Malmok, pékek és kenyérszékek a későközépkori

Benda Judit

Malmok, pékek és kenyérszékek a későközépkori Budán „Bäckerbrot ist Leckerbrot” Malmokról, lisztekről A középkori Budán, Pesten és Óbudán – a helyi adottságokat kihasználva – elsősorban a vízierőt hasznosították gabonaőrlésre.1 Ez a Dunára telepített hajómalmokkal és a folyamba ömlő hideg- vagy melegvizes patakok mellé épített vízimalmokkal történt. (1. kép) A patakmalmok – a kerék meghajtása szempontjából – alul-, és felülcsapó malmok voltak.2 Hatékonyabb működtesésük céljából a patakvizet gátakkal és zsilipekkel felduzzasztották és ezzel a víz folyásirányát és sodráserősségét is tudták szabályozni.3

1. kép. Hajómalmok és vízimalmok a középkori Budán, Pesten és Óbudán (Benda Judit terve alapján rajzolta Kuczogi Zsuzsanna) 7

2. kép. Krempl malom falai a malomkerekek tengelyeinek nyílásaival (Fotó: Benda Judit)

A középkori budai malomperek elsősorban az emiatt keletkezett technikai problémákról szólnak, mint például újabb malmok telepítése, régebbiek átépítése, korszerűsítése, vizének duzzasztása, folyásirányának gátakkal, csatornákkal való irányítása. Az újabb gátak építése, a vízelterelések a már korábban épült malmoknak sokszor kárt okoztak.4 Mivel a „malomjog”5 (malom birtokjog), vitás ügyekben mindig a már régebb óta működő malom javára döntött, ezért sokszor hangsúlyozták annak régiségét. Az elhagyott malmok, melyeket másképpen malomhelynek is neveztek, szintén értékkel bírtak, hiszen könnyebb és olcsóbb volt helyreállítani a malmot, mint újat építeni.6 A perekben gyakran tanúskodtak pékek is, akik tulajdonosok, bérlők vagy dolgozók voltak a perbefogott malommal szomszédos malmokban. A molnár és a pék szakmák későközépkori egymásrautaltságára, illetve összefonódását jelzi, hogy a pékek gyakran malommal is rendelkeztek. Fennmaradt Groblach Miklós pék és Babocsai János zsemlyesütő malombérleti szerződése, amelyben a bérbeadó Nyulak szigeti apácák megjelölték az évente fizetendő bérleti díjat, valamint az épület és a szerkezet karbantartási kötelezettségét írták elő.7 A budai oldalon nagy számban álltak a melegvizes források erejét hasznosító vízimalmok. A legelső, feltételezhetően vízzel hajtott malomra való utalás 1212-ből származik, amikor Buda (ma Óbuda) határjárásának kezdetekor egy földbe mélyült kerek kőtől „lapis rotundus coopertus in terra”-tól indulnak el, amely a Duna partján, a hévízek felett volt található.8 A legtöbb épített malom Buda külvárosában Felhévízen (Calidas Aquas Superior) épült. Birtokolt itt malmot az óbudai királyi vár, a budai káptalan, a klarissza apácák, a Nyulak szigeti apácák és több magánszemély.9 A 17. század közepén 8

Evlia Cselebi Budán jártában látott ló és ökör hajtotta malmokat, a Dunán lévő hajókon levő malmokat, amelyek télen használhatatlanok voltak, valamint patakmalmokat. Ekkor még mindig működtek Felhévízen a középkori malmok: „e váron kívül tíz lisztes malom is van ez ilidzse vízén”. A „vár”, vagyis a négy saroktoronnyal megerősített erődítmény (későbbi nevén Császármalom) 1530 után épülhetett, de máig nem tisztázott, hogy magyar vagy török építményről van-e szó. A vár területén állt malmot lőporőrlés céljára alakították át.10 A malmok gyakran cseréltek gazdát és még gyakrabban bérlőt. A legtöbb malom annak a középkori nevén Hévízfőnek nevezett melegvizű forrásnak a vízét használta, amely a mai Malomtó irányából ömlik a Dunába.11 De ettől délre és északra is fakadtak források, amelynek vizét hasznosították.12 Óbudán, a mai Aranyhegyi patak mellett terült el a középkorban Pazándok falu, amelynek közelében több malom is állt. Tulajdonosaik között találjuk a királyt, a pilisi apátot, a felhévízi Szent Lélek ispotályt és a nyulak szigeti Szent Mihály premontrei prépostságot.13 Az 1355. évben keltezett, Óbuda határának megosztását leíró oklevélben említenek egy malmot, ami a Szent Lélek ispotály birtokában volt.14 Helyét a határjárás leírásának elemzésével pontosan meg lehet határozni, hiszen a határ a római-kori vízvezeték nyomvonalán futott, míg a malmot a mai Aranyhegyi patak (középkori nevén Kántorfoka folyó, Sicambria vize) folyására telepítették.15 A határjel nem éppen meglepő módon egy „lykaskew” vagyis malomkő volt. A két óbudai patakra telepített malmokat említi egy 1502-ben keletkezett útleírás: „Ó-Buda és Sicambria közt a hegyekből fakadó hévvizek öt malmot hajtanak”.16 Hans Dernschwam úrnak, a Fugger cég alkalmazott-

3. kép. Frankl vagy Radl malom épülete a malomtóval (Fotó: Benda Judit) 9

jának 1553-ban első budai szállása „egy öreg malom mellett volt, ott ahol egykoron Sicambria állt.”17 Az említett malom tehát minden valószínűség szerint a későbbi Krempl malom lehetett. Az épületben rendezték meg 1889-ben, az Aquincumban talált leletek első kiállítását.18 Épületét a háború után kezdték el bontani, de szerencsére a falak nagy része – köztük középkori falak – még ma is állnak. (2. kép) Más, a 18. században működő patakmalmok is lehetnek középkori eredetűek,19 mivel az oklevelekben szereplő helymeghatározások és az újkori térképeken látható elhelyezkedésük egybeesik. Ásatások híján egyelőre azonban csak feltételezni lehet azonosságukat. A feltevést erősíti a malmok bérbeadásakor keletkezett szerződésekben szereplő „régi, romos” jelző, hiszen a 17–18. század fordulóján ez a kifejezés a középkorban vagy törökkorban épült épületekre vonatkozott. A Frankl vagy más néven Radl malom 20 középkori előzménye az óbudai klarisszák birtokában volt, a Krempl malom21 a felhévízi Szentlélek ispotályé, a Klinglmayer vagy Kemelmayer és az Éliás malom esetleg a pazándoki malmok újjáépített falai között működött.22 A középkori nevén Krimhilda fürdőjének és Banyaháza forrásnak is nevezett patak (ma Árpád forrás) partján állt az eredetileg királyi, majd királynéi tulajdonban lévő malom, melyet 1421-ben a klarissza apácáknak adományozott Borbála királyné.23 Ez a malom a 18–19. században is működött Frankl, majd Radl malom néven. A malom mellé kékfestő üzem, majd textilkikészítő gyár települt az újkorban. A malom épülete ma is áll, éppen csak a kerekei és a belső szerkezete hiányzik. (3. kép) Ezen kívül a patakon továbbiak léte is feltételezhető, hiszen a kettős forrás északi ága, valamint a dunai torkolat jó malomhelynek bizonyult. Az egykori Selyemgombolyító gyár helyén is volt malom, sőt maga a gyár is vízimalom hajtotta technológiával működött.24 Bár nincs rá közvetlen adat, de minden valószínűség szerint működött patakmalom a Szt. Pál árka (ma Ördögárok) gyorsvizű patakján is, valamint malomhelyként és halastóként azonosítottak terepbejárás alkalmával a budaszentlőrinci pálos kolostor közelében található terepjelenségeket is.25 A Hosszúréti patak (XI. kerület) mellett három duzzasztásra utaló tavacska is látható az újkori térképeken.26 Feltételezhető, hogy még a középkorban három malom építése miatt történt ez a tájalakítás. A budai oldalon, a felsoroltakon kívül felmerül a lehetősége annak, hogy egy ezidáig kisvárnak tartott épületet is a malmok közé soroljunk. A Dunának az újkorra elmocsarasodott kelenföldi mellékága mellett állt egy középkori épület. Építészeti jellegzetességei alapján (hosszan húzódó kőfal – gát?, toronyépületén található keskeny nyílás – malomkerék tengelyének helye?, főépületének pinceszerű kialakítása) feltételezhető, hogy gazdasági épületként is funkcionált, esetleg malom és majorsági épület lehetett.27 A pesti oldalon az újkorban a Rákos patakra telepített malmok működtek: az Ördög malom, a Paskál malom és a Rákos malom. Épületük nem maradt fenn, elhelyezkedésük és környezetük miatt azonban (középkori útvonalak mentén állnak, közvetlenül mellettük kis duzzasztott malomtó található) középkori eredetűnek tartjuk őket. A középkori Szentlászló falu az Ördög malom közelében, Párdi falu pedig a Paskál malom közelében feküdt. Írott forrás csak egy maradt fenn: 1245-ben Párdi faluban egyéb javak mellett két malmot adományozott IV. Béla király a Nyulak szigeti premontrei egyháznak.28 Az Ördög malom „jó fekvése” (a Váci országút mellett a patak dunai torkolatánál), a kis tóvá duzzasztott patakmedre és a mellé épített csárda vagy kocsma miatt, szintén való-

színűsíthetően a középkorban épült.29 A három fő részből (házhajó, völgyhajó, vízikerék) álló hajómalmokat általában a folyó legerősebb sodrású részére helyezték.30 (4. kép) Ez partonként és folyószakaszonként eltérő lehetett, a parthoz közel állókat malomszeghez, azaz nagyméretű cölöpökhöz erősítették, amelyet a folyamágyba vertek. Ha további hajókat kötöttek egymáshoz, akkor már nem feltétlenül voltak fix helyhez kötve, sokszor a folyó sodrásirányában lépcsőzetesen sorakoztak egymás mellett. A malom kikötőjében a malomrévben állt a tőkemalom, azaz a kikötött malom, az ehhez erősítetteket lógósmalomnak hívták. A hajómalmokat télen, a víz befagyás előtt kikötötték a parton, vagy öblökben, a 18–19. 4. kép. Hajómalmok a Dunán századtól pedig erre a célra kialakított csaBuda és Pest között a törökkorban tornákban és tavacskákban.31 (Császári követ fogadása Budán 1600 körül, színezett tollrajz, részlet, A hajómalmok tehát a folyam sodrásáBudapesti Történeti Múzeum, Metszettár) nak erejét és Budapest térségében a meleg vizes források jegesedés-gátló hatását igyekeztek kihasználni.32 Az újkori térképeken33 ábrázolt hajómalom „bokrok” majdnem ugyanazon a helyeken voltak mint a középkorban. Az Óbudai sziget mentén a melegvízforrásokkal bíró Fürdő sziget mellett, a középkori Felhévíz menti part közelében, valamint Pesttől északra és délre. Ezen kívül még a jenői révnél (ma újpesti rakpart) és Alhévízen (tabáni partvonal) ismerünk hajómalmokra adatokat a városok közvetlen környezetéből.34 A hajómalmok a part mentén (magányosan, vagy egymás mellé kötötten) helyezkedtek el, sokszor akadályozzák a rév kikötőjének forgalmát vagy a part menti halászatot. A szigeti apácák többször tiltakoztak az ellen, hogy a budaváraljai molnárok a pesti oldalon, a Jenő falu réve felett hajómalmokat állítottak fel és zelepeket (cölöpöket, malomszegeket) vertek a mederbe, amivel akadályozták a rév forgalmát.35 A budai káptalannak viszont a Tanyának nevezett halászó helyét (ma a lipótvárosi partszakasz) zavarta a malmok zajos kerepelése, valamint az a tény is, hogy a molnárok nem fizettek bért a malomhelyek után.36 Pest déli külvárosa Szenterzsébet melletti partszakaszon is voltak hajómalmok. Egy itt történt balesetről emlékezik meg Verancsics Antal a Dózsa György parasztlázadása utáni országgyűlés kapcsán:37 „ […] a víz az hajót aláötti Szentfalva feli Pestnek felőle az molnokra, és ott az egyiken által az hajó akada, megálla és mindjárást elburűla, és az hajóban való nép két személylyel, Kalanday Gyergygyel és Vidffy Ambrussal […] mind a szerzísekkel az Dunában vészinek”. Az eredeti esemény azonban nem 1515-ben, hanem 1504-ben esett meg, amikor a fent említett két úr más nemesek társaságában szintén egy rákosi országgyűlésről haza indulván csónakjuk malomba ütközött és felborult.38 A mészárszéket is működtető állatkereskedő, Temesvári Bodó Mihály Pest város tanácsától

