Luther és a reformáció

LUTHER

10.

A XV. századi Itáliában az írástudókat és a művelt embereket egyre jobban érdekelte az ókori Görögország és Róma civilizációja. Egyre több, a „klasszikus" korból származó társadalmi és filozófiai témájú kéziratot fedeztek fel, fordítottak le és terjesztettek. Ilyen volt Quintilianus I. századi retorikai értekezése, az Institutio Oratoria. Egyre inkább tudatosodott az emberekben, hogy a gótok V. századi inváziója előtt Róma a világ egyedülálló civilizációs központja volt. Ehhez képest a középkori Itália művészete és kultúrája nem mutatott hasonló megkülönböztető'jegyeke t. A gazdaság ereje viszont megteremtette a lehetőséget arra, hogy Itália kulturális központjai visz-szaszerezzék régi fényüket. A festők, szobrászok, építészek egyre jobban elismerték a klasszikus kor teljesítményét, melynek eredményeit még mindig ott láthatták maguk körül. A görög szobrok például olyan tökéletesen ábrázolták az emberi formát, olyan lenyűgöző anatómiai tudásról tanúskodtak, hogy szinte kínálták magukat az újrafelfedezésre. Az építészek nemcsak részletes matematikai elemzésnek vetették alá a klasszikus épületeket, hanem a tervezés mögött meghúzódó elmélet és filozófia is lenyűgözte őket. Az ókori római építész, Vitruvius például azt javasolta, hogy az emberi test ará nyait kell alapul venni az épületek arányainak megtervezésekor. Ezt a gondolatot a reneszánsz építészek azonnal felkarolták. A festők pedig, miközben azon igyekeztek, hogy minél meggyő zőbben ábrázolják a bibliai történeteket, odahagyták a középkor kétdimenziós és szimbolikus stí lusát egy újfajta realizmusért, és a lehető legérzékletesebben ábrázolták a jelenetek emberi drámáját, a szereplő'k mozdulatait és érzelmeit. A perspektivikus ábrázolás alapkövetelmény lett. Röviden: az ember maga - a test, a lélek és a szellem - került az érdeklődés középpontjába. Ez még nem a humanizmus „támadása" volt, amellyel majd sértik Isten „örökkön való hatalmát és istenségét", csupán annak felismerése, hogy az ember Isten teremtésének legfőbb bizonyítéka, sőt legfőbb alkotása. Ahogy a 8. zsoltár (67) mondja: ...kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.

A festészettói, szobrászattól és építészettől eltérően zenei téren nem voltak olyan nyilvánvalóak a változások, és nem is fedezték fel az antik emlékeket olyan gyorsan. Ez talán azért volt így, mert a muzsikusoknak nem volt közvetlen tapasztalatuk az ókori görögök zenéjéről. Kommentárok és elméleti művek jelentették az összes kapcsolatot a klasszikus világ zenéjével. Mind azonáltal a komponálás középkori szokásai lassacskán változni kezdtek, és a polifon zene egyre nagyobb teret kapott. Most már nem lehetett tetszés szerint hozzátenni szólamokat egy műhöz, vagy elvenni belőle. Nagyon lassan ugyan, de a hangzatfűzések érzéke is kezdett kialakulni, és a zene ennek révén válhatott igazán meggyőző retorikus művészetté, amely ugyanúgy befolyásolja az érzelmeket, mint a gondolkodást. Ezt a távlatváltozást foglalta össze a reneszánsz (franciául reraz(ssance=„újjászületés") kifejezés, aminek mindenki számára volt jelentése, nem csak a teológusok és tudósok számára, s aminek mentén elkezdődött a keresztény reformáció, mely egész Európát átfogta. A XVI. század elején az egyház - zenéjével és liturgiájával együtt - mélyreható átalakulás előtt állt.

60

A

REFORMÁCIÓ

A viták gyökerei

FEJEZET

Luther és a reformáció

ÉS

Wycliffe bíráló tevékenységét - 1384-ben bekövetkezett halála után - mások folytatták. Az egyház ekkor még elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy hatékonyan ellenőrizze az istentisztelet doktrínáját és formáját. Voltak ugyan regionális eltérések a szertartásban és abban, hogy minek mekkora fontosságot tulajdonítanak, de ezek inkább különböző „dialektusoknak" voltak tekinthetők, mintsem különböző nyelvezeteknek. Mindent egybevetve a nyugati keresz ténységet kikezdhetetlen egység jellemezte még egy ideig. Csehországban Húsz János (]an Hús, 1369-1415), akit közvetlenül inspiráltak Wycliffe írásai, vezetett egy reformmozgalmat, de ki végzése után mozgalmát 1415-ben leverték. Mindenesetre a lollardok, Wycliffe angliai követői az egész XV. századon keresztül folytatták a szellemi harcot. Eközben, a klasszikus műveltség reneszánsza korában a keresztény ideológusok (pl. Rotterdami Erasmus, 1566-1535) új és hiteles fordításokat készítettek a korai keresztény írásokból, különösképpen az Újtestamentumból. Ezeknek és más újító mozgalmaknak hatására a XV. században egyre több lett az olyan értelmiségi a világi hatóságok körében, akik készen álltak a re formokra, és már alig várták a változásokat. A parasztfelkelések azonban nem vitték előre az ügyet. Az a kegyetlenség, amellyel mind az angol parasztlázadást, mind a német parasztháborút leverték, megmutatta, hogy az egyházi és világi hatóságok egységesen lépnek fel az Őket „kívül ről" fenyegető ellenséggel szemben. Az egyház reformjának „belülről" kellett kezdődnie. A régóta lappangó feszültség a XVI. század elején a reformációval végre a felszínre tört, s a hitviták során a keresztény vallás számos irányzatra szakadt szét. Annak ellenére, hogy voltak, akik meg akarták tartani az egységet, a kereszténység elszenvedte a második nagy egyházszakadást - most sok töredékegyházra esett szét, nem úgy, mint amikor korábban csak a két nagy irányzat, a keleti és a nyugati ág vált külön (lásd ezt a 28. fejezetben).

Luther Márton Martin Luther, wittenbergi Ágoston-rendi barát makacs kitartással és szilárd meggyőződéssel a fejénél támadta meg a római egyházat. Támadása a híres 95 ponttal kezdődött, amit a witten bergi vár templomkapujára szögezett ki 1517. október 31-én. Az ügynek talán csak helyi jelentősége lett volna, ha időközben nem találták volna fel a nyomtatást. A kinyomtatott röpiratok azonban villámgyorsan vitték a hírt. így Luther nyilvános tiltakozása egy hónapon belül Európa minden szögletébe eljutott, és széleskörű támogatásra talált. A következő három évben a téziseket több száz röpirat nyomtatása és terjesztése követte. Az eretnekként való elégetéstől az men tette meg, hogy Bölcs Frigyes szász választófejedelem - annak az egyetemnek az alapítója, ahol Luther a teológia professzora volt - védelmébe vette. Ennek ellenére 1521-ben V. Károly császár felszólította, hogy vonja vissza téziseit. Luther egyik levelében roppant szűkszavúan így írja le az eljárást: Csak ennyit kérdeztek: - Ezek az Ön írásai? - Igen. - Visszavonja őket? - Nem. - Akkor távozzék! l

A wornisi birodalmi gyűlés átokkal sújtotta Luthert, aki azonban továbbra is élvezte Frigyes pártfogását, és Wartburg várában elkezdte az Űjtestamentum német fordítását (ehhez a feladat hoz minden adottsága megvolt), és az istentisztelet új formáin kezdett gondolkodni. A német államok egyre nagyobb számban engedték meg egyházaiknak, hogy bevezessék Luther reformjait; így a mozgalom gyorsan terjedt.

