1
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 89.
péntek jános
Budapest 2009
1
2
Sorozatszerkesztő: Bolla Kálmán
Technikai szerkesztő: Földi Éva
ISSN 1419–4481 ISBN 978-963-9559-43-1
©
Bolla Kálmán
A kiadvány megjelenését a BBTE Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke támogatta.
Kiadja a Zsigmond Király Főiskola. Felelős kiadó: Dr. Bayer József rektor. Hozott anyagról sokszorosítva. ROBINCO Kft. Felelős vezető: Kecskeméthy Péter.
2
3
PÉNTEK JÁNOS
3
4
üres
4
5
PÉNTEK JÁNOS VALLOMÁSA PÁLYÁJÁRÓL 1. Pályámat, amelynek megvoltak a kedvező pillanatai és a stagnálás vagy akár a reménytelenség hosszú időszakai, három tényező befolyásolta, alakította. Az egyik, hogy Körösfőn, Kalotaszegen születtem, olyan nyelvi környezetben, közösségben, amely sem a nyelvet, sem a hagyományt nem muzeális értékként őrizte, hanem azt kereste, hogyan tudja általa megújítani életét. Kisgyermekként kényszerű okokból két évre elszakadtam a családtól, teljesen román környezetbe kerültem, az iskolát is ott kezdtem el egy tengerparti szanatóriumban, már-már a nyelvvesztés küszöbén voltam, amikor újra hazakerülhettem. A másik tényező Nagyvárad volt, a premontreieknek akkor már nem a régi, de még mindig színvonalas, jó tanulási lehetőséget nyújtó utódiskolája. Az idegen, új környezet, az iskola, a város, Nagyvárad szelleme, Bihar nyelve nagy hatással volt rám a gimnáziumi évek alatt. Az utolsó és döntő tényező persze a kolozsvári egyetem volt. A véletlenen múlott, hogy érettségi után „reálszakos” (fizikára, matematikára szakosodott) gimnáziumi osztályból mégis a Bölcsészkarra felvételiztem. Az egyetem már nem a Bolyai volt, Szabédi László sem élt már, amikor 1959 őszén tanulmányaimat kezdtem. Akkor nem is tudatosult bennem: az volt az 1956-os forradalom sajátos romániai megtorlásaként erőszakosan „beolvasztott” egyetem első tanéve. Bizonyára a még friss sebek és az éppen zajló letartóztatások miatt az I. éves hallgatóknak akkor senki nem beszélt a változásokról. Nekem is sok volt a személyes gondom, bajom, nehezen találtam magamra az idegen világban. Akkor mi kevésbé érzékeltük, milyen traumákat élt át 1956 után a két magyar tanszék. (Az 1956-ot követő megtorlások egyébként a váradi iskolát is megviselték, és ott is megpecsételték a magyar oktatás további sorsát, magyartanáraim és osztálytársaim közül is többen börtönbe kerültek.) Pályám alakulásában, alakításában az egyetemen döntő szerepe volt a tanszék akkori vezetőjének, Márton Gyulának, a neves dialektológusnak. Tanulni mindenkitől lehetett, és éreztük is naponta a szellemi pezsgést és gyarapodást, de Márton Gyula volt az, aki felfigyelt rám, és maga mellé vett. Hallgatóként ez azt is jelentette, hogy néhány nagy tanszéki tervmunkában óradíjasként foglalkoztatott és fizetett a saját zsebéből, később pedig – amikor végeztem – reménytelen helyzetben is kiharcolta gyakornoki kinevezésemet a nyelvészeti tanszékre. Rajta és a szerencsés véletleneken múlott, hogy kezdő tanári és kezdő nyelvész státusom rendeződött.
5
6
2. A kolozsvári iskola előttünk járó nemzedéke jól ismert a magyar nyelvészek körében. Szabó T. Attila volt fiatalon az első kezdeményező, vezető, nagy munkálatok elindítója. Amikor az egyetemre, majd a tanszékre kerültem, már Márton Gyula volt a tanszék vezetője, ő szervezte a kutatást, a terepmunkát Moldvában, a Székelyföldön és Erdély más nyelvi tájain. A szintén ehhez a nemzedékhez tartozó Gálffy Mózessel olyan triumvirátust alkottak, amelyben egyaránt megvolt a szakmai tudás, a közös erkölcsi felelősség, az akarat és a munkabírás jelentős feladatok elvégzésére. A kívülállók hármójuk viszonyában, különösen a Szabó T. Attila és Márton Gyula viszonyában mély ellentéteket gyanítanak. Ez a gyanú alaptalan. A közöttük levő alkati és felfogásbeli különbségek elsősorban szakmai vitákban fejeződtek ki, és ennek jótékony hatása volt egy olyan kisebbségi intézményben, amelyben mindig fennáll a veszély, hogy a tekintélyelvűség és a belterjesség megbénítja a fiatalok önálló mozgását és gondolkodását. Erdélyben évtizedeken át „egyszemélyes” intézmények képviselték az egyes magyarságtudományi diszciplínákat. A magyar nyelvészetnek szerencséje volt: egyszerre volt jelen az egyszemélyes intézmény Szabó T. Attilával és a műhelyként működő tanszék, amelynek szervezésében és irányításában Márton Gyulának voltak kiemelkedő érdemei, és amelyben teljes személyiségével Szabó T. Attila is részt vett. Ebbe a vitatkozó, nagy terveket szövő, a nyári szünidőket terepmunkával eltöltő műhelybe kerültem be én is. Nem volt minden ínyemre az akkori közös munkából. De tanulni lehetett abból is, amivel nem értettünk egyet. A mi számunkra, akik akkor indultunk, egyaránt fontos volt saját felfogásunk érvényesítése, egyéni terveink megvalósítása és az évtizedekre szóló közös vállalkozások sikere. 3. Jellegzetes kelet-európai sors, de mégis szerencsésnek mondható, hogy pályám egyetlen szakmai műhelyhez kapcsolódik. Ezt a műhelyt változó intézményi státusában szokás a nyelvészet kolozsvári iskolájaként emlegetni. Az alapvető szakmai kezdeményezések még a 30-as években indultak, a történelem által teremtett sajátos konjunktúraként a háború idején lendültek föl a Ferenc József Tudományegyetemen és az Erdélyi Tudományos Intézetben, éltek aztán tovább második és harmadik nemzedékében a Bolyai, majd a Babeş–Bolyai Egyetemen. Tudománytörténeti tény, hogy ebben a műhelyben indultak a magyar nyelvföldrajzi kutatások, a személy- és földrajzinév-gyűjtések és vizsgálatok, a romániai magyar nyelvjárások kutatása, a levéltári forrásokat feltáró nyelvtörténet és nyelvjárástörténet. A dialektológiában és a nyelvföldrajzban a Csűry-iskolán keresztül volt egy germanisztikai háttere, a román nyelvészet közvetítésével pedig egy romanisztikai inspirációja. Elzártsága ellenére megvolt a kettős szakmai tájékozódás lehetősége, sőt kényszere. Talán ez különböztette meg a magyarországi műhelyektől. Maguk e kutatási területek nem voltak újak századunk második felében, de megújultak a kolozsvári iskola működésében, regionálisak voltak, de nem voltak provinciálisak. Elkerülték a kisebbségi ma-
6
7
gyarságtudományban néha érzékelhető dilettantizmust vagy a szintén gyanús polihisztorkodást. Egyszerre tettek eleget a nemzeti közösség elvárásainak és a szakmai követelményeknek. Hagyománymentés is volt mindez, de a mai beszélők nyelvi tudatát, méltóságát és hűségét is erősítette azzal, hogy rögzítette és feldolgozta a régi erdélyi nyelv és a mai nyelvjárások értékeit. Ha van transzszilvanizmus a nyelvtudomány művelésében, akkor ez az iskola ezt a transzszilvanizmust képviselte. Abban is, hogy az erdélyi nyelvi kontaktusokban jóhiszeműen (a korabeli ideológiai előírásokhoz is igazodva) csak a természetes és kölcsönös kontaktusjelenségeket rögzítette és értékelte (néha túlértékelte). Leltározta ugyan a régi és a mai erdélyi magyar nyelv román eredetű elemeinek tömegét, és ezzel közvetve a fenyegető dominanciát is jelezte, de nem tárta föl (az akkori időkben nem tárhatta föl nyíltan) a nyelvi folyamatokban tükröződő alárendeltséget, a kétnyelvűség felcserélő jellegét, a nyelvcserének az asszimilációban játszott szerepét. Nekem is az volt a fő problémám, hogy nehezen tudtam elvonatkoztatni a nyelvet a társadalmi dimenziójától, a nyelvet használó embertől, emberi közösségektől, regionális változataiban is együtt láttam a nyelvet és a kultúrát, nem tudtam elfogadni az akkoriban közhellyé vált feltételezést a nyelv „fejlődéséről” (a változatosságot és a dinamikus változatokat tartottam a nyelv jellemzőinek). Zavart az is mestereink szemléletében, hogy tudományterületüket és főképpen témáikat, kutatási területüket mintegy saját tulajdonuknak tekintették, noha eléggé evidens volt, hogy ez túlságosan nagy a rendelkezésre álló erőkhöz képest, és az is nyilvánvaló volt, hogy a többféle megközelítés csak javára válhat a téma vizsgálatának. Ez nagyon jól igazolódott, amikor például Bakos Ferencnek a magyar nyelv román eredetű elemeiről szóló munkája megjelent. Márton Gyulával és Vöő Istvánnal több mint egy évtizeden át dolgoztunk azon a munkán, amely 1977-ben A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai címmel jelent meg (Márton Gyula már nem érhette meg a megjelenését). Jellemző, hogy amikor elkészült, a kolozsvári könyvkiadó román igazgatója azzal utasította el, hogy a feldolgozott szókincs mennyisége román nyelvi dominanciát bizonyítana, ha publikálásra kerülne. Miután pedig megjelent a Kriterionnál, Sütő András és Murádin László is úgy vélte, a románok iránti gesztusként túlértékeltük a román nyelvi hatás fontosságát, mértékét. Számomra ennek is az volt a tanulsága, hogy a tudományos vizsgálatban nincs helye sem az óvatoskodásnak, sem a lojalitás kinyilvánításának, sem az ellenszenvnek, sem a féltésnek. A lehetőségek szerint elfogulatlannak kell lennie, az élőnyelvi jelenségek és a folyamatok megítélésében pedig az adott nyelvi közösség értékrendjéhez és érdekeihez kell igazodnia. 4. Számomra mindig fontos volt az, hogy több mint négy évtizede tanár vagyok, hogy oktathatok. Tanítványaim legnagyobb része szintén tanár lett, nincs is talán olyan iskola Erdélyben, ahol ne találkozhatnék velük. Aztán az ő gyerekeik és tanítványaik kerültek hozzánk az egyetemre. A gyermekeim és a tanítványa-
7
8
im, később fiatal kollégáim jelentették és jelentik életem igazi értelmét, a mindennapokban és a szakmai munkámban is. A tanítás nem csupán ismeretközvetítés, hanem folyamatos eszmecsere. Azt hiszem, minden, kutatással foglalkozó kollégának fontos tapasztalata, hogy bizonyos gondolatoknak, eredményeknek a közvetlen átadása, ismételt megbeszélése sokat segít a továbbgondolásban, a logikusabb megfogalmazásban. Szakmai pályám egyik nagy ajándéka, hogy erre mindig megvolt a lehetőségem, mint ahogy most is akár szemináriumi keretben, akár doktori eredmények vitájában önellenőrzésként is nagyon fontos tanítványaim, munkatársaim véleménye. 1975-től az I. éves általános nyelvészeti bevezetés mellett, amelyet Teiszler Páltól vettem át, a hivatalos tantervbe választható tárgyként bevezetett etnológiát is elkezdtem tanulni és tanítani, a tantárgy szemináriumaként magyar néprajzot. Ennek előzménye volt az, hogy a Márton Gyula által irányított és l976-ban, közvetlenül az ő halála után megvédett disszertációm témája is etnolingvisztikai volt, elgondolásom szerint megújítva a Csűry-féle tradíciót: a kultúrának és a népnyelvnek a népi terminológiában kimutatható belső kapcsolatait kerestem, kitágítva a témát az etnoszemiotika irányában. A népi díszítőművészet terminológiája után a népi botanikai terminológia következett, a botanikus Szabó T. Attila barátommal az etnobotanika módszertanát, az etnobotanikai monográfia keretét is kidolgozva. Ez is másfél évtizedes téma volt, eredménye az Ember és növényvilág című, 1985-ben megjelent kalotaszegi etnobotanikai monográfia volt. Újabb és újabb fiatal kutatók jelentkezésén, érdeklődésén mérem le, hogy az egész Kárpát-medencére kiterjedő, máig tartó hatása van annak, amit akkor az etnobotanikában kezdeményeztünk. Innen eredeztethető tehát az, hogy az én „nyelvészstátusomhoz” az is hozzá tartozik, hogy ez nem tiszta státus: hol nyelvészként, hol néprajzkutatóként, leggyakrabban mindkettőként jelölnek meg, sőt 1990-ben egyetemi pozíciómnál fogva olyan helyzetbe kerültem, hogy mintegy négy évtizedes szünet után újraindítója lehettem a magyar néprajz szakos képzésnek Kolozsváron. Az I. éveseknek előadott általános nyelvészeti bevezetést A teremtő nyelv címen megjelentettem a Kriterion Kiadónál (1988). Ebben – a címből is kikövetkeztethetően – a nyelv produktív és kreatív jellegét igyekeztem előtérbe állítani. A kreativitás mint a nyelvet használó ember és mint a nyelv egymást befolyásoló, közös jellemzője később is foglalkoztatott (A kreatív nyelvhasználat és az iskola, Nagy L. Jánossal, NemzTankK 2000.). Az említett általános nyelvészeti bevezetésben a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kapott a nyelv kommunikatív és társadalmi funkcióinak bemutatása, elemzése, a nyelvi kontaktusok és a kétnyelvűség árnyaltabb, dinamikusabb megközelítése. Ez a szemlélet és a nyelvnek a szöveg felől való megközelítése érvényesült abban a tankönyvsorozatban és tanári kézikönyvben is, amelyet munkatársakkal, részben volt tanítványaimmal a ’80-as évek elejétől írtam az általános iskola felső tagozatos osztályainak. Azon kívül, hogy az egyetemi tanszék a tanárképzés és továbbképzés alapintézménye is volt, hogy tanítványaink ott tanítot-
8
9