10

11

kapott engedélyt, hogy Szentfalván Zelep-et (malomhelyet) válasszon magának és ott malmot működtethessen.39 A zelep tehát egyaránt jelentett malomszeget és malomhelyet, sőt magát a malmot is,40 hasonlóan a kerephez, amelyet hol hajómalomként említenek a források, hol olyan nagyméretű, áruszállító hajóként, amelyre építhettek malmot is.41 A kerepelő vagy kelepelő hajómalmok meglehetős zajt csaptak működésük közben,42 ami a halakat is megzavarhatta, gyengítve ezzel a halfogás esélyeit. A kerep szó ezen kívül még helynévként is felbukkan egy 1148-ból származó vásár és révvám adományozási oklevélben: „tributum fori Geysa et tributum portus Pest et Kerepes”.43 A malmokat olykor raktározásra is használták. A felhévízi pünkösdi vásár idején a pesti kereskedők árujukat a mészárosok Duna-parti hídja alatt (vágóhíd) és malmokban helyezhették el.44 Egyéb ipari célra is használtak vízimalmokat, mint például kallózás, fűrészelés, csertörés, lőportörés, vashámor stb.45 Budán a már említett lőpormalmon kívül, malmot tulajdonló ötvösre, takácsra, tímárra és csapókról (posztókikészítők) maradt fenn adat.46 A molnárnak az ácsszakmához, vagyis a malomépítéshez is kellett értenie, hiszen ha bármi eltört, tönkrement a malomban, neki kellett pótolnia, hogy az őrlés minél hamarabb újra indulhasson.47 A malmok már említett helyreállítási és karbantartási kötelezettsége valószínűleg ugyanerre a szaktudásra utal. Pékekről, lakhelyeikről A legtöbb pék nevét a felhévízi malomperekből ismerjük. A peres félként, vagy tanúként megidézett személyek a malmok birtokosaként vagy használójaként jelentek meg a tanács előtt, ám foglalkozásukat péknek jelölték meg. Név szerint ismerjük így Zsemlyesütő Gáspárt, Istvánt és Jánost, Pechy Miklóst, András, Benedek és Osváth zsemlyesütőket, István perecest, György, Gergely és Gerung pékeket.48 A módosabb pékek a városi vezetőségébe is bekerülhettek, mint például György mester, aki budai esküdtként bérelt malmot, sőt akár nemesek is lehettek, mint például Szentgyörgyi Mihály zsemlyesütő mester, aki a suburbiumban lakott.49 A királyi udvart is kiszolgálták, mint például János mester,50 valamint Zsemlyesütő Gáspár zsemlyesütő mester és malomtulajdonos, aki Beatrix királyné udvari szállítója volt.51 A királyi udvar évekig hitelbe vásárolt Kremzer János budai finomsütő péktől. Bár az áruk árát soha nem kapta meg, azt azonban sikerült elérnie, hogy az elmaradt 700 forintnyi haszna fejében, egy felhévízi malom bérleti díját tíz évig a maga számára szedhesse.52 Olykor azonban a király is segítségre szorult. Zsigmond császár ezer forint [!] értékben kért búzát a budai tanácstól, ám a fukar avagy előrelátó budaiak nem adtak neki. A helyzetet kihasználták azonban a pesti polgárok és a búza áráért cserébe tanácsuk hat tagúvá bővítését kérték és kapták meg.53 Másik fontos forrás, a fennmaradt budai bordézsma jegyzékekben felsorolt, szőlőtulajdonnal rendelkező pékek nevei és lakóhelyei. Innen ismerjük például János, Gáspár mester, Polgár György zsemlyesütők nevét, valamint Cipósütő Zsigmond, Zsemlyesütő László, Zsemlyesütő János és Zsemlyesütő Benedek nevét, akik már nem biztos, hogy ezt a foglalkozást űzték, de felmenőjük mesterségéről nevezték el őket.54 Magas beosztásba jutott Herendi Kenyersythew Benedek is, aki a Nyulak szigeti apácák ügyvédje lett.55 Pesten két mester neve maradt fenn: Zsemlyesütő Dénes Pest város esküdt polgá12

raként, egy mészárszék adásvételi szerződését tanusította 1503-ban.56 1537-ben pedig Boltos Mátyás eladja kőházát a Szent Péter utcában, amelytől északra egy kis köz, és azon túl Zsemlyesütő Oszvald házával szomszédos, délre a Kalácssütő utcába (ad plateam Kalachsythew) vezető kis köz és azon túl Gonda János házával szomszédos.57 Óbudán csak egy mester nevét sikerült eddig fellelni: 1335-ben egy ingatlan adásvétel alkalmával említik a piactér közelében elterülő Letoldus kenyérsütő elhagyatott telkét.58 A szőlőtulajdonosok a dézsmáláskor bediktálták budai lakóhelyüket, így néhány a mesterséggel kapcsolatos utcanév is ránk maradt. Többször előfordul a „zsemlyeszékek mellett”, „zsemlyeszékkel szemben”, „zsemlyeszék környékén” megjelölés, amelyről tudjuk, hogy a castrumban, a főpiacon állt.59 Valószínűleg szintén az épület tágabb környékére vonatkozik a Zsemlye utca elnevezés is.60 A Búza utcánál, a Molnár utcánál, a Molnárszernél és a Malomszernél61 megjelölik, hogy a Szent Péter városrészben (tehát a suburbiumban) feküdt. Ez a mai Fő utca azon szakaszával azonosítható, amely nagyjából a mai Batthyányi tér és a Vitéz utca között fekszik. A Malomré,62 vagyis malom rév egyértelműen a Duna partján volt megtalálható a Molnár vagy Malom utca végénél. Pesten a Búzapiac (theatrum frugum, Bwzapyacz) a város főterének számított, hiszen a leggazdagabb polgárok házai álltak a szélein.63 A pékek és a molnárok munkája összefonódásának gyakorlati haszna volt, hiszen a felhasznált liszt minőségét úgy tudták a legjobban ellenőrizni, ha a búzát ők maguk vásárolták meg.64 A jó gabonából őrölt lisztből65 természetesen finomabb kenyeret lehetett sütni bérőrlési felár nélkül. Ha még egy malom is a birtokukban volt, lényegében a teljes munkafolyamat felett őrködhettek. A liszt nagy becsben tartásának jele volt például Bécsben, hogy a város lisztraktárt (Mehlgrube) működtetett.66 Budán külön ecélra épült épületről nem tudunk, de 1529-ben a város várható ostromára méltóképpen felkészültek „Elég élelmet találtunk Buda várában; a bor közepes volt; szalonnát hatvanat találtunk; lisztet sosem láttam annyit, mint amennyit a németek Buda várába rendeltek […] egy nagy palota tele volt liszttel.”67 A többszörös őrlés és szitálás után megmaradt korpa és dara, „molnár haszna” titulussal a mestert illette. Emellett a megőrölt lisztből kimerhette a lisztvámot, amely Budán a Jogkönyv szerint egytizenketted részt jelentett.68 Természetesen a város vezetőségét (bíró, esküdtek, jegyző) vámmentesség illette meg. A keletkező korpa miatt Pozsonyban négy disznót hizlalhattak a pékek a szokásos kettő helyett, de előírás volt, hogy városon belül csak szájkosárral lehetett hajtani őket, nehogy feltúrják a kövezetet.69 Munka a kenyérszékben, minőségbiztosítás A középkori pékek munkájára vonatkozó szabályok nagy részét a pozsonyi iratokból: a céhlevélből (1376), a városi jogkönyvből (1430) és a péklegények szabályzatából (1433) ismerjük.70 A városi tanács 1376-ban még 16, 1433-ban már csak 9 mesterben határozta meg a pékek és a zsemlyeszékek számát. Évi egy font adóval tartozott a tanácsnak az a mester, aki maga építette a székét és csak fél fonttal, ha a város által épített székben dolgozott. Szinte egyedi esetnek számít, hogy a legények céhlevele is fennmaradt. Ebben a céhbe való felvétel szabályai és a legények műhelyben és a malomban történő mun13

kájának felügyelete van rögzítve. Az a kikötés, hogy a péklegényeknek a malmokban is kell dolgozniuk, azt a szokást vetíti elénk, hogy a molnár-mesterség és a pék-mesterség szoros kapcsolatban, illetve átfedésben volt egymással. Ezt alátámasztja a már idézett felhévízi malomperekben tanúskodó pékmesterek sora is. A péklegények munkáját külön szabályozták, illetve saját céhlevéllel bírtak. Erre azért volt szükség, mert a legényeknek a két-három éves vándoridejük alatt állandóan új városok céhes előírásaihoz kellett alkalmazkodniuk.71 Budán sajnos ilyen részletes szabályozás nem maradt fenn. Feltételezhető, hogy egy céhbe tartoztak a molnárok, a pékek, az abrakárusok és a gabonakereskedők, mivel a Budai Jogkönyvben a közös céhbe tartozó mesterségek előírásai gyakran egymás mellé kerültek. A molnárokra vonatkozó intések valószínűleg nem ok nélkül születtek: a rájuk bízott gabona megőrzése, megfelelő körülmények között való tárolása és minőségi megőrlése mind a megrendelő igényeit szolgálták.72 A 15. század elején a budai pékek már specializálódva dolgoztak:73 a kenyérsütő pékmesterek (maister pegk, protpegk, semellator) finomra őrölt és szitált búzalisztből zsemlét és kenyeret sütöttek a piactéren álló zsemlyeszékekben. Magyarul zsemlyesütőnek (zemlysithew) hívták őket legjellegzetesebb termékük után. A közönséges fehérkenyeret készítő pékeket müttelpegk-eknek nevezték. A wechtler pegk-ek rozskenyeret vagy rozsos, esetleg árpa kenyeret sütöttek háziipari formában. A városi árlimitációk megszabták az egy zsák búzából őrölhető liszt mennyiségét, a süthető kenyerek és zsemlék számát és súlyát,74 míg a péktermékek ára hosszú időn keresztül állandó volt. A termésmennyiség és egyéb körülmények (pl. háború) változékonysága azonban hatással volt a gabona árára. Ezt a problémát kétféleképpen igyekeztek megoldani: vagy hivatalos úton kérték a városi tanács döntéshozóit az árak megváltoztatására, vagy önkényesen rontották a minőséget, hogy a haszontól ne essenek el. Ez ellen a tanács úgy védekezett, hogy ha egy mestert rajtakaptak minőségi vagy túl könnyű kenyér árulásán, elkobzással és bírsággal sújtották. Drasztikusabb módja volt a büntetésnek, ha darura vagy emelőgém5. kép. Középkori péksütemények ábrázolása (Bécs, Grünangergasse 8., Fotó: Benda Judit)

14

6. kép. Ásatáson előkerült mézeskalács negatív forma

(Budapesti Történeti Múzeum, Fotó: Bakos Ágnes – Tihanyi Bence)

re akasztott kalitkába állították a vétkes péket és a folyóba mártották (Bäckertaufe, Schupfen).75 Pozsonyban és Bécsben is megtalálható a pékfürösztéssel való büntetés kilátásba helyezése a helyi szabályok szerint.76 A Budai Jogkönyv előírása, miszerint „Jtem Wirt der prot pegk mer wen einst erfunden vnd ergriffen mit vnrechtem vnd vngepachtem prot, so sol man yn schupfen, als der Stat recht ist”,77 vagyis a kenyérsütő péket, ha nem megfelelő [súlyú] vagy nem átsült kenyeret árul, [vízbe] kell mártani a város szokása szerint. Úgy tűnik tehát, hogy ez Budán is előírás volt, bár nem tudjuk, hogy végrehajtották-e valaha. Mind a pozsonyi, mind a budai Jogkönyvben megtalálható az a tétel, hogy a pékek mindig elegendő kenyeret és zsemlyét áruljanak a piacon. 15

7. kép. Kenyérszék ábrázolása (Miniatúra Boccaccio Decameronjából, részlet.)

