invenI
Idınként az embernek elveszik a felszerelését. így kobozták el a mobiltelefonomat, a fényképezıgépemet, aztán a hordozható számítógépemet is. Ha nem sietnek a segítségemre, kıbe is véshettem, papírra is körmölhettem volna ezt a könyvet. Köszönöm a modern technika és a Hewlett-Packard segítségét, hogy ez nem így történt.
VUJITY TVRTKO
UTOLSÓ POKOLI TÖRTÉNETEK Vujity-Zsolnay Benjáminnak, hogy egyszer majd megtudja, milyen volt a világ, amikor megszületett
ALEXANDRA
Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt elızetes megállapodás nélkül: tilos továbbá terjeszteni másféle összefüzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
© Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko €) Pécsi Direkt Kft. Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotású. 3. Telefon: (72) 517-800
[email protected] ISBN: 963 368 312-2 Borítóterv: Nagy Péter Borítófotó: Kaiser Ottó Fotók: Echart Degge. Kricskovics Antal, MTI Fotó, Talán Csaba, tv2, Vujity Tvrtko Szerkesztette: Székely Krisztina Tördelte: Bocz József
Tartalom Észak-Korea - Ut a „kommunista mennyországba"
Z/ figyel téged! Az AIDS gyermekei Bobhercegnı A versmondó Törpék Halálhamisítók Történetek a pokoli történetekrıl Eszék, 1991 - A tőzkeresztség Eszék-Vinkovci-Vukovar, 1992 - Az elrontott tudósítás Budapest, 1997 - Múltban élık Tiszavasvári, 1998 - Izaura és a többiek Budapest-Oroszlány, 1998 - A Király és az alattvalók Washington D.C., 2001 - A Király halott, Bombi kacag Pánd, 1998 - Kolompár Mohamed és társai Ivád, 1999 - Az egynevő falu Villány, 2000 - Pálffy és a sodrófa Siófok, 2000 - A halálos szék gazdája Tirana, Albánia, 2000 - Karrier a felgyújtott kukák között Tirana, Albánia, 1934-1994 - Mária végzetes nászútja Itatuba-ıserdı, Brazília, 2001 - Szerelembıl vett ıserdı Asszuán, Egyiptom, 2001 - A tévedés éjszakája Mátészalka, 2001 - A Down-kóros mősorvezetı Budapest, 1997-2002 - A Pokoli Történetek legjei Benjámin, 2002 A kezdet - és a befejezés
7 101 123 167 251 264 273 305 305 307 309 311 313 315 317 321 323 324 325 328 330 334 335 344 352 358
Észak-Korea Út a „Kommunista Mennyországba" „Hogy legyızhessük az amerikaiak által vezetett imperializmust, nemcsak a forradalmat folytató ázsiai népeknek kell erısíteniük az egymással való szolidaritást, de erısítenie kell a szolidaritást a világ valamennyi forradalmat végrehajtó népének is. Mi a jövıben is magasra tartjuk a marxizmus-leninizmus zászlaját, az antiimperialista és Amerika-ellenes harc forradalmi zászlaját, és összefogva a szocialista országok, valamint Ázsia, Afrika, LatinAmerika és a világ valamennyi területének forradalmi népeivel, még erıteljesebben fogunk harcolni a nagy, közös ügyünk diadaláért." Kim ír Szén, 1971. augusztus 6., Phenjan
•
Az Úr kétezredik esztendejének nyarán elhatároztam, hogy valóra váltom életem egyik legnagyobb vágyát: eljutok a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba. Hogy miért pont ide vágytam, arra ma sem tudom a választ. Talán bizsergetı izgalommal töltött el, hogy majdnem lehetetlen vízumot kapni az ázsiai országba, de mégis megpróbálom. Az is vonzott Észak-Koreában, hogy köztudottan a világ legzártabb állama. Milliók menetelnek egy-egy vezetı parancsai szerint, s az emberek egyfajta feudális sorba döntve élik szürke hétköznapjaikat. Minderrıl persze csak a nyugati színes lapokban olvastam, hiszen arrafelé mindenféle forgatás tilos, újságírók csak külön elnöki vagy páltapparátusi engedéllyel léphetik át a világ legszigorúbban ellenırzött határát. Eszemben sem volt tehát, hogy a tv2 riportereként keressem fel ezt a különös helyet, de hogy turistaként valaha is eljutok-e ÉszakKoreába, arra magam se tudtam a választ. Azon a nyáron mindenesetre úgy döntöttem, hogy minden követ megmozgatok álmom megvalósításáért. Akkor még mőködött Phenjanban magyar nagykövetség, így vettem a bátorságot, és feltárcsáztam a diplomáciai képviseletet. Hosszú kísérle-
tezgetés után végre felvették a túloldalon a telefont, diplomatánk pedig reszelıs hangon szólt a telefonba. Himnikus hanghordozásából azonnal tudtam, hogy lehallgatnak bennünket. - Barátaink, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság szorgalmas állampolgárai nagy barátai a magyar népnek mondta, én meg értetlenül hallgattam. - Magam a phenjani Kim ír Szén Egyetemen végeztem, s személyesen gyızıdhettem meg koreai barátaink nemes szívérıl. - Értem, uram, és ez nagyon biztatóan hangzik. Én mégis arra lennék kíváncsi, mit kell tennem annak érdekében, hogy vízumot kapjak. - Bizonyára ön is tisztában van azzal, hogy a koreaiak számára minden ember egyenrangú, mindenkit megillet a Koreába való utazás lehetısége, aki nem ellenséges szándékkal érkezik ennek a csodálatos országnak a földjére - darálta, és én akkor már tudtam, hogy a rébuszaival azt üzeni: felejtsem el az Észak-Koreával kapcsolatos álmaimat. - Körültekintı és igazságos koreai barátaink meg fogják vizsgálni az ön kérelmét, és a lehetı leghamarabb választ fognak adni önnek. Mit lehet erre mondani? Megköszöntem, elköszöntem. Aznap este a feleségemmel egy kellemes étteremben vacsoráztunk, amelynek gyönyörő, árnyas kerthelyisége volt, s bámulatos ételeket szolgáltak fel a pincérek a körülöttünk zöldellı asztaloknál. - Nem jött össze, na és? - kérdezte a kezét összecsapva Gyöngyi. - Minden más összejött az életedben. - Szerettem volna kijutni - motyogtam elkeseredetten. - Ki fogsz jutni, nyugi - mondta Gyöngyi. A nık valahogy olyan könnyedén tudják venni mindazt, amit a férfiak az élet nagy problémáinak vélnek. Lehet, hogy ezért élnek tovább, mint mi? Fél óra múlva, amikor már pirított kenyérdarabokat mártogattunk a fondue-tálban fortyogó forró sajtba, én magam is elhittem, hogy egyszer teljesülni fog az álmom. Hogy miképp, azt persze nem firtattuk. És miközben bejártam a világot, eljutottam a legeldugottabb országokba is, mindvégig arról álmodtam, hogy egyszer ellátogathatok ebbe a misztikus államba. Egyszer a saját szememmel láthatom, hogyan képesek milliókat igába hajtani a XXI. század elején, egy idétlen és embertelen ideológia nevében. Gyakorta az éjszaka-
im is a népi Koreába vittek. Sziklákra, hegytetıkre számőztek az álmaim, töltéseken és emberi kéz által vágott árkokon futottam, s minden megbúvó oázisban embereket kerestem. De ezeknek az álomutazásoknak az alkalmával soha senkivel nem találkoztam, s az oázisokból, a lombok sőrőjébıl mindig kopár sivatagba értem, a buja, élettıl duzzadó tájékot az álmaim vége felé törvényszerően felváltották a komor és hamuvá égett homokdőnék. Mintha azt akarták volna jelezni, hogy csalódni fogok, s hogy nem szabad játszanom a tőzzel. Mert a népi Korea Budapestrıl szép álom, de Korea Koreából - úgy mondják - maga a pokol. Persze régi bölcsesség, hogy minél kevésbé van esélyed megkapni, elérni valamit, annál inkább vágysz rá. Az elérhetetlen álom pedig mély, vak és süket kút! Ám az én kutamba egyszer csak fakó fény szivárgott valahonnan. Történt pedig, hogy a második könyvem bemutatójára gyülekeztek az emberek az egyik budapesti könyváruházba, amikor egyszer csak hozzám lépett egy ıszülı szakállú férfi. Szava halk volt, kézfogása határozott, erıs. Barna re-verendájából azonnal láttam, hogy valamely egyházi rend tagja. Bemutatkozott, majd egyetlen mozdulattal félre vont. Lényébıl erı és bizonyos férfibáj áradt. Ájtatosnak tőnt, mégsem a körmenetekben használatos csoszogó léptekkel jött mellettem, hanem hétköznapi, világi járással. Amikor az ablakokhoz értünk, gratulált a könyvemhez. Majd közölte, hogy a bemutató után beszélni szeretne velem. Végül Axmann doktornı felıl érdeklıdött, akivel együtt jártuk meg az etióp lepratelepet, s akit vártam a bemutatóra, ahogy a könyv többi érintettjét, például a fiukat gyászoló gyıri Gısi szülıket, vagy a Bürger-kóros Kanyó Jánost is. - Szerintem néhány perc múlva itt lesz Axmann doktornı - vé lekedtem, és láttam, hogy a hölgy neve emlékeket ébreszt az atyá ban. Meghajtotta a fejét, megköszönte a felvilágosítást, és jelezte, hogy késıbb visszatér hozzám. A bemutató kellemesre sikeredett, s én dedikálni kezdtem. Egyszer csak arra ocsúdtam, hogy az atya ott áll velem szemben, és türelmesen vár. A nap már nyugovóban volt, amikor kiléptünk a könyvpalota ajtaján. - Szenczy Sándor, Szenczy Sándor... órák óta azon gondolko dom, honnan ismerem az ön nevét, atyám - fordultam hozzá, mi közben egy kávézóban vártunk a cappuccinónkra.
- Ugyanazt teszem, amit ön a televizió megbízásából - mondta az atya. - A világ legveszélyesebb helyszíneire utazom, háborúba és nyomorba. - És kinek a megbízásából? - kérdeztem, mire az atya az ég felé emelte a tekintetét. - Értem - bólintottam -, akkor magának nagyon kell szeretnie az Istent, ha az életét is kockáztatja érte. Szenczy rám nézett, egyenesen a szemembe, úgy mondta: - Én az embereket szeretem. Aztán halvány mosollyal a szája szegletében hozzátette: - S ez Istennek tetszı dolog. Meghozták az italt, elkészítettük a szánk íze szerint. - Megkérdezhetem, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozik, atyám? - faggattam Szenczyt. - Baptista lelkész vagyok. Bevetési lelkész. - Bevetési lelkész? - Ahogy mondja. Segélyszállítmányokat viszek a világ boldogtalanabb tájaira. - Úgy, akkor hát a híradóban láthattam önt, igaz? - Meglehet. - Igen, dereng valami. Mondja, nem járt a délszláv háborúban? - Többször is. Legutóbb Szarajevóba vittünk szállítmányt. Néztem némán a férfit, aki Isten nevében kockára teszi az életét az emberekért. És Szenczy mesélni kezdett. Eleinte kelletlenül, az én nógatásomra, ám egyre jobban belemelegedett. Lassan minden elnyomott gondolatát felkutatta. Hogy mi minden történt az atya életében, az felér egy romantikus regénnyel. A kis Szenczy Sanyika szeretetben nıtt föl, mire azonban a kamaszkora közepére ért, egyszer csak azon vette észre magát, hogy nincs családja. Szülei elváltak, s ı, István öccsével együtt, bekerült egy váci bentlakásos iskolába. A középiskolás évek alatt mindketten elkanászodtak. Rákaptak az italra, a drogokra, a verekedésekre, s mindez a szakmunkásvizsga után is folytatódott, immár a pesti utcákon. - Utcakölykök voltunk, a szó legszorosabb értelmében - emlé kezett az atya. - Ahol balhé volt, ott biztosan felbukkantunk. Vagy úgy is mondhatnám: ahol felbukkantunk, ott elıbb-utóbb balhé lett. István már a heroinnál tartott, amikor egy szúrás után majd-
nem ottmaradt. Akkor éreztem elıször, hogy valamit nem jól csinálunk. Fel kellett ráznom magam valahogy a bánatomból. Úgyhogy újra és újra a pohár fenekére néztem. Úgy hívták ıket: Vác rémei. Mindenki tudta, honnan jöttek, s gyanítható volt, merre tartanak: a gyors pusztulásba. Füves partik, utcalányok, kocsmák, fogdák, detoxikálók. Aztán, mint valamiféle megváltás, jelentkezett a katonaság. Sándort a légvédelmisekhez sorozták be, de ott se bírt magával: verekedett, visszaszólt a feletteseinek. Futkosó, különbözı megvonások, enyhébb és durvább fenyítések váltogatták egymást. Végül egy világvégi falu szélére vitték, ahol semmi más nem volt, csak egy ırbódé, meg egy telefon. A fiatalember hamar rájött, hogy a telefon egy úgynevezett K-vonallal mőködik, magyarán bárkit felhívhatott, itthon és a nagyvilágban. Meg is tette, egy idı után azonban elfogytak az ismerısök, a rokonok. És Sándor ott ült a telefon mellett, naphosszat, tétlenül. Hetente egyszer látott embert, amikor meghozták az ételszállítmányt. Majd megırült attól, hogy nincs kihez szólnia. És akkor telefonálgatni kezdett, csak úgy, a világba, boldog-boldogtalannak. Volt, aki mérgesen csapta le a telefont a fiatalember édesanyját emlegetve. Más beszélgetett vele egy kicsit, s csak aztán ejtette le a kagylót. Egy alkalommal azonban, Sándor legnagyobb meghökkenésére, nem tették le a telefont a túloldalon. Fiatal férfihang beszélt hozzá, lágyan, megértıen, ahogy talán anyja szólt utoljára hozzá húsz évvel azelıtt. - Kérdezzen nyugodtan, vagy meséljen, amirıl szeretne - szólt az ismeretlen, Sándornak pedig torkára forrtak a szavak. A telefonálás iránt érzett elsı, izgatott öröme már rég megfakult, ez az ismeretlen telefonpartner azonban most új izgalommal töltötte el. Es a férfi a túloldalon olyan barátságosan biztatta a kiskatonát, hogy beszélni kezdett. Eleinte akadozva, felületesen, aztán egyre mélyebbre merült a saját múltjában. - Nem zavarja, ha a tinédzserkori meghasonlásaimra is kitérek? - kérdezte, az ismeretlen pedig így felelt: - Egyáltalán nem, sıt megtisztel, ha beavat a legbensıbb titkaiba. Sándor tehát mesélni kezdett a kamaszkoráról, de néhány vad mondat után elbizonytalanodott.
Minek ez az egész, kérdezte magától. Megéri? Miért eleveníti fel itt a múltat egy vadidegennek? Hisz el kellene felejtenie az egészet! Végtére is nem kölyök már, hogy percnyi szeszélybıl megragadja a felnıttek kezét és sirni kezdjen a sorsáról, hogy néhány forintot odavessenek neki. Ám csak múló gyengeség volt a pillanatnyi megtorpanás, hisz ı érezte a legnagyobb szükségét annak, hogy beszélhessen. Ajka zord vonallá keskenyedett, aztán nagy levegıt vett, és folytatta az élete történetét. A férfi a vonal túloldalán igen jó beszélgetıpartner volt. Amikor kellett, közbekérdezett, amúgy tapintatosan hallgatott. Azt hiszem, jól hallgatni sokkal nagyobb mővészet, mint jól beszélni. Sándor nem sokkal éjfél elıtt tárcsázta fel az ismeretlen számot, s még hajnali négykor is beszéltek. Világosodott már, amikor véget ért a beszélgetés. Sándor megkérdezte, hogy máskor is felhiv-hatja-e a férfit, az pedig kissé fáradt, de még mindig barátságos hangon így felelt: - Természetesen. Amint letették a kagylót, Sándorban kongó üresség támadt. Az ırbódéba belopózott a nyirkos hajnali levegı, az apró olajkályha nem tudta felvenni a harcot a decemberi faggyal. Annyi meleget persze adott, hogy odalent, a padló és a falak találkozásánál néhány tücsök vígan ciripeljen, de Sándor fázósan húzódott össze a székén. Aztán felkászálódott, vette a puskáját, és kilépett a bódéból. A közeli dombok felé indult, de a szabályzat szerint nem mehetett húsz méternél távolabb. Talpa alatt ropogott a friss hó. Hirtelen megállt, a közeli fenyıkre nézett. - Karácsony - dörmögte maga elé -, öt nap és itt a karácsony. És ekkor rátört a magány. Mindig is egyedül érezte magát. Egész életében tudta, hogy senki nem áll mellette, csak magára számíthat, ám sohasem szenvedett a magánytól. Elfogadta, együtt élt vele. Most azonban kínzó vágy öntötte el, hogy tartozzon végre valakihez. Hogy legyen hova hazamennie, hogy legyen kihez szólnia. Gyanakodott rá, hogy az iménti telefon kavarta föl máskor oly nyugodt, sıt nyegle természetét, s már-már dühös volt a férfira, aki órákon át beszéltette a múltjáról, a gyermekkoráról. Még aznap este feltárcsázta a férfit. Az ismeretlen készségesen fogadta a hívását. Ezúttal Sándor a vágyairól beszélt. Családot sze-
retne alapítani, mondta, szeretné látni gyermekeiben az élete folytatását. A férfi ekkor halk, de határozott hangon azt mondta: - Értem, Sándor, de akkor fel kell hagynia az eddigi életmódjá val. Mire a kiskatona csak ennyit felelt: - Tudom. Majd lecsapta a kagylót. Utálta a férfit, a világot, de legfıképpen magát, hogy megint elıbújt belıle az engedetlen kamasz. Néhány perc múlva újra tárcsázta a férfit, aki ezúttal beszélni kezdett, méghozzá Istenrıl és Jézusról, szeretetrıl és megértésrıl. - Mi van, maga valamiféle hittérítı? - csattant fel Sándor. - Csak hívı - érkezett a válasz. - És a hit önnek is segítene. -Ja. A hit. - Miért ilyen gúnyos a hangja? - Nem tudom. Valahogy túl egyszerőnek tőnik. Az ember hinni kezd, és a problémái egy csapásra megoldódnak. - Én ezt nem mondtam. - Akkor meg minek ez az egész Jézusozás? - A hit nem oldja meg maga helyett a problémáit, de erıt és biztonságot ad a leküzdésükhöz. Sándor nagyot nevetett, és megpróbálta általános tréfálkozásba vinni a beszélgetést. Ám a férfi nem hagyta magát, és olyan megrendítı erıvel kezdett a hitrıl beszélni, hogy Sándor egészen belefeledkezett a szavaiba. És amikor a búcsúra került a sor, megígérte az idegennek, hogy a következı zsoldjából vásárol egy Bibliát. - Szép ünnepeket! - búcsúzott a férfi, és Sándornak melegség töltötte el a szívét. Az ünnepeket Pesten töltötte, egy cimborájá nál, s naphosszat az egyik kórházban ücsörgött, mert István öccse túllıtte magát és a halálból igyekeztek visszahozni. Egy délután betévedt a Nagykörúton egy könyvesboltba, ahol vásárolt egy bar na fedelő Bibliát. Beült egy mozi elıcsarnokába és olvasni kezdte az Ószövetséget. Ábrahámról olvasott és Izsákról, Józsefrıl és Mó zesrıl, és képtelen volt letenni a könyvet, órákig bújta, fel se te kintve belıle. Aztán remegı lábakkal felállt, és elindult hazafelé. İ, aki azt hitte, hogy sok újat már nem tartogat számára az élet, hogy mindennel volt már dolga, hogy igencsak kitapasztalta már a vilá got és az embereket, most megrendülten látta, hogy milyen keve set tud valójában, s pont a világok legizgalmasabbját nem ismerte
eddig. Hiszen a Bibliában minden benne volt, amirıl már eddig is volt fogalma: szeretet és győlölet, szorgalom és irigység, gyöngédség és számítás, születés és halál. De annál sokkal több is ott lapult a vastag könyv lapjain: a hit, a bizakodás érzése, amelyet soha addig nem tapasztalt. És amikor hazaért, megdöbbenve érzékelte, hogy dühiti lakótársa ittassága. Mindig is tudta, hogy iszik a srác, mivel azonban ı maga is gyakran elázott, nem törıdött a dologgal. Hanem most egészen más volt a helyzet: sajnálta a fiút, és egyben haragudott is rá. Hővösen búcsúzott el a cimborától, miután kifizette az elıre megbeszélt „szállásdijat". - Mi van velem? - kérdezgette magától, miközben a laktanya felé buszozott. - Még a végén utolsó felforgató gazfickóból egysze rő, derék, dolgos emberré leszek. És akkor úgy érezte, hogy Isten kiválasztotta valamire. Hogy mire, azt maga sem tudta, de biztos volt benne, hogy ezekben a napokban más emberré válik. Ledobja magáról a tunyaságot, a szorongást és a lelki válságot, a csupasz és rideg életét. Megtanul kacagni, sıt hahotázni, és az élet kemény iskolájában nevelkedett Szenczy Sándor végre nem a fájdalomcsillapítókra ivott vörösbortól lesz jó kedélyő. Amint a világvégi ırbódéhoz ért, azonnal feltárcsázta telefonpartnerét. - Élni akarok - mondta Sándor, és az ismeretlen férfi pontosan tudta, hogy mire gondol. - Élni és szeretni. - Rendben. Örülök, hogy igy alakult - hallatszott a vonal másik oldalán. - Akkor hát nincs már szüksége rám, boldogul maga is. Vigyázzon a kincsre, amihez hozzájutott! Azzal letette a telefont. Sándor állt még néhány másodpercig, kezében a kagylóval, aztán lecsüccsent a székére. Egy pillanatig habozott, hogy újra felhívja-e a férfit, végül azonban letett róla. Érezte a határozottságot az ismeretlen hangjában a búcsúzáskor, s azt, hogy a férfi biztos benne: Sándor a Mindenható segítségével mostantól valóban át tudja majd vészelni az élet viharait. így is történt. A katonaságtól már egy egészen más Szenczy Sándor szerelt le. Kápolnásnyékre ment éjjeli ırnek, nappal pedig egy kımővesmesternél segédkezett.
- Aztán jól érzi itt magát? - kérdezte a mester néhány hét után. Sándor pedig így felelt: - Tudja, régebben azt hittem, hogy semmi sem lehet olyan unalmas, mint a ragaszkodás. Úgy gondoltam, hogy mindig menni kell, kutatni az újat, nıben, szállásban egyaránt. Ma már tudom, hogy butaság volt, és amikor nagyképő szószátyárként a szabadságommal kérkedtem, akkor volt leginkább gúzsba kötve a kezem. Most, hogy megtértem az Úrhoz, nincs nálam szabadabb ember. A hitem a legboldogabb és a legfelszabadítóbb ragaszkodás, amelyet ember valaha is tapasztalt. - Aha - bólogatott a kımővesmester, és egy szót sem értett az egészbıl. Nem is kérdezte soha többé Sándort, csak annyit bökött oda neki nagy néha: - Téglát! Keverj maltert! Hozd a vakolóanyagot! Egy éjjel Sándor bekopogtatott a helyi református lelkészhez. Szénási Jonatán Sándor alsónadrágban nyitott ajtót. - Hát téged, fiam, mi szél hozott mifelénk? - kérdezte álomittas hangon. - Tanulni szeretnék, atyám, sokat tanulni. Két évig maradt a lelkész portáján, ott lakott és mindenesként dolgozott. Ha úgy tetszik, az élelemért és szállásért cserébe amolyan templomszolga volt: fúrt, faragott, forrasztott, javítgatott, mővelte a kertet. Amikor két év után Szénási lelkész úr elé állt, amaz azt kérdezte: - Mit tanultál nálam, fiam? Sándor arcán vörös foltok égtek. -Azt, atyám, hogy az életemet a szegényeknek kell szentelnem. A lelkész nézte egy darabig a fiatalembert, aztán bólintott. Átölelte, és útjára engedte. Sándor felszállt a nyolcórás buszra és a fıváros felé indult. Ahogy egyre gyorsabban szaladtak el mellette Kápolnásnyék házai, összeszorult a szíve. Fájt itthagynia a települést, az embereket, de legfıképp a lelkészt. Fülébe csengtek Szénási elızı este mondott szavai: „Amikor idejöttél, csiszolatlan gyémánt voltál. Most úgy hagyod el a várost, mint egy igazi briliáns. Kész vagy, fiam, ragyogj és szikrázz ezután a híveknek, s a szükséget szenvedıknek!"
Sándor 1992 márciusában lépett be a baptista egyházba. Hamarosan pedig megalapította az egyház segélyszervezetét. Annyi pénze volt, hogy névjegyet csináltasson magának. Azzal aztán házalni kezdett. Cégekhez, vállalatokhoz ment pénzért, hogy élelmet, mosószert, ruhát vihessen Szabolcsba, Békésbe, Borsodba. Kezdték megismerni a nevét. Szenczynek egyre szivesebben adtak pénzt, mert tudták, hogy a baptista férfiban megbízhatnak. Sándor közben megalapította a baptisták kábítószereseket istápoló szervezetét is, és felszentelték lelkésszé. Reverendát öltött feleségül kérte a gyülekezete egyik hölgy tagját. Gyermekeik születtek, beköltöztek a felekezet egyik szolgálati lakásába. Közben megtérítette az öccsét is, István a baptisták oszlopos tagjaként számos segélyakciónak volt a részese. Csakhogy Szenczy rövidesen úgy érezte, hogy nem csupán a magyar elesetteken szeretne segíteni. Épp vacsorához készült a családjával, amikor a tévében egy Szarajevóról készített riportfilmet kezdtek sugározni. Az atya mozdulatlanul bámulta a véres képeket, a háborútól szenvedı embereket, s amikor egy éhezı kisgyermeket mutattak, maga alá húzott egy alacsony széket és lehuppant rá. Húsz percen át némán hallgatta, amit a riporter mesélt a szarajevói nincstelenekrıl, az öldökléstıl megtépázott polgárokról. Majd felállt, átment a feleségéhez és Így szólt: - Szarajevóba kell mennem, hogy segíthessek az ott élıkön. Az asszony egy csöppnyi rosszallással ráncolta össze a homlokát, de semmit sem mondott. És Sándor győjteni kezdett. Multinacionális cégeknél kopogtatott segítségért, nagyvállalatokat keresett fel támogatáséit. Nem pénzt kért. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert. Elıször hiába ment. Meg se hallgatták: kidobták. Másodszor már leültették, végighallgatták, mit akar, s csak utána dobták ki. Harmadszor adtak neki némi segítséget, legtöbbször azért, hogy befogják a száját. Negyedszer teletöltöttek számára egy egész kamiont. S ötödszörre... ötödszörre már a kamiont is ık adták. Szenczy meggyızı érvelı volt, s ami ennél is fontosabb, kitartó ember. A modora pedig mint egy édes dallam, amelyet végig határozott basszus kisér. Szarajevóban azonban mindez kevés volt. Szenczyék akkor még meglehetısen vakmerıen indultak útnak, hogy élelmet, ruhát juttassanak a háború éhezıihez. Erısen lıtték a várost, kétóránként légiriadót rendeltek el a katonai vezetık, s 16
volt okuk rá: a szerb légierı nagy vehemenciával bombázta Szarajevó legsőrőbben lakott részeit. Szenczyék sötétedéskor értek a városba, s legnagyobb megrökönyödésükre azt látták, hogy százak futnak velük szembe. Nyilvánvaló volt, hogy menekülnek valami, vagy valaki elıl. A kamion sofırje lefékezett, kivágta az ajtót, leugrott a porba és megrázta a fejét. - Én nem megyek tovább, atyám! - jelentette ki. Szenczy töprengett egy pillanatig, aztán átült a sofırülésre és becsukta az ajtót. - Holnap itt vagyok, ugyanebben az idıpontban - biccentett és gázt adott. Késıbb félre kellett állnia, mert orvlövészek lıtték az utakat a Miljacka-folyó túlpartjáról. A szinte porig rombolt házak között alig bírt lavírozni a kamionnal, nem csoda, ha az állandó akadályverseny közepette egyszer csak eltévedt. Kiszállt, hogy segítséget kérjen. Öt-hat lépést ha tehetett, amikor hirtelen tucatnyi ember tőnt föl a romok alól, s egyetlen szempillantás alatt megrohamozták a kamiont. Mire Szenczy fölocsúdott, híre-hamva sem volt a segélynek. Az atya abban a pillanatban megértette, hogy soha többé nem szabad ilyen felkészületlenül jönnie egy segélyút-ra. Biztonsági emberek, segítıszemélyzet, zárható raktér. Esetleg, bár erre nem szívesen gondolt, fegyverek. Mert ha mondjuk most közbelépett volna, hát biztos, hogy az életével játszik. De a fegyvertıl talán még a legelvadultabbak is megrettennek. Azon az éjszakán egy óvóhelyen talált szállást. Elgyengült, alig állt a lábán, tekintete megtört a fáradtságtól, semmihez se volt kedve. Rosszul, lelkiismeret-furdalástól gyötörve aludt. Másnap felvette a sofırt és elindultak hazafelé. Következı útjára, Albániába már ötödmagával indult. A tiranai stadionban nyolcezer koszovói albán menekült zsúfolódott össze. Az atya körbenézett a tribünön, és elszorult a szíve. Nem messze tıle egy öregember vért köpött, mindenütt rongyos ruhákba bugyolált emberek hörögtek. Egy asszony látványosan himbálózott az egyik széksor szélén, mellét kibontva szoptatta nem létezı gyermekét. Mint az atya megtudta, a szerbek kitépték a kezébıl négyhetes babáját és a szeme láttára eresztettek csöppnyi koponyájába egy sorozatot. Az asszony egyetlen pillanat alatt vált elmebeteggé. - Nem hiszem, hogy létezik ennyi szenvedés! - buggyant ki Szenczybıl a megdöbbenés, pedig ez még csak a kezdet volt. Jött 17
Szenczy Sándor - az utcai verekedıbıl a szegények védıangyala lett
Csecsenföld, ahol munka közben lemészárolták a munkatársát, és jött a perzselı Nyugat-Szahara, aztán az aknamezıs Afganisztán, és az atya csak osztogatott, és pátyolgatott, és minden idejét és energiáját a rászorulókra fordította. És bement az egyik nagynevő segélyszervezet elnökéhez, aki nem volt hajlandó segiteni neki. - Az nem pálya, hogy mi pénzeket adunk a baptistáknak, ık meg abból jótékonykodnak - magyarázta a fımufti. - Az az igazi, ha saját magad teremted elı a szétosztani valót. Ha látjuk, hogy neked egyedül is megy, akkor megnyitjuk a pénztárcánkat. Szenczy pedig bebizonyította, hogy neki egyedül is megy. És az ENSZ jóvoltából beindíthatta a Nyugat-Szahara programot, amelynek kötelékében örökbe lehet fogadni egy-egy afrikai vagy ázsiai háborús árvát. Én magam is örökbe fogadtam egy kambodzsai kisfiút, aki taposóaknára lépett, és tıbıl leszakadtak a lábai. Havi hatezer forintot utalok át egy számlára, amely biztosítja az egész havi ellátását. Szenczy pedig egy fényképet is adott az „én" jelképesen örökbefogadott árvámról. Egyszer majd meglátogatom, ígérem. A szenvedık körében egyébként hamar elterjedt, hogy ahol Szenczy megjelenik, ott biztosított az ellátás. Ellátás? Mifelénk éhezésnek számítana. Szenczy persze tudja, hogy melyik országba mit kell 18
vinni. Hova húst, hova magas rosttartalmú magvakat, gyümölcsöket, s hova az egy ember egy napi szénhidrátszükségletét fedezı, úgynevezett őrhajós csokit (ezt fogyasztják a világőrben is). És akkor eljött Sándornak is a koreai álom. Ráadásul éppen azon az estén, amikor a Szenczy család már összepakolva várta, hogy annyi év után másnap végre közösen mehessenek üdülni a Balatonhoz. Már eltették magukat másnapra, amikor bentrıl, a nagyszobából, ahol Sándor megnézte még a késı esti híradót, keserves gyermeksírás hallatszott. Az atya megmerevedett, úgy hallgatta a zokogást, amely egyre áradt, míg aztán szörnyő bömböléssé dagadt. A BBC-n egy filmet adtak Észak-Koreáról, s egy mandulaszemő, csont sovány kisfiút mutatott a kamera, aki az éhségtıl való fájdalmában zokogott. Szenczy leült a képernyı elé, és tenyerébe fektetve az állát nézni kezdte a filmet. A kamera elhagyta a síró gyermeket és pásztázni kezdett a környezı tájon. Varázslatosan szép ország tárult az atya elé. Hatalmas vizet mutattak, amelyre testes barázdákat vágott a szél, s megtöltötte ıket tajtekkal. A szél a parton is örvénylı forgatagokat kavart, s a száguldó falevélfelhık gyakran eltakarták a nyugaton hanyatló napot. A messzi hegycsúcsok még lánggal égtek, ám a mezıkre már rózsás fény esett. De hiába közeledett az est, valahol a közelben dolgos munkások sora szorgoskodott, mert mozgalmi daluk betöltötte a mesebeli tájékot. És akkor, mintha a film alkotói szándékosan kést akarnának forgatni a nézık szívében, a képernyın ismét kórosan sovány gyermekek tőntek föl. Sápadt, beesett arcuk betegségrıl tanúskodott. A képek mutatása közben felhangzott a szöveg: „Észak-Koreában gyermekek százezrei, talán milliói éheznek, miközben az ország minden részérıl hatalmas vagonokban érkeznek a finomabbnál finomabb étkek a nyolc éve halott Kim ír Szén számára..." Szenczy felemelkedett, kikapcsolta a tévét, és átment a hálószobába. A felesége egy könyvet olvasott. Az atya befeküdt mellé az ágyba. - El kell mennem Észak-Koreába - mondta hirtelen a feleségére nézve. Az asszony nem felelt, nem is nézett rá. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján pontosan tudta, hogy mit jelent a férje mondata. Csöndben feküdt, nem felelt. - Elmegyek, mert gyermekek éheznek abban az országban próbálkozott újra az atya, mire a felesége felemelte a fejét. 19
- Majd késıbb megbeszéljük - mondta határozottan, és folytat ta az olvasást. Szó mi szó, nem volt könnyő éjszakájuk. Az asszony pontosan tisztában volt vele, hogy a Koreai NDK életveszélyes hely. De messze nem abban az értelemben, ahogy Szerbia vagy Csecsenföld. Ott fel lehet készülni a veszélyekre. Koreában azonban nyomtalanul tőnnek el emberek. Hány olyan esetrıl tudunk, amikor örökre nyoma veszett egyes beutazóknak. - De én segélyt viszek nekik - érvelt Sándor. - Élelmet, ruhát. Miért bántanák azt, aki segíteni akar rajtuk? Az asszony megvonta a vállát. Nehéz volt elfogadnia, hogy egy többgyermekes édesapa hetekre, esetleg hónapokra elhagyja a családját, elhanyagolja a saját gyermekeit, azért, hogy idegen gyermekeken segítsen. De hívı ember volt, ezért elfogadta férje hivatását. Isteni szolgálatnak tekintette Sándor utazásait. Persze megpróbálta lebeszélni a férjét, de tudta, hogy úgyis hiába. Amit Sándor egyszer a fejébe vett, azt tőzön-vízen keresztül végigcsinálta. Ugrott a balatoni vakáció, ugrott a családi nyaralás. - Szenczy Sándor vagyok - mondta az atya másnap délelıtt az észak-koreai nagykövetség Benczúr utcai épületének kaputelefonjába. Késett a válasz. Míg odabent a válaszon tanakodtak, Sándor végigjáratta tekintetét a robusztus épületen. Apró lırések szakították meg a fal egyenes felületét, s a szögesdrót kerítésbıl csak úgy áradt a bizalmatlanság. A kertet elzáró kapu két oldalán kamera meredt rá. Talán azért nem küldték el azonnal, mert lelkészi ruháját viselte. - Mit akár? - hallatszott odabentrıl. - Segíteni Koreának - vágta rá Sándor. - Egymillió dollárnyi élelmiszert szállítanék az önök országába. Öt percig semmi sem történt. Aztán egyszer csak nyílt a követség ajtaja, és két, öltönyös keleti férfi sétált lassan a kapu felé. Megálltak az atya elıtt, tetıtıl talpig végigmérték. Aztán az egyikük beütött egy kódot a kapu melletti pilléren található biztonsági tábla számbillentyőzetén, s a kapu éles csikordulással kinyílt. - Fel kéz! - szólt a másik, majd amikor Szenczy magasba emelte a karját, az öltönyös végigmotozta. - Árrá - mutatott aztán a bejárat irányába, s társával együtt az épület felé indultak. Kinyitották az ajtót, udvariasan betessékelték 20
az atyát. Sándor egy márványoszlopos aulába lépett, ahonnan vörös bársonyszınyeges lépcsısor vezetett az emeletre. A lépcsık fölött Kim ír Szén és Kim Dzsong II hatalmas képe díszelgett. A népi Korea két hıse, apa és fia Istenként függött a követségi dolgozók feje fölött, s amikor a lépcsı tetején megjelent a követség egyik tanácsosa, meghajolt a képek felé. Aztán leért Szenczyhez, és mint egy lárva, válláig behúzott nyakkal győrte össze a derekát elıtte. Szenczy nem tudott mit kezdeni a dologgal, úgyhogy elmosolyodott és a kezét nyújtotta. - Nagy Vezér Elnök Elvtárs és Szeretett Elnök Vezér Elvtárs ne vében tisztelettel üdvözöljük magyar barátunkat követségünk épületében - darálta színtelen hangon, tökéletes magyarsággal, miközben egyetlen pillantással végigmérte az atyát. - Az örökké való ég nem változhat úgy Nagy Vezér Elnök Elvtárs és Szeretett Elnök Vezér Elvtárs szeme elıtt, ahogy a világ változik mostaná ban, de a magyar és a koreai nép barátsága szent és megbonthatat lan. Nagy Vezér Elnök Elvtárs, aki a sötétségbıl világosságot te remtett, s akire a nyugati imperialisták ma is azt mondják, nincs többé, meleg szívvel figyeli, hogyan haladnak népeink a vörös úton. Az ı szemében a cethalnak mondott imperialista Amerika is csupán egy szöcske, s pontosan látja a nyugat feneketlen mélysé gét. Ez volt az a pont, ahol Szenczynek kezdett elege lenni a tanácsos szövegébıl. De türtıztette magát. - Ha Nagy Vezér Elnök Elvtárs kinyújtja felénk a kezét, egyre halkabban zúg az imperialisták huhogása - kántálta tovább a tanácsos. - Hisz' látja a rejtett utakat is, amerre a romlott amerikai emberek gondolata jár. - Ekkor zord mosoly telepedett a tanácsos arcára, s felhúzta a szemöldökét. Szencynek nyugtalanító érzése támadt, de csupán egy villanás volt az egész. - De hát botorság épp önnek elmondanom mindezt, minthogy ön a koreai nép, Nagy Vezér Elnök Elvtárs és Szeretett Vezér Elnök Elvtárs igaz barátja -mondta a tanácsos, mire Szenczy távirati stílusban mindössze annyit felelt: - Az vagyok. A tanácsos hellyel kínálta az atyát, s miután leültek a lépcsı alján elhelyezkedı, vörös bársonnyal bevont kolóniái fotelekre, azonnal a lényegre tért. 21
- Ön eljött hozzánk, hogy felajánlja segítségét Koreának mondta, s intett az egyik öltönyösnek, hogy hozzon frissítıt. Mégis, milyen segítségre gondolt? - Egymillió dollárnyi ételt és ruhát szállítanék az önök országába - felelte Szenczy. Odalépett hozzájuk az öltönyös és egy pohár színtiszta csapvizet tett az atya elé. - Egészségére - mondta a tanácsos, és vendége kénytelen volt felhajtani a vizet. - Önnek tehát meg van a pénze ahhoz, hogy a világ legcsodálatosabb államát és népét támogassa? - Nem, nincs meg - válaszolta Szenczy, mire kiugrott a tanácsos ádámcsutkája. - Nincs meg? Értem. Akkor bizonyára élelmiszerben, gyógyszerben, ruhában van meg az a bizonyos egymillió dollár. - Nem, abban sincs. A tanácsos vértelen ajkai visszahúzódtak az ínyérıl, ujjai karomként begörbültek. - Már megbocsásson, kedves magyar barátom, de akkor mije van? - Hitem. Hogy megszerzem az egymillió dollárt. A tanácsosnak fennakadt a szeme. Ám arra aztán igazán nem számíthatott, ami ezután következett. - Imádkozzunk - mondta Szenczy, és összekulcsolta a kezét. A tanácsos meg az öltönyösök némán figyelték, amint az atya vagy negyedóráig morzsolta a szent szavakat. Nem illett közbeszólniuk, s bár tökéletesen bolondnak nézték Szencyt, végighallgatták. Ami kor az atya végzett az utolsó Miatyánkkal is, a tanácsos felállt, és sietve távozott. Az öltönyösök felírták az atya adatait. Talán még az is megfordulhatott a fejükben, hogy egy dél-koreai kémmel van dolguk. Aztán kitessékelték az utcára. Amikor becsapták Szenczy mögött a külsı kaput, az atya elmosolyodott. - Akkor is segíteni fogok rajtatok, pupákok! - mondta, és elin dult a földalatti felé. Három hét telt el csupán, s Szency ismét csöngetett a koreai követségen. Az öltönyösök metszı pillantással fogadták. Kétkedve kérdezték, hogy mit akar, mire az atya elmosolyodott. - Vízumot - szaladt ki a száján. Az öltönyösök azt hitték, nem jól hallanak. Erre Szenczy elıvett egy csekket és feléjük mutatta. Az öltönyösök egymásra néztek, majd azonnal a nagykövetség 22
épületébe kísérték az atyát. Egy szempillantás alatt megjelent a tanácsos a lépcsı tetején, s szélesre tárt karral már odafönt elkezdte darálni a Szeretett Vezér Elnök Elvtárs, meg a baráti Korea-szöveget. A szöveg végét azonban ezúttal elhadarta és nagy hévvel lesietett az atyához. Amikor megpillantotta Szenczy kezében az egymillió dolláros csekket, szemében meglepett csodálat villant. Mosolyából juttatott valamelyest öltönyös kollégáinak is, mintha azt jelezné: oké, fiúk, ha kém is a pasas, de pénzt hoz. Majd odafigyelünk rá. Szenczy kezét tördelve, bájos kétségbeeséssel érdeklıdött a vízum után, hangot adott a kétségeinek, miszerint egyes barátai úgy vélik, semmi esélye sincs Phenjanba jutni. A tanácsos azonban erélyesen hárította el az „efféle mendemondákat" és egy adatlapot tolt Szenczy elé. - Mikor utazna? - kérdezte. Egy hónappal késıbb Szenczy Észak-Koreába érkezett az elsı konzerv-, liszt-, szárítotthús- és gyógyszerszállítmánnyal. És ezután minden évben háromszor-négyszer Phenjanba, illetve más vidéki nagyvárosokba látogatott, hogy segélyt vigyen az éhezıknek, a betegeknek, a rászorulóknak. Késıbb, amikor Magyarország bezárta a phenjani nagykövetségét és hazarendelte a diplomatáinkat is, Szenczy és baptista társai voltak az egyedüli magyarok, akiket egyáltalán beengedtek Észak-Koreába. Amit az atya odakint tapasztalt, azt nehéz szavakba önteni. A nyomor és az elesettség elegye megmételyezte a koreai emberek lelkét, s napról napra a túlélésre játszottak, míg végigdolgozva az életüket töpörödött öregemberré nem váltak, s egyben feleslegessé is a hazájuk számára. Úgy járkált tehát Szenczy a Kim ír Szen-szobrok árnyékában, mint egy elkárhozott lélek a pokolban, de bármily rettenetes volt is számára a kommunista mennyország (így nevezték országukat a koreaiak), összeszorított foggal végezte a dolgát. Egy alkalommal Sarivonban járt, az egykori Rákosi kórházban, amelyet az ötvenes években magyar építımunkások húztak föl, magyar építészmérnökök tervei alapján, amolyan baráti ajándékképp. Szenczy megtudta, hogy Sarivon testvérvárosa Székesfehérvár, mivel innen érkezett akkoriban a legtöbb magyar munkás, majd késıbb, a kórház beüzemelésénél a legtöbb magyar orvos. Milyen érdekes, amikor nemrégiben elmeséltem a székesfehérvári 2:5
polgármesternek, Warvasovszky úrnak, hogy ez a bizonyos Sarivon a mai napig testvérvárosuk, megdöbbenve nézett rám. Nem is tudott róla. Nem csoda, évtizedek óta haldoklott a testvérvárosi kapcsolat. Hanem azzal, hogy Szenczy úgymond „bevállalta" ÉszakKoreát, számolnia kellett a fenyegetı lehetıséggel, hogy a másik oldal egy percre sem hagyja majd nyugton. így is történt. Közvetlenül a '98-as elsı utazása után kapott egy telefont egy magát diszkréten „szöuli úrnak" nevezı férfitól, aki vacsorára hívta az atyát, merthogy „annyi megbeszélnivalójuk volna". Szenczy emlékezett rá mit mondtak neki Phenjanban. „Ahogy Nagy Vezér Elnök Elvtárs tanította népünknek; nem a bőn, hanem a gazságért kijáró büntetés tanítja meg az embereknek, hogy mit nem szabad tenniük, ezért ön, kedves atya, is csak addig jöhet hozzánk, amíg nincs kapcsolata Dél-Koreával, utána a végleges kiutasítással büntetjük!" Szenczy magában kuncogott, hisz az észak-koreaiaknak volt szükségük rá, s nem neki rájuk, mivel azonban segíteni akart az éhezıkön, csak bólintott. S a szöuli úr meghívását is udvariasan visszautasította. Ám a dél-koreaiakat nem lehetett olyan könnyen lerázni. A szöuli úr videokamerát akart neki adni, csak úgy, barátságból, persze avval a kitétellel, hogy ha úgy hozza a sors, használja majd a következı észak-koreai útja során. Szenczy közölte, hogy köszöni szépen, de már van egy nagyon jó minıségő kamerája. Majd azt vette észre, hogy figyelik. Éjjelnappal a nyomában vannak, várják a lakásával szemben, követik a kocsiját, egyszóval úgy érezte magát, mintha egy B-kategóriás hollywoodi krimi fıszereplıje lenne. Végül egy éjszaka érkezett egy telefon a szöuli úrtól. - Figyelj, pásztor, nem félted a gyerekeid életét? - hallatszott az ismeretlen férfi hangja. Több se kellett Szenczynek: másnap reggel becsöngetett a dél-koreai nagykövetségre, és majdhogynem ráborította az asztalt a követségi dolgozókra. - Ha még egyszer megfenyegetnek, megtudja az egész világ lobogtatta a kezében a BBC és a CNN vezetı szerkesztıinek telefonszámát, akik számtalanszor adtak már hírt Szenczy segélyakcióiról. Amikor az atya elhagyta a követség épületét, meg kellett kapaszkodnia egy villanyoszlopban. Soha nem emelte fel a hangját, s most, hogy ennyire kijött a sodrából, megszédült, kapkodta a 24
levegıt. Túlerıltette a szívét. De a dél-koreaiak többé nem zargatták. Felkavaró volt az atya kirohanása, de célt ért vele. A következı esztendıben már ötmillió dollár értékő segélyszállítmánnyal érkezett Phenjanba. Nem, nem az atya volt olyan rámenıs, hogy ennyi pénzt összegyőjtsön a világban. Az igazság az, hogy az amerikai segélyszervezeteknek esélyük se lett volna támogatást juttatni a koreai rászorulóknak, mivel Phenjan nem engedett be semmit, amihez köze volt a „gaz imperialistáknak". Még segélyt se! Ezért az amerikaiak Szenczyhez juttatták el a dollármilliókat, hogy élelmiszert, gyógyszert és mindazt vásároljon a pénzbıl, amire a koreaiaknak szüksége van. S bár Phenjan tudta (hisz övé a világ legjobban mőködtetett titkosszolgálata), hogy a Szenczy által hozott segélyszállítmány jórészt az amerikaiak pénzébıl van, a koreai vezetık szemet hunytak a dolog fölött, mert azzal takarózhattak: ık nem foglalkoznak a segély hátterével, ıket az érdekli, hogy a baráti magyar nép egyik tagja juttatja el a koreaiakhoz. Immár évek óta. - Hát röviden, ez az én történetem - mormolta maga elé halkan Szenczy Sándor. Két órán át hallgattam ott a kávézóban az atyát, akivel idıközben összetegezıdtünk. Két órán át mesélt az életérıl, a családjáról, a segélyakcióiról és a világ legelszigeteltebb kommunista diktatúrájáról. Ami engem illet, hallgatagon döntöttem magamba a cappuccinókat. Aztán egyszer csak nagy csend lett, s erre felkaptam a fejem. Láttam, hogy Sándor engem bámul. - Gyere el! - mondta, és egy pillanatra nem is értettem, mirıl beszél. - Gyere el a népi Koreába. Ijedt tekintettel néztem az atyát, mert úgy éreztem, a gondolataimban olvas. Ugyanis amióta mesélni kezdett, azóta azon járt az eszem, hogy valahogy rá kellene tukmálnom magam az atyára. Egyáltalán nem tettem még le arról, hogy kijussak Koreába, és elképzelni se tudtam ideálisabb felállást annál, mint hogy egy olyan emberrel utazzak oda, akit kedvelnek odakint, s aki sokadszor látogat már a diktatórikus államba. Arról nem is beszélve, hogy turistaként aligha lett volna esélyem vízumot kapni, a forgatási engedélyrıl nem is beszélve.
25
- Meggondolandó, amit mondasz - szólaltam meg kimérten, miközben majd kiugrottam a bırömbıl. - És mégis, mit mondanánk nekik, mit keresek melletted? - A Baptista Szeretetszolgálat tagjaként látogatsz Koreába. - Ez jó, nagyon jó - csettintettem. - Voltam én már orvostanhallgató Etiópiában, meg hozzátartozóját keresı rokon a constanzai AIDS-táborban, de még medvevadász is Tatárföldön. - Félreértettél -jegyezte meg nyugodt hangon Szenczy -, én komolyan gondoltam, amit mondtam. Ha jössz, te tényleg a Baptista Szeretetszolgálat tagjaként látogatsz Koreába. Láthatta, hogy meglepetésemben olyan aszottá válik az arcom, mint a szárított tıkehal, ezért magyarázni kezdett. - Lehet, hogy Romániában, meg Etiópiában ment a színjáték, de itt azonnal látják rajtad, ha hazudsz. Ami nem baj, mert negyvennyolc órán belül úgyis tudni fogják rólad, hogy civil vagy a pályán. De amíg lehet, igaziból is szeretetszolgálatosnak kell lenned. Hogy egyáltalán beengedjenek. - Röntgenszemük lehet... - Úgy van. Születésük óta gyanakvásban élnek. Egymást jelentgetik föl, s az államrendırség nem teketóriázik idıpocsékló vizsgálódással: jön, elvisz. - De azért mi biztonságban lennénk, igaz? Szenczy nem felelt rögtön. Kortyolt a csészéjébıl, aztán megköszörülte a torkát. - Soha, senki nem érezheti magát náluk biztonságban - mondta. - Még az sem, aki milliókat visz nekik. - Tőnt már el turista Koreában? - Tudná valaki is bizonyítani, ha eltőnt volna már turista Koreában? - kérdezett vissza az atya. Emésztettem egy kicsit a szavait. - Oké, hadd tegyek fel néhány kérdést, mielıtt döntök. - Nem kell most döntened. - Mindegy mikor döntök, szükségem lesz a válaszaidra. Szóval: veszélyben lesz-e az életem a koreai tartózkodásunk ideje alatt? - Nem hiszem. - Ez nem volt túl meggyızı. - Emberi számítások szerint nem. - Mi az, hogy emberi számítások szerint? Í6
- A vezetıiket istenként imádják, az ı parancsaikat tehát isteni kinyilatkoztatásnak veszik. Kim ír Szén majdnem egy évtizede halott, a fia azonban követi apját az úton. Parancsokat osztogat, amiket ı természetesen visszafogottan csak bölcs tanácsoknak nevez. - Értem. Tehát egyetlen rossz szót sem ejthetek róluk. - Ez magától értetıdı. - Csak mert Szerbiában Milosevicset, Etiópiában pedig Szelasziét gúnyoltuk, amikor beléptünk a szállodai szobánkba. Tud tuk ugyanis, hogy lehallgatnak bennünket, de azt is, hogy újság íróként nem nyúlhatnak hozzánk. - Ez a vicc Észak-Koreában maga volna a vakmerıség. Tavaly si került bejuttatnunk egy amerikai szeretetszolgálatost. Az egyik legfontosabb partnerünk munkatársát. Nem tudtuk, kit küldenek az amerikaiak, hát megérkezett Pekingbe egy nagyszájú, rámenıs pasas. Nem sok kedvem volt bevinni, de végül ráálltam. Nekünk is sok függött ettıl. Erre naná, hogy az elsı percben szóváltásba ke veredett egy koreai katonával. Megpróbálta meggyızni Kim ír Szén, meg a fia korlátoltságáról, mire a katona elfehéredett, üvöl teni kezdett és majdnem neki ment. Közéjük kellett állnom, de mi közben nyugtatgatni kezdtem a katonát, a pasas átkiabált a fejem fölött, hogy ık, amerikaiak nem az olyan kisemberek ellen harcol nak, mint az a katona, hanem a kommunizmus ellen. Na, ez volt aztán csak olaj a tőzre: az összes katona odarohant és majdnem meglincselték az amerikait. Szólnom kellett a vezetıknek, hogy mentsék meg a teljes leszámolástól. Lehet, hogy szegény sohasem tér haza, ha nem velem jön Koreába. így megúszta annyival, hogy föltették az elsı gépre. Hála Istennek, azért engem hasonló veszély nem fenyeget. Különbözı helyzetekben szemrebbenés nélkül tudok dicsérni bárkit, ha a film úgy kívánja. Az igazság kimondásának szenvedélye néha égetıen járja be az ember testét, különösen, ha tilos beszélnie róla, mégis, az elmúlt tíz évben megtanultam: nekem nem az a feladatom, hogy megváltsam a világot, elég, ha csak megpróbálom bemutatni. Azt hiszem, a hısködés helyett inkább a félsznek kellett dominálnia, ha valaki a kommunista Korea földjére merészkedett, de Szenczy (mondom, tényleg a gondolataimban olvasott) így szólt:
i
27
- Rettegned azért nem kell, mert ott leszek veled. Különben is jó, ha látják, hogy erıs személyiség vagy. A rettegés és a részvét, ez a két érzés tilos, ha odautazunk. - Eeeeegen - töprengtem, és ha abban a pillanatban átnyújt egy repülıjegyet, hogy tessék, itt van, holnap utazunk, nem biztos, hogy elveszem tıle. - Kizárt, hogy operatır is velünk jöhessen? - Kizárt - hangzott a határozott válasz. Aztán az atya összevonta a szemöldökét, és hozzátette: - Egy turistafelvevı, ez minden, amit hozhatsz. De számolnod kell vele, hogy még ez is meghosszabbítja a vízumod érkezését. Szenczynek igaza volt. Fél évbe telt, míg megérkezett a vízumom Észak-Korea bécsi nagykövetségére. Akkor Budapesten már nem tartottak fönt képviseletet, mert megharagudtak, hogy Magyarország nagykövetséget nyitott a délieknél, Szöulban. Akkorra már a magyar állam tulajdonát képezı phenjani konzulátusi épületet is segélyszervezetek vették bérbe. Attól a kávéházi éjszakától fogva tudatosan készültem az utazásra. Olyan volt az egész, mint egy nehéz teher, ám a félelem, mert bizony volt bennem, jót tett az adrenalinszintemnek. Hogy miért vágytam valójában abba a misztikus és némileg fenyegetıen zárt országba, arra sem azelıtt, sem Szenczy ajánlata után nem találtam konkrét választ. Valószínőleg izgatott, hogy bekukkanthatok egy nép életébe, amely évente legfeljebb két újságírót enged át a határain. - Drukkoltam neked, de most mégsem tudok felhıtlenül örülni - vallotta be a feleségem, amikor meglobogtattam az útlevelemet, benne a vízummal. Érthetı volt a visszahúzódása, hiszen az okmány megkérése és kézhez vétele közötti idıszakban várandós lett, s minthogy az én gyermekemet hordta a szíve alatt, így minden veszélyes utazásomnak tétje lett. Amikor azonban elıvettem a baptistakártyát, amelyet Szenczyék a nevemre állítottak ki, csilin-gelın kacagni kezdett. Valóban úgy néztem ki a képen, mint III. Ramszesz a líbiaiak elleni háborúban. - Eddig is tudtuk, hogy néha egy kicsit ırült vagyok védekeztem, mire ı nevettében csak ennyit tudott kinyögni: - Na, de ennyire? Bújni kezdtem a könyveket, mindent elolvastam, amihez Koreával kapcsolatban hozzájutottam. A Széchényi könyvtárban egy hi28
hetetlennek tőnı legendára bukkantam. Aztán hamarosan kiderült, a könyvekben fellelt magyar kórház legendája igaz. Elıször csak egy kurta említést találtam a sarivoni Rákosi kórházról, de aztán a levéltárban az akkor kint dolgozó orvosok névsorát is megleltem. Egy filmhíradós részletre is rábukkantam a Filmtudományi Intézetben, amelyen a Koreába delegált magyar orvosok integetnek Ferihegyen az elutazáskor. A könyvben leírtak, a levéltári adatok és a fellelhetı információk elsı ránézésre is hiányosak, vagy inkább úgy mondom, a kor szellemének megfelelıen erısen cenzú-rázottak voltak. De az ápolókat és az orvosokat tartalmazó lista megvolt. Kutatni kezdtem hát ezeket az embereket, hátha élnek még, és hátha tudnak nekem mesélni valamit a magyar kórházról. A fejemben természetesen már a leendı riportfilmemet rakosgattam össze, s igyekeztem magyar vonatkozást találni a koreai történetben, mert úgy mindig érdekesebb egy külföldi anyag. Márpedig ehhez vissza kellett mennem az idıben az ötvenes évek elejéig. Mátyás Józsefhé ápolónı volt Sarivonban. Amikor elıször beszéltünk telefonon, úgy emlékezett a kint töltött tizennyolc hónapra, mint élete legszörnyőbb és legszomorúbb idıszakára. Az asszony összehívta a kedvemért néhány, még élı kollégáját, azok közül, akikkel máig tartja a kapcsolatot. így aztán hárman vártak egy esı áztatta péntek estén egy hangulatos kispesti étteremben: Mátyás Józsefhé, Vilmányi Teréz, aki gazdasági vezetı volt a Rákosi kórházban, és Szabados Béla röntgenorvos. A jól öltözött idıs embereket nem kellett sokat nógatni, egymás után törtek elı belılük az emlékek. - Fiatal orvosok voltunk, friss diplomások - mondta Szabados. Az ország minden szegletébıl szedtek össze bennünket a kikülde tésre, és nem nagyon érdeklıdtek afelıl, hogy van-e hozzá kedvünk. Szocialista testvéri segítség voltunk a koreai nép számára. Százhar mincan utaztunk Phenjanba, egy egész repülıgépet megtöltöttünk. Soha sem felejtem el, egész úton énekeltünk, viccelıdtünk, a férfiak kártyáztak. Fogalmunk sem volt, hová megyünk valójában. Fényképet húzott elı a mellényzsebébıl, elém rakta. A megsárgult fotón mosolygó fiatalok álltak csoportban, a kép hátulján ez volt olvasható: Sarivon, 1951. - Késıbb megdöbbenve néztük a lepusztult országot - vette át a szót Mátyásné. - Már a fıvárosuk is gyomorforgató volt, de minket 29
A Rákosi Mátyás Kórház dolgozói 1953-ban
elszállítottak száz kilométerre Phenjantól, egészen közel a délkoreai határhoz. És az szörnyő volt. Fertızéseket kaptunk a mocsoktól, az emberek az utcán végezték el a dolgukat. Hiába irtottuk a patkányokat, egyre csak jöttek. A víz poshadt volt, öklömnyi bogarak ténferegtek elı a mennyezeten tátongó lyukakból. Másfél évig éltünk a világtól elzártan azon a borzalmas helyen, levél és telefon nélkül. A könny és a zokogás ideje volt. - A helyieket kezelték? - vetettem közbe, mire Szabados szemhéja egy csöppet megrándult. - Is - mondta. - De inkább a sebesült férfiakat. Tudja, akkor tombolt leginkább a koreai háború, és az amerikai napalmbombák rendesen nyomot hagytak a szerencsétlen észak-koreai katonákon. Csináltuk, amit kellett, hiszen a koreaiak „a kommunizmus közös háborúját vívták az imperializmussal szemben". Értünk is harcolnak, mondták akkoriban a vezetıink. Hirtelen megbánóan elmosolyodott, úgy mondta:
30
- Fiatalok voltunk, azt hiszem, még hittünk is benne. Akkoriban sokan hittek Rákosinak, még ha nem is volt mit enniük. Kissé zavarodottan pillantott körbe, s az asszonyok helyeselve bólogattak. - Magyar berendezéseket vittünk nekik, én például a saját rönt gengépemet szállítottam ki a repülın - folytatta Szabados. - Akko riban az fejlett technikának számított, különösen ahhoz a néhány leselejtezett szovjet alkatrészhez képest, amelyet a helyszínre érve találtunk. Hogy nem lehetett felhıtlenül boldog a kintlétük, azt elsısorban abból láttam, hogy nemigen meséltek anekdotákat. Keserőség azonban igen sok áradt belılük, ahogy mesélték, különösen megviselte ıket a folyamatos kommunista propaganda, a koreai asszisztenst még a mőtıasztal mellıl is elrángatták, ha eljött a „szabad tanítás" ideje. - Ezektıl aztán meg is halhatott a beteg. A kötelezı felvilágosí tásnál semmi sem volt fontosabb a vezetıiknek - kortyolt a sörébe Szabados. - Ha megjöttek a komisszárok, bezárkóztak egy terem be és megállt az élet. Mi meg mőtöttünk tovább segítség nélkül, hát ilyen volt - sóhajtott nagyot. Kaptam az alkalmon, s rákérdeztem, milyen volt a Nagy Vezér élıben. Vilmányi Teréz így emlékezett: - A munkánk jutalmául meghívott bennünket egy állófogadás ra. Már vagy másfél órája ácsorogtunk az egyik bunkerében, ami kor népes kíséretével megérkezett. Kissé meglepıdtünk: a képe ken, festményeken csinos, filigrán és kedves arcú férfi a valóság ban kövér volt, toka rengett a nyakán, és malacképén hullámzott a bır. Láncdohányos volt, egyik cigarettáról gyújtott a másikra. A hangja egy kappanéra hasonlított, nyüszögı, visítós stílusban kér dezısködött rólunk a tolmácstól. Amikor pedig a terített asztalok hoz léptünk, nagy röfögéssel vetette magát a tányérjára. Úgy töm te magába az ételt, mintha tíz napja nem kapott volna enni. Zabált, bennünk pedig egy világ omlott össze. Mit mondjak, túlzás lenne azt állítanom, hogy könnyő szívvel léptem ki a kispesti étterem ajtaján. Egy csöppet sem nyugtattak meg a „sarivoni ifjak" szavai, de valljuk meg ıszintén, naivitás is lett volna ezt várnom a találkozótól. 31
Néhány nap múlva csörgött a telefonom. Mátyás Józsefné volt az. A lakására hívott. Azonnal éreztem, nem mindent mondott el ott a kispesti vendéglıben. - Süteményt? - kérdezte Irénke, amikor elhelyezkedtem budai lakásának kanapéján. - Igen, köszönöm, az jólesne - mondtam, de igazából már nagyon kíváncsi voltam az idıs hölgy titkára. - Meghalt a férjem - tette elém a gesztenyetorta-szeletet Irénke, aztán leült a szemközti fotelba. - Akkor azt mondták nekünk, hogy az amerikaiak megmérgezték a kórház vizét. Még ma is csak annyit tudunk biztosan, hogy valamiféle halálos fertızést kapott, mert a tiltás ellenére belekortyolt a csapvízbe. Pontosan akkor árulta el nekem, hogy ivott a vezetékes vízbıl, amikor épp a Nagy Vezér, Kim ír Szén fogadott bennünket a bunkerében - mondta Mátyásné. - Suttogtunk, mert meg voltunk illetıdve, a férjem meg csak úgy odavetette, hogy belekortyolt a csapvízbe. Csinálták mások is, de én akkor is dühös voltam a férjemre, mert okos embernek tartottam. Hogy tehetett ilyet? Már
A patkányoktól mőteni is alig lehetett - mondja Mátyás Józsefné 32
másnap elkezdıdött nála a be-
tegség, s pár év múlva elvitte. Nem ı volt az egyetlen a csoportunkból, aki így végezte. Mi ott kint nem tudtuk ennek a szörnyőségnek a nevét, hiába voltunk egészségügyisek, ilyen háborús fertızésre nem voltunk felkészülve. Úgyhogy a betegséget elneveztük féregfertızésnek. - Csak nem azt akarja mondani...? - Úgy van, azért kapta a nevét! - nézett mereven a padlóra Irénke. - Ez volt a legnagyobb szörnyőség, amit láttam. Kérem, ne is beszéljünk errıl többet. Aztán a kórházra terelıdik a szó. Arra, hogy a mentıautó egy lepusztult lovas kocsi volt, hogy leprástól a pestises betegig mindenkit kezeltek, és arról, hogy Irénkében csak a mellette dolgozó férje tartotta a lelket. - Nagyon fiatalok voltunk - mondja az özvegyasszony, és lát szik, hogy gondolataiban tényleg visszaszáll az idıben ötven évet. - Sohasem felejtem el, egy különösen nehéz napon, amikor hu szonnyolc mőtétet végeztünk egymás után, amikor behoztak két éhen halt asszonyt, és amikor hat ember halt meg a Rákosi klini kán a fertızések miatt, szóval azon a napon, 1954. március hatodi kán este kéz a kézben sétáltunk a férjemmel a kórház udvarán. Ar ról beszélgettünk, hogy már csak négy hónap és mehetünk haza Budapestre. Meg arról, hogy ezt sohasem fogjuk elfelejteni és, hogy büszkék vagyunk egymásra, hogy minden szörnyőség ellené re kibírjuk. És akkor - Mátyásné addig is halk hangja tovább hal kult, odahajoltam hozzá - és akkor - folytatta - odamentünk a leg borzasztóbb részleg, a csurom mocsok, csurom vér gyermekosz tály vizsgálójához, és a férjem bicskájával belevéstük a falba: Irén és József, 1954. Ez az összes ottmaradt emlékem. Késıbb, ahogy hallottam, a koreai segítıinket internálták, azért, mert mi „elron tottuk" ıket. Állítólag senki sem maradt életben közülük. így hát az a felirat az egyetlen, ami utánunk maradt. - Mondja, Irénke, megérte? Megfizették magukat? - vetem közbe. - Egy fenét - legyint -, egy évre 5900 forintot kaptunk, meg egy garnitúra ágynemőt, ennyi volt az egész. De amit büszkén mond hatok - emeli fel a fejét ismét, és izzó szemén látszik, hogy tényleg büszkén mondja - emberek ezreit mentettük meg a pusztulástól ott, a Rákosi Mátyás Klinikán. 33
Az asszony megkönnyebbült. Miközben kikísér, látszik rajta, hogy most elmesélt valami, amirıl fél évszázadon át hallgatott. - Viszontlátásra - nyújtom a kezem búcsúzóul. - Viszontlátásra, és jó utat - mondta halkan. - Honnan tudja, hogy.., - ... ne vicceljen, miért jönne ide éppen maga, ha nem utazna? Mosolyodott el. - Szóval, jó utat. Megviseltek az Irénkétıl hallottak. Pár nap múlva Gyöngyivel egy hosszú hétvégére Londonba ruccantunk, talán, mert a baba miatt elıreláthatólag jó idıre ez lehetett az utolsó közös utazásunk, s talán egy kicsit Koreára való rápihenésképpen is. Utazás elıtti este elástam a mobiltelefonomat a pécsi házunk kertjébe, ezzel kikapcsoltam néhány napra a világot. Londonban semmit sem csináltunk. Illetve dehogynem: sört ittunk, és bifszteket ettünk. Olyan voltam, mint aki lassan magához tér ijedtébıl, noha a kisagyamban azért ott lapult Kim ír Szén pokla, s a rám váró utazás. Ám igyekeztem minderrıl nem tudomást venni, ezért ha épp nem sört ittunk a bifsztekre, akkor frissen sült süteményt ettünk, s hideg borral öblítettük le az édességet. Na jó, a bort és a sört csak én ittam, Gyöngyi akkor már, öt hónapos kismamaként, szigorúan önmegtartóztató étrendet tartott. Isten tudja miért, de valahogy nem volt kedvem hazajönni. Még kevésbé elıásni a mobilomat. Haragudtam is kicsit magamra, hisz éveken át vágytam Észak-Koreába, s most, amikor valósággá vált az álmom, egyszerően nyőgnek éreztem az egészet. De már nem volt visszaút. Még hazatérésem napján találkoztam Szenczyvel, aki ezúttal a baptisták Vörösmarty utcai irodájában fogadott. Inkább az irodaegyüttes volna a megfelelı szó a helyszínre, mivel egész kis székházuk van Szenczyéknek, s benne még egy kápolna is fogadja a híveket. A szeretetszolgálat irodájában búvárruhák, csizmák hevertek az egyik sarokban, mellettük egy széken nagy halom esıkabát szürkéllett. Még a napokban is használták ıket a Bodrog áradásánál. Az mindjárt látszott, hogy itt nem egy hagyományos vallási közösségrıl van szó. Ezek az emberek a világ legveszélyesebb helyszínein dolgoznak, van baptista búvár, pilóta és tőzoltó is. Amikor beléptem, Szenczy épp telefonnal a fülén tárgyalt. Mögötte egy vállfán háromféle ruha lógott, hogy bármikor 34
.
indulhasson bárhova. Intett a szemével, hogy üljek le. Fekete hajú, zömök fiatalember kukkantott be az irodába. Amikor meglátott, felém nyújtotta a kezét: - Sándor asszisztense vagyok. Bemutatkoztam, mire ı csak annyit mondott: - Tudom. Mindjárt látjuk egymást! Azzal kihúzta fejét az ajtónyüásból. Nem egészen értettem, mire gondol, de az atya épp befejezte a beszélgetést, úgyhogy nem kellett tovább töprengenem. - Mizújs? - mosolygott rám Szenczy. - London gyönyörő - feleltem. - Bizony gyönyörő. Kipihented magad? - Mondjuk - feleltem gyanakodva. Féltem, hogy valami rossz következik, ha ilyen széles mosollyal vezeti be a beszélgetésünket az atya. - Rendben - állt fel az asztaltól, és sétálni kezdett fel s alá. Most, hogy megkaptad a vízumot, minden lépésed figyelni fogják. - Kik? Hisz már követségük sincs! - Attól még itt vannak, nyugi. Nálam már jelentkeztek is. Érdeklıdtek, hogy mégis, melyik segélyakcióban vettél részt a baptistákkal. - És mit mondtál? - Mikor melyikben. -Istennek... - ... nem tetszı dolog! - De sok imádsággal, gondolom, semmissé tehetı. -A hazugság szinte megbocsáthatatlan bőn! Még akkor is, hajó szolgálat érdekében kényszerülünk rá. Szenczy megvakarta a szakállát. - És ami a legfıbb gond, hogy nem állhatunk meg ennél a pont nál. Az ablakhoz lépett, és az utcát bámulta. - Egy Istennek tetszı dolog érdekében most ismét egy Istennek nem tetszı dolgot kell cselekednünk. Rendesen sőrősödött a homály, nem igazán értettem, mire készül. Aztán hirtelen hátrafordult, és így szólt: - Gyere! Kiviharzott az irodából, én meg loholtam utána. Elindult lefelé a lépcsın, de nem állt meg a földszinten, ment tovább, egészen a (5
pincéig. Belökött egy hatalmas vasajtót. Azonnal dohszag csapta meg az orromat, a belvárosi polgári házak vizes pincéinek jellegzetes bőze. És az atya ment tovább sebesen, szinte bejártunk már egy egész labirintust. Egyedül ki nem találtam volna, az biztos, pedig a legutolsó folyosómélyedést is lámpa világította meg. Olyan érzésem volt, mintha valami sötét mélységben ténferegnék, s a fölöttem terpeszkedı ház egész súlyával rám nehezedne. Végül egy nagy terembe értünk, ahol az imént megismert szemüveges asszisztens fiú szedett elı mindenféle ruházatokat a falhoz tolt ládákból. Míg ı készülıdött, az atya halkan mormogott mellettem. - Az igazi bőntetteket sohasem ingerültségükben követik el az emberek- ingatta a fejét. Aztán nagyot sóhajtott, és a fejemre tett egy széles karimájú kalapot. - Öltözz ıserdıhöz! Egy pillanatig mereven néztem, de láttam, hogy komolyan gondolja. Felhúztam egy terepszínő nadrágot, aztán egy drapp vászoninget, s végül hatalmas sötét bakanccsal fejeltem meg a légiósruhát. Amikor elkészültem, az asszisztens kifordított a falnál egy táblát: WELCOME TO CAMBODZA!, azaz: Üdvözöljük Kambodzsában! Odatolt a két oldalához egy-egy pálmát, és szólt, hogy álljak elé. Úgy tettem. Erre a fiú elıkapott valahonnan egy viszonylag jó minıségő fényképezıgépet, és kattogtatni kezdett. - Jó, elég lesz - szólalt meg egy idı után Szenczy, és egy kekiszínő kezeslábasra mutatott. - Indulás a Szaharába! Azzal a minket vadul fotózó fiú kifordított egy másik táblát: SAHARA TOUR '99. Alatta arab betők sorakoztak. A fiú, mielıtt fényképezni kezdett volna, mellém tolt a lábával egy dobozt, amelyen ez állt: FOOD, DRINK, azaz étel, ital. - Emeld! - mondta az atya, és amikor nekiduráltam magam, a segítı újfent kattogtatni kezdett. A következı egy óra folyamán hordtam vizesköcsögöket Chilében, osztogattam gyógyszert Ghánában, tárgyaltam a szakadárok vezetıivel Ingusföldön (persze vigyázva arra, hogy csak én látsszak és a helyi zászló, a tárgyalóküldöttség másik fele ne), és hordágyat vittem a kongói Goma város vulkán sújtotta lakóinak. Lassan leesett a tantusz, miszerint itt nem más folyik, mint a múlt megmásítása. - Szükség van ezekre a képekre, hogy csitítsuk koreai barátaink gyanakvását - magyarázta az atya. - Kérlek, hogy elsı nap hagyd 36
.
elöl Phenjanban a szobádban, amíg vacsorázni visznek bennünket, persze csak azokat, amelyek hitelesre sikeredtek. Mi sem gyakran csinálunk ilyesmit - kacsintott rám. Aznap este meglehetısen rosszul aludtam. És azután majd minden este az utazásig. Álmomban nyomorúságos vidékeken jártam. Éhezı, rongyos, vak, nyomorék és gutaütött embereket láttam, akiknek a háta csupa seb volt a veréstıl, s akik babonás félelemmel hajlongtak vezetıik elıtt. Többségük valóságos csontváz volt, míg vezetıik kövéren pöffeszkedve, zsírtól fénylı arccal lépdeltek el elıttük. Az éhezı szerencsétlenek óriási épülettömbök és szobrok árnyékában éltették a túlsúlyos vezéreket, s a szinte égig érı építmények tövében olyan parányinak éreztem magam, mint még soha. Fullasztó, nehéz éjszakák voltak ezek, amelyek nagyobbik felét ehhez hasonló lázas álmokkal töltöttem. Egyszer mérhetetlen labirintusnak láttam a hájas vezetık birodalmát, amelynek hatalmas falait képtelenség áttörni. Máskor egyenruhás árnyak készülıdtek kivégzéshez egy koncentrációs táborban, s miközben a halálraítélt nyakába akasztották a kötelet, rideg szigorúsággal árulásról, meg államérdekrıl szónokoltak. Ilyenkor ellepett a hideg verejték, felijedtem, s vártam a napvilágot, amely, mint egy hőséges jóbarát, újra és újra szétzavarta az álmaimat. Mit tudtam én akkor, hogy néhány napon belül mindez valóra válik. Mielıtt azonban a valóra vált rémképekrıl írnék, hadd ejtsek szót a sokkal rettenetesebb valóságról. Huszonnégy órával az indulásunk elıtt még Oroszlányban drukkoltam egy kosárlabdatornán, a feleségem által vezetett serdülı lányoknak. Ez volt a Zsolnay Kosársuli elsı igazi megmérettetése, s én igyekeztem minden mást kizárni a gondolataimból. Mivel Gyöngyi szervezte a tornát, ezért végigéltem vele az oklevélvásárlástól a kupacsináltatá-sig mindent, s még jól is jött a szervezımunka, hisz így elterelhettem a figyelmemet Koreáról. Az utazótáskám bepakolva állt. Talán Csaba, operatır barátom egyetlen éjszaka alatt elmagyarázta annak a videokamerának a használatát, amelyet magammal akartam vinni. Nagyon nehéz dolga azért nem volt, egy egyszerő turistakameráról volt szó, de azért a kameramozgásokat éppen úgy átvettük, mintha a világ legprofibb felszerelésével utaznék. Már a repülıtérre érkezés idıpontjában is megállapodtunk az atyával, úgyhogy az utazással nem nagyon törıdtem. Ezért is cso37
dálkoztam, hogy röviddel az indulás elıtt Szenczy keres a mobilomon. Épp a dijátadásnál tartottunk, zúgtak a lelátók, így aztán közöltem az atyával, hogy tíz percen belül visszahívom. - Öt! - mondta Szenczy, és letette a telefont. Hevesen kezdett dobogni a szívem, ezerrel cikáztak fejemben a gondolatok. Még sem utazunk? Elfelejtettünk valamit egyeztetni, s a repülıtéren már késı lesz? Nem indul a gép? Bevallom, az öt percbıl három lett. Kimentem a hátsó folyosóra és remegı ujjakkal tárcsáztam az atyát. - Baj van! - mondta halálra vált hangon. - Apámat most mőtik a szívével. Egy órája lett rosszul, azonnal behozták a kórházba. Elnémult egy pillanatra, aztán mély, reszelıs hangon mondta ki, amitıl már az iménti hívása óta rettegtem: - Nem tudok utazni. Forogni kezdett velem a világ. A vérnyomásom az egekbe szökkent, kiszáradt a garatom, égett a szemem. Vagy egy perc is eltelhetett, mire igazán felfogtam a dolgot. - Hallgatsz? - hallottam Szenczy hangját. - Oké, elismerem, hogy ez övön aluli. De értsd meg, nem tudom itthagyni az öregem, mert... lehet, hogy... - Ne marháskodj, Sándor! - vágtam közbe nyugalmat erıltetve magamra. - Csak nem képzeled, hogy gondot csinálok belıle. Nagyon akartam ezt az utazást, de ha nem jön össze, hát nem jön össze. Majd legközelebb bepótoljuk! Most törıdj az édesapáddal! Ekkor Szenczy kimért hangon így szólt: -Te mész! - Mi van? - hördültem föl. - Neked menned kell. - Hogyhogy mennem kell? - Úgy, ahogy mondom. Még egyszer nem kapsz tılük vízumot. - Na ne, hisz ha már megkaptam egy alkalommal... - Addigra túl sokat fognak tudni rólad. Hidd el, ha most nem mész, akkor örökre le kell tenned Észak-Koreáról. - Persze, és majd egyedül kiténfergek a valaha volt legszörnyőbb diktatúrába, mi? - tört elı belılem a rettegés, de Szenczy nyugodt hangon válaszolt. - Nyugi, veled megy Béla. - Béla? 38
- A srác, akivel már találkoztál nálunk a konyhában. - Hát ez nagyon jó! A srác, aki múltkor parizert szeletelt, aztán véletlenül kiöntötte a tejet, most elkísér Phenjanba! Óriási! Baromira biztonságban fogom érezni magam mellette! Magam sem értettem a kifakadásomat, alighanem a fél éves feszültség jött ki rajtam. Pontosan hat hónapja volt ugyanis, hogy felvetıdött az utazásunk gondolata, s azóta égett bennem a kétely, hogy helyesen cselekszem-e. Most pedig, Szenczy visszalépésével az egyetlen biztonságot jelentı pontról kellett lemondanom. - Akkor nem utazol? - kérdezte Szenczy, s némi türelmetlenséget éreztem a hangjában. Bizonyára nem szokott hozzá a nyafkasághoz, az ı munkakörében ez a tulajdonság ismeretlen volt. Valljuk meg, az enyémben is, ugyanakkor ez alkalommal kiborított az egyetlen biztosnak tőnı támaszom elvesztése. Sok kedvem nem volt utazni, ugyanakkor azért még mindig csábított az ismeretlen. Az atya is megérezhette a habozásomat, mert így szólt: - Mondd, mennyire szereted te az álom nélküli alvást? Nem értettem, hogy jön ez most ide. İ azonban rögtön magyarázatot adott rá. - Az életünk többnyire olyan, mint az álom nélküli alvás: unal mas. Csendes vándorlás. Nincs is ezzel semmi baj, de néha azért jólesnek az álmok, nem? Néha jólesik a vándorlás helyett rohanni, száguldani! Mert ez teszi az életet izgalmassá, s a történelem fo lyása is errıl szól: voltak korok, amikor sétáltak az emberek, s nem sok minden történt. Más korokban pedig futottak, siettek, álmok kal éltek. Tudom, ilyenkor háborúk is kirobbantak, de ezekben az idıszakokban jelentek meg a nagy felfedezések, a technikai vívmá nyok is! Ne hagyd ki Koreát, ne engedd elillanni az egyik legna gyobb álmodat! Lehet, hogy pokoli lesz, amit odakint látsz, de éle ted végéig emlékezni fogsz rá, az biztos. Nem feleltem, ezért így folytatta: - Dr. Szilágyi Béla a jobbkezem. A legközelibb munkatársam. Huszonnyolc éves, jogász. Kívülrıl ismeri Koreát. És élı vízuma van, tehát bármikor mehet. İ egyébként mindenképpen utazik, mert ki kell vinnie egy segélyszállítmányt. Ez lesz a tizennyolcadik útja. Úgy ismeri a helyszínt, mint a tenyerét. Bentrıl kihallatszott a szurkolók kiabálása, ahogy a dobogósokat ünnepelték. Magam sem értem miért, de az járt a fejemben, . !9
hogy két nappal korábban, egy kötelezı szervizelésnél nem húztak meg jól egy csapszeget, és igy csaknem az összes olaj kicsöpögött a kocsimból. Könnyen lehet, hogy tudat alatt menekültem a döntés elıl. Merthogy Szenczy minden kétséget kizáróan döntésre várt: megyek, vagy nem megyek? Igyekeztem elıcsiholni azt az érzést, amikor még égtem a lelkesedéstıl, hogy Koreát láthassam. Csak közben annyi minden történt... legfıképp ugye apa lettem, és ilyenkor az ember már kétszer is meggondolja, hogy hová megy, mit csinál. Ráadásul Szenczy nélkül! - Rendben van, atyám! - hallottam a hangomat valahonnan nagyon messzirıl, mintha nem is belılem szólt volna. Kimondtam, nem volt visszaút. Azzal biztattam magam, hogy a valóság se lehet rosszabb, mint a rémálmaim. Megbeszéltünk egy éjszakai találkozót, amely alkalmával még utazás elıtt átbeszélhetek mindent Bélával. Aztán elbúcsúztunk. Visszamentem a csarnokba. Gyöngyi épp érmeket akasztott az egyik csapat tagjainak a nyakába. Teljességgel belemerült ebbe a csodálatos és számára oly fontos estébe, és aki ismerte a történetét, mind nedves szemmel nézte, ahogy a kislányok elıtt halad puha léptekkel, s mindegyikükhöz van egy biztató szava. Egy pillanatra felém nézett, én pedig erıltetett, hetvenkedı jókedvvel integettem neki. Összevonta a szemöldökét, azonnal átlátott a csinált jókedvemen. Nem csoda, hisz a feleségem volt, különben is csapnivaló szinész vagyok. Az ünnepség után, Pest felé tartva már nem türtıztettem az érzelmeimet. Egy percig sem hallgattam el a feleségem elıl, hogy semmi kedvem nincs Koreába utazni, még kevesebb van itthagyni ıt egy hétre. A lelkiismeretem mélyén voltam, és ha arra gondoltam, hogy milyen izgalmaknak teszem ki Gyöngyit, akkor úgy megsajdult a szívem, mint amikor ujjunkkal megérintjük a bırünk alá fúródott tüskét. Emlékszem, úgy Tatánál járhattunk, amikor felhívtam Rátkai urat, az egykori phenjani nagykövetet, aki most a külügyben dolgozik, szakértıként. Tudta ki vagyok, s annak ellenére, hogy késın hívtam, nagyon készségesnek mutatkozott. - Szóval megkapta a vízumot? - kérdezte csodálkozva, amikor közöltem, hogy másnap utazom Phenjanba. - Igen, mint baptista. Segélyt viszünk nekik. - Aha. Baptista. Érdekes.
40
-Tudom, mire gondol, Rátkai úr, és igaza van. A kérdés azonban nem az, hogy ön hisz-e nekem, hanem hogy odakint el fogják-e hinni? Rátkai felnevetett. - Ne gondolja - felelte -, pontosan fogják tudni, hogy ki maga. De ha maguk valóban segélyt visznek Koreába, akkor megéri nekik, hogy futni hagyják magát. - Szóval nincs esély rá, hogy mondjuk... nyomom vesszen? - Nem, nem fogják bántani. Minden szavát felveszik majd, minden lépését kamerával rögzítik, de bántani nem fogják. Az exnagykövet némileg megnyugtatott, mégis, így utólag, felidézve az akkori lélekállapotomat, mindenképpen azt mondanám, hogy Szilágyi Bélát a Gondviselés küldte nekem. Amit az elsı találkozásunkkor mővelt velem, az akkor sivár és nehéz gyakorlásnak tőnt. Ma már azonban tudom, valóban ezerszer el kellett ismételnem például azt, hogy Phenjanban sehol sem beszélgethetünk nyugodtan, csakis a diplomatabolt felé vezetı négyszáz méteres úton. El kellett ismételnem, hogy belém vésıdjön, hogy automatikus legyen, mert akár az életem is függhetett tıle. Ültünk tehát a Vörösmarty utcai székház egyik irodájában, és Bélával, gyönyörő fiatal feleségével, Lillával, illetve Sándorral, és együtt vettük át utoljára a leckét. Hogy minden szavamra vigyázzak, mert csak magyarul tudó embereket adnak majd mellém. Hogy mindenütt fegyveresek vigyázzák a kommunizmust, méghozzá éles lıszerrel. Hogy semmiféle kapcsolatot nem létesíthetek majd a hétköznapi koreai emberekkel, de errıl majd ık úgyis tesznek. Hogy az ország összes egyetemét, múzeumát, postahivatalát és stadionját Kim ír Szénrıl nevezték el, s hogy lépten-nyomon az elhunyt vezetı, illetve annak fia tekint majd vissza rám a házfalakról, a szobortalapzatokról. Hogy a magyar baptisták a volt bolgár nagykövetség épületét bérelték ki Phenjanban, s mivel ez az épület a sorompóval elzárt diplomatanegyedben található, ezért magában a fıvárosban nem is mászkálhatok majd, fıleg nem egyedül. Aztán Béla a számítógép elé ült, és ráment az internetre. - Phenjanban jó idı van - mondta kis idı múlva. Aztán rám né zett, és a tizenhét koreai utazásának minden tapasztalatával így szólt:
41
- Szeresd a koreaiakat, vagy legalább fogadd el ıket olyannak, amilyenek. Ó igen, és soha, de soha ne kritizáld a rendszerüket elıttük. És elıttem se! És mintha válaszolni akart volna a bennem megfogalmazódó kérdésre, azt mondta: - Elıttem se, mert soha nem fogok neked elıttük igazat adni! Nekem ugyanis vissza kell még mennem hozzájuk, nem is egyszer. Bólintottam. Azon az éjszakán egy szemernyit sem aludtam. Egy Koreáról szóló könyvet bújtam, amely fıképp arról szólt, hogyan vágták ketté a 38-as szélességi foknál ezt az országot. A hires határváros neve Panmingdzson, s a mértani pontossággal meghúzott határ épp félbe szel egy faházat. Itt tárgyalnak, vagy legalábbis igyekeznek tárgyalni a déliek és az északiak. Az egyik küldöttség a faház déli, a másik az északi részébe húzódik. Leülnek egymással szembe, de arra kínosan ügyelnek, hogy ne lépjék át a középen húzódó vonalat. S amíg folyik a tárgyalás, az északi oldalról mozgalmi zene és Kim ír Szent éltetı himnuszok hallatszanak, a déliek pedig feltőnıen sokat használják ultramodern mobiltelefonjaikat, néha rápillantanak az órájukba épített minitévére, s olykor még az interneten is szörföznek egyet zsebszámítógépükkel. Cukkolják egymást, mint az óvodások. Néha leülnek egymással a faházban, hogy bólinthasson a világ, de mindenki tudja, hogy nem történik semmi. A déliek egyre gazdagabbak, az északiak pedig egyre szegényebbek. Persze ez utóbbiak mindent a gaz imperialistákra kennek, akik megtörték Korea egységét. Az északiak szerint Koreában még mindig él a Hana, azaz az egység, tehát ma is minden koreai összetartozik és közös a haza, csak a sátáni amerikaiak megszállták az egységes ország déli részét. Ezért aztán az egyetlen tévéadó, amelyet ÉszakKoreában fogni lehet, napi négy-öt órában csak verekedéseket, tüntetéseket, bőnözést és betegséget mutat Dél-Koreából. A másik négy-öt órát Kim ír Szén és Kim Dzsong II istení-tése tölti ki. Hat órakor találkoztunk Ferihegyen. Én Gyöngyivel, Béla a feleségével, Szenczy pedig az egész családjával érkezett a repülıtérre. - Gyertek ide - mondta az atya, majd hozzám fordult. - Vedd le a sapkád! Körbeálltunk, összeölelkeztünk. Szenczy imádkozni kezdett. Miután befejezte, félrevont. 42
~ Figyelj csak, az nagyon fontos, hogy örömet és boldogságot tudsz szerezni az embereknek - mondta. - De hidd el, legalább olyan fontos, hogy megmutasd nekik a nyomort, vagy egyszerően csak azt, hogy vannak olyanok, akik embertelen körülmények között, egy elborult elméjő politikusok által vezetett országban húzzák az igát. Mutasd meg a világnak, milyen nyomorult hely Korea. Még valami. Ha bármi gondod adódik, csakis az én nevemet hajtogasd! Érted? Szenczy atya ennek nem örülne. Szenczy atya ezt biztosan szóvá tenné. Hidd el, ez varázsszó odakint. És most menj! Induljatok. Megöleltem Gyöngyit, éreztem, milyen mélyet sóhajt. - Minden rendben? - kérdeztem. - Minden - felelte alig hallhatóan. - Oké. Ahogy megérkezem, hívni foglak. Még nem tudom, hogyan, honnan, de telefonálok. Elhallgattunk, néztük egymást. Aztán Gyöngyi megsimogatta az arcomat, és azt mondta: - Bölcsen döntöttél. Angyalszeme könnyes volt, de igyekezett mosolyogni. Gyorsan megcsókoltam és a beléptetıkapu felé indultam. Egyszer pillantottam csak hátra, amikor már megkaptam a beszállókártyát, és integetni kezdtem a feleségemnek. Mellette állt Szenczy, átkarolta, talán hogy megnyugtasson; vigyáz rá, amíg én távol leszek. Az atya néhány héttel korábbi, hozzám intézett szavai jutottak eszembe: „Az ember sorsát a vak véletlen, vagy a csillagokban megírt végzet irányítja. Mi csupán abban dönthetünk, hogy úszunk az árral, vagy ellenállunk neki. Számomra mindig is szimpatikusabbak voltak azok, akik ellenálltak a sodrásnak. İk találták fel az életmentı gyógyszereket, ık fedezték fel az ismeretlen földrészeket. Egy kicsit te is ilyen leszel, amikor Korea földjére lépsz. Piheghetnél itthon, csücsülhetnél a jól megérdemelt babérjaidon, ehelyett bevállalod ezt az embert próbáló utazást. Minden elismerésem! Bátor vagy." Szó mi szó, én inkább vakmerıségnek neveztem volna, de hiszen a vakmerıségembıl éltem tizenkét éve, s a vakmerıségem tett Tvrtkóvá. Úgyhogy nagy lélegzetet vettem, és beléptem Béla után az utasváróba.
43
- Tizre Párizsban leszünk, onnan tizenegy óra Peking - mondta Béla, és megveregette a vállam. - Nyugi! Mellettem egy öregedı tökfej meddı telefonvitát folytatott a lányával, amelynek nagyjából az volt a lényege, hogy amíg a csemete nem teszi le a kábítószeres injekciós tüt, addig az apja hallani sem akar róla. Mivel a pasas nem nagyon törıdött a hangerıvel, egy idı után zavaró tényezıvé lépett elı a párizsi utasok között. Végül egy stewardessnek kellett megböködnie a vállát, hogy ugyan már, vegyen vissza csöppet a vehemenciájából. Erre a tökfej csiribí-csiribá, elıvarázsolt a mellényzsebébıl egy VIP-jegyet, hogy neki igenis joga van a fedélzeti telefon használatához, meg minden egyéb luxushoz, s ezzel a stewardesst le is szerelte. - Na látod, nem kell Koreáig mennünk, hogy lássuk: vannak egyenlık, meg egy kicsit egyenlıbbek - súgta Béla. Fura figura volt ez a Szilágyi doktor. Azt gondoltam, hogy egy magának való, kissé remete srác, de az utazásunk elsı fél órájában kiderült, hogy nagyon barátságos és nyitott fiatalember. Ráadásul a szelídsége mögött egy pitbull határozottsága és kitartása rejtızött. Akkor ugyan még nem tudtam, de késıbb kiderült, hogy erre szükség is van, mert a koreaiak szeretik félreérteni, amit mond nekik az ember. Közben a telefonos pasas felpattant és gesztikulálni kezdett, miközben mimikája Chaplin és Buster Keaton arcjátékával vetekedett. Ami engem illet, én már odaadtam volna neki az Oscart, meg az Arany Pálmát, vagy akármit, csak vessen már véget ennek a kibírhatatlanul hangos és hosszú elıadásnak. Lassan úgy éreztem magam, mintha nem a repülıtér egyik elegáns társalgójában várakoznánk az Air Francé párizsi járatára, hanem egy nyolcadik kerületi nyirkos kapualjban ücsörögnék, s mellettem épp néhány lecsúszott hajléktalan esne egymásnak. Megváltásként jött, amikor közölték, hogy beszállhatunk. A VIP-j egyes pasast valahova elıre küldték, szerintem legszívesebben a hajtómőre kötözték volna, annyira elegük lett belıle a stewardesseknek. A mi szakaszunkra egy enyhén feminin, vékony fiatalember jutott, aki éneklı hangon kínálgatta a frissítıket. Amikor cappuccinót kértem tıle, ı mosolyogni kezdett, szemhéját kissé leeresztette, s ettıl mélabús kifejezés ült mozgékony, délies arcára. A cappuccinóval együtt fülhallgatót is hozott, én pedig választhattam a rádiómősorok között. Párizsban másfél órát vártunk a csatlakozásra, majd elindultunk 4-1
Peking felé. Béla a koreaiakról mesélt, s néha, amikor egy-egy fájdalmas tényt közölt, apró ráncok futottak a szeme sarkába. Minden bizonnyal számára is akadtak megemészthetetlen dolgok a koreai társadalomban. Például hogy öregek és várandós asszonyok nem léphettek ki a nagyvárosok utcáira. Vagy hogy csak a párt leghőségesebb katonái lakhattak a fıvárosban. De a legjobban talán azok az értesülések zavarták, amelyek szerint a baptisták sokmilliós segélyeit nem az éhezık, a nyomorultak kapják, hanem a hadsereg. Amikor errıl beszélt, felforrósodott körülöttünk a levegı, s egyetlen pillanat alatt tovatőnt a fiatalember szelídsége. Érdekes volt látnom az indulatosságát, hiszen mindaddig halk szavú, és fıleg aszott bırő, szerzetescsuhás vénségeknek képzeltem a világjáró lelkészeket. Béla azonban igen indulatos is tudott lenni, sıt legnagyobb megrökönyödésemre, humora is volt! Amikor például elkezdték vetíteni Zefirelli Rómeó és Júliáját, méghozzá kínai szinkronnal, fuldokolva csapkodta a térdét. „Hjuan tszin kaun csen, Capulet! Tion pong xai feng, Montague!" - hallatszott a fülhallgatóban, és nem lehetett megállni nevetés nélkül. Hamar megkedveltem Bélát, és ami ennél is fontosabb, azt is hamar elhittem róla, hogy egy igazi profi. Igen ám, de volt egy hatalmas őr az egész történetemben. Fél éve készültem ÉszakKoreára, a legapróbb részletekig feltérképeztem magamnak Szenczy Sándort, most mégis egy olyan emberrel leszek összezárva jó sok idıre, akirıl gyakorlatilag semmit sem tudok. így hát, valahol Szibéria fölött elıvettem a minidiktafonomat és Béla orra alá dugtam. És ı mesélni kezdett... Arról, hogy igazi történelmi baptista családból származik, hogy az ügyvédi pályát adta fel azért, hogy a rászorulókon segíthessen, hogy járt már háborús sérültek között Koszovóban és hadiárváknál Kambodzsában, és hogy majdnem felrobbant egy aknamezın Afganisztánban, hogy felesége Lilla a legközvetlenebb munkatársa. Aztán egyszer csak majdnem leejtettem a diktafont. Amikor Korea került szóba. - Oda általában szárított élelmiszert viszünk, meg most például akácfamagot - kezdett bele a segélyprogram ismertetésébe útitársam, aztán így folytatta: - De fontosak azok a gyógyszer- és orvosimőszer-szállítmányok is, amelyeket a sarivoni Rákosi Mátyás Magyar Kórházba viszünk. 45
Szilágyi Béla a kabuli stadion lelátóján - a pálya a közelmúltig kivégzések helyszíne volt
- Ó, igen, errıl hallottam az egyik ápolónıtıl, hogy az ötvenes években mi építtettük a kórházat és hogy az volt a neve. - Nem barátom, tévedsz! - vágott közbe Béla -, annak a kórháznak a mai napig az a neve. Mivel valószínőleg elég bután néztem a társamra, ezért ı szépen tagoltan elismételte: - Ennek a kórháznak ma is az a neve, hogy Rákosi Mátyás Ma gyar Kórház, Az elmúlt ötven évben ott semmi nem változott. Ugyanazok a mőszerek, ugyanaz az épület és ugyanaz a név is. Na itt estem le majdnem a székemrıl. Aztán a Rákosi Kórház árváiról, az éhezı betegekrıl és orvosokról váltottunk pár szót, meg arról, hogy kísérım különösen a szenvedı kisgyerekek látványát nem tudja elviselni. Miközben mesélt, Béla szemébıl mindvégig a jóság áradt, különösen, amikor szintén baptista felesége, Lilla került szóba. A kazetta mindkét oldala megtelt és én megállapítottam, Béla jó ember. Nagyon is jó. Aztán Béla mély álomba merült, én meg szóba elegyedtem egy ısz halántékú francia diplomatával, aki idınként néhány francia 46
sóhajt kevert az angol mondatai közé. Amikor elárultam neki, hogy Észak-Koreába tartok, úgy nézett rám, mint egy ırültre. Udvarias mozdulattal magához intette a stewardesst, és konyakot rendelt. - Mon dieu! (Istenem!) - szakadt ki belıle. - Egy ilyen fiatalember! Minek megy oda? Nincs ott mit látni egy turistának! - Riporter vagyok - feleltem -, könyvet szeretnék írni abból, amit ott látok. A diplomata elismerıen csettintett a nyelvével. - Comme vous étes jeune! (Milyen fiatal!) - mondta, miközben a stewardess meglepı bıkezőséggel töltött neki az aranyló konyakból. - Et dejá vous faites le métier d'écrivain? (És máris író?) - Az azért túlzás, csak írócska! -javítottam ki. - Oh, írócska! Milyen édes! Je regrette de ne pas connaitre le hongroise pour pouvoir vous lire. (Sajnálom, hogy nem tudok magyarul, és így nem olvashatom el a mőveit.) És ez így ment húsz percen keresztül. Csoda, ha elnyomott az álom? Pekingig aludtam, ezáltal olyan lett az egész utazás, mint egy részeg merülés. A kínai fıvárosban a magyar nagykövetség sajtóattaséja, Nyitray Attila fogadott bennünket, s miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak (Bélát már korábbról ismerte), odaintett egy taxit. Mindössze hatszáz forintért fuvarozott bennünket a belvárosba, ami igencsak olcsó viteldíjnak számít, ha figyelembe vesszük, hogy a központ több mint negyven kilométerre van a repülıtértıl. - Nyíháááá! - hajolt meg elıttünk jó napot kívánva a követség kínai portása. Úgy tőnt, ebben az országban mindenki végtelenül szívélyes. Ráadásul jól vegyítették a legsötétebb személyi kultuszt az arcpirítóan hivalkodó kapitalizmussal. A széles vigyorral az ar cán integetı Mao ce Tung házfalakra erısített portréja elıtt har sány dallamkürtöt nyomogatva száguldoztak a napszemüveges kí nai maffiózók, legújabb BMW-jükben. Ittunk egy kávét egy ameri kai gyorsbüfé éttermében, aztán Nyitray elvitt bennünket az on nan potom száz kilométerre húzódó nagy falhoz. Késıbb tsin taót, azaz kínai sört rendeltünk egy vörös, bárkaszerő étteremben, és hozzá valami szörnyő félnyers tengeri süvölvényt ajánlott a sajtó attasé. Mit mondjak, ettem már jobbat.
