is építettek volna, sehová se jutnánk be - felelte Makin. Örülj, hogy ők nincsenek többé. Néztük a közeledő testvéreket. A lenyugvó nap narancsvörös tüzeket lobbantott a lápi süppedékeken, Mabbertont juttatva eszembe. - Szép napunk van, Makin testvér - mondtam. - Úgy bizony, Jorg testvér - mondta ő.
Befutottak a testvérek is, és rögtön civakodni kezdtek a fickándozókon. Én meg letelepedtem a zsákmányos kordé mellé, és nekivetettem a hátam, hogy olvasgassak egy kicsit, amíg még tart a fény, és nem ered el az eső. Az aznap történtek után Plutarkhoszra vágytam. Megvolt nekem bőrbe kötve, saját tulajdonom. Valami jámbor szerzetes egész életét erre a könyvre áldozhatta. Egy életen át kuporoghatott fölötte, ecsettel a kézben. Ide egy kis aranyat, dicsfénynek, napnak, volutának. Ide egy kis mérges kéket, kékebbet a déli mennyboltnál is. Apró cinóber pöttyökből állt össze egy virágágyás. Még az is lehet, hogy belevakult az a szerzetes. Lehet, hogy erre fecsérelte egész életét, ifjú legénykétől agg koráig a jó öreg Plutarkhosz szavait csinosítgatva. Dörgött az ég, fickándoztak és üvöltöttek a fickándozók, én meg csak ültem ott, és olyan szavakat olvastam, amelyek vénnél is vénebbek voltak már az előtt, hogy az Útcsinálók az útjaikat megépítették. - Gyávák! Kardos-szekercés fehérnépek! - Nagy volt a pofája valamelyik varjúeledelnek ott a bitón. - Egy férfi sincs köztetek. Pederaszták vagytok mindahányan, az után a kisfiú után loholtatok egészen idáig! - Éppen úgy kunkorította föl a szavai végét, mint egy merssybeli. - Ennek az alaknak megvan rólad a véleménye, Jorg testvér! - kiáltott oda Makin. Egy esőcsepp pottyant az orromra. Rácsuktam a bőrkötést Plutarkhoszra. Nem kapkodta el, hogy beszámoljon nekem Spártáról meg Lükurgoszról, hát várjon még egy keveset, addig sem ázik el. A fickándozónak jócskán akadt még mondanivalója; hagytam, hogy a hátamnak mondja. Úton járó rendesen csomagolja be a könyvét, hogy az esőtől megóvja. Tízszer kell áttekerni viaszosvászonnal, még tízszer visszafelé, aztán be vele egy köpönyeg alá, a nyeregtáskába. De jófajta nyeregtáskába ám, nem abba a szarba, amit a thurtaniak készítenek, hanem duplán varrott bőrbe, a Lovaspartról valóba. A legények szétváltak, hogy odaengedjenek. A frissen vágott fából hevenyészett bitó büdösebb volt még a koponyás kordénál is. Négy kalicka lógott rajta. Kettőben halottak voltak. Nagyon halottak. A rácson kilógó lábszárakat csontig lecsipegették a hollók. Úgy ellepték őket a legyek, mint valami második bőr, feketén, zümmögve. A legények megszurkálták az egyik fickándozót, amitől annak nem lett jobb kedve. Sőt, úgy festett, hogy bekrepált. Ami nagy kár, hiszen előttünk állt még az egész éjszaka, és ezt meg is mondtam volna nekik, ha a nagypofájú fickándozótól szóhoz jutottam volna. - Na, csak idejött a kisfiú is! Elunta a sikamlós képeket abban a lopott könyvében. Összehúzódzkodva kuporgott a kalickában, agyonsebzett lába csurom vér. Öreg ember, negyven is meglehet, hosszú fekete haj, ősz szakáll, sötét, szikrázó szempár. - A ganét törölgesd a fenekedről a papírjával, kisfiú - mondta bőszen, hirtelen megmarkolva a rácsot, hogy lengeni kezdett vele a kalicka. - Másra úgyse tudnád használni. - Lassú tűzön pirítsuk? - kérdezte Rike. Még Rike is fölfogta, hogy a vénember magára akar haragítani bennünket, hogy gyorsan végezzünk vele. - Ahogy a turstoni bitónál csináltuk? Erre néhányan elröhögték magukat. De Makin nem. Ő csak ráncolta a homlokát a kosz- meg koromréteg alatt, és a fickándozót fürkészte. Fölemeltem a kezem, hogy lecsendesítsem őket.
- Alantas megcsúfolása lenne az egy pompás könyvnek, Gomst atya - mondtam. Akárcsak Makin, én is felismertem Gomstot a rengeteg szakáll meg haj alatt. De ha nincs az az akcentusa, alighanem sült húsként végezte volna. - Főleg a „Lükurgoszról” részért lenne kár. Klasszikus latin nyelven vagyon írva, nem azon a konyharómain, amit a templomokban tanítanak. - Te ismersz engem? - kérdezte egyszeriben rekedten, sírósan. - Hát persze. - Két kézzel túrtam bele szépséges sörényembe, s hátravetettem, hogy jobban láthasson a félhomályban. Sovány és barna az arcom, mint általában az Ancrathoké. - Gomst atya vagy, és azért jöttél, hogy visszavigyél az iskolába. - He-herc... - Most már zokogott, alig tudta kibökni a szavakat. Visszataszító volt, őszintén szólva. Mintha valami rohadt izébe haraptam volna bele. - Honorous Jorg Ancrath herceg, szolgálatodra. - Szertartásosan meghajoltam. - É-és Bortha kapitánnyal mi lett? - Gomst atya lassan lengedezett a kalickában, teljesen összezavarodva. - Bortha kapitány jelentkezem! - Makin lépett oda feszesen szalutálva. Csupa vér volt az első fickándozótól. Síri csönd. Még a mocsári cirpegés meg surrogás is elhalt. A testvérek rám meredtek, aztán a vén papra, aztán megint rám, és eltátották a szájukat. Kicsi Rikey akkor se lehetett volna jobban megdöbbenve, ha azt kérdezik tőle, mennyi kilencszer hat. Az eső éppen ezt a pillanatot választotta ki, hogy istenigazából nekieredjen, mintha csak az Úr ránk borította volna az éjjeli-edényt. A sötétség egyszeriben olyan sűrű lett, akár a melasz. -Jorg herceg! - Gomst atyának ordítania kellett, hogy túlkiabálja az esőt. - Az éj! Fuss innen, fuss! - Elfehéredő bütykökkel szorította a rácsot, dülledt szeme meredten kémlelt bele a sötétbe a záporon keresztül. És az éjen át, az esőn át, a láp fölött, ahol ember se jár, már láttuk is közeledni őket. Láttuk a fényüket. Fakó fények, amilyeneket a holtak égetnek mély vizenyőkben, ahová embernek nézni nem szabad. Fények, amelyek mindent ígérnek, amit ember csak kíván, maguk után csalják, hogy válaszokat keressen, de csak a hideg, mély, falánk sarat találja. Sohasem szerettem Gomst atyát. Hatéves korom óta ő szabta meg, mit csinálhatok, mit nem, és a keze fejével adott neki nyomatékot. - Fuss, Jorg herceg! Fuss! - ordította az émelyítően önfeláldozó vén Gomsty. Úgyhogy maradtam. Gains testvér nem azért volt volt a szakácsunk, mert jól tudott főzni. Az a helyzet, hogy semmi máshoz nem értett.
4.FEJEZET Jöttek az esőn át a holtak, a lápi holtak szellemei, a mocsárba vetettek meg a belefúltak szellemei. Láttam, hogy Vörös Kent vakon futásnak ered, aztán csak vergődik a mocsárban. Néhány testvérnek volt annyi esze, hogy az úton meneküljön, de a legtöbben az ingoványba rohantak. Gomst atya imádkozni kezdett a ketrecében, pajzsként kiáltva a szavakat: - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, oltalmazd meg fiadat! Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! - Egyre szaporábban darálta, ahogy elhatalmasodott rajta a félelem. Nagyot cuppant a vizenyő, amikor kibújt az első, rá az Élőholtak útjára. Holdfényszerű izzás vette körül, amiről tudta az ember, hogy sohasem melegítene. A fény mintegy a testét is kirajzolta, de az eső átzuhogott rajta, és az út kövén kopogott. Senki sem maradt velem. Futott a Núbai, szeme kerekre tágult sötét arcában. Hájas Burlow úgy festett, mint akiből az összes vért lecsapolták. Rike visított, akár egy kisgyerek. Futott Makin is, megszállottan a rémülettől. Kitártam karomat az esőnek. Éreztem, ahogy csapdos. Nem éltem sok esztendőt még, de emlékként vert. Szilaj éjszakákat idézett, amikor az Öregtoronyban álltam, a mély szakadék peremén, jóformán belefúlva a vízözönbe, és dacoltam a villámmal, érjen hozzám, ha tud. - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Mi Atyánk, ki vagy... - Gomstnak összegabalyodtak a szavai, amint az élőholt közelebb ért. Hideg tűzzel égett, éreztem, ahogy nyaldossa csontjaimat. Karom szélesre tárva, arcom az esőbe fordítva. - Az én atyám nem a mennyekben van, Gomsty - mondtam. - A várában számlálja a katonáit. Odaért hozzám a holt lény, és én belenéztem a szemébe. Üreges volt a szeme. - Mid van? - kérdeztem tőle. Megmutatta. És én is megmutattam neki. Oka van annak, hogy én fogom megnyerni ezt a háborút. Aki csak él, mind olyan csatát vív, amely már akkor is régi volt, mielőtt megszülettek. De én fakatonákkal gyakorlatoztam atyám haditermében. Oka van annak, hogy ők vesztettek, én meg győzni fogok. Én ismerem ezt a játszmát. - Poklom - válaszolta a halott. - Poklom van nekem. Azzal belém áramlott, hidegen, mint a halál, élesen, mint a borotva. Ijesztő dolog a kés, ha a torkodhoz nyomják, éles, hűvös. A tűz meg a kínpad is az. Meg egy vénséges szellem is az Élőholtak útján. Mind elbizonytalaníthat. Amíg rá nem jössz, hogy micsodák. Annak útjai-módjai csak, hogy elveszítsd a játszmát. És ha a játszmát elveszíted, mit vesztettél? Elvesztetted a játszmát. Ebben rejlik a titok, és mindig meglep, hogy én és csakis én ismerem. Azon az éjszakán ébredtem rá a játszma természetére, amikor Renar gróf emberei utolérték a hintónkat. Azon az éjszakán is vihar volt, hallottam az eső dobolását a tetőn, meg a dübörgést alattunk.
Nagy Jan szinte letépte az ajtót, hogy kimenekítsen bennünket. De csak rám maradt ideje. Kihajított onnan, be egyenest a tüskebokrok közé, amelyek olyan sűrűn nőttek ott, hogy a gróf emberei azt hitték, elinaltam az éjszakában. Semmi kedvük sem volt kutatni utánam. Csakhogy én nem futottam el. Ott lógtam a töviseken, és néztem, ahogy megölik Nagy Jant. Azokban a dermedt pillanatokban láttam mindezt, amikkel a villámlás szolgált. Végignéztem, mit művelnek anyámmal, s hogy milyen sok időbe telik. A kis Williarn fejét egy határkövön loccsantották szét. Arany fürtök és vér. Kétségkívül Williarn volt az első testvérem, dundi keze, kacagása korán belém mélyesztette horgát. Azóta már sok testvér sereglett körém, gonoszok is jócskán, úgyhogy egy-két-három egyáltalán nem hiányzana. De akkor, ott fájt a kis Williamet látnom, összetörve, mint valami játékszer. Mint valami ócskaság. Amikor megölték, anyám nem bírt magával, így hát elmetszették a torkát. Akkoriban, kilencévesen még ostoba voltam, küszködtem, hogy megmenthessem őket. De a tövisek nem eresztettek. Azóta megtanultam tisztelni a töviseket. A tövisek tanítottak ki a játszmára. Segítségükkel megértettem mindazt, amit a bősz, komoly férfiak, akik a Százak Háborúját vívják, máig sem tudnak. Csakis akkor nyerheted meg a játszmát, ha felfogod, hogy játszma. Teszem azt, sakkozik egy ember: mondd neki, hogy a gyalogok a barátai. Hitesd el vele, hogy püspökei szentek. Idézd elébe, milyen boldog napokat töltött bástyái tövében. Szerettesd meg vele a királynőt. És nézd [1] végig, ahogyan sorra elveszíti mindet. - Mid van a számomra, holt lény? - kérdeztem. Játszma ez. És én megjátszom a figuráimat. Éreztem magamban a hidegét. Láttam a halálát. Láttam a kétségbeesését. És az éhségét. És visszaadtam neki. Többre számítottam, de hát csak egy halott volt. Megmutattam neki az üres időt, ahová még a memóriám sem ér el. Hagytam, hadd kukucskáljon be oda. És akkor megfutott előlem. Futott, én pedig kergettem. De csak a mocsár széléig. Mert játszma ez. És én nyerni fogok.
5.FEJEZET Négy évvel ezelőtt. Sokáig, nagyon sokáig terveztem a bosszút, semmi másra nem gondoltam. A képzelet sötét üregében építettem fel első kínzókamrámat. A Gyógyító Szálában, véres lepedőkön fekve olyan ajtókat fedeztem fel lelkemben, amikre még sohasem bukkantam rá, amikről még egy kilencéves is tudja, hogy nem szabad kinyitni őket. Mert sohasem csukódnak be újra. Sarkig kitártam mindet. Sir Reilly talált rám, amint ott lógtam a horgos töviseken, alig tíz méterre a hintó füstölgő roncsaitól. Nem sokon múlt, hogy észrevettek. Láttam, ahogy odaérnek az úton heverő holttestekhez. Néztem őket a bokrok közül: Sir Reilly páncéljának ezüstös villanásait, az ancrathi talpasok piros zekéjének foltjait. Anyámat hamar felfedezték selyemruhájában. - Szerelmes Jézus! A királyné! - Sir Reilly rájuk parancsolt, hogy fordítsák meg. - Csak finoman! Több tiszteletet... - Felszisszent, elhallgatott. Nagyon elcsúfították a gróf emberei. - Uram! Itt van Nagy Jan, meg Grem és Jassar is. - Láttam, hogy a hátára fordítják Jant, azután a másik két testőrhöz lépnek. - Ajánlom nekik, hogy halottak legyenek! - Sir Reilly kiköpött. - Keressétek meg a hercegeket! Azt nem láttam, amikor Willt megtalálták, csak érzékeltem a csendből, ami a férfiakra telepedett. Állam a mellemre csuklott, néztem a sötét vérpettyeket, melyek a száraz levelekre potyogtak a lábam körül. - Ó, a pokolba... - szólalt meg végül az egyik katona. - Tegyétek lóra. Vigyázva! - mondta Sir Reilly. Elcsuklott a hangja. - És keressétek meg az örököst! - Hangjában most több határozottság volt, de semmi remény. Próbáltam szólni, de kifutott belőlem az erő, még a fejemet sem tudtam felemelni. - Nincs sehol, Sir Reilly. - Túszul ejtették - mondta Sir Reilly. Részben igaza volt, mert valami fogva tartott, akaratom ellenére is. - A királyné mellé tegyétek! - Csak finoman! Vigyázzatok... - Kötözzétek rá őket - mondta Sir Reilly. - És vágta Magasvárba. Félig-meddig azt kívántam, menjenek el. Már nem éreztem fájdalmat, csak valami tompa sajgást, de az is enyhült. Béke borított be a feledés ígéretével. - Uram! - kiáltotta az egyik férfi. Hallottam a páncél csörömpölését, amint Sir Reilly odasietett hozzá. - Egy pajzs darabja? - kérdezte. - A sárban találtam, a hintó kereke nyomhatta bele. - A katona elhallgatott. Törölgetés nesze. - Valami fekete szárnynak nézem... - Varjú. Varjú vörös mezőben. Renar gróf címere - mondta Reilly. Renar gróf? Volt hát egy nevem. Fekete varjú vörös mezőben. Szemem elé villant a
jelvény: az éjjeli vihar villámai marták bele. Tűz gyúlt bennem, száz horog fájdalma égette minden tagomat. Kiszakadt a torkomból egy nyögés. Szétvált az ajkam, repedezett róla a cserepes bőr. És Reilly megtalált. - Van itt valami! - Hallottam a szentségelését, ahogy a horgos tüskék páncéljának minden résébe beleakadtak. - Siessetek! Húzzátok szét a bokrot! - Halott - suttogta valaki, miközben Sir Reilly levagdosta rólam az ágakat. - Milyen fehér. Gondolom, teljesen kivéreztetett az a tüskebokor. Így hát kordét hoztak, és hazavittek. Nem aludtam útközben. Néztem, ahogy elfeketül az ég, és gondolkodtam. A Gyógyító Szálában Glen barát meg a segédje, Inch kimetélte a húsomból a horgokat. Lundist, a tanítómesterem éppen akkor lépett be, amikor kiterítettek az asztalon, és elővették a késeiket. Egy könyv volt nála, akkora, mint egy teuton pajzs, és ránézésre háromszor olyan nehéz. Lundist vén, aszott testében több volt az erő, mint bárki is sejthette volna. - Remélem, tűzben tisztított kések azok ott, barát. - Lundist akcentusa külső-keleti hazáját idézte, elharapta a szavakat, mintha úgy gondolná, az értelmes hallgató úgyis ki tudja tölteni a helyüket. - A test romlásának csak a lélek makulátlansága vethet gátat, tanító uram - felelte Glen barát. Megrovó pillantást vetett Lundistra, azután visszatért a tövisek kimetéléséhez. - Akkor is tisztítsd meg a késeidet, barát. Szent hivatalod nem óv meg a király haragjától, ha a herceg a te száládban pusztul el. - Lundist odacsapta mellém a könyvet, s az asztal túlsó végén megcsörrentek az üvegcsék. Felemelte a fedelét, és egy könyvjelzőhöz lapozott. - „A horgos tüskebokor tövise legtöbbször csontig hatol.” -Végighúzta ráncos, sárga ujját a sorokon. - „A hegye letörik, a seb elmérged.” Glen barát vadul belém bökött, és én feljajdultam. Letette a kést, és Lundist felé fordult. Csak a hátát láttam, a barna csuhát, amint megfeszül a vállán, és sötét verejtékcsík rajzolódik ki a gerince hosszán. - Lundist mester - mondta. - A te fajtád azt képzeli, könyvekből vagy egy alkalmatos tekercsből mindent meg lehet tanulni. A tudománynak is megvan a maga helye, uram, de ne merészelj kioktatni engem a gyógyászatból annak alapján, hogy egy estét valami ódon kötet átböngészésére áldoztál! Nos, Glen barát nyerte meg az ütközetet. Az ajtónállóknak ki kellett vezetniük Lundist mestert a teremből. Gondolom, már kilencévesen is hibádzott belőlem a lélek makulátlansága, mert sebeim két nap múlva elmérgedtek, és kilenc hétig feküdtem nehéz lázban, sötét álmokat kergetve a halál határmezsgyéjén. Mondják, őrjöngtem és üvöltöttem. Félrebeszéltem, miközben a vágásokból, ahol a tövisek megfogtak, váltig szivárgott a genny. Emlékszem a romlás bűzére. Volt benne valami édeskés, amitől hányinger kerülgeti az embert.
Inch, a barát segédje belefáradt, hogy lefogjon, pedig olyan karja volt, mint egy fanyűvőnek. Végül rákötöztek az ágyra. Lundist mestertől tudtam meg, hogy az első hét után a barát már nem is volt hajlandó foglalkozni velem. Glen barát szerint belém bújt az ördög. Máskülönben hogyan hordhatna össze egy gyermek annyi ocsmányságot? A negyedik héten valamiképpen lecibáltam magamról a köteléket, amely a matracomhoz szegezett, és felgyújtottam a szálát. Nem emlékszem sem a szökésemre, sem arra, ahogyan elfogtak az erdőn. Amikor a romokat eltakarították, rábukkantak Inch tetemére: egy piszkavas állt ki a melléből. Sokszor időztem az Ajtó előtt. Láttam, amint anyámat és testvéremet megtépve-törve behajítják rajta, és álmaimban újra meg újra odavitt a lábam. De nem volt bátorságom utánuk menni, visszatartottak a gyávaság tüskéi és horgai. Néha egy fekete folyón, néha egy keskeny kőhíddal átívelt szakadékon túl megpillantottam a holtak földjét. Egyszer az Ajtó atyám tróntermének bejárataként képzett meg előttem, csakhogy zúzmara szegélyezte, és genny szivárgott minden eresztékén. Csak rá kellett volna tennem a kezem a kilincsre... Renar grófja tartott életben. Az ő fájdalmának reménye tiporta el az enyémet. A gyűlölet akkor is életben tart, ha a szeretet kudarcot vall. Aztán egy napon elmúlt a lázam. Sebeim vöröslöttek, de összezárultak. Tyúkhús levesével tápláltak, és lassan, mint valami idegen, visszalopakodott belém az erő. Eljött a tavasz, ismét felfestette leveleit a fákra. Erőre kaptam, de úgy éreztem, valamit elvettek tőlem. Annyira, hogy már a nevére sem emlékeztem. Kisütött a nap, és Glen barát bosszúságára visszatért Lundist, hogy tovább okítson. Amikor először jött be hozzám, az ágyon ültem. Néztem, ahogy szétrakosgatja könyveit az asztalon. - Atyád is felkeres majd, ha visszatér Gellethből - mondta Lundist. Szemrehányás volt a hangjában, de nem nekem szólt. - A királyné és Williarn herceg halála mélyen lesújtotta. Ha majd enyhül a fájdalma, biztosan eljön, hogy beszéljen veled. Nem értettem, miért érzi szükségét Lundist, hogy hazudjon. Tudtam, atyám nem szánna rám időt, amíg azt hiszi, meg fogok halni. Tudtam, akkor keres fel majd, ha célja lesz vele. - Mondd csak, mester - kérdeztem. - Tudomány a bosszú, vagy művészet?
6.FEJEZET Az eső is lecsillapodott, miután a szellemek elmenekültek. Csak egyet törtem meg közülük, de futott a többi is mind, vissza a vizenyőkbe, ahol ólálkodtak. Lehet, hogy az enyém volt a vezérük; az is lehet, hogy a férfiak gyávákká lesznek a halálban. Nem tudom. Ami az én gyáváimat illeti, azoknak nem volt hová futniuk, könnyen megtaláltam őket. Elsőnek Makin került elő. O legalább visszafelé igyekezett máris. - Mi az, megint találtál kettőt? - kiáltottam oda neki. Megtorpant, rám nézett. Már nem zuhogott az eső, Makin mégis olyan volt, mint egy kiöntött ürge. Víz patakzott a mellvértjén, ide-oda kanyarogva a horpadásokban. Idegesen ellenőrizte a mocsarat, mindkétfelől, azután leeresztette a kardját. - Akiben nincs félelem, annak kevesebbje van egy baráttal, Jorg - mondta, aztán végre mosolyra húzódott az a vastag ajka. - Nem szégyen a futás. Mármint ha jófelé szalad az ember. Rike-ra mutatott, aki egy maréknyi kákába kapaszkodott, máris szügyig merülve az iszapba. - A félelem segít megválasztani, mikor szálljunk harcba, és mikor ne. Te viszont mindig harcolni akarsz, hercegem. - Azzal meghajolt ott az Élőholtak útján, miközben egyfolytában csurgóit róla az esővíz. Vetettem egy pillantást Rike-ra. Maical is hasonló problémával küszködött egy süppedékben, az út másik oldalán. Csak őneki már nyakig ért a problémája. - Én a legvégsőkig harcolni fogok - mondtam. - Válaszd meg, mikor harcolj - felelte Makin. - Én a helyet fogom megválasztani - mondtam. - A helyet fogom megválasztani, és nem futok el. Soha. Mások megtették, és még mindig dúl a háború. Én fogom megnyerni, Makin testvér, énvelem fog véget érni. Újra meghajolt. Nem olyan mélyen, de éreztem, hogy ezt most komolyan gondolja. És én ezért foglak követni, herceg. Bármerre vigyen is a sorsod. Pillanatnyilag oda vitt, ahol kihalászhattuk a testvéreket az iszapból. Először Maicalt húztuk ki, bármennyire bömbölt és átkozódott is közben Rike. Ahogy ritkult az eső, a távolban észrevettem a szürkét és a koponyás kordét. A szürkének legalább volt annyi esze, hogy az úton maradjon, nem úgy, mint Maicalnak. Ha Maical belenyargal vele a dágványba, hagytam volna elmerülni azt a féleszűt. Másodiknak Rike-ot húztuk ki. Mire odaértünk hozzá, már a szájánál bugyborékolt az iszap. Csak fakó arca állt ki a süppedékből, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ocsmány káromkodásokat ordibáljon. Legtöbbjükre az úton leltünk rá, de hatot beszippantott a láp, odavesztek; lehet, hogy máris arra készülnek, hogyan fogják kísérteni a legközelebb erre járókat. - Visszamegyek az öreg Gomstyért - mondtam. Elég messzire kerültünk tőle, közben majdnem teljesen besötétedett. Nem is lehetett már látni a bitót, csak a szürke esőfátylakat. Kinn a lápon a holtak várakoztak. Éreztem hideg gondolataikat, amint a bőrömön araszoltak. Senkitől se kértem, hogy tartson velem. Tudtam, egyik se lenne hajlandó rá, márpedig
egy vezér ne kockáztassa, hogy elutasítsák. - Mi dolgod azzal a vén pappal, Jorg testvér? - kérdezte Makin. Valójában arra kért, hogy ne menjek oda, de ezt nem mondhatta ki. - Még mindig meg akarod égetni? - A rátapadt sár se leplezhette Rike hirtelen felvidulását. - Igen - feleltem. - De nem azért megyek. - Azzal nekivágtam az Élőholtak útjának, egymagamban. Beborított az eső meg a sötétség. Tovatűntek a testvérek, ott várakoztak mögöttem az úton. Várt rám Gomst meg a bitó is. A csend gubójában lépkedtem, csak az eső surrogott, meg a csizmám verte az Élőholtak útját. Megmondom kereken. Az a csend kis híján legyűrt. Én nem félek semmitől, csak a csendtől. A csend az az üres lap, amire félelmeimet ráróhatom. A holtak szelleme kutyafüle ehhez képest. A holt lény meg akarta mutatni nekem a poklot, de csak halvány mása volt az a borzalomnak, amit én a sötétre tudok festeni a csend pillanatában. És már ott is lógott előttem Gomst atya, az Ancrath-ház papja. - Atyám - mondtam kecsesen meghajolva. Igazából semmi kedvem sem volt a bohóckodáshoz. Tompa fájdalom lüktetett a szemem mögött. Az a fajta, amibe bele lehet halni. Elkerekedett szemmel bámult, mintha valami lápi lidérc volnék, aki most mászott ki az ingoványból. Odaléptem a lánchoz, amin a kalickája lógott. - Kapaszkodj, atyám! A kard, amit előrántottam, alig huszonnégy órával azelőtt metszette föl Bovid Tor hasát. Most pedig azért lendítettem meg, hogy kiszabadítsak egy papot. Egy csapásra átszelte a láncot. Valami varázserő vagy éppen ördöngösség volt beledolgozva abba a pengébe. Atyám mesélte, hogy négy generáció óta forgatják az Ancrathok, ők meg az Orháztól zsákmányolták. Szóval már akkor is régi volt a penge, amikor az Ancrathok rátették a kezüket. És még régebbi, amikor én elcsentem. A súlyos madár kalicka nagy puffanással a földre zuhant. Gomst atya feljajdult, feje nekiütődött a rácsnak, és pirosló keresztminta jelent meg a homlokán. A kalicka dróttal volt körbetekerve. A drót is könnyűszerrel engedett kétszeresen lopott ősi kardunk élének. Egy pillanatra megképzett előttem atyám dühödt arca, amint azt kell látnia, hogy ilyen alantas célra használom a nemes pengét. Van fantáziám, de érzelmet festeni atyám kőarcára akkor sem csekélység. Gomst elgémberedett tagokkal, erőtlenül mászott ki a kalickából. Ahogy öregekhez illik. Tetszett, hogy nem is próbálja titkolni a korát. Egyeseket, épp ellenkezőleg, megkeményítenek az évek. - Gomst atya. Jó lesz sietni, különben előbújnak a mocsári holtak, hogy halálra rémítsenek bennünket jajongásukkal és visítozásukkal. Rám nézett, hátrahőkölt, mint aki kísértetet lát, aztán ellágyult. - Jorg - mondta. Annyira túlcsordult benne a részvét, hogy mintha a szeméből is az csörgött volna, nem az eső. - Mi történt veled? Nem fogok hazudni. Lényem egy része szívesen belevágta volna a kést, akárcsak a vörös képű Gemtbe. Méghozzá a nagyobbik része. Viszketett a tenyerem, hogy
előrántsam azt a kést. Még a fejem is belesajdult, mintha valami bűn feszítené a halántékomat. Tudni való, milyen makacs vagyok. Ha valami noszogat, én visszalökök. Még akkor is, ha én magam vagyok a noszogató. Könnyű lett volna ott helyben kibeleznem. Élvezetes is. De túl erős volt a vágy. Úgy éreztem, noszogatnak. Elmosolyodtam. - Bocsáss meg, Atyám, mert vétkeztem. És az öreg Gomsty, noha elgémberedtek a tagjai abban a kalickában, és mindene fájt, lehajtott fejjel hallgatta meg gyónásomat. Halkan, csendesen mondtam bele az esőbe. De ahhoz elég hangosan, hogy Gomst atya meghallja, elég hangosan, hogy a lápon kísértő holtak is meghallják. Elmondtam, miket műveltem. Elmondtam, miket fogok művelni. Suttogva feltártam terveimet, hogy mindenki hallja. És ekkor végleg otthagytak bennünket a holtak. - Te magad vagy az ördög! - Gomst atya hátralépett, és megmarkolta nyakában a keresztet. - Ha kell, az leszek. - Nem vitatkoztam vele. - De meggyóntam neked, tehát fel kell oldoznod. - Szentségtörés... - zihálta halkan. - Még annál is több - helyeseltem. - És most oldozz fel! Gomst atya végre összeszedte magát, de engedni még nem engedett. - Mit akarsz tőlem, Lucifer? Jó kérdés. - Győzni akarok - mondtam. Erre csak a fejét rázta, így hát megmagyaráztam. - Egyeseket magamhoz láncolhatok azzal, hogy ki vagyok. Egyeseket magamhoz láncolhatok azzal, hogy hová tartok. Mások azonban azt is tudni akarják, ki tart még velem. Meggyóntam. Bűnbánatot tanúsítottam. így hát most velem tart az Isten,te pedig az a pap vagy, aki tudtára fogja adni a híveknek, hogy én az Ő bajnoka vagyok. Az Ő eszköze, a Mindenható kardja. Csend állt közénk, szívverésekben mérhető. - Ego te absolvo. - Remegő ajkak közül préselte ki a szavakat. Akkor elindultunk az úton, és hamarosan odaértünk a többiekhez. Makin már fel is sorakoztatta őket. Ott vártak a sötétben, egyetlen fáklya fényénél, meg az ellenzős lámpásénál, amelyet a koponyás kordéra akasztottak. - Bortha kapitány - mondtam -, ideje indulnunk. Hosszú az út a Lovaspartig. - Hát a pap? - kérdezte Makin. - Esetleg teszünk egy kerülőt Magasvár felé, és leadjuk. Fájdalom hasított a fejembe. Talán az a vén szellem volt az okozója, az, ahogyan végigvándorolt a csontvelőmben, de leginkább mégis arra hasonlított, mintha valaki bottal bökdösne, terelgetne előre, és ebből kurvára kezdett elegem lenni. - Talán be is ugrunk Magasvárba. - Rácsikordítottam a fogam a fejemet szurkáló tőrökre. - Személyesen prezentáljuk az öreg Gomstyt. Atyám már biztosan aggódik értem. Rike és Maical bárgyú tekintetet vetett rám. Hájas Burlow meg Vörös Kent összenézett. A Núbai vérben forgó szemmel igyekezett elhárítani a gonoszt.
Makinra pillantottam, magas, széles vállú alakjára, fekete hajára, melyet koponyájához tapasztott az eső. Ő az én lovagom, gondoltam. Gomst a püspököm, Magasvár a bástyám. Azután atyámra gondoltam. Királyra is szükségem lesz. Király nélkül nem játszhatok. Atyámra gondoltam, és ez jó érzés volt. A holt lény szöget ütött a fejembe. A holt lény megmutatta nekem a poklot, és én kinevettem. De most, atyámra gondolva, jó érzés volt tudni, hogy van még bennem félelem.
7.FEJEZET Egész éjjel lovagoltunk, és az Élőholtak útja kivezetett bennünket a mocsárból. Norwoodnál virradt ránk a sivár, ólomszürke hajnal. A város romokban hevert. Halvány, csípős füstszaga volt a hamunak: ez mindig hátramarad, ha már kihunyt a tűz. - Renar gróf - mondta a mellettem haladó M akin. - Nagy merészség tőle ilyen nyíltan megtámadni egy ancrathi protektorátust. - Úgy vetette le magáról az úti szöveget, mint valami köpönyeget. - Honnan tudhatnánk, ki vetemedett ekkora gonoszságra? -szólalt meg Gomst atya, s az arca éppen olyan szürke volt, mint a szakálla. - Lehet, hogy Kennick báró emberei fosztogatnak az Élőholtak útja mentén. Engem mindenesetre ők zártak be abba a kalickába a bitón. A testvérek szétszéledtek a romok közt. Rike félretaszította könyökével Hájas Burlowt, és beugrott az első épületbe, ami nem volt egyéb, mint egy tetőtlen kőváz. - Kódis parasztok! Akárcsak abban a kurva Mabbertonban! - Akkora zajjal kutakodott, hogy csak ennyit lehetett hallani a nyavalygásából. Felidéződött bennem egy norwoodi ünnep, amikor színes szalagokkal volt teliaggatva a város. Anyám a burgermeisterrel sétált, Williarn és én pedig melaszos almát kaptunk. - Csakhogy ezek az én kódis parasztjaim voltak - mondtam. Az öreg Gomsty felé fordultam. - Nincsenek hullák. Ez Renar gróf műve. Makin bólintott. - Nyugatra, a mezőn majd megtaláljuk a máglyát is. Renar mindig együtt égeti el őket. Az eleveneket és a holtakat. Gomst keresztet vetett, és elmorzsolt magában egy fohászt. Szép dolog a háború, ahogy már mondtam, s akik mást állítanak, azok vesztesek. Keserves mosolyt erőltettem az arcomra. - Makin testvér, úgy tetszik, a gróf átvette a kezdeményezést. Mint katonabajtársaknak illő megcsodálnunk művészetét. Lovagolj körbe. Tudni akarom, hogyan játszotta meg a játszmát. Renar. Előbb Gomst atya, most meg Renar. Mintha csak a lápi szellem elfordított volna egy kulcsot, és múltam kísértetei rendre elősorjáznának. Makin biccentett, és elügetett. Nem a városba, hanem a folyó mentén, fel a cserjéshez a piactéren túl. - Gomst atya - mondtam legkifinomultabb udvari hangomon. - Elárulnád, merre jártál, midőn Kennick báró emberei rajtad ütöttek? - Teljesen értelmetlennek látszott, hogy családi papunkat bárki magával vigye egy portyára. - Jessop falvában, hercegem - válaszolta feszengve Gomst, de nem nézett a szemembe. - Nem kellene továbbmennünk? A hazai földeken biztonságban leszünk. Hantonon túlra sosem hatolnak be a portyázók. Valóban, gondoltam, de akkor te mit keresel ezen a veszélyes terepen? - Jessop falvában? Még sohasem hallottam róla, Gomst atya - mondtam az udvariasnál is udvariasabban. - Ami azt jelenti, hogy aligha állhat többől három viskónál meg egy kocánál. Rike kirontott a házból. Feketébb volt még a Núbainál is, úgy belepte a hamu, és
tombolt dühében. A következő bejárat felé indult. - Burlow, te hájas szemétláda! Becsaptál! - Ha Kicsi Rikey nem talált zsákmányt, arra mindig valaki más fizetett rá. Gomst örült a figyelemelterelésnek, de én nem hagytam annyiban. - Éppen Jessopról meséltél nekem, Gomst atya. - Kivettem kezéből a kantárt. - Csak egy szegényes falucska, hercegem. Egy semmi. Tőzeget vágnak ott a protektorátusnak. Tizenhét viskó, meg valamivel több koca. - Nevetni próbált, de ideges sipítás lett belőle. - Tehát azért mentél oda, hogy lelki vigaszt nyújts a szegényeknek? - Fogva tartottam a tekintetét. - Nos... - Még Hantonon is túlra, ki a mocsár széléhez, a veszedelembe? - mondtam. - Te egy szent vagy, atyám. Erre lehorgasztotta fejét. Jessop. Rémlett valami. Harangkongás, lassú, ünnepélyes. Ne kérdezd, kiért szól a harang... - Jessopba sodorja a mocsár a holtakat - mondtam. Szinte láttam régi mesterem, Lundist száján e szavakat, ahogy kiejtettem őket. Láttam mögötte a térképet a tanulószoba falán, fekete tintával voltak jelezve rajta az áramlatok. - Lassú a sodra, de biztos. A mocsár megőrzi titkát, csak Jessopnál adja ki. - Az a nagydarab fickó, Rike, éppen a kövéret fojtogatja. -Gomst atya a város felé biccentett. - Atyám küldött el erre, hogy vizsgáld meg a hullákat. - Nem hagytam, hogy témát váltson. - Mert te felismernél engem. Gomst szája „nem”-et formált, de minden arcizma „igen”-t mondott. Az ember azt hinné, egy pap ügyesebben hazudik, már csak a szakmájánál fogva is. - Szóval még mindig kerestet? Négy év után is? - Négy hét után is meglepett volna. Gomst izgett-mozgott a nyergében. Tehetetlenül széttárta kezét. - A királyné áldott állapotban van. Sageous azt állítja, fiú lesz. Ellenőriznem kellett, hogy valóban örökölhete majd. Ah! Az „öröklés”. Ez sokkal inkább atyámra vallott. Na de hogy királyné? Ettől egy kissé elromlott a kedvem. - Sageous? - kérdeztem. - Pogány hályogkovács, nemrégen vetődött az udvarba. -Gomst úgy köpte ki ezeket a szavakat, mintha keserű lenne tőlük a szája. A szünet csenddé nőtt. - Rike! - mondtam. Nem kiáltás volt, de elég hangos, hogy meghallja. - Ereszd el Hájas Burlow-t, különben legnagyobb sajnálatomra megöllek. Rike eleresztette, és Burlow százötven kilós hájpacniként zuhant a földre. Kettőjük közül Burlow képe volt szederjesebb, de csak egy árnyalattal. Rike felénk indult, két mancsát előrenyújtva; úgy tekergette őket, mintha máris a nyakamat szorongatnák. - Te! Makint sehol sem láttam, Gomst atya pedig annyit érne, mint szélben a fing, ha Kicsi Rikey-ra rájön a hoppáré. - Te! Hol az a kurva arany, amit ígértél? - Az ajtókban és ablakokban rögtön
megjelent vagy két tucat fej. Még Hájas Burlow is felnézett; úgy szívta a levegőt, mintha szalmaszálon kapná. Lecsúsztattam a kezem a kardom markolatgombjáról. Nem szabad túl sok gyalogot feláldozni. Rike-nak csak tíz lépést kel lett tennie. Leugrottam a nyeregből, és a városnak háttal állva megpaskoltam Gerrod orrát. - Nemcsak egyfajta arany akad Norwoodban - mondtam. Elég hangosan, de nem túl hangosan. Aztán megfordultam, és elmentem Rike mellett. Nem néztem rá. Ha csak egy pillanatot adsz a Rike-féléknek, ők megragadják. - Ne gyere nekem még egyszer a parasztlányokkal, te kis fattyú! - Üvöltve jött utánam, de a hevét már lecsillapítottam. Már csak a gőzt meg a hangját kellett kieresztenie. - Az a kurva gróf biztosan mindet máglyára rakatta. A Főutca felé tartottam, amely a burgermeister házához vezetett a piactértől. Gains testvér felnézett a főzőtüzéről, amint elmentem mellette. Talpra kecmergett, és követett bennünket, nehogy kimaradjon a buliból. A magtártorony sose volt valami nagy csoda. Még kevésbé volt az most, hogy a tűz összemarta, és megrepesztette benne a köveket. Mielőtt felperzselték őket, a gabonás zsákok csapóajtót rejtettek itt. Némi kotorászás után meg is találtam. Rike mindenütt a nyomomban lihegett. - Nyisd fel. - A kőlapba ágyazott karikára mutattam. Rike-nak nem kellett kétszer mondani. Letérdelt, és úgy rántotta fel a kőlapot, mintha semmi súlya nem lenne. És ott sorakozott a rengeteg hordó szépen egymás mellett a sötétben. - Az öreg burgermeister itt tárolta az ünnepi sört, a magtártorony alatt. Ezt minden helybeli tudja. Egy kis patak folyik át alatta, hogy behűtse. Mennyi lehet, húsz? Húsz hordó aranybarna ünnepi sör. - Elmosolyodtam. Rike nem viszonozta a mosolyt. Négykézláb állva pislantott végig a kardom pengéjén. Elképzeltem, hogyan csiklandozhatja a torkát a hegye. - Ide süss, Jorg, Jorg testvér, én nem... - dadogta. Még így is sütött a képéről a rosszindulat, hogy a nyakán volt a kardom. Makin rontott be, és megállt mellettem. Nem vettem le a pengét Rike torkáról. - Lehet, hogy kicsi vagyok, Kicsi Rikey, de fattyú nem vagyok - mondtam halkan, a gyilkos hangomon. - Ugye, Gomst atya? Ha fattyú volnék, nem kellene az életedet kockáztatva leltárba venned a holtakat, nem igaz? - Jorg herceg, engedd, hogy Bortha kapitány ölje meg ezt a vadembert. - Úgy látszik, Gomst valamennyire összeszedte magát. - Mi pedig ellovagolunk Magasvárba, és atyád majd... - Atyám majd szépen kivárja a sorát! - csattantam fel. A többit magamba fojtottam, mert felmérgesített, hogy mérges lettem. Rike egy pillanatra elfeledkezett a kardról. - Mi az isten ez a „herceg” szarság? Mi az isten ez a „Bortha kapitány” szarság? És mikor ihatok végre egy kis kurva sört? Most már nézőközönségünk is volt, mert az összes testvér körénk gyűlt. - Nos - mondtam -, mivel ilyen szépen kértél, Rike testvér, elárulom.
Makin felvonta szemöldökét, s keze a kardmarkolatára feszült. Leintettem. - A Bortha kapitány szarság az, hogy Makin nem más, mint Makin Bortha kapitány, Ancrath birodalmi testőrségének parancsnoka. A herceg szarság pedig az, hogy én az Ancrath-ház fejének, Olidan királynak hőn szeretett fia és örököse vagyok. És most már neki is láthatunk annak a sörnek, mert ma van a tizennegyedik születésnapom, és másképpen hogyan innátok az egészségemre? Minden testvériségnek megvan a maga hierarchiája. Olyan testvérekkel, mint az enyémek, senki sem szeret ennek az alján lenni. Mert azt a fogaikkal tépik szét. Jobe testvér is csak azért maradt életben, mert olyan volt, mint az ütött-vert kölyökkutya meg a veszett korcs keveréke.
8.FEJEZET Így hát letelepedtünk a burgermeister házának szétgurult kövei között, és ittuk a sört. A testvérek jókora kupákat köszöntöttek rám. Volt, aki „Jorg testvérre”, volt, aki „Jorg hercegre” ivott, de mindannyian új szemmel néztek rám. Rike sörhabbal a borostáján, kardom nyomával a nyakán figyelt. Láttam, hogy az esélyeket latolgatja magában, csapott homloka mögött lehetőségek lassú balettje zajlik. Nem vártam meg, hogy a „váltságdíj” szó felszínre törjön benne. - Atyám a halálomat kívánja, Kicsi Rikey - mondtam. - Azért küldte ki Gomstyt, hogy a halálomra találjon bizonyítékot, nem azért, hogy engem megtaláljon. Most már új királynéja van. Rike elvigyorodott, de több volt abban a mogorvaság, mint a derű, aztán böffentett egy nagyot. - Elszöktél egy arannyal meg nőkkel teli várból, hogy mivelünk vándorolj? Ki az a hülye, aki ilyet csinál? Belekortyoltam a sörömbe. Keserű volt, de illett az alkalomhoz. - Az a hülye az, aki tudja, hogy a király testőrségével az oldalán nem nyerheti meg a háborút - mondtam. - Miféle háborút, Jorg? - A Núbai a közelben üldögélt, de nem ivott. Mindig halkan, komolyan beszélt. - Le akarod győzni a grófot? Vagy Kennick bárót? -A Háborút - feleltem. - Az egészet. Odajött a hordóktól Vörös Kent, a sisakja csurig volt sörrel. - Az lehetetlen - mondta. Szájához emelte a sisakot, és négy hosszú korttyal kiitta a felét. - Szóval te vagy az ancrathi herceg. Egy rézkorona-királyság örököse. Legalább tucatnyian formálhatnának éppilyen joggal igényt a nagytrónra. És mindegyiknek van saját hadserege. - Inkább ötvenen - mordult fel Rike. - Közelebb a százhoz - mondtam. - Megszámoltam. A hajdani Birodalom száz töredéke morzsolta egymást véget nem érő kis háborúkban, viszályokban, csetepatékban, királyságok híztak, fogytak, híztak megint; életen át tartó konfliktus, semmi változás. Az én sorsom, hogy változtassak, bevégezzek, győzzek. Kiittam a sörömet, és felálltam, hogy megkeressem Makint. Nem kellett messzire mennem. A lovaknál volt, harci ménjét, a Tűzugrót ellenőrizte. - Mit találtál? - kérdeztem. Makin összepréselte a száját. - Megtaláltam a máglyát. Körülbelül kétszáz, mind halott. De nem gyújtották meg... talán elijesztette őket valami. - Nyugat felé bökött. Gyalog jöttek, a mocsári úton, meg azon a hegygerincen át. Húsz íjászt állítottak a cserjésbe, a folyó mellé, hogy leszedjék a menekülőket. - Hányán lehettek összesen? - Talán százan. Többnyire talpasok. - Ásítva húzta végig a tenyerét az arcán, a homlokától az álláig. - Két napja már, hogy elmentek. Biztonságban vagyunk. Ereztem, hogy láthatatlan tövisek karistolnak, hegyes horgok fúródnak a bőrömbe. Gyere velem - mondtam. Makin követett a burgermeister kapujának lépcsőjéhez, a leomlott oszlopok közé. A testvérek éppen a második hordót verették be Maicallal. - Hahó, kapitány! - kiáltotta Burlow; a hangja még mindig rekedt volt Rike
fojtogatásától. Ezen röhögtek egy jót, én meg kivártam, amíg elhal. Megint éreztem a töviseket, hegyesek voltak, és mélyre hatoltak. Fel akartak készíteni valamire. Kétszáz holttest egy kupacban. - Makin kapitány szerint hamarosan társaságot kapunk - jelentettem be. Makin felvonta a szemöldökét, de nem törődtem vele. - Húsz kard, kemény legények, a leghitványabb banditák. Nem az a fajta, akikkel szívesen találkoznátok - mondtam nekik. - Éppen mifelénk baktatnak, tele szajréval. Rike felpattant, oldalán megcsördült a láncos buzogány. - Szajréval? - Naplopók, mondom. Mások kiirtásán gazdagodok. - Rájuk villantottam mosolyomat. Nos, testvérek, mi meg fogjuk büntetni őket. Holtan akarom látni mindet. Egytől egyig. És úgy fogjuk csinálni, hogy rajtunk egy karcolás sem esik. Botló gödröket akarok a főutcába. Testvéreket, akik elrejtőznek a magtártoronyban meg a Kék Vadkan kocsmában. Kentet, Row-t, Hazudóst és a Núbait ide akarom, a falak mögé, hogy leszedjék őket, amikor a torony és a kocsma közé érnek. A Núbai megemelintette számszeríját, ezt a hatalmas, fantasztikus gépezetet, amely régifajta fémből készült, és idegen istenek képmásával volt díszítve. Kent kilöttyintette a sör utolját a sisakjából, a fejébe húzta, és máris készen állt a hosszúíjával. - De lehet, hogy inkább a gerinc felől jönnek majd, ezért Rike Maicallal és hat másikkal elrejtőzik a cserzőműhely romjai közé. Aki ott halad el, engedjétek tovább, aztán ontsátok ki a belét. Makin lesz a felderítőnk, ő fog figyelmeztetni bennünket. A derék atya és öt másik pedig velem marad, hogy becsalogassuk őket. A testvéreknek nem kellett kétszer mondani. Illetve Jobe-nak kellett volna, de Rike fogta és kirántotta a söröshordóból. - Szajré! - ordított bele a képébe. - Kezdj botló gödröket ásni, baromarcú! Azok a legények tudták, hogyan kell megszervezni egy lesvetést. Ez nem is kérdés. Náluk jobban senki sem értett a romok közti harchoz. Néha a romokat is ők csinálták, néha meg a máséban verekedtek. - Burlow, Makin - intettem oda őket, amikor a többiek munkához láttak. - Semmiféle felderítésre nem lesz szükség, Makin - mondtam halkan. - Azt akarom, hogy vedd be magad a cserjésbe a folyóparton. Rejtőzz el. De úgy, hogy ha valamelyik kurafi rád ülne, akkor se vegyen észre. Bújj el, és várj. Tudni fogod, mit kell tenned. - Herceg... Jorg testvér - mondta Makin. Homlokát ráncolva bámulta az utca hosszát, ahol az öreg Gomsty imádkozott a kiégett templom előtt. - Mi ez az egész? - Azt mondtad, mindenüvé követni fogsz engem, Makin -feleltem. - Hát itt kezdődik. Ha majd megírják a legendát, ez lesz az első lapja. Valami vén szerzetes bele fog vakulni ennek az oldalnak a díszítgetésébe, Makin. Itt kezdődik minden. -Azt nem fűztem hozzá, hogy elég rövidre is sikerülhet az a könyv. Makin meghajolt, ahogy szokta, azzal a félig-biccentéssel, és elsietett, Hájas Burlow meg a nyomában loholt. Így hát a testvérek megásták a csapdákat, kirakták maguk elé a nyílvesszőket, és elrejtőztek Norwood maradványai közt. Figyeltem őket, átkozva lassúságukat, de szólni
nem szóltam érte. Végül csak Gomst atya, az öt kiválasztott emberem meg én maradtunk a színen. A többiek, vagy kéttucatnyian, eltűntek a romok között. Gomst atya még mindig fohászokat mormolva odajött hozzám. Vajon akkor is ilyen őszintén imádkozna, ha tudná, hogy mi következik? Hasogatott a fejem, mintha mindegyik fülem mögé egy-egy horog volna beakasztva, és cibálnának. Akkor kezdődött ez a fejfájás, amikor az öreg Gomsty láttán arra gondoltam, haza kellene térnem. Ismerős fájdalom volt, utunk sok fordulóján tapasztaltam már. Sokszor hagytam, hogy ez a fájdalom irányítson. De most elegem lett a horogra akadt hal szerepéből. Visszaharaptam. Egy óra múlva megpillantottam az első felderítőt a mocsári úton. Hamarosan mások is odalovagoltak melléje. Úgy intéztem, hogy feltétlenül észrevegyék hetünket ott a burgermeister lépcsőjén. - Társaságot kaptunk - mondtam a lovasok felé mutatva. - Hogy a rosseb enné meg! - Elbán testvér a csizmájára köpött. Azért választottam Elbán testvért, mert nem látszott valami félelmetesnek: csak egy ősz vénember, rozsdás sodronyingben. Se haja, se foga - és mégis tud harapni. - Ezek nem brigantik, nézd csak a lovaikat! - Kicsit selypített a fogatlan szája miatt. - Lehet, hogy igazad van, Elbán - mondtam mosolyogva. - Úgy fest, házi testőrség. - Uram, irgalmazz! - motyogta mögöttem az öreg Gomsty. A felderítők visszahúzódtak. Elbán felkapkodta a cókmókját, és elindult a piactér felé, ahol a lovaink legelésztek. - Ezt nem gondolod komolyan, öregember - mondtam halkan. Megfordult, és láttam a félelmet a szemében. - Csak nem vágsz le, Jorh? - Fogak híján nem tudta kiejteni azt, hogy Jorg. - Dehogy váglak le - mondtam. Majdnem kedveltem Elbánt; jó ok nélkül eszem ágában sem volt megölni. - Hová futnál, Elbán? A gerinc felé mutatott. - Az az egyetlen egérút. Különben összegabalyodnánk velük, vagy a mocsárban végeznénk. - Nem lenne egészséges átmenned azon a gerincen, Elbán -mondtam. - Bízz a szavamban. Bízott. De talán csak azért, mert nem bízott bennem, ha értitek, mire gondolok. Álltunk és vártunk. Először a fő oszlop bukkant fel a mocsári úton, majd, pillanatokkal később, a katonák a hegygerinc tetején. Utóbbiak kéttucatnyian lehettek, házi testőrök, lándzsával és pajzzsal felfegyverkezve, fejük fölött Renar gróf zászlaja lobogott. A menetoszlop hatvan katonát számlálhatott, mögöttük pedig, rendetlen sorban, több mint száz rab, a nyakuknál összeszíjazva. Vagy féltucatnyi kordé követte őket. A letakartak nyilván készleteket szállítottak, a fedetlenek meg hullákat, felstószolva, mint a tűzifa. - A Renar-ház mindig elégeti a halottakat. Foglyot nem ejtenek - mondtam. - Nem értem - mondta Gomst atya. Túl volt már a félelmen, elért a hülyeség fokozatába. A fákra mutattam. - Tüzelő. Egy mocsárvidék szélén vagyunk. Másutt kilométerekre nem nő fa ebben a tőzeglápban. Nagy máglyát akarnak, így hát az összes foglyot idehordják, hadd égjenek.
Renar tetteire volt magyarázatom, de a magaméit, akárcsak Gomst atya, én sem állíthatnám, hogy értettem. Az úton járva mindig abból merítettem erőt, hogy hajlandó voltam mindent feláldozni. Aznap tettem szert erre a képességre, amikor úgy döntöttem, nem állok bosszút Renaron, mert abban nincs profit. És most mégis itt voltam, Norwood romjai között, és a szomjamat semennyi ünnepi sör el nem olthatta. Ugyanarra a grófra vártam. Túl kevés emberrel, miközben minden ösztönöm azt súgta, meneküljek. Mind, csak egy nem: az azt parancsolta, tarts ki vagy pusztulj el, de meg ne hajolj. Most már az alakokat is ki tudtam venni a menet élén. Hat lovas sodronyingben, egy nehéz páncélban. Ennek a pajzscímerét is megpillantottam, amikor oldalt fordult, hogy jelezzen a csapatnak. Fekete varjú vörös mezőben, tűzmezőben. Osson Renar gróf aligha ütne be száz emberrel egy ancrathi protektorátusba, így hát ez csakis valamelyik fia lehet. Marclos vagy Jarco. - Ezekkel aztán nem fognak szembeszállni a testvérek -mondta Elbán. A vállvértemre tette a kezét. - A fák között még kivághatnánk magunkat, Jorh, ha idejében odaérünk a lovakhoz. Ám Renar húsz embere máris a fák vonala felé igyekezett, maguk előtt tartva a hosszúíjat, hogy bele ne akadjon a növényzetbe. - Nem. - Felsóhajtottam. - Az lesz a legjobb, ha megadom magam. Kinyújtottam a kezem. - Fehér zászlót. A házi testőrség már felfejlődött, mire elindultam a menetoszlop felé. „Fehér zászlóm” leginkább szürke volt, annak is visszataszító: Gomst atya csuhájából tépték. - Nemes sarj! - kiáltottam. - Nemes sarj fegyverszüneti zászlóval! Ez meglepte őket. A házi testőrök, akik a lovaink mögött húzódtak szét, minden további nélkül átengedtek a piactéren. Közelebbről nézve elég siralmas banda volt: bőrruhájukról potyogtak a fémpikkelyek, kardjuk elrozsdállt. Otthon ülő fajta, túl régóta róják az utat, mégsem edződtek hozzá. - Elsőnek akar égni a legényke - mondta az egyik. Csont-bőr rohadék volt, mindkét orcáján egy jókora keléssel. A többiek röhögtek. - Nemes sarj! - kiáltottam. - Fegyverszüneti zászló! - Nem számítottam rá, hogy idáig engednek majd, karddal az oldalamon. Már éreztem az oszlop bűzét, hallottam a jajgatást. A rabok üres tekintettel meredtek rám. Renar két lovasa ugratott elém. - Hol loptad azt a páncélt, kölyök? - Menj anyádba - feleltem jóindulatúan. - Ki vezényli ezt a cirkuszt? Marclos? Erre összenéztek. Egy kóbor lovag aligha tudná megkülönböztetni Renar egyik fiát a másiktól. - Nemes foglyot parancs nélkül megölni nem való - mondtam. - Döntsön a grófi csemete. Leszálltak a nyeregből. Magas férfiak voltak, veteránoknak néztem őket. Elvették a kardomat. Az idősebbik, sötét szakállú, szeme alatt fehér forradással, a késemet is megtalálta. Az a kardcsapás az orra hegyét is leszelte. - Ronda pofázmányod van, hallod-e! - mondtam. A csizmaszárba rejtett késemet is előkerítette.
Nem volt tervem. A fejemet hasogató fájdalom ilyesminek nem hagyott helyet. Semmibe vettem a hangtalan hangot, amely oly sokáig irányított. Semmibe vettem, merő konokságból. És most itt voltam, fegyvertelenül ennyi ellenség között, ostobán, egyedül. Eltűnődtem, vajon figyel-e Williarn öcsém. Nagyon reméltem, hogy anyám nem figyel. Eltűnődtem, vajon meg fogok-e halni. Megégetnek-e, vagy itt hagynak megcsonkítva, hogy Gomst atya kordéban vigyen haza Magasvárba. - Hébe-hóba mindenkit elfog a kétely - mondtam, amint Sebhelyes végzett a motozásommal. - Még Jézus is kételkedett, én meg aztán igazán nem vagyok Jézus. Úgy nézett rám, mint egy eszelősre. Lehet, hogy eszelős voltam, de végre elnyertem a lelki békémet. Megszűnt a fájdalom, újra tisztán láttam. Odavezettek, ahol Marclos ült a lován, egy iszonyat böhöm ménen, lehetett vagy húszmarkos. Feltolta sisakrostélyát: egészen kellemes volt az arca, kicsit pufi ugyan, de mosolygós. Persze a látszat néha csal. - Hát te ki az ördög vagy? - kérdezte. Szép páncélja volt, savval maratott vájatokban ezüst berakással a mellvérten, és olyan fényesre volt csiszolva, hogy szinte világított. - Azt kérdeztem, ki az ördög vagy! - Most már vöröslött a képe, és korántsem volt annyira vonzó. - A máglyán úgyis dalolni fogsz, kölyök, úgyhogy jobb, ha most mindjárt elárulod. Előrehajoltam, mintha rosszul hallanék. A testőrök utánam kaptak, de én egykettőre kibújtam a kezeik közül. Még páncélban is gyorsabb voltam náluk. Ráléptem Marclos lába fejére, ahogy kiállt a kengyelből, és felpattantam melléje. Csinos kis gyilok volt a nyeregtokjába tűzve, kirántottam, és a szemébe döftem. Aztán már ott se voltunk. Száguldottunk, át a piactéren. Az utat járó azt tanulja meg legelőször, hogyan kell lovat lopni. Zötykölődtünk tovább, ő üvöltött és ficánkolt mögöttem. Két házi testőr az utunkba állt, de legázoltuk őket. Azok se kelnek föl többé: óriási egy böhöm mén ez. Az íjászok odapörkölhettek volna egy-két-hármat, de abból a távolságból semmit se láttak jól, mi meg már repültünk is be a városba. Hallottam, hogy dübörögnek utánunk a lovasok. Pár gyalogost azok is legázolhattak sebtiben. Majdnem beértek, de persze jól megleptük őket Marclosszal, úgyhogy előnyünk volt. Norwood szélénél aztán meg is torpantak. Az első épület előtt visszapördültem a lóval, Marclos pedig volt szíves lezuhanni róla. Pofával előre. Ez se kel föl többé. Kellemes érzés volt, nem titkolom. Elképzeltem, amint a gróf hírül veszi a dolgot a reggelinél. Vajon hogy ízlik majd neki? Otthagyja-e miatta a rántottát? - Renar harcosai! - Akkorát ordítottam, hogy a tüdőm bele-sajdult. - Ez a város Ancrath hercegének oltalma alatt áll. Sohasem fogja megadni magát! Megfordultam a lóval, és továbbügettem. Pár nyílvessző csattant mögöttünk. A lépcsőhöz érve leszálltam a nyeregből. - Hát visszajöttél... - Gomst atya teljesen össze volt zavarodva. - Persze. - Elbanhoz fordultam. - Hát, most már nem futhatunk meg, igaz-e, testvér? - Te őrült vagy, Jorg. - Csak suttogásra telt tőle. Suttogás közben valamiért nem
selypített. A lovasok, Marclos személyi testőrei vezették a rohamot. Most, hogy már ötven talpas loholt a nyomukban, visszanyerték bátorságukat. Fenn a hegygerincen a két tucat katona is értett a szóból, rohanni kezdtek le a lejtőn. Az íjászok is előléptek a cserjésből, hogy jobban célozhassanak. - Ezek a rohadékok elevenen fognak megégetni benneteket, ha tűritek - mondtam az öt testvérnek. Aztán elhallgattam, és sorra mindegyiknek a szemébe néztem. - Viszont meghalni sem mi kedvük sincs. De a grófhoz már se így, se úgy nem térhetnek vissza. Nektek talán volna merszetek hazacipelni a vén máglyás Renarhoz a halott fiát azzal, hogy „na jó, jó, de megöltük ám azokat a dögkeselyűket... volt ott ugye egy kölyök... meg egy fogatlan vénember... ”? Úgyhogy jól figyeljetek a szavamra. Szembeszálltok ezekkel a nyámnyila alakokkal, beleadtok apait-anyait. Rendesen elkalapáljátok őket, és ők meg fognak futamodni. Szünetet tartottam, farkasszemet nézve Roddat testvérrel, mert egy görény volt, aki igencsak hajlamos megfutamodni, akár van értelme, akár nincs. - Te mellettem maradsz, Roddat testvér. A cserjés felé pillantottam a piactérről özönlők feje fölött, és láttam, hogy egy íjász összerogy a fák közt. Aztán még egy. Páncélos alak emelkedett ki az aljnövényzetből. Az előtte álló íjászok még mindig a rohamozókat bámulták. Egyetlen csapással leszelte az elsőnek a fejét. Köszönöm, Makin, gondoltam magamban. És akkor előrontott Hájas Burlow is, és páncélos böhöm testével rávetette magát az íjászokra. A hegygerinc felől közeledők elhaladtak Rike-ék állásai mellett, s azok már belezték is ki őket szorgosan hátulról. Kicsi Rikey ízlésének túl sokan voltak ugyan, de a „szajré” szó mindig nagy hatást gyakorolt rá. CsuSurr! A Núbai kilőtte számszeríját. Ennyi célponttal aligha hibázhatott volna, de hogy egy ekkora borzadály fegyver pont a kiszemelt célját találja el, az valószínűtlen volt. Mindkét lövedék az elöl vágtató lovas mellébe fúródott, és kiröpítette a nyeregből. Kent és a másik kettő felegyenesedett a burgermeister falai mögül. Ugyancsak meglepődtek az ellenség tömege láttán, de választásuk nem volt, nyílvesszejük viszont annál több. A Renar-katonák teljes sebességgel nyargaltak bele a botló-gödrökbe. Esküszöm, hogy hallottam, amint az első boka reccsenve kettétört. Aztán már csak az ordítozás hallatszott, ahogy egymásra zuhantak. Kent, Hazudós és Row megragadta az alkalmat, és még egy tucat nyilat belelőttek a sűrűjébe. A Núbai újratöltötte a borzadályt, s a lövés majdnem teljesen leszedte egy ló fejét. A lovas lepottyant, az állat meg rá; csak úgy fröcskölt az agy velő a földre. A díszkatonák egyik-másikának már nem ízlett annyira a portya, és a menekülés módozatait keresték a romok között. Módozatok helyett persze testvérekre leltek, akik éppen őket várták. Az íjászok adták föl legelőbb. Bélelt zubbony meg egy árva kés az övben nem sokat ér páncélos kardforgatók ellen. És még Burlow is nagy volt a kardforgatásban. Három lovas áttört felénk. Nem álltunk ki eléjük az út közepére. Visszahátráltunk Decker hajdani kovácsműhelyének vázába. Óvatosan léptettek be utánunk, a paták alatt ropogott a zsarátnok. Elbán egy fali fülkéből, a fújtató fölül vetette rá magát az elsőre.
