Létezik egy Másik Föld. Földrajzilag ugyanolyan, mint a jó öreg bolygónk, a Halandók Földje, ám más dimenzióban helyezkedik el és… vámpírok lakják. Jók és rosszak egyaránt… Kerrick, a harcos vámpír a jókhoz tartozik. İ egyike az Átlépık Védelmezıinek. Mert az arra érdemes halandók üzenetet kapnak, meghívják ıket, hogy lépjenek át a másik dimenzióba, ahol halhatatlanná válnak. Ám míg ez megtörténik, addig ezernyi veszély leselkedik rájuk, de az Átlépık Védelmezıi vigyáznak az életükre. Alison Wells már hosszú évek óta nem létesíthetett szerelmi kapcsolatot halandó férfival, mert természetfölötti képességei veszélyt jelentenek a partner életére. Mikor aztán egy nap a halál vámpírjainak egyike támad rá, hogy minden csepp vérét kiszívja és magáévá tegye rendkívüli képességeit, Kerrick kapja a feladatot, hogy oltalmazza Alisont. Ezzel kezdetét veszi átlépési rítusa, egyben úgy véli, Kerrick személyében megtalálta a régóta áhított szerelmi partnert is. De vajon a harcos is így gondolja ezt? Ilyen egyszerő lenne-e az út a boldogsághoz? Ebben a hallatlanul fantáziadús történetben megvan minden, ami az Ön szórakozásához kell: vér, szerelem, ármány, romantika, küzdelem.
A mő eredeti címe: Ascension Copyright © 2010 by Caris Roane
Fordította: Vadász Gyula Szerkesztette: Nagy Evelin Kiadási és fordítási jogok fenntartva ©2011 JLX Kiadó Minden jog fenntartva! / Ali rights reserved! Fıszerkesztı Laux József ISBN: 978-963-305-318-8
Kiadó: JLX Kiadó Budapest, 1126 Szendrı u. 47 Tel: 269-4002 • Fax: 269-4003 e-mail:
[email protected] Könyveink megrendelhetık postai úton és a www.jlx.hu honlapon Nyomda: Kaposvári nyomda Kft. 111023 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató
CARIS ROANE
A MÁSIK FÖLD
JLX KIADÓ
1. FEJEZET
Kerrick a „Vér és Harapás” bárpultjánál állt és egy nıt keresett – az igazit –, aki valós célt tőz elé, akire igazán vágyik. Combjai remegtek, mert egy órája keményen megdolgoztatta izmait, melyek most már pihenni vágytak. İ pedig vámpír volt és harcos, amit tehát akart, azt igazán akarta. Valami azonban egy ideje megváltozott, és most már vágyakozás fogta el. Amire azonban annyira vágyott, nem lehetett az övé. Fogadalmat tett. Pillantása körbejárt a dél-phoenixi klubon, bekukkantott a sok sötét sarokba, a párnázott, vörös bársonnyal borított bokszokba, a villódzó fényeken túl, melyek leplezni hivatottak a sötét ügyleteket, amik tömegével vonzották a halandó nıket a vámpírkocsmába. Csak egyetlen igazi fényforrás volt a bárban, melynek erejét egy hosszú tükör fokozta. A klub perifériás zugai mind sötétségbe burkolóztak. Ám amire ı vágyott, az nem volt itt, sıt… sehol ezen a rohadt környéken. Pár órával korábban zsongással a mellkasában ébredt, mely azóta sem múlt el; a kielégítetlen vágy volt ez, és most már égette. Nem csupán a szexrıl szólt, de a szex adta a kezdeti lökést. Lágyéka vadászatra indult, ıt mégsem lelte meg. Itt nem is fogja. Így aztán már nem is kereste… képtelen volt rá. Hisz fogadalmat tett, hogy a franc enné meg … – Figyelsz rám?