8. kép. A budai Főpiacon állt zsemlyeszék feltételezett háza (Budapest Fővárosi Levéltár)

A reklamáció lehetőségét, illetve a felelősségteljesebb munkát segítette elő azon előírás Pozsonyban, hogy a kenyereket sütéskor római számmal kellett megjelölniük.78 Valószínűsíthető, hogy Budán is követelmény volt, bár sajnos semmilyen adatot nem találtunk erre vonatkozóan. A kikötés, hogy a wechtler pékek kenyere „jól átsütött legyen”, szintén minőségbiztosítási előírásnak számított.79 Ez természetesen összefüggött a rozskenyér azon fizikai tulajdonságával, hogy sütés közben nem emelkedik meg an�nyira, mint a búzakenyér, hiszen sikértartalma alacsony. A város lakosságának kenyérrel való ellátása lényegében stratégiai fontosságú volt. A 145. cikkely hangsúlyozza, hogy a piacon mindig legyen elegendő mennyiségű kenyér és zsemle, különös tekintettel a vásár- és ünnepnapokra.80 A kenyérellátás elsőrendűségének biztosítása még manapság is kiemelt szerephez jut válsághelyzetekben, például természeti csapások vagy politikai megmozdulások által okozott forgalmi nehézségek esetén.

milyen arányban keverték a búza és a rozs lisztet, de valószínűleg ez mindig a helyi szokásokhoz és a kereslethez igazodott.81 A háborús időszakokban és éhínségek idején sütött szükségkenyérben (notbrot) a búzaliszt mellett mangold, makk, fakéreg, bab, borsó, gesztenye lisztje is volt, attól függően, hogy mihez tudtak hozzájutni. Hasonló választékkal rendelkeztek az angliai pékek is. A southamptoni „Oak Book” felsorolja a saját korukban (13–14. század fordulóján) készített kenyérfajtákat.82 A wastellus finomra szitált lisztből készült fehérkenyér, a panis levatus olcsóbb fehérkenyér, a panis siminello kalács-szerűség volt. A panis franciscus vagy panis levis szintén tortaszerű volt a belekevert tejtől, vajtól és tojástól. A panis rangerus teljes kiőrlésű lisztből, a panis integer korpás lisztből készült, a panis bissusba húst sütöttek, a panis de omni blado a német szükségkenyér megfelelője, amelybe mindenféle zöldségőrleményeket (babot, borsót, makkot vagy gyökereket) kevertek. A zsemle83 (semmel) szitált lisztből készült finom-pékáru, amely nem volt azonos a kenyérlisztből gyúrt kenyérkével (brötchennel), melyet manapság zsömleként árusítanak. Alakja és a tetején látható bevagdalások szerint különféle néven árulták őket: egyszer vágott, kétszer vágott, keresztbe vágott (baunzerl, gespaltene semmel), a kettős formájúra alakított zsemle a doppelweck, vagy zwillig semmel névre hallgatott. (5. kép) A spitzwecken, vagyis hegyes vekni hosszúkásra sodort péksütemény volt, melynek

Pékek munkájáról, péktermékekről A pékmesterek legfontosabb terméke a többször őrölt és többször szitált búzalisztből készült fehérkenyér (panis albus, wisse brot, schoenez brot) volt. Ezt süthették hosszúkás vekni, vagy kerek cipó alakúra is. Alakjában ugyanilyen volt az egyszerű kenyér (brot, panis), azzal a különbséggel, hogy lisztje csak egyszer lett átszitálva, ezért aránylag sok korpa maradt benne. A fekete kenyér (panis opus, schwarz brot) részben (rozsos kenyér) vagy egészében (rozskenyér) rozslisztből készült. Nem tudjuk, hogy a középkorban 16

9. kép. A zsemlyeszék elvi rekonstrukciós rajza (Rajz: Labancz Károly)

17

formai változata később a kifli (kipferl) lett. A későbbi „kifejlesztésű” kifli valójában tekert csúcsos vekni, amelyet megsodortak és íveltre hajlítva sütöttek ki. Eredetileg marhaszarvat utánzott (Hörnchen), csak a 18. században kezdték el félholdhoz hasonlítani. A 17. század elején Bécsben már kedvelt péksüteménynek számított.84 A perec (brezen, seelen brot, seelen bretzen, bracillum, circulos) részben ropogtatni való finomság volt, de egyes településeken egyfajta áldó-gyógyító erőt tulajdonítottak neki, hiszen alakja keresztbetett kezet idéz.85 Készült belőlük egyszerű kerek, két, három vagy négy karéjos is. Elsősorban nagyböjtkor fogyasztották.86 Hasonló szerepet töltött be a Spendebrot, vagyis magyarul adománykenyér. Ezt a két, három vagy négy kis gömbcsúccsal rendelkező tésztát egyházi ünnepek alkalmával adták a falvak szegényeinek vagy gyermekeinek.87 Magyarországi előfordulásáról nincs adatunk. A ma is népszerű kalácsot, amely édesített tésztából, tejjel és tojással készül, főleg ünnepekkor ették.88 Virtuóz módon alakított (többágú fonatos) formái nem csak a szájat, hanem a szemet is gyönyörködtették. A Budai Jogkönyv 443. cikkelyét – a városi tanács és a pékcéh 1453. évi megállapodását – utólag illesztették a jogszabálygyűjteménybe.89 Az egy zsák búzából süthető kenyér és péksütemények súlyának és árának összehangolásáról szóló fejezetben kerül említésre a lisztek minőség szerinti osztályozása. A többszörös őrlés és szitálás során tehát zsemlyeliszt, kenyérliszt, korpa és dara keletkezik. A Jogkönyv és az oklevelek említései alapján Budán a finomlisztből készült fehér kenyeret, az egyszerű kenyeret, a fekete kenyeret és péksüteményeket (zsemlye, perec, kalács) sütöttek. A rozskenyér vagy fekete kenyér kedveltségére utal az is, hogy egyes helyeken fele-fele arányú rozs- és búzatáblákat említenek, illetve terményadó formájában is így kérték a gabona beszolgáltatását.90 A Nyulak szigetén (ma Margit sziget) élt Árpádházi Margit szentté avatási perében mesélnek el egy kenyérrel kapcsolatos csodát: „Egy szegény asszony ott, ahol Szent Margit annak idején csodát tett, talált egy kenyeret, és Szent Margit nevében fölvette, hogy ha egy beteg eszik belőle, részesüljön némi irgalomban, s láttam is hogy bárki lázas ember evett ama kenyérből, meggyógyult. […] Arra kérdésre, hogy miféle kenyér volt az „Fekete és száraz” – így szólt a válasz.”91 Fennmaradt egy 1521-ben készült számadás, amelyben Kanizsai Lászlónak és Szécsi Tamásnak a mohácsi táborozás alatt vásárolt ételei között közönséges kenyér (panes), fehér és legfehérebb kenyér (panes albos, panes albissimos) és fekete kenyér (panes nigros) is fel van sorolva.92 Szapolyai János étrendjében is szerepelt a kenyér, árpakenyér, zsemlye, akár a város látta vendégül, akár tábori körülmények között fogyasztotta el.93

10. kép. A budai Szombat piacon álló zsemlyeszék feltételezett háza a budai várnegyedben (Fotó: Benda Judit)

A pék szakmától némileg elvált a mézeskalács sütő mesterek munkája. Ők tulajdonképpen a mai cukrászok munkáját végezték, csak nádcukorral és mézzel dolgoztak. A domborművel díszített mézeskalács már a római-korban is nagy népszerűségnek örvendett. A kerek alakú nyomóformákon császárok, istenek, diadalmenetek jelennek meg, amelynek propagandisztikus felhangja tagadhatatlan.94 A divat tovább élt a germán népek körében, akik vaddisznó és korong alakú Honigbrod-ot sütöttek a napforduló ünnepére.95 A középkorban a kalács nyomóformájába elsősorban szentek élettörténetét

elmesélő, vagy bibliai jeleneteket faragtak.96 A minták a divat változását követték: a 16. században még az ó- és újszövetségi, illetve az antik mitológiából vett jelenetek voltak dominánsak,97 a 17. században lovas vagy gyalogos katonákat, a 18. században díszes ruhát viselő hölgyeket és urakat és udvari eseményeket, a 19. században elsősorban vadászjeleneteket és címereket faragtak a mintázófába. A nyomódúcokat fából faragták, vagy agyagból mintázták. A középkorból fennmaradt kerámia negatívok olyan magas színvonalúak, hogy már-már a művészi kisplasztikák közé is tartozhatnának. Budán egy régészeti feltáráson egy teljesen ép darab került elő.98 (6. kép) Fűszerezésük alapján eltérő sütemények jöttek létre, melyeket természetesen megkülönböztettek egymástól. A Honigkuchen-t (panes mellitus) mézzel édesítették, a Lebkuchen tésztájába a méz mellé gyakran cukrot is kevertek. A leggyakrabban használt fűszerek között található a fahéj, a gyömbér, szerecsendió, a kardamon, de gyakran tettek bele mandulát és citromhéjat is. A Pfefferkuchen (panis piperatus) tésztájába borsot törtek. A tészta lehetett finom fehér liszttel készült, citrommal kevert „fehér”, vagy erős fűszerezésű „barna”, melyet poharazgatás alkalmával is szívesen fogyasztottak.99 Ezen kívül a nyomódúcokat marcipán és tragant (cukormassza) édességek,100 valamint az ánizsos ízesítésű mézeskalács (änisbrot) készítésekor is használták.101

18

19

A mézeskalács-sütőkről

A mézeskalácssütés „fellegvárának” számító Nürnbergben a 14. század hetvenes éveiben vált el egymástól a fehérsütők és a kalácssütők mestersége, ám a külön céh csak 1643-ban alakult meg. Budán és Pesten valószínűleg a molnárok, pékek, abrak- és gabonaárusok közös céhébe tartozhattak, mivel a Jogkönyv általában egymás után említi a többféle szakmát tömörítő céhekre vonatkozó szabályokat.102 Pesten a már említett Kalácssütő utca neve őrizte meg emléküket. Kenyérszékek Budán Az árusítás helyére vonatkozóan (7. kép) egyértelműen rendelkezik a Jogkönyv: a tejet, sajtot és tojást áruló kofáknak a zsemlyeszékek előtt kellett letelepedniük. A kenyérszékeket (apotheca semellarum, brotbank, semlyzek) tehát a piactéren kell keresnünk.103 A leírás szerint nem egyértelmű, hogy a müttel pékeknek és a wechtler pékeknek hol kellett árulniuk, de vélhetően nem álltak messze a kenyérszékektől. A közönséges pékeknek szabad volt állványról kínálni termékeiket, a veknisütők viszont csak a földről, vélhetően kosárból, vagy gyékényről árusíthattak.104 A földről való kenyérárulás szokása a 20. század elejéig megmaradt. A higiéniai alapjait feszegető népszokás attól válik megbotránkoztatóvá – ha belegondolunk – hogy az utcák és terek még tele voltak jól vagy rosszul feltakarított lótrágyával. Abból a szempontból viszont érthető, hogy a mestereknek valószínűleg magasabb bért kellett fizetniük a műhely vagy az állvány használatáért, míg a földről árusítóktól csak a helypénzt lehetett beszedni. A budai Főpiacon álló kenyérszékek helyét mind a Budai Jogkönyv, mind ingatlan adásvételi szerződésekről készült oklevelek aránylag pontosan megadják: „a patikák sarokháza mellett”, „a hússzékek házával szemben”, „a kalmárboltokkal ferdén szemben”.105 Ezek alapján, a Tárnok utca 9. szám alatt egykor állt épületről feltételezzük, hogy a főpiaci zsemlyeszékek háza volt.106 (8. kép) Egy 1686-os ostrom után készült, talán 1730-ra keltezhető felmérési rajz szerint az „Alte zerbrochene Pixenmeister wohnung und keller” felirattal ellátott ház pontosan azon a helyen van, ahol a székeket keresnünk kell.107 A homlokzati rajzon egy romos állapotú, egykor emeletes épület látható, melynek felmenő falait már részben lebontották, vagy leomlottak. A földszinten négy (vagy öt) kisméretű helyiség feltételezhető, melyeknek mindnek saját „szolgálati” ajtaja és ablaka van. Az épület a rajz készültekor a puskamester szállásának jelölték, tehát lakták, ezért feltételezhető, hogy bizonyos átalakításokat hajtottak végre rajta. A felirat szerint pince (pincék?) is tartozott a házhoz. Legalább négy különálló, kisméretű helyiség különíthető el a rajz alapján. Ha igaz a feltételezés, hogy ez a városi lakóházaktól eltérő jellegzetességeket viselő épület volt a zsemlyeszékek háza, akkor ezek szerint négy sütőműhely működhetett benne egyidejűleg.108 (9. kép) A Szombat piaci kenyérszékről nincs írott forrásunk, csak feltételezzük, hogy létezett. Állnak azonban a falai egy olyan középkori háznak, melynek építészeti jellemzői megfelelnek a kenyérszék „kritériumainak”. A Fortuna utca 18. számú ház Kard utcai homlokzatán ugyanis kőből faragott, középkori, kisméretű boltablakokat és ajtókereteket találtak a falkutatás során.109 A telek régészeti feltárásakor az említett homlokzat mögött kettős helyiségsort lehetett megfigyelni, amelyek alapfalai megfeleltek az homlokzati 20