Példaszerűen vitte le a földre, és újra meg újra belemártotta a hegyes kis kését. Mondtam már, hogy Elbán tud még harapni, hiába hogy fogatlan? Két testvér a másodikat rántotta le, ide-oda cselezgetve, míg alkalmuk nem nyílt rá. Nem volt ott hely lóval manőverezni. Már az elején le kellett volna szállnia a nyeregből. Maradtam én meg a Sebhelyes. Neki több esze volt, még azelőtt leszállt, hogy utánunk jött volna. Lassan, lazán közeledett felém, kardja hegye előtte táncolt. Nem sietett: akinek majdnem ötven talpas lohol a nyomában, annak nem sürgős. - Fegyverszünet? - hecceltem. Nem szólt semmit. Összeszorított szájjal, nagyon lassan előrelépett. Roddat testvér meg fölmagasodott mögötte, és nyakon döfte a kardjával. - Nem kellett volna ennyit totojázni, Sebhelyes - mondtam. Amint kiléptem az utcára, majdnem felöklelt egy bazi nagy vörös képű gyalogtestőr rohadék, aki éppen akkor ért oda. Szinte szétrobbant, ahogy a Núbai két lövedéke telibe trafálta. Aztán befutottak a többiek. A Núbai fölkapta a csákányát, Vörös Kent meg a csatabárdját. Roddat elhúzott mellettem a lándzsájával, és rögvest fel is nyársalt rá valakit. Két hullámban jöttek. Vagy tucatnyian azok közül, akik tartották a lépést Marclos lovas testőrségével, hátrább meg még vagy húszán. A többi a főutcán hevert, vagy holtan a romok között. Eliramodtam Roddat meg nyársat nyelt áldozata mellett. El két kardos mellett, akiknek nem fájt rám a foguk különösebben, és már túl is voltam az első hullámon. A második hullámban megpillantottam azt a sovány rohadékot, a keléses pofájút, azt, aki elsőnek küldött volna a tűzbe. Nekirontottam a második hullámnak, üvöltve, Keléses vérére szomjazva. Ez végleg megtörte a harci szellemüket. Hát a hegygerinc felől jövők? Azok oda se értek hozzánk. Kicsi Rikey tudniillik azt képzelte, teli vannak szajréval. Úgy számoltam, a gróf embereinek több mint a fele megfutamodott. Csakhogy azok már nem a gróf emberei. Nem térhetnek vissza hozzá. Makin jött felfelé a kaptatón, csurom véresen. Pont olyan volt, mint Vörös Kent aznap, hogy rátaláltunk! Közeledett Burlow is, de ő meg-megállt kizsebelni a hullákat, amibe az is beletartozott, hogy a sebesülteket hullává változtassa. - Miért? - kérdezte Makin. - Persze csodás győzelem, herceg... de mi az ördögért vállaltál ekkora kockázatot? Megemelintettem a kardomat. A testvérek rögvest hátraléptek, de Makin, becsületére legyen mondva, meg se rezzent. - Látod ezt a kardot? - kérdeztem. - Egy csepp vér sincs rajta. - Körbemutattam, aztán a hegygerinc felé böktem vele. - Amarra meg ötven ember iszkol, aki soha többé nem fog harcolni Renar grófért. Ők most már nekem dolgoznak. Széthordják a történetet egy hercegről, aki megölte a gróf fiát. Egy hercegről, aki nem volt hajlandó meghátrálni. Egy hercegről, aki sohasem hátrál meg. Egy hercegről, aki be sem vérezte a kardját, mégis levert száz embert harminccal. Gondold csak el, Makin. Még Roddat is küzdött, mint az eszeveszett, mert azt mondtam neki, ha látják, hogy nem adjuk fel, megtörnek. És most ötven ellenségem
hordja szét a hírt mindenkihez: „Ancrath hercege sohasem fog megtörni”. Egyszerű számtan. Ha úgy vélik, hogy nem fogok megtörni, feladják. És mindez igaz is. Nem ez volt ugyan az oka, de akkor is igaz.
9.FEJEZET Négy évvel ezelőtt A pálca nagyot csattant a csuklómon. Miközben fölemelkedett, elkaptam a másik kezemmel. Ki akartam rántani a markából, de Lundist erősen szorította. Azért láttam, hogy meg van lepődve. - Ezek szerint mégiscsak figyeltél, Jorg herceg. Igazából máshol járt az eszem, valami véres helyen, de a testem ilyenkor mindig őrködik helyettem. - Összefoglalnád, amit eddig mondtam? - kérdezte. - Ellenségeink határoznak meg bennünket. Ez nemcsak az emberekre, hanem országukra is igaz - feleltem. Felismertem ugyanis a könyvet, amit Lundist hozott magával az órára. Annak pedig az a fő tézise, hogy ellenségeink formálnak bennünket. - Helyes. - Lundist kihúzta a kezemből a pálca végét, és az asztali térképre bökött vele. - Gelleth, Renar, Ken-mocsarak. Ancrath a környezetének terméke; ezek a farkasok ólálkodnak a kertje alatt. - Engem csak a Renar-felföld érdekel. A többi elmehet a fenébe. - Két hátsó lábára döntöttem a székem. - Ha majd atyám megindítja Renar gróf ellen a Kapu Seregét, én is velük tartok. Én magam fogok végezni vele, ha megengedik. Lundist éles pillantást vetett rám, hogy lássa, komolyan gondolom-e. Nem egészen normális, hogy egy öreg embernek ilyen kék szeme legyen, de akár normális, akár nem, a vesékbe látott vele. - Egy tízéves fiú inkább Eukleidésszel és Platónnal foglalkozzon. Ha majd háborúba megyünk, Szun-ce lesz a vezetőnk. A stratégia és a taktika az ész tartománya, hercegek és királyok eszköze. Pedig én komolyan gondoltam. Éheztem, vágyva vágytam a gróf halálára. A Lundist szája körül megfeszülő ráncok elárulták, hogy tudja, mekkora bennem az éhség. Felnéztem a magas ablakra, amelyen át fénypászmák tűztek be a tanterembe, és táncoló arany parányokká változtatták a porszemeket. - Meg fogom ölni - mondtam. Hirtelen rám tört a vágy, hogy megbotránkoztassam: - Lehet, hogy pont egy piszkavassal, mint azt a majom Inchet. - Bosszantott, hogy megöltem egy embert, és egyáltalán nem emlékszem rá, meg arra sem, hogy miféle düh hajthatott. Valami új igazságot vártam Lundisttól. Magyarázz el engem magamnak. Valami ilyesmi lett volna a kérésem, ifjúé a vénhez. De a tanítómestereknek is megvannak a maguk kor-látai. Előredöntöttem a széket, a térképre tettem a kezem, és ismét Lundistra néztem. Sajnálatot láttam a szemében. Lényem egy része szerette volna elfogadni, szerette volna elmondani neki, miképp küszködtem azokkal a tövisekkel, hogyan néztem végig Williarn halálát. Lényem egy része szeretett volna megszabadulni mindettől, a tehertől, amit cipeltem, az emlék maró fájdalmától, a gyűlölet korróziójától. Lundist előrehajolt az asztal fölött. Haja az arcába hullott: keleti módra megnövesztette, és majdnem olyan fehér volt, mint az ezüst. - Ellenségeink határoznak
meg bennünket - őket viszont mi magunk választhatjuk meg. Tedd ellenségeddé a gyűlöletet, Jorg. Tedd meg ezt, és nagy ember lehetsz, sőt ami fontosabb, talán boldog is. Van bennem valami ridegség, ami inkább törik, mint hogy meghajoljon. Valami keménység, ami élt ád még a lágy szavaknak is, melyeket valaha ismertem. Nem hinném, hogy Renar gróf plántálta ezt belém aznap, amikor megölték anyámat, ő inkább csak a borotvát húzta ki a tokból. Lényem egy része áhítozott a behódolásra, az ajándékra, amit Lundist kínált. Kihasítottam lelkemből ezt a részt. Bármi legyen is a következménye, aznap elhalt bennem. - Mikor indul meg a Kapu Serege? - Hangomon egyáltalán nem érződött, hogy meghallottam volna szavait. - Nem indul meg a Sereg - felelte Lundist. Válla meg-roskadt. Ez gyomron vágott, ilyesmire nem számítottam. Felugrottam, hátrarúgva a széket. De igen! - Már hogyne indulna meg? Lundist az ajtó felé fordult. Köntöse szárazon zizzent, mint valami sóhaj. A hitetlenkedéstől földbe gyökerezett a lábam, szinte nem is érzékeltem a tagjaimat. De azt éreztem, hogy ég az arcom. - Már hogyne indulna meg? - kiáltottam a hátába, mérgesen, amiért kisgyereknek éreztem magam. - Ancrathot az ellenségei határozzák meg - mondta az ajtó felé lépkedve. - A Kapu Seregének a haza földjét kell védelmeznie, más sereg pedig nem férhetne hozzá a grófhoz termeiben. - Meghalt egy királyné. - Újra felnyílt anyám torka, vörösbe borítva látásomat. Ismét égtek húsomban a horgok. - Meggyilkoltak egy királyi herceget. - Összetörték, mint valami játékszert. - És ennek meg is kell adni az árát. - Lundist megállt, egyik kezével az ajtófélfán, mintha támaszt keresne. - Vérrel és vassal! - A Cathun-folyó használati jogával, háromezer dukáttal és öt arabs ménnel. - Lundist nem nézett rám. -Mi? - Folyami kereskedelem, arany, lovak. - Kék szeme megtalált végre a válla fölött. Öreg keze megmarkolta az ajtókarikát. Ezeknek a szavaknak csak külön-külön lehetett értelmük, együtt nem. - A sereg... - kezdtem. - Nem mozdul. - Lundist kinyitotta az ajtót. Bezúdult a napvilág, fénylőn, forrón, játszadozó fegyvernökök távoli nevetésével fűszerezve. - Akkor egyedül megyek. Az az ember jajgatva fog meghalni, az én kezem által. Hideg düh futott végig a bőrömön. Kardra volt szükségem, vagy legalább egy jó késre. Egy lóra, egy térképre - felkaptam az előttem heverőt, a régi, dohos bőrlapot, amelyen indus tintával voltak meghúzva a határok. Magyarázat... magyarázatra volt szükségem. - Hogyan? Hogyan lehetséges megváltani a halálukat?
- Atyád házasság révén szövetséget kötött a lovasparti királyságokkal. Ennek a szövetségnek az ereje Renar grófot fenyegette. A gróf megelőző csapást mért, mielőtt még túl erőssé válna a kötelék, eltávolítva az útból a feleséget és az örököseket. Lundist kilépett a napvilágba, s a haja most dicsfényként aranylott a szélben. - Atyádnak nincs akkora hatalma, hogy megsemmisítse Renart, és a farkasokat is távol tartsa Ancrath kertjei alól. Lovasparti nagyapád számára ez elfogadhatatlan volt, így hát a szövetség felbomlott, Renar pedig biztonságban van. Renar most fegyverszünetet akar kötni, hogy a többi határa mentén állíthassa fel haderejét. Atyád belement az alkuba. Pörögve-forogva bukdácsoltam, zuhantam önmagamban. Feneketlen űrbe estem. -Jöjj, herceg - nyújtotta a kezét Lundist. - Sétáljunk egyet a napon. Az ilyen idő nem magolásra való. Összegyűrtem kezemben a térképet, és mosolyt erőltettem az arcomra, éleset, keserűt, de egyben hideget is, mely célomhoz fagyasztott. - Hát persze, kedves mester. Sétáljunk egyet a napon. Nem elpocsékolni való idő ez - de nem ám. És kiléptünk a napfénybe, amelynek melege nem férhetett hozzá a bennem levő jéghez. A késelés piszkos munka, Grumlow testvér mégis mindig tiszta.
10.FEJEZET Volt egy foglyunk is. Marclos egyik lovasa kevésbé bizonyult halottnak, mint hittük. Pechjére. Makin megparancsolta Burlow-nak és Rike-nak, hogy vonszolják oda a burgermeister lépcsőjéhez. - Azt mondja, Renton a neve. Méghozzá Sir Renton - jelentette Makin. Végigmértem a fickót. Szép fekete zúzódás húzódott keresztbe a homloka egyik oldalán, az elsietett ölelkezés az anyafölddel meg ugyancsak belapította az orrát. Lehet, hogy a bajusza és a szakálla rendesen meg volt nyírva, de így, vércsatakosan, elég ocsmányul nézett ki. - Csak nem lepottyantál a lovadról, Renton? - kérdeztem. - Fegyverszüneti zászló alatt szúrtad le Renar gróf fiát! - mondta ő. Az „sz”-ei elég komikusán hangzottak a törött orrán keresztül. - Valóban - feleltem. - De bármi más alatt is szívesen leszúrtam volna. - Farkasszemet néztem Rentonnal. Apró malac szeme volt, udvari díszöltözékben sem festett volna valami pompásan, de ott, a lépcsőn, sárral és vérrel borítva, olyan volt, mint a patkányok ételmaradéka. - Én a helyedben inkább a saját sorsom miatt aggódnék, és nem azért, hogy Marclost az illem-szabályoknak megfelelően szúrtam-e le. Ez persze hazugság volt. Én az ő helyében csak az alkalmat kerestem volna, hogy kést vágjak belém. De tudtam, hogy a legtöbb férfi nem azokat a dolgokat tartja fontosnak, amiket én. Ahogy Makin megjegyezte, valami összetört bennem, de annyira azért mégse, hogy arra sem emlékeznék, milyen volt. - A családom gazdag, ki fognak váltani - mondta Renton. Kapkodva, idegesen beszélt, mint aki végre felfogta, milyen helyzetbe került. Ásítottam. - Dehogy gazdag. Ha gazdag volna, nem sodronyinget viselnél, Marclos egyszerű testőreként. - Újra ásítottam, méghozzá akkorát, hogy belereccsent az állkapcsom. - Maical, hozz egy kupával abból az ünnepi sörből, légy szíves! - Maical halott - mondta a Sir Renton mögött álldogáló Rike. - Ne már! - feleltem. - A féleszű Maical? Azt hittem, az Úr azzal a szerencsével áldotta meg, amivel a részegeseknek meg a háborodottaknak viseli gondját. - Na jó, majdnem halott - mondta Rike. - Egy bazi nagy rozsdás bökőt kapott a hasába az egyik Renar-legénytől. Az árnyékban terítettük ki. - Milyen megható - mondtam. - Mi lesz már azzal a sörrel! Rike vicsorogva pofon legyintette Jobe-ot, aki indult, hogy teljesítse a parancsot. Visszafordultam Sir Rentonhoz. Nem látszott jókedvűnek, de annyira levertnek sem, mint amilyen bárki lehetne, aki ekkora slamasztikában van. Folyton Gomst atyára tévedt a tekintete. íme egy ember, aki odafentről várja a vigaszt, gondoltam magamban. - Nos tehát, Sir Renton - mondtam. - Mit keresett az ifjú Marclos az ancrathi protektorátusokban? Miben sántikál a gróf? A testvérek közül néhányan odagyűltek a műsorra, de a legtöbben még mindig a halottakat fosztogatták. A készpénz mindig jól jön, és könnyen hordozható, de mire felkerekedünk, alighanem még a koponyás kordé is tele lesz fegyverekkel meg páncélokkal. Na meg csizmákkal; egy pár jóféle csizma három garast is megér.
Renton krákogva megtörölte az orrát, mire az egész arcán szétkenődött a fekete vér. Nem ismerem a gróf terveit. Nem vagyok tagja a titkos tanácsnak. - Gomst atya felé pillantott. - Isten a tanúm rá. Odahajoltam hozzá. Savanykás szaga volt, mint a napra kitett sajtnak. - Isten a tanúd, Renton, és tanúja lesz a halálodnak is. Hagytam neki időt, hogy felfogja. Rámosolyogtam az öreg Gomstyra. - Viseld gondját e lovag lelkének, atyám. A testével majd én foglalkozom. Rike a kezembe nyomta a kupa sört. Belekóstoltam. - Ha te egyszer elunod a fosztogatást, Kicsi Rikey, tudni fogom, hogy az életet untad el - mondtam. A testvérek felkuncogtak a lépcsőn. - Mit lebzselsz itt, ahelyett, hogy a holtakat beleznéd, hátha valamelyiknek aranyból van a mája? - Látni akarom, ahogyan megkínzod ezt a patkányképűt -felelte Rike. - Akkor csalódni fogsz - mondtam. - Sir Patkányképű mindent el fog mesélni nekem, amire kíváncsi vagyok, és még a hangomat se kell megemelnem. Aztán ha végeztünk, átadom őt Norwood új burgermeisterének. A parasztok valószínűleg elevenen égetik meg, de ő tudni fogja, hogy így járt jobban. - Kedélyesre fogtam a hangom. Az idők során felfedeztem, hogy a leghidegebb fenyegetés hatol a legmélyebbre. Kinn a lápon rettegve menekült előlem egy holt lény csak azért, mert megmutattam neki, mi van bennem. Arra gondoltam, ami a holtat megrémiszti, az az elevent is kétségbe ejtheti. De Sir Renton egyelőre nem látszott különösebben kétség-beesettnek. - Ma leszúrtál egy nálad jobb embert, és most is egy jobb emberrel van dolgod. Annyit érsz csak, mint a szar, ami a csizmámra tapad. - Ezek szerint megsértettem a büszkeségét. Elvégre ő lovag, erre egy süldő legényke csúfolódik vele. Azonkívül a megégetést említettem neki mint „jobb esélyt”. Az ilyesmit senki sem értékelné. - Kilencéves koromban Renar grófja meg akart gyilkoltatni - mondtam. Nyugodt hangon beszéltem, ami nem esett nehezemre, mert nyugodt is voltam. A harag kevésbé ijesztő, a férfiak ismerik a haragot. Az döntési lehetőséget ad, talán véreset, de gyorsat. A gróf kudarcot vallott, de anyám és öcsém lemészárolását végig kellett néznem. - Előbb-utóbb mindenki meghal - mondta Renton. Sötét, véres trutymót köpött a lépcsőre. - Miért lennél te kivétel? Ebben volt valami. Mitől lenne az én veszteségem, fájdalmam fontosabb, mint bárki másé? - Jó kérdés - mondtam. - Nagyon jó kérdés. Tényleg az volt. A Marclos fogságából kiszabadított rabok között tucatnyi sem akadt, akinek ne kellett volna végignéznie férje, anyja vagy szerelme halálát. Méghozzá az utóbbi egy hét folyamán. És én ezt neveztem jobb esélynek, ezeknek a parasztoknak a könyörtelenségét, egy olyan fiatalember bosszújával szemben, akinek a sérelme négyesztendős. - Tekints amolyan szóvivőnek - mondtam. - Példának okáért a színészek között is vannak ékesszólók és kevésbé ékesszólók. Egyesek pedig az íjhoz értenek kiválóan. - A
Núbai felé biccentettem. - Van, aki ezer lépésről kilövi egy bika szemét. Nem azért, mert nagyon akarja, nem azért, mert oka van rá. Egyszerűen csak mert jól lő. Én pedig... én a bosszúállásban vagyok jobb mindenki másnál. Tehetség, ha úgy tetszik. Renton röhögve még egyet köpött. Most egy fogdarabkát is megpillantottam a trutymóban. - Azt hiszed, te rosszabb vagy a tűznél, kölyök? Láttam én embereket megégni. Sokat. Ebben is volt valami. - Te mindig fején találod a szöget, Sir Renton - mondtam. Körülnéztem a romokon. Leomlott falak meg elfeketedett gerendák, ott, ahol tető nyújtott menedéket az embereknek éveken át. - Sok mindent újjá kell építeni - mondtam. - Sok kalapácsra meg szögre lesz szükség. - Belekortyoltam a sörömbe. - Milyen érdekes a szögek az épületet összetartják, de egy embert nagyon szét tudnak feszegetni. Belenéztem Sir Renton sötét, apró patkányszemébe. - Nem élvezem az emberkínzást, Sir Renton, de értek hozzá. Nem azt mondom, hogy világklasszis volnék. A legjobb kínzók a gyávák. A gyávák ismerik a félelmet, és fel is tudják használni. Ellenben a hősök pocsék kínzók. Nem tudják, mi mozgatja a normális embereket. Mindent félreértenek. Szerintük a legszörnyűbb az, ha valakinek bemocskolják a becsületét. Ezzel szemben a gyáva odakötözi az illetőt egy székhez, és lassú tüzet gyújt alá. Én nem vagyok se hős, se gyáva, azzal dolgozom, amim van. Rentonnak volt annyi sütnivalója, hogy ebbe belesápadjon. Kinyújtotta sáros kezét Gomst atya felé. - Atyám, én nem követtem el semmit, csak híven szolgáltam uramat. - Gomst atya imádkozni fog a lelkedért - mondtam. - És az én bűnömet is megbocsátja majd, amiért eltávolítóm a testedből. Makin összepréselte azt a vastag ajkát. - Herceg, említetted egyszer, hogy meg akarod szakítani a bosszú körforgását. Kezdhetnéd most mindjárt. Azzal, hogy szabadon engeded Sir Rentont. Rike úgy nézett rá, mint egy eszementre. Hájas Burlow elfojtott egy kuncogást. - Igen, említettem, Makin. És meg is fogom szakítani a körforgást. - Előhúztam és térdemre fektettem a kardomat. - Tudod, hogyan lehet megszakítani a gyűlölet körforgását? - Szeretettel - mondta csendesen Gomst. - A körforgást úgy lehet megszakítani, hogy kinyírunk minden egyes rohadékot, aki kibaszott velünk - mondtam. - Az utolsó szálig. Mind. Kinyírjuk az anyjukat, kinyírjuk a testvéreiket, kinyírjuk a gyerekeiket, kinyírjuk a kutyáikat. -Végighúztam hüvelykujjamat a penge élén, és néztem a nyomában serkedő vért. - Mindenki azt hiszi, hogy gyűlölöm a grófot, holott nagy csodálója vagyok a módszereinek. Csak két hibája van. Egy, hogy messzire megy ugyan, de nem elég messzire. Kettő, hogy ő nem én. De sok mindent tanultam tőle. S ha majd találkozunk, gyors halállal mondok neki köszönetét érte. Az öreg Gomsty döbbenten meredt rám. - Renar gróf bűnt követett el ellened, Jorg herceg. Bocsáss meg neki, de ne mondj köszönetét érte. A pokol tüzén fog égni azért, amit tett. Halhatatlan lelke örök kárhozatra ítéltetett. Nagyot nevettem. - Hát ilyenek a papok! Egyik percben szeretet, másikban megbocsátás, harmadikban örök tűz és kárhozat! Nos, nyugodj meg, Sir Renton.
Halhatatlan lelkedet nem fogom bántani. Bármi történjék is közöttünk, annak egy vagy két napon belül vége lesz. A három a maximum. Nem vagyok türelmes ember, úgyhogy akkor lesz vége, amikor mindent elmondtál nekem, amit tudni akarok, vagy amikor elunom a francba az egészet. Felálltam a lépcsőfokról, és leguggoltam Sir Renton mellé. Megpaskoltam a fejét. Hátra volt kötve a keze, én meg páncélkesztyűt viseltem, úgyhogy ha kedve támad belém harapni, nem sokra megy vele. - Én esküt tettem Renar grófnak - mondta. Megpróbált elhúzódni, és kitekert nyakkal fölnézett az öreg Gomstyra. - Mondd meg neki, atyám, hogy esküt tettem Isten előtt. Ha megszegem eskümet, a pokol tüzén fogok égni mindörökké. Gomst odajött, és Renton vállára fektette a kezét. - Jorg herceg, ez a lovag szent fogadalmat tett. Kevés szentebb eskü van annál, ami a lovagot hűbérurához köti. Nem szabad arra kérned, hogy szegje meg. És testi fenyegetéssel sem szabad arra kényszeríteni egy férfit, hogy rúgjon fel egy szerződést, s ezért lelke az Ördög tüzén égjen mindörökké. - Próbára teszem a hűségedet, Sir Renton. Elmesélem neked a történetemet, és majd meglátjuk, lesz-e kedved feltárni előttem a gróf terveit a végén. - Letelepedtem melléje a lépcsőfokra, és beleittam a sörömbe. - Amikor útra keltem, úgy tízéves lehettem. Nagy harag volt bennem, és ki akartam ismerni a világ működését. Tudod, végig kellett néznem, ahogy a gróf emberei meggyilkolják az öcsémet, Williamet, és átvágják az anyám torkát. Vagyis rádöbbentem, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogy addig képzeltem. Meg ugye rossz társaságba is keveredtem - igaz-e, Rikey? Rikey nagyot röhögött ezen: hö, hö, hö. Bár szerintem csak azért adott ki ilyen hangokat, mert tudta, hogy nevetést várunk tőle. Semmi jókedv nem volt a rötyögésében. - Akkoriban az emberkínzással is megpróbálkoztam. Érdekelt, hogy gonosz vagyok-e. Azt hittem, üzenetet kaptam a Jóistentől, hogy vállaljam el az Ördög művét. Hallottam, hogy Gomst atya motyog magában valamit, fohászt vagy helytelenítést. Pedig igazat mondtam. Sokáig kutattam a rejtett üzenetet ebben az egészben, próbálva rájönni, hogy mit is kellene tennem. Renton vállára ejtettem a kezemet. Csak ült ott, bal vállán az én kezemmel, a jobbon meg Gomst kezével. Akár az Ördög és az angyal azokon a régi tekercseken, amint az ember fülébe sugdosnak. - Egyszer elkaptuk Murillo püspököt, odalenn a Jedmire-hegynél - folytattam. Biztosan te is hallottál missziója rejtélyes eltűnéséről. Na szóval, a testvérek rám bízták a püspököt. Akkoriban még amolyan kabalaféléjük voltam. A Núbai felállt, és lesietett a kaptatón. Hagytam, hadd menjen. A Núbai nem bírta az ilyesmit. Én meg ettől... nem is tudom... egy kicsit piszkosnak éreztem magam. Szerettem a Núbait, bár nem mutattam ki. - Ez a Murillo püspök igen csúnyán beszélt, és állandóan fenyegetőzött. Sok mindent összehordott a pokol tüzéről meg a kárhozatról. Egy darabig csak ültünk, és a lelkek dolgáról elmélkedtünk. Aztán belevertem egy szöget a koponyájába. Ide. - Megérintettem a pontot Renton zsíros fején. Úgy rezzent össze, mint akit megcsíptek. - A püspök azonnal
hangot váltott - folytattam. - Ami azt illeti, minden egyes szög után hangot váltott, amit belevertem a koponyájába. Nemsokára már egészen más ember volt. Tudtad, hogy ezzel a módszerrel darabokra lehet törni egy embert? Az egyik szög gyermekkori emlékeket idézett fel benne. A másiktól őrjöngeni, vagy zokogni, vagy hahotázni kezdett. Azt hiszem, tulajdonképpen mindannyian csak játékszerek vagyunk, könnyű eltörni, de igen nehéz megreparálni bennünket. Úgy hallom, még ma is a Szent Alstis-i apácák gondozzák Murillo püspököt. Egészen más személyiség lett belőle. Folyton az apácák habitusa alá nyúlkál, és iszonyatos dolgokat fröcsög rájuk, azt mondják. Hogy aztán hova lett a lelke ennek a büszke és jámbor férfiúnak, akit elraboltunk a pápai karavántól - azt ugyan ki tudja? Ezzel „odavarázsoltam” egy szöget az ujjaim közé. Rozsdás volt, jó tíz centi hosszú. A lovag menten összehugyozta magát. Ott, a lépcsőn. Burlow káromkodva belerúgott. Amikor Renton végre lélegzethez jutott, mindent elmondott nekem, amit csak tudott. Majdnem egy órába telt. Utána átadtuk a parasztoknak, akik megégették. Néztem a derék norwoodiakat, ahogy körültáncolják a máglyájukat. Néztem a fejük fölé ugró lángokat. A tűznek külön mintája van, mintha csak bele volna írva, és egyesek állítólag olvasni is tudnak benne. Én nem tudok. Pedig jó lett volna válaszokat találni a lángokban. Voltak kérdéseim; azért eredtem útnak, mert a gróf vérére szomjaztam. De aztán valahogy föladtam. Valahogy félretettem az egészet, és azt mondtam magamban, áldozat ez a bátorság oltárán. Belekortyoltam a sörömbe. Négy éve jártam az utat. Mindig mentem valahová, mindig csináltam valamit, de most, hogy hazafele állt a szekerem rúdja, úgy éreztem, mintha egész idő alatt el lettem volna veszve. Vagy mintha vezettek volna. Megpróbáltam felidézni, mikor mondtam le a grófról, és miért. De semmi sem jutott eszembe, csak az, hogy valami ajtóra teszem a kezem, aztán zuhanok bele az űrbe. - Hazamegyek - mondtam. A tompa fájdalom a szemem között rozsdás szöggé vált, jó mélyen beverve. Kiittam a sörömet, de az sem ért semmit. Sokkal régebbi szomjúság gyötört engem.
11.FEJEZET Négy évvel ezelőtt Követtem Lundist ki a napfénybe. - Várj! - Mellem elé emelte a pálcát. - Vakon járkálni sohasem kifizetődő. Főleg a saját váradban, ahol oly sok mindent elrejt előled a megszokottság - még akkor is, ha van szemed, hogy láss. Megálltunk a lépcsőn, pislogva a fényben, és hagytuk, hogy belénk ivódjon a hőség. Nem ért meglepetésként, hogy kienged a tanteremből. A hétből négy napot Lundist mellett töltöttem, néha a tanteremben, néha az obszervatóriumban vagy a könyvtárban, de sokszor előfordult, hogy csodákra vadásztunk, azzal ütöttük el az órákat. Lett légyen szó az Arnheim Szálában tárolt ostromgépek mechanikájáról, vagy az Építő-fény misztériumáról, mely láng nélkül égett a sótartóban: Lundist ösztökélésére Magasvár minden egyes részéből le tudtam vonni valamilyen tanulságot. - Hallga! - mondta. Ezt a játékot is ismertem már. Lundist szerint a jó megfigyelő különleges ember, ott is meglátja a lehetőséget, ahol mások csak a helyzet felszínére illesztett akadályokat látják. - Fát hallok fán. Gyakorlókardok. Játszadoznak a fegyvernökök - mondtam. - Egyesek szerint ez nem játék. Hatolj mélyebbre! Mi van még? - Madárdalt hallok. Pacsirta. - És tényleg: ezüstös hanglánc a magasból leeresztve, olyan édes és könnyű, hogy először észre se vettem. - Mélyebbre! Behunytam a szemem. Mi van még? Zöld tusakodott vörössel a szemhéjam belsején. Kardok csattogása, nyögések, zihálás, cipők csoszogása a kövön, pacsirtaszó. Mi van még? - Valami verdes. - A hallásom peremén... lehet, hogy képzelem csak. - Nagyszerű - mondta Lundist. - Micsoda? - Nem szárnyak. Annál erősebb. Valami a szélben. - Az udvaron nem fúj szél - mondta Lundist. - Akkor a magasban. - Megvan. - Zászló! - Milyen zászló? Ne nézz oda. Halljam! - Lundist a mellemhez nyomta a pálcát. - Nem az ünnepi. Nem is a király lobogója, mert az az északi falra van kitűzve. Nem is a címeres, hiszen nem állunk háborúban. - Nem, nem a címerzászló. Renar gróf üzleti alkujának ez az emlékeztetője kiűzte belőlem a kíváncsiságot. Vajon ha engem is lemészárolnak, magasabb lett volna az ár? Hozzácsaptak volna még egy lovat esetleg? - Nos? - kérdezte Lundist. - A kivégzőzászló, fekete bíborvörösön. Mindig így voltam ezzel. A válasz akkor jön, ha abbahagyom a gondolkodást, és csak úgy kivágom. A legjobb tervem akkor fog megszületni, ha már cselekszem is. - Pompás! Kinyitottam a szemem. Már nem bántotta a fény. Magasan az udvar fölött ott lobogott a nyugati szélben a kivégzőzászló.
- Atyád elrendelte, hogy ürítsék ki a várbörtönt. Nagy lesz a tolongás Szent Crispin napján. Enyhén szólva. - Akasztás, lefejezés, karóba húzás, te jó ég! Vajon meg akar-e majd óvni Lundist ettől a cécótól? Megrándult a szám sarka, fennakadt a gondolaton, hogy azt képzeli, nem láttam már sokkal szörnyűbbet is. A tavalyi tömeges kivégzések idején anyám látogatóba vitt bennünket Lord Nossar elmi birtokára. Jóformán Williamé és az enyém volt az egész elmi erőd. Később megtudtam, hogy majdnem minden ancrathi odacsődült Magasvárba, hogy végignézze a látványosságot. - A megfélemlítés és a mulattatás állami fegyverek, Jorg. -Lundist semlegesre fogta a hangját, arca kifürkészhetetlen maradt, csak megfeszülő álla utalt rá, hogy e szavak kellemetlen ízt hagytak a szájában. - A tömeges kivégzés pedig mindkét elemet magában foglalja. - Felnézett a zászlóra. - Mielőtt útra keltem, és anyád népe foglyul ejtett, Lingben éltem. A fájdalomokozás a Külső-Keleten művészetnek számít. Az uralkodók arra alapozzák a maguk és országuk hírét, hogy milyen szélsőségesen tudnak embereket kínozni. Szinte versengenek ebben. Néztük a vívást gyakorló fegyvernököket. Egy magas termetű lovag oktatta őket, nemritkán az öklével. Perceken át nem szóltam semmit. Elképzeltem Renar grófot egy lingbeli kínzómester kezei között. De nem - én akartam vérét ontani, magamnak kívántam a halálát. Azt akartam, hogy tudja, miért hal meg, tudja, kinek a kezében van a kard. De a fájdalma? Égjen örökké a Pokol tüzén. - Akkor majd figyelmeztess, hogy kerüljem Linget, mester - mondtam. Lundist mosolyogva elindult az udvaron. - Atyád térképein úgysem szerepel. Odaértünk a bajvívótérhez, és én felismertem a lovagot páncéljáról: a vakító mellvérten a savval maratott csigavonalak ezüsttel voltak berakva. - Sir Makin - mondtam. Felém fordult. Lundist továbbment pár lépéssel, mire észrevette, hogy lemaradtam tőle. - Honorous herceg. - Sir Makin kurtán meghajolt. - Védekezz, Cheeves! - förmedt rá az egyik idősebb fiúra. - Szólíts csak Jorgnak. Hallom, atyám előléptetett a testőrség kapitányává. - Mulasztáson érte az elődömet - felelte Sir Makin. - Remélem, az én munkámmal jobban meg lesz elégedve. Sir Grehemet azóta nem láttam, hogy megtámadták a hintónkat. Gyanítottam, hogy az incidens többe került a testőrparancsnoknak, mint Renar grófnak. - Bízzunk benne - mondtam. Makin végigszántott a kezével fekete haján, amely gyöngyözött a verejtéktől ott kinn a napon. Kissé húsos, érzéki arca volt, de senki sem nézte volna anyámasszony katonájának. - Nem állsz be közénk, Jorg herceg? Egy alkalmatos jobbcsel többet ér a bajban, mint akármennyi biflázás. - Elvigyorodott.
- Mármint ha már begyógyultak a sérüléseid, természetesen. Lundist a vállamra tette kezét. - A herceg még fájlalja sebeit. - Sir Makinra nézett azzal a nagyon kék szemével. - Neked pedig ajánlatos volna áttanulmányoznod Proximosz értekezését az uralkodócsalád védelméről. Mármint ha el akarod kerülni Sir Grehem sorsát, persze. A könyvtárban megtalálod. - Terelt volna tovább, de én már csak elvből is ellenálltam. - Szerintem a herceg tudja, mit akar, mester. - Sir Makin szélesen rámosolygott Lundistra. - Proximoszod pedig tartsa meg a tanácsát. Egy lovag a maga ítéletében és kardja súlyában bízik. Sir Makin leemelt egy fakardot a tőle balra álló kordéról, és markolattal előre felém nyújtotta. - Rajta, herceg! Lássuk, mit tudsz. Megvívsz az ifjú Stoddal? - A legkisebb fegyvernökre mutatott, aki alig lehetett egy évvel idősebb nálam. - Őt választom. - A legnagyobbikra böktem, egy megtermett, tizenöt éves bugrisra, akinek vörösesszőke hajbozontja volt. Elvettem a kardot. Sir Makin felvonta szemöldökét, és most már fülig ért a szája. - Robartot? Robarttal akarsz megvívni, csakugyan? Odament a fiú mellé, és tarkón legyintette a tenyerével. - Ő Robart Hool, Arn urának harmadik fia. Ebből a szánalmas csürhéből egyedül neki van esélye, hogy egy nap majd kiérdemli a sarkantyút. Hool úrfi máris mesterien bánik a karddal. - Megrázta a fejét. - Stoddal tégy próbát. - Egyikkel se próbálkozz, Jorg herceg. - Lundistnak majdnem, de csak majdnem sikerült elfojtania bosszúságát. - Ez nevetséges. Még nem gyógyultál fel. - A vigyorgó testőrkapitányra meredt. - Olidan király nem fogja jó néven venni, ha egyetlen örökösének kiújul a betegsége. Sir Makin erre összeráncolta a homlokát, de most már nem hátrálhatott meg anélkül, hogy a büszkesége csorbát ne szenvedne. - Kíméletesen bánj vele, Robart. Nagyon kíméletesen. - Ha ez a répahajú suttyó visszafogja magát, gondom lesz rá, hogy örök életében csak a szart takaríthassa a lovagi tornák után - mondtam. Elindultam a fegyvernek felé, de egészen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy az arcába tudjak nézni. Sir Makin baljában egy gyakorlókarddal közénk állt. - Egy gyors próba, hercegem. Látnom kell, hogy ismered-e az alapokat, nehogy a végén még megsérülj nekem. Kardja hegye összeütközött az enyémmel, majd továbbsiklott az arcom felé. Félrecsaptam, és félerőből előrelendültem. A lovag könnyűszerrel hárította döfésemet; megpróbáltam becsúszni a kardja alá, mire ő a lábam felé vágott, alig tudtam kivédeni. - Nem rossz, nem rossz. - Meghajtotta a fejét. - Jó képzést kaptál. - Összepréselte az ajkát. - Hány éves lehetsz, tizenkettő? - Tíz. - Néztem, ahogy visszateszi a gyakorlókardot a kordéra. Jobbkezes volt. - Rendben van. - Sir Makin intett a fegyvernököknek, hogy álljanak körbe. - Lássunk egy párviadalt. Robart, ne kíméld a herceget. Elég ügyes ahhoz, hogy csak a büszkeségét veszíthesse el, komolyabb sérülés nélkül. A csupa szeplő és önbizalom Robart vívóállásba helyezkedett. Egyszeriben élesen
érzékeltem a pillanatot. A nap a bőrömre sütött, cipőtalpam és a kövezet között csikorgott a kavics. Sir Makin felemelte a kezét. - Figyelem! Hallottam a pacsirták ezüstös hangját fenn a kék, láthatatlan magasban. Hallottam a kivégzőzászló lobogását. - Rajta! - A lovag lerántotta karját. Robart egy alsó vágással nekem rontott. Ledobtam a kardot. Pengéje a jobb oldalamat érte, éppen a bordák alatt. Kettészelt volna... ha nem fakard van nála. De az volt. Torkon csaptam a tenyerem élével: Lundist mutatta nekem ezt a keleti fogást. Robart úgy rogyott össze, mint akire rádőlt a fal. Néztem, ahogy fetreng, és egy pillanatra Inchet láttam a Gyógyító Szálában, négykézláb, miközben tombolt körülöttünk a tűz, s neki ömlött a vér a hátából. Éreztem ereimben a mérget, húsomban a horgokat, a gyilkolás vágyat - soha tisztább érzést nem éltem át. - Ne! - Lundist elkapta a csuklómat, amint a fiú felé indultam. - Elég! Sohasem elég. Szavak a fejemben, amelyek nem az én hangomon szóltak, egy hang a tüskebokorból, a betegágyból. Sokáig csak néztük a legényt, amint szederjes arccal fuldoklott a kövezeten. Aztán elszállt belőlem az a furcsa érzés. Felvettem a kardomat, és visszaadtam Sir Makinnak. - Proximosz egyébként inkább a tiéd, mint Lundisté, kapitány - mondtam. - A Bortha családból származó tudós, hetedik századi. A te ősöd. Talán mégis el kellene olvasnod. Nem szeretném, ha csak Robart meg az ő helyzetmegítélő képessége állna köztem és ellenségeim között egykor. - De... - Sir Makin az ajkába harapott. Úgy látszott, kifogyott a tiltakozásból ez után a „de” után. - Csalt. - Az ifjú Stod találta meg helyette a szót. Lundist már indult is. Követtem, de erre visszafordultam. - Ez nem csak egy játszma, Sir Makin. Ha arra tanítod ezeket a fiúkat, hogy a szabályok szerint harcoljanak, veszíteni fognak. Ez nem játszma. És ha hibázunk, abból nem vásárolhatjuk ki magunkat. Se lóval, se arannyal. Odaértünk a Vörös Kapuhoz, amely az udvar túlsó végéből nyílt. - Az a fiú bele is halhatott volna - mondta Lundist. - Tudom. Vezess le azokhoz a rabokhoz, akiket atyám ki akar végeztetni.
12.FEJEZET Négy évvel ezelőtt Magasvárnak nagyobb része van a föld alatt, mint fölötte. Igazából Mélyvárnak kellene nevezni. Beletelt némi időbe, míg leértünk a várbörtönhöz. Az ordítást már egy szinttel följebb, az Építő-kőből rakott falakon át is hallani lehetett. - Nem biztos, hogy jó ötlet - mondta Lundist, megállva egy vasajtó előtt. - Az én ötletem volt, mester - mondtam. - Azt akartad, hogy okuljak a hibáimból, nem? Újabb ordítás, nyers, torokhangú, állati hang. - Atyád nem helyeselné ezt a látogatást - mondta Lundist. Ideges vonallá keskenyedett a szája. - Ez az első alkalom, hogy atyám bölcsességére apellálsz egy kérdés eldöntéséhez. Szégyelld magad, Lundist mester! - Most már semmi sem állíthatott volna meg. - Vannak dolgok, amiket egy gyerek... - Már késő, a ló kiszökött. Az istálló leégett. - Elléptem mellette, és megvertem az ajtót a tőröm nyelével. - Kinyitni! Kulcs-csörgés hallatszott, és az ajtó olajozott zsanérokon kinyílt. Lélegzetemet szegte a kiáradó bűzhullám. Egy foglári bőrruhát viselő bibircsókos vénember hajolt ki, és nyitotta volna a száját. - Ne - mondtam, nyelvéhez nyomva a tőröm hegyét. Bementem, Lundist utánam. - Mindig arra tanítottál, hogy figyeljek, és magam hozzam meg a döntéseket, Lundist mondtam. Tiszteltem is érte. - Most már késő kényeskedni. - Jorg... - Kihallottam a hangjából, hogy olyan érzelmek közt ingadozik, amelyeket nem értettem, és olyan logika között, amit viszont nagyon is. - Herceg... Megint, most már jóval hangosabban harsant az ordítás. Már máskor is hallottam ezt a hangot. Taszított, kergetett volna el. Amikor először hallottam ilyen fájdalmat, anyám fájdalmát, valami visszatartott. Mondhatnám, hogy a horgas tövis akaszkodott belém. Megmutathatnám a sebhelyeket is. De éjszakánként, mielőtt még jönnének az álmok, egy hang azt suttogja a fülembe, hogy a félelem tartott vissza, a rémület gyökereztetett bele a tövisbokorba, hogy annak biztonságából nézzem végig halálukat. Újabb ordítás, még rettenetesebb, még kétségbeesettebb, mint az előző. Ereztem a horgokat a húsomban. -Jorg! Kirántottam magam Lundist markából, és a hang felé iramodtam. Nem kellett messzire mennem. Egy széles terem bejáratánál torpantam meg, amelyet fáklyák világítottak be, és háromfelől zárkák szegélyeztek. Közepén két férfi állt egy asztal két oldalán, amelyre egy harmadik volt ráláncolva. A termetesebbik foglár piszkavasat tartott a kezében, amelynek vége izzó szénkosárba volt dugva. A három férfi közül egyik sem vett észre, és a cellaajtók rácsos ablakának feszülő arcok sem fordultak felém. Beléptem. Hallottam, hogy Lundist is a bejárathoz ér, és megáll, hogy felmérje a jelenetet, akárcsak én.
Közelebb húzódtam, és a másik foglár felém pillantott. Úgy rezzent össze, mint akibe belecsíptek. - Mi a... - Megrázta a fejét, hogy jobban lásson. - Ki a... Micsoda... Úgy képzeltem, a kínvallatók rémisztő emberek, kegyetlen arcúak, keskeny ajkúak, görbe orrúak, szemük mint a lelketlen démonoké. Hétköznapiságuk annál jobban megrázott. Az alacsonyabbik kissé együgyű lehetett, de a barátságos fajtából. Jámbor szerzetnek néztem. - Hát te meg ki vagy? - Ez már brutálisabbnak tűnt, de azért őt is el tudtam képzelni, amint egy kupa sör mellett hahotázik, vagy a fiát tanítja labdadobásra. Nem udvari öltözékben voltam, csak egy egyszerű zekét húztam a tanuláshoz. A foglároknak semmi okuk nem volt, hogy felismerjenek. Ők a Pórok Kapuján át járnak le a kazamatákba, fent, a várba valószínűleg még egyik se tette be a lábát. -Jorg vagyok - mondtam szolgahanghordozással. - A bácsikám lefizette a vén Bibircsókot az ajtónál, hogy megnézhessem a rabokat. - Lundistra mutattam. - Holnap elmegyünk a kivégzésre. Közelről akartam látni ezeket a bűnözőket. Már nem a foglárokat bámultam. Az asztalon fekvő férfi vonzotta magára tekintetemet. Eddig csak egyetlen fekete bőrű embert láttam, az egyik nemes rabszolgáját, aki délről látogatott fel atyám udvarába. De az a férfi inkább barna volt. Ennek a fickónak olyan fekete volt a bőre, mint a korom. Lassan fordította felém a fejét, mintha csak ólomból volna. Szeme fehérje világított abban a rengeteg feketeségben. - Bibircsók? Ez jó! - A nagyobbik foglár megnyugodott, és újra felvette a piszkavasat. Ha lepöngettek két dukátot nekem meg Grebbinnek, felőlem maradhattok, és végignézhetitek, hogy visít ez az alak. - Nem való ez, Berrec. - Grebbinnek ráncokba ugrott a széles homloka. - Fiatal még, kicsike. Berrec kihúzta a parazsak közül és Grebbin felé fordította a piszkavasat. - Remélem, nem akarsz közém meg egy dukát közé állni, cimbora. A fekete férfi csupasz mellkasa csillogott az izzó vashegy alatt. Csúnya égésnyomok rajzolták körül a bordáit, úgy türemkedett elő közülük a vörös hús, mint valami frissen szántott barázda. Éreztem az égett hús bűzét. - Nagyon fekete - mondtam. - Mert núbai, azért - mondta bősz pofát vágva Berrec. Kritikusan szemügyre vette a piszkavasat, és visszadugta a tűzbe. - Miért perzselitek meg? - kérdeztem. Feszélyezett a núbai vizslató tekintete. Meghökkentette őket a kérdés. Grebbin homlokán elmélyültek a ráncok. - Mert belébújt az ördög - válaszolta végül Berrec. - Minden núbai ilyen. Pogányok egytől egyig. Úgy hallom, Gomst atya, magának a királynak az előimádkozója mondta, hogy a pogányokat meg kell égetni. - Berrec a núbai hasára fektette tenyerét: viszolyogtatóan gyengéd mozdulatnak tetszett. - így hát megpirítjuk egy kicsit őkelmét, mielőtt holnap a király végignézi majd a halálát. - Kivégzését. - Grebbin olyan precízen ejtette a szót, hogy látszott, sokszor gyakorolta már. - Kivégzését, halálát, nem mindegy? A végén úgyis a férgeké lesz. - Berrec beleköpött a tűzbe.
A núbai nem vette le rólam a szemét, némán méregetett. Addig ismeretlen érzés fogott el. Mintha nem kellene ott lennem. Összeszorítottam a fogam, és álltam a tekintetét. - Mit követett el? - kérdeztem. - Hogy mit? - Grebbin felhorkant. - Hát rab az istenadta. - De mi a bűne? Berrec vállat vont. - Az, hogy hagyta magát elkapni. Lundist szólalt meg az ajtóból. - Úgy vélem... Jorg, hogy a kivégzésre ítélt rabok mindegyike bandita, akiket a Határ Serege ejtett foglyul. A király rendelte el a hadműveletet, hogy elejét vegye a betöréseknek Norwoodba és más protektorátusokba az Élőholtak útján. Elszakítottam tekintetem a núbai arcáról, és végigfuttattam a kínzásnyomokon. Ahol a bőre nem volt megperzselődve, ott kidudorodó hegek alkottak különféle egyszerű, de érdekes mintákat. Csípőjét szennyes ágyékkötő fedte. Csuklóját-bokáját primitív csapos vasbilincsek fogták át. A kurta láncokon, amelyek az asztalhoz rögzítették, csurgott a vér. - Veszélyes? - kérdeztem. Közelebb mentem. Szinte éreztem az égett hús ízét. - Igen. - A núbai mosolyogva mondta ezt: véresek voltak a fogai. - Fogd be a pogány bagólesődet, te! - Berrec kirántotta a piszkavasat a parazsak közül. Röpültek a szikrák, ahogy szeme magasságába emelte a fehéren izzó vasat. A fény elcsúfította a képét. Egy vad éjszakát idézett fel bennem, amikor a villámok bevilágították Renar gróf embereinek arcát. A núbai felé fordultam. Ha akkor a vasat nézi, talán sorsára hagyom. - Veszélyes vagy? - kérdeztem tőle. - Igen. Kihúztam a csapot a bal csuklóját tartó bilincsből. - Mutasd meg.
13.FEJEZET Négy évvel ezelőtt A Núbai gyors volt, de nem is a sebessége nyűgözött le, hanem az, ahogy minden habozás nélkül cselekedett. Elkapta Berrec csuklóját. A hirtelen rántástól a foglár elterült rajta. A Berrec kezében levő piszkavas Grebbin bordái közé fúródott, elég mélyen ahhoz, hogy kicsússzon Berrec kezéből, amikor Grebbin elpördült tőle. A Núbai ugyanazzal a mozdulattal félig ülő helyzetbe emelkedett, már amennyire a lebilincselt másik csuklója engedte. Berrec lecsúszott a Núbai verejtékes, csurom vér melléről, egyenesen az ölébe. Megpróbált fölkelni. A Núbai lesújtó könyöke véget vetett a menekülési kísérletnek. A nyaka hátulján találta el Berrecet, reccsent a csont. Grebbin persze ordított, de az ordítozás gyakori a várbörtönben. Nekiiramodott, de valahogy elvesztette az irányérzékét, és az egyik cellaajtóba ütközött, olyan erővel, hogy a piszkavas hegye kibukkant a lapockája alatt. Az ütközéstől hanyatt esett, és úgy is maradt. Egy kicsit még rángatózott, valamit mondani akart, de csak vékony füst- vagy gőzpamatok hagyták el a száját. Éljenzés hallatszott azokból a cellákból, ahol az ostobább rabok nem tudták, mikor kell hallgatni. Lundist elszaladhatott volna. Bőven volt rá ideje. Arra számítottam, hogy segítségért megy, de már félúton volt hozzám, amikor Grebbin hanyatt vágódott. A Núbai lesöpörte magáról Berrecet, és kiszabadította a másik csuklóját. - Fuss! - kiáltottam rá Lundistra, hátha ez még eszébe se jutott. Futott is, csakhogy rossz irányba. Tudtam, hogy a kor nem látszik meg rajta annyira, mint másokon, de azt nem hittem volna, hogy sprintelni is képes. Odaálltam az asztal meg a Núbai és Lundist közé. A Núbai már mindkét bokáját kiszabadította, mire Lundist odaért hozzá. - Vidd a gyereket, öreg, és menjetek. - Sohasem hallottam még ilyen mély hangot. Lundist rámeresztette azt a meghökkentő kék szemét a Núbaira. Köntöse újból elrendeződött a teste körül a futás után. Mindkét tenyerét mellére fektette, egyik a másikon. - Ha most elmégy, núbai, nem fogok az utadba állni. Röhögés hallatszott a cellák felől. A Núbai éppolyan merően nézte Lundistot, mint korábban engem. Valamivel magasabb volt a tanítómesteremnél, de inkább a testtömege volt az, ami Dávid és Góliát harcát vetítette előre. Lundist vékonyan állt, mint egy lándzsa, a Núbai viszont kétszer olyan nehéznek tűnt, sőt még többnek, vastag csontjain csak úgy rángtak az izomkötegek. A Núbai nem nevette ki Lundistot. Talán ő többet látott, mint a rabok. - A testvéreimet is magammal viszem. Lundist megrágta ezt, és hátralépett. -Jorg, ide. - Tekintetét nem vette le a Núbairól. - A testvéreidet? - kérdeztem. Egyetlen fekete arcot sem láttam a rácsok mögött. A Núbai szélesen elmosolyodott. - Valaha voltak kunyhótestvéreim is. De ők messze vannak, talán már nem is élnek. -
Széttárta a karját, s a mosolyából grimasz lett, ahogy meghúzódtak rajta az égési sebek. - Új testvéreket kaptam az istenektől, úti testvéreket. - Úti testvérek. - Megforgattam a szavakat a nyelvemen. Will képe merült fel előttem, a vér és a fürtök. Erő volt itt. Éreztem. - Öld meg őket, és eressz ki! - Tőlem balra úgy rázkódott az egyik ajtó, mintha bika öklelné. Ha az illetőnek a felépítése passzol a hangjához, csakis valami emberevő óriás lehet odabenn. - Nekem köszönheted az életedet, Núbai - mondtam. - Igen. - Kirántotta a kulcsokat Berrec övéből, s a tőlem balra eső cellához lépett. Vele léptem én is, hogy köztem és Lundist között maradjon. - Viszonozhatod egy másik élettel - mondtam. Megállt, és Lundistra nézett. - Menj el a bácsikáddal együtt, gyerek. - Életet adsz cserébe, testvér, vagy elveszem a tiéd - mondtam. Hangos röhögések a cellákból, s most már a Núbai is velük nevetett. - Kit öljek meg a kedvedért, kicsi testvér? - Bedugta a kulcsot a zárba. - Azt majd akkor mondom meg, ha találkozunk vele - válaszoltam. Ha most megnevezem Renar grófot, az csak komplikációkkal járt volna. - Csatlakozom hozzátok. Erre Lundist előrerontott. Elperdült a Núbai mellett, és belerúgott a térde hátuljába. Kattanást hallottam, aztán a Núbai elvágódott. A fekete megcsavarta magát esés közben, és Lundist felé vetődött. Az öreg valahogyan kikerülte, s amikor a Núbai elterült a lába előtt, a nyakába rúgott, amitől annak a száján elhalt a káromkodás, és mozdulatlanná merevedett a kőpadlón. Majdnem sikerült elugranom előle, de Lundist belemarkolt levegőben úszó hajamba. Jorg! Nem ez a módja! Rángatóztam, acsarogtam. - De igenis ez a módja! - És tudtam, hogy igazam van. A Núbai vadsága, a kötelék, amely ezeket az embereket összefűzte, az, hogy most változtathatnék -bármi is a helyzet -, mindez ott visszhangzott bennem. Szemem sarkából láttam, hogy kinyílik a cellaajtó. A kulcs fordulása volt az a kattanás. Lundist a vállamnál fogva maga felé rántott. - Semmi keresnivalód ezek között az emberek között, Jorg. El sem tudod képzelni, milyen életet élnek. Nem ők jelentik a választ a problémádra. - Akkora hévvel beszélt, hogy szinte elhittem, törődik velem. Egy alak bukkant elő a cellából, meggörnyedve, hogy kiférjen az ajtón. Soha nem láttam még ekkora embert, nem volt hozzá fogható se Sir Gerrant az Asztali Őrségtől, se az istállófiú Shem, se a szláv birkózók. A férfi Lundist mögé görgött, mint valami kitörni készülő vihar. -Jorg, te ezt nem értheted... - Egy masszív kar lendülése vágta el szavait, és Lundist olyan erővel zuhant a padlóra, hogy akkor is felszisszentem volna, ha nem visz magával egy maréknyit a hajamból. A férfi fölibém toronylott: rusnya egy óriás volt bűzhödt rongyokban, összecsomósodott haja függönyként lógott a képébe. Megigézett a mérete. Felém nyúlt, és én túl lassan mozdultam. A mancs, amely elkapott, a derekamat is átérte volna.
Fölemelt az arca elé, és mocskos sörénye szétvált, ahogy felnézett. -Jézusom, hogy te milyen ocsmány vagy! - Tudtam, hogy meg fog ölni, ezért értelmetlen lett volna finomkodnom. - Meg is értem, hogy a király ki akar végeztetni. Még a cellák névtelenségéből is csak tétova nevetés hallatszott erre. Szóval nem az a fajta ember, akit célszerű hergelni. Semmi puhaság nem volt az arcában, csak brutális vonalak, sebhelyek és kidülledő csont a durva bőr alatt. Magasra emelt, mintha a padlóhoz akarna teremteni és szétloccsantani, mint egy tojást. -Ne! A karja alatt láttam, hogy egy öregember meg egy vörös hajú ifjú is kijött a cellából, és éppen a Núbait támogatják fel a földről. - Ne! - ismételte meg a Núbai. - Tartozom neki egy élettel, Price testvér. És ha ő nincs, te még mindig abban a cellában ücsörögnél, várva a holnapi örömöket. Price testvér személytelen rosszindulattal rám nézett, aztán leejtett a földre, mintha megszűntem volna létezni a számára. - Eresszétek ki a többieket is - morogta. A Núbai odaadta a kulcsokat az öregnek. - Elbán testvér. -Aztán odajött, ahová pottyantam. Lundist a közelben hevert, arccal a padlónak, és vér szivárgott a halántékából. - Téged az istenek küldtek, fiú, hogy leoldozz arról az asztalról. - A Núbai a kínpadra nézett, majd Lundistra. - Jöhetsz a testvérekkel. Ha megtaláljuk azt az embert, esetleg megölöm majd a kedvedért. Összehúztam a szemem. Nem tetszett ez az „esetleg”. Lundistra pillantottam. Nem tudtam, lélegzik-e még. Sejtettem, hogy valami bűntudatfélét kellene éreznem: olyan volt ez, mint egy amputált végtag viszketése, a régóta hiányzó hús bizsergése. Álltam a Núbai mellett, Lundisttal a lábamnál, és néztem, ahogy a bajtársak kieresztik a zsiványokat. Azon kaptam magam, hogy a parazsak narancsvörös hevébe bámulok, és emlékezem. Arra az időre emlékeztem, amikor még hazugságban éltem. Puha holmik, ingatag igazságok, szelíd simogatások, önfeledt kacagások világában. A kéz, amely aznap éjjel kirántott a hintó-ból, anyám közelségének melegéből a zuhogó eső és a halálhörgés éjszakájába, olyan ajtón rántott ki, amelyen nem mehetek vissza többé. Mindnyájan kilépünk ezen az ajtón, de többnyire a magunk jószántából, fokozatosan, bizonytalanul szimatolva bele a levegőbe. A megmenekülésemet és betegségemet követő napokban tanúja lehettem régi álmaim összezsugorodásának, elhervadásának. Láttam, amint gyermekéletem megsárgul a fán és lepottyan, mintha hirtelen zimankós tél váltotta volna fel a tavaszt. Megrázott, hogy milyen keveset jelentett addigi életem. Milyen hitványak voltak a rejtekek és erődök, ahol Williarn és én oly ádáz hittel játszadoztunk, milyen ostobák a játékaink, melyeknek létét nem eleveníti meg többé az ártatlan képzelet virgoncsága! Minden ébren töltött órában éreztem ezt a fájdalmat, amely egyre nőtt-növekedett, ahogy az emléket forgattam a kezemben. És újra meg újra visszatértem hozzá, ahogy a nyelvünk keresgéli mindhiába a kihúzott fogat. Tudtam, hogy előbb-utóbb belehalok ebbe.
A fájdalom lett az ellenségem. Sokkal inkább, mint Renar gróf, vagy mint az, hogy atyám fizetséget fogadott el az életekért, amelyeket többre kellett volna tartania koronánál, dicsőségnél, még magánál Jézusnál is a keresztfán. S mivel lényem legkeményebb mélyén, az önző ellenszegülés valamely makacs árkában még tízévesen sem voltam képes behódolni semminek és senkinek, szembeszálltam ezzel a fájdalommal. Kielemeztem offenzíváját, ráleltem támadási útvonalaira. Elgennyedt, mint valami gyógyulni nem akaró seb, és kiszívta belőlem az erőt. De tudtam, mi a gyógyír rá. Forró vas kell a fertőzésnek, égesse ki, tisztítsa meg. Kivágtam magamból a ragaszkodás gyengéjét. Félretoltam a halottaim iránti szeretetet, eldugtam egy kosárba, nézegetnivalónak, kiszáradt bűnjelnek: már nem vérzik, ki van metszve, el van távolítva. Gyökerestül kiperzseltem az új szeretetre való képességet. Savval öntöztem, míg végül ott hevert a terméketlen földön, ahol semmi sem csírázik ki többé, semmilyen virág nem ereszt gyökeret. - Gyere. Felnéztem. A Núbai szólt hozzám. - Gyere. Készen állunk. A testvérek körénk gyűltek rongyos, rossz szagú gönceikben. Price-nál volt az egyik foglár kardja. A másiké egy újabb óriás kezében csillogott, ez egy árnyalatnyival alacsonyabb, könnyebb, fiatalabb volt, de a formájuk annyira hasonlított, hogy csakis egy méhből lökhették ki őket. - Ki fogjuk verekedni magunkat. - Price kipróbálta kardja élét az állán meredező kurta szakállán. - Burlow, te elöl jössz Rike-kal meg velem, Gemt és Elbán zárja a sort. Ha a fiú lelassít bennünket, öljétek meg. Price körülnézett a teremben, köpött egyet, és elindult a folyosó felé. A Núbai a vállamra tette kezét. - Nem kellene velünk tartanod. - Lundist felé biccentett. - De ha jössz, ne maradj le. Ránéztem Lundistra. Hangokat hallottam, amelyek azt mondták, maradjak, ismerős hangokat, de távoliakat. Tudtam, hogy az öreg tűzbe menne értem, nem azért, mert fél atyám haragjától, hanem... mert csak. Éreztem a láncokat, amelyek hozzá kötöttek. A horgokat. Újra éreztem a gyengeséget. Éreztem, hogy a fájdalom beleszivárog a repedésekbe, amelyek, azt hittem, összeforrtak már. Felnéztem a Núbaira. - Nem fogok lemaradni - mondtam. A Núbai összepréselte a száját, vállat vont, és ment a többiek után. Átléptem Lundiston, és követtem. Az orgyilkosság is gyilkosság, csak valamivel precízebb. Sim testvér precíz ember.