47
Az utolsó szabad beszélgetés - Bélával a kínai nagy falon
- Ugye ez nem kutya? - kérdeztem viccelıdve, s Nyitray rögtön le is fordította a szavaimat. A pincér megrázta a fejét, és az étlap egy másik ajánlatára mutatott: ez a kutya. Nyeltem egyet, elismeréssel bólintottam. Megkérdezte a pincér, hogy kérek-e kóstolót. Udvariasan lemondtam róla. Nyitray elégedetten kuncogott, a pincér meg eloldalgott. Egy viharvert, fehér inges suhanc lépett az asztalunkhoz. Határozottan kinyitott elıttünk egy aktatáskát, vagy ezer darab DVD, azaz házimozirendszerben használatos film bukkant elı a mélyérıl. - Nyolc jüan darabja - mondta, vagy inkább mutatta. Számolni kezdtem: nyolc jüan, az egy dollár. Egy dollár, az kétszázötven forint. Itthon hat-hétezer egy DVD. Ráadásul a srác olyan filmeket kínált, amelyek még nem kerültek a mozikba vagy épphogy vetíteni kezdték ıket: Jurassic Park 4., Klónok támadása, Sötét zsaruk 2. - Istennek nem tetszı cselekedet! - csóválta a fejét Béla, amikor látta, hogy a pénztárcámban kezdek kutatni. - Ezek hamis DVD-k. - Tényleg? - adtam a hülyét, de letettem a vásárlásról. Elhessegettük a fiút, és beszélgetni kezdtünk Kínáról. A szent és sérthetetlen egypartrendszerrol és a befurakodó nyugati értékrendrıl. A nyomornegyedek helyén kibújó felhıkarcolókról, és a 2008-as ih
olimpiáról, amelyre már most olyan hévvel készülnek, mintha az életük múlna rajta. - Most beszélgethetünk utoljára nyugodtan - figyelmeztetett Béla. - Holnaptól minden szavunkat lehallgatják! Nyitray közölte, hogy ne hagyjuk ki a kínai masszázst, mert egy koreai út elıtt igen jót tehet a szervezetünkkel. El is vitt bennünket egy szalonba, de végül csak én fizettem be egy háromnegyed órás gyurkálásra. Az talán még nem számít megcsalásnak, gondoltam, ha egy szál törülközıben felfekszem egy asztalra és egy csinos hölgy rááll a hátamra, majd taposni kezd. Ezen járt az eszem, miközben a masszázspadon feküdtem, amikor nyílt az ajtó, és egy kétméteres, százötven kilós, kigyúrt, harcsabajszú, copfos fickó csörtetett be a szobába. Köszönt, majd olyan csapkodásba kezdett, hogy azt hittem, ott maradok. Valahonnan elıvarázsolt egy csokor nyírfavesszıt, és teljes dühébıl csapkodni kezdte a hátam. Mondtam neki, hogy finomabban, de félreértette, és még rám is állt a százötven kilójával. Ezúton is bocsánatot kérek Nyitray Attila felmenıitıl, mert tartok tıle, hogy nem a legkulturáltabb szövegkörnyezetben emlegettem a nevüket ott a masszázspadon. Amikor a harcsabajszú végzett (velem), betekert egy fürdılepedıbe és szó szerint átadott Nyitrayéknak, mint egy csomagot. Görnyedtem ott vagy húsz percet, aztán dzsungelbe illı nyögések és üvöltések közepette felöltöztem. A sajtóattasé ártatlan bociszemekkel fuvarozott vissza bennünket a követség vendégszárnyára. Másnap virradatkor már a repülıtér felé tartottunk. Nem tagadom, a torkomban dobogott a szívem. Az Air Koryo, azaz a koreai légitársaság gépéhez a hatalmas repülıtér egyik eldugott kis zugában kellett várakozni. Úgy félszázán ácsoroghattak az üvegajtó elıtt. Az asszonyok zöld, egyenruhaszerő öltözéket, a férfiak szürkésfekete, rosszul szabott, s ezáltal meglehetısen elınytelen vászonnadrágot és vászoninget viseltek. Mint Bélától megtudtam, ez nem valamiféle egyenruha. Koreában mindenki ugyanúgy öltözködik. Mi tagadás, egy pillanat alatt úgy éreztem magam közöttük, mintha visszacsöppentem volna az ötvenes évekbe, mondjuk a Május 1. Ruhagyár egyik konfekcióosztályára. A rozzant Tupoljev 154-es repülıgép is azonnal egy Szabolcsban közlekedı, lerohadt, büdös személyvonatra emlékeztetett, s így már soknak tőnt az •10
elsı hallásra röhejesen olcsó száztíz dolláros ár, amelyért a bécsi koreai nagykövetség foglaltatta a jegyeinket. De sok aggályoskodnivalónk nem lehetett, mivel ez volt az egyetlen mód Phenjanba jutnunk. Feltéve, ha nem akartunk napokig zötykölıdni a transzszibériai vasúton. Még a felszállás elıtti utolsó pillanatban Béla halkan közelebb hajolt és a fülembe súgta: - Ne felejtsd, mostantól nem biztos, hogy egyedül vagyunk. Megpróbáltam nem elfelejteni. Nyomasztó érzés volt a levegıbe emelkedni ezzel a bizonytalan öreg géppel, ráadásul néma csönd lepte el az utasteret. Összehasonlítva a nyugati járatokkal, amelyeken már közvetlenül a felszállás után énekeltek, birkóztak, kergetıztek a pirospozsgás, jóltáplált gyerekek, olyan volt ez az egész, mintha egy kriptában utaztunk volna. Persze, hogy is várhattam volna önfeledt zsongást egy olyan társaságtól, amelynek tagjait gyerekkoruk óta gyakorlatoztatták, s örökké imperialista háborúkkal riogatták. Az egyetlen szín ezeken az embereken egy jelvény volt a szívük fölött. Egy apró színes arckép, amely Kim ír Szent ábrázolta. Mindegyikükön, ugyanott, ugyanakkorában pompázott a kitőzı. Szorongásomat felváltotta a sajnálat érzése. Sajnáltam ezeket az embereket, mert egy pillanatra sem érezhették meg a szabadság érzését. Persze könnyen lehet, hogy akiknek nem mutatod meg a szabadságot, akik nem tapasztalják meg, milyen szabadon járnikelni egy országban, autót venni, biciklire pattanni és menni, tévét vásárolni, utazni, ahová csak akarsz, akik gyermekkoruk óta egy mesterségesen elzárt, szándékosan lebutított világban élnek, nos, könnyen lehet, hogy ık nem is vágynak másra. Mégis sajnáltam ıket, mert annyi széprıl, örömrıl lemaradtak. És oly sok könnyet kellett ejteniük - semmiért. Eltelt harminc perc, s lassanként felszabadultam az elsı benyomások súlya alól. A TU-154-es néha megrázkódott egy légörvényben, ilyenkor mindnyájan visszahanyatlottunk az ülésünkön, és egyetlen pisszenés nélkül vártuk, míg a pilóta úrrá lesz a helyzeten. Egyszer csak heroikus szöveg kezdett bömbölni valami hangszóróból, mire Béla halkan közölte, hogy rövidesen megérkezünk. Azt is elmondta, hogy éppen köszönetet mondanak Kim ír Szén elvtársnak, aki a hetvenes években beszerzett pár darab ilyen 50
Xupoljev-gépet a Szovjetuniótól, hogy a koreai nép fiai és lányai kedvükre repülhessenek velük a világban. Majdnem röhögni kezdtem, amikor Béla kimérten a koreaiak világban való repülésérıl beszélt, de uralkodtam magamon. Hetente két járat indult Koreából és érkezett az országba, s Peking volt az egyetlen elérhetı úti cél. Az is csak a kivételezetteknek, hisz az átlag koreai nem is álmodhatott utazásról. Szóval nevetni lett volna kedvem, de aztán inkább az egyik propagandaújságba mélyedtem, amelyet az egyenruhát és fehér, vörös csillaggal díszített otthonkát viselı stewardessek osztottak ki az imént. A lapok tulajdonképpen Kim ír Szén és Kim Dzsong II dicsıítésébıl álltak. Avattak, osztogattak, integettek. A címoldalon pedig újra és újra ezt olvastam: Dzsucse '90. Meg is kérdeztem Bélát, hogy miért nincs az újságokon normális dátum, mire az iménti kimért és modoros stílusban a következıt felelte. - Kim ír Szén Nagy Vezér Elnök Elvtárs születése oly öröm volt a népe számára, hogy az Elnök Elvtárs, tapasztalva ezt a nagy örömöt, a hatvanas években eltörölte az addigi Jézus születéséhez kötött idıszámítást, és a saját születési esztendejét, 1912-t tette meg nullának. így tehát jelenleg dzsucse 90-et írunk. Megértıen bólogattam: milyen bölcs dolog! Közben alattunk feltőnt a népi Korea, s szakaszosan ereszkedni kezdtünk. Az már az égbıl kiderült, hogy a phenjani repülıtér gyakorlatilag egy katonai bázis. A tankok és aknavetık árnyékában egy mozaiklapokból kirakott Kim ír Szen-portré mosolygott ránk, amelyet csakis odaföntrıl lehetett élvezni, mert ott állt össze képpé a sok színes kılap. A landolást túléltük, s minket, mint valami ostoba csıcseléket, tányérsapkás katonák tereltek egy alumíniumdoboz felé. Eddig azt hittem, hogy a tiranai repülıteret nem lehet alulmúlni, mivel az tulajdonképpen egy hamburgeres bódé. De amikor kinyitották elıttünk az alumíniumdoboz ajtaját, és beléptünk az izzadtságszagú, félhomályos helyiségbe, azonnal tudtam, hogy a világ legszánalmasabb légikikötıjébe értünk. A koreai nyelv amúgy is vadnak tőnt számomra, ám a katonák pattogó vezényszavai még rá is segítettek erre az érzésre. Minket Bélával félrevontak. Elvették a mobiltelefonunkat, sıt legnagyobb megrökönyödésemre az útlevelünket is, mondván, erre nem lesz szükségünk, amíg az országukban tartózkodunk. A katonák martalóc stílusának szöges ellentéte volt azon három öltönyös úr stílusa, akik 51
fogadtak bennünket. İk voltak hivatottak végigvezetni bennünket az országon. Hong ötven körüli, kövérkés férfi volt. El is ütött a többi koreaitól, mert az elkövetkezı napokban csakis sovány, némileg alultáplált emberekkel találkoztunk. Néhány évvel korábban külszolgálatot teljesített Magyarországon, ennek megfelelıen kiválóan beszélte a nyelvünket. Bennünket a külügyminisztérium fıosztályvezetı-helyetteseként fogadott, udvarias mosollyal az arcán. Ott volt aztán Csol, a szikár és mosolytalan negyvenes úr, aki szemlátomást a háta közepére sem kívánt bennünket. Igazi, megrögzött pártkatona benyomását keltette, bár az, hogy tízpercenként az orrába túrt és kiszedett belıle ezt-azt, kissé komolytalanná tette a politikusi énjét. Kim, a harmadik pasas olybá tőnt, mint aki egyenesen a vágóhídról érkezett. Fogatlan szájával vadul vigyorgott, s hosszú, kígyókarjaival folyamatosan olyan mozdulatokat tett, amilyeneket a böllérek szoktak késsel a kezükben. Egyébként a szaga is olyan volt: valószínőleg rothadó ínye miatt árasztotta a vágóhidak bőzét. - Sándort vártuk - jegyezte meg Hong a nyolcperces, Szeretett Vezér Fıtitkár Elvtársat és Nagy Vezér Elnök Elvtársat sőrőn éltetı köszöntı beszéde után. - Sándor nem tudott jönni, de a távolból is szeretettel üdvözli drága koreai barátait - hajtotta meg a fejét kissé Béla. Hong hosszú, remegı sóhajtást hallatott, majd elızékenyen a kijárat felé mutatott. Kiléptünk az alumíniumdobozból, s egy hatalmas téren találtuk magunkat, ahol lézengtek az emberek. Egy kisebb iskolás csoport tőnt föl a közelünkben. A gyermekeket kísérı tanárnık szigorú utasításokkal illették a kicsiket, noha azok csendben, rendben lépkedtek egymás mellett. Úgy látszott, itt akkor is fegyelmezik az embereket, ha egyébként semmi szükség nem lenne rá. A gyermekek egyébként szintén annak az egyenöltözetnek a kicsinyített mását viselték, mint a felnıttek, s hajuk éppúgy gombaformára volt nyírva, mint a felnıtteké. Koreában mindenkinek ugyanolyan volt a frizurája. A tanárnık nem viseltek sminket, s így volt ezzel minden koreai nı. A teret fegyveresek ırizték - nem tudtam rájönni, mitıl -, a házfalakon pedig a vezetık óriás portréja díszelgett. Hongék egy kopott terepjáróhoz vittek bennünket, s míg beszálltunk, Csol és Kim kétfelé bámulva ırt álltak, s csak a szemgolyójuk mozgott, úgy figyelték a környéket. Mindjárt tudtam, hogy 52
képzett titkosszolgálati tisztekrıl van szó, de hát nem is képzelhettem, hogy hétköznapi hivatalnokokat adnak mellénk. Becsapták ránk az ajtót, s ık is beültek. Hong hátranyújtott egy papírlapot. - A program, pontokba szedve - magyarázta. Elképzeltem, ahogy a pártközpontban órákon át törték a fejüket, hogy hova vi gyenek el bennünket abban a négy napban, amit itt töltünk. Még szerencse, hogy egy héten kétszer érkezik járat Pekingbıl, gondol hatták, mert így nem kell sokat nyőglıdniük a szervezéssel: ez a négy nap épp arra elég, hogy végigjárják velünk a kommunista kegyhelyeket. Sándorék azonban már Budapestrıl jelezték, hogy a baptisták ezúttal szeretnének néhány, számukra különösen fontos helyszínre is ellátogatni. Ez persze nem tetszett a vendéglátóknak, de ahogy mondani szokták: a pénz nagy úr. Bélának már az elsı ponttal gondjai akadtak: Kim ír Szén Elnök Elvtárs szobrának megkoszorúzása. Útitársam közölte, hogy szeretnénk elıbb rendbe szedni magunkat. - Rendbe szedni? - villant Hong szeme. Úgy tőnt, elképzelhetetlennek tartja, hogy ha nagy néha beengednek valakit az országukba, az ne hanyatt homlok a drága Vezér szobrához rohanjon tiszteletét leróni. - Persze, hát hogy illı öltözékben kereshessük fel a Nagy Vezér Elnök Elvtárs emlékhelyét - igyekezett rögtön megmagyarázni a kérését Béla. Hong bólintott, és intett Csolnak, hogy indítson. Felbrummogott a motor, nekilódultunk. Csol a budapesti nagykövetségen volt sofır, úgyhogy profi módon forgatta a kormánykereket. Persze ehhez nem kellett túl sok profizmus, mivel perceken át nem láttunk szembejövı autót. Phenjan, mint valami kísértetváros magasodott az ég felé, felhıkarcolói néptelenek voltak, utcái kihaltak. Egy amerikai dokumentumkönyvben olvastam, hogy a gyönyörő és barátságos lakótelepeken senki sem lakik, mert csak azért építették ıket, hogy dicsekedjenek velük a nagyvilágnak. Kívülrıl valóban formás épületek, de nincs bennük víz, villany, s ha valaki közelebb megy, láthatja, itt-ott beáznak a falak. E lakótelepeket egyébként fegyveresek vigyázzák, hogy a hétköznapi koreaiak ne mehessenek a házak közelébe, s ne ébredhessenek rá a nagy átverésre. Viszont naponta ötvenszer mutatták e lakótelepeket Korea egyetlen tévéadóján, mint a kommunista jólét jelképeit. 53
I
Kim ír Szén Nagy Vezér Elnök Elvtárs hivatalos portréja. Sehonnan sem hiányzik.
Csol közben nemcsak sofırként, de idegenvezetıként is bemutatkozott. Amerre mentünk, büszkén sorolta a látnivalókat, amelyek nagyrészt kimerültek egy-egy Kim ír Szen-portréban, vagy Kim Dzsong Il-szoborban. Ráadásul Csol olyan színtelenül beszélte a semmit, olyan kommunista cirádával, hogy kedvem lett volna a hosszú utazás után Béla vállára hajtani a fejem és szundítani egyet.
54
- Balra láthatják a Kim ír Szen-stadiont - kántálta Csol -, amelyet olyan kommunista harcosok emeltek a koreai népnek, illetve a Nagy Vezér Elnök Elvtárs tiszteletére, akik marxistaleninista meggyızıdésükbıl kiindulva, országuk munkásosztályának és dolgozóinak felszabadulásáért, a kommunista világforradalom ügyéért küzdenek. - Aha - mondtam félálomban, de Béla erélyesen oldalba bökött. - Aha - villanyozódtam fel -, és milyen sporteseményeknek ad otthont ez a csodálatos építmény? - A KNDK kormánya, az egész koreai népnek, a haza békés egyesítésével kapcsolatos egyöntető vágyát és akaratát kifejezésre juttatva évente két alkalommal, százhatvanezer ember elıtt ünnepli meg a világ legnagyobb stadionjában, hogy pártunk újra és újra meghódítja hétéves népgazdasági tervünk nagyszabású programjának magaslatait. Többet nem kérdeztem. Ez így nekem egy napra elég volt. De nem úsztam meg. A diplomatanegyedig ugyanis vagy tíz esetben mutatott rá Csol valami látványosságra, és mindannyiszor hosszú litániát főzött a látnivalóhoz. Végül a kihalt város közepén egy sorompóhoz értünk. Morózus fegyveresek léptek mellénk, s Hong néhány parancsszava után felvonták a sorompót. Meg kell mondanom, a diplomatanegyed is meglehetısen elhagyatottnak tőnt, noha itt már észrevettünk néhány sietı embert, s a nıkön farmert, válltáskát, sminket is láthattunk. Az egyesített skandináv nagykövetségen még folyt a munka, alighanem segélyezési programokat igyekeztek végigvinni a svéd, norvég és finn diplomaták. A többi követség azonban kiürült, minden bizonnyal ezek is a magyar nagykövetség sorsára jutottak. Elhagyták ıket a külszolgálatosok, amikor a szöuli követségük megnyitása után nemkívánatosak lettek Phenjanban. Béla megmutatta az egykori magyar külképviselet épületét, amelyet jelenleg egy segélyszervezet bérel a magyar államtól. Mi a valamikori bolgár nagykövetség elıtt fékeztünk le, s megállapodtunk Hongékkal abban, hogy húsz percen belül ott vagyunk. Odafönt egyszerő szoba fogadott, kis íróasztallal, fölötte a falon egy Észak-Korea térképpel, hátul pedig egy apró zuhanyzóval. Az ágyamon néhány Kim ír Szen-albumot találtam, a társalgónak kialakított irodában pedig fax, telefon és tévé fogadott a baptisták jóvoltából. Csupa olyasmi, ami Észak-Koreában luxusnak 55
számított. Phenjanban különben sem voltak üzletek. Az emberek jegyben kapták meg a fizetésüket, amelyet rögtön kenyér- vagy tejfejadagra válthattak. Béla átjött hozzám, fennhangon beszélni kezdett, miközben ide-oda járkált és a sarkokba mutatott, az ágy alá, a függöny mögé, a csillárra. Körülbelül így: - Ugye milyen kellemes érzés, milyen megnyugtató és bizserge tı, hogy Hong elvtárs ilyen szívélyesen és barátságosan fogadott bennünket? Fejét a sarok irányába lendíti, lehallgatókészüléket jelez. - És hogy a Szeretett Vezér Elnök Elvtárs vezetésével ilyen hihe tetlen gyors ütemben fejlıdik Korea, külsı erık bármiféle beavat kozása nélkül?! Az ágy alá hajol, ujjával elıre mutat, figyelmeztet. - Meghonosították a dzsucsét, az önerıre támaszkodás szelle mét! Bárcsak több nép követné ıket ezen az igen magas életszín vonalhoz vezetı úton! Óvatosan meglibbenti a függönyt, a mutatóujjával a mennyezet felé bök. Bólintottam, hogy mindent értek. - Iszol egy Nescafét? - kérdezte Béla. - Igen, köszönöm, zuhanyozás után. - Rendben. Szólj, ha készen állsz Nagy Vezér Elnök Elvtárs szobrának megkoszorúzására! - Természetesen, barátom! - pukedliztem. A megadott idıben jelentkeztünk Hongnál, aki udvariasan elmosolyodott, és a terepjáróban mutatott. - Foglaljanak helyet! Elindultunk. Ezúttal már a diplomatanegyeden kívül is láttunk embereket, bár mindannyian csoportokba verıdve siettek Phenjan utcáin. - Próbálni igyekeznek - magyarázta Csol. - Másfél millió ember lakik a fıvárosban, ık ma egytıl egyig a nagy ünnepre készülnek. Nagy Vezér Elnök Elvtárs hamarosan betölti a 91. életévét. Kim ír Szén ugyan tíz éve halott volt, a koreaiak azonban azóta is élıként ünnepelték. Ezrével küldték neki az ajándékokat a születésnapjára. Mellesleg az a másfél milliós fıvárosi lakosság akkora lódítás volt, mint ide Lacháza, de akkor már semmin sem lepıdtem 56
meg. Csak feszengtem némán a sötétkék öltönyben, amelyet még indulás elıtt kértem kölcsön a szomszédomtól, mivel efféle ünnepi öltözet egyáltalán nem szerepelt a ruhatáramban. - Phenjan a világ legkorszerőbb városa, amelyet Kim ír Szén bölcs útmutatásai alapján népünk leghaladóbb tagjai emeltek büszkeségünkre - darálta Csol, és Béla rezzenéstelen arccal nézett maga elé, noha már tizenhétszer végighallgatta ezt a sületlenséget. - Míg az imperialista világ politikai és gazdasági válságai nap ról napra fenyegetıbbé válnak, addig a phenjani emberek boldo gok, mert élelmezésükrıl az állam gondoskodik. İszintén szólva, ha a kettes sorokban közlekedı, katonák vezette embercsoportokra néztem, inkább a gyarmati rabszolgaság jutott eszembe, mintsem a boldogság, de hamar elvetettem ezt az imperialista gondolatot. Annál is inkább, mert nyolc menetelı bányászt és öt távolba tekintı építımunkást ábrázoló transzparens után feltőnt elıttünk a Kim ír Szent ábrázoló hatalmas bronzszobor feje. A világ legnagyobb „mőalkotása" harminckét méter magasra nyúlt. Még 1962-ben emeltette maga a Nagy Vezér, majd utána minden évben megkoszorúzta - saját magát. Amikor a szobor közelébe értünk, Csol lefékezett. - Koszorú? - tátogtam Béla felé, de ı csak intett, hogy nyugi. Hong és Kim elindultak a szoborhoz, Csol pedig hátrament, felemelte a csomagtartót, s egy koszorút meg egy csokor virágot húzott elı. Én elıvettem a kis kamerát, amelyre korábban természetesen engedélyt kértünk, mondván, a baptisták felvételeket akarnak készíteni, hogy késıbb azokkal bizonyíthassák nyugati partnereiknek: a legjobb helyre küldik a pénzüket. Átvettük a virágokat, és sétálni kezdtünk a szobor felé. Egyszer csak láttuk, hogy Hong és Kim lélekszakadva rohannak szembıl, s már messzirıl integetnek, hogy álljunk meg. - Nem lehet, nem szabad! - kiáltotta Hong. - Majd késıbb visszajövünk! Karon fogott, már fordított volna meg, én azonban hunyorítani kezdtem, hogy lássam, mi olyan rémisztı ott a szobornál. Vagy háromezer embert láttam, akik hétrét görnyedve drótkefével súrolták a talapzatot, illetve a szobor elıtti márványcsíkot. Körülöttük egy tucat férfi integetett vörös zászlóval, miközben úgy négy-öt-százan valami mozgalmi dalt énekeltek. 57
Bevágódtunk a kocsiba, elhajtottunk. Hat óra volt, sötétedett. Hővös szél fújt odakint, pimaszul a teherautók platóján utazó emberek inge alá lopakodott. Barátaink, így hívtuk a titkosszolgálat ránk vigyázó embereit, szóval barátaink vacsorára hívtak bennünket a kormányépület étkezdéjébe. A folyosókon tombolt a kommunista giccs, szobrok és festmények éltették a proletariátust, s ember nagyságú munkásszobrok kísérték utunkat a vörös bársonyszınyegen. Az étkezdében két fehér köpenyes konyhás néni hajlongott alázattal, miközben Hongék pattogó szavakkal adták le a rendelést. Míg odabent a konyhán készült a vacsora, mi az elıtérben foglaltunk helyet, néhány piros mőbır fotelban. Hongék rágyújtottak. Egyébként is nagyon sokat dohányoztak, de most idegesen szívták a bagót, mintha tartanának valamitıl. Késıbb megtudtam, hogy óriási megtiszteltetés ebben az épületben vacsorázni, s ık maguk is meg voltak illetıdve, hogy ugyanabban az étkezdében vacsoráztak, mint ahol annak idején a hıs Kim ír Szén. Az elıtér nyolcszöglető volt, s a falakon nyolc festmény ábrázolt jeleneteket a Vezér életébıl. - És maga? - fordult felém Hong. - Maga mióta dolgozik a baptistáknál? - Én? Én öööö... öööö három éve kezdtem el. Pakisztánban kezdtem, ugye, aztán jött Afganisztán, ugye, meg BoszniaHercegovina. .. - Ugye - szólt közbe mosolyogva Hong. - Igen, és most, hát ugye, a szeretetszolgálatos múltam megkoronázásaként, az önök csodálatos országa. Mutassak fényképeket? - nyúltam a tárcám felé, de Hong elhárító mozdulatot tett. Csengıszó hallatszott, s mi átvonultunk az étkezdébe. Négy egyenruhás nı állt az asztalok mögött, elıttük kimcsi gızölgött, azaz egy jellegzetes koreai elıétel, amely nem más, mint paprikás lében ázó káposzta. S mindez olyan erıs, hogy nincs ember, aki megegye. - Nagy Vezér Elnök Elvtárs is ezt ette? - kérdeztem mosolyogva, de hamar lehervadt a mosoly a képemrıl. Vacsoratársaim ugyanis egytıl egyig fagyott arccal bámultak rám. Hirtelenjében nem tudtam, hogy most a múlt idıvel van gondjuk, vagy egyáltalán a kérdés volt olyan illetlen, amit válaszra se méltatnak. Béla feltőnıen csevegni kezdett Kimmel, mégpedig arról az igen érdekfeszítı témáról, miszerint egyaránt nagy kár a koreai és a magyar népnek, :>«
hogy bezárták a phenjani nagykövetséget, s hidegülés tapasztalható az egyébként meleg baráti viszonyban. A második fogás valami szörnyő zöldséges szósszal leöntött marhahús volt, de a legrosszabb fajtából. Azt hiszem, otthon a középiskolákban az ilyen menük után kezdenek tüntetni a diákok. Itt, az étkezdében azonban akkorákat böfögtek Hongék, hogy azt hittem, leszakad a csillár. A böfögés ugyanis Koreában azt jelenti, hogy ízlik az étel. Tehát nemhogy nem tilos böfögni az asztalnál, hanem illik! Hogy aztán kézzel enni, mint egy disznó is illik-e arrafelé, azt nem tudom, de cimboráink úgy lapátolták magukba az ételt hatalmas röfögé-sek-horkantások közepette, hogy szanaszét fröcsögött a zöldséges szósz. Idıközben összetegezıdtünk, de hogy mit ittunk a pertuhoz, arról fogalmam sem volt. Se bor nem volt, se sör, talán a pálinkához hasonlított a leginkább. Olyan íze volt az italnak, mint valamiféle gyári szesznek, amelyet valamilyen gyümölccsel összepancsolnak. - Hm, ez igen finom, megtudhatnám, mit iszunk? - kérdeztem most már félve, hogy nem illetlen-e a kérdésem. Hong intett az egyik kiszolgáló hölgynek, aki egy tálcán vékony nyakú üveget hozott az asztalunkhoz. Ahogy rávetült a fény az italra, forogni kezdett a gyomrom: az üvegben egy összetekert konzervált kígyó ázott valami átlátszó lében, nyitott szeme hátborzongatóan csillogott. - Kígyópálinka - mondta Hong a világ legtermészetesebb hangján, s töltött. Majd, mintha mindez nem lett volna elég megdöbbentı számomra, így szólt: - Hát az újvidéki ember, a felesége edzıje jól van? Megállt bennem az ütı. A phenjani kormányépületben egy koreai titkosszolgálati tiszt a PVSK trénerérıl, Rátgéberrıl kérdez! Motyogtam valamit, de valójában sötét függöny ereszkedett le elıttem. Eddig viszonylag minden jól ment, semmi zavar, semmi gond. Persze túl szép volt, hogy igaz legyen. Egyre erısebb volt bennem a meggyızıdés, hogy ezek itt többet tudnak rólam, mintsem azt gondolnám. Béla a másnapi programról tárgyalt Csollal, aztán diszkréten Hong felé biccentett. Amaz felállt, és a szomszéd helyiségbe kísérte a fiatalembert. Késıbb megtudtam, hogy Bélát fizetni vitték. Ugyanis mi álltuk az étkezést, amelyre ık hívtak meg bennünket. Kétszáz dollárért vendégül láthattunk három koreait 59
egy penetráns vacsorára. A szállásunkra érve természetesen elszámoltunk Bélával, s ı jelezte, hogy ez természetes, mindig így szokott lenni. Már a koszorúkat is kiegyenlítette, amelyeket holnap a hatalmas bronzszobor elé helyezünk. Lepakoltunk a szobánkban, majd a késı estig nyitva tartó diplomatabolt felé vettük az irányt. Ez a négyszáz méteres út volt az egyetlen nyugodt kommunikációs lehetıségünk. - Te Béla, ezek pontosan tudják, ki vagyok! - mondtam neki séta közben. - Tudják bizony - felelte útitársam, s igyekezett minél lassabban lépkedni, hogy tovább tartson az út. - És? Ötmillió dollár nagy pénz! Az elején tılem is megkérdezték, hogy hogyan sikerült Lilla egyetemi szigorlata, csak úgy a miheztartás végett. - Hihetetlen, ez egyszerően hihetetlen. İk tudják, hogy hazudok. Én tudom, hogy hazudnak. És így játszadozunk egymással. Mondd, ezek az emberek, akik világot láttak... úgy értem, Pesten teljesítettek szolgálatot... szóval látták, hogyan öltözködnek nálunk az emberek, milyen autón járnak, mit vásárolhatnak az áruházakban... ezek az emberek komolyan gondolják ezt az idióta kommunista maszlagot? - Kit érdekel? Nem ez a fontos. Ez egy színjáték, Tvrtko, mindenki szerepet alakít. - De tudják, hogy nem jó, amit papolnak? Hogy kész elmeháborodottság, ami ebben az országban folyik? - Mondom, nem az a fontos, hogy tudják-e, vagy sem. Az a fontos, hogy kitőnıen alakítják a szerepüket. És ne felejtsd el, még ha a pesti külszolgálat miatt van is viszonyítási alapjuk, folyamatosan ki vannak szolgáltatva a családjuk miatt. - Mindegyiküknek van családja? - Persze. Csak az mehetett külszolgálatra, akinek családja volt Koreában. Akiket sakkban lehet tartani az itt maradt a feleségükkel, a gyermekeikkel. Mert azt mondanom sem kell, ugye, hogy csakis egyedül utazhattak külföldre. - De hát én magam is tudok olyanokról, akik megléptek Pestrıl! - Úgy van, volt néhány diplomata. Azok hamar „elvesztek". Volt erre egy jól szervezett titkosszolgálat. Egy koreai éttermet mőködtettek egy dunai hajón. Tulajdonképpen az volt a fıhadiszállásuk, 60
úgyhogy amikor nagy ritkán betért egy vendég vacsorázni, akkor elkerekedett a szemük és összeütöttek valami keleti ételt néhány koreai konzervbıl. - Arról a hajóról indultak megsemmisíteni a meglépett diplo matákat? Béla nem válaszolt, mert egy csoport asszony haladt el mellettünk. - Tudod, azon töprengek - folytattam, amikor ismét magunk voltunk -, hogy mi mindenre lett volna képes ez a nép, ha nem hajtják igába a vezetıi. Ha azt a hatékonyságot, amivel felhúzták azt a förtelmes szobrot, vagy a grandiózus munkamennyiséget, amellyel megépítették a világ legnagyobb stadionját, jó cél érdekében használják fel, már hol tarthatnának! - A stadiont egyébként még a '88-as olimpiára készítették el mondta Béla. - Nem hitték el ugyanis, hogy ık egyetlen versenyt sem rendezhetnek. Az utolsó percig reménykedtek, és kimondhatatlan keserőség volt számukra, amikor nyilvánvalóvá vált: minden dicsıség Szöulé marad. A bolthoz értünk. Odabent csupa olyan hasznos árucikket vásárolhattunk dollárért, mint a pingponglabda, a tollseprő, és persze a jó öreg kígyópálinka. Nem, tévedek: volt még a polcokon félig rothadt kubai narancs és egy kenyérnek nevezett, kocka alakú, fekete, gumi állagú borzalom. - Nem vásárolni jöttünk, beszélgetni - mondta a visszafelé úton Béla. Aztán arról mesélt, hogy minden város bejáratánál van egy tisztító-fertıtlenítıgép, s azzal mossák le, szórják be annak a né hány autónak a kerekét, amely Észak-Korea útjain közlekedik. Ezért olyan tiszták az utcák. Útitársam arról is beszélt, hogy jól ér tesültek szerint északon, a kínai határ közelében koncentrációs tá borok mőködnek, ahova a túlságosan engedetlen, vagy legalábbis annak vélt állampolgárokat szállítják. Hogy munkatáborról van-e szó, vagy likvidálják is a „renitenseket", arról nem szól a fáma, de teljesen mindegy, hisz akit odaszállítanak, azt sohasem látják vi szont a szerettei. Ha máshogy nem, hát megroppannak az irtóza tos munkában. Vagy elpusztulnak valamilyen szörnyő betegség ben, hiszen Észak-Koreában a kolerától a lepráig az emberiség minden kórja megtalálható. Végezetül az is könnyen lehet, hogy egyszerően éhen halnak. Ha azt vesszük, hogy idekint, a büntetıi
len, jóravaló polgárok közt kétszáznyolcvan gramm gabona a napi fejadag, akkor elképzelhetı, hogy mennyit adnak enni a raboknak a táborokban. - Tudod, Béla, néha úgy érzem, hogy néhány pöffeszkedı pasas szegény koreaiak nyakára ült, és jóformán minden aljas vágyukat kielégíthetik - tört ki belılem az indulat, de Béla figyelmeztetett, hogy sokkal jobban járnék, ha igyekeznék megérteni a koreai lelket. İszintén szólva nem tudtam mit kell azon megértenem, hogy állati sorban tartanak embereket, miközben a legelmaradottabb Kubában is tarthatnak saját autót a polgárok, Albániából bárki utazhat külföldre, akinek elég pénze van, s Oroszországban az emberek televíziót, biciklit, kenyérpirítót vásárolhatnak. Ráadásul jól is néznénk ki, ha Moszkvában csak párttagok lakhatnának, és terhes nık, illetve idıs emberek nem mehetnének ki az utcára. Agyrém. De mire kifejtettem volna, az egykori bolgár követség épületéhez értünk. A szobámba mentem, nem jött álom a szememre. Valahogy zavart a tudat, hogy be van mikrofonozva a szobám, és minden mozdulatomat figyelhetik. Olvasni kezdtem hát azt a remekbe szabott interjút, amelyet Kim ír Szén adott 1972-ben a Washington Post tudósítójának. A Vezér így kezdi a beszélgetésnek nem nevezhetı, inkább monológnak titulálható interjút: „Elnézését kérem, hogy hosszasan várakoztattam önt. Remélem, az elmúlt heteket jó egészségben töltötte nálunk. Korábban is találkozhattunk volna, még hivatalos vidéki utam elıtt, de egészen váratlanul kellett elutaznom, ha pedig elmentem, akkor nem térhettem vissza rögtön, emiatt elhúzódott az idı, és megvárakoztattam önt, ezért elnézését kérem." A Vezér bármit megtehetett. Valójában hat hétig várakoztatta a nagynevő újságírót, miközben semmilyen más, komoly elfoglaltsága nem volt. De az amerikai, mint egy bulldog, kitartó volt és rendíthetetlen. Várt, és végül Kim ír Szén nem tehetett más, fogadnia kellett. Hajnalig olvastam, így hát nem csoda, ha kialvatlanságtól vöröslı szemekkel nyitottam ajtót a reggel hétkor kopogó Bélának. A fiatalember a csaphoz ment, megnyitotta. Aztán a fürdıben is megengedte a vizet, és lehúzta a vécét, hogy tökéletes hangzavart keltsen a poloskáknak.
62
- Panmingdzsonnal gondok lesznek - suttogta, és láttam, hogy majd szétveti az idegesség. Ebben a pillanatban elhallgatott a vécé, s Béla fennhangon így folytatta: - Sajnos, barátaink nem tud ták elintézni, hogy elmehessünk a határra és megnézhessük a panmingdzsongi faházat. Mindent megtettek, hogy sikerüljön, de azt mondták, túl késın jeleztük feléjük ebbéli igényünket. Igaz, hogy egy hónappal ezelıtt elküldtük faxon, hogy mit szeretnénk megnézni, amikor itt leszünk, de barátaink elmondása szerint a pártközpont malmai lassan ırölnek. Panmingdzsong helyett azon ban megszerveztek egy csodálatos túrát a hegyekbe, Nagy Vezér Elnök Elvtárs szülıházához, ahol módod lesz inni abból a kútból, amelynek vize a Nagy Vezér Elnök Elvtárs szomját is oltotta annak idején. Igen bután nézhettem, mert Béla megbökött, és tagoltan, mint egy hülyegyereknek, azt mondta: - Most pedig reggelizzünk, mert pontban nyolckor várnak ránk a barátaink. Azzal kiviharzott. Gépiesen felbontottam egy hazulról hozott vagdalthúskonzervet és enni kezdtem a csomagolt pirítóssal. - Ma egy csodálatos utazásban lesz részetek - fogadott mosolyogva, tárt karokkal Hong, amikor kiléptünk a követség kapuján. Nem beszélt többet, talán mert úgy érezte, a napi program fenn-költségét nem tudná szavakba önteni. Elıször az elızı napról megmaradt koszorúzást kellett abszolválnunk. Hongék ismét elıre siettek, Csol, szokás szerint, koszorút varázsolt elı a csomagtartóból, mi pedig a terepjáró mellett várakoztunk. Öt perc múlva Hongék tőntek föl integetve, hogy mehetünk. Elindultunk. Úgy ötszáz métert sétálhattunk, amikor egészen közel értünk a hatalmas monstrumhoz. Hongék, akik bevártak bennünket, térdbıl meghajoltak. Mi is követtük ıket. Bekapcsoltam a kamerát. Csol szeme villant, de nem szólt. Emberek érkeztek a szoborhoz, könnyes szemmel meghajoltak elıtte, majd virágot helyeztek el a lábánál. Es jöttek az újabb emlékezık, egymás után, mintha valamiféle zarándokhelyen volnánk. Eszembe jutottak Béla szavai, amelyeket még a repülıgépen intézett hozzám Párizs és Peking között, amikor Koreáról mesélt. - Nem igaz, hogy ez egy vallás és hit nélküli ország - mondta. Csak itt a Mindenhatót nem Istennek, hanem Kim ír Szénnek hívják! N
1
63
Kisiskolások egy csoportja érkezett a szoborhoz, a gyerekek sírtak. Felvillant bennem egy kép abból a híradórészletbıl, amely 1994-ben, a Vezér halálakor bejárta a világot. Itt, ezen a téren, ennél a szobornál fetrengtek az emberek, és zokogva ütögették véres fejüket abba a márványtalapzatba, amelyre most virágot helyeztünk. Imádták a Vezérüket, áhítattal, jobban az életüknél. Az ország politikai vezetıi ezt tudták, ezért két hétig nem merték elmondani, hogy meghalt Kim ír Szén. Amikor a talapzathoz értünk, épp arrébb tuszkoltak a szobrot ırzı fegyveresek egy nemes tartású, ıszes hajú férfit, akinek ruháján vagy harminc kitüntetés csillogott. Élharcos lehetett, igazi sztahanovista, aki éjszaka, a nappali 12-14 órás mőszak után is kiment emlékmővet építeni, stadiont takarítani, homokzsákokat hordani a szabályozatlan folyók partjára. Most azonban, hogy személyünkben „állami küldöttség" érkezett a szoborhoz, rögtön nemkívánatos elemmé vált. Oldalt néztem, s láttam, hogy egy kordon mögé terelték a hétköznapi látogatókat, amíg mi koszorúzunk. Türelmesen, lehajtott fejjel vártak. Beléjük volt nevelve a szolgaság, az alázatos, ---------------------------------------. ság. Feléjük akartam fordítani a kamerát, de Csol közvetlenül mellettem állt, s minden mozdulatomra ugrásra készen figyelt. Lesz még ennél fonto-sabb filmezni való is, nem húzom ki már most a gyufát -gondoltam, s leeresztettem a kamerát, persze úgy, hogy pont a kordon mögé hajtott embereket vegye. Istenem, némi dörzsöltség is kell a riporteri munkához. Meg persze valamennyi szerencse, amikor ugyanis este a kamera kukucskálójába nézve végigpörgettem az aznap felvett anyagot, „Kedves barátommal", Kimmel a mérgesen tapasztaltam, hogy Nagy Vezér Elnök Elvtárs 32 méteres Csol egy lépést elırébb lépett, bronzszobránál 64
ezért semmi nem látszik a megalázott látogatókból. Lám, Csol dörzsöltebb volt, mint én. Hogy ıszinte legyek, a világ legnagyobb szobránál tett látogatás nem kavart föl túlságosan. A csillogó-villogó tisztaság azonban irigylésre méltó volt. így, ahogy volt, elvittem volna Magyarországra. Szerettem volna, ha az Oktogon meg a Deák tér is olyan tiszta lett volna, mint a koreai terek. Persze nem azon az áron! - Mit éreztél? - fordult hátra Hong, amikor beültünk a kocsiba. Nyeltem egyet, nagy levegıt vettem, aztán így szóltam: -Áhítatot. Áhítatot és hálát, hogy eljöhettem a Kim ír Szén elvtárshoz. Ha a Nagy Vezér szemét nézem, nem csodálkozom rajta, hogy cinkosaival együtt... Hong megmerevedett, úgy nézett rám. Remegı szájjal várta, hogyan folytatom a mondanivalómat. Lehet, hogy átvillant az agyán a magyarok utolsó vendége, az amerikai. -... hogy cinkosaival együtt zsákutcába jutott az amerikai imperializmus. Hong megkönnyebbülten mosolyodott el, elismerıen intett a fejével. Én meg titkon élveztem, hogy megijeszthettem egy kicsit. Az utcák, amelyeken kifelé hajtottunk Phenjanból, lassacskán díszbe öltöztek, már ha a vörös posztókat és lepleket dísznek lehet nevezni. A méretes Kim Dzsong II- és Kim ír Szen-portrékat kimdzson-giliával és kimirszeniliával díszítették. Ezeket a virágokat a vezetıkrıl nevezték el, minthogy az ı kedvenceik voltak. Nagyjából mintha Medgyessy Péter kedvenc virágját holnaptól medgyessy-péteriliának neveznék a magyarok. Számomra felfoghatatlan volt, de könnyen lehet, hogy csak mert túl fiatal vagyok. Megbolydult tehát a város, s ezrek meneteltek csoportokban az utcán, igyekeztek a stadion felé. - A mai program örökre emlékezetes marad számotokra! mondta Hong. - Mindenekelıtt megtekintjük Nagy Vezér Elnök Elvtárs mauzóleumát, aztán ellátogatunk az Illatos Hegységbe, ahol bebocsátást nyerhettek Kim ír Szén és Kim Dzsong II ajándék múzeumába. Béla elırehajolt. Láttam, hogy elvörösödik a méregtıl. Mégis higgadtan beszélt. - De Hong barátom, ez el is veszi az egész napunkat. - Úgy van, el. 65
- És holnap? - Holnap egy olyan faluba viszünk benneteket, ahol a hetvenes években Kim ír Szén szántotta fel a földeket! - Hong barátom, az szintén egy egész napos program! -Jól látod, Béla barátom. - De hát bizonyára tudod, Hong barátom, hogy a baptista segélyszolgálat azokra a helyekre is el akar látogatni, ahova a segélyszolgálatai kerültek. - Természetesen tudom, de lesz még arra idı. És gondolom, kedves Béla barátom, hogy nem akarod visszautasítani... - Ugyan - vágott közbe Béla fojtott dühvel -, dehogy akarom én megbántani a népeteket. Csak tudod, Hong, én kilencedszer látom a mauzóleumot és nyolcadszor az ajándékmúzeumot. - Tudom, de Vujity barátunk még egyszer sem látta. Ugye nem akarod ıt megfosztani ettıl a könnyfakasztó élménytıl. Ráadásul neked is érdemes újra ellátogatnod az Illatos Hegységbe, mert Nagy Vezér Elnök Elvtárs és Szeretett Vezér Elnök Elvtárs megannyi új és szemet gyönyörködtetı ajándékot kapott azóta, hogy utoljára a múzeumban jártál. Béla nem felelt, ismét kifelé nézett az ablakon. Egyelıre Hongék diktálták a játékszabályokat. Hatsávos autópályán haladtunk, de személyautót egyet sem láttunk. Tehergépkocsit azonban annál többet, azok szállították az embereket a fıvárosba. - Próbálni mennek a barátaink - bökött feléjük Csol. - Két nap múlva ünnepeljük Szeretett Vezér Elnök Elvtárs vezetésének nyol cadik évfordulóját. Három óra utazást követıen letértünk a világ legjobb minıségő és legimpozánsabb, ugyanakkor legkihasználatlanabb autópályájáról. Tízsávos sztráda, úgy, hogy az országban nem lehetnek autók magánkézben. Az összes kocsit megszámoltam, ami velünk szembe jött. Három óra alatt négy autó és két kisteherautó. Nem sok. Egy erdık között vezetı szintén jó minıségő országúton egy üdülıfaluhoz érkeztünk. Az egyetlen étterem, amelyet nem fogják elhinni, kirıl neveztek el (naná, hogy Kim ír Szénrıl), dollárért elégítette ki a vágyakat. Igaz, hogy az étkezı helyiségben olyan szag volt, mint az Ecseri piacon a lacikonyha mellett, de legalább az áraik elegánsak voltak. Hongék persze nem törıdtek az árakkal, hiszen egy elegáns vendéglátó nem foglalkozik pénzzel. Különösen, 66
Autósztráda szokványos koreai forgalommal
ha a vendégek állják a cehet. Már az egyik asztalnál ültünk, amikor hatalmas fekete autó fékezett odakint, s krákogva-hörögve befújtatott az étterembe egy igazi vadparaszt. Komolyan mondom, ennyire visszataszító emberrel sohasem volt még dolgom, pedig jártam már a világ néhány szegletében. Dzsenj úr minisztériumi tanácsos volt, s csakis a mi kedvünkért hagyta ott a gyönyörőséges fıvárost. Tenyerét vastagon lepte a veríték. Amikor paroláztunk, úgy éreztem, mintha kezet mostam volna. A pasas, miközben majd szétrobbant hatalmas testén a sötétkék öltöny, folyamatosan koordinálatlan túlmozgásokat végzett. Néha, minden ok nélkül elırerúgott a lábával a levegıbe, máskor meg tekergetni kezdte a nyakát, a plafonra bámulva. Nálunk, odahaza ennél kevesebb idegbajért is leszázalékolják az embert de itt, Koreában ez a Dzsenj úr valószínőleg élet-halál ura volt. A leginkább talán az zavart, hogy miközben az étlapot böngészte (ezen az elegáns helyen még étlap is volt!), folyamatosan egy hatalmas bibircsókot kapirgált az állán, amely egy negyedóra múlva már meg is nyílt, s vér kezdett szivá67
rogni a tetején. Egyszóval: a pasassal csúnyán elbánt a természet, de ı még rá is játszott a dologra. És ahogy evett! Ugye nem bánják, ha megkímélem önöket a vacsora részletezésétıl? Elég annyi, hogy egy órán át folytattunk nem túl épületes dialógust Dzsenj úrral (Hong tolmácsként való közremőködésével), aki nem felejtette el megjegyezni, hogy a koreai kormány vendégeként ma este ennek az étteremnek a vendégházában aludhatunk, egy vietnami tánccsoporttal egyetemben. Nos, ha a vietnamiak is úgy voltak vendégek, ahogy mi, akkor az igen sokba kerülhetett nekik. Mi ugyanis már ebédnél kifizettük az éjszakai szállást, mint ugye Koreában a rendes vendégekhez illik. De Dzsenj úr, a fizetést leszámítva, mindvégig tökéletesen alakította a vendéglátó szerepét. Még az autóhoz is kikísért bennünket, amikor a mauzóleumba indultunk. - Mondja, hogy látja Koreában a helyzetet? - kérdezte. - Ó, elbővölı! - mondtam, és kezdtem halálosan unni ezt az állandó ömlengést. - Óriási megtiszteltetés számomra, hogy a KNDK vendége lehetek, s munkámmal azon leszek, hogy a koreai emberek életét könnyebbé és boldogabbá tegyem. - Még ennél is? - hördült fel elkerekedett szemekkel a tanácsos. Na, most aztán nyakig benne voltam. Szerencsére vészhelyzetben általában fény gyúl az agyamban. - Természetesen még ennél is van boldogabb állapot magyaráztam -, mégpedig ha végre az egész világon gyızedelmeskedik a forradalmunk! Dzsenj úr bólintott. - Persze ehhez az is kell, hogy a segélyszállítmányaink a megfelelı helyre jussanak - folytattam barátságos hangon. A tanácsos szuszogása egy pillanatra abbamaradt, majd legyintett, és tovább fújtatott. - Igen, hozzánk is eljutottak az amerikai ördög által terjesztett mendemondák, miszerint mi a hadseregnek adnánk az önök segélyeit - csóválta a fejét. - Remélem, maga nem dıl be a gonosz imperialista propagandának. - Ugyan, hiszen láthatja, itt a kamera nálam. Azért filmezek, hogy aztán mindent feketén-fehéren a szakértık elé tárhassak a hamarosan megrendezésre kerülı birminghami konferencián. A tanácsos összehúzta a szemét. 68
- Úgy értem, feketén-fehéren megmutatni azt, hogy Korea boldog ország, s korrekt partner, ahol a segélyek oda és azokhoz jutnak, ahova és akiknek szánják ıket. Dzsenj úr széles vigyorra húzta a száját, mi pedig beültünk a terepjáróba. Béla megütögette a vállam, mintha csak azt akarta volna mondani: bravó, öcsém, ezt jól csináltad! Volt egy olyan érzésem, hogy most szereztem egy jó pontot baptista barátomnál is, és nem mellékesen nem kell tovább látogatnunk a Nagy Vezér meg a drága fia emlékhelyeit. Hát, tévedni emberi dolog. Kacskaringós hegyi szerpentinen haladtunk a csúcs felé. Elhagytunk néhány győrött arcú munkást, akiket két vörös zászlóval integetı pártkatona pattogó szavakkal irányított. A munkások sapkáján vörös csillag díszelgett, vékony vászonkabátjukat fázósan húzták össze a nyakukon a csontig hatoló szélben. Mintha csak rájuk lesett volna a szél, hogy lecsapjon és megragadja ıket. Metszı, kegyetlen hidegség furakodott a fenyvesek közé, s mire a csúcsra értünk, kész tél lett a napsugaras tavaszból. Egy fatákolmánynál lefékeztünk. Távolabb, a fák alatt fiatal fiú tisztította a bakancsát. Láttam a sápadt bırét, a sötét árkokat a szeme alatt. Láttam, és mégse láttam. Mind ilyen nyúzottak voltak, akiket nem a minisztérium küldött hozzánk. A hétköznapi koreaiak ábrázatán mosolyta-lanság ült. Beléptünk a fabódéba, az egyik fegyveres ır bekapcsol-
Béía és „kedves barátunk" Csol, aki éppen megfigyel
69
ta az aggregátort. Halványan égni kezdett, majd lassan erıre kapott az egyetlen darab villanykörte. - Győjtsön erıt! - tette a vállamra lapátkezét Hong. - Rövidesen találkozni fog Kim ír Szén elvtárssal! Bent sem volt melegebb, mint a fák között: a hideg, akár a perzselı forróság, égette a bırömet. Egy fagyállótól a fél szemére megvakult fiatal katona haptákba vágta magát és jelentett. Nehézkesen vette a levegıt, sípoló mellkassal mutatta az utat a mauzóleum felé. Közben Hong köszönetet mondott Bélának, amiért a magyar baptisták harminckilonyi akácmagot küldtek Koreának. Mint a férfi elmondta, rövidesen Budapestre utazik három akácfanemesítı, hogy megismerkedjen a magyar akácfákra vonatkozó tudnivalókkal. Hihetetlen épületes beszélgetés volt. Ennél épületesebb már csak az volt, amikor azt kellett végighallgatnunk, hogy miképp emelték a Nagy Vezér Elnök Elvtárs számára a világ legnagyobb mauzóleumát. Hong ismertetıje huszadrangú volt ahhoz a propagandafilmhez képest,
A mauzóleum elıtti téren a Nagy Vezér Elnök Elvtárs mosolya mindent beragyog
amelyet még a szállásunkon hagyott 70
videokazettán láttam. Éjszaka, hóban-fagyban vájták a földet a lelkes koreai munkások, a jeges vízbıl merték a sarat, csak hogy idıre elkészüljenek, s Kim Dzsong II ünnepélyes külsıségek közepette átadhassa az építményt az ı népének. A betegesre fogyott, végletekig kimerült munkások férfiparfümöt kaptak a jó munkájukért, az asszonyoknak pedig narancsot osztott a Szeretett Vezér. A legjobbak azonban ennél többet érdemeltek: ıket kistévéigénylı lappal ajándékozták meg, amelyre három-négy év múlva meg is kapták az ócska kis készüléküket. Érdekes, arról nem szólt a film, hogy az emberek fagyállót ittak, hogy kibírják a hideget. Mert silány lécládákban altatták ıket, s reggelre tízbıl két-három munkásnak mindig elfagytak a végtagjai. Kiléptünk a hátsó bejáraton. A közönséges halandók oldalt jöttek, megkerülve a faviskot. Hosszú sor kígyózott a mauzóleum elıtt. Hong elıre kísért bennünket. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. De az emberek lehajtott fıvel álltak, s egy mukkot sem szóltak. Megszokhatták már, hogy ık csupán másodrangú állampolgárok a hazájukban. Mivel csigalassúsággal haladt a sor, ezért szinte kizártnak tartottam, hogy önszántukból vállalkoztak volna erre az útra. Minden valószínőség szerint kirendelték ıket, amolyan évi rendes kegyeletlerovásra. Oldalt szők völgyek és meredeken emelkedı hegyek váltogatták egymást. Csöpögni kezdett az esı. Indonézia újonnan kinevezett nagykövetével együtt léptünk be a mauzóleum hatalmas bronzajtaján, bizonyára ıt is elıretessékelték. Túlestünk valami bürokratikus irkafirkán, a nevünket egy vastag könyvbe körmölték. Aztán elindultunk egy sötét folyosón. A félszemő katona ebben a kísérteties félhomályban láthatóan még nagyobb bajban volt, mint odakint a napfényben, de szerencséjére hamarosan egy mozgó szınyeghez értünk. Mielıtt ráléphettünk volna, a félszemő intett két katonának meg egy katonanınek. Koreában a nık is bevonulnak három évre, persze mi ez a férfiak ötéves sorkatonaságához képest! Az egyenruhások megmotoztak, majd egy radarkapura mutattak, ahol szokás szerint fennakadtam. Általában mindig van a zsebemben valami fémkacat, olyan vagyok, mint Tom Sawyer. Ezúttal egy kétforintos miatt rohantak hozzám a katonák, de miután megmutattam nekik a „csodafegyvert", amellyel a jó néhány éve elhunyt Kim ír Szén életét veszélyeztetném, továbbengedtek. Orosz nyelvő ismertetıt nyom71
tak a kezembe, s elızékenyen a mozgó szınyegre mutattak. Felléptem, elindultam az építmény belseje felé. Mindenütt vörös posztóbevonat borította a falakat, s vad, hısi nyelven mesélni kezdték Kim ír Szén életét a hangszórókon keresztül. Születése legendájával kezdték, amibıl persze egy szó sem volt igaz, hiszen a nyugati világban mindenki tudja, hogyan és honnan jött a Nagy Vezér. İ bizony egyenesen a Szovjetunióból jött, ahova szüleit őzte a történelem. Az tehát, hogy egy nagy csokor Kimirszenilia nevő virág tövében látta meg a napvilágot, nos, enyhén szólva is badarság. Ott utaztunk tehát keresztül-kasul a Nagy Vezér életén, s fényképek, használati tárgyak, transzparensek és filmrészletek segítettek megérteni, mitıl is volt olyan nagy ember Kim ír Szén elvtárs. Például odaadó és alázatos feleségétıl, Kim Jong Szak hıs asszonytól, aki a japán imperialisták elleni küzdelem idején ismerkedett meg szeretett urával - bár ilyen szavak, mint szeretet, szerelem, vonzalom, hiányoztak a koreai nık és férfiak kapcsolatából. Hıs odaadás, elkötelezett alázat, ez volt minden szerelmi vallomás a Nagy Vezér és Szeretett fia diktatúrájában. Arról például ma sem tudni, hogy kicsoda Kim Dzsong II felesége (ha egyáltalán van neki). Szó szerint rejtegeti, hogy egy pillanatra se árnyékolja be az urát övezı fényt. Azt sem tudja senki, hogy van-e gyereke ennek a remek embernek. Mire a kitüntetések termébe értünk, már úgy éreztem magam, mintha egy zavaros álom mezsgyéjén mozognék, s hideg, nehéz súly terpeszkedne a bensımben. Egy letőnt világ árnyai keringıztek a halál angyalával: a Ceausescu, Honecker, Jaruzelsky, Zsivkov, Sztálin és társaik által adományozott állami kitüntetések lógtak a falakon, s megállás nélkül szólt a hangszórókon keresztül a kopár agymosás. Végül az eufórikus szöveget gyászmuzsika váltotta föl. A vibráló óriás gyertyák hosszú árnyai idegesen táncoltak a vörös padlón. Egy hatalmas, vagy tizenöt méter magas terembe érkeztünk, ahol a Nagy Vezér óriási szobra fogadott bennünket, háta mögött egy márványból készített ötágú csillaggal. Leléptünk a mozgószınyegrıl, s gyalog folytattuk utunkat a fotók és szobrok között, amelyek a Kim ír Szén haláláról szóló gyászhír által sokkolt koreaiakat mutatta. A bús zene egyre elviselhetetlenebbé vált, kedvem lett volna kirohanni ebbıl a megakriptából. Mögöttünk sorra léptek le a szınyegrıl az emberek, s holtsápadt arccal közeledtek a nagy ember felé. Amint a közelünkbe értek, láttam, hogy 72
peregnek a könnyeik. S a zokogásuk egyre erısödött, ahogy a koporsó felé a vörös fény lassan feketévé változott. Egy láthatatlan kéz kivette kezembıl az orosz nyelvő tájékoztatót, hogy minden figyelmemet a drága Kim ír Szénre irányíthassam. Keresztülgyalogoltam egy halkan berregı szerkezet elıtt, amely fertıtlenítıszert permetezett a lábamra. Majd a hadsereg katonáinak sorfala mellett egy kisebb terembe léptem, ahol üvegkoporsóban ott feküdt a rnumifikálódott isten. Kim ír Szén krétafehér arccal, lehunyt szemmel hevert a bársonyravatalon, mi pedig négy oldalról meghajoltunk felé, ahogy az illett. Még így, holtan is a félelem tiszteletét ébresztette az emberben ez a kellemetlen arcberendezéső akarnok, akinek egyetlen intésére fejek tízezrei hullottak a porba. Az üvegkoporsó fölött, a lámpánál az ı képe díszelgett, mintha arcából sugározná felénk a fényt. Mentalevél illatát éreztem a levegıben, persze az is lehet, hogy a Nagy Vezérre kent balzsam szaglott át az üvegbúra eresztékein. Amíg el nem felejtem, barátaink végigzokogták a meghajlásokat és ahogy láttam, nem a terem sarkaiban felállított kamerák miatt, hanem ıszintén. Ezek az emberek tényleg elhiszik a hihetetlent. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy egy kalandregény kellıs közepén vagyok valamiféle fıhıs, akit végigrángatnak a regény különbözı fejezetei között. Miután megvolt az utolsó meghajlás is, és mindannyian kondoleáltunk, a keskeny fénysor vonalán kifelé indultunk a mauzóleumból. Odakint idıközben még hosszabbra nyúlt a sor, s döbbenten figyeltem, ahogy az emberek egymáshoz sem szólva, rezdületlen arccal bámultak maguk elé. Milyen embertelennek tőnt nekem, az úgymond nyugati aggyal gondolkodó fiatalembernek ez a félelmetes színjáték! Milyen mély szakadék húzódott a mi európai értékeink és az ı keleti életvezetésük között! S ha nemrég még az én hazámban is birkaként járultak vezetıik elé az állampolgárok, most lehetetlennek tőnt áthidalni a két világ közti szakadékot. S amit talán a legnehezebb volt megemésztenem, hogy ezek az emberek valóban szeretetbıl állják-e végig ezt a vagy hatszáz méteres sort, hogy utána egy percre láthassák a Nagy Vezért? Győlölhetik-e emberek a vezetıjüket anélkül, hogy tudnának róla? Beültünk a terepjáróba, néhány kilométert gurultunk a szerpentinen. Egy hegy tetején megálltunk, épp ráláttunk Phenjanra. A fıváros fölött kristálytiszta volt a levegı. De milyen áron! Az emberi
Phenjan fıtere ünneplıkkel
rek többségét kijárási tilalom szorította az otthonába, amelyet csak a közelgı ünnep miatt oldottak föl néhány órára. A rövid autóúton ugyan el-elbóbiskoltam, most azonban résen kellett lennem, hogy lényembıl a lehetı legnagyobb érdeklıdés áradjon a látnivalókat illetıen. Vendéglátóink ugyanis a Koreai NDK legfontosabb zarándokhelyére vittek bennünket. Nádfedeles vályogkunyhó fehérlett elıttünk. - Nagy Vezér Elnök Elvtárs szülıhelye - mutatott a viskóra Csol, de ebben a pillanatban kipirult arcú, vörös nyakkendıs lány penderült elénk, s tekintetében némi szemrehányással, hogy Csol mondhatta ki helyette a legáhítottabb mondatot, himnikus ömlengésbe kezdett. Kim ír Szénrıl beszélt, aki ebben a házikóban cseperedett fel, hogy népének boldogulására legyen. Sorra megmutatta a kaszát, amellyel Kim ír Szén elvtárs édesapja kaszált, a kalapácsot, amellyel Kim ír Szén elvtárs édesapja kalapált, s a kapát, amellyel maga az ifjú Kim ír Szén elvtárs kapált (némely nyugati történész szerint akkor fogott Kim ír Szén elıször és utoljára kapát a kezébe, amikor Hruscsov elvtárstól kapott egyet ajándékba). Majd miután a fennkölt hölgyecske végzett a kiábrándítóan hosszú ömlengéssel, egyenként a szent kúthoz kellett járulnunk, hogy „ajkunkat azzal a nedővel nedvesítsük, amely Nagy Vezér El/I
nök
Elvtárs szomját oltotta oly sok éven keresztül". Kortyoltam belıle. Olcsó poén volna most azt mondanom, hogy poshadt íze és záptojás szaga volt, igaz? Nem baj, vállalom. Mégiscsak visszahajtottunk a belvárosi szállásunkra, mert Béla ragaszkodott hozzá, hogy legyen a közelében egy faxgép, ugyanis mobilok és más lehetıségek híján csak az egykori bolgár követségrıl, vagyis a bázisunkról tud kommunikálni Budapesttel. Ebben persze az is benne volt, hogy a telefont le lehet hallgatni, a faxüzenetet viszont nem. Estére értünk a bázisunkra. A múzeumosdi színjáték elvitte az egész napunkat és a holnap sem ígért semmi jót, mert Hong nagyon lelkesen beszélt a reggeli programról, az meg ugye csak egyet jelenthet. Bélával megittunk egy forró teát, aztán belenéztem a helyi tévébe, ahol... ugye kitalálják, hogy kikrıl volt szó. Béla elég feszültnek látszott, mert meg kellett volna írnia a napi jelentését, de nem volt érdemben mit írnia. Közvetlenül lefekvés elıtt még elkezdtem heccelni a lehallgatókészülékeket, minél közelebb húzódva hozzájuk szidtam az amerikaiakat, mint a bokrot, dicsértem a kommunizmus minden áldását, aztán megkérdeztem Bélától, hogy ne alakítsuk- e meg otthon a Kim ír Szén rajongói klubot. Béla pedig, szokásos kimértségével csak annyit mondott: - Ez remek ötlet. Ennyiben maradtunk, aztán lefeküdtünk aludni. Csak forgolódtam az ágyban. Úgy éreztem, lehet, hogy semmit sem láthatok abból, amit szeretnék, és folyamatosan a két Hatalmas Géniusz életének apró részleteivel kell majd ismerkednem. Abból meg már eddig is elég volt. Egyszerően ziháltam. Mindig ez jön rám, ha érzem, hogy valami fontos dolog veszélybe került. Elmúlt már éjfél, amikor felültem az ágyamban, felkapcsoltam a villanyt és körülnéztem a szobában. Ránézésre nem találtam figyelıkamerákat és Béla is úgy gondolta, hogy itt nincsenek felszerelve. Legalábbis szerinte. - Ki kellene jutnom a ketrecbıl - mormoltam magam elé. De ez lehetetlen. Itt vagyunk a belváros feletti dombon, és bár a bejára tot katonák ırzik, hátul van egy hatalmas lyuk a kerítésen. Mi len ne, ha lemennék sétálni? Azért csak nem lınek fıbe. Aztán elhes segettem magamtól a gondolatot, mert arra gondoltam, mi van, ha a lehallgatókon keresztül azonnal észreveszik, hogy nem szu75
szogok az ágyban, ha nem adok ki semmilyen hangot. Újra lefeküdtem. Aztán egyszer csak hirtelen fölpattantam, fogtam a kézitáskámat és kimentem a fürdıszobába. Megnyitottam a csapot. - Nézzük csak. A diktafonom elemei rendben vannak. A kazettán Béla és én beszélgetek, ráadásul az A oldalon csak Béla családjáról. Az elsı oldal hatvan percig tart. Ha ráteszem az ágyamra, elkezdem lejátszani a felvételt és a másik szobában Béla nyugodtan alszik annyit... akkor van egy egész órám. A mikrofonok túlvégén meg azt hihetik majd, hogy beszélgetünk. Úgyis erre koncentrálnak. Csak Béla ne horkoljon hangosan közben. Rögtönöztem magamnak egy tervet. Órám stopperét ötvenöt percre állítottam, a magnó lejátszógombját megnyomtam, és csöndesen elindultam lefelé a lépcsın. Négy perc múlva az udvaron találtam magam. A fıbejáratnál posztoló katonák nem vettek észre, mert a gyér világítás miatt az épület falának egy részét nem világította meg a fény. Egy szempillantás alatt elsurrantam a betontömb mögött, és hopp, már kint is voltam a kerítésen. Minden töksötét volt, de azt már délután láttam, hogy a domb kapaszkodóján túl van egy nagy tér, ami állandóan ki van világítva. Most az éjszakában még jobban sugárzott a távoli fénye. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok látni, csak egyet tudtam, ne azt, amit barátaink mindenáron meg akarnak mutatni. És persze szögezzük le: dehogy akartam én kémkedni, azt sem tudtam, hogy mit lenne fontos meglesni. Egyszerően csak kíváncsi voltam mindarra, ami nem a két Vezér életével kapcsolatos. Fél kilométert gyalogolhattam, vagyis inkább surranhattam, szinte hang nélkül. Surranni ugyanis nagyon tudok. Sokat gyakoroltam még az elsı délszláv háború idején, az esti kijárási tilalmak közben. Pár perc alatt elértem egy panelházig. A földszinti lakásban petróleumlámpa fénye világította meg a konyhát. Belestem. Egy egyenruhás férfi ült az asztalnál leszegett fejjel. Bámulta a földet. Semmi más nem történt. Továbbszaladtam. A panel mögött egy bozótos rész kezdıdött. Bevetettem magam a cserjék közé. Tizennyolc perce hagytam el a szobámat. A kis fákon már átvilágítottak a nagy tér fényei. Kilestem a cserjésbıl. Nyirkos volt az éjszaka, a főre is rátelepedett a köd nedvessége, mégis leültem egy fa alá. Pár száz méterre tılem a téren katonák és autóbuszok sorakoztak, mindent hatalmas reflektorok világítottak meg. Pár perc76
cel késıbb zászlós emberek érkeztek kék színő egyenruhában, úgy kétszázan, és felszálltak a buszokra. Tíz perc telhetett el, amikor a szemben lévı hatalmas épület vaskapuja kinyílt. Az addig a téren csak ácsorgó katonák rohamléptekkel szaladtak az ajtóhoz, hirtelen sorfalat alkottak, fegyvereiket pedig az egyik lábukra helyezték. Közben elkezdett szitálni az esı. Feszülten figyeltem. Vakmerıség volt ugyan, de elıkaptam kis kamerámat és a keresıvel ráközelítettem a vaskapura és a katonákra. A legnagyobb nagyításra állítottam a kamera keresıjét. Percek teltek el, de semmi nem történt. Aztán egyszer csak egy emberoszlop jelent meg a katonák között. Azok a vállukhoz emelték a karabélyaikat. A sorfal között szürke öltönyös, kopaszra borotvált emberek jelentek meg. Rabok lehettek. A kezükön bilincs, lábukon béklyó volt. A keresın keresztül mindent jól láttam, és még a lábbilincsek csörömpölése is elhallatszott a cserjésig. Hirtelen megrezgett a bokor mögöttem. Összerezdültem. Tudtam, hogy miközben kezemben egy felvevıgéppel bámulok egy téren haladó rabkonvojt, nem jatszhatom el a „csak éppen leugrottam levegızni"-t. A bokor újra megrezdült, ezúttal erısebben. Elkezdtem remegni. Lapultam a főben és remegett a szám széle. Hirtelen borzasztóan pisilnem kellett. Most gondoltam csak bele, mekkora ırültséget csinálok én itt, a kommunista Korea kellıs közepén. Egyszerre hatalmas zörgés és futás kezdıdött, rezgett a bokor, én meg azonnal fölkaptam a kezemet a fejem fölé, és elhaló hangon felsikoltottam oroszul: Nye sztreljaj! (ne lıjj)! Ebben a pillanatban hatalmas robajjal egy nagyobb darab kóbor macska száguldott el mellettem, még nyávogott is egy hatalmasat. Soha sem vallom be, hogy felnıttkoromban elıször bepisiltem-e, a képzeletükre bízom. Lassan újraindult a szívem. Felkúsztam a legsőrőbb cserje mögé. Az órám azt mutatta, hogy negyvenegy perce hagytam el a szobát. Bár ne tettem volna. Visszanéztem a térre. Szerencsére senki semmit sem hallott az imént történtekbıl. Ott lent, alattam a téren a rabok egymás után léptek fel a buszra. Két ember a földön feküdt, kezét a tarkójára helyezve. Soha sem tudom meg, hogy mit láttam valójában. És azt sem, hogy mi volt az a puskalövés, amely már akkor durrant el, amikor a kerítés résén másztam vissza az egykori bolgár nagykövetségnél. Járhattam én Csernobilban, a lepratelepen, a jugoszláv háborúban, még soha életemben nem féltem ennyire. Ötvenegy percnél értem vissza a 77
szobámba. A magnószalagon éppen Béla mesélt arról, hogy a felesége a legközvetlenebb munkatársa, és hogy Sándor a legjobb ember, akit valaha megismert. Szinte belezuhantam az ágyamba. Kora reggel Béla ébresztett. - Nem aludhattál sokat! - mosolygott rám. - így van, tudod az átállás - nyújtózkodtam nagyot. Láttam, hogy szerencsére Béla semmit sem vett észre az éjszakai kimaradásomból, azt már jelezte volna a szemével. És egyelıre én sem akartam elmondani neki, hogy mit csináltam. Ha már veszélybe sodortam egy embert, aki önzetlenül segített rajtam. Elég, ha majd megtudja késıbb - gondoltam magamban. - Siess, már várnak ránk a kedves barátaink - noszogatott szokásos megjátszott fennköltségén Béla, én meg egy kicsit bajban voltam... miközben teát szürcsöltem és áttapogattam a ruhámat éreztem, hogy nem száradt meg a nadrágom.... Hát így telt el a reggelünk. Hamarosan visszazökkentük a színjátékunk kellıs közepére. Kedves barátaink magasztosak voltak és persze mi is. Terepjárónkkal az Illatos Hegység felé vettük az irányt, s vagy kétszáz kilométert autóztunk, amelynek során bizony elnyomott az álom. Béla azzal magyarázta fáradtságomat, hogy tegnap bizonyára igen kimerítı volt szembesülnöm a Nagy Vezér csodálatos gyermekkorával, illetve magával a mauzóleumban látott Kim ír Szénnel, Hongék pedig buzgón bólogattak, hogy ık megértik, hisz aki nem itt és ebben nıtt fel, annak mindenképpen megtisztulás egy látogatás Kim ír Szén elvtársnál. Ami a megtisztulást illeti, nos, csak az autó ablakán bezúduló friss szellı volt képes visszatéríteni az ébrenlétbe. Hong húzta le az ablakot, hogy rágyújthasson. Valójában kísérıink elképesztıen sokat cigarettáztak. Ebben is követték a Nagy Vezért. Arcomon éreztem a szellı hősét és nyirkosságát. Kibámultam a gyönyörőséges tájra. A természet a hideg idı ellenére is teljes díszében pompázott. Odafönt az égen fodros felhık úsztak egymásba érve, alattuk madárraj szárnyalt. Ahogy a messzi hegyeket pásztáztam, Béla óvatosan ismét arról kezdte faggatni Hongot, hogy mit terveztek másnapra. Hong arca elborult, barátságtalanná vált.
78
- Meg lesztek elégedve a programmal, barátaim - mondta komor hangon. Egy hegyi faluban úgy húszan bámultak egy vásári színjátékot. Csol bólintott: ı már négyszer látta ezt az elıadást, de ajánlja figyelmünkbe. Azzal meg is álltunk, hogy megnézhessük az elıadást. - Kim Dzsong II Szeretett Vezér Elnök Elvtárs, az édesapja bölcs útmutatása alapján, nagy bölcsen azt a határozatot hozta, hogy a színház nem a falak közé való, a színházat az egész koreai népnek élveznie kell! - magyarázta Hong. És valóban, ez a különös komédia minden egyes poénjával megnevettette a nézıket. Volt valami hasonlóság közte és a mi jó öreg Vitéz Lászlónk között, aki palacsintasütıvel náspángolja el az ördögöket. Csakhogy ebben a komédiában a dicsı és furfangos koreai ember leplezte le és náspángolta el az imperialista cselszövı amerikaiakat. Az egész történet egy koreai kórházban játszódott, és mi már csak a végére kapcsolódhattunk be, amikor a kórház dolgozói nagyban agyabugyálták a nyugati kémet. A nézık meg harsányan röhögtek. Hát ilyen kevés kell itt a boldogsághoz. Továbbhajtottunk. Úgy éreztem magam a kihalt utakon, az elhagyatott hegyek között, mintha az X-akták egyik szereplıje volnék, s földönkívülieket hajkurásznék egy marsbéli tájon. Ám Hongék egyre izgatottabbak lettek. Néhány dombot kellett még megmásznunk, s a kapaszkodást már épp oly rosszul bírtam, mint amikor zuhanni kezdtünk, s nekem mindkét kezemre szükségem volt, hogy megkapaszkodjam. Végül éles kanyart vettünk, s lefékeztünk egy valótlanul magas aranykapu elıtt. Katona rohant elénk, ezüsttálcán egy pár fehér kesztyőt nyújtott felénk. - Vujity, elıször jársz itt - hunyorgott Hong. - Legyen a tiéd a megtiszteltetés, hogy kinyitod az aranykaput, amely bölcs vezetı ink ajándékaihoz vezet. A feladat minden súlyával a vállamon kikecmeregtem a terepjáróból, felhúztam a kesztyőt, és halk köszönömöt rebegve Hong felé, a kapuhoz léptem. A katona hően követett, s alázatosan nyújtotta a tálcán a kulcsot. Elvettem, a zárba dugtam. Elfordítottam, majd óvatosan löktem egyet a kapun. Nyikorogva tárult ki elıttünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint Ali baba, amint kitárul elıtte Szezám. De kincsek helyett csupán két sor katonát láttam egy falba vájt bejárat elıtt. 79
A mauzóleum elsı terme, a Nagy Vezér Elnök Elvtárs öltönyös márványszobrával
- A szikra ırzıi - bökött feléjük Csol. Arra a szikrára gondolt, amelyet Kim ír Szén jelentett Korea számára, s amely mostanában leginkább fia fejébıl pattan ki, útmutatások formájában. Kim Dzsong II, apjához hasonlóan, mindenhova ellátogat, tanácsokat oszt, egy öltönyös pasas feljegyzi, amit a Szeretett Vezér mond, aztán az alapján végzik a dolgukat tovább, legyen az építkezés, kórházi munka, vagy festımőhely. így vitték be például Kim ír Szén vonatát a hegy gyomrába, Kim Dzsong II szikrái alapján, aki késıbb kitüntette saját magát a csodálatos ötletért, a baromi munkát elvégzı munkások helyett is. Mielıtt azonban megpillanthatnánk a Sztálintól kapott szerelvényt, le kell vennünk a cipınket, hogy beleléphessünk egy pihepuha papucsba. Nem akarok arra gondolni, hogy hány éves gyermekek varrták e papucsokat, napi hány órában, s milyen fizetségért. Mindenesetre megérhette. Ilyen múzeumot tényleg nem látni mindenhol. És elindulunk az újabb maratoni múzeumtúrán. Ahol a változatosság kedvéért ismét egy vörös nyakkendıs ifjú hölgy kalauzol bennünket, a már jól ismert heroikus stílusban. Hong pedig fordít, HÚ
mint mindig. A vonatba be lehet lépni, bár ha ezt egy átlagos koreai látogató teszi, igen rossz szemmel néznek rá. Talán, mert a vezetık azt szeretnék, hogy Koreában az emberek ne legyenek kíváncsiak. A kíváncsiság rossz vért szül. Hajtsák csak fejüket mélyre, s ne törıdjenek a környezı világgal. Azzal, hogy kinek mije van, hogy kinek mire telik. Pedig senkinek sem telik semmire. Nincs hivalkodás, nincs luxus. És ezt példázza Kim ír Szén vonata is, amely messze elmarad Tito, Masaryk, vagy akárcsak Kádár vonatának felszereltségétıl. Azért megkoszorúztuk, sıt, ha már ott voltunk, meg is hajoltunk elıtte. Már a vonat elıtt, ha valaki nem hinne a szemének. Az ifjú „tárlatvezetı" hölgy közben izgalmában majd' bepisilt, hogy ilyen magas rangú vendégek érkeztek hozzá a fıvárosból, s szemmel láthatóan igyekezett szívét-lelkét kitenni, hogy kedvünkre legyen. Szegénykém nem tudta, hogy az „Amennyiben úgy gondolják, megmutatnám még..." kezdető mondataival a sírba tudott volna kergetni. Ám igyekeztem mindvégig mosolyogni, s egy mukkanás nélkül végignéztem a „több mint hatszáz terem háromszázezer ajándékának" nagy részét. Be kell vallanom, volt bennem egy kis csalódás, mert a Kim ír Szén által életében és halála után kapott ajándékok nagy részét a pécsi kínai piacon egy legyintéssel elintézték volna, mint ócska gagyit. Láttam például vagy kétháromezer porcelánmunkást, bányászt, földmővest és üvegfúvót, természetesen mindegyiket a saját szerszámával, munkaeszközével a kezében. Aztán festmények és szoborcsoportok következtek, abból is vagy ötezer, amelyeken a hıs koreai munkás megleckézteti a gaz imperialistákat, akik „beépülnek a nemzet testébe, hogy ott mételyként szétrágják a kommunista szöveteket". Ehhez képest furcsa volt látni, amint az egyik szomszédos szobában ott díszelgett egymagában egy Samsung televízió, amelyet Dél-Korea egyik neves kereskedıje küldött ajándékba a Vezérnek. A rothadó kapitalizmus egyik legrohadtabb terméke külön termet kapott Kim ír Szén ajándékmúzeumában! Aztán egyszer csak megtorpantunk a hatalmas föld alatti múzeum egyik ugyancsak hatalmas belsı kapuja elıtt. - Kérnek orvost? - fordult felém Csol. - Mit? - néztem rá mereven.
81
- Tudod, barátom, te, aki elıször jársz itt, talán nem viseled el azt a hatalmas lelki nyomást, ami a nagyteremben fog rád nehe zedni. Tovább bámultam, szerintem nagyon értelmetlenül, hiszen semmit sem értettem az egészbıl, de szerencsére Béla észbe kapott és megnyugtatta Csolt: - Szerintem Tvrtko, ha nagy nehezen is, de el tudja majd viselni a hatalmas terhet. Nyílt a bronzkapu. Bent fennkölt, lágy zene szólt, a sötétség felett egy lámpa a napfelkeltét szimbolizálta. A „nap" lassan megvilágította a hatalmas szobát. A közepén egy zöldellı rét, a fák ágain kismadarak ültek, a hangszórókból csicsergés hallatszott. És akkor... ott középen... az egyik fa árnyékában... megjelent a Nagy Vezér Elnök elvtárs... élethő, feltehetıen viaszszobra... és erre kitört az ırület. A szobában a velünk együtt érkezı koreaiak hangos jajveszékelésben törtek ki, két nı azonnal elájult és a földre esett, a férfiak is bömböltek, mint az óvodások. A nıkért katonák jöttek és kicipelték ıket a terembıl. Olyan döbbenetes volt az egész jelenetsor, és én olyan megdöbbenten nézhettem ezt a cirkuszt, hogy utólag Hong és Csol is vigasztalni próbáltak. Megnyugtattam ıket, hogy valahogy majd csak túlteszem magam ezen a szörnyő megrázkódtatáson. Amikor egy kicsit magamhoz tértem mély gyászomból... nos, akkor meneteltünk tovább a föld alatti múzeum hatalmas labirintusában. Röpke három óra múltán elérkeztünk a nemzeti termekbe, amelyekben a baráti és testvéri országok vezetıinek ajándékai tarkállot-tak. A román teremben például egy hatalmas kitömött barnamedve ágaskodott fölénk, az NDK (még mindig ezen a néven szerepelt) teremben pedig Honecker elvtárs vaddisznója nézett velünk farkasszemet. Pontosabban annak kikészített bıre, ezen ugyanis egy festmény díszelgett, amelyen Erick és Kim ölelik egymást. Ahogy szabadszájú Szimi haverom mondaná: ultra brutál gagyi! De találkoztunk Zsivkov elvtárs kétméteres meggybefıttjével, Castro káprázatos szivargyőjteményével és a szovjet KP moszkvai 13. kerületének kitüntetésével is. Elérkeztünk a magyar terembe, ahol az Aranycsapat tagjai által aláírt emlékmez tövében arany étkészlet, fütyülıs barackpálinka, ezüsttálcába gravírozott Parlament a vörös csillaggal, és herendi porcelán juhászbojtár pihent. Kádár, Lázár, Losonczi,
A Nagy Vezér Elnök Elvtárs porcelánon kiállított ajándék Mercedesé. Szép darab... Rákosi és társaik kitettek magukéit, ennek köszönhetıen a Magyar Népköztársaság csillagrendjének minden válfaja megtalálható volt a vitrinekben. És aztán bekukkanthattunk az igazi nagy ajándékok termébe, ahol porcelánkürtıkön egy csillogó Mercedes állt, mint kiállítási tárgy. Meghajoltam elıtte, ám Csol elkapta a karomat: - Itt nem kell! Béla válla rázkódott a röhögéstıl. Hátrább Hruscsov és Brezsnyev egy-egy sötétkék Volgája pompázott, mint a Szovjetunió iparának csúcstermékei. Látszott, hogy sosem használták ıket. Mivel Moszkva pontosan tudta, hogy kiállítási tárgynak adja az autókat, könnyen lehet, hogy motor sem volt bennük. Elmerült ábrázattal hallgattam a fáradhatatlanul magyarázó nıt, aki órák óta mesélt az ajándékok eredetérıl. Szinte el se hittem, amikor közölte, hogy az utolsó szobában vagyunk. - Vacsora? - kérdeztem hitetlenkedve arra célozva, hogy most már egészen biztosan a szállásra megyünk. Csol komoly, csontos képén megvetı mosoly suhant át. - De hiszen csak most következik Kim Dzsong II Szeretett Vezetı Elnök Elvtárs ajándékmúzeuma! - horkant föl. Bélára néztem hitetlenkedve, ı azonban bólintott. Azt hiszem, ekkor párolgott el 83
belılem az emberiségbe vetett hit. A hátam közepére sem kívántam az újabb ajándékmúzeumot, bár a kísérı hölgy épp arról beszélt, hogy Szeretett Vezér Elnök Elvtárs szobáiban csupán kétszázezer ajándékot láthatunk. Ez ugye elenyészı szám Kim ír Szén ajándékaihoz képest? Máskülönben nekik legyen mondva, a hatvan szobából álló kiállításon ezúttal egészen érdekes ajándékokat is találtam. Meglepıdve láttam például még a Thürmer Gyula Munkáspártjától is balra álló MSZMP 2002-ben küldött ajándékát, egy vörös zászlót a régi, kalászos magyar címerrel, s rögtön mellette egy hithő kecskeméti kommunista férfi üzenetét, mely szerint „a Magyar Népköztársaságban élıkben még nem halt ki a vágy, hogy megdöntsék a mostani rendet és egy új, kommunista társadalmat teremtsenek...". Bámulatra méltó kitartás! Találkoztam még magának a volt amerikai külügyminiszter asszonynak, Madelaine Allbrightnak a kosárlabdájával is, amelyet Phenjanban jártakor ajándékozott Kim Dzsong Ilnek. A nagy becsben tartott sporteszközt emígyen mutatta be az ifjú hölgy: „Bármennyire is győlölködik Amerika, ık sem tehetik meg, hogy ne ismerjék el ennek a hatalmas elmének, Kim Dzsong Ilnek a világvezetı hatalmát. Még ık is ajándékot kell, hogy adjanak a koreai nép vezérének, mert annyira tisztelniük kell ezt az embert!" Mindig is imádtam a kosárlabdát, hiszen összenıtt az életemmel, különösen mióta megnısültem, s egy válogatott kosárlabdázót vettem feleségül. De attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam; egy kosárlabda akár egy világbirodalom hatalmának a kifejezıje is lehet, nos, még inkább ámulatba ejtett ez a narancssárga gömb. Mit foglalkoztam én ezek után a porcelánba öntött walkmanekkel, a külön vitrinben kiállított, egyébként teljesen hétköznapi mikrochippel, vagy épp a volgovrádi Jevgenyij Atamanovics gumifröccsöntı munkás ajándékával, egy mőanyag cumitartóval (nem vicc!), amely a Corvin Áruházban 130 forintba kerül. A trombita sem érdekelt, amelynek Kim Dzsong II feje volt látható a nyomógombjain, mint ahogy az a kiterített linóleumpadló se keltette föl túlságosan az érdeklıdésemet, amelyen a Szeretett Vezér egy apró, de szívós öszvéren lovagolt a hófödte havasok felé. A hittel és buzgón magyarázó ifjú hölgy végül elmondta tárlatvezetésének utolsó mondatát is, s a következıvel zárta a látogatást: 84
- Kérdés? Mindenki a földet bámulta. Lassan felemeltem a kezem, mire mindenkiben meghőlt a vér. Talán épp az ifjú hölgy rémült meg a leginkább, mivel nem volt felkészülve az efféle váratlan érdeklıdıkre. Csupán udvariasságból tette föl a kérdést, hiszen pályafutása során talán még soha, senki nem kérdezett tıle semmit. Annál is inkább, mert a többórás séta után olyan fáradtak a vendégek, hogy legszívesebben azon nyomban lekucorodnának egy fenyı tövébe és álomba merülnének. Én azonban valószínőleg megtörtem a hagyományokat. - Mondja, örül, hogy itt dolgozhat? - kérdeztem. A hölgy szemében könny győlt, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Ugyanakkor érzékeny pontjára tapinthattam, mert nem tudott megállj-t parancsolni a könnyeinek. Arcán mély megindultság tükrözıdött, szívére tette a kezét, s szinte suttogva mondta: - Gyermekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer Nagy Vezér és Szeretett Vezér Elnök Elvtárs közelében dolgozhassam. Amit most csinálok, az álmaim netovábbja. S a kommunista alapszervezetem is büszke rám, hiszen az ajándékok bemutatásán keresztül nap mint nap tolmácsolhatom Vezetıink szavait, s életét népünk igaz barátainak és fegyvertársainak. A nı arca kipirosodott, és szinte belelovalta magát a szavalatba. - Korea mindig is szilárdan az elnyomott népek oldalán állt, így aztán nem csoda, ha Vezetıink ily sok ajándékot kapnak a világ minden részérıl - magyarázta. - S ha bárhol járnak majd az or szágban, a meleg fogadtatáson túl közvetlenül fogják érezni a he ves vágyat arra, hogy népünk erısítse harcos szolidaritását a világ forradalmi népeivel. Néztem ezt a fiatalasszonyt, aki úgy darálta ezt az ırületet, mintha könyvbıl olvasná. Nem tudtam, hogy betanulta-e, vagy egyszerően születésétıl fogva ezt hallotta, s már beleivódott a zsigereibe ez az ıskommunista maszlag. Mielıtt bármit megkérdezhettem volna még, Hong intett a hölgynek, aki tisztelettudóan meghajolt, és eltőnt. Hoztak azonban egy bırkötéses vendégkönyvet, amelybe néhány tisztelettudó sort kellett volna rónom. Volna, mondom, mert ezúttal nem tudtam tartani a pofámat. A következıt írtam a könyvbe:
85
„Kimondhatatlan megtiszteltetés számomra, hogy megismerkedhettem Kim ír Szén elvtárs és Kim Dzsong II elvtárs életével és munkásságával. Ráadásul minderre április 4-én volt alkalmam, amely nap végtelenül fontos hazám történelmének szempontjából. Ugyanis 1945-ben ezen a napon szabadították fel Magyarországot a szovjet csapatok, s ott is maradtak ötven évig. így hát mi, magyarok, pontosan tudjuk, mit jelent az ilyen szabad élet! Úgyhogy éljen és virágozzon ez a két remek ember a róluk elnevezett virágokkal együtt! Ja, és azt még hangsúlyoznom kell, hogy Kim Dzsong II különösen nagy csávó! - Mehetünk - léptem Bélához, miután végeztem. - Még nem - felelte. - Miért? - Lefordítják. - Mit? - hördültem fel. - Hát a soraidat - felelte Béla. Megpördültem. Ijedten láttam, hogy Hong és Csol a vendégkönyv fölé görnyedve olvassák a soraimat. - Na, engem itt most felakasztanak. - Miért, mit írtál bele? - meredt rám barátom. Azt, hogy... Nem folytathattam. Hong és Csol hirtelen megindultak felém, nyomukban két katonával. Nyeltem egyet, mosolyogni próbáltam. De nem viszonozták. Béla is megmerevedett mellettem, felkészült a legrosszabbra. Hanem amikor Hong elém ért, kinyújtotta a karját, és olyan hevességgel ölelt magához, mintha legalábbis az életét mentettem volna meg. - Köszönjük a koreai nép nevében - mondta elcsukló hangon. Még egyetlen vendégünk sem írt ilyen szívhez szóló sorokat! Egyet árulj el kérlek, nem értettem pontosan csávó jelentését, hiába no, öt év nagy idı, míg már nem voltam Magyarországon. - Csávó? Óóóóóó, az az ember fokozása. Ember, emberebb, csávó! - vagyis a legemberebb szó helyett használjuk - vágtam nagyon komoly arcot, hátha barátunk nem tanulta meg a magyar szlenget. Közben nem mertem Bélára nézni, de késıbb elmondta, hogy egyrészt könnyezett a röhögéstıl, másrészt viszont azonnal fogjam vissza magam, ha már ilyen jól kimásztunk a dologból. Csol >:
visszaszaladt a nagykönyvhöz, hogy még odabiggyessze a csávó koreai jelentését, Hong pedig a legemberebb jelzın újra meghatódva átölelt. Aztán megcsókolt. Hogy valóban félreértettee a mondandómat, vagy csak úgy tett, azt nem tudom. Koreában valószínőleg egyetlen ıszinte pillanatuk sem volt az embereknek. A szállásunkig tartó utazást átitatta a taktikázás. Béla ismét tapogatózott a másnappal kapcsolatban, de úgy tőnt, Hongéknak (vagy a minisztériumnak) nem főlik a foga a kórházlátogatáshoz. Csakhogy Bélával igen tetemes mennyiségő segély érkezett az országba, amelyet a baptista fiatalember egyenesen a helyszínre kívánt szállíttatni, mégpedig az ı hathatós felügyelete mellett. Szinte tapintható volt a feszültség az autóban. Rég megfigyeltem, hiszen utaztam eleget hozzá, hogy ha az emberek sokkal barátságosabbnak, nagylelkőbbnek és megbocsátóbbnak színlelik magukat, mint amilyenek valójában, ennek elıbb-utóbb az a következménye, hogy egy adott konfliktus felerısödésekor sokkal ellenszenvesebben és durvábban viselkednek, mint amilyenek valójában, így történt ez Hongékkal is, akiknek lassan elegük lett Béla állandó „kekeckedésébıl", s megmakacsolták magukat. A vacsora például szokatlanul hővös hangulatban folyt, ezúttal koreai vendéglátóink is valahogy kevesebbet röfögtek a babcsírába csavart marhahúson és az édes tésztára ütött pácolt nyers tojáson. És másnap reggel robbant a bomba. - Akkor a pékségbe, ugye? - kérdezte Béla, amikor beültünk a terepjáróba. Arra a kenyérgyárra gondolt, amelyet a baptisták építettek a koreaiaknak. - Talán arra is jut idı - felelte Hong -, elıtte azonban szeretnénk megmutatni Kim Ir Szén elnök elvtárs vadonatúj mellszobrát a közeli városkában, amelyet két hete adtak át a helyi kisiskolásoknak. -Nem, barátom, a pékségbe megyünk-jelentette ki ellentmondást nem tőrı hangon Béla. De Hong ellentmondott. - Az lehetetlen, hogy ne lássátok a gyönyörő mellszobrot! mondta Hong. Béla azonban bólogatni kezdett. - Nagyon is lehetséges. És ha nem így lesz, akkor lemondjuk az összes programot. - Hogyan? - És hazautazunk! 87
- De hát megsértitek Kim ír Szén elvtársat! Megsértitek a városka vezetıit, akik ünnepi forradalmi mősorral várnak benneteket! - Gyere, Tvrtko, csomagolunk! - karolt belém Béla. - Hé, álljatok meg! Várjatok! - Gyere, elegem volt ebbıl. Egyetlen programpontot sem teljesítettek abból, amit kértünk. És úgy ahogy volt, faképnél hagytuk Hongékat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg se fordult a fejemben: ırültséget csinálunk. Hisz az útlevelünk, a repülıjegyünk náluk volt, s mi kiszolgáltatva, magunkra maradva vonultunk a szobánkba, egy félsziget kellıs közepén. De bíztam Bélában, bíztam abban, hogy tudja, meddig mehet el. És nem csalódtam. Tíz perc múlva ugyanis kopogtatás hallatszott a szobája ajtaján. Kidugtam a fejem, láttam, hogy Hongék állnak a folyosón. Béla ajtót nyitott, kezében piros telefonkészüléket tartott. - Bocsánat, épp Sándorral beszélek - mondta, s vissza akart fordulni a szobájába, Hong azonban mögé lépett, s megfogta a vállát. - Várj, minden rendben lesz - szólalt meg, mire Béla kissé felfelé fordította a fejét. - Minden? Hogy érted, hogy minden? - Mindenhová elmegyünk, ahová csak akarod. - Tényleg? - Igen. Csak mondd Sándornak, hogy minden rendben. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy Hongék belehallgattak Béla telefonjába, s amikor a fiatalember panaszkodni kezdett Sándornak, akkor azonnal intézkedtek. - Mondd meg neki, hogy a terveknek megfelelıen csináljuk a programot! - mondta Hong, és Béla erıs hangsúlyozással, fennhangon így kezdett beszélni a telefonba: - Kedves Sándor, minden rendben, barátaink igen segítıkésznek mutatkoznak. Most elmegyünk a pékségbe, majd meglátogatjuk Sarivonban a kórházat és az árvaházat. Hogyan, Sándor? Ó igen, Vujity kollégánk mindent dokumentál. Hogyne, természetesen felvételeket készít. Igen, úgy lesz. Szervusz, Sándor, szervusz, rövidesen jelentkezem! Azzal letette a kagylót. Hongék fújtak egyet, megtörölték a homlokukat.
