Lorenzo Carcaterra
POKOLI LECKE
GABO
A mű eredeti címe: Lorenzo Carcaterra: Sleepers Fordította: Szőnyi Péter Szerkesztette: Kővári Fruzsina A könyvet tervezte: MALUM Stúdió © 1995 Lorenzo Carcaterra Hungarian translation © Szőnyi Péter, 2005 Copyright © GABO Kiadó, 2005 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 963 7318 66 6 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató
Valamennyi sleepernek
Köszönetnyilvánítás
Ez a könyv nem születhetett volna meg a Pokol Konyhája néma polgárainak támogatása nélkül. Tiszteletben tartom azon kérésüket, hogy a névtelenség homályában maradhassanak, és soha nem felejtem el a segítségüket. Az évek során számos szerkesztővel volt szerencsém együtt dolgozni, akik segítettek pályám bizonyos állomásain. Egyikük sem bízott jobban a képességeimben, mint Peter Gethers. Ezzel a könyvvel olyan bátor lépést tett, amelyet kevés szerkesztő merne megkockáztatni. Úgy irányította, formálta és szerkesztette ezt a munkát, ahogyan csak kevesen tudnák; azonkívül vég nélkül ontotta a vicceket, amivel megkönnyítette a munkát a fájdalmasabb részeknél. Egyetlen írónak sem lehet jobb társa nála. Minden író kiváló ügynököt szeretne. Nekem három ilyen van: Loretta Fidel, aki mindig ott volt, mindig meghallgatott, mindig odafigyelt, amikor kellett, Amy Schiffman és Adam Berkowitz pedig legalább annyira hitt bennem, mint a könyvben. Ők közösen láttak el minden szükségessel, és közreműködtek abban, hogy a regény a figyelem középpontjába kerüljön. Clare Ferraro a szívében és Ballantine-polcán csinált helyet első könyvemnek, majd egy fantasztikus ebéd során beleszeretett a má-
sodikba. Azután csak várt és várt. Végig türelmes volt, barátságot és sok bátorítást kaptam tőle. Szeretnék köszönetet mondani Steve Golinnak és a Propaganda Films munkatársainak, Barry Levinsonnak, Peter Giulianónak, a filmben szereplő valamennyi színésznek és a stábnak, amiért életre keltették ezt a sok kínt és szenvedés továbbá dr. Paul Chrzanowskinak, dr. Nancy Nealonnak, valamint legjobb emberemnek, a Rusk Institute-ban dolgozó David Malamudnak minden segítségükért, s nem utolsósorban a rendőröknek Steve Collurának a kedves szavakért; Joe Lisinek a nevetésért és törődésért, s legfőképpen Sonny Grossónak mindenért, amit tőle kaptam több évtizedes barátságunk alatt. Köszönetet mondok telefonos barátaimnak is – Hank Gallónal Carlo Cutolónak, Mr. G.-nek, Marc Lichternek, Leah Rozennek és Keith Johnsonnak –, amiért meghallgattak; Liz Wagnernak a neveté sekért, s Bill Diehlnek a bölcsességekért és az odafigyelésért. Nagyon sokkal tartozom a feleségemnek, Susan Toepfernek Mindig tiszteltem őt, mindig szeretni fogom, s mindig a baráton marad. Fiamnak, Nicknek köszönöm a mosolyokat és a lehetőséget hogy mellette kis időre meg tudtam feledkezni a munkáról. Kate lányomnak köszönöm, hogy megmutatta, milyen meleg szív dobog egy bájos arcú gyermekben. És köszönet a bűnözők csapatának – Daginak, Bobby C-nek Bam-Bamnak, Carmine-nek, Dokinak, Big D.-nek, Mike Sevennek és Sammy Weightsnek. Mindig ott voltatok, ahol lennetek kellett. És ezt el is vártam.
Sleeper (köznyelvi): 1. Nem helyi bérgyilkos, aki a megbízás teljesítése után az éjszakát még a városban tölti. 2. Fiatalkorú bűnöző, akit kilenc hónapnál hosszabb, valamely állami büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéltek.
„Mondjunk imát egy fiúért, aki nem tudott olyan gyorsan futni, mint én.” (Pat O'Brien a Dead End Kids nevű bandának a. Mocskos arcú angyalok című filmben)
Prológus 1993 tele Az asztal túloldalán ültem, szemben azzal a férfival, aki kínzott, vert és megalázott csaknem harminc évvel ezelőtt. Azt hittem, már a hatvanas éveiben járhat – annak idején jóval idősebbnek látszott nálunk –, pedig csak a negyvenes évei végét taposta, s kevesebb mint tíz évvel számlálhatott többet nálam. Ritkuló haját egyenesen hátrafésülte. Hamufehér jobb kezében egy filteres cigaretta remegett, baljával egy pohár jeges vizet markolt. Fekete keretes szemüveg mögül nézett rám, barna szeme nedvesen fénylett, folyt az orra, a tövénél kipirosodott és hámlott a bőr. – Nem tudom, mit akar hallani – a hangjában nyoma sem volt az egykori erőnek. – Nem tudom, hol kezdjem. Emlékeimben magas, izmos, arrogáns és hirtelen haragú férfiként élt, aki élvezettel kínozta a hatalmába került elítélteket abban a nevelőintézetben, ahol tizenhárom éves koromban magam is eltöltöttem kilenc hónapot. A valóságban esendő volt és rémült, homlokán hideg veríték gyöngyözött. – Szükségem van erre az állásra – esdekelt nyöszörögve. – Nem veszíthetem el. Ha valamelyik főnököm megtudja, ha bárki megtudja, végem van.
Fel akartam állni, hogy a kávé és a cigi fölött átnyúlva megra gadjam, s addig verjem, amíg vérezni kezd. Ehelyett csak ültem, visszaemlékeztem mindarra, amit oly sok éven keresztül próbáltam elfelejteni. A néma éjszakát szétszabdaló, fájdalmas sikolyokra. Egy öv csattanására a bőrömön. Büdös leheletre a tarkómon. Hangos röhögésre és elfojtott könnyekre. Nagyon régóta vártam ezt a találkozást, rengeteg pénzt és ide áldoztam arra, hogy megtaláljam azt a férfit, aki oly sok kérdésen re tudta a választ. De most, amikor itt volt, semmit nem tudtam mondani, semmit nem tudtam kérdezni. Alig figyeltem oda, miközben két tönkrement házasságáról és anyagi csődjéről beszélt, s as emlegette, hogyan kísértik gonosz tettei mindmáig. Szavai gyáva és üresen hangzottak, és semmi késztetést nem éreztem, hogy vilaszt adjak rájuk. Ő és az a társaság, amelynek tagja volt, örökre megbélyegezte helyrehozhatatlanul tönkretette négy fiú jövőjét. Egykoron akkor is megdermedtünk, ha csak közeledni hallottuk őt. Nevetése, az halk, hátborzongató nevetés mindig a kínzások kezdetét jelentette. Most, ahogy szemközt ültem vele, s remegő száját, reszkető kezét, figyeltem, azt kívántam, bárcsak ne féltem volna annyira, bárcsak lett volna elég bátorságom, hogy szembeszálljak vele. Annyi év másképp alakulhatott volna, ha megteszem! – Nem úgy gondoltuk, nem akartuk megtenni azokat a dolgok; – suttogta közelebb hajolva. – Egyikőnk sem akarta. – Nincs szükségem a bocsánatkérésére – feleltem. – Az nem he rendbe semmit. – Könyörgöm – mondta elcsuklott hanggal. – Próbáljon megbocsátani. Kérem. Próbálja meg. – Tanuljon meg együtt élni vele – mondtam, s felálltam az asztaltól. – Nem tudok. Már nem megy. – Akkor haljon meg vele együtt – néztem rá keményen. – Mint barátaim.
A szemében tükröződő fájdalomteli megadás láttán összeszorult a torkom, s felszállt az évtizedes sötétség. *** Bárcsak a barátaim is ott lehettek volna velem! Ez az igaz történet olyan barátságról szól, amely erősebb volt a vér kötelékénél is. Hogy a szereplők identitását megóvjam, sok nevet, dátumot, helyszínt, valamint az emberek és az intézmények minden olyan jellemzőjét megváltoztattam, amelyről azok felismerhetők. Például megváltoztattam a bírósági tárgyalás helyszínét, amelyre valójában nem Manhattanben került sor. Az emberek lakó- és munkahelyét is megváltoztattam, s így gyakran a valóságosnál szebb képet festettem róluk. A regény megírása két évet és két évtizednyi kutatómunkát vett igénybe, s ennek során a szereplőkben olyan emlékeket ébresztettem fel, amelyeket jobb szerettek volna elfelejteni. Az emlékezésben sok barát és néhány ellenség volt segítségemre, akik pusztán a névtelenséget kérték cserébe. Ezért, bár minden tettüket pontosan feljegyeztem, a valódi nevük – hősöké és gonosztevőké egyaránt – titokban marad. Bármennyire elhallgatom azonban a szereplők kilétét, ez akkor is az én történetem marad, és azé a három barátomé, akik igazán fontosak voltak az életemben. Közülük ketten gyilkosok voltak, akik nem érték meg harminchatodik életévüket. A harmadik ügyész, aki nem praktizál, a múlt fájdalmában él: fél felengedni, s megnyugvást talál benne, ahelyett hogy szembeszállna a rettenettel. Így én vagyok az egyetlen, aki beszélhet helyettük és a gyermekek helyett, akik egykor voltunk.
Első könyv „Rossz fiú pedig nincsen – ezt az egyet biztosan tudom.” (Spencer Tracy Eddie Flanagan atya szerepében a Fiúk városa című filmben)
1963 nyara 1 A Manhattan közepén elterülő Pokol Konyhájának utcáin a munka ünnepét követő hétvége mindig egyet jelentett az éves gokartversennyel. Ezen a környéken születtem 1954-ben, s 1969-ig itt is éltem. Augusztus utolsó két hetében kezdtünk készülni a versenyre. Három barátommal elvonultunk alagsori klubhelyiségünkbe, amelyet egy lerobbant bérház legtávolabbi sarkában rendeztünk be, a Negyvenkilencedik utcában. Ott szereltük, festettük az elcsórt fából és megpattintott alkatrészekből álló gokartunkat, miközben valami poénos elnevezésen törtük a fejünket. A munka ünnepe reggelén tucatnyi kocsi indul majd az Ötvenedik utca és a Tizedik sugárút sarkáról, hogy begyűjtse a tizenöt dolláros díjat, amelyet egy helyi uzsorás ad át a győztes csapatnak. A Pokol Konyhája hagyományai szerint a versenyben nem léteztek szabályok. Húsz percnél sosem tartott tovább. Négy mellékutcát és két sugárutat érintett, s a Nyugati Autópálya Tizenkettedik sugárút felőli végénél fejeződött be. Mindegyik kocsihoz egy négytagú csapat tartozott, egy ember ült a kocsiban, a másik három kívülről segített: addig és olyan erősen tolták a gokartot, ahogy csak bírták, miközben megpróbálták elhárítani a közel került ellenfelek ütéseit és vá-
gásait. Az Ötvenedik utcában a domb tetején elengedték a kocsit, s onnantól a vezetőn múlt a verseny. Győztesek és vesztesek haladtak át a célvonalon, összehorzsolva, véresen; a kocsik gyakran darabokban értek célba, a vezetők kezeit megégette a kötelek súrlódásától. Csak néhányunk viselt kesztyűt és sisakot, térd– és könyökvédőre pedig sohasem telt. Műanyag vizespalackokat kötöttünk a kocsik oldalaira, így lehetett leggyorsabban lehuteni a forró lábakat és a felhevült kerekeket. Csapatomból a legkisebbként mindig én vezettem. ***
John Reilly és Tommy Marcano fekete festéket kent a vaskos, mocskos falemezekre. John tizenegy éves volt, sötét hajú és szemű fiú, aki az írek hajlékonyságával vett részt a szócsatákban. Tiszta gyermekarcán a jobb szeme fölött tízcentis forradás éktelenkedett, meg egy kisebb, félhold alakú az álla vonalán. Mindkettő játszótéri esések és otthoni öltések eredménye volt. John szája szüntelenül mosolyra állt, s a barátaim közül mindig elsőként mesélte el az utcán hallott legújabb viccet. Rossz tanuló volt, de falta a könyveket, sportolónak csak közepes, de fejből tudta még a legismeretlenebb játékos ütési statisztikáit is. Szerette a Marx testvéreket meg az Abbott– és Costello-filmeket, s megnézett minden, a környéken játszott westernt. Ha megfelelő hangulatban volt, a Pokol Konyhájának utcáin portyázott, úgy jártkelt, mintha ő lenne Ralph Kramden a Nászutasokból, s hangos „hello, pajti”-val üdvözölte a környékbeli árusokat. Az előadásért cserébe olykor ingyen gyümölcsöt kaptunk az árusoktól. Egy apró lyukkal a szívében született, s rendszeresen gyógyszert kellett volna szednie, amelyet azonban az anyja gyakran nem tudott megfizetni. Betegsége és gyenge testalkata miatt szinte tapinthatóan sebezhetőnek tűnt. Tommy Marcano szintén tizenegy éves volt, alkatát tekintve John tökéletes ellentéte. ír anyja répavörös haját és délolasz apja
pirospozsgás arcszínét örökölte. Dereka és lábai rövidsége és petyhüdtsége ellenére Tommy imádta a sportot, s az akciófilmeket, a Marvel-képregényeket és a kalandregényeket is szerette. Mindenekelőtt azonban enni szeretett – húsgombócot, vajas zsemlét, cseresznyeízű cukorkát. Baseballkártyákat gyűjtött és csereberélt: minden évben a csapatok sorrendjében összeszedte őket, s féltucatnyi, gumiszalagokkal lezárt Kinney-cipősdobozban tárolta őket. Természetes érzéke volt a matematikához, s nagy ügyességgel és türelemmel épített fából hajó- és repülőmodelleket. Érzékeny volt, együtt érzett a gyengékkel, mindig a vesztésre álló csapatoknak és sportolóknak szurkolt. Mindig elsőként nevetett, s komolyan ösztökélni kellett, hogy ellazuljon. Egy kontár gyermekkori orvosi beavatkozás miatt időnként merevítőt és lábszárvédőt kellett hordania a jobb lábán. Azokon a napokon Tommy egy fekete tapaszt tett a szemére és a fejére vörös kendőt kötött. Michael Sullivan, aki tizenkét évével a legidősebb volt a csapatban, csendben szögeket kalapált egy szétfűrészelt Dr. Brown-üdítősládába. Ő volt köztünk a legjobb tanuló, finoman keveredett benne a könyvekből nyert műveltség és az utcáról felszedett tudás. Fekete, ír szemei szinte lyukat égettek bármin, amire ránézett, ám modorát nagyban finomította széles, kifejező mosolya. Vastag szálú, sötét haját oldalt rövidre vágatta, a tetején hosszúra hagyta. Állandóan rágózott, elolvasta az összes bulvárlapot, s velünk ellentétben nem csak a sporthíreket. Mindig volt nála valami könyv, rendszerint egy gyűrött, puha fedeles regény, amelyet a farmerja hátsó zsebébe gyömöszölt. Amíg mi Alexandre Dumas, Jack London és Robert Louis Stevenson történeteiért rajongtunk, Michael továbblépett Edgar Allan Poe sötétebb bugyraiba és Sir Walter Scott regényes, lovagias világába. Ő eszelte ki a legtöbb csínyünket; humora pengeként vágott, de a bölcs emberek ösztönös igazságérzetével párosult. Kimondatlanul is ő volt a vezérünk, s ezt a pozíciót értékelte, de sosem fitogtatta. Posztjával járt képregénygyűjteményünk felügyelete is.
Éppen biciklizsírt kentem a kerekekre, amelyeket egy gazdátlan babakocsiról szereztem a Tizenkettedik sugárúton. – Idén valami jobb név kell – mondtam. – Valami olyan, amit nem felejtenek el az emberek. – Mi is volt tavaly? – kérdezte Tommy. – Kiment a fejemből. – Tengeri Sólyom – emlékeztettem. – Tudod, mint a film. – Tengeri Moszat jobb lett volna – szólt Michael, eszünkbe juttatva, hogy az előző versenyen nem szerepeltünk valami jól, csak az utolsó előtti helyen végeztünk. – Nevezzük el Monte Cristo grófjáról – mondta John. – Ne – ráztam a fejem –, inkább az egyik muskétásról. – Melyikről? – kérdezte Tommy. – D'Artagnanról – válaszoltam kapásból. – Ő nem is igazi muskétás – vetett ellent Michael –, csak folyton velük lóg. – És csak azért jó fej, mert a másik három mindig vele van – magyarázta Tommy. – Mint te. Egyedül halott lenne. Mint te. Arról nem is beszélve, hogy csak a mi kocsink oldalán lenne egy francia fickó neve. – Ez már önmagában elég, hogy valaki szétrúgja a seggünket. – Michael körültekintése most is lenyűgöző volt. – Válasszuk a grófot – kardoskodott John. – Ő az én hősöm. – Wolf Larsen meg az enyém – mondta Tommy –, mégsem verem a seggem a földhöz, hogy az ő neve legyen a gokarton. – Wolf Larsen A tengeri farkasból? – kérdeztem. – Ő neked hős? – Aha – így Tommy –, szerintem igazán belevaló fickó. – Az egy szemétláda. – Michael hitetlenkedve csóválta a fejét. – Úgy bánik az emberekkel, mintha szarból lennének. – Ugyan már, csak mert különben nem lenne esélye. – Tommy nem hagyta annyiban. – Nézzétek már meg, milyenek az ellenfelei!? – Akár szemétláda, akár nem, az ő neve jobban mutatna a kocsin – mondta Michael.
– Azt fogják hinni, hogy a kutyánkról neveztük el azt a rohadt kocsit – suttogta John. – De hát nincs is kutyánk – mondta Tommy. – Oké, megvan – szólaltam meg én is. – Farkasnak fogjuk hívni. Szerintem szerencsét fog hozni. – A szerencsénél több kell, hogy le tudjuk győzni Russell csapatát – mondta John, s ebben igaza volt. – Lehet, hogy elveszítjük a versenyt – szólt Michael –, de Russell nem fog minket megelőzni. – A végére mindig előkerül – mondtam. – Mert mindig csak a végén próbáljuk megállítani. Ez a mi hibánk. – Mert addig távol marad – mondta Tommy. – Ő se hülye. Tudja, mit csinál. – Lehet – szólalt meg újra Michael –, lehet, de ezúttal még az elején kiütjük a versenyből. Ha ő nincs ott, másnak esélye sincs ellenünk. – Mennyire az elején? – kérdeztem. – Azonnal, amint Tony Lungs leengedi a zászlót. Közel a dombhoz. – Hogyan? – Ne aggódj – nyugtatott Michael. – Van egy tervem. – Ha ezt mondod, mindig piszok ideges leszek – feleltem. – Nyugi – Tommy már az utolsó ecsetvonásokat végezte a kocsin. – Mi rossz történhet? *** Tucatnyi gokart állt starthoz, soronként négy. Alattam a Farkas bizonytalan kerekei; az első sorban voltam, mellettem Russel Topaz kocsma, a Pokoli Fájdalom. Sok embert kicsalt az erős szeptemberi napsütés, több néző gyűlt össze, mint évek óta bármikor. Az embe-
rek egyméteres sávban álldogáltak a tilosban parkoló autók sora mögött. Vastag karú, fehér pólós férfiak emelték vállukra a gyerekeiket, mellettük feleségeik és barátnőik, lábuknál sörrel és üdítősdobozokkal teli hűtőtáskáik. A bérlakások tágra nyitott ablakaiban öregasszonyok támasztották csontos könyöküket az összehajtott törölközőkre, mögöttük apró ventillátorok kavarták a meleg levegőt. Átnéztem Russellra, bólintottam, s olyan barátságosan mosolyogtam rá, ahogyan csak tudtam. – Hello, Russell! – Egyél szart, zsírdisznó! Nem sokat tudtunk Russellról, sem a három társáról, akik állandóan vele lógtak, s ugyanolyan mogorvák voltak, mint a vezérük. Tudtuk, hogy a Szent Ágnesba jár, vagyis térdnadrágot kellett hordania, ami elég volt ahhoz, hogy folyamatosan rosszkedvű legyen. Nevelőszüleivel a Nyugati Ötvenkettedik utcában élt, s a házukat egy német juhász őrizte. Két másik örökbe fogadott gyerek is velük lakott: egy fiatalabb fiú és egy idősebb lány, de velük is ugyanolyan piszok módon viselkedett, mint mindenki mással. Szeretett olvasni. Sokszor láttam a Nyugati Ötvenedik utcai közkönyvtár egyik hátsó termében, ahogy beletemetkezik egy-egy, a nyílt tengeren zsákmányra leső kalózokról szóló könyvbe. Ha a játszótéren kosarazott, a zsebpénzét tette fel a győzelemre, s a szájában mindig cigaretta füstölt. Nem volt barátnője, mindig egy barna bőringben járt, s utálta a baseballt. Csak bámultam a kocsiját. Frissen vágott fából készült, nem volt rajta festék, csak a nevet írták fel rá stencillel mind a két oldalon. A hátsó kerekek vastagok voltak és vadonatújak, a féket pedig igazi gumiból csinálták, nem pedig táblatörlőszivacsból, mint mi. A kabinja ki volt bélelve és finomra csiszolva. Russell fekete kesztyűt viselt és a Chicago Bears jele volt a sisakján. Három csapattársa rövidnadrágban és tornacipőben volt, kendőt kötöttek a fejükre, kezükön szintén kesztyű.
– Bears-drukker vagy? – kérdeztem, várva, hogy lehulljon a startzászló. – Nem, seggfej – felelte –, nem vagyok. Russell dundi volt, kerek arcú, puha, kövérkés kezű és gyakorlott gúnyolódó. Egy kis sebhely éktelenkedett jobb szemöldöke fölött, és sosem mosolygott, akkor se, ha győzött. – Klassz edzőjük van – mondtam. – Apám szerint ő a legjobb edző az egész világon. – Ki nem szarja le? – jött a csupaszív válasz. – Na, mi van? – kérdezte Michael mellém hajolva. – Csak szerencsét kívántunk egymásnak – magyaráztam. – Ne azzal foglalkozz! – Majd lehalkította a hangját: – Tudod, mit kell csinálnod? – Nem. – Emlékezz, a dombnál. Ne ívben fordulj, hanem menj neki. Akkor kibillen az egyensúlyából. – És ha nem? – Akkor csak magadra számíthatsz. Tony Lungs, a helyi uzsorás és az idei verseny pártfogója előlépett, megállt a kocsikkal szemközt, s megtörölte homlokát a startzászlóval. Kockás rövidnadrágot viselt és papucscipőt, zokni nélkül. Inget sem vett fel. Úszógumija rálógott a rikító nadrág ráncaira. Egyik kezével végigsimított homlokán, miközben a tömeget fürkészte: – Na, mit szóltok, elkezdjük? – Magasba emelte jobb karját, hogy mindenki láthassa a startzászlót. Az indulásra várakozó tömeg kiabálni és éjjenezni kezdett. Néhány centivel előrébb toltam a gokartot, így Russell és köztem csak könyéknyi hely maradt. Michael a fülembe súgta: – El ne felejtsd! A dombnál levágod a kanyart. A többi tisztán verseny.
Tony Lungs balról jobbra végignézte a kocsikat, hogy megfelelő-e a rajtpozíció. – Elkészülni! – kiáltotta. – Vigyázz! Tudjátok, ha valamelyik pöcs átmegy a lábamon, szét lesz rúgva a segge! Rajt! Áthaladtam a zászló alatt, ahogy Tommy, Michael és John tolni kezdték a kocsit. – Jók a pedálok? – kérdezte Tommy, az erőlködéstől kivörösödve. – Jók – feleltem. – Vigyázz magadra! – figyelmeztetett John, a többi kocsit figyelve. – Már három embernél láttam csúzlit, s tudod, hogy Russell is rejteget valamit a kocsijában. – Lazíts! – mondta Michael. – Juss el a dombig! A tömeg egyre hangosabban zajongott, ahogy a kocsik elhaladtak Kövér Mancho édességboltja előtt, ahol a fogadás zajlott. A Pokol Konyhájának lakói bármire fogadtak, s a gokartverseny sem volt kivétel. A környéken dolgozó szegény munkások körében a szerencsejátéknak éppúgy hagyománya volt, mint a vasárnapi misének, a péntek esti bokszmeccseknek vagy az esküvőknek. A Kövér Mancho boltja előtt álló tábla szerint a Pokoli Fájdalomra, három az egyhez arányban lehetett fogadni, míg a Farkas a második helyre szorult, öt az egyhez fizetett. Freddie Radman gokartjánál, a Sas Haragjánál szakadt le a mezőny, harmincöt az egyhez volt az arány. Ez főleg azért alakult így, mert abban a három évben, amikor Radman vette a fáradságot, hogy rajthoz álljon, általában a táv felénél kiszállt, otthagyta a gokartját és egyszerűen elsétált. – Csak az idejit vesztegeti, aki Radmanre fogad – mondogatta Kövér Mancho. – Akkor mán föl is gyújthassa a pénzit. ***
Már majdnem felértünk a dombtetőre. Tommy, Michael és John leizzadtak a hajtásban, s alig kaptak levegőt. Az élboly közepén voltunk, Russell tőlünk balra, jobbra pedig egy Chelsea-ből érkezett Puerto Ricó-i csapat hajtott egy rózsaszín gokartot. – Gyorsabban! – mondtam a srácoknak. – Nem érünk oda elég nagy sebességgel. – Nyugi – mondta Michael, megőrizve hidegvérét. – Pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. – Ha ennél gyorsabban kell tolnunk, szívrohamot kapok – lihegett John. A fékbetétek kioldódtak a lábamnál és a kocsi oldalának csapódtak, mire az egyik első kerék lötyögni kezdett. – Nem tudom, kitartanak-e a fékek – szóltam a többieknek. – Ne a fékre figyelj, hanem a sebességre! – sziszegte Michael. – De hogyan fogok megállni? – kérdeztem kissé bepánikolva. – Majd nekimész valaminek. Nyugalom. – Ezt szeretem benned, Mikey. Hogy mindenre gondolsz... A domb tetején egyedül maradtam, egyméternyire Russell kocsmától. Egymásra pillantottunk, láttam a gúnyos vigyort az arcán. Szorosan mellé kerültem, a kerekeim a kocsiját súrolták, amikor megpróbáltam nekinyomni a járdaszegélynek. – Ne csináld, ember! – kiáltott rám. – Ki fog esni az egyik kereked! Mögöttem is volt egy kocsi, egy himlőhelyes arcú, vörös hajú fiú vezette, s még jobban rátolt Russellra. A kezem vérzett, a lábaim elmerevedtek. Gyorsan robogtunk lefelé, a gokartok mind egy csomóban, s az első kerék minden bizonytalan fordulatával csökkent a remény, hogy Russellt kiüthetem a versenyből. A Tizenegyedik sugárút déli végénél, néhány méternyire egy Mobil benzinkúttól, ahol nézők tömege gyűlt össze, a kerék végül en-
gedett, s egy csattanással levált. A kocsi megbillent, kiesett Russell ritmusából, apró szikrák pattogtak a járdán. – Lesheted a tolószékedet! – üvöltötte Russell, elhúzva mellettem a letörölhetetlen vigyorával; egy csepp szánalom sem volt a hangjában. Egy járdasziget felé rohantam, s a szivacsfékek, amelyeket vadul pumpáltam, ugyanolyan haszontalannak bizonyultak, mint az egész kocsi. A többi gokart egyenesen száguldott lefelé a Tizenkettedik sugárút irányába. A kezemen felrepedt a bőr, s apró vérpatakok csordogáltak az ujjaim között. Úgy szorítottam a köteleket, ahogy csak tudtam, miközben egész testsúlyommal próbáltam a gokartot a járdasziget mellett elkormányozni. A kocsi végre veszíteni kezdett sebességéből, de még mindig elég gyorsan ment ahhoz, hogy bármiben kárt tegyen. A karom elfáradt, nem tudtam tovább tartani a köteleket: a nejlonszálak túl mélyen a tenyerembe vágtak. Elengedtem a zsinórt, s ahogy csak tudtam, kitámasztottam magam a Dr. Brown-ládában. A kocsi vadul kanyargott jobbra-balra, átugrált a Tizenegyedik sugárúton, elhaladt egy lakókocsi mellett, átpattant a járdaszegélyen, s egy sarki postaláda oldalának vágódva megállt. Kikászálódtam, dühösen felrúgtam a gokartot, s leültem egy ott parkoló Chevy sárvédőjére. Arcomat a napra emeltem, könyökömmel megtámaszkodtam a motorháztetőn, s vártam, hogy Michael, Thomas és John leérjenek hozzám a dombról. – Jól vagy? – kérdezte John vérző kezeimre mutatva – Mi történt? – ért oda Michael is. – Láttuk, hogy ráragadtál Russellra, aztán szem elől veszítettünk a tömegben. – Egy buldózer kellett volna, hogy felborítsuk Russell kocsiját – feleltem. – Jövőre majd jobb fát lopunk – mondta Tommy –, s talán jobb kerekeket is szerzünk majd. – Bocs, srácok. Azt hittem, jobban megy majd.
– Semmi baj – mondta Michael. – Nem a te hibád. Szarul vezetsz, ennyi az egész. – Mikeynek igaza van – kezdte John is. – Nem vagy éppen egy Andretti. – Kiesett az egyik kerék – védekeztem. – És Andrettinek van fék is a kocsijában. – Ez semmiség – szólt Michael szomorúan. – Semmiségeken akadsz fenn. – Utállak benneteket. – Jövőre szerzünk egy ejtőernyőt neked – John a vállamat veregette –, hogy könnyebb legyen kiszállnod. – Meg kesztyűt – tette hozzá Tommy. – Feketét. Mint az igazi versenyzőknek. – Rohadtul utállak benneteket. Együtt mentünk vissza a Tizedik sugarúira, onnan pedig Kövér Mancho boltjához, hogy jeget és tiszta ruhát keressünk a véres kezemre.
2 Elválaszthatatlanok voltunk mi négyen, boldogan és elégedetten éltünk a Pokol Konyhájának zárt világában. A manhattani West Side utcáin volt a játszóterünk, s ebben a betonból épült királyságban teljhatalmú uralkodóknak éreztük magunkat. Itt nem volt takarodó, amely ellen küzdenünk kellett volna, nem volt megszabva, hová mehetünk, miként az sem, hogy mit csinálhatunk. Addig nem, míg el nem hagytuk a környéket. A Pokol Konyhája olyan hely volt, ahol mindenki mindenkiről mindent tudott, s mindenkire lehetett számítani. Titkok születtek és haltak meg az utcákon, a Nyugati Harmincötödiktől a Nyugati Ötvenhatodikig; a birodalmat az egyik oldalon a Hudson folyó, a másikon a Broadway mozi- és színháznegyede határolta. A lakosság ír, olasz, Puerto Ricó-i és kelet-európai munkásokból állt, kemény fickók éltek kemény életet, gyakran a saját útjukat járva. Vasúti szolgálati lakásokban laktunk, nagy, vörös téglás bérházakban. Egy átlagos hatszobás lakás bérleti díja, a rezsit leszámítva, harmincnyolc dollár volt, s készpénzben kellett fizetni. Kevés aszszony dolgozott, s mindnek nehéz élete volt a férje mellett. A családon belüli erőszak megszokott dolognak számított. Mégsem váltak el az emberek, s külön is csak kevesen költöztek, mert a Pokol
konyhájában az egyház akarata legalább akkora erőt képviselt, mint a férj elvárásai. Ahhoz, hogy egy házasság véget érjen, az egyik félnek meg kellett halnia. Mi nem tudtuk megakadályozni a lakásajtónk mögötti erőszakot. Láttuk, hogy anyáinkat megverik, s nem tehettünk egyebet, csak elláttuk a sebeit. Láttuk, hogy apáink más nők után járnak, alibiként gyakran magukkal hurcolva bennünket is. Velünk is brutálisan jártak el, ha haragjuk ellenünk fordult. Sok reggel kezdődött úgy, hogy a barátaimmal összehasonlítottuk a friss horzsolásokat, duzzanatokat és öltéseket, az előző esti veréssel büszkélkedve. A legtöbb férfi ivott is, alkohollal táplálták erőszakos vágyaikat. Sokan űztek szerencsejátékokat, s az egyesületi fizetés nagy része az illegális fogadásszervezők zsebébe vándorolt. Ezért sosem volt elég a konyhapénz, ami még feszültebbé tette a napokat. Jóllehet kemény volt az élet, kevés más környék nyújtott akkora biztonságot az utcáin felnövő gyerekeknek, mint a Pokol Konyhája. Mindennapos csínytevéseink olyan kalandokból és játékokból álltak, amelyeknek csak a képzelet és a fizikai erő szabott határt. Bármivel próbálkozhattunk, semmi sem állt a móka és nevetés útjába. Bár rengeteg félelmetes dolgot tapasztaltunk, életünk mégis örömteli volt. A nyári hónapokban a barátaim és én végigpróbáltuk a korai hatvanas évek játékainak egész skáláját: kanálistól kanálisig ütöttük a labdát, az ütőt lefűrészelt seprűnyél, a büntetővonalat parkoló autók helyettesítették. Tizennyolc mezős kupakbajnokságokat rendeztünk, ilyenkor a viasszal megtöltött kupakot kézzel kellett valamelyik számozott mezőbe dobni; kicsi a rakást játszottunk, pókfociztunk és kiütőztünk, hokiztunk és érméket pöcköltünk. Esténként pedig, levágott ujjú pólóinkban és sortjainkban egy-egy nyitott utcai tűzcsap alá álltunk, hogy lemossuk az egész nap hevét. Ősszel a görkoris hoki és a sörösdobozfoci zaja uralta az utcákat, telente pedig kartondobozokból és faládákból készített szánkóinkon suhantunk lefelé a Tizenegyedik és a Tizenkettedik sugárút jeges lejtőin.
Egész évben gyűjtöttük és halmoztuk a baseballkártyákat meg a képregényeket, hétfő és péntek este pedig lesétáltunk a két sarokra levő Madison Square Gardenbe, s annyi birkózó– és bokszmeccset néztünk, ahányra csak jegy nélkül be tudtunk lopózni. Ártatlanul és meggyőződéssel hittük, hogy mindkét sport ugyanolyan professzionális: Bruno Sammartinót és Sonny Listont egyenrangúnak tekintettük. Galambokat kergettünk a házak tetején, s a Tizenkettedik sugárút gátjáról ugráltunk a Hudson folyóba, ugródeszkának használva a régi vasmólókat. Sam Cooke-ot, Bobby Darint, Frank Valiit és a Four Seasonst hallgattuk hordozható rádiónkon, s az utcasarkokon utánoztuk őket, amíg leszállt az éj. Lassanként, ahogy az idősebb srácoktól kapott olcsó szexújságok beindították a hormonjainkat, elkezdtünk lányokról beszélgetni és gondolkodni. Hetente egyszer moziba mentünk, s megnéztük valamelyik szerda délelőtti Broadway-előadást a második résztől, mert a jegyszedőnők, akik a szomszédaink voltak, ingyen beengedtek bennünket. Ott álltunk hátul azokban a díszes és sötét termekben, vagy az erkélyek legfelső lépcsőin ültünk, s együtt nevettünk Neil Simon korai komédiáin, töprengtünk a Pillantás a hídról igazságán, vagy élveztük a My Fair Lady vidám hangulatát. A West Side Story volt az egyetlen film, amelyet kerültünk, mert bántóan pontatlannak éreztük a képet, amelyet vélt életünkről festett. Ezenkívül folyamatos versengés volt közöttünk, hogy melyikőnk találja ki a legjobb és legravaszabb csínyt. Tommy legnagyobb csínytevése az volt, amikor egy visszavonuló szerzetesnővér tiszteletére tartott szombati misén szétengedett egy zacskonyi egeret. Az állatkák látványára a szertartáson részt vevő mintegy két tucat apáca egyszerre kezdett a Szent Szív-templom főkapuja felé rohanni. Michael akkor talált telibe, amikor néhány idősebb fiú segítségével kicserélte a nappalik bútorzatát két fickó lakásában, akik már évek óta viszálykodtak egymással.
Egy forró nyári délután John kétemeletnyit mászott egy tűzlépcsőn, hogy elérje a környék legzsémbesebb hölgye, Mrs. Evelyn McWilliams ruhákkal megpakolt szárítókötelét. Meztelen felsőtesttel lógott a magasban, lábait a vékony vasoszlopok köré fonta, leszedte a mosott ruhát, összehajtogatta, amilyen szépen csak tudta, berakta egy üres borosládába és a Szent Szív konvent nővéreinek adományozta, hogy osszák szét a szegények között. Az én csínyeim sokáig nem értek fel barátaim tréfáival. Aztán az 1963-as tanév második hetében megtaláltam egy szerzetesnővér kereplőjét a folyosón... S készen álltam a versenyre. ***
A lányok a templom bal oldalán ültek, míg a fiúk a jobbon, s egy újabb unalmas prédikációt hallgattunk a bérmálás szentségéről. A lányok négy sort foglaltak el, mögöttük három nővér, fehér habitusban. A fiúk mögött egy pap ült, Robert Carillo atya. Kora délután volt, de a nagy templomban félhomály uralkodott, fogadalmi gyertyák vetettek árnyakat a Krisztus keresztútját bemutató szobrokra. Én az utolsó sorban ültem, bal kezemmel a padsor szélén támaszkodtam, jobb kezemet a kabátom zsebébe rejtve szorítottam a kereplőt. Egy apáca kezében a kereplő olyan volt, mint egy startpisztoly vagy rendőrsíp. A templomban arra használták, hogy a lányoknak jelezzék, mikor kell leülni, felállni, térdelni vagy meghajolni, attól függően, hányszor kerepeltek vele. Egy nővér kezében a fegyelem eszköze volt. Az enyémben a káoszé. Megvártam, míg az ősz hajú, hajlott vállú pap összekulcsolja a kezét, s némán imádkozva meghajtja a fejét, majd kétszer kerepeltem. Ez volt a jel a lányoknak, hogy álljanak fel. Timothy Morris nővér, aki túlsúlyos volt, ferdén mosolygott, s mindig kátrányfoltos volt az ujja, úgy húzta ki magát ültében, mint akibe villám csapott. Gyorsan kerepelt egyet, hogy visszaültesse az összezavarodott lányokat. Négyet forgattam a kereplőn, mire a lányok meghajoltak.
Timothy nővér újra kerepelt, a lányok felegyenesedtek, az apáca pedig szúrós szemmel vizslatta a fiúk padsorait. Hármat forgattam a kereplőn, mire a lányok ismét felálltak. A pap abbahagyta az imát az oltárnál, a gyülekezetre tekintett, miközben a nagy térben visszhangzó kereplők párbaját figyelte. A fiúk az oltárra szegezték tekintetüket, próbálták visszafojtani a nevetést. Timothy nővér vörös arccal, összeszorított szájjal ültette vissza a lá– nyokat. Carillo atya lépett mellém a padsorban, s megfogta a bal könyökömet. – Kérem a kereplőt – mondta, de nem fordult felém. – Milyen kereplőt? – kérdeztem. Én sem mozdultam. – Most – mondta az atya. Kihúztam kezem a kabátzsebemből, s két térdem között Carillo atya kezébe csúsztattam zsákmányomat. Egy apró mozdulattal átvette tőlem, s mindketten Timothy nővér felé sandítottunk, remélve, hogy nem vette észre a gyors passzolást. A pap széttárta a karját, s kérte a híveket, hogy álljanak fel. Timothy nővér háromszor megnyomta a kereplőt, látta, hogy a lányok egy emberként felállnak, s elégedetten bólintott a bal oldalán álló nővéreknek. – Könyörögjünk – mondta a pap. Carillo atya egyenes háttal állt, szemét az oltárra szegezte, arcán nem látszott semmi érzelem. Aztán megforgatta a kereplőt. A lányok visszaültek. Timothy nővér lerogyott a padba. A pap az oltárnál lehunyta a szemét, s megrázta a fejét. Tátott szájjal néztem Bobby atyára, képtelen voltam elrejteni a szememben tükröződő megdöbbenést. – A nővérek könnyű célpontok – súgta Bobby atya, majd rám kacsintott és elmosolyodott. ***
A Pokol Konyhájában a viselkedésnek íratlan szabályai voltak, amelyeket akár erőszakkal is betartattak. A hierarchia az ír és olasz tömegek helyi tagjaitól haladt lefelé a Puerto Ricó-i illegális fogadásszervezők és helyi uzsorások laza szövetségéig, illetve a szervezett bandák csoportjaiig, amelyeket pénzbeszedésre vagy lopott áru átvételére béreltek fel. A barátaim és én a létra legalsó fokán álltunk, szabadon kószálhattunk és játszhattunk a környéken, csak a szabályokat kellett betartanunk. Alkalmanként felbéreltek minket is egyszerűbb feladatokra, általában pénzt kellett elvinnünk egyik helyről a másikra. A személy elleni erőszak tilos volt a környéken, s amikor nagy ritkán mégis megtörtént, a kiszabott büntetés súlyos volt, sőt esetenként végzetes. Az idősebbeket segíteni kellett, nem bántani. A környék támogatásra szorult, nem fosztogatásra, A bandák nem kényszeríthették belépésre azt, aki nem akart csatlakozni. A drogot nem nézték jó szemmel, a függőket kiközösítették, s egyöntetűen kerülendő veszteseknek kiáltották ki őket. Annak ellenére, hogy az itt élők gyakran aggresszívan viselkedtek, a Pokol Konyhája New York egyik legbiztonságosabb környéke volt. Az idegenek félelem nélkül jártak az utcán, fiatal párok sétáltak nyugodtan a West Side mólóin, s az unokáikkal sétáló nagyapáknak sosem kellett a hátuk mögé pillantaniuk. Az ártatlanság lakott itt, s a korrupció irányított. Nem volt utcai lövöldözés, sem gyilkosság – legalábbis ok nélkül. Azok a férfiak, akiknek fegyverük volt, túlságosan is tudatában voltak hatalmuknak. A crack még nem ütött be, kokainra pedig nem volt pénz. Gyermekkoromban a heroin volt a leggyakoribb szer, s a néhány fiatal és tanulékony kemény függő leginkább készpénzből és piti tolvajlásból fedezte szükségleteit. A drogot nem a kerületben vették meg, mert a dílereket nem látták szívesen a Pokol Konyhájában. Akik nem vették komolyan a szóbeli figyelmeztetést, s azt kövér vénemberek morgásának tulajdonították, az életükkel fizettek. Az egyik legélénkebb gyermekkori emlékem, hogy egy esős éj-
szakán egy utcai lámpa alatt állok, fogom apám kezét, s nézek felfelé egy halott arcára. Egy kötélen lógott, az arca felpuffadt, kezét hár tul összekötözték. Egy felsőbb kerületből származó díler volt, heroint osztott a Pokol Konyhájában. Egy csomag megölte egy Puerto Ricó-i szerencsejátékos tizenkét éves fiát. Az volt a díler utolsó csomagja *** A barátság a környéken éppoly fontos volt, mint a lojalitás. A barátok magabiztosságot és a valakikhez való tartozás érzését nyújtották A barátokban jobban meg lehetett bízni, mint a családban. A Pokol Konyhájában a gyerekek otthoni élete szabályok nélkül, küzdelmesen zajlott. Kevés idő jutott a kötődésre, nem sok figyelmet fordítottak a törődésre, s örömeikre csak néhány pillanatot áldozhattak. Azokat bizony nekünk is másutt kellett keresnünk: rendszerint az utcán, barátok társaságában: velük el lehetett nevetgélni, buta vicceket mesélni, sértéseket és könyveket cserélgetni, sportról és filmekről beszélgetni. Még a titkokat és bűnöket is meg lehetett osztani, valamint meg lehetett velük vitatni olyan rendkívül fontos gyerkőctémákat, mint például az, hogy milyen érzés megfogni egy lány kezét. A Pokol Konyhájában kemény volt az élet. Barátok nélkül még keményebb. A legtöbb kölyöknek szerencséje volt, talált legalább egy embert, akire számíthatott. Én hármat találtam. Mindannyian idősebbek, valószínűleg bölcsebbek, de biztosan okosabbak voltak nálam. Korai éveimből nincs is olyan emlékem, amelyből hiányoznának. Minden boldog pillanatomnak részesei voltak. Nem voltam elég kemény ahhoz, hogy beálljak egy bandába, s nem is kerestem a bajt, mint ők. Ahhoz viszont túl beszédes és nyitott voltam, hogy magányos farkas legyek. Egy felnőtt világban kellett élnem és túlélnem, de érdekelt minden, ami a legtöbb kölyköt: többet tudtam a Három balekról vagy akár Shemprol, mint az utcai bandákról. Jobban érdekelt, ha a Yankees túladott egy játékoson
vagy épp szerzett egyet, mint a lövöldözés három épülettel odébb. Azon járt az eszem, miért nem csinál több filmet James Cagney, vagy hogy van-e jobb zsaru az országban a Rendőr jelvény Jack Webbjénél. Egy olyan környéken, ahol nem volt utánpótlás, azon dolgoztam, hogy olyan csavart labdát tudjak dobni, mint Whitey Ford. Mivel a környék lakásaiban nem nagyon lehetett könyvre bukkanni, elolvastam az összes kalandregényt, amelyet csak a helyi könyvtárban fellelhettem. Mint a legtöbb korombeli fiú, én is alkottam egy világot magamnak, s olyan figurákkal népesítettem be, akiket könyvekből, a sport és a filmek világából vagy a televízióból ismertem. Ε világ fiktív alakjai ugyanolyan valóságosak voltak számomra, mint akikkel nap nap után találkoztam. Ebben a világban az kapott helyet, aki hozzám hasonlóan gondolkodott, aki utálta a Disneyt, de rajongott a Red Skeltonért, aki bármikor elcserélt egy tölcséres Mister Softee-t egy Jó Vicc csokira, aki azért ment el a Ringling testvérek cirkuszába, mert remélte, hogy az idegesítő kölyök, akit kilőnek az ágyúból, végre a háló mellé esik, s aki azt találgatta, hogy a környékbeli rendőrök miért nem hasonlítanak jobban a Motoros Zsaru Lee Marvinjára. Három barátomnak volt helye ebben a világban. *** Egy ebéd alkalmával barátkoztunk össze. Egy délután híre ment, hogy három profi birkózó – Klondike Bill, Bo Bo Brazil és Haystack Calhoun – az Ötvenegyedik utcai Holiday Innben ebédelnek. Odarohantam, s ott találtam Michaelt, Johnt és Thomast. Kint álltak, leskelődtek befelé az étterem ablakán, s nézték, hogy nyelik a hatalmas fickók az óriási szendvicseket és pitéket. Ismertem a srácokat az iskolaudvarról, meg a környéken is láttam már őket, de ahhoz, hogy közeledjem hozzájuk, túlságosan be voltam gyulladva. A birkózók látványára viszont elszálltak az efféle megfontolások.
– Meg se rágják, csak nyelik – ámuldozott John. – Ekkora fickóknak már nem is kell rágniuk – vetette oda Tommy. – Haystack minden este négy szelet húst vacsorázik – mondtam, miközben Michael mellett próbáltam az ablakhoz furakodni. – Minden este. – Mondjál valamit, amit még nem tudunk – suttogta Michael, szemét le sem véve a birkózókról. – Na, odamegyek és leülök hozzájuk – szóltam lazán. – Ha akartok, jöhettek ti is. – Ismered őket? – kérdezte John. – Még nem. Besétáltunk az étterembe, s a birkózók asztala felé tartottunk. Éppen beszélgetésbe merültek, étvágyukról csak üres tányérok és poharak tanúskodtak. Amikor megláttak bennünket, felénk fordultak. – Eltévedtetek, kölykök? – kérdezte Haystack Calhoun. Haja és bozontos szakálla hosszúra nőtt, s akkora kezeslábas volt rajta, amellyel egy díszebéden is letakartam volna az asztalt. A birkózómagazinok cikkeiben az állt, hogy körülbelül 280 kiló, s azon csodálkoztam, hogyan fért egyáltalán az asztal mellé. – Nem – feleltem. – Akkor mit akartok? – kérdezte Klondike Bill. A haja és a szakálla sötétebb és erősebb volt, mint Calhouné, súlya nagyjából feleannyi lehetett, így ő volt a második legnagyobb ember, akit életemben láttam. – Sokszor láttuk birkózni magukat – mondtam. Aztán hátrafelé intettem, a többiekre. – Én is, meg ők is. – És nekünk szurkoltok? – kérdezte Bo Bo Brazil. Izmosabb volt a társainál, fénylő fekete fejével és tiszta, csillogó szemeivel olyan volt, mint egy kőszobor, ahogy az ablak mellett támaszkodott. Bo Bo egyik híres mozdulata a koponyatörő lefejelés volt, olyan fegyver, amellyel nemegyszer megbénította ellenfeleit. – Nem – válaszoltam.
– Miért nem? – kérdezte Calhoun azonnal. – Mert maguk általában a jó fiúkkal verekszenek – mondtam, miközben lassan izzadni kezdett a tenyerem. Haystack Calhoun felemelte egyik óriási kezét az asztalról, s a vállamra tette, de körbeérte a nyakamat is. Puszta súlyától remegni kezdett a lábam. A száján keresztül lélegzett, szinte köpte a szavakat: – A barátaid is így gondolják? – Igen – mondtam, nem hagyva időt a válaszra, – Mi mind maguk ellen szurkolunk. Haystack hangosan felnevetett, csak úgy rengett rajta a háj, szabad kezével az asztalt csapkodta. Klondike Bill és Bo Bo Brazil is csatlakozott hozzá. – Hozzatok pár széket, srácok – mondta Calhoun, majd egy pohár vízzel öblítette le a nagy nevetést. – Üljetek le egy kicsit. Több mint egy órát töltöttünk a társaságukban, mind ott szorongtunk az asztal körül, meghívtak bennünket egy-egy cseresznyés pitére meg csokoládés shake-re, s birkózósztorikkal szórakoztattak. Nem volt olyan érzésünk, hogy sok pénzt keresnek, és sebhelyes arcuk, karfiolfülük láttán tudtuk, hogy az ő életük sem könnyű. De a sztorijaikból sütött a gazdagság, meg az izgalom, hogy körbejárják az ország arénáit, ahol az emberek minden este azért fizetnek, hogy nekik fújoljanak vagy éljenezzenek. Zöldfülűek voltunk, s jobb ötletnek látszott birkózónak lenni, mint beállni egy vándorcirkuszba. – Aztán van-e ma estére jegyetek, piskóták? – kérdezte Haystack, miközben odaintette a pincérnőt. – Nincs, uram – mondta John, a pite utolsó morzsáit piszkálva. – Akkor mozgassátok át magatokat a jegykiadóhoz este hétkor – mondta az óriás, s lassan kipréselte magát az asztal mellől. – Hét harminckor már a ring mellett ültök. Kezet ráztunk, a miénk eltűnt hatalmas markukban; mindent megköszöntünk, s tisztelettel néztünk fel rájuk, ahogy mosolyogtak, meg barackot nyomtak a fejünkre.
– Ne okozzatok csalódást! – figyelmeztetett Klondike Bill kifelé menet. – Szeretnénk, ha tisztán és hangosan fújolnátok ma este. – Ne aggódjon, nem hagyjuk cserben! – felelt Tommy. – Meg is dobálhatjuk magukat, ha akarják – szólt John is előzékenyen. Az asztal mellett álltunk, néztük, ahogy a három hatalmas ember kicsiket lépdelve kisétál a Tizedik sugárútra, s elindul a Madison Square Garden felé, ahol már fehéren világítottak a tömött aréna fényei. *** Én voltam a legfiatalabb mindünk közül, három évvel, a barátaim mégis egyenrangúként bántak velem. Annyi mindenben hasonlítottunk egymáshoz, hogy miután befogadtak, sosem említették a koromat. A befogadás legbiztosabb jele az volt, hogy egy héttel az első találkozásunk után már becenevet is kaptam. Shakespeare-nek hívtak, mert mindig könyv volt nálam. Mindannyian egykék voltunk, nehéz házasságok egyetlen gyümölcsei. Apám, Mario, hentes volt, a szakmát a börtönben tanulta; másodrendű emberölésért öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztésre ítélték, amelyből hat évet le is töltött. Az áldozat az első felesége volt. Verekedéseik anyámmal, egy csendes, dühös, imádkozásba menekülő asszonnyal, legendásak voltak a környéken. Apám híres kölcsönkéregető volt, azt a keveset, amit keresett, szerencsejátékra szórta, s még azt is elköltötte, amit meg sem keresett. Arra azonban mindig volt pénze és ideje, hogy jégkrémet és üdítőt vegyen nekem és a barátaimnak, ahányszor csak meglátott az utcán. Úgy tűnt, jobban érzi magát gyerekek között, mint a felnőttek világában. Ahogy nőttem, megmagyarázhatatlan okból mindig attól féltem, hogy apám egy napon örökre eltűnik, elmegy, s nem tér vissza többé. Talán az táplálta ezt a félelmet, hogy gyakran nem lakott otthon anyámmal; ilyenkor hetekig nem hallottam felőle. Michael a tizenkét évével a legidősebb volt közöttünk. Apja,
Devlin Sullivan építőmunkásként dolgozott, harcolt Koreában, s jutalmul egy fémlemezt kapott a koponyájába. Mr. Sullivan mindig mérgelődött, mocskos szájú, kortyondi ember volt. A magas, deltás, munkában megerősödött férfi nem jött ki a feleségével, időnként hetekig a szeretőivel élt, akik elitták a pénzét, aztán kidobták. Michael édesanyja, Anna, mindig visszafogadta, s megbocsátotta tévelygéseit. Michael sosem beszélt az apjáról, nem úgy, mint én, s amikor néha együtt láttam őket, úgy látszott, kényelmetlenül érzi magát. Szülei házassága bizalmatlanságot ébresztett benne a környék erős házassági, családi és vallási hagyományai iránt. Ő volt közöttünk a realista, gyanakodva figyelte az embereket, senki szavában nem bízott, akit nem ismert. Michael volt az, aki nem hagyta, hogy elszánjunk. Komoly, már-már zord külsejét becsületessége ellensúlyozta. Soha nem tett olyat, amivel zavarba ejtett volna bennünket, s ezt ő is megkövelte tőlünk. Nem tréfálkozott a gyengébbek rovására, s mindig megvédte azt, akiről úgy hitte, nem tudja megvédeni magát. Ez volt a hajthatatlan értékrend az általa olvasott-látott könyvekben-filmekben. Egyszer láttam, hogy majdnem elsírta magát a Camelot című musical végén, Lancelot árulása miatt. A három testőr közül a hányatott sorsú Aramis volt a kedvence, s amikor tévésorozatokat vagy filmeket játszottunk el, mindig ő választotta a vezér szerepét, Vic Morrow-t a Combatból vagy Eliot Nesst az Érinthetetlenekből. Michaelt nehezebb volt megnevettetni, mint a többieket. Ő volt a mi bátyánk, s ebben a szerepben bizonyos fokú érettséget kellett mutatnia. Közülünk elsőként neki volt állandó barátnője, Carol Martinez, egy félig ír, félig Puerto Ricó-i lány, aki a Negyvenkilencedik utcában lakott. Michael ugyanakkor utolsóként tanult meg biciklizni a csapatból. Amikor fiatalabb volt, Pöttyösnek csúfolták az arcán és kezén levő szeplők miatt, de nem túl gyakran, mert utálta ezt a nevet, s a szeplői is elhalványultak a pubertáskor elején. Michael volt az is, aki távol tartotta a környékbeli idősebb, rob-
banékony fiúkat, sokszor csak egy mozdulattal vagy pillantással. Ezzel megerősítette vezető szerepét; ezt a címet elfogadta, de sosem ismerte volna el. Egyszerűen ez volt az ő szerepe, ez a hely számára volt fenntartva. Gyerekkori éveink idején Tommy Marcano apja Atticában tartózkodott, New York állam északi részén, ahol fegyveres rablásért kiszabott hétéves börtönbüntetését töltötte. Billy Marcano profi bűnöző volt, sosem avatta be az ügyeibe feleségét, Marie-t. Mint a környékbeli anyák legtöbbje, Marie is mélyen vallásos volt, szabadidejében is az egyházközség papjainak és szerzetesnővéreinek segített Míg férje börtönben ült, hű maradt hozzá, sőt munkát is vállalt: portás lett egy illegális fogadóirodában. Tommynak nagyon hiányzott az apja, minden este lefekvés előtt levelet írt neki. A farzsebében hordott gyűrött fényképet, amely róla és az apjáról készült, s naponta számtalanszor elővette. Ha Michael volt a csoport esze, Tommy volt a lelke. Mindenét jószívűen megosztotta, sohasem láttuk irigynek, ha más ajándékot kapott, vagy valami szerencse érte. Az utcán csak Vajasnak hívtuk, mert vajat kent mindenre, amit evett, s akkor látszott a legboldogabbnak, amikor az egyik kezében friss zsömlét, a másikban meg egy bögre forró csokit szorongathatott. Szégyenlős volt, kerülte a figyelmet, mégis velünk játszott olyankor is, amikor azon versenyeztünk, ki tud nagyobb sértést vágni a másik fejéhez. Ha Tommyra gondolok, mindig mosolyogni látom, ahogy csillogó szemmel nevetett akkor is, ha ő volt a tréfa célpontja. Csak akkor látszott szomorúnak, amikor apámmal voltam, ezért mindig megpróbáltam őt is bevonni, ha az öregemmel terveztünk valamit. Apám, aki legalább úgy szeretett enni, mint Tommy, rendszerint kötélnek állt. Ha ez megtörtént, a mosoly gyorsan visszatért a barátom arcára. Míg Michael idősebbnek tűnt a koránál, Tommy sokkal fiatalabbnak látszott tizenegynél. Úgy kereste az emberek kedvét, olyan előzékeny volt, akár egy kisfiú. Sebesen pörgött a nyelve, mestere
volt a visszavágásnak, és sosem felejtette el a vicceket. Még csínytevéseiben is kitetszett az ártatlansága. Tommy sohasem akart vezér lenni, kényelmetlenül nagy terhet jelentett volna számára. Természetéhez jobban illett, hogy egyetértsen, figyeljen, s mindig nevessen. Veleszületett képessége volt a barkácsoláshoz: vagy egy félrehajított fadarabon dolgozott, vagy valami régi csövet bütykölt, amelyből aztán kisvonat vagy éppen rozzant furulya született. Ezeket nem tartotta meg, és sohasem fogadott el pénzt értük. A legtöbbet elküldte az apjának a börtönbe. Sohasem mondták neki, hogy az apja megkapta őket, ő pedig sohasem kérdezte. John Reillyt az anyja nevelte, egy csinos nő, akinek a templomon, a munkáján (jegyszedő volt az egyik broadwayi színházban) és a fiúin kívül nem sok egyébre maradt ideje. John apja piti gengszter volt; New Jerseyben lőtték agyon, amikor egy páncélautót akart kirabolni, alig egy héttel azután, hogy a fia megszületett. John semmit sem tudott róla. – Nem voltak képek – mondta nekem egyszer. – Sem esküvői fotók, sem katonaruhás fényképek. Senki nem beszélt róla, a nevét sem említették. Mintha nem is létezett volna. Johnt anyja különböző pasijai szoktatták fegyelemre, olyan férfiak végtelen sora, akik csak egyféleképpen tudtak kezelni egy fiút. John ritkán beszélt a verésekről, de mindannyian tudtunk róluk. Bár csak négy hónappal volt fiatalabb Michaelnél, ő volt a legkisebb a bandában. Gróf volt a beceneve, mert rajongott a Monte Cristo grófjáért; nekem is ez volt a kedvenc könyvem. John pimasz is tudott lenni, s neki volt a legjobb humorérzéke mindőnk közül. Szerette a vígjátékokat, s órákig tudott vitatkozni azon, hogy a Three Stooges tehetséges komédiásokból állt-e, vagy csak egy csapat egymást összeverő baromból. Ő volt a csapat szíve, ártatlan, akit erőszak vett körül, amelyet nem tudott megakadályozni. Jóképűbb volt, mint bármelyikünk, gyakran egy mosollyal és egy kacsintással kivágta magát a bajból. Szeretett rajzolni, vitorlásokat és sétahajókat skicceit sötét ceruza-
val finom papírlapokra. Egész délutánokat töltött a mólónál, galambokat etetett, nézte, ahogy a hullámok a dokkhoz csapódnak, s szí nes rajzokat készített az óceánjárókról, a fedélzetet a környék is merős arcaival népesítve be. Született komédiás volt, úgy rendelt pizzát, mint John Wayne úgy kölcsönzött könyvet a könyvtárból, mint James Cagney, vágj úgy beszélgetett a lányokkal az iskolaudvaron, mint Humphrey Bogart. Ilyenkor mindig megjelent az emberek arcán a várt mosoly John pedig elégedetten sétált tovább, mint aki jól végezte dolgát Tréfái pajzsként szolgáltak, hogy eltakarják otthoni életének fajdal mát. Soha nem próbált fájdalmat okozni, abból mindennap volt ré sze épp elég. Johnnak sokkal inkább szüksége volt a mosolyra mint bármelyikünknek. Egymásban találtuk meg azt a nyugalmat és biztonságot, ame lyet másutt nem lelhettünk meg. Bíztunk egymásban, s tudtuk, egyi künk sem lesz soha áruló. Nem volt egyebünk – sem pénz, sem bi cikli, se nyári tábor, se vakáció. Egymáson kívül semmink sem volt. Nekünk csak ez számított, semmi más.
3 A katolikus egyház fontos szerepet játszott az életünkben. A Szent Szív-templom volt a környék központja, semleges találkozóhely, békés szentély, ahol meg lehetett vitatni a problémákat, le lehetett csendesíteni a háborgó kedélyeket. Állandóan láthattuk a papokat és az apácákat, akik, ha tiszteletünket nem is, de figyelmünket feltétlenül kivívták. A barátaim és én a Szent Szív Gimnáziumba jártunk a Nyugati Ötvenedik utcában, a 111. számú rendőrőrssel szemben levő, nagy, vörös téglás épületbe. A szüléink havi két dollár tandíjat fizettek, s minden reggel útnak indítottak bennünket a kötelező egyenruhában: gesztenyebarna nadrág a fiúknak, a lányoknak szoknya, fehér ing, s feltűzhető piros nyakkendő. Az iskola állandó gondokkal küzdött, amelyekből a tanszerhiány még elhanyagolhatónak bizonyult. Legtöbbünknek erőszakos családi háttere volt, így magunk is hajlamosak voltunk az erőszakra, a játszótéri verekedések mindennapos látványt jelentettek. A verekedések legtöbbször valami vélt sérelem miatt törtek ki, vagy mert valaki megszegett egy íratlan szabályt. A diákok főleg etnikai alapon szerveződő klikkekbe tömörültek, ami tovább növelte az amúgy is fennállt feszültséget. A bizonytalan etnikai csoportok mellett a tanároknak szembe
kellett nézniük a nyelvi akadályokkal és a túlzsúfolt osztályok jelentette problémával. Harmadik osztály után nemek szerint választották külön a tanulókat, a nővérek tanították a lányokat, az atyák és a testvérek pedig a fiúkkal foglalkoztak. Egy átlagos osztály harminckét diákból állt, akiknek a fele otthon egyáltalán nem beszélt angolul. Hogy segítsenek a családjukon, sok gyerek vállalt munkát iskola után, így még kevesebb idejük maradt arra, hogy a házi feladattal törődjenek. Nem sok tanárt érdekelt a munkája a három órai csengetés után. Persze, mint minden iskolában, itt is akadt egy maréknyi elszánt ember, aki nem sajnálta az időt a korrepetálástól, s attól, hogy táplálja valakiben egy tantárgy iránti érdeklődést, vagy olyan célt jelöljön ki egy diáknak, amely túlmutat a környék határain és lehetőségein. Nick Kappas testvér órákat töltött velem iskola után, hogy türelmesen angolra tanítgasson, amelyet otthon nem tanítottak, lévén a szüleim olaszul beszéltek. Jerry Martin atya, egy déli, színes bőrű pap hívta fel a figyelmemet a Pokol Konyháján túl dúló gyűlöletre és előítéletre. Andrew Nealon atya, egy idős, erős bostoni akcentussal beszélő pap táplálta az amerikai történelem iránti érdeklődésemet. S végül Robert Carillo atya, bajtársam a kereplős csínyben, a klérus egyetlen tagja, aki a Pokol Konyhájában született és nőtt fel, Bobby atya, ahogy a környékbeli kölykök hívták, harmincas évei közepén járó, magas, izmos, atlétatermetű férfi volt, ránctalan arcát vastag, sötét, göndör haj keretezte. Ő orgonált a vasárnapi misén, osztotta be a ministránsokat, tanított ötödikben, s mindennap két órát kosarazott az iskolai játszótéren. A legtöbb pap a szószékről szeretett prédikálni; Bobby atya pedig inkább egy az egy elleni kosarazás közben beszélt. Ő volt az egyetlen pap a környéken, aki miatt jobban igyekeztünk, s aki mindig segített, ha valami problémánk volt. Bobby atya mutatta meg nekem és barátaimnak Arthur Conan Doyle, Victor Hugo és Stephen Crane műveit, tovább táplálva bennünk az írott szó iránti szenvedélyt. Olyan szerzőktől választotta a regényeket és novellákat, akikkel azonosulni tudtunk, s akik, ha rö-
vid időre is, kiszabadítottak bennünket az otthon dúló háborúságból. Tőle hallottunk először olyan könyvekről, mint A nyomorultak, Egy fa nő Brooklynban és Harangot Adanónak, meg arról, hogy ezek a művek a családi bajokat távol tartó lámpást kínálnak. Könnyen utat talált hozzánk, hiszen ő is hasonló körülmények között nevelkedett. Tudta, mit jelent álomra lelni a rettegés takarója alatt. Más papok nem annyira törődtek velünk. Sokan átvették a szülők modorát, erőszakot alkalmaztak, hogy betartassák az iskolai szabályokat. Az 1960-as évek katolikus iskolarendszerében elfogadott volt a testi fenyítés. A klérus nagy részével a szülők egyetértettek abban, hogy úgy kezeljenek bennünket, ahogyan a legjobbnak látták. Az atyák és a testvérek zöme vastag bőrszíjakat tartott az asztal legfelső fiókjában. Az apácák a vonalzót kedvelték inkább. Az összezárt ujjak és a fájó ütések gyakori látványok voltak az osztályteremben. Senki nem használta ezt az erődemonstrációt buzgóbban, mint Gregory Reynolds testvér, egy kopasz, középkorú ember, akinek tokája a sörhasát verdeste. Mindig a kezében tartotta a bőrszíjat, ahogy fel-le járt a padsorok között, s a legkisebb provokációra lengetni kezdte. Egy hiányzó házi feladatért négy-négy kemény ütés járt mindkét kézre. A késésért kettő. Egy mosoly, egy vigyor, egy rossz irányba vetett pillantás elég volt, hogy dühe fellobbanjon, s a bőrszíj máris egy arcon vagy kézen csattant. Reynolds testvér dühös ember volt, frusztrációit az ital táplálta, s az, hogy tudta: nem képes megfelelni hivatásának. Mindannyian megtapasztaltuk a szíja okozta fájdalmat. A barátaimmal ezzel is úgy birkóztunk meg, ahogy az összes többi nehézséggel: humorral, csínytevésekkel, aranyköpésekkel. Ha már megverni nem tudjuk őket, gondoltuk, legalább nevessünk rajtuk. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Reynolds testvérnek több vizeslufi esett a fejére, több meg nem rendelt pizzát vittek ki hozzá, több sála, kesztyűje, kalapja tűnt el az irodájából, mint bármely más papnak a Pokol Konyhája történetében. Mindig bennün-
ket gyanúsított, de nem volt bizonyítéka. Egy nap azonban megkapta tőlem a bizonyítékot egy életre. Unatkoztam. A matekóra fele hátravolt, s úgy látszott, soha nem ér véget. Hogy múljon az idő, hátranyúltam, leszedtem egy kis havat az ablakpárkányról, s gyúrtam egy hógolyót. Az utolsó sorban ültem, a ruhásszekrény mellett. Fogadtam egy kovászos uborkába egy Hector Mandano nevű Puerto Ricó-i sráccal, hogy a helyemről egy csavart dobással kidobom a hógolyót a bal oldali első nyitott ablakon. Az ablakokat minden órán nyitva tartották, tekintet nélkül az időjárásra, mert a tanárok úgy gondolták, a friss levegő ébren tartja a diákokat. Mi nem tiltakoztunk, főleg a hideg téli hónapok alatt nem, amikor olyan hőség volt az épületben, hogy a legtűrőképesebb diák is izzadságtócsában ücsörgött. Reynolds testvér háttal állt nekem, éppen a táblára írt fel valami egyenletet. Egy-két méternyire állt a nyitott ablak mellett. Mivel kétely nélkül hittem a csavart dobásaimban, s mivel bármit megtettem volna egy kovászos uborkáért, eldobtam a hógolyót, azzal a meggyőződéssel, hogy arra repül, amerre kell. Whitey Ford nem igazán lett volna elégedett a dobásommal. A hógolyó nemcsak hogy nem csavarodott, ellenkezőleg, felgyorsult rakétaként közeledett Reynolds testvér feje felé. Olyasfajta loccsanással landolt a tarkóján, amilyet azelőtt csak rajzfilmekben hallottam. Az egész osztály visszafojtotta a lélegzetét. Egyetlen reményem az volt, hogy a hógolyó ütésétől talán agyvérzést kap. De mégsem. Reynolds testvér úgy száguldott a padsorok között, mint egy elszabadult bika, lengette a bőrövet, s az ártatlanokat: csapkodta, miközben felém, a bűnös felé közeledett. Dühödten és zavarodottan támadt rám, ütötte a kezem, a fejem, a testem, addig korbácsolt, míg kimerülten térdre nem esett. De bármit tett is, nem tudta elnyomni a hullámokban feltörő kacagást, amely egyre hangosabb lett, ellensúlyozva minden fájdalmamat. Reynolds testvért, ahogy lángba borult arccal, dühtől kigúvadó szemmel sepri le a havat a tarkójáról, miközben a felháborodástól
meg sem tud szólalni, soha nem fogom elfelejteni, miként az osztály nevetését sem azon az unalmas, téli napon. A testvér nem egészen két évvel az eset után hunyt el, a beteg szíve meg a túl sok pia miatt. A virrasztáskor a nyitott koporsót virágok és gyászolók vették körül, s valaki a terem hátuljában megint felhozta a sztorit a hógolyóról, amely valahogy nem akart csavarodni. S megint felhangzott a nevetés.
4 A Szent Szív templom csendes volt, csak a mennyezeti lámpák világították meg a hosszú padsorokat. Leghátul hét nő és három férfi ült, kezüket imára kulcsolva várták a gyónást. A barátaimmal sok időt töltöttünk ebben a szép kis templomban, amelynek közepén márványoltár díszelgett. Valamennyien ministránsok voltunk, a vasárnapi és alkalmanként a hétköznapi miséken is segítettünk. Elvárták, hogy a temetéseken is ott legyünk, s a füstölőből sötét felhőket eregessünk a környékbeliek koporsója felett. Mindenki gyászmisén akart ministrálni, mert ilyenkor három dollár ütötte a markunkat, s ha az ember elég komor képet vágott, még többet is be lehetett zsebelni. Ezenkívül hetente egyszer templomba mentünk, vagy néha többször, ha Bobby atya megkért, hogy kísérjük el valamelyik idősebb atyát a parókiáról a hétköznap esti szentmisére. Máskor csak bementem, s órákig elüldögéltem egyedül vagy valamelyik barátommal. Szerettem az üres templom illatát és hangulatát, ahogy körülvettek a szentek szobrai és a festett üvegablakok. Nem is annyira imádkozni mentem oda, mint inkább megnyugodni, valamelyest elhúzódni a világ történéseitől. John és én többször mentünk, mint a többiek. Csak mi ketten gondolkoztunk azon is, hogy esetleg papok leszünk; ez az ötlet azért látszott vonzó-
nak, mert garantált kiutat jelentett volna arról a környékről – a lottóötös katolikus megfelelője. Ahhoz még túl fiatalok voltunk, hogy a cölibátus kérdését boncolgassuk; az idő java része afölötti nyugtalanságban telt, hogyan is festhetünk római gallérban. Johnnal a papok hatalma érdekelt bennünket: misét mondhatnak, temethetnek, újszülötteket keresztelhetnek, szerelmeseket adhatnak össze, s ami a legjobb, egy sötét fülkében ülve hallgathatják, ahogyan az emberek meggyónják minden bűnüket. Számunkra a gyónás szentsége az árulás és ármány titkos világába való belépést jelentette, ahol az emberek nyíltan megvallottak sötét gazságaikat és szennyes vágyaikat, s mindezt a jámborság és a titoktartás leple alatt. Egy gyónás jobb volt, mint a legjobb könyv, izgalmasabb, mint a leglebilincselőbb film, hiszen a bűnök igaziak voltak, s elkövetőiket valóban ismertük. Ebben részt venni túl nagy kísértés volt ahhoz, hogy ellen tudjunk állni. Két-két gyóntatófülke volt a Szent Szívben, mindkét oldalon a fal mellett, a hátsó sorokhoz közelebb. Valamennyit nehéz lila függönnyel vették körül. A két fülke közötti vastag faajtó belülről záródott. Két kis faretesz, mögötte sűrű háló, s a pap, hacsak el nem nyomta az álom, máris hallgathatta nyája bűneit. Minden szombat délután háromtól ötig járultak a hívek a fülkékhez. Ott aztán fény derült minden szitokra, valamennyi bűnre, amit tettek, mondtak vagy gondoltak a héten. Szombatonként nem volt jobb hely ennél az egész Pokol Konyhájában. Johnnal minden szombat délután ott ültünk a templomban. Tudtuk, hogy az idős, törődött és nagyothalló Tim McAndrew atya az első órát mindig az oltárhoz legközelebb eső fülkében tölti. McAndrew atya hajlamos volt a legkeményebb penitenciát kiszabni a legbocsánatosabb vétségekre is, akár hallotta a gyónást, akár csak hallani vélte. Különösen szigorú volt a gyerekekkel és a férjes aszonyokkal. Az örikielégítésért például tizenkét Üdvözlégy és hat Miatyánk járt. Néhány alkalommal, s mindig az én követelésemre, Johnnal belopóztunk a szemközti gyóntatófülkébe, bezártuk az ajtót, s olyan
bűnöket hallgattunk, amelyekről azelőtt csak olvastunk. El sem tudtuk képzelni, milyen büntetés járna azért, ha lebuknánk, de biztos kisebb, mint az öröm, hogy kihallgathattunk a szomszédok dicstelenségeit. A hideg falhoz préselődve ültem a második fülkében, mellettem John Reilly, a Gróf. – Ember, ha elkapnak, ezért máglyára küldenek – súgta a fülembe. – Mi van, ha anyáink vannak odabenn? – kérdeztem. – Mi van, ha a végén az ő gyónásukat hallgatjuk ki? – Vagy valami annál is rosszabbat. – Például? – Én annál rosszabbat nem tudtam elképzelni. – Például egy gyilkosságot. Mi van, ha valaki bemondja, hogy megölt valakit? – Nyugi – mondtam, s próbáltam magabiztosnak látszani. – Csak annyit kell tennünk, hogy hátradőlünk, figyelünk, s el ne felejtsd, nem röhöghetsz! Három után tíz perccel két nő felállt a hátsó sorban, s az első fülke felé indultak, hogy meggyónjanak valakinek, aki nem is hallja őket. A fülke két oldalához léptek, elhúzták a függönyt, letérdeltek, s várták, hogy az atya elhúzza a fareteszt. Pár másodperc múlva a mi fülkénk két oldalán is elkezdődött a mozgolódás. – Figyelem! – mondtam –, felkészülni! – Isten segedelmével – fohászkodott John, s keresztet vetett. Jobbról egy férfi reszelős köhögése hallatszott, aztán az, ahogy letérdel, s a kis párkányra könyököl. Rágózott és mélyeket lélegzett, míg várta, hogy elhúzzuk a lemezkét. – Ismerjük? – kérdezte John. – Csönd! A másik oldalon egy nő tüsszentett, majd hallottuk, ahogy a táskájában zsebkendő után kutat. Kifújta az orrát, megigazította a ruháját, s várt. – Melyiket?
– A fickót – mondtam, s már el is húztam a jobb kéz felőli reteszt. Megpillantottuk a férfit: vastag száját, nagy orrát, borostás állat csak a háló választotta előlünk, éreztük lélegzete melegét. – Áldj meg, atyám, mert vetkeztem – mondta, imára kulcsolva kezét. – Utoljára két évvel ezelőtt gyóntam. John a vállamba markolt, én meg próbáltam csillapítani lábaim remegését. Egyikőnk sem szólalt meg. – Rossz dolgokat tettem, atyám. És bánom mindet. Szerencsejátékra meg a lovira szórom el az albérlet árát. Hazudtam a feleségemnek, meg is legyintettem néha, még a gyerekeket is. Rossz ez így, atyám! Ki kell másznom ebből a gödörből. Mit tegyek? – Imádkozzál – feleltem legmélyebb hangomon. – Imádkoztam atyám, de nem segített. Egy pár uzsorásnak is tartozom. Sok pénzzel tartozom. Segítenie kell, atyám. Ide kell jönni, ha segítség kell, nem? Nem mehetek máshová. Már csak ez maradt. Némán ültünk, még a lélegzetünket is visszatartottuk. – Ott van, atyám? – Igen – mondtam. – Tehát akkor? – Három Üdvözlégy – vágtam rá. – És egy Miatyánk. Áldjon meg téged az Úr! – Három Üdvözlégy! – emberünk felháborodott. – Mire megyek azzal? – A lelkedért mondd! – Bassza meg a lelkem! – A férfi most már szinte kiabált. – És baszd meg te is, rohadt ingyenélő! A fickó felállt, elrántotta a jobb oldali függönyt, s kiviharzott a fülkéből, alaposan magára vonva a többi várakozó figyelmét. – Ez jól ment – súgtam Johnnak, aki végre lazított a vállamon levő szorításán. – A nőt már ne – mondta. – Könyörgöm, őt már ne! Húzzunk innen! – Hogyan?
– Ne csináljunk többet! Hadd menjenek át a másik fülkéhez. Gondolják azt, hogy nincs itt senki. – Csináljunk még egyet! – mondtam én. – Ne! Rohadtul félek. – Csak még egyet – kérleltem. – Nem. – Csak egyet. – Egyet – egyezett bele végül – Aztán el innen! – Ahogy mondod. – Esküszöl? – Templomban nem lehet esküdözni! A nő lágy, mély hangján alig suttogott. Arcát fátyol takarta, kezeivel mintha a fülke sötétjére támaszkodott volna, hallottuk, hogy a körmei a fához érnek. – Áldj meg, atyám – kezdte. – Hat hét telt el az utolsó gyónásom óta. Mindketten ismertük, nemegyszer láttuk karon fogva sétálni a Pokol Konyhájának utcáin valamelyik aktuális fiújával. Olyan nő volt, akin apáink mosolyogtak, anyáink meg azt mondták, hogy ne foglalkozzunk vele. – Boldogtalan vagyok, atyám – folytatta a nő. – Azt kívánom, bárcsak ne ébrednék fel reggel. – Miért? – kérdeztem. John ingébe beszéltem, hogy mélyebbnek tűnjön a hangom. – Mert rossz így. Minden, amit teszek, rossz, s nem tudom, hogyan hagyjam abba. – Imádkoznod kell – mondtam megint. – Imádkozom, atyám! Higgye el, imádkozom! Mindennap. Nem használ. – Használni fog – mondtam bölcsen.
– Nős férfiakkal hálok. Családos emberekkel. Reggel mindig azt mondom, ez volt az utolsó. De sosem az. – Egy nap az lesz – mondtam, s láttam, hogy egy rózsafüzért szorongat a kezében. – Sokáig nem várhat – felelte a könnyeit nyelve. – Terhes vagyok. – Ki az apa? – Mondjon egy számot. – Szarkazmusa nem rejthette a hangjában bujkáló szomorúságot. – Mihez kezdesz? – Tudom, hogy atyám mit vár tőlem – jött a válasz –, s tudom, mit kellene tennem. De hogy mit fogok tenni, arról fogalmam sincs. – Van még időd – mondtam, miközben az izzadság már a nyakamon csörgött. – Sok mindenem van, atyám, csak éppen időm nincs. A nő megáldotta magát, s eltette a rózsafüzért a ruhája első zsebébe. Kisimította a haját a szeméből, s felvette a táskáját a földről. – Mennem kell – mondta, majd nagy megdöbbenésünkre hozzátette: – Kösz, hogy meghallgattatok. Jólesett, s tudom, hogy nem jár el a szátok. Két ujjal megkocogtatta a hálót, intett, s elment. – Tudta – szólalt meg John. – Igen. Tudta. – Miért mondta el akkor? – Gondolom, el kellett mondania valakinek. Felálltában John a fülke falának támaszkodott, s a hátával véletlenül kinyitotta a fülke apró fareteszét. Egy ember térdelt odaát, az arcát nem láttuk a hálótól, csak baritonját hallottuk: – Áldj meg, atyám, mert vétkeztem! – És? Azt hiszed, egyedül vagy vele? – vetette oda John, miközben kinyitotta az ajtót, s lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel elhagytuk a fülkét.