tak az erdélyi iskolában, az is közelebb vitt a közoktatáshoz, hogy szülőként is közvetlenül tapasztalhattam, milyen gondjai vannak a magyar nyelv és irodalom oktatásának. Azt is tudtam persze, hogy a magyar nyelv mint iskolai tantárgy nem fölösleges terhe a magyar oktatásnak, mint ahogy a többségi oktatási hatóság sugallja, hanem alaptárgya és integráló eleme az oktatás egészének. 5. Miután a tanszékre kerültem, a hatvanas évek második felétől a „befagyasztás”, a leépítés, az elszigetelés korszaka következett. Így 1990-ben még mindig „a legfiatalabb” nyelvész lehettem a közben új veszteségeket, újabb traumákat átélt tanszéken. Ez a tanszék azonban már elnevezésében sem a régi volt: 1972-ben önállósága megszűnt, egyesítették a magyar irodalom tanszékkel. Az 1989 végi fordulat után abba a helyzetbe kerültem, hogy nekem kellett átvennem az akkor még közös tanszék irányítását. 1990 januárjától 2006. október elsejéig 33 szemeszteren át voltam tanszékvezető, az utolsó négy évben már csak a közben újra önállósult Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéké. A nagy kérdés most az volt: azok után, ahogy elviseltük és elviselhetőbbé próbáltuk tenni a korábbi reménytelen évtizedeket, ahogy akkor is a tanári hivatásba, az anyanyelvbe, a szakmai gyarapodásba kapaszkodtunk mint végső reménységbe, mit tehetünk és teszünk most, amikor több eséllyel lehetünk az idő alakítói? Ebben legfőbb segítőim tanszéki kollégáim voltak, akik mindig mellettem álltak: az idősebbek is, akik rendre nyugdíjba mentek, többen közülük meg is haltak, és a helyükbe, helyünkbe lépő fiatalok is. A rám háruló vezetői szerep és menedzseri feladat nem kedvezett saját szakmai munkámnak. Miközben a másik két magyarságtudományi tanszék újjászervezése mellett a nyelvészeti műhelyben is végbe ment a nemzedékváltás, szakmailag részben a korábbi, le nem zárt vagy nem publikált témák folytatásáról kellett gondoskodni (ilyen volt mindenekelőtt A moldvai csángó nyelvjárás kiadása, az Erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztésének és kiadásának folytatása), a korábban hiányzó szakmai kapcsolatokat kellett kiépíteni és a tájékozódást kellett biztosítani, s aktualitásuk, fontosságuk miatt is nyitni kellett olyan területek irányában, mint a kétnyelvűség-vizsgálat és általában a szociolingvisztika, valamint a kognitív nyelvészet. Korábban az elméleti tájékozódásban és felzárkózásban a fő közvetítő szinte kizárólag Szabó Zoltán professzor volt a saját maga által művelt területeken: a stilisztikában, az irodalmi nyelv történetében, a szövegtanban, a szemiotikában. Most ez a lehetőség kitágult, és – azt hiszem – éltünk is vele. Változtatást igényelt az is, aminek nyomasztó hatását a korábbi időszakban magam is éreztem, hogy a tanszék fontos hagyományos kutatási területei, a dialektológia és a nyelvtörténet, amelyek mindannyiunk idejét és energiáját lekötötték, lehetetlenné tették a folyamatos tájékozódást az általános nyelvészetben, nyelvelméletben, a kutatást a leíró nyelvészetben stb. Közben ezek természetesen általunk oktatott egyetemi diszciplínák voltak, és az oktatás színvonala bi-
9
10
zonyára meg is sínylette ezt a kettősséget, illetve a kutatásbeli egyoldalúságot. Azt hiszem, sikerült helyreállítani a kutatás és az oktatás összhangját a tanszéken, és ez saját szakmai munkámat is segítette. Ennek ellenére intézményi szinten ez sem teszi lehetővé az olyan jellegű specializálódást, amilyen kívánatos volna. A tudomány térképe mindenütt egyforma, az egyetemi alapképzés tantárgyai sem különböznek, mi pedig továbbra is kevesen vagyunk az igazi „munkamegosztáshoz”. Ebből következik, hogy mindenkinek többet kell vállalnia, esetleg a kívánatos elmélyülés rovására. A „pályakényszereket” és a belterjességet 1990 után már jórészt ellensúlyozni lehetett szakmai kapcsolatokkal, folyamatos mozgással, jelenléttel magyarországi egyetemeken, közelebbi és távolabbi konferenciákon, kongresszusokon, a nemzetközi szakmai szervezetekben. A változást követően, már 1990 őszétől sikerült elfogadtatni kormányszinten is magyarországi vendégtanár státuszát a tanszéken (első ízben Trianon után), megszokottá vált az is, hogy doktori bizottságainkban a témától függően rendszeresen vehessenek részt magyarországi kollégáink, és az is, hogy a doktori védéseken mindenki olyan nyelvet használjon, amilyet óhajt (hungarológiai témákban természetesen többnyire a magyart). Közben a kölcsönösség is természetessé vált, az, hogy mi magunk is egyre gyakrabban kaptunk vendégtanári meghívást, felkérést arra, hogy vegyünk részt magyarországi habilitációs vagy doktori eljárásokban. A tanszékhez való kötődésem, a tanszékkel kapcsolatos feladataim mellett 2001-ben alapítója lehettem annak a kis műhelynek, amely része az Akadémia által kialakított külső régiókbeli kutatóállomás-hálózatnak. Ez a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet, és a többi ilyen műhelyhez hasonlóan elsősorban az e régiókra jellemző kétnyelvűség, sajátos nyelvváltozatok, nyelvi folyamatok vizsgálatával foglalkozik közvetlen alkalmazással a nyelvmegtartást célzó nyelvi tervezésben. Ebben a hálózatban is van néhány olyan program, amelynek kezdeményezője voltam, és még több olyan, amelynek megvalósításában részt vettem, vagy folyamatosan részt veszek. Azt is mondhatnám, hogy – noha előre nem tudhattuk – személyes szakmai tájékozódásomban nem ért váratlanul az, amit a változás utáni helyzet lehetővé tett, sőt bizonyos értelemben diktált. Pontosabban: tudtam, saját témáimban, szakterületemen merre kell indulnom. A tanszék gondjaival, sokféle közéleti elkötelezettséggel az idő volt kevesebb, amelyet erre szánhattam. Amikor munkáimról kell számot adnom, legalább annyi az adósságom, mint amennyit elvégezhettem. 6. Hivatalos tanszéki státusom 2008-ban megszűnt, az utolsó évben, már nyugdíjasként, konzultáns professzor voltam (ez a máshol szokásos emeritus címnek felel meg). Még ezt megelőzően, tanszéki kollégáim kétkötetes „köszöntő könyv”-vel leptek meg: Nyelvek és nyelvváltozatok a könyv címe, több mint száz kolléga írt bele, és még többen szerepelnek a Tabula gratulatoriában. A munkámra továbbra is igényt tart a tanszék elsősorban a doktori iskolában, dok-
10
11
tori hallgatók irányításában (irányítóként eddig közel 30 doktori értekezést vittem sikerre, nagyrészük nyomtatásban is megjelent), a könyvtár és a céduláim is tanszéki szobámhoz kötnek. Az egyetem mostani vezetése azonban persona non gratának tekint, és ennek elsősorban nem az a fő oka, hogy – mint máshol is a bölcsészkarok – mi is terhet, veszteséget jelentettünk a költségvetésben, hanem az, hogy vezető tanárként szószólója voltam vegyes egyetemünk magyar oktatóinak, magyar oktatásának. Az volt a célunk, hogy stabil intézményi és jogi kerete legyen a magyar oktatásnak, kiszabaduljon a többségi felügyeletből, legyen meg a kellő önállósága a szakmai munkában, a fejlesztésben. Erre 2004–2006 között történtek az utolsó kísérletek: felkérésre dolgoztam ki (három kollégámmal) az önálló magyar karok tervét (nyomtatásban is megjelent), az oktatók többsége támogatta, a vezetőség hallani sem akart róla. 2006 februárjában volt még egy utolsó tárgyalási kísérletünk, a magyar kollégák határozott kérésére vállaltam el, hogy ezen a tárgyaláson szószólója legyek a mi közösségünknek. Az egyetem elnöke és rektora minden kérésünket, javaslatunkat elutasította. Akkor már sejtettem, hogy akadémiai tagságommal, a kollégák rokonszenvével és támogatásával sem számíthatok semmi jóra. Kegyvesztett lettem, és amint lehetett, kihasználták az alkalmat, hogy megszabaduljanak tőlem. Mivel a mostani egyetemi vezetés az egész bölcsészkarral és a magyar oktatói közösséggel szemben áll, vigasztalónak, megnyugtatónak tekinthetem, hogy ez utóbbiakhoz tartozom és nem az előbbiekhez. 7. Ha nem tudnám, hogy azt az értékelést, amely az engem ért elismerésekben fejeződik ki, nem személyemmel, szakmai eredményeimmel kell összekapcsolni, hanem a hellyel, a témákkal, a szakmai és a tágabb közösséggel, akkor szabadkoznom kellene miatta. Sok tekintetben egyedül maradtam saját nemzedékemből, ezért is kellett és kell többet vállalnom, jóval nagyobb (szak)területen, szélesebb körű elkötelezettséggel, mint amennyit jól, jó lelkiismerettel el lehet végezni. Az elismerést sok esetben magam is inkább elvárásként értelmeztem, mint például, amikor már 1990 májusában tiszteletbeli tagjává választott a Magyar Néprajzi Társaság, aztán valamivel később a Magyar Szemiotikai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság, vagy amikor 1996-ban szinte egy időben lettem alelnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak és erdélyi társelnöke az Anyanyelvi Konferenciának. Fontos, megtisztelő volt számomra a Lőrincze-díj, később a Lotz János-emlékérem vagy a Kemény Zsigmond-díj. Nagy segítséget jelentett, szakmailag is a szegedi vendégtanársággal, a Széchenyi Professzori Ösztöndíj. Erdélyben minden más elismerésnél kitüntetőbbnek éreztem a Kriterion-koszorút, aztán szülőfalum díszpolgárságát, majd azt, hogy tiszteletbeli tagjává és alelnökévé választott az Erdélyi Múzeum-Egyesület. De egyéb hasonló erdélyi szerepeimben is egyszerre érzem a megbecsülést és a rám váró feladatokat, a napi munkát, amelyek nem mindig szakmaiak, pl. az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségében, az Erdélyi Tankönyvtanácsban, a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületben.
11
12
Mindennél kitüntetőbb volt természetesen a Magyar Tudományos Akadémia külső tagsága 2004-ben, és az különösen, hogy jelölésemet öt olyan, általam igen nagyra becsült tudós támogatta, akik három tudományterületet képviselnek: Benkő Loránd, Kiss Jenő, Kósa László, Paládi-Kovács Attila és SzegediMaszák Mihály. Akkor még nem tudhattam, hogy ehhez kapcsolódik majd a következő, szintén rendkívül megtisztelő, mostani mindennapjaimat meghatározó új feladat. Az Akadémia 2006-ban döntött arról, hogy Erdélyben – ahol viszonylag sok külső tagja és még jóval több köztestületi tagja él és dolgozik – létrehozza „külső” területi bizottságát is, az elsőt az országhatáron kívül. Ennek lettem első elnöke 2007-ben. Az olvasó megértésére számítva jelzem, hogy ebben a pályaképben átfedések vannak azzal a szöveggel, amelyet a Kontra Miklós és Bakró-Nagy Marianne szerkesztésében 2009-ben megjelenő, A nyelvészetről – egyes szám, első személyben II. című kötetbe írtam.
A pályakép fontosabb adatai Péntek János 1941. július 7-én született a Kolozs megyei Körösfőn. Gyermekei: Áron (1968), Veronka (1974), Imre (1977), Máté (1989). A középiskolát Nagyváradon végezte a volt Premontrei Főgimnázium utódiskolájában, a 4-es számú Középiskolában. 1959–1964: A kolozsvári egyetemen tanult. 1964-től oktatója a kolozsvári egyetemnek. 1976: A filológiai tudományok doktora. 1985: Csűry Bálint-emlékérem (Magyar Nyelvtudományi Társaság). 1990: Egyetemi tanár, doktori programvezető. 1990–2006: Tanszékvezető (1990–1994. Magyar filológiai tanszék. 1994–2002. Magyar nyelv és kultúra tanszék. 2002–2006. Magyar és általános nyelvészeti tanszék). 1992: Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapító tagja, tiszteletbeli elnöke, 1998-tól elnöke. 1993: Az Erdélyi Tankönyvtanács alapítója, 1998-tól kuratóriumi elnöke. 1995: Lőrincze Lajos-díj (Anyanyelvápolók Szövetsége). 1996: Bárczi Géza-emlékérem (Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága). 1996–2006: A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alelnöke. 1996: Az Anyanyelvi Konferencia elnökségi tagja, majd erdélyi társelnöke. 1999–2003: Széchenyi Professzori Ösztöndíjas. 2001: Az MTA erdélyi Szabó T. Attila Nyelvi Intézetének alapítója és szakmai vezetője. – Lotz János-emlékérem (Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság).
12
13
– A magyar népi kultúra kutatásáért emlékérem (Györffy István Néprajzi Egyesület). 2002: Kriterion-koszorú (Kriterion Alapítvány). – Az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának meghívott, majd rendes tagja. 2004: A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. – A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület alapító tagja és elnöke. 2005: Kemény Zsigmond-díj (Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány). 2006: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület alelnöke. 2007: A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnöke. – Az MTA Arany János-életműdíja. – Implom József-díj (Magyar Nyelvtudományi Társaság). 2008: A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények főszerkesztő-helyettese.