14.FEJEZET Így hát kivonultunk Norwoodból. A parasztok mogorván, kábán néztek bennünket, és Rike leteremtette őket. Mintha bizony az ő ötlete lett volna, hogy mentsük meg őket a Renar-máglyától, s ezért meg kellene éljenezniük. Ott hagytuk nekik városuk romjait, dísznek pedig azok hulláit, akik lerombolták. Sovány vigasz, főleg mivel Rike és a testvérek minden értéket begyűjtöttek a halottaktól. Úgy számítottam, ha keményen vágtatunk, sötétedésre odaérhetünk Crath-városba, s mielőtt a hold feljön, már be is kopogtathatunk Magasvár kapuján. Nem kellene hazamennem, visszazökkennem a régi kerékvágásba, s ismét a bosszút tervezgetnem Renar ellen. Ezt súgta az ösztönöm. De az ösztönömnek ma vénemberes, száraz hangja volt, és én már nem bíztam benne. Talán éppen azért akartam hazamenni, mert úgy rémlett, valami azt kívánja, ne tegyem. Haza akartam menni, s ha maga a Pokol horgad föl ellenem, hogy megállítson, hát csak annál inkább. A Várutat választottuk, amely Ancrath kertvidékén vezetett át. Szelíd patakok, apró erdők, békés gazdaságok mellett haladtunk el. Már el is felejtettem, milyen zöld ez a tájék. Megszoktam a paták dagasztotta sár, a kiégett mezők, a füstszürke egek, a földön rothadó hullák világát. Ránk lelt a nap, amint előfurakodott a magasan úszó felhők közül. Menetoszlopunk lelassult a melegben, a patadobaj lusta kocogásba váltott. Gerrod megállt egy sövénykapunál. Aranyló búzamező terült el mögötte. A magas füvet harapdálta a kapufélfa tövében. Olyan érzés volt, mintha Isten mézzel öntötte volna végig a földet, édes és nyugalmas, mindent békére késztető. Norwood húsz kilométerre s mintha ezer évre maradt volna el mögöttünk. - Jó újra itthon, ugye, Jorg? - Makin léptetett oda hozzám. Előredőlt a kengyelben, és beszippantotta a levegőt. - Otthonszaga van. Igaza volt. A felhevült föld illata visszavitt abba az időbe, amikor még kicsi és biztonságos volt a világom. - Gyűlölöm ezt a helyet - mondtam. Makin megdöbbent, pedig őt nem könnyű megdöbbenteni. - Méreg, amit az emberek készségesen benyelnek, pedig tudják, hogy le fogja gyengíteni őket. Megsarkantyúztam Gerrodot, s az nekiiramodott az úton. Makin beért, és ott ügetett az oldalamon. Elhaladtunk Rike és Burlow mellett, akik kövekkel dobáltak egy madárijesztőt a keresztútnál. - Az emberek készek harcolni a hazájukért, herceg - mondta Makin. - Megvédik a földjüket. A királyt és a földet. Hátrafordultam a nyeregben, és ráordítottam a lemaradozókra. - Felzárkózni! Makin lépést tartott velem, várva a választ. - Hát csak haljanak meg a földjükért a katonák - mondtam. - Ha eljön az ideje, hogy a győzelem érdekében feláldozzuk ezeket a mezőket, gondolkodás nélkül hagyom őket felperzselni. Amit nem tudsz feláldozni, az lebéklyóz. Kiszámíthatóvá, gyengévé tesz. Ügettünk tovább nyugatnak, hogy utolérjük a napot. Hamarosan ráakadtunk a Chelny Ford-i helyőrségre. Helyesebben ők akadtak miránk. Az őrtoronyból észrevehették, hogy közeledünk, és ötven ember kilovagolt, hogy utunkat
állja. Meghőköltettem a lovam néhány méterre a pikásoktól, akik tüskés sövényként, kétsornyi mélységben húzódtak szét az úttesten. A különítmény többi része a pikák fala mögött várakozott, kivont karddal, kivéve egy tucat íjászt, akik jobb felől, a búzában foglaltak állást. A másik oldalon, a mezőn tizenöt-húsz üsző figyelt fel érkezésünkre, és közelebb baktattak. - Üdv, Chelny Ford vitézei! - kiáltottam. - Ki a parancsnokotok? Makin mellém léptetett, a többi testvér lustán, nyugalmasan követte. Egy magas férfi bújt át a pikások között, de nem jött túl közel: okos ember. Az Ancrath-címert viselte hosszú, fonott páncélingén, szemébe vas tökfödő volt húzva. Jobbomon tucatnyi ujj feszítette meg a húrokat. Balra az üszők bámészkodtak a sövény fölött, elégedetten kérődzve. - Coddin kapitány vagyok. - Meg kellett emelnie a hangját, mert éppen akkor elbődült az egyik tehén. - A király Relston Fayre-ben toboroz zsoldosokat. Fegyveres banditák nem kószálhatnak szabadon Ancrathban. Mi dolgotok errefelé? - Makinra nézett, tőle várta a választ. Nem tetszett, hogy gyerekként kezel, de itt és most nem a sértődésnek volt helye és ideje. Ráadásul az öreg Coddin értette a dolgát. Kinyírni azt a szerencsétlen Gemt testvért egy dolog, végezni atyám egyik kapitányával azonban egészen más. A rostélyt már előzőleg feltoltam, most megmarkoltam és lekaptam a fejemről a sisakot. - Gomst atya! - A testvérek morgolódva megfaroltatták lovaikat, hogy az öreg előrejöhessen. Nem volt valami szép látvány. A szakállat, amit a kalickában növesztett, lenyirbálta, de még így is szürke szőrpamacsok meredeztek a képén, reverendája pedig inkább volt sár, mint kelme. - Coddin kapitány! - mondtam. - Ismered ezt a papot, Gomst atyát? Coddin erre felvonta szemöldökét. Sápadt arca most még sápadtabb lett. Szája megfeszült, mint amikor sejti az ember, hogy az ő rovására mulatnak, de még nincs egészen tisztában a helyzettel. - Igen - felelte. - A király papja. - Összecsapta sarkát, és meghajtotta fejét, mintha csak az udvarban volna. Mulatságosnak hatott mindez ott az úton, miközben fejünk fölött csicseregtek a madarak, és körülnyaldosott bennünket a tehenek bűze. - Gomst atya - szóltam. - Kérlek, közöld Coddin kapitánnyal, hogy ki vagyok. Az öreg erre felfújta magát. Fásult és fakó volt egészen Norwood óta, de most igyekezett tekintélyes hangot megütni. - Honorous Jorg Ancrath herceg áll előtted, kapitány. Elveszett, de most megkerült. Királyi atyja udvarába tart, és ajánlatos volna, ha gondoskodnál számára megfelelő kíséretről... - Rám nézett, és összeszedte minden bátorságát, ami a mögött a nevetséges szőrbozont mögött csak maradt neki. - Meg egy kád fürdővízről. Halk kuncogások hallatszottak mindkét oldalról. Sose becsüld alá a papokat. Ismerik a szavak erejét, és hajlamosak a maguk javára fordítani. Viszketett a kezem, hogy kardom markolatára csússzon. Képzeletben láttam, amint az öreg Gomst feje leugrik a nyakáról, pattan egyet-kettőt, aztán odagurul egy fekete-fehér üsző patái elé. Elhessegettem a látomást.
- Fürdő nem kell. Ideje, hogy egy kis úti bűzt is szagoljon az udvar. Lehet, hogy a nemesek odavannak a finom szavakért meg a rózsavízért, de azok, akik háborúznak, piszokban élnek. Úgy térek vissza atyámhoz, mint aki osztozott a katonasorsban. Hadd lássa, milyen az. - Hagytam, hogy szavaim tovaússzanak a mozdulatlan levegőben, és nem vettem le a szemem Gomstyról. Volt annyi esze, hogy elfordítsa tekintetét. Beszédem nem váltott ki éljenzést, de Coddin meghajtotta a fejét, és fürdőről nem esett több szó. Az igazat megvallva kár, mert azóta vágytam már egy kád jó forró vízre, amióta úgy döntöttem, hogy hazatérek. Coddin a helyettesére bízta a helyőrséget, és velünk lovagolt. Kéttucatnyi lovasból álló kísérete majdnem hatvanra növelte létszámunkat. Makin most már a Chelny Ford-i fegyvertárból kölcsönzött lándzsát hordott, amelyen az ancrathi zászló s rajta a királyi címer díszelgett. A helyőrségi lovasok elterjesztették a hírt a falvakban, amelyeken keresztülhaladtunk. „Jorg herceg, feltámadt halottaiból Jorg herceg.” A hír megelőzött bennünket, és minden településen egyre nagyobb fogadóbizottság várt ránk. Coddin kapitány előreküldött egy hírvivőt a királyhoz, mielőtt még elhagytuk volna Chelny Fordot, de Magasvárban enélkül is tudni fognak jövetelünkről. A bains-városi főutca felett üdvözlő feliratok voltak kifeszítve, hat lantos és klavikordos trubadúr több lelkesedéssel, mint hozzáértéssel játszotta „A király kardjá”-t, zsonglőrök dobáltak egymásnak égő buzogányokat, medvét táncoltattak a malomtó partján. És a tömeg! Úgy összezsúfolódtak az emberek, hogy meg sem próbáltunk átlovagolni közöttük. Egy kövér asszonyság, nagy sátorszerű csíkos ruhában, amely olyan volt, akár egy pavilon a bajvívótéren, rám mutatott, és elvisította magát: - Jorg herceg! Az ellopott herceg! - Az egész tömeg megvadult, éljeneztek, kurjongattak. Úgy tódultak felém, mint a fenevadak. Coddin kapitány azonban mihamar sorfalat vont közénk az embereivel, és én azonnal megbocsátottam neki korábbi pökhendiségéért. Ha a parasztok odaférkőznek Rike-hoz, véres mészárlássá fajult volna a dolog. Az Élőholtak útján jobban be voltak gyulladva a testvérek, de csakis ott láttam több félelmet bennük, mint most Bains-városban. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Grumlow egyfolytában tőre markolatán tartotta a bal kezét. Vörös Kent vigyorgott, mint az eszelős, de rémület ült a szemében. Nem baj, hamar bele fognak szokni. Amikor rájönnek majd, hogy mi vár még rájuk. Ha meglátják majd a kocsmákat meg a kurvákat. Egy hétig nem lehet kivonszolni őket Bains-városból. Az egyik trubadúr talált egy kürtöt, és éles hang harsant bele a tumultusba. Vörös köpönyeges, fekete páncélinget viselő őrök nyitottak utat, és nem más jelent meg előttünk, mint maga Lord Nossar, Elm ura. Felismertem az udvarból. Kicsit kövérebbnek látszott most aranyozott díszpáncéljában és bársonyruhájában, s mintha őszebb lett volna a mellvértjére omló szakálla is, de máskülönben ugyanaz a jó öreg Nossar volt, aki hajdanában a vállán lovagoltatott. - Jorg herceg! - Megbicsaklott az öreg hangja. Láttam, hogy könnyek csillognak a szemében. Ez belém markolt. Éreztem, hogy horogra akaszt valamit a mellemben. Nem tetszett a dolog. - Lord Nossar - viszonoztam görbe mosollyal. Ugyanígy mosolyogtam Gemtre is,
mielőtt belevágtam a késemet. Láttam, hogy Nossar szeme megrebben. Elbizonytalanodott egy pillanatra. Aztán összeszedte magát. - Jorg herceg! Hát visszatértél, pedig mi már egészen letettünk rólad! Elátkoztam és hazugnak neveztem a hírhozót, és mégis itt vagy. - Mély, zengzetes, mézédes hangja volt. Ha az öreg Nossar megszólalt, rögtön tudtad, hogy igazat beszél, tudtad, hogy kedvel téged, biztonságba, melegbe bugyolált a hangja. Megtisztelnéd házamat azzal, hogy benne töltőd az éjszakát, Jorg herceg? Láttam, hogy a testvérek összenéznek, és gusztálni kezdik a nőket a tömegben. A malomtó vöröslött a lenyugvó nap fényében. Északon, a rennati erdő sötét csíkja fölött Crath-város füstje vonta szürkébe a sötétedő eget. - Köszönöm kitüntető meghívásodat, uram, de Magasvárban kívánok éjszakázni. Túl sokáig voltam távol - mondtam. Láttam, hogy nyugtalankodik. Aggodalom fészkelte be magát arca minden árkába. Mondani akart még valamit, de nem itt. Eltűnődtem, vajon atyám utasította-e, hogy tartóztasson fel. - Herceg... - Felemelte kezét, szeme az enyémet kereste. Újra éreztem azt a horgot a mellemben. Leültetne dísztermében, és a régi időkről társalogna azon a mézédes hangján. Beszélne Williamről meg anyámról is. Ha van ember, aki le tudna fegyverezni, az Lord Nossar. - Köszönöm a szíves fogadtatást, Lord Nossar. - Szertartásosan, kurtán, ellentmondást nem tűrően. Meg kellett rántanom a kantárt, hogy elfordítsam Gerrod fejét. Még a lovak is szerették Nossart. A folyó menti ösvényre vezettem a testvéreket, s közben letapostuk valami gazdálkodó őszi répáját. A parasztok éljeneztek; nem tudták ugyan, hogy mi történik, de azért éljeneztek. A szirti úton közelítettük meg Magasvárat, kikerülve a szélesen elterpeszkedő Crathvárost. Alattunk fények csillogtak. Az utcákat fáklyák szegélyezték, és tüzek meg lámpások égtek az ablakok mögött, amelyekre még nem csukták rá a zsalukat az éj hűvöse ellen. Az éjjeliőrök lámpái bevilágították az Óváros falát, amely megnyúlt félkörívben vezetett le a folyóhoz, ahol a házak túlnőttek a falakon is, le a völgybe, végig a folyó partján. A Nyugati Kapu felé tartottunk, egyedül azon keresztül érhettük el a Felsővárost anélkül, hogy végig kellene kanyarognunk az Óváros keskeny sikátorai között. A kapuőrök felhúzták a hullórostélyt, előbb a külsőt, aztán a következőt, majd a legbelsőt. Tíz percen át nyikorogtak a csörlők, zörögtek a láncok. Eltűnődtem, vajon miért volt leeresztve mind a három. Ilyen közel volnának ellenségeink, hogy háromszorosan le kell zárnunk a Nagyfalat? Kijött elénk a kapuőrség kapitánya, miközben emberei verejtékezve húzták föl az utolsó rostélyt. Fenn a mellvédeken íjászok posztoltak. Itt nem lógtak köszöntő feliratok. Felismertem az illetőt, éppen olyan öreg volt, mint Gomst, már őszült a haja. Leginkább savanyú arckifejezésére emlékeztem, mintha mindig éppen abban a pillanatban harapott volna vadalmába. - Jorg herceg, jól hallottuk? - Felsandított rám, és jóformán az arcomba nyomta a
fáklyát. Úgy látszik, eléggé hasonlíthatok a királyra, mert megnyugodott. Gyorsan lekapta a fáklyát, és hátralépett. Állítólag örököltem atyám szemét. Lehet, bár az enyém sötétebb. Mindketten tudunk úgy nézni, hogy az emberek hátrahőköljenek tőlünk. Magamat mindig lányos külsejűnek gondoltam. Szám mint a rózsabimbó, járomcsontom magas és finom. Nincs jelentősége. Megtanultam maszkként viselni arcomat, amelyre azt írhatok, amit csak akarok. A kapitány biccentett Coddin kapitánynak. Makinon egyáltalán nem állapodott meg a tekintete, Gomst atyát se vette észre a tömegben, de a Núbainál elidőzött, Rike-nál pedig egészen eltanácstalanodott. - Embereidet az Alsóvárosban tudom elszállásolni, Jorg herceg - mondta. Az Alsóváros az Óváros falain kívül esett. - Bajtársaim is megszállhatnak a várban, velem együtt - feleltem. - Olidan király csak a te jelenlétedre tart igényt, Jorg herceg - mondta a kapuőrség kapitánya. - És Gomst atyáéra meg Bortha kapitányéra, amennyiben ő is veled van. Makin felemelte páncélkesztyűs öklét. A kapitány mindkét szemöldöke felugrott a sisakja alá. - Makin Bortha? Ez lehetetlen. .. - Személyesen - mondta Makin. Szélesen rávigyorgott a kapitányra, kivillantva rengeteg fogát. - Rég nem láttuk egymást, Relkin, te vén gazember. „Olidan király csak a te jelenlétedre tart igényt” - ez nem hagyott semmilyen kibúvót. Udvarias nyelven azt jelentette: „ki ezzel a söpredékkel a nyomornegyedbe”. De Relkin legalább mindjárt az elején világossá tette, nem várta be, hogy leálljak vitatkozni, s aztán megszégyenítsen Olidan király „igényével”. - Elbán, vezesd le a testvéreket a folyóhoz, és keressetek magatoknak szállást. Van ott egy fogadó, A Bukott Angyal, abban elfértek mindannyian - mondtam. Elbán meglepettnek látszott, hogy őt jelöltem ki, de hízelgett is neki a dolog. Cuppantott fogatlan szájával, és zord tekintetet vetett a csapatra. - Hallottátok Jorhot! Akarom mondani, Jorh herceget. Gyerünk! - Parasztok megöléséért akasztófa jár - figyelmeztettem őket, ahogy elfordították lovuk fejét. - Hallod, Kicsi Rikey? Egyetlenegyéért is. Szóval semmi gyilkolászás, fosztogatás, erőszaktevés. Ha nőt akartok, Renar gróf pénzén vegyetek. Akár hármat is, mit bánom én. Mind a három kapu nyitva állt. - Coddin kapitány, örültem a szerencsének. Jó utat visszafelé! - mondtam. Coddin meghajolt nyergében, és elvezette különítményét. Hármasban maradtunk Gomsttal és Makinnal. - Előre - mondtam. És Relkin, a kapuőrség kapitánya elindult előttünk a Nyugati Kapun át a Felsővárosba. Most nem kellett tömegekkel hadakoznunk. Elmúlt éjfél, magasan járt a hold. A Felsőváros széles utcái néptelenek voltak, csak egy-egy szolga loholt át egyik előkelő házból a másikba. Lehet, hogy egy-két kalmárleány is leskelődött a zsaluk mögül, de a nemesi házak már mind aludtak, nem mutattak érdeklődést a megtért herceg iránt. Gerrodpatái túlságosan is hangosan csattogtak a Magas várhoz vezető kőúton. Négy évvel ezelőtt bársonypapucsban osontam el innen, csendesebben, mint egy kisegér. A patkók kopogása sértette fülemet. Belül egy hangocska azt suttogta, fel fogom ébreszteni
atyámat. Hallgass, lélegzetet se végy, ne hallja még a szívdobbanásodat se. Magasvár egyáltalán nem magas. Az úton töltött négy év alatt láttam magasabbakat is, nagyobbakat is, de ilyet egyet sem. Egyszerre rémlett ismerősnek és idegennek. Úgy emlékeztem, nagyobb lesz. Lehet, hogy zsugorodott valamennyit az emlékezetemben hordott irdatlan méretéből, de még így is hatalmasnak tűnt. Lundist mestertől azt hallottam, valaha az egész csupáncsak alapjául szolgált egy akkora várnak, hogy az majd az eget súrolta. Azt mondta, amikor építették, minden, amit most látni lehet belőle, a föld alatt volt. Nem Útcsinálók építették ugyan Magasvárat, de szakértelmük majdnem felért az Útcsinálókéval. A falak nem faragott kövekből voltak, hanem zúzott sziklaféléből, amit régen önteni lehetett, mint a vizet. Valami mágia révén fémrudakat toltak bele a fal anyagába, csavart rudakat, olyan fémből valókat, amely keményebb volt még a keleti fekete vasnál is. így borongott a tömzsi, ódon Magasvár, őrködött a Felsőváros, az Óváros és az Alsóváros fölött. Őrködött Crath városa és dinasztiája valamennyi birtoka fölött. Az én dinasztiám. Az én városom. Az én váram.
15.FEJEZET Négy évvel ezelőtt A Barna Kapun át hagytuk el Magas várat: egy kis ajtó volt ez a hegy valamelyik alacsonyabb lankáján, a Nagyfal mellett. Én gyalogoltam leghátul, lábam sajgott a rengeteg lépcsőtől. Halvány vörös lábnyomok maradtak utánunk a lépcső tetején. Annak a vérnek a tulajdonosai még akkor is vérezhettek, valahol messze mögöttünk. Egy pillanatra megképzett előttem Lundist, a földön heverve, ahogyan otthagytam. A vár legmélyebb üregeiből kapaszkodtunk fel a legkevésbé feltűnő nyíláshoz. A ganéhordók jártak erre, napjában tucatszor is, az árnyékszék kincsét cipelve. A királyi szar éppen olyan büdös, mint a többi, nekem elhihetitek. Az előttem haladó testvér hátrafordult a kapuboltozatban, és rám vigyorgott. - Friss levegő! Ezt szippantsd be, várbeli gyerek! Hallottam, hogy a Núbai Row-nak szólította ezt az embert: sovány volt, inas-csontos, arca tele régi hegekkel, tekintete alamuszi. - Inkább nyalnám meg egy leprás nyakát, mint hogy a te bűzödből szippantsak, Row testvér. - Azzal elhúztam mellette. Az úti testvérek beszédének majmolásánál több kell ahhoz, hogy kivívjam tiszteletüket, de semmiképp sem meghunyászkodással kell kezdeni. Tőlünk jobbra nyúlt el Ancrath. Balra Crath-város füstje és tornyai emelkedtek az Ófal fölé. Viharfény borított be mindent. Az a fajta, amit nappali viharfelhők vetnek a földre. Egyforma, szürke fény, amelyben még az ismerős tájék is idegennek rémlett. Illett a helyzetünkhöz. - Szedjük a lábunkat, és meg sem állunk - mondta Price. Price és Rike, akik valódi testvérek voltak, váll váll mellett haladtak az oszlop élén, Rike a homlokát ráncolta, Price rendelkezett. - Olyan messze magunk mögött kell hagynunk ezt szarfészket, amennyire csak lehet. A vihar majd elrejti nyomainkat. Útközben lovakat is találunk, esetleg kifosztunk pár falut, ha kell. - Azt képzeled, a király vadászai nem tudnának követni két tucat embert egy kis zuhéban? - Bárcsak ne lenne olyan tiszta és magas a hangom. Erre mindnyájan megfordultak. A Núbai figyelmeztető pillantást vetett rám, és tenyerével a levegőt paskolta, mint aki azt mondja, hallgassak már. A folyó felé terjengő tetőrengetegre mutattam, ahol atyám hű polgárai a városfalak kínálta biztonságon kívül építkeztek hő igyekezetükben, hogy a közelében élhessenek. - A testvérek egyesével-kettesével meleg tűzhelyet, sült marhahúst, akár még sört is találhatnak maguknak ott - mondtam. - Úgy hallom, egy-két-három fogadó is akad arrafelé. Egy testvér már a tűz mellett irulhat-pirulhat ottan, mielőtt még az eső akár csak elkezdené elmosni a nyomát. A király emberei majd föl-alá nyargalásznak a príma lovaikon, és jól bőrig áznak, keresve a csapát, amit húsz ember vágna az úton vagy egy mezőn, és szimatolva a felbolydulás után, amit egy testvéri banda okozhatna. Mi meg közben kényelmesen ücsörgünk Magasvár tövében, várva, hogy kitisztuljon az idő.
Azt hiszitek, maradt hátra bárki, aki elmondhatná a kiáltóknak, hogy nézünk ki? Azt hiszitek, Crath-város derék polgárai észreveszik, ha még hússzal gyarapodik sokezres lakossága? Láttam, hogy meggyőztem őket. Láttam a szemükben tükröződni annak a meleg tűzhelynek a fényét. - És mi a rossebbel fizetünk a sült marhahúsért meg a tetőért a fejünk fölé? - Price félrelökdöste a testvéreket, és a vörös hajú Gemt seggre esett. - Talán álljunk le markecolni Magasvár tövében? -Ja, ja, mivel fizetünk, te várbeli gyerek? - Gemt talpra kecmergett, Price-nál sokkal alkalmasabb célpontot találva bennem haragjának. - Mivel, he? Előhúztam az erszényemből két dukátot, és összedörzsöltem őket. - Ezt most elveszem! - Tőlem balra egy beesett arcú ember dagadó erszényem után kapott. Kirántottam övemből a tőröm, és átdöftem kinyújtott tenyerén. - Hazudós - mondtam. Továbbnyomtam a tőrt, míg annak kézvédője a tenyerén nem csattant: a másik oldalon vörösen állt ki a penge. - Félre az útból, Hazudós! - Price megmarkolta a nyakát, és lehajította a lejtőn. Price fölém toronylott. Minden felnőtt ember fölém toronylott, de Price új dimenziót adott ennek a lehetőségnek. Belemarkolt a zekémbe, és a szeme elé emelt, fütyülve a véres késre, amit még mindig a kezemben szorongattam. - Nem félsz tőlem, ugye, kölyök? - Iszonyatosan bűzlött. Talán a döglött kutya lehet ilyen büdös. Megfordult a fejemben, hogy ledöföm, de tudtam, nincs az a seb, ami megakadályozhatná, hogy kettéroppantson, mielőtt meghal. - Hát te félsz-e tőlem? - kérdeztem. Egy szempillantás alatt megértettük egymást. Price még csak meg se rezzent, de láttam rajta, és ő is látta énrajtam. Visszaejtett a földre. - Egy napig a városban maradunk - mondta Price. - Az italt Jorg testvér állja. Ha valamelyik kurafi botrányt csinál, mielőtt elmegyünk, az nagyon ráfizet. Még mindig a földön hevertem: felém nyújtotta a kezét. Nyújtottam volna a magamét, aztán észbe kaptam. Odahajítottam neki az erszényt. - Én a Núbaival tartok - mondtam. Price bólintott. Egy fekete arcra, amely eltűnt a várbörtönből, emlékeznének. Egy fekete arc egy crathi fogadóban feltűnést keltene. A Núbai vállat vont, és elindult kelet felé a mezőkön át. Követtem. Már egészen eltévedtünk a földutak és sövények labirintusában, mire a Núbai megszólalt. - Óvakodnod kellene Price-tól, kölyök. A vihar első szele mindkétfelől megzörgette a galagonyát. Éreztem benne a föld illatával elegyedő villamosság szagát. - Miért? - Vajon arra gondol, hogy nincs elég képzelőerőm a félelemhez? Vannak emberek, akiket nem érdekel, hogy mi fog történni. Mások mindenféle eshetőségekkel
gyötrik magukat, és rettenetesebb szörnyűségekkel népesítik be álmaikat, mint amiket akár a leggonoszabb ellenségük is el tudna követni ellenük. - Miért vigyázzanak az istenek egy olyan gyerekre, aki magára sem vigyáz? - kérdezte a Núbai. Megállt egy kanyarban, és behúzódott a sövény mellé. Egy szélroham fehér szirmokat zúdított a tövisek közé. Visszanézett az útra, amelyen jöttünk. - Lehet, hogy én az istenektől se félek - mondtam. Kövér esőcseppek doboltak körülöttünk. A Núbai megrázta a fejét. Esőcseppek szikráztak haja tömött csigáin. - Ostoba vagy, kölyök, ha öklödet rázod az istenek felé. - Rám vigyorgott, és közelebb óvakodott a kanyarhoz. - Ki tudja, mit küldenek majd rád? A válasz az eső lett. Szaporábban zuhogott, mint máskor, mintha maga a víz súlya siettette volna a cseppeket lefelé. Odaléptem a Núbai mellé. Az ösvény nem nyújtott menedéket. Az eső átszivárgóit a zekémen, és olyan hideg volt, hogy lélegzetemet szegte. A kényelemre gondoltam, amit magam mögött hagytam, és eltűnődtem rajta, nem lett volna-e jobb megfogadnom Lundist tanácsát. - Mire várunk? - kérdeztem. Meg kellett emelnem a hangom, hogy el ne fojtsa az eső zúgása. A Núbai vállat vont. - Valami nem stimmel ezzel az úttal. - Nem hát, mert jóformán folyóvá változott - de mire várunk? Újból megvonta a vállát. - Lehet, hogy pihenőre van szükségem. - Megérintette az égésnyomait, felszisszent, és kivillantak a fogai: nagyon fehérek voltak, ellentétben a testvérek elszürkült, korhadó fogazatával. Eltelt öt perc, de nyugton maradtam. Akkor se lehettünk volna már vizesebbek, ha belepottyantunk volna egy kútba. - Hogyan fogtak el benneteket? - kérdeztem. Price-ra és Rike-ra gondolva nevetségesnek tűnt a feltételezés, hogy egyszerűen megadták magukat a királyi őrségnek. A Núbai megrázta a fejét. - Hogyan? - ismételtem meg hangosabban. A Núbai hátranézett az úton, majd közelebb hajolt. - Álomboszorkány. - Boszorkány? - Grimaszt vágtam rá, és kiköptem a számba csörgő esővizet. - Álomboszorkány. - A Núbai bólintott. - Alvás közben lepett meg és álmokba béklyózott bennünket, hogy a király emberei legyűrhessenek. - Miért? - kérdeztem. Ha komolyan veszem is ezt a boszorkányt, márpedig nem vettem, annyit biztosan tudtam, hogy atyám nem alkalmaz ilyeneket. - Azt hiszem, be akarta hízelegni magát a királynál - mondta a Núbai. Váratlanul útnak eredt a sárban. Követtem, de befogtam a szám. Nemegyszer láttam már felnőttek után loholó gyerekeket, akik egyik kérdést a másik után tették fel, de én magam mögött hagytam gyerekkoromat. Kérdéseim várhatnak, amíg eláll az eső. Majdnem egy órája gyalogoltunk, amikor hirtelen megtorpant. Az eső felhőszakadásból egyenletes zuhogásba váltott, ami azt ígérte, hogy éjszaka hosszat, sőt akár másnap délelőttig is kitart. Most azonban jól tettük, hogy behúzódtunk a sövénybe.
Tíz lovas vágtatott el mellettünk, sarat fröcskölve jobbra-balra. - A király ismét tömlöcében szeretne látni bennünket, Jorg. - Többé már nem királyom - feleltem. Fel akartam állni, de a Núbai megmarkolta a vállamat. - Gazdag életet hagytál oda a királyi várban, és most a zuhogó esőben bujkálsz. Figyelte az arcomat. Túl sok mindent olvasott le a szemével, és ez nem tetszett nekem. Bácsikád feláldozta magát, hogy megmentsen. Azt hiszem, jó ember volt. Öreg, erős, bölcs. Te mégis eljöttél. - Lerázott egy sárgöröngyöt a szabad kezéről. Csend támadt, olyanfajta, amit az ember vallomással szeretne kitölteni. - Egy ember halálát kívánom. A Núbai összeráncolta homlokát. - Nem jó, ha egy gyerek ilyen. - Homloka barázdái közül csörgött az eső. - Még egy felnőttől se szép. Kirántottam magam, és elindultam. A Núbai mellettem lépkedett, s újabb tizenöt kilométert tettünk meg, mire besötétedett. Parasztházak, malmok mellett haladtunk el, és az éj leszálltával egy kis fénycsoportozatot pillantottunk meg egy erdő borította gerinc alatt, tőlünk délre. Lundist térképei nyomán Fenyőrét falvaként azonosítottam magamban, habár eddig semmit sem jelentett számomra, csak egy kis zöld pontot egy avítt pergamenen. - Nem ártana megszárítkoznunk. - Éreztem a tűzifa füstjének szagát. Egyszeriben megértettem, milyen könnyű volt elfogadtatnom a testvérekkel a tervemet pusztán a meleg meg az étel alapján. - Odafenn kellene töltenünk az éjszakát. - A Núbai a gerincre mutatott. Most már csak halkan pergett az eső. Hideg takaróba bugyolált bennünket, ami elszívta az erőmet. Elátkoztam gyengeségemet. Egy nap az úton, és már alig élek. - Belopózhatnánk az egyik csűrbe - mondtam. Két csűr állt magányosan közvetlenül a hegygerinc vonala alatt. A Núbai rázni kezdte a fejét. Keletről mennydörgés hallatszott, nem erősen, de kitartóan. A Núbai vállat vont. - Na jó. - Hát mégis szeretnek az istenek! Átvágtunk a mocsárrá vált mezőkön, a sötétben botorkálva; többször majdnem hasra estem a kimerültségtől. A csűr ajtaja nyikorgott, ellenállt, aztán bevágódott a Núbai nyomására. Kutya ugatott valahol messze, de én nem tartottam attól, hogy bármelyik paraszt kimerészkedne ebbe az esőbe egy kutya véleménye alapján. Betámolyogtunk, és elterültünk a szénán. Ólomnehéznek érződött minden tagom, sírva is fakadtam volna a fáradtságtól, ha nem veszek erőt magamon. - Nem félsz, hogy megint eljön érted az álomboszorkány? -kérdeztem. - Az a szipirtyó aligha örül neki, hogy a királynak szánt ajándéka megszökött. - Elfojtottam egy ásítást. - Nem szipirtyó - mondta a Núbai. - Azt hiszem, hímnemű. Összepréseltem a számat. Álmaimban a boszorkányok mindig nők voltak. Egy sötét szobában ólálkodtak, amit addig észre se vettem. Egy szobában, amelynek nyitva állt az ajtaja, amikor el kellett mennem előtte a folyosón. Elloholtam a bejárata előtt, de közben borsózott a hátam, és láthatatlan hernyók tekeregtek a karom hátulján. Láttam is, ahogy kirajzolják az árnyak, fehér keze pókként araszolt elő a fekete ruhaujjból. Futásnak
eredtem volna, de leragadt a lábam, mintha melaszban járnék. Küszködtem, kiáltani akartam, de csak csendet öklendeztem, mint a hálóba gabalyodott légy, ő pedig jött felém, lassan, megállíthatatlanul, arca egyre közelebb került a fényhez. Megpillantottam a szemét... és visítva felébredtem. - Szóval nem félsz, hogy megint eljön érted? - kérdeztem. Hirtelen nagyot dördült az ég, csak úgy rázkódott belé a csűr. - Valahol a közelben lehet - mondta a Núbai. - Mindig tudja, hol van az ember. Kieresztettem visszafojtott lélegzetemet. - A vadászát fogja ránk küldeni - mondta a Núbai. Hallottam a zizegést, ahogy magára húzott egy szénacsomót. - Kár - mondtam. Régen álmodtam utoljára a magam álomboszorkányáról. Tetszett a gondolat, hogy utánunk ered, és felkutat bennünket ebben a csűrben, a vihar torkában. Elhelyezkedtem a szúrós szénán. - Ma éjjel megpróbálok álmodni magamnak egy boszorkányt, legyen az akár a tiéd, akár az enyém. És ha sikerül, most nem fogok elfutni előle. Megfordulok, és kibelezem a ringyót.
16.FEJEZET Négy évvel ezelőtt Megint megdördült az ég. Egy pillanatig fogva tartott. Éreztem a mellemben. Aztán a villám nyers, új formákban rajzolta ki a világot. Látomások képzettek meg előttem. Egy csecsemő, akit addig ráznak, míg vér folyik a szeméből. Tűzben táncoló gyerekek. Újabb mennydörgés zörgette meg a deszkákat, aztán visszatért a sötétség. Alom és ébrenlét közt ücsörögtem kábán, körülöttem fa nyikorgása, szél zúgása, rázkódása. Villám cikázott, s láttam a hintó belsejét, anyámat szemközt, mellette Williamet, amint összegömbölyödik az ülésen, térdét áliáig felhúzva. - A vihar! - Elfordultam, és megmarkoltam az ablakot. A lécek ellenálltak, esőt köptek rám az odakinn fütyülő szélből. - Csss, Jorg - mondta anyám. - Aludj szépen. Nem láttam őt a sötétben, de a hintót átjárta az illata. Rózsa és citromfű. - A vihar. - Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Ennyire emlékeztem. - Ez csak eső meg szél. Ne ijedj meg tőle, Jorg, aranyom. Megijedtem volna? Hallgattam, ahogy a szélrohamok végigkaristolják az ajtót. - A hintóban kell maradnunk - mondta anyám. Hagytam, hogy a hintó dülöngélése elringasson, azt az emléket kutattam, próbáltam kiszabadítani. - Aludj, Jorg. - Inkább parancs volt, mint kérés. Honnan tudja, hogy nem alszom? Olyan közel csapott be a villám, hogy hallottam a sistergését. Három csíkban esett anyám arcára a fény, és állatiassá változtatta szemét. - Meg kell állítanunk a hintót. Ki kell szállnunk. Ki kell... - Aludj! - Goromba volt a hangja. Próbáltam felállni, de valami visszahúzott, mintha sűrű sárban. .. vagy melaszban gázolnék. - Te nem az anyám vagy. - Maradj a hintóban - suttogta. Fokhagymaszag hasított bele a sötétbe, leheletnyi mirhával, a sír illatával vegyülve. A bűz minden hangot elnyomott. Csak az ő lassú, ziháló lélegzetvételét nem. Vakon matattam a kilincs után. Hideg fém helyett romlást, a halálban megerjedt hús puháját tapintotta az ujjam. Sikoltás szakadt ki belőlem, de nem tudott áthatolni a csenden. A következő villám fényénél meg is pillantottam: csontról leváló bőr, nyers gödrök a szeme helyén. A félelem kiszívta belőlem az erőt. Ereztem, amint meleg sugárban csorog végig a lábamon. - Gyere ide anyához. - Száraz gallyszerű ujjak kulcsolódtak a karomra, húztak maguk felé a sötétben. Nem formálódtak gondolatok a rettenetben, amely fogva tartott. Szavak rebegtek a számon, de agyam nem tudta, mik volnának azok.
- Te... te nem ő vagy - mondtam. Egy újabb villanásnál már csak hüvelyknyire volt tőlem az arca. Még egy, és láttam anyámat meghalni, elvérezni a dühöngő éj záporában, magamat pedig ott vergődni a tüskebokron, tehetetlenül a szorításban, ami nem csak a tövisektől eredt. A félelem tartott karjai közt. Hideg düh horgadt fel bennem. A gyomrom mélyéből. Belefejeltem a málló szörnyarcba, és olyan biztonsággal csaptam le a kilincsre, hogy látnom se kellett hozzá. -Ne! Kiszökkentem a viharba. Úgy recsegett-ropogott a menny, hogy a legmélyebbre temetett holtakat is felriasztotta volna. Nagyot rándulva felültem, egészen összezavart a széna bűze meg a szúrós szalma, ami körülvett. A csűr! Eszembe jutott a csűr. Egyetlen fénypont törte meg a sötétet. Egy lámpás fénye. Egy gerendán lógott, az ajtónál. Egy alak, egy magas férfi állt a fénykör peremén. A Núbai a lába előtt hevert, zaklatott álmába zárva. Kiáltani akartam, de beleharaptam orcám belsejébe, hogy visszafojtsam. A vér rézíze álmom maradékát is elűzte. A férfinak akkora számszeríj volt a kezében, amekkorát még sohasem láttam. Másik kezével éppen a húrt tekerte feszesre. Nem kapkodta el a dolgot. Ha valaki egy álomboszorkány megbízásából vadászik, annak nem sietős. Hacsak közben valamelyik áldozat ki nem szabadult az álomból, amit rábocsátottak... A késem után kaptam, de hiába. Úgy látszik, lidérces utamon a szénában elvesztettem valahol. A lámpa fénye visszaverődött valami fémről a lábamnál. Egy bálahorog. Még hármat teker a motollán, és készen lesz. Megmarkoltam a horgot. A vihar bömbölése elleplezte közeledésemet. Pedig nem is vigyáztam különösebben. Lassan lépkedtem, hogy meg ne botoljak, de elég gyorsan ahhoz, hogy a balszerencsének ne legyen ideje megakadályoznia. Először arra gondoltam, felnyúlok vele, és átvágom a rohadéknak a torkát, de túl magas volt ahhoz, hogy egy tízéves elérje. Megemelintette a számszeríjat, és célba vette a Núbait. Várj, ha várni kell. Mindig ezt mondta Lundist. De habozni ne habozz soha. Beakasztottam a horgot a vadász lába közé, és teljes erőmből felrántottam. Ami a mennydörgésnek és a szélzúgásnak nem sikerült, azt elérte a vadász üvöltése. A Núbai felriadt. Becsületére legyen mondva, egy pillanatig sem tanácstalankodott, hogy hol van ő, vagy hogy mi történt. Két szívdobbanásnyi idő alatt felpattant, és harminc centi acélt döfött a férfi mellkasába. Vértől csöpögő fegyverekkel álltunk az összeroskadt vadász két oldalán. A Núbai beletörölte pengéjét a vadász köpönyegébe. -Jó nagy számszeríj! - Megtoltam a lábammal, és csak ámultam, milyen nehéz. A Núbai felkapta. Végigfuttatta ujjait a fába ágyazott fémberakáson. - Az én népem készítette. - Kitapogatta a jelképeket és a bősz istenarcokat. - És most még egy élettel tartozom neked. - Megemelintette a számszeríjat, és elmosolyodott, fogsora fehér csík volt a lámpás fényében.
- Egy is elég lesz. - Szünetet tartottam. - Renar grófnak kell meghalnia. Arcára fagyott a mosoly.
17.FEJEZET Körülöleltek a régi folyosók, és az a négy év mintha csak álom lett volna. Ismerős fordulók, ugyanazok a vázák, ugyanazok a páncélok, ugyanazok a festmények, sőt ugyanazok az őrök. Négy év telt el, és minden változatlan, csak én nem. Falifülkékben, kis ezüstlámpákban távoli tengerek bálnáiból nyert olaj égett. Egyik fényfolttól a másikig lépkedtem egy őr mögött, akinek páncélja túlragyogta az enyémet. Makint és Gomstot máshová vezették, így egyedül mentem a rám váró fogadtatás elé. Még mindig kicsinek éreztem magam ebben az épületben. Az ajtók mintha óriások számára készültek volna, a mennyezetek olyan magasak, hogy az ember lándzsával is alig érné el őket. Megérkeztünk a nyugati szárnyba, a királyi kvártélyba. Vajon itt vár atyám? Négyszemközti beszélgetésre az arborétumban? Felhőtlen kitárulkozásra a planetárium kupolája alatt? Magamban úgy képzeltem el, hogy trónjának fekete karmai közt fog ülni, az udvari népre meredve, s engem a Birodalmi Testőrség sorfalai között vezetnek majd hozzá. Kicsit becsapva éreztem magam, amint az egy szál őr mögött bandukoltam. Hát tényleg azt akartam, hogy fegyveres férfiak vegyenek körül? Ilyen veszélyessé váltam volna? Hogy megláncoljanak? Azt akartam, hogy féljen tőlem? Ancrath királya testőrök gyűrűjében rettegjen egy tizennégy évestől? Egy pillanatig ostobának éreztem magam. Végighúztam tenyerem a kardom markolatán. Ezt a pengét a várfalakat átjáró fémből öntötték. Igazi családi ereklye, Magasvárhoz fűződő története ezer évvel előzi meg az enyémet. Hirtelen dacos kedvem támadt. Hangok lármáztak fejem hátuljában, igyekezve túlharsogni egymást. Hátamon bizseregni kezdett a bőr, alatta tettre vágyva rángtak az izmok. - Fürdőt, Jorg herceg? Az őr volt az. Majdnem kardot rántottam rá. - Nem - mondtam. Nyugalmat erőltettem magamra. - Azonnal találkozni akarok a királlyal. - Olidan király már visszavonult, herceg - felelte az őr. Gúnyolódik ez velem? Tekintete értelmesebb volt, mint az átlagos palotaőröké. - Alszik? - Egy évet adtam volna az életemből, ha sikerül eltitkolnom megdöbbenésemet. így érezhette magát Coddin kapitány is korábban: valami tréfa céltáblája, amit csak ő nem ért. - Sageous a könyvtárban vár rád, hercegem - mondta a férfi. Ment volna tovább, de nyakon ragadtam. Alszik? Ezek játszadoznak velem. Atyám meg az ő szelídített mágusa. - Ez a játék - mondtam - talán szórakoztat egyeseket, de ha még egyszer... felbosszantasz... megöllek. Gondolkodj el rajta. Valaki más játszmájának a bábuja lettél, s az lesz a vége, hogy kardot kapsz a hasadba, hacsak az elkövetkező húsz másodpercben jóvá nem teszed a hibádat. Egy bonyolult játszmában durva fenyegetőzéshez folyamodni maga a kudarc, de néha muszáj elveszítenünk egy csatát, hogy megnyerjük a háborút.
- Herceg... én... Sageous vár... - Láttam, hogy önelégült felsőbbrendűségét sikerült rémületté változtatnom. Mert kiléptem a játszma szabályai közül. Még jobban megszorítottam a torkát. - Miért kellene nekem beszélnem ezzel a... Sageousszal? Mi közöm hozzá? - Nagy... nagy becsben áll a királynál. K-kérlek, Jorg herceg. Az ujjaim között préselte ki a szavakat. Nem kell nagy erő ahhoz, hogy megfojtsunk valakit, ha tudjuk, hol kell szorítani. Elengedtem, és ő zihálva összeroskadt. - A könyvtárban, azt mondod? Hogy hívnak, jóember? - Igen, hercegem, a könyvtárban. - A nyakát dörzsölgette. - Robart a nevem. Robart Hool. Átsiettem a Lándzsatermen a könyvtár bőrrel borított ajtaja felé. Ott megálltam, és visszafordultam Robarthoz. - Vannak fordulópontok, Robart. Elágazások az életúton. Amikor visszanézünk, és azt mondjuk magunkban: „Bárcsak!” Ez a pillanat is ilyen. De csak ritkán hívják fel rá a figyelmünket. Ezen a ponton el kell döntened, gyűlölsz-e, vagy szolgálni fogsz. Fontold meg jól. - Kivágtam a könyvtár ajtaját. Nagyot csattant a falon, és én beléptem. Emlékezetemben a mennyekig nyúltak a könyvtár falai, tömve könyvekkel, telezsúfolva írott szóval. Háromévesen tanultam meg olvasni. Hétesztendősen már Szókratésszal társalogtam, Arisztotelésztől tanultam formát és lényeget. Sokáig jóformán ebben a könyvtárban éltem. De az emlék mellett eltörpült a valóság: a terem kicsinek látszott, kicsinek és porosnak. - Én több könyvet vetettem már tűzre, mint amennyi itt van! - mondtam. Sageous az ókori filozófusok részlegének átjárójából lépett elő. Fiatalabb volt, mint vártam, legföljebb negyvenéves, és csak egy fehér leplet, amolyan római togarát viselt. Bőre füstös volt, mint a közbülső földieké - talán Indusból vagy Perzsiából származott -, de látni csak ama kevés folt valamelyikén lehetett, amelyeket a tetováló művész tűje meghagyott. Egy egész kis könyv szövege lehetett az irhájára róva a matemágusok lendületes folyóírásával. A szeme - nos, tisztában vagyok vele, hogy a misztikus hatalommal bírók tekintete megbűvöli az egyszerű halandót, de ennek a szeme jámbor volt. Barna és békés, mint azoké a Várút mentén legelésző teheneké. A fürkésző pillantása volt az, ami belehasított az emberbe. Az a jámbor szempár mélyre ásott. Lehet, hogy az alatta levő feliratban rejtőzött az ereje. Annyit mondhatok, hogy mérhetetlenül hosszú ideig semmi mást nem láttam, csak ennek a pogánynak a szemét, semmi mást nem hallottam, csak a lélegzetvételét, egyetlen izmom sem mozdult, csak a szívem. Aztán eleresztett, ahogy az apróhalat dobják vissza a folyóba. Szemtől szemben álltunk egymással, csak néhány centire volt tőlem az arca, és én nem emlékeztem rá, hogyan jutottam ilyen közel hozzá. A könyvek között voltunk. Tízezer esztendő bölcs szavai között. Balra tőlem Platón, lemásolva, lemásolva és újramásolva. Jobbra a „modernek”, Russell, Popper, Hsziang és a többiek. Egy aprócska hang a bensőmben, valahol mélyen, vérért kiáltott. De a pogány kilopta belőlem a tüzet. - Atyámnak nagy szüksége lehet rád, Sageous - mondtam. Ujjaim megrándultak,
szerették volna, ha szeretnének a kardom után kapni. - Egy pogány az udvarban biztosan bosszantja a papokat. Ha a pápa manapság el merné hagyni Rómát, alig hanem itt lenne, hogy örök tűzre kárhoztassa lelkedet! - Csak dogmával tudtam püfölni, semmi mással. Sageous barátságosan rám mosolygott, mintha csak az imént tettem volna neki egy szívességet. - Isten hozott, Jorg herceg. - Nem volt semmilyen akcentusa, de szavai lágyan, muzsikálva olvadtak egymásba, mint egy szaracénnak vagy mórnak. Nem volt magasabb nálam, sőt talán alacsonyabb is pár centivel. És sovány volt, simán padlóra vihettem volna, és kiszoríthattam volna belőle a szuszt. Egyik gyilkos gondolat a másik után bukkant felszínre bennem, hogy azután nyomtalanul elszivárogjon. - Nagyon hasonlítasz atyádra - mondta. - Őt is megszelídítetted? - kérdeztem. - Egy olyan embert, mint Olidan Ancrath, nem lehet megszelídíteni. - Barátságos mosolyába némi gúny vegyült. Nem értettem a tréfát. Velem elbír, de atyámmal nem? Vagy a királyt is tudja manipulálni, és ezt leplezi a vigyora? Elképzeltem a pogány tetovált fejét lecsapva, a vigyort az arcára fagyva, s a vért, amint nyaka csonkjából lövell. Abban a pillanatban tényleg a kardomért nyúltam, és minden akaraterőmet beleadtam a mozdulatba. Hideg volt a markolatgomb érintése. Ujjaim ráfonódtak a markolatra, de mielőtt még megszoríthattam volna, lehullott róla a kezem, mint egy döglött madár. Sageous felvonta szemöldökét. Az is le volt borotválva, akárcsak a feje. Hátralépett. - Érdekes fiatalember vagy, Jorg herceg. - Megkeményedett a tekintete. Egyik pillanatban jámbor, a másikban élettelen, mint a kova. - Ki kell derítenünk, mi mozgat, nemdebár? Megkérem Robartot, hogy kísérjen a hálószobádba, fáradt lehetsz. - Miközben beszélt, jobbja a bal alkarját borító szavakat cirógatta, végigsimított egy jelen, feljebb ugrott egy fekete félholdra, aláhúzott egy kifejezést, majd újra aláhúzta. Tényleg fáradtnak éreztem magam. Mintha ólomból lett volna, úgy húzott lefelé minden tagom. - Robart! - kiáltott ki a folyosóra. Aztán ismét jámbor pillantást vetett rám. - Gondolom, álmokat látsz majd, herceg, most, hogy ennyi idő után visszatértél. - Ujjai új vonalakat húzkodtak, bal kéz a jobb karon. Éjnél feketébb szavakat rajzolt ki a csuklójához vezető ereken át. - Az ember az álmokból tudja meg, kicsoda is ő valójában. Erőnek erejével nyitva tartottam a szemem. Sageous nyakán, az ádámcsutkájától balra, sűrű írásjelek között volt egy betű, nagyobb a többinél, amely kunkort kunkorra vetett, és olyan volt, mint egy virág. Érintsd meg a virágot, gondoltam magamban. Érintsd meg azt a szép virágot. S mintha csak varázserő mozgatná, álnok kezem kinyúlt. Meglepte, ahogy nyakára fonódtak az ujjaim. Hallottam, hogy mögöttem kinyílik az ajtó. Ványadt, gondoltam. Ösztövér alak. Vajon meg tudnám-e szorítani a kezemmel? Nem ismertem be semmiféle erőszakos késztetést, csak a kíváncsiságot. És lám, már ott is van a kezem a torkán. Hallottam, hogy Robart felszisszen. Sageous megdermedt, szája tátva, mint aki el sem tudja hinni a dolgot. Alig álltam a lábamon. Alig bírtam visszafojtani az ásítást, de nem vettem le róla a szemem, hagytam, hadd higgye, az, hogy szorongatom, veszélyt jelez, s nem azt, hogy
különben eldőlnék, mint egy zsák. - Álmaim csakis az enyémek, pogány - mondtam. - Imádkozz, hogy ne szerepelj bennük. Ekkor sarkon fordultam, még mielőtt elvágódtam volna, és ellépkedtem Robart mellett. A Lándzsateremben ért utol. - Sohasem láttam még, hogy valaki kezet mert volna emelni Sageousra, hercegem. Hercegem. így már jobb. Csodálat volt a hangjában, hogy valódi-e vagy sem, túlságosan ki voltam merülve ahhoz, hogy érdekeljen. - Veszedelmes ember, ellenségei álmukban halnak meg. Vagy pedig megtöri őket. Lord Jale-nek távoznia kellett az udvarból két nappal azután, hogy ellenkezni mert a pogánnyal atyád színe előtt. Azt mondják, azóta egy falatot sem tud lenyelni, azzal tölti napjait, hogy régi gyerekrigmusokat dúdolgat. Odaértem a nyugati lépcsőhöz, miközben Robart mellettem haladva fecsegett. Hirtelen elhallgatott. - Hálószobád a Vörös Folyosóról nyílik, hercegem. - Megállt, és csizmájára szegezte tekintetét. - Régi hálószobád most a hercegnőé. Hercegnő? Nem érdekel. Holnap, majd holnap kiderítem. Megkértem, hogy vezessen a szobámhoz. Az egyik vendégszoba volt az a Vörös Folyosón. Elfért volna benne nem egy olyan fogadó, amelyben megháltam, mégis sértést jelentett. Vidéki bárókat, a protektorátusokból felránduló távoli rokonokat szokás ilyenekben elszállásolni. Megálltam az ajtó előtt, imbolyogva a kimerültségtől. Sageous mágiája egyre mélyebbre hatolt bennem, és úgy hagyott el az erőm, ahogy a vér lövell ki a felmetszett érből. - Mint mondtam, Robart, eljött az ideje, hogy válassz. -Egyenként préseltem ki magamból a szavakat. - Hívd ide Makin Borthát. O álljon őrt ma éjjel az ajtóm előtt. Ideje, hogy válassz. Nem vártam meg, hogy feleljen. Ha megvárom, a karjában kellett volna az ágyhoz vinnie. Belöktem az ajtót, és botladozva beestem a szobába. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a padlóra. Úgy éreztem, még onnan is tovább csúszom, lejjebb, egyre lejjebb, valami feneketlen kútba.
18.FEJEZET Olyanfajta rándulással ébredtem, mint amikor az embernek minden izma egyszerre veszi észre, hogy elaludt őrségben. Rögtön utána következett a rádöbbenés, hogy milyen mélyen alhattam. Az úton járó sohasem alszik így, ha még egyszer az életben fel akar kelni. A sötétség egy pillanatig semmit sem enyhített tanácstalanságomon. Kardomért nyúltam, de csak puha lepedőket találtam. Magasvár! Lassan megértettem. Eszembe jutott a pogány és a mágiája. Jobb felé gurultam. Mindig a jobb oldalamon tartom a felszerelésemet. Semmi, csak a derékalj, puha és mély. Akár vak is lehettem volna, annyit sem segített a szemem. A zsaluk be lehettek húzva, mert sugárnyi csillagfény se hatolt be hozzám. És csend volt. Nyúltam az ágy széle felé, de nem találtam. Széles ágy, gondoltam, tréfával próbálva elütni a dolgot. Kifújtam a levegőt, amit azóta tartottam magamban, hogy ébredéskor beszívtam. Vajon mi riasztott fel? Mi cibált ki a pogány mágiája alól ezen az oly kényelmes ágyon? Visszahúztam a kezem, térdem felrántottam a mellkasomhoz. Valaki ágyba fektetett és levetkőztetett. Nem Makin, ő nem hagyna meztelenül éjszakára. Annak a valakinek hamarosan beszélni fogok a fejével. De reggelig várhat. Csak aludni akartam, hadd jöjjön magától el a nappal. De az álom már kirúgott, és nem eresztett vissza. így hát csak feküdtem meztelenül az ágyban, és azon töprengtem, hová lett a kardom. A nesz olyan halk volt, hogy először azt is el tudtam hinni, csak képzelem. Vakon meredtem a sötétbe, s hagytam, hogy a fülem beszívja a csöndet. Aztán újra hallatszott, csendesen, mint amikor csupasz talp súrolja a követ. Csak valami hang szellemét hallottam, lélegzetvételt. Vagy talán az éjszakai szellő motozott a zsalu szélénél. Végigfutott a hátamon a hideg, a lapockámat csiklandozta. Felültem, elfojtva a kikívánkozó szót, hogy megmutassam, nem félek a láthatatlan rémtől. Nem vagyok már hatéves, mondtam magamban, a holt lényt is megfutamítottam. Lerúgtam a lepedőt, és felálltam. Ha a pogány borzalma a sötétben leselkedik rám, a lepedő aligha válna be pajzsnak. Felemelt kezekkel előreindultam, s előbb az ágy rejtőző szélét találtam meg, aztán falnak ütköztem. Elfordultam, és követtem, ujjaimmal tapintva ki a köveket. Valami lepottyant valamiről, és költségesnek hangzó csattanással összetört. Bevertem a lábszáram valami láthatatlan akadályba, majdnem ágyékon döftem magam egy pohárszék-szerűség sarkán, s végre megtaláltam a zsalut. Az akasztója után matattam. Őrjítően ellenállt, s ujjaim mintha elgémberedtek volna. Megint végigfutott hátamon a hideg. Lépteket hallottam közeledni. Teljes erőmből rángattam a zsalut. Minden mozdulatom lassúnak, sutának rémlett, mintha melaszban gázolnék, vagy olyan álomban, amikor boszorkány kerget, és lehetetlen elfutni előle. Aztán hirtelen engedett a zsalu. Kivágódott, és egyszeriben láttam, hogy a kivégzőudvar fölött állok a magasban, és elönt a holdfény. Megpördültem. Lassan, túl lassan. De nem volt ott semmi, csak az ezüstös-árnyékos szoba. Az ablak a tőlem jobbra eső falra vetette a hold fényét. Árnyékom előrevetült az ablak ívében, és egy magas portré lábánál ért véget. Egy nő teljes alakos festményénél.
Megdermedtem, arcom mintha maszkká vált volna. Ismertem ezt a képet. Anyám. Anyám a nagyteremben. Anyám fehér ruhában, magas, jéghideg tökélyében. Azt mondta, sosem szerette ezt a festményt, a művész túlságosan zárkózottnak, túlságosan királynénak ábrázolta. Csakis Williarn enyhít rajta, mondogatta. Ha Williarn nem kapaszkodna rajta a ruhájába, már rég kidobta volna, mondta. De a kis Williamet mégsem dobhatta ki. Elkaptam a szemem az arcáról, amely fakó volt az ezüstös fényben. Fölém magaslott, magas volt életében, magas a képen is. Ruhája csipkezuhatagban omlott alá: ezt jól elkapta a festő. Szinte valóságosnak látszott. A nyitott zsalun beáradt a hideg, jobban csípett az őszi fagynál is. Libabőrös lettem. Nem dobhatta ki Williamet. De Williarn mégsem volt már ott... Hátráltam egy lépést a nyitott ablak felé. - Édes Jézusom... - Könny fátyolozta el szememet. Anyám szeme követett. -Jézus nem volt ott, Jorg - mondta. - Senki sem jött, hogy megmentsen bennünket. Te végignézted, Jorg. Láttad, de te sem jöttél segíteni. - Nem. - Térdem hátulja nekiütközött a hideg ablakpárkánynak. - A tövisek... nem eresztettek. Rám nézett, szeme ezüstös volt a holdfényben. Elmosolyodott, és én egy pillanatig azt hittem, meg fog bocsátani. Aztán felsikított. Nem úgy, mint amikor a gróf emberei megerőszakolták. Azt kibírtam volna. Talán. Úgy sikított, mint akkor, amikor megölték Williamet. Ronda, rekedt, állati üvöltés szakadt ki tökéletesre festett arcából. Visszaordítottam. Csak úgy robbantak belőlem a szavak. - A tövisek! Én próbáltam, anyám! Én próbáltam. És akkor fölkelt az ágy mögül. Williarn, az édes kis Williarn, a feje oldalt bezúzva. A vér összecsomósodott aranyhajában. Azon az oldalon hiányzott a szeme, de a másikkal egyenesen rám meredt. - Hagytál meghalni, Jorg - mondta. Bugyborékolt a torka. - Will. - Ennyi telt tőlem. Felém emelte kezét, sötét-bíborvörösen patakzott róla a vér. Az ablak mögöttem ásított, és én már vetettem is volna ki magam rajta, háttal előre, de valami az ellenkező irányba lökött. Megtántorodtam, majd kiegyenesedtem. Will csak állt ott, némán. -Jorg! Jorg! - Távoli, de valahogy ismerős kiáltás. Hátranéztem az ablak és a szédítő mélység felé. - Ugorj - mondta Williarn. - Ugorj! - mondta anyám. De anyám hangja már nem anyám hangja volt. - Jorg! Jorg herceg! - A kiáltás felerősödött, s egy még vadabb lökés a padlóra taszított. - Menj már el onnan, kölyök! - Ráismertem Makin hangjára. Az ajtónyílásban állt, háta mögül lámpás fénye rajzolta ki alakját. Én meg valahogy ott hevertem a lába előtt. Nem az ablaknál. És nem meztelenül, hanem páncélban. - Eltorlaszoltad a testeddel az ajtót, Jorg - mondta Makin. - Ez a Robart legény
rohanvást jött értem, és te itt ordibáltál az ajtón belül. - Körülnézett, a veszély forrását kutatva. - Egy nyavalyás lidércnyomás miatt kellett ideloholnom a Déli Szárnyból? - Sarkig tárta az ajtót, és megkésve hozzátette: - Herceg. Talpra álltam, de úgy éreztem magam, mintha Hájas Burlow hempergett volna rajtam. Nem volt festmény a falon, nem volt ott anyám, és Will sem bujkált az ágy mögött. Kirántottam a kardom. Meg kell ölnöm Sageoust. Annyira kívántam ezt, hogy szinte éreztem az ízét, forró és sós volt a számban, mint a vér. - Jorg? - kérdezte Makin. Aggodalmasnak látszott, mintha attól félne, hogy megőrültem. Elindultam a nyitott ajtó felé. Makin elém lépett. - Nem mehetsz ki csupasz karddal, Jorg, az őrségnek kötelessége megállítani. Nem volt sem olyan magas, sem olyan széles, mint Rike, de azért megtermett ember volt, hatalmas vállú, hihetetlen erejű. Nem hiszem, hogy ártalmatlanná tudtam volna tenni anélkül, hogy megölném. - Áldozatot kell hoznom, Makin. - Leengedtem a kardomat. - Herceg? - Értetlenül ráncolta a homlokát. - Életben hagyom azt a tetovált rohadékot. Szükségem van rá. - Ismét megpillantottam anyámat, halványulóban. - Meg kell tudnom, miféle játszmát játszanak itt. Kik a figurák, és kik a játékosok. Makin homlokán elmélyültek a ráncok. - Aludd ki magad, Jorg. De most az ágyban. Hátranézett a folyosóra. - Akarsz világot a szobádba? Elmosolyodtam. - Nem - feleltem. - Én nem félek a sötétben.
19.FEJEZET Korán ébredtem. A zsalu résén beszüremlő szürke fény most mutatta meg először a szobát: nagy volt, szépen bútorozott, a falakon vadászjeleneteket ábrázoló kárpitok lógtak. Levettem a kezem a kardmarkolatról, nyújtóztam, ásítottam. Valami nem stimmelt ezzel az ággyal. Túl puha volt, túl tiszta. Amikor lerúgtam a takarókat, levertem velük a cselédcsengőt az éjjeli asztalkáról. Szép csilingelő hangot adva pottyant le a kőre, majd rápattant egy szőnyegre, és elhallgatott. Senki se jött be. Ez nekem éppen megfelelt: négy éve már, hogy egyedül öltözködöm. Sőt, a fenébe is, alig fordult elő, hogy levetkőztem ez alatt az idő alatt. Rongyaim különben is szégyent vallottak volna a legócskább szolgagönc mellett is. De ezt azért megjegyeztem. Senki se jött be. Foszladozott ingemre vettem fel a páncélt. Egy tükör hevert a komódon lefelé fordítva. Békén hagytam. Végigtúrtam a hajamban, nem találok-e olyan kövér tetűt, amit már meg lehet fogni, s ezzel készen is álltam a reggelihez. Először is kitártam a zsalukat. Most nem szerencsétlenkedtem az akasztóval. Lenéztem a kivégzőudvarra, a Magasvár csupasz falaival körülvett négyzetre. Kukták és cselédlányok siettek a dolguk után a dísztelen téren, észre sem véve a fakó eget fenn a magasban. Elfordultam az ablaktól, és nekivágtam a magam kis útjának. A hercegek jobban ismerik a konyhát, mint váruk bármelyik részét. Hol másutt találnának annyi kalandra? Hol mondanák ki olyan nyíltan az igazat? Williarn és én százszor annyit tanultunk Magasvár konyháján, mint a latin- meg stratégiakönyveinkből. Tintafoltos kézzel kikiszöktünk Lundist tanterméből, végig-száguldottunk a hosszú folyosókon, lépcsőfokokat ugrálva át, és mindig menedékre leltünk a konyhán. Ugyanezeket a folyosókat róttam most, kellemetlenül érezve magamat zárt terükben. Túl sokáig éltem a csupasz ég alatt, vérben gázolva. Persze a halálról is a konyhán szereztük első ismereteinket. Néztük, ahogy a szakács keze egyetlen csavarin-tásával döglött húst csinál az eleven csirkéből. Néztük Kenyeres Ethelt, ahogy megkopasztja a kövér tyúkokat, hogy kibelezhesse őket. A várkonyhán időzve hamar megérti az ember, hogy semmi elegáns vagy méltóságteljes nincs a halálban. Rájön, hogy egyszerűen csak ronda - viszont az íze felséges. Befordultam a Vörös Folyosó végén, de annyira lekötöttek az emlékek, hogy oda se figyeltem. Éppen csak annyit érzékeltem, hogy egy alak közeledik felém. Működésbe léptek bennem az úti ösztönök. Mielőtt még tudatosíthattam volna magamban a hosszú hajat és a selyemruhát, már neki is szorítottam a falnak, tenyerem a száján, késem a torkán. Szemtől szemben álltunk, s foglyom farkasszemet nézett velem: valószerűtlenül zöld szeme volt, akár a festett üveg. Mosollyá szelídítettem vicsorgásomat, és hátraléptem, hogy leválhasson a falról. - Ezer bocsánat, hölgyem - mondtam könnyedén meghajolva. Majdnem olyan magas volt, mint én, és legföljebb néhány évvel idősebb. Ádázul rám vigyorgott, és megtörölte száját a keze fejével. Véres volt, amikor elvette: megharaphatta a nyelvét. Fenemód kellemes látványt nyújtott. Erős arc, keskeny orr és járomcsont, de telt ajkak, s mindezt sötétvörös haj keretezte.
- Úristen, milyen büdös vagy, te fiú! - szörnyülködött. Mögém lépett, mint aki egy lovat gusztál a piactéren. - Szerencséd, hogy Sir Galen nincs velem, különben egy cselédlány szedhetné fel a földről a fejedet. - Sir Galen? - kérdeztem. - Jó, majd vigyázok vele. - Bonyolult mintájú aranyhálóba foglalt gyémántok díszítették a nyakát. Spanyol munka: ilyesmit nem készítenek a Lovasparton. - Illetlenség lenne, ha a király vendégei mészárolni kezdenék egymást. Valami kalmár lányának néztem, aki a király kegyeibe akar férkőzni. Igen gazdag kalmár lányának, vagy esetleg holmi keleti grófénak: volt valami keleties raccsolás a beszédében. - Vendég volnál? - Felvonta szemöldökét, amitől csak még bájosabb lett. - Aligha. Inkább csak úgy beszökhettél. Méghozzá, a szagodból ítélve, az árnyékszék aknáján keresztül. Mert a falakat aligha másztad meg ebben az ócska, csörömpölő páncélban. Összecsaptam a sarkamat, akár egy asztali lovag, és a karomat nyújtottam neki. Éppen a konyhára tartok, reggelizni. Ott ismernek engem. Ha velem jössz, ott majd ellenőrizheted a személyazonosságomat, hölgyem. Bólintott, de a karomra ügyet se vetett. - Éppenséggel a kuktát is elszalajthatom az őrökért, hogy tartóztassanak le, ha mással nem találkoznánk útközben. Egymás mellett sétáltunk tovább a folyosókon és le a lépcsőkön. - Engem Jorgnak hívnak a testvéreim - mondtam. - Téged hogy szólíthatlak, hölgyem? - Nehezemre esett az udvari beszéd, főleg mivel furán kiszáradt a szám. A lánynak olyan illata volt, mint a vadvirágoknak. - Úrnődnek szólíthatsz - felelte az orrát fintorgatva. Elhaladtunk két palotaőr mellett: tűzben edzett bronz mellvértet és tollforgós sisakot viseltek. Úgy néztek rám, mint egy árnyékszékből kipottyant szardarabra, de a lány nem szólt semmit, így hát továbbengedtek bennünket. Elhagytuk a raktárakat is, ahol a sózott marhaoldalast és a pácolt disznóhúst tárolták a mennyezetig felstószolt hordókban. „Úrnőm” ismerni látszott a járást. Rám pillantott smaragdzöld szemével. - Szóval lopni jöttél, vagy talán gyilkolni azzal a tőrrel? -kérdezte. - Is-is, meglehet - mosolyogtam rá. Mindenesetre jó kérdés volt. Magam sem tudtam, miért jöttem, már azon kívül, hogy valaki nem akarta, hogy idejöjjek. Amióta csak rátaláltam Gomst atyára abban a kalickában, hagytam átáramlani magamon azt a szellemet, és gondolataim Magasvár felé fordultak, egyre úgy éreztem, valaki le akar téríteni utamról. Márpedig én nem tűröm, hogy terelgessenek. Átvágtunk a Kurta Hídon, azon a három-négy mahagóni deszkán, amelyeket a nagy vastolattyúkon vetettek át: ezekkel lehetett hermetikusan elzárni az alsó szinteket a vár központi részétől. A méternyi vastag acélajtók a folyosó padlójába vágott résből emelkednek föl, legalábbis így mondta Lundist mester. Valami ősi varázserő mozgatja őket. Szemtanúja sohasem voltam. Itt, a cselédszinteken fáklyák égtek, nem ezüstlámpások. A kátrányfüst bűzétől sokkal inkább otthon éreztem magam, mint eddig bármitől. - De az is lehet, hogy itt maradok - mondtam.