5 A lehető legtöbb időt töltöttük az otthonainktól távol. John és Tommy – a Gróf és Vajas – családjának nem volt tévéje, Michael – Pöttyös – pedig semmit nem nézhetett, ha egyedül volt, márpedig legtöbbször egyedül volt. Az én szüleim azonban általában csak ültek, s nézték az esti filmet a kilences csatornán. A környékbeli rádiókat általában olyan adókra hangolták, amelyeken főleg a messzi szülővárosokról, Nápolyról és Belfastról mondtak híreket. Így hát a napi szórakozás nagy részét leginkább az olvasmányaink töltötték ki. Naponta átböngésztük a Daily News hátoldalán a sportrovatot, amelyben a két riporter, Dick Young és Gene Ward kalauzolt végig a baseballháborúk frontvonalain, majd a lap elején található rendőrségi közleményeket olvastuk el. Ami a kettő között volt, átlapoztuk. A Postot sosem vettük meg, mert apáink figyelmeztettek, hogy kommunistaszimpatizáns, a The New York Timest pedig nem lehetett kapni a Pokol Konyhájában. Elolvastuk és megbeszéltük a sztorikat, szidtuk a szerzőt, ha a kedvenc játékosunkat kritizálta, vagy ha kárörvendő volt egy bűnöző lebukásakor. Ami pénzt gyűjtöttünk, mindet Classics Illustrated képregényekre költöttük, türelmesen várva, mikor jön a postás a csomaggal. Amelyeket nem tudtunk megvenni, azokat összelopkodtuk más
városrészek édességboltjaiból. Egész gyűjteményünk volt, az egyik alagsori klubhelyiségünkben őriztük. Volt ott Flash, Vízember, Batman, Superman, Rock őrmester, Zöld Lámpás – mind nagy, gondosan felcímkézett dobozokban, amelyeket még körül is tekertünk ragasztószalaggal, nehogy a füzeteknek baja essék. Nyáron baseballkártyákat gyűjtöttünk, majd egész évben azokat cserélgettük; azokat is rendszereztük, felcímkéztük, s a csapatok sorrendjében cipősdobozokba raktuk. Minden csomaghoz járt egy rágógumi, amelyet félretettük a nyári kupakbajnokság idejére. Akkor aztán a már használt rágóhoz gyertyaviaszt kellett keverni, a mixet beleönteni egy 7Up-os üveg kupakjába, s indulhatott a játék. Egyikőnknek sem voltak könyvei, miként a szüleinknek sem. A könyv luxuscikk volt a Pokol Konyhájában, amelyet kevesen engedhettek meg maguknak, vagy nem is érdekelte őket. A férfiak nagy része csak annyira tudott olvasni, hogy elboldoguljon a futameredményekkel az újságban. A nők olvasmányai imakönyvekre és bulvárlapokra korlátozódtak. Az emberek időpazarlásnak tartották az olvasást. Ha olvasni láttak bennünket, azt gondolták, nincs semmi dolgunk, s ránk sütötték, hogy lusták vagyunk. Számunkra viszont sokat jelentett, hogy eljárhattunk a könyvtárba. A Pokol Konyhájában a közkönyvtár nagy, szürke betonépülete egy bérház és egy édességbolt közé szorult. Két részre volt osztva: a gyerekolvasó a Tizedik sugárútra nézett, s mindig tömve volt. Hátul azonban a felnőttrészleg elég üres és csendes volt ahhoz, hogy elrejtőzhessünk benne. A könyvtárban többen dolgoztak, s jó volt a gyűjteményük is. A féltucatnyi könyvtáros hozzászokott, hogy vendégeik időnként zabolátlanul viselkednek. Vasárnap kivételével mindennap nyitva tartott, mindennap kilenckor kitárultak a súlyos, fekete ajtók. Barátaimmal iskola után jó néhány könyvét elolvastunk ott a hosszú, téli délutánokon, de azért a zűrből is kivettük a részünket. Nevettünk, amikor csendben kellett volna lennünk. Ennivalót vittünk be, ami tilos volt. Néha elaludtunk a székünkön, különösen, ha kemény volt otthon az előző éjszaka. A templomon és az otthonunkon kívül a
könyvtár volt az egyetlen hely, ahonnan nem volt szabad lopni. Nem emlékszem, hogy bárki is elcsórt volna akár egyetlen könyvet is. A csend miatt is odajártunk. Annyi üvöltözést és sikítozást hallottunk, hogy ha nem lett volna valamiféle szentélyünk, megbolondultunk volna. A környéken sokan tényleg megbolondultak. Mi nem. Nekünk ott volt a könyvtár. Bárcsak az otthonunk lett volna ilyen! S mivel kicsit az otthonunk is volt, persze nem csak olvastunk. Néha kissé elszabadult a pokol. * * *
Egy kis faasztalnál ültem a könyvtár hátsó termében a Monte Cristo grófja egy kemény fedeles példányával, s teljesen belemerültem Edmond Dantes belső küzdelmébe, amelyet magányos cellájában vívott. – Gyerünk, Shakes – lökdösött John –, csináld már! – Ma nem – mondtam, miközben letettem a könyvet, vigyázva, hogy tudjam, hol tartottam. – Majd holnap, esetleg. – Miért nem ma? – kérdezte Tommy az asztal másik feléről. – Mert nincs kedvem. Olvasni akarok. – Olvasni mindig lehet – okoskodott John. – Mint ahogy könyveket felborogatni is mindig lehet. – Lefogadom két Flash-képregénybe, hogy ma nem tudod megcsinálni – suttogta John, bemondva a tétet. – Dobok bele két Zöld Lámpást – tódította Michael, s felnézett az ölében tartott National Geographicból. – Az újakat? – kérdeztem azonnal. – Épp a minap szereztem őket. Tommy felé biccentettem: – Hát te? – Mi van velem? – Neked mid van? – Semmim. Csak szeretném látni.
– Tehát akkor? – sürgetett Michael. – Mi lesz? – Mondjatok egy könyvet – sóhajtottam. Pár pillanat múlva elértem a regényrészleg legfelső polcát, kezemben a Moby Dick egyik példányával. John és Tommy álltak őrt, figyelték a könyvtárosok mozgását. Alattam Michael két kézzel tartotta a létrát. – Csak nyugodtan – szólt fel –, biztosan kávéznak. Huszonöt kötet volt a polcon, szerző szerint kategorizálva. A bal oldalon egy tucatnyit kitoltam szélre, miközben a polc közepe felé döntöttem őket. A másik oldalon ugyanígy jártam el, mindegyik könyv az előtte levőre támaszkodott. Középre tettem a Moby Dicket, s úgy intéztem, hogy mindkét oldalról az az egy könyv fogja fel a többi súlyát. Elégedetten szemlélgettem a sort, aztán lemásztam a létrán. – Gondolod, hogy menni fog? – kérdezte Michael. – Tuti – feleltem. – Ki legyen az? – hangzott Tommy kérdése a hátam mögül. – Kin próbájuk ki? – Mondjuk, Kalinskyn – javasolta John, egyik lábát a létrán nyugtatva. – Őt mindenki utálja. – Nem mindenki, úgyhogy őt hagyjuk ki ebből – mondta Michael. – Bocs, Mikey. Elfelejtettem, hogy a papád meg ő.... – Csak válasszatok mást, és kész. – Na és Miss Pippin? – derültem fel. – Jár vele valaki faterja? *** Tommy a pultnál álldogált a nagy terem közepén, s türelmesen várta, hogy Miss Pippin – egy magas, aggodalmaskodó, szőke nő – viszszagyömöszöljön néhány gyerekkönyvet a felső polcra. – Hello – köszönt Miss Pippin, amikor Tommy felé fordult. – Segíthetek? – Nem találok egy könyvet.
– Tudod a címét? – kérdezte a kisasszony, s feltette a szemüvegét. – Vagy hogy ki írta? – A címe Moby Dick – mondta félénken Tommy –, s azt hiszem, valami Herman írta. – Félig eltaláltad. Herman Melville írta, s biztosan gyorsan megtaláljuk. – Szuper – Tommy bólintott egyet, aztán tenyerével a pultra csapott. – És azt tudta, hogy csináltak belőle egy filmet? – Nem, ezt nem tudtam. De a könyv sokkal jobb! – vágta rá Miss Pippin. – Honnan tudja, ha egyszer nem is látta a filmet? – Tudom, és kész – mondta a kisasszony, miközben kijött a pult mögül. – Gyere, megkeressük neked azt a könyvet. – Már megyek is! Miss Pippin a kis létrára támaszkodott, miközben balról jobbra végignézte a polcokat. Mi egy asztalnál ültünk, s csak Michael látta elölről a nőt. John velem szemben ült, s néha egy-egy gyors pillantást vetettünk Miss Pippin profiljára. Valamennyien nagy képeskönyvekbe temetkeztünk, csak a szemünk villogott a borítók mögül. – Úgy látom, nem kereshetted valami sokáig – mondta Miss Pippin Tommynak. – Ott van. Ott fent. – Hol? – meresztette a szemét Tommy. – Nem látom. – Ott ni – mutatott a kisasszony felfelé –, a legfelső polcon. – Elnézést kérek, Miss Pippin. Nem látom, mert az iskolában hagytam a szemüvegemet. – Mióta hordasz te szemüveget? Még sosem láttam rajtad. – Épp most kaptam... – Rendben van, majd én leveszem – mondta Miss Pippin. – De legközelebb ne add fel ilyen gyorsan a keresést. Ne sajnáld az időt, hogy megkeress egy könyvet, ha el akarod olvasni. – Nem fogom. Ígérem. Miss Pippin elindult felfelé a létrán, de egyik kezével lefogta hosszú rakott szoknyáját. Tommy felfelé bámult, hátha megpillant-
ja egy pillanatra a kisasszony kivillanó combját. Michael felém fordult, s rám kacsintott. John messze az arca elé tartotta a könyvet, s hősiesen próbálta elnyomni a vihogását. – Halkabban – súgtam oda. – Már majdnem odaért – suttogta Michael még nálam is halkabban. – Csak pár lépés. – Csak akkor nézzetek fel, ha halljátok. Tommy is elfordította a fejét, amikor látta, hogy Miss Pippin ujjai rátapintanak a Moby Dick gerincére. Kicsit rántott rajta, aztán elkezdte centinként kijjebb húzni. Könnyen kijött, ám ekkor a többi könyvet már semmi nem támasztotta, és zuhanni kezdtek. Az első kettő Miss Pippin fejét találta el; az egyiktől kioldódott a hajában a piros szalag, a másik meg a szemüvegét sodorta a földre, majd ahogy zuhogtak körülötte a könyvek, egyre kevésbé tudott kapaszkodni. Egy nyitott kötet hirtelen állón vágta, ő hátradőlt, s láttuk, hogy le fog bucskázni a létrán. – A fenébe, le fog esni – üvöltött fel Tommy. Miss Pippin a hátán landolt, csukott szemmel, széttárt lábakkal. Csöndben feküdt, csak néha nyögött egyet. A kezében még mindig ott szorongatta a Moby Dicket. – Szerintetek meghalt? – kérdezte John, ahogy nyitott szájjal, Miss Pippinre szegezett tekintettel felállt az asztal mellől. – Nem halhatott meg. – Húzzunk innen! Olajra, de rögtön! – ajánlotta Tommy, s elhúzódott a mozdulatlan könyvtáros körül gyülekező tömegtől. – Addig nem megyünk sehová, amíg meg nem tudjuk, mi van vele – szólt rá Michael. Egy idősebb nő Miss Pippin fejét tartotta, s repülősóért kiáltozott. Két másik nő rohant el mellettünk, csészékben hoztak hideg vizet. Egy karbantartó meg csak álldogált a sarokban, s egyre csak azt motyogta, hogy „mentőt kék tán híni, mentőt kék tán híni”. Mi egy csoportban álltunk, valamivel távolabb a tömegtől, de éreztük a gyanakvó pillantások súlyát. John volt a legidegesebb, ag-
godalmasan ráncolta a homlokát. Tommy kapkodva szedte a levegőt, a pólóját is átizzadta. Michael mellén keresztbe tett karral állta a felénk bámulok pillantásait: saját félelmét daccal palástolta. Én mellette álltam, s tudtam, bármi történt is Miss Pippinnel, az én hibámból történt. Már tucatszor megcsináltam ezt a könyves trükköt, s mindig nevetés lett a vége. Most először ütött ki balul, s amit éreztem, nem öröm volt. Óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy három kollégája végre felsegíti és talpra állítja Miss Pippint. Bizonytalanul állt, hátát a polcnak támasztotta, körülötte szétszóródott könyvek mindenütt. – Úgy tűnik, nincs komoly baj – szólt oda nekem Michael. – Akkor mehetünk. – Még egy pillanat – mondta Tommy. – Majdnem elfelejtettem valamit. – Hagyd inkább! Szerintem gyerünk, mielőtt a kisasszony kiokosítja itt a népeket – mondta John, aki kezdett magához térni. Tommy ügyet sem vetett rá, áttört a Miss Pippint körülvevő kis csoporton, megkereste a Moby Dicket a könyvek között, aztán a még mindig kába Miss Pippinhez fordult. – Köszönöm, hogy megkereste nekem a könyvet. Igazán nem gondoltuk, hogy ennyi bajt fog okozni. – Nagyon szívesen – mondta a kisasszony, s nézte, ahogy Tommy megfordul, s a könyvet a combjához ütögetve kisétál a könyvtárból. *** A Mimi Pizzériája melletti épület kapujában álldogáltam, olasz fagyit nyalogattam, s próbáltam nem lecsöpögtetni az új fehér pólómat. – Tudod mit csinál az ilyen szemét a szervezeteddel? – kérdezte Bobby atya, aki akkor ért oda. Szájában cigaretta lógott. – Na? Van róla fogalmad? – Jobb, mint a cigi. Meg olcsóbb is.
– Az meglehet – felelte. Eldobta a csikket, s eltaposta tornacipője sarkával. – Mi újság egyébként? Hallottál valamit? – Semmit. Nagy a csend. Nincs mit csinálni, csak várjuk, hogy kezdődjön az iskola. Bobby atyán egy Yankees-póló volt a kék széldzseki alatt, alul meg szürke melegítőalsó, fehér zokni és alacsony szárú Flyers tornacipő, amelyen még meglátszottak a kétórás meccs nyomai. Arca kivörösödött, hátrafésült hajából szinte csöpögött az izzadság. Mivel ő is a környéken nőtt fel, tudta a szabályokat, és azt is, hogyan lehet a legkönnyebben áthágni őket. Bármivel is próbálkoztunk, ő már évekkel korábban megcsinálta. Sosem prédikált nekünk, tudta, nálunk nem működik a szentbeszéd, miként azt is, hogy szeretjük, tiszteljük és adunk a véleményére. Sokféleképpen el lehetett bukni a Pokol Konyhájának utcáin. Bobby atya csak ott akart lenni, ha velünk történne meg. – Mi is történt a könyvtárban a minap? Hallottam valami érdekeset – lépett mellém a kapualjba. – Miss Pippinre gondol? – kérdeztem vissza, miközben eltüntettem a fagyit. Bobby atya bólintott. – Az durva volt – mondtam. – Ahogy az a sok könyv ráesett. Rendesen begyulladtam. – Hallottam, hogy ott voltál. Meg a többiek is. Gondolom, valami jó könyvet kerestetek. – Olyasmi... – Azért ez különös – hajolt még közelebb –, hogy egy egész polcnyi könyv ráesik valakinek a fejére. Szerinted hogy történhet ilyesmi? – Gondolom, baleset. – Bizonyára – felelte. – Mi más lehet? Egy összehajtogatott szalvéta tiszta sarkába töröltem a kezem és a szám, s egy szót sem szóltam. Bobby atya kivette a kezét a zsebéből. Egy csomag Juicy Fruit rágót tartott a hüvelyk– és a mutatóujja között Száját mosolyra húzta.
– Van neve. Ennek van neve – nézett rám, felém kínálva a csomagot. – Minek? – kérdeztem. Megráztam a fejem, nem kértem rágót. – Ennek a polcos trükknek, amelyet a barátaiddal csináltál. Kitámasztósdinak hívtuk, amikor annyi idős voltam, mint most te. Bár nekem sosem sikerült egy egész polcot leborítani. Biztos nagyon jó vagy. – Atyám – néztem rá –, nem tudom, miről beszél. – Hát, lehet, hogy tévedek. Biztos téves infót kaptam. – Úgy látszik – mondtam, miközben egyik lábamról a másikra álltam. Bobby atya megfordult, s elindult a sarok felé. – Akkor az esti viszontlátásra! – Mi lesz este? – Szétszórok pár könyvet meg újságot itt a környéken. Tudod, az idősebbeknek meg a betegeknek, akik nem boldogulnak egyedül. Anyáddal megbeszéltem. Azt mondta, szeretnél segíteni. – Mindjárt gondoltam. – Azt szeretné, ha pap lennél, te is tudod – mondta az atya, s bekapta a rágót. – Atyám is szeretné? – Csak azt akarom, hogy ne kerülj bajba, Shakes. Sem te, sem a barátaid. Ez minden vágyam. – Semmi más? – Semmi más. Esküszöm. – A papoknak nem lenne szabad esküdözniük. – A kölyköknek meg nem kéne könyvekkel bombázniuk a könyvtárosokat – szólt vissza az atya a sarokról. Aztán integetett, s elindult a templom felé.
1964 nyara
6
Négy törülközőt terítettünk a forró kátránytetőre. Egy hűtőládát – benne rengeteg jég és hat 7Up-os doboz – a palaszürke kéményhez támasztottunk. Hordozható rádiónkból Diana Ross mély, lágy hangja szólt. Csak a szárítókötelek és a mosott ruha súlyától meghajlott gerendák adtak némi árnyékot. – Ennél melegebb már nem lehet – nyögte John rákvörösen, csukott szemmel a nap felé fordulva. – Menjünk úszni – javasoltam. Mellette ültem, a nap a hátamat égette. Michael ellenkezett: – Még csak most jöttünk ide. A legszélső törölközőn feküdt, mellén egy jégkocka olvadozott. – Na? – Én Shakesszel vagyok – ugrott fel Tommy a törölközőjéről. – Itt fenn tükörtojás lesz belőlem. Szerezzünk pár vajas zsömlét és üdítőt, s menjünk le a dokkokhoz. – Én azt mondom, süljünk még – ismételte Michael. – És különben is, Mrs. Hudson még nem jött haza a munkából. Senki nem mehet el addig, míg nem láttuk. Mrs. Hudson részmunkaidős titkárnő volt valami belvárosi uta-
zási irodánál. Nyaranta mindig rövid ruhákban és magas sarkúban járt, és sosem hordott melltartót. A férje egy nagy pepsi-colás teherautón sofőrködött, s két vállára egy-egy sólyom volt tetoválva. Mrs. Hudsonnak volt egy Ginger nevű macskája és egy beszélő papagája, amelynek rövidre vágta a tollait. A madár mindig ott ült mellette, s rikoltozott a három emelettel lejjebb elhaladó forgalomra Mrs. Hudson negyed négykor indult el a munkahelyéről, s egyenesen hazament. A legforróbb hónapokban levette a ruháját, s a nyitott ablaknál hűsölt. Ha jókedvében volt, felnézett a szemközti tetőre, s integetett nekünk. Ő volt az első meztelen nő, akit életünkben láttunk. Gyakran a hálószobán át bevonult a fürdőszobába, s megmosta a haját a csapban. Utána visszament az ablakhoz, s a napon fésülgette sötétbarna fürtjeit. Közben mi a melleit bámultuk. Valószínűleg átlagos méretűek voltak, de mi hatalmasnak láttuk őket. Fogalmunk sem volt, miért, de Mrs. Hudson láthatólag ugyanúgy élvezte ezt a kis rituálét, mint mi. – Itt jön már – kiabált Tommy. – Épp időben! Egy másodperc nem telt bele, s mindannyian a tető szélén hasaltunk. Mrs. Hudson, fekete ujjatlan felsőjében és combközépig felsliccelt fekete szoknyájában az Ötvenegyedik utcán tipegett a lakása felé. Fehér cipellőjének sarka jó pár centit magasított rajta. – Nem hiszem el, hogy a férje kiengedi így az utcára – nyögtem. – Én meg azt, hogy egyáltalán kiengedi – vigyorgott John. – Gondoljátok, hogy huncutkodik? – kérdezte Tommy. – Remélem – mondta Michael. – És azt is, hogy egy napon velem is megteszi. – Mintha tudnád, mit kell csinálni – ugrattam. – Mit kell tudni? – Tudjátok, mint a mondókában – marháskodott John. Elmosolyodott, szemét a lent sétáló Mrs. Hudsonra villantotta, s hangosan kántálni kezdett. – Kéz a kézben, kéz a másban, más a kézben, más a másban!
– Shakes csak azért mondja, mert még sohasem volt senkivel – vágott közbe Tommy. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá. – Miért? Te igen? – Ismeritek Katie Riggiót? – A vasfogút? – Az fogszabályzó, te barom. Na mindegy, az a lényeg, hogy múlt hónapban félig megvolt. – Hol? – kérdeztem. – Nem érdekes, hol. Azt mondd, hogyan! – torkolt le Michael. – Hát... Elmentünk moziba – Tommy elvörösödött, s látszott rajta, keservesen bánta már, hogy megemlítette a lányt és a kalandját. – Mit néztetek? – Már nem emlékszem. James Coburn játszott benne. – Húú, ő nagyon penge! Láttátok már A hét mesterlövészt? – Nem érdekel James Coburn – Michael lázba jött. – Azt mondd, mi történt! Tommy most a nap felé fordította az arcát. – Mozi után elmentünk sétálni. Aztán vettem neki egy fagyit. – Vett neki egy fagyit – John tágra nyitott szemmel bámult Tommyra. – Apám, te szerelmes vagy! – Nagyon szép volt. Csak sétáltunk, fogtam a kezét... – A bugyiját hol vette le? – vágott közbe Michael. – A nagynénje kéglijében, az előszobában. – Állva? – kérdeztem közbe. – A falnak dőlve. – És mit csináltál? – érdeklődtem, miközben már Mrs. Hudsont figyeltem, aki félmeztelenül megjelent az ablakban. – Megujjaztam. – Milyen érzés volt? – kérdezte John. – Mintha egy képviselőfánkba dugtam volna az ujjam. – Rohadt mázlista – nézett rá Michael.
– Kíváncsi vagyok, milyen lett volna, ha Mrs. Hudsonba dugod az ujjad. – Mintha egy képviselőfánk-gyárba dugná! – mondta John, mire olyan hangosan felnevettünk, hogy Mrs. Hudson átnézett. Felállt a székéből, nyújtózott egyet, s elmosolyodott. – Egy nap talán megtudjuk – mondtam. – Egy nap talán mind megtudjuk – mondta Michael. – Hát ezért érdemes élni – álmodozott Tommy, mire már John is csak bólintani tudott: – Az biztos. Az egyszer tuti biztos. *** Otthonunk vékony falai között kevés dolog maradhatott titokban. Nem egy éjszaka telt el úgy, hogy a plafont bámultuk, s hallgattuk valamelyik hátsó szobából vagy a szomszéd lakásból átszűrődő kéjes nyögéseket. Szüleink szexuális élete ugyanolyan kendőzetlenül zajlott, mint a verekedéseik. Egy kis erődítmény közepén cseperedtünk, idegen földön, ahol nem voltak gátlások. A szüleink nem voltak liberálisak a szó szoros értelmében, így hát kényelmetlenül érezték magukat, ha a szexről kellett beszélniük, de egyenes kérdésre mindig egyenes választ adtak. A szűk lakásokban senkinek nem volt magánélete. Nyáron minden ablakot kitártak, tucatnyi ember kiáltozása visszhangzott a fekete sikátorokban. A lerobbant épületekben a férfiak zoknira és alsónadrágra vetkőztek, a nők melltartóban és kombinéban parádéztak, ahogy a szemérem átadta helyét a kényelemnek. Télen minden pont fordítva történt. A szobákban olyan csípős hideg volt, a fűtés hiánya olyan dermesztő volt, hogy egyetlen lehetőségként a család összebújt egy nagy halom pokróc alatt. Ülve aludtunk, a gázkályha előtti széken, zoknis lábunk a kályhaajtón. Egy pillanatra sem voltunk egyedül. Az utcákon állandó téma volt a szex. Az idősebb srácok megle-
hetősen élénk képet festettek az elcsábított lányokról, beszéd közben nagyokat kacsingattak egymásra. Az iskola padsorait pedig bejárták a szexlapokból kitépett, meztelen nőket ábrázoló képek. A bandában Michael volt a legtapasztaltabb ezen a téren, ami azt jelentette, hogy egynél többször csókolózott. Legidősebbként őt hívták meg olyan bulikba is, ahol több lány volt, mint fiú. Ezek a bulik többnyire úgy végződtek, hogy a párocskák lassan felsétáltak a kátránypartra vezető lépcsőkön. Kátránypartnak a Pokol Konyhájában a háztetőket nevezték, ahol sok környékbeli fiú veszítette el a szüzességét egy idősebb és tapasztaltabb lány karjaiban. Bár mi is részt vettünk ilyen bulikon, még jó néhány év választott el bennünket az első komoly élménytől. Már akkor sikeresnek könyveltük el az estét, ha egy idősebb lány – vagyis bárki, aki nálunk idősebb volt – ránk mosolygott. Ha ráadásul ezt látva a lány féltékeny barátja nem húzott be nekünk, hazafelé olyan királynak képzeltük magunkat, mint Steve McQueen. Románcainkat másfelé szövögettük, gyakran Carol Martinez társaságában, aki Michael barátnője volt, nekünk pedig jó barátunk. Carol félvér volt. Temperamentumát és sötétebb szépségét Puerto Ricó-i apjától, szarkazmusát és éles nyelvét pedig akaratos ír anyjától örökölte, aki a szülésbe halt bele. Carol olvasott, iskola után egy pékségben dolgozott, s nem kereste a társaságot. Nem engedett a lánybandák rábeszéléseinek, hogy álljon közéjük, sosem hordott magánál fegyvert, a westernt ugyanúgy szerette, mint a nyálas szerelmes füzeteket, s csak akkor ment templomba, ha az apácák már levakarhatatlanok voltak. A családjából az apján kívül senki nem állt közel hozzá, s mindig ünnepekkor volt a legszomorúbb. A környékbeli anyák szerették, az apák odafigyeltek rá, a fiúk pedig megtartották a három lépés távolságot. Bennünket kivéve. Velünk mindig jól érezte magát. Elfogadta Michael csendes irányítását, jól tudta, hogy én fiatal vagyok, s hogy Tommy érzékeny, s úgy aggódott John betegségei miatt, mint egy főnővér. John asztmás volt, s pánikrohamot kapott a bezártságtól, vagy ha nem érezte magát biz-
tonságban, például ha messzire beúsztunk az óceánba. Valami emésztési problémája is volt, s nem ehetett tejterméket. Néha olya erős fejfájás kínozta, hogy egészen elbágyadt. Bár ő sosem panaszkodott miattuk, mi tudtunk mindenről, még a szívbetegségéről is, s ezt mindig szem előtt tartottuk, amikor a balhéinkat kiterveltük. Így aztán, míg az idősebb fiúk a háztetőn vagy a mólóknál parkoló autókban fedezték fel a szexualitást, mi hagyományosabb helye ken kerestük a varázst. A Central Parkban felkapaszkodtunk a le vontatta kocsik hátuljára, s felváltva fogtuk Carol kezét, miközben a kocsis irodaépületek és lakóházak között hajtott. Forró csokit ittunk, s néztük a Rockefeller Centerben a karácsonyfa alatt korcsolyázó idősebb párokat. Éjszakánként a De Witt Clinton Parkban sétáltunk, az árnyékunk látszott a holdfényben, fagyit ettünk és buta viccekkel próbáltuk megnevettetni Carolt. Ha sikerült, egy puszival kellett fizetnie. Általában nem ment könnyen, kivéve ha John mesélt neki viccet. Olyankor Carol mindig nevetett. Olykor közösen elmentünk a cirkuszba, s a fenti olcsó helyekről bámultuk az elefántháton lovagló artistanők hosszú lábát, dagadt kebleit, s azon gondolkoztunk, vajon közelről is olyan lágyak és szexisek-e, mint messziről. Figyelmen kívül hagytuk Carol megjegyzését, hogy közelről azok a nők idősebbek anyáinknál, s körülbelül annyira vonzók is. És persze ott volt a jégrevü. A társulat évente egyszer lépett fe a Madison Square Gardenben, s a jégtáncosnők az Ötvenegyedik útcára néző öltözőket használták. A vastag ablakokon nehezen lehetett átlátni, ráadásul még egy dróthálóval is védték az illetéktelen behatolók ellen. Csakhogy befelé mi még nem menni akartunk csak nézni. Két nappal a társulat érkezése előtt a földszinti ablakokhoz lopoztunk, s egy menetes csavarral, amelyet Michael az apja szerszámosládájából csórt el, lyukakat fúrtunk az üvegbe. Míg mi dolgoztunk, Carol vonakodva bár, de őrködött. Perceken belül készen állt a négy lyuk, mindegyikünknek egy. A nyitóesten, míg a családok az épület előtt kígyózó hosszú so-
rokban várták az előadás kezdetét, mi hátul álltunk, mindegyikünk egy-egy lyukra tapadva, s tátott szájjal, száguldó képzelettel bámultuk kéttucatnyi gyönyörű nő jégtáncosruhába öltözését. – Barátaim – szólalt meg Tommy mély meggyőződései –, ilyen lehet a mennyország. – Csak ott be is engednek – mondta Michael. Mire John felsóhajtott: – Vagy legalább egy széket adnak a kukkolónak. A táncosok három hétig vendégeskedtek, s mi egyetlen alkalommal sem mulasztottuk el a fantasztikus előadást.
7 Ami a bosszút illeti, jó iskolánk volt. A Pokol Konyhájának kis műhelyeiben sok rosszat ki lehetett kalapálni. Az árulás minden formáját le kellett törni, s ami elromlott, azt meg kellett javítani. Az ember megítélése attól függött, milyen gyorsan és milyen módon tudott visszavágni. Ha ez elmaradt, a sértett felet gyávának titulálták, ez pedig egyenértékű volt a skarlát betűvel. Férfiak és kisfiúk, nők és lányok haltak erőszakos halált a legkülönbözőbb indítékból, de a lényeg sosem változott: a számlát ki kellett egyenlíteni. A környéknek hosszú és változatos bűnlajstroma volt. Amerika leghírhedtebb bandái születtek errefelé – például az Ürgék, a Gorillák, a Parlor Mob Boys. A hirtelen haragú Annie Walshnek is ez volt az otthona, aki láncban dohányzóit, s egy női bandát vezetett, amelynek tagjai lábtörésre specializálódtak. Walshet és társnőit rendszerint belvárosi főbérlők alkalmazták, hogy behajtassák a megkésett lakbéreket. Más napokon céltalanul kóboroltak a város utcáin, s megvertek bárkit, aki nem volt szimpatikus. A bulvárlapok rendszerint Harcos Hölgyek Társasági és Atlétikai Klubjának nevezték Annie csapatát, a környékbeliek azonban nem szerették őt. A Pokol Konyhájában született a huszadik század elejének
három leghírhedtebb bűnözője: a Cotton Club tulajdonosa, Owney „Gyilkos” Madden, a gyerekgyilkos Vincent „Veszett Kutya” Coll és Monk Eastman, a lövész, akit köröztek, amikor eltűnt a környékről, s kitüntettek, amikor visszatért az első világháborúból. Valamikor régen, még történelmének kezdetén a Pokol Konyhája Manhattan egyik legbékésebb negyede volt. Szépségéről, nagy, füves parkjairól, állami lakásairól és macskaköves utcáiról ismerték az emberek. A föld nagy részét megművelték. Ezen a helyen a Greenwich Village-i gazdagok semmittevéssel töltötték a hosszú nyári napokat a vízparton, piknikeztek a csillagok alatt, s bámulták, ahogy a hajók átvitorláztak a Hudsonön. Akkor sokféleképpen hívták, de a pokol szó nem volt benne. A bérlakások és a mészárszékek a polgárháború után jelentek meg. A bandák, felélesztve a vesztegetés és a korrupció kettős démonát, csak a századforduló tájékán kezdtek beszivárogni. Ahogy teltek az évek, s a bandák száma nőtt, úgy terjedt az erőszak. A villongások mindennaposakká váltak. A lakásajtókat lepecsételte a félelem, az új vasút csattogása a leghangosabb lövések zaját is elfojtotta. A környék, amelyért John Jacob Astor 1803-ban huszonötezer dollár vételárat fizetett, sötét és rossz hírű hellyé változott, amelyet a kétségbeesettek kivételével minden épeszű igyekezett elkerülni. A múló évtizedek törmelékén mindig megjelent egy-egy vezér, akinek a múltja legalább olyan cifra volt, mint a neve. Ott volt Dutch Heinrich, a Pokol Konyhája gengsztereinek főnöke és a híres bankrabló, Willie Sutton előde. Dutch sosem használt fegyvert, elbűvölte és őszinteségével fegyverezte le az embereket, s csak onnan lopott, ahol sok pénz volt és komoly őrség. 1872-ben ügyes blöffökkel és hízelgéssel kilencvenkilencezer dollárt szerzett a Union Trust Companytól. „Egytüdejű” Currant a legjobb verekedőnek tartották, aki valaha a Pokol Konyhájába betette a lábát, annak ellenére, hogy tuberkolózisa volt, s tizenöt percnyi járás után már vért köpött. Dr. Thomas „Látogató” Evans a börtönből való szabadulása után abortuszra
specializálódott, s gondját viselte minden utcalánynak, aki teherbe esett. Öngyilkos lett, állítólag akkor, amikor egyik operációja közben egy nő meghalt. Martin „Zsarnok” Morrison volt a Pokol Konyhájának első önjelölt királya. Két fiával, Jockkal és Bull-lal a környékbeli katolikusokat nyúzta, ellopkodták adományaikat és templomi kelyheiket, majd a pénzből mohón vedelték a sört. Mire Owney Madden megérkezett, hogy bejelentse igényét a bűnözői trónra, már szilárdabb rend uralkodott az utcákon. Madden uralkodása alatt, amely a húszas és a harmincas éveket ölelte fel, több mint háromszázezer ember élt a környéken, többnyire német és ír bevándorlók. Többségük a terebélyesedő kikötőkben talált munkát, a beérkező hajók végtelen sorát pakolták ki és töltötték fel. Mások a még mindig működő mészárszékeken kerestek munkát: ölték a marhát, kecskét és disznót alacsony fizetésért meg a heti egykilós ingyenes húscsomagért. Mások kocsmákat és vendéglőket nyitottak, munkásokat és családjaikat kísérteni és eláztatni. Minden üzletből valamennyi pénz Madden zsebébe vándorolt, aki cserébe szabályokat alkotott, hogy minden zavartalanul működjön. Az ő segítségével a környék lakható lett a családok számára, s általában biztonságos is, az idegeneknek kivéve. Amikor Madden ideje lejárt, Johnny „Kancsal” Dunn vette át a hatalmat. Vezetése alatt felvirágzott a feketegazdaság, hiszen a város minden részéről érkeztek lopott áruk. Színhúst és friss halat bagóért lehetett kapni. A vállfáról épp leakasztott zakók és nadrágok csábítóan lógtak a barátságos raktárakban parkoló teherautók platóján. A ruhák többségén még rajta volt az eredeti árcédula. A csatlósok, mint például Big John Savona, rendeléseket vettek fel cipőkre és bőrövekre, amelyeket minden hónap utolsó csütörtökjén szállítottak, egyenesen a vevő kezébe. A Pokol Konyhájában mindig akadt tennivaló, s az alkalmazott életkora sosem volt lényeges. A jövedelmezőbb munkák illegálisak voltak. Egy olyan környéken, ahol a családapák mindig késtek a
lakbérrel, vagy az uzsorásoknak tartoztak, a gyerekeket vonzotta a könnyű pénzkereset, így elvállalták, hogy beadnak egy papírzacskót valamelyik közeli házba, vagy a nap végén begyűjtötték az illegális szerencsejátékok tippjeit. A piti tolvajlásnak szintén történelmi gyökerei voltak a Pokol Konyhájának fiataljai körében. A századfordulón a szülők küldték gyerekeiket fát és szenet lopni a közeli pályaudvarokról és dokkokból. Nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány volt a szárazföldi eltávozáson levő matrózok tárcájának elemelése, csakúgy, mint a gazdagabb piacokról való élelemlopás, amely még az ötvenes években is dívott. A korrupció az élet részének számított a Pokol Konyhájában, s nem volt mesterség, amely mentes maradt volna ettől a szégyenfolttól. Három állandó doktor volt a negyedben, hívásra házhoz is mentek. A vizit díja orvostól függően öt és tíz dollár között ingadozott, s készpénzben kellett fizetni. A biztosítási lapon azonban, amelyet aztán az orvos és valamelyik szülő is aláírt, harminc dollár szerepelt. Amikor megjött a csekk, a doktor megint kapott egy részt, természetesen ismét készpénzben. Ugyanez volt a gyakorlat a helyi patikussal és fogorvossal is. Tommy mesélte egyszer: – Hetente legalább egyszer kijött hozzám az orvos, akár beteg voltam, akár nem. Bejött, leült a konyhaasztalhoz, ivott egy kávét, evett egy szelet süteményt, aztán kitalálta, mi a bajom. Sokszor meg sem vizsgált. Nagyszerűen működött a rendszer. Anyám kaját vásárolt a csekk őt illető részéből, a doktor meg a végén egy házat az övéből. El is gondolkodtam rajta, miért szüntették be a házi viziteket. A gyerekeknek már kiskoruktól kezdve azt mondták, hogy az itt élőktől nem szabad lopni. A templom szintén tiltott terület volt. Ritkán fordult elő utcai rablás, s ha valaki megtámadott egy idős embert, nagy árat fizetett érte. Egyszer hallottam valami szóbeszédet egy kemény fickóról, aki kirabolt egy idős hölgyet. Nem ütötte meg, csak elvette a táskáját, amelyben nyolc dollár volt. A dolognak híre ment, a rablót megtalálták. Eltörték mindkét karját és lábát, s keze-
iről levágtak két-két ujjat. Ezután, ha a kölykök idősekkel találkoztak az utcán, ők adtak pénzt az öregeknek. Azoknak az utcáknak megvoltak a maguk szigorú szabályai. Amikor a barátaim és én fiatalok voltunk, a Pokol Konyháját King Benny vezette. King Benny fiatalkorában Charles „Mákos” Luciano bérgyilkosa volt, s állítólag ő volt az egyik, aki legépuskázta „Veszett Kutya” Colit a Nyugati Huszonharmadik utcán, 1932. február 8-ának éjszakáján. King Benny csempészüzletet működtetett Schultzcal, a „Hollanddal”, volt pár közös klubja „Kemény Tony” Anastasiával és egy csomó kiadó lakása a Nyugati Negyvenkilencedik utcán, persze mind az anyja nevén. Magas volt, csaknem két méter, gyapjas fekete haj keretezte arcát, és sötét szemei mintha sosem mozdultak volna meg. Nős volt, felesége nem a kerületben élt, s nem voltak gyermekeik. Apám egy este mesélt róla: – Tizennégy éves volt, amikor először találkoztam vele. Akkor még nem sok minden néztem ki belőle. Az utcai verekedésekben a szart is kiverték a gyerekből. Aztán egy napon, ki tudja, miért, egy huszonöt év körüli ír fickó megfogta, és ledobta egy lépcsőn. King Bennynek az összes elülső foga kitört az esésben. Nyolc évet várt, hogy elkapja azt az írt. Egyszer csak besétált egy nyilvános fürdőbe, ahol a fickó épp egy kádban áztatta magát. King Benny belenézett a tükörbe, kivette az elülső fogait, és letette a csap mellé. Lenézett a fickóra a kádban, és azt mondta neki: „Amikor a tükörbe nézek, a te arcodat látom.” Aztán előhúzta a fegyverét, és kétszer belelőtt az ír mindkét lábába. Aztán így szólt: „Ezentúl, ha fürdesz, te az enyémet fogod.” Utána senki sem baszakodott King Bennyvel. * * *
A nagy szoba sötétségbe burkolózott. Három fekete zakós, fekete inges férfi ült a nyitott ablaknál, sette bellót játszottak, s füstszűrő nélküli cigarettát szívtak. Fölöttük egy csupasz villanykörte adott némi fényt. Mögöttük olasz szerelmes dalokat játszott egy zenegép.
Senki sem szólt egy szót sem. A szoba túlsó végén egy magas, vékony figura állt a félhold alakú bárpult mögött, a napi sportmagazint lapozgatva. Balján egy fehér bögre állt, tele kávéval, jobbján egy Kenmore ébresztős óra ketyegett. Fekete inget, pulóvert, cipőt és nadrágot viselt, bal kezének gyűrűsujján nagy, ovális gyűrűt hordott. Haját hátrafésülte, arcát frissen borotválta. Rágózott, s egy vastag fa fogpiszkáló meredt ki a szája sarkából. Elfordítottam a gombot a szobába vezető öreg faajtón, majd kitártam az ajtót; mögöttem sugarakban óvakodott be a délutáni napsütés. Senki nem nézett fel, ahogy King Benny felé indultam, csak a cipőm sarka nyikorgott a padlón. – Beszélhetnék magával egy percre? – kérdeztem. Szemben álltam vele, a bár hosszú fala mellett, a három kártyázó pasassal a hátam mögött. King Benny felpillantott a sportújságból, s bólintott. A kávéjáért nyúlt, szájához emelte, s lassan kortyolt egyet, de a szemét nem vette le rólam. – Szeretnék magának dolgozni. Kisegíteném, megcsinálnék mindent, amire szüksége van. King Benny visszatette a csészét a pultra, s két ujjával megtörölte alsó ajkát. A szeme nem mozdult. – Sokat tudnék segíteni, arra számíthat. Az egyik kártyás hátratolta a székét, felállt, s felém indult. – Te a hentes fia vagy, igaz? – kérdezte. Háromnapos borostája már őszbe fordult, fogai barnák voltak és lepedékesek. – Igen. – Aztán milyen munkát keresel? – nézett King Benny felé. – Bármilyet – feleltem. – Nem számít. – Nemigen van most semmi, kölyök – mondta. – Valaki biztos rossz infót adott neked, és eltájolt. – Senki nem tájolt el. Mindenki azt mondja, ide kell jönni, ha munkát akar az ember. – Ki az a mindenki? – kérdezte a férfi.
– A környékbeliek. – Aha. Szóval ők. Akkor hadd kérdezzem meg tőled, mi a faszt tudnak ők? – Tudják, hogy maguknál van munka – feleltem, s az öregről King Bennyre néztem. – Okostojás – mondta a férfi, s visszament a kártyaasztalhoz. Egymásra néztünk King Bennyvel. A kávéja már kihűlt. – Sajnálom, hogy igénybe vettem az idejét – mondtam, s az ajtó felé indultam. Kinyitottam, bengedtem némi friss levegőt, s kiengedtem egy csomó füstöt. – Várj! – szólalt meg King. – Igen? – kérdeztem, s visszafordultam. – Ha munkát akarsz, gyere vissza holnap. – Holnap mikor? – Akármikor – mondta King. Szemét már a sportújságra szegezte, s a hideg kávéért nyúlt. ***
Első munkám King Bennynél huszonöt dollárt fizetett hetente, s csak negyven percet kellett rááldoznom az időmből. Hetente kétszer, hétfőn iskola előtt és pénteken az utolsó óra után elmentem a nagyterembe a Tizenkettedik sugarúira. Innen igazgatta King Benny az üzleteit. Ott valamelyik embere kezembe nyomott egy gyűrött papírzacskót, s megmondta, hogy a két közeli rendőrőrs közül melyikre kell vinnem a csomagot. A lefizetés legtökéletesebb módja volt ez. Nem kaphattak el a csúszópénzzel, nem volt benne semmi törvénytelen. Senkit nem küldhették börtönbe azért, mert átadott valakinek egy papírzacskót, főleg egy gyereket nem. Nem sokkal azután, hogy King Bennynek kezdtem dolgozni, éppen a Tizedik sugárúton sétáltam át, hónom alatt egy pénzzel teli papírzacskóval. Meleg és derűs tavaszi délután volt, ha fenyegetett is egy kis eső, eltűnt a déli csúcsforgalommal együtt. A Negyvennyolcadik utca sarkán megálltam, s megvártam, míg elhalad
előttem két büdös, füstös teherautó. Nem vettem észre a mögöttem álló két embert. Az alacsonyabbik, aki drapp nadrágot és barna széldzsekit viselt, előrehajolt, megragadta a könyökömet, s magához rántott. A magasabbik, aki erősebb is volt, szorosan belém karolt. – Gyerünk tovább – mondta emez. – Ha megnyikkansz, meghalsz. – Hová megyünk? – kérdeztem, palástolni próbálva a rémületemet. – Kuss – mondta az alacsony. Irányt változtattunk, s a víz felé tartottunk a Negyvenhetedik utcán lefelé, miközben elhaladtunk egy autómosó és egy éjjel-nappal nyitva tartó benzinkút mellett. Az alacsonyabb fickó még szorosabban fogta a karomat, a nyakamon éreztem ocsmány leheletének melegét. – Itt vagyunk – mondta. – Befelé. Gyerünk. Mozogj már! – Maguk megbolondultak – mondtam nekik. – Tudják, kit nyúlnak le? – Igen, tudjuk – szólalt meg most a magasabbik. – És kurvára nem rezelünk be tőle. A magasabbik kitépte a hónom alól a papírzacskót, s belökött egy kapualjba. Sötét volt, alig volt hely, éreztem a vérvörös falakból áradó hideget. Egy negyvenes izzó táncoltatta az árnyékokat a lépcsőn és a betonpadlón. Három jól lezárt szemetes sorakozott a főbérlő ajtaja előtt. A folyosó túlsó végén egy mocskos hátsó udvarra nyíló faajtó megnyikordult. Térden állva figyeltem, ahogy a két fickó megszámolja a zacskóban levő pénzt. Amikor látták, hogy figyelem őket, abbahagyták. – Sok pénz ez egy gyereknek – mondta a magasabbik. – Nem is tudom, én rád mernék-e bízni ennyit. Mer' mi van, ha el találod veszíteni? – Ez csak pénz – feleltem, s közben a hátam mögé pislantottam, a kifelé vezető ajtót keresve. – Mennyit kapsz ebből, he? Mennyi a részed? – Nincs részem. – Akkor bizony nem vagy olyan nagyokos, mint hiszed.
– Sokan mondták már ezt nekem. – Megpróbáltam felállni, kezemet a nadrágom szárához dörzsöltem. A magasabbik összerakta a pénzt, a két kötegre visszatette a gumit, s belerakta őket a zacskóba. Aztán a zacskót összegyűrte, s a kabátja zsebébe gyömöszölte. Az alacsony pofa háttal állt nekem, a nyitott kapuból szemmel tartotta az utcát. A főbérlő ajtaja kinyílt. Öregember volt már, ujjatlan pólóban, barna kordnadrágban állt, s nézte a három idegent. – Mit csinálnak? – kérdezte rekedten, olaszos kiejtéssel. – Válaszoljanak! Mit keresnek itt? – Nyugi – mondta a magas, nyugodtan és kimérten –, épp menni készültünk. Rendben? – Mit csináltak a fiúval? – Az öreg kilépett a folyosóra, s közelebb jött hozzám, karját az oldala mellett tartva. – Elvették a pénzemet! Követtek, és elvették a pénzemet! – Elvették a pénzét? – Dühöt hallottam az öregember hangjában. – Hülyeséget beszél a kölyök. Nem kell hallgatni rá – mondta a magas. – Ott van a zacskóban. Az összeset elvették, ott van abban a zacskóban! A főbérlő szeme a zacskóra villant, amelyet a magas még nem tudott teljesen a zsebébe szuszakolni. – Hadd lássam azt a zacskót – mondta az öreg. – Bazmeg! Az öreg egy nyugodt mozdulattal hátranyúlt, szemét végig a két férfin tartotta. Egy pillanat múlva már egy kibiztosított 38-ast tartott a kezében, a ragyogó ezüstcső pedig egyenesen a magas fickó mellére irányult. – Hadd lássam azt a zacskót. A magas elővette a papírzacskót, s lassan, kerülve minden hirtelen mozdulatot, odaadta az öregnek, aki odalökte nekem. – Tűnés. A hátsó ajtón. – Velük mi lesz?
– Érdekel? – Nem – feleltem. – Akkor eredj! Sarkon fordultam, hónom alá vettem a táskát, s kirohantam az épületből. Átugrottam az alacsony hátsó kerítést, átvágtam egy fasoron, s máris a Tizenegyedik sugárútra jutottam. Egyszer sem néztem vissza, akkor sem, amikor meghallottam a négy lövést. *** – Szükségem lenne egy kísérőre – mondtam King Bennynek. – Mi lett volna, ha nem jön az öreg? – De jött – mondta a King balján álló fickó. – Jött, és elrendezte a dolgot. – Lehet, hogy legközelebb jó házat választanak majd – mondtam, s éreztem az izzadságot az arcomon. – Nem lesz legközelebb – felelt az előbbi fickó, s szivarra gyújtott. Egy másik is megszólalt: – Tán csak nem felelsz meg erre a munkára. Megesik, hogy nem olyan könnyű, mint gondótad. – Jól csinálom – mondtam, nem hagyva annyiban. – Akkor semmi hézag – mondta valaki mögöttem. King Benny ellegyezett egy füstpamacsot a szeme elől. Pillantása hideg volt és kemény, zakóját és nadrágját a város egyik legjobb szabója készíthette, bal csuklóján Mickey egeres óra villogott. – Mire van szükséged? – kérdezte, alig mozgatva száját beszéd közben. – A barátaimra. – A barátaidra? – kérdezte a mögöttem álló. – Azt hiszed, táborban vagy, öcskös? – Magának nem kerül többe. Vonja le a pénzüket az enyémből. – Kik ezek a barátok? – kérdezte King. – A környékről valók. Ismeri a családjukat, ahogy az enyémet is.
A mögöttem álló fickó kijelentette, hogy kölykökben nem lehet megbízni. – Ezekben megbízhatnak – néztem rá. King Benny megint ellegyintett némi szivarfüstöt, hátratolta a székét, s felállt. – Hozd el a barátaidat – King Benny elindult kifelé, anélkül hogy visszanézett volna. Lassan járt, egyenes derékkal, sérült jobb lábát; húzta csak kissé, s visszaszólt: – Még valamit, Tony! – Parancsolj, King! – mondta a szivarozó fickó. – Többé ne gyújts rá idebenn.
8 Kövér Mancho volt a legnagyobb smucig a Pokol Konyhájában, s mi szerettük ezért. Volt egy édességboltja az Ötvenedik utcában, két bérház közé ékelődve. Az egyik ház második emeletén lakott a felesége, egy savanyú asszonyság, jobb arcán régi sebhely nyoma. A másik házban, a harmadikon lakott Mancho szeretője, aki még a feleségénél is idősebbnek nézett ki. Mindkettő azt állította, hogy mozgássérült, s mindkettő hazudott. Ettől függetlenül megkapták a havi segélyt, amelyet át is adtak Kövér Manchónak. Üzletének hátsó traktusában Mancho illegális fogadóirodát működtetett, s minden dollárból megtartott huszonöt centet. A bolt elvileg Mancho anyjának tulajdona volt, aki állítólag Puerto Ricóban élt, s még soha senki nem látta a Pokol Konyhájában. Mancho gyűjtögette a segélycsekkeket, s volt egy szabadtéri parkolója is a Nyugati Ötvennegyedik utcában, a színháznegyed közelében. Bár még csak harmincas évei közepén járt, hatalmas pocakja és állandó borostája miatt tíz évvel idősebbnek látszott. Mindenkit szidott, akit csak meglátott, csak néhány emberben bízott, s feladatának tekintette, hogy mindenről tudomása legyen, ami az utcán történik. Kövér Mancho az amerikai álmot élte, anélkül, hogy akár egyetlen napot is munkával töltött volna.
A Pokol Konyhájában a pénzhez vezető legrövidebb út volt a közkedvelt útvonal. Mancho boltja előtt álldogáltunk, vártuk, mikor nyithatjuk meg végre a tűzcsapot. Nálam volt a nehéz csavarkulcs, félig a nadrágomba gyömöszölve. A pólóm kilógott, hogy eltakarja, amit a nadrág nem tudott. Mellettem John állt, kezében üres kólásdoboz, amelyet mindkét végén kilyukasztottunk. Mögöttünk két Puerto Ricó-i alkoholista éppen egy üveg olcsó whiskyre alkudozott Manchóval. Bár Kövér Mancho mindenkit utált, akivel csak találkozott, valamilyen okból bennünket megtűrt maga mellett. Számára ártalmatlan, szórakozni vágyó patkányok voltunk. Szeretett tréfálkozni velünk, mindent kigúnyolt, amihez csak hozzáfogtunk, s ha rájött a hepaj, válogatott sértéseket vágott a fejünkhöz. Születésünk óta ismertük, s éreztük, hogy megbízik bennünk. Sosem loptunk tőle, s i nem próbáltuk átverni. Nem kértünk tőle pénzt, s nem balhéztunk a boltja előtt. Kedvelte a társaságunkat, tetszett neki, ha ügyesen szóltunk vissza, s csillogott a szeme, ha rájöttünk, hogy csak etet bennünket. Ez azonban csak ritkán fordult elő. Tudtuk, hogy jó szíve van, és szereti a gyerekeket, egyszerűen csak nem akarja, hogy ezt mások is tudják. – Különben mi van abban a szarban? – kérdezte John, az olcsó whiskyre mutatva. – Sör, húggyal keverve – mondta neki Tommy, egyik lábát a tűzcsapra helyezve. – Akkor az alkeszoknak igaza volt. Mancho tényleg túl sokat kér tőlük. – Mikor nyitjuk meg a csapot? – türelmetlenkedett Tommy. Michael leintette: – A zsaruk tesznek még egy kört. Majd azután. – Hé, Mancho! – kiabált be John a boltba. – Mi van? – Használhatom a mosdót?
– Bazmeg, kisköcsög! – röhögött Mancho. Szerinte ez oltári vicces volt. – Hugyozz a gatyádba! – Ez azt jelenti, hogy nem? – nézett rám John. Vállat vontam. – Szerintem azt. – Hé, Mancho – kiáltott be Tommy is –, engedd be a srácot! Tényleg kell neki. – Kapd be – így Mancho, s láthatólag remekül szórakozott. – Rendben van. Többé nem vásárolunk nálad! – Akasszátok fel magatokat! – Gyerünk – szóltam Johnnak. – Nálunk elmehetsz. Úgyis haza kell ugranom valamiért. – Biztos? – Figyelj, vagy nálunk mész el, vagy Mancho kocsija mögé csinálsz. – Hol parkol? – Gyere már! *** A Pokol Konyhájában napközben sosem zárták az ajtókat, s a miénk sem volt kivétel. Johnnal teljes gázzal vettük be a lépcsőfordulókat, előttünk kergetve Mrs. Aletti fekete macskáját. Elrobogtunk a Mrs. Blake ajtajában álló nagy cserepes virág előtt, s máris a lakásunk előtt álltunk. Lenyomtam a kilincset, s beléptem a konyhába. John mögöttem. A fürdőszoba a bal oldalon volt, a konyhaasztal mellett, egy Pio atyás naptárral az ajtón, amelyet, csak az előző bérlő számára ismert okokból, pusztán kívülről lehetett bezárni. Hallottam, hogy anyám egy olasz slágert dúdol az egyik hátsó szobában. A tűzhelyen egy kannában friss kávét, az asztalon két csészét és cukrot pillantottam meg. John megfogta a kilincset, s megkönnyebbülten felsóhajtott: – Nem hittem volna, hogy elérünk idáig. – Siess, mielőtt a padlóra pisálsz.
Az ajtó kitárul, mi pedig jéggé dermedve bámultunk befelé. A vécén, fehér habitusban, Carolyn Sanders nővér ült, aki másodikban tanított és anyám egyik legjobb barátnője volt. Ugyanolyan mozdulatlanul meredt ránk, mint mi őrá. Egyik kezében összehajtogatott vécépapírt tartott. – Mi a szent szar! – Johnnak ennyire futotta. – Jaj, istenem! – mondta a nővér. Két pillanat múlva már ismét az utcán voltunk. John annyira igyekezett kifelé, hogy az utolsó lépcsőfokon majdnem felbucskázott. Michael és Tommy aprópénzt dobáltak a téglafal tövébe. Vezérünk felnézett: – Ez gyorsan megvolt. Már a lépcsőházban elkezdted? – Halott vagyok – mondtam. – Nekem annyi. Elástam magam. Tommy nem értette: – Mert John nálatok ment vécére? – Láttunk egy apácát – mondta John előredőlve, két kezével a térdén támaszkodott, próbált lélegzethez jutni. – Hol? A lépcsőházban? – kérdezte Michael. – A vécén! Ott ült Shakesék budiján! Pisilt! – Ez durva – Tommynak végre leesett a tantusz. – Ki gondolná, hogy az apácák is... Michaelt nem ez érdekelte: – Melyik volt? – Carolyn nővér – feleltem, és ismét megborzongtam az emléktől. – Az nem rossz. Ő tök helyes – csillant fel Tommy szeme. – Láttátok a muffját? – kérdezte Michael. – Egy apáca muffját! – kiáltott John elhűlve. – Ezért égni fogunk a pokolban, Shakes. Égni, mint a rongy! – Nyugi – mondta Michael –, nem lesz semmi gond. – Honnan veszed ezt? – Ő apáca, nem igaz? Nem mondja el senkinek. Ha az emberek megtudják, az neki rosszabb, mint nektek.
– Lehet – nyafogott John –, de akkor sem kellett volna látnunk, amit láttunk. – Hülyéskedsz? – Tommy gyorsan magára talált. – Apácamuffnál különbet úgyse látsz! – Csak a bőrét láttam! Esküszöm. A fehér ruháját meg a fehér bőrét. Semmi mást! – Mondott valamit? – Kérdezd meg tőle – mondta Michael Tommynak. – Épp itt jön. – Megáll a szívem... – mondta John sápadt arccal, elcsukló hangon. – Értünk jön – suttogtam, miközben Carolyn nővért néztem, aki lesietett a házunk lépcsőjén, szétnézett, mielőtt az úttestre lépett, s felénk indult. – Mi a büdös franckarikát akar ez az apáca? – kérdezte Kövér Mancho. Egy csokoládés italt szürcsölgetett, közben a háromnapos borostáját vakargatta. – Csönd legyen, dagi! – sziszegte Michael. – Kapd be a lécemet! – vetette oda Mancho, aztán visszasétált a pult mögé. – Sziasztok, fiúk! – Carolyn nővér hangja lágy volt és nyugodt. A nővér fiatal volt, az arca sima. Bostonban született, s három évig dolgozott Dél-Amerikában a szegényeket segítve, mielőtt áthelyezték ide, a Szent Szívbe. A diákok szerették, a szülők tisztelték, s a legtöbb apácától eltérően ő is jól érezte magát a Pokol Konyhájának lakói között. Bár nem beszélt olaszul, anyám pedig csak pár szót beszélt angolul, mégis szoros barátság alakult ki közöttük. Carolyn nővér hetente átlagosan három alkalommal tett látogatást anyámnál. Ismerte azt a fajta házasságot, amelyben a szüleim is éltek, s mindig meglátogatta anyámat, miután apám kiosztott egy-egy kiadós verést. – Hello, nővér! – köszönt lazán Michael – Mi újság? Carolyn nővér elmosolyodott, s John vállára tette a kezét. Csak a félelem tartotta Johnt egy helyben.
– Most már szabad a fürdőszoba, ha még mindig menned kell – mondta neki kedvesen a nővér. – Köszönöm – motyogta John. – Szörnyen sajnáljuk – mondtam. – Tudom. Felejtsük el. Én már el is felejtettem. – Köszönjük, nővér! – Akkor viszlát! A templomban találkozunk! – mondta Carolyn nővér, s elindult. – Ott leszünk! – kiáltott utána Tommy. – Micsoda nő! – sóhajtott John, s szemével követte a nővért, aki az Ötvenegyedik utca felé ment, vissza a zárdába. Hosszú, fehér szoknyája a bokájánál röpködött. – És a segge se rossz! – kacsintott Michael. – Faszt se tudtok ti a seggekről! – szólalt meg Kövér Mancho a pult mögül. John már rohant is át az úton. – Megyek pisilni! Nem bírom tovább tartani! – Figyelj – fordult felém Tommy –, szerintem most anyádra fog rányitni a rötyin. – Ha megtörténik, jobb, ha kiugrik az ablakon – mondta Michael. – Amúgy is kiugorhatna! Mihaszna seggdugasz! – röhögött Mancho. – Dagi, mosd ki szarral a szádat! – vágott vissza Tommy. – Gyújtsátok fel magatokat, ahányan csak vagytok! Addig égjetek, míg szuszogtok! Összenéztünk Manchóval, s nevettünk, aztán elindultunk a tűzcsap felé, hogy enyhülést keressünk a nyári hőségben.
9 Robert Carillo atya egy dokkmunkás fia volt, s éppen olyan természetesen ült a bárszéken egy késdobálóban, mint ahogy szentmisét celebrált az oltárnál. A Pokol Konyhájában nőtt fel, s mielőtt megtalálta hivatását, ő maga is piti bűnöző volt. Aztán három héttel a tizenhatodik születésnapja előtt elment egy közép-nyugati szemináriumba. Amikor tíz évvel később visszatért, azt kérte, hadd maradjon a Szent Szív plébánián. Bennünket mindez nem zavart, nem úgy gondoltunk rá, mint egy papra. A délutáni kosármeccsek után pizzát evett, simán kicsavarta bárkinek a karját, s pénzt gyűjtött, hogy új felszerelést vásároljon az iskola tornatermébe. A barátunk volt. A barátunk és történetesen pap. Hozzánk hasonlóan Bobby atya is figyelemre méltó képregényés baseballkártya-gyűjtemény birtokosának mondhatta magát, lelkes bokszrajongó volt, s James Cagneyt minden más színésznél jobban szerette. A templom mögött volt egy kis irodája, tele könyvekkel és régi blueslemezekkel. A fal közepén egy bekeretezett képen Jack London állt egy hóbuckán. Sokszor éreztem kísértést, hogy ellopjam Bobby atya irodájából. Ezen az ártatlannak nem nevezhető környéken az egyház furcsa-
mód érezhető hatást gyakorolt, s vezetői fontos tagjai voltak a közösségnek. A papok nyíltan hívták a fiúkat, hogy menjenek papnak ők is; a klérus valóban az egyik kivezető út volt a Pokol Konyhájából. Az apácák gyakran félrehívták a lányokat, s őszintén beszéltek velük a szexről és az erőszakról. Az itt dolgozó atyák, testvérek és nővérek tisztában voltak vele, hogy a nyájban, amely rájuk bízatott, több a farkas, mint a bárány, s próbálták ellátni mind testi, mind lelki sebeinket. Meghallgatták az összevert, vigaszért hozzájuk járuló feleségeket, megnyugtatták a rémült gyermekeket. Segítettek, ahol tudtak, miközben ügyeltek arra, hogy ne szegjék meg a szabályokat, s tisztában voltak vele, hogy bizonyos helyzetekben nem tudnak mit tenni. A klérus ismerte a Pokol Konyhájának szabályait. Tudták, sok embernek törvényt kell szegnie ahhoz, hogy megszerezze a mindennapi kenyeret a családja számára. Tudták, hogy a ruhánk a csempészek báláiból származnak, a húst pedig lopott teherautókról szerezzük. Tudták, hogy King Bennyvel például nem lehet ujjat húzni. Mégis segítettek, ahogy tudtak, s ha mást nem tehettek, legalább felajánlottak egy csendes szobát, megkínáltak kávéval vagy meghallgattak bennünket, ha arra volt szükségünk. A mi környékünkön kevés ember várt ennél többet a vallástól. Bobby atya törődött velünk, mi pedig szerettük őt ezért, amenynyire csak egy kívülállót szeretni tudtunk. Tudott a szüleim problémáiról, az anyámnak kiosztott verésekről és az apám által felhalmozott adósságról. Ezt úgy ellensúlyozta, hogy könyvekről és baseballról beszélgetett velem, s próbált eltéríteni a King Benny-féle gyors és könnyű pénzszerzéstől. Megértette Michael ösztönös ellenállását a kívülállókkal szemben, még ha azok környékbeliek voltak is. Belátta, hogy a fiúnak nem sok oka volt bízni az emberekben. Megérezte a kemény szöveg mögött a magányt és a fölényeskedés mögött a félelmet. Tudta, hogy Michael csak egy apára vágyik, akitől verésen és szidáson kívül mást is kaphat. Ezért távolságot tartott maguk között: ha tudta, hogy Michael valamilyen könyvre vágyik,
nem személyesen adta oda neki iskola után, inkább letette az asztalára. Nem harcolt a fiú függetlensége ellen, hanem táplálta azt. Johnnal állandóan viccelt, kommunikációjuk beszólásokra és gyors riposztokra épült. Képregényeket is cserélgettek, az atya értékes Flash-kiadványokat adott közepes Fantasztikus Négyes-számokért, s nem érdekelte, ha emiatt viccelődünk vele. John tizedik születésnapjára megkapta tőle a Monte Cristo grófját illusztrált kiadásban. Emlékszem, John könnyekig meghatódott. Támogatta John álmait, aki titokban művész szeretett volna lenni, s rengeteg papírral és ceruzával látta el. John cserébe eredeti rajzokat adott neki a képregényéből, amelyen éppen dolgozott. John volt az atya kedvenc ministránsa, s a lehető leggyakrabban vitte magával misére, akkor is, ha ezért el kellett kérnie a fiút egyegy kora reggeli óráról. – Johnból jó pap lett volna – mondta egyszer nekem, évekkel később. – Tele volt jósággal. Törődött az emberekkel. De ő is, mint ti valamennyien, a lehető legrosszabbkor volt a legrosszabb helyen. Ez sok emberrel így van, de ők túlélik. Johnnak nem sikerült. Bobby atya mindőnk közül Tommyhoz állt a legközelebb. Vajas sosem tudott mit kezdeni azzal, hogy az apja börtönben van, s bár nem említette, mi tudtuk, hogy a tény beárnyékolja barátunk alapvetően vidám természetét. Bobby atya próbálta betölteni az apahiányt, tavasszal kosarazni hívta Tommyt, téli estéken James Bondfilmekre vitte a moziba, és segített neki rendben tartani a galambdúcot, amelyet Tommy a házuk padlásán tartott. Neki köszönhetően Tommy sosem volt egyedül apák napján. Bobby atyának paplelke volt, de az ösztönei egy első osztályú detektívet is megszégyenítettek volna. Éberen figyelte a környéket, ő vitt el bennünket először osztálykirándulásra, s ő kérdezett rá először arra, hogy mivel foglalkozunk iskola után. Tudta, hogy barátaim és én King Bennynek dolgozunk, s ettől nem volt elragadtatva. Megértette viszont, hogy kell a konyhapénz. Annak idején ő is úgy segítette a családját, hogy kisebb szolgálatokat tett Mákos Jacknek
és az Anastasia családnak. Nem is a zsebpénz miatt aggódott, a következő lépcsőfoktól tartott: amikor arra kérik az embert, hogy legyen nála fegyver. Nem akarta, hogy ez velünk is megtörténjen. Meg akarta előzni a pusztulást, mielőtt túl sokat látnánk abból, amit egyáltalán nem kellene látnunk. Sajnos azonban voltak dolgok, amelyeket Bobby atya sem tudott megakadályozni. Az iskolai előadó csordultig volt lufikkal, söröskorsókkal teli kártyaasztalokkal és perecestálakkal. A falat körben papírszalagok díszítették, jókívánságokkal a vőlegény és a menyasszony számára. Egy kopasz DJ dolgozott gyűrött frakkban egy apró emelvényen. Minden figyelmét a lemezjátszóra, a négy hangfalra és a három halom lemezre összpontosította. Lakodalom volt a negyedben, s bárki részt vehetett rajta. Az ifjú asszony, egy magas, sötét hajú lány az Ötvenkettedik utcából, öt hónapos terhes volt, s az idő nagy részét a mosdóba zárkózva töltötte. A férj szerelőként dolgozott a Mobil nevű cégnél. Fekete szakálla volt, a fogai rég tönkrementek, sör-whiskyt ivott, mogyorót rágcsált, s jól tudta, az emberek azt beszélik, hogy a gyerek, akivel a felesége viselős volt, nem is az övé. Esős éjszaka volt. A sarokba állított nagy ventillátorok nem csillapították a hőséget. – Ismered valamelyiküket? – kérdezte Tommy, keményített gallérját és szoros nyakkendőjét rángatva. – A fickót – feleltem, Pepsit kortyolgatva. – Te is ismered, a benzinkútnál van. Mindig megengedi, hogy a slagról igyunk. – Csak még nem láttad úgy, hogy nem csupa olaj az arca – mondta Michael, s teletömte pereccel kék zakójának zsebeit. – Szerinted az övé a gyerek? – Bárkié lehet. A csaj nem éppen válogatós.
– Akkor miért veszi el? Ha ti tudjátok, hogyan lehetséges, hogy ő nem tudja? – Lehet, hogy az övé – mondta Tommy –, vagy a lány azt mondta neki, hogy az. Sosem tudhatod. – Ahogy mondod, Tommy – szólalt meg Carol Martinez. – Nem tudhatod. Carol fodros kék ruhát viselt, a derekánál egy kis fehér virággal. Bokazokni volt rajta, a cipője új és fényes. A haját lófarokba kötötte. – Mindenki itt van – mondta John, amikor meglátta a lányt. – Én Connie barátnője vagyok – mondta Carol. – Ki az a Connie? – kérdezte John. – Az újdonsült feleség, te seggfej – röhögött Michael, majd táncba vitte Carolt. *** A három férfi akkor lépett be, amikor az ifjú pár elkezdte felvágni a háromemeletes tortát. A terem szélén álltak, háttal a bejárati ajtónak, kezükben hosszú nyakú budweiseres üvegek. Egyiküknek cigaretta lógott a szája sarkában. A DJ-pult mellett, az árnyékban álldogáltunk, Michael Carol kezét fogta, Tommy és John éppen söröket nyúltak, én meg egy Sam Cooke-kislemezt szorongattam, a Twisting The Night Awayt, az volt a következő szám a listán. – Ismered őket? – fordult hozzám Michael, s átölelte Carol vállát. – Amelyik cigizik, azt igen. Láttam párszor King Bennynél. – Mit keresett ott? – Mindig azt mondta magáról, hogy lövész. Nem tudom. Lehet, hogy csak duma. – Mit csinál itt? – kérdezte Tommy. – Talán szereti a lagzikat – mondta John. A három férfi a terem közepe felé sétált, szemüket a férjen tartották, aki tortát evett és pezsgőt ivott felesége tűsarkú cipőjéből.
A párral szemben álltak meg, az asztal túloldalán, s a söröket letették egy kupac papírtányérra. – Mit akarnak? – kérdezte a férj a száját törölgetve. – Csupán jókívánságainkat szeretnénk kifejezni – mondta a középső. – Neked és a lánynak. – Már meg is tették. Akár el is mehetnek. – Tortát nem kapunk? Az asztal körül elnémult a tömeg. Egy középkorú ember szólalt meg, fehér inge eleje tiszta sör volt, a beszédét alig lehetett érteni: – Ugyan mán, fiúk. Lagzi van, nem kell a szart keverni. A középső férfi egy pillantással belefojtotta a szót. Aztán megint a férjre nézett: – A barátodnak igaza van. Talán nem az ez a legjobb hely, hogy elintézzük, amiért itt vagyunk. Menjünk ki. – Nem akarok kimenni – mondta a férj. – Megvan a pénz? – Nincs. Az a pénz nincs meg. Már mondtam. Eltart egy darabig. – Ha nincs pénz – mondta a férfi, s a felesége felé biccentett –, tudod, hogyan szól az alku. A lány nem moccant, mióta a férfiak megjelentek, egyik kezében tortával megrakott papírtányért tartott, a másikban üres pezsgősüveget. Erősen kifestett arca kipirult. – Róla nem mondok le. Soha nem mondok le róla – mondta szilárdan a férj. A középső férfi egy pillanatig néma maradt. Azután bólintott, s csak ennyit mondott: – További jó mulatást. A három férfi megfordult, s beleolvadt a tömegbe. A hátsó ajtó felé tartottak, majd kiléptek a sötét utcára. ***
Az első emeleti tűzlépcső vékony rácsaihoz préselődve ültünk, figyeltük a sikátort. Négy kuka és egy üres hűtődoboz állt a fal mellett; egy negyvenwattos égő szórt némi fényt az utcára az terem hátsó ajtaján keresztül. Az eső rákezdett, a Hudson felől fújó szél frissen mosott lepedőket kergetett a szemét és a kukák között. Michael azt mondta, ott várjunk. Biztos volt benne, hogy történni fog valami, és stratégiailag a legjobb helyet választotta, hogy megfigyeljük az eseményt. Néztük az ifjú párt, ahogy a szűk folyosón állva csókolózik. A teremből kiáradó erős fény miatt vissza kellett húzódnunk az ablakpárkány felé. A férj kézen fogta az asszonyt, s kiléptek a sikátorba. Az Ötvenegyedik utca felé indultak, a férfi egy félig telt sörösüveget tartott a kezében. Még megálltak, hogy integessenek barátaiknak, akik a folyosón tolongtak: a férfiak részegek voltak, a nők reszkettek a hideg esőben. – Ne hagyjatok meg sört! – kiabált vissza a férj. – Ki van fizetve! – Bízhatsz bennünk! – ordított vissza egy részeg hang. – Viszlát! Mindent köszönünk! – integetett az ifjú asszony. – Induljunk – fordult a férj a feleségéhez. – Ez a nászéjszakánk. Abban a pillanatban fájdalomtól torzult el az arca. Az első golyó a sötétségből érkezett, s éppen az öve felett találta el a férfit, aki térdre esett, arcán döbbenet tükröződött. Az asszony felsikoltott, kezeit összekulcsolta a melle előtt, tágra nyílt szemmel nézte vérző férjét. A kis csoport az ajtóban mozdulatlanná dermedt. A második golyót a sikátor végéből lőtték, torkon találta a férfit, aki arccal a földre bukott. – Segítség! – sikoltott az ifjú asszony. – Jézusom, Úristen, kérem segítsenek! Meg fog halni! Segítsenek kérem, könyörgök! Senki nem mozdult. Senki nem beszélt. Az ajtóban állók visszahúzódtak az árnyékba, inkább a lövések elől menekültek, minthogy az elesett barát segítségére siessenek. Szirénák harsogtak a távolban.
A nő letérdelt, vérfoltos ruhában zokogott haldokló férje fölött. Egy pap futott a sikátorban a pár felé. Egy idős nő lépett ki az előadóteremből, fehér törölköző volt a kezében, amelybe jeget csavart. Az ő ruhája oldalán a víz hagyott foltokat. Két fiatalember, akit kijózanított a lövöldözés, az ajtón kilépve a vértócsákat bámulta. – Gyerünk innen – szólt John csöndesen. – Ennyit a házasságról – mondtam ugyanolyan csöndesen. Michael, Tommy és Carol nem mondtak semmit, de tudtam, mire gondolnak. Amire mindannyian. Hogy megint az utca győzött. Mindig az utca győzött.
1965 ősze
10 A barátaimban teljesen megbíztam, mint ahogy ők is bennem. Soha nem kérdőjeleztük meg ezt a bizalmat. Egymásból éltünk, feltártunk és megoldottunk problémákat, védtük egymást a nap nap után megtapasztalt erőszaktól. Barátságunk túlélési taktika volt: mindannyian jobb életet akartunk, de nem tudtuk, hogyan érhetnénk el azt. Ahhoz viszont már eleget tudtunk, hogy egyszerű dolgok iránt tápláljunk reményt. Ábrándos pillanatainkban nem azt képzeltük, hogy nagy cégeket vezetünk, halálos betegségek ellenszerét találjuk fel, vagy választott tisztséget töltünk be. Ezeket máshol, más fiúk álmodták. Vágyainkat a ronggyá olvasott könyvek formálták, meg a filmek, amelyeket annyiszor megnéztünk, hogy a legunalmasabb párbeszédet is fejből tudtuk már. A nagy szökésekről és a szabadságról szóló szerelmes és kalandos történetekben mindig a szegények győztek, s élvezhették a bosszú édes ízét. Sosem kellett elhagynunk a Pokol Konyháját, hogy felidézzük ezeket az álmokat. Benne éltünk minden elolvasott könyvben, minden megnézett filmben. Mi játszottuk Cagney szerepét a Mocskos arcú angyalokban és Gable-ét A vadon szavában. A város utcáin mi voltunk Ivanhoe, a klubunkban pedig a kerekasztal lovagjai. Csak a játék pillanataiban engedhettük meg magunknak a gyermekkor luxusát. Az idegenekkel szemben
keménynek kellett mutatkoznunk, idősebbnek kellett látszanunk a korunknál. Otthon óvatosságra volt szükség, sosem tudtuk, mikor és miért jön a következő verés. De ha együtt voltunk, azok lehettünk, akik valójában voltunk – gyerekek. Sosem képzeltük, hogy felnőtt korunkban távol élünk majd a Pokol Konyhájától. Életünk már születésünk pillanatában eldőlt. Megpróbáljuk majd befejezni a középiskolát, beleszeretünk egy itteni lányba, munkások leszünk valahol, s beköltözünk egy megfizethető vasúti bérlakásba Nem éreztük úgy, hogy ez bebörtönöz bennünket, inkább azt, hogy ezek mind a jó irányba tett fontos lépések. Apáink múltja sötét volt, s jegyzőkönyvben szerepelt a rendőrségen. Tudtuk: a mi életünknek másképp kell alakulnia. Szerettem a szüléimet. Tiszteltem King Bennyt. A barátaim azonban minden felnőttnél többet jelentettek nekem. Nélkülözhetetlenek voltak, ők adták az erőt. Egyszerű álmaink ugyanabban a földben szöktek szárba. Azt hittük, sohasem veszítjük el egymást. ***
– Sima ügy lesz – mondta Michael. – Mindig ezt mondod, aztán amikor ott vagyunk, már nem is olyan sima – nyafogott Tommy. – Ez új bolt. Senki nem ismer bennünket. Besétálunk, elvesszük, ami kell, és kisétálunk. – Mijük van? – kérdezte John. – Legalább ötven újság. Flash, Zöld Lámpás, Vízember meg amit akarsz. Csak ránk várnak. – Hányan dolgoznak a boltban? – kérdeztem. – Általában ketten, de háromnál sosem többen. – Mikor? – Délután a legjobb. – Biztos? – Ha követjük a tervet, nem lesz semmi baj.
***
A barátaimmal inkább a balhé miatt loptunk, nem a haszonért. Azt vettük el, amire érzésünk szerint szükségünk volt, de nem tudtuk kifizetni. Soha nem mentünk pénzért a szüléinkhez, senkitől nem kértünk kölcsön, és soha nem volt nálunk fegyver. Az édességboltból képregényeket csórtunk, a játékboltból játékokat, az élelmiszerboltokból rágógumit. Nem is csináltuk rosszul. Ha néha elkaptak bennünket, addig könyörögtünk, rugdalóztunk vagy zokogtunk, amíg el nem engedtek. Tudtuk, hogy senki nem küld börtönbe egy gyereket csak azért, mert ki akarta egészíteni a képregénygyűjteményét. A szüleink nem tudtak ezekről a kalandokról. Bár legtöbbjüknek szintén meggyűlt a baja a törvénnyel, nem örültek volna, ha megtudják, hogy a gyermekeik már ilyen korán a nyomukba szegődtek. A „ne lopj” parancsolatnak nem volt nagy súlya a Pokol Konyhájában. A környék edzőtáborként szolgált a fiatalkorú bűnözők számára; így volt ez egész történelme során. A századforduló táján a kis tolvajokat utcai verebeknek nevezték. Sokuk árva volt, s kivétel nélkül mind elszánt. Zsebtolvajbandák kóboroltak az utcákon, keresték a szerencsétlent, akinek a tárcájában esetleg ott lapult a heti fizetés. Néhány gyerek elég merész volt ahhoz, hogy bérgyilkosnak álljon: ők akár három dollárért kioltották egy ember életét. Ha a verebeket elkapták, mindegy volt, mekkora bűnt követtek el: a büntetés mindig szigorú volt. New York állam börtönrendszere nem volt türelmes az utcai bajkeverőkkel, s gyakran hosszú időre rács mögé dugta őket. Az utcagyerekek elfogadták az ítéletet, hiszen nem tehettek egyebet. Ha túlélték a kiszabott időt, kiszabadulásukkor még veszélyesebbek voltak, mint azelőtt: kijárták az iskolát, ahol az idősebb törvényszegők oktatták őket. Ha egyikük-másikuk meghalt a börtönben, csak még egy név került a hosszú lajtsrom végére. A Russell Sage Alapítványt az 1900-as évek elején hozták létre,
azzal a céllal, hogy megvizsgálják a Pokol Konyhájában lakó gyermekek életkörülményeit és azt, hogy ezek a körülmények okozzák-e a bűnözést. A szociális munkások néhány hónapot töltöttek a mocsokban és a burjánzó rettegésben, majd távoztak. Határozott véleményük volt. Az egyik jelentés, amelyet Richard O'Connor is idézett a környékről írt kiváló, 1958-ban megjelent munkájában, a következő módon foglalta össze az itt élő gyermekek helyzetét: ,A kerület egy pókháló. Kevés ember hagyja el ezt a helyet. Időnként egy-egy fiút vidékre visznek, vagy egy család elköltözik Bronxba. De az itt élők rendszerint úgy vélik, nem tudnak elkerülni innen… A West Side-i fiatalok életfilozófiája gyakorlati és nem spekulatív. Máskülönben nem tudnák nem észrevenni, hogy anyjuktól kezdve, aki elzavarja őket a túlzsúfolt albérletből, a játszótereken álldogáló felnőttekig mindenki azt gondolja róluk, hogy útban vannak. Úgy látszik, törvénybe ütköző, bármit is tesznek. Ha fociznak, valakinek a tulajdonát veszélyeztetik. Ha a fal mellett üveggolyóznak, elfoglalják a járdát. A verekedés szintén büntetendő, s ha egy fiú egyiket sem teszi, még mindig ráfoghatják, hogy éppen készül valamire. Más szavakkal az itt élő fiatalok számára a tulajdon és annak minden formája akadályt jelent, amely elválasztja az utca kínálta örömöktől.” A Pokol Konyhája kívülről sokat változott az alapítvány jelentése óta eltelt évtizedekben. Eltűnt a magasvasút és a marhákkal megrakott vagonok, amelyek az albérletek ablakai előtt robogtak nyugat felé. A marhákat még mindig vasúton szállították a vágóhidákra, de a síneket már a földre építették. Az utcákat már nem borította el a szemét; a környék szegénységéhez képest minden tiszta és rendes volt. A graffiti még nem létezett, a boltok és házak előtt pedig rendszeresen felsepertek a házmesterek. A törvény kimondta, hogy az albérleteket háromévente ki kell festeni, mindig a fehérnek ugyanarra az árnyalatára. Nemcsak azért, mert ez volt a legolcsóbb festék, hanem mert sokan úgy gondolták, hogy a sűrű, olaj alapú keverék elpusztítja a csótánypetét,
és segít távol tartani a rágcsálókat. Az új lakóknak a főbérlők az első három hónapi bérletet elengedték, így ösztönözve a családokat a kevésbé vonzó lakásokba való beköltözésre. Emiatt gyakori jelenség volt, hogy egy család négyszer is költözött egy évben, gyakran ugyanabban az utcában, így persze sohasem fizetett lakbért. Telefont csak kevesen engedhettek meg maguknak, az emberek a boltok és kocsmák előtt álltak sorba. Ha valakinek mégis volt telefonja, nagy valószínűséggel fogadóiroda-tulajdonos vagy uzsorás volt. Másnak sem pénze, sem szüksége nem volt rá. Az élet rendjét a Pokol Konyhájában nem zavarta a bűn, a gyilkosság és az őrület. Az embernek biztonságérzete volt mindenütt, a bandaháborúk, a bérgyilkosságok és az otthoni erőszak ellenére is. Az erőszak a mindennapok részévé vált: halálos örökség volt ez, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Pénzünk kevés volt, de voltak határok, amelyeket sosem léptünk át. „Követtük a szabályokat – mondta Tommy egy este –, távol tartottuk magunkat a drogoktól, nem nyúltunk a piához, és nem hordtunk fegyvert. Ezek nem is érdekeltek bennünket. Nem volt szükség pisztolyra, hogy az újságostól képregényt vagy étteremből kaját lopjunk. Okosabbak voltunk, mint azok, akik fegyverrel raboltak. Lehet, hogy nem volt annyi pénzünk, mint nekik, de legalább nem kellett beugranunk a sikátorba, valahányszor megláttunk egy rendőrautót.” Ettől azonban még tolvajok voltunk mi is, ráadásul felbátorított bennünket, hogy King Bennynek dolgozunk. Sok időt töltöttünk befutott, a bűnnek örök hűséget esküdött emberek társaságában. Vágyat éreztünk, hogy próbálgassuk a szárnyainkat. Régen elégedettek voltunk, ha néhány Zöld Darázs-füzettel a zsebünkben sétáltunk ki egy boltból, most meg egész polcokat ürítettünk ki, beszerezve mindent Rock őrmestertől A négy szuperhősig. A környéken minden apró munka után jobban rajtunk tartották a szemüket. Az idősebb gengszterek elismerően néztek ránk, mint az új nemzedékre, amelynek tagjait úgy vették fel maguk közé, mintha legalábbis a
Borostyán Ligába kerültek volna be. Mi voltunk az ígéret, az ifjoncok, akik egy nap átveszik a terület ügyeinek intézését, s mozgásban tartják az illegális kereskedelmet. Bármerre elindulhatott egy tinédzser a Pokol Konyhájának utcáin, egyik út sem kecsegtetett nagy jutalommal. A legtöbbről kiderült, hogy zsákutca. A bűnözés csak választás kérdése volt. *** Michael lépett be először az édességboltba. Én hamarosan követtem. Tommy és John – Vajas és Gróf – kint vártak, közel a bejárati ajtóhoz. A bejárat boltíves volt és szűk, fából készült, csokoládéval megrakott pult futott a helyiség hosszában. A két férfi eladó középkorú volt, s dohányzóit. A sarokban ventillátor kavarta a levegőt, peremére apró zászlókat akasztottak. Michael a képregénystandhoz sétált, felemelt egy Batmant, s a kezembe nyomta, – Ezt olvastad már? – kérdezte. – Nem – mondtam, s láttam, hogy mögöttünk a két fickó éppen csokisdobozokat nyitogat. – Ez új. – Kell? – Ne ma! – Mi van, Shakes? – kérdezte Michael, s visszatette az újságot. – Ne csináljuk meg – suttogtam. – Miért ne? – Rossz érzésem van. – De most vagyunk itt. – És most el is mehetünk. – Ne szarozz már, Shakes! Meg tudjuk csinálni. Te meg én. – Most valahogy más érzés. – Mindig más érzés. – Biztos? – Biztos hát – mondta Michael.