SS
A pékséggel hamar végeztünk. Néhány sóvárgó egeret leszámítva rendben találtuk a helyiségeket, s a kenyerek minısége is megütötte az „ehetı" szintet. A baptista segélyraktárt is szigorúan ırizték a katonák, betörésnek nyoma sem volt, amely az éhezı milliókat tekintve igen nagy dolognak számított. Béla az ottani munkásokkal együtt megpakoltatott két teherautót élelmiszerrel, gyógyszerrel, majd Sarivon felé vettük az irányt. Már a városba beérve megpillantottuk a kórházat. Amikor azonban a fıbejárathoz értünk, egyszerően leültem a földre a megrökönyödéstıl. Megkérdeztem ugyanis Csoltól, hogy mit jelent az ajtó fölött lévı koreai szöveg. İ meg csak úgy rutinból lefordította: - Azt írja: Rákosi Mátyás Magyar Kórház, Sarivon. No itt ültem le a földre. Hát igaz a magyar legenda. És ezt a kórházat még most, a XXI. században is Rákosi kórháznak hívják. Hihetetlennek tőnt az egész. Belépve a fıépületbe már az elsı pillanatban kifigyeltük a trükköt, amellyel az intézmény tisztábbik, vagy ha úgy tetszik, emberhez méltóbb szárnyai felé próbáltak terelni. Az épületre, amelyet annak idején magyar munkások emeltek, s amelyben szörnyő hónapokat élt át Mátyásné a társaival, ötven éve egy fillért sem költöttek. Úgy is nézett ki. Ráadásul az egyetlen egészségügyi intézet volt a kétszázezer lakosú városban. Odakint
A sarivoní Rákosi Mátyás Kórház fıbejárata emberek ezrei vonul89
tak zászlórengetegbe burkolózva, ötágú csillagot alakitva, hogy részt vegyenek a néhány nap múlva esedékes helyi ünnepség próbáján, odabent az épületben pedig klórszag terjengett, s innenonnan hörgés verte fel a fenyegetı csendet. Hongék bemutatták a kórház igazgatóját, akit a szemközti Kim ír Szén rendırkapitányság emberei vettek körül, talán mert nem tartották elég megbízhatónak. - Sajnos nincs mivel megkínálnunk - nyitott ékes oroszsággal az igazgató, s mivel látta a rendırök arcán, hogy ez nem volt túl jó kezdés, azonnal a kórház múzeumába invitált bennünket. Merthogy Koreában minden közintézménynek, még a legutolsó kis hivatalnak is múzeuma volt, ahol a kliensek a Vezér Elvtársak „viselt dolgairól" értesülhettek. Mielıtt azonban beléphettünk volna a szentélybe, egy magas, tányérsapkás jegyzetelı férfi hivatalos okmányokat kért tılünk. Ez csak azért volt érdekes, mert mind ez idáig ilyesmire nem volt szükség. Hong azonban hunyorított, hogy adjunk csak oda valamilyen iratot. Mivel, ugye, útlevél nem volt nálam, átnyújtottam a jogosítványomat, a tányérsapkás meg mindent lejegyzetelt belıle. Még azt is, hogy a pécsi rendırkapitányság állította ki. Azért megnéztem volna, hogy miképp is fest koreai betőkkel a „rendırkapitányság" szó. A röpke adatrögzítés után végre beléphettünk a múzeumba, hogy egy halálosan unalmas fél órát töltsünk a kommunista istenségeknek hálát adó, valaha itt dolgozó orvosoknak. Még Rákosiról is volt ott egy felvétel, megjegyzem, nem a legelınyösebb. Szerintem egyetlen képen sem volt kopaszabb és kövérebb Rákosi elvtárs, mint épp a sarivoni kórházban kiállítotton. Késıbb megkoszorúztuk a kórház udvarán magasodó emlékmővet, amelyet az odaadó magyar építık és orvosok tiszteletére emelt a város vezetése. Végezetül be kellett kukkantanunk a kórház könyvtárába is (Kim Dzsong II egy esztendıvel ezelıtt itt járt, s bölcs útmutatása során közölte, hogy amint Korea minden közintézményében, úgy a sarivoni kórházban is könyvtárt kell nyitni, elsısorban természetesen az ı és apja mővei számára). Hongék ezzel le is tudták volna a kórházlátogatást, ám Béla ekkor kimért hangon így szólt: - Látni akarom a magyar gyógyszereket! Kísérıink, akiket születésüktıl fogva arra neveltek, hogy a legdicsıbb dolog golyóval a mellükben meghalni egy hazájukért foly90
tátott háborúban, ezúttal úgy festettek, mint valami középkori megvert sereg. Hong látta, hogy itt ma nem terem babér az ı valóságot takargatni kívánó finomkodásának, s egy bólintással jelezte az igazgató felé, hogy mutassa az utat. De Béla pontosan tudta, merre kell menni, hiszen számtalanszor járt már ebben a kórházban. - İ az igazi gyógyszer! - tett még egy kósza próbálkozást az igazgató egy Kim ír Szent ábrázoló faliképre bökve, de Béla csak ment elıre, leszegett fejjel. Apró, nyomasztó levegıjő szobába léptünk. Az igazgató elhúzott egy függönyt, mögötte a polcokon tablettásdobozok, injekciós tők, fiolák sorakoztak. - Nagy részét elhasználtuk már - magyarázkodott az igazgató. -Sok a beteg, ugye... Béla egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta. Aztán kilépett a helyiségbıl. Úgyse tudta volna bebizonyítani, hogy a gyógyszerek nem a sarivoni betegek éjjeli szekrényén, hanem a phenjani pártfunkcik otthonában landoltak. Az igazgató ezután egy mőtıbe vezetett, s én filmezni kezdtem. Béla azonban az objektív elé tette a tenyerét. - Ez nem érdekel bennünket - mondta. - Az igazi mőtı azonban annál inkább! A sarivoni kórház ugyanis egy peták támogatást
A Rákosi Mátyás Kórház mőtıje í950-es magyar felszereléssel, 2002-ben
91
sem kap többé, ha a konferencián ezt a viszonylag normális mőtıt mutogatjuk. Ez a helyiség ugyanis megtévesztıén tiszta volt. A baptisták már rendbe hozták. Nem is nagyon operáltak benne, hacsak nem egy sarivoni nagyfınökrıl volt szó. Hanem a valódi mőtıben rothadt hús szaga terjengett. A szomszéd helyiségben épp könyekig
Gyógyítás a Rákosi Mátyás Kórházban
92
turkáltak egy betegben, így aztán sietnünk kellett, hogy ne zavarjunk. De sietségünkben is pontosan láttuk, hogy katasztrofális állapotok uralkodnak. Egy zöld lavórban véres szikék áztak, mellettük egy vödörben használt gézpamacsok bőzölögtek újabb felhasználásra várva. A talaj nyirkosnak és csúszósnak tőnt, mintha évek óta nem mostak volna föl, s ujjnyi zsiradék borítaná a linóleumpadlót. Tömött sorokban vöröshangyák próbáltak átevickélni az egyik faltól a másikig. Kékes fény ült a mőtıben, valahonnan izzó vas gızének lehelete kezdett terjengeni. Menekültünk a fojtó levegıtlenségbıl. A röntgenszobának csúfolt fáskamrába vezettek. A kamra közepén kopott röntgengép állt. Rajta felirat: Budapesti Röntgengépgyár, 1953. És a gépre szegezve egy fémlapocskán ott állt Szabados Béla neve. Néhány perc múlva már a frissen mőtötték részlegében jártunk. A koszos betegek a földre terített mocskos pokrócokon fetrengtek, a padlót alvadt vér színezte vörösre. Nem nagy mőtétek voltak ezek: koponyalékelés, érvágás. De mindebbe végtelenül könnyő belehalni ebben a mocsokban. Az a beteg szerencsés, aki már ájulásszerő állapotba jut a sebláztól, s szinte epileptikus önkívületben rázkódik a földön. Ilyenkor, amikor átlépkedtünk egy-egy szerencsétlen félhullát, valahogy elmaradtak a hısies szövegek, a Kim ír Szent és fiát éltetı himnuszok. S mintha még azt a kis emberséget is igyekeztek volna kiirtani magukból az illetékesek, ott is ártottak, ahol a puszta távolmaradásuk is pozitívum lett volna. Szándékosan hatalmas berendezéseket állítottak az ablakok elé, hogy meggátolják a levegı és a fény szabad beáramlását. Üresen hagyták, sıt, direkt tönkretették az élelem és víz befogadására alkalmas tartályokat. A néhány ágyból, amely a kivételezettek kórtermeiben hevert, kilopkodták a rugókat, valószínőleg a hadsereg számára. Az egész kórház valahogy olyan volt, mint egy mélységes, örök éj, amelyen soha nem hatol át fénysugár. Majdnem megbotlottam egy fiatal férfi testében. Érezhette, hogy hozzáér a lábam, mert nehézkesen felnyitotta ólmos szemhéját, s hangszálai görcsös erıfeszítésében összeértek, mintha sikoltani szeretett volna. De hang nem hagyta el a torkát, csupán lüktetı zihálás érkezett üreges tüdejébıl, amelyre a haldoklás mérhetetlen fájdalmának súlya nehezedett kíméletlenül. A pokoli borzalmak sokasága azonban mindezzel nem ért véget. A kórházból ugyanis egyenesen egy árvaházba mentünk, ahová az - általában koncent93
rációs táborba deportált - „alkalmatlan szülık" gyermekei kerültek. A háromemeletes kockaépület udvarán maszatos és alulöltözött gyermekek játszottak kiszuperált hadászati lövegeken, de olyan vadul és durván, hogy szinte nézni se bírtam a harciasságu-kat. Volt itt egy komoly játszótér is, észak-koreai harci díszítéső kisrakétákkal. Bájos volt, mit mondjak. A játszótér mellett egyébként két disznó túrta a földet, mindent ellepett a moslékszag. Szintén Kim Dzsong II elvtárs hagyta útmutatásul, hogy minden közintézményben helyben oldják meg az élelmezést. Sötét elıtérbe léptünk, elviselhetetlen bőz ült a levegıben. A ragacsos, mocskos gyermekek a földön heveitek, két szakadozott priccs volt csupán a helyiségben. Meg se kísérlem, hogy leírjam az érzéseket, amelyek úrrá lettek rajtam. Természetesen a döbbenet volt a legerısebb. Ahogy megláttak, nyögve feltápászkodtak a kicsik a földrıl. Egyikük képtelen volt segítség nélkül felállni, gerince teljesen elferdült valamilyen szörnyő fertızés vagy születési rendellenesség következtében. Az árvaház lakói a nevelınık intésére énekelni kezdtek. A dal Kim ír Szénrıl szólt, aki szeretettel gondoskodik róluk, elhagyott gyermekekrıl. A kicsik a muzsikára elıre-hátra ingatták csontsovány testüket,
Béla kekszet és csokit oszt árva gyerekeknek 94
halálosan lefogyva, kiszáradt, fogat-
lan szájjal kántálták a mozgalmi gyermekdalt. Tetvesek voltak, büdösek, s minden bizonnyal borzalmas fájdalmak szaggathatták aprócska testüket. Ám rendületlenül kántáltak tovább, mert kötelezı volt ünnepi mősort adniuk a messzi fıvárosból jött vendégeknek. Hongék büszke arccal nézték a kicsiket, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon melyikük adta volna be jó szívvel a gyermekét ebbe a penészes falú, férgektıl nyüzsgı kínzókamrába. Amikor végeztek, néhányuk lehuppant a padlóra, mert egyszerően jártányi erejük sem volt. De amikor Béla intett, hogy menjenek át a másik terembe, ık is felálltak valahogy, mert tudták, hogy máskülönben lemaradnak az ételosztásról. Béla ugyanis a szomszéd szobában zsemlét és szárazkolbászt osztogatott a kicsiknek, s hozzá mindenkinek egy üveg vitaminos gyümölcslevet. A gyermekek tisztelettudóan vártak a sorukra, bár karikákat láthattak az éhségtıl. Bélához léptek, átvették a csomagot, hálásan meghajoltak s visszaléptek a helyükre. Hanem az egyik fiú nem bírta kivárni, míg ı kerül sorra: elıreszaladt és rávetette magát a Béla elıtt heverı zsákra. Több se kellett a nevelınıknek: odasiettek, nyakon ragadták, a terem sarkába penderítették a gyermeket, majd ütlegelni kezdték. Még Hongék szeme is gyilkosan villogott. - Hagyják! - szólt Béla - Ne bántsák! Azzal odament hozzá, átölelte a kicsit, aztán a kezébe adott egy csomagot. Bekapcsoltam a kamerát. Láttam, Hongék nem örülnek neki. Nem nagyon érdekelt. Készítettem egy néhány perces felvételt. Késıbb egy udvari helyiségbe pakoltuk be a teherautónyi segélyszállítmányt, majd míg Béla tárgyalásba mélyedt az árvaház vezetıivel, én a mosdó felıl érdeklıdtem. [Béla fél füllel hallotta Hongpoz intézett kérdésemet, s 95
csodálkozva nézett rám. Bátornak tartott, hogy van merszem elmenni vécére egy ilyen mocskos helyen. Hongék adtak mellém egy katonát, aki elkisért a mosdóig. A katona rágyújtott a folyosón, én pedig magamra zártam a mosdó ajtaját. Szinte bokámig ért a folyós, undorító lucsok, valamiféle széklettel keveredett szappanos lé. Igazándiból azért akartam kijönni ide, hogy meglögyböljem az arcom, de ezek után ettıl is elment a kedvem. Ki tudja, mi folyt volna a csapból, ha megnyitom. Kifelé indultam a mosdóból, ám az apró ablakon kipillantva megtorpantam. Elhőlve láttam, hogy az imént bepakolt segélycsomagok egy részét katonák hordják ki az udvari helyiségbıl s dobálják föl egy teherautóra. Azonnal jelezni akartam Bélának, hogy mi folyik a háta mögött, ám Hongékra gondolva igyekeztem higgadtnak maradni. Kiléptem a folyosóra, a katonát sehol se láttam. Talán kilépett egy pillanatra az udvarra, hogy váltson néhány szót a cimboráival. Kihasználtam az alkalmat, s felfedezıútra indultam az árvaházban. Nem jutottam messzire, az egyik folyosói szekrénybıl ugyanis nyöszörgést
Csecsemıosztály vizsgálója afóláönfekvı kis árvákkal 96
hallottam. Óvatosan kitártam az ajtaját, s rémisztı látvány tárult
elém. Döglegyek röppentek föl, s mögöttük egy fejénél összenıtt, hat év körüli sziámi ikerpárt rejtett magában a szekrény, elzárva a külvilágtól. Korea szégyellte a fogyatékosait, a rendellenességgel született polgárait, ezért az esetek többségében közvetlenül a születésük után „kivonta ıket a forgalomból". Ez az ikerpár azonban a csodával határosán megúszta a likvidálást, talán, mert épp valamely magas beosztású pártfunkcionárius volt a nemzı apjuk. így életben maradhattak, de ezt az életet senkinek sem kívánom! Szembogaruk lassan ereszkedett le s föl, s a nyirokcsomójukon bıségesen kiváló sárga vizenyı jelezte, hogy nagyon betegek. Nyelvük imbolyogva forgott sötét szájukban, s csupán nyöszörgésre futotta az erejükbıl. Alakjuk szinte pillanatról pillanatra mállott szét, szétrágott fülükbıl friss vér patakzott. Azt hiszem, ennek ellenére már nem éreztek fájdalmat. Lépteket hallottam a hátam mögül, gyorsan beugrottam egy folyosói mélyedésbe. Siettemben nyitva felejtettem a szekrényajtót. Két katona közeledett, megtorpantak a szekrény elıtt. Az egyik szájára tapasztotta a tenyerét, a rosszulléttel
Éhezés, fertızés, nyomor...
küzdött. Sarkon fordultak, elrohantak. Gondolom, ',7
szólni mentek a nevelıknek. Elıléptem, visszafutottam a mosdóhoz. A cigarettázó katona ezúttal ott állt a mosdó ajtaja elıtt, s gyanakodva nézett rám. Lassan eloltotta a falon a cigarettáját, aztán intett a fejével, hogy eredjek. Béla még mindig tárgyalt, szinte észre se vette, hogy visszatértem. A katona kussolt, nem kötötte Hongék orrára, hogy elszöktem tıle. Naná, az életével játszott volna, ha eljár a szája. Végül is ı nem vigyázott rám eléggé. Égetı vágy dolgozott bennem, hogy mindent kitálaljak Bélának, de amikorjeleztem neki a szememmel, hogy beszélnünk kéne, nemet intett a fejével. Késıbb elmondta, hogy tud a segélyek továbbszállításáról. Aztán kurtán odavetette, hogy nyolcvan százalék körüli a segély célbajuttatási arányuk és ez, ebben az országban kiváló. İ csak tudja. Hanem a szekrénybe zárt ikrek esete még Bélát is megrázta. Különösen, hogy nem sokkal a visszatértem után hatalmas fekete zacskót cipeltek a katonák a konténerhez, s amikor feldobták a szeméthegy tetejére, kikandikált a zacskó száján egy kéz. Az egyik kisgyerek keze lehetett, s én azonnal abba az irányba fordítottam a kamerát. Ebben a pillanatban az addig hallgatag Kim magából kikelve ordibálni kezdett. Hogy mit keresek itt, Koreában? Hogy kémkedek? És mit filmezek? És hogy kinek dolgozom? - A ti követségetek engedte be Koreába, Kim, és a baptisták PR-munkatársa - mondta higgadtan Béla, és Hongra nézett. Hong azonban hallgatott, szándékosan a háttérben maradt. Úgy látszott, Kim kirohanása is a színjáték része volt. És Kim vehemensen alakította a szerepét. Üvöltött, ahogy a torkán kifért. Vérben forogtak a szemei, s szívfájdalom nélkül lehazaárulózott. - Meghallgatsz, Kim? - elégeltem meg végül a komédiát. A pasas, mintha csak erre várt volna, elhallgatott. - Nézd, mi pontosan tudjuk, hogy az amerikai imperialista agresszorok miatt éheztek. Tudjuk, hogy miattuk szenved a koreai nép, hogy vadállati módon pusztítják a népeteket. Mi tudjuk, Kim, de a világ nem. Ezért van arra szükség, hogy ne csak a szépet mutassuk meg a világnak az egyébként csodálatos hazátokból. Hogy lássák, milyen szörnyőséget mővelnek veletek az amerikai kutyák (ugye írtam már az alkalmazkodási képességemrıl?). Kim csöndben állt néhány pillanatig, aztán egyetlen mozdulattal átölelt, s magához szorított. Attól fogva mindenhol ı ugrott oda hozzám elıször, hogy „ezt vedd fel, Vujity!", meg „azt filmezd 98
le, barátom!" Kiléptünk a Rákosi Mátyás Kórház kapuján. Aztán egyszer csak megtorpantam. - Béla, kérd meg a barátainkat, hogy mutassák meg a gyermekosztály vizsgálóját. - Tessék? - nézett rám értetlenül barátom. - Csak mondd, hogy mutassák meg, ígérem nem lesz baj vágtam rá hirtelen. - Hong - intette magához fıkísérınket Béla -, szeretnénk még megnézni a gyermekvizsgálót. - Ez Szenczy úr külön kérése volt - tettem hozzá határozottan. Hong nem mondott ellent. Visszakísértek minket egy koszos és mocskos épület, ha lehet még koszosabb és még mocskosabb részlegéhez. Vizslakutyaként pásztáztam a falakat. Béla sem nagyon értette, hogy mit akarok itt, de elfoglalta magát az üres gyógyszeres dobozok mustrálásával. Csaknem megállt a szívem. Bár körülöttem hangosan beszélgettek a koreaiak, egy pillanat alatt mégis síri csend vett körül. - Béla - suttogtam magam elé, de barátom nem hallotta meg. Béla - fordultam felé kicsit hangosabban. - Gyere ide, kérlek. A vizsgáló bejáratánál kezemet a falra tapasztottam, Béla lassan közeledett, érezte, hogy valami fontosat akarok mutatni neki. Kezemet lassan húztam le a falról. Egy felirat volt ott, a falba vésve. József és Irén, 1954. Megrendülten álltunk ott, csöndben. Néma csöndben. Itt, ezeknél a hamuszürke falaknál és ennél a feliratnál éreztem igazán, a magyar legenda igaz volt. Órák teltek el, utaztunk visszafelé. Lassan ocsúdtam. Csak a tájat néztem, az elsuhanó mezıket a transzparensekkel, az útszéli szobrokat, a kormos gyárakat. És a folyamatos színjátékunk kocsiban ülı szereplıit. Aztán Phenjanban várt még egy óriási meglepetés. Kimrıl - aki idıközben nagyon megkedvelt engem - szóval Kimrıl kiderült, hogy meleg. Már olyan közel volt hozzám, hogy... túl közel, na. Két órán át pihentette tenyerét a combomon, épp mint annak idején a megboldogult Zemplényi a Gerbeud-ban, amikor riportot készítettem vele, s mindenáron csókot akart adni a számra, aminek persze már a gondolatától is kirázott a hideg (azért én sem alkalmazkodom mindenhez). Fény derült továbbá arra is, hogy Kim nem csupán a férfiakat szerette, hanem az italt is. A búcsúéjszakán ugyanis már nem türtıztette magát. Ahogy Csol és Hong is tisztes99
ségesen vedelt a pálinkából. Másnap reggel mindhárman kikísértek bennünket a repülıtérre. - Itt a gyógyszer a fiadnak, nálam ne maradjon - mondta Béla Csolnak, akinek esélye sem volt rá, hogy Koreában gyógyírt talál jon a fia igen súlyos betegségére. Hong pedig elıhúzott egy-egy üveg kígyópálinkát, mondván, ha már annyira megnyerte a tetszé semet, vigyek haza belıle. Phenjan felıl hangfoszlányokat hozott felénk a szél: az ünnepre készült a fıváros. Hong könnyes szemmel mesélte, hogy ı is fog szavalni, méghozzá a hatalmas stadion kö zepén, egy emelvényen. Meglapogattuk a vállát, és gratuláltunk neki. Aztán eljött a végsı búcsú ideje. A szigorú katonák villogó te kintetétıl kísérve sorra megöleltük egymást. Amikor Honggal ölel keztünk, halkan a következıt súgta a fülembe: - Aztán jó film legyen, riporter úr! Kivert a víz, rámosolyogtam. - Jó lesz, megígérem - feleltem, és a rozoga repülıgép felé in dultam, mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban visszarángathatnak és börtönbe vethetnek. A gép lépcsıjérıl még egyszer visszanéztem. Hong furcsán integetett. Tudtam, hogy mindent tud. De azt is, hogy a színjáték része a titka megtartása. Most, amikor hónapok teltek már el koreai utazásom óta, írásban is köszönetet kell mondanom Sándornak és Bélának, hogy életem egyik legfontosabb riportjához segítettek. Mégis le kell szőrnöm a tanulságot, nyilvánosan, miszerint néha jobb, ha egyegy álmunk álom marad. Egy nálam sokkal okosabb ember egyszer azt mondta: mindenhol jó, de legjobb útközben. Amíg készülünk az álmunk megvalósítására. Az álom beteljesülésekor érzett öröm meg se közelíti az áloméit való küzdelem örömét. Számomra is örömtelibb volt Koreára készülni, mint magát az országot látni, hihetetlen nyomorával, boldogtalanságával. De ennek ellenére is hálás vagyok azért, hogy elmehettem oda, s csakis abban bízhatok, hogy egyszer eljön majd az észak-koreai emberek életében is a változás. Hogy elıbb-utóbb ledıl a gát, elfújja a szél a falakat, és lehet ugyan, hogy özönvíz jön a szél nyomában, de még az is jobb lesz annál, mint ami most van Észak-Koreában.
100
Z/ figyel téged!
Néhány napja rettegésben élek. Figyelek, kutatok, mert figyelnek, és kutatnak utánam. Megfenyegettek, és ennek a fele se tréfa. Vér profik. Képeket tesznek fel az internetre gyanútlan emberekrıl, kompromittáló pózban. És most rám ragadtak. Valóságos rémregény lett az életem: egy-egy helyiségbe lépve azonnal az ablakhoz sietek, elhúzom a függönyt, majd körbevizsgálom a sarkokat. A fürdıszobám ablakába egy papirdoboz oldalát állítom, így képtelenség belátni, lefényképezni. Kosárlabdázás után sem zuhanyozom, inkább hazaugrom tisztálkodni. Nézem a turistákat a Hısök terén, vizslatom az arcukat a Kodály köröndön, ık pedig mindeközben rendíthetetlenül kattogtatnak körülöttem. Nem megyek a haverokkal a városligeti tóhoz napozni, mert arra is sok fényképezıgépes alak jár. Ki tudja, melyikük áll ismeretlen ellenségem zsoldjában. 101
- Ragyogó a képzelıerıd - mondja a nıvérem, amikor Pécsett meglátogatom. - Óriási hasznod származna belıle, ha egyszer színdarab írására adnád a fejed. - Aha - bólogatok, és behúzom a konyhában a függönyt. Fı az elıvigyázatosság! A gyanakvás immár rögeszmémmé válik. Az ember, ha újságíró, minden eshetıséggel számol. Nincs is ezzel semmi baj, csak számomra egy kissé új az őzött vad szerepe. És remegve gondolok arra, hogy holnap, kinyitva az egyik bulvárlapot, egy „Tvrtko a vécén" képpel nézek majd farkasszemet. Pedig milyen gyanútlan voltam, amikor Szilvia megkeresett azzal, hogy figyelik... A lány sokáig tépelıdhetett, míg rászánta magát, hogy felkeressen. Az ember nem szívesen mutogatja vadidegeneknek a meztelen képeit, ezt a lányt ráadásul tényleg az egyik legintimebb pillanatában lestek meg: éppen a kádban szappanozta magát. - Csak benned bízom - mondta, amikor leültünk egy kávé mellé beszélgetni. Az az igazság, hogy általában ritkán vagyok kapható személyes találkozásra, inkább udvariasan leszerelem az engem felkeresıket. Naponta tíz-tizenöt levelet, hívást kapok, s ma már tudom: mindenkinek van egy története, amely megérné a tévé nyilvánosságát. Legalábbis a legtöbb hozzám forduló ezt hiszi, és képesek éveken át telefonálni, e-mailezni, levelezni, hogy meg gyızzenek az elképzelésük helyességérıl. Egy harmincas úr példá ul négy éve próbál rávenni, hogy nyomozzam ki: hogyan halhatott meg a tökéletesen egészséges, várandós felesége az egyik elitnek számító pesti klinika szülészeti osztályán. Szerinte orvosi mőhibá ról van szó. ír aztán jó néhány anyuka is, akiknek megerıszakolták és meggyilkolták a lányukat, de a rendırség egyelıre tehetetlen nek bizonyul az ügyükben. Egy szakács egész kis videofilmet jutta tott el hozzám, amelyben megörökítette, hogy miképpen öntögetik össze a meghagyott ételmaradékokat egy új fogássá Vas megye egyik legelegánsabb éttermében. De levelezıtársam például egy márianosztrai rab is, akiben, saját bevallása szerint, én tartom a lelket. Én bizony egyetlen hozzám fordulót sem hessegetek el. Ritkán veszem fel velük a kapcsolatot, de ha úgy érzem, hogy valóban 102
szükségük van rám, nem habozok. Ám bevallom, Szilviát eszembe nem jutott volna kávézni hívni, ha nem akkor tetızik szeretett kolléganım, Csisztu Zsuzsa videobotránya. Mivel azonban láttam, amint Zsuzsa napról napra sápadtabb, s tudtam, hogyan töri meg egyre jobban idısödı szüleit az országot behálózó Csisztu-hisz-téria, elgondolkodtam az internet felelısségén. Csak emlékeztetıül: egy „jóindulatú" fickó feltett a világhálóra egy meglehetısen pikáns filmfelvételt, s az ebbıl kerekedett sajtómizéria lesöpörte a lapok címoldaláról az éppen akkor kirobbant, véleményem szerint sokkal érdekfeszítıbb és fajsúlyosabb Frei-botrányt és még sok más sztorit. Ráadásul egyszer már volt egy „kukkolós merénylet", amikor az egyik fitneszgálán videóra vették az éppen öltözı lányokat, aztán a kazettát elkezdték sokszorosítani. Szóval, a kukkolás, részben a bulvársajtónak betudhatóan, „benne volt a levegıben". Szilvia tehát, ha lehet így fogalmazni, a legjobb idıben keresett meg a problémájával. Ült a szemközti széken, idegesen dobálta vállig érı, gesztenyebarna haját, és néha megrándult a szája széle. Egy kívülálló számára akár egy bomlott elméjő tyúk benyomását is keltheti, de akkor már tisztában voltam vele, hogy mit kellett átélnie az utóbbi napokban szegénynek. Lassan, óvatosan mélyedtünk bele a történetébe, minél kevésbé piszkálva a gyógyulásnak indult sebeket. - Már nem fáj - mondta Szilvia, majd sírni kezdett és hozzátet te: - annyira. Rossz minıségő fénymásolatot húzott elı a táskájából, amelyen egy homályos alak hajolt a lábához. - Ez az egyik - mutatott a papírra, és a szeméhez szorította a zsebkendıjét. - Úgy érted, te vagy a képen? - kérdeztem, mire bólintott. Pontosan úgy nézett ki, mint akit a következı pillanatban megöl a reménytelenség, vagy még inkább a szégyen. Pedig esküszöm, hogy a fotón semmi sem látszott belıle, csupán testének a körvonalait lehetett nagy nehezen meghatározni. - Van belıle több fajta is - közölte. - Az összest az a bizonyos Z/ küldte. A történet egyszerőnek mutatkozott: egy vidékrıl a fıvárosba került asszisztenslány egy álmos hétköznapon elektronikus levelet kapott egy meghatározhatatlan helyrıl a következı szöveggel: 103
Z/ figyel téged! A levélíró annyira pofátlan volt, hogy még azt is megírta, ezt úgy kell ejteni: Zéper figyel téged! A lány persze egy szót sem értett az egészbıl, így aztán kitörölte az üzenetet. Teltek a napok, már el is felejtette a titokzatos üzenetet, amikor egy reggel kinyitotta a számítógépét, és a képernyın megjelent egy fej, amely lassan gúnyos mosolyra húzta a száját. Abban a pillanatban felvillant alatta a már ismert szöveg: Z/ figyel téged! A lány felpattant, ijedtében kirúgta maga alól a széket. Pedig a java még hátra volt. Eltőnt a szöveg, és zúgva, csinnadrattával töltıdni kezdett egy kép, amelynek minden egyes láthatóvá váló részlete egyre nagyobb elkeseredéssel töltötte el a lányt. Tíz másodperc múlva ott vibrált elıtte a felvétel, s a felvételen saját maga, anyaszült meztelenül, amint a kádjában szappanozza magát, és készült még másik két felvétel is. A hangszóróból gonosz kacagás hallatszott. Szilvia megborzongott, sírás fojtogatta a torkát. A telefonhoz ugrott, felkapta a kagylót. A kedvesét tárcsázta. A negyedik számnál azonban megmerevedett, majd lecsapta a kagylót. Hirtelen a noteszében kezdett lapozni, egy informatikus barátját akarta hívni, de aztán arról is letett. Végül becsukta a noteszt és tehetetlenül rogyott a székre. Fejében vadul cikáztak a gondolatok. Ha eljut ez a kép a fınökéhez, akkor azonnal kirúgják. Ha valahogyan vidéki, vallásos szülei is tudomást szereznek a felvételrıl, akkor szívrohamot kapnak. A barátai rajta fognak röhögni, ez lesz a téma a közelgı érettségi találkozón, és könnyen lehet, hogy a párkapcsolata is rámegy a fotóra. - Kinyomtattam a képet, fénymásolatokat készítettem belıle emlékezett Szilvia. - Talán megéreztem, hogy amint becsukom az üzenetet, az megsemmisíti önmagát. Rohantam a rendırségre. Fél óráig gyötörtek, illetve ahogy ık fogalmaztak; kihallgattak. Aztán közölték, hogy egy szót sem értenek az egészbıl, de annyi bizo nyos, hogy ha nincs elkövetı, bőncselekmény sincs. A lány tehetetlenül széttárta a karját, ismét remegni kezdett a szája széle. Sóhajtottam, aztán a szemébe néztem. - Szilvia, tartozom neked egy vallomással. Nem nagyon értek a számítógéphez. Néha megírok egy levelet, pancserként elszörfózgetek a világhálón, de ez minden. Sok tapasztalatom nincs a bőn ügyekben, nem beszélve a számítógépes bőnügyekrıl. Mit szólnál hozzá, ha összehoználak Máté Krisztinával és a Forró nyomon 104
stábjával? İk egészen biztosan többet tudnának tenni az ügy érdekében. Alany összehajtotta a fénymásolatot, táskájába tette, és felállt. - Kár - mondta, és a kezét nyújtotta búcsúzóul. - Hogyhogy kár? - kérdeztem. - Tudod, egyedül benned biztam. Bocsáss meg, hogy raboltam az idıdet. Vágtam egy grimaszt, aztán döntöttem. - Várj! Meg lehet nézni valahol ezeket a képeket? Egy óra múlva már a számítógépe elıtt ültünk, egy VII. kerületi bérelt lakásban. Minı frivol játéka a sorsnak: alattunk, a ház pincéjében egy peep-show üzemelt! Késı este lévén néha felhallatszott ez meg az, mi azonban igyekeztünk nem tudomást venni a ledér és vággyal teli sóhajokról. Szilvia sietett megmagyarázni, miért ez a legalkalmasabb idıpont a felvételek megtekintésére. - A párom éjszakai mőszakban dolgozik - mondta és kinyitotta az elsı képet. A képernyın minden kétséget kizáróan Szilvia tisztálkodott, úgymond Éva-kosztümben, s nem volt ez másként a második, a harmadik és a többi felvétellel sem. A lány szégyenlısen nézte a lábujjhegyét, mintha nem akarna velem osztozni a látványban. - Elmentem egy pszichológushoz, de otthagytam, mert nem tudtam neki mit mondani - motyogta az orra alatt. Megköszörültem a torkom. - Megmutatod, hol lestek meg? A fürdıszobába vezetett: linóleum, kissé kopott kád, szemközt közepes ablak, rajta redıny. - Ha elforgatom, bezár, ha visszaforgatom, kinyílik - magyaráz ta Szilvia a redınyre bökve. - Aznap elfelejtettem elforgatni. Álta lában elfelejtem. Ma már persze vigyázok. Odahúztam egy stokit az ablakhoz, kinyitottam. Kihajoltam, a szemközti ház ablakai figyelı szemekként fénylettek a sötétben. Valamelyik ottani lakásból kukkolták Szilviát. Búcsúzáskor mindössze annyit ígértem a lánynak, hogy utána eredek a dolognak. Azt is megköszönte. Mire leértem az utcára, cseperegni kezdett az esı. A peep-show ajtajában zömök férfi állt, cigarettázott és fütyörészett. Fiatal ember volt, fejét zöld papírsip-
105
ka borította. Mikor közelebb értem, láttam, hogy fényképezıgép lóg a nyakában. Megtorpantam. - Bocsánat, megmondaná, mennyi az idı? - próbáltam szóba elegyedni vele, de ı csak bambán bámult, és vigyorogni kezdett. - Sony, I don't understand! (ne haragudjon, nem értem) felelte, s hamar kiderült, hogy egy londoni egyetemista, akinek az a hobbija, hogy éjszakai felvételeket készít Európa nagyvárosaiban. Elköszöntem. Beugrottam a McDonald'sba egy halas szendvicsért, ahol nagy örömömre legkedvesebb barátnımbe, Bombera Krisztába botlottam. - Hát te? - kérdeztem. - Mit keresel itt este tízkor? - Nézz csak oda! - mutatott a bejárat felé. Az ajtónál egy fotós állt valamelyik nıi magazintól, és éppen a gépét élesítette. Lesifotókat csinálnak. - Miket? - Lesifotókat. Kitalálta a fıszerkesztı, hogy lesifotók kellenek az újságba. Persze az egész le van elıre szervezve, most éppen a Meglestük Bombera Krisztát a McDonald'sban címő felvétel készül. - Aha - bólintottam, és nem zavartam tovább. Másnap összeültünk a tv2 számítógépes agyával, akit - kérésére - nevezzünk Compinak, és egyeztettünk. - Borzalmas!... Szörnyő!... - motyogta maga elé, amikor elmeséltem neki Szilvia megrázó történetét, majd húsz másodperc alatt behozott a számítógépén egy internetes oldalt, amelyen tucatjával voltak láthatók meztelen nıkrıl készített titkos felvételek. - Kik csinálhatják ezt az oldalt? - kérdeztem megrökönyödve. - Bárkik. - Úgy érted, képtelenség ıket elkapni? - Ha profik, akkor szinte kizárt. „Lesifotósok honlapja" olvastam a címet. Alatta néhány üdvözlı mondat, és egy versenykiírás: „A legizgalmasabb dolog valakit meglesni a fürdıszobában öltözködés, vagy a strandon napozás közben. Ha birtokodban van ilyen kép, küldd el, hogy más is láthassa. Strandon vagy hálószobában, vagy bárhol, ahol alkalom adódik, ne habozz, vedd elı a fényképezıgéped és fotózz!" Az oldal készítıi szóltak még néhány szót a legjobb beküldı jutalmáról, egy márkás fényképezıgéprıl, majd elindult a képek tö106
Felvétel a fürdıszobába rejtett csıkamerával. „Profi" munka. mege: „Lány pisilés közben", „Anyám borotválja a hónaljszırét", „Ági zuhanyozik", „Szomszédom bombázó lánya betétet cserél", „Tusol a nagyi", és így tovább. - Akarsz írni nekik? - kérdezte Compi. - Persze. Jó lenne, ha megszólalnának. Compi kattintott egyet, s a zöld háttérbıl fehér négyzet villant elı. - Abban a négyzetben üzenhetsz nekik, aztán nyomd meg az entert - mondta Compi, és magamra hagyott. Talán szégyellte, hogy fejbıl tudja egy ilyen otromba honlap címét. Vagy egy infor matikusnak az ilyesmi munkaköri kötelessége volna? A billentyő zethez ültem, és úgy éreztem magam, mint Tatyjana, amint Anye ginnek próbál levelet írni. Beütöttem néhány sort, amelyben inter jút kértem az oldal készítıitıl. Egy órával késıbb már operatır koltégámmal egyeztettem a riporttal kapcsolatban. Másnap Szilviánál kezdtünk. Elmondta, hogy egy másik barátnıjét is meglesték, és a róla készített képet is feltették az internetre. Azt mondta, hogy szí vesen áthívja, mert ott lakik a közelben. Megköszöntem. Magdi nagyjából egyidıs volt Szilviával, rövid, tusi haját fekete napszem107
Magdit a munkahelyén kukkolták
üveg keretezte. Ledobta a cipıjét, otthonosan huppant az egyik fotelbe. - Egy éve a munkahelyemen kimentem a nıi vécébe - mondta, miközben karját felhúzott lába köré kulcsolta. - Lekuporodtam az ülıkére, amikor a mellettem lévı fülkébıl szuszogást hallottam. A hang irányába fordítottam a fejem, egyszer csak észrevettem a válaszfalon egy lyukat. Úristen, gondoltam magamban, valaki leselkedik! Felrántottam a nadrágom és kirohantam a helyiségbıl. Mire visszaértünk egy kolléganımmel, már egy teremtett lelket sem találtunk a vécében. Késıbb felhívott egy ismerısöm, hogy alighanem engem látott egy internetes csatornán. Akkor jöttem rá, hogy titokban felvételt készítettek rólam. - Gondolom, azóta kétszer is körülnézel, mielıtt leülsz egy vécére - próbáltam tréfával oldani a feszültséget, de Magdinak nem volt kedve nevetni. 108
- Nem - mondta komor arccal -, egyszerően sehol sem megyek el vécére. Csak otthon! Szorongok, félek. Inkább visszatartom egy egész napon át, csak ne kerüljek még egyszer ilyen helyzetbe. Elbúcsúztunk. Odalent beléptünk a peep-showba, az egyetlen helyre, ahol legális a kukkolás. Délután lévén a mesterséges paradicsomban csupán néhány lerobbant alak lézengett. Fejünk fölött lestrapált neonlámpák zümmögtek, erıtlen fényük kísérteties félhomályt varázsolt a vörös posztóval bevont falak közé. „Anita, Roxána, Szabrina, Alexa, Fatima" - olvastam az egyik táblán a nıi neveket, s mindegyikhez tartozott egy nem túl ízléses fénykép. - A Fatima az jó! - szólalt meg mögöttem boríző hangon egy átható pillantású, izzadtságszagú emberke. Megköszöntem a javaslatát, majd bekopogtattam a „Személyzet" feliratú ajtón. Kettıre beszéltük meg a találkozót a peep-show tulajdonosával, Attilával. Odabent három huszonéves hölgy ült egy rogyadozó kempingasztal körül. Egyikük, egy szıkére hidrogénezett hajú, vörösre lakkozott körmő éppen fıtt kolbászt mártogatott egy adag mustárba. A másik nın, aki szemben ült az ajtóval, nem volt bugyi. Nem zavartatta magát. Mi persze operatır kollégámmal annál inkább. - Csókolom, Attilát keressük - rebegtem, és nem tudtam hova nézni, mert a többiekbıl sem takart sokat a tanga. - Nincs - mondta cuppogva a szıke, majd nyaldosni kezdte az ujját. - A tévétıl vagyunk, riportra jöttünk - magyaráztam. A meztelen kért egy harapást a kolléganıjétıl, nem nagyon zavartatták magukat. - Meg tudják mondani, mikor érkezik meg Attila? Egymásra néztek, megvonták a vállukat. - Mindjárt - mondta végül a meztelen. - Maga az a valamilyen Trutykó, igaz? Megállt bennem az ütı, de a lány letörölte a mustárt sovány, foltos, viharvert arcáról és sebtében két puszit nyomott az arcomra. - Szia, Roxána vagyok - mondta, és megpördült a tengelye körül -, igazi francia kéjhölgy XIV. Lajos udvarából. - Aha, én meg a Charles Bronson - dörmögtem, és bemutattam a hölgyeknek a kollégámat is. Mindeközben Roxána szeméremajkában pimaszul csillogott egy hatalmas testékszer. Körbenéztem, a falak penészedtek, a sarkokban egész gombatenyészetek barnállottak. Az egész peep-shownak volt valami óvóhely jellege. 109
-Jó itt dolgozni? - kérdeztem. - Undorító - felelte Roxána. - Bedobják odakint a fülkében a pénzt, kigyullad a lámpa, csörögni kezd a csengı, rohanunk, beter pesztünk a színpadon az üvegfal elıtt, sikoltozunk, vonaglunk, 30 másodperc az egész. Aztán lemegy a redıny, várjuk, bedob-e még egy százast a kukkoló. Általában kétszázból mindenki végez. Nem kérdeztem, hogy mivel, hiszen a fülkékben található mőanyag vödör és vécépapír nem sok találgatási lehetıséget kínált. - Gondolom, ez nem sok élvezetet nyújt nektek... A hölgyek kuncogni kezdtek, aztán a meztelen cinkosul kacsintott egyet. - Szerinted? - kérdezte. Felelet helyett visszakérdeztem. - És a fizu? - Ötvenezer. - Havonta? Ezért? Szólj, ha van jobb. - Elmennél? - Mindenki elmegy, ahogy jobbat talál. - Mást is vállaltok? - Mást? - Mást, mint vetkızést. Roxána egészen halkan felsikoltott, és mutatóujjával megérintette a homlokomat. - Butuska vagy, hisz az az igazi lóvé. - Akkor ez nem is igazi peep-show! - hördültem fel, mire harsány nevetésben törtek ki. - Ide figyelj - mondta végül szégyenérzet nélkül, sıt gyöngéden Roxána -, te egy édes naiv fiú vagy. Ismert pali. Neked minden diszkontáron megy, oké? Mielıtt bármit válaszolhattam volna, kigyulladt a lámpa az egyik színpadon, majd a csengı is megszólalt. Roxána felkapott az asztalról egy barackpálinkás üveget, meghúzta, és bevetette magát az egyik helyiségbe. Csak a lábát láttam, ahogy kéjesen dobálta. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Attila. Suhogó melegítınadrág, Mercedes-emblémás nyaklánc, makkos cipı, háromcsíkos lengyel frottírzokni, egyszóval pont olyan, amilyennek elképzeltem. Összevonta a szemöldökét, láttam, hogy nem örül nekünk. Vagy annak, hogy néhány percet egyedül töltöttünk a lányokkal. 110
Kamaszok, vének, középkorúak, sokan járnak a peep-show-ba - mondja Attila - Jöjjenek - hívott hátra bennünket az irodahelyiségébe, a lá nyoknak meg odavetette: - Ezért még késıbb számolunk. Az irodahelyiség valaha fáskamra lehetett, középen egy pult állt, mögötte egy karfás szék. - Nem tudom magukat hellyel kínálni - mondta, és leült. - Ez itt az irodája? - kezdtem. Gyanúsan méregetett, aztán így szólt: - Itt veszem fel a lányokat. Na ide figyeljenek, tudom, hogy telefonon beadtam a derekamat, de most már semmi kedvem sincs a riporthoz. A szokásos forgatókönyv: a riportalany kissé kéreti magát, mert pénzt akar. Nekünk, riportereknek pedig ilyenkor mérlegelnünk kell, hogy mi mit ér meg. - Ötezer - mondtam, és találkozott a gondolatunk. - Hat-nyolc éve még jól mentek a peep-show-k, valóságos aranybánya volt egy ilyen kukkolda - dalolta Attila. - Ma viszont kész ráfizetés az egész. A harminc pesti peep-showból mára jó, ha öt megmaradt. 111
- A lányok szeretik ezt csinálni? - Ha nem, keressenek jobbat. Van a helyükre tíz másik. - Kik járnak ide kukkolni? - Kamaszok, vének, középkorúak, elég sokan. Mondjuk háromszázan naponta. Ismert emberek is. Volt popénekes is, meg az a híres tévés, na hogy is hívják, na, itt van a nyelvemen... - Hagyja, nem fontos. Elvigyorodott. - Ismerem én magukat, újságírókat! Jönnek itt a nyafka dumá val, hogy így a peep-showk Budapesten, úgy a szexipar Magyaror szágon, elıadják itt a nagy kívülállót, aztán miután lement a mő soruk, és mennybe mentek, itt toporognak az éjszakában, van ma guk között, aki még a sebszájút is elvinné egy kanyarra. Mivel nem tudtam hozzászólni a pasas vádaskodásához, ezért kénytelen voltam belekapaszkodni annak az utolsó részébe. - Ki az a sebszájú? - A legócskább csaj itt a placcon. Állandóan sebes a szája, mert kizárólag franciát vállal. Egy nap akár ötvenet is. Vannak róla jó képeim, érdekli? - Úgy érti, lefotózta a hölgyet... - Hölgyet? Ne röhögtessen! Lekaptuk menet közben. Na igen, gondoltam magamban, ez sem jobb annál, mint amit Z/, vagy a „kollégái" csinálnak. Megköszöntem a riportot, kifelé indultunk. Vendéglátónk szorosan a nyomunkban volt. Nem bízott bennünk, pedig kollégám mélyre csomagolta a kamerát. A kijáratnál vasmarok ragadta meg a karomat. - Semmi butaságot nem követ el, ugye? - kérdezte a pasas fe nyegetı pillantással. - Csak az megy adásba, amit velem beszéltek, igaz? Apró fémskatulyát húzott elı a zsebébıl, felkattintotta. Egy bicska kandikált elı a dobozból. - Ezzel szabdalom össze annak az arcát, akiben csalódok mondta negédesen és udvariasan kinyitotta az ajtót: - Persze maga egészen más, igaz? Na viszlát! Az utcán belebotlottunk Magdiba, aki épp hazaindult a barátnıjétıl. Kifejezetten örült nekünk, mert elfelejtett közölni egy igen fontos momentumot: nem sokkal a vécés eset után a titokzatos Z/ 112
neki is elküldött néhány nem túl diszkrét felvételt. Naná, hogy a vécés sorozatból. A következı napokban felkerestem Magyarország egyik legnépszerőbb fürdıjének igazgatóját, illetve az egyik legjobb nevő honi fotóst. Szabó Tamás, a pécsi Hullámfürdı igazgatója régi ismerısként fogadott. Elárulta, hogy gyermekként ı maga is sokszor kukkolt a strandokon, az uszodában, de ma már esküdt ellensége a dolognak. - Százezrekbe kerül betömnünk a lyukakat - mondta, és a kabinokhoz vezetett. Nem volt olyan fal, amelyet ne fúrtak volna meg, hogy a lyukon keresztül megleshessék a szomszédban öltözıket. Reggel betömik a lyukakat, estére újra ott vannak kifúrva. - Egy idıben kikapcsoltattam a központi zenét a fürdıben, hogy halljuk, hol fúrnak, kopácsolnak. De aztán annyit reklamáltak a vendégek, hogy vissza kellett kapcsolnunk a rádiót. így a kukkolók bátran használhatják a kézi fúrójukat, a körreszelıjüket, bármit, amivel át tudják lyukasztani a kabinok falát.
„Százezrekbe kerül betömni a lyukakat" Szabó Tamás tehetetlen a kukkolókkal szemben 113
Szabó úr irodájában elıvettem egy képet, amelyet a kollégám, Compi töltött le a lesifotós honlapról. A felvétel egy hölgyet ábrázolt, aki éppen felhúzza a fürdıbugyiját, mögötte pedig nagy betőkkel virított: HULLÁMFÜRDİ. - Itt készítették nálunk -jelentette ki azonnal Szabó úr. - Most mondja meg, mit csináljunk? Nem sokkal késıbb már Rédei Ferenc szobájában voltunk a Népszabadság szerkesztıségében. Kiraktunk néhány lesifotót a jó hírő szakember elé is, aki szégyenkezve csóválta a fejét. - Komoly fényképész, sıt komoly ember nem készít ilyen felvételeket - mondta, de az erkölcsi helytelenítésnél azért többre volt szükségünk. - A képek alapján milyen felszereltséggel rendelkeznek a lesifotósok? - kérdeztem, mire Rédei tüzetesen megvizsgálta a fotókat, és így szólt: - Változó, de birtokukban lehet néhány igen kiváló minıségő gép is. Kiválasztott egy felvételt, elénk tolta. A felvételen egy fiú és egy lány napozott. A fiún fürdıgatya volt, a lányon semmi. Anyaszült meztelen ült a fiú mellett. - Ezt a képet infrakamerával készítették - magyarázta Rédei. Egy ilyen gép meleg, párás idıben és jó fényviszonyok között szó szerint levetkıztet. Láthatóvá teszi, mi van a ruhád alatt! A fiún valószínőleg egy vastagabb garbó volt, alatta pedig fürdınadrág. A lányon azonban testhez simuló dressz lehetett, és bizony semmit sem viselt alatta. - Árulja már el, mindez legális? Úgy értem, ülök a Balaton partján, és valaki szó szerint levetkıztethet a fényképezıgépével? - Nem, nem hiszem, hogy ez legális volna. Tudomásom szerint egyébként a készüléket gyártó cég visszavonta ezeket a kamerákat és blokkolót épített beléjük, amelyek megakadályozzák a vetkıztetést. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, úgyhogy megkerestem egy régi ismerısömet, Stefánt, aki éveket töltött Chicagóban az FBInál, s idehaza is az amerikai biztonsági szolgálat kötelékében ügyködött. Profilfelállító volt, tehát az a szakember, aki a szolgálatra álló adatok alapján kikövetkezteti, hogy nagy valószínőséggel milyen ember lehet a bőnelkövetı. 114
,'■'
H
l|ll
*L
D»l»lii»Wfl(n(
J
•' !«.,,•
II, -
^ ,,„,.!,
||(^i
-<* (imfa
■. V i.vJ MB(, aga W M,J„I„.,
»
1''
k •• •
Ital
... i.< „■ •.! lujynrtififii
1
iá' ül
tiMMltlptU*
í"íi MMflliOtj
H mmmk H
-
In ■
Hí ^"■K L Hí » ft JHh, L^f ... != 9
fi
-.<,
«ji.
1 1
1 *l í w
(
'
P"" f
;i,»:,II««* ll,»» h
i
KÜíJ W « *"<**»• *!L. JlFfi ».-*w ■ ««««««•»
«W
) '
EV
>
>lz infrakamera valósággal levetkızteti az áldozatot - Stefikém, ugye ti használtok infrakamerát? - Errıl nem beszélhetek - mondta és nagyon titokzatosnak tőnt. - Ide figyelj, te kis James Bond, legalább annyit mondj meg, hogy nagy hasznára válna-e egy ilyen kamera egy kémnek? - Meghiszem azt. Éjszaka is úgy fotózhat vele, mintha verıfényes napsütés volna. De ez nem az én asztalom. Hé, pajtás, mihez kell neked ez az egész? - Riportot készítünk néhány pasasról, akik illegális lesifotókat raknak fel a világhálóra. - Nıkrıl? - Honnan tudtad? - Na honnan! Mindenki tudja, hogy az internetet elsısorban húsz és harminc közötti palik nézegetik. Szerinted mire kíváncsiak? - Figyelj, talán tudsz segíteni, mégiscsak ez a szakmád: kattints már rá a lesifotosok honlapjára, és próbáld meg meghatározni, hogy kik lehetnek egy ilyen ízléstelenség kiötlıi. - Rendben. Mondd a netes címüket és hívj fel holnap! 115
Stefán másnap kész tényekkel várt. - Fiatal, fıvárosi, értelmiség férfi vagy férfiak - darálta. - Honnan tudod? - kérdeztem meglepetten. - Hosszú. Ez a szakmám. - És ki lehet Z/? Egy pasas elküldi a lesifotóit a lencsevégre kapott áldozatainak. Milyen figura lehet? - Aberrált. - Részletesebben? - Rendkívül aberrált. Tudja ugyan, hogy amit csinál, az büntetendı, s hogy a társadalom kiveti magából a hozzá hasonlókat, de vállalja a kockázatot, mert izgatja, hogy a tilosban horgászik. Szexuális gerjedelmet ébreszt benne, hogy tudja: az áldozata fél tıle, rettegésben él. Bizonyos értelemben hatalma van az áldozata fölött, pszichikai uralom alá hajtja a szerencsétlent. Ezek a fickók egyébként általában tökéletesen alkalmatlanok szexuális viszony folytatására, s épp e fogyatékosságuk őzi ıket ilyen aberrált helyzetekbe. Te jó ég, hány ilyen esetem volt! Persze azok többnyire gyilkossággal végzıdtek. Stefán sokat segített, de itt félbe kellett szakítanom, mert hátborzongató rémtörténetei voltak, s akkoriban egy huzatos, lerobbant belvárosi bérházban laktam, ahova az ı történetei nélkül is komoly bátorságpróbát jelentett hazamennem. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha bevallom, hogy a lesifotós honlap készítıi válaszra sem méltattak. Ahogy Z/ sem adott életjelet magáról, noha igyekeztem elérni, hiszen Magdi még a bezárás elıtt kinyomtatta az ismeretlen lesifotós második üzenetét, s így sikerült megmentenie egy e-mail címet. A riport azonban nagyjából elkészült, és úgy éreztem, hogy ha az anyag nem is teljes, és épp a lesifotosokat nem sikerült elérnem, azért a célt, azaz a figyelemfelhívást mindenképpen sikerül majd vele elérnünk. A tv2 már szerdától reklámozta a vasárnapi Naplót, s benne a kukkolós anyagot is. A téma minden bizonnyal felkelthette az emberek érdeklıdését, mert lépten-nyomon megállítottak, és hirtelen mindenkinek lett egy kukkolós története. Beregszászi Imre, a Nyugati pályaudvaron mőködı vécé üzemeltetıje például nem röstellett bevonszolni a fülkékhez, és büszkén kocogtatta meg a válaszfalakat.
116
- Ezek bizony nem parafából vannak - mondta kidüllesztett mellel -, ezeket nem lehet csak úgy bicskával átfúrni. Tessék csak megnézni: tíz centiméteresek! Itt nincs többé kukkolás! Megindultan hallgatott, nedves lett a szeme. Megveregettem a vállát és gratuláltam. Szombaton még beugrottam a tv2-be, hogy kijavítsak valamit a film hanganyagán, aztán lehuppantam egy pillanatra a számítógépemhez, hátha jött valami visszajelzés a koreai riport ügyében. Akkor már négy hónapja vártunk a vízumra. Kinyitottam a levélládámat, majd végignéztem az érkezett e-mailek sorát. A lista közepe táján egy ismeretlen feladótól érkezett, cím nélküli üzenetet láttam. Rákattintottam, közben belelapoztam a reggeli napilapokba. Egyszer csak - olyan halkan, hogy szinte érzéki csalódásnak tőnt -nevetést hallottam. Megesküdtem volna rá, hogy a folyosóról szőrıdött be a kacaj, de volt benne valami sátáni, és... valami ismerıs. Mintha hallottam volna már valamikor ezt a kárörvendı nevetést. Ebben a pillanatba a monitor képernyıjére kaptam a tekintetem, amelyen egy mondat rajzolódott ki, s ahogy egyenként elıtőntek a betők, úgy erısödött a nevetés. Futkározott a hideg a hátamon, elborzadva olvastam az ismerıs szavakat: Z/ figyel téged! De hát ez ırültség! Kész elmebaj! A csapdájukba estem? Hol lestek meg? Most is figyelnek? Többé nem lesz egy nyugodt percem se? Lefotóznak zuhanyozás közben? A vécén? Vajon mennyire elvetemültek? Képesek lennének betörni hozzám, hogy kamerát szereljenek fel a konyhámban? A fürdıszobámban? Vagy az egész csak az én agyszüleményem? Görcsbe rándul a gyomrom. Telefonálnom kell, villan át az agyamon. Telefonálnom a szeretteimnek, a barátaimnak. Hogy figyeljenek. Mert figyelhetik ıket is, arra számítva, hogy épp náluk bukkanok fel. Ezek nagyban játszanak. És odahaza feltépem a szekrényajtót. És berántom a sötétítıt. Es hevederzárat szereltetek a bejárati ajtóra. És éjjel fura zajokra ébredek. És kiosonok a gangra, megnézni, hogy mi történik. És látom a szomszéd Kaposi bácsit részegen hazatántorogni a kocsmából. És futószalagon érkeznek a vaklármák, de jobb félni, mint megijedni. Változtatnom kell az életemen. Soha többé nem mászkálhatok a lakásomban meztelenül. Mától pizsamában kell aludnom. Behúzni a zuhanyzó függönyét. Fürdıköpenyben borotvál117
kızni. És közben folyamatosan elhessegetni a látomásokat. És nem mutatni, hogy félek tılük. Lemegy a film. Hétfın semmi. Csak egy másik Tvrtko. Egy ijedt Tvrtko. Akinek soha többé nem lesz egy nyugodt perce sem. Kedden semmi. Szerdán semmi. Csütörtökön e-mailt kapok. Z/-tıl. Találkozóra hiv. Majdnem leesek a székrıl. Egy lırinci címen vár. Sötétedik, mire odaérek. A megadott cím alatt egy autószerelımőhelyt találok. Odabent egy teremtett lelket sem látok. Pedig ég a villany. Bekopogok, nyikorogva kinyílik az ajtó. Belépek, senki. A falnál íróasztal, odaát kétállásos szerviz. Ahol most vagyok, az lehet az iroda. Az asztalon számítógép, körülötte papírfecnik. Hirtelen megnyikordul mögöttem az ajtó. Lassan hátrafordulok. Középmagas, sovány, szemüveges fiú áll velem szemben, szemén kamerát tart. - Z/ figyel téged - mondja mutáló hangon és vigyorogni kezd. Nyelek egyet. - Szóval te vagy a nagy manipulátor - mondom, és kedvem lenne lekeverni a fickónak egy nyaklevest. - Aha - mondja, de nem veszi le szemérıl a kamerát. Lábával kalimpál, ahogy a zavart kamaszok szokták. - Te tartottad rettegésben Szilviát meg a barátnıjét? - Aha. A filmed óta tudom, hogy így hívják ıket. Kezdem elveszíteni a türelmemet. - Te, figyelj, nem akarod letenni azt a kamerát? Elemeli a fejét a géptıl, csúfondárosan csípıre vágja a bal kezét, úgy áll ott elıttem. - No mi van, nem akarunk szerepelni a lesifotós honlapon? Nyugalmat erıltetek magamra. - Abban is a te kezed van? Aha. - Mondd csak, itt dolgozol? - kérdezem, mire megint elvigyorodik. - Tanuló vagyok. Gimnazista. - Gimnazista! Na szép. - Idén érettségizek. - Kukkolásból? - Hát, abból biztosan átmennék. - És mit keresel itt? 118
- Apámé a mőhely. Eredetileg mérnök, de ez jobb pénz. - İ tud a honlapotokról? -Nem. - És anyád? - Ne viccelj. Tanár a gimiben. Addig élnék... - Mi van Szilviával? - Kivel? - Tudod te. Zuhanyozás közben kaptátok le. - Volt egy pár olyan... - Küldtél neki figyelmeztetést is: „Z/ figyel téged!" - Szoktam. Várj csak, az a kis asszisztens csaj, ugye? Szegény, biztos nagyon kibukott. - Honnan tudod? - Mind nagyon kibuknak. - És te ezt élvezed. - Áh, inkább csak röhögünk rajtuk a haverokkal. - Többen vagytok? - Az elején csak hárman voltunk. Nyáron kezdtük, egy nudista strandon. Meglestünk csajokat, aztán felraktuk a róluk készített képeket a suli szerverérıl. Ma már több ezren kattintanak ránk naponta. Azért ez nem semmi. Elárulom, a kedvencek a pisis fotók. - De azokat nem lehet egy strandon beszerezni, mert... -.. .vágod te ezt a dolgot. Ismered a Kínai Kert éttermet a Hısök terénél, a Dózsa György úton? Egy délután elmentünk oda, amikor még kevés vendég volt ott. A haverok kint vigyáztak, amíg a nıi WC-ben felszereltem a minicsıkameránkat. Olyan pici az egész ketyere, hogy könnyen eldugtam az ülıkével szemben lévı dobozoknál. Aztán kimentünk vacsorázni. Miközben valami tengeri herkentyőt ettünk, a vacsoraidı kellıs közepén egy távirányítóval beindítottuk a mi kis kameránkat. Három óra múlva meg leállítottuk és leszereltük. Egy rövidke este, 27 csaj, ebbıl nyolc kínai, két fekete, a többi fehér bırő. Két betétcsere... Folytassam? Elborzadva hallgatom, ahogy vigyorogva meséli a történeteit. A Luppa-szigeti strand öltözıjérıl, a Palatínus nıi napozójáról, Szilviáról és a többiekrıl. Egy idı után, amikor már teljesen elegem lett a szaftos meséjébıl, közbevágok. - Nem félsz, hogy feljelentelek? - kérdezem tıle indulatosan, de ı csak legyint egyet: 119
- Nem fogsz. - Miért vagy benne olyan biztos? - Mert nincs bizonyítékod. Elképesztıen tisztán dolgozunk. Kizárt, hogy lebukjunk. A srác babrálni kezd a kamerájával, kissé zavartnak tőnik. Nem könnyő elhinni, hogy ez a kákabélő nagykamasz készítette el Magyarország leglátogatottabb honlapját. Pedig így van. - Figyelj csak, tulajdonképpen miért hívtál ide? - kérdezem, mire felkapja a fejét. Egy pillanatra elkomolyodik, aztán ismét vigyorogni kezd. - Köszönetet akartam mondani. - Köszönetet? - Dúsgazdaggá teszel minket. Szerzıdtem különbözı hirdetıkkel, akik a kattintások száma alapján fizetnek nekünk. Mióta lement a riportod, ötszörösére nıtt a látogatottságunk. És persze majd a bevételünk is. - Ugyan már! Ki szerzıdne veled, ki reklámozná magát ilyen ocsmányságok mellett? - hitetlenkedek. - Nehogy azt hidd, hogy nincs elég pornólap meg szexbolt, amelyik éppen a mi látogatóinkra kíváncsi! Ugyanaz a célközönségük. Adják a hirdetésüket, mi meg rátesszük a honlapra. Minden kattintás egy forint. İrületes, vagy inkább félelmetes találékonyság. Itt ül velem szemben ez a pimasz srác, és elıad egy teljesen precíz reklámmarketing módszert. Szóval mégsem olyan ártatlan ez az egész. - Na és mi van, ha mégis belebuktok, mert a riport alapján rátok találnak? - Mondom: kizárt. De ha úgy lett volna, elárulom, hogy félelmetes bosszút álltunk volna rajtad. Vannak még tartalékaink. - Úgy érted, képek rólam? Hááát.... - Szóval jobb, ha nem ugrálok? - Nézd, jó, ha az ember elıre készül. Vannak lesifotóink híressé gekrıl. Tévésekrıl, sportolókról, még politikusokról is. Sose lehet tudni, ugye. Még a sarki zöldségest is földbe tudjuk döngölni egy pucér fotóval. Féljenek csak tılünk az emberek! Akitıl félnek, azt tisztelik. Meg aztán, nem ez az egyetlen fegyver. Gondolj csak el egy köztiszteletben álló mővészt, aki példás családapa is egyben, 120
az
újságok tele vannak azzal, hogy ı a hőség mintapéldánya, rajong a feleségéért meg a gyermekeiért. Erre meg itt van jópár felvétel arról, hogyan csókolózik a Normafánál a kocsija hátsó ülésén egy formás kis feketével. Szomorú ez, nagyon szomorú... mondja, miközben rázkódik a röhögéstıl. Z/ szeme egyszer csak furcsán kiguvad, orrcimpái kitágulnak. Izgatott, tüzel a tekintete. Engem ugyanis nem érdekel tovább. Sem ı, sem a történetei. Magára hagyom. Néhány hónappal késıbb a fülembe jut, hogy letartóztatta a frissen felállt szoftverrendırség. Mégsem jött be a „buli" teljesen. Bár igazság szerint T. Zoltán ellen számítógépes csalások egész sorozata és illegális szoftverfelhasználat, vámorgazdaság és csempészés volt a vád, a kukkolás csak hab lehetett a tortán. Hihetetlen, hogyan tudott egy tinédzser például tajvani cégeken keresztül számítógépes adathordozókat becsempészni az országba. Mert többek között - ez történt. Z/ lesifotós honlapja azóta kallódik. Van helyette másik. Compi szerint naponta születnek újabb és újabb kukkolós oldalak az interneten. Azt mondja, egyikünk sincs biztonságban. Nekem mondja? Reges rég tudom. UL: Miközben ezeket a sorokat írom, Pongó éppen vécén ül a Big Brother nevő mősorunkban, Éviké pedig Renátón ugrál. A tv2 „Nagy Testvére" minden nézettségi rekordot megdöntött. A konkurens csatornán meg egy Oki nevő pasas a kamerák jóvoltából az egész ország elıtt vedeli a sört. Persze ezt megmutatni teljesen más, mint az, amit Z/-ék mőveltek. Mert ez nem bőn, sıt sikeres televíziós vállalkozás is. És az emberek tömegével ülnek le a képernyık elé. Ez a téma az újságokban, az utcán és a vilamoson. Hihetetlen nézettseguek lettek a kukkolómusorok. Talán tanulságnak és végszónak sem rossz.
121
9
'
1 I 122
Az AIDS gyermekei Etiópia, Addis Abbebától délre Ha kihajolok a holland kutatóintézet ablakán, és körülnézek a mesterséges angolparkban, alig hiszem, hogy egy másfél kilométer átmérıjő körön belül százmilliós nagyságban találhatók az emberiség legsúlyosabb fertızéseinek kórokozói. A nyírt pázsitot mindenütt gyapotcserjék szegélyezik, a cserjék sorát pedig szabályos rendben embermagasságú zöldellı tuják szakítják meg. Ki gondolná, hogy a kenyai-etióp sivatag közepén vagyunk, egy mesterséges oázisban. Az embernek már csak a lampionokkal teleaggatott sátrak hiányoznának, és pont úgy érezné magát, mintha egy floridai nagytıkés táncestélyén volna. Az igazság azonban az, hogy tılünk mindössze néhány méterre ott bújik a halál, a Föld legszörnyőbb betegségeinek képében. Talán épp ezért érzek valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanságot, amint megcsillan néha a napfény a lombok mögött rejtızı acélkerítésen. A hatalmas, vagy száz négyzetméteres ketrecbıl csupán néhány rács látszik, azok is csak azért, mert a gondos és állandó locsolás ellenére a lombozat óhatatlanul kikopik az afrikai nap égetı sugaraitól. Az ember már csak ilyen: nyugtalanítja a homály, a titokzatosság. Márpedig vendéglátóink, az afrikai és nyugati kutatókból álló orvoscsoport gyanúsan keveset beszél a ketrecrıl. Végigcipeltek már a laboratóriumon, a sterilszobákon, megráztak elıttünk néhány kémcsövet, amelyek a lepra, a kolera, a pestis és az ebola kórokozóit rejtették, de az acélrácsot elintézték néhány keresett mondattal, aminek az volt a lényege, hogy tartózkodjunk tıle minél távolabb. Nem csoda hát, ha ezek után épp a ketrec kelti fel leginkább a figyelmemet, s immár, hosszú percek óta csökönyösen szegezem rá a tekintetem. - Ugye nem töri semmi butaságon a fejét? - szólal meg a hátam mögött Ahru, a világ egyik leghíresebb fertızéskutatója. Észre se vettem, hogy a szobámba lépett. A koromfekete orvos mellém áll,
123
és a vállamra teszi a kezét. - Tudja hogyan lesz, ha nem vigyáz: néhány évig kacag, szeret, remél, mint mindenki, aztán vége. Örökre vége mindennek. A fasor végén sovány fekete férfi trágyázza a talajt. - Emlékszik a filmre, ugye? - hallom Ahru hangját. - Az ember megszületik, felnı, boldog, várakozik, aztán egyszer csak meghal. Eszembe jut a tegnap esti videó, amelyet Ahru és társai vetítettek le nekünk a társalgóban. Egy etióp férfiról szólt, aki felnıtt, családot alapított, aztán megharapta egy zöld majom, és megkapta tıle a szörnyő kórt, az AIDS-et. A film végén a haldokló férfi mindenkit óva int a majmoktól, a betegségtıl. Majd csuklik egyet, szája sarkában vékony vérfonal jelenik meg és bevégzi borzalmas haláltusáját. Sohasem felejtem el. Ahogy a térképet sem, amely Ahru irodájának a falán lógott, s azt mutatta, hogy a Föld mely részei a legfertızöttebbek az AIDS szempontjából. Legnagyobb megrökönyödésemre Kína, Dél-Afrika és Mozambik mellett Románia is igen elöl szerepelt a listán. - Romániában, ennyi AIDS-es van? - kérdeztem akkor Ahrut. - Gyerekek - bólintott. - Gyerekek? Szexuális úton? Ó igen, a gyermekprostitúció! - Téved. Mind egyetlen év alatt kapták meg, 1989-ben. Vérátömlesztéssel, injekcióval. Nem volt elég tő. Nehéz, eltipró rémület nehezedett rám az orvos szavait hallgatva, s most is alig tudok kikászálódni a fájdalmas gondolatok közül. Mire azonban fölocsúdom, Ahru már nincs mellettem. Ismét a ketrec felé nézek, és akkor lúdbırözni kezd a hátam. A lombok mögül mintha egy szempár szegezıdne rám. Az imbolygó arc elıtt mintha sovány ujjak kapaszkodnának az acélrúdba, a szempár pedig mozdulatlanul mered elıre. A zöld majom az, rám leselkedik. Megbabonáz ez az aszott ábrázat, óhatatlanul is hátrébb ugrom. Mire újra az ablakhoz lépek, már senki sincs a lombok mögött.
Magyarország, Szeged Az ismeretlen asszony az elıadás kezdetétıl fogva mozdulatlan arccal figyel. A közönség néha könnyezik a Pokoli történetek élménybeszámolóján, máskor hangos hahotában tör ki egy-egy tréfás történetemen, az asszony azonban ott csücsül az elsı sor köze124
pén és viaszbábuként, merev tekintettel bámul. Rezzenéstelen arcán képtelen vagyok érzelmeket felfedezni, még akkor sem mozdul, amikor a beszélgetés végén ablakot nyitnak, hogy egy huzattal kicseréljék a bırbútorok és a megrekedt dohányfüst savanykás szagát. Könyveket írok alá, kezeket szorítok meg, ahogy az egy ilyen élménybeszámolón lenni szokott, majd udvariasan kibújok az embergyőrőbıl és az asszonyhoz lépek. - Nem a könyvbemutató miatt jött, igaz? - kérdezem. Az asszony végigsimítja rövid, vörös haját, majd tenyerét a combjára helyezi, és belekapaszkodik fekete ruhájába. - Nem - szólal meg alig hallhatóan. - Magát vártam. - Értem. Miben segíthetek? Fáradt mozdulattal nyúl a táskájáért, felkattintja. Borítékot, azokból pedig fényképeket vesz elı. Felém nyújtja ıket. A fotók egy tíz-tizenkét év forma kisfiút ábrázolnak, gyermekkorától mostanáig. Az egyiken, úgy kétévesen, egy piros játéktelefon kagylóját szorítja a füléhez. Egy másikon anyját öleli. Van aztán olyan, amelyiken épp szögletet rúg egy kölyökmeccsen, vagy egy dobogó tetején áll egy uszodában. Ezeken persze már nagyobbacska a fiú. Az asszonyt mindenesetre nem értem: a srác gyönyörő, kicsattanóan egészséges és láthatóan boldog. Minek mutogatja itt nekem ezeket a képeket? Az asszony, mintha a fejembe látna, gépiesen válaszol a fel sem tett kérdésemre: - Meg fog halni. És mintha valami sátáni igét ejtett volna ki a száján, vadul keresztet vet. Az elsı döbbenet után türelmetlen vágy fog el, hogy megtudjak mindent, ugyanakkor vagy húszan várnak még rám a bejáratnál. Az asszony elfordítja a fejét, úgy folytatja. - Az én Zsoltikám... AIDS-es... Ismét rám néz, könnyes a szeme. Orvosi jelentéseket vesz elı. Az iratok román nyelvőek, de mindegyikhez fordítást készített. Elıtte, az alumíniumkeretes fekete faasztalon hirtelen egy halom papír tornyosul. Legfelül a vérképek - Csernobil óta tökéletesen tisztában vagyok az értékhatárokkal. És az asszony beszélni kezd. Elmeséli, mennyire örültek a férjével a gyermekük születésének. Zsoltika négy kilóval született, és az orvosok legnagyobb meglepetésére mosolygott. Ráadásul a szülık épp akkor kaptak egy szoba-konyhás garzont egy aradi tömbházban, így aztán náluk boldo125
gabb család akkoriban nemigen akadt Romániában. Késıbb a férj lelécelt, de az asszony imádta a fiát, és ez az érzés mindenért kárpótolta. Zsoltika féléves lehetett, amikor kapott egy csúnya influenzát. A városi kórházban beoltották, s estére le is ment a láza. Soha többé nem volt beteg, sıt az iskolában ıt tartották a legjobb fizikumú kissrácnak. A foci volt a mindene, de azért az anyai szigor a jó tanulmányi eredményeket is kikövetelte. Fél évvel ezelıtt azonban a fiú különös beirást hozott haza az ellenırzıjében: „Zsolt dolgozatírás közben elaludt." Az asszony csak ült az osztályfınök kacifántos betői fölött és nem értette. - Mi volt ez az egész, kisfiam? - kérdezte Zsoltikát, de az csak megvonta a vállát. - Nem tudom, anya - felelte -, nagyon fáradt voltam. Aznap éjszaka órákig állt szuszogó fia ágya mellett az asszony, de Zsoltika végigaludta az éjszakát. Másnap épp iratokat rendezett a munkahelyén, amikor megcsörrent a telefon az irodában. Az osztályfınök kereste, beszélni akart vele. Az asszonnyal forogni kezdett a világ. Behívatták! Az ı szép, okos, jólnevelt fia miatt behívatták! Remegı lábakkal ment fel a lépcsın, s hosszú perceknek kellett eltelniük, mire összeszedte magát annyira, hogy bekopogtasson a tanáriba. Az osztályfınök elızékeny volt, de határozott. - Ez így nem mehet tovább - mondta, és az asszonynak fogalma sem volt róla, mirıl beszél. Meg is kérdezte, mire az osztályfınök arca elkomorult. - Maguk nem hagyják éjszaka aludni ezt a gyereket! - közölte, és fejcsóválva hozzátette. - Ha nem javul a helyzet, jelentenem kell a dolgot a gyermekvédelmi felügyeleten. Jóllehet, az asszony pontosan tudta, hogy nem hibás fia fáradtságában, úgy bólogatott, mintha valóban elkövetett volna valamit. Dühtıl sápadtan sietett a kölyökpalyara a fiáért, jó néhány pofon ott volt a tenyerében. Amikor azonban Zsoltika kilépett az öltözı ajtaján, azonnal elpárolgott az asszony dühe. A fiú kezében ugyanis egy szál pitypang sárgállott, amelyet a gyermek anyja felé nyújtott. - Holnap van anyák napja anyucikám, és én úgy szeretlek mondta csilingelı hangján, és az asszony csak megölelni tudta, semmi mást.
126
Május közepén a fiú elájult. Szöglethez készülıdött, mielıtt azonban a labdába rúghatott volna, összeesett. Az asszony rohant az iskolába. Anélkül, hogy bárkitıl bármit is kérdezett volna, felnyalábolta a fiát és egyenesen a kórházba cipelte. A szakrendelı elıtti hővös folyosón a harmatgyenge fiú tüsszögni kezdett. Anyja zsebkendıt szorított az orrához és így szólt: - Fújjad, Zsoltika, úgy, mint kiskorodban! Zsoltika pedig fújta. És az asszony akkor megborzadt. Ömlött a vér a zsebkendıbe. Némán nézte a fiát, majd óvatosan a zsebébe győrte a zsebkendıt, hogy a fiú semmit se vegyen észre a dologból. - Anya, mi bajom van? - kérdezte Zsoltika. - Nem tudom, kisfiam - válaszolta az asszony -, azért vagyunk itt, hogy megmondják. De a rendelıben csak vért vettek. Az orvos, nagydarab rákvörös ember, biztatóan mosolygott a fiúra és így szólt: - Tavasz, szerelem, elgyengülés, mi? Aztán megveregette Zsoltika vállát, és az asszonyhoz fordult. -Jövı héten érdeklıdjön - mondta, majd szólította a következı pácienst. Két nap telt el, amikor megcsörrent a telefon az asszony munkahelyén. - Legyen szíves átfáradni hozzánk a klinikára - szólt egy színte len nıi hang a telefonba. - Nem lehetne mégis, hogy elmondják így telefonon keresztül... - próbálkozott az asszony, de a nı közbevágott. - Legyen szíves átfáradni hozzánk! - Valami baj van? - Legyen szíves átfáradni hozzánk! Rossz érzés fogta el az asszonyt. Tán az anyai ösztön szorította úgy össze a szívét, hogy alig bírt eljutni a kórházig. Leült a folyosón, görcsösen szorította a táskáját. A vörös képő, termetes orvos soron kívül behívatta. - Foglaljon helyet - mutatott egy székre, és az asszony szó nél kül lehuppant. Közben egy pillanatra se vette le szemét az orvos ról, hátha kiolvashat valamit a tekintetébıl. Hirtelen fájdalmas ro konszenvet érzett a férfi iránt, olyat, amilyet azok iránt szoktunk, akiktıl a jövınk függ. Türelmetlen volt, mint a megbéklyózott pa ripa, de az élete nagy részét kitöltı ceaucescui diktatúra visszafo127
gottságra és tőrésre nevelte. A szervezetének persze nem tudott parancsolni: kiverte a hideg veríték. - Anyuka, van egy kis gond Zsoltival - mondta az orvos dörmö gı hangon. Aztán egyenesen az asszonyra nézett, és úgy közölte: A kisfiú AIDS-es. Románul mondta, s bár a magyar asszony jól beszélte a nyelvet, úgy gondolta, valamit félreértett. Az orvos szólt az egyik nıvérnek, váltott vele néhány szót, mire a nıvér csodálkozó tekintettel az asszonyra nézett, és a világ legtermészetesebb módján közölte: - Igen, hölgyem, jól értette: a fia AIDS-es! Az asszony úgy érezte, hogy csúszni kezdenek felé a falak. Aligha történhet nagyobb tragédia egy szülıvel, mint amikor közlik vele, hogy a gyermeke halálra van ítélve. Romániában ugyanis akkor már a legeldugottabb falvakban is tudtak errıl a szörnyő betegségrıl, hiszen talán a Ceaucescu-éra utolsó nagy bőne volt, hogy nem biztosított elég steril injekciós tőt betegei számára, s sorra fertızte az embereket. Mintha a bukott diktátor egy szörnyő bőntettel akart volna távozni a világtörténelembıl. Pedig dehogy volt ebben az egészben szándékosság: Ceaucescu alatt kenyér sem volt az országban, nemhogy injekciós tő! - Legalább végére jártak ennek az elájulós rejtélynek! - gondolta magában az asszony, mintha megbomlott volna az elméje, aztán egyszer csak kirobbant belıle a sírás. - De hát csak tizenkét éves! Az orvos a tenyerébe hajtotta a fejét. - Láttam Zsolt kórlapján, hogy oltást kapott nyolcvankilenc ta vaszán - mondta, miközben a cipıjét bámulta. Az asszony felzoko gott. - Tudja ugye, hogy milyen állapotok uralkodtak akkor? Nem néztük a vérkészítményeket. Nyolc-tíz gyereket oltottunk be egy tővel. Múlt pénteken ugyanezt a diagnózist kellett közölnöm egy másik anyukával. Úgy látszik, most jár le a lappangási idı. Az orvos felemelte a fejét. Látta, hogy az asszony arcára szinte ráfagytak a könnyek. Nem sírt, nem is hüppögött, csak nézett maga elé. Próbálta megemészteni a fia halálos ítéletét. Aztán hirtelen száraz, ideges mozdulatot tett a kezével, mintha azt akarná kérdezni, miért? De alig hallhatóan azt kérdezte: - Meddig élhet még? Az orvos nagyot sóhajtott.
128
- Nem tudjuk- felelte. - Meghosszabbítható az élete, de... nem itt, nálunk. Más országba kellene vinnie, ahol vannak gyógyszerek. Ha ugye bírja anyagilag. Az asszony nem felelt. - Nézze, jusson most túl a dolgon, aztán jelentkezzen nálunk újra a fiúval - folytatta az orvos. - Elég kellemetlen tortúra van itt a dolog elején... úgy értem közvetlenül azután, hogy fény derül a betegségre. Tudja, vérvételek, vizsgálatok, ilyesmi. Maga dönti el, hogy elmondja-e a fiának. Ha pedig fel akarja venni a kapcsolatot más AIDS-beteg gyerekek szüleivel, adhatunk egy telefonszámot. Tudja, van egy egyesületük, ott sokat segíthetnének magának. Az asszony lassan felegyenesedett, és az ajtó felé indult. - Még valami - szólt utána az orvos. - Ha Zsolt megvágná ma gát valamivel, azonnal hozza be a klinikára! Ez nagyon fontos! És ha lehet, vegye ki az iskolából. Az orvos megköszörülte a torkát, aztán azt mondta: - Ki kell vennie az életbıl a fiát. Az asszony kínnak érezte az életet. Ahogy gépiesen a sportpálya felé tartott, mindvégig Istennel pörölt. Erısen repedeztek hitének tartópillérei, hiszen nem tudott felidézni olyan bőnt, amiért ezt a büntetést megérdemelte volna. Körülötte az emberek úgy meredtek rá, mint egy hóbortosra. Nem csoda, az asszony lassan járt, kissé lihegett, s mindeközben hangosan beszélt magával. - A szívemet téped - mondta -, eltaposol, mint egy férget! A járókelık kitértek az útjából. Mire azonban a pályához ért, visszanyerte a hidegvérét. Nem tudta, mitévı legyen, kihez forduljon kétségbeesésében, kibe kapaszkodjék, de azt tudta, hogy a fia nem vehet észre semmit. Fáradt, beletörıdött arccal nyitott be az öltözık épületébe. - Légy szíves, szóljatok Zsoltikának! - fordult oda a fiúkhoz, akik vadul kergették a labdát a szők folyosón. És néhány másod perc múlva megjelent az egyik öltözı ajtajában az ı kicsi fia. Most még törékenyebbnek, még védtelenebbnek látta, mint mások. Ko pott kabátkájában állt, kissé félrebillentett fejjel az anyját nézte, aztán szaladni kezdett felé. Az asszony pedig, ahogy mindig is szokta, leguggolt elıtte és futtában kapta ölbe, hogy pördüljön vele egyet a levegıben. Ahogy a karjában tartotta, egy pillanatra az eszébe villant az apró, cuppogó, tejszagú kis Zsoltika, aki testét 129
megfeszítve kapaszkodott az anyjába, csüngött a nyakában. És késıbb, amikor az apja rájuk vágta az ajtót, és örökre elment, akkor is igy karolta át a nyakát a fia, zokogva, vigaszra várva. Most pedig újra neki kell karjába venni a fiát, s ölében vinni elıre, a sir felé. Bánat és félelem tombolt a lelkében. - Anyucikám, bántottak? A fiú azonnal észrevette, hogy baj van. - Nem - dadogta az asszony -, csak sok a... munka, de hisz tu dod. .. fáradt vagyok. Zsoltika lekászálódott a földre, megigazította a ruháját, és megragadta anyja kezét. - Képzeld, ma négy gólt rúgtam! - csacsogta, miközben kifelé indultak. - Hm - dünnyögött az asszony elismerıen, s közben majd megszakadt a szive. - Ez azért nagy dolog, mert húsz gólt kell rúgni, hogy valaki állandó mezt kaphasson, és négy gól az sok, az már összesen tizenhét gól, és már csak három gól, és én is kaphatok mezt! Az asszony máskor imádta, hogy be nem áll a fia szája, most azonban egészen máshol kalandoztak a gondolatai. Arra a képsorra gondolt, amelyet egy híradóban látott. A Zsil-völgyben mutattak egy gödröt, tele csontokkal. Mind olyan gyermekek csontjai voltak, akik ugyanabban a faluban éltek és valami szörnyő fertızés következtében két napon belül elhaláloztak. Tizenöten két nap alatt! Azóta sem tudják, mi okozhatta a halálukat, bár az orvosok máig egy ismeretlen agyhártya-baktériumra gyanakszanak. Az asszony tehát a csontokra gondolt, s amikor maga mellé pillantott, és látta folyamatosan csivitelı gyermekét, potyogni kezdtek a könnyei. A fiú szerencsére a góljaival volt elfoglalva, az asszony azonban hirtelen leguggolt elé, és így szólt: - Kisfiam, nagyon szeretlek. A gyermek egy pillanatra meghökkent, aztán elmosolyodott. - Én is, anyucikám - mondta és megölelte az anyját. Az asszony képtelen tovább mondani fia történetét. Zsebkendıt szorít a szájához és hangtalanul sír. A rám várakozókra pillantok, intek, hogy azonnal megyek. Egy névjegyet adok az asszonynak. - Hívjon fel, hogy segíthessek! - mondom. Megszorítom a kezét és magára hagyom. 130
Brazília, Sao Paolo A békési Kárpáti László, azaz László atya évek óta vezet missziót a hatalmasra duzzadt világvárosban. A szintén a nagyvárosban dolgozó Sergio atyával harmincezer utcagyereket istápol az embertelen metropolis sikátoraiban. Védik, bújtatják a kölyköket, hogy ne használhassa ellenük a hatóság a „fehér fegyvert". így nevezik a kéz alatt eltüntetést, a regisztrálatlan kivégzéseket, amelyeket a hatóság emberei rendszerint egy elhagyott erdıszélen való fejbe lövéssel intéznek el. - Egy utcagyerek élete itt nagyjából annyit ér, mint egy szaros gatya - mondja László atya. - Úgy végzik ki ıket a zsaruk, mint egy disznót. Ezeket a szavakat hallva talán drukkolnunk is kellene, hogy inkább az utcakölykök között tomboló AIDS végezzen a kicsikkel, mint az embertelen és kegyetlen rendırség, az atya mégis az óvszer használatára tanítja a romos külvárosokban és sötét
„Halálra vannak ítélve, mégis igyekszem ıket megmenteni" - László atya munka közben
lépcsıhá131
zakban az utcakölyköket. A magyar misszionárius nyakában kereszt, szivében bátorság. - Halálra vannak ítélve, mégis igyekszem ıket megmenteni mondja, és lehajol egy mocskos kamaszfiúhoz, aki az egyik nyomornegyed porában napozik. Banánt vesz elı, arra húzza fel az óvszert. - Ha szeretkezel, mindig így! - figyelmezteti a fiút, az pedig bólogat, hogy megértette. Nem sokkal késıbb a másik atyával, Padre Sergióval belépünk egy keskeny, kivilágítatlan kapun. Az egyik illegális halottasházban vagyunk. Rekkenı meleg, fojtogató bőz. Egy sötét helyiségben vastag vízsugárral locsolják a hullákat. - Hol van? - kérdezi Sergio az elénk sietı, pörsenéses bırő férfit. Amaz az egyik boncasztal felé bök a fejével. Meresztem a szemem, egy csontsovány kisfiú alakja bontakozik ki a félhomályból. Az egyik meztelen halott nı kezét fogja és bömböl. - AIDS-ben halt meg az anyja, ı maga az anyatejjel szívta magába a gyilkos kórt - mondja az atya, és a fiúért megy. Felnyalábolja, alig bírja elszakítani az anyjától. A gyermek arca alig nagyobb, mint az öklöm. Kapálózik kissé, majd erejét vesztve elernyed az atya ölében. - Ha az árvát is behozzák ide a hullaszállítók, némi apróért engem értesítenek elıször, és nem az államot - magyarázza az atya. - Én egy vidéki misszióhoz viszem ıket, ahol lehet még pár szép évük. Ha az állam teszi rájuk a kezét, akkor néhány napon belül követik szüleiket a halálba. Egyetlen államnak sem érdeke pusztulásra ítélt gyermekeket etetni.
Magyarország, Budapest Fagyos a levegı a László kórház AIDS-részlegében. Az osztályvezetı fıorvos, Jelenik Zsuzsa telefonszámát attól az erdélyi hölgytıl kaptam meg, aki Szegeden a beteg kisfiáról mesélt. Várni kell a doktornıre, közli a nıvérke. Hiába, Magyarországon ez az egyetlen osztály, ahol AIDS-eseket fogadnak. A doktornı irodáját egyetlen üvegablak választja el attól a helyiségtıl, ahol a betegek fekszenek. Két kórteremben kezelik ıket, a gyerekeké most üres. Csupán a hatalmas Mickey egerek és plüssmacik árválkodnak az ágyak végében. - Amíg lehet, hazaviszik ıket a szüleik a kezelések után - ma gyarázza a nıvér. A másik helyiségbıl azonban zavarodott, tompa 132
jajgatast és fájdalmas sóhajokat hallok. Az üvegablak azon a részen el van függönyözve, így nem láthatok a helyiségbe. Csak a nıvérkétıl tudom, hogy ott a felnıtt betegek fekszenek. Úgy merülnek a keserő tébolyba, ahogy egyre inkább körülfogja ıket a csúfság, az ocsmányság sötét közege. Ahogy pálcikává sorvadnak végtagjaik, ahogy végleg kihullik hajuk, foguk. Ahogy szépen lassan kimennek az életbıl. Jelenik doktornı szép asszony. Erıs a kézfogása és tiszta a tekintete. Mivel jeleztem neki, hogy esetleg filmet készítenénk a romániai AIDS-beteg gyermekekrıl, nem húzza az idıt, a közepébe vág. - A gyerekek többsége romániai magyar - mondja, miután hellyel kínál. - İk persze általában a gazdag szülık csemetéi. Gazdag! Különösen hangzik ez a kifejezés, ha az ember Romániával kapcsolatban használja. Jelenik doktornı is magyarázkodni kezd. - Azok a szülık tudják idehozni a gyermekeiket, akik mindenü ket pénzzé teszik. Eladják a kocsijukat, sıt gyakran a lakásukat is, csakhogy átjöhessenek egy rokonhoz és elkezdhessék nálunk a ke zeléseket. Mindent feláldoznak a gyermekükért.
„Sokat tudunk lassítani az állapotuk romlásán, de megmenteni nem tudjuk ıket" - mondja Jelenik doktornı 133
Kérdezném, hogy mindez ér-e valamit egy gyógyíthatatlan betegség esetében, de a doktornı már válaszol is a fel nem tett kérdésre. - Sokat tudunk lassítani az állapotuk romlásán - mondja. Végül munkatársa megadja egy bécsi professzor számát, aki Európa talán legnagyobb hírő gyermek AIDS-szakértıje. Búcsúzni nincs idınk, mert beteghez hívják. Másnap reggel, egy városszéli kiskocsmában középkorú asszonnyal találkozom. Ölében szurtostaknyos kisgyerek. Mindketten AIDS-esek. - Egy afrikai pasitól kaptam meg, a gyerek meg tılem - mondja vihogva az asszony. Nem igazán tudom hova tenni a vihogását. Odakint az utcán melósok sietnek munkába, anyukák kísérik csemetéiket az iskolába. Bőz, por, zsúfoltság, mindenki rohan, csak ez az asszony ül itt velem szemben halálosan nyugodtan. - Kiszakadtunk a mindennapokból - nevetgél magasra húzva a szemöldökét. Szortyog, krákog. Mint mondja, állandó rekedtséggel küzd. Ez már a betegség miatt van. Az álmatlanság is. Kétpercenként ásítozik, olyankor elıtőnik sebes szájpadlása és dohánytól sárga fogsora. - Csak azért imádkozom, hogy én menjek el elıbb - vihogja -, mert nem bírnám végignézni a gyerekem haldoklását. Persze erre kevés az esély, mert a felnıttek sokkal tovább húzzák a kicsiknél. A gyermek jól viselkedik, pedig láthatóan unja a beszélgetést. Néha lóbál egyet a lábán, vagy beletúr az orrába. Két éve vette ki az anyja az iskolából. Két éve él bezárva egy városszéli vályogház hátsó szobájában. Eljönni anyjával a kocsmáig, ez számára maga a világjárás. - Néha, amikor hallom, hogy köhög, hogy elfogy a levegıje, gyilkos düh van bennem a világgal szemben - heherészik az asszony. - Miért pont mi, kérdezem magamtól, miért minket ver az Isten? Olyankor leheveredek és percekig hallgatózom, hátha vá lasz érkezik a kérdésemre. De csak a padláson szaladgáló patká nyok sipogását hallom, ahogy nekivadultan hancúroznak odafönt. Aztán napokig nem alszom, csak... mőködöm. Gépiesen csinálom a dolgom, és várom a következı kezelést. A hazugságparádét, a képmutatást. „Margitka, szépen javul a kisfia állapota!", mondják a klinikán. Miközben tudják, hogy egyre közelebb a pokoli tánc. Hogy nemsokára vége.
134
Az asszonyt nem zavarja, hogy ölében kucorog a kisfia. Nyíltan beszél a gyermek haláláról. - Mit ámítsam szegényt? - kérdezi. - Hisz a saját szemével látja, hogyan zsugorodik össze a teste. Nem hülye, pontosan érzi, hogy féltik tıle a többi gyereket. Elrángatják mellıle a barátait a homokozóban. Különültetik a körzeti orvosnál. Eltanácsolják a vízilabda-csapatból. Az AIDS-es nem akkor hal meg, amikor eláll a lélegzete. Az AIDS-es már évekkel korábban meghal, amikor élve eltemeti a társadalom. Vihog, és könnycseppek folynak végig elgyötört arcán.
Ausztria, Bécs John F. Smith az egyik ultramodern bécsi kórház bejáratánál vár. Elsı pillantásra egy drasztikus kishivatalnok és egy szigorú matematikatanár keveréke, mégis egy szívélyes Jó napot!-tal fogad. Ahogy a kórház dolgozói szemükkel követik a folyosón Smitht, nyilvánvaló, hogy a bécsieket szó szerint elbővöli a deresedı hajjal is sármos angol kutatóorvos tehetsége és persze hírneve. Talán ezért is juttatták az épület legtekintélyesebb irodáját Smithnek, amelynek falán, legnagyobb megrökönyödésemre, ugyanaz a térkép lóg, amelyet az etiópiai Ahru professzor szobájában láttam. -Jól értettem, hogy maga Romániába készül? - kérdezi Smith. Úgy látszik, Jelenik doktornı mindenrıl tájékoztatta. - Kimerítı és nehéz út lesz. Manapság ugyanis az ottani vezetés inkább titkolná az AIDS-eseit, mintsem értesítené az állapotukról a világot. Mi is úgy lopjuk ki a vírusmintákat az országból. Leveszik egy beteg kisgyerekbıl, aztán illegálisan elküldik a román barátaink. Fél év múlva újra jön egy minta, s mi megállapítjuk, mennyit romlott a gyermek állapota. Jöjjön, megmutatom a labort. Mivel Ausztriában törvény tiltja a kórházakban való forgatást, ezért agyam most fényképezıgépként kattog és „felvételeket készít". A könnyen takarítható linóleumpadlóról. A csillogó krómfogantyúkról. A csipkártyával mőködı, tripla biztonsági ajtóról, amely hermetikusan elzárja az AIDS-osztályt a kórház többi részétıl. Smith professzor egy szobába vezet, ahol vállfára készített gézruhák lógnak a fogasról.