Kerrick pillantása most Thorne-ra esett. – Ó, a francba… bocs. Nem figyeltem. – Mi az ördög van veled ma este? – Thorne, a Vér Harcosainak vezére ült mellette a bárszéken és egy pohár Ketel One-t szorongatott. Kerrick csípıjével a bárpultnak támaszkodott, és a táncparkettet kezdte pásztázni. A klubban hangosan dübörgött a szexis muzsika. Csajok vihorásztak, míg a hapsik hajkurászták ıket, ahogy az mindig is lenni szokott. Fejcsóválva mondta. – Volt már úgy, hogy olyan helyen viszketett, amit nem tudtál megvakarni? – Hát persze. Kivétel nélkül minden éjszaka – felelte Thorne. Kerrick a tarkójához nyúlt és dörzsölni kezdte. Izmai feszesek voltak, mint mindig az elmúlt tizenkét században, amit itt töltött. A csaposhoz fordult, és a pulthoz koccintotta poharát. Sam Finch, a „Vér és Harapás” bár tulaja közelebb lépett, kezében egy üveg Maker’s – szel és újratöltötte a poharát. Kerrick biccentett köszönetképpen, majd felhajtotta a whiskyt. Hozzászokott már ahhoz az égetı érzéshez, amellyel az italt lenyelte. Hagyta, hadd kaparja a torkát, közben érezte, hogy erei ellazulnak, ám ez mégsem hozott megkönnyebbülést. Némi ernyedtségen kívül sohasem hozott mást. – Hol van Medichi? – Már mondtam neked – felelte Thorne. Hangja mindig olyan reszelıs volt, mint a legdurvább smirgli. – Elküldtem Awatukee-be. Már mindenki elment. Tényleg nem értem, mi az ördög van veled? Kerrick a szemöldökét ráncolta. – A francba is. – Szóval az összes többi harcos megkapta már feladatát a küzdelem elsı menetére. De egy harcos esetében bármelyik éjszaka történhet valami… és rendszerint történik is.
– Az a nyugtalan érzésem támadt, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Pedig még csak telihold sincs. – Azzal Kerrick a bárpulthoz koccintotta poharát, Sam pedig újfent megtöltötte. – Ez Endelle lesz! – Hogy mi lesz Endelle? – Thorne telefonja csengett. Csendre intette Kerricket, majd a füléhez emelte a lapos kis készüléket. – Tessék. – Majd bólintott, és az elkövetkezendı percben vagy tucatszor elismételte: Igen, asszonyom. Kerrick fészkelıdve váltott testhelyzetet, pillantását Thorne-ra szegetve. Thorne volt Endelle elsı számú embere, mással a nı nem is tárgyalt. Az ı világukban Endelle volt a legfıbb békefenntartó erı vezére, a harcosoknak ı parancsolt. És olyan volt, mint egy dinamitpatron… robbanásra kész. Kerrick pillantása ismét a táncparkettre tévedt. A hölgyek dögös ritmusra riszálták magukat, a pasik meg mindenütt fogdosták ıket. Egypár szemfog a nyakukba hatolt, mire Kerrick hangosan felsóhajtott. Legjobb lenne távozni innen, hogy megkönnyebbülést találjon. A vér segítene… meg az is, ha egy nıbe hatolhatna. Csakhogy olyan nı nem ringatta itt a csípıjét a táncparketten. És ami neki kellett, arra fogadalmat tett, hogy többé nem nyúl hozzá. Ami neki kellett, az a csak neki szánt illat, egy mítosz, egy olyan nı, aki kitölti szívének minden kis zegzugát. De még ha meg is találná ezt a nıt, keze-lába meg van kötve, szája felpeckelve, szíve pedig a bőntudat acélketrecébe zárva. Ó… hogy a franc enné meg! Lehajtotta a Maker’s-t, majd ismét a bárpultra ütött. Sam máris ott termett. – Igen, asszonyom – mondta közben Thorne, és Kerrick combjára csapott, hogy figyeljen ırá. Pillantását Kerrickre emelte, miközben a készülékébe beszélt. – Biztos, hogy nem valaki mást akar ezzel megbízni? Mert annak a bizonyos harcosnak egy kis pihenésre és regenerációra van szüksége. Mi több, szerintem ki kellene vonni a forgalom-