Egy pillanatig haboztam, aztán beleegyezően bólintottam: – Kezdjük. Michael leemelt három újságot a felső polcról, miközben pontosan tudta, hogy a két férfi őt figyeli. Én négy Rock őrmestert kaptam fel az alsó polcról, a karom alá csaptam őket, aztán követtem Michaelt. Mögöttem az egyik fickó felnyitotta a pultot, s elindult felénk. Magas volt és vékony, sűrű, sötét haja csomókban tapadt a feje két oldalra, bal szeme alatt kör alakú sebhely volt. Egy rövid vascsövet tartott az egyik kezében. Tommy és John jött be a boltba, a terv szerint lökdösve és taszigálva egymást. A pult mögött álló férfi bámulta őket, miközben nagyot slukkolt egy új cigiből. – Nincs balhé! Itt nincs balhé! – szólt oda nekik, durva akcentussal, cigijét sárga fogai közé szorítva – Nem is akarok balhét – mondta neki John, miközben Tommyt az újságospolcnak lökte. – Cukorkát akarok. – Utoljára löktél meg – mondta Tommy, s egy újsággal megdobta Johnt. – Befejezni! – kiabált a pultos. – Kifelé! Ha verekedni akartok, tűnjetek el! A vékonyabbik, aki eddig felénk fordult, John és Tommy felé indult, a bolt elülső részébe. Lassan lépkedett, a cső végével a tenyerét csapkodta. – Kifelé, seggdugaszok – mondta, amikor odaért, meglökve Johnt. – Kifelé! John szembefordult a tulajjal. Mindkét kezét a férfi mellére tette, s dühösen ellökte. – Ne érjen hozzám! – kiáltotta. A férfi hátrazuhant, a vascső egy halom leselejtezett New York Postra zuhant. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. A fickó talpra ugrott, arca kivörösödött; rárontott Johnra, s mellkasát átkarolva a földhöz vágta, majd ráült John hasára, egyik kezével megmarkolta az arcát, a másikat pedig ökölbe szorította. Tommy rohant oda hátulról, kezét
a férfi nyaka köré fonta, térdét pedig belevágta a veséjébe. Michael és én a kijárat felé igyekeztünk, dzsekink zsebe telis-tele képregényekkel. A pult mögött álló eladón tartottunk a szemünket, ő azonban felénk sem pillantott, jéggé dermedve figyelte, ahogy kollégája a két gyerekkel dulakodik. John ekkor kiszabadította a karját, s gyors ütést mért a férfi gyomrára. Tommy megállás nélkül bokszolta a fickó fejét, hogy annak halántéka és füle már bíborszínben úszott. Végül lecsúszott Johnról, s majdnem teljes testsúlyával az édességes pultnak dőlt. Egyik keze szabadon lógott, csak néhány centire a vascsőtől, amelyet az imént ejtett el. – Soha többé nem jövünk ide! – kiáltott John a pult mögött állónak, s talpra ugrott. Felemelt egy Daily Newst, s ellenfele fejéhez vágta Michael és én elsétáltunk John, Tommy és a két boltos mellett, zsebeink csak úgy feszültek a sok új szerzeménytől. John is megfordult, s elindult utánunk, míg Tommy egyedül maradt a két boltossal. Aztán, mielőtt bármelyikőnk rájött volna, mi történik, a földön heverő pofa felugrott, megragadta a vascsövet, s eltorzult arccal felordított: – Megöllek, mocsok! Megöllek! Tommyra villámgyorsan zúdultak az ütések. Az első lecsúszott a válláról, a második a jobb szeme fölött találta el, az arcát azonnal elborította a vér. A harmadik a bal csuklóját érte, hallottuk csontja reccsenését. Tommy térde megroggyant a fájdalomtól, megpróbált kiaraszolni a boltból. A negyedik ütés a tarkóján találta el: nekilökte az ajtónak, amitől kizuhant az utcára. Az aszfaltra esett, teste nem mozdult, szemei élettelenül bámultak a semmibe. John ért mellé elsőnek. – Azt hiszem, megölte – mondta, majd felnézett Michaelre és rám. – Akkor bennünket is meg kell ölnie – mondta Michael. – Téged nem bántalak. Veled nincs probléma. – A boltosból már elszállt a harag, kezeit leengedte. – Dehogynem – felelte Michael, miközben felé tartott –, csakis velem van problémád.
Kinyitotta kék farmerkabátját, s benyúlt a belső zsebébe. Négy összehajtogatott, lopott képregényt húzott elő. A földre dobta őket. Aztán a másik zsebéből kivett még négyet. Végül mindkét kezével hátranyúlt, a nadrágjából kivett még hármat, azokat is a földre dobta. A boltos átlépett Tommy testén, s megindult felé. – Mind kinyírlak benneteket – mondta összezárt fogakkal. – Muszáj lesz – mondta Michael ökölbe szorított kézzel, mindössze egy karnyújtásnyira a vascsőtől. Emlékszem, azt motyogtam magamban, hogy ez nagyon-nagyon rossz. A fickó megsuhintotta a vascsövet. Az ütés csak néhány centivel kerülte el Michael fejét. John átölelte Tommyt, izzadság csörgött a homlokán, szeméből sütött az aggodalom. Tömeg gyűlt körénk, néztem az arcokat. A férfiak a verekedésre koncentráltak, legtöbbjük dohányzóit, néhányan tanácsokat osztogattak Michaelnek. Senki nem szakított még félbe verekedést a Pokol Konyhájának utcáin, függyetlenül attól, hogy kik verekedtek vagy milyen fegyvert használtak. Az utcai harc rituálé volt, és senki nem mert közbelépni. Sok helyzet torkollott már verekedésbe ki nem fizetett adósságok, szerelmi háromszögek vagy hasonlók miatt. A verekedések többsége mégis azért kezdődött, mert ez volt a legegyszerűbb módja a vitás ügyek rendezésének. A legnagyobb bunyókról ugyanolyan nosztalgiával beszélgettek, mint akik a régi idők bokszolóira emlékeznek. Minél többet verekedett valaki, annál nagyobb megbecsülésnek örvendett. A gyilkosságot leszámítva semmi nem bizonyította jobban a férfiasságot. Michael egy jobbegyenest indított, de célt tévesztett, s hangosan felhorkant, amikor az ütés elszállt a boltos feje felett. Az azt követő gyors balos sem ért célba. Izzadságfoltok jelentek meg barátunk hátán és hónalján. Ahogy a tömeg közelebb húzódott, a férfi is csökkentette a távolságot. Három lépést előrelépett, felemelte a csövet, aztán leengedte, hunyorgott, mert a szemébe sütött a nap, s Michael arcába bámult. Gyorsan, röviden és keményen lendítette a csövet, csípőtájékon
találva Michaelt. A második ütés a fiú arcát érte, a harmadik az állat súrolta Michael hátraesett, kezével a földre támaszkodott, a fejével pedig épphogy elkerülte egy tűzcsap oldalát. A boltos odament hozzá, feje felé emelve a vascsövet. – Többet nem lopsz tőlem – mondta, hogy mindenki hallja. – Senki nem lop tőlem. Michael átölelte a tűzcsapot, szeme elfelhősödött, apró vérpatakok szivárogtak a szájából. John Tommy mellett állt, arcán a félelmen kívül nem tükröződött érzelem. Vajas még mindig az édességbolt falának támaszkodva ült, könnyek csorogtak az arcán. Moccanni sem bírtam. Csak álltam ott, reszkettem a délutáni napsütésben, a lábam nehéz volt és zsibbadt, émelyegtem, s néztem a barátom összevert testét. A tömeg érezte, hogy közel a vég, még szorosabb kört vont a küzdők köré, lehetetlenné téve a menekülést. Az utca valakinek a halálát kívánta. – Dobd el a csövet! A hang az árnyékok közül jött. Magabiztos volt, s árnyalatnyi fenyegetést véltem kihallani belőle. A boltos, kezében a csővel, két lépést hátrált, amikor meghallotta; úgy látszott, a győztes mázt leolvasztja róla a hirtelen rettenet. Oldalt pillantottam, s King Bennyt pillantottam meg: egyik kezében egy csésze kávé, a másikban az El Progresso egy példánya. Két, feketébe öltözött férfi kísérte, kezük az oldaluk mellett. – Nem hallottad? – kérdezte King Benny a boltost. – De igen – mondta a férfi. Hangja megtört. – Akkor gyerünk – mondta King. A cső nagy csattanással a földre esett. King Benny most lenézett Michaelra: – Be akarod fejezni? – Igen – felelte Michael, s felhúzta magát a tűzcsap oldalán. – Siess. Későre jár. Michaelnek remegett a lába. Szembefordult az ellenfelével.
– Gyerünk. Harcolj! – Nem! – mondta a boltos, miközben King Bennyt figyelte. Michael nekiment, mindketten a földre estek, kezük-lábuk összefonódott. Michael két nagyot ütött a fickó fejére, aztán könyökkel orrba vágta. Ellenfele csak egyet ütött, de célt tévesztett, nem volt benne sem erő, sem elszántság. Michael két kemény ütéssel válaszolt, a második után vér folyt le a boltos arcán. A férfiak fütyültek, s minden bevitt ütést elismeréssel nyugtáztak. – Most már elkapta a kölyök – mondta egy olajfoltos inget viselő, kövér ember –, még egy párat odavág neki, és kész lesz a rohadék. – Nagy kár, hogy nincs nála kés – jegyezte meg egy alacsonyabb, miközben pipára gyújtott –, azzal megszurkálhatná alaposan. Michael még hármat ütött, mind ellenfele arcát érte. Aztán feltérdelt, bokájával hátrafeszítette a fickó fejét, s még kétszer nyakon ütötte. Egy gyors rúgást is elhelyezett a férfi mellkasán, s már vége is volt az egésznek. Michael átlépett ellenfelén, nem törődve a tömeggel, amely követelte, hogy végezzen vele, odament a szétszóródott képregényekhez, lehajolt, felszedte őket, s visszament a leterített alakhoz. Megállt fölötte, egy percig némán bámulta, majd a füzeteket a fejére és a mellkasára dobálta: – Tartsa meg a képregényeit. Nekem már nem kellenek.
11 Ahogy egyre idősebbek lettünk, úgy lett az erőszak is intenzívebb körülöttünk. Az idősebb környékbeli srácok számára életkorunk már több volt puszta kellemetlenségnél: potenciális veszélyt jelentett. A szabályok legkisebb áthágása is utcai verekedésbe torkollott. Abba a korba értünk, amikor már azok az idegenek is kiszemeltek bennünket, akik gyors és könnyű zsákmányra vágytak. Puerto Ricó-iak jöttek át Felső-Manhattanből, a San Juan Hillről, elkaptak egy-egy kölyköt, elszedték a pénzét, s már mentek is vissza. Feketék is jöttek Inwoodból, átkeltek a feketéket és a fehéreket elkülönítő Kilencedik sugárúton; hatosával jártak, vagy még többen, jöttek, lecsaptak és eltűntek, mielőtt a bosszú utolérte volna őket. Sok helyi banda próbált bennünket is beszervezni, sikertelenül. Egyikünket sem vonzotta a bandatagok helyzete, hiszen a zsákmányból mindig tejelnünk kellett volna a vezérnek. Nem hoztak lázba a beavatási szertartások sem, amelyeket a legtöbb banda megkívánt: forró vasat nyomtak az ember karjához, amíg a bőre le nem jött, furcsa tetoválások riogattak, amelyeket soha többé nem lehetett eltüntetni, arra kényszerítettek, hogy küzdj meg egy rivális banda legkeményebb tagjával, s ha legyőzted, bekerültél, s ejtettek, ha
veszítettél. Ez nem volt nekünk való. Mi azzal tartottunk, akiben megbíztunk, s mindig fedeztük egymást. Mint a westernfilmekben, amelyekért rajongtunk. * * *
A legnagyobb verést a Pokol Konyhájában nem apámtól, nem más felnőttől, s nem is fiútól kaptam. Egy Janet Rivera nevű lány osztott ki, a Tornádók nevű lánybanda vezére. A Pokol Konyhájának történelme folyamán a női bandák voltak a leglelketlenebbek. A nők ugyanis, a férfiaktól eltérően, gyakran figyelmeztetés és indok nélkül támadtak. Bűnözőkként is agresszívebbek voltak: gyanútlan járókelőket cserkésztek be és raboltak ki, vagy a házak között cirkáltak, s a kapualjakban raboltak ki embereket. Nem tartoztak semmilyen szervezett alvilági klikkhez, függetlenek maradtak, ahhoz voltak lojálisak, aki a legtöbbet fizette nekik. A hatvanas években ezek a bandák már a Hölgymenyétekig vezethették vissza a származásukat, ők terrorizálták Manhattan folyóparti részét a századfordulón. Volt egy különös ismertetőjelük: mindig hátrahagyták az áldozat levágott kezét és ujjait. Néhány évvel később Sadie, a Macska és bandája gyilkolt és fosztogatott kényérekedvére. Gallus Meg méltó ellenfele volt minden férfinek, aki az útjába állt. Haláláig azzal büszkélkedett, hogy soha nem maradt alul ökölharcban. Pokolfajzat Maggie állítólag egyszer addig verte egy férfibanda négy legkeményebb tagját, amíg be nem hódoltak neki. Akkor aztán az ötödiket fogta, s hazavitte az ágyába. A női bandák vezérei, ha túlélték az utcai harcokat, idősebb korukban általában szalont nyitottak. Nem meglepő, hogy sokuk a saját bárjában volt kidobó. – Azok a nők aztán megkövetelték a tiszteletet – mesélte egyszer King Benny egyik embere. – Velük nem lehetett szarakodni, mindig készen álltak a bunyóra. Az üzlethez is értettek, hasznot húztak mindenből, amihez csak hozzáértek. Kemények voltak és sunyik, s bár-
mit csináltak, jobban csinálták, mint egy férfi. Mocskos módon verekedtek, addig vedeltek, míg ki nem dőltek, és azzal mentek szobára, akivel akartak. Egy ideig ők vitték a boltot a Konyhán, és nem vitték rosszul. A tipikus ötvenes évekbeli gengszterbandát a West Side Story alapján képzelték el az emberek. Leonard Bernstein mestermunkája tartalmazott ugyan valós elemeket – a faji feszültségek, a hely szelleme, a félelem attól, hogy beleszeretsz valakibe, akibe nem ké ne, a társadalmi korlátok áthághatatlansága mind-mind ilyen volt – mégsem elegendőt ahhoz, hogy meggyőzze a környékbeli cinikusokat. A Pokol Konyhájában egy filmet sem gyűlöltek jobban a West Side Storynál. – Az a film egy rakás szar – mondta egyszer Kövér Mancho. – A férfiak csak táncolnak, mint a kisfaszom, a nők úgy lógnak a palikon, mintha az életük múlna rajta, a zsaruk meg hülyék, mint a segg. Egy rakás szar, én mondom. Mintha a bandák puhák lenné nek. A valóságban aki puha volt, az nem élt sokáig. A Pokol Konyháján elásták a puhákat. ***
Janet Rivera a De Witt Clinton Park bejáratánál, az emlékmű élőt állt, s éppen egy dobozos Rheingoldot nyitott ki. Három barátnője is vele volt, mind bandatagok. Egyikük, Vickie Gonzalez, egy kipat tinthatós borotvát hordott farmerzsebében. Janet nagyot húzott a söréből, s figyelte, ahogy gumilabdát pattogtatva besétálunk a park ba Johnnal. – Hé! – kiáltott oda. – Mozgassátok ide a seggeteket, hogy lássa lak mindkettőtöket! – Most mi van? – motyogta John. – Csak ránk akarnak ijeszteni – súgtam vissza. – Nincs dolgunk velük. – Erre most nincs időnk.
– Nézzük, mit akarnak – mondtam. – Gyerünk – nógatott Rivera –, ne nekem kelljen idevonszolni benneteket. – Ez aztán egy csúnya lány – mondta John, miközben az emlékmű felé lépkedtünk. – A családjában biztos mindenki csúnyítót szed. – Kispöcsök, úgy sétáltok itt a parkban, mintha a tiétek lenne – vágta oda Rivera. Ránk mutatott, azzal a kezével, amelyikben a sört is tartotta. – Mégis, hova a picsába meneteltek? – Csak labdázunk. Szerintem nincs azzal semmi baj – feleltem. – Tévedés. Kurva nagy baj van vele. – Meséld el, gyönyörűm – mondta neki John. Pedig tudtuk, mi volt a probléma. Két héttel azelőtt Michael Tommy segítségére sietett, s összeverekedett egy Puerto Ricó-i kölyökkel, akit Rapónak hívtak, s a Nyugati Hatvanadik utcában lakott. Michael győzött, s kényszerítette Rapót, hogy anyaszült meztelenül sétáljon ki a Pokol Konyhájából. Sajnos Rapo Janet Rivera unokatestvére volt, aki azért keresett minket, hogy visszaadja a kölcsönt. Vickie Gonzalez egyik kezét abba a zsebébe tette, amelyikben a borotva lapult. A másik két lány bronzból készült bokszért csavart a kezére. Janet Rivera egy fűkupacba dobta a sörösdobozt. Egyikük sem tűnt valami boldognak. Az tette volna őket boldoggá, ha úgy hagyhatnak ott bennünket, ahogy Michael Rapót: összeverve, sebesen és pucéran. Ezt pedig egyikőnk sem szerette volna megvárni, így csak egyféleképpen dönthettünk: ahogyan az összes kőkemény fickó döntött volna, akit a Pokol Konyhájának utcái neveltek. Futottunk. – Át a kerítésen! – kiáltottam Johnnak. – Az édességbolt felé! – Ha elkapnak, végünk. Az a csúnya meg akar ölni engem. Látom rajta. – Mind csúnya – lihegtem, aztán hátranézve hozzátettem: – És sajnos gyorsak is. A kerítésen volt egy kör alakú lyuk, azon keresztül futottunk ki a pálya Tizenegyedik sugárút felőli oldalára, át a vörös agyagdom-
bon, ahol az ütő játékos szokott állni, aztán végig a Parkies' megálló és az öntözőmedence mellett. Éppen a medence korlátai között cikcakkoztunk, amikor egy kis homokdombon megcsúsztam, s oldalammal a betonpadkára estem. John erre megállt. – Kelj fel, Shakes! Már a nyakunkon vannak! – Nem tudok. – Pedig ajánlom! A fájdalom az oldalamban csaknem elviselhetetlen volt, éles és váratlan hullámokban érkezett. – Csak rohanj tovább! – nyögtem. – Rohanj Vajasért és Mikeyért! Hozd ide őket! – Nem hagyhatlak itt! – Öt perc múlva már itt is vagy – mondtam, sokkal bátrabbnak tettetve magam, mint amilyen voltam. – Mit tehetnek velem öt perc alatt? A földön maradtam, markolásztam sajgó oldalamat, s néztem, ahogy John lefelé rohan a De Witt Clinton Park dombjain. Nem attól féltem, hogy megvernek. Attól féltem, hogy lányok vernek meg. Ott feküdtem, láttam, hogy közelít Rivera csapata, s elképzeltem az ugratásokat és gúnyolódásokat, amelyeket kapni fogok a barátaimtól, éppúgy, mint az idegenektől. A Pokol Konyháján sok fiú vitt haza Rivera és a Tornádók ejtette vágásokat és sebeket, de soha senki sem ismerte be, legalábbis nyilvánosan, hogy kitől kapta. Nem akartam első lenni. Janet Rivera megállt fölöttem és elvigyorodott, kivillantva csorba fogait. – Tudtam, hogy egy olyan kis szaros, mint te, sosem köröz le minket. – Nem köröztetek le! Csak egy kicsit megpihentem, hogy utolérhessetek. Rivera átsétált Gonzalez mellé, s átkarolta a vállát. – Gyűlölöm a bohócokat. Mert nem viccesek, azért. Csak hiszik, hogy viccesek.
– Amit Rapóval tettek, az se volt túl vicces – felelte Gonzalez, miközben cipője sarkával a lábamat horzsolta –, de lefogadom, hogy röhögtek rajta. – Add ide az övedet – mondta Rivera. – Egy kis komolyságot tanítunk ennek a bohócnak. A park üres volt, csak egy öreg csavargó aludt egy halom újságpapír alatt az egyik padon. Az arcom és a karom izzadságtól fénylett, jobb lábam pedig remegett a feszültségtől. Az egyik cipőfűzőm kioldódott, s amikor levegőt vettem, éles fájdalom hasított az oldalamba. Gonzalez megállt felettem, s kinyitotta a borotváját. Lehajolt, megmarkolta fehér ingemet, s egészen a nadrágomig kettéhasította. – Ezt Rapóért kapod – mondta Rivera, s meglendítette az övet a válla felett. – Gyerünk – biztatta Gonzalez –, azt akarom, hogy fájjon neki. Rivera ütései az arcomat és a nyakamat érték, a fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe. Aztán lejjebb ment, s a mellkasomat meg a hasamat csépelte. A mellem hamarosan kivörösödött, a fájdalom erősebb volt, mint amelyet addig valaha is éreztem: mintha minden pillanatban a húsomon csattant volna az öv. Rivera még egyet rám vágott, majd abbahagyta. – Akarod folytatni? – fordult Gonzalezhez. – Nem elég férfi még ahhoz, hogy hozzáérjek – vigyorgott Gonzalez. – Köszi – motyogtam. Az első kő Rivera lába mellett ért földet. A második a combja felett találta el. Amikor Gonzalez elfordította a fejét, a karjára kapott egyet. Elengedett a másik két lány is, aki addig lefogott, s elindultak. – Gyerünk! Ebből nem kérünk. Elnéztem Gonzalez mellett, s láttam, hogy az öntözők mögött Michael és John mászik át a kerítésen. Tommy a kerítés felé fordulva állt, s köveket gyűjtött halomba. Gonzalez lenézett rám, a szeme
tele volt gyűlölettel. Mély levegőt vett, lehajolt, s a jobb szemem fölé köpte a rágóját. Aztán hátralépett, s kétszer ágyékon rúgott. A kemény, gumi cipőtalp mindkétszer talált. – Viszlát, rohadék! Még találkozunk! Michael és John, odaérve hozzám, hónom alá nyúlva felemelt. Lassan lépkedtünk kifelé a parkból, az Ötvenkettedik utcán levő bár irányába. Mellkasom ugyanúgy égett belülről, mint kívülről. De a legrosszabb mégis az volt, hogy megaláztak. – Azt akarom, hogy senki se tudja meg – mondtam a barátaimnak. – Lehet, hogy holnap benne lesz az újságban – vigyorgott John. – Nem mindennap esik meg, hogy King Benny egyik emberének a csajok szétrúgják a seggét. – Jobb lett volna, ha végeznek velem. – Az már igaz – nézett rám Tommy –, azt könnyebb lenne megmagyarázni. – Ez az eset is csak azt bizonyítja, amit eddig is mind tudtunk – mondta Michael. – Mit? – Hogy rohadtul nem tudsz verekedni. – Azt hallottam, hogy lefektetik a fiúkat. Értitek… kényszerítik őket. – Nagy kár, hogy pont most jöttünk erre. Talán végre megtörtént volna veled is, Shakes. – Asszem, el fogok ájulni – mondtam. – Ugyan, az ocsmány szex is jobb a semminél – röhögött John. – Bárki kérdezi, mondátok azt, hogy egy inwoodi banda jött át, ők kaptak el. – És melyik? – kérdezte Tommy. – A Pumák – feleltem. – Ők elég kemények. – Miért nem egy banda a Vak Gyerekek Iskolájából? – John nem bírt magával. – Mondhatnád, hogy beléjük botlottál az utcán. Nem volt választásod. Harcolnod kellett.
– Nyolcan voltak egy ellen. Tele volt velük az utca. – Kutyák is voltak velük. Nem volt esélyed. – Én csak azt tudom, hogy Monte Cristo grófjának soha egy nő sem rúgta szét a seggét – mondta Michael. – Szerencséje volt – sóhajtottam. – Ő nem ismerte Janet Riverát.
1966 nyara
12 A barátaimat és engem ugyanúgy érdekelt a sport, mint a könyvek és a filmek. Vallásos buzgalommal és ifjonti hévvel követtük valamennyi profi sport történéseit, kivéve a golfot, amely túl ostobának látszott számunkra, meg a teniszt, amelyről azt hittük, hogy csak Angliában játsszák. Veszett módon szerettük a New York Rangerst. Earl Ingerfield, egy igyekvő iparos volt a kedvenc játékosunk, aki gyakran beszélgetett velünk az öltöző előtt. Minden szezonban új ütőket kaptunk tőle, amelyeket a Printing Főiskola betonudvarán való hokizáskor használtunk. Egy összepréselt üdítősdoboz vagy egy tekercs ragasztószalag volt a korong; korcsolya helyett tornacipőt viseltünk, a hálót a fal helyettesítette. Szerettük a bokszot is, valahogyan nyugalmat és vigaszt találtunk e sport vadságában. A középsúlyú versenyző, Joey Archer volt a helyi hős, a legtöbb menetet megnyerte a Madison Square Gardenben. A stílusát viszont unalmasnak és fantáziátlannak találtuk Dick Tiger gyorsaságához és elképesztő erejéhez képest. Ez a bátor harcos Nigériából származott, s végül megszerezte a középsúly és a félnehézsúly bajnoki övét is. Néhány év múlva Tiger még mindig fiatalon és szegény emberként halt meg, ugyanis még megérte, hogy
hazájában kitört a biafrai polgárháború, s a terület új vezetői megfosztották minden vagyonától. Ősszel hatnapos kerékpárversenyekre jártunk, s olasz meg ír fociközvetítéseket hallgattunk a rádión. A Knicks kosárcsapat meg a Giants fociklub nem nagyon érdekelt bennünket, bár mindkét sportot nagy hévvel űztük magunk is. A lóversenyeket inkább megszokásból, mint érdeklődésből kísértük figyelemmel. A Pokol Konyhájában a lovipálya megszentelt földnek számított, s a fogadások zömét a kilencnapi futamra kötötték, bármelyik pálya volt is soron. A legjobban mégis a baseballt szerettük. Nyaranta minden délután baseballkártyákat cserélgettünk a többi gyerekkel, s alig vártuk, hogy hazasétáljunk egy csomó értékes, új lappal. Megtanultuk az összes akkori és régebbi játékos statisztikáját, s kívülről fújtuk az adataikat. Kedvencünk, a New York Yankees napi hőstetteit úgy figyeltük, mintha legalábbis a családtagjaink lettek volna. Mintha ostorral húztak volna végig rajtunk, amikor Tom Treshnek rossz napja volt a tányérnál, amikor Clete Boyer nagy hibát vétett a hármas base-nél, vagy amikor Al Downing feladta a futást, visszatérőben a hazai base-re. Akkoriban a Yankees nem volt túl jó, de azért még mindig ők voltak a Yankees. A mi csapatunk. Vesztesek voltak, de úgy viselkedtek, mint a győztesek. Mint mi. Ezért is szerettük őket annyira. *** A házunk lépcsőjén üldögéltünk, lábunk előtt baseballkártyákkal teli cipősdobozok hevertek. 1966 augusztusának utolsó hetében jártunk, s életünkben először a New York Yankees a bajnokság utolsó helyén állt. – Durva vereség – mondta Tommy, a Daily News sportrovatát böngészve –, már az Indians is lenyomott bennünket. – Még mindig ott a Mets – nézett rá John. – Annak csak hülyék szurkolnak. – Mit csinált tegnap Mantle? – kérdezte Michael.
– Nem játszott. – Már megint lesérült – szóltam én is bele. – Ma este kivel játszanak? – Az Oriolesszel – mondta Tommy. – Stottlemyre fog ütni. – Akartok menni? – így Michael. – Minek? – adtam a durcást. – Jó helyünk lenne. – Lehet, hogy ma beindulnak. Zsinórban nyernek huszonötöt. Viszakerülnek a versenybe – reménykedett Tommy. – Ja, te meg holnap arra ébredsz, hogy szép gyerek lett belőled az éjjel – gúnyolódott John. – Idén nem is akarnak Yankees-kártyákat cserélni – panaszkodtam. Tele volt a kezem a lapokkal. – Nekem van három Frank Robinsonom, meg két Boog Powell. Neked? – John a dobozában kotorászott. – Kit akarsz? – kérdezte Tommy. – Tommy Davist. Powellt adok érte. Egyet egyért. – Nekem van Davisem – mondtam. – Csere? – Hát nem tudom, hogy egyet egyért megéri-e? Davis jó. – Na és? Ne mondd már, hogy Powell egy nyomorék! – Cseréld el! – tanácsolta Michael. – Egyet egyért? – Szerintem nem rossz csere. – Mi lenne, ha még egy ütőt is bedobnál? – néztem Johnra. – Bármelyiket. Mindegy. – Miért? – Hogy súlya legyen az üzletnek. – Felejtsd el. Powell Davisért. Ennyi. – Nekem van egy Boog Powellem – szólt közbe Tommy –, csak az a baj vele, hogy tavalyi. – Nem baj az – mondtam. – Most vele fogsz cserélni? – hüledezett John.
– Csak ha ideadja, amit akarok. Powellt és még egy ütő játékost Davisért. – Diego Segui – mondta gyorsan John. – Odaadom Diego Seguit és Boog Powellt Davisért cserébe. – Ez a legjobb ajánlatod? – kérdeztem tőle. – Ez az egyetlen. – Áll az alku – mondtam, s kicseréltem a kártyákat Johnnal. – Ezt megint elkúrtad – fordult Michael Tommy felé. – Dehogyis – kuncogott Tommy –, nekem nincs is Boog Powellem. – Hazudtál – bámult rá John. – Blöfföltem – jött a válasz. – De miért? – értetlenkedtem. – Hogy eldöntsétek végre, azért. Különben itt pofáztatok volna estig. – Tudod, Vajas, nem is vagy te olyan hülye, mint amilyennek látszol – vigyorgott Michael. – Tényleg nem – mondta John –, viszont pont olyan ronda, amilyennek látszik. Olyan, mintha azzal a harangos alakkal lógnánk. – Milyen harangos alakkal? – nézett Tommy. – A notre-dame-i toronyőrrel – magyaráztam. – Aha – bólintott John –, az. – Na – állt fel Michael –, elég a kártyákból, gyerünk fürdeni. – Hol? Az öntözőknél? – Nem, a folyóban. Ha szerencsénk van, fogunk egy csomó angolnát. – Miért akarnék én angolnát fogni? – kérdezte Tommy. – Mert Mr. Mangnone három dollárt ad mindegyikért, amit a boltjába viszünk – mondtam neki. – Élve vagy halva. – Mit csinál velük? – fintorgott John. – Megeszi. – Szopatsz! – Fúj, sose tenném! – Komolyan?
– Először megfőzi őket. Kiszedi belőlük a cuccot. Aztán mindet megfőzi ecetben és olajban. Jól megfűszerezi. Nem rossz az. – Te már ettél angolnát? – John undorodva nézett rám. – Magadtól? Úgy, hogy senki nem tartott pisztolyt a homlokodhoz? – Ez semmi! – mondta Michael. – Azt mondd el nekik, mit esztek húsvét előtt. – Bárányfejet – mondtam. – Nem hiszem el – Tommy csak bámult. – Az egész fejét? – kérdezte John. – A szemeket kivéve. Azokat odaadjuk a nagyanyámnak. – Jézusom! Aztán minek? – Valahogyan összekeveri vízzel és olajjal. Anya azt mondja, jó a fejfájásra. – Mint az aszpirin? – Úgy valahogy. – Shakes, te egy cinkes ősember vagy, hallod? – mondta John. – Mi is az a virág, amit úgy szerettek enni? – érdeklődött Tommy. – Milyen virág? – Tudod, amit anyukád készített egyszer. A leveleivel együtt. – Articsóka? – Az. – Az nem virág, te baltaarcú. – Én úgy láttam. John nem tudott napirendre térni a dolog felett: – Bárányfej virággal. Egész lakoma. – Az írek semmit sem tudnak a kajákról! – vágtam vissza. – Ebben igazad van – helyeselt Tommy. – És ehhez mit szólsz? – mondta John, s Tommy lába közé vágott. – Mi a hétfogásos ebéd az íreknél? – kérdeztem. – Nem tudom, mi? – Hat üveg sör meg egy főtt krumpli – kezdtem a Pokol Konyha-
jában jól ismert játékot, amelynek az a lényege, hogy mindenféle kisebbségekkel kapcsolatos vicceket mesélünk. – Miből találod ki, hogy egy olasz esküvőn ki a menyasszony? – kérdezte John. – Na? – Csak neki van befonva a hónalján a szőr. – Milyen az ír előjáték? – Tommy is beszállt. – Milyen? – Na, gyürkőzz neki, Bridget! – Hány ír kell ahhoz, hogy kicseréljenek egy villanykörtét? – Mennyi? – Négy. Egy tartja a körtét, három meg forgatja a létrát. – Na, én elmentem fürdeni – mondta Michael. – Mi is megyünk! – mondtam, s elindultam utána a Tizenkettedik sugárút mólóinak irányába. – Hogy hívják az olasz tengeralattjáró kapitányát? – kérdezte John, egy lépéssel mögöttünk. – Mélytengeri medve – feleltem. – Mennyi van ezekből? – fordult hátra Michael. – Vagy száz – feleltem. – Fogadjunk, hogy mindet ismered. – Csak majdnem. – És ma mindet hallani fogom? – Hát, úgy terveztem. – Nem is tudom, miért lógok veletek, srácok – mondta Michael. – Mert magányos vagy – válaszoltam. – Meg csúnya – tette hozzá John. – És nincs több barátod – tódította Tommy. – Hacsak azért nem – felelt Michael. – Gondoljátok, hogy az úszáshoz túl hideg lesz a víz? – kérdezte Tommy. – Mindig hideg. Mintha jégdarabok között úsznál. – Engem nem a hideg zavar, hanem a többi cucc – mondtam.
– Az a sok szar, ami a part mellett lebeg. Szoktál arra gondolni, kinek a vécéjét ürítik oda? – Én aztán nem – vigyorgott Michael. Tommy ránk nézett: – Meg a patkányok. Egyszer lemerültem, és pont ott volt egy hatalmas mellettem, ott figurázott a víz alatt. – Fúj, hányok tőlük – fintorogtam. – Ott lehet is. – Gyávák! – intézett el bennünket Michael egy kézlegyintéssel. – Ó, bocsáss meg, elfelejtettem – mondta John. – Tarzan szereti. Férfinak érzi magát tőle. – Azt nem mondom, hogy szeretem – felelt Michael –, de ez a víz van, és kész. Ha nyavalygunk, attól még a patkányok nem költöznek el Jerseybe. – Mikeynak igaza van. Mondatok még egy helyet, ahol angolnákat foghatunk. – Meg találunk egy seggfejt, aki meg is veszi. – Élve vagy halva. – És mit csinálunk a pénzzel, amit kapunk értük? – kérdezte John. – Iszunk egy üdítőt, és moziba megyünk. Mit szóltok? – így Michael. – A Beaconbe? – kérdezte Tommy. – Ott nem megy semmi jó – mondtam nekik. – Mégis mi? – Nem emlékszem pontosan. Valami francia film. – A Loew-ben mit játszanak? – A Von Ryan Expresszt. A legjobb háborús film a világon. – Igen, és még csak négyszer láttuk – nyafogott John. – Ha egy csomó angolnát fogunk, mehetünk moziba és ehetünk kínait – lelkendeztem. – Ugyan már, Shakes, mi van veled? A mozihoz nem kell pénz. – Én kihagyom – mondta John. – Miért? – kérdeztem azonnal. – Haza kell mennem.
– Gáz van? – nézett rá Michael. John vállat vont: – Még nincs. Anyámnak valami új palija van, aki kitalálta, hogy rendbe szed. – Kellünk? – kérdezte Tommy. – Ha már ti kellenétek, akkor lennék csak nagy szarban. – Ez nem vicc – mondta Michael hirtelen komolyan és csöndesen. – Csak bennünk bízhatsz. – Tudom. De azt hiszem, ezt a pofát tudom kezelni. – Akkor gyerünk úszni. Aztán hazakísérjük Johnt – mondtam. – Jó így? – kérdezte Michael Johnt. – Jó. Tommy és John előrementek, közben a statisztikákat olvasták a baseballkártyák hátulján. Én Michael mellett maradtam, valamivel lassabban sétáltunk, mint a barátaink. Ránéztem a vezérünkre: – Ezt komolyan gondolod? Hogy csak egymásban bízhatunk? – Mit gondolsz? – Hogy komolyan gondolod. – Akkor miért kérdezed? – Hogy biztos legyek benne. – Hát most már az vagy. – Mi a helyzet Johnnyval és Vajassal? – Mi van velük? – Gondolod, ők is így éreznek? – Szerintem mindannyian így érzünk. – És gondolod, hogy ez mindig így lesz? – Most így van. – De én azt akarom, hogy sokáig tartson, ne csak most. – Lehet, hogy sokáig fog tartani. Hacsak nem kezdünk el úgy gondolkodni, mint King Benny. – Senki sem gondolkodik úgy, mint ő! Michael elkezdte utánozni King Bennyt: – A barátok olyanok, mint a kölcsön. Már az ötlet is rossz.
– Ez csak azért van, mert őt az összes barátja megpróbálta kinyírni – vetettem ellene. – Egy napon ő is lebukik majd. És nem jó barát fogja lebuktatni. – Hát ebben tévedsz. A King Benny-félék sosem buknak le. – Aztán miért nem? – Mert mások buknak le helyettük. Ők meg tisztán elsétálnak. – Lehet, de mi nem vagyunk olyanok, mint ő. Mi nem fogunk mindent tisztán megúszni. Egyikünk lebukhat egyszer. Ezért kell ragaszkodnunk egymáshoz. – Hé, az angolnák harapnak? – kérdezte John, miközben lassan a 82-es móló széléhez ért, s lebámult a sötét vízbe, amelynek olajos hullámai a dokk szélét csapkodták. – Nem, szopnak – mondtam neki. – Mint anyád – szólt be Tommy. – Csak az angolnák nem kérnek érte pénzt – fűzte tovább John. Michael levette az ingét, s kilépett a cipőjéből: – Na gyerünk. – Aki utoljára ugrik, az hozza az angolnákat! – kiáltottam, s nekifutásból a folyóba ugrottam. – Aki meg először, az öli meg őket! – üvöltött utánam John, s alsógatyára vetkőzött. Vajas egy rozsdás horgonybója tetején álldogált pucéran, meztelen testét sütötte a nap. Kérdőn nézett Michaelra: – Pisiljek most, vagy majd ha már benn vagyok? – Oszd meg a halakkal! – mondta Michael, aztán mögé futott, s a vízbe lökte. – Gyerünk, Mikey! Csak egy óránk van a dagályig! Michael hátrafelé ugrott a vízbe, s addig maradt lenn, míg bírta szusszal. Hét-nyolc méterrel balra bukkant fel. – Rengeteg van odalenn! Egy csomó pénzt kereshetünk ma! – Hacsak a patkányok fel nem falnak élve. – Még akkor is jobban járunk, mintha a Yankees meccsére mentünk volna el!
Ma is emlékszem arra a tökéletes délutánra. A nap hátralévő részét a vízben töltöttük, angolnarajokat üldöztünk, menekültünk a patkányok elől, sikolyaink és nevetésünk visszhangzott az elhagyatott mólók árnyékai között. ***
Családi életünket elválasztottuk az utcától. Tudtunk egymás otthoni problémáiról, de azt is tudtuk, hogy helyzetünkön a szövegelés nem sokat javít. Nem volt szükség arra, hogy időpontot egyeztessünk, ha játszani akartunk, s nem kellett megszervezni az egymásnál alvást. A szüléink sosem beszélgettek, s nem próbáltak barátot szerezni. Michael egyszer azt mondta: – A lakás háborús övezet volt. De ezt a háborút jobb volt egyedül megvívni. Tudtuk jól, mi történik otthon, láttuk a vágásokat és a horzsolásokat. Hallottuk, mit beszélnek, és megtartottuk magunknak. Az otthon volt az egyetlen hely, ahol nem segíthettünk egymáson. Semmit nem tudtunk tenni, amitől bármi is megváltozott volna, így hát nem is foglalkoztunk vele, nem rágódtunk rajta, kivéve egy-egy viccet vagy megjegyzést. Bizonyos értelemben a bajaink csak még jobban összehoztak bennünket. A Pokol Konyhájában nem voltak cserkészcsapatok, a Tizedik sugárúton volt azonban a rendőrség atlétikai egyletének központja, amelyet ingyen használhattunk. Oda jártunk a barátaimmal bokszolni, ütöttük a különböző nagyságú zsákokat, s figyeltük, ahogy az idősebb fiúk gerendáztak és ugrálóköteleztek: készültek a hárommenetes meccsekből álló Arany kesztyű Bajnokságra, amelyet a. Daily News szponzorált. Tekézni a Nyolcadik sugárútra és az Ötvennegyedik utcába jártunk, heti néhány játékunkat a Szent Szív plébánia fizette, s beneveztünk a hokibajnokságra, amelyet a De Witt Clinton Park egyesülete rendezett. Tízcentes alapon kockáztunk Kövér Mancho boltja előtt, s golyóztunk minden sarkon, mindezt a szüleink beleegyezé-
sével. Tulajdonképpen a szüleinktől zöld utat kaptunk csaknem mindenre, amit csinálni akartunk. Csak annyit vártak el tőlünk, hogy ne keveredjünk bajba, s hogy nekik a lehető legkevésbé kelljen részt venniük a foglalatosságban. Akkoriban még nem volt kijárási tilalom, amely miatt aggódni kellett volna, bár arra sem volt esély, hogy a Pokol Konyhájának járdáin sétálva elkap bennünket egy idegen, vagy valaki lepuffant egy autóból. A szüléink tudták, hogy amíg a környéken tartózkodunk, semmi bajunk nem eshet, leszámítva az utcai verekedésekben meg a sport vagy játék közben szerzett sebeket. Mindenütt figyeltek bennünket. A környék biztonságos volt, csak az emberek vérmérséklete volt heves. Úgy éreztük, egy mindent látó bébicsősz figyeli a környéket. Egy hatalmas, aljas bébicsősz. A kevés kapcsolat a felnőttek és a gyerekek között a környék kocsmáiban és vendéglőiben alakult ki. A kelet-európaiak családjaikkal elözönlötték a vendéglőket, az írek viszont inkább a kocsmákat favorizálták. Az olaszok és a Puerto Ricó-iak hol itt, hol ott tűntek fel. A Pokol Konyhája történetének kezdetén rengeteg vendéglő nyílt a Tizenegyedik és a Tizenkettedik sugárúton, s az asztalok körül nagy volt a nyüzsgés: odajártak a dokkmunkások a négynapos műszak előtt, az eltávon levő tengerészek, az elsőrandis párocskák és a lármás gyerekeiket csitító anyák. Az egyik vendéglőt Konyhának hívták, s egy német családé volt. A nevük Heil volt, amely hasonlít az angol hell, azaz pokol szóra. Állítólag innen kapta a környék a nevét. A kocsmák kezdetben a bandák tulajdonában voltak, s a legtöbb család kényelmetlennek érezte, hogy oda járjon. Amikor a bandák ideje lejárt, a kocsmák is az óhaza országainak kocsmáihoz hasonlatos helyekké váltak, ahol az emberek találkozhattak, történeteket mesélhettek, elfeledkezhettek a tornyosuló adósságról, összenevethettek, s mindenekelőtt ihattak. Ha szombat délután az ember besétált egy ivóba, nem volt szokatlan látvány, hogy a hely tele volt családokkal, akik ittak, nevettek, régi nótákat énekeltek, s emlékez-
tek a messzi partokon maradt barátokra és rokonokra. Az ivásnak nagy kultúrája, mégpedig etnikai alapokon nyugvó kultúrája volt: az írek az erős whiskeyt, az olaszok a házi bort, a Puerto Ricó-iak a hideg sört kedvelték. Drogok nem voltak abban a világban. Amennyire szerették a szüléink az italt, annyira gyűlölték a kábítószert. King Bennytől várták, hogy tartsa távol a drogokat, hiszen ő volt a környék szeme és füle. King Benny amit lehetett, diplomatikusan oldott meg, amit meg nem lehetett, azt erővel. Régi vágású gengszterkedéssel szerezte vagyonát: szerződéseket hamisított, uzsoráskodott, teherautókat lopott, a szállított árut eladta, lányokat futtatott. Ezek felett a rendőrség szemet hunyt, hála a heti kenőpénznek, valamint annak, hogy tudták: a környék támogatja a bűnözést, mert az illegális tevékenységektől függ. King Benny erősen tartotta a gyeplőt, s ha odacsapott, mert fenyegetve érezte hatalmát, a csapás többnyire halálos volt. Sokan megpróbálták átvenni a hatalmat az üzlet fölött, mialatt ő volt a főnök, és sokan meg is haltak ezért. Akit kedvelt, annak bármilyen szívességet megtett, de a terhesek kéréseit ignorálta. Meghallgatta az emberek problémáit, s ötleteket adott problémáik megoldására. Lelkiismeret nélküli gyóntatóatya volt. Döntéseit nem kapkodta el, s nem változtatta meg. A Pokol Konyhájában törvényként tisztelték a szavát. Ez volt az egyetlen törvény, amelyet senki nem szegett meg. *** King Benny a kártyát keverte. Balján egy nagy bögre kávé, jobbról sötétítő védte a napfénytől. Vele szemben ültem, egy kis, kerek asztal mellett. Kezeimet összekulcsolva vártam, hogy elkezdődjék a játék. Tizenegy éves voltam. – Biztos játszani akarsz velem? – kérdezte King Benny. – Miért ne? – Mert csalok. – Én is.
– Akkor jó – mondta, s osztott. Egy olasz játékot játszottunk kis tétben. Egy centet ért egy győzelem, ötöt, ha kétszer ütötte meg az ember meg a lapot. King Benny klubjában ültünk, körülöttünk három üres asztal, mögöttünk az ajtót bezártuk. Vastag, fehér porcicák szálltak a felettünk lógó villanykörték irányában, némelyik olyan nagy volt, hogy nem szállt el a tenyeremről. A zenegépből Sinatra High Hopes című száma szólt. – Nem vagy éhes? – kérdezte King, s két lapott dobott. – Nem, köszönöm. – Biztos? – Biztos. – Na milyen? – bökött a kártyáim felé. – Üsse meg! King Benny felvett egy lapot a pakliból, s a szememet figyelte. – Véged van. Lógsz egy centtel – mondta. – Dupla vagy semmi! – Megszívod – mondta, s megint osztott. Kortyolt a kávéjából. Az első tíz játszmát elvesztettem, King Benny csak gyűjtötte a centeket, s szépen feltornyozta a kávésbögréje mellett. A paklit jobb kezében tartotta, egy ujjal osztott, sosem az asztalt nézte, mindig csak engem. Minden második osztáskor megkeverte a paklit, s nem vette fel a telefont, ha csengett. – A végén magának mindig hatosa van. Hogy lehet ez? – bámultam rá. – Szerencsém van – felelte. – Van perece? – A bár mögött találsz. Szolgáld ki magad. – Magának hozzak valamit? – Hány óra van? – kérdezte. Timex órámra pillantottam. Lopott volt, King Bennytől kaptam ajándékba. – Háromnegyed öt.
– Még túl korán van. King Benny sosem evett este hét óra előtt, s éjszakánként csak két órát aludt. Mindig volt ezer dollár a nadrágzsebében tízesekben és egydollárosokban, sosem hordott fegyvert, s állítólag volt egy fivére valahol börtönben, akit életfogytiglanra ítéltek kettős gyilkosságért. Visszaültem egy zacskó pereccel a kezemben. King Benny ivott egy korty kávét, megkeverte a kártyákat, s hátradőlt a székében. – Hallom, gondok vannak otthon – mondta, s letette a bögrét maga mellé. – Semmi komoly. – Ha nem lenne komoly, nem tudnék róla. – Apám tartozik. – Most épp kinek? – A Görögnek. Az öregem hat hónapja késik a fizetéssel. – Mennyi? – Háromezer. Legalábbis tegnap még annyi volt. Mindennap több lesz. – Bizony – mondta King Benny. – Minden áldott nap. – Tegnap este a Görög átküldte pár emberét – folytattam. – Hogy ráijesszenek egy kicsit. – És sikerült nekik? – Akár sikerült, akár nem, apámnak nincs meg a pénz, és senkitől nem tud szerezni. – Ez így van – mondta King. – Senkitől. – Most bujkál. Addig bujkál, amíg el nem felejtik a dolgot, vagy nem sikerül neki valami nagy dobás. – Az olyanoknak, mint apád, nem szokott sikerülni a nagy dobás. Nekik az köszönhető, hogy a magamfajtának viszont sikerül. – Meg fogják ölni? – Nem. Pedig könyörögni fog, hogy tegyék meg. – Van félretéve hatvan dollárom. Anyám is össze tud szedni vagy negyvenet. Azzal talán már lehetne kezdeni valamit.
– Felejtsd el – csóválta meg a fejét King Benny. – Hogy tehetném? Ő az apám. King Benny megint megrázta a fejét. – A tartozás ki van fizetve. – Ki fizette ki? – Te. Ma reggel. A Görög kapott egy borítékot, amelyben benne volt a három lepedő, meg egy üzenet tőled. Apád már nem tartozik a Görögnek. Nem mutattam semmi érzelmet. Azt nem volt szabad. Csak annyit mondtam: – Most nem tudom visszafizetni. – Egyáltalán nem kell visszafizetned. – Miért tette? – kérdeztem. – Sosem szerette az apámat. – Most sem. Él vagy meghal, nekem semmit se jelent. Meghúztam az üdítőmet. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. King Benny felém fordult, s újra megszólalt: – Mindig vigyázz az olyan emberekkel, mint az apád. Rossz úton járnak, rossz irányba mennek. Másokat is magukkal rántanak. – Ő próbálkozna, de valahogy sosem sikerül. – Másféleképpen is lehet. Jobban. Úgy állj fel ettől az asztaltól, hogy ezt ne felejtsd el. – Csak pénzt akar. Ahogy a környéken mindenki. – Gyors pénzt, könnyű pénzt. Mindegyik azt keresi. És tudod, mit mondok én neked? – Mit? – Azt, hogy olyan nincs. – Apám tudja már? – kérdeztem tőle. – Hogy a tartozása el van rendezve? – Még nem. – Elmondhatom neki? – Ha találkozol vele. A szoba lassan sötétedett, hosszú árnyékokkal érkezett az este.
King Benny bögréje kiürült, az üdítőm felmelegedett. A zenegép már nem Sinatrát játszotta, hanem a Don't Be That Wayt Benny Goodmantől. A sarokban a kinti hőség dacára egy radiátor sziszegett. – A Negyvenhetedik utcában rejtőzködik, egy alagsori lakásban – mondta King Benny. – Közel a Kilencedik sugárúthoz. – Tudom. – Nincs egyedül. – Azt is tudom. – Kérsz vacsorát, mielőtt elmégy? – Mi lesz a vacsora? – Csigás tészta. – Azt talán nem. – Pedig ízlene neked. – Mennem kell. – Még valami. – Igen? – A Göröggel való üzlet köztünk marad. – Apám meg fogja kérdezni, honnan szereztem a pénzt. – Hazudj valamit. – Nem tudok. – Hiszen ő is hazudik neked. – King Benny hátralökte a székét és felállt, ujjait a bögrére fonta. – Folyamatosan hazudik. – Az más. – Miért? – King odasétált a bárhoz, arcán nem tükröződött semmi érzelem. – Ő az apám – szóltam csendesen. – És ez őt érdekli? – Az nem számít. Engem érdekel. King Benny bólintott, megfordult, besétált a pult mögé, jobb lábát a padlón húzva. – A holnapi viszontlátásra – mondta. – Csak akkor, ha én oszthatok. – Majd aki nagyobbat emel – mosolygott, s elmosta a bögréjét.
– De mindig maga emel nagyobbat. – Sose bízz egy tolvajban – mondta a kezét törölgetve. – Se egy hazugban. – Maga melyik? – Mind a kettő. Félbehajtotta a kéztörlőt, s a pultra tette. Aztán a szoba végén levő faajtóhoz ment, kinyitotta, s átment a konyhába. Az ajtót csendesen behúzta maga után.
1966 tele
13 Egy hátsó asztalnál ültünk, s bennünket kivéve üres volt a pizzeria, csak Hülye Joey ült a pultnál, s éppen borsot szórt egy szelet forró pizzára. Mimi a sütőnél ügyködött, a pizzát sütötte; ő volt egyben a pénztáros. Fehér inge és nadrágja pecsétes volt a vörös szósztól. – Hozok még egy szeletet – mondtam, s megtöröltem a szám. – Én is – ugrott fel John. – Hozzatok nekem egy üdítőt – kérte Tommy. – Narancsot. Jó sok jéggel. – Mi van, elvesztetted a lábad a háborúban? – néztem rá vigyorogva. – Sőt, még pénzem sincs – vigyorgott vissza. – Te kérsz valamit? – fordultam Michaelhoz. – Majd megiszom Tommy italának a felét. Johnnal a pulthoz sétáltunk, s megálltunk Hülye Joey mellett. Joey tizennégy éves volt, becsületes arcán mindig készséges vigyor ült. Mindig jó ruhákban járt, s mindenkivel barátságosan viselkedett. Lassan beszélt, s dadogott, ha valami bonyolultabb mondanivalója akadt. Modora finom volt, szeme sötét, mint az olívabogyó. Örökbefogadott gyerek volt, a West Side-i árvaházból vette magához egy gyermektelen ír házaspár. Valami speciális iskolába járt a
Kilencedik sugárúton, s azzal kereste a zsebpénzét, hogy autókat mosott King Bennynek. A lányokkal félénk volt, szerette a pizzát extra sajttal, az olcsó horrorfilmeket, s szeretett stickballozni. Minden Halloweenkor a Dick Tracy Stooge Villájának öltözött. – Mizújs, Joey? – kérdezte John. – Jól. Koszi, jól. – Kérsz valamit? John fizet – mondtam neki. – Ezt hol hallottad? – nézett rám John. – Nem, köszönöm. Míg John rendelt, én a suliról kérdeztem Joeyt. – Szeretem az iskolát. – Hé, ezt tényleg én fizetem? – kérdezte John, amikor Mimi kivette a pizzát a sütőből. – Van pénzed? – Több kéne. – Holnap én fizetek – mondtam, s felmarkoltam az egyik tálcát. – Esküdj! – John már nyúlt a nadrágzsebébe, s előhúzott két; gyűrött bankjegyet. – Esküszöm! – mondtam, ahogy visszatettem a pizzát meg az üdítőt a pultra. – Szedd össze nekem az aprót! – veregette meg John Joey vállát, aztán felkapta a második szeletet. – Megtarthatom? – kérdezte tőle Joey. – Fújd fel magad! Joey a második szeletet majszolta, amikor a nagydarab fickó belépett. A pultnál állt, kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, rendelt egy nagy kólát, s figyelte, hogyan szórja Joey a pizzára a borsot. – Ez nem valami okos dolog. Nagyon szar íze lesz – vetette oda, s kortyolt a kólából. – De én szeretem a borsot – felelte Joey, s még egy kicsit szórt a tésztára, – Nagyon szeretem.
– Van már azon elég – szólt a nagydarab, s a borsért nyúlt. – Ne! Ez az én pizzám! – kiáltott rá Joey. Elhúzódott, de a borsszórót még mindig a kezében tartotta. – Add már ide a borsot, te kis hülye! – a fickó addig markolta Joey kezét, míg el nem engedte a borsot. – A pizzám! – Joey hangja elcsuklott az erőlködéstől, szeme gyanúsan csillogni kezdett. – Ott a kibaszott pizzád! Nem nyúlt hozzá senki! – mutatott az ember a pultra. – A borsot akarom, a borsot akarom – Joey szinte köpködte a szavakat, kezeit az oldala mellett lógatta. A nagydarab vigyorgott. A pult mögött dermedten álló Mimire pillantott, s rákacsintott. Aztán letekerte a borsszóró tetejét. – A borsot akarod, kis hülye? Joey bámulta a fickót, remegett, szemei megteltek könnyel. – Tessék – mondta az ember, s az összes borsot ráöntötte Joey pizzájára –, itt az a rohadt bors. Joey sírni kezdett, úgy zokogott, hogy közben a lábát csapkodta. – Most meg mi a bajod, te kis hülye? Joey nem válaszolt. Könnyek csorogtak az arcán, egészen a szájáig, s az orra is folyni kezdett. – Hagyd már abba! Az ilyen hülyéktől okádnom kell! Joey nem mozdult. – Húzz innen, mielőtt a szart is kiverem belőled! Akkor aztán majd bőghetsz. Michael elsétált Joey mellett, s a pulthoz lépett, a nagydarab fickó mellé. Felvette a sószórót, meglazította a tetejét, s tartalmát az férfi üdítőitalába öntötte. – Most már elmehet – mondta a nagydarabnak, miközben az ujjával megkeverte az italt –, kiegyenlítettük a számláját. – Kemény kis köcsög vagy, azt látom – mondta a fickó. – Maga meg egy beszélő fasz, ha jól látom – mondta Michael. Tommy átölelte Joey vállát, s elvezette a pulttól. John a nagyda-
rab mögött állt, kezei a zsebében. Én szemben álltam vele, összekulcsolt kézzel vártam, hogy ő mozduljon először. – Négy kis kemény köcsög. Meg egy bőgő baromarcú. – Ezek vagyunk – felelte rezzenéstelenül Michael. A fickó felemelte az egyik kezét, s pofon ütötte Michaelt. Csípős visszhangja volt, s Michael arcán vörös ujjlenyomatok jelentek meg. Michael visszanézett a nagydarabra, s elmosolyodott. – Az első ütésnek a legjobbnak kell lennie. A magáé pedig szart sem ér. A fickó felállt, s már lendült is a keze: – Megmutatom én neked a legjobbat is, kis köcsög! Szétszórom az összes fogadat a padlón! Michael kivédte az ütést, ellenfele hasának ugrott. Tommy és John hátulról ugrottak rá, a hajába meg a nyakába kapaszkodtak. Én felkaptam az agyonborsozott pizzaszeletet, s a szemébe dörzsöltem. – Menjetek ki! – üvöltötte Mimi. John megharapta a fickó fülét, fogai nyomán kiserkent a vér. Tommy akkor már a veséjét verte. Én megragadtam a pirospaprikás üveget, s az egészet az arcába borítottam. – A szemem! – üvöltötte a fickó, miközben megpróbált lerázni bennünket magáról. – A kurva életbe, a szemem! Michael felkapott egy bárszéket, s verni kezdte a nagydarab lábát. John belemarkolt a hajába, s nekivágta a fejét a bejárati ajtó szélének. Én addig vertem az arcát a kis üveggel, amíg el nem tört az orrnyergén. Véres üvegszilánkok potyogtak mindenfelé. Ellenfelünk térdre rogyott a fájdalomtól, egyik kezével a pultba próbált kapaszkodni. – Soha többé ne merészkedjen ide! – Michael még egyet rúgott az összegörnyedt testbe. – Hallja, amit mondok?! Soha többé! Mimi kirohant a pult mögül, elkapta Michaelt a derekánál fogva, úgy próbálta elhúzni onnan. – Nem fogod itt megölni nekem! – mondta neki. – Én nem lennék olyan biztos benne – mormogta Michael.
* * * Az életünk arról szólt, hogy megvédjük magunkat és azt, ami a miénk. Az elszigeteltség, amely a Pokol Konyhájában az élettel volt egyenlő, az idő múlásával egyre érezhetőbbé vált. Az ismeretlenekre, akiket sosem fogadtunk meleg szívvel, most már bajkeverő idegenekként tekintettünk. Már nem engedhettük meg, hogy más harcoljon értünk. Eljött a mi időnk, s mint mindig, most is Michael volt a vezérünk. A külső események nem sokat jelentettek. Egy olyan társadalomban, amely szinte pillanatonként megváltozott, próbáltunk arra koncentrálni, ami az általunk ellenőrzött kis világban állandó maradt. A hatvanas években szkeptikusan néztük a televízió képernyőjét éjszakánként: sosem bíztunk a játékosokban, mindig csalást gyanítottunk. Azt tanultuk, hogy így kell nézni a világot. Azt mondták nekünk, az élet arról szól, hogy a legjobbat keressük, a legjobb pedig nem vesztegeti az idejét a Pokol Konyháján kívül. A tévében az ifjú tüntetők arról beszéltek, hogyan fogják megváltoztatni az életünket, s megjavítani a világot. Mi viszont tudtuk, hogy igazából nem törődnek a magunkfajtával. Amíg ők a szlogenjeiket skandálták, mi temetésekre jártunk. A Pokol Konyhájának fiataljait temették, akik fekete zsákban jöttek vissza Vietnamból. A háború nem érintette azokat a dühös, fiatal arcokat, amelyeket a tévében láttunk. Őket védte a pénz és a felső középosztálybeli miliő. Csak tüntettek, s egy olyan háborúról üvöltöztek, amelyben sosem harcoltak. Nekem és a barátaimnak úgy tűnt, ők tartják életben a világ legnagyobb és legősibb hazugságait, s szinte tökéletesen csinálták. A polgári jogok mindennapos témává váltak, de ezek semmit nem jelentettek a mi utcáinkon. Ott különböző etnikumú és bőrszínű bandák vívták saját harcaikat hétről hétre. Egyre több feminista masírozott fel-alá az országban, anyáink viszont még mindig azokra
a férfiakra főztek és mostak, akik testileg-lelkileg bántalmazták őket. Diákokat öltek meg Ohióban, a Kent Állami Egyetem campu sán. Agyonlőtték Martin Luther Kinget és Robert F. Kennedyt George Wallace kormányzót a gerincén találták el. Arról beszéltek, hogy amerikai nagyvárosok egész negyedei fog nak porig égni. Lassan kivirágzott a szeretet nyara. A drogok terjedni kezdtek Az egész ország időzített bombán ült, amely bármikor robbanhatott. Nekem és barátaimnak ezek a változások nem sokat jelentettek Akár egy másik országban, egy másik évszázadban is történhettél* volna. Az új generáció hívó szava, amely békét, szeretetet, harmóniát hirdetett, egyszerűen elsuhant mellettünk. Mi másra figyeltünk. Azon a héten, amikor a Kent állambeli diákokat lelőtték, Tommy apját mellbe szúrták az atticai börtönben, s három hónapig lélegeztetőgépen volt. Azon a nyáron Michael anyja meghalt rákban, s Carol Martinez egyik nagybátyját agyonlőtték egy bár előtt a Tizenegyedik sugárúton. Míg a háború ellen tiltakozók ezrei érkeztek Washingtonba, Bobby atyával egy kórház harmadik emeleti termében ültünk, s Johnért imádkoztunk, aki átszúrt tüdővel feküdt; az ajándékot anyja egyik túlbuzgó szeretőjétől kapta. A pofa túl sokat ivott, John túl sokat beszélt, az eredmény pedig az volt, hogy barátunkat nagyon megverték. Közben súlyos asztmaroham jött rá, s nagy szerencséje volt, hogy egyáltalán túlélte azt az éjszakát. Az egyik legelső lecke, amelyet a Pokol Konyhájában megtanultunk, hogy az életben csak a halál jön könnyen. *** Estébe hajlott már a téli délután, stickballt játszottunk Hector Garciával és három barátjával. Hét-ötre vezettek. Tommy állt a base-en, kezében seprűnyelet tartott, úgy nézett szembe egy sebhelyes arctí Puerto Ricó-ival, aki veszettül megcsavarta a labdáját. Az Ötvene-
dik utca közepén folyt a meccs, leláttunk a mólókra, a pálya bal felén egy sárga U-Haul teherautó állt, jobbról pedig egy csavargó, aki épp egy lopott bevásárlókocsiban turkált. Pár méterrel Tommy mögött álltam, hogy elkapjam a Puerto Ricó-i labdáját, ha Tommynak nem sikerül elütnie. Egy Ring-Ding szeletet majszoltam. Michael és John Kövér Mancho Chevroletjének motorháztetején ültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. – Ezt muszáj eltalálnod – szóltam Tommynak. – Köszönöm, Casey Stengel – felelte, s átköpött a csatornafedél felett. – Figyeld, hogy csavarja a labdát! Baromi jó! – mondta John, miközben nézte, ahogy egy labda elszáll Tommy mellett. – Vagy csak mi vagyunk szarok – jegyezte meg Michael. – Annyira azért nem jó – mondtam olyan hangosan, hogy a dobó is meghallja. – Úgy teszünk, mintha ő lenne Sandy Koufax. – Seggfejek, mellettetek mindenki Sandy Koufaxnak látszik – mondta a dobó. Szélesen elvigyorodott, ahogy a labdát fogta, s karjával a homlokát törölgette. – Á, még egy rajongónk – kacsintott rá John. – Hiába, mindenütt ott vannak. A harmadik dobásnál Tommy eltalálta a labdát, s magasra ütötte. Hector, aki annyira belemerült a játékba, hogy a forgalomra sem figyelt, két lépést tett hátrafelé, és simán elkapta. Tommy odalökte nekem az ütőt, s Mancho kocsija felé sétált. Fejét lehajtotta, karját összefonta a mellén. – Ha egy pár centivel hosszabbat ütök, megvan. – Ha egy pár centivel hosszabbat ütsz, Hectort kivasalta volna egy teherautó – mondta Michael. – Hé, szarrágók, ha abba akarjátok hagyni, csak rajta – kiáltott oda a dobó, még mindig vigyorogva. – Hogy mondják spanyolul, hogy „kapd be”? – kérdezte tőle John. – Gyerünk, Shakes – biztatott Michael, ahogy a base-re léptem –, üsd le egyenest a torkán!
– Lengesd meg a botot, lúzer – mondta a dobó –, jólesne egy kis szellő. – Te meg kapd be a botot, puhapöcsű – ordibált Mancho is. A bolt ablakának támaszkodott, kezében papírzacskót tartott, amelyben egy üveg Rheingold lapult. – Nem hiszem el, hogy egy ilyen kiscsaj legyőzi a fiaimat! – Maga a szurkolókórus vezetője? – kiáltott vissza a dobó. – Hol hagyta a pomponokat? – Ott van nálad, csak húzd ki a seggedből! Na dobod már azt a kurva labdát, vagy mi?! Meglendítettem az ütőt, de az első labdát nem találtam el, ott pattogott a jobb oldalamon. – Ki kell várni, Shakes – tanácsolta Michael. – Meg tudod ütni, csak várd ki! A következő két dobásra nem is mozdultam, a seprűnyél rezzenés nélkül ült a vállamon. – Na mi lesz, tuskó, ütsz végre? Vagy annyira tetszik, ahogy csinálom, hogy csak nézed? – Lassan, Shakes – súgta Michael. – Csak azt üsd meg, amelyiket akarod. Még egy dobást elengedtem, a seprűnyelet a lábamnak támasztottam, izzadó tenyeremet a nadrágom szárához dörzsöltem. Egycsapat öregember álldogált Kövér Mancho boltja előtt. Lábuknál egy láda sör, szájuk sarkában cigaretta, kabátjuk behúzva a hűvös szélben. – A következő lesz az, Shakes – figyelmeztetett Michael. – Honnan tudod? – Több dobást nem pazarol. Látod, milyen ideges. Jót fog dobni, azt akarja, hogy elüsd. Azt hiszi, valaki majd elkapja. – Lehet, hogy igaza lesz. De nem lett. Keményen megütöttem a labdát, az elszállt a dobó feje felett, s kétszer is lepattant, mire egy borotvált fejű spanyol elkapta.
– Láttál már ekkora duplát, seggfej? – üvöltötte John. Tapsolt, s Mancho kocsijának oldalát rugdosta örömében. – Még egyet rúgsz abba a kocsiba, s leharapom a lábadat – szólt oda a tulaj. – Ezt harapd le – mutatta John félreérthetetlen mozdulattal. – Az még egy légynek se ad elég árnyékot – mondta Mancho, s nagyot húzott a söréből. John felkapta a seprűnyelet, s belépett a körbe; készen állt az ütésre. Lábát megvetette, vállát befeszítette, a botot a jobb füle felett tartotta. Az első dobás alacsony volt, gyorsan és keményen jött a labda. John megütötte, s el is találta. A labda a dobó mögött pattant, s egy pontot jelentett. – Lenyomnak benneteket, tehetségtelen seggfejek – rikoltott Kövér Mancho a dobónak. – Csak játszunk velük, dagi. Ennyi az egész. – Nyald ki! – mondta Mancho, s kinyitott még doboz sört. – A tiéd – mondtam Michaelnak, s odaadtam neki a seprűnyél körbeszigszalagozott végét. – Hadd legyen ránk büszke az öreg Mancho. Ezt a játékot akkor lehetett a legegyszerűbben megnyerni, ha az ember messzire és keményen ütötte a labdát. Nem volt séta, s egy ütő háromszor próbálkozhatott. Nem futottunk a base-ekre, az utca amúgy is elég forgalmas volt. Így az ütés hossza határozta meg, mennyit ér. Egy csatornafedélig egy pont, kettőig dupla, a teherautón túl három, valamint egy akkora ütés, amely Tizenkettedik sugárúton túlra érkezett. Közülünk erre csak Michael volt képes. Michael megütögette a seprűnyéllel a csatornafedelet, majd gyakorlásképp háromszor meglendítette. Behajlította a térdét, s az ütőt szemmagasságba emelte. Figyelte a dobót, aki már nem nevetett. – Te vagy az én emberem – mondta neki a dobó, miközben a labdát a combjához dörzsölgette. – Az jó, mert mást nem is kapsz.
– Gyerünk, Davey – kiáltott a dobónak egy tolószékes fiatalaszszony –, üsd ki ezt a bunkót! Nem tud semmit! Michael balra fordult, s ránézett a nőre. Barna haját kontyba fogta, arca napbarnított volt és ránctalan, karja erőtlenül lógott az oldala mellett. Egy alacsony és túlsúlyos, idősebb hölgy állt mögötte, karjával a tolókocsi fogójára támaszkodott, szájából szűrőtlen cigaretta lógott. A fiatal nő rágózott. Mindkét lábát levágták térdben, a halott húst csak félig rejtette az olcsó rövidnadrág. – Ki ez? – kérdezte Michael. – A nővére – feleltem a dobó felé biccentve. – Az öregebb meg az anyjuk. – Gyerünk, Mikey – kiabált oldalról John –, üsd ki ezt a parasztot! – Mi történt vele? – folytatta Michael. – Nem tudom biztosan. Valami rák. Állítólag a lábában volt. – Végezz a mocskokkal! Hozzád sem érhetnek, Davey! Nem érhetnek hozzád! – kiabált a lány. – Nyelnéd le a nyelved, kripli! – szólt oda neki Mancho az utca túloldaláról. Michael belépett a körbe, párhuzamos lábakkal állt, szeme sarkából a tolószékben ülő nőt figyelte, úgy várta az első dobást. Elrontotta, pedig jó labda volt. – Nyugi, Mike – mondtam neki. Ott álltam mögötte, s még sosem láttam ilyen kifejezést az arcán. – Van időd, ne kapkodj. – Nem néz ki rosszul ez a lány – mondta Michael, ellépve a csatornától. – Mi a faszt bámulsz, te kis pöcs? – üvöltötte oda neki a lány a tolószékből. – És a modora is elbűvölő – suttogtam. A következő ütésnél túl korán lendített, mire elkaptam a labdát; a seprűnyél már újra a vállán nyugodott. John odakiabált: – Mintha élnél, Mikey! Üsd már el! – Kapd el! El tudod kapni! – szorított Tommy is.
– Hülye ír fattyú! Mi a faszt csinálsz? – Mancho sem volt túl elégedett a játékkal. Könyörögni kezdtem: – Felejtsd el a lányt, Mikey! Most inkább a bátyjával kéne törődni. De nem felejtette el. Meglendítette az ütőt, s a harmadik dobásnál is rontott. A csatornafedélre dobta a seprűnyelet, s kezét a zsebébe süllyesztve Mancho kocsija felé sétált. Egyre csak a tolószékes lányt figyelte, nem vett tudomást a körülötte állók nyafogásáról. A dobó a levegőbe emelte az öklét, integetett csapattársainak, s csókokat dobált a nővérének az utca túloldalára. – Mondtam én, hogy nem szar a bátyám, kis köcsög! – mondta alany. – Mi lett volna, ha csak átsegíted az úttesten? Vagy veszel neki egy fagyit? Nem kellett volna elcseszned az egész játékot – hánytam a szemére, miközben figyeltem, ahogy Tommy elvégzi a bemelegítő ütéseket. – Még nincs vége a meccsnek – jött a válasz. – Tommy még megnyerheti. – Tommy ütés közben becsukja a szemét. Csak te nyerhetted volna meg, s nem tetted. – Mondd, te nem ezt tetted volna az én helyemben? – Gondolod, hogy érdekled? – Nem. Tudom, hogy nem. – Akkor? – Akkor semmi. – Na, most már mi vagyunk a kurva Üdvhadsereg – fordultam el. Mancho mögöttünk állt, s csak nézett minket. – Gondolkoztatok már azon, hogy miért nincs Üdvtengerészet? – kérdezte John. Nem tudtam, miért tette Michael, amit tett. Nem, ez így nem pontos. Tudtam, miért tette, csak nem értettem. – Kisfaszom olyan hülye, hogy öntözni kéne – mondta Mancho, Tommyt nézve a base-en.
Tommy ugyanis lecsapott az első labdára, amelyet látott, a labda pattant egyet, majd a dobó könnyedén elkapta. Aztán megfordult, s átdobta a labdát egy raktár teteje felett. – Vége a játéknak, lúzerek! Köhögjétek ki a zsozsót! Egy dolcsit ad mindenki. – Megverted őket, drágám! – mondta a lány boldogan, s közelebb tolta magát a bátyjához. Michael összeszedte a pénzt, összehajtotta a bankjegyeket, s odaadta a Puerto Ricó-inak. – Klassz meccs volt – mondta a fiúnak, de közben egyfolytában a nővérét bámulta. – Baszódj meg – jött a nyers válasz. Öt perccel később Kövér Mancho boltja előtt üldögéltünk, üveges Pepsit ittunk, s néztük, ahogy a dobó lefelé tolja nővérét a Tizenegyedik sugárút felé. Mancho így szólt: – Nem jobb, mint te. – Ma az volt – mondtam. – Mert hagytátok, kis köcsögök. Csak mert az ír haverotok rámozdult a nyomi spinkóra. – Ebbe ne szólj bele! – szólt rá Michael. – Mi közöd hozzá? – Csak az, hogy puhák vagytok, fiúk. Puhák, mint a kenyér. Egyszer ez még fájni fog. Piszkosul fog fájni. – Nem kell a duma, dagi. Az, hogy mi történik, a mi dolgunk. – Keménynek kell maradni, ha kemények akartok lenni. Az emberek kiszagolják a gyengéket. Aztán bekajálják őket, mint a salátát. – Kenyér meg saláta – szólalt meg Tommy –, neked minden kaja Manchót azonban nem volt könnyű leállítani. – Nem viccelek. Ez komoly. Ha kemények akartok lenni, akkor nem lehet szórakozni. – Nyugi – néztem fel én is Manchóra –, ez csak játék. – Ha puháztok, megszokjátok. Ettől a szokástól pedig csak a pokol szabadít meg. Szemétnek és keménynek kell lenni, annak is kell
maradni. Az életet ehhez kell alakítani. Ez az egyetlen lehetőség az olyan kis köcsögöknek, mint ti. – Olyan érzésem van, mintha Konfuciusszal lógnánk – vigyorgott John. – Vigyorogj csak, faszpörgettyű. Az én seggemről még senki nem nyúzta le a bőrt. Ez csak jó tanács. Nem kell elfogadni. Michael felállt. – Köszi, dagi. Elgondolkodunk majd rajta. – Azt jól teszed, te ír. Azt, látod, kurva jól teszed. Az igazat megvallva mindannyian meglepődtünk azon, amit Michael tett. Általában nem mutatta, hogy sebezhető, olyannak meg, akit nem is ismert, pláne nem. Nem volt szokása, hogy bárki kedvéért szándékosan veszítsen. Ez valami olyasmi volt, amit John és Tommy habozás nélkül megtett volna, s talán én is, ha nekem jut eszembe. De hogy Michael tette, az mindnyájunkat elgondolkoztatott. Mindig úgy tekintettünk rá, mint a legerősebbre, aki utoljára adja fel. Egyikünk sem szeretett veszíteni, most mégis pontosan ez történt, s nem tudtuk, miért. Michael érezte ezt, de nem szólt semmit. Számára egy meccset elveszíteni, s a győzelem érzését egy tolószékes lánynak adni több volt, mint helyes dolog. Több volt bátor tettnél. Michael számára ez volt az egyetlen, amit tehetett.
1967 nyara
14 A hőmérséklet harminchat fok körül tetőzött azon a napon, amelyen életünk örökre megváltozott. Nyár közepén az országon sötét hangulat lett úrrá. Már százhuszonhét városban törtek ki faji villongások szerte az Egyesült Államokban, hetvenhét ember meghalt, több mint négyezren kerültek kórházba, s úgy látszott, egyik oldal sem adja fel a harcot. A zűrzavar változásokat hozott. Miután Thomas C. Clark visszavonult, Lyndon Johnson elnök Thurgood Marshallt nevezte ki a Legfelsőbb Bíróság elnökévé. Cserébe Ramsey Clark, a nyugdíjazott bíró fia kapta meg az állami főügyészi pozíciót. Mindeközben folyt a hatnapos háború a Közel-Keleten. A The New York World – Journal & Tribune megszűnt, viszont megjelent a Rolling Stone első kiadása. A Bonnie és Clyde tömegeket vonzott a mozikba, az olvasók pedig a Rosemary gyermeke mellett virrasztottak. A Beatles énekelte, hogy All You Need is Love, az Ode to Billy Joe azonban nem a szeretetet ünnepelte. Az volt bennük a közös, hogy mindkettő folyamatosan ment a rádióban. Mickey Mantle baseballkarrierje vége felé tartott, azon a nyáron futott ötszázadszorra a hazai base-re, Muhammad Alitól pedig karrierje csú-
csán elvették a nehézsúly koronáját, mert visszautasította, hogy Vietnamban harcoljon. A délelőttöt egy hús, második emeleti biliárdteremben töltöttük a Nyugati Ötvenharmadik utcában, s figyeltük, ahogy egy markáns arcú alak pólóban és szakadt farmerban megnyeri negyedik partnere ellen a tizenkettedik játszmát is. Játék közben elszívott két doboz Camelt, s kivégzett egy üveg Four Rosest. Tommy nézte, ahogy a pasas elrakja a hat golyót. – Lefogadom, hogy ez a fickó még Ralph Kramdent is megverné. – Ralph Kramden nem biliárdozik, hanem buszt vezet – vetettem ellen. – Nem a Nászutasokban, hanem abban a másik filmben. – A svindlerre gondolsz? – kérdezte Michael. – Amelyikben eltörik Gyors Eddie hüvelykujját – mondta John. – Neked ahhoz is segítség kell, hogy kitaláld, amit gondolsz, haver – kacsintottam Tommyra. Rám bámult: – Miért, nem Kramden volt? – Gyerünk innen. Olyan szagunk lesz, mint ennek a lebujnak – mondta Michael. Kimentünk a teremből. Késő délelőtti nap tűzött a vállunkra, s valamennyien azon törtük a fejünket, hol tudnánk ebédet szerezni. A sugárútnál átfutottunk a piroson, kikerültünk egy buszt meg két taxit, aztán gyors sétába váltottunk az öreg Pippilo borbélyüzlete előtt. Az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán balra fordultunk, egymás mellett lépkedtünk a csöndes utcákon. Magunk közt szólva kevesebb mint két dollár csörgött a zsebünkben. – Együnk pizzát! – javasolta John. – Mondhatjuk Miminek, hogy később fizetünk. – Mimi még a vízért is pénzt kér. Biztos nem ad hitelbe – ellenkezett Tommy. – Vagy kereshetünk valamit otthon. Hátha van egy kis maradék tegnapról – mondtam én.
– Nálunk csak az elmosatlan tányér maradt meg tegnapról. – Meg egyhetes kenyér. – És ha hot dogot ennénk? Pár hete már nem jártunk az árusnál – mondta Michael. – Nem is tudom, Mikey. Az a hotdog-árus más, mint a többi. Eléggé beleéli magát, ha lopnak tőle. – Tommynak igaza van. Múlt héten Ramost és két haverját egész a mólókig kergette. Egyiküket majdnem meg is szúrta. – Egy hot dogért nem ontom a vérem – mondta John. – Pedig vagy hot dogot eszünk, vagy levegőt. Döntsétek el! – zárta le a vitát Michael. – A levegő valószínűleg biztonságosabb – vélte Tommy. – Lehet, hogy az íze is jobb – mondta John. – Ki a soros? – kérdeztem. – Te – mondta Michael. – Gondoljátok, hogy felismer? – Remélem – nyögte Tommy –, ugyanis marha éhes vagyok. A terv egyszerű volt. Legalább egy tucatszor csináltuk már, tucatnyi árussal. Egy ír bandától lestük el a Negyvennyolcadik utcában, amely nyaranta potya Puerto Ricó-i jégkrémet szerzett a módszerével. Csak oda kellett sétálnom a kis kocsihoz, s rendelnem. Aztán az árus odaadja a hot dogot, s csak néz, amikor fizetés nélkül elfutok. Az árusnak két választása van, egyik sem túl örömteli: vagy ott marad, s lenyeli a veszteségét, vagy üldözni kezd. Ha a másodikat választja, ott kell hagynia a kocsit, s addig a barátaim nagy lakomát csaphatnak. Ezen a sarkon egy magas, vékony árus dolgozott, húszas évei közepén járhatott. Vastag szálú, sötét haja és kerek krumpliorra volt. Ahhoz az új fajtához tartozott a Pokol Konyhájában, amelynek az angoltudása legalább olyan szegényes, mint a ruházata: felül szakadt ing, alul rojtos nadrág. Volt egy Yankees-melegítőfelsője meg egy mocskos sapkája is, hidegebb napokon azokat viselte. Az árus az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút távolabbi sar-
kán dolgozott, egy piros és sárga színekben pompázó napernyő viszonylagos árnyéka alatt. Hideg üdítőt, hot dogot, kolbászt adott el az arra járó kereskedőknek, dokkmunkásoknak, kamionsofőröknek meg iskolásoknak. Ott állt a hét minden áldott napján, s késő délelőttől kora estig űzte az ipart, amelyet oly könnyű volt nevetségessé tenni. Sosem tekintettünk az árusra emberként, legalábbis nem úgy, ahogy a többi környékbelire, s azzal sem törődtünk, hogy a tisztelet legcsekélyebb jelét mutassuk. Nem foglalkoztunk azzal sem, milyen keményen kell dolgoznia azért a pár dollárért. Nem tudtunk a fiatal feleségéről meg a két gyermekéről, akiket Görögországban hagyott, amíg ő megpróbált egy új egzisztenciát kialakítani egy új országban. Nem érdekelt bennünket, hogy naponta tizenkét fárasztó órában zsemléket kell felvágnia vagy jeget aprítania, sem az, hogy tízpercenként a hőhullámot hidegrázás váltja fel. Állandóan dobogott és ugrált, hogy fenntartsa a vérkeringését. Sosem láttuk a munkahelyétől negyvenpercnyi járásra levő, kicsi, levegőtlen, negyedik emeleti szobát, ahol élt, amelyet csak néhány, a viseltes matrachoz legközelebb eső falra széles szalaggal felragasztott otthoni fénykép díszített. Sem az összegyűrt görög cigisdobozokat a szemetesben, pedig azokat a felesége küldte neki, s eddig az a cigi volt az egyetlen öröme az Egyesült Államokban. Mindebből semmit sem láttunk. Csak az potyakaja érdekelt bennünket. – Mustárral és hagymával – mondtam, s próbáltam elkerülni az árus gyanakvó pillantását. – Üdítőt nem kérek. Óvatosan bólintott. Átkémlelt a vállam fölött, bujkáló árnyakat keresett a szemével. – Ismerlek? – inkább vád volt ez, nem kérdés. Vállat vontam, s mosolyogtam. – Kaphatnék két szalvétát? – kérdeztem, s a hot dogért nyúltam. – Mindig kifolyik a ketchup. Az árus még egy szalvétát húzott ki a tartóból, s a kifli alá tette. Egy pillanatig habozott, már nyújtotta a hot dogot, tekintetét az enyémbe fúrta. Éreztük, hogy valami rossz fog történni, bár hogy
végül is milyen súlya lesz, még egyikőnk sem sejthette. Áthelyezte a testsúlyát, s átadta a hot dogot. Elvettem, s már rohantam is. Elszáguldottam Tommy Mug száraztisztítója és Amond cipészeié mellett. Az árusból szinte kirobbant a hónapok óta elfojtott harag, s kezében egy fanyelű villával üldözni kezdett. Futás közben nagy hagymakarikák repültek le a hot dogról, összepöttyözték az arcomat és fehér pólómat. Átvágtam a rendőrség atlétikai egyletének bejárata előtt, s befordultam az Ötvenedik utca sarkán, miközben az árus egyre közeledett, keze és lába őrült iramban dolgozott, kezében még mindig szorította a villát, hallottam, hogy liheg, de beosztja a lélegzetét. – Add ide a pénzem, tolvaj! – kiabált utánam. – Add ide azonnal! Michael, John és Tommy a második hot dogjukat majszolták. Lazán a kocsi oldalának dőltek, arcukat süttették a nappal. – Szerintetek meddig lesz el? – kérdezte John, mustárt törölgetve a szájáról. – Kicsoda? Shakes vagy az árus? – érdeklődött Michael. – Ha az egyik megvan, megvan a másik is – mondta Tommy. – Az a fickó olyan dühös volt, hogy ha elkapja, megöli. – Ahhoz előbb el kell kapnia. Nyugi. Michael felállt, s megmarkolta a kocsi fogantyúit: – Ez nehezebb, mint látszik. – Alul van a nehéz rész, ahol nem látszik. – Melyik nehéz rész? – A gázpalack. Azzal tartják melegen az ételt. Vagy azt hitted, a nap forralja fel a vizet? – Szerintetek el tudnánk tolni hárman? – szakította félbe Michas el a fiúkat. – Hová? – Csak egy pár sarkot. Szép kis meglepetés lesz a fickónak, amikor visszatér az üldözésből, és eltűnt az egész kocsija. – És ha elviszi valaki? – aggodalmaskodott Tommy.
– Ahhoz elég hülyének kell lenni, hogy elvigyél egy hot dogos kocsit– mondta Michael. – Miért, mi nem azt csináljuk? – Mi csak arrébb visszük – magyarázta Michael –, hogy senki ne vigye el. – Szóval hogy csak segítünk a fickón! – ámult el Tommy. – Na végre, látom, figyeltek. Az árus az Ötvenkettedik utca és a Tizenkettedik sugárút sarkán fáradt el. Lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, a villát addigra már régen eldobta, az arca kivörösödött, szája nyitva volt, s levegő után kapkodott. Az utca másik oldalán, egy kapualjban álltam, s fürödtem az izzadságban. A kezem csupa zsír volt a hot dogtól, amelyet csaknem végig szorítottam. Az árusra néztem, szemmel láthatólag még mindig dühösen bámult vissza rám, ökölbe szorított kézzel csapkodta a combját. Vereséget szenvedett, de még nem volt legyőzve. A gyűlölet még simán vinné vagy tíz percig. Úgy döntöttem, nem a mólók felé futok, hanem megfordulok, s a biztonságos otthoni környék felé veszem az irányt. A srácok mostanra már úgyis annyi hot dogot lenyomtak, amennyivel egy óriás jóllakna. Vettem három mély lélegzetet, s futni kezdtem az Ötvenegyedik utca irányában. A forgalom összezárult mögöttem. Megfordultam, hogy megint az árusra pillantsak. Még mindig ugyanabban a pozícióban állt, mint egy tömbbel azelőtt. A saroknál lelassítottam, s megengedtem egy mosolyt, mert az üldözésben, ha még nem fejeződött be, mindenképpen jobban álltam. Ha elég gyorsan visszaérek a kocsihoz, talán még egy hot dogra is lesz időm. A barátaim az Ötvenedik utca és a Kilencedik sugárút kereszteződésénél álltak, fáradtan a kocsitolástól. Egy virágbolt előtt torpantak meg, s az eladó, egy alacsony, kontyos hölgy kíváncsian figyelte őket, miközben egy csokor rózsa szárát vágta rövidre. – Igyunk egy üdítőt! – javasolta John. Elcsúsztatta az alumínium
fedőlapot, s belekotort a sötét, jéghideg vízbe. – Egy Dr. Brown jól jönne. – Én valami rostosat kérek – mondta Tommy. John odaadta neki, s Michaelt is megkérdezte, mit kér. – Semmit – jött a válasz. Michael az utcát fürkészte, karját keresztbe fonta. – Mi a baj? – nézett fel Tommy, s hörpintett az italából. – Shakes késik. Már vissza kellett volna érnie. Az Ötvenegyedik utca és a Tizedik sugárút sarkán álltam a lámpánál, kerestem a barátaimat meg a kocsit. A kocsis egy sugárúttal lemaradt, de megint teljes sebességgel futott, sőt, lépte biztosabbnak látszott, mint eddig bármikor. Lehajoltam, hogy bekössem a cipőfűzőmet, akkor vetettem rá egy pillantást. – Add már fel! – suttogtam. – Hagyd a fenébe! Felálltam és rohantam tovább, ezúttal a Kilencedik sugárút felé. Szúrt az oldalam, a lábam is begörcsölt. Szédültem, kiszáradt a torkom, s fájt a tüdőm. Elfutottam a gimnázium mellett. Az udvar üres volt, csak két csavargó kávézott és cigarettázott, s azon törték a fejüket, hogyan szerezzék meg az aznapi első felest. Kikerültem egy nagydarab asszonyságot, aki egy megrakott bevásárlókocsit tolt, s átugrottam két kukafedelet, amelyet az utcaseprők félredobtak. Aztán a tömb felénél, miközben az árus még mindig a nyomomban volt, megpillantottam a barátaimat, amint a Nyolcadik sugárút felé tolják a hot dogos kocsit. Lehajoltak és könnyedén mozogtak a Madison Square Garden boltíveinek árnyékában, olyan nyugodtan, mintha legalábbis kutyát sétáltattak volna. Az árus is meglátta őket. – Állítsák meg őket! – kiabált, de nem lassított. – Állítsák meg őket! Tolvajok! Fogják meg! Az utcán, ahol a bűn színe előtt erény a hallgatás, s a vakság nélkülözhetetlen, senki sem mozdult. Olyan gyorsan futottam, ahogyan csak fáradt tüdőmtől és zsib badó lábaimtól telt, s éppen akkor értem utol a fiúkat, amikor el
mentek egy poszter mellett. A poszter a régóta beharangozott visszavágót hirdette a birkózószövetség bajnoka, Bruno Sammartino és kihívója, Gorilla Monsoon között. – Csak a virsliket lett volna szabad elvennetek, nem az egész kocsit – lihegtem, amikor odaértem, s megfogtam a kocsi oldalát. – Majd épp te mondod meg – felelte John. – Hagyjuk itt – mondtam zihálva. – Ha nagyon tolni akartok valamit, itt vagyok én. Egy lépést sem tudok tenni. – Nem itt hagyjuk – mutatott jobbra Michael –, hanem ott, a földalatti megállójánál. – A tulaj gyorsan közeledik, Michael. Szerintem nem érünk el odáig. – Van egy tervem. Mikor megfordultam, láttam, hogy az árus pillanatokon belül beér bennünket. – Szerintem neki is van egy, Mikey – mondtam, de azért segítettem felemelni a kocsit a járdára, a földalatti felső lépcsője mellé. – Én nem is szeretem a hot dogot – fanyalgott John. A terv, mint kiderült, ugyanolyan egyszerű és együgyű volt, mint minden, amit azelőtt tettünk. A kocsit a felső lépcső szélén tartjuk úgy, hogy a súlya lefelé húzza, s megvárjuk az árust. Abban a pillanatban, ahogy elkapja a fogantyút, mi hátulról elengedjük, s otthagyjuk, hadd küszködjön, míg valahogy vissza nem emeli a kocsit a járdára. A mai napig nem tudom, miért tettük. De megfizettük az árát. Mindannyian. Csak egy perc volt az egész, de abban a percben minden megváltozott. Azok, akiket meglőnek, később mindig úgy emlékeznek az esetre, mintha lassított felvételen néznék. Pontosan így emlékszem én is az utolsó pillanatokra a hot dogos kocsival: minden mozdulat a negyedére lassulva, a háttérben semmi, csak homály – gyors kezek, lendülő lábak, szétszórt testek, s minden mintha sötét, ocsmány ködből lenne.
Amikor ez a pillanat elérkezett számunkra, Mickey Mantle éppen a hazai base-re futott egy hatalmas ütést követően, amelyre mind büszkék lettünk volna, ha látjuk. Michael tartotta legtovább a kocsit, karján csak úgy dudorodtak az izmok az erőfeszítéstől, hogy megállítsa a terhet a lépcsőn. John az oldalára csúszott, hátába nyomódott az állomás fakorlátja, két kezét a fogantyú már csaknem elvágta. Tommy térdre esett, kétségbeesetten markolta az egyik kereket, térdét lehorzsolta a beton. Én két kézzel markoltam a napernyő tövét, teljes erőmből szorítottam, miközben a forró víz a karomra és az arcomba fröcskölt. Az árus pár méterrel mögöttünk térdelt, kezébe temette az arcát; látszottak a szemei. – Ez nem tartja meg! – üvöltött Tommy, ahogy a kerék kicsúszott a szorításából. – Engedd el! – kiabált Michael. – Ne engedjük el! Most nem engedhetjük el! – lihegtem. – Engedd el, Shakes – sürgetett Michael, hangjában hallatszott, hogy megadta magát az elkerülhetetlen végzetnek –, engedd el! Végignézni, ahogy a kocsi lefelé robog a lépcsőn, legalább olyan fájdalmas volt, mint megpróbálni visszatartani. A zaj hangos volt, dermesztőén, hátborzongatóan hangos, mintha két autó ütközött volna össze egy kihalt utcán. Virslik, hagyma, üdítők, jég, szalvéták és savanyú káposzta repkedett mindenfelé, összekenték a lépcső oldalát, meg egy floridai nyaralást reklámozó plakátot. Félúton járhatott a kocsi, amikor az egyik hátsó kerék is letörött. A napernyő szára beakadt a mennyezetbe, s elhasadt. Aztán meghallottuk a leghangosabb zajt, amelybe beleremegett az egész állomás. Erre a hangra senki nem volt felkészülve. Odalent csont reccsent a fa alatt. Azóta nem múlt el nap, hogy ne halljam ezt a hangot.
James Caldwell hatvanhét éves, nyugdíjas nyomdász volt. Harminchat éve élt a feleségével, három felnőtt gyermeke volt, mind lány, és négy unokája, három fiú és egy kislány. A reggelt Manhattanben töltötte, egyik lányát látogatta meg, aki nemrég ment férjhez egy ígéretes karrier előtt álló fiatal könyvelőhöz. Visszafelé megállt az olasz negyedben egy pékségnél, s megvette a felesége kedvenc sütijét, amelyet a bal kezében vitt. Caldwell a doktor utasítására egy héttel azelőtt letette a cigarettát, amelyből addig két dobozzal szívott naponta. A whiskeyről azonban nem mondott le, jég nélkül szerette, s a pohár mellé mindig oda volt készítve egy üveg behűtött víz és egy tál perec. Éppen két Juicy Fruit gumit rágott, s a nadrágzsebében turkált aprópénz után, hogy megvegye a Daily News késői kiadását, amikor a kocsi mellmagasságban nekizuhant. Kinyújtotta a kezét, megpróbálta visszafogni a kocsi hatalmas lendületét, de erőfeszítése hiábavaló volt. A kocsi pusztító rakétává változott, nyomában megsemmisült minden. James Caldwell pedig ott feküdt, akinek aznapra már nem volt egyéb terve, mint hogy elolvassa a sportrovatot. A kocsi és a test egyszerre álltak meg, amikor nekicsapódtak az állomás fehér csempefalának. A roppant kocsi összegyűrődött, kerekei mindenfelé szétgurultak, a foganytúkból csak faszilánkok maradtak. Forró víz és jégdarabok estek Caldwell véres fejére, amely most olyannak látszott, mint egy sima, kicsi labda, amelyet a kocsi legélesebb pereme roncsolt össze. Az ütközés utáni csend legalább olyan dermesztő volt, mint előtte a zaj. Mozdulatlanul álltunk, lábunk a földbe gyökerezett. Senki nem beszélt, s hárman próbáltuk visszanyelni a könnyeinket. Hallottuk, hogy valahol felbőg egy sziréna, s imádkoztunk, hogy arra jöjjön. Lenéztem a roncsra, s láttam, hogy Caldwell lába rángatózik a szörnyű súly alatt. Az egyik sarokban tócsába gyűlt a vér és a mocskos hotdog-lé. Ürülékszag terjengett a levegőben. Michael felém fordult, s éle-
temben először félelmet láttam az arcán. John és Tommy nem mozdultak, egész testük remegett, arcuk hamuszínűvé vált, de túlságosan rémültek voltak ahhoz, hogy elájuljanak. Mind a négyen sokkal idősebbnek éreztük magunkat, mint egy órával azelőtt, belső óránk tiktakolása egyre gyorsult, ahogy kibontakoztak a szörnyű baleset részletei. Tőlünk balra egy vékony, középkorú nő állt tarka otthonkában és fehér kötényben, hosszú, sötét haj rejtette a szemében bujkáló felháborodást. Átfutott az úttesten, s megállt a lépcső tetején. Kezét csípőre tette, vállát felhúzta, úgy bámult lefelé. – Jóságos Isten! – kiabálta, s felénk fordította a tekintetét. Éles, magas, bántó volt a hangja. – Mit csináltatok, fiúk? Mi az istent csináltatok?! Mondjátok meg, mit csináltatok? Michael csöndesen válaszolt: – Azt hiszem, megöltünk egy embert.
15
A rendőrség még aznap letartoztatási parancsot adott ki négy fiatalkorú ellen – ellenünk. Számos váddal kellett szembenéznünk: felelőtlen veszélyeztetés, ebből eredő testi sértés, veszélyes tárgy eltulajdonítása, szándékos testi sértés, egyéb bántalmazás, piti tolvajlás. Felügyelet alá helyeztek bennünket, s fiatalkorú szabálysértő státusba kerültünk. Ezzel az a luxus járt, hogy a jegyzőkönyv nem került nyilvánosságra, s tudtuk, hogy a fiatalkorúakat még a legkeményebb bíró sem ítéli el úgy, mint a felnőtteket. Míg James Caldwell életveszélyes állapotban feküdt a St. Clare kórház intenzív osztályán, s egy lélegeztetőgép tartotta életben, mi a vizsgálati fogságot szüleink őrizetében tölthettük. A sokk nem múlt el azalatt, míg sebesen és érdektelenül végighajszoltak bennünket a letartóztatás és a jegyzőkönyvfelvétel procedúráján. Szemünket, fülünket bezártuk, nem is hallottuk a körülöttünk fel-feltörő zokogást. Egy másik világban voltunk, amely felette volt annak, ahol cselekedni kellett. A szüleink sírtak és káromkodtak, a rendőröknek arcizma sem rándult, Caldwell családja holtan akart látni bennünket, s úgy látszott, az egész környék ránk vár a rendőrség épülete előtt. Eddig mindig a másik oldalon álltunk, néztük a fickókat, akiket elkaptak és bevittek. Most mi voltunk azok a fickók, ránk mutogattak, rólunk beszéltek. Most mi voltunk a bűnösök.
***
Apám keményen pofon vágott. Ránéztem: összetörve ült egy széken a konyhaasztal mellett; csak egy póló volt rajta meg egy rövidnadrág. Vörös volt az arca, a keze remegett, könnyek szöktek a szemébe. Anyám az egyik belső szobában feküdt az ágyon, arcát a párnákba temette, úgy zokogott. A szüleim mindig nagy szabadságot adtak nekem, bíztak abban, hogy az utcán is távol tudom tartani magam a bajtól. Azt hitték, nem olyan gyerek vagyok, aki bajt hoz rájuk, valahányszor bekopog az ajtón. Ez a szabadság arra is jó volt, hogy így legalább nem voltam tanúja a napi rendszeres cívódásoknak és verekedéseknek. Ezt a szabadságot abban a pillanatban elveszítettem, amikor a hot dogos kocsi nekivágódott James Caldwell testének. – Bocsáss meg, apa – csak ennyit tudtam mondani. – A bocsánat most nem sokat segít, fiam – mondta apám ellágyulva. – Felelnetek kell azért, amit tettetek. Mind a négyötöknek. – Mi lesz velünk? – kérdeztem elcsukló hangon. Könnyek csorogtak az arcomon. – Ha az öregember túléli, nem lesz akkora baj. Néhány hónapra elküldenek benneteket valami javítóintézetbe. Alig bírtam feltenni a következő kérdést: – És ha nem éli túl? Apám nem tudott válaszolni. Csak kinyújtotta a kezét, s átölelt. Mindketten rettegve sírni kezdtünk. ***
A következő néhány napban az egész Pokol Konyhája, amely azelőtt mindig keblére ölelte bűnözőit, mintha sokkot kapott volna. Nem a bűn miatt emelték az emberek a kezüket az égre, hanem azért, mert Michael, John, Tommy és én követtük el. – Ti mások voltatok – mondta Kövér Mancho évekkel később.
– Persze, bolondoztatok, labdáztatok, verekedtetek meg ilyesmi. De soha nem akartatok rosszat senkinek. Nem voltatok köcsögök. Addig a hot dogos esetig. Az komoly dolog volt, és senki sem számított rá. Két héttel a végzetes nap után, amikor a bíró előtt álltunk, már tudtuk, hogy James Caldwell élve hagyja el a kórházat. A híreket Bobby atya hozta, aki az összes érintett családdal tanácskozott. A letartóztatás és az ítélethirdetés közti két hétben nem találkozhattam a barátaimmal, nem mutatkozhattam a társaságukban, s telefonon sem beszélhettem velük. Napjainkat a lakás négy fala közé zárva, házi őrizetben töltöttük. Bobby atya mindennap meglátogatott bennünket, s mindig hozott néhány képregényt és mondott néhány bátorító szót. Mindig szomorúbban távozott, mint ahogy érkezett. Amit elkövettünk, nem volt elég szörnyű ahhoz, hogy az újságok lecsapjanak rá, így csak a környéken tudtak róla az emberek. Mégis közellenségnek éreztük magunkat. Anyám háta mögött összesúgtak az utcán, valahányszor boltba vagy templomba ment. John anyja olyan ritkán járt be dolgozni, hogy már-már kitették az állásából. Amikor Michaelnak le kellett ugrania valamiért, egy sörösüveget dobtak felé. Tommyt nem engedték be az egyik moziba. – A magadfajtának nem örülünk itten – mondták neki. – Ide nem jöhetsz be. – Nem csináltam magának semmi rosszat – felelte. – Nem tetszik valami? Hívd a zsarukat! – mondta neki a mozi igazgatója. A két hosszú, rémisztő és fárasztó hét alatt csak háromszor hagytam el a lakást. Kétszer templomba mentem anyámmal. Harmadjára azért mentem el, hogy találkozzam King Bennyvel. ***
Töltöttem magamnak kávét, King Benny az asztal túlsó végéről figyelt. Vasárnap volt, késő délután, mögöttem egy tranzisztoros rádión éppen egy Yankees-meccs közvetítése szólt halkan. A klub előtt két férfi ült faszéken, fekete pantallóban és ujjatlan pólóban. Ittam a kávémat, hallgattam, ahogy Phil Rizzuto bemondja az állást a nyolcadik helycserénél. A Yankees három futással le volt maradva. King Benny az asztal lapjára fektette a tenyerét, arca tökéletesre borotválva, mint egy maszk. – Idén megszívják – mondta, egyik ujjával a rádió felé intve. – Tavaly is megszívták – feleltem. – Lassan szokásuk lesz. Rossz szokás. Olyan, mint börtönbe menni. Bólintottam, s lehajtottam a fejem, hogy nem kelljen a szemébe néznem. – Senkit nem akartunk bántani. – De nem akartátok, hogy ne történjen meg. – Úgy értem, nem az volt a szándékunk, hogy bárkinek is ártsunk. – Kevés ember szándéka az. – Mit gondol, mennyit kapunk? – Egy évet – mondta King Benny, s éreztem, ahogy a lábamból kiszáll minden erő. – Vagy többet. Attól függ, milyen hangulatban lesz a bíró. – Azt hallottam, hogy a miénk elég kemény. Szeret példát mutatni. – Minden bíró kemény. Ittam még egy kis kávét, s körbenéztem a szobában, emlékezetemben rögzítve minden tárgyat, a szagot, a biztonságérzetet, amely ott körülvett. King Benny bűzös klubja második otthonommá vált, s a könyvtárhoz hasonlóan olyan búvóhely lett, ahová elmenekülhettem az élet szikársága elől. Elmenekülhettem a Pokol Konyhájának legveszedelmesebb embere által nyújtott csendes társaságba. – Elmondta apád, mire számíthatsz? Hogy hogyan viseld magad? – Nem beszélt túl sokat. Nagyon mérges. Többnyire csak ülnek anyámmal, és sírnak. Vagy veszekednek. Vagy az egyik, vagy a másik.
– Ott én sem tudok segíteni – hajolt közelebb King Benny, s keményen rám nézett. – A barátaidnak sem. Azon a helyen egyedül leszel. Nem lesz könnyű, Shakes. Kemény lesz. A legkeményebb dolog, amellyel neked meg a barátaidnak valaha is szembe kell nézni. – Apám is így gondolja. Ezért sír. – Apád tudja ezt. Csak nem gondolja, hogy készen állsz rá. Nem hiszi, hogy meg tudod csinálni. – Maga hiszi? – Nem. Én sem. Van benned valami, ami nagyon hasonlít rám. Egy kis részed. Az talán elég lesz, hogy élve visszatérj. – Mennem kell – toltam félre a csészét –, nem maradhatok kinn sokáig egyedül. – Mikor indultok? – Csütörtökön kell megjelennünk a bíróságon – mondtam az embernek, akit úgy megszerettem, mint a tulajdon apámat. – Akkor tudjuk meg, hová küldenek és mennyi időre. – A szüleid is ott lesznek? – Csak apám. Anyám nem bírná ki. Hiszen ismeri. – Jobb is, ha nem lát a tárgyalóteremben. – Maga itt lesz még, amikor visszatérek? – kérdeztem elcsukló hangon, s a két kinti alakot figyeltem, nem akartam, hogy King Benny sírni lásson. – Én mindig itt leszek. Csinálom, amit mindig is csináltam. – Mit csinál maga tulajdonképpen? – kérdeztem, könnyes szemmel, mosolyogva. King Benny az üres kannára mutatott: – Kávét.
16 A barátaimmal egy repedezett tölgyfa asztal mögött álltunk, egy magas, levegőtlen terem közepén. Kezünket leengedtük, s mereven néztünk előre. Az egyetlen jó ruhánkat viseltük, sötét zakót, fekete nadrágot, fehér inget. Krétaszürke nyakkendőnk elütött a New York Állami Bíróság tárgyalótermének krémszínű falaitól. Johnnal az asztal jobb oldalán álltunk az ügyvédünk mellett. Az ügyvéd alacsony, őzbarna szemű ember volt, nehezen kapott levegőt az orrán át. A haját zselével simította le, fehér inge pedig kikandikált hátul a barna nadrágból. Michael és Tommy a balján álltak. Egyikünk sem nézett rá, egy szavára sem figyeltünk. A családjaink mögöttünk ültek, egy fakorlát és két törvényszéki tisztviselő volt közöttünk. Apám az első padsorban ült, közvetlenül mögöttem, szomorú és dühös jelenléte szinte perzselte a tarkóm. Idefelé a földalattin alig beszélgettünk. Bizonygatta, hogy minden rendben lesz, a környékbelieken kívül senki nem fogja tudni, hol vagyok, hogy ez az egész talán a javamat szolgálja, egy olyan lecke, amelyet meg kell tanulnom. – Olyan lesz, mintha táborba mennél – mondta, ahogy a szerelvény a Chambers Street felé haladt. – Sok friss levegő, futkározás,
jó kaja. Rátok figyelnek. Rendre tanítanak téged, meg a barátaidat. Elvégzik, ami nekem nem sikerült. – Hiányozni fogsz, apa – mondtam neki. – Hagyd ezt a szarságot. Nem gondolkozhatsz így. Légy olyan, mint a kő. Ne gondolj senkire. Ne törődj senkivel. Csak magaddal. Csak így lehet, fiam. Hidd el, tudom, mit beszélek. Ezután csöndben utaztunk, a csattogó kocsiban lármázó emberek között. Két hónap híján tizenhárom éves voltam, s életemben először hagytam el az otthonomat. ***
– Tudomására hozta a vádlottaknak, mivel vádolják őket? – kérdezte a bíró. – Igen, bíró úr. – Az ügyvédünk pontosan úgy beszélt, ahogy kinézett: mint akit nagyon kevés pénzért fogadtak fel. – Megértették a vádakat? – Igen, bíró úr. Valójában azonban nem értettük a vádat. Előző este mondták, hogy az ellenünk felhozott vádakat testi sértés vádpontként fogják tárgyalni, amely magában foglalja a felelőtlen veszélyeztetést. A piti tolvajlást a többiek esetében elejtették. Az enyémben nem, mert az én tettem következménye volt minden, ami azután történt. – Ez a legtöbb, amit tehettem – mondta az ügyvédünk, amikor apró irodájának rendetlen íróasztala mögött meglátogattuk. – Higgyék el, még mindig jobb, mintha gyilkossági kísérlettel vádolnák a fiúkat. A másik oldal azt akarta. – Maga aztán egy igazi Perry Mason – mondta neki John, mire az anyja pofon vágta. – Mit jelent ez a fiúk számára? – kérdezte Bobby atya. Nem vett tudomást sem a megjegyzésről, sem a pofonról. – Egy évet fognak kapni. Minimum. Lorenzo talán pár hónappal
többet, lévén ő kezdeményezte az egészet. Ugyanakkor kevesebbet is kaphat, hiszen utolsóként ért a tett helyszínére. Ez az egyetlen nyitott kérdés. – Csakhogy nem az ő ötlete volt – szólt közbe Michael. – Hanem az enyém. – Az ötlet nem olyan fontos, mint maga a tett. Egyébként valószínűleg meg tudom győzni a bírót, hogy Lorenzo ne kapjon többet, mert ilyen fiatal. – Mind fiatalok! – mondta Bobby atya. – És mind bűnösök! – mondta az ügyvéd. Becsukott egy sárga mappát, s a cigarettájáért nyúlt. – Hová? – kérdezte az atya. – Mit hová? – kérdezte az ügyvéd. Egy mentolos cigarettát dugott a szájába, kezével óvta a meggyújtott gyufa lángját. – Hová küldik őket? – Bobby atya arca kivörösödött, kezével térdét szorította. – Melyik otthonba? Melyik börtönbe? Milyen istenverte lyukba dugják őket? így elég világos? – Egy wilkinsoni otthonba. New York állam északi részén van. – Tudom. – Akkor azt is tudja, hogy milyen. – Igen – mondta halkan Bobby atya. A vér kifutott az arcából. – Tudom, milyen. *** Balra pillantottam a vállam fölött a Caldwell család tagjaira, akik az első két sorban ültek az ügyész asztala mögött. Az öreg Caldwell már otthon volt, felépülőben sok-sok sérüléséből. A bíróságnak is benyújtott zárójelentésben az állt, hogy soha nem fogja tudni tökéletesen használni a bal lábát, élete végéig gyakran fog szédülni, s végtagjait gyakran zsibbadtnak fogja érezni. A hallása és a látása szintén károsodott. Mindannyian írtunk neki és a családjának egy-egy üzenetet,
hogy mennyire sajnáljuk, ami történt. Az üzeneteket Bobby atya vitte el nekik. Egyikre sem kaptunk választ. – Kívánnak még mondani valamit, mielőtt kihirdetem az ítéletet? – kérdezte a bíró, s félretolt egy pohár jeges vizet. – Nem, uram – mondtuk egymás után. A bíró bólintott, s egy utolsó pillantást vetett a jegyzeteire. Ötvenes éveinek vége felé járt, alacsony, zömök ember volt, fejét vastag, ősz haj borította, barna szeme keveset árult el. Egy manhattani lakótömbben élt második feleségével és két kutyájával. Nem voltak gyerekei, imádott pókerezni, s a szabadságát Cape Cod-i házában töltötte, ahol a stégről horgászott. Most megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet, s becsukta a mappát. – Fiúk, mostanra minden bizonnyal tudatosult bennetek, hogy milyen súlyos a bűn, amelyet elkövettetek. Bűnötök, hogy nem tiszteltétek egy ember munkahelyét, jelen esetben egy hot dogos kocsit, s bűnös gondatlanságotok veszélybe sodorta egy másik ember biztonságát és jólétét. Tettetek következményeképpen egy ember tönkrement, egy másik pedig kis híján meghalt. Mindez pedig egy hot dog miatt történt. Meleg volt a teremben, átizzadtam az ingemet és a zakómat. Kezemet összekulcsoltam magam előtt, s egyenesen előre néztem. Hallottam, ahogy a mögöttem ülők pusmognak, tőlem jobbra rettegtek a bíró szavaitól, balra alig várták az ítéletet. John anyja apám mellett ült, a rózsafüzért imádkozta, ujjai lassan mozogtak lefelé az olvasó szemein. – Mr. Kratrous arra kényszerült, hogy abbahagyja vállalkozását, s feladja álmát, miszerint otthonra talál országunkban. Úgy tér viszsza szülőhazájába, Görögországba, hogy hitét az életmódunkban örökre széttépte négy fiú felelőtlen és könyörtelen tette, akik meg akarták lopni őt. Mr. Caldwell esete sokkal tragikusabb. Csaknem meghalt egy balul elsült csíny miatt: élete sohasem lesz már olyan, mint az előtt a végzetes nap előtt. Minden egyes percben, amely
ezen a földön adatik neki, szenvedni fog. Gyógyszerekkel tömik, hogy enyhítsék kínjait, csak bottal tud majd járni, s rettegni fog, ha házát el kell hagynia. És mindez miért? Hogy négy fiú hátradőlve összenevethessen mások szenvedésén. Nos, fiatalurak, a tréfa ezúttal visszafelé sült el, nemde? Kilenc óra negyven perc volt, amikor a bíró hátrahajtotta talárja ujjait, még egy kortyot ivott, s elküldött minket oda, amit ő otthonnak, de mindenki más börtönnek hívott. Egyesével haladt, a Gróffal kezdte. – John Reilly! A bíróság ezennel tizennyolc hónapnál nem több, egy évnél nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előzetes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember elsején kell megkezdenie. Mögöttem John anyja hangosan felsikoltott. – Thomas Marcano! – folytatta a bíró, szemét Vajasra emelve. – A bíróság ezennel tizennyolc hónapnál nem több, egy évnél nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előzetes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember elsején kell megkezdenie. – Michael Sullivan! – A bíró most erélyesebb tónusra váltott, tudván, hogy a bandafőnökhöz szól. – A bíróság ezennel tizennyolc hónapnál nem több, egy évnél nem kevesebb, a Wilkinsoni Javítóés Nevelőintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előzetes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember elsején kell megkezdenie. Hozzáteszem, ha Robert Carillo atya, egyházközséged lelkipásztora nem jár közben érted, s lángoló szavakkal nem kél pártfogásodra, sokkal szigorúbb büntetést róttam volna ki rád. Továbbra is kétségeim vannak afelől, hogy természeted alapvetően jó. Csak az idő tud majd megcáfolni. Megtöröltem a felső ajkam és a homlokom, s vártam, mikor hangzik el az én nevem. Megfordulva láttam, hogy apám lehunyt
szemmel ül, kezét összefonja mellén, kopasz feje teteje fénylik az izzadságtól. – Lorenzo Carcaterra! – a bíró semmivel sem ejtette kisebb megvetéssel a nevemet, mint barátaimét. – A vádlott esetében a bíróság tekintetbe vette a tényt, hogy ő a legfiatalabb a négy elkövető közül, valamint azt, hogy csak a kocsilopás után érkezett a tett helyszínére. Emiatt a bíróság ezennel egy évnél nem több, de hat hónapnál nem kevesebb, a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetben letöltendő szabadságvesztésre ítéli. A felek képviselőivel való előzetes megállapodás alapján a büntetés letöltését ez év szeptember elsején kell megkezdenie. A bíró magas támlájú székének döntötte fejét, s némán nézett bennünket. Jobb kezének ujjaival egy dossziét tapogatott, arca rezzenéstelen volt. Egy kicsi, jellegtelen ember, akit a bírói hatalom súlya tett naggyá. – Remélem, javatokra fordítjátok majd a Wilkinsonban töltött időt. Tanuljatok szakmát, vagy folytassátok tanulmányaitokat. Ha nem így tesztek, ha a másik utat választva nem vesztek tudomást az előttetek levő lehetőségről, garantálom, hogy újra előttem fogtok állni, s megint erőszakkal fognak vádolni titeket. S biztosíthatlak benneteket, legközelebb nem leszek olyan kegyes, mint ma voltam. – Köszönjük, bíró úr! – mondta az ügyvédünk. Az izzadság patakokban folyt le az arcán. – Nézze a rohadékot – mondta apám Bobby atyának, amikor a bíró visszavonult. A mögötte levő padsorban ült, de elég hangosan beszélt ahhoz, hogy én is halljam – Nézze, hogy vigyorog! Elzár négy gyereket egy évre, s mosolyog. Eltöröm a kibaszott állkapcsát! Az atya hátrafordult, s egyik kezét apám vállára tette. – Nyugalom, Mario. Nem alkalmas erre sem a hely, sem az idő. – A hely sosem alkalmas. Az idő meg pláne nem. Az ügyvéd átnyúlt a korlát felett, s kezet nyújtott Bobby atyának, halk szavát alig lehetett hallani a Caldwell család lármájától. – Minden úgy ment, ahogy számítottam – mondta.
– Magának lehet – felelte az atya. – Sokkal többet is kaphattak volna. Azért, amit tettek, sokkal többet is. Az atya felállt, s a korláthoz hajolt. Római gallérját levette, s a jobb kezében tartotta. – Ez nem játék! Nem megállapodásokról szól, hogy kevesebbet vagy többet. Négy fiúról van szó! Négy fiúról, s maga ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy a nevüket megtanulja! Úgyhogy ne veregesse nekem a vállát! – A munkámat végeztem. – A középszer hűségesküje! – nézett rá sötéten Bobby atya. – Talán maga nagyobb sikerrel járt volna, atyám. Akkor nem lett volna szükség arra, hogy egy ilyen szar ember szolgálatait vegye igénybe, mint én. Bobby atya visszaült, elkapta a tekintetem, szürke arcát átjárta a fájdalom. – Nem lesz az olyan rossz – mondta neki az ügyvéd. – Végül is nem lesz mindenki bűnöző, aki megjárja Wilkinsont. Az ügyvéd megfordult, s elpakolt a védelem asztaláról. Belegyömöszölt egy csomó dossziét foszladozó barna táskájába, s ráhajtotta a csatot. – Sőt, néhányan megtalálják az Urat, s papok lesznek – fordult újra Bobby atya felé. – Nincs igazam? – Menjen a pokolba – válaszolta az atya. Odakint esni kezdett a könnyű nyári eső.
Második könyv „Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik: Várni és remélni!” (Monte Cristo grófja)
1 Kevesebb mint egy órája voltam a cellámban, amikor eluralkodott rajtam a pánik. Úgy próbáltam leküzdeni, hogy szememet behunyva otthonomra gondoltam, a környékre, az utcákra, ahol játszottam, as emberekre, akiket ismertem. Elképzeltem, ahogy egy tűzcsapból hideg víz fröcsköl az arcomba, ujjaimon éreztem egy baseball-labda durva öltéseit, lágy zene szólt egy háztetőről. Még tizenhárom éves sem voltam, s ott akartam lenni megint azon a helyen, ahová tartoztam. Azt akartam, hogy minden legyen úgy, mint a kocsirablás előtt A Pokol Konyhájában akartam lenni, nem itt, ahol hideg a fal, s egy kis vaságy az egyetlen berendezés. Nem itt, ahol még megmoccanni is félek. Sötétedett, éhes voltam, a nyirkos levegő tisztítószerektől bűzlőtt. Sem a szűk szobákat, sem a sötét helyeket nem szerettem, s a cellám szűk és sötét volt. A falakon nagy repedések futottak, málladozott a vakolat, az egyikre valaki szakadozott James Dean-posztert ragasztott. Gyűlöltem, hogy egyedül kellett lennem, hogy nem voltak könyvek, amelyeket olvashattam, vagy baseballkártyák, amelyeket válogathattam volna, hogy egy vastag vasajtót kellett bámulnom, amely kívülről be volt zárva. Nem lehetett nem figyelni a
többi cellából kiszűrődő, állandó morajra, ezért egyre jobban vágytam a Szent Szív-templomban töltött békés órákra, amelyek csendjében nyugalomra leltem. Nem tart soká, míg megtudja az ember, milyen kemény és meddig bírja erővel. Az első nap végén, amelyet Wilkinsonban töltöttem, rájöttem, hogy sem kemény, sem erős nem vagyok. Egy pillanat elég, hogy a félelem utat találjon, s belopózzék a gondosan felcsatolt páncél mögé. S ha már ott van, nem távozik. így van ez az edzett bűnözőknél, s így van a gyerekeknél is. * * * Az első őrt, akivel Wilkinsonban találkoztam, Sean Nokesnak hívták, s huszonöt éves volt. Szorosan összezárt lábakkal, gumibotját két kézre fogva megállt a cellámban. Buta, vörös arca volt, és nagyon rövidre nyírt szőke haja. Élesre vasalt barna nadrágot, vastag talpú fekete cipőt és keményített, legombolható nyakú fehér inget hordott, amelynek zsebén a névtáblája lógott. Hideg szeme és mély hangja volt. – Dobd a ruháidat a padlóra! – Ezek voltak első szavai. – Itt? – Ha az öltözőt keresed, felejtsd el. Itt nincsen. Gyerünk, a ruhákat! – Itt, maga előtt? Nokes szája gúnyos mosolyra húzódott. – Amíg itt leszel, mindent valaki előtt fogsz csinálni. Akár hugyozol, szarsz, mosod a fogad, játszol magaddal, leveleket írsz anyádéknak, valaki mindig nézni fog. Legtöbbször én leszek az a valaki. A padlóra löktem az ingem, kicipzároztam a nadrágom, aztán hagytam, hogy a földre essen. Kiléptem belőle, félrerúgtam, s ott álltam a fehér pamutalsómban, a fehér zoknikban, amelyek kilukadtak a sarkukon, meg a fűzőtlen Keds tornacipőmben. Felnéztem Nokesra.
– Mindent – mondta, miközben még mindig katonás testtartásban feszített. – Mostantól kezdve csak államilag kiutalt ruhadarabok lehetnek rajtad. – Azt akarja, hogy itt álljak meztelenül? – kérdeztem döbbenten. – Na, kezded kapisgálni. Tudtam én, hogy ti, akik a Pokol Konyhájából jöttök, nem vagytok olyan hülyék, mint mondják. Levettem az alsónadrágom, lerúgtam a tornacipőm, s gombócba csavartam a két zoknit, aztán az egészet a kupac tetejére helyeztem. Ott álltam meztelenül és zavarban. – És most? – Öltözz fel! – mondta Nokes, s az ágyamon heverő ruhák felé in tett. – Tizenöt perc múlva sorakozó. Akkor találkozol a többi sráccal, – A barátaim is ezen az emeleten vannak? – kérdeztem, miköz ben két lépést tettem az ágy felé, s felemeltem egy összehajtogatott zöld pólót. – Barátok? – kérdezte Nokes, s elfordult. – Sokat kell még tanulnod, kölyök. Itt senkinek nincsenek barátai. Ezt jobb, ha nem felejted el. *** Három óráig tartott az út busszal a wilkinsoni nevelőotthonba. Kétszer álltunk meg tankolni, egyszer vécézni. Az ebédet a buszban fogyasztottuk el: nedves vajas szendvicset kaptunk fehér kenyérben, langyos almalevet és egy Oh Henry! csokiszeletet. Odakint harminchárom fok lehetett, de a buszban még melegebb volt. Egy régi légkondicionáló fújta a meleg levegőt, az ablakok felét nem lehetett kinyitni, porcsíkok húzódtak a kicsorbult üvegen. A busz régi volt, szűk és mocskos, kívül-belül palaszürkére festették. A harminchat ülésnek több mint a felét nálam fiatalabb fiúk foglalták el; tizenhat éves volt a legidősebb utas. Három őr kísérte a csapatot: egy elöl ült, a sofőr mellett, kettő pedig leghátul. Egy doboz cigin és egy szexújságon osztoztak. Mindegyik őrnél hosszú,
fekete gumibot volt, az övükben meg egy-egy Mace gázspray. Az elsőnek egy kis kézifegyver is jutott, amelyet az övére erősített. Négy fiú fekete volt, kettő kreol, a többi fehér. Egyesével ültünk minden második ülésen, lábunkat egy, a két széksor között húzódó, vékony vasrúdhoz láncolták. Kezünk szabad volt, és beszélhettünk is, de a legtöbb utasnak elég volt, ha némán bámulhatta az elsuhanó tájat. Sokak számára ez volt az első eset, hogy elhagyták New Yorkot. Michael két sorral előttem ült, John és Tommy pedig nem messze mögöttem, a bal oldalon. – Ez a busz olyan, mint amit Doug McClure vezetett a Leghosszabb száz mérföldben, nem? – kérdezte John egy himlőhelyes arcú gyerektől a másik oldalon. – Ki a faszom az a Doug McClure? – nézett rá a kölyök. – Nem fontos – felelte John, s tovább nézte New York állam tájait. Még aznap reggel történt, hogy elbúcsúztunk a rokonoktól és a barátoktól a Foley Square-rel szemközt levő bíróság épülete előtt. Apám addig szorított magához, míg az egyik őr oda nem szólt neki, hogy most már ideje indulnunk. – Bánjanak vele rendesen! – mondta apám az őrnek. – Rendben lesz, ne aggódjon. De most, kérem, lépjen hátrébb. Otthagytam apámat, s beálltam a sorba a busz mellett. A tömeg közelebb húzódott hozzánk, idősebb kezek nyúltak ki egy utolsó érintésre, az anyák halkan sírtak, az apák dühösen és némán horgasztották le a fejüket. Láttam, hogy John anyja rózsafüzért akaszt a fia nyakába, miközben térdei reszkettek az elfojtott érzelmektől. Michael és Tommy mögöttem álltak a sorban. Ők nem néztek senkire: nem volt kitől elbúcsúzniuk. Balra néztem, s Bobby atyát láttam egy nyitott parkoló mellett, hátát egy utcai lámpának vetette. Odabiccentettem, de mosolyog-
nom nem sikerült. Néztem, ahogy a járdára pöccinti a csikket, s elindul a busz felé. Azt kívántam, bárcsak ne lett volna ott. Bárcsak ne lett volna ott senki. Azt akartam, hogy senki, pláne a szeretteim ne lássák, ahogy felszállok egy buszra, amely elvisz valahová, olyan helyre, amelyre csak börtönként tudok gondolni. Különösen Bobby atya jelenléte fájt. Úgy éreztem, cserbenhagytam őt, elárultam a bizalmát. Mindent megpróbált, hogy segítsen rajtunk: levelek tucatjait küldte a bírónak, hogy ejtsék vagy legalább csökkentsék az ellenünk felhozott vádakat; kérte, hogy egy másik intézetbe küldjenek; kérte, hogy helyezzenek bennünket az ő őrizete alá. Eredménytelenül; Már csak az ima maradt. Megállt velem szemben, szomorúan nézett, erős teste meggörnyedt. – Írsz majd nekem? – kérdezte. Sírni akartam, megölelni és szorítani, mint apámat az előbb, Küzdöttem a könnyeimmel, visszanyeltem őket, a szám száraz volt és cserepes. – Ne aggódjon! – mondtam, amikor végre sikerült megszólal-' nom. – Hallani fog rólam. – Jó. – A hangja ugyanolyan tompa és rekedt volt, mint az enyém. Csak nézett rám könnyes szemmel. Évekkel később jöttem rá, mit jelentett ez a pillantás, milyen figyelmeztetéseket takart, amelyeket nem mondhatott el. Nem beszélt, mert nem akart még jobban megrémíteni. Minden erejére szüksége volt, hogy ne kapjon fel engem, mindannyiunkat, s ne fusson el velünk attól a busztól. Futni akart velünk, olyan gyorsan, olyan messze, ahogyan csak bír. Futni, míg szabadok nem leszünk újra. – Megtenne egy szívességet? – kérdeztem tőle. – Mondd. – Vigyázzon apámra és anyámra. Az utóbbi pár hétben majdnem megölték egymást. – Rájuk nézek majd.
– És bármit hall, mondja azt nekik, hogy jól vagyok. – Azt akarod, hogy hazudjak? – kérdezte az atya szomorú mosollyal, s kezét a vállamra tette. – Ez kegyes hazugság, atyám. Ezt megteheti. Bobby atya ellépett a busztól, s nézte, ahogy felszállok. Szemével a többi fiút fürkészte, akik már elfoglalták a helyüket. Egy új cigarettát húzott elő az ingzsebéből, meggyújtotta, s mélyen leszívta a füstöt. Aztán odament apám mellé, s ott állt mellette, míg a busz ajtaja becsukódott, s elindultunk. Akkor a két férfi – az egyik egy pap, a másik egy volt rab – fejét lehajtva, kezét zsebre téve elindult a közeli metróállomás felé, hogy visszatérjen az egyetlen helyre, amelyben életében bízni tudott.
A Wilkinson Nevelőotthonban 375 fiatalkorú bűnöző lakott. Öt egységben voltak elosztva, hétholdnyi rendben tartott területen. Volt még két nagy tornaterem, egy futballpálya, egy négyszáz méteres futópálya és egy ökumenikus kápolna. Kívülről a tömb az üzemeltetők elképzelését tükrözte: úgy nézett ki, mint egy félreeső magániskola. Száz őr figyelte a bentlakókat. Többségük helyi volt, csak néhány évvel látszott többnek a legidősebb elítéltnél. Ez volt az első munkahelyük, amelyet aztán hasonló állások követtek: betartatták a törvényt vagy kormányzati állások után néztek. Kétéves szolgálati idő Wilkinsonban – az őrök nagy része ennyit töltött itt – mindig jól mutatott az életrajzukban. A tanárok, pályafelügyelők, szerelők, szakácsok és karbantartók szintén helybéliek voltak. Így nem kellett nekik sokat fizetni, s amiatt sem kellett aggódni, hogy valami kiszivároghat. Bármit láttak vagy hallottak az emberek, senki nem akart keresztbe tenni a környék egyik legnagyobb munkaadójának. Az otthont az igazgató és két helyettese vezette. Az igazgató unott és túlsúlyos ember volt. Negyvenes évei végén járhatott, s csak a látszattal törődött, nem érdekelte a wilkinsoni valóság. A főkaputól öt percre lakott egy nagy házban, feleségével meg két gyerekével.
Minden délután négykor indult haza, és sosem jelent meg az irodájában reggel tíz előtt. A két helyettes remélte, hogy egy nap majd ők is intézetvezetők lesznek, s hasonló ritmusban élték az életüket. Az őrök irányították a mindennapokat. A napirendet is ők tartatták be: reggel hatkor keltünk, ezután húszperces reggeli következett; a nap fél tízkor ért véget, akkor volt takarodó. Minden nap sípszóval irányítottak bennünket a soron következő helyszínre: az osztályba, a tornaterembe, zuhanyozni, enni, orvosi vizsgálatra, a könyvtárba és terepmunkára. Michael, Tommy, John és én a C épület második szintjén laktunk. Ez volt az intézet legkisebb épülete. Egyesével helyeztek el bennünket, négyszer négy méteres cellákba. A berendezés egy vaságyból, egy matracból, egy fedél nélküli vécéülőkéből és egy csapból állt, amelyből csak hideg víz folyt. A vasajtót középen három vasrúddal, alul egy fémretesszel zárták be. A csap felett egy ablak volt, amelynek az üvegét dróttal erősítették meg. Ezen keresztül mindig színtelennek látszott az ég. Háromnaponként zuhanyozhattunk, s minden péntek reggel tiszta ruhát kaptunk. A szennyest egy kosárba kellett dobni, amelyet egy bicegő, ősz hajú ember tolt körbe. Hogy ne legyen keveredés, a zöld ingekbe, fehér nadrágokba, fehér zoknikba és sötétkék cipőkbe beleírták a vezetéknevünk első két betűjét. Akik már borotválkoztak, egy őr felügyelete alatt tehették meg. Tilos volt szakállt vagy bajuszt növeszteni. Tilos volt hordozható rádiót vagy bármiféle hangfelvevő eszközt használni. Minden épületben egy televízió volt, s rendszerint azt is az őrök nézték. Havonta egyszer vetítettek filmet a nagy előadóban, amelyet mind a 375 bentlakónak meg kellett néznie. Minden szinten négy őr teljesített szolgálatot, egy kijelölt csoportvezetővel. A mi szintünkön Nokes volt az. A másik hármat Fergusonnak, Stylernak és Addisonnak hívták. Sosem mondták meg a keresztnevüket, s nem bátorítottak, hogy megkérdezzük. Egyik sem volt huszonötnél idősebb, s úgy látszott, jó haverságban vannak.
Ferguson magas volt és esetlen. Nőies kezei voltak, s vékony arcáról könnyű volt leolvasni, mit gondol. Apját, aki New York államban volt katona, megölték, s Ferguson volt az egyetlen fia. Várólistán volt, a New York-i vagy a Suffolk megyei rendőrséghez akart bekerülni. Nemrég fejezte be első évét Wilkinsonban, a bentlakók gyűlölték, s nem bíztak benne. Kiszámíthatatlan természetű volt, s testalkatát meghazudtolóan brutálisan erős. John egyszer azt mondta róla: – Az első naptól fogva láttam, hogy először ránéztem. Olyan természete volt, hogy gyilkolni lehetett miatta, vagy őt megölni. Vagy mindkettő. Styler a munkából fedezte tanulmányai költségeit. Jogot tanult. Alacsony volt, de izmos, legalább annyit tartózkodott a tornateremben, mint a bentlakók. Esti eltávjain mindig felhúzódkodásokat gyakorolt a védőkorláton, teste ott függött a második szint magasságában, szinte bátorította a bentlakókat, hogy lelökjék. Styler mindig rosszkedvű volt, sok volt egyszerre a munka meg az iskola, s frusztrálta az is, hogy megvetette munkáját. Szegény gyerek volt, aki lenézte a többi szegény gyereket. Csak arra emlékeztettük őt, milyen mélyről jött, s milyen messze van a cél. Addison elvégzett egy helyi középiskolát, és semmi mást nem akart, csak egy jól fizető, állandó munkahelyet, különféle juttatásokat és biztos nyugdíjat. Minden polgári szolgálatos lehetőséget megragadott, a környék nyolc különböző rendőrségén és tűzoltóságán szerepelt várólistán. Ő volt a legfiatalabb és a leghangosabb az őreink közül, állandóan pofázott, mindenkinek beugatott. Sok hozzá hasonlót láttunk a Pokol Konyhájában. Az unalmas munkáját kivéve üres volt az élete. Ha nem dolgozott, mindenki szart rá, ha dolgozott, ő szarhatott mindenkire. Első ránézésre nem sok meglepetést rejtett. Tulajdonképpen első ránézésre egyikük sem rejtett meglepetést. De akkor még nem tudtuk, mire kell figyelni. ***
John mellett ültem, hátunkat a tornaterem falának vetettük, lábunkat kinyújtottuk, ingünkből facsarni lehetett volna az izzadságot. Hat fekete bentlakó kosarazását figyeltük, hárman három ellen játszottak. Harmadik napunkat töltöttük Wilkinsonban, de három hónapnak tűnt. Az egyik izmos fiatalt néztem, ahogy végrehajt egy sarokdobást, aztán a betonfalra tévedt a szemem: rabok voltunk. Mióta itt voltunk, semmi olyan nem történt, ami kicsit is enyhítette volna a szorongásomat Az étel nem ízlett, aludni alig lehetett, az udvaron és az osztályban egyaránt feszült volt a hangulat. Mindenütt veszélyt éreztem, s nem tudtam elképzelni, hogyan fogok egy évet itt eltölteni az életemből. Ha nekem rossz volt, Johnnak még rosszabb. A szűk celláktól erősödött a klausztrofóbiája és az asztmarohamai. Alig evett, s nem ihatta meg a tejet, amelyet minden étkezésnél kaptunk, így csak akkor vett magához folyadékot, ha játék közben szürcsölt némi langyos vizet az ivókutakból. Sápadt volt, mintha mindig folyt volna az orra, s pont olyan rémültnek látszott, mint amilyennek én éreztem magam. – Hát így töltik napjaikat a fiúk a Pokol Konyhájában? – állt meg valaki mellettünk. Nokes volt az. Vetett egy pillantást a meccsre, fekete gumibotját a kezében tartotta. – Nézik, ahogy a niggerek dobálják a kosarakat? – Csak pihenünk egy kicsit – mondta neki John. – Ennyi az egész. – Itt én mondom meg, mikor pihensz – nézett rá Nokes önelégült vigyorral. Sean Nokesnak nem kellett sok idő, hogy éreztesse velünk a jelenlétét. Élvezte a hatalmat, s minden alkalmat megragadott, hogy bajt keverjen. Második évének közepén járt Wilkinsonban, s kevesebb mint fél éve házasodott. Egy kétszobás, harmadik emeleti lakásban élt, nyolc kilométerre az otthontól. A fizetése egy részét mindig elküldte özvegy anyjának a közeli Rochesterbe. Az őrök tekecsapatának kapitánya volt, sokat dohányzott, s a lehelete gyakran piától bűzlött. Keményen beszélt és keményen viselkedett, főleg ha a bentlakók látták, de mindig az volt az érzésem, hogy a töb-
bi őr és a pozíciójából adódó hatalom nélkül senkinek számított volna. A Pokol Konyhájában becsületes küzdelemben bármelyik sarkon bármelyikünk megverte volna. Tudtam, hogy Michael megverte volna, de talán még Janet Rivera is. De itt ő volt otthon, mi pedig be voltunk zárva, s az ő szabályai szerint kellett játszanunk. – Indulás vissza! – mondta, s botjával a zsúfolt pályákra mutatott. – Most! Vállat vontam, Johnra néztem, s azt mondtam: – Még egy meccsbe nem fogunk belehalni. Felkeltem, s közben egyik vállammal hozzáértem Nokes egyenruhájához. Nokes centikkel állt mögöttem, most felemelte a botját, s keményen lesújtott a hátam alsó részére. A fájdalom éles volt, intenzív, kábító. Az ütés erejétől térdre estem. A második a hátam közepén talált el, s szinte azonnal követte egy harmadik, amelybe belereccsent a gerincem. Összegörnyedve térdeltem, levegőért kapkodtam, s egy fekete kosaras szemébe bámultam, akinek be volt zselézve a haja. Visszanézett rám, mozdulatlanul és szótlanul, csak a labdát pattogtatta az oldala mellett. John ordított mögöttem: – Mit csinál? Magához sem ért! – Hozzáért az egyenruhámhoz! Ez ellenkezik az intézeti szabályokkal. – Nem ért magához! – John egész testében remegett. – És ha igen, nem szándékosan tette! – Maradj ki ebből – mondta neki Nokes. – Nem kellett volna megütnie! – John hangjába egy árnyalatnyi Pokol Konyhája is vegyült. – Ne üsse meg még egyszer! – Oké – Nokes hangja meglágyult, de szeméből nem tűnt el a ke ménység. – Segítsd fel. Kísérd vissza a cellájába. Amikor látta, hogy John habozik, hozzátette: – Gyerünk, szedd csak fel. Ne félj! – Nem félek – mondta John. Nokes csak vigyorgott.
A cellában John óvatosan az ágyamra fektetett, s betakarta a lábam egy összehajtogatott takaróval. – Nem hiszem el, hogy csak úgy megütött – mondta. – Nem először ütött meg valakit. – Honnan tudod? – Míg a földön voltam, figyeltem a többieket Egyik sem lepődött meg. Most már én sem lepődtem meg. Megértettem, amit Bobby atya el akart mondani, de nem tudott. Rájöttem, mit jelentettek apám szavai. Kitaláltam, mi rejtőzött King Benny burkolt figyelmeztetései mögött. Megpróbáltak felkészíteni engem, mindannyiunkat. De egyikőjük, még King Benny sem tudta elképzelni azokat a szörnyűségeket, amelyekkel szembe kellett néznünk. Éreztük jelenlétüket, mielőtt meghallottuk volna őket. John habozott, biztos akart lenni abban, hogy jól vagyok, még nem akart visszatérni a cellán kívüli kegyetlen világba. Ha csak ketten voltunk, elhihettük, hogy minden rendben van. De semmi nem volt rendben, s nem is lett többé. Nokes a cella ajtajában állt, két kezét mellén összefonta, arcán torz vigyor ült. Mögötte ott állt Ferguson, Styler és Addison, fekete gumibottal az oldalukon. Nokes a cellámba vezette őket. Addison becsukta maga mögött az ajtót. Egy szót sem szóltak, míg John, bátran, amennyire telt tőle, megkérdezte, mit akarnak. – Látjátok? – nevetett Nokes. – Látjátok, milyen kemény ez a kis ír köcsög? Ferguson és Styler ellépett Nokes mellett, s megragadták John két karját. Addison mögé lépett, s egy vastag rongyot tömött a barátom szájába, amelyet hátul megkötött. Nokes felettem állt, egyik térdét a mellkasomba nyomta. Nem néztem rá, szememmel Johnt kerestem, s mindkettőnk arcára kiült a rettenet. – Vegyétek le a nadrágját! – mondta Nokes.
John nadrágja lecsúszott a bokájáig, fehér lába világított a kintről beszűrődő fényben. – Tartsátok szorosan! – szólt Addison Fergusonnak és Stylernak. – Nem akarom, hogy megcsússzon, és beverje a fejét. – Fogjuk, ne aggódj! – mondta Ferguson. – Oké, ír! Hadd lássuk, tényleg ilyen kemény vagy-e? – vetette oda Nokes. Addison verni kezdte John hátát, fenekét és lábát. Az ütések nyomán a bőr azonnal feldagadt, s könnyek szöktek a barátom szemébe. Háta céklavörös lett, lábán a vékony izmok meghajoltak a csapások alatt. Minden ütésre halkan felnyögött, aztán az ötödiknél elveszítette az eszméletét. De Addison nem hagyta abba Egyre magasabbra emelte a botot, egyre nagyobb erővel sújtott le, arca fénylett az izzadságtól, szemébe gyönyör költözött az általa okozott fájdalom láttán. Tucatnyi ütés után végre megállt, s inge ujjával letörölte a szemöldökéről csorgó verejtéket. Ferguson és Styler tartották John két karját, csak ezért nem zuhant a padlóra. – Gondolod, eleget kapott? – kérdezte tőlem Nokes. – Igen – feleltem. – Mi igen, te vakarék? – Igen, uram, eleget kapott. Nokes és én némán néztük, ahogy a másik három felhúzza John nadrágját, s elveszik a szája elől a kötést. Aztán kivonszolták a cellámból, vissza az övébe. Nokes körbesétált a cellámban, kezét összekulcsolta a háta mögött, fejét lehorgasztotta. – Lásd úgy a dolgokat, ahogy én. Csináld úgy, ahogy én. Ne harcolj ellenünk. Akkor nem lesz több probléma. Ha nem így tesztek, akkor ti, fiúk, sosem kerültök ki innen élve. Ezen érdemes elgondolkozni, nem? Így ért véget harmadik napunk a wilkinsoni nevelőotthonban.
Wilkinsonban nem csak ártatlanok voltak. Az elítéltek legtöbbje odavaló volt. A lakók az állam legszegényebb és legveszélyesebb részeiből származó kemény kölykök gyülekezetéből kerültek ki, sokukat már másodjára vagy harmadjára ítélték el. Mindannyian erőszakosak voltak. Csak kevesen bánták meg, amit tettek, rehabilitációról pedig a legtöbb esetben szó sem lehetett. Néhány bentlakó még élvezte is az ittlétet, úgy tekintette, hogy szabadságon van, s egy időre elhagyhatja az utca kemény világát, amelyben élt. Mások, így mi is, ahogy teltek a napok, az ágy mögött, a betonfalon húzgáltuk a strigulákat, mint a színészek a börtönös filmekben. A legtöbb elítélt testi sértés miatt volt bezárva, az esetek több mint felében drog miatt. A kokain akkoriban mélyesztette bele méregfogát a szegényebb negyedekbe, s a drogfüggők körében gyorsan szorította kifelé a heroint. A szegények közül először a feketék és a spanyolok kaptak rá a drog ízére. Ennek következményeképp a piti bűnözést is egyre súlyosabb tettek váltották fel. Kertvárosi honfitársaikkal szemben nekik nem voltak kitömött bukszájú szüleik, akikre számíthattak, ha már nagyon kellett a por. Így hát a védtelenek ellen fordultak, tőlük vették el a pénzt, hogy költségeiket fedezzék. Olasz-
ország és Írország szegényei 1967-ben még mindig az italban és a hősködésben találtak megnyugvást. Egy utcai verekedés gyakran vérbosszúba torkollott, ha valaki kihúzta a gyufát. A fehér elítéltek nagy része testi sértés miatt volt az intézetben, legtöbbször alkohol vagy bosszú tüzelte fel őket. Másokat rablás közben kaptak el, amelyet vagy részegen, vagy idősebb férfiak társaságában követtek el. Barátaimmal egyik csoportba sem tartoztunk. Bennünket is testi sértés miatt ítéltek el, de nem a részegség és nem is a düh hajtott. Csak a butaságunk miatt kerültünk oda. Wilkinsonban nem sok szilárd barátság alakult ki. Akadt néhány laza, bármikor széteshető szövetség. A feketék és a fehérek itt is, mint minden büntetőintézetben, bőrszínük szerint különültek el. Az etnikai csoportok összetartottak, az ugyanarról a környékről valók együtt bandáztak, akik az utcán barátok voltak, itt is fedezték egymást. Az őrök feladata az volt, hogy feloszlassák a szövetségeket, viszályt szítsanak, ledöntsenek mindent, ami saját erejüket korlátozta. Ha egyedül volt az ember, az őrök könnyedén irányításuk alatt tartották, de csapattal szemben ezt már nehezebb volt elérni. Barátaim és én voltunk az egyik összetartó csoport. Ezért is szemeltek ki bennünket az őrök, különösen Nokes és Styler. Azt is tudták, hogy velünk könnyebben elbánnak, mint más bandákkal, amelyek négy tagnál többet számláltak. Nokesnak és csapatának nehéz akár veszélyes is lett volna szembeszállnia a keményebb, tapasztal tabb bentlakókkal. Azokat a bandákat kordában tartani munkájuk részét jelentette. A barátaimmal mi nyújtottuk számukra a szórakozást. Az elejétől fogva úgy tekintettek ránk, mint akikkel játszadozni lehet, részint korunk, részint bűntettünk miatt, valamint azért is mert nem tartoztunk egyik bandához sem az intézetben. A többi elítélt, a többi csapat esetében az őrök meghúzták a vonalat, s csak akkor támadtak, ha azok átlépték azt. Számunkra nem létezett ilyen vonal. Bennünket bármikor, bár miért megtámadhatott Nokes és csapata. A mi esetünkben nem léteztek szabályok.
1967 ősze 4 A tizenharmadik születésnapom reggele volt. Wilkinsonban töltött első hónapunk további incidensek nélkül zajlott. Vajast, azaz Tommyt kivéve mindannyian leadtunk egy-két kilót, mert a kaja pocsék volt, s mert éjszakánként nem tudtunk aludni. Apám figyelmeztetett, hogy a börtönben először a zajhoz a legnehezebb hozzászokni – és igaza volt. A nyögések és sóhajtások, az állandó köhögés, a sikolyok, a vécé zubogása, az elrejtett rádiókból kiszűrődő zene napkeltéig hallható volt. Éppen egy nyolcas sor közepén mentem, az álmos szemű volt drogfüggő, Greg Simpson órájáról jöttem kifelé. Az órák Wilkinsonban a legjobb esetben is csak közepesek voltak. Általában rengetegen voltunk, akár negyvenen is egy órán, s a diákok nagy része ugyanúgy unta a leckét, mint a tanár. Még mindig az angol és a történelem volt a két kedvenc tárgyam, s bár egyik tanár sem érhetett fel Bobby atyával, néhány dolgot azért megpróbáltak elmagyarázni. Barátaimmal örültünk, ha házi feladatot kaptunk, mert akkor legalább egyebet is csinálhattunk a cellánkban azonkívül, hogy a falat bámultuk, s az állandó sírást hallgattuk. Az első szinten jártunk. Michael előttem haladt, John zárta a sort, a Szalmonella Kocsma felé haladtunk – a bentlakók így hívták az ebédlőt.
– Tartsd a sort! – csattant Nokes hangja balról. – Carcaterra, Sullivan, Reilly kilépni! A többi befogja a pofáját, és előrenéz! A verés óta, amelyet John és én kaptunk, távolságot tartottuk Nokestól és szárnysegédeitől. Kibírtuk az állandó beszólásokat, s nem vettünk tudomást a lökésekről, pofonokról és a gúnyolódásról. Ez volt a legbiztonságosabb és valószínűleg az egyetlen módja az itteni életnek. Vigyázzban álltunk, karunk a vaskorlátot súrolta, előrenéztünk. Nokes pihenjt vezényelt, szélesen mosolyogva visszaküldött bennünket a cellánkba. Tudta, hogy születésnapom van, s ezen gúnyolódni kezdett. Azt mondta, az övé is azon a héten lesz, Styleré meg nem sokkal utána. Próbáltam kerülni a pillantását, nehéz leheletét állandóan az arcomban éreztem. Részegnek tűnt, bizonytalanul állt, az arca kivörösödött, szemei enyhén üvegesek voltak. Tudtam, akármi fog történni, nem lesz jó nekem. Nokes ellépett mellőlem, s Michael felé indult. Néhány másodpercig csak bámulta, aztán vállon veregette a gumibotjával. A vigyor nem tűnt el az arcáról. Azt mondta, kitalált nekünk egy kis születésnapi bulit, különleges ünnepséget, amely mindannyiunknak nagyon tetszene. Nokes az alkohol miatt egyre zavarosabban beszélt, s néhány elítélt kuncogni kezdett. John és én annyira féltünk, hogy mozdulni sem mertünk, Nokes lökdösött bennünket előre. John rám nézett, láttam, hogy sápadt a félelemtől. Michael fejét lehajtva ment, kezét lelógatta, nem volt elég erős ahhoz, hogy segítsen a barátainak, akiket addig mindig meg tudott védeni. Nem tudtuk, mit tartogat számunkra Nokes, de eleget tudtunk már ahhoz, hogy ne várjunk tortát, lufit és vicces kalapokat. Gyorsan megtanultuk, hogy csak az elképzelhetetlent várhatjuk. Bementem a cellámba. Michael még mindig előttem volt. Odabent Styler, Ferguson és Addison ült az ágyamon, ketten dohányoztak. A sarokban, a kübli és a mosdó közé beszorítva, Tommy állt vigyázzban. Fergusonon nem volt ing, hátával a betonfalnak dőlt. Vállon ve-
regette Addisont, s rákacsintott; alig várták, hogy kezdődjön a buli. Ferguson ritkán kezdeményezett bármit ellenünk, de ha a többiek elkezdték, nagyságát és viselkedését meghazudtoló elszántsággal szállt be a buliba. Nagy mókamesternek képzelte magát, s az a hír járta róla, hogy addig vert vagy rugdosott bentlakókat, amíg azok hangosan nem nevettek a történetein. Körülnéztem a szobában, hallottam, hogy mögöttem becsapódik az ajtó. Addison, Styler és Nokes kigombolták az ingüket. A testem síkos volt, annyira izzadtam, s olyan gyengének éreztem magam, hogy csaknem elájultam. Láttam, hogy Michael ökölbe szorítja a kezét, aztán kiengedi, láttam, hogy Tommy minden mozdulatra becsukja a szemét. Hallottam, hogy John zihálni kezd, ahogy a közeledő roham miatt kapkodja a levegőt. Nokes elővett egy cigarettát az ingzsebéből, s megkérdezte, szeretem-e a meglepetéseket. Amikor nemmel feleltem, felröhögtek. Ferguson felállt az ágyról, s tenyerével az arcomat simogatva megkérdezte, pontosan hány éves is lettem aznap. – Tizenhárom – mondtam. Addison megparancsolta Tommynak, hogy forduljon a fal felé. Tommy lassan mozgott, úgy tett, ahogy mondták. Ferguson távolabb lépett, s Johnt és Michaelt is utasította, hogy forduljanak meg. Az ágytól legtávolabb levő falhoz mentek, s felé fordultak. Nokes, miközben cigi lógott a szájából, lazán átölelte a vállam. Addison eloltotta a cigarettáját, s az órájára pillantva hátralépett az ágyam felé, még több helyet adva Nokesnak. Két szemhéjam úgy mozgott, mint a spaletta, próbálták kivédeni a szemembe hulló izzadságcsöppeket. Berekedtem a félelemtől és az idegességtől. Végre meg tudtam szólalni: – Mit akar? – kérdeztem. – Szopj le – mondta Nokes. Másra nem emlékszem aznapról. Csak arra, hogy térdre kényszerítettek, becsuktam a szemem, becsuktam a tudatom, de a nevetések előtt nem tudtam becsukni, csak a gúnyolódás előtt maradt
nyitva. Emlékszem, Nokes izzadó kezei tartották a fejemet, s elzsibbadtam, ahogy azt kívántam, bárcsak megölnének, mielőtt véget ér az éjszaka. Sosem beszéltem erről a barátaimmal, ők sem említették nekem. Mindent megtettünk, hogy kitöröljük azokat a pillanatokat, amelyek egyhangúan ismétlődtek az után a nap után – vagy olyan mélyre taszítsuk őket, amennyire csak lehetséges. A mai napig nem hoztam tudatom felszínére a szexuális zaklatásokat, amelyeket az intézetben átéltünk. Olyan mélyre temettem őket, amennyire tudtam. De ott vannak, s ott is lesznek, akármilyen keményen próbálom kizárni őket magamból. Néha felvillan egy-egy emlék, nem is legszörnyűbb rémálmaimban, amelyekből pedig nem kevés akad, hanem csöndes pillanatokban. Ártatlan képeken keresztül fedi fel magát a rettenet – egy egyenruha szegletében, egy férfi nevetésében, egy elsötétített szoba alakjában vagy egy ajtónyikordulásban. A másodperc töredékéig tart csupán. Csak addig, amíg újra megborzongok az iszonyattól. Az erőszak részletei foltokká mosódtak száműzetésükben. Látom, hogy kezek ütnek meztelen bőrt. Széttépett alsógatyákat, elszakított ingeket látok. Forró lélegzetet érzek a nyakamon, és erős lábakat az enyém köré csavarodva. Nyögéseket és őrült nevetést hallok, hátam és a nyakam valaki verítékétől és nyálától nedves. Cigaretta füstjét érzem az orromban, tompán hallom a beszédet, amikor vége van, a tréfákat, a megjegyzéseket, az ígéretet, hogy visszajönnek. Azokban az elmosódott látomásokban mindig egyedül vagyok, sírok a fájdalomtól, a szégyentől, az ürességtől, amely az elmét kitölti, míg a testet megalázzák. Olyan emberek tartanak itt, akiket gyűlölök, akik ellen nem harcolhatok. Egy helyben tart a félelem és a gumibot sötét vége. A legtisztább emlékem arról a hűvös októberi napról, hogy aznap lettem tizenhárom éves, s hogy számomra aznap ért véget a gyermekkor.
Michaellal sétáltam a pályán a Wilkinson Parkban, az üres, fából készült lelátókat bámultuk. Közeledett a hálaadás ünnepe, s az idő hidegre fordult. Vékony, borsózöld dzsekit viseltünk a rabruha felett, kezünket a nadrág zsebébe mélyesztettük. Két hónapja voltunk Wilkinsonban. Tíz hónap volt még hátra az ítéletből. Ez alatt a rövid idő alatt az őrök összeverték a testünket, s beteggé tették az elménket. Csak a lélek ereje maradt még, s tudtam, az sem tart már sokáig. Kezdtem azt hinni, hogy sosem jutok ki Wilkinsonból, hogy életem ott ér véget a falakon belül. Számos pletyka keringett bentlakókról, akiket holtan találtak az ágyukon vagy egy zuhanyzófülkében. Nem tudtam, mennyi volt igaz ebből, s nem is akartam tudni. Csak az számított, hogy lassan felőröl a rendszer, amelyet azért hoztak létre, hogy megtörje a hozzám hasonlókat. Kevesebb mint két órát aludtam éjszakánként, s csak annyit ettem, amennyi feltétlenül szükséges volt. Szinte már semmi nem érdekelt, félig csukott szemmel küzdöttem át magam a napokon, amit lehetett, kizártam a világból. A barátaim helyzete még rosszabbnak látszott. Michaelra pillantottam, az arca fáradt, megviselt, minden mozdulata lassú és bi-
zonytalan volt, megalázta a sok verés és a körülmények. Szenvedélye elolvadt, ereje megcsappant. A beesett szemek és az összevert test mögött csupán a büszkesége maradt és a velünk való törődés. Reméltem, ez elég ahhoz, hogy végigcsinálja. John még ennél is rosszabb állapotban volt. Először is megbetegedett, az állandó verések, a nemi erőszak és a számára fogyasztható ételek hiánya elsorvasztotta a testét. Több időt töltött a betegszobán, mint a tanórákon vagy az edzéseken. Halk, reszelős hangon beszélt, s kezdte elveszíteni a humorérzékét, amely addig sosem hagyta cserben. Vajas kívülről nem változott, tartotta a testsúlyát, s látszólag a modora is ugyanolyan maradt. De szemében nem volt élet, eltűnt belőle a vibrálás, a pajkos szikrák. Hideg lett, eltávolodott, magába zárta az érzelmeit, s csak egy szótagos válaszokat adott. Ez is túlélési módszer volt, úgy hitte, így könnyebb átvergődni a végtelennek tetsző napokon. Mindegyik őr rendszeres céltáblájává tett valamelyikőnket, akit aztán saját háziállataként kezelt. Esetemben Addison volt ez a személy. Amit csak lehetett, velem végeztetett el, a kocsiját is le kellett mosnom hetente. Irántam való gyűlölete nem ismert határt, zaklatásai sosem értek véget. Órákig mesélt arról, mennyivel könnyebb az én életem az övénél, milyen szerencsés vagyok, amiért van apám, aki törődik velem, és anyám, aki nem kefél mindenkivel összeviszsza. Azt mondta, jobban is értékelhetném, hogy New York Cityben nőhettem fel, s olyan dolgokat láthattam, amelyeket ő soha nem tud megfizetni. Azt mondta, szerencsém van, amiért olyan barátom van, mint ő, olyan helyen, mint Wilkinson. Ferguson Johnt szemelte ki. John puszta jelenléte is feldühítette a robbanékony őrt. Belerúgott, ha elsétált mellette, fejbe vágta a botjával, ha megállt előtte. Gyakran durvábban is bántalmazta, s másnap láttuk az eredményt az udvaron: John bedagadt szemét, felhasadt ajkát. Fergusonban egy gonosztevő szíve dobogott, s élvezte, hogy a csoport leggyengébb tagját kínozhatja. Úgy éreztem, azért,
mert maga is gyenge volt, Nokes és Styler gúnyolta is emiatt. Velük nem mert szembeszállni, könnyebb célpontot keresett, s John Reillyben találta meg. Styler Tommyt jelölte ki saját személyes tulajdonának. Kényszerítette, hogy súlyzóit hurcolássza az udvaron, s minden éjjel a szobája előtt hagyott pár cipőt, amelynek reggelre ragyognia kellett. Tetszés szerint pofozta és alázta, meg. Az izmos férfi élvezte a pufók fiú feletti testi fölényét. Tommy túlságosan emlékeztette őt szegénységben leélt saját gyermekkorára. Jobbnak hitte magát Tommynál, a legjelentéktelenebb szabályszegés miatt is állandóan lehordta. Nem múlt el nap anélkül, hogy valamilyen formában ne bántalmazza. Nokes mindannyiunkat zaklatott, de abban lelte legnagyobb örömét, ha Michaelt verhette. Két vezér párviadalának tekintette a dolgot, s mindig meggyőződött arról, hogy mi is mindenről tudunk, amit Michaellel tesz. Szinte ízlelgette a kegyetlenséget, amellyel a akaratunkkal bánt. Húgytócsákat töröltetett fel, vagy a bentlakók mocskos ruháját mosatta ki vele. Késő éjszakába nyúlóan futtatta vele a köröket a futópályán, s másnap reggel ébresztő előtt keltette fel. Véletlenszerűen vágta pofon, rúgta hátba vagy gáncsolta el, miközben Michael az ebédért állt sorba. Csak azért tette, hogy Michael végre könyörögjön neki, hogy hagyja abba, hagyja már békén. De Michael Sullivan egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Mind a négy őr repertoárjában a szexualitás volt a legördögibb eszköz. A számtalan nemi erőszak nemcsak a megalázás végső formáját jelentette, hanem egyben a legközvetlenebb mód volt arra, hogy az őr a hatalmát gyakorolhassa. Már az erőszakkal való fenyegetés is rettegésben tartott bennünket, mert sosem tudtuk, mikor csapódik ki a cellaajtó, sosem sejtettük, mikor szólítanak ki a sorból. Nem mi voltunk az első csoport, amellyel Nokes és társai ilyen embertelenül bántak, s nem ők voltak az egyetlenek, akik bántalmazták a bentlakókat. Egész Wilkinsonban irányíthatatlan őrök irányították a lakókat. A kegyetlenkedés nyíltan zajlott, a megtorlástól senkinek sem kellett tartania. Senki nem jelentette a zaklatásokat.
Azok az őrök, akik semmit nem tettek, csak fenntartották a rendet Wilkinsonban, nemigen merték felhívni a figyelmet az állapotokra: az állásukba kerülhetett volna. A kisegítő személyzettel ugyanez volt a helyzet. Az igazgató és a két helyettes vak volt, azt színlelték maguk előtt is, hogy szükséges dolgot cselekednek, ha távol tartanak bennünket a világtól. A saját szempontjukból igazuk is volt. Végül is nem sokan aggódnak a fiatalkorú bűnözők helyzete miatt. A Wilkinsont körülvevő városka kicsi volt és viharvert. A legtöbb ház még a századforduló táján épült. Az ipar néhány gazdaságból, két tejcsarnokból és egy műanyaggyárból állt, amely a négyezres lakosság közel felének adott munkát A városiak barátságosak voltak, a rendőrség kicsi és becsületes, a középiskola futballcsapata pedig állítólag az egyik legjobb volt a megyében. Az embereknek nem volt sok pénze, de nem is tudták volna mire költeni. Minden vasárnap délelőtt tisztán és hangosan szólt a templom harangja, s a népek hétvégenként piknikezni mentek. A polgárok minden novemberben a republikánusokra szavaztak, s egész évben jól megvoltak magukban. Sem idejük, sem türelmük nem volt ahhoz, hogy azok miatt a fiúk miatt aggódjanak, akiket az ő városukban ültetnek rács mögé. Megálltam és körbenéztem a pályákon. Balra egy csoport elítélt dobálta a fűzős labdát, jobbra egy kis csoport tartott éppen gyűlést, súgdolóztak és kézmozdulatokkal kommunikáltak. Hideg szél fújt, az ég sötét volt, vastag felhők temették el az őszi napot. Még tizenöt perc volt hátra a szünetből. Hagytam, hadd fejezze be Michael a sétáját egyedül, s a könyvtár felé indultam. Valamenynyiőnknek szüksége volt némi nyugalomra, én az enyémet John kedvenc könyvének, a Monte Cristo grófjának az oldalain találtam meg. Újra- meg újraolvastam a regényt, átugrottam Edmond Dantes igazságtalan bebörtönzésének sötét pillanatait, mosolyogtam, amikor végre kiszabadult, megszökött a börtönből, ahol egész életét kellett volna eltöltenie. Végül letettem a könyvet, elmondtam egy imát, s vártam a napot, amikor majd én is kiszabadulok Wilkinsonból.
6 Látogatókat minden második hétvégén fogadhattunk, legfeljebb egy órára, s csak egy személyt. Még ittlétem elején írtam apámnak egy levelet, amelyben kértem, hogy ne jöjjenek. Magyaráztam, milyen nehéz lenne itt maradnom, ha látnám őt vagy anyámat. Nem tudtam volna apámra nézni, s látni rajta, hogy mindent, ami történt velem, kiolvas a szememből. Mindkettőnknek elviselhetetlen lett volna. Michael ugyanezt tette családja tagjaival. Tommy anyja valahogy nem tudta összehozni a látogatást, így megelégedett az alkalmi levelekkel, amelyeket a fia küldött neki. Ezekben Tommy tudatta vele, hogy minden rendben, és jól van. John anyja havonta egyszer eljött, a szeme tele volt könnyekkel, s annyira meg volt zavarodva, hogy észre sem vette fia csonttá soványodását. Bobby atyát azonban nem lehetett megállítani. Vasárnapi érkezéseinek hírére Nokes mindig figyelmeztetett, hogy csak vidám témákról beszélhetünk. Semmit nem mondhattunk az atyának, s tudtuk, ha mégis megtennénk, kegyetlen megtorlásban lenne részünk. Nokes emlékeztetett, hogy most ide tartozunk, és senki sem segíthet rajtunk, különösen nem egy szegény egyházközségből való pap. ***
Bobby atya egy összecsukható széken ült a nagyteremben. Fekete zakóját a szék hátára terítette, kezét az ölében tartotta. Rövid ujjú fekete ing volt rajta, római gallér, fekete nadrág és egy pár fényes, fekete papucscipő. Feszült volt az arca, végignézett, ahogy felé sétáltam, s nem tudta elrejteni a döbbenetet a szemében. – Lefogytál – mondta, s dühöt hallottam a hangjában. – Hát nem épp anyám főztjét kapjuk – mondtam, s leültem a hoszszú asztal túlsó felén. Bobby atya bólintott, s kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az enyémet. Azt mondta, fáradtnak látszok, megkérdezte, eleget alszom-e. A barátaim felől is érdeklődött, elárulta, hogy még aznap velük is találkozni fog. Nem sokat beszéltem. Annyi mindent el akartam mondani, de tudtam, hogy nem tehetem. Féltem Nokestól és bandájától. Szégyelltem is magam. Nem akartam, hogy tudjon arról, amit velem tesznek. Azt akartam, hogy senki ne tudja. Szerettem Bobby atyát, most mégis alig tudtam ránézni. Féltem, hogy átlát rajtam, látja az igazságot a félelmen és a szégyenen túl. – Shakes, van valami, amit el akarsz mondani nekem? – kérdezte, közelebb húzva székét az asztalhoz. – Akármi. – Nem kellene idejönnie, atyám. Értékelem, higgye el. De nem biztos, hogy jó. Ránéztem, s eszembe jutott minden, ami annyira hiányzott. Ki kellett zárnom azokat a gondolatokat, ha túl akartam élni a bezártságot. Képtelen lettem volna látogatásai alkalmával megküzdeni azokkal az érzésekkel. Ha ki akartam jutni Wilkinsonból, egyedül kellett kijutnom. Bobby atya hátradőlt a székben, elővett egy Marlborót, s öngyújtóval gyújtott rá. A foszladozó mennyezet felé fújta a füstöt, aztán a jobb vállam fölött ránézett a mögöttünk álló őrre. – Idefelé megálltam Atticában. Meglátogattam egy régi barátomat. – Vannak barátai, akik nem börtönben ülnek? – kérdeztem.
– Nem annyi, mint szeretném – felelt mosolyogva, a cigit a szájában tartva. – Ő miért van benn? – Háromszoros gyilkosságért. Tizenöt évvel ezelőtt hidegvérrel megölt három embert. – Jó barátja ez az ember? – Ő a legjobb barátom. Együtt nőttünk fel. Szinte testvérek voltunk. Mint te meg a srácok. Bobby atya nagyot szívott a cigarettából, s lassan fújta ki a füstöt. Tudtam, hogy kemény gyerekkora volt, sokat verekedett, hamar dühbe gurult, s állandóan elkapták a rendőrök. Gondoltam, nyilván ezért is harcolt úgy értünk. De egészen addig nem tudtam, hogy ő is megjárta Wilkinsont. – Mindkettőnket ide küldtek – halkabban beszélt, a szemembe liézett. – Nem volt könnyű, mint ahogy neked sem az, és a többiekífiek sem. Ez a hely megölte a barátomat. Belülről ölte meg. Kemény lett tőle. Azután már nem törődött senkivel és semmivel. Nem néztem rá, próbáltam leküzdeni a sírást, s hálás voltam, hogy volt valaki, aki törődött velem, törődött mindnyájunkkal, aki tudta, miken megyünk keresztül, aki megértette és tisztelte a csend iránti vágyunkat. Nem lepődtem meg, hogy ez az ember éppen Bobby atya volt. Jó volt tudni, hogy őt nem ölte meg ez a hely, nem tette gyengévé, hanem valahonnan bátorságot merített, hogy mindezt maga mögé utasítsa. Most már tudtam, hogy ha egy darabban kerülök ki Wilkinsonból, arra is lesz esélyem, hogy együtt éljek mindazzal, ami történt. Talán soha nem tudom majd elfelejteni, mint ahogy biztos voltam benne, Bobby atya is mindennap alászáll a saját poklába. De talán képes lehetek ezekkel a kínzó emlékekkel együtt leélni az életemet. Talán a barátaim is képesek lesznek rá. Csak fel kell lelünk azt az erőt, amelyre Bobby atya rátalált. – Ne hagyd, hogy ez a hely megöljön téged, Shakes – mondta, s megszorította a kezem. – Ne hitesse el veled, hogy keményebb vagy, mint valójában.
– Miért? Hogy ha kikerülök, beálljak papnak? – Istenem, dehogy – nevetett Bobby atya. – Az egyháznak nincs szüksége még egy papra, aki lopja a perselypénzt. – Akkor miért? Csendesen válaszolt: – Az út csak visszafelé vezet erre a helyre. Ez az út a halál, ez pusztítja el az embert. Belülről. Mint a barátomat. Bobby atya felállt a székről, kitárta a karját, s lassan, hosszan megölelt. Nem akartam elengedni. Soha, senkihez nem éreztem magam olyan közel, mint őhozzá abban a pillanatban. Iszonyúan hálás voltam azért, amit mondott, azért, mert könnyített a terhemen, mert tudtam, hogy a barátaim is az ő erős vállára helyezhetik a bánatukat, ha szükségük lesz rá. Végül elengedtem, három lépést tettem hátrafelé, néztem, ahogy belebújik a zakójába, s begombolja, kezében pedig összehajtott Yankees-sapkáját szorongatja. – Viszlát a Konyhában! – Számítok rá, Shakes – mondta Bobby atya, mielőtt elfordult és biccentett az őrnek, hogy kinyithatja a kifelé vezető nagy vasajtót.
Évente egyszer, hálaadás és karácsony között a wilkinsoni nevelőotthon futballmeccset rendezett. A helyieket is meghívták, két dollárért betódulhattak a fedetlen lelátókra, hiszen a pénz úgyis visszafolyt a város kasszájába. A tíz éven aluli gyerekeket ingyen engedték be. Ám a rendezvény nem az amerikai futballról szólt. Sokkal inkább arról, hogyan törik meg a bentlakókat. Először a testét kerítették sorra, széttépték, mint egy szalmabábot, úgy játszottak vele, mint egy színpadi kellékkel. Azután a lelkét marcangolták, addig vadásztak rá, míg csak az őrök arcát látta maga előtt mindenütt, csak a sípjuk szavát hallotta, s attól félt, hogy megint megszegett valami ismeretlen szabályt. A tortúra végén aztán az őrök parádézva felvonultatták teremtményeiket a pályán egy kisváros bűntelen közössége előtt, s egy meccset játszottak azok ellen, akik túl betegek, összevertek és zavarodottak voltak ahhoz, hogy ellenfelek legyenek. Ezt azért tették, hogy tökéletes képet fessenek egy tökéletes intézményről. Nem minden elítéltet tudtak megtörni, de ahhoz épp eleget, hogy a kép érintetlen maradhasson. Az őrök már jóval a meccs előtt összeszedték csapatukat, hetente négyszer edzést tartottak, s folyamatosan az övék volt a pálya. A bentlakók csapatát a meccs előtti héten jelölték ki, tizenegy vo-
nakodó játékost választottak különböző etnikumokból. Egyetlen kétórás edzést engedélyeztek nekik, miközben végig figyelték őket. Ez a meccs semmiképpen nem nyert volna fair play-díjat. Egyetlen célja az volt, hogy az őrök ismét összeverhessék a bentlakókat, csak ezúttal olyan emberek előtt, akik fizettek is a látványért. S ahogyan azokat a meccseket játszották, nem volt szükség bíróra; oda doktor kellett. Míg Wilkinsonban voltam, Nokes volt az őrök kapitánya. Addison, Ferguson és Styler is játszott. A barátaimmal tudtuk, hogy bennünket is beválasztanak a bentlakók csapatába. Még Tommyt is, akinek pedig a Stylertől elszenvedett legutóbbi verés eredményeként csúnyán be volt dagadva a bal bokája. Az őrök napokon keresztül nem szálltak le rólunk, fociról beszéltek, kérdezték, játszottunk-e ilyet a Pokol Konyhájában, s hogy kik a kedvenc játékosaink, így figyelmeztettek bennünket, hogy készüljünk fel egy újabb verésre. Húsz perce ment az edzés, a pálya négy sarkáról őrök figyeltek, amikor hirtelen hátulról szerelt egy fekete, fogszabályzós srác, akinek olyan karja volt, mint egy boroshordó. Az arcomat a mocsokba nyomta, tiszta fű lett az orrom és az állam. Elfordítottam a fejem, ránéztem, s azt motyogtam: – Ez érintős foci. – Hát én keményen érintek – mondta. – Tartogasd az őröknek. Én a te oldaladon állok. – Senkinek nem kell az én oldalamra állnia – morgott, aztán visszafutott az egymásba gabalyodott tömeghez. – Nem elég, hogy az őrök szétrúgják a seggünket – mondtam Michaelnak, ahogy mellé értem –, még ezek a barmok is itt vannak, s azt hiszik, ők a Green Bay Packers. – Minek van egyáltalán edzés? – kérdezte John. – Miattuk – bólintottam az őrök felé, akik keresztbe font kézzel a pálya szélén álltak, s nevetgélve lökdösték egymást. – Olyanok vagyunk nekik, mint a városba érkezett cirkusz –
mondta Tommy. Lassan jött mellettünk, próbálta kímélni a fájós lábát. – Lehet – mondta Michael, miközben a pálya másik oldalán álló bentlakókat nézte. – Shakes, ki itt a legkeményebb gyerek? – Hogy érted, hogy kemény? – Ki az, aki úgy tud beszélni, hogy mindenki hallgat rá? – Rizzo. A magas, fekete srác, akinek le van borotválva a feje. Nála van a labda. – Egy fekete olasz? – kérdezte John. – Nem tudom, milyen. Csak annyit tudok, hogy Rizzónak hívják. Ő a főnök a Β blokkban. – Miért van bent? – kérdezte Tommy. – Gyilkosságért. Nem volt szándékos. – Hogyhogy? – Verekedés volt – magyaráztam. – Utána ő elsétált, a másikat meg elvitték. – Visznek még itt valakit, ha nem megyünk vissza játszani – mondta Tommy. – Ne idegesítsük fel Rizzót a meccs előtt. – Azt mondják, megvan a saját bandája odakint – folytattam. – Harlemből vagy Bed-Stuyból való. Elfelejtettem, honnan. És a srác, akit megölt? – Mi van vele? – kérdezte Michael. – Az anyja pasija volt. Túl barátságosan bánt Rizzo kishúgával. – Akkor ő a mi emberünk – jelentette ki Michael. – Mihez? – kérdeztem. – Edzés után majd elmondom. *** Rizzo egyedül ült a könyvtár közepén egy faasztalnál. Egy futballmagazint olvasgatott, borotvált feje köré glóriát vont a mennyezetről szűrődő fluoreszkáló fény. A bal oldalán álltam, a könyvtár kalandregény-gyűjteményét nézegettem. A legtöbb kötet puha fedeles
volt, sok oldal és fedőlap hiányzott, némelyikbe pornográf skicceket rajzoltak. Michael, kezében a Tom Sawyerrel, az asztalhoz sétált, kihúzott egy széket, s leült Rizzóval szemben. – Nem baj, ha ideülök? – kérdezte. – Az se, ha felgyújtod magad – felelte Rizzo. A hangja, akárcsak a teste, inkább egy férfié volt, semmint egy fiúé. – Az se, ha meghalsz. Szarok rá. – Kösz – mondta Michael, s leült. Pár percig csendben olvastak, közben Michael egyszer felém pillantott, arcán aggodalom és önbizalom keveredett. – Rizzo – suttogta Michael –, beszélnünk kell. Nem tart sokáig. – Honnan a faszból tudod a nevemet? – vicsorgott rá Rizzo. – Hülye lennék, ha nem tudnám. Mindenki rád mutogat, s mindenki távol tartja magát tőled. – Ez igaz volt. Egészen mostanáig. – Ez így időpocsékolás. Érdekel vagy nem? Rizzo mély levegőt vett, átható pillantást vetett Michaelra. Állkapcsát összeszorította, kezeit az asztal lapjára fektette, szeme úgy parázslott, mint a szivarvég. – Szólj a barátodnak, hogy húzzon ide egy széket. Nem elég okos, látszik rajta a feszkó. Michael rámosolygott, s anélkül, hogy rám nézett volna, szólt, hogy csatlakozzam hozzájuk. Végigsétáltam a két sor között, s ahogy az asztal felé tartottam, körülnéztem a könyvtárban. Üres volt, csak egy őr állt a bejáratnál. Amikor kezemben a Scaramouche egy példányával leültem az asztalhoz, biccentettem Rizzónak. – Te már több mint egy éve itt vagy? – Majdnem három – felelte Rizzo. – Tavasszal szabadulok. – Hány meccsen játszottál már? – Ez lesz a második. Miért? – Az előzőt az őrök nyerték?
– Az őrök még sosem veszítettek. – És mi lenne, ha veszítenének? – Idefigyelj, fehér kölyök – mondta Rizzo felegyenesedve székében, jéghideg hangja dühös volt. – Nem tudom, te hogyan játszottál az utcán. Nem is érdekel. Itt bent, az őrök akarják megnyerni a mécseset, a meccs meg az őröket. – Miért? – Azt hiszed, most baszakodnak veled. Verd meg őket szombaton, s majd meglátod, mi a baszakodás. És nem csak te. Mindenki, az összes cellában. Úgyhogy mondd meg, fehér kölyök, mindenkinek rúgják szét a seggét, csak hogy te jól nézzél ki egy meccsen? – Veled nem baszakodnak – próbáltam beleszólni a beszélgetésbe. – Nem, velem nem. De találnak majd egy másik niggert, aki megkapja az én részemet is. – Nem mondtam, hogy győznünk kell – mondta Michael –, csak nem akarok még egy verést. – Úgyis megkapod mindennap. A szombat miért lenne kivétel? – Szombaton visszaüthetünk. – Ahhoz én nem kellek, hogy te visszaüss. – Csak akkor működik, ha mind benne vagyunk – mondta Michael. – Te vagy az egyetlen, aki el tudja érni. – Az őrök engem békén hagynak. Távol tartják magukat, hagyják, hadd töltsem le az időmet. Ha a meccsen valamelyiknek odavágok, lehet, hogy nem így lesz. – Akkor is csak egy nigger vagy nekik – mondta Michael. – Nyugi, fehér kölyök. Csak azért, mert beszélünk, még nem állunk egy oldalon. – Téged nem vernek, és nem úgy basztatnak, mint minket – Michael hangja izgatott lett. – Téged másképp aláznak meg. Úgy bánnak veled, mint egy állattal. Egy állattal az utcáról. A hátad mögött beszélnek rólad. – Szarok rá, mit mondanak rólam – mondta Rizzo. – Ó, dehogy szarsz rá. Különben odakint sem lennél az, aki vagy.
– És ha odavágunk nekik, minden megváltozik? Ezt gondolod? – Semmi nem változik – mondta Michael. Erre Rizzo is megmerevedett. Látszott, most már érdekli a dolog. – Akkor miért, fehér fiú? – kihúzta magát, a székét hátralökte. – Ha úgyse változik semmi? Michael felállt, s Rizzo válla fölött a jobbra álldogálló őrre pillantott. Aztán áthajolt az asztalon, s Rizzóra nézett: – Hogy érezzék azt, amit mi érzünk. Csak néhány órára. Rizzo sokáig nem szólalt meg. Aztán a szája félrehúzódott, gondolom, ez jelentette nála a mosolygást. – Remélem, játszol olyan jól, mint ahogy beszélsz – azzal megfordult, indulni készült. – Én is nagyon remélem – mondta Michael. *** December első szombatja volt. A délutáni napsütés már nem tudott megbirkózni a pályán süvítő, hideg széllel. Az embereket a lelátón szinte elborította a sok gyapjúkabát, lehajtható sapka, szőrmekapucni, bőrkesztyű, nyaksál és orkándzseki. A tömeg lélegzete átjutott a ruhák alkotta védőrétegen, a lelátók felett melegebb levegő kígyózott a palaszürke ég felé. A lelátók alján mogyorót, forró csokit és kávét árultak. Fegyveres őrök köröztek a pálya körül, a tömeget figyelték. Az őrök másik csoportja egyenes vonalban állt a padunk mögött, s önelégült vigyorral nézte, ahogy vékony nadrágunkban és ingünkben dideregve szorosra kötjük a cipőnket. A tömegre pillantottam, próbáltam kitalálni, kinek szurkolnak majd, s hogy honnan érkeztek, hogy megnézzenek egy futballmecscset, amelyet egy őrök játszanak egy csoport fiatalkorú bűnöző ellen. Jókora adag irigység is vegyült a pillantásomba, hiszen tudtam, hogy a meccs után ők szabadon távozhatnak, visszatérhetnek biz-
tonságos otthonaikba, ahol meleg vacsora várja őket, a meccsünkből pedig csak társalgási téma lesz. Az őrök váll- és könyökvédőt viseltek, a stoplikon csillogtak az új szegecsek. Néhányan farmerban voltak, mások melegítőben, de valamennyiükön vastag, sőt, kapucnis gyapjúpulóver volt. Mi azonban szokásos öltözékeinkben játszottunk, a nadrágtól a cipőig az intézetbeli ruháinkat viseltük. A két csapatkapitány – Nokes az őrök, Rizzo az elítéltek képviseletében – a pálya közepén találkozott, hogy pénzfeldobással döntsék el, melyik csapat kezdjen. A bíró szerepében egy másik őr állt mellettük; Rizzo ragaszkodott ahhoz, hogy kapitánynak nevezzék, már ezzel is jelezve az őröknek, hogy nem megszokott mérkőzés áll előttük. Egyikük sem nyújtott kezet a másiknak, de Nokes felajánlotta, hogy pénzfeldobás nélkül mi kezdhessünk. Ezt Rizzo visszautasította, s a fejet választotta. Nokes nem kért Rizzóból, tisztában lévén a fekete fiú hírnevével, de már nem visszakozhatott a többi őr és az igazgató előtt, aki az első sorban ült. így hát alkut ajánlott Rizzónak. Azt ígérte, rendesen bánnak vele és három barátjával, akik szintén játszottak, ha kimarad a játékból. Ha nem, figyelmeztette Nokes, ugyanolyan keményen elbánnak velük, mint terveik szerint a többi bentlakóval. Rizzo minden érzelem nélkül hallgatta meg az ajánlatot, szemét egy pillanatra sem vette le Nokes arcáról. Aztán mély lélegzetet vett, s újra kérte, hogy dobják fel az érmét. Fej volt. Michael a gúla közepén féltérden állt, bámulta maga körül az arcokat. Látnia kellett, mennyire lesznek kemények az őrök, mire számíthat. Azt mondta, amint megkapom a labdát, fussak, ahogyan csak bírok. Ha csak megérintenek – ezt diktálták a szabályok –, mi is becsületesen játszunk. De ha durván szerelnek – s pontosan ezt vártuk –, akkor hosszú és minden bizonnyal véres délután elébe nézünk. Abban a pillanatban, hogy Michael kezdett, Rizzo odaszólt, hogy ne csesszem el, akármilyen keményen jönnek is belém.
Michael mögött álltam, Juanito, egy pólóban és szakadt nadrágban játszó, tizenöt éves srác mellett. Tommy és John egy pufók fekete srác és Rizzo mellett álltak. Négyen játszottak szélsőt, mindkét oldalon ketten. Az őrök négy-három-négyes felállásban játszottak. Nokes és Addison a sor közepén helyezkedtek el, engem bámultak. Látszott a hidegben a lélegzetük, karjukat lóbálták, testük megfeszült. Styler és Ferguson a hátsó sorba kuporodott, stoplijaikat mélyen a földbe vájták. – Figyeljetek a passzra! – kiáltotta Nokes a körülötte elhelyezkedő őröknek. – Azok a niggerek a szélen tudnak ám futni! Ne engedjétek magatok elé őket! Michael elkapta a pattanó labdát, három lépést tett hátrafelé, s odadobta nekem. Az oldalamhoz szorítottam, két kézzel tartottam, s Juanito után iramodtam vele. Az őrök dühösen csaptak le rám, Nokes vezette őket. Élesen balra fordultam, hogy eltávolodjam a tömegtől, szabad helyet keresve. Három métert sem tettem, amikor Addison oldalba kapott; két kezével átfogta a derekamat, és súlyával a földre húzott. A szemem sarkából láttam, hogy Nokes felénk rohan, hogy a földhöz szögezzen. A könyök egyenesen és keményen érkezett, fekete villanásként, amelyet Nokes előbb érzett, mintsem megpillantotta volna. Az arcát találta el, s az ütéstől a sárba zuhant. Rizzo mosolyogva állt felette: – Az a nigger a sorban keményet üt ám – mondta Nokesnak. – Ne hagyd, hogy eléd kerüljön! – Oké – mondta Juanito, s felsegített –, kemény játék lesz, a kurva anyját! Kemény játék lesz. – Ahogy mondod – szólt oda Michael, s Rizzóra kacsintott –, kemény játék lesz. A négy negyedből és egy szünetből álló kilencven percen át a nevelőintézetben valaha látott legkeményebb és legvéresebb meccset vívtuk az őrök ellen. Ezalatt a játék kiszabadult a börtönből, mérföldekkel maga mögött hagyta a bezárt kapukat, felhágott a vidék dombjain, s visszatért a környék utcáira, ahonnan jöttünk.
Kilencven percig újra szabadok voltunk. Az utolsó negyed felénél az őrök egy ponttal vezettek; energiánk fogyóban volt a hideg és az őrök kegyetlen taktikája miatt, akik mindent megtettek, hogy győztesen hagyják el a pályát. Michael a gúla közepén állt, bal ingujja vérben ázott: az ajándékot Addison és Styler szöges cipőjének köszönhette, akik az első félidő vége előtt nem sokkal állították meg, egy hosszú versenyfutás végén. Arca jobb oldalán két kis patakban szivárgott a vér. Tommy nehezen lélegzett, bokája iszonyúan feldagadt és lilára színeződött. Johnny alig állt a lábán, Nokes és Ferguson nemegyszer tiszta helyzetben is felrúgta. Én a pályán térdeltem, felhasadt ajkamból vért köpködtem mindenfelé, levegőért kapkodtam, és sikertelenül próbáltam a tudatomból kirekeszteni a bordáimból áradó fájdalmat. Körülnéztem, láttam, hogy mindenki úszik a vérben. Rizzo jobb keze eltörött, amikor négy kezdéssel korábban eltűnt egy csapat őr alatt. Mögöttünk a tömeg, amely a játék elején hangosan szurkolt az őröknek, most döbbenten ült, hátborzongató némaságban. A véráztatta fű látványa beléjük fojtotta az éljenzést. Nem tehettek mást, csak nézték, ahogy a dráma kibontakozik. Egészen odáig úgy nőtt lelkünkben az elszántság, mint testünkben a fájdalom. A hosszú játék és az ütések azonban kifárasztottak bennünket. Mellettem egy magas srác állt, vér folyt lefelé mindkét lába szárán. Még egy pont kellett, most, amikor az őrök már nem nézték ki belőlünk, hogy képesek vagyunk a folytatásra. Úgy kell csinálni, mintha az utcán játszanánk; ennek az a vége, hogy a labda érinti a földet, s valaki összeesik. Valamennyi bentlakó játszott már olyan meccseken, amelyek véres véget értek. Az őrök számára azonban ez új élmény volt, s úgy látszott, nem tetszik nekik. Rizzo kezdett. Michael lövőcsellel folytatta, színlelve, hogy lepasszolja a labdát R. J.-nek, az egyik szélsőnek, aztán megfordult, s előredobta vagy negyven méterre. Rizzo ott termett, egyszerre fu-
tott Stylerral, egyszerre ugrottak fel a labdáért. Rizzo törött jobbja mozdulatlanul lógott a dereka mellett. Styler törte össze a porcokat és a csontot, s ezért meg kellett fizetnie. Ez azt jelentette, hogy a sikerhez egy nyerő pontnál többre volt szükség. Hat pontot kellett szereznünk, s össze kellett törnünk Styler pofáját. Mindegy volt, melyiket csináljuk először. Michael gyors passzt kapott, s olyan messzire hátrált, amennyire csak tudott, bal karja mereven lógott. Én Juanito mellett maradtam, készen arra, hogy blokkoljak bárkit, aki arra jön. A két első sor egymásnak rohant, vér, nyál és húscafatok röpködtek a levegőben. Nokes véresen és összehorzsolva érkezett balról, átugrott egy bentlakó felett, s két karját kitárva repült Michael felé. Felugrottam és telibe kaptam, mindketten centikre Michael lábától értünk földet, épp, amikor ő ép bal kezével spirális röppályára küldte a labdát. – Baszódj meg! – üvöltött Nokes, s két kézzel ütött-vert, ahol ért. – Megöllek, a kurva anyádat! – Kopj le róla! – kiabált Juanito. Megragadta Nokes haját és az egyik karját. – Húzz már a picsába! Michael és egy másik őr lökdösődtek. Két bentlakó két másik őrrel küzdött. Az egész pályán ütötték és rúgták egymást az emberek. Mindenütt testek hevertek, s mindenfelől metszőn szóltak a vészsípok. Egyenruhás őrök futottak be a pályára, gázsprayvel és gumibottal felfegyverezve. Az igazgatót és helyetteseit épp akkor vitte el egy, a kapunk mellől érkezett szirénázó autó. Aztán a régóta megnémult tömeg kitört. Lábukkal a lelátókon dobogtak, kesztyűs kezükkel vadul tapsoltak, s kiabálva éljeneztek. Michael térdre esett, egyik öklét a levegőbe lökte. Lejjebb a pályán Rizzo zsebelte be az éljenzést, két kezét magasra emelte, várta, hogy az őrök elvigyék. Ép kezében tartotta a labdát, tiszta, szabad mosolya tükrözte érzelmeit. Styler néhány centire Rizzótól feküdt a földön. Hanyatt feküdt, széttárt lábakkal, oldalra billent fejjel, mozdulatlanul. A börtönből kiabálást hallottunk. A bentlakók, akik a cellaablak-
ból vagy a tornaterem nyitott ablakaiból nézték a meccset, ezt a pillanatot ünnepelték, sokuk Rizzo nevét kiabálta. Néhány játékos Rizzo felé rohant, remélték, hamarabb érnek oda hozzá, mint az Őrök, s még megérinthetik a pálya hősét. Nokes feltérdelt. Michaelra és rám meresztette a szemét, az orrából folyó vér elérte a száját. – Halottak vagytok – mondta. – Úgy megfizettek ezért, ahogy álmotokban sem gondolnátok. Mindannyian. Mind megfizettek. – Szart sem érsz, Nokes – szólt oda neki Juanito. – Mi mindig is tudtuk. Most viszont már mindenki tudja. – Tűnj az utamból, szarházi! – Nokes felállt, s lassan a többi őr felé bicegett. Michael elindult felé, s amikor majdnem beérte, megszólította: – Hé, Nokes! – Mi van? – A Nokes szeméből sütő gyűlölettől szinte megalvadt a sebeinkből szivárgó vér. – Jó meccs volt – mondta Michael.
8 Második napomat töltöttem a magánzárkában, hátamat a nedves falnak vetettem, térdemet a mellkasomhoz szorítottam. Ültem a sötétben egyedül. Ferguson és egy másik nagydarab, vörös szakállas őr rögtön a meccs után vonszolt erre a helyre, amelyet a bentlakók csak „lyuk”-nak hívtak. Arccal a hideg betonpadlóra dobtak, s nézték, ahogy körbe-körbe mászom, s megpróbálok felállni. Röhögtek, s kínlódó mozdulataimat utánozták. Aztán bevágták és bezárták maguk mögött az ajtót, nehéz lépteik üres és távoli visszhangja is elhalt. A lyukban nem volt ágy, nem volt vécé, nem volt hang, nem volt étel. Víz sem volt, friss levegő sem. Csak sötétség és nagy, éhes patkányok. A lyukban csak az őrület lakott. A helyiség egyik sarka felé araszoltam, próbáltam nem figyelni a porra, a sebeimből még mindig szivárgó vérre, a cella sötétjében mozgó patkányok halk cincogására. Az első napomat álmatlanul töltöttem, oldalra kaszáltam a lábaimmal, így próbáltam távol tartani a patkányokat a sebeimtől, miközben tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell adnom, lecsukódik a szemem, s akkor jönni fognak. A rettegés kitöltötte minden órámat. A legapróbb zajra, a padló pici nyikordulására a félelem görcsbe rántotta a testem. A ruhámat átáztatta az izzadság, az arcom nedves volt, hajam a homlokomra
tapadt. Mélyen, reszketve szedtem a levegőt, szememet tágra nyitva bámultam a némaságba, miközben kezem és lábam elzsibbadt a hidegtől. Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, a hajnalt a szürkülettől, minden pillanatomat elmosta a sötétség, amely nem ígért menekülést. Az őrök nem hoztak sem ételt, sem vizet, s mindent átjárt a száradt ürülék és vizelet bűze. Nem voltam egyedül a lyukban. Tudtam, hogy a barátaim is ott vannak valahol a mélyben, mindegyik a saját cellájában, a saját fájdalmában birkózik a saját démonaival. Rizzo is ott volt, az őrök hozták le, s közben eltörték a másik kezét is. Semmi értelme nem volt, hogy kiáltsak nekik; a vastag falakon és cellaajtókon nem hatolt át semmiféle hang. Eleget tudtam a lyukról. Tudtam, hogy az őrök ide hozzák azokat a bentlakókat, akiknek problémájuk adódik a rendszerrel. Itt szerezték vissza az irányítást. Általában egy hét magánzárkát szabtak ki, de kettőnél sosem többet. És senki sem volt ugyanaz, amikor visszatért. Csak néhány órája voltam itt, s máris a halálra kezdtem gondolni. Ez volt az egyetlen kívánságom, az egyetlen, amiért érdemes volt imádkozni, bármilyen istenhez, aki meghallgatott. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor hallottam, hogy kattan a zár, eltolják a reteszt, s lenyomják a kilincset. A behatoló éles fényre a patkányok a sarokba iszkoltak, nekem pedig el kellett takarnom a szemem. Közeledő lépéseket hallottam, s megpillantottam egy nagy árnyékot. – Gondoltam, megéheztél, futballsztár! – Nokes volt az, megállt fölöttem, kezében egy nagy tálat tartott. – Hoztam neked egy kis zabkását. A lába mellé tette a tálat, a szoba közepére, aztán a cipője szélével felém csúsztatta. – Kicsit száraznak látszik. Senki nem szereti a száraz zabkását. Szar íze van, na.
Hallottam, hogy lehúzza a cipzárját, néztem, ahogy terpeszbe áll, s a tálba vizel. – Nnna – mondta, amikor végzett –, így mindjárt más. Könnyebben lecsúszik. Azzal a kulcscsomóját csörgetve kisétált a cellából. – Jó étvágyat, futballsztár – szólt még oda, s visszazárt sötét világomba. Hallottam, hogy kattan a zár, csapódik a retesz, s ekkor rávetettem magam a tálra, s falni kezdtem a tartalmát. ***
Bámultam, ahogy a patkány néhány centire az arcomtól kinyújtott ujjaimon a bőrt rágcsálja. A kemény cellaajtónak támaszkodva pihentem, mocskos ruhában, érzéketlen testtel. Elvesztettem minden időérzékemet, tájékozódóképességemet, tudatom oda-vissza utazott a felhős úton, amely a káprázatot a rémálommal kötötte össze. Patkányok mászkáltak a hátamon, a lábamon, lakmároztak a sebeimen és a hegeken, befészkelték magukat a ruhám szakadásaiba. Az egyik szememet nem tudtam kinyitni, érintésre ragacsos volt és dagadt. Az egyik tenyerem makacsul ökölbe szorult, nem tudtam kifeszíteni az ujjaimat. A szám is bedagadt és kiszáradt, s a nyakamtól a legalsó csigolyámig állandó fájdalmat éreztem. Egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam összerakni, s amikor megpróbáltam emlékeket felidézni, csak arcok részletei jelentek meg előttem. Barátok és ellenségek hangját hallottam, apám és King Benny mély basszusát, Nokesnak és csapatának jellegtelen hangjait, Kövér Mancho és Bobby atya akcentusát. A képek és a hangok hol beúsztak a tudatomba, hol eltávolodtak, aztán a szavak és az arcok eggyé olvadtak össze. Éreztem a testemen, ahogy a Pokol Konyhájának nyitott tűzcsapjaiból ömlő hideg vízsugár lemossa rólam a forró nyár porát. Sno-Kone fagylaltok és csípős, borsos szendvicsek ízét éreztem.
Hallottam, ahogy a rádióban Frankie Valli hangja szárnyal, s Dinah Washington szívfájdító bluest énekel. Egy raktárépület fala mellett pöcköltük az egycenteseket, vízbombát dobtam egy lent elhaladó járókelő fejére, futottam a szél ellen a De Witt Clinton Parkban, horgásztam a Tizenkettedik sugárút mólóiról. Otthagytak meghalni a kétségbeesés üregében, s ez volt a legbiztosabb pont, ahol a tudatom menedéket talált: a Pokol Konyhájának utcáit. Csak akkor, azokban a ritka, felhőtlen pillanatokban hagytam magam mögött az iszonyatot, menekültem el a mocsoktól és a fájdalomtól, a patkányoktól és a vizelettócsáktól. Csak akkor távolodtam el az élőhalottak jajveszékelésétől, s éreztem, hacsak egy pillanatra is, hogy még életben vagyok. Két hét múlva engedtek ki a lyukból, s azonnal a betegszobára küldtek, ahol kitisztították a sebeimet, kidobták a ruháimat, s műanyag tálcán kaptam ebédet. Amikor a huszonkét ágyas kórterembe kerültem, nyolc kilóval voltam kevesebb, mint a meccs napján, testemet szétroncsolta a magas láz és a fertőzések. A wilkinsoni orvosi személyzet kicsi volt, egy idősebb doktor volt a vezető, állandóan köhögött; rajta kívül még három nővér dolgozott ott, mind elvirágoztak már évekkel azelőtt. Mindegyikük számára egy középszerű karrier végső állomása volt a betegszoba. Bár nyilván tudtak arról, ami az intézetben folyt, ahhoz is hiányzott belőlük a vágy vagy az eltökéltség, hogy kérdéseket tegyenek fel, nemhogy a hatóságok figyelmét felhívják a kínzásokra. Egy ilyen konfrontációval sokkal többet veszíthettek, mint nyerhettek volna, s ha megpróbálják, lehengerelték, kicselezték, lehetetlenné tették volna őket. – Szerencsés vagy – hallottam a börtönorvos hangját. – Még egy nap odalent, és már nem tudtunk volna segíteni.
– Nem voltam egyedül – suttogtam alig hallhatóan; a tudatom még mindig légüres terek között bolyongott. – Mindenkit kihoztak – mondta a doktor. – És mind szerencsések voltunk? – Nem – jött a válasz. – Nem mind. ***
Napsugarak vetődtek egy nyitott ablakon keresztül a szobába, melegítették az arcomat. A bal szememet még mindig nem tudtam kinyitni. Csupasz bőrömön éreztem az ágy és az ágynemű kellemes puhaságát, mellkasom, karjaim, lábaim nagy részét fehér kötés takarta. Egy infúzió volt az egyik karomra kötve, két műanyag cső pedig az orromba, azokon jött az oxigén az ágyam mellett álló palackból. Valahol a távolban egy rádió szólt. Még sosem hallottam azt a számot. Jobbra fordítottam a fejem, s a mellettem levő ágyban Michaelt pillantottam meg. A bal karja és a jobb lába gipszben volt, arca feldagadt és sebes, teste többi része pedig éppen úgy be volt bugyolálva, mint az enyém. – Már azt hittem, sosem kelsz fel – mondta Michael, amikor oldalra nézett. – Sosem hittem, hogy akarok – mondtam. – John és Vajas a terem másik végében vannak. – Mi van velük? – Élnek. – Ki nem? – Rizzo – mondta Michael. – Megölték! Michael bólintott: – Felváltva verték, amíg volt mit verni. Rizzo miattunk halt meg. Elhitettük vele, hogy van értelme kiállni az őrök ellen ezen az értelmetlen meccsen, hogy ettől valahogy
jobbak leszünk, mint ők, hogy ez ok lehet arra, hogy folytassuk. Megint tévedtünk. Elkövettünk még egy hibát. Míg általában a felnövés folyamán normális, ha némely döntésünk nem tökéletes, a mi tévedéseink életekbe kerültek. Tévedtünk, amikor elemeltük a hot dogos kocsit. Azzal a hibával majdnem megöltünk egy embert, s egy nevelőintézetben kötöttünk ki. Tévedtünk, amikor megkerestük Rizzót, s rávettük, vegyen részt a hülye játékunkban. Az a beszélgetés az életébe került. Ezeket a hibákat már nem lehetett helyrehozni. James Caldwell karját már nem tudom életre kelteni, a fájdalmát nem tudom elmulasztani. Nem adhatom vissza a hotdog-árusnak az üzletét vagy az álmait. Nem tudom visszavarázsolni a mosolyt John és Tommy arcára, eltűnt belőlük az a báj, amely személyiségük veleje volt. Nem téphetem ki Michaelből a keménységet, sem magamból a fájdalmat. És Rizzót sem hozhatom vissza az életbe. Egy fiatal srác meghalt, mert túl bátran állt ki az őrök ellen, s elkapott egy labdát, amikor még érte nyúlni sem lett volna szabad. Kiállt ellenük, mert mi megkértük rá. Michaelre néztem, ő meg rám, tudtuk, hogy mindkettőnknek ugyanazok a gondolatok kavarognak a fejében. Elfordítottam a fejem, s leengedtem a párnára, ép szememmel a fehér plafont bámultam, hallottam, ahogy egy hang a rádióban akciós nyaralásról és hóveszélyről beszél. Lenéztem a kezeimre, az ujjaim gézbe bugyolálva, a karmolások erekként hálózták be a húsomat. A szemem fáradt volt és elnehezült, az antibiotikumoktól és a fájdalomcsillapítóktól olyan lettem, mint egy narkós. Lehunytam a szemem, s megadtam magam az álomnak. ***
Két nappal később hallottam meg az ismerős lépteket. – Hello, fiúk! – mondta Nokes. Kettőnk ágya között állt, s vigyorgott. – Hogy vagyunk?
Michael meg én figyeltük, ahogyan parádézva elolvassa a grafikonunkat, nézegeti a kötéseinket és a sebeket. – Most már nemsokára kiengednek innen titeket – vicsorgott Nokes. – Jó lesz megint veletek. Hiányoztatok. A barátaitok is. Különösen éjszakánként. Michael elfordította a fejét, végignézett a többi lábadozó bentlakó arcán. Juanito két ággyal lejjebb feküdt, a vágásoktól, varratoktól és öltésektől nem is látszott az arca. – Hát, jó volt meglátogatni benneteket – mondta Nokes. Olyan közel állt, hogy megérinthettük volna. – Sajnos most mennem kell. Szolgálatban vagyok. De találkozunk nemsokára. Arra mérget vehettek. Michael egy mozdulattal megállította az induló Nokest. – Ölj meg most – suttogta. – Micsoda? – Nokes az ágya mellé lépett. – Mit mondtál? – Ölj meg most! – ezúttal már nem suttogás volt. Michael hangja érthető, nyugodt és tiszta volt. – Ölj meg mindannyiunkat most! – Hát te kibaszott hülye vagy! – mondta Nokes. – Meg kell ölnöd minket – mondta Michael. – Nem engedhetsz ki minket élve. Nokes még mindig meg volt döbbenve, de magához tért, s zavara átadta helyét a szokásos önelégült vigyornak. – Igen? Aztán miért, keményfiú? – Nem vállalhatod a kockázatot. – Milyen kockázatot? – Hogy találkozunk valahol odakint. – Ez fenyegetés akar lenni? Fenyegetsz az utcai keménykedéseddel? – nevetett Nokes. – Rizzo barátod is keménykedett. Most már puhul. A föld alatt. – Ölj meg minket – mondta neki újra Michael –, vagy írd fel magad életfogytiglani műszakra idebent. Ez a választásod. – Végig igazam volt – felelte Nokes. – Ti tényleg nagyon hülyék
vagytok. A Pokol Konyhája béli kurva anyátokra mondom, ti teljesen őrültek vagytok. – Gondolkodj rajta – mondta Michael a kínzónknak. – Gondolkodj rajta alaposan. Számodra ez az egyetlen kiút. Ne kockáztass. Azt nem engedheted meg magadnak. Végezz velünk, amíg még teheted.
1968 tele
9 Kinyomkodtam a felmosómopot, amelyből mocskos, barna lé folyt vissza a vödörbe. A C blokk harmadik emeletén voltam, a cellák előtt mostam fel a folyosót. Első hetem volt a betegszoba után, a sebeimet a felsőtestemen és a combomon gézzel kötötték át, s még mindig fájtak. Néhányat húztam a moppal, aztán a vaskorlátnak támaszkodva pihentettem a lábam, amely legyengült a lyukban. Kora reggel volt, a blokk már elcsendesedett, a bentlakók vagy a tornateremben voltak, vagy órára mentek. Körbepillantottam a szürke, fényes, mozdulatlan épületen, a kintről beszűrődő téli napsütés elvegyült a a nap huszonnégy órájában égve hagyott mennyezeti neonlámpák fényével. A csendben Wilkinson békésnek tűnt, a cellaajtók nyitva álltak, a padló ragyogott, a nagy központi radiátorokból áradó gőz távol tartotta a metsző téli szelet. A béke nem tarthatott sokáig. Wilkinsonban küszöbön állt a börtönlázadás. Rizzónak igaza volt: az őrök rosszul fogadták, hogy kiegyenlítettünk. A meccs másnapján minden bentlakói kiváltságot eltöröltek. Az éjszakai verések és zaklatások annyira gyakorivá váltak, hogy már senki nem érezte magát biztonságban. A legkisebb szabályszegés, amelyet mindenki elnézett a múltban, most a legsúlyosabb büntetést vonta maga után.
Ami az elítélteket illeti, mélyen felkavarta őket Rizzo halála és a többi csapattag állapota, miután kiengedtek bennünket a betegszobáról. Rögtönzött fegyvereket – kézifegyvereket, kiélezett és két darab fa közé szorított kanalakat, bokszerré hajlított ágyrugókat – rejtegettek minden cellában. A bentlakók továbbra is engedelmeskedtek minden parancsnak, de az arcokról sütött a dac. ***
A folyosó felénél jártam, amikor megláttam, hogy Wilson jön felfelé a harmadikra a csigalépcsőn. Wilson volt az egyetlen fekete őr a blokkunkban, és az egyetlen, aki kerülte a fizikai bántalmazást, amely munkatársainak oly nagy örömöt okozott. Nagy ember volt, valamikori félprofi futballjátékos. Rossz volt a térde, a dereka körül pedig csak úgy feszült az egyenruha. Megállás nélkül dohányzott, s mindig volt egy doboz cseresznyeízű köhögés elleni cukorka a hátsó zsebében. Széles mosolya kivillantotta nikotintól sárga fogait, nagy kezei csaknem kék ujjakban végződtek. A bentlakók Marlborónak hívták. Jó tíz évvel volt idősebb a többi őrnél, s volt két öccse, akik hasonló állami intézetekben dolgoztak. Nyaranta – ezt mondták róla – előfordult, hogy becsempészett pár üveg sört az idősebb bentlakóknak. Rizzót is ő kötötte össze a külvilággal. – Úgy látom, jól halad a munka – mondta, amikor odaért hozzám. Gyorsan lélegzett, s az orrán hatalmas adag füstöt fújt ki. – Jól csinálod azzal a moppal. – Néhányan csinálják – feleltem –, néhányan tanítják. – Ezt jól mondtad – mondta nevetve, s köhögni kezdett. – Mennyit pusztít el azokból naponta? – kérdeztem, a meggyújtott cigarettájára mutatva. – Hármat, esetleg négyet. – Dobozt? – Mindannyiunknak vannak szokásai, fiam – mondta Marlboro. – Némelyik jó, némelyik rossz.
Folytattam a felmosást, egyszer az egyik, másszor a másik oldalra húztam a mopot, s figyeltem, nehogy egyetlen vízcsepp is lecsöppenjen a folyosó pereméről. – Mennyi időd van még? – kérdezte Marlboro mögöttem. – Amíg kiengednek. – Hét hónap, ha végig le kell töltenem. Ha nem, kevesebb. – Tavaszra kinn leszel. Csak a legférgesebbje húzza le végig. – Ha meg nem hal előtte. Marlboro a csikkről gyújtott rá a következő szálra, aztán a csikket félredobta, az újból pedig slukkolt egy hatalmasat. – Rizzo a barátom volt – mondta. – Semmi közöm nem volt ahhoz, ami vele történt. – Azért nem erőltette meg magát, hogy megakadályozza. – Nézz körül, fiam – mondta Marlboro, a cigarettát a fogai között tartva, hatalmas alkarján dagadtak az erek –, sok nigger őrt látsz erre? – Csak őröket látok – feleltem. – Jó helyem van itt – mondta. – Állandó munka. A nyugdíj se rossz, ha eljutok odáig. Fizetett szabadságot kapok, s minden második hétvége az enyém meg az asszonyé. – És futja cigire is. – Gyűlölöm, amit veled meg a többiekkel csinálnak. – Marlboro kivette szájából a cigarettát, határozott vonásai szomorúságot tükröztek. – Gyűlölöm, amit Rizzóval tettek. Vérem volt az a fiú. De semmit sem tehetek. Nem mondhatok semmit, amitől megváltozna ez a hely. Visszatettem a mopot a vödörbe, kinyomkodtam belőle a vizet, s nem vettem le a szemem Marlboróról. – Ütött már meg valakit? – kérdeztem. – Soha. Nem is fogok. Félre ne érts, van itt pár rohadék, akire ráférne egy jó verés. De nem ez a dolgom. Ez nem része a munkának. Amit én vállaltam, annak nem. – Mit gondol magáról a többi őr?
– Nekik én csak egy nigger vagyok. Valószínűleg azt gondolják, nem vagyok jobb, mint bármelyikőtök. Tán még rosszabb. – Mindig ilyenek voltak? – Mióta itt vagyok, igen. Júniusban lesz három éve. – Hogy van Nokesszal? – Végzem a munkám, s megtartom a három lépés távolságot. Akárcsak ő. – Ismeri a történetét? – Ugyanaz, mint a többieké – mondta Marlboro. – Nem szeretik magukat. Nem szeretik ezt a helyet. – Sok ilyen ember van – feleltem. – Ahol én élek, mindenki ugyanígy érez. Mégse szarakodnak az emberekkel, mint Nokes meg a bandája. – Talán azok másféle emberek. Nokes meg a többi fiú nem sokat láttak az életből, és amit láttak, az nem tetszett nekik. Aki így nő fel, belül legtöbbször üres marad. Ők is azok. Üresek. Nincs belül semmi. Kívül se sok. – És az igazgató? – kérdeztem, a mopot a korlátnak támasztva. – Meg az ő emberei? Nekik tudniuk kell, mi folyik itt. – De úgy tesznek, mintha nem tudnák – mondta Marlboro, s megint slukkolt egy nagyot. – Akár a városiak. Senki sem akarja tudni. Ami veletek történik, őket nem érinti. – Úgyhogy befogják a pofájukat. – Úgy bizony. És ne feledd, a népek szempontjából ti vagytok a rosszfiúk. Nokes meg a többiek nem törnek be a lakásukba. Nem fenyegetik pisztollyal őket. Ti csináljátok az ilyen szarságokat. Ezért vagytok itt. Ne számíts könnyekre. Nekik világos, hogy itt a helyetek. – Magának mindenre van válasza – mondtam, s lejjebb toltam a vödröt a folyosó vége felé. – Ha lenne, nem kéne minden második héten várni a fizetésemre. Csak tudom, amit tudok. – Be kell fejeznem – mutattam a folyosóra.
– Nekem meg el kell mennem cigiért – felelt Marlboro. – Legalább mindkettőnknek akad dolga. Odaintett és elcsattogott, gumibotja neki-nekiverődött a korlátnak. Az eltaposott csikkek apró mintázatot alkottak a padlón, ahol állt. – Tudja, hogy a folyosókon tilos a dohányzás? – kiáltottam utána. – És mit fognak csinálni? – Marlboro visszafordult, s elvigyorodott. – Letartóztatnak?
10 Kezemet összekulcsoltam a fejem mögött, nekitámaszkodtam a párnának, a vékony takarót felhúztam az államig. Késő szombat este volt, egy héttel Valentin-nap után. Odakinn sűrűn esett a hó, a fehér pelyheket az ablakhoz fújta a szél. Megfázással küszködtem, az orrom bedugult, a szemem könnyezett, egy köteg öszegyűrt vécépapírt szorongattam a jobb kezemben. A torkom kiszáradt, s fájt, ha nyeltem. Anyámra gondoltam, aki most csinálna nekem egy bögre ricotát, amelytől elmúlik a fájdalom, s megszűnik a hidegrázás. Megtöltene vízzel egy nagy fazekat, felforralná, belerakna három felszeletelt almát, citromot, két teafiltert, két nagy kanál mézet és egy fél üveg olasz whiskyt. Az egészet elforralná, amíg épp csak annyi marad, amennyivel egy nagy kávésbögrét meg tud tölteni. – Ezt vedd fel – nyújtotta oda mindig a legvastagabb pulóvert, ami csak volt a háznál –, ezt meg húzd le. Most, amíg forró. – Ettől mindent kiizzadsz – mondta apám, anyám mögött állva. Jobb ez, mint a penicillin. Meg olcsóbb is. Megpróbáltam aludni, csukott szemmel védekeztem a cellába kívülről beszűrődő zajok ellen. A gondolataimat igyekeztem visszakényszeríteni a Pokol Konyhájába, a kis lakásba, ahogy szürcsölöm anyám boszorkányfőzetét, nézem, ahogy mosolyog, amikor vissza-
adom neki az üres poharat. De túl feszült és beteg voltam, hogy nyugalmat találjak. Sok elítélt keményen tartotta magát napközben, de éjszaka álomba kellett sírniuk magukat. Zokogásuk úgy hatolt át a cellafalakon, mint a kísértő szellemek sóhajtozása. Másféle sírást is hallottam. Különbözött attól, amely a félelemben és magányban született. Mélyebb és fojtottabb volt annál, a gyötrelmes kínlódás hangja, száraz zokogás a menekülésért, a sohasem elérkező szabadságért. Az ilyen zokogás áthatol a legvastagabb falakon is. Átvág a betonon és a bőrön, elér egy elveszett fiú lelkének mélyére. Ez a hang megváltoztatja az életet, eltapossa az ártatlanságot, s kiszippantja a jóságot. Ha egyszer ilyen zokogást hall az ember, soha többé nem felejti el. Ezen a téli estén John zokogott így. A cellában maszkként takart el a sötétség, szemem az éjszakát kutatta, vártam, hogy elhaljanak a kiáltások, imádkoztam a virradatért. Felültem az ágyban, összekucorodtam az egyik sarokban, letöröltem az izzadságot a felső ajkamról, s vécépapírral megtöröltem az orromat. Becsuktam a szemem, kezemmel befogtam a fülemet, s előre-hátra ringattam magam; hátam újra meg újra nekivágódott a hideg falnak. A cellaajtóm kivágódott, erős fény hatolt be, s meghallottam a kinti zajt. Ferguson állt az ajtóban, egyik kezében sörösüveg, a másikban gumibot. Kétnapos borosta nőtte be az arcát, ritkás haja zsíros volt, s rászolgált már egy mosásra. Súlyos szemhéjai mindig álmos külsőt kölcsönöztek neki, vékony ajkai kicserepesedtek, szájszegletét egy sor pattanás rútította el. – Épp most basztam meg a kis barátodat – mondta. Beszéde szétfolyt, alig állt a lábán. Három lépést tett előre a cellában. Legurultam az ágyról, s megálltam vele szemben, a vécépapírt még mindig a kezemben tartottam.
– Vesd le a ruhád! – mondta Ferguson, szájához emelve az üveget. – Aztán mássz vissza az ágyba. Egy kicsit eljátszadozom veled. – Nem – mondtam. – Mit mondtál? – kérdezte. Az üveget elvette a szájától, vigyorgott, fejét oldalra hajtotta. – Mit mondtál? – Nem. Nem veszem le a ruháimat, és nem megyek vissza az ágyba Erre közelebb húzódott, lába csoszogott a kemény padlón. – Tudod, mi kell neked? – mondta vigyorogva. – Egy kis pia. Hogy egy kicsit ellazulj. Itt van, ni! Aztán játszadozunk. A fejem fölé emelte az üveget, s rám öntötte a tartalmát. Hideg sör folyt le az arcomon, be az ingem alá. Szemem-szám becsuktam, az ital pocsolyába gyűlt a lábam körül. Ferguson az ujjaival törölte le a sört az arcomról, aztán szájába vette ujjait, s lenyalogatta őket. Í – Sokféleképpen lehet sört inni – mondta, s az üveget az ágyam& ra dobta. – Baszni is sokféleképpen lehet. | Ezután botját is az ágyra hajította, s az pár centire landolt az | üvegtől. Aztán újra felém fordult, kicsatolta az övét, s egy kézzel let húzta a cipzárját. A másik kezével az arcomat és a mellkasomat si' mogatta. ί – Igazad van – suttogta –, nem kell levenned a ruhádat, ha nem í akarod. Az ágyba sem kell visszamenned. í – Kérem, Ferguson – nyögtem alig hallhatóan –, ne csinálja. »: – Mit ne csináljak, cukipofa? – kérdezte Ferguson üveges szemekv kel. Egyre erősebben dörzsölte a mellem, s lejjebb vitte a kezét. I – Ne csinálja, amit most csinál. i – De hát azt hittem, szereted – mondta. – Azt gondoltam, ti, fiúk, mind szeretitek ezt. – Nem szeretjük – mondtam. – Nem szeretjük. – Az nagy baj – hajolt közelebb Ferguson, lehelete sörtől és cigarettafüsttől bűzlött. – Mert én szeretem ám. Nagyon szeretem. Ferguson végigsimította a mellemet, aztán az arcomat, a kezét végigfuttatta a nyakamon, s megfogta a tarkómat. Még közelebb lépett, arcát a vállamra támasztotta.
– Vedd ki a farkam – mondta. Nem mozdultam, a szemem becsuktam, a lábam megfeszült, Ferguson súlyát kellett megtámasztanom, arcomon éreztem lélegzete melegét. – Gyerünk, édes – suttogta. – Vedd ki. A többit bízd rám. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy John áll az ajtóban. Egy házilag készített kést tartott a kezében. Kilépett a fényből, a cella sötétjébe. Vérfoltos alsónadrágját leszámítva meztelen volt, csak egyik zoknija csavarodott a bokájára. A száján át lélegzett, a kést, amelyet egy gumidarabbal a kezéhez erősített, a combja mellett tartotta. – Ne félj, édes – súgta a fülembe Ferguson. – Vedd csak ki. Egészen a tiéd. – Nem félek – mondtam. – Akkor csináld. – Menjünk arrébb a fényből. Bántja a szemem. Ferguson felemelte a fejét, két oldalról megragadta a fejem, arcán valami vad, megszállott mosollyal. – Be kell csuknod a szemed – mondta, s elkezdett hátrafelé húzni, amerre John állt. – Nem is tudtad? Centikre voltunk csak az ágyamtól, a kezemmel elértem volna a sörösüveget meg a gumibotot. John az ágy mellett állt, a kést még mindig a lába mellett tartotta. Ferguson elengedte a fejem, letolta a nadrágját, s két lépést tett hátrafelé. – Na, jól van – mondta –, fejezzük be a baszakodást. Itt az idő, hogy tényleg szórakozzunk egy kicsit. Letérdeltem, felnéztem, bele Ferguson szemébe, jobb kezem a gumibot után tapogatózott. – Ez az, édesem – mondta Ferguson – Ne felejtsd, hogy lassan szeretem. Szépen lassan. Ferguson azelőtt megérezte a pengét, hogy meghallotta volna John hangját. – Így is fogsz meghalni, te rohadék – mondta John. – Szépen lassan.
– Te kis geci! – Ferguson hangjában több volt a meglepetés, mint a rémület. – Mi a szart akarsz csinálni? – Most én fogok szórakozni egy kicsit – mondta John. – Ezért meghalhatsz – mondta Ferguson. – Akkor nincs veszítenivalóm. Megragadtam a gumibotot, felugrottam, s két kezembe szorítottam. Ferguson mellett Johnra néztem, s olyat láttam a szemében, mint azelőtt soha. – Nem vághatod meg, Johnny – mondtam. – Csak figyelj, Shakes – felelte. – Ülj le az ágyadra, és figyelj! – Menj vissza a celládba. Hagyd őt rám. – Ezt nem ússza meg szárazon. Nem fog megint úgy elsétálni, azután, amit velem tett. Amit mindannyiunkkal tett. – De meg kell, hogy ússza. – Ki mondja? – kérdezte John. – Ki a fasz mondja? – Pár hónap múlva kikerülünk innen. Ha megszúrod, nem megyünk sehová. – Hallgass a barátodra, te ír – mondta Ferguson. – Nem mond hülyeséget. Megtámasztottam a lábam, s a bot vastagabbik végével gyomron vágtam Fergusont. Láttam, ahogy összerándul az ütéstől, s levegőért kapkod. – Maradj ki ebből, faszfej – szóltam oda –, vagy én magam öllek meg. John elvette a kést Ferguson nyakáról, hátralépett, a pengét a tenyerébe zárta. Arca most a kőkemény gyűlölet portréjává változott, eltűnt róla minden báj, csak a kínzás és az erőszak tükröződött rajta, amelyet ezen a helyen kellett elszenvednie. Már nem az a John volt, akit ismertem, akivel felnőttem. Wilkinsonban nem pusztán megverték, nem csak megerőszakolták. Ez a hely nemcsak megalázta, hanem összezúzta és szétszaggatta. Beletépett a leggyengédebb szívbe, amelyet csak ismertem, s minden érzést kiszakított belőle. Az a John Reilly, aki a klubhelyiségünket kismacskák mene-
dékhelyévé tette, eltűnt. Azt a John Reillyt, aki zöldséget és gyümölcsöt lopott az áruházi teherautókról, aztán otthagyta az idős és rokkant Mrs. Angela DeSalvo ajtaja előtt, meghalt és eltemették. Az a John Reilly lépett a helyébe, aki most előttem állt: aki gondolkodás nélkül képes lett volna megölni egy embert. – Hagyjuk, John. Nem éri meg, ez az ember egy darab szart se ér. – Látom, van eszed – mondta Ferguson, aki visszanyerte a lélegzetét, s most felnézett rám –, nem írok majd rosszat rólad a jelentésemben. – Nem lesz semmiféle jelentés – mondtam neki. – Hogy a bús picsába ne lenne? – A dühtől kezdett kijózanodni. – Ti ketten bántalmaztatok egy őrt. Hogyne lenne jelentés! – Csak menjen, Ferguson – mondtam, s visszaadtam a botját. – Igazítsa meg a nadrágját, s takarodjon a picsába. – Addig nem, míg az ír ide nem adja a kést – mondta az őr. – Nincs kés – néztem rá. Johnhoz léptem, aki még mindig acélos pillantással bámult Fergusonra. Kezemmel megfogtam kést szorító kezét; a bütykök kifehéredtek, ahogy a pengét szorította. – Nincs baj, Johnny – mondtam. – Engedd el. Nincs semmi baj. – Nem nyúl hozzám még egyszer – ez már nem annak a fiúnak a hangja volt, aki a szomorú filmek végén elsírta magát. – Hallod, Shakes? Soha többé nem nyúl hozzám. – Hallom – mondtam, s elvettem a kést barátom kezéből. Ferguson mellett az ágyamhoz léptem. Felemeltem a vékony matracot, s a pengét a rugókra tettem. – Ahogy mondtam, Ferguson – fordultam az őr felé. – Nincs kés. – Sosem felejtem el, amit tettetek – Ferguson remegő ujjal mutatott ránk. – Halljátok? Ezt nem felejtem el. – Fogadjuk meg az ördögnek – mondtam neki. – Ez meg mi a szart jelent? – kérdezte Ferguson. – Aki először felejt, az meghal – mondta John.
11 Fred Carlson, az angoltanár az osztály előtt állt. Nyakkendőjét meglazította a gallérjánál, szemüvegét a homlokára tolta, rágógumiját a szája sarkába lökte. Háttal állt a táblának, s a szélének támaszkodott. Fiatal volt, nem sokkal múlt harminc, s ez volt az első szemeszter, amelyet Wilkinsonban töltött. Azért fizették, hogy az írás és olvasás legelemibb követelményét megtanítsa egy osztálynyi bentlakónak, akikben az érdeklődés legparányibb szikráját sem lehetett felfedezni. – Arra számítottam, hogy a hétvégén harminc fogalmazást kell majd elolvasnom – mondta Carlson, kiejtése elárulta vidéki származását. – De nem kaptam meg, csak hatot. Vagyis mennyi hiányzott? – Ez angolóra – kiabált be valaki hátulról. – A matek a folyosó végén van. Néhányan hangosan felröhögtek, a többiek csak vigyorogtak vagy rezzenéstelenül bámultak kifelé a hófödte focipályára. – Én mindent megpróbálok – Carlsonon látszott, hogy dühös, de fékezte magát. – Segíteni próbálok nektek. Lehet, hogy nem hiszitek, lehet, hogy nem érdekel benneteket, de ez az igazság. Nem kényszeríthetlek benneteket, hogy olvassatok, s hogy írjátok meg a fogalmazásokat. Én nem tudom helyettetek megcsinálni.
– Ahol maga él, ott biztos könnyű olvasni – szólalt meg egy majdnem kopaszra borotvált fekete. – Meg írni is könnyű. Itt egyiket se olyan könnyű. – Ebben biztos vagyok – felelte Carlson –, de meg kell próbálnotok. Ha akartok valamire jutni, amikor innen kikerültök, akkor meg kell próbálnotok. – Megpróbálok életben maradni – mondta az elítélt. – Van olyan könyve, ami azt tanítja? – Nincs – mondta Carlson, s ellépett a táblától. – Nekem nincs. Senkinek sincs. – Na ugye – jött a válasz. – Tehát csak vesztegetem az időmet. Ezt akarod mondani? – Maga mindenki idejét vesztegeti – felelte a fekete, s belecsapott a tőle jobbra ülő izmos srác tenyerébe. – Adja fel, és menjen haza. Itt nincs vevő arra, amit maga árul. Fred Carlson előrehúzta a fémszéket az asztala mögül, leült, kezét a lábára támasztotta, s merev testtartásban ülve szemét a fekete fiúra szegezte. Úgy is maradt, amíg meg nem szólalt az óra végét jelző sípszó. Kifelé menet a srác odaszólt neki: – Viszlát pénteken, tanár úr. Ha még itt lesz. – Viszlát akkor – felelte Carlson –, ha még életben leszel. Négy másik bentlakó mögött vonultam kifelé a padok között, kezemben a fekete füzetem, fülem mögött tompa ceruza. – Volna egy perced? – kérdezte Carlson, amikor elhaladtam az asztala mellett. – Valami rosszat csináltam? – kérdeztem. – Nem – rázta a fejét, és mosolygott –, csak szeretnék beszélni veled. Nem mozdultam, zsebre dugott kézzel vártam, hogy a többiek kimenjenek a teremből. – Nagyon jól sikerült a fogalmazásod a könyvről – mondta Carlson. Valami köszönetfélét motyogtam.
– Hogy lehet, hogy neked volt időd megcsinálni a feladatot? – kérdezte, árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában. – Neked nem kell az életben maradás miatt aggódnod? – Állandóan azt csinálom – feleltem. – Ezért olvasok, ezért írok. Az legalább egy kicsit eltereli a gondolataimat. – Tényleg látszott, hogy tetszett a könyv – mondta a tanár. A Monte Cristo grófjáról írtam a fogalmazást. – Ez a kedvenc könyvem – magyaráztam. – Amióta itt vagyok, még jobban szeretem. – Miért? – Leírtam a dolgozatban. – Mondd el újra! – Mert nem hagyta, hogy bárki is legyőzze. A gróf elviselte, amit el kellett, a veréseket, sértéseket, mindent, és tanult belőlük. Aztán, amikor elérkezett az idő, habozás nélkül cselekedett. – Csodálod ezt? – kérdezte Carlson, s egy barna bőrtáskáért nyúlt, amely tömve volt könyvekkel és papírokkal. – Tisztelem – feleltem. – Van otthon példányod? – Nincs, csak a Classics Illustrated képregényváltozata. így hallottam először a könyvről. – Az nem ugyanaz – mondta Carlson. – Ahol lakom, van egy könyvtáros, aki tudja, mennyire szeretem ezt a könyvet. Ő mindig félreteszi nekem. Nem nagy dolog, tudja, nem sok ember akarja kivenni arrafelé. Carlson lehajtott fejjel turkált a táskájában. – Mennem kell, Mr. Carlson. Nem késhetek a reggeli névsorolvasásról. – Csak egy perc. Van valamim a számodra. – Micsoda? – kérdeztem. – Ez itt – mondta a tanár. A Monte Cristo grófja egy kemény fedeles példányát tartotta a kezében. – Gondoltam, örülnél neki. – Megtarthatom?
– Igen – mondta Carlson. – Komolyan beszél? – kérdeztem. – A legkomolyabban. Ha az ember ennyire szeret egy könyvet, nem árt, ha megvan neki. – Nem tudom kifizetni. – Ez ajándék – mondta a tanár. – Kaptál már ajándékot, nem? – Egy ideje nem nagyon – feleltem, ahogy kinyitottam a könyvet, s átfutottam az ismerős oldalakat. – Hát ez ajándék. Így mondok köszönetet. – Miért? – Mert miattad nem gondolom azt, hogy hiába jártatom itt a számat. Mert valaki, még ha csak egyetlen diák is, figyel arra, amit mondok. – Maga jó tanár, Mr. Carlson. Csak éppen rossz helyen van. – El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha ide zárják az embert. Egyetlen éjszakára sem, nemhogy hónapokra. – Én sem – feleltem. – Nem erre számítottam – mondta Carlson, s lassan megcsóválta a fejét. – Senki sem számít erre. – Igen, azt hiszem, igazad van. – Nézze, rohannom kell – mondtam. – Még egyszer köszönöm a könyvet. Nagyon sokat jelent nekem. – Nem veszik el az őrök? – kérdezte. – Nem fogják megtudni. – A pénteki órán megbeszélhetnénk a könyvet. Ha úgy gondolod, hogy a gróf megragadja a figyelmüket. – Őt is meglőtték – mosolyogtam. – Melyik részt kéne felolvasnom? – kérdezte Carlson, s becsukta a táskáját. – Erre könnyű felelni – válaszoltam, s a könyvvel a kezemben az ajtó felé indultam. – Azt, amikor megszökik a börtönből.
12 Először jártam az őrök részlegében. Egy csomó szekrény, heverő, emeletes ágy, zuhanyfülke, üdítős automata és kávéfőző töltött meg négy nagy szobát a C blokk végében. A helyiségek használt ruháktól és dohtól bűzlöttek, a padló poros és foltos volt, a sarkokban mindenütt cigarettacsikkek hevertek. Mocskos és szakadt ernyőjű állólámpák vetettek apró fényköröket a plafonra, a szobákban mégis félhomály uralkodott. Piszkos ruhák borították a padlót és a bútorokat. A legnagyobb szoba falán egy bekeretezett kép lógott, rajta a nevelőintézet. A kép sok évvel azelőtt, télen készült, mindent vastag hó takart. Nokes egy íróasztal mögött ült, az asztalon összevissza papírfecnik, nyitott dossziék hevertek, de volt ott magnó, két telefon, egy csomó képes újság és egy megkezdett doboz cigaretta is. Egy kartondoboz volt az asztal közepén, amelyet középen valaki már feltépett. – Hívatott? – kérdeztem, ahogy megálltam előtte. – Várjon egy percet, katona – mondta. – Ezt a többieknek is látniuk kell. – Nokes felemelte az egyik telefont, s megnyomott egy sárga gombot. – Vonszoljátok át a seggeteket! – üvöltötte a kagylóba. – Itt van! Addison, Styler és Ferguson lépett be az egyik oldalsó helyiség-
ből, mindegyik neki volt vetkőzve. Ferguson arca és nyaka tiszta borotvahab volt, egyenes pengét tartott a kezében. Styleren csak egy fehér alsó volt, s műanyag szipkából szivarozott. Addison egyik kezében egy összehajtogatott papírlap volt, a másikban egy szelet pepperonis pizzát tartott. Megálltak Nokes mögött, figyelmüket inkább a doboz kötötte le, mint én. – Ismered a postai küldeményekre vonatkozó szabályokat, ugye? – nézett rám Nokes, egy meggyújtatlan cigarettával a szájában. – Hogy mit vehetsz át, és mit nem, ugye? – Igen – feleltem –, ismerem a szabályokat. – Hát kurva jól nem ismerheted őket – mondta Nokes, s a nyitott dobozra mutatott –, ha már egyszer anyád elküldte ezt a sok szart. – Anyám küldte azt a csomagot? – kérdeztem. – Most tényleg, nézzétek meg ezt a szart – fordult Nokes a másik háromhoz, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Szerintetek mit gondol, hol van a fia, a seregben? – Ez meg mi a faszom? – kérdezte Styler, s kivett egy kis befőttesüveget. Sült paprika volt benne, olívaolajban. – Az igazgató dolga, hogy átnézze a csomagokat – mondtam. – Nem az őröké. – Az igazgató házon kívül van – mondta Nokes. – És ha az igazgató házon kívül van, akkor ez is a szegény őrök dolga. – Ebből a rengeteg szarból az igazgató semmit nem engedélyezne – szólt közbe Styler. – Ebből semmi nincs rajta a listán. – Biztos anyádnak is megküldték azt a listát – mondta Addison. – Minden szülőnek megküldik. – Anyám nem olvas angolul – mondtam. – Ne minket hibáztass, amiért anyád ostoba – mondta Nokes, s odadobott Stylernek egy üveg articsókaszívecskét. – Ezeket ő csinálta – mondtam. – Tudja, hogy nagyon szeretem. Nem csinált semmi rosszat.
– Kivéve, hogy a világra szart egy ilyan balfaszt – mondta Styler. Kinyitotta az üveget, s az orrához emelte. – Megkaphatnám a dobozt? – kérdeztem. – Kérem! – Persze! – mondta Nokes vidáman. – A doboz a tiéd. Ami benne van, az meg a miénk. Így igazságos, nem? – Ennivalón kívül van még benne valami? – kérdeztem, s a kezem ökölbe szorult. – Csak ez – felelte Nokes, s felmutatott egy rózsafüzért. – Jelent ez neked valamit? – Többet, mint magának – feleltem. – Akkor, gondolom, szeretnéd megkapni, ugye? – kérdezte Styler. A szája tele volt articsókaszívecskével. – Az enyém – mondtam neki. – Mire használják ezt? – kérdezte Nokes, miközben a kezében morzsolgatta a szemeket. – Imádkozásra – mondtam. – Az ilyen kibaszott veszteseknek, mint te, nincs is imájuk – mondta Styler. – Legyen a maguké a kaja, Nokes – mondtam –, csak a rózsafüzért adják ide. Styler körbesétálta az asztalt, mellém lépett, s a vállamra tette a kezét. – Meghallgathatjuk, hogyan imádkozol? – kérdezte. – Egyedül szeretem – mondtam, még mindig Nokest nézve –, úgy jobb. – Mint a faszverés – mondta Addison. – Csak egyetlenegyszer – mondta Styler vigyorogva, s a másik háromra kacsintott. – Hadd halljuk. – Talán szüksége van egy kis segítségre, hogy jobban menjen – mondta Nokes, azzal lenyúlt az asztala alá, s elővett egy fekete gumibotot. Odanyújtotta Stylernek, aki szabad kezével elvette, a másikkal pedig közelebb húzott magához.
– Tedd a kezed az asztalra – mondta Styler –, és támaszkodj meg erősen. – És találj ki gyorsan valami imát – vigyorgott Addison. A két kezem csak centikre volt a csomagtól, amelyet anyám küldött nekem. Styler szétfeszítette a lábaimat, s letépte a nadrágomat, olyan erősen, hogy a legfelső gomb lepattant. Nokes a kezem köré tekerte a rózsafüzért. Éreztem, hogy Styler a hátamat simogatja, egyre lejjebb és lejjebb, éreztem bőre durvaságát, a mozdulatok érzéketlenségét. – El ne felejtsd, bazmeg, hallani akarjuk, ahogy imádkozol – mondta Nokes, s két kézzel tömte a szájába anyám paprikáit. – Hangosan! Styler egy kézzel átfogta a derekamat, s belémcsúsztatta a bot végét. A fájdalom hullámokban érkezett, a lábizmaim begörcsöltek, a mellkasom megemelkedett, a gyomromban minden ideg összerándult. – Nem halljuk az imát! – üvöltött Nokes. – Jobb, ha elkezded – mondta Ferguson torz vigyorral az arcán –, vagy Styler az egész botot feldugja a seggedbe. – Miatyánk... – kezdtem. Ajkaim alig mozogtak, nem kaptam levegőt, égett a tüdőm –, ki vagy a mennyekben... – Hangosan – hallottam hátam mögül Styler hangját. – Imádkozzál hangosan! – ...Szenteltessék meg a te neved – folytattam. Könnyek csorogtak az arcomon. – Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod... – Ezt nem kellett volna Styler előtt mondanod – röhögött Nokes. – Ettől teljesen beindul. – ...Amint a mennyben, úgy a földön is – motyogtam. A lábam megbicsaklott, egész testem jéghideg izzadságban úszott. – És bocsásd meg a mi vétkeinket... – Ez a rész rólunk szól – mondta Addison, tágra nyitott szemmel, ajkait nyalogatva.
– ...miképpen mi is megbocsátunk – a kezem lassan kezdett lecsúszni az asztalról, de még mindig markoltam a rózsafüzért – az ellenünk vétkezőknek... – Hangosabban, köcsög! – mondta Nokes, aki most felállt, s két keze közé szorította az arcomat. – Mintha egy kibaszott templomban lennél! – ...és ne vigy minket kísértésbe – mondtam; a szoba villódzott, s összefolyt előttem, nem éreztem sem a lábam, sem a kezem –, de szabadíts meg a gonosztól... – Ezzel elkéstél, bazmeg! – vetette oda Styler, azzal elengedett, s a testem a földre zuhant. – Kurvára elkéstél. A cellámban ébredtem fel, az ágyamon, a nadrágom még mindig le volt húzva a térdemig. Reszkettem, a lepedő és a takaró is alattam volt, nem tudtam megmozdulni. A rózsafüzért még mindig a kezemben tartottam, a kereszt meglapult a tenyeremben. Lassan ajkamhoz emeltem a gyöngyszemeket, és sorra végigcsókoltam őket. Kinyitottam a szemem, bámultam a sötétbe, és sírtam, amíg feljött a nap.
1968 tavasza
13 Michael a betonfalhoz vágta a labdát, amely egyet pattant, majd John, aki a felezővonalnál állt, elkapta. Én hátul álltam, Tommyval egy vonalban, s inkább az időjárásra figyeltem, mint a játékra. Kora délután volt, s április közepéhez képest meleg volt az idő. A nap már erősen tűzött, a sugarakat visszaverte a keményre döngölt kátránypadló, kezünk, lábunk, arcunk hálásan fogadta a meleget. A levegő száraz volt, a páratartalom alacsony, lágy szellő fújt a hátunkba. A kézilabdapálya ritkán volt szabad: a fekete elítéltek felváltva használták, saját területük egy részének tekintették. Most azonban kikerültek a képből, egy közös, megszervezett tüntetésen vettek részt, így fejezték ki felháborodásukat Martin Luther King meggyilkolása miatt, amely a hónap elején történt. A celláikban maradtak, semmilyen intézeti tevékenységben nem vettek részt, még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a cellájukba vigyék az ételt. Kezdetben az őrök úgy reagáltak, ahogyan várni lehetett, megfélemlítést és erőszakot alkalmaztak, de a feketék keményen tartották magukat, a düh és a büszkeség felülírta a börtön szabályait. Az igazgató, aki nem akarta felhívni a külvilág figyelmét az intézetre, végül is elrendelte, hogy az őrök vonuljanak vissza, s hagyják, hogy a helyzet magától megoldódjon.
A labda sötét foltként száguldott Tommy felé, aki kettőt hátralépett, áthelyezte a súlypontját, meglendítette a kezét, s elhibázta. Megfordult, felvette a labdát, s visszadobta Michaelnak. – Nem jön be nekem ez a játék – nyafogott. – Egyáltalán nem értem. – Hát akkor tényleg nagyon örülök, hogy te vagy velem – feleltem. – Mennyi az állás? – kérdezte Tommy. – Nem állunk sehogy. Michael és John, ők állnak jól. Kérdezd meg tőlük. – Hat-null ide – Michael felénk sétált, a labdát pattogtatva, jobb kezét ragtapaszok fedték vastagon. – Cseréljünk térfelet? – Inkább pihenjünk egyet! – javasoltam. – Kicsit elszoktam az erős napsütéstől. – Hát itt nincs valami sok árnyék – mondta Michael. – Menjünk a fákhoz! Az őrök még ott is látnak minket, s biztosan hűvösebb van, mint itt. Végigmentünk a fal mellett, a verítéket törölgettük arcunkról és karunkról, egy kis gesztenyefa felé tartottunk, amelynek kókadt ágai némi árnyékot ígértek. A szolgálatban levő őr tekintetével követett bennünket. Leültünk a fa alatt, megtámaszkodtunk, lábunkat a fűhöz dörzsöltük, s néztük a C blokk négyszögletes homlokzatát, a téglaépületet, amely az utóbbi hét hónapban az otthonunk volt. – Szép a kilátás – szólalt meg John. – Innen úgy néz ki, mint akármilyen más épület – mondta Tommy. – Egyáltalán nem látszik rajta, hogy mi történik odabent. – Sosem felejtem el, hogy néz ki – mondtam. – Sem azt, hogy milyen odabent. – Talán igen – mondta Michael –, ha szerencséd van. – Megmondták már, mikor engednek ki? – fordult felém Tommy. – Nokes már megkapta a levelet az igazgatótól – feleltem. – Meglengette előttem. Aztán összetépte. – Mit gondolsz? – kérdezte Michael. – Június végén, talán július elején.
– Bárcsak mi is mehetnénk veled – sóhajtott szomorúan John. – Szép lenne, ha együtt sétálnánk ki innen. – Azt én is szeretném – mosolyogtam rá. – Ezen nincs értelme gondolkozni – mondta Michael. – Le fogjuk tölteni az egy évet. Egy órával sem kevesebbet. – Beszélhetnék Bobby atyával, ha kikerülök. Talán tudna intézni pár telefont, s lefaraghatna egy-két hónapot. – Nincs miről beszélni – mondta John. – Rengeteg mindenről kell beszélni, Johnny – vetettem ellen. – Ha az emberek tudnák, mi folyik itt, talán tennének valamit. – Én nem akarom, hogy bárki is megtudja, Shakes – mondta John, s könnyek gyűltek a szemébe. – Se Bobby atya, se King Benny, se Kövér Mancho. Se az anyám. Senki! – Én sem akarom – mondta Tommy. – Nem tudom, mit mondanék annak, aki tudja. – Veled mi a helyzet? – fordultam Michaelhoz. – Te is hallgatni fogsz? – Nem jut eszembe senki, akinek tudni kéne erről – felelt Michael. – Mások is voltak itt vagy hasonló helyeken, s ők tudják, mi folyik itt. Akik nem voltak, azok vagy nem hinnék el, vagy le se szarják, így is, úgy is csak az időnket pazarolnánk. – Szerintem még nekünk sem kéne beszélni róla, ha egyszer vége lesz – mondta John. – Én is el akarom temetni, Shakes – mondta Tommy. – Olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehet. – Együtt kell élnünk vele – mondta Michael –, s ha beszélünk róla, akkor még nehezebb lesz. – Az emberek kérdezni fognak – mondtam. – Hát csak kérdezzenek – mondta Michael. Felállt, s leszedte a nadrágjára tapadt fűszálakat. – Kérdezzenek, és gondoljanak, amit csak akarnak. Az igazság köztünk marad. – Örülj, hogy hazamész, Shakes – mondta John. – A többit meg felejtsd el.
– És próbálj minden balhéból kimaradni, amíg haza nem érünk – tette hozzá Michael. – Hát nélkületek igazán nem lesz nehéz. – Mit csinálsz legelőször, ha hazamész? – kérdezte John. – Bemegyek a könyvtárba – válaszoltam. – Ott ülök, amíg csak akarok. Megnézem az összes könyvet, amely megtetszik. Nem kell majd sípszóra felkelnem. Csak ülök, és hallgatom a csendet. – Tudjátok, mi hiányzik nekem a legjobban? – kérdezte Tommy szomorúan, csukott szemmel a napfény felé fordította arcát. – Mi? – kérdezte John. – Hogy egy nyitott tűzcsap alatt rohangáljak késő este. A víz jéghideg. A tornácokon mindenütt emberek, akik perecet esznek, és papírzacskóból isszák a sört. Szól a zene a nyitott ablakokból meg a parkoló autókból. Lányok mosolyognak ránk a kapualjakból. Istenem, olyan volt, mint a mennyország. – A mennyország Mimi két szelet forró pizzája és olasz fagyija – mondtam. – Carollal sétálni a mólóknál – mondta Michael. – Fogni a kezét, és a sarkon megcsókolni. Ennél jobbat nem is tudok. – És neked, John? – kérdeztem. – Nem akarok félni a sötétben – mondta John, hangjából kihallatszott a kétségbeesés. – Nem akarom hallani, hogy az éjszaka közepén kinyílik egy ajtó. Nem akarom, hogy megérintsenek, senkinek a kezét nem akarom érezni a testemen. Azt akarom, hogy tudjak aludni, ne kelljen attól rettegnem, mi történik a következő pillanatban, ki lép be a cellámba. Ha ezt elérném, boldog lennék. Az lenne a mennyország. Vagy majdnem az. – Egy napon így lesz, John – mondta Michael. – Megígérem. – Mindannyian megígérjük – mondtam. Mögöttünk nem messze megszólalt egy őr sípja. Fejünk felett viharfelhők gyülekeztek, elsötétítették az eget, a nap elbújt mögöttük.
14 A börtön ebédlője tele volt, a faasztalok hosszú sorai mellett ültek az alumíniumtálcájukon sajtos makarónijukkal küzdő bentlakók. Minden bentlakó húsz percet kapott, hogy befejezze az ebédjét, beleértve a sorbaállást, a helykereséssel töltött időt, s azt is, míg a mosatlant a terem hátsó végében levő futószalagra rakta. Ebédidő alatt tilos volt beszélgetni, azt sem kérdezhettük meg, hogy mit és mennyit kaptunk enni. Az étel rendszerint ízetlen, mélyhűtött termékekből állt, sok előregyártott húst, tojást, sajtot és kevés zöldséget meg gyümölcsöt tartalmazott. Minden asztalnál tizenhat fiú ült, egy padon nyolc. A teremben minden három asztalra egy őr jutott. Wilkinsonban az összes többi társas helyzethez hasonlóan az ebédlőben sem igazán nyílt lehetőség arra, hogy az ember barátokat szerezzen. Az őrök figyeltek, nehogy klikkek alakuljanak ki, vagy legalábbis ne bővüljenek a már meglevők; minden efféle próbálkozásnak hamar véget vetettek. A bentlakók egyetlen esélye az volt, ha eredeti szövetségeseikkel maradtak. Ebben a légkörben a túlélés volt a legfontosabb, ezért a véletlenszerűen kialakuló barátságok túl nagy kockázatot jelentettek, hiszen a bizalom olyan szintjét kívánták meg, amelyet egyik fél sem volt hajlandó megadni a másiknak. Biztonságosabb volt, ha az ember a saját csoportján belül maradt.
A negyedik voltam a sorban, egy-két méterrel Michael mögött, kezünkben tartottuk az üres tálcát. A konyhás egykedvűen dobta a tálcára a tányért, saját ritmusában felemelve, majd megint lehajtva a fejét. Valamivel arrébb kivettem két kanalat és egy bádogbögrét. – Látod, mi a kaja? – kérdeztem Michaelt. – Bármi is az, valami barna szósz van rajta. – Itt minden kaján barna szósz van. – Biztos azt hiszik, azt szeretjük – mondta Michael, kiállt a sorból, s balra indult. A tálcáján sötét húsféleséget, szürke krumplit és egy száraz zsemlét láttam, meg egy pohár vizet. Helyet keresett nekünk. A terem vége felé tartott, ahol volt még két szabad hely. Közvetlenül mögötte mentem. Az asztalok között szűk volt a hely, épp csak egy ember tudott kényelmesen elférni. Az őrök a fal mellett álltak, s kijelölt asztalaikat figyelték. Ők szabták meg, ki mikor álljon fel, ki üljön a helyére, mindezt kézmozdulatokkal, bólintásokkal és vállveregetéssel adták tudtunkra. A rendszert a precizitás és az engedelmesség működtette, az őrök és a bentlakók együtt szinte az emberi mozdulatok futószalagját alkották. Hibának nem volt helye, a véletlen ki volt zárva, egy másodpercnyi kihagyás is lehetetlennek tűnt. Nem volt idő arra, hogy a futószalag akár csak egy pillanatra is leálljon. Michael félúton járt, szemét a két üres helyre szegezte. Én közvetlenül mögötte mentem, utánam pedig egy alacsony, bicegő srác jött. Egyikünk sem vette észre Michaeltól balra a kifelé kászálódó bentlakót. Michael még három lépést tett előre, s tálcájának széle súrolta az elítélt karját, aki addigra már szembetalálkozott vele. Öklével a tálcára vágott, amely kirepült Michael kezéből, s hatalmas csattanással földet ért. Mindez egy őr szeme láttára történt. Michael megpördült, hogy szembenézzen az elítélttel, aki K. Cnek hívta magát, s vigyorral az arcán, ökölbe szorított kézzel megállt előtte: – Ezt meg mi a faszért csináltad?
– Hozzám értél. – És? – Senki se érhet hozzám! – mondta K. C. – Én nem vagyok olyan, mint te, meg a kisköcsög haverjaid. Michael meglendítette a jobbját, s állon vágta a nála sokkal magasabb fiút. Ez volt a legnagyobb ütés, amelyet valaha Michaeltól láttam, ellenfele azonban szinte meg sem rezdült. Michael hitetlenkedve nézett rám, egy pillanatra szinte viccesnek látszott az egész, olyan volt, mint egy jelenet valami James Bond-filmből. De K. C. nem találta viccesnek, s nagyon jól tudtuk, ez most nem film. K. C. tizennyolc éves lehetett, három évvel idősebb Michaelnél, széles vállú, duzzadó bicepszű fiú, a haja szinte tövig volt nyírva. Csak pár hónapja volt Wilkinsonban, de azóta borotvával megkéselt egy elítéltet, meglátogatta a lyukat csoportos nemi erőszak miatt, s egy hetet kényszerzubbonyban töltött, miután kiharapott egy darabot az egyik őr nyakából. Nekiugrott Michaelnak, mindketten a padlóra zuhantak, ingük és csupasz bőrük alatt fröcskölt a kiömlött étel. K. C. két jobbossal indított, mindkettő Michael arcát találta, egyik a szemét. Az elítéltek azonnal körbevették őket, csendesen szemlélték az akciót, néhányan kezükben tartották a tálcájukat, s folytatták az evést. Az őr, aki alig egy hónapja dolgozott ott, oldalra állt, arcáról semmilyen kifejezést nem lehetett leolvasni. Én nem mozdultam a helyemről, figyeltem, nem tűnik-e fel még valaki K. C. bandájából, hogy titokban fegyvert adjon neki, vagy segítse a verekedésben. K. C. egy maréknyi húst dörzsölt Michael arcába, szemébe. Michael felrántotta a térdét, s ágyékon találta K. C-t, aztán bal kézzel gyorsan vesén vágta. – Vége a kurva életednek – üvöltötte K. C. Torkon ragadta Michaelt, s szorítani kezdte a nyakát. – Ma meghalsz, te rohadék. Ezen a padlón. Félredobtam a tálcámat, s K. C. hátára ugrottam, ütöttem a fejét és a nyakát, ahol csak értem, hogy lazítsak a szorításán. Erre egyik
kezével elengedte Michaelt, s felfelé ütött, a vállamat és az oldalamat csépelte. Barátom végre levegőhöz juthatott. K. C. testhelyzetet váltott, nyitott tenyerét az állam alá feszítette, megpróbált lelökni a hátáról. Átfordult a hátára, míg kapaszkodtam belé, s ereje Michaelt is magunkkal rántotta. A földön heverő tálca tetején landoltam, ingem nedves és ragacsos lett a szósztól, a szanaszét heverő hús– és krumplidaraboktól. K. C. most mindkét kezét és lábát használhatta, vad állatiassággal rúgott és ütött minket. Kezemmel eltakartam az arcomat, könyökömet az oldalamra szorítottam, próbáltam minél többet kivédeni K. C. csapásaiból. Michael ugyanezt tette. A tömeg közelebb húzódott, érezték, hogy közeleg, amit vártak: az összecsapás véres befejezése. Egy rúgást kaptam a torkomra, amitől nem kaptam levegőt, egy ütéstől pedig ömleni kezdett orromból a vér. A tömeg megvadult a látványtól, K. C-t biztatta: – Végezd ki! – üvöltötte valaki mögöttem. – Rúgd agyon! – kiáltotta egy másik. – Tiéd mind a kettő! Csak állj fel, s nézd végig, ahogy meghalnak! Egy síp átható hangja vetett véget a kiabálásnak. A tömeg szétvált Nokes előtt, mindegyik elítélt némán bámult rá. Nokes egyik kezében egy Mace gázsprayt tartott, a másikban egy gumibot vastagabbik végét. Szájában rágógumi volt, a füle mögött cigaretta. Az inge a hátára tapadt az izzadságtól. Először rám nézett, majd Michaelre, végül K. C-re. Mindhárman ott álltunk előtte, tetőtől talpig vér és ételmaradék borított bennünket. Nokes előttem állt meg, kivette a cigit a füle mögül, szájába tette, s gyufával rágyújtott. Mélyen belélegezte a füstöt, aztán lassan, az orrán keresztül engedte ki, közben megállás nélkül kérődzőit a rágógumin. – Hónapok óta itt vagytok már, de még szart se tanultatok – mondta végül. – Még mindig ugyanazok a fasz kis bohócok vagytok, mint amikor besétáltatok ide. Nokes megfordult, s a mögötte álló bentlakókra nézett. Az arcu-
kat vizslatta, végigsimított a haján, a cigaretta még a szájában fityegett. – Vissza a helyetekre, ebédet befejezni! Nincs több látnivaló. – Ez rám is vonatkozik? – kérdezte K. C, kezét a nadrágjához dörzsölve. – Nem – Nokes visszafordult –, rád nem vonatkozik. Te visszamész a celládba. Befejezted az ebédet. – Ezt még befejezzük egyszer – mondta K. C. Michaelra pillantva. – Hamarabb, mint gondolnád. – Nekem a vacsora megfelel – felelte Michael, s nézte, ahogy K. C. kisétál az ebédlőből. – Ti ebédeltetek már? – kérdezte Nokes, s a bakancsával eltaposta a csikket. – Már megszagoltam – mondta Michael. – Az jobb, mint megenni. – Mi lenne, ha most szépen meg is ennétek? – kérdezte Nokes. – Nem vagyok éhes – mondta Michael. – Szarok rá, hogy éhes vagy-e vagy nem! Megeszed, mert azt mondtam! Elindultam Nokes mellett a pult felé, egy újabb tálcáért. Nokes a mellkasomra tette a kezét, s ott is hagyta. – Te meg hová indulsz? – kérdezte. Megemelte a hangját, innentől a többi elítéltnek játszott. – Azt mondta, menjünk ebédelni – feleltem megzavarodva. – Csakhogy nem kell visszaállnotok a sorba. Rengeteg kaja van itt a földön, pont ahol álltok. Ránéztem, s megpróbáltam kitalálni, mi történhetett vele, ami ilyen kegyetlenné tette, hogyan jutott odáig, hogy csak mások megalázása szerzett neki örömet. Nem egyszerűen gyűlöltem őt. Azon már hónapokkal azelőtt túljutottam. Undorodtam tőle, puszta jelenléte szimbolizálta mindazt a rémséget és rettegést, amelyet Wilkinsonban nap nap után éreztem. Mindig azt hittem, rosszabb már nem jöhet, velem, velünk nem lehet gonoszabb, de tévedtem. Nokes go-
noszsága nem ismert határt, a kínzások nem értek véget. Most újra alá kellett szállnunk az általa előkészített pokolba. Sem Michael, sem én nem mozdultunk. Az elítéltek mutogattak, egymás közt pusmogtak. Néhányan kuncogtak. A sorok között az őr nem mozdult a helyéről. – Na gyerünk, srácok – mondta Nokes. Vigyorgott, hiszen dühe megtalálta a szelepet. – Már nincs sok az ebédidőből. – Még mindig nem vagyok éhes – nézett rá Michael. Nokes gumibotja lecsapott, oldalt érve Michael fejét. A következő csapással arcon vágta. Az ütés erejétől Michael orrából és szájából vér fröccsent Nokes ingére. – Itt én mondom meg, mikor vagy éhes! – üvöltött az őr. Újra meglendítette a botot, ezúttal Michael nyakán csattant az ütés. – Azt is én mondom meg, mikor nem! Most pedig térdelj le, de kurva gyorsan, és zabálj! Michael térdre esett, remegő kézzel nyújt a villáért, szeme üveges lett, arcáról csöpögött a vér. Felvette a villát, lába mellől feltűzött rá egy darab húst, s lassan a szájához emelte. – Hát te mi a faszra vársz? – fordult félém Nokes. – Térdre, és fejezd be az ebédet! A Nokes mögött álló bentlakókra néztem, szemükben a megkönnyebbülés és a kéj különös egyvelegét láttam. Mindegyikük állt már Nokes gumibotjának rosszabbik végén, mind érezték már őrült dühét, de sosem támadtak volna rá, hogy segítsenek két társuknak, akiket alig ismertek. Nokes akár meg is ölhetett volna bennünket az ebédlő padlóján, egyetlen szót sem szóltak volna. Letérdeltem, felemeltem egy kanalat, rásikerítettem egy darab krumplit, s betettem a számba. Felnéztem Nokesra, átizzadt, véres ingére, Michael vérére, amely az őr arcára fröccsent. – Gyorsabban zabálni! – mondta Nokes, s a gumibottal noszogatott. – Azt hiszitek tán, hogy itt leszünk egész nap?
Nokes fel-alá sétált, kacsingatott és vigyorgott a többi elítéltre, rálépett az ételdarabkákra, amelyeket épp legyűrni készültünk. – Gyerünk – mondta. Megragadta Michael haját, s pofon vágta. – Senki nem megy el innen, amíg ezek a bohócok be nem fejezték az ebédet. Az egyik asztal széléhez ment, s bakancsa talpát az ott heverő kenyérszeletbe törölte. Kivett egy szál cigarettát az ingzsebéből, szájába tette, meggyújtotta, s az asztal szélére ült. – Van itt egy kis kenyér – mondta, s két füstkarikát fújt a menynyezet felé. – Kenyér nélkül nem is ebéd az ebéd. Terpeszbe állt, lenézett a kenyérre, mély levegőt vett, s ráköpött. Újra slukkolt a cigiből, majd inge ujjával letörölte arcáról a vért és a verítéket. – Fiúk, miért nem kúsztok ide, és esztek hozzá egy kis kenyeret? Ott térdeltünk, rágtuk az ételt, testünk nem is a félelemtől, inkább a szégyentől remegett. Minden megaláztatás, amelyet Nokes és bandája kitervelt, arra szolgált, hogy megtörjön bennünket, hogy megadjuk magunkat, hogy Wilkinson legyőzzön. Túl fiatalok voltunk, nem tudtuk, hogy ez már abban a pillanatban megtörtént, amikor beléptünk a kapun, s túl makacsok ahhoz, hogy megértsük végre: semmivel nem győzhetjük le Nokest, amíg az intézet falain belül vagyunk. – Nem látom, hogy kúsznátok, fiaim – Nokes elszívta a cigijét, s a kenyér tetejére dobta, – Csak nehogy nekem kelljen idevonszolni benneteket! A könyökünket is a földre tettük, csúszott a padlón szétterült szószban, arcunktól csak néhány centi választotta el az ételt és a mocskot. Michaelnek még mindig vérzett az orra, s az arca úgy feldagadt, hogy egyik szeme szinte teljesen eltűnt. – Na végre, látom, kezditek érteni. Mutassátok meg a többieknek, hogyan kell ügyesen kúszni! Mutassátok meg, hogyan kell követni az én szabályaimat!
– Egy óra van, Nokes – szólalt meg füstös hangján Marlboro, aki megállt mögöttünk. – Vége a műszakodnak. – Még nem fejeztem be itt – jött a válasz. – Még fel kell takarítani egyet s mást, mielőtt megyek. – Ez már az én dolgom – mondta Marlboro nyugodtan, ahogy elsétált mellettünk, s közelebb ment Nokeshoz. – Én majd eltakarítom, amit el kell takarítani. – Maradj ki ebből – mondta neki Nokes. – Ehhez nincs semmi közöd. – Túl sok mindenből kimaradtam már – Marlboro cigit vett a szájába, s rágyújtott. – Ebből most nem fogok. Nokes leugrott az asztal széléről, arca olyan vörös lett a haragtól, mint az inge a vértől. Marlboróhoz lépett, aki magasabb volt nála, s az arcától tíz centire megállt. – Velem ne baszakodj, fiú! – mondta neki. – Figyelmeztetlek! – Velem baszakodj, Nokes – felelt Marlboro nyugodtan. – Kérlek! Nokes folytatta a szempárbajt, tekintetét nem vette el Marlboróról. Egyetlen elítélt sem mozdult, figyelték a jelenetet; ez volt az első nyilvánvaló eset, hogy az egység megtört az őrök között. Michael abbahagyta a rágást, a villát a földre lökte, túlságosan meg volt alázva, hogy törődjön azzal, ki nyeri a kialakult csatát. Én a kezemben tartottam a kanalat, a végét a combomhoz dörzsöltem, szemem a padlón, beburkolt a csend. Nokes mély levegőt vett, a száján engedte ki, áthelyezte súlypontját. A gumibottal a tenyerét csapkodta, méregette Marlborót, szája lassan mosolyra húzódott. Marlboro arckifejezése nem változott, okosan hagyta, hogy a nyomás csökkenjen, s a helyzet magától megoldódjon. Végül Nokes meghátrált. Lehervadt arcáról a vigyor, lejjebb hajtotta a fejét, s félrenézett. – Ez már az én műszakom – mondta Marlboro. – Átengedem a terepet – mondta Nokes. – Ezúttal.
– Amit kapok, azt elveszem – felelte a fekete őr. Otthagyta Nokest, felénk indult. – Ahogy te is. Marlboro talpra segítette Michaelt, rám nézett, cipője megcsúszott az étellel, nyállal, megszáradt szósszal borított padlón. A fal mellett álló őr felé biccentett: – Bátyám, ha az álldogálással kész vagy, segíthetnél nekem kicsit. – Mit akar? – kérdezte az őr, cikázó szemmel körülvizslatva, hogy Nokes elhagyta-e már a termet. – Vidd fel a fiúkat – Marlboro az asztaloknál ülő bentlakókra mutatott. – Láttak annyit, hogy kitartson vacsoráig. Ezt a kettőt és a takarítást majd én elintézem. Az őr bólintott, s elkezdte asztalonként kiüríteni a termet. Az elítéltek némán és pontosan mozogtak, örültek, hogy mehetnek, most, hogy az erőszak fenyegető légköre eloszlott. Michael és Marlboro mellett álltam, figyeltem a távozó elítélteket, s mindhárman tudtuk, nagy árat kell fizetnünk mindenért, ami aznap történt. Sean Nokes nem az a fajta ember volt, aki megtorlatlanul hagyja a legcsekélyebb megaláztatást, vagy befejezetlenül bármilyen kínzást. Az intézeti rendszert használja majd, hogy bosszút álljon Marlborón, minden alkalmat megragad, hogy megkeserítse ennek a jó embernek az életét, akinek egy rossz szokása volt csupán: a bagó. De haragját igazából nekem és Michaelnek tartogatja majd. Ezt mindketten tudtuk. Hogy mi jöhet még az eddigi rémségek után, egyikőnk sem tudta elképzelni. Csak azt tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik, s Nokes minden tettéhez hasonlóan ez is valami olyan lesz, amit soha nem tudunk majd elfelejteni.
1968 nyara
15 1968. július 24-e volt az utolsó napom Wilkinsonban. Két héttel azelőtt a New York Állami Fiatalkorú Bűnözők Tárgyalóbizottságának öttagú testülete úgy döntött, hogy vétkemért tíz hónap és huszonnégy nap elegendő büntetés. Az írásos kérvényt továbbították az igazgatónak, s csatolták a szabadon engedésemhez szükséges valamennyi formanyomtatványt. A csomagban benne volt a kijelölt felügyelő tiszt neve, akinek jelentést kellett tennem, s az a négy augusztusi nap, amikor ezt megtehettem, valamint egy pszichológiai jellemzés, amelyet olyan ember írt, akit soha életemben nem láttam. A széles ragasztószalaggal lezárt, vastag boríték három napig hevert az igazgató asztalán, mire végre felbontotta, s aláírta. – Csinál neked a szakács valami finomat az utolsó napra? – kérdezte Tommy. Délelőtti szüneten voltunk, keresztülsétáltunk az udvaron. – Ha tényleg jót akarna nekem, kivenne egy szabadnapot – feleltem. – Az itteni kajától kinyiffant a gyomrom. – Két csésze kávé King Bennynél egy pillanat alatt helyretesz. – Bárcsak itt lenne már az a nap!
– Aztán el ne felejts minket – mondta Tommy, s hangjában halk könyörgést hallottam. Megálltam és ránéztem. Az ismerős gyerekarc nézett vissza, amely nagyon megváltozott. Szemeit harag fátyolozta, egykor fesztelen járását ideges és bizonytalan rángatózás váltotta fel. Nyakára, két karjára a vágások és zúzódások sora rajzolt térképet. Bal térdkalácsát kétszer is eltörték, egyszer az ízület alatt, egyszer fölötte. Egy olyan fiú teste volt, aki egy felnőtt férfi büntetését töltötte. – Sosem felejtelek el. – Láttam, ahogy a düh elolvad a szemében. – Sem itt, sem másutt. – Kösz, Shakes – mondta, s újra elindultunk. – Jó tudni, hogy legalább egy ember van, aki így érez. – Több, mint egy, Vajaskám. Meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi. – Rohadt egy idő lesz ez az utolsó pár hónap. – Hamarosan véget ér – mondtam, ahogy elhaladtunk három súlyemelő mellett. – Mire a Yankees kiesik, te is otthon leszel. – Nokes mondott már valamit a távozásodról? – Már nem sok mindent tehet. Az idő nekem dolgozik – mondtam. – Amíg nem vagy a kapukon kívül – nézett rám Tommy komoran –, az égvilágon semmi nem dolgozik neked.
16 A cellámban ültem, csöndesen, egyedül, utolsó óráimat töltöttem a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetben. Végignéztem a kis szobán, a kopár falakon, a ragyogóra suvickolt vécén és mosdókagylón, az ablakon, amelyen át inkább csak sejthető volt az éjszakai égbolt. Összehajtottam a fehér ágyneműt, a takaró alá tettem, s nekidőltem. Kinyújtott lábam lelógott az ágy végén. Fojtogató volt a hőség, csak fehér alsó és egy zöld póló volt rajtam. Kora délután egy fogkefén kívül az őrök mindent elvettek tőlem, amit az intézetben kaptam. Reggel majd kicserélik őket az érkezéskor viselt ruháimra. Combomnak támasztva egy fehér, lepecsételt borítékban ott volt az igazolás a szabadon bocsátásomról, négy példányban. Egyet a blokk végén álló őrnek kell adnom, egyet a kapuőr kap, a harmadikat a buszvezető, aki visszavisz Alsó-Manhattanbe. Az utolsó az enyém marad a Wilkinsonban töltött idő emlékére. Lenyúltam, felvettem a borítékot, kinyitottam, s átfutottam a négy lapot. Csak bámultam őket, agyam tele lett a fájdalom, a büntetés, a megalázás és a lealacsonyítás képeivel, mindazzal, amin át kellett mennem, hogy a kezembe adják ezt a négy papírlapot. Hogy visszakapjam a szabadságot, s újra utamra küldjenek. Kisfiú voltam, amikor Wilkinsonba érkeztem. Most már nem vol-
tam biztos abban, kicsoda vagy micsoda vagyok. Az itt töltött hónapok megváltoztattak, annyi bizonyos. Nem tudtam, milyen módon nyilvánul majd meg ez a változás. A felszínen úgy látszott, fizikailag nem tettek annyira tönkre, mint Johnt, nem vertek annyira össze, mint Tommyt, s nem lettem időzített bomba, mint Michael. A harag, amelyet éreztem, kontrolláltabb volt, félelemmel vegyes. A bent töltött hónapok alatt sosem tudtam annyira összeszedni a bátorságomat, hogy távol tartsam az őröket, azonban megőriztem egyfajta méltóságot, így emelt fővel távozhattam Wilkinsonból. Nem tudom, milyen ember lett volna belőlem, ha nem zárnak intézetbe. Nem tudom, azok a hónapok és események hogyan formálták át személyiségemet, mennyire árnyalták indítékaimat és tetteimet. Nem tudom, bátrabbá vagy gyengébbé tettek-e. Nem tudom, hogy a felnőttként elszenvedett betegségek azoknak a pusztító hónapoknak az eredményei voltak-e. Sosem fogom megtudni, hogy a legtöbb ember iránt érzett bizalmatlanságom, a társas helyzetekben eluralkodó nyugtalanságom vajon a régi napok mellékterméke-e, vagy csupán félénk személyiségemből adódnak. Amit biztosan tudok, hogy az évek óta visszatérő rémálmaim és lidércnyomásaim abban a cellában születtek, Wilkinsonban. Hogy a lelki és testi sebhelyek a gyerekeket szabad prédának tekintő rendszer ajándékai. Azt, hogy a magányos órák alatt agyamban felvillanó képekkel nekem kell megbirkóznom, csak a szenvedők néma közössége osztja meg velem. Azok, akik egyszer úgy éltek, ahogy én, egy olyan világban, ahol a sikolyok süket fülekre találtak. Nem tudtam aludni, szívszorongva vártam a reggelt. Még sötét volt, csak vékony fénypászmák szűrődtek a cellába a kinti folyosóról. Kíváncsi voltam, milyen lesz újra olyan ágyban aludni, amelyet nem vesznek körül rácsok, olyan szobában élni, amelyet nem figyelnek vizslató szemek. Alig vártam, hogy ehessek valamit, amit végre én választok, hogy ne kelljen félnem, hogy az ételt beszennyezték vagy romlott.
Arra gondoltam, mit fogok csinálni, ha végre újra a Pokol Konyhájának ismerős utcáit járom. Veszek egy újságot, megnézem a bokszrovatot, hogy lássam, hogyan játszottak kedvenceim, amíg távol voltam. Elsétálok a Beaconig a Nyugati Hetvennegyedik utcában, megnézek egy filmet, játsszanak bármit, csak hogy újra a plüssel borított székekben ülhessek, s beszívhassam a friss popcorn illatát. Beugróm Mimihez, rendelek két szelet forró pizzát extra sajttal, csak állok a pultnál, s nézem kint a forgalmat. Átmegyek a házunk melletti könyvtárba, keresek egy üres asztalt, körülveszem magam a kedvenc könyveimmel, kezem végigfut a lapokon, megáll a szakadt borítón, olvasom, csak olvasom a régi köteteket. így éltem egykor, s így akartam élni újra. Nem hallottam, hogy a kulcs fordul a zárban. Nem hallottam a retesz kattanását. Csak azt láttam, hogy az ajtó kitárul, s egy csomó árnyék kúszik végig a cella padlóján. – Aludnod kéne – mondta Nokes. Szavai egymásba folytak. Nem viselte az egyeninget, kezében üres whiskysüveg volt. – Ki kell ám pihenned magad a hosszú hazaútra. – Mondtam neked, hogy ébren lesz – mondta Addison. Nokes mögött lépett be, ugyanolyan részeg volt, arca, nyaka, karja fürdött az izzadságban. – Ezek a kis faszszopók olyanok, mint a patkányok. Nem alszanak soha. – Mit akarnak? – kérdeztem olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam. – Csak el akarunk búcsúzni – felelt Nokes. – Mindannyian. Hogy tudd, mennyire hiányozni fogsz nekünk. – Barátok vagyunk, vagy nem? – Styler is belépett a cellába. Józan volt, s előírásszerűén viselte az egyenruhát. Két oldalán Johnt és Tommyt tartotta. – Hát persze, hogy azok vagyunk. John rám nézett, tökéletesen üres volt a szeme, mintha tudná, mi fog történni, s máris mindent megpróbálna távol tartani magától. Tommy sírt, arcán könnyek csorogtak, jobban féltett engem, mint saját magát. – Nehéz lehet itthagyni a barátaidat – mondta Ferguson. Ő hozta
Michaelt, s maguk mögött bezárta az ajtót. – Hiszen olyan sok időt töltöttünk együtt. – Nem mehetsz el búcsúbuli nélkül. Az igazán nem lenne szép – mondta Nokes. Michael, mint mindig, most is néma maradt, arcát, szemét, egész testét maszkként fedte a gyűlölet. John és Tommy talán elveszítették a bátorságukat, de Michaelt az a veszély fenyegette, hogy az emberségét veszíti el. Minden a gyűlöletét táplálta, amit csak tettek vele, vagy mondtak neki. Mostanra már annyi táplálékot kapott, amely egy életen át kitart. – Ennek vége, Nokes – mondtam, felállva a zsúfolt szobában. Iszonyú meleg volt, s a levegő rossz szagú. – Kérem, hagyja abba. – Reggelig semminek sincs vége. Amíg a buli tart, semminek sincs vége – mondta Nokes. – Én nem akarok bulit – mondtam. – Az nem jó – vigyorgott Styler. – Hiszen még ajándékot is hoztam neked. – Különleges ajándékot – tette hozzá Nokes. – Amit egész életedben nem fogsz elfelejteni. Ferguson és Addison mellettem állt, szorosan fogták a karom, Styler pedig benyúlt a zsebébe, s elővett egy néhány méteres nejlonzsineget. Összekötözte vele a karom, s hátul erősen megcsomózta, majd egy köteg papírzsebkendőt gyömöszölt a számba, s tartotta a fejem, amíg Addison vastag, sárga ragasztószalagot tett a számra. Nokes is közelebb jött, kezében egy széles, fekete övet lóbált. – A lábát is kötözzétek össze. Nem akarom, hogy mozogjon – mondta, s odaadta az övet Stylernek. Három barátom ott állt előttem, mozdulatlanul, mint a levegő, csak a szemükben tükröződött a rémület John ajka remegett, Tommy a plafonra szegezte a telfintetét, s egy titkos imát motyogott. Michael mozdulatlanul állt, mint egy szobor, féken tartotta dühét. – Ma este telt házunk van – suttogta Nokes a fülembe, lehelete
bűzlött az italtól. – Először a barátaidnak viseljük gondját. De aztán te jössz. Styler Johnhoz lépett, s megbilincselte az egyik kezét. A bilincs másik fele Tommy csuklójára került. Addison ugyanezt csinálta Tommyval és Michaellel, így mindhárman össze voltak láncolva. – Hozzátok közelebb őket – mondta Nokes. Az ágyon ült, egyik karjával átölelte a vállamat. – Jól meg akarjuk nézni őket. Styler egyik kezével előrébb lökte őket, a másikkal cigarettára gyújtott. Ferguson az inge ujjával letörölte arcáról és homlokáról a verejtéket. Addison az ajtónak támaszkodott és vihogott. – Ez itt a legjobb hely az egész teremben. Innen mindent látni fogsz – mondta Nokes felém fordulva. Sehová sem mehettünk, sehová sem futhattunk el. Tudtuk, sikolyainkra senki sem figyel. Tudtuk, ha az igazgatónak kiabálunk, senki sem hallja meg. Senki sem figyel, senkit sem érdekel. Éjszaka a félelem volt az úr, s a rettegés irányította ezt a helyet. A barátaim arccal a padlón feküdtek, a nadrágjaikat letépték és félredobták. A három őr mögöttük térdelt, röhögtek, izzadtak, kezükkel barátaim testét fogdosták, üveges, nedvedző szemüket Nokesra függesztették, várták, hogy megadja a jelet. – Mindenki készen áll – mondta végül, s közelebb nyomakodott hozzám –, dobjuk be a labdát. Nokes a vállához húzta a fejem, kézfejével végigtörölte a száját, az izzadság úgy ömlött rólunk, mint egy könnyű nyári zápor. Styler John hátát paskolta, a játékos ütések visszhangoztak a cellában. Addison Tommy fölött támaszkodott, simogatta magát, s mereven bámult rám. – Meg fogom baszni a kis barátodat – mondta remegő hangon. – Minden éjjel. Minden éjjel, miután elmész, meg fogom baszni. Ferguson Michael hátán támaszkodott, szemét szélesre nyitotta a várakozás. – Gyerünk, Nokes – mondta –, ne vesztegessük az időt. Adjuk meg nekik, ha annyira akarják!
Nokes mindkettőnket a falnak döntött, egyik kezével tartotta a fejem, hogy ne tudjam elfordítani a borzalmas látványtól. – Gyerünk akkor – mondta. Szeme, lélegzete, egész teste rajtam volt. – Bulizzunk! Széttépték a barátaimat, mint ketrecből szabadult vadállatok, úgy támadták meg őket. A sírás, a sikolyok, a nyögések csak feltüzelték ezt az állati játékot. Csak ültem, folyt rólam a víz a lepedőmre, s néztem, hogy a három fiút a szemem előtt szaggatják szét, mintha élő játékszerek lennének, akik elvesztek a gonoszság kertjében. – Gondolsz majd erre, ha otthon leszel, ugye? – mondta Nokes, karját a testemhez dörzsölve – Ugye, te kis fasz? Aztán előrehajolt, s arccal az ágyra lökött. Kezei letépték rólam azt a pár darab ruhát, meztelenre vetkőztettek, míg kezemet szorosan tartotta a nejlonzsineg. Lábam körül kioldotta az övet, összehajtotta, s elkezdte ütni vele a hátamat és a fenekemet. – Emlékezni fogsz erre a kis bulira – mondta Nokes, s megállás nélkül ütött az öv vastagabbik végével. – Emlékezni fogsz, de alaposan. Gondoskodom róla. Ne aggódj, kisfaszom. Gondoskodom róla. Nokes a földre dobta az övet, s letolta a nadrágját, nehezen lélegzett, patakokban folyt róla a veríték. Szája a fülemet kereste, a cimpámat rágcsálta. – Csak hogy el ne felejts – lihegte, s éreztem egész teste súlyát. – Azt nem teheted, édesem. Emlékezned kell rám, ahogy erre az éjszakára is. Örökké. Hallottam, hogy John sír, apró nyögések szakadtak fel lelke mélyéről. Láttam, hogy Tommy feje úgy pattog a cementpadlón, mint egy gumilabda, a homlokán két vágásból is folyik a vér, szeme kifejezéstelenül bámul a semmibe, szája sarkát hab veri. Láttam, hogy Michael bal karját a hátára feszítették, míg a csontok el nem pattantak, s a fájdalomtól el nem vesztette az eszméletét. Éreztem, hogy Nokes rángat, két kézzel ver, ahol csak ér, a vállamat és a nyakamat rágcsálja, sebeimből folyik a vér. Feje minden fájdalmas lökésnél az enyémhez ütődött, orrom és arcom az ágy
éles pereméhez dörzsölődött. Az öv csatos vége egyik térde köré tekeredett, aztán a csat tűje a combomba fúródott, véres sebet ütve rajta. Azon az éjszakán egy részünk abban a szobában maradt. Azon az éjszakán, amelyet a múló idő úgy eltávolított a jelentől. Az éjszakán, amelyet az emlékeim közül semmi el nem távolíthat. 1968. július 24-ének éjszakája. A szerelem nyara. Utolsó éjszakám a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben.
Harmadik könyv „Lazzaro kézmozdulatával mindent félresöpört, amit Billy Pilgrim egyáltalán mondhatott volna. – De ne törődj vele, fiú! – fordult Lazzaro Billyhez. – Élvezd az életet, amíg lehet! Semmi se fog történni, lehet, hogy öt, lehet, hogy tíz, tizenöt vagy húsz évig. De hadd adjak neked egy jó tanácsot: ha csengetnek az ajtódon, mindig valaki mást küldj magad helyett ajtót nyitni.” Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd (Nemes László fordítása)
1979 ősze
1 A Pokol Konyhája megváltozott. Az utcákat már nem söpörték naponta, s graffitik csúfították el a legtöbb épületet. A lerobbant bérházakat felváltották az olcsó sokemeletes lakások, s a boltok ajtajára éjszakánként rács került. Sok ír és olasz bérlő elhagyta a környéket, a biztonságosabb Queensbe és Long Islandre költöztek, a keleteurópaiak pedig teljesen eltűntek, Brooklynban és New Jerseyben folytatták életüket. Helyükbe egy rakás spanyol telepedett, meg feketék a felsővárosból és újabb bevándorlók a szigetekről. Ezek mellett nagy számban érkeztek fiatal, pénzben nem szűkölködő, középosztálybeli párok, akik nemritkán egész sor lakást vettek meg és újítottak fel. A gazdag fiatalok még a környék nevét is megváltoztatták: most Clintonnak hívták. A régi rend felborult, már nem a szerencsejáték és a lopott áru, hanem a fegyver- és drogkereskedelem hozott gyors pénzt. Elterjedt a kokain, s dílerek osztották fel a környéket, nyíltan árulták a port az utcasarkokon vagy parkoló autókból. A lakókat legtöbbször a rendőrségi szirénák ringatták álomba. Sok banda jelent meg, de az írek voltak a legveszélyesebbek, körülbelül negyven tagot számláltak, akit mind hűséget esküdtek. West Side-i Fiúknak hívták magukat, az ő kezükben összponto-
sult a drogkereskedelem a Pokol Konyhájában. Ők voltak a környék leggyilkosabb szervezete a Pug Uglies óta, pénzért bármit megtettek, a kerületben éppúgy, mint azon kívül. Az olaszok gyilkosságokra bérelték fel őket; teherautókat térítettek el, majd elosztották a zsákmányt, védelmi pénzt szedtek a boltokban, kokaint és heroint vettek készpénzért a belvárosi dílerektől, aztán visszamentek, lelőtték a dílereket, s visszavették a pénzt. Gyilkos hajlamaikat drogokkal és alkohollal táplálták, és semmilyen bűntől nem riadtak vissza. Saját öltözködési stílusuk is volt – fekete bőrdzseki, fekete ing, farmernadrág. Télen ujjatlan, fekete pamutkesztyűt hordtak. Aláírásukat minden tetemen otthagyták: golyókat az áldozat fejében, szívében, kezében és lábában. Ha azt akarták, hogy valakit ne találjanak meg, feldarabolták, majd a testrészeket szétszórták New York öt városrészében. Nemcsak a Pokol Konyhája változott meg. Hasonló hírek érkeztek az ország és a világ valamennyi nagyvárosából. Atlantában egy szabadlábon levő sorozatgyilkos fekete gyermekeket gyilkolt. Egy Cincinnatiban rendezett Who-koncerten tizenegy embert tapostak halálra. A Sony piacra dobta az első walkmant. Egy londoni kórházban megszületett Louise Brown, az első lombikbébi. Aláírták a Camp David-i békeegyezményt, s Nagy-Britanniában az IRA terroristái meggyilkolták Lord Mountbattent. A Chrysler állami támogatással megmenekült a csődtől, John Wayne pedig rákban hunyt el. Bizonyos dolgok azonban nem változtak. Még mindig King Bennyé volt a Pokol Konyhájának egy része, s még mindig abból a kis szobából irányított, ahol először találkoztam vele. Nem törődött a fegyver- és drogkereskedelemmel, megelégedett azzal a haszonnal, amelyet a kevésbé erőszakos, bár éppúgy illegális tevékenységekből húzott. Idősebb volt, bölcsebb is kicsit és ugyanolyan veszélyes, mint valaha. Még a West Side-i Fiúk is tiszteletben tartották a területét.
Kövér Manchót sem lágyította meg az eltelt idő. Még mindig kis boltja előtt álldogált, morgott és kiabált mindenkire, aki arra járt. De az eltelt idő alatt új feleséget, új társadalombiztosítási számot, még egy lakást és újabb, havonta kiutalt táppénzes csekket szerzett. Még mindig számos bár és étterem tarkította a környéket, és sok új helyiség nyílt, amelyek belvárosi klientúrát próbáltak kiépíteni. A legjobb helyek azonban az öreg, kopott krimók maradtak, például a Shamrock Pub a Nyugati Negyvennyolcadik utcában, ahol a város legédesebb ír gyümölcskenyerét készítették, s egyébként is, a legjobb étterem volt a Pokol Konyhájában. Ez a hely hű maradt a múlthoz, a helyiek számlára ihattak, fogadásokat köthettek, s a hátsó helyiségben akár alhattak is. Olyan hely volt, ahol megtartották a titkokat. A Shamrock Pub a késő szerda estéhez képest szokatlanul tele volt. Az étterem egész hosszában végigfutó fapult mellett két férfi ült viseltes öltönyben, kioldott nyakkendővel, kezükben egy-egy üveg édes Rob Roy. Jimmy Carter elnök gazdaságpolitikájáról vitatkoztak. A pult túlsó végén egy öreg, viharvert arcú ír ült vastag gyapjúkabátban. Harmadik sörét szopogatta, s láthatóan ügyet sem vetett a másik kettő beszélgetésére. A bárpulttal szemben öt boksz terpeszkedett, mindegyik egy-egy ablak mellett. A plafonról lógó lámpák szolgáltattak némi fényt; a hátsó falnál négy, fehér abrosszal letakart, kör alakú asztal állt, fölöttük díjnyertes versenylovak képei, nyugalmat sugárzó ír tájképek függtek, valamint egy fotó a kocsma első tulajáról, egy savanyú képű dubliniről, akit Dusty McTweednek hívtak. A Shamrock Pubot mindenki ismerte, aki a West Side-on élt és dolgozott Különös társaság gyűlt itt össze: kiadófélék, akik a sört szerették, zsaruk, akik megszomjaztak az őrjáratban, turisták, s az utóbbi években feltünedeztek a West Side-i Fiúk megfoghatatlan tagjai is.
Az egyik asztalnál, a pultnak háttal egy fiatal pár szorongatta egymás kezét, köztük egy félig kiürült üveg fehér bor. Egy inkább barátoknak, mint szeretőknek látszó idősebb pár az első bokszban üldögélt, figyelmüket lekötötte a jól átsült báránypecsenye meg a második kosárka gyümölcskenyér. A fal mellett két pincérlány álldogált, húszas éveik elején jártak, fekete miniszoknyát és fehér blúzt viseltek. Cigiztek, és suttogva beszélgettek. Színésznők voltak és szobatársak, a borravaló épp elég volt, hogy kifizessék a chelseabeli szobát. Egyikük elvált, a másiknak viszonya volt egy iszogatós kamionsofőrrel. Rajtuk kívül csak egy vendég tartózkodott az étteremben. Egy tagbaszakadt férfi ült az utolsó bokszban, harmincas éveinek vége felé járhatott. Cigarettázott és sört kortyolgatott, várta, hogy az étele hűljön kicsit. Az aznapi specialitást rendelte: fasírtot barna szósszal, krumplipürével és spenóttal. Előételnek paradicsomkonzervvel készített tésztát kért. Két darab vajat tett a szószra, s a szétfőzött tésztát kevergette, várta, hogy elolvadjon a vaj. Hosszú, sűrű, szőke haja eltakarta a fülét, s kopottas kék ingének a nyakát verdeste. Erős vonású és ránctalan arcában kék szeme a távolba meredt. Az egyeninget részben elfedte egy cipzáras kék kabát, amelynek mindkét ujján a Randall Security biztonsági cég emblémája díszlett. Egy 357-es Magnum volt az övében. Jobb kezét apró, rózsaszínes gyűrű díszítette. Elnyomta a cigarettáját a hamutálban, amely a sótartó és a fém cukrostálka közt hevert, felkapta a villáját, nekilátott a fasírtnak, s közben nézte a pult fölé helyezett tévét. A New York Knicks és az Atlanta Hawks játszották a második unalmas negyedet, ráadásul a hangot is levették. Odakint metsző őszi szél rázta meg az ablakokat. Az ég beborult, eső közeledett. Este negyed kilenc volt. Nyolc huszonötkor két fiatalember lépett be az ajtón. Mindketten fekete bőrdzsekit, fekete inget s fekete farmernadrágot viseltek. Egyikük nagyon vékony volt, széles, jó-
képű arcát göndör, fekete haj keretezte. Fekete kesztyű volt a kezén, az ujjak levágva egész a bütykökig, fekete kalapjának a karimáját felhajtotta. Nadrágjának egyik hátsó zsebében kétdecis whiskysüveg, a másikban, egy cigarettatartóban három gramm kokain. Vantage márkájú cigarettát szívott, s ő lépett be elsőként az ajtón. A második fiatalember nagyobb darab volt, fekete nadrágja feszült a derekán, nyitott bőrdzsekije szabadon hagyta vastag nyakát, erős vállait. Dohányt rágott. Világosbarna haját dokkmunkássapka takarta. Vádliig érő, fekete csizmája ragyogott. Jobb lábbal lépett az ivóba, azzal a lábával, amely még gyerekkorában sérült meg valahol. A csapos feléjük biccentett. Jól ismerte őket látásból, a környéken csaknem mindenki a nevüket is tudta. Ők voltak a West Side-i Fiúk két alapító tagja: a legveszélyesebbek a bandából. A vékonyabbik kölyökkora óta többet volt börtönben, mint odakint. Rabolt és gyilkolt, önkényesen vagy parancsra, jelenleg épp négy felderítetlen gyilkossággal vádolták. Alkoholista volt és kokainfüggő, gyorsan dühbe gurult, s még gyorsabban tüzelt. Egyszer lelőtt egy szerelőt, mert nem látott tőle a moziban. A másik ugyanolyan veszélyes volt, első gyilkosságát tizenhét évesen követte el. Ötven dollárt kapott érte. Ivott, drogozott, s volt egy félesége valahol Queensben, akit sosem látogatott. Elsétáltak az öreg, meg az első bokszban ülő pár mellett, odabólintottak a pincérlányoknak, akik buzgón visszamosolyogtak. A két üzletembertől három székre leültek, s kopogni kezdtek a fapulton. Jerry, a csapos előzékeny, középkorú ember volt, feleséggel és két gyerekkel, s hat éve volt először állandó munkahelye. Mindkettőjüknek kiöntött egy dupla adag Wild Turkeyt, mellé sört kísérőnek, s otthagyta az üveget a pulton. A vékonyabbik felhajtotta az italt, s újabb cigire gyújtott. Egy mozdulattal odaintette a csapost, s megkérdezte, miről beszélget a két öltönyös. Arcizma sem rezdült, amikor megtudta, hogy Carterről folyik a szó. Közelebb hajolt a pulthoz, a hátsó traktátusban üldögélő párt figyelte, s öntött magának meg a barátjának még egy
duplát. Odaszólt a csaposnak, hogy vigyen a két öltönyösnek egy italt, s írja a számlájához, hozzátéve, hogy szóljon nekik, a Pokol Konyhájában nem szívelik a republikánusokat, úgyhogy sürgősen változtassanak politikai meggyőződésükön, vagy a beszélgetés témáján. A pufókabb most az órájára pillantott, s meglökdöste a társát. Késésben voltak egy találkozóról. Egy Raoul Reynoso nevű díler rejtőzött a három saroknyira levő Holiday Innben, drogbizniszt akart bonyolítani velük, még este kilenc előtt. Reynoso két kilogrammnyi kokaint akart tőlük venni, s huszonötezer dollárt fizetett volna érte készpénzben. A két férfinak azonban más tervei voltak. Ők el akarták vinni a pénzt, cserébe négy golyót hagytak volna Reynoso szívében. Úgy beszélték meg, hogy levágják a fejét, s egy jegesvödörben otthagyják a szobában, a tévé előtt. A vékonyabbik átnyúlt a pulton, elvett egy étlapot, a barátjára nézett és vállat vont. Utált éhgyomorra gyilkolni. Odaadta az étlapot a barátjának, s kérte, rendeljen valamit mindkettőjüknek, neki ki kell mennie a mosdóba. A dagi elvette a menüt, s mosolygott. Egész életében ismerte a másikat, együtt nőttek fel, ugyanabba az iskolába jártak, ugyanazokban a börtönökben ültek, ugyanazokkal a nőkkel háltak, ugyanazokba a testekbe röpítettek már számtalan golyót. Az évek során a soványabbiknak kivétel nélkül minden étkezés előtt ki kellett mennie. Az most felállt a bárszékről, s kiitta a sörét. Aztán megfordult, s a székek meg a bokszok közti keskeny helyen elindult hátrafelé. Keze az oldala mellett, kifelé nézett, az utcára. A bárpult végénél, a leghátsó boksz mellé érve levette tekintetét a kinti forgalomról, s összenézett a férfival, aki a fasírtos specialitást fogyasztotta. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, az egyik szempárban felismerés csillant, a másik megtelt ingerültséggel. – Tudok segíteni, főnök? – kérdezte a bokszban ülő férfi. A szája tele volt krumplipürével.
– Most nem – mondta a vékony, majd továbbment. Lemosolygott a másikra, s további jó étvágyat kívánt neki. Bebotorkált a férfivécébe, megnyitotta a hideg vizes csapot, s nézni kezdte az arcát a tükörben. Huszonhét éves volt, de jóval idősebbnek látszott. Az alkohol és a drog súlyos vámot szedett ezen az arcon, amely még mindig elég jóképű volt, hogy mosolyt csaljon a vonakodó nők ajkára. Nyugodt mozdulatokkal levette a kesztyűjét, s megnézte a kezeit, a durva bőrt, a fehéren és tisztán kirajzolódó hegeket az ujjpercek fölött. Visszavette a kesztyűt, s a piszoárhoz lépett. – Szerencsés egy fasz vagy te, Reynoso – gondolta magában. – Ez a pisálás mentette meg az életedet. Kijött a mosdóból, újra elsétált a hátsó bokszban ülő férfi mellett. Visszaült a barátja mellé, egy cigit vett a szájába, s töltött magának. – Csirkemelles szendvicset rendeltem – mondta a barátja – Sült krumplival. Meg két kosár gyümölcskenyeret. Tudom, hogy szereted azt a szart. Jó lesz? A vékony a pult felett függő tükörbe nézett, szemét az egyenruhásra szegezte, aki lassan befejezte vacsoráját. – Na gyerünk – mondta a barátja, s vállon veregette –, üljünk be az egyik bokszba. Ki tudunk nyújtózni, meg minden. A vékony feléje fordult, s arra kérte, vessen egy pillantást az utolsó bokszra, s nézze meg jól az ott ülő férfi arcát. Cimborája megfordult a széken, s megbámulta a cipzáras dzsekit viselő idegent. Arca pár pillanatig kifejezéstelen maradt, látszott, az emlékezetében kutat. Aztán szemeiben örvényleni kezdett valami. – Biztosan ő az? – kérdezte, rekedt volt a hangja, felső ajka remegett. – Biztos, hogy tényleg ő az? – Hiszen ismersz – mondta a vékony. – Én sosem felejtek el egy jó havert. Addig maradtak a bárpultnál, míg kikattintották fegyvertáskájuk
biztonsági csatját a dzsekijük alatt. Aztán egyszerre felálltak, s elindultak hátrafelé. A vékony ment elöl. – Hello – mondta a vékony, s az asztal mellé húzott egy széket –, rég találkoztunk. – Ki a faszom vagytok, fiúk? – kérdezte a bokszban ülő. Nem látszott ijedtnek, inkább csak feldühítette a tolakodás. – És ki a faszom mondta, hogy leülhettek? – Azt hittem, örülsz majd nekünk – mondta a dagi. – Hát istenem, tévedtem. – Mindig azt hittem, vitted valamire – mondta a vékony, s a kabát ujjaira varrt emblémákat nézegette. – Mennyi időt öltél az edzésbe, aztán most más pénzét őrződ. Tiszta időpocsékolás. – Utoljára kérdezem – mondta a férfi egyre dühösebben –, mi a cirádás lófaszt akartok? A vékony levette a kesztyűit, s bőrkabátja felső zsebébe tette. Két kezét az asztalra fektette, ujjai éppen érintették a férfi kiürült sörösüvegét. – Látod a sebhelyeket? – kérdezte. – Nézd csak meg őket. Nem kell sietni, van időnk. Eszedbe fog jutni. A biztonsági őr a kezekre meredt, felső ajka felett verítékezni kezdett a bőr, teste megfeszült, veszélyt érzett, tudta, sarokba szorították. És akkor eszébe jutott. A felismerés úgy vágta arcon, mint egy hideg, nedves rongycsomó. Hátradőlt, fejét a boksz tetejének támasztotta. Próbált megszólalni, de nem tudott. Szája kiszáradt, két keze az asztal szélét markolászta. – Értem már, hogyan tudtál elfelejteni – mondta a vékony halkan, szinte kedvesen. – Mi csak játékszerek voltunk neked meg a haverjaidnak. – Nekünk kicsit nehezebb ám felejteni – mondta a testes –, hiszen olyan sok emlék összefűz bennünket. – Régen történt – nyögte ki végre a biztonsági őr. – Gyerekek voltunk még.
– De most már nem vagyunk azok – mondta a vékony. – Mit akartok, mit mondjak? – a férfi hangjába visszatért a düh. – Hogy sajnálom? Ezt akarjátok? Kérjek bocsánatot? – Ne kérj – mondta a vékony, s az asztalról lassan az ölébe csúsztatta a kezét. – Tudom, hogy igazából nem sajnálsz semmit, s ha ki is mondod, az már kurvára nem változtat semmin. – Akkor mi van? – kérdezte a biztonsági őr, az üres tányér fölé hajolva. – Mit akartok? – Amit mindig is akartam, Nokes – mondta a vékony. – Végignézni a halálodat. A vékony férfi, John Reilly és kövér barátja, Tommy „Vajas” Marcano talpra ugrott. Mindkét kezükben egy-egy pisztoly csillant. Az étteremben minden mozgás megszűnt. A fiatal lány a hátsó asztalnál levette kezét a fiúéról, s a szájára tapasztotta. A csapos kikapcsolta a tévét. A két pincérlány besurrant a konyhába. Sean Nokes harminchét éves volt, biztonsági őrként dolgozott, s nem tudott szabadulni a szerencsejátéktól. Kéthavi lakbérrel tartozott, a felesége azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja, a kislányukat pedig hazaviszi az anyjához. Wilkinson óta nem kapott rendes fizetést, városról városra vándorolt, egyik munkahelyről a másikra. Úgy érezte, végre egyenesbe jött, Manhattanben talált munkát, amellyel egész rendesen keresett. Azért érkezett a Pokol Konyhájába, hogy kifizessen egy régi tartozást. Reménykedve ment haza a feleségéhez, érezte, talán van még esély a kibékülésre. Csak előtte még beült egy étterembe vacsorázni. Nem tervezte, hogy összefut régi, wilkinsoni ismerősökkel. – Nagy kár, hogy fasírtot rendeltél – mondta Tommy. – A csirkemell itt fantasztikus. De ezt már sosem tudod meg. – Beszari kis faszok voltatok! – kiabált Nokes. – Mind a ketten! Mindannyian! Be voltatok szarva! Próbáltam kemény embert faragni belőletek! Hát csak az időmet vesztegettem!
– Akkor tejesen félreértettem az egészet – mondta Tommy. – Én idáig azt hittem, hogy csak élvezted, hogy kisfiúkat versz meg kefélsz. – A pokolban fogtok égni! – üvöltött Nokes. – Halljátok, a kurva anyátokat! A pokolban! – Csak utánad – mondta John. Az első golyó Nokes tarkóján jött ki, a második a jobb szemébe fúródott, a harmadik pedig szétrobbantotta a homlokát. Nokes feje hátracsuklott, két kezét széttárta, szája szinte komikus fintorba torzult. Tommy kilépett a bokszból, s Nokes mellé állt. Mindkét kezébe és mindkét lábába belelőtt. John a helyén maradt, s három golyót eresztett Nokes mellkasába. Mielőtt meghúzta a ravaszt, minden alkalommal megvárta, hogy a test ne rángatózzon. A csapos a lövések alatt végig csukva tartotta a szemét. A fiatal pár a földre bukott, az asztal alatt keresett fedezéket. Az első bokszban ülő pár jéggé dermedt a rémülettől, csak nézett egymásra, a kést és a villát még mindig a kezében tartotta. A két üzletember egy pillanatra sem fordult hátra Egyikük bevizelt, s remegő kezében szétmorzsolódott a perec. A pincérlány a konyhában reszketett a grillsütőnél, mellettük állt a szakács. A pult végén az öregember pultra hajtott fejjel ült. Átaludta az egész lövöldözést. John és Tommy visszatették a fegyvereket a pisztolytáskába, még egy pillantást vetettek Nokesra, aztán elindultak kifelé. – Hé, Jerry – szólt oda Tommy a csaposnak –, megtennél nekem valamit? – Parancsoljon! – mondta a csapos. Most már nyitva volt a szeme, s próbált nem nézni az utolsó bokszban heverő testre. – Csináld elvitelre azt a két szendvicset!
2 Tizenegy év telt el azóta, hogy a barátaimat és engem kiengedtek a Wilkinsoni Javító– és Nevelőintézetből. Ez alatt az idő alatt soha nem beszéltünk az ott eltöltött időről. Továbbra is barátok maradtunk, törődtünk egymással, de ahogy útjaink szétváltak, a barátság is megváltozott. Mégis igazi barátok maradtunk. Nokes meggyilkolása idején kevésbé közeli, de intenzív kapcsolat volt közöttünk. Michael Sullivan huszonnyolc éves volt, nem sokkal szabadulása után elköltözött a Pokol Konyhájából. Utána soha többé nem került összeütközésbe a törvénnyel. Bobby atya felhívta néhány barátját, s Michaelt felvették egy queensi kemény, katolikus középiskolába. Michael odaköltözött az anyja nővéréhez és a könyvelő férjéhez. Még másodéves korában is járt Carol Martinezzel, aki akkor huszonhét éves volt, aztán a távolság és különböző személyiségük miatt lassan kihűlt a kapcsolat. De Michael ezután is, amikor csak tehette, meglátogatta a régi bajtársakat a Pokol Konyhájában. Nem tudta feladni ezt a barátságot, amelyre neki éppúgy szüksége volt, mint nekünk. Michael dicsérettel fejezte be a középiskolát, s a helyi egyetemen folytatta tanulmányait. Egy forró és eredménytelen nyár után,
amikor egy üdülőhelyen pincérkedett a Catskills-hegységben, elhatározta, hogy beiratkozik a jogra Manhattanben. Amikor Nokest lelőtték, Michael már hat hónapja dolgozott: New York egyik kerületi ügyészének volt a helyettese. Megbonthatatlan lévén köztünk a kötődés, arra törekedtünk, hogy hetente legalább egyszer együtt ebédeljünk. Ha együtt voltunk, gyakran Carol is velünk tartott, s ilyenkor még mindig érződött Michael befolyása. Ő volt a vezetőnk, ő volt közülünk a legkeményebb. Csak most másképp volt erős: nem fizikailag, nem erőszakosan, mint John és Tommy, hanem belül. A Wilkinsonban töltött hónapok sokat változtattak rajta, de nem térítették le az útról. Az átélt rémségek hatására mintha kitisztult volna számára a kép, s célokat tűzött maga elé. Reggelente egy konditeremben két órát tornázott és súlyzózott. Nem dohányzott, s csak vacsoránál ivott alkoholt. A diák- és munkatársak éles humorú, de kifogástalan modorú magányos farkast, tartózkodó embert láttak benne. Magas és jóképű férfivá érett, ifjúkori szeplői eltűntek, egy magabiztos ember tiszta arcát mutatta. Lélekkel teli, mély hangja volt, s húszcentis forradás húzódott a két vállán. Michael magányosan élte az életét. Queensben volt lakása, amelyet csak kevesen láthattak. Rendszeresen randizott, de sosem komolyan. Kevés szerelme volt: a Yankees, külföldi filmek, Louis L'Amour-westernek, múzeumok néma termei. Michael Sullivan csendes idegen volt egy lármás városban, titkai voltak, amelyeket nem óhajtott megosztani senkivel. Ritkán rótta a Pokol Konyhájának utcáit, akkor is csak Bobby atyát látogatta meg, akit addigra régi iskolánk elöljárójává választottak. Michael szerette a munkáját, s egészen eltemette magát a törvény csavaros útjainak tanulmányozásában. – Millió bűntényt követhet el az ember – mondta egyszer nekem, kevéssel a lövöldözés előtt –, és mindegyiket több mint ezer módon meg is úszhatja. John és Tommy a Pokol Konyhájában maradtak, befejezték az
iskolát, majd egy műszaki középiskolában tanultak, de nem töltötték le a szükséges két évet. Továbbra is végeztek kisebb munkákat King Bennynek, lebonyolítottak néhány üzletet egy inwoodi bukival, s alkalmanként elszegődtek pénzbehajtónak is. Fegyvert is akkoriban kezdtek magukkal hordani. Sosem jöttek teljesen rendbe Wilkinson után. Amikor ott voltunk, Michael és én rájöttünk, hogy közelről sem vagyunk olyan kemények, mint amilyennek hittük magunkat. John és Tommy azonban egészen más gondolkodásmóddal jött ki onnan. Senkinek nem hagyták, hogy hozzájuk érjen, senkit nem engedtek olyan közel magukhoz, hogy fájdalmat okozzon. Céljaikat az általuk ismert leghatékonyabb módon érték el: a félelmen keresztül. Ezt a leckét alaposan megtanulták a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben. A hetvenes évek közepén a West Side-i Fiúk alapító tagjai voltak. A kezdetben öttagú bandát bárki felbérelhette, akinek pénzbehajtóra volt szüksége. Ahogy a banda nőtt, egyre gyilkosabb és jövedelmezőbb tevékenységek felé fordult, pénzt hamisított, nagy mennyiségben adta és vette a kokaint. Egy idő után bérgyilkosságokat is vállalt. Különös módszere – áldozatait megcsonkította, a testrészeket pedig szétszórta a környéken – még legközelebbi ismerőseiben is rettegést keltett. Amikor a banda gyilkolt, mindent eltüntetett – a kezeket kivéve. Azokat ugyanis hűtőládákban tartotta a Pokol Konyhájában, ujjlenyomatokként a banda által használt fegyverekre. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a rendőrség bármelyik gyilkossággal kapcsolatba hozza, hiszen az ujjlenyomatok már régóta halott embereké voltak. Időközben John és Tommy is rákapott a kokainra, s keményen inni kezdett. Továbbra is a legjobb barátok maradtak, s ugyanabban a Nyugati Negyvenhetedik utcai házban laktak, két emeletre egymástól. Tisztelték King Bennyt, aki felismerte, hogy változnak az idők, ezért teret adott nekik, hogy a vállalkozás gyarapodjon, s túlélje a nehéz időket. Még mindig bohóckodtak Kövér Manchóval, a boltja előtt játszottak, s kicsit felfuttatták illegális fogadóirodáját: Mancho több
ezer dollárt kaszált egy héten, hiszen Tommy és John támogatását élvezte, ezért egy fogadó sem mert meghátrálni egy telefonon bemondott téttől. Amilyen gyakran csak tudtam, találkoztam velük, s ha együtt voltunk, könnyen elfelejtettem, mivé lettek, csak arra emlékeztem, kik voltak egykor. Meccsekre jártunk, hosszú sétákat tettünk vasárnaponként a mólóknál, segítettünk Bobby atyának a misén. Ritkán kérdeztem őket a munkájukról, ők viszont állandóan szívattak az enyémmel. Michaelhez hasonlóan én is elköltöztem a Pokol Konyhájából, nem sokkal szabadulásom után. Bobby atya értem is futott egy-két kört, felvettek egy bronxi elsőrangú, katolikus fiúiskolába. Tinédzserkorom végén a queensi St. John egyetemen esti kurzusokra jártam, volt egy kis állásom egy Wall Street-i bankban, s egy csomó új démonnal küzdöttem, például kiderült apámról, hogy gyilkosságért ítélték el, s majdnem hét évet ült, mert megölte az első feleségét. Volt egy ágyam a szüleim bronxi lakásában meg egy kétszobás alagsori albérletem Long Islanden. 1973 egy nyári délutánján éppen a New York Post korai kiadását olvastam az ebédidőm alatt. Egy szökőkút mellett ültem, mellettem egy fél sonkás szendvics, körülöttem zaj és rengeteg ember. A New York-i nap tüzében Pete Hamuinak az előző elnökhelyettesről, Spiro T. Agnew-ról írt cikkét olvastam. Mire az utolsó bekezdéshez értem, már tudtam, hogy újságnál szeretnék dolgozni. Három évbe telt, míg küldönc lettem a New York Daily Newsnál, éjféltől reggel nyolcig tartott a műszakom, ceruzát hegyeztem, kávéért rohangáltam, s részeg szerkesztőket fuvaroztam haza éjszakai portyázásaik végén. Nokes halálakor már az irodában dolgoztam, én gépeltem a moziműsort a másnapi kiadáshoz. A munka könnyű volt, szabadidőm rengeteg, amelyet csaknem mindig a Pokol Konyhájában töltöttem. Szerettem a környék hangulatát, bármennyit változott is. Ott biztonságban éreztem magam. Hetente kétszer King Bennyvel kávéztam, újra oltalmat találtam a
csöndes klubban, amelyet legalább annyira otthonomnak éreztem, mint bármi mást. Benny kávéja még mindig keserű volt, az ő hangulata sötét, s még mindig is csalt a kártyapartikban. Megöregedett az évek során, fekete hajába ősz tincsek vegyültek, de továbbra sem akadt senki, aki meg merte volna kérdőjelezni az erejét. Ahányszor elmentem Kövér Mancho boltja előtt, mindig vettem tőle egy üdítőt. Annyi mindent árult, hogy egy bevásárlóközpontot is meg lehetett volna tölteni vele. Őt magát könnyen kiszúrta az ember, ahogy ott állt színes madarakkal meg pálmafákkal hintett hawaii ingeiben. Az ingeket a nővére küldte neki Puerto Ricóból. Valahányszor meglátott, káromkodni kezdett. Több mint húsz éve ismertük már egymást, s azon kevés emberek egyike voltam, akikben teljesen megbízott. Hétvégenként kétórás, egy az egy ellen kosármeccseket vívtam Bobby atyával, aki húsz évvel volt idősebb nálam, de még mindig megelőzött két lépéssel. Mindannyiunk felett telt az idő, de Bobby atya még fiatalnak látszott, jó kondiban volt, arcáról nyugalom sugárzott. Ha volt is valami problémája, azt az imádság csendjében oldotta meg. Alkalmanként Carollal vacsoráztam, aki még mindig a környéken lakott, és szociális munkásként dolgozott Dél-Bronxban. Kis csitriből gyönyörű, kecses, fiatal nővé érett. Sötét haja hosszú volt, ránctalan arcát alig sminkelte. Hosszú lábai voltak, csábító szeme szinte szikrázott, ha nevetett. Az évek teltek, de Carol továbbra is törődött velünk. Szenvedélyesen szerette a munkáját, életéről keveset beszélt. Egy harmadik emeleti lakásban élt, nem messze az iskolától, ahova járt. Ritkán randizott, és soha olyannal, aki nem a környéken élt. Nem kérdeztem tőle, de tudtam, hogy még mindig erős érzelmeket táplál Michael iránt. Azt is tudtam, hogy miután szakított vele, Johnnal volt együtt, legalábbis John józanabb periódusaiban. Valahogy mindig is ragaszkodott Johnhoz, a valaha volt kisfiút látta benne. Amikor együtt mentünk el valahová, Carol Michael és John között sétált, beléjük karolt, egyik oldalán az ügyvéd, másikon a gyilkos.
Ők voltak a barátaim. Olyannak fogadtuk el egymást, amilyenek voltunk, keveset kérdeztünk, és semmit nem követeltünk egymástól. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a másikat. A tapasztalat megtanította, hogy az általunk járt út sokszor nem az, amelyen járni szeretnénk. Csak a döntés pillanatában éppen az látszott helyesnek. Wilkinson mindannyiunkat megérintett. Kemény bűnözőkké változtatta Johnt és Tommyt, többé senki sem gyakorolhatott hatalmat felettük. Michael és én rájöttünk, hogy a becsületes élet ugyan nem sok izgalommal kecsegtet, de szabadságban fizeti az osztalékot. Bobby atyának számtalan imádsággal eltöltött órájába került, válaszokat keresett azokra a kérdésekre, amelyeket nem mert feltenni. Kövér Manchót keményebb emberré tette a tapasztalat, hogy fiatal fiúk szívtelen gyilkosokként tértek vissza onnan, ahol elrabolták az érzelmeiket, mindent, ami egykor kedves volt bennük. Wilkinson még King Bennyre és hatással volt, úgy érezte, nem tudta megvédeni azt a négy viháncoló kölyköt, akik szinte beköltöztek privát klubjába. Felébresztette saját szörnyű gyerekkorának démonait, amelyek Wilkinsonnál sokkal borzalmasabb helyeken születtek, olyan emberek között, akik félelmetesebbek voltak a mi kínzóinknál. Súlyosabb lett tőle szívében a gyűlölet. Nem tudtuk elengedni egymást. Együtt sodródtunk, vártuk, hogy elérkezzen a pillanat, amikor szembe kell néznünk a múlttal. Tudtuk, talán sosem jön el. Talán örökre el kell temetnünk mindazt, ami történt. Aztán John, Tommy és a jó szerencse rábukkant a fasírtja felénél tartó Sean Nokesra. Évek óta akkor éreztük először, hogy élünk. Ott volt a pillanat, csak meg kellett ragadnunk. Michael jött rá legelőször. Ő találta ki. De gyorsan kapcsoltunk mi is. Elérkezett, amiért éltünk, amire évek óta vártunk. A bosszú, az édes bosszú. Eljött az idő, hogy belekóstoljunk.
Michael velem szemben ült, tejfölt öntött a sült krumplijára. Az Old Homesteadben ültünk egy sarokasztalnál, Manhattan belvárosában, a húspiaccal szemközt. Késő szerdai este volt, két héttel azután, hogy Nokest megölték a Shamrock Pubban. Abban a pillanatban, hogy olvastam a lövöldözésről, tudtam, ki húzta meg a ravaszt. Féltettem Tommyt és Johnt, ugyanakkor büszke is voltam rájuk. Megtették, amihez nekem soha nem lett volna bátorságom. A múltbeli gonosz szemébe néztek, s eltüntették. Bár Nokes halála nem könnyített a gyötrelmeken, mégis örültem, hogy halott volt. Annak pedig még jobban, hogy Nokes nemcsak azt tudta, miért kell meghalnia, hanem azt is, hogy kiknek a kezéből éri a halál. John és Tommy nem bujkálhatott sokáig. Hetvenkét órán belül letartóztatták őket, ujjlenyomatot vettek tőlük, s másodfokú emberöléssel vádolták őket. A rendőrségnek négy szemtanúja is volt, akik hajlandók voltak tanúskodni: az idősebb pár az első bokszban és a két üzletember. Mind a négy kívülálló volt, idegen a Pokol Konyhájában. A többi kuncsaft, valamint a személyzet tartotta magát az íratlan szabályhoz: nem láttak semmit, nem mondtak semmit.
Johnért és Tommyért óvadékot sem lehetett letenni, benntartották őket. Ketten felbéreltek egy West Side-i ügyvédet, Danny O'Connort, aki inkább hevességéről volt híres, megnyert pereiről már kevésbé. Ártatlannak vallották magukat, s nem ismertek be semmit, még az ügyvédjüknek sem. Úgy tűnt, nincs semmi kapcsolat az áldozat és a vádlottak között, ezért a sajtó és a rendőrség vállat vont, s egyszerű droggyilkosságként kezelte az ügyet. – Meglátogattad már őket? – kérdezte Michael, s belevágott a sültbe. A vacsora kezdete óta most került először szóba a lövöldözés. – A letartóztatásuk másnapján benéztem pár percre – mondtam, s villámat egy darab grillezett lazacba döftem. – Mit mondtak? – Csak a szokásos dumálás volt. Semmi komoly. Jól tudják, beszélőn semmit nem szabad mondani senkinek. – Nokesról mondtak valamit? – kérdezte Michael. – John igen. De nem nevezte néven. – Mit mondott? – Csak annyit, hogy „Eggyel kevesebb, Shakes”, aztán megkocogtatta az üveget, és bevágta azt a szarevő grimaszát. – Milyennek látszottak? – Elég nyugodtnak, főleg ahhoz képest, hogy huszonöt évre, vagy akár életfogytiglanra is lecsukhatják őket. – Úgy hallottam, Danny O'Connor fogja védeni őket. Ez igaz? – Ez csak ideiglenes megoldás – feleltem. – Ha a tárgyalás elkezdődik, King Benny bedobja majd az egyik saját ügyvédjét. – Nem – mondta Michael. – Nekünk O'Connorra van szükségünk. Ő tökéletes lesz. – Tökéletes? – kérdeztem. – Az a figura egy bukott alkesz. Egy ügyét nem nyerte meg azóta, hogy La Guardia volt a polgármester. Lehet, hogy még akkor sem. – Tudom. Ezért lesz tökéletes. – Mi van veled, ember?
– Le tudod hozni ezt a sztorit a lapban? – kérdezte. Felemelte a söröskorsót, ügyet sem vetett a kérdésemre. – Mikey, a moziműsor-táblázatot szerkesztem. Már annak örülhetek, hogy beengednek az épületbe. – Tudja valaki a munkahelyeden, hogy John és Vajas barátja vagy? – Nem. Miért tudnák? – Még nem etted meg a halat – mondta Michael. – Pedig a tányéron kívül mindent meg szoktál enni. – Még mindig úgy kajálok, mint régen. Reggel ötkor vacsora, este tizenegykor reggeli. – Tojást kellett volna kérned. – Egy csésze kávét fogok kérni. – Kérd elvitelre – mondta Michael, s egy intéssel kérte a számlát. – Sétáljunk egyet. – Szakad az eső – mondtam. – Majd keresünk egy helyet, ahol nem esik. A mólóknál. – A mólóknál patkányok vannak – vitatkoztam. – Patkányok mindenütt vannak. *** Nagy cseppekben zuhogott az eső, a távolban dörgött az ég. Egy üres, fedett parkolóban álltunk a 62-es móló kapujánál, mellettünk a West Side-i autópálya. Michael felvette az esőkabátját az öltönyére. A kezét a zsebébe süllyesztette, aktatáskáját a bokái közt tartotta. – Reggel beszélek a főnökömmel – mondta Michael gyorsan, szinte hadarva. – Azt fogom kérni tőle, hadd képviseljem a vádat John és Tommy ellen a bíróságon. – Micsoda? – ránéztem, s tekintetéből reméltem kitalálni, hogy ez csak valami hülye vicc. – Mit fogsz csinálni? – Nyílt tárgyaláson fogom vádolni Johnt és Tommyt – hangja magabiztosan csengett, s egyenesen rám nézett.
– Te megőrültél, bazmeg! – kiáltottam, s megragadtam a karját. – Ők a barátaid! A barátaid, te szívtelen fasz! Michael elmosolyodott: – Shakes, mielőtt leütnél, kérlek, hallgass végig. – Már azért le kéne lőjelek, amiért egyáltalán szóba hoztad ezt – elengedtem a kezét, nagy kortyokban ittam a levegőt. – És ha még valaki meghallja, egy hűtőajtót kell kinyitnom, hogy kezet tudjak rázni veled. – Rajtad múlik, ki hallja meg – mondta Michael. – Csak rajtad. Te tudni fogod, kinek mondhatod el. – Ha elvállalod az ügyet, azt mindenki tudni fogja! – mondtam, megint felemelve a hangom. – És mindenki kurvára dühös lesz. – Azt majd te elintézed – mondta Michael. – Az lesz az egyik dolgod. – Csinálj valami okosat. Telefonálj be reggel, hogy megbetegedtél, és nem tudsz munkába menni. Akkor talán nem halsz meg. – Nem azért vállalom el az ügyet, hogy megnyerjem a pert – mondta Michael –, hanem azért, hogy elveszítsem. Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani. – Van egy tervem – mondta Michael –, de nem tudom megcsinálni nélküled. Én csak a törvényes részét végezhetem el. A többit neked kell. Előreléptem, s két kezem közé szorítottam a barátom arcát. – Komolyan beszélsz? – kérdeztem. – Komolyan beszélsz, te őrült? – Most megfizetünk, Shakes – mondta Michael. Folyt a víz az arcán, összekeveredett a könnyekkel. – Most elkaphatjuk őket. John és Tommy elkezdték. Te meg én befejezhetjük. Elengedtem Michaelt, és zsebre dugtam a kezem. – Sétáljunk egy kicsit – mondtam. – Ha még sokáig itt állunk, letartóztatnak strichelésért. – Merre? – Hát a régi környékre. Ott biztonságos.