13
14
PÉNTEK JÁNOS ÍRÁSAINAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA (1965–2009) Rövidítések: AESZ-füzetek = Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége kiadványsorozata, AkK = Akadémiai Kiadó, ÉA = Édes Anyanyelvünk, ErdMúz = Erdélyi Múzeum, ETF = Erdélyi Tudományos Füzetek, Ethn = Ethnographia, ism. = ismertetés, MNy = Magyar Nyelv, MNyj = Magyar Nyelvjárások, MNyTK = A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, ModNyelvOkt = Modern Nyelvoktatás, MTan = Magyartanítás, MTud = Magyar Tudomány, NemzTankK = Nemzeti Tankönyvkiadó, NYéK = Nyelvünk és Kultúránk, NyIrK = Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. A Román Akadémia folyóirata, Nyr = Magyar Nyelvőr, StUBB Phil. = Studia Universitatis Babeş–Bolyai Series Philologia, szerk. = szerkesztő, szerkesztette, társszerk. = társszerkesztő, UrAltJb = Ural-Altaische Jahrbücher, vál. = válogatta, válogatás.
1965. A körösfői népi hímzés szakszókincse. NyIrK 9/1. 79–93. 1966. A körösfői í-zés állapota. NyIrK 10/1. 61–75. 1967. Román eredetű elemek Gvadányi munkáiban. NyIrK 11/1. 13–23. 1968. Szováti tájszók. NyIrK 12/2. 317–321. 1970. A rövidebbet húzza. Nyr 94. 233–5. A lexikológia néhány módszertani kérdése és a magyar szakszókincs-kutatás. StUBB Phil. 2. 73–85. 1971. Szemelvények a magyar nyelvemlékekből.. Kolozsvár, 112 p. (Vál., szerk.; társszerk. Kósa Ferenc.) Egyetemi jegyzet. A kalotaszegi nyelvjárás kutatásának története. NyIrK 15/1. 5–20. A néprajzi leírás néhány kérdése a népi foglalkozások szókincsének vizsgálatában. StUBB Phil. 1. 67–78.
14
15
1972. A nyelv világa. Kolozsvár, 208 p.Társszerző: Szabó Zoltán és Teiszler Pál. A tájszók leíró szempontú osztályozásáról. NyIrK 16/2. 231–41. Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. StUBB Phil 1. 145–7. (Ism.) 1973. Vámszer Márta: A kalotaszegi nyelvjárás igeragozási rendszere. Kriterion, 1972. NyIrK 17/2. 379–82. (Ism.) 1974. Adalékok román eredetű népi növényneveink ismeretéhez. NyIrK 18/1. 98–102. 1975. Nyelvelméleti tanulmányok. Bukarest, 344 p. (Vál., szerk.; társszerk. Teiszler Pál.) Az „Anyanyelvünk” és az erdélyi magyar nyelvművelés új szakasza. In: Anyanyelvünk művelése. Cikkek és tanulmányok. Szerk. Gálffy Mózes–Murádin László. Bukarest, 119–23. El kell mennem. In: Anyanyelvünk művelése. Cikkek és tanulmányok. Szerk. Gálffy Mózes–Murádin László. Bukarest, 169–71. Szabad szórendünk néhány kötöttsége. Anyanyelvünk művelése. Cikkek és tanulmányok. Szerk. Gálffy Mózes–Murádin László. Bukarest, 167-8. A hímzés és a hímzett ruhadarabok néhány szemiotikai funkciója Kalotaszegen. NyIrK 19/1. 59–64. A nyelvművelés etikája. Korunk 34/9. 723–5. (Ism. Cs. Gyímesi Éva könyvéről) 1976. Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató. Bukarest, 256 p. Társszerző: Szabó Attila. O încercare de clasificare sincronică a regionalismelor. StUBB Phil. 21. 43–52, 203–25. Egy háromszéki falu népi növényismerete. Ethnographia 87/1-2. 203–25. Társszerző: Szabó T. E. Attila. Tájékoztató mutatvány egy népi növényismereti gyűjtésből. NyIrK 20/1. 52–60. Társszerző: Szabó T. E. Attila. Új nyelvelméleti antológiák. NyIrK 20/1. 113–4. (Ism. Szabó Zoltánnal) Márton Gyula (1916–1976). Korunk 6. 431–4. 1977. A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai. Bukarest, 1070 p Társszerző: Márton Gyula–Vöő István. Máté Jakab–Schveiger Paul: Nyelvészet és matematika. NyIrK 21. 236–7. (Ism.)
15
16
1978. Rendszerszerűség és produktivitás a Phaseolus népi terminológiájában. NyIrK 22/2. 175–90. Takács Lajos: Egy irtásfalu földművelés. NyIrK 22/2. 239. (Ism.) 1979. A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, 326 p. Idegen szavak szótára I-II. Bukarest, 382 + 405 p. Társszerző: Bakos Ferenc és Teiszler Pál. Virágnyelv – virágének. (Növényi jelek, jelképek Kalotaszegen). In: Mindennapi közlésvilágunk. Tett 11/3. 15–20. Népi növényismeret a növénynevek tükrében. Honismeret 5-6. 100–2. A népi hímzés jelfunkciói Kalotaszegen. Korunk Évkönyv 1979. 112–21. 1980. A régi növényvilág és változásai a kalotaszegi földrajzi nevek tükrében. In: Nyelvészeti tanulmányok 1980. Szerk. Teiszler Pál. Bukarest, 131–72. Társszerző: Szabó T. E. Attila Kerti virágok és dísznövények Kalotaszegen. In: Népismereti Dolgozatok 1980. Bukarest, 100–14. Társszerző: Szabó T. E. Attila. 1981. Magyar nyelv. Tankönyv az V. osztály számára. Társszerző: Kuszálik Piroska. Bukarest, 128 p. A romániai magyar nyelvtudományi kutatások. In: A romániai magyar nemzetiség. Bukarest, 286–312. Cercetări de lingvistică. In: Naţionalitatea maghiară din România. Bucureşti, 281–308. Az alakor (Triticum monococcum L.) Erdélyben. Ethn 92/2-3. 259–77. Társszerző: Szabó T. E. Attila. A román–magyar nyelvi kölcsönhatás néhány szemantikai vonatkozása. NyIrK 25/1. 77–81. Tűrömfű és jajlevél. Korunk 40/10. 769–71. Melius Péter: Herbárium …, Bukarest, 1978. Hungarológiai Értesítő 3/3–4. 171–2. (Ism.) 1982. A magyar nyelv tanítása az V-VIII. osztályban. Bukarest, 104 p. Társszerző: Kuszálik Piroska. Magyar nyelv. Tankönyv a VI. osztály számára. Bukarest, 140 p. Társszerző: Kabán Annamária és Kalapáti Jolán. J. Lőrinczi Réka: A magyar rokonsági elnevezések rendszerének változásai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980. NyIrK 26/1-2. 183–4. (Ism.)
16
17
A beszéd: tett! Tett 3. 31–5. 1983. Magyar nyelv. Tankönyv a VII. osztály számára. Bukarest, 140 p.Társszerző: Kalapáti Jolán. 1984. Beszélési szokások. In: Időfaggató (A hét évkönyve). 14–5. ND /Népismereti Dolgozatok/ 1983. Utunk 39/6. 1–2. (Ism.) Nyelvészeti Tanulmányok 1983. Utunk 39/10. 1–2. (Ism.) Lehet-e művelni a nyelvet? /Murádin László Szavak színeváltozása c. kötetéről/ Korunk 43/1. 73–4. (Ism.) Egy vén dohogó helyesírása /Kósa Ferenc Apor Péter helyesírása és nyelvének hangállapota c. kötetéről/ Korunk 43/3. 232–3. (Ism.) 1985. Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest, 368 p. Társszerző: Szabó Attila. Magyar nyelv és irodalomolvasás. Tankönyv a VIII. osztály számára. Bukarest, 306 p. Társszerző: Tamás Éva. Nyelvünk – iskolai tantárgyként I. Utunk 40/50. 1–2. Kísérletező tanár /Bíró Zoltán Beszéd és környezet. Tanulmányok az anyanyelvhasználat köréből c. kötetéről/ Utunk 40 (március 1.) (Ism.) Paul Schveiger: O introducere în semiotică. Puncte de vedere. Bucureşti, 1984. NyIrK 29/1. 84–5. (Ism.) 1987. Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Bukarest, 248 p. (Szerk. és előszó) 1988. Teremtő nyelv. Bukarest, 247 p. Egy új határtudomány: a beszélés néprajza. Tett 48. 59–63. Balázs János: Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest, 1987. NyIrK 32/2. 195–6. (Ism.) 1989. Cercetările de dialectologie maghiară din R. S. R. In: Dialectologica. Bucureşti, 263–8. Alexandru Graur (1900–1988). NyIrK 33/1. 102.
17
18
1990. A nyelvi közlés zavarai, különös tekintettel a kommunikáció kontextusára. NyIrK 34/2. 31–8. 1991. A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I-II. Budapest. A kiadás előkészítője Murádin Lászlóval. (MNYTK 193.) Nyelvjárásaink és a román nyelvi hatás. Korunk 7. 887–9. Oktatás a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar filológiai tanszékén. Néprajzi Hírek 20/2-3. 86–95. 1992. Kísérlet a regionális szintű román nyelvi hatás mértékének kvantifikálására. In: Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Szerk. Kontra Miklós. Az MTA Nyelvtudományi Intézete. Budapest, 159–64. (Linguistica Series A, Studia et dissertationes 9.) Magyar műhely Kolozsváron – hungarológiai műhelyek Romániában. NYéK 86. 79–84. 1993. Magyarságtudomány és magyar nyelvtudomány Kolozsváron. MNy 99. 288– 96. Magyar nyelvi gondok Romániában. Nyr 117. 482–5. A magyar nyelv iskolai oktatásának reformja Romániában a nyolcvanas években. Új Pedagógiai Szemle 43/2. 70–4. Regionalitás a szójelentés körében. Nyitrai Nemzetközi Nyelvészeti Konferencia előadásai (1992. szept. 17–18). Hungarológia 3. Budapest, 1993. 153–7. Vergődés a nyelvben? Korunk 2. 6–9. Hol a nyelvi ideal? NYéK 88. 17–21. 1994. Az anyanyelv ökológiája Erdélyben. Kétnyelvűség 2/1. 8–16. Nyelvi gondok Erdélyben akkor és most (1793–1993). In: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kétszáz éve (1793–1993). ETF 218. 46–55. Normagondok Erdélyben (1793–1993). Nyr 118. 133–44. (A Nyelvmentés vagy nyelvárulás? 1998 c. kötetben is: 197–210). Az anyanyelv az országhatáron túl. In: Biztonságunk záloga, a nyelv. Budapest, 56–70. Koreszmék és rögeszmék. In: Szentkatolnai Bálint Gábor. ETF 220. 13–20; Magyar Szemle 3/11. 1177–87. Kötöttségek, lehetőségek, esélyek. NYéK 89–90. 15–9. Nyelvészeti tárgyak oktatása a kolozsvári egyetemen. NYÉK 89–90. 69–72.
18
19
1995. A kisebbségi iskolák kétnyelvűsége és kettősnyelvűsége. Irodalmi Szemle (Pozsony) 38/3. 82–7. (A Nyelvmentés vagy nyelvárulás? 1998 c. kötetben is: 299–304). A kollektív kétnyelvűség három típusa. Kétnyelvűség 3/2. 1–8. Magyar nyelvi különfejlődés a Kárpát-medencében. XXV. Kazinczy Napok Kassa ’94. Pozsony, 72–85. Anyanyelvű oktatás és az anyanyelv oktatása Erdélyben. In: Anyanyelvi nevelés – embernevelés. Országos Anyanyelv-oktatási Napok. Eger, 1994. júl. 4–7. MNyTK. 198. Budapest, 41–51. A Daphnék az erdélyi népi növényismeretben. In: Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kolozsvár, 34–41. Kós Károly írói nyelve és a kalotaszegi népnyelv. In: Kós Károly egyetemessége felé. Tanulmányok, cikkek, emlékezések, levelek és dokumentumok. Marosvásárhely, 71–7. Még egyszer az el kell menjek-ről. ÉA 17. 11. Fülei-Szántó Endre (1924–1995). Nyr 119. 102–3. 1996. Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató. Budapest, 218 p. Társszerző: Szabó Attila. Nyelv és szórvány. In: Jelen és jövő a szórványkutatásban. Temesvár, 24–34. A magyar–román interetnikus kapcsolatok néhány nyelvi vonatkozása. In:: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Az 1995-ben megrendezett konferencia anyaga). Szerk. Katona Judit–Viga Gyula. Miskolc, 113–20. Aszimmetria-tényezők a kollektív kétnyelvűségben. In: Nyelv, nyelvész, társadalom. Emlékkönyv Szépe György 65. születésnapjára barátaitól, kollégáitól, tanítványaitól. Szerk. Terts István. Pécs, 219–23. Szociolingvisztikai dilemmák. Korunk VII/9. 36–42. A hungarológia dilemmái kisebbségben. Magyar Szemle 5/5. 630–40. Nemes rögeszménk: az anyanyelv. NYéK 92–93. 11–3. Fény és árnyék az erdélyi magyar nyelvhasználatban. NYéK 92–93. 41–3. Nyelvi hatás és a nyelvhasználat felelőssége. In: Az anyanyelv a hangzó médiában. Sepsiszentgyörgy, 5–10. (AESZ-füzetek 2.) Tokaji reflexiók. Helikon 7/21. 4–5. Nagy Jenő (1916–1996). NyIrK 40/1. 115–6. 1997. Szöveg és stílus. Szabó Zoltán köszöntése. Kolozsvár, 470 p. (Szerk.) A ritualizált szöveg. In: Szöveg és stílus. 329–34. A növénynevek és a földrajzi nevek viszonyáról. In: Az V. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai (Miskolc, 1995. Augusztus 28-30). Szerk. B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály. Budapest–Miskolc, 427–30. (MNyTK. 209.)
