Magyar - lengyel nemzetközi kapcsolatok a huszadik században

Külkereskedelmi Főiskolai Kar

Magyar - lengyel nemzetközi kapcsolatok a huszadik században Történelmi, politikai, gazdasági és társadalmi együttműködések, eltérő és párhuzamos megoldások az első világháborútól a Visegrádi Szerződésig

Konzulens: Dr. Marinovich Endre CSc

2011

Készítette: Petővári László szak: Nemzetközi tanulmányok tagozat: Msc L 2011

1

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 1.1 A témaválasztás indoklása

3 3

1.1.1 Az aktuális bel- és külpolitikai változások és a lengyel kapcsolatok

3

1.1.2 Gazdasági kapcsolatok

4

1.1.3 Kulturális kapcsolatok

5

1.1.4 Lengyel - Magyar Összetartozás Éve programsorozat 2011

5

1.2 A dolgozatnak szánt használati érték

6

1.4 A kutatási módszertan ismertetése

6

1.3 Köszönetnyilvánítás

7

2. Az első világháború 2.1 Lengyelország újjászületése 3. Versailles és következményei 3.1 Változás a gazdasági kapcsolatokban 4. Külpolitikai kapcsolatok a két világháború között

8 8 9 10 11

4.1 Bethlen megoldása

11

4.2 Magyar Intézet

12

4.3 Magyar-lengyel határ

12

4.3 Becsületbeli ügy

13

5. A második világháború

14

5.1 Segítségnyújtás a háború kezdetén

14

5.2 Katyń és magyar vonatkozásai

15

5.3 A lengyel menekültek befogadása

16

5.3.1 Határnyitás

16

5.3.2 A polgári hálózat

17

5.3.3 Katonai és civil együttműködés

17

5.3.4 Dr. Antall József és Henryk Sławik

18

6. A szovjet uralom időszaka 6.1 A kommunizmus megerősödése

21 22

2 6.2 A látszatdemokráciák kialakulása

23

6.2.1 Lengyel-magyar párhuzamok a kommunista hatalomátvétel három szakaszában 23 6.2.2 A központi tervgazdaság

25

6.2.2.1 Tervgazdaság az iparban

25

6.2.2.2 Tervgazdaság a mezőgazdaságban

27

7. A magyar-lengyel gazdasági kapcsolatok áttekintése a hetvenes évek végéig

28

8. A sztálinizmus megrendülése

29

8.1 Az olvadás időszaka

29

8.1.1 A magyar „olvadás”

30

8.1.2 A lengyel „olvadás”

31

8.2 1956-hoz vezető egyéb utak

32

9. Kitörési kísérletek a keleti blokkból 9.1 1956

33 33

9.1.1 Poznan – Budapest

34

9.1.1 Poznan – Budapest utóhangja

43

9.1.2 A magyar forradalom és a lengyel sajtó

44

9.1.3 A magyar forradalom értelmezésének átalakulása a lengyel vezetésben

45

9.1.4 A Nagy Imre per értelmezésének átalakulása a lengyel vezetésben

47

9.1.5 1956 októberének vívmányai és a visszarendeződés

47

9.1.6 A posztsztálinizmus, avagy ideológiai és politikai szemléletváltozások

50

9.2 A Szolidaritás

52

9.2.1 A „lengyel-Jaruzelski” háború

55

9.2.2 A háború áldozatai

56

9.3 Magyarország és a lengyel válság

57

9.3.1 A LEMP és az MSZMP

57

9.3.3 Válság és hazugság

60

9.3.4 Jaruzelski és Kádár

61

10. A rendszerváltozások és a Visegrádi Szerződés

62

10.1 Kádár és 1989

62

10. 2 Lengyelország − 10 év, Magyarország 10 hónap

62

10.3 Integrációs törekvések

63

3

1. Bevezetés A nemzetközi kapcsolatok történetében szinte példátlan módon a magyar-lengyel kapcsolatokat ezeréves kölcsönös egyetértés és szívélyes barátság jellemzi. A két nemzet összetartása, hasonló politikai története megalapozta, az azonos ellenségekkel szemben közös jelszavakkal folytatott harcok áldozatai pedig közös vérrel pecsételték meg ezt a barátságot. A 20. századi magyar-lengyel nemzetközi kapcsolatok beható tanulmányozása igényt tart a közös történelmi és társadalmi, sőt kulturális és művészettörténeti múltunk ismeretére. A feudális kor dinasztikus kapcsolatait, Báthory István uralkodását,1 a 16. század eleji Krakkó egyetemének magyar diákjait és az 1848-49-es szabadságharc emlékével egybeforrt Bem apót a közös múlt legismertebb példáiként tartjuk számon. A dolgozatomban vizsgált 20. századi kapcsolatainkkal kiegészülve ezek képezik alapját a szállóigévé vált lengyel-magyar barátságnak, mely mindkét nép történelmi emlékezetében elevenen él. 1.1 A témaválasztás indoklása Témaválasztásomnak többszintű aktualitás adott alapot. 1.1.1 Az aktuális bel- és külpolitikai változások és a lengyel kapcsolatok A legfontosabb tényező az volt számomra, hogy a jelenünket meghatározó bel- és külpolitikai változások közepette is egyértelmű a két nemzet kapcsolatának prioritása és kontinuitása. A 2010-ben felálló új kormány miniszterelnökeként Orbán Viktor először Varsóba utazott hivatalos látogatásra. A kormányszóvivő tájékoztatása szerint a kormányfő első útja azért vezetett Lengyelországba, mert Magyarország számára stratégiai fontosságú a közép-európai együttműködés erősítése, és e szempontból kiemelkedő fontosságú a

1

Báthory uralkodásának idejét a lengyel történelem legvirágzóbb korszakaként jegyzik. Báthory az egész lengyel hadsereget magyar mintára szervezte át, sőt a gyalogság zömét magyar csapatok alkották. Ebben az időszakban sok magyar szó honosodott meg a lengyel nyelvben, elsősorban a hadászati kifejezések terjedtek el, mint: katona, husarz, forgó, czako (csákó), szyszak (sisak), doloman (dolmány), bekiesza (becsek), paiz stb.

4 magyar-lengyel összefogás. A miniszterelnökök a találkozót követően elmondták, hogy eddig példátlan együttműködésre készülnek a 2011-es uniós elnökségük idején.2 A napjainkban is meghatározó fontossággal bíró magyar-lengyel kapcsolat indokolttá teszi a közös múlt kutatását és felelevenítését, mert a kormányközi kapcsolatfelvételt szükségszerűen követni fogja számtalan új

kezdeményezés, mely a két nép

összefogásában, új politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatteremtésében keresi azokat az előnyöket és erőket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy napjaink kihívásaival eredményesen nézhessünk szembe az élet majd minden területén. A közös múlt mélyebb ismerete hitelesebbé, megalapozottabbá teheti az évezredes barátságot, egyben erősítheti és gazdagíthatja a jövő minőségileg új kapcsolatait. 1.1.2 Gazdasági kapcsolatok Magyarországot és Lengyelországot gazdasági szempontból is stratégiai érdekek fűzik össze. Kétoldalú kapcsolatainkban a közös EU-tagság meghatározó. Lengyelország földrajzi fekvése, a magyarral sok tekintetben hasonló és egymást kiegészítő gazdasági szerkezete, közel 40 millió fős piaca az alapja gazdasági kapcsolatainknak. A két ország kapcsolataiban leginkább a kereskedelem visszaesése lett a következménye a gazdasági válság hatásainak. A 2009. évi adatok alapján a forgalom igen jelentősen, közel húsz százalékkal csökkent. A közvetlenül a magyar fogyasztókhoz kerülő lengyel termékek, mint az élelmiszerek és a könnyűipari termékek esetében mérsékeltebb volt a visszaesés, de a statisztikai adatok alapján a gépipari, autóipari és elektronikai termékek gyártói és importőrei nagyarányú veszteségeket kellett elkönyveljenek. A társadalmi, tudományos, kulturális kapcsolatok erősítése ösztönzőleg hat a gazdasági kapcsolatkora. Elősegíti a magyar gazdaság pozitív irányváltoztatását, növeli a kölcsönös befektetések iránti érdeklődést.3

2

"Azt szeretnénk, hogy amikor Magyarország az EU-elnökséget Lengyelországnak átadja, az ne felületesen történjen, bizonyos ügyek a lengyel EU-elnökség napirendjén is szerepeljenek, és így az egész évben kiemelt szerepet kapjanak" – nyilatkozta Orbán Viktor. (Az index.hu és a hirado.hu hírei alapján) 3 A magyar és a lengyel cégek befektetői aktivitása 2010 második felétől folyamatosan erősödik. A legjelentősebb magyar befektetők a TriGránit, a Richter Gedeon, a BorsodChem, az Egis, a Nordénia, a Wizz Air és a Masterplast. Pontos statisztika hiányában, becslések alapján, a magyar befektetések 400-450 millió euró nagyságrendre tehetők.

5 1.1.3 Kulturális kapcsolatok Az elmúlt évek lengyel kulturális eseményei vonzották a figyelmet a kultúrnagyhatalom Lengyelország irányába. Kétoldalú és nemzetközi rendezvénysorozatok részesei lehettünk, így a két nép kapcsolata újra fókuszba került. A „Csongrád Megyei Lengyel Év 2009" eseményei Kárpátalja „hazatérésének”, a lengyelmagyar határ 70 évvel ezelőtti helyreállításának és a lengyel menekültek magyarországi befogadásának állítottak emléket. A kultúra világa 2010-ben ünnepelte a

romantika egyik

legnagyobb

hatású

zeneszerzőjének, Frédéryk Chopin születésének 200. évfordulóját. Ehhez kapcsolódva a budapesti Lengyel Intézet is több jelentős magyar esemény szervezését, illetve támogatását vállalta magára a Nemzetközi Chopin Év keretében. 1.1.4 Lengyel - Magyar Összetartozás Éve programsorozat 2011 2011 a magyar és lengyel EU elnökség éve, melynek köszönhetően egész Európa Budapestre és Varsóra figyel. Európa szemében eddig is közeli szövetségesként emlegették a lengyeleket és magyarokat, s mi tudjuk a legjobban, hogy nem ok nélkül: Közös keresztény gyökereink, egymás iránti elköteleződésünk, hazaszeretetünk, demokratikus gondolkodásunk és családközpontúságunk baráttá forrasztotta nemzeteinket. A szocialista blokkban Lengyelország sokszor különcként viselkedett, s a rájuk jellemző kitartás eredményezte azokat a réseket a kommunizmus falán, melyeken felbátorodva egész Kelet-Közép-Európa nekiláthatott a bontási munkálatoknak, majd új alapot vetve, népei szabadságát kezdhette felépíteni. A rendszerváltozást követő két évtizedben a gazdaság és a társadalom rendbetétele mellett nem volt kellő időnk és energiánk, hogy tovább tudjuk építeni történelmi kapcsolatainkat barátainkkal, a lengyelekkel. Most azonban a feledés homályába burkolózott kapcsolatok újraélesztéséért, és ennek az erős szövetségnek a fiatalokkal való megismertetéséért az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat a 2011-es esztendőt a Lengyel – Magyar Összetartozás Évének hirdette

A legnagyobb lengyel befektetések Magyarországon: zuglói városközpont, Reserved üzlethálózat, Tatoom üzletek, Sphinx éttermek, valamint a Maspex által megvett Olympos-Top Kft., Plusssz Vitamin és Apenta cégek A Magyarországra érkezett lengyel tőke nagyságát érintően sem rendelkezünk pontos adatokkal, nyilvántartásokkal, értéke a 2008. év elejére feltehetően elérte a 100 millió eurót. (A KSH és a Napi Gazdaság adatai alapján.)

6 meg, melynek keretében országos rendezvénysorozatokat indít útjára. A megfogalmazott célokhoz nem csak szervezett rendezvényekkel lehet csatlakozni, munkámmal egyénileg szeretnék részt venni a programban. 1.2 A dolgozatnak szánt használati érték A jövő építésének egyik alapköve a múlt kutatása, s a magyar – lengyel múlt alapjaira a ma politikusai, üzletemberei, gondolkodói és művészei annál jobban építhetnek, minél jobban ismerik, s minél többet merítenek az évezredes barátság tapasztalataiból. Dolgozatommal ehhez az ismeretszerzéshez és barátsághoz szeretnék hozzájárulni. 1.4 A kutatási módszertan ismertetése A történetírás alapproblémája, hogy a múltat el kell választani a jelentől. Sok esetben a kutatók addigi élete egybeesik a vizsgált időszakkal, s a jelenük oly szorosan kötődik a közelmúlthoz, hogy nem könnyű elkerülniük az aktualizálás és a politika útvesztőit. A jelenkori történetírásban a történész feladatát4 és az alkalmazott módszertanát illetően két fő irányzat figyelhető meg. A történészek egyik csoportja a mítoszoktól való teljes függetlenségre törekszik, melyet úgy valósít meg, hogy a tudományos objektivizmusra alapozva mind a „kommunista rezsim”, mind az „antikommunista ellenzék” mítoszát negligálja. Módszertan szempontjából e történészek a teljes teóriamentességet képviselik. Sokszor mellőzik az interpretációt, mondván, hogy a források önmagukért beszélnek. A levéltári dokumentumok nagy mennyiségű, változtatás nélküli közlése módszertanuk és publikálásuk alapvető jellemzője. A történész feladatát illetően a másik tábor az értékek teóriáját képviseli. Ebből következik, hogy hitvallásuk szerint munkájukat a társadalom erkölcsi tanításának szolgálatába kívánják állítani. Hazájuk történetéről nem csak azért írnak, mert hivatásukból, szakmájukból kifolyólag érdekli őket a terület, hanem mert azt erkölcsi kötelességüknek érzik. Histográfiai megközelítésemnek, s egyben a kutatási módszertanomnak alapja a két fő irányzat szintézise. Ez a szintézis az interpretációt illetőleg objektivitásra törekszik, a vizsgált 4

események

(a

huszadik

századi

A feladatában benne foglaltatik a célja és motivációja is.

lengyel-magyar

kapcsolódási

pontok)

7 kiválasztásában, tárgyalásuk mennyiségének és mélységének megválasztásában pedig – főként arra való tekintettel, hogy e dolgozat nem törekedhet a teljesség igényére – szubjektív marad. 1.3 Köszönetnyilvánítás A felkészüléshez elengedhetetlen könyvtári munkában Jakab Éva volt segítségemre, aki mindig gyorsan alkalmazkodva a kutatási súlypontjaim gyakori megváltoztatásához, igen tiszteletre méltó szakmai tapasztalattal látott el tanácsaival. A Kitörési kísérletek a keleti blokkból című fejezet 1956-os eseményeinek felidézéséhez nagy segítséget kaptam édesapámtól, aki Budapesten, mint elsőéves orvosi egyetemi hallgató élte át e nehéz, de dicsőséges időket. Élményei elmesélésével sokat segített abban, hogy a történelmi ismeretek számomra is elevenné, személyessé válhassanak. A legtöbb szakmai segítséget konzulensemtől, Dr. Marinovich Endrétől kaptam, aki történelemformáló időszaknak, a rendszerváltoztatás időszakának volt tevékeny és elismert részese. Kimagasló pályafutásának tapasztalatai és egyetemes tudása tette őt hitelessé, a vele való konzultációkat pedig élménnyé munkám során.

8

2. Az első világháború 2.1 Lengyelország újjászületése A 20. század elején a három részre darabolódott Lengyelország újraegyesítésére és függetlenségére irányuló többoldalú törekvések egyre hangosabban hallatták hangjukat.5 Oroszország és Németország is előállt a maga érdekei táplálta verziójával, így a lengyel politikai körökben a legkülönbözőbb elképzelések láttak napvilágot a helyzet eredményes kihasználására. A világháború alatt a lengyellakta területekről három hadseregbe több mint hárommillió katonát soroztak be, így több tízezer lengyel katona egymás ellen harcolt az ellenséges vonalak mindkét oldalán. Szomorú katonadal utal erre az embertelen helyzetre: „S ha szuronyodat a köpenybe szúrod, nem ellenséged pusztul, Te vagy Káin, Káin bűne nélkül.”6 Az osztrák-magyar hadseregbe sorozott lengyel katonák közül elesett több mint kétszázezer, a németekhez besorozottak közül több mint százezer, s az orosz oldalon harcolók közül közel hatvanezer. A sebesültek száma pedig megközelítette az egymilliót. A hadszíntér önálló életre kelése – mely alatt a kelet-galíciai területre behatoló oroszok kiszámíthatatlanságát, s az őket kiszorító osztrák-magyar hadsereg agresszivitását értem – zavart keltett a lengyel vezetésben, mert a különböző ukrán és lengyel politikai körök eltérő fogadtatásban részesítették az eseményeket. A sokszínű elveket valló lengyel pártok és

csoportosulások

sikeresen

megegyeztek

abban,

hogy

a

lengyel

államiság

helyreállításának egyetlen esélye a központi hatalmak és az antant várható összecsapása utáni szükségszerű rendeződés, melynek keretében a győztes hatalom biztosíthatja a lengyel függetlenséget. A súlyos kérdés nemcsak az áldozatok és terhek várható nagysága volt, hanem az is, hogy ki mellé kell állni a hatalmas háborúban. A lengyel kérdés körül nagyobb politikai aktivitás csak a Monarchiában, azon belül pedig Magyarországon volt tapasztalható ebben az időszakban. Ennek egyik meghatározó oka az 5

1912-ben már négy részről is beszélhetünk, amikor Oroszország leválasztotta a Lengyel Királyságról a chełmi területet, hogy biztosítsa magának az utat a teljes oroszosítás előtt. 6 Nehéz e dalszöveget úgy hallgatni, hogy ne jusson eszünkbe az 1990-es évek délszláv válsága, ahol a horvát és a szerb sorozta magyar testvér támadt testvér ellen, s ha megtagadták, saját tisztjeik lőtték le őket.

9 volt, hogy Józef Piłsudski, a lengyel függetlenség egyik vezéralakja az osztrák-magyar hadsereg kötelékében alakította meg első lövészezredét. A későbbi önálló lengyel hadsereg alapját képezte ez az egység. 1912-ben pedig kezdeményezésére létrejön a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottsága, elsősorban a galíciai lengyel pártok részvételével. A kezdeményezést, s egyben a lengyel függetlenségi összefogást Bécs azzal a szándékkal támogatta, hogy olyan állam jöjjön létre, amely a Monarchia égisze alatt egyesíti a lengyel területeket. A trialista elképzelés, amely alapján Galíciához kívánták csatolni a volt Lengyel Királyság területét, a magyar parlamentben is éles vitákat váltott ki. 1916-ban felerősödtek a függetlenséget garantáló hangok úgy a német és osztrák császár részéről, mint az orosz cár irányából. Az előbbi abban a reményben tett ígéreteket, hogy hadseregét majd feltöltheti lengyel katonákkal, az utóbbinak pedig már ígérni sem maradt sok ideje, mert uralkodását elsöpörte az orosz forradalom. A nagyhatalmakat a breszti béke után már nem kötötte az orosz szövetségi érdek, és 1917 januárjában már az Egyesült Államok elnöke is programjába vette a lengyel állam újjáalakítását. Amikor Piłsudski úgy látta, hogy már nem áll érdekében az együttműködés AusztriaMagyarországgal, kiprovokálta a légiók feloszlatását. (Az ezt követő magdeburgi bebörtönzése, majd onnét 1918. november 10-én történt kiengedése és a hatalomba való dicsőséges visszatérése olyan fordulat, amelyhez hasonló – mintegy fél évszázaddal később – visszaköszön Władysław Gomułka, Nagy Imre és Kádár János politikai pályafutásában is. Ezen összefüggések tanulmányozása minden bizonnyal érdekes következtetéseket vonna maga után a kommunista hatalomátmentés technikáinak vizsgálata terén, de ez már egy másik elemzés témája lehetne.) Végül az antant hatalmak győzelme nyomán Lengyelország újra visszakerült Európa térképére, s a háború utáni béketárgyalásokon minden politikai erő deklarálta a lengyel állam függetlenséghez való jogát.

3. Versailles és következményei A versailles-i békerendszer megszüntette a hosszú évszázadok óta fennálló lengyel-magyar közös határt, és sok tekintetben markánsan átalakította a lengyel-magyar kapcsolatokat. Az antant már a háború alatt megígérte a feltételeket a leendő nemzetállamoknak, s a végrehajtás különbsége a lengyeleknek egyfajta túlnyerést, a magyaroknak pedig kiheverhetetlen tragédiát okozott.

10 A nyertes-vesztes felállás óhatatlanul magával vonta a következményekből adódó feszültségeket, s az ellentétes érdekek kereszttüzében háttérbe szorult az évezredes barátság. Magyarország

megkezdte

szélmalomharcát

a

határok

megváltoztatására,

míg

Lengyelország azok megtartására, megerősítésére törekedett. A nemzetközi kapcsolatok mozgásiránya is ellentétes volt: Budapest kényszeredetten Németország felé tolódott a monarchista tendenciák felerősítésével, Varsó pedig Franciaország, az új status quo fő szószólója védelmét kereste, és egyaránt vonakodott a trianoni békeszerződés ratifikálásától, és a Magyarországgal való béke megkötésétől. Az pedig, hogy Franciaország szorosabbra fűzte diplomáciai kapcsolatait Romániával, csak fokozta a lengyel-magyar feszültséget. Azonban a történelem erejével kialakult barátság még ilyen nehéz körülmények között is hozott példát az együttműködésre. Az 1920-ban vívott lengyel-szovjet háború idején a magyar állam katonai segítséget ajánlott fel a lengyel hadvezetésnek. Igaz, hogy a gyakorlatban végül ez lőszerek és fegyverek szállításában merült ki, de a diplomáciai jelentőségét az is kiemeli, hogy a segítő szándék kinyilvánítása egyedüli volt részünkről. A békediktátum következtében a háború veszteseként Magyarország megalázott helyzetbe került, elvesztette területének mintegy kétharmadát, lakosságának pedig több mint a felét. Minden harmadik magyarnak a szomszédos országok kisebbségének tagjaként kellett folytatnia életét. A nemzetközi elszigeteltség, az új határok mentén lakó családok szétszakítása és a háború okozta pusztítás gazdaságilag, társadalmilag egyaránt tönkretette az országot. 3.1 Változás a gazdasági kapcsolatokban A Felvidék elragadásával Magyarország és Lengyelország közé ékelődött Csehszlovákia. A Lengyelországba irányuló áruforgalmunkat csakis rajta keresztül bonyolíthattuk le. De nemcsak e kedvezőtlen földrajzi elrendeződés gyengítette a magyar-lengyel kereskedelmi kapcsolatokat, hanem a kedvezőtlen csehszlovák tarifapolitika is. 1925. szeptember 5-én kicserélték a magyar-lengyel kereskedelmi egyezmény ratifikált okmányait.