ból éjszakára. – Azzal Thorne elhúzta fülérıl a készüléket, így Kerrick is jól hallhatta onnan a kiabálást. Elmosolyodott és az italába kortyolt; Endelle már több évezrede elvesztette jó modorát. Endelle. A rossz szuka… és ı mégis meghalna érte. Hisz Endelle akadályozta meg, hogy az ellenség uralma alá hajtsa a világot, Kerrick pedig szolgálta ıt… ahogy mindannyian. A Vér Harcosai szerették, utálták és kurvára tisztelték ıt. – Igen, asszonyom – bólogatott Thorne, és még jó párszor elismételte, hogy igenis. Végül becsukta a készüléket és visszadugta fekete bırövébe. Harci szerelésben volt, hamarosan indul ı is, mint a többiek. – Megbízatást kaptál. – Na végre… hisz épp errıl beszéltem. – Alig várta, hogy egyik kezébe kapja kardját, a másikba pedig a tırét. A küzdelem mindig segített, és enyhített nyakizmainak merevségén. Most kiegyenesedett, cselekvésre készen, de Thorne csak nézett rá. – Na mi van? – sürgette Kerrick. – Valami nırıl van szó. Kerrick a fejét rázta. – Tán azt akarja, hogy egy halandó nıszemélyt védelmezzek? Mirıl van szó? Jól ismered a fogadalmamat és Endelle is. Nem ırködöm nık felett. Thorne most egyenesen a szemébe nézett, és állta a pillantását. – A bús francba. – Kerrick most megmakacsolta magát, és leszegte állát. – Nem csinálom! – Igenis, fogadalmat tett és nem fogja felrúgni csak azért, mert a Legfıbb Nagysága úgy kívánja. – Endelle kifejezetten téged kért erre megbízásra, senki mást. Pedig nem szokott máskor akadékoskodni, kinek adjam a megbízást, úgyhogy most bizonyára megvan rá az oka. Egyébként sem beszélt a részletekrıl. Egyszerően csak rád esett a választása.
– Több hasznomat vennétek a harcban. Amilyen kedvemben épp most vagyok, ma éjjel puszta kézzel tudnék koponyákat bezúzni. – Azzal bicepszei megfeszültek és rángani kezdtek. – Sajnálom. Endelle akkor is téged akar. A zene hirtelen véget ért, és Kerrick hangja végig mennydörgött az épületen. Thorne felállt a bárszékrıl, mogyoróbarna szeme acélkemény pillantást lövellt Kerrickre. – Nincs más választásod. – Már hogy a fenébe ne lenne … mégpedig Jeannie. – Jeannie? – kiáltott fel Thorne. – Mi az ördögrıl beszélsz? Ismét megszólalt a telefonja, ezért megint csendre intette Kerricket, és a füléhez emelte a készüléket. – Tessék – vakkantotta. – Ó… nahát… Jeannie. Elnézést. Mi a helyzet? Jeannie a Központi Parancsnokságon dolgozott. Onnan minden éjszakai parancs egyenesen Thorne-hoz futott be. A Központ térképezte fel Phoenix teljes területét, és mindent tudott arról, hol ténykedik éppen az ellenség és hol van szükség a Harcosokra. Kerrick szeme összeszőkült, ujjai a poharára feszültek. Már elképzelte, ahogy egyik kezében kardját, másikban pedig a tırét tartja. Szíve hevesebben kezdett kalapálni. – Értettem – szólt most Thorne. Aztán ismét visszadugta készülékét a helyére, és egy sor zaftos káromkodást hallatott. – Na jó… ezúttal megkegyelmeztek neked. Négy szépfiú randalírozik az egyik belvárosi utcában. Tudod a dolgod. – Szóval négyen – mormolta Kerrick, majd, szinte mosolyogva, bólintott. Aztán megveregette Thorne vállát. – Koszi – mondta neki. – De légy szíves, kímélj meg attól a másik dologtól.