19
20
Kontaktusjelenségek és folyamatok a magyar nyelv kisebbségi változataiban. NyIrK 41/1. 37–50. Kert, gyepű, határ. Ethnographia 108/1–2. 219–34. A magyar nyelv értékelése szomszédaink körében. Kisebbségkutatás 6/4. 405– 10. A magyar nyelv státusa a kolozsvári egyetemen. Magyar Felsőoktatás 8/9. 30– 1. Regionalitás és egyetemesség a kolozsvári nyelvészek munkásságában. NyIrK 41/2. 171–5. A mondat teherbírása. In: A napilapok nyelvéről. Kolozsvár, 7–12. AESZ-füzetek 3. Szabó T. Attila, a kolozsvári egyetem tudós tanára. MNy 93. 411–4. Nyelvi tájaink atlasza. Helikon 8. 1–2. (Ism.) 1998. Idegen-e a magyar nyelv a Kárpát-medencében? In: Történelmünk a Duna-medencében. Kolozsvár–Temesvár, 27–37. Gondolatok a magyar nyelv mai helyzetéről. MNy 94. 43–8. A kisebbségi tankönyvírás csapdái és dilemmái. Magyar Felsőoktatás 10. 38–9. Érvek a kolozsvári székhelyű, önálló, magyar oktatási nyelvű egyetem ügyében. Magyar Felsőoktatás 8. 35. A hitélet anyanyelvisége a mai Erdélyben. In: A Magyar művelődés és a kereszténység. La civilta ungherese e il cristianesimo II. Budapest–Szeged, 1123– 9. Die Muttersprächlichkeit des religiösen Lebens im heuteigen Siebenbürgen. UrAltJb 15. 107–15. 1999. Az anyanyelv mítosza és valósága. AESZ-füzetek 5. Kolozsvár, 103 p. A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. Budapest, 200 p. Evaluation of the Hungarian Language by our Neighbours. Minorities Research. Budapest, 88–91. Asymmetriefaktoren bei kollektiver Zweischprächigkeit. Kulturdialog und akzeptierte Vielfalt? Rumänien und rumänische Sprachgebiete nach 1918. Stuttgart, 215–22. Der Status der ungarischen Sprache an der Universität von Klausenburg. Siebenbürgen. Magie einer Kulturlandschaft. Klausenburg, 119–31. Modern törekvések a nyelvészetben és a néprajzban. In:: 125 éves a kolozsvári egyetem. Szerk. Cseke Péter–Hauer Melinda. Kolozsvár, 49–53. „Csak sírni tudok magyarul ...” Korunk 10/10. 5–8. Az egyetem-szindróma. Hitel 12, 1999, 8: 67–71. Az egyetem: a kisebbség egyetemesség-igénye. Kisebbségkutatás 8/4. 479–84.
20
21
Gyérülés és szétszórattatás. Gondolatok a szórványok nyelvi helyzetéről. NYéK 106. 92–5. Magyarságtudományi tanszék – kisebbségben. Debreceni Szemle 1. 113–6. Herrmann Antal és Kalotaszeg. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője 1–2. 40–3. Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). MNy 95. 493–7. (Ism.) A 19. századi nyelvtudomány rövid története I. 1997; A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai II. 1998. NyIrK 43/1-2. 153–6. (Ism.) A nyelvtudomány története – magyar szemmel. Magyar Szemle 8/5-6. 185–90. (Ism.) Erdélyi tudós ünneplése Göttingában. Helikon 11/1. 2–3. 2000. A kreatív nyelvhasználat és az iskola. Budapest, 140 p. Társszerző: Nagy L. János. A Homoród vidéki tájszólás. In: „A Homoród füzes partján...” Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Szerk. Cseke Péter–Hála József. Csíkszereda, 195–216. Eltérő szerkezetek kiegyenlítődése a nyelvi kontaktusban. In:: Nyelvek és kultúrák érintkezése a Kárpát-medencében. Szerk. Borbély Anna. Budapest, 165–71. The University: The Minority’s Need of Universality. Minorities Research. 2. Budapest, 71–8. Anyanyelvűség, többnyelvűség, integráció és a kisebbségek. Hitel 10. 11–9. Közelkép a kolozsvári egyetemről. Educatio 9/2. 331–9. Magyarságtudomány és hungarológia határán. Hungarológia 2. 230–3. Elvek, tervek és realitások. Magyar Kisebbség 6/2. 40–5. Látlelet a szórványhelyzet nyelvi következményeiről. ErdMúz 62/3–4. 287–90. Csupán helyesírás vagy annál több? Korunk 7. 32–3. Szabály és hagyomány a helységnevek ragozásában. ÉA 22/4. 6. Tízesztendős a Kriza János Néprajzi Társaság. Honismeret 3. 37–9. Balázs Géza: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. NyIrK 42/2. 112–3. (Ism.) Közelebb a szöveghez (Petőfi S. János–Benkes Zsuzsa: A szöveg megközelítései). Iskolakultúra 10. 102–5. (Ism.) 2001. A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok. Kolozsvár, 290 p. A kisebbségi nyelvváltozat és nyelvi helyzet szépírói megjelenítése Páskándinál. In: Színes eszmék nem alszanak. Szépe György 70. születésnapjára. II. Szerk. Andor József–Szűcs Tibor–Terts István. Pécs, 946–50. Nyelv és ethosz. In: ModNyelvOkt 7/2–3. 11–8.
21
22
Milyen magyar nyelvet tanítsunk? In: A helyesírás és a millenium. Szerk. Nagy L. János. Gyula, 75–83; MTan 42/5. 10–4. Újabb magyar nyelvi fejlemények az országhatáron innen és túl. In: Éltető anyanyelvünk. Írások Grétsy László 70. születésnapjára. Szerk. Balázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám. Budapest, 383–6. Szöveg és szituáció. In: Szemiotikai szövegtan 14. Szerk. Petőfi S. János– Békési Imre–Vass László. Szeged, 29–36. A kisebbségi identitás dinamikája – más megközelítésben. Kisebbségkutatás 10/1. 15–20 Nemzedékváltás és intézményépítés. In: Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. 14–7. Máté Jakab (1926–2001). NyIrK 45/1-2. 160–2. 2002. Hungarológia és dimenzionális nyelvészet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Jyvaskyla 2001. aug. 6–10). Debrecen– Jyvaskyla (Szerk.; társszerk.: Hoffmann István és Juhász Dezső.) Státus, presztízs, attitűd és a kisebbségi nyelvváltozatok értékelés. In: Hungarológia és dimenzionális nyelvészet. 311–316. Örökség és kihívás. Az erdélyi magyar nyelvtudomány a század- és ezredfordulón. In: Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről. I. Szerk. Tánczos Vilmos–Tőkés Gyöngyvér. Kolozsvár, 15–50. A tudomány látlelete önmagáról. In: Tizenkét év III. 251–261. A nyelvi állomány tervezése a külső régiókban. NYéK 32/2. 22–29. A kisebbségi magyar nyelv helyzete, állapota, esélyei. NYéK 32/6. 7–13. The Dynamics of Identity – a Different Approach. Minorities Research. 4. 8–14. Szövegfragmentumok – fragmentált szöveg egy írói „plakáton”. In: Szöveg az egész világ. Petőfi S. János 70. születésnapjára. Szerk. Andor József–Benkes Zsuzsa–Bókay Antal. Budapest, 412–6. Újabb magyar nyelvi fejlemények az országhatáron innen és túl. In: Éltető anyanyelvünk. Írások Grétsy László 70. születésnapjára. Szerk. Balázs G.–A. Jászó A.–Koltói Á. Budapest, 383–6. A magyar nyelv helyzete Erdélyben. In: „A magyar nyelv ma néktek végső menedéktek…” Küzdelem a magyar nyelvért a három régióban. Szerk. Maróti István–Székely András Bertalan. Budapest, 17–29. Nyelv és ethosz. In: A nyelv nevelő szerepe. A XI. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszs előadásainak válogatott gyűjteménye. Szerk. Fóris Ágota–Kárpáti Eszter–Szűcs Tibor. Pécs, 18–25.
22
23
2003. Népi nevek, népi hagyományok. Marosvásárhely, 273 p. Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. Kolozsvár, 222 p. Társszerző: Benő Attila. (A Szabó T. Attila. Nyelvi Intézet Kiadványai 1.) Nyelvi jogok Romániában. Társszerző: Benő Attila. In.: Kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Szerk. Nádor Orsolya–Szarka László. Budapest, 123–47. Többletek és hiányok. In: Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára. Szerk. Hajdú Mihály–Keszler Borbála. Budapest, 278–81. Die juristische Regelung des Sprachgebrauchs in Rumänien und die Muttersprachensprecher. In: Sprache und die kleinen Nationen Ostmitteleuropas. Begegnungen. Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest. Band 21. Hrsg. Ferenc Glatz. Budapest, 71–86. Társszerző: Benő Attila. Magyar értelmező kéziszótár. Budapest. (Erdélyi munkatársként) 2004. Anyanyelv és oktatás. Csíkszereda, 164 p. Magyarul megszólaló tudomány. Apáczai Enciklopédiájának ösztönzése és példája a magyar tudományos nyelv és stílus megteremtésében. Budapest, 264 p. (Szerk. és előszó) Magyar nyelvű tudományosság – kezdet és vég? In: Magyarul megszólaló tudomány. 233–42. A külső régiók esélyei az új évszázad magyar nyelvi kommunikációjában. In: A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője II. Szerk. Balázs Géza. Budapest, 213–28. A moldvai magyar nyelv szótára – elvek és problémák. In: Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Szerk. Kiss Jenő. Budapest, 180–96. (MNyTK. 221.) A hiány tünetei a külső régiók magyar nyelvi változataiban. NyIrK 45/1–2. 117–23. A magyar nyelv szótárai, nyelvtanai, kézikönyvei és a határon túli magyar nyelvváltozatok. MTud 7: 724–6. A romániai magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai. Kisebbségkutatás 13/1. 76–85. Ethnobotanical and ethnobiodiversity studies for in situ protection of horticultural plant genetic resources in Alp–Balcan–Carpath–Danube (ABCD) Area. In: Acta Horticulturae, 618–42, ISHC, Leuven, CD-ROM. Online: http://www.actahort.org/books/623/623_6htm Társszerző: Szabó T. A., Szabó I., Balogh L., Bauer N., Frendl K. Tervezet a BBTE két önálló, magyar oktatási nyelvű karának létrehozására. Magyar Kisebbség 9/4. 253–71. Társszerzők: Kása Zoltán, Néda Árpád, Sárkány-Kis Endre.
23
24
Aktuális folyamatok a romániai (magyar) felsőoktatásban. In:: Minőségi igények és módszertani követelmények a felsőoktatásban. Szerk. Cseke Péter–Kozma Kis Erzsébet. Kolozsvár, 11–8. Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: Helyesírás. Budapest. (Erdélyi munkatársként) 2005. Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. Kolozsvár, 206 p. (Szerk., társszerkesztő: Benő Attila. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 2.) A nyelvész Brassai élő öröksége. Az 1997. május 22-23-i emlékülés előadásai. Előszó és szerk. Kolozsvár, 134 p. (ETF 256.) Akarunk-e élni is a joggal? Szimbolikus és pragmatikus attitűd a nyelvi jogok érvényesítésében. In: Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. 140–4. Nyelvi jogok Romániában.. In: Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. 95– 121. Társszerző: Benő Attila. Regionalitás és egyetemesség a kolozsvári nyelvészek munkásságában. In: A nyelvész Brassai élő öröksége. 50–3. Magyarnyelvűség a mai Erdélyben. Magyar Szemle 14/3-4. 91–100. (Újraközölve: Az év esszéi 2006. Szerk. Ekler Andrea és Rosonczy Ildikó. Budapest, 114–9.) A szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól. MNy 101. 105–13. Társszerzők: Csernicskó István, Papp György, Szabómihály Gizella. Magyar nyelv- és nyelvjárásszigetek Romániában. MNy 101. 406–13. Kusza nyelvi „vonalak” a kolozsvári egyetemen. In: Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Szerk. Kontra Miklós. Somorja–Dunaszerdahely, 89– 94. Tanulságok – szentencia nélkül. In: Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Szerk. Kontra Miklós. Somorja–Dunaszerdahely, 239–46. Lyukasháló: Pedagógusképzés az egyetem árnyékában. Korunk 16/6. 67–72. Kontra Miklós szerk., Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. MNy 101. 352–7. (Ism.) 2006. Néhány (utólagos) észrevétel a nyelvek érintkezéséről. In: A mondat: kaland. Szerk. Vass László. Szeged, 301–4. Certainties and Doubts at Kalotaszeg. In: Perspectives of Diaspora Existence. Hungarian Diasporas in the Carpathian Basin – Historical and Current Contexts of a Specific Diaspora Interpretation and Its Aspects of Ethnic Minority Protection. Eds. Balázs Balogh–Zoltán Ilyés. Budapest, 65–78. A belső tagolódás kérdése a moldvai magyarban a szóföldrajz alapján. NyIrK 50/1–2. 29–52. A kolozsvári egyetem és tudós professzora. MNy 102. 269–74.