135
- Vetkızzön! - mondja, és ı is úgy tesz. Anyaszült meztelenül bújok a ruhába, majd fejemre csap egy maszkot. Onnantól fogva egy plasztikablakon keresztül szemlélem a világot. -Jöjjön! - mutatja az utat az orvos, és a laboratóriumba vezet. Tágas terembe lépünk, az orvosi lámpák kékes, vakitó fénybe vonják a monitorokat. A krómasztalokon injekciós fecskendık, pólyák, infúziós üvegek. Smith a hőtıkamrákhoz vezet. Az üvegajtók mögött fagyos levegı kavarog, odabent lombikokban AIDS-minták rejtıznek. A professzor egy másik kamrára mutat, de elıtte felemeli a mutatóujját. - Csak ha bírja! - mondja a maszkba rejtett mikrofonba, de fogalmam sincs, mire gondol. Aztán a vitrinhez lépek, és heves szív-dobogással benézek az üvegajtón. A polcokon sárgás és vérvörös, kimetszett emberi szerveket látok formaiinban. Abban a pillanatban, amelyben kéznyújtásnyira kerülök a haláltól, a borzalom érzése szorítja el a torkom. Megszédülök, Smith hozzám lép. - Minden rendben? - kérdezi. Bólintok. A professzor belém karol és elhúz a hőtıkamrától. Közben mindvégig magyaráz. - A világon minden ötödik másodpercben megfertızıdik valaki az AIDS-vírussal. Naponta hétezer gyermek kapja meg a betegséget. Európa országai közül Romániában van a legtöbb fertızött kiskorú. Míg azonban egy felnıtt akár húsz évig is elélhet az AIDS-szel, a gyermekeknek csupán néhány esztendejük van a betegség kitörésétıl számítva. Viszont akár tíz évig is lappanghat a kór a szervezetükben. De meg kell mondanom, hogy egyelıre nagyon keveset tudunk magáról a vírusról, s még az is lehet, hogy mire teljesen feltérképezzük, máshol, máshogyan egy mutáns formájában tőnik fel újra. Eszembe jut Ahru, aki azért harcolt, hogy legalább néhány AIDS-es halott bontatlan múmiaként maradjon az utókorra, hátha harminc-negyven év múlva a nagyobb felkészültségő kutatók megállapítják, hogy az ezredfordulón másfajta AIDS-vírusok fertıztek, mint a saját idejükben. - Ha Romániába megy, mindenképpen keresse fel tanult kollé ganımet, Dana Opreát az aradi kórházban - mondja Smith, miköz ben levetjük magunkról a gézöltözéket. - İ sokkal többet tud a ro mániai gyerekek tragédiájáról, hiszen nap mint nap kezeli ıket. Szinte percrıl percre végigköveti ezeknek a kicsi életeknek a fel bomlását. Kemény asszony, de számíthat rá. 136
Románia, Arad Fagyos novemberi reggel kelünk át a határon operatır kollégámmal, az ólomszürke ég komoran és fenyegetıen zárul össze a fejünk fölött. A felhık nyomasztó alacsonyan csüggnek odafönt, a határközeli magyar falvak most még sivárabb képet mutatnak, mint máskor. Nyomor, küszködés, jövıtlenség. A rogyadozó viskókat látva elviselhetetlen szomorúság járja át a lelkem. Ha lassítanunk kell egy-egy kátyú miatt, azonnal koldus gyermekek veszik körül az autónkat, mint hangyák a bomlásnak indult szarvasbogarat. A házak felıl rothadó állati hullák ammóniaszaga érzıdik. Néhol lobogó tüzet látunk az omladozó falak tövében, amelyek körül hajlott hátú, rongyokba burkolt alakok sürögnek. Egyesek kezüket dörzsölve melegednek, mások húsfélét tolnak hegyes faágra tőzve a lángok fölé. Mocskos panelházak között érünk be Aradra, az egyik lámpánál kisfiú ugrik mellénk. Magyarul kér egy kis aprót. Ölében macska, az állat szemei helyén üres szemgödrök tátongnak. Tudom, hogy szándékosan vágják ki a szerencsétlen macskák és kutyák szemét az utcakölykök, mert így akarnak sajnálatot ébreszteni a városba érkezıkben, mégis adok néhány lejt a fiúnak. Gázt adunk, s meg sem állunk az egyik külvárosi panelrengetegig. Az asszony, aki Szegeden mesélt a kisfiáról, az egyik szélsı blokkház harmadik emeletén lakik. Szakács Izabellának hívják és fillérekbıl él. Ugyanis ı is mindenét pénzzé tette, hogy Zsoltikát Pesten kezeltethesse. Eladta a Dáciáját, elkunyerálta a nagyszülık félretett kis pénzét. Már csak ez a szoba-konyhája maradt ebben a sötét, áporodott szagú panelépületben. Se főtés, se világítás, a beteg gyereke sapkában, kabátban alszik. - Az undor és a bosszúság végül keserő győlöletté válik, de én már azon is túl vagyok - mondja az asszony, akinek tizenkét éve halállal oltották be a fiát. - Csak a fájdalom marad, és az üresség. Mert tehetetlenek vagyunk, mindannyian, akiknek AIDS-fertızött gyermekük van. Egy kivágott újsághírt tol elém. Az ablak felé kell fordítanom, hogy láthassam. „Tegnap tizenkét AIDS-fertızött gyerek tüntetett szüleivel együtt a román kormány épülete elıtt. A családok a Zsil-völgyébıl utaztak Bukarestbe, hogy felhívják a vezetık figyelmét siralmas 137
anyagi helyzetükre és a kormány nemtörıdömségére a HlV-fertızöttekkel szemben. A Zsil-völgyben százötven olyan AIDS-beteg gyermek él, akik egytıl egyig kórházakban fertızıdtek meg a Ceaucescu-rezsim utolsó évében. Ezek a gyerekek a tavalyi évben egyszeri támogatásként 37 600 forintnyi lejt kaptak az államtól, ám most a kormány ezt a támogatást is megszüntette. - Milliós adósságaink vannak - panaszolja az egyik anyuka -, s ahányszor elmegyünk a kórházba, hogy a gyermekünk megkapja azt a kezelést, amely életben tartja, mindig azt a választ kapjuk, hogy nincs gyógyszer. Most már nemcsak gyógyszer nincs, de ke nyeret sem tudunk venni a gyermekünknek! Sápadt kisfiú lép a lakásba, hangosan köszön. A szomszédban volt játszani, egy másik AIDS-es kisfiúnál. Egészséges gyermek szülıje nem engedné közel a gyermekéhez. - Mutatkozz be szépen, Zsoltika! - inti anyja a kisfiút, és az engedelmeskedik. Magas homlokát ezernyi apró ránc csikozza, s néha úgy zihál, mint egy köszvényes kis aggastyán. Csokis kekszet nyújtok felé, óvatosan a kezébe veszi. Beleharap, felcsillan a szeme. Nemigen ehet ilyesmit. İrjítı a tudat, hogy két-három hónap múlva talán már nem él majd ez az apró kis ember. Ujjacskáival a kabátomba kapaszkodik, s úgy bámulja a kamerát. Amikor a kollégám felkapcsolja a lámpát, a fiú mélyre húzza fejecskéjét a vállai közé. Bántja szemét az erıs fény. Kíméletességbıl megkérem az anyját, hogy küldje át Zsoltikát a másik szobába. Szakácsné amúgy is megtette volna, mivel a gyermek nem tudhatja meg, hogy milyen súlyos beteg. A szülık egytıl egyig elhallgatják gyermekük elıl a szomorú jövıt. - Különben sem hisszük, hogy nem lehet más vége, csak a halál - magyarázza az asszony. - Itt Romániában persze mind azt mondják az orvosok, hogy elmennek a gyermekeink. De tudjuk, reméljük, hogy tévednek. Ezért is visszük át Pestre a gyerekeinket. Az aradi kórház? Gyilkosok dolgoznak ott! Nem engedem, hogy gyilkosok gyógyítsák a gyerekemet! A salétromfoltos fal elıtt plafonig érı könyvespolc magasodik. Alul Móricz Zsigmond, Szilvási Lajos, Lenin összes. Fönt, ahol Zsolti nem láthatja, vagy egy tucat AIDS-könyv. - Itt futószalagon kezelik az AIDS-es gyerekeket - mondja az asszony. - Annyi van már belılük, hogy szinte nyőg az orvosok138
nak. Pedig jó néhány lelkiismeretes román orvos van a kórházakban, csak hát elfásulnak. Meg aztán sikerélményük sincs, hiszen csak a fájdalmat tudják csillapítani. Zsoltinak szerencsére még nincs ilyen problémája, és imádkozom, hogy ne is legyen. - Tudom, hogy nem él együtt a gyerek apjával, de... tud egyál talán Zsoltika betegségérıl? Az asszony lehajtja a fejét, úgy mondja: - Épp azért hagyott el. Nem bírta elviselni, hogy a fia halálra van ítélve. Azóta egyszer sem keresett meg bennünket. Hirtelen pirosság szökik Szakácsné arcába, olyan hirtelen, mintha arcul csapták volna. Felkapja a fejét. - Isten megbünteti majd a vétkéért - sziszegi -, azért, hogy egyedül hagyott a bajban, hogy eldobta a fiát. Hangja felerısödik, kemény, fémes csengése szinte ingerel. Aztán elmúlik a pír az asszony arcáról, s ismét erıt vesz rajta a hővös önfegyelem. Csak hangja remegése árulkodik a lelkében dúló viharokról. Az iskola, ahová az AIDS-es kisgyermekek járnak, mindössze három villamosmegállóra van Szakácséktól. Látszik, hogy németholland alapítványi pénzbıl építették, s hogy kívül-belül nagyon odafigyeltek az épületre. - A legjobbat akartuk a gyerekeknek - mondja Kajtor Mónika, az iskola orvosa. A teltkarcsú fiatalasszony feladata kiporciózni a gyermekek napi gyógyszeradagját. - El kell velük hitetnünk, hogy a világon mindenki gyógyszereket szed, éppúgy, mint ık. Azt ugyan nem értik, hogy miért nem engedjük ki ıket az utcára a ja nuári fagyban, hiszen fogalmuk sincs olyasmirıl, mint legyengült immunrendszer vagy szerzett immunhiány, de elfogadják, amit mondunk nekik. Jó gyerekek. Jobbak, mint az egészségesek. Mint ha a sok hazugság, játék, csel ellenére is éreznék, hogy nagyon ke vés idejük van. Hogy csak átutazók a földön. Könnyek győlnek az iskolaorvos szemébe. - Tavaly még huszonegyen voltak, de négyen elmentek közülük. Egyre fogynak - mondja, majd keserően hozzáteszi: - Ahogy az il letékesek fogalmaznak, lassan, ahogy sorra elhalnak, megoldódik majd a gyermek-AIDS problémája is. És ahogy lassan a folyosón sétálunk, ahova kihallatszik az éneklı gyermekek csilingelı hangja, megrendítı történeteket mesél. 139
Például arról a kislányról, aki halálosan beleszerelmesedett egy sorstársába. Itt történt, az intézetben, nem is olyan régen. Egy kis faluból jött a kislány, eleinte elvitték hétvégenként a szülei, aztán egyre ritkábban jöttek érte, végül már csak karácsonykor küldtek neki egy lapot. Ez történt a többi gyerekkel is, a tanárok, a gondozók tehát nem csodálkoztak a dolgon. Hanem a kislány sokkal érettebb volt a koránál. Családról álmodott, meg gyerekekrıl, s felnıtt szerelemmel imádta kedvesét, az ugyancsak tizenhárom éves Zsil-völgyi fiút. Ugyanúgy tervezte az életét, mint önök vagy én, hisz semmit sem tudott a betegségérıl. Szülei azt mondták, hogy a városban sokkal j obb iskolák vannak, és ha bent is kell laknia, azért sokkal jobb egy erıs osztályba járni, mint ellébecolni ezeket a jövı szempontjából fontos éveket egy gyönge falusi iskolában. Aztán rosszabbodott az állapota, és ahogy ilyenkor szokták, átvitték a városi kórházba. Az intézet igazgatónıje nem akarta, hogy egymás elıtt haldokoljanak a gyerekek, ezért az utolsó stádiumban lévıket a kórházba szállíttatta. S hogy mit mondtak az itt maradottaknak, 140
miért ment el a társuk? Elvitték a szülei. Ösztöndíjat nyert egy másik városba. Elköltöztek a tengerpartra. Bármit mondtak, csak nem az igazat. És a többiek elhitték. Miért is ne hitték volna? Csak a gondozók érkeztek vissza kisírt szemmel a kórházból, s hoztak egy gyanús kis csomagot, amelyért néhány nap múlva bejöttek az elszállított gyermek szülei. Amikor a kislánytól érkeztek vissza a gondozók, keserőbbnek látszottak, mint azelıtt bármikor. Gépiesen mozogtak, ingerültek voltak a gyermekekkel. Amikor az igazgatónı rákérdezett a rosszkedvük okára, elmesélték, hogy amikor összehajtották a kislány ágynemőjét, rajzok hullottak ki a párnájából. A rajzok egyikén, amelyeket a kislány készített, ı volt látható esküvıi ruhában. Egy másikon három kisgyerek sündörgött körülötte. A lap alján ez volt olvasható: „Szeretlek benneteket, kicsinyeim." Majd megszakadt a gondozók szíve. Kajtár egy fiúról is mesél, aki epekedve vágyott a szülei után, s amikor eljöttek hozzá, örömében bepisilt. Késıbb azonban ıt is elhanyagolták, sıt, a szülık inni kezdtek, s elvonóról elvonóra tántorogtak. A fiú meg csak ült az intézet társalgójában, és nyelte a könnyeit. - Külföldön dolgoznak - mondták neki a gondozók -, és azt üze nik, hogy tarts ki, nemsokára érted jönnek. Az egyik gondozó, akinek Münchenben élt az unokahúga, egyszer hozott is a fiúnak egy szelet nagyon finom nyugati csokit, azzal, hogy a szülei küldik. A fiú könnyek között majszolta a finomságot. Elhitte, hogy a szülei gondoltak rá, pedig a valóságban anyja és apja már rég a föld alá itták magukat. A gondozónı, akinek kint élt a rokona, egyszer behozott egy német fitneszújságot, talán hogy lefordíttasson egy diétát a kolléganıjével. Csakhogy az újság valahogy a kicsik kezébe került. Elképedve forgatták a lapjait, amelyeken gyönyörő emberek epertur-mixot és narancsdzsúzt ittak, s hatalmas sült csirkékbıl falatoztak, miután megmártóztak a mélykék medencében. - Hisz ezek kerekek - mutatott a képeken látható emberekre az egyik kislány és végignézett a társain. A vézna, beesett arcú gyere kek tátott szájjal bámulták az egészséges, kicsattanó, bikiniben fe szítı modelleket. Abban a pillanatban lépett hozzájuk az egyik gondozó és azonnal elvette az újságot. 141
- Mesekönyv - mondta a gyerekeknek -, mesekönyv. A kicsik pedig szótlanul nézték, ahogy a gondozó elhagyja a társalgót, kezében azzal a csodálatos újsággal, amelyben boldog és mosolygós emberek integettek a fürdıruhájukban. Az igazgatónınek erıs kézszorítása van. Magas, szikár, igyekszik kizárni életébıl az érzelmeket. - Máshogy nem lehet elviselni azt, ami itt folyik - magyarázza, miközben csatlakozik hozzánk, majd a gyermekekrıl kezd beszélni. - Abban a világban élnek, amit fölépítettünk nekik. Mesterséges világ ez, de védelmet nyújt számukra. A szülık pedig boldogok, mert megszabadítjuk ıket a terheiktıl és mert jó helyen tudhatják a szeretteiket. - A doktornı azt mondta, hogy elhitetik a gyerekekkel; a világon minden ember gyógyszereket szed - mondom. - És önök? Önökön nem kérik számon a kicsik a gyógyszereket? Az igazgatónı elmosolyodik, de fájdalmas, fáradt mosoly ez. - Mi is gyógyszereket szedünk - mondja. Láthatja az elképedésemet, mert hozzáteszi: - Vitaminokat küldenek Németországból, direkt azért, hogy a gyerekek elıtt szedjük be azokat.
Énekóra - a tanulók közül idınként meghal valaki... - Mondja, meddig lehet becsapni ıket? 142
- Hogy érti? - A gyermekek egyre nınek, okosodnak, s eljön az idı, amikor majd átlátnak a szitán. Az igazgatónı megtorpan, rám néz, messzi, szinte túlvilági fénnyel a szemében, majd így szól. - Azt az idıt ık már nem érik meg, uram. Tovább sétálunk. - Az AIDS régóta gúnyolja az orvostudományt - mereng az igaz gatónı -, kérdezze csak meg a városi kórházban Dana Opreát, mi lyen tehetetlenek a gyilkos kórral szemben. A betegek testének fo kozatos elsorvadásával együtt nı az orvosok apátiája. De ık nin csenek olyan közeli kapcsolatban az elhalálozókkal, mint mi itt az intézetben. Mi együtt élünk velük, van, hogy évekig mi vagyunk a szüleik, a barátaik. Mi kísérjük ki ıket éjszaka a vécére, hozzánk bújnak, ha mesét akarnak, s nekünk súgják meg, milyen tortát sze retnének a születésnapjukra. A gyermekeink, érti? Úgy siratjuk te hát ıket, mintha a szüleik volnánk. Lefékezünk egy faliújság elıtt. Rajta fényképek, az idei kiránduláson készültek. - Minden évben elutazunk velük valahova - mondja az igazga tónı. - Ilyenkor sőrőn kattogtatjuk a fényképezıgépeinket, hogy tablót készíthessünk. A faliújságon sápadt, de vidám gyermekarcok, egymásba karolva állnak az ıket fényképezı elıtt. - Csak arra kell vigyáznunk, hogy aki elmegy... aki meghal, az ne maradjon már kint a tablón - így az igazgatónı. - Ne emlékez tesse a többieket arra, hogy egyre csak fogy a létszám. Az egyik fotón kesehajú kisfiú nevet a kamerába. Hóna alatt plüssmackó, fülén gézkötés, talán, mert túl érzékeny a hővösre. Az igazgatónı szeretettel végigsimítja a képet a mutatóujjával. - A Karcsika - mondja ellágyulva. - Kis butám. A múlt héten be szedte az összes gyógyszert, amit a gondozó asztalán talált, sıt, a társaiét is elkunyerálta. Mi ugye mindig azt mondjuk a kicsiknek, hogy a gyógyszerek megvédik ıket a betegségtıl. Hát a mi Karcsikánk minden létezı tablettát magába tömött, és közben azt mon dogatta, hogy ı most annyi gyógyszert beszed, hogy sohasem lesz beteg. A kórházban meg nem akarták elhinni, hogy nem akart ön-
143
gyilkos lenni. Olyan durván mosták ki a hasát, hogy azóta is csak pépeset képes lenyelni. Mire az ebédlıhöz érünk, a gyermekek már a csendes pihenın szundítanak. Azt teszik elénk a konyhasók, amit a gyerekek kaptak ebédre. Ehetı. Az egyik üvegpohár szélével megvágom a kezem. Idegesen felugróm, nálam csak operatır kollégám izgatottabb. - Nyugodjon meg, ezek a poharak és tányérok a vendégeknek vannak fenntartva - mondja az igazgatónı, de azért hozat egy kis fertıtlenítıszert, talán hogy megnyugtasson. Szégyellem magam a korlátoltságomért, ugyanakkor tudom, hogy az AIDS szeszélyeivel még a bécsi szuperklinikán sincsenek tisztában. Mindenesetre nyelek egy nagyot, és igyekszem elrejteni kétségbeesett küzdelmemet a vad fantommal, amelyet úgy neveznek: félelem. Megfigyeltem, hogy sokunk lelkét bizonyos babonás érzések verik láncra, ha a szerzett immunhiányos megbetegedésrıl hallunk. Valamiféle titkos befolyástól rettegünk, egy ködös erıtıl, amelynek sem a formáját, sem az anyagát nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy halált hoz. Közben pedig ott a való, a tény, hogy vagy száz AIDS-essel találkoztam romániai utam során, többüket meg is érintettem, de az utólagos vizsgálatok szerint ez semmilyen következménnyel sem járt. Magyarul: nagyobb kockázatot jelent az egészségünkre végigsétálni délelıtt tizenegykor a kipufogógázoktól bőzlı Teréz körúton, vagy jóízően belapátolni néhány barnásra sült oldalast egy grillétteremben, mint kezet fogni, táncolni, együtt vacsorázni egy AIDS-beteggel. Tudom, e fertızı kórban az a legszörnyőbb, hogy láthatatlan. Míg az elmúlt századok AIDS-e, a pestis az emberi pórusokon át szivárgó vérrel és a vöröslı skarlátfoltokkal nyilvánvaló pecsétet ütött a betegekre, addig az AIDS aljasul rejtızik, jeltelenül bújik el a hétköznapi ember szeme elıl. De egyetlen kór sem lehet oly végzetes, mint a tudatlanság. Az emberek sokkal toleránsabbak volnának AIDS-es társaikkal, ha tudnák, hogy - a nemi kapcsolatot leszámítva - nagyjából nulla az esélyük a megfertızıdésre. Kajtor Mónika, vagy ahogyan magát nevezi; a hazudós orvos átkísér bennünket a városi kórházba. A folyosókon bőz, a falakhoz tolt ágyakon arabeszkfigurák sóhajtoznak kicsavart tagokkal. A kórtermek zsúfoltak, ez az a hely, ahol meredtre fagynak az álmok. Gyógyulásra nem sok az esély, az orvosok el is ismerik, hogy fı fel144
adatuk a fájdalomcsillapítás. Amely, valljuk meg ıszintén, nem könnyő feladat fájdalomcsillapítók nélkül. Dana Oprea lelkiismeretes asszony, mindenkihez van egy jó szava. Két éve érkezett egy londoni klinikáról, magával hozta a nyugati kórházak illatát. Azt mondja, hogy amíg a több ezer fertızött gyermekbıl egy is él, addig ı is marad, nem adja fel a harcot. Abban bízik, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára valaki feltalálja az AIDS ellenszerét. A kutatók hét évre becsülik ezt az idıt, de a gyerekeknek, a mai gyógyszerekkel, legfeljebb két-három esztendejük lehet hátra. A doktornı megtorpan egy csontsovány nınél. Nem gyermek már, de gyermekként fertızték meg a nyolcvanas évek végén. Arcát a vér pírja fecskendezi, máskülönben arca egyfajta hullaszerő álarc. Esdeklı szemmel néz Oprea asszonyra, és száradt ajkait nyelvével nedvesítve így szól: - Doktornı, jövı héten esküszik a húgom, ugye elmehetek? Oprea bólint, aztán megsimogatja a haldokló arcát, és továbbin dul. Egy óra múlva Mácsán vagyunk, egy végtelenül szegény kistelepülésen, mindössze néhány kilométerre a magyar határtól. A falu fıterérıl jól látszik a határ túloldalán található elsı magyar falu templomtornya. Arra állt, oda imádkozott Kovcseszku Mária is, hogy Ovidiu fia túlélje a gyilkos kórt. Ovidiu ugyanazon az éjszakán távozott el az élık sorából, mint néhány házzal arrébb egy másik kisfiú. Ám míg Kovcseszku Mária mély hitébe kapaszkodott, hogy elviselje az elviselhetetlent, a szomszédasszony képtelen megbékélni, s győlölködve pöröl a világgal. Amíg Ovidiu édesanyjával beszélgetünk, többször is feltőnik a kerítésnél, s zokogva átkozódik. - Vigyék csak el a hírét, hogyan gyilkolták meg a gyerekeinket! - üvölti, mert hamar elterjed a faluban, hogy tévések vannak Kovcseszkuéknál. - Hadd mondjuk el, milyen is a szüntelen gyötre lem! ígéretet teszünk rá, hogy ıt is meghallgatjuk. Kovcseszku Mária egyébként kevés beszédő asszony, a fájdalmát pedig mindvégig igyekszik magában tartani. - Szerelemgyerek volt - mondja a fiáról -, jól el is kényeztettük. Igazi rosszcsont lett belıle, nem is tanult jól. Taxisofırnek készült, engem akart fuvarozni a piacra meg haza. Két hónap alatt huszon öt kilót fogyott. Tizenhét kilósán halt meg, a karjaim között. Tudja, 145
Ovidiu 17 kilósán, egy nappal a halála elıtt milyen eltemetni a saját gyermekünket? Nem tudja. De mit panaszlom: Isten adta, Isten elvette. Féléves korában oltották be influenza ellen, az aradi városi kórházban. A temetıbe megyünk, a kihalt falut csak ritkán veri fel egy-egy nekivadult eb bısz ugatása. A sírok többsége beomlott. Jeges, süllyedı érzés fog el, ahogy a mélybe nyíló lyukak között lépkedünk. - Csak engem kövessenek - mondja az asszony, aki ügyesen lavíroz a tátongó sírok között. Nem merek a lyukakba nézni, bár nevetséges agyrémnek tőnik, hogy bármi borzalmasat láthatnék bennük. Gyerekkorom óta irtózom az elöregedett, omladozó temetıktıl. Ami másoknak nyugalmat ad, az engem elborzaszt. Fertızı és misztikus párakört képzelek a sírok közé s halványan látható, ólomszínő kísértetalakokat a nehéz, földszagú levegıbe. Zihálva, minden erımet megfeszítve lerázom magamról a rettegés béklyóját, s fürgén követem az asszonyt, aki egy korhadt kereszthez vezet. - A kisfiam - mutat a sírra Kovcseszkuné, és nem sír. Hanem ebben a pillanatban lépések zaját halljuk a hátunk mögül, s a jól ismert szomszédasszony tőnik föl a sírok között botorkálva. 146
- Az enyémet is nézzék meg! - kiáltja, vadul rázva egy gyermek fényképét. Föllármázza az ıszi madarakat a közeli sőrőbıl. A fia sírjához vezet, zokogva ráborul, tépi a ruháját. Öklével üti a porhanyós földet. - Itt hagytál, drágám, itt hagytál - nyüszíti. Éles hangja messzire visszhangzik. Aztán nehézkesen föltápászkodik, s konokul rángatva egy másik sor sírhoz cipel. - Mind - mutat végig a soron -, mind egy oltástól haltak meg. Aztán a fiáról kezd beszélni. Hatalmas szájából bömbölve zuhannak elı a fájdalmas emlékek. Nem kétséges, hogy mindenét elvették. Eltorzult arccal követeli a bőnösök felelısségre vonását. De magát vádolja a legördögibb dühvel. Hogy elvitte az influenzás kisfiát a kórházba. - Nem kellett volna, hiszen oltás nélkül is meggyógyult volna egy hét alatt - kántálja. - De én elvittem, mert nem akartam, hogy szenvedjen. így aztán beadták azt a halálos oltást a kis náthájára. Tíz másodpercig tartott a kivégzése! Aztán az asszony lecsendesíti a hangját, és rekedten, habzó szájjal így szól. - Azért azt ugye tudják, hogy fıleg a magyar gyerekeket fertız ték meg? Vicsorítva súgja, hogy ezüstfogai elıcsillannak a sötétbıl: - Megölték ıket!
Románia, Zsil-völgye A Zsil-völgybe Mária Angyal kísér el bennünket, aki a román AIDS-beteg kisgyerekek élı védıszentje. A fiús, gombafrizurás fiatal nı egész Romániában nemkívánatos személy, mivel ı szervezte annak idején a szülık sztrájkját a Zsil-völgyben. - Ha valakinek, hát nekem volt hozzá jogom - mondja az erede tileg apácának készült Mária Angyal, aki évek óta istápolja a meg fertızött kicsiket. İ járta ki az aradi alapítványi iskolát nyugati is merıseinél, s ı viszi be kézen fogva az intézménybe kis védenceit szerte Romániából. İ maga tisztes szegénységben él egy Aradhoz közeli faluban, megtermeli a kertjében azt, amire szüksége van. A számítógépet Nyugatról kapta, ahogy azt a hatalmas AIDS-térképet is, amelyet Etiópiában és Bécsben is láttam. De ma már jórészt 147
illegálisan végzi a munkáját, mert a román hatalom szinte ellehetetleníti. A világ azonban elismeri angyali harcát, Teréz anya például külön levélben köszönte meg áldozatos munkáját. Tehát a Zsil-völgyben található kisváros, Vulcan egyik külsı kerületébe igyekszünk, ahol szomorú eseményre készülıdik a Radu család: a két napja meghalt kisfiúkat temetik. Ahogy elhagyjuk a fekete várost, ahol a szénbányától és az erımő kormától fekete a fő, feketék az épületek, s az eget sem látni, Mária Angyal fészkelıdni kezd. Amikor rákérdezek nyugtalansága okára, bevallja, hogy a vulcani kisfiút különösen szerette. Szinte az anyja volt, ahogy az elhanyagolt aradi gyerekeknek is a gondozók az anyjuk. - Úgy értem, volt édesanyja Máriusnak, de... velem olyasmit is megbeszélhetett, amivel a szülei elıtt sose mert volna elıhozakodni. Például hogy milyen szerelmes is volt az egyik néptáncos társába. Képzeljék, egyszer meg is csókolta a copfos kislányt... Mária Angyal elmosolyodik, fátyolos lesz a szeme. Aztán listát mutat a még élı gyermekekrıl. A névsorban még Márius is szerepel, de ıt már kihúzta Mária Angyal egy fekete filccel. A Radu család egy földutcában lakik, egy vizes, málló vakolatú parasztházban. Az utcájukban két gyár is vastagon okádja a füstöt az égbe, de hát nincs mit ezen csodálkozni, hiszen Vulkánban még a belvárost is ellepik az üzemek és a gyárépületek. Odabent húszan ülnek az apró konyhában, az asztal közepén gyertya pislákol. Halkan beszélnek, jöttünkre felállnak. Kezet fognak Mária Angyallal, néhányan kezet is csókolnak neki. így például a magas, csontos, szürke arcú anya is, aki férjéhez hasonlóan bányász volt, amig be nem zárták a közeli szénfejtıket. Az asztalon szakadt abrosz, rajta tarka étkek, persze amúgy szegényesen: padlizsánkrém, hagymás tojás, meg valami kétes állagú szalámi. A házibor mellett a Romániában szokásos, erısen kátrányalapú üdítıkbıl kínálnak. Oldalt, az üvegajtón keresztül átlátni a tiszta szobába. A csipke függönyön keresztül egy alvó alakot látok. Csak amikor megérkezik a görögkeleti pap, akkor döbbenek rá, hogy az bizony a házi ravatal. Pontosan három órakor négy markos legény felemeli a nyitott koporsót, s abban a pillanatban éktelen sikoltozás veri fel a csendet. Az unokája mellett virrasztó és addig hangtalanul síró nagymama átkozódva kezdi csapkodni a mellkasát és a szigorú arcú édesanya 148
Márius a család egyetlen gyermeke volt
is fájdalmas óbégatásba kezd. Elindulnak a halottal a temetı felé, vagy százötven métert cipelik fedetlenül a kisfiút, mire a sírok közé érnek. A gyermek teste kımerevségő, hiszen napok óta fekszik temetetlenül. Szerencsére hővös az ısz, így nem kellett tartani a felbomlás gyors elırehaladásától. Ám mintha a nyirkos föld fojtogató kipárolgása felpuhítaná Márius bırét, arca fényessé és pirossá válik. Persze lehet, hogy csak az ıt siratok látják annak, mert megtört szívvel és fájó undorral gondolnak arra, hogy néhány percen belül szerettüket el kell engedniük az örök sötétségbe és a csend végtelen tengerének mélyére, a férgektıl hemzsegı új és szők lakóhely merev ölelésébe. Látván, hogy az egyik rokon videokamerával követi az eseményeket, operatır kollégám vállára veszi a felvevıgépet. Indítaná, ám hirtelen jeges kéz ragadja meg vadul a csuklóját és robusztus, verítékezı férfi förmed rá románul. Kollégám leereszti a kezét. Nem beszéli a nyelvet, de pontosan tudja, mirıl van szó. Mária Angyal megnyugtat, hogy ha szükséges, ı majd kér egy másolatot a családi videofelvételbıl. A rokon a kisfiú arcát filmezi, talán ı is látja, hogy mintha egy kis élet költözött vol149
na a gyermekbe. Aztán ahogy egyre mélyebbre érünk a sirok közé, a piros szín eltőnik az arcról, és márványfehér halványsággal telik meg a bır. Az ajkak mintha zsugorodni kezdenének a halál kísérteties álarcában, s fekete árny vetül a szemek köré. A temetést lerövidítette egy hirtelen j ött zápor. S bár a tisztelendı nyelve ügyefogyottan és csigalassúsággal imbolygott a szájüregében, a rokonok többsége már a beszéd alatt visszahúzódott a vészesen gyarapodó sártengerbıl. A gödör, amelyben a gyermeket leengedik, fájdalmasan kicsi. A szélén Márius fényképére zuhognak az esıcseppek, a kisfiú gyönyörően hímzett, néptáncos ingében mosolyog. Az anya a koporsó után akar ugrani, de visszatartják. Mintha valami szörnyő tragikomédia elıre begyakorolt koreográfiáját látnánk, a ruháját tépkedı nagyanyától a hangosan gajdoló siratóasszonyokig. Amikor azonban mindezt szóvá teszem, Mária Angyal csóválni kezdi a fejét. - Egyetlen gyermekük volt - mondja, aztán megkérdezi: - Ma gának van gyereke? Mit is mondhatnék? Hogy épp a napokban derült ki, hogy a feleségem, Gyöngyi kisbabát vár? S be kellene vallanom, hogy mióta az apaságra készülök, még nehezebben viselem ezeket a fájdalmas, gyermeki tragédiákról szóló riportokat? Inkább semmit sem felelek, csak megrázom a fejem. - Na látja - mondja Mária Angyal -, majd ha apa lesz, átérzi a fájdalmukat. Márius apja addig nem nyugodott, míg fel nem kutat ta az orvosokat, akik akkor szolgálatban voltak, akik beolthatták a fiát az AIDS-el. Egy brailai orvosegyetemistákból álló csoport vé gezte akkor a Zsil-völgyben a beoltásokat, de a tagjai szétszóród tak az országban. Különben is, ık akkor nem tudták, hogy mit tesz nek. Márius apját akkor kapták el a rendırök, amikor épp illegális fegyvert akart vásárolni. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Késıbb, György atyához tartva kísérınk a mácsaiakról mesél. Mindkét asszonyt jól ismeri, jóra való teremtéseknek tartja, de téved, amelyikük azt állítja, hogy szándékosan a magyar gyermekeket fertızték meg AIDS-vírussal. - György atya elviszi magukat Európa legnagyobb gyermek AIDS-telepére, ahol a kicsik többsége román - mondja Mária An gyal, aki a zőrös múltja miatt nem tarthat velünk. - Filmezni nem fognak tudni, de néhány fotót azért lesz alkalmuk készíteni. Csak 150
ne felejtsenek el gyógyszert vinni, mert ez az ára annak, hogy beléphessenek a táborba. - Hol van pontosan ez az AIDS-telep? - Constanta mellett, Románia másik végén. - És hány gyermek él ott? - Hétszáz. Az egyik felén a még viszonylag jó állapotban lévıket kezelik, a másik részen azonban már csak haldoklókat találnak. Ekkor Mária Angyal egy pillanatig némán, keményen birkózik önmagával, aztán egészen személyes hangra vált. - És ha... ha már úgyis ott vannak... tegyenek meg nekem egy szívességet. Gondoznak ott egy kisfiút, Adisor Enescu a neve. Szı ke, pirospozsgás mint egy angyal... azt hiszem, most már nagyon beteg lehet... és nagyon sokat jelent nekem. Hirtelen rám néz, elhallgat. Aztán tompán, szinte suttogva így folytatja. - Sokkal tartozom neki. Egy egész élettel. Én oltottam be a ví russal. Kezdı apácaápolóként a petrozsenyi kórházban segítettem a gyógyításban... Adisor hozzám került... influenzás volt... beol tottam egy tővel... aznap ı volt a nyolcadik... délben jött, délben cseréltünk tőt... a délelıttiek és a délutániak is egy tővel kaptak oltást... de délben cseréltünk... egy nap egyszer cseréltünk... Sír. Aztán rendbe szedi a vonásait, megtörli a szemét. - Küldenék a fiúnak egy pár cipıcskét, meg egy kis édességet, ha elviszik. És meg kellene neki mondani, hogy még mindig nagyon szeretem. Bólintok. György atya a saját egyházi autójával fuvaroz át minket Románián, magyar rendszámmal nem volna tanácsos arrafelé kocsikázni. Szeretetre méltó, hatvanas, szódásüveg szemüvegő ember. Van egy rossz tulajdonsága: folyton úgy érzi, hogy énekelnie kell. Ráadásul ifjú papnövendékként meggyızték a templomi kórusban, hogy páratlanul szép hangja van. Minderrıl nem tennék említést, ha nem kellett volna röpke kilencszáz kilométeren át kiábrándító kántálását hallgatnunk. Nem mellékes, hogy a Duna-delta után gyakori az egyautós út, így aztán az utazás egy ilyen göthös csalogánnyal szinte végeláthatatlannak tőnik. György atya mond valami hajmeresztıt az AIDS-szel kapcsolatban, majd azonnal belefog egy Bach-korálba, ami igencsak embert próbáló feladat egy olyan 151
férfiú számára, aki két hangot sem tud úgy elénekelni, hogy legalább egyet közülük irgalmatlanul hamisan ne fogna. Mindazonáltal György atyát igencsak jólelkő, és nem utolsósorban tiszteletre méltó embernek ismerjük meg, hiszen életét tette fel rá, hogy az Erdélybıl kitelepített magyarokban tartsa a lelket. - Adott maguknak képet Mária Angyal a kis Adisorról? - kérdezi. - Igen. - No, akkor dobják ki. Az AIDS szörnyen megnyomorítja a testet, úgysem ismernének rá a kölyökre a kép alapján - mondja és bömbölve belekezd az Úr a mi erıs várunk címő korálba, amitıl tikkelni kezd a szemem. Hirtelen abbahagyja, és felénk fordul. - Negyvenmillió AIDS-es van a földön, közülük hárommillió gyerek. Tudták? Ismét elıre fordul és egy másik templomi énekbe fog, amelynek nagyjából az a lényege, hogy törıdjünk bele Isten akaratába, ha mégoly fájdalmas is az számunkra. Egy keresztezıdésben eltéved. - Százszor jártam már erre, de sohasem vagyok biztos a dol gomban - mondja, és kiszáll egy kocsmánál. Bemegy. Hosszú per cekig semmi sem történik. Végül magam is kiszállok az autóból, s az atya után megyek. A csapszék elülsı részében kártyaparti fo lyik, bentebb, a félhomályban azonban észreveszem reverendás útitársunkat, amint összekulcsolt kézzel hallgatja egy hájas arcú, szırös férfi nyöszörgı vallomását. Amint észrevesz, int az atya, hogy adjak még neki egy percet. - Gyóntatok - tátogja, aztán ismét lehajtja a fejét. İszintén szólva dühít, hogy az atya játszik az idınkkel, ugyanakkor teljességgel csodálom a nyugalmát, a ráérısségét. Nekem, a nagyvárosi rohanós embernek szokatlan és érthetetlen ez a vidéki lassúság. Sokadszor érzem úgy, hogy így kellene élnem. És sokadszor érzem úgy, hogy nem tudnék így élni. - Tudják, amerre csak járok, mindig meggyóntatok néhány embert - mondja, amikor ismét lehuppan a vezetıülésre. - Ez az úgynevezett papi elszántság, a szív evangéliuma, ha értik, mire gondolok. Nem mondhatnám, hogy tökéletesen értjük, amit mond, de sőrőn bólogatunk, mielıtt magyarázni kezdene az ı papi elszántságáról. Mire Constantába érünk, leszáll a zord és fagyos éjszaka. A tengerparti nagyváros sárgán kivilágított utcáit birtokukba veszik 152
.
a denevérek. A panzió, ahol szobát foglaltattunk, inkább hasonlít egy kültelki malomra, mint fáradt utasoknak szállást adó panzióra, de olyan fáradtak vagyunk, hogy akár egy szalmazsákon is elalszunk. A fürdıszoba azonban meglepıen tiszta, így aztán hajlok arra, amit egyetlen idegen helyen, még a világ legdrágább szállodáiban sem tennék meg: beleülök a kádba, abba a karmos madárlábú ódon vasbödönbe, hátradılök és a mennyezet repedéseit kémlelve összegyőjtöm a gondolataimat.
Románia, Constanta Az AIDS-es gyermekek tábora a tengertıl távolabb, egy eldugott bozótos mélyén rejtızik, csak gyalog tudjuk megközelíteni. Nem szívesen hagyjuk magára a tv2 méregdrága kameráját, de nincs más választásunk. A lombok sőrőjében hirtelen hatalmas fakapu állja az utunkat. Rajta a tichilesi leprateleprıl már jól ismert felirat: „A román egészségügyi minisztérium által elzárt terület, idegeneknek a belépés szigorúan tilos!" György atya rutinosan zörgeti meg a viharvert vaskopogtatóval a kaput. Odabentrıl némi lárma hallatszik, majd egy magas, rövidre nyírt hajú férfi nyitja résnyire az ajtót. Kikémlel. - Mit akarnak? - mordul ránk cseppet sem barátságos hangon. Aztán meglátja György atyát, és megenyhülnek a vonásai. Hátralép, szélesre tárja az ajtót. Felgyőrt fehér ingujját elkezdi lefelé görgetni a karján, mintha fontos vendégek volnánk. Mögötte vészesen sovány kislány áll. Szeme hamiskás, de friss értelem ragyog benne. Még féken tudja tartani érzelmeit, mosolygós tekintetét, de szíve már kész a szárnyalásra. Ám György atya hamar letöri a kislánnyal kapcsolatos reményeimet. - Néhány hónap, és ı is elmegy. A fehér inges az apja. Azért jött ide gondnoknak, mert azt mondták neki, hogy meggyógyítják a lányát. İ meg szegény elhitte és letelepült az egész családjával Bukarestbıl. Megsimogatja a kislány buksiját, és a szemközti barakk felé indul. Követjük. A drótkerítéssel körülvett táborban minden néma, minden halottnak látszik. A gondnokon és a kislányán kívül egy teremtett lelket sem látunk. Az atya kopogtatás nélkül lép a barakkba. Odabent, egy íróasztal mögött gyér, ıszes szakállú, cingár férfi 153
ül mozdulatlanul. Jöttünkre feláll, fagyos kézszorítással üdvözöl, majd visszaül. - A magyar rokonok - mutat ránk György atya. Telefonbeszélgetésük alkalmával azt hazudta az igazgató asszisztensének, hogy a kis Adisor hozzátartozói vagyunk, s látni szeretnénk a fiút. Az igazgató elırehajol, mint aki mondani akar valamit, aztán habozni kezd, ide-oda fészkelıdik a székén, és cigarettát vesz elı. - Nem él már? - hallom György atya éles hangját. Az igazgató megvonja a vállát. - Nem tudom - mondja, és nagyot szív a cigarettából. Majd elıhúz egy vastag dossziét és keresgetni kezd az iratok között. Odakintrıl fájdalmas csikorgás hallatszik. Kikukkantok az ablakon, kerekes hordágyon tolnak egy kopasz kisgyermeket. Egyik végén magasba meredı fémkengyel, másikon drótok, csövek. Az egész mint egy mozgó kínpad. A hordágy kerekei csikorognak, a fehér ruhás ápoló néha beléjük rúg egy nagyot, hátha ezzel segít a csapágyaknak. Ilyenkor az egész szerkezet megrázkódik, a kisgyermek teste is megrándul, de úgy tőnik, hogy tudomást sem vesz az egészrıl. Minden bizonnyal az élettıl búcsúzik, hacsak nem hagyta már itt ezt az árnyékvilágot. György atya hördülésére kapom vissza a fejemet. Az igazgató mutatóujja egy rubrikánál pihen. Adisor Palea, olvasom a nevet. Mellette aprócska kereszt feketéllik. - Mikor? - kérdezi György atya. - Szeptember négy - közli színtelen hangon az igazgató. Kavicsszürke szemében nem sok érzelmet vélek felfedezni. Belép a kövér asszisztensnı, dagadt, vöröses kezével megszorítja a kezünket, aztán közli az igazgatóval, hogy „kimúlt az esti haldokló kölyök". így mondja, ilyen aljasul tiszteletlenül. Mondanom sem kell, azonnal tömérdek szimpátiát kezdek érezni az asszisztensnı iránt. Különösen, hogy valószínőleg arról a kisgyermekrıl van szó, akit az imént láttam hordágyon. A kerekeket rugdosó ápoló és az érzéketlen asszisztensnı egy alomból valók. - A többiek a betegtáborban? - kérdezi az igazgató. Betegtábornak nevezi a másik részleget, ahol a haldoklókat kezelik. Mintha az itteni gyerekek nem volnának elég betegek! - Hánynak, mint a lakodalmas kutya, és sírnak a mama után feleli az asszisztensnı. Mit mondjak, egyre jobban szeretem. Az
154
igazgató türelmetlen mozdulatot tesz, mintha el akarná hessegetni a számára is kényelmetlen matrónát. - Erica, kérem, hozzon nekünk egy kávét. Aztán pedig el kellene kísérni az urakat a... Egy pillanatra megakad. Ránk néz, majd elnyomja a cigarettáját, és úgy folytatja: -... a temetıbe. Az asszisztensnı bólint és kíviharzik. - A minisztériumból küldték rám, valami osztályvezetınek az unokahúga - magyarázza az igazgató, majd felhúzza a szemöldö két. - Milyen összegre is gondoltak? György atya elıre jelezte nekünk, hogy tulajdonképpen mindenki beléphet a tábor területére, aki valamilyen adománnyal segíti a betegeket. Vagy a tábor vezetıit, de ezt nem érdemes firtatni. Vannak persze olyanok, mint például Mária Angyal, akit szó szerint kitiltottak a román egészségügyi intézményekbıl, de mindenki más elıtt szabad a pálya. Az egész annyiból áll, hogy az ember letesz az igazgató asztalára egy borítékot, és kitölt egy őrlapot, hogy ki ı és miért szeretne belépni az intézménybe. így jutnak be például a nyugat-európai kutatócsoportok az AIDStelepre. İk ráadásul magukkal hozzák a legújabb gyógyszereket is, így dupla öröm velük üzletelni. György atya tehát közli az összeget, az igazgató helyeselve hátradıl a székében, én pedig kirakom az asztalra a borítékot. Ebben a pillanatban üvöltés hallatszik kintrıl. Megmerevedünk, de hamar kiderül, hogy csak a hirtelen támadó vihar szörnyetegének bıgése nyújtózik el hosszan a környéken. A rettenetes szél dühödten kezdi rázni az ajtót, mintha a halottak szelleme akarna berontani az igazgatói barakkba. - Nem a legjobb idıt választották a látogatásra - mondja az igazgató, és egyetlen mozdulattal a zsebébe dugja a borítékot. Az asszisztensnı érkezik. Küzd kissé a széltıl csapkodó ajtóval, a se gítségére sietünk. Elvesszük tıle a sárga mőanyag tálcát, s az író asztalra tesszük. A bögrékben sárgás folyadék kavarog, a tetején mintha vajdarabkák úsznának. Belekortyolunk udvariasságból. Aztán kitöltjük az őrlapokat - ık donorkártyának nevezik -, és el búcsúzunk az igazgatótól. A barakkból kilépve megcsapja arcom a lehőlt levegı. A szél fölemeli a lehullott leveleket, s porfelleget 155
Cecília 8 éves, már csak szívószállal tud inni
vonva köré egész a fák tetejéig röpteti ıket. Úgy tőnik, mintha ezen a november végi napon érkezne meg ide a tenger mellé a tél. Gyermekkorom óta érzem ezt a borzongató illatot, amely egy évszak végét és egy másik kezdetét jelzi. Amikor az ısz télbe fordul, mindig valami megmagyarázhatatlan fájdalom lesz rajtam úrrá. Van azokban a napokban valami szomorúság. Talán az elmúlás, a haldoklás szomorúsága. Hirtelen megtorpanunk. - Teremtı Isten! - kapaszkodik belém operatır kollégám. Elıttünk, a földön kátrányfekete arcú és nyakú kisgyerek hever. - Bekormoztuk a testét, mert viszketnek a pörsenései - mondja a kövér asszisztensnı, aztán elkurjantja magát. Két fehér köpenyes ápoló érkezik. Hanyatt fordítják a gyermeket, s pattogó román szavakkal vonják kérdıre. - Nem hagyhatja el a szobáját - magyarázza az asszisztensnı -, mert elfertızıdhetnek a sebei. Most büntetést fog kapni. - Milyen büntetést? - kérdezem. - Még nem tudom, de megemlegeti, az biztos - dörzsöli a kezét az asszony, mintha kapó lenne egy koncentrációs táborban és abból is a legrosszabb fajta. A gyermek mindeközben némán bámul bennünket, szemébıl rémült csodálkozás tükrözıdik. Megremeg, 156
aztán kissé félrefordul, s továbbcsúszna, ám a gondozók húzni kezdik a földön a nyakánál fogva. - A portól nem lesz baja a sebeinek? - kérdezem, mire az asszisztensnı megvonja a vállát: - Magának köszönheti a kis hülye.
Gábriel 10 éves, HIV-vírussal fertızött kisfiú
157
Ahogy befelé haladunk az ısrégi, szúette faházak közé, orrunkat kellemetlen szag kezdi csavarni. Oldalt, a düledezı viskók mögött látni, hogy a gaz felveri a latrinákat. Nemigen használják ıket irtózatos szennytıl bőzlik a környék. Baljós csend honol a táborban. - A gyerekek? - fordulok az asszonyhoz. - Fáznak - feleli színtelen hangon. - Odabenn fekszenek az ágyukban, a pokrócuk alatt, vagy arrább, az erdı felé melegszenek a tőznél. Útba esik a temetı felé, majd meglátják. - És a barakkokba be lehetne kukkantani? Az asszony mesterkélten összevonja a szemöldökét. - De hisz maguk a temetıbe tartanak, nem? Elmosolyodom, szabadkozom, pénzt veszek elı. Ez utóbbi mozdulat segít megtörni az asszisztensnı amúgy sem túl erıs ellenállását. Belépünk az egyik faházba. Elsı pillantásra látszik, hogy mindenütt a pusztulás az úr. Főtés, villany, folyóvíz nincs, vannak viszont fémpriccsek és szakadozott lópokrócok, bádogbögrék és a peremükön grasszáló óriás legyek. Tíz ágy sorakozik a fal mellett, néhányban fekszenek is, de a betegekbıl nem sokat látok a félhomályban. Ha mindegyik barakkban ennyien élnek, akkor harminc barakkal számolva háromszáz kisgyermek számára van férıhely a táborban. Amikor felvetem az asszisztensnınek, hogy mi jóval több betegrıl tudunk, akkor kiböki, hogy van a tábornak egy másik részlege is, ahol a gyermekek nagyobbik felét kezelik. Azt persze elhallgatja, hogy a tábornak azon a felén a kezelés jórészt a halál varasából áll, de György atya némán jelzi, hogy ne forszírozzam a dolgot. Igaza van, könnyen gyanússá válhatunk. A messzi rokonok, akik a kis Adisort akarták látni, s végül a haldoklók részlegében kötöttek ki! Bár könnyen lehet, hogy kísérınk némi készpénznek ismét csak képtelén volna ellenállni, de jobb nem kockáztatni. Forgatni úgysem tudunk, s szörnyőségbıl itt is kapunk eleget. Tulajdonképpen nem is értem, miért kéredzkedtem be ebbe a gombáktól málladozó, fekáliaszagú viskóba, s egyáltalán, miért jöttem el a Constantái AIDS-táborba. Kissé engem is meglep, hiszen filmet nem készíthetünk, viszont olyannyira elborzaszt a kis halálra ítéltek látványa, hogy szinte mazochizmusnak érzem az ide való kirándulást. Aztán arra gondolok, hogy nem én lennék, ha nem akarnám látni a világnak ezt a szörnyőségét. Hogy pontosan tudjam, 158
segítenem kell másokon, s hogy pontosan érezzem, mit ér a saját egészségem. Vélhetıleg operatır kollégám is efféle megfontolásból lehet itt velem, hiszen akár meg is várhatott volna Petrozseny-ben, egy panzióban. Ehelyett eljött, hogy lássa Európa legnagyobb, és talán egyetlen gyermek AIDS-táborát, s hogy egész életében elkísérjék emlékei a szerencsétlen kis betegekrıl. Hiszem, hogy az emberi szenvedés tapasztalása megváltoztatja személyiségünket, s abban is hiszek, hogy szinte kötelezı e halálra ítélt gyermekekrıl szólnom az embereknek. Mert a mi világunk olyan, hogy amirıl az emberek nem tudnak, az nem is létezik. Tudnunk kell arról, hogy Európa szélén néhány száz egészségesen és boldogságra született kisgyermek életét elvette a hanyagság, a szegénység, a diktátori embertelenség. Tudnunk kell róla, hogy ez soha többé ne fordulhasson elı. Az ablaknál az egyik takaró alatt megmozdul egy test. Közelebb lépek, az asszisztensnı szorosan a nyomomban van. A beszőrıdı fényben fejletlen testő gyermeklanyt látok, meztelen, ezüstös lába kilóg a rongyos pokróc alól. Combját és lábfejét penészszínő pettyek borítják. A kislány engem bámul, s bár láthatóan fájdalmai vannak, tekintetébıl mohó, sóvár vágyakozást olvasok ki. Talán az egészségesek világa után fáj a szíve, talán szülei, testvérei hiányoznak. Megnyalja kisebesedett ajkát, kicsit mintha fel is emelkedne az ágyából. Mondani próbál valamit, de az asszisztensnı ráförmed: - Nem beszél! A kislány ijedten csuklik vissza, hörögve kapkodja a levegıt. Aztán förtelmes köhögıroham tör rá, s mellkasa minden egyes rándulásánál nyirokcsöppek szivárognak elı a nyakából. - Ugye, kell ez neked! - reccsen rá az asszisztensnı és fintorog va kinyitja az ablakot, hogy némi friss levegıhöz, oxigénhez jus son a beteg. Amikor arról érdeklıdöm, hogy lehet-e legalább a fáj dalmait enyhíteni a kislánynak, az asszony közli velem, hogy a kór sokkal jobban befészkelte már magát a gyermek szervezetébe, hogysem gyógyszerekkel csillapítani tudnák fájdalmait. Azt is megtudom, hogy a kislány bal tüdejének szövete négy hónappal ezelıtt elsajtosodott, voltaképp tehát elhalt. Gégéje nem más, mint gennyes gócok egymásba mosódó tömege. Mit mondjak, a hi deglelés lázában borzongok, ernyedı, rossz érzés kerít a hatalmá ba. Pedig még csak most jön a java. Kifelé menet, néhány kimust159
rált mérımőszer lábánál undorító lucsok fekszik halomban. Innen hát a gyomorforgató fekáliaszag! - Messze van nekik a budi! - mondja kacagva az asszisztensnı, és kedvem lenne képen törülni. Mire kiérünk a szabadba, látjuk, hogy a vihar már kiadta a mérgét. Rövidesen elhagyjuk a barakkokat és az erdı szélén lobogó tüzet pillantunk meg. A lángokat apró, sötét alakok állják körül, ahogy közeledünk, egyre inkább kibontakozik alakjuk az ónos szürkeségbıl. Mellettük vezet az ösvény, így jóformán elkerülhetetlen a velük való találkozás. Talán még örülök is neki, hogy a kihalt táborban végre valami életet látok, ám a közelükbe érve vérfagyasztóvá válik a kis csoport látványa. Rémvilág tárul elém. Görnyedt térdő, görbedı vállú fiúcskák köhécselnek a tőznél melegedve, beszédük halk, járásuk reszketeg. Gyér hajuk iszonytatóan úszik a szélben. Ránc ugyan még alig redızi a homlokukat, mégis, mintha sok száz év bélyege ülne az arcukon. Az egyikük, egy feltőnıen magas és vékony fiú kilép a többiek közül. Feltehetıleg ı a vezér. Homloka széles, arcszíne vértelen, fogai vadul összevissza nıve sárgállanak. Csontjai zörögnek teste bırzsákjában. Köszön, mire az asszisztensnı mogorván bólint. Aztán az asszony egy másik fiút, valami Iliét szólít. Aprócska fiú lép elı, elkínzott arcán egy csomó ólmos, kékes folt éktelenkedik. Pofacsontjai átütnek penészszínő bırén. - Te ismerted Adisort, igaz? - szólítja meg az asszony. A fiúcska bólint. - Ezek itt a rokonai. A fiúcska lehajtja a fejét. - Na, szólalj már meg, fiam! - nógatja az asszisztensnı. - Mesélj szegény Adisorról a bácsiknak! - Tessék csak hagyni! - mondom az asszonynak, de az nem tágít. A fiúhoz lép. - Mi van, lenyelted a nyelved? - rázza meg a vállánál fogva. - Ne bántsa! - kérlelem az asszonyt. - Ne bántsam? Hát kitépem a nyelvét, hogy legyen oka hallgatni! Emlékszel, Ilié, hogy a múltkor hogy megtéptelek? A hajadat, igaz? Hogy jött a hajgyökérrel a fejbıröd is! Akarod, hogy megint a kezem közé kapjalak? A fiú szembogara fölfelé fordul az üregében, ájulás kerülgeti. Szörnyő emlékek tolulhatnak agyába, mert olyan hatalmasra tátja 160
száját, hogy tisztán látni püffedt, üszkös nyelvét. Az óriás szájrésbıl durva torokhang tör elı. Románul szól, de rikácsoló beszédébıl semmit sem értek. Fel lehet dagadva a nyelve, vagy túl száraz a szájpadlása. Miközben kántál, idegesen tépkedi cafatokban lógó, pecsétes ruháját. Az izzadság hidegen gyöngyözik a homlokomon. Az asszisztensnı egyetlen mozdulattal leállítja a fiút. - Hülye - morogja, és továbbindul. Mivel megdöbbenve állunk, lefékez, és visszaszól. - Nem érdekli magukat a halott? Merı kellem és finomság ez az asszony. A fiúk köhögve bámulnak felénk, ilyen hidegben nem sok esélyük van a legyengült immunrendszerükkel. Miközben elindulunk az asszisztensnı után, György atya halkan magyaráz. - Egyikük sem az AIDS-ben hal meg, hanem a legyengült im munrendszerük miatt elkapott fertızésektıl, tüdıgyulladásoktól. Tüdejükben megvastagodik a nyálkahártya, amit persze így alig bír tisztán tartani a légzıszerv. Pillanatok alatt megkapnak egyegy fertızést vagy úgy megfáznak, hogy egy hét alatt elmennek. Egy bozótoson átvágva sziklás domboldalra érünk. Odalent a völgyet tejszerő köd borítja, mint valami halotti lepel. Van a tájban valami vigasztalan komorság. Halk, folytonos morajt hoz felénk a szél, talán a tenger zaját. Közvetlenül a lábunk elıtt rettentı sziklakatlan nyílik, fölötte pára gomolyog. - No, itt volnánk - mutat oldalra az asszisztensnı. Egy síkabb területen keresztek merednek ki a földbıl, virágok és márványtömbök nélkül. - Nem várja haza senki a holttestüket, nem látogatja ıket senki - legyint az asszony, aztán egy viszonylag friss sírhalomra mutat. - Ott van ni, az Adisor gyerek hullája. Mondom, egy tünemény a nı! A kereszthez lépek, rajta felirat: „Adisor Enescu, élt 12 évet". Tizenkét évet! Nyirkossá lesz a kezem. Tizenkét évet! Hisz igazán még el se kezdte az életet! S most itt fekszik beágyazva a körülötte levı sok-sok tonnányi agyagos földbe. A talaj mindenütt tömör és repedés nélküli, mintha a halál szorosan fogná és egy arasznyira sem eresztené csöppnyi kis foglyát. György atya egy imát mormol, operatır kollégám csendben figyel. Elıveszem Mária Angyal ajándékát és a cipıcskét. Egy pillanatig tétovázok, majd mély lélegzetet veszek, s a sírhoz hajolok. Mindent leteszek a kereszt elé. 161
- A cipıcske - hebegem -, Mária Angyal küldi. Az asszisztensnı felkapja a fejét, de egy csöppet sem érdekel. Az sem, ha késıbb visszajön és elviszi a csokoládét meg a cipıt. Csak az érdekel, hogy átadjam Adisornak az ajándékot és az üzenetet. - Nagyon szeret téged - mondom egészen közel hajolva a sírhoz. Abban a pillanatban úgy érzem, a folytonos moraj mégsem a tenger felıl jön, hanem odalentrıl, a sírból hallom a rovarok hordáinak nyüzsgését. Elhessegetem a szörnyő gondolatot, de eltitkolni nem tudom magam elıtt, hogy idegeim lassan felmondják a szolgálatot. És még mindig nincs vége a kínnak. A tábor felıl böm-bölés hangját hozza a szél. Az asszisztensnı cikornyásat káromkodik, aztán a hang irányába iramodik. Követjük, egészen a tüzig rohan. Mire a fiúkhoz érünk, már egy gumikesztyős gondozó is közöttük térdel. Csúfondáros mosollyal mutat az egyik gyermekre, akinek könnyek patakzanak a szemébıl. A gyermek nyakán óriás pók himbálózik, az a fajta, amelyiknek horgas fullánkban végzıdik a potroha. E fullánkot vágta a pók a fiúcska nyakába, ám csak félig fúrta a bır alá, mert méregmirigyébıl félig-meddig a szabadba spriccel a sárgás váladék. A gondozó nem zavartatja magát, térdét csapkodva nevet. A többi gyermek lesütött szemmel hallgat, nyilvánvaló, hogy meg vannak félemlítve. - Hogy nem tud vigyázni az isten barma! - csikorgatja a fogát az asszisztensnı. Aztán beleunva a bömbölésbe ingerülten elvörösödik, és nyers mozdulattal leveri a fiúról a pókot. A gyermek teste megfeszül, szeme kitágul, háta meggörnyed és lehuppan a földre. Alighanem most kezd hatni legyengült szervezetére a méreg. Karján két kerek piros petty jelenik meg, majd nem messze a két foltocskától egy harmadik sötétebb. Allergiás reakciók lehetnek. A fiú arca eltorzul, görcsös rohamban zúdul rá a fájdalom. Sírni kezd úgy, ahogy egy magára hagyott, kiszolgáltatott, jó szóra és vigasz-talásra váró kisgyermek csak sírni tud. Csúnyán, lefogyva, a halálra készülve ül a sárban, s már mozdulni is túl gyenge. Kicsiny életét felırölte a gyilkos kórral való küzdelem. Erılködve kapkod levegı után, ahogy hamarosan erılködni és zihálni fog egy utolsó szippantásnyi éltetı levegıért. Hirtelen lehajolok hozzá és az ölembe veszem. A gondozó torkára forr a nevetés. Felegyenesedek. Érzem, mint remeg a karomban a fiúcska, akár egy madárfióka meleg kis teste, amelyet kiemelnek a fészekbıl. Lassan megnyugszik, 162
véget ér az ijedtséggel és fájdalommal teli ádáz tusa. Betegesen csillogó szemmel rám néz, aztán remegı hangon azt kérdezi: - Nem undorodik tılem a bácsi? Vannak percek, amikor feltétel nélkül elhiszem, hogy nincs Isten. Ez például most ilyen. Megsimogatom a fiúcska arcát, és így szólok: - Nálad aranyosabb gyermeket nem is tudok elképzelni. És csodák csodája, szavaimra mintha dróton húznák kétfelé a szája sarkát, ölemben a fiúcska mosolyogni kezd. Csontos kezével karomba kapaszkodik, kopasz kis fejecskéjét a pulóverembe fúrja, és úgy marad, mozdulatlan. Közben a kialudt tőz füstje bevonja a kis betegeket, kísértetiesen-fakón lebeg derékmagasságban. A gyermekek ismét erısebben köhécselnek, megtörte ıket a fizikai szenvedés, de talán annál is jobban a végtelen lelki nyomorúság. Az asszisztensnı arca lángvörös lesz, mintha fojtogatnák. Megmarkolja a köpenye széleit, összerántja maga elıtt, és közli: - No, akkor vége a kirándulásnak. Vad hévvel a tábor bejárata felé mutat. Mondhatni, kiadja az utunk. György atya azonban, mintha ott sem lenne az asszony, kikerüli és az igazgatói irodához indul. Az asszisztensnı gıgroha-mot kap. Felveti a fejét, sarkon fordul és köszönés nélkül odébb áll. Megint csöpögni kezd az esı. Messzirıl hosszan elnyújtott mennydörgés hallatszik. A gondozó int a fiúknak, s ık némán, békésen egymás mögött a barakkok felé indulnak. Kikászálódik ölembıl a kisgyermek is, visszanéz még búcsúzóul, aztán szaporázni kezdi lépteit a többiek után. Elül a szél, mintha a természet egy pillanatra visszafojtotta volna a lélegzetét, aztán egyszerre csak hangtalan fehér villám lobban, s ömleni kezd az esı a földre, mintha a villám föltépte volna az eget. A mennydörgés hangja túlharsogja az esıcseppek dobolását a faházak tetején, amelyekrıl patakokban zúdul le a víz. Rohanunk, félúton György atya is csatlakozik hozzánk. Néha megremeg a föld, amint egy-egy villám csapódik be a közelben. Bevágódunk az autóba, ruhánk csuromvíz, didergünk. Egy ideig nézzük az odakint morajló világot, a zuhogó esı olyan erıvel verdesi a földet, mintha az emberiség mocskát akarná lemosni. György atya megköszörüli a torkát, és dúdolni kezd valami vallásos éneket. Finoman, halkan, szinte alig hallhatóan. Az elsı eset, hogy nem zavar vele. Begyújtja a motort, indít. Néhány perc 163
múlva, amikor az atya végez a dallal, nehézkesen, csikorogva, de visszatérnek közénk a szavak. Szavak a boldogtalanságról, a magányról, a szenvedésrıl. Nagy szavak, persze, de hát milyenek is lennének? Hisz lehet-e nem nagy szavakkal beszélni arról, ami elnyővi, szétforgácsolja az embert? Lehet-e mellékesen beszélni a kétségbeesésrıl és a reménységrıl? A kilátástalanságról és az élet szeretetérıl? Lehet-e valaha is jóízően nevetni, felhıtlenül boldognak lenni, ha idırıl idıre földereng a múltból egy könyörgı, nyomorúságos arc? Lehet és szükséges. Mert élni kell tovább. De ha egy-egy kisebb akadályban megbicsaklik az életünk, s kissé fájdalmas vagy bosszús érzéseket élünk át, gondoljunk csak Zsoltikára és Iliére, Máriusra és Adisorra. S ne feledjük, ezek a gyermekek életünk bármelyik, még legpocsékabb pillanatában is boldogan cserélnének velünk.
A sok ezer AIDS-es kisgyerek problémája egy-két éven belül örökre megoldódik...
164
Románia, Marosvásárhely A városi AIDS-kórházban nem szívesen látnak. Sıt Orgea Ladru igazgatónı megfenyeget bennünket: ránk uszítja a hatóságot, ha eszünkbe jut az intézménye közelébe menni. Mária Angyal szerint felesleges erılködnünk, amit ugyanis szükséges volt, azt már láttuk. Marosvásárhelyen sem jobb a helyzet. - Ugye szólnak, ha adásba kerül a riport? - kérdezi Mária Angyal. Megnyugtatom, hogy ı lesz az elsı, akit értesítünk. Görcsös, merev mozdulatokkal búcsúzik. Aztán, mintha akkor kapna észbe, így szól: - Ó igen, a csomagot Adisornak... átadták, ugye? - Átadtuk - felelem. - És? Örült a cipınek? - Nagyon. - Nagyon... a kis drágám - mondja tőnıdve, aztán hátralép, és integetni kezd. Csak amikor úgy véli, elég messze értünk, akkor csuklik össze fájdalmasan, mintha elpattant volna benne valami.
165
166
Bobhercegnı Hallgatlak, kicsim, ahogy a másik szobában anyád mellére tapadva cuppogva szürcsölöd az életet, az édes és mámorító illatú anyatejet, miközben rózsaszínő, húsos kis kezeddel vadul kapálózol a levegıben. Átmegyek, nézlek benneteket egy kicsit, aztán visszaülök a géphez, és így megy ez már vagy egy órája. írok néhány sort, de bevallom, többet vakargatom borostás államat, mint amennyit a számítógép billentyőzetét ütöm. Hogy miért megy nehezebben az írás, mint máskor, azt csupán sejtem: életem egyik legmegrázóbb riportját kellene mondatokba öltenem, s újra átélni Strehli Ildikó történetét. Nos, ez embert próbáló feladat. Tudod, hogy apád általában igyekszik kivonni magát a riportjai hatása alól, vagy legalábbis minél kevésbé „belehalni" egy-egy nyomorúságos életmesébe, egy-egy elesett riportalanya ríkató sorsába. De Ildikó történetével más a helyzet. Az embernek, ahogy e fejezet sorait írja, újra és újra fel kell pattannia az íróasztala mellıl, hogy átsétálva a gyermekéhez megnyugtassa háborgó lelkét, s hogy legalább lélekben igyekezzen megosztani ezt a felemelı és tanulságos, egyaránt pokoli és mennyei történetet. Odakint a kerek hold magasra kapaszkodik az égen, s ahogy az ablaknál ácsorogva gondolatban Csolnoktól Salt Laké Cityig követem Ildikó életét, egyszer csak pırének érzem magam. Lemeztelenít, megtisztít ennek a csodálatos nınek a története. Keserves, ahogy megnyílok magam elıtt, ahogy ott állok csupaszon, leleplezve, elıször látva magam olyannak, amilyen igazán vagyok. És ahogy fokról fokra tudatosul bennem, hogy milyen piszlicsáré ügyek és érdekek irányították ez idáig az életemet, s milyen nevetségesnek is tőnnek céljaim, vágyaim és bánataim Ildikó történetének fényében. Ha most hozzám szólnának, sértıdos és ingerlékeny volnék, sıt bárkit, még a szeretteimet is képes volnék halálra sértve faképnél hagyni. De csak a szörcsögésedet hallgatom, kicsim, a szomszéd szobából és lassan visszanyerem a lelki nyugalmam. Ismét a géphez ülök, győrött fényképet húzok magam elé. Fiatal nı mosolyog rajta egy bob mellett. Tudod, mi az a bob, kicsim? Szán167
kó. Sportszánkó, amellyel elképesztıen gyorsan száguldanak a versenyeken. A versenyeken, amelyeken egyesek az aranyéremért küzdenek, mások az életükéit. Nem érted, miért írom ezt, igaz? Rövidesen mindenre választ kapsz, kicsim. Itt van tehát elıttem a felvétel a mosolygó nıvel, meg az ütött-kopott bobjával, tudod, az a fajta kép ez, amilyeneket filléres amatırgépekkel készítenek gyermekeikrıl a hétvégi apukák. Mégis, ezen a pocsék minıségő fotón is van valami mélységesen megindító a nı mosolyában. Hogy mi, azt az ember eleinte nem is tudja megmondani, csak bámulja a felvételt, és összehúzott szemmel vizsgálgatja a furcsa mosolyt. Egyszerre érzi benne az ifjúság bizakodását, a rügyfakadást, s a széles mosoly mögé rejtett nyomorúságot, elvirágzást, azt, hogy az ifjúság energiáját szinte az utolsó cseppig elhasználták. A vidámságot, a jövıvárást, és a szenvedést, az átélt kínokat. A nı amúgy kedves, mégsem a szabályos és csinos arca vonz mágnesként felé. Sokkal inkább az, ami a szemébıl tükrözıdik. Ami belülrıl sugárzik. Az életigenlés. Ez a nı nem egyszerően élni akar, de határozott tekintete mélyén ott búvik a mélységes szenvedés, a rettegés, hogy bármikor semmivé lehet a lényében rejlı lehetıségek kitárulkozó birodalma. És mégis, ez a magabiztos mosoly, ez az elszánt ártatlanság erıt ad, s az ember szinte a saját megváltását véli felfedezni benne. Bámulom a képet és hosszú percekig megint egy tapodtat sem jutok elıre. Dühös vagyok magamra, szeretnék elmenekülni a feladat elıl, aztán hátradılök az egyenes támlájú széken, és újra pötyögni kezdek a billentyőzeten. Arról írok, hogy az én életemben milyen sok volt az illúzió. Hogy mennyire próbáltam hinni a hitvány kis céljaimban, egészen addig, amíg meg nem ismertem Ildikót. Aztán persze kihúzom ezeket a sorokat. Mert egy közismert riporter mégsem adhatja ki magát. Vagy mégis? Gyötröm magam. Thomas Mann írja A Buddenbrook házban: „Ha élni akarsz, sıt jól akarsz élni, akkor dolgoznod kell, erısen, keményen..." Meglátod, kicsim, a bobos nı sorsa különös hangsúlyt ad majd a nagy német író szavainak. S ha vagyont, gazdagságot elıreláthatólag nem is hagyok rád, vedd tılem e történetet úgy, mint legfıbb apai örökségedet. Én ugyanis Strehli Ildikó történetébıl tanultam a legtöbbet az életrıl, s hiszem, hogy példája minden pénznél többet ér. 168
A napfényben fürdı szoba tiszta volt és illatos. József, a zömök, jóvágású bányász elérzékenyülten tartotta karjában a csöppséget. Pont így képzelte: kislány legyen, és örökké mosolygós. Feleségével, Ilikével nem voltak tehetısek, gyermekeik jelentették minden vagyonukat. Bútor alig volt az apró falusi lakásban: egy kisebb asztal, egy öreg, festetlen fiókos szekrény és egy durva, zöld takaróval leterített ágy: ez volt az összes berendezés. Hat hét telt már el a szülés óta, de Ilike még mindig gyengének érezte magát. Csirkehúslevest és keserő teát ivott, attól remélte, hogy erıre kap. Evés helyett inkább egy notesszel babrált, amelybe nap mint nap apró betős, girbegurba sorokat rótt a kislányukról. Hat napja minden oldalt így kezdett: „A mi kis Ildink ma is mosolyogva ébredt!" A háromesztendıs Józsika lélegzetét visszafojtva figyelte kishúgát, szinte odatapadt az apjához. A baba kifelé fordított fejjel bámulta a silány tapéta mintázatát, s grimaszolva elmosolyodott, mintha kinevette volna Strehliéket. Mintha rossz helyre tévedt volna, mintha nem volna egészen biztos benne, hogy ide kellett születnie. Pedig Ilike és József imádták, nem beszélve a kis Józsikarói, aM hetek óta nem volt hajlandó tágítani a húgától. Újra és újra megrázta az anyja szoknyáját, hogy valóban valódi angyallal van-e dolga, és az se zavarta, ha anyja ilyenkor nagyot nevetve megsimogatta a fejét, ahogy a butaságokat kérdezı kisfiúkét szokták. így gyönyörködtek tehát a család új jövevényében, amikor Ilike egyszer csak a férjéhez lépett, és a mennyezetrıl függı csupasz villanykörte halvány fénye felé fordította a csecsemı tenyerét. Vizsgálgatta néhány másodpercig, aztán csókot nyomott rá. - Hosszú - mondta. József értetlenül meredt rá. - Mi hosszú? - Az életvonala - magyarázta Ilike -, nagyon hosszú az életvonala. József felsóhajtott. Az jó! - Igen, de... van sok törés benne... - Törés? - Csalódások... betegségek... -Te hiszel az ilyesmiben, Ili? - kérdezte József, mire az asszony megrázta a fejét: - Á, dehogy. Pedig hitt benne. 169
Hiába volt rajta plüssruha, hiába fonta a haját koszorúba, a kis Ildikó állandóan a fiúkkal lógott. Többnyire a közeli erdıkben játszottak: gallyakból sátrat építettek vagy vödörrel vizet hordtak egy árokba, hogy tavuk legyen. Máskor a piactéren rosszalkodtak, ahol lókupecek és zöldséges asszonyok pöröltek a randalírozó kölykökkel. A pék azonban szerette ıket, talán mert a fia is közéjük tartozott, így fehér bélő cipó és foszlós mazsolás kalács mindig jutott a gyerekeknek. Ildikó akkor is épp egy kalácsot majszolt, amikor hazatoppanva mélyen zengı hüppögesre lett figyelmes. A konyhából jöttek a hangok, a kislány tehát arra vette az irányt. Amikor belépett a helyiségbe, azt hitte, rosszul lát. Apja ült az asztalnál, s úgy zokogott, hogy egészen átnedvesedett az inggallérja. Ildikó bizonytalan léptekkel a szemközti székhez ment, és leült. Az asztalon tészta kelt egy törlıkendıvel letakart sárga mőanyag edényben, mellé már kikészítették a nyújtódeszkát, s a nyújtófát. - Anya buktát süt - gondolta a kislány és fészkelıdni kezdett a széken, talán hogy az apja észrevegye. Szólni nem mert, de fel akarta hívni magára a figyelmet. Zavarta apja bánata, hiszen élete
Strehliék 170
röpke hét éve alatt keménynek és szigorúnak ismerte meg a férfit. Végül a szék reccsent egy nagyot, s József felriadt a kesergésébıl. Úgy bámult a lányára, mintha az az égbıl pottyant volna elé. Ildikó sápadt volt, mint egy holttest, csak a szeme sugárzott elı színtelen kis arcából, ahogy a szenteknek szokott a templomi freskókon. Ebben a pillanatban lépett be a konyhába Ilona. Szempillantás alatt letette hóna alól a dézsát, kislányába karolt és kivitte a helyiségbıl. Amikor kiléptek az udvarra, így szólt: - Menj most játszani, kicsim. Ám a kis Ildi nem mozdult, csak állt és kíváncsian kukucskált a konyhaablak felé. Ekkor Ilona lehajolt a kislányhoz és tenyerébe vette az arcát. - Kérlek, menj játszani, kicsim. Ildikó az anyjára sandított. - Miért sír az apu? - kérdezte vékonyka hangján. Ilona arca hófehérre változott, mintha rároskadt volna az egész világ. Egy percig habozott, hogy elmondja-e kislányának a rossz hírt, aztán úgy döntött, elıbb-utóbb úgyis megtudná, hogy meghalt az apai nagyanyja, aki egyedül nevelte fel Józsefet, s hat testvérét. - Meghalt a mama - suttogta az asszony. A kislány félszegen ingatni kezdte magát, s hangtalanul rágta az ajkait. Anyja megsimogatta az arcát, aztán megpaskolta a fenekét. - Menj most, kicsim! Azzal visszament a házba. Ildikó komoly arckifejezéssel figyelt egy darabig, hátha hall valamit odabentrıl, majd kisvártatva a kertkapu felé indult. Néhány lépés után azonban megtorpant, és irányt változtatott. Egyenesen a cseresznyefához ment. Minél mélyebbre jutott a kertben, annál erısebben érezte a nyárutó virágillatát. A levegıben pára remegett. Balra egy bögöly döngicsélt egy fenyı tövében a lehullott tőlevelek fölött. Jobbra szitakötık emelkedtek légtornászként a magasba, s fátyolszárnyukon meg-meg-csillant a napsugár miközben meredek köreiket rótták. A kislány máskor minden bizonnyal hosszú percekig nézte volna az élet gyönyörőségét, a természetet, de most villámgyorsan a cseresznyefába kapaszkodott és egyetlen lendülettel felhúzta magát a legalsó ágra. Kúszni kezdett fölfelé. Ágról ágra lépett, s néhány ugrással fönt termett a fa tetején. Ott aztán lekuporodott egy vastag ágra és nekidılt a fa törzsének. Mindig idejött, ha valami bántotta. Ilyen magasan már volt ereje a szeptemberi szélnek, a kislány tehát be171
hunyta a szemét és megadóan fordult a fuvallatba, hátha a szél kifújja belıle a fájdalmat, a bánatot. Aztán kinyitotta a szemét és kutatni kezdett a távolban. A nap lenyugodni készült, messze, a dombok mögött már egészen besötétedett. Strehliék kertjét azonban még borostyánszínő fény ragyogta be, amelyet csak ritkán szakított meg a télre készülı, hervadt lombtakaró árnyéka. Ildikó itt, a magasban volt a legboldogabb. Ha tehette volna, soha többé nem mászik le a földre. Könnyek buggyantak ki a szemébıl. Ilona az ablakból nézte a kislányát. Ildikó félig lehunyt szemmel ugrált két fehér krétacsík között, s ha véletlenül leért a lába ugrás közben, éktelen dühvel csapott a levegıbe. - Mit csinál? - lépett a felesége mellé József. - Amit mindig - felelte Ilona -, versenyez. És győlöl veszíteni. Ahányszor ront, annyiszor büntetıfeladatot ró magára. József megvakarta a tarkóját. - Biztos, hogy ez normális dolog? - kérdezte. - Úgy értem, egy kilencéves kislánytól? Ilona elfogódottan bámulta, amint a kis Ildi letörölte a krétacsíkot, és egyre messzebbre húzta meg a másiktól, hogy aztán összeszorított foggal újra és újra nekigyürkızzön az átugrásának, amíg sikerrel nem veszi az akadályt. Igaz, ami igaz, ı sem értette, honnan a lányában ez a hihetetlen kitartás és gyızni akarás. Sem a saját, sem a férje családjában nem tudott efféle szent ırültekrıl. Meggyızıdése volt, hogy a kislányban valamilyen rég elfeledett, generációkon keresztül szunnyadó családi örökség ébredt fel. Hirtelen egy vörös bundájú róka jelent meg a kerítésnél. Az ember azt gondolná, hogy vadászszenvedélye hajthatta az emberek közelébe, máskülönben sohasem merészkedett volna az erdın túlra. Nem így volt. Ildikóhoz jött. Addig forgott, nyújtózott, míg be nem bújt a kerítés alatt. A szülık mindezt látták az ablakból, s József már indult is, hogy elkergesse az állatot, ám Ilona belekarolt. - Hagyd, ismerik már egymást. József elkerekedett szemmel nézett a feleségére. - Többször is láttam ıket együtt, Ildi mindig elteszi neki a parizeres szendvicse végét.
172
A merev fülő, fehér hasú zsivány óvatos léptekkel közeledett a kislányhoz, aki ránézett, elmosolyodott, aztán visszafordult a csíkjaihoz. - Hagyj, most nem érek rá - vetette oda vadul szaglászó barátjának, így a rókának be kellett érnie egy kövér, ragadós varanggyal, amely épp az orra elıtt igyekezett átvágni a kerti úton, s a gyors uzsonna után visszaólálkodott a tágas, füves rét felé. Aztán megérkezett Ildi bátyja, Józsi is, igen összekarmolt ábrázattal, és a szülıket lefoglalta a sebeinek ápolása. Késıbb zabkását ettek almával és nem beszéltek a rókáról. Utána se, semmikor. Csak évekkel késıbb tőnt fel ismét a fürge és ravasz állat Ildikó életében, hogy barátságot és erıt adjon neki a tragédiájában. De ez már egy késıbbi történet. Nem volt sok babája. Sıt, mindössze egy babája volt. Azzal sem úgy játszott, mint a többi vele egykorú kislány. Ugráltatta, futtatta. A kezével mozgatta, mint egy bábut. Egy sportoló bábut. Aztán volt, hogy az elesést is eljátszotta vele. Ilyenkor majd
Nem volt sok babája, gyerekkorától sportolónak készült. Ildikó egy családi kiránduláson 173
szétpukkadt
nevettében. De az igazság az, hogy a macijait sokkal jobban szerette a babájánál. És hát a kutyus... tízéves korában kapta. Elválaszthatatlanok voltak egymástól. Reggelente mindig magával vitte futni, pedig nem volt könnyő dolga vele. A kutyus lefékezett, harmatot ivott és füvet legelt. Úgy rágta a csomókat, mintha a legfinomabb csontokat kapta volna a szájába. Aztán a körülötte repdesı pillangókat kezdte el kergetni. - Gyere, Ali! - szólt neki Ildikó, de az eb egyre csak azt várta, hogy egy tapasztalatlan lepke végre virágnak nézze a hegyes or rát. Összeráncolt homlokkal, fülét hegyezve állt, aztán amikor rá szállt a lepke, rohanni kezdett körbe-körbe, hogy elkapja. Végül el szédült. Le kellett ülnie, nyelvét kimerülten a szél irányába nyújto gatta. Egy idı után kitapasztalta, hogy a déli hıségben több sze rencséveljár, hiszen olyankor sokkal lassúbbak, pilledtebbek a bo garak. Ám gazdija olyankor már az iskolában csücsült. Ildikó végül megunta Ali magánszámát, odament hozzá és leült mellé. A kutya az ölébe húzódott. - Tudod, Ali kutya, nekem olyan jó - mondta a kislány. - Imá dom anyuekat, és Csolnokot, és a tesi tanárt, és persze téged, és... úgy félek, hogy egyszer történik majd valami... úgy értem, ve lem.. . valami butaság, ami nagyon elkeseríti majd anyuekat, meg mindenkit... úgy félek, hogy bánatot okozok nekik... pedig hidd el, nem akarom... Ali mozdulatlanul figyelte kis gazdáját, mintha minden szavát értené. Ildikó ránézett és elmosolyodott. Aztán odanyomta orrát a kutya buksijához, és így szólt: - Kösz, hogy meghallgattál. Felállt. - Most pedig futni fogunk. És tényleg nekilódult. Ali kutya látta, hogy itt nincs kecmec és Ildikó után vetette magát. Olyankor, ha nem kérlelték, nem könyörögtek neki, ha félı volt, hogy otthagyják, olyankor nagyon tudott ám szaladni! Ildikó úgy állt az unokatestvérei között, mintha aludna. Gondolatai messze, nagyon messze jártak, s észre se vette, hogy hosszú, gesztenyebarna haját egészen összeborzolta a szél. Aztán hirtelen felnézett, és így szólt: 174
- indulok! A gyerekek szétrebbentek, Ildikó volt a fogó. Macskaléptekkel, meggörbített háttal közeledett unokatestvéreihez, majd hirtelen szökkent néhányat és üldözıbe vette társait. Egy szempillantás alatt utolérte ıket, s megérintette vállukat a mutatóujjával. - A lányotok képtelen veszíteni - mondta József testvére, aki az ablakon át figyelte Ildikó vadászatnak is beillı manıverét. József odalépett hozzá. - Tudom - dörmögte. - Fogalmam sincs, kitıl örökölte ezt az ırült gyızni akarást. Valóban, Strehliék kislánya kitalált valamit, s azért tőzön-vízen át harcolt. Mintha akkor kezdett volna el élni, amikor valami alig megvalósítható álmot teremtett magának. Olyankor a küzdés megbabonázta testét-lelkét, agyában zubogtak a gondolatok, izmait a láz hatalma feszítette. Szeme vadul csillogni kezdett, orrcimpája kitágult, és minden erejével a kitőzött célra koncentrált. Lehetett az egy jó jegy egy neki nem túl jól fekvı tantárgyból, egy futóverseny megnyerése, vagy egy hétköznapi fogócska az unokatestvérekkel. - Voltatok már vele pszichológusnál? - kérdezte József testvére. Ilona felkapta a fejét, de nem szólt. Félt, hogy túlérzékenységében megbántaná a sógorát. De nagyon fájt neki, hogy az ı szép, okos gyermekét pszichológushoz küldenék. Inkább büszkének kellene lenniük a kitartására, a céltudatosságára, gondolta magában az asszony. De kifelé csak mosolygott, és vágott még néhány szeletet a meggyes pitébıl. A nagyfiú nem volt óriás, de rövid, négyszögletes törzse aránytalanul hosszú lábon ült, ezért Ildikó számára kész óriásnak tőnt. Vastag, kék sál fedte az arcát, azon keresztül gomolygott a szájából áradó párafelhı a télbe. A fagy hideg lehelete és fehér zúzmarája szemtelenül lopakodott be Ildikó kabátja alá, de a lány nem törıdött a hideggel. A nagyfiút nézte, aki egyik cimborájával a domb tetején ácsorgott. Lábuknál szánkó pihent, kopott lécei csálén meredtek a völgy felé. A fiúk elhelyezkedtek az ülésen, aztán löktek egyet magukon, és velıtrázó indiánüvöltéssel siklani kezdtek lefelé a lejtın. Ildikó vágyódva követte ıket a szemével, s kezével hessegetett utat a körülötte kavargó sőrő ködfelhıben, hogy lássa, i
175
amint a fiúk a lejtı aljára érnek. A kékes fényő decemberi égen fehéren ragyogott a nap, a fiúk pedig ismét a domb teteje felé caplat-tak. Vastag talpú csizmájuk alatt ropogott-csikorgott a friss hó. Egyszer csak a nagyfiú lefékezett, és kezét a szeme fölé tartva Ildikó irányába nézett. Majd tölcsért formált a tenyerébıl, és odakiáltott a lánynak. - Csúszol egyet? Ildikó összerezzent. Körbepislantott, de senkit sem látott maga körül. Ezek szerint neki szólt az óriás. Megindult fölfelé. Eleinte lassan, óvatosan lépkedett, majd egyre szaporábban szedte a lábait, végül hét mérföldes ugrásokkal ért a domb tetejére. A nagyfiú a cimborájára nézett, aztán elnevette magát. - Sose csúsztál még? A lány megrázta a fejét. - Oké - mondta a nagyfiú. - Lemegyek veled. Ildikó arca csupa izgalom volt. Amikor a fiú szólt, hogy üljön elıre, villámgyorsan helyet foglalt a szánkón. A fiú mögé telepedett. - Hunyd be a szemed, indulunk - mondta, aztán egy határozott mozdulattal elrúgta a szánkót. Ildikónak persze eszébe sem volt behunyni a szemét. A szánkó lassan csúszott, majd egyre gyorsabb tempót vett, s a domb közepénél már úgy száguldott, hogy a lány alig gyızte kapkodni a levegıt. Ijesztıen suhantak el mellettük a csupasz, fekete fák, s Ildikó egyszer csak azt vette észre, hogy szünet nélküli sikítás hagyja el a torkát. A lejtı odalent egy kör alakú mélyedésben végzıdött, s ahogy a nagyfiú lefékezett, nyakukba fröccsent a hólé. - Megérkeztünk - szólalt meg a nagyfiú, és feltápászkodott. Ildikó nem mozdult. A fiú mellé lépett, megütögette a vállát. A lány, mintha egy másik világból érkezett volna, megrezzent, aztán felé fordult. Gyermekszemében ijesztıen hatalmas volt a fekete mélység, de arcán mosoly ült. - Köszönöm - mondta alig hallhatóan. Ildikó elmélyülten rajzolt az asztalnál, elıtte a papirlap jócskán ki volt már cicomázva. Gyermekek ricsajozása hallatszott kintrıl, ahogy egymás után ugráltak a Balatonba a bányászüdülı stégjérıl. Ilona lépett a szobába, lánya mögé állt, és megsimogatta a fejét. 176
- Miért nem mész játszani a többiekkel, kicsim? - kérdezte. - Mindjárt, anya - felelt Ildikó, és színezni kezdett valamit. - Megnézhetem, mit rajzolsz? Ildikó anyja elé tolta a papírlapot. Zöld virágok és piros cicomák között egy kislány ácsorgott a képen, szorosan magához ölelve a maciját. Ilona egy pillanatra hátra fordult. Látta, hogy a bevetett ágy fejénél, a párnán ott pihen a rajzon látható maci. - Klári néninek - magyarázta Ildikó. Klári néni a testnevelés tanára volt. Imádták egymást. Kétségtelen, hogy Ildikó jó tanítvány volt: mindig többet teljesített, mint amennyit Klári néni kitőzött. Jobb idıt, nagyobb távolságot, magasabb ugrást, messzibb dobást produkált. S az órák végén már-már tilalommal kellett leparancsolni a futópályáról. - Mit szeretsz a futásban olyan nagyon? - huppant le egyszer Klári néni Ildikó mellé az öltözıben. - Nem tudom, Klári néni - felelte a lány. Aztán ráncolni kezdte a homlokát, és így folytatta. - Talán azt, hogy amikor futok, akkor olyan egyszerő minden. Nincsenek bánatok, nincsenek haragok, nincsenek félelmek, csak a pálya, én, meg a futás. Valahogy ki tudok kapcsolódni az életbıl. Klári néni gyöngéd, szinte szomorkás mosollyal simogatta meg a lány arcát. - Rossz neked élni? - kérdezte, mire Ildikó felkapta a fejét. - Nem, dehogy! Csak... Táguló cimpákkal erısen szívta a levegıt, okos, szúrós szemét a padlóra szegezte. - ... csak úgy érzem, hogy a futás megment engem. Elhallgatott. A tanárnı nyugtalanul bámult a lányra. - Megment? Mitıl? - kérdezte, és számított rá, hogy fagyos, elutasító bizalmatlanságot tapasztal majd a lány részérıl. Ildikó azonban elmosolyodott, és így szólt: - Mindentıl, Ági néni. Mindentıl. A bajoktól. A fájdalmaktól. Ha rossz jegyet kapok, futok. Ha anyuék veszekszenek, futok. Ha igazságtalanok velem a suliban, futok. Ha fáj a térdem, akkor is futok. - Fáj a térded? - kapaszkodott bele az utolsó mondatba a tanárnı. - Sose mondtad. - Néha, nagyon ritkán. Nem zavaró.
177
- Meg kell nézetni, Ildikó! -jelentette ki a tanárnı. A lány bólintott, s ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek. Ági néni vérbeli testnevelı tanár volt, a szó legjobb értelmében. Sokkal fontosabbnak tartott egy esetleges bujkáló sérülést, mint azt, hogy mik a lelki okai Ildikó sportszeretetének. - Megcsináljam a hajad? - kérdezte Ilona ott, a balatoni üdülıben. Ildikó bólintott. - Francia fonást csinálsz, ugye? - Aha - mondta Ilona és nekikezdett. - Jön ma Zolika? Ildikó szerelmérıl volt szó, egy tejfelszıke szombathelyi fiúról, akivel évek óta együtt töltötték a Balatonnál ugyanazt az augusztusi két hetet. A fiú is mindig a szüleivel érkezett, de egy másik szakszervezeti üdülıben laktak. - Tegnap azt igérte, hogy csónakázni visz. - Ugye, vigyázol magadra, kicsim? - szakította meg egy pillanatra a fonás jól megszokott mozdulatsorát az asszony. - Persze - mondta Ildikó, és tovább színezett. - Tudod, Zoli, engem nagyon kell ám szeretni! A szıke fiú csendben ült a csónak hátulján, komótosan húzta az evezıket, és félig lehunyt szemhéja alól nézte a csacsogó lányt. - Mert akirıl úgy érzem, hogy nem szeret eléggé, azzal én vé geztem, de örökre - mondta Ildikó. Aztán elhallgatott, és gyönyör ködött egy sort a fiúban. Zoltán szıke fürtjei szokatlanul vastag nak és súlyosnak tüntették föl az egyébként mindössze tizennégy esztendıs fiú fejét. Amikor Ildikó megfogta a kezét, mert többrıl ugye szó sem lehetett közöttük, Zoltán hosszú, nagy ádámcsutkája le-föl ugrált a nyakán, s izgalmában fátyolossá lettek barnán csillo gó kerek szemei. Alsó ajka elvált a felsıtıl, s légzése nyugtalanná vált. Nagy, csontos kezét Ildikó apró, nyirkos tenyerén pihentette, és olyankor még azt is elfelejtette, hogy mennyire utálja, ha a lány eljátssza a sokat tapasztalt nagyságos asszonyt. Épp mint most itt, a Balaton közepén. - Ha egy kicsit is úgy érzed, hogy már nem szeretsz annyira, mint korábban, akkor inkább búcsúzzunk el - mondta a lány, a fiú pedig nem is értette mirıl beszél. Pedig ha tudta volna, hogy Ildi kónak majd megszakad a szive, miközben a szakítással fenyegetı zik. Ha tudta volna, hogy a lány csak elıre menekül. Hogy belehal178
na, ha valóban azt érezné, hogy Zoltán már nem szereti igazán. Hogy ez az egész pökhendi és beképzelt stílus csupán egy álca. Elıre készülés a hétvégi búcsúra. Amikor mindketten hazautaznak, s csupán jövı nyáron látják újra egymást. Ha egyáltalán újra látják. Egy ideig még leveleznek majd, aztán úgy október végére egyszer csak elmaradoznak a levelek. Karácsonykor még egy telefon; „Jól vagy? Én jól vagyok. Akkor nyáron jössz a Balcsira, ugye?", aztán fél évig semmi. Zoltán elengedte az evezıket, elıre hajolt, mélyen Ildikó szemébe nézett és halkan így szólt: - Már most hiányzol. Ildikó oldalra hajolt, kezével a langyos vizet lögybölte. Csak rázkódó vállai árulkodtak arról, hogy sír. A Strehli testvérek a budakeszi sportgimnázium hallgatóiként csak elvétve jutottak haza Csolnokra. A legtöbb hétvégén versenyük volt, így maradt a telefon, a levél, és persze a karácsony. Olyankor, egy nappal szenteste elıtt, a sültek és sütemények nehéz illata és a „próbacsillagszóróktól" megpörkölıdött fenyıágak szaga lepte el a lakást. Magas, karcsú fenyı nyúlt fel a mennyezetig, ágai ezüst permetegtıl csillogtak, fönt a csúcsán pedig egy tündöklı angyal ücsörgött, amelyet mindig Ildikó helyezett a leg-fölsı ágra, mégpedig úgy, hogy apja a magasba emelte. A gyermekek úsztak a boldogságban, különösen amikor a karácsonyi vacsora után felállhattak a fehér abrosz mellıl, s az alsó ágakról csüngı szaloncukrok között lázasan kutatni kezdték az ajándékaikat. Ám még nem bonthatták ki a csomagocskákat, hiszen meg kellett hallgatniuk apjuk felolvasását. A családi karácsonyok alkalmával Józsefkezébe vette a roppant vastag, aranymetszéses fedelő Bibliát, hogy az olvasójelnél felüsse és folytassa a tavalyi mondatokat. Minden évben elszavalt egy néhány soros részt a Bibliából, s az esztendık folyamán családi hagyománnyá vált a felolvasás. Amikor végzett a szöveggel, arra kérte a családtagokat, hogy kívánjanak valamit a következı évre, de ki ne mondják hangosan, mert akkor nem fog teljesülni. Végül a csomagokra mutatott, és csak annyit mondott: - Boldog karácsonyt!