Alison Wells az irodájában ült krémszínő foteljében, a fülére csíptetett hallgatóval, és a legkevésbé sem vágyott arra, hogy a saját szerelmi életérıl folytasson eszmecserét a húgával, de valamilyen oknál fogva Joy egyre csak nyüstölte ıt, hogy kezdjen megint randizni. Alison mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Azt hiszem, elfelejted, hogy a legutolsó fickó, akivel szeretkeztem, az intenzív osztályon kötött ki… erıs vérzéssel… és eszméletét vesztve. – Most erısebben markolta meg telefonját, miközben fájdalmas emlékek tolultak agyába. – Ne olyan hangosan – kiáltotta Joy. – Nekem közönséges dobhártyám van, ha elfelejtetted volna. – Én pedig közlöm veled, hogy nem óhajtok társalogni a volt fiúmról. Ez a fejezet lezárult az életemben, mégpedig aznap este, mikor a kórházba hajtottam, és semmi… ismétlem, semmi nem vehet rá arra, hogy újból megnyissam. – Lissy, ennek az egésznek már három éve. Lehet, hogy azóta változtak a dolgok… talán a különleges képességeid alábbhagytak kissé. És elıfordulhat, hogy találsz egy jókora izompacsirtát, aki elbír a te erıddel. De most tényleg… Újból meg kellene próbálnod. Komolyan. Alison vágyakozva sóhajtott fel. Miért nem lehet ı is olyan, mint Joy, a húga? İ normális teremtmény, egy remek férjjel és egy imádnivaló kilenc hónapos kisfiúval. İk ketten úgy különböztek, mint az éjszaka és a nappal. Joy a göndör barna hajával és sötét szemével az apjukra hasonlított, míg Alison az egyenes szálú szıke hajával és kék szemével az anyjára ütött. Egyetlen közös vonásuk a magasságuk volt. Mindketten száznyolcvankét centire nıttek, amiért még a középiskolában is csúfolódtak velük. Joy használta ki jobban ezt a tulajdonságát: elment pomponos szurkolólánynak.
Alison tudta, mit jelent a magassága; eggyel több olyan tulajdonságot, mely gátat von közé és mindenki más közé. – Kérlek, Lissy – folytatta Joy olyan hangon, amitıl figyelmeztetı borzongás futott végig a gerincén. – Igazán úgy gondolom, hogy meg kellene próbálnod újból. De tényleg! Alison az alabástrom szobrot bámulta a kávézóasztal közepén, és unokaöccsére gondolt, akit minden elképzelhetınél jobban szeretett. İ jelentette az egyik kapcsot a normális világhoz… hisz az ı számára Lissy néni volt. Szíve összetört, aztán millió darabra esett szét. Ez már nem lehet igaz. Pedig Joy kétségbeesett hanghordozása végül elárulta. Szóval ezért telefonált… Ó, nem… Alison végre ismét lélegzethez jutott, egypárszor mélyen beszívta a levegıt, aztán suttogva szólalt meg: – Joy… – Igen? – Ezúttal hangja cincogássá halkult. – Drága hugicám, kedves kis normális hugicám. Mióta vagy terhes? Hat hete? Nyolc? – Olvastál a gondolataimban? Pedig nem lenne szabad, ugye tudod? Megszegted a mami parancsát. – Nem olvastam a gondolataidban. Sosem tenném az engedélyed nélkül. – Alison újabb mély lélegzetet vett, és újfent megpróbálta lecsillapítani nyugtalan szívét. Fontos volt számára az igazság, mégsem akarta hallani. – Csupán arról van szó, hogy nem hozakodtál elı a szerelmi életemmel… már úgy három éve. De tényleg nem. Szóval? … mennyi idıs terhes vagy? – Pedig nem akarta tudni. Joy, kérlek, ne mondd meg! Súlyos sóhajtás következett. – Két hónapos és egy hetes. De egyszerően nem tudtam, hogy mondjam meg neked. Alison ujjpercei kifehéredtek szabad kezén, mellyel a fotel karfáját szorongatta.
– És persze úgy gondoltad, dühös leszek, mi? – Ám a „dühös” szó messze nem fejezte ki érzelmeit. Az egyszerő dühtıl még nyugodtan sétálhatott volna a tengerparton. Még egy gyereke lesz. Férje van, otthona, aztán ott a kis T.J. … most meg újabb kisbabát vár. – Hát persze, hogy dühös leszel – felelte Joy kissé higgadtabban. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy mikor összejövünk, felveszed T. J.-t és addig el sem engeded, míg be nem pakoltunk a kocsiba? Még akkor is úgy kell kihámoznom a karjaidból. – Akkor hát láttad, igaz? – Ó, Lissy, tudom, hogy nézel Ryanre és rám. Hogy gondolhatod egy pillanatig is, hogy nem veszem észre, mennyire össze van törve a szíved? Hát milyen testvérnek képzelsz te engem? Alison gondolhatta volna, hogy húga úgyis átlát rajta. – Ne aggódj, nincs velem semmi baj, minden rendben lesz. – Egy ördögöt. Annyira sajnálom, Lissy. – Lágy sóhaj hangzott, aztán folytatta. – De talán… – Kérlek, ne kezdd megint – sírt fel Alison. – Egy szót se többet, kérlek! – Szorosan lehunyta a szemét, testét öszszehúzta. – Mi lenne, ha most egy idıre elfeledkeznénk rólam? Mondj el inkább mindent az új magzatról. Mikor jöttél rá? – kérdezte, miközben arcán könnyek csorogtak végig. És húga most ismét a megszokott, lágyan rezgı hangján beszélt, Alison pedig a nehéz alabástrom szobrot bámulta, mely a szent családot ábrázolta – az apát, az anyát és a gyermeket – a belsı egység jelképét. Annak idején, mikor megvette, úgy gondolta, okosan tette. – Már kismama bugyit kell hordanom… – csicseregte tovább Joy. Alison felállt, és megkerülte a kávézóasztalt. Megállt az ablakkal szemben, és onnan nézett le ismét az alabástrom alakokra. Nagyon szerette ezt a szobrot, míg húga elsı
gyermeke meg nem született. Ekkor az egész más értelmet kapott, az élek borotvaélessé váltak és folyton ıt, Alisont szabdalták. – Már arról is beszélgettünk, milyen nevet adjunk neki. Ryan nagyon szeretne kislányt… Alison gondolatai most saját különös sorsához kalandoztak. Egy sor olyan, igencsak furcsa képességgel született, melyek lehetetlenné tették számára, hogy közel kerülhessen egy férfihoz; az érzékelésen túli érzékek különös „ajándékai” voltak ezek, melyeken nem mindig tudott úrrá lenni, különösképpen, ha a felfokozott szenvedély állapotában törtek rá. És miután a legutóbbi eset az intenzív osztályon végzıdött, fogadalmat tett, hogy kizárja életébıl a férfiakat; különleges képességei ezt követelték. Ám a tény, hogy Joy a saját életébıl természetes módon adhat életet másnak, tırdöfés volt Alison szívébe. – Holnap elmegyünk kiságyat nézni, és Ryan összecsukható babakocsit szeretne… Alison a kávézóasztal fölé hajolt, és pontosan kikereste a nehéz alabástrom szobor súlypontját, hogy egyik tenyerén egyensúlyozhassa. Tehette, hisz az elmúlt hat hónapban keményen edzett, futott, súlyt emelt, lépcsıket mászott. Kezét a szobor köré fonta, majd felemelte. Aztán párszor kinyomta: fel, le, fel, le. – De azért eljössz mamiékhoz, igaz? – kérdezte Joy. – Meg szép – felelte erıltetett lelkesedéssel. – Mami meg is ölne, ha nem tolnám oda a képemet. Mához három napra. Addig minden másodpercre szüksége lesz, hogy perspektívát állítson maga elé, emlékeztesse önmagát mindarra, ami az életében jó, és húga közelében lehessen anélkül, hogy erıt venne rajta a féltékenység vagy a kétségbeesés. A rohadt életbe!