* * *
A háznál, ahol régen laktam, behúzódtunk a kapualjba, miközben az eső végigvágott a Tizedik sugárúton. Az utcán két hajléktalan veszekedett egy üveg málnapálinka fölött. Michael terve egyszerű volt és ügyes. Holnap reggel kilenckor besétál a manhattani kerületi főügyész irodájába, s kéri, hadd képviselhesse a vádat John Reilly és Thomas Marcano gyilkossági ügyében. Elmagyarázza majd, hogy ő is onnan származik, ahonnan a két vádlott, s jobban érti annak a környéknek a mentalitását, mint a többi munkatársa. Azt fogja mondani, tudja, mit kell tennie a tanúkkal, hogy azoknak ne szálljon inukba a bátorságuk, átlátja az ügyet, s meg is fogja nyerni a pert. Ezenkívül kijelenti, hogy semmilyen kapcsolatban nem áll a vádlottakkal. Az én dolgom pedig az volt, hogy elfojtsak minden szóbeszédet a barátságukról. A wilkinsoni dokumentumok miatt nem kellett aggódnunk: hét év elteltével az államban az összes fiatalkorú aktájához hasonlóan a mieinket is megsemmisítették. Sőt, Michael ismert valakit, aki meghamisította a Szent Szív iskola feljegyzéseit is, s eltüntetett minden bizonyítékot, amely egyéves távollétünkről tanúskodott. Mindemellett a kerületi ügyész tudta, hogy semmit sem kockáztat. Adott volt négy szemtanú és két tettes, akikről mindenki tudta, hogy gyilkosok. Tökéletes ügy egy olyan ambiciózus, fiatal ügyész számára, mint Michael Sullivan. Michael mélyet lélegzett, s letörölte arcáról a vizet. Volt még itt Valami, nem is kevés. Elég jól ismertem Michaelt ahhoz, hogy tudjam, Nokes nem az igazi fogás számára, s az sem lenne elég, ha Johnt és Tommyt szabadlábra helyeznék. A többi őrt is el akarta kapni. Egész Wilkinsont. Ideges lettem, ahogy néztem őt, s vártam, hogy folytassa, rettegtem, hogy elkapnak, s megint egy olyan helyre zárnak. Leguggolt, táskáját a térdére fektette, s kinyitotta. Négy vastag, sárga mappa volt benne, mindegyiket többszörös gumipánt fogta össze. Mind a négyet átnyújtotta nekem. Rájuk pillantottam, s lát-
tam, hogy a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben töltött hónapok alatt kegyetlenkedő őreik nevei sorakoznak rajta. Az első Tommy fő kínzójáé, Adam Styleré volt. Nemrég múlt harmincnégy éves, ügyvédálmai whiskybe fulladtak, s rendőrnyomozó lett belőle. A kábítószerosztályon dolgozott egy queensi körzetben. Nem lepett meg, amikor láttam, hogy korrupt, a dílerektől rendszeresen elkobozza a kábítószert és a pénzt. Kokainfüggő volt, szenvedélyét a havi háromezer dollár kenőpénzből fedezte. A mappában levő többi papír személyes információkkal volt teli: ott volt a napirendje, a nők, akikkel találkozott, kedvenc ételei, kocsmái. Volt egy lista a legjobb barátairól és a halálos ellenségeiről. Egy ember egész élete lapult abban a mappában. A második az én kínzómesteremé, Henry Addisoné volt. Hányinger tört rám, amikor láttam, hogy most a New York-i polgármesternek dolgozik közösségi kommunikációs igazgatói beosztásban Brooklynban. Munkáját jól, becsületesen és szorgalmasan végezte. Szexuális szokásai viszont nem sokat változtak Wilkinson óta. Addison még mindig a kisfiúkat szerette. Minél fiatalabbak voltak, annál többet fizetett értük. Tagja volt egy jómódú pedofilokból álló csoportnak, akik havonta háromszor tartottak bulit, s nagy pénzeket fizettek egy-egy éjszakáért. Ezeket a bulikat rendszerint fel is vették, a gyerekeket és a felszerelést egy East Side-i strici szállította, akit Rádió néven ismertek az utcán. A harmadik mappa a harminchárom éves Ralph Fergusoné volt, azé az emberé, aki oly buzgón segítette John Reillyt a gyilkossá válás rögös útján. Nem rendőr volt, pedig azt vártam. Tisztviselő volt egy szociális szervezetnél Long Islanden. Megnősült, egy gyereke volt. A felesége óvodában dolgozott hétköznap, s mindketten a katolikusok vasárnapi iskolájában tanítottak. Élete legalább annyira tiszta volt, mint amennyire unalmas. Michael pontosan így akarta. Ralph Fergusont tanúként fogják beidézni, hogy legjobb barátjáról, Sean Nokesról beszéljen. Ha megjelenik a tanúk padján, Michael végre kinyithatja a Wilkinsoni Javító- és Nevelőotthonba vezető kaput.
Beljebb nyomultam a kapualjba, próbáltam szárazon tartani a mappákat, s Michael minden szavát magamba szívni. Majdnem tizenkét éve várt erre a pillanatra, mindent eltervezett, valahogy tudta, hogy így alakul, s most, hogy eljött az idő, készen állt. Ragaszkodott hozzá, hogy Johnnak és Tommynak egyetlen szót se szóljak a tervről, mondván, így hihetőbb lesz a tárgyalás. Az esküdteket nem lehetett semmilyen módon befolyásolni. Az az ártatlanságot hirdető ítéletet senki nem kérdőjelezhette meg. Danny O'Connornak kell védenie a fiúkat. El kellett érnünk, hogy józan maradjon és óvatos, s mivel ugyanúgy benne lesz, mint mi magunk, rá is kellett ijeszteni egy kicsit, nehogy eljárjon a szája. Michael küldöncök és csomagmegőrzők útján továbbítja a szükséges információt. Én hasonló módon üzenek neki. A kabátzsebéből előhúzott három kulcsot, s átadta nekem. Három megőrző kulcsa volt: az első A kikötői hatóságoknál, a második a Huszonharmadik utcában a Keresztények Ifjúsági Egyesületénél, a harmadik a Jack LaLanne edzőteremnél, a Nyugati Negyvenötödik utcában. Ha felvettem a csomagokat, továbbítom Danny O'Connornak. Senki sem láthat meg bennünket. Hogy a terv sikerüljön, tökéletes titoktartásra volt szükség, s csak azok tudhattak a dologról, akikben abszolút megbíztunk. Első utam King Bennyhez vezet. Ő lesz a súly, a vállalkozás izma. Olyan ajtókat nyit meg előttünk, amelyekről nem is tudtunk. Eléggé meg tudja rémiszteni Danny O'Connort, hogy lakatot tegyen a szájára. A West Side-i Fiúkat is le tudja állítani, akik attól a perctől kezdve keresték Michaelt, hogy megtudják: elvállalta az ügyet John és Tommy lellen. Szükségem lesz Kövér Manchóra, hogy megmozgasson egykét követ, és Carol Martinezre, hogy nyisson fel még pár aktát. Ez után az éjszaka után Michael egyikőnk számára sem lesz elérCsak a bíróságon fogunk találkozni. Bizonyos értelemben a terv bombabiztos volt. Ha működik, megbosszuljuk a múltban történteket, s közben leleplezzük a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetet. Ha pedig kudarcot vall, akkor lebu-
kunk, s az emberek tudni akarják majd, miért tettük, amit tettünk, Így is, úgy is megtudják az igazat. Michael tervének sikere esetén azonban John és Tommy is szabad lenne, s osztozhatnának a győzelemben. – Ennyi? – kérdeztem, s bámultam a kezemben levő mappákat. Nincs más? – Még egy dolog – mondta Michael. – Micsoda? Sóhajtott. A legjobbat a végére tartogatta. – Van négy szemtanú, akik látták a lövöldözést, s hajlandók tanúskodni. Ezt a számot le kéne csökkenteni. – Majd dolgozom rajta – feleltem –, de ha kettőnél több lekopik, pár ember biztos ideges lesz. – Kettővel elbírok – mondta Michael –, ha mi is szerzünk egyet. – Egy micsodát? – Egy tanút. Egy tanút, aki bizonyítja, hogy John és Tommy másutt volt a gyilkosság éjszakáján. Akárhol. Olyan ember kell, akihez nem nyúlhatnak. Akinek a szava egyedül többet ér, mint a másik kettőé. – Nincs ennek valami neve nálatok? – kérdeztem. – A bíró hamis tanúzásnak nevezné. – És mi minek hívjuk? – Szívességnek – mondta Michael.
4 King Benny a klub bárpultja mögött állt. Nagy fehér bögréből itta a forró kávét, s azt a háromoldalas levelet olvasta, amelyet én írtam és hagytam a pulton egy leragasztott borítékban. Amikor befejezte, letette a levelet, s kilépett a pult mögül. Lenézett a Pokol Konyhájának utcáira, két kézre fogva a bögrét. – Tony – szólt oda egyik emberének King Benny. Négyen ültek a kártyaasztal körül, a reggeli fogadócetliket válogatták. Tony ledobta a kezében levő cetliket, hátratolta a székét, s odament a főnökéhez. – Hozd ide Danny O'Connort – mondta King Benny. A szemét nem vette le az ablakról. – Az ügyvéd Danny O'Connort? – kérdezte Tony. – Több Danny O'Connort is ismersz? – kérdezte King Benny. – Nem, King – felelte Tony. – Hát akkor hozd ide azt, amelyiket ismered – mondta King Benny. King Benny elfordult az ablaktól, s a pult mögött, a két sörcsap között elsétált a mosogatóig,. Letette a bögréjét, s levett egy levél gyufát a bárpult tetejéről. Egy utolsó pillantást vetett a levélre, azután a mosogatóba dobta. Meggyújtott egy gyufát, rátette a papírra, s némán nézte, ahogy belekap a láng. Azután, sok-sok év óta először, King Benny hangosan felnevetett.
5 – Van egy kis időd rám, dagi? – szólaltam meg, Kövér Mancho bodegája közepén állva. Éppen lehajolt, hogy kinyisson egy karton Wise chipset. – Dolgom van, bazmeg – mondta Mancho, ahogy felegyenesedett. Feljebb rángatta irdatlan nadrágját a derekán, s vigyorgott. – Ez egy üzlet itten. Nekem nincs elszarni való időm, mint nektek, firkászoknak. – Nem tart sokáig – mondtam, s levettem egy Wrigley's Juicy Fruit rágót a polcról. – Odakinn megvárlak. – Azt a rágót ugye kifizeted, kispöcsű? – Még sosem fizettem – mondtam, s kettőt a számba nyomtam, miközben kiléptem a boltból. – Miért hagynám el ezt a jó szokást? Kövér Mancho két faládát hozott, amelyre ültünk, meg egy jéghideg Yoo-Hoo üdítőt magának, azt iszogatta. Mellé ültem, a kirakatnak támaszkodtam, s kinyújtottam a lábamat. – Szórakoznak még errefelé a kölykök? – kérdeztem a tűzcsapra mutatva. – Még meleg van nyáron, nem? – felelt Mancho. – Az a csap az egyetlen tengerpart, amit ismernek. Akárcsak ti, rakom beléd. Ugyanilyenek voltatok.
– A segítségedre van szükségem, dagi – fordultam felé. – Egy nagy szívességre kérlek. Könnyebb lenne nemet mondani. Okosabb is. És ha nemet mondasz, semmi gond. Kövér Mancho két hatalmas korttyal leküldte az italát, aztán narancssárga flamingókkal díszített zöld inge ujjával megtörölte a száját. – Lefogadom, szeretnéd, hogy nemet mondjak – mondta aztán, s az üveget a lába mellé tette. Aztán elpusmoghatnád a haverjaidnak, hogy a dagi nem állt ki érted. Hogy cserbenhagyta a barátait. – A barátodnak nevezel? – mosolyogtam rá. – Egészen meghatódtam. – Szarnak se nevezlek én téged. Csak azt mondom, hogy én itt vagyok. Csiriviri hülyegyerekek vagytok, semmit nem tudtok megcsinálni egyedül. Ha pénz van, ész nincs, ha ész van, pénz nincs. Két madár már így is bent guggol. Ne csináljunk négyet belőle. – Gondolom, King Benny már járt itt, és beszélt veled. – Kibaszott egy csapat vagyunk mi – mondta Kövér Mancho. – Egyik oldalon egy alkesz ügyvéd, a másikon egy gyerekügyvéd. Egy firkász, aki Dick Tracynek hiszi magát. Két szempár, amely azt hiszi, mindent lát. Az a két gyerek meg több embert kinyiffantott, mint a rák. Annyi esélyünk van, mint zacskón a lakat. – Senki sem számít rá! Ez a legnagyobb előnyünk. – Ez nem egy kibaszott könyv, fiam. Ezt jobb, ha nem felejted el. És ha elkúrjátok, nem egy évet kaptok valami gyerekbörtönben. Ez a valóság. Ha elkapnak, nagy komolyságnak néztek a szemébe. – Nincs más választás. Számunkra nincs. – Jó fiúk voltak – mondta Mancho. – Az a kis fasz Johnny odaadta neked az ingét, mert azt hitte, kell neked. Az a másik pöcs, a Vajas, az meg mindig rágott valamit, a szája meg tiszta csoki volt állandóan. Aztán megfordult, rám nézett, s folytatta: – De most már nem jó fiúk. Hanem gyilkosok, kemények, mint a kő.
– Tudom – feleltem. – Tudom, mik voltak, s tudom, mivé lettek. De nem erről van szó. – Nem éri meg eldobni az életed, csak hogy kiegyenlítsd a számlát. Te meg az ügyvéd, ti bekaptatok egyet. Ki is tudtok jönni a szarból. Eldobnád ezt? Hogy visszafizess három kibaszott őrnek? – Mindennap eszembe jut, mit tettek velünk – mondtam, elvéve tekintetemet Manchóról, s az utcát nézve. – Olyan, mintha egy részem lenne, mintha a bőröm lenne. Ha tükörbe nézek, látom a szememben. Néha látom más emberek arcán. Nem jó érzés. Úgy érzed, mintha egy részed már halott lenne. És nem tudod feltámasztani. – Ha ezt megússzatok, akkor jobban fogod érezni magad? – kérdezte Mancho. – Akkor elfelejted azt a sok szart, ami veletek történt? – Nem. Csak egy kicsit édesebb lesz az emlék. Megszépül tőle. – Mindennap elolvasom azt a szaros lapot, ahol dolgozol – mondta Mancho, aztán felállt, s felvette a ládát, amelyen ült. – Minden kibaszott nap. Mégse látom a nevedet sehol. – Türelem – mosolyogtam –, egy nap majd ott lesz az is. Addig is vedd csak meg mindennap. – Szart én nem veszek – mondta Mancho, s visszament a bodegába. – Én nem tömöm a pénzem egy idegen zsebébe. – Még mindig két feleséged van? – kérdeztem, miközben a nadrágomat poroltam. – Két asszonykutya meg egy barátosné. Nem bírnak betelni azzal, ami nekem van. – Biztos jó lehet. – Szeretik, és ez a lényeg. – Köszönöm, dagi – mondtam az ajtónak támaszkodva. – Tartozom neked. Sokkal tartozom. – De még mennyivel, bazmeg. És addig el nem vonszolod a segged, míg azt a telibevert rágót ki nem fizeted.
6 A folyosón ültem a lépcsőn, hátam centikre volt a lakás ajtajától, mellettem egy táskában hat doboz sör lapult. Carol Martinez végre felemelte a fejét, s meglátott. – Rabolj ki vagy vegyél feleségül, Shakes – mondta, miközben a táskájában turkált a kulcsaiért. – Máshoz túl fáradt vagyok. – Azért egy pár sörre jó vagyok, nem? – veregettem meg a táskát. – Ha ez a legjobb ajánlatod... – Jó, bedobok még egy ölelést meg egy puszit – mondtam. – Meg van véve! – kiáltotta vidáman. Felálltam, átkaroltam a derekát, s magamhoz öleltem, éreztem gyönyörű alakját, még a vastag kabát meg a pulóver alatt is. Csinosabb volt, mint valaha. – Kéne valami, ugye, Shakes? – kérdezte, s kezével megsimította a tarkóm. – Egy pohár jól jönne. Utálok dobozból inni. A lakás tiszta volt és rendes, tele könyvekkel és bekeretezett régi moziplakátokkal. A konyha közepén egy kis asztal állt, a hűtőn pedig egy kép Humphrey Bogartról, felöltőben, cigarettázva. – Nyisd ki a sört – mondta Carol, s levette a kabátját –, addig beteszek valami zenét.
– Van Frankie Valli? – kérdeztem. – Annyira régimódi vagy, Shakes. Valli már azelőtt letűnt, hogy feltalálták a fogamzásgátlót. – De legalább még él, míg Bogart barátodról nem mondható el ugyanez. – Bogie mindig király lesz, a Four Seasons viszont biztosan nem. – Azért ne dobd ki még a lemezeiket – mondtam, odaadtaam neki egy pohár sört, s néztem, ahogy feltesz egy Bob Seger-lemezt. – Nincs mit kidobnom – felelte, aztán mellém ült a szoba közepén álló kinyitható kanapéra. Csendben ültünk, hallgattuk Seger Tryin’ to live my life without you című számát, kortyolgattuk a sört, a fejemet egy vastag párnának támasztottam. – Fáradtnak látszol – mondta Carol. – Az új munkahelyeden nem jut idő az alvásra? – Mit tudsz? – néztem rá. – Csak amit a környéken hallani. – És mit hallani a környéken? – Hogy Johnt és Tommyt börtönbe zárják – mondta, szemében és hangjában szomorúság bujkált. – És hogy a legjobb barátjuk küldi oda őket. – És te elhiszed ezt? – Nehéz nem elhinni, Shakes. Hacsak mindannyian félre nem értünk valamit, be kell látni, hogy mégiscsak elvállalta ezt a kurva ügyet. – Igen, tényleg elvállalta. – Akkor miről beszélünk? – kiitta a maradék sörét, s próbálta nem elsírni magát. Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a kezét. Egymásra néztünk. – Jól ismered Michaelt – mondtam neki. – Talán még nálam is jobban. – Azt hittem, ismerem. Tényleg azt hittem. De most már nem is tudom.
– Dehogynem tudod, Carol. Tudod, hogy szeret téged. Tudod, hogy sosem bántana sem téged, sem engem, sem Johnnyt, sem Tommyt. Soha. – De akkor miért vállalta el? Az isten szerelmére, hiszen ő maga ment be, és kérte el! Milyen barát az ilyen? – A legeslegjobb. Az, aki mindenét eldobja, hogy segítsen a barátain. Aki sosem felejti el, hogy ki ő és honnan jött. Aki elég őrült, hogy higgyen abban, hogy ez az egész sikerülhet. – Miről beszélsz, Shakes? – Régóta laksz ezen a környéken, Carol. Elég régóta, hogy tudd: itt minden a lenyúlásról és a csalásról szól. Arra gondolsz, ez miért lenne más, ugye? – Hozok még egy sört – Carol elindult kifelé a konyhába. Bob Seger az Against the windet énekelte. – Kérsz egy szendvicset? – Van friss mozarellád meg egy kis bazsalikom? – Mit szólnál pár szelet régi sonkához meg száraz kenyérhez? – Mustárral? – Majonézzel. – A kedvencem! – mondtam. Ettük a szendvicset, ittuk a sört, hallgattuk a zenét. Jól éreztük magunkat egymással, mindketten saját gondolataink útvesztőjében bolyongtunk. Egy idő után aztán megkérdeztem, miért szakított Michaellel. – Így alakult – mondta. – Ő Queensben élt, dolgozott és iskolába járt, én ugyanazt csináltam itt. Néha hetekig nem láttuk egymást. így volt könnyebb. – Még mindig szereted? – Ezen nem gondolkozom, Shakes. Ha gondolkoznék, azt mondanám, igen. De Michaelnek itt kellett hagynia a Pokol Konyháját és az ittenieket. Én is itteni vagyok. – És most együtt vagy Johnnal? – Amennyire bárki együtt lehet vele. A férfi, akit én ismerek,
már nem az a kisfiú, akire te emlékszel. Van benne valami különös. Csak most tovább kell nézned, hogy észrevedd. – Látogatod? – Egy héten egyszer. Kábé egy órát. – Az jó. Maradjon így. Csak ne mondd el neki, hogy találkozunk. Minél reménytelenebb a helyzet, annál jobban működik a terv. – Miért ne szóljak neki? Biztosan minden könnyebben menne. – Keményebb lesz a bíróságon, ha tudja, hogy sarokba van szorítva. Azt akarom, hogy a gyerekarcával forduljon az esküdtszék felé, és nem akarom, hogy nyugodt legyen az az arc. – Te miért nem hívtál soha randizni? – kérdezte, végigsimítva sűrű haját. – Mikey barátnője voltál. Ő volt az első. – És utána? – kérdezte fénylő, tiszta szemmel. – Nem hittem, hogy igent mondanál. – Hát, tévedtél, Shakes. – Most igent mondasz? – kérdeztem, s keményen megszorítottam a kezét. – Kérhetek bármit? Carol nekem dőlt, két kézzel átölelt, fejét a vállamra hajtotta. – Igen – suttogta. – Mit akarsz, mit csináljak? – Szegd meg a törvényt.
7 A terv kidolgozásakor Michael számított arra, hogy a Pokol Konyhája továbbítja a szükséges információkat, ugyanakkor, ha szükséges, hallgat, mint a sír. A környéknek mindkét feladatban igen nagy tapasztalata volt. A terv sikeréhez Michaelnek életben kellett maradnia, vagyis szólni kellett John és Tommy embereinek, hogy az ügyvéd nem nyílt célpont. Néhány nappal azután, hogy Michael elvállalta az ügyet, King Benny ellátogatott a West Side-i Fiúkhoz. Azt kérte tőlük, folytassák csak nyugodtan a sértegetést, de semmiképpen ne öjjék meg. Michael Sullivanre csak King Benny sújthat le, ha a szükség úgy hozza. Míg a környék King Benny, Carol és Kövér Mancho vezetésével munkához látott, én folyamatosan kaptam és továbbítottam a Michaeltől származó információt, cserébe pedig eljuttattam hozzá mindent, amit tudni akart. A kommunikáció fenntartásához egyszerű módszert találtunk ki. Ha Michael küldött valamit, üzenet várt a munkahelyemen, hogy hívjam fel nem létező barátnőmet, Glóriát. Amikor megkaptam az üzenetet, elküldtem King Benny egyik emberét, hogy vegye fel a borítékot a három megőrző valamelyikéből, még másnap déli tizenkét óra előtt. Ha nekem volt valami mondan-
dóm, megkértem valakit, hogy vegye meg a The New York Times reggeli kiadását, a Metro rovat jobb felső sarkába írja fel az Edmund szót, s dobja Michael ajtaja elé. Michael még aznap felvehette a borítékot egy Felső East Side-i csomagmegőrzőben. Az első heteket azzal töltöttük, hogy alaposan átvizsgáltuk Michael aktáit, próbáltunk olyan infót találni, amely az utcán vagy a tárgyaláson a három őr ellen felhasználható volt. A tanúkra is nagy figyelmet fordítottunk, felderítettük hátterüket, feltérképeztük gyenge pontjaikat. Mappát nyitottunk Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézet címmel; találtunk olyan régi őröket, alkalmazottakat, elítélteket, akik hajlandók voltak a nyilvánosság elé állni, levadászni az igazgatókat és a segítőiket, megkeresni az odabent elhunytak neveit, ellenőrizni, mi szerepel papírjaikon a halál okaként. Michael elküldte a kérdések listáját, amelyeket O'Connornak kell majd kérdeznie a bíróságon. Azokat is elküldte, amelyeket ő szándékozott feltenni, s a válaszokat is, amelyeket feltehetően kapni fog. Ha új információt talált Wilkinsonról vagy az őrökről, azt is elküldte nekünk. Kézbesítés után valamennyi írásbeli üzenetet megsemmisítettük. A telefonbeszélgetéseket titkos számokkal, általában egy harmadik fél megbízható készülékéről bonyolítottuk. A legfontosabb résztvevők sosem találkoztak személyesen. Nem hibázhattunk. A Pokol Konyhája, amely éppoly gyorsan segítette szövetségeseit, ahogy ellenségeit eltemette, örömmel fogott a terv megvalósításához. Michaelt továbbra is inzultálták, az egész sugárút visszhangzott az „Áruló!” meg a „Csatornapatkány!” kiáltásoktól, de ez csupán az idegenek félrevezetését szolgálta. A felszín alatt egy éjszakai pisztolylövés sebességével terjedt az igazság – King Benny sleeperjei jó munkát végeztek. Az utcán sleepernek hívták azokat, akik fiatalkorúak állami büntetőintézetében ültek. A gengszterek pedig így hívták azokat a bérgyilkosokat, akik a városban éjszakáztak, miután elvégezték a megbízást. Sok ilyen ember volt a Pokol Konyhája-
ban, de King Benny csak engem és a barátaimat tekintette saját embereinek. Kövér Mancho egyszer azt mondta: – Ha Rolls-Royce-t akarsz, elmész Angliába, vagy hol a francba csinálják, nem tudom. Ha pezsgőt akarsz, akkor a franciákhoz menjél. Ha pénz kell, keress egy zsidót. De ha mocskos titkot akarsz elrejteni, hogy senki ne tudjon róla, na szóval, ha eztet akarod és gyorsan akarod, akkor a Pokol Konyhájába gyere. Ehun van ni, ez a talált tárgyak osztálya. Amit az emberek elveszítenek, áztat itt mi megtaláljuk.
8 King Benny a késő őszi napsütés felé fordított háttal üldögélt a De Witt Clinton Parkban egy padon, s tökmaggal etette a galambokat. Egy hete múlt háladaás ünnepe, három hete dolgoztunk a terven. Az idő kezdett amolyan New York-i módon lehűlni. Ugyanaz a fekete öltözék volt rajta, amelyet a klubjában viselt; ugyanúgy nem vett tudomást a hidegről, ahogy másról sem szokott. Jobbján egy üveg Sambuca Romana állt, s egy bögre kávé gőzölgött. – Nem is tudtam, hogy szereti a galambokat – mondtam, amikor leültem mellé. – Mindent szeretek, ami nem beszél – felelte. – Mikey hírt adott. A jövő év első hétfőjére tűzték ki a tárgyalást. Az újságokban egész kis történet lesz róla holnap. – Már csak két ember van, aki hajlandó tanúskodni – jegyezte meg King Benny. – A másik kettő meggondolta magát. Ez nem lesz benne az újságban. – Melyik kettő? – A két öltönyös. Azt mondják, túl sokat ittak, és már nem is olyan biztosak benne, kik voltak aznap este a bárban. – Akkor marad a párocska a bokszban. – Egyelőre.
– Minden más rendben megy? – kérdeztem, s a tenyerembe fújtam, hogy egy kicsit megmelegítsem. – A ti tanútokat kivéve. Az a zseb még üres. – Már van egy jelölt. Beszélek vele, ha eljön az ideje. – Jó? – Az lesz, ha megcsinálja. – Hát győzd meg – mondta King, s még több magot szórt a galamboknak. – Maga nélkül nem tudnánk megcsinálni ezt az egészet – mondtam neki. – Megtalálnátok a módját, akár velem, akár nélkülem. – Lehet. De akkor is örülök, hogy velünk van. – Nem hiszem, hogy segíthettem volna rajtatok ott. De azt tudom, hogy meg kellett volna próbálnom. Most először utalt rá, hogy pontosan tudta, mi történt Wilkinsonban. – A dolgok akkor történnek, amikor történniük kell. Mindig ezt mondta nekem. – Jók is meg rosszak is. Amikor bemégy, sosem tudod, mi vár odabenn. Mindkettőre készen kell állni. – És legtöbbször a rosszra kell számítani. – Most indulj – mondta King Benny –, el ne késs a találkozódról. – Miféle találkozóról? – Hát Danny O'Connorral. A Red Applegate bárban vár. Mostanra már a második whiskyt szopogatja. Beszélj vele még a harmadik előtt. – Ő benne van? – Benne lesz – mondta King Benny. – Túl fiatal még ahhoz, hogy feketében járjon az összes barátja.
1980 tele
9 John Reillyt és Thomas Marcanót bevezették a terembe. Mindketten lehajtott fejjel léptek be. Kék sportkabát, kék póló, szürke nadrág és barna papucscipő volt rajtuk. Biccentettek védőjüknek, Danny O'Connornak, s leültek mellé. A szőke, göndör hajú gyorsírókisasszony rövid fekete szoknyájában velük szemben foglalt helyet, a bírói pulpitus előtt. Teljesen kifejezéstelen volt az arca. Az esküdtszék hiánytalanul megjelent. Michael Sullivan az ügyészi asztalnál ült. Előtte nyitott aktatáska, két sárga mappa és három hegyes ceruza hevert, ő meg a gyorsíró lábát nézte. Sötét gyapjúöltöny volt rajta, sötét nyakkendője kifogástalanul simult fehér ingére. A harmadik sor közepén ültem. Balról két fiatalember volt mellettem, akikről tudtam, hogy a West Side-i Fiúk tagjai. Jobboldalt Carol Martinez ült, s mereven nézett előre, míg fogta a kezem. Eliot Weisman bíró elfoglalta helyét. Magas, szögletes arcú, középkorú férfi volt, borotválta a fejét. Erősnek és egészségesnek tűnt, még a talár sem rejtette el izmos testalkatát. Szigorú bírónak ismerték, aki kevés időt hagyott színészkedésre és taktikázásra védelemnek és vádnak egyaránt. Az ügyészek szerint Weismannál az
igazság mérlege majdnem mindig a vád felé billent. A kerületi ügyész helyettesei azt mondták róla, hogy korrekt, de semmi esetre sem könnyű eset. Michael tudta, hogy Weisman bíró eleve megvetéssel viseltet John és Tommy iránt, s ezt az érzését az ügy napvilágra került részletei tovább erősítik majd. Azt is tudta, hogy a megdönthetetlennek látszó bizonyíték és a vádlottak hosszas bűnlajstroma arra ösztönzi a bírót, hogy megpróbálja elkerülni a tárgyalást, s kísérletet tegyen arra, hogy a két fél peren kívül állapodjon meg az ítéletben. A bíró háromszor kérte a felek képviselőit, hogy válasszák inkább ezt az utat. Háromszor utasították vissza. John és Tommy továbbra is ártatlannak vallották magukat, a bíró továbbra sem helyezte őket szabadlábra, óvadék ellenében sem. Michael ahhoz az álláspontjához ragaszkodott, hogy az emberek, akiket hivatalánál fogva képvisel, azt kívánják, hogy a két bűnöző a törvény előtt feleljen tettéért. Amikor elkezdték kiválasztani az esküdteket, Weisman bíró egyáltalán nem tűnt elégedettnek. A tárgyalóteremben töltött első néhány hét folyamán Michael semmi jelét nem adta, hogy készül valamire. Körültekintően kérdezte és választotta ki az esküdteket, ahogy egy fiatal helyettes ügyészhez illik. Találó kérdésekkel próbálta kiszórni azokat az esküdteket, akik nem tudtak volna igazságos ítéletet hozni. A képviselők megegyeztek, hogy az esküdtszék nyolc férfiból és négy nőből álljon. Az egyik nő és két férfi spanyol volt, két másik férfi fekete, három esküdt pedig – két férfi és egy nő – ír volt. Amikor a vádlottakról beszélt, Michael mindig nevükön nevezte őket, hogy személyeknek tekintsék őket, ne két névtelen alaknak. Ragaszkodott ahhoz, hogy a leendő esküdtek a vádlottak arcába nézzenek, míg felolvasta bűneik lajstromát, majd kijelentette, hogy akit a hallottak megrémítettek, ne tekintse kötelességének, hogy a törvény munkáját segítse. John és Tommy megpróbált pillantást váltani Michaellel, de ő következetesen kerülte a tekintetüket. Nem akarta, hogy bárki is megsejtsen valamit a kapcsolatukról.
Hogy Michael milyen ítéletet akart, az az első pillanattól kezdve egyértelmű volt. Azt akarta, hogy a valódi vádlottak bűnösnek találtassanak, ítéletet akart a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézet felett, ítéletet Sean Nokes, Adam Styler, Henry Addison és Ralph Ferguson felett. Egykedvűen hallgatta végig Danny O'Connor bevezető beszédét, amelyben az ügyvéd dörmögő medvehangján két ártatlan kisembernek nevezte Johnt és Tommyt, akiket letartóztattak és akik ellen – bár a bíróság híján volt bármilyen meggyőző bizonyítéknak – egy pillanat alatt vádat emeltek. Ő, O'Connor, minden kétséget kizáróan bizonyítani fogja, hogy John Reilly és Thomas Marcano nem ölték meg Sean Nokest a kérdéses éjszakán, sőt a lövöldözés idején a Shamrock Pub közelében sem tartózkodtak. Senkire sem volt valami nagy hatással O'Connor beszéde, különösen Weisman bíró fészkelődött a tizenöt perces előadás alatt. Az esettel foglalkozó újságírók az első sorokban üldögéltek, s az ügyvéd első mondata után letették a tollat. A notórius tárgyalásra járók is szellemesebb ügyvédekhez szoktak, s most unottan csóválták a fejüket. – Hát nem egy Perry Mason – súgta Carol. – Nem rontotta el a nevüket – feleltem. – Tőle már ez is nagy szó. És ha ezt az ügyet megnyeri, sokkal híresebb lesz, mint Perry Mason. Michael felállt, zakóját kigombolta, s az asztala előtt az esküdtszék felé indult. Kezét zsebre vágta, s barátságosan mosolygott. – Jó napot! A nevem Michael Sullivan, én vagyok Manhattan kerület helyettes ügyésze. A munkám, mint a legtöbb munka, első pillantásra könnyűnek tűnik. Azt kell önöknek, s csak önöknek bizonyítanom, hogy a két vádlott látszólag minden indíték nélkül, hidegvérrel megölt egy Sean Nokes nevű férfit. Ezt bizonyítékok és tanúvallomások segítségével fogom megtenni. Bebizonyítom, hogy a bűntett helyszínén voltak. Tanúim vannak, akik látták őket azon a helyen, azon a halálos éjszakán. Olyan tényeket tárok önök elé, hogy azután nyugodtan vonulhatnak vissza, és hozhatják meg ítéletüket, amely minden kétség felett áll majd. Tudom, hogy önök is
tudják, mit jelent ez, hiszen valószínűleg ugyanannyit tévéznek, mint jómagam. Három esküdtszéki hölgy elmosolyodott, egy másik férfi pedig, aki a Felső-West Side-on volt postai alkalmazott, felnevetett: – Ezt jól mondta – s Michaelre mutatott. – Hadd emlékeztessek minden jelenlévőt arra – szólalt meg komoran Weisman bíró –, hogy tárgyalóteremben vagyunk, nem pedig egy nappaliban. Kérem az esküdteket, ezt tartsák észben, s tartózkodjanak a további megjegyzésektől. – Az én hibám volt, bíró úr – fordult Michael a bíró felé. – Az esküdtek úgy érezhették, hogy választ várok tőlük. Még egyszer nem fordul elő. – Remélem is, ügyész úr – mondta Weisman, valamivel nyugodtabban. – Kérem, folytassa! – Nézz csak rájuk – mondtam Carolnak az esküdtek felé mutatva. – Nézd a szemüket. Teljesen bele fognak szeretni. – Nem mintha ez olyan nehéz lenne – súgta vissza, Michael újra az esküdtek felé fordult, kezét a korláton nyugtatta, szemét az arcokon jártatta. – A két fiatalember múltja a jelen eset szempontjából lényegtelen. Nem számít, erőszakosak-e vagy békések, gonosztevők-e vagy becsületesek, bűnözők-e vagy szentek. Mindez nem fontos. Ami lényeges, az az, hogy mi történt a gyilkosság éjszakáján. Ha be tudom önöknek bizonyítani, hogy ez a két ember lépett be abba a bárba, ivott két italt és lőtte agyon Sean Nokest, akkor azt várom, mondják ki az ítéletet: bűnös! Ha azonban ezt nem tudom megtenni, nem bizonyítom, hogy ott voltak, hogy fegyver volt a kezükben, hogy ott volt az áldozat, s ők húzták meg a ravaszt – nos, ebben az esetben a lelkiismeret nem bánthatja önöket, a felelősség az én vállamra száll. Ha így történik, rosszul végeztem a feladatom. De mindent megpróbálok, hogy ne valljak kudarcot, és kiderítsem, mi történt. Mindent megteszek, hogy rátaláljak az igazságra. Tudom, önök is ezt teszik.
10 Húsz percet késtem. Azt mondtam Carolnak, hogy találkozzunk hatkor a templom előtt, de imába merültem a Szent Szív-templom egyik hátsó padjában, s megfeledkeztem az időről. Kiléptem a templomból, s megláttam. A lépcsőn ült, kabátgallérját felhajtotta, hogy védje a folyó felől érkező erős széltől. – Bocs, hogy késtem – mondtam. – Gyújtottam pár gyertyát. – Most már Szent Judit is a mi oldalunkon áll? Van még valaki? – Csak egyvalaki. – Itt kell találkoznunk vele? – Nem. Az otthonában vár bennünket. – És az hol van? – Ott – egy piros téglás házra mutattam a templom mellett. – A parókián. – Úristen – Carol szemei tágra nyíltak. – Te jó Úristen! – Nem egészen. De ennyi idő alatt nem tudtam ennél közelebb kerülni az Úrhoz. ***
Bobby atya apró, könyvekkel zsúfolt első emeleti szobájában ült, háta mögött résnyire nyitva volt az ablak. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, s az orrán keresztül fújta ki. Jobb kezében egy üveg Pepsit tartott. Carol keresztbe tett lábbal ült vele szemben. A térdén könyökölt, állat kezébe támasztotta. Én a szoba sarkában, az ablakmélyedésben foglaltam helyet, lenézhettem az iskolaudvarra. Zsebre tett kézzel ültem, a függöny a hátamat súrolta. – Mi volt ma a bíróságon? – kérdezte Bobby atya fáradtan. – Mint egy bokszmeccs első menete – mondtam. – Még csak kóstolgatják egymást. – A srácok? – Úgy tűnt, szeretnének valahol másutt lenni – szólalt meg Carol. – Szerintem mindannyian így éreztünk. – Húsz éve szolgálok ebben a közösségben – Bobby atya az üres üdítősüvegbe pöckölte a hamut. – Sok fiút láttam felnőni. És túl sokat láttam meghalni és börtönbe menni. Valamennyit megsirattam. De ez most mindegyiknél nehezebb. Most minden imára szükségem van. Bobby atya tudta, nem az utca változtatta ilyenné John Reillyt és Thomas Marcanót. Nem a drogok, nem az alvilág miatt lettek elveszett bárányok. Bukásukat nem lehetett a Pokol Konyhájának számlájára írni, bármilyen kemény is volt az a világ. Egy másik hely volt felelős ezért a két emberért. – Mindent megtett, amit megtehetett, atyám – néztem rá. – Segített nekem. Segített Michaelnak. Ha maga nincs, ma mi is a bíróság előtt álmánk. – Az elveszett bárány a legkedvesebb – mondta Bobby atya. – Még nem késő, atyám – közelebb léptem hozzá. – Még van esély, hogy megkerülhet néhány elveszettnek hitt bárány. Az utolsó esély. – Törvényes ez az esély? – Az utolsó esély sohasem az. – King Benny áll mögötte?
– Benne van ő is, de nem ő a karmester. – Hanem kicsoda? – Michael. Bobby atya mély levegőt vett, s előrehajolt. – Van egy üveg italom az íróasztal középső fiókjában. Azt hiszem, szükségünk lesz rá. *** Mindent elmondtam Bobby atyának. Ha ő is részese lesz a történetnek, megérdemli, hogy tudja, mire vállalkozik. Ha nem vállalja, akkor is bíztam benne, s tudtam, soha senkinek nem adja tovább a hallottakat. – Kiszagolhattam volna – mondta az atya. – Abban a pillanatban, hogy Michael elvállalta az ügyet, gondolhattam volna, hogy valami készül. – A terv nagyon jó. Mikey mindenről gondoskodott. Minden oldalról védve van. – Nem minden oldalról, Shakes. Valami még hibádzik, különben nem lennél itt. – Ne kamuzzon atyám, én vagyok az újságíró. – Úgy bizony. Úgyhogy ki vele! Hol hibádzik a terv? – Kéne még egy tanú. Valaki, aki tanúsítja, hogy John és Tommy vele volt a gyilkosság éjjelén. – És gondoltad, egy pap erre pont tökéletes lesz? – Nem akármilyen pap. – Arra kérsz, hogy hazudjak – mondta Bobby atya. – Hogy esküdjek meg Isten szent nevére, és hazudjak. – Arra kérem, segítse meg két gyermekét. Hogy ne kelljen életük hátralevő részét börtönben tölteni. – Ők ölték meg Nokest? Bementek abba a bárba, s lelőtték, ahogy az emberek mondják? – Igen – feleltem. – Ők ölték meg. Ahogy az emberek mondják. Bobby atya felállt, járkálni kezdett a kis szobában, s idegesen
dörzsölte a lábát. Még mindig papi ruha volt rajta, a zakója alatt rövid ujjú ing. Egyik zsebében kulcsok csörögtek. – Ez aztán a szívesség – Bobby atya megállt a szoba közepén, onnan nézett rám és Carolra. – Tudjuk, atyám – mondta neki Carol. – Nem. Szerintem nem tudjátok. – Mindig azt mondta, ha bármire szükségem van, forduljak magához. – Hát én inkább csak arra gondoltam, hogy tudok jegyet szerezni a Yankees meccseire. – Most nem jegyekre van szükség, atyám. Hanem egy tanúra. Bobby atya kigombolta inge felső gombját, kihúzta a római gallért, s két kezébe fogta. – Ez az életem – mondta, s felemelte a gallért. – Nekem csak ez van. Mindent odaadtam ezért. Ti meg csak úgy besétáltok ide egy olyan tervvel, amiért el kell dobnom ezt! El kell dobnom, hogy két gyilkos szabadon járhasson-kelhessen. Hogy újra gyilkolhassanak. És úgy tesztek, mintha szívességet kérnétek. – Két élet talán többet ér, mint egy római gallér. – És az élet, amit elvettek, azzal mi van, Shakes? – kérdezte az atya, s olyan közel hajolt, hogy csak néhány centi választott el minket. – Az mennyit ér? – Számomra semennyit. – Miért nem, Shakes? Mondd meg nekem, miért nem? Az íróasztal melletti széken ültem, Bobby atya és Carol most a szoba másik felében voltak. Bámultam a polcokon a könyveket, amelyeket gyerekkoromban olvastam, meg azokat, amelyeket csak szerettem volna elolvasni. Bámultam a kezemben tartott üres poharat, küzdöttem, hogy fel tudjam idézni az arcokat és képeket, amelyeket olyan régen eltemettem, s azt hittem, biztonságban vagyok tőlük. Arcok és képek: sosem akartam elhinni, hogy valódiak voltak. Ültem a székben, s elmondtam Bobby atyának, mi nyomja a szívem. Egészen addig ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy bárki-
nek is beszéltem arról, mennyit ért valójában Sean Nokes élete. Több mint egy órán keresztül beszéltem, szavaimnak súlyt adott a düh és a sürgetés, feltártam Carol és Bobby atya előtt azokat a dolgokat, amelyekről azt hittem, sohasem fogok beszélni senkinek. Bobby atyát sokként érte a történet, a fájdalom szíven ütötte. Carol közel volt Michaelhoz és Johnhoz is, sok mindent sejtett, de a részletek őt is megdöbbentették. Csak ült egyenesen, s kapkodta a levegőt. Beszéltem nekik a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetről. Beszéltem a kínzásokról, a verésekről, a megaláztatásról, arról, hogyan erőszakoltak meg bennünket, beszéltem a halálra rémült négy fiúról, akik úgy sírták magukat álomba, hogy Bobby atya Istenéhez imádkoztak segítségért, amely nem érkezett meg. Beszéltem a végtelen éjszakákról, amikor a sötétségbe bámultunk, a sarkokban bujkáló patkányokról, a zárban csörögve elforduló kulcsokról, egy felemelkedő gumibotról, egy őr szorításáról, a sikolyokról. Mindent elmondtam nekik. Amikor befejeztem, Carol halkan, szinte suttogva megkérdezte: – Mondja, atyám, mit tenne most egy jó pap? Bobby atya az elbeszélésem alatt mindvégig maga elé meredt. Csak a szemében tükröződött valamiféle változás. Kifújta a levegőt, a mennyezetre emelte a tekintetét, két kezét a szék karfájára helyezte. – Későre jár – mondta végül. – Induljatok lassan. Fáradtnak tűntök mindketten. Felállt, s a karomra tette a kezét. – Meg kell hoznom ezt a döntést. Imádkozni fogok, hogy helyesen határozzak. – Bármit tesz, atyám, az lesz a helyes. – A fiúknak igazuk volt veled kapcsolatban – mondta Carolnak, s megölelte. – Hogyhogy? – kérdezte Carol. – Mindig azt mondták, tökös lány vagy. Nem tévedtek. – Ezt bóknak veszem – mosolygott Carol. – Különösen egy paptól.
11 Michael rámosolygott a tanúra, egy sötét hajú, csinos, New Jersey-i nőre. A nő keresztbe tett lábbal ült rakott szoknyájában, fehér blúzát nyakig begombolta. Kezét összekulcsolta az ölében. – Mrs. Salinas, milyen gyakran vacsorázik a Shamrock Pubban? – kérdezte Michael. – Csak akkor éjjel voltam ott először – mondta a nő, hangja magabiztosan csengett, olyan emberé volt, akinek nincsen rejtegetnivalója. – Pontosan mikor? – A gyilkosság estéjén. – Hány órakor ért oda? – Fél nyolc körül. Egy barátommal vacsoráztam. – Hogy hívják a barátját? – David – mondta az asszony. – David Carson. – Melyikük érkezett meg először? – Én, de csak néhány perccel korábban. – Odakint várta meg Mr. Carsont? – Nem, a fogas mellett. De, mint említettem, nem kellett sokáig várnom. – Értem – mondta Michael. – Tehát ön és Mr. Carson beléptek,
helyet foglaltak, rendeltek egy italt, és beszélgetni kezdtek. így történt? – Nagyjából igen. Néhány hete nem láttuk egymást. David üzleti útra ment. – Kinek a döntése volt, hogy a Shamrock Pubban vacsorázzanak? – Az enyém. – Miért? – Egy újságban olvastam róla. Azt írták, színes kis hely. – És valóban annak találta? – A lövöldözésig igen – felelte Mrs. Salinas. Átnéztem a vádlottak padjára, láttam, hogy John vigyorog, Tommy pedig elmosolyodik. Az ügyvédjük lehajtott fejjel, őrült módra jegyzetelt. – Minek jegyzetel? – súgta Carol. – Úgyis tudja, mit kell kérdeznie. – Lehet, hogy elfelejtette – mondtam. – Talán otthagyta a listát egy bárszéken valahol. – A nőci jó – Carol Mrs. Salinasra célzott. – Hát legyen is. – Mr. Carson járt már ott azelőtt? – kérdezte Michael. – Önnel vagy ön nélkül? – Nem. Mindketten akkor jártunk ott először. – Hol ültek pontosan, Mrs. Salinas? – Az egyik bokszban. Abban, amelyik a legközelebb esik az ajtóhoz. – Önök választották? – Igen. Egy kivétellel valamennyi boksz üres volt, bárhová ülhettünk. David szereti a friss levegőt, és én is örültem neki. – Emlékszik arra, mit rendeltek? – Én bárányvagdaltat kértem. Az újságban olvastam, hogy ez az egyik specialitásuk. David pedig a szokásosat. – Azok számára, akik nem ismerik Mr. Carson étkezési szokásait, lenne szíves összefoglalni, mit jelent a szokásos? – kérdezte Michael, s szélesen rámosolygott az asszonyra.
– Sültet kért. David mindig sültet eszik, pirított burgonyával és salátával. – Ittak is valamit? – Egy üveg vörösbort rendeltünk. Azt hiszem, Chiantit. – Ennyi? – Igen, más nem volt. – Figyelte, hány ember volt a bárban? – Csak páran voltak, csöndes volt a hely. Épp megfelelő egy kis beszélgetéshez. – Feltűnt önnek az áldozat, Sean Nokes? – Nem. – Akkor sem látta, amikor beléptek? – kérdezte Michael. – Nem. A mi asztalunk a fogas mellett állt, és nem néztem körbe. – Minden figyelmét Mr. Carsonnak szentelte? – így van. Mint mondtam, egy ideje már nem találkoztunk. – Merre nézett a bokszuk? Melyik oldalon ültek? – A helyiség hátsó része felé nézett. – Amelyik szemben van a másik sorral? – Igen. – Azon az oldalon, amely szemben volt azzal, ahol Mr. Nokes vacsorázott? – Azt hiszem, igen. – De onnan, ahol ült, nem látta őt? – Mondtam már, nem is figyeltem – felelt a nő. – Tudtam, hogy ül valaki hátul, de nem figyeltem meg. – És látta a két férfit, akik nem sokkal önök után érkeztek? – Hallottam, amikor bejöttek. Nem lehetett nem észrevenni. – Miért? – Mert hangosak voltak. Egész nagy felfordulást csináltak. Biztos vagyok benne, hogy mindenki más is észrevette őket. – Látta az arcukat, amikor beléptek? – Nem, amikor beléptek, akkor nem. – Miért nem?
– Éppen mondtam valamit Davidnek. Amikor felnéztem, már elhaladtak mellettünk. – És megnézte az arcukat, amikor a pulthoz léptek? – Oldalról. Profilból láttam őket. – Mindkettőjüket? – Igen – Mrs. Salinas hangja továbbra is magabiztos volt, egyszer sem remegett meg. – Mindkettőjüket. – Látta, amikor megközelítették a bokszot, ahol Mr. Nokes ült? – Igen, láttam. –Hallotta, miről beszélnek? – Nem. – Látta, amikor a két férfi elővette a fegyverét? – Nem láttam. – Hallotta a lövéseket? – Igen – mondta Mrs. Salinas –, hallottam a lövéseket. – Mit csinált a két férfi a lövések után? – Kisétáltak a bárból, mintha mi sem történt volna. – Akkor látta az arcukat? – Igen. láttam. Felnéztem, amikor mellettünk haladtak el. – Egészen bizonyos ebben, Mrs. Salinas? – Igen. Abszolút biztos vagyok benne. – Ebben a teremben van most az a két férfi, akit akkor este a Shamrock Pubban látott? – Igen, itt vannak. – Megtenné, hogy rájuk mutat? – Ott ülnek – mondta Mrs. Salinas, s rámutatott Johnra meg Tommyra. – Bíró úr, kérem, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy Mrs. Salinas azonosította a két vádlottat, John Reillyt és Thomas Marcanót azzal a két férfival, akit aznap este a bárban látott. – Megtörtént. – Nincs több kérdésem – mondta Michael.
– Ügyvéd úr – nézett Weisman bíró Danny O'Connorra –, készen áll? – Igen, bíró úr, a védelem felkészült. – Remélem is – suttogta mellettem Carol. *** Danny O'Connor szürke öltönyt viselt, amelyre ráfért volna már a tisztítás, az ingén pedig látszott, hogy nyakban szorítja. Cipője kopottas volt, kék nyakkendője meg sem közelítette a nadrág gombját. – Eléggé úgy néz ki, mint Columbo – motyogtam. – Csak a szivar hiányzik. – Valószínűleg a zsebében van, és még mindig ég – kuncogott Carol. – Jó napot – köszöntötte az ügyvéd Mrs. Salinast. – Csupán néhány kérdésem van, ígérem, nem tart soká. – Köszönöm. – Említette, hogy csak bort ivott a vacsorához – mondta O'Connor, levette a szemét az asszonyról, s az esküdtekre nézett. – Így van? – Igen, így. – Biztos ebben? Biztos, hogy mindössze egy üveg bort rendeltek? – Igen. Egy üveg vörösbort. – Ivott még valamit aznap a vacsora előtt? – Hogy érti azt, hogy előtte? – kérdezte Mrs. Salinas. – Például az ebédhez. Ivott valamit az ebédhez? – Igen, ittam, de az több órával azelőtt volt. – Mit ivott, Mrs. Salinas? – Vásárolni mentem, s beugrottam egy helyre a Madison sugárúton. – Nem azt kérdeztem, hogy hol volt, hanem azt, hogy mit ivott az ebédhez. – Egy martinit.
– És még? – Egy kis bort. – Mennyit? – Egy pohárral, esetleg kettővel. – Inkább kettővel? – Igen – mondta Mrs. Salinas, s kigyúlt az arca –, valószínűleg kettővel. – Mikor ebédelt, Mrs. Salinas? – Tiltakozom, bíró úr – szólt közbe Michael, de nem állt fel. – Annak, hogy Mrs. Salinas mit csinált a gyilkosság napján, semmi köze sincs ahhoz, hogy mit látott a gyilkosság éjszakáján. – De annak, hogy mennyit ivott előtte, igenis van, bíró úr – mondta O'Connor. – Elutasítom! – mondta Weisman bíró. – Hány órakor ebédelt, Mrs. Salinas? – Fél kettő körül. – És mit ebédelt? – Egy salátát. – Egy martini, két pohár bor és egy saláta. Jól mondom? – Igen – felelte a nő, és segélykérő pillantást vetett Michaelre, de nem érkezett segítség. – A vacsorához pedig bort ivott – folytatta O'Connor – körülbelül hat órával később. Így van? – Igen. – Mennyi bort ihatott meg, mire a védenceim beléptek a bárba? – Két pohárral – az asszony hangján hallatszott, ahogy a düh aláássa az önbizalmát. – Mindennap ennyit iszik, Mrs. Salinas? – Nem, nem iszom ennyit mindennap. – Mondhatjuk tehát azt, hogy négy pohár bor és egy martini hat órán belül kicsit több, mint a szokásos mértéke? – Igen. – Ön férjnél van, Mrs. Salinas?
– Igen. – Boldog a házassága? – Amennyire tizenöt év után elvárhatja az ember, igen, boldog. – Én már kétszer elváltam, Mrs. Salinas – mosolygott O'Connor az esküdtekre. – Tizenöt év nekem úgy hangzik, mint az örökkévalóság. Ön mennyire boldog? – Még mindig szeretem a férjemet – mondta Mrs. Salinas. – Tiltakozom! – mondta Michael. – A kérdezésnek ez a módja nem helyénvaló. – Helyt adok – mondta Weisman bíró, s O'Connorra nézett. – Kérem, térjen a lényegre. – Igenis, bíró úr. Az ügyvéd most az esküdtek előtt sétált, gyűrött nadrágja zsebébe dugta a kezét, sűrű barna haját egyenesen hátrafésülte. – Milyen kapcsolat fűzi önt Mr. Carsonhoz? – Már mondtam. – Mondja el újra, ha kérhetem. – Barátok vagyunk. Régi jó barátok. – Mr. Carson a férjének is régi jó barátja? – kérdezte O'Connor. Mrs. Salinas szünetet tartott és összeszorította az ajkát, mielőtt válaszolt. – Nem. – Mrs. Salinas, miről beszélgettek vacsora közben? – A szokásos dolgokról, hogy kivel mi történt mostanában, ilyesmiről. – Pontosabban miről? – Az ő családjáról. Az enyémről. Csak ilyenekről. – Volt önnek és Mr. Carsonnak valami egyéb terve a vacsorán kívül? – Ezt hogy érti? – Úgy értem, azt tervezték, hogy a közös este a vacsora után véget is ér? – Nem – mondta az asszony lesütött szemmel –, nem azt terveztük.
– Ez romantikusan hangzik. – Tiltakozom! – vetette közbe Michael. – Az ügyvéd úrnak, aki már kétszer elvált, kissé élénk a fantáziája! – Elfogadom – mondta a bíró. – Lépjen tovább, Mr. O'Connor! – Hallott már valaha pisztolylövést, Mrs. Salinas? – O'Connor most közelebb lépett a tanúk padjához. – Úgy értem, a szóban forgó éjszaka előtt. – Nem, azelőtt sosem. – Hogyan írná le azt a hangot? – Hangos volt. Mint egy petárda. – Megrémült ettől a hangtól? – Igen, nagyon megrémültem. – Esetleg a szemét is becsukta? – Először igen. Amíg tartott a lövöldözés. – Azt gondolta, hogy a lövöldöző férfiak mindenkit megölnek a bárban? – Nem tudtam, mit gondoljak, csak azt tudtam, hogy egy embert lelőttek. – Gondolt arra, hogy esetleg magát is lelőhetik? Hogy a két hidegvérű gyilkos agyonlövi? – Igen – bólintott Mrs. Salinas –, eszembe jutott. – Mégis, félelme dacára és annak ellenére, hogy az életével játszott, ön megnézte az arcukat, amikor elhagyták a helyiséget. így történt? – Igen. így történt. – Valóban? – O'Connor most megemelte a hangját. – Tényleg megnézte az arcukat? – Igen. – Mrs. Salinas, igazából megnézte azokat az arcokat? – O'Connor már csak centikre állt a nőtől. – Rájuk pillantottam, amikor elhaladtak mellettünk. De láttam őket.
– Rájuk pillantott – O'Connor hangja egyre erősebb lett – Tehát nem nézett? – Láttam őket – mondta Mrs. Salinas. – Ön rájuk pillantott, Mrs. Salinas. Egy halálra rémült nő volt abban a pillanatban, aki talán kicsit többet is ivott a kelleténél, és rájuk pillantott. – Tiltakozom, bíró úr! – Michael az asztalra támaszkodott, de továbbra is ülve maradt. – Szükségtelen, bíró úr – mondta O'Connor, akin látszott, hogy ínyére volt az első tánc a rivaldafényben. – Nincs több kérdésem. – Köszönöm, Mrs. Salinas – mondta Weisman bíró a nőnek, akinek mostanra tovatűnt az önbizalma –, távozhat. – Úgy tűnik, Columbo megcsinálta a házi feladatot – mondta Carol. – Ma mindenesetre igen – feleltem. Johnt és Tommyt néztem, akik éppen elismerően kacsintottak O'Connornak. – Van időd ebédelni? – nézett rám Carol. – Úgy intézem, hogy legyen. – Hová menjünk? – Mit szólnál a Shamrock Pubhoz? – kérdeztem. – Azt hallottam, színes kis hely.
12 A detektív az első ülésen nem kapcsolta ki a motort, kezét a kormányon tartotta. Mellette nagy adag kávé, a poháron még rajta volt a tető. Én hátul ültem, az anyósülés mögött, az ölemben egy figyelemre méltó borítékot szorongattam. Egy másik nyomozó mellettem ült, az ablakon keresztül nézte, ahogy a szél végigsöpör a szemetes Nyugati Tizenkettedik utcán. A páramentesítő be volt kapcsolva, s a szedán négy ablakát résnyire lenyitották, hogy bejöjjön a friss januári levegő. Vasárnap reggel negyed hét volt, a belvárosi utcákon egy lélek sem járt. – Na, megmutatod? – kérdezte a balomon ülő nyomozó a borítékra mutatva. – Vagy egy kicsit még visszatartod, hogy annál jobb legyen? Dick Davenportnak hívták, huszonnyolc éves volt, s a New York-i rendőrség belső ügyosztályán dolgozott. Az volt a feladatuk, hogy lebuktassák a korrupt rendőröket. – Előbb meg kell állapodnunk néhány dologban – mondtam. – Aztán jöhet az alku. – Frankie, mi a szar ez az egész?
– Hallgasd meg a gyereket, Nick – mondta a volánnál ülő. – Megéri az időt. Hidd el. Őt Frank Magciccónak hívták, a gyilkosságiaknál szolgált egy brooklyni körzetben. A Pokol Konyhájában nőtt fel, és sok ottaninak barátja maradt. Első osztályú zsaru volt, nem mocskolta be a nevét, nem lehetett rosszat hallani róla. Harminchárom éves volt, Queensben lakott két óvodáskorú gyerekével meg a feleségével, aki részmunkaidős titkárnőként dolgozott egy ügyvédi irodában. Továbbá ő volt King Benny unokaöccse. – Oké – mondta Nick Davenport –, miről van szó? Davenportnak kék szeme volt, kisfiús arcát háromnapos borosta fedte, s mély hangja miatt idősebbnek tűnt. Hét éve szolgált a rendőrségnél, két évig Harlemben járőrözött, aztán megint két évig Brooklynban volt nyomozó, mielőtt átment a belső ügyosztályra. Hidegen hagyta, hogy a legtöbb kollégája gyűlöli a belső ügyosztályt. Negyvenéves korára már százados akart lenni, s tudta, mi ennek a leggyorsabb módja: a lehető legrövidebb idő alatt lebuktatni a lehető legtöbb korrupt rendőrt. – Semmilyen megállapodást nem köthetnek vele – mondtam. – Micsoda? – kérdezte Davenport. – Semmilyen ajánlatot nem tesznek neki. Nem használhatják arra, hogy másokat is lebuktasson. Egyszerűen csak beviszik, aztán lehúzzák. – Ez nem rajtam múlik – felelt Nick. – Ha egy ügy elkezdődik, sokan belekeverednek. Ezt nem lehet kizárni. – Én azt hallottam, ki lehet – mondtam Franknek az első ülésen. – Lehet, hogy rosszul mondták. Lehet, hogy valaki másnak kéne ezt odaadnom. – Hol találtad ezt a faszt? – kérdezte Nick Franket, s kuncogva kihalászott egy cigit az ingzsebéből. – A helyedben azt tenném, amit a gyerek mond – vetette oda Frank. Még mindig kibámult a szélvédőn, s a kávéját kortyolgatta. – Ha ezt megcsinálod, havonta egyszer a főfelügyelővel reggelizel.
– Oké, Eliot Ness – nézett rám Nick. – Legyen. Nincs alku az emberrel. Nem számít, mennyit pofázik, nem érdekes, kire mutogat. Nincs alku. Még valami? – Még két dolgot kérek. – Halljuk! – Ha elítélik, állami börtönbe megy. Nem akarom, hogy elküldjék valami vidéki zsaruklubba. Kerüljön börtönbe. – Tényleg be vagy rágva erre a pasasra. Hol tett keresztbe neked? – Van még valami. Érdekli vagy nem? – Alig várom. – Ez egyszerű lesz. Senki nem tudja, kitől kapta az információt, hogyan szerezte, hol találta. Senki. – Te hogy találtad? – Az ölembe esett. Mint most magának. – Ennyi? – kérdezte Davenport, s az ablak résén át kidobta a csikket. – Mást nem akarsz? – Mást nem. Davenport vizslatott egy percig, aztán megint az ablak felé fordította a fejét. Egyik kezével a borostáját dörzsölte, lábával közben idegesen dobolt. – Frank, neked oké ez az egész? – kérdezte a társát. – Itt vagyok, vagy nem vagyok itt? – kérdezett vissza Frank, s a visszapillantóból Nickre nézett. – Rendben, Mr. Ness – Nick kinyújtotta a kezét –, akkor megegyeztünk. Átadtam neki a vastag borítékot. Benne volt az a mappa, amelyet Michael adott nekem Adam Stylerról, és még egy csomó információ, amelyet Kövér Mancho és King Benny hajtott fel az utóbbi három hónapban. – Te mindenható Úristen! – ámult el Davenport. – A vallomás kivételével minden itt van. – Gondoltam, azt már magukra bízhatom. A legjobb lenne, ha úgy vernék ki belőle.
– Találkozók, időpontok, telefonszámok – Davenport szeme elkerekedett, szája mosolyra nyílt. – Ezt nézd meg, Frankie, még titkos fotók is vannak. Ez a rohadék kaszált vagy ötezret havonta. A dílereket vágta meg. Már vagy három éve. – Van az négy is – mondtam. – Hát garantálom, hogy öt már nem lesz. – Ennyi elég ahhoz, hogy elítéljék? – Az nem tőlem függ, barátom, hanem az esküdtszéktől. – Akkor mutassa meg ezt az esküdteknek. A kabatzsebemből elővettem egy műanyag zacskót. Egy 44-es pisztoly és három üres töltényhüvely volt benne. – Hát ez meg micsoda, Ness? – kérdezte Davenport, amikor átadtam a zacskót. – Három héttel ezelőtt egy Jackson Heights-i sikátorban megtalálták egy Indian Red Lopez nevű díler holttestét – magyaráztam. – A fejében három golyó volt, a zsebében semmi. – Eddig világos. – Ez a gyilkos fegyver. Ezek meg a töltények. – És hogy jön ez ide? – A fegyveren Adam Styler ujjlenyomatai vannak – mondtam. – Ness, megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte Davenport, s a zsebébe tette a zacskót. – Micsodát? – Ha valamikor felkerülök a listádra, hívjál már fel, légy szíves. Adj egy esélyt, hogy bocsánatot kérjek. – A borítékban megtalálja egy nő címét és telefonszámát. Látogassa meg. Nem nagyon tud angolul, de annyira igen, hogy elmondja: látta, amikor Adam Styler Lopez fejéhez teszi a fegyvert, és meghúzza a ravaszt. Davenport újra rágyújtott, a gyufát az ujjai között forgatta. Becsukta Styler mappáját, s visszatette a borítékba. – Innentől átveszem, Ness – mondta, s kezet nyújtott. – Te elvégezted a dolgod.
– Ha bármire szüksége lenne, Frank, tudja, hol találhat – feleltem, s kezet ráztunk. – Kitegyünk valahol? – nézett hátra Frank. – Nem, itt kiszállok. – Add át üdvözletem! – mondta Frank. – Rendben – kinyitottam az ajtót. – És köszönöm, Frank. Mindent köszönök. – Vigyázz magadra, kölyök. Ne fodrozd a vizet magad körül. – Igyekszem – feleltem, s becsaptam az ajtót. – Hé, Ness – Davenport a helyemre csúszott, s letekerte az ablakot. – Igen? – Nem gondoltál még arra, hogy zsaru legyél? – És hagyjam ott a jó fiúkat? – nevettem rá. – Soha!
13 Mire a tárgyalás első hete véget ért, Michael mindent megtett, ami egy helyettes ügyésztől elvárható, hogy elítéljék John Reillyt és Thomas Marcanót. Részletes rajzot hozott a Shamrock Pub belsejéről, s miközben magyarázta, mi történt, a képen megmutatta az esküdteknek. Sőt, egy kis modellt is készíttetett a vendégek és az alkalmazottak apró viaszfiguráival. Eljátszotta az esküdtszéknek, miként ment be a helyiségbe az a két viaszbábu, ült le a pultnál, ivott egy-két pohárral, hogyan mentek hátra, lőtték agyon a harmadik viaszbábut, s végül hogyan hagyták el a bárt. Csak éppen sosem azonosította a bábukat a teremben ülő két férfival. Felnagyíttatta a helyszínen készült fotókat, s azt is megmutatta az esküdteknek. A képeken Nokes szitává lőtt holttestét láthatták, körülötte két tányér megdermedt étellel és egy bögre kihűlt kávéval. Egy törvényszéki szakértővel végigmondatta a gyilkos fegyverek részletes adatait, a halottkémnek pedig az áldozat haláláról kellett előadást tartania. Csak éppen a fegyver, a gyilkos fegyver nem volt sehol. A helyszínre érkező rendőrök tanúskodtak, mit találtak a Shamrock Pubban, amikor odaértek a lövöldözés után. Kihallgatták ez ottlevőket. Majd Michael rátért a két nyomozóra, akik megkapták az
ügyet. Elmondta, hogy a nyomozók összevetették ezeket a vallomásokat a birtokukban levő egyéb információval, majd bevitték John Reillyt és Thomas Marcanót. Csak éppen nem sikerült kideríteni, mi volt a gyilkosság indítéka. Michael mindent a terv szerint, vagyis végtelenül egyszerűen csinált. Az esküdtek kételkedtek. Rengeteg adatot hallottak, de nem látták a gyilkos fegyvert, nem volt indíték, s ami a legfontosabb, nem voltak ujjlenyomatok sem, amelyek egyértelműen bizonyították volna, hogy John és Tommy valóban ott jártak akkor este. Kesztyűt húztak. Jerry, a csapos csendben elintézte a többit. Michael hozott ugyan két tanút, de mindkettő bizonytalan volt, ráadásul az egyikük, David Carson, háttal ült a lövöldözésnek, s csak bőrkabátokra meg elmosódó arcokra emlékezett, akik ki-be járkáltak a bárban. Danny O'Connor is jól végezte a feladatát, feltette az előre megírt kérdéseket, s alkalmanként hozzáfűzött egyet-egyet a sajátjaiból. Keresetlensége és egyszerűsége jó benyomást tett a nagyrészt munkásemberekből álló esküdtszékre – amelynek tagjait szintén Michael segített kiválasztani. Tapasztalt profi hatását keltette, olyanét, akit a közönsége látott már csatát nyerni és veszíteni, ugyanakkor tudni vélte, hogy sohasem ac(ja fel. Az esküdteknek nem előadást tartott, hanem beszélgetett velük, s ha alkalmas volt a pillanat, mindig színészkedett egy kicsit. Michaelnak igaza volt. Danny O'Connor tökéletesen bevált. Délután fél háromkor, fél órával a pénteki ülés vége előtt Michael Sullivan felkészült, hogy szólítsa a vád utolsó tanúját a 778462. jegyzékszámú ügyben. Weisman bíró kérte, hogy a hétfő reggeli elnapolásig várjon még a tanúval. Michael tudta, hogy ezt fogja kérni. Beleegyezett, kellemes hétvégét kívánt a bírónak és az esküdteknek, majd leült. Feladatának első része a végéhez közeledett. Körülbelül öt évvel idősebbnek nézett ki, mint amikor négy hónappal ezelőtt találkoztunk, azon az esős éjjelen. A feladattal járó feszültség, a kialvatlanság, az egész ügy bizonytalan kimenetele
mind-mind sokat nyomott a latban. Ha a terv működik, mindannyiunk sikerét jelenti. Ha kudarcot vall, az csak Michael kudarca lesz. Még mindig nem tudtuk, Bobby atya tanúskodik-e, s addig nem is tudhattuk meg, míg be nem lépett a terembe. Úgy döntöttünk, legjobb, ha O'Connorral tárgyal, így nem kockáztatjuk, hogy meglátják, amikor velem vagy Carollal beszél. Azt akartuk, minél később kerüljön sor arra, hogy Bobby atya valóban beüljön a tanúk padjába, mert fontos, hogy a vallomása utolsóként gyakoroljon hatást az ítélethozatalra visszavonuló esküdtekre. Bobby Carillo atyán, a West Side legjobb hárompontos dobóján állt vagy bukott a terv: a siker pedig nem kevesebbet jelenthetett, mint hogy az érintettek megúsznak egy emberölést.
14 King Benny a klubja előtt álldogált, kezét hátul összekulcsolta, s mereven nézett előre. Három embere lófrált körülötte, egy helyben topogtak, hogy felmelegedjenek. A klubajtó nyitva maradt, kihallatszott Doris Day dallamos hangja, a Que Sera, Serát énekelte. King Benny kedvence volt ez a szám. – Látom, még mindig érez valamit Doris Day iránt – mondtam, amikor odaértem. – Jó nő – mondta King Benny. – Szereti a filmjeit? – Nem járok moziba – felelte. – Menjünk, járjunk egyet. Átkeltünk a Tizenegyedik sugárúton, s lefelé sétáltunk az Ötvenkettedik utcán. Feltűrtem a galléromat és lehajtottam a fejem, mert jeges szél vágott az arcomba. King Benny csupán szokásos fekete ingét, nadrágját és zakóját viselte. Haját hátrasimította, sérült lábát húzta egy kicsit, de könnyedén mozgott, s úgy látszott, észre sem veszi a hideget. – Ez az Addison gyerek – szólalt meg –, tudod, amelyik a polgármesternek dolgozik... – Tudom. King Benny úgy eredt Henry Addison nyomába, mint a bosszú
angyala. Ez több volt, mint segítség. King Benny saját személyes ügyeként kezelte Henry Addisont. Tudta, hogy tagja volt egy fiatal, tehetős emberekből álló társaságnak, akik sok pénzt fizettek azért, hogy kisfiúkkal szórakozzanak. King Bennynek nem tartott sokáig rájönni, ki szállította a gyerekeket és mennyibe kerültek. Az East Side-i strici, akit csak Rádió néven ismertek, mindent feladott – neveket, dátumokat, videoszalagokat és fényképeket. Épp elég anyagot ahhoz, hogy Henry Addison kipárnázott munkahelyébe kerüljön, amelyet egyébként a polgármesternél dolgozó egyik haverja szerzett neki. Még kevesebb idejébe telt King Bennynek, hogy rájöjjön, Henry Addisonnak, barátaival ellentétben, nem volt sok pénze, így arra kényszerült, hogy kölcsönkérje a gyönyör árát. Ezáltal olyan emberek adósa lett, akik igen nagy kamatot számítottak fel. – Két héten belül otthagyja a munkahelyét – mondta King Benny. – Miért? – Mert nem akarja, hogy az emberek megtudják, miféle alak ő valójában. Nem akarja, hogy bárki is olyan fotókat lásson róla, amelyeket nem kéne. – Már tudja? – Meg fogja tudni. – Ennyi? – Drágák ám a kölykök, akiket a bulikra vesz – mondta King Benny, majd elővett egy zsebkendőt a farzsebéből, s megtörölte az orrnyergét. – Addison jól keres. De nem igazán jól. – Mennyivel tartozik? – Nyolc lepedővel. Plusz a kamat. – Kinek? – Három belvárosi kispályásnak. Megengedték neki, hogy hetente törlesszen egy-egy részletet. Egészen ma reggelig. – Mi történt ma reggel? – Valaki kifizette őket – mondta King Benny. – Az utolsó centig. – Kicsoda? – Henry Addison már nekem tartozik.
– De hiszen maga utálja az adósságot. – Henry Addisont is utálom – jött King Benny válasza. Megálltunk az Ötvenkettedik utca és a Tizenkettedik sugárút sarkán. King Bennyre néztem, és sötét szemeiben megpillantottam azt az ürességet, amelyet rendszerint gondosan elrejtett. Nem véletlenül rettegtek ellenségei ettől az űrtől. Az az űr odabent arra készült, hogy felzabálja Henry Addisont. Fekete autója felhúzott ablakokkal, járó motorral várta az utca túloldalán, egyik embere ült a kormány mögött. Lassan az autó felé indultunk. – Kocsikázunk egyet? – kérdeztem. – Én igen – mondta. – Te meg hazarongyolsz. Aludni, ha bárki is kérdezné. – Hová megy? – A pénzemért. – Vigyen magával! Én is ott akarok lenni! – Menj haza – mondta King Benny. – Innentől zavaros vizeken evezünk. Én mindig a zavarosban halászok. Halászni meg egyedül szeretek. A sofőr kinyitotta King Bennynek a hátsó ajtót, ő még egyszer rám pillantott, s bólintott: – Te jó gyerek vagy – mondta. – Mindig is az voltál. Ne hagyd, hogy ez az egész megváltoztasson. ***
A nappali sötét volt, csak a két ablak és egy állólámpa adott némi fényt. Minden bútordarab újnak látszott, az egyik falat elfoglaló két fekete bőrkanapé csakúgy, mint a szemközt levő kihúzható plüssdívány. A szoba közepén álló nehéz asztalt négy fekete, kerekes bőrfotel vette körül. Az egyik falon dr. J. bekeretezett posztere függött, a kis konyhába vezető ajtónak pedig Earl „Gyöngy” Monroe karton-
ból kivágott figurája támaszkodott. A szobában friss festék és füstölő szaga érződött. Egy magas, nádszálvékony, fekete férfi ült az egyik bőrfotelben, lába a padlón, keze keresztbe fonva az asztalon nyugodott. Fekete garbót és fekete bőrnadrágot viselt. Bal csuklóján egy Rolexet, jobb kezének egyik ujján gyémántgyűrűt hordott. Fekete Gucci papucscipő volt a lábán, zokni nélkül. Az anyja a kedvenc színészéről nevezte el Edward Goldenberg Robinsonnak. Ahogy egyre magasabbra jutott a kábítószerkereskedők között, Eddie Robinson felvette a Kis Cézár nevet, mintegy a hollywoodi kapcsolat folytatásaként. Brooklyn első számú fekete dílere volt, hatalma az egész városra kiterjedt, csupán a hírhedt Nicky Barnes-banda még életben levő tagjai jelentettek számára konkurenciát. Naponta közel ötvenezer dollárt keresett a kokainon, huszonötezer dollárt kaszált a heroinon, s tíz százalék esett le neki minden, az ő területein bonyolított marihuánaügyletből. Eddie Robinson harminchat éves volt, három különböző anyától származó hat gyermek apja. Legidősebb fia tizenkét éves volt, s New York állam északi részén egy magániskolába járt, s ott is lakott, az anyjával együtt. Kis Cézár Rizzónak nevezte el a fiát, a legkisebb öccse után, aki a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben töltött hónapok alatt vesztette életét. – Egyedül jött? – kérdezte Eddie Robinson King Bennytől, aki az asztal másik végén ült. – Van odalenn egy emberem – mondta King Benny. – A kocsiban. A maga embere biztosan mondta, mielőtt beengedett. Eddie Robinson elmosolyodott, s az izmos fekete felé fordult, aki melegítőben álldogált a sarokban az ablak mellett. – Bip nem tud beszélni – mondta aztán. – Hm. Okos – mondta King Benny elismerően. – Nincs szükségem társakra – mondta Eddie a vastag bajusz alól, amely hangsúlyt adott vékony arcának. – Már ha ezért akart találkozni velem.
– Nem társat keresek – mondta King Benny. – Akkor miért jött ide? – Pénzért – felelte King Benny. – Mennyi pénzért? – Nyolcezer dollárért. – Akkor játsszunk így – mosolygott Eddie Robinson. – Mondjuk adok magának nyolcezret. Mikor fizeti vissza? – Nem én fizetem vissza – King Benny a zakója zsebébe nyúlt, s kivett egy összehajtogatott papírlapot –, hanem valaki más. – Ismerem az illetőt? – kérdezte Eddie Robinson, miközben elvette King Bennytől a papírt, s a saját zsebébe tette. – A kisöccse ismerte. – Rizzo? – Eddie Robinson hangjából egy pillanat alatt eltűnt az élet. – Honnan ismerte Rizzót? – A figura őr volt az egyik északi javítóintézetben. Ugyanakkor, amikor Rizzo is ott volt. Azelőtt és azután is, hogy az öccse meghalt. – Bip – szólt hátra Eddie Robinson, de a szemét nem vette le King Bennyről. – Számold le a nyolcezret, és tedd egy borítékba. King Benny és Eddie Robinson némán néztek egymásra, közben Bip bement a konyhába, majd visszajött, kezében egy fehér borítékkal. A borítékot odaadta Eddie Robinsonnak. – Messzire visszasétált az időben, öreg – mondta Eddie Robinson, s átnyújtotta King Bennynek a borítékot. – Ahogy az öregek szokták. – Még kölyök voltam, amikor maga már az okosokkal futott – tette hozzá Eddie Robinson. – Ha futhattam, futottam. – Maga meg én csinálhatnánk közösen valamit. Köthetnénk üzletet. – Épp az imént kötöttünk – King Benny zsebre tette a borítékot, s kifelé indult. – Hamarosan felkeresem a barátunkat – szólt utána Eddie Robinson –, s begyűjtöm a pénzt, amellyel tartozik.
– Többel is tartozik magának – nézett vissza King Benny. Az ajtóban állt, az arcát árnyék és homály takarta. – Sokkal többel. Eddie Robinson felállt a székből, s széttárta a kezét: – A zöldhasúnál semmi nem ér többet. – Ez többet ér. – Mi az, öreg? Mivel tartozik nekem a gyerek, ami többet ér, mint a dollár? – Rizzóval tartozik – mondta King Benny. – Ő ölte meg az öcsédet. Azzal elhaladt a lámpa mellett, kinyitotta az ajtót és eltűnt.
15 – Ha minden igaz, van számunkra még egy tanúja, ügyész úr – mondta Weisman bíró. – Igen, bíró úr – felelte Michael – Akkor hívja be – mondta Weisman. – Bíró úr – kezdte Michael –, a vád felkéri Ralph Fergusont, hogy fáradjon a tanúk padjához. Mély levegőt vettem, s jobbra fordultam. Láttam Fergusont, ahogy a két padsor között halad lefelé. Tizenkét év telt el, de még mindig felismertem léptei hangját, mint a kissé nőies vállmozdulatait is. Egy kissé meghízott, kicsit megkopaszodott, s úgy látszott, kényelmetlenül érzi magát a kék színű, bő blézerben. Amikor utoljára láttam, a cellámban hevertem megkötözve, beragasztott szájjal, miközben Sean Nokes lefogott, s kényszerített, hogy végignézzem, ahogy Ferguson összeveri és megerőszakolja az egyik legjobb barátomat. A rettegés éjszakája volt az, amelyet Ferguson valószínűleg nem sokkal később el is felejtett. Számomra az az éjszaka sohasem ért véget. Michael lehajtotta a fejét, amikor Ferguson elhaladt mellette, hogy a tanúk padjánál a törvényszolgának letegye az esküt. Michael még nem találkozott Fergusonnal. Egy másik ügyészt kért meg az
irodában, hogy kezelje Ferguson vallomását, s állítsa össze a nyitó kérdéseket és válaszokat, mert nem akarta, hogy Ferguson bármit is megsejtsen, mielőtt ő és O'Connor a nyilvánosság előtt kikérdezi. Ralph Ferguson és Sean Nokes a wilkinsoni évek után is barátok maradtak. Együtt vakációztak az északi erdőkben, szarvasra vadásztak, vagy hosszú hétvégéket töltöttek együtt egy kis bérelt faházban valami tó mellett, és sügért fogtak. Söröztek, whiskyztek, a régi időkről beszélgettek, s terveket kovácsoltak a jövőre. Közösen szerettek volna nyitni egy horgászboltot New Hampshire központi részén. Sean Nokes rosszul nősült, s gyakran meglátogatta a jó házasságban élő Fergusont és feleségét, Sallyt. Ilyenkor rendelkezésére bocsátották a vendégszobát a Long Island Freeport városrészében található kis házukban. Ferguson volt a vőfély Nokes első esküvőjén. A házasság egy évig sem tartott. Nokes volt a keresztapja Ferguson egyetlen gyermekének, egy Shelley Marie nevű, négyéves kislánynak. A felszínen Ralph Ferguson mintapolgár volt. Fociedzőként is dolgozott. Lelkes alkalmazottnak ismerték, aki sosem hiányzott a munkából, és segített megszervezni a céges bulikat. Vasárnaponként ő vitte körbe a perselyt a templomban. Ő volt a tökéletes tanú. Ferguson izgett-mozgott a tanúk padjánál, túlságosan ideges volt ahhoz, hogy Michaelre összpontosítson, inkább az esküdtek és a nézők arcát vizslatta. John és Tommy csendben ültek, nyílt megvetéssel nézték a férfit. – Ott fenn nem is tűnik olyan keménynek, igaz? – súgtam Carolnak. – Ott senki nem az. – Teljesen átlagosnak tűnik – mondtam. – Senki meg nem mondaná, miket tett. – Nyugodj meg, édes – mondta Carol, s lassan végigsimított a karomon. – Ma megtudják. Mindenki megtudja. Szent Ferguson seggre ül.