Előttünk volt az íves konyhabejárat. Láttam, hogy Drane, a segédszakács éppen egy fél sertést vonszol be az ajtón. - Nem hiányoznál a testvéreidnek? - kérdezte most már játékosan a hölgy. Szája sarkához emelte ujjait, ahol ujjaim nyoma dagadni kezdett. A mozdulattól én magam is dagadni kezdtem. Vállat vontam, és oldozgatni kezdtem a bal alkarvértem szíját. - Sok testvér van az úton - mondtam. - Hadd mutassam meg, milyen testvérekre gondolok... - Várj, segítek - mondta türelmetlenül. Vörösen villant a haján a fáklyafény. Ügyes ujjakkal bogozta ki a szíjat. Ez a lány ismerte a páncélokat. Lehet, hogy Sir Galen többet jelent a számára modortalan bugrisok fejének lecsapójánál? - Mi a baj? - kérdezte. - Láttam már férfikart ezelőtt is, bár talán nem ilyen koszosat. Vigyorogva megfordítottam a karom, hogy megmutassam neki a Testvériség billogát a csuklómon. Három ronda, beleégetett csík. Undorodva ráncolta a homlokát. - Te zsoldos vagy? Erre vagy büszke? - Büszkébb, mint az igazi családom maradékára. - Elöntött a harag. Legszívesebben elkergettem volna onnan ezt a kalmárleányt. - Hát ez meg micsoda? - Végigfuttatta ujját a billogtól a könyökömig, ahol a páncél megállította. - Jézus! Ezen a fiún több a sebhely, mint a piszok. Belebizseregtem az érintésébe, úgyhogy elhúztam a karomat. - Egy tövisbokorba estem... még gyerekkoromban - mondtam éles hangon. - Még hogy tövisbokorba! - mondta. Vállat vontam. - Horgos tüskebokorba. Megrándult a szája széle. - Azokban mozdulatlanul kell maradni - mondta, nem véve le szemét a karomról. - Ezt mindenki tudja. Úgy nézem, egészen csontig hatoltak. - Most már én is tudom. - Sietve elindultam a konyhaajtó felé. Utánam szaladt suhogó selyemruhájában. - De miért küszködtél? Miért nem hagytad abba? - Ostoba voltam. Ma már nem küszködnék. - Azt kívántam, bárcsak menne el innen ez a buta liba. Már nem is voltam annyira éhes. A karom égett az ujjai emlékétől. Igaza volt, a tövisek mélyre hatoltak. A méregtől egy éven át havonta begyulladtak a sebeim, és elfertőződött a vérem. Amikor méreg áramlott az ereimben, olyan dolgokat műveltem, amelyek még a testvéreket is megrémisztették. Drane cammogott ki az ajtón, éppen amikor odaértem. Megtorpant, és beletörölte a mancsát a hasán feszülő piszkosfehér köténybe. - Mi a... - Elnézett mellettem, és a szeme kerekre tágult. - Hercegnő! - Ijedtnek látszott, reszketett, mint a kocsonya. - Hercegnő! Ho-hogy kerülsz ide a konyhába? Ez nem selyemruhás hölgyeknek való hely. - Hercegnő? - Megfordultam, és rábámultam a lányra. A szám is tátva maradt, úgyhogy gyorsan becsuktam. Olyan mosolyt villantott rám, hogy azt se tudtam, lepofozni vagy inkább lecsókolni szeretném az arcáról. Mielőtt még döntésre juthattam volna, egy súlyos kéz nehezedett a vállamra, és Drane maga felé perdített. - Hogy merészelted félrevezetni őfenségét, te
haramia...? - A kérdés elhalt a torkában. Egész arca elfacsarodott, próbált megszólalni, de nem jött ki hang a száján. Elengedett. - Jorg? Kicsi Jorg? - Könnyek csurogtak az arcán. Will és én végignéztük, ahogy megfojt egy csomó csirkét, megsüt egy rakás pástétomot, ennyi: igazán semmi oka sem volt rá, hogy pityeregni kezdjen miattam. De hálás voltam zavarodottságáért, mert alkalmat adott rá, hogy őfenségét meglepődni lássam. Rávigyorogtam, és szertartásosan meghajoltam. - Szóval hercegnő, mi? Akkor az a csavargó, akit le akartál fogatni a palotaőrséggel, nem más, mint a féltestvéred. Hamar összeszedte magát, ezt el kell ismernem. - Tévedsz, ez esetben az unokaöcsém vagy, szerzett jogon -mondta. - Atyád két hónappal ezelőtt vette feleségül a nővéremet. Katherine vagyok, a nénikéd.
20.FEJEZET Katherine nénikém és én a hosszú kecskelábú asztalnál ültünk, ahol a konyhalányok szoktak étkezni. A szolgák kiürítették az alacsony helyiséget, és különféle nagyságú gyertyákat hoztak be agyagtartókban. A két ajtónyílásból leselkedtek, vigyorogva és hajlongva, mintha csak ünnepnap volna, és mi volnánk a komédiások, akik az ő mulattatásukra érkeztek. Drane úgy hasított köztük utat magának, mint egy bárka a vízen. Frissen sült kenyeret, tálka mézet, aranysárga vajat és ezüstkéseket hozott. - Itt érdemes enni - mondtam Katherine-re nézve, aki láthatólag nem zavartatta magát. - Meleg kenyér, egyenesen a kemencéből. - Gőzölgött, amikor kettétéptem. A mennyországnak lehet olyan illata, mint a frissen sült kenyérnek. - Már tudom is, hogy miért hiányoztál annyira, Drane. - A vállam fölött szóltam oda neki. Tudtam, hogy a kövér szakács egy évig fog sütkérezni szavaim fényében. Pedig nem is hiányzott. Százból ha egyszer gondoltam rá, amikor a pástétomáról álmodoztam. Még a neve is alig jutott eszembe, amikor az előbb megpillantottam a bejáratnál. De valami ebben a lányban arra sarkallt, hogy olyan embernek mutatkozzam, aki igenis emlékszik. Az első harapás felkorbácsolta éhségemet, és úgy faltam a kenyeret, mintha sült őzcomb volna, és én a testvérekkel kuporognék fölötte az úton. Katherine csak bámult, a kés is megállt a kezében a mézesibrik fölött, s az ajka mosolyra húzódott. - Nymm. - Rágtam és nyeldekeltem. - Mi az? - kérdeztem. - Valószínűleg azon gondolkodik, hogy ha végeztél a kenyérrel, bebújsz-e az asztal alá, és megverekszel-e a kutyákkal a csontokért. - Észre se vettem, ahogy Makin mögém lopózott. - Az ördögbe is, belőled aztán jó útonálló válna, Sir Makin. - Hátrafordulva láttam, hogy ott áll fölém magasodva, csillogó páncélban. - Egy tetőtől talpig vértbe öltözött fickóban legyen annyi tisztesség, hogy csörögjön. - Csörögtem én épp eléggé, herceg - felelte. Rám villantotta azt a bosszantó mosolyát. - De úgy látszik, fontosabb dolgok kötötték le a figyelmedet. - Meghajolt Katherine felé. - Hölgyem, még nincs szerencsém ismerni téged. A lány a kezét nyújtotta. - Katherine Ap Scorron hercegnő. Makin erre felvonta szemöldökét. Kezébe vette a lány kezét, még mélyebbre hajolt, és ajkához emelte ujjait. Vastag, érzéki ajka volt. Időközben megmosakodott, haja úgy csillogott, akár a páncélja, szénfeketén, csigákba göndörödve. Igazán szépen megpucolta magát, és én egy pillanatra úgy gyűlöltem, mint senki mást. - Ülj le - mondtam. - A kiváló Drane biztosan talál még egy kis kenyeret neked is. Nagyon lassan eresztette el a lány kezét. - Sajna, hercegem, a kötelesség, nem az éhség hozott le ide a konyhára. Gondoltam, hogy itt talállak. Kéretnek a trónterembe. Legalább száz apród kutatja át érted az összes helyiséget. Érted is, hercegnő. - Elismerő pillantást vetett rá. - Összefutottam egy Galen nevű alakkal, aki éppen téged keres. - Volt valami indulat ezekben a szavakban. Makin ezek szerint éppúgy nem kedvelte Sir Galent, mint én. És ő már találkozott is vele. Magammal vittem a kenyeret. Túl finom volt ahhoz, hogy otthagyjam. Visszamentünk a felszíni szintre. Míg én a konyhán voltam, Magasvár fölébredt.
Fegyvernökök és komornák rohangáltak fel-alá. Tollforgós őrök haladtak el mellettünk kettesével-ötösével, a szolgálati helyükre igyekezve. Megkerültünk egy szőrmékbe és aranyláncokba bújt főurat meg a kíséretét, aki döbbenten meredt ránk, és hajlongva kívánt jó reggelt a hercegnőnek. Termeken és folyosókon át értünk az Özöncsarnokba, a trónterem előszobájába, ahol hajdani királyok bajvívó tornákon viselt páncéljai szegélyezték a falakat, mint megannyi virrasztó, üreges lovag. - Honorous Jorg Ancrath herceg és Katherine hercegnő - jelentett be bennünket Makin az ajtónállóknak. Vagyis a hercegnő elé helyezett. Az ilyesmi jelentéktelen apróság lenne az úton, de az Özöncsarnokban minden szónál ékesebben beszélt. Utat a trónörökösnek! A sorfalat álló, tollforgós sisakú őrök éppolyan mozdulatlanok voltak, mint mögöttük a páncélöltözetek. Csak a szemükkel követtek bennünket, páncélkesztyűs kezük hegyével a padlón nyugvó kardjuk markolatgombján pihent. A trónterem ajtajában álló két asztali lovag összenézett. Meghajoltak Katherine előtt, aztán nekifeszültek a hatalmas ajtószárnyaknak. Az egyiket felismertem a mellvértjén díszelgő címerről, a szilfa fölött meredező szarvakról. Sir Reilly. Megőszült, amióta nem láttam. Küszködött a bronzburkolatú, nehéz tölgy ajtó szárnnyal. Az ajtó kitárult. A keskeny fényrés ablakká nőtt egy olyan világra, amelyet ismertem valaha. Az ancrathi királyok udvarára. - Hercegnő? - Megfogva és magasra emelve a kezét, bevonultam vele. Magasvár építői nem szűkölködtek szakértelemben, annál inkább képzelőerőben. Lehet, hogy falaik tízezer évig fennmaradnak, de művészetnek nyoma sincs bennük. A trónterem egy ablaktalan kocka. Harminc méter hosszú az oldala, hat méter magas mennyezete alatt eltörpülnek az udvaroncok, de mégiscsak kocka. Fából való, cirádás zenegalériák tompítottak valamelyest a nyers szögleteken, és a királyi emelvény valóban pompázatos volt. Nem néztem a trón felé. - Katherine Ap Scorron hercegnő - jelentette a herold. A szegény Jorgyról meg egy szó se. Külön utasítás nélkül egyetlen herold sem merészelt volna ilyesmire vetemedni. Lassú léptekkel vágtunk át a széles termen, miközben őrök lestek bennünket a falak mellől. Számszeríjászok a bal és jobb felőli falnál, kardosok a trón lábánál és az ajtónál. Megnevezetlen maradtam ugyan, érkezésem mégis feltűnést keltett. Az őrökön kívül a korai óra ellenére legalább száz udvaroncból állhatott a közönség. A trón legalsó lépcsőfokai körül tolongtak ékes bársonyruhákban. Végigjárattam tekintetem a csillogó tömegen, meg-megállva a legértékesebb ékszereknél. Még működtek bennem az úti ösztönök, felmértem, mit hozhatnának a konyhára. Annak a grófnőnek a hájas kebelén legalább egy paripára való van. Annak a főúrnak a hivatali lánca tíz pikkelypáncélt megérne. Mindegyik gyűrűje legalább egy hosszúíjat meg egy pónit. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy most más tétekért játszom. A régi játszma, új tétekkel. Nem biztos, hogy nagyobbakkal, de másokkal. Erősödött-halkult az elegáns fecsegés, ahogy közeledtünk. Pengeéles oldalvágások, megsemmisítő gúnyolódások, mézesmázos sértések kavarogtak benne. Emitt valaki felszisszen, hogy a herceg úti rongyokban tér vissza az udvarba, amott selyem zsebkendő mögé rejtett gúnykacaj ugyanezen.
Ekkor végre ránéztem. A négy év semmit sem változtatott atyámon. Ezüsttel szegett farkasprém köntösben kuporgott magas támlájú trónján. Ezt viselte aznap is, amikor elmentem. Homlokán az Ancrath-korona: harcosok koronája, rubinokkal kirakott vaspánt, fekete hajába, melyet összepréselt, vasszürke szálak keveredtek. Balján, a hitvesi trónon ült új királynéja. Katherine-re hasonlított, csak lágyabb volt nála, haján ezüstből és holdkövekből szőtt háló. Terhessége jelét eltakarta elefántcsontszín habos köntöse. A trónok között egy gyönyörűséges fa állt, csupa üvegből, levelei smaragdzöldek, mint Katherine szeme, szélesek, vékonyak, rengeteg. Három méter magas lehetett, ágai göcsörtösek, kara-mellbarna üvegből valók. Sohasem láttam még ehhez foghatót. Ez lehetett a királyné kelengyéje? Drágának biztosan elég drága. Az üvegfa mellett, annak foltos zöld fényében állt Sageous. Az egyszerű fehér lepel helyett, amelyben először láttam, most magas gallérú fekete köntöst viselt, nyakában pedig ob-szidiánlemezekből készült láncot. A szemébe néztem, ahogy közeledtünk, és kényszeredetten rámosolyogtam. Az udvaroncok széthúzódtak Makin előtt, akit Katherine és én követtünk, kéz a kézben. A hölgyek és urak illata szúrta az orromat: levendula és narancsolaj. Az úton a szarban legalább van annyi tisztesség, hogy büdös legyen. Mindössze két lépcsőfokra a trón lábától egy magas lovag állt csodás páncélban: a lemezek vasa tűzbronzzal volt bevonva, mellvértjén két sárkány tekergeti karmazsinvörös tűzben. - Sir Galen - sziszegte hátra Makin. Katherine-re pillantottam, akinek rejtélyes mosoly játszott az arcán. Galen dühös kék szemmel bámult ránk. Tetszett, hogy ilyen nyíltan kimutatja ellenszenvét. Teutonra valló szőke haja volt, arca szögletes, csinos. De öreg volt. Legalább olyan öreg, mint Makin. Harminc nyarat is láthatott már. Sir Galen nem mozdult, hogy utat engedjen Makinnak. Az ötödik lépcsőfokon megálltunk. - Atyám - mondtam. Százszor is átvettem magamban a beszédet, de a vén rohadéknak valahogy sikerült ellopnia a szavakat a nyelvemről. Egyre nyúlt a csend. Remélem... - kezdtem bele újra, de megelőzött. - Sir Makin - mondta atyám, rám se nézve. - Ha én kiküldőm testőrségem kapitányát, hogy hozzon vissza egy tízéves gyereket, elvárom tőle, hogy estére hazaérjen. S ha a kölyköt nehéz előtalálni, akkor se teljék egy-két-három napnál többe. - Felemelte balját a trón karfájáról, alig egy-két centire, de a közönség elértette. Kuncogás támadt a hölgyek között, amely azonnal el is halt, amint ujjai ismét a vasfára kulcsolódtak. Makin meghajtotta a fejét, de nem szólt semmit. - Ha valaki egy vagy két hetet pocsékol el egy ilyen feladatra, az tehetségtelen. Ha több mint három évet, akkor felségáruló. Erre felnézett Makin. - Az soha, királyom! Felségáruló, az soha. - Valaha okunk volt rá, hogy magas hivatalra tartsunk érdemesnek, Sir Makin - mondta atyám, s a hangja éppolyan hideg volt, mint a szeme. - így hát engedélyezem, hogy magyarázattal szolgálj.
Makin homlokát kiverte a verejték. O is legalább annyiszor átvehette magában a beszédét, mint én az enyémet. És valószínűleg ő is éppúgy bele fog sülni. - A herceg éppolyan leleményes, ahogyan az egy trónörököstől elvárható - kezdte Makin. Láttam, hogy a királyné összevonja szemöldökét a kifejezés hallatán. Még atyám szája is megfeszült, s futólag, kifürkészhetetlenül rám pillantott. - Amikor végül rátaláltam, ellenséges földön voltunk... Jasethben... innen több mint ötszáz kilométerre délre. - Tudom, hol van Jaseth, Sir Makin - mondta atyám. - Ne oktass ki geográfiából. Makin meghajtotta a fejét. - Felségednek sok az ellensége, mint minden nagy embernek ezekben a zavaros időkben. Egyetlen penge, még ha olyan hű is, mint az enyém, nem oltalmazhatta volna meg utódodat egy olyan vidéken, mint Jaseth. Jorg hercegnek biztonsága érdekében névtelennek kellett maradnia. Végignéztem az udvaroncokon. Makin mégsem sült bele a beszédébe. Láttam, hogy szavai megtették hatásukat. Atyám végigsimított a szakállán. - Akkor egy névtelen személlyel kellett volna hazalovagolnod, Sir Makin. Nem értem, miért tartott négy évig az út. - A herceg összeállt egy csapat zsoldossal, felség. Rátermettsége révén elnyerte hűségüket. Őszintén megmondta nekem, ha megpróbálom elszakítani tőlük, megölnek, ha pedig elrabolom, útközben minden járókelőnek tudtára fogja adni, kicsoda ő. És én hittem is neki, mert egy Ancrath elszántsága lakozik benne. Ideje, hogy én is hallassam a szavamat, gondoltam magamban. - Az úton töltött négy esztendő jobb testőrparancsnokot ajándékozott neked - mondtam. - Van tanulnivaló a hadviselésről azon kívül is, amit ebben a várban lehet elsajátítani. Mi... - Nincs benned semmi kezdeményezőkészség, Sir Makin - mondta atyám. Szemét egy pillanatra sem vette le Makinról. Hirtelenjében nem is tudtam, megszólaltam-e valójában. Most harag vegyült a hangjába. - Ha én lovagolok ki a gyerek után, egy hónapon belül meglelem a módját, hogy hazahozzam Jasethből. Sir Makin mélyen meghajolt. - Ezért vagy érdemes a trónra, felség, s ezért vagyok én palotaőrséged szerény kapitánya. - Már nem vagy az - mondta atyám. - Most Sir Galen szolgál ebben a minőségében, amiképpen szolgálta a Scorron-házat is. Galen gúnyos mosollyal az ajkán leheletnyire meghajtotta magát Makin előtt. - Talán kihívhatnád Sir Galent a régi hivatalodért - mondta atyám. Megint beletúrt őszes szakállába. Csapdát éreztem ebben. Atyámnak nem állt szándékában visszafogadni Makint. - Felséged nevezte ki az új kapitányt - mondta Makin. - Nincs jogom kardommal írni felül ezt a döntést. - Ő is megorrontotta a csapdát. - Én azonban megkérlek rá. - És atyám most először a belépésünk óta elmosolyodott, és jéghideg volt a mosolya. - Unalmas volt távolléted alatt az udvari élet. Tartozol nekünk egy kis szórakoztatással. Lássuk a mutatványt. - Hallgatott egy sort. - Lássuk, mit tanultál az úton. - Szóval mégis meghallotta, amit az előbb mondtam. - Atyám... - kezdtem volna rá. Ismét belém fojtotta a szót. Képtelen voltam felülkerekedni rajta.
- Sageous, gondod legyen a gyerekre - mondta. És ennyi. A pogány rám vetette szemét, és már terelt is, mint valami birkát, maga mellé, a két trón közé. Katherine tétován rám nézett, majd nővéréhez sietett. Makin és Galen meghajolt a király előtt. Áttörtek az udvaroncok tömegén, és megálltak ott, ahol egy három méter széles, márványberakású csillag jelölte a trónterem közepét. Felálltak egymással szemben, meghajoltak, és kivonták pengéjüket. Makin azt a hosszúkardot viselte, amelyet atyámtól kapott a palotaőrség kapitányává való kinevezésekor. Jó fegyver volt, sötéttel és világossal átszőtt indiai acél, régi erőrúnák voltak savval belemaratva. Úton töltött időnk történetét egy sorozat csorba jelezte végig a penge élén. Sohasem láttam jobb vívót Makinnál. Itt sem akartam jobbat látni. Sir Galen meg sem moccant. Készenlétben, de lazán tartotta hosszúkardját. Semmi jelet nem láttam a fegyverén, egyszerű fekete penge volt, a turkománok fekete vasából kovácsolva. - Sohase bízz turkomán kardjában... - mormoltam. - Mert a turkomán vas minden mágiát magába szív, és maró az éle - fejezte be Sageous a régi bölcsességet. Már éppen vissza akartam vágni a pogánynak, amikor összecsattantak a pengék. Makin támadott, alacsony vágást mímelve, és magasról sújtva le. Makin elementáris erejű kardmester volt. Szinte összenőtt pengéjével, s az eleven valami volt a kezében, hegyétől a markolatvasáig. A legvadabb küzdelemben is mindig tudta, honnan várható támadás, hol lelhet azonnali védelmet. Sir Galen hárított, és fürgén visszavágott. Villogtak a kardok, élesen csengett fémen a fém. Alig tudtam követni a mozdulatokat. Galen technikai tökéllyel küzdött. Úgy küzdött, mint az olyan ember, aki mindennap hajnalban kezdi a párviadal gyakorlását. Úgy küzdött, mint aki biztos a győzelmében. Százszor kerültek halálos veszedelembe mindketten már az első percben. Jobbom az üvegfa törzsét szorongatta, a kristály síkos és hűvös volt az ujjaim alatt. Az első perc végén tudtam, hogy Galen fog győzni. Ez az ő játszmája. Makin is briliáns volt, de ő igazi csatákban edződött. Sárban. Égő falvakon gázolva keresztül. Ő használta a csatateret. De ez a száraz kis játszma -ez Galent éltette. Makin Galen lába felé vágott. Kicsit rövidre fogta, és Galen rögtön meg is torolta. A turkomán penge hegye vörös csíkot metszett Makin homlokába. Ha csak egy centivel hosszabb Galen karja, a csapás szétzúzza Makin koponyáját. - Szóval azzal kezded a játszmát, hogy feláldozod a lovagodat, Jorg herceg - mormolta a fülembe Sageous. Összerezzentem. Egészen elfeledkeztem erről az alakról. Felnéztem a fölibénk feszülő zöld kupolára. - Én könnyű szívvel hozok áldozatot, pogány. - A fa törzse üvegesen csúszott az ujjaim közt, ahogy felfuttattam rajta a bal kezemet. - De csak akkor, ha nyerhetek vele valamit. A fa nehezebb volt, mint hittem, s egy pillanatig úgy tűnt, nem bírom fölborítani. Megvetettem a lábam, és nekifeszültem a vállammal. Hang nélkül dőlt el, és millió szilánkká robbant a lépcsőn. Az ancrathi arisztokrácia felét megvakíthattam volna vele, ha éppen a trón felé néznek, és nem a küzdelmet lesik. így csak a hátukba fúródott a
rengeteg üvegszilánk. A díszruhás sokadalom a királyi emelvény alatt visítozó csürhévé vált. Nemesasszonyok túrtak bele gyémánttiarás hajukba, s lett csurom vér a kezük. Arannyal hímzett, divatos papucsot viselő főurak ugráltak üvöltve az üvegmorzsalék szőnyegén. Sir Makin és Sir Galen leeresztette a kardját, és döbbenten nézte a jelenetet. Amikor atyám felállt, sebhelyek ide vagy oda, mindenki elhallgatott. Mindenki, csak én nem. Már nyitotta a száját, de most én szólaltam meg elsőként. - Amit Makin az úton tanult, az nem lovagi torna. A háborúkat nem párviadallal, lovagias viselkedéssel lehet megnyerni. Makin azt tanulta, amit én is. Sajnos azonban Sir Makin inkább meghal, mint hogy bemutassa ezt a királynak. - Halkan beszéltem, így hát némán figyeltek rám. - Atyám. Szembefordultam vele. - Majd én megmutatom neked, mit tanultam. Majd én szembeszállók teuton ölebeddel. Ha egy magamfajta tapasztalatlan senki le tudja győzni bajnokodat, gondolom, szívesen visszahelyezed Sir Makint a hivatalába, he? - Átváltottam az úti beszédbe, hátha felbosszanthatom vele. - Te nem vagy férfi, kölyök, ezért kihívásod sértés Sir Galenre nézve, és elfogadhatatlan. - Összecsikordította a fogát. Sohasem láttam még ilyen dühösnek. Egyáltalán, sohasem láttam még dühösnek. - Sértés? Lehet. - Éreztem, hogy felbugyog bennem a mosoly, hagytam is, hadd lássa. - Csakhogy férfinak immár férfi vagyok. Három nappal ezelőtt lettem nagykorú, atyám. Érett vagyok a házasságra. Kelendő áru vagyok. Évajándékként kérem ezt a küzdelmet. Ugye nem akarsz hátat fordítani három évszázadnyi Ancrath-hagyománynak azzal, hogy megtagadod tőlem a nagykorúság előjogát? Nyakán kidagadtak az erek, ujjai úgy rángtak, mintha kardra éheznének. Nemigen számíthattam a jóindulatára. - Ha meghalok, az utódlás egyértelmű lesz - mondtam. - Scorron ringyód új fiat szül neked, tőlem pedig megszabadulsz. Örökre eltűnök, mint anyám és Williarn. És nem kell még egyszer kiküldened a jó öreg Gomst atyát, hogy bizonyíték után kutasson a mocsárban. - Meghajoltam a királyné felé. - Nem akartalak megsérteni, felség. - Galen! - ordította atyám. - Öld meg ezt a kurafit, mert nem az én fiam többé! Futni kezdtem, kemény csizmatalpam alatt ropogtak a smaragdlevelek. Sir Galen üvöltve előrerontott a csillagról, fekete kardja hegyét a padlón húzva, a véremre szomjazva. Gyors volt, de a küzdelem Makinnal már kifárasztotta valamelyest. Félrecsaptam utamból egy vénasszonyt, aki fogait köpködve, szétszakadt nyakláncából gyöngyöket ontva elterült. Áttörtem az udvaroncokon, és rohantam tovább, el Galentől. Már nem üvöltött, de csizmája kopogását meg a lihegését hallottam a hátam mögött. Lehetett vagy százkilencven centi magas, de könnyebb páncélom, jó tüdőm kárpótolt a lábam kurtaságáért. Futás közben kirántottam a kardomat. Volt elég mágia az élében, hogy csorbát ejtsen azon a turkomán pengén, de elhajítottam, mert nem volt szükségem semmilyen túlsúlyra. Nem maradt sok helyem. Néhány lépésnyire magasodott előttem a bal felőli fal, Galen pedig a sarkamban lihegett.
Az egyik őrt néztem ki magamnak, egy szőke barkós, tátott szájú sihedert. Mire rádöbbent, hogy nem fogok kitérni előle, már késő volt. Jobb alkarvértemmel vágtam az arcába. Feje nagyot koppant a falon, lecsúszott a padlóra, s azzal számára véget is ért a látványosság. Bal kezemmel elkaptam a számszeríját, megpördültem, és orrtövön lőttem Sir Galent. Éppen hogy átfúrta a koponyáját a vasvessző. Ez a hátulütője a felhúzva tartott számszeríjnak, de én úgy számoltam, csak pár órája feszíthették ki a húrját. Mindenesetre a teuton agyának jó része kifröccsent a tarkóján, s mire összerogyott, már rég halott volt. Csak a vénasszony nyöszörgése törte meg a csendet az emelvény felől. Végighordoztam tekintetem a főnemesek tömegén, a szétvetett karral heverő Galenen, a trónterem ajtaja felé elnyúló üvegfa csillogó-villogó roncsain. - Kedvedre volt a mutatvány, atyám? - kérdeztem. - Mintha azt hallottam volna tőled az imént, hogy Sir Makin távollétében unalmas volt az udvari élet. - És ekkor hallottam életemben először nevetni atyámat. Előbb csak kuncogás volt, aztán felerősödött, s végül úgy harsogott, hogy meg kellett kapaszkodnia a trónjában, különben nem tudott volna felállni.
21.FEJEZET - Kifelé! - Atyám nevetésrohama úgy ért véget, mintha elvágták volna. Aztán már csak a csendnek mondta: - Kifelé. Beszélni akarok a fiúval. - A fiúval, nem a „fiammal”. Nem kerülte el a figyelmemet. És ki is mentek. Kivonultak az előkelők és hatalmasok, a főurak és nemes hölgyek, az őrök a sérülteket támogatták, ketten Galen hulláját vonszolták. Makin Galent követte, reccs, reccs, reccs, a törött üvegen, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy nem maradt benne élet. Katherine-t egy asztali lovag vezette. Az emelvény aljánál megállt, mintha csak abban a pillanatban ébredt volna rá, kiféle-miféle is vagyok. Gunyorosan meghajoltam előtte, reflexből, ahogy a kardjáért kap az ember. Fájt, hogy gyűlöletet látok az arcán, tiszta és döbbent gyűlöletet, de néha éppen erre van szükségünk: tisztítja a sebet, kiégeti a fertőzést. Csak nézett, és én is néztem őt, minden színlelés lefoszlott rólunk abban a kiürült pillanatban: új házasok, lemeztelenedve a nászéjszakához. Ugyanazt a gyengeséget láttam benne, amit magamban tapasztaltam, amikor visszafelé lovagoltunk Ancrath zöld mezejére. A szükségnek és vágyakozásnak azt a lágy csábítását, amely függőséget eredményez, amely lassan, édesen férkőzik be az ember bőre alá, és éppen akkor teszi sebezhetővé, amikor a legnagyobb szükség lenne az erejére. Fájt, kétségtelenül, de azért befejeztem a ceremoniális meghajlást, aztán csak néztem távolodó hátát, ahogy kivezették. Ment a királyné is, két lovagtól közrefogva, le a lépcsőn, ügyetlenül, kissé totyogva. Most már láttam hasa enyhe duzzanatát. A féltestvérem van benne, fiú, ha Sageous jövendölése igaznak bizonyul. A trón örököse, ha én meghalnék. Most még csak egy kis duzzanat, csak egy jelzés, de néha nem is kell több ennél. Eszembe jutott az útról Kané testvér, aki egy vágást kapott a bicepszébe, amikor lerohantuk Holt falvát. - Semmiség ez, kicsi Jorgy - mondta, amikor felajánlottam neki, hogy tűzbe teszek egy kést. - Csak egy parasztkölyök, rozsdás kapával. Nem ment mélyre. - De duzzad - mondtam neki. - Forró vas kell ide. Ha ugyan nem késő máris. - Lófaszt, csak egy parasztkölyök volt, kapával - mondta Kané. Kegyetlen sokat szenvedett, mire meghalt. Harmadnapra úgy földagadt a karja, hogy akkora lett, mint a derekam, takony-zöld genny szivárgott belőle, és olyan büdös volt, hogy otthagytuk, hadd haljon meg magában, üvöltve. Nem ment mélyre. Néha a sekély vágás is csontig hatol, ha nem részesíted kemény és gyors kezelésben. Csak egy duzzanat. Néztem a királynét, ahogy kivonul. Sageous a helyén maradt. Egyre csak széttört fáját nézegette. Az ember azt hitte volna, a szerelme veszett oda. - Pogány, gondod legyen a királynéra - mondta atyám. - Nyugtasd meg, ha szükséges. Vagyis ajtót mutatott neki, minden teketória nélkül, de Sageous túl zavarodott volt hozzá, hogy felfogja. Felpillantott az üvegfa roncsairól, amit fölborítottam. - Felség, én... Te mi, pogány? Talán akarsz valamit? Neked itt akarnod nem lehet. - Én... - Láttam, ez új Sageousnak: nem szokott hozzá, hogy nem irányíthatja a folyamatokat. - Nem maradhatsz egyedül, felség. A f... A fiú? Bökd már ki, ember.
- Nem biztonságos. Ezt nem kellett volna. Gondolom, túl sokáig hagyatkozott varázserejére a pogány. Ha kiismerte volna atyámat, tudhatná, szóba nem jöhet, hogy meg kell őt védeni tőlem. - Kifelé! Bármi legyen is a véleményem drága atyámról, azt el kell ismerni, hogy tud bánni a szavakkal. Sageous rám pillantott, és több volt ebben, mint gyűlölet. Katherine szeme tiszta érzelmet közvetített, a tetovált mágusé viszont zavarba ejtő egyveleget. Volt benne gyűlölet is, hogyne lett volna, de volt csodálat is, tisztelet talán, meg még ez-az, mindez egybegyűjtve abban a jámbor barna szempárban. - Felség. - Meghajolt, és elindult az ajtó felé. Csendben néztük, ahogy az üvegtörmelék közt lépked, itt egy elejtett legyezőt, ott egy lepottyant parókát kerülve ki. Tompa bronzpuffanással becsukódott mögötte az ajtó. Egy horpadásra lettem figyelmes a trón mögötti falon. Egyszer teljes erőből hozzávágtam atyámhoz egy kalapácsot, de célt tévesztett. Ott kötött ki. Régi sebhelyek, régi érzelmek napja ez, úgy látszik. - Gellethet akarom - mondta atyám. Fantasztikus tehetsége volt hozzá, hogy kifogjon rajtam. Ott álltam, tele váddal, összes tegnapom terhével, erre ő elfordul tőlem, a jövő felé. - Gelleth Veresváron áll vagy bukik - mondtam. Teszt volt ez. így szoktunk mi beszélgetni. Minden társalgás egy pókerjátszma, minden mondat tét vagy emelés, blöff vagy licit. - A cirkuszi mutatvány egy dolog. Megölted a teutont. Nem hittem volna, hogy képes vagy rá. Megbotránkoztattad az udvart - persze mindketten tudjuk, kik ezek, és mennyit érnek. De végbe tudsz-e vinni valami igazán komolyat? Meg tudod-e szerezni nekem Gellethet? Farkasszemet néztem vele. Nem az ő kék szemét örököltem, ebben anyámra ütök. Tél honolt abban a szempárban, semmi más. Még Sageous nyugodt tekintetében is mélyebbre áshattam, és találtam benne rejtett tartalmat, de atyám szemében csakis a hideg évszak fészkelt. Azt hiszem, ezzel gerjesztett félelmet, a kíváncsiságnak ezzel a teljes hiányával. Láttam én már rossz-indulatot sokszor, és gyűlöletet is változatos színekben. Láttam a kínvallató szemének sugarát, a beteg fényt, de még abban is megvolt az érdeklődés vigasza, a közös emberi sors kínálta megváltásféle. Nála ugyan a felhevített vas, de ő legalább kíváncsi, ha másra nem, hát arra, hogy mennyire fáj. - Meg tudom szerezni neked Gellethet - mondtam. Meg tudom-e? Valószínűleg nem. Ancrath összes szomszédja közül messze Gelleth volt a leghatalmasabb. Gelleth ura alighanem több joggal formált igényt a birodalmi trónra, mint atyám. Meri Gelletharral kevesen értek fel a Százak közül. Kezem a tőröm markolatára tévedt. Viszketett a tenyerem, hogy kirántsam az edzett acélt, atyám nyakára tegyem, és ráordítsak, hogy legalább valami melegség költözzön azokba a hideg szemekbe. Becserélted anyám halálát, te rohadék! Tulajdon fiad vérét. Az édes kis Williarn teste még ki sem hűlt, és te máris becserélted. Béke a folyami kereskedelem jogáért.
- Hadra lesz szükségem - mondtam. - Veresvár nem esik el egykönnyen. - Megkapod az Erdőőrséget. - Atyám szétterpesztette tenyerét a trón karfáján, hátradőlt, és figyelt. - Kétszáz embert? - Ujjaim megfeszültek a tőr gombján. Kétszáz emberrel Veresvár ellen. Tízezer se lenne elég. - Viszem a testvéreket is - mondtam. Figyeltem a szemét. Semmi rebbenés a télben, semmi összerezzenés a „testvér” szóra. Gyengeségemben szerettem volna szóba hozni Willt. - Megkapod Gellethet. Megszerzem neked Veresvárat. Elhozom Lord Gellethar fejét. Cserébe nekem adod a pogányt. És végre „fiamnak” fogsz nevezni.
22.FEJEZET Ültünk hát Makinnal A Bukott Angyal fogadóban, előttünk az asztalon egy kanta sör. Egy rekedt bárd dala próbálta túlszárnyalni a lármát. Körülöttünk a testvérek elvegyültek az Alsóváros legaljával, kockáztak, kurváztak, zabáltak. Rike a közelben ült, arcát egy sült csirkébe temetve. Tisztára úgy látszott, mintha inhalálni akarná. - Láttad valaha Veres várat, Jorg? - kérdezte Makin. - Nem. Makin a sörébe bámult. Hozzá se nyúlt még. Pár pillanatig csak hallgattuk, ahogy Rike a csirkecsontokat ropogtatja. - Te igen? - kérdeztem. Lassan bólintott, és hátradőlt székében, tekintetét az utcaajtó fölötti lámpásokra függesztve. - Amikor Sir Reillynél apródkodtam, egyszer üzenetet kellett vinnünk Gellethar úrnak. Egy hétig várakoztunk Veresvár vendégszálájában, mire Meri Gellethar hajlandó volt fogadni bennünket. Trónterme mellett eltörpül a te atyádé. Burlow testvér tántorgott el mellettünk, hasa túlcsordult széles övén, egyik kezében hatalmas sült cubák, másikban két habzó fedeles kancsó. - Na és a vár? - A tróntermek összeméricskélése nem érdekelt. Makin ide-oda tologatta a sörét, de nem ivott bele. - Kész öngyilkosság, Jorg. - Ennyire rossz? - Még annál is rosszabb. Hennázott hajú, vörös ajkú, kifestett kurva tolatott bele Makin ölébe. - Hová lett a mosolyod, szép fiú? - Jó csöcsei voltak, teltek, kemények, csipkés-halszálkás fűzője hívogató szendvicsként préselte össze őket. - Én biztosan megtalálnám. - Keze eltűnt habos szoknyájában ott, ahol Makin derekánál megcsomósodott. - Sally mindent el tud intézni. Egy ilyen szép lovagnak nem kisfiúkra van szüksége, hogy melegen tartsák. Féltékeny pillantást vetett rám. Makin lesöpörte a földre. - A hegybe van beleépítve. Ami meg a szikla fölött kilátszik, azok olyan magas falak, hogy belesajdulna a nyakad, ha a bástyákra föl akarnál nézni. - Makin a söréért nyúlt, és mindkét kezét rákulcsolta a kancsóra. - Auu! - A kurva feltápászkodott a nedves deszkákról, és beletörölte kezét a ruhájába. - Ezt meg miért csináltad? Makin oda se nézett. Rám pillantott sötét szemével. - A kapuk vasból vannak, és olyan vastagok, mint a kardod hossza. S ami a felszínen van, az a tizede sincs az egésznek. Azokban a mély pincékben annyi készletet halmoztak fel, hogy évekig kitart. Sally igazi hivatásosnak bizonyult. Most nekem szentelte minden figyelmét, mintha kezdettől én lettem volna érdeklődésének tárgya. - Hát te ki lehetsz? - Hozzám simult, beletúrt a hajamba. - Túl szép vagy egy ilyen vén, mogorva zsoldoshoz. Vagy már annyira nagyfiú, hogy megtudd, hogyan csinálják lányokkal. Sally majd megtanít rá. Most már a fülemnél járt a szája, és apró csiklandások futottak végig a nyakamon. Éreztem olcsó citromfű illatát meg a poshadt sört és a nadragulya szagát a leheletén. - Hány ember kellene hozzá? Hogy az egész hóbelevancot rárogyasszuk Lord
Gelletharra? Makin szeme visszatért a lámpásokra, bütykei elfehéredtek a kancsón. Valahol mögöttünk elbömbölte magát Rike, és olyan recsegést-ropogást hallottunk, mint amikor hozzávágnak valakit egy asztalhoz. - Ha volna tízezer embered - mondta Makin, túlharsogva a lármát. - Tízezer ember jól felszerelve, ellátva ostromgépekkel, akkor egy év alatt elfoglalhatnád. Mármint ha közben le tudnád vakarni magadról a szövetségeseit. Háromezerrel is kiéheztethetnéd. Előbbutóbb. Elkaptam Sally kezét, amely a hasamon araszolt az övcsat felé. Megtekerintettem a csuklóját, mire éles visítással elém perdült. Zöld szeme volt, mint Katherine-nek, de keskenyebb, és nem olyan tiszta. A festékréteg alatt nem is látszott annyival öregebbnek nálam, legföljebb húszéves lehetett. - És ha találnék egy bejáratot? Akkor mi lenne, Makin testvér? Hány ember kellene Veresvár elfoglalásához, ha kitárnék nekik egy ajtót? - Egyenesen Sally arcába beszéltem: ott volt már néhány centire az enyémtől. - A helyőrség kilencszáz főt számlál. Többnyire veteránok. A friss húst kiküldi a határra, és csak akkor hívja vissza, ha már megérlelődött. - Hallottam, hogy Makin széke csikorogva hátracsúszik. - Ezt melyik kurafi dobta ide? - kiáltotta. Nem lazítottam a szajha csuklójának szorításán. Másik kezemmel megmarkoltam a nyakát, és közelebb húztam. - Ma éjjel Katherine lesz a neved, és megmutathatod, hogyan csinálják lányokkal. A tompaság foszladozni kezdett a szemében, félelem vette át a helyét. Engem nem zavart. Kétszáz emberem van összevissza, rejtekajtóm Veresvárra meg egy szál se. Ebben a helyzetben illő is, hogy nyugtalankodjon valaki.
23.FEJEZET Megint megcsúszott a könyvem. „Könyvem”, mondom, holott loptam, atyám könyvtárából csentem el Magasvárból kijövet. A könyv felugrott, és majdnem rácsukódott az orromra. - Maradj már veszteg, a rosseb beléd! - mondtam. - Mmmgfll. - Sally motyogott valamit álmában, és még jobban belefúrta arcát a párnába. Megigazítottam a fenekén a könyvet, és széttoltam könyökömmel a combját. A könyv pereme fölött Sally finoman göcsörtös gerincére láttam, amint beleveszik a vörös fürtökbe a nyaka körül. Egyelőre nem úgy tűnt, mintha a szöveg érdekesebb lenne annál, ami alatta van. - Azt mondja, van egy völgy Gellethben, amit a Leucroták szurdokának neveznek olvastam. - A szikvidéken található, közvetlenül Veresvár alatt. A nyitott ablakon beáradt a reggeli napfény. A levegő csípett, de kellemes volt, akár az első korty sör bizsergető hűvöse. - Mmmnnn. - Sally hangja most már a párna alól hal látszott. Alaposan kifárasztottam. Még a kurvákat is ki lehet fárasztani, ha fiatal az ember. A nő plusz szabadidő kombinációját még sohasem próbáltam ki. Kedvemre való keverék. Nem semmi, ha az embernek nem kell sorba állnia, s főleg nem kell végeznie, mielőtt még a lángok elemésztenék fölötte az épületet. Na és a készségesség! Ez is új volt, habár fizettem érte. A sötétben akár azt is hozzáképzelhettem, hogy ingyen adják. - Ha tudok valamennyire latinul, márpedig tudok, akkor a leucrota olyan szörnyet jelent, amely emberi hangon csalogatja magához áldozatát. - Lehajtottam a fejemet, és beleharaptam Sally combjába. - Az én tapasztalatom szerint pedig az a szörny, amely emberi hangon beszél, az ember is. Vagy legalábbis az volt. Lábfejem lelógott az ágyról. Megmozgattam a lábujjaimat. Néha ez is segít. Három könyvet csakliztam el, most a legrégebbiért nyúltam. Építő-szöveg volt, plasztíklapjai megráncosodtak valami ősi tűzvészben. A keleti tudósok száz aranyat adnának egy Építőszövegért, de én ennél is több nyereséget reméltem tőle. Lundist mestertől tanultam az Építő-beszédet. Egy hónap alatt sajátítottam el, s ő mindenkinek eldicsekedett vele, míg végül atyám be nem fogta a száját híres sötét pillantásával. Az öreg Lundist szerint éppoly jól ismertem az Építő-beszédet, mint bárki a széthullott birodalomban, de ebben a kis lopott könyvben a szavaknak a felét sem értettem. Az oldalak tetején és alján felbukkanó „Szigorúan bizalmas”-sal nem volt gondom, de hogy „neurotoxikológia” meg „karcinogén” meg „mutagén”? Mik ezek, valami régi kalapdivatok? Máig sem tudom. Azok a szavak viszont, amelyeket felismertem, érdekesek voltak. „Fegyverek”, „felhalmozott készletek”, „tömegpusztítás”. Az utolsó előtti oldalon volt egy fényes térkép is, tele szintvonalakkal meg magaslatokkal. Lundist mestertől némi geográfiát is tanultam. Hamar el tudtam helyezni a kis térképen azokat a „Veresvári kilátások”-at, amelyek a Gelleth története című jókora, de unalmas kötetben voltak reprodukálva, aminek bőrbe
kötött gerince a drága Sally harapni való fenekének résébe volt pillanatnyilag illesztve. De hiába betűztem ki az Építő-szavakat, a mondatoknak nem volt semmi értelmük. „A kétkomponensű vegyi fegyverek szivárgását lokalizáltuk. A levegőnél könnyebb egykompo-nensű vegyületek csekély toxikus hatást mutatnak, de helyileg a roziózis továbbra is gyakori fertőzéstünet.” Vagy ugyanazon az oldalon: „A mutagenitás a kétkomponensű szivárgás helyétől lefelé általános.” Ha nagyon akartam, görögtudásom segítségével kihüvelyezhettem a jelentését, csak éppen nem volt semmi értelme. Lehet, hogy egy ósdi mesekönyvet csórtam el? -Jorg! - kiáltott be Makin az ajtón. - Megjött a kíséret, hogy elvezessen bennünket az Erdőőrséghez. Sally erre mocorogni kezdett, de visszanyomtam. - Mondd meg nekik, hogy várjanak - kiáltottam ki. Az Erdőőrséggel amúgy sem megyek sokra. Hacsak nincs tízezer barátjuk, akik hajlandók velünk tartani. - Jóságos Jézus, de sajog ott! - Sally megint megpróbált fölkelni. -Jaj! Már reggel van? Sammeth megöl. - Maradj nyugton, az istenedet! - Kihalásztam egy pénzdarabot az asztalon heverő erszényemből, és odadobtam. - Add neki annak a nyüves Sammethnek. Békésen morgolódva visszahanyatlott. - Kétkomponensű vegyi fegyverek szivárgása... - Mintha bizony kimondva értelmet nyerhetnének a szavak. - Szóval Veresvárba mentek? - kérdezte Sally, elnyomva egy ásítást. Fölemeltem a kezemet, mintha rá akarnék csapni. De persze úgyse láthatta, és a Gelleth története különben is elfedte a leghívogatóbb részeket. - Tiszteltetem a piros emberkéket - mondta. Roziózis. Leengedtem tenyeremet a csípőjére. - Piros emberkék? - Aha. Mocorgást éreztem a tenyerem alatt. Belemarkoltam. - Piros emberkék? - Igen. - Bosszús nyüszítés. - Mit gondolsz, miért hívják Veresvárnak? Ülő helyzetbe tornáztam magam. - Makin! Gyere be! - Olyan hangosan kiáltottam, hogy az egész fogadó meghallhatta. Makin berontott, keze a kardja markolatán. Mosoly futott végig az ajkán, amint a kiterült, meztelen Sallyt megpillantotta, de a keze maradt, ahol volt. - Hercegem? Sally erre már tényleg majdnem föltápászkodott. Félig-meddig négykézlábra állt, és a Gelleth története legurult róla. - Herceg? Szó se volt semmiféle hercegről! Már hogy lenne herceg? Visszanyomtam. - A tegnapi beszélgetésünk, Makin - mondtam. - Igen?
- Nincs semmi hozzáfűznivalód a leíráshoz? Arról a kilenc-száz veteránról? Olyan ostoba képet vágott, akár a féleszű Maical. - A színösszeállítással kapcsolatban esetleg - buzdítottam. - Ja. - Elvigyorodott. - A piroskák? Olyan vörösek, akár a főtt rák, egytől egyig. A vizükben lehet valami, azt mondják. Azt hittem, ezt mindenki tudja. Roziózis. - Én nem tudtam - mondtam. - Akkor atyádnak fel kellett volna köttetnie Lundist mestert - felelte Makin. - Ezt mindenki tudja. Szörnyek a mélyben. - Már hogy lenne herceg?! - dühöngött Sally. - Hölgyem, önnek fejedelmi baszásban volt része - hajolt meg Makin. Veres vár meg a sok piros katonája odafenn. Leszálltam az ágyról. Felhalmozott fegyverkészletek. Szivárgás. - Na - szólalt meg Makin. - Mehetünk? A nadrágomért nyúltam. Sally a hátára hengereden, miközben fűztem be a korcot, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Meredten néztem meztelenségét, melyen szépen elömlött a reggeli napvilág. Azon tűnődtem, kockára tegyem-e az Erdőőrséget meg a testvéreket egy képtelen sejtelemért, a tippekért, hogy mit is jelenthetnek azok a homályos szavak... - Csak még egy órát. - Ujjaim abbahagyták a fűzést, és bontásba kezdtek. - Mondd meg nekik, hogy egy óra múlva kint leszek. Sally mosolyogva elterült a párnákon. - Szóval herceg, mi? Egyszeriben jó ötletnek tűnt ágyban maradni.
24.FEJEZET - Nicsak! Coddin kapitány! - Ritka jókedvűen ballagtam le a lépcsőn alig valamivel dél előtt. A kapitány összeszorított szájjal, mereven meghajolt. Egy távolabbi sarokban három fiatal testvér, Roddat, Jobe és Sim darvado-zott másnaposán. Láttam, hogy Burlow egy asztal alatt hortyog. - Azt hittem, már vissza is értél Chelny Fordba, kapitány, és ismét határainkat védelmezed a csavargók és más gonosztevők behatolása ellen - mondtam amolyan vidámformán. - Kifogások merültek fel azzal kapcsolatban, ahogyan a kötelességemet teljesítem. Egyesek az udvarban azt állítják, túl sok csavargó és más gonosztevő osont el mostanában a helyőrségem mellett. Úgyhogy védőkíséreti szolgálatra osztottak be Crathvárosban. - Az utcaajtó felé intett. - Ha Jorg herceg készen áll... Úgy döntöttem, kedvelem ezt az embert. Ez meglepett. Nem szoktam kedvelni embereket. A hangulatomra fogtam a dolgot. Egy egész éjszakai kufircolás bárkit megpuhíthat. Coddin és négy katonája a Nyugati Kapun vezetett ki bennünket. Természetesen velem volt Makin, meg az öreg Elbán is, azon kevesek egyike a testvérek közül, akiknek legalább fél eszük van. A Núbait is magammal vittem. Nem tudom pontosan, miért, de ott ült almát rágcsálva a söntéspult mellett, így hát, gondoltam, őt is besorozom. A Régi úton igyekeztünk a rennati erdőbe, amely húsz kilométerre esett onnan toronyiránt, és persze a Régi út toronyiránt is halad, hiszen még a rómabeliek építették időtlen időkkel ezelőtt. Coddin elöl lovagolt a fiaival, mi meg mögöttük, élvezve a szép napot. Makin odarúgtatott a Tűzugróval Gerrod mellé, és a két paripa mindenféle barátságos sértéseket prüszkölt egymás fejéhez. - Rám kellett volna hagynod Sir Galent, Jorg - mondta Makin. - Gondolod, hogy elbírtál volna vele? - kérdeztem. - Nem. Nagyon értett a kardhoz az a teuton - felelte Makin, és megtörölte száját a keze fejével. - Nála jobbal sosem mértem még össze a pengém. - Nem ő volt a jobb - mondtam. Csend támadt, amit Elbán tört meg. - Makin emberére talált? Sir Makin? Ezt nem hiszem el. Makin Elbán felé fordult a nyeregben. - Pedig elhiheted. A király bajnoka megszorongatott. De Jorg legyőzte. - Biccentett a Núbai felé. - Egy számszeríjjal. Büszke lettél volna rá. A Núbai végigfuttatta kezét fegyvere vasberakásán, megérintve az istenek képmását. - Ebben nincs mire büszkének lenni, Makin. Sosem igazodtam el a Núbain. Hol olyan együgyű volt, akár Maical, hol meg mélyebb még a feneketlen kútnál is. Hol mindkettő egyszerre. - Maical - mondtam fennhangon, ahogy eszembe jutott. - Mi lett kedvenc féleszűnkkel? Meghalt? Elfelejtettem kérdezni.
- Otthagytuk Norwoodban, Jorh. Avval a hasszúrással már rég meg kellett volna halnia, de nem, ő csak nyöszörgött egyfolytában - mondta Elbán. Letörölte a nyálat az álláról. - Ahhoz is hülye, hogy meghaljon - mondta vigyorogva Makin. - Ki kellett vonszolnunk a város szélére, egy házhoz. Kicsi Rikey ki akarta nyírni, hogy elhallgattassa. Ezen röhögtünk egy jót. - Komolyra fordítva a szót, Jorg, tényleg rám kellett volna hagynod Sir Galent mondta Makin. - Akkor most ott pompázhatnál az udvarban. Még mindig te vagy a trónörökös. Azt a cserfes hercegnőt is megkaphattad volna előbb-utóbb. Veresvár lett a halálos ítéleted, amiért ripityára törted azt a hülye üvegfát. Meg amiért Scorron ringyónak tituláltad a feleségét. Atyád nem megbocsátó alkat. - Igazad lehetne, Makin - válaszoltam. - Ha az volna a becsvágyam, hogy az udvarban „pompázzam”, hagytam volna, hogy az a teuton lemészároljon. Szerencsédre azonban én a Százak Háborúját akarom megnyerni, hogy egyesíthessem a széthullott birodalmat, és császár lehessek. S ha erre van bármennyi esélyem is, a mellett Veresvár elfoglalása kétszáz emberrel gyerekjáték. Az erdő szélén, egy határkőnél ebédeltünk. Ürühúst ettünk, amit A Bukott Angyal konyhájáról csórtunk. Még mindig a zsírt törölgettük ujjainkról, amikor belovagoltunk a fák alá - többnyire jókora tölgyek meg bükkök voltak -, amelyeknek lombját már pirosra csípték az őszi fagyok. Az ágak alatt poroszkálva, miközben a lovak patái az avart zörgették, s leheletük füstpamacsként lebegett előttünk, megint éreztem, hogy a bőröm alá fúródnak azok az édes horgok. Mondják, az ember egész életét végigutazhatja, mégsem szabadul az ancrathi völgyek bűvöletétől. Akkorát ásítottam, hogy belereccsent az állkapcsom. Nem sokat aludtam az éjjel. Köpönyegem átmelegített, és hagytam, hogy Gerrod mozgása elringasson. Bársonyos karokra-lábakra meg lágyságra gondoltam. Szám úgy ejtette ki a nevét, mintha meg akarná kóstolni. - Katherine? - kérdezte Makin. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy engem néz, bosszantóan felvont szemöldökkel. Elfordítottam tekintetemet. Tőlünk balra horgos tövisbokrok fonták körül három szilfa törzsét. Kemény leckét kaptam horgos tövisbokrokból egy viharos éjjel. Nem csak a táj szépsége eresztette belém horgait. Öld meg a nőt. Hátrafordultam a nyeregben, de Makin lemaradt tőlem, a Núbaival tréfálkozott. Öld meg, és szabad leszel mindörökre. Mintha a tövisbokrok aljának sötétjéből jött volna a hang. A lovak patái alatt ropogó avar közül beszélt. Öld meg. Vénséges hang, száraz, irgalmat nem ismerő. Egy pillanatra láttam Katherine-t, amint vér bugyog ki fehér fogai közül, szeme tágra nyílik a meglepetéstől. Ereztem a kést a kezemben, amint nyeléig fúródott a hasába, forró vér csörgött belőle ujjaimra. A méreg zajtalanabb. Hűvösebb. Ez az utóbbi hang az enyém is lehetett, meg a bokroké is -már kezdtek egyformává
válni. Ahhoz, hogy erősek legyünk, tudnunk kell áldozatot hozni. A gyengeség sokba kerül. Ez viszont biztos, hogy én voltam. Már elhagytuk a bokrost, egyre hidegebb lett. Az Erdőőrség hamar ránk talált, ideges is lettem volna, ha nem. Feketébe és zöldbe öltözött, hatfős járőr bújt elő a fák közül, és megkérdezték, mi dolgunk a király országútján. Nem engedtem, hogy Coddin bemutasson. - Beszédem van a parancsnokkal mondtam. Az őrök összenéztek. Szedett-vedett csapat lehettünk, csak Makin festett elegánsan az atyámmal való találkozásra kifényesített páncéljában. Én a hétköznapi vértemet viseltem, Elbán és a Núbai pedig kész akasztófavirágnak tűnhetett rongyaiban. Ekkor mégis megszólalt Coddin. - Ez itt Jorg, Ancrath hercege, a trón várományosa. Bármilyen valószínűtlenül hangzottak a szavai, egyenruhája nyomatékot adott nekik. Az őrök döbbenten álltak. - Beszéde van az Őrség parancsnokával - emlékeztette őket Coddin. Erre megelevenedtek, és egy sor őzcsapát követve bevezettek bennünket az erdő mélyére. Egysoros oszlopban lovagoltunk mögöttük, míg csak el nem untam az arcomba csapódó faágakat, és le nem szálltam a nyeregből. Az őrök gyors iramot diktáltak, ügyet se vetve a királyi sarjra meg a nehéz páncélokra. - Egyáltalán kicsoda az Erdőőrség parancsnoka? - kérdeztem zihálva, miközben úgy csörögtem mögöttük páncélomban, hogy az a téli álmukat alvó medvéket is felriasztotta volna. Az egyik vén legény, bütykös, mint körülöttünk a fatörzsek, hátranézett. - Lord Vincent de Gren. - A bokrok közé köpött, mutatva, hogy mennyire tartja az illetőt. - Idén tavasszal nevezte ki atyád - mondta a hátam mögül Coddin. - Amolyan kegyvesztésféle, úgy tudom. Az Erdőőrség főhadiszállása a Rulow-zuhatagnál volt, a síkon, ahol a Temus-folyó nagyokat kanyarog, mielőtt bátorságát összeszedve levetné magát a hatvanméteres bukkanóról. Vagy tucatnyi jókora, fazsindellyel fedett, gerendákból rótt ház állt ott a lombok alatt. Az Erdőőrség parancsnoka egy elhagyott malomban ütött tanyát, amely gránittömbökből épült, és közvetlenül a zuhatag tetején egyensúlyozott. Többtucatnyi őr jött elő, s nézték, ahogy menetoszlopunk megáll a malomtoronynál. Gondolom, kevés a látnivaló errefelé. Az öreg őr ment, hogy bejelentsen bennünket, mi pedig kikötöttük lovainkat. Nem jött elő egyhamar, úgyhogy vártunk. Hideg szél kerekedett, megzörgette a lehullott faleveleket. Az őrök mellettünk álltak, fekete-zöld köpönyegük lobogott a szélben. Legtöbbjüknél kurtaíj volt. A hosszúíj beleakadna a faágakba, és az erdőben amúgy sem igen van szükség nagy lőtávolságra. Itt nincsenek Robin Hoodok, az erdőőrök nem víg szegénylegények, s aki megszegi a törvényt, azzal rövid úton végeznek. -Jorg herceg. - Kinyílt a torony ajtaja, és egy hermelinbundába öltözött ember lépett ki rajta, ujjait aranylemezekből fűzött övébe akasztva. - Lord Vincent de Gren, ha nem tévedek. - A lehető legőszin-tétlenebbül
rámosolyogtam. - Úgy hallom, azért jöttél, hogy közöld velünk, mindnyájan meg fogunk halni egy ostoba ígéret miatt, amit egy kölyök tett, hogy az apja kedvében járjon! - mondta hangosan, hogy az egész tisztás hallja. Azt az egyet meg kell adni Lord Vincentnek, hogy nem sokat teketóriázott. Márpedig én becsülöm ezt egy férfiban, tényleg, az viszont nem tetszett, ahogyan mondta. Olyan fancsali képe volt, mintha a világ egész savanyúságát a szájában erezné, ami azért volt fura, mert vajgolyóbis termetére csakis komoly zabálások révén tehetett szert, és jó sok hölgymenyétet le kellett mészárolni, hogy hermelinnel burkolhassa be magát. Harminc évesnek néztem, bár a kövéreknél ezt sose tudni: nincs elég bőrük a ráncokhoz. - Látom, gyorsan terjed a hír. - Vajon atyám jobban szeretné, hogy felsüljek, mint hogy Veresvárat megkaparintsa? Ez bizonyos értelemben bók lenne, hiszen arra utalna, hogy képesnek tart a fegyvertényre. De nem, ez csak női praktika lehet, talán egy olyan asszonyé, aki azóta is dühöng a „Scorron ringyó” miatt. Egy asszonyé, aki tudja, hogyan kell titkokat kicsalni szeretkezés után. Egy asszonyé, aki hírvivőket küldhetett a rennati erdőbe. Akár még Gellethbe is. Odaléptem hozzá. - Ezek szerint embereid követnének téged a halálba, De Gren úr? Derék dolog, hogy ilyen hamar elnyerted megbecsülésüket. Úgy hallom, az Erdőőrség nem akármilyen kompánia, csupa kemény legényből áll. - Átkaroltam a vállát. Ez nem tetszett neki, de hát egy herceg sok mindent megengedhet magának. - Gyere, sétáljunk egyet. Nem adtam neki választási lehetőséget. Elindultunk a Temus partján arrafelé, ahol a rohanó víz permetfelhővé változott. - Kövessetek! - kiáltottam hátra. - Ez nem magánkihallgatás. Megálltunk egy nedves kőpadkán, vagy ötven méterre a malomtoronytól, ahol fehéren habzott a víz a sziklákon, mielőtt levetette volna magát a Rulow-zuhatagon. - Jorg herceg, nem egészen ér... - kezdte Lord Vincent. - Hé, te, gyere csak ide! - Elvettem a karomat De Gren válláról, és arra az öregre mutattam, aki kiköpött az erdőben a parancsnok nevére. Kiabálnom kellett, hogy a víz robajlását túlharsogjam. Az öreg odajött hozzánk a padkára. - Ki ez a délceg erdőőr, parancsnok úr? - kérdeztem. A kövér emberek arcán bámulatosan meglátszanak az érzelmek. Legalábbis Lord Vincentén meglátszottak. Néztem, ahogy gondolatai végigpattognak a homlokán, vitustáncot járnak a pofazacskóján, és bekígyóznak nyaka redői közé. - Én... - Elvégre kétszázan vannak a semmirekellők. Persze hogy nem tudhatod mindnek a nevét - mondtam megértően. - Hogy hívnak, erdőőr? - Keppennek, fenség - válaszolta. Izgett-mozgott, szeme ide-oda járt, a kiutat kereste. - Utasítsd, hogy vesse le magát, parancsnok - mondtam. - M-mi? - Lord Vincent elhalványodott. - Vesse le magát - mondtam. - Utasítsd, hogy vesse le magát. - Mi? - Úgy látszik, Lord Vincent belesüketült a vízesés dörgésébe. Keppen a tőre markolatán tartotta kezét. Okos csibész.