11 A lengyel-magyar kereskedelmi egyezmény hatása a két ország közötti áruforgalomra A Magyarországra

A Lengyelországba

irányuló lengyel

irányuló magyar

export értéke

export értéke

Időszak

1925. II. félév

17708000 arany frank

Egyenleg Lengyelország részére

9818000 arany

7890000

frank

1926

41559000 zloty

16161000 zloty

25398000

1927

53980000 zloty

46473000 zloty

7507000

1928 I-III. félév

30500000 zloty

38443000 zloty

-7943000

Forrás: Dr. Sipos Sándor: Külkereskedelmünk irányváltozásai és a magyar-lengyel áruforgalom. Különlenyomat a Mezőgazdasági Közlöny 1939. évi 1. számából. In: KOVÁCS ENDRE [1971]

4. Külpolitikai kapcsolatok a két világháború között 4.1 Bethlen megoldása Az új viszonyok között Magyarország nem látta tisztán a lengyel külpolitika lehetséges új irányait, s ezen időszakra a feszült hallgatás nyomta rá bélyegét, egészen 1926. július 21éig, amikor a szejm külügyi bizottságban Zaleski külügyminiszter ismertette az új lengyel külpolitika célkitűzéseit, melynek keretében kijelentette: Lengyelország

békére

törekszik,

erejét

leköti

a

belső

rekonstrukció,

s

a

legmesszebbmenőkig szüksége van a nemzetközi együttműködésre. A magyar követ kérdésére felelve Zaleski azt nyilatkozta, hogy Lengyelország soha nem lesz tagja a kisantantnak, mert az alapjaiban Magyarország ellen irányulna, ami ellentmondana az évszázadok óta fennálló barátságon túl még Lengyelország érdekeinek is. (KOVÁCS E. [1971]) 1927-ben a Bethlen-korszak magyar külpolitikája európai megjelenésének következtében Magyarország elszigeteltsége felengedett. A magyar-lengyel viszonyt javulás jellemezte, melynek következtében 1928. március 10-én a magyar és a lengyel külügyminiszter megvizsgálta, hogy milyen lehetőségek vannak a két ország kapcsolatának szorosabbá tételére. Pontokba szedték azokat a kérdéseket, amelyek a két kormány politikáját elválasztották egymástól: 

Magyarország békés úton, de meg kívánja változtatni a határokat

12 

Lengyelországnak

az

az

érdeke,

hogy

a

békeszerződések

érintetlenül

fennmaradjanak. 

A kisantant államokhoz eltérő a két ország viszonya.

Nagyobb hangsúlyt fektettek azokra a kérdésekre, amelyekben nyilvánvaló volt a megegyezés lehetősége. Ennek következtében még ez évben létrejön a magyar-lengyel szerződés, melyben Piłsudski marsall támogatásáról biztosította a magyar revíziós törekvéseket Csehszlovákiával szemben. A gazdasági kapcsolatok felélénkítésére pedig a varsói Brühl-palotában, december 2-án aláírták a magyar-lengyel kereskedelmi egyezmény pótjegyzőkönyvét, mely inkább Magyarország előnyére alakult az exportcikkek védelmére. (RÓNA G. [1980]) A lengyel szálak további erősítése pedig elsősorban kulturális téren folyt. 4.2 Magyar Intézet Varsóban, 1935 novemberében Divéky Adorján professzor, a debreceni és varsói egyetem magántanára irányította a Magyar Történeti Könyvtárat. A magyar–lengyel történelmi kapcsolatok avatott kutatójaként, az ő vezetésével kezdte meg működését a Magyar Intézet. A második világháború kitörésétől 1948-ig tartó időszakra be kellett ugyan zárni, de azóta is funkcionál. 4.3 Magyar-lengyel határ 1938-ban ismét felvetődött a magyar-lengyel határ lehetősége, amelyet Franciaország nem tartott fontosnak, Németország és Anglia pedig határozottan ellenzett. Egy új fordulat, az „első bécsi döntés” következtében Magyarországhoz visszacsatolták a Felvidék egy részét, így a magyar határ kitolódott, megszabadulva a cseh nyomás alól, amely Lengyelországgal való kapcsolatainkat sok tekintetben akadályozta. Hosszas tárgyalások után, 1939 márciusában egy viszonylag rövid szakaszon, de helyreállt a közös határ. Ez megadta ugyan a lehetőséget, hogy kapcsolatainkat megerősítsük, és biztosabb alapokra helyezzük, de az egyre feszültebbé váló politikai viszonyok következtében az erre irányuló törekvések háttérbe szorultak. Piłsudski felismerte, hogy Németország részéről veszély fenyeget, s élete utolsó éveiben szinte kizárólag a külpolitikára és a katonai ügyekre fordította figyelmét, hogy egyenlő

13 távolságot és egyensúlyt tudjon teremteni a szorító két nagyhatalom között. 1935-ben bekövetkezett halálát követően Józef Beck külügyminiszter folytatta ezt az egyensúlyozó politikát, amely gyorsan fokozódó elégedetlenséget szült a nyugati hatalmak, de mindenekelőtt Németország részéről. 1938-tól felgyorsulnak az események. Még az ősz folyamán a müncheni szerződésre hivatkozva a lengyel csapatok visszafoglalták a csehek által 1919 óta birtokolt tessen-i területet, miközben titkos tárgyalásokba kezdtek Magyarországgal a közös lengyel-magyar határ lehetőségeiről. 4.3 Becsületbeli ügy Hitler leplezetlen terjeszkedési agresszióval lépett fel Gdańsk bekebelezése és egy KeletPoroszországba vezető autóút követelésével, de ezt a lengyel politika elutasította. A fenyegetés közepette Varsónak egyre nagyobb erőfeszítéseibe került a német veszély elhárítása. A magyar diplomácia ebben az egyre szűkülő mozgástérben is kitartott Lengyelország védelme mellett, kinyilvánítva, hogy az ellenük irányuló esetleges agresszió magyar részről nem kívánatos fejleménynek minősülne. Figyelembe kell vennünk, hogy a Magyar Királyság akkori vezetésének még a lengyelbarát része is szívesen vette volna, ha a trianoni békeszerződés értelmében elvesztett kétharmadnyi területből csak egy kicsit is vissza tudna szerezni, s mindezek ellenére tette meg a lengyeleket támogató nyilatkozatokat. A legfeltűnőbb ezek közül 1939. április 27-én keletkezett. Teleki Pál miniszterelnökkel történt egyeztetés után, a magyar külügyminiszter Gróf Csáky István a következőket írta: „Aki Magyarország területére engedély nélkül beteszi a lábát, azt ellenségnek tekintjük (…) Tehát ha a németek előzetes figyelmeztetés nélkül – vagy tiltakozásunk ellenére is – területünkön keresztül igyekeznének átvonulni, bizonyos, hogy forradalom törne ki, amely Magyarország számára morális katasztrófa lenne. A kölcsönös szimpátia, amely a lengyel és a magyar nemzetben évszázadokon át felhalmozódott, egy igaz, habár írásba nem foglalt, szövetségbe formálódott, amit sem a magyar, sem a lengyel kormány nem hagyhat figyelmen kívül.” (ŁUBCZYK G. [2009] p.18) A németek felháborodva és meglepetéssel fogadták a nyilatkozatot, és ismervén a magyar belpolitika sebezhető pontját, lengyel koncuk kis darabkáját akarták odadobni Horthy lábai elé, reménykedve hozzáállásának megváltozásában. E helyett az 1939. szeptember 9-én kelt, a III. Birodalom külügyminisztere, Joachim von Ribbentrop éles hangvételű levelére, melyben már

14 követelte a német csapatok Magyarországon történő átvonulását, Teleki miniszterelnök egyértelműen kijelentette: Magyarország részéről nemzeti becsületbeli ügy távol maradni bármilyen katonai akciótól Lengyelország ellen. (ŁUBCZYK G. [2009]) A Varsó és Budapest közötti békés viszonyt a felek több diplomáciai találkozóval, a Lengyel Intézet magyarországi megnyitásával, majd egy bilaterális kereskedelmi szerződés megkötésével demonstrálták. Eközben a német követelés egyre erősödött, hogy Magyarország álljon mellé, amennyiben háborús konfliktusra kerülne sor. A magyar politikai vezetés ezzel szemben úgy foglalt állást, hogy a lengyelekkel szemben semmilyen körülmények között sem hajlandó fegyvert fogni, és az évezredes barátságra tekintettel német egységeket sem hajlandó átengedni magyar területen Lengyelországba. Továbbá deklarálta, hogy ha a német csapatok ilyen szándékkal magyar területre lépnének, akkor a magyar kormány ellenállást fog tanúsítani.

5. A második világháború 5.1 Segítségnyújtás a háború kezdetén 1939 tavaszán Nagy-Britannia és Franciaország még biztosította Lengyelországot, hogy függetlenségét támogatják, de augusztus 23-án a titkos Ribbentrop-Molotov paktum már az ország

újrafelosztásáról

rendelkezik.

Szeptember

elsején

Hitler

modern

és

feltartóztathatatlan hadigépezete lerohanja Lengyelországot. Teleki Pál miniszterelnök újfent megerősítette, hogy Magyarország nem hajlandó részt venni a lengyelek elleni háborúban, és határozottan elutasította Berlin kérését, hogy engedélyezze a német csapatok és hadieszközök szállítását a kassai vasútvonalon Lengyelország felé. Ezzel kivívtuk a németek meglepetéssel vegyített haragját, de közben az események elsöprő erővel folytatódtak: 17-én a titkos paktum alapján a szovjet hadsereg hátba támadta a németek ellen védekező lengyeleket. Az életükért küzdő lengyelek azt remélték, hogy a szövetséges Románia és a semleges Magyarország mellett a szovjet fél is semleges marad, esetleg visszafogott támogatást nyújt, s ezzel kihúzhatják a 15-ére beígért francia támadásig. E reményeket rombolta szét 17-e véres hajnala. Csak találgatások láttak napvilágot, hogy a német támadás után Sztálinnak milyen tervei és számításai voltak a beavatkozást illetőleg. Ami tény, hogy miközben Hitler Varsót ostromolta, Sztálin kivárt, visszahúzódott. Bizonyára nem bánta volna, ha a németek a nyugati oldalon is belebonyolódnak egy vagy inkább több nagyobb méretű fegyveres összecsapásba, ami meggyengíthette volna a

15 kényszerszövetségesek erejét. Ez az emberi történelem egyik legsötétebb epizódja marad. A Szovjetunió fokról fokra ereszkedett alá az aljasság mocsarába. Azt, hogy volt még fok lefelé, bizonyítja a katyńi vérengzés is. A németek által megszállt lengyel területek lakosságát rabszolgasorsra ítélték, különös figyelmet fordítva az értelmiség elhurcolására, megsemmisítésére. 1939 novemberében a krakkói Jagelló Egyetem 183 tudósát hurcolták koncentrációs táborba, valamint a politikai, társadalmi, tudományos élet kiválóságait (közel négyszáz főt) lőtték agyon a Varsó közeli Palmiry-ben. A haláltáborokban több mint 3 millió zsidót öltek meg, itt végezték ki az európai zsidóság nagy részét, és sok Magyarországról származó cigányt is. (ŁUBCZYK G. [2009]) A szovjet megszállás alá került lengyel lakosság helyzete is tragikus volt: százezreket hurcoltak lágerekbe, sokakat az éhínség pusztított el. A szovjet uralom sem kímélte az értelmiséget. 5.2 Katyń és magyar vonatkozásai 1940-ben három hadifogolytábor rabjait végezték ki a Katyń környéki erdőkben. Katonákat, tiszteket, zömmel tartalékos és vezérkari tiszteket. Az áldozatok számához hozzá kell adni a bebörtönzöttként halálraítélteket is, így Katyń kapcsán mintegy huszonkétezer meggyilkoltról beszélhetünk. 1941végén a Wermacht egyik híradóezredét szállásolták be a katyńi erdőben álló, korábban a szovjet titkosrendőrség fennhatósága alatt működő üdülőbe, ahol a környéken dolgozó szovjet hadifoglyok jelentették, hogy emberi csontokra bukkantak. Ezzel megkezdődött a katyńi tragédia hazugságokkal és gyilkosságokkal teli, rendkívül sötét politikai utóélete. Andrzej Wajda: Katyń című filmje keltette fel az érdeklődést Korompay Emánuel iránt, akinek pályafutását, emlékének ápolását Dr. Paczolay Gyula kutatómunkája nyomán ismerhetjük. (KOVÁCS I. [2009]) Korompay Emánuel több száz magyar katonával együtt harcolt a lengyel újjászületésért. A proletárforradalmat fegyverrel terjesztő szovjet bolsevikok hadserege ellen épp úgy, mint a Lemberget megkaparintani akaró ukránok, vagy a megszállt területeket továbbra is birtokolni akaró németek ellen. Az 1921-es rigai béke után sok magyar katona hazajött, s itthon baráti társaságokat alapítva segítették a lengyel menekültek tízezreit. Korompay nem jött haza, hanem a varsói Lengyel-Magyar Társaság vezetője, illetve a Varsói Egyetem magyar nyelvi lektora lett. Tudományos

16 munkásságának köszönhető az első magyar-lengyel és lengyel-magyar szótár és egy társalgási zsebkönyv kiadása. Visszatérhetett volna hazájába, de ő a huszadik századi magyar-lengyel kapcsolatok egyik legkiemelkedőbb alakjaként újra bevonult a hadseregbe, Kelet-Lengyelországban hadifogságba került, majd Harkovban kivégezték. Életét áldozta azért az ideáért, amit hűségnek, becsületnek és barátságnak hívunk, a ma már oly sokszor csak szállóigeként emlegetett lengyel-magyar barátságért. Emlékének őrzése és ápolása, munkásságának kutatása és nyilvánosságra hozatala az utókor kiemelt és megtisztelő feladata. Katyń kapcsán meg kell emlékeznünk még Mikó Zoltán repülőszázadosról, aki minden bizonnyal Raul Wallenbergtől kapott információk alapján tudhatta, hogy milyen sorsot szántak a szovjetek a lengyel hadifoglyoknak. Ezen információk mindkettejük sorsát megpecsételték. 1945. július 9-én a szovjet Déli Hadseregcsoport katonai törvényszéke Mikó Zoltánt kivégezte. 1992-es rehabilitálása után a Magyar Köztársaság elnöke vezérőrnaggyá léptette elő. (KOVÁCS I. [2009]) Az 1943 januárjában visszavonuló német csapatok vezetése jelentést adott a tömegsírokról, amelyeket a nemzetközi bizottság Orsós Ferenc patológus professzor vezetésével tárt fel. A Magyarország által delegált orvosprofesszor az agyi és tüdőbeli elváltozások időbeliségének szakértőjelként járult hozzá az eljárás hitelességének megteremtéséhez, a vizsgálatok bizonyító erejéhez. Orsós a háború után menekülni kényszerült, a szovjetek követelték kiadatását, de ezt a nyugatiak megtagadták. 5.3 A lengyel menekültek befogadása 5.3.1 Határnyitás Nem sokkal Lengyelország német megtámadása, de különösen a szovjet hátbatámadás után a két tűz közé került lengyel katonák és a polgári lakosság egy része a szomszédos országokba, Litvániába, Romániába és Magyarországra menekült. Már szeptember 18-tól Teleki javaslatára teljes hosszában megnyitották a magyar-lengyel határt. Hivatalosan csak szeptember 21-én, mintegy következményeként a 17-i lengyel-magyar diplomáciai tárgyalásoknak, melyet a lengyel kormány kezdeményezett Hory András varsói magyar követ útján. Addigra a dél-lengyelországi hadműveletek következtében már nem is maradt más út a távozásra, így nyomban megindult a lengyel menekültáradat Magyarország felé. Befogadásuk szempontjából fontos szerepet játszottak a történelmi kapcsolatokat ápoló

17 területek, a határ menti megyék. Az első állomáshelyek a határ menti elhagyatott kaszárnyák és egyéb objektumok lettek. A mai Dél-Szlovákia területén található, befogadásra alkalmas épületek megtöltése után a helyi lakosság fogadta be a menekültek újabb tízezreit. Romániával volt érvényes katonai és politikai megállapodása a lengyel államnak, de a román hatóságok a politikai menekülteket, sőt még a lengyel kormányt is internálták, és igen rossz körülményeket biztosítottak számukra. 5.3.2 A polgári hálózat Az emigrációban megalakult lengyel kormány iránti magyar pozitív semlegesség lehetőséget teremtett a katonai, majd a menekültáradat megindulása után a polgári hálózat kialakítására. Már 1939 végén és 1940 elején megkezdődött több magyarországi bázis kiépítése annak érdekében, hogy nyugatra menthessék a hadra foghatókat. Közülük a „Romek”, a „W”, a „Liszt” és a „Pesztka” maradt fenn egészen a második világháború végéig, kiemelkedő szerepet játszva a kapcsolattartásban az ellenállási mozgalom és a főparancsnokság között. (SZOKOLAI K. [1997]) A lengyel kormánynak azt ugyan nem sikerült elérnie, hogy a szövetségesek által létrehozott Legfelsőbb Haditanácsban képviseltesse magát a földalatti Honi Hadsereg, de a nemzetközi egyezményekben leírt tevékenységet folytató szervezet létszáma 1940 májusáig közel kilencvenezer fő volt. E nagy erőfeszítések által, nem elhanyagolható magyar segítséggel létrejött lengyel hadsereg azonban néhány nap alatt megsemmisült a németek Franciaország elleni offenzívája után. Nem volt meglepő tehát, hogy a Teleki-kormány nyílt lengyelbarát politikája és az évszázados barátság miatt a menekültek inkább Magyarország irányába vették útjukat. A befogadó magyar családok nem menekültként, sokkal inkább vendégként kezelték a számkivetett lengyeleket, akik előtt megnyíltak a tisztaszobák, akiknek asztalt terítettek és ágyat vetettek, akiket élelemmel és ruházattal láttak el. Közülük sokan tovább utaztak a világháború különböző frontjaira, és ezrével tértek vissza hazájukba is, hogy harcoljanak az országukat leigázók ellen.7 5.3.3 Katonai és civil együttműködés Az első menekültcsoportok megjelenése idején a magyar kormány még nem rendelkezett kidolgozott menekült-politikával, de két dologban azonnal állást foglalt. Egyrészt a genfi 7

Részt vettek többek között a Nagy Britannia védelmében folytatott légi háborúban, az észak-afrikai harcokban, a Monte Cassinoi csatában.

18 egyezmény értelmében senkit nem hajlandó kiadni Németországnak, másrészt annak ellenére, hogy ilyen tömegekre nem számított, nem szakítja meg a diplomáciai kapcsolatokat Lengyelországgal, nem változtat lengyelbarát politikáján, s kész a menekültügyet hosszabb távra megszervezni. Az ígéretet tettek követték. A kormány engedélyezte a lengyel érdekvédelmi szervezetek megalakulását, lehetővé tette a lengyel kormány és más segélyező külföldi társaságok anyagi támogatásának beáramlását. Egy magyar-lengyel bizottság létrehozásával közösen döntöttek a magyar földre kerülő lengyel fegyverek átvételéről, tárolásáról s visszaszolgáltatásuk módjáról, továbbá a lengyel katonai személyek elhelyezéséről, táborainak kialakításáról. Az egyezmény biztonsága tette lehetővé, hogy a lengyel katonai főparancsnokság utasíthatta egységeit, hogy a magyar-lengyel határ átlépése után az előírásoknak megfelelően adják át fegyvereiket. Azok a lengyel katonák, akik tartósan Magyarországon tartózkodtak, honvédségi ellátást, sőt még zsoldkiegészítést is kaptak. A magyar állam jogvédelmét kiterjesztette a menekültekre, a katonákat és a polgári személyeket is ellátta okiratokkal, igazolványokkal. A hatóságok és hivatalok munkáját segítette még a Magyar-Lengyel Egyesületek Szövetsége, amely lehetőséget biztosított a magyar arisztokráciának, hogy adományaikkal hozzá tudjanak járulni az ellátás hatalmas költségeihez, olyan közreműködőkkel, mint gróf Szapáry Erzsébet, Odescalchi-Andrássy Klára hercegnő, és a társaság főtitkára, SalamonRácz Tamás. A lengyelek hangot is adtak hálájuknak, melyet jól tükröznek Leon Orłowski, akkori lengyel követ szavai: "A magyar társadalomnak a lengyelekhez való viszonya tüntetően barátságos volt." Valóban, minden segítség, minden adakozás tüntetés volt a német agresszióval szemben. A Magyar Vöröskereszt kezdeményezésére a belügyminisztérium jóváhagyásával az eredményes diplomáciai együttműködés keretében létrehozták a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot, ami a külföldi és a belföldi segélyeket koordinálta. 1939 végéig mintegy 140-150 ezer lengyel menekült kapott menedéket Magyarország területén. A katonai menekültek 140 táborban (ami csak megnevezésében volt tábor, a szabad mozgás, és a társadalmi életbe való betagozódás lehetősége miatt inkább csoportos lakhelynek nevezhetjük), a civileket pedig 114 magyar településen helyezték el. 5.3.4 Dr. Antall József és Henryk Sławik A menekült katonák és a civil személyek felügyeletét különválasztották. Az előbbieket a Baló Zoltán, majd 1943 nyarától Utassy Lóránd ezredes vezette Honvédelmi Minisztérium