24
25
Önálló mozgástér és annak hiánya a romániai oktatásban: a pedagógusképzés helyzete. Kisebbségkutatás 15/2. 219–28. Az iskolateremtő Szabó T. Attila. MNyj 44. 1–8. Volt mestereink és tanáraink: Szabó T. Attila és Márton Gyula. NYéK 36/4–5. 77–82. Szándékok és érdekek. Magyar Kisebbség 1–2. 70–5. Magyar nyelv, magyar nyelvhasználat Kolozsváron. In: Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. Szerk. Benő Attila–Szilágyi N. Sándor. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3. Kolozsvár, 267–73. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a kolozsvári nyelvészeti iskola. In: Az erdélyi magyar tudomány történetéből. Szerk. Illyés Szilárd, Tamásné Szabó Csilla. Kolozsvár, 19–27. A Bolyai Tudományegyetem hatása és példája az anyanyelvű képzésben. In: Egyetem az idő sodrásában. Szerk. Veress Károly. Kolozsvár, 71–8. 2007. Nyelv, nemzet, identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. aug. 22–26.) nyelvészeti előadásai. I. kötet. Szerk. Maticsák Sándor–Jankovics József–Nyerges Judit. Társszerk. Kolláth Anna és Péntek János. Debrecen–Budapest, 403 p. Kalotaszeg bizonyosságai és kérdőjelei. In: Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás. Szerk. Balogh Balázs–Bodó Barna–Ilyés Zoltán. Budapest, 141–9. Transzszilvanizmusok, romanizmusok és a határtalanítás programja. In: Nyelv, nemzet, identitás. 115–24. A csinál ige a moldvai magyar nyelvjárásban. In: V. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 2007. aug. 22–24. Szerk. Guttmann Miklós, Molnár Zoltán. Szombathely, 207–10. Nyelv és identitás a Kárpát-medencében. Hitel 20/7. 91–8. (Újraközölve: Az év esszéi 2008. Szerk. Ekler Andrea–Rosonczy Ildikó. Budapest, 135–44; A visszaszerzés reménye. Húszéves a Hitel. Szerk. Papp Endre. Budapest, 2008, 541–7.) Nyolcvan nyugtalan év. Hitel 20/10. 71–4. Tankönyvek, oktatási anyagok, taneszközök a hazai magyar közoktatásban. In: Romániai Magyar Évkönyv 2006. Szerk. Bodó Barna. Temesvár, 232–40. A nyelv szerepe az identitásban. In: Szabó Dezső Emlékkönyv. Szerk. Makkay Ferenc–Szilágyi Gizella. Kolozsvár, 77–83. Értelmező szótár+ I-II. Főszerk. Eőry Vilma. Budapest. (Erdélyi munkatársként) Idegen szavak szótára. Szerk.Tolcsvai Nagy Gábor. Budapest. (Erdélyi munkatársként) Szabó Zoltán. 1927. febr. 18 – 2007. jún. 19. NyIrK 51/1–2. 155–6.
25
26
2008. A magyar nyelv erdélyi helyzete és perspektívái. In: Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Szerk- Fedinec Csilla. Budapest, 136–52. Hungarian Language in the Carpathian Basin: Status and Perspectives. In: Eurasian Studies Yearbook (Bloomington, Indiana) 80. 71–88. A(z anya)nyelv szerepe a tudományos képzésben és a tudományművelésben. Hitel 21/5. 116–20. A nyelv és kultúra hálója: intézmények hálózata. NYéK 38/2. 22–7. A magyar nyelv a történelemben és a változó közösségekben. NYéK 38/4. 92– 4. Termini: magyar nyelvészeti kutatóállomások hálózata a Kárpát-medencében. Kisebbségkutatás 17/4. 699–722. Az ë hang Kodály korában és ma. Nyr 132. 503–7. Három könyv a szemiotikai textológia témaköréből. MTud 169/9. 1156–9. (Ism.) O gramatică românească – în maghiară pentru maghiari. Revista 22, anul XV (934), 29 ian. 2008 – 04 febr. 2008. (Ism.) 2009. Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról. Kolozsvár, 184 p. Szerk.és előszó; társszerk.: Bálint Emese. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5.) A magyar közoktatás nyelvi és szakmai feltételei. In: Oktatás: nyelvek határán. 69–109. Nyelvoktatássá válik a román nyelv tanítása, vagy megmarad eredménytelen „anyanyelv-pedagógiának”? Oktatás: nyelvek határán. 173–6. Nyelvi utazás tájban, időben. Hitel 22/2. 110–3. Változó kor(unk) – változó nyelv(ünk). Korunk 20/2. 6–11. Termini: the network of Hungarian linguistic research centres in the Carpathian Basin. Minorities Research 11. 97–123.
26
27
KORTÁRSAK PÉNTEK JÁNOSRÓL A nyelvalakítás elvei és gyakorlati lépései Péntek János munkáiban Péntek Jánost – a megmagyarázhatatlan és magyarázatra nem is szoruló személyes rokonszenven túl – elsősorban azért tisztelem és szeretem, mert é l i azt, amit nyelvészként hirdet, szavait hitelesíti mindaz, amit élete folyamán a magyar nyelv ügyéért – különösen pedig az erdélyi magyar nyelv ügyéért – tett és tesz. Szavai olykor látszatra olyanok, mint másokéi, akikkel sok vitám van, de az övéi mögött hiteles tartalom van. Szakmai tevékenységének fő mozgatórugója a szűkebb és tágabb közösség iránti szeretet és szolgálat. Azt mondja magáról, nem tartozik a „tétlen kesergők” közé – ez erősen visszafogott megállapítás egy olyan ember részéről, aki évtizedek óta fáradhatatlanul buzgólkodik azon, hogy a feltárt, elkeseredésre is okot adható tényeken változtatni lehessen. A következőkben Péntek János munkásságának egyetlen területével foglalkozom csupán nagyon vázlatosan, azzal, amelyet talán ő maga is a legfontosabbnak tart, mégpedig n y e l v a l a k í t á s i e l k é p z e l é s e i v e l . Ezek – egybeolvasva a különböző írásaiban található észrevételeit – könnyen összeállhatnának átfogó nyelvalakítási stratégiává. A nyelvalakítás fő célja Péntek János szerint a n y e l v m e g t a r t á s . „Nyelvmegtartás”-on nem a nyelvi emlékek reliktumszerű, muzeális mentését vagy őrzését kell nála érteni, hanem az élő nyelv megtartását a mindennapi használatban, lehetséges funkcióinak teljes körében. „Tanárok tanáraként” és tankönyvíróként a nyelv szépségét, a nyelvi lehetőségek végtelen sokaságát, gazdagságát, a nyelv változatosságát hangsúlyozza. Fontosnak tartja, hogy a tananyagban a tanulók vernakuláris változata is helyet kapjon. A nyelvet nem a szótárak és a nyelvtanok „őrzik”, nem is a nyelvművelők – hangsúlyozza –, hanem azok, akik használják. Ezért olyan anyanyelvi nevelést, sőt általában nyelvstratégiát szorgalmaz, melynek kulcsszava a b á t o r í t á s : a beszélők szűkebb és tágabb környezetében meglévő nyelvi értékek felmutatásával ösztönözni, buzdítani a beszélőket az anyanyelv használatára minél több nyelvhasználati színtéren és beszédhelyzetben. Mivel a bátorítással nem sokra megyünk, ha az pusztán abból áll, hogy a beszélők „lelkére beszélünk”, lelkiismeretükre vagy nemzeti érzéseikre apellálunk, sokat foglalkozik azzal, hogyan lehetne, kellene e m e l n i a m a g y a r n y e l v p r e s z t í z s é t Erdélyben és más kisebbségi régiókban. A magyar nyelv presztízsét az adott régiók többségi lakosságának körében is szük-
27
28
ségesnek tartja növelni, ezzel együtt rombolni szeretné a magyar nyelv „nehéz” voltával kapcsolatos tévhiteket. Amikor „a magyar nyelv” presztízsének erősítéséről beszél, korántsem csupán a standard nyelvváltozatra gondol, a regionális és helyi nyelvváltozatok tekintélyének növelését éppoly fontosnak tartja, mint a standardét. A n y e l v j á r á s o k r e h a b i l i t á l á s á n a k ügyét határozottabban és egyértelműbben képviseli minden elődjénél, beleértve a nyelvjárásokhoz a legpozitívabban viszonyuló dialektológusokat is. Fontosnak tartja, hogy az anyanyelvi nevelés során megtanulják a fiatalok: az írásbeliség előtt a nyelvjárás volt a nyelv egyedüli létezési formája; a nyelvjárás teljes értékű nyelvváltozat, a teljes élet kifejezője adott közösségben. A nyelvjárás a köznyelvhez hasonlóan önálló rendszer, melynek kifejezési lehetőségei (kifejező erő, szabályszerűség, logikusság, árnyaltság, komplexitás stb.) ugyanolyanok, mint a köznyelvéi. Nem tekinthető puszta stiláris változatnak, nem a nyelv egy alsóbb szintje, ahogy még a dialektológusok is sokszor gondolják, hanem stilisztikailag maga is differenciált. Ennél tisztábban és világosabban senki sem foglalta még talán össze a nyelvjárások nyelvi jellegét és jelentőségét. Nyelvszemléletében m i n d e n n y e l v i r é t e g n e k megvan a maga funkciója, helye, az ő nyelvi világában ezek békében, harmóniában élnek egymással, kölcsönösen erősítik egymást, gazdagítják a beszélőt, növelik kifejezési lehetőségeit. Az egyes nyelvváltozatokat nem erőszakolja bele hierarchikus rendszerbe, melynek csúcsán a „szent és sérthetetlen” központi nyelvváltozat állna, alatta pedig a többi, „kisebb értékű” nyelvváltozat. Nem győzi hangsúlyozni, mennyire fontos feladata az iskolának a szűkebb környezet nyelvi értékeinek a tudatosítása, a tanulók „belegyökereztetése” saját nyelvi hagyományukba. Ugyanakkor azt is látja, mennyire rászorulnak a kisebbségi beszélők – különösen a szórványban élők és a nyelvileg hátrányos helyzetben lévők – a köznyelvre, amelyet ő nem központi, hanem k ö z ö s m a g y a r n y e l v k é n t fog fel. Egy olyan korban, amikor az uralkodó paradigma a standard elnyomó funkcióját hangsúlyozza, azt, hogy a társadalmi és a politikai elit e nyelvváltozat segítségével biztosítja fölényét és uralmát azok fölött a társadalmi rétegek fölött, melyek anyanyelvként más nyelvváltozatot sajátítanak el. Péntek János meri hangsúlyozni a standard fontosságát kisebbségi helyzetben a más nyelvváltozati hátterű beszélők számára. Nem azért tartja fontosnak a standard terjesztését, mert gleichschaltolni akarná a kisebbségek nyelvhasználatát, hanem azért, mert tudja, hogy e nyelvváltozat a legalkalmasabb arra (viszonylag könnyebb elérhetősége folytán), hogy a peremterületeken jelentkező n a g y f o k ú nyelvi hiány enyhítésének forrásául szolgáljon. A standard kétségtelenül meglévő elnyomó funkciójának enyhítését szolgálják az arra irányuló javaslatai, hogy annak n o r m á j a l a z á b b , b e f o g a d ó b b l e g y e n , s így a határon túli magyar nyelvváltozatok köznyelvi értékű elemei közkinccsé válhassanak, az egyetemes magyar standard részévé.
28
29
Az ilyen h a t á r o n t ú l i e l e m e k k o d i f i k á l á s a egyfajta kompromisszumos megoldás kíván lenni két szélső megoldás közt, melyek közül az egyik a központi, magyarországi standard nyelvi norma (további) ráerőltetése a határon túli beszélőkre, a másik pedig a magyar standard határon túli változataiban található sajátosságoknak csak az illető standardra korlátozódó kodifikálása. A Péntek-féle kodifikálás nemcsak a regionális, hanem általában a b e s z é l t n y e l v i v á l t o z a t o k iránt is nyitottabb kíván lenni, ráadásul az anyaország és a régiók nyelvének ö s s z e t a r t ó f e j l ő d é s é t szeretné elősegíteni. Ily módon ez az elképzelés sokkal ambiciózusabb, mint az, amely csupán egy-egy határon túli régió vonatkozásában kívánja kodifikálni, szentesíteni az eleve már standardként használt szavakat. Péntek János koncepciójának ambicíózusságához az is hozzátartozik, hogy a s t a n d a r d n o r m á t eleve „lazábban” kezeli, mint a magyar nyelvművelés. A jelenlegi normát a túlzott egységesítés miatt túlságosan centralizáltnak, szűknek és merevnek érzi. A „norma” fogalmának értelmezését és a norma alkalmazását egyaránt rugalmasabbá szeretné tenni. Azaz például nem tartja bajnak azt, ha konkrét nyelvi megnyilvánulásokban, diskurzusokban, az alapvetően köznyelvi szövegekbe regionális vagy akár szűk tájnyelvi elemek is belekerülnek, ha ezek segítségével a beszélő szabadabban és árnyaltabban ki tudja fejezni mondanivalóját. A standard norma „nyitottságának” szükségességét hangsúlyozva nemcsak azt tartja célravezetőnek, hogy az alapvetően standard nyelvi diskurzusokban megjelenjenek más nyelvváltozatok elemei, hanem láthatólag az elől se zárkózik el, hogy maga a standard norma is befogadó legyen a más nyelvváltozatokból – így akár a hétköznapi beszélt nyelvből – származó, de „felfelé törekvő” (azaz standard jellegű diskurzusokban is egyre gyakrabban megjelenő) elemek iránt. A (nagyobb, viszonylagos) egységességet a különféle regionális, szociális és stiláris változatok egymásra hatása útján tartja elérhetőnek. Normafelfogásából érthető az, hogy teljes odaadással bekapcsolódott a h a t á r t a l a n í t á s i m u n k á k b a , melyeknek közvetlen célja, hogy „a” magyar nyelvről szóló kiadványokban méltó módon jelenjenek meg a magyar nyelv határon túli változatai is, további, immár a nyelvalakítás körébe tartozó célja pedig az, hogy hozzájáruljon a magyar nyelv különféle állami változataiban meglévő nyelvi eltérések csökkenéséhez. Nem fogadja el azt a mai kétnyelvűség-kutatásban uralkodó vélekedést, mely szerint a kétnyelvű ember minden nyelvi szükségét jól ki tudja elégíteni, hiszen két nyelv áll a rendelkezésére. Egy olyan közösség szószólójaként lép fel, amely azt szeretné, ha lehetőleg minden nyelvi szükségletét az a n y a n y e l v é n tudná kielégíteni, és minél kevésbé szorulna rá az állam nyelvére. Ezért foglalkozik annyit a n y e l v i h i á n y kérdésével, tárja fel okait, mutatja be különböző aspektusait és dolgoz ki nyelvtervezési stratégiákat lehetséges kiküszöbölésére. „A” kétnyelvűséget nem önmagában vizsgálja, hanem társadalmi és politikai összefüggéseiben. Számtalanszor hangsúlyozza a természetes, spontán módon
29
30
létrejött k ö l c s ö n ö s k é t n y e l v ű s é g és a k é n y s z e r k é t n y e l v ű s é g közötti különbségtétel fontosságát. A kisebbségi kétnyelvűségről megállapítja, hogy az jellegzetesen a s z i m m e t r i k u s típusa a kollektív kétnyelvűségnek, amelyben valamilyen mértékben mindig érvényesül a kényszer és a tiltás. Szembefordul azzal a „mainstream” véleménnyel, mely szerint „a” kétnyelvűség természetes jelenség: van, amelyik az, van, amelyik nem, mert kényszer folytán jött létre, a beszélők nem azonosulnak vele, és szenvednek attól, hogy nem tudják minden nyelvi szükségüket anyanyelvükön kielégíteni. Péntek János nyelvstratégiai elképzeléseiben fontos szerepet játszik a k é t n y e l v ű s é g s t a b i l i z á l á s á r a való törekvés is. Más Kárpát-medencei határon túli nyelvészekkel együtt az olyan típusú őshonos kisebbségek számára, mint amilyenek az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátalji magyarok, az a n y a n y e l v d o m i n á n s h o z z á a d ó k é t n y e l v ű s é g e t tartja legelfogadhatóbbnak, amely (némi) ellenállást biztosít a nyelvcsere irányában történő nyomásokkal szemben. Olyan kétnyelvűség kialakítására kell tehát törekedni – mondja –, amelyben az anyanyelv megőrzi alapvető kognitív és szocializációs szerepét, a másodnyelv és az idegen nyelvek pedig biztosítják a versenyképességet az adott országon belül és annak határain túl. Sokat foglalkozik a kisebbségi helyzet egyik súlyos következményével, a s z a k n y e l v e k v i s s z a s z o r u l á s á v a l , ill. a mégis meglévő szaknyelvek r e g i o n a l i z á l ó d á s á v a l . Míg a határon túli nyelvváltozatok standard és köznyelvi sajátosságai tekintetében a közelítés stratégiáját támogatja, vagyis a magyar standard gazdagítását határon túli elemekkel, a szaknyelvek esetében a magyarországi normához való teljes igazodást sürgeti. Tisztában van azzal, hogy a kisebbségi iskola nem képes ellensúlyozni mindazokat a károkat, amelyeket az anyanyelvhasználat korlátozottsága okoz az embereknek, és az, hogy a kisebbségi beszélők a nyelvhasználat közéleti és szakmai színterein sem éreznek olyan erős késztetést a formális és minőségi nyelvhasználatra, mint a többségiek. Éppen ezért nyelvstratégiájában fontos szerepet játszik a nyelvi problémák nyelven kívüli, p o l i t i k a i , e m b e r j o g i hátterének feltárása és a megoldások keresése. A vázoltak csupán alapelemei a Péntek János írásaiban megtalálható nyelvalakítási koncepciónak; számos fontos és inspiráló kérdésre nem tudtam itt kitérni. Érdemes volna e munkák alapján kidolgozni egy olyan komplex nyelvalakítási stratégiát, amely mintegy alkotmánya lehetne a Magyarországon és a Kárpát-medencei határon túli közösségekben folyó, minden régió sajátos viszonyaiból kiinduló, de összehangolt nyelvalakítási munkálatoknak. Mert ezek az írások elsősorban nem azért születtek, hogy olvasmányélményt nyújtsanak (bár arra is kiválóan alkalmasak!), hanem azért, hogy gyermekeink és unokáink a mainál – divatos, de kifejező szóval élve – élhetőbb nyelvi világot kapjanak tőlünk örökül. Lanstyák István
30
31
Az etnológus Péntek János A kolozsvári egyetemi néprajzi oktatás első korszakának (1898–1919) Herrmann Antal, második korszakának (1940–1948) Gunda Béla a meghatározó alakja. Mindketten egy-egy tudósgenerációt neveltek ki, indítottak útjára. A harmadik korszak Péntek János nevéhez fűződik. Nélküle ugyanúgy nem írható meg a néprajzoktatás és -kutatás története, mint ahogyan a nyelvészeté sem. Úgy tűnik, az etnológus Péntek János tudósi-kutatói habitusának kialakulását rendhagyó módon nyelvészi szerepének gyakorlása, a kolozsvári nyelvészeti iskola szemléletének következetes érvényesítése határozta meg. Az élőnyelvi, lexikologóiai, s ezen belül a népi szakterminológiával és csoportnyelvvel kapcsolatos kutatásai vezettek el a népi életforma, a népi mentalitás megismeréséhez és feltárásához. 1970-ben A lexikológia néhány módszertani kérdése és a magyar szakszókincs-kutatás, 1971-ben A néprajzi leírás néhány kérdése a népi foglalkozások szókincsének vizsgálatában címmel közölt tanulmánya jelzi azt a kialakuló meggyőződését, hogy a nyelvészeti kutatásoknak néprajzi módszerekkel, megfigyeléssel kell kiegészülniük. Első nagy, modellértékű munkája A kalotaszegi népi hímzés és szókincse című monográfiája (1979). Péntek János kimerítően ismeri és ismerteti a kalotaszegi díszítőművészet reprezentatív területének történetét, a hímzéssel kapcsolatos termelési-kereskedelmi-gazdasági folyamatokat, a hímzés technikáit és formáit, népi terminológiáját és szociális jelentéseit. A romániai magyar néprajztudományban ez az első tudományos mű, amely a kimerítő, szakszerűen elvégzett terepmunka után gondos analízis, interpretáció alapján készült el. Eredményességének és hitelességének garanciáját a régióhoz kapcsolódó személyes élmények és tudás jelentették. Az 1970-es évek elején a Jóbarát című gyermeklap néprajzi-népismereti gyűjtőpályázatokat hirdetett meg. 1972-ben az etnobotanikai pályázat szakirányítására a szerkesztőség Péntek Jánost és Szabó Attilát kérte fel. A száznál több pályázó 4950 préselt növényt és növényleírást küldött be. A hatalmas gyűjteményt az Árkosi Agronómusok Háza szállásolta el. A néhány további gyűjtőponton megismételt növényismereti kutatás a 16. században kezdődő botanikai kutatások modern magyar szintézisének alapjává vált. Több 20. századi magyar és román előzményt folytató, a népi növényneveket elemző nyelvészeti szaktanulmánya után Péntek János és munkatársa 1976-ban Ezerjófű címmel etnobotanikai útmutatót jelentetett meg. E munka egyeszerre érvényesítette a biológusnak a termesztett és vadon élő növények változatosságára és rendszerére, a néprajztudósnak a növényekhez, felhasználásukhoz kapcsolódó hagyományra, a nyelvésznek pedig a nyelvi reprezentációkra vonatkozó gazdag tudását. A kötethez szakszerű szójegyzékek, a növények azonosítására szolgáló táblák és fotók, a kutatást szolgáló kérdőívek társultak. Ez a kutatás terebélyesedett tovább Péntek János és Szabó Attila következő közös, Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete című kötetében (1985). Miköz-
31
32
ben a kötet megőrizte a hármas tematikai tagolódást, példaanyaga az elvégzett alapkutatás nyomán rendszeressé és kimerítővé vált. A kötet első fejezete a kalotaszegi növénytakaró alakulásának természeti körülményeit, fejlődéstörténetét, növénytársulásait foglalta össze, második része a kalotaszegi növényismeretet, a növények felhasználásának formáit (táplálkozás, díszítés, gyógyászat, építkezés és tárgykészítés, játékok), a harmadik pedig a növénynevek alakrendszerét, szemiotikai specifikumait tekintette át. A vaskos kötet szinte felét kitevő adattár a növényleírások módszertanát dolgozta ki. Az etnobotanikai kutatás Szabó Attila és Péntek János ösztönzésére újabb és újabb eredményeket hozott. Intézeti kötetekben, lapokban, a regionális és lokális népismereti leírásokban, tudományos szimpozionokon állandósult az etnobotanikai szempont. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán, a magyar és idegen nyelv és irodalom szak tanrendjében az 1970-es évek közepén jelent meg Péntek János (akkori) egyetemi adjunktus féléves speciális kollégiuma, az általános etnológia. A tárgy az 1990-es tanügyi reformig szerepelt a szak tantárgykínálatában, a magyar népköltészet mellett. Ez a kollégium vált a kolozsvári etnológiai képzés alapjává, az etnológiai alapfogalmak, a klasszikus etnológiai szakirodalom, a kommunikációelméleti, szemiotikai, strukturalista, etnometodológiai, szociolingvisztikai elemzési módszerek megismerésének és alkalmazásának, a társadalomtudományok interpretatív fordulatának termékeny műhelyévé. A kolozsvári egyetem nyelvészeti iskolájának hagyománya, a népi életforma, mentalitás, anyagi kultúra nyelvészeti központú, a szókincsre összpontosító kutatásai mellett a hangsúly ebben a keretben tevődött át a társadalom és a kultúra etnológiai elemzésére. A korabeli szakdolgozatok tanúsága szerint kutatást kezdeményezett a hagyományokba való szocializáció, a népi táplálkozás, a női tudás és életvilág, a gyermekfolklór, a kalendáris szokások, az átmeneti rítusok, a kisközösségek kommunikációs kapcsolatai és habitusai, a rokoni kapcsolatok, a morális értékrend, a társasmunkák társadalmi funkcióinak, a gyüjtögető gazdálkodás formáinak, a hagyományos világkép, a viselet jelentéseinek, tárgyegyüttesek szerkezetének vizsgálatára.1 A bölcsészkarról induló érdeklődés találkozott a hasonló természetű kolozsvári szellemi megújulásokkal, és a Korunk társadalomnéprajzi körében intézményedesett. A kör az 1970-es évek második felétől működött az 1980-as évek közepéig. Mentorai között volt Péntek János is. A kör a társadalomtudományok területén a nemzedék- és paradigmaváltást, s ennek intézményesítését készítette elő.2 Szerepe, jelentősége igazán utólag vált nyilvánvalóvá. A magyar nyelvű egyetemi képzés és kutatás elsorvasztása, a társadalomtudományok (néprajz, szociológia, pszichológia, történelem) gyanússá válása, a szakmai kapcsolatok, a szakirodalom beszerzésének ellehetetlenítése idején a kör rend1
A néprajz témájú szakdolgozatok jegyzéke: http://www.neprajztanszek.ro/magyar/adattar/szakdolgozatok 2 Péntek J. 2001.
32
33
szeres szakmai életet biztosított. A körhöz tartozott a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (Keszeg Vilmos, Könczei Csilla, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos), a Bukaresti Tudományegyetem (Rostás Zoltán, Zsigmond Győző) és a Sapientia Tudományegyetem (Gagyi József, Bíró Á. Zoltán, Garda Dezső) több mai oktatója, a későbbi Kommunikációs és Antropológiai Munkacsoport (Bíró Á. Zoltán, Gagyi József) több tagja, valamint utóbb főként társadalomtudományi intézményekben elhelyezkedett több szakember (Bretter Zoltán, Hajdú Zoltán, Pillich László, Vetési László, Zakariás Erzsébet).3 A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán működő etnológusképzést Péntek János kezdeményezte és szervezte meg, 1990 őszétől. 2002-ig tanszékvezetőként felelt a szakról. Ez idő alatt épült ki a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék személyi kerete, erősödött meg a tanszéki munkacsoport szakmai és kutatói profilja, a szakképzés három szintje, stabilizálódott vendégtanár programja.4 Péntek János irányítása alatt 1995–2008 között tucatnyi, antropológia-etnológia tárgyú doktori disszertáció került megvédésre (Bíró Á. Zoltán, Bodó Julianna, Gagyi József, Keszeg Vilmos, Könczei Csilla, Pozsony Ferenc, Salat-Zakariás Erzsébet, Szikszai Mária, Tánczos Vilmos, Zsigmond Győző).5 Továbbá, a Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszék körében több olyan disszertáció készült, amely a nyelvészeti és a néprajzi-népismereti szemléletet ötvözte (Erdély Judit, Lajos Katalin, Péter Sándor). Alulírott az említett Ezerjófű gyűjtőpályázat versenyzője volt, s először az etnobotanikus Péntek Jánossal került kapcsolatba. Ennek durván számítva is negyed évszázada. S ez idő alatt alkalma volt szaknyelvet, módszert tanulni Péntek János általános nyelvészeti és etnológia kurzusa keretében, szakirányítást kérni kutatásaihoz, szakdolgozata, doktori disszertációja megírásához. 1990-től egyazon intézmény keretében az intézményvezetés stílusát és habitusát leshette el Tőle. Az évtizedek alatt Péntek János változatlan maradt: tudása, figyelme, segítőkészsége kimeríthetetlennek bizonyult. Köszönet érte. 60. születésnapján a néprajzos, 65. születésnapján a nyelvészeti szakma képviselői, tanárok, kutatók, diákok tisztelegtek előtte. A Kriza János Néprajzi Társaság 9. számú évkönyve az akadémikus, tudós, tanár, tudomány- és intézményszervező Péntek János előtt fejezte ki elismerését és köszönetét.6 Keszeg Vilmos
3
A Kurunk társadalomnéprajzi körének története: Borbély É. 2001. Az etnológus képzésről: Keszeg V. 2000, 2002. 120–121. 5 A megvédett disszertációk jegyzéke: http://www.neprajztanszek.ro/magyar/adattar/doktori-disszertaciok. 6 Keszeg V. szerk. 2001, Benő A. – Fazakas E. – Szilágyi N. Sándor szerk. 2007. 4
33
34
Irodalom Benő Attila – Fazakas Emese – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvek és nyelvváltozatok 1–2. Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Kiadó, Kolozsvár, 2007. Borbély Éva: A Korunk társadalomnéprajzi körének története. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. 216–23. Keszeg Vilmos: Folklorisztikai programok a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékén. Néprajzi Hírek XXIX/1–2. 2000, 45–9. A romániai magyar néprajzkutatás egy évtizede. 1990–2001. In: Tánczos Vilmos–Tőkés Gyöngyvér (szerk.): Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti eredményeiről. I. Scientia, Kolozsvár, 2002, 119–70. Keszeg Vilmos (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001. Péntek János: Nemzedékváltás és intézményépítés. In: Keszeg Vilmos (szerk.): Kríza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001, 14–7.
Péntek János akadémikus, egyetemi tanár A láthatatlan alkotó Péntek János akadémikus, professzor széleskörű tudományos, pedagógiai (oktatói), tudományszervező és tudománynépszerűsítő tevékenységét több egymással szorosan érintkező, egymáshoz szorosan kapcsolódó és egymásba átható „halmazba” lehet besorolni. Az egyik a szűkebb értelemben vett tudományos kutatás, amely egyaránt foglalkozik az etnolingvisztika, geolingvisztika (magyar dialektológia), szociolingvisztika (a kisebbségi nyelvhasználat, kétnyelvűség, kontaktológia vizsgálata), az általános nyelvészeti kérdésköreivel. Ennek „látható, kézzel fogható” eredményei a nevével fémjelzett és megjelentetett tudományos művek: könyvek, tanulmányok, kisebb nagyobb szakcikkek. Láthatatlan „termékei”, „eredményei” azok a pedagógusok, ifjú tudósok, még ifjabb tudósjelöltek, akiknek Péntek János professzor átadta, tudását, akiknek egyetemi oktatóként bővítette ismereteit a magiszter- és tudósképzésben részben a Babes–Bolyai Egyetem Bölcsészkarán a Magyar Nyelvtudományi, Magyar Filológiai, Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszék(ek)en és az általa megteremtett néprajzi tanszéken, részben pedig vendégelőadóként a Bukaresti Egyetemen, a debreceni, szegedi, pécsi tudományegyetemeken, a Miskolci Egyetemen, azután számos tudományos konferencián, szakmai tanácskozáson, számos tudományos testületben. Munkásságával az előbbivel természetesen rokon az alkalmazott tudománynak a művelése E téren – gyakorló előadóként, munkálatok irányítójaként és
34
35
elméleti szakemberként is – egyaránt érdeklődési és tevékenységi körébe tartozik a szűkebb és tágabb értelemben vett nyelvművelés, a nyelvi ismeretterjesztés, a pedagógusképzés és -továbbképzés ideértve az anyanyelvi és anyanyelvű oktatás számos gondját, a tudománynépszerűsítés elméleti és gyakorlati kérdéseit a közélet és a közoktatás számos területén. Nagyarányú tudományszervezői, tudományos továbbképző és ismeretterjesztő tevékenységének „színtere” részben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, amelynek 1992-ben alapítója, kezdetben tiszteleti elnöke, majd 1998-tól elnöke és szellemi vezetője. Részben az Erdélyi Tankönyvtanács, melyet 1993-ban hívott életre, és melynek 1998 óta elnöke is. (A tankönyvtanácsban végzett munkájának és az Oktatási Minisztériummal, a Nemzeti Tankönyvkiadóval folytatott tárgyalásainak látható eredménye számos tankönyv, köztük a 11. és a 12. osztály számára készült új nyelvtankönyvek.) Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének égisze alatt – több más szerv, egyesület támogatásával – 1993-tól évente más és más városban megrendezett konferenciákon számos, a nyelvi műveltség, a nyelvi kölcsönhatás az anyanyelvi és anyanyelvű oktatás, valamint pedagógia és a nemzeti öntudat szempontjából is fontos témaköröket vizsgáltak meg és dolgoztak fel, amelyek a kisebbségi (és főleg szórvány-) helyzet égető nyelvi és identitástudati gondjait tárgyalják. Már az egyes kérdéskörök megnevezései is beszédesek: emlékezés az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra; egyház és anyanyelv; a szórvány nyelve; a rádió és tévé nyelve; a tanári beszéd; az írott sajtó nyelve; a nyilvánosság nyelvi lehetőségei; sajtó és gazdaság; reformkor és nyelv; környezeti nyelvek, idegen nyelvek, világnyelvek és az anyanyelv; az egységesítés esélyei a nyelvi tervezésben; informatizált világ és anyanyelv; nyelvpolitika és anyanyelvhasználat; magyarok és szászok a keleti végeken; magyar szigetek és szórványok Dél-Erdélyben; régiók találkozása nyelvben és kultúrában; irodalmi hagyományok és regionális nyelvi értékek a Szilágyságban; Kazinczy Ferenc és a Magyar Nyelv Éve – A magyar nyelv a nyelvújítás korától az internetes levelezésig. E konferenciák egy része az iskolai anyanyelvi és anyanyelvű oktatás gondjairól is szól. Foglalkozik pl. az anyanyelvi és anyanyelvű oktatás nyelvi gondjaival és nyelvi színvonalával, a magyar nyelvű tankönyvek terminológiai és stiláris kérdéseivel, a nyelvművelés, nyelvápolás, nyelvi tervezés gondjaival, a nyelvi tervezés és a hivatalos terminológia kérdéseivel; az anyanyelvű oktatás nyelvhasználatának gondjaival. Az általa létrehozott Erdélyi Tankönyvtanácsban végzett munkája folytatása korábbi, szerzőtársakkal is végzett tankönyvírói munkásságának, valamint az oktatás (nyelvi) gondjait érintő vizsgálatoknak, az anyanyelvi oktatás és az anyanyelvi–anyanyelvű „közlekedést” segítő terminológiai munkáknak (pl. Román–magyar oktatásterminológiai szótár). Ezek közül az egyik legfontosabb a Fazakas Emese szerkesztette Román–magyar közigazgatási szótár és a Mag-
35
36
yar–román közigazgatási szótár, amelynek lektora is Péntek János volt, és az előszót is ő írta). A Nyelv – szöveg – stílus program amely a mindennapok tanítási folyamatában jelentkező, sajátos nyelvi környezetből megfogalmazódó kérdések megvilágításával igyekszik segíteni a magyar a nyelv- és irodalomórák hatékonyságát. Ennek tanfolyamait – ugyancsak Péntek János professzor irányításával – az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, (AESZ), a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Bolyai Nyári Akadémia, a Georgius Aranka Társaság szervezte meg az utóbbi néhány évben. Az előadások vizsgálják a helyes beszéd, a szövegszerkezet, a szöveghangzás és a szöveg- és mondatfonetika összefüggéseit, a jól hangzó beszéd szerepére, a helyesírás, a fogalmazás kérdéseire. Az irodalom tanításával kapcsolatban a szövegértés és értelmezés gondjaira figyelnek, módszertani feldolgozásukat gyakorlatközpontú foglalkozások keretében kívánják megvalósítani. Az AESz megalapítása azért volt fontos, mert az AESz – más társszervezetekkel együtt – szervezője az anyanyelvi ismeretterjesztésnek, a (magyar szakos) pedagógusok irodalmi és nyelvi továbbképzésének és oktatásának, valamint az erdélyi anyanyelvi mozgalmaknak. Az AESZ-t úgy tekintik a magyar szakos pedagógusok, hogy egyik szakmai szervezete is a magyar nyelv és irodalom oktatásának. Az AESz 2009-ben már 14. alkalommal hirdette és rendezte meg az Aranka György nyelv- és beszédművelő versenyt Kolozsváron. A vetélkedőt, mely a neki otthont adó Apáczai Csere János Líceum szervezi, a Georgius Aranka Társaság és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség támogatásával. A versenyre Erdély magyar középiskoláiban működő beszédművelő körök diákjai jelentkezhetnek. A verseny az országos Édes anyanyelvünk nyelvhelyességi és szövegalkotó verseny sátoraljaújhelyi országos döntőjének, illetőleg a magyarországi Kazinczyverseny országos döntőjének előválogatója is. A vetélkedő egyúttal számadás és felmérés a versenyző diákok anyanyelvi ismeretének és nyelvhasználatának állapotáról, de továbbképzési alkalom is a tanárok számára az anyanyelvoktatás állapotáról. Ugyancsak Péntek professzor irányításával szervezik meg minden évben az általános iskolák V–VIII. osztályos tanulói számára a Simonyi Zsigmond helyesírási versenynek, a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára a gyulai Implom József helyesírási versenynek erdélyi fordulóit. E versenyek célja éppúgy, mint az Aranka György versenyeké is, anyanyelvünk ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése. Péntek János professzornak ugyancsak „láthatatlan termékei” azok a gondolatok, amelyeket tudományos testületeknek tanácskozásain, munkaülésein, rendezvényein mond el. És azoknak a – külső szemlélő számára egyáltalán nem látványos – munkálatoknak, amelyeknek irányítója, tanácsadója, szorgalmazója,
36
37
vagy csak „közönséges” munkatársa. Így pl. a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak tisztségviselőjeként, tiszteleti vagy rendes (kuratóriumi) tagjaként, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottság és az Erdélyi Tankönyvtanács kuratóriumi elnökeként, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége alapítója- és elnökeként, az MTA erdélyi Szabó T. Attila Nyelvi Intézetének alapítója és szakmai vezetőjeként. Önkéntelenül felmerül a kérdés: miként tudta-bírja elvégezni, összefogni ezt a sokféle tevékenységet, miként tudja maga mellé állítani azt a seregnyi embert: tanárt, diákot, kutatót, közéleti személyt, aki vele, irányításával együtt munkálkodik? Aki egyszer is beszélt-beszélgetett Péntek János professzorral, aki egyszer is hallotta előadását, felszólalását, látta derűs tekintetét, az nem csodálkozik. Az megérzi, meglátja azt a lángot, amely szeméből, mosolyából, derűs hangjából sugárzik, amely biztos tudást, határozott meggyőződést sugall, azt hogy számra mindig az ÜGY a fontos, amelynek érdekében szót emel, amelyet megvilágít. Az ember azt érzi, ilyen polihisztori tudással, ilyen alázatosan szolgálhattak az Apáczai Cserék, a Szenczi Molnárok, a Pápai Párizok, az Aranka Györgyök, Bolyaiak, akik tudásukat mindig „haza” vitték, annak a népnek, amelynek fiai. Wacha Imre
Köszöntő Péntek János 65. születésnapját ünnepelve alkalomhoz illő ’aratás’-ról szólni – hiszen Péntek János olyan magvető, akinek beérett a vetése. Keze alatt nagyra növekedett a kolozsvári Magyar Nyelvészeti Tanszék; a tanszék oktató- és kutatómunkájában a nyelvtörténet, dialektológia, stilisztika mellett teret nyertek a kurrens elméleti irányzatokhoz kapcsolódó grammatikai, szociolingvisztikai és alkalmazott nyelvészeti kutatások; a tanszék tudományos és tudományszociológiai értelemben is integrálódott a magyar nyelvtudomány egészébe, sőt, egyes tudományterületeken a kutatások központjává vált. Más téren is szárba szökkentek a Péntek János elvetette magok. Az általa elgondolt, megalapított Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület révén 2003 óta több száz szegény sorsú, tehetséges erdélyi falusi magyar gyerek kapott, illetve kap ösztöndíjat ahhoz, hogy középiskolába járhasson, és magyar nyelven tanulhasson. Az ösztöndíjasok első két évfolyamának többsége ma már egyetemista. Péntek János szociolingvisztikai tanulmányai a tudományos és a közgondolkozásra is hatással voltak. Világossá tették, hogy csak akkor maradhat fenn egy nyelv, ha nem szorul vissza a magánéletbe; ha a nyelvet beszélők életük minden színterén használhatják. Ezért nem lehet lemondani a minden szintre kiterjedő magyar nyelvű közoktatásról, a magyar nyelvű egyetemról, a magyar nyelvű közéletről, közigazgatásról, önkormányzásról. A magyar tudományosság
37
38
Péntek János eredményeit a lehető legnagyobb elismeréssel: akadémiai tagsággal honorálta. Sajnos, a társadalmi–politikai közeg kevésbé kedvezett az elvetett gondolat-magvaknak; itt hosszabb ideig kell várni az aratásra. Péntek János megállapításai, az erdélyi magyarság általa megfogalmazott tapasztalatai a közös európai tudás részévé kell, hogy váljanak, és minden bizonnyal azzá is válnak majd az európai kisebbségek nyelvi jogaival, a kisebbségi nyelvek fennmaradásának feltételeivel foglalkozó projektumok, tanulmányok, konferenciák révén. Még egy oka van annak, hogy Péntek Jánost egy arat igét tárgyaló írással szeretném köszönteni. Az arat ige eredeti jelentését (’sarlóval vág’) legtöbbünk számára egy körösfői népdal őrizte meg – és Péntek János is körösfői. A körösfői Péntekek korábban a zenetudományban tettek szert hírnévre. Bartók Béla is, Kodály Zoltán is a körösfői Péntek Györgytől rendelt faragott, festett bútorokat budapesti lakásába. E bútorok ma is megcsodálhatók a Bartók Emlékházban, illetve a Kodály Emlékmúzeumban. Más körösfői Péntekek adatközlői voltak a népdalgyűjtő Bartóknak; némelyikük énekét olykor még ma is hallhatjuk a rádióban a Bartók készítette fonográf-felvételekről. Hadd köszöntse ez az írás Körösfő neves fiát „hazai ízekkel”, és hadd emlékeztesse az olvasót arra a nagyon gazdag nyelvi, zenei és iparművészeti népi kultúrára, melyben munkássága gyökerezik. (Az írás Péntek János születésnapi köszöntő kötetében jelent meg, egy „Mit is jelent aratni” című tanulmány bevezetőjeképpen.)