61

FEJEZETEK

A

KERESZT ÉNYSÉG

ZENÉJÉBŐL

Luther támadása az egyház ellen mindazokat az eszméket tartalmazta, melyeket már Wycliffe is megfogalmazott: az egyháznak erkölcsi kötelessége, hogy rendet tartson a saját háza táján; mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga olvassa a Bibliát; a bűnbocsánat árusítását pedig meg kell szüntetni. De volt egy sarkalatos pontja. Pál apostol és Szent Ágoston írásainak tanulmányozása, de leginkább saját személyes tapasztalatai Luthert arról győzték meg, hogy senki sem nyerhet pénzzel erényes életet Isten szemében; az egyetlen út a Krisztusba vetett hit és a bűnbánat útja. Ezért a bűnbocsánat vásárlása, a zarándoklat, a szerzetesrendek léte, mint Isten kegyelmének megvásárlása vagy kiérdemlése teljes mértékben elfogadhatatlanok voltak számára, ezeket inkább csak az egyház találmányának tartotta, hogy ezzel is növelhesse gazdagságát. Ezekkel a gondolatokkal megszerezte magának a világi hatalmak támogatását, mivel elveinek végső következménye az lett volna, hogy a vagyon az egyház kezéből átkerül a világi hatalmasokéba. O azonban nem politikai okokból kívánta a változásokat, hanem őszinte keresztény meggyőződésből, mely kiegyensúlyozott szellemi és családi életéből következett. Luther Ágoston-rendi szerzetesként nagyra értékelte az odaadó vallásos életet és a zenét. Nemcsak alaposan ismerte a hagyományos gregorián korált, de képzett énekes és lantos volt, és komponálni is tudott a korabeli polifon stílusban. Az ókori görögökhöz hasonlóan tisztában volt azzal, hogy a zene hatalma jő és rossz célra egyaránt felhasználható: Isten igéje vitán a zenét illeti a legfőbb dicsőség. A zene uralkodik az emberi érzelmek felett és kormányozza azokat..., akik az emberek fölött állnak, és sokszor magával ragadja őket... Ha vigasztalni akarod, aki szomorú, megfékezni, aki léha, bátorítani a csüggedőt, szerénnyé tenni a büszkét, lecsendesítem a szenvedélytől hevüló't, vagy megbékíteni a gyulölködőt..., mi lenne hatékonyabb eszköz minderre, mint a zene? 2

Itt nem annyita a zene szimbolikus aspektusát hangsúlyozza (ami a középkorra volt inkább jellemző), hanem a művészet emberi szempontjait és az érzelmekre gyakorolt jó vagy rossz hatását emeli ki. Luther ebből a szempontból is a reneszánsz gyermeke volt. Luther elsősorban arra formált igényt, hogy a ketesztények őszintén és megértéssel imádják Istent, ami nem jelentette azt, hogy el akarta volna vetni a latin misét. Ellenkezőleg: kettős megoldást javasolt a gyülekezet bevonására az 1523-as Formula Missae-ben és az 1526-os „Német Misé"-ben (Deutsche Messe). Azt javasolta, hogy a székesegyházak és apátságok tartsanak latin misét, hiszen ezekben a templomokban helyénvaló az ilyesfajta ünnepélyesség, és ott a résztvevők többsége étti is ezt a nyelvet. A kis vidéki parókiák templomaiban viszont használják a német misét, ahol az énekek, a felolvasások és imák olyan nyelven szóljanak, amelyet mindenki megért. A gyakorlatban néhány évi kísérletezés után sok szertartást tartottak a két nyelvet keverve: a zenei részeket az egyik vagy a másik nyelven adták hozzá, néha még a himnuszok versszakait is felváltva énekelték latinul és németül. Előfordult, hogy a Szentírást felolvasták az egyik nyelven, és utána rögtön megismételték a másikon is. A luthetánus mise szertartásosabb típusa nem sokban tért el a 6. fejezetben leítt római misétől. Zenei alapját még mindig az ének képezte. Luthet azt javasolta, hogy a polifon zene ugyanolyan díszítőeleme legyen a liturgiának, mint egyes szertartásrészek: a miseruha, a gyertyák, vagy akár a kenyér és a bor felmutatása a híveknek úrvacsora előtt. Itt volt azonban egy lényeges különbség: ez közösségi cselekvés volt, amennyiben az egész keresztény gyülekezet teszt vett benne. Mivel a kenyérből és a borból is mindenki részesülhetett („két szín alatti áldozás"), Luther azt is kívánatosnak tartotta, hogy a gyülekezet közösen vegyen részt a zenében is, és a mise egyes helyein maga énekeljen német énekeket. Előtérbe helyezte a napi miserend - főleg a ve-csernye, a completorium és matutinum alkotta „nagyobb imaóták" - használatát, és hittel vallotta, hogy mind a 150 zsoltái1' „meg kell őrizni az egyház emlékezetében".3

62

LUT HER

ÉS

A

REFORMÁCIÓ

Sok évszázados hagyománnyal szembeszállva Luther nem ragaszkodott a szigorú liturgiái szabályokhoz: Nem szükséges..., hogy az ember által megszabott ceremóniákat mindenütt egyformán végezzék. 1*

Kitartóan törekedett arra, hogy gondolatai ne váljanak szektariánussá; reformot akart, nem egyházszakadást. Sajnos, amint majd a Bach-fejezetben látni fogjuk, éppen a pontos rendeletek hiánya okozta a későbbiekben, hogy a lutheránus mozgalom elvesztette az egyértelmű irányt. Luther zenei gondolatai a DeutscJie Messében voltak a legeredetibbek, amelyben olyan német éneklési minták is szerepelnek, melyek használatát terjeszteni akarta. Itt is az egyház régi zenei hagyományai szolgáltak kiindulópontul. Munkatársaival együtt elkezdte a latin szövegeket németté fotdítani, és ezzel együtt gondosan, érzékkel hozzáigazítani a dallamokat a német nyelv eltérő hangsúlyozásához. Ez rendszerint azzal járt, hogy leegyszerűsítette, kötetlenebbé és erőteljesebbé tette az éneket. A latin himnuszokat és az ambroziánus stílust volt a legkönnyebb átalakítani, de a mise szertartási énekeit is adaptálta német nyelvre; a dallam nagyobb mozgékonysága és a latin szöveg azonban itt már megnehezítette a dolgát. Luther olyan népszerű dallamokat is felhasznált, melyeket az emberek jól ismertek - latin vagy német áhítatos énekeket, diákdalokat, gyermekdalokat, népdalokat és karácsonyi énekeket. Többük azóta széles körben elterjedt a ketesztény világban: a Résemet in laudibus (Joseph lieber, Joseph mein), a Quem pastores laudavere és az ín dulci jubilo erre csupán néhány példa. A szöveget néha kissé megváltoztatták (mint pl. az utóbbi esetben, hogy elkerüljenek egy elfogadhatatlan hangsúlyt, amely Szűz Máriára esett volna), vagy pedig teljesen újraírták. Az Innsbruck, ich muss didi lassen („Innsbruck, el kell hagyjalak") című szerelmes dal melódiáját például rengeteg korálhoz használták fel, először az O Welt, ich muss didi lassen („Óh, világ, el kell hagyjalak") kezdetűben. Ez a dallam több helyen is megtalálható J. S. Bach Máté-passiójában is. Luther maga is számos korált írt, szöveggel és dallammal együtt. Ezek közül valószínűleg az Eirí feste Burg („Erős vár") a legismertebb. Az eredeti ritmusképlet finomabb és élénkebb, mint azé a változaté, melyet ma énekelnek. A 13. kottapélda ennek a himnusznak Luther kezével írott példányát mutatja. Luther nemcsak azt ismerte fel, hogy a zene milyen hatékonyan képes fokozni az odaadás érzését, mennyire emelkedetté tudja tenni az istentisztelet hangulatát, hanem pontosan tudatában volt annak is, hogy milyen fontos az ifjabb generáció keresztény szellemű nevelése. A zenének ebben is szerepe volt. Szetinte a fiatalokat rá lehet venni, hogy elforduljanak a káros asszociációkar keltő zenétől, ha megismertetik őket egy egészségesebb szemléletű zenefajtával: Neked pedig, fiatal barátom, figyelmedbe ajánlom Istennek ezt a nemes, jótékony hatású és örömteli alkotását [vagyis a zenét]. Segítségével megszabadulhatsz bármily szégyenteljes vágytól vagy rossz társaságtól. Ugyanakkor hozzászoktathatod magad ahhoz, hogy felismerd és dicsérd a Teremtőt. Különösen óvakodj az olyan eltévelyedett lelkektől, akik a természet és a művészet e kedves ajándékát erotikus kifejezésekkel erkölcstelenné teszik... 5

Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy a kétfajta zenének, a vallásos és a profán zenének teljesen el kellett különülnie (amint az a római egyház történetének legnagyobb részében történt), hanem a világi zenét is meg lehetett szentelni azzal, ha új, nevelő jellegű asszociációkat kapcsoltak hozzá. Az 1571-ben publikált négyszólamú keresztény énekek közül néhánynak nagyon is világi eredete volt: Az utcai énekekből, lovagi vagy bányászdalokból úgy lesz keresztény erkölcsiségű ének, hogy a gonosz, ingerlő dallamoknak, a szégyenteljes daloknak, melyeket az utcán, tereken, házakban vagy máshol énekeltek, megjavul a jellegük azáltal, hogy jó és kívánatos keresztény szöveget kapnak. 6

63

FEJEZETEK ZENÉJÉBŐL

A

LUT HER ÉS REFORMÁCIÓ

KERESZTÉNYSÉG

13.

KOTTAPÉLDA

A

Furcsának tűnhet fel tehát, hogy Luther elsőnek kiadott énekgyűjteménye (a Neue geistliche Gesünge 1523-ban) négyszólamú harmóniákat tartalmaz. Ennek az a magyarázata, hogy nem úgy jelentették meg, mint egy modern koráikönyvet, ahol a szólamok az orgonista számára megfelelő módon vannak leírva, hanem négy szólamkönyvben, melyek mindegyike egy-egy szólam anyagát tartalmazta. Ez a könyv Luther egyházi zenéjét a valamelyes képzettséggel rendelkező diákok és felnőttek között akarta terjeszteni. A zenetanulás és zeneelmélet mindenképpen a megfelelő oktatás részét képezte; akármilyen szakmát tanult is valaki, valamilyen fokú zenei teljesítmény hozzátartozott a jó neveltetéshez. A mai passzív televíziózás korában nehéz elképzelnünk, amint Luther idejében a diákok összegyűltek egy nagy asztal körül, és szólamkönyvekből énekeltek saját kedvükre. Ezeknek az énekeknek sem volt sokkal jobb a szövege, mint a mai popdaloknak, az énekek mondanivalóját tekintve azonban a keresztény hálaadó ének állta a versenyt a világi témájú dalokkal. A templomban a gyülekezet egy szólamban és kíséret nélkül énekelt. A kórus viszont négy szólamban is tudott énekelni, és kímélte is a gyülekezet tagjainak hangját, mivel általában minden második verset ők énekeltek a gyülekezet helyett. Az orgonát (és a többi hangszert, ha volt ilyen) arra használták, hogy alátámassza a kórushangzást, és a biztonság kedvéért meg is kettőzték rajta az énekszólamokat. Az már minden ésszerűségnek ellentmondott volna, ha a hangszer más szólamokat játszott volna a gyülekezet állandó unisono éneklése ellenében. Ez a kompozíci-ős módszer csak a XVII. században vált elfogadottá.

Jegyzetek 1 2 3

A reformátorok számára nem csupán az volt létfontosságú, hogy a Biblia hozzáférhető' legyen a nép nyelvén, hanem óriási igény volt a köznyelvi szövegű keresztény énekek megismerésére is (még ha az énekeskönyvek drágák voltak is, és számos hívő nem engedhette meg magának, hogy saját énekeskönyve legyen). Luther ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy -- ha csak lehetséges - az énekeket tanulják meg kotta nélkül énekelni. Ezért a lutheránus templomokhoz tartozó iskolákban a fiúkat (a lányoknak nem volt helyük az oktatási rendszerben!) megtanították arra, hogyan vezessék a gyülekezet éneklését, s eközben ezek a fiatalok jól megtanulták az új keresztény énekeket. A Kilencvenöt tézist követő első öt évben nem írtak zenét külön a protestáns vallási mozgalom számára. Luther liturgiái reformjainak megjelenése után azonban énekeskönyvek valóságos áradata indult útjára: az Etlic/i Christíic/i Lieder (Nürnbergben adták ki 1524-ben), az Enduridion geistíicher Gesdnge (Lipcse, 1529), a Geystliche Lieder (Wittenberg, 1533), a Geystlidie Lieder (Babst, Lipcse, 1545) és még számos más kötet.7 A gregorián korállal való folyamatos kapcsolat alapján fogalmat alkothatunk arról, hogyan énekelték ezeket az énekeket. Annak ellenére, hogy a kórus bonyolult polifon darabokat adott elő, a római liturgia alapja még mindig az unisono éneklés volt, feltétlenül kíséret nélkül. Első alkalommal a XV. században építettek orgonákat a templomokba, de ezek másképpen járultak hozzá a liturgiához, mint ahogyan a maiak. Egyáltalán nem érezték fontosnak, hogy a gyülekezet-éneklését bármiféle orgonakísérettel megtámogassák. A gyülekezet és a kórus tökéletesen élvezni tudott egy szép dallamot bármilyen alátámasztó harmónia nélkül, tehát a korai énekgyűjte-mények leginkább csak a melódiát tartalmazták.

(A

4 5 6 7

ín O. Chadwick: The Reformation (Harmondworth, 1972), 56. o. ín F. Blume: Protestant Church Music (London, 1975), 2. fejezet Luther javaslatairól további részletek in C. Halter-C. Schalk: A Handbook of Church Music (St.Louis, 1978), 2. fejezet C. Halter-C. Schalk: i. m., 64. o. F. Blume: i. m., 10. o. F. Blume: i. m., 33. o., lábjegyzet Mindegyik megjelent facsimile kiadásban a jelen században (a felsorolás rendjében): Kassel (1957), Lipcse (1914), Kassel (1954), illetve Kassel (1929). Lásd F. Blume: i. m., 760. o.

65

A SV ÁJ CI HAGY OM ÁNY 1 1 .

F E J E ZE T

A svájci reformátorok és a kálvinista hagyomány A lutheri reformok gyorsan elterjedtek Európában, mind keleten, mind északon. A lutheri énekeskönyveket már Németország-béli első megjelenésük után néhány évvel kiadták Csehországban és Hollandiában, Dániában és Svédországban (és Magyarországon is). A XVII. századtól kezdve a lutheránus emigránsok még messzebbre is elvitték hitüket: egészen az Újvilágba.

Ulrich Zwingli Az európai reformáció másik nagy áramlata Svájcból indult ki. Zürichben kezdó'clött, ahol Zwingli 1518-ban a nép papja lett a székesegyházban, majd Genfben fellépett Kálvin. Ennek a zavaros és vitákkal teli kornak az volt az egyik nagy tragédiája, hogy a keresztény reform nagy látnokai nem tudtak egyezségre jutni a legfontosabb dogmatikai pontokban. Ehelyett külön szektákat hoztak létre, és folyamatosan gyalázták, sőt gyilkolták egymást. A reformáció szelleme lehetővé tette számos különc frakció (pl. münzeriták, aclamiták) fellépését is. Egyes európai városokban tizenkét ilyen szekta is működött. De ennél is sajnálatosabb volt az a tény, hogy Luther és Zwingli - amikor 1530-ban találkozott egymással - az egyes dogmatikai tételekben nem tudott megegyezni. Vajon az áldozati kenyér és bor szó szerint „hússá és vérré" válik? Egyikük sem gondolta így. De Luther nem tudta elfogadni Zwingli (és később Kálvin) véleményét, hogy a szentségek csak emlékeztető jellegűek volnának - egy magasabb rendű igazság szimbólumai. Mind Luther, mind Kálvin a Bibliára hivatkozott véleményének alátámasztására, és egyik sem engedett. A szakadék pedig egyre mélyült köztük. Luther úgy hitte, hogy a társadalom, melyhez tartozott, még mindig ugyanaz a keresztény társadalom. El kell fogadni a bűnbánatot és a hit általi megigazulást, vissza kell térni Krisztus igazi útjára, de ő magát csak egy reformáló szellemnek tekintette a változatlan világban, így aztán megelégedett azzal, hogy a megreformálandó világ népénekeinek jó hírét visszaállítsa, hogy azok visszanyerjék helyüket az istentiszteleten. Zwingli és Kálvin más állásponton volt. Ok úgy értelmezték, hogy az igaz egyház - a Biblia leginkább szószerinti értelmezése alapján - elkülönül a világtól. Számukra csak az ilyen igaz egyház volt az egyetlen lehetséges egyház, ezért teljesen új princípiumokat tartottak szükségesnek. Az a tény, hogy Zwingli jól képzett (kétségtelenül tehetséges hangszeres) muzsikus volt, nem vonta maga után azt, hogy - mint Luther - különös hangsúlyt helyezett volna az istentiszteleti zenére. Mivel az ő zenei tapasztalatai a polifónia bonyolultabb világából származtak, nem nagyon érdekelte a gyülekezeti éneklés egyszerűbb szellemi tápláléka. Akárhogy volt is, zenei érdeklődését mindenképpen háttérbe szorították egyéb, sürgetőbb teendők. Idővel a Zwingli reformjait elfogadó svájci kantonok, és azok, melyek hűségesek maradtak Rómához, erőszakkal kezdték el rendezni nézeteltéréseiket; így Zwingli is a szekták közti harcok áldozata lett 1531-ben. 66

REFORMÁT OROK

ÉS

A

KÁLVINIST A

Kálvin Amit Zwingli Svájc német nyelvű kantonjaiban kezdett el, azt a francia nyelvű közösségekben a reformáció legerőteljesebb alakja, Kálvin János (Jean Calvin) folytatta tovább. O Franciaországból menekült, és 1536-ban érkezett Genfbe, ugyanabban az évben, amikor a város befogadta Zwingli reformált hitét. Zwinglihez hasonlóan Kálvin is úgy látta, hogy a világ két részre oszlik: azokra, akik az üdvözülésre várnak, és azokra, akik kárhozatra vannak ítélve. A kálvinisták tehát kizárólagosnak mondták hitüket -- csakis a hit képes megadni az üdvözülést. Kálvin, aki kiváló ügyvéd volt, a bibliai tantételekre alapozott államrendszert hozott létre. Ez a könyörület, demokrácia és szigorú fegyelem különös elegye volt. Kálvin regulájában az egyház vezetőit a gyülekezet maga választotta a saját tagjai sorából, természetesen Róma bármiféle beleszólása nélkül. A lelkipásztoroknak azért komolyan kellett venniük kötelességeiket; időről időre meglátogatták az egyházközség tagjait. Ha szabálytalanságot vettek észté - erkölcsi botlást, babonaságot, latin imák használatát, kocsmázást, táncolást - az érintetteknek nyilvánosan, saját gyülekezetük előtt tettek szemrehányást. A botlás súlyosságától függően eltiltották őket az úrvacsotátől, vagy kiűzték őket az egyházból. A legkirívóbb esetekben ki is végezték őket az (.^testamentum törvényei alapján. Kálvinnak a társadalommal szembeni gyanakvó természete volt az oka annak, hogy olyany-nyira dísztelen istentiszteletet alakított ki, hogy ott egyáltalán nem fordulhatott elő, hogy bármiféle művészet vagy műtárgy elvonta volna az emberek figyelmét. A kálvinista templomban nincs semmiféle dekoráció; nincs kép, miseruha, gyertyák vagy bármiféle ábrázolás. Az oltár -Isten Igéjének megjelenési helye, az egyetlen elismert tekintély - középen volt elhelyezve. Ilyen környezetben a zene jelenléte is fölöslegesnek bizonyult, különösen amiatt, mivel úgy tekintettek rá, mint ami a római egyház elfogadhatatlan gyakorlatához kapcsolódik, vagy az énekléshez és a tánchoz kötődő asszociációkkal van megfertőzve. Az első esetben a hívő ember lelkét veszélyeztette, a másodikban pedig az erkölcsét. Ennek Luther népénekei sem feleltek meg - a zene a legszigorúbb bánásmódot igényelte. Kálvin szerint az Ujtestamentum írásai csak a zsoltárokat ismerték el méltónak arra, hogy a keresztények énekeljék őket. Ennek szellemében a kálvinisták a legteljesebb mértékben tiltották bármiféle szöveg éneklését a templomban a Zsoltárok könyvén és az Énekek énekén kívül. Kálvin tagaszkodott ahhoz, hogy: ...az isteni dicséreteket egyszerűen és tisztán kell énekeim, mivelhogy ahol nincs jó szándék, ott nincs épülés. Hadd jöjjön a szívbó'l a szájon át, köznyelven. A hangszeres zenét csak az Otesta mentum idején tűrték meg, mert a nép akkor még gyermeki lelkületű volt. 1

A többszólamú éneklést és bármiféle hangszer használatát ezért a templomban kifejezetten tiltották.

A Genfi zsoltároskönyv Ezen a művészi tekintetben kopár vidéken nőtt ki Kálvin legnagyobb istentiszteleti adománya. Théodote de Beze (1519-1605) ugyanis 1550 táján mind a 1.50 zsoltárt lefordította franciára. Egy hivatásos zenész, Louis Bourgeois (1523 tájától-1600) pedig megbízást kapott megzenésíté-sükte. Az eredmény a Genfi zsoltároskönyv lett, mely 1562-re készült el... Ez egyszerű dolognak tűnhet fel, és úgy gondolhatnók, hogy az eredmény nem is túlságosan érdekes. Valójában azonban a Genfi zsoltároskönyv rendkívül nagy hatást gyakorolt az egész ke-lesztény világra. Paradox módon az a bénító zenei kötöttség, amelyben Bourgeois-nak dolgoznia

67

FEJEZETEK ZENÉJÉBŐL

A

14.

Qui

A S V ÁJ C I R E F O R M ÁT O R O K H AG Y O M Á N Y

KERESZTÉNYSÉG

K Á LV I N I S T A

non pás pour induire á les chanter én I'Eglíse, mais pour s'esiouir én Dieu particuliérement és maisons

au

con -

- seil te.

des

Qui des moqu-eurs pri • se: ^

A

A Genfi zsoltároskönyv óriási hatással volt a reformált keresztény világra és azon kívül is. A kor legjobb komponistái számos polifon átiratot készítettek belőle. 1565-ös zsoltárgyűjteménye címlapján Claude Goudimel zeneszerző (1572) ajánlása szerint ezek az énekek:

KOTTAPÉLDA

ma- lings

és

n'a

(nem a templomban való éneklésre valók, hanem Isten dicsó'ítésére, különösen otthon). 3

Bevett szokás volt, hogy az ilyen vokális darabokat hangszerekkel is előadták, vagy hangszerrel kísérték. A népszerű ének-blockflöte együttesre is átírták, szintén magánáhítat céljára, s így még mindig az istentiszteleti zene fogalomkörébe tartozott. Kiemelkedő zeneszerzők később is készítettek kórusátiratokat a Genfi zsolfároskönyv darabjaiból (például Claude le Jeune), és az évszázad végén a zsoltárokat már több nyelvre is lefordították, köztük hollandra, németre, angolra (és magyarra) is. A zsoltároskönyv rengeteg más metrikus átiratnak is ihletője volt; melódiái megtöltötték a zsoltár- és énekeskönyveket a világ minden táján.

f=f^

^

ÉS

pe - cheurs ár - re • sté, banc pia - ce n'a •

des au

rr 1 Mais pri - se

nuict &

iour

la

Loy

con- temple,

Jegyzetek

De

I'E - tér - nel,

én

est

de

f> Cer

&

•

tai

-

ne -

ment

ce

°

fi -

lui

Iá

reux,

1

ín P. Weiss-R. Taruskin: i. m., 107-109. o.

=^

2 3

Calvini Opera Selecta, 2, 15 Claude Goudimel: Les Psaumes mis én ríme franfoise pár Clément Marót ét Thide Béze, mis én musique a cjuatre parties (Genf, 1565)

est

heu - reux.

kellett, jótékony hatású volt. A dallamok olyan egyszerűek és világos vonalvezetésűek, hogy hatni tudnak, és könnyű őket megjegyezni. Ritmusuk nem olyan változatos, mint a lutheránus énekeké, és egy szótagra nem helyeznek egy hangnál többet (a lutheránus énekekben a gregorián korái több díszítő'elemét is meg lehet még találni). Majdnem mindegyik dallam csak kétfajta hangot használ: hosszút és rövidet. A nyújtott hang rendkívül ritka, és a sorok mindig hosszú hanggal kezdődnek, illetve végződnek. A 14. kottapéldában a Genfi zsoltároskönyvet megelőző ének (az 1. zsoltár) illusztrálja mindezeket (1542-ből). A versszak magyar fordítása: Aki nem jár hitlenek tanácsán, És meg nem áll a bűnösök után, A csúfolóknak nem ül ő székében, De gyönyörködik az Úr törvényében, És arra gondja mind éjjel-nappal, Ez ily ember nagy boldog bizonnyal.

Mindez - a harmóniai támasz teljes hiányában - a zenei „kenyérnek és víznek" felel meg. De mivel a zenének ennyire korlátozott funkciója volt, a Genfi zsoltároskönyvet, csakúgy mint a korai gregorián énekeket, nem lehet „feljavítani". A dallamok számos különféle forrásból származtak ugyanúgy, ahogy a lutheránusoknál. Némelyikük a gregorián korálból eredt, néhányuk eredete népdal, másoké lutheri korái, annak ellenére, hogy a kálvinisták a lutheránusokat épp oly kevéssé kedvelték, mint a római katolikusokat. Bár a zenei „kölcsönzéseket" nem lehet olyan könnyen felismerni, mint Luthernél, jól esik látni, hogy a zene képes áttörni az emberi gyarlóságból épített legmagasabb korlátokat is. Kálvin elsőrangú dallamokkal akarta ellátni Qui n'est au trac gyülekezeteit. A zenének hatalmában állt ci'es-mouvoir ét enflamber le coeur des hommes („megindítani és lángra gyújtani az emberek szívét"),2 ezért a feladathoz illő „lendülettel",

m

„mértékletességgel" és „fenséggel" kell élni vele Isten dicsőítésére. ux:

69

68 -eZ3ST

.„

A

12.

FEJEZET

A reformáció Angliában Tévedés volna azt hinni, hogy a XVI. században a közembereknek bármiféle beleszólásuk is lehetett az egyházi ügyekbe. Az európai kontinensen ezt a jogot csak a sok kis királyság uralkodói gyakorolhatták. Az alattvalók a keresztény vallásnak azt az ágát kellett, hogy kövessék, amelyiket az uralkodó elfogadott; olyannyira, hogy harcolniuk is kellett a vallásháborúkban, ha történetesen a szomszédos állam másik utat választott. Még az arisztokrácia sem tehette meg egykönnyen, hogy az ár ellen ússzék. Az anabaptistákat, akik az egyik reformirányzat követó'i voltak, és kitartóan, állhatatosán hirdették a lelkiismereti szabadságot a vallás terén, kegyetlenül és embertelenül üldözték minden oldalról. Egyedül a lengyel nemesség tett említésre méltó erőfeszítést a vallási viták békés rendezésére.

VIII. Henrik szakítása Rómával A brit szigeteken (nem számítva Skóciát, amely önálló királyság volt) a reformáció nem annyira azért következett be, mert az uralkodó élni akart a lelkiismereti szabadság jogával, inkább politikai megfontolások tették szükségessé. VIII. Henrik válása Aragóniái Katalintól csak a Rómával való szakítás árán volt megvalósítható. Eló'ször Henrik úgy gondolta, hogy ő maga fogja a pápát helyettesíteni az angol egyház fejeként; a lutheri reformeszmékkel nem rokonszenvezett. 1520-ban nagy halom lutheránus könyvet égettek el Cambridge-ben a Szűz Mária templomban, és még jóval az 1536-os szupre-mácia törvény után is (mely az angol uralkodó főhatalmát mondta ki anglikán egyházi ügyekben), amikor Miles Coverdale megjelentette Goostly Psalms and Spiritual Songs („Szellemi zsoltárok és lelki énekek") című gyűjteményét angolul, azonnal betiltották. VIII. Henrik uralkodása alatt valószínűleg az volt a legdrasztikusabb hatással a keresztény egyházi zenére, hogy feloszlatták a szerzetes rendeket, melyek a római liturgia és zene pompájának letéteményesei voltak. A keresztény kultúra néhány központját, köztük katedrálisokat (ezek közül tizenháromhoz iskola is tartozott), a windsori királyi kápolnát, valamint Oxford, Cambridge, Winchester és Eton felsőoktatási alapítványait azért megkímélték. A liturgiái reformok nem pusztították el teljesen a középkori hagyományokat, s ennek köszönhető', hogy az angol székesegyházakban az istentisztelet stílusán ma is felfedezhetők a régmúlt jellegzetességei. VI. Edward (1547-52) uralkodása azzal kezdődött, hogy újabb egyházakat oszlatott fel, melyek állítólag „hiábavalóságokat terjesztenek a purgatóriumról és azokról a misékről, melyeket az eltávozottakért mondanak".1 Ezek az egyházak pedig általában sokat áldoztak a zenére.2 Mindez szenvedéssel, de kis vérontással járt. Csak egy évvel Cranmer érsek második és radikálisabb Praycr Boo/c-változata után vonta vissza Mária királynő valamennyi rendeletét, mely az 1529-es teformra vonatkozott, jelezve ezzel, hogy minden erejével arra tötekszik, hogy visszatérjen a romai egyházba. Mintegy 300 protestánst végeztek ki, köztük magát Cranmert is. A kato-likuscllenes hangulat, mely ezekben az években kialakult ki, azóta is nyomon követhető az angol politikai és vallási életben. 70

REFORMÁCIÓ

ANGLIÁBAN

De még mielőtt ezek a politikai és vallási zavargások elkerülhetetlen és drasztikus következményekkel jártak volna az angol egyházi zene területén, a XV. és XVI. század fordulója különösen termékeny korszakot jelentett az istentiszteleti kórusmuzsikában. Az európai zene rendkívüli gazdagsága (melyet a németalföldi zeneszerzők - Ockeghem, Josquin des Préz, Obrecht, Mou-ton, Pierre de la Rue, Isaac - fémjeleztek elsősorban) képviselőkre talált Angliában is. Az Eton Choirbook („Etoni kórusgyűjtemény"), melyet 1490 és 1502 között állítottak össze, a katolikus liturgia pompájának szép példája. A gyűjtemény a Magnificat és Mária-antifónák megzenésítéseit tartalmazza. Az a pompás és díszes letét, melyhez ezt a nagyszerű zenét írták, talán idegen az Új testamentum egyszerű és közvetlen világától, műalkotásként viszont lélegzetelállító. A latin szöveg egyértelműen csak a példátlan gazdagságú hangzatos zene hordozója. Az (a mély basszustól a legmagasabb diszkantig) akár kilenc különálló énekszólamot is tartalmazó kórusrészek olyan szakaszokkal váltakoztak, melyeket jól képzett szólisták számára írtak. A darabok közül jellegzetes Róbert Wylkynson kánonja, melynek dallama egy gregoriántöredékre épül, szövege pedig a 12 apostol Credóját idézi (15. kottapélda). A kánon előadásához 13 énekesre van szükség; mindegyik elölről indul, és végigénekli a kánont. A következő énekes mindig akkor kezd, amikor az előző a második sorhoz ér. Akármilyen lélegzetelállítóan gyönyörű volt is ez a zene, mégiscsak a középkori hagyományokat követte, és már saját korában is régimódinak látszott. A liturgia díszítésére és aprólékos kidolgozására szolgált - lehet, hogy jól beleillett a misébe, de túlment a gyülekezet felfogóképességének határán. Ne csodáljuk, hogy Erasmus ezt írta róla: A mai zene úgy van megszerkesztve, hogy a gyülekezet egyetlen szót sem tud kivenni belőle. Maguk a kóristák sem értik, hogy mit énekelnek, a papok és szerzetesek szerint azonban mégis ebből áll ös sze a vallás... A kollégiumokban és rendházakban is ugyanígy van: zene, semmi más, csak zene... 3

VI. Edward uralkodása első éveiben végiglátogatta a székesegyházakat. A királyi látogatók mindent felforgató rendelkezéseket hoztak a liturgiára vonatkozóan: bonyolultságát csökkentették, látványosságát egyszerűsítették, megtiltották az orgona használatát, a latin nyelvű antifó-nák, responzóriumok és szekvenciák éneklését, egyes esetekben még a kórus létszámát is csökkentették. Ezek a változtatások olykor egészen drasztikusak voltak, és minden bizonnyal heves ellenkezést váltottak ki a zenészekből. A lincolni székesegyházban a látogatók így döntöttek: (a kórus) ezentúl nem énekelhet vagy mondhat anthemet a Miasszonyunk vagy a szentek dicsőíté sére, csak a mi Urunkéra, és azt sem latinul, hanem ki kell választani a keresztény vallásnak legjobban megfelelő és legszebben hangzó énekeket, és angolra kell fordítani őket úgy, hogy világosan és elkülöníthetően egy hang jusson minden szótagra: ezeket énekelhetik é s semmi mást.*

Mindenesetre Edward uralkodása adta meg a nagy lehetőséget Cranmer érseknek, hogy végrehajtsa reformjait. 1539-ben már jóváhagyta Coverdale Nagy Bibliájának kiadását (noha a tíz shillinges ára miatt nem vásárolhattak belőle túl sokat), és az Edwaid beiktatásától számított két éven belül megjelentette az elsőt a „Egyetemes könyörgések könyve" (Book of Common Prayer) két változatából.

Az Egyetemes könyörgések könyve Az Edward alatt 1549-ben hozott konformizmus törvény kötelezővé tette az Egyetemes könyörgések könyvének használatát minden istentiszteleten Angliában, Walesben és Írországban. A római litutgiához és helyi változataihoz szükséges, bonyolultabb, kidolgozott szertartáskönyv ek-

71

FEJEZETEK

KERESZT ÉNYSÉG

A

ZENÉJÉBŐL

REFORMÁCIÓ

ANGLIÁBAN

tői eltérően ez a könyv angolul íródott, és bár nem sok útmutatást tartalmazott a zene használatára nézve, mégis viszonylag egyértelmű és egyszerű volt. Az 1549-es „Egyetemes könyörgések könyvé"-ben - a „szent áldozás" (Holy Communion) új névvel illetett - mise szerkezete még megmaradt, bár leegyszerűsödött: a graduále kimaradt belőle. Egy későbbi revízió során 1552-ben még egyéb változó miserészeket is kihúztak. A zenészeket megfosztották az összes olyan szövegtől, amely nagyobb figyelmet biztosított volna a zene számára. A napi istentiszteleteket leleményesen két szertartásba zsúfolták bele - a matutinumba és a vecsernyébe.

nonát összevonták. Az esti áhítat összeolvadt a vecsernyével (zsoltáraival és a Magnificíitta! együtt) és a completoriummal (melynek kantikuma a Nuric dimittis, Simeon éneke Lukács evangéliuma 2. részéből). Ezeket a változtatásokat nem fogadták kitörő örömmel, és az egyház vezetői - a régi liturgiái hagyományokat őrizve - számos helyen egy ideig szándékosan lassították is a kivitelezést.

A matutinum a salisburyi katedrális római matutinumán, a Sarum szertartásrenden alapult. Kantikumai a Venite (95. zsoltár) és a Te Deum („Téged, Isten, dicsérünk") voltak. A felolvasások számát csökkentették, a kantikumot a laudes idején énekelték (a Benedictust, Zakariás énekét Lukács evangéliuma 1. részéből), olykor a Quicunu^ue vük salus esse („Aki akar üdvözülni") kezdetű athanasiusi hitvallással együtt, ami pedig a príma hóra része volt. A tertiát, a sextát és a

1550-ben Merbecke, aki Kálvin műveit tanulmányozva lett lelkes reformátor, kiadta az „Egyetemes könyörgések kottáskönyvét" (Booke of Cammon Praier Noted). A székesegyházak problémáit akarta vele megoldani: egyszerű zenét komponált a mise állandó részeihez, az áldozáshoz, a vers és válaszhoz, a zsoltárokhoz, a kantikumokhoz, valamint a matutinum és a vecsernye imáihoz. Luthert és Kálvint követve az ő feldolgozásainak alapja is a tradicionális zene, de megtartotta a szavak szabad ritmusát, és a gregorián korálhoz hasonló hangjegyírást használt. De Merbecke zenéje csak csekély előrelépést jelentett, mivel a további liturgiái változtatások - a viharokról nem is beszélve - használhatatlanná tették átiratait. Zenéje mindazonáltal ma is ismerősen cseng az anglikán hívek fülében, mivel a XIX. században újraélesztették, mégpedig különös módon egy angolkatolikus csoport, akiknek teljesen más volt a motivációja, mint az övé egykor. Edward 1552-ben bekövetkezett halála után Mária királynő véres kísérleteket tett a katolikus hit visszaállítására (mint már említettük), s ekkor sok reformátor a lutheránus Németországba vagy a kálvinista Genfbe menekült. Az angol nyelvű metrikus zsoltárok kiadását is Genfben folytatták; ilyen volt Sternhokl és Hopkins kiadásában a „Dávid százötven zsoltára" (One Huívlred m\d Fiftk Psalms of Dávid) 1556-ban. Ezek leginkább a kálvinista hagyományt követlék; a dallamok egyszerűek voltak, és kíséret nélkül is hatásosak.

Cre

-

dó

in

De

.-

um

Pat

Ec -J* L"

l

M— y —sumj --- ^Chris - tűm Fi

li

PH

-• --------- -

Dó • mi - num

ni - cum

con • cep •

•

tus

tus

in

Spi

Erzsébet uralkodása

Jé

'—

Erzsébet királynő (1558-1603) uralkodását nem a bosszú, hanem a finom diplomácia jellemez-u-. Annak ellenére, hogy az ország ismét protestáns lett, a katolikusokat nem üldözték hitük miatt. Mindazonáltal Erzsébet királynő már trónra lépésekor visszavonta Mária vallási dekrétumait, nagyjából helyreállította az 1552-es helyzetet, és a Egyetemes könyörgések könyvének második változatát léptette életbe. Bár ez azzal járt, hogy V. Pius pápa azonnal kiátkozta, a királynő úgy döntött, hogy kerüli a további vérontást, és a középutat választja. Ezzel az állásponttal a ladikálisabb reformátorok sem voltak elégedettebbek, mint a katolikusok. A két fél különböző okok miatt kifogásolta az Egyetemes könyörgések könyvét, de a valóságban mindketten viszonylagos biztonságban éltek. Maga Erzsébet kifejezetten kedvelte az istentisztelet ceremoniális részét, és a Királyi kápolna továbbra is igénybe vette az ország legjobb muzsikusainak szolgáltatásait (bár arra is bőven van bizonyíték, hogy nem fizette meg őket eléggé). A reformált hitre tért papság nehezményezte, liogy a királynő milyen teátrális pompával ünnepelte meg Szent György napját 1562-ben. Ezt c-j;y kortárs feljegyzéseiből tudjuk:

e

r

~ ------- ----------- — f

a

est

ri - tű

•—

Sánc - tó, JOHANNES ÉVÁN G

a Ma • r i• ^ri

ex

sus subPon- ti - o Pi - la - tó, ét se-pul THOMAS

tus:

um .

-

^'LJ r ^ ^ _ na

-

L!=

rém óm - ni - po -

-

de • scen-dit

ad

cru

in -

•

fér -

a

pás

ci- fi- xus,mor-tu- us,

na;

72 15.

Vir - gi • ne,

KOTTAPÉLDA

tér •

ti • a

Merbecke

di -

e...

WKitfhallban a királynő őkegyelniessége kijött a kápolnájából a Térdszalagrend tizenkét lovagja kíséretében, akik araiiygalléros talárban voltak és térdszalagot viseltek, húszan pedig a kápolnából jc'illck aranyszínű palástban... Az angol könneneti éneket énekelték a kápolnából jövet, körbeha ladva ;iz előcsarnokon és vissza... A kápolna főesperese talárt viselt és egy könyvet vitt magával,

73

FEJEZETEK

A

KERESZTÉNYSÉG

ZENÉJÉBŐL

Norres mester talárban vonult, egy pálcával, Garter mester is, mindhárman bíborszínű szaténban; Winchester püspöke vörös ruhában volt...5

13.

FEJEZET

Másrészt viszont egy XVII. század eleji írás arról számol be, hogy ...nem kevesebb, mint 10 orgonát bontottak le (sokat közülük eladtak, vagy beolvasztottak ónedé-nyek készítéséhez). És utasítást adtak ki, hogy csak röviden szabad játszani vagy pedig sehogy sem, az énekeket és a szertartást le kellett rövidítem, vagy meg kellett változtatni, hogy több idő jusson az imádkozásra, így a szertartás régi formáját - úgy is mondhatjuk - „elvetették".6

Ezenkívül a buzgó reformátorok megpróbáltak megszabadulni a gyertyáktól, a miseruháktól, a feszületektói, attól a régi szokástól, hogy a hívek térdelve veszik magukhoz az úrvacsorát, és más „pápista" szokásoktól is. De mindezen nyomás ellenére volt egy királyi rendelkezés, amely megengedte, hogy ...azok vigasztalására, akik örömüket lelik a zenében..., egy himnuszt, vagy hasonló, Isten mindenhatóságát dicsőítő éneket [szabad énekelni ilyen alkalmakkor] a legjobb fajta dallammal és zenével, amit csak az alkalomhoz illően találni lehet, figyelve arra, hogy a himnusz mondanivalója [vagyis jelentése] érthető és felfogható legyen. 7

Ez a tolerancia tette lehetővé, hogy a tehetősebb templomok hasznot húzzanak a zenei aranykorból, vagyis művek és zenei tehetségek sora állt elő, akik mind Erzsébet királynőt szolgálták. Egészében azonban gyengült az angliai egyház helyzete. Míg Londonban a század elején legalább huszonöt templom rendelkezett elegendő forrással a polifonikus énekléshez, addig az 1540-es évek reformjai után ezt az ellátmányt radikálisan csökkentették - amint az a puritán törekvéseknek megfelelt. Mindez hátrányosan érintette az orgonajátékot és a kórusmuzsikát, így a zsoltáréneklés lett az - egyébként is Bibliaolvasásra és -magyarázatra koncentráló - istentisztelet fő zenei formája. Sternhold és Hopkins elkészítette a 150 zsoltár metrikus fordítását (amit John Day 1563-ban adott közre), s ezt az évek során számos más fordítás is követte. A zsoltáréneklés az évszázad során egyre népszerűbb része lett a templomi összejöveteleknek. Salisbury püspöke 1560-ban Londonból megírta, milyen örömöt jelentett számára, hogy az istentisztelet egyre inkább a nép igényeit elégíti ki: A vallási élet szilárdabb, mint korábban. Ezt nagyban elősegítette, hogy az emberek bekapcsolódtak a templomi zenébe... A St. Paul's Crossriál olykor hatezer embert is látni a szertartás után, öreget, fiatalt, mindkét nembelit egyaránt, amint együtt énekelnek és dicsérik az Urat.8

A brit Királyi kápolna és a székesegyházak zenéje A királyi kápolna (CJiapel Royal) a XIII. századtól kezdve lényegében mint egy zenei szervezet létezett. Ma is létezik, s ugyanaz a feladata: ellátja a mindenkori uralkodót az istenszolgálathoz szükséges „kellékekkel", öltözékekkel, eszközökkel, misekönyvekkel - legfőképpen pedig zenével. A Chapel igény szerint változtatja helyét, gazdag zenei hátteret adván a liturgiának. A Királyi kápolnáról először a Black Book ofthe King's Home. („A királyi ház fekete könyve") ad átfogó képet, mely (az 1461-83 között uralkodó) IV. Edward idején keletkezett. A könyv felsorolja a Chapel valamennyi ténykedését, papjait, zenészeit, azok kötelességeit, előjogait és tevékenységét. A Chapelben működő nyolc gyereket a master of song („énekmester") tanította — köztük William Cornysh zeneszerző (f 1523) —, a királyi palotában élelmezték őket, mégpedig naponta a következőket kapták: két cipó, egy főétkezés, két gallon gyömbérsör; télire ezenkívül négy gyertya..., három nyaláb tűzifa, szalmazsákra való gyékényborítás.'

Amikor pedig a királlyal úton voltak a gyerekek, kaptak még: 4 dénárt naponta lóbérletre, az út teljes tartamára. Amikor pedig egy gyerek elérte a 18 é ves kort, s megváltozott a hangja..., ha úgy kívánták, a király beíratta őt a királyi alapítványnak számító oxfordi vagy cambridge-i kollégiumba, ahol addig tanult, amíg a király másként nem döntött felőle.

Amíg a fiúk a Királyi kápolnában énekeltek, egy szolga is a rendelkezésükre állt, aki segített nekik felöltözni a hivatalos alkalmakra, s természetesen általános és zenei nevelésben is része sültek. Abban az időben a nyolc fiú mellett még huszonnégy káplán és lelkész tartozott a Kápol nához, akiktől elvárták, hogy feddhetetlen erényűek legyenek,... valamint járatosak a többszólamú éneklésben, beszédjük legyen ékesszóló és játsszanak jól az orgonán...

} e gy ze t e k

3

ín W. H. Frere-W. P. M. Kennedy: Visitation Artides and Injunctions of the Perlőd of the Reformation (Alcuin Club Collections), 14-16. o. Ez Arundel, Higham Ferrars, Warwick, Beverley és Ripon katedrálisaira vonatkozik, ín P. Le Huray: Music and the Reformation in England (Cambridge, 1978), 13. o. J. A. Froude: The Life and Letters of Erasmus (London, 1894), 115. o.

4

Lincoln Cathedral Injunctions of 1548. In P. Le Huray: i. m., 9. o.

5 6 7 8

J. G. Nichols: The Diary of Henry Machyn (London, 1848), 115. o. M. C. Boyd: Elizabethan Music and Musical Criticism (Pennsylvania, 1940), 19-20. o. H. Benham: Latin Church Music c. 1 460-1575 (London, 1977), 165. o. John Jewel, salisburyi püspök levele Péter Martyrhoz; in H. Robinson: Zürich Letters, I. kötet (Parker Society, 1845), 71. o.

1 2

74

Az uralkodónak hagyományosan joga volt zenészeket „behívni" a Kápolnába, mégpedig III. Richárd óta. A lelkészek és fiúk legmeglepőbb kötelessége az volt, hogy színdarabokkal is kellett szórakoztatniuk az udvart (Cornysh például lelkesen részt vett az ilyen előadásokban; egy maga állal írt darabbal ünnepelte például a spanyolországi V. Károly látogatását 1522-ben). A XVII. század elején egyébként a puritán reformok megtiltották a Kápolna gyerekeinek, hogy ilyenfajta „lmja és istentelen játékokban résztvegyenek". 2 A Chapel Royal működéséről az Old Cheque Book a legértékesebb forrás, mely az 1561 és l 744 közti időszakot tárgyalja. Ez nemcsak a számokat tartalmazza, hanem az intézmény személyi állományáról, eseményeiről és gondjairól is képet ad. A XVII. század eleji feljegyzések különösen részletezőek, hiszen temetéseket és koronázásokat is leírnak elbűvölő részletességgel. A Kápolna embereinek szabályzata és privilégiumrendszere is fennmaradt: az uraknak a hét 75