19 hatáskörébe, az utóbbiakat a Belügyminisztérium hatáskörébe utalták. Itt működött a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ és a IX. Szociális és Segélyezési Osztály. Ennek a vezetője volt dr. Antall József miniszteri tanácsos, akit később a menekültügy kormánymegbízottjává is kineveztek. Az ő feladata volt, hogy szervezze meg a háborús menekültek kormányszintű ügyintézését. Lelkiismeretes munkáját úgy kezdte meg, hogy először is végiglátogatta a lengyel menekültek csoportjait, személyesen működött közre helyzetük megismerésében, tájékozódott szükségleteikről. A felmérésnek már 1939 végén nekilátott, holott az emigrációban működő Lengyel Kormány csak 1940 márciusában hagyta jóvá létesítendő képviseleteinek működési alapelveit a lengyel menekülteket befogadó országokban. Antall József munkájának e korai fázisában, egy miskolci átmeneti táborban találkozott a háború előtt újságírással és kiadással foglalkozó Henryk Sławikkal, a Magyarországi Lengyel Polgári Bizottság elnökével. Ő is azok közé tartozott, kinek úti célja Franciaország volt, az ott megalakult, Władislav Sikorski tábornok által vezetett Lengyel Hadsereg. Sławik a miskolci találkozás alkalmával menekült társai nevében kért szót a miniszteri tanácsostól, aki meglepődve a nyílt és a kritikától sem mentes felszólalásán, együttműködéséről biztosította. Ezzel megkezdődött egy különleges munkatársi kapcsolat, egy lengyel és egy magyar sírig tartó barátsága, amelynek eredménye közel harmincezer zsidó megmenekülése a holokauszttól. Sławik lemondott francia útjáról, és azonnal munkához látott. Rövidesen a lengyel emigrációs kormány Szociális Minisztériumát képviselő hivatalos magyarországi küldöttnek is kinevezték. Együttműködött a Magyar Királyságban Internált Lengyel Katonák Képviseletével is, valamint kitűnő kapcsolatot ápolt a Lengyel Katolikus Egyházzal. Sławik és Antall közös munkája nem rendelkezhetett hivatalos alapokkal, a következő feszültségforrás miatt. A beáramló lengyel menekültek – az akkori lengyel társadalom szerkezetének megfelelően – mintegy tizenöt százaléka zsidó származású volt, ami 10-15 ezer zsidó jelenlétével számol. 1938 közepén életbe lépett az első, egy évvel később pedig a második „zsidótörvény”, melynek értelmében a zsidók a gazdasági életben maximum 12-15%-ban vehetnek részt. Az egyre erősödő magyar fasiszta erők veszélyt jelentettek a lengyel és a magyar zsidókra egyaránt. Még a közvetlen munkatársak, akik Antall József Lengyel Szekciójában dolgoztak, ők sem ismerték minden részletét a közös munkának. A két férfi élete egymás kezében volt, egymás iránti feltétlen bizalmukon nyugodott. Négy év kemény munkája során a menekültek szociális ellátásán túl gondoskodtak a megfelelő egészségügyi és orvosi ellátásról, s a menekültügyi kapcsolatok történetében talán egyedülálló módon, a művelődési-oktatási feltételek megteremtésének keretében

20 (már 1939 novemberétől!) középszintű oktatást biztosítottak a lengyel fiataloknak. Európában kizárólag Balatonbogláron működött lengyel anyanyelvű gimnázium. Megszervezésében

döntő

szerepet

játszott

Varga

Béla

plébános,

kisgazdapárti

országgyűlési képviselő.8 A magyar egyetemeken közel ötszáz fiatal lengyel menekült tanult ezekben az években. Budapesten még a háború alatt is, egészen a német megszállásig működött az 1939 tavaszán létrehozott Lengyel Intézet. Igazgatója Zbigniew Załęski volt, aki a Pázmány Péter Tudományegyetemen is tanított. A Lengyel Intézet a háború után, 1951-ben – egy újabb kulturális egyezmény szellemében – "Lengyel Olvasóterem" néven nyitotta meg kapuit. (LENGYEL INT. [2011.03.15.]) Az önzetlen segítségnyújtás sikeres évei után Antall és Sławik kapcsolatában 1944 júliusa jelentette azt a beteljesedést, mely az utókornak örök példaként szolgálhat. Sławikot árulás útján letartóztatják, majd amikor a Gestapo budapesti székházában szembesítik az ugyancsak letartóztatásban lévő Antall Józseffel, a több tízezer lengyel katona Magyarországról Franciaországba való kijutásának, és a sok ezer zsidó megmentésének „bűnét” kizárólagosan magára vállalta. Hosszas kihallgatása során hiába verték az eszméletlenségig, nem árulta el barátját, s ezzel írta alá halálos ítéletét. Egy titkos pillanatban, amikor még egyszer utoljára Antallhoz tudott szólni, ennyit mondott: „Lengyelország így fizet!” Ő így értelmezte népének a magyarok iránti háláját, a hűséget és a barátságot. A lengyel-magyar együttműködést látván, valamint a kormány lépéseinek hatására felerősödött a németek követelése, hogy Budapest szakítsa meg diplomáciai kapcsolatait Lengyelországgal, tegye lehetővé a már itt tartózkodó menekültek kiadatását, tiltsa meg a magyar lakosság lengyelbarát megnyilvánulásait, s mindenekelőtt vessen véget a magyar hatóságok lengyelek iránti kivételes bánásmódjának. A helyzetet súlyosbította, hogy a fokozatosan erősödő magyar fasiszták is csatlakoztak a német követelésekhez. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csak a magyar hatóságok tudtával, sőt segítségével, „hivatalos hamis papírokkal” tudtak továbbmenekülni azok, akik Jugoszlávián át Franciaországba igyekeztek, és részvételükkel kívánták növelni a földalatti mozgalom keretében létrehozott lengyel hadsereg létszámát.

8

Varga Béla több mint 40 éves amerikai távolléte után újra visszatért a boglári helyszínre, s kezdeményezője volt az Antall-Sławik barátság megismertetésének. Úgy tűnik azonban, hogy a rendszerváltozást követő két évtized aktuálpolitikai érdekrendszerei nem biztosítanak termékeny talajt e hősök érdemeinek méltó közzétételére, s az utókor várakoztat még az antalli örökség – beleértve ifjabb Antall József néhai miniszterelnök életpályáját is – történelmi léptékkel mért elismerésével.

21 1944. március 19-én a német csapatok megszállták a Magyar Királyságot. A lengyelek azonnal az áldozatok között találták magukat. Magyarországi szervezeteik, intézményeik székhelyeit a megszállók kiemelten fontos objektumokként kezelték. Az ott talált dolgozó munkatársakat letartóztatták, vezetőiket sok esetben a helyszínen agyonlőtték. A Gestapo kereste a lehetőséget, hogy lengyel menekülteket tartóztathasson le, szinte valóságos hadjáratot szerveztek ellenük, az elfogottakat pedig koncentrációs táborokba szállították, és nagy részüket megsemmisítették. Üldözőbe vették azokat az emigrációs vezetőket is, akik a londoni lengyel kormány és a földalatti lengyel állam között magyar kapcsolatokon keresztül közvetítettek. Elfogták a katonai vezetők többségét, Henryk Sławikot is ekkor tartóztatták le. A megszállást követően rosszabb lett a lengyel menekültek sorsa Magyarországon. Az új magyar kormány szolgai módon vetette alá magát a hitleri elvárásoknak, eltávolították vagy sok esetben le is tartóztatták azokat a tisztviselőket, akikről kiderült, hogy a lengyelekkel szimpatizáltak, vagy korábban erre utaló intézkedéseket kezdeményeztek. A lengyelek többsége menekülni sem tudott a szigorú ellenőrzések miatt, ezért bujkálniuk kellett. Ebben újra bizalommal számíthattak a magyar lakosságra. Szczotowa Gertrud így ír erről: "Minden menekült a magyaroknak köszönheti életét és hazatérését. Léptennyomon találkoztunk a magyar jószívűséggel, vendégszeretettel. Az őszinte, együtt érző, segíteni kész magyar szívek nekünk, menekülteknek mindig nyitva álltak. A II. világháború okozta lengyel tragédián a magyar nép ismét igyekezett enyhíteni. Ameddig élek, mindig hálával gondolok a magyarokra. Remélem, hogy minden földim, akik 1939ben részesültek a magyarok segítségében, ugyanilyen hálát éreznek a magyarok iránt. Éljen kedves Magyarországom!" (NÉMETI G. [2011.03.10.])

6. A szovjet uralom időszaka 1945-ben, a németek kiűzése után sem oldódott meg a lengyel menekültek helyzete. Mivel a szovjet hadsereg felszabadítása egyben megszállás is volt, nem tolerálták jelenlétüket, gyakran estek áldozatul a szovjet katonák önkényes inzultusainak. Sokan csak hosszas bujkálás és gyaloglás után értek haza szülőföldjükre. A hivatalos hazaköltöztetések 1946 végére fejeződtek be. December 18-án helyreállították a magyar-lengyel diplomáciai viszonyt, de az elkövetkező időszak kapcsolatrendszere magán hordozta az új korszak szocialista bélyegét.

22 6.1 A kommunizmus megerősödése A nácizmus feletti győzelem következménye hasonlóan érintette a térség minden országát: aránytalanul megerősítette a baloldali politikai erőket. A kommunisták gyorsan realizálták, hogy most igazán nekik áll a zászló. Radikális jelszavaik mögé fel tudták sorakoztatni a fiatalokat, s a társadalom alsóbb rétegének tömegeit, mert a nagybirtokrendszer megszüntetése és az igazságos társadalomra való igényük kellő motivációt biztosított számukra. A látszatra szabad választásokon a kommunisták vagy gondoskodtak a biztos befutókról, vagy ha maga a választás mégsem az eltervezettek szerint alakult (mint például Magyarország esetében), akkor manipulatív módon szorították sarokba a nem kívánt nyertes felet. Ahogy a térség államaiban irányítottan ment végbe az új rendszer kialakítása, úgy tagozódtak be maguk az államok is a szovjet irányítás alá. A sajátosan kialakított „népi demokratikus” rendszerek, melyek valójában sem népiek, sem demokratikusak nem voltak, egy gondosan kitervelt átmenetet képeztek a szovjet típusú rendszer bevezetéséhez. 1945-től

kezdődően

azzal,

hogy

a

Szovjetunió

mind

Lengyelországot,

mind

Magyarországot a saját érdekszférájába vonta, a két nép történetében – így a kapcsolatrendszerében is – egy új szakasz kezdődött. Mindkét ország kényszeredetten tette magáévá a szovjet gazdasági és társadalmi berendezkedés alapelveit. Az erre irányuló diktatórikus irányítás azt eredményezte, hogy az államközi szféra hamis uniformisa és a történelmi sorsközösségen alapuló népemlékezet elkülönült egymástól. A közelmúltat, a lengyel menekültek befogadását és segítését, a két nemzet között kialakult rokonszenvet, azaz a történelmi alapokon nyugvó barátságot csak egy hazug és látszatvilágban váltotta fel a szocializmust építő országok népeinek kötelező internacionalizmusa. Az 1989-es „annus mirabilis”9-ig, a valóságos, élő kapcsolatok csak a nagy történelmi pillanatokban, a diktatórikus rendszerből, a szocialista blokkból való kitörési kísérletek során kerültek napvilágra, minden esetben magukra vonva az elnyomó, kollaboráns rezsimek haragját és agresszív megtorlását.

9

A kommunista diktatúra időszakában úgy tűnt, csodára van szükség ahhoz, hogy változások következhessenek be az alapvető emberi jogok, a demokratikus berendezkedés, a jóléti társadalom megteremtésének érdekében. Az 1989-es év hozta el ezt a csodát, a kelet-közép-európai és kelet-európai szovjet csatlósállamok, vagy, ha úgy tetszik, a keleti blokk összeomlásával, a piacgazdaságba való átmenet lehetőségének megteremtésével. Ezért az 1989-es esztendő a csodák éve, az „annus mirabilis”.

23 6.2 A látszatdemokráciák kialakulása 6.2.1 Lengyel-magyar párhuzamok a kommunista hatalomátvétel három szakaszában A közép- és kelet-európai területek ellenőrzése a Szovjetunió életképességének szempontjából alapvető biztonsági kérdés volt. Sztálin nem engedhette, hogy az antikommunista szellem kis pártok, vagy esetleg kormányok formájában kijöjjön a palackból, visszaszorításáról a teljes kommunista hatalomátvétel alkalmazásával gondoskodott. A kommunista hatalomátvétel megvalósítást Hugh Seton-Watson, angol kutató három szakaszra bontotta. (SENTON-WATSON, H. [1952]) Elmélete alapján vizsgáljuk meg, hogyan ment ez végbe a gyakorlatban! A példaként választott történeti folyamatok esetében előfordul, hogy a folyamat eleje egy korábbi, a folyamat folytatása pedig egy későbbi szakaszra esik, de ennek ellenére az eltérések és párhuzamok vizsgálata során a jobb szemléltetés érdekében a szakaszok elkülönítésénél maradtam. 

Az első szakaszban Seton-Watson szerint még fellelhető egyfajta limitált pluralizmus vagy valódi koalíció. Lengyelország esetében ez szinte teljesen kimaradt. Sztálin nyugat felé kívánt terjeszkedni, ehhez elengedhetetlenül szükséges

volt

a

Lengyelországban

lengyel

szóba

sem

területek

mihamarabbi

kerülhetett

a

ellenőrzése.

kommunista

Tehát

hatalomátvétel

alternatívája, legfeljebb a módja volt kérdéses. A szovjet vezetés nagyon gyorsan elkezdte lerakni a második szakasz alapjait a látszatkoalíció kialakításával. 1942ben az emigráns kormány mellett megalakult, illetve újraalakult a (még 1939-ben felszámolt) Lengyel Kommunista Párt, az akkori szovjet politikának megfelelően, népfrontos álcával. Az új és illegális Lengyel Munkáspárt pedig szinte nem is rendelkezett tömegbázissal, de ebben a játszmában nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy létrehozta saját fegyveres osztagát, a Népi Gárdát, s így alakították ki azt a képet mind a nemzeti, mind a nemzetközi véleményben, hogy két ellenállási mozgalom is létezik. Magyarországon 1945-ben abszolút többséggel nyert a Kisgazdapárt. Igazi demokratikus zsánerkép. De a Baloldali Blokk addig mesterkedett, hogy a végén sarokba szorította a Kisgazdákat. Az első szakasz egy másik lengyel-magyar párhuzama a Lengyel Parasztpárt és a magyar

Kisgazdapárt

szerepével

példázható.

A

Lengyel

Parasztpárt

–

hagyományokra való tekintettel – olyan földosztást kívánt megvalósítani, amely az

24 életképes, árutermelő középbirtokok kialakítását szolgálta volna. Magyarországon a Kisgazdapárt is ezeket a nézeteket képviselte. 

A kommunista hatalomátvétel második szakaszában már csak látszatkoalíciókról beszélhetünk, melyek teljes mértékben a központi vezetés alatt állnak. Folytassuk az első szakaszban megkezdett példákat! 1943-ban a moszkvai kommunista emigráció tagjai létrehozták az ugyancsak népfrontos csengésű Lengyel Hazafiak Szövetségét, amit Sztálin szigorú és személyes ellenőrzés alatt tartott. Tehát az ellenállási mozgalmak képe perspektivikusan az emigráns kormány jogi státuszának megváltoztatására irányult. A mozgalmak pedig a diktatórikus Lengyel Kommunista Párt irányítása alatt vannak, de még fenntartják az önálló döntéshozatal látszatát. Magyarországon a Kisgazdapártnak szánt Rákosi főzte méreg három jól bevált kommunista alapanyagból készült: a befolyásolt tömegek mozgósításából, közvetlen szovjet beavatkozásból és titkosrendőrségi akciókból. Ilyen körülmények között már csak a Kisgazdák puszta létezése járul hozzá a többpártiság látszatához. Másik példánk e szakaszban úgy folytatódik, hogy a Lengyel Parasztpárt érdekit figyelmen kívül hagyta a kommunista vezetés, és a földosztási kampányt teljes egészében saját kampánycéljaira használta fel.



A kommunista hatalomátvétel harmadik szakasza a monolitikus kommunista diktatúra hatalomgyakorlása. 1944 végén a londoni kormány vezetője, a parasztpárti Mikolajczyk követőivel együtt kilépett a kormányból, és kijelentette, hogy hajlandó együttműködni a Lengyel Munkáspárttal kialakított koalíció egységkormányával. A folyamat hatására a korábban egyedül legitimnek minősülő emigráns kormány elvesztette jelentőségét, ugyanakkor a Szovjetunió által támogatott ideiglenes kormány nemzetközi elfogadtatása megtörtént. A hatalom szempontjából kulcsfontosságú tárcák mind az 1945 nyarán létrejött Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya kezére kerültek. A magyar Kisgazdapártra Rákosi 1947 májusában mért végső, halálos csapást. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes a kormányt rendkívüli ülésre hívta össze. A szabadságát töltő Nagy Ferenc miniszterelnököt koholt vádak alapján lemondatta, melynek hatására Nagy nem jött vissza Magyarországra. Az eredeti

25 Kisgazdapártot ezzel végleg szétverték. A térség valamennyi népi demokráciájára jellemző módon Lengyelországban és Magyarországon radikális államosításokat hajtottak végre. A népi demokráciák látszatkoalícióit hosszú távon kívánták fenntartani. A kommunisták vezette rendszerek anélkül, hogy nyíltan átvették volna a szovjet modellt, mégis szolgai szövetségesei lettek a Szovjetuniónak. A Szovjetunió azonos technikával és azonos mintára kötötte magához a befolyási övezetében fekvő leendő kommunista szatellit államokat (Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Magyarország, Bulgária), amikor megköttette velük a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket, megteremtve ezzel a KGST alapjait. A magyar-lengyel szerződés 1948. június 18-án került aláírásra. A KGST megalakulásáról szóló határozatot pedig 1949 januárjában Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és a Szovjetunió képviselői fogadták el Moszkvában egy gazdasági tanácskozás keretében. 1978-ig csatlakozott még Albánia, a Német Demokratikus Köztársaság, Mongólia, Kuba és a Vietnami Szocialista Köztársaság. A KGST az első olyan gazdasági közösség, amely a tervgazdaságot folytató szocialista országokat tömöríti magába. Alapokmány szerinti célkitűzése, hogy a „tagállamok erőfeszítéseinek összefogása és egybehangolása útján elősegítse ezekben az államokban a népgazdaság tervszerű fejlesztését, a gazdasági és műszaki fejlődés meggyorsítását, a kevésbé fejlett iparral rendelkező államok iparosítási szintjének fejlesztését, a munka termelékenységének szakadatlan emelését és a népek jólétének állandó növekedését.” (MEISEL S. [1979]) 6.2.2 A központi tervgazdaság 6.2.2.1 Tervgazdaság az iparban Közép- és Kelet-Európában az ipari elmaradottság felszámolására, illetve a háborús előkészületekre irányuló törekvések eszközrendszerében már az első világháború előtt is megtalálhatók

voltak

a

központosított

gazdasági

tervek.

A

harmincas

évek

Lengyelországában a lublini régióban a Központi Ipari Körzet volt a repülőgép- és fegyvergyártás központja. Az itt folyó munkálatokat mind a fejlődés beindítására, mind a hadászati célok megfelelő határidőkre kitűzött megvalósítására központi tervezéssel koordinálták. Hasonló jelenséget találunk Magyarországon, ahol 1938-ban bevezették az ötéves „győri fegyverkezési program”-ot. A tervezés még nagyobb jelentőséggel bírt a

26 második világháború után, elsősorban a helyreállítási munkák megszervezésében. Két- és hároméves tervekkel fogták össze az elvégzendő feladatokat a súlyos háborús sebek begyógyítására. A szovjet minta alapján működő ötéves tervciklusok szolgai másolása mindkét országot illetően 1950-ben kezdődött. A fejlesztési koncepciók lényegi eleme a politikai elgondolások alapjain nyugvó központi irányítás. Ezt a munkát kizárólagosan hatalmas központi tervhivatalok végezhették és végezték. Az ötéves terveket nagy részletességgel éves és vállalati szintekre lebontva dolgozták ki. A „kötelező tervmutatók” jelölték ki a feladatokat, a mennyiségi elvárásokat, a minőségi követelményeket a különböző gazdasági egységek számára. A tervutasítások határozták meg, hogy a vállalatok milyen cikkösszetételben és választékban jelenhetnek meg a piacon, s a végtermékek megvalósításához milyen beruházási forrásokkal rendelkezhetnek, milyen anyagot, energiát és munkaerőt használhatnak fel, mennyi munkabért fizethetnek ki, s milyen keretek állnak a termelési költségek fedezésére. A politikai irányítás alapján létrehozott termelési tervek megvalósítását a tervhivatal kezdte meg az országos anyagterv elkészítésével. Ez szolgált az éves és negyedéves anyagellátás alapjául. A tervutasítások összekapcsolódó rendszert alkottak. A beruházást, anyagellátást, termelést és minden egyéb működési feltételt részletesen megszabott, éves és negyedéves bontásban, miniszteriális, sőt vállalati szinten dolgoztak ki. (KORNAI J. [1993] p.140-159) Az ötvenes években a lengyel központi tervhivatalban mintegy ezerkétszáz, a magyarban hétszáz munkatárs dolgozott. Ha a terv teljesíthetetlennek bizonyult, vagy valamilyen más okból nem került teljesítésre, akkor a megvalósítás, illetve a kivitelezés különböző szintjeinek megfelelően, súlyos következményekkel járt. A tervmutatók betartásának végső eszköze, s ezzel együtt a központi

tervgazdálkodás

politikailag

elkötelezett

rendszerének

fenntartása,

működtetésének igazi biztosítéka a kíméletlen büntetés volt. „A legszigorúbb büntetésekre van szükség a terv maradéktalan megvalósításához – jelentette ki Gerő Ernő az ötvenes évek elején. – Akik megszegik a tervfegyelmet, azokat nemcsak fegyelmi büntetéssel kell sújtani, hanem súlyosabb esetben bíróság elé kell állítani.” (GERŐ E. [1952]) Az államszocialista országok tehát gondoskodtak jogalkotásukban arról, hogy büntető törvénykönyveik

tartalmazzák

a

megfelelő

„törvényes”

biztosítékot

a

tervek

megvalósításának védelmében. A központi tervezés tehát klasszikus sztálini eszközök védelmével, a terrorral és a megfélemlítéssel valósult meg. A tervezés sikerének mértékét minden esetben a megvalósítás teljesítménye határozta meg. Ezért megjelent a „tervalku” gyakorlata. Ez főként informális volt, többnyire személyes