- Ha embereid egytől egyig meg fognak halni egy ostoba ígéret miatt, amit egy kölyök tett, hogy az apja kedvében járjon, akkor annak a kölyöknek meg kell győződnie róla, hogy tényleg teljesítik-e majd a parancsodat, amikor a biztos halálba küldöd őket magyaráztam. - És ha még egyszer azt mondod, hogy „mi?”, felmetszem a hasadat. - M... de herceg... Jorg herceg... - Nevetni próbált. - Utasítsd, hogy ugorjon le, most rögtön! - harsogtam bele De Gren képébe. - U-ugorj le! - Ne így! Tekintélyesebben. Ha csak indítványozod neki, nem fog engedelmeskedni. - Ugorj le! - Lord Vincent próbát tett a parancsszóval. - Ez már jobb - mondtam. - Na még egyszer, érzéssel. - Ugorj le! - ordított rá Lord Vincent az öreg Keppenre. Visszatért a szín az arcába, vörös lett, mint a rák. - UGORJ! Ugorj le, az istenedet! - Egy frászt ugrok! - kiáltotta Keppen. Kirántotta a ronda nagy kését, és óvatosan hátrálni kezdett. Vállat vontam. - Mégse volt elég jó, Lord Vincent. Egyszerűen nem volt elég jó! - Azzal löktem rajta egy nagyot, és ő lezuhant. Egyetlen pissz nélkül. Még placcsanást se hallottunk. Két lépéssel Keppennél teremtem, egyik kezemmel megmarkoltam a torkát, másikkal pedig elkaptam kést szorongató kezét. Még egy lépés, és máris ott állt háttal a zuhatag szélének, sarka a semmi fölött billegett, csak a nyakánál fogva tartottam. - Na szóval, Keppen - mondtam. - Hajlandó vagy-e meghalni új parancsnokodért? Rámosolyogtam, de nem hiszem, hogy észrevette volna. - Erre azt kell felelned, hogy igen. Méghozzá úgy, hogy közben komolyan is gondolod, mert sokkal rosszabb dolgok is történhetnek veled a könnyű halálnál, ha egyszer megkapod a parancsot. Nagy nehezen kinyögte, hogy „igen”. - Coddin - böktem rá a kapitányra. - Te vagy az Erdőőrség új parancsnoka. Visszahúztam Keppent, és elindultam a torony felé. Mindnyájan követtek. - Ha azt kérem, haljatok meg értem, ti csak annyit kérdeztek, hol és mikor mondtam. - De nem fogok egyhamar ilyesmit kérni. Az pocsékolás lenne. Az Erdőőrség Ancrath kétszáz legveszedelmesebb katonája, akár tudja ezt atyám, akár nem. Nem üres hízelgés volt. Az erdőben ők voltak a legjobbak. Egy rátermett parancsnokkal az élen ők a fegyvertár legélesebb kardja, és még ahhoz is van eszük, hogy ne ugráljanak le mindenhonnan csak úgy szíre-szóra. - Coddin parancsnokkal elvonultok Gellethbe. - Láttam, hogy néhány száj megrándul erre. Lord Vincent ugrása ide vagy oda, mégiscsak kölyök voltam, Veresvár pedig kész öngyilkosság. - Csupán harminc kilométerre közelítitek meg Veresvárat, ott megálltok. Két hetet töltőtök az ottoni erdőben, fákat döntőtök ostromgépekhez, és levágtok minden járőrt, amely a felkutatásotokra indul. Coddin parancsnoktól majd értesültök a többiről, ha eljön az ideje. Elfordultam tőlük, és belöktem a malomtorony ajtaját. - Coddin, Makin! Követtek. Az előszoba egy egyszerű ebédlőbe nyílt, ahol az asztal hideg libasülttel, kenyérrel, őszi almával volt megterítve. Elvettem egy almát.
- Köszönöm, Jorg herceg. - Coddin mereven meghajolt. - Most, hogy megmentettél a védőkíséreti szolgálattól Crath-városban, szabadon futkározhatok majd a télies gellethi erdőkben. - Halvány mosoly játszott a szája szögletén. - Én is veletek leszek. Álöltözetben. Ezt a szigorúan titkos információt gondod legyen kiszivárogtatni - mondtam. - És hol leszünk valójában? - kérdezte Makin. - A Leucroták szurdokában - feleltem. - Szörnyekkel fogunk eszmét cserélni.
25.FEJEZET Az Óvárosi kapun át tértünk vissza Magasvárba, a delelő nap a tarkónkra tűzött. A családi kard keresztbe volt fektetve előttem a nyeregben, nem is állított meg bennünket senki. A lovakat a Nyugati Udvaron hagytuk. - Patkolják meg rendesen! Hosszú út vár ránk. - Megveregettem Gerrod véknyát, és a lovászgyerek elvezette. - Társaságunk van. - Makin a vállamra tette kezét. - Légy óvatos. - Az udvar túlsó vége felé biccentett. Sageous lépett ki az öregtorony ajtaján: fehér köntösbe öltözött, apró figura. - Biztosra veszem, hogy a mi kis pogányunk éppúgy megszereti majd Jorgy herceget, mint mindenki más - mondtam. - Még jól jöhet, ha egy ilyen ember a zsebünkben van. Makin összevonta szemöldökét. - Inkább tegyél skorpiót a zsebedbe. Kérdezősködtem felőle. Az az üvegfa, amit a minap feldöntöttél, az ő játékszere volt. Maga nevelte. - Meg fog bocsátani érte. - Kőből nevelte, Jorg. Egy zöld gyöngyszemből. Két évébe telt. Vérrel öntözte. Mögöttünk elvihogta magát Rike: zavarba ejtő hang egy ilyen óriástól. - A saját vérével - fűzte hozzá Makin. Erre többen is felröhögtek a testvérek közül. Mindnyájan hallották Sir Galen meg az üvegfa történetét. Sageous egy méterre tőlünk megállt, és körbehordozta tekintetét a testvéreken: némelyik még a lovát fogta, mások körém gyűltek. Pillantása végigvándorolt Rike termetén. - Miért szöktél el? - Nem szokásom elszökni - feleltem. - Négy esztendővel ezelőtt elszöktél atyád házából. - Halk hangon beszélt, és a testvérek lenyűgözve figyelték, mintha csak egy pörgő pennyt bámulnának. - Okom volt rá, hogy elmenjek - mondtam. Zavarba ejtett támadásának iránya. - Milyen okod? - Meg akartam ölni valakit. - Megölted? - kérdezte Sageous. - Sok embert megöltem. - Megölted? - Nem. - Renar grófja azóta is éli világát. - Miért? Vajon miért? - Ártottál neki? Szenvedett tőled hátrányt? Nem. Sőt ha jobban meggondoljuk, ha az úton töltött négy esztendőmet nyomon követjük, azt lehet mondani, hogy inkább hasznára voltam Renarnak. A testvérekkel Kennick báró sarkát harapdáltuk, megakadályoztuk ambíciói kivitelében. Mabbertonban egyenesen egy lehetséges lázadás szívét téptük ki... - Megöltem a fiát. Kést vágtam Marclosba, Renar húsába és vérébe, örökösébe.
Sageous halványan elmosolyodott. - Hazafelé közeledtedben az én védelmem alá kerültél, Jorg. Lehullt rólad a kéz, amely addig irányított. Igaz volna? Nem láttam jelét, hogy hazudna. Szemem végigfutott az arcára rótt feliratokon, egy idegen nyelv bonyolult cikornyáin. Nyitott könyv, csakhogy nem tudtam olvasni benne. - Én segíthetnék neked, Jorg. Visszaadhatnám magadnak önmagadat. Visszaadhatnám az akaratodat. Tenyérrel fölfelé kinyújtotta a kezét. - A szabad akaratot el kell venni - mondtam. Ha bizonytalan vagy, folyamodj mások bölcsességéhez. Jelen esetben Nietzschééhez. Vannak viták, amikor késre van szükség, hogy az ellenfél elevenébe vágjunk, és van, hogy egy bölcs kövével kell fejeket betörnünk. Megfogtam a kezét alulról, bütykei a tenyerembe simultak. - Én mindig a magam akaratából cselekedtem, pogány -mondtam. - Ha valaki irányítani próbálna, arról tudnék. - Biztos? - És ha tudnék róla... Ha tudnék róla, olyan leckét adnék neki fájdalomból, hogy a keleti vörös emberek is hozzám járnának új fogásokat tanulni. - Hallottam, milyen üresen csengenek a szavaim. Gyerekesen. - Nem én vezettelek, Jorg - mondta Sageous. - Hát ki? - Úgy megszorítottam a kezét, hogy ropogtak a csontjai. Vállat vont. - Csak kérned kell, és én visszaadom az akaratodat. - Ha igézet volna rajtam, kideríteném, hogy ki vetette rám, és megölném. - Belém sajdult a régi fájdalom, amely az úton gyötört, egyik halántékomtól a másikig nyilallt a szemem mögött, mint valami üvegszilánk. - Csakhogy nincs, az akaratom pedig az enyém. Megint vállat vont, és elfordult. Lenézve láttam, hogy a balomat szorongatom a jobbommal, és vér csorog az ujjaim közül.
26.FEJEZET A Sageousszal való találkozás után a Nyugati Udvarról egyenesen misére mentem. A pogánnyal való érintkezés fölkeltette bennem a vágyat egy kis Róma, egy leheletnyi tömjén meg egy jó adag dogma iránt. Ha a pogányoknak ekkora hatalmuk lehet, bizonyára az egyház is felruházhatja némi varázserővel az arra érdemeseket, sőt remélhetőleg az arra érdemteleneket is, ha már egyszer megjelennek érte. S ha mégsem, akkor is szükségem volt egy papra. Bevonultunk a kápolnába, ahol Gomst atya éppen celebrált. A kórus hangja megmegbicsaklott a csiszolt márványon kopogó csizmák hallatára. Apácák húzódtak be az árnyékok közé a testvérek kaján vigyora láttán, meg, gondolom, a kompánia bűze elől. Gains és Sim levette a sisakját, és meghajtotta a fejét. A többiek körülnéztek, hogy mit lehetne elemelni. - Ne haragudj, hogy így rád törünk, atyám. - Belemerítettem a kezem a szenteltvíztartóba, hogy lemossam róla a vért. Csípett. - Herceg! - A pulpitusra ejtette a könyvet, és elfehéredett arccal felnézett. - Ezek az emberek... ez nem való. - Ugyan már! - Végigmentem az oldalhajón, szememet a festett mennyezet csodájára szegezve, s lassan körbefordultam, miközben felemelt tenyerem egyfolytában csöpögött. - Hát nem Isten gyermekei ők mindahányan? Bűnbánó gyermekei, akik feloldozásért jöttek? Az oltár előtt megálltam, és hátranéztem az ajtónál összetömörülő testvérekre. Azonnal tedd vissza, Roddat, különben a hüvelykujjad kerül a perselybe! Roddat előhúzott egy ezüst gyertyatartót úti köpönyege szürke rongyai alól. - Az ott semmiképp. - Gomst atya a Núbai felé bökött remegő ujjával. - Az nem Isten báránya. - Fekete báránynak se jó? - Szorosan odaléptem Gomst elé. Összerezzent. - Sebaj, majd az úton megtéríted. - Hercegem? - Velünk jössz Gellethbe, Gomst atya. Diplomáciai küldetés. Csodálom, hogy a király nem értesített róla. - Igazából persze nem voltam meglepve, hiszen abban a pillanatban találtam ki az egészet. - Tüstént indulunk. -De... - Gyerünk! - Elindultam az ajtó felé. Némi habozás után követett. Hallottam vonakodó lépteit a hátam mögött. A testvérek kisorjáztak előttem, Rike végighúzta kezét a falra erősített ereklyetartókon és szentképeken. A papot begyűjtve máris indulni akartam. Utasítottam Ma-kínt, hogy mielőbb vételezzenek ellátmányt, és kivezettem Gomstot a Nyugati Udvarra. - Ezt a Núbából valót nem lenne szabad magunkkal vinnünk diplomáciai küldetésre, herceg. Sőt semmilyen küldetésre sem - suttogta Gomst. - Keresztény papok vérét isszák, hogy varázserőre tegyenek szert, ha nem tudnád. - Tényleg? - Gomst atyától most hallottam életemben először valami érdekeset. - Egy
kis varázserő nekem is elkelne. A pap elhalványodott a szakálla alatt. - Babonaság, hercegem. Tettem még néhány lépést. - Sebaj, az Úr kegyelme velünk lesz az úton, még ha netán megégeted is a Núbait. Egy óra múltán dagadozó nyeregtáskákkal ismét kilovagoltunk az Óvárosba. Sageous már várt bennünket. Egymagában álldogált a kövezett út mentén. Meghúztam a kantárt, mert még mindig nyugtalanított valami. Elültette bennem a kételyt. Egyre azt hajtogattam magamban, az erőmet bizonyítja, hogy félretettem Renar grófot, áldozat ez vasakaratom előtt, amellyel megnyerem majd a trónok harcát. De néha, mint ahogy most is, nem egészen hittem benne. - Fogadd el a védelmemet, herceg - mondta Sageous. - Eddig is megvoltam nélküle. - De most Gellethbe tartasz, megszilárdítani atyád hatalmát. - Úgy van. - Körülöttem felnyihogtak a testvérek paripái. - Ha egy bizonyos valaki azt hinné, hogy sikerülhet, megállítana - mondta Sageous. Az, aki évek óta játszott veled, meg fogja szorítani a köteléket, amit te kilazítottál. Talán a pap segítségedre lehet. Máskor is segített a jelenléte. Van némi talizmánértéke, de máskülönben csak üres csuha. Egy ló feszült Gerrod oldalának: mellém léptetett egy lovas. Kardom markolatára csúsztattam a kezem. - Nem kedvellek, pogány. - Mit gondolsz, mi rémisztette meg azt a lápi holtat, Jorg? -Egy pillanatra sem zökkent ki nyugalmából. - Én... - De üresnek rémlett a hetvenkedés, alighogy kimondtam. - Egy mérges fiú? - Sageous megrázta a fejét. - Az a holt lény egy sötét kezet látott a szíveden. -Én... - Fogadd el a védelmemet. Álmodhatsz dicsőbb álmokat is. Máris rám nehezedett az álom puha súlya, alattam megingott a nyereg. - Álomboszorkány. - Sötét hang a vállamnál. - Álomboszorkány. - A Núbai kinyújtotta számszeríját, fekete marka a nyelére feszült, izmai dagadoztak a súlyától. - Nálam a zálogod, Álomboszorkány, varázserőd nem éri el a fiút. Sageous hátrahőkölt, a tetovált írás megvonaglott az arcán. Abban a pillanatban felnyílt a szemem. - Te vagy az. - Vakító volt a felismerés. - Te juttattad atyám tömlöcébe a testvéreket. Te küldted utánam a vadászodat, hogy öljön meg. A Núbai íjára tettem a kezem, felidézve, hogyan vette el attól az embertől, akit megöltem egy csűrben, egy viharos éjszakán. Az álomboszorkány vadászától. - Utánam küldted a vadászodat, hogy öljön meg. - Sageous varázsának utolja is lehullt rólam. - De most az én vadászom viseli a fegyverét. Sageous sarkon fordult, és félig futva a várkapu felé indult. - Imádkozz, hogy ne találjalak itt, amikor visszatérek, pogány - mondtam halkan. Ha
meghallotta, könnyen lehet, hogy meg is fogadja. Hátra se nézve lovagoltunk ki a városból. Az eső az ancrathi síkon ért utol bennünket, és elkísért Gelleth hegyvidéki határáig. Áztam-fáztam eleget, míg az utat jártam, de az az eső, amely atyám birodalmát elhagyva csapott le ránk, hideg nyomorúságával a csontunknál is mélyebbre hatolt. Burlow étvágyán azonban mit sem változtatott, és Rike mogorvaságán sem. Burlow úgy zabáit, mintha személyes ellensége volna az ellátmány, Rike pedig minden egyes esőcseppet elátkozott. Parancsomra Gomst mindenkit meggyóntatott. Vörös Kent bűnei hallatán, s megtudva, hogyan tett szert a nevére, arra kért, mentsem fel kötelessége alól. Hazudós suttogását hallgatva már rimánkodott. Teltek a napok. Hosszú napok, hideg éjszakák. Katherine-ről álmodtam, az arcáról, vad tekintetéről. Esténként Gains rejtélyes pörköltjét ettük, Hájas Burlow pedig gondját viselte az állatoknak, ellenőrizte a patájukat meg a csüdjüket. Burlow mindig vigyázott a lovakra. Talán bűntudata volt, amiért akkora súlyt cipeltet velük, de én inkább annak tulajdonítottam, hogy beteges módon félt a gyaloglástól. Egyre följebb kapaszkodtunk a sivár hegyek közé. Végül elállt az eső. Egy magas hágón letáboroztunk, és a Núbai mellett üldögélve néztem a napnyugtát. A Núbai a számszeríjának sugdosott régi titkokat hazája nyelvén. Két napig kantárszáron vezettük a lovakat a hegyoldalakban, amelyek túl meredekek és kövesek voltak, legföljebb hegyi kecskék patái bírták volna. Egy oszlop jelezte a Leucroták szurdokának bejáratát. Két méter széles és kétszer olyan magas volt, tetejét mintha valami óriás szeszélye zúzta volna szét. A felső rész maradványai a földön hevertek körülötte. Rúnákat láttunk rajta, talán latinul, de annyira megkoptak már, hogy szinte semmit sem tudtam kibetűzni belőlük. Az oszlopnál megpihentünk. Felmásztam a tetejére, hogy szóljak a testvérekhez, és szétnézzek a tájon. Megparancsoltam a testvéreknek, hogy verjenek tábort. Gains tüzet rakott, és csörömpölni kezdett az edényeivel. A szurdokban csak gyenge szellő fújt, alig lebbentette meg a sátrak vízhatlan vásznát. Megint eleredt az eső, de csak szitálva, lágyan, hidegen. Rike meg se moccant fektében a kövön, vagy öt lépésre az oszloptól; horkolása olyan volt, mint amikor fát fűrészelnek. Álltam, és néztem a sziklafalakat. Barlangok vannak odafenn. Sok barlang. Hajam lelógott, ahogy hátrahajtottam a fejemet. Megengedtem a Núbainak, hogy tucatnyi hosszú copfba fonja, s a végükre bronz-amuletteket erősítsen. Azt mondta, távol tartják a rossz szellemeket. így már csak a jók miatt kellett aggódnom. Kezemet az Ancrathok kardjának markolatán nyugtattam, hegyét a földbe szúrtam a lábam előtt. Vártam valamire. Az emberek idegesek lettek, akárcsak az állatok. Abból lehetett megállapítani, hogy nem panaszkodtak. Velem együtt nézték a hegyoldalakat, a fogatlan Elbán éppolyan viharvert volt, mint a sziklák, mellette a fakó, ragyás Roddat, a titkokkal teli Vörös Kent, az alamuszi Row, Hazudós, Hájas Burlow meg rongyos bandám többi tagja. A Núbai az oszlopnál állt Makinnal. A bajtársaim. Mind aggódnak, és nem tudják, miért. Gomst úgy
nézett ki, mint aki szívesen futásnak eredne, ha tudná, merre menjen. A testvérek messziről megorrontották, ha baj volt. Tisztában voltam ezzel, és azzal is, hogy ha egyszerre mind aggódnak, akkor veszedelem leselkedik ránk. Nagy veszedelem. Részlet Trenti Sir Makin tárgyalásának jegyzőkönyvéből: Helot bíboros, pápai ügyész: És tagadod-e a wexteni székesegyház lerombolását? Sir Makin: Nem tagadom. Helot bíboros: Hát Alsó-Merca kifosztását? Sir Makin: Nem, sőt Felső-Merca kifosztását sem tagadom. Helot bíboros: Foglaljátok jegyzőkönyvbe, hogy a vádlott mulatságosnak találja bűnei sorolását. Jegyzőkönyvvezető: Megtörtént.
27.FEJEZET A szörnyek a sötétség beálltával jöttek elő. Árnyak lepték el a szurdokot, és akkora csend lett, hogy a szél se tudta megzavarni. Makin a vállamra ejtette kezét. Összerezzentem, és futó gyűlölettel vegyítettem félelmemet, gyűlölettel a gyengeségem iránt, és Makin iránt, aki felfedte előttem. - Ott fenn. - Bal felé biccentett. Az egyik barlangnyílás belülről kapott fényt: egyetlen árva szem figyelt bennünket a sűrűsödő sötétségben. - Az nem tűz - mondtam. A fényben nem volt semmi meleg, meg se lebbent. Miközben néztük, a fényforrás elmozdult, mire éles árnyékok lódultak végig a hegyoldalakon. - Egy lámpás? - Hájas Burlow lépett oda mellém, és tanácstalanul felfújta a képét. A testvérek körénk gyűltek. A furcsa lámpás kibújt a hegyoldalra, s mögötte sötétbe borult a barlang szája. Úgy világított, mint valami csillag, hideg fénnyel, ezernyi ragyogó pászma nyúlt ki belőle. Egyetlen alak vágott árnyékos éket a fénybe: a lámpáshordozó. Néztük, ahogy minden sietség nélkül közeledik. A szél jeges ujjakkal matatott testemen, cibálta köpönyegemet. - Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus. - Valahol az éjszakában a vén Gomsty darálta az Üdvözlégyet. Lassan, fokozatosan elhatalmasodott rajtunk a rettenet. - Istennek szent anyja! - szakadt ki Makinból, mintha csak a félelmet akarná lerázni magáról. Mindannyian éreztük a félelmet, ott közeledett felénk a láthatatlan sziklák között. A testvérek futottak volna, de nem volt hová. - Fáklyákat, az isten verje meg! Tüstént! - Én vetettem véget a bénultságnak, de engem is megdöbbentett, hogy olyan sokáig álltam ott hipnotizáltan, a közeledő jelenésre meredve. - Rajta! - Kardot rántottam. Erre mozgolódni kezdtek. Rohantak a tűz parazsához, botladozva az egyenetlen talajon. - Núbai, Row, Burlow, ellenőrizzétek, nem jön-e valami fölfelé a folyó mentén! - Abban a pillanatban, hogy kimondtam, már tudtam, bekerítettek bennünket. - Ott! Ott, a bukkanó mögött! - mutatta a Núbai a számszeríjával. Láthatott valamit, mert a Núbai sohasem ijedt meg az árnyékától. Lekötött bennünket az az elbűvölő fény, és közben szépen bekerítettek. Akár a piactéri markecolók. Tereid el a balek figyelmét egy bájos arccal, és halászd ki a zsebéből az erszényt hátulról. Fellángoltak a fáklyák, az emberek fegyvereikért szaladtak. Egyre közeledett a fény, és most már azt is láttuk, hogy micsoda: egy gyermeklány, és a bőréből áradt a sugárzás. Egyenletes tempóban közeledett, izzott minden porcikája, fehéren, akár az olvasztott ezüst, csak a rongyai homálylottak rajta. - Ave Maria, gratia plena! - csapott föl Gomst atya hangja; mint valami pajzsot emelte maga elé a fohászt.
- Üdvöz légy, Mária - visszhangoztam. - Malaszttal teljes, naná. A lány szeme ezüsttel égett, a lángok kísértetiesen táncoltak a bőrén. Törékeny szépségétől a lélegzetem is elállt. Egy szörny lépkedett mögötte. Más körülmények között ő keltett volna elsődlegesen figyelmet. Valóságos emberparódia volt, úgy öltötte fel Ádám alakját, ahogyan tehén majmolhatná a lovat. A fény felfedte borzalmas teste minden részletét. Lehetett vagy két méter magas. Jó pár hüvelykkel több még Kicsi Rikey-nál is. Hazudós megemelintette az íját, grimaszba rándult arcára kiült az undor. Megmarkoltam a karját, ahogy célba vette a szörnyet. - Ne! - Hallani akartam a hangjukat. Azonkívül igencsak úgy festett, hogy egy nyílvessző mindössze felbosszantaná új barátunkat. Ráncos, vöröslő irhája alatt a szörny mellkasa akkora volt, mint egy négyszáz literes hordó. Bordái kiálltak a húsából, és a szíve fölött hajlottak össze. A lány fénye hideg csókként érintett meg bennünket, lelkemben éreztem a lényét. Beszélt, és a hangja mintha a sziklák közül kelt volna. Léptei emlékezetem folyosóin visszhangzottak. Vannak helyek, ahol gyermekeknek sohasem volna szabad kóborolniuk. Belenéztem a lány ezüst szemébe, és egy pillanatra árnyak lobbantak át a testén. - Isten hozott táborunkban - mondtam. Előreléptem, hogy köszöntsem őket, magam mögött hagyva a testvéreket, s behatolva a lány aurájának fényébe. A szörny rám mosolygott, széles vigyorában farkastól lopott fogak villantak. Szeme, mint a macskáé, összeszűkült a fényben, és visszavetette. Elléptem a szépség mellett, és megálltam a szörny előtt. Felmértük egymást. Végigfuttattam tekintetem a csontjaira halmozott izomzaton, amelyet lüktető erek hálóztak be, és megkeményedett szélű forradások éktelenítettek. Könnyűszerrel megvacsorázhattam volna az egyik tenyeréből. Mindegyik kezén három ujj és egy hüvelyk volt, olyan vastagok, mint a lány karja. Bármelyik markával összeroppanthatta volna a fejemet. Előrebillentett nyakkal, nagyot ordítva nekiugrottam, és a képébe toltam az arcomat. Hátrahőkölt, és megbotlott egy kőben. Kitört belőlem a nevetés. Abba se tudtam hagyni. - Miért? - A lány döbbentnek látszott. Félrebillentette fejét, és újra meglódultak rajta az árnyak. - Csak. - Levegő után kapkodtam, közben a szörny visszanyerte egyensúlyát. - Mert... dögöljön meg. Mert ekkora böhöm rohadék. - Letöröltem arcomról a vigyort. Mert egy pillanatra megijesztett. Mert kicsinek éreztem magam mellette. Lenéztem a gyerekre. - Nagyobb vagyok nálad. Félsz tőlem ezért? - Igen, félek - válaszolta a lány. - De nem a termeted miatt, Jorg. Hanem a szálak miatt, amelyek körülötted egyesülnek. A vonalak miatt, mert ott találkoznak össze, ahol nem láthatom őket. A súly miatt, és a kés éle miatt, amelyen nyugszik. - Dallamos, magas, édes hangja volt. - Egész jó orákulum lenne belőled, gyermek - mondtam. - Prímán elegyedik benned a mélyértelműség meg az üresség. -Visszalöktem kardom a hüvelyébe. - Szóval tudod a
nevemet. Megosztanád velem a tiédet? Van a leucrotáknak nevük? - Az enyém Jane. O pedig Gorgoth, hegymélyi vezér. - Örvendek. - Meghajoltam. - Talán a barátaitok is előbújhatnának a sziklák mögül, s akkor testvéreimnek nem kellene árnyakra lövöldözniük. - Fel! - Gorgoth hangja még mélyebben zengett, mint képzeltem, márpedig éppen eléggé mélynek képzeltem el. Szörnyek emelkedtek föl sorra a tábor körül, némelyik megdöbbentően közel hozzánk. Ha a nagy katedrálisokról minden vízköpő és egyéb rémség leválna, és sereget alkotna, a leucroták képeznék ezt a megelevenedett hadat. Nem volt közöttük két egyforma. Mindegyiket emberi vázra kenték föl, csakhogy ügyetlen kézzel. Egyik se volt olyan hatalmas és irtózatos, mint Gorgoth. Legtöbbje tele volt nyílt fekélyekkel, szörnyűséges bibire sókokkal és borzalmas összevisszaságban rájuk hányt daganatokkal, egyikmásiknak a törzséről elsorvadt végtagok lógtak. - Szent ég, Gorgoth! Kicsi Rikey egy szépfiú a barátaidhoz képest - mondtam. Odajött Makin, Jane ragyogásától összehúzott szemmel. Tenyerével elárnyékolta az arcát, és felsandított Gorgothra. - Ő pedig Sir Makin - mondtam. - Olidan király udvari lovagja, réme a... - Megbízható ember - vágott közbe Jane magas hangja. - Ha a szavát adja. Rám fordította azokat az ezüst szemgolyókat, s egyszeriben úgy éreztem, körém csődül minden tegnapom. - Be akartok hatolni a hegy gyomrába - mondta. - Igen. - Ezt igazán nem tagadhattam. - Halált hordozol, Ancrath hercege - mondta a lány. Gorgoth felmordult erre. Úgy hangzott, mintha két sziklát dörzsölnének össze. A gyermek a csuklójára tette világító kezét. - Akár beleegyezünk, akár ellenállunk, halál lesz a vége. - Nem vette le rólam a szemét. - Mit kínálsz cserébe a szabad átvonulásért? El kellett ismernem, hogy érti a játszmát. Rosszul járnak akkor is, ha beválik a tervem, és akkor is, ha megpróbálnak utunkba állni. - Valóban hoztam nektek ajándékot - mondtam. - De ha nem nyeri el tetszéseteket, ígérhetek mást is. Sir Makin kezeskedni fog érte, márpedig ő megbízható ember. Lemosolyogtam a lányra. - Amikor megláttam ezt a helyet egy térképen... - Szeretettel idéztem fel magamban a körülményeket. - Sally... - suttogta a lány, velem együtt idézve fel a fogadót. Egy pillanatra elképedtem. Nem tetszett, hogy ez a kislány a fejemben matat, ajtókat nyit ki, gyerekes véleményeket formál, olyan helyekre világít be fényével, amelyeknek sötétben kellene maradniuk. Lényem egy része, nagy része szerette volna azonmód megölni. Lehiggadtam. - Amikor megláttam ezt a szurdokot a térképemen, arra gondoltam: „Micsoda istentől elhagyott hely!” És akkor eszembe jutott, milyen csereüzletet ajánlhatnék nektek. Elhoztam hozzátok az Istent. - Megfordultam, és Gomst atyára mutattam. - Megváltást hoztam nektek, az úrvacsora áldását. Kegyajándékot, katekizmust... a gyónás szentségét, ha kívánjátok. Szóval van itt bőven, amivel
megmenthetitek rusnya kis lelketeket. Gomst atya nőies visítást hallatva futásnak eredt. A Núbai a dereka köré fonta sötét karját, és a vállára lódította. Jane-től vártam a választ, de Gorgoth kötötte meg az üzletet. - Elfogadjuk a papot. - Hangjába belesajdult a mellkasom. - Elvezetünk benneteket a Nagy Lépcsőhöz. A nekromanták úgyis rátok találnak. Nem fogtok visszatérni. Egyesek szerint Vörös Kentnek rút szíve volt, és ez igaz is lehet, de aki látta, hogyan semmisített meg egy hattagú gyalogos járőrt baltával és késsel, az nem tagadhatja, hogy a lelkülete, az művészi volt.
28.FEJEZET - Nekromanták? - Jane mögött baktattam, Gorgoth énmögöttem. A könyvekben nem volt szó nekromantákról. - A holtak urai. Mágusok... - Tudom, hogy micsodák - vágtam Gorgoth szavába. - De mit keresnek az utamban? - Vonzza őket a Honas-hegy - mondta Jane. - Mert halál lakozik a mélyén. Ősi mágia. Megkönnyíti a dolgukat. A leucrotáknak még a barlangjaik is rondák voltak. Hétéves lehettem, Williarn meg öt, amikor Lundist mester levitt bennünket a paderacki üregekbe. Ancrath örökösei az udvar tudta nélkül leosontak a sötét mélybe, és ott olyan oszlopos-csodás katedrálisra bukkantak, hogy amellett az Úr kegyelme is eltörpül. Sohasem feledem annak a helynek a szépségét. A leucroták termei nélkülözték azt a könnyed eleganciát, azt a rejtett művésziességet, ami a világ mélyein sok helyütt rejtőzik. A folyosók, amelyeken végighaladtunk, Építő-kőből készültek, amit rég el felejtett szakértelemmel öntöttek. Jane fénye ódon boltozatokra esett, amelyek itt-ott megrepedeztek, és hámlott róluk a mész. Lezuhant tömbök közt kanyarogtunk, akkorák voltak, mint egy lovas kordé, egyre beljebb nyomulva, mint a mag felé igyekvő féreg, be a hegy gyökeréhez. - Fogd be a pofád, te pap! - Row a Núbai mögé ért, és megmutatta a vén Gomstynak a kését: ronda egy vasdarab volt, kétségtelenül. Gomst atya rögvest abbahagyta a jajgatást, és nekem máris hiányzott, mert hátborzongatók voltak a visszhangok. Hátramaradtam egy szóra, meg hogy gondoskodjam róla, Row darabokra ne metélje ajándékunkat, mielőtt formálisan is átadnánk őt a szörnyeknek. - Béke, atyám - mondtam. Félrelöktem Row pengéjét. Csúnya pofát vágott rám a ragyái meg sunyi szeme közül. - Csupáncsak nyájat fogsz cserélni, atyám - mondtam Gomstynak. - Új gyülekezeted valamivel rusnyábbnak tűnhet, na de belülről? Biztosra veszem, hogy jobbak lesznek Row-nál. A Núbai nagyot nyögve megigazította Gomst atya súlyát a vállán. - Tedd le - mondtam. - Tud járni. Ebben az útvesztőben úgyse futhat el. A Núbai talpra állította az öreg Gomstyt. Rám nézett, fekete arcában lehetetlen volt olvasni. - Nem helyes ez, Jorg. Arannyal kereskedj, ne emberrel. Gomst atya szent ember. A fehér Krisztus szószólója. Gomst eddig még sosem látott gyűlölettel nézett a Núbaira, mintha az hirtelen szarvakat növesztett és Luciferhez fohászkodott volna. - Hát mostantól majd Gorgothnál lesz Krisztus szószólója -mondtam. A Núbai nem válaszolt, arca kifejezéstelen maradt. A Núbai hallgatása mindig arra ösztökélt, hogy még többet mondjak. Mintha ki kellene engesztelnem őt. Makin is fel tudta borzolni az idegeimet, de nem ennyire. - Végül is bármikor elmehet - mondtam. - Hazakutyagolhat, ha akar. Csak élelmet meg térképet kell kerítenie magának az útra.
A Núbai rám villantotta mosolya fehér félholdját. Továbbmentem, s egy hideg hang a gyengeségről susogott bennem, az ék éléről, a könny nélkül metsző késről, a forró vasról, mely kiégeti a sebet, mielőtt elmérged. Nem jó szeretni egy testvért. Jane fénye fakult, meglibbent, amint közelebb értem. Felszisszent, és hátrahőkölt. Ajkamat mosolyra görbítve elképzeltem, amint lezuhan egy szikláról. Jobban bevált, mint hittem. Felsikoltott, és eltakarta a szemét. Gorgoth közénk lépett. - Hagyd békén őt, Sötét Herceg. Árnyékban lépkedtem hát tovább, és ők bevezettek bennünket a hegy gyomrába. Széles, több kilométer hosszú, sima padlójú, ívelt mennyezetű alagutakban gyalogoltunk. Rozsdacsíkok futottak végig rajtuk párhuzamos vonalakban, bár sejtelmem sem volt róla, miért fektetnének így le vasakat, hacsak nem olyan csövek voltak, amelyekben hajdan az Építők titkos tüze áramlott. Jane-t és két magaszőrűt kivéve mindenkit ott hagytunk egy tó partján, amely olyan széles volt, hogy még az ő ezüst fénye sem ért el a túlsó végéig. Ezt is az Építők készítették. Egyetlen lépcsőfok választotta el egymástól a követ és a vizet, a plafon lapos volt és dísztelen. Jane népe elvonult a víz mentén álló, fából és bőrökből tákolt viskókba. Gorgoth vezette őket, egyik mancsát Gomst atya vállán nyugtatva. Jane megállt, és tekintetét a ránk ügyelő két vízköpő egyikéről a másikára fordította. Nem mondott semmit, de éreztem a hangtalan beszéd áramát, ahogy utasítással látta el őket. - Hozzám nincsenek búcsúszavaid, kicsim? - kérdeztem. Fél térdre ereszkedtem előtte. Ádáz jókedv töltött el. - Semmi jóslat? Semmi gyöngyök, amiket a disznó elé szórhatnál? Gyerünk, adj bepillantást. Vakíts el a jövendővel. Szemembe nézett, és vakított a fénye, de nem fordítottam el tekintetemet. - A te választásaid olyan ajtók kulcsai, amelyek mögé nem láthatok. Ereztem, hogy elönt a düh, acsarogva lenyomtam magamban. - Van még több is. - Egy sötét kéz nehezedik a válladra. Lyuk van a lelkedben. Lyuk. Az emlékezetedben. Egy lyuk... lyuk... magába ránt engem... beránt... Megragadtam a kezét. Hiba volt, mert egyszerre égette a bőrömet és fagylalta a csontomat. Elengedtem volna, ha tudom, de minden erő kiszállt belőlem. Egy pillanatig csak a gyermek szemét láttam. - Ha találkozol vele, fuss el. Csak fuss el. Semmi mást ne csinálj. - Olyan érzés volt, mintha én mondanám a szavakat, pedig hallottam, ahogy Jane hangja formálja őket. Aztán elterültem. Fáklyafényekre ébredtem. - Magához tért. Rike bámult bele az arcomba. - Jézus, Rike, már megint patkányhúggyal gargarizáltál? -Félretoltam ronda állkapcsát, s a vállába kapaszkodva felhúztam magam. Körös-körül mozgolódni kezdtek a testvérek, magukra aggatva szerelvényüket. Makin is odajött a vízpartról, mögötte feltoronylott Gorgoth. - Hozzá ne nyúlj még egyszer a Leucroták Prófétanőjéhez! -förmedt rám tréfásan.
Láttam a megkönnyebbülést a szemében. - Ezt megjegyzem magamnak - mondtam. Gorgoth rám morcolta szemöldökét, és előreindult, kezében egy kisebb fányi szurokfáklyával. Most már felfelé vezetett az utunk, az alagút porának keserűmandula-íze volt. Alig ezer méter után az alagút jókora tárnává szélesedett, amelyet rejtélyes célú kőárkok szegdeltek: több méter szélesek és embernyi mélyek voltak. A tárna nyílásánál egy faketrec állt a fal mellett, ajtaja kötéllel rögzítve. Két gyerek kuporgott a csupasz ketrec közepén. Két leucrota. Gorgoth kitárta az ajtót. - Kifelé. Egyik se láthatott hét nyárnál többet, már ha lehet nyarakban mérni az időt a sötét leucrota barlangokban. Anyaszült meztelenül másztak elő: két csont-bőr fiúcska, láthatóan testvérek, a kisebbik talán ötéves. Az eddig látott leucroták közül ők voltak a legkevésbé szörnyűek. Fekete-fehér csíkok lepték a bőrüket, úgy néztek ki, mint holmi indus tigrisek. A nagyobbik rám nézett: szeme éjfekete volt, se fehérje, se írisze, se pupillája. - Nem kellenek a gyerekeitek - mondta Makin. Zsebébe nyúlt, és odavetett nekik egy fonat szárított húst. - Csukd vissza őket. A hús a nagyobbik lába elé esett. A gyerek nem vette le a szemét Gorgothról. A kisebbik mereven bámulta a húst, de nem mozdult. Bőrük úgy feszült rá csontjaikra, hogy meg tudtam volna számlálni a bordáikat. - A nekromantáknak szánjuk őket, úgyhogy ne pocsékold rájuk az élelmet. - Gorgoth mély hangú morgásába belerezgett az ember dobhártyája. - Áldozati adomány? - kérdezte a Núbai. - Úgyis halottak már - felelte Gorgoth. - Nincs meg bennük a leucroták ereje. - Nekem egészségesnek tűnnek - mondtam. - Csak fel kéne táplálni őket egy kicsit. Biztos, hogy nem a féltékenység beszél belőled, amiért nem olyan csúfak, mint ti többiek? - Nemigen érdekelt, mit fog művelni Gorgoth a kölykökkel, de jólesett ugratnom. Gorgoth meghajlítgatta a kezét, s a hat óriási bütyök akkorákat roppant, mint fahasábok a tűzben. - Egyetek. A két fiú rávetette magát a húsra, acsarogva, mint a kutyák. - A leucroták tisztán születnek, képességeinkre növés közben teszünk szert. Lassú folyamat. - Gorgoth a fiúkra bökött, akik a hús utolját nyaldosták fel a kövezetről. - Ezek ketten máris több változáson estek át, mint a kétszer ilyen idősek. A képességek felgyorsulva és felerősödve jelentkeznek bennük. Ekkora változásokat senki sem bír elviselni. Láttam már ilyet. Az efféle képességek kiforgatják az embert. - Keskeny macskaszeméből ki lehetett olvasni, hogy komolyan beszél, hogy tényleg tanúja volt már hasonló jelenségeknek. - Akkor már jobb, ha fizetségül szolgálnak, hogy távol tartsák barlangjainktól a nekromantákat. Jobb, ha őket ragadják el a holt lények, mint hogy olyan áldozatok után kutassanak, akik még élhetnének. Gyors lesz a haláluk, és hosszú békére lelnek. - Biztos úgy van, ha te mondod. - Vállat vontam. - Menjünk. Szeretnék mielőbb
találkozni ezekkel a nekromantákkal. Követtük Gorgothot át a tárnán. A két testvér körülöttünk ugrabugrált, és láttam, hogy a Núbai szárított barackot vet nekik gyapjúzekéje zsebéből. - Mi a terved? - kérdezte halkan Makin. - Hmm? - Néztem, ahogy a kisebbik fürgén odébb szökken Hazudós rúgása elől. - Ezekkel a nekromantákkal kapcsolatban... mi a terved? -suttogta Makin. Nem volt tervem, de az ilyesmi csupán egy újabb leküzdendő akadály. - Régen a holtak holtak maradtak - mondtam. - Olvastam róla atyám könyvtárában. A holtak nagyon sokáig csak a mesékben járták a földet. Még Platónnál is el vannak dugva jó messze, a Sztüx-folyón túlra. - Hát ennyit ér a sok olvasás - felelte Makin. - Én még jól emlékszem a lápi útra. Azok a szellemek nem ismerték a könyveidet. - Núbai! - kiáltottam. - Gyere csak ide, magyarázd el Sir Makinnak, miért nem maradnak békén mostanában a holtak. Odajött hozzánk, vállán számszeríjával, szegfűszegillatot árasztva. - A núbai bölcsek szerint nyitva maradt az ajtó. - Elhallgatott, rózsaszín nyelvét végigfuttatta vakító fehér fogsorán. - Van egy ajtó, amely a halálba vezet, egy fátyol a világok között, ezen nyomakodunk át, amikor meghalunk. De az Ezernyi Napvillanás Napján annyi embernek kellett átnyomakodnia egyszerre, hogy az ajtó elromlott. A fátyol ma már igen vékony. Elég egy suttogva kimondott ígéret, és máris vissza tudod csalogatni a holtakat. - Na látod, Makin - mondtam. Makin a homlokát ráncolva összepréselte ajkát. - És a terv? - Hát igen - mondtam. - Szóval a terv? - Makin dühítően makacs tudott lenni. - A terv az, ami mindig. Addig öldössük őket, míg nyugton nem maradnak. Row testvérre mindig számítani lehetett, hogy messzire lő a kúriaijával. Számítani lehetett rá, hogy késelés után más vére fog száradni az ingén. Számítani lehetett rá, hogy minden adandó alkalommal hazudni, csalni, lopni fog, és fedezi társa hátát. De a szemében nem lehetett megbízni. Jóságos szeme volt, és nem lehetett megbízni benne.
29.FEJEZET Az Építők mintha utálták volna a lépcsőket. Gorgoth veszedelmes ösvényeken vezetett bennünket fölfelé a hegy gyomrában, melyeket végtelennek tűnő függőleges aknák falába vágtak. Lehet, hogy az Építők szárnyakat növesztettek, vagy, akár az indus távolba látók, az akaraterejüknél fogva fel tudtak emelkedni. Mindenesetre az utánuk jövők csákánnyal vájtak keskeny, durva lépcsőt az öntött kőből való aknák falába. Vigyázva kapaszkodtunk felfelé, előrenyújtott kézzel, összehúzva magunkat, nehogy egy figyelmetlen vállmozdulat miatt lezuhanjunk a mélybe. Ha a mélység meg lett volna világítva, biztosra veszem, hogy némely testvéreket kardheggyel kellett volna noszogatni, de a sötétség sok bűnt elnyel, és mi elhitettük magunkkal, hogy padló van öt méterre alattunk. Furcsa, de minél mélyebb egy gödör, annál inkább vonzza az embert. A szédítő perem, a tűhegyes penge igézete a mélységre is áll. Felfelé igyekvésünk minden pillanatában éreztem az alattunk ásító űr csábítását. Gorgoth igencsak úgy nézett ki, mint aki nem efféle egyensúlyozásra termett, mégis könnyűszerrel vette az akadályt. A két leucrotagyerek meg előttem ugrabugrált a lépcsőkön, olyan gondtalanul, hogy kedvem lett volna lelökni őket az aknába. - Miért nem szöknek el? - kiáltottam előre Gorgothnak. Nem válaszolt. Gondolom, a fiúk tisztában lehettek vele, hogy a lezuhanásnál sokkal rosszabb sors vár rájuk, ha egyszer végre felérünk ennek az egésznek a tetejére. - A halálba viszed őket. Miért követnek? - kérdeztem a terjedelmes háttól. - Őket kérdezd. - Gorgoth hangja mint a mennydörgés görgött végig az aknán. Elkaptam az idősebbik testvér nyakát, és kilógattam a mélység fölé. Jóformán semmi súlya nem volt, nekem meg jólesett egy kis pihenő. A lépcsőfokok szaporodtával egyre fájdalmasabban égtek az izmok a vádlimban. - Hogy hívnak, szörnyike? - kérdeztem. Rám nézett, szeme sötétebbnek és szélesebbnek rémlett még a jobbomon ásító űrnél is. - Hogy hívnak? Sehogy se - felelte magas, édes hangján. - Helytelen. Majd én adok neked nevet. Herceg vagyok, tehát megtehetem. Legyen a neved mostantól Góg, az öcsédé meg Magóg. Vörös Kentre pillantottam, aki mögöttem állt lihegve, de csak értetlenség tükröződött azon a parasztpofázmányán. - Góg és Magóg... A fenébe is, miért nincs itt egy pap, aki értené a biblikus viccet? mondtam. - Nem hittem volna, hogy egyszer még hiányolni fogom Gomst atyát. Visszafordultam az ifjú Góghoz. - Te meg minek örülsz annyira? Az a vén Gorgy-goth amott a holtaknak visz, hogy fölfaljanak. - Szembeszállhatok velük - felelte csendesen Góg. - így szól a törvény. - Ha zavarta is, hogy a nyakánál fogva lógatom, nem mutatta. - Na és a kis Magóg? - Az öccse felé biccentettem, aki a fölöttünk levő lépcsőfokon kuporgott. - Ő is harcolni fog? -Muszáj volt vigyorognom a gondolatra, hogy ezek ketten összecsapnak a halálmágusokkal.
- Majd én megvédem - mondta Góg, és tekeregni kezdett a markomban, olyan erővel és olyan sebesen, hogy le kellett tennem, különben engem is magával ránt a szakadékba. Odaugrott a testvéréhez, és csíkos kezét csíkos vállára fektette. Aztán csak néztek fekete szemükkel, csendesen, mint két kisegér. - Jó muri lesz - mondta mögöttem Kent. - Lefogadom, hogy a pöttöm bírja tovább! - kiáltotta Rike, és hangosan röhögött, mintha valami vicceset mondott volna. Majdnem lecsúszott a lépcsőről, el is hallgatott menten. - Ha meg akarod nyerni ezt a játszmát, Góg, akkor a kis Magóg csak gondoskodjon magáról. - Amint kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy egyszeriben feláll a hátamon a szőr. - Mutasd meg, hogy tudsz vigyázni magadra, és lehet, hogy találok majd valamit, amire jobban vágynak azok a nekromanták, mint a te girhes lelkedre. Gorgoth továbbindult, a testvérek szó nélkül követték. Az alkaromat dörzsölgettem járás közben, mert újra viszketni kezdtek rajta a horgos tövis nyomai. Ezer lépcsőfokot számoltam meg, de ezt is csak unalmamban kezdtem, úgyhogy a kapaszkodás első tíz percét kihagytam. Remegett a lábam, a páncél mintha hüvelyknyi vastag ólomból lett volna rajtam, talpam ügyetlenül keresgélte a fokokat. Végül Gains testvér bírta rá Gorgothot, hogy tartsunk pihenőt: megbotlott, és belezuhant az űrbe, s jó tíz másodpercig üvöltött, míg a láthatatlan padlat odalenn el nem hallgattatta. - Ennyi lépcső kell ahhoz, hogy a Nagy Lépcső aljához odaérjünk? - Utánaköptem drága eltávozott Gains testvérünknek. Makin rám vigyorgott, és hátragereblyézte izzadt fürtjeit a szeméből. - Azon talán majd fölvisznek bennünket a nekromanták. - Új szakácsra lesz szükségünk. - Vörös Kent is kiköpött Gains után. - Gainsynél rosszabb senki se lehet. - Hájas Burlow csak a száját mozgatta. Teste élettelenül hevert a falhoz lapulva. Nem volt valami szép gyászbeszéd, tekintve, hogy Burlow többet zabáit föl Gains főztjéből, mint mi, többiek együttvéve. - Rike rosszabb lenne - mondtam. - Úgy látna neki a vacsorafőzésnek, ahogy egy falut perzsel föl. Gains jó cimbora volt. Egyszer, amikor még új fiú voltam a testvérek közt, faragott nekem egy csontfuvolát. Az úton járók egy szitokkal meg egy tréfával búcsúztatják el halottaikat. Ha nem kedveltük volna Gainst, senki sem szólt volna semmit. Ostobán éreztem magam, amiért hagytam, hogy Gorgoth olyan irgalmatlan tempót diktáljon. Megforgattam a számban ezt a keserű ízt, és jól megéleztem, hogy legyen mit adnom a nekromantáknak, ha ujjat akarnak húzni velünk. Több testvért már nem vesztettünk, mire fölértünk a lépcső tetejére. Gorgoth keresztülvezetett bennünket egy sor oszlopos termen, amelyek üresen kongtak, és olyan alacsony volt a mennyezetük, hogy Rike az ujjai hegyével megérinthette. Széles, kanyargós rámpák vittek egyikből a másikba, de mind egyforma volt, poros és üres. A szag olyan lassan és fokozatosan sűrűsödött meg körülöttünk, hogy nem is tudom, mikor vettem észre. A halál bűze sokféle lehet, de én azzal hízelgek magamnak, hogy minden álcájában felismerem a Kaszást.
Egyre mélyebb lett a lábunk alatt a por, helyenként már öt centire süppedtünk bele. Itt-ott kiállt belőle egy csontdarab. Aztán még több csont, aztán egy koponya, majd három. Ahol az Építő-kő megrepedt, és víz szivárgott át rajta, a porból szürke latyak lett, amely miniatűr deltaként folydogált. Kihúztam egy koponyát az egyik ilyen vizenyőből. Kellemes cuppanást hallatott, és úgy dőlt szemüregeiből a sár, akár a szirup. - Hol vannak már a nekromantáid, Gorgoth? - kérdeztem. - Megyünk a Nagy Lépcsőhöz. Meg fognak találni bennünket - felelte ő. - Már megtaláltak. - A hozzám legközelebb álló oszlop mögül libbent elő: képzeletem éjéből jött nőalak. Teste úgy siklott a durva köveken, mintha a legfinomabb selyemből volna. Dús, mély hangja bársonyosan cirógatta az ember fülét. Egyetlen kard se repült ki hüvelyéből. A Núbai megemelte számszeríját, és hátrahúzta rajta a töltőfogantyút, súlyos izmai fekete labdává dagadtak a felkarján. A nekromanta ügyet se vetett rá. Egy szerelmes vonakodásával eresztette el az oszlopot, és szembefordult velem. Hallottam, hogy Makin felszisszen mellettem. A nőben úgy vegyült a hajlékony erő a túlcsorduló zamatossággal, hogy olyat csak ifjú hercegek rajzolgatnak maguknak a leckefüzet margójára. Nem viselt semmi mást, csak festéket meg szalagokat, melyek fekete alapon szürke kelta csomókban örvénylettek rajta. Ha találkozol vele, fuss el. - Üdvözöllek, hölgyem. - Szertartásosan meghajoltam. Csak fuss el. - Gorgoth, hát vendégeket is hoztál, nem csak áldozati ajándékot! - Nevetése az ágyékomat csiklandozta. Semmi mást ne csinálj. Csak fuss el. Kezét nyújtotta felém. Egy pillanatig haboztam. - És te ki vagy? - Szeme, melyben az imént még csak a tűz visszfénye honolt, most egyszeriben kilopta azt a bizonyos zöldet egy messzi trónteremből. - Honorous Jorg Ancrath herceg. - Megfogtam a hűvös és súlyos kezet, és csókot leheltem rá. - Szolgálatodra. - És komolyan is gondoltam. - Chella. - Sötét tűzfolyam nyargalt ereimben. Elmosolyodott, és én ugyanazt a mosolyt éreztem kiülni az arcomra. Közelebb lépett. Belebizsergett a bőröm. Belélegeztem egész valóját, régi sírok kesernyés illatát, a vér forró szagát. - Először a kicsit kérjük, Gorgoth - mondta, le sem véve rólam a szemét. Hirtelen kihűlt a levegő. Egymáson csikorgó sziklák hangja hallatszott, hogy a fogam is belesajdult. Mintha megkönnyebbült sóhaj kélt volna a teremben, és a kilégzés ködöket kavart körülöttünk, szürke foszlányai közt alakok öltöttek testet. Éreztem, hogy ujjam megfagy a nyákban, ami a kezemben lógó koponyában lötyögött. A kaparászó hangok abbamaradtak, amint a csontok sorra megtalálták párjukat. Előbb az egyik csontváz emelkedett föl az ízesülés bonyolult balett-táncában, aztán a másik. A ködfoszlányok kísérteties húsimitációként rakódtak rá a csontokra. Láttam, hogy Góg robbanásszerűen vergődni és tekeregni kezd Gorgoth kíméletlen szorításában. A kis Magóg meg se rezzent, amint az első csontváz elindult feléje. Gógot úgy elragadta a düh, hogy eszébe se jutott szabadulást követelni. Szinte komikus volt, ahogy fejhangon üvöltött.
A nekromanta körém fonta a karját. El nem mondhatom, milyen érzés volt. Megfordultunk, hogy együtt nézzük Magóg harcát. A leucrotagyerek legföljebb a térdéig érhetett a csontváznak. Úgy gondolva, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, előrevetette magát. Mit lehet várni egy ötévestől? Az élőholt megmarkolta csontos ujjaival, és nekivágta egy oszlopnak. Magóg nagyot koppant rajta, és összevérezte. De nem sírt. Támolyogva próbált lábra állni, amikor elindult feléje a második csontváz. A gyermek szép bőre felszakadt a vállán, és egy jókora darab az alatta vöröslő húsról fityegett. Elfordítottam a fejem. Hiába tapadt hozzám lágyan Chella, ettől a játéktól érthetetlen módon megkeseredett a szám íze. Tekintetem megtalálta Gógot, aki még mindig Gorgoth markában vergődött. Gorgoth most már két kézzel kapaszkodott a gyerekbe, pedig még én se tudtam volna szabadulni a fél kezéből sem. Nem hittem volna, hogy ennyi erő szorulhat egy apró teremtménybe. A csontváz egyik kezében tartotta Magógot, másik keze két csontujjával éppen arra készült, hogy beledöfjön a szemébe. Ekkor úgy tűnt, mintha vihar kerekedett volna, de lehet, hogy csak bennem, vihar, mely a holdtalan éjszakát csépelte, és villámló szeletekben fedte fel a világot. Gyermeki hang visított a fejemben, és nem akarta abbahagyni, pedig ráförmedtem, hogy hallgasson. Minden ízemmel mozdulni igyekeztem - és egyetlen porcikám se rándult. Tövisek fogságába estem. A nekromanta karjából néztem, ahogy a csontos ujjak a leucrota szemének fekete medencéi felé döfnek. Amikor aztán a kéz szétfröccsent, éppúgy meglepődtem, mint a többiek. Egy nagy számszeríjlövedék már csak ilyen hatással jár. A Núbai felém fordította arcát fegyvere célkeresztjéről. Mosolya fehér félholdja láttán szabaddá váltak tagjaim. Vad erővel meglendítettem a karomat. A kezemben tartott koponya élvezetes reccsenéssel vágódott neki a nekromanta arcának. Akárki teremtette a Núbait, fekükőzetből faragta. Sohasem ismertem nála megbízhatóbb embert. Fukarul bánt a szavakkal. Kevés testvér kérte ki a tanácsát, az úton járók nem tudnak mit kezdeni a lelkiismerettel, s noha sohasem ítélt meg senkit, a Núbai magában hordozta az ítéletet.
30.FEJEZET Kardot rántottam, és a családi penge ívét követve szembefordultam a nekromantával. Mondják, olyan kard ez, amely a szélből is vért fakaszt. Stimmel: éle üres levegőt talált csak, bele is szisszent, mintha megvágták volna. A nekromanta fürgén hátrált, nem érhettem utol. A koponyával megleptem ugyan, de ilyen könnyen aligha kapom el még egyszer. A koponya az orrnyergére sújthatott le, mert az egy merő iszonyat lett. Nem vérzett, csak valami sötét folt jelent meg a helyén, s a hús úgy vonaglott, mintha száz kukac tekeregne benne egymás hegyén-hátán. A testvérek még annak a kábulatnak a hatása alatt voltak, amely engem is megbénított. A Núbai új lövedéket próbált számszeríjába illeszteni. Makin félig kihúzta kardját. Gorgoth elengedte Gógot. A nekromanta mély lélegzetet vett, és úgy zörgött a torka, mint amikor reszelőt húznak végig a vason. - Ez nagy hiba volt - mondta. - Végtelenül sajnálom! - Ügyeltem, hogy hangom továbbra is derűs maradjon, és utánavetettem magam. Ő azonban beugrott az oszlop mögé, s a kardom csak a követ nyársalhatta fel. Góg ráborult Magógra, és kitépte a csontváz kezéből. Fakó ujjnyomokat láttam a gyermek nyakán. Óvatosan megkerültem az oszlopot, de addigra már a nekromanta az öt lépéssel távolabbi oszlop mögé bújt. - Kényes vagyok rá, hogy kitől engedjem magam megbabonázni - mondtam, és visszafordulva belerúgtam Rike-ba. Őt aztán nehéz elhibázni. - Gyerünk, Rikey! Hegyibe! Rike akkorát ordított, mint egy felzavart rozmár és egy téli álmából ébresztett medve keveréke. A két csontváz éppen az orra előtt hajolt le a leucrota testvérekhez, akik összegabalyodott végtagokkal hevertek a poros padlón. Rike az élőholtak fölé toronylott, és marokra fogott egy-egy koponyát. Nagy puffanással összecsapta őket, és a koponyák szilánkokra törtek. Üvöltve rázogatta a kezét. - Hideg! - Aztán részletesebben is kifejtette: - Mint a jég, a kurva életbe! A nekromanta felé fordultam, és már a nyelvemen volt valami szellemesség, de bennem akadt a szó. Most már az egész arca vonaglott. Tagjain összeaszott és időnként meg-megrándult a hús. Egész teste, mely korábban elbűvölt, körülbelül annyira volt most vonzó, mint egy éhenhalt hullája. Sötét tekintete nem eresztett, szikrázott a rothadó húsban. Nevetett, és olyan volt a nevetése, mint amikor nedves rongyok csattognak a szélben. A testvérek már körülöttem álltak. Gorgoth nem mozdult, maradt, ahol volt. A kis leucroták az árnyékban kuporogtak. - Mi sokan vagyunk, te pedig egyedül vagy, hölgyem. És ronda vagy, mint a bűn. Úgyhogy félre az útból, eressz át bennünket! - mondtam. Nem képzeltem persze, hogy engedelmeskedni fog, de próba szerencse. Féregszerű húsa mosolyra csavarodott, olyan szélesre, hogy az állkapocsízülete is
kilátszott. Arca egy pillanatra hullámot vetett, és Gainset pillantottuk meg benne, amint ordítva zuhan lefelé. - A holtak sokan vannak, gyermek - mondta. - Átengedlek. .. az ő birodalmukba. Esett, egyre esett a hőmérséklet, mintha sosem érne földet. Pillanatok alatt vált kellemetlenné, fájdalmassá, aztán egészen röhejessé. És az a lárma! A rettenetes csikorgás, ahogy a csontvázak újraépítették magukat a csontdarabokból, és beleburkolóztak a körülöttünk kavargó ködbe! Az ember tulajdon fogát szerette volna kitépni erre a hangra. A fáklya Makin kezében feladta a hideg elleni harcot, és sercegve kialudt. A köd mindent eltakart, csak a legközelebb állókat nem. A csontvázak lassan támadtak, mintha álomban. Ha nincs Gorgoth fáklyája, teljes sötétség ereszkedett volna le ránk. Az első támadó felé suhintottam. A kardmarkolat a kezemhez fagyott, de úgysem akartam elejteni. Szükségem volt a test-gyakorlásra, hogy melegen tartson. A csontváz ezer darabra tört. De nem volt időm diadalkiáltásra, mert máris jött a következő. Belevetettük magunkat a küzdelembe, és megállt az idő. A pokol fagyos tornácán lógtunk, ahol csak a repedő csontoknak meg az emelkedő és lesújtó kardoknak volt értelmük. Ahányszor csak egy szellemtestre lesújtottam, még erősebben mart belém a hideg. A kard olyan nehéz lett a kezemben, mintha ólomból kovácsolták volna. Láttam meghalni Roddatot. Elkapta egy csontváz, amikor nem figyelt oda. Csontos ujjak tapadtak feje két oldalára, és fehér foltok ütköztek ki alattuk: az eleven hús elhalt, ahol szellemhússal érintkezett. Roddat egy görény volt, de nagy örömömre szolgált, amikor gyilkosát kettészeltem. Mögöttem felvisított valaki. Alighanem Jobe testvér. Nem olyan visítás volt, amiből föl szoktak kelni. Mellettem termett Makin, mellvértjét zúzmara lepte, ajka lila volt. - Ezek sohasem fogynak el. Bömbölést hallottam a hátam mögül. A köd elnyelte a hangokat, de ez a bömbölés átrepesztett rajta. - Rike? - Kiáltanom kellett, hogy túlharsogjam. - Gorgoth! Látnod kellene, hogy harcol. Kész szörnyeteg! -kiabálta Makin. Ezen muszáj volt mosolyognom. És jöttek, egyre csak jöttek. Egyre többen és többen, sűrű sorokban, kiválva a sötétből. Valaki meghalt mellettem. Fogalmam sem volt, kicsoda. Vagy kétszázat szilánkokra törhettünk már, de a rohadékok egyre csak jöttek. Kardom beszorult egy csontváz bordái közé. Nem volt elég erő az ütésben. Makin egy suhintással leszelte a fejét. - Kösz. - Élettelenül gördült ki zsibbadó számon a szó. Nem fogok meghalni itt. Szüntelenül ezt a gondolatot forgattam a fejemben. Nem fogok meghalni itt. Úgy fáztam, hogy gondolkodni se tudtam. Nem fogok meghalni itt. Alacsony vágás, csapd le a nyúlkáló kezeket. Nem is érzik a rohadékok. De az a ribanc érezte, amikor betörtem a pofáját. A ribanc. Ha bizonytalan vagy, vezessen a gyűlölet. Rendes körülmények között elvetném ezt a
tanácsot. Kiszámíthatóvá teszi az embert. De ott, abban a nyomorult cinteremben már semmi sem érdekelt. Csak a gyűlölet tudott melegen tartani. Levágtam egy csontvázat, és elhúztam mellette. - Jorg! - Hallottam, hogy Makin döbbenten utánam kiált, aztán a sötétség elvette látásomat, és a köd vastag takarót borított a csatazajra. Micsoda feketeség volt odakinn! Olyan sötét, mintha csak beléd markolt volna, kitépve a színek minden emlékét. Néhányszor meglendítettem a kardomat, összezúztam pár csontot, a levegőt hasogattam egy darabig, aztán belevágtam egy oszlopba, és a kard kirepült megfagyott kezemből. Őrjöngve keresgéltem, dermedt kezem azonban még az arcomat se találta. Hirtelen rádöbbentem, hogy megszabadultam a csontvázaktól. Nem nyúlkáltak felém csontos kezek az éjszakában. Kard nélkül, utamat vesztve botorkáltam tovább. A ribanc. Valahol itt kell lennie. Itt lesz a közelben. Várja, hogy csapdába ejtse a lelkeket, ahogy meghalunk. Várja, hogy táplálékhoz jusson. Megálltam, és mozdulatlanná merevedtem, amennyire a reszketésem engedte. A nekromanta elhúzta a fátylat. Ahogy a Núbai mondta: félrehúzta a két világot elválasztó fátylat, és a holtak átsereglettek. Ha megállítom, ők se jönnek többé. Füleltem, feszülten füleltem, de a csend olyan bársonyos volt, akár a sötét. Még jobban megmerevedtem, és koncentráltam. - Szegfűszeg. - Ezt a szót formálta az ajkam. Szimatoltam. Szegfűszegpárlat? Az illat maga után vonzott. Nagyon halvány volt, de mivel már nem volt mi ellen küzdenem, fogva tartott. Vitt előre, támolyogva, kanyarogva, a forrása felé. Kezem keskeny ajtónyílásra lelt, beléptem, és egy teremben találtam magam, amelyet egy elejtett fáklya villódzása világított meg. Abban a pillanatban felismertem az illatot. A Núbai számszeríja egy lépésnyire hevert a fáklyától, a húr meg volt feszítve, de a lövedék kipottyant belőle a kőre. A Núbai elszakadt a testvérektől, hogy felkutassa a ribancot. Megelőzött. - Nekromanta - szólítottam. Az Építők egyik aknájának pereménél állt. A nagy, négyszögletes bendő a kamra egész hátulját kitöltötte, a gyenge fény nem fedhette fel mélységét. A Núbait tartotta maga előtt, félredöntötte a fejét, s száját dagadó izmú nyakára tapasztotta. Láttam, hogy a Núbai vaskos karja megfeszül, de ujjai hasznavehetetlenül rángtak az oldalánál, kardja pedig a lába előtt hevert, markolata kinyúlt az akna fölé. A nekromanta felemelte arcát a Núbai nyakáról. Vér csöpögött a fogai közül. Az erő, amit nyert belőle, újból széppé tette. A vér duzzadt ajkakon, tökéletes ívű nyakon csurgott lefelé. - Finom, friss húst küldtél utánam, Jorg herceg - mondta. - Mmmm, pogány fűszerekkel ízesítve. Köszönöm. Letérdeltem, és felvettem a Núbai számszeríját. Mindig meglepett a súlya. Helyére illesztettem a lövedéket. A ribanc pajzsként fordította felém a Núbait, sarka az akna peremén egyensúlyozott. - Fázol, hercegem - mondta. Dallamos hangja váratlanul ért. Mély, dús, bonyolult
zengzet volt. - Én megmelegíthetnélek. Fáradt testemen végigbizsergett sötét melódiája. Gains arcára kellett gondolnom, amint féreghúsán áthullámzott, hogy ellenszegülhessek hívásának. Vállamhoz emeltem a számszeríjat. Nem tudtam, meddig bírom majd el a súlyát. - Tebenned van a sír hidege. - Dühösen sziszegett a hangja. - El fog emészteni. Rám mosolygott a Núbai válla fölött, élvezve annak tehetetlenségét. - Reszketsz, Jorg. Tedd le az íjat. A barátodat sem találnád el, nemhogy engem. Olyan csábítóan hangzott. Tedd le az íjat. - Nem a barátom - mondtam. A ribanc megrázta fejét. - Meghalna érted. Érzem a vérén. - Rosszul választottad meg a játszmát énvelem, holt lény. - Célba vettem a számszeríjjal. Karom úgy remegett, hogy fel-alá ugrált a nézőke. Ha így megy tovább, kirázódik a horonyból a vessző. A ribanc nevetett. - Tudom én, milyen kötelék fűzi össze az élőket. Neked csak két barátod van, Jorg herceg. Éppolyan erős kötelék fűz ehhez az édes vérű férfihoz, mint bármely gyermeket az apjához. Hozz áldozatot. A ribanc rányomta ujjait a Núbai nyakán tátongó vörös lyukakra. - Add nekem a többit is. Add nekem életnedvüket, és ő meg te velem maradhattok. Segíthettek betakarítani a leucrotákat. Sok törzsük van, némelyik igen csökönyös. És vannak más nekromanták is, akik ellen jól jönne egy ilyen okos eleven szövetséges. Játszd meg a játszmát. Elmosolyodott, és bennem megint kigyúlt az a sötét tűz. - Tetszel nekem, herceg. Együtt uralkodhatnánk a hegy alatt. - Csak úgy csöpögött a szavaiból a szex. Nem az az ernyedt hancúrozásféle a lepedők közt, amit Sally adhatott, hanem tömény, láthatatlan, perzselő. Ajánlatot tett. Élet, hatalom, parancsnoklás. Csakhogy az ő szolgálatában. Nyerésre játssz. A Núbai rám nézett. Most először olvasni tudtam tekintetében. Bármi mást elviseltem volna. Gyűlöletet, félelmet, könyörgést. De ő megbocsátott. CsuSurr! A lövedék a Núbai mellkasába fúródott. Mindkettőjük testét átütötte, és letaszította őket a mélybe. Egyikük sem ordított, és egy örökkévalóságig tartott, mire leértek. Mindenkinek van jó oldala. Csak Rike testvérben nehéz ezt megtalálni. Az számít-e vajon, hogy böhöm nagy ember?
31.FEJEZET Amikor visszamentem, a testvérek sebeiket nyalogatták a törött csontok halmai között. Roddat, Jobe, Els és Frenk a csoporttól távolabb feküdt, kiterítve. A halálban a legnépszerűbbek is leprássá válnak. Ügyet se vetettem rájuk: már úgyis kizsebelték őket. - Azt hittük, faképnél hagytál bennünket, Jorg testvér. -Vörös Kent épp csak fölpillantott, aztán köszörülte tovább a kardját. Szemrehányás volt ebben a „testvériben. Lehet, csak egy hang, lehet, egy egész szimfónia. „Herceg” nem dukál a meg-futamodónak. Makin sötéten méregetett fektében: ahhoz is fáradt volt, hogy valami oszlopnak vesse a hátát. Rike feltápászkodott. Elindult felém, és közben egy gyűrűt fényesítgetett a mellvértje alól kilógó bőrzekéjén. Felismertem: Roddat szerencsegyűrűje volt, szép sárgaarany munka. - Azt hittük, faképnél hagytál bennünket, Jorgy testvér -mondta. Széles-szálas termetével fölibém toronylott. Egyesek, mint például Hazudós, nem nyújtanak félelmetes látványt, és az embereket ugyancsak meglepi, amikor rájönnek, micsoda gonosz rohadékkal van dolguk. Rike-kal ez nem fordulhatott elő. A belőle áradó fenyegetés, meztelen brutalitás, az, hogy élvezkedik mások fájdalmában, nos, Természet anyánk azért rótta bele mindezt az arcába, hogy jó előre figyelmeztessen bennünket. - A Núbai meghalt. - Nem foglalkoztam Rike-kal, egyenesen Makinra néztem. Leemeltem hátamról a Núbai számszeríját, és megmutattam. Ezek után már senki sem kételkedett benne. Meghalt bizony. - Éljen - mondta Rike. - Úgy kell neki, hiszen megfutamodott. Sose szerettem azt a görényt. Megütöttem Rike-ot, olyan erősen, ahogy csak tudtam. Torkon vágtam. Nem tudatos döntés volt. Ha csak egy pillanatig gondolkodom, biztosan visszafogom a kezem. Karddal talán lett volna esélyem ellene, puszta kézzel soha. A „puszta kéz” persze túlzás. Szegecselt vaskesztyű volt rajtam. Tizennégy évesen száznyolcvan centi magas voltam, és szikár, de kemény izmú a kardforgatástól meg a páncél örökös cipelésétől. Tudtam, hogyan kell jó nagyot ütni. Egész súlyomat, minden erőmet beleadtam abba az ütésbe. Vasbütykök robbantak bele Rike bikanyakába. Lehet, hogy a fejemmel nem gondolkodtam, de szerencsére valamelyik porcikámat nem hagyta cserben a józan ész. Ha Rike tepsiképébe vágok, attól csak az ujjam törik, ő meg cirógatásnak veszi. Mordult egyet, és csak állt bambán. Nyilván nem volt könnyű felfognia, hogy ilyen látványosan akarok öngyilkosságot elkövetni. Ekkor végre belenyilallt az agyamba, mekkorát hibáztam. De a többi részem fütyült rá. Azt hiszem, a vak düh éppúgy belejátszott ebbe, mint az élvezet, hogy homokzsáknak használhatom Rike-ot. Mivel lehetőségem nyílt még egy ingyen ütésre, adtam neki kettőt. Ha vasalt térddel, akkurátusán ágyékon rúgnak valakit, az még az olyan kétméteres őrültet is meglepi, aki
kétszerte nehezebb nálunk. Rike annak rendje és módja szerint összegörnyedt, én meg két ököllel a tarkójára csaptam. Lundist mesterrel annak idején sokat gyakoroltuk a nipponi harcművészeteket. Egy könyvet is hozott róluk Külső-Keletről. Rizspapír lapjai tele voltak küzdőállásokkal, katamozdulatokkal, a sérülékeny pontokat mutató anatómiai ábrákkal. Biztos vagyok benne, hogy eltaláltam a két kábítópontot Rike nyakán, és igen nagyot ütöttem. De Rike annyira hülye, hogy azt se tudja, mikor kell kifeküdnie. Felém sújtott. Még szerencse, mert ha bírókra kel velem, se-perc alatt lecsavarja a fejemet. Alkarvértje a bordáimat érte. Ha nincs rajtam a mellvért, gondolom, minden bordám eltört volna, nem csak az a kettő. Az ütés ereje fölemelt a levegőbe, aztán csonttörmeléket túrva, csúszásban landoltam. Az egyik oszlop állított meg fájdalmas csattanással. Ekkor kiránthattam volna a kardomat. Értelmes döntés lett volna. Minden íratlan szabály ellenére, persze. Mivel ütéssel kezdtem, azzal is kell véget érnie. De ha az ember a testvérek előtti megszégyenülést azzal veti egybe, hogy Rike letépi az arcát, a döntés már nem is olyan nehéz. Feltápászkodtam. - Gyere csak, te hájas rohadék. A szavak minden engedély nélkül buktak ki a számon. A harag beszélt helyettem. Most már sokkal inkább azért, hogy elvesztettem az önuralmamat, mint hogy gyávának nevezte a Núbait. A Núbainak nem volt szüksége arra, hogy Rike-ot péppé verve bizonyítsák bátorságát. Mérges lettem, amiért mérges vagyok - ez ám az önmaga farkába harapó kígyó. Az uroboroszt kellene a pajzsomon viselnem. Rike szótalan üvöltéssel rontott rám. Rendesen begyorsított. Ekkora sebességnél nem sok várkapu állhatna ellen Kicsi Rikey-nak. Ijesztő látvány - mármint ha nem tudja az ember, hogy ilyenkor csakis nyílegyenesen képes közlekedni. Fürgén félreugrottam, elátkozva magamban két törött bordámat. Rike nekinyargalt az oszlopnak, és visszapattant róla. Becsületére legyen mondva, több kődarab is kiröpült belőle. Felkaptam egy bazi nagy combcsontot, és kupán vágtam vele, amint fel akart tápászkodni. Majdnem kettétört, úgyhogy befejeztem a műveletet, így most már mindegyik kezemben volt egy jó bütykös bunkó. A Rike-kal való küzdelemben az a leglehangolóbb, hogy képtelen a földön maradni. Kissé kótyagosan ugyan, de egyre csak jött, iszonyatos fenyegetéseket hörögve, és mind egy szálig komolyan gondolta. - Megetetem veled a szemgolyóidat, kölyök. - Kiköpte az egyik fogát. Eltáncoltam előle, és képen töröltem a hosszabbik bunkómmal. Erre még egy fogát kiköpte. Röhögnöm kellett. Elszállt belőlem a harag, és ez jó érzés volt. Szóval Rike egyre csak cammogott utánam, én meg tartottam a távolságot, és fejbe kólintottam, amikor csak tudtam. Még a leginkább medveheccre emlékeztetett a dolog. Csatt! Hörrl Paff! Morr! Muszáj volt vihognom, ami nem volt szerencsés, mert csak egyszer csússzak meg, és elkap. Ha csak az egyik mancsát rám teszi, és belém markol... hát, akkor alighanem tényleg megeszem a szemgolyóimat. Szokott csinálni ilyeneket. A testvérek fogadásokat kötöttek, és tapsoltak.
- Kihúzom a beledet. - Rike-nak kifogyhatatlan készlete volt fenyegetésekből. Sajnos az energiája is kifogyhatatlan volt, én pedig kezdtem belefáradni a táncba, a lábam össze-összeakadt. - Minden csontocskát összetörök azon a csinos kis pofidon, Jorgy. Körözés közben visszaértünk oda, ahol először ütöttem meg. - Kitépem azokat a pipaszár karjaidat. - Ocsmányul nézett ki, ahogy csörgött a vér az állán. És ekkor megláttam a lehetőséget. Egyenesen nekirontottam, és ezzel megint megleptem. Hosszú távon persze ugyanolyan esélytelen lökdösődés lett volna belőle, mint Rike tusája az oszloppal, csakhogy ő hátralépett. Ebben reménykedtem. Megbotlott Makin lábában, és kapálózva hanyatt esett. Felkaptam a Núbai számszeríját, s mielőtt még Rike felcihelődhetett volna, már fölötte is álltam. A fegyver orra, a nehéz vassólyom, egyenesen Rike arca felett függött, sújtásra készen. - Na, mi legyen, Kicsi Rikey? - kérdeztem. - Szerintem szét tudom loccsantani a koponyádat, mielőtt elkapnál. Kipróbáljuk? Vagy visszavonod? Értetlenül meredt rám. - Amit a Núbairól mondtál. - Rike már rég nem emlékezett rá, hogyan kezdődött az egész. - Uh. - Bambán ráncolta a homlokát. Fölsandított a számszeríjra. - Visszavonom. - A Krisztus szerelmére! - Kimerültén, verejtéktől csatako-san elernyedtem. A testvérek körénk gyűltek, és megelevenedve törlesztették egymásnak adósságukat, újraélve a pillanatot, amikor Rike nekirontott az oszlopnak. Azért azt megjegyeztem, hogy ki fogadott rám: Burlow, Hazudós, Grumlow, Kent, vagyis az idősebbek, akik nem csak a fiatalságot látták bennem. Még Makin is felkelt a földről. A vállamra csapott. Elkaptátok a Núbaival? Bólintottam. - Remélem, visítva ment a pokolra - mondta Makin. - Nehéz halála volt. - Könnyed hazugság. - A Núbai... - Makinnak keresgélnie kellett a szavakat. - Mindnyájunknál jobb volt. Én nem keresgéltem. - Igen. ★★★ Gorgoth meg se moccant, amíg Rike-kal verekedtem. Csak ült a hideg kövön maga alá húzott lábbal. Itt-ott a csontvázujjak szellemhúsa elhalt foltokkal jelölte meg az irháját, apró ujjnyomok mutatták az élettelenné vált részeket. Nem mozdult, de figyelt azzal a macskaszemével. Gorgothtól egy-két lépésnyire sötét kis gombolyagot láttam: Góg és Magóg, összekapaszkodva. -Jól küzdöttél, legény - szóltam oda Gógnak. - Álltad a szavadat. Góg felém fordította arcát. Magóg feje hátranyaklott, torkát fehér vonalak csíkozták a tigriscsíkok fölött. Letérdeltem melléjük. Góg rám vicsorított, amikor megérintettem a testvérét, de nem lépett közbe. Magóg teste nagyon könnyű volt a karomban, a csontos kiéhezettség és a gyermeki puhaság fura keveréke.
- A testvéred - mondtam. Sokáig semmi mást nem bírtam kinyögni, mintha a torkom elzárta volna a szavak útját. - Olyan kicsi. - Eszembe jutott, hogyan rohangált föl a végtelen lépcső sorokon. Végül meg kellett nyomnom törött bordáimat, hogy a fájdalom visszaadja az eszemet. Letettem a halott gyermeket, és felálltam. - Harcoltál érte, Góg. Hülyeség volt ugyan, de egy nap talán majd vigaszt találsz benne. - És a szemrehányása talán nem fog elkísérni életed végéig. - Új kabalánk van! - jelentettem be a testvéreknek. - Most már Góg is víg kompániánk tagja. Gorgoth erre megelevenedett. - A nekromanták... Közbeléptem, mielőtt még felállt volna. A Núbai számszeríjának vasfeje háromhüvelyknyire volt barázdált homlokától. - Na, mi legyen, Gorgoth? - kérdeztem. Visszaült. Elfordultam tőle. - A halottakat elégetjük. Még csak az kéne, hogy visszajárjanak nekünk köszöngetni. - Mivel égetjük el őket? - kérdezte Vörös Kent. - A csont rossz gyújtós, Jorh. - Elbán a legközelebbi csomóra köpött egy nagyot, mintha csak a véleményét akarná alátámasztani vele. - Akkor is csontból rakunk máglyát - mondtam. - Amikor visszafelé jöttem, kátrányt láttam szivárogni valahol. Úgyhogy odahordtuk a csontokat, ahol az Építő-kő réséből lassan csurgóit a büdös kátrány, és egyenként belemártogattuk őket. Egy rakást csináltunk Roddatnak meg a többieknek, egy kisebbet pedig a leucrota-gyermeknek. Elbán úgy halmozta föl, ahogy a teuton királyok halotti máglyáját szokás. Makin fáklyájával gyújtottam meg a tüzet. - Jó éjt, legények - mondtam. - Tolvajok, vándor söpredék. Mondjátok meg az Ördögnek, én üzenem, hogy jól bánjon veletek. Átadtam a fáklyát Gógnak. - Gyújtsd meg a tiédet is, ha nem akarod, hogy nekromanták játszadozzanak a csontjaival. - Olyan hőség csapott ki a fiúból, mintha valami belül rakott tűz lobbant volna fel benne. Ha csak egy kicsit forróbb, fáklya nélkül is meggyújtja azt a máglyát. Odatartotta a lángot, és elhátráltunk a felgomolygó füst elől. A kátrány sohasem ég tisztán, de nem is bántam, hogy fátylat vont elibénk. Góg visszaadta a fáklyát. Szemének tinta-fekete medencéje még jobban magába zárta titkát, mint a Núbaié, de én megláttam benne valamit. Büszkeséget láttam benne. Továbbindultunk. Hagytam, hogy Burlow cipelje a Núbai íját. Egy hercegnek végül is lehetnek kiváltságai. Kátrányos csontfáklyáink füstöltek, és Gorgoth haladt elöl, hogy mutassa az utat. Kilométereken át sorakoztak az egyhangú kockatermek, szögletes folyosók, alacsony tárnák. Gondolom, amikor az Építők megvásárolták Lucifertől a pokoltüzüket, a képzelőerejükkel fizettek érte. A Nagy Lépcső aztán igazán meglepett. - Tessék. - Gorgoth megállt egy ponton, ahol természetes alagút szelte át a járatot. A Nagy Lépcső jóval kevésbé volt lenyűgöző, mint vártam. Amennyire láthattam, sehol
sem volt tíz méternél szélesebb, a bejárata meg éppenséggel szűk. De ez legalább természeti képződmény. Már rég vágyott a szemem egy ívelt vonalra, most megkapta. Valami ősi folyam vághatott utat magának egy repedésben, egyre mélyebbre és mélyebbre zubogva. A víz mostanában már éppen csak csörgedezett szemgyönyörködtetően meredek és kanyargós vájatában. - Szép kis kapaszkodó vár ránk - mondtam. - Ez a lépcső nem az élők használatára való. - Egy nekromanta bújt elő a bejáratból, úgy fejtve ki magát az árnyékok közül, mintha pókhálóként tapadnának rá. Akár ikertestvére is lehetett volna annak a ribancnak, aki elkapta a Núbait. - Az istenfáját! - Kirántottam a kardomat, s ugyanazzal a mozdulattal fölfelé suhintottam vele. Egyből lerepült a feje. Lendületből megpördültem, és teljes erővel lesújtottam a fröcskölő nyakcsonkra. A penge elkapta, még mielőtt eldőlt volna, és szegycsontig kettéhasította. - Ki kérdezett? - ordítottam rá a hullára, s hagytam, hogy a súlya magával húzzon a földre. Mint oly sok minden az életben, az ölés is időzítés kérdése. Chellával egy pillanatig haboztam, és ő ki is használta. Jobb lett volna, ha Jane azt tanácsolja, csak támadjak, semmi más, csak támadni. Futásról szó ne legyen. Az ötlött az eszembe, ha Chella első szavaira egy jól irányzott kardcsapással válaszolok, a Núbai talán még most is mellettem lehetne. Vadul megtekertem a kard markolatát, s a nekromanta mellkasa szétnyílt. Mindig tartok egy kicsi, de pokolian éles tőrt a csizmám szárában. Elővettem, s miközben a testvérek némán nézték, kimetszettem a nekromanta szívét. Langyosan lüktetett a tenyeremben, nem volt meg benne sem az élők melege, sem a holtak hidege. A véréből is hiányzott az elevenség. Amikor kivágunk egy szívet - és ezt tapasztalatból mondom -, tetőtől talpig vörösek leszünk. A nekromanta vére inkább szederjes volt a fáklyafénynél, és alig fröcskölt fel a könyökömig. - Ha pár baromnak még kedve támadna az időmet pocsékolni ezzel a drámázással, kéretik rendezett sorba fejlődni! - Hangom végigvisszhangzott a folyosókon. A Núbai mesélt egyszer egy núbai törzsről, amelynek tagjai megették ellenségeik szívét és agyvelejét. Úgy gondolták, így szert tesznek az ellenség erejére és ravaszságára. Sose láttam, hogy a Núbai ilyesmit művelt volna, de nem is tartotta ostobaságnak az elképzelést. Számhoz emeltem a szívet. - Herceg! - Makin közelebb lépett. - Ez gonosz hús. - Nem létezik olyan, hogy gonosz, Makin. Csak a dolgok, a hatalom, a kényelem, a szex szeretete létezik, meg amit az ember hajlandó megtenni azért, hogy beteljesítse e vágyait. - Belerúgtam a nekromanta tetemének maradványába. - Azt hiszed, ezek a szánalmas teremtmények gonoszak? Azt hiszed, félnünk kellene tőlük? Beleharaptam, amekkorát csak tudtam. A nyers hús rágós, de a nekromanta szíve porhanyós volt, mint a vadmadár húsa, amit már jó régen kiakasztottak érni. Keserű vére a torkomat kaparta. Lenyeltem: lassan csúszott le, fanyar, erjedt ízzel. Alighanem Burlow most először nézett úgy evés közben, hogy a szemében nem volt mohóság. A maradékot elhajítottam. A testvérek némán álltak, szemük könnyezett a
fáklyafüsttől. Ez a baj a kátrányos fáklyákkal, az embernek állandóan mozognia kell. Kissé furán éreztem magam. Olyan érzés volt, mint amikor tudjuk, hogy valahol máshol kellene lennünk, elígérkeztünk egy párbajra vagy ilyesmi, de egész pontosan már nem emlékszünk rá. Hátamon és karomon végigfutott a hideg, mintha szellem-ujjak cirógatnának. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam, mert valami suttogás hallatszott. Körülnéztem. Mindenfelől suttogás kélt, csak éppen azon az őrjítő szinten, ahol az ember hallja a szavakat, de nem érti őket. A testvérek is a fejüket forgatták, idegesen. - Halljátok? - kérdeztem. - Mit? - kérdezte Makin. Egyre hangosabban jöttek a hangok, dühösen, de kivehetetlenül, még hangosabban, egész sokadalom közeledett, még hangosabban. Enyhe szellő kavarta fel a levegőt. - Ideje nekivágnunk, uraim. - Megtöröltem számat a kezem fejével, kesztyűm hátával kaparva le róla a szederjes mocskot. - Lássuk, milyen iramra leszünk képesek. Felkaptam a nekromanta fejét a földről, félig-meddig arra számítva, hogy szemei farkasszemet néznek velem. - Alighanem közelegnek szívtelen ellenfelünk barátai -mondtam. - Méghozzá sokan. Mindenki szeret enni. Egyetlen embert is a gyomra hajt, nem csak a hadakat. Hájas Burlow persze nem szeretett menetelni, annál inkább eszegetni. És vannak testvérek, aki utálják az ilyent. Én azonban jobban kedveltem az öreg Burlow-t, mint az úti testvérek legtöbbjét. Makinon kívül csak ő mondhatta el magáról, hogy tud olvasni. Persze az ilyennel nem árt vigyázni. Az úton járóknak van egy mondásuk: „Sose bízzál tanult emberben!”
32.FEJEZET Elindultunk a Nagy Lépcsőn, miközben alattunk visongtak a szellemek. Azt mondják, a félelem szárnyakat ad az embernek. Egyik testvér se repült fel ugyan a lépcsőn, de ahogyan fölfelé tülekedtek azon a csúszós sziklagaraton, abból egy gyík is leckét vehetett volna. Hagytam, hadd menjenek előre. Hadd tapasztalják ki ők, milyenek itt a járási viszonyok. Elöl haladt Grumlow, aztán Hazudós meg az ifjú Sím. Góg mögöttük mászott négykézláb, őt Gorgoth követte. Úgy nézett ki, a leucroták egyezménye a nekromantákkal csorbát szenvedett. Makin ment leghátul. Ő is érezte a holtak közeledését. Láttam abból, hogy milyen fakó az arca. Nem sokban különbözött egy holt lénytől maga sem. - Jorg! Gyere már! Indulás! - Megmarkolta a karomat, amint ellépett mellettem. Leráztam magamról. Láttam, ahogy szellemek bugyborékolnak felénk az alagútban, mások a falakból váltak ki. - Jorg! - Makin vállon ragadott, és a lépcső felé rántott. Makin nem látta őket. Tudtam vadul ide-oda cikázó tekintetéből. Szeme egyszer sem pihent meg rajtuk. A legközelebbi olyannak rémlett, mint valami félig kitörölt krétarajz a levegőben. Hullaskiccek, pucéron, rongyokba vagy vértdarabokba öltözve. Hideg áramlott belőlük a testem felé, láthatatlan ujjaik meleget lopkodtak. Kinevettem őket. Nem azért, mintha azt hittem volna, hogy nem tudnak ártani nekem, hanem éppen azért, mert tudtak. Azért nevettem, hogy megmutassam nekik, mennyire nem érdekel a fenyegetésük. Azért nevettem, hogy fájjon nekik. És szenvedtek is. Torkom alján még mindig ott volt a holt szívhús íze, sötét erőként keringett bennem. - Haljatok meg! - ordítottam rájuk, félrekaffogva a nevetést. - Egy férfi legyen annyira férfi, hogy halott marad, ha egyszer már meghalt! És meg is haltak. Azt hiszem. Mintha szavaim engedelmességre kényszerítették volna őket. Makin elvitetett onnan, már majdnem befordultunk a sarkon, de annyit még láttam, hogy a szellemek megtorpannak. Láttam, hogy fakó lángnyelvek gyúlnak végtagjaikon, a tűz kísértetei. És a visítozás, micsoda visítozást csaptak! Makin is hallotta már: mint amikor vasszöget húznak végig a palatáblán, vagy hideg szél fuvint rá migrénes halántékra. Ekkor aztán tényleg rohanni kezdtünk, mintha egyszeriben szárnyaink nőttek volna. Órákig meg sem álltunk, háromszáz méter magasan járhattunk már a lépcsőn. A rég eltűnt folyó egykori zubogása itt megszűnt, ehelyett jókora teknőt vájt magának, amelyet kisebb víz nyelő lyukak vettek körül, és fagyott kőcirádák díszítettek, mint általában a világ mélyeit. - A kurva életbe! - Hájas Burlow csonttalan masszaként terült el, és meg se mozdult. Vörös Kent egy sztalagmitnak vetette a hátát, s arcszíne most igencsak illett a nevéhez. Elbán beleköpött az egyik lyukba, és fonnyadt ajkáról a taknyot törölgetve megfordult. - Hehe! Pont úgy nézel ki, mint azok a piroskák, Kent.
Kent gonosz tekintetet vetett rá. - Na szóval. - Makin nagy levegőt vett, és újra rákezdett. -Na szóval, herceg, mászunk fölfelé. Eddig rendben. De ha így folytatjuk, egyenesen Veresvárba érünk. - Még egy levegővétel, így jár az, aki sokáig kapaszkodik fölfelé páncélba öltözve. - Jól meglepődnek majd, amikor előbújunk a kazamatájukból, de ez nem változtat azon, hogy kéttucatnyian leszünk kilencszáz ellen. Elmosolyodtam. - Fogas kérdés, igaz, Makin testvér? Vajon be tudja-e dobni még egyszer a varázserejét Jorg? A testvérek most már mind engem néztek. Kivéve Burlow-t, aki ennyi gyaloglás után legföljebb a második eljövetelre fordította volna oda a fejét. Felálltam, és meghajoltam. - Az a Jorg, az a Jorg herceg, annak nincs ki a négy kereke. Nem egészen normális, talán halálvágy is munkál benne? Makin aggódva ráncolta a homlokát, szerette volna, ha befogom a számat. Járkálni kezdtem közöttük. - Az ifjú Jorg, az mindent odadobna merő szeszélyből, az egész testvériséget kockára tenné, hátha bejön a dolog... de valahogy, valahogy mégis minden sikerül neki! Rácsaptam a tenyeremmel Rike zsíros fejére, s ő mogorván felém fordította összevert képét. - Szerencse kérdése volna? - kérdeztem. - Vagy valamilyen királyi mágia? - Azok a piroskák kilencszázan vannak odafenn Veresvárban, Jorh. - Elbán a plafon felé bökött hüvelykujjával. - Onnan ki nem űzzük őket, még ha tízszer ennyien volnánk, akkor se. - Az aggkor bölcsessége! - Odamentem Elbanhoz, és válla köré fontam a karomat. - Ó, testvérek! Tény, hogy elajándékoztam a papot, mégis szomorúsággal tölt el, hogy a hitetek ilyen gyorsan utána szökik. A lépcső felé vezettem Elbánt. Éreztem benne a vonakodást, ahogy a teknő pereméhez közeledtünk. Eszembe jutott az Erdőőrség parancsnoka. Fölmutattam a lépcsőzött folyamágyra. - Arra vezet az utunk, agg atyám! Eleresztettem, mire nagyot szusszantott. Aztán a testvérek felé fordultam. Gorgoth engem nézett macskaszemével, Góg pedig lenyűgözve lesett rám egy kőoszlop mögül. - Az az érzésem, meg fogom találni, amit keresek, még mielőtt Veresvár pincéjébe érnénk. - Megacéloztam a hangomat. - De ha kiderülne, hogy némi zajtalan gyilkolászással kell utat vágnunk magunknak Meri herceg hálókamrájába, és a kardom hegyére kell tűznöm őt, ahogy a mutatványos tűzi pálcájára a bábuját, hogy ugyan írja már a nevemre a birodalmát... - Végigsöpörtem rajtuk a tekintetemmel, és erre még Burlow is fölnézett. - Akkor... - Kieresztettem a hangom, és valami csudásan visszhangzott az abban a sziklateremben. - Akkor kurvára követni fogtok oda is, és az első testvér, aki kétségbe vonja a kurva szerencsémet, egyben az első lesz, aki mindörökre elhagyja kisded családunkat! - Nem hagytam kétséget afelől, hogy az ilyenfajta elválás nem lenne baráti. Így hát kapaszkodtunk tovább, s idővel magunk mögött hagytuk a Nagy Lépcsőt, és megint az Építők kockatermei vártak ránk. Gorgoth tudománya csak a lépcső aljáig ért,
úgyhogy most már én mutattam az utat. Vonalak táncoltak a szemem előtt. Téglalapok, négyzetek, precíz folyosók a megperzselődött plasztikra róva. Itt egy forduló, balra egy kamra. És egyszeriben teljes bizonyossággal tudtam - mint amikor Lundist mester valamelyik főzete kristályosodott ki valami kis szemcse hozzáadásával hogy hol vagyunk. Magam elé képzeltem a térképet, és aszerint tájékozódtam. Az Építők könyve a bornyúmban volt, sokszor föllapoztam már, amióta A Bukott Angyalból elindultunk. Fölösleges lett volna ismét előkotorni. Hadd higgyék csak a testvérek, hogy mágiával dolgozom. Egy ötös elágazáshoz értünk. Egyik tenyeremet homlokomra tapasztottam, a másikat ide-oda mozgattam, mintha csak az utat keresném. - Arra! Közeledünk. Egy nyílás balra, pereme körül rég odalett ajtó rozsdafoltjai. Megálltam, új csontfáklyát gyújtottam a régi elfeketedett csonkjáról. - És már itt is vagyunk! Szertartásos mozdulattal odamutattam, és beléptem rajta. Amolyan előtérféle volt ez ahhoz a boltozatos pincehelyiséghez, amit kerestem. Túlsó végében kör alakú, három méter átmérőjű roppant, csillogó acélajtó zárta el az utat, akkora szegecsekkel, mint a karom vastagsága. Ördög tudja, miféle Építő-mágia akadályozta meg, hogy ez is elrozsdásodjon, mint a többi, de ott állt, hatalmasan, fénylőn, mozdulatlanul. - És hogy fogod kinyitni? - motyogta szétvert szájával Rike. Fogalmam sem volt róla. - Arra gondoltam, talán betörhetnénk a fejeddel. Aznap kereszteltem el Hazudósnak, amikor átszúrtam a tenyerét. A kés kijött, de a név rajtaragadt. Csontból és porcogóból álló szörnyeteg volt. Az igazság megégette volna a nyelvét, de a külseje nem hazudott.
33.FEJEZET -Jó masszívnak nézem - mondta Makin. Igazat adtam neki. Életemben nem láttam még ennél masszívabb valamit. Megkarcolni is alig tudtam a kardommal. - Szóval mi a terv? - Vörös Kent rövidkardjai markolatára fonta két kezét. Megfogtam az ajtó közepében csillogó kereket, és hátradőltem. Az ajtó ott magasodott fölöttem. Mintha ezüstből lett volna, egy király váltságdíjára is elegendőből. - Vághatnánk egy lyukat - mondtam. - Az Építő-kőbe? - Makin felvonta a szemöldökét. - Akkor is meg kell próbálni. - Elengedtem a kereket, és Burlow-ra meg Rike-ra böktem. - Kezdjétek! Amott. Vállukat vonogatva elindultak. Rike belerúgott a falba. Burlow maga elé tartotta a kezét, és tűnődve nézte. Az erejük és nem a kezdeményezőképességük miatt esett rájuk a választásom. Makin, add oda nekik a csatacsépet! Row, fogjuk munkára a harci fokosodat! Rike mindkét kezével megmarkolta a fokost, és püfölni kezdte a falat. Burlow meglendítette a cséphadarót, és kis híján kupán vágta magát a két visszapattanó tüskés vasgolyóbissal. - Én a falra fogadok - mondta Makin. Öt perc elteltével már láttam, hogy jó darabig ott fogunk időzni. A fal nem csomókban, hanem záporozó kőszilánkokban foszlott. Még Rike őrjöngő rohamai is csak felszíni sebeket ütöttek rajta. A testvérek letelepedtek, és zsákjuknak támasztották a hátukat. Hazudós pucolni kezdte a körmét egy kiskéssel. Row letette a lámpást, Grumlow elővette a kártyát, és nekikezdtek a partinak. Row és Grumlow mindig így vesztette el zsákmánya nagy részét, de a gyakorlástól nem lettek ügyesebbek. Makin előhúzott egy fonat szárított húst, és azt rágcsálta. - Legföljebb egyheti élelmünk van, Jorg - bökte ki két nyelés között. Fel-alá járkáltam a helyiségben. Tudtam, hogy nem sikerül lyukat vágnunk a falba. Azért adtam nekik ezt a látszatmunkát, hogy csöndben maradjanak. Már amennyire fokossal hadonászó férfiak csöndben tudnak maradni. Lehet, hogy nincs tovább. Ez a gondolat nyugtalanított egyre, mint valami megvakarhatatlan viszketés, ami nem hagy békét az embernek. Visszhangzott a kamra a kopácsolástól. A lárma a dobhártyámat hasogatta. Körbejártam, tűnődve húztam végig kardom hegyét a falon. Nincs tovább. Góg az egyik sarokban kucorgott, és fekete szemekkel bámult rám. Úgy lépkedtem át a földön heverő testvéreken, mintha csak fatörzsek volnának. Hazudóst elhagyva valami változást észleltem a fal szerkezetében. Ugyanolyannak látszott, de pengém alatt nem érződött se kőnek, se fémnek. - Gorgoth, ha volnál szíves, szükségem van az erődre. - Oda se néztem, hogy feláll-e. Hüvelybe dugtam a kardot, s az övemből előhúztam a kést. Szorosan a falhoz lépve megkapirgáltam a különös foltot, és sikerült is egy vonalat karcolnom a felületébe. Nem lettem tőle okosabb. Nem fából volt.
- Mi az? - A fáklyák rám vetették Gorgoth árnyékát. - Talán majd te megmondod - feleltem. - Vagy legalábbis kinyitod. - Ököllel a panelre csaptam. Üreget sejtető, halvány kongás hallatszott. Gorgoth ellépett mellettem, és kitapogatta a széleket. Egy méterszer fél méter lehetett. Akkorát ütött rá, hogy egy tölgyfa ajtó beszakadt volna. A tábla épp csak megrázkódott, de a bal széle kissé kifordult. Nekifeszítette kétszer három vaskos ujját, sötétvörös karmaival ásva be az oldala alá. Sebhelyes irhája alatt mintha bírókra keltek volna az izmok, egyik a másikon ugrált. Sokáig semmi sem történt. Csak néztem, ahogy erőlködik, még lélegezni is elfelejtettem. Amint végre szusszantottam egyet, valami engedett a falban. Egy csattanás, hosszan elhúzódó recsegés, és a panel levált. A mögötte feltáruló üres faliszekrény azonban csalódást keltett. -Jorg! - Abbamaradt a kalapálás. Arra fordulva láttam, hogy Rike megtörli izzadt, poros arcát, Burlow pedig integet. Lassan vágtam át a helyiségen, pedig lényem egyik része futni akart, másik meg visszafelé húzott. - Nem úgy nézem, mintha megvolna az a lyuk, Burlow. -Megjátszott csalódással ráztam a fejem. - Nem is lesz meg soha. - Rike kiköpött. Burlow lesöpörte tenyerével a port arról a sekély bemélyedésről, amit produkálni tudtak. Két csavart fémrúd látszott ki, az Építő-kőbe ágyazva. - Alighanem az egész fal teli van velük - mondta. Szemem a késre tévedt, amelyet még mindig a kezemben szorongattam. Előfordult már, hogy megbüntettem a hírnököt. Kevés megnyugtatóbb dolog van, mint a rossz hírek hozóján vezetni le feszültségünket. - Az bizony meglehet - mondtam fogcsikorgatva. Mielőtt még Hájas Burlow kinyitná a száját, és Halott Burlow-vá avanzsálna, sarkon fordultam, és visszasiettem a titkos rekeszhez. Akkora volt csak, hogy egy összehajtogatott hulla fért volna el benne. És üres volt, eltekintve a rengeteg portól. Előhúztam a kardomat, és benyúltam vele, hogy ellenőrizzem a rekesz hátulját. Valami furcsa harangjáték hangzott fel. - Külső szenzorok meghibásodva. Biometria offline. - A hang az üres szekrényből jött: nyugodt volt és barátságos. Jobbra-balra tekingettem, majd belenéztem az előttem tátongó űrbe. A testvérek egymásra pillantottak, és kezdtek fölkecmeregni. - Ez meg miféle nyelv? - kérdezte Makin. A többiek szellemeket keresgéltek, de Makin mindig jó kérdéseket tett fel. - Sejtelmem sincs. - Tudtam pár nyelven, hatot folyékonyan beszéltem, másik hatot értettem annyira, hogy legalább fölismerjem. -Jelszó? - hallatszott újra a hang. Ez nem probléma. - Szóval mégiscsak beszéled a birodalmi nyelvet, te szellem. Kardomat magasba emelve kutattam a beszélő után. - Bújj elő! - Kérem a nevet és a jelszót. A rekesz hátsó falán, a porréteg alatt fények villóztak, mint megannyi sötétzöld
pondró. - Ki tudod nyitni azt az ajtót? - kérdeztem. - Ez bizalmas információ. Van hozzáférési jogosultságod? - Igen. - Egy százhúsz centis acélpenge az én szememben sok mindenre feljogosít. - Kérem a nevet és a jelszót. - Mióta vagy bezárva oda, te szellem? - kérdeztem. A testvérek körém gyűltek, bekukucskáltak a rekeszbe. Makin keresztet vetett, Vörös Kent marokra fogta amulettjét, Hazudós pedig kihúzta lopott ereklyetartóját az inge alól. Hosszú perc telt el, a zöld pondrók ide-oda araszoltak a hátsó falon, valóságos fényözönként világítottak a porréteg mögül. - Ezeregyszáztizenegy éve. - Mibe kerül, hogy kinyisd azt az ajtót? Aranyba? Vérbe? - A nevedbe és a jelszavadba. - Nevem Honorous Jorg Ancrath herceg, jelszavam isteni jog. És most nyisd ki végre azt a kurva ajtót! - Nem ismerlek. - A szellem nyugalma feldühített. Ha látom, ott helyben keresztüldöftem volna. - Ezeregyszáz évig mást se ismertél, csak ennek a panelnek a hátulját. - Belerúgtam a táblába, és az átszánkázott a helyiségen. - Nincs belépési engedélyed a tizenkettes teremhez. Végignéztem a testvéreken, hátha ihletet kapok tőlük. Kifejezéstelenebb arcokat még sose láttam. - Ezeregyszáz év nagy idő - mondtam. - Nem voltál magányos ennyi esztendőn át ott a sötétben? - Egyedül voltam. - Egyedül voltál. És megint egyedül maradsz. Befalazunk, és senki sem talál rád. - Ne! - A hang nyugodt maradt, de a fényminták mintha megkergültek volna. - Persze ki is szabadíthatunk. - Leeresztettem a kardot. - Nincs szabadság. - Hát akkor mit kívánsz? Nem felelt. Behajoltam a rekeszbe, és ujjaimmal megérintettem a belső falat. Üvegesnek, hűvösnek érződött a por alatt. - Egyedül voltál - mondtam. - Elrekkentve az ezeréves sötétbe, és csak az emlékek voltak társaid. Vajon mi mindennek lehetett tanúja ez az ősi szellem, akit az Építők zártak be ide? Átélte az Ezernyi Napvillanás Napját, látta a legnagyobb birodalom letűntét, hallotta milliók jajon-gását. - Teremtőm azzal a képességgel ruházott fel, hogy rugalmasan és hatékonyan tudjak reagálni előre nem látható helyzetekre - mondta a szellem. - De a hosszú elszigeteltségben mit sem értem ezzel. A memóriakorlátozás problémát jelentett. - Veszélyes dolog a memória. Addig hánytorgatod magadban az emlékeket, míg már minden felületüket, szögletüket ismered, és mégis rá-rábukkansz egy élre, amely megvág. - Belekémleltem önnön sötétembe. Tudtam, mit jelent csapdába esni, onnan nézni a pusztítást. - Az emlékek minden nappal nehezebbek lesznek. Mindennap lejjebb
húznak egy kicsit. Magad köré tekered őket, egyszerre csak egy szálat, és a saját szemfedődet szövöd meg velük, saját magadnak készítesz gubót, és szép lassan megbolondulsz benne. - Ujjaim alatt lüktettek, hangom ütemére tűntek el és villantak fel a fények. - Csak ülsz ott, miközben egyre gyűlik köréd minden tegnapod. Hallgatod szemrehányásukat, és elátkozod azt, aki életet adott neked. Fényerek hálózták be az üveget a tenyerem alatt, miniatűr villámok cikáztak végig a falon. Megbizsergett a kezem. Rokoni érzés fogott el. - Tudom, hogy mit szeretnél - mondtam. - Véget vetni ennek az egésznek. - Igen. - Nyisd ki az ajtót. - Az EM-csavarok már hatszáz évvel ezelőtt meghibásodtak. Az ajtó nincs bezárva. Beledöftem kardomat a hátsó falba. Az üveg szilánkokra tört, éles fény öntötte el a rekeszt. Még jobban benyomtam a pengét, valami hússzerű puhaságon hatolt át, meg madárcsontra emlékeztető, reccsenö-roppanó izéken. Aztán valami mellbe vágott, és hátratántorodtam, Makin kapott el. Amikor kipislogtam szememből az utóképeket, láttam, hogy kardom kiáll a hátsó falból, füstölögve és megfeketedve. - Nyissátok ki azt a rohadt ajtót! - Leráztam magamról Makin kezét. - De... - kezdte Burlow, de közbevágtam. - Nincs bezárva. Gorgoth, Rike, rántsatok rajta egy nagyot! Burlow, feküdj neki, hadd vegyük egyszer hasznát annak a rengeteg hájnak! Nekiveselkedtek, ahogy parancsoltam: fél tonna agyatlan izomtömeg látott munkához. Egy pillanatig semmi sem történt. Még egy pillanat, és a masszív ajtó zajtalan zsanérokon kifordult. Az út végtelen, de mi nem: elhasználódunk, megtörünk. A kor mindenkit másképpen változtat meg. Egyeseket megkeményít, eszesebbé tesz, egy bizonyos pontig. Elbán testvérben megvan a szikkadt bőr keménysége. De legvégül következik a gyengeség, a csüggetegség. Talán ezt jelzi a félelem a szeme mélyén. A lazachoz hasonlóan sodrás ellen úszott egész életében, s ma már tudja, nem vár rá sekélyes, nem várja állóvíz sehol. Néha arra gondolok, irgalmas cselekedet lenne minden teketória nélkül végezni Elbánnál, mielőtt még a félelem egészen felfalja azt, aki volt.
34.FEJEZET - Mi a fene ez? - Makin az ajtónyílásban állt mellettem. A boltíves helyiségnek nem lehetett látni a végét. A mennyezeten kísérteties fények keltek életre, egyik-másik az ajtónyitásnak engedelmeskedett, a többi álmosan ébredezett, mint az első órát máris lekéső kisiskolások. A kincshalmaz szinte az egész padlót elborította. Nincs az a hollandus gabonakereskedő, akinek ennyire teli volna a magtára. A készlet bemutatásához Eukleidésznek és Platónnak a formákkal és szilárd testekkel kapcsolatos teljes szókincsére szükség volna. Embernél hosszabb és szélesebb hengerek, méteres élű kockák voltak egymásra halmozva, a legfelsők az Építő-kőből való mennyezetet súrolták, a fal mentén pedig kúpok és gömbök voltak felfüggesztve drótkosarakban, és mindet porréteg fedte. Egyik sor a másikon, rakás-rakáson, végeláthatatlanul. - Fegyvertár - mondtam. - Hol vannak a fegyverek? - Rike lépett oda hozzánk, homlokát törölgetve az ajtóval való küszködés után, és nagyot köpött a porba. - A ládákban. - Makin erre csak a szemét forgatta. - Akkor bontsuk ki őket! - mondta Burlow. Előhúzott az övéből egy kisebb feszítővasat. A testvéreket sose kellett buzdítani a fosztogatásra. - Hát persze. - Intettem neki, hogy jöjjön beljebb. - De csak egyet nyiss ki hátul, ha megkérhetlek. Tele vannak méreggel. Burlow lépett néhányat a terem belseje felé, mire fölfogta. - Méreggel? - Lassanformán megfordult. - A legjobb fajtával, amit az Építők elő tudtak állítani. Az egész világot meg lehetne mérgezni vele - mondtam. - És mire megyünk ezzel? — kérdezte Makin. - Beosonunk Veresvár konyhájába, és megízesítjük a levesüket? Ez gyerekes dolog, Jorg. Ráhagytam. Jó kérdés volt, és nem akartam összeveszni Makinnal. - Ezek a mérgek érintésre is ölnek. Még a levegőn keresztül is - mondtam. Makin lassan végighúzta arcán a tenyerét. - Honnan tudod ezt, Jorg? Én is átlapoztam azt a régi könyvedet, de ilyesmiről szó sincs benne. A felhalmozott fegyverekre böktem mutatóujjammal. - Ezek az Építők mérgei. Elővettem övemből az Építők könyvét. - Itt a térkép. Amott pedig - mutattam Gorgothra a hatékonyságuk bizonyítéka. Ő, meg Veresvár piroskái. Odamentem Gorgothhoz, aki az ajtó ezüstös tömegének támaszkodott. - Ha ezt az egész helyiséget átkutatnátok, amit nem tanácsolok, különféle repedéseket láthatnátok, amelyeken át a földalatti vizek betaláltak ide, aztán meg kitaláltak. És merre folynak ezek a vizek? Egy pillanatig választ reméltem, aztán ráébredtem, kikből is áll a hallgatóságom. Merre folynak a vizek? - Értetlen arcok, csend. - Hát lefelé! A deformált bordákra tettem a kezem, amelyek Gorgoth melléből meredtek ki. Akkorát mordult, hogy egy grizzlymedve is megirigyelhette volna, és a bordái belerezegtek. - Le a völgybe, ahol a legkisebb adagokban is szörnyekké változtatja az embereket. És
honnan jönnek ezek a vizek? - Fentről? - Makin legalább megerőltette magát. - Fentről - mondtam. - Tehát a méreg felszáll a levegővel, és az a pár szemernyi, ami bejut belőle Veresvárba, olyan vörösre festi az ott élőket, a piroskákat, hogy főtt ráknak is beillenének. És, testvérek, pontosan ezt műveli ez az anyag e szerint a könyv szerint is, amely vagy ezer esztendőn át hagyományozódott, míg végül a ti édes kicsi Jorgytok kezébe nem került. Elperdültem Gorgothtól, részben mert belemelegedtem az előadásba, részben mert tartottam az ökleitől. - És ezek a mérgek ezekben az érdekes ládákban képesek voltak minderre egyetlen ősi szivárgás nyomán, amelyet aztán ezer esztendeig mostak tovább a vizek. Szóval, Burlow testvér, jobb lesz, ha egyelőre egyet se nyitsz ki azzal a feszítővassal. - De akkor mihez kezdjünk velük, Jorh? - selypegte Elbán testvér a könyökömnél. Piszkos egy ügy. - A legpiszkosabb, öreg. - Vállára csaptam a tenyeremmel. - Rakunk egy szép lassú tüzet, jól körbefalazzuk, aztán futunk, mint a nyúl. A hő pedig megrepeszti ezeket a pompás játékszereket, és füstjük kriptává változtatja egész Veresvárat. - És ott meg is áll majd? - Makin éles pillantást vetett rám. - Lehet. - Végignéztem a testvéreken. - Hazudós, Row, Burlow, gyűjtsetek tüzelőanyagot. Csontot és kátrányt, ha csak az van. -Jorg, azt mondtad, „az egész világot meg lehetne mérgezni vele” - szólalt meg Makin. - A világ már úgyis meg van mérgezve, Sir Makin - feleltem. Makin összepréselte a száját. - De ez továbbterjedhet. Egész Gellethet beterítheti. Burlow és a többiek megálltak az ajtóban, és figyeltek. - Atyám Gellethet kérte tőlem - mondtam. - Azt nem részletezte, hogy milyen állapotban szállítsam le. Ha füstölgő romokat prezentálok neki, azt is meg fogja köszönni, lefogadom. Azt hiszed, van olyan bűntett, amelyet ne szentesítene, ha a határai megerősítése a tét? Akár egyetlenegy is? Makin a homlokát ráncolta. - És ha a füstje Ancrathba is átsodródik? - Vállalom a kockázatot - feleltem. Makin elfordult tőlem, keze a kardja markolatán. - Mi van? - mondtam a hátának, és hangom visszhangot vert az Építők poros csarnokában. Kitártam a karom. - Mi van? Ne merészelj nekem ártatlanokról papolni! Trenti Sir Makin már lekésett arról, hogy hajadonok és csecsemők védelmezőjének szerepében tetszelegjen. - Haragom nem csak Makin kételyéből táplálkozott. - Nincsenek ártatlanok. Csak siker van, meg kudarc van. Ki vagy te, hogy megszabd, mit tehetek kockára? Nem olyan lapokat osztottak nekünk, hogy ebben a játszmában nyerhessünk, de én igenis nyerni fogok, ha az ég leszakad, akkor is! Rendesen kifulladtam a tirádától. - De olyan sokan lennének, Jorh - mondta Elbán. Az ember azt hinné, okultak abból, ahogy alig pár hete, egy sokkal jelentéktelenebb civakodás során ledöftem Gemt testvért, de nem. - Egy élet, tízezer, mi a különbség? Nekem ne gyertek ilyenekkel. - Elbán nyakához
illesztettem a kardomat, olyan gyorsan rántottam ki, hogy mozdulni se maradt ideje. - Ha egyszer csapom le a fejedet, az kevésbé rossz, mint ha újra meg újra lecsapnám? De valahogy nem volt kedvem hozzá. Mintha a Núbai elvesztésével a megmaradt testvérek még fontosabbá váltak volna, bármilyen söpredék banda volt is. Visszalöktem a pengét. - Testvérek. Tudjátok jól, hogy nem szoktam kijönni a béketűrésből. Most valahogy nem vagyok formában. Talán rég láttam a napot, talán ettem valamit... -Rike elvigyorodott, mert persze a nekromanta szívére céloztam ezzel. Igazad van, Makin, mást is elpusztítani Veresváron kívül... bűnös hanyagság lenne. Makin most már összetett kézzel fordult felém. - Igazat szólsz, Jorg herceg. - Kicsi Rikey, végy magadhoz csupán egyetlenegyet ezekből a csodálatos játékszerekből. Azt, amelyik úgy néz ki, mint egy óriás töke, ha kérhetlek. - Rámutattam a legközelebbi gömbre. - De el ne találd ejteni, inkább vedd igénybe Gorgoth segítségét is, ha olyan nehéz lesz, mint amilyennek nézem. Fölvisszük egy kicsit magasabbra, és alágyújtunk vele a vár reggelijének. Egy is elegendő lesz. Így cselekedtünk. Visszatekintve, ha minden részlet ismertté válna, Makin kiállása ott az Építők termében bőségesen elegendő lenne ahhoz, hogy minden vért lemosson a kezéről, minden bűnét eltörölje, beleértve a wexteni katedrálist is, és olyan hőst faragjon belőle, amilyenek csak a legendákban fordulnak elő. Ha csak azt vesszük, hogy Veresvártól szélirányban mekkora volt a pusztítás, eléggé nyilvánvaló, hogy eredeti tervem volumenének csökkentése kellemetlen végtől mentette meg a világot. Vagy legalábbis elodázta a véget.
35.FEJEZET - Már látnunk kellett volna valamit - mondta Makin. Hátranéztem a vállam fölött. A Honas-hegy ronda tömege fekete ökölként meredt az égre, abban volt marokra fogva Veresvár. A testvérek mögöttünk baktattak: egy sor martalóc, amint lefelé csúszkál a lejtőn. - Ez a fajta halál halkan jár, Makin - mondtam. - Láthatatlan kéz, végzetes ujjakkal. Rávigyorogtam. - Amely minden csecsemőt megtalál a bölcsőben? - Makin vastag ajka elkeskenyedett a viszolygástól. - Azt szeretnéd, ha inkább Rike találná meg őket, vagy Row? - kérdeztem. Vállvértjére tettem vaskesztyűs kezemet, mindkettő bemázolódott a menekülési alagút szürke sarával. A haja is tele volt vele, fekete fürtjei összecsomósodtak tőle. - Túl sokat aggodalmaskodsz mostanában, öreg barátom -mondtam. - Akkora súllyal nehezednek rád a hajdani bűnök, hogy félsz szaporítani őket? Észrevettem, hogy szinte egyforma magasak vagyunk, pedig Makin magas férfi volt. Még egy esztendő, és fel kell néznie rám. - Olyan tehetséges vagy, hogy már-már be tudnál csapni, Jorg. - Fáradt volt a hangja. Szeme körül vékony szarkalábak gyülekeztek. - Nem vagyunk öreg barátok. Valamivel több mint három éve te még csak tíz voltál. Tíz! Lehet, hogy barátok vagyunk, nem tudom, de hogy „öregek”? Nem. - És miben volnék olyan tehetséges? - kérdeztem. Vállat vont. - A szerepjátszásban. Ahogy az elvesztett éveket intuícióval pótolod. Ahogy a tapasztalatot géniusszal helyettesíted. - Azt gondolod, ahhoz, hogy vén fejjel gondolkodjam, vénnek is kellene lennem? kérdeztem. - Azt gondolom, ahhoz, hogy ismerd az emberi szívet, igazán kellett volna élned. Több üzletet kellett volna kötnöd, hogy igazán ismerd a pénz értékét, amit olyan gondtalanul eltékozolsz. - Makin a mögöttünk caplató oszlop felé fordult. A sor végén felbukkant Rike, éppen egy dombgerinc tetejére ért, alakja feketén rajzolódott ki a fakó hajnali égen. Mögötte csíkokban nyargaltak nyugatnak a véraláfutásosan piszkos-szederjes felhők. Felkarján és homlokán lobogott a kötés a szélben. Valami megcsiklandozott, valami kísérteties susogás, hidegebb még a szélnél is. Makin visszafordult, és indult volna tovább. - Várj... Ordítások. Azok rettenete, akik már nem is élnek. Hang nem hallatszott, de a Honas-hegy egyszer csak föl-emelkedett, mintha valami óriási lélegzet szippantaná be. Fény gyúlt a szikla alatt, fehérizzás villant át számtalan repedésen. Egyetlen pillanat alatt eltűnt a hegy, pokoli örvényben röpült fel az égre. És, valahol annak a spirálisnak a belsejében, röpült Veresvár minden egyes köve is, a legmélyebb kazamatáktól a legmagasabb toronyig.
A vakító villanás száműzte a napot, egyöntetű, szürke masszává mosta össze a földet. Rike röpke árnyékká vált a ragyogó égen. Arcomra forró csókot lehelt a messzi fúria, mint amikor lesül az ember bőre. Ami ilyen fényesen ég, az nem tarthat soká. Fakult világa, árnyékot borítva ránk, azt a fajta sötétet, ami szélviharok hírnöke. Már láttam is a vihar fullajtárait, ma született szellemeket hajtott maga előtt a tombolás. Néztem, ahogy szétszélednek a tájon, mint tóba dobott kő nyomán a fodrozás, szürke kör, melyben porrá vált a szikla, és száguldott a széllel, sebesebben, mint a gondolat. Megfodrozódott az ég is, a felhőcsíkok korbácsként csattogtak rajta. -Jóságos Krisztus! - Makinnak tátva maradt a szája, mintha kifogytak volna belőle a szavak. - Rohanjunk! - Burlow kiáltása furán laposra sikerült. - Miért? - Kitártam karomat a pusztulásnak. Nem volt hová menekülnünk. Néztem, ahogy a testvérek elvágódnak. Lassan múlt az idő, a vér jéghidegen lüktetett ereimben. Két szívverés között mindüket letaglózta a légnyomás, Rike-ot legelőször, úgy te-metődött a szürke forgatag alá, mint gyermek a bukóhullámba. Engem is felkapott a forró szél. Ereztem, hogy átáramlanak rajtam a holtak, s a nyelvemen megint ott volt a nekromanta vérének keserű epeíze. Egy ideig csak lebegtem, mint füst a pusztítás fölött. A semmiben hevertem. Semmit sem tudtam. Béke, álomnál is mélyebb, aztán... - Hát ez remek! - Nagyon közelről vágott belém az ismerős hang. - A tékozló fiú a Százak Háborújának telét borzasztó nyárrá változtatta át. - Költeményként szálltak a szavai, és fura akcentust hordoztak. - Még annál is jobban kifacsarod Shakespeare-t, mint ahogy az anyanyelvét rondítod el, Szaracén. - Ez női hang volt, bársonyos, mély. Csak fuss el. - Felébresztette az Építők egyik Napját, és te viccelődsz ezen? - Gyermeki hang, lányé. - Te még élsz, gyermek? Miután az egész hegy leomlott a völgybe? - A nő csalódottnak tűnt. - Ne törődj most a lánnyal, Chella. Inkább azt áruld el, ki áll e mögött a fiú mögött. Corion ráunt volna Renar grófra, és új bábut állított a táblára? Netán a Néma Nővér lepleződött le végre-valahára? Sageous! Ráismertem. - Ezzel a nagyra nőtt gyerekkel akarja megnyerni a játszmát? - A nő felnevetett. Őt is felismertem. A nekromanta. - Pokolra küldtelek, átlőttem a szívedet a Núbai vesszejével, ribanc - mondtam. - Káli nevére, hát ez meg...? - Hall bennünket? - Chella hangja vágott közbe, megismertem, az egyetlen hulla, aki képes volt felizgatni. Vadásztam rájuk a füstben. - Nem, az lehetetlen - mondta Sageous. - Ki áll mögötted, fiú? Semmit sem találtam a kavargó sötétben, amely elborított. -Jorg? - Suttogás, a fülemnél. A kislány megint. A szörnyek izzó gyermeke.
-Jane? - súgtam vissza, legalábbis gondolatban, mert érezni nem éreztem a számat, se semmimet. - Az éter nem rejt el bennünket - mondta. - Mi magunk vagyunk az éter. Ezen elgondolkodtam. - Hadd lássalak. Megfeszítettem akaraterőmet. Utánuk nyúltam. - Hadd lássalak benneteket. - Most már hangosabban. És felfestettem képmásukat a füstre. Chella jelent meg először, karcsún, érzékien, amilyennek eredetileg láttam, festett teste éterfoszlányok közül emelkedett ki. Utána jött Sageous. Csak nézett azzal a jámbor, malomtónál is nagyobb és mozdulatlanabb szemével, ahogy kikanyarítottam a semmiből. Aztán Jane lépett elő mögüle, izzása most halvány volt, épp csak pislákolt a bőre alatt. Voltak más alakok is, formák a ködben, az egyik sötétebb a többinél, félig-meddig ismerős. Látni akartam, minden akaraterőmet bevetettem. A Núbai ötlött fel előttem, a Núbai, meg a kezem egy ajtón, s az érzés, hogy hullok bele a semmibe. Déjá vu. - Kitől kapod a hatalmadat, Jorg? - Chella csábítóan rám mosolygott. Mögém lépett, mint a párduc, amikor játszik. - Szereztem. - Nem. - Sageous a fejét rázta. - Túl régóta zajlik már ez a játszma ahhoz, hogy trükköket lehessen bevetni. Minden játékost ismerünk. A nézőket is. - Jane felé biccentett. Ügyet se vetettem rá, Chellára függesztettem tekintetemet. - Rád rogyasztottam a hegyet. - Be is temetett. Na és? - Hangjában most érezni lehetett valódi életkorát. - Imádkozz, hogy ki ne ássalak alóla - mondtam. Jane-re néztem. - Szóval te is be vagy temetve? Hirtelen pislákolt egyet a fénye, és most egy másik Jane-t láttam a helyén, egy összetört alakot. Egy rongybabát kőszilánkok közt fennakadva, egy sötét helyen, ahol csak ő világított. Csontok meredtek ki a csípőjéből és a vállából, nagyon fehéren, vérfoltosan, a gyengén megvilágított feketeségben. Egy picit elfordította a fejét, és ezüst szeme az enyémbe kapcsolódott. Megint pislákolt egyet, és újból egész lett, ott állt előttem, szabadon, sértetlenül. - Nem értem. - Pedig értettem. - Szegény kis Jane. - Chella körüljárta a lányt, de nem ment a közelébe. - Ő tisztán fog meghalni - mondtam. - Nem fél tőle. Rálép arra az útra, amelytől te annyira rettegsz. Te meg csak maradj a döghúsnál, és rohadj a föld bendőjében, ha odaszegez a gyávaságod. Chella sziszegni kezdett, gyűlölet ült ki az arcára, pusztuló tüdeje nedvesen cuppogott. Megint elragadta, kígyóként gyűrűzte körül a füst. - Lassan végezz vele, Szaracén! - Vad tekintetet vetett Sageousra. Azzal tovatűnt. Éreztem, hogy Jane ott van mellettem. Már nem világított. Bőre finom hamuszürke lett, mint amikor a tűz már mindent felemésztett, ami útjába akadt. Suttogva szólt hozzám. - Vigyázz Gógra és Gorgothra a kedvemért. Ok az utolsó leucroták. A gondolat, hogy Gorgothnak őrangyalra lenne szüksége, gúnyos szavakat csalt a
számra, de lenyeltem őket. - Meglesz. -Talán komolyan is gondoltam. Megfogta a kezemet. - Learathatod a győzelmeket, amikre vágysz, Jorg. De csak ha jobb okokat találsz, hogy miért kívánod őket. - Ujjaim közt vibrált az ereje. - Őrizkedj az elvesztett évektől, Jorg. Őrizkedj a kéztől a válladon. A pórázoktól, amelyek vezetnek... Lehullt a szorítása, és már csak a füst gomolygott ott, ahol az előbb ő volt. - Ne gyere többé haza, Jorg herceg. - Sageous fenyegetése úgy hangzott, mint valami atyai jó tanács. - Ha most mindjárt futásnak eredsz - mondtam -, talán nem érlek utol. - Corion? - Belekémlelt a mögöttem kavargó éterbe. - Ne küldd rám még egyszer ezt a fiút! Rossz vége lesz. A kardomért nyúltam, de Sageous tovatűnt, mielőtt kiránthattam volna. A keserű füst a torkomat kaparta, köhögnöm kellett. - Kezd magához térni. - Mintha Makin hangját hallottam volna, igen messziről. - Adjatok még neki vizet! - Ráismertem Elbán selypítésére. Fuldokolva, vizet köpködve próbáltam felülni. - Az isten szajhájára! Hatalmas felleg, mint valami üllőforma viharfelhő, lebegett ott, ahol azelőtt a Honashegy állt. Csak pislogtam, és hagytam, hogy Makin felsegítsen. - Ne hidd, hogy csak te kaptál belőle. - Arrafelé biccentett, ahol Gorgoth kuporgott, háttal nekünk, néhány lépésnyire. Odabotorkáltam, de megállított a sugárzó hő - a hő meg az izzás, amitől Gorgothnak sziluettje lett fényes napvilágnál, mintha lobogó tábortűz fölé hajolna. Elébe kerültem. Góg hevert ott összegömbölyödve, mint csecsemő az anyaméhben, s minden porcikája fehéren izzott, mintha csak az Építők Napjának fénye vérezne át rajta. Még Gorgothnak is hátrább kellett csoszognia tőle. Aztán a fiú bőre lassan árnyalatváltozásokon ment át, mint amilyeneket a kovács kohójába dugott vason látni, forró narancsból tompább vörösekbe. Feléje léptem, és ő kinyitotta szemét: fehér lyuk a nap közepén. Tátogva szívta be a levegőt, szája egész belseje szét volt olvadva, aztán még jobban összegömbölyödött. Lángnyelvek táncoltak a hátán, futottak végig a karján, azután kihunytak. Tíz percbe telt, mire Góg annyira lehűlt, hogy visszanyerhette régi színét, és melléje lehetett állni. Végül felemelte fejét, és elvigyorodott. - Még! - Kaptál épp eleget, legény - mondtam. Nem tudtam, mit ébresztett föl benne az Építők Napja, ahogy végigvisszhangzott rajta, de abból ítélve, amit láttam, jobb lesz, ha visszaalszik szépen. Felnéztem a felhőre, amely még mindig ott függött a Honas-hegy fölött, végighordoztam tekintetem a több kilométernyi körzetben égő vidéken. - Azt hiszem, ideje hazamennünk, legények.