– Ja… mami mondta, hogy már van ötleted a disszertációdhoz. Biztosan örülsz, hogy megint iskolába mész… hiszen mindig vissza akartál menni. De Alison már képtelen volt rá figyelni, nem tudott volna még egyszer örömteli hangon válaszolni. Igen, viszszamegy az iskolába és ez részben tényleg izgalommal töltötte el. De Joy élt olyan életet, amilyet ı szeretett volna; normális életet, szeretetben, egy jó férjjel és gyermekekkel. Nem… most már képtelen lett volna kinyögni még egy jó szót. Úgy döntött, hazudni fog, ezért suttogva folytatta: – Figyelj csak, Joy, épp most érkezett meg az utolsó páciensem, úgyhogy mennem kell. – Jó, persze. Akkor találkozunk mamiéknál. – Az fix. – Szeretlek. – Én is. Alison lenyomta a mobilkészülék piros gombját, majd félrehajította a fotelba. Tekintetét a százhúsz centi széles, kétszáznegyven centi magas ablakra szegezte. Szeme égett, torka összeszorult. A páciense úgysem jön még egy darabig. Tehát volt még idı arra, hogy kitisztuljon a feje. Behajlította erıs jobb karját. De nem… azért ezt mégsem kellene. Tényleg nem. Nyolc éve fegyelmezett bérlı volt az orvosi épületben. Ha ezt megcsinálja, ırültnek nézik. A higgadt érvelés ellenére úgy állt be, hogy bal válla szembenézzen az ablakkal. Aztán hátralendítette jobb karját. Még a bal térdét is felemelte a jobb alátámasztás érdekében. Aztán a szoborral megcélozta a zöld kanapé fölötti ablakot, és teljes erejével belevágta. Az összezúzódó üveg hangja mennyei volt, a másodperc egy törtrészéig még mosolyogni is képes volt. És ez a pillanat elhúzódott, mintha lassított felvétel lett volna, mígnem rádöbbent, mit is tett valójában. Gondolkodás
nélkül nyújtotta ki a kezét, megragadta az idı egy foszlányát, lelassítva ezzel a kifelé vágódó üvegszilánkok mozgását, mígnem az idı megállt. Hogy micsoda? Mi ez? Az üvegszilánkok megálltak egy helyben. A szobor pedig ott lebegett egy méternyire az ablakpárkányon túl. Alison lepillantott a kezére, tenyerét felfelé fordította, ujjait begörbítette. Aztán hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Alison Wells… az emberi lény… aki kezében tartja az idıt. Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán… hogyan vált lehetségessé a többi különleges képessége? Kislány kora óta elképesztı természetfölötti cselekedetekre képes, de vajon mi célból? Hisz az ı világában mindez értelmetlen, semmi hasznukat nem veszi, és még csak meg sem mutathatja senkinek, mert azzal csak azt éri el, hogy elviszik az 5l-es Körzetbe, hogy tudományos program keretében tanulmányozzák. Mindezen túl ugyan mi értelme volt, hogy az idı egy kis lebenyét a kezében tarthatta? Miután Kerrick felkészült a harcra, felhívta a Központot, és térgörbítést kért – az anyagtalanná tétel gyors módját –, hogy eljusson abba a szők kis utcába, Phoenix belvárosában. A sötét utazás a köztes térben úgy egy-két másodpercig tarthatott – pillanatnyi tudatvesztés, majd a súlyos, hirtelen észheztérés, adrenalin roham, amit az endorfinok robbanása követett. Az érkezésre fel kellett készülni, hisz bármi megtörténhetett. Kerrick volt az egyik legerısebb harcos a Másik Földön. Ám volt