– Jó napot, Mr. Ferguson – kezdte Michael, s begombolta a zakóját. Az esküdtszék emelvényének távolabbi végénél állt. – Szeretném megköszönni, hogy eljött. Tudom, hosszú utat tett meg. – Sajnálom, hogy meg kellett tennem – mondta Ferguson. – Sajnálom, hogy ezért kellett megtennem. – Megértem – Michael hangja tele volt együttérzéssel. – Ön és az áldozat, Sean Nokes, jó barátok voltak. így van? – Nagyon jó barátok voltunk, igen. A legjobbak. Nehéz lett volna nála jobb barátot találni. – Mióta ismerték egymást? – Körülbelül tizennégy éve. – Milyen gyakran találkoztak? – Összejártunk, amikor csak tehettük. Évente talán tíz-tizenkét alkalommal, hétvégéken, ünnepekkor vagy ha szabadságon voltunk. – Elmondható, hogy ön volt a legjobb barátja? – Én álltam hozzá a legközelebb, az biztos. Tudtunk beszélgetni egymással, ha érti, mire gondolok. Olyan dolgokról, amelyekről csak jó barátok beszélgetnek. – Miféle dolgokról? – kérdezte Michael, s lehajtott fejjel végigsétált az emelvény előtt. – Mindenféléről – vont vállat Ferguson. – Néha nőkről, a fociidény alatt sportról és a munkánkról. Semmi bölcselkedés. Csak beszélgettünk. Ahogy a barátok szoktak. – Miféle ember volt Sean Nokes? – Jó ember volt – mondta Ferguson. – Túl jó ahhoz, hogy két szemétláda lője agyon. – Tiltakozom, bíró úr – pattant fel O'Connor. – A tanú kijelentése csak véleményen, és nem tényeken alapul. – A véleményét kérdeztem – mondta Michael. – Elutasítom – mondta Weisman bíró. – Kérem, folytassa. – Hogy érti azt, hogy Sean Nokes jó ember volt? – Michael közelebb lépett a tanúk padjához. – Jótékonykodott, állatokat hozott ki
a menhelyről, vagy szállást adott a hajléktalanoknak? Mr. Ferguson, kérem, mondja el nekünk, miért volt jó ember Sean Nokes? – Nem ilyesmire gondoltam – Ferguson ideges arcán mosoly futott át. – Egyszerűen csak törődött az emberrel. A barátainak bármit megtett. Komolyan mondom. Bármit. – Voltak ellenségei? Mit tud erről? – Úgy érti, azon a kettőn kívül, aki lelőtte? – Igen – mosolygott Michael –, azon a kettőn kívül, aki megölte, volt ellensége? – Nem. Sean Nokesnak nem voltak ellenségei. – Köszönöm, Mr. Ferguson – fejezte be Michael, hátat fordítva a tanúk padjának. – Bíró úr, nincs több kérdésem. – Mr. O'Connor – mondta Weisman bíró –, a tanú az öné. – El tudná mondani, hogyan találkozott először Sean Nokesszal, Mr. Ferguson? – kezdte O'Connor. A székében ült, s az asztalon könyökölt. – Együtt dolgoztunk odafenn északon. – Mi volt a munkájuk? – Őrök voltunk a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben. – Az micsoda? Börtön? – Nem, egy intézet fiatalkorú bűnözők számára – Olyan fiatalok számára, akik megszegték a törvényt. Igaz? – Igen, így van. – És mi volt a feladatuk? – Általános dolgok. Rendet kellett tartanunk a fiúk közt, ellenőriznünk kellett, hogy időben érnek-e az óráikra, nem kevernek-e bajt, és mi intéztük az esti takarodót. Semmi izgalmas. – Őrökként engedélyezték az ön és Mr. Nokes számára, hogy erőszakot alkalmazzanak, amikor, miként ön mondta, rendet kellett tartani a fiúk közt? – O'Connor hátratolta a székét, s megállt az asztala mellett. – Mit ért erőszak alatt? – kérdezte Ferguson, s Michael felé pislantott.
– Úgy értem, engedélyezve volt, hogy megüssék őket? – Természetesen nem. – Előfordult, hogy egy őr megütött egy fiút? – kérdezte O'Connor, s keresztbe font kézzel az asztal körül kezdett járkálni. – Bármikor is? – Bizonyára előfordult ilyesmi – felelte Ferguson. A nyaka körül izzadni kezdett. – Nagy volt az a hely. De nem volt bevett gyakorlat. – Akkor szűkítsük le a helyet. Ütött meg ön vagy Mr. Nokes bárkit is a gondjaikra bízott fiúk közül a wilkinsoni nevelőintézetben? Weisman bíró és Ferguson egyszerre néztek Michaelra, várva, hogy tiltakozzon a kérdés ellen. Michael mozdulatlanul ült az asztalánál, s Fergusont nézte. John és Tommy hátrafordulva gyors pillantást vetettek Michaelra, szemükben kíváncsiság és értetlenség tükröződött. – Kívánja, hogy megismételjem a kérdést, Mr. Ferguson? – kérdezte O'Connor, s a tanúk padja felé indult. – Nem. – Akkor kérem, válaszoljon. És ne feledje, eskü alatt vall. – Igen. Néhány fiút, akikkel fegyelmezési problémák támadtak, megütöttünk. Csak alkalmanként. – És hogyan ütötték meg ezeket a problémás fiúkat? – Hogy érti? – Ököllel, tenyérrel, esetleg beléjük rúgtak? Vagy gumibotot használtak? Hogyan lehetett a legjobban lenyugtatni egy gyereket, akivel fegyelmezési problémák támadtak, Mr. Ferguson? – Az attól függött, mit kívánt meg a helyzet. – És azt ki döntötte el? – Az éppen ott tartózkodó őr. – Tehát ön és Sean Nokes is eldönthette, hogyan kezeljenek egyegy fegyelmezési problémát. Így van? – Igen, így van. – Ez elég nagy hatalmat jelent egy fiú felett, nincs igazam? – A munkával járt. – Kínzás is járt a munkával?
– Nem. – De kínozták a fiúkat, ugye? – O'Connor arca lassan kivörösödött. – Ugye, Mr. Ferguson? A teremben mindenki előrehajolva várta Ferguson válaszát. Weisman bíró egy pohár vizet öntött magának, hátratolta a székét, szemét dühösen Michaelra szegezte. – Alkalmanként – Ferguson úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. – Ki kínozta őket? – Az őrök. – Pontosan kik? – Nem emlékszem mindre – mondta kínlódva Ferguson. – Nevezzen meg egyet! Ferguson a keze fejével végigtörölte a száját. Michaelra nézett, aki összefont kézzel ült a székében. Aztán Johnra és Tommyra nézett, akik közömbösen bámultak vissza rá. Aztán felemelte a fejét, s mélyet lélegzett. – Sean Nokes – mondta. O'Connor megvárta, míg a teremben elül a pusmogás. Látta, hogy Weisman bíró felemeli a kalapácsot, majd megint leteszi. Ugyanúgy megzavarta a vallomás, mint mindenki mást a teremben. Carolra pillantottam, könnyek folytak az arcán. Átöleltem, s magamhoz húztam. – Hadd kérdezzem meg, Mr. Ferguson – mondta O'Connor a tanú mellett állva, egyik kezét zsebre vágva –, előfordult szexuális zaklatás a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben? – Ügyvéd úr – szólt közbe Weisman bíró –, remélem, rövidesen kiderül, hogy ezeknek a kérdéseknek közük van az ügyhöz. – Kiderül, bíró úr – O'Connor nem vette le a szemét Fergusonról. – Ön miatt is fontos ez – tette hozzá Weisman. – Feleljen a kérdésre, Mr. Ferguson – folytatta O'Connor. – Előfordult szexuális zaklatás a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben? – Igen – felelte Ferguson. – Úgy hallottam. – Nem azt kérdezem, hogy mit hallott. Azt kérdezem, látta-e?
– Igen, láttam – mondta Ferguson halkan. – Ráerőszakolta-e magát ön vagy Sean Nokes valaha is bármelyik elítéltre? – O'Connor két lépést hátralépett, s csaknem kiabált. – Megerőszakolta-e ön vagy Sean Nokes bármelyik fiút az intézetben? Szeretném újra emlékeztetni, hogy eskü alatt vall! A teremben sem mozgolódás, sem köhögés, sem papírzörgés nem törte meg a beálló néma csendet. Minden szempár a tanúk padjára szegeződött. A tizenkét esküdt feje egyforma szögben fordult a tanú felé. John és Tommy is mereven figyelt. Carol megszorította a kezem, amikor Michael a pulpitus feletti festményre emelte a tekintetét, amelyen a vak Igazság szorította kardját. – Kérem a felek képviselőit – törte meg Weisman bíró a csöndet –, fáradjanak a pulpitushoz. Most. Michael és O'Connor a korláthoz lépett, azon az oldalon, amely a legmesszebb esett a tanúk padjától. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte a bíró Michaelt. Szokásos nyugalmát indulat árnyékolta. – Bíró úr, úgy tűnik, rossz tanút választottam – pillantott Michael Ferguson felé. – És most mit fog tenni? – Semmit, bíró úr. Semmit sem tehetek. – Valóban, ügyész úr, már éppen eleget tett. A két jogász visszatért a helyére. – Kérem, válaszoljon a kérdésre, Mr. Ferguson – rendelkezett Weisman bíró. – Igen – Ferguson hangja elfulladt, könnyek gyűltek a szemébe. – Mi igen? – kérdezte O'Connor. – Megerőszakoltak fiúkat. – Maga és Sean Nokes? – Nem csak mi. – Maga és Sean Nokes? – ismételte meg O'Connor a kérdést, s még magasabbra emelte a hangját. – Igen.
– Több mint egy alkalommal? – Igen. – Nem csak egy fiút? – Nem. – Mr. Ferguson, még mindig úgy gondolja, hogy Sean Nokes jó ember volt? – A barátom volt. – Egy barát, aki fizetést kapott azért, hogy gyerekekre vigyázzon, ő azonban zaklatta és megerőszakolta a felügyeletére bízott fiúkat – mondta O'Connor. – Fiúkat, akik azóta felnőttek, és ellenségei lettek ennek a jó embernek. – Befejezte? – kérdezte Ferguson. A szeme vörös volt, a keze remegett. – Nem egészen – nézett rá O'Connor. – Azt akarom, hogy fejezzék be – Ferguson a szemét törölgette, aztán a bíróra nézett. – Bíró úr, azt akarom, hogy fejezzék be. – Mr. O'Connor? – pillantott a bíró az ügyvédre. – Már nem tart sokáig, bíró úr. – Folytassa! – Sean Nokes sok időt töltött az ön otthonában, igaz? – Igen – felelte Ferguson. – Néha egy egész hetet is, így van? – Igen. – Önnek van egy lánya, igaz? – Igen. Egy lányom. – Amikor Sean Nokes, az ön jó barátja önöknél tartózkodott, napokig vagy akár órákig, előfordult, hogy ön vagy a felesége magára hagyta őt a kislányukkal? Bármikor? Bármilyen okból? – Nem. Sohasem fordult elő. – Mi volt ennek az oka, Mr. Ferguson? Ha egyszer annyira jó ember volt. – Tiltakozom, bíró úr – mondta Michael, most először Fergusonra nézve. – A kérdést a tanúnak nem kell megválaszolnia.
– Az ügyész úrnak igaza van, bíró úr – mondta O'Connor. – Visszavonom a kérdést. – A tanút elbocsátom -jelentette be Weisman bíró. – Köszönöm, bíró úr – mondta Ferguson, s kilépett a tanúk padjából. – Mr. Ferguson, a maga helyében nem hagynám el a várost – nézett rá a bíró. – Bizonyos emberek beszélni szeretnének majd magával. Megértette? – Igen, bíró úr – Ferguson alázatos hangon válaszolt, miközben szeme Johnról Tommyra, majd Michaelra ugrott, s megborzadt a felismeréstől. – Megértettem. Michael megvárta, míg Ferguson elhagyja a tárgyalótermet, majd felállt. – Bíró úr, a vád befejezte. Nincs több tanúnk. – Istennek legyen hála érte! – mondta Weisman bíró.
16 Kövér Mancho a földre pattintotta a labdát, szemét az előtte levő téglafalon tartotta. Hosszú ujjú pamutinget, Baltimore Orioles-baseballsapkát, koszos farmert és magas szárú edzőcipőt viselt. Két méterre balra álltam tőle, bőrdzsekiben. Öltözékemet két fekete pamutkesztyű és egy sapka egészítette ki. A farmerom megkeményedett a hideg szélben, a cipőm és a vékony fehér zokni kevés védelmet jelentett a vasárnap késő délutáni hideg ellen. Carol háttal állt a drótkerítésnek, amely a nyitott parkolót választotta el a járdától. Már a harmadik bögre forró kávéját kortyolgatta, s két vastag sálat tekert a nyaka köré. – A legtöbb ember nyáron játssza ezt – mondtam Manchónak, s összedörzsöltem a kezem. – Jobban látni a labdát, ha nincs tele könnyel a szemed. – Szarok én a legtöbb emberre – vetette oda Mancho. – Ezután mit tervezel? – kérdeztem tőle. – Egy kis úszást? – Viszket a tököd, mert tudod, hogy vesztésre állsz. És te is olyan szarházi vagy, aki nem éli túl, ha veszít. – Ha megfagy, dagi! Olyan szarházi vagyok, aki nem éli túl, ha megfagy. Mancho a falnak vágta a labdát, keményen és alacsonyan, ráadá-
sul meg is csavarta. Gyorsan tettem három lépést hátrafelé, s visszaütöttem. Kövér Mancho már várta, leguggolt, kezét a térdére tette, kesztyű persze nem volt rajta, szeme a labdán. Úgy nézett ki, mint egy túlsúlyos baseballjátékos, aki elfelejtette felvenni a mezét az öregfiúk-találkozóra. Jobb kezével ütötte meg a labdát, magasabbra és erősebben, mint a szervánál. Gyorsan kellett hátrálnom, így aztán megcsúsztam egy vékony jégrétegen. Még láttam, ahogy a labda átpattan a fejem felett. – Akkor nekem hat, neked kettő, lúzer! – mondta Mancho. – Sosem szoktad ezt játszani! – lihegtem. – Hogy lehetsz ilyen jó? – Sosem láttad, hogy játszom, hülye gyerek. Amikor annyi idős voltam, mint te, én voltam a király. A legjobb. Sőt, még annál is jobb. Átnéztem a válla felett, s láttam, hogy egyik kezében egy bögre kávéval, a másikban hideg sörrel közeledik Carol. – Jó hírem van! – vigyorogtam. – Itt a félidő! A falnak támaszkodva ültünk három vasárnapi Daily Newson. Carol és én a kávén osztoztunk, Kövér Mancho meg a Rheingoldot szürcsölgette. – Hogy bírja az ír? – kérdezte Mancho Michaelra célozva. – Csak annyit tudok róla, amennyit a bíróságon látok. Úgy tűnik, rendben van. Az ő munkája lassan a végéhez közeledik. – Jól csinálta – ismerte el Kövér Mancho. – Láttam ügyvédeket, akiknek közük sincs az ügyhöz, mégis jobban felbaszták magukat rajta. De nem tudták, és nem is fogják tudni. Az a kölyök hidegebb, mint egy bérgyilkos. – John és Tommy kezdenek kiszagolni valamit. Csak még nem tudják, mit. – Hamarabb rakja be egy mexikói a seggét a Fehér Házba, mint hogy nekik leessen a tantusz – dörmögte Mancho. – O'Connor nagyot alakított – mondta Carol. – Úgy néz ki ott a teremben, mint F. Lee Bailey ikertestvére. – Tényleg jó volt – nézett rá Mancho. – Aztán pár perét elveszí-
tette, és megtalálta az üveget. Azóta a bolti lopás a legkomolyabb ügye. – Erre a mostanira kijózanodott – mondtam. – Esélye van a győzelemre. Még tanú nélkül is. – Piásnak piás, de nem bolond – Mancho letette a sörösdobozt maga mellé. – Ha ezt megnyeri, az összes gyilkos zsebében ott lesz a névjegykártyája, a folyón innen és túl. – Ez igaz? – kérdezte Carol, s az egyik sálat addig igazgatta, míg csak a szeme látszott ki belőle. – Micsoda? – Megnyerhetjük a pert tanú nélkül? – Már megnyertétek – mondta Mancho. – Megízleltétek. Most már csak arra figyeljetek, nehogy lebukjatok. – Csak ha kisétáltak onnan, dagi. Csak akkor nyerünk, ha John és Tommy szabadon kisétálnak. – Akkor valahogy ki kell szedni őket abból a céllövöldéből. Máshol voltak, nem is ott. Ehhez meg tanú kéne. És nem az a kibaszott láthatatlan ember, akit eddig sikerült szerezni, már megbocsáss. – És ha nem lesz tanú? – nézett rá Carol. – Ha anélkül kell megcsinálnunk? – Van igazság az utcán, van igazság a bíróságon – mondta Mancho. – Az utca a ti oldalatokon áll. Ez számít. De a bíróságon nem állhatsz üres kézzel, mert egy lófaszt tesznek bele. – Mind a kettő elveszi az életed, dagi – feleltem. – Csak az utca gyorsabban. – Az utcán csak egy dolog számít – bólogatott Mancho. – A bíróság a belvárosé, a pénzes, öltönyös embereké, ügyvédeké, akiknek három nevük van. Ha pénzed van, megveszed az igazságot a bíróságon. Az utcán nincs ára. Ahol a bírók ülnek, ott vak az igazság. De itt az utcán nem az. Itt van szeme a ribancnak. – Szükségünk van rá az utcán is meg a bíróságon is. – Akkor szükségetek van egy tanúra – mondta Kövér Mancho, azzal felállt, s elővette a kis rózsaszínű labdát a zsebéből. – Nekem
meg arra van szükségem, hogy kiporoljam a segged. Gyerünk, lúzer. Négy ponttal vezetek. – Nem fejezhetnénk be később? – kérdeztem. Annyira elgémberedtem a hidegben, hogy állni is alig tudtam. – Mikor később? – kérdezte Mancho. – Július közepén – feleltem.
17 Danny O'Connor egészen hihető védelmet állított össze, s az esküdtszéknek akadt min gondolkoznia az első három nap után. Tanúként beidézte John és Tommy számos barátját és családtagját: legtöbbjük középkorú vagy annál idősebb nő és férfi, kedves szemekkel és bizakodó arccal. Mindannyian tanúsították, hogy bár a két fiú néha valóban vadul viselkedett, semmi esetre sem voltak gyilkosok. Soha egyikőjük sem látta még John Reillyt vagy Tommy Marcanót fegyverrel a kezében. A két pincérnő, akik a gyilkosság estéjén dolgoztak, egybehangzóan állították, hogy ismerik a két vádlottat, s mindig rendesen viselkednek, amikor belépnek a bárba. Arra egyikük sem emlékezett, hogy látta volna John Reillyt vagy Tommy Marcanót aznap este, amikor Sean Nokest agyonlőtték. A lányok azt mondták, a lövöldözés alatt a konyhában tartózkodtak, s csak akkor jöttek ki onnan, amikor a rendőrség megérkezett. – Ott voltak még a gyilkosok a kocsmában, amikor a rendőrök megérkeztek? – kérdezte O'Connor az egyik pincérnőtől. – Nem – felelte a lány –, azt hiszem, addigra már elmentek. – Miért csak hiszi? – A gyilkosok általában nem szokták megvárni a rendőröket. Azon a környéken senki nem szokta megvárni őket.
– De hát maga is onnan való, mégis megvárta őket. – Engem azért fizetnek, hogy megvárjam őket. Jerry, a csapos tanúvallomásában az szerepelt, hogy a gyilkosság délutánján két röviditalt és két sört szolgált fel a vádlottaknak, akik ezután csöndesen üldögéltek, s nem egészen egy óra múlva távoztak. A számlát és a borravalót húszdollárossal egyenlítették ki, amelyet a pulton hagytak. Hátul tartózkodott, épp a vacsoráját fogyasztotta, amikor elhangzottak a lövések, ezért nem látta, ki pumpálta tele ólommal Sean Nokest. Ő volt az, aki hívta a rendőröket, rögtön a lövések után. Michael csak a legegyszerűbb keresztkérdéseket tette fel, sosem akart többet megtudni, mint amit a tanúk el akartak mondani, történetük egy pontján sem szállt vitába velük. Végig udvarias volt, barátságos és nyugodt, könnyen bevette jól begyakorolt és sokszor elpróbált ártatlanságukat. O'Connor szándéka az volt, hogy aláaknázza az esküdtek kétségeit, amelyek először a vád koronatanúja, Helen Salinas vallomásakor vertek bennük gyökeret. Evégett kikérte dr. George Paltrone, egy bronxi általános orvos szakértői véleményét, aki mellesleg egy detoxikáló intézet vezetője volt. Dr. Paltrone véleménye szerint ha Mrs. Salinas valóban annyi alkoholt ivott meg annyi időn belül, miként állította, a tanúvallomása nem feltétlenül hiteles. – Azt állítja, hogy Mrs. Salinas részeg volt? – kérdezte tőle O'Connor. – Azt, hogy részeg, nem állítanám – felelte a doktor. – De eleget ivott ahhoz, hogy az alkohol befolyásolja az ítélőképességét. – Nem lehetséges, hogy a lövöldözés kijózanította? – Nem feltétlenül. A félelem miatt esetleg még kevésbé tudta racionálisan megítélni a helyzetet. – Más szavakkal, doktor úr, azt mondhatjuk, hogy az ital és a félelem nem mindig vezetnek el bennünket az igazsághoz? – Így igaz. Gyakrabban nem, mint igen. A védelem első három napját úgy ültem végig a szokásos, har-
madik sorban levő székemen, hogy alig figyeltem, képtelen voltam arra koncentrálni, ami a teremben történt. Egyre csak Bobby atyán járt az eszem, s azon, vajon hogyan döntött. Tudtam, nélküle a legtöbb, amit elérhetünk, hogy az esküdtszék nem tud határozni, vagyis új tárgyalás lesz, s a barátainkat majdnem biztosan elítélik. Amióta megkértem, hogy tanúskodjon, nem láttam Bobby atyát. Túl kockázatosnak véltem, hogy O'Connortól érdeklődjek felőle, Michaelt pedig nem tudtam elérni. A környéken úgy látszott, mindenki biztos benne, hogy van bevethető tanúnk. De senki, még King Benny sem kapott hírt a tanú kilétéről, vagy arról, mikor lép színre. – Ha holnap nem jön, felejtsük el – mondtam Carolnak a harmadik nap vége felé. – Holnap van az utolsó nap. – Még megpróbálhatunk valaki mást találni – reménykedett Carol. – Még van egy kis időnk. – Kit? A pápa Rómában van, rabbit meg egyet sem ismerek. – Megpróbálhatnánk újra beszélni vele. Vagy meggyőzhetné valaki más. – Ő nem fél King Bennytől – magyaráztam Carolnak a bíróság folyosóin kifelé sétálva. – Kövér Mancho pedig a közelébe sem menne egy papnak. – Akkor kényszerítsük – vont vállat Carol egy félmosollyal. – Pisztollyal. – A tanúnak az egyik kezét kell felemelnie eskü közben – nevettem –, nem mind a kettőt. *** Vártuk a liftet, Carolt közelebb nyomta hozzám a tisztviselők, ügyvédek, családtagok tömege. A lefelé mutató nyíl kigyulladt, a lift csengetett, a dupla ajtók félresiklottak. A tömeggel együtt mi is bepréselődtünk, a felvonó végébe toltak bennünket. Amikor végre sikerült megfordulnunk, egy tagbaszakadt spanyol sebhelyes nyakát láttam. A férfi műbőr dzsekit viselt, műszőrme kapucnival, s a
száján keresztül lélegzett, bűzös leheletével tovább rontva az állott levegőn. Kilenc emeletet kellett megtennünk, a lift mindegyiken megállt. Egyszer csak megpillantottam Danny O'Connort bal kéz felől. Hátával a gomboknak támaszkodott, Tudor-kalap volt a fején, s engem nézett. Erőteljesen rágózott, s egy meggyújtatlan cigarettát tartott a szájában. Ha bármit is tudott, nem volt az arcára írva. Az ajtók végre a földszinten nyíltak, s az utasok kiviharzottak a fülkéből. Karon fogtam Carolt, s O'Connor felé vettem az irányt, aki nyugodtan megvárta, hogy a tömeg elhaladjon előtte, s csak azután indult kifelé. Így hárman egyszerre léptünk ki a liftből, s a könyökömmel súroltam O'Connort. – Elnézést – mondtam. – Nem történt semmi – nézett ránk. – Olyanok ezek a liftek, mint a gyorsvasút. Csak nem olyan biztonságosak. – Még szerencse, hogy hideg van – feleltem. – Nem szívesen nézném meg, milyen odabent egy hőhullám közepén. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta O'Connor egy mosollyal, s a bejárati forgóajtó felé indult. – Hová a sietség? – érdeklődtem. – Mennem kell – szólt vissza a válla fölött. – Késésben vagyok. – Honnan? – Miséről.
18 – Szólítsa a következő tanúját! – szólt Weisman bíró Danny O'Connornak. – Bíró úr, a védelem tanúként szólítja Robert Carillo atyát. Bobby atya olyan önbizalommal ment keresztül a termen, mint egy bokszoló egy fontos meccs előtt Sűrű haját hátrafésülte, szemei tiszták voltak, gondterhelt arca fénylett a mennyezeti világításban. – Emelje fel a jobb kezét – mondta neki a törvényszolga. – A bal kezét tegye a Bibliára. – Esküszik, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat vallja? – Esküszöm – mondta Bobby atya. – Foglalja el a helyét. – Carillo atya, melyik plébánián dolgozik? – hangzott Danny O'Connor első kérdése. – A Jézus Szent Szíve plébánián a Nyugati Ötvenedik utcában. – És mióta van ott? – Tavasszal lesz húsz éve. – Mi az ön pontos beosztása? – Pap vagyok – mondta Carillo atya mosolyogva. O'Connor, a többi jelenlévő és az esküdtek nevetni kezdtek, még Weisman bíró is megengedett egy mosolyt, csak John és Tommy ül-
tek néma csendben, kezükbe temetett arccal, míg Michael egy kék színű Bic toll végét rágcsálta. – Bocsásson meg, atyám – folytatta O'Connor. – Úgy értem, mivel foglalkozik? – Az iskola elöljárója vagyok. A hetedik osztályban tanítok, s én vagyok a csapatok edzője. Monsignore-i tisztségem van, naponta misézek, meghallgatom a gyónásokat, s ha valami elromlott a plébánián, megpróbálom megjavítani. – Meglehetősen elfoglalt lehet. – Ez szegény egyházközség. Kevés a támogatás, kevés a segítőm. – A legtöbb embert ismeri az egyházközségében, ugye? – Nem egészen – mondta Bobby atya. – Mindenkit ismerek. – Ismeri a két vádlottat, John Reillyt és Thomas Marcanót? – Igen. – Mióta ismeri őket? – Kisfiú koruk óta. A tanítványaim voltak. – Hogyan jellemezné mostani kapcsolatát velük? – Igyekszünk tartani a kapcsolatot. Mint minden volt diákommal. – Hogyan teszik ezt? – Többnyire a sporton keresztül – mondta Bobby atya. – Vagy mi szervezünk meccset, vagy elmegyünk egyre. Ez mindenkit érdekel, így könnyebb összejönni. – Atyám, emlékszik arra, hol volt múlt év november hatodikán este? – Igen, emlékszem. – És hol volt? – Kosárlabdameccsen voltam a Gardenben. A Knicks játszott a Hawks ellen. – Mikor szoktak kezdődni a Knicks-meccsek? – Általában fél nyolckor. – És mikor szokott vége lenni? – Fél tíz, tíz között – mondta Bobby atya. – Ha nincs hosszabbítás. – Aznap este volt?
– Nem. – Ki nyerte a meccset? – Sajnos a Hawks. Aznap este egy kicsit sok volt nekünk az a csapat. – Egyedül nézte a meccset? – Nem. Két barátommal mentem. – És ki volt ez a két barátja, atyám? – John Reilly és Thomas Marcano – mondta Bobby atya. – A két vádlott? – Igen – Bobby atya John és Tommy felé intett. – A két vádlott. A korlát mögött ülők egyszerre kiáltottak fel. Carol lehajtotta a fejét, s kezét a szája elé kapta. Remegett a válla. Michael mély levegőt vett, s a mennyezetre nézett. John és Tommy megfordult, a jelenlevőket fürkészték, látszott rajtuk a megkönnyebbülés. Ahogy visszafordultak a tanúk padja felé, rám pillantottak. Mosolyogtam, amikor lenéztek a kezemben tartott könyv címlapjára. Johnnak könnybe lábadt a szeme. A Monte Cristo grófját tartottam a kezemben. – Hány órakor találkozott Mr. John Reillyvel és Mr. Marcanóval? – kérdezte O'Connor, miután Weisman bíró a kalapáccsal rendreutasította az egybegyűlteket. – Az iskola játszóterénél találkoztunk – mondta az atya. – Hat harminc lehetett, vagy akörül. – Hogyan jutottak el a Gardenbe? – Gyalog. Kevesebb mint húszsaroknyira van onnan. – És Mr. Reilly, valamint Mr. Marcano egész idő alatt önnel volt? – Igen. Együtt mentünk. – És este nyolc óra huszonöt perckor, amikor a rendőrségi jegyzőkönyv szerint az áldozatot, Sean Nokest meggyilkolták, Mr. Reilly és Mr. Marcano még mindig önnel volt a kosárlabdameccsen? – Igen, velem voltak. Ha néhány percre el is tűntek mellőlem, csak a mosdóba mentek vagy egy italért. – És mit csináltak a meccs után?
– Visszamentünk a plébániára. – Hideg este volt? – Szeles, hajói emlékszem. – Megálltak valahol útközben? – Egy újságosnál a Nyolcadik sugárúton. Megvettem a Daily News késő esti kiadását. – És mikor váltak el egymástól? – Úgy fél tizenegy körül vagy valamivel később. A plébánia előtt váltunk el, közel ahhoz a helyhez, ahol találkoztunk. – Mondott önnek valamit a két vádlott arról, hogy hová mennek azután? – Nem – mondta Bobby atya – De, gondolom, egy pappal töltött este után beültek az első kocsmába, amely az útjukba került. O'Connor megvárta, míg elül a nevetgélés. – Ezek szerint, atyám, ha a két vádlott önnel volt a gyilkosság estéjén, akkor nem lőhettek agyon Sean Nokest, miként azt a vád állítja, nem igaz? – Hacsak nem a Garden kék székeiből lőtték agyon – mondta Bobby atya. – Nem, atyám – mosolygott rá O'Connor. – Nem onnan lőtték le. – Akkor nem is ezek a fiúk lőttek – mondta az atya. – Nincs több kérdésem -jelentette be O'Connor. – Köszönöm, atyám! – Nincsen mit. – A tanú az öné, Mr. Sullivan – mondta Weisman bíró. – Köszönöm, bíró úr. – Michael felállt, s Bobby atyához lépett. – Atyám, ön vette a jegyeket a meccsre vagy kapta őket? – Én vettem. – A meccs napján? – Nem, körülbelül egy héttel azelőtt váltottam. – Hogyan fizetett? – Készpénzzel. Mindig mindenért készpénzzel fizetek. – Kapott róla számlát?
– Nem. – A két vádlotton kívül más is tudott még arról, hogy ön meccsre megy? – Nem hinném. – Mikor szólt a két vádlottnak, hogy tartsanak önnel? – A meccs előtti vasárnap. – Volt ott még valaki, amikor ezt megbeszélték? – Nem. – Tehát senki sem látta, hogy megveszi a jegyeket, nincs meg a számla a vásárlásról, és senki sem tudott arról, hogy a két vádlottal együtt fogja megnézni a meccset. Így van? – Igen. – Akkor miből lehetnénk biztosak abban, hogy ott volt? – kérdezte Michael. – Honnan tudhatnánk, hogy valóban ott volt azon a meccsen a két vádlottal a gyilkosság estéjén? – Tanúként és papként is állítom, hogy ott voltunk a meccsen. – És egy pap nem hazudik. Ugye, így van? – Egy papnak, ha zsebében vannak az ellenőrző szelvények, nincs szüksége arra, hogy hazudjon – mondta Bobby atya, azzal zakója zsebébe nyúlt, s kivett három félbetépett jegyet. – Én pedig mindig megtartom a szelvényeket. – Miért, atyám? – állt meg mellette Michael. – Miért tartja meg őket? – Mert sosem tudhatja az ember – nézett Bobby atya egyenesen Michael szemébe –, mikor kér valaki az adott szavánál is többet. – Kétségbe vonták valaha is a szavát? – Nem. Eddig még nem. De mindennek el kell kezdődnie valamikor. – Igen, atyám – mondta Michael –, azt hiszem, ebben igaza van. Michael elfordult tőle, s Weisman bíróra nézett: – Jelenleg nincs több kérdésem. A tanú távozhat. Minden jelenlevő tapsolt, amikor Robert Carillo atya, a Pokol Konyhájának egyik katolikus papja elhagyta a tanúk padját.
19 Feltettem az egyik lábam egy rozsdás horgonybójára, a kezem zsebre vágtam, s néztem a Hudson folyót. Az ég teljesen beborult, a levegőből érződött, hogy hamarosan esni fog a hó. Carol háttal állt nekem, elnézett a West Side Highway acéllábai mellett a Pokol Konyhájának utcái felé. Kora este volt, hat órával Bobby atya vallomása után. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz az élmény után, hogy hazudni hallottam őt a tanúk padjában. Nemcsak John és Tommy mellett vallott, hanem Wilkinson és a régóta ott lakozó gonosz ellen is. Mégis sajnáltam, hogy meg kellett tennie, tudtam, nagy árat fizet ezért a hazugságért, csak hogy mi bosszút állhassunk. Sajnáltam valamennyiünket, hogy keresztül kellett mennünk ezen a tárgyaláson. Carolra gondoltam, próbáltam elképzelni, milyen hatással volt rá az elmúlt néhány nap. Okos és vonzó fiatal nő, talán olyan férfiakkal kellene találkoznia, akik nem a múlt démonaival küzdenek. Imádkoztam, hogy a tárgyalás szabadítsa meg Michaelt a saját lidérceitől, s képes legyen folytatni az életét. Ami Johnt és Tommyt illeti, a legjobbakat reméltem nekik, de a legrosszabbtól tartottam. Úgy látszott, hiába minden próbálkozás, nem számít, mennyi volt ellenségünkkel számolunk le, sosem tudunk megszaba-
dulni a wilkinsoni javítóintézettől. A barátaimnak és nekem együtt kellett élnünk vele. S most már Carolnak és Bobby atyának is. Carol mintha megérezte volna, mire gondolok, felém fordult és megölelt. – Az a hely egy részem és része Bobby atyának is – mondta. – Talán másképpen, mint nektek. De benne van az életünkben, és ott is marad, bármit teszünk. – Sehogyan sem tudjuk kiegyenlíteni a tartozást – feleltem. – Hoszszú még az út odáig. – De azt el kell ismerned, hogy a kezdet nem volt rossz. – Nagyon büszke voltam Michaelra – töröltem le a könnyeimet. – Mind büszkék voltunk rá. És Bobby atya nem azért tette meg, mert kértük rá. Azért tette, mert ez volt az egyetlen, amit tehetett. Neki sem volt választása, Shakes. – Olyan volt ott, mint Cagney maga. Mindenkinek a szemébe nézett, egy pillanatra sem hátrált meg. – Úgy érted, mint Bogart – mosolygott Carol, s átkarolt. – Sosem fogom megérteni, hogyan lehetséges, hogy itt nőttél fel, és még mindig azt hiszed, hogy Bogart jobb, mint Cagney. – Valószínűleg úgy gondolod, hogy a Three Stooges is jobb, mint a Marx Brothers. – Eltaláltad. – És gondolom, kedveled a John Wayne-westernfilmeket is. – Na, ebben tévedsz – nevettem. – Én ugyanis imádom John Wayne filmjeit. – Reménytelen vagy – Carol Martinez hangosan felkacagott. Ez volt az első igazi, önfeledt kacaj, amit régóta hallottam. – Mind reménytelenek vagyunk – mondtam. Belém karolt, s végigsétáltunk a dokk mellett a 82-es móló felé. – Ezért vagyunk még mindig együtt. – De esküszöm, ha még mindig úgy gondolod, hogy Soupy Sales viccesebb, mint Woody Allen, akkor mindennek vége. Komolyan. – Tud Woody Allen úgy vicsorogni?
– Lehet, hogy nem. – Na látod. Senki sem csinálja, amit Soupy Sales, mert senki sem tudja megcsinálni. – Nem, Shakes, nem azért. Azért, mert senki sem akarja. Nevetésünk sokáig visszhangzóit az üres acélmólók között, azután a szél kifújta a Hudson tajtékos vize fölé.
20 1980 januárjának egy esős csütörtök reggelén kilenc óra tíz perckor Michael Sullivan jogászi karrierje során utoljára intézett beszédet az esküdtszékhez a tárgyalóteremben. Azon a reggelen nagy gonddal kiválasztott, sötétszürke öltönyt, kék nyakkendőt és fekete cipőt viselt. Jobb arcán két apró alvadt vércsepp látszott, a gondos borotválkozásnak és a régi pengének köszönhetően. Bal csukóján Superman óra, jobb kezén egy tojásdad emlékgyűrű a főiskoláról, s egy cseresznyés life Saver cukorkát szopogatott. – Készen áll, ügyész úr? – kérdezte tőle Weisman bíró. – Igen. Készen állok. – Kérem, kezelje el. Michael hátratolta a székét, felállt, s az esküdtek felé indult. Tizenkét szempár figyelte minden mozdulatát. Egyik kezét zsebre vágta, elkapta a legidősebb esküdt tekintetét, s mosolyogva így szólt: – Mindenképpen el kell ismerniük, érdekfeszítő hetek állnak mögöttünk – kezdte, s másik kezével az esküdtek padjának korlátját kezdte dörzsölni. – Mindenképpen érdekesebb lesz dönteni, mint egy polgári perben. Lehajtott fejjel várta, hogy elüljön a szórványos nevetés.
– Most azonban meg kell hozniuk egy döntést. Egy nehéz döntést. Ez a súlyos döntés fog határozni két fiatalember sorsáról. Mindkét oldal érveit meghallgatták. Az általam képviselt vád azt állítja, hogy a vádlottak, John Reilly és Thomas Marcano agyonlőtték az áldozatot, Sean Nokest. A védelem azt állítja, hogy nem így történt. Sőt, ha valóban tudni akarják az igazat, még csak ott sem voltak a tett színhelyén. Melyik oldalnak hisznek? Ezt kell most eldönteniük. Michael lassan végigment a pad előtt, minden esküdtre ránézett, mintha az arcuk, a szemük mögé akart volna pillantani. – Hogyan hozzák meg ezt a döntést? Újra átgondolják, amit a bemutatott bizonyítékok alapján biztosan tudhatnak. Tudják, hogy Sean Nokest 1979. november hatodikán, este nyolc óra huszonöt perckor meggyilkolták. Tudják, hogy agyonlőtték, miközben a Shamrock Pub egyik hátsó bokszában üldögélt. És tudják, hogy két, fekete kabátot viselő ember lőtte le. De melyik kettő? Ez az a pont, ahol a dolgok kezdenek összezavarodni. Most mindkét keze a zsebében volt, felemelt fejjel, az esküdteknek háttal sétált el a gyorsíró előtt. A zsúfolt tárgyalóteremben egy maréknyi kivételtől eltekintve mindenki a Pokol Konyhájában lakott. – Olyan tanúvallomásokat hallhattak, amelyek nem éppen mintapolgároknak festették le a két vádlottat. És ettől egyből gyilkosokká válnak? Más vallomások Sean Nokest mutatták sötét múltú emberként. Ettől kisebb bűn, ha valaki megöli? Hallhattak egy szemtanút, aki látta, hogy ez a két férfi hagyta el a helyszínt néhány másodperccel azután, hogy Sean Nokest lelőtték. Majd egy pap azt állította, hogy a két vádlott vele volt egy Knicks-meccsen, hot dogot ettek és sört ittak, pontosan akkor, amikor Sean Nokest agyonlőtték a hátsó bokszban. Kinek hisznek? Ki hazudik? Ki mond igazat? Michael most a vádlottak padja mellett állt, csak néhány centire Johntól és Tommytól, szemét azonban nem vette le az esküdtszékről. – Nem lesz könnyű meghozniuk ezt a döntést. Nem is kell, hogy
könnyű legyen. Amikor emberek életéről döntünk, az sohasem könnyű. Idő kell hozzá. Keményen kell keresni, és sokat kell gondolkodni. Vizsgálják meg a tényeket, és tekintsenek mögéjük. Hallgassák meg a vallomásokat, és olvassanak bennük. Méressenek meg a tanúk, s a szavaik mögött leljenek rá az ő indítékaikra. Túl kell haladniuk az áldozaton és a két vádlotton. Arra kell figyelniük, ami összeköti őket. Michael megállt az asztalánál, s kortyolt egyet hideg kávéjából. Letette a csészét, kigombolta a zakóját, s újra az esküdtek felé indult. – Ebben az ügyben olyat kérek önöktől, amit kevés esküdtszéktől szokás kérni. Arra kérem önöket, hogy először tekintsék át a tényeket, s utána vizsgálják meg az okokat. Arra kérem önöket, hogy találják meg az igazságot abban, amit hallottak, amit láttak, s amit hisznek. Talán ez az egyetlen útja annak, hogy olyan döntést hozzanak, amellyel együtt tudnak élni. Olyan döntést, amelyben nem kételkednek. Olyan döntést, amelyről tudják, hogy helyes. Michael két kezével az esküdtszék padjának korlátjára támaszkodott, előrehajolt, s az előtte ülő férfiak és nők szemébe nézett. – Döntésüket két ember bűnösségére és egy ember ártatlanságára alapozva kell meghozniuk, és hinniük kell benne. Maguk mögött kell hagyniuk az egészséges kételyt, odáig kell eljutniuk, ahol már nincsenek kétségek. Vegyenek számításba mindent, amit igaznak tudnak, azután adjanak maguknak időt, hogy igazságon és kételyen túl olyan döntést hozzanak, amellyel mindannyian együtt tudunk élni. Olyan döntést, amelyet bár sokan megkérdőjelezhetnek, önök mégis tudják, hogy helyes döntés volt. Mert most önök az egyedüli bírók. Az önök kezében nyugszik a bizonyíték és a tanúság. Az önök kezében nyugszanak a tények. Kezükben tartják két ember sorsát és egy harmadik emlékét. Kezükben tartják az igazságot is. Nagy bizalmam van önökben. Hiszek önökben. Hiszem, hogy olyan ítéletet hoznak, amely igazsággal, amely igazságossággal teli. Őszinte igazsággal és tiszteletre méltó igazságossággal.
Azzal Michael Sullivan utolsó alkalommal köszönetet mondott az esküdteknek, visszament a székéhez, s az iratait visszatette fekete aktatáskájába. – Szeretne még valamit hozzáfűzni, ügyész úr? – kérdezte Weisman bíró. – Nem, bíró úr – válaszolta Michael Sullivan. – Mindent elmondtam.
21 – Egy hot dogot kérek mustárral, káposztával és hagymával – mondta Michael a kövér árusnak, aki bőrsapkában álldogált a járdán a bíróság épülete előtt. – És még egy kólát. – Ketchupöt nem? – kérdeztem tőle. – Diétázom – felelte, de nem fordult meg. Szeles hétfő délelőtt volt, esett a hó, az esküdtszék már múlt csütörtök óta tanácskozott. Beindult a szóbeszéd, s a pletykák nagy része azt állította, hogy a vádlottakat el fogják ítélni. – Tudod már, hol fogod megenni? – kérdeztem Michaelt, a hot dogra mutatva. – Ott ni – emelte fel egy kicsit a kiflit, s egy pad felé intett vele a parkban. – Csatlakozhatok? – Mit tehetnek velünk? Letartóztatnak? – Jól csinálta, ügyész úr – mondtam neki, ahogy a perecemet rágcsáltam. – Nem számít, hogyan csináltam, amíg az esküdtek fel nem mentik őket. – Elégedett lennél akkor is, ha veszítenél?
– Együtt tudnék élni vele – Michael befejezte a hot dogot, s kipattintotta az üdítősdoboz tetejét. – El tudnám fogadni. – Mi lesz veled ezután? Ha ezt befejeztük? – Lelépek. Várok néhány hetet, aztán benyújtom a felmondásomat. Azután, ahogy ezt az ügyet kezeltem, nem hiszem, hogy túlságosan marasztalnának. – Átállhatsz a másik oldalra. Dolgozhatnál ügyvédként. Több benne a pénz, és mindig lenne ügyfél. Mindig több a rossz fiú, mint a jó. Csak John és Tommy bandája annyi munkát tudna adni, amelyből kinéz egy nagy ház medencével. – Köszi, nem. Eleget láttam én a jogból egy egész életre. Valami másba kell kezdenem. – Például? – Majd elmondom, ha tudom. – Ahhoz már öreg vagy, hogy a Yankeesben játssz. A golfhoz viszont még túl fiatal. – Áthúzod az összes tervemet. Kezdek pánikba esni – nevetett. – Majd kitalálod, hogyan legyen – mondtam, s lehajtottam az üdítőm maradékát. – Ahogy eddig is. – Elérkezett a hallgatás ideje, Shakes – felelte, s a földre szegezte a tekintetét. – Ezt biztosan tudom. Egy kicsit hagyom lenyugodni a dolgokat. Keresek egy helyet, ahol lehunyhatom a szemem, s nem kell látnom azokat a helyeket, ahol jártam. Talán még szerencsém is lesz, és elfelejtem, hogy valaha is jártam ott. – Az a hely, ahol voltunk, darabokat tépett ki belőlünk – mondtam. – Mindaz, amit meg kellett tennünk, hogy kijuthassunk. Nagy darabokat, amelyek létéről nem is tudtunk. Meg kell tanulnunk ezek nélkül élni, vagy meg kell találnunk őket újra. Ahhoz pedig idő kell. Rengeteg idő. – Tudok várni – mondta – Mindig is úgy látszott, hogy tudsz. Mi nem voltunk annyira türelmesek.
– Most vissza kell mennem – állt fel Michael, s elindult a bíróság épülete felé. – Az esküdtek talán már vissza is értek. – Aztán el ne tűnjön, jogtudós uram – mondtam neki, s egymás szemébe néztünk. – Talán szükségem lesz egyszer egy jó ügyvédre. – Te nem engedhetsz meg magadnak egy jó ügyvédet. A te fizetésedből nem. – Akkor szükségem lehet egy jó barátra. – Ha szükséged lesz rá, megtalállak. Arra számíthatsz. – Mindig is számítottam rá. Néztem, ahogy bemegy a bíróság épületének forgóajtaján, s a liftekhez lép, hogy kilenc emelet magasságban szembenézzen az esküdtszék ítéletével.
22 A bíróság épülete tele volt a Pokol Konyhájából való ismerős arcokkal. Nekitámaszkodtak a mocskos falaknak, cigarettáztak, kávét iszogattak, vagy csak üldögéltek a hosszú fapadokon, s a Daily Newst vagy a Postot olvasgatták. Mások telefonfülkékben szorongtak, fogadásokat kötöttek, vagy éppen egy dühös felügyelő tiszttel vagy türelmetlen uzsorással beszéltek. Mindannyian az ítéletet várták. Ahogy elsétáltam mellettük, néhányukkal kezet ráztam, néhányuknak biccentettem, aztán helyet kerestem magamnak a nagy, fekete, kétszárnyú ajtó mellett. Tizenöt perc múlva az ajtó kitárult. Egy magas és izmos törvényszolga félig kihajolt az ajtón, fegyvertáskája oldalt elállt. Egyik kezében az ajtógombot tartotta, s odaszólt az emberekhez, végtelenül közömbös hangon: – Az esküdtszék nemsokára bevonul a terembe. Ha hallani akarják az ítéletet, jobban teszik, ha bejönnek. Oldalra álltam, néztem a lassan befelé hömpölygő tömeget. Egy padhoz mentem, leültem. Előredőltem, két kezembe hajtottam a fejem, behunytam a szemem, izzadtam, remegtem, s imádkoztam, hogy úgy fejeződön be ez az egész, ahogy elterveztük. Végiggondol-
tam mindent, próbáltam kitalálni, mit kellett volna másképp csinálnunk. A tervnek csak egyetlen hibája volt: a siker vagy a kudarc tizenkét ismeretlen szeszélyén múlott. – Nem mész be? – kérdezte Carol, amikor megállt mellettem. – Egyedül nem akarok – feleltem, s felemeltem a fejem. – Nem vagy egyedül. – Nem akarok veszíteni. – Nem fogsz. – Úgy látszik, mindenre van válaszod – mondtam, azzal felálltam és karon fogtam. – Talán van is – nézett rám. *** – Az esküdtszék meghozta döntését? – kérdezte Weisman bíró egykedvűen a pulpitusa mögül. – Igen, bíró úr – felelte az esküdtszék elnöke, egy skót kockás inget viselő, kopasz, köpcös férfi. A törvényszolga elvette az elnöktől az összehajtogatott papírlapot, s Weisman bíróhoz vitte. A bíró szétnyitotta a papírt és elolvasta. Az arca semmit sem árult el. A körülöttem levő fejek és vállak között John és Tommy felé pillantottam. Egyenesen ültek az asztaluknál, kezüket ökölbe szorítva. Danny O'Connor mellettük ült, kirojtosodott ingnyaka alatt a tarkóját dörzsölte. Velük szemben Michael ült, tekintetét nem vette le a tanúk padjáról, amely most üresen állt. Mélyeket lélegzett, ujjai között egy filctollat forgatott. Weisman bíró az elnök felé biccentett, aki felállt. – Bűnösnek találták-e a vádlottat, John Reillyt, másodrendű emberölés vétkében? – kérdezte a bíró. Az elnök az ajkába harapott, s ideges pillantással nézett körbe a teremben: – Nem bűnös.
– Bűnösnek találják-e a vádlottat, Thomas Marcanót, másodrendű emberölés vétkében? – Nem bűnös – mondta megint az elnök. A tárgyalóteremben kitört a tapsvihar, sikolyok, kiáltások, füttyszó hangzott egyszerre mindenfelől, nem sokan hallották sem a bírói rendreutasítást, sem a végzést, miszerint ejtik a vádat. Felálltam, s megöleltem Carolt. – Megcsináltad, Shakes – suttogta a fülembe. – Mi csináltuk meg – szorítottam magamhoz. – Mi, együtt csináltuk meg. Hátranézve láttam, hogy Michael felveszi az aktatáskáját, kezet fog Danny O'Connorral, aztán eltűnik a tömegben. Láttam, hogy John és Tommy nevető arccal kezet ráznak, akivel csak tudnak, körülöttük mindenhonnan a „nem bűnös” kifejezés visszhangzik. Láttam, hogy Weisman bíró lelép a pulpitusról. Vakuk villantak. A terem közepén két nő hisztérikusan zokogni kezdett. Négy fiatalember hátul, miközben mentek ki a teremből, a Danny Boy című számot énekelte. Mögöttem egy idős hölgy ülve maradt, rózsafüzért morzsolt, ajkai egyre csak formálták némán az ima szavait. Az esküdtszék tagjai is felálltak, néhányan lehajtott fejjel, mások a tömegnek integetve. Danny O'Conorról dőlt a víz, de az arca csupa mosoly volt. Férfiak és nők skandálták a nevét, erre a ritmusra vonult ki a teremből. John és Tommy a székük mellett álltak, sütkéreztek a dicsőségben. Ez volt az ő pillanatuk. Michael Sullivan már a liftben volt, a hall felé tartott. Befejezte a küldetést, a karrierje véget ért. Karon fogtam Carolt, s kivezettem a teremből. A tömeg boldog kiabálása végigkövetett bennünket a folyosón. Az a hang az igazság hangja volt.
1980 tavasza
23 Az étterem legnagyobb terme melletti helyiség egész hosszát elfoglalta a nagy asztal meg a székek. Söröskorsók, Dewar's-os és Johnny Walker Red Label-es üvegek, lobogó fényű gyertyák tarkították a térítőt. Az asztal két végén fonott kosárban egy-egy virágköltemény állt. Egy teljes hónap telt el a felmentő ítélet óta. Az alatt a néhány hét alatt életünk visszatért a megszokott kerékvágásba, amilyen Sean Nokes meggyilkolása előtt volt. Carol szociális munkásként visszatért az aktáihoz, s problémás tinédzsereknek és gyermeküket egyedül nevelő anyáknak nyújtott segítséget a küzdelemhez egy olyan rendszer ellen, amelynek sem ideje, sem pénze nem volt rájuk. John és Tommy visszatértek az utcára, irányították a West Side-i Fiúkat, keményen ittak, és a legnagyobb nyugalommal szegték meg a törvényt. Nem mintha bárki várta volna, hogy megváltozzanak. Már túl késő volt. King Benny visszament a klubjába, Kövér Mancho meg a kisboltjába. Engem adminisztrátorból gyakornok riporteri pozícióba léptettek elő a szórakozás rovatban. Ez azt jelentette, hogy megint ingyen
járhattam moziba, mint kissrác koromban. Csak most már megláthattak. Egyedül Michael változtatott az életén. Felmondott, három héttel azután, hogy elveszített egy olyan pert, amelyet csak megnyerni lehetett volna. *** Elsőnek érkeztem, az asztal közepén ültem le, háttal a falnak. Egy fehér inges, csokornyakkendős fiatal pincér lépett a helyiségbe, s megkérdezte, kérek-e valamit. Végignéztem a rengeteg sörön és whiskyn, aztán elmosolyodtam: – Ez egy ír asztal. Én viszont olasz vagyok. – Tehát mi hiányzik? – kérdezte a pincér. – Bor. – Fehér vagy vörös? – Mindkettő. Kifelé menet a fiú szinte beleütközött Johnba és Tommyba Felálltam, s néhány percig csak néztük egymást. Aztán megkerülték az asztalt, s némán, hosszan megöleltek. – Nem is tudom, hogy a francba köszönjem meg neked – mondta Johnny, s még jobban szorított. – El sem hiszem, amit tettél – tette hozzá Tommy. – Azt meg pláne nem, hogy meg is úsztad. – Ezt meg hogy érted? – néztem rá. – Ti tényleg megöltétek? Mindketten nevettek, aztán elengedtek, s egy-egy széket húztak az enyém mellé. – Mellesleg nekem nem sok közöm volt hozzá – mondtam nekik. – Mikey találta ki az egészet. Az ő terve volt. – Meg kell mondjam neked – kezdte John, és sört töltött magának –, amikor először hallottam, hogy ő kérte az ügyet, azt hittem, élve gyújtom fel. – És mi akadályozott meg benne?
– Hát, hogy mégiscsak a barátom volt. És ha már menni kell a sittre, akkor mégiscsak egy barát küldjön inkább. – Meg aztán ott a bíróságon, ahogy csinálta a dolgokat, az volt az érzésem, hogy kurva szar ügyész – mondta Tommy. – Már kezdtem megsajnálni a szerencsétlent, érted? – Sose sajnálj egy ügyészt. – Michael állt előttünk, széles mosollyal az arcán. – Jöjjön csak ide, ügyész úr! – John karon ragadta, s már húzta is magával az asztal körül, hogy megölelje. Tommy oldalról futott oda, s engem is odapréselt az ölelkezőkhöz. Olyanok voltunk, mint egy labda, amelynek rengeteg karja és feje van. – Te vagy az igazi gróf! – kiabálta John. – Köszöni, jól van, New York belvárosában él és dolgozik. – A jövő héttől már nem – mondta Michael. – A gróf jelenleg munkanélküli segélyt kap. – És mit csináltál a rengeteg elásott kinccsel? – kacsintott rá Tommy. – Elkártyáztad? – Szerinted miből fizettem King Bennyt? – vigyorgott Michael. Carol állt az ajtóban, karba tett kézzel csóválta a fejét, s nevetett: – Mi ez, valami buzibár? Egyszerre fordultunk meg, amikor meghallottuk a hangját. Fodrásznál volt, egy rövid, szűk fekete ruha volt rajta, meg egy retikül, amely hosszú pánton lógott a válláról. – Az is volt – vágta rá John. – Amíg meg nem jöttél. – Meg is kell, hogy öleljünk? – kérdezte Tommy. – Egy hello is megteszi. – És ha puszit is adunk a hellóhoz? – kérdezte John. – Megbeszéltük – mondta Carol, s átjött a mi oldalunkra. – Siessünk! – suttogtam. – Mielőtt bejön a pincér! – Igen, igen – röhögött Tommy. – Akkor őt is meg kell csókolgatnunk.
– Miért, én láttam befelé jövet – nézett ránk Carol ártatlanul. – Szerintem cuki. Dobtam neki egy csókot. – Ez furcsa – vigyorgott John. – Shakes is ezt mondta. Ültünk az asztal körül, vacsorát rendeltünk, iszogattunk, s hajnalig beszélgettünk. Beszéltünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott, mint öt barát, aki sok közös emléket őriz, s attól fél, hogy az együtt töltött idő véget ér. Mindenről beszéltünk, kivéve a tárgyalást és azokat a hónapokat, amelyekről megesküdtünk, hogy sosem támasztjuk fel a szavainkkal. Carol kiengedte a gőzt, szidta a város bürokráciáját, kesergett a mindennapos elveszített csaták miatt. John és Tommy bűnözőéletükről meséltek. Tudták, a gyors utat választják, amelynek a végén vagy egy golyó fogja meg őket, vagy a rács. Úgy érezték, ez az egyetlen út, hogy kézben tartsák a dolgokat, hogy leküzdjék a démonokat, amelyek ritka józan pillanataikban a sarkuk után kapkodtak. Michael megkötötte különbékéjét a döntéseivel, s kíváncsian várta, hogyan alakul az élete. Elég pénze volt ahhoz, hogy akár egy évig is megéljen munka nélkül, s már vett egy repülőjegyet. A gép a következő hét végén indult Londonba, s a jegy csak egy útra szólt. Hogy mi lesz azután, arról nem voltak tervei. Én félig viccelődve magyaráztam, hogy a karrierlehetőségem leszűkült két választásra: vagy újságíró leszek, vagy jegyszedő valamelyik moziban, amelynek már úgyis fejből tudom a műsorát. Végül aztán működni kezdett a sör, a bor meg a whisky, így hát sebességet kellett váltani. A mosolytalan Wilkinson előtti régi időkön nevetgéltünk, felemlegettük a régi csínyeket, élveztük a Pokol Konyhájában töltött gyermekkor adta szabadság és bolondozás ízét. – Fiúk, emlékeztek arra, amikor megalapítottátok azt a hülye zenés bandát? – kérdezte Carol, s vizet töltött a poharába. – A Négy Gladiátor – mosolygott Michael. – A legtutibb kvartett volt, amelyet a Pokol Konyhája valaha is látott!
– Emlékeztek, Shakes milyen nevet akart adni a bandának? – kérdezte Johnny cigarettára gyújtva. – A Gróf és Cristói – mondta rögtön Tommy. – Öregem, a népek sikítozva hordták volna szét a boltból a lemezünket, tízesével. – Nem is voltunk olyan rosszak – vetettem ellene. – Egy páran hallani akarták a számainkat. – Igen, de az a csoport a siketek iskolájából nem számít – mondta John. – Miért nem? Tapsoltak is. – Srácok, rémesek voltatok – kacagott Carol. – A kisbabák felsírtak, ha dalra fakadtatok. – Mert szomorú számokat nyomtunk, azért – mondtam. – Úgy volt, hogy Kövér Mancho lesz a menedzserünk – fűzte tovább Tommy. – King Benny meg majd adja a pénzt. Tudjátok, hogy legyen öltöny, útiköltség meg ilyenek. – És mi lett ezzel a tervvel? – kérdezte Carol. – Hallottak bennünket énekelni – magyaráztam. – Kövér Mancho azt mondta, hogy ő előbb eszik emberhúst, mintsem a miénk mellett lássák a nevét. – És King Benny mit mondott? – Ő nem szólt semmit, csak visszament a klubjába, és becsukta az ajtót. – Minden kedvencünktől loptunk – mondta Tommy, s kiitta a sörét. – És mi változott? – kérdezte Carol, miközben még egy pohár bort töltöttem neki. – Már annyit nyúltunk, hogy egy album is összejött volna belőle – mondtam. – Volt Frankie Valli, Dion, Bobby Darin. – A krém – jegyezte meg Carol. – Ja, csak velünk savanyú lett egy kicsit. – Énekeljünk valamit az albumunkról – javasolta Michael. Előredőlt, s mosolyodott. – Carolnak. – Úh, srácok, nem kellene már indulnotok, hogy lelőjetek valakit? – érdeklődött kedvesen Carol, s a kezébe temette az arcát.
– Ó, egy nótára mindig van időnk – felelt John, a falnak támaszkodva. – Te válaszd ki, Mikey – mondta Tommy. – Aztán semmi lassút ám! Nehogy szegény Carol elaludjon! – Énekeljük a Walk like a mant. Shakes nagyon jól utánozza Vallie-t. – Te kísérsz – nyújtottam két kanalat Carol felé. – Koccantsd őket egy pohárhoz, amikor jelzek. – Ne túl hangosan – tekingetett Carol hátrafelé. – Néhányan vacsoráznak odakint. – A férfivécékben jobban szokott menni. Visszhangoznak a falak – mondta Tommy. – Odalent van egy – nevetett Carol. – Én itt megvárnálak benneteket. – Ez tisztára olyan, mintha a Beatles állna össze megint – lelkesedtem. Carol megvetően horkantott. Négyen összeálltunk középen, én voltam legelöl. Michael, Tommy és John egyszerre ölelték át a vállam, csettingettek a képzeletbeli ütemre. Carol hátradőlt a székben, csak nézett ránk s mosolygott. Tapsolni kezdett, mikor elhangzott a Walk like a man első sora, remekül utánoztuk Frankie Vallie-t és a Four Seasonst. Majd egyik kezünkkel befogtuk a fülünket, s kíséret nélkül csettingetve, hibátlanul vágtunk bele a dalba. Carol a székén állt, a kanalakkal a combját csapkodta, felvette a ritmust. Az ajtóban megállt három pincér, ők is csatlakoztak. Mögöttük két vendég leskelődött befelé, s elismerően fütyültek. A csapos először csak dobolt a pulton, aztán mindenkit meghívott egy italra. Egy idős hölgy és úr, akik csak egy késő esti kávéra ültek be, szépen átkarolták egymást és táncolni kezdtek. A mi éjszakánk volt, s próbáltuk addig nyújtani, amíg lehetett. A miénk volt, ez is az emlékek végtelen sorát gazdagította. Ez az éjszaka volt a mi happy endünk. Ekkor voltunk utoljára mindannyian együtt.
24 John Reilly felpuffadt holttestét 1984. március 16-án találták meg egy Nyugati Negyvenhatodik utcai bérház kapualjában. A hátán feküdt, kezében még mindig szorította a halálos ginpárlatos üveget, amely a halálát okozta. Hat dollárt találtak fekete bőrkabátja első zsebében, valamint egy tízdolláros bankjegyet a vadászinge zsebében. Egy 44-es pisztoly és egy rugós kés volt az övébe tűzve. Halálakor öt emberölési ügyben szerepelt gyanúsítottként. Két héttel élte túl a harminckettedik születésnapját. Thomas „Vajas” Marcano 1985. július 26-án halt meg. Holttestére egy üres faházban bukkantak rá New York állam északi részén; ötször lőtték fejbe közvetlen közelről. A testet csak egy héttel később találták meg, a nyári hőség és a vadállatok már erősen kikezdték. A faházban tucatnyi üres sörösdobozon, két üveg Dewar's-on és három teletárazott félautomata pisztolyon kívül nem sok minden volt. Vajas kerek nyakú ingének zsebében egy feszületet és egy Szent Juditot ábrázoló képet találtak. Thomas Marcano harminchárom évet élt.
Michael Sullivan egy angliai kisvárosban él, s részmunkaidőben ácsként dolgozik. Ritkán látogat New Yorkba, s a Pokol Konyhájába sosem tért vissza. Nem foglalkozik joggal, s nem nősült meg. Csendesen és magányosan él. Michael Sullivan negyvennégy éves. Carol Martinez továbbra is szociális munkát végez, s a Pokol Konyhájában lakik. Nem ment férjhez, egyedül neveli tizenkét éves kisfiát. A fiú neve John Thomas Michael Martinez, nagyon szeret olvasni, s anyja Shakesnek szólítja. A szomszédok azt mondják, az anyja mosolyát és sötét, olívaszínű szemeit örökölte. Egyéb tulajdonságaiban apjára, John Reillyre ütött. Carol Martinez negyvenhárom éves. Robert Carillo atya New York állam egyik északi egyházközségének elöljárója, továbbra is mindennap kosárlabdázik. Tartja diákjaival a kapcsolatot, s mindig lehet rá számítani. Mindennap imádkozik azokért a fiúkért, akiket elveszített. Bobby atya hatvanéves. King Benny Westchester megyében él, egy idősek otthonában, sok mérföldre Pokol Konyhája-béli királyságától. Még mindig méregerősen issza a kávét, s készleteit rejtegeti a nővérek elől. Továbbra is keveset beszél, s Alzheimer-kórban szenved. – Mindent elfelejtek már mostanában – szokta mondogatni –, az ellenségeimet kivéve. King Benny hetvennyolc éves. Kövér Mancho enyhe agyvérzést kapott 1992 augusztusában. Lebénult a jobb keze, s jobb szemére megvakult. A kisboltot átadta az unokaöccsének, de a haszon felét még mindig ő söpri be. Felváltva használja három lakását a Pokol Konyhájában, és új lakását Queensben. Továbbra is fogad a baseballmeccsekre. Kövér Mancho hetvenkét éves.
Sean Nokest a Shamrock Pub egyik hátsó bokszában lőtték agyon 1979. november 6-án. Gyilkosait a mai napig nem fogták el. Sean Nokes harminchét éves volt, amikor meghalt. 1982. február 22-én Adam Stylert kirúgták a New York-i rendőrségtől, miután korrupcióval és gyilkosságai vádolták. Elismerte bűnösségét, ennek fejében tizenkét év fegyházbüntetésre ítélték. Ebből nyolc évet szigorúan őrzött börtönben töltött le. Akkor szállították át egy gyengébb biztonsági fokozatú intézménybe, amikor rabtársai negyedszer is életére törtek, s deréktól lefelé megbénult. 1991 tavaszán feltételesen szabadlábra helyezték, most New Jerseyben él, egy kertvárosi szeretetotthonban. Adam Styler ötvenéves. 1980 tavaszán Henry Addison leköszönt közösségi kommunikációs igazgatói posztjáról a New York-i polgármesteri hivatalban. Egy belvárosi befektetési tanácsadó cégnél talált munkát. Hat hónapon keresztül komoly pénzeket keresett, s várható volt az előléptetése. Testét 1982. január l-jén, újév napján találták meg a La Guardia repülőtér egyik kifutópályája melletti mocsárban. A halottkém jelentése szerint megkínozták és agyonverték. Gyilkosát vagy gyilkosait sohasem találták meg. Henry Addison harminchat éves volt. Ralph Ferguson felesége nem sokkal azután nyújtotta be a válókeresetet, hogy férje tanúskodott John és Tommy ügyének tárgyalásán. Egyetlen gyermekük az asszonynál maradt. Ferguson felmondott a munkahelyén, s menekülésszerűen elhagyta az államot, mivel attól rettegett, hogy kiskorúak többrendbeli bántalmazásával és megerőszakolásával fogják vádolni. Végül Kaliforniában telepedett le, új nevet vett fel, s vaskereskedést nyitott. Második házassága akkor ért véget, amikor feleségét tájékoztatták férje valódi kilétéről és titkos múltjáról. 1989-ben boltja porig égett. Jelenleg cipőügy-
nőkként dolgozik San Francisco környékén. Egyedül él, úszik az adósságban, s alvásproblémái vannak. Őt hozta el nekem King Benny 1993-ban, hogy a bocsánatomért könyörögjön. Csaknem egy éven keresztül úgy éltem, hogy rettegtem ennek az embernek minden mozdulatát. Ő élete végéig rettegni fogja az enyémet. Ralph Ferguson negyvenkilenc éves. 1982 őszén a New York állami ifjúságvédelmi minisztérium létrehozott egy bizottságot, hogy kivizsgáltassa azokat az állításokat, amelyek szerint a Wilkinsoni Javító- és Nevelőintézetben bántalmazzák a fiatalkorú elítélteket. Negyvenhét tanú állította, hogy a vádak igazak, köztük három fiú szülei, akiknek gyermeke az intézetben hunyt el, valamint egy tucat őr, akik többször látták, hogy kollégáik elítélteket bántalmaznak. Jelentésében a bizottság elítélte a wilkinsoni javítóintézet valamennyi múltbéli és jelenlegi igazgatóját, valamint kérte a rendszer azonnali és teljes átalakítását és a működési szabályzat felülvizsgálatát. Új igazgatót neveztek ki, s minden blokkba videokamerákat szereltek fel. Az elítéltek kiváltságait bővítették, s megszüntették a lyukat is. Még a cellákat is újrafestették. Edward Goldenberg „Kis Cézár” Robinson élethosszig tartó fegyházbüntetését tölti egy szigorúan őrzött börtönben New York állam északi részén. 1990-ben ítélték el drogkereskedelem és gyilkosság miatt. Leghamarabb huszonegy év múlva helyezhetik feltételesen szabadlábra. Henry Addison meggyilkolása ügyében sosem kérdezték ki. Edward Goldenberg „Kis Cézár” Robinson ötvenegy éves. Gregory „Marlboro” Wilson nyugdíjba ment, s egy pennsylvaniai farmon él. Egész nap olvas, leveleket ír a gyerekeinek, s a barátaival kártyázik. Minden karácsonykor két karton Marlboro cigarettát kap egy sleepertől, aki nem felejtette el őt. Gregory „Marlboro” Wilson hatvanhárom éves.
Jómagam negyvenéves vagyok, van egy feleségem és két gyermekem. Szeretem a feleségemet, s imádom a fiamat meg a lányomat. A családom segített abban, hogy magam mögött tudhassam fájdalommal teli múltamat, de a gyermekkor kísértő emlékei nem tűntek el teljesen. Idősebbnek látszok a koromnál, s még mindig több helyet foglal el bennem a félelem, mint az élet örömei. Az álmaim még mindig élénkek, a rémálmok fájdalmasak, a félelem állandó. Az éjszaka mindig magával hozza a rettegést. Néha úgy érzem, az igazán szerencsés sleeperek azok, akik meghaltak. Nekik már nem kell együtt élniük az emlékeikkel. Ők már nem álmodnak.
„Sok utat bejártam egymagám, Sok órából áll minden éjszaka, Sok-sok idő Sok-sok mérföld Úgy látom most mindet Ahogy egy kiskölyök látná.” (Van Morrison: Take it where you find it)
Epilógus 1966 nyara A táncverseny favoritja és az ötvendolláros fődíj várományosát, egy sötét, göndör hajú Puerto Ricó-i srácot Reubennek hívták. Szűk, szürke nadrág volt rajta, olyan élesre vasalva, hogy elvágta volna az ujjamat. A tornaterem sarkában álldogállt, háttal a háromtagú zenekarnak, rágózott, bele-beleszívott egy Viceroyba, várta, hogy a lemezlovas megadja a jelet, s elkezdődjön az éves Chubby Checker Twistkirály-verseny, amelyet az iskola szponzorált. – Elég jól néz ki – mondtam Reubent nézve. – Úgy néz ki, győzni fog. – Szerintem úgy néz ki, mint aki túl sokszor látta a West Side Storyt – mondta Johnny. – Nem gondolja, hogy jó vagy, Shakes – nyugtatott Michael. – Hiszen nem ismer. – Én sem gondolnám, hogy jó vagy, Shakes – szólalt meg Tommy, s a vállamra tette a kezét –, pedig én ismerlek. – Cipőben simán ver – jelentette ki John. – Csótányroppantó van rajta. Az a jó twistcipő. Szarul néz ki, de a talpa jó. – Na mi van, te vagy itt Thom McAn? – kérdeztem. – Az enyémmel sincs semmi baj.
– Ki táncol még rajta kívül? – kérdezte Michael. – Három ír srác a Negyvenhatodik utcából. – És jók? – néztem Tommyra. – Azt hallottam, elég nagy barmok. – Miért, szerinted a twistet a főiskolán tanítják? – nevetett Michael. – Csak brahiból iratkoztak fel – magyarázta Tommy. – Hogy egymáson röhögjenek. Annyira bénák, hogy egy női börtönben sem tudnának csajt szerezni maguknak. – Van még az a hülye gyerek a pizzériából. Úgy hallottam, ő is benevezett. – Azt ismerem – mondta Johnny. – Csupa pattanás, és valami fekete szar van a fogain. Mindig figyelek, nehogy hozzáérjen a pizzámhoz. – Van még valaki? – A fekete gyerek, akinek fröcsköl a nyála, amikor beszél. Tudod, akinek most lőtték meg az apját – mondta Tommy, aki mindent tudott. – Lehet, hogy épp emiatt ő nyeri meg – aggodalmaskodtam. – Mert megsajnálják. – Nyugi, Shakes. Ha látjuk, hogy sajnálat alapján szavaznak, majd megkérünk valakit, hogy szúrjon hátba téged – kedveskedett Michael. – Csak ne nagyon mélyen. Ebben az ingben járok iskolába. – Nem lesz mély. Csak annyira, hogy nyerj. A tornaterem mennyezeti lámpáit lekapcsolták, csak a reflektor világított a padló közepén. Vagy nyolcvan gyerek vette körül a parkettet, sok fiú és lány fogta egymás kezét, néhányan csókolóztak a sötétben. – Kérem a twistverseny résztvevőit, fáradjanak a táncparkettre – kérte a DJ a színpadról. Zakója feszült a vállán, nadrágja fel volt hajtva, fehér zokni kandikált ki alóla.
– Kapd el őket, Shakes – veregette meg Tommy a vállamat. – Ha valaki közel jön hozzánk, ellökjük, hogy elveszítse az egyensúlyát – biztatott John. – Itt várunk rád, Shakes – mondta Michael –, akár győzöl, akár veszítesz. – Nem engedhetünk el egy szerencsepuszi nélkül – lihegte Carol, aki a tömegen átverekedve ért hozzánk. Fehér ruha volt rajta, fekete cipő és csipkés fehér harisnya. Hosszú, sötét haját lófarokba fogta össze. Michael rámosolygott. – Oké, de te adod neki. Mi már megcsókoltuk. Carol a nyakam köré fonta karjait, s gyengéden szájon csókolt. – Csók vagy nem csók, Carol akkor sem kap a nyereményből – hangoskodott Tommy. – Csupa szív vagy, öcsém – mondta neki John vigyorogva. A versenyzők egy-egy lámpa alatt álltak. A kör elég nagy volt ahhoz, hogy valamennyiünknek bőven legyen helye. A pizzás fiú és az egyik, még mindig a Szent Ágnes iskola egyenruháját viselő ír fiú között álltam. Reuben velem szemben állt, teljesen nyugodtnak tűnt, egy fogpiszkáló lógott a szája sarkából. Csak a csoport legjobban öltözött tagja, egy magas, fekete fiú tűnt idegesnek. – Gyerünk, gyerünk – kiabált a DJ. Elég gyengén utánozta Chubby Checkert. – Tapsoljatok, és induljon a twist! Chubby Checker örömteli hangja megrezegtette a rossz hangszórókat, mi pedig twistelni kezdtünk. A barátok sikításokkal és bekiabálásokkal biztattak bennünket a tömegből. Először mindannyian egyszerűre vettük a figurát, a három ír kölyköt kivéve, akik már az elejétől kezdve pörögtek és összevissza forogtak, hogy elkápráztassák a közönséget. A versenyt könnyű volt elveszíteni. Ha elesett az ember, vagy elrontott egy mozdulatot, vagy abbahagyta a twistelést, automatikusan kiesett. Ezt leszámítva a DJ volt a kijelölt bíró, aki körbejárt, s kiállított mindenkit, aki szerinte nem ütötte meg a mércét. Kevesebb mint húsz perc alatt dőlt el, hogy ki lesz a nyertes.
Az egyenruhás ír esett ki először, elveszítette az egyensúlyát, amikor fél térdre ereszkedett. Egyik barátja hamarosan követte, egy elrontott előrehajolás miatt. – Ők is írek, látod – lökdöste Tommy Michaelt, s nevetett. – Mint te. – Meg hülyék is – mondta Michael. – Mint te. A harmadik számnál már kezdtem kifulladni, csörgött az arcomon és a hátamon az veríték, a reflektorok fényétől és a folyamatos mozgástól elmosódtak körülöttem az arcok. Reuben tartotta a ritmust, s engem nézett, időnként azért elmosolyodva, hogy tudjam, játékban van, és simán kap levegőt. A Twisting U. S. A. című szám végén a pizzás az oldalához kapott, s lesétált a parkettről. Egy alacsony lány nyúlt a keze után, átkarolta a derekát, s megpuszilta. – Láttad ezt? – kérdezte John, némi undorral a hangjában. – Megcsókolta a ragyáit. – Ennek a kráterarcúnak van barátnője, én meg egyedül járok moziba – rázta meg a fejét Tommy. – Igazságos ez? – Igen – mondta Michael. Reuben most gyorsabban mozgott, egyre alacsonyabban rázta, néha mintha a padlót fényezte volna a térdével. A fogpiszkáló még mindig a szájában lógott, csak a mosolyát cserélte le egy vigyorra. Látszott, hogy minden ütemmel nő az önbizalma. A fekete fiú már nagyon izzadt, s nem sokat adott a stílusra. Kezdett görcsölni a lába, s a fények is láthatóan egyre jobban zavarták. A jobb térdét rázta, de még így is, valahányszor leereszkedett, fájdalmasan felnyögött. Végül a DJ, aki hátratett kézzel mászkált közöttünk, odalépett hozzá, s a fülébe súgott valamit. A srác ránézett és bólintott. Abbahagyta a táncot, s lebicegett a parkettről. – Szegény srác – mondta Carol –, biztosan nagyon fáj a térde. – Hát semmit sem jelentett, hogy az apja kapott egy golyót – mondta Tommy.
– Ugyan, ahhoz valakijének meg kell halnia, hogy ebben a versenyben vigye valamire! Már csak hárman voltunk. Úgy éreztem, még vagy öt percre elegendő szufla van bennem. Ha tovább tart, akár el is temethetnek az ötven dollárból. Úgy tűnt, Reuben egész éjjel táncolni tudna, zenével vagy zene nélkül. – Ez most azoknak szóljon, akik még versenyben vannak – kiabált a DJ. – Éljenek New York twistkirályai! Az ír gyerek abbahagyta a táncot egy pillanatra, hogy együtt ünnepelje magát a közönséggel, ezért el kellett hagynia a táncteret. – Ez a gyerek hülyébb, mint egy páfrány – mondta Johnny. – A DJ vagy az ír? – kérdezte Tommy. – Mind a kettő – rendezte el a dolgot Michael. – Oké, srácok, lássuk, mit tudtok! – próbálta fokozni a hangulatot a DJ. – Már csak ketten maradtatok! Folyt rólam a veríték, az ingem a hátamhoz és a hasamhoz ragadt, a hajam az arcomba tapadt. A farmerom túl bő volt, s a derekamon is úgy folyt a víz, hogy csak még jobban lecsúszott. Már a cipőm is csúszkálni kezdett a tornaterem padlóján. Volt még néhány jó mozdulatom, elkezdtem bevetni őket. Fél térdre ereszkedtem, a másik lábam kinyújtottam felfelé. A sötétben hallottam, hogy a mögöttem állók ujjonganak és fütyülnek. Lementem, amilyen mélyre csak tudtam, folyamatosan twisteltem, aztán a két lábam között a földre tettem a kezem, csináltam egy spárgát, visszaugrottam a pozícióba, s táncoltam tovább. – Ez az! – hallottam Tommy hangját. – Mutasd meg nekik! Kajálják be ezt a Fred Astaire-szarságot! – Most a Puerto Ricó-inak kell mutatnia valamit – mondta Michael. – Különben veszít. – Mi lesz, ha lenyeli a fogpiszkálót? – érdeklődött John. – Akkor nyerünk – mondta Michael. Reuben is nekikezdett a figurának, de elrontotta. A tömeg tap-
solt és ujjongott, amikor Reuben leereszkedett, a padlóra tette mindkét kezét, s egy szaltóval próbálkozott. Az sikerült is, még a kezét sem hajlította be, de megcsúszott a cipője, amikor leérkezett. Fenékre ült, a fogpiszkálóval a szájában. Megálltam, odamentem hozzá, kezet nyújtottam neki, s felhúztam a földről. – Szép figura volt – mondtam neki. – Jövő nyáron lenyomlak! – jött a válasz. – Idén nyáron is majdnem lenyomtál. Körülvett bennünket a tömeg, az emberek tapsoltak, fütyültek, kiabáltak. A kiabálás még hangosabb lett, amikor a DJ kezembe nyomta az ötvendolláros bankót, s a győzelem jeleként a magasba emelte a kezem. – Gazdagok vagyunk! – kiabálta felém rohanva Tommy. John, Michael és Carol követték. – Gazdagok vagyunk! – Ebből egy hónapig elélünk! Pizza! Képregények! Olasz fagylalt! – sorolta John. – Miénk a város! – Szerencséd volt – mosolygott Michael. – Mindig jobb szerencsésnek lenni. – Nem jár még egy puszi – mondta Carol. – Túl fáradt vagyok a csókolózáshoz. Az sem biztos, hogy járni tudok. – Nem is kell – rikkantotta Tommy. – Te vagy a bajnok. Viszünk! Elkapta az egyik lábam, John és Michael meg a másikat, a vállukra vettek, miközben a tömeg még mindig a nevemet kiabálta. Keresztülvittek az egész tornatermen, a fekete bejárati ajtónál óvatosan lehajoltak, majd kiértünk az utcára. – Hová megyünk? – kérdeztem. Hátrahajtottam a fejem, élveztem, ahogy a hűvös esti szellő lehűti az arcomat. – Bárhová – felelte Michael. – Oda megyünk, ahová akarunk. – Van időnk – mondta John –, és végre pénzünk is. – Bárhová mehetünk – mondta Tommy. – Semmi sem állíthat meg bennünket.
Egy lámpa alatt álltunk az Ötvenedik utca és a Tizedik sugárút sarkán. John, Tommy és Michael még mindig a vállukon tartottak. Mellettük Carol, mosollyal az arcán, lassan táncolt egy szemeteskuka körül. Miénk volt az éjszaka, miénk volt az utca, fényes jövő állt előttünk. Azt hittük, nem veszítjük el egymást sohasem.