36.FEJEZET Négy évvel ezelőtt - Lehetetlen - mondta a Núbai. - Amit könnyű végbevinni, azt rendszerint nem is érdemes - mondtam én. - Lehetetlen - mondta ő. - Az, aki akár öt perccel is túl szeretné élni, nem tudja megcsinálni. - Ha az ilyesmit öngyilkos merénylőkkel el lehetne intézni, a Százakból már rég csak Tucat maradt volna. - Tulajdon atyám is túlélt több kísérletet, pedig a gyilkosjelölteknek eszük ágában sem volt elmenekülni. - Aki a birodalmi trónra tart igényt, azzal nem könnyű végezni. A Núbai hátrafordult nyergében, és rám meredt. Rég letett már arról, hogy megkérdezze, honnan tud ilyesmiket egy gyerek. Kíváncsi voltam, azzal vajon mikor fog felhagyni, hogy közölje velem: valami lehetetlen. Megsarkantyúztam lovamat. Az utóbbi fél órában semmivel sem jöttek közelebb a gróf várának tornyai. - A gróf védelmének legerősebb pontját kell megtalálnunk - mondtam. - Azt, amire a leginkább hagyatkozik. Amiben a legjobban bízik. A Núbai összevonta szemöldökét. - Az ellenség gyenge pontját keresd meg. Aztán lőj. - Megveregette a nyergén keresztbe fektetett nehéz számszeríjat. - De hiszen te magad mondtad, hogy lehetetlen. Többször is elismételted. Összehúztam magamon a köpönyeget az esti szél ellen. A férfi, akitől elvettem, magas termetű volt, s a köpönyeg lógott rajtam. - Amiből az következik, hogy most csupán a vereség legésszerűbb módját tervezgeted. A Núbai megvonta vállát. Sohasem vitázott csak azért, hogy neki legyen igaza. Ezt szerettem benne. - A jó védelem leggyengébb pontját eleve arra szánják, hogy kudarcot valljon. Elesik, de rögtön helyére áll a következő, és így tovább. A rétegzettség a lényeg. A legvégén azzal találod szembe magad, amit a leginkább el akartál kerülni, csakhogy most már figyelmeztetted is, tehát nem éri készületlenül. A Núbai nem szólt semmit, fekete arca kifürkészhetetlen volt a gyérülő napvilágnál. - A meglepetés az egyetlen fegyver itt. Kikerüljük az eszkalálódás folyamatát. Egyenesen a szívbe metszünk. Mert a szív az, amit ki akarunk metszeni. Tovább lovagoltunk, végre közeledtek és magasodtak a tornyok, és nemsokára már előttünk ásított a várkapu. A kapun kívül épületek tócsája, mint valami hányás - fogadók, cserzőműhelyek, viskók, bordélyok. - Renar pajzsa egy Corion nevű ember. - A Núbainak el-fintorodott az orra a bűzre, amint a kapu felé poroszkáltunk. - Lovaspartról való mágus, úgy hírlik. Az biztos, hogy jó tanácsadó. Hazájabeli zsoldosokkal őrizteti a grófot. Olyan férfiakkal, akiknek nincs családjuk, hogy zsarolni
lehessen őket, s a becsületkódexük biztosítja hűségüket. - Vajon hogyan férkőzhetnénk ennek a Corionnak a közelébe? A kapunál csigalassúsággal fogyott a sor. Tíz méterre előttünk egy ökröt vezető paraszt civakodott egy őrrel, aki a gróf libériáját viselte. - Tényleg mágus lehet, mit gondolsz? - A Núbaira néztem, várva a választ. - A Lovasparton sok ilyen terem. A paraszt megnyerhette a vitát, mert egyszer csak bevezette ökrét a külső udvarra, ahol még nyitva voltak a piaci bódék. Mire a kapuhoz értünk, szemerkélni kezdett az eső. Az őr toliforgója lehervadt, de tekintete annál éberebb volt. - Mi dolgotok a várban? - Ellátmány. - A Núbai megpaskolta nyeregtáskáját. - Odakinn. - Az őr a kapu előtti épülethalmaz felé biccentett. - Ott mindent megtaláltok. A Núbai összepréselte ajkát. A legjobb árut a várpiacon lehetett beszerezni, de ezzel az érvvel semmire se mennénk. Jobb okot kell találnunk, hogy a gróf embere beeresszen egy vándorlásba belefáradt núbai zsoldost. - Add ide az íjat - mondtam a Núbainak. Összeráncolta a homlokát. - Le akarod lőni? Az őr nevetett, pedig a Núbai hangjában nyoma sem volt a tréfának. Kezdett kiismerni. Kinyújtottam a kezem. A Núbai vállát vonogatva leakasztotta a számszeríjat a nyerge mögül. Olyan nehéz volt, hogy majdnem lerántott a földre. Két kézzel kellett markolnom, s vadul szorongatnom combommal a ló oldalát, de megtartottam, nem sültem fel vele. Odakínáltam az őrnek. - Vidd be Corionhoz - mondtam. - Azt üzenem, hogy szívesen eladjuk neki, ha érdekli. Bosszúság, megvetés, derű. Ezek tusakodtak az őr arcán, hogy mi legyen az első szó, ami majd elhagyja a száját, de azért kinyújtotta kezét a fegyver után. Visszahúztam. - Csak óvatosan, a fele súlya varázserő. -Erre felszaladt a szemöldöke. Nagy gonddal vette át, tekintetét a núbai istenek vasarcára szegezve. Láthatott ott valamit, mert meggondolta magát. - Vigyázz rájuk! - mondta, előszólítva egyik társát az őrházból. Azzal elment, úgy tartva maga elé a Núbai íját, mintha attól félne, hogy megharapja. Most már zuhogott az eső. Ültünk a lovainkon, és szép lassan bőrig áztunk. A bosszúra gondoltam. Arra, hogy úgysem adhatja vissza azt, amit elvettek tőlem. Arra, hogy mindez nem érdekel. Ha sokáig kapaszkodunk valamibe, egy titokba, egy vágyba, netán egy hazugságba, a végén az fog alakítani minket. De a szükség bennem volt, nem hagyta, hogy félretoljam. A gróf vére kimoshatná. Beesteledett, az őrök lámpásokat gyújtottak házikójukban meg a bejáratot szegélyező falifülkékben. Két hullórostély fogazatát is ki tudtam venni, amelyek tüstént alázuhannának az ellenségre, ha az tárt kapunál próbálná megrohamozni a várat. Azon tűnődtem, vajon hány katonája esett volna el itt atyámnak, ha anyám megbosszulására úrnak indítja hadait. Talán jobb is így. Hogy én jövök. Személyesebb. Elvégre az én
anyám volt. Atyám katonái törődjenek csak a maguk anyjával. Eső csöpögött az orromról, folyt végig hidegen az arcomon, de nem fáztam. Tűz égett bennem. - Fogad benneteket. - Visszajött az őr. Magasra emelte lámpását. Toliforgója már egészen a sisakja hátuljához tapadt, és ő is ugyanolyan elcsigázottnak tűnt. - Jake, legyen gondod a lovaikra. Nadar, te elkísérsz engem meg ezeket a fiúkat. Így hát gyalogosan léptünk be Renar gróf várába, úgy átnedvesedve, mintha csak a vizesárkon kellett volna keresztülúsznunk. Corionnak a Nyugati Toronyban volt a szállása, mindjárt az öregtorony mellett, ahol Renar gróf tartott udvart. Kanyargós lépcső vezetett hozzá, amely ragadt a kosztól. Az egész helyről lerítt az elhanyagoltság. - Letegyük a fegyvereinket? - kérdeztem. Elkaptam a Núbai szeme fehérjének villanását, amint figyelmeztető pillantást vetett rám. Kísérőnk csak nevetett. A mögöttem jövő őr megkocogtatta az oldalamon lógó tőrt. - Ezzel a kis böllérkéssel döfnéd le Coriont, kölyök? Nem kellett válaszolnom. Az őr megállt egy nagy tölgyfa ajtónál, amely tele volt vasreteszekkel. Valaki bonyolult szimbólumot, valamilyen piktogramot égetett bele a fába. Jojózott tőle az ember szeme. Az őr kettőt koppantott az ajtón. - Itt várjatok. - Kezembe nyomta a lámpást. Kurta pillantást vetett rám, összepréselte ajkát, aztán indult is vissza a Núbai mellett a lépcső felé. - Nadar, gyerünk. Már eltűntek a lépcsőfordulóban, amikor hallottuk, hogy belülről felemelnek egy kallantyút. Aztán semmi. A Núbai kardja markolatára tette kezét. Leütöttem róla. Fejemet rázva bekopogtam. - Szabad. Azt hittem, minden félelmemmel szembenéztem már, de ennek a hangnak egyetlen szavára odalett az elszántságom. A Núbai is így érezhetett. Minden porcikáján láttam, hogy menekülne. - Jöjj, Tövisek Hercege, ne bujkálj tovább, gyere ki a viharba. Tovatűnt az ajtó, beszippantotta a sötétség. Ordítást hallottam, rettenetes ordítást, mint amikor a préda törött gerinccel próbál elkúszni a vadász karmai elől. Lehet, hogy én voltam az, lehet, hogy a Núbai. És akkor megpillantottam őt.
37.FEJEZET Veresvárból még romok sem maradtak látnivalónak. Csak az alapzatául szolgáló hegy romjai voltak úgy-ahogy kivehetők. Pucoltunk, ahogy csak tudtunk, s hálát adtunk, hogy szembefúj a szél, és nem a hátunk mögül, hogy beterítsen bennünket Gelleth füstjével és szennyével. Dideregve aludtunk aznap éjjel, egyikünknek se volt étvágya, még Burlownak sem. Veresvártól Magasvárig hosszú az út, és sokkal hosszabb visszafelé jövet, mint odafelé menet. Először is odafelé lovon mentünk - vissza pedig gyalogolnunk kellett. A visszaúton ráadásul egyre csak lejtettek a hosszú kilométerek. Én, ha választhatok, szívesebben mászok fel egy hegyre, mint le róla. A lejtőn máshogyan sajog a láb, ráadásul az esési szög minden egyes lépésnél húz magával, mintha csak irányítana, mintha diktálna. Felfelé menet az ember bírókra kelhet a heggyel. - De hiányzik az a ló, a fenébe is! - mondtam. - Tényleg szép hústömeg volt. - Makin bólintott, és kiköpött porlepte szájával. Idomíttass magadnak egy másikat a király istállómesterével. Szerintem nincs olyan karám Ancrathban, ahol ne élne legalább egy Gerrod fattyai közül. - Nagy kan volt, szentigaz. - Harákoltam, és köptem egy nagyot. Dörgölt a páncél, a fém magába szívta a késő délutáni napmeleget, s alatta csörgött rólam a verejték. - Valahogy nincs ez rendjén - mondta Makin. - A legfényesebb győzelem emberemlékezet óta, és más bizonyítékunk sincs rá, mint a lovak hiánya. - Bármelyik parasztviskóban több zsákmányra lelni! - kurjantott előre a sor végéről Rike. - Krisztus sebeire! Ne adj ötleteket Kicsi Rikey-nak! - mondtam. - Abban dúskálunk, testvérek, ami igazán számít. Úgy térünk vissza, hogy győzelemmel vagyunk megpakolva. - Márpedig az efféle pénzt én igen jól el tudom költeni az udvarban. Minden kapható ott, csak meg kell adni az árát. Királyi kegy, trónöröklés, még atyai elismerés is. És ettől is hosszabbnak rémlett a hazaút, mint az odafelé vivő. Nemcsak magamat, a páncélomat meg az élelmet kellett cipelnem, hanem egy új terhet is. Nehéz az olyan hír terhe, amit senkivel se tudunk megosztani, és napokat kell várni, mire közzétehetjük. A jó hír éppen olyan nehéz, mint a rossz. Azt nagyon is el tudtam képzelni, hogy ott vagyok az udvarban, hetvenkedem győzelmemmel, beledörgölöm az orrukat, különösen egy bizonyos mostoháét. Atyám reakcióját azonban képtelen voltam fantáziám vásznára felfesteni. Próbáltam magam elé idézni, amint hitetlenkedve rázza a fejét. Vagy amint elmosolyodik, feláll, és vállamra teszi a kezét. Vagy amint köszönetét mond, megdicsér, fiának nevez. De a szemem ehhez világtalan volt, a szavak a fülemben távoliak, kivehetetlenek. A testvéreknek nemigen akadt mondanivalójuk a visszaúton, nyomasztották őket a sorainkban támadt lyukak, kísértette a tátongó űr, ahol a Núbainak kellett volna lennie. Gógban viszont csak úgy pezsgett az energia, előreszaladgált, nyulakat kergetett, egyik kérdést a másik után tette fel. - Miért kék a plafon, Jorg testvér? - kérdezte. Azt gondolta, a külvilág is csak egy nagyobb barlang. Vannak filozófusok, akik egyetértenének vele.
Voltak más változások is. Góg irháján a vörös csíkok méregvörösek lettek, s az éjszakai tábortüzek lenyűgözték. Megbűvölten meredt a lángokba, egyre közelebb húzódott hozzájuk. Gorgothnak nem tetszett a dolog, odébb hajította a gyermeket a sötétbe, mintha aggasztaná ez a heves vonzalom. Az utak ismerősebbek lettek, a lejtők szelídebbek, a mezők dúsabbak. Gyermekkorom ösvényeit tapodtam, az aranykorét, a gondtalan napokét, amelyeket anyám muzsikája és dala töltött be, és nem volt egy disszonáns hang egészen hatéves koromig. Akkoriban kaptam atyámtól az első kemény leckéket fájdalomból, veszteségből, lemondásból. És most Gelleth lett ennek az okításnak a végeredménye. Győzelem megalkuvás nélkül, irgalom és habozás nélkül. Meg fogom köszönni Olidan királynak a tanítását, elmesélem neki, hogyan bántam el ellenségeivel. És el fogom nyerni a tetszését. Katherine-re is sokat gondoltam, amint közeledtünk. Fel-felidéztem a képét, a pillanatokat, amikor olyan közel voltam hozzá, hogy meg is érinthettem volna. Újra láttam, ahogy ráhull a fény, kirajzolja arca csontozatát, ajka puhaságát. Sajgó lábbal, kimerültén érkeztünk meg Ancrath szívébe, s úgy lekötöttek a gondolataink, hogy még lovakat se loptunk, utunk hátralevő részét megkönnyítendő. Csak be kellett hunynom a szemem, és magam előtt láttam a Gellethre virradó, Gellethen áthatoló új napot, hallottam a szellemek ordítását. Tíz kilométerre a kaputól, az Osten-hídon pillantottuk meg először Magasvár oromzatát. Nyugatnak hanyatlott a bíborvörös nap, versenyt futott velünk a város felé. - Hőszök leszünk, Jorh? - kérdezte Elbán. Bizonytalannak tűnt, mintha a maga mögött hagyott sok-sok év még nem tanította volna meg arra, hogy a cél szentesíti az eszközt. - Hősök? - Vállat vontam. - Győztesek leszünk. És csak ez számít. Az utolsó kilométeren már sötétedett. Az Alsóváros kapuőrei nem tettek fel kérdéseket. Talán megismerték hercegüket, talán olvastak az arcomban, és féltették az életüket. Simán beballaghattunk. - Kent testvér, vidd le a legényeket az Alsóvárosba, és igyatok egyet. Mondjuk A Bukott Angyalban. - Az udvarba csak Sir Makin és én megyünk. A testvérek maradékát nem látnák szívesen Magasvárban. Elindultunk Makinnal a Felsőváros felé, és nemsokára megérkeztünk a várhoz. Amint a Hármas Kapun beléptünk, leráztam magamról a kimerültséget. A lenyugvó nap vetette sötét árnyékok közt vágtunk át a Zeneudvaron. Mire atyám tróntermének ajtajában ellépkedtünk az asztali lovagok mellett, már ruganyos volt a járásom. Legelőbb Sageoust kerestem, a király oldalán, majd a csillogóvillogó tömegben. A herold már végzett bejelentésünkkel, de én még mindig csak a pogány után kutattam. Katherine-t hamar megleltem a királyné mellett, amint egyik kezét nővére vállán nyugtatta, s szegény Jorgot csak kemény tekintettel méregette. Egy pillanatig még húztam a csendet. - Hová rekkentetted festett pogányodat, atyámuram? Úgy szerettem volna viszontlátni az álmok vén megmérgezőjét. Még egyszer végigfuttattam szemem az arcok tengerén. - Sageoust a határon túlra szólította a korona iránti kötelesség. - Atyám arca rezzenéstelen maradt, de láttam, hogy királynéja és annak húga gyorsan összenéz.
- Várni fogom visszatértét. - Szóval megfutott előlem a pogány... - Úgy hallom, az Erdőőrség nélkül vánszorogtál haza. -Sareth királyné szólalt meg atyám oldalán, kezét domborodó hasán nyugtatva. - Olybá vegyük, hogy teljes volt a vereséged? - Mosoly játszadozott összeszorított száján. Rendkívül bájos száj volt, meg kell mondanom. Kurtán meghajoltam előtte. Féltestvéremnek szólt ez, aki a méhéből készült kivakarózni. - Hölgyem, az Erdőőrség veszteségeket szenvedett, ezt kár volna tagadnom. Atyám megbillentette fejét, mintha lehúzná a korona. Fakó szeme engem fürkészett bozontos szemöldöke alól. - Halljuk a beszámolót a veszteségekről. - Lord Vincent de Gren... - Mutatóujjamon kezdtem a számlálást. Az arisztokrácia egy emberként felszisszent. - Még a parancsnok is? - Sareth királyné talpra vergődött. - Az Erdőőrség parancsnokát is elvesztette! És ez a kölyök törne a trónunkra? - Lord Vincent de Gren - kezdtem újra a számlálást. - Kénytelen voltam belelökni a Temus-vízesésbe. Felbosszantott. Most Coddin a parancsnok, közrendű, de megbízható ember. -Jed Willox. - Kiegyenesítettem a második ujjamat. - Megkéselték kártyázás közben, kétnapi járóföldre a gellethi határtól. - A Lee-ből való Mattus. - Kiegyenesítettem a harmadik ujjamat. - Lehugyozott egy medvét, merő tévedésből. Lehet, hogy kissé el van túlozva az Erdőőrség legendás szakértelme. És... ennyi. Fejem fölé nyújtott karral felemeltem három ujjamat, és körbefordultam, hogy végigmérjem a nézőközönséget. - Saját válogatott legénységemből is elestek páran, de védelmünkre felhozhatom, hogy egy olyan vár lerombolása, amelyet kilencszáz gellethi veterán őriz, nem kis feladat. Kétszázötven könnyű fegyverzetű erdőkerülővel nem sok mindent lehet végbevinni veszteségek nélkül. - Ez a gyáva alak a közelében sem járt Veresvárnak! - A királyné rám mutatott mintha bizony nem lett volna elég világos, hogy kire céloz s a hangja visítássá erősödött. Mosolyogva hallgattam. Terhes asszonyok hamar elveszítik a fejüket. Láttam, hogy Katherine megpróbálja visszanyomni a trónszékre. - Azt parancsoltam, hogy támadd meg Veres várat. - Atyám hangjában nem volt harag, s csak annál fenyegetőbbnek hatott. - Valóban. - Elindultam a trón felé, magam mögött hagyva Sir Makint. - Szerezd meg nekem Gellethet, mondtad. Már csak egy lépés választott el bennünket, mire az egyik palotaőr megemelintette számszeríját. Atyám intett mutatóujjával, mire mindketten mozdulatlanná váltunk, s az őr izzadt tovább a páncélingében. - Szerezd meg nekem Gellethet, mondtad. S voltál olyan kegyes, hogy rendelkezésemre bocsátottad az Erdőőrséget. Belenyúltam az iszákomba, ügyet se vetve a rám emelintett számszeríjakra meg a ravaszukon feszülő ujjakra.
- Íme Meri Gellethar, Gelleth birtokosa, Veresvár ura. - Kinyitottam a tenyerem, és egy marék port pergettem át ujjaim között. - És íme. - Előhúztam egy diónál nem nagyobb szikladarabot. - Íme a legnagyobb kő, amely Veresvárból megmaradt. Elengedtem a követ, amely nagyot koppant a csendben. Se por, se kő nem az volt persze, aminek beállítottam, de az igazság mégiscsak ott hevert a trónterem padlóján. Meri Gellethar csupán szélfútta por volt már, vára zúzalék. - Mindet megöltük. Mindenki halott abban a várban. - A királynéra néztem. - Minden nő. Úrhölgy, cseléd, mosogatólány, kurva. - Szemem továbbvándorolt a hasára. - Minden gyerek, minden ölbéli csecsemő. - Megemeltem a hangom. - Minden ló és kutya, minden héja és galamb. Minden patkány, rajta minden bolha. Semmi sem él már ott. A győzelem csak akkor igazi, ha totális. Atyám talpra ugrott. Egyetlen lépéssel előtte teremtem, jóformán összeért az orrunk. Nem tudtam olvasni a szemében, de a régi félelem lehullott rólam, mintha az is kipergett volna ujjaim között. - Kérem elsőszülöttségi jogomat. - Színtelenre fogtam a hangom, noha az állkapcsom is belécsikordult. - Hadd vezessem hadainkat, és én elfoglalom és újraegyesítem a Birodalmat. Vesd el magadtól a pogányt. És terveit. - Megint az új királynéra pillantottam. Pedig a királyon kellett volna tartanom a szemem, nem lett volna szabad elfelejtenem, kitől örököltem kíméletlenségemet. Éles fájdalmat éreztem a szívem alatt. Elharaptam a mondatot, majdnem a nyelvemet is. Vért ízleltem, forró volt és rezes. Hátraléptem, aztán még egyet, most már tántorogva. Megláttam a pengét atyám kezében, ahogy lecsúsztam róla. Tőr az, amit ott látok? Ez az idézet bugyogott fel bennem, s rögtön utána a nevetés is, véres nyállal kísérve. Beszélni akartam, de ez egyszer elhagytak a szavak, elfolytak a véremmel együtt. Elhomályosult előttem a trónterem, ekkora hitszegés láttán bizonytalanná vált architektúrája. Minden szempár hátrálásomat kísérte a roppant ajtó felé. Felnyársaltak a pillantások, uraké, hölgyeké, hercegnőé, királynéé és királyé. Lábam, amely annyi kilométeren át hordozott Gellethtől, most cserbenhagyott, mintha minden egyes kilométer, melyet Veresvár romjaitól megtettem, egyszeriben a vállamra nehezedne, kiszívná belőlem az erőt. Belém döfte! Volt idő, amikor szerettem atyámat. Almomban, nagy ritkán ébren is, úgy idéződött fel bennem, mint a lelkemen átvitorlázó, magas felhő árnya. Van egy nevető arc, olyan esztendőből, mely többé már nem tulajdonom, olyan évadból, amikor még túl fiatal voltam, hogy észrevegyem a köztünk levő távolságot. Az arc szakállas, ádáz, de nem fenyegető. Tőr az, amit ott látok? Szám nem állt rá többé a tréfára. De a nevetés kitört belőlem, és én elvágódtam, mintha kés metszette volna át az inamat. Egy örökkévalóságig feküdtem előttük, arcommal a hideg márványon. Hallottam, ahogy Makin elbődül. Hallottam a csattanásokat és puffanásokat, ahogy a rengeteg őr legyűrte. Szívverés halk dobogása töltötte be valómat. Estemben láttam atyám fekete haját, sötétebb volt az éjnél, zölden irizált, mint a
szarka szárnya. - Vigyétek innen. - Fáradtnak hangzott. Apró jele az emberi gyengeségnek, végrevalahára. - Anyja sírja mellett nyugodjon? - Egy új hang. A szavak mintha korok hosszat nyúltak volna el, de valahol a bensőmben visszhangot vertek, és megpillantottam tulajdonosukat, az agg Lord Nossart, aki a vállán lovagoltatott bennünket, Willt és engem, valaha rég. Az agg Nossar, hát eljött, hogy még egyszer, utoljára felemeljen. Hallottam a választ is, de túl halk volt, túl mély, hogy megértsem. Odalett a szemem világa. Éreztem, hogy a padló az arcomat karistolja, s aztán mindennek vége lett.
38.FEJEZET Sötétet nyeltem, és elnyelt a sötét. Fény nélkül, szívverés nélkül, hogy az időt mérni lehetne, hamar rájön az ember, hogy nem is olyan ijesztő az örökkévalóság. Sőt, ha békén hagynák benne, a sötét örökkévalóság még vonzóbb is lehetne, mint a macerás élet. Aztán jött az angyal. Derengése mintha papírlap élével vágott volna a szemembe. A világlás egy távoli pontból építkezett, fényszilánkok álltak bele agyam hátuljába. Hajnalodott, s aztán egy pillanat vagy évszázad múltán tovatűnt a sötét, még árnyék se jelezte múlását. -Jorg. A hang az összes oktávon átáramlott, minden szónak, minden beteljesült ígéretnek a visszhangja volt. - Hahó. - Olyan volt a hangom, mint a kettéroppanó nádszál. Hahó? De hát mit mondjon az ember a mennynek, ha találkozik vele? Két szótag, gyengeség, kétely mindegyikben. Kitárta karját. - Gyere, gyere hozzám. Pucéran kuporogtam valami padlón, melynek fehérsége nem tűrt árnyékot. Láttam, hogy sárcsíkok erezik minden végtagomat, és csurom vér vagyok a sebtől, melybe belehaltam, rám száradt, s fekete, mint a bűn. - Gyere. Próbáltam ránézni. Egyetlen ízében sem volt mozdulatlan. Mintha a pontos körvonalak halandó valamik volnának, olyasfajta leegyszerűsítés, amit az ő lénye nem tűr. Különféle árnyalatú, halvány leplekbe öltözött. Szemében ott tükröződtek mindenki érzelmei, aki valaha is szeretett. És szárnya volt - nem fehér, tollból való, hanem inkább a repülés ígérete. Az ég végtelensége burkolta be. Bőre néha mintha felhő lett volna, egymáson átúszó felhők sokasága. Elfordítottam a tekintetem. Csont- és húscsomóként kuporogtam, csak a sár meg a száradt vér rajzolhatott ki fürkésző ragyogása számára. - Gyere ide. - Karja kitárva. Anyai kar, szeretőé, apáé, baráté. Elfordultam, de egyre csak vonzott. Éreztem lélegzetvételét. Ereztem a megváltás ígéretét. Csak a szememet kellene felemelnem, és megbocsátana. - Nem. Csodálkozása fényrezgésként verdesett közöttünk. Éreztem, hogy állkapcsom körül megfeszülnek az izmok, mélyen a torkomban feltolul a harag keserű, forró íze. Végre valami, ami ismerős. - Feledkezz el a fájdalmadról, Jorg. Hagyd, hogy a Bárány vére lemossa bűneidet. Nem volt benne semmi hamisság. Tiszta és áttetsző volt az aggodalma. Az angyal nyitott kezében ajándékok, részvét, szeretet... szánalom. Eggyel több az elégnél. Ajkam a régi mosolyra görbült. Szép ráérősen fölálltam, fejem még mindig lehajtva. - Nincs elég vére a Báránynak ahhoz. Bakot is hiába pocsékolnál rám, nemhogy barikát.
- Nincs az a bűn, amit ne lehetne megbánni - mondta. - Nincs az a rossz, amit ne lehetne elvetni. Tényleg komolyan gondolta. Azokat az ajkakat nem hagyhatta el hazugság. Ennyi legalább nyilvánvaló volt. Ekkor a szemébe néztem, és majdnem magával ragadott mély, feltétel nélküli szeretete. Megvetettem a lábam, ellenálltam. Megint magamra kényszerítettem azt a mosolyt, miközben elátkoztam magam bárgyú képemért. - Nincs az a bűn, amibe bele ne kóstoltam volna. - Tettem feléje egy lépést. Káromkodtam... a templomban. Megkívántam felebarátom marháját. El is loptam, meg is sütöttem, és azzal a főbűnök közé tartozó torkossággal faltam föl, amire még anyám emlőjén tettem szert. A fájdalom a szemében nekem is fájt, de hát én egész életemben kétélű csapásokat osztogattam. Megkerültem az angyalt, s lábam nyomokat hagyott a padlón, de rögtön ki is fakultak mögöttem. -Megkívántam felebarátom feleségét. El is vettem. És gyilkoltam is. Ó, igen, sokat gyilkoltam. Alig van bűn, amibe nem kóstoltam bele... Ha nem halok meg olyan fiatalon, bizonyára teljes listát prezentálhatnék neked. - A harag megint összecsikordította állkapcsomat. Ha tovább feszül, szétrobban tőle a fogam. - Ha csak öt perccel tovább élhettem volna, az apagyilkosságot tehetnéd a sor elejére. - Bocsánatot nyerhetsz. - Nem kell a bocsánatod. - A sötétség erei nyúltak ki a padlón onnan, ahol álltam. - Hagyd el, Gyermek. - Melegség, derű árnyalta szavait, majdnem magával ragadott. Szeme párja mint ablakok egy csorbítatlan világra. Egy holnapokból építkező helyre. Jóvá lehet tenni. Éreztem, szagoltam. Ha nem vette volna olyan biztosra a sikert, fölibém is kerekedhetett volna. Kapaszkodtam haragomba, nagyot nyeltem méregkutamból. Nem jó dolgok ezek, de az enyémek. - Veled mehetnék, hölgyem. Elfogadhatnám, amit kínálsz. De kivé lennék akkor? Ki lennék, ha lemondanék mindama rosszról, ami formált? - Boldog lehetnél. - Valaki más lenne boldog. Egy új Jorg, egy olyan Jorg, aki nem ismeri a büszkeséget. Én senkinek sem leszek ölebe. Neked sem, még Neki sem. Visszalopakodott az éj, mint mocsárból felszálló ködök. - A kevélység is bűn, Jorg. A hét legfőbbje. El kell hagynod. - Végre valami fenyegető a hangjában. Csak erre volt szükségem, hogy erőt adjon. - Kell? - Körülörvénylett bennünket a sötét. Kinyújtotta kezét. Sűrűsödött a sötét, az ő fénye is pislákolni kezdett. - Kevélység, büszkeség? - mondtam, és táncolt a mosolyom. - Én magam vagyok a büszkeség! Hadd kapják csak meg örökségüket a szelídek inkább az örökkévalóság az árnyak birodalmában, mintsem a mennyei boldogság azon az áron, amit te kérsz. - Nem volt igaz, de ha mást mondok, ha megfogom a kezét, s nem belemarok, semmi
sem marad belőlem, darabokra hullok. Már csak derengés volt, derengés a bársonysötéten. - Lucifer beszélt így. A kevélység taszította le a mennyből, pedig az Úr jobbján ült. Halkult a hangja, suttogássá foszlott. - A büszkeség a legfőbb rossz, minden bűnnek gyökere. - Nekem másom sincs, mint a büszkeség. Éjt nyeltem, és elnyelt az éj.
39.FEJEZET - Még mindig él? - Női hang, teuton akcentus, öregesen csikorgó. - Igen. - Fiatalabb nő, ismerős, szintén teuton. - Nem normális, hogy ilyen sokáig húzza - mondta az idősebbik. - És milyen fehér. Én halottnak nézem. - Sok vér kifolyt belőle. Nem is tudtam, hogy a férfiakban ennyi vér van. Katherine! Sötétemben felmerült előttem az arca. Zöld szempár, arccsontok faragott síkjai. - Fehér és hideg - mondta, ujjával a csuklómon. - De amikor tükröt tartottam a szája elé, bepárásodott. - Én azt mondom, nyomj az arcába egy párnát, és kész. -Elképzeltem, amint torkon ragadom a vén szipirtyót. Máris fölmelegedtem tőle. - Én is holtan akartam látni - mondta Katherine. - Az után, amit Galennel művelt. Szívesen végignéztem volna halálát a trón lépcsőjén, ahogy az a rengeteg vér egyik fokról a másikra csorog, és élveztem volna. - A király a torkát is elmetszhette volna. Bevégezhette volna, ott helyben. - Megint a vénasszony. Cselédhangja volt. Itt, valami félreeső hely biztonságában végre kiböki, ami a bögyét nyomja, ami már megsavanyodott benne a hosszú hallgatástól. - Kegyetlen ember az, aki egyetlen fiára emel kést, Hanna. - Nem az egyetlen fia. Sareth az unokaöcséddel viselős. így jogos örökségébe születik majd a gyermek. - Itt fogják hagyni, mit gondolsz? - kérdezte Katherine. - Anyja sírjába fektetik, a testvére mellé? - Fektessék csak a kölyköket a szuka mellé, és zárják le a termet, én azt mondom. - Hanna! - Hallottam, hogy Katherine eltávolodik tőlem. Szóval anyám sírboltjába hoztak le, a kazamatáknak abba a kis kamrájába. Amikor utoljára itt jártam, mindent vastagon lepett a por, nem látszottak benne lábnyomok. - Királyné volt, Hanna - mondta Katherine. Hallottam, hogy végigsimít valamin. - Látni rajta az erőt. Anyám képmása bele volt vésve a márvány koporsófedélbe, mintha csak azon pihenne, kezét imára kulcsolva. - Sareth szebb - mondta Hanna. Katherine visszajött mellém. - Az erő teszi a királynét. - Ujjai a homlokomra simultak. Négy évvel ezelőtt. Négy évvel ezelőtt érintettem meg azt a márványarcot, s fogadtam meg, hogy sohasem térek vissza. Akkor hullajtottam könnyet utoljára. Vajon Katherine is megérintette az arcát, megsimogatta azt a követ? - Hadd vessek véget neki, hercegnő! Jót cselekednénk a kölyökkel. Anyja és a kis herceg mellé fektetik majd. - Most méz édes volt Hanna hangja. Nyakamra fonódott a keze, ujjai durvák, mint a cápabőr. - Nem. - Te magad mondtad, hogy holtan akartad látni - mondta Hanna. Volt erő abban a vén
kézben. Megfojthatott egy-két-három csirkét életében ez a Hanna. Egy-két csecsemőt is, nem vitás. Lassan, de biztosan erősödött a szorítása. - Ott, a trón lépcsőjén igen, amikor még forró volt a vére - mondta Katherine. - De olyan régóta nézem már, ahogy kapaszkodik az életbe, még ha egyre gyengébben is, hogy egészen hozzászoktam. Akkor vesszen oda, amikor vesznie kell. Ilyen sebet úgysem lehet túlélni. Hadd válassza meg ő a pillanatot. Még erősebben fonódott rám a cseléd keze. - Hanna! A kéz visszahúzódott.
40.FEJEZET Az értelem színlelésébe csomagoljuk vad és titokzatos világunkat. Tudománnyal és vallással fedjük be a felfogóképességünkben tátongó űröket, és úgy teszünk, mintha rendet csináltunk volna. És többnyire be is válik ez a tettetés. A felszínen szán-kázunk, és fütyülünk az alanti mélységekre. Szitakötőként cikázunk ezer méter mély tavakon, zavaros útvonalakat követve értelmetlen célok felé. Amíg fel nem nyúl valami a hideg ismeretlenségből, hogy lerántson bennünket. A legnagyobb hazugságokat magunknak tartogatjuk. Azt játsszuk, hogy istenek vagyunk, mi hozzuk meg a döntéseket, s az áramlat a mi nyomdokvizünk. Úgy teszünk, mintha elszakadtunk volna a vadontól. Úgy teszünk, mintha uralmunk megalapozott volna, mintha a civilizáció több volna merő máznál, mintha a belátás a legsötétebb helyeken is kalauzunkként szolgálhatna. Tízesztendősen tanultam meg ezt a leckét, bár kevés maradt belőle. Csak másodpercekbe került Corionnak az okítás, pár szívdobbanásba, miközben akaraterőm gyertyalángként imbolygott, aztán ki is hunyt végképp a szélben. Ott hevertem a Núbai mellett, mint egy rongycsomó, a lépcsőn. Csak a szemem mozgott, az követte a vénembert. Más megvilágításban akár jóságosnak is tűnhetett volna. Egy kissé emlékeztetett Lundist mesterre, csak komorabbnak, mohóbbnak látszott. Nem is az arca vagy a szeme volt rettenetes, hanem a tudat, hogy mindez csak bőrtakaró a világ totális ürességére feszítve. Látványa - a koszos köntösbe öltözött vénember - olyanfajta félelemmel töltött el, amit a szégyen töröl ki emlékezetünkből. A nyúl félelme ez, amikor lecsap rá a sas. Irtózat, amitől semmivé lesz az ember. Feláldozná anyját, testvérét, mindent, amit valaha is szeretett, ha esélye nyílna elfutni. Corion közelebb csoszogott, lehajolt, és megfogta a csuklómat. Érintése egyetlen pillanat alatt elcsitította a páni rettegést, amitől elerőtlenedtem. Úgy szűnt meg, mint amikor tekernek egyet a csapon, és elzárul a boroshordó. Szó nélkül bevonszolt a szobájába. Éreztem, amint a kockakövek az arcomat súrolják. A szobában nem volt semmi, csak a Núbai számszeríja, a túlsó falnak támasztva. Elképzeltem, ahogy Corion itt kuksol ebben az üres kamrában, itt hagyva vén testét, miközben ő az örökkévalóságba mered. - Tehát Sageous vadásza végül olyasmire lelt, ami még nála is harapósabb? Meg akartam szólalni, de a szám még csak nem is moccant. Szóval tud az álomboszorkányról meg a vadászáról. Tövisek Hercegének nevezett. Mi mást tudhat még? - Mindent tudok, gyermek. Mindazt, amit te tudsz, a titkokat, melyeket rejtegetsz. Még azokat a titkokat is, amiket már elfeledtél. Ez olvas a gondolataimban! - Mint egy nyitott könyvben - bólintott Corion. Elfordította fejemet a cipője orrával, hogy ismét láthassam a Núbai számszeríját. - Érdekes ember vagy te, Honorous Jorg Ancrath - mondta. Odament az íjhoz, és
megállt mellette. - Bizonyára nem érted, hogy akinek ekkora a hatalma, miért nem akar minden földek császára lenni. Tényleg nem értettem. - Császár csak a Százak közül lehet valaki. A magamfajta szörnyetegeknek nem engedelmeskednének a népek. A vérvonalnak, az isteni jognak, a királyok leszármazottainak engedelmeskednek. így hát mi, akik olyan helyekről merítettük hatalmunkat, ahová mások nem merészkednek... a trónok játszmáját olyan figurákkal játsszuk, mint Renar gróf vagy a te atyád. Vagy akár te magad. Kinyújtotta kezét, és megérintette az íjat. Úgy vibrált körülötte a levegő, mintha egy kohó ajtaja nyílt volna ki hirtelen. - Igen. Nem is rossz ötlet. Olidan király legyen Sageousé, kényszerítse őrá az akaratát, az elsőszülött fiú pedig az enyém lesz. Már elég mélyre süllyedt bennem a félelem, hogy feltörhessen a harag. Elképzeltem a vénembert egy pengén haldokolva, melynek markolata az én kezemben van. - Eddzen meg a vadon, s ha kibírod, a tékozló fiú idővel visszatér, és kígyó lesz atyja kebelén. A gyalog üti a királyt. - Felskiccelte a sakkmozdulatot. - Lehet még belőled valami, Tüskebokor Herceg. Figura, amellyel megnyerhető a játszma. Corion úgy emelte föl a számszeríjat, mintha semmi súlya nem volna. Szája elé tartotta, és egy szót suttogott, amit nem értettem. Öt lépéssel az ajtónál termett, és letette az íjat a lépcsőre, a Núbai fejéhez. - Ez a fekete lovag fogja óvni a gyalogomat. - Te pedig, te fiú. Te el fogod felejteni Renar grófot. Egy frászt fogom. - Vidd a bosszúdat, ahová csak akarod, oszd meg az egész világgal, onts vért, de soha többé ne térj vissza erre a tájra. Lábad ne tapodja ezeket az utakat. Elméd még csak véletlenül sem téved majd erre. Csak bámultam meredten. Közelebb jött. Letérdelt mellém, galléron ragadott, és arcához húzta arcomat. Belenéztem üres szemébe. Éreztem, amint föltolul a rettenet, az ár, amely elsodor innen. S ami még szörnyűbb, éreztem, amint hideg ujjai a koponyámban matatnak, kitörlik az emlékeket, eltérítik a szándékokat. - Felejtsd el Renart. A világon állj bosszút. Renar meg fog halni. - Az... én... kezemtől. - Valahogy kipréseltem a szavakat. De a bizonyosságot máris elvette tőlem. Azt se tudtam, hogyan kerültem abba a toronyba, vagy hogy mi az ő neve. A vénember elmosolyodott. Lehajolt, és a fülembe suttogott. Emlékszem leheletére a nyakamon, a rothadás szagára. Aztán hallottam a szavait is, és elvesztettem az eszem. Férgek tekeregtek a szemem mögött. Semmi sem maradt belőle gondolataimban, csak egy lyuk, ahová nem láthattam be. Renar súlytalan név lett, gyűlöletem ajándék bárkinek, mindenkinek. Sötéten zuhantam át, ordításom megsüketített. Ismeretlen kezek fonódtak a nyakamra, s az én kezem is rálelt egy nyakra a sötétben. Egyre erősebben szorongattam. A visítás sziszegésbe, majd hörgésbe váltott, aztán csend lett. Még egyet szorítottam rajta. Vaskampó lett a kezemből. Ha még erősebben tudtam volna szorítani, úgy
roppannak ketté az ujjcsontjaim, mint a száraz gallyak. Sötéten zuhantam át, csenden, csak a kezek a nyakamon, csak a nyak a kezemben, zihálás, szívem kalapácsütései. Éveken zuhantam át. Az életemen zuhanok át, már mióta... Földet értem. Keményen. Kinyílt a szemem. Egy kőpadlón feküdtem. Szederjes arc meredt rám, dülledt szemek, kilógó nyelv. Napfény áradt be egy magas ablakon. Szívem a szegycsontomat püfölte, ki akart törni. Mindenem fájt. Kezet láttam a nyakon, az arc alatt. Az én kezem. Nagy nehezen lefejtettem róla. Az elfehérült ujjak nem akartak engedni. Még mindig fokozódott bennem a fájdalom. Szükségem volt valamire, de nem tudtam megnevezni. Vöröset láttam, bár pillanatról pillanatra fakult. Merev ujjú kezemmel megérintettem a nyakamat, és kezeket találtam rajta. Nem ismertem meg az arcot. Nőé? Eltávolodott a világ, enyhült a fájdalom. Renar... Feltolult bennem a név, s vele egy kis erő is. A kéz, amely lehámozta nyakamról a fojtogató ujjakat, mintha nem is az enyém lett volna. Renar! Úgy sípolt belém az első lélegzetvétel, mintha nádszállal szívtam volna. Levegő! Levegőre van szükségem. Fuldokoltam, öklendeztem, de nem jött fel semmi, torkom, mely a levegőt nyeldekelte, mintha szűk lett volna a feladatra. Renar. A szederjes arc egy ősz hajú nőé volt. Semmit sem értettem. Renar. És Corion. Úr Jézus! Emlékeztem. Emlékeztem mind a rettenetre, de már csak halványan égett bennem a hideg dühhöz képest, amely most emésztett. - Corion. - Négy év óta, az óta az este óta a toronyban, most mondtam ki először a nevét. Emlékeztem. Eszembe jutott, mit vettek el tőlem, s időtlen idők óta először megint teljesnek éreztem magam. Nagy nehezen feltámaszkodtam a karomra. Egy kamrában voltam, valami várban. Egy ágy mellett... Kiestem az ágyból. Miközben egy vénasszony fojtogatott. Megrázkódott az ajtó. Valaki megzörgette a kallantyút. - Hanna! Hanna! - Női hang. Valahogyan talpra álltam, mielőtt kinyílt volna az ajtó. - Katherine. - Vinnyogásként tört fel sérült torkomból a hang. Ott volt. Ziláltan is gyönyörűen. Ajkai szétváltak, zöld szeme elkerekedett. - Katherine. - Csak susogni tudtam a nevét, pedig kiáltani szerettem volna, annyi mindent ordítani egyszerre. Megértettem. Megértettem a játszmát. Megértettem a játékosokat. Tudtam, mi a teendő. - Gyilkos! - mondta. Kést húzott elő az övéből, hegyes tőrt, amellyel át lehet döfni egy embert. - Atyádnak igaza volt. Meg akartam mondani neki, de nem jöttek szavak a számra. Emeltem volna a karom,
de nem volt erőm. - Majd én bevégzem, amit ő elkezdett - mondta. Én meg másra se voltam képes, csak ámulni szépségén.
41.FEJEZET Párbajban, férfi férfi ellen, kard kard ellen, a jártasság hiánya lehet a veszted. Sokszor azonban egyszerűen szerencse dolga, vagy ha túl sokáig tart, az hal meg, aki elsőnek fárad el. Szóval kitartás kérdése. Sírkövek felirata lehetne: „Elfáradt.” Talán nem az életbe fáradt bele, csak abba, hogy kapaszkodjon belé. Igazi küzdelemben, márpedig a legtöbb az, s nem művi párviadal, a kimerültség a legnagyobb gyilkos. Egy kard nehéz vasdarab. Ha perceken át forgatod, karod önhatalmúlag dönt arról, mire képes még, és mire nem. Ha az életed múlik rajta, akkor is. Velem is megesett már, hogy herkulesi erő kellett pengém emelintéséhez, de ennyire még sohasem éreztem magam kiszipolyozva, mint most, hogy Katherine késével kellett szembenéznem. - Rohadék! A szemében lobogó vad tűz biztosan nem huny ki addig, amíg be nem végzi a művet. Kerestem magamban a késztetést, hogy megállítsam, de nem találtam semmit. Ijesztő dolog a kés, ha a torkodhoz nyomják, éles, hűvös. Arról az éjszakáról visszhangzott bennem ez a gondolat, amikor a holt lények feljöttek a lápi vizenyőkből az Élőholtak útján. A csillogás annak a késnek az élén, ahogy közeledett felém, a gondolat, hogy belevág a húsomba, esetleg átdöfi a szememet: olyasmik ezek, amik elbizonytalaníthatnak. Amíg rá nem jössz, hogy micsodák. Annak útjai-módjai, hogy a játszmát elveszítsd. Ha a játszmát elveszíted, mit vesztettél? Elvesztetted a játszmát. Corion beszélt nekem a játszmáról. Vajon hány gondolatom lehet még az övé? Életfilozófiám hányad része merő szutyok annak a vénembernek a kezéről? Túl sokáig úsztam a sötétben. Már nem látszott olyan fontosnak a játszma. Erőm maradékával fölemeltem a két karom. Szélesre tártam őket a szúrásnak. És mosolyogtam. Valami visszafogta a lány karját. Láttam az arcán, ott redőződött makulátlan homlokán, birkózott dühével. - Úgy tetszik, atyám döfése nem hatolt a szívig. - Rekedt suttogás telt csak tőlem. Neked biztosabb-e a kezed, néném? Megremegett a kés. Vajon vágott-e valaha eleven húsba? - Meg... megölted őt. Jobb kezem ujjai rákulcsolódtak valamire, valami simára és nehézre az ágyam melletti polcon. Katherine pillantása a vénasszony arcára tévedt. Lesújtottam. Nem keményen, ahhoz nem volt erőm, de elég keményen, hogy a váza széttörjön. Hang nélkül esett össze. Ott hevert ruhája zafírkék tócsájában a kövön. Újra megindult karomban az élet árama. Mintha abban a pillanatban kezdett volna visszatérni belém az erő, hogy ő összeroskadt. Mintha megtört volna valami varázs.
Öld meg, és szabad leszel örökre. Ismerős hang, száraz, mint a papír. Az övé, az enyém? Haja eltakarta az arcát, vörösesbarna a zafírkéken. Ö a te gyengéd. Vágd ki a szivét. Tudtam, hogy igaz. Fojtsd meg. Láttam a kezem, fakó a vörösödő nyakon. Tedd magadévá. A tüskebokor hangja. A horgok a bőröm alá fúródtak, s húztak lefelé. Melléje térdeltem. Tedd magadévá. Vedd el, amit önként úgysem ad oda. Ismertem ezt a filozófiát. Öld meg, és szabad leszel. Távoli vihar visszhangját hallottam. Katherine haja selymes volt az ujjaim között. - Ő a gyengém. - Most az én hangom, az én szám. Egy apró lépés, még egy halál, és többé semmi sem árthat neked. Tényleg játszma lesz a játszma. És én leszek a játékos, aki megnyeri. Fojtsd meg. Tedd magadévá. A tüskebokor hangja. Egy reccsenés az agyban. Tompa hang. Üresség. Üres. Meleg volt a nyaka. Pulzusa lüktetett az ujjbegyem alatt. - Öld meg, Tüskebokor Herceg. Pengevékony szájon láttam a szavakat, üres szobában. - Öld meg. Láttam, hogy újra mozdul a száj. Láttam üres szemét, az örökkévalóságra szegezve. Öld meg. - Corion! Ujjaim egy pillanatra megfeszültek Katherine nyakán. - Elkaplak, vén rohadék. - Levettem a kezem. Mosolyra görbült a keskeny száj, ádáz mosolyra. Láttam, hogy fakul a jelenés, láttam az üres szemet, a görbe mosolyt. Az én mosolyomat. Játszott velem. Évekig kóboroltam úgy, hogy nem is emlékeztem rá, azt képzelve, az én ötletem, hogy elfordulok Renartól, erőmet és céltudatosságomat jelzi a döntés, hogy félreteszem az üres bosszút, s a hatalomhoz vezető egyetlen utat járom. És most, a halál peremén, visszaszereztem, amit elvettek. Visszaszereztem, vagy visszaadták. Lepillantottam Katherine-re. Felmerült előttem az angyal azon a sötét helyen. Beleborzongtam az emlékbe. Felvettem Katherine tőrét a padlóról, és felálltam. Ott hagytam, ahol volt, a vén szipirtyó mellett, akit megfojtottam. Az ajtó egy folyosóra nyílt: ráismertem. A Nyugati Szöglet; tudtam már, hol vagyok. Ajkamhoz emeltem a kést, megcsókoltam pengéjét. Renar gróf, meg a bábmester, aki annyi zsinórt rángat - egy penge éle mindnek elég lesz. Roddat testvér háromszor annyi embert döfött hátba, mint ahánnyal szembeszállt. Roddattól tanultam a futást, a bujkálást. A gyávákat tisztelni kell. Ok tudnak a legjobban fájdalmat okozni. Vigyázz, ha a gyávát sarokba szorítod!
42.FEJEZET - Félre az utamból! - Ki az ördög... -Jézus Krisztus! Te az a vén bibircsókos vagy, aki utoljára is megpróbált megállítani! Tényleg ő volt. A bűz, ami az arcomba csapott, amikor kinyitotta az ajtót, rögvest felidézett mindent. - Csodálom, hogy atyám életben hagyott. -Ki a... - Hogy ki az ördög vagyok? Nem ismersz meg? Akkor sem ismertél meg. Igaz, akkor kisebb voltam, ekkorácska. - Mutattam a tenyeremmel. - Jó régen volt, de persze egy vénembernek mit számít három-négy esztendő? - Gunyorosan meghajoltam. -Jorg herceg, szolgálatodra, vagyis inkább te az enyémre. Utoljára egy csapat zsivánnyal sétáltam ki innen. Most csak egy lovagra lesz szükségem. Trenti Sir Makinra. - Hívnom kellene az őröket - mondta tétován. - Minek? A király nem adott ki parancsot ellenem. - Ez persze csak tipp volt, de mivel atyám úgy gondolta, halálos döfést kaptam tőle, valószínűleg ráhibáztam. - És különben is az életedet kockáztatnád vele. S ha netán az a nagy mélák pikás fickó jár az eszedben, annak három perce sincs, hogy belevertem a fejét a falba. A foglár hátralépett, és beengedett, mint kisgyerekkoromban is, amikor Lundist kísért le ide. De most, amint elhúztam mellette, le is ütöttem. Egyet kapott a hasába, egyet a tarkójára, ahogy összegörnyedt. Megfordult a fejemben, hogy Katherine késével bevégzem a művet, de nem rossz életbiztosítás az, ha pocsék börtönőröket életben hagy az ember. Elvettem a kulcsait, és továbbindultam a folyosón, kezemben a késsel. Jobb szerettem volna, ha a kardom van nálam. Valahogy pucérnak éreztem magam nélküle. Agyam vissza-visszatért hiányára, a súlytalan érzetre a csípőmnél, ahogy a nyelvünk tér vissza az üres lyukra, folytonosan eltúlozva a veszteséget. Makin adta kezembe azt a kardot aznap, amikor rám talált. Mint a trónörökös után kutató testőrkapitánynak, joga volt viselni. Azóta egyfolytában magammal hordtam a családi pengét, az Építő-acélt. Odaértem a kínzókamrához, ahol annak idején megismerkedtem a Núbaival. Középen üres volt az asztal. A cellaajtók ablakánál se láttam arcokat. Lassan körbejártam, minden egyes cellába bevilágítva lámpásommal. Az elsőben egy hulla vagy haldokló hevert, mindenesetre egy halom csont bőrzsákban. A következő három üres volt. Az ötödikben találtam rá Sir Makinra. A hátsó falnak támaszkodva ült, szakállas volt és csupa kosz, egyik kezével elernyőzte szemét a fény elől. Jelét se mutatta, hogy föl akarna állni. Valami kaparást éreztem a torkom hátuljában. Nem tudom, miért, de fájt. Harag a gyomromban, savas fájdalom a torkomban. - Makin. O, testvérem. - Halkan. - He...? - Károgás, vagy mint amikor eltörik valami. - Megint útra kelek, Makin testvér. Dolgom van délen. Bedugtam a kulcsot a zárba. Egy kis remegés, árnyalatnyi zörgés. -Jorg? - Nyeldeklő félzokogás-félbugyborékolás. - Téged megöltek, herceg. Tulajdon
atyád. - Majd akkor halok meg, ha úgy akarom. A kulcs elfordult, az ajtó ellenállás nélkül kinyílt. A bűz felerősödött. - Jorg? - Makin keze lehanyatlott. Alaposan szétverték az arcát. - Nem! Te meghaltál! Láttam, amint összeesel. -Jól van, akkor meghaltam, és te álmodsz. De most már talpra, különben a maradék szart is kirugdosom belőled. A szagból ítélve nem sok maradhatott benned. Ez hatott. Megpróbált felállni, keze a falat karistolta. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban lesz. Nekem úgy tűnt, mintha csak tegnap hatolt volna belém atyám kése. Makin szakálla legalább egyhetesnek látszott. Félig feltápászkodott, aztán összerogyott a lába. Két lépést tettem feléje. A gróf vára több mint százötven kemény kilométerre fekszik innen, túl Ancrath kertvidékén, a Renar-felföldön. Makin nem bírná ki az utat. Nagyokat nyögve visszacsúszott a padlóra. - Mindegy, úgyis meghaltál. - Épen maradt szemében könnyek csillogtak. Játszd meg a játszmát. Áldozd fel a püspököt, foglald el a bástyát. Az a régi vénemberhang megint. Olyan régóta hallgattam, hogy már azt se tudtam, az enyém-e vagy Corioné. De Makint így is, úgy is itt kellene hagynom. - Csak egy esélyt kapsz, Makin. És ez kettővel több, mint ami a legtöbb rohadéknak kijut az életben. - Faltól falig lendült a lámpás fénye. - Akár meghaltam, akár nem, itt hagylak, ha nem állsz fel, hogy kövess engem. Hagytam már itt embert meghalni. Egy embert, akit szerethettem volna. Téged minden szívfájdalom nélkül itt hagylak. Vadul felém rúgott, félelmében vagy más okból, nem tudom, de a karja összecsuklott alatta, lába csak a mocskot túrta fel a padlón. Sarkon fordultam, és elindultam. Két lépéssel odébb megálltam. - Lundist halt meg itt. - Túl hangosan mondtam, ami veszélyes volt. Ostobaságokra fecséreltem a szuszt. - Pont itt, ni. - Dobbantottam a csizmámmal. - Hagytam, hogy elvérezzen. A cella sötétjéből semmi. Katherine-nel finoman bántam, de az nem került semmibe. Ez itt más. Makint megtörték, csak hátráltatna, amikor a leginkább sietnem kell. A kijárat felé indultam. - Nem... Ne hagyd könyörögni. - Nem... nem halt meg itt. - Valamivel erősebb volt a hangja. - Micsoda? - Csak jól beverte a fejét. Mozgolódás a sötétben. - Beverte a fejét. Másnapra csak egy dudor maradt belőle. - Lundist él? - Atyád kivégeztette, Jorg. - Makin előbukkant a fénybe, az ajtófélfát markolva. - Mivel nem tudott megoltalmazni téged, úgy mondta. - Fekete turhát köpött a padlóra. -
Valószínűbb, hogy nem volt szüksége többé tanítómesterre, miután a fia elszökött. Mindig is így gondolkodott a király. Ha valami már nincs hasznodra, dobd el. Makin sután rám vigyorgott. - De jó újra látni téged, legény. Csak néztem egy pillanatig. Láttam, hogy elhal a mosolya, és bizonytalanság veszi át a helyét, az enyém tükörképe. Itt kellene hagynom. Igazság szerint meg kellene ölnöm. Ne maradjanak elvarratlan szálak. Nem néztem a késemre. Az ember sose vegye le a szemét a célpontról, a Makinféléről meg végképp ne, még ilyen állapotában se. De tudtam, hogy ott van a kés, a kezemben. Képzeletben láttam a csillogását, ahogy elvágta a lámpás fényét a környező levegőtől. Makin sem nézett rá. Tudta, hogy nem szabad gyengeséget mutatni a viperának. Semmi sem sarkall jobban azonnali cselekvésre, mint az adódó alkalom. Atyám itt hagyná. Holtan. A lény, akivé Corion kovácsolt, az az eszköz, az a figura a trónok játszmájának sakktábláján, az ide se jött volna, olyan közel se, hogy megüsse az orrát a tömlöc bűze. Hát Jorg? - Atyám fia vagyok, Makin. - Tudom. - Nem könyörgött. Ezt csodáltam benne. Jól választottam meg a figuráimat. A kés izzó vasnak érződött a markomban. Gyűlöltem magam azért, amit tenni fogok, de azért is, amiért haboztam. Gyűlöltem magam gyengeségemért. Egy pillanatra megláttam a Núbait, csak fogai fehér vonalát, szeme sötétjét, amint figyelt, ahogy mindig is figyelt, amióta csak ismertem. Makin csak erre a pillanatra várt. A villámgyors rúgás kisöpörte alólam a lábamat. Aztán teljes maradék súlyával rám zuhant, és a kockakövek meg az ökle közé préselte a fejemet. Egyikünk sem volt valami nagy formában. Egyetlen ütés elég volt, hogy visszaröpítsen oda, ahonnan előbukkantam Katherine szobájában. Shakespeare azt mondja, a ruha jellemzi emberét. Sim testvér a megfelelő ruhában borotválkozni is fiatal kölyökből borotválni is fölösleges vénemberré vált egy perc alatt. Lánynak egész csinos volt, habár úti társaságban veszedelmes az ilyesmi, csak azoknak a célpontoknak tartogatjuk, akiket másképpen nem lehet megölni. Az ifjú Sim felejthető. Amint elment, már nem is emlékszel rá, hogyan nézett ki. Néha úgy gondolom, valamennyi testvérem közül Sim a legveszedelmesebb.
43.FEJEZET - Magyarázd el még egyszer. - Makin előredőlt a nyeregben, hogy hallani lehessen az eső dobolásától. - Atyád döfött le, de mi Renar gróf várába megyünk bosszút állni? - Igen. - És még csak nem is a grófot akarod elkapni? Nem azt, aki szent életű anyádat meggyilkoltatta, hanem valami vén amulett árust? - Úgy van. - Akinek te meg a Núbai ki voltatok szolgáltatva, miután megszöktél hazulról? S aki úgy eresztett el, hogy még csak a fenekedre se vert? - Azt hiszem, megbűvölte a Núbai számszeríját - mondtam. - Ha igen, akkor csakis azért tehette, hogy sose tévesszen célt. A Núbai egy hadsereget is sakkban tudott volna tartani azzal a fegyverrel. Mármint ha jól választja meg a helyet. - Nem sok mindent hibázott el a Núbai, szentigaz. - Tehát? - Tehát? - Tehát nem értem, mit keresünk itt ebben a zuhogó esőben, lopott gebéken, a legrosszabb fajta veszedelem felé tartva. Végigdörgöltem az állkapcsomat, ahol megütött. Az eső hidege nem sokat javított rajta. - Mi a világ lényege, Makin? Rám nézett, szemét a nedves szél ellen összehúzva. - Engem sosem érdekeltek a filozófusaid, Jorg. Katona vagyok, semmi más. - Jó, katona vagy. Mi a világ lényege? - A háborúzás. - Keze öntudatlanul is kardja markolatára csúszott. - A Százak Háborúja. - És annak mi a lényege, katona? - Száz nemesi sarj ugyanannyi területről a birodalmi trónért küzd. - Igen, eddig én is azt hittem. Még jobban nekieredt az eső, a cseppek úgy pattogtak a kezem fejéről, mintha jégszemek lettek volna. Előttünk, a kereszt-útnál valami fényt láttam, pontosabban hármat, három meleg fényfoltot. - Fogadóhoz közeledünk. - Vizet köptem ki a számból. - Szóval nem a Birodalomért küzdünk? - Makin nem maradt le tőlem, pedig a lova megcsúszott az útszéli sárözönben. - Itt öltem meg Price-ot - mondtam. - A fogadó előtt. Akkoriban A Három Béka volt a neve. - Price-ot? - Kicsi Rikey böhöm bátyját. Te már nem ismerhetted. Rike úriembernek nézett ki mellette. - Ja igen, emlékszem a történetre. A testvérek elmesélték párszor a tűznél, ha Rikey éppen kurvák után kajtatott.
Odaértünk a fogadóhoz. Még mindig A Három Béka volt a neve, a cégéren legalábbis ez állt. - Lefogadom, hogy nem a teljes történetet mesélték el. - Szétverted a fejét egy szikladarabbal, nem? Most, hogy mondod, tényleg nem szívesen beszéltek róla. - Én és a Núbai lejöttünk a hegyekből. Egész idő alatt egy szót se szóltunk egymáshoz. Nekem Corion járt a fejemben, vagy az érintése, mint valami fekete lyuk a szemem mögött. Nem számítottunk rá, hogy belefutunk a testvérekbe. Úgy beszéltük meg, hogy egy héttel korábban találkozunk Ancrath túlsó oldalán. Mindenesetre bevasaltam a Núbain az adósságát, így hát együtt indultunk útnak. De a testvérek itt voltak. Vagy húsz ló az úton, a lángok éppen akkor kezdték nyaldosni a zsúpfedelet. Burlow annál a fánál állt, amott, és egy hordóból vedelte a sört. Az ifjú Sim magasra emelt csatabárddal hajkurászott egy malacot. És akkor előbújt Price, meggörnyedve, hogy kiférjen az ajtón, körülötte úgy örvénylett a füst, mintha ő volna az ördög, s a nyakánál fogva vonszolta maga után a fogadóst. Nem fojtogatta: Pácénak akkora mancsa volt, hogy bárkinek körbeérte vele a nyakát, s az illető meg sem érezte. Price megpillant bennünket, és mintha valami felrobbanna benne. Hozzácsapja a fogadóst a félfához, hogy csak úgy fröcsköl az agyveleje. És közben egyfolytában rajtam tartja a szemét. „Te kis rohadék. Kibelezlek.” Nem kiabált, mégsem akadt testvér, aki meg ne hallotta volna. Én és a Núbai harminc lépésre lehettünk tőle, de mintha csak a fülünkbe súgott volna. „Lefogadom, hogy a szeme közé találnál egy ekkora számszeríjjal”, mondtam a Núbainak. „Nem”, felelte ő. Bár nem olyan volt a hangja, mint a Núbaié. Száraz hang volt, már hallottam valahol. „Látniuk kell, hogy te csinálod.” Price cammogva közeledett. El nem tudtam képzelni, hogy meg tudnám állítani, de nem futhattam el, így hát arra gondoltam, legalább próbát teszek vele. Felvettem egy követ. Sima kő volt. Pont beleillett a tenyerembe. „Dávidnak parittyája volt”, mondta Price. Ronda mosoly virított a képén. „Góliáthoz kellett is.” Nem sietett, csak cammogott, de sohasem fogyott még el harminc lépésnyi távolság hamarabb. „Különben meg minek rinyálsz itt? Ennyire hiányzott volna a Núbai?” Gondoltam, ha már úgyis meghalok, legalább azt tudjam meg, mi baja. - Én... - Összazavarodott. Kába tekintete mintha olyasmit fürkészett volna, amit én nem láthatok. Ezt a pillanatot használtam ki. Egy ilyen kővel nem lehet célt téveszteni. A jobb szemén találtam el. Keményen. Még egy Price-féle szörnyeteg is megérzi az ilyesmit. Iszonyatosat üvöltött. Összeszartad volna magad, ha hallod, Makin, és tudod, hogy téged akar elkapni. Gyorsan lehajoltam, és a kezem talált még két követ, pont olyan tökéletesek voltak,
mint az első. Price még mindig ugrabugrál, kezét a szemére tapasztva, s az ujjai közül valami rémes ragacs szivárgott. „Hé, Góliát!” Erre odanézett. Meglódítom a karom, és elhajítom a második követ. Ez meg az ép szemén találja. Ordít, mint a fenevad, és nekem ront. Az utolsó kő a fogsora közt repült be, és meg sem állt a gigája aljáig. Én mondom neked, Makin, lehetetlen dobások voltak. Nem szerencsések, hanem lehetetlenek. Soha nem dobtam úgy azóta sem. Na szóval, félreállok az útjából, ő meg támolyog még vagy tíz métert, aztán fuldokolva elvágódik. Egyenesen a nyelőcsövébe hajítottam azt a harmadik követ. Leemelem a legnagyobb szikladarabot arról a szárazfalról amott, és utánamegyek. Valószínűleg magától is megfulladt volna. Olyan akasztott ember formán szederjes volt a képe, mire odaértem. De én semmit sem bízok a véletlenre. Kúszik-mászik, vakon. És bűzlik, valami iszonyatosan, mert mindenét összeszarta. Szinte sajnálom a nyomorultat. Nem hittem volna, hogy elsőre betörik a koponyája. De betört. Makin lelépett a lováról, és nyomban bokáig süppedt a sárba. - Bemehetnénk. Már nem is a mostani időjárást éreztem. Annak a napnak a forróságát éreztem, amikor megöltem Price-ot. A kövek s imaságát, a durva szikladarab súlyát, amivel bevégeztem a művet. - Corion irányította a kezemet. És úgy gondolom, Sageous hergelte föl ellenem Priceot. Atyám azt hiszi, az álomboszorkány az ő szolgálatában áll, de nem így van. Sageous látta, hogy Corion belém mélyesztette a karmait, megértette, hogy elvesztette új gyalogjának örökösét, ezért megfertőzte Price álmait, és felszította bennük a gyűlöletet. Persze nem kellett nagyon szítani. Játszanak velünk, Makin. Figurák vagyunk a sakktáblájukon. Mosolyra húzódott csupa seb szája. - Mindnyájan figurák vagyunk valakinek a tábláján, Jorg. -Odalépett a fogadó ajtajához. - Te is játszottál velem nemegyszer. Követtem a nagyszála langyos bűzébe. A kandallóban egyetlen tuskó égett sercegve, több füstöt adott, mint meleget. A kis söntésben vagy tucatnyian lehettek. Helybelieknek néztem őket. - Á, az ázott parasztok szaga! - A legközelebbi asztalra hajítottam csurom víz köpönyegemet. - Nincs is annál jobb. - Sört! - Makin odahúzott egy lócát. Egykettőre üres tér támadt körülöttünk. - Meg húst - mondtam. - Tehenet. Amikor legutóbb erre jártam, sült kutyát ettünk, és a fogadós meghalt. - Ami igaz is volt, csak nem ebben a sorrendben. - Tehát - mondta Makin. - Ennek a Corionnak csak csettintenie kellett az ujjával, és te meg a Núbai elájultatok. Mi garantálja, hogy nem teszi meg újra? - Talán semmi. - Még a szerencsejátékos is elvárja, hogy legyen valami kis esélye, herceg. - Makin
elvett a szolgálótól két mázas kancsót, amelyeknek a tetején kicsordult a hab. - Nőttem egy keveset, amióta találkoztunk. Már Sageous se fogott ki rajtam olyan könnyen. Makin meghúzta a kancsóját. - Azonkívül elvettem valamit attól a nekromantától. - Ereztem szíve keserűjét a nyelvemen. Belekortyoltam a sörömbe. - Kiharaptam valamit, és jól megrágtam. Most már bennem is van egy csipetnyi mágia, Makin. Akármi folyik annak a halott ribancnak az ereiben, aki végzett a Núbaival, és ne feledkezzünk meg a kislányról se, aki a szörnyekkel kvaterkázott, akármi izzott benne, annak egy szikrája most már bennem is megvan. Makin letörölte a habot a tömlöcben nőtt bajszáról. Kétkedését látványosan jelezte árnyalatnyit felvont szemöldöke. Föltűrtem az ingem alját. Nem éppen az én ingemét, hanem amit Katherine választott a számomra. Ott, ahol apám kése megtalált, vékony fekete vonal húzódott keresztül szőrtelen mellkasomon. Fekete erek futottak szét a sebtől, át a bordáim fölött, egészen a nyakam tövéig. - Atyámról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ügyetlen volna, nem. Meg kellett volna halnom.