É. Kiss Katalin
A vendégtanár szemével Péntek Jánosnak nemcsak munkásságára, de személyére is nagyon jellemző a kapcsolatteremtés, ő az, aki a nyelvészek között a legtöbbet tette a kolozsvári nyelvészet és a magyarországi nyelvészeti központok (Budapest, Szeged, Pécs, Debrecen, Miskolc) közötti kapcsolatok, sőt Kolozsvár és a nagyvilágban működő hungarológiai centrumok (Göttinga, Nápoly) közötti kapcsolatok felvételéért és fönntartásáért. Ebben az értelemben Péntek János maga is: jel, ami nem más, mint kapcsolat, kapcsolat két összetevő, signans és signatum, jelölő és jelölt között, sőt több ennél: szimbólum, ami megtöbbszörözött, intenzívebbé tett jel. Ugyanis Péntek János személyében kapcsolódik össze Erdély és Magyarország nyelvi kultúrája, tájnyelv és köznyelv, kisebbségi és többségi nyelvhasználat, regionalitás és univerzalizmus. És van abban is valami jelképes, hogy éppen ő, Kalotaszeg szülötte hozta létre újra és erősítette meg ezeket a kapcsolatokat, mert éppen Kalotaszeg az a kultúrtáj, amely Erdélyben a magyarországiaknak legközelebbi rokona.
38
39
Az otthon világából kiszakadva a nyelv világának egy másik aspektusára irányul később a figyelme, Erdély többnyelvű társadalma különböző rétegeinek nyelve iránt érdeklődve válik a nyelvszociológia, rajta keresztül a kisebbségi oktatás- és nyelvpolitika szaktudósává. Ennek bizonyságául említem itt számos munkája közül mutatóban A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. Budapest, 1999), valamint Anyanyelv és oktatás (Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004) c. könyveit, Nyelvi jogok Romániában [Benő Attilával]. In: Nádor Orsolya–Szarka László (szerk.): Kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003, 123–47), ill. Die juristische Regelung des Sprachgebrauchs in Rumänien und die Muttersprachensprecher. [Benő Attilával] In: Ferenc Glatz (hrsg): Sprache und die kleinen Nationen Ostmitteleuropas. Begegnungen. Schriftenreihe des Europa Institutes. Budapest Band 21. (Europa Institut, Budapest, 2003, 71–86), valamint A külső régiók esélyei az új évszázad magyar nyelvű kommunikációjában. In: Balázs Géza (szerk.): A magyar nyelvi kultúra jelene és jövője II. (MTA Társadalomkutató Központ, Budapest 2004, 213–28). Megnyerő személye, kontaktusteremtő képessége teszi őt magával ragadó előadóvá. Szóbeli megnyilatkozásait átláthatóság, gazdaságosság és tömörség, egyszóval megformáltság jellemzi, ami véleményem szerint közvetlen kapcsolatban van szülőhelye, Kalotaszeg népművészetével, ill. avval, hogy ő ebben a szép és jól megformált világban nevelkedett. Amellett, hogy előadásai az adott kérdés nagyvonalú megközelítését adják, érzékletesek is, és érzékletességüket attól nyerik, hogy tele vannak személyes utalásokkal. Különleges képessége, hogy széles látóterében mindig meg tudja különböztetni az egyént, és gondot fordít rá, hogy ennek jelét is adja. Innen van, hogy hallgatói, de kollégái is, úgyérzik, hogy figyelő szeme rajtuk van, s ezért őreá mindig számíthatnak, és ugyanezért fogadják el őt vitathatatlan tekintélyű vezetőjükké. A fölvetődő problémákat – legyenek bár azok emberi, szakmai vagy generációs természetűek – gyorsan fölismeri, és nagy empátiával, de a lehetséges leggyorsabb módon kezeli is őket. A kompromisszumok embere, aki a legnehezebb helyzetekben is megtalálja az arany középutat, és személye a garancia arra, hogy a korábban vitatkozó felek ígéretüket betartják. Több mint másfél évtizedes tanszékvezetői működése gyarapodást, gazdagodást, differenciálódást jelentett a nyelvészet, az irodalom és a néprajz egyetemi oktatásában. A magyar irodalom 1993-ban, az általa 1990-ben újra indított néprajz szak 2002-ben kapott külön tanszéket a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. E három tanszék mostani professzorai és munkatársai mind Péntek János tanítványai voltak, aki nemcsak nyelvészként, hanem néprajzosként, folkloristaként, művelődéstörténészként és kultúrszemiotikusként hatott reájuk. Segítője volt az Irodalmi Tanszék szélesedő kutatási és oktatási spektrumának, amennyiben az Erdély valóságos és szellemi határain túlra is törekedett kitekinteni, támogatója volt az Irodalmi Tanszék kebelén belül folyó finn nyelvi stúdiumoknak, és útra bocsátója volt a Néprajzi Tan-
39
40
széken meginduló modern értelemben vett antropológiai kutatásnak és oktatásnak. A Nyelvészeti Tanszéken az ő támogatásának köszönhetően vált elfogadottá és nemzetközileg elismertté a kognitív nyelvészet kutatása és oktatása Szilágyi N. Sándor vezetése alatt, és lett a kontaktológia mellett a fordítástudomány is elismert diszciplína Benő Attila előadásain, miközben tovább folynak a tanszék régen megindult projektumai. Magyarországi vendégtanárként magam hol itt, hol az Irodalmi Tanszék kebelén belül működő finn stúdiumok oktatásából veszem ki a részem, attól függően, mire van szükség. A finneknél most éppen országismeretet és szintaxist adok elő, a Nyelvészeti Tanszék mesterkurzusán pedig antropológiai nyelvészetet tanítok. Nem kell külön hangsúlyozni, mert az elmondottakból egyenesen következik, hogy messze tekintő tudományszervezőként Péntek János alapvető szerepet játszott a mesteri és doktori iskolák létrehozásában, sőt ezeknek máig ő a hivatott vezetője és fő mozgatója Kolozsváron: az ő irányításával mesteri és doktori fokozatot elért tanítványainak száma meghaladja a negyvenet. (Az írás részlet abból a pályaképből, amelyet a szerző 2007 októberében írt a Péntek Jánost köszöntő kötetbe). Simoncsics Péter
40
41
PÉNTEK JÁNOS MUNKÁIBÓL
41
42
42
43
43
44
44
45
Borítók: 1 Első külső: címlap 2. Első belső: fülszöveg 3. Hátsó belső: lista 53-90. 4. Hátsó külső: lista 1-52.
45
46
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 89.
péntek János
Budapest 2009
46
47
Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások Nem szokványos kiadványt ajánlunk az olvasó figyelmébe a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozatunkkal. Különlegessége – egyebek mellett – abban rejlik, hogy írott szöveg, video- és hangfelvétel együttesével mutatunk be közel száz hazai nyelvészt, továbbá a társtudományok néhány jeles képviselőjét, akiknek tudományos munkássága főleg az elmúlt század második felében teljesedett ki, akik tudományos fokozatokat értek el, jelentős szakmai irányító és közéleti szerepet töltöttek be, országos, s számos esetben nemzetközi ismertséget, elismertséget szereztek. Szakmai és emberi indíttatásból az MTA Nyelvtudományi Intézetének fonetikai osztályán végzett munkám mellett, a kísérleti fonetikában használt kép- és hangrögzítő eszközeink felhasználásával 1975-ben kezdtem pályatársaimról felvételeket készíteni. Így gyűlt össze az a jelentős videóanyag, melynek további feldolgozását és kiegészítését az ELTE Fonetikai Tanszékén végeztem 1986 és 2000 között. A szándék ma is töretlen, a munka folytatódik – kissé megváltozott keretek között. Elképzelésem megvalósításában munkatársaim közül többen működtek közre mind az intézetben, mind az egyetemen. Köszönet érte nekik éppúgy, mint nyelvész kollégáimnak, akik kedves tanítványi visszaemlékezésekkel, szakmai értékelésekkel, méltatásokkal járultak hozzá a nemes szándék és cél megvalósításához. Sajnálom, hogy pályatársaim közül többen nemet mondtak felkérésemre. A pályaképeknek általunk választott formája – azaz a) hogy ki-ki személyesen önvallomásként szubjektíven beszélhessen pályájáról, szakmai tevékenységéről, megvalósított vagy csak megálmodott terveiről, b) hogy munkáinak bibliográfiája hitelesítse a megrajzolt pályaképet, c) hogy kortársi méltatást is adjunk róla – reményeink szerint hozzásegít a tudós személyiségek objektív megítéléséhez, aminek ugyanúgy szükségét éreztük a felvételek elindításakor, mint napjainkban is, és feltehetően még a jövőben sem lesz másképpen. Az emberi és szakmai minőség megítélése egyáltalán nem könnyű feladat, sohasem történik elfogulatlanul, tévedésektől mentesen. Az életpályák több dimenzióban való megvilágításával, úgy gondoljuk, hiteles forrásanyaghoz juttatjuk a jövő szakembereit. Ezzel nemcsak az itt bemutatkozó/bemutatott pályatársak reális megítélhetőségét segítjük, a pályaképekből szakmai munkájukhoz nélkülözhetetlen ismereteket meríthetnek, értékes tapasztalatokat szerezhetnek. A videofelvételeken megörökített „külsőből”, a lélek tükreként megjelenő arckifejezésből, valamint az élőszó erejével kifejezett gondolatokból ránk sugárzó emberi habitus hatása lenyűgözőbb minden írott szövegnél. Látva, hallgatva és olvasva még nagyobb időtávlatban is „megelevenednek”, emberi közelségbe kerülnek. Egy „rázós”, emberpróbáló történelmi kornak voltak/vagyunk szellemi munkásai. A Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások fontos kortörténeti dokumentum is az utánunk jövő értelmiségiek számára. Budapest, 1994. november 15. – 1998. január 27. – 2004. január 29. Bolla Kálmán
47
48
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK (Újabb felvételek)
53. BAŃCZEROWSKI JANUSZ 55. GADÁNYI KÁROLY 57. SUBOSITS ISTVÁN 59. BÉKÉSI IMRE 61. BÜKY LÁSZLÓ 63. SZÉPE GYÖRGY 65. RÓNA-TAS ANDRÁS 67. ADAMIK TAMÁS 69. WACHA IMRE 71. BÜKY BÉLA 73. BENCZE LÓRÁNT 75. ZIMÁNYI ÁRPÁD 77. FÖLDI ÉVA 79. KLAUDY KINGA 81. É. KISS KATALIN 83. KAKUK ZSUZSA 85. HIDASI JUDIT 87. ZOLTÁN ANDRÁS 89. PÉNTEK JÁNOS
folytatás a hátsó borítóról 54. NYOMÁRKAY ISTVÁN 56. PUSZTAY JÁNOS 58. H. TÓTH IMRE 60. ÉDER ZOLTÁN 62. RÉDEI KÁROLY 64. SZABÓ JÓZSEF 66. SZENDE TAMÁS 68. BENCÉDY JÓZSEF 70. BOLLA KÁLMÁN 72. BALÁZS GÉZA 74. KEMÉNY GÁBOR 76. HAVAS FERENC 78. CS. JÓNÁS ERZSÉBET 80. LENDVAI ENDRE 82. PRÓSZÉKY GÁBOR 84. NYIRKOS ISTVÁN 86. KESZLER BORBÁLA 88. BAKRÓ-NAGY MARIANNE 90. GULYA JÁNOS
Eddig megjelent füzetek: 1., 4., 6., 7., 8., 9., 11., 12., 15., 17., 19., 21., 23., 24., 26., 27., 28., 29., 31., 33., 34., 35., 37., 38., 39., 40., 42., 43., 44., 45., 48., 49., 51., 52., 53., 54., 55., 56., 57., 58., 59., 60., 61., 62., 63., 64., 66., 67., 68., 69., 70., 71., 72., 73., 74., 75., 76., 77., 78, 79., 83., 85., 87., 89., 90.
48
49
MAGYAR NYELVÉSZ PÁLYAKÉPEK ÉS ÖNVALLOMÁSOK 1. BALÁZS JÁNOS 2. BALOGH DEZSŐ 3. BALOGH LAJOS 4. BÁRCZI GÉZA 5. BARTÓK JÁNOS 6. BENKŐ LORÁND 7. BERECZKI GÁBOR 8. CZEGLÉDY KÁROLY 9. DEME LÁSZLÓ 10. DEZSŐ LÁSZLÓ 11. DOMOKOS PÁL PÉTER 12. DOMOKOS PÉTER 13. ELEKFI LÁSZLÓ 14. ERDŐDI JÓZSEF 15. FÁBIÁN PÁL 16. FOGARASI MIKLÓS 17. GREGOR FERENC 18. GRÉTSY LÁSZLÓ 19. HADROVICS LÁSZLÓ 20. HAJDÚ MIHÁLY 21. HAJDÚ PÉTER 22. HEGEDŰS JÓZSEF 23. HERMAN JÓZSEF 24. IMRE SAMU 25. JUHÁSZ JÓZSEF 26. KÁLMÁN BÉLA
27. KÁROLY SÁNDOR 28. KERESZTURY DEZSŐ 29. KIEFER FERENC 30. KISS LAJOS 31. KOVALOVSZKY MIKLÓS 32. LAKÓ GYÖRGY 33. LŐRINCZE LAJOS 34. B. LŐRINCZY ÉVA 35. MOLLAY KÁROLY 36. MOLNÁR JÓZSEF 37. NYÍRI ANTAL 38. PAPP FERENC 39. PAPP LÁSZLÓ 40. RÁCZ ENDRE 41. J. SOLTÉSZ KATALIN 42. SZABÓ DÉNES 43. SZABÓ T. ATTILA 44. SZATHMÁRI ISTVÁN 45. SZENDE ALADÁR 46. TAMÁS LAJOS 47. TELEGDI ZSIGMOND 48. TOMPA JÓZSEF 49. VÉGH JÓZSEF 50. VÉRTES O. ANDRÁS 51. ZSILKA JÁNOS 52. PÉTER MIHÁLY ***
49