27 kapcsolatrendszereken alapult, de előfordult az is, hogy intézményesítették, mint például a lengyel „alulról való építkezés”. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez is központ irányelvekre alapozott alulról való építkezés volt. A tervutasítás természetesen kötelező érvényű volt. Előfordult, hogy a termékválaszték normatívák teljesítését száz százalékban írták elő. Ez történt az ötvenes években a lengyel Könnyűipari Minisztériumhoz tartozó vállalatokkal. Ugyanakkor az Élelmiszeripari Minisztérium vállalatainak kilencvennégy százalékban kellett betartaniuk az előírt termékszerkezetet. Jellemző volt a prémiumrészesedés hozzárendelése a termelési folyamatokhoz. A folyamatokat nagyszámú tervmutató határozta meg, így képtelenség volt mindegyikhez prémiumrészesedést rendelni. Ennek következtében számos tervutasítás másodrendűvé vált a vállaltok számára. Jellemzően az alábbiak tartoztak ide: az áruválasztékra, a minőségre és a termelés költségére vonatkozó mutatók. Gyakran előfordult, hogy miközben egy vállalat teljesítette, sőt túlteljesítette globális termelési tervét, súlyosan elmaradt bizonyos mutatókra vonatkozó utasítások teljesítésében. Ez a magyarázata annak, hogy a szocialista időszakban miért volt oly szűk a választék, és miért volt annyi rossz minőségű áru. Konkrét, ezúttal magyar példával élve, a Debreceni Ruhagyárban 1951-ben 127 százalékra teljesítették a globális termelési tervet, de csak 55 százalékra az áruválasztékra vonatkozó terveket. A Csepel Autógyár esetében ez 107 százalékos globális túlteljesítéssel, és 65 százalékos áruválasztékot előíró tervteljesítéssel történt. A globális terv teljesítése könnyebb és látványosabb volt, általános tendenciává lett, hogy a minőség erősen romlott, a választék pedig rendkívül összeszűkült. (KORNAI J. [1957]) A tőkés országokkal folytatott kereskedelmet sem tervezési, sem politikai szempontból nem támogatta a kormányzat. A külkereskedelmet egy zárt, belső piacon, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa tagországai között bonyolították, ami a világpiaci áraktól való elszakadást is jelentette. 6.2.2.2 Tervgazdaság a mezőgazdaságban A mezőgazdasági tervezés más mechanizmusra épült. Nem kötelező tervmutatókon, hanem a vetéstervek és a kötelező beszolgáltatások kettős alapján nyugodott a rendszer. A vetéstervek megszabták, hogy a legfőbb termények mekkora vetésterületen termeszthetők. Ezt szintén a központi tervhivatal állapította meg, s a területi lebontását már a helyi tanácsok irányításával a falvak és a gazdaságok végezték. A mezőgazdaság leghatásosabb

28 központi intézménye a beszolgáltatási rendszer volt. Ezt a föld értéke alapján vezérelték, nem voltak tekintettel a termelési eredményekre. Nem állt fenn piaci kapcsolat az állam és a parasztság között, a beszolgáltatási árak többnyire a termelési költségek szintjén mozogtak, s a mezőgazdaság és a parasztság megsarcolásával biztosították az állami felhalmozási alap növekedését. Lengyelország és Magyarország szegény, de jó agrártulajdonságokkal megáldott országok, a beszolgáltatás rendszerének eredményeképpen hathatósan meg tudták növelni a felhalmozásukat. A világháború előtti nemzeti jövedelmük átlagosan 6 százalékát mutató tőkefelhalmozásukat az ötvenes évek közepére mintegy 30 százalékra tudták növelni. Ezt az időszakot nevezhetjük a szocialista „eredeti tőkefelhalmozás” sajátos szakaszának is. Annak ellenére azonban, hogy a tervgazdálkodás ígéretesnek tűnt a gyors iparosítás és a különlegesen magas ipari beruházások megvalósítására, a versenyképesség, illetve a termelései költségek elhanyagolása miatt igen pazarló beruházásokhoz és veszteséges termelési folyamatokhoz vezetett.

7. A magyar-lengyel gazdasági kapcsolatok áttekintése a hetvenes évek végéig 1947-ben aláírtuk az első éves kereskedelmi megállapodást. A következő megállapodások már ötévente köttettek, a szovjet rendszerhez igazodva. A hosszú lejáratú szerződések többnyire a két ország közötti árucsere kereskedelmet szabályozták. Az ötvenes évek közepén a magyar exportnak több mint a fele ipari késztermék. Főként gépek és berendezések. A lengyel export többnyire energiahordozókból és alapanyagokból állt. 1958-ban a két ország közötti árucserében rejlő további lehetőségek feltárására megalakult a Magyar-Lengyel Gazdasági és Együttműködési Bizottság, amelynek eredményeként már 1958-1965 között háromszorosára növekedett a két ország közötti árucsere. 1959-ben kormányközi

egyezmény

Részvénytársaságot,

keretében

melynek

megalapítottuk

alaptevékenysége

a

a

Haldex

lengyel

Magyar-Lengyel

területen

keletkezett

meddőhányók kőszéntartalmának visszanyerése volt. A hatvanas évek végére a forgalom további növekedését a gépválaszték bővülése eredményezte. A hetvenes években már több olyan

ipari

létesítmény

üzemelt

Magyarországon,

amelynek

berendezéseit

Lengyelországból importáltuk. Az áruforgalomnak az alapanyagok és energiahordozók maradtak a legfontosabb tételei.

29 Az 1971-75. évre szóló kereskedelmi megállapodás alapján előirányzott forgalomban jelentősebb volument képviselő termékek a következők voltak: – A magyar exportban: szerszámgépek, vendéglátóipari berendezések, könnyűipari gépek, vegyipari berendezések, zöldség, gyümölcs, bor, gyógyszerek, cipő, gabona – A lengyel exportban: tengeri hajó, szerszámgépek, útépítő gépek, elektronikus berendezések, vasúti személykocsik, kőszén, alumínium, kén, koksz (PUKKEL E. [2008])

8. A sztálinizmus megrendülése 8.1 Az olvadás időszaka A szocializmus kiépítésének már az elejétől érzékelhető volt a rendszer reformjáért folyó küzdelem. A térség egészét nézve a változtatási kísérletek különböző változatainak jelenléte állandónak tekinthető. Az első jelentős kísérlet a szovjet rendszer az egész térségre való kiterjesztésének évében 1948-ban történt Jugoszláviában. A lengyel-magyar vonatkozások vizsgálata esetén is kénytelenek vagyunk idáig visszamenni az időben, mert a jugoszláv esetnek kettős jelentőségű kihatása hivatkozási alap a további események vizsgálatához. Jugoszlávia egyrészt egy új, nemzeti utat mutatott a szocializmus felé, másrészt markáns reformjaival alternatívát teremtett a szovjet államszocializmusnak. Igaz, hogy egy kicsit később, 1955-ben, de Hruscsov látogatásának alkalmával mindezt hitelesítette is. 1953. március 5-én Sztálin meghalt. Az SZKP legfelső vezetésében végbement változások következtében a Szovjetunióban és a keleti blokk országaiban is átalakulási folyamat veszi kezdetét. Annak ellenére, hogy Georgij Melankov miniszterelnök saját kezével kiválasztott utódja volt, azonnal megkezdődött a sztálini politika revíziója. Melankov augusztusi beszédében elődjének a háború elkerülhetetlenségéről szóló tételét „a két rendszer békés egymás mellet élésének” lehetőségével cserélte fel. Továbbá a lakosság jobblétére törekedve kiemelt agrárpolitikát folytatott. A párt főtitkári tisztét 1953 szeptemberétől betöltő Nyikita Hruscsov pedig a személyi kultusz elítélésével járult hozzá a nemzetközi feszültség oldásához, vagy Ilja Ehrenburg híressé vált Olvadás című írása alapján megfogalmazva, a politikai olvadáshoz. A sztálini hagyományoktól azonban mégis nehéz volt szabadulni, mert a meghirdetett új szakaszt is kötelező érvényű politikai direktívaként kívánták bevezetni a közép- és kelet-európai térségben. (Az új szakasz lengyel-magyar

30 közös mérföldkövét a már említett 1948. június 18-án kötött, szovjet mintára készült barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés jelentette.) Mindezek az események mind Lengyelországban, mind pedig Magyarországon reményt ébresztettek az emberekben sorsuk jobbra fordulására, az életkörülmények javulására, a demokratizálódásra és a nagyobb nemzeti önállóságra. „Az 1953-1956 közötti ellentmondásos évek, a Szovjetunió által vezérelt „desztálinizálás” végül is az elementáris népi elégedetlenség felszínre törésének, az elit morális válságának és esetenként tömegmozgalmak kirobbanásának színterévé tette a térséget. Ezek az évek készítették elő 1956 két forradalmát, a békés lengyel és a lángoló-robbanó magyar 1956-ot. Az „olvadás” évei, majd különösen 1956 végül is valóságos vízválasztóvá váltak, és új fejezetet nyitottak az államszocializmus történetében: a megreformált, jóval kevésbé elnyomó jellegű posztsztálini éra kibontakozásának időszakához vetettek.” (BEREND T. I. [1999] p.128) 8.1.1 A magyar „olvadás” A magyar „olvadás” megindítója Nagy Imre volt, aki 1953. július 4-i parlamenti beszédében mintegy interpretálta a moszkvai új szakasz meghirdetését, mely alapján ígéretet tett az életszínvonal emelésére, az iparosítás visszafogására a mezőgazdaság javára. Nagy Imre programjának legvonzóbb eleme kétségkívül túlnőtt az új szakasz magyar értelmezésén, azt az ígéretet tartalmazva, hogy a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy ha valaki úgy dönt, hogy a termelőszövetkezeti tagságát vissza szeretné adni, akkor lehetősége legyen visszatérnie az egyéni gazdálkodáshoz, sőt tömeges kilépés esetén a szövetkezeteket fel is oszlathatják. Beszédében továbbá elítélte az állami szektor túltengését, az egyház- és vallásellenes atrocitásokat, valamint megígérte a magántulajdon, a kisipar és kiskereskedelem helyreállítását. (NAGY I. [1989]) Az ország új életre kelt, mert azonnal megkezdték az új program megvalósítását. Nagy Imre a köréje gyűlt szimpatizánsaival alkotta a reformszárnyat, melynek intézkedéseit a helyén maradt Rákosi sztálinista szellemben támadta és szabotálta. Majd a központi vezetőség 1955. márciusi ülésén Rákosinak sikerült ellentámadásba lendülnie, s határozatban elítéltetnie és a pártból kizárnia a „jobboldali elhajló” Nagy Imrét. A népszerű politikus eltávolítása, a megkezdett reformok megbuktatása olyan mértékű elkeseredettséget és indulatokat szült, melyek mély válsághoz és feloldhatatlan konfliktusokhoz vezettek, egyenes utat mutatva a forradalom irányába.

31

8.1.2 A lengyel „olvadás” A lengyel új szakasz a gazdasági nehézségek terhei alatt kevesebb lelkesedéssel, jóval lassabban és részlegesebben ment végbe, mint a térség más országaiban. Az 1955-ben befejeződött hatéves terv nem váltotta be a hozzá fűzött ígéreteket. Már 1952-ben is látszott a terv irrealitása. Drámai volt az áruhiány, és a sorban állás a mindennapok részévé vált. A Szovjetunióban történtek, az országban felgyülemlett feszült hangulat a Lengyel Egyesült Munkás Párt soraiban is megerősítették a rendszer fokozatos liberalizálásának híveit. 1955 márciusában megalakultak a „Klub Krzywego Koła”10 nevezetű vitakörök, melyek száma az év végére meghaladta a negyvenet. Majd a magyar Írószövetséghez hasonlatos módon a lengyel Írószövetség is alapvető szerepet játszott a reformtörekvések, sőt a határozott változást meghirdető gondolatok nyilvánosságra hozatalában. Lapjukban, a „Nowa Kultura”-ban 1955 augusztusában megjelent Adam Waziyk Poéma felnőtteknek című verse, amely megfogalmazza a lengyel „kisember” nyomasztó életérzését: „S kiáltották lelkesen: … s íme, itt van a lengyel alma, amit elzártak gyermekeinktől, s íme, itt vannak az orvosok által felelőtlenül magukra hagyott gyerekek, s íme, itt vannak a hazugságra kényszerített srácok, s íme, itt vannak a hazugságra kényszerített lányok, s íme, itt vannak az otthonaikból elkergetett asszonyok, s íme, itt vannak a végképp kimerültek, a szívrohamban elpusztulók, s íme, itt vannak a rágalmazottak, leköpöttek, s íme, itt vannak, akik igazságra várnak, s íme, itt vannak, akik már régóta várnak.” A lengyel „olvadás” jellemzője, hogy a művészetek tág teret nyernek a szabadság iránti vágy kifejezésében, előre mutatva a nehezebb idők irányába, amikor szintén nem tudta a hatalom eltiporni színes virágait. Megnyíltak az első, szocreállal szakító kiállítások, a mozikban nyugati filmeket játszottak, s dzsesszegyüttesek léptek fel a koncerttermekben. Az értelmiség kezdett magára találni. A magyar történésekkel párhuzamosan, a lengyeleknél is néhány váratlan fordulat bekövetkezése a végletekig élezte a helyzetet. Az 10

Varsó kis utcájáról elnevezett Ferde Kerék Klub

32 1956. március 12-én rejtélyes körülmények között Moszkvában elhunyt pártvezér Bolesław Bierut11 utódlási problémája feltüzelte a hatalmi harcot. Edward Ochab lett az új első titkár, aki középen próbált egyensúlyban maradni a liberalizálás folyamatainak feltartóztatására felesküdött „natoliniak” és a változások irányában elkötelezett „puławskaiak” között. A pártban kialakult kényes egyensúlyt az 1956-os események billentették ki, amelyek fenyegetőleg hozták a párt tudomására az ország lakosságának elkeseredését és elszántságát. 8.2 1956-hoz vezető egyéb utak Mint már korábban említettem, Jugoszlávia volt az első, aki a szovjet rendszer központi diktatúrájával szembe mert szállni. Ellenállásuk mindkét aspektusának jellemzői megtalálhatók a lengyel útkeresésben, és a ráerőltetett szocialista ideológiát kezelő lengyel társadalmi és politikai attitűdben egyaránt. Meg kell még említeni a folyamatokban (lengyel-magyar szempontból ugyan) indirekt módon szerepet játszó kelet-német megmozdulást, melynek keretében 1953. június 17-én Kelet-Berlinben az „Emberi módon akarunk élni!”, „Szabad választásokat!”, „Egységes Németországot!” jelszavakkal tüntetőket a rendőrség képtelen volt megfékezni, s az NDK vezetésének kérésére az NDK-beli szovjet megszálló csapatok főparancsnoka páncélosokat indított el, amelyek benyomultak a Brandenburgi kapu előtt tolongó tüntetők közé, és lövések nélkül ugyan, de megpróbálták szétoszlatni őket. Az időközben százezres nagyságrendűvé növekedett tömeg nem akart szétszéledni, ezért a szovjet városparancsnok géppuskák és karabélyok alkalmazását rendelte el. Mivel a német tüntetőknek sem fegyverük nem volt, sem nyugati segítség nem érkezett a számukra – a nyugatiak csak passzív nézők maradtak a berlini szektorhatárnál –, végül is kisebb áldozatokkal, a szovjet harckocsik puszta ide-oda vonultatásával még aznap estére helyreállították a rendet KeletBerlinben. Szovjet részről a berlini népfelkelést aztán igyekeztek a feledés homályába meríteni. Ez a megmozdulás is, mely csak három évvel korábban történt az 56-os események előtt, rámutat arra a tényre, hogy a térség országaiban az elnyomott, megfélemlített és súlyos

11

Bierut halála azért volt gyanús nemcsak az ellenzéknek, de a párthíveknek is, mert feltűnő volt, hogy az utóbbi időben a pártvezérek általában Moszkvában halnak. Nem túl régen Dimitrov és Gottwald is ott végezte. Mind Sztálin nagy bajtársai voltak. Annak ellenére, hogy a felravatalozott Bierut nem engedték megnézni senkinek sem, máig sincsen egyértelmű bizonyíték, vagy feltárt körülmény, ami arra utalna, hogy gyilkosság áldozata lett.

33 gazdasági megpróbáltatásoknak kitett nép hallatni kezdte hangját, s nem riad már vissza a tettekben megfogalmazott lázadásoktól sem. A 20. kongresszus hatalmas és beláthatatlan közép- és kelet-európai hatása, a sztálinizmus egy évtizedes megfélemlítő és nyomorúságos uralma, a megdönthetetlennek látszó elvek s az ünnepelt pártvezérek bukása és lelepleződése a sztálinizmus ellen fordította a térség társadalmait, a változást akaró és reformokért küzdő politikai vezetőit.

9. Kitörési kísérletek a keleti blokkból 9.1 1956 Lengyelország és Magyarország különösen mély gazdasági-politikai válságba került. Mindkét társadalom többsége egyre növekvő ellenérzéssel viseltetett a kommunista rendszer iránt. A túlfeszített húr először Lengyelországban pattant el. Ennek magyarázatára szolgál az ismertetett előzményeken kívül egy olyan esemény, amely nagy lázadást generált a pártértelmiség köreiben, s döntő fontosságú katalizátorává vált a gazdasági visszaéléseken és éhezéshez közeli szegénységen alapuló tiltakozások tettlegességbe átcsapó megmozdulásainak. A történet főszereplője Józef Światło vezérezredes, a hírhedt lengyel titkosszolgálat vezető munkatársa, akit ragadványnevén „hentes”-nek hívtak a titkosszolgálat politikai foglyainak kíméletlen megkínzása miatt. A kínzásos vallatásokon kívül nagy tapasztalattal rendelkezett a kommunista pártellenes földalatti mozgalmak felkutatásában és felszámolásában is. Érdemei között szerepel a "jobboldali nacionalista elhajlással" vádolt Gomułka eltávolítása a pártvezetésből (még 1948-ban), illetve egyéb kiemelkedő politikusok mellett Wyszyński bíboros letartóztatása is. Tevékenységének csekély magyar vonatkozása is van, mert 1949. augusztus 27-én, Budapesten vallatta Noel Field-et és testvérét. A szigorúan titkos dossziékba is belelátott, tisztában volt a pártvezetés rejtett ügyeivel. Światło-t Bierut küldte Kelet-Berlinbe, hogy lépjen kapcsolatba a Stasi főnök

Erich

Mielke-vel

Wanda

Brońska

likvidálását

illetően.

(WIKIPEDIA.ORG

[2011.04.02.]) Ez a megbízás részéről befejezetlen maradt, ugyanis egy adódó pillanatban a berlini metrón keresztül Nyugat-Berlinbe szökött. Nem sokkal később már Washingtonban volt, s politikai menedékjogot kapva, ötven hosszú riportban adott számot pályafutásáról, különös tekintettel a lengyel párvezetés és a titkosszolgálat viselt dolgairól. Ez utóbbiakat Lengyelországba a Szabad Európa Rádió juttatta el, pontosan dokumentálva

34 és illusztrálva a sztálinista bűnök sorozatát, a közvetlen szovjet irányítást, leleplezve a tévedhetetlennek és sérthetetlennek vélt vezetőket. A példa nélküli „incidens” hatására a párt politikai bizottsága elszigetelődött, egyben nyílt célponttá vált. Az 1955. januári központi bizottsági ülésen már a vezetés elleni nyílt fellépés kapott túlsúlyt, melyről Zbigniew Brzezinski a következőket írja: „Az első nagy fordulat a pártapparátuson és a központi bizottságon belül ment végbe 1954 végén, 1955 elején. A politikai bizottság mindaddig megkérdőjelezhetetlen vezető szerepét most első ízben vonták kétségbe, és kapcsolat keletkezett a párt nyughatatlan, lázongó elemei és az elégedetlen lakosság között.” (BRZEZINSKI, Z. K. [1961] p.238) 1956-ban a lengyel párttagság negyven százaléka értelmiségi volt, kiváltképp a varsói régióban, ahol arányuk meghaladta a hatvanöt százalékot is. Ennek azért van jelentősége, mert ez tette lázadásukat párton belüli mozgalommá. Jellemző, mint ahogy az Magyarország esetében is elmondható, hogy a legradikálisabb változásokat megfogalmazó költők és politikusok is a párt útján szorgalmazták a gondok megoldását. Az értelmiség lázadó magatartása megállíthatatlanul folytatódott. Olaj volt a tűzre az a februári moszkvai Kominform-közlemény, amely hírt adott a Lengyel Kommunista Párt koholt vádakra épített 1938-ban történt felszámolásáról, valójában az ekkor szovjet emigrációba

menekült

háború

előtti

lengyel

kommunista

vezérkar

teljes

megsemmisítéséről. Ezek után az értelmiség egyre radikálisabb jelszavakkal hallatta hangját, elutasítva a hibák és bűnök hivatalos magyarázatait, valódi demokratizálódási folyamatokat követelt. Közben a desztálinizálás lassú folyamatában megkezdődtek a személycserék, többek között leváltották a párt főideológusát és néhány szoros követőjét, biztonsági főnököket, és minden hírverés nélkül kiengedték Gomułkát is a börtönből. A jobboldali elhajlás vádját ugyan meghagyták, de a súlyosabb, az árulás vádját viszont ejtették ellene.

9.1.1 Poznan - Budapest A kommunista rendszer iránti ellenérzésekre és tiltakozásokra mindkét ország társadalmában nyilvánvaló jeleket mutatkoztak. Tiltakozásuknak először a lengyelek adtak hangot. A lassú változás folyamatában, 1956 nyarán az értelmiségiek és a munkások elégedetlenségének közösen fókuszált gyújtópontja Poznanban fel-fellobbantotta a

35 forradalom első szikráit kisebb munkásakciók formájában, és igazi tüzet gerjesztett június 28-án, amikor a Sztálin Művek12 vasúti kocsikat gyártó nagyüzemének dolgozói több mint nyolcvan százaléka nem vette fel a munkát, az alacsony bérek elleni tiltakozásképpen sztrájkolni kezdtek. Rövidesen csatlakozott hozzájuk a többi nagyüzem is, és a sztrájk utcai demonstrációvá nőtte ki magát. Miután a kormányhoz felküldött képviselőik nem jártak sikerrel, „Kenyeret és szabadságot” követelve a tömeg hangulata radikalizálódott. A tüntetők követelései az alábbiak voltak: vonják vissza az igazságtalan termelési normákat, csökkentsék az árakat, emeljék fel a béreket. Amikor többen azt kiabálták, hogy a munkások képviselőit nem engedték szabadon, a feldühödött százezres tömeg a pártbizottság épületei elé vonult, ahol puskatűzzel fogadták őket.13 A Poznanba érkező Edward Gierek a Sziléziai Páncélos Ezred tankjai odavezénylésével, tízezer a háromszáz ellenében vívott másnapig tartó véres csatában szétverette a felkelőket. Többszáz halott és mintegy ezer sebesült volt 1956 első fegyveres összecsapásának szomorú egyenlege. Június végén megkezdődött a megmozdulás résztvevőinek a letartóztatása, s a kezdeti brutális kihallgatások után a letartóztatottakat bebörtönözték. Budapesten október 6-án a Kerepesi úti temetőben közel kétszázezer ember előtt zajló megemlékezésen Rajk László és mártírtársai hamvait díszsírhelybe temették. A gyászbeszédet Szász Béla mondta, aki Rajkék mellett az egész sztálinista korszak temetéséről beszélt. A temetésről beszámoló Kopácsi Sándor, aki akkor Budapest rendőrfőkapitánya volt, kiemelte azt a jelenetet, amikor a díszőrség ötpercenkénti váltása során a Politikai Bizottság tagjaira, a koncepciós per kiagyalóira került sor, orkánszerű vihar kerekedett. „Ez felkeltette mindenki érdeklődését. Nem mindennapi, shakespeare-i jelenet volt.” (1956.PL [2011.03.10.]) A megemlékezést követően szabályos antisztálinista tüntetés zajlott le a Batthyány-örökmécsesnél - "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon" jelszóval.

12

A szakirodalom többnyire Cegielski néven említi az esemény idejében Sztálin Műveknek hívott nagyüzemet. A Cegielski nevet csak később, az enyhülés időszakában kapta. 13 Ez nem volt igaz, csak a hangulat fokozásának kelléke. Erről, tesz bizonyságot egy szemtanú: Edmund Taszer (a Fémművek Üzemi Tanácsának elnöke): Különféle jelszavak hangzottak el, majd valaki rákezdett az „Isten, ki Lengyelhont...” kezdetű egyházi-hazafias énekre, mások az „Ó Kedves Anyánk…” címűre, míg egyesek ezt harsogták: „Kenyeret akarunk! Szabadságot!”. […] Percről-percre fokozódott a feszültség, a tömegből valaki elkiáltotta magát, hogy a Fémművek munkásküldöttségét letartóztatták és a Młyńska utcai börtönben, vagy a Kochanowski utcai Állambiztonsági Hivatal székházában tartják fogva. Akkor elkezdtem kiabálni, hogy ez nem igaz, hiszen itt vagyunk veletek – de abban a feszült légkörben és a felhevült érzelmi állapotról tanúskodó hangzavarban csak kevesen hallották meg a hangomat. (1956.PL [2011.03.10.])

36 A lengyel nyár felforrósodott hangulatában az emberek visszakövetelték Gomułkát a vezetésbe, s októberre már a szovjetek is nyugtalanok lettek a fordulat veszélye miatt. Október 17-én reggel egy tekintélyes szovjet delegáció élén Varsóba érkezett Hruscsov. Díszes kíséretéhez tartoztak még a Lengyelországban állomásozó szovjet alakulatok, a lengyel hadsereg egységeivel együtt. Az „őszi hadgyakorlatnak” nevezett felvonulás és az érkezés nyomásának a terhe alatt kellett az időközben újra a KB tagjává lett Gomułkának ígéretekkel és nehéz rábeszéléssel rábírnia Hruscsovot a távozásra. Miután sikerrel járt, s az szovjet csapatokat is sikerült visszafordítani, Ochab javaslatára a KB első titkára lett. Gomułka programbeszédében bírálta a sztálinizmust, megkérdőjelezte annak gazdaság- és társadalompolitikáját, valamint ígéretet tett a mezőgazdaság szabad fejlődésének biztosítására, és kiemelte annak fontosságát, hogy a szovjet-lengyel barátság alapja csak a függetlenség tiszteletben tartása lehet. Beszédéből mégis a csalódottság, és a kompromisszumkészség hangja szólt, amikor kijelentette, hogy a Szovjetunióval kötött barátságot és a szocializmust nem veszélyeztetheti a demokratizálódás folyamata. Gomułka beszédének mind belpolitikai, mind nemzetközi jelentősége rendkívül nagy. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az 1953-as magyar kormányprogrammal megkezdődő események sorában, melybe beletartozik 20. kongresszus és annak következményei is, az 1956-os magyar események előfutáraként és részben kiváltójaként, kiemelten fontos állomása volt a totális szovjet rendszer lebontásának. Magyarországra is eljutottak a lengyelországi politikai változásokról szóló hírek. Október 21-én a központi pártlap, a „Szabad Nép” közzétette Gomułka beszédét, de egyrészt kevesekhez jutott el, másrészt nem lehetett egyértelműen kikövetkeztetni, hogy valójában mi is történt Lengyelországban. Lengyel diákok információi alapján kiderült azonban, hogy a szovjet haderő körülvette Varsót, demonstrálva, hogy nem hagynak teret semmiféle változásnak. A vészt jósló hírek hallatán a Budapesti Műszaki Egyetemen a lengyel diákok tüntetést szerveztek.14 Október 23-án délelőtt egyetemi hallgatók küldöttsége kereste fel a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát. A Zrínyi Akadémián és a Petőfi Katonai Politikai Akadémián röpgyűléseken megvitatták a kezdeményezést, majd úgy döntöttek, hogy elfogadják az egyetemisták követeléseit, és határoztak a tüntetésen való részvételről. Szolidaritást kifejező táviratot fogalmaztak meg a lengyel katonai akadémia részére. 14

Egyes források a diákmegmozdulást a lengyel változások feletti örömtüntetésnek írják le, de szemtanúk nyilatkozatai alapján tudjuk, hogy az összefogást a szovjet csapatok szorításában lévő lengyelekkel való szolidaritás hívta létre.

37 16 órakor a hallgatók egy része a miniszteri utasítás ellenére csoportosan csatlakozott a tüntetőkhöz a Bem téren. A felvonulás a "lengyel Október" melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte a Bem-szobor, illetve a jelszavak, amelyek tömören fejezték ki a magyar emberek követelését: "Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!", „Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat”. A tüntetésen a magyar zászlók mellett megjelentek a lengyel zászlók is. A Bem-szobortól a Parlamenthez vonult és a megvárakoztatott tömegnek Nagy Imre mondott beszédet. Az erőtelen, s a tömeg által is többször kinyilvánítottan („Nem ezt vártuk!”) a várakozáson alulmaradt beszédben a sokaság lecsillapításának, a megmozdulás eloszlatásának szavai „Nyugodtan bízva a jövőben, távozzatok. A legközelebbi viszontlátásig!” másnap, 24-én már Lengyelországban Gomułka szájából találtak visszhangra: „Elég a gyűlésezésből, lássunk hozzá a mindennapi munkához!” Gomułka beszédének ez a zárómondata egyben előre vetíti későbbi meghátrálását, ami alapvető különbséget tesz a még „visszhangozott” Nagy Imre pályafutásától, küldetésének beteljesítésétől. A kétségkívül sok párhuzamot felvonultató két politikusi pálya azon a ponton távolodott el egymástól, hogy Nagy Imre végül nem ment bele a „hazaküldés” kompromisszumába, sőt a csendes „hazamenés” alternatíváját is elutasítva életét adta a magyar szabadság eszméjéért, azért az eszméért, melynek valóságos létjogosultsága csak rehabilitálásának évétől, 1988-tól lehetett valósággá. De most térjünk vissza a lengyel és a magyar október összekapcsolódására, amely az 1956 októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette. A magyar forradalom kitörésének hatására a varsói Felvonulási téren összegyűlt félmilliós tömeg Gomułkát éltette, s azt várta tőle, hogy a szocializmus megreformálásával hozzon felszabadulást a szovjet rendszer elnyomása alól. Gomułka beszédében elmondta, hogy az elmúlt években a lengyelek életében sok törvénytelenség és fájdalmas esemény következett be, de nagyon bízik abban, hogy ezek az évek visszavonhatatlanul elmúltak. Budapesten október 23-án néhány perccel este nyolc óra után a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székháza előtt eldördültek az első lövések. A rádióban nyilatkozó Gerő Ernő provokatív beszéde „nacionalista tüntetés”-nek bélyegezve elítélte a felkelést, felszólított a „munkáshatalom és a szocializmus vívmányainak megvédésére”, minek hatására elszabadultak az indulatok. A belügyminiszter betiltotta a felvonulást, és azzal fenyegetőzött, hogy ha kell, a tüntetést a fegyveres erők alkalmazásával fogja megakadályozni. Többen a vezetésből nyíltan kimondták: „Ha kell, lövetni fogunk!”

38 Mások politikai megoldást, elsősorban Nagy Imre visszavételét javasolták. A megrémült pártvezetés azonnal Moszkvához folyamodott, hogy a Magyarországon tartózkodó egységeinek bevetésével verje le a „fasiszta reakciós elemek”, az „ellenforradalmi bandák” lázadását. A központi vezetőség úgy próbálta menteni a helyzetet, hogy Nagy Imrét még 24-én hajnalban beválasztotta a politikai bizottságba, és miniszterelnöknek javasolta, de Gerőt változatlanul meghagyták a párt első titkári pozíciójában. Vidéken is tüzet nyitottak az államvédelmi szervek. Debrecenben rálőttek a tüntető tömegre, melynek következtében a tüntetők közül hárman az életüket vesztették, és sokan megsebesültek. Amint megérkeztek Lengyelországba a budapesti eseményekről szóló hírek, néhány egyetemista csoport az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy sikert aratott. (Hatalmas embertömeg, fej fej mellett, szerda délután 15 óra. Fehér-piros zászlók, és első alkalommal megjelenő – a magyarok harcát támogató, velük szolidaritást vállaló feliratokat tartalmazó – transzparensek, különösen a tribün közelében.)15 A gyűlés után több mint kétezer ember – akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak – a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának épülete elé, majd a magyar nagykövetség elé vonultak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar nemzettel. Október-november – egész Lengyelország-szerte pénzt és gyógyszert gyűjtöttek és véradó akciókat szerveztek Magyarország megsegítésére. Mivel a lengyel vezetés több ízben is támogatásáról biztosította a magyar kormányt, a segélyakciók szervezését hathatósan megkönnyítette, felhatalmazva a lengyel népet a segítő tevékenységre. A Varsói Magyar Intézet előtt napokon át fővárosi egyetemisták álltak díszőrséget. Az épületre kitűzött magyar nemzetiszínű zászlón ez a felirat volt olvasható: „Mély tisztelet a magyar népnek”. A zászló alatt a járdán a gyertyák százai égtek, mellettük pedig egy urna adományok számára az alábbi felirattal: „Gyógyszerre a magyar népnek”. Október 28-án a LEMP Központi Bizottsága úgy döntött, hogy felhívásban biztosítja a magyar nemzetet arról, hogy támogatja Nagy Imre politikáját, a kormány programját. Kis kényszer is volt e megnyilvánulásban, mert az elerőtlenedett cenzúra következtében a LEMP KB központi orgánuma s a hozzá kapcsolódó vajdasági pártlapok már a vezércikk szintjén üdvözölték a magyar népfelkelést. Ezt a megnyilvánulást − véleményem szerint −

15

Stefan Staszewski (a LEMP Varsói Bizottságának I. titkára) elmondása alapján (1956.PL [2011.03.10.])

39 betudhatjuk annak a törekvésnek is, hogy a változások hatása alatt lévő lengyel pártvezetés régi és új vezetői egyfajta kapaszkodóként keresték a kapcsolatot a Varsói Szerződés tagországaival, jelen speciális esetben éppen Magyarországgal. Az 1956-os magyar forradalom élénk visszhangja megmozgatta a lengyel társadalom egészét. A forradalom mellett számos szolidarizáló nyilatkozatot fogalmaztak meg és küldtek el Magyarországra. Gyűléseket tartottak a gyárakban, az egyetemeken s más helyeken, így szervezték meg a gyűjtéseket, a tiltakozó akciókat. Biztonságosabb volt ezek zárt helyen történő megszervezése, mintsem az utcára vitele. November előtt mindössze egyetlen utcai tüntetésre került sor a "harcoló magyar testvérek" mellett. Részletek az Olsztyni Vajdasági Állambiztonsági Hivatal jelentéséből: 1956. október 30-án a magyar felkelőkkel szolidarizáló tüntetést szerveztek. A tüntetők a Mezőgazdasági Főiskola területéről indultak el, s a város utcáin keresztül a Vörös Hadsereg térre vonultak, ahol már előzőleg magyar és lengyel zászlókat és meggyújtott gyertyákat helyeztek el. Azután a menet a város utcáin elérkezett a Świerczewski tábornok térre, ahol nagygyűlést tartottak, amelyen mintegy tízezer ember vett részt. A nagygyűlés végén az egyik egyetemista javaslatára megszavazták a Vörös Hadsereg tere átkeresztelését Magyar Felkelők terévé, majd ezután elénekelték a nemzeti himnuszt. (1956.PL [2011.03.10.] alapján) Olsztyn mellett Wrocław és Krakkó voltak azok a városok, ahol a segélyakciókon túli legfontosabb megmozdulások vidéki központjait képviselték. A wrocławi városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Hasonló akciók történtek több más város nagyobb gyáraiban, ahol a letépett vörös csillagok helyére a lengyel és a magyar zászló került.16 Budapesten a karhatalmi és a szovjet csapatok ellen – az október 23-tól 29-ig terjedő időszakban – mindössze néhány ezer fő vette fel a harcot. Szinte mindenütt jelen voltak, megtámadták az ide-oda mozgó szovjet és magyar páncélosokat, és nagy veszteségeket okoztak nekik. Primitív harceszközökkel – kézifegyverek, benzines palackok – szálltak szembe a szovjet tankokkal. Sikereikben természetesen döntő volt, hogy a felkelők maguk mögött tudhatták a lakosság támogatását. A sok sebesültet viszont nehezen tudták orvosi kezeléssel, vérrel, gyógyszerrel ellátni. 16

A magyarországi munkástanácsok betiltása idején több helyen öt perces munkabeszüntetéseket tartottak, s falragaszokat helyeztek el "El a kezekkel Magyarországtól" felirattal. A feliratok heteken át a helyükön maradhattak.

40 Október végén – november elején megérkeztek Magyarországra az első lengyelországi segélyszállítmányok. Anna Retmaniak rádióriporter, a Lengyel Rádió különtudósítójaként elkísérte a Lengyelországból küldött első segélyszállítmányt: „Cipeltük a kötszerekkel, tejjel, konzervekkel teli kartondobozokat. A magyarok nagy szeretettel fogadtak, s mondogatták: – Éljen Lengyelország, éljen a lengyel–magyar barátság, szabadok leszünk, ne aggódjatok, hogy nehéz időket élünk, elboldogulunk valahogy, minden rendben lesz. Akárhol jártam, mindenütt határtalan szimpátiával és szeretettel fogadtak.” (RETMANIAK, A [2011.04.11.]) 1956 októberének végére a lengyel értelmiségi körökben s az ifjúság soraiban is megerősödött a hit a „megreformálható szocializmus” gondolatában. Sorra alakultak a munkástanácsok az üzemekben, fontos személycserék történtek a vezetői körökben, megnőtt a hit a társadalmi igazságosság lehetőségében. Az egyház is támogatta ezt a látszólagos demokratizálódó politikát. Az új pártvezetés a falvakban meghagyott egy bizonyos szabadságot, abbahagyta a termelőszövetkezetekbe való erőszakos beléptetéseket, de ezzel egy időben el is lehetetlenítette a parasztok gazdálkodásának lehetőségeit az alacsony felvásárlási árakkal, a modernizálás lehetetlenné tételével. A jelenség, mely a parasztságot az állam bedolgozóivá alacsonyította, az élelmiszeriparban és az élelmiszer-ellátásban is éreztette káros hatását. A lengyelek a magyar forradalmat testvérforradalomként élték meg, a saját „lengyel októberükhöz” hasonlították, és egy igazi antisztálinista forradalmat láttak benne. Hatalmas meglepetéssel, de azonnali együttérzéssel és segítséggel vették tudomásul, hogy a Rákosi- majd Gerő-féle régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt okozott. Poznańban ez volt az általános jelszó: Segítsünk magyar testvéreinknek! Kezdetben általános volt a tanácstalanság a segítés módját illetőleg, de az egyre súlyosabb veszteségekről érkező hírek hallatán felhívások érkeztek az üzemek dolgozóihoz, hogy jelentkezzenek véradásra a véradó-állomásokon. Az a város, ahol először dördültek el a szovjet fegyverek, ahol a nyomorba döntött munkásság és a lakosság vérét ontották, most önkéntesen adott vért a magyar forradalom megsegítésére, és saját küldöttséget biztosítva juttatta el azt Magyarországra. Budapesten már a pályaudvaron várták a szállítmányt, ahonnan az Egészségügyi Minisztériumba vitték.

41 A magyar forradalom október 28-án fordulóponthoz érkezett. Nagy Imre rádióbeszédében elutasította az „ellenforradalom” megbélyegzést, nemzetinek és demokratikusnak nevezve a népfelkelést. Elítélte az elmúlt korszak súlyos bűneit, és célul tűzte ki a függetlenség és az önállóság megvalósítását. Gerő és Hegedüs Moszkvába való távozása hozzájárult ahhoz, hogy hivatalosan is elismert legyen a magyar forradalom győzelme. A többpártrendszer előkészítése, a forradalom győzelmének ünneplése közben érkeztek az első baljós hírek a szovjet csapatok átrendeződéséről, s az újabb támadási szándékukról. November elején valóban újabb szovjet csapatok lépték át a határt, és a fontos stratégiai pontok elfoglalása közben haladtak a főváros felé. A támadási terv sikere érdekében a KGB letartóztatta a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalásokat folytató magyar küldöttség tagjait, s a Moszkvában összeállított bábkormány élére Kádár Jánost nevezte ki. Nagy Imre még megpróbált az ENSZ segítségét igénybe véve a semlegesség védelmébe menekülni, de a nyugat süketségét ugyanaz a szovjet hatalom idézte elő, melynek tankjai már a főváros utcáin sorakoztak. A sztálinista rendszer megbuktatása, a többpártrendszer előkészítése, s a teljes függetlenség irányába tett bíztató lépések mindössze két hét megalkuvás nélküli, szakadatlan harcokkal és munkával megvalósított csodáját csak egy második szovjet intervenció tizenhét hadosztályának hatvanezer katonája tudta megsemmisíteni. November elejétől a lengyel emberek már az ország minden pontján tömegesen jelentkeztek vért adni. A véradóállomások kis kapacitása miatt véradó helyeket állítottak fel egyes nagyobb üzemekben vagy a hadsereg alakulatainál. Még így sem tudtak vért venni minden jelentkezőtől, pedig az összes vajdasági véradóállomás éjjel-nappal működött. A véradásban minden társadalmi osztály kivette a részét. Az egyetemisták különösen nagy szerepet vállaltak magukra. A lengyel sajtó és rádió beszámolóiban riportok és tájékoztatások hangzottak el a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Poznańban és Krakkóban pedig 1956. november 5-én délelőtt újra tiltakozó tüntetést tartottak néma tüntetés formájában, több ezer fő részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelők emlékére.

42 Budapest 11 évvel a háború után ismét romokban hevert,17 két és fél ezer ember meghalt, közel 20 ezer fő megsebesült, és mintegy 200 ezer ember a hazája elhagyására kényszerült. A szovjet hatóságok közel ötezer főt november első napjaiban elfogtak, akik közül 860 főt – köztük kommunistákat, katonákat, egyetemistákat, kiskorú fiúkat és lányokat − hadifoglyokként szovjet területre hurcoltak. A Kádár-kormány szovjet segítséggel kb. 15 ezer embert ítéltetett el. 400 főn a halálos ítéletet végrehajtották. A későbbiekben ez a szám minden bizonnyal növekedett.18 A lengyel segítség és véradás november 4-e után újabb lendületet vett. Nagy szükség is volt a további adományokra, mert az 1956-os Szabadságharc leverését követően – bármennyire nem tetszett ez a Kádár kormánynak – az emberek emlékezni akartak és nem felejteni. Ez azonban sok esetben súlyos megtorlást vont maga után.19 December 4-5-ét követően már nyíltan támadt a hatalom. Átalakították az igazságszolgáltatást és megteremtették a megtorlás törvényes kereteit. Provokációkra és megtorlásokra került sor. Közismertté vált Marosán hírhedt kijelentése: ”Mától kezdve lövünk!”. A nógrádi munkástanácsok küldötteinek szóló fenyegetés december 8-án már politikai döntés volt, melynek következményeként Salgótarjánban a még aznap leadott sortűz 131 halálos áldozatot és 150 sebesültet követelt. A véráldozatokat szedő sortüzekkel való megfélemlítés ezután a hatalom országos gyakorlatává vált.20 "Amikor a szovjet-orosz tankok szétzúzták a magyar forradalmat, valójában a világ egyedüli létező szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg." (Hannah Arendt, 1958) A november 4. utáni lengyel segítség még 1957 januárjáig a Lengyel Vöröskereszten keresztül érkezett.21 A magyar forradalom ideje alatt 795 liter vér érkezett a lengyel emberektől Budapestre. Ez azt jelenti, hogy hozzávetőleg 4-6 ezren adtak vért, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a további ezreket sem, akik szintén adtak vért, de az már nem 17

Az 1956-os magyar és az 1981-es lengyel forradalom áldozatainak egybevetéséhez lásd a 31. lábjegyzetre hivatkozott szakaszt. 18 A Kádár és Hruscsov beszélgetéséről készült jegyzőkönyvben Kádár részéről ezt olvashatjuk: „Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.” 19 A forradalom elesett, kivégzett, elhurcolt férfi áldozatainak nő hozzátartozói 1956. december 4-én a Hősök terén nőtüntetést szerveztek. A hatalom nem válogatott a retorzió eszközeiben. Szemtanúk mondták el, hogy „az orosz katonák felemelték a védtelen asszonyokat, ketten egy asszonyt, és a földhöz vagdosták őket. Egyszerűen kettesével elkaptak egy-egy asszonyt, és a földhöz csapták.” 20 lásd: Horváth Miklós: Sortüzek – 1956 (Rubiconline. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/sortuzek_1956a/) 21 42 teherautóval és 104 vasúti kocsival 25,5 tonna vérhelyettesítő-szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, valamint 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt és 10 tonna szappant és építési anyag jutott el Magyarországra. (BUSKÓ A., VIRÁGH J. [2010])

43 jutott el Magyarországra. Az egészségügyi szállítmányok mellett különböző lengyel üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amelyből akkor Magyarországon hiány volt. A lengyel hatóságok nem akadályozták, bizonnyal nem is tudták volna az országos mozgalommá nőtt spontán segélyakciót, mely a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentette a magyar forradalom napjaiban s az azt követő egy éven át. A hatalmas segélymozgalom megcsúfolta a korszak semmitmondó, sablonos szlogenjeit az internacionalizmusról, a két nép szocializmust építő barátságáról. Lengyelországban élénken élt még annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország több mint százezer lengyel menekültet fogadott be, illetve hogy a világháború idején, a Varsó környékén állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint egy megszálló hadsereg. Véleményem szerint az is hozzájárult a forradalom leverését követő újabb segély-hullám kialakulásához, hogy a lengyelek realizálták: magyar életek, a magyar vér által jutottak el a tapasztalathoz, melynek kapcsán elkerülhető lett számukra az a tragédia, ami Magyarországot érte. Erre a felismerésre a lengyel kormány is eljutott, s a későbbiek során már saját, az ’56-os események szellemiségétől egyre távolodó politikai lépéseinek kényszerű alátámasztására használta fel. 9.1.1 Poznan – Budapest utóhangja 1956-nak köszönhetően új tartalmat kapott a lengyel-magyar barátság. A magyar társadalomban is mélyen rögzült az, hogy éppen a lengyelek siettek elsőként a forradalom segítségére. Ők adták a forradalmat kirobbantó szikrát, és ők adták az életeket mentő vért. 1956 valójában nem feszítette szét a rendszer alapjait, nem változtatta meg a Szovjetunióhoz fűződő viszonyt, de a történelmi távlatokból való vizsgálódás előnyét élvezve ma már elmondhatjuk hogy mégis ekkor kezdődött meg az a folyamat, amely a rendszer lassú lebontását eredményezte. Berend T. Iván Terelőúton című könyvében a lengyel-magyar 1956-os eseményeket „1956 egy és fél forradalmának” nevezi Gibney és Brzezinski megállapításainak additív konklúziója által. Gibney szerint a lengyel októberi forradalom tartósabb hatású volt, s egyben végzetesebb is a kommunizmusra, mint a magyar, amely megbukott – ezért a lengyel forradalmat félig sikeresnek tartja. Brzezinski osztotta ezt a nézetet, megállapítván, hogy a lengyel október hatása a kommunista államokra „több szempontból is nagyobb volt, mint a magyar forradalomé, melyet a szovjet fegyverek azonnal elfojtottak”. Berend

44 azonban felhívja a figyelmet a lengyel október súlyos korlátaira. Elismeri, hogy a sztálinista államszocializmus romjain merész és hősies volt ugyan a lengyel lázadás, de kiemeli, hogy a törekvések megrekedtek a kompromisszumok keretein belül. Pontosan a korlátai tették lehetővé, hogy győzedelmeskedjen, mielőtt kirobbanhatott volna. Ezért nem annyira félig sikeres, mint inkább sikeres fél forradalom volt. (BEREND T. [1999]) Berend megállapításának igazolását abban látom, hogy a korlátok közé szorított lengyel eredmények végül elnyerték a szovjet legitimációt. A magyar forradalom azonban, ha csak rövid időre is, de beteljesített, egész forradalom volt. A nemzeti kommunisták által kezdeményezett reformtörekvés, a demokratikus szocialista célkitűzések útjáról lesodródva nyílt, fegyveres konfrontációvá, szovjetellenes függetlenségi háborúvá alakult. „A seb, amit a magyar forradalom ütött a kommunizmuson, sohasem fog teljesen behegedni… A jugoszláv kommunizmus elszakadt Moszkvától, a szovjet imperializmus válságának kiindulásává vált, Magyarország pedig a kommunizmus teljes összeomlásának kezdetét jelenti.” (ĐILAS, A. [1984]) 9.1.2 A magyar forradalom és a lengyel sajtó A lengyel vezetés már a magyar forradalom kezdeti szakaszától igyekezett a sajtó és a rádió mozgásterének ellenőrzésére, de a Budapestre küldött több mint tíz lengyel tudósító tevékenysége, a forradalom célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások, jelszavak és kiáltványok százainak megjelenése, mindezek − a társadalom egészét nézve − pozitív fogadtatása és visszhangja egy rövidebb időszakra eredménytelenné tette a központi cenzúra

kiteljesítését.

A

kommunista

tömegtájékoztatásban

sem

volt

kötelező

ellenforradalomról beszélni. Néhány korlátozó adminisztratív beavatkozástól eltekintve, a lengyel sajtó tevékenysége nem ütközött jelentős akadályokba. A lengyel lapok lehetőségeik határait feszegetve, a tőlük telhető legnagyobb terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalom eseményeiről, a két ország vezetésének és társadalmának reagálásáról, kommunikációjáról, sokszintű kapcsolatáról. A Trybuna Ludu 1956. október 28-án ezt írta: „A magyarországi események minden becsületes ember lelkiismeretét megrázzák Lengyelországban”. Október 25-e után érkeztek Magyarországra a lengyel sajtó küldöttei, akiknek közleményei az egész lengyel társadalmat lázba hozták. Sok pártlapban és a pártvezetésben is pozitív volt az állásfoglalás.

45 A forradalom leverését követően Gomułka egy sajátos viszonyt alakított ki a lengyel sajtóval. Nem a hatalmi követelés, hanem az összefogásra késztetés hangján hívta fel a figyelmet arra, hogy olyan lényeges kérdésben, mint például a magyar forradalom, Lengyelország nem képviselhet radikálisan eltérő véleményt a kinyilvánított szovjet állásponttól, az adott gazdasági és politikai helyzetben nem helyezkedhet szembe a Szovjetunióval. Egyfajta cinkos együttműködésre késztetve hívta fel a sajtó és a rádió munkatársainak figyelmét, hogy tanúsítsanak munkájuk során önmérsékletet, mert vannak dolgok, amelyeket nem lehet megírni és elmondani, s a magyar kérdés kiemelten ebbe a kategóriába tartozik. A keleti tömbben is példa nélküli hatalom-sajtó párbeszéd azonban a lengyel vezetés hozzá fűzött reményeit és elvárásait nem váltotta be. A kommunikációs kísérletre történt ellenállásra, november közepétől kezdődően, a hatalom a cenzúra teljes megszigorításával, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával, és a rádiótól, sajtótól történt elbocsátásokkal válaszolt. November 4-e után a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket, amelyek elítélték az intervenciót vagy magát Kádárt, de ennek ellenére igyekeztek a magyarországi eseményekről tárgyilagosan hírt adni. 9.1.3 A magyar forradalom értelmezésének átalakulása a lengyel vezetésben Lengyelországban az újabb, s a változást előmozdító személycserék és intézkedések lendülete akkor torpant meg, amikor megjött a híre a magyar forradalom leverésének, s a lengyelek realizálni kényszerültek azokat a tényeket, melyek egyértelműsítették, hogy a huszadik kongresszus, a desztálinizálódási folyamatok, és az eddig elért sikerek ellenére, a Szovjetunió nem mond le hatalmi törekvéseinek megvalósításáról, a térség birtoklásáról. November 4-én Gomułka értesülvén az a szovjet intervenció következményeiről, a forradalom leveréséről, úgy fogalmazta meg pártja hivatalos álláspontját, hogy a kész tényeket tudomásul kell venni, ezért Kádár János kormányát elismeri Lengyelország. Gomułka, aki nem leplezte szimpátiáját Nagy Imre irányában, és együttérzéssel követte a magyar eseményeket, most visszahúzódásra kényszerült, s a november 18-án Moszkvában tett látogatása során pedig – igaz, hogy meglehetős szovjet nyomásra, de – aláírta a „kölcsönös tiszteletet, a be nem avatkozást, és a szuverenitást” tartalmazó kétoldalú megállapodást.

46 1956 novembere után a lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, hogy nem tudja elhitetni a mély együttérzéssel áthatott, segítőkész lengyelekkel, hogy Budapesten ellenforradalomra került sor. A társadalom nagy része a lengyel októberi események folytatásaként élte meg a magyar forradalmat, egyetértve eszméivel, céljaival és jelszavaival. Ráadásul az ellenforradalmi tézissel maga a lengyel kormányzat sem értett egyet, amit több esetben, bel- és külpolitikai kapcsolatain keresztül, továbbá a helyi és a világsajtóban is deklarált. Az erősödő szovjet kontroll miatt azonban kénytelen volt egyre szűkebb korlátok közé szorítani a magyar forradalom irányába megnyilvánuló, hatalmas társadalmi rokonszenvet. Egyensúlyozó belpolitikai lépésekkel, vigyázva, hogy nehogy felszítsa és lángra lobbantsa a még parázsló kedélyeket. Ez az oka annak, hogy Varsóban csak bizonyos fórumokon, s csak ritkán emlegették az erőltetett „magyarországi ellenforradalom”-koncepciót, s úgy vélték, több szinten is veszélyes egy hatástalan, nevetséges, esetleg balul végződő propagandát folytatni. A két ország diplomáciai kapcsolataiban feszültség keletkezett, valahányszor a varsói magyar nagykövetség kezdeményezte, az illetékes lengyel szervek pedig visszautasították a "magyarországi ellenforradalmat" bemutató kiállítás megrendezését, és az "ellenforradalmat leleplező Fehér Könyvek" lengyel nyelvű kiadását.22 1956 végére alakult ki a hivatalos lengyel álláspont a magyar forradalom megítéléséről, amelyhez a következő két évben a LEMP vezetése következetesen ragaszkodott. Az álláspont szerint a szovjet beavatkozás szükségessége nem vitatható, mert csak ennek segítségével lehetett megakadályozni a „reakció” magyarországi hatalomra jutását. Elkerülhetetlen rosszként értelmezték az intervenciót. A lengyel vezetés véleményének sajátosságát képezte – egyedüliként a teljes szovjet érdekszférában −, hogy a forradalom kirobbanásának okaként kizárólagosan a Rákosi Mátyás által folytatott eltorzult, sőt bűnös politikát jelölte meg. E vélemény következetességéből adódott, hogy a Kádár-kormánnyal szembeni hivatalos magatartás nem volt azonos azzal, ami a lengyel kulisszák mögött zajlott. A Magyarország felé irányuló lengyel külpolitika a Kádár-féle vezetés helyzetének megszilárdítását támogatta, melyet a gazdasági segítségnyújtás vállalásával és nemzetközi 22

Amikor 1957 telén Katona János varsói magyar nagykövet azzal kereste fel Artur Starewiczet, a LEMP KB Sajtóosztályának vezetőjét, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része rosszul van informálva, ezért célszerű lenne a lengyel sajtóban elvi és politikai cikkeket publikálni a "kényes kérdésekről", Starewicz azt válaszolta: ez számukra egyáltalán nem volna kedvező, részben azért, mert a két párt között ebben a kérdésben gyökeres véleménykülönbség áll fenn, másrészt pedig a társadalmat még ma is élénken foglalkoztatják a magyar események, s még hosszú idő kell ahhoz, hogy a lengyel emberek felfogása a magyar kérdésben megváltozzék. (BUSKÓ A., VIRÁGH J. [2010])

47 politikai kiállással erősített meg. A lengyel-magyar kapcsolatok szintjén azonban a LEMP a távolságtartást választotta, hangot adva annak, hogy nem ért egyet a Magyar Szocialista Munkáspárt könyörtelen megtorló politikájával, és elítéli az általa alkalmazott terrort. Másfél évnek kellett eltelnie, amíg 1958 májusában, hivatalos látogatás keretében Gomułka elismerte, legitimálta Kádár Jánost, az MSZMP első emberét. 9.1.4 A Nagy Imre per értelmezésének átalakulása a lengyel vezetésben Nem sokkal a májusi Gomułka-Kádár találkozót követően Nagy Imrét és társait június 16án kivégezték. A hír váratlanul érte a lengyel pártvezetést, Gomułka dühös véleményének adott hangot, miszerint Kádár korábban tett ígéretének ellenére, hogy „a perben nem lesznek halálos ítéletek”, becsapta őt. A LEMP nem kívánt szembehelyezkedni a szocialista tábor országaival, a történtekkel és a módszerrel való egyet nem értésének csak a belpolitikájában adott hangot. A Nagy Imre-per (a rendszerváltozások időszakáig érvényben maradt) értelmezésének végső kialakítását Gomułka 1958. június 28-i gdański beszédében rögzítette, oly módon, hogy deklarálta a perről szóló hivatalos magyar állásponttal való teljes egyetértését. „Nagy Imre és társai kivégzését követően hivatalos lengyel részről egy ideig még létezett egyfajta ösztönös, de már korántsem jelentős távolságtartás, amit véglegesen Kádár 1960 márciusában tett varsói látogatása oldott fel. A későbbiekben a lengyel-magyar kapcsolatok jellege azonosult azzal, amit a szocialista országok között normálisnak neveztek, maga a Gomułka-féle vezetés is ekkor már látványosan eltávolodott saját 1956os októberétől.” (BUSKÓ A., VIRÁGH J. [2010]) 9.1.5 1956 októberének vívmányai és a visszarendeződés23 A kényszerű visszalépések ellenére is úgy tűnt, hogy a Központi Bizottság hajlandó figyelembe venni a társadalom követeléseit, igényeit. Katowice visszakapta nevét, újra engedélyezték a lakosságnak, hogy valutát és nemesfémet tarthasson, megszüntették a nyugati adók zavarását. Október végén szabadlábra került a lengyel egyházfő Wyszyński bíboros és a többi fogva tartott egyházi személyiség, és egyidejűleg az egyház visszakapta 23

A vívmányok és a visszarendeződés egy címben való megfogalmazása mutatja a vívmányok és a visszarendeződés tényleges kettősségét, mely 1956 lengyel-magyar októbere után több szinten is előállt. Megmutatkozott külön-külön Lengyelországban és Magyarországon, nyilvánvaló lett a két ország kapcsolataiban (mint ahogy azt A magyar forradalom értelmezésének átalakulása a lengyel vezetésben című részben kifejtettem), és végigvonult a szolidaritás forradalmán át egészen a rendszerváltozások időszakáig.

48 az ötvenes években elvett jogait, például a kinevezések gyakorlásában s a hitoktatás megszervezésének területén. 1958. december 8-án az állam és az egyház között mindezeket megállapodásban rögzítették. A katolikus értelmiség támogatta Gomułkát. A társadalom, s főként az értelmiség igyekezett a változásokat a maga javára fordítva növelni személyes szabadságának lehetőségeit, s kezdetben úgy tűnt, hogy maga Gomułka is magáévá tudja tenni az ebben való társ segítő szerepét. Ám az 1957-es választások után komoly visszarendeződésre utaló jelek ütötték fel fejüket. Már közvetlen a választások utáni nyáron a frissen képzett és egyre megerősödő polgárőri és rendőri szervek egységei, akik lassan átvették a lengyel államvédelmi hatóság szerepét, szétverték a łódźi villamosvezetők sztrájkját, októberben beszüntették a „Po prostu” folyóiratot. Megállapítható, hogy Gomułkát nem annyira a Nagy Imrével való szimpatizálás és nézetazonosság vezette, sokkal inkább a sztálinista visszarendeződéstől félt, aminek ő maga is majdnem áldozata lett. Itt viszont meg kell jegyeznünk, hogy 1957 májusában Gomułka olyan tettet hajtott végre, amire valószínűleg nem volt példa a kommunista vezetők körében, miszerint közbenjárt Hruscsovnál Nagy Imre érdekében. Sikertelensége is hozzájárult, hogy 1957 utáni magatartásában már változás állt be, s egyben változtak a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok formái. A nagy szervezetekre tevődött át a hangsúly, mint a KGST és a Varsói Szerződés, ami a tagállamok egyenlőségének eredményes látszatát keltette. A Szovjetunió el tudta ezzel kerülni, hogy a lakosságot sértő, közvetlen beavatkozás eszközeihez nyúljon. Gomułka a tudatában volt annak, hogy a lengyel kommunisták nem lennének képesek megőrizni hatalmukat a Szovjetunió fegyveres jelenléte nélkül. Tudta azt is, hogy ebben nem is számíthat változásra, mivel a Szovjetunió a Német Demokratikus Köztársaság elvesztésével számolhatna, ha kivonulna Lengyelországból. Politikai szemléletét ezért az alábbiak jellemezték: 

megtartani, sőt a végletekig kihasználni a keleti szomszéd nyújtotta részleges függetlenséget,



törekedni a sztálini időszak maradványainak felszámolására



nemzeti jelleget kölcsönözni a szocialista építésnek.

1959-ben Gomułkáról már egy ortodox kommunista képe rajzolódik ki, aki kongresszusi határozat szintjére emelte a revizionizmus elleni harcot, bírálta és támadta a katolikus

49 egyházat, és úgy a pártot, mint a hatalmi szervezeteket átengedte a dogmatikus erőknek. A leggyengébb pont a változásokban viszont az, hogy véglegesen lemondott a jugoszláv példából eltanult, hangoztatott és követett „a szocializmusba vezető lengyel út” sokáig dédelgetett álmának megvalósításáról. Valószínűleg tudatában volt annak, hogy irányváltásával le kell mondjon azoknak a bizalmáról, akik korábban benne látták a rendszer megjavításának és megreformálásának zálogát, mert korábbi, kompromisszumos jellegű politikájával szemben azzal akart egységet teremteni a társadalomban, hogy fokozza a cenzúrát, s nem engedi érvényre jutni a rendszert bírálók véleményét. Az új retorika következményeként a rendszerre jellemző módon, a hatalom megszerzéséért semmitől vissza nem riadó konzervatív csoport eszközévé alacsonyította le magát. Lengyelország a visszarendeződés hatására, a meghatározó alapelveket tekintve 1956 után sem lógott ki a többi kommunista ország közül, de a lengyel október hozadéka három fontos eltérés, mely ilyen formában más, a szocialista blokkhoz tartozó országok egyikében sem fordult elő: 

Az első eltérés a szövetkezetesítés részleges megtörténte, elmaradása. A szovjet mintán alapuló mezőgazdaság erőszakos kialakítása a blokk többi országában számtalan emberéletet követelt, több évtizedes üldöztetést, és egy plusz lehetőséget teremtett a kommunista rezsimek megtorló intézkedései számára. A kollektivizálás végeleges megszüntetése után a helyreállított parasztgazdaságok a lengyel vidék 80 százalékát tették ki.



A második eltérés, a katolikus egyház által betöltött különleges szerep a politikai és a társadalmi életben egyaránt. A lengyel katolikus egyház összeforrt a társadalommal. 96 százalékos homogenitásával egyedülálló módon a térség egyetlen független egyházává lett. Lengyelországban a katolikus egyház lett a pluralizmus intézményének letéteményese. Hatalmas tekintéllyel bírt, amit elsősorban vezetőinek köszönhetett. A legkiemelkedőbb e téren Stefan Wyszyński bíboros, aki három évtizeden keresztül mutatta az utat a lengyel katolikusoknak, elévülhetetlen érdemeket szerezve a stabilizáció megteremtésében. Az egyház morális és politikai függetlenségével ellensúlyt képezett a pártállami ideológiaipolitikai törekvésekkel szemben. Ennek köszönhető, hogy az államszocializmus Gomułka sikereinek ellenére sem nyert soha társadalmi legitimációt. Wyszyński meg tudta tartani a parasztok hűségét és ragaszkodását, elsősorban azzal, hogy

50 amikor tömegesen munkát keresve az új szocialista ipari központokba özönlöttek, figyelt rájuk, kiállt mellettük és támogatta őket. Kelet-Európában teljesen egyedülálló jelenség volt, hogy a fiatal munkásosztály egyszerre volt hívő és hazafi, s egyöntetűen ragaszkodott a katolikus egyházhoz. A párt ugyan mindent megtett ellene, de pontosan a katolikus egyház volt az – és a nem kommunista értelmiségiek −, aki a nemzeti öntudatot fenn tudta tartani a lengyel társadalom egészében. 

A harmadik eltérés pedig az a kulturális szabadság, amely a szovjet világ normáinál jóval engedékenyebb körülményeket teremtett meg a kultúra és a tudomány fejlődése számára. A hatalom ugyan igyekezett korlátozni az értelmiség közösségi tevékenységét, az intellektuális mozgalmakat, de az intézkedések foganatosítása, a cenzúra, a tiltások és megtorlások szigora messze alulmaradt a keleti blokk országainak gyakorlatától. Valamennyi művészeti ágban olyan magyar művészek kaptak lehetőséget lengyelországi bemutatkozásra, akik hazájukban mellőzve, vagy egyenesen tiltólistán voltak. A viszonylagos szellemi szabadság megnyilvánult a felsőoktatásban is, ami sok magyar fiatalt ösztönzött a Lengyelországban folytatandó tanulmányokra. Az 1960-as évek elején eleinte csoportos, később pedig egyéni turizmus keretében egyre több magyar fiatal jutott lengyelországi utazási lehetőséghez, melyek során már az egyének szintjén is megvalósulhatott a lengyelmagyar barátság. Sok magyar azért kereste fel Lengyelországot, mert rajta keresztül tudott kapcsolatot teremteni az európai vagy a világ kulturális életével. E téren az 1970-es években beszélhetünk Magyarország felzárkózásáról, mely időszakban a gazdasági, majd politikai nyitás jellemezte az ország vezetését. Ez egyben közeledést is eredményezett a lengyel néphez, lehetővé téve a szellemi értékek kétoldalú áramlását. A két ország kapcsolata példa nélkülivé vált a szocialista blokk országaiban.

9.1.6 A posztsztálinizmus, avagy ideológiai és politikai szemléletváltozások A sztálini politika két alappillérének ledőlése változásokat hozott Lengyelország, Magyarország és Jugoszlávia vezetésének hatalomgyakorlásában és kommunikációjában. A két alappillér, az osztályharc állandó éleződésének tézise, valamint a szocialista és az imperialista tábor országai közötti háború elkerülhetetlenségének tézise adta az alapot az önkényes és véres tisztogatások egymást követő hullámaihoz, az ötvenes évek Kelet-

51 Európájának polgárháborús hangulatot kölcsönző kuláküldözésekhez, illetve a lakosság terheinek elviselhetetlenségig való fokozásához. Utóbbit az elkerülhetetlen harmadik világháborúra való készülődés elve támasztotta még alá. A „visszatérés a lenini alapokhoz” azonban nem jelentett mást, mint az ideológia alapelemeinek változatlanságát, jóllehet a leninizmus ideológiája szolgáltatta az alapot a sztálinizmus rendszerének kialakításához is. A legkirívóbb sztálini tézisek elsorvadása viszont lehetővé tette a reálisabb reagálásokat a valóságra, minek következményeként lehetővé tette a gazdaságpolitika és a külpolitika vonalvezetésének korrekcióját is. A mindennapi életben a rendőrterrort felváltotta a szocialista

törvényesség.

A

lassú

haladásra

és

megtorpanásokra

beállított

reformfolyamatok keretében Magyarországon és Lengyelországban a párt felhagyott a lakosság magánéletének és gondolkodásának állandó ellenőrzésével, helyette inkább depolitizálást, és a rendszer passzív elfogadásának elégségességét sugallta. A sztálini ideológia meggyengülését, a diktatórikus rendszer stabilitásának megingását az 19601970-es években Lengyelország és Magyarország használta ki a legkövetkezetesebben. 1963-ban a Magyar Szocialista Munkáspárt megszüntette a diákok osztálykategorizálását, mely kizárta az egyetemekről az úgynevezett „osztályidegen” származású fiatalokat, s ezt követően az egyetemre való felvételt a középiskolai eredmények és a felvételi vizsgák alapján döntötték el. Az 1976. februári lengyel alkotmány bírósági vagy ügyészi döntés szükségességét írta elő a rendőrségi letartóztatásokhoz. Nem a félelem volt az úr az 1956 utáni Lengyelországban s a hatvanas évek közepe utáni Magyarországon. Az ideológia rendszerének meggyengülése következtében a reformok irányába való kényszernyitás a nemzetközi kapcsolatok rendjére is alaposan kihatott. Az átalakítások, a modernizáció következtében megnyíltak a határok a nyugati turisták és látogatók számára. A levelezés és kapcsolattartás sem volt már olyan veszélyes, mint a korábbi időszakban. A lengyel és a magyar fiatalok külföldi, sőt nyugati ösztöndíjakat is elfogadhattak, hosszabb időt is eltölthettek a megpályázott intézményekben. Megszüntették a Szabad Európa és az Amerika Hangja adásainak zavarását. A változások a korábban rendkívül szigorú kulturális és gazdasági izoláció, a zárt társadalom fellazulásához vezettek. A politikai hatalom szekuralizálása, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom távolodása markánsan megkülönböztette Lengyelországot és Magyarországot a szocialista térség többi államától. A magántevékenység, a piac részleges megengedése feszegetni kezdte az állam mindenható és irányító hatalmának egységét. Az 1960-as évektől kezdődően a két országban különböző módon zajlottak a szocializmus hétköznapjai. Míg a kádári rendszer egy viszonylagos, és főként látszólagos gazdasági

52 egyensúly megteremtése miatt nem kellett számoljon sztrájkokkal, megmozdulásokkal, egy nyugodtabb időszakot élhetett meg, addig Lengyelhonban az ország vezetését válságok sorozata állította állandó kihívások elé, melyek fokozatosan a szolidaritási mozgalom kialakulásának előzményeivé váltak. 9.2 A Szolidaritás „A lengyelek gyengekezű elnyomóval szemben azért lázadnak, mert módjuk van rá. Durva elnyomás ellen azért, mert muszáj nekik.” (mondás az 1860-as évekből) Az 1978-1979-es tél okozta közlekedési és gazdasági megbénulás előrevetítette a baljós következményeket

Lengyelországban.

Amikor

egy

év

múlva

megismétlődött,

nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban viszonylagos népszerűséggel rendelkező Gierek „virágzó Lengyelország”-ról szóló ígéreteivel még fűteni sem lehet. Az ország összeomlását természetesen nem a hideg okozta, de a kimaradó fűtésekkel, az akadozó áram- és élelmiszerellátással a bajokat még érezhetőbb módon tette nyilvánvalóvá az egész lengyel társadalom előtt. Gierek 1970 végén váltotta fel a hatalomban Władislav Gomułkát, aki politikai pályafutását és az 1956-os eszméktől való fokozatos távolodását az áremelések ellen tüntető fegyvertelen és békés munkásokkal szembeni sortűz-parancsával zárta. Gierek a virágzó jólétet hatalmas kölcsönök felvételével kívánta megoldani, abból kiindulva, hogyha a népnek tele lesz a hasa, akkor nem fog lázadozni a rendszer ellen. Ez a stratégia nem volt ismeretlen Magyarországon sem. Kádár János is kifejlesztette a maga „fogyasztói szocializmus” modelljét. Eredményei túlszárnyalták Gierekét, de ehhez hozzátartozik az is, hogy az 1979-ben fennálló magyar kemény-valuta tartozás is jóval meghaladta a lengyelekét. Gierek elhibázott kölcsönfelvételeinek sikertelen, sőt értelmetlen nagyipari beruházásokra költése gazdasági összeomláshoz vezetett, amelyre legelőször a radomi és az ursusi megmozdulások figyelmeztettek 1976-ban.24 A tüntetéseket Gierek kegyetlenül elfojtotta. 1976 azonban mégis betöltötte történelmi szerepét azzal, hogy szeptember 23-án az ellenzék megalapította a Munkás Védelmi Bizottságot. Még ebben az évben Adam 24

1976 júniusában Gierek is áremeléshez folyamodott, nem annyira drasztikusan, mint Gomułka, de az intézkedésével kiváltott reakció hasonló volt, mint 1970 decemberében. Ezúttal nem a Tengerparton, hanem a közép-lengyelországi Ursusban és Radomban robbantak ki zavargások. (Az utóbbi vajdasági székhelyen a tüntetők által felgyújtott pártbizottsági épületből csak helikopterrel tudták kimenteni a bennrekedteket.)

53 Michnik, a mind erőteljesebb lengyel ellenzék egyik vezéralakja meghirdette azt az eszmei programot, amely az új evolucionizmus nevet kapta. Az új elmélet szerint az átalakító, építő munkát nem a pártban kell folytatni, hanem az értelmiségiek összefogásával a társadalomban. 1980 februárjában az újabb áremelés miatt, az 1976-os tapasztalatok miatt érezhetővé vált a hatalom félelme, megszoríthatósága. A „forgalmi árak” bevezetése után akkor tört ki a robbanás, amikor a hatóságok megpróbálták a forgalmi árakat bevezetni a munkahelyi étkezdékben és büfékben. A különböző üzemekben sztrájkok törtek ki, de a felszámolásuk már az engedékenységen alapult. A hatalom fizetésre kényszerült, ami azonban tovább növelte az inflációt, és még jobban elmélyítette a gazdasági válságot. A

rohamosan

csökkenő

életszínvonal

miatt

nyárra

már

állandóvá

lettek

a

sztrájkmegmozdulások. Az egyre több üzemre kiterjedt sztrájkhullám 1980. július 10-én Lublinban megbénította azt a vasúti csomópontot, amelyen keresztül a Szovjetunióval folytatott kétoldalú kereskedelem zajlott. A megriadt hatalom párt- és kormányküldöttséget küldött a városba, és miniszterelnöki szinten béremelést ígért. A sztrájkok időlegesen véget értek, s az egész társadalom örömmel fogadta a megállapodásokat. Idáig példa nélküli volt, hogy erőszak alkalmazása nélkül sikerült rendezni a konfliktust. A magyar 1956 tapasztalata alapján − a szovjet beavatkozástól tartva − igyekeztek mellőzni a szovjetellenes jelszavakat. A sztrájkhullám utáni csend az eredménytelenség miatt csak rövid ideig tartott, mert már augusztus 11-én feltartóztathatatlanul újra megindult a lavina. A varsói tömegközlekedés leállását követően a gdanski hajógyár sztrájkbizottságai a béremeléseken túl már politikai követeléseiknek adtak hangot. A Szabad Szakszervezetek szervezése miatt elbocsátott két dolgozót, Anna Walentynowiczot és Lech Wałęsát visszakövetelték állásukba, valamint ragaszkodtak emlékmű állításához az 1970. decemberi véres sortűz áldozatai emlékére.25 Összességében azonban a Lengyel Egyesült Munkáspárt politikája ellen tiltakoztak. A gdanski Üzemközi Sztrájkbizottság 21 pontos követelésének első pontjaként a kommunista hatalomtól független szakszervezetek megalakítása volt a legfontosabb, mert ez azt jelentette, hogy a megalakulásának pillanatától a LEMP nem tudott minden folyamatot irányítása alá venni és ellenőrzése alatt tartani.

25

1976 elején, tehát még hónapokkal a radomi és ursusi események előtt, Lech Wałęsa egy hajógyári szakszervezeti gyűlésen indulatos felszólalásban tette szóvá, hogy Edward Gierek elárulta a munkásságot, s ennek legbeszédesebb bizonyítéka nem is az életkörülmények hirtelen romlása, hanem az, hogy ígérete ellenére sem nevezte meg az 1970-es vérengzések felelőseit, s nem állított emlékművet az áldozatoknak.

54 A Szolidaritás szakszervezet hivatalos bejegyzésével a nyári sztrájkok legelkötelezettebb vezetője, Lech Wałęsa,26 a nemzet hőse lett. A szakszervezet taglétszáma rövid időn belül elérte a 10 milliót. Békés forradalommá alakult a sztrájksorozat. A kormányzat és ellenzéke közötti új kapcsolatot Jane Curry a lengyel munkásság állandó harckészségére, vezetőik érett felelősségtudatára és párbeszédre hajlandó kezdeményezésére vezeti vissza. [CURRY, J. L. [1980]) Az ellenzékivé vált kommunisták, az új munkásvezérek, a vallásos munkások megalkuvás nélküli küzdelemre határozták el magukat. Azt azonban ők is tudták, hogy lehetőségeik korlátok közé vannak szorítva, s ezeket a korlátokat tulajdonképpen a szovjet tankok jelentik. A békés, de mindent egy lapra feltevő, a korlátaival tisztában levő lengyel forradalmat Jadwiga Staniszkis27 önkorlátozó forradalomnak nevezte, míg Kuroń28 a rezsim békés átalakulásának ígéretének, azaz „evolúciós forradalomnak”. A munkások képviselőjeként elismert független szakszervezetek, a megkötött megállapodások betömhetetlen léket vágtak a monolitikus rendszer hajóján. A jelenséget felismerve Kuroń így jövendölt a pluralizmus hajnalán: „Véleményem szerint a pártban szakadás következik majd be, és egy jelentős szárny támogatni fogja a forradalmat. Ilyen helyzetben Nemzeti Megmentési Bizottság jön majd létre a Szolidaritás, az egyház és a párt képviselőiből, s a kormány és minden más hatalmi intézmény felfüggeszti működését. Mindezen közben a bizottság demokratikus választásokat fog kiírni.” (KUROŃ, J. [1982]) A Szolidaritás el akarta kerülni a szovjet beavatkozást, ezért elsősorban a rendszer gyökeres megváltoztatására törekedett, kevésbé a megdöntésére. Nota bene, a pártvezetés szintén igyekezett elkerülni a szovjet intervenciót, mert az 1956-os magyar és az 1968-as csehszlovák tapasztalatok alapján tudták, hogy a beavatkozást követőleg nem maradhat változatlan a vezetés struktúrája, azaz saját hatalmuk megmentését is csak így tudták biztosítani. A Szolidaritás vezetői azonban lépten-nyomon beleütköztek a szűkre szabott korlátokba, ami radikalizálódáshoz vezetett, s eljutottak a LEMP legitimitásának megkérdőjelezéséhez.

Nőtt

a

nyugtalanság,

nemcsak

Lengyelországban,

hanem

Moszkvában is. Harckészültségbe helyezték a szovjet csapatokat, és a Varsói Szerződés tagországaiban képviselt szovjet sajtó összehangolt nyomást gyakorolt a Szolidaritásra. 26

A társadalom nagy része úgy vélte, hogy benne öltött testet az az egyetlen társadalmi csoportnak számító munkásság, amely megrengette az országot, és meghátrálásra kényszerítette a kommunista hatalmat. (TISCHLER J. [2003]) Karizmatikus személyiségével magával tudta ragadni a tömegeket, kitűnő politikusnak, államférfinak bizonyult. 27 Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus és politológus könyvet is jelentetett meg, mely címében is utal az itt ismertetett kifejezésre: Poland's Self-Limiting Revolution (1984) 28 Jacek Jan Kuroń lengyel közéleti és politikai személyiség, népművelő és történész, ellenzéki aktivista, a Munkás Védelmi Bizottság alapító tagja, kétszeres munkaügyi és szociális miniszter.

55 Magyarország a sajtóhadjáratból szinte kimaradt. Tömegtájékoztatásában nem szerepeltette „kellő súllyal” a szovjet vezetés által elképzelt és uniformizált elemeket. A cikkek a növekvő lengyel ellenforradalmi veszélyről szóltak, s azt a benyomást keltették, hogy szegény lengyel népnek sürgősen „segítségre” lesz szüksége, előkészítve ezzel a beavatkozás megalapozásának látszatkeltését. 9.2.1 A „lengyel-Jaruzelski” háború 1980 őszétől állandósultak a konfliktusok a hatalom és a Szolidaritás között, s 1981 őszére már a lengyel társadalom jelentős része kiábrándult a Szolidaritásból − a mindennapi élet kilátástalansága miatt az emberek nem hittek abban, hogy javítani tud a helyzeten. A kialakult patthelyzetnek végül Wojciech Jaruzelski29 tábornok vetett véget azzal, hogy 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot. Ezzel "megmentette a szocializmust hazájában" és - állítása szerint - megelőzte a szovjet katonai beavatkozást. Véleményem szerint elsősorban a nemrégiben megszerzett teljhatalmát mentette meg, de ez kétségkívül nem hangzik annyira patetikusan. A hadiállapot kifejezés magyar aspektusból több szinten is értelmezésre szorul. A magyar jog nem ismeri ezt a fogalmat. Hasonló helyzetekre az ostromállapotot alkalmazta a magyar történetírás, de ezzel nem mutatott túl a tizenkilencedik századi háborús események leírásán. A hadiállapot lengyel értelmezése azt jelentette, hogy az ország katonai irányítás alá került, megtörtént a gazdaság, a politika, valamint a tömegtájékoztatás eszközrendszerének militarizálása. A lengyel alkotmány ismeri a hadiállapot fogalmát, de az már más kérdés, hogy ominózus alkalmazása sértette az alapokmányt, mert a szejm ülésszakában az Államtanácsnak nem lett volna joga ilyen döntést hozni. Az Államtanácsnak azonban nem volt szüksége túl nagy bátorságra döntését illetően, mert a lengyel társadalom már megszokta, hogy a párt nem tartja be a saját maga alkotta törvényeket.30 A „lengyel-Jaruzelski” háború alatt a katonai kormány elsődleges célja a Szolidaritás ellehetetlenítése volt. Tömeges internálások, tisztogatások, emigrációba kényszerítések és sokszor halálos áldozatokkal járó összecsapások jellemezték ezt az időszakot.

29

Jaruzelski 1968 óta nemzetvédelmi miniszter, 1981 februárjától miniszterelnök. A Szolidaritás egész tizenhat hónapos története sem szólt másról, mint az ország vezetése által aláírt és ratifikált nemzetközi szerződések garantálta jogok számonkéréséről. 30

56 A sztrájkkísérletekre könyörtelenül tüzet nyitottak, a szervezők tetteit megtorolták. Több mint ötezer személyt internáltak, Lech Wałęsát közel egy évig teljesen elzárva tartották a külvilágtól, teljes szabadulása csak az 1986-os amnesztia során következett be. 9.2.2 A háború áldozatai31 A különböző, bár jelentősen nem eltérő források adatai alapján átlagot vonva mutatom be a veszteségeket, hogy összehasonlítható legyen az 1956-os magyarországi adatokkal. A hadiállapot teljes időszakában több mint 10.000 személyt internáltak. Ötven „elkülönítő táborban” őrizték őket, s a Szolidaritás legveszedelmesebbnek tartott vezetőit és együttműködőit hónapokra, sőt évekre fogva tartották.32 1980 és 1986 között 700.000 lengyel állampolgár hagyta el hazáját. Az internáltakon kívül további 11.000 főt tartóztattak le, „politikai bűncselekmény” vádjával, s az esetek közel felében bírósági ítéletet is hoztak. 56.000 dolgozót bocsátottak el munkahelyéről. A munkanélküliség szocialista tagadásának ideológiája sem számított semmit. A fegyveres összecsapások mintegy hatvan halálos áldozata miatt Jaruzelski is méltó utódja lett véres kezű elődeinek. Az erőszakos eszközök bevetésétől még a hadiállapot feloldása után sem idegenkedett a hatalom. 1984 októberében Jerzy Popiełusko atyát a belügy megbízásából brutálisan meggyilkolták. Temetése méltán szimbolizálta a társadalom szemében a rendszer erkölcsi csődjét. 1982 decembere után több mint egy évig nem létezhetett egyetlen szakszervezet sem. A hadiállapot volt a bizonyság arra, hogy a rendszer nem reformálható, és mindenképpen igényt tart a társadalom és az állam teljes körű ellenőrzésére.33 „Valójában igazi hadiállapot jött létre a hatalom és a lengyel emberek között, ami hivatalosan 1983 júliusáig tartott, a valóságban pedig 1989-ig, amikor újfent kiderült, hogy a rendszer szétesését 1981-ben csak elnapolni sikerült.” (TISCHLER J. [2003] p.180)

31

Az 1956-os magyar és az 1981-es lengyel forradalom áldozatainak egybevetéséhez lásd a 17. lábjegyzetre hivatkozott szakaszt. 32 A táborokban az állambiztonság beszervező akciói keretében kényszerítő kínzások is történtek. Az apparátus célja a katonai rezsimhez való lojalitás kierőszakolása volt. 33 Jerzy Popieluszko atya brutális meggyilkolása szomorú alátámasztása e kijelentésnek.

57 9.3 Magyarország és a lengyel válság 9.3.1 A LEMP és az MSZMP Az 1980-81-es lengyel forradalom váratlanul érte a magyar pártvezetést, mert a LEMP 1980 februárjában megtartott 8. kongresszusáról a magyar küldöttség még rendkívül optimista hangon számolt be. Az MSZMP vezetősége nem figyelt fel azokra a válságjelenségekre sem, melyekre saját emberei a hivatalos hangú beszámolók melletti bizalmas jellegű tájékoztatás keretében reagáltak. Itt elsősorban Pozsgay Imre személyére gondolok, aki az 1979. decemberi hivatalos baráti látogatásáról hazajövet, Kádárnak és Lázár György miniszterelnöknek is felhívta a figyelmét a feszült lengyel helyzetre, megjegyezvén, hogy ha így megy tovább, akkor az elégedetlenség rövid időn belül nyílt társadalmi krízisben fog megnyilvánulni. Hasonló tapasztalattal mások is rendelkeztek, de a pártfegyelem és az elvárások miatt nem mertek szólni a legfelsőbb vezetésnek.34 Az 1980. július 8-9-i külügyminiszteri találkozó után azonban Puja Frigyes tovább ködösített az elcsépelt pártkommunikációs frázisokkal, miszerint „nemzetközi kérdésekben álláspontjaink azonosak”, „kétoldali kapcsolataink helyzetét azonos módon ítéljük meg”, „kétoldalú megbeszéléseink hasznosak, eredményesek voltak” stb. (TISCHLER J. [2003] p.183) Magyarország viszonylatában a lengyel válság kirobbanása akkor következett be, amikor a Kádár-rendszer éppen meghaladta hatalma csúcspontját, s a „magánéletbe be nem avatkozás” elvével próbált egy látszólagos nyugalmat, politikai legitimációt teremteni magának. Az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtásával Moszkva által hatalomra juttatott Kádár János az életszínvonal egyenletes és biztonságot nyújtó emelésének, valamint a rendszer keretein belül nagyobb mozgási szabadság biztosításának bűvészmutatványával kápráztatta egész Magyarországot.35 Miközben csak a gondolkodó értelmiség kicsiny csoportja tudta, hogy a mutatványhoz szükséges muníció nyugati hitelek

34

Bába Iván: 1979-ben egyhónapos ösztöndíjat kaptam Varsóba és Krakkóba. Emlékszem, hogy Krakkóban volt egy hatalmas diáktüntetés, a fiatalok a Mickiewicz-szobornál énekelték a pápai himnuszt, a lengyel himnuszt, különféle katolikus dalokat, és akkor lehetett először érezni, hogy Lengyelországban valami lesz. Akkoriban naplót vezettem, és azt a címet adtam ennek a fejezetnek, hogy Tájkép csata előtt, ami parafrázis Andrzej Wajda filmjére. A csata egy év múlva be is következett, de ennek előszelét már 1979-ben nagyon érezni lehetett. Szemtanúja voltam például annak, ahogy Varsó aluljáróiban a rendőrök verték a tüntetőket, vagy egy éjszaka a hangoskodókat. Ez azt jelezte, hogy hatalmas feszültség van a lengyel társadalomban, illetve a köznép ellenállása és gyűlölete a rezsimmel szemben sokkal erősebb, és sokkal közvetlenebbül manifesztálódik, mint Magyarországon. (TISCHLER J. [2011.04.02.]) 35 A bűvészmutatvány már éppen kezdte hatását veszteni, mert az 1979-es áremelési kényszer hatására az élelmiszer árak közel 20 százalékkal, az árszínvonal pedig éves 9 százalékkal emelkedett.