tagolásnak. A kisméretű, négyzetes alapterületű helyiségek mögött keskeny „kamrák” alapfalai húzódtak. Az ásatási alaprajzon három szoba-kamrát lehetett egyértelműen elkülöníteni, de a telek mérete megengedi, hogy még további két vagy három elhelyezkedését lehessen feltételezni. Hasonló építészeti jellegzetességeket mutató épületet csak egyet ismerünk a város középkori házai közül, a már fent említett főpiaci kenyérszéket. A négyzetes kamrákat sütőműhelynek (Backstube) és eladótérnek rekonstruálhatóak, a mögöttük elhelyezkedő keskenyebb kamrákban állhattak a kőből (?) épült sütőkemencék (Backofen).110 Az utcai fal mellé állva lehetett kérni a pékárukat az eladóktól a boltablakon keresztül, a kisméretű ajtónyílásokon keresztül a bent dolgozók tudták megközelíteni a műhelyt. (10. kép) Mivel a főpiacon a tejet, sajtot és tojást áruló kofák letelepedési helye a kenyérszékek előtt volt kijelölve, ezért a Szombatpiac környezetében megjelenő Tej utcánál is feltételezhető ez a szabály. Nem meglepő ezután, hogy a középkori Tej utcára111 (ma Kard utca) nyílik a fentebb bemutatott ház északi homlokzata a boltablakokkal. Pesti kenyérszékről nem maradt fenn adat, de egészen biztosan állhattak a két nagyobb piactéren a Búzapiacon és a Cirkuluszon. Egy mester neve maradt csak fenn, Osvát zsemlyesütőé aki a Szent Péter utcában lakott Boltos Mátyás szomszédságában. Az oklevélben említett Kalachsythew utca112 neve mézeskalácsosok műhelyeire utal, amelyet a Szent Péter ferences kolostor templomáról elnevezett utcájából egy keskeny közön keresztül lehetett megközelíteni. Sajnos a többi település részen álló zsemlyeszékről sincs írásos említés, ám Buda suburbiumában, Felhévízen és Óbudán feltételezhetően voltak kenyérszékek a piactereken a hússzékek közelében. Jegyzetek 1. A fennmaradt malmokról népszerűsítő jelleggel ír Kádár Péter. Kádár 2010: 447–452. 2. Endrei 1976: 326–327. Tripartitum 212. (I. rész, 133. czím, 36–38 §.) Malomtípusokról, működésükről, részeikről bővebben: Juhász 1991: 170–186; Ozsváth 2011: 21–27; 33–107. 3. Pongrácz 1967: 71–73; Juhász 1991: 171. 4. Kubinyi 1964: 133–135; Tringli 2001: 251–267. 5. Tringli 2001: 260–264. 6. Tringli 2001: 252. Tripartitum 212. (I. rész, 133. czím, 38. §.) 7. Kubinyi 1964: 130–135. 8. Bártfai 1935: 48. DF 230035. A határjelet újra említik az 1335-ös óbudai határmegosztás alkalmával: Bártfai 1935: 77–83. (60. sz.); DL 22480. 9. Bártfai 1935: 106. (138.sz.) DL 14735.; Kubinyi 1967: 271; DL 13682; DL 1057; DL 942; DL 1057. A felhévízi malmok birtoklástörténetéről és a malomperekről lásd: Kubinyi1964: 124–125. és 129–141. 10. Cselebi 286. és 289–290. Kubinyi 1964: 129–141. és 14–20. képek. 11. DL 6097; DL 3110; DL 3921; DL 4476; DL 3366; DL 4534; DL 5289; DL 4476; DL 13188; DL 22546; DL 3394; DL 3276; DL 13164; DL 13682. 12. DL 3926; DL 14517; DL 14735. A Császármalom körüli forrásokról 1773-ban készült rajzon 6 forrásból folyó kis patak látható (BTM Fotótár ltsz.26322.) Az eredeti tervlap a bécsi Hofkammerarchivban található (Johann Michael Hämon: Plan der kaiserlichen Mühle in 21

Ofen). 13. Kubinyi 1973: 26–27. DL 131; DL 291; DL 14267; DL 14310; DL 14578; DL 18841; DL 61/1 14. DL 22480; DL 106006. Bártfai 1935: 81. (60. sz.) ,,iuxta molendium cruciferorum ecclesie Sancti Spiritus”. és Bártfai 1935: 120. (179. sz.) 15. Bártfai 120. (179. sz.); DL 106748; 16. Szamota 145. 17. Dernschwam 140. 18. Végh 2003: 19–20. 19. Endrei 1979: 326-328. Az 1783-ban készült első és az 1820-ban készült második katonai felmérésen (BFL XV. 16.d. 241/cop 2. és cop 13.) az alább felsorolt malmokat, valamint a Dunán úszó hajómalmokat ábrázolták. Jól használható ezenkívül az 1872-ben készült kataszteri térkép is: BFL XV. 16.d. 241/cop. 17. 20. Budapest, III. Bécsi út 265. 21. Budapest, III. Pók utca 1. 22. A három újkori malomról a legteljesebb ábrázolást Johannes Magl készítette 1790-ben. MOL S 11 No. 1432. 23. Bártfai 1935: 101–102. (123. sz.) DL 11131. Korábban már magát a patakot is megkapták az apácák. Bártfai 1935: 91–92. (94. sz.) DL 7529. 24. MOL Térképtár S 11 No. 0830.069 és S 11 No. 0830.079. (Kneidinger András kamarai mérnök által készített térkép). Endrei 1979. 331. 25. Bencze 2004: 73. Mivel a környéken nincsen sem forrás, sem patak, a malom létét nem tartjuk bizonyítottnak. 26. MOL Térképtár, S 11 No. 0830:086. 27. Az épületről és kutatástörténetéről: Terei 2002: 633–663. 28. Györffy 1997: 158. DL 291. 29. BFL XV. 16.b. 229/30. és 224/5. 30. Pongrácz 1967: 105-110; Juhász 1991: 174–181. 14. században készült kerepet (hajómalom főhajója vagy teherszállító hajó) találtak 2011-ben Dunaföldvár határában a Duna árterében. Dereglye, vagy hajómalom kishajója került elő ráckevei mederből. A két leletről bővebben olvashatunk a www.buvarregesz.blog.hu weboldalon. 31. A budai parton három is volt: a mai Bem tér, a Harcsa utca és a Nagyszombat utca dunai torkolatánál. BFL XV.16.a.207/35. A pesti Ferencvárosi Duna-parton a 18. században ásott „malom telelő tó” feltöltése 1864-ben történt. BFL XV.16.b.227/37. Ugyanezt a célt szolgálták a török korban kialakított és a 18. században is használt Molnár tavak a mai Fővám tér helyén. A Balla Antal-féle térkép (1785) felirata szerint „kikötő, ahová a hajómalmokat télen kikötni szokták” BFL XV. 16.b. 221/1. 32. DL 106003. A pesti hajósok a szokott helyükről a jenői révhez tették az átkelést, mivel itt a Duna nem fagyott be [a felhévízi és a Fürdő szigeti hőforrások miatt]. 33. Vörös László térképe 1833. MOL Térképtár S 75 No. 0054/1–2 és Carlo Pino Vasques térképe 1837-ből BFL XV. 16.d. 241/2 (1–6.) 34. Egyetlen adat ismert egy Pest határain belül dolgozó hajómalomra, ám bizonyosan több is volt. Bártfai 1935. 105. (135.sz.). Györffy 1997: 185. 35. DL 1691; DL 105996. Bártfai 1935: 107. (142. sz.). DL 106012. DL 15787. 36. DL 1691. Tanya névvel illették a parti halászó helyeket a középkorban. Tripartitum 219; 41.

§. Bártfai 1935: 5. (17. sz.); BTOE I. 279-281. (259. sz.) DL 106012; DL 73609. 37. Szalay 1859: 153; Bessenyei 1981, 17–18. 38. DL 21297. Köszönöm Végh Andrásnak, hogy az adatra felhívta a figyelmemet. 39. Kubinyi 1967: 266. 40. Tringli 2001: 255. 41. „navem magnam vulgo Kereph” DL 16186. Nagy 1891. 446. és „navi, que Kerep dicitur” DF 244679. Fejer CD VII.1. 295. 42. Kádár 2010: 45; Endrei 1979: 328. 43. A település helyét még nem határozta meg egyértelműen a kutatás, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy révhelyként funkcionált és révhajóként használt kerephajók voltak kikötve a partján. Kubinyi 1964: 87–88; BTOE I. 3. 1. sz. DL 14211. Legújabban felmerült a lehetősége, hogy Felhévíz területét jelölte az elnevezés. 44. A peres iratról bővebben írt Kubinyi András, azonban a fent említett adatot nem említette. Kubinyi 1964: 108–110. DL 32685. 45. Pongrácz 1967: 111–167. Malomszerkezet hajtotta középkori gépekről bővebben Georgius Agricola és Verancsics Faustus műveiben olvashatunk. Molnár, 1985, 169–241; Verancsics 1985, 11–152. 46. Kubinyi 1964: 135; 140. 47. Juhász 1991: 201–205. 48. Kubinyi 1964: 130–135. 49. Kubinyi 1967: 279. DL 106083/620. 50. Fógel 1913: 138. Magyar Történelmi Tár XII. 143. 51. Kubinyi 1973: 124. DL 22131. 52. Kubinyi 1967: 277. DL 39227. 53. Stadtrecht 204: (445. cikkely). 54. Szakály – Szűcs 2005: 40 (I/36); 59 (I/628); 80 (II/387); 60 (I/631); 73 (II/189); 78 (II/316); 89 (II/615). 55. DL 16506; DL 16507. 56. Rómer 1873: 231. DL 61944. 57. Rómer 1873: 236; Kelényi 1943. 327. 58. DL 2966. 59. Végh 2006: 86. Szakály – Szűcs 2005: 46 (I/198); 52 (I/406); 73 (II/183); 77 (II/303); 80(II/399); 87 (II/588). 60. Szakály – Szűcs 2005: 53 (I/428); 80 (II/403). 61. Végh 2006: 118–119. Szakály – Szűcs 2005: 42 (I/87); 44 (I/145); 67 (II/54); 68 (II/67) stb. 62. Végh 2006: 118. Szakály – Szűcs 2005: 82 (II/435). Újkori analógiák alapján a malomrévet Duna-parti öbölnek tartjuk, ahová télire behúzták a vízimalmokat. Ilyen öböl egyedül a mai Batthyányi tértől északra a Csalogány utcánál volt található a suburbiumban. 63. Kubinyi 1973: 14. 64. Zatschek 1965: 243. Kubinyi 1973: 123–124. 65. Az őrlésről és lisztminőségekről lásd: Frecskay 1912: 288–289; 332. 66. Király 1894: 187. 67. Szerémi 239. 68. Kubinyi 1964: 157; Kubinyi 1973: 124; Stadtrecht 110; 203. (144; 443. cikkelyek).

22

23

69. Király 1894: 187. 70. Király 1894: 186–188; 428–429. Michnay – Lichner 145–157. cikkelyekhez tartozó jegyzetek. 71. A soproni céhlevelüket (1658) közli Domonkos Ottó. Domonkos 1975: 147–148. A Királyi Könyvekben fennmaradtak a budai és a pesti pékek újkori céhleveleinek átiratai. Budai (1695) Magyar Kancelláriai Levéltár, Libri Regii, 22. kötet, 424–423; pesti (1696) Magyar Kancelláriai Levéltár, Libri Regii, 22. kötet, 460–465. 72. Stadtrecht 110. (144. cikkely). 73. Stadtrecht 110–111. (145-147. cikkelyek). 74. Stadtrecht 110–111. (145. cikkely) és 203. (443. cikkely). 75. Juhász 1991: 209; Domonkos 1975: 148–151. A Rothenburg ob der Tauber városában lévő Kriminalmuseumban látható egy ilyen szerkezet másolata. 76. Michnay – Lichner 145. cikkelyhez tartozó jegyzet. 77. Stadtrecht 111. (145. cikkely). 78. Király 1894: 187. 79. Stadtrecht 111. (147. cikkely). 80. Stadtrecht 111. (145. cikkely). 81. A rozsos kenyérben 15–40 %-ban, a rozskenyérben 40–100%-ban van rozsliszt. A hagyományos kenyérkészítésről bővebben: Nagyváthy 65–76; Frecskay 1912: 331–347, és Sabján 2008: 212–227. 82. Ross 1956: 333. 83. Domonkos 1975: 155–156. 84. Zatschek 1965: 243–244. 85. Frecskay 1912: 337. 86. Domonkos 1975: 156. 87. Jünemann 1981: 188–191. 88. Domonkos 1975. 156. 89. Stadtrecht 203. (443. cikkely). 90. DL 75537; DL 55606; DL 4440; DL 6257. 91. Margit legenda 265. LXXX. 92. Kubinyi 2002: 252–255. DL 35017. 93. Kubinyi 1993: 57–58. 94. Facsády 1993: 263–272. 95. Tar 1994: 30. 96. Ebert 1963: 498–510; Grimm 2011: 13; 19–20; 50–53. 97. Weiner 1955: 163–183. Az Iparművészeti Múzeumban őrzött formázófákról: Vadászi 1988: 66–68; 121–122. 98. Az ép negatív Végh András ásatásán került elő 1998-ban a Corvin téren. Um die Wurst 77. (Kat. sz. 4/12). 99. 17–19. századi nürnbergi mézeskalács recepteket közöl: Ebert 1963: 520–531. 100. Grimm 2011: 24. 101. Feller 2010. 102. Stadtrecht 110–112. (144–149. cikkelyek). 103. Végh 2006: 86. 24

104. Stadtrecht 111. (146–157. cikkelyek). 105. Végh 2006: 86. 106. Benda 2012: 38–39. 107. Czagány 1968: 116–118; 32–34. képek. Az épület további történetéről: Farbaky 2004. 108. A középkori Budán állt kereskedelmi épületekről összefoglalóan: Benda 2011. A nagyobb léptékű épületekről (mészárszékek, zsemlyeszékek, árucsarnok) bővebben: Benda 2012. 109. Altmann 2003. 10., 110. Régészeti nyoma nem maradt a kemencéknek, valószínűsíthetően kőből vagy téglából építették őket a nagyobb hőterhelés miatt. Népi kemenceépítésről bővebben: Sabján 2008: 156–196. 111. Végh 2006– 85. 112. Rómer 1873: 66; 236; Kelényi 1943: 327.

IRODALOM

Molnár 1985 Agricola, Georgius: De re metallica libri XII. A bányászatról és kohászatról. Szerk: Molnár László, Ford: Recht Dezső. Műszaki, Budapest, 1985. Altmann 2003 Altmann Júlia: Fortuna utca 18. – Középkori lakóház üvegleletei. Budapest Régiségei 37. 2003: 9–12. Altmann Júlia – Zádor Judit: Fortuna utca 18. Régészeti dokumentáció 1990–1993. Budapesti Történeti Múzeum, Adattár. Bártfai 1935 Bártfai Szabó László: Óbuda egyházi intézményei a középkorban. Budapest, 1935. Bencze 2004 Bencze Zoltán: A budaszentlőrinci pálos kolostor építési korszakai. In: Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Monumenta Historica Budapestinensia XIV. Szerk: Erdei Gyöngyi – Nagy Balázs, Budapesti Történeti Múzeum – ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2004: 73–77. Benda 2011 Benda Judit: A piactól az árucsarnokig. Kereskedelmi célra készült épületek a középkori Budán. Történelmi Szemle 53/2. 2001: 259–282. Benda 2012 Benda Judit: A kereskedelem épületei a középkori Budán II. Mészárszékek háza, zsemlyeszékek háza, árucsarnok. Tanulmányok Budapest Múltjából 37. 2012: 23–58. Szakály –Szűcs 2005 Szakály Ferenc – Szűcs Jenő: Budai bortizedjegyzékek a 16. század első harmadából. História Könyvtár, Okmánytárak 4. Budapest, 2005. História – MTA TTI

Cselebi Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 166–1664. Fordította: Karácson Imre, 25

Gondolat, Budapest, 1985. Czagány 1968 Czagány István: Komplex kutatási módszer az építészettörténeti és helytörténeti tudomány szolgálatában. Építés- és közlekedéstudományi Közlemények 1968: 1–2, 63–147. Dernschwam Hans Dernschwam: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Közreadja: Tardy Lajos. Európa, Budapest, 1984. Domonkos 1975 Domonkos Ottó: A soproni pékház és a pékek XVI–XIX. századi céhemlékei. Arrabona 17. 1975: 143–174. Ebert 1963 Ebert, Marianne: Geschichte des Nürnberger Lebkuchens vom Handwerk zur Industrie. Mitteilungen des Vereins für Geschichte der Stadt Nürnberg, Band 52, 1963–64: 491–531. Endrei 1979 Endrei Walter: Óbuda ipari létesítményei (1690–1850). Tanulmányok Budapest Múltjából 21. 1979: 325–347. Facsády 1993 R. Facsády Annamária: Az aquincumi terrakotta császárábrázolások. Budapest Régiségei 30. 1993: 263–272. Farbaky 2004 Farbaky, Péter: Die Esterházy-Gebäude in der Budaer (Ofner) Burg. In: Hausbau und Bauforschung in Ungarn, Jahrbuch für Hausforschung, Band 47. Marburg, Jonas Verlag, 2004: 147–181. Fógel 1913 Fógel József: II. Ulászló udvartartása (1490–1516). Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913. Frecskay 1912 Frecskay János: Mesterségek szótára. Budapest, 1912, (reprint) Nap Kiadó, Budapest, 2001. Grimm 2011 Grimm, Gerald Volker: Kleine Meisterwerke des Bildducks. Ungeliebte Kinder der Kunstgeschichte. Handbuch und Ausstellungskatalog, Aachen, 2011. Györffy 1997 Györffy György: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Akadémia, Budapest, 1997. Juhász 1991 Juhász Antal: Malmok, molnárság, sütő- vagy pékmesterség. In: Magyar Néprajz III. Kézművesség, Akadémia, Budapest, 1991: 154–213. Jünemann 1981 Jünemann, Joachim: Spendebrot als mittelalterliches Vermächtnis im Brauchtum zwischen Weser und Leine. Göttinger Jahrbuch 1981: 173–201. Kádár 2010 Kádár Péter: A vízimalmoktól a vízierőművekig. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2010. Kelényi 1943 Kelényi B. Ottó: Iparosok és kereskedők Budán és Pesten a középkorban. Budapest Régiségei

13. 1943: 319–334. Király 1894 Király János: Pozsony város joga a középkorban. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1894. Kubinyi 1964 Kubinyi András: Budafelhévíz topográfiája és gazdasági fejlődése. Tanulmányok Budapest Múltjából 16. 1964: 85–180. Kubinyi 1967 Kubinyi András: Budai és pesti polgárok családi összeköttetései a Jagelló-korban. Levéltári Közlemények 37. 1967: 227–291. Kubinyi 1993 Kubinyi András: A középkori anyagi kultúra kutatása és néhány módszertani problémája. Aetas 1993: 51–67. Kubinyi 1994 Kubinyi András: Buda és Pest kereskedelme a 15–16. században. Történelmi Szemle 1994. 1–2.: 1–52. Kubinyi 2002 Kubinyi András: Főúri étrend tábori körülmények között 1521-ben. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György, Budapest, 2002: 249–261. Margit legenda Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szenttéavatási pere. Ford: Bellus Ibolya és Szabó Zsuzsanna. Balassi, Budapest, 1999. Bessenyei 1981 Memoria rerum 1504–1566. A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics évkönyv). Szerk: Bessenyei József, Magyar Helikon, Budapest, 1981. Nagyváthy Nagyváthy János: Magyar házi gazdasszony. Pest 1820, (reprint) Mezőgazdasági, Budapest, 1986. Ozsváth 2011 Ozsváth Gábor Dániel: Patakmalmok a Kárpát-medence keleti felében. Terc, Budapest, 2011. Pongrácz 1967 Pongrácz Pál: Régi malomépítészet. Műszaki, Budapest, 1967. Rómer 1873 Rómer Flóris: A régi Pest. Budapest, 1873. (reprint) Romhányi 2007 F. Romhányi Beatrix: Pálos gazdálkodás a 151504–1566 16. században. Századok 141/2 2007: 2991504–1566 351. Ross 1956 Ross, Alan: The assize of bread. The Economic History Review, New Series, Vol. 9. No. 2. 1956: 3321504–1566 342. Sabján 2008 Sabján Tibor: Kenyérsütő kemencék. Terc, Budapest, 2008. Szalay 1859 Szalay László: Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI-dik században. Pest, Ráth Mór

26

27

kiadása, 1859. Szamota 1891 Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten 1054–1717. Franklin, Budapest, 1891. Szerémi Szerémi György: Magyarország romlásáról. Szépirodalmi, Budapest, 1979. Tar 1994 Tar Károly: Erdélyi mézeskalács. Erdélyi Híradó Lap- és Könyvkiadó, 1994. Terei 2002 Terei György: Az albertfalvai vár lokalizálása. Budapest Régiségei 2002. 35/2: 633–663. Tringli 2001 Tringli István: A magyar szokásjog a malomépítésről. In: Analecta Mediaevalia I. Tanulmányok a középkorról. Szerk: Neumann Tibor. Piliscsaba, 2001: 251–268. Tripartitum Werbőczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000–1895. Franklin, Budapest, 1897. (reprint, 1989.) Um die Wurst Um die Wurst. Vom Essen und Trinken im Mittelalter. Ausstellungskatalog. Wien Museum, 2005. Org.: Reinhard Pohanka. Vadászi 1988 Mézeskalácsforma (katalógustételek). In: Reneszánsz és manierizmus. Az európai iparművészet stíluskorszakai. Kiállítási katalógus. Szerk: Bardoly István. Iparművészeti Múzeum, Budapest, 1988. Verancsics Verancsics Faustus: Machinae novae és más művei. Magyar Hírmondó, Magvető, Budapest, 1985. Végh 2003 K. Végh Katalin: A Budapesti Történeti Múzeum az alapítástól az ezredfordulóig. Monumenta Historica Budapestinensia XI., Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 2003. Végh 2006 Végh András: Buda város középkori helyrajza I. Monumenta Historica Budapestinensia XV– XVI., BTM, Budapest, 2006. Weiner 1955 Weiner Mihályné: Szalay Ágoston mézeskalácsforma-gyűjteménye az Iparművészeti Múzeumban. Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. 1955: 163–185. Zatschek 1965 Zatschek, Heinz: Studien zur Wiener Handels- und Gewerbegeschichte. Jahrbuch für Geschichte der Stadt Wien. Band 21–22. 1965–66: 229–249.

28

Judit Benda Commercial buildings in medieval Buda III. Mills, bakeries and bread shops in late medieval Buda Abstract In medieval Pest, Buda and Óbuda first of all water power was used for grinding grain, given the large river. Ship mills were positioned on the Danube and water mills were built next to cold or warm water brooks emptying into the river. Most water mills were in the Buda suburb Felhévíz (Calidas Aquas Superior). The owners of mills here included the royal castle of Óbuda, the chapter of Buda, the monastery of the Clarisses, the nuns on Margaret (then Hares) island and several private persons. Consisting of three main parts, ship mills were usually anchored where the river current was strongest. Ship mills used the force of the stream and the frost-preventing effect of the hot-water springs in the area of Budapest. The clusters of ship mills shown in early modern depictions were located nearly at the same place as in the Middle Ages: next to Fürdő island with hot-water springs along Óbuda Island, close to the Felhévíz shore and north and south of Pest. Ship mills are known to have been at the Jenő ferry (today Újpest quay) and along the Alhévíz (Tabán) bank of the river. The names of most millers are known from milling litigations. The persons as litigants or witnesses appeared in court as the owners or users of mills, yet their occupation was given as baker. Another important source is the register of wine tithe which also lists vineyard owner bakers and their places of residence. The phrases “next to the baker’s shops”, “opposite the baker’s shop”, “around the baker’s shop” which is known to have been in the castrum, in the central marketplace, occur several times. The name Zsemlye [bun] street must also allude to the broader surroundings of the bakery. Where the names Búza [wheat], Molnár [miller] street, Molnárszer [miller’s row], Malomszer [mills row] occur, it is also noted that they were in the Szent Péter neighbourhood (i.e. in the suburb). This is approximately identical with the section of today’s Fő street between Batthyány square and Vitéz street. The Malomré [mill ferry] was clearly on the Danube bank at the end of Molnár or Malom streets. In Pest, the Búzapiac [corn market] (theatrum frugum Bwzapyacz) was the central square of the town as the houses of the most affluent burghers lined it. Most legal rules concerning the work of medieval bakers can be gleaned from documents of Pozsony: guild charters (1376), the town law-book (1430) and the rules of the journeymen bakers (1433). Unfortunately no such detailed regulations survive in Buda. It is presumed that the millers, bakers, fodder sellers and corn merchants belonged to the same guild, for in the Buda Law-book regulations of occupations belonging to a common guild were often set side by side. In the early 15th century the Buda bakers were already specialized: bread-baking master bakers (maister pegk, protpegk, semellator) baked buns and bread out of finely ground, sieved wheat flour in the bakeries in the market. They were called zsemlyesütő (zemlysithew) [bun-baker] after their most typical ware. The bakers of ordinary white bread were called müttelpegk. The wechtler pegks baked rye bread, mangcorn bread, sometimes barley bread at home. The location of the bakeries in the central market can be traced with the help of the Buda 29

Law-book and the deeds about the sales of precincts: “next to the corner house of pharmacies”, “opposite the house of the butchers”, “diagonally across from the …”. On this basis the now extinct building at No. 9 Tárnok street is presumed to have been the house of the bakeries. In a survey drawing dated to 1730 a once storied building in ruins can be seen, the main walls partly pulled down or collapsed. On the ground floor four (or five) small rooms can be presumed, each with its own “service” door and window. There is no written information of the bakery at the Saturday market, but it is hypothesized to have been in existence. There is a medieval building whose architectural features satisfy the “criteria” of a bakery. On the Kard street front of No. 18 Fortuna street, small medieval shop windows and door frames were found carved of stone. Since the milk, cheese, egg selling vendors were assigned places outside the bakery, presumably this rule applied in Tej [milk] street close to the Saturday market, too. It is no surprise that the northern façade of the above-mentioned house with the shop-windows opens onto the medieval Tej (today Kard) street. [email protected]

30

Bessenyei József

Szapolyai János gazdaságpolitikai törekvései, a magyarországi városok és az ország kereskedelmi útvonalainak összefüggésében Szapolyai János király uralkodásának 1526–1540 közötti másfél évtizedét a magyar történettudomány a múltban nem sok figyelemre méltatta. Mivel az ellenkirály, Habsburg Ferdinánd, aki ráadásul túlélte őt, többek között a Mohács előtti állapotok (igaz, sikertelen) visszaállítását is céljául tűzte ki –, a korszakkal foglalkozók a Habsburgra irányították figyelmüket, és több monográfia, számos alapos tanulmány látott napvilágot róla. A „nemzeti király” cselekedeteit pedig, – elsősorban török orientációja miatt –, csak lekicsinylő megállapításokra tartották érdemesnek. Ám erre Szapolyai nem szolgált rá. Az alábbiakban megkísérlem bebizonyítani, hogy hatalomra jutva egy olyan, működőképesnek tűnő alternatívát dolgozott ki, amely alkalmasnak látszott a dominanciára törekvő Habsburg-orientáció visszaszorítására. Mint ismeretes, a mohácsi csatavesztést követően Buda lakosságának többsége elmenekült. Mást nem tehettek, hiszen a város falai, bástyái rossz állapotban voltak, korszerűsítésükre az előző évtizedekben nem jutott pénz. A menekülők kincseiket is magukkal vitték, az állatkereskedők állataikat is magukkal hajtották. Szulejmán serege pedig ide jutva kirabolta, azután felgyújtotta a várost, az ottmaradt polgárokat részben legyilkoltatta, részben magával hurcolta a török fővárosba. A királyi palota otthagyott kincseit, még a szobrokat is, elszállíttatta, de magában az épületben nem tett kárt. Hidat veretett a Dunán, 10 napnyi tartózkodás után átkelt a pesti oldalra, onnan vonult seregével hazafelé. Kiégett házak, az utcán heverő temetetlen holtak, meg a visszatérő polgárok fogadták a fővárosba pár nappal később bevonuló Szapolyait. Ő mindenekelőtt régi kiváltságaik megerősítésével igyekezett biztosítani a polgárok hűségét, majd tovább sietett Székesfehérvárra, ahol november 11-én megkoronázták, a budai tanács és más szabad királyi városok küldötteinek jelenlétében. Mivel Buda újjáépítése azonnal elkezdődött és jó ütemben haladt, 1527. március 17-ére országgyűlést hívott össze ide, amelyen a városok többsége is részt vett. Ezen a diétán törvényt hoztak a vámok eltörléséről és az állatkivitel engedélyhez kötéséről. Ez a két intézkedés kétségtelenül Habsburg-ellenes, Velence-párti gesztusnak tekinthető. Mielőtt azonban a két törvény hatása a gyakorlatban megmutatkozott volna, Habsburg Ferdinánd haddal támadt Jánosra, aki mivel megvédeni nem volt képes, kénytelen volt feladni Budát, amely ezzel újra gazdát cserélt. Az 1526. november 11-én megkoronázott I. János legelső királyi feladatának azt tekintette, hogy az európai udvarokhoz követeket küldjön, különféle kedvező ajánlatokkal, mivel királysága gazdasági kapcsolatait – Buda szerepének erősítésével – új alapokra fektetve kívánta újjászervezni. A követek közül az elsőnek, Jozefics Ferenc zenggi püs31

pöknek mindenekelőtt Velencébe, azután a pápához, majd a francia uralkodóhoz kellett eljutnia. A fiumei születésű, egyházi pályáját ferencrendi szerzetesként kezdő Jozefics székhelye, Zengg a Magyar Királyság legnevezetesebb tengeri városaként és kikötőjeként, a Velencével folytatott árucsere központjaként vált nélkülözhetetlenné Szapolyai számára. A követ december 12-én érte el a lagúnavárost, 14-én bemutathatta Szapolyai november 16-án keltezett levelét, majd a következő napon sorra kerülő titkos kihallgatáson átadta ura üzenetét Andrea Gritti dózsénak. Ebben a magyarok új királya ígéretet tett arra, hogy az összes árut, – konkrétan húst és bőröket nevezett meg –, ami azelőtt német földre ment Magyarországról, a jövőben Velencébe kívánja szállítani, tekintettel a nagy ellenségeskedésre Ferdinánd osztrák főherceggel, akit a magyarok gyűlölnek.1 Az ajánlattal Szapolyai nagyvonalú gesztust tett Velencének, hiszen amióta 1515-ben a magyar országgyűlés megtiltotta a marhakivitelt, illetve egyéni engedélyhez kötötte azt, az Itáliához fűződő gazdasági kapcsolatok lehanyatlottak, azok fellendítése tehát egyszerre szolgálta az ország egészének érdekét és a Buda központi szerepén alapuló új gazdaságpolitikát. Nem kis mennyiségről volt szó, hiszen Velence városa ezekben az években mintegy 13 000 szarvasmarhát fogyasztott.2 Ezen túl még jó pár ezer marhát igényelhetett a város szárazföldi tartománya, a „terra ferma” is. Azonban a fordulat útjába számos akadály tornyosult. A szabad királyi városok a Habsburgokkal rokonszenveztek, mert úgy vélték, hogy a német területek sokkal nagyobb piacot jelentenek számukra, mint Velence. Ráadásul a Magyar Királyságból Velencébe vezető útvonalak a Habsburgok birodalmába vagy érdekkörébe tartozó területeken át vezettek (Még a Szapolyait elfogadó Horvátország is Ferdinánd hűségére tért 1527-ben!), és a kereskedelem jó része a kitűnő fővárosi kapcsolatokkal rendelkező pettaui3 nagykereskedők (Gerhard Muscon, Georg Regall) közbejöttével bonyolódott, a várost Ferdinánd ezért nem is engedte ki a kezéből. A belföldi, tehát Pettauig vezető forgalom több útvonalon zajlott. Ezek közül a legfontosabbak a budai, a pesti, vagy a székesfehérvári vásárokon kezdődtek, ugyanis az ország törvényei szerint a külföldi kereskedők csak ott vásárolhattak vágómarhát a tenyésztőktől vagy a tőzsérektől.4 Székesfehérvár után a Balatont északról megkerülve Berenhidán, Veszprémen, Türjén, Vasváron, Alsólendván át jutott az áru a muraszombati harmincadhoz, majd ott átlépvén az országhatárt, érte el az úgynevezett laibachi5 utat. A török hódoltságban vásárolt marhák Bátánál keltek át a Dunán, majd Pécsnél jutottak a Magyar Királyság területére, onnan Pécs, Szigetvár, Kálmáncsehi, Babócsa, Berzence, Csurgó, Szentpál, Kanizsa és Nedölce helységeken át haladtak tovább, s Nedölcénél hagyták maguk mögött az országhatárt.6 Csurgótól illetve Nedölcétől Zágrábon és Szamoboron át is vezetett út a Serenissima földje felé. A (Duna)földvári átkelőt választó kereskedők Simontornya érintésével érték el Szentpált, onnan ők is Kanizsa és Nedölce érintésével értek a nyugati határszélre. Végül Zágrábtól Légrád érintésével el lehetett jutni Zengg kikötőjébe, onnan pedig tengerre szállva lehetett Velencébe érni. Sok kereskedő az útvonal előnyét abban látta, hogy az a Habsburg örökös tartományok érintése nélkül haladt Velencéig. A határon kívüli forgalom legnagyobb része a már említett laibachi úton haladt. A kereskedők Pettau, onnan pedig Cilli, Laibach, Görz érintésével érték el Velencét.7 Bár ezt az útvonalat már a 15. században a legjelentősebbnek tartották, a 16. század elején, a

Habsburg Miksa császár és Velence közti 1503-ban kezdődött, hosszan elnyúló háború következtében veszített jelentőségéből, ezután került előtérbe a tengeri útvonal. 1515-ben például Zuan Pastor zágrábi kereskedő 4500 marhát szállított hajókon Zenggből a lagúnavárosba. Miksa császár fel is lépett a zenggi útvonal ellen, olyan módon, hogy 1517ben megerősítette két ellenérdekelt város, Laibach és Pettau kiváltságait. Hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy a vízi szállítási mód óriási kockázattal jár, ugyanis az állatok az erősebb hullámzástól megijedve felborították a hajót, ezért ezt az útvonalat a későbbiekben nem élőállatok, hanem inkább fémáruk és szövetek továbbítására használták. S hogy hány marha vett részt a kereskedelemben? Oláh Miklós, a tudós humanista 1537-re bevégzett Hungaria-ja szerint annyi a marhacsorda, kecske- és juhnyáj, „hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb hercegséget és Németország népeit egész széltében ellátják élelemmel. Többször hallottam az adószedőktől, kiket a köznép harmincadosoknak nevez, hogy egy-egy marhavásár alkalmával, melyet Ausztriában Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harminc-, sőt [még?] több ezer marha adóját vagy harmincadját hajtották be a király számára. Nem szólok itt arról a mennyiségről, melyet más, Stájerországon és Karintián át vezető úton hajtanak évente Itáliába, s amely nyilvánvalóan az előbbinél nem kevesebb, hiszen Itália nagy része, amint azt fentebb elmondottuk, fogyasztja húsukat. Arról a marhamennyiségről sem beszélek, melyet évente Morvaországba hajtanak.”8 Oláh mondatait a ránkmaradt számadatok is alátámasztják. Ezek szerint 1531-ben, Buda ostroma után nagyjából 20 ezer marhát hajtottak Velencébe. Az állatokat azonban immár nem kizárólag Budán szerezték be, hanem Bécsben, avagy Győrben, (vagy attól délre a harmincad elkerülésével).9 Az újonnan felemelkedett városi központok, Szigetvár,10 Berzence,11 Nagykanizsa,12 Kálmáncsehi is egyre intenzívebben kapcsolódtak be a forgalomba.13 Amikor 1527 júliusában Ferdinánd katonasága megkezdte hadjáratát Szapolyai ellen, a kereskedés az egész Magyar Királyságban veszélyessé vált, hiszen a Habsburgok fő serege mellett kisebb csapatok is harci cselekményekbe kezdtek, amelyek gyakran rablással is párosultak. Az egyik sereg –, miután a horvát rendek országgyűlésükön hűséget fogadtak Ferdinándnak –, elfoglalta Horvátország csaknem teljes területét. Természetesnek tartható, hogy ilyen viszonyok között egészen 1529-ig visszaesett a forgalom. Szapolyai új gazdaságpolitikájának átültetése a gyakorlatba tehát még el sem kezdődött, a kedvezőtlen körülmények máris mindent megváltoztattak. A „nemzeti király” csak annyit tehetett, hogy 1527 szeptemberében új követet küldött a Signoriához Giovanni Baptista Bonzagno személyében, pénzsegélyt kérve.14 Viszonzásul János király ismét a marhakivitelre tett ajánlatot. A válasz kitérő volt, ez pedig elutasítással ért fel. Forduljon a Portához támogatásért, tanácsolták Velence irányítói.15 Szapolyai, mivel helyzete hamarosan válságosra fordult, ezt – jobb híján – kénytelen volt megfogadni. Amíg azonban a török szövetség realizálódott az ország fővárosában, Budán fontos események követték egymást. Habsburg Ferdinánd támadása azonnali sikerrel járt. Szapolyai meg sem kísérelte városa védelmét, amely 1527. augusztus 20-án Ferdinánd kezére került. Bevonulása után Ferdinánd ugyancsak támogatta Budát, az változatlanul Magyarország fővárosa

32

33

maradt, később, amikor 1527. november 8-án királlyá koronáztatta magát, ennek jogi alapját is megteremtette. Pénzverdét állított fel, két új intézményt is szervezett, mindkettőt Budán: helytartói tanácsot, amely távollétében az ország kormányzását irányította, magyar kamarát, amely a pénzügyekért felelt. Megerősítette Buda kiváltságait is, mégpedig díszes, arany pecséttel ellátott oklevéllel. Mást is tett: elkobozta a János-pártiak és a zsidó közösséghez tartozók házait, s azokat híveinek adományozta. A hadjárat folytatódott, Szapolyait végigkergették az egész országon, 1528. március 8-án pedig az Abaúj vármegyei Szinánál döntő csapást mértek rá, csak legszűkebb kíséretével tudott Lengyelországba menekülni. Miután kiszorult az országból, valóban a Portára bízta magát. Szulejmán serege 1529 május 10-én elindult Buda visszafoglalására, amelyet rövid ostrom után szeptember 8-án védői feladtak, hat nappal később pedig a szultán átadta Szapolyainak. Az átadás áraként a német őrség szabad elvonulást alkudott ki magának, ennek megfelelően a német zsoldosok, török fegyveres kíséret mellett, elindultak hazafelé. A fegyveresekben bízva velük tartott a budai német polgárság egy része, feltehetően azok, akik a védelemben részt vettek. A falakon kívül azonban a törökök lemészárolták őket. A szerződésszegés valószínűleg nem Szapolyai sugalmazására ment végbe, az viszont a király döntése volt, hogy az életben maradt németeket kitelepítette, ahogyan a kortárs-szemtanú Szerémi György írta: „Aki német Buda városában maradt, azok békén maradtak, és végül nyugodtan elmehettek, ahová akartak. Akik a Várban voltak, a király felöltöztette őket, és azután elküldte Németországba.”16 Ingatlanaik királyi tulajdonba mentek át, azokat az uralkodó részben eladományozta, részben híveinek adta használatra. Ezek a sok egyéni tragédiával járó intézkedések a budai magyar kereskedőknek tett jelentőségteljes gesztusok voltak, hiszen általuk egy fontos tényező – a német kereskedők konkurenciája – hárult el nemzetközi kereskedelmük (benne a Velencével folytatott árucsere) útjából. Ám a jövő azt mutatta, hogy Szapolyai ezekkel az intézkedésekkel igencsak kétélű fegyverhez nyúlt. Az elűzött kereskedők ugyanis a Budán maradtakat nemcsak sommásan árulóknak és a kereszténység ellenségének titulálták, hanem pozsonyi és bécsi kapcsolataik révén, amikor annak módját ejthették, vissza is vágtak. A budai magyar polgárokkal újrakötött szövetség próbájára a következő, 1530. évi Habsburg-ostromkor került sor. A magyar polgárok nem okoztak csalódást, szilárd kitartásuknak köszönhetően az ostromlók távozásra kényszerültek. A megvédett főváros alá érkezett török felmentő sereg védelmében egy Európa-szerte ismert kereskedő-politikus, a kalandor Lodovico Gritti is bejelentkezett János királynál. Gritti sok szolgálatot tett ezekben az években a hatalmában megingott uralkodónak, aki azokat főkincstárnoki, kamarási, helytartói és egri püspöki címekkel honorálta. Most azonban nem habozott, ennél többet követelni, a török sereg nevében ő nyújtotta be a számlát: az ország kormányzói tisztét követelte, s 1530. december 26-án hatalma visszaszerzésének fejében János király ki is nevezte. Lodovico Andrea Grittinek, a velencei dózse tisztét 1523–1538 között viselő nagytekintélyű politikusnak volt törvénytelen gyermeke, aki Sztambulban töltött évei alatt mint ékszerkereskedő és hitelező nagy befolyásra tett szert. Emellett Velence érdekeit is harciasan képviselte, még ha ez a Signoriának néha kellemetlenséget is okozott. Most azonban aktivitása szerencsésen egybeesni látszott a főváros megmaradt polgárainak érdekeivel, ugyanis Szapolyaitól a velencei útvonal

két legfontosabb erősségét, Zengg és Klissza várát kérte – és kapta – adományul. Gritti célja tehát ugyanaz volt, mint Szapolyaié. Ő is nagyforgalmú kereskedelmi útvonalat próbált létrehozni Buda és Velence között, amelynek busás hasznát így ő fölözte volna le. Terve találkozott a közvetlen cselekvésre a távolból képtelen, ám mindenre éberen figyelő köztársaság némi rokonszenvével. Ám hogy Gritti terve megvalósulhasson, el kellett volna foglalnia Klissza várát a Habsburg-párti Krusics Pétertől (Zengg kön�nyebben megszerezhetőnek tűnt, mert ekkor a jánosisták tartották kezükben). Velence támogatása azért nem volt hathatós, mert éppen ekkor kötött békét a Habsburgokkal, érdeke azt diktálta, hogy kerülje a Ferdinánd elleni fellépésnek még a látszatát is. Ezért Grittit a Signoria azzal a tanáccsal látta el, hogy Klissza ostromát ne a maga, hanem János király nevében vigye keresztül.17 János király azonban nem hagyta, hogy Gritti teljesen háttérbe szorítsa. Először is a hősiesen viselkedett budai polgárokat nagy nagyvonalúan megjutalmazta. 1531. január 8-án kelt kiváltságlevelében a főváros valamennyi polgárát megnemesítette, mindegyiket felszabadította a katonai és egyéb szolgálattételtől, csupán a várost kellett szolgálniuk, továbbá örökre felmentette őket minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól, megtiltotta a főpapoknak, báróknak és nemeseknek, hogy idegen bort hozzanak be Budára, a polgárok házait pedig városi joghatóság alá helyezte. Szapolyai későbbi okleveleiben is megerősítette a budaiak vámmentességét, amelyről tudta, hogy az a polgárság létérdeke, továbbá megszüntette az idegen beszállásolásokat és mivel nemességet szereztek, letartóztatni sem lehetett őket, hiszen nemesekkel ezt csak bírói eljárás után lehetett megtenni. A budai polgárok, nemesként, mentesültek az ún. arestatio alól is, azaz nem tartóztathatták le őket polgártársaik adósságáért. Az ostrom után, 1530–1531 fordulóján Budán ismét országgyűlést tartottak, amelynek egyik célja Gritti kinevezésének elfogadtatása volt, másrészt a törvényalkotás, amely –, amint azt a ránk maradt források tanusítják –, a polgárság érdekében és a Habsburg-politika ellen hozott további intézkedésekből állt. Mindenekelőtt törvényileg eltiltották, pontosabban uralkodói engedélyhez kötötték az állatkivitelt. Ez a Habsburgbirodalom elleni gazdasági rendszabálynak fogható fel, válaszlépésnek Ferdinánd két intézkedésére, amelyek közül az egyik felemelte a vámokat, a másik pedig elrendelte, hogy 1530-tól a magyar marhakivitel csakis a Pettau – Laibach – Görz útvonalon bonyolódhat. Szapolyai második budai törvénye elrendelte, hogy a rossz pénzeket ki kell vonni a forgalomból, csakis az elmúlt időszak jó pénzei maradhatnak használatban. A harmadik határozat pedig visszaállította a jobbágyok szabad költözködésének jogát, ugyanis a háborús pusztítások után a városok, köztük Buda rászorultak erre.18 A fentebb említett törvénycikkek és kiváltságok persze nem születhettek volna meg Gritti beleegyezése nélkül. Gritti sajátos módon, demagóg ígéretekkel próbált hatni a budaiakra. A magával hozott kereskedők egy elképzelhetetlenül gazdag, a reneszánsz urbanisztika minden csodájával felékesített metropolis ideájának megtestesítésével kápráztatták el környezetüket. „egy olasz kereskedő és egy görög kereskedő azt ígérte, hogy vállalják úgy feldíszíteni a várost, hogy az egész földkerekségen nem lesz hozzá hasonló. Az utca egyik oldalán, mely a város közepe felé esik, az egyméretű paloták aranyozott bronz lemezből való fedél alatt lennének. Az utca másik, a Duna folyó felőli oldalán pedig az egyméretű paloták fehér ónból való tető alatt lennének, s magasságuk

34

35

négy ablakrésznyi lenne. Egy másik kereskedő meg azt ígérte, hogy a hegy felől gyantával befestett piros cseréptető alatt egyméretű paloták lennének Buda várától egészen Szombathelyig.”19 írja Szerémi.20 Gritti azonban a törökök elvonulása után védelem nélkül maradt, s a budaiak mellett rövid idő alatt az ország egésze ellene fordult, és 1534-ben Szapolyai tétlenül figyelte meggyilkolását. Gritti helyébe az a Fráter György lépett, aki korábban Gritti helyetteseként szolgált. Most a kincstartóságot Grittitől átvette az udvarbíró tisztét, egy évvel később 1535-től a budai várnagy tisztét is betöltötte, ezzel a késő középkor valamennyi királyi és kincstári jövedelme felett elvileg ő rendelkezett, majd miután a váradi püspökséget is elnyerte, az ország legnagyobb birtokosai közé emelkedett. Fő céljának a kincstár megtöltését tekintette, mindent ennek rendelt alá, ennek érdekében mindazzal a lehetőséggel élt, amellyel élhetett. Régi, jól bevált módszert követett azzal, hogy a maga kezébe vonta a bor- búza- marha- juh- gyapjú- és bőrkereskedelmet, és felverte mindezen termékek árát, s így kereskedésükkel nagyobb hasznot tudott elérni. Néhány fővárosi kereskedőnek egyedi engedélyeket adott, üzletükbe kincstári pénzzel is beszállt, s így az itt keletkező haszon jelentős része is az övé, pontosabban a kincstáré lett. Az áruk többsége a Habsburg-országrészbe ment, a Velence felé irányuló kereskedelemben Fráter György személyes érdekeltségéről nincsen tudomásom. Azonban olasz kereskedők az ő kincstartósága alatt is jelen voltak a fővárosban, amint azt megállapítja. „Magát Buda városát gyakran látogatják az olasz, német, lengyel, s korunkban a török kereskedők is, akik mintegy Magyarország fő piacára özönlenek ide.”21 Fráter György kincstartósága idején Buda és a kelet-magyarországi városok kapcsolatai élénkültek fel, tehát elődeivel ellentétben nem a nyugati határhoz közeli városokra volt gondja, hanem a kereskedelmi lánc kezdőpontjait jelentő alföldi empóriumokra, elsősorban Debrecenre. A városról Oláh Miklós is elismeréssel írt. „...polgárainak gazdagsága, évenként hat vására, marhakereskedelme miatt és egyéb tekintetben is figyelemre méltó... Volt köztük egy bizonyos polgár ismerősöm, a neve Bíró Gáspár, aki gyakorta mintegy tízezer ökröt tartott eladásra.”22 Amikor Oláh leírta ezeket a sorokat, Debrecen viszontagságos éveket tudhatott maga mögött. Szapolyai János ugyanis, miután lemondott tulajdonjogáról, az ország leggazdagabb mezővárosának tartott Debrecent 1526. november 25-én Ártándy Pálnak és Ártándy Balázsnak, majd 1529-ben Hieronym Laskinak adományozta, akitől Grittihez került, zálogba. Gritti kivégeztette az Ártándy testvéreket, majd – mint fentebb már említettem – az olasz kalandor is erőszakos halált halt. Ezután, 1532-ben Esztáry János, Szapolyai udvarmestere és Bajomi Benedek, János király egyik bizalmasa lettek az új zálogbirtokosok, potom pénzért, 2500 forintért. A városért enyingi Török Bálint is akcióba lépett, Ferdinánd király 1529-ben biztosította is őt arról, hogy a várost neki fogja elzálogosítani. Mivel erre Török évekig hiába várt, pártot változtatott, és 1536-ban, Szapolyai híveként 16 ezer forintért meg is kapta a várost. Bár az erről kiállított oklevél zálogba adásról rendelkezett, ez, mint általában ilyen esetekben, gyakorlatilag adományozást jelentett. Debrecen birtoklása Töröknek nagy hasznot hozott, hiszen gazdasági összekötőként funkcionált a család erdélyi és nyugat-dunántúli birtoktestei között. Ezért Bálint úr gyakorta közbenjárt Szapolyainál a város gazdaságát erősítő korábbi privilégiumok megerősítése illetve újak kieszközlése érdekében.

Szapolyai kitűnően ismerte a várost, amelynek korábban földesura volt, nem véletlen tehát, hogy városai közül a legszívesebben Debrecenben (és a szomszédságában lévő Váradon23) tartózkodott. Személyesen is megtapasztalhatta az ott élők hűségét, állhatatos kitartását, amelyben még Laski és Gritti uralma alatt is megmaradtak. Ez önmagában is méltóvá tette a várost a különleges bánásmódra. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy már 1527. január 27-én meghagyta, hogy a debreceniek, bárhol folytassanak kereskedést az országban, vámmentességet élvezzenek. A „nemzeti király” hamarosan azzal is kimutatta háláját, hogy 1533-ban a városban harmincadhivatalt állíttatott fel, s megígérte, hogy az mindaddig működni fog, amíg az idegen kézre jutott többi harmincadhivatalt nem szerzi vissza. A következő évben, 1534-ben pedig biztosította számukra a vámmentes kereskedelmet, majd ugyanazon év október 1-jén egy külön oklevélben rendelkezett a só- és borszállításról, akképpen, hogy „…mind eladásban, mind pedig vásárlásban őket a só és bor dolgaiban szabadon és békében és minden harmincadtól, dézsmától, adótól, vám, vagy bármely behajtás követelésétől szabadon és békésen és minden akadályozás nélkül menni, állni, időzni, nyugodni, engedni és engedélyezni kell és tartoztok…” Az oklevél további részeiből az is kitűnik, hogy a debreceniek a sóval Somogyba igyekeztek, ahonnan visszafelé bort hoztak magukkal. Annak a veszélye persze fennállt, hogy a meglehetősen távoli Somogy a Habsburg ellenkirály joghatósága alá tartozván, nem fogadja el Szapolyai kiváltságlevelét, ám ebben az esetben számítani lehetett a Dél-Dunántúl tényleges ura enyingi Török Bálint közbenjárására.24 Debrecen jó kapcsolata Bálint úr fiaival is zavartalan maradt, s a cívisváros a következő évtizedekben megszerezte mindazon kiváltságokat, amelyeket Buda Szapolyaitól 1540-ig elnyert. Szapolyai hamarosan bekövetkezett halála sorsdöntő változásokat hozott az ország sorsának alakulásában, elegendő, ha Buda, Székesfehérvár, Esztergom török kézre kerülésére gondolunk. Ezek értékelése itt már nem feladatom. A fentebb leírtakat összegezve kitűnik, hogy Szapolyai legfontosabb belpolitikai törekvése a jogara alá tartozó városok – elsősorban Buda – védelme, fejlesztése volt, a korábban ismertetett jogi és gazdaságpolitikai eszközökkel. Az európai politika mozgásai, amelyeknek ő nem létrehozója, csupán elszenvedője volt, hamarosan keresztülhúzták eltervezett számításait. Buda gazdaságát az ország központjaként kívánta erősíteni, de a főváros pár év múlva határvárrá, kis túlzással végvárrá vált. Az új politikai és kereskedelmi orientáció, amely a Habsburg-birodalom helyett Velencéhez (amely, ne feledjük nem város, hanem szintén birodalom volt) kötötte volna országát, a Serenissima ekkori meggyengülése miatt vált okafogyottá, így nem maradt más lehetősége, mint az Oszmán Birodalom szövetségét keresni. A váradi békében elérte, hogy országának függetlenségét mindkét rivális nagyhatalom garantálja, s arra nem leselkedik külső veszély. Ezt őszintén hitte, ám hamarosan rá kellett döbbennie arra, hogy helyzete ingatagabb, mint valaha, hiszen nem sikerült, mert nem sikerülhetett megváltoztatnia a Magyar Királyság városainak, köztük Budának gazdasági orientációját. Velence nem volt képes annyi árut befogadni, mint Bécs és a délnémet városok, a két nagyhatalom pedig csak az alkalomra várt, hogy országát, immár véglegesen bekebelezhesse. Erre azonban csak halála után került sor, így ő azzal vigasztalhatta magát, hogy pár évvel meghosszabbította országa létét, s stabilizációs törekvéseivel megteremtette annak a lehetőségét, hogy bukásra ítélt országa annak keleti részén, Erdélyben folytathatja állami létét.

36

37

Jegyzetek

Balogh 1982 Balogh Jolán: Varadinum. Várad vára. 2. k. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1982. (Művészettörténeti Füzetek 13/2), 395. Bessenyei 1994 Bessenyei József: Enyingi Török Bálint. Bev., a forrásokat közzéteszi Bessenyei József. Magyar Történelmi Társulat. Budapest, 1994. Bessenyei 2007 Bessenyei József: Venezia, il regno di Giovanni Zápolya e l’impero osmanico. In: I Turchi, gli

Asburgo e l’Adriatico. A cura di Gizella Nemeth e Adriano Papo. Associazione Culturale Italoungherese „Pier Paolo Vergerio” Duino Aurisina (Trieste). 2007, 101–107. Bessenyei 2011 Bessenyei József: Debrecen 16. századi szerepe a távolsági kereskedelemben In: Debrecen város 650 éves. Várostörténeti tanulmányok. Szerk: Bárány Attila, Papp Klára, Szálkai Tamás. Alföldi Nyomda ZRT Méliusz Műhelye, Debrecen. 2011. 243–250. Gecsényi 1991 Gecsényi Lajos: Győr kereskedelmi szerepének változása a 16. században.. Arrabona. Muzeumi Évkönyv. 1991. 26–30. k. Győr. 23–43 Iványi Béla: Buda és Pest sorsdöntő évei, 1526–1541.: főleg levéltári források alapján. Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941). 32–84. Jászay 1990 Jászay Magda: Velence és Magyarország. Budapest. 1990. 413. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. I. k. Pest, 1846. 308–314 Kardos Tibor: Velencei vonatkozású gazdaságtörténeti adatok a Jagelló-korból (1502–1518). Századok 1951. 434–442. Kubinyi 1959 Kubinyi András: Budai kereskedők udvari szállításai a Jagelló-korban. Budapest Régiségei XIX. kötet, 1959. 99–119. Kubinyi 1959a Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Gerevich László – Kosáry Domokos (szerk) Budapest története II. k. 7–335. Budapest, 1973. 208–209. Nemeth – Papo 2002 Nemeth Papo, Gizela – Papo, Adriano: Ludovico Gritti. Un principe mercante del Rinascimento tra Venezia, i Turchi e la Corona d’Ungheria. Edizioni della Laguna. Gorizia, 2002. 355. Italia – Ungheria. Collana di studi e documenti/ 113–149. Oláh 1985 Oláh Miklós: Hungária. Szerk., bev. Szigethy Gábor. Ford.: Németh Béla. (Gondolkodó Magyarok 94.) Szeged, Szegedi Nyomda, 1985. Pickl 1973 Pickl, Othmar: Routen, Umfang und Organisation des inneneuropaischen Handels mit Schlachtvieh im 16. Jahrhundert. In: Festschrift Hermann Wiesflecker zum sechzigsten Geburtstag. Hgg. Alexander Novotny, Othmar Pickl. Graz. 1973. 143–166. Sanudo 1879–1902 Sanudo, Marino: I Diarii. (MCCCCXVI–MDXXXIII) Pubblicati per cura di Fulin, Rinaldo – Stefani, Federico –Barozzi, Niccolò, Berchet, Guglielmo – Allegri, Marco. Tom. 1–56. Visentini. Venezia. 1879–1902 Szakály 1973 Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. Levéltári évkönyv Somogy megye múltjából 4, 1973, 55–112. Szalay László: János király és az európai hatalmasságok 1526–1528. In: Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVIdik században. Ráth Mór. Pest. 1859. 1–145. Szerémi 1961 Szerémi György: Magyarország romlásáról. Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László.

38

39

1. Sanudo 1879–1902, Tom. 43. 444. – Szalay 1859, 12. Jászay Magda 1990. 224–225. 2. Sanudo 1879–1902, Tom. 50. 65. 3. A szakirodalomban ez a legelfogadottabb névalak, ezért használom. Latin neve Petovia, horvátul Ptuj-nak, magyarul Potolynak nevezték. 4. Kubinyi 1959, 101–102. 5. Laibach Ljubljana német neve. 6. Szakály 1973, 55–60. Nedölce (horvátul Nedelišće, korábban magyarul Nedelice, szlovén és vend alakban Nedelišče, ma: Drávavásárhely, fontos vámhely. 7. Pickl 1973, 143–153. 8. Oláh 1985, 74–75. 9. Gecsényi 1991, 33–35. 10. Bessenyei 1994, XIX–XXIII. Varga 2005, 49–56. – Szigetváron csak 1 dénárt kellett fizetni egy marha után. Zrínyi ezt 10 dénárra emelte. Szakály 1973, 98. 11. Szakály 1973, 98. 12. Szakály 1973, 61. 13. Szakály 1973, 83–88. 14. Bessenyei 2007, 102–103. 15. Jászay 1990, 227. 16. Szerémi 1961. (Monumenta Hungarica V) 195. 17. Nemeth – Papo 2002, 113–149. 18. Kubinyi 1959a, 208–210. 19. Szombathely a szombati kapu előtt elterülő tér, a mai Bécsi kapu tér környékén állt. A Bécs felől érkező áruk piacaként használták. A környékén lakott zsidók már korábban eltávoztak vagy elűzték őket, ingatlanaikat magyarok foglalták el. 20. Szerémi 1961, 243. 21. Oláh 1985, 29. 22. Oláh 1985, 66–67. 23. Várad Szapolyai-kori iratanyaga csaknem teljes egészében elpusztult. Ami megmaradt, azt közli Balogh 1982, 60–62. 24. Bessenyei 2011, 259–261 Bibliográfia

Bev., jegyz. ell. Székely György. (Monumenta Hungarica V), Magyar Helikon. Budapest. 1961., 318. Tanulmányok Szapolyai Jánosról és a kora újkori Erdélyről. A Szapolyaiak a magyar történelemben című, 2002 november 22-i és az Erdély története a 15–17. században című 2001 november 30-i Miskolcon rendezett konferenciák előadásai. Szerk.: Bessenyei József, Horváth Zita. (Studia Miskolcinensia 5.) Miskolc, 2004, 303. Varga 2005 Varga Szabolcs: A vár és a mezőváros története 1526 és 1566 között. In: Szigetvár története. Tanulmányok a város múltjából. Szerk.: Bősze Sándor, Ravazdi László, Szita László. Szigetvár Város Önkormányzata, Szigetvári Várbaráti Kör. Szigetvár. 2005.

József Bessenyei János Szapolyai’s economic policy plans as they related to the Hungarian towns and trade routes Abstract After the defeat in the battlefield of Mohács János Szapolyai thought it to be his obligation to tighten the economic relations, which had declined in the previous decades, between the Venetian Republic and Hungary, in order to offset the predominant Habsburg relations. It was his long-term plan to transport all goods earlier exported by Hungary to German areas to Venice. Despite temporary successes, he failed to attain this plan. The Hungarian free royal towns had a leaning towards the Habsburgs, since the German areas meant a far larger market than Venice. The routes from the Hungarian Kingdom to Venice also lead through the empire of the Habsburgs, most trade being pursued along the Laibach road via the pro-Ferdinand wholesale merchants of Pettau and there was no way to go round them. Szapolyai’s administrative moves – the displacement of the German inhabitants of Buda, the prerogatives granted to the Hungarian nationals of Buda – failed to achieve their goal. The constantly changing war situation, the declining importance of Buda, and the permanently changing territory belonging to Szapolyai were all unfavourable for trade. Underlying all these processes was the dwindling of Venice’s power and the uncontainable expansion of the Ottoman Empire in the region. Szapolyai was not capable of influencing these fundamental processes with legal or economic tools; adaptation absorbed most of the area’s economy. bessenyei_ [email protected]

40