44.FEJEZET „Az Odú”-nak hívják a várat. Ha estefelé lovagol fel az ember a völgyből, amikor a nap éppen alászáll a tornyok mögött, rögtön megérti, miért. Borongó, sötét rosszindulat üli meg az egész helyet. A magas ablakok sötétek, a város a kapu alatt árnyékba burkolózik, a lobogók élettelenül csüngnek. Üres koponyára emlékeztet a látvány. Csak éppen hiányzik róla a derűs vigyor. - Szóval a terv? - kérdezte Makin. Rámosolyogtam. Felfelé poroszkáltunk az úton, elhagyva egy hordókkal megrakott szekeret. - Úgy nézem, éppen lovagi torna készül - mondta Makin. - Ez jó vagy rossz nekünk? - Végül is erőpróbára jöttünk, nem? - Megpróbáltam kihüvelyezni a kopjazászlókat, amelyek a bajvívótér keleti oldalát szegélyező pavilonok felett lobogtak. - Azért egyelőre maradjunk inkognitóban. - Szóval a terv... - Közeledő patadobaj szakította félbe. Hátranéztünk. Kis csapat lovast láttunk, féltucatnyian lehettek, vezérük talpig páncélban, hosszú árnyékuk mögöttük kúszott a földön. - Jó költséges bajvívóeszcájg. - Keresztbe fordítottam gebémet az úton. -Jorg... - Makint másodszor is félbeszakították. - Utat! - Az elöl haladó lovas épp elég hangosan ordította ezt, de úgy döntöttem, nem hallom meg. - Utat, parasztok! - Nem került ki bennünket, inkább megállt. Öt lovas sorakozott fel melléje, házi testőrök páncélingben, lovuk csupa tajték. - Parasztok? - Tudtam, hogy szakadtnak nézünk ki, de parasztnak talán mégsem. Kezem odakapott, ahol a kardnak kellett volna lógnia. - És kinek kellene utat engednünk? - Felismertem a címerüket, úgyhogy sértésnek szántam a kérdést. A lovag balján levő testőr szólalt meg. - Sir Alain Kennicknek, Kennick grófság örökösének, a hosszú... - Persze, persze. - Felemeltem a kezem. A férfi elhallgatott, fakó szeme a vaskalap karimája alól meredt rám. - A kennicki birtok örököse. A hírhedetten nyafka Kennick báró fia. - Megdörgöltem az államat, remélve, hogy a kosz majd borostának látszik rajta a félhomályban. - De ez itt Renar földje. Azt hittem, a Kennickeket itt nem látják szívesen. Alain erre kardot rántott, százhúsz centi hosszú Építő-acél hasított véres csíkot a napnyugtába. - Énrólam egy jöttment parasztkölyök ne pofázzon az úton! -Szűkölt a hangja. Feltolta sisakrostélyát, és megmarkolta a kantárt. - Úgy hallom, a báró és Renar gróf kibékült Marclos halála után - mondta Makin. Tudtam, hogy Makin a csatacsépen tartja a kezét, amit a lovakkal együtt loptunk. Kennick báró visszavonta a vádat, miszerint Renar gyújtatta fel Mabbertont. - Ami azt illeti, én gyújtottam föl Mabbertont - mondtam. Ez aztán szöget is ütött a fejembe. Lehet, hogy én vetettem csóvát a zsúpra. Akkor éppen jó ötletnek tűnt. De kinek az ötlete volt? Lehet, hogy Corioné. - Te? - horkantott megvetően Alain.
- Marclos halálában is benne volt a kezem - mondtam. Farkasszemet néztem vele, és közelebb nógattam a lovamat. Fegyver és páncél nélkül nem jelentettem nagy fenyegetést. - Úgy hallom, Ancrath hercege egy tucat emberrel futamí-totta meg Marclos hadoszlopát - tette hozzá Makin. - Voltunk egytucatnyian, Sir Makin? - kérdeztem legszertartásosabb udvari hangomon. Nem vettem le a szemem Alainról, testőreire ügyet se vetettem. - Meglehet. No mindegy. Most jobbak az esélyeink. - Mi a... - Alain ide-oda kapkodta a fejét, mintha a sövény tele volna lehetőségekkel. - Rajtaütéstől félsz, Alain? - kérdeztem. - Azt képzeled, Honorous Jorg Ancrath herceg és atyja testőrségének kapitánya nem tud elbánni hat Kennick-kutyával az úton? Bármit képzelt is Alain, az nyilvánvaló volt, hogy emberei hallottak pár norwoodi történetet. Hallottak az Őrült Hercegről és zsiványbandájáról. Hallották hírét, hogyan ugráltak elő a rongyos harcosok a romok közül, s szórtak szét egy náluk tíz-szerte nagyobb haderőt. Jobbra röffent valami a sötétben. Ha Alain emberei eddig kételkedtek volna benne, hogy banditák lesnek rájuk az árnyékok közül, az élelem után túró jószág röffenése minden kételyüket eloszlatta. - Rajta! Támadás! - ordítottam oda nem létező rajtaütő osztagomnak, azzal levetettem magam a nyeregből, magammal rántva Alaint is. Alainnak rögtön elment a kedve a verekedéstől, amint földet értünk, ami nagy szerencse volt, mert én is nagyot nyekkentem az eséstől, azonkívül, lévén, hogy összeütöttük a kobakunkat, még csillagokat is láttam. Makin csatacsépjének csattogását, távolodó paták dobaját hallottam. Lelöktem magamról a páncéljában csörömpölő Alaint. - Tűnjünk el innen, Jorg. - Makin visszaért a kurta üldözésből. - Egykettőre rájönnek, hogy egyedül vagyunk. Megtaláltam Alain kardját. - Nem térnek vissza. Makin felvonta a szemöldökét. - Lefejeltél egy sisakos lovagot, és megzápult az agyad? Megdörgöltem a sajgó helyet, és véres lett a kezem. - Elkaptuk Alaint. Vagy túsz, vagy hulla. Nem tudják, melyik. - Én halottnak nézem - mondta Makin. - Alighanem kitörte a nyakát. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy tudják, hogy nem kaphatják vissza épségben, ezért inkább mentik az irhájukat. Azok a legények soha többé nem mennek haza Kennickbe. És Az Odúban se látnák szívesen őket. Tudják, hogy Renar nem kér ebből az egészből. - Akkor most mi legyen? - Levonszoljuk az útról. Mindjárt ideér az a söröskocsi. -Végignéztem az úttesten. Kösd hozzá a lovadhoz. Bevontatjuk a búzába. Az esőtől nedves búzamezőn leszedtük róla a páncélt a félhomályban. Eléggé bűzlött Alain összerondította magát halálában -, de illett rám, csak derékban volt egy kicsit bő. - Na, mi a véleményed? - Tettem egy lépést hátrafelé, hogy Makin megcsodálhasson.
- Semmit se látok ebben a sötétben. - Jól festek, nekem elhiheted. - Félig kihúztam Alain kardját, aztán visszalöktem a hüvelyébe. - Azt hiszem, a párviadalt kihagyom. - Bölcs döntés. - Nekem inkább a tusa való. A győztes személyesen Renar gróf kezéből veszi át a díjat! - Ez nem terv. Ez annyira hülye neme a biztos halálnak, hogy száz év múlva is ezen fognak röhögni a csapszékekben -mondta Makin. Visszacsörömpöltem az útra, magam után vezetve Alain lovát. - Igazad van, Makin, de az a helyzet, hogy kezdek kifogyni a lehetőségekből. - Útnak eredhetnénk megint. Összeszednénk egy kis aranyat, aztán még többet, és éldegélhetnénk belőle valahol, ahol még csak nem is hallottak Ancrathról. - Láttam a vágyakozást a szemében. Lényének egy része komolyan is gondolta a dolgot. Elvigyorodtam. - Lehet, hogy kezdek kifogyni a lehetőségekből, de a megfutamodás eleve nem volt köztük. Szó se lehet róla. Elindultunk Az Odú felé. A porondot egyelőre nem állt szándékomban felkeresni. Sátrunk se volt, azonkívül a Kennick-címer felállítása olyan bonyodalmakkal járt volna, amelyekhez nem éreztem magamban elegendő színészi képességet. Amint a földekről bekocogtunk a várfalakon kívüli házrengetegbe, utolért bennünket egy kóbor lovag. - Üdvözöllek, uram... izé? - Kissé ki volt fulladva. - Kennicki Alain - mutatkoztam be. - Kennick? Azt hittem... - Szövetséget kötöttünk, Renar és Kennick újabban puszipajtások. - Örömmel hallom. A mai időkben szüksége van az embernek barátokra - mondta a lovag. - Sir Keldon vagyok. A tusára jöttem. Renar gróf jó pénzt fizet az ügyes lándzsaforgatónak. - Én is úgy hallom - mondtam. Sir Keldon besorolt mellénk. - Örülök, hogy végre magam mögött hagytam a síkságot mondta. - Csak úgy nyüzsögnek ott az ancrathi felderítők. - Ancrathiak? - Makin alig tudta palástolni ijedtségét. - Nem hallottátok? - Sir Keldon hátrapislogott a sötétbe. - Azt mondják, Olidan király összegyűjti hadait. Senki se tudja, hol fog lecsapni, de az Erdőőrséget máris előrevetette. Valahol arra lehetnek. - A háta mögé bökött páncélkesztyűs ujjával. - Azt pedig ti is tudjátok, hogyan járt velük Gelleth! - Elhúzta az ujját a torka előtt. Odaértünk a keresztúthoz a város közepén. Sir Keldon balra fordította lova fejét. Jöttök a térre? - Nem, előbb beköszönünk. - Az Odú felé biccentettem. - Sok szerencsét holnap! - Igazán kedves. Néztük, ahogy távolodik. A síkság felé ösztökéltem Alain lovát.
- Azt hittem, beköszönünk - mondta Makin. - Úgy is van - feleltem. Megsarkantyúztam a paripát. - Coddinhoz, az Erdőőrség parancsnokához.
45.FEJEZET Szeretem a hegyeket, mindig is szerettem. Nagy, konok sziklatömegek, mindig ott merednek ki, ahol semmi szükség rájuk, és csak útjában vannak az embernek. Eddig príma. De megmászni őket, az már egészen más. Azt utálom. - Mi a rossebnek kellett lovat lopnom, ha még a legsimább lankán is nekem kell fölvonszolnom? - Hogy őszinték legyünk, herceg, ez itt inkább egy sziklaszál - mondta Makin. - Sir Alaint okolom, amiért ilyen silány lova volt. Meg kellett volna tartanom azt a gebét. Makin némán lihegett. - Lesz egy-két szavam Kennick báróhoz a fiáról - folytattam. Abban a pillanatban kicsúszott a lábam alól egy kő, s a magamon hagyott kevés páncéllemez nagyot csörrent, amint hasra estem. - Csak óvatosan, urak, három nyílvessző szegeződik mindkettőtökre. - A hang valahonnan fentről jött, ahol a hold fénye összevissza hajigáit szikladarabokra vetült. Makin vigyázva, lassan kiegyenesedett, nem foglalkozott azzal, hogy én hogyan tápászkodom fel. - így csak egy derék ancrathi férfi beszélhet - mondtam, elég hangosan ahhoz, hogy odafenn is hallják. - Ha mindenáron lőni akartok, javasolnám ezt a lovat, céltáblának is jó nagy, azonkívül egy lusta dög. - Le a kardot! - Csak egy van kettőnknek - feleltem. - Arról meg eszem ágában sincs megválni. Úgyhogy hagyjuk ezt, vezessetek inkább az Erdőőrség parancsnokához. -Le a... -Ja, ja, hallottuk. Nézzetek ide. - Fölegyenesedtem, és úgy fordultam, hogy rám essen a holdfény. - Jorg herceg. Ez volnék én. Aki az utolsó előtti parancsnokotokat belelökte a vízesésbe. És most vigyetek Coddinhoz, mielőtt végleg elvesztem azt a híres türelmemet. Megegyeztünk, és ketten nemsokára már Alain lovát vezették, a harmadik meg az utat mutatta egy ellenzős lámpással. Körülbelül ötvenen táboroztak vagy három kilométerrel odébb egy vápában, egy hegynyereg alatt. A Brot-hegy, mondta az előőrs vezetője. Örültem, hogy legalább valakinek van fogalma a dolgokról. Füttyel jeleztek az őröknek, amint közeledtünk. A táborban sötét volt, sehol sem égett tűz, ami józan óvatosságra vallott, hiszen tizenöt kilométerre se lehettünk Az Odútól. Alvó őrszemeken lépkedtünk át, parancsnoki sátrak köteleiben botlottunk meg nemegyszer. - Gyújtsatok már világot! - Elég nagy zajt csaptam, hogy az alvók felriadjanak. Egy hercegnek kijár a fanfár, még ha ő maga csinálja is. - Világot! Renar azt se tudja, hogy átléptétek a határt, lovagi tornára készül falai tövében, a Krisztus szerelmére! - Engedelmeskedjetek. - Megismertem a hangot. - Coddin! Hát eljöttél! Lámpások gyúltak, mintha szentjánosbogarak ébredeznének az éjszakában.
- Atyád ragaszkodott hozzá, Jorg herceg. - A parancsnok előbújt sátrából, arcán nem látszott derű. - El kell vinnem neki a fejedet, a többi testrészedhez nem ragaszkodik. - Majd én levágom! - Rike lépett be a lámpák fénykörébe, irdatlan tömege meglepett, mint mindig, újra és újra. Egymás után álltak félre az emberek, és Gorgoth bukkant elő a homályból, hatalmasabb volt még Rike-nál is, bordái úgy nyúltak ki a mellkasából, mint valami karmos kéz. - Sötét Herceg, ütött az óra. - A fejemet? - A nyakamra tettem a kezem. - Inkább megtartanám. - Hájas Burlow érkezett, mindegyik mancsában egy cipóval. - Azt hiszem, vége annak az időnek, amikor Olidan király kedvében akartam járni mondtam. - Már azt is eluntam, hogy a halálára várjak. A következő győzelmem csakis az enyém lesz. A következő kincs, amit megszerzek, ebben a kézben marad, meg persze azokéban, akik szolgálnak engem. Gorgoth rezzenéstelen tekintettel bámult, a kis Góg az árnyékok közül figyelt. Elbán és Hazudós tülekedett át az erdőőrök egyre vastagodó gyűrűjén. - Miféle kincs lesz az, Jorh? - kérdezte Elbán. - Majd napkeltekor meglátod, öreg - feleltem. - Elfoglalom a Renar-felföldet. - Szerintem vigyük vissza. - Rike föltoronylott mögöttem. - Vérdíj van kitűzve a fejére. Fejedelmi vérdíj! - Jót röhögött a szellemességén, megint úgy, mint aki egy halszálkát próbál felköhögni, hö, hő, hő! - Fejekről jut eszembe, testvér - mondtam, továbbra is háttal állva neki. - Épp a minap meséltem el Makinnak odalenn A Három Békában, hogyan vertem szét a bátyád fejét. Abbahagyta a röhögést. - Nem fogok hazudni nektek, nem lesz könnyű. - Szép lassan, úriasan megfordultam, és végignéztem az arcok körén. - Elveszem Renartól a grófságát, az lesz a királyságom. Akik pedig segítenek ebben, azok asztali lovagjaim lesznek. Tekintetem Coddint kereste a tömegben. Üzenetemnek engedelmeskedve elhozta a testvéreket, de hogy meddig követ tovább, az már más kérdés: nem egykönnyen kiszámítható ember. - Mit mondasz, parancsnok? Követi-e még egyszer hercegét az Erdőőrség? Ontotok-e vért a bosszú nevében? Megtoroljátok-e királyi anyám vesztét? Fivéremét, aki Ancrath trónjára ült volna, ha én elesem? Csak a lámpa fénye táncolt a mozdulatlan férfi pofacsontján. Végül, nagy sokára, megszólalt. - Láttam Gellethet. Láttam Veresvárat, meg a napvillanást, amely a hegy kövét is elemésztette. Hatalmas teljesítmény. Körös-körül emberek bólogattak, dobogtak csizmájukkal. Coddin felemelte a kezét. - De a király nagyságának a hozzá közel állókon kell meglátszania. Egy király legyen próféta a saját hazájában - mondta. Nem tetszett nekem a helyzet alakulása. - Az őrség szolgálni fog, ha ezek az... úti testvérek is hűek maradnak hozzád, miután ismertetted velük a feladatot - mondta, egy pillanatra se véve le rólam higgadt tekintetét.
Félfordulatot tettem, hogy Rike is bekerüljön látókörömbe, mármint nagyjából a melle magassága. Ocsmány szagot árasztott. - Krisztusom, Rike, úgy bűzlesz, mint valami megbuggyant trágyadomb! - Mm... - Összeráncolódott a homloka, vaskos ujja Coddinra mutatott. - Azt mondta, meg kell nyerned ügyednek a testvéreket. Az pedig én vagyok! A testvérek újabban azt csinálják, amit én mondok. - Vigyorgása felfedte a foghíjakat, amiket én ütöttem a szájába a Honas-hegy alatt. - Azt mondtam, nem fogok hazudni nektek. - Széttártam a karom. - Elegem van a hazudozásból. A testvéreim vagytok. Amit kérnék tőletek, abba a legtöbben belehalnátok. - Összeszorítottam a számat, mintha csak töprengenék. - Nem, nem fogom kérni. Rike homlokán elmélyültek a ráncok. - Mit nem fogsz kérni, te kis görény? Két ujjal megérintettem a mellemet. - Tulajdon atyám döfött kést belém. Ide. Az ilyesmi mindenkit megváltoztatna. Vidd útra a testvéreket. Törjetek be néhány koponyát, ürítsetek ki pár hordót, és töltse meg ezüsttel markotokat az angyal, akinek dolga a csavargókra vigyázni. - Azt akarod, hogy menjünk el? - Lassan ejtette a szavakat. - A helyedben Lovaspartot céloznám meg - mondtam. - Arrafelé van - mutattam. - És te mit fogsz csinálni? - Én Coddin parancsnokkal tartok. Talán sikerül kiengesztelnem atyámat. - Tartasz ám a rossebet! - Rike rávágott Burlow karjára, nem rosszindulatból, csak mert le akarta vezetni a benne fortyogó vad dühöt. - Ezt szépen kitervelted, te kis rohadék. Folyton ravaszkodsz, mindig van valami a tarsolyodban. Mi majd Lovaspart felé baktatunk a porban meg a sárban, te meg itt uraskodsz, aranykupával a kézben, és selyemmel törlőd ki a segged. Nem megyek sehová, míg meg nem kapom a részem. - Testvéredként mondom, te ronda, böhöm trágyahegy, addig szállj ki, amíg még lehet - figyelmeztettem. - Egy frászt - vigyorgott diadalmasan Rike. Feladtam. - Coddin emberei közelébe se mehetnek a lovagi tornának. De a magunkfajta minden látványosságra odatalál, mindenhová beszivárog, ahol vérre, pénzre, asszonyi testre van kilátás. A testvérek elvegyülhetnek a torna szájtáti sokadalmában. Amikor cselekedni fogok, ki kell tartanotok addig, amíg az Erdőőrség oda nem ér. Tartanotok kell Az Odú kapuját. Csak percekig, de közlöm veletek, hogy azok lesznek életetek legvörösebb percei. - Ki fogunk tartani - mondta Rike. - Ki fogunk tartani. - Makin megemelintette csatacsépjét. - Ki fogunk tartani! - Elbán, Burlow, Hazudós, Row, Vörös Kent, s még vagy tucatnyi testvér, akik megmaradtak. Coddin felé fordultam. - Alighanem ki fognak tartani - mondtam.
46.FEJEZET - Sir Alain, Kennick báróság örököse! És máris belovagoltam a bajvívótérre, hogy elfoglaljam helyemet, meglehetősen gyér taps kíséretében. - Sir Arkle, Lord Merk harmadik fia - hangzott újból a herold kiáltása. Sir Arkle utánam léptetett be a térre, kezében lovasbuzogányt szorongatva. A tusa résztvevői rendszerint valami konzervnyi-tót választanak fegyverül. Csatabárd, buzogány, cséphadaró, csupa olyan eszköz, amellyel fel lehet nyitni egy páncélt, vagy legalábbis csontját törni annak, aki benne van. Ha az ember teljes páncélzatba bújt ellenféllel küzd, lényegében az a dolga, hogy nyomorékká agyalja, s akkor már könnyű megadni neki a kegyelemdöfést a nyakvédő meg a mellvért közé vagy a szemrésen benyomott késsel. Nekem kardom volt. Mármint Alain kardja, amit megörököltem. Ha volt is tusához illőbb fegyvere, azzal elfutottak a csatlósai. - Sir James, Hayből. Böhöm nagy ember ütött-kopott páncélban, markában csatabárd, melynek másik végén páncéllyukasztó vastüske meredezett. - Williarn úr, Brondból. - Magas lovag karmazsinvörös vadkannal a pajzsán, fegyvere tüskés csatacsép. Jöttek egymás után. Egy kerek tucat meg még egy. Végül felsorakoztunk a porondon. Tizenhárom, szerencseszám. Lovagok a világ minden tájáról, háborúhoz öltözve. Hallgatott mindenki, csak a lovak nyihogtak. A porond túlsó végén, a várfal tövében öt padsoros tribün, közepén magas támlájú szék, birodalmi bíborral bevonva. Renar gróf felállt. Mellette, a dísztelen pádon Corion, jelentéktelen figura, mégis úgy vonzotta a szemet, mint mágnes a vasat. Kétszáz lépésnyiről semmit sem láttam Renar arcából, csak szeme villogását az arany koronapánt és a sűrű fekete haj alatt. - Rajta! - Renar felemelte, majd lerántotta karját. Az egyik lovag máris felém ugratott. Nem jegyeztem meg a nevét. Csak azoknak a bemutatására figyeltem, akik utánam következtek. Körülöttünk nagyban dúlt a harc. Láttam, hogy Brondi Williarn csatacsépje egyetlen lendítésével kivet valakit a nyeregből. Támadóm gerezdes buzogányt szorongatott ezüstösen csillogó páncélkesztyűjében. Csatakiáltást hallatva nekem rontott, alsó tartásban lógatva a buzogányt, hogy nagy lendülettel fejbe csaphasson vele. Felálltam a kengyelben, és kinyújtott karral feléje hajoltam. Alain pengéje utat talált magának a lovag sisakrostélyán át. - Megadod magad? Nem felelt, úgyhogy hagytam, hadd csússzon le a lováról. Egy másik lovag közeledett felém, ügyesen elléptetve Sir Williarn csatacsép-vihara elől. Még csak rám se pillantott. A mellvért hátulján mindig van egy rés, közvetlenül a vese alatt. Egy tisztességes páncélöltözeten sodrony fedi azokat a létfontosságú részeket, amelyek a mellvért és a
nyereg között védtelenül maradnak. Itt is ez volt a helyzet. Csakhogy az Építő-acél némi izomerő segítségével átdöfi a sodronyt. A lovag meglepett arccal a földre zuhant, én pedig máris farkasszemet nézhettem Sir Williammel. - Alain? - Úgy hangzott a kérdés, mintha egyszerre köszöntött volna rá életének minden karácsonya. -Ja, ja, én is utálom. - Fellöktem sisakrostélyomat. A csatacséppel az a gond, hogy folytonosan mozgásban kell lennie. Erről a fontos körülményről Sir Williarn elfeledkezett, amikor számára ismeretlen arccal találta magát szemközt. Megragadtam az alkalmat, és előreugrattam Alain lovát, a derék jószág pedig volt olyan gyors, hogy a százhúsz centi hosszú, borotvaéles karddal bedöfhessek Sir Williarn fedezéke mögé. Lovagi tornán nem illik vérfürdőt rendezni. Ritkaság ugyan, hogy senki sem veszti életét, de az ilyesmi inkább egy nap múlva következik be, a kirurgusok sátrában. Az ellenfél rendszerint leesik a lóról, vagy elkábul a nyeregben. Akik nem győznek, azoknak többnyire pár csonttörés meg egy csomó véraláfutás a vigaszdíja. Ha egy lovag túlságosan vérszomjasnak bizonyul, számíthat rá, hogy utóbb ellenfele barátaival és családtagjaival gyűlik meg a baja. Én azonban most fütyültem a szabályokra. Nekem az volt a fontos, hogy minél kevesebb fegyverbíró lovag maradjon a porondon a tusa után. Azonkívül a hosszúkard nem igazán arra való, hogy addig püföljenek vele valakit, míg meg nem adja magát. A hosszúkard ölésre való, ez a nagy helyzet. Sir Arkle robogott felém a küzdőtér túlsó végéből, ahol egy leterített lovag maradt a nyomában. Amint közelebb ért, forgatni kezdte buzogányát, épp csak egy hajszálnyival más ütemben, mint ahogy a lova mozgott. Aggasztóan hozzáértőnek tűnt. Ha egy nagy testű harci mén vágtat feléje teljes sebességgel, az, aki legalább lényének egy részével ne szeretne rögvest megfutamodni, máris hullának tekintheti magát. Egy ilyen lelketlen barmot nem lehet megállítani. Ötszáz kilónyi tajtékos, prüszkölő izom- és csonttömeg készül beléd robbanni. Alighogy Sir Arkle befutott, levetettem magam a nyeregből. Nem lebuktam: erre ő is fel volt készülve. Legurultam. És igen, fájt, de még hogy. De annyira azért nem, hogy bele ne szúrtam volna a jó öreg Alain kardjával abba a cikázó patarengetegbe, amint Arkle elzúgott mellettem. Ez a másik, ami lovagi tornán nem való. Az embert támadjuk, nem a lovát. Egy jól idomított harci mén iszonyú drága, s ha elpusztítod, számíthatsz rá, hogy tulajdonosa jelentkezni fog az áráért. Szentségelve, lóvérrel összefröcskölve feltápászkodtam. Sir Arkle a paripája alatt hevert, halálsápadtan, mozdulatlanul, éles ellentétben vergődő-nyihogó lovával. Sok állat némán tűri a legborzalmasabb sérülést is, de ha kinyitják a szájukat, akkor apait-anyait beleadnak. Aki hallott már nyúlvisítást, miközben ölik, tudja, mekkora lármára képes még egy ilyen pinduri jószág is. Két kardcsapás kellett hozzá, hogy Arkle lovát elhallgattassam. Még kettő, hogy a fejét leválasszam a törzséről. Mire végeztem, én voltam a közmondásos Vörös Lovag, páncélom csak úgy csillogott
az artériás vértől. Orrom megtelt a csata bűzével, vérével meg szaréval, számon sós verejték ízét éreztem. Nem sokan maradtunk állva a porondon. A túlvégen Sir James egy rakás elesett lovagtól körülvéve csatázott egy tűz-bronz páncélossal. A közelben egy nyeregből kivetett lovag éppen akkor ütött le valakit harci fokosával. Ennyi volt a leltár. A fokos tulajdonosa bicegve elindult felém, horpadt térdvértje csikorgott. - Add meg magad! - Nem mozdultam. Még csak a kardomat sem emeltem föl. Egy pillanatra csend lett. Csak a távoli fegyvercsattogás hallatszott, ahogy a Hayből való Sir James lebírta ellenfelét, meg a vér halk csöpögése a mellvértemről. A fokostulajdonos leengedte fokosát. - Te nem Alain Kennick vagy. - Elbicegett a fehér sátor felé, ahol a kuruzslók várakoztak. Lényem egy része küzdeni akart. Nagyobbik része azon tűnődött, egy fokos a szemem közé nem lenne-e sokkal kívánatosabb, mint újból találkozni Corionnal. Kizárt, hogy ne tudná, hogy itt vagyok, kizárt, hogy az az üres szempár ne látott volna át Alain páncélján már a legelső pillanatban. A tribün felé néztem, amely most már közelebb volt hozzám. Figyelt, akárcsak a többiek, de ő volt az, aki erőt adott nekem, hogy végezzek Price testvérrel, ő volt, aki a horgos tövisek közül suttogott, aki megmérgezte minden cselekedetemet, aki rejtett célok felé terelgetett. Vajon most is ő csalt ide, a zsinórokat rángatva? Sir James vetett véget tűnődésemnek. Leszállt a nyeregből, talán mert észrevette, hogy nem sokra becsülöm a lóhúst, és céltudatos léptekkel felém tartott. A nap sugarai nemigen fénylettek ütött-kopott páncélján. Súlyos csatabárdja jó munkát végzett ma. Láttam, hogy csupa vér a lemezlyukasztó tüskéje is. - Rusnya egy figura vagy, hallod - mondtam. Egyre közeledett, kikerülve Arkle lovát. - Elvitte a cica a nyelvedet? - kérdeztem. - Add meg magad, kölyök! - mondta ő. - Ez az egyetlen esélyed. - Az embernek szerintem választása sincs, nemhogy esélye. Olvasd csak el... Magasra emelt bárddal rám rontott. Sikerült kivédenem a csapást, de a kard kirepült a kezemből, s a jobb csuklóm megbénult. Aztán visszakézből sújtott le, kis híján elvitte a fejemet. Csak pár centivel kerülhetett el a bárd foka, ahogy hátrahőköltem, és odébb botorkáltam. Sir James megvetette a lábát. Abban a pillanatban már tudtam, mit érez a tehén, amikor szembenéz a mészárossal. Korábban fellengzős szavakkal hetvenkedtem félelemről meg kések éléről, de most, puszta kézzel egy ilyen Sir James-féle szakképzett hentessel találva szemközt magamat, egyszeriben elfogott az egészséges halálfélelem. Nem akartam, hogy ott érjen véget minden, hogy kettéhasítsanak az éljenző tömeg szeme láttára, hogy olyan idegenek előtt vágjanak le, akik még a nevemet sem ismerik. - Várj! De persze nem várt. Támadott. Ha nem botlok meg hátrálás közben, rögvest kettészelt volna. Hanyatt estem, levegő után kapkodva, Sir Jamest meg két lépéssel továbbvitte a lendület. Tápászkodni próbáló jobbom beleütközött egy gazdátlan harci fokosba. Szóval nem hagyott cserben a közmondásos szerencsém.
Meglódítottam, és belevágtam Sir James térde hátuljába. Kellemes reccsenő hangot adott, a lovag elterült, és közben ő is megtalálta a hangját. Csak sajnos amekkora barom volt, nem fogta föl, hogy elvileg le van győzve. Megpördült az ép térdén, és fejem fölé lódította a csatabárdot. Láttam, ahogy feketéllik az ég kékjén. Legalább kirekesztette a napot. A rostély eltakarta az arcát, de hörgő lélegzetvételét azért hallottam mögüle, és némi tajték is bugyborékolt a lyukakon. - Véged van. Igazat mondott. A harci fokos nem éppen közelharcfegyver. Főleg ha közben hanyatt fekszik az ember. CsuSurr! Sir James feje kiszállt a képből, és én megint láthattam a kék eget. - A rohadt életbe, imádom a számszeríjakat! - mondtam. Felültem. Sir James mellettem hevert, sisakrostélya közepén egy csinos lyukkal, feje alatt tócsába gyűlt a vér. Nem láttam, ki adta le a lövést. Makin lehetett, nyilván visszaszerezte valamelyik testvértől a Núbai számszeríját. A rétről lőhetett, ahol szájtáti tömeg bámulta a tornát. Renar biztosan állított őröket mindenhová, ahonnan a grófi páholyt célba vehetné valaki, de a küzdőket megcélozni sokkal egyszerűbb. Megkerestem a kardomat, mielőtt még a tömeg felfoghatta volna, mi történt. Tülekedés volt kibontakozóban a réten, közepén egy embertoronnyal. Rike javában tördelte a koponyákat. Felkaptam Sir James csatabárdját, és becserkésztem Alain lovát. Ismét nyeregben ültem, egyik kezemben csatabárddal, másikban karddal. A városi népség a porond felé tódult. Nem volt világos, mi ellen irányul a haragjuk, de biztosra vettem, hogy legalábbis részben Sir Alain a tárgya. Fegyveresek álltak sorfalat a grófi páholy előtt. Hat Renar-libériás várkatona igyekezett felém a sebesültek sátra felől. Vállmagasságba emeltem a csatabárdot meg a kardot. A bárd olyan nehéz volt, mint egy kovácsüllő, talán csak Rike tudta volna olyan könnyedén forgatni, mint Sir James. Szemem sarkából láttam, hogy a várkapu őrei is otthagyják posztjukat: nyilván a zendülést akarták elfojtani, hogy aztán uruk védelmére siessenek. Corion felállt, olyan volt, mint valami hátborzongató madárijesztő, közvetlenül Renar gróf páholya alatt. A gróf mozdulatlanul ült székében, ujjbegyeit összeillesztve maga előtt. Vajon tudta-e Corion, hogy én vagyok az? Tudnia kellett, vagy nem? Amikor megtörtem a varázsát, amikor atyám gyengéd késdöfése után felébredtem a sötét álomból, és végre eszembe jutott, hogyan térített el bosszúmtól, hogyan tett tulajdon gyalogjává a titkos birodalmi játszmában, akkor már tudnia kellett, vagy nem? Ideje kiderítenem. Megsarkantyúztam Alain lovát, és előrenyújtott bárddal-karddal vágtatni kezdtem Renar felé. Reméltem, hogy úgy festek, akár megelevenedett Pokol, a grófért robogó Halál. Vért kóstoltam, és még többet akartam. Tényleg van valami hátborzongató egy felénk viharzó, nagy testű harci ménben. A
lelátó padjai tüstént megürültek, a nemesurak négykézláb mentették irhájukat. Űr támadt Renar magas támlájú széke körül, csak ő maradt ott, Corion meg két válogatott vitéze jobbról-balról. Még a padok előtt álló katonák sora is hullámot vetett, bár helytálltak. Amíg istenigazából neki nem eredtem.
47.FEJEZET Alain lova átgázolt velem a katonákon, és fel a tribünre, mintha csak egy óriási lépcsőn rúgtatna föl, egészen Renar gróf székéig, és azon is keresztül. Ha másodpercekkel előbb nem rángatják el a grófot, véget is érhetett volna az egész. - Vidd innen! - mondta Corion a fürgébb testőrnek. A másik egyenesen felém indult, miközben a ló pánikolt alattam a furcsa talaj miatt. Nem tudtam irányítani, és azt sem akartam, hogy rám zuhanjon, ha netán hátraesne, ezért levetettem magam a nyeregből. Mármint amennyire egy talpig páncélba öltözött ember vetődni tud: egyszerűen csak megválasztottam, hová essek. A páncélomra bízva magam, rápottyantam Renar testőrére. Az ember felfogta esésemet, ami persze jó pár bordájába került. Hallottam, ahogy reccsennek alattam, mint a nedvdús gallyak. Feltápászkodtam, miközben a ló keservesen nyihogott mögöttem, ide-oda rugdosva patáival, ahogy forgolódott, bokkolt, s félő volt, hogy bármelyik pillanatban elvágódik. Renar után hajítottam Sir James csatabárdját, de túl nehéz volt, és a súlyelosztása is rossz a célzott dobáshoz. A másik testőrét találta el a lapockái között. Renar közben odaért a katonákhoz, akik rohamom nyomán szétrebbentek, s most körbevették urukat, hogy bekísérjék a várba. Két marokra fogtam kardomat, és utánuk indultam. - Nem. Corion állt az utamba, egyik kezét fölemelve s mutatóujját föltartva. Mintha egy óriás szeg döfte volna át a fejem búbját s fúródott volna le egészen a fekükőzetig, odaszegezve engem, ahol voltam. Forogni kezdett velem a világ, lassan, tempósan, szívverésekben mérhetően. Karom lehullt, kezem elgémberedett, a kard kiesett a markomból. - Jorg. - Nem néztem a szemébe. - Hogy képzelted, hogy szembeszállhatsz velem? - Hogy képzelted, hogy nem fogok? - Messziről hallatszott a hangom, mintha valaki más beszélne. Nagy nehezen kirángattam a tőrt az övemből. - Állj! - És a maradék erő is kiszállt a karomból. Corion közelebb lépett. Erőlködve követtem szememmel, miközben egyre csak forgott velem a világ. Hátam mögül, elmosódva, hallottam a ló vergődését. - Gyerek vagy még - mondta Corion. - Mindent felteszel egyetlen dobásra, semmi óvatosság, semmi elővigyázat. Az ilyen stratégia mindig vereséggel végződik. Apró kést húzott elő köntöse alól, tízcentis gigametsző pengét. - Gellethtel viszont sikerült meglepned bennünket! Minden várakozást felülmúltál. Sageous még atyádat is faképnél hagyta, nehogy szembe kelljen néznie veled visszatértedkor. Azóta persze megint ott van. Corion sisakom és nyakvédőm közé illesztette a pengét. Arcán nem volt semmi érzelem, szeme feneketlen kút, amely magába akart szippantani. - Sageous jól tette, hogy elmenekült - mondtam. Mintha valami szakadékból szólt volna a hangom. Nem volt semmilyen tervem, de a félelmet már átéltem az imént, amikor
összecsaptam Sir Jamesszel, és eszem ágában sem volt Coriont is megajándékozni vele. Kinyúltam az erőért, amit a nekromanta szívéből merítettem. Szemem letekintett oda, ahol a szellemek járnak, s hideg izgalom perzselte végig bőrömet. - A nekromantia nem fog megóvni, Jorg. - Ereztem, ahogy bőrömbe nyomódik a penge. - Még Chella sem bízik annyira a halálmágiájában, hogy szembe merjen nézni velem. S amit ott a hegy alatt loptál, az árnyéka csak az ő tehetségének. Az akaraterő a lényeg. Legvégül azon áll vagy bukik minden. Corion azért tudott hűtlen testembe beleszögezni, mert akarta, mert akaratereje felülírta az enyémet. Forró vér csörgött a nyakamon. Éreztem, ahogy befolyik a páncél alá. Bevetettem ellene mindent, amim csak volt. Minden büszkeségemet, haragomat, tengernyit, mind a dühöt, fájdalmat. Visszanyúltam az éveken át. Végigszámláltam halottaimat. Benyúltam a tüskebokorba, és megérintettem az ott lógó, kivérzett gyermeket. Marokra fogtam mindezt, hogy kalapács legyen belőle. Semmi! Csak annyit értem el, hogy fejem előrenyaklott, és nem kellett látnom az arcát. Nevetett. Éreztem, ahogy vibrál a nevetése a késen. Lassú halált szánt nekem. Láttam páncél fedte karomat, az ujjaim közt billegő tőrt. Élet áramlott karomban, minden egyes szívdobbanásom hajtotta, s belevegyült a sötét mágia is, amely megmentett a király által nekem szánt haláltól. Újra láttam atyám arcát a döfés pillanatában, meredező szakállát, szája keskeny vonalát. Láttam Katherine arcát, a fényt a szemében, miközben ápolt. És kinyúltam mindezzel, édesével és keserűjével, hogy legalább a karomat mozdítani tudjam. Egész életemet beleadtam ebbe a próbába. Semmit sem értem el vele, csak annyit, hogy Corion felé fordult a tőröm hegye. - Elhullanak, Jorg - mondta ő. - Láss az én szememmel! Láttam Elbánt, amint Rike hátát fedezi a tömegben, és Renar katonái közelednek feléjük mindenhonnan, ahogy a vadászkutyák suhannak a magas fűben. Aztán lándzsa fúródott a hasába. Meglepettnek tűnt. Mint aki hirtelen megöregedett, és minden éve egyszerre ütközik ki rajta. Láttam, hogy felordít, és vért köp fogatlan szájából. De hallani nem hallottam. Még egy pillantás, amint Elbán levágja ellenfelét, aki hasba szúrta, s már mentünk is tovább. Hazudós a porond szélén állt, mint a testet öltött, inas veszedelem, kezében íj, lába előtt a földbe szúrva nyílvesszők. Egymás után lőtte le a várkatonákat, ahogy a grófi páholy felé özönlöttek. Gyorsan, de kapkodás nélkül, minden vessző megtalálta célját, ajkán feszes mosoly játszott. Hátulról kapták el. Az első katona, aki odaért hozzá, lándzsát döfött a hátába. Közelebb fordultunk a várkapuhoz. Egy üstfoldozó kordája. A zsákvászon, amivel le volt fedve, félrecsúszott, és Gorgoth gurult ki alóla, két kezén és fél térdén landolva. Rohanni kezdett Az Odú felé. A várbeliek szétrebbentek előle, némelyik visítva. Még a katonák is meghátráltak, hirtelen a bajvívóporondon találva maguknak tennivalót. Végre ketten összeszedték bátorságukat, és előreszegzett lándzsával elállták az útját. Gorgoth még csak nem is lassított. Megmarkolta a lándzsákat, letört belőlük egy-egy félméternyi darabot, és szilánkos végüket beleütötte tulajdonosuk nyakába. Mielőtt összeestek volna, már át is rontott közöttük. Három nyílvessző fúródott beléje, mielőtt elvesztettem szem elől.
Corion visszakanyarította tekintetünket. Újra megmozdult a kordén a zsákvászon. Fürge, foltos-csíkos valami csusszant ki alóla. Góg. A leucrotagyerek rohanvást indult Gorgoth után. Tekintetünk átröppent a porondon oda, ahol vagy húsz katona loholt a grófi páholy felé. Burlow állta útjukat. Egyetlen ember a Renar-lándzsák és az ifjú ancrathi herceg, vagyis alázatos hívetek között. Nem tudom, hogy került oda. Vagy miért. De most már nem volt hová futnia, és különben is túl kövér volt hozzá. Az első katonának egyetlen bárdcsapással leszelte a fejét. A következőnek visszakézből vágott a szeme közé. Aztán rávetették magukat. Valahonnan előrepült egy nyílvessző, és beleállt egy Renar-harcos nyakába. Most hozzánk szökkent a tekintetünk. Láttam magam a tribünön, szemtől szembe Corionnal. Véreztem. Alain lova még mindig vergődött, mintha nem is egy életidő, hanem csak másodpercek teltek volna el azóta, hogy odavágtattam. Aztán szétváltunk. Újból a magam szemével láttam. Kezemben az előreszegzett, de tehetetlen tőr, talpam alatt széthasadt deszkák. Burlow haldoklásának hangjai. Lovak nyerítése. Gógra gondoltam, amint Gorgoth mögött üget a várkapu felé, Elbán fogatlan üvöltésére, Makinra, aki valahol odakinn harcol, vagy éppen elpusztul. Mit sem ért az egész. Moccanni se tudtam. - Vége, Jorg. Búcsúzom. - A mágus a végső vágáshoz igazította kését. Az ember azt hinné, minden körülmények között pokoli dolog, ha megrúgja egy ló. Egyenesen a hátam közepén talált el verdeső patája. Valószínűleg tíz métert úsztam volna a levegőben, ha nem vágódok neki Corionnak. így, együtt csak öt métert repültünk. A fiivön landoltunk, a grófi páholy szélén, szerelmes ölelésben. A szempár, mely addig fogva tartott, összezárult fájdalmában. Ismét megpróbáltam felemelni a tőröm. Nem mozdult. De most volt különbség: éreztem az erőfeszítést, karomban az izmok mozgását. Nagyot nyögve lelöktem magamról Coriont. Tőröm nyele a bordái közül állt ki. Amit teljes akaraterőm, dühöm és fájdalmam nem ért el, azt végbevitte egy ijedt ló egyetlen rúgása. Megforgattam és még beljebb nyomtam a tőrt. Egy utolsót sóhajtott. Szeme felpattant, üveges volt, kiszállt belőle az erő. A gróf testőre is itt esett el korábban, a csatabárd, amit utána hajítottam, a lapockái közé mélyedt. Kirántottam. Ronda hangot tud adni a húsból cuppanó éles vas. Két csapással levágtam Corion fejét. Nem bíztam a véletlenre, hogy meghaljon. A katonák, akik végeztek Burlow-val, odatódultak a tribün mellé. A magasba emeltem Corion fejét. Hátborzongató súlya van egy levágott emberfőnek. Ősz haját markoltam, azon lengedezett, és torkomban feltolult az epe. - Ismeritek ezt az embert! - kiáltottam. Az első három katona megtorpant, talán félelmében, talán a többire várva a végső rohamhoz. - Honorous Jorg Ancrath herceg vagyok! Birodalmi vér folyik ereimben. Nekem csakis Renar gróffal van dolgom. Újabb katonák bukkantak elő a tribün sarka mögül. Öt, hét, tizenkettő. Ennyi. Burlow kitett magáért.
- Ezt az embert szolgáltátok. - Feléjük léptem, Corion fejét lóbálva. - Sok éve már, hogy bábjává tette Renar grófot. Ti is tudjátok, hogy ez az igazság. Előreindultam. Csak semmi bizonytalankodás. Hidd, hogy félreállnak, és félre fognak állni. Nem engem néztek. A fejet nézték. Mintha a félelem, amit beléjük plántált, olyan mély volna, hogy attól tartanak, mindjárt feléjük fordul az a halott szempár, és beszippantja őket üres mélyébe. A katonák utat nyitottak előttem, és én elindultam a porondon át Az Odú felé. Más egységek elszakadtak a bajvívótér végétől, ahol korábban Rike és Elbán küzdött. Kordont akartak vonni elém. Két csapat, öt-öt fővel. Ötven méterre se lehettek tőlem, amikor hullani kezdtek. A Szilfa úton előrenyomult az Erdőőrség. íjászokat láttam felsorakozni a gerincen, ahonnan először pillantottam meg Az Odút. Elengedtem Corion fejét. Egyszerűen kinyitottam a markom, és hagytam, hogy a haja kicsússzon ujjaim közül. Hosszú időbe telt, mire földet ért, mintha pókhálókon vagy álmokon pottyant volna keresztül. Olyan hangot kellett volna adnia, mint amikor kalapáccsal ütnek rá egy gongra, de semmi sem hallatszott. Ám akár néma volt, akár kongott, én hallottam, én éreztem. Súly gördült le a mellemről. Nagyobb, mint amekkorát hitem szerint valaha is elbírtam volna. Megpillantottam a bejáratot, Az Odú roppant kapuboltozatát. A hullórostély csaknem teljesen le volt engedve. Egy magányos alak állt alatta, az tartotta fa és vas irdatlan tömegét. Gorgoth! Rohanni kezdtem.
48.FEJEZET Rohantam a várkapu felé. Páncélban voltam, kivéve azokat a darabjait, amiket a porondon elvesztettem, de nem éreztem nehéznek. Hallottam, ahogy surrognak körülöttem a nyílvesszők. De mások rogytak össze. Az Erdőőrség legjobb íjászai tisztogatták előttem az utat. Nem tudtam, hová megyek és miért. Otthagytam Coriont a sárban. Amikor meghalt, az olyan érzés volt, mint amikor nyilat húznak ki a sebből, leverik az emberről a béklyót, vagy lehámozzák a bitó kötelét az elszederjesedett nyakról. Néhány vessző engem is eltalált Az Odú falán álló őrök íjából. Egyik a mellvértemen tört ketté. De az őrök sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a porond kavargásában keressenek célpontokat, s nem azzal az árva lovaggal, aki egymagában rohamozta meg a várukat. Hagytam, hadd vigyen a lábam. Egyre kísértett az üresség érzése. Ahol azelőtt egy belső hang ösztökélt előre, most csak ziháló lélegzetvételemet hallottam. Komolyabb ellenállásba a várkapuhoz vezető utcán ütköztem, amely már kívül esett az Erdőőrség látókörén. Katonák verődtek össze a fogadók és cserzőműhelyek között. Azt az utat őrizték, amelyen először jöttem Az Odúba a Núbaival, mint bosszúra vágyó gyermek. Húsz lándzsás sorakozott fel előttem egy Renar-címert viselő kapitánnyal az élen, akin tompán fénylett a sodronying. Mögöttük, láttam, Gorgoth görnyedezik a hullórostély alatt. Azon túl, a várudvaron, még több katona nyüzsgött. Nem értettem, miért nem vágták le a leucrotát, miért nem zárták be már régen a kaput. Megtorpantam a lándzsások sorfala előtt, de ahhoz sem maradt bennem elegendő szusz, hogy szózatot intézzek hozzájuk. Hideg szélroham örvénylett közöttünk, esőcseppeket csapkodva. Mihez kezdjek? A túlerő egyszeriben lebírhatatlannak tűnt. Hátranéztem. Két alak rohant felém az úton. Az első akkora volt, hogy csakis Rike lehetett. Láttam, hogy egy nyílvessző tollas vége áll ki a vállából. A második csupa sár és vér volt, nem tudtam kivenni páncélján a címert. De Makin volt az. Ráismertem abból, ahogyan a kardját markolta. A katonákra néztem, végigpillantva a felém meredő lándzsák során. Na, mi legyen? Egy újabb szélroham esőt vágott az arcomba. - Renar-ház? - kiáltotta a kapitány. Bizonytalannak hangzott. Nem tudták! Ezek az emberek a várból jöttek elő, egyelőre fogalmuk sem volt róla, miféle támadásnak vannak kitéve. Imádom a háború zűrzavarát! Végighúztam vaskesztyűmet a mellvértemen, hogy láthatóvá váljon rajta a címer. Menedék! - Alain Kennick, a Renar-ház szövetségese menedéket kér. -Hátramutattam, Rike és Makin felé. - Meg akarnak ölni! Lehet, hogy Corion halála mégsem űzte ki belőlem a gonoszt. Legalábbis nem egészen.
A sorfal felé iramodtam, és az szétnyílt előttem. - Nem fognak átjutni, uram. - A kapitány meghajolt. - Gondotok legyen rá! - mondtam. Nem is látszott valószínűnek, hogy átjuthatnak. Siettem a kapu felé, és most már éreztem a páncél súlyát. Fura égetthús-bűz terjengett a levegőben, mint amikor szalonnát pirítanak a kandalló tüzénél. Mabbertont juttatta eszembe, ahol valamikor réges-régen fölgyújtottuk azt a sok parasztot. Láttam, hogy katonák csapatai gyülekeznek a kapubejáraton túl, a nagyudvaron. ígyúgy felfegyverkezve, némelyik pajzs nélkül, sokan ünnepi sörtől bódultan. Közelebb érve megpillantottam a hullákat. Elszenesedett tetemek füstölögtek saját zsírjukban, mint valami koldustemetőben, ahol nem volt pénz fára, hogy hamuvá éghessenek. Gorgoth háttal állt nekem. Karját-lábát nyílvesszők ütötték át. Először szobornak hittem, de közelebbről látni lehetett, hogyan ugrálnak azok a hatalmas izomkötegek a hátán. Bebújtam a kapurostély alatt. Száz ember figyelt az udvaron. Gorgoth szeme szorosra hunyva az erőlködéstől. Keskeny résen át nézett rám. A mellkasából is nyilak meredtek ki deformált bordakosara előrenyúló karmai között. Vér bugyborékolt a vesszők körül, ahogy kifújta a levegőt, és szörcsögött vissza, ahogy újra levegőt vett. Belerúgtam egy füstölgő koponyába. Odább gurult az elszenesedett testtől. - Fantasztikus őrangyalod lehet, Gorgoth - mondtam. Minden katona, aki csak rátámadt, szétégve hevert. Alig észrevehetően megrázta a fejét. - A gyerek. Odafönn. Gorgoth fölött, a kapurostély gerendái között kuporgott Góg. Szemének tintafekete ürege úgy izzott most, mint parázsló széndarabok a kovács fújtatója alatt. Vékony testét lehetetlen szögekben hajtogatta össze. Körülötte nyílvesszők a gerendákba fúródva. - A kicsi művelte ezt? - Csak pislogni tudtam. - Megáll az eszem. Gorgoth már korábban megmondta, hogy Gógban és öccsében túl hamar következnek be a változások. Elviselhetetlenül hamar és veszedelmesen. - Szedjétek le azt a veszett kutyát! - A hang a hátam mögött ismerősnek rémlett. Atyám is lehetett volna. - Lőjetek! Ellentmondást nem tűrő hang. De egyelőre senki sem lőtt rám, így hát elfordultam Gorgothtól, és szembenéztem Az Odúval. Renar gróf az öregtorony előtt állt vagy két tucat csatlóssal. Jobbján-balján két csapat lándzsás, húszfőnyi mindegyik. Más őrök a kapupártázatról szaladtak lefelé. Szertartásosan meghajoltam. - Üdv, bácsikám! Eddig csak képeken láttam, s a porond után most vehettem először szemügyre közelről. Arca soványabb, haja hosszabb és kevésbé ősz, de amúgy kiköpött a bátyja, sőt alázatos hívetekre is igencsak emlékeztetett. Csak persze nem volt olyan jóképű. - Honorous Jorg Ancrath herceg vagyok. - Levettem sisakomat, és a katonák felé fordultam. - A Renar-trón örököse. - Ez nem volt teljesen igaz, de az lesz, amint a gróf egyetlen életben maradt fiát is megölöm. Nem tudtam, merre jár Jarco kuzin, de otthon biztosan nem volt, különben láttam volna a címerét a bajvívótéren. Sebaj, hadd higgyék,
hogy meghalt. Hadd higgyék, hogy ugyanazon a máglyán végezte, amelyre fivérét, Marclost pakoltam fel. - Te! - A gróf az egyik emberére bökött. - Lyukaszd ki a fejét nyomban, vagy a tiédet választom le a törzsedről! - Ez csakis a bácsikámra meg rám tartozik. - Farkasszemet néztem az íjásszal. - Amint végeztünk, az én katonáim lesztek, győzelmem a tiétek is lesz. Nem ontunk több vért. A katona felemelte számszeríját. Forróság nyalintott végig a nyakamon, mintha a hátam mögött kinyitottak volna egy kazánajtót. Az íjász arca hólyagosodni kezdett, mint amikor forr a leves. Ordítva elvágódott, de még földet sem ért, amikor lángra kapott a haja. A körülötte levők borzadva hátráltak. Láttam, ahogy távozik belőle a szellem, miközben ő lángolva fetreng, és húscafatok égnek oda a testéből a kockakövekhez. Láttam a szellemét, és kinyúltam érte. A kezemmel nyúltam, és a nekromanták keserű erejével. Ereztem, amint sötét energiájuk átlüktet a mellemen, a sebből kiindulva, melyet atyám kése ütött rajtam. Hangot adtam a halott szellemének, és hangot adtam azoknak a szellemeknek is, amelyek füstpamatokként lebegtek a lábam előtt heverő hullák fölött. A katonák elsápadtak, remegni kezdtek. Kardok hullottak a kőre, s a rémület futótűzként ugrált egyikről a másikra. A megégettek síron túli visítása közepette két marokra fogtam a kardom, és nekirontottam Renar grófnak, nagybátyámnak, az embernek, aki gyilkosokat küldött fivére felesége és gyermekei után. S a visításba az én ordításom is belevegyült, mert Corion ide, Corion oda, a vágy, hogy megöljem, úgy marta bensőmet, akár a sav.
49.FEJEZET És most itt ülök Az Odúban, ebben a nagy toronyban, Corion hűlt helyén. Tűz pattog a kandallóban, prémek borítják a kőpadlót, az asztalon kupák, a korsóban bor. És könyvek is vannak, persze. A Plutarkhosz, melyet mindenüvé magammal cipeltem az úton, most egy tölgyfa polcon pihen, vagy hatvan másik bőrbe kötött mű szomszédságában. Szerény kezdet, de hiszen apró makkból nőttek ki ezek a polcok is. Az ablaknál ülök. A szelet tucatnyi ablakszem fogja fel, tenyérnyi széles mindegyik, és rombusz alakú ólomkeretek tartják össze őket. Az üveget ökrös szekerek hozták át a hegyeken a messzi Vadpartról, akár hiszitek, akár nem. A thurtaniak olyan sima üveglapokat készítenek, hogy át lehet látni rajtuk, alig torzítanak. Nézem az előttem heverő lapot, a lúdtollat a kezemben, s a tintacsöppet a végén, amely sötét lehetőségektől fénylik. Vajon torzítás nélkül látom-e mindezt? Meghamisítódik-e valami, ha az eltelt évekre visszatekintek? A Núbai azt mondta, náluk titkokból dörzsölik-keverik a tintát. Én meg éppen ezeket próbálom szétbogozni, de mondhatom, keserves munka. Látom, hogy odalenn, a várudvaron Rike a katonákat egzecíroztatja: egytől egyig eltörpülnek irdatlan termete mellett. Azt mondják, feleségül vett egy nőt. A részletek után inkább nem érdeklődnék. Kiteregetem magam előtt a lapokat. Majd egy írnoknak le kell másolnia őket. Én macskakaparással körmölök, feszes, töretlen vonalban, olyanban, amilyet onnan ide, az akkorból a mostba követtem. Az életemet látom kiteregetve az asztalon. Napjaim sorjázását látom, azt, hogy hogyan pörögtem céltalanul, mint valami búgócsiga. Sorsomat Corion akarta irányítani, de az út, a gyilkos, girbegurba, töredezett út az enyém volt mindvégig. Góg a tűznél kuporog. Megnőtt, és nem is csak termetre. Figurákat bűvöl a lángokból, és megtáncoltatja őket. Játszadozik, míg el nem unja. Akkor visszatér a fakatonájához, föl-alá masíroztatja, ide-oda futtatja, árnyakat rohamoztat meg vele. Az úton gondolkodom. Most már ritkábban, de azért még gondolkodom rajta. Meg az életen, amely minden reggel újrakezdődik, megy tovább, vért, kincset, árnyakat hajszol. Egy másik énem akarta mindezt, egy másik énem akart összetörni mindent, csak azért, mert élvezte, mert izgatta, hogy mi lesz belőle. Meg hogy kit fog érdekelni. Olyan voltam, mint Góg kis fakatonája, vadul és értelmetlenül rohangáltam körbekörbe. Nem állítanám, hogy sajnálom mindazt, amit elkövettem. De most már vége. Nem fogom megismételni azokat a választásokat. De emlékszem rájuk. Véres a kezem, ez a tintafoltos kéz, de a bűnt nem érzem. Lehet, hogy mindennap meghalunk. Lehet, hogy minden hajnalban újjászületünk, egy kicsit megváltozva, egy kicsivel odább az úton. S ha már elegendő nap áll közénk meg a közé, aki voltunk, akkor idegenek leszünk. Lehet, hogy ezzel jár, hogy felnövünk. Lehet, hogy felnőttem. Azt mondtam egyszer, tizenöt évesen király leszek. És az is vagyok. És még csak atyámat sem kellett megölnöm, hogy koronát nyerjek. Enyém Az Odú és a Renar-birtok. Városaim, falvaim vannak, s népem, mely Királynak nevez. S ha a nép Királynak nevez, akkor az is vagy. Nem nagy ügy.
Az úton olyasmiket műveltem, amiket egyesek gonosz dolgoknak neveznének. Bűnöket követtem el. Legtöbbször a püspököt említik, de volt még sok más is, sötétebbek, véresebbek. Valamikor úgy gondoltam, Corion ültette el bennem ezt a romlottságot, én csak eszköze és végrehajtója voltam az erőszaknak és kegyetlenségnek. Úgy gondoltam, ha levágom a fejét, ha fiúból férfivá érek, talán jobb ember leszek. Talán olyan, amilyennek a Núbai szeretett volna látni, vagy amilyenben Lundist mester reménykedett. Egy ilyen ember nem tagadná meg Renar gróftól a gyors halál kegyelmét. Egy ilyen ember tudná, hogy anyja és fivére nem kívánna többet ennél. Csak igazságtételt kívánnának, nem bosszút. Ablakomból rálátok a hegyekre. Mögöttük terül el Ancrath, arrafelé van Magasvár. Atyám és új fia. Katherine a szobájában, aki valószínűleg gyűlöl. És ezeken is túl Gelleth, meg Storn, meg a többi föld, melyek valaha a Birodalmat alkották. Nem maradok itt örökre. Befejezem az utolsó lapot, és leteszem a pennát. És akkor kilépek innen, és enyém lesz minden. Megmondtam Bovid Tornak, hogy tizenöt évesen Király leszek. Megmondtam neki, a gőzölgő belei fölött állva. És most nektek mondom, hogy húszévesen Császár leszek, a Birodalom ura. Örüljetek, hogy egyelőre csak ezen a lapon mondom. És most lemegyek Renarhoz. A tömlöc legparányibb cellájában tartom. Mindennap végighallgatom, ahogy a halálért könyörög, s aztán magára hagyom fájdalmával. Azt hiszem, amikor befejezem az írást, meg fogom ajándékozni az áhított véggel. Nem szívesen teszem, de tudom, hogy ezt kell tennem. Felnőttem. A régi Jorg örökre ott fogná. Felnőttem, de bármiféle szörny lakozik is bennem, az mindig az enyém volt, az én választásom, az én felelősségem, ha úgy tetszik, az én bűnöm. Ez vagyok, és ha valaki netán mentegetőzést várna tőlem, álljon elibém.
VÉGE
Tartalom 1.FEJEZET.. 1 2.FEJEZET. 3 3.FEJEZET. 4 4.FEJEZET. 7 5.FEJEZET. 8 6.FEJEZET. 10 7.FEJEZET. 13 8.FEJEZET. 16 9.FEJEZET. 21 10.FEJEZET. 24 11.FEJEZET. 27 12.FEJEZET. 30 13.FEJEZET. 33 14.FEJEZET. 36 15.FEJEZET. 40 16.FEJEZET. 44 17.FEJEZET. 46 18.FEJEZET. 49 19.FEJEZET. 51 20.FEJEZET. 53 21.FEJEZET. 59 22.FEJEZET. 61 23.FEJEZET. 62 24.FEJEZET. 64 25.FEJEZET. 68 26.FEJEZET. 70 27.FEJEZET. 72 28.FEJEZET. 75 29.FEJEZET. 78 30.FEJEZET. 81 31.FEJEZET. 85 32.FEJEZET. 89
33.FEJEZET. 91 34.FEJEZET. 95 35.FEJEZET. 97 36.FEJEZET. 100 37.FEJEZET. 102 38.FEJEZET. 106 39.FEJEZET. 108 40.FEJEZET. 109 41.FEJEZET. 111 42.FEJEZET. 113 43.FEJEZET. 115 44.FEJEZET. 118 45.FEJEZET. 121 46.FEJEZET. 123 47.FEJEZET. 127 48.FEJEZET. 130 49.FEJEZET. 132
[1]
A regényen végigvonuló szimbolika kedvéért két sakkfigurának az angol nevét használjuk, vagyis püspöknek nevezzük a futót, és lovagnak a huszárt.