58 formájában, a látszatszabadság biztosítása pedig cinkos szovjet jóváhagyással érkezett meg a nagyérdemű közönséghez. 1979 után Kádár már mindent e bűvészmutatványnak rendelt alá, így kívánta fenntartani az úgynevezett "nemzeti közmegegyezést". Kádár ravasz kettősséggel reagálta le a lengyel eseményeket. Egyrészt nyilvánosan hangsúlyozta, hogy az MSZMP szolidáris a lengyel kommunistákkal, és mind gazdaságilag, mind politikailag támogatja őket, másrészt azt az álláspontot képviselte, hogy a kialakult válságot a LEMP vezetésének kell megoldania, mégpedig „a szocializmus útján” haladva, lehetőség szerint politikai eszközökkel. Kádár a nem politikai eszközöket akkor tartotta bevethetőnek, ha maga a kommunista rendszer − s tulajdonképpen ezáltal a saját maga hatalma − kerülne végveszélybe. A belső erők alkalmazásával szemben kezdettől fogva nem volt kifogása, a válság erőszakos úton való felszámolását állambiztonsági szervek, a lengyel hadsereg és a rendőrség által javasolta végrehajtani. A szovjet beavatkozástól minden bizonnyal csak azért tartózkodott, illetve azért csak a legvégső esetben tudta elképzelni, mert ha valaki, akkor ő pontosan tudta, hogy milyen nehéz feladat vár arra, aki a szovjet tankok segítségével kerül hatalomra a tömegek támogatása nélkül, saját népével szemben. Az MSZMP lengyel testvérpártjának támogatását azzal a „nagyvonalú” magatartással támogatta, hogy sem nyilvánosan, sem a nemzetközi pártkapcsolatokon keresztül nem bírálta a LEMP-et és annak vezetőit. Kádár a nyugati tárgyalópartnereknek is azt hangsúlyozta, hogy a lengyel válság a Szovjetunió táborának belügye. Belpolitikai helyzete azonban a lengyelországi események szempontjából kettőséget mutatott. Elmondhatta, hogy a magyar jó ellátás és nyugalom az ő érdeme, és érvelését a lengyel válság kontrasztjával támasztotta alá. Minden lehetséges fórumon, kiváltképpen az 1956-os „ellenforradalom” 25. évfordulóján utalt arra, hogy a lengyel vezetés hibáit ő és elvtársai nem követték el. Nehézségei viszont abból adódtak, hogy ő és elvtársai „a világot csak "1956-os pozícióból" voltak képesek szemlélni, onnan voltak büszkék a megtett útra és az 1956 előtti hibák későbbi elkerülésére.” (BUSKÓ A., VIRÁGH J. [2010] p.23) A lengyel krízis kirobbanásának okait is csak ez alapján tudták keresni, s fennhangon hirdették, hogy Magyarországon ilyen már nem következhet be. Erre vezethető vissza, hogy 1980-81-ben a külső be nem avatkozás politikáját képviselve, biztos, ami biztos alapon mindig felhívták a figyelmet arra, hogy Lengyelország a szocialista táborból semmiképp sem szakadhat ki. Kádár ezt így fogalmazta meg: "Mi 1956-ban azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom

59 idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mintha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az Önök problémáit a lengyelek helyett senki nem fogja megoldani."36 Az általam feldolgozott dokumentumok és tanulmányok alapján arra nem mernék választ adni, hogy Kádárban egyáltalán felmerült-e a gondolat, hogy milyen helyzettel kellene szembenéznie, ha elérné azt a válaszutat, ami az egyik irányba az 1956-1963 közötti nyílt elnyomás politikája felé, a másik irányba viszont − a felismert(?) változások konzekvenciájaként − egy reformkényszerrel „terhelt” kísérletező útra vezet. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy az effajta reformkísérletektől, s főként annak beláthatatlan következményeitől a pártvezetés − legalább az ösztönösség szintjén − biztosan tartott. Alátámasztja ezt a gondolatot, hogy az 1980-81-es lengyel események időszakában sorban hangzottak el a kijelentések, hogy a kádári politika változatlan marad, s továbbra is egyenesen halad a szocializmus útján. A rendszer ellenfeleinek figyelmeztetése pedig, ha valamilyen szolidaritási akciót szerveztek, azonnal megtorló intézkedések sorozatába csapott át. 9.3.2 1956 és 1981 kapcsolata – a lengyel-magyar ellenzéki összefogás A lengyel-magyar ellenzéki kapcsolatok alapját az 1956-os magyar forradalom és az 1981es lengyel Szolidaritás összefonódása képezte. A Szolidaritás vezéralakjai már annak alapításától, de főként a hadiállapot bevezetésétől különleges érdeklődést mutattak a magyar események iránt, széles körű ismeretet remélve a forradalom tapasztalataiból. A szakszervezetek egyre növekvő tömegbázisán keresztül ez az érdeklődés oly naggyá fejlődött, hogy a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából tíznél több lengyel nyelvű mű látott napvilágot. A Varsó melletti Podkowa Leśnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét. Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittábla hirdette: "Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján". 1956. november 4-e és az 1981. december 13-a "sorsközössége" lett a magyar és a lengyel ellenzék együttműködésének alapja. (BUSKÓ A., VIRÁGH J. [2010] p.24)

36

Részlet Kádár János Stanisław Kania lengyel pártvezetővel 1981 márciusában Budapesten folytatott tárgyalásainak jegyzőkönyvéből. (TISCHLER J. [2011.04.02.])

60 A Szolidaritás időszaka fontos szerepet játszott a magyar demokratikus ellenzék kiformálódásában. Figyelemre méltó, hogy a különböző beállítottságú ellenzéknek a lengyel ellenzékkel való együttműködés közös pontot képezett. Az ellenzék ifjú generációja éppen a lengyel események idejére nőtt fel, hogy felfedezze 1956-ot. Az idősebb nemzedék azonban nem feledte a forradalom utáni megtorlásokat. Konrád György ezt írta 1982 decemberében37: "Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a (…) Munkásvédő Bizottság szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat (…), a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. (...) Felemelem a szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között. (...) Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. (...) A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját. Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb keleteurópai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb." (WIKIPEDIA.HU [2011.03.02.]) 9.3.3 Válság és hazugság Konrád György írása is mutatja, hogy a magyar társadalom a forradalom vérbe fojtása és az azt követő könyörtelen bosszúállás miatt másképpen reagált a lengyel eseményekre, mint ahogy azt a lengyelek tették a magyar 1956-al kapcsolatban. A visszafogottság 37

(a New York Review of Books 1982 decemberi számában)

61 mögött félelem húzódott meg, a félelem mögött pedig az 1956-os trauma. Ez a háttér elég volt ahhoz, hogy a magyar ellenzék ne nyerhessen tömegbázist, ne legyen jól szervezhető, és ne gondolkodjon az azonnali cselekvésben. A kádári vezetés is gondoskodott arról, hogy a lengyel események hatására ne keletkezhessen semmiféle „össznemzeti” szolidaritás, ne indulhasson megmozdulás. Ezt erőteljes Szolidaritás-elleni kampánnyal támogatták. A kádári „békekorszak” legaljasabb vívmányainak egyike ez az általános lengyelellenes kampány, mert az emberek önzésére és előítéletére alapozva még a jó magyar humorérzéket is visszafelé elsülő fegyverként alkalmazta. A tömegtájékoztatás a legkülönbözőbb műfajú és típusú műsorokkal azt sulykolta a lakosságba, hogy elégedjen meg gazdasági és társadalmi helyzetével, mert a szabadságvágy káoszhoz, a segítségnyújtás pedig a gazdasági helyzet romlásához vezet. A hatalom kezére játszott az is, hogy az összeomlott lengyel gazdaság miatt Magyarországon megjelentek a lengyel utcai árusok, kialakultak az úgynevezett lengyel piacok. Kádárnak sikerült elérnie azt, hogy akik negyed százada még a vérüket adták a magyar testvéreiknek, a nyolcvanas években az éhezéstől menekültek hozzájuk segítségért, s a segítségnyújtás helyett megvetést, megalázást és kigúnyolást kaptak. 9.3.4 Jaruzelski és Kádár Amikor 1981 októberében Jaruzelski tábornok lett a LEMP KB első titkára, Kádár ezt nagy megelégedéssel nyugtázta. Hangot is adott annak, hogy a lengyel ellenforradalmi erők ezután már semmiképp sem győzedelmeskedhetnek. Kádár biztatta is kollégáit az elszánt cselekvésre, és itthon sem titkolta növekvő türelmetlenségét. „Őszinte óhajunk, hogy a lengyelek maguk és szocialista módon oldják meg problémáikat”, de ez már azért „nem tűr tovább halasztást, élni kell a hatalom eszközével”. Jaruzelski részéről is fontos volt a magyar kapcsolat, különösen Kádár személye. A 80-as évek már a személyes jó viszony kialakulásában teltek. Nagy egyetértéssel hangolták össze médiahadjárataikat, a kölcsönös tekintély kialakítását kívánták a maguk javára kihasználni. A lengyel válság időszakában Kádár nem látogatott el Varsóba, de politikai támogatását megadva szívesen fogadta a lengyel vezetőket, és szükség esetén, például a hadiállapot bevezetése idején tanácsadó küldöttségekkel is segített. Jaruzelski az 1981 decemberét követő időkben is figyelemmel volt a magyar kapcsolatra, elsősorban azért, hogy a magyar mezőgazdaság eredményeire áhítozva, szolgai módon másolja azt. Az 1956 után elért magyar „eredményeket” propagálta hazájában, de amikor

62 az évtized közepe után kiderült a kádári módszerek idejétmúltsága, akkor megtette azt, amire viszont már Kádár soha sem lett volna képes, az ellenzékkel való párbeszédet választotta, a „jól bevált” katonai beavatkozás helyett. Kádár a kompromisszumain túl már nem tudott volna változásokat jóváhagyni, még kevésbé kezdeményezni, ezért az 1989-90es rendszerváltozás fegyvertelen folyamata nem köthető személyéhez.

10. A rendszerváltozások és a Visegrádi Szerződés 10.1 Kádár és 1989 A Kádár regnálása alatti évtizedeket végigkísérte az a kettőség, mely a forradalom elnevezését és emlékét jellemezte. A hatalom által deklarált hivatalos „ellenforradalom” és a nép emlékezetében és szóhasználatában élő „forradalom” ellentétének feszültsége 1989 februárjában oldódott fel, amikor a korábban csak az ellenzék által használt „forradalom” párthatározat lett. A változás drámaiságát az a logikai következmény is szemlélteti, hogy, ha a levert népfelkelés valódi nemzeti és demokratikus célokért szállt síkra, akkor a Kádárrezsim és a vele együttműködő szovjet intervenció vált ellenforradalmi tényezővé, s az akkori hatalom képviselőinek 1989-es letéteményesei ellenforradalmi jellegűvé. Ez a horderejű újraértékelés a legradikálisabb átalakulásnak, a rendszerváltozásnak nyitott kaput. 10. 2 Lengyelország − 10 év, Magyarország − 10 hónap A lengyel és a magyar átalakulási folyamatok nemcsak idejükben különböztek, a hasonlóságok mellett számos eltérést is magukban hordoztak. A Szolidaritásnak sokkal nehezebb volt a dolga Jaruzelskivel, aki megőrizte a párt egységét, és nagy tekintéllyel bírt, mint a magyar ellenzéknek, amelynek egy heterogén és részben új pártvezetéssel kellett szembenéznie. Lengyelországban komoly hatalmi harcok, drámai fordulatok után Jaruzelski és legközelebbi munkatársai a központi bizottság 1989. januári ülésén végül is elfogadtatták a testülettel a Szolidaritás előzetes legalizálását. Ezzel elhárult a legnagyobb akadály a kerekasztal-tárgyalások megkezdése elől, melyek 1989. február 6-án kezdődhettek meg a varsói Helytartói Palotában. Ötvenhét személy foglalt helyet a kormány, illetve a Szolidaritás képviseletében az e célra készült hatalmas kerekasztal mellett. A püspöki kar megfigyelőket küldött, mert az egyház nem képviseltette magát a

63 tárgyalásokon. A tárgyalások megszervezésében és sikeres kimenetelében azonban elévülhetetlen szerepet vállalt. Magyarországon a lengyel példa alapján 1989 júniusában kezdődtek meg a kerekasztaltárgyalások, melyen a kormányzó párt mellett kilenc ellenzéki párt és szervezet vett részt. A reformer pártellenzék gyakorlatilag meghatározó szerepre tett szert, és a megválasztott szakértőbizottságok vezetésével megkezdődtek az ország politikai és piaci átalakításának munkálatai. Októberben a parlament alkotmánymódosítást fogadott el, melynek következményeként

a

szovjet típusú

„népköztársaság” intézményei

megszűntek,

megvalósult a többpártrendszer, az emberi jogok, a köz- és magánvagyon védelme és a sajtószabadság. A nyár folyamán Nagy Imrét és harcostársait rehabilitálták, ünnepélyes körülmények között újratemették. Három héttel később meghalt Kádár János, és a két temetés lezárt egy történelmi korszakot. 10.3 Integrációs törekvések A politikai átrendeződés után gazdasági modellváltással és külgazdasági irányváltással megkezdődött a gazdasági élet átalakítása. Lengyelország és Magyarország együtt indult ezen az úton. Hasonló történelmi fejlődési útjaik, földrajzi elhelyezkedésük, geopolitikai felértékelődésük a két országot további együttműködésekre késztette. A nyugattal való szorosabb kapcsolatok kialakításának előfeltételévé lett, hogy a térség volt szocialista országai rendezzék egymással államközi kapcsolataikat. Az átalakítási folyamatokban hamar világossá vált, hogy a nyugat egy tömbként kezeli a kelet-közép-európai régiót, az egyenkénti kapcsolatlétesítés nehézkes és alacsony hatékonysággal bír. Az országok politikai vezetése felismerte, hogy az együttműködés, a demokratizálódó folyamatok felerősítése, a regionális integráció megerősíti a tagországok gazdasági helyzetét, egyben segíti a fejlett európai integrációkhoz való csatlakozást. A kezdeményezést a magyar miniszterelnök

Antall

József

vállalta

fel,

aki

1991

februárjában

nagyszabású

csúcstalálkozóra hívta meg Lech Wałęsa lengyel és Václav Havel csehszlovák elnököt. Antall József a találkozó helyszínéül azt a Visegrádot választotta, amely 1335 novemberében otthont adott már egy hasonló kezdeményezésnek. Károly Róbert javaslatára III. Kázmér lengyel, Luxemburgi János cseh királlyal a három ország között kereskedelmi és védelmi megállapodást hoztak létre. Ennek szimbolikus mintájára alkották meg az újabb visegrádi megállapodást, és 1991. február 15-én olyan együttműködési nyilatkozatot írtak alá, mely elsődleges célnak a szovjet rendszertől való eltávolodást és az

64 euroatlanti integrációhoz való közeledést nevezte meg.38 Első sikeres lépésként a Szovjetunióval szembeni közös fellépés eredményeként 1991 nyarán − szintén Antall József kezdeményezésére − sor került a Varsói Szerződés megszüntetésére. Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia egy virágzó együttműködés alapjait fektette le, és az első néhány évben valóban intenzív és rendszeres kapcsolat volt a három ország között. Ez az együttműködés bizonyította Nyugat-Európa felé a tagállamok kooperációs készségét, nyomatékosította a fejlettebb társulások irányában megfogalmazott integrációs szándékát. Az eredmény nem maradt el: az 1990-es évek elején a visegrádi országokat tekintették a legfejlettebb rendszerváltoztató államoknak − Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia hamarosan meghívást kapott a NATO-ba és az OECD-be.

38

A nyilatkozatban 5 konkrét, jól elkülöníthető célt fogalmaztak meg: 1. az állami függetlenség, a demokrácia és a szabadság teljes körű helyreállítását; 2. a totalitárius rendszer társadalmi, gazdasági és szellemi megjelenési formáinak felszámolását; 3. a parlamenti demokrácia, a korszerű jogállam kiépítését, az emberi jogok és az alapvető jogok tiszteletben tartását; 4. korszerű, működő piacgazdaság megteremtését; 5. Európa politikai, gazdasági, biztonsági és jogalkotási rendszerébe való teljes körű bekapcsolódást.

65

IRODALOMJEGYZÉK (i) 1956.PL [2011.03.10.]: Tudd meg az igazat. http://www.1956.pl. Szerk.: Engelmayer Ákos 1956 A SAJTÓ TÜKRÉBEN [1989] 1956. október 22 - november 5. Kossuth Könyvkiadó. A MAGYAR KAPCSOLAT [2009] „Węgierski łącznik”. Fordítók: Engelmayer Ákos, Kiss Gy. Csaba, Kovács István, Szalai Attila, Molnár Imre. Szerk.: Bogdańska-Szadai Boźena, Szalai Attila. Magyarországi Bem József Kulturális Egyesület. ANKERL GÉZA [2000]: Nyugat van, kelet nincs. Osiris Kiadó. Budapest. BEREND T. IVÁN [1999]: Terelőúton - Közép- és Kelet-Európa 1944-1990. Vince Kiadó. Budapest. BREZINSKI, ZBIGNIEW K. [1961]: The Soviet Bloc, Unity and Conflict. New York: Praeger. BUSKÓ ANDRÁS, VIRÁGH JÓZSEF [2010][2011.03.05.]: Az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat. 15. éves története 1995-2010. Budapest. http://www.leki17.hu/pdf/kronologia-1993-2010.pdf CURRY, JANE LEFTWICH [1980]: The Polish crisis of 1980 and the Politics of Survival. Rand Corporation. Santa Monica. ĐILAS, ALEKSA [1984]: „Hungary and Yugoslavia” In: The first war between socialist satets: Hungariyn Revolution of 1956 and its impact. New York: Brooklyn College Press. Distributed by Columbia Univesity Press. GERÉB SÁNDOR, HAJDÚ PÁL [1986]: Az ellenforradalom utóvédharca 1956-XI, 1957-III. GERŐ ERNŐ [1952]: A vas, acél és gépek országáért. Budapest: Szikra. GÓRALCZYK, BOGDAN [2002]: Magyar törésvonalak. Helikon Kiadó Kft. HODOSÁN RÓZA [2004]: Szamizdat történetek. Noran Könyvkiadó. HOLLÓS ERVIN, LAJTAI VERA [1986]: Drámai napok. Kossuth Kiadó. Budapest. KAPRONCZAY KÁROY [1998]: Magyarországi lengyelek. Kiegészítette: Sutarski Konrád, Bros KORNAI JÁNOS [1957]: A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. KORNAI JÁNOS [1993]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: HVG Kiadói Kft. KOVÁCS ENDRE [1971]: Magyar-lengyel kapcsolatok a két világháború között. Akadémiai Kiadó. Budapest. KOVÁCS ISTVÁN [2009]: A barátság anatómiája. Széphalom Könyvműhely.

66 KUROŃ, JACEK JAN [1982]: Polityka i odpowiedzialnosc. Aneks. London. LENGYEL INTÉZET [2011.03.15.]: A Lengyel Intézet honlapja. http://www.polinst.hu/node/5972. ŁUBCZYK, GRZEGORZ [2009]: Három nemzet elfeledett hőse: Henrik Sławik. Széphalom 7. Könyvműhely. Fordította: Szenyán Erzsébet. MAGYARFORRADALOM1956.HU:

http://www.magyarforradalom1956.hu

MRINOVICH ENDRE [2009]: Tranzitológia. A BGF Külkereskedelmi Kar Házinyomdája. Budapest. MATUS JÁNOS [2005]: A jövő árnyéka. A Pesti Csoport kft.. Budapest. MEISEL SÁNDOR [1979]: A KGST 30 éve. Kossuth Könyvkiadó. MITROVITS MIKLÓS [2010]: A remény hónapjai…. Napvilág Kiadó. NAGY IMRE [1989]: A Nagy Imre vonal: Dokumentumválogatás. Budapest: Reform. NÉMETI GÁBOR [2011.03.10.] Hatvan története. http://www.hatvan.hu/varos/tortenelem/lengyel16.htm PACZOWSKI, ANDRZEJ [1997]: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. PENCAK SCHWARTZ, TERESE [2007] [2011.03.10.] Dr. Henryk Slawik - a Polish Raoul PÓK ATTILA [1998]: A nemzetközi élet krónikája 1945-1997. MTA PUKKEL EMESE [2008]: Magyar-lengyel gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok fejlődése, különös tekintettel a borkereskedelemre. Budapesti Gazdasági Főiskola, Külkereskedelmi Főiskolai Kar. Gazdaságdiplomácia és nemzetközi menedzsment szak. Levelező tagozat. Szakdiplomácia szakirány. Wallenberg? http://www.holocaustforgotten.com/Slawik.htm. RETMANIAK, ANNA [2011.04.11.]: Portrety. http://www.teatry.art.pl/portrety/retmaniak_a/nagrodah.htm ROMSICS GERGELY [2009]: A lehetetlen művészete. Osiris Kiadó. Budapest. RÓNA GÁBOR [1980]: Gazdasági partnerünk: Lengyelország. Kossuth Könyvkiadó. SZAMIZDAT ALTERNATÍV KULTÚRÁK KELET- ÉS KÖZÉP-EURÓPÁBAN 1956-1989 [2004] Stencil Kiadó – Európai Kulturális Alapítvány. SZOKOLAI KATALIN [1997]: Lengyelország története. Balassi Kiadó. TISCHLER JÁNOS [2003]: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül” Lengyel-magyar közelmúlt. Jelenkor Kiadó – 1956-os Intézet. TISCHLER JÁNOS [1996]: Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai. 1956-os Intézet.Windsor Kiadó.

67 TISCHLER JÁNOS [2011.04.02.] Az 1980–81-es lengyel válság és Magyarország a szemtanúk és résztvevők visszaemlékezései alapján. http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv02/tischler UJVÁRY GÁBOR: „A magyar kultúra külföldi őrszemei” A magyar kulturális és tudományos külpolitika és a külföldi magyar intézetek, tanszékek és lektorátusok. http://www.pccd.hu/nemzetismeret/html/10-2.html (2011.03.22.) WIKIPEDIA.ORG WIKIPEDIA.HU

i

[2011.04.02.]: Józef Światło. http://en.wikipedia.org/wiki/Józef_Światło.

[2011.03.02.]: A Wikipédiából, a szabad lexikonból.Lengyelország.

Az irodalomjegyzékben nem elválasztva közöltem a különböző médiumokat (könyv, sajtótermék, internet,

egyéb adathordozók), mert a hivatkozás tartalmából kiderül a médium fajtája, s a visszakeresést könnyíti az egységes sorrendbe szerkesztés. Internetes hivatkozások esetén, ha a hivatkozott szerző mellett feltüntetésre került a mű keletkezés ideje, akkor a szerző megnevezése után két kapcsos zárójelet alkalmaztam: [a keletkezés ideje] [a letöltés ideje], ha a keletkezés ideje nem volt adott, akkor csak egyet: [a letöltés ideje].