179
És mosolyogva nézte, amint a gyerekek izgatottan nekiláttak a csomagok kibontásához. Szerette, hogy itthon vannak velük. Egy szülınek szenvedés lehet, ha egy messzi város kollégiumába küldi a gyermekeit, de néha meg kell hoznia ezt az áldozatot, épp a boldogulásuk érdekében. Ildikó egy jól megtermett, tagbaszakadt lány mellett öltözött, aki valamilyen nehézatlétikai számban indult a versenyen. A lány mellén összefont karral bámulta, amint Ildikó hosszú percek óta bemelegített. - Mi van, az olimpiára készülsz? - kérdezte egy idı után némi gúnnyal a hangjában, de Ildikó nem felelt, csak végezte tovább a gyakorlatokat. Kintrıl, a stadionból szaggatott sípszó hallatszott, indítani készültek egy futamot. A lelátókon a fıiskolás társak rigmusokat faragtak, amelyekkel társaikat igyekeztek jó szereplésre buzdítani. - Sok lesz már az - mondta a nagydarab lány Ildikónak, és csúfondárosan pislogott a vékonyka lányra. - Figyelj, mi gyızni jöttünk - szólalt meg mosolyogva Ildikó. - Hogyhogy „mi"? - kérdezte a lány. - Én csapatjátékos vagyok. - Egyéniben nem is indulsz? - Dehogynem. Csak ostobaság volna azt hinnem, hogy valaha is klasszis lehetek. Egy jó iparos vagyok, tudod? Semmi más. A lánynak torkára forrt a szó. Meglepte Ildikó kíméletlen ıszintesége. Hisz a testnevelési fıiskolások közül mindenki meg volt róla gyızıdve, hogy ı az új Carl Lewis és Griffith-Joyner! És most itt ez a csöndes, angyali arcú kislány, és közli, hogy ı nem egy zseni, csupán egy jó iparos. A nagydarab lány az öltözıszekrénye felé fordult, és soha többet nem ugratta Ildikót. Nyolcvankilencben, az államvizsga elıtt Dunabogdányban egy motoros ripityára törte Ildikó térdét. Nem a lány volt a hibás, de ez vajmi kevés vigaszt jelentett számára. Sportkórház, térdmőtét, majd a Fıvárosi Bíróság... a motoros három év felfüggesztettet kapott. Ildikó pedig kénytelen volt leszámolni a „jó iparossággal" is. - Borzasztó ez a kiszolgáltatottság - mondta késıbb az egyik osztálytársának. - Éveken keresztül edzel, s trénered sokszor a 180
rosszullétig hajszol a jobb eredmény érdekében, aztán egyszer csak jön egy motoros és vége az álmaidnak. Egyetlen pillanat alatt semmivé lesz a sokéves munka. Épp úgy, mint amikor egy baletttáncosnak kimegy a bokája, elszakad a szalagja, és soha többé nem táncolhat már olyan szinten, mint korábban. Vagy az énekes, aki egy influenza szövıdményeként örökre elveszíti a hangját. Tragédia. De túl kell élni. És én ebben nagyon jó vagyok. A túlélésben. Nem is tudta, mit beszél... József felemelkedett, végigtekintett a famíliáján, és felemelte a poharát. - Engedjétek meg, hogy köszöntıt mondjak az én friss diplomás, testnevelı tanár lányomra! - szólalt meg minden pátoszt mellızve, a közvetlen csevegés hangján. Fejét kissé oldalt billentve, arcán tréfás mosollyal állt az ünnepi asztalnál. Arra a pillanatra gondolt, amikor megérkeztek a kórházból a vaskos pólyába csomagolt lányukkal. Aztán végigfutottak fejében a gyermekkori emlékek, a gimnáziumi idık, s végül az egyetemi évek. Egy pillanatra a hiábavaló reménység is felderengett benne, amellyel éveken át várta, hogy a lányából egyszer igazi nagy sportoló legyen, de aztán elhessegette ezt a gondolatot, hiszen az atlétikai sikereknél sokkal fontosabbnak tartotta a lánya boldogságát. - Sajnálatosan kevés érzékem van az efféle köszöntıkhöz, nézzétek hát el nekem a gagyogásomat - mondta az ünnepi arccal figyelı családtagoknak. - Én csak egy egyszerő szénbányász vagyok, aki a fodrász feleségével együtt mérhetetlenül boldog, hogy diplomás lett a lánya. Ildikém, komolyan és buzgalommal készültél a hivatásodra, és mi édesanyáddal együtt nagyon drukkolunk neked, hogy megtaláld a boldogságod úgy a sportban, mint a magánéletedben. Engedd meg, engedjétek meg, hogy mindannyiunknak jó egészséget kívánjak, mert egészség nélkül nincs öröm, öröm nélkül pedig nem érdemes élni. József a lányához lépett, megölelte, aztán nagyot kortyolt a pezsgıbıl. - Szentendrén kaptam állást - mondta Ildikó, és a fiú szemébe nézett. Péter négy éve volt a társa jóban-rosszban.
181
- Deee Iiiildikóóóó! - szólalt meg vontatottan a fiú, és a lány számára szinte érthetetlen volt, hogyan tudta ezt a két rövid szót ilyen hosszan elnyújtani. - Akkor mi lesz most velünk? - Velünk? - kérdezte a lány. - Velünk semmi. Szeretlek, szeretsz, ennyi. Majd kitaláljuk, hogyan legyen tovább. Végigsimította a fiú izmos vállát, majd a szekrényéhez lépett és egyenként szedegetni kezdte belıle a ruháit. Néhány perc múlva visszafordult a fiúhoz. Péter ugyanúgy állt, mint az elıbb; leforrázva, mozdulatlanul. Ildikó nagyot sóhajtott, ujját a fiú gondosan kiborotvált állához nyomta és így szólt: - Nyugi, majd csak lesz valahogy! Máskor felbıszítette volna Péter mulyasága, de most érezte, hogy veszély leselkedik a kapcsolatukra, s hogy ebben a veszélyben a fiúnak van nagyobb szüksége rá, mint fordítva. Az igazság azonban az, hogy önmagának se merte bevallani: kihőlt a szerelmük. Valahol legbelül érezte ugyan, hogy a Szentendrére költözése egy csapásra megoldhatja a gondjaikat, ugyanakkor sajgott a szíve, mert négy esztendeje egy percet sem töltött a fiú nélkül. - Isten szeret engem - motyogta maga elé aznap este imádság ként -, úgy irányítja az életem, hogy İ intézi el helyettem a nehéz dolgokat. De miközben erre gondolt, mérhetetlenül szégyellte magát azért, hogy a sorsra bízta a piszkos munkát ahelyett, hogy ı állt volna a fiú elé közölni: jobb lesz ez így mindkettıjüknek. A véletlenek, mindig ezek a véletlenek! A véletlenek nem mások, mint az Úristen próbatételei. Örömök és bosszúságok, s mind váratlanul, hirtelen tör az életünkbe. Aztán hogy jól sáfárkodunke velük, az rajtunk múlik. Egy neves, magyar származású professzor egyszer arról beszélt nekem, hogy az ember életében vannak vonatok, amelyekre az illetı, a saját döntése alapján, vagy felszáll, vagy sem. Nos, Ildikó felszállt arra a vonatra, amely egy boldogabb világba röpítette. Meglátott egy felhívást a folyosói hirdetıtáblán, amelyben testnevelı tanárokat kerestek amerikai sporttáborokba. Ildikó akkoriban vastag és kemény térdvédıt viselt, hiszen a mőtét után még évekig csak azzal tudott mozogni, de az amerikai utazáshoz szükséges felvételi vizsgára, csodák csodájára, hibátlan térddel érkezett. Vagy csak nem figyelt oda a fájdalmakra. Míg a kifüg182
gesztett felhívást olvasta, egy sereg fiatal lány sürgött-forgott körülötte, jóllehet, Amerika kezdett kimenni a divatból. - Ugyan már, mi van ott, ami itt nincs?! - szegezte Ildikónak a kérdést az egyik barátnıje. Nagyjából igaza volt, hiszen 1990-et írtak. De csak nagyjából. Mert Ildikó valami másra vágyott. Nem tudta pontosan, mire, de azt érezte, hogy szüksége van egy kis idegen levegıre. Belépett a vizsgaterembe és a bizottság elé ült. Az a fajta izgalom járta át, amely a fontos versenyek elıtt lett rajta úrrá: elszorult a szíve, elállt a lélegzete. Irgalmatlan nyomás nehezedett rá, de ügyelt, hogy kifelé halálosan nyugodtnak látszódjék. Csendesen, ám határozottan válaszolt a kérdésekre, szinte sütött róla a magabiztosság. Tíz perc múlva felállt a bizottság elnöke, és a kezét nyújtotta: - Gratulálok, kezdje intézni a vízumát! Ildikó szinte repült a boldogságtól. Odakint zuhogott az esı, de nem érdekelte. Kirohant a sőrő záporba, s belefúrta magát a vízfátyolba. Minden tocsogott, zúgott és habzott, Ildikó azonban nyugodtan állt a tomboló zuhéban, s mosolyogva dugta arcát a verdesı esıcseppek alá. - Szent Isten! - motyogta, majd száját a kezére tapasztotta, és hitetlenkedve rázta a fejét. Végtelenül boldog volt. Gyászos hangulat ülte meg a csolnoki Strehli-házat, a búcsú közelsége súlyosan és komoran ült a levegıben. József, izgatott mozdulatokkal seperte a portát, nemigen tudott mit szólni a lánya utazásához. Aztán mégis letette a seprőt, bement a konyhába, és leült a lányával szemben. Egy ideig csendben figyelte, ahogy Ilona a süteményt csomagolta Ildikónak, aztán a lányához fordult. - Tudod, Ildikém, az életben nem minden folyik tisztességes és igazságos módon. Ez néha persze ijesztıen hat az emberre, de erre az egyetlen gyógyír, ha az ember nem sokat foglalkozik önmagával és mindent úgy csinál, hogy utána el tudjon számolni a lelkiismere tével. Az én szememben a legfıbb dolog a gerinc. Ha mindenhonnan egyenes gerinccel tudsz elbúcsúzni, akkor oda visszavárnak. József felállt, nyugtalanul tett néhány lépést. Zavarban volt, ha ünnepélyes érzelmeket kellett kifejeznie, pedig jó beszélıkéje volt, emlékezzünk csak a diplomaünnepségen mondott köszöntıjére. Am most a lányától búcsúzott, és ismerve a sors kiszámíthatatlanságát, nem tudta, hogy utoljára látja-e Ildikót. Töltött magának 183 ■
egy pohár vizet, felhajtotta. Megtörölte a homlokát, aztán valami egészen különöset mondott a lányának: - Nem baj, ha nincs tehetséged, csak akaratod legyen. Akarattal pótolni lehet a tehetséget, de tehetséggel soha nem lehet pótolni az akaraterıt. Azzal megölelte a lányát és visszament seperni. Szégyellte az érzéseit, s ilyenkor rideg és türelmetlen lett. Ilona a lánya mögé állt, és azt kérdezte: - Francia fonást? Ildikó bólintott. - És a macit eltetted? - El - felelte a lány, és elpityeredett. Kintrıl az útról tülkölés hal latszott. Józsi érkezett, hogy húgát a repülıtérre szállítsa. Ildikó egyszerre érezte magát lehangoltnak és feldobottnak. Úgy tudta magát kívülrıl nézni, mintha egy vadidegen ember lett volna, s ezúttal mulattatta, ahogy a repülıtéren tipródott egy vad-
„Tudtam, hogy meg kell hódítania Amerikát, mégis mintha a szívem darabját szakították volna ki" - mondta Ilona a búcsúzáskor 184
idegen országban. Máskor tökéletesen lekötötték az olyan aprócseprı mozzanatok, mint amikor egy hippi füves cigit sodor, vagy egy testes asszonyság kézitükörben rúzsozza vastag ajkát. Most azonban csak a gombóccal tudott törıdni, amely órák óta szorongatta a torkát. Soha nem érezte még ilyen fájónak a családja hiányát, ugyanakkor pompásnak és izgalmasnak tartotta, hogy kipróbálhatja magát egy új világban. Mivel talpraesett lány volt, ezért az olyan lehetıségek csekély súllyal estek latba nála, mint például hogy nem állja meg a helyét a sporttáborban, vagy hogy a honvágya elviselhetetlenné erısödik. A táskájába nyúlt, megmarkolta a maciját, és el sem engedte, míg a tábor bejárata elé nem kanyarodott vele az autóbusz. Lassan járta végig a fıépületet. Áthaladt a hős, kövezett folyosón, aztán caplatni kezdett fölfelé a lépcsıházban, a kovácsoltvas korlátba kapaszkodva. Odafönt bekukkantott a díszterembe, itt tartották a tábornyitó ünnepségeket. A mennyezetrıl hatalmas, aranyosan tündöklı csillár függött lefelé. Fejében kusza, nyugtalan gondolatok zsibongtak, igyekezett rendet csinálni közöttük. Délután bemutatták azoknak a gyerekeknek, akiket tanítania kellett. Hirtelen minden olyan egyszerő lett. A munka elvette az idejét az álmodozástól, a honvágy érzésétıl. Különben is, kemény lány volt. Ifjú kora óta kénytelen volt érzéseit a sportoló életéhez idomítani, másképp nem jöttek volna az eredmények. Keménységet árasztani, keményen küzdeni a céljaidért, s mindezt a keménységet valami egészen természetes dolognak érezni! Nem volt könnyő dolga a végtelenül elkényeztetett amerikai gyerekekkel, de igen nagy becsvággyal vetette magát a munkába. Az ember bepakol a hátizsákjába és világgá megy, ilyen egyszerő az egész. Egy táborban vízisít oktat, meg kajak-kenut, íjászatot, és közben nem gondol a jövıre, mert fiatal és egészséges és bíborszínben látja a világot. Aztán letelik a négy hónap, és úgy dönt, hogy marad még egy kicsit. Meg még egy kicsit. Meg még egy kicsit. Mert az ember mondjuk jobban érzi ott magát, mint ahol az élete nagy részét leélte. És felkeresi egy barátnıjét, aki bébi-szitterként már egy éve él egy kisvárosban. És Szentendre önkormányzata támogatja a nyelvtanulását, mert mindig jó, ha kéznél 185
van egy ember, aki beszél angolul, és ebbıl a támogatásból, meg némi bébiszitterkedésbıl úgy ahogy, de megél. És akkor jöttek a röplabdabulik. Röplabdabulik kerti sütéssel, röplabdabulik bográcsban fızéssel, röplabdabulik nagy beszélgetésekkel. Ildikót mindebbıl persze csupán a röplabda érdekelte, így aztán reggel odalépett a kertben felállított röplabdaháló elé és estig le sem jött a pályáról. - Ki az a lány? - hajolt a veranda árnyékában egy szemüveges, kissé pocakos férfi a barátjához. - Egy magyar testnevelı tanár. Nem beszél túl jól angolul. - És mit keres az USA-ban? - Nyelvet tanul. -Aha. Fura pasas volt ez a pocakos férfi. Valahogy hiányzott belıle az amerikaiakra oly jellemzı rámenısség, a létfenntartás nyers és gyakran zsarnoki ösztöne, s az üzleti életben megszokott kegyetlen brutalitás. Maradt azonban a jenkikre szintén jellemzı becsületesség és éleslátás. És a hővös elegancia. Milyen ellentéte volt Ildikó temperamentumosságának! Mennyire különbözött ettıl a falusi lánytól, aki kifelé keménynek mutatta magát, ám ha megbántotta az edzıje, vagy igazságtalanok voltak vele a társai, álmatlan éjjeleket kínlódott és szégyenkezett át, halálosan megsebezve, a paplanja alatt lázadva. Aztán amikor a férfi a pályára a kocogott, azonnal megszőnt köztük a különbség. Mind a ketten a gyızelemért kezdtek hajtani. Ildikó persze fanatikusan, míg a férfi okosan, tervszerően. - Bob Shell - mutatkozott be kezét nyújtva a férfi, és Ildikó mo solyogva biccentett, miközben kimondta a saját nevét. Pedig nem túlságosan örült, hogy ez a kissé köpcös férfi az ı csapatába került. Aztán a második szervánál rájött, hogy Bob egész ügyesen röplabdázik. Sıt, nagyon ügyesen röplabdázik. Hamar megtalálták az összhangot, s megszületett a nyerı páros, már persze ami a röp labdát illeti. Mert Ildikónál Bob szóba sem jöhetett mint férfi. Gon dolta eleinte. Aztán megnyerték az elsı meccset, meg a másodikat, és így tovább. S a nap végén izzadtan, fáradtan megölelték egy mást, mint két igazi csapattárs. Csakhogy Ildikót ennél az ölelésnél megmagyarázhatatlan gyöngeség fogta el. Úgy érezte, mintha be lül, a szívében valami eloldódott volna, s kezdene szétáradni a tes186
tében. Fülig pirult, kibontakozott Bob karjából. Bágyatag vágyódás fogta el az anyja ölelése után. Valójában nagyon egyedül volt ebben a hatalmas országban. A férfi kérdésére, hogy a következı hétfın ismét eljön-e játszani, nyájasan nyafogott valamit, és barátnıje mellé csapódott. Aztán eljött a következı hétfı, és Ildikó fájós torokkal, könnyő lázzal feküdt odahaza, anyja szeretı kezére és gondos borogatására gondolva. Egyszer csak megcsörrent mellette a telefon. - Bob vagyok - hallotta a vonal másik végérıl. - Nem jöttél el. - Nem érzem jól magam. - Komoly a baj? - Dehogy. - Veszitettünk. - Ó ne, tényleg? - Hiányoztál. A jövı héten mindenképpen el kell jönnöd. Ildikó még magának sem merte bevallani, milyen jól estek számára Bob szavai. Lehet, hogy máshol, máskor színpadiasnak találta volna a férfi mondatait, de most erıt merített belılük. Hétfı délután izgalomtól sápadtan sétált befelé a kerti ösvényen, s amikor feltőnt elıtte Bob, igyekezett csak a felületes udvariasságokra szorítkozni. De már akkor tudta, hogy valami közeledik felé, valami dagad, örvénylik, s rövidesen körülfolyja, körülgyöngyözi, majd végleg elsodorja. Végig idegesen játszott, veszítettek is mérkızést, de Bob arcáról egy pillanatra se hervadt le a mosoly. Csak a vak nem látta, hogy valójában egy cseppet sem törıdik a játékkal, az eredménnyel. Szenvedélyesen és rafináltan ügyeskedte magát újra és újra Ildikó közelébe, hogy egy-egy jól sikerült ziccer után összeüthessék a tenyerüket. Késıbb, amikor már besötétedett, s egy pohár itallal a kezükben a kert fái között sétáltak, Ildikó a meglehetısen szegényes szókincsével arról igyekezett mesélni, hogy van messze egy kis ország, amelyikrıl nagyon keveset tudnak a világban, ám amelyik nagyon sokat adott az emberiségnek. Bob hirtelen lefékezett, szembe fordult Ildikóval és megérintette kezével a lány arcát. Ildikó szemei tágra nyíltak, zárt ajkai megremegtek, lüktetı mellkassal szívta be a hős levegıt. Sürgetı vágyat érzett, epekedve érintette meg a férfi kezét. Izmai görcsösen megfeszültek, s lassan, alig érzékelhetıen elindult ajkával Bob ajka felé. Ugyanebben a pillanatban a férfi is a lány felé kezdett hajolni, s aj187
kuk forró, szenvedélyes csókban forrt össze. Percekig csókolóztak, ám Ildikónak csupán egy szempillantásnak tőnt az egész, igy amikor a férfi ki akart bontakozni az ölelésébıl, erısen megszorította a karját. Mintha azt akarta volna mondani, hogy várj, ne még, csak egy pillanatnyi haladékot hagy kapjak, hogy élvezhessem még kicsit ezt a határtalan boldogságot, ezt az édes kielégülést, mert tudod, hogy a boldogság csak egy szempillantásig tart, és az elsı csók minden más csóknál fontosabb. Szétváltak, elbúcsúztak, Ildikó beült a barátnıje kocsijába, elhajtottak. Még titkolták a kapcsolatukat. Még megırizték maguknak a szent gyönyört. De Ildikó már tudta, hogy ha ez a férfi úgy él, ahogy csókol, akkor meg kell tartania magának. Akkor harcolnia kell érte. Harcról szó sem volt. Bob a tenyerén hordozta Ildikót, valósággal elhalmozta gondossággal és gyöngédséggel. Nem telt bele egy hét, s már imádásig szerette a lányt. Ács volt, jól keresett. Ahogy egyszer fogalmazott: most már volt kire.
Ildikó és Bob - a játékból szerelem lett
Kapcsolatukból tökélete188
sen számőzték a külvilágot, felépítettek maguknak egy saját kozmoszt. Mintha egy Andersen-mesébıl léptek volna elı, úgy csüggtek egymás szaván, s a jóság sugárzott arcukról. - Valami nagy baj fog történni - mondta Ildikó, amikor anyjával telefonon beszélt. Még szerencse, hogy Ilona ismerte a lánya fura kijelentéseit, és nem vette komolyan, amit mondott. A súlyos szívbajával megnézhette volna magát, ha felizgatja magát a lánya minden kis ırültségén. De azért megkérdezte: - Miért gondolod, kicsim? - Túl szép minden - magyarázta Ildikó. - Szeretem Bobot, szeretek itt lenni. Jól élünk, gondtalanul, csak... rosszat sejtek. - Butaságokat beszélsz, kicsim -jelentette ki Ilona, majd másra terelte a szót. Ildikó hajáról kérdezett, hogy milyen hosszú és hogy be van-e fonva, meg a gyerekvigyázásról, és arról, hogy ott is olyan nagy-e a hıség, mint otthon. Ildikó közben eltöprengett azon, hogy számára hol is van az igazi otthon, mert amióta Bobot megismerte, gyakran érezte úgy, hogy megtalálta az igazi otthonát. Aztán rádöbbent, hogy összekeverte az otthon és a haza szavakat. És megkérte az anyját, hogy olvasson föl neki hangosan a legkedvesebb mesekönyvébıl, úgy, mint régen. És hogy ne törıdjön azzal, hogy milyen sokba fog kerülni. Mert Ilona emiatt is idegeskedett. Aztán az asszony olvasni kezdett a könyvbıl, Ildikó pedig egyre el-fogódottabban hallgatta a régi, ismerıs szavakat, no és anyja szívhez szóló hangsúlyozását. Majd egyszer csak megszólalt: - Anya, úgy hiányzol. - Mire vágysz a leginkább? - kérdezte Bob egy ıszi délutánon. Ildikó pedig azonnal rávágta: - Vigyél el egy bányába! Bob szemei elkerekedtek, nem erre a válaszra számított. De megszervezte az utazást. - Kiskorom óta vágyom egy bányát látni - magyarázta Ildikó. Apám ott dolgozott, és sohasem vitt magával, hiába kértem. Másnap, kétszáz kilométer autózás után Bob lefékezett egy hegy púpján, ahol a kopár fennsíkon járat nyílt a mélybe. - Jöjjenek - mondta egy görnyedt hátú, ráncos képő, sapkás öregember, aki rájuk várt. Végigvezette ıket egy szők járaton. Fö löttük csillék csikorogtak, valahonnan messzirıl a bányászok han189
gos beszélgetése hallatszott. A ráncos képő hosszan beszélt az éves kitermelési átlagról meg a bánya történetérıl, amibıl persze Ildikó vajmi keveset értett, lévén angoltudása még messze volt a tökéletestıl. Úgyhogy ámultán kapkodta a tekintetét a kıtömbök és a sötét barlangok között. A ráncos képő lekapta a sapkáját, megtörülte vele a homlokát, és akkor Ildikóba belenyilalt valami. Apja is pont így kapta le odahaza a sapkáját s törölte meg vele a homlokát. Ez a mozdulat megindította benne a régi emlékek árját. Intett Bobnak, hogy menjenek. Bob szertartásosan feltálalta a cappuccinót, és lehuppant az asztal túlfelére. Ildikó álmos arccal nézte a kedvesét, aztán elmosolyodott. - Ma is tetıre mész? - kérdezte. A férfi bólintott. Aztán a lányra nézett és így szólt: - Gyere hozzám feleségül! Ildikó agyára tompa bódulat nehezedett. Forogni kezdett vele a világ, mintha egy apró fehér csontgolyó lett volna egy megpörgetett rulettkeréken. - Miért? - bökte ki végül, és elég csehül érezte magát, hogy mindössze ezt volt képes kinyögni Bob életbe vágó kérdésére. De a férfi rendületlenül mosolygott. - Miért? Azért, hogy gazdag özvegy légy! - rikkantotta Bob, mire Ildikó durcásan átnyúlt az asztal fölött és finoman kedvese szájára ütött. - Vigyázz, mit beszélsz! - mondta komor arccal, aztán nevetni kezdett. Odakint zuhogott az esı, patakokban csurgott végig a víz az ablaküvegen. - Igen - suttogta Ildikó. Bob felkapta a fejét. - Mit igen? - Igen, hozzád megyek feleségül. Nagy lendülettel felállt, majd ruganyos léptekkel Bob mögé ment és átölelte a vállát. - Na, erre nem számítottál, ugye? - kérdezte. Tévedett. Bob hó napok óta készült rá, hogy megkérje a kezét. Zsebébe nyúlt, és elı húzott egy aranygyőrőt. Az ékszer fényét opálosra varázsolta az idı, látszott rajta, hogy matuzsálemi darab.
190
- A dédnagyanyámé volt, ezzel kérte meg dédnagyapám a kezét - mondta a férfi. Ildikó a szájára tapasztotta a tenyerét és percekig nem jutott szóhoz. - Azt hiszem, nálad lesz a legjobb helyen - nevetett Bob és magához ölelte a lányt. A szokatlanul erıs, lenyugvó nap dühösen bámult le az égrıl, amikor Ildikó elıször ugrott ejtıernyıvel a magasból. Az apró kis Cessna-gép át-átrepült egy-egy tüzes folyamként úszó felhıalakzaton, s amikor az oktató intett Ildikónak, a lány elrugaszkodott és zuhanni kezdett. Kezében izgatottan morzsolta az ernyökioldó zsinórt, de önfeledten tartotta arcát a sodró levegıbe. Az élvezet könnyeket csalt a szemébe, és csak egész alacsonyan, közel a földhöz oldotta ki az ernyıjét, a szívbajt hozva ezzel Bobra, no és az oktatóra. Odalent levegı után kapkodva mesélte, milyen csodálatos volt a levegıben, és hogy újra ugrani akar, sokszor, nagyon sokszor. - A levegıben valahogy olyan könnyő minden - mondta, és hatalmas, ragyogó gömbként csillogtak a szemei. Kibomlott haja a válláig ért, s borostyánszínben fürdött a lenyugvó nap fényében. - Anya, ez itt Bob - mondta Ildikó. Ilona zavarban volt. A kezét nyújtotta bizonytalanul, aztán inkább megpuszilta a mosolygó amerikait. Odakint két macska sivalkodott, vitájuk bájos hátteret kölcsönzött a csolnoki ismerkedésnek. József erıs kézfogással üdvözölte lánya választottját, aztán nagy, széles tenyerével meglapogatta a vállát. Ildikó egy héttel korábban érkezett haza, hogy szüleivel elıkészítse a hetedhét országra szóló lagzit, s mivel ezer fényképet mutatott szerelmérıl, s ezer történettel ecsetelte, milyen ember is a vılegénye, Bobot már ismerısként fogadták Csolnokon. - Ildi annyit mesélt már Bobról, hogy ha száz utast felállítottak volna egy sorba Ferihegyen, jó eséllyel böktem volna rá, ismeretlenül is - mondta késıbb Józsi, Ildikó bátyja. Aztán hozzáfőzte: - Ez a pasas egészen más volt, mint a húgom korábbi partnerei. Vélhetıen Bobot sokkal jobb választásnak tartotta az elıdeinél. Késıbb, amikor falusi mintára próbatételeket kellett kiállnia az amerikainak, hogy elnyerhesse Ildikó kezét, Józsi segített neki a 191
legtöbbet. Például amikor Trabantot kellett vezetnie és se a váltót, se a pedált nem találta az automataváltós Chevykhez szokott Bob. Vagy amikor meg kellett etetnie a malacokat, s a moslékot is az ı feladata volt összeállítani. Józsi nélkül elveszett ember lett volna. Bob pedig minden reggel, amikor felébredt, azt hitte, álmodik. Dunna, vánkos, hímzett ágytakaró... úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygóra csöppent volna. Kisétált az udvarra, épp a disznót pörkölték az esti lagzihoz. Pálinkával kínálták, de az sem töltötte el elég erıvel ahhoz, hogy végignézze szegény koca feldolgozását. Az asszonyok az esti menürıl beszélgettek: tyúkhúsleves, birkapörkölt, oldalas, csirkesült, hurka, kolbász és a sütemények: pogácsa, Marika-szelet, zserbó, bejgli, rétes. - Tudod, hogy a vıféllyel ki kell kérned a menyasszonyt a násznép elıtt? - lépett oda hozzá Ildikó egyik unokaöccse. Valljuk meg, ebbıl a kérdésbıl akkor sem értett volna semmit szerencsétlen Bob, ha beszél magyarul. Délutánra az üstökbıl súlyos illatok szálltak föl, méz és hús szaga keveredett a levegıben, s az amerikai pilledten tántorgott a megterített asztalok között. Odalépett Ilonához, aki a piszkos edényeket pakolta a vízcsap alá. - Majd én elmosogatok - ajánlotta fel mutogatva a férfi, hiszen nem beszéltek közös nyelvet. Ilona egy percre elképedt, aztán megrázta a fejét. - Menj csak, Bob, van most neked fontosabb dolgod is. A férfi hátralépett, úgy nézte leendı anyósát. Késıbb Ildikó is csatlakozott hozzájuk, s beszédbe elegyedett az anyjával. - És akkor ez azt jelenti, hogy ti most kint fogtok lakni? kérdezte, pedig tudta a választ. - Igen, anya. - Úgy értem... örökre? - Egy kis ideig biztos. Aztán majd meglátjuk - mondta Ildikó, persze csak hogy nyugtassa az anyját. - Különben is, telefon van, meg aztán ti is jöttök, mi is jövünk... ma már nincsenek távolságok. - Nincsenek - ismételte tőnıdve Ilona, aztán nagyot sóhajtott és megsimogatta Bob karját. A férfi elmosolyodott.
192
Az öreg késın érkezett a lagziba. Az elsı fogásokon már rég túl voltak, s ı nem ágált, hogy kapjon belılük. Csendesen fogadta, amit elé raktak, s minden falatért halk köszönömöt rebegett. Ilonáék azt hitték, Ildikóék vendége, Ildikóék pedig úgy gondolták, hogy Ilonáék hívták meg a vacsorára. Aztán amikor a kövér hold már felkapaszkodott az égre, s az ünneplık jóllakottan dıltek hátra a székükön, Ildikó valahogy az öreg mellé keveredett. Hosszan bámulta napbarnított arcán a többnapos fehér borostát, erek hálózta orrát és lefittyedı tokáját. Sárga szemét bozontos szemöldök övezte, s ásott föld szaga terjengett körülötte. Amúgy tiszta volt az öreg, frissen mosott fehér ingébe bele-belekapott a szél. - Szereti? - fordult hirtelen Ildikó felé. A lány megilletıdötten nézte. - Szereti a vılegényét? - Persze, nagyon - felelte hadarva Ildikó. Az öreg bólintott, aztán így folytatta: - Hát szeresse is, mert szüksége lehet még rá, amikor esetleg bajban lesz. - Bajban? - Engem a feleségem akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Késıbb azt mondta, azért, mert nem szerettem eléggé. Hát maga szeresse eléggé a választottját. Ildikó kérdezni szeretett volna valamit, de az öreg ellépett tıle és eltőnt a vendégek között. Bob szülei rajongással szerették Ildikót. -Jó modorú, udvarias lány, ne engedd el a kezét! - tanácsolta a fiának Betty, Bob anyja. Az apja, Mitch is hasonló véleményen volt, noha évekkel korábban azért vált el Bettytıl, mert egyetlen közös gondolatuk sem volt. A virginiai Manassasben tartott esküvın természetesen mindketten megjelentek, ahogy Ildikó szülei is. Ilona szíve ugyan rakoncátlankodott egy kissé a repülıúton, de minden kínért kárpótolta az, amikor egy pohárból látta inni a menyasszonyt és a vılegényt. A kórus ezalatt folyvást énekelt a karzaton, magasztalták az urat, és persze egészségért fohászkodtak a házasulóknak. - Légy dicsıítve mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és meg szaporodva, mint Jákob! - szólt a pap Bobhoz, majd Ildikó felé for-
193
Az esküvıi csóknál Ildikó lehunyta a szemét, és boldogan adta át magát Bob ölelésének
dúlt. - Légy magasztalva mint Sára, örvendj, mint Rebeka és szaporodjál, mint Ráhel! Ildikó lehunyta a szemét, és boldogan adta át magát Bob csókjának. A násznép hangosan szipogott, még a pap is elérzékenyülten hajtotta le fejét az oltárnál. Néhány óra múlva egy hangulatos hegyvidéki szállodácska legszebb szobájában Bob az ágyon ülve nézte a kedvesét. Ildikó azt a fehér ruhát viselte, amelyben az esküvıi vacsorán pompázott. Férje felé fordította kipirult arcát, s kinyújtotta felé a kezét. Bob egyetlen mozdulattal elcsippentette az éjjeli szekrényen égı gyertya lángját, szerelméhez lépett, s oldalról belecsókolt a nyakába. A lány megborzongott. A férfi kikattintotta a csatot a ruhán, amely muszlinlepelként hullott le Ildikóról. A félrevont függöny mellett ezüstös holdfény áradt a szobába. Gyatra telük volt. A főtıtestek elfagytak, a zimankó bekéredzkedett a szobájukba, a házinéni meg hetente fenyegetızött a rendır194
seggel, mert szerinte Ildikóék miatt ázott be újra és újra a mennyezet. A telet ugye nehéz lett volna feljelenteni. İk pedig mindeközben összehúzták magukat, spóroltak és boldogabbak voltak, mint valaha. Három estébıl kettın paprikás krumplit ettek, mert Ildikó ezt az ételt fél óra alatt az asztalra rittyentette, Bob pedig nagyon szerette. Legalábbis ezt mondta. Kolbász, krumpli, hagyma, olaj, pirospaprika, só, bors - a világ legolcsóbb vacsorája. - Csomagolj, költözünk! - állított be egy nap dühtıl remegve a máskor mindig oly higgadt Bob. - Mi történt? - kérdezte Ildikó. - Ránk hozta a nyanya a rendırséget. Azt állítja, hogy megfúrtuk a tetıt, és ezért folyik be a víz. Beidéztek a jövı hétre. Egy pillanatig sem vagyok hajlandó itt maradni. Ildikó nem kérdezett többet. Ment, csomagolt: két óra múlva készen álltak a költözésre. - A kulcsot meg a havidíjat majd bedobjuk a postaládába mondta Bob, aztán elmosolyodott. - Már ki is néztem egy kacslá bon forgó mézeskalácsházat a város szélén. Ott is nagyon jó papri kás krumplit lehet készíteni. A faház valóban igen barátságos volt. A németalföldi kisvárosok polgárlakjainak mintájára épült, keleti oldalán az egész falat repkénnyel futtatták be. Az elülsı homlokzaton rózsák ezrei kapaszkodtak a sőrő zöld szárhálóba, amelyek már javában készülıdtek az áprilisi nyílásra. A ház elıtt fejedelmi vén tölgy emelkedett, ágain pacsirták köszöntötték a tavaszt, s a jó idıt. Ildikó az üde pázsitágyat kettészelı kavicsos ösvényen állt, kezét a homlokához emelte, úgy bámulta a házikót. Hetek óta nem tudott betelni a látvánnyal, mindig is arra vágyott, hogy egyszer egy városszéli kis házban éljen a kedvesével. - Most még csak ketten vagyunk, aztán nemsokára majd hárman leszünk - mondta a vén tölgynek, de Bobnak még nem beszélt arról, hogy gyermeket vállalna. Ildikó azt akarta, hogy a férje hozakodjon elı a témával. Arról azonban nemegyszer beszéltek már, hogy a bébiszitterkedést azért nem lehet öregkorig csinálni. - Emberek közé vágyom - mondta egy este a férjének.
195
- Emberek közé? De hisz ott vannak azok az aranyos kölykök, Tommy meg Suzyka, és Johnsonék kutyáját is úgy szereted. -Johnsonék kutyáját... - fortyant föl a lány. Aztán nyugalmat erıltetett magára. - Johnsonék kutyáját nagyon szeretem. Csak egy kicsit herótom van már attól, hogy naphosszat egy háromévessel, egy félévessel és egy négylábúval kell beszélgetnem. Ildikó egészen közel húzódott a férjéhez, fejét Bob vállára hajtotta. -Tudod, én testnevelı tanár vagyok, és... hiányzik a szakmám. Felcsillant a szeme. - Képzeld, már ki is néztem magunknak Pennsylvaniában egy állást. Bob felhúzta a szemöldökét. Hol? - Seven Springsben. A férfi nagyot nyelt. Seven Springs híres síparadicsom volt, de hogy mit keresnének ott ık ketten, arról dunsztja sem volt. - Ildi, én ács vagyok - dörmögte. - Tetıket építek, meg házakat, keményfából. Olyanokat, amelyek századokig elállnak. A belsejü ket is gyönyörően kifaragom. Meg bútort, széket, szekrényeket ké szítek, ha kell. Tölgyfából, diófából, gyertyánból. Mit keresnék én egy üdülıparadicsomban? A lány még szorosabban Bobhoz simult. - Síoktatók leszünk - jelentette ki. A férfi nem kapott levegıt. Életében háromszor, ha volt a lábán sítalp. Megrökönyödve nézte a selymes fürtökkel beárnyékolt, mosolygó arcot. Aztán sóhajtott egyet, a lány vállára tette a kezét és homlokon csókolta. Az elkövetkezendı hónapokban Bobot néhányszor megkörnyékezte a kísértés, hogy visszavonja beleegyezését és mégse vállalja a nyár közepi költözködést. Majd arra gondolt, hogy télen úgysincs olyan sok ácsmunka, meg aztán év közben csak összeszed annyi pénzt, hogy ne jöjjenek zavarba. Ildikó még Budapesten elvégezte a síoktató segédedzıi tanfolyamot, s Ausztriába vitt magyar csoportokat. Aztán Virginiában részt vett egy képzésen, ahol síoktató oktatóvá képezték ki. Magyarul ı volt az a személy, aki a síoktatókat képzi.
196
- Velem nem lesz könnyő dolgod - figyelmeztette Bob, amikor elıször felmentek a hegyekbe síelni. De három hét alatt egész tőr hetı oktatót faragott belıle a felesége. Egy kór annál aljasabb, minél kevésbé mutatja meg magát az áldozatának. Egy kór annál aljasabb, minél váratlanabbul támadja meg az áldozatát. S annál aljasabb, minél kevesebb esélyt hagy az áldozatának. Ildikó arcára új, furcsa árnyék ült 1995 júliusában. Napokig ott borongott. A változás persze messze nem volt olyan éles, hogy kérdezısködésre késztesse a környezetét, sıt, még Ildikó se nagyon érzékelte a dolgot. Mindössze egyszer talált rá Bob a tükör elıtt ácsorogva, amint vadul nyomogatta az árkokat a szeme alatt. - Többet kellene aludnod - mondta a férfi, mert egy pillanatra ı is meghökkent attól, hogy a felesége arca mennyire lesoványodott, s szeme milyen üressé vált. Volt valami riasztó ennek az örökké kedves és vidám arcnak az elkomorulásában, de Ildikó nagyon elgyötörten tudott kinézni, amikor 12-14 órákat oktatott odafönt, s nem aludta ki magát. Bob azért tett egy tétova kísérletet. - Orvos? - kérdezte. Ildikó hátrafordult és elmosolyodott. - A természet a legjobb orvos - mondta és indult föl a hegyre, ahol már várta a következı csoport. Végül is igaza volt, mert egy csöppet sem érezte magát rosszul. Sıt, soha nem érezte még magát olyan erısnek és mozgékonynak, mint ezekben a napokban. Boldog volt, miért is ne lett volna. Szerette a férjét, szerette a munkáját, szerette a bérlakásukat, és viszonylag jól éltek. Idilli volt az élete. Rég elfelejtette már azt a telefonbeszélgetést, amelynek alkalmával a következıket mondta az anyjának: „Túl szép minden, valami baj fog történni!" Azután, ahogy meghökkenve nézegette beesett szemét a tükörben, egy hónap haladékot kapott a sorstól. Egy gondtalan hónapot, amikor csak a munkájával foglalkozhatott. Amikor a jövıjét tervezhette. Amikor utoljára lehetett biztos abban, hogy normális életet élhet. Pirkadatkor felébredt. Hirtelen mozdulattal a hóna alá nyúlt, s azonnal egy duzzanatot tapintott. Nem keresgélt, nem nyomogaí:
197
tott: rögtön megtalálta a csomót. Mintha ezért ébresztette volna föl valami földöntúli erı. Elhúzta a kezét, nem merte újra megtapintani. Megborzadva nézett maga elé a sötétbe. - Baj van - suttogta maga elé. Nem tudta, tíz perce feküdt-e ott ébren, vagy órák óta, csak azt, hogy egyetlen pillanat alatt megváltozott az élete. Mindkét nagynénje rákban halt meg, s csontsovány, elkínzott arcuk most kísérteni kezdte. Megvonaglott. Bob fészkelıdni kezdett mellette. Egy pillanatra felnézett, látta, hogy ébren ül a felesége. - Minden rendben? - kérdezte a férfi. Ildikó megköszörülte a torkát, s kevéske erejét összeszedve felelte: - Igen, persze. Csak nem tudok aludni. Bob túl fáradt volt ahhoz, hogy észrevegye hangjában a rettegést. Visszahanyatlott a párnájára. Ildikó a kezébe temette az arcát. - Higgadtnak kell lennem - gondolta. - Lehet, hogy csak egy ve rítékmirigy. Vagy gyulladás van valahol a szervezetemben, és ez a nyirokcsomón mutatkozik meg. Pontosan tudta, hogy zöldségeket beszél, hiszen a felsoroltakkal ellentétben ez a csomó nem okozott fájdalmat. De most szüksége volt egy kis bátorításra. Egy kis reményre, hogy nem a halál költözött a testébe. Közben odakint egészen kivilágosodott. Ám ezen a hajnalon nem színezte pír a keleti ég alját. Súlyos felhıtakaró oltotta ki a nap tüzét, a dermesztı lehelető reggel nem sok jót ígért. Egyszerre harsányan kongani kezdett a közeli plébánia harangja, s Ildikó összerezzent. Mázsás fáradtság nehezedett rá, órák óta ült mozdulatlanul az ágyában. - És most hogyan tovább? - kérdezte magától. Óvatosan kiká szálódott az ágyból, s a fürdıszobába ment. A tükör elé állt, úgy beszélt magához. - Hátha csak álmodtam az egészet. Hátha végre felébredek ebbıl a rémálomból. Nézte a tükörbıl rámeredı arcot. - Nemes, csontos római arcél - próbált viccelıdni, aztán hirte len hajához nyúlt, s ujjai közé fogta laza hullámú fürtjeit. - Ezt is elveszítem majd?
198
Számtalan kérdés kavarogott a fejében, de még magának se merte ıket feltenni. A konyhába ment. Pirítóst készített, teát fızött. Kisvártatva Bob is megjelent, a szemét dörzsölgetve. - Hány óra van, szívem? - kérdezte. - Fél nyolc - felelte Ildikó. Gombóc volt a torkában, de halk és határozott hanghordozással és nyugodt magatartással igyekezett leplezni az izgalmát. Ha Bob jobban figyel, talán észre vehette volna, hogy a felesége meg-megremeg, s hogy kissé feszült. Ám a férfi még mindig csak ébredezett, Ildikó pedig megpróbálta minél tovább magába zárni szörnyő titkát. - Lezuhanyozom - mondta a lány. - Megvárlak a reggelivel -jelentette ki Bob. Ildikó mosolyt erıltetett az arcára, aztán a fürdıszobába ment. Ahogy bezárta maga mögött az ajtót, a kád szélére zuhant. A félelem, a jövıtıl való rettegés és a színjáték, amit Bob miatt vállalt, fölperzselték az erejét. A konyhában, a férje elıtt igyekezett erısnek és nyugodtnak mutatkozni, amikor azonban egyedül maradt, összeroppant. Nehézkesen feltápászkodott, belépett a kádba. Megnyitotta a csapot, s néhány másodpercig a csempének támaszkodva állt a vízsugár alatt. Egyszer csak megtámasztotta magát az egyik kezével, másik kezével pedig a hóna alá nyúlt. Ott volt a csomó. Felsóhajtott. Meggörbítette a hátát, hogy jobban érezze a duzzanatot. - Sosem szabadott volna férjhez mennem - volt az elsı gondolata. - Ez egyenesen bőn egy ilyen ráktól terhelt családban, mint a miénk. Az ember, ha nagy trauma éri, gyakran megmagyarázhatatlanul ostobán gondolkozik. Nehezen tud azonosulni a többi embertıl való különbözıségéhez, s már elıre tart a betegségérıl értesülök irgalmas és szánakozó pillantásaitól. Ildikó haragudott magára, mintha tehetett volna arról a csomóról ott a hóna alatt. Győlölte és vádolta önmagát, hogy talán nem Istennek tetszı életet élt, s hogy a sors most betegséggel bünteti a piszlicsáré kis bőneiért. Gyermekáldásra várt, s áldás helyett átkot kapott. Félt tıle, hogy élete mostantól fogva élesen elkülönülı napszakokra szakad: rosszíző, de reményteli reggelekre, forró, elnyőtt delekre, szomorú estékre és sötét éjszakákra. És szüntelenül azt hajtogatta magában, hogy ı érezte, tudta, hogy túl szép minden, hogy valami történni fog ebben a nagy kiegyensúlyozottságban. 199
- Minden rendben? - kopogott be Bob. Ildikó összerezzent. - Igen, azonnal megyek - válaszolta. Fogalma se volt róla, mióta áll a vizsugár alatt, hóna alatt a kezével. Elzárta a csapot, kilépett a kádból. Észre vette, hogy figyeli önmagát. Figyeli a mozdulatait, a légzését, sıt, mutatóujjával kitapintotta halántékán az ütıeret, s néhány másodpercig érezte a sebesen lüktetı vért. Mintha a szervezete halk, panaszos hangjait kutatta volna, amelyek már most figyelmeztetik a készülı viharra. Majd fürdıköpenybe bújt és kilépett az elıszobába. A konyhába ment. Leült Bobbal szemben és pirítóst vett a tányérjára. Megvajazta, közben folyamatosan magán érezte a férfi tekintetét. Nem mert felpillantani, mert félt, hogy Bob azonnal észre veszi; valami nem stimmel. Beleharapott a pirítósba, pedig nem volt étvágya. Mintha hamut vagy főrészport rágcsált volna. Gyorsan leöblítette teával a kellemetlen falatot. Egyszer csak a férjére nézett. Bob már percek óta nem evett, csak ıt bámulta. - Ildi, mi a baj? - kérdezte. A lány leejtette tányérjára a megkezdett pirítóst. - Mondd, Bob, egészségesnek látszom? - szólalt meg remegı hangon. A férfi tanácstalanul széttárta a kezét, aztán azt mondta: - Persze. - Oké - állt föl Ildikó, és az ablakhoz lépett. - Ma hajnalban egy csomót találtam a hónom alatt. Bob egy percig élesen figyelte a lányt, aztán megnyalta cserepes száját. - Egy csomót... - ismételte meg halkan. İ is fölemelkedett. Kezét a zsebébe dugta, s könnyedén elıre-hátra ingatta magát. Szokása volt ez a tartás, ez a mozgás. Aztán óvatosan Ildikó mögé lépett, s arcát a lány nyakába fúrta. - Szeretlek - mondta, s Ildikó ebben a pillanatban minden tartását elvesztette. Marionettfiguraként csuklott össze, Bob azonban erıs karjával megtartotta. - Meg kell mutatnunk egy orvosnak - jelentette ki Bob, és azonnal a noteszében kezdett keresgélni. Az ember ilyenkor végigpörgeti a barátai névsorát, s tárcsázni kezdi egyik-másik számát, hátha van valakinek egy megbízható orvos ismerıse. A bajban kinyújtjuk a kezünket, s várjuk, hogy fogja meg valaki, hogy segít200
sen, mert úgy érezzük, egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni a ránk nehezedı teherrel. Ildikóék már másnap ott ücsörögtek egy specialista rendelıjében, aki rutinfeladatnak tekintette a lány problémáját. Szinte félvállról közölte, hogy szövetmintát vesz, mert ez bizony nem zsírmirigy, még csak nem is nyirokcsomó. Ez bizony egy daganat, egy sejtszaporulat. S néhány napon belül azt is meg tudja mondani, rosszindulatú-e. - És ha igen? - kérdezte Ildikó, de az orvos felemelte a kezét. - Ne rohanjunk a dolgok elé, asszonyom! Azzal kitessékelte ıket a rendelıjébıl. Kitőnı orvosnak mondták, de emberként nem vizsgázott jelesre. Persze aki naponta tíz-tizenöt daganatos esettel találkozik... Négy nap múlva megcsörrent a telefon Ildikóéknál. Bob vette fel, a felesége éppen a hegyen volt egy csoporttal. - Shell úr? - hallotta az orvost a vonal túlsó végén. - Igen, tessék, doktor úr! - szólt bele a kagylóba reszelıs hangon Bob. - Shell úr, nincsenek jó híreim. Az, amire gyanakodtunk. Rák. Az orvos hangja ezúttal egészen tapintatosnak és együttérzınek tőnt, mintha a rossz szövettani eredmény elsimította volna az érdességét, a durvaságát. Bob, minden erejét összeszedve, megkérdezte, hogy most mi a teendı. Az orvos azt kérte, hogy mindenekelıtt jöjjenek be hozzá, mert közösen kell dönteni a kezelésekrıl Aztán megadta egy emlıspecialista elérhetıségét. Egy szót sem kellett szólnia Bobnak. Ildikó azonnal tudta, hogy nagy a baj, amint a lakásba lépett. Minden a férje arcára volt írva. Az a fajta félelem tükrözıdött a férfi szemébıl, amely akkor keríti hatalmába az embert, ha felvillan elıtte a lehetıség: elveszíti a számára legdrágább lényt. A férfi lassan felállt, s aggódó és szeretı odaadással Ildikóhoz lépett. - Holnap be kell mennünk hozzá - közölte, majd hozzátette: Minden nap számít. Ildikó bólintott, aztán tornacipıt húzott és futni indult. - A futás megment mindentıl, ami rossz itt a földön - mondta a férjének, és Bobnak majd megszakadt a szíve. 201
Hogy érzi magát? - kérdezte az emlıspecialista doktornı, amikor közölte Ildikóval, hogy operációkra lesz szükség. A lány töprengett kicsit, aztán igy felelt: - Megacélosodtam. - Helyes - felelte a doktornı. - Tudja a világstatisztika szerint minden ötezer nıbıl egynek emlırákja lesz. Úgy értem, nem cisztája, hanem rosszindulatú daganata. - Mint nekem. - így van, Ildikó. - Csak tudja, doktornı, mi ebben a jó? A doktornı felhúzta a szemöldökét. Mi? - Az, hogy végül én leszek a nyerı! A doktornı odalépett és átölelte páciensét. A fodrászat ajtaja csilingelve nyílt ki, Ildikó lépett be rajta. Szálegyenesen, kissé felhúzott vállal állt a lábtörlın egy pillanatig, aztán hangosan köszönt. Majd derült arccal a székekhez ment, és helyet foglalt. - Tízre volt bejelentkezve, ugye? - fordult hozzá az egyik fodrász. - Igen. A fodrász bólintott, és tovább csattogtatta az ollóját. Ildikó mellett egy hallatlanul elhízott asszony szuszogott. Arca alsó részét dupla toka borította, dereka szinte átfolyt Ildikó székére. Amikor a sarokból szólították, nehézkesen tápászkodni kezdett, ám Ildikónak kellett felpattannia, hogy felhúzza a székbıl az asszonyt. Amaz hálás pillantást vetett rá, és elbicegett durung lábain a fodrászához. Ildikó irtózattal figyelte, hirtelen azonban elerıtlene-dett, és visszahanyatlott a székre. Ez a csöppnyi fizikai igénybevétel is kifárasztotta. Enyhe mélabúval tekintett egykor kemény, mostanra petyhüdté erıtlenedett izmaira. -Jöjjön! - szólt oda a kackiás bajuszú fodrász, és patyolattiszta köpenyt vett elı a faliszekrénybıl. Ildikó átült a forgós székbe, szembe a tükörképével. Szeme sarkát kékes árnyékok övezték, ajkai szinte láthatatlan vékonyságúra olvadtak, s egyáltalán, arca olyan volt, mintha állandóan fázna.
202
- No mi legyen ezzel a gyönyörő hajzuhataggal? - fogta kezei közé Ildikó hatalmas, gesztenyebarna sörényét a kackiás bajszú. - Kopaszra - közölte Ildikó szenvtelen hangon. A fodrász ádámcsutkája megakadt, pupillája kitágult. A lány mellé hajolt, mintha nem hallotta volna kristálytisztán. - Még egyszer, legyen kedves - mondta. Ildikó rezzenéstelen arccal ismételte meg az iménti kérését, s hozzátette: - Szerintem nullásgéppel lenne a legegyszerőbb. A fodrász gyors egymásutánban tíz szívinfarktust kapott, hiszen egész Seven Springsben a hatalmas hajzuhatagáról volt híres a magyar lány. - Asszonyom, engem kinyír a szakma, ha megtudják, hogy én nyiszatoltam le városunk legfıbb büszkeségét! - hallatszott a fodrász panaszos hangja. Ildikó arcán halvány mosoly suhant át, majd intett a fejével. - Lásson munkához - mondta. A fodrász remegı kézzel elıvette a nullásgépet, kiválasztotta a legnagyobb pengevastagságot, és Ildikó halántékához illesztette a nyírófejet. - Biztos? - próbálkozott még utoljára. - Biztos - mondta Ildikó. A fodrász behunyta a szemét és megnyomta a gombot a készüléken. Csomókban kezdtek hullani a fürtök a padlóra. Ildikó nézte, ahogy egyre nagyobb rész bukkan elı a fejbırébıl. Aztán így szólt: - De anyámnak el ne mondja! A fodrász csak pislogott, és sőrőn bólogatott, mintha valaha is találkozott volna a lány mamájával. Három mőtét. Nem kevés. Egy közepes, egy kicsi, meg egy hatalmas, hogy kivegyék a csomókat, meg az elrákosodott szövetrészt a mellbıl. Amikor utoljára szállt fel Ildikó szemérıl az altatás ködös mámora, Bobot pillantotta meg az ágya mellett. - Élek? - kérdezte. Bob bólintott, a szemét törölgette. És akkor Ildikó a fehér borostás öregre gondolt, aki az esküvın arra biztat ta, hogy szeresse Bobot, mert nagy szüksége lehet rá, ha baj éri. A lány nehezen forgó nyelvvel, de ígéreteket kezdett tenni a férjé nek. Hogy ha sikerült a mőtét, s ha életben hagyja a gyilkos kór, ak kor jó feleség lesz, és jó anya. És soha nem engedi ki a kezébıl a boldogságot, mert ı már tudja, milyen csodálatos adomány az 203
élet. És tanulni fog meg olvasni, meg búvárkodni és ejtıernyızni, és nem tud Bob olyan sportágat mondani, amit ı nem fog kipróbálni, ha egyszer meggyógyul, ha egyszer újra teljes értékő ember lesz, épp mint a többiek. Bob erre közölte, hogy ne beszéljen butaságokat, mert ı most is teljes értékő ember, sıt, egy kicsit több is annál, mert ıt már egyszer megfenyegették, hogy elveszik tıle a legdrágább kincsét, az életét, és ı erején felül harcolt, harcol érte. Ebben maradtak. Csak aki volt már súlyos beteg, az tudja igazán, mennyire megváltozik az ember gondolkodásmódja, életfelfogása, ha meglegyinti a halál. Egészen más dolgok lesznek fontosak, mint amelyekért egészségesen küzdött, egészen más álmok hajtják, mint amilyeneket korábban kergetett. És hát a mindennapok! Az ember valahogy furcsa közelségbe kerül a testével. Kívülrıl figyeli a szervezetét, kutatja az árulkodó jeleket. Tapogatja a pulzusát, méri a lázát, megjegyzi minden köhögését. A korábbi didergés most hidegrázássá, a verítékezés forró önkívületté fajul a szemében. Fél, hogy valamelyik reggel véres köpet érkezik majd a köhögéssel, elviselhetetlenné válnak a belsı fájdalmak, s érzi, ahogy a gyilkos kórt széthordja szervezetében a vér, hogy szépen sorban megtámadhassa a szerveit. És a szorongás, hogy a lélegzet egyszer végleg elfogy! Hogy tud az ember félni a haláltól! - Az istenért, de hát még csak harmincéves vagyok! - mondta sikoltva Ildikó az elsı házassági évfordulójuk elıestéjén. Bob elıre gondosan behőtötte a pezsgıt, megrendelte Ildikó kedvenc diótortáját, de az ünnep mégsem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Ildikó akkor már túl volt néhány kemoterápiás kezelésen, s a gyógyszerek hatására azon az estén sem aludt. Görcsös feszültségben, tágra nyílt szemmel feküdt, két karját szétlökte, mintha valami támasztékot keresne, s igyekezett visszatartani a hányást. Reggel óta rohangált a vécébe, és estére egészen legyengült az öklende-zéstıl. Bob leült mellé az ágyhoz és kezébe adta a maciját. Aztán végigsimította felesége kopasz fejét, és énekelni kezdte A csitári hegyek alatt címő népdalt, Ildikó kedvenc nótáját. A lány kénytelen volt elmosolyodni férje förtelmes akcentusán. - Akkor is ezt énekeld majd ... - mondta, és Bob egy pillanatig sem akarta megérteni, mire gondol a felesége. 204
A rák szorításában Ildikó semmit sem tartott fontosabbnak a munkájánál. Belemenekült az oktatásba, s rettentı nyugtalansága, kimondhatatlan kínjai ellenére is nap mint nap fölmászott a hegyekbe, hogy megtartsa az óráit. Volt, hogy többórás robot után megingott a sítalpakon, s halkan felnyögött. - Valami baj van, Shell asszony? - kérdezte az egyik tanítványa. Ildikó egy pillanatra két keze közé fogta a halántékát, megdörzsölte egy kissé az ereket, majd intett, hogy minden rendben, folytathatják a foglalkozást. Úgy érezte, ha mozog, dolgozik, céljai vannak, akkor megnyerheti a rák elleni küzdelmet. Nem bírta volna elviselni, ha a betegség könnyedén szétzúzza az ellenállását és rákényszeríti önmaga feladására. - Tudom, hogy van esélyem - mondogatta -, hiszen mások is kijöttek már a rákból. Mondogatnia kevés lett volna. Hitt is benne, hogy túlélı lehet. Ellátogatott egy rákközpontba, hogy erıt merítsen a gyógyult betegek történeteibıl. Látott haldoklókat is, sıt ápolt egy idıs asszonyt, aki több párnával megtámasztva feküdt az ágyán és fonnyadt, halványkéken erezett kezeit felé nyújtogatva könyörgött levegıért, mert a rák már szivacsossá tette a tüdeje nagy részét. Ám mindez nem ingatta meg Ildikót abban a hitében, hogy ı a kivételezettek közé kerülhet. Csak ült a néni mellett, simogatta ısz fejét, amelyet hátborzongató ütemességgel ingatott ide-oda a szerencsétlen, és mindeközben arra gondolt, hogy neki élnie kell, mert dolga van még itt a Földön. Mert az nem lehet, hogy ifjúsága teljében kelljen elmennie. Épp amikor a legboldogabb lehetne. Gyermekeket szülhetne, családot alapíthatna. Nem lehet ilyen igazságtalan a sors. Ezeket gondolta miközben karjában tartotta a haldokló nénit. A nénit, akinek befelé húzódó, kék ajkai minden egyes fájdalmas légzési kísérletnél hiába nyíltak levegı után, s akinek fénytelen szemei segítséget kérın, tétován jártak körbe-körbe. Azon az éjszakán, amikor a néni eltávozott, a szél belesüvített a szakadó záporba, s abban a pillanatban, amikor az utolsót lélegezte egy légörvény nekivágta a támlákat az ablakoknak. Ildikó felült az ágyában, és azonnal tudta, hogy idıs barátnıje nincs többé. Egyszerre volt benne rémült öröm, hogy végre véget ért a néni szá-
205
mára a rettenetes szenvedést, s borzongó, félénk gyöngédség, amellyel egy szeretett embertıl búcsúzott. Volt egy visszatérı álma. Az éjszaka közepén neszezést hallott a közvetlen közelébıl. Nyakát nyújtogatva nézett a hang irányába, s meg mert volna rá esküdni, hogy egy fekete alakot lát. A halál, suhant át az agyán. Hirtelen nevetni kezdett, jóizően, gurgulázva, a fekete alak pedig dühtıl remegve, vonagló mozdulatokkal elillant. Kinevettem a halált, gondolta Ildikó, és aludt tovább. Ez az álom gyakran meglepte, talán hogy utat mutasson neki az ébrenlétben is. Delet ütött a nagyóra, alig lézengtek a városi könyvtárban. Ildikó a katalógusokhoz lépett, s fürge ujjaival keresgélni kezdett a címek között. Húsz év körüli, szeplıs könyvtáros lány állt meg mellette, felajánlotta a segítségét. Olyan könyveket, cikkeket keresek, amelyek rákbetegekrıl szólnak - hadarta Ildikó. - Úgy értem, olyan rákosokról, akik túlélték a betegséget. A könyvtáros sőrőbben kezdett pislogni, de igyekezett nem mutatni a sajnálatát. Papírt, tollat ragadott, és sebesen kiírt néhány betőjelzést a számítógépébıl, majd átnyújtotta a lapot Ildikónak. - Drukkolok magának! - mondta, aztán elsietett. Bizonyára nem Ildikó volt az elsı, aki efféle csodás gyógyulásokról szóló mővekbıl akart erıt meríteni a rák elleni küzdelemhez. Magasra, magasra! Épp úgy, mint gyermekkorában, amikor bántotta valami. Akkor a cseresznyefára, most a hegyre. Mindegy, csak közel legyen az éghez. Vagyis inkább távol a földtıl, a bajoktól, a veszedelmektıl. Ildikó odafönt állt, alig valamivel a felhık alatt, és mélyre szívta a kristálytiszta levegıt. A fagy átjárta a közeli fákat, s recsegtek-ropogtak, mintha reuma gyötörné ıket. A fenyıket csillogó zúzmara takarta, mélyükön kürtı nyílt. Gyakran ereszkedett le oda a lány, s amikor a mélyére ért, énekelni kezdte a kedvenc dalát. „A csitári hegyek alatt..." kezdte most is, s a kürtı tompán kongott a visszhangtól. Ildikó szerette ezt a kis járatot. Télen megóvta a hidegtıl, nyáron pedig, amikor az egész környék katlanná változott, enyhet 206
adó hővösséggel várta a lányt. Egészen a kürtı mélyére sohasem merészkedett, mert félt az úttalan kopárságtól, s hogy a talaj, amelyet moha és lehullott tőlevél borít, egyszer csak megsüllyed alatta. - Ilyen lehet a halál is - gondolta a lány -, ilyen magányos és sö tét. Az utóbbi idıben egyre többet gondolt a halálra. No nem félelemmel, sokkal inkább kíváncsisággal. Már épp bele akart merülni az elmúlásról való elmélkedésbe, amikor egyszer csak suhanó hangot hallott odakintrıl, majd rögtön utána nagy robajt. Olyasmi volt ez, mint amikor egy súlyos tárgy csúszik meg a havon, s nincs semmi, ami megállíthatná. Ildikó szaporán a kürtı bejáratához ment, s kidugta a szabadba a fejét. Furcsa, kapszula alakú jármővet látott siklani a szemközti lejtın, amelyben két marcona fiatalember ült és dılt az éppen szükséges irányba. - Bob - nyögte maga elé Ildikó, és ezúttal nem a férjére gondolt. - Mennyi? - állt az égnek Bob haja. - Százhuszonöt dollár. - Egyetlen lecsúszás? - Ez a turistaár. - De hát ez rablás! -Az. Ildikó kuncogott. Ritkán sikerült kihoznia mindig nyugodt férjét a sodrából, és ilyenkor nagyon mulatságosnak találta Bobot. - Én lemondok errıl az élvezetrıl - jelentette ki a férfi. - Én is. Bob nem értette Ildikó hirtelen visszavonulását. Rosszat sejtett a dolog mögött. A lány megkönyörült rajta. - Figyelj csak, drágám, ennyi pénzbıl már elvégezhetünk egy szánkós tanfolyamot. - Úgy érted, mi ketten? - Félsz egy kicsit? - Én? Dehogy. Nagyon félek. Neked fogalmad sincs, hogy milyen sok a szánkóbaleset. - Nézd, októberben nyit a bobpálya. Szeretném kipróbálni a csúszást. Gyermekkorom óta imádom a szánkózást, de Csolnokon nemigen volt lehetıségünk az ilyesmire. 207
- Nem volt hegy? - Nem volt szánkónk. - Azért a bob egy kicsit más, mint a szánkó. Ildikó elnézıen mosolygott. - Oké - adta meg magát a férfi - .halljam az ördögi tervet! És Ildikó sorolni kezdte. Hogy mikor indul a kurzus és ki vezeti. Hogy hol tartják és milyen végzettséget ad. És hogy milyen könnyő lesz azután bobba ülnie Bobnak. Ezen a szójátékon aztán el is nevette magát, a férfi pedig boldog szívvel nézte felesége csillogó szemét, mert ilyen izgatottnak és feldobottnak hónapok óta nem látta. - Lassan, Ildikó, lassan! Az edzı, horgas orrú, csupasz homlokú emberke, egyenesen félt a magyar lánytól. Ildikó olyan elánnal vágott a szánkózásba, hogy a kurzus többi résztvevıje is csak tátott szájjal nézte a vakmerı és gyakran elvakultan gyakorló lányt, aki most is úgy lökte be a szánkóját, mintha nem ez lett volna a második órája. A lány izgatott erıfeszítése a többiekre is átragadt, ık azonban féltek a mélységektıl, a meredek lejtıktıl, s attól, hogy nincsenek még birtokában a biztonságos kormányzásnak és fékezésnek. Pedig Ildikó is akkor kezdte, amikor ık, csak... ennek a lánynak valahogy a vérében volt a szánkózás. Olyan önfeledten csúszott lefelé a lejtıkön, mintha világ életében erre készült volna. Ám csodák nincsenek, s Ildikó is hamar megtapasztalta, hogy az alapoktól építkezı edzésmunkát nem helyettesíti a lelkesedés, s fıleg nem a forrófejőség. Egy fatörzsre futott, és csak a csodán múlt, hogy nem törte a nyakát. A szánkó hirtelen megtorpant. Ildikó iszonyú lökést érzett, olyan rázkódást, mintha a nyakszirtje tört volna ketté. Teste kissé felemelkedett az ülésrıl. Torkából halk nyekkenés tört elı. Böbék futva érkeztek hozzá, addigra azonban már megszőnt fejében a zakatolás, és faarccal közölte: - Gyerekek, ez nem semmi! Jól haladok, igaz? Az edzı szólni se bírt az ijedtségtıl. A doktornı meglobogtatta kezében a leletet, aztán azt mondta: - Figyelni magad, érted? Minden percben! Ildikó bólogatott. 208
- Ahogy mutattam: körkörös mozgásokkal masszírozd végig a melled, meg a hónod alját. Ha lehet, mindennap. Odakint a kora reggeli ködbıl hó lett, az meg sárrá olvadt. - Minden rendben van? - kérdezte a doktornı, mert Ildikó percek óta némán bámult maga elé. Nem kapott választ, mire a doktornı odahúzta mellé a székét és rátette a kezét a lány kezére. - Nyugi - mondta -, csinosabb vagy, mint valaha. Anyádék semmit sem tudnak, igaz? Ildikó megrázta a fejét. - És? Elmondod nekik? A lány megvonta a vállát, aztán csendesen így szólt: - Azt hiszem, igen. - Helyes - szögezte le a doktornı. -Joguk van tudni. Fıleg hogy elmúlt a nagy veszély. - És maradt a kis veszély... - Úgy van, öt évig együtt izgulunk. Ha addig nem jön vissza a rák, akkor gyógyultnak nyilvánítunk. Oké? A doktornı modorát higgadtság és okos vidámság jellemezte, de Ildikó most minderre nem volt vevı. Az anyja sütötte fehér kenyér édes, mámorító illatára gondolt, és lelki szemei elıtt látta Ilonát, amint rózsaszínő, húsos karja könyékig tésztás. Aztán elfehéredett, mert eszébe jutott, hogy a szülei nem is sejtik, min ment keresztül. Csak a bátyjának és a sógornıjének árulta el egy éjszakai telefon alkalmával, hogy annyi esélye volt a halállal szemben, mint a ruletten a piros színnel: ötven százalék. Persze velük is csak akkor osztotta meg a titkot, amikor már megpörgették a rulettkereket és piroson állt meg a golyó. - Mikor indultok Magyarországra? - kérdezte a doktornı. - Holnapután. - Rendben. Kérlek, hívj föl, ha megérkeztetek. És egyáltalán, ha bármit meg szeretnél osztani velem. Ildikó hálásan nézett a doktornıre. Örült, hogy az orvosából a barátja lett. Bob elábrándozott a fényes ég láttán, s ámultán figyelte, hogyan hasít az égboltba a hatalmas Boeing. Elıttük egy guvadt szemő néger ütemesen dobálta magát az ülésén, valami ısrégi raggie-t hallgathatott, mert néha beletúrt raszta hajába és hangosan Bob 209
Marleyt kezdte utánozni. Az utazás mellesleg maga volt a megtestesült unalom, csupán az kavarta fel kissé a kedélyeket, amikor az óceán fölött néhányszor megrázkódott a gép. Bob a felesége felé kapta a fejét, mintha megütötték volna, aztán eltorzult az arca és kiöltötte a nyelvét. Győlölte a repülést, legszívesebben a Chevyjével ment volna Csolnokig. Elölrıl, a pilótafülke irányából pörkölt kávé illata érzıdött. A stewardessek épp egy férfinak segítettek letörölni a nadrágjára csöppent tojáslikırt. Bob a szeme sarkából a feleségét figyelte, ahogy lassan álomba szenderül. Épphogy átcsusszant a negyedik X-be, de sokkal öregebbnek látszott. Az embernek az volt a benyomása, hogy por ülepedett meg az arca redıiben. Amint azonban elaludt, kisimultak a ráncai, s visszafiatalodott vagy tíz évet. Lassan a férfit is álomba ringatta a gépen vetített film halk duruzsolása, s csak órák múltán ébredt fel arra, hogy a felesége egy pokróccal takargatja. - Féltem, hogy megfázol - mondta Ildikó, és Bob érezte, hogy tényleg meglehetısen lehőlt a levegı a fedélzeten. Ildikó már messzirıl felismerte kedvenc fenyıjét, egy zömök vén fát. Megkérte a bátyját, hogy álljanak meg egy pillanatra. Józsi lefékezett, Ildikó pedig kipattant a kocsiból és egyenesen a fához szaladt. Letérdelt az aljánál pompázó terebélyes páfrányok közé, s átölelte a törzsét. - Nem hittem, hogy még találkozunk - mondta magyarul, amibıl Bob persze egy szót sem értett. Csak azt érzékelte, hogy a feleségének végtelenül sokat jelent ez a fenyı, hiszen soha nem látta még ilyen áhítatosnak Ildikót. Aztán továbbhajtottak Csolnok felé, s lassan beértek a völgybe, ahol a falu feküdt. Ildikó türelmetlenül fészkelıdött az anyósülésen, a sógornıje, Kati pedig megcirógatta az arcát. - Nyugi, mindjárt otthon vagyunk - mondta. A völgy két oldalán domb emelkedett. Egyiket csupa homokkı és rekettye borította, a másik oldalon pedig sima, fehér kérgő bükkfák értek egymásba ágaikkal. - Itthon vagyunk - suttogta Ildikó, és ennyit még Bob is megértett magyarul.
210
Bob ragaszkodott hozzá, hogy az érkezésüket egy étteremben ünnepeljék meg. Ezért a Strehli család felkerekedett, és bekocsikázott a közeli Esztergomba. Kiválasztottak egy közepesen drága vendéglıt, s leültek egy hosszúkás asztalhoz. Ilona zavartan győrögette az abroszt, és szüntelenül a lányát bámulta, miközben igyekezett visszatartani a könnyeit. Hiába, az ember nem azért szül és nevel gyerekeket, hogy aztán egyedül öregedjen meg. Rendeltek, majd lélegzet-visszafojtva hallgatták Ildikót, aki egy számukra addig ismeretlen sportágról mesélt nekik. És arról, hogy szeretne minél jobban bobozni. Az apja legyintett, hogy jól van, csináld csak, hiszen ismerte a lánya szeleburdiságát. Hanem aztán, amikor kihozták a karcos Balatonfelvidéki bort, s hörpintett belıle egy-két pohárral, csak kibuggyant belıle a kérdés, amirıl olyan sokat beszélgetett már a feleségével. - Aztán családot mikor akartok? Családot, mondta, és a gyermekáldásra gondolt. - Errıl majd otthon beszélünk - mondta mosolyogva Ildikó, de Józsiék pontosan tudták, hogy egyszerően csak nem akarja elron tani ezt a szép estét. Amirıl otthon kell beszélni, az már problémás eset, gondolták a szülık. Pedig ık titkon azt remélték, hogy a lá nyuk épp a jó hír miatt látogat most haza, hogy azt akarja bejelen teni: várandós! A pincér csirkét hozott, meg vöröshagymás disznósültet sötét cseréptálon, és olyan finoman bánt Ildikóékkal, mintha nászutasok volnának. Bob csillogó szemmel figyelte a pompás vendéglátást, s ha lehetett, még jobban beleszeretett a magyarokba. A vacsora végeztével Ildikónak kérése volt a szüleihez és a bátyjához. - Józsikám, légy olyan aranyos, vidd haza anyuékat. Én még maradnék egy kicsit Bobbal, majd hazamegyünk taxival. - Rendben - mondta Józsi, és elbúcsúzott a húgától, meg Bobtól, ugyanis Katival még azon az estén visszamentek Pestre. Ildikó hosszan integetett a szülei után, mintha nem hozzájuk mentek volna haza néhány órával késıbb. Aztán belekarolt a férjébe és a belváros felé vette az irányt. - Erıt akarok győjteni, mielıtt elmondanám nekik - szólalt meg. Bob krákogott. - Biztos, hogy el kell nekik mondani? - kérdezte.
211
- Most, hogy túl vagyok rajta, igen. Tudod volt közöttünk anyuékkal egy egyezség: soha nem hallgatunk el semmit egymás elıtt. Azt gondolom, akkor vagyunk korrektek a szüleinkkel, ha megosztjuk velük a gondjainkat. - Akkor is, ha az anyánk szívbeteg? Ez övön aluli volt. Ildikó leült a sétálóutcán egy sarokkıre, és fejét a kezébe hajtva, bıségesen, teljes szívvel sírni kezdett. Bob hiába vigasztalta, esélye sem volt. Ildikó persze nem rá haragudott, hanem úgy egészében az életre. Késıbb, amikor lecsillapodott, igazat adott a férjének. És mégis, lelkileg arra készült, hogy tudatnia kell a szüleivel, milyen veszélyben volt. Kart karba öltve sétáltak az egyik központi sugárúton a csillagos ég alatt, nagyokat szippantva a friss esti levegıbıl. Oldalt, mint két ragyogó gyöngysor, sorfalat álltak a lámpák. Ildikót feszélyezte, hogy az anyja a zsebkendıjét győrögeti. A konyhában ültek, úgy, mint régen, együtt a két nı, s körülöttük mély álomban szunnyadt a világ. József és Bob rég aludtak már, kintrıl egy ölyv öblös hangja áradt harsogva az éjszakába. - Anyukám, tedd már le azt a zsebkendıt, könyörgöm! - fakadt ki Ildikó, mire Ilona gyorsan zsebre dugta a rongyot. - Ugye nincs baj, kicsim? - kérdezte a lányát az asszony sírós hangon. Ildikó némán nézte az anyját. A beszéde, a hangja, a görbülı szája, minden a terhére volt most, ebben a nehéz pillanatban. De fıleg a tekintete, ez az örökösen fénylı, elvakult anyaimádat. Már-már haragudott rá, amiért ennyire szerette, amiért a rajongásával ilyen nehézzé tette, hogy a betegségérıl beszéljen. - Az a helyzet anya, hogy... nehéz hónapokat éltünk át Bobbal. - Baj van a házasságotokkal? - vágott közbe Ilona, de Ildikó szeme villanására behúzta a nyakát. - Anya, hadd fejezzem be! Istenem, milyen nehéz... Szóval elég kemény idıszakot hagytunk magunk mögött. Tudod, anya, csomót... csomókat találtak a mellemben, és... -Jaj - robbant ki Ilonából a kiáltás, hogy belezengett a mennyezet. Az asszony felpattant, megragadta a lánya karját és belefúrta fejét a vállába. Szent ég, milyen ismerıs volt neki ez a mondat. Hiszen néhány éve két rokonától hallotta ugyanezt, s egyikük sincs már az élık sorában. 212
- Nem akarom, nem akarom - záporoztak Ilona könnyei, miközben a szívét masszírozta. - Anya, ne izgasd fel magad, már túl vagyunk az egészen nyugtatta Ildikó az anyját, kevés sikerrel. - Megmőtötték, kikezeltek, érted? Ilona fátyolos szemmel bólogatott. Aztán hüppögve visszaült a szemközti lócára és kezét a szájára tapasztva hangtalanul sírt. Ildikó némán várta, hogy anyja megnyugodjon, s amikor Ilona lassan felhagyott a sírással, akkor újra próbálkozott. - Szóval: megmőtötték, és most kitőnı a vérképem. Ilona az ajkát harapdálta, orrcimpája lüktetett. - És... és mit jósolnak az orvosok? Ilona nagyon sokat tudott a mellrákról, így aztán azzal is tisztában volt, hogy csak akkor felel erre a kérdésre a lánya, ha a testébıl kioperált daganatok rosszindulatúak voltak. - Öt év, ennyi idı kell tünetmentesen, hogy gyógyulttá nyilvá nítsanak. Ilona falfehér arcát ringatta, agyában szélsebesen kergetıztek a gondolatok. - Tehát majdnem meghalt a lányom - töprengett. - Kiment egy idegen országba és majdnem meghalt. Nekünk csak egy gyásztáv irat jött volna, hogy nincs többé, s hogy Bob a szülıfalujában kí vánja eltemetni. Úgy csinálta végig az egész betegséget, hogy nem szólt róla. Nem engedte, hogy ott legyek mellette, fogjam a kezét. A gyerekeink valójában bántóan önzıek. Azt hiszik, hogy minket óvnak meg a fájdalmaktól, de közben az önzésük irányítja ıket. Ilyesmin járt Ilona agya, amikor egyszer csak elırehajolt, és azt kérdezte komoly hangon, egészen közelrıl: - Levették? Ildikó egy pillanatig nem is értette, mirıl beszél az anyja. Aztán bevillant neki, hogy bizonyára a mőtétre, illetve a mellére gondol, s megfogta az asszony kezét. - Az egyiket - mondta. Sokáig néztek egymás szemébe, mozdulatlanul, csendben. - Bob? - kérdezte aztán Ilona. Ildikó hátradılt a székén, és elmosolyodott. - Hogy elfogad-e így is? Ilona szégyenkezve hunyta le a szemét. 213
- Értem én, anya, jogos a kérdés - élénkült meg Ildikó. - Nos, Bob igy is elfogad. Mert szeret. A sebhelyeimmel együtt szeret. Azt mondja, akkor is szeretett, amikor olyan sima volt a fejem, mint egy pingponglabda. Nem tudom, meddig fogad el, meddig szeret, de nem is foglalkozom vele. Tudod, nekem most minden pillanat ajándék. És csak annyit foglalkozom a jövıvel, amennyit feltétle nül szükséges. Ezt mondta Ildikó, pedig neki a jövı adott erıt. A jövıbeni céljai, s a jövıbe vetett hite. Minden bizonnyal ezek őzték ki testébıl a gonosz erıt. - Aztán a gyereken még nem gondolkodtok? Ildikó ebbıl a kérdésbıl azonnal tudta, hogy anyjának nem volt még ereje elmondani, mi történt a lányukkal az elmúlt hónapokban. József csak állt, nézett nagy, mélabús szemekkel, és az unokájáról akart hallani. Ildikó elintézte a dolgot valami olyasféle jellegtelen válasszal, hogy jön majd, ha itt lesz az ideje, vagy hogy egyelıre még nem állnak úgy anyagilag, aztán tovább mosogatta az üstöt, amelyben hajnaltájt szilvalekvárt fızött az anyjával. Bob élt-halt az anyósa szilvalekvárjáért, Ilona pedig a vejéért, úgyhogy képes volt órákon át fızıcskézni neki. Aztán Ildikó és Bob sétáltak egyet a kertben, ahol a nagy fák puhán rezgı lombja lassanként elpihent a reggeli széllel együtt. A lány átkarolta a férjét, és a másnapi utazásra gondolt. Olyan jó lenne itt maradni, ilyen csöndben, szerényen élni, gondolta, de hangosan ezt mondta: - Szeretem anyáékat. Bob bólintott, odafönt pedig pár mozdulatlan felhı kövéren bámult a Földre, mintha az egész világ megállt volna egy pillanatra. Egy gyászoló édesanya gyermeke üres bölcsıjénél nem nyújthat vigasztalanabb látványt, mint amikor Ildikó kikászálódott a fejre állt bobból és elkeseredetten lerogyott mellé a hóba. Akik közel álltak, esküdtek rá, hogy a lány beszélget a sporteszközzel. Közben megérkezett a tréner és fejét csóválva körbejárta a bobot. Normális esetben Ildikóban annak kellett volna megfogalmazódnia, hogy nézd már, ez a pasas jobban félti a bobját, mint az én életemet! De Ildikó ugyanazt a nézetet vallotta, mint az edzı: elıször megtapo-
214
gatta a bobot, megkocogtatta, alá nézett, nem repedt-e meg valahol, s csak utána vizsgálta meg a saját zúzódásait. - Semmi baja a gyereknek - mondta fájdalmas arccal a trénernek, mert neki azért volt néhány elég kemény horzsolása. A trénernek pillája se rezdült, megszokta már, hogy Ildikó a gyermekének nevezi a bobot. - Nem érez csalódást? - kérdezte a férfi, mire Ildikó megrázta a fejét. - Helyes. Mert tudja, hogy csak úgy lehet. - Mit? - kerekedett el Ildikó szeme. - Hát versenyezni. Azt akarja, nem? Ildikó nyelt egyet. Ez a pasas a fejembe lát, gondolta, hiszen a tréner a legtitkosabb vágyát mondta ki. Feltápászkodott, visszatolták a bobot a hegytetıre. - Na? - kérdezte a férfi. Ildikó lehunyta a szemét, aztán nekilendült, és tolni kezdte a bobot, hogy öt másodperc múlva beleugorjon és ismét nekiinduljon a lejtınek. - Na azért! - motyogta orra alá a tréner. Ildikó egy-egy bobedzés után tökéletesen kimerültnek érezte magát, ám az átélt izgalom alig hagyta pihenni. Három-négy órányi nyugtalan szendergest követıen fölriadt, s már ment volna újra a hegyre csúszni, gyakorolni. Bob egyre kétségbeesettebben figyelte a feleségét, s amikor egy reggel Ildikó közölte, hogy merészebb tervei is vannak, mint kedvtelésbıl bobozgatni a város frissen megnyílt pályáján, Bob félrenyelte a pirítóst. - Lehet, hogy nem jól hallottam, de mintha versenyzést említet tél volna. -Jól hallottad - nevetett Ildikó. - Egy pillanat - tette le Bob a pirítóst a tányérjára. -Jól emlék szem, hogy mindössze egy esztendeje csúsztál elıször? - Kemény munkára van szükség, édesem! Kemény munkával behozhatok az évek, amelyeket kihagytam. - Nézd... én nem ismerem túl jól a bobsportot, de... valószínőnek tartom, hogy mondjuk az amerikai bobosok az évtizedes hagyományukkal és a tömérdek ráfordított pénzükkel, ugye... - Ne is folytasd! Mellettem állsz? Bob gondolkodás nélkül bólintott.
215
- Csak féltelek - főzte hozzá, és igaza volt: nem sokkal korábban még a halál kóstolgatta a feleségét. Bob kinyitotta a táskáját. - Hoztam neked valamit - mondta, és egy videokazettát vett elı. - Mi van rajta? - kérdezte Ildikó, de a férfi nem válaszolt, csak betette a kazettát a videomagnóba. Vibrált a képernyı, majd megjelentek a Jég veled címő film elsı kockái. Ildikó leült a tévé elé, és másfél órán keresztül némán bámulta a képernyıt. A film arról szólt, hogy a forró Jamaicában két srác úgy dönt; elindul a következı téli olimpián, méghozzá a bob versenyszámban. Se bobjuk, se pénzük, csak egy lecsúszott amerikai edzıjük, aki úgy ahogy, kihajtja belılük a szuszt. A homokban tolják a fából összeeszkábált bobszerőséget, és a téli olimpiára érve kiröhögik ıket a nagy sztárok. Végül azonban sikerül lemenniük a pályán, és emelt fıvel térhetnek vissza hazájukba, ahol milliók izgultak értük a televízió készülékek elıtt. Ildikó gyors egymásutánban háromszor nézte végig a filmvígjátékot, és egyre erısödött benne egy gondolat, amelyet aznap este megosztott a férjével. - Mi lenne, ha megalakítanám az elsı magyar nıi bobcsapatot? - Aha - mondta Bob, és nagyot kortyolt a teájából. Ildikó nevetni kezdett, mire a férfi leengedte a poharát. - Az a bajom, hogy komolyan gondolod! - közölte a férfi savanyú arccal. - Naná, hogy komolyan gondolom. Tudod, száz évvel ezelıtt téli sportnagyhatalom volt a hazám, csak... akkor még nem rendeztek téli olimpiát. Azóta elcsatolták a magas hegyeket Magyarországtól, úgyhogy a hazai sportolóknak külföldre kell járniuk, ha egyáltalán edzésben akarnak maradni. - És? Miért mondod el most nekem mindezt? - Mert itt egy magyar lány, akinek a környezı hegyeken lehetısége volna tisztességesen felkészülni egy olimpiára, és talán nem hozna szégyent a szülıhazájára. Bob ırültségnek tartotta az egészet, de imádta a feleségét. Úgy gondolta, hogy ha nem szakadnak bele, miért is ne álmodhatna Ildikó bobozásról, meg olimpiáról. 216
Nem gondolta, hogy egyszer, nem is olyan soká, bele fognak szakadni... Miután kikászálódott a rákból, Ildikó még a korábbiaknál is komolyabb társadalmi feladatokat vállalt a Salt Laké City szívében található Rákosok Házában. Múzeumba vitte az idıs betegeket, játszóházat nyitott a kórral küzdı szülık gyermekeinek, hogy amíg apjukat vagy anyjukat kezelik, addig legyen hol hagyni a csemetéket. Mindeközben persze síoktatóként dolgozott és teljes erıbedobással készült a bobversenyekre. Találkozott egy magyar lánnyal, Ágival, aki kint végezte az egyetemi tanulmányait. Kiképezte tolóembernek. A bobcsapat egy robusztus tolóemberbıl és egy ügyes irányítóból áll. A tolóember az, aki a hihetetlen erejével lendületet ad a bobnak, majd beugrik az irányító mögé, aki a pályán lefelé haladva parancsszavakkal jelzi, mikor merre dıljenek. Ági, aki valamikor versenyszerően úszott, erıs volt és szerette a bobo-zást. Ildikó nem is keresett másik lányt, megalakította Ágival az elsı magyar nıi bobcsapatot. - Akkor ez most hivatalos? - kérdezte pezsgıvel a kezében Ági, és amikor látta, hogy Ildikó bólogat, a nyakába ugrott. - Isten él tessen bennünket, Isten éltesse Magyarországot! Furcsa dolog ez a bobozás. Azt mondják, hogy az ember elıször lemegy a pályán, és vagy imádja, vagy utálja az egészet. Ha imádja, akkor elveszett ember. Mert ez a sport irtózatos áldozatokat követel. Ildikóék eleinte egy kölcsönbobbal próbálkoztak. Elavult volt, életveszélyes. A vázán irgalmatlan repedések éktelenkedtek, hosszú éjszakák munkájával sem lehetett belıle olyan bobot fabrikálni, amellyel nyugodt szívvel el lehetett volna indulni egy versenyen. - Ha komolyan gondoljátok a dolgot, akkor venni kell egy bobot -jelentette ki egy nap Ildikó férje. A lány sikoltott egyet és a nyakába ugrott. - De bele fogunk dögleni - morogta a férfi az orra alatt. Kölcsönt vettek föl. Bob apja eladta a telkét. Egy kisebb garzonba költöztek, alacsonyabb bérleti díjért. Elvétve vettek csak húst, tejterméket, étterembe szinte sohasem jártak. Utolsó pénzszórá217
suk az volt, hogy hazaküldtek kétszáz dollárt Ildikó szüleinek, parabolaantennára. - Hova, mire, minek, miért? - kérdezte a fiát Strehli József, ami kor közölték vele, hogy Ildikó az olimpiára készül. - Hát nem tud nyugton ülni a fenekén az a lány? Józsi kivett a csomagtartóból egy parabolaantennát és bevitte a szülei házába. - A lányotok küldi, hogy nézhessétek ıt a versenyeken - mond ta, és Ilonáék szóhoz se tudtak jutni. Ám néhány héten belül egé szen sok parabolaantenna bújt ki a csolnoki háztetıkön, s bol dog-boldogtalan szorongatta Strehliék kezét, amikor egy-egy alka lommal megjelent Ildikó neve a képernyın, s látták lecsúszni a fa lujukból elszármazott lányt. Másfél órás elıkészítést igényel, míg a bob elindulhat lefelé a pályán. Megfelelı állapotba hozni a futókat, amelyeken a bob siklik. Stoplis cipı, thermomellény. Odaszállítás, karbantartás. Mindezt a világ legjobb bobosainak szeme láttára. Akiket külön szakmai csapat készít fel egy-egy versenyre. Erınléti edzık. Táplálkozási szakemberek. Masszırök, menedzserek, csillagjósok. Futópadon, evezıpadon, gızkabinban, pezsgıfürdıben. Hotelekben laknak. Repülıgépen utaznak. Interjúkat adnak, képeslapok címoldalán mosolyognak. Ildikóék eközben az éhhalál szélére sodródtak. Ahelyett, hogy saját egzisztenciájukat építgették volna, hogy házra győjtöttek volna, hogy utaztak, szórakoztak volna, minden fillérjüket a bobozásra költötték. Például egy kivénhedt NDK-s bobra. Aztán egy köhögı furgonra, amellyel országszerte szállíthatták ıkelmét a versenyekre. Aztán vendégszobákra. Aztán meleg ruházatra, mert ez egy hideg sport. Aztán telefonokra, levelekre, amelyeket a lehetséges támogatóknak írtak. És végleg átköltöztek Salt Laké Citybe, hogy Ildikó minél jobb pályán gyakorolhasson. Meg egy még kisebb garzonba, amelyben szinte már csak oldalazva fértek el, ha egyszerre akartak kimenni a konyhába. Egy délutáni alvásból ébredve Bob azt látta, hogy Ildikó szeretettel ölelgeti a maciját. - Egyszer majd a gyerekünk fogja ugyanígy simogatni a Brumit - mondta. De az orvosok egyelıre tiltották az anyaságtól. Még 218
nem telt le a lappangási idıszak. Még nem nyilvánították gyógyultnak. Különben is, a mostani katasztrofális anyagi helyzetükben... Indultak, buktak, indultak, lementek, indultak, jól mentek, indultak, buktak. Jött néhány jobb idıeredmény is, de nemigen számolt velük a bobvilág. - Egyelıre! - hajtogatta Ildikó, és futni indult. El akart feledkez ni a gondjairól, épp mint gyermekkorában. Bob pedig gyakran vele tartott, pedig nagyon utálta a futást. Ó igen, a csöndes, jólelkő, tü relmes Bob, az egykori ács, akinek most semmi másról nem szólt az élet, csak az olimpiáról. Nagyon kellett szeretnie a feleségét, ha elviselte, hogy néha, amikor már végképp elfogyott a pénzük, és nem tudtak szállást fizetni a versenyek helyszínén, egy bobbal ölelkezve kelljen elaludnia a furgonjuk hátuljában. A háromszoros világkupa-gyıztes amerikai bobos, Mary Holström leginkább egy mokány asszír nıre hasonlított. Izmai a speciális védıruhán is átsejlettek, egész személyiségébıl valami különös, férfias erı áradt. Ildikót nézte, ahogy a lány a hóban, egy nejlonzacskón ülve dılt jobbra, majd balra, s szemeit összehúzva kémlelte a képzeletbeli pályát. - Elıre is figyelsz, ugye? - pattogott Holström hangja. - Amikor dılsz, már húsz méterrel elıbbre jár a tekinteted, hogy tudd, mi következik. Ildikó nem felelt, csak kissé felerısítette azt a surrogó hangot, amelyet a nyelvét a fogsorához dugva, a levegıt kifelé préselve adott ki a száján. A csúszás zaját imitálta. - Kanyar jobbra! - kiáltotta Holström. Ildikó azonnal balra dılt, a felsı teste szinte kilencvenfokos szöget zárt be a csípıjével. -Jó! - dicsérte az amerikai. Tudta, hogy Ildikónak fontos a dicséret. Fıleg egy olyan bobostól, akit a magyar lány egyenesen istenített. Két év kellett hozzá, hogy egyáltalán oda merjen hozzá menni: foglalkozzon vele néhány percet Holström, ha már úgyis ott edz a pályán. Holström csak annyit kért, hogy menjen egyszer végig a pályán. Ildikó úgy tett, és átment a rögtönzött felvételi vizsgán.
219
- Tehetséges? - kérdezte Holströmtıl késıbb az egyik kollégája. - Hogy tehetséges-e? Az nem fontos. Több akaraterı van benne, mint az összes amerikai bobosban együttvéve. Egy nap kilátogatott a pályára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik tagja, aki tájékozódni akart kissé a szavazás elıtt. Hogy milyen szavazás elıtt? A bizottságnak döntenie kellett arról, hogy felvegyék-e a nıi bobot az olimpiai versenyszámok közé. Ildikó is ott volt, amikor a nagy tekintélyő sportpolitikus szemrevételezte az állapotokat. - Maga az a magyar hölgy, aki szinte le se jön a pályáról, igaz? szólította meg Ildikót. - Igen, ı pedig a társam - mutatott Ágira a lány. A férfi elmosolyodott. - Ó, a magyar nıi bobcsapat, személyesen! - mondta, és csettintett egyet az ujjával. Ildikó rettenetesen kényelmetlenül érezte magát a kissé pökhendi úr elıtt ácsorogva, de igyekezett rokonszenves maradni. Végül is a nıi bobsportról volt szó. - Megmutatná, mit tudnak? - húzta össze a szemét a férfi. Ildikóék nekikészültek, majd elindultak. Viszonylag akadálytalanul siklottak végig a pályán, miközben folyamatosan a hátukban érezték a férfi pillantását. A férfi odafordult az amerikai bobcsapat egyik tagjához, és így szólt: - Nem is olyan ügyetlen ez a Strehli, miért nem minket választott? Miért magyar színekben indul? - Mert magyar - hangzott a magától értetıdı válasz. A Calgaryban rendezett versenyt a tévé is közvetítette. Ildikó tudta, hogy a futamukat Magyarországon is látják az égi csatornákon, s hogy a szülei is ott gubbasztanak a képernyı elıtt, a kislányukért szorítva. Mielıtt elindultak a versenyre, Ildikó még felrohant a szobájukba, térdre esett az ágy elıtt, és olyan hévvel kezdett imádkozni, mint még soha életében. Mivel nem jutott eszébe semmi betanult ima, a saját dadogó, izgatott szavaival könyörgött. - Édes Istenem, add, hogy ma jól menjünk, hogy anyáék büsz kék legyenek ránk! Kérlek, tedd meg ezt nekem, és én ígérem, hogy... hogy... hogy nagyon fogok hinni benned! 220
Két óra múlva ott álltak Ágival a melegedıben, ahol a csapatok várták az indulást. Minden egység kétszer csúszhatott, s a jobbik eredményt számították be a végsı sorrendnél. A város teljesen kiürült, mindenki a hegyen szorongott, hogy láthassa az év versenyét. A pálya körül olyan sürgés-forgás volt, mint a megbolygatott hangyabolyban. Az l-es amerikai egység elképesztıen jól csúszott, ahogy a kanadaiak l-es csapata is. Jó eredménnyel végeztek a németek és az osztrákok is, csak a svédek csúsztak aznap a vártnál gyöngébben. A verseny vége felé Ildikóékat szólították a rajthoz. Ági és Bob beállították a bobot, Ildikó pedig lejelentkezett a csapat nevében a sportbíróknál. Aztán a lejtı tetejéhez ment, és végignézett a pályán. Hideget érzett a gyomrában, és ez a hideg az egész testében szétáradt, még az ujja is dermedt lett tıle, pedig ı maga erısen verejtékezett a tőzı nap miatt. Valahonnan messzirıl lármát hallott, de nem törıdött vele, már egészen más kötötte le a figyelmét. Fejében újra és újra végigvezette a pályát, hogy hol, mikor mit kell tennie. Mély ránc vésıdött kétoldalt az arcába, eltökéltség tükrözıdött a szemébıl. Megfordult. Ágihoz lépett és megölelte. Aztán mindketten hátraléptek és hangosan elkiáltották magukat: Magyarország! Csolnokon József megdörzsölte a szemét. Hogy nézett volna ki, ha egy hatvanéves nagy mafla ember sírni kezd? Ilona, az más. İ nı, ı könnyezhet. Könnyezett is, amikor látta a lányát, amint nekirugaszkodik és tolni kezdi a bobot. Mögötte Ági erejét megfeszítve próbálta minél nagyobb lendületbe hozni a jármővet, s Ildikó már rég beugrott, amikor Ági még mindig tiszta erejébıl tolta a bobot. - Gyere! - üvöltött hátra Ildikó, de Ági még tett néhány lépést, s csak azután ugrott be a bobba. Eszeveszett sebességgel kezdtek siklani, s Ildikónak tízszer úgy kellett figyelnie, mint máskor, mert a korábban sikló bobok egyszerően eljegesítették a pályát. Minden tökéletesen ment a pálya alsó harmadáig, az idejük is meglepıen jónak mutatkozott. Egy jobb kanyarnál azonban megpördült a bob, és Ildikó elveszítette az uralmát fölötte. Buktak, méghozzá nem is kicsit. Volt egy hatméteres szakasz, amikor fejjel lefelé, a bukósisakjukon csúsztak. A megbolondult bob vagy kétszáz méteren keresztül vonszolta még ıket, és csak nagy nehezen fékezett le, s állt meg hóvihart kavarva maga körül. Síri csend ülte meg a pálya környékét. Csolnokon Ilona sikoltozott, József pedig a kezé221
be temette az arcát. A Wekerle-telepen, egy társasházi lakásban Józsi és Kati azonnal a telefon után nyúltak, hogy hívják az öregeket. De egyszer csak Ildikó feje bukkant elı a bob alól, s lassan kikászálódott a szabadba. Majd benyúlt a bob alá, és a gallérjánál fogva kihúzta Ágit is. Calgary egy emberként sóhajtott föl. Józsi Csolnokot tárcsázta, József pedig felállt és kivette a vitrinbıl az évek óta féltve ırzött jamaicai rumosüveget. Közben Bob is odaért a feleségéhez, és segített felfordítani a bobot. A lányok lassan csorogni kezdtek lefelé, majd odalent betették a bobot az emelıliftbe. - Biztos, hogy még egyszer lemennek? - érdeklıdött egy szervezı, de Ildikó olyan komolytalannak tartotta a kérdést, hogy válaszra se méltatta. Ági nem mert Ildikó szemébe nézni, megszólalni meg aztán pláne félt, noha voltak kételyei az újabb lecsúszással kapcsolatban. Ildikó olyan elszántan tisztogatta a bobot, hogy Ági jobbnak látta erıt venni a rossz érzésein és beszállni az elıkészületekbe. A palaszürke égre közben nehéz felhıfüggönyök érkeztek, s körben a hegyek gyászos ruhát öltöttek. Ildikó mindezzel nem törıdött: a rajthoz irányította a bobot és Ágira kacsintott. - Megcsináljuk! - mondta, aztán megölelte a társát és jelzett a futamindítónak. Az indítás jelére megindultak a lányok. A nagy bobsztárok pedig megrökönyödve bámulták, ahogy a magyar csapat ismét megpróbál lecsúszni a csúnya bukás után. - Ki ez a lány? - bökdöstek Ildikó felé, mire az egyikük így felelt: - Azt mondják, ırült. Egyik nap kimászott a rákból, és másik nap már a pályán volt. - És ezzel a bobbal akar komoly eredményt elérni? - Állítólag ezt is kikoplalta. - Aha. Hát, ez így egy jó hobbi. Szegény lány, jobb helyre is szórhatná a kis pénzét. Bob ott állt a lányok mellett, mindent hallott. Nézte a feleségét, és könnyek szöktek a szemébe. Úgy vert a szíve, mintha egy dobot pergetnének, erıs keze megremegett a zsebében. Szinte fizikai fájdalmat érzett, amikor csúfolódni hallotta a világ legjobb bobosait. Szeme sarkából látta elégedett, napbarnította arcukat, finom anyagú, áramvonalas ruhájukat, méregdrága ultraviolaszőrıs napszemüvegüket. Nehéz volt elhinnie, hogy ennyi pénz egyáltalán akad ebben a nyomorúságos világban, s fıleg hogy ebben a nem túl népszerő sportban. És hogy ebbıl a rengeteg pénzbıl az ı 222
felesége soha nem részesül majd. Neki a felvágottról kell lemondania, hogy bobozhasson. És az egyetlen luxus az életében az, hogy évente egyszer hazautazik a szüleihez. Ildikóhoz nem értek el a sztárbobosok éles és szúrós szavai. Szinte úszott a levegıben, ahogy Ágival a célhoz közeledett. És sikerült beérniük, sıt, korrekt idıt futniuk. Ezt az eredményt már jegyezték, és ezután kinyíltak a kapuk elıttük. Ildikóék immáron személyre szóló meghívásokat kaptak a versenyekre, kezdett nevük lenni a bobvilágban. - Ez a lány egyre merészebb terveket szövöget -jegyezte meg a német csapat tolóembere Albertville-ben egy versenyen. Tévedett. Ildikó az elejétıl fogva egyetlen célért versenyzett: egyszer az olimpián képviselni Magyarországot. Ennek persze egyelıre volt néhány akadálya. Például az, hogy még mindig nem vették föl olimpiai sportágnak a nıi bobot. Aztán Ildikóéknak nem volt ma gyar tréningruhájuk, amelyben felvonulhattak volna a nyitóün nepségen. S végül... alighanem ez volt a legszörnyőbb... Ildikó testébe visszatért a halálos kór. A Rákosok Háza évi rendes kirándulásán Ildikó önkéntes kísérıként voltjelen. Utah állam legmagasabb pontjának meghódítására készültek. - Négyezer-kétszáz méter! - hajtogatta Ildikó csillogó szemmel, és Bob igyekezett vele örülni, noha soha nem volt egy nagy hegymászó. A túrát kétnaposra tervezték, és olyan szigorú orvosi ellenırzés mellett indultak neki a hegynek, mintha legalábbis maga Bili Clinton tett volna egy tétova kísérletet a csúcshódításra. Zászlókat vittek a ráktúlélık tiszteletére, s a hátizsákjukban azért ott lapult az iránytő is, hisz a vadonon keresztül vezetett az útjuk. - Az ördög nem alszik, eltévedni emberi dolog - jelentette ki a hórihorgas, kesehajú, lengyel származású túravezetı, és nem mondhatni, hogy túl nagy derőt váltott volna ki a kirándulásra indulókból. Ám Ildikót késıbb többször is megnevettette, amikor énekelni kezdte a Polak-Vegri Dva Bratanki... kezdető dalt a lengyel-magyar barátságról, meg az együttes ivászatról, de aztán a lánynak valahogy elromlott a kedve. Történt pedig mindez az elsı nap éjszakáján, amikor Ildikó a férjével behúzódott a sátrukba. Kegyetlen sors: a házaspár épp arról beszélgetett, hogy most, négy 223
évvel Ildikó betegsége után talán már nem volna felelıtlenség tenniük is valamit azért a babáért, akár itt, a sátorban, az éj leple alatt, a vadon sötétjében, amikor Ildikó egy tudattalan mozdulattal a hónaljához nyúlt, hogy megigazítsa a hálóingét, és... ott volt a csomó! Ott lapult sunyin, aljasul az a gyalázatos csomó, amely a halált rejtette magában. És Ildikó akkor felült és felemelte a karját, hogy jobban érezze, kitapinthassa a duzzanatot. Bob is felült, rémület cikázott a szemében. - Ez... ez nem lehet... - dadogott a lány. Bob az ajkába harapott. Ildikó álla megremegett, aztán egyszerre elöntötte a keserő düh. Eltőrt mindent mostanáig. Elviselte, hogy nem lehet gyereke, hogy éheznek a férjével az álmaiért, hogy kinevetik a háta mögött és ujjal mutogatnak rá, de hogy most ismét az életére tör a rák, hogy most megint összeharapdálja a testét a gyilkos kór, hogy ismét elkezdıdjön a rettegés a sugárszobában, a citosztatikai laborban, a sebészkés alatt, azt kibírhatatlanul igazságtalannak és fájdalmasnak találta. És a fájdalom érzésével egy idıben ismét belenyilalt szívébe a bőntudat. Zavarodottnak érezte magát, hogy egyik percrıl a másikra halálra van ítélve, de talán zavarodottságánál is erısebb volt az az érzése, hogy vétkes. Vétkesként gondolt magára, és az villant az eszébe: mit szól majd ehhez az anyja?! Imbolyogva felállt, és kitántorgott a friss levegıre. Bob utánaeredt. Igyekezett vigasztalni, de ı maga is vigaszra szorult volna, mert darabokban volt a lelke. Ildikó a hátával egy vastag fának támaszkodott, úgy motyogott maga elé. - Miért? Miért? Pirkadt. Bob a fatörzsnek dılve szendergett, Ildikó pedig mozdulatlanul állt órák óta, ugyanannál a fánál. Aztán egyszer csak megfordult és felnézett a fa csomós törzsére. Kurta kis ágak ütköztek ki rajta, szinte hívogatták a lányt, hogy másszon, minél feljebb, el a gondjai elıl. Ildikó pedig, amilyen szorosan csak tudott, hozzátapadt térdével és karjával a roppant törzshöz, s felküzdötte magát az elsı vastagabb ágig. Ott megpihent kissé, aztán följebb és följebb mászott, mígnem a sőrő levelek eltakarták törékeny alakját. A fa tetején támaszpontot keresett, és kinyújtotta a lábait. Lenézett. Alatta ijesztı mélység tátongott.
224
- Milyen egyszerő lenne minden - futott át az agyán, miközben a földet kémlelte. - Egy mozdulat, és nincs többé szenvedés, nincs többé fájdalom, se neki, se a szeretteinek. Hirtelen nevetni kezdett, tompán, hangosan. Egy kérdés nem hagyta nyugodni, az csiklandozta, ingerelte kacagásra, hogy a könny is kicsordult a szemébıl. A kérdés pedig így hangzott: - És mi lesz akkor az olimpiával? Bob örvénylı füstfelleget fújt a magasba. Korábban sohasem dohányzott, most azonban egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A kórház udvarán ücsörgött, egy piros padon, és a feleségére várt. Mélyeket slukkolt a bagóból, és levertebbnek látszott, mint valaha. Odabent az épületben, valahol a harmadik emeleten épp a szöveteredményt közölték Ildikóval. - Ne gyere fel, nem akarom, hogy lásd az arcom, amikor megtu dom a rossz hírt - mondta Ildikó, amikor a kórházhoz érkeztek, és Bob, mint mindig, most is engedelmeskedett. Az egész olyan volt, mint egy nagyon egyszerő játék. Az egyik játszó fél remegve érke zett a rendelıintézetbe, a másik játszó fél fehér köpenyben várta az eredményekkel. És tippelni lehetett. Hogy élet. Vagy halál. Má sodik ráknál már jobb esélyekkel indult a halál. Ilyen esetben már elég kevés túlélıt tartott számon a statisztika. Ha visszatért a kór, az azt jelentette, hogy akarja az áldozatát. Nem csak úgy, hétköz napi vágyakozás szintjén, hanem kıkeményen magával akarja vin ni a sírba. Ilyesmiken tőnıdött Bob, amikor a kórházajtóban feltőnt a felesége. Kilépett az udvarra, megállt, felemelte a fejét. A madarak csi-ripelését hallgatta, de az is lehet, hogy a lehetı legtovább el akarta odázni a férjével való találkozást. Bob már tudta, nagy a baj. Ismerte jól a feleségét; ha Ildikó jó hírt kapott volna, akkor már az ajtó mögött mosoly ült volna az arcán. - Rosszindulatú - közölte Ildikó, amikor Bobhoz ért. A férfi le hajtotta a fejét. Zavar és futkosás, ennyi maradt meg Bobnak az operációból. Meg a fertıtlenítıszerek borzasztó szaga, amely órákig ott ült még az orrában. Mintha ájulásból ébredt volna, amikor a sebészorvos ráncigálni kezdte a gallérját. 225
„Rosszindulatú, megint rosszindulatú" - suttogta Ildikó és Bob lehajtotta a fejét - Uram, uram, a felesége túl van a nehezén - mondta az orvos, ı pedig szégyellısen dörzsölgette a szemét. Minden kétséget kizáró an elszunditott. Megköszönte a tájékoztatást és az ablakhoz lé pett. Késıbb a fıorvos is arra jött, de egyetlen mozdulattal elhárí totta Bob kérdezısködését. Otthon voltak. Otthon? A bérelt kis kuckójukban. - Nem lehet vége! Nem lehet, hogy így legyen vége! - tuszkolta elı magából az erıtlen mondatokat Ildikó. - Erıs vagyok, le tudom gyızni! Felállt a székrıl, elindult a konyhaajtó felé. El is érte, s egy pillanatig remegve, ide-oda szédülve megállt a küszöbön. Aztán halk, nyögı kiáltást hallatva, teljes súlyával belezuhant az odaugró férje karjaiba. Csont és bır volt. - Józsi? - Igen, te vagy az, Bob? - Bob, igen itt Bob. 226
- Oké apám, csak lassan, mert az angolom... szóval tudod... gyenguska. -Józsi, baj van. - Baj. Baj? - Baj van a húgoddal. - Mi? Mi van? - Ildikó beteg. Megint. Nagyon. - Te jó Isten. Ugyanaz? Kati bejött a konyhából. A férje mellé állt. - Rák, igen - mondta Bob. Istenem... - Ez most más... más, mint az elızı. Rosszabb. Lehet, hogy... Elcsuklott a hangja. - Lehet, hogy? Lehet, hogy mi, Bob? Józsi a feleségére nézett. - Sír - mondta Katinak. - Ildin megint kijött a rák. Kati megkapaszkodott az asztal szélében. Bob krákogott, aztán így folytatta: - Azt hiszem, ki kellene jönnötök... jönnötök kéne, ha még... ha még látni akarjátok... Aggodalom és határozatlan rémület érzése kerítette hatalmába Józsit. Mozogni kezdtek körülötte a kárpitok és a függönyök; szédült. Átadta Katinak a telefont, le kellett ülnie a fotelbe. - Mi legyen? - kérdezte az asszony Bobot. - Készítsétek fel a szülıket... a legrosszabbra. Józsi telefonált a körzeti orvosnak, hogy menjen ki a szüleihez, amikor felhívja ıket. A doktornı kiment, Józsi pedig Ilonáékat tárcsázta. Már nem lehetett elhallgatni, hogy Ildikó haldoklik. Már nem lehetett azt játszani, hogy minden rendben. Tulajdonképpen Ildikó üzent Bobbal, hogy jöjjenek, ha utoljára még látni akarják. Olyan sokáig kellett hazudnia, hogy Józsinak szinte jólesett: végre elmondhatja a szüleinek a húga valós állapotát. Bob óvatosan belépett a hálószobába. Az ágyon sápadt és merev alak feküdt: a felesége. Ildikó halkan zokogott. Visszataszító, nyirkos hidegség öntötte el a testét, amikor az imént a láz vad víziói lebegtek árnyakként a szeme elıtt. Észrevette, hogy Bob belépett a 227
szobába, s valamiféle kötelességérzet föltámasztotta a lélekjelenlétét, de már csak küszködve hívta életre a halál küszöbén tétovázó szellemét. - Anyáék? - kérdezte elhaló hangon. - Jönnek - felelte Bob. - Csak el ne késsenek. - Meg fogsz gyógyulni. Ildikó szája elferdült, talán el akart mosolyodni. Halvány, alig észrevehetı színárnyalat lobbant föl az arcán. Lehunyta a szemét, és ismét átadta magát a csendnek. Ernyedten szorította magához a maciját. Bob odaült a felesége mellé, és megfogta a kezét. - Tudod, mit olvastam a mai újságban? - kérdezte. Ildikó moz dított egyet a fején. - Azt olvastam, hogy az olimpiai bizottság fel vette a nıi bobot az olimpiai sportágak közé. Enyhe borzongás futott át Ildikó legyöngült testén. Lassan a férje felé fordította az arcát, s vadul könyörgı tekintettel bámulta, mintha kérlelte volna, hogy meséljen még a döntésrıl.
„Összepakoltunk, hogy elinduljunk a lányom halálos ágyához"-mondta az apa 228
- Tegnap ültek össze Lausanne-ban. Egy tartózkodással meg szavazták a nıi bobot! - mondta a férfi. Ildikó keble szokatlan hév vel zihált, remegı szabad kezével görcsösen szorította a mackóját. Halk, különösen halk hangon rebegni kezdett a férje felé. - Ott kell lennem, Bob! Ott kell lennem! A férfi megsimogatta az arcát. - Mondtam, ugye, hogy meg fogsz gyógyulni?! Vannak bizonyos témák, amelyekrıl örömest beszélek aprólékosan. Ildikó lavírozása az élet és a halál mezsgyéjén nem tartozik ezek közé. İ kért meg arra, hogy ne nyújtsam hosszúra azt az idıszakot, amelyrıl mindenki azt hitte, hogy e tüneményes kis hölgy életének a végét jelenti. Arra azonban kifejezetten megkért, hogy hangsúlyosan írjak a felépülésérıl, amely csak részben nevezhetı csodának. Nem véletlen ugyanis, hogy Ildikó állapota attól a pillanattól kezdett el javulni, amikor megtudta, hogy a nıi bobot felvették a 2002-es, Salt Laké Cityben tartandó téli olimpia mősorába. Mindez alighanem arra bizonyíték, hogy egy szinte elérhetetlen cél, egy álom ismeretlen tartalékokat mozgósít az emberben. S hogy a lélek könnyedén a test doktora lehet. - Bobtól azon a délutánon boldogsághormonokat kaptam, ame lyek minden gyógyszernél többet értek és visszahoztak az életbe magyarázta késıbb Ildikó. Ildikó lángoló örömmel látta, hogy nap mint nap erısebb és vágyakozóbb. Teste, melyre addig ólomsúly nehezedett, lassan ismét a szolgálatába állt. Sorvadt kis ujjaival belemarkolt Brumi fülébe, és petyhüdt karizmát mutatta neki. - A rettenthetetlen! - mondta felfújva az arcát, és nevetni kez dett. Ildikó szorosan a füléhez tartotta a kagylót, mert az ápolók zsongásától alig értette, mit mond az anyja. - Nem, anya, ne gyertek. Jól vagyok, megyek én. Tényleg, ezt most nem csak úgy mondom. Azt hiszem, csoda történt. Itt, a kór házban nap mint nap orvosegyetemistáknak mutogatnak. És hü lyének néznek, mert gyakorolok. Persze, itt, az ágyon. Jobbra dı lök, meg balra, mintha a pályán lennék. Tudom, tudom, hogy nem 229
vagyok normális. De azért így is szerettek, nem? Ági? Nem, nem hiszem. Férjhez ment. Nem lesz neki erre ideje. Keresnem kell valaki mást. Anya, nem akarsz elkezdeni edzeni? Imádlak! A pálya tetején a jól ismert sztárok abbahagyták a gyakorlataikat, és tátott szájjal bámulták, amint Ildikó a rajthoz tolja a bobját. - Hát ez meg mit jelent? Jóságos ég! Mit keres itt ez a lány? Hisz ennek... -... a temetıben kellene lennie, igaz? - szólalt meg a hátuk mögött Bob. A lányok behúzták a nyakukat, és tovább melegítettek, Bob pedig egyenesen a feleségéhez ment, hogy még egyszer mindent leellenırizzen a lecsúszás elıtt. Amikor felállt a bob mellıl, a távolabb gyakorlatozó sztárok felé nézett. Ildikó is abba az irányba fordult. A sztárok álltak és ıket bámulták. Majd szinte egyszerre emelték fel a kezüket, és mutatták fel a hüvelykujjukat, jelezvén; szívbıl szorítanak a magyar lánynak. Ildikó befeküdt a kórházba, amolyan rehabilitációra, de egy percig nem bírt nyugton lenni. Ült a párnájának dılve és vezetett, vezetett, mintha kint lenne a hegyen, s képzeletében újra és újra végigcsúszott a pályán. Közben újságírók jöttek hozzá, meg a legnagyobb amerikai tévécsatornák munkatársai, és mind arról akartak anyagot csinálni, hogy itt ez a lány, aki néhány hete még élet és halál között lebegett, s most az olimpiára készül. - Miké, egy elképesztı lányról szól a mai sporthíradónk! - kez dıdött a Fox News Channel hírösszefoglalója. - Ilyet én még nem is láttam! Egy magyar nı alighogy túlélte a rákot, máris Salt Laké Cityre készül. Na, ehhez mit szólsz, Miké? Hogy Miké mit szólt, azt el lehet képzelni. Ildikó mindenesetre szárnyakat kapott a gyógyulástól. Még tusi haja volt, amikor hazaérkezett Bobbal, és már a repülıtéren azzal fogadta a bátyját, hogy csapattagot találni jött haza. - Én meg örülök, hogy egyáltalán életben látlak! - mondta Józsi nem minden él nélkül. Ildikó megölelte. - Igazad van - mondta -, de ez most mindennél fontosabb. Az életnél is, tudod? Józsi pontosan tudta. Ezért is segített mindenben a húgának, pénzt, idıt nem sajnálva. İk finanszírozták Katival az európai 230
szállásokat, a bob utaztatását az osztrák és a német versenyekre, gyakran még a repülıjegyeket is ık biztosították a fillérekbıl élı Ildikónak és Bobnak. - Sam Mariciano vagyok! Ma este megismerhetnek egy csodála tos sportolót, aki le akarja gyızni a halált! így indult valamelyik égi csatorna showmősora, amelyet Józsiék könnyes szemmel néztek a Wekerle-telepi kis lakásukban. - Ha találkozunk Strehli Ildikóval, ráébredhetünk, hogy egysze rően nincs lehetetlen a világon! A képernyın Ildikó épp egy futamra készülıdött. - Hát ı a legendás versenyzı, Strehli, aki Dorogon született, Ma gyarországon. Harminchat éves, 172 centi magas, hatvanöt kiló. Két éve bobozik, és az az álma, hogy a hazáját képviselhesse az olimpián. Talán az övé a legmeghatóbb történet az egész sportág történetében. Majd egy versenyzıtársat mutatott a kamera. - Még soha életemben nem láttam ilyen nıt - nyilatkozta a bobos. - Egyszerően nem veszi tudomásul, hogy beteg. Büszke va gyok rá, hogy Calgaryban ellene versenyezhettem. Végül maga Ildikó beszélt, halkan, visszafogottan, ahogy szokott. - Néhány nappal azután, hogy megtudtam, akár meg is halha tok, egyetlen dologba tudtam csak kapaszkodni: az álmaimba. El döntöttem, hogy bármi lesz is, mindent megteszek az álmaimért. Soha nem adtam fel, teljes életet akartam élni. De ma is csak az el végzett munkában, a kemény felkészülésben hiszek, másképp tényleg örökre álom maradna csupán, hogy kis országom zászlajá val ott lehessek az olimpián. Az orvosok persze féltenek, hogy nem bírom majd a terhelést. Különösen az utolsó vizsgálatok után, mert az eredmények... hát nem voltak túl biztatóak. De én igenis bírni fogom, mert bírnom kell. Ez az egyetlen reményem az életre. És be fogom bizonyítani, hogy van élet a rák után. Kati szipogott, megszorította Józsi kezét, és eszükbe se jutott, hogy már egy házat vehettek volna abból a pénzbıl, amit Ildikó bobozására költöttek. S hogy az akaraton, az elszántságon kívül kellene még nemzeti színő melegítı, egy rátermett tolóember, és egy normális bob is. Mert a hárommillió forintnyi dollárért vásárolt Drezdával nemigen lehetett megjelenni Salt Laké Cityben. 231
Strehli Ildikó - a magyar lányból Amerika legendája lett Ildikó kora reggel felfutott a közeli hegyre, aztán felüléseket végzett a csolnoki verandán, végül súlyzókkal erısített. Az egyik gyakorlat közben megpillantott valamit a kerítés tövében. Letette a súlyzót, és lelépett a verandáról. Egyenesen a kerítéshez ment, és lehajolt. Hirtelen kiáltás tört fel a torkából, majd sóbálvánnyá meredt. Barátja, a róka pislogott rá a főbıl. - Istenem, te még élsz? - nyúlt felé Ildikó, s ölébe vette a bun dást. - Gyönyörőségem, hát eljöttél erıt adni, úgy, mint régen? Az igazi barát. De hisz már legalább húszéves vagy... a matuzsálemi róka. És mesélni kezdett a sovány, kopott szırő állatnak Amerikáról, Bobról, a betegségérıl és a bobozásról. A róka pedig hallgatta, úgy, mint régen, és szemébıl melegség áradt. - Figyeljetek - mondta kifulladva, amikor belépett a házba. Még él a róka. - Az nem lehet - mondta Józsi, aki néhány perccel korábban ébredt. - De, megismerem. Meddig él egy róka? 232
- Ilyen sokáig biztos nem. - Behozhatom? Ilona bólintott. Tudta, mit jelent a lányának bundás kis barátja. Ám mire Ildikó visszaért a kertbe, a rókának már csak a hőlt helyét találta. Soha többé nem látta a bundást. Talán elbúcsúzni jött hozzá, a végsı utazás elıtt. Néhány perccel késıbb reggelihez ült a nagy család, Ildikó pedig így beszélt: - Most május van. Nyolc hónapunk maradt az olimpiáig. Keres nünk kell egy tolóembert, akivel kvalifikáltathatjuk magunkat. Ági babát vár, az amerikai társaim pedig... de hisz tudjátok, ez a ma gyar nemzeti csapat. Bob figyelt. Alig értett valamit a szavakból, de tisztában volt vele, hogy mirıl beszél a felesége. - Csináltattam néhány szórólapot, amelyeken társat keresek a csapatba - folytatta Ildikó. - Bevittem néhányat az atlétikai szö vetségbe, meg kiragasztottam az egyetemen. Meglátjuk. Sikerül nie kell. Ilona zavaros kábulatban bámulta a lányát, szokatlanul tikkadt, füllesztı meleg áradt be az ablakon már most, a nap kezdetén. Ildikónak a futásból visszamaradt por száradt az ajkán, de az anyjának nem a piszok és a nyomorúságos küzdelem jutott eszébe róla, hanem a dicsıség. Mert el nem tudott képzelni más véget a lánya történetének, mint a dicsıséget, a gyızelmet a nyomorúság fölött. Ildikó edzésekre járt. És nemcsak a sajátjaira: másokéra is. Figyelt, jegyzetelt. Beszélt a volt tanáraival is, hátha van valami ötletük. Elıadást is tartott a Testnevelési Egyetemen, vetítéssel. Voltakjelentkezık, de... valami mindig közbejött. Az egyiknek versenye volt az olimpia idıpontjában. A másik nem bírt Józsiék tizenkilenc éves, lestrapált Ford Fiestájával, merthogy azt kellett volna eltolnia egy bizonyos távolságra. Aztán a Honvéd-pályán azt ajánlották, hogy utazzon el Nyíregyházára, az országos atlétikai bajnokságra, ott ugyanis sok nehézatléta lánnyal találkozhat. így is történt; néhány nappal késıbb Ildikó, Kati és Bob ott ácsorogtak a nyíregyházi Sportcentrum parkolójában és izgatottan nézték, ahogy vagy egy tucat hatalmas termető, széles vállú lány birkózik Katiék autójával. 233
- Én tudom, milyen átkozottul nehéz! - suttogta Ildikó, amikor látta, hogy milyen embertelenül szenvednek a lányok a kocsival. İ nap mint nap így edzett a csolnoki ház elıtt, s csak akkor állt meg egy percre, amikor apja fejcsóválva kilépett az utcára, kezében egy pohár vízzel. A lányoknak ötven méteren keresztül kellett tolniuk az autót, Kati pedig stopperrel a kezében mérte az idıt. Egy órája méricskélhettek már a parkolóban, amikor oldalt feltőnt egy gigászi termető lány. Fiúsra nyírt frizurájával úgy állt a Sportcentrum falánál, mint valamiféle nıi Toldi Miklós. Ildikó átszaladt hozzá, és rámosolygott. - Szia, megpróbálod? Az ismeretlen lányt bizonyára a szórakozás reménysége csalta ide a parkolóba, és ha már itt volt, úgy döntött, kipróbálja magát. A kocsi mögé ment, megdöntötte a hátát, nekiveselkedett, és tolni kezdett. És akkor elcsendesedtek a többiek. Mert a lány elıtt szinte röpült az autó. Harminc méternél már nem volt kétséges, hogy ı a legjobb az összes pályázó közül. Ildikónak vadul vert a szíve. Csalhatatlanul érezte, hogy ez a lány az, akit keres. Odalépett hozzá. - Strehli Ildikó vagyok - mondta a kezét nyújtva. - Kürti Éva - felelte a lány, és óvatosan hatalmas, lapátkezei közé fogva barátságosan megszorította Ildikó apró kezét. - Volna kedved bobozni? - Bobozni? - Láttál már bobot? - Azt hiszem. - Mit sportolsz? - Diszkoszvetı vagyok. - Itt Nyíregyházán? - Aha. És testnevelı tanár. - Értem. - Voltam magyar bajnok is. - Az szép. Hány éves is vagy, Éva? - Huszonöt. - Istenem, milyen fiatal vagy. Nézd, egy olyan lányt keresek, akivel képesek leszünk kvalifikálni a nıi bobcsapatot az olimpiára. - Tudom, olvastam az öltözıknél a szórólapod.
234
Kürti Éva diszkoszvetı magyar bajnok - bobot addig csak tévében látott - Akkor azt is tudhatod, hogy neked ez egy filléredbe sem kerül. Minden költséget mi állunk. Éva bólintott. - A kérdés csak az, hogy el tudsz-e jönni hat hónapra Ameriká ba. A lány elfehéredett. - Hat hónapra? - Igen. Mi a baj? A lány mentegetızve széttárta a kezét. - Azt nem tudtam, hogy ez is feltétel. - Miért, sok a hat hónap? - Sok. Nagyon sok. Egyedül nevelem a húgomat. A szüleink meghaltak. - Értem. Sajnálom. A lány elıredılt kissé, látszott, hogy erısen gondolkodik. Aztán felnézett. - Nézd, ha komolyan gondolod...
235
- Halálosan komolyan gondolom. Mert? Akkor? - Akkor talán megoldható a dolog. De errıl beszélnem kell Rékával. - A húgoddal? Rendben. Tudsz adni egy telefonszámot? Éva még azelıtt Budapestre utazott, hogy Ildikóék visszarepültek volna az Egyesült Államokba. - Meg kell ígérned, hogy teljes szívvel csinálod -jelentette ki Il dikó, amikor beültek egy kávázóba. - Ezt máshogy nem lehet. Éva szemében sértettség villant. - Oké, bocs - vonult vissza Ildikó, és zavartan elmosolyodott. Tudod, nekem ez az olimpiai szereplés a mindenem. Éva bólintott. -Jó - vett egy nagy levegıt Ildikó -, most a legfontosabb, hogy elkezdd az edzéseket. Minden héten átküldım faxon az edzéstervet Katiéknak, és ık majd felhívnak téged telefonon, hogy lediktálják. Aztán júliusban kirepülsz hozzánk, és elindulunk néhány versenyen. El kell érnünk a szintidıt ahhoz, hogy a Magyar
Meg kell ígérned, hogy teljes szívvel csinálod. ígérem! - mondta Éva, és tovább tolta a Fordot. Olimpiai Bi236
zottság benevezhessen bennünket. De te ezzel ne törıdj. Te csak azzal törıdj, hogy minél jobban tolj. Hogy minél erısebb legyél. Jó? Július közepe volt, forró nyár. A festıién szép lombok addigra mind az égetı napsugarak martalékává lettek. Nehezen találtuk meg operatır kollégámmal Katiék Wekerle-telepi lakását, de a késésünk ellenére Strehliék kedvesen fogadtak. A konyhában ücsörögtek, papirok fölött, ott volt velük Éva, sıt, elhozta a húgát, Rékát is. Kati és Józsi, mint a magyar nıi bobválogatott kisegítı személyzete, épp az azon a héten esedékes edzéstervet tanulmányozta. - Negyven - nézett Évára Józsi. - Mi negyven? - szóltam közbe értetlenül. - Negyvenre kell emelni a téglák számát a kocsiban. - Úgy értitek, hogy téglákkal kell megrakni a kocsit, és Éva úgy tologatja? Bólintottak. Közben Kati a mobiltelefonon tárgyalt valakivel „spéci bobcipırıl, 638 szöggel". Néhány perc múlva már az amerikai nagykövetséget tárcsázta, hogy Éva vízuma után érdeklıdjön. - Olyan nehezen kapja meg, mintha terrorista lenne - magya rázta suttogva. - Egyszerően nem hiszik el, hogy Magyarország nak van nıi bobcsapata. Ráadásul hajadon és nincs saját lakása, al bérletben laknak a húgával. Azt hiszik, hogy kint akar maradni, és nem engedik be az országba. Már Schmitt Pálnál is kilincseltem, hogy csináljon valamit. A következı, akit megkeresek, a Jóisten lesz. Olyan komoly és elszánt arccal beszélt, hogy el is hittem neki: ha kell, magához az atyaúristenhez is elmegy, csak hogy a sógornıje elindulhasson az olimpián. Éva lement az utcára, hogy három órán keresztül tologassa Katiék kocsiját. Józsi közben még öt téglát rakott az anyósülésre, úgyhogy immár semmi sem állt Éva útjába. Réka szappannal startés célvonalat húzott az aszfaltra. Közben elmesélte, hogy a múltkor két srác segíteni akart a tolásban, mert azt hitték, hogy elromlott a kocsi. De amikor Éva felegyenesedett, hogy kösz fiúk, aranyosak vagytok, akkor mind a kettıjüknek vörösödni kezdett a feje és lihegve feladták a dolgot. Úgyhogy Éva visszahajolt, és kényelmes tempóban tolni kezdte a kocsit. A srácok meg csak álltak, leesett állal. Naná, fogalmuk sem volt róla, hogy a magyar nıi 237
bobcsapat tolóemberével van dolguk. Az persze már más kérdés, hogy a magyar nıi bobcsapat tolóembere élıben még soha nem látott bobot. Minden, amit tudott róla, az az volt, hogy a jármő 350 kiló. - Gyógyult vagy. - Nem vagyok gyógyult. - De igen, negativ lett a leleted. - Akkor sem vagyok gyógyult. -Jó, akkor mikor leszel gyógyult? - Ha három év múlva is negativ lesz a leletem. - És addig? - Addig itt rejtızködik bennem a rák. Vagy elıjön, vagy nem. - Hülyeség. - Lehet, de egyszer már elıbújt. - Oké, akkor most rákosán mész az olimpiára? - Nem, de nem is vagyok gyógyult. Ha hallotta valaki Ildikó és Bob párbeszédét Salt Laké City repülıterén, alighanem rémülten kapkodta a fejét egyikrıl a másikra. Pedig Ildikóéknál mindennaposak voltak az efféle dialógusok. Most éppen Évára vártak, akinek a déli brüsszeli géppel kellett érkeznie, s várakozás közben Ildikó leleteire terelıdött a szó. - Gyere, te nagybeteg, együnk egy lepényt - mondta Bob, és a büfé felé tuszkolta a feleségét. -Jó, tápláljuk csak a ráksejtjeimet! - mondta nevetve Ildikó. - Hülye - zárta le a beszélgetést Bob, és kért az eladólánytól két almás lepényt, meg két üveg ásványvizet. Ildikó kuncogva harapott a süteménybe, a porcukor bajuszt rajzolt a szája fölé. - Na, szépen nézel ki! - ingatta a fejét Bob. - Ez az Éva azt fogja hinni, hogy mi mindig ilyen gyerekesek vagyunk. - És? - kérdezte Ildikó. - Nem vagyunk azok? Elviselnénk máshogy mindazt, amin keresztül mentünk? Bob hallgatott. Teljesen igazat adott a feleségének. A hangosbemondó közölte, hogy két perccel korábban sikeresen landolt a brüsszeli gép. Éva Amerika földjére ért, hogy végre kiegészülhessen a magyar nıi bobcsapat.
238
Évának tetszett a Jég veled címő film. Magukra ismert a bátor jamaicai bobosokban, és kacarászva nézte a borulásaikat. Másnap azonban már nem volt olyan jó kedve, amikor ı maga borult, méghozzá nem is kicsit. Ismerkedése a bobbal nem sikeredett túl jól, bár kétségtelen, hogy a jármővel való elsı találkozáshoz képest jól vette az akadályokat. - Szuper vagy, érted? Szuper! - dicsérte meg Ildikó a társát, a bukáshoz meg csak annyit főzött: - Belefér, ennyi belefér. A hegytetın egy pillanatra megállt az élet, mert mindenki Ildikó új tolóemberét vizslatta. - Nem piskóta, mi? - kérdezte az egyik amerikai bobos a társát. - Szép nagyra nıtt a lány. Ildikó pedig este, a vacsoránál megölelte Évát, és azt mondta neki: - Nagyon büszke vagyok rád! Aztán az elkövetkezı hat hónapról kezdtek beszélgetni. - A világon hetvenöt országnak van bobcsapata - magyarázta Ildikó. - Ahhoz, hogy indulhass az olimpián, a tizenöt legjobban kell lenned. Éva nem szólt, csak pislogott. - Na most ugye a hátrányunk az potom harminc-negyven év, ennyivel vagyunk lemaradva mondjuk a svájciak mögött. A jobb eredménnyel büszkélkedı országok akár két csapatot is indíthatnak, hiszen a kettes számú csapatuk is elırébb tart, mint más országok egyes számú csapata. Az amerikai II. csapat például nem sokkal marad el az USA I-tıl. Sıt kapaszkodj meg, a legjobbaknak még hármas számú egységük is van! - Mi milyen néven indulunk? - szólalt meg elsı ízben Éva. - Mi? A mi nevünk: Magyarország I. Van már nemzeti színő melegítınk, zászlónk, és szívünk. Kell ennél több? Bob azért tudott volna mesélni, mi minden kellett volna még a sikeres olimpiai szerepléshez. Elsısorban pénz. Elıreláthatólag ugyanis csupán az ötvenezer dollárt, azaz akkori árfolyamon 12 millió forintot kóstált, hogy minden valamirevaló versenyen elindulhassanak a következı fél évben. És elkezdték. Versenyrıl versenyre utaztak, a furgonnal, a bobbal, és néhány szendviccsel. Ildikó férje vezetett, a lányok pedig ál239
tálában hátul utaztak a Drezdával, hogy minél jobban összeszokjanak egymással, és persze a jármővel. Ám Ildikó egyre erısebben érezte, hogy ezt a bobot bizony minél hamarabb le kell cserélniük. Hosszú tusakodás után és szüntelen kételyek közepette úgy határozott, hogy felkeresi az egykori világbajnok bobost, Bonny Warnert. - Hallottam már rólad - fogadta a még mindig egyenes tartású, széles vállú bajnok, amikor Ildikó egy Salt Laké Cityhez közeli sportcentrumban meglátogatta. Hangja kissé idegenül csengett, mint általában a nagy hatalmú üzletasszonyoké. Egy egész sportbirodalmat irányított. Az irodája falán oklevelek lógtak, a falnál álló vitrinekben kupák és érmek aranylottak. - Azt beszélik, visszajöttél a halálból. - Túloznak - mondta Ildikó. - Ha úgy van, ahogy beszélik, akkor igen figyelemreméltó dolog, hogy az olimpián akarsz indulni.
„A bob egy csaknem húszéves NDK-s Drezda, a kocsink néha lerobbant" mesélte Bob, aki idıközben csapatvezetı lett 240
Warner fölállt az íróasztala mögül és járkálni kezdett. Ildikó a szemével követte. Tudta, hogy az egykori bajnoktól függ a sorsa. - Beszéltem a menedzserekkel és a sportvezetıkkel - folytatta Warner. - Úgy tőnik, egyelıre semmilyen akadályát nem látjuk annak, hogy kölcsönadjuk a bobot nektek, a... kik is vagytok ti? - A magyar nıi bobcsapat. Felderült kissé Warner méltóságteljes arca. - Igen, magyarok. Ti aztán talpraesett nép vagytok, hallod-e. Nem tudom, más területen mit alkottok, de a sportban igazi nagy nemzet vagytok. Mulattat, ha egy ilyen kis nép megmutatja a na gyoknak, hogy hogyan is kell gyızni. Barátságosan Ildikóra nézett. Aztán ismét felöltötte a szigorú üzletember álarcát. - A bobnak természetesen ára van, ettıl még a te esetedben sem tudunk eltekinteni. Ildikónak fájt, hogy Warner úgy beszél, mintha kivételt kellene tennie a magyarokkal, vagy vele. Csak azért, mert beteg volt, vagy mert egy kis nemzet tagja, még nem kell lesajnálni. De nem szólt, túlságosan is ki volt szolgáltatva a bajnok döntésének. - Ajánlatunk tehát a következı: az olimpia elıtt két héttel elvihetitek a bobot, és egy korábbi versenyen ki is próbálhatjátok. Át is festhetitek, hiszen gondolom, hogy fel akarjátok rajta tüntetni a nemzeti lobogótokat. De minden egyes repedésért, zúzódásért nektek kell vállalnotok a felelısséget. - Ez természetes - mondta Ildikó. - Természetes... - morzsolta Ildikó szavait a bajnok, aztán felvette a szemüvegét és papírlapokat húzott elı. - Itt a szerzıdés, két példányban. Mi már aláírtuk. Tessék, olvasd el. Átnyújtotta Ildikónak. A lány átfutotta, aztán bólintott. Végül is az volt benne, amirıl már elıtte szóban megállapodtak. Csak a kölcsönzési összeg helye volt kipontozva. - Az összeg... az összegrıl még nem beszéltünk... - dadogta zavartan Ildikó. Nem volt egy gyakorlott üzletasszony. Warner az orrára tolta a pápaszemét. - Sok lesz. Nagyon sok. De hát mindennek ára van. Ez pedig egy igen drága bob. És jelentkezett érte egy másik csapat is. Szóval? Ildikó remegni kezdett az izgalomtól. Fátyolos hangon mondta: Azért mielıtt aláírom, meg kellene beszélnünk az összeget is. 241
A bajnok ingerülten felszisszent. Elıvett egy tollat, és odafirkantott valamit a kipontozott részre. Mielıtt azonban Ildikó elé tolta volna a szerzıdést, igy szólt: - Én most innen kimegyek, és nem is jövök vissza egy darabig. Te pedig eldöntıd, hogy aláirod-e a szerzıdést. Ha visszajövök, és mindkét példány itt lesz az asztalon, akkor tudom, hogy nem kell a bob. Ha viszont csak az egyik példányt találom itt, akkor jöhettek a bobért decemberben. Azzal áttolta az asztal másik oldalára a szerzıdést, felállt, és biccentve kiment az irodából. Ildikó megcsappant bizalommal húzta maga elé a papírlapot. Alig látott az idegességtıl, vitustáncot járt a kezében a szerzıdés. Végre megtalálta a kölcsönzési dijról szóló rubrikát, és kereste az összeget. A kipontozott rész fölött azonban csak egy határozott vonalat talált. Mintha a bajnok egyszerően kihúzta volna a szerzıdésnek ezt a pontját. Hirtelen minden világos lett Ildikó számára. Warner ingyen adja nekik a bobot! Felpattant, kirohant a folyosóra, de ott senkit sem talált. Akkor esett le neki a tantusz, hogy a bajnok azért ment ki az irodából, mert nem akarta, hogy Ildikó hálálkodjon. A lakás, amelyet Ildikóék Salt Laké City külvárosában béreltek, mindössze 36 négyzetméteres volt. Évának külön szobát biztosítottak, de a nagyra nıtt diszkoszvetı néha így is Gullivernek érezte magát Liliputban. Szobájának falára Ildikó egy magyar zászlót akasztott, amelyen a következı felirat volt olvasható: „Csodálatos, ha az ember kevéssel beéri, de még csodálatosabb, ha a lehetetlenért küzd!" Ezt nem valamiféle idézetgyőjteménybıl ráncigálta elı. Ezt maga Ildikó találta ki. - Nem félsz? - kérdezte Éva, amikor egyik nap végeztek a terí téssel. Ildikó nem hallotta a kérdést. A konyhában nem tudtak vol na mindhárman leülni, ezért Ildikóék szobájában ebédeltek. Ülés nem volt, csak a dívány a terített asztal mögött. Ahogy ráültek, pu hán ringott. Az asztalon csupa olyan étel volt, amely erıt biztosí tott a lányok számára. Az ısz szaga beáramlott a nyitott ablakon, odakint zizegtek a lehullott falevelek. A napfény szinte végigfolyt a négyemeletes ház kertjének pázsitján.
242
- Nem félsz? - kérdezte újra Éva, miközben a gulyáslevest kanalazta. - Mitıl? - nézett rá Ildikó. - Hogy visszajön. Hogy megint beleköltözik a testedbe, és ezúttal magával ránt. - A rák? Kétszer már megpróbálta, nem sikerült neki. Ezután se fog. Némán kanalazták a levest, aztán megint Éva törte meg a csendet. - Anyám mellrákban halt meg. Ildikó leejtette a kanalát. Éva folytatta. - Átéltem vele az egészet. Ahogy készült a halálra. Ahogy napról napra sorvadt. Bob halkan felállt, kiment a konyhába a második fogásért. Ildikó megfogta Éva kezét, de nem szólt, hiszen mindent, amit mondhatott volna, mesterkéltnek érzett ebben a helyzetben. Éva azonban beszélt még néhány percet az anyjáról, talán hogy könnyítsen a lelkén, aztán megtelt a szeme könnyel, és sápadtan lehajtotta a fejét. Csak egy hajszál választotta el a zokogástól, de kemény lány volt, nem szerette, ha gyöngének látják. Ebéd után a lányok Bob huszonöt éves tévéje elé ültek, és betették a férfi videofilmjét az egyik pályáról. A férfi néhány héttel korábban Ildikó mögé erısített egy kamerát, amely végigfilmezte a csúszást. Ez volt tehát a magyar nıi bobcsapat szimulátora. Ildikó elöl ült a szınyegen, Éva mögé kuporodott, és csúsztak. Vagy legalábbis úgy csináltak, mintha csúsznának. Ildikó vezényszavakat mondott, s az alapján dülöngéltek jobbra-balra, amerre épp kellett a film szerint. Majd amikor ezzel végeztek, lementek a ház aprócska alagsori edzıtermébe, ahol mindössze négy erıfejlesztı masina árválkodott, de a semminél jobb volt. Súlyzóztak, kocogtak a futógépen, s végül kiizzadva, hullafáradtan zuhantak a falnál álló padra. - Ugye az ellenfeleink sokkal jobb körülmények között készül nek? - kérdezte Éva. - Igen. Az amerikai bobcsapatnál például három edzı jut egy versenyzıre. De te ne törıdj ezzel. Nekünk azzal kell törıdnünk, hogy készüljünk fel a legjobb tudásunk szerint. Ha így lesz, akkor nem tehetünk majd szemrehányást magunknak. Mert mi mindent 243
elkövettünk a cél érdekében, ami rajtunk múlott. Ami az erınkbıl futotta. Éva bólintott, és levezetésként csinált még ötven fekvıtámaszt. A hamiltoni versenyen nagyon jól kellett csúszniuk. Nem sok esélyük maradt már, hogy az idıeredményük alapján bekerüljenek a világ tizenöt legjobb bobos csapata közé. Mondhatni, egyáltalán nem volt esélyük több, mert az olimpia elıtt már nem rendeztek válogatót. És lementek, úgy, ahogy kellett. Szépen, biztosan, ügyesen. Akkor már a sisakjukon is Magyarország szinei virítottak. Persze mindenki nekik drukkolt. Kis ország, hátrányból indultak, meg Ildikó betegsége... ennek a töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy az emberek velük szimpatizáljanak. A versenyre mi is kiutaztunk forgatni, de Ildikóék idıeredménye nem volt elég az olimpiához. „Csak" a világ tizenhatodik legjobb csapata lettek. Ildikó futni ment. Éva sírva fakadt. Bob némán tisztogatta a Warnertıl kölcsönzött jármüvet. Az otthoniak könnyeztek a képernyık elıtt. Látták, hogy helyettük Kanada III-as csapata jutott be az olimpiára. Eltelt egy nap. Meg még egy. És senki se törte meg a kövült csendet. Ildikóék nem rakatták át Éva repülıjegyét egy korábbi idıpontra. Megszerették a nyíregyházi lányt. Éva pedig már nem csinált gondot ebbıl a néhány napból. - így legalább élıben láthatom a versenyt - mondogatta. Ildikó naponta ötvenszer megnézte a hamiltoni futamot, és próbálta kitalálni, hogy melyik pontnál, a pálya melyik szakaszán lehettek volna jobbak. Eleven, tüzelı tekintettel követte a bobjukat, ahogy az a cél felé csúszott. Nem sírt, nem kesergett, csupán egyetlenegyszer szólalt meg, amikor ebédhez ültek: - Azt hiszem, mi mindent megtettünk. Egy kicsit segítenie kel lett volna a sorsnak is. És ekkor, mintha hallotta volna Ildikó sóhajtását, közbelépett a sors. A lányok épp elfacsarodott szívvel bámulták a hegyen az egyik helyi futamot, amikor odalépett hozzájuk az a bizonyos pökhendi úr a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól, aki annak idején megnézte Ildikóék egyik csúszását. És ezúttal nem is volt olyan pökhendi.
244
- Tudják, hogy bejutottak az olimpiára? - kérdezte. Ildikó ingerülten elfordult, s ment volna az útjára, mert győlölte, hogy gúnyt őznek a fájdalmából. - Komolyan beszéltem, asszonyom! - szólt utána a férfi. Ildikó megtorpant. Még mindig háttal állt, s csak bámult maga elé mereven. Éva kapkodta a fejét, egyikükrıl a másikukra nézett. - A kanadaiak III-as egysége visszalépett a versenytıl - mondta tagoltan a férfi. Ildikóval forogni kezdett a világ, Éva szeme hatalmasra tágult. Ildikó megfordult, vértelen ajkába harapott. A férfi arcát fürkészte. - Miért? - kérdezte alig hallhatóan. - Mit miért? - Miért léptek vissza? A férfi összevonta a szemöldökét. - Mit érdekli az magát? Örüljön, hogy így alakult, és kész. - Nem - jelentette ki Ildikó. - Engem érdekel, miért döntöttek így. Tudnom kell. - A hivatalos értesítésben sem lesz benne! - fortyant fel a férfi. - Nem kaptunk hivatalos értesítést - vágott vissza Ildikó. - Mert ez egy mindössze háromnegyed órás hír. Most döntött úgy a vezetıség, hogy maguk indulhatnak az olimpián. Persze, csak ha akarnak. Ildikó fejében cikáztak a gondolatok. Könyöradomány volna, hogy indulhatnak? Sajnálatból adtak zöld utat a magyar nıi bobcsapatnak? - Most megint min gondolkodik? - húzta el a száját a sportveze tı. Aztán elmosolyodott, elıször, mióta Ildikóval találkozott. - Na ide figyeljen, a bizottság határozata szerint egy országból legfel jebb két csapat indulhat az olimpián. Érti? Ezért nem indulhat a kanadai 3-as egység. Most jó? Ildikó arcáról eltőnt a kétkedés. - Most jó, nagyon jó - mondta. És tényleg úgy is érezte. Réka Józsiékkal együtt érkezett az Egyesült Államokba. Még mindig nem tudtak úrrá lenni az eufórikus örömükön, hogy Ildikóék mégis indulhatnak az olimpián. A repülıtérrıl Ildikóékkal közösen hívták fel a szülıket Csolnokon, Ilonáék pedig nem gyıztek hálát adni az Úrnak, hogy végre a nagyfiuk is ott van a lányuk 245
mellett. Valahogy azt gondolták, hogy Józsi ugyanúgy megvédi majd a húgát mindentıl és mindenkitıl, mint ahogy tette azt kölyökkorukban. De Ildikót semmitıl sem kellett megvédeni. Ildikó boldogabb volt, mint valaha, és minden energiájával, minden kis zsigerével arra a két csúszásra koncentrált, amellyel hazáját képviseli az olimpián. - Ildi szeretne a dobogóra állni, de én már annak is örülök, hogy ott lehetek a versenyen - mondta Rékának Éva. „Figyelem, figyelem, kérjük a csapatokat, hogy kezdjék meg a felkészülést a futamra!" - hallatszott a hangosbemondóból, s Bob talán még sohasem volt ilyen ideges. Egy barátja segített neki kipakolni a jármővet, s nyugtatta az ezúttal feltőnıen izgatott férfit. Bob alighanem érezte, hogy milyen fontos nap ez a felesége életében. Sıt, az ı életében is, hiszen Ildikót minden bizonnyal ez a verseny tartotta életben. - Milyen jó lenne, ha olyan lazán tudnám kezelni az olimpiát, mint a jamaicaiak abban a filmben - nyögte ki, miközben a futókat élesítette a bobon. Aztán arra gondolt, hogy a jamaicaiak a követ kezı olimpián megbuktak, mert egy tizenöt kilós nehezéket rejtet tek a bobjuk orrába, és arra a jamaicai csapatra már nem akart ha sonlítani. Ezen aztán el is gondolkodott. Már úgy értem, a bob or rán. Kedves gondolat fogant meg a fejében. Ildikót interjúkért rohamozták. Udvariasan visszautasította az újságírókat, és lefelé ereszkedett a pálya melletti gyalogösvényen, ahol már egyre többen várakoztak. Színes sapkákban, sálakban álltak a szurkolók, s kíváncsian nyújtogatták a nyakukat fölfelé, hátha elindítják végre a versenyt. Ildikó gondolatban végigment a pályán, a rajttól a célig, s igyekezett a végsıkig ráhangolódni a versenyre. Máskor szívesen beszélgetett a többi bobossal, most azonban magányosan taposta a havat. Egyedül akart lenni. Fáradtnak látszott. Bizony, számára hosszú nap volt ez. Hatkor ébredt, hétkor bekopogott Évi ajtaján, megreggeliztek hármasban Bobbal, s elindultak a pálya felé. Negyven kilométert tettek meg az olimpia helyszínéig, s mire odaértek, Ildikó már senkit sem akart látni, csak Évával és Bobbal volt hajlandó néhány szót váltani. Számára ez a nap különös fontossággal bírt. Bob szemérmesebb volt annál, 246
mintsem hogy szóba hozza Ildikó betegségét, fogadalmait, álmait és céljait, ám mind a ketten tudták, hogy ez a két futam, amely a magyar nıi bobcsapat számára az elsı igazi megmérettetés, más jelentıségő volt számukra, mint a többi sportoló számára. Délután egy órakor a rajthoz vontatták a bobot. Valahol lent, a pálya mellett ott ágaskodtak Józsiék is, és szinte önkívületben ugráltak, amikor a melegítés során elsuhant elıttük Ildikóék bobja. İk egyébként egy olyan családnál laktak, akik, pusztán az Ildikó iránti szeretetükbıl és csodálatukból, a rendelkezésükre bocsátottak egy egész házat. Józsiék hatalmas magyar lobogókat gyártottak „Gyerünk, lányok!", „Go Ildi!" és „Go Éva!" feliratokkal, ám Ildikó félt, hogy a biztonsági emberek nem fogják beengedni a rudakat. A szeptember 11-i terrortámadás óta ezerszer szigorúbban ellenıriztek mindent és mindenkit. Amikor azonban a biztonságiak meglátták a magyar zászlókat, intettek a fejükkel. A hangosbemondó pedig külön köszöntötte azt a százötven embert, akik a magyaroknak jöttek szurkolni. Az amerikai bobosok után kétségtelenül Ildikóék voltak a kedvencek. Késıbb, amikor a magyar nıi bobcsapat tagjai már a melegedıben várakoztak, kívülrıl üdvrivalgás hallatszott be hozzájuk. A bobosok között, akik a sorukra vártak, hamar híre ment, hogy az egyik csapat új pályacsúcsot állított be. Ildikó azonban igyekezett kizárni a külvilágot, és csak a saját feladatára koncentrálni. Éva csöndesen ült mellette, a kesztyőjét piszkálta. Minden akaraterejét arra összpontosította, hogy elnyomja torka izgatott remegését. Igyekezett úgy tenni, mintha nem is látná az elıttük vibráló óriás képernyıket, amelyeken egyenesben közvetítették a versenyt. Aztán délután négy órakor ıket szólították a rajtvonalhoz. Akkorra már ott állt Warner bobja, s rajta a felirat: FULL OF HOPE, azaz REMÉNYSÉGGEL TELVE. És a jármő oldalán egy nemzetiszín szalag, amely egyszerre jelképezte Magyarországot és a mellrák elleni küzdelmet. A világ felsóhajtott, egész Csolnok a képernyıre meredt, a hegyen pedig összekapaszkodtak a legnagyobb nıi bajnokok és egy emberként szorítottak Ildikóéknak. A magyar nıi bobcsapat tagjai fölvették a sisakjukat. Éva idegesen melegített, ugrált, lazította az izmait. Ildikó a férjéhez lépett. Átölelték egymást. - Nálam már most te vagy a gyıztes - mondta Bob. Ildikó ránézett, és csak ennyit felelt: 247
- Szeretlek. Néhány pillanattal késıbb felharsant a „Magyarország" kiáltás. Tizenöt másodpercük volt még az indulásig. Lecsapták a bukósisakjuk elejét, elıre-hátra kiabáltak egymásnak. Aztán nekifeszültek a jármőnek. Abban a pillanatban, amikor megkapták a jelet az indulásra, s tolni kezdték a bobot, Ildikó szeme elıtt lejátszódott az élete. Mozifilmként peregtek le elıtte a gyermekkori évek, képek a rókáról, a cseresznyefáról, az erdei futásokról, a balatoni nyarakról, arról, ahogy anyja fonta a haját és apja köszöntötte a diplomája után, és az amerikai sporttáborról, és a röplabdázó Bobról, és a nehéz, kuporgatós évekrıl, és a betegségrıl, és Józsiékról, amint egy borítékban pénzt adnak át neki, meg Éváról a nyíregyházi parkolóban, meg a versenyekrıl, és mire a végére ért, már csak azt érezte, hogy iszonyatos sebességgel és fülsiketítı robajjal csúszik, s hogy a háta mögött ott kuporog Éva. Az ember azt gondolná, hogy ilyen nincs is. A legnyálasabb lányregényekben sem található ahhoz fogható történet, amelyet Strehli Ildikó átélt. Egy magyar lány, aki beleszeret egy amerikai fiúba, aztán majdnem meghal, s végül kijut az olimpiára egy olyan sportágban, amelyrıl a hazájában nem is igen tudnak. - Ez a lány a földet meg tudná mozgatni az akaraterejével, az el szántságával - mondta róla Fanny Armstrong, sí-paravilágbajnok. İ csak tudja; fél lábbal kezdett síelni, egy szörnyő autóbaleset után. Ildikóék két csúszás után a tizenharmadik helyen végeztek. Amikor Salt Laké Cityben délután négy óra volt, Budapesten éjfél. Gyöngyivel a belvárosi lakásunk hálószobájában pezsgıztünk, s koccintottunk a magyar nıi bobosok egészségére. Akkor te már két hónapos magzat voltál, kisfiam, és anyád ugyan nem ivott a pezsgıbıl, de szinte a részegségig örült Ildikóék sikerének. Nem véletlen, hisz sportolóvér folyik az ereiben. Tudta, érezte, hogy hiába nyerte más az aranyérmet, a verseny igazi gyıztesei a magyarok voltak. Józsiék odakint sírva borultak Ildikóék nyakába, aztán vadidegen emberek jöttek ölelgetni a lányokat, sıt, a bizottsági ember is odasietett gratulálni. Föntrıl, az olimpiai épület ablakából nevetve integetett Hallström, mellette pedig Warner mutatta, hogy el van ájulva a magyarok teljesítményétıl. Késıbb megje248
Salt Laké City, 2002. február 18., délután 4 óra - Ildikó nekivág az olimpiának
lent Ildikó trénere is, aki fejcsóválva mondta, hogy soha még tanítványa nem vitte ilyen sokra. - De nem is bukott ennyit - nevetett vele Ildikó. Aztán lecsendesedett a roham. Éváék beugrottak egy teára a fıépületbe, s Ildikó körbetekintett. Azt az embert kereste, aki a legfontosabb volt számára. Aki mellette állt élete legboldogabb és legszörnyőbb pillanataiban. Aki erıt adott neki, aki vele és érte szenvedte át az utóbbi nyolc évet. Bob egy fának dılve állt, pontosan a Warnertol kapott jármő mellett. Láttára gyógyító melegség öntötte el Ildikót. Odasétált a férjéhez, és finoman megcsókolta az ajkát. - Köszönöm - mondta a szemébe nézve. Bob megsimogatta felesége arcát, aztán így szólt: - Ne nekem köszönd! Azzal lehajolt, elırenyúlt a bob orrába, kihúzott egy nejlonzacskót, és a lány kezébe nyomta. Ildikó kibontotta a zacskót és sírni kezdett. Kezében szeretett öreg mackóját, Brumit tartotta.
249
Kicsi fiam, ez idáig azt hittem, hogy az utolsó magyar hadifogoly, Toma András volt életem legfontosabb riportalanya. Ma már úgy gondolom, hogy Strehli Ildikó történetét sem cserélném el semmiért. Amikor forgatni kezdtem róla a filmet, rettegtem, hogy szinte lehetetlen visszaadni azt az elszántságot, azt az élni akarást, ami benne dolgozott. Hogy végül sikerült-e, nem tudom. Ahogy azt sem tudom, hogy a róla szóló fejezet méltóe ehhez a kivételes emberhez. Mégis meg kellett irnom, hogy megmaradhasson neked, s hogy jól sáfárkodhass Strehli Ildikó példájával. Ne érd be azzal, fiam, hogy elolvastad a bobos lány történetét. Tedd vele jobbá az életed.
„Nomen est ómen-A név kötelez". Bob és a Bobhercegnı. 250
A versmondó Ha meg kellene jelölnöm, hogy melyik az a momentum, amelyik diákkoromból leginkább megmaradt bennem, bajban volnék. Az a fajta kölyök voltam, aki minden rosszban benne van, s ha éppen nem követ el semmi turpisságot, akkor is rosszban sántikál. Nem, nem hinném, hogy neveletlen, vagy udvariatlan srác lettem volna, még csak a ma oly divatos „hiperaktiv" jelzı használatát se tartanám helyénvalónak a kiskamasz Tvrtkóval kapcsolatban, de hogy sok borsot törtünk barátaimmal a körülöttünk élık orra alá, azt nem tagadhatom. Maradjunk abban: eleven gyermeknek tartottak, s az életem tele volt hétköznapi kalandokkal. Van hát legalább száz történés, amely örökre belém vésıdött, de hogy melyik a legemlékezetesebb? Azt a jelenetet bizonyosan nem fogom elfelejteni, amint a 2001-es számú Zalka Máté Úttörıcsapat kisúttörıjeként végzetesen belesültem egy szavalatba. Tudni kell hozzá, hogy akkor már évek óta mondtam verset, prózát a nagy ünnepeken, mint az isko-
251
Iánk egyik legjobban szavaló, számos versmondó versenyt nyert tanulója. Jöhetett esı, jöhetett szél, az ünnepi mősorokban bérelt helyem volt, s ezáltal a munkásır-igazgatónk szivében is. Azt ugyan nem értettem, hogy miért novemberben ünnepeljük a nagy októberi szocialista forradalmat, ahogy azt sem, hogy ha egyszer már felszabadítottak bennünket a szovjet barátaink, akkor a békében kitıl és mitıl védenek minket, de szavalni tényleg nagyon szépen tudtam. Úgyhogy az olyan nagy ünnepségeken, mint április 4. vagy november 7., én bizton számíthattam egy igazgatói dicséretre. Ilyenkor egyébként az egész iskola bevonult a pécsi Petıfi moziba (akkor még úgy hivták), vagy a Bóbita Bábszínházba, megnézett egy épületes szovjet filmet (általában a Valahol a Szovjetunióban ci-müt), majd végig kellett szenvednie a halálosan unalmas ünnepi mősort, amely fénypontjaként, ugye, szerény személyem lelkesült szavalattal bizonyította, milyen is egy igazi kommunista lelkülető kiskölyök. Bár igy visszatekintve könnyen lehet, hogy csak az igazgatói dicséretre hajtottam, amely apám szemében valamelyest kompenzálta az igencsak hullámzó tanulmányi teljesítményemet. Ám 1983. november 7-én szörnyő dolog történt! Miután a Bóbita Bábszínházban lepergett a Valahol a Szovjetunióban utolsó kockája is, s az ötvenéves igazgatóhelyettes úttörıcsapat-vezetı pajtás végzett a megnyitóbeszédével, megjelentem a színház félig szétnyitott függönye között, hogy vérpezsdítıén ecsetelni kezdjem a Téli Palota ostromát. Amikor azonban odáig értem a történetben, hogy a vörösök kipirult arccal megrohamozzák a palotát, mellettem sorakozni kezdtek a következı programpont, vagyis a bábelıadás szereplıi. A Bábszínházban ugyanis, profi bábmővészek segítségével, elıadást készítettek a tanulók, mégpedig úgy, hogy ık maguk öltöztek be jelmezbe, tehát embernagyságú bábok mozogtak a színpadon. Teljes átéléssel épp a rohamozásnál tartottam, amikor hirtelen megjelent az oldalamon egy medve, persze a függöny takarásában. Igyekeztem nem tudomást venni a dologról, szavaltam tovább igaz hevülettel. Hanem a szemem sarkából egyszer csak azt látom, hogy a bumfordi mackó nyújtogatni kezdi a nyelvét, majd heves mellmasszírozással keresi magán a bolhákat, végül pedig igen esetlen mozdulatokkal felemeli a lábát, hogy szel-lentsen. Mindezt Vili barátom mővelte, minthogy ı rejtızött a mackójelmez mögött. Akik olvasták az elızı könyveimet, azok 252
pontosan tudják, hogy mi volt várható Vilitıl. Úgy van, a szájával berregı hangot is adott a szellentésének. És akkor nem bírtam tovább: kirobbant belılem a mindent elsöprı, gátlástalan röhögés. A nézıtéren megdermedve ültek a gyerekek, én pedig rázkódva csapkodtam a térdem, és képtelen voltam abbahagyni a röhögést. Több se kellett az igazgatóhelyettes úttörıcsapat-vezetı pajtásnak: két lépéssel a színpadon termett és kivonszolt a bábszínház épületébıl. Odakint az utcán szembefordított magával, megmarkolta a bırt a fülem mellett, és a magasba emelt. - Hát mit képzelsz, te taknyos kis kölyök?! - gúnyt őzöl a legnagyobb ünnepbıl is - üvöltötte, aztán elengedett a levegıben, én pedig a földre zuhantam. Az igazgatói intıt, bár váltig ígérte, nem tudta elintézni a pajtás, mert az igazgató túlságosan is szeretett. A fájdalmat is rég elfeledtem már, pedig higgyék el, nem egy szívderítı élmény, amikor az embert az arcbırénél fogva emelik a magasba (s még az sem jelent gyógyírt, ha a vállunkat meglapogatja Vili pajtás, megköszönve, hogy nem árultuk be). Azt a szégyent azonban máig nem tudtam kiheverni, amikor a színpadon állva belesültem a szövegembe, pontosabban lebıgtem háromszáz gyerek elıtt, csak mert nem tudtam megállni nevetés nélkül a barátom mókázását. Hogy miért meséltem el mindezt? Nos, azért, mert ennek a fejezetnek a fıszereplıjével valahogy mélységesen együtt tudok érezni. Történt, hogy éveken át, minden bulin meg kellett néznem egy olyan fickó videofelvételét, aki úgy égett a szavalata miatt, mint ama bibliai csipkebokor. Klausmann Kornél barátom és egyetemi cimborája, Kovács Kond a jogi diploma után egy neves ügyvédnél bojtárkodtak. Az ügyvéd, befektetésként, megvásárolt egy kissé lerobbant, tizenöt szobás villát, s megengedte, hogy amíg nem történik az épülettel valami, addig a bojtárok ott lakhassanak. A villa az Andrássy út környéki diplomatanegyed kellıs közepén, a török nagykövetség szomszédságában volt, és Kornélék befogadtak maguk közé, mint szintén vidékrıl érkezı kortársukat. Hogy mi dorbézolás folyt az ódon villában, arra most morális és személyiségi jogi okokból nem térnék ki, elég annyi hozzá, hogy ifjúkorom legvadabb bulijait éltem át a diplomatanegyedben. Mindent megünnepeltünk. Húsvétot, karácsonyt, május l-jét, augusztus 20-át, születésnapot, név253
napot, esküvıt, válást, gyıztes magyar focimeccset, sikeres országgyőlési választásokat, fizetésemelést, híres bőnözık elfogását és Kudlik Julit, amiért olyan jól tartja magát. Ok tehát, mint csillag az égen, mindig akadt a bulizásra. A barátok pedig jöttek: a tévések hozzám, az ügyvédek és egyéb megrögzött értelmiségiek Kondékhoz. Az összetétel mindig változott. Egyvalami nem változott soha: a buli csúcspontján Kond a videokészülék elé kucoro-dott, bekapcsolta, és néhány másodperc múlva egy mezıtúri március 15-i ünnepség képei jelentek meg a képernyın. Vagy ötszázan tolongtak annál a háznál, ahol egykor Petıfi is megszállt, és a díszfelvonulást meg a koszorúzást követıen útjára indult a méltóságteljesnek és magasztosnak tőnı ünnepség. - Most kérem, hallgassák meg Király András és Pengı Péter fıiskolai hallgatók ünnepi szavalatait - mondta a mikrofonba a kokárdás mősorközlı, Lapis Péter, aki gyakran jött el a villákban rendezett bulikra, csakúgy, mint az ominózus ünnep második szavalója, Pengı. Mindketten Kond barátai voltak, még Mezıtúrról ismerték egymást. No és mindannyian tanúi voltak annak, ahogy az 1994. március 15-én tartott mezıtúri ünnepségen, pontban 11 óra 20 perckor Király András a mikrofonhoz lépett és szavalni kezdett. Hogy miért volt Király produkciója a bulik fı attrakciója, azt nehéz írásban visszaadni. Képzeljenek el egy vékony, szemüveges srácot, aki, csöppnyi beszédhibával és náthás orrhanggal megfőszerezve, nagy garral kezdi szavalni Petıfi Föltámadott a tenger címő költeményét. Pontosabban csak kezdené, mert az elsı sor után megakad. Megakad, lehajtja a fejét. Meglibbenti néhányszor kezében a papírpaksamétát, tetején a verssel. Pedig látszik rajta, hogy készült. Látszik rajta, hogy éjszakákon át gesztikulált a tükör elıtt, újra és újra végigszavalva a verset. Hiszen ı, a tanítóképzı fıiskolás, valójában színésznek készül. S most itt a nagy lehetıség, hogy megmutathassa a városának, az itt lakóknak, hogy milyen tehetséges. Hogy kinevették ugyan a társai, de ı igazándiból zseniális. És ne gondolják, hogy egy színésznek jóképőnek, fessnek, Rómeónak kell lennie! Hiszen ki játszaná akkor III. Richárdot? Nem tudják itt ezek, hogy milyen nagy mővész ı, de most megmutatja nekik talán ez is benne volt mővészi lelkében. Egyszer majd, amikor országos hírő színész lesz, büszkék lesznek rá. És boldogok,
254
hogy hallhatták. Évek múltán is emlegetni fogják Király András szavalatát. így készülhetett a nagy napra, de most minden reménye veszni látszott. Az elsı sor után ugyanis belesült a versbe. Elfelejtette a szöveget. De az is lehet, hogy meg se tanulta jól. Máskülönben minek vitte volna ki magával a mikrofonhoz? De rá sem nézett a papirra. Még akkor sem, amikor nagy bajban volt. Ott állt a mezıtúriak elıtt, és égett. Pisszenés se hallatszott a közönség soraiból. Hátul a következı szavaló, Pengı remegı lábakkal bámulta a cipıje orrát. - Olvassad már föl a papírról - sziszegte maga elé a másik szavaló. Az ünnepséget szervezı hölgy is dermedten állt a kórus mellett. Amikor aztán már kellemetlenné vált a csönd, súgni próbált. -...ijesztve eget földet... - Azt tudom - intette le a papírjaival Király a segítıkész hölgyet, és bambán elmosolyodott. Félszegen a közönségre nézett, és felvette a „nagy színész" mőlezserségét. - Ijesztve eget, földet... szilaj hullámokat vet... ırjítı ereje folytatta gurgulázva, majd megadta magát, és a papírjába tekintett. - Látjátok ezt a táncot? - kérdezte, és merın a közönségre nézett: - Halljátok e zenét? Majd csapkodni kezdett a levegıben a paksamétával, de úgy, hogy közben a szeme sarkából folyamatosan a szöveget figyelte: - Akik még nem tudjátok, most megtanulhatjátok, hogyan mu lat a nép! Dühösen, vadul csapkodott. Eljátszotta, amit mond. Petıfinek érezte magát. Valahol érezte, hogy nagy lebıgés részese, ezért átesett a ló másik oldalára. Bizonyítani akart, ezért színészkedni kezdett. Félt tıle, hogy szánalmasnak fogják tartani. Hogy az utolsó aduja, az állandó hivatkozási alapja került veszélybe: kíméletlenül kiderül, hogy nulla színészi tehetséggel rendelkezik. És akkor vége a védettségnek. Akkor nem csupán a külseje miatt nevetik majd ki a lányok. És szívfájdalom nélkül kiröhögik a fıiskolás társai. Mert egy haszontalan, tehetségtelen pasasnak fogják tartani. Király tehát küzdött. Egyre jobban belelovalta magát a versbe, a mozdulatai mind hevesebbek lettek. Igazi dilettánsként gesztikulált, játszott a hangjával. A mezıtúriak pedig lehajtották a fejüket.
255
- Reng és üvölt a tenger, hánykódnak a hajók, süllyednek a pokolra ... - ordította Kean utódja, olyan hangsúlyozással, mint egy észt kisgyerek, aki az Artyek úttörıtáborban megtanult néhány magyar mondatot. Összedılni látszott a világ, botrányszag lepte el Mezıtúr fıterét. A polgármester ijedten hordozta körbe tekintetét a városatyákon, az infarktus kerülgette. Király szeme vérben úszott, nagy hevületében véletlenül hozzácsapta a papírokat a mikrofonhoz. Mintha ágyú dördült volna, az emberek a fülükhöz kapták a kezüket. - Tombold ki te özönvíz, tombold ki magadat, mutasd mélységes medred... s dobáld a fellegekbe bıszült tajtékodat! mondta, na de hogyan? Hátul Pengı majd elsüllyedt, Lapis meg hátat fordított a közönségnek, s csak rázkódó vállai mutatták, hogy röhög. És Király akkor, ha lehet, még jobban rákapcsolt. Minden mindegy alapon összegyőrte a papírt a kezében, s mivel a vers utolsó sorait akkor is tudta volna, ha álmából ébresztik föl, végre teljes színészi átéléssel tolmácsolhatta Petıfi legfontosabb szavait: - Jegyezd vele az égre, örök tanulságul... Hatásszünetet tartott, a közönségre nézett. Az emberek elhőltek. Azt hitték, a szavaló megint elfelejtette a szöveget. Király pedig, látva az arcokra kiülı rémületet, megzavarodott, s botladozni kezdett a szavakkal. Végül azonban csak sikerült kinyögnie a klasszikus mondatot: „Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!" Király magasra emelte az állát, szemében tőz lobogott. Nem várt tapsot. Azért annyira nem volt hülye, hogy tudja: nagy ciki volt ez itt, kérem. Amikor kifordult a mikrofon elıl, még inkább döbbent csend ülte meg a tömeget. Képzelhetik, ezek után milyen érzésekkel a szívében lépett Pengı a mikrofon elé. Tehát évrıl évre ez az igen szánalmas és egyben komikus versmondás volt a baráti összejövetelek fı mősorszáma, sıt Kond késıbb, már jónevő ügyvédként is hetente háromszor megnézte Király szavalatát, s egyszer se bírta ki röhögés nélkül. A bulikon persze Lapis és Pengı is elmesélte a Király-szavalatot a saját szemszögébıl. 256
- Az Andris egyszerően nem volt normális akkor - emlékezett Lapis, aki ma rendır Pesten. - De komolyan, máig nem értem, hogy bízhatták rá az ünnepi versmondást. Pengı gyomra ma is összeugrik, ha arra a sok évvel ezelıtti március 15-re gondol. - Rémálmaimban néha elıjön Király meg a Föltámadott a tenger vallotta be nekem egy borgızös hajnalon alkalmi villánk valamelyik cselédszobájában a „második szavaló", aki manapság APEH-ellenırként keresi a kenyerét Szolnokon. - Azt hiszem, én szívtam a legna gyobbat. Gyönyörően megtanultam Arany János Rendületlenül címő költeményét, többször át is vettük egy irodalom-tanárnıvel. Erre jön az Andris barátom, és megküldi a versét, mint egy hülye. Majdnem megveri a mikrofont. Naná, hogy leizzadtam. Már csak arra tudtam gondolni, hogy ha én is belesülök a szavalásba, kitör Mezıtúron a pol gárháború. Úgyhogy ledaráltam a Rendületlenült, egy perc alatt sem missé téve szegény irodalom-tanárnı munkáját. Kondék kultuszt csináltak Király szavalásából. Üzenetrögzítıjükön például az elrontott Föltámadott a tenger
„Amikor kiderült, hogy a helyi kábeltévé újra leadja a mősort, mindenki rohant haza" - emlékezett Kond 257
fogadta a hívókat.
- Amikor kiderült, hogy a helyi kábeltévé újra leadja a mősort, mindenki rohant haza - emlékezett Kond az ünnepség után tör téntekre. - Akinek nem volt kábeltévéje, az meg átkéredzkedett a szomszédjához. Mindenki látni akarta Királyt. Komolyan mon dom, úgy kiürültek a mezıtúri utcák, mintha atomtámadás lett volna nálunk, Mezıtúron. Szóval Király András kultikus figurává nıtte ki magát, és szinte ismerısként üdvözöltem, amikor egy alkalommal ı is megjelent az egyik bulinkon. Piros, rikító trikó volt rajta, meg egy szakadt, fehér jégeralsószerő gatya. - Mővész - legyintett mindenki, és összeröhögtek mögötte az emberek. Máig nem tudom, mennyi szerepe volt az elıadásának abban, hogy nem sokkal késıbb Pestre költözött és ott próbált szerencsét. Nem igazán tudtam kivenni a szavaiból, hogy mivel foglalkozik, csak annyit értettem a hablatyából, hogy nem lett hőtlen a mővészethez, meg, hogy az a vers megváltoztatta az életét és ennek köszönhetıen új céljai vannak. Ennyiben maradtunk. Kicsit feszengtem, mert tudtam, hogy Kond barátom fél órán belül beteszi a március 15-i videofilmet, de Király viszonylag jól tőrte a bulizok hullámzó röhögését, amellyel a szavalatát kísérték. Savanyúan mosolygott. Látszott, nincs elájulva az ötlettıl, hogy Kondék hangu-latfokozóként használják, de megvonta a vállát. Végül is mővész, vagy mi a szösz. És ebbe majd minden belefér. Eltelt néhány év, s egy forró júliusi napon, a tv2 megbecsült riportereként, épp könnyed nyári témákon törtem a fejem, amikor eszembe jutott a mezıtúri SzínészKirály. Miért is ne lehetne bemutatni egy srácot, aki egy félresikerült szereplés után új célokat tőzött ki maga elé? A szokásos hétfıi értekezletek egyikén jeleztem is Svábyéknak, hogy hoztam egy videofilmet egy mezıtúri ünnepségrıl, amelyen egy ifjú szavaló csúnyán elront egy verset. Nem csodálkoztak, megszokták már, hogy szeretem az olyan riportokat, amely egy bizonyos ember történetét meséli el, lásd Páljani, a Kutyanı, vagy a Csigaszedı. Kollégáim halálra röhögték magukat Király szavalatán, és közölték, hogy nosza, ezt meg kell csinálni. Ilyenkor, nyáron a könnyedebb anyagok is elcsusszannak a Naplóban. A versmondó története tökéletesen megfért a „Jet-skizık zavarják a balatoni nyaralók nyugalmát" és „A balatoni éttermek ki258
lencven százalékában illegális halfogók zsákmányát tálalják föl a vendégeknek" kategóriájú anyagokkal. A fajsúlyos riportfilmek idıszaka a tél. Mit mondjak, Király Andrást nem volt könnyő rábeszélnem a riportra. S amikor már úgy tőnt, sikerült kicsikarnom belıle egy találkozót, akkor is visszamondta az utolsó pillanatban. Végül tényleg ráállt, de arra kért, hogy mindenkirıl tudja, hogy mit is mond róla. Megígértem, hogy megmutatom neki a kazettán. Megbeszéltük, hogy hétvégén találkozunk, én pedig operatır kollégámmal együtt Mezıtúr felé vettem az irányt. Akkor már Kond és Pengı mondatai szalagon voltak, de látni szerettem volna, mennyire emlékeznek a helyiek még ma is az évekkel ezelıtti esetre. Mezıtúr alig húszezres kisváros az Alföld közepén. Egykor mindenki tudta, hol fekszik ez a település, mert pontosan itt volt a történelmi Magyarország középpontja. Hanem manapság Mezıtúrról alig-alig tudnak az emberek. Nemigen van itt látnivaló, a boltok kínálata is szegényes, a fiatalok pedig egymás után költöznek el máshová, mert se munka-, se szórakozási lehetıségekben nem bıvelkedik a település. Azt kell mondanunk, hogy Mezıtúrnak ma egyetlen nevezetessége van: a messze földön híres kórusa. Ez a kórus szerepel a nagy ünnepségeken, mint a város büszkesége. - Akkor is ık alkották az ünnepi mősor gerincét, amikor Király András szavalt - idézte föl a '94-ben történteket Szókéné Papp Erika könyvtáros a városi könyvtárban. - Amikor meghallottam a Petıfi-verset, egyszerően elbújtam egy ház mögé. Azt hiszem, az emberek csak az ünnepi alkalom miatt nem lincselték meg a fiatalembert. Nagyon felbıszítette ıket a tévedése. Tévedés. Érdekes kifejezés egy szarvashibára. Egy ekkora baklövésre. De a könyvtárosnı mimózalelkő volt. Ennyi év után is szégyent érzett csupán, a harag helyett. Aztán bekopogtunk a helyi kábeltévé vezetıjéhez. Arra a kérdésre, hogy miért nem vágták meg a Király András „fémjelezte" ünnepi anyagot, mielıtt leadták, nemes egyszerőséggel azt felelte: - Mert nem volt videovágónk! Ez ellen valóban nem lehetett apelláta, úgyhogy hiába is berzenkedett a város fıterén az az idıs asszony, aki Mezıtúr történelmének legszégyenteljesebb napjaként festette le 94. március 15-ét. 259
„Az emberek csak az ünnepi alkalom miatt nem lincselték meg a fiatalembert" - állítja Szókéné Papp Erika könyvtáros
- Komolyan mondom, rossz volt mezıtúrinak lenni - mondta Erzsébet asszony. - Épp a napokban is beszéltük a barátnéimmal, hogy milyen szörnyő érzések voltak bennünk. És még a tévébe' is leadták a bukást! Gyalázat! Idıvel az ember ugye megbocsát, de hát ez tényleg szörnyő volt. Elfelejteni nem lehet. - Ezek szerint ma is ennyire él a mezıtúriakban Király András szavalata? - kérdeztem, mire az asszony elhúzta a száját. - Hát hogyne - füstölgött -, szégyent hozott a városára. Mennie is kellett. Sok gyerek szüléje tiltakozott az ünnepség után a szavalóember tanársága ellen. Azt mondták, kiveszik a gyereküket abból az iskolából, ahol egy ilyen... egy ilyen... taníthat. A forgatást Bán Zsókánál, a mezıtúri kultúrház munkatársánál fejeztük be. A dekoratív hölgy rendezte annak idején a márciusi ünnepséget. Késıbb voltak, akik azt mondták, hogy egy bohóccal szavaltatott. Amikor Királyról kérdeztem egy apró irodában, üveges szemmel bámult maga elé. - Pedig minden olyan jól ment... - emlékezett merengve. - Ép pen én javasoltam, hogy abban az évben ne hívjunk ismert mő-
260
vészt Békéscsabáról vagy Szolnokról, hanem bízzuk rá az ünnepi verseket a mi tehetséges mezıtúri fiataljainkra. Rám nézett, megkeményedtek a vonásai. - Ha ma ünnepséget rendezhetnék, most is Király Andrással szavaltatnám az ünnepi verset. Láthatta az elképedésemet, mert hozzátette: - Szerintem megoldaná. Na ja. Szerintem is. Csak hát nem mindegy, hogyan. Felkerestük a neves versmondó színészt, Galkó Balázst, aki épp Székesfehérvárott készítette elı a néhány nap múlva induló kapolcsi mővészeti fesztivált. Ha volt profi szavaló ebben az országban, Galkó mindenképpen annak számított. Évtizedek óta szavalt Petıfit rádióban, tévében, szerte az országban. Még filmen is eljátszotta a lánglelkő költıt. Tıle akartam megtudni, hogy miképp is kellett volna szavalnia a mezıtúri fiatalembernek. - Tragédia - nyögte ki Galkó arra a kérdésre, hogy minek számít egy elrontott Petıfi-vers. - Igazi nagy tragédia. Ilyenkor az ember kijavíthatja magát, bocsánatot kérhet a közönségtıl, újra kezdhe ti, de a legjobb, ha hazamegy, elıvesz egy üveg vodkát, és mélyen elbeszélgetve a saját tükörképével leissza magát a sárga földig. Királlyal a Nemzeti-Múzeum kertjébe beszéltünk meg találkozót. Nem volt ebben semmi szándékosság, noha feltehetıleg itt hangzott el elıször nyilvánosan a Föltámadott a tenger. Egyszerően azért választottuk ezt a helyet a találkára, mert Király a múzeummal szemben bérelt egy tetıtéri lakást. Amikor odaért hozzánk, félszegen nyújtotta a kezét. Még mindig hadart. Látva, hogy kollégám bekapcsolja a kamerát, végigsimított osztályidegen öltözékén: krémszínő nejloning, fekete szövetpantalló, kínai mőbır cipı. A sarka festékes volt. - Festı vagyok - mondta merengve. - Úgy érted, szobafestı? Megrovóan nézett rám. - Festımővész! - Vagy úgy! - csaptam a homlokomra, mintha nem tudnám. Pe dig Kond barátom már réges-rég beavatott a titokba, miszerint Ki rály András mostanában világhírő festményeket másol le, és ront el. Ez az ı mővészete.
261
„Nekem akkor tetszik egy kép, ha elronthatom" - vallja a mővész
- Tudod, korábban színész akartam lenni - kezdte -, színjátszó csoportokba jártam, imádtam próbálni. Valahogy sosem osztottak rám fıszerepeket, de ez nem zavart, és egyébként sem voltam te hetségtelen. Csakhogy amikor elrontottam azt a nyavalyás verset, kártyavárként omlott össze minden. Rájöttem, hogy semmi keres nivalóm a világot jelentı deszkákon, mert még egy verset se tudok normálisan elszavalni. Néztem a fiatalembert, s el tudtam képzelni a belsı vívódást, amin keresztülment. Éveken át készült egy álomra, s egyetlen pillanat alatt szembesülnie kellett vele, hogy az álom örökre álom marad. Nincs rosszabb annál, mint amikor az embernek rá kell jönnie, hogy hiába szeretne valamit nagyon, nincs hozzá tehetsége. - Egy másik mővészeti ágat kerestem magamnak - magyarázta túllépve tévedésén Király. - Festegetni kezdtem, alkotótáborokba jártam. Másolni már viszonylag jól tudtam, de valahogy nem tet szettek a klasszikus festmények. Emlékszem, épp elkészültem egy Rodin-utánzattal, amikor belém hasított a felismerés: el kell ronta262
nom a képet! Ugy tetszeni fog. A festmény egy antik férfit ábrázolt, jóformán meztelen testtel. Fogtam, bepingáltam a hóna alá egy piros pöttyös gumilabdát. Meg keresztbe csíkoztam az egész vászont. Mire elkészültem, hihetetlen megnyugvás ült a lelkemre. Ez az, csaptam a homlokomra. Ez az én utam! Király kijelentette, hogy mára sikerült feldolgoznia a mezıtúri lebıgést. Nem tudom, valóban így volt-e, de a világhírő festmények elrontása ténylegesen gyógyír lehetett a lelki sebeire. Míg átevickéltünk a forgalmas Múzeum körúton, elmondta, hogy irodai munkát végez. Ebbıl tartja fenn magát, s ebbıl vásárolja a festékeket, a vásznakat. A szoba-konyhás lakás, amelyet bérelt, nem nyújtott túl szívderítı látványt. Viszont alattunk zúgott-hömpölygött a város, s ez kölcsönzött az egésznek egyfajta Parnasszus-hangulatot. Itt, a festékszagban, a félhomályban teljesedett ki Király mővészi lelkülete, egymás hegyén-hátán álltak az elrontott festmények. Majd vissza-caplattunk a Múzeumkertbe, s nógatásomra Király ismét elmondta, pontosabban felolvasta Petıfi költeményét a kamera elıtt. Ugyanolyan rosszul, mint sok-sok évvel azelıtt. Festeni tényleg jobban tudott, mint szavalni. Lement a film. Legközelebb Kond barátom esküvıjén láttam viszont a büszke mővészt, legnagyobb megrökönyödésemre egy roppant csinos és kedves arcú hölgy oldalán. Király Andráson fehér csíkokkal szabdalt rikító piros Adidas-póló harsogott az ünnepi alkalomkor. Mővész, bólogattak a szmokingos és estélyi ruhás vendégek. Aztán jobban megnézték Királyt, és megdermedtek. Az ölében ugyanis egy kisbabát fedeztek fel. Egy aranyos kiskölyköt, aki görcsösen kapaszkodott az apjába. Színészként megbukott Király. Festıként sem emelkedett a legnagyobbak közé. De nincs még veszve minden. Az apaság mővészetében talán maradandót alkot majd. Én szívbıl kívánom neki!
263
Törpék
Tömeg és bőz a 7-es buszon. Csúcsforgalom, araszolás, ingerültség. Néhány lépésre tılem egy hatéves forma kisfiú eltátja a száját, úgy bámulja az ablaknál ácsorgó törpeembert. Sosem látott ilyet, legfeljebb a rajzfilmekben: aránytalanul pici test, ugyanakkor felnıtt fej ül az aprócska nyakon. A törpe észreveszi, hogy bámulják. A kölyökre mosolyog. - Na mizújs, kisöreg? - veti oda nagyot kacsintva, a kisfiú azonban nem válaszol. Még mindig tátva a szája. Nyel egyet, és a fölötte tornyosuló apjára néz. A zömök, bajuszos férfi az újságjába mélyed. A gyerek visszafordul a törpéhez. - Hány centi vagy? - kérdezi a törpe. - 122 - suttogja vissza a fiú. - Az jó! Én 126. De miért suttogsz? A fiú nem felel, csak félve az apjára tekint. - Hány éves vagy? - kérdezi aztán bátortalanul a törpét. 264
- Huszonöt. Péternek hívnak, szervusz. A törpe a kezét nyújtja. Ebben a pillanatban néz le az újságjából az apa. Meglátja a kezét nyújtó törpét, s egyetlen mozdulattal elrántja a kisfiát. - Ne nyúlj a gyerekhez, te szörnyeteg! - üvölti, majd látványo san elırefurakszik a buszon. Az emberek szétnyílnak elıtte, undo rodva néznek a törpére. Péter lehajtja a fejét. A következı megálló nál leszáll. Nyomába eredek. Bemutatkozom, felismer. Megkérde zem, gyakran megesik-e vele ilyesmi. Bólint. Közli, hogy már meg is verték a kinézete miatt. Akondropláziás. Felnıtt fej, gyerek test. Az egyik kollégám szomszédja szintén ebben a betegségben szenved. Nem jár ki a lakásából, pénzért vásároltat be valakivel. Nem tudom miért, de engem beenged magához, a három szobájából csak az egyikbe. Rémisztı gondolatok keringenek a fejemben az elzárt szobákat látva. A törpe egy apró lócára ültet. így azonos szinten van a tekintetünk, persze csak ha állva marad. Harminc körüli férfi, nehezen beszél. A kinézete nem túl elınyös: mintha egy régi tündérmesébıl, vagy ısi balladából ideszármazott kobolddal lenne dolgom. Nehéz pilláival, dúlt ritkás hajával mintha mindig álmos lenne. Győlöli az emberiséget, mégis látom a szemén, hogy nekem örül. Talmi könnyedséggel próbálja leplezni a hangjában vibráló elfogódottságot. Nehezen formálja a szavakat, a hangképzı szerveivel is gond lehet. Lassan hozzászokom a beszédéhez, s majd' minden szavát megértem. Azt mondja, csak éjszakánként szökik ki az utcára, akkor is a legszőkebb, legsötétebb sikátorokat választja. Borzong a léptei nyomán úszó csendtıl, fél a néma, imbolygó árnyak láttán, megremeg a hajléktalanok és a prostik távoli, tompa nevetésének hangjára, mégis akkor érzi jól magát. A sötétség óvón rejti el a világ szeme elıl. - Más fél az éjszakától, én akkor élek! -jelenti ki. Törpeségérıl pedig így beszél: - Már gyermekkoromban lidércálmok gyötörtek, jobb szerettem végigvirrasztani az éjszakát. Egészen kicsi voltam még, amikor már tudtam, éreztem, hogy más vagyok, mint a többi ember: természetellenes, elátkozott lény. Apám elhagyta anyá mat, miattam. Ezt meg is kaptam anyámtól, nemegyszer. Szidott, ütlegelt. Tizenkét éves lehettem, amikor egy délután elmenekül tem otthonról. Valahol a harmadik kerület szélén rábukkantam egy hővös sziklabarlangra, s ott húztam meg magam. De aztán 265
olyan hővös lett, hogy kikecmeregtem az éjszakai buszjáratig, és reggelig keringtem a főtetlen buszon. Akkor találkoztam elıször és utoljára emberséggel. A buszvezetı felengedett az utastérbe, pedig elég ijesztıen festhettem. A nevét is tudom, mert megkérdeztem, hogy sose felejtsem el. Leírja, ha megkérem? Kékesi Mihály, így hívták. Az apró férfi nem szívesen válik meg a társaságomtól. Tıle kapom meg Annácska számát. Annácska százcenti magas. Együtt utazunk a metrón, egy kávéházba tartunk. Tegnap emlékezetes kalandja volt, mondja. A kalauz nem kérte a jegyét, mert hat éven alul ingyen lehet utazni. Azért a kávéházi beszélgetés során kiderül, hogy több a rossz a törpeségben, mint a jó. - Kislányként fényes esküvırıl álmodoztam - emlékezik anda logva -, habos menyasszonyi ruháról, csipkefátyolról. Aztán ami kor egy nap nem nıttem tovább, minden álmom szertefoszlott. Ma is a gyerekosztályról öltözködöm. Nem baj, úgysincs férfi, aki el venne. Pedig Annácskának három diplomája van. Ráadásul kitőnıen fız. És arányaihoz mérten csinos is. - Volt egy fiú, aki azt mondta, szeret - mondja. - Eltartottam az egyetemista évek alatt. Este jártam takarítani, hogy mindenünk meglegyen. Vidékrıl jött, segítettem neki megszokni Pestet. Aztán a diploma után elhagyott. A szemembe mondta, hogy már mást szeret. Legalább karakán volt. Én meg kemény: nem sírtam. Pedig arra számítottam, hogy családot alapítunk. Hát lehetne más vágya egy nınek az életben, mint hogy egyszer azt mondja neki egy gyermek: anya! Keresem a vidám akondropláziásokat. Nem találom ıket. Somlai Gábor sem vidám, de legalább optimista. Pedig neki se volt könnyő. - Az iskolából kikerülve alig találtam munkát - meséli. - Bead tam vagy ötven helyre az önéletrajzomat. A személyes találkozó kig nem is volt baj, de amikor megláttak, lerítt róluk a szörnyülkö dés. Végül már azt is beleírtam az önéletrajzomba, hogy kisnövéső vagyok. így aztán be se hívtak sehova. Gábor ma a Sárga Vonal szaktudakozó központjának egyik telefonos informátora. A cég elsısorban mozgássérülteket, fogyatékosokat foglalkoztat. Olyan embereket, akik munkaképesek, még-sincs esélyük másutt munkához jutni. Gábor azért azt is elárulja, 266
„Többször kaptam pornófilmes ajánlatot" - kesereg Gábor hogy ha követte volna egyik barátja példáját, most jó anyagi körülmények között élhetne. Az a srác ugyanis pornófilmezést vállalt. Aberrált történetek fıszereplıje, és a pornórajongók imádják a nem mindennapi látványt, amit ı nyújt a képernyın. - Én erre képtelen volnék - így Gábor. - Pedig a filmes pasas en gem is megkeresett, és állítólag igen jól fizet. Ha már a szexnél tartunk, említést kell tennem Attiláról is. Vagy ahogy ı nevezi magát: Atis, a hamis. Az aprócska fiatalember amolyan mini Casanovának adja el magát, valójában azonban soha nem volt még szerelmi kapcsolata. A VII. kerületi Jósika utcában bérel egy lakást, s ha már nagyon szerelmeskedhetnék] e van, felhív egy telefonszámot. - Általában egy hónapban egyszer van ilyen - beszél a nemi életé rıl skrupulusok nélkül. - No nem azért, mert nem kívánnám többször a szexet. Egyszerően ennyire van pénzem. Tulajdonképpen állami se gélyen élek, az elég a kajára, meg a rezsire. A lakás bérleti díját és a havi egyszeri szerelmeskedést pedig hozzákeresem. Atis szórólapokat dobál postaládákba. Nem fizetik jól, de eddig nrég mindig kijött valahogy a pénzébıl. 267
Péter és szerelme. A lány családja elıtt titkolni kellett kapcsolatukat. - Szóval ha rám jön a gerjedelem, felhívok egy nıt - folytatja. Mindig ıt hívom, évek óta. Amikor elıször jött, kértem, hogy ne kapcsoljuk föl a villanyt. Gondoltam, félni fog, mert bár kijelentette, hogy minden aberrációban benne van, azért bemenni egy idegen és sötét lakásba manapság ugye nem egy életbiztosítás. De ı nem so kat teketóriázott: jött, vetkızött, teljesített. Aztán megkérdezte, hogy felkattinthatja-e a villanyt. Mi vesztenivalóm volt? Mondtam, hogy igen. Amikor világos lett és meglátta, hogy mekkora vagyok, a szájához kapta a kezét: ,Jaj, de kis aranyos!" Na azóta nem mindig van rendben az erekcióm. De azért a végén mindig jó... Galgóczi Péter kamionsofır szeretett volna lenni. Vagy autóversenyzı. Ám grafológus lett. Az is nagyon szép foglalkozás, mondom neki, amikor vendégül lát a harminc négyzetméteres garzonjában. Péter egy magasabb törpe: neki már jók a szőkített kamaszruhák. Könyveit a földön tárolja, hogy kéznél legyenek. A saját világában, azaz ha úgy tetszik; a garzonon belül nincs számára akadály. - A bevásárlásban, a fızésben édesanyám segít, a lépcsın pedig a bátyám szokott levinni a hátán, persze csak ha sietünk - mondja
268
a törpenövése mellett mozgásszervi betegségekkel is küszködı fiatalember. - Különben meg jó torna fól-lejutnom a lépcsın. Péter számára is a párkapcsolat megteremtése volt a legnehezebb. Feladott hirdetést is, amelyben ıszintén leírta, hogy hány centi magas. „És a farkad mekkora, kishaver?" - érkezett az egyetlen válasz a hirdetésére. Néhány évvel késıbb mégis megtörtént a csoda. Szerelemre lobbant egy 170 centi magas középiskolai tanárnı iránt, s érzelmei nem maradtak viszonzatlanok. Boldogságuk azonban nem maradhatott zavartalan: a lány apja tombolt, s máig nem tudja megemészteni, hogy csemetéje „egy gnómmal" kötötte össze az életét. Ezért nem is mutathatjuk a lányt a törpékrıl készített riportfilmben. Az apja megfenyegette, ha még nyilatkozik is a különös viszonyáról, akkor kitagadja a családból. Ám nem Péterek az egyetlen furcsa pár a környéken. Nem messze tılük laknak Gayerék. A 180 centis férfi korábban színész volt, a 120 centis asszony pedig ma is pszichológus. És maradéktalanul boldogok. - Én a feleségemrıl mindig azt mondom, hogy lélekben egy 170 centis nı, akinek történetesen 120 centis ruhák kellenek - magya rázza a férfi. - Tizenkét éve vagyunk házasok, s van két gyönyörő kislányunk: Anna és Zsófia. A lányok épp a Balatonnál nyaralnak, egyikük akondropláziás. Bizony ez a betegség könnyen öröklıdhet. A törpe kislány azonban a legjobb kezekben van: anyjuk, Györgyi pszichológusként elsısorban az akondropláziásokra specializálódott. Ottlétünkkor épp egy tizennégy esztendıs fiút, Szutter Dávidot hozta hozzá az édesanyja. Dávid hetente többször is felkeresi Györgyit, hiszen a pszichológusnınél kevesen ismerik jobban a törpenövésőek problémáit. - Minden akondropláziásnak van az életében egy olyan pillanat, amikor úgy érzi, nem bírja tovább, feladja - árulja el Györgyi. - Ez sajnos természetes, mert embertelen sok fájdalommal jár a más ság megemésztése, a bántások, sértések feldolgozása. Az öngyil kosság gondolata tehát minden sorstársamban felmerül, kérdés, hogy az illetı elmegy-e a végsı pontig. Dávid igazi nagy szerelme a kosárlabda. Ugye nem kell mondani, hogy milyen esélye van a palánkok alatt? Évente hat-nyolc akondropláziás születik Magyarországon, pillanatnyilag úgy százötvenen lehetnek. Többségük nem hajlandó a 269
kameránk elé állni, mert félnek az újabb megaláztatásoktól. Néhányukkal azért sikerül felvételt készítenünk, hála a vezetıjüknek. Dr. Kovácsi Aladár a Magyarországi Kis Emberek Társaságának megalapítója. Kovácsi pont egy fél évszázaddal ezelıtt, Helsinkiben nyert olimpiai aranyérmet öttusában. A közel 190 centi magas férfi a nyugdíjaséveiben kezdett el az alacsony növéső emberekkel foglalkozni. Mivel orvos, ezért hosszasan vizsgálgatta kis pácienseit, s rámutatott, hogy a törpéknek nem csupán a csontjaikkal van baj, de a vérnyomásuk és az egyensúlyozó képességük sincs rendben, nem beszélve a többi, növésükkel kapcsolatos ízületi, izomza-ti és bırbetegségekrıl. A nyugdíjas orvos évente többször is találkozókat szervez az akondropláziásoknak, s ha kell, küzd a jogaikért. - Az az igazság, hogy Magyarországon nemcsak az akondropláziások, de minden mozgássérült és fogyatékos élete borzasz tóan nehéz - vélekedik Kovácsi. - Sokkal több toleranciával, türe lemmel, vagy ha úgy tetszik, szeretettel kellene lennünk e kis em berek iránt. Higgyék el, megérdemelnék. Picike testükben hatal mas szív dobog! Ahogy egyik törpenövéső riportalanyom mondta; bennük, kis emberekben egy igazi nagy ember lelke lakozik. Ezt bizonyítja Lapi esete is. Lapinak polgári neve is van, csak kérte, hogy azt ne írjam le. Még az általánosban nevezték el Lapinak, a lapos szóból rövidítve. Szóval Lapi egy internetes csevegıcsatornán talált rá élete nagy szerelmére, egy Amerikában élı, magyar származású lányra. Mit tagadjuk, a pennsylvaniai Heni is fülig beleszerelmesedett La-piba, és amikor leveleik egyre forróbakká váltak, a lány újra és újra kérte, hogy a magyar fiú küldjön neki egy fotót. İ ugyanis küldött már egyet magáról, amelyen egy gesztenyebarna hajú, csinos hölgy mosolygott a tenger partján. Lapi idırıl idıre kibújt a képküldés nehéz terhe alól. Joggal félt attól, hogy ha a lány meglátja a felvételen, többé nem ír. - Mindig találtam valami kifogást - nevet kínosan Lapi -, persze egy idı után átlátszóvá vált a dolog. Heni rámenıs lány volt. Tu dod, az a típus, amelyik nem sokat teketóriázik, megszerzi magá nak, amire szüksége van, ami után vágyik. Repülıjegyet vett, és ideutazott. Az unokanıvérénél szállt meg, s üzent a neten keresz tül, hogy nagy meglepetése van: a jövı héten bármikor találkozha270
tünk. Tisztában voltam vele, hogy nem mondhatok nemet. Korábban ugyanis kipuhatolta, hogy azon a héten biztosan Pesten leszek. Tudod, a nık valahogy baromi ügyesen csinálják az ilyesmit. Észre se veszed, és már mindent tudnak rólad: az idıbeosztásodat, az iskolázottságodat, az anyagi helyzetedet. És mindezt két-három jellegtelen kérdéssel szedik ki belıled. Mindegy, elég annyi hozzá, hogy megegyeztünk péntek este hét órában, a Vörösmarty téren, a Gerbeud elıtt. Talán egyszerőbb lett volna megírnom neki, hogy a településen, ahol születtem, a falu bolondjának tartottak a termetem miatt. Vagy hogy a szüleim, akik babaként imádtak, le se tettek az ölükbıl és tejben-vajban fürösztöttek, amikor azt látták, hogy ötévesen kezdek eltorzulni, ijedten és győlölettel bámultak rám. S ha vendégek jöttek, bezártak a fáskamrába, mert szégyelltek. Vagy azt is megírhattam volna, hogy soha egyetlen pillanat nyugtom sem volt a környékbeli fiúktól, akik kıvel dobáltak meg minden délután, amikor hazafelé tartottam az iskolából. Végül is, hajói belegondolok, valamilyen vis maior indokkal kimenthettem volna magam. Mondjuk összeesett a nagyanyám Tarpán, vagy elütötték a húgomat Döröskén... nem tudom... kicsit átlátszó lett volna, de Heni bizonyára nem kezdett volna nyomozni az alibim igazságtartama után. Csakhogy munkált bennem valami tisztességféle, hogy ha már átrepülte az óceánt, tartozom neki annyival, hogy odadugjam a képem a találkára. Meg aztán kíváncsi is voltam, hogyan fest élıben. Megbeszéltük, hogy nálam lesz egy vörös rózsa, nála meg egy napilap, kettıbe hajtva. Pontban hétkor ott voltam a Gerbeaudnál. İ is. Azonnal megismertem, hisz újságot tartott a kezében. Gyönyörő volt, sugárzóan szép. Hogy is szerethetett belém, kérdeztem magamtól döbbenten. Hisz az ilyen álomszép nıknek igazi amorózók dukálnak. Alighanem ı is azt hitte, hogy az internet árnyékában megbúvó levelezıtársa is a szívtiprók közül való. Ott álltam tehát a Gerbeaud elıtt, és meghitten, fájdalmasan néztem. Fájdalmasan, mert abban a pillanatban már tudtam: nem fedhetem fel elıtte a kilétemet. Késıbb nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már a találkozó elıtt arra készültem; megırzöm az inkognitómat, hiszen nem vittem rózsát. Vállalom, hogy önzı voltam, s az egész randevúba csak azért mentem bele, mert látni szerettem volna a Nıt, akit a világhálón keresztül meghódítottam, de aki soha nem lehet az enyém. 271
Lapi pontosan hat percet töltött a Gerbeaud elıtt. Ez idı alatt egyetlenegyszer találkozott a tekintete Heniével. A lány szeme egy pillanatra megakadt a törpén, majd zavartan elkapta a fejét és máshová nézett. Lapi nagyot sóhajtott, aztán azt suttogta maga elé: - Isten áldjon, szerelmem. Majd sarkon fordult és jellegzetes sántikáló járásával elhagyta a Vörösmarty teret. Heni hazautazott. Megsértıdhetett, mert vagy hat hétig nem jelentkezett. Aztán küldött egy levelet Lapinak, amelynek az volt a lényege, hogy erısebb a szerelme a mérgénél. És hogy nem szeretné ezt a csodálatos kapcsolatot egy „félreértésért" a sutba dobni. Lapi elolvasta a levelet, aztán bezárta a levelezırendszert és kikapcsolta a számítógépet. Soha többé nem írt Heninek. így tartotta tisztességesnek. A törpék sokat szenvednek. Elesettségükben, nyomorúságos fizikai adottságaikkal mindössze egy jó szóra éheznek. Nekik ez már maga volna a gyógyulás. Ehelyett többnyire megvetés és gúny az osztályrészük. Jézus mondja Máté evangéliumában a gadarai megszállottnak, miután meggyógyítja: „Menj haza a tieidhez és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad." Ne várjunk Jézusra, s az Úrra! Mi magunk könyörüljünk meg apró embertársainkon, s tegyük meg velük azt a nagy dolgot, hogy magunkkal egyenrangúnak kezeljük ıket!
272
Halálhamisítók
Megint magam alatt voltam. Olyankor, ha nem úgy mennek a dolgok, nagyon el tudom veszíteni az életkedvem. Éppen azokat az idıket éltem, amikor nem volt minden rendben. A feleségemnek, Gyöngyinek nagyon fájt a térde, már sétálni is alig tudtunk, az élsportot pedig örökre elfelejthette a szerelmem, ami pedig a tévézést illeti... hát mit mondjak, az egész mint egy hullámvasút: egyszer fenn, máskor lenn. A két legutolsó filmemmel nem voltam túl elégedett, s az sem vigasztalt, hogy a fél ország veregette miattuk a vállam. Aztán ott volt az anyám, Matija a szörnyő betegségével, és nincs átkozottabb annál, mint amikor az ember nem tud segíteni, amikor tehetetlennek érzi magát. S mintha mindez nem volna elég, ugyanazon a délutánon dobták be a postaládámba a katonai behívómat és törték össze a kocsimat. Ilyenkor persze sok minden megfordul az ember fejében, de az igazat megvallva arra azért sohasem gondoltam, hogy magam el273
len forduljak. Nem tudom, valahogy sokkal jobban szeretem az életet annál, mintsem hogy valaha is eldobjam magamtól. Ilyenkor inkább ágynak esem, mert hihetetlen gyöngének érzem magam, s fájdalmam ugyan nincs, de az egész testem elönti valamiféle kellemetlen sajgás. És aztán futószalagon jön a szokásos: hidegveríték, álmatlanság, forgolódás, és éjfélre a teljes lerekedés. Csak hajnaltájban térek magamhoz, hogy egy papír elé üljek és tervet készítsek arra nézvést, hogyan oldom majd meg a problémáimat. Egy ilyen átvirrasztott éjszaka után hívott Sváby a mobilomon. - Eltőntél, apuskám - mondta, és meg se várta a magyarázkodá somat. - Láttad a mai híreket? Krákogtam, próbáltam valami hangot elıvarázsolni magamból. Nem sikerült. - Átdorbézoltuk az éjszakát, mi, apuska? - nevetett Sváby a vonal túloldalán, és én aránylag nyugodtan tőrtem, hogy egy hang nem jön ki a torkomon. - Na, mi van, megkukultál? - Mi volt a hírügynökségi jelentésben? - kérdeztem vagy inkább sóhajtottam a kagylóba. - Neked való feladat - felelte Sváby, és lúdbırözni kezdett a hátam. Ismerıs volt ez a szöveg, ugyanezekkel a szavakkal indított el az etióp lepratelepre, a csernobili atomszarkofághoz és a romániai AIDS-es kisgyerekekhez. - Ne kímélj! - recsegtem, mint egy elhasznált trombita. Sváby nagy levegıt vett, úgy mondta: - Öngyilkosok. Sokan. A nyugati országokban a felmérések szerint minden százezer emberbıl harminc lesz öngyilkos, de van egy területe a világnak, ahol százezerbıl kétszáz. - És hová kellene elutazni ezért a remek témáért, DélAmerikába vagy Fekete-Afrikába? - fanyalogtam. - Na ez az, nagyon meg fogsz lepıdni - folytatta Sváby -, éppen csak az országhatár túloldalára, Kárpátaljára. - És honnan tudjuk ezeket az adatokat? - kérdeztem, talán úgy, mint akit nem is érdekel az egész, vagy aki egy kicsit hitetlen. - Van egy orvos, aki betéve ismeri a témát. Tanulmányt is írt arról, hogy miért a magyar határtól néhány kilométerre választják a világon a legtöbben a halált. - De magyarok, vagy...
274
- Magyarok. Magyarok, akiket Trianon elszakított az anyaor szágtól. A hírügynökségi jelentés szerint öngyilkos lakótelepek is vannak. -Mik? - Olyan lakótelepek, ahol majd minden lakásban követtek már el öngyilkosságot. Ami azt illeti, nagy kedvem lett volna ellenszegülni. Herótom volt már az emberi tragédiákból, szerettem volna végre vattacukorárusokról és tengerparti szörfkölcsönzıkrıl filmet forgatni. Ám amikor mindezt élıben is elıvezettem Svábynak, lehőtött: - A vattacukor senkit sem érdekel. Én például kifejezetten győlölöm, mert állandóan ragacsos leszek tıle. - Áh, szóval stikában te is eszed, mi? - Különben is, te nem az a vattacukorféle pasas vagy. Neked akkora lelked van, mint ide Lacháza, akkor meg mit bohóckodsz itt nekem a vattacukorral? Meg is ırülnél, ha egyszer azzal jönnék, hogy apuska, kéne egy filmet csinálni a szabolcsi túró rudi üzemrıl, mert senki se tudja, hogy valójában hogyan is készül a túró rudi. Neked a lepra, a sugárfertızés, meg az AIDS áll jól! - Kösz - mondtam, és abban a pillanatban nagyon utáltam Svábyt. De ezek a vad érzések sajnos hamar elpárolognak belılem. Annál is inkább, mert ennek a pimasz Svábynak a legteljesebb mértékben igaza volt: engem tényleg ezerszer jobban érdekelt az öngyilkos lakótelep, mint a vattacukor. Bár ezúttal egy fájdalmas családi emlékek is erısen befolyásolták a döntésemet, hogy megcsináljam a filmet az öngyilkosokról. Meg az, hogy tudtam, Sváby nemegyszer forgatott Kárpátalján, úgy ismeri a térséget, mint a tenyerét, és én is jártam már nemegyszer ott, ahol a tisztes szegénység már valóságos jólétnek számított. Letettem a telefont és az internetre kattintottam. A hírügynökség egy Balogh Géza nevő orvost említett, aki az úgynevezett anyaország-szindrómával magyarázza kárpátaljai testvéreink megdöbbentıen erıs öngyilkossági hajlamát. Ungvári ismerısömet tárcsáztam. Ma több, mint tíz év tévézés után, már minden szomszédos országban van egy-két jó ismerısöm, aki némi ellenszolgáltatás fejében segít nekem bizonyos embereket megtalálni, hivatalos szervekkel felvenni a kapcsolatot. Ellenszolgáltatás alatt senki se gondoljon valami csillagászati összegre, maximum száz dollár üti a jó ismerıs markát. Bár 275
ez elsı hallásra nem tőnik nagy summának, ám kárpátaljai ismerısömnek, újságíróként, például ennyi a félévi fizetése. - Balogh Géza - ismételtem meg segítımnek az orvos nevét. Az itthoni információk a munkácsi és az ungvári kórházakra hivat koznak, úgyhogy ott kellene keresni. Alighanem pszichológus. Mennyi idı kell? - Három nap. Letelt, hívtam. - Megvan a pasas - mondta az ismerıs. - De ne Ukrajnában ke resd. Ahogy megírta a tanulmányát, kiutálták a hazájából. Öt éve Magyarországon él a feleségével. Tárcsázni kezdtem a hazai kórházak pszichiátriai osztályait, Békéscsabától Gyırig, Miskolctól Zalaegerszegig. Két helyen találtam dr. Balogh Gézát. A második a nyíregyházi kórházban dolgozott, de Sátoraljaújhelyen élt a feleségével. Öt éve jött át Ungvárról. Helyben voltunk. - Olvastam a tanulmányáról - kezdtem, amikor elértem telefo non. Egy pillanatig mintha habozott volna, azután megkérdezte: -Hol? Elmondtam. Majd faggatni kezdtem, hogy tényleg kiutálták-e a tanulmánya miatt, de szőkszavúnak tőnt. - Fél valamitıl? - kérdeztem, mert éreztem, hogy kedve ugyan lenne beszélgetni, mégis hallgat. - Nézze, fiatalember - felelte -, ha önnek valóban fontos ez az egész, akkor úgyis el fog jönni hozzám. Megérti ugye, hogy amirıl beszélgetni akar, az nem telefontéma? Megértettem, nem faggattam tovább. Már másnap kopogtattam nála. Fakó arcú, vértelen ajkú, de jóvágású férfi nyitott ajtót, ízes magyar beszéddel betessékelt a kopott kis szolgálati panellakásba. Hellyel kínált a piros, mőszálas kereveten, és poharakat vett elı a szocreál stílusú beépített szekrénybıl. - A feleségem a helyi kórházban dolgozik, három mőszakban magyarázta, és ásványvizet töltött. Körülnéztem. Ezt nevezik tisz tes szegénységnek, gondoltam. Víz volt, villany volt, de ez minden. A falnál két vaságy feketéllett, valószínőleg a kórházból selejtezték ki. A doktor megsárgult papírzacskót vett elı, teával kínált. Úgy tőnt, hogy Baloghéknál ez minden luxus. Udvariasan visszautasí tottam. 276
- Megmutatja a tanulmányát? - kérdeztem, s ı a szekrényhez lépett. Kihúzta az egyik alsó fiókot, füzetet kotort elı a zoknik és alsónadrágok közül. Rám nézett, látta a felhúzott szemöldökömet. Elpirult. - A reflex, ugye - szabadkozott. - Még Beregszászról hoztuk magunkkal. Amit el akartunk rejteni, az alsónemők között jó helyen volt. Ott nem keresték. De itt nincs mitıl félni, igaz? Bólintottam, megnyugodott. Olvasni kezdtem a tanulmányt. Közben megérkezett Balogh doktor felesége. Szintén orvos volt. Bemutatkozott, de szemmel láthatólag nem örült nekem. İ jobban félt, mint a férje. - Most tényleg kell ezt, Géza? - kérdezte a fülem hallatára. A férje belékarolt, és a konyhába kísérte. Behallatszott a civódásuk. - Bárcsak sose írtad volna meg! - kiáltotta végül sírva az asszony, aztán csönd lett. Két perc múlva megjelent mellettem az orvos. Szótlanul néztük egymást, majd leült mellém. - Ez életem fımőve - bökött a tanulmányra -, de tönkretettem vele a családom életét. Leírtam benne, hogy Kárpátalján sokkal magasabb az öngyilkosok száma, mint bárhol másutt a világon. S azt is, hogy ezeknek a szerencsétleneknek a többsége magyar, akik generációk óta nem tudják magukat túltenni azon a traumán, hogy elszakították ıket a szülıföldjüktıl. Ehhez adódik még a siralmasan alacsony életszínvonal, a teljes kilátástalanság, és mindez együtt azt eredményezi, hogy könnyebb nekik meghalni, mint élni. Az orvos elhallgatott. Elırenézett, követtem a tekintetét. Felesége az ajtófélfának dılve állt, szempilláján könnycsepp remegett. - Amikor elıször beszéltem egy munkácsi konferencián a Tria non-szindrómáról, kirobbanó sikerem volt - folytatta Balogh. Tapsoltak, gratuláltak, de az illetékesek már aznap pontosan tud ták, hogy aláírtam a halálos ítéletemet. Behívattak Ungvárra, a kárpátaljai orvosi régió központjába, ahol a fınök üvöltve nemzet ellenesnek nevezett. Tombolt, hiszen, miután tehetséges és nagy reményő kutatóorvosnak tartott, személy szerint ı engedélyezte számomra a kutatást, ı járt közben odafönt a tanulmányom érde kében. Persze erre nem számított. Közölte, hogy engem most kicsi nálnak, hogy tálcán viszik a fejem Kijevbe. Ki is rúgtak, sıt a felesé gemet is szekálni kezdték. Láttam, hogy Ukrajnában vége a karrie rünknek, az életünknek, úgyhogy átküldtem a tanulmány magyar 277
fordítását Magyarországra. Elolvasták, állást ígértek. Jöttünk, vagy inkább úgy mondanám: szöktünk. A háromszáz darab ukrán nyelvő, bırkötéses tanulmányt pedig bezúzták. Amikor megkérdeztem, hogy mindezt miért, hogy mi zavarhatta ıket a tanulmányban, Balogh doktor horrorisztikus dolgokról kezdett mesélni. - Ukrajnában a járások egymással versengenek, hogy kinél van kevesebb öngyilkos - magyarázta. - Kárpátalján a trianoni események óta mindig is vezetı halálok volt az öngyilkosság. A magyarok ott éltek néhány kilométerre a határtól, az anyaföldtıl, mégsem tudtak átmenni, hiszen még ma is szinte megfizethetetlen az útlevél, a szökni próbálókat pedig a szovjet idıben lelıtték. A televízió elterjedésével csak még nagyobb lett az elkeseredettség. Látták az emberek, hogy Magyarországon, látótávolságra tılük, tele vannak a boltok. Hogy járnak a buszok. Hogy új piaccsarnokokat avatnak. Hogy kapni lehet mindent. Miközben ık, ha volt is munkájuk, évekig nem kaptak fizetést, s ha mégis, akkor azt
„Ukrajnában a járások egymással versengenek, hogy kinél van kevesebb öngyilkos" - magyarázza Balogh Géza kutatóorvos kristályvázában. 278
- Kristályvázában? Úgy érti, kristályvázát kaptak pénz helyett? Balogh doktor bólintott. Aztán felállt, és nyers mozdulattal kinyitotta a szekrény egyik felsı ajtaját. A polcokon kristályvázák sorakoztak, vagy két tucat. - Háromévi fizetésem - mondta, aztán becsukta az ajtót. Hallgatott, majd néhány pillanat múlva csak annyit szólt: - Ha forgatni akar Beregszászon, rám mindenben számíthat. - Épp erre akartam kérni - mondtam, mire az asszony kifordult a szobából, s bár igyekezett elfojtani a sírást, azért tisztán hallatszott, ahogy meg-megcsuklik a hangja. Két nap múlva Záhony felé robogtunk, Balogh doktor, operatır kollégám és én. Szándékosan kerültük az öngyilkosság témáját, az orvos mindössze annyit mondott, hogy minden el van intézve. Azaz várnak bennünket, nyilatkozni fognak, s bejutunk oda, ahova kell. Csak amikor magunk mögött hagytuk a határállomást, akkor láttam Balogh doktoron egy kis izgalmat. Ahogy a rücskös, töredezett úton haladtunk, úgy nıtt benne a feszültség. Az út szélén alkoholisták fetrengtek a porban, a józanabbak koldulva nyújtották markukat felénk. Európában voltunk, de Európának a végén. Kisgyerekek rohantak felénk és egymás szavába vágva kiabálták: Bácsi, adjon valamit, adjon valamit. A határon posztoló milicisták zavarták el ıket az autónktól. A hely szelleméhez illıen nem éppen európai módon. Operatır kollégám megbotránkozva nézte a csoportocskát, alig tudta megemészteni az egyenruhások durva érzéketlenségét. Lesütötte a szemét. Balogh doktor rezzenéstelen arccal csóválta a fejét. - Több erıt, fiatalember, ennél cifrábbakat fog látni a pszichiát rián - mondta. Terveink szerint Beregszászon a pszichiátriát és az öngyilkos lakótelepet akartuk felkeresni. Ráadásként az orvos megígérte, hogy összehoz néhány kollégájával, akik arc és név nél kül ugyan, de elmesélik, hogyan javítják a beregszászi járásban az öngyilkossági statisztikákat. Mindenben a segítségünkre akart lenni, hogy ország-világ elıtt kiderüljön, mi folyik ma Ukrajna ma gyarlakta vidékén. - A fejével játszik - mondtam neki, mert egykori ukrán állam polgárként és Ukrajnából kiutált orvosként valóban a testi épségét kockáztatta ezzel a partizánúttal. 279
- A fejemmel, igen - válaszolta. - Nem fél? - Nekem ezek már nem tudnak ártani. Engem tönkretettek, elüldöztek, mindenemet elvették. Mondja már meg, mit csinálhatnak még velem? Düledezı viskók közé értünk. Balogh doktor kérte, hogy álljunk meg. - Egy barátom itt az orvos, öt éve nem láttam - mondta, és benyitott egy istállóba. Az épület hátsó oldalánál disznók röfögtek, odabent a döngölt földpadlót ujjnyi mocsok fedte. - Itt dolgozott a feleségem - mutatott körbe Balogh doktor, majd bekopogtatott az egyik repedezett ajtón. Szakállas, testes férfi pillantott ki a nyíláson, s azonnal ölelésre tárta a karját. - Géza! - bömbölte. Szeme sarkában elmorzsolt egy könnycseppet. Aztán mindannyiunkat köszöntött, és betessékelt a főtetlen helyiségbe. Március eleje volt már, de a reggel decemberi faggyal kínálta meg a Kárpátokat, így aztán meglehetısen sőrőn dörzsöltük össze a tenyerünket. Középen egy iskolapadot láttam, oldalt a kályhán ısrégi lábos feketéllett, benne odakozmált puliszka szag-lott. Balogh odanyújtott egy gyógyszerekkel teli zacskót a kollégájának. Amaz ismét megölelte. - Merre van a rendelı? - kérdeztem Balogh doktort, aki rám nézett, majd körbe mutatott: - Ez az. Nyeltem egyet. Két másik helyiség nyílt a rendelıbıl, bekukkantottunk a nyitott ajtókon. Az egyik szobában egy gyerekszerő kisember nyöszörgött a fagyban. Gyerekszerő mondom -, hiszen bár tudom, hogy alig pár hetes kisbaba volt, mégis alig lehet emberi, vagyis gyermeki életnek nevezni az övét, mindazok mellett, ami körülvette, ahogy kinézett. És amilyen keservesen zokogott. A szívem szorult el, gyorsan átléptem a másik szobába. Bár ne tettem volna. Ott ugyanis épp kicsomagoltak egy férfit egy zöldesbarna lepedıbıl. Kezét véres beleire szorítva, tátott szájjal, zavaros szemekkel nézett a mennyezetre. - Félbevágták a kocsmában - mondta a szakállas nemes egysze rőséggel -, valami nézeteltérése volt a többiekkel. Mindene kifor dult. Mielıtt összevarrom, le kell itatnunk, mert nincs fájdalom-
280
A gyerekszerő kisbaba koszban, mocsokban és fagyban csillapítónk. Holnap reggelig ki kell húznia, különben rontja a mai statisztikát. Hajnalban már volt egy halottunk. - Öngyilkos? - kérdezte Balogh doktor. A szakállas bólintott. - És semmit sem tudtunk csinálni, mert a nyakán ott volt a kötélnyom, a csuklóján a pengevágás, a torkát meg szétmarta a sósav. Biztosra ment, nem sok esélyt hagyott a hamisításra. Értetlenül meredtem Balogh doktorra, de csak intett, hogy késıbb majd úgyis megértem a szakállas különös mondatait. A másik helyiségben aszott arcú újszülött vonított, megmegremegtette rongyos pólyáját. Fölötte ökölnyi pók szıtte ragadós hálóját. A szakállas odalépett, leverte a padlóra a pókot, s rátaposott. - Már tegnap is megcsípte egy ilyen alamuszi állat a baba tor kát, alig tudott lélegezni szegény, úgy bedagadt neki - magyaráz ta, majd elnézést kért, és visszament a vágott gyomrúhoz. Elıke rült egy nıvérke is, gyertyát gyújtott. Az orvos a láng fölé hajolt, arcbıre a fényben sötét borostyánszínővé vált. Szemöldökét összevonva tőt forgatott a gyertya fölött, míg a nıvér vodkát töl tött a vérzı férfi tátott szájába. Közben a szakállas folyamatosan 281
mesélt. Hogy azzal a néhány gyógyszerrel, amelyeket Balogh doktor hozott most neki Magyarországról, talán életeket menthetnek meg. És hogy a disznók azért vannak, hogy legalább ennivalójuk legyen a nıvérrel. Mert ı maga tavaly kapott fizetést. Szerszámalkatrészekben és persze kristályvázákban és poharakban. Eközben cérnát főzött a tőbe. Nem vártuk meg a mőtétet, elbúcsúztunk. Kora délelıtt értünk Beregszászra, a külvárosban csípıs hideg ült a düledezı parasztházak közé. Csontunkig hatolt a fagy. Beléptünk egy tornácos viskó udvarára. Balogh doktor nem a bejárat felé vette az irányt, hanem egyenesen hátravitt az udvarba, ahol egy vizes falú szerszámoskamra volt a parasztházhoz toldva. Odabent a kamrában építési sitt borította a padlót. A mennyezet és a falak találkozásánál befújt a szél. Zárható ajtó nem volt, toporogtunk a hidegben. Ahogy szemünk lassan hozzászokott a félhomályhoz, két ülı alak sziluettje bontakozott ki a vakolatlan hátsó falnál. Háttal ültek nekünk, némán, lehajtott fejjel. - Feri - szólította meg egyiküket Balogh doktor. A bal szélsı megmozdult. - Itt vannak? - kérdezte fojtott hangon. - Itt - felelte Balogh doktor. - Akkor? Kezdhetik? Néma csönd borult a kamrára. Aztán valahonnan nagyon távolról megérkezett a beleegyezı válasz. - Igen. De csakis neked, Géza, ugye tudod? És nem látszhatunk a felvételen, mert akkor végünk. Erre a szavadat adtad. - Csak az árnyékotok, Ferikém, annyi látszik majd a filmben. - A hangjukat pedig el fogjuk torzítani - siettem én is megnyugtatni a két férfit, de Balogh doktor szeme villanásából láttam, hogy butaság volt megszólalnom. - Bízza rám, rendben? - sziszegte a doktor. Bólintottam. Az operatır hozzáállította a kameránkat a szürke sötétséghez. Szomorú adalék volt ez a komor hangulatú helyhez, akárcsak a kísérteties csend. Aztán elkezdtük. Illetve elkezdtük volna. A bal oldalon ülı férfi ugyanis hirtelen felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. - Máris - mondta Balogh doktor, és felém fordult. Hüvelyk- és mutatóujjával jelezte, hogy most kell odaadnunk az elıre megbeszélt összeget. Elıvettem kétszer ötven dollárt, és az orvos kezébe nyomtam. Amaz elırement a férfiakig, s közéjük hajolva egy tégla282
darab alá helyezte a pénzt. A bal oldali óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy meggyızıdjön róla, tényleg ott vannak-e a bankjegyek. Aztán ismét elıre fordult, és így szólt. - Tessék kérdezni! Operatır kollégámra néztem. Intett, hogy ı készen áll. Megköszörültem a torkom. - Honnan tudja, hogy maguk azok, akiknek mondják magukat? - kezdem, mire azonnal érkezett az ellentmondást nem tőrı válasz: - Itt vannak a statisztikai könyvek, mi magunk is részesei voltunk az egésznek. Ott vannak a kórházi pecsétek, a járási azonosító és az aláírásunk. És mellette a valódi halálok, pontosan, precízen. Ez a bizonyíték. Valóban. A könyvben piros X-szel jelölt sorok mellett, a baleseti halál dokumentálása mellé odatőzték ugyanannak az embernek a papírjait, amin már az szerepelt: felakasztotta magát és fulladásos halált halt, vízbe vetette magát, eret vágott és elvérzett. A nyilvános sorban pedig: véletlenül nekirohant az üvegajtónak, csónakjából véletlenül vízbe esett, közlekedési balesetet szenvedett. A könyv maga volt a döbbenetes precizitás. - Maguk orvosok? - folytattam a különös interjút. - Orvosok vagyunk - érkezett a válasz attól a férfitól, akit Balogh doktor Ferinek hívott. - Milyen orvosok? Úgy értem, mi a szakterületük? - Hogy mit tanultunk, az nem fontos. A szakmán belül csak úgy neveznek minket, hogy a halálhamisítók. Megremegett az operatır kezében a kamera. Folytattuk. - Mit jelent az, hogy valaki halálhamisító? Ismét Feritıl érkezett a válasz. - Túl sok az öngyilkos, hamisítanunk kell a halálukat. - Hogyan csinálják pontosan? - Betelefonál az öngyilkos szomszédja, hogy valami hörgést hallott odaátról. Kimegyünk, addigra már lezárják az emeletet a hatóság emberei. A szobába senki sem mehet be, csak mi. Látjuk, hogy lóg egy kötélrıl a páciens. Levágjuk a lámpáról, eltüntetjük a nyakáról a kötelet. Ha friss a hulla, akkor alkoholt fecskendezünk a vénájába és rögtön vérmintát is veszünk tıle. - Eközben mit csinálnak a környéken a nyombiztosítók? 283
- Rágyújtanak egy cigarettára. - Mi történik ezután a hullával? - Beszállítjuk a kórházba, felvisszük a ma már nem használt hátsó udvari épület harmadik emeletére, lehajítjuk a hátsó udvarra. Jön a rokon, kérdezi hogyan halt meg a páciens. Mondjuk neki; beivott és részegen leszédült a gangról. Látni akarja a rendırségi feljegyzéseket. Láthatja. Mire az ırsre ér, már elkészítik odabent a papírokat. Olajozott a gépezet, évek óta csináljuk. Vagyis, évtizedek óta. A szovjet idık óta - mondja az orvos, egyre halkabban, tagoltabban. - Mi van, ha nem friss a hulla? - Többet kell vele foglalkozni. Bevisszük a kórházba, lefektetjük a hátsó udvarra, és négyszer-ötször áthajtunk rajta autóval. Minél összeroncsoltabb a test, annál kevésbé kételkednek a rokonok a közlekedési balesetben. A hatóságnál meg már a kész esetleírás várja ıket: „...az elhunyt a Szvetlopszkaja és a Danyinov utca sarkán tántorgott egy gépkocsi alá..." - De mindezt miért? Miért olyan fontos, hogy ne öngyilkosságnak látszódjék az öngyilkosság? - Az a megyei járás, ahol jók a halálozási mutatók, prémiumot kap. És ami fontosabb, nincs prémiumelvonás. Elıléptetik az illetékeseket, dicséretben részesülnek az alkalmazottak. Fordított esetben fejek hullanak. Posztok, sıt életek múlnak a hamisításon. Mi nem a saját szakállunkra „fojtjuk vízbe" a hullákat, nekünk ezt a fınök parancsolja. És, megkockáztatom, ezt az egészet a nagyon sok becsületes orvos nem is tudja megtenni. De nekünk a fınök parancsol. Persze aztán gyakran mi visszük el a balhét. A múltkor is, jött szegény halottnak a felesége, egy képzett ápolónı, aztán nem hitte el, hogy a férje vízbe fulladt. Nincs felpüffedve az arca, sikoltozta. Úgy kellett befogni a száját. Ahelyett, hogy örült volna, hiszen így tisztességesen eltemethette azt a félnótás urát. Az öngyilkosoknak sokszor még ma sem ad végtisztességet az egyház, úgyhogy sok rokon még hálás is nekünk, és nem piszkálja a haláleset hátterét. Végig a Feri nevő beszélt. Úgy látszott, a másik félt, vagy egyszerően csak Feri volt a fınök kettejük közül. Megköszöntem, hogy a rendelkezésünkre álltak, s összepakoltunk. Az udvarra érve megszédültem, alig tudtam nyitva tartani a szemem, annyira vakított a 284
szikrázó napsütés. Balogh doktor kicsivel késıbb lépett ki a raktárból. Intett, hogy kövessük. A kerítésnél alacsony, rossz arcú férfi oldalgott mellénk. - Tudom ám, mirıl beszédeztek odabent - mondta vontatott, negédes hangon. - Majd felakasszák ıket, ha feljelentem, mirıl beszédeztek. - Na mirıl? - kérdeztem, mire felhorkant és egészen közel hajolt hozzám. - A halotteltüntetésrıl - súgta, és erıs pálinkaszag csapta meg az orrom. Bentrıl Feri - aki látta, hogy az öreg megállított minket - kiszólt, hogy adjunk neki valami aprót. Késıbb megtudtam, hogy eszébe nem lett volna feljelenteni, hiszen ı is nyakig benne van a disznóságokban, mert a mocskosabb melóknál ı az igazi végrehajtó, de azért jobb a békesség. Ebben az országban mindenkit meg kell kenni, mert az ember sosem tudhatja, valójában kivel áll szemben. - Különösen Volgakowal vigyázzanak - figyelmeztetett a doktor immár az autóban, a pszichiátriai intézet felé tartva. Igazgatóként élet-halál ura. - İt is meg kell kennünk? - Igen, de nem pénzzel. -Hát? - Dicsérettel. Bókokkal. Volgakov a világ leghiúbb orvosa, ezért is ment bele abba, hogy maguk riportot készítsenek vele. Ugyanakkor életveszélyes, mert egy kígyó. - Érdekes, amikor telefonon beszéltem vele az interjú miatt, normálisnak tőnt. - Ha csak egy pillanatra nem figyel az ember, máris belé mar. - Majd bővölöm egy kicsit. - Igen, de ez a kígyó a legrosszabb fajtából való, ugyanis mindenkin átlát. Mondja, jó színész maga? - Azt hiszem, riporternek valamivel jobb vagyok... - Pedig most nagy hókuszpókuszra lesz szüksége. Elıször is Volgakovnak még véletlenül sem szabad megtudnia, hogy ön valójában milyen célból kereste fel. Dicsérje halálra, mondja neki, hogy a tanulmánya Magyarországon is osztatlan elismerést aratott. - Milyen tanulmányt írt? - Borzalmasat. 285
- Jó, de részletesebben? - Arról írt, hogy az öngyilkosságra készülıket, vagy a sikertelen öngyilkossági kísérlet után hozzá kerülıket a legcélszerőbb gyógyszerek nélkül gyógyítani. - Na, ez szimpatikus. De akkor mi a terápia, ha nincs gyógyszerezés. - Valerij Volgakov tanulmánya szerint beszélgetni kell velük. - Igaza van. Akkor tehát az intézetében is ezzel a módszerrel kezelik a pácienseket? - Nem. Verik ıket. Valósággal megkínozzák a beteg embereket. Akaratlanul is bambán nézhettem Balogh doktorra, mert tovább magyarázott. - Az ágy lábához kötözik a betegeket, és megpróbálják kitángál ni belılük a halálvágyat. Az autórádiót, amely eddig halkan szólt, most egyetlen mozdulattal lekapcsoltam. Gondolatok cikáztak a fejemben, aztán dadogva megszólaltam. - És... és nem... nem szól neki senki, hogy... ez embertelen? Nincs ellenırzés az... az intézetben? Keserő mosoly ült Balogh doktor szája szegletébe. - Az ellenırzésekrıl elıre tudnak - mondta. - Odafönt meg csak az a fontos, hogy Volgakovnál nincs öngyilkos, sıt csak gyógyultak hagyják el az intézetet. S ha mégis meghalnának a kezelés alatt, az az ital miatt van. Kiszédülnek az emeletrıl. Vagy elüti ıket egy autó, miközben átszaladnak az intézettel szemközti kocsmába. - És a többiek? Az orvosok, az ápolók? Hát senki sem szól ennek a Volgakovnak? - bukott ki belılem az enyhén szólva naiv kérdés. - Készséggel meghajolnak az övéknél erısebb akarat elıtt fogalmazott Balogh doktor diplomatikusan. Aztán nagyot sóhajtott, és hátrasimította a haját, mint akinek valami fontos mondanivalója van. - Tudniuk kell valamit - kezdte, és lehajtotta a fejét. - Én is halálhamisító voltam. Kongott a csönd, némán hallgattuk a motor berregését. A horizonton feltőnt a pszichiátria robusztus épülete, s körülötte a tömbszerő barakkok. - Csinálnom kellett, nem volt más választásom - törte meg a csendet az orvos. 286
- Úgy érti, maga is áthajtott a holttesteken? Balogh doktor megrázta a fejét. - Azt azért nem. Szívrohamot írtam be öngyilkosság helyett. Felemelte a fejét. - Álljon meg itt, kérem. Lefékeztem. Nem nézett rám, úgy mondta. - Egy másik, valóban szívrohamos páciens EKG-s eredményét csatoltam a halott leleteihez. Az idıpontot is meghamisítottam. Jött a halott felesége, kérdezte, mi történt. Felidegesítette magát, feleltem, s nem bírta a szíve az izgalmakat. - A szívroham mindig bejött? - Ha már hamisítanom kellett, legalább abban megpróbáltam emberséges lenni. Azonkívül az alkoholra fogni a halált mindig is kötéltánc volt. Emlékszem, jött egyszer egy asszony sírva, mert nem tudta elhinni, hogy a férje részegen lelépett az erkélyrıl. Kérdeztem, hogy miért nem? Mire ı közölte, hogy az ura nem ihatott a májbetegsége miatt. Még a szobában lévı szegény nıvérkének kellett szegény elhunytat szapulni, hogy lám-lám, beteg a mája és iszik, hát bizony megérdemelte azt, ami történt vele. Mert még ı sem tudta, hogy mi a teljes igazság. Förtelmes, nem? Voltak esetek, amikor egész éjjel hánytam, annyira megviselt az egész. Az egyik asszony eseténél reggeltıl estig hánytam. Hat napon keresztül. És két okádás között mentem gyógyítani. Mert mégiscsak ez a munkám. A tér, ahol álltunk, borostás hajléktalanok szidalmaitól visszhangzott. A foszlott pokrócokba csavart szerencsétlenek egymás szájából kapkodták a vodkásüveget, s közben hajmeresztı káromkodásokat zúdítottak felénk, mintha mi vertük volna ki ıket az utcára. - Én itt megvárom magukat - mondta Balogh doktor és emelıdni kezdett. - Biztos? - kérdeztem, és az emberi roncsok felé intettem a fejemmel. - Beszélek a nyelvükön - nyugtatott meg hunyorítva az orvos, s kiszállt az autóból. Mielıtt elindult volna a park mocskos padjai felé, még visszafordult. - Tehát akkor, ahogy megbeszéltük: ha Volgakovot sikerül valahogy lerázniuk, Kalló doktort keressék. Száz év, száz dioptria! Meg fogják ismerni. És próbálják rávenni, 287
hogy juttassa el magukat a hátsó udvarba. A titkos részlegre nem lesz módjukban belépni, de elég, ha tudnak néhány felvételt készíteni a hátsó udvarról. - Miért, mit fogunk ott látni? - Szerintem el sem jutnak odáig, ha így lesz, majd elmesélem. Most menjenek! - mondta, és magunkra hagyott. Az intézethez hajtottunk. Az aulába lépve martalóc külsejő, katonás modorú portás fogadott bennünket, aki dörmögve a belsı telefonhoz lépett és felszólt az igazgatói irodába. - Várjanak - vetette oda, miután letette a kagylót, és bement a fülkéjébe. Körülnéztünk, egy teremtett lelket sem láttunk. Néha, valahonnan távolról felharsant egy üvöltés, máskor panaszos hangon felzokogott valaki, s e zajokat felerısítette a visszhangos aula. Egyszer csak kinyílt egy oldalsó ajtó, s kitoltak rajta egy kocsit. A kocsin lepedıvel letakart asszony pislogott, mozdulatlanul bámulta a plafont. Néha megremegett a szája, de hangot nem hallatott. A lepedı törésvonalaiból látszott, hogy hol van leszíjazva. Mellette egy megtermett, fehér köpenyes
A kórház utcafronti ablaka - akár egy börtön
288 fiatalember állt. Cigarettát vett
elı, rágyújtott. Az asszony egyszer csak megemelkedett, s feje hosszú, sípoló, mélabús sóhajjal a kocsi mellé hanyatlott. Az ápoló ránézett, aztán egyetlen durva mozdulattal visszalökte az asszony fejét a kocsira, majd tovább cigarettázott. Ebben a pillanatban megjelent a lépcsı alján egy középkorú nı, hosszú gyógycipıben, magas, fehér sapkával a fején, és biccentett nekünk. Észrevette a dohányzó ápolót, mire eltorzult az arca, és rideg, pattogó hangon odaszólt a fiatalembernek. Az nyomban eloltotta a cigarettáját, és visszatolta az asszonyt az ajtó mögé. A nı ismét felénk fordult, és széles mosollyal az arcán intett, hogy menjünk. Volgakov irodája az elsı emelet közepén volt. Amikor beléptünk, az igazgató-fıorvos éppen telefonon beszélt. Bólintott, mintha azt jelezte volna, hogy már várt bennünket. Elızetesen, a telefonban csak annyit mondtam, hogy magyar tévések vagyunk, és filmet szeretnénk róla forgatni. Balogh doktor Volgakov hiúságára vonatkozó szavait ismerve teljesen érthetı volt a fıorvos felfokozott várakozása. Ám legnagyobb csodálatomra még vagy öt percig lógott a telefonon. Ez aztán az udvariasság, gondoltam magamban. Operatır kollégámmal szorongva ücsörögtünk a kényelmetlenül puha fotelekben, amelyek mélyen besüppedtek alattunk, mint egy félig felfújt gumimatrac a Balaton hullámain. Szemben, közvetlenül Leonyid Kucsma államfı képe alatt egy csontváz árválkodott kissé megtépázva. Szóltam a kollégáimnak, hogy ne felejtse el felvenni, mire a kísérı hölgy büszkén kihúzta magát, és felvilágosított róla bennünket, hogy valódi. Fonnyadt mosollyal bár, de megköszöntük az információt, erre a hölgy vérszemet kapott, és újabb titokkal állt elı: - Intézetünk lakója volt, egy harmincnyolc éves, kedélybeteg nı. Szerencsére erre már nem kellett reagálnunk, mert a kövérkés, sötétített szemüveges Volgakov letette a telefont. - Itt vagyok - mondta oroszul, s meglehetısen hővösnek tőnt. Halljuk, mi érdekli magukat. - Minden - válaszoltam, mire a fıorvos gyanakodva nézett egyikünkrıl a másikunkra. Valószínőleg ilyen barátságos újságírókkal Elég nem volt dolga. - Mégis, hogy jutottam az eszükbe? - kérdezte, és bizalmatlanul meresztette ránk a szemét. 289
- Ki ne hallott volna az ön nagyszerő tanulmányáról? kérdeztem vissza bőnbánó nevetéssel, és igen cudarul éreztem magam. Már megint színészkednem kell. Mint amikor behazudtam magam az etióp lepratelepre vagy Csernobilba. Meg még ki tudja hány helyre. Valami azonban megmozdulhatott a fıorvosban, mert felállt és járkálni kezdett a gondosan ápolt, de jócskán elnyőtt vörös bársonyszınyegen. - Látják, erre nem is gondoltam - motyogta töprengve -, a tanulmány! Hát igen, az kétségtelenül nem rossz. - Mit nem rossz, zseniális! Strasszer doktor úr hívta fel rá a figyelmemet a bécsi Hannus kórházban - blöfföltem egy arcpirítóan nagyot. Volgakov összehúzta a szemöldökét. - Strasszer? - kérdezte emlékeiben kutatva. - Nemzetközi hírő pszichiáter fıorvos - fejeltem meg az elıbbi blöfföt, gondolván; most már úgyis mindegy. Volgakov agyában azonban, legnagyobb meglepetésemre, fény gyúlt, s üdvözült arccal mondta: - Ó igen, persze, az én drága kollégám, Herr Strasszer! - Úgy, úgy - bólogattam, és égett az arcomon a bır. - Azt mondta, hogy ön a keleti blokk legtehetségesebb pszichiátere. - A keleti blokké? - komorult el a fıorvos arca. - Nem mondhatott mást, mert többen voltunk az irodájában, köztük neves bécsi pszichiáter kollégái is - mentettem a helyzetet, és már fogalmam se volt, meddig süllyedek a hazugságok mocsarában. Volgakov megvakarta a füle tövét, aztán rám nézett. - Szóval akkor olvasták a tanulmányomat? - kérdezte. - Csak a kollégám - mondtam sietve -, de ı nem tud oroszul. - Hát akkor milyen nyelven olvasta? - Ööö, franciául. Brüsszelben. Szaporán pislogtam, szempillám nagyjából a pulzusom ritmusát követhette. Volgakov az ablakhoz lépett. Mereven kinézett rajta. - Hát lefordították? - mondta már-már gyengéden. Hát lefordították? - kérdezte magától nagyon halkan. - És angolul is láttam - adtam alá a lovat a háttérbıl. - Angolra... - ismételte meg a szavaimat Volgakov, majd az asztalához lépett, felkapta fekete telefonjának kagylóját és feltehe tıen az egyik kollégáját kiabálva utasította arra, hogy azonnal tud290
ja meg, hogy milyen nyelveken jelent meg az értekezése, és a bécsi Hannus Klinika pszichiátriájáról azonnal kérjen mindegyikbıl két-két példányt. Aztán jelentısen megenyhülve saját nagyságától az irodája üvegajtós szekrényéhez lépett, és vastag, főzött orosz nyelvő iratköteget vett elı. - Tessék, a beszélgetés elıtt tanulmányozza még egyszer! Utána kezdhetjük! - közölte, és kiment az irodából. Ottmaradtunk a végig hallgatagon a sarokba állított széken gubbasztó gyógycipıs hölggyel, aki árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálok az általa Bibliaként tisztelt Volgakov-mővel. Mit csinálhattam? Lapozgatni kezdtem. Ábrák, grafikonok, latin kifejezések, néhány esetlen illusztráció betegekrıl. Nem voltam könnyő helyzetben. Amikor visszajött a fıorvos, mindössze egyetlen pillantást vetett rám. Bólintottam, hogy mindent tudok, mire rágyújtott egy cigarettára, a rosszabbik fajtából. A füst hamar beterítette az irodát, de Volgakovot ez egyáltalán nem zavarta. Szívta a kapadohányt, és hallgatott, mit sem törıdve a rohanó idıvel. így aztán kénytelen voltam én egy tétova kísérletet tenni. - Beállíthatjuk a lámpákat? - kérdeztem. Volgakov nem mozdult. Mélyre szívta a füstöt, mint Humphrey Bogart a Casablancában, majd sóhajtva kifújta, és krákogva végigsimította a haját a homlokánál. Valahogy folyamatosan azt éreztem, mintha imponálni akarna saját magának. Mint egy tizenhat éves kamasz... - Hozzon rendbe! - szólt oda végül a gyógycipıs nınek, aki a fıorvoshoz lépett és igazgatni kezdte annak fehér köpenyét. - Tudja, fıorvos úr, különös az ön nagyszerő tanulmányát olvasni, miután az ember átrágta magát annak a magyar orvosnak a munkáján - mondtam, amikor forogni kezdett a kamera. - Magyar orvosén? - kérdezte Volgakov, és lustán hátradılt a karosszékében. - Hogy is hívták, no, nem jut az eszembe a neve... na... Botos? Nem, nem... talán Bódog? A fıorvos elıre hajolt. - Balogh? - kérdezte dörgı hangon, hogy megfagyott az ereimben a vér. - Úgy van, Balogh! - csaptam a homlokomra tettetett méreggel, hogy nem jutott az eszembe magamtól. Szerintem egy kicsit is intelligensebb ember azonnal átlátott volna rajtam, de Volgakov 291
csak dörzsölt volt, ám nem túl eszes. Most viszont dühös kiábrándultsággal ráncolta a homlokát, és nem lehetett nem észre venni hangjában a sértıdöttséget. - Uraim, most tényleg arról a nímandról fogunk itt beszélgetni? - kérdezte. - Csak azért hoztam fel a nevét, mert az ön pszichiátriájáról is említést tesz, amikor arról ír, hogy az ukrajnai magyarok a többi ok mellett az úgynevezett Trianon-szindróma, vagy más néven anyaország-jelenség miatt lesznek olyan nagy számban öngyilkosok. Volgakov, ahogy szokta, ismét megvakarta a füle tövét. - Úgy, szóval az ı tanulmányát olvasta, mi? Hebegni-habogni kezdtem, de szerencsére nem érdekelte a vála szom. Beszélni kezdett. - Meg vagyok róla gyızıdve, hogy az a Balogh eszelıs. De nincs mit csodálkozni rajta, mert ı nem olyan magyarkodó magyar, s az ukrajnai magyarok jelentıs része egyébként is mentális problémákkal küzd. Ennek azonban semmi köze Trianonhoz. Maguk egyszerően genetikailag ilyenek. Ha például isznak, akkor nem mulatozni kezdenek, mint mi, szlávok, hanem erıt vesz magukon a nagy magyar búskomorság, a mély depresszió. Ilyen állapotban pedig egy pillanat alatt önmaguk ellen fordulnak. (Furcsán éreztem magam. Magam is horvát nemzetiségő, vagyis szláv vagyok, de ilyet én még nem nagyon tapasztaltam, bár ki tudja... Volgakov viszont nagyon határozottan tudta...) Az a szakember, aki mással próbálja megmagyarázni a magyarok más, környékbeli népekénél erısebb halálvágyát, az vagy hazudik, vagy nem ért a szakmájához. Baloghnak is részben ezért kellett távoznia ebbıl a szakmából. Csodálom, hogy az önök nemzete még nem vetetette ki magából azt a sarlatánt. - Messze földön hírlik, hogy az önök intézetében csodákat mővelnek az öngyilkosságra készülıkkel, illetve a túlélıkkel. - Büszkén mondhatom, hogy aki egy rosszul sikerült kísérlete, vagy egyszerően az öngyilkossági tervei miatt bekerül hozzánk, az többé nemigen foglalkozik a halál gondolatával. S ha mégis meghal, annak általában nem öngyilkosság az oka. - Mindezt gyógyszer nélkül érik el, igaz? - böktem tudálékosan a tanulmányra. 292
- Nagyobb részben igen - bólintott Volgakov. - Beszélgetések és állandó gondoskodás során próbáljuk megmenteni ıket az élet nek. És a statisztikák szerint ezt olyan sikerrel végezzük, hogy ele nyészı azoknak a száma, akiket nem tudunk eltéríteni a halálvá gyuktól. De az utóbbi esetben azt szoktam mondani, hogy aki a mi szeretetteljes gondoskodásunk ellenére is meg akar halni, az nem is érdemli meg, hogy megmentsük. A fıorvos egészen felvillanyozódott megcáfolhatatlan véleményét hangoztatva, és úgy fordította arcát a kamera felé, mint egy hollywoodi filmsztár. Éreztem, itt a pillanat, hogy a „kórháztúra" felıl érdeklıdjek. - Egészen káprázatos, amit itt most volt szerencsénk öntıl hal lani, professzor úr. Árulja el, volna rá lehetıség, hogy a gyakorlat ban is bemutassuk ennek a nagyszerő intézménynek a mőködé sét? Futó zavart észleltem Volgakov ábrázatán. - Mire gondol, fiatalember? - Nos, készítenénk néhány felvételt a kórtermekben, ha nincs kifogása ellene. Megoldható? A fıorvos lassan felemelkedett az asztala mögött. - Nem - válaszolta határozottan. Nyeltem egyet. - És miért nem, professzor úr? - Mert... mert felújítás van az épületben - vágta ki magát. - Kár - vontam meg a vállamat -, jó lett volna megmutatni Bécsben, milyen egy jól mőködı pszichiátria a gyakorlatban. Strasszer doktor úrék biztosan vérszemet kaptak volna. - Gondolja? - kezdte bekapni a horgot Volgakov. - Persze, szerintem még konferenciákra is meghívták volna a professzor urat. - Konferenciákra? - Hogyne, már eddig is tervbe volt véve, csak meg akarták várni, hogy én milyen eredménnyel térek vissza öntıl. A fıorvos szemmel láthatóan erısen rágódott a dolgon, majd dőlıre jutott önmagával és a telefonhoz lépett. Pattogó parancsszavakat szórt a kagylóba, majd intett, hogy kövessük. Ezzel kezdetét vette hátborzongató sétánk Kelet-Európa egyik legszörnyőbb kórházában. Az egészben talán az volt a legkísértetiesebb, hogy pontosan tudtuk: két teremnyivel, vagyis harminc lépéssel 293
elıttünk halad egy brigád, amelynek tagjai felmosnak, szemetet szednek, a betegeket az ágyba parancsolják, a haldoklókra lepedıt terítenek, egyszóval „megtisztítják" nekünk a terepet. De belementünk a játékba, s úgy tettünk, mintha minderrıl semmit se tudnánk. Néha, amikor túl gyorsan lépkedtünk, majdnem beértük a brigádot. Ilyenkor Volgakov látványosan magyarázni kezdett valami tökéletesen érdektelen dologról, aztán mentünk tovább. Azért a nagy sietségben a tisztítók is követtek el hibákat. Az egyik fekvı beteget például nem takarták le jól, s hiába hevert az ágyán gyógyszertıl és fájdalomtól kábultan, amikor meglátott bennünket és kezünkben a kamerát, ujjhegyét végighúzta a kopaszra borotvált fejét körülölelı forradáson, mintha csak azt akarta volna mondani: nézzétek, mit tettek velem ezek a barbárok! Egy másiknak elfelejtették vagy nem tudták bekötni a száját. Eleinte suttogva imádkozott, majd hirtelen vad győlölettel üvölteni és kérlelni kezdett, méghozzá magyarul, hogy szabadítsuk ki. Volgakov sürgetve továbbtessékelt bennünket, hátrapillantva azonban láttam, hogy gondozók sietnek a beteghez. Egyikük kezében injekciós tő csillant. A fıorvos egyre ritkábban nyitott be a kórtermekbe, inkább a folyosón surrant elıttünk gumitalpú cipıjében, ahol a levegıben még a sebtében szertefröcskölt, méregerıs fertıtlenítıszer szaga sem tudta elnyomni az eldugult pottyantós vécék orrfacsaró bőzét. Az emelet utolsó ajtajánál megállt a fıorvos. - Ez a kedvenc betegem - mondta és benyitott. Odabent az ágyon csapzott hajú fiatalasszony ült. Tekintetét mereven egy könyvre szegezte, ajka alig láthatóan mozgott, ahogy szemével a sorokat rótta. Hátával a jéghideg, foltos falnak dılt, és egyetlen pillantásra se méltatott bennünket. - írónı volt, a saját könyvét olvassa - magyarázta a fıorvos. Hatszor próbálta meg eldobni magától az életet, de most végre itt van nálunk, és eszébe se jut az öngyilkosság. - Nehéz lehet vele beszélgetni, úgy értem, terápiás céllal jegyeztem meg, a beteg nem túlzottan beszédes személyiségére utalva. - No igen, ahol a szó nem segít, ott más eszközökhöz kell nyúlnunk - mondta a fıorvos, de nem tért ki rá, mire gondol, s épp mikor rákérdeztem volna, gondozók érkeztek hozzá lélekszakadva. Annyit tudtam kivenni pergı szavaikból, hogy két beteg összeve294
rekedett a hátsó szárny udvarán. Volgakov megindult, mi a nyomában. Egyszer csak hátrafordult, és heves mozdulattal megfogta a vállamat. - Maguk maradnak! - mondta, és intett két szép szál gondozónak, akik azonnal körülvettek bennünket. Amikor a fıorvos eltőnt a szemünk elıl, megemlítettem a gondozóknak Kalló doktor nevét. Összevonták a szemöldöküket, tanácskozni kezdtek. A felajánlott ötszáz-ötszáz forint viszonylag hamar döntésre késztette ıket. Végül is a kórház orvosához akarunk menni, abból nagy bajuk nem lehet - gondolhatták. Kísérni kezdtek a folyosón, majd felvezettek egy keskeny lépcsın és bekopogtattak egy ajtón. Az ajtórésben szódásüveg-szemüveges öregember feje jelent meg, aki jelezte a gondozóknak, hogy minden rendben, majd gyorsan behúzott bennünket az irodájába. - Már vártam magukat - mondta -, Géza jelezte, hogy esetleg jönni fognak. Örülök, hogy sikerült ellépniük Volgakovtól. Ebben a pillanatban velıt rázó sikoly hallatszott az ablak felıl. Kalló doktor a függönyhöz lépett, mi pedig szorosan mellé álltunk. Az idıs orvos ablaka a hátsó udvarra nézett, de pont a látóhatár szélén folyt a betegek közötti verekedés, így aztán igencsak ágaskodnunk kellett, ha látni akartunk valamit. Kollégám a kamerával matatott, de Kalló doktor megfogta a kezét. - Ne! Ha kiderül, hogy a szobámból filmezték ezt a cirkuszt, ak kor nekem végem. Odalent egy bikafejő, tömzsi férfi ült nyeszlett kis társa derekán, s kezét a feje fölé emelve egy kihegyezett fadarabbal éppen lesújtani készült áldozatára. Szeme hatalmasra tágult, arcvonásai görcsösen eltorzultak, s egész testét rettenetes indulat rázta. Ebben a pillanatban ért oda Volgakov, meg vagy fél tucat gondozó. Megtorpantak, nem mertek közelíteni a bikafejőhöz, nehogy ijedtében valóban szúrjon egyet a fadarabbal. - Hagyja abba! - mondta hidegen a fıorvos. - Hagyja abba, mert megölöm, maga barom! A bikafejő mozdulatlanul nézte áldozatát. Egy pillanatig mindenki megmerevedett az udvaron, még az addig sikoltozó betegek is némán figyelték az eseményeket. Aztán a bikafejő nagyot sóhajtott, és leengedte a karját. Volgakovék lassan, óvatosan közelíteni kezdtek felé, a vézna kis áldozat is fellélegezni látszott. Hanem hir295
Ápoltak a pszichiátriai kórház udvarán
telén gonosz mosoly suhant át a bikafejő arcán, a magasba rántotta a karját, és egyetlen mozdulattal áldozata szívébe döfte a fadarabot. A gondozók abban a pillanatban rávetették magukat a támadóra, hátrakulcsolták a kezét, az állánál feltámasztották a fejét, és már vonszolták is befelé az épületbe. A fıorvos az áldozathoz lépett, aki eszeveszetten rugdalózott, és nemes egyszerőséggel belerúgott egy jó nagyot. Aztán elkezdett hadonászni a kezével és fennhangon utasítgatott mindenkit. Valósággal kikelt magából, ahogy hallottam, azt magyarázta, hogy itt van egy tévéstáb és éppen ekkor kellett megtörténnie ennek a cirkusznak. Kalló doktor hátralépett, és behúzta elıttünk a függönyt. - Nem láttak semmit, értik? Semmit! Vodkát töltött magának, aztán elénk tolta az üveget, meg két poharat. - Igyanak, ezt másképp nem lehet elviselni. Az idıs orvos mély letargiába zuhant, pedig bizonyára jó néhányszor lehetett már része hasonló látványban az elmúlt évtizedek során. 296
- Ezt nem lehet megszokni - mormolta, mintha tudta volna, mi jár a fejemben. Aztán témát váltott: menekült az udvaron látottak elıl. - Hogy van Géza? Váltottunk néhány szót Balogh doktorról. Nem volna tanácsos együtt mutatkoznom vele - magyarázta. Géza errefelé nemkívánatos személy. De én nagyon tisztelem. És még nagyon sok becsületes ember. Csak hát titokban. Tudják, a tanulmánya miatt. Az egy szenzációs munka. Géza a legkisebb falut is bejárta, a legeldugottabb papírt is feltúrta a levéltárakból. Nagyszerő anyag... Mégis ez lett belıle - dünnyögte maga elé Kalló doktor, aztán egyszer csak felemelte a tekintetét a padlóról. Egyenesen a szemembe nézett. - Géza egészen kiváló kutatóorvos. És a barátom. Épp a barátságunk miatt kell önökkel nyíltan beszélnem: én nem vihetem magukat a hátsó udvarhoz. Ezt Gézának is megmondtam, és bízom benne, hogy nem haragszik rám. - Balogh doktor nem is úgy ecsetelte, hogy maga elvisz oda bennünket, hanem hogy igyekszik odajuttatni. Nagy különbség, és... ez utóbbi is nagy segítség volna. Kalló doktor visszacsavarta a kupakot a vodkásüvegre, és nehézkesen felállt. - Az embereknek tudniuk kell, hogy mi folyik az itteni pszichiát rián, ezért segítek. De csak a lépcsıig kísérhetem magukat, tovább egy lépéssel sem. És csakis a saját felelısségükre. Megértik, ugye? Az idıs orvos remegett. Ismertem én jól ezt a remegést. A félelem, a rettegés remegése volt ez, ugyanakkor az izgalomé is, hogy annyi év után végre fény derülhet az intézetben folyó aljasságokra, s ebben Kalló doktor is komoly szerepet játszik. Siettem megnyugtatni, hogy mindenben az ı utasításait követjük majd. Fél perc múlva már nesztelenül lépkedtünk a folyosón, majd egy korhadt ajtón keresztül szó szerint beléptünk a falba, ahol nyikorgó falépcsı futott az ismeretlen mélységbe. Kalló doktor lemaradt. Hátrafordultam. - Az Isten áldja meg magukat, én nem mehetek tovább - mond ta rekedten. - Ennek a lépcsınek a végén a hátsó udvarba jutnak. Remélem, erısek az idegeik. Sok szerencséti
297
Azzal intett nekünk, és eltőnt. Elindultunk lefelé. Úgy ötven lépcsıfokot kellett megtennünk a lépcsın, a dohszagú kıfalak közé vájt szők járatban, amikor egy teli ajtóhoz értünk. A túloldaláról monoton óbégatás és zavart mormolás hallatszott. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és résnyire tártam az ajtót. Annak az udvarnak a zárt hátsó része tárult a szemem elé, amelyen az imént vertek péppé egy embert. A bikafejőt már eltakarították, csupán egy rozsdabarna vérfolt éktelenkedett a helyszínen. A zárt rész közepén egy szétrohadt teherautó roncsának platóján hevertek a mocskos, elhanyagolt betegek, alattuk, a porban szemét égett. így melegedtek. Egyetlen fa árválkodott a fal mellett, tövében ritkás hajú öregember aludt. Két alamuszi képő suhanc görnyedt fölötte, egy apró papírdobozból egész csótánycsaládot engedtek az öreg nyakába. Csak amikor már vagy húszan nyüzsögtek az öreg inge alatt, akkor pattant föl szegény, hogy rémülten ordibálva dobálja magát a földhöz. Ingén újabb és újabb nedves foltok mutatták, hogy éppen hány bogarat zúzott halálra az eséseivel. A suhancok röhögve csapkodták a térdüket. Ebben a pillanatban hosszúkás arcú szemüveges férfi jelent meg közvetlenül a szemem elıtt. A gazdája láthatta, amint kitártam az ajtót, s most bekukucskált a résen. Megijedt, hátrahıkölt. Le is huppant a porba, s ültébıl bámult rám, riadt szemekkel. A kíváncsisága azonban erısebb volt a félelménél, így húzódozva ugyan, de feltápászkodott és elindult felém. Kezet nyújtottam neki. - Magyar vagyok, hát te? - szólítottam meg, még mindig a fedezékembıl. Nem felelt, csak nagysokára, mozdulatlanul meredt a kezemre. Aztán hirtelen zokogásban tört ki. Görcsösen, idegesen sírt, vadul tépkedte bozontos szemöldökét. Gyorsan odaléptem hozzá, mert féltem, hogy felhívja rám a figyelmet. Heves, de barátságos mozdulattal megragadtam érdes kezét. Néhány másodpercig a tenyeremben hagyta az ujjait, aztán vadul kirántotta a kezét a szorításomból. Szél támadt, felkavarta a port, bevitte a férfi szövetruhájának szakadásai közé. Vakarózni kezdett. - Beszél magyarul? - próbálkoztam újra. Bólintott. Aztán körbemutatott, és lefojtott torokhangon így szólt: - Majdnem mind magyarok! Mind itt, akit lát. A társai észrevettek bennünket, de nem nagyon foglalkoztak velünk. Operatır kollégám hóna alá szorította a kamerát. Persze a té298
mára készülve ezúttal sem a profi felvevıt választottuk. Egy kis digitális szupermasina volt a felszerelésünk alapja. Egy igazi kis kémkamera. Nem sok idınk volt. - Miért vannak itt? - Öngyilkosok vagyunk. Meghalni akartunk. Nem sikerült. -És? - Nem akarják, hogy újra megpróbáljuk. - De maguk újra meg fogják próbálni, igaz? - Nem tudom. Nagyon bántanak. - Bántják? - Vernek. Megkötöznek, pofoznak. Gyilkolnak. - Orvosság? - Nem adnak. Nincs. Fájdalomra se. Rosszkedvre se. Kínjában levedli az ember a bırét. Az egyik beteg egészen közel merészkedett hozzánk. Megállás nélkül gyér, szürke szakállát vakargatta, szemei kidülledtek, vastag, elkékült nyelvét nyújtogatta, mintha fuldokolna.
„Gyógyszert nem adnak, vernek, megkötöznek, pofoznak, gyilkolnak" kesereg az egyik beteg 299
- Kilencszer kötötte fel magát, de mindig levágták - magyarázta a szemüveges. - Valamit elszoríthatott a nyakán, mert azóta foly ton tátog, mint akit fojtogatnak. A szakállas egészen közel ért hozzánk, aztán alig hallhatóan suttogni kezdett: - Nem engednek meghalni. Segítsenek meghalni, kérem. Könyörgés tükrözıdött a szemébıl. Felemeltem a fejem. Az udvar összes ápoltja engem nézett, s mindegyikük tekintete kérve-könyörögve üzent: segíts megszabadulnunk a szenvedéstıl! Oldalt, a fa törzse mögül alacsony emberke bújt elı. Felállni, arrébb menni nem tudott. Kezét-lábát odakötözték. - A fához kötözték, mert a doktoroknak vele volt a legtöbb ba juk. Szidta az ukránokat meg a szovjeteket. Azt üvöltözte, hogy el vették mindenét, még a saját nyelvén sem tanulhatott, még a roko nait sem látogathatta meg a határ túlrészén, Szabolcsban. így hát mindenkit szidott, erre megkötözték - érkezett a magyarázat. Ahogy a szemüveges kimondta ezeket a szavakat, a szerencsétle-
Fához kötözött ápolt. Ettıl a módszertıl reméltek gyógyulást. 300
-
nek mozgolódni kezdtek. İk már látták, amit mi csak késıbb vettünk észre: a gyógycipıs hölgy közeledett néhány jól megtermett gondozóval. -Maguknak erre nincs engedélyük! rikácsolta már messzirıl. - De Volgakov doktor... - próbálkoztam, ám azonnal a szavamba vágott. - Volgakov doktor semmi ilyesmit nem engedélyezett, és már értesítette is a rendırséget. Embert nem láttam még olyan gyorsan összepakolni, mint amilyen sebességgel operatır kollégám csomagolta el a kamerát. Egyetlen szó nélkül követtük a nıt, aki egészen a portáig kísért bennünket. - Volgakov doktor azonnal itt lesz - közölte, majd eltőnt a gondozókkal együtt. Töredelmesen be kell vallanom, nem vártuk meg a fıorvost. Barátságosan intettünk a katonás portásnak, aki dühösen pattant ki a fülkéjébıl, talán hogy feltartóztasson bennünket. Hanem addigra mi már az utcán futottunk a kocsink felé, épp mint egy harmadrangú amerikai akciófilm üldözéses jelenetében. Közben a hátunk mögül folyamatosan hallottuk a betegek kiabálását, akik az ablakok rácsaiba kapaszkodva, magyarul próbáltak utánunk szólni. - Vigyetek minket is! - ordította az egyik. - Mi újság Magyarországon? - kérdezte egy másik. Végül egy harmadik rázendített. Hej, Horthy Miklós édes apánk, Értünk jöttél, hazát adtál, S ami most van, kutyavilág. Szerbusz, kutyavilág... Verd le rólam a házat... Bevágódtunk a kocsiba, gázt adtam. Balogh doktor elénk jött. - Mi ez a nagy sietség? - kérdezte. - Volgakov észrevette, hogy lejutottunk az udvarra, és szólt a zsaruknak - lihegtem. Az orvos széles mosolyra húzta a száját. - Fújják ki magukat, fiatalemberek Volgakovnak eszébe sincs értesíteni a hatóságot. Ugyanis nem tenné ki az ablakba, amit a felsıbb szervektıl kapna, ha kiderülne, hogy eredetileg az ı engedélyével léphettek be önök az intézetbe. -Akkor? - Csak ijesztget. Meséljenek, mi volt odabent? 301
Míg az öngyilkos-lakótelephez érünk, tövirıl hegyire elmondunk mindent. Kalló doktor említésekor fátyolos lett az orvos szeme. A panelházak tövében rongyos gyermekek koldultak. Egyikük, egy piszkos képő tizenéves odasomfordált az autónkhoz. - Ezt a fiút ismerem, én kezeltem az apját - mondta Balogh dok tor. - Öngyilkos akart lenni az öreg, de aztán sikerült kigyógyíta nom a depressziójából. Atyaég, mekkorát nıtt ez a gyerek! Kiszállt az autóból, megsimogatta a fiú kobakját. - Mi van, Gyurka, te itt az utcán? A fiú megrökönyödve nézte a férfit, arcát szégyenpír színezte. - Itt, Géza bácsi - felelte lesütött szemmel. -Mert? - Koldulok. - Koldulsz? - Meg kocsit vigyázok. - Te, és mit szólnak ehhez édesapádék? - Apám meghalt. Mi?
„Apám felakasztotta magát, anyám bolondkórházban van"-meséli Gyurka 302
- Felakasztotta magát. Sokat ivott. Anyám a bolondkórházban van. Összeszabdalta a csuklóját. Nem engedik meghalni. Koldulnom kell, nincs kenyerem. - Hát a Laci nagybátyádékkal mi van? İk nem tudnak segíteni? - Megölte magát a Laci. Karácsonykor. Abból a lakásból ugrott ki. Az egyik házra mutatott, valamelyik felsı emeletre. -Azt mondta, nincs munkája, nincs pénze, nincs jövıje. Kivetette magát az ablakon, hogy ne tudják bevinni a bolondkórházba. - És te? Hol laksz, mit eszel? - Az árvaházban alszom. Eszem, amit találok. - Hányan vagytok az árvaházban? - Sokan. Nagyon sokan. Talán kétszázan is. Mindnek öngyilkos lett a szüléje. Gyerekek még, nincs senkijük. Pont mint én. Meg ki sebbek is. Csecsemık. Egész éjszaka sírnak. Nem tudunk tılük aludni, sokszor itt fekszünk le az utcán. Természetesen jó pénzért igénybe vettük a fiú szolgálatait, ı pedig büszkén odaállt a kocsink mellé, és vigyázott rá. Egy asszonyhoz indultunk, akirıl Kalló doktor tett említést Balogh doktornak, még a telefonbeszélgetésük alkalmával. Katona Erzsébet egy hónapja veszítette el a férjét. Húsz évig éltek boldog házasságban, aztán egyik nap elkezdett fájni a férfi lába. Besántikált az ungvári klinikára, ahol közölték vele, hogy gyógyszerek hiányában esélye sincs a gyógyulásra. Mivel akkorra már teljesen érzéketlenné vált a lába, biztos ami biztos, bent tartották éjszakára. Csakhogy hajnalban megrágta a fájós lábát egy patkány. Ott, a kórteremben. A férfi írt egy búcsúlevelet, és végzett magával. A hatórás ébresztésnél már csak a holttestét találták meg a nıvérkék. - Azt írta a levelében, hogy ennél az életnél még a halál is jobb mondta fájdalmas hangon Erzsébet, lakásnak csúfolt sötét kis odú jában. Áram nem volt, az asztalon pislákoló gyertyához léptem. Bevilágítottam a szögletekbe: mindenütt rohadt a vizes fal. Főtés sem volt, látszott a leheletünk. - Boldog voltam a férjemmel. És azt sem mondhatom, hogy mindenhol így van ez Ukrajnában vagy Kárpátalján, mert van itt jó kórház, meg van itt jó bolt is, de nem nekünk, átlagembereknek, üvegpoharas-fizetésbıl élıknek. Akinek nincs pénze, az itt semmi. Én is hozattam Nyíregyházáról gyógyszert a férjemnek, injekciót vásároltam az onnan csencselıktıl. Három hónapig futotta a 303
pénzbıl. A férjem is tudta, hogy már nincs mit eladnunk - bámult maga elé mereven az asszony. - Amikor az utolsó disznó is ráment a gyógyszerekre, a férjem ırjöngeni kezdett. Hogy bezzeg a magyaroknál meggyógyulna. Hogy még Pest sem kellene hozzá, csak Nyíregyháza vagy Mátészalka. De nem volt rokon a túloldalon. Akinek a tb-kártyájára kezelték volna. Besokallt. Tudta, milyen itt a kórház. Ez lett a veszte - sirta el magát Erzsébet, aztán egy képet mutatott, az esküvıjükrıl. Egy focimeccsrıl, ahol az ura is játszott. Egy szilveszteri mulatságról, ahol a félszáraz szovjet pezsgıt locsolták. És a legvégén egy fejfáról. A férje nevével. Csendben összepakoltunk, elbúcsúztunk a megtört asszonytól. Bocsánatot kértem tıle, hogy feltéptem a sebeit, de csak intett, hogy nem kell. Gyengéd keze hirtelen acélossá vált. Tiszta tekintettel és erıs kézfogással váltunk el egymástól. Kiléptem a folyosóra. A mennyezetrıl lógtak a vezetékek, szétrepedt csövek kandikáltak elı a falból. A lépcsı tövében megmozdult valami. Úgy tőnt, hogy egy emberi alak hever ott a sötétben. Egyike volt az itt élı súlyos alkoholistáknak. Oda tartottam a gyertyát, szétpettyhüdt arcra vetült a lángocska fénye. Egy a nem sokkal korábban végigvonult záportól csuromvizes férfi meredt rám rettenetes hullatekintettel. Egyszer csak lassan, szaggatottan meghajtotta fekete, összevissza zúzott fejét, mintha köszönt volna. Elszorult a torkom. Még itt, ebben a mocsokban, Európa hátsó kamrájában, ez az agyonázott, sártól csöpögı részeg is tisztában volt az alapvetı emberi illemmel. S abban a pillanatban úgy éreztem, megszakad a szívem. Mert arra gondoltam, hogy egy kultúr-népnek, amely évezredes történelmével egyedülálló értékeket adott Európának, most sok ezer gyermeke így végzi, lépcsıfordulókban, alkoholtól szétrobbanó májjal vagy felvágott erekkel. Velıkig ható borzadással néztem, ahogy az ismeretlen felém nyújtja ágvékonyságú karját, hogy kezet fogjunk. Ember volt, még a nyomorában is.
304
Történetek a pokoli történetekrıl Eszék, 1991
Epp csak hogy véget értek a virsli- és narancsszörpszagú nyolcvanas évek, épp csak hogy lezárult az anyám simogatásától és apám ölelésétıl édes gyermekkorom, épp csak hogy forrongani kezdett a tespedt világ, nagyhirtelen ismert lettem. Hogy miképp lehet feldolgoznia egy tizenkilenc éves srácnak a hirtelen nyakába szakadt népszerőséget, arra még alighanem keresik a választ, de nekem talán sikerült embernek maradnom még akkor is, ha a kilencvenes évek elején hónapokig nem tudtam vásárolni, mert órákon át lapogatták a vállamat, és egyszer csak autogramot kért tılem egy lány én meg tıle kérdeztem meg, hogy azt hogyan kell pontosan megírni. A tudat, hogy valójában különösebb erıfeszítés nélkül lettem sikeres, s hogy minden bizonnyal érdemtelenül szeretnek ennyire az emberek, sokkal jobban zavart, mint maga a népszerőség. Az éle305
tem azóta is az állandó bizonyításról szól. Bizonyítani akarom, hogy megérdemlem az emberek szimpátiáját, s hogy nem csupán azért vélnek tehetséges riporternek, mert a délszláv háború idején jó idıben voltam, jó helyen. Akkor persze mindenki azt gondolta, hogy annál rosszabb idıt és helyet el sem lehet képzelni, mint amikor Eszékre utaztam a Magyar Televízió pécsi stúdiójának tolmácsaként. A várost megállás nélkül lıtték a szerbek, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy stáb nélkül maradtam, egyedüli külföldiként egy körülzárt városban. - Mentsenek ki! - zokogtam az eszéki rádió ısrégi telefonjába, amikor végre sikerült kapcsolatot teremtenem a budapesti kollégákkal. - Lehetetlen, mert a stáb ma nem jutott be a blokád miatt -jött a válasz -, de ha már ott vagy, meséld el, mit láttál, mi folyik körülötted. Másnap anyám közölte, hogy hallott a rádióban. Meg a tévében. És olvasott az újságban. Este már a BBC-tıl hívtak. Kezdetleges angoltudásommal elhadartam, hogy „evriszing iz bládi..., end veri déndzserösz,... end dö pipi dáj veri izili..." Aztán bejelentkeztek az amerikaiak, a németek, a franciák, és én mindegyiküknek belekiabáltam a telefonba néhány izgatott mondatot. Nyolcvankilenc napig tartott az ostrom. A fejem fölött szétlıtték a rádió épületét, a portást két méterre tılem érte egy gránátrepesz. Én zártam le a szemét. Hazajöttem, Pulitzer-díjat adtak. Amerikába hívtak, kicsit talán csodagyerekként kezeltek. De mindez nem volt lényeges. Tudják, mi volt a lényeges? Hogy a háborúban megtapasztaltam a teljes kiszolgáltatottságot. Hogy megismertem a szenvedés legmélyebb bugyrait. Hogy láttam a poklot. És emiatt sokkal, de sokkal jobban tudtam becsülni a földi dolgokat. Eszéken történt. A blokád és a bombázások kellıs közepén rohantam „haza", vagyis a helyi rádió épületébe, ahol a kollégák az alagsorban rendezték be a szálláshelyemet, a zongora alatt. A rádióhoz közeli piacnál már alig volt bennem szufla, de zihálva is csak szaladtam, rohantam, mert azt már megtanultam a háborúban, hogy ilyenkor, sötétben és robbanások közben nincs fáradság. Az elemlámpát csak nagyritkán kapcsoltam fel, nem is nagyon 306
kellett, hiszen fejbıl tudtam az utat. Vagy mégsem? Egyszer csak megbotlottam valamiben. Hasra estem, megütöttem magam. Reflexbıl csak fél perc múlva kezdtem el feltápászkodni. Elemlámpám fényét a szokatlan terepakadályra irányítottam. Egy asszony holtteste volt az. Orvlövész végzett vele. Itt tanultam meg végleg mi az élet és mi a halál. És azt mondtam már, hogyan kell sötétben vezetni, hogy ne vegyék észre az embert? Ha nyolcvan kilométer/órás sebességnél csak minden hatodik másodpercben kapcsolom fel a reflektort, akkor épp annyi utat látok be magam elıtt, amennyit a következı villantásig megteszek. Ugye, milyen egyszerő? És adott esetben életet is menthet. Ugye, ez azért van olyan fontos, mint a Pulitzerdíj?
Eszék-Vinkovci-Vukovar, 1992 És, ha megengedik, még egy háborús történet, a kezdetekrıl. Két hónap blokád és csaknem ezer rádió-, tv- és újságtudósítás után, mint egyetlen külföldi, már „profi" tudósítónak kezeltek, annak ellenére, hogy még mindig nem tudtam pontosan, hogy mi az orvlövész és mi az aknagránát. Azokban a napokban, hetekben nemcsak Magyarország de az egész világ is megismerte a háború városait, Eszéket, Vukovárt, Vinkovcit. Igen, talán ezek voltak a legtöbbször elhangzó településnevek, innen láthatták a szörnyülködı tévénézık a legdrámaibb képeket. 1992. január harmadika után enyhült a blokád. A szembenálló felek ideiglenes tőzszünetet kötöttek, amit persze sokszor nem tartottak be, de legalább már papíron béke volt. A viszonylagos nyugalom elsı napjaiban egy rendkívül lelkes fiatalember kopogtatott az eszéki rádió ajtaján. Engem keresett. Hamar kiderült rádiós tudósító, régi vágya volt, hogy egy igazi háborúból jelentkezhessen és mivel nem volt helyismerete és horvátul sem beszélt, megkért arra, hogy kalauzoljam el a frontvonal környékére. Mivel magam is tudtam, mit jelent egy kezdı számára a segítség, beültünk a rádió egyik stábkocsijába és miközben a déli demarkációs vonal felé autóztunk, belekezdtem a háborús történetekbe. Meséltem arról, hogyan záporozott háromszázezer nehéztüzérségi lövedék a Duna menti kisvárosra Vukovarra, hogyan védte alig háromszáz ember Vinkovcit a túlerıvel szemben, és hogyan mőködött a titokzatos éjszakai konzervosztás Eszék óvóhe307
lyein. Lelkes kollégám folyamatosan jegyzetelt, fotózta a romokat, rendszeresen felirta magának a települések neveit jelzı táblákat, ugyanis érdekesnek találta, hogy a szembenálló felek rendszeresen átpingálták azokat. így lett például a háború viharában horvát Vukovárból elıbb szerb Vukovár, majd a hadiszerencsével ismét horvát Vukovár, majd ismét csak szerb Vukovár. Több mint két308
száz kilométert autóztunk, mindent megmutattam, amit magam is láttam korábban, mindent elmeséltem, amit én is tudtam. Útitársam elégedettnek látszott, este kért egy telefont, majd lehuppant egy székbe és megírta a tudósítását. A Magyar Rádióban élıben jelentkezett. Lelkesen, átéléssel mesélt mindarról amit látott: - ... és akkor Tvrtko kivitt a frontvonalra, ahol elvétve még most is hallatszik a fegyverropogás. Azt is megtudtam, hogy a legnagyobb harcok egyébként éppen itt, az Osijek-Vinkovci-Vukovár-Vulka-nizer négyszögben zajlottak... Elégedetten tette le a telefont. - Na, jó volt? - kérdezte izgatottan. -Persze! -mosolyogtam.-Színvonalas, jó tudósítás... ha megengeded... tényleg nem hántásképpen, hiszen én is zöldfülő vagyok a szakmában... de egy pici baki becsúszott. - Micsoda? - kérdezte ijedten. - Nyugi, semmi komoly. Ezt otthon talán észre sem veszik. Csak tudod azt mondtad, hogy az Osijek-Vinkovci-Vukovar-Vulkanizer négyszögben voltak a legnagyobb harcok. - Igen, és? Te mesélted, meg a táblákat is pontosan leírtam... - ... Igen, talán túlságosan is lelkesen. Figyelj, Osijek Eszék horvát neve, Vinkovci és Vukovár is,... de Vulkanizer... - Itt van, ez volt a táblán az út szélén, pontosan így írják ugrott fel barátom. - Igen úgy írják. Mint Horvátországban mindenhol azt, hogy... gumijavító.
Budapest, 1997 Hőséges típus vagyok. Mióta az eszemet tudom, ugyanannak a kosárlabdacsapatnak szurkolok. Ugyanaz a házam, amelybe születtem, s ugyanaz a feleségem, akibe annak idején beleszerettem. No és ugyanannál a tévécsatornánál dolgozom a megalakulása óta. Pedig milyen átkozottul nehéz volt az indulás. Ült Sváby és Kereszty a tv2 büféjében, és egy Napló címő mősorról álmodoztak. Miközben nem volt stábkocsi, nem volt elég kamera, és azt sem lehetett tudni, hogy lesz-e elég pénz. De mindenki érezte, hogy új szelek fújnak. Most végre lehet majd valamit csinálni. Hogy fel lehet egy kicsit lélegezni, hogy kinyílik elıttünk a világ. És együtt ta309
nultuk ki az újfajta televíziózást. Hosszú évekbe telt, mire a mőhelytitkokból rutin vált, ám kétségtelenül az indulás idıszaka volt a legizgalmasabb. És mintha a sors utoljára még fellebbentette volna a fátylat a múltról, az elsı héten Sánta Györgyékrıl forgattam egy filmet. Sánta György munkásır volt. Nem, bocsánat, rosszul mondom: Sánta György munkásır. Igen, jelen idıben kell errıl beszélni, mert Sánta és társai számára megállt az idı. - Vujity elvtárs, már vártuk! - fogadott a köpcös, ıszülı férfi egy VIII. kerületi kultúrház aulájában, majd bevezetett az emeleti társalgóba, ahol két tucat idıs ember várt rám. Amikor megláttak, felálltak és ütemes tapsba kezdtek, mintha az MSZMP egyik kongresszusára érkezett volna meg Kádár János. A Lenin munkásırbri-gád, merthogy így hívták magukat ezek a férfiak és asszonyok, zsíros kenyérrel és teával körítette az Ernesto Che Guevara ünnepséget. Késıbb az orrom elé tolták a brigádnaplót, hogy írjak bele néhány kedves sort. írtam. A párttagkönyveiket is meg kellett néznem. A mai napig beragasztják a bélyegeket, amelyeket a rendesen befizetett tagdíjakért kapnak - egymástól. Az útlevelükön mai napig a kalászos címer pompázik, s bár ezekkel az okmányokkal ma
310
már nem lehet külföldre utazni, ık mégsem cserélik le azokat újra. Inkább nem utaznak. Réthly Ákos, a szoborpark igazgatója elárulta, hogy a nagy kommunista ünnepeken a Lenin munkásırbrigád tagjai megjelennek a park bejáratánál. Kezükben nagy csokor virággal. Majd egyenesen Osztyapenko vagy más régi elvtárs szobrához mennek, és mozgalmi dalok közepette leteszik a virágokat a szobor lábához. Amikor Sánta elvtársat arról faggattam, hogy miért élnek ma is a múltban, így felelt: Mert jobb volt a múltban.
Tiszavasvári, 1998 Kovács Kond igencsak el volt keseredve. Miközben ismeretlenebbnél ismeretlenebb külföldi nevek névnappal büszkélkedtek, az ısmagyar Kond nevet hivatalosan nem lehetett ünnepelni. Egyszerően nem volt a naptárban Kond-nap. Valószínőleg kifelejtették hét dicsı vezérünknek a nevét a hivatalos névjegyzékbıl. A fiatal jogász próbapert indított a hatóságok ellen, s nekem is szólt, hogy ha gondolom, készítsek anyagot az általa szörnyő igazságtalanságnak titulált helyzetrıl. Ez is a tv2 születése körüli idıszakban történt, ám akkoriban már boldog-boldogtalan megkeresett a maga elképesztıen izgalmas történetével. Kond ügye hamar lezárult, rá nézvést pozitív fordulattal, engem azonban magával sodort a téma. Kovács Kond ugyanis kiderítette - és ez hivatalos beadványaiban és a próbaperben is szerepelt, hogy miközben neki hivatalosan nincs névnapja, tehát születésekor az anyakönyvvezetı tévedésbıl jegyezte be szülei óhaját, szóval mindeközben az országban ırült méreteket kezdett ölteni a szappanoperák szereplıi után történı névadás. És különösen a romák között tombolt ez a különös divat. Találkoztam Kolompár Izaurával, Rostás PamelaDzsennával, Sárközi Odüsszeusszal, Nádasdi Herkulessel. A névadó bizottságnál elrettentı példaként említik annak a kisfiúnak a nevét, amit végkép nem lehet bejegyezni, ám a szülei errıl tudomást sem vesznek, és ıt mégiscsak a választott nevén nevezik: Körmös Bobbynak. Szóval a téma most tényleg adva volt. Valahol Szabolcsban forgattunk éppen, amikor Lakatos apuka, egy alacsony, negyven körüli férfi megrángatta a kabátom ujját.
311
Rostás anyuka a kis Pamela-Dzsennával - Idefigyelmezzél, édesapám - darálta. - Adsz kétezret, és én azt mondom a gyereknek a kamerátok elıtt, hogy Ronáldo! Ránéztem. Tartotta a markát, kész volt a füllentésre. Azonnal tudtam, ez soha sem kerülhet adásba, hiszen nyilvánvaló hazugságról van szó (a gyereket az apjához hasonlóan Sándornak, Lakatos Sanyinak hívták). - Legalább Svábyék egy jót fognak röhögni, annyit megér mondtam az operatır kollégámnak, és odaadtam a pénzt a pasasnak. Amaz magához rendelte a fiát és széles kézmozdulatokkal a füléhez hajolva magyarázta, hogy mi a fiú teendıje. Aztán egyszer csak valósággal odazavarta a gyerekét a többiek közé, focizni. Felénk fordult és fölényes bólintással jelezte, minden rendben, indulhat a kamera. A felvevıgép piros lámpája kigyulladt, Lakatos apuka pedig hatalmasat ordított a focizó srácok felé: - Ronáldo! - A gyerek azonban oda sem hederített, csak játszott tovább. - Kicsi fiam, Ronáldo! - próbálkozott ezúttal kedvesebben az apja, de a fiú oda sem bagózott. 312
Mire a pasas feje elvörösödött, és iszonyú ordenáré módon elkezdett üvölteni: - Sanyika, a kurva anyádat, nem gyüssz ide, de rögtön? Ezt rögzíthette kétezer forintért a tv2 kamerája.
Budapest-Oroszlány, 1998 Korábbi könyveimben utaltam már rá, hogy a sajtó nem mindig törekszik a hitelességre. Gyakorta a szenzációt, a sztorit fontosabb-nak tartja a valóságnál. Ezt pécézte ki Pazaurek Dezsı a háborús turistaútjaival, s erre utaltam az osztrák síbaleset után történtek felidézésével is. Vagy ott volt az a nyugati forgatócsoport, amelyik anyagot készített Torna Andrással, az utolsó magyar hadifogollyal. Látom az égi csatornán, hogy András bácsi ül a klinika egyik padján, és bömbölı hangon ismételgeti: - Hol a laabom, adják vissza a laabom! Majd egyszer csak lekeverik a magyar hangot a nyugati kollégák, és megszólal alatta egy hadaró szinkronhang: „When I was in World War II, all the time remembered my loved country and my family, and it made me strong enough to survive and to return..." (Amikor a világháborúban harcoltam végig szeretett hazámra és családomra gondolva... ez adott erıt a túléléshez...) Kis csalás, legyinthetnének, de ha szigorúan vesszük, akkor a valóság meghamisítása. Persze olyan is van, hogy bele kell mennünk a valóság meghamisításába, különben nem készülhet el a riport. Sosem felejtem el, Jimmynél forgattunk, méghozzá a rajongókról szóló filmemhez. Maga a rajongásjelenség érdekelt. Hogy, mi visz rá egy fiút arra, hogy öngyilkos legyen Fannyért az énekesnıért, vagy, egy egész családot, hogy a Papp Rita-Bodnár Attila házaspár összes koncertjére elutazzanak. A legkirívóbb rajongók -talán szó szerint is - Zámbó Jimmyért ırültek meg. Kıházyék ugyanis Jimmyrıl nevezték el egyik gyermeküket, kisebbik lányukat pedig Mercédesznek hívták, Jimmy Mercedesé után, a család olyan dezodort használt, mint a Király, és a panellakásuk falait Jimmy-poszterekkel tapétázták ki. Legyünk pontosak, 413 Jimmy-poszterrel. Amikor megérkeztünk Oroszlányba a családhoz, még a forgatással is várnunk kellett, hiszen az asszonynak még nem készült el jellegzetes Jimmyfrizurája. Egy szó mint száz, a Király 313
szelleme teljesen belengte a lelkes rajongók lakását. Miután náluk végeztünk, azért látogattunk el Zámbó Imréhez, hogy megkérdezzük minderrıl a véleményét. A csepeli ház kertkapujánál a testır, Krisztián fogadott, a földszinti hallban pedig maga a Király nyújtotta a kezét. - Az emeletre nem mehetünk - kötötte ki - , az magánterület. Tiszteletben tartottam a kérését, már csak azért is, mert odakint a kerítésen öles betők hirdették: „Fegyverrel és kutyával ırzött terület!" - Ha fegyver és kutya van, miért van szükséged testırre? - kér deztem a Királyt. Elgondolkodott egy kicsit, aztán csak ennyit mondott: -Nekem az jár. Ennyiben maradtunk. Beszélgetni kezdtünk, s késıbb azért elárulta, hogy testırre nemcsak a látszat miatt, de egyébként is szüksége van. Néhány hete, amikor Krisztián néhány nap szabadnapot kapott, egy nı se szó, se beszéd odalépett a Királyhoz egy étteremben, megmarkolta az üstökét, és egyetlen határozott mozdulattal kitépett egy csomót Jimmy hajából. Márpedig az énekes
314
meglehetısen kényes volt uralkodói sörényére. De hogy mennyire, azt igazán csak a beszélgetés végén tudtuk meg. Operatır kollégám ugyanis szeretett volna néhány felvételt készíteni Jimmy háta mögül is. Szoktuk ezt, fıleg a beszélgetések végén. Amolyan vágóképnek szánjuk, ilyenkor a riportalany mögül mutatnak engem, a riportert, amint kérdést teszek fel, vagy elmélyülten figyelek. Amikor azonban kollégám a Király mögé lépett, amaz úgy ugrott fel a bırfotelbıl, mint egy nikkelbolha. - Most hátulról fogtok filmezni? - kérdezte jellegzetes magas hangján. - Persze - mondtam, és elmagyaráztam a vágóképek lényegét. - Na nem, hát azt nem lehet -jelentette ki. - De miért? - kérdeztem. - Mert... mert.... mert kopaszodom. És meg is mutatta a feje hátsó részén a kopár foltot, amely alatt ott fehérlett a fejbıre. - Tudjátok mit? Várjatok! - mondta, és felszaladt az emeletre. Egy perc múlva teljesen átfésült lobonccal és egy pepivel tért vissza. Rácsippentette a hajbetétet a kopasz folt körüli hajszálakra, majd szélesen vigyorogva a háta mögé intett. - Na, most mehet!
Washington D.C., 2001 Bombera Kriszta, vagy ahogy mi nevezzük, Bombi a világ legaranyosabb és legnaivabb leányzója. Mindent elhisz, de komolyan! És ezt a kollégái csúnyán ki is használják. Sosem felejtem el, ahogy hajnali négykor rohant a Nyugatiba, hogy interjút készítsen Cseh Tamással. Átvertük. Ahogy akkor is, amikor a meghirdetett lakására hárommilliót ígértünk telefonon keresztül. Jött nagy örömmel, ugrándozva, hogy milyen jó áron veszik meg a lakását, mi meg lehőtöttük. Nagy mocskok voltunk. 2001. január másodikán el is jött a farkas és a bárányok esete. Bombiék lebuszoztak hozzánk New Yorkból Washingtonba, hogy együtt töltsünk néhány szép napot négyesben: Bombi, a férje Zoltán, Gyöngyi és én. Én már addigra telefonok garmadáját kaptam Budapestrıl Jimmy halálával kapcsolatban, Bombi azonban sem315
mirıl sem tudott, hiszen éppen egy amerikai távolsági buszjáraton zötyögött. Amikor leszállt a buszról, még mindig a szilveszteri mulatozás utóhatásai látszottak rajta. - Bombi, nem hiszed el, mi történt - üvöltöttem neki, amikor megláttam -, fejbe lıtte magát a Jimmy! Bombi elhúzta a száját, összeszőkült a szeme. - Na nem, Tvrtko, ezt már nem! - mondta nevetve. - Három éve szívatsz mindenféle hülyeséggel, ezt most nem fogom megenni! - De tényleg, Bombi, meghalt a Király! - replikázott Gyöngyi. - Zoli, megvannak a táskák? - fordult a férjéhez, jelezvén, hagyjuk a hülyeségeinkkel. Nem hagytam. - Hé, Bombika, ez most tényleg igaz - gyızködtem, de sajnos én is elröhögtem közben magam, mert arra gondoltam, hogy tényleg éveken át hazudoztam neki, és most, amikor végre egyszer igazat mondok, akkor nem hiszi el. Kétségtelen, hogy nehéz volt elhinni Jimmy halálát. - Na menj a búsba! - mondta. - Most tényleg nem hiszed el? - kérdeztem. Megtorpant, letette a válláról az egyik táskát. - Oké, mondd el, hogy történt! - Ööö... egyelıre még otthon se tudnak túl sokat a körülményekrıl... - Aha - ingatta a fejét mosolyogva Bombi. - Annyi biztos, hogy valami kakas felidegesítette, kilıtt az ablakon, aztán meg véletlenül fejbe lıtte magát. Megint elröhögtem magam, mert láttam azt a bamba és hitetlen ábrázatát. - Na jó - mondtam, és a férjével együtt bevonszoltam egy közeli internetes kávézóba. Rákattintottunk az egyik magyar hírcsator nára, amelyen öles betőkkel tudósítottak a Király haláláról. Bombinak eltorzult az arca. - Nézd, Zoli - böködte a férjét -, ezek képesek voltak egy internetes oldalt szerkeszteni, csak hogy átverjenek. - De nem, Bombi, a rohadt életbe, hát hidd már el! - tört ki belılem az elkeseredés. De nem hitte. Egy délelottömbe került, amíg meg tudtam róla gyızni, hogy Jimmy tényleg fejbe lıtte magát. Talán az is segített, hogy a nógatásunkra hazaszólt valamelyik barátnıjének, aki megerısítette az egyébként szomorú hírt. Persze mi316
után beszélt vele, megfordult a fejében, hogy az otthoniakat is beszerveztük az átverésbe, de végül elhitte a dolgot. A nagy izgalomra este beültünk egy hangulatos étterembe és együtt vacsoráztunk. Bombi akkorra már a körülményekrıl is többet tudott, mert szörfözött egy kicsit a világhálón, meg beszélt még néhány emberrel. Amikor kihozták a desszertet, akkor egy nagyot sóhajtott, és így szólt. - Gyerekek, nem rajongtam a dalaiért, de azért sajnálom a pa sast. Ilyen hülyén meghalni! Mire Gyöngyi felém fordult, átölelt, és cinkosán azt mondta: - Hihetetlen, hát ezt is elhitte! Bombi erre egy hatalmasat sikoltott, felpattant a székérıl és toporzékolni kezdett. - Tudtam, a rohadt életbe, úgy tudtam hogy átvertek! Nézd meg, Zoli, megint megszívtam! Hogy ilyen hülye legyek! Soha többé nem tudtuk meggyızni az ellenkezıjérıl. Január végi hazautazásáig Bombi abban a meggyızıdésben élt, hogy Jimmy él és egészséges.
Pánd, 1998 Az elmúlt években számtalanszor segítettünk különbözı embereken. Igazából ekkor éreztem, hasznosnak magamat. Mégpedig azért, mert annak ellenére, hogy egy kereskedelmi televízióban dolgozom, stábommal együtt igazi közszolgálati feladatokat láthatok el. A mai napig jó érzéssel tölt el, hogy a Tápióságban Lantosék egy kerekes székhez juthattak rajtunk keresztül, hogy a Magyar Vöröskereszt árvízkárosultaknak nyitott alapítványának tizennyolcmillió forintot hozott a kárpátaljai riportunk, hogy a Baptista Szeretetszolgálatról készült filmünk nyomán harmincmilliót szedett össze az éhezı afgán gyerekek részére. Mégsem ezekrıl a büszkeségeimrıl szeretnék írni. Hanem éppen az ellenkezıjérıl. Például a pándi jegyzırıl, akit eleinte a világ legkedvesebb és legrátermettebb jegyzıjének véltem, aztán - részben nekünk betudhatóan - elvesztette az állását és el is kellett költöznie a falujából. Híre ment, hogy a Budapesttıl hatvankét kilométerre található településen a cigányok egymás után térnek át a muzulmán vallás317
Kolompár László Mohamed Ahmed gyerekeivel ]uszuffal, Omarral és Oszmánnal
ra. Nem esznek disznóhúst, leszoknak a cigirıl és az italról, dzsámit rendeztek be egy szocpolbol épített viskóban, napi ötször imádkoznak Allahhoz és arab neveket adnak a családtagjaiknak. - Szalem alejkum! - köszöntött bennünket Kolompár László Mohamed Ahmed. - Eladtam a disznókat! A húsukat enni harám, azaz bőn! Mint kiderült, a falu fı muzulmánjának maga a jegyzı számított, Bolek Zoltán Szultán, aki egyben a magyarországi iszlám közösség egyik vezetıje is volt. İ segített áttérni a cigányoknak az igaz hitre, s ı oktatta ıket és gyermekeiket a Koránra. Hogy mit tanultak Bolek Szultántól, azt Kolompár Mohamed három gyermeke büszkén mutatta be kameránk elıtt: - Biszmilláh a rahmani rahim, Allau akbar... - darálta a Korán egyik imáját a három kis Kolompár, Juszuf, Omar és Oszmán. Bangó Csaba Musztafával a helyi „szocpolos" dzsámiban találkoztunk, ahová az asszonyok elkendızve érkeztek, férjeik pedig cipıjüket lerúgva, egy szınyegen térdepelve hajlongtak kelet felé. 318
i
- Valamikor tíz szilvát ittam és két doboz cigit szívtam naponta - emlékezett a hitetlen idıkre a valaha katolikus vallású Musztafa testvér. - De amikor Szultán jegyzı úr elvitt bennünket nagy Budá ba, a Gül Baba türbéjébe, akkor egy csapásra megvilágosodtam. És valóban, amikor átkísértük a kocsmába, szemrebbenés nélkül dzsúzt kért. - Ez az, ami Allahnak tetszı - kommentálta a dolgot, és kissé el torzult arccal ugyan, de kortyolni kezdte az üdítıt. Barátja, Kolom pár Csaba Ali inkább semmit sem kért. Úgy tőnt, az egyetlen em ber, aki a faluban nem örül a cigányok megvilágosodásának, az a kocsmáros. Idısebb Tisza Pálné Szuáda és ifjabb Tisza Pálné Fatime kissé késve érkeztek az imára, de a jegyzı szemvillanásán kívül nem érte ıket bántás. - Rendet kell tartanunk, pontosnak kell lennünk - magyarázta Bolek Zoltán Szultán. - A cigányoknak most jó ebben a faluban, és ık is úgy érzik, hogy jobb emberek lettek Allah által. Meg kell tar tanunk a hitünket az életben és a világ legszebb vallásában. A cigány muzulmánok pedig buzgó bólogatással kísérték vezetıjük szavait. Visszaindultunk Pestre, és arról beszélgettünk az operatır kollégámmal, hogy milyen nagyszerő dolog is a vallás. Hogy milyen csodálatos, ahogy a hit megváltoztatja az embereket. Erıt ad nekik, jobbá teszi ıket. És ha ezeknek a szegény sorsú embereknek éppen Allah nyújt vigaszt, akkor ez így van rendjén, elvégre vallásszabadság van. Errıl beszélgetve már vagy húsz kilométert tehettünk meg, amikor kollégám hirtelen a homlokára csapott. - Állj, a mikrofonos táskát otthagytam! - Hol? - kérdeztem. - A dzsámiban. Lefékeztem, visszafordultunk. Háromnegyed óra telhetett el azóta, hogy elhagytuk a települést, ám a dzsámiban még mindig égtek a lámpák. - Hosszú imádság lehet -jegyeztem meg, kicsit tépelıdve, hogy szabad-e ilyenkor alkalmatlankodni. De a bejárat elıtt hirtelen megláttunk egy alakot, aki... nem hittünk a szemünknek... vizelt! Dülöngélve állt a dzsámi elıtt, néha harákolt egyet, oldalra köpött, és közben vizelt. Lefékeztünk, kiszálltunk az autóból. A férfi oldal319
ra fordította a fejét, szemében zavart csodálkozást láttam. Dadogott valamit, nadrágjába törölte a kezét. Hullarészeg volt. - Még jó, hogy nem láttak meg a bentiek, komám! - vetettem oda neki. Beléptünk a dzsámiba. Azt hittem, elájulok az elém táruló látványtól. A hívek egytıl egyig a padlón fetrengtek, némelyikük a szemünk láttára döntötte magába a pálinkát. Böfögtek, vakaróztak, káromkodtak. Allah házát hányásszag lepte el. Bangó Csaba Musztafa tápászkodott fel elıször, szájából cigi lógott. Bizonytalanul indult el felénk, már messzirıl üvöltött. - Maguk elmentek, nem? A kurva mindenit! Mit csinálnak akkor itt? Kémkednek, vagy mi a szar? - Drága Musztafa úr, mi ez a cigi a szájában? - mosolyogtam rá. - Hiszen nincs két órája, hogy azt mondta, a dohányzás nem Allahnak tetszı dolog. Nem beszélve az ivásról. - Mi az isten? Elbotlott. Ebben a pillanatban feltőnt valahonnan hátulról a jegyzı. Hajlongott, bocsánatot kért a hívek nevében. - Születésnapot ünneplünk - magyarázta, de lerítt róla, hogy hazudik. Mögöttünk, az ajtóban megjelent egy cigányasszony, és rikácsoló hangon óbégatni kezdett, hogy ı is muzulmán akar lenni, mert akkor végre lesz pénze tőzifára. Kezdett derengeni elıttünk, hogy valójában mirıl is szól a történet itt Pándon, de mielıtt bármit kérdezhettünk volna az asszonytól, az egyik hittestvére odalépett hozzá és lekevert egy akkora maílást, hogy a nı azon nyomban elhallgatott. - Menjenek most - ajánlotta Bolek Szultán jegyzı úr. Menjenek, míg jó dolguk van. Szegény naiv jegyzı úr nem gondolhatta komolyan, hogy ezek után nem bányászunk le a dolgok mélyére! Naná, hogy azonnal a cigányasszony nyomába kerekedtünk, aki ugyan kóválygott még kissé a pofon hatására, de készséggel a rendelkezésünkre állt. Nem volt könnyő megérteni a szavait, de annyit azért kibogarásztunk a kusza mondataiból, hogy a jegyzı tőzifát és segélyt ígért azoknak a cigányoknak, akik áttérnek az igaz hitre. İ maga pedig kiemelt állami támogatást kapott, hiszen fel tudott mutatni egy harmincfıs vallási csoportot, akik után a törvények szerint fejpénz járt. A nem roma származású pándiak persze felkapták a vizet, mert égbekiáltó igazságtalanságnak tartották, hogy ık nem részesülnek 320
azokban a kiváltságokban, mint a muzulmán hitre tért cigányok. Egymás után találtuk meg a támogatásban részesülteket. A gyanú beigazolódott: papíron mindannyian mohamedánok voltak. A filmet vasárnap este sugározta a tv2, egy héten belül Bolek Zoltánnak el kellett hagynia Pándot. Elveszítette az állását, ahogy hittársai is a segélyeket. Pár napra rá a biztonsági embereknek kellett kivezetniük a tv2 épületébıl Bangó Csaba Musztafát és Kolompár László Mohamed Ahmedet. Azt üzenték, hogy kitépik a szívemet. Fél év múlva visszatelefonáltam Pándra. A polgármester elmondta, hogy az egykori mohamedán cigányok ma már újra római katolikusok. Bolek Zoltánnal mindössze egy alkalommal váltottam még szót. A választások idején felhívott, és elmondta, hogy kisgazda színekben indul. Azt kérte, hogy „ha már tönkretettem a pándi karrierjét, csináljam ki néhány tévériporttal a szocialista ellenfelét. Ennyi jár neki." Nemleges válaszom, no és a választások óta nem hívott. Úgy tudom, a kisgazda átlag fölött teljesített. Egy százalékot kapott.
Ivád, 1999 Ivád könnyedén bekerülhetne a Guinness-rekordok Könyvébe. Az Eger melletti település 511 lakosából 502-ıt ugyanis úgy hívnak, hogy Ivády! Mivel ezen a vidéken (is) a föld miatt egymás közt házasodtak a fiatalok, így sok volt a rokonesküvı, és ennek következtében él arrafelé néhány enyhén fogyatékos utód is. Persze a falura azért nem ez a jellemzı. Amikor a falu kocsmájába léptem, megismertek és barátságosan fogadtak az ivádiak. Az egyik asztalnál Ivády Béla sörözött Ivády Bélával, a pultnál pedig Ivády László ült, méghozzá Ivády László és Ivády László között. Egymás szavába vágtak, úgy mesélték a régi ivádi történeteket. Például Ivády Gyuláról és Ivády Gyuláról, akiket nem csupán ugyanúgy hívtak, de mindketten ugyanabban az évben születtek, mindketten ugyanabban az utcában laktak, és mindkettıjük édesanyját Ivádyné Ivády Rozáliának hívták. Mindössze annyi különbség volt a két férfi között, hogy az egyikük 321
Ivády Gyula és Ivády Gyula, ugyanabban az évben születtek. Édesanyjuk neve Ivády Rozál és Ivády Rozál.
beteg volt, a másikuk nem. Mégis beütött a ménykő. A gyengélkedı Ivády Gyulát ugyanis elvitték katonának, mint késıbb kiderült, a másik Ivády Gyula helyett. Még a faluban, ahol már telefonálni sem mertem, mert nem tudtam, hogy melyik Ivády Györggyel beszélek valójában, végig kellett hallgatnom az 1979-1980-as ivádi bajnokcsapatot, amely hihetetlen focihıstettel feljutott a megye kettıbe. Ivády Géza csatár, Ivády András csatár, Ivády Tamás csatár, Ivády Péter középpályás.. . nem fárasztom a kedves olvasókat. A lényeg, hogy az egész csapatot Ivádynak hívták, kivéve a kapust. İ Bozó Béla volt. Egy ideig nem is értettem ezt a szentségtörést, aztán kiderült a turpisság. A kapus a szomszéd faluból járt át a meccsekre. Aztán megismerkedtem Ivádyné Ivády Máriával, akit azért vettek föl a közeli kisváros, Pétervására közigazgatási hivatalába, mert ı volt az egyetlen, aki kiismerte magát a tömérdek Ivády között.
322
De azt hiszem, hogy a legjobban a kocsmáros és a postás helyzete világított rá a falucska egészen hajmeresztı állapotaira. A kocsmát egy pétervásári fiatalember vezette, aki eleinte engedte hitelbe inni a vendégeit, de egyre többször tapasztalta, hogy visszaélnek a bizalmával. Az adóspapírra ugyanis mindössze annyi került föl, hogy „Két korsó sör: Ivády János", és vagy kéttucatnyi Ivády János volt a faluban, akik közül mindannyian kikérték maguknak, hogy ık valaha is két korsó sört ittak volna a kocsmában. Ezért aztán a kocsmáros egy idı után már csak annak adott hitelt, akinek meg tudta jegyezni az arcát. A postást Ivádyné Ivády Annának hívták. Csak hogy fogalmuk legyen a munkája nehézségeirıl: a Gárdonyi Géza utcában kilenc Ivády Géza lakott. így aztán ha a feladók elfelejtették ráírni a borítékra a házszámot, Ivády Annának igencsak hosszúra nyúlt a munkaideje. De azért mindig megoldotta valahogy a feladatát. Hanem karácsonykor, az üdvözlılapdömping idején még e profi postás sem tudott úrrá lenni a tébolyon. Olyankor összehívták a falu népét a mővelıdési házba, és kiszórták a leveleket egy hatalmas vászonra. Csoportosították az ugyanolyan nevő lakosoknak érkezett küldeményeket, ık pedig úgy osztották szét maguk között a leveleket, hogy megnézték a feladót, vagy az egyikük hangosan beleolvasott az elsı sorokba. Azt hiszem, nem élvezném túlzottan, ha egy olyan faluban kellene élnem, ahol mindenkit Vujitynak vagy Tvrtkónak hívnának. Illetve egy esetben nem lenne vele gondom: ha szeretnénk egymást, ha olyanok lennénk, mint egy nagycsalád. Ivádon errıl volt szó.
Villány, 2000 A tv2 sztárjai lassan rákaptak a kedvenc villányi borospincénkre, és egy idı után már mindenki Keller Gyurinál engedte ki a fáradt gızt. Egyszer Pálffy igencsak jól kezdte érezni magát, s Keller javaslatára hajnalban átment néhány cimborával a közeli tőzoltóbálba. Az asszonyok néhány perccel hagyták ott a placcot, megígértetvén a férjeikkel, hogy még egy kört isznak, s öt perc múlva ık is hazaindulnak. Csakhogy beállított Pálffy, és borvirágos hangon énekelni kezdett. Pavarotti sehol nem volt a tv2 vezetı sztárjához képest, hiszen Istvánt reggelig nem engedték le az urak a pódi323
umról. Végül kissé kapatosan szállingózni kezdtek hazafelé, de volt már vagy öt óra, mire a segédtőzoltó hazaért. - Hol az atyaúristenben voltál? - tárta ki a felesége az ajtót. Azt mondtad, hogy tíz percen belül hazaérsz. Hajnali háromkor, Béla! Most meg hét óra van! Hová az istenbe tőntél? - ordította az asszony. - Képzeld, anyjuk, a Pálffy István énekelt nekünk reggelig, tudod, a tévébıl. - Ennél jobbat is kitalálhattál volna! Minden más baromságodat elhinném, de te itt ne hazudozz hülyeségeket! - húzta el a száját az asszony, majd elıvett a háta mögül egy sodrófát és agyba-fıbe verte az urát.
Siófok, 2000 A Somogy Megyei Hírlap A halálos szék gazdája címmel közölt egy anyagot, amely S. úrról, Siófok tizenhét tagú önkormányzati testületének egyik független képviselıjérıl szólt. S. úr nagy tiszteletben álló ember, a város legjobb pékje. Máté Krisztina szerint, aki siófoki származású, S. úr süti az országban a legjobb kuglófot. S. úr azonban nem a kuglófjáról lett híres a városában. Történt ugyanis, hogy eme jóravaló városatya mellett elhunyt egy képviselıtársa. Nem sokkal a választások után következett be a haláleset, s hamar pótolták a megboldogultat a testületben. Csakhogy néhány hónap múlva az S. úr másik oldalán ülı képviselı is távozott az élık sorából. - Micsoda véletlen! - hüledeztek a képviselık, és S. úr is értetlenül forgatta körbe a fejét. Az életnek azonban mennie kell: megtartották a temetést, egy idısebb kolléga szívhez szóló gyászbeszéddel búcsúztatta az elhunytat, majd leült S. úr mellé. Egy hét múlva nem élt! - Na nem, hát ez nem lehet! - kiabáltak a képviselık egymás szavába vágva. - Hát az S. képviselıtárs mellett sorra hullanak a kollégák! Mágia ez, vagy mi a fene? Maga S. is megrökönyödve bámult maga elé, és nem tudott mit tenni: széttárta a kezét. Ekkor a segítségére sietett az egyik képviselıtársa. - Ne bántsátok szegényt, badarság ez az egész - mondta a jó ba rát. - Csak nem hisztek az ilyesmiben?
324
Azzal mutatva, hogy marhaságnak tartja az egészet, tüntetıleg leült S. mellé. Egy hónap múlva temették. De meghalt Siófok országgyőlési képviselıje is, miután S. úr mellett foglalt helyet. - Na jó, ha gondoljátok, akkor külön ülök, egy oldalsó székre ajánlotta S. úr az országgyőlési képviselı temetését követı ülésen. A képviselıtársak hümmögtek, de senki nem mert nyíltan helye selni. Grúber képviselı úr meg egyenesen kinevette S. urat, pedig valójában ı már egy jósnıt is felkeresett, mert nem hitt az efféle véletlenekben. Amikor késıbb a jósnıvel, Piroskával beszéltem, hogy a képviselık többsége járt nála abban az idıben sıt, titokban még S. úr felesége is felkereste, hogy fesse le neki a jövıt. Leforgattuk a filmet S. úrról, meg az ıt körülvevı misztikumról, s szerdától megindultak a tévében a naplós reklámok, amelyek szerint a vasárnapi Naplóban megismerhetnek egy olyan embert, aki körül sorra elhaláloznak a kollégái. Szombaton megcsörrent a telefonom. S. úr hívott. Korábban már Svábyt is kereste. Rimánkodva kérte, hogy ne adjuk le a filmet. A reklámok hatására már így is felálltak mellıle egy étteremben, és van, aki az utca túloldalára is átment, amikor meglátta. Most is ott ül mellette a körzeti orvos, és méri a vérnyomását. Próbáltam meggyızni, hogy ép ésszel gondolkodó ember nem hisz az ilyesmiben, és hogy ez inkább érdekesség, mint elítélni vagy félnivaló varázslat. Mivel azonban szinte már sírva könyörgött, hogy ne tegyük tönkre az életét, megtettem, amit kért. Ez volt az egyetlen filmem, amely dobozban maradt. Két nap múlva ismét Siófokról kerestek. Tudták, hogy tiszteletben tartottam a képviselıjük kérését. A telefonáló csak azért hívott, hogy elmondjon egy érdekességet. Most, hogy a film elmaradt, tulajdonképpen lényegtelen a dolog, de azért - mondta a hívóm talán jó, ha tudok róla. - Tegnap meghalt S. képviselı körzeti orvosa. Aki szombaton ott ült mellette...
Tirana, Albánia, 2000 Sütöri Péter nem kapott elég lehetıséget a Gyır csapatában. Lázár Mátyás csupa olyan csapathoz szerzıdött, amelyek a bajnokságok közben tönkrementek (Diósgyır, Stadler). Kenései Zoltánnak hiába 325
ment jól a játék a Szegednél, a csapatot pénzügyi gondok miatt kizárták a bajnokságból. Wukovics László pedig kiöregedett az NB I-bıl, s jó pénzért hajlandó volt külföldre szerzıdni, akár egy gyengébb bajnokságba is. Az említett magyar focisták az albán bajnokságban kötöttek ki. Egy kairói vállalkozó szerzıdtette ıket, akinek annak idején Puskást és Bicskeit is sikerült megnyernie egyiptomi csapatához. Amikor kiutaztunk hozzájuk, hogy filmet készítsünk róluk, kissé már megtörtnek mutatkoztak. Mivel nemigen volt mit csinálniuk, reggeltıl estig számítógépes játékokkal szórakoztatták magukat és egymást. Persze ezt a tevékenységet is csak csukott ablakoknál tudták végezni, mert túl közel laktak a szerelemparkhoz. Albániában ugyanis mindenki ugyanakkora lakásban él, s emiatt a nagyobb családok ifjabb tagjai kénytelenek egy parkban áldozni kedvesükkel a szerelem oltárán. A szerelempark estefelé megtelik sóhajokkal, s focistáink nehezen tudtak elaludni ennyi öröm hallatán. Azon a reggelen, amikor a magyar fiúkkal egy vidéki meccsre indultunk Tiranából, végigrobogott a hír a városon: ismét egy
Wukovics László a szemétkupacok között edz kisebb 326
éhséglázadás söpört végig a városon és a lázadók megették az állatkert öreg bölényét. Az emberek sírva tódultak az állatkert kapujához, s nem tudtuk eldönteni, hogy szegény áldozatot sajnálják, vagy bölényhúson jóllakott társaikra irigyek. Mi mindenesetre valamerre dél felé tartottunk, s ha a rozoga busz elakadt egy kátyúban, akkor a játékosok leszálltak és egyesült erıvel átlendítették a jármővet a gödrön. Közben olyan mindennapi rémtörténetekkel traktáltak, hogy két hete feldühödött szurkolók fejbe lıtték a második helyezett csapat vezetıjét, meg hogy majd minden meccsen rommá verik a bírókat. Ehhez képest a mi mérkızésünk maga volt a nyugalom szigete. Igaz, hogy a harmincnyolcadik percben egy birkanyáj jelent meg a „gyepen", s hogy az ötvenhatodik percben fejbe dobták az egyik tiranai támadót egy akkumulátordarabkával, de senkit nem vertek meg, és senkit nem lıttek le. Mondjuk, hogy a legmegrázóbb élményünk azon a napon az volt, amikor a sofır hazafelé egyszer csak lefékezett, leugrott a buszról, és közepes ívben levizelte a saját buszát. Hanem volt valami, ami még az albán futballhelyzetnél is mélyebb nyomot hagyott bennem. Egy házat béreltünk Tiranában, s ahogy Albániában sehol, úgy itt sem volt angolvécé. De még pottyantós vécé sem volt. Csak egy lyuk, ami elé állt, vagy fölé guggolt az ember, tetszése és szüksége szerint. Ez az ominózus lyuk a ház mellett nyílt, egy faparaván takarásában. Ami engem illet, elvégeztem a kisdolgomat, s már indultam volna vissza a házba, amikor megjelent egy kedves mosolyú idıs nénike - a háziasszony - és hatalmas fapoharat nyújtott át, színültig tele vízzel. Értetlenül meredhettem rá, mert udvariasan nógatni kezdett. Megrántottam a vállam, és belekortyoltam a fapohárba. Abban a pillanatban a nénike megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia, hogy hátra ne essen. Kézzel-lábbal jelezte, hogy nem okos, amit csinálok. Késıbb elmutogatta, hogy mi volt a baj. Kiderült, hogy azt a fapoharat a... hogy is mondjam... szóval annak a leöblítésére használják, és ha esetleg nem menne le könnyen a... szóval az, akkor meg is piszkálják egy picit a pohár szélével... Tapintatos operatır kollégám azóta is minden ivásra alkalmas edényt a jelenlétemben fenékmosó bögrének hív. Brrrrrrrrrr!
327
Tirana, Albánia, 1934-1994 És még egy történet Európa legszegényebb országából, Albániából. Mária gyönyörő lány volt. Ha nem egy szigorú pesti polgárcsaládba született volna, akkor sokra vitte volna mondén körökben. A húszas-harmincas évek fordulóján ugyanis sok hölgy csinált karriert a ... a szépségével. Mária azonban egészen mással szeretett volna karriert csinálni: a tudásával. Huszonegy évesen tehát beiratkozott a nagyhiríi bécsi orvostudományi egyetemre, hogy Európa egyik legelitebb tanintézményében képeztesse ki magát doktorrá. Történt mindez 1933-ban. Nehéz és válságos idık voltak, már ami az európai politikát illeti. Mária azonban mindebbıl vajmi keveset érzékelt, már csak azért is, mert négy hónappal a bécsi tanulmányainak megkezdése után fülig beleszerelmesedett egy Haliti Sabri nevő, szemtelenül fiatal és szemtelenül jóképő albán fiúba. Hogy a pesti család, a rokonok mit szóltak az egzotikus szeretıhöz, azt képzelni lehet, ám Mária feltehetıleg kihúzta a méregfogukat a ténnyel, hogy a vonzó Haliti nem kisebb uralkodó, mint Zogu király leszármazottja. Az 1939-ig regnáló Zogu királyról két dolgot érdemes tudni: egyrészt Apponyi Geraldine személyében magyar feleséget választott magának társul, másrészt a harmincas években igen jól hangzott a neve Pesten, ha Mária szülei vele példálóztak. A két évvel idısebb, szintén orvosnak készülı Haliti nem sokat teketóriázott: megkérte szerelme kezét. S mivel Máriának nem volt ellenvetése, közvetlenül a diplomázásuk után Budapestre utaztak és egybekeltek. Majd bepakoltak és tizenhét napos nászútra indultak, amelynek keretében Tiranában is meg akartak esküdni, a fiú rokonai elıtt. így is történt: még a nászút elején megszakították a hajóutat és Dures kikötıvárosában Albánia földjére szálltak. Másnap kétszáz vendég ünnepelte a házasságkötésüket, nagy dínomdánom közepette. Negyvennyolc órán keresztül tartott a lagzi, majd Máriáék csomagolni kezdtek. Csakhogy az elutazásuk reggelén kirobbant a polgárháború. A határokat lezárták, és kijárási tilalmat vezettek be. Máriáék csapdába kerültek. - Itt rekedtünk - üzente haza a lány, Budapesten pedig nem értették, mit ért ez alatt Mária. Foglyul ejtette ıket a fiú rokonsága? Számukra Albánia még akkor is a barbár kannibálok földjének számított. Aztán persze hozzájuk is eljutott az olasz megszállás híre. 328
Máriáék tehát Tiranában ragadtak, s hetekig, hónapokig, sıt évekig nem tudták elhagyni az országot. Kaptak ugyan egy lakást az arisztokrata származású és viszonylag pénzes rokonságtól, de a lány nemigen tudta palástolni boldogtalanságát. Az igazi tragédia azonban csak ezután következett. A második világháború után kommunista uralom alá került az ország. Máriáék lakását államosították, egy odúba kellett költözniük. Haliti arisztokrata származása miatt számtalan megalázást és diszkriminációt kellett átélniük, de Mária számára mégis az volt a legszörnyőbb, amikor megfosztották a magyar állampolgárságától. Magyarország ugyanis felszólított minden, a Horthy-rendszerben „külföldre házasodott" magyar állampolgárt, hogy utazzon haza vagy keresse fel az adott ország magyar nagykövetségét a házasságlevelük és állampolgárságuk érvényesítése végett. Albániában azonban nem volt magyar külképviselet. Mária tehát nem utazhatott haza. Helyette börtönbe került. Három évet kapott elsıszülött lánya megkeresztelésé-ért. A férje pedig ötöt, mert egyszer, miközben kenyérért állt sorban, hangosan mert dicsérni egy amerikai orvosi tanulmányt. Hogy Máriáék mit szenvedtek a kommunista diktátor, Enver Hodzsa alatt egyre mélyebbre süllyedı Albániában, azt hosszú lenne most taglalnom. Elég annyi, hogy amikor 1971-ben megnyílt Tiranában a magyar külképviselet, egy hirtelen megıszült, megroppant, ráncos arcú asszony lépett be elıször az ajtaján: Mária. Az akkor elsı titkárként dolgozó fiatal magyar diplomata bár megértette, hogy az asszony nagyon vágyik haza, nem tudott neki segíteni. - Albán állampolgárnak nem adhatunk ki turistavízumot - ma gyarázta a megtört szívő asszonynak. Az asszony kérlelte még néhány percig, aztán kibotorkált a képviselet épületébıl. Rögtön a kapu elıtt lefogták és besúgásért börtönbe csukták. Nem értették, mit keres egy albán állampolgárságú nı egy idegen ország külképviseletén. Húsz év telt el, megtörtént a rendszerváltás Magyarországon, aztán Albániában is, amikor már felnıtt lányai ismét betámogatták a külképviseletre Máriát. Enver Hodzsa ekkor már halott volt, utódja, Ramiz Alija börtönben ült, a fiatal magyar diplomata pedig közben nagykövetté avanzsált. - Emlékszem magára - fogadta a külügyes az asszonyt -, de nin csenek jó híreim. 329
És elmondta 1991-ben ugyanazt a szöveget, amit 1971-ben már hallhatott tıle az asszony. Tehát, albán állampolgárok nem kaphatnak turistavízumot. De most már legalább arra van lehetıség, hogy üzleti vízumot kiállítson a nagykövetség. Mária figyelt, magában kutatta a lehetıségeket, de nem értette a business visa kifejezést. - Szeretném meglátogatni a bátyámat, már csak ı él a családból - hajtogatta Mária, a nagykövet szíve meg majd megszakadt. Elhatározta, hogy minden követ megmozgat az asszonyért. - De a lányai nem utazhatnak! - figyelmeztetett a nagykövet. - Tudom - bólintott Mária. - És a férje se! - Meghalt - suttogta az asszony. Azzal lányai kivezették az épületbıl. Amikor mi Máriánál jártunk, még a reménykedés idıszakát élte. Ült az elsötétített kis szobájában egy kopott díványon, és száraz szemmel mesélt az életérıl. Szeretett férjérıl, a mesés esküvıjükrıl és az Albániában töltött hatvan lélekölı évrıl. Aztán amikor a végére ért, bekapcsoltatta lányaival vénséges világvevı rádióját, s merengve hallgatta a valahonnan nagyon messzirıl érkezı, sípo-ló-zörgı hangon szóló Kossuthot. Három év, ennyibe tellett, mire a diplomata megszerezte Mária számára az üzleti vízumot. Izgatottan tárcsázta az asszony lányainak számát, ám egyiküket sem találta otthon. Nem is találhatta, mert mindketten anyjuk kórházi ágyánál ültek. Mária azon a héten halt meg, amikor megkapta az engedélyt a hazautazásra. Mintha csak erre várt volna. Kevés megrendítıbb filmet forgathattam volna annak az asszonynak a történeténél, aki tizenhét napra utazott el a hazájából, és soha többé nem térhetett vissza oda. Magyarországra.
Itatuba-dzsungel, Brazília, 2001 Kögl Károly egy nyolcvankét esztendıs, nyugdíjas bácsi. Szinte semmiben sem különbözik azoktól a kispénző nyugdíjasoktól, akik a Lehel piacon válogatnak a csirkelábak között, hogy kevéske pénzecskéjükbıl legalább egy héten egyszer valami húsféléhez jussanak. Kögl éppolyan töpörödött, fehér hajú bácsi, mint pesti társai,
330
csupán két különbség van közte és a pesti nyugdíjasok között: Karcsi bá' Brazíliában nyugdíjas és multimilliomos. Dollárban! Az ifjú Kögl egy jobb élet reményében hagyta el imádott hazáját, s lett építészmérnök a világ legnagyobb metropoliszában, a ma már huszonegymilliós Sao Paolóban. Amikor luxuslimuzinjában végiggurultunk a hatalmas város belvárosán, minden harmadik felhıkarcolóra a következı szöveggel mutatott: - Ezt is én terveztem. Szóval gondolni lehet, hogy azelıtt sem volt szegény ember, ma azonban a dél-amerikai ország egyik leggazdagabb polgára. Hogy az építészmérnökségbıl gazdagodott-e meg? Persze hogy nem. Annak idején egy felhıkarcoló harminchetedik emeletén élt a feleségével, egy tágas és elegáns apartmanban, de az asszony vágya, hogy egyszer vidéken vegyenek házat, utópiának tőnt. Ilonka, akit Károly a Sarkantyú és Pántlika nevezető magyar néptánccsoportban ismert meg az ötvenes évek derekán, élt-halt a természetért. A százezer Sao Paoló-i magyar között volt néhány gyönyörő lány, de Ilonka romlatlansága és természetimádata azonnal magával ragadta az építészmérnököt. Megházasodtak, és aztán a férfi évtizedekig hallgatta társa sóhajtozását: Egy házacskát, Karcsikám, egy icipici házat egy kicsi kerttel vidéken, messze a város zajától. De jó is volna...
331
Ilonka megszállott természetfotós volt. Ha szabad úgy fogalmazni: kapóra jött neki Károly asztmája, amely miatt a férfit minden hétvégén vidékre küldte az orvosa. A kilencvenes évek derekán izgatott hívás érkezett Károly telefonjára. - Carlo, rossz híreim vannak! - hallotta az építészmérnök a tızsdeügynöke hangját. - Tudom, összeomlott a tızsde. Már olvastam. - Csináltam egy hibát. - Tisztában vagyok vele. Rávett, hogy adjam el a részvényeimet. Most tessék, nézze meg, egy fillér nélkül maradtam a maga jó kis tanácsa miatt. - Carlo, szánom-bánom a bőnömet, de... be kell vallanom valamit. - Csak gyorsan, ezer dolgom van még. - Az a helyzet, kedves Carlo, hogy elfelejtettem eladni a részvényeit. Károly egy pillanatra elnémult, aztán síri hangon szólt a kagylóba. - Hogyhogy elfelejtette? - Úgy ahogy mondom, elfelejtettem. - Nézze, én amatır tızsdézı vagyok, de annyit azért tudok, hogyha a régi papírokban hagyta meg a pénzem, akkor a krach a mi malmunkra hajtotta a vizet. - Úgy van, kedves Carlo. -És? - Mit és? - Mondjon már egy összeget, maga elvetemült. Csak nyertünk valamit a bolton, nem? - De, egy keveset. - Mennyi az a kevés? Az ügynök hatásszünetet tartott, majd lassan, tagoltan a következıt mondta: - Tizenkettı és fél millió dollár. Károly megkukult. Ölébe ejtette a telefonkagylót, és egyfolytában csak rázta a fejét. Késıbb, amikor túl volt a nagy megrázkódtatáson, elhatározta, hogy egy szót sem szól a feleségének. Négy hónap múlva tartották
332
a negyvenedik házassági évfordulójukat, akkorra szánta a nagy hírt, meglepetésnek. Ilonka és Károly vidéken ünnepeltek. Kedvenc városkájukban ebédeltek, majd elindultak a közeli dzsungelhez, hogy sétáljanak kicsit a turistaösvényen. - Nézd, milyen csodálatos kis meseházikó - mutatott Ilonka vá gyakozva a dzsungel fölé tornyosuló hegy felé, ahol egy apró fehér épület kandikált ki a lombok közül. - Elbújva a világ szeme elıl, a csend és a nyugalom világában. Csodálatos lenne egyszer egy ilyen helyen élni. Károly ekkor a felesége felé fordult, és így szólt: - A tiéd. Ilonka elmosolyodott. - Hát persze a természet, a dzsungel mindenkié - mondta. Károly megrázta a fejét. - Ez egy magánterület - magyarázta. - A dzsungel azé, akié a házikó. A házikó pedig a miénk. Könnyek győltek Ilonka szemébe. - Karcsi, miért viccelıdsz velem? - kérdezte. - Tudod, hogy minden álmom... - Tudom - vágott közbe Károly. - Mondom, a tiéd. A ház is, a dzsungel is. Azzal elmesélte a tizenkét és fél millió dolláros szerencséjük történetét. Ilonkának le kellett ülnie, úgyhogy a férje gyorsan leterítette alá a pulóverét, és mindketten lehuppantak a földre. - És akkor most... itt fogunk élni? - kérdezte Ilonka, amikor végre megnyugodott. Károly széttárta a kezét. - Ahogy szeretnéd! - felelte. Ilonka és Károly természetesen azóta már a dzsungelben élnek. Az asszonyt Donna Amazoniának nevezik a helyiek, mert Ilonka úgy védi a természetet, mintha az életükrıl volna szó. Néhány nappal azelıtt, hogy meglátogattam volna ıket a dzsungelbeli, immár minden luxussal fölszerelt villájukban, az asszony puskával kergette el egy telefontársaság alkalmazottait, akik suttyomban vezetékeket akartak átvezetni a dzsungelen. Épp az oszlopokat kezdték állítani, amikor Ilonka megjelent. - Nem hagyom, hogy akár egy levelet is letépjenek - mondta ne kem az asszony, aki láthatóan nem tud betelni az örömmel, hogy gekkók és szivárványszínő madarak társaságában éli mindennap333
jait. A skorpiók és a kígyó ellen különleges macskákat tartanak, a hatalmas ház ellátásáról pedig huszonegy fıs személyzet gondoskodik. S hogy Károly mit csinál? Egyrészt nyakig benne van egy hatalmas építıipari cégben, persze ma már csak pénzzel, hiszen mindennap, amikor be kell mennie a nagyvárosba, kínszenvedés. Másrészt pedig az interneten keresztül továbbra is tızsdézik, persze, mint mondja, csak hobbiból. A Kögl házaspár oroszlánként óvja a tulajdonában lévı hatalmas földterület természeti szépségeit. Évente százezer dollárt (kb. harmincmillió forintot) költenek a dzsungel és környékének tisztán tartására. Mivel napjainkra már csupán nyolc százaléka maradt meg a brazíliai esıerdıknek, Károlyék buzgalma felbecsülhetetlen értéket jelent. A Sao Paoló-i politikusok azonban mégis megpróbálták felbecsülni, s tavaly a külföldieknek adható legmagasabb állami kitüntetéssel jutalmazták a magyar származású házaspárt. Ilonka azonban nem tudott részt venni az ünnepségen. Éppen Magyarországon tartózkodott, mert kiállítás nyílt a természetfotóiból az érdi Földrajzi Múzeumban. Neki az sokkal fonto-sabb volt, mint a kitüntetés.
Asszuán, Egyiptom, 2001 Kögléknél nem volt gondunk a szállással. Egyrészt, mert a dzsungelben lévı magánházuk minden igényt kielégített, másrészt úgysem volt más megoldás, a legközelebbi szálloda is vagy száz kilométerre volt tılünk. De nincs miért panaszkodnom, attól eltekintve, hogy az egyik hajnalon arra ébredtem, hogy egy gekko akar bemászni az orromba, más gondunk tényleg nem volt. Egyébként sem vagyok egy finnyás alkat, aludtam én már víz és főtés nélküli „szállodában" Tatárföldön, mínusz négy fokban a Kárpátok közepén, és ahogy azt elızı könyvemben írtam, volt már szállásom - igaz tévedésbıl -egy kolumbiai katonai kápolna ravatalozóágya is. Egy forgatásnál mindig az elsı feladat a bázisépítés. Lehetıleg nyugodt, telefonnal felszerelt szállást keresünk, ahonnan, ha nagy baj van, mindig lehet intézkedni és minket is könnyen el lehet érni. A világ legszörnyőbb szállására az egyiptomi-szudáni határon bukkantunk, pedig de szépen is indult minden. A szálloda vezetıje széles mosollyal kísért végig a „Mohamed Hotelen", ahol két szo334
bát ajánlott. Az egyiket nyolcvan, a másikat huszonöt dollárért. Nem értettem az egészet, mert az olcsóbb szoba sokkal tágasabbnak és kényelmesebbnek tőnt, mint a másik. Nem gyanakodtam és örömmel közöltem, hogy egy hétre ki is vesszük a hatos apartmant. Nem ragozom sokáig. A két szoba között tényleg nem volt különbség. Egészen másnap hajnali öt óráig. Akkor szólalt meg ugyanis az erkélyünkre felerısített óriás hangszóró, amely a mü-ezzin énekét sugározta az egész városnak. És ezután félóránként üvöltött az „Allahu Akbar", amibıl a szálloda másik oldalán lévı szobában alig hallottak valamit. Csakhogy azt a szobát már kiadták addigra... Azóta arab országokban mindig megkérdezem -persze végtelenül udvariasan -, hogy miért gyanúsan olcsó a szoba és, hogy hol van a legközelebbi hangszóró.
Mátészalka, 2001 Varga Dezsı és Varga Zsolti, vagy ahogy egymás között szólítják magukat, Dedi és Zsoci teljesen hétköznapi fiatalemberek. Illetve nem is annyira hétköznapiak. Elıször is igencsak a húszas éveik közepén járnak, s az ember ilyenkor már igyekszik egzisztenciát alapozni. Persze nem egy olyan városkában, ahol kis túlzással annyi a munkalehetıség, mint sivatagban a folyó. Másrész a srácok roma származásúak, és ezt egy percig sem tagadják. Harmadrészt, és talán ebben különböznek a leginkább hasonszırő társaiktól, kitalálták, hogy csinálnak egy tévét. Na jó, errıl már gyermekkoruk óta álmodoztak, de hányan vagyunk, akik felnıtté cseperedve szépen lassan feladjuk a gyermekkori álmainkat?! Nem így Dedi és Zsoci. Fogták magukat, és a családi pénzbıl vásároltak egy kezdetleges kamerát, egy kifuserált videovágót, és kibérelték a házuk biciklitárolóját. A tizenkét lakásos ház áldását adta rá, hogy napi egy-két órában sugározni kezdjen náluk a Lépcsıháztévé. Ez azt jelentette, hogy Dediék mind a tizenkét lakásba behúzták a zsinórt a biciklitárolóból, és pontban délután öt órakor megkezdték az adást. Híreket olvastak be, mátészalkai információkat közöltek, s a tapasztalatlanságuk vagy a tétnélküliség miatt mindezt olyan oldottan csinálták, hogy amikor elindult a mősoruk, mind a tizenkét lakásban átkapcsoltak a lakók az országos csatornákról Dediékre. 335
Hogy a kis magántelevízió anyagi hátterérıl ejtsünk néhány szót: a Varga testvérek olyan szegények voltak, hogy huszonöt évesen még mindig egy ágyban aludtak. A sülthúsos vacsora náluk már komoly lakomának számított, s desszert nem igen jutott az asztalra. Bizonyára mindennél többet mond, ha elárulom, hogy abban az idıben napi száz forintot költhettek ennivalóra. Ám Dediéknek sikerük volt. A házban élı, többnyire idıs lakók imádták a Lépcsıháztévét. Híre ment ennek a városban is, s a Varga testvérek népszerőségre tettek szert, ennek ellenére mindenki csodálkozott, amikor a két mátészalkai frekvencia közül megnyerték a kisebbiket. - Most akkor mi legyen? - ültek tanácstalanul a fiúk a biciklitárolóban, ahogy azok az emberek szoktak, akikre hirtelen szakad rá valami nagy öröm, de egyben nagy feladat. Ismét a vízgázszerelıként némi pénzecskét megtakarítani tudó apjuk sietett a segítségükre, s nyolcvanezer forintot adott nekik, hogy kissé kipofozhassák a „stúdiót". - Hajrá Mátészalkai SC! - indult útjára Vargáék régi-új tévéje és benne a forradalmian új kívánságmősoruk, amelynek immár neve is volt: Morzsoló. Amelybe bizony belefértek az efféle, a helyi focicsapatnak szóló buzdítások is. A Morzsolót a következık készítették: Varga Dezsı vágó operatır-asszisztens, illetve Varga Zsolt szerkesztı-mősorvezetıvilágosító. S hogy jól végezték a dolgukat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a húszezres város apraja-nagyja napról napra ott ücsörgött a Morzsoló elıtt és bámulták, amint Zsoci egyik nap Szupermannek, másik nap Pókembernek öltözve válaszol a nézıi telefonokra, teszem azt néha egy lavórban ücsörögve. - Zoli vagyok - hallatszott a vonal túloldalán. - Szia, Zoli! - üdvözölte mosolyogva Zsoci-Batman a betelefonálót. - A Kossuth utcai Zoli vagy? - Igen. - Akkor helyesen: Zoli és Jutka, igaz? - Nem, már nem. - Hogyhogy nem, Zoli? - Vége. Jutka elhagyott. - Mi van? Na ne viccelj! Hiszen két hete még együtt ünnepeltétek a szülinapodat. 336
- Igen, én is azt hittem, minden rendben van, de... beleszeretett egy nyíregyházi srácba. - Ne beszélj! Ez szörnyő, ismerem az érzést. Engem is hagyott már faképnél lány. Elmeséled, valójában hogy történt az egész szakítás? És Zoli belekezdett. Mátészalka pedig könnyezett. Nem ismerték a betelefonálót, de megrendítette ıket a szerelmes fiú csalódása. Máskor egy tizenhárom éves kislány telefonált be. Ismerték, mint a rosszpénzt, már úgy értve, telefonon keresztül. - Megint megvert az apám - mondta a lány. - Részegen? - kérdezte Zsoci. - Persze. Józanon sohasem bántana. - Azért ez nem felmentés neki! - Nem, csak... olyan szörnyő... - Oké, most egy kicsit sírj, az jót tesz, addig majd beszélek én. Szóval sokan fordulnak hozzánk ilyen problémával, és tényleg nagyon rossz, hogyha egy apa, vagy egy anya megveri a gyerekét, de tudnotok kell, hogy többnyire az ital miatt vesztik el a szülık a kontrolijukat. Szóval az nem ugyanaz az apu meg anyu, aki iszik, mint amelyik nem iszik. Most nem tudom, elég érthetı voltam? Akár érthetı volt Zsoci, akár nem, olyan szükségük volt rá a mátészalkaiaknak, mint egy falat kenyérre. A Varga testvérek ugyanis Emberek voltak, így nagybetővel. Amit a polgárok nem tudtak megbeszélni egymással, a hivatalokkal, a szeretteikkel, azt mind Zsociék elé tárhatták. És az emberek talán azért rajongtak különös szeretettel a kívánságmősorért, mert a Varga testvérek soha sem foglalkoztak világpolitikával, de még országos eseményekkel sem. İket csak Mátészalka ügyes-bajos dolgai érdekelték. így válhattak szépen lassan a szabolcsi kisváros szerves részévé. És ezt a nézık mindennél jobban megbecsülik egy ilyen kistelepülésen. Volt azonban valaki, aki talán még az átlagos mátészalkai nézıknél is jobban igényelte a Morzsolót. Aki a reggeli ébredéstıl arra várt, hogy délután legyen, s megkezdıdjön végre Zsociék mősora. Amikor elıször betelefonált, a Varga testvérek kissé megrökönyödtek. Vontatottan, öblös hangon beszélt az illetı, a végtelenségig elhúzva a magánhangzókat, alig-alig érthetıen. Zsociék az elsı pillanatban tudták, hogy valószínőleg egy beteg fiúval van 337
dolguk, ám egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy leállítsák vagy kiszőrjék a mősorból. Zsoci türelmesen beszélgetett vele, s lassan kiderült, hogy a fiút Robinak hívják, és csak néhány utcára lakik a stúdiótól, de az anyja nem engedi el egyedül sehová. Hogy miért, arra csak késıbb derült fény. Robi ugyanis minden délután betelefonált a mősorba, egy alkalommal azonban nem jelentkezett. Fél órával az adás után megcsörrent a telefon a biciklitárolóban, s egy izgatott nıi hang hallatszott a vonal túlsó végén. - Apáti Robika mamája vagyok - mondta remegı hangon a hívó. - Tudják, a Down-kóros kisfiúé. Néhány pillanatba beletelt, míg Zsociék rájöttek, hogy arról a fiúról van szó, aki mindig olyan furcsán beszél, és minden adásba bejelentkezik. - A fiam lemaradt a mősorról, és... most nagyon rosszul van rebegte szinte sírva az asszony. - Tudják olyan neki a maguk mő sora, mint... valami gyógyszer, és... tényleg... mint másnak a le vegı... most volt kint nálunk az orvos, mert légzési nehézségei vannak, meg láza... szóval nagyon rosszul van... Sírni kezdett. A fiúk vigasztalták, majd megkérdezték, miben segíthetnek. - Ha... ha beszélgetnének vele egy kicsit... talán megnyugodna... - Rendben, tessék csak átadni a telefont Robinak! - mondta Zsoci. Néhány másodperccel késıbb hörgı hangot hallott a telefonban. Robi volt az, ahogy a levegıért küzdött. - Szia, öregfiú! - szólalt meg Zsoci. Várt egy kicsit, aztán hogy nem kapott választ, folytatta. - Nagyon hiányoztál ma, vártuk, hogy felhívj. Hol voltál? - Mondd nekik, hogy Nyíregyházán voltál, a kórházban hallatszott a háttérben az anyuka hangja, ám Robi továbbra is csak hörgött. - Á, szóval a kórházban jártál - mondta Zsoci. - Akkor rendben, akkor igazoltan voltál távol. Tudod, egy kicsit már kezdtünk érted aggódni. Mondom a Dedinek, hogy nézd már, ez a Robi nem hív bennünket! Csak nincs valami baja?! Mert úgy van az, hogy ha egy barát nem jelentkezik, hát mindjárt aggódni kezdünk érte. - Baaaraaaaat... - hallotta Zsoci a vonal túloldaláról Robi erıtlen hangját. Már nem hörgött. Megnyugodott a légzése, csendesen figyelt. És Zsoci folytatta, míg az asszony bele nem szólt a telefonba: 338
Robi életének talán legmeghatóbb pillanata: mősort vezet a Morzsolóban - Elaludt. Köszönöm, fiúk. Nagyon-nagyon köszönöm. A Down-kórosok viszonylag rövid ideig élnek. Bármennyi adatott is meg Robi számára, a Varga testvérek bearanyozták a fiú mindennapjait. Mások Pálffy Istvánért és Batiz Andrásért, Dem-csák Zsuzsáért és Marsi Anikóért rajongtak, Robi számára azonban Zsoci és Dedi voltak az igazi sztárok. A fiú szerves részévé vált a mősornak, s egy alkalommal személyesen is a stúdióba látogatott. Az a Morzsoló, amelynek ı volt a társmősorvezetıje, alighanem élete legnagyobb élményét jelentette. És Mátészalkának is. Az emberek lélegzet-visszafbjtva nézték az aznapi adást, sokan zsebkendıvel törölgették a szemüket, látva, hogy köszönti integetve-ne-vetve a nézıket a beteg fiú. Csakhogy Zsociék lassan kifogytak a hirdetıkbıl, s elapadt az a kis pénzük is, amellyel ha nehezen is, de fenn tudták tartani a mősort. És eljött a nap, amikor a Lépcsıháztévé utóda az M 1 tv is elnémult. Délután öt órakor a képernyı sötét maradt, s a mátészalkaiak hiába várták a Morzsolót. 339
És Robi ekkor nagyon rosszul lett. Valóságos rohamot kapott. A kórházi ágyánál megígérte neki az anyja, hogy ha hazamennek, megint nézheti majd a kedvenc mősorát. De hogy mindezt, hogy tudja elérni, arról fogalma sem volt. Robi apja ugyanis elhagyta a családot, amikor megtudta, hogy beteg gyermeke született. Azóta a kétgyermekes asszony ugyan talált egy másik férfit, ám az új társa is a munkanélküliséggel küzd. Napról napra élnek, mint a legtöbben itt Magyarország keleti szegletében. - Nem tudjuk folytatni, nincs rá pénzünk, asszonyom - mondta bánatos hangon Dedi, amikor Robi anyukája rájuk telefonált. Mit mondhatott az asszony? Semmit. Pedig a fia életérıl volt szó. Aztán megint az ezermester Varga apuka sietett a fiai segítségére. Végsı tartalékaiból adott annyi pénzt, amennyibıl egy-két hónapig még mőködhetett a Morzsoló. És mőködött is! Mátészalka boldog volt, Robi pedig néhány nap alatt felépült. Egy idı után nem volt kérdés, hogy a saját mősorom egyik kedves, szomorú-romantikus története lesz Robi és a Morzsoló igaz meséje. Végtelenül boldog voltam, hiszen a forgatás alatt mindvégig éreztem azt a szeretetet, ami a Varga testvéreket Robihoz köti. De Robi édesanyja, Apáti Sándorne is arról beszélt a filmben, hogy ezer szállal kötıdnek Robi tévés barátaihoz. Ahogy a boldog asszony mondta, ez a barátság nekik mindennél többet ér. Miután leadta a tv2 Zsociék és Robika történetét, garmadával érkeztek a telefonhívások és az e-mailek. Nagyon sokan ajánlottak ilyen-olyan segítséget. A többség persze Robin és családján akart segíteni, de akadt olyan is, aki nem írt célt vagy okot, egyszerően csak feladott csekken egy kis pénzt és jó egészséget kívánt. Felhívtam a Varga testvéreket, és elmondtam nekik, hogy milyen sok felajánlás érkezett. Ujjongtak, és megköszönték nekem a filmet, Robika nevében is. Azonnal közölték, hogy nekik nincsen szükségük segítségre, a Morzsoló csak eltengıdik valahogy. Aztán megegyeztünk, hogy minden emailt, levelet, telefonszámot hozzájuk továbbítok, ık pedig majd átadják azokat Robika édesanyjának. Békével és örömmel a szívemben készülıdtem a karácsonyi szünetre, mert úgy éreztem, valakivel sikerült jót tennem. Hát ennyi a történet boldogabbik fele. Javaslom, hogy aki szereti a szépet, és irtózik a csúnya és nemtelen befejezésektıl, az itt 340
hagyja abba ennek a résznek az olvasását. Mert idáig a történet olyan volt, mint egy mese. Ám aki a teljes valóságra kíváncsi, és arra, hogy valami, amit az ember a legjobb szándékkal visz végbe, miként válik a legalantasabb és legfájóbb fegyverré, az tartson velem a továbbiakban is. Közeledett hát a karácsony, amelyet a feleségemmel, Gyöngyivel minden esztendıben Washingtonban töltünk. Az elutazásunk elıtti héten megcsörrent a telefonom. Robika anyja, illetve az élettársa, Attila szerették volna megköszönni, amit a Fiúkért tettem. Mint elmesélték, amikor a napokban Robi rosszul lett és be kellett szállítani a kórházba, az orvosok soron kívül kezelésbe vették, és olyan kedvesek voltak vele, mint még soha. Velük örültem, ugyanakkor berzenkedtem is kissé, mert miért kell ahhoz a tévében szerepelni, hogy kedvesek legyenek az emberrel az orvosai? Ezt persze nem fejtettem ki nekik, inkább arról beszéltem, hogy rövidesen jó néhány felajánlást tartalmazó emailt és levelet küldök majd Zsociéknak, s ık átviszik majd hozzájuk az összesét. Egy pillanatra elhallgattak a vonal túloldalán, majd még egyszer megköszönték a segítségemet és elköszöntek. Este ismét megcsörrent a telefonom. Ezúttal Robi mostohaapja, Attila egyedül hívott. Azzal kezdte, hogy ismét illedelmesen megköszönte a segítségemet, majd rátért a hívása igazi okára. Megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy átadják nekik Zsociék a leveleket. Egy pillanatig nem is értettem, mirıl beszél, aztán elnevettem magam. - Úgy érti, kedves Attila, hogy a Varga testvérek nem juttatják el önökhöz a Robinak küldött leveleket? - kérdeztem. - Dehogy - felelte -, csak van bennünk egy kis félsz. - Félsz? - Igen. Tudja, mégiscsak pénzrıl van szó. - Úgy van, felajánlásokról. - És a pénz, ugye, még a becsületes embereket is megbolondítja, nemhogy ezeket a... Nem folytatta. Én sem. Megnyugtattam, hogy Zsociék egész biztosan átviszik majd nekik a küldeményeket, és udvariasan elköszöntem. Másnap reggel épp zuhanyoztam, amikor újra hívott.
341
- Azt hiszem, félreértettük egymást, kedves szerkesztı úr mondta kissé arrogáns hangon. - Mondja, nem arról van szó, hogy a mi Robikánknak felajánlott pénzeket a Vargáék lenyelik a tévéjük számára? Erre mondják, hogy hang fennakad, szó bennszakad, lehelet megszegik? Úgy állhattam csuromvizesen, telefonnal a fülemen a fürdıszobámban, mint Edward király a bátor és szókimondó walesi bárdok elıtt. - Attila - feleltem -, ismét csak azt tudom önnek mondani; én mindent megteszek, hogy a felajánlások eljussanak magukhoz. Miután azonban a megkeresések nagy része e-mailben érkezett, s önök nem rendelkeznek számitógéppel, ezért javasoltam, hogy Robika barátainak, Dezsınek és Zsoltnak küldöm el a leveleket, és ık mindent önökhöz továbbítanak. - Készpénzes felajánlás érkezett? - kérdezte hadarva a férfi. Mert nekünk most készpénzre van szükségünk, nem szép szavakra! Némi mohóságot és nem kevés indulatot éreztem a szavaiban. Elhárítottam a kérdését azzal, hogy ha van is ilyen felajánlás, az csak felajánlás, és nem pénz, s valószínőleg az a feltétele, hogy vegyék fel Robikáék a kapcsolatot a felajánlóval. Már csak ezért is képtelenség, amit a Varga testvérekkel kapcsolatban mond. Erre azt válaszolta, hogy a tévések könnyedén elváltoztatják a hangjukat, és a Morzsoló gazdáinak sem jelentene túl nagy gondot Robikának adni ki magukat. Ha hiszik, ha nem, még mindig udvarias voltam. így utólag magam is csodálkozom a dolgon, de nyugodt és kedves hangon búcsúztam el Attilától. Délelıtt megállított Stahl Judit a tv2 folyosóján. Azt mondta, hogy édesapja, Stahl János látta a Robikáról szóló filmet, és szeretne egy kis pénzt küldeni a fiúnak. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy megadom a Varga testvérek elérhetıségét, de aztán jobbnak láttam, ha közvetlenül Robikáékhoz irányítom Stahl urat. Este ismét Attila jelentkezett be telefonon. Durvábban beszélt, mint valaha. - Hé, tudja, hogy már a városban is rebesgetik a nagy átverést? - szegezte nekem a kérdést. - Nem egészen értem, mirıl beszél.
342
- Dehogynem érti maga, szerkesztıkém! A Vargáék lenyúlták a fiunknak érkezett felajánlásokat! Mindenki ezt beszéli itt Máté szalkán! És amit ugye az emberek beszélnek... Elszámoltam tízig, aztán megköszörültem a torkom. - És mondja, Attila, el tudja képzelni ezekrıl a Vargáékról, akik éveken át szórakoztatták Robikát, akik nemegyszer megmentették az életét, akik csak azért tartották fenn irtózatos nehézségek között a mősorukat, hogy jókedvre derítsék az önök gyermekét, szóval el tudja róluk képzelni, hogy meglopják a barátjukat? - El - vágta rá a férfi, majd hozzátette: - Végül is cigányok, nem? Az ilyenektıl minden kitelik! Nem számoltam tízig: lenyomtam a Beszélgetés vége gombot. Azt hittem, ezzel vége ennek a gyomorforgatóvá vált történetnek. Tévedtem. A következı reggelen a Varga testvérek hívtak. Zaklatott hangon közölték, hogy Attila majdnem nekik ment a piacon, mert, idézem: „a büdös tolvaj cigányok ellopták annak a beteg fehér gyereknek a pénzét!" Egy helybeli is értesített arról, hogy Attila hosszú percekig üvöltözött velük az emberek elıtt, hogy „mocskos cigányok, a gyerekembıl akartok meggazdagodni?!" Azonnal Attiláékat tárcsáztam. A férfi lekezelı volt és gúnyos. - Mi van, mit idegeskedik? - kérdezte. - Azt hitték, megússzák a tolvajlást? És a java még csak most következik! - Mirıl beszél? - Valami Stahl nevő pasas nyolcezer forintot ajánlott a mi Robikánknak. Magára hivatkozott a szerencsétlen. Idefigyeljen, maga azt hiszi, hogy befoghatja a szánkat egy ilyen zsebpénzzel? Hogy a keblünkre öleljük majd, amiért kiszúrja a szemünket nyolc ronggyal, miközben maguk milliókat nyelnek le a gyerekünk elıl? Mondja, mennyit juttattak vissza magának az ellopott pénzbıl azok a rühes cigányok? Szégyellheti magát, hogy azoknak a senkiházi jöttmenteknek a szintjére süllyedt! Azzal lecsapta a kagylót. Két nappal az elutazásunk elıtt ügyvédi feljelentılevelet kaptam, amelyben Robika édesanyja és Attila közölték, hogy anyagi haszonszerzés és személyiségi jogok megsértéséért feljelentést tesznek ellenem, ráadásul a nyilvánosság elé fogják tárni, hogy a fiukról készített film, úgy ahogy van, hazugság, amennyiben nem juttatom el hozzájuk a gyermeküknek érkezett felajánlásokat. 343
Ezen a ponton kiszálltam az ügybıl. A tv2 jogászához került az eset, aki zsarolásként kezelte Attiláék feljelentılevelét. Felvette a kapcsolatot az Attiláékat képviselı nyíregyházi kollégával, aki a tv2 hivatalos válasza után elállt az ügytıl. Bár Robika szülei az életem legnagyobb csalódását okozták, s abban az évben tökéletesen tönkretették a karácsonyomat, mégsem haragszom rájuk. Igyekszem ıket fölmenteni, s a társadalmat, a kort, a viszonyokat hibáztatni azért, hogy emberek ilyen alantas pénzszerzési eszközökre kényszerülnek, hogy a beteg gyermekükön akarnak pénzt keresni.
Budapest, 1997-2002 Akár hiszik, akár nem, hiába jártam be a világ legtöbb pokoli helyét, hiába éltem át megdöbbentı és meghökkentı helyzeteket, azért a legtöbbször mégis a könyveimmel, könyvbemutatóimmal, illetve a Pokoli történetek címő mősorommal kapcsolatban tudtak meglepni. Jöjjenek tehát a Pokoli-legek, és azok a legek, amelyeket a forgatások során éltem át, s amelyekrıl ez idáig soha senkinek sem beszéltem. A legsikeresebb könyvbemutatóm Szombathely, esıs, szeles idı. Aki kimerészkedik az utcára, az csakis egy helyre tarthat: a megyei mővelıdési és ifjúsági központba. A könyvbemutató fiatal és lelkiismeretes szervezıje már hónapokkal korábban teleplakátozta a várost. Szólt a helyi tévének, megjelentette az idıpontot és a helyet a Vas megyei lapban, és nem is egyszer. Az MMIK négyszáz fıs színháztermében már fél órával a könyvbemutató kezdete elıtt vagy nyolcszázán zsúfolódnak össze. Akik nem jutottak ülıhelyhez, ölre mennek a jobb állóhelyekért. Tülekednek, furakodnak, összecsapnak a pótszékekért. Mire odaérek, már a bejáraton kívül is tolonganak az emberek. Lehetnek úgy százötvenen, valószínőleg esélyük sincs rá, hogy bejussanak. Némi furakodás után eljutok a bejárati ajtóig, ott azonban egy nagyhangú, testes, kopasz, középkorú férfi elém áll, a vállamra teszi mázsás kezét és fenyegetı hangon így szól: - Hé, öcsi, ne tolakodj, mert kitolom a szemed! Szerinted mi mire várunk? 344
Lehajtom a fejem, elszégyellem magam. Aztán eszembe jut, hogy jó, sorba állhatok itt még néhány percet, esetleg fél órát, de odabent énrám várnak az emberek. Összeszedem a bátorságom és a pasas felé fordulok. - Tudja az a gondom, hogy nagyon fontos bemennem, mert... Elcsuklik a hangom attól, ahogy a pasas rám néz. Tekintetébıl lesajnálás és undor árad. Kinyitja a központ ajtaját, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, így szól: - Na eredj, kiscsávó, ha tényleg nem tudod visszatartani! Néhány perccel késıbb kirakatok egy tévét a szervezıkkel az aulába, ahová beengedik az embereket, hogy a készüléken keresztül ık is részesei lehessenek a színházteremben történteknek. Megtartom a könyvbemutatót, mesélek a legérdekesebb élményeimbıl, levetítem az egyik filmemet, autogramokat osztogatok és dedikálok, s eközben végig az jár a fejemben, hogy mindezt látva milyen képet vághat odakint a kopasz pasas. A legkínosabb könyvbemutatóm Gyır, Széchenyi István Egyetem. A nagyelıadó zsúfolásig megtelt, darázsfészekként zsong a tömeg. A technikus látja, hogy meg kell oldani a hangosítást, mert képtelen leszek túlüvölteni a közönség zaját. Megkérdezi, mit választok: állványos mikrofont, kézi mikrofont, vagy mikroportot. Az állványos mikrofon gátol a mozgásban, márpedig én mesélés közben szeretek sétálgatni. A kézi mikrofon leköti az egyik kezemet, nehézzé teszi a gesztikulálást. A mikroportot választom. A technikus az ingemre csípteti a mikrofont, a dobozát pedig a zsebembe dugja. - Na, most kedvére sétálhat és mutogathat - mondja mosolyog va. És így is történik: lubickolok a szabadságban. Az egyórás törté netmesélés után, szokásomhoz híven, vetíteni kezdek. Ezúttal egy szomorkás, romantikus filmet hoztam magammal. Elindíttatom, majd a nagy meleg miatt kimegyek az épület elé egy kis friss leve gıt szívni. Visszafelé betérek a mosdóba, hogy elintézzem folyó ügyeimet. Valaki nagyon erılködik az egyik fülkében, úgyhogy sie tek: nem akarom frusztrálni. Amikor visszatérek a terembe, döb benten látom, hogy majd megszakadnak a röhögéstıl az emberek. A vetítıre pillantok, hogy vajon milyen filmet néznek. De nincs vál345
tozás, az egyik legszívfájditóbb munkám képeit látom peregni. A nézık szeme azonban nem a meghatottságtól könnyes. Úgy érzem magam, mintha Karinthy Frigyes Röhög az osztály címő humoreszkjébe tévedtem volna: dagad a röhögés, s bár még visszafojtják, félı, hogy pillanatokon belül kitör, és elseper, magával sodor. Szinte várom, hogy véget érjen már a film. Kiosztok néhány dedi-kációt, aztán odalépek a technikushoz. A szaki nem néz rám, úgy mondja: - Ha szabad javasolnom... a mikroportot a jövıben kapcsolja ki, mielıtt... vécére megy... A legemlékezetesebb könyvbemutatóm A Somogy megyei bemutatót egy olyan szervezı hozta tetı alá, akit idıközben kirúgtak. Mondhatni a Tizenkét pokoli történet-re szervezett közönségtalálkozó volt az utolsó „dobása". Igen ám, de amikor vette a kalapját, elfelejtett szólni a helyére érkezınek, hogy itten bizony kérem egyeztetve lett egy Tvrtko-könyvbemutató. így aztán miközben én gyanútlanul autóztam Kaposvár felé, a városban senki sem tudott a jöttömrıl. Nem írt a könyvbemutatóról az újság, nem volt rádiós és tévés beharangozó, de még egy fránya plakát se! A kaposvári tiszti klub portása azonban, ahogy unalmas óráiban a teremfoglalási füzetecskét lapozgatta, hirtelen rábukkant a bejegyzésre, miszerint ott nekem ma közönségtalálkozót kellene tartanom. Idegességében gyöngyözni kezdett a homloka. Nyelt egyet, majd átszaladt a szomszédban lakó özvegy Sipos Jenıné Marikához, aki ráérıs nyugdíjasként a város szinte minden rendezvényén ott volt, tehát amolyan Jolly Jokernek számított Kaposvárott. Özvegy Sipos Jenıné Marika felvette legszebb ruháját, finom pasztellszínekkel hintette tele az arcát, majd kiken-ve-kifenve a megadott idıben megjelent a klub elıterében. A portás addigra már sehol sem volt, mert szégyenében haza bandukolt, kihúzta a telefonját és bezárkózott a szobájába (ezt késıbb ı maga mesélte el), de az épületet tárva-nyitva hagyta számunkra. Amikor betoppantam, majd elejtettem a táskámat. Egy naftalinszagú néni ugrott ugyanis a nyakamba, és közölte, hogy szeretettel köszönt a városban a kaposváriak nevében és már nagyon vártak.
346
- Nagyon - motyogtam magam elé, miközben szememet végigjárattam a töküres nagytermen. Mit lehet ilyenkor tenni? Semmit. Kezdtem kipakolni a széksorok elıtt, beállítottam a videót és a széksorok felé fordultam. Özvegy Sipos Jenıné Marika valahol a hátsó sorokban ült. - Tessék elıbbre jönni, kedves, biztosan lesz itt elöl is szabad hely - mondtam szinte sírva, majd mesélni kezdtem. És én magam lepıdtem meg a legjobban azon, hogy milyen elánnal, milyen átéléssel és szenvedéllyel vagyok képes akár egyetlen embernek is mesélni. Valahol a román lepratelepnél tarthattam, amikor nyílt az ajtó és egy tagbaszakadt férfi oldalazott be a terembe. A padlót nézte, mintha ott se lenne, és leült a leghátsó sor szélére. Szégyellte magát, hogy megzavarta az elıadást, s amikor megszólítottam, majd elsüllyedt a föld alá. - Fáradjon ide, hozzánk, így jobban fogja hallani! - mondtam neki, és pontosan úgy éreztem magam, mintha egy cseh filmben szerepelnék. A férfi legszívesebben láthatatlanná vált volna, de nem mert ellenkezni. Bizonytalan lépésekkel elıre jött, aztán megállt, összecsapta a bokáját, s mintha a katonaságnál lettünk volna, mesterséges hangon jelenteni kezdett: - Kálmán vagyok, jó'stét kívánok, az éjszakai portás. Elnézést kérek a késésért, nem tudtam, hogy esemény lesz! Esemény! Hát, mit ne mondjak, esemény az volt. De Isten látja lelkemet, úgy meséltem annak a két embernek ott Kaposváron, mintha kétszázan lettek volna. A legizgalmasabb riport, amelyet vélem készítették Újságírás nem megszokott környezetben címmel tartottam elıadást a bostoni egyetemen, s nem panaszkodhattam az érdeklıdésre: diákok százai látogatták az elıadásaimat. Valahogy mindenki szeret borzongani, halottakról, háborúkról, fegyverekrıl hallani, persze csak addig, amíg mindezt egy jól főtött vagy kellemesen hőtött egyetemi elıadóban teheti, egyik kezében egy csésze forró cappuccinóval, másik kezében két illatos szendviccsel. Bostonban ráadásul az újságíró szakma olyan vonulata volt a fı téma, amely a háborún túl is felcsigázta az ifjú hallgatók érdeklıdését. 347
Szóval két hete tartottam elıadásokat az egyetemen, amikor valamelyik reggel behivtak az egyik helyi tévécsatorna napinditó mősorába. Arról akartak faggatni, hogy mi visz a világ legveszélyesebb helyszíneire, és miképp lehet azokon a helyszíneken riporterként dolgozni. Néhány perccel hét óra elıtt a tévé székházában ketten próbáltunk felébredni egy lengyel basszusgitárossal. Wojteket fiatal kora és kelet-európai származása ellenére olyan megtiszteltetés ért, amilyen csak nagyon kevés jazzmuzsikust: vendégjátékra hívta egy igazi, New Orleans-i fekete jazzbanda. Hamar szóba elegyedtünk, persze mi másról, mint a zenérıl. A zene sokkal kellemesebb téma a halálnál. Szóval ı elmondta, hogy még ma sem hiszi el, hogy fehérként befogadták a fekete zenészek, és hogy ez világszenzáció, én meg arról meséltem, hogy gyermekkoromban évekig jártam gitárórákra, s ha nagyon megerıltetném magam, talán még ma is eltalálnék egy-két hangot a húrokon. - Nosza - mondta Wojtek, és elızékenyen a kezembe nyomta méregdrága gitárját. Valamit pötyögtem a hangszeren, aztán mind a ketten megállapodtunk benne, hogy ezt bizony még gyako rolnom kell. Ám a további eszmecserére nem jutott már idınk, mert a fiatal, fejhallgatós asszisztenslány kidugta a fejét a stúdió ajtaján, és intett, hogy menjek. Aztán visszabújt a vastag ajtó mögé, én pedig visszaadtam Wojteknek a gitárját és búcsút vet tünk egymástól. Odabent halványkék stúdióbelsı fogadott. A reklámblokk alatt leültettek egy szemüveges, középkorú hölggyel szemben (állítólag ı volt a legjobb tévériporter Bostonban), és miközben a sminkes utoljára még tett az arcomra némi púdert, mindössze annyi idınk maradt a riporter hölggyel, hogy egy barátságos „Hello, How Do You Do!"-t elrebegjünk. Máris adásban voltunk, és kezdıdött az élı beszélgetés. -Jó reggelt, önök továbbra is a bostoni négyes csatorna reggeli mősorát látják - kezdte a riporter -, benne egy zenészt és egy nem mindennapi fiatalembert, aki megjárta a délszláv háborút, és golyózápor közepette tudósította a világot a szerbek rémtetteirıl. Nyeltem egyet, aztán kínos mosolyt erıltettem az arcomra, és így szóltam: - Én is jó reggelt kívánok a kedves nézıknek, és köszönöm a meghívást. 348
- Igen - pillantott jegyzeteibe a hölgy. - Mivel egy kicsit bonyolult kimondani a nevét, inkább kezdjük mindjárt a közepén, ha nem bánja. - Kezdjük - mosolyogtam továbbra is. - Mondd, mióta tartózkodsz az Egyesült Államokban és hányadik elıadásod volt a tegnapi? - Nos, volt szerencsém többször is ellátogatni az önök csodálatos országába, a tegnapi elıadásom pedig, hajói számolom, a hatodik volt a sorban. - Jól sikerült? - Azt hiszem, errıl inkább azokat kellene megkérdezni, akik ott voltak. - Fel lehet-e készülni egy ilyen megmérettetésre? Pontosabban, hogyan lehet felkészülni egy ilyen megmérettetésre? Megint nyeltem egyet. Felhúztam a szemöldököm, úgy mondtam: - Minden elıadás megmérettetés, de nem különösen kell rájuk készülnöm, mert tulajdonképpen azt adom át a közönségnek, amit magam is átéltem. - Ez rendben van, de hát mégis furcsa lehet fehér emberként kiállni a hallgatóság elé. Egy pillanatra kihagyott a szivem. Elıször az villant az agyamba, hogy milyen idétlen kérdés ez. Aztán hirtelen nagyon rossz sejtésem támadt. - Nem hiszem, hogy a bır színe számítana - néztem a kamerá ba, és úgy éreztem, most a riporter hölggyel együtt elindulunk egy meredek lejtın, amelynek az alját úgy hívják: totális leégés. Nyil vánvaló volt ugyanis, hogy ezek itt engem összetévesztenek Wojtekkel, a fehér jazzfenoménnal. Egy pillanatra megfordult a fe jemben, hogy elválaszolgatok én itt Wojtek nevében, mesélek egy kicsit a húrok titkáról, a pengetı ideális dılésszögérıl, és mondjuk Oscar Peterson vagy Jan Garbarek utolérhetetlen nagyságáról, de aztán mégis inkább amellett döntöttem, hogy megpróbálom jelez ni: az asszisztensnı összekevert bennünket Wojtekkel, gondolom az ölemben fekvı gitár miatt. Húzogattam a szemöldököm, mé lyen a riporter szemébe nézve ingatni kezdtem a fejem, s úgy lát tam, megérti, mit akarok jelezni. Nem jól láttam. A hölgy követke zı kérdése ugyanis így szólt: 349
- Akkor inkább úgy kérdezem: nem furcsa egy kicsit jazzt játsza ni igazi fekete zenészek között? Hál'Isten akkor már az egész stúdió tisztában volt a szörnyő félreértéssel, s gyorsan reklámot adtak be. A legmulatságosabb rám csodálkozás Eleinte zavart, mára megszoktam már, hogy úton-útfélen felismernek. „Jé, ez a háborús gyerek a tévébıl" - mutatnak rám ujjal. Máskor meg hangosan utánam kiáltanak: „Hé, öreg, tök jó, hogy túlélted Csernobilt, adj egy autogramot a húgomnak!" A sok rám csodálkozás, felismerés, érdeklıdés közül minden kétséget kizáróan egy nyíregyházi eset volt a legmulatságosabb. A helyi kórház folyosóján kajtattunk éppen operatır kollégámmal, amikor nyílt a szemészeti osztály ajtaja és egy szódásüvegszemüvegő idısebb úr vágódott ki rajta. Hunyorogva a lépcsı felé indult, de ahogy meglátott, megtorpant, épp a „Szemészeti vizsgáló" feliratú ajtó elıtt. -Jól látok?!?! - csapta össze a kezét. - Mit tudom én! - szaladt ki hirtelen a számon. Fulladoztunk a röhögéstıl, ı is, mi is. A legaranyosabb olvasói levél Évente hozzávetılegesen háromezer levelet kapok postai úton. A Pokoli történetek adásai után azonban átlagban ötszáz elektronikus üzenet érkezett az e-mail címemre, s mivel a mősornak én voltam a szerkesztıje, a riportere, és a mősorvezetıje egy személyben, így természetesen a leveleket is nekem kellett átnyálaznom és megválaszolnom. A sok-sok év alatt rengeteg kérés és hozzászólás érkezett, akadt néhány kritika és néhány szerelmes levél is. Ám a több ezres győjteménybıl ezúttal csak egyet emelnék ki, amely örökre beleivódott a tv2 történetébe. Ha nem bánják, csonkítatla-nul adom tovább önöknek:
350
„Cím: Pokoli történetek, tv2, Budapest
Tisztelt Szerkesztıség! El kell hogy mondjam, még soha sem láttam olyan jó mősort, mint 2001. november 3-án este a tv2-n. A Pokoli történetek címő riportmagazin engem és a családomat is valósággal odaszegezett a képernyı elé. A mősor témaválasztása remek, a gyıri fiatalember önfeláldozását bemutató riportot mindannyian megkönnyeztük, gondolom, vannak ezzel még így jó néhányan ebben az országban. Iddigi mősoraikhoz is tiszta szívvel gratulálok: az etióp lepratelepen és a fekete magyarokról készített filmjeik is fantasztikusak, lenyőgö-zıek voltak. Egész családom nevében írom: gratulálok!!! Nem hülye amerikai akciófilmekre és a brazil szappanoperákra, hanem az ilyen jól szerkesztett, értékes és lenyőgözı mősorokra van szükségünk.
A legnagyobb elismeréssel: Szántó Lajos és családja u.i.: Ha egyetlen apró észrevételem lehetne: szerintem mindenképpen cseréljék le a mősorvezetıt. Hanghordozása, idétlen sétálga-tása sehogy sem illik az önök remek programjához. Látszik, hogy csak a pénzért vállalta a bemondóságot. İ az egyetlen gyenge pont és csalódás, de ismétlem: REMEK A MŐSOR!!!
Sz. L." Benjámin, 2002 Sokat gondolkodtam azon, szabad-e magamat annyira kiadnom, hogy a gyermekem születésével kapcsolatos érzéseimet országvilág elé tárjam. Talán azért is, mert a magánéletemrıl soha sem szerettem beszélni, legféltettebb kincsként kezeltem, amely soha se jelenthetett témát a szines magazinok és a nagyközönség elıtt. És annál is inkább, mert jócskán szorult boldogság és gyötrelem abba a kilenc hónapba, amíg Benjámint vártuk. A gyötrelmet a félelmem, az aggodalmam gerjesztette, s ha ma már skrupulusok nélkül tudok róla beszélni, az csak azért van, mert gyönyörő és egészséges gyermekem született. Veszek most egy nagy levegıt, és most leírom, mi is történt abban a kilenc hónapban! 351
2001 decemberében síelni indultunk barátainkkal, a Csernobilkönyvérıl ismertté vált Kirády Attilával és feleségével, a tv2 színésznı-mősorvezetınıjével, Benkı Nórával. Hogy engem mennyire dobott föl a havas hegyek ígérete, azt inkább nem ecsetelném, de Gyöngyi majd' meghalt egy kis hóért. Mondtam neki, hogyha vár egy kicsit, a Blaha Lujza téren is lesz hó, azért nem kell Ausztriába menni. De nem tudtam meggyızni. Valahogy a rossz térde is megjavulni látszott, amikor arról volt szó, hogy síléceket csatolhat a bakancsára. Maguk hisznek az efféle pszichoszomatikus gyógyulásokban? Ahogy a nagy Hippokratész mondta: nincs a testnek semmi olyan baja, amely ne a lélekben kezdıdne... İszintén szólva már el is felejtettem az egész síelısdit, amikor nem sokkal karácsony elıtt Kirády felhívott, hogy akkor 26-án reggel indulunk Murauba. Érezhette a hangomon a csalódást, mert rákérdezett, hogy biztosan van-e kedvünk menni. Biztosan, vágtam rá, pedig életemben nem voltam még bizonytalanabb. Gyöngyi persze a fellegekben járt. Testnevelési egyetemistaként minden évben síelni mentek a társaival. - Nem baj - mondogattam -, a rossz térdeddel most kvittek va gyunk. Majd szaunázunk egy jót! Ezzel arra akartam utalni, hogy egy alkalommal néhány elvakult haverom megpróbált elvinni a hegyek közé, még síléceket is hoztak nekem, én azonban egy héten keresztül ki sem jöttem a szaunából. Valahogy nem vagyok egy Alberto Tómba, na. - Biztos, hogy jók lesznek neked ezek az elavult cuccok? kérdezte Gyöngyi, amikor bepakoltuk az apja hetvenes évekbeli sífelszerelését a csomagtartóba. A feleségemre néztem, és nyugodt hangon azt mondtam: - Aha, kicsim. És hogy fogok rájuk vigyázni! Apád észre se fogja venni, hogy megjárta a síléce Ausztriát. Gyöngyi elmosolyodott, aztán felszaladt a lakásba. Izgatottak voltunk a másnapi indulás miatt. Persze az is lehet, hogy csak én voltam izgatott. Mindenesetre izgatottság ide, izgatottság oda mint késıbb megtudtam - feleségem akkor már a szíve alatt hordta gyermekünket. Mindig is úgy gondoltam, ha bármi történne velem, a régi bölcsességet be kell teljesítenem: egy férfi ültessen egy fát, írjon egy könyvet, s nemzzen egy gyermeket, úgy lesz teljes az 352
élete. Természetesen biztosra nem mehettem, hiszen akkor már hónapok óta váltunk a babánkra. Azóta, hogy Gyöngyinek végleg le kellett mondania a kosárlabdázásról, intenziven dolgoztunk a kis-tvrtko-projekten. Legalább mi így hívtuk. Szóval biztosra nem mehettem, de két nappal korábban én az apaságot kértem a Jézuskától a karácsonyfa alatt, s bár Istenhez főzıdı viszonyom meglehetısen sajátos, azért bíztam a sors igazságosságában: elvette a feleségemtıl az élete legnagyobb örömét, a sportot, cserébe azonban egy még nagyobb boldogsággal ajándékozza meg: anyává teszi. Ilyen melankolikus hangulatban indultunk el síelni, ám Murau-ban hamar elszállt a melankóliám. Mivel a farkasordító hidegekben szeretek túlöltözni, a síoktató mindjárt elnevezett Asztronautának. Az öreg csontjaimra hivatkoztam, amelyek igencsak megérzik a telet, mire közölte, hogy ı lassan nyolcvanéves lesz, és eddig még valahogy megúszta a csúzt. Bugya Gyuri bácsi, merthogy ı volt az oktató, hamar megmelengette a szívem. Lánya, Fruzsina ifjúsági magyar síbajnok volt, úgyhogy a legjobb kezekbe kerültem. - Arra a lejtıre ne menj, mert véged! - bökött a fekete pályának nevezett domboldal felé. Naná, hogy már az elsı nap átcsúsztam a mi lankánkról a fekete pályára, persze véletlenül. Siklani tudtam, hiszen egymás mellé fektettem a léceimet és valaki meglökött hátulról. Egy baj volt csak: a fékezést nem gyakoroltuk ki igazán Gyuri bácsival. Úgyhogy egy szempillantás alatt a száguldozó profik között találtam magam. Nem akarom szaporítani a szót: végigmentem a fekete pályán, s csak az alján buktam orra. Viszont a feleségem oltári büszke volt rám. Szilveszterkor a városka fıterén forralt bort ittunk, szilvalekváros knédlit ettünk és csókolóztunk. -Jövıre már hárman leszünk - mondtam, Gyöngyi pedig csöndesen mosolygott. Késıbb bevallotta, hogy ı már akkor tudta: ott lapul a magzatunk a szíve alatt. Csak nem akart szólni, amíg nem biztos. A január mindig sőrő. Ismétlıadások, zárások, jövı évi nagy riporttervek. .. kemény idıszak. Ilyenkor Gyöngyi tapintatosan háttérbe vonul, én pedig mint egy ırült, vetem bele magam a munkába. Ezúttal azonban azzal hívott föl a feleségem a hétfıi értekezlet után, hogy csütörtök este együtt kellene vacsoráznunk. Ja, és hogy legyek elegáns. Gondoltam, biztosan a kosaras barátaival találkozunk, vagy a nyári sporttábora miatt tárgyal valami fejessel, és jó, 353
ha elkísérem. Budán, a mongol étteremben foglaltatott asztalt. Elıre befizettünk egy igen húzós összeget, ezért azonban annyit ehettünk, amennyit csak akartunk. A séf elıttünk készítette el az ételt, nekem például muflonsültet. - Mikor jönnek? - kérdeztem. -Kik? - Hát a vendégeink? - Nem jönnek, kettesben leszünk. Meglepıdtem, de nem szóltam. A szemem sarkából láttam, hogy közeledik a bajszos pincér. Aztán lefékezett kissé, mert látta, hogy Gyöngyi átnyújt nekem egy borítékot. Kinyitottam, egy ultrahangos felvétel volt benne a kiscsöppségrıl. - Istenem! - robbant ki belılem, de akkor már csorgott a feleségem könnye. Ebben a pillanatban lépett az asztalunkhoz a pincér, s letette az elıételt. - Bocsánat, rosszkor jöttem? - szabadkozott, és hátrálni kezdett. Felugrottam, szájon csókoltam. Nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. A pincér nagyokat pislogott, én meg hatalmas bocsánatkérések közepette elmagyaráztam neki a boldogságom okát. Térült-fordult, s hozott egy üveg kiváló pezsgıt a ház ajándékaként. Gyöngyi akkor már csak a nyelvét érintette bele a gyöngyözı italba. Ami pedig engem illet, egy falatot sem voltam képes enni a muflonsültbıl. Szó mi szó, kissé túlizgultam a feleségem várandósságát. A széltıl is óvtam Gyöngyit, és sőrőbben forgattam a babakönyveket és a terhességi tanácsadó kiadványokat, mint az összes kismama a környezetemben. A barátaim el is neveztek Vutyi maminak, amiben azért éreztem a kritikát, de hát az ember nem tud kivetkızni a bırébıl. Közben jött egy londoni hétvége, meg a koreai utam, úgyhogy szépen kijutott nekünk az aggódásból. Hanem az igazi lelki tusa még hátra volt. Egy reggel, félálomban a következıket hallottam a BBC-n: „...Csernobil ma is arat, a gyermekek megbetegedései az egész világon azt jelzik: senki sincs biztonságban! Bár több mint tizenhat éve következett be a reaktorbaleset, az emberek ma is idızített bombaként hordozzák magukban a sugárfertızés nyomait, akik pedig Csernobüba merészkednek, ma is az életükkel és szeretteik egészségével játszanak.
354
Puff neki: azonnal kiment az álom a szemembıl. Mindig is rettegtem, hogy egyszer még megfizetek a vakmerıségemért, a csernobili utazásért. Lelkem legmélyén irtózattal vettem számba azt a lehetıséget, hogy „sikerült" összeszednem egy vérbetegséget. Bıven akadtak erre utaló jelek, nem véletlenül kellett kéthavonta vérvételre járnom, amióta hazajöttem az atomszarkofágtól. A BBC mősora után irtózatos éjszakáim lettek. Tulajdonképpen akkor tudatosult bennem, amely már évek óta ott motoszkált a fejemben, csak valahogy nem öltött alakot: igenis könnyen lehet, hogy beteg gyermekem fog születni. Évente többször is betegek és nyomorultak közé merészkedtem. Leprásokat kerestem föl Romániában és Etiópiában, ukrán és albán kórházakban forgattam, AIDS-es kisgyerekek és nyomorgó TBC-s brazil utcakölykök nyomába eredtem. És hát persze ott volt az az átkozott Csernobil..., amelynél nem volt borzasztóbb, éppen azért, mert a sugárzás nem látható veszély. Csak a mőszer akadt ki idırıl idıre. S mintha a sors is fel akart volna készíteni az elkerülhetetlenre, egy vizsgálat alkalmával Gyöngyi ijedten lépett ki a rendelıbıl, kezében remegtek a leletek. Rossz volt az eredmény. A vérvizsgálat alapján valami nem volt rendben. Gyöngyi sírt, vigasztalni próbáltam. Elvittem egy másik rendelıbe is, kértem, vizsgálják meg újra. - Maga járt Csernobilban, igaz? - csóválta a fejét az ottani orvos, amikor meglátott, és kérdés nélkül behúzta Gyöngyit a rendelıbe. És újra megszúrták a feleségemet. És újra. És újra. Aztán át akarták szúrni a hasát, hogy magzatvizet vegyenek. Nem engedtem. Azt mondtam, most már mindegy; ha beteg is, a miénk, fel fogjuk nevelni becsületesen, csakhát... Egy genetikus igyekezett megnyugtatni, hogy szokott rossz eredményt mutatni az AFP-mutató. Nem nyugtatott meg. A vizsgálatok alapján Down-kór-gyanúsnak tőnt a kicsink. Akkor értettem meg Talán Csaba operatır barátomat, hogy nem vállalta velem a csernobili forgatást. De hiszen hányszor láttuk a vakon, nyomorékon született háromlábú, összenıtt mellkasú gyermekeket! Volt, hogy fogtam magam, és elmentem berúgni. Egyszerően nem bírtam ki józanul a tudatot, hogy talán tönkretettem a számomra legfontosabb két ember, a feleségem és a gyermekem életét. Aztán fordult a kocka. Az eredmények egyre jobbak lettek. És az orvosok immár nemcsak szavakkal, hanem leletekkel is bizonygat355
ták: nagy valószínőséggel nem lesz baja a kicsinek. Hát megbőnhıdtem már a vakmerı utazgatásaimért, miért is büntetne engem a sors még jobban, mint az elmúlt hat-nyolc hétben. Nem vagyok én olyan rossz ember! Tettem én annyit az emberekért, hogy ne bőnhıdjek tovább. Nyomort és boldogtalanságot mutattam meg a riportjaimban, hogy ráébresszem a világ boldogabbik felén élıket: becsüljék meg életük minden pillanatát. Talán megérdemelném, hogy egészséges gyermekem szülessen. És Gyöngyi is, aki a világ legodaadóbb párja, aki mindenét odaadta a kosárlabdáért, hogy aztán elvegyék tıle a legkedvesebb játékának örömét. Neki talán még többet jelentene ez a kis emberke. Igen, tudom. A sors ritkán igazságos, és a legkevésbé sem érdem szerint osztogat jót, vagy rosszat. Bíznom kellett benne, hogy jól látják az orvosok: egészséges lesz a babánk. Mégis, bíznom kellett valamiben, valakiben, hogy megszán, hogy kegyelmet kapok. Gyöngyinek fontos volt Oroszlány. Ott nıtt föl, ott élt az édesapja. Amikor már az észak-koreai utam után voltunk és nem egy „fontos ember" keresett Dél-Koreából, hogy adjam el a felvételeimet jó pénzért, nos akkor furcsa lépésre szántam el magam. Az egyre nyomasztóbb megkeresések kellıs közepén úgy döntöttem, pár hónapra meghúzom magam ebben az Isten háta mögötti, neo-szocreál kisvárosban. Kibéreltünk egy lakást, elkezdtük berendezni a gyerekszobát. Esténként moziba mentünk Tatabányára. Az egyik mozizás elıtt beugrottunk a városi könyvtárba. Levettük a polcról a Ladó-féle utónévgyőjteményt. Azt tudtuk, hogy ha lányunk születik, a Tijana nevet kapja majd. Tijana annyit tesz, mint gyertyalángocska. A könyvtárban tehát fiúnevet kerestünk. Elindultunk az Aba névtıl, s a Benjáminnál tartottunk, amikor elıször megálltam az ujjammal. - „A szerencse fia, bibliai eredető név..." - olvastam hangosan, és közöltem, hogy ez klassz lenne. Gyöngyinek is tetszett, de az órájára pillantott. - Folytassuk holnap, mert lekéssük a filmet - mondta. Soha többé nem mentünk vissza. Nem jutottunk tovább a B betőnél az utónévgyőjteményben. Közben bejelentkeztünk a helyi Szent Borbála Kórházba, ahol egy szürke szerda délutánon közölték Gyöngyivel a baba nemét. Kértem, hogy ne árulja el, és ezt ha nehezen is, de megtette. Egy zárható babakomódot vásároltunk, amelybe belepa356
kolta a gyermekruhákat, majd kulccsal bezárta. így aztán fogalmam sem volt, hogy rózsaszín vagy kék kardigánkák és rugdaló-zók sorakoznak a polcokon. Augusztus 18-án megindultak a fájások. Az orvos azt mondta, hogy három napon belül meglesz a baba. Kérdeztem tıle, hogy felugorhatok-e még Pestre valamit elintézni. Azt felelte, hogy nyugodtan. Azért ez nem megy olyan ripsz-ropsz. Nem is ment. Legalább négy óra eltelt, mire megcsörrent a telefonom, hogy menjek. 357
Rohantam. Huszonnyolc perc alatt értem Tatabányára. Ez az idıeredmény különösen akkor kitőnı, ha hozzávesszük, hogy tele volt az Ml-es német turistákkal, akik a Forma-1-rıl tartottak hazafelé. Este 11 óra 20 perckor felsirt Vujity-Zsolnay Benjámin. Néhány perccel a születése után vért vettek tıle, a hülye apja csernobili útja miatt. Nagyon sírt. Aztán a karomba vettem, és az öt pici ujjával belekapaszkodott a kisujjamba. Megnyugodott, elhallgatott. Erre én bıgni kezdtem. Néhány nappal késıbb kaptam egy Ficus Benjámin nevezető fácskát az egyik kollégámtól. Levittem Pécsre, és elültettem, pontosan annak a fenyınek a szomszédságába, amelyet apám ültetett az én születésemkor. Ma már a világ minden kincséért se mennék el Csernobilba. Talán jó filmet készítettem a reaktornál, de nem érte meg azt az ırületet, amit ki kellett állnom miatta. És drága feleségemnek, és a kis Benjáminnak, aki most megint itt szunnyad az ölemben.
A kezdet -és a befejezés S végül - merthogy sokan kérdezték - engedjék meg, hogy arról írjak; hogyan került a könyveim címébe a „pokoli" szó. Nem titok, ahogy filmjeimet állandó operatırrel és stábbal készítettük, a könyveimen is csapatban dolgoztunk. Ennek szívelel-ke egyik legjobb barátom, Nógrádi Gergely volt. És itt ezen a ponton el kell, hogy mondjam, higgyék el, könnyebb volt egy háromszáz oldalas könyvet papírra vetni, mint egy jó címet találni hozzá, s ebben minden bizonnyal Gergı is egyet ért velem. Aki ha nincs, akkor talán a mai napig nem lenne címe a könyveimnek, de még a tévémősoromnak sem. Szóval ültünk a Nógrádi család konyhájában, és Gergı édesapja, Nógrádi Gábor is megtisztelt bennünket, lévén maga is író, s vagy húsz könyvet jegyez, öreg róka tehát a szakmában. Fortyogott a kávé a gázon, vaníliás sütemény illatozott a konyhaasztalon, mi pedig törtük a fejünket. - Történetek - mondtam ki hirtelen, mire Gergı barátom, olyan jellegzetes, gergıs módon elhúzta a száját. -Jól van, eleget gondolkodtál - jelentette ki -, menj, pihend ki magad. Röhögni kezdtem, de tartottam magam a „történetek" szóhoz. 358
- Gyerekek, ez a Történetek nem rossz, de számozni kellene szólt közbe Gábor. - Mondjuk, ha tizenkét sztori van a könyvben, akkor Tizenkét történet lehetne a címe. Jó ötlet, gondoltam, de nem mertem Gergıre nézni, mert szinte biztos voltam benne, hogy ezzel a javaslattal sincs kibékülve. Nem tévedtem. - Idefigyeljetek - mondta -, ez nem egy mesekönyv. Nem is egy anekdotagyőjtemény. Az egésznek valahogy olyan íze van, mintha a Bibliából idéznénk. És zengın, mint valamiféle bibliai próféta, szavalni kezdett: - Vujity Tvrtko: Tizenkét történet. Majd hétköznapi hangon hozzátette: - Pokolian semmitmondó! Ebben a pillanatban megállt a levegı a konyhában. Egyszerre emeltük fel a fejünket és néztünk egymásra. Azt hiszem, ilyen csak nagyon ritkán van az ember életében: ugyanarra gondoltunk, s ugyanabban a pillanatban született meg a fejünkben a cím: Tizenkét pokoli történet. Ettıl fogva éveken át szinte márkavédjegyként szerepelt a Tvrtko-könyvek címében a pokoli szó, sıt amikor Kereszty Gáborral és Sváby Andrással azon tanakodtunk, hogy mi legyen a tévémősorom címe, Kereszty egyszer csak hátra dılt, és mosolyogva közölte: - Öregfiú, ne is gondolkodjunk rajta tovább: Pokoli történetek! A Pokoli történetek címő mősor hétfınként jelentkezett, fımősoridıben, s átlagban kétmilliónál is többen nézték. De a Tvrtko-könyvek külföldi kiadásai is átvették címükbe a „pokoli" szót, pedig ugye önök is egyetértenek azzal, hogy a sok pokoli történet között azért akadt néhány angyali is? A könyvvel, amelyet önök most a kezükben tartanak, véget érnek a Pokoli történetek. Az életemnek lezárult egy korszaka, s csak remélni tudom, hogy ha egyszer, sok-sok esztendı múlva kézbe veszik majd a Pokoli-könyveket, érdekes, de ami annál is fontosabb, hiteles lenyomatot kapnak az ezredforduló Magyarországáról, Európájáról, világáról. Talán megértik majd, milyenek voltak, hogyan éltek, mit csináltak az emberek a XX. század végén, a XXI. század elején. Köszönöm, hogy velem tartottak.
359
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait ırzı Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató
