M. Szebeni Géza Robert Schuman: Európában egy európai Franciaország keleti határainak Elzász-Lotaringia néven ismert kiszögellése akár egy támadó ék mélyed a németek lakta területekbe, s egy ehhez hasonló határ „kiigazítása”, kiegyenesítése minden stratéga álma. A hosszú és hányatott történelmű vidék, amely a két, egymással évszázadokon keresztül az európai hegemóniáért is marakodó ország határvidékén terül el az 1870-es francia–porosz háborút lezáró frankfurti szerződés értelmében került ismételten az egységesülés küszöbére érkezett Németországhoz. A Német Birodalomhoz visszacsatolt terület egy része, a Mosel-vidék mindig is jó megélhetést kínált az ottaniaknak, nem utolsósorban márkás, keresett boraik miatt. A Schuman család is innen származott. Ezen a német és francia történelmi, kulturális hatásokkal átitatott határvidéken született Robert Schumann 1896. június 29-én. A családban három nyelven beszéltek, franciául, németül, és leginkább a luxemburgi tájszólást használták. E nyelvi, több kultúrába bepillantást engedő nyitottság minden bizonnyal hozzájárult Schuman európai horizontok felé tekintéséhez, Európában történő gondolkodásának kialakulásához. Az elemi iskolát követően Schumant a nagyhercegség patinás középiskolájába, az „Athäneum”-ba íratták be, ahol német és francia nyelven történt az oktatás. 1903-ban ragyogó eredménnyel maturált. Mivel Luxemburgban nem volt egyetem, felsőfokú tanulmányokat csak külföldön lehetett folytatni. Aki Schumanhoz hasonlóan jogásznak készült, általában Belgiumba vagy Franciaországba ment, mivel a nagyhercegség jogrendszere a napóleoni Code civilre épült, amit azonban a Német Birodalomban egyáltalán nem oktattak. Schuman úgy döntött, hogy tanulmányait Németországban folytatja és apja szülőföldjén, ElzászLotaringiában építi fel ügyvédi karrierjét. Sorsa ettől kezdve egyetemi évei során nem különbözik a többi német egyetemi hallgatóétól. Egy kivétellel. A korabeli szokásokat követve ő is belépett egy diákszervezetbe, de a jobbára nacionalista és antiklerikális korporációk helyett a kereszténydemokrata Zentrumhoz kötődő katolikus diákszervezetet választotta, amelyik hosszú időn keresztül csak teológus hallgatókat fogadott tagjai közé. A legtöbb katolikus diákszervezethez hasonlóan az „Unitas” is tiltotta a párbajt, a korhelykedést. Az „Unitas” az egyház, a nép és a haza szolgálatát tűzte a zászlajára az „In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas” jelszavával. A szervezet elsősorban tagjai lelki életének erősítését látta feladatának, s hetenkénti összejöveteleiken teológiai vitákat folytattak és a katolikus hitélet kérdéseit boncolgatták. Sok diáktársához hasonlóan Schuman több német egyetemet is látogatott. 1904-ben az első nyári szemesztert Bonnban hallgatta, s újabb két félévet a Berlini Egyetemen töltött, majd a bajor fővárosba ment. 1906-tól Strassburgban tanult és két évvel később itt tette le első államvizsgáit. Ügyvédi vizsgáit 1910-ben abszolválta, s a végső, bármely jogász hivatás gyakorlására jogosító vizsgájának, az „Assessor-examen”-nek 1912-ben tett eleget. A jogász pálya számára nyitott sok lehetősége közül az ügyvédi hivatást választotta, s rögtön az „Assessor-examen”-t követően Metzben ügyvédi-közjegyzői irodát nyitott. Metzi ügyvédi kamarai tagságát egészen halálig őrizte. Schuman gyorsan megtalálta a helyét a hatalmas iramban fejlődő, számottevő helyőrséggel rendelkező városban. Annál is inkább, mivel Elzász-Lotaringia Reichslandként nagyfokú autonómiát élvezett, s bár nem volt annyi hatásköre, mint a Bundesstaatoknak, itteni ügyekben a helyi törvényhozás meg tudott felelni a lakosság elvárásainak. Ugyanakkor a birodalom meglehetősen liberális berendezkedése nem állta útját a francia érzelmek törvényes keretek közötti megnyilvánulásának, mint példázza ezt II. Vilmos 1908-ban adott engedélye egy Elzász-Lotaringia elszakadását gyászoló emlékmű felállítására. Ez persze nem jelentette azt, hogy tolerálták volna a nyíltan németellenes megmozdulásokat, szervezeteket. Schuman 1
beilleszkedését minden bizonnyal megkönnyítette, hogy szűkebb pátriája katolikusai teljes szabadságban gyakorolhatták hitüket, aminek az adott garanciát, hogy a német hatóságok érintetlenül hagyták a francia szabályozást, vagyis az 1801-es francia–vatikáni konkordátum által kijelölt jogi kereteket. Ennek igazi jelentősége az egyház-finanszírozási kérdésekben és az oktatásban jelentkezett, s a később bekövetkezett módosítások inkább kedvezőek voltak az elzász-lotarigiai katolikus közösség számára. Politikával ekkor nem foglalkozott, de a háború kitöréséig hátralévő alig két évben lelkes résztvevője egyháza szociális tevékenységének, s érdeklődéssel fordult a szociálkatolicizmus felé, melynek egyik fő célja a radikálisnak tekintett baloldali mozgalmak politikából történő kiszorítása volt. A német katolikus egyháznak e tekintetben megbízható támogatója volt a Volksverein für das katolische Deutschland, amely 1890-es megalakítását követően nagy befolyású tömegszervezetként, 800.000 tagjával alkalmasnak bizonyult arra, hogy mozgósítson a „társadalom keresztény fundamentuma megőrzéséért és a szociális téren fellelhető hibák ellen”. A Volksverein megfelelője Elzász-Lotaringia francia ajkú polgárainak a helyi szervezete az Union populaire catholique lorraine (Lotaringia Katolikus Népi Uniója) volt, amelyben Schuman Metzbe érkezését követően nem sokkal (akinek nagybátyja a Landtag képviselője, a helyi közélet fontos figurája volt) rendkívül aktív szerepet játszott. Katolikus konferenciákon szerepelt előadóként, elsősorban a jótékonysághoz, a karitászhoz fűződő kérdésekre összpontosítva a figyelmét. Amikor a metzi püspök úgy döntött, hogy egyházmegyéjében katolikus ifjúsági szervezetet hoz létre, vezetésével Schumant bízta meg. Ugyancsak felelősségteljes feladatot kapott az 1913 augusztusában, Metzben tartott 60. Katholikentag előkészítésében. Szűkebb pátriájában neve hamarosan ismert lett A fiatal pályakezdő Schuman a politikai szerepvállalásban ennél tovább nem ment, s a társadalmat jobbító szándéka „a liberalizmus és a szocializmus” ellenében, szigorúan az ottani egyházi hierarchia felfogásának megfelelően alakult. Bár a rendkívül népszerű metzi püspök Mgr. Benzler a Rerum Novarum hatására Cercles ouvriers-ket (munkásköröket) alapított, semmi jele nem maradt annak, hogy Schuman ezekkel összefüggésben aktivizálódott volna, vagy valamiféle zászlóvivője lett volna bizonyos, a társadalmi igazságosság megteremtésére irányuló, kereszténydemokrata ihletettségű programoknak. Az első világháború kitörése az ő életének is merőben új irányt szabott. A front-, és katonaváros Metzben 1914. július 31-től ostromállapotot hirdettek és katonai közigazgatást vezettek be. A hatóságok felfüggesztették Elzász-Lotaringiában a francia nyelvű helyi lapokat, a francia nyelvű oktatást betiltották, a francia helységnévtáblákat németre cserélték, a franciabarátsággal gyanúsítottakat őrizetbe vették, s éppen hogy eltűrték a francia nyelvű hitéletet. Mindezt annak ellenére, hogy a metzi önkormányzat hűségnyilatkozatban ígért engedelmességet „Őfenségének, szeretett császárunknak”, hozzáfűzve, hogy szívből kívánják, „Isten vezérelje dicső csapatainkat győzelemről győzelemre”. Schumant nagy szerencséjére még 1908-ban Untauglich-nak nyilvánították, és csak a metzi erőd megerősítésére kivezényelt építő alakulathoz hívták be segédszolgálatos írnoknak. Nem sokáig viselte az angyalbőrt, mivel 1915. júliusában leszerelték, s ezt követően a háború további éveit a Metz környéki Boulay városka alprefektúráján töltötte, különböző népjóléti teendőket látva el. (Miután Elzász-Lotaringia újból francia fennhatóság alá került politikai ellenfelei nem egyszer támadták azzal, hogy bizonyára komoly szolgálatokat tett a Reichnek, mivel harmincéves létére gyakorlatilag nem volt katona, máskor meg azzal vádolták, hogy tiszti rangban szolgált a német hadseregben.) 1918. november 19-én az akkor még tábornok Pétain, a francia fegyveres erők főparancsnoka csapatai élén bevonult Metzbe, és ezzel az aktussal Elzász-Lotaringia majd ötven év elteltével a háborút elvesztő Németországtól a háborút megnyerő Franciaországhoz került. A francia adminisztráció megjelenésével a német közigazgatási struktúrák egyik napról a másikra összeomlottak. Az új, rendkívül türelmetlen, nacionalista, asszimilációra törekvő politika nyomására a régióból mintegy 120.000 német ajkú civilt utasítottak ki, gyakorlatilag az összes 2
köztisztviselőt, adminisztrátort, politikust, szabad szellemi foglalkozásút – még a metzi püspököt is. Ez a tömeges exodus hatalmas űrt hagyott maga után, nem szólva arról, hogy a francia közigazgatás bevezetése egyúttal azt is jelentette, hogy kérdésessé váltak a rendkívül fejlett német szociálpolitika révén elért eredmények, hasonlatosan a felekezeti iskolákra és általában az egyházakra érvényes, kedvező német joggyakorlat további sorsához. Az új közigazgatás megteremtésének fáradságos útján az első lépés az volt, hogy a Metzbe kinevezett köztársasági megbízott felkért néhány, Franciaország iránt lojálisnak tartott helyi notabilitást, állítsanak össze egy 150 fős listát, amely a metzi francia ajkú lakosság keresztmetszetét adja. A listán szereplő személyiségek jelölték ki maguk közül az első, ideiglenes önkormányzat tagjait. Schumant beválasztották ebbe az önkormányzatba, s ilyen minőségében a köztársasági megbízott iskolaügyi és szociálpolitikai tanácsadója is lett. E tevékenysége ügyvédi praxisával és katolikus körökben kifejtett tevékenységével párosulva nevét még ismertebbé tette szűkebb pátriájában. Helyzete adta lehetőségekkel élve az ElzászLotaringiai Jogásszövetség tagjaként is mihamar azoknak a szószólója lett, akik meglehetős aggodalommal szemlélték azokat a törekvéseket, amelyek a Német Birodalom keretein belül megszerzett, Reichsland-státusz biztosította autonómia megnyirbálására irányultak – nem beszélve az 1801-es konkordátum biztosította jogokról. A régió partikularizmusának megőrzése érdekében kifejtett tevékenységének szinte szükségszerű következménye lett, hogy az 1919-es választásokon az erősen katolikus színezetű Union républicaine lorraine listájának képviselőjeként bekerült a francia nemzetgyűlésbe. Elzász-Lotaringia 24 képviselőjét 1919. december 8-án a frissen megválasztott nemzetgyűlés első ülésén hatalmas ovációval fogadták. Majd fél évszázad elteltével ismét a francia parlamentben foglaltak helyet a visszacsatolt területek képviselői. Schuman realitásérzékét mutatja, hogy egyáltalán nem fűzött illúziókat szülőföldje reintegrációs nehézségeinek megoldását illetően a jakobinus, szabadkőműves, republikánus hagyományokkal át-, meg átszőtt anyaországban. (Rossz előérzetei nem sokkal később igazolást nyertek, mivel Clemenceau azzal utasította el a Schuman kezdeményezte véleménycserét ElzászLotaringiáról, hogy nem is hallott erről a tájegységről, jelezve ezzel, hogy az egy és oszthatatlan köztársaságot jelentő nemzetállami felfogásról nem hajlandó lemondani.) ElzászLotaringiai képviselőtársaival együtt úgy döntött, hogy szűkebb hazájuk partikularizmusának védelme érdekében nem alakítanak önálló, nyilvánvalóan súlytalan frakciót, hanem az Entente républicaine et démocratique képviselő csoportjához csatlakoznak, amely része volt a választásokon hatalmas győzelmet aratott Bloc national-nak. Ez utóbbi politikai programjának a fő elemeit a nemzeti és nemzetközi szinten vívott kommunistaellenes harc, a versailles-i békeszerződés betű szerinti alkalmazása, a német jóvátétel könyörtelen behajtása, a köztársasági intézmények reformja, erkölcsi megújulás és a születések számának emelése, Elzász-Lotaringia reintegrálása és a francia–vatikáni diplomáciai kapcsolatok helyreállítása adta. Schumanék döntését az is motiválta, hogy a konzervatív, katolikus Entente républicaine et démocratique ígéretet tett arra, hogy támogatást nyújt annak érdekében, hogy ElzászLotaringia megtarthassa hitéletének és oktatási rendszerének Németország által is tiszteletben tartott rendszerét. A visszacsatolt területek francia viszonyok közé illesztése rendkívül összetett feladat volt s ezt jól érzékelteti az 1919 októberében kihirdetett törvény, amelyik arról rendelkezett, hogy a régiót a francia törvények teljes bevezetéséig a „jelenleg érvényben lévő törvények és rendeletek igazgatják”. Az átmeneti időszak természetesen több évig tartott, számtalan gonddal tarkítva, mivel egy teljes jogrendszer minden összetevőjét figyelembe vevő feladatról volt szó, ideértve a közigazgatás teljes körű átalakítását is. Schuman ennek a feladatnak a megoldásában fontos szerepet játszott. Az Elzász-Lotaringiát igazgató köztársasági megbízott mellé rendelt konzultatív tanácsban (melynek az állásfoglalását ki kellett kérni a visszacsatolt megyék költségvetését, adó szabályozást, a választókerületeit- és a civil szervezetek megalakítását, a közmunkák szervezéseit illetően is) betöltött funkciója révén teljesen tájékozott volt a régiót illető ügyekben. Képviselőként pedig 3
az országos politika összefüggés rendszerébe tudta illeszteni a helyi ügyeket. Hozzáértése olyan nagy volt, hogy neve felmerült egy esetleg létrehozandó elzász-lotaringiai ügyekkel foglalkozó minisztérium gazdájaként is. A minisztériumot végül nem állították fel, de Schuman a nemzetgyűlés elzász-lotaringiai bizottságában az országos politikához kapcsolódva megkerülhetetlenné vált. Erkölcsi integritását jól mutatta, hogy a visszacsatolást követően „ott ragadt” német tulajdonú acélipari vállalatok „likvidálása” (lényegében fillérekért történt kiárusítása) felügyeletére létrehozott bizottság tagjává nevezte ki az igazságügy miniszter, s ő e minőségében könyörtelenül fellépett a visszaélések ellen, vállalva a konfliktust az ügyből hatalmas hasznot húzó helyi acélmágnásokkal – kockára téve ezzel politikusi pályafutását is. A radikális Edouard Herriot kormánya az „egy ország, egy nemzet”, a „köztársaság egy és oszthatatlan” elvének megvalósítására doktriner következetességgel törekedve igazi válsághelyzettel került szembe. Az új miniszterelnök programbeszédében kijelentette, hogy véget akar vetni azoknak a törvénykezési különbségeknek, amelyek a visszacsatolt országrészt mintegy elválasztják a köztársaságtól. Elzász-Lotaringiában – különösen a katolikus közvélemény körében – hatalmas tiltakozó hullámokat váltott ki a „második Kulturkampf” kilátásba helyezése. Schuman is több alkalommal állást foglalt a kérdésben, emlékeztetve „a Baloldali Kartell neki egyébként sem rokonszenves kormányát arra, hogy „a bejelentett kormányprogram nemcsak ellentétes a miniszterelnöki programbeszédben oly gyakran emlegetett demokratikus elvekkel, hanem olyan zavargásokat fog kiváltani a régióban, amelyekért a felelősséget elhárítjuk magunktól”. A Herriot kormány bukását követően felálló nemzetgyűlés pénzügyi bizottságának tagja, később titkára lett, s meglehetősen ortodox pénzügy-politikai elvei mintegy előrevetítették háború utáni – igaz, rövidéletű – pénzügyminiszteri tevékenységének fő irányait. Schuman megbízható, robotos szakpolitikusként nem tartozott a két világháború közötti zaklatott francia belpolitika „tenorjai” közé, sőt ekkori tevékenységét néhány későbbi méltatója egyenesen „banálisnak”, „unalmasnak” látta. Schuman pályafutásának e szakasza azonban árnyaltabb. Az első világháború kataklizmája után magához térő – bár rossz békeszerződéseket kötő – Európa néhány kiváló elméje több olyan javaslatot tett, amelynek egyes elemei néhány évtizeddel később megjelentek az európai integráció hosszú folyamatában. 1922-ben tette közzé Coudenhove-Kalergi gróf híres, Pan Europa c. művét, amelyben kifejtette, hogy a modern háborúk hatalmas ipari kapacitásokat igényelnek, s a háborúk következésképpen megelőzhetők, ha a nagyhatalmak erőforrásaikat egy közös hatóság felügyelete alá helyezik. Amennyiben a német szenet és a francia acélipart közös hatóság ellenőrzése alá helyezik, megelőzhető egy francia–német újabb háború. A gróf még ennél is tovább ment s egyúttal az Európai Egyesült Államok megteremtését is sürgette, ellensúlyt képzendő Amerikával, a Szovjetunióval és a Brit Birodalommal szemben. Terve támogatása érdekében Páneurópai Unió néven egyesületet hozott létre. Az elképzeléseket Aristide Briand is támogatta, sőt Jean Monnet (aki a Népszövetségnek főtitkárhelyettese is volt a szervezet megalakulásakor) már ekkor azt indítványozta, látván, hogy a szervezet valóságos kormányközi szervezet lett, hogy szolgáljon a Páneurópai Unió egy európai unió megteremtésének keretéül. Az elképzelések azonban a Versailles utáni világban nem járhattak sikerrel. Ennek ellenére a francia–német kapcsolatok normalizálását elindító locarnói egyezmények mentén 1926. október 4-én alá írták a francia–német acélkonzorcium létrehozását célzó egyezményt, amelyik az Európai Szén-, és Acélközösség egyik távoli ősének tekinthető. Ennél messzebb ment Aristide Briand, ekkor már francia külügyminiszter, akinek meggyőződése szerint a kölcsönös bizalmon alapuló francia–német viszony volt az alapfeltétele az európai együttműködésnek. 1929. szeptember 5-én a Népszövetség előtt tartott beszédében egyenesen egyfajta, az európai népek közötti federációra tett javaslatot. Ezt valamivel később egy valóságos európai közös piac megteremtését célzó javaslata követte, amelyik azonban nem kapott támogatást angol, német, olasz részről. Schuman az európai egységnek, az európai együttműködésnek e korai 4
gondolatait (részben a számára oly fontos francia–német megbékélés miatt) fenntartás nélkül támogatta, s gyakori, sok tapasztalattal járó utazásainak tanulságai is az európai egységesülés koncepciójának helyességéről győzték meg. (Magyarországon például három alkalommal is járt.) A harmadik köztársaság 1940-ben történt összeomlását eredményező belpolitikai válságsorozatról felállított diagnózisát a történelem később igazolta. A katolikus jogászok 1935-ös kongresszusán, majd egy évvel később választási programjában kifejtette, hogy „elutasít mindenfajta, a szélsőségek által manipulált blokk-, és frontpolitikát, amely az ország egyik felét a másik ellen fordítja, s a parlamenti munkát megbénítva polgárháborús légkört teremt”. A jogászkongresszuson még erősebben fogalmazott kifejtve, hogy: „ … a magán és a közerkölcs elvesztése a társadalom szövetének undorító rákfenéje…A parlamentarizmus válsága, törvényhozásunk képtelensége arra, hogy megakadályozza a háztartások megtakarításainak a fosztogatását, a bevallatlan jövedelmeket, a hatalmi ágak keveredését és a magánérdekek diadalát a közjó felett – végső elemzésben mindenfajta, cinikusan dicsekvő, vagy óvatosan elrejtett, de mindenképpen félelmetes, sötét védelmet élvező egoizmus szörnyű elszabadulását eredményezi.” A sors keserű iróniája, hogy első kormányzati posztját menekültügyi államtitkárként közvetlenül az összeomlás előtt kapta, tekintettel arra, hogy a menekültek legnagyobb része Schuman szűkebb hazájából, Elzász-Lotaringiából kelt útra. Miután posztjáról lemondott, és 569 képviselőtársához hasonlóan megszavazta Pétain teljhatalmát (80 ellenszavazat és 17 tartózkodás), visszatért szülőföldjére. Az 1940 júniusában megalakult Pétain-kormány tagjaként szerepelt – bár megkérdezése nélkül vették fel a kormánylistára. Hazatérte után nem sokkal később a Gestapo letartóztatta, és hét hónap rabságot követően – miután nem volt hajlandó semmiféle posztot elvállalni az új, elzászi német adminisztrációban – a rendőri hatóságok kényszerlakhelyet jelöltek ki a számára Neustadtban. Viszonylagos mozgásszabadságával és ismertségéből adódó lehetőségekkel élve 1942-es szökéséig bejárta a környéket, s mintegy a hétköznapok szintjén tanulmányozta a harmadik birodalmat. Miközben szökésben volt a szabad zóna felé, megállt a ligugéi bencés apátságban, és ott elmondta azokat a döbbenetes, közszájon forgó értesüléseit, amiket németországi kényszerlakhelyén szerzett. Ezek az információk a náci pártállam működési mechanizmusaitól a zsidók szervezett kiirtásán és az orosz hadifoglyok elpusztításán át a koncentrációs táborok leírásáig terjedtek. A szabad zónába érve különböző kolostorokban rejtőzött, s a felszabadulásig szerzetesi életet élve mintegy kilépett a történelemből. A felszabadulást követő néhány hónapban túlbuzgó purifikátorok pétain-ista bélyeget próbáltak rásütni és így kiszorítani a közéletből, mely utóbbihoz történő visszakanyarodás hasznosságát illetően ő maga is annál inkább kételkedett, mivel közeledett hatvanadik életévéhez. A politikusi pályához visszatérést indokolva egyik barátjának azt írta, hogy „Az élet politikai felelősség nélkül nyílván sokkal könnyebb, főként a mostani zavaros időkben. Viszont senkinek sincs joga ahhoz, hogy kifaroljon a felelősség alól – ma kevésbé, mint valaha.” Nyílván visszaemlékezett az elzászi katolikusok egyik vezéregyénisége hajdani szavaira is, aki jó negyedszázaddal előbb figyelmeztette: a politikán kívül maradva „mit fog kezdeni a több társadalmi igazságra, az egyház védelmére vonatkozó terveivel? Elfeledte a tálentumról szóló parabolát? Ez egyenesen tiltja, hogy szülőföldjén ássa el az Önnek adományozott javakat, amik azért lettek Önre bízva, hogy mások szolgálatában gyümölcsöztesse őket. Aki a saját életét akarja kímélni, bizonyosan el is veszti. Miután a megpróbáltatások idején valóban visszautasította az önzést, képes lenne arra, hogy visszaforduljon a megkezdett úton és elutasítsa az Öntől kért áldozatot?” Az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjaként a kereszténydemokrata színezetű Mouvement Républicain Populaire-hez (MRP) csatlakozott, s ennek listáján került ismét a nemzetgyűlésbe az 1946. júniusi választásokat követően. Pénzügyi, költségvetési tapasztalatait először a nemzetgyűlés pénzügyi bizottsága elnökeként kamatoztatta, majd pénzügyminiszterként lett 5
kormány tagja – nem utolsó sorban azért, mert politikai családjának soraiban ekkor még nem akadt kompetens személy a feladat ellátására, továbbá az MRP nem kívánta átengedni a posztot koalíciós partnereinek. Feladata szinte megoldhatatlan volt, Franciaország a pénzügyi összeomlás küszöbén állt. Konzervatív szellemben fogant pénzügy-politikai felfogásán alapuló tevékenységével azonban (nem utolsósorban az ország pénzügyeiről készített „Leltár …”-ral) nem kis mértékben járult hozzá az 1948-as stabilizációhoz, amelynek majd miniszterelnökként is a gazdája lesz. A negyedik köztársaság tizenkét éve huszonnégy kormányának egyikét elnökölte 1947 novemberétől 1948 júliusáig. Az idő rövidsége, a rendkívül feszült belpolitikai helyzet nem engedte, hogy e funkciójában mély nyomokat hagyjon maga után, de az adott keretek között megtette, amit lehetett (annak a meggyőződésének is megfelelően, hogy „a keresztények legjobb tehetségük szerint kötelesek a feladataikat elvégezni, mivel bárhol is ténykednek, Isten országának eljövetelén dolgoznak. Ezt mindegyiküknek tudnia kell”). Mivel Franciaországban a nők 1946-ban kaptak választójogot, politikusnő első ízben az ő kormányában kapott miniszteri tárcát (s ugyancsak az ő kormányában kezdte félévszázados politikai pályafutását fiatal miniszterként François Mitterrand). Ennél fontosabb volt azonban a vidékfejlesztési programok indítása, amelyek közül a villamosítás, a gépesítés, a vízvezeték-hálózat, a szövetkezetek és a raktárkapacitások fejlesztése kétségkívül megteremtette az alapját a francia mezőgazdaság későbbi, hatalmas ütemű fejlődésének. Robert Schuman miniszterelnöksége után, 1953-ig Franciaország külügyminisztere lett, s tevékenysége kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai integrációs folyamatok történetén, amely tevékenység elkerülhetetlenül találkozott az európai egység megteremtését a világháborút követően zászlajukra tűző mozgalmakkal. E mozgalmak legjelentősebbjei 1948ban megalakították a Mouvement européen-t, melynek jogelődje, a Comité international des mouvements européens memorandumot intézett az európai demokratikus nemzetek kormányaihoz. A memorandum célja egy olyan, a demokratikus nemzetek számára nyitott európai unió, vagy federáció megteremtése volt, amely a tagországok parlamentjei által megválasztott európai parlamentben ölt testet, hármas feladattal: szavatolni Európa biztonságát és függetlenségét, a közös Európába integrálni Németországot, s biztosítani a gazdasági és társadalmi fejlődés alapjait. Schuman újsütetű külügyminiszterként azonnal a kezdeményezés mellé állt, s megszerezte a francia kormány többi tagjának a támogatását is – s a kezdeményezés az Európa Tanács megteremtését célzó francia javaslattá formálódott. Az Európa Tanács formális megalakítását jelentő londoni egyezmény aláírását követően úgy vélte, hogy az ET alapjainak lefektetésével az aláíró felek „megteremtették egy olyan spirituális és politikai együttműködésnek az alapjait, amelyből létrejön az európai szellem – egy széles és tartós unió alapelve”. Jól látva azonban a nemzeti és a nemzetközi érdekek dialektikáját, hozzáfűzte, hogy „ennek az uniónak azonban sem célja, sem pedig következménye nem lesz a nemzeti kötelékek meggyengülése (…) Nincs szándékunkban megtagadni saját múltunkat, sem kockára tenni saját célkitűzéseinket – mely utóbbiakat koordinálni kívánjuk a hatalmas, közös mű adta kereteken belül”. Tudta, hogy a megvalósult Európa Tanács nem egyezik teljes mértékben eredeti elképzeléseivel, türelemre intett azzal, hogy időt kell adni az új gondolatok megvalósításának. A haladás csak fokozatos lehet a sok gyanakvás és fenntartás legyőzéséhez – vélte. Az „európai gondolat” azért is tűnt Schuman számára rendkívül vonzónak, mert megvalósítása révén egy olyan intézményesített keret jöhetett létre, amely megoldást kínált Franciaország egyik legnagyobb dilemmájára – a francia–német kapcsolatok problematikájára. Schuman az 1920-as évek páneurópai együttműködési elképzeléseinek formálódásától kezdve helyesen látta, hogy az európai nemzetek számára is döntő fontosságú francia–német viszony tartós rendezését illetően el kell kerülni azt a hibát, ami a versailles-i békerendszer alapjául szolgált – az elszigetelt Németországra kényszeríteni egy sor olyan megalázó tiltást és megszorítást, amely csak a „kor legveszélyesebb nacionalizmusát” 6
eredményezhette. Mivel a korabeli nemzetközi viszonyok nem tették lehetővé békeszerződés aláírását Németországgal, sem ez utóbbi ENSZ tagságát, sem pedig a kérdés kétoldalú, csak francia–német keretek között történő megválaszolását, Schuman úgy látta, hogy csak az „európai megoldás” kínál működőképes alternatívát. Államférfiúi nagyságát jól mutatta az a képessége, hogy tévedhetetlen bizonyossággal látta: az európai integráció régi/új elképzelései megvalósításának az irányába az első, döntő fontosságú lépés Jean Monnet-nak a francia– német szén-és acélközösségre tett javaslata lehet. A zseniális elgondolást azonnal felkarolta, annak politikai – tehát hatni képes – keretet adott. A Schuman-terv A De Gaulle tábornok kérésére megteremtett Tervhivatal élén végzett munkája arról győzte meg Jean Monnet-t, hogy az ország helyreállítására, fejlődésére kitűzött célok csak úgy valósíthatók meg, hogy a francia gazdaság (főleg a szén-, és acélipar) egy szélesebb európai gazdasági rendszerbe illeszkedik. Jean Monnet-nak a szövetségesek együttműködéséről bőséges tapasztalatai voltak, mivel az első világháború alatt is ezek gazdasági erőforrásainak koordinálásán dolgozott – nagy sikerrel. Mémoires-jaiban1 megírta, hogy a szén-és acélközösség gondolata már 1944-ben, a háború utáni rendezésre készülve is foglalkoztatta. „Az ipari potenciáljának egy részétől megfosztott régi Reich-et egy olyan rendszerben képzeltem el, amelyben a Ruhr-vidék szén- és acéltermelését egy európai hatóság ellenőrzése alá helyezik, amely európai hatóság ezt a termelést a résztvevő országok hasznára – ideértve a demilitarizált Németországot is – szervezi. Azonban (…) ez feltételezte, hogy Európa egységes legyen, nemcsak az együttműködésben, hanem abban is, hogy az európai nemzetek egyetértenek a szuverenitás átruházásában egy központi unió javára, amely unió hatalmában áll, hogy megszüntesse a vámhatárokat, megteremtsen egy nagy európai piacot és megakadályozza a nacionalizmus újjászületését.” Javaslatának alapvetéseként leszögezte, hogy „Franciaország további felemelkedése leáll, amennyiben a német ipari termelésnek és versenyképességének a kérdése nem rendeződik gyorsan. Németország fölényének az alapja, amit a francia gyárosok hagyományosan elismernek nem más, mint acéltermelése olyan árak mellett, amelyekkel Franciaország nem képes versenyezni. Ez a tény ahhoz a következtetéshez vezeti őket, hogy a francia termelés összessége hátrányos helyzetbe kerül. Németország már most kéri, hogy (acél)termelését tizenegyről tizennégy millió tonnára emelhesse. Mi ezt elutasítjuk, de az amerikaiak kiállnak mellette. Végül, fenntartásokkal ugyan, de engedünk. Ezzel egy időben a francia termelés csúcson jár, vagy csökken. (…) következmények: német expanzió, német export dömping, a francia ipar számára kért védelem, a kereskedelmi liberalizáció leállítása, a háború előtti kartellek feltámasztása, a német expanzió talán keleti irányba történő terelése, a politikai szerződések előjátéka, Franciaország visszasüllyed a védett és behatárolt termelés szintjére.” Hozzáfűzte, ha sikerül eloszlatni a német ipar dominanciájától való félelmet Franciaországban, elhárul Európa egységének legnagyobb akadálya. Schuman gondolkodása hasonló irányban haladt, s cselekvésének is döntő irányt szabott abbeli meggyőződése, hogy „Immár egy ország sem képes arra, hogy saját határain belül elégítse ki szükségleteit s oldja meg belső problémáit saját gazdasági és katonai erőforrásai révén. Európa szétdarabolása mára anakronizmussá, értelmetlenné, eretnekséggé vált. Egy olyan világban, amelyikben blokkok formálódnak Európának egységesülnie kell. A szovjet totalitarianizmus veszélye, az ipari és technológiai fejlődés megköveteli az izolációra, az autarchiára és a protekcionizmusra épülő rezsimek elutasítását és az európai országok tevékenységének a koordinálását, mely utóbbiaknak meg kel szabadulniuk a rövidlátó önzéstől. E cél eléréséhez nem az idejétmúlt kétoldalú egyezmények vezetnek. Nemcsak a 1
Monnet p.291 7
kötelezettségeket rögzítő egyezményekre van szükség, hanem saját autoritással rendelkező és független intézményekre is – tisztán behatárolt és meghatározott hatalommal. (…) a kezdettől fogva az európai intézményeket egy jövőbeni, koherens rendszer elemeiként kell megteremteni.” Schuman koncepcióját néhány, a francia érdekek szempontjából kedvezőtlen tény is mélyen befolyásolta. A francia vasipar koksz-szükségletének kétharmad részét a Ruhrvidék szállította, s a gyorsan növekvő francia szükségletek kielégítését gátolta az ugyancsak gyorsan növekvő német igények kielégítésének a kényszere, mit egyébként amerikai–angol részről is támogattak. A német acéltermelés szédületes fejlődése azt eredményezte, hogy négy évvel a háború után elérte a francia termelés mennyiségét, és a termékei megjelentek az európai piacokon – ráadásul húsz százalékkal olcsóbban. Schuman számára mindez azt is jelentette, hogy az acéltermelés általános európai felfutása túltermelési válsággal fenyegetett – ami munkanélküliséghez, következésképpen a politikai (kommunista) radikalizmus erősítéséhez vezet ismét Franciaországban. 1950 elejére a vas- és kohóipar összes adata (árak, termelés, felhasználás, export) a piac azonnali összeomlását jósolta. Felfogása szerint ennek veszélyeit csak a Németországot is magában foglaló koordinációs mechanizmus háríthatta el. A szén- és acélipari európai együttműködésnek a gondolata oly mértékben jelen volt, hogy a vezető francia sajtóorgánumok – elsősorban a Le Monde – több alkalommal is hangot adtak annak a meggyőződésüknek, hogy Európát csak akkor lehet felépíteni, amikor a rajnawesztfáliai szénvagyon közös lesz, és minden európai állam szabadon hozzáférhet. 1948. június végén a Le Monde arról tudósított, hogy a francia szakszervezetek azt javasolták, hozzanak létre egy olyan európai bányatársaságot, amely Németország, Franciaország, és a Benelux országok szénvagyonára alapulna. A washingtoni francia nagykövet is jelezte miniszterének, hogy fogadó országa látni szeretné, amit Franciaország tesz a német integráció felgyorsítása és megkönnyítése érdekében, és azt tanácsolta Schumannak, tegye kézzelfoghatóvá az európai egységre való törekvésének a szándékát. Ez annál is inkább szükséges volt, mivel az e téren mutatkozó eredmények elmaradása azzal a kockázattal járt, hogy a kongresszus csökkenti a Marshall-segély további finanszírozását. Amerikai részről még jegyzékben is emlékeztették a francia külügyminisztert, szeretnék, ha a francia elképzeléseket tükröző megoldást az 1950. május közepére tervezett londoni NATO miniszteri értekezletig megtalálná. Az együttműködés gondolata tehát a levegőben volt, és érlelődését nagymértékben elősegítette, hogy német részről is meghatározó támogatásra számíthatott. 1949. augusztus 25-én, az első Bundestag megválasztása után Konrad Adenauer levelet írt Schumannak, amiben kijelentette, hogy mennyiben francia részről leállítják a német üzemek leszerelését, azt ajánlja, hogy a Thyssen acélművek, amelyek Európában a legmodernebbek és a legnagyobbak, és amelyek a háború előtt 2.3 millió tonna acélt termeltek, kerüljenek nemzetközi tulajdonba a jóvátétel címén. A levél az előnyök mellett megemlítette, hogy egy ilyen operáció milyen jótékonyan hatna a francia–német kapcsolatokra, és hogy egy ilyen gesztus a franciák részről milyen sokat segítene a kereszténydemokrata elveket valló új német kormánynak. A német politikus kilenc hónappal a Schuman-terv előtt hozzáfűzte a levélben: „Még azt is szívesen elhinném, hogy az Európa legjelentősebb acélműve kapcsán kialakított nemzetközi együttműködés lehetne a magja egy szélesebb nemzetközi együttműködésnek a szén és acél területén, egy olyan együttműködésé, amely véleményem szerint rendkívül kívánatosnak tűnne számomra a francia–német megértés szempontjából.” Schuman visszautasította a javaslatot. Ettől függetlenül brit és amerikai nyomásra a Thyssen műveket mégsem szerelhették le a franciák. A kancellár azonban nem engedett és ismét javaslatot tett a Saar-vidék (nehézipari) termelésének a nemzetközösítésére. Adenauer 1949. november 3-án tartott beszédében kifejtette, hogy „Európa jelenlegei állapotában az ősellenség fogalma anakronisztikussá vált, úgy döntöttem tehát, hogy a francia–német kapcsolatokat politikám középpontjába állítom. A szövetségi kancellár egyszerre kell, hogy jó német és jó európai legyen. Minthogy én 8
szeretnék mindkettő lenni, harcolnom kell a Franciaország és Németország közötti egyetértésért. Azt mondhatom, hogy a Franciaországgal való egyetértés ma népszerűbb Németországban, mint valaha is volt 1945 előtt. Közvetlenül a vereséget követően talán még a mainál is jobban fogadták volna. Az elmúlt 18 hónap során sok olyan dolog történt, amelyek újabb fenntartásokat és újabb félreértéseket szültek. Az alapvető tendencia azonban Németországban változatlan. Fiatal generációink, mint más országok legtöbbjében, megnyugtató éleslátással veszik észre az európai egység szükségességét. Jól tudják, ez az egység lehetetlen, ha Franciaország és Németország nem érti meg egymást. Ugyanígy meggyőződésem, hogy a francia kormány konstruktív politikája a legkedvezőbb reakciót váltja ki a német népből.” 1949. november 15-én a Bundestagban még tovább ment: „A francia–német probléma valójában Európa sorsának középpontjában áll. A Franciaországból visszatérő látogatóktól hallom, hogy a francia közvélemény nagy része is őszintén, mindörökre szeretné gyökerestől kitépni a két ország között létező ellenmondásokat. Kérem a francia népet és a nemzetközi közvéleményt, legyenek meggyőződve, hasonló vágyak vezérlik a német nép elsöprő többségét.” Kijelentette, hogy a német kormány saját biztonságát illető intézkedések kapcsán a francia kívánságok elébe megy, s felajánlotta Franciaországnak a németországi ipari beruházási lehetőségek 40%-át, ami lehetővé tenné, hogy a franciák ellenőrizzék a német acéltermelés nagy részét. A következő év márciusában Adenauer a két ország közötti teljes unióra tett javaslatot – ideértve a gazdaságok, a parlamentek és az állampolgárság egyesítését is. Schuman – összhangban a francia közvéleménnyel – ez utóbbi indítványra úgy reagált, hogy az unió hosszú távú feladat, improvizálni nem lehetséges. Úgy vélekedett, hogy a két ország közötti együttműködést inkább európai keretek között lenne helyes elmélyíteni. Hozzáfűzte, hogy a politikai természetű problémákat nem lehet kiiktatni gazdaságról folytatott párbeszéddel. A szén- és acélközösség megteremtését célzó francia kezdeményezés egyfajta válasz is volt Adenauer kancellárnak a két ország teljes mértékű egyesülését célzó felvetésére. A Schuman-javaslat azonban megteremtette a francia–német együttműködés és történelmi kibékülés alapjait, s lerakta az egységesült Európa alapkövét. A Monnet-indítvány kedvező fogadtatását gyakorlati politikai feladatok megoldási kényszere is elősegítette. Az 1950. május 10-re tervezett brit, amerikai, francia háromhatalmi külügyminiszteri találkozóra – amelynek témája Németország jövője, termelési kvótáinak felemelése volt – Párizs semmiféle javaslattal nem rendelkezett. Jean Monnet ez alkalommal is a régi, jól bevált módszerét („Soha nem jártam el másként: először a gondolat, aztán az ember, akinek hatalmában áll a megvalósítás.”) alkalmazta. 1950. április 15-én megosztotta gondolatait Paul Reuterrel, a Quai d’Orsay jogi tanácsadójával. „Elmondtam neki a szén- és acélegyesítésre vonatkozó tervem lényegét és arra kértem, másnapig gondolkodjon a szervezetet irányító grémium formáján,” Másnap kidolgozták a május 9-i francia javaslat első szövegvariánsát. Ez az első szövegvariáns már tartalmazta a kezdeményezés leglényegesebb gondolatait: „A világbéke nem őrizhető meg az azt fenyegető veszélyekhez mérhető kreatív erőfeszítések nélkül. A megszervezett és élő Európának a civilizációhoz történő hozzájárulása nélkülözhetetlen a békés kapcsolatok fenntartásához. (…) Európát föderációs alapon szükséges megszervezni. A francia–német egység annak lényeges eleme, és a francia kormány úgy döntött, elkezdi megvalósítását. (…) A felhalmozódott akadályok nem teszik lehetővé a francia kormány célkitűzésének – e szoros együttműködésnek – az azonnali megvalósítását. A gazdasági fejlődés közös alapjainak az azonnali megteremtése kell, hogy legyen a francia–német közösség első lépése. A francia kormány kezdeményezi, hogy a francia–német acél- és széntermelés összessége kerüljön egy nemzetközi, Európa más országai részvétele számára is nyitott hatóság ellenőrzése alá. E hatóság feladata lenne a termelés alapfeltételeinek az egységesítése azzal a céllal, hogy más területekre is fokozatosan kiterjessze a békés célú, hatékony együttműködést.”
9
Jean Monnet visszaemlékezése szerint a szövegnek kilenc változata készült május 9-ig, miután beszélt Schuman kabinetfőnökével, aki megerősítette, hogy a miniszter a május 10-i háromhatalmi, londoni találkozóra kezdeményezést keres, mivel az amerikaiak és a britek a franciákat bízták meg a németek irányában folytatott közös politika kidolgozásával. Miután a kabinetfőnök egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott az ügyben előrelépni, Monnet kezdeményezésével a saját közvetlen főnökét, Georges Bidault miniszterelnököt kereste meg, akinek a figyelmét egy sor probléma miatt teljesen elkerülte a kérdés olyannyira, hogy később szemrehányást tett Schumannak amiért az ő tudta nélkül lépett a világ elé kezdeményezésével. Maga Schuman a Monnet javaslat első változatainak egyikével 1950. április 29–30-án, vidéki házában töltött weekendjén ismerkedett meg. Május elsején a vonatról leszállva közölte az őt váró kabinetfőnökével, hogy „Olvastam a tervet, felvállalom” – ezzel együtt persze vállalta a javaslat minden politikai kockázatát. A tervet teljes titoktartás övezte olyannyira, hogy csak a május 9-i kormányülés láttamozta a végleges szöveget, miután a kormányfő Georges Bidault bizonyos kételyeket fogalmazott meg a szuverenitás egy részének feladása miatt. Egy nappal előbb a britek, az olaszok és a Benelux-országok rövid tájékoztatást kaptak arról, hogy francia részről diplomáciai kezdeményezést készülnek tenni. A tervről teljes információt csak az amerikai külügyminiszter Dean Acheson kapott, aki a londoni háromhatalmi konferenciára utaztában megállt Párizsban s május 8-án tárgyalt Schumannal, akit támogatásáról biztosított. A titkot ugyan jól őrizték, de a Le Monde május 10-re dátumozott számában mégis kiszivárgott a terv. „A hármak csütörtökön, Londonban kezdődő konferenciáján Robert Schuman külügyminiszter amerikai és angol kollégájának bemutatja a francia kormány illetékes körök által nagyon fontosnak minősített indítványát. Tudomásunk szerint egy merész, a nyugat– európai nemzetek gazdasági integrációját egy újabb erőfeszítés keretében célzó kezdeményezésről van szó. (…) Jól informált körökben úgy tartják, hogy a javaslatban a nyugati kulcsiparágak nemzetközi egyesítéséről lenne szó. A régi nemzetközi kartellektől eltérően, ezeket az iparágakat maguk az államok és nem pedig magán csoportosulások egyesítenék: így tehát ez lenne az első lépés Nyugat-Európa gazdasági közössége felé, amelyhez maga Németország is hozzájárulhatna.” Miután munkatársai viharos tempóban kidolgozták a javaslat végleges szövegét, Schuman (külön futár segítségével még Adenauer kancellárral is egyeztetett) 1950. május 9-én este hat órakor a francia külügyminisztérium Óra szalonjában összegyűlt, az írott sajtót képviselő újságírók előtt bejelentette az Európai Szén- és Acélközösség megteremtésére irányuló kezdeményezését. A nyilatkozat leszögezte: „A világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk. Az, amivel egy jól szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz, elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához. Franciaország, amely több mint húsz éve magára vállalja az egyesült Európa bajnokának szerepét, mindig is a béke szolgálatát tekintette legfőbb céljának. Európa egyesülése nem valósult meg, és beköszöntött a háború időszaka. Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritás megteremtésére van szükség. Az európai nemzetek összefogásához szükség van arra, hogy Franciaország és Németország között megszűnjön az évszázados ellentét. Bármihez is fogunk, annak elsősorban e két országra kell vonatkoznia. E célból a francia kormány egy behatárolt, ám jelentős kérdésre vonatkozó azonnali, konkrét lépést javasol. A francia kormány javaslata, hogy a francia és német szén- és acéltermelést együttesen egy közös Főhatóság ellenőrzése alá helyezzék egy, Európa más országai előtt is nyitva álló 10
szervezet keretein belül. A termelés egyesítése azonnal biztosítaná a gazdasági fejlődés valós közös alapjait, az európai szövetség első lépését, és ezáltal megváltoztatná ezeknek a hosszú idő óta hadifelszerelések gyártásának szentelt vidékeknek a sorsát, amelyek a fegyverkezés legelső áldozatai voltak. Az ilyen módon a termelésben kialakuló szolidaritás világossá teszi, hogy ettől kezdve bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne. A termelés ilyen módon megvalósuló erőteljes egysége, amely minden, szabad akaratából csatlakozni kívánó ország előtt nyitva áll, és amely a tagállamoknak az ipari termeléshez szükséges alapvető anyagokat egyenlő feltételek mellett fogja biztosítani, megveti a gazdasági egység tényleges alapjait. A termelés az egész világ rendelkezésére áll majd megkülönböztetés vagy kirekesztés nélkül annak érdekében, hogy hozzájárulhasson az életszínvonal emeléséhez és a békés tevékenységek fejlesztéséhez. Ily módon egyszerűen és gyorsan megvalósul a gazdasági közösség megalapításához szükséges érdekegyesítés, ami a hosszú ideig véres konfliktusok által megosztott országok közötti szélesebb körű és mélyebb gyökerű közösség magját veti el. Az alapvető termelés összevonása és egy új, Franciaországra, Németországra és a csatlakozó országokra nézve kötelező érvényű döntéseket hozó Főhatóság létrehozása következtében e javaslat az első konkrét alapot jelenti az európai szövetség számára. Ez pedig nélkülözhetetlen a béke megóvása érekében. A francia kormány kész arra, hogy az itt felvázolt célok megvalósítása érdekében a következő alapokról kiindulva tárgyalásokat kezdjen. A közös Főhatóság feladata lesz, hogy a lehető legrövidebb úton belül megvalósítsa a termelés modernizációját és minőségének javítását, a francia és a német piacon, illetve a szervezethez csatlakozó országok piacain azonos feltételek mellett kínálja a szenet és az acélt, a más államok felé irányuló közös export fejlesztését és az érintett iparokban dolgozó munkaerő életfeltételeiben jelentkező fejlődés kiegyenlítését. Annak érdekében, hogy e célkitűzéseket a tagállamok jelenlegi, nagyon eltérő termelési feltételeiből kiindulva megvalósítsák javasolt, hogy bizonyos átmeneti intézkedéseket bevezessenek, így például, készítsenek termelési és befektetési tervet, dolgozzanak ki egy árkiegyenlítő rendszert, és hozzanak létre egy átszervezési alapot a termelés racionalizálásának megkönnyítése érdekében. A tagállamok közötti forgalomban a szén és az acél minden vámjellegű kötelezettségtől mentesen és azonos szállítási feltételekkel áramolhat. Fokozatosan kialakulnak azok a feltételek, amelyek a termelés lehető legracionálisabb elosztását spontán módon, a legmagasabb termelékenységi szint mellett valósítják meg. A nemzetközi kartellekkel ellentétben, amelyek a nemzeti piacok felosztására és a versenyt korlátozó gyakorlatokkal és magasan tartott profitokkal azok kihasználására irányulnak, a tervezett szervezet a piacok egyesítését és a termelés kiszélesítésé biztosítja majd. A fent leírt alapvető elvek és kezdeményezések az államok által aláírandó szerződés tárgyát képeznék, amelyet azok parlamentjei ratifikálnának. A megvalósítás lépéseinek pontosítása céljából feltétlenül szükséges tárgyalásokat közös akarattal kijelölt döntőbíró közreműködése mellett szervezik meg, akinek a feladata az lesz, hogy biztosítsa, a megállapodások megfelelnek az alapelveknek, illetve feloldhatatlan ellentét esetén döntsön az alkalmazandó megoldásról. A közös Főhatóság független, a kormányok által paritásos alapon kijelölt személyekből áll, akik közül közös megegyezés alapján a kormányok kiválasztják az elnököt. Az elnök határozatai végrehajtandók Franciaországban, Németországban és a többi, a rendszerhez csatlakozó államban. A Főhatóság határozatai elleni fellebbezési lehetőség biztosítása érdekében megteszik a megfelelő intézkedéseket. Az Egyesült Nemzetek Szervezete egy képviselőjét kirendeli a Főhatóság mellé azzal a megbízatással, hogy évente kétszer készítsen 11
nyilvános jelentést az ENSZ számára, amelyben beszámol az új szervezet működéséről, többek között a kijelölt békés célok tiszteletben tartásáról. A Főhatóság létrehozása semmilyen módon nem lesz sérelmes a vállalati tulajdonviszonyokra nézve. Feladatai gyakorlása közben a Főhatóság figyelembe veszi a nemzetközi Ruhrhatóságra ruházott hatáskört, illetve Németországról bármilyen jellegű kötelezettséget mindaddig, amíg azok fennállnak.” Robert Schuman a nyilatkozat részeként kijelentette: „Uraim, többé nem hiábavaló szavakról, de tettekről, merész tettekről, konstruktív tettekről van szó. Franciaország megtette az első döntő lépést Európa építésének az irányába és hozzákapcsolja Németországot.” A meglepetés általános volt, senki nem várt egy ehhez hasonló javaslatot sem Franciaországban, sem Franciaországon kívül. Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a terv sikere esetén lehetetlenné tesz egy újabb francia–német konfliktust, és az összekapcsolt gazdaságok révén teret ad a szabad európai nemzetek közös fejlődésnek. A szén- és acélközösség megteremtésére tett javaslatával Schuman – attól függetlenül, hogy a gondolat a levegőben volt – gyökeresen szakított az európai nemzetek egymáshoz való viszonyát addig évszázadokon keresztül meghatározó gondolkodásmóddal, s határozott lépést tett egy olyan új típusú intézményesített európai gazdasági, politikai és kulturális struktúra felépítésének az irányába, amely a kontinens sorsát hosszú-hosszú időre eldöntötte. A kérdés európai egységet illető horderejét nem mindenki fedezte fel – inkább a két ország közötti kapcsolatok zivataros történelmének az optikáján keresztül közelítették meg a javaslatot. A régi módon történő gondolkodás kereteiből kilépve Schuman új perspektívákat nyitott egy olyan politikai közegben, amelyet sok vonatkozásban még a két világháború közötti reflexek mozgattak, és amely nem vette észre, hogy Európában sorsdöntő változások indultak meg. Schuman mélyen meg volt győződve arról, hogy a klasszikus értelemben felfogott nemzetközi együttműködés ideje lejárt, s a francia–német viszony problémáinak a megoldása csakis az európai együttműködés távlataiban képzelhető el. Az „európai gondolat” azért is tűnt Schuman számára rendkívül vonzónak, mert megvalósítása révén egy olyan intézményesített keret jöhetett létre, amely megoldást kínált Franciaország egyik legnagyobb dilemmájára – a francia–német kapcsolatok problematikájára. Schuman az 1920-as évek páneurópai együttműködési elképzeléseinek formálódásától kezdve helyesen látta, hogy az európai nemzetek számára is döntő fontosságú francia–német viszony tartós rendezését illetően el kell kerülni azt a hibát, ami a versailles-i békerendszer alapjául szolgált – az elszigetelt Németországra kényszeríteni egy sor olyan megalázó tiltást és megszorítást, amely csak a „kor legveszélyesebb nacionalizmusát” eredményezhette. Mivel a korabeli nemzetközi viszonyok nem tették lehetővé békeszerződés aláírását Németországgal, sem az NSZK ENSZ-tagságát, sem pedig a kérdés kétoldalú, csak francia–német keretek között történő megválaszolását, Schuman úgy látta – részben a hidegháborús nyomás hatására, amelynek következményeképpen már nem arról az anakronisztikussá vált követelményről volt szó, hogyan lehet Németországot a francia érdekeknek megfelelően megzabolázni, hanem arról, hogyan lehet Németországot az európai demokráciák közösségébe integrálni –, hogy csak az „európai megoldás” kínál működőképes alternatívát. Államférfiúi nagyságát jól mutatta az a képessége, hogy tévedhetetlen bizonyossággal látta: az európai integráció régi-új elképzelései megvalósításának az irányába az első, döntő fontosságú lépés Jean Monnet-nak a francia–német szén-és acélközösségre vonatkozó gondolata lehet. A zseniális elgondolást azonnal felkarolta, annak politikai – tehát hatni képes – keretet adott. A javaslatot – amit egyébként Schuman előzetesen nem egyeztetett a francia szén- és acélipar vezető képviselőivel – a Le Monde egyenesen „forradalmi kezdeményezésnek” nevezte, és vezércikke is hasonló hangot ütött meg azzal, hogy „A kormányülés által tegnap elfogadott európai szén- és acélközösség terve hatalmas fontosságú – bármi is legyen a tovább sorsa. 12
(…) A francia terv azt feltételezi, hogy a francia–német együttműködés az a mag, amely körül az európai uniónak kialakulnia kell.” A Le Figaro szerint „ez az első alkalom a történelemben, hogy egy (nagy)hatalom évszázados ellenfelével ilyen széles hatókörű egyezmény megkötésére készül, amely egyezmény első következményként anyagilag tenne lehetetlenné a jövőben minden háborút a két fél között”. A L’Aurore is hasonló szellemben írt a kérdésről, leszögezve, hogy „Németország teljes katonai erejét ipari potenciáljából merítette. Egy főhatóság által, békés feltételek mellett igazgatott Ruhr-vidék többé nem lesz fegyvergyár.” A kommunista L’Humanité éles támadást intézett a terv ellen: „Schuman jóval túlment a német revansisták követelésein, akik idáig megelégedtek Lotaringia és a Ruhr-vidék egyetlen hatalmas kombinátban való fúziójának követelésével. Schuman az egész francia szén- és acélipart akarja átjátszani a Kruppoknak és a Thysseneknek. Schuman javaslatai azonban nemcsak egy további lépést jelentenek a háború felé. A javaslatok Franciaország függetlenségének és szabadságának is az undorító és cinikus elárulását is jelentik. Nem állnak másból, mint nemzeti szuverenitásunk gyakorlati feladásából. Célja, hogy kiszolgáltassa a francia nehézipart – gazdasági függetlenségünk alapját egy olyan idegen szervezetnek, amelynek a döntései kötelezőek Franciaország számára.” A nem-kommunista baloldalhoz és a baloldali gaulle-ista csoportokhoz közel álló Libération úgy látta, hogy „Lényegében Acheson úr saját kezdeményezéséről van szó, amely közvetlenül kapcsolódik a hidegháború elmélyítését célzó szándékához. A követett cél nem más, mint Lotaringia és a Ruhr-vidék acéliparának egyesítése által felépíteni egy olyan háborús arzenált, amely Európa újrafelfegyverzését felvállalná.” A Combat véleménye szerint „Minden pacifista és gazdasági díszétől megfosztva a Schuman terv a „fő vonalban” marad. Washington számára arról van szó, hogy megőrizze előretolt hadállásait a kontinensen, Schuman úr számára pedig arról van szó, hogy elterelje a figyelmet az olyan halva született javaslatokról, mint az Atlanti Főtanács. De elképzelhetünk-e egy független Európát Anglia és ez utóbbinak a kontinensen lévő klientúrája nélkül?” A németországi szovjet megszálló hatóságok lapja a Tägliche Rundschau úgy vélekedett, hogy „Schuman brutálisan kiteregette a Wall Street és Washington terveit. Nyugat-Európa – és különösképpen Németország – kulcsiparágait akarják ellenőrizni gazdasági megfontolások miatt azért, hogy szert tegyenek a háborús terveikhez szükséges előnyökre.” Az angol kommunisták lapja hasonló húrokat pengetett, kijelentve, hogy „a francia javaslat az Indokinában nyújtott amerikai segítség törlesztése, valamint a Ruhr-vidék, Lotaringia és a Saar-vidék egyesítésének a brutális terve azért, hogy egy hatalmas szovjetellenes fegyvergyártó kapacitást hozzanak létre, amelyet a jól ismert, a fegyveripart birtokoló náci iparbárók ellenőrzése alá helyeznek.” A Daily Express cikk írója úgy vélte, hogy „a javaslat elfogadása a brit függetlenség végét jelentené. Semmit nem nyerünk azzal, ha egy harcias Németországhoz és egy állandó válsággal küszködő Franciaországgal közösködünk.” A nagy tekintélyű Financial Times azon morfondírozott, hogy „a Schuman-terv legnagyobb erénye talán nem más, minthogy az amerikaiakat szembesíti európai integrációs politikájuk gyakorlati következményeivel.” A New York Times azt hangsúlyozta, hogy „nagy jelentőségű francia javaslatról van szó, amelynek az a szándéka, hogy véget vessen a két ország évszázadokra visszamenő rivalizálásának és erősen a nyugati közösséghez forrassza az új Németországot. E terv lehetetlenné tenne minden jövőbeli háborút a két nemzet között, és amennyiben ez így van, és amennyiben véglegesen csillapítani lehet a francia félelmeket egy újjászülető Németországtól, annyiban a francia–német társulás nemcsak az új és erősebb Európa felé, hanem a szilárdabb béke felé mutató távlatokat is nyithat. (…) Egyébként az oroszok zabolátlan támadásai azt mutatják, hogy Moszkva megértette a terv – a szovjet ambíciókkal szembeni korlát – fontosságát. Ez a tény önmagában egyedül is elég lenne ahhoz, hogy ajánljuk a nyugati világnak nemcsak tanulmányozásra, hanem a szükséges elővigyázatosság melletti minél gyorsabb megvalósításra.” A düsseldorfi kiadású Der Mittag is azt találta elsősorban, hogy „Franciaország és Németország nehéziparának fúziója egy 13
újabb háború egyik legfontosabb anyagi alapját eliminálja megakadályozva, hogy egyik vagy a másik (nagy)hatalom egyoldalúan agresszív célokra használja fel ipari potenciálját. Itt arról van szó, hogy Nyugat-Európa végérvényesen olyan erős legyen, hogy ne válhasson egy agresszió célpontjává”. A Stuttgarter Nachrichten azt írta, hogy „Az új francia javaslat a két ország közötti hiteles együttműködés alapjait adja. Ezzel egy időben Párizs sikerrel biztosítja a maga számára az európai közösségen belül ambicionált domináns szerepét. (…) Látható, hogy a Quai d’Orsaynak gondja volt arra, hogy elsimítsa Bonn előtt a Strasbourgba vezető utat. (…) Ettől függetlenül aligha tévedünk azt feltételezve, hogy Párizs a jövendő tárgyalások egyik feltételeként meghatározta a termelési kvóta szintjét, ami Németország számára a 11 millió tonna (acél) maradna. Minden további termelésnövekedés eredménye a két ország között egyenlő részben lenne felosztva.” A Frankfurter Allgemeine Zeitung azt húzta alá, hogy a „Schuman terv biztosítja a politikai kezdeményezést a kontinensen Franciaország számára.” A Düsseldorfer Nachrichten szerint a Schuman terv „nem mentes hátsó gondolatoktól. Schuman úr már most biztosította maga számára a garanciákat. Arról álmodik, hogy a két ország teljességére kiterjessze az eddig működésképtelen, Ruhr-vidéket ellenőrző hatóság illetékességét, s egyúttal új lendületet adjon ez utóbbi hatékonyságának. Ez esetben Nyugat-Németország mindig egy lépés hátrányban maradna, olyan értelemben, hogy függetlensége kisebb”. A londoni Times azt a kérdést tette fel, hogy hol van a kezdeményezés helye a nyugati stratégiában? „Még ha a semlegesség gondolata – legyen bár megvalósíthatatlan – a hidegháború körülményei között vonzónak is tűnik a megosztott Németország, Franciaország és még inkább Nagy Britannia számára, szóba sem kerülhet jelenleg, és az Egyesült Államok nyilvánvalóan garanciákat is kér e tekintetben. Amennyiben a francia és a német acéltermelést egyesítik, a német acéltermelés vajon Európa újrafelfegyverzését fogja szolgálni, nem pedig Németország újrafelfegyverzését?” A Daily Mail véleménye szerint „A fegyverzetek? Ha a két ország acéltermelését a békés eszközök termelésének áldozzák, ki állítja elő el a Nyugat békéje védelméhez szükséges eszközöket? Sem Franciaország, sem Németország nem tűzheti ki célul a fogyasztási cikkek előállítását elvárva eközben, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok fegyverei védjék meg őket. Amennyiben ez az új egyesülés fegyvereket kezd gyártani, a két ország emberanyagának is hozzá kellene járulnia a nyugati fegyveres erőkhöz. Franciaország nehezen fogadhatja el úgy a Ruhr-vidéket, hogy közben húzódozik attól, hogy a francia egységek mellett német katonai egységek is jelen legyenek.” A közvélemény hangulatát többé-kevésbé helytállóan tükröző sajtóvisszhangnál természetesen sokkal fontosabb volt a nagy francia politikai formációk vagy a nemzetközi politika meghatározó személyiségeinek a véleménye, a részükről megnyilvánuló fogadókészség, illetve elutasítás. A jelentős politikai erőt képviselő Francia Kommunista Párt (a pártnak ekkor majdnem egymillió tagja volt, és ennél jóval nagyobb szimpatizáns tábora) vezetősége éles hangú nyilatkozatban ítélte el a tervet, amelyet „az amerikai imperialisták sugalltak a francia érdekek elárulásának és a háborúnak a terve gyanánt”. A kommunista szakszervezet, a CGT a terv bejelentésének másnapján hasonlóan foglalt állást, kijelentve, hogy a javaslat „támadás a nemzeti függetlenség, a munkások életkörülményei ellen és fokozza a háborús készülődést” – hűen hangot adva persze a moszkvai állásfoglalásoknak, amelyek szerint a javaslat nem volt más, mint egy Washington diktálta manőver a Szovjetunió elleni agresszió előkészítésére. A gaulle-isták sem voltak sokkal kíméletesebbek. A Tábornok egyenesen „acél és szén zagyvaságnak” nevezte a kezdeményezést, s főleg azt kifogásolta, hogy Schuman a valódi politikai struktúra megteremtése elé helyezi a kérdés technikai jellegű megközelítését. Ettől függetlenül a gaulle-ista párt június végén tartott országos gyűlése állásfoglalása szerint minden fenntartás ellenére kívánatos a terv sikere, mivel bukása hosszú évekre lehetetlenné tenné a német–francia gazdasági együttműködést, amely nélkül Európára a legkeservesebb sors várna. A szocialisták 24. kongresszusa napirendjén is szerepelt a kérdés. Az SFIO elsősorban azt szorgalmazta, hogy Nagy-Britannia is vegyen részt az 14
együttműködésben, s a terv indulása előtt nacionalizálják a résztvevő országok szén- és acéliparát. A radikálisok vélekedése szerint az ilyen típusú együttműködés rövid időn belül német dominancia alá kerülhet. Saját pártja, az MRP feltétel nélkül támogatta Robert Schumant. A nemzetközi visszhangot illetően aligha meglepő, hogy a német kormánykoalíció lelkesen fogadta a kezdeményezést, mivel öt évvel a vesztes, Európának és az egész világnak irtózatos megrázkódtatást okozó háború után (amely még elevenen élt a kortársak emlékezetében) a kezdeményezés rendkívül fontos lépés volt legalább Nyugat-Németországnak a nemzetközi közösségbe történő visszaintegrálódásának az útján. A gyáriparosok is hasonló módon foglaltak állást. Míg a Benelux-országokban vegyes vélemények voltak hallhatók Olaszország az első pillanattól kezdve teljes és fenntartás nélküli támogatásáról biztosította a Schuman tervet. Londonban az ellenzékben lévő konzervatívok Churchill-lel az élen melegen üdvözölték a kezdeményezést, míg a munkáspárti kormány prominensei erős fenntartásaikat hangoztatták, s annak ellenére, hogy elismerték, a terv megvalósulása esetén hatékony ellenőrzést biztosít Németország felett, azonban azzal a veszéllyel jár, hogy egy harmadik, semleges oldal kialakulásához vezethet a kontinensen, olyan federációhoz, amelyhez kialakulása esetén Nagy-Britannia nem csatlakozhat. Valamennyi reakció között azonban mégiscsak az amerikai vélemény volt a legfontosabb. Truman elnök Schuman várakozásainak megfelelően teljes mértékben támogatta a tervet. Az elnök sajtókonferenciája bevezetőjében fontosnak tartotta aláhúzni, milyen nagy fontosságot tulajdonít az Egyesült Államok az arra irányuló francia javaslatnak, hogy egyesítsék a francia és a német szén- és acélipart. Kijelentette, hogy üdvözlik a kezdeményezést, amely újabb bizonyítéka annak a kiemelkedő helynek, amit Franciaország hagyományainak megfelelően foglal el az európai problémák megoldásának a keresésében. Az indítvány meleg fogadtatása Németországban szintén bátorító. Mindazonáltal számos kérdést kell még megoldani e hosszú távú terv gyakorlatba ültetése során – húzta alá. Az amerikai elnök kedvező véleménye nem volt meglepő. Főként az European Recovery Program megfelelő működtetése, a kongresszus pénzeszközöket felszabadító kedvező döntései elérésének az érdekében amerikai részről úgy látták, hogy az európai országoknak lépéseket kell tenniük egy vagy két gazdasági integráció megteremtése érdekében, még a szuverenitásuk egy részének a feláldozása árán is. A jövőbeni gazdasági integrációnak magában kell foglalni Nyugat-Németországot is. Acheson külügyminiszter teljes mértékben osztotta másokkal egyetemben azt a nézetet, hogy ebben a folyamatban Franciaországnak kell a vezető szerepet játszania. Ennek megfelelően több alkalommal jelezte Schumannak, hogy az európai egységesülési folyamatok érdekében amerikai részről számítanak a francia lépésekre. A Szovjetunió és a népi demokráciák természetesen élesen elutasították a tervet, amely felfogásuk szerint nem lehetett más, mint a Szovjetunió elleni agresszió előkészítése. A párizsi lengyel nagykövet ebben a szellemben adta elő diplomácia démarche-át a Quai d’Orsay főtitkárának. „A lengyel nép az effajta kartell esetleges megvalósításában a nagy amerikai trösztök finánc oligarchiájának alávetett, új vazallusi szerepét játszó német imperializmus fejlődésének az alapját látja. Így akarnak Nyugat-Európában egy hatalmas arzenált és a Szovjetunió, valamint a népi demokráciák ellen agresszió alapját megteremteni. Ez a törekvés Nyugat-Európa országait megfosztja nemzeti szuverenitásuktól.” Moszkvában nyílván úgy gondolták, hogy a tervet nem támogató nyugati közvéleményt leginkább az mozgósítja, ha Lengyelország ismét a német revansizmus és militarizmus lehetséges áldozati bárányaként jelenik meg. A démarche erkölcsi súlyát nyilván csökkentette, hogy Rokoszovszkij szovjet marsall ekkor már nemcsak lengyel hadügyminiszter volt, hanem ott ült a lengyel kommunista párt (LEMP) politikai bizottságának a tagjai között is.
15
A magyar közvélemény a három leginkább olvasott napilapból szerezhetett tudomást a francia külügyminiszter kezdeményezéséről. A Népszava szerint Washington parancsára a „marshallizált Ruhr-vidék” függvényévé akarta tenni Franciaországot a Bidault-kormány. Schuman külügyminiszter javaslata a francia és a német acélipar egyesítésére a trösztök érdekeit szolgáló terv. A tervet Adenauer bábkancellár természetesen igen nagy lelkesedéssel fogadta. De a francia népben hatalmas felháborodást keltett Schuman bejelentése az ágyú gyárosok új kartelljának életre hívásárról. A lap átvette a L’Humanité és a szovjet szakszervezeti lap a Trud írásait, melyek szerint a francia nép hazaszeretete meghiúsítja az árulók tervét, amely háborús uszítók lázas handabandázása. Néhány nappal később a lap belső szerkesztőségi cikke összefoglalta az „addigiakat” és megállapította, hogy a „francia nagytőke benyomul Németországba, de mögötte ott áll az amerikai tőke. Nyugat-Németországot végleg gyarmati sorba taszítja.” Ez a hazaárulás a francia dolgozók életszínvonalát a náluk is jobban kizsákmányolt nyugat-német dolgozók színvonalára süllyesztené – szögezte le a lap. A Szabad Nép május 11-én nyilvánult meg kijelentve, hogy amerikai parancsra francia– nyugatnémet nehézipari csúcströszt alakítását javasolja Schuman. Javaslata jele annak, hogy a Marshall-terv kudarca láttán az amerikai imperialisták újabb lehetőségeket keresnek. „Francia és nyugatnémet csatlósaik segítségével a halálgyárosok hatalmas nemzetközi szervét akarják létrehozni az amerikai imperialisták.” A Magyar Nemzet a rá kiosztott „profilnak” megfelelően visszafogottan tudósított arról, hogy amerikai parancsra Schuman francia– nyugatnémet nehézipari csúcströszt alakítását „javasolja”. A Schuman-terv magyarországi reakciói történetének érdekes epizódja egy 1953-ban megjelent könyv (Hajdú Gyula: Schuman terv és szuverenitás, 1953, Jogi és államigazgatási könyv- és folyóirat-kiadó), amely a legtisztább sztálinista stílusban „tárgyalja” a kezdeményezést. Tartalmáról sokat elárulnak fejezetcímei: Vérözön után – szivárvány; Terveket nemzenek a tervek; Robert Schuman a keresztapa – a Vatikán kedvence; Az Európai Szén- és Acélközösség; A szuverenitásról; Hazaárulás – futószalagon. A minősítések („A tervből kinőtt közösségben a kapitalista Európa leghatalmasabb gazdasági szervezete testesült meg (…) „Zeusz villámai nem sújtották olyan szörnyű pusztítással az isteni tekintély ellen vétőket, mint amilyen sújtó villámokat ad a szerződés az esetleg engedetlenkedő vállalatokkal szemben a Főhatóság kezébe (…) Íme a Közösség: a monopolkapitalizmus szerve – a legtisztább tenyészetben (…) Hat ország területén az államhatalmak öngyilkosságot követtek el. Feladták az államok szuverenitását. Az amerikai monopolkapitalisták javára. A dollár csörgése legyen a döntő érv”) tömegéből egyetlen fejezet emelhető ki, a szerződés tényszerű ismertetése, amelyből a hozzáértő olvasó legalább megtudhatta, hogy miről is volt szó tulajdonképpen 1950. május 9-én a Quai d’Orsay Óra-szalonjában. A francia nemzetgyűlés 1950. december 6–7-én tartott ratifikációs vitáján élesen megtámadták Schumant azzal, hogy nem tartja tiszteletben a parlamentet, és annak megkérdezése nélkül adta elő a tervét. Bírálói azt is felvetették a vita során, hogy milyen presztízs veszteség lenne Franciaországnak, ha a parlament viszont nem szavazná meg a javaslatot. A külügyi bizottság egyik tagja felszólította Schumant, hogy ne bújjon ki a parlament negligálása miatt viselt felelősség alól. Néhány nappal a május 9-i bejelentés előtt nála jártak a bizottság irodájának a tagjai, hogy tájékoztatást kapjanak a legfontosabb nemzetközi eseményekkel kapcsolatos francia álláspontról, és Schuman egy szót sem szólt a tervről, amiről csak az újságból értesültek, pedig a terv az egész francia politikát évekre elkötelezi. Schuman válasza az volt, hogy soha nem tért ki a bizottsággal való találkozó elől, és hogy mindig is a végrehajtó és a törvényhozó hatalom kompetenciái tiszteletben tartása mellett volt, és biztosította hallgatóságát arról, hogy mindig is tiszteletben fogja tartani a parlament alkotmányos és morális jogait. De ezzel egy időben azt soha nem tudja elfogadni, hogy a parlament beleszóljon a tárgyalások menetébe.
16
Az Európai Szén- és Acélközösség alapító dokumentumát a felek ötven évre szóló érvénnyel 1951. április 18-án írták alá Párizsban. A szerződés történelmi horderejét mutatta, hogy a tagországok első ízben mondtak le szuverenitásuk egy részéről egy közös cél elérése érdekében. Az új szervezet (melynek struktúrája hűen tükrözte Schuman elképzelését) nemzetek feletti döntéshozó központja a főhatóság (Haute Autorité) lett, amelynek a hat tagország által kijelölt kilenc tagja együttesen gyakorolta ellenőrzési jogát a szén- és acélipari vállalatok felett. A politikai ellenőrzés a miniszterek különtanácsa (Conseil spécial de ministres) hatáskörébe került, s e fórumnak az volt a feladata, hogy biztosítsa a kapcsolatot a tagországok szén- és acélipara és más gazdasági szektorai között. A miniszterek különtanácsa hivatott jóváhagyni a főhatóság stratégiai döntéseit, a legfontosabb kérdéseket illetően egyhangú szavazással, míg egyéb esetekben egyszerű többséggel. A tagországi parlamentek igényének megfelelően, a főhatóság demokratikus ellenőrzése érdekében létrehoztak egy közös parlamentet (Assemblée commune), amely 78, a nemzeti parlamentek által kijelölt képviselőből állt. A közös parlamentnek kétharmados többséggel lehetősége volt a főtanács menesztésére, ez utóbbi éves jelentésének vitájakor. Végezetül felállítottak egy döntőbíróságot (Cour de justice), amely arra hivatott, hogy a szerződés betartásán őrködjön és döntsön a tagországok, valamint a főhatóság és a természetes személyek és a főhatóság közötti vitákban. A szerződés ún. európai adó formájában gondoskodott a főhatóság anyagi függetlenségéről és mozgásszabadságáról. Az adót a szén- és acélipari vállalatok forgalmuk után megállapított százalék szerint közvetlenül fizették, aminek köszönhetően a szén- és acélközösség intézményi háttere nem függött közvetlenül egyetlen kormánytól sem. A párizsi szerződés nemzeti parlamentek általi ratifikálását követően 1953 folyamán gyakorlatilag megvalósult a közös piac a szén, az ócskavas, a vasérc, továbbá az acélipari termékek számára, és ezzel Európa határozott irányt vett a teljes integráció irányába. Az 1950. június 20-án kitört koreai háború, s az egyre intenzívebb hidegháború vészjósló perspektívákat nyitott a nemzetközi politikában. A Szovjetunió hatalmas katonai potenciálja – az Egyesült Államok nukleáris monopóliumának megtörése mellett könnyedén átadott a kínaiaknak 60 szárazföldi hadosztály teljes felszerelését lehetővé tevő hadianyagot, melyek jó része aztán a háborúban álló észak-koreai haderőhöz került – teljesen valószerűvé tette azt a lehetőséget, hogy a szétválasztott Korea fegyveres úton történő egyesítésére kidolgozott Kim Ir Szen-i koncepció esetleg Európában is alkalmazásra kerül a „német kérdés” megoldása az érdekében. (Igaz, hogy az amerikai elnök számára készített és a közelmúltban nyilvánosságra hozott titkos elemzések nem valószínűsítették ezekben az években a szovjet agressziót.). A nemzetközi politikában bekövetkezett új helyzet – bár „proxy war” formájában, de mégiscsak első ízben mérte össze erejét a Szovjetunió és az Egyesült Államok – az egyre dinamikusabb egységesülési/együttműködési folyamatokban gondolkodó nyugati politikai elitet gyors és határozott válaszra késztette. Az Atlanti Tanács 1950 szeptemberi, New York-i ülésén pedig az Egyesült Államok tett arra ígéretet, hogy jelentős mértékben megnöveli az Európában állomásozó csapatai létszámát azzal a feltétellel, hogy a tagországok által rendelkezésre bocsátott alakulatokból közös parancsnokság alatt integrált haderőt hoznak létre. Az Egyesült Államok másik kikötése az volt, hogy ebben az integrált haderőben német alakulatok is vegyenek részt, ahogy az amerikai külügyminiszter fogalmazott: „Integrált haderő, osztatlan – természetesen amerikai – parancsnoksággal, nemzetközi vezérkarral, és amely haderő a szövetséges erőkön túlmenően meghatározott számú német hadosztállyal is rendelkezne”. Voltaképpen a határidőt is megszabta, mivel később hozzáfűzte, hogy „1951 őszére a németeket egyenruhában akarom látni”. A javaslatra Franciaország azonnal nemet mondott, mivel – nem alaptalanul – abban a német újrafelfegyverzésre tett kísérletet is látott. Az Atlanti Tanács egyelőre nem foglalt állást az amerikai javaslat, illetőleg a francia vétó kérdésében, viszont még október végén Washingtonban a franciák nemzetgyűlésük által jóváhagyott újabb javaslattal éltek, amely kompromisszumot kínált a német újrafelfegyverzést szorgalmazó amerikaiak, és az arról ilyen formában hallani nem akaró franciák között. 17
Franciaország számára a német újrafelfegyverzés kérdése, illetőleg az NSZK európai védelembe történő illesztése csak az európai integráció folyamatában volt elképzelhető. A szén- és acélközösségről folyó tárgyalásokat elnöklő Monnet kezdeményezésére az az elképzelés alakult ki, hogy a katonai integráció tekintetében is a szén- és acélközösség számára kidolgozott struktúrákat lenne célszerű alkalmazni. Régi barátjának René Pleven miniszterelnöknek azt a javaslatot tette, hogy a jövendő európai haderőben szolgáljanak németek is, de európai, közös parancsnokság alatt, és európai mundérban. E felfogás, majd terv szerint az Európai Védelmi Közösség hat európai hadosztályból és melléjük rendelt zászlóaljakból állna. E haderő vezérkarának közvetlen szakmai irányítását a NATO főparancsnok adná. A politikai irányítást közösen kinevezett európai hadügyminiszter látná el, akit viszont a szén- és acélközösség közös parlamentje ellenőrizne. A terv, valóra váltása esetén nemcsak azt tette volna lehetővé, hogy Európa gondoskodik saját védelméről, hanem azt is, hogy egyúttal megnyíljon az út egy európai politikai közösség felé. Schuman az első perctől kezdve a terv mellé állt, leszögezve, hogy az Európai Védelmi Közösség hozzájárulna a német kérdés megoldásához is (az amerikai javaslattal szemben), mivel Németország nem lévén a NATO tagja, nem rendelkezik képviselettel az katonai erőit felhasználó NATO vezérkarban, míg a francia javaslat Bonnak egyenlő, minden diszkriminációtól mentes jogokat biztosítana az Európai Védelmi Közösséget illető kérdésekben. Több alkalommal kifejtette álláspontját az Európa Tanács közgyűlése előtt is rámutatva, hogy a francia kezdeményezés nem az amerikai tervek megtorpedózására szolgál, hanem hozzájárulhat a német kérdés megoldásához a nemzetközi kötelezettségvállalások megsértése nélkül, s meghiúsítva a Keletről induló estleges propaganda háborút. Németország nem fegyverezné fel újból önmagát, hanem egyszerűen részt vállalna azokból a kötelezettségekből, amelyekből egy európai szervezet szolidáris tagjaként hárulnak rá. Az európai egység erősödése szempontjából külön súlyt ad az a tény, hogy az európai közös haderő állandó intézmény lévén, a tagországok ez esetben is lemondanak szuverenitásuk egy részéről. Több mint fél évszázad elteltével is jól látható, hogy Schuman e gondolatai alig öt évvel a második világháború befejezését követően rendkívül újszerűek voltak – különös tekintettel a szuverenitás kérdését illetően. Az Európai Védelmi Közösség megteremtését célzó javaslat a francia parlament támogatásával az Európai Szén- és Acélközösség jövőbeni tagjai elé került, akik 1951 februárjában meg is kezdték a tárgyalásokat Párizsban. Valamivel több, mint egy évi munka után a közös európai haderő megteremtéséről szóló szerződést a hat tagország alá is írta. Az új szervezet intézményi felépítése összhangban állt volna a szén-, és acélközösség struktúrájával. Az irányítást a miniszterek tanácsa (egyhangú döntés a legfontosabb politikai kérdésekben), a közös parlament, és a tagországok kormányától független, az operatív irányításért felelős bizottság látta volna el. A vitás kérdések eldöntésére közös bíróság létrehozását is szükségesnek látták. Az eredeti elképzelésekhez képest bizonyos módosulásokat szenvedett a terv, mivel a toborzás, a kiképzés és a kinevezések nemzeti hatáskörben maradtak, s a közös hadügyminiszter posztját sem fogadták el. Ugyanakkor egy sor elvi kérdés is nyitva maradt. A közös haderő hadi céljai, politikai céljai, a többnemzetiségű hadsereg ellenségének a meghatározása, s ezen túlmenően a miniszterek tanácsának egyhangú döntési kötelezettsége akár döntésképtelenséget is eredményezhetett volna. Nyilvánvalóan szükségessé vált egy politikai struktúra megteremtése is. A tagországok megbízták a szén- és acélközösség közös parlamentjét, hogy dolgozza ki a közös politikai döntéshozó fórum felé vezető megoldásokat. A közös parlament 1953. március 10-én szavazta meg az Európai Politikai Közösség (EPK) létrehozására kidolgozott tervet. Az új európai fórum a nemzeti parlamentek által kijelölt 87 tagú szenátussal és általános választásokon megválasztott 268 képviselőből álló parlamentből (Chambre des peuples) állt. A parlamentnek tartozott felelősséggel az európai végrehajtó tanács, amely voltaképpen a közös kormány szerepét kapta, kötelező döntések lehetőségével. Ennél sokkal fontosabb volt azonban az integrációs folyamatokat illetően az, hogy az EPK 18
feladatául szabták a hat tagország közötti közös piac megteremtését. Ezen túlmenően az EPK rövid távon magába olvasztotta volna mind a szén-, és acélközösséget, mind pedig az Európai Védelmi Közösséget. Az EPK-t a hat tagország kormánya az Európai Védelmi Közösséggel együtt terjesztette a nemzeti parlamentek elé ratifikálásra. A kettős ratifikálást a német, a holland, a belga és a luxemburgi parlament elvégezte. A nagyszabású terv azonban nem valósult meg a francia belpolitika történései – elsősorban a gaulle-ista, a kommunista képviselők összességének, a radikális és a szocialista képviselők egy részének ellenállása – miatt. Az Európai Védelmi Közösség tervének bukását Schuman tudomásul vette, de nem szűnően hangsúlyozta, hogy az európai egységre törekvő erőfeszítéseket nem szabad feladni, azokhoz továbbra is ragaszkodni kell, ideértve a védelmi területeket is annak az érdekében, hogy „Európa ne essék belviszályainak, a tehetetlenségnek és a hanyatlásnak áldozatául”. Kormányzati szerepvállalásának megszűntét követően Schuman képviselőként, a Mouvement européen, majd az Európai Parlamenti Közgyűlés elnökeként fáradhatatlanul igyekezett előmozdítani Európa ügyét, különös tekintettel az Európai Gazdasági Közösség megalakítására – rámutatva azokra a nehézségekre, amiket egy egyszerű szabadkereskedelmi övezet és a létrehozandó EGK közötti különbségek jelentenek lévén, hogy ez utóbbi nemcsak vámunió, hanem gazdasági unió közös gazdaságpolitikával. Az „európai zarándoknak” is nevezett Schuman élete hátralévő, betegségtől mentes éveiben minden alkalmat megragadott, hogy az egységes Európa mellett érveljen. A végső eredményhez történő hozzájárulása vitathatatlan, ha nem is kizárólagos. Találkozása az európai gondolattal lehetővé tette számára, hogy az Elzász-Lotaringiai (részben katolikus) partikularitás védelmezőjének pozíciójából szélesebb horizontok felé tekintsen. Bismarck úgy tartotta, hogy „A politikus feladata az, hogy meghallja a történelmen átmenetelő Isten lépteit, és megpróbálja elkapni a kabátja szélét, amikor elmegy mellette”. Schuman meghallotta Isten lépteit, s az 1958-ban neki adományozott Charlemagne-díj visszavonhatatlanul emelte őt Európa alapítóatyáinak a sorába. Források, szakirodalom Bossuat, Gérard: L’Europe occidentale à l’heure américaine 1945–1952. Paris, Éditions complex, 1992 Braud, Philippe –Burdeau, François: Histoire des idées politiques depuis la révolution. Editions Montchrestien, 1983 Brugmans, Henri: L’idée européenne 1920–1970, De temple, Bruges, 1970 Chastenet, Jacques: Histoire de la troisième république – Les années d’illusions 1918–1930. Hachette 1960 De la Montagne, Robert Havard: Histoire de la démocratie chrétienne. Amiot-Dumont, Paris Delbreil, Jean-Claude: Centrisme et démocratie-chrétienne en France. Publications de la Sorbonne, Paris, 1990 Dreyfus, François-Georges: Histoire de la démocratie chrétienne en France. Albin Michel, Paris, 1988 Duroselle, Jean-Baptiste: Politique étrangère de la France – L’abîme 1939–1944. 1986 Fauvet, Jacques: La IVème république. Fayard, Paris, 1959 Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945–1988. Kossuth 1989 Goguel, François: La politique des partis sous la IIIème République. Seuil 1946 Grosser, Alfred: La IVème république et sa politique extérieure. Paris 1961
19
Gun, Nerin: Les secrets des archives americaines. Paris, Albin Michel 1983 Lejeune, René: Robert Schuman, père de l’Europe 1886-1963: La politique, chemin de sainteté. Fayard Letamendia, Pierre: Le Mouvement Républicain Populaire. Beauchesne, Paris, 1994 Marrus, Michaël R. –Paxton, Robert O.: Vichy et les juifs. Calmann-Lévy, 1981 Monnet, Jean –Schuman, Robert: Correspondance 1947–1953. Fondation Jean Monnet pour l’Europe, Lausanne, l986 Monnet, Jean: Memoires. Fayard, 1976 Petot, Jean: Les grandes étapes du régime républicaine francais (1792–1969). Éditions Cujas, Paris, 1970 Pickles, Dorothy: French politics – The first years of the fourth republic. London, 1953 Poidevin, Raymond: Robert Schuman. Paris, 1986 Rochefort, Robert: Robert Schuman. Les éditions du cerf. 1968 Schuman, Robert: Pour l’Europe. Nagel, 1963 Shirer, William.L: The Collapse of the Third Republic. Simon and Schuster. New York, 1969 Tint, Herbert: French foreign policy since the second world war. London 1972. Vecchio, Giorgio: La democrazia cristiana in Europa (1891-1963). Mursia, Milano, 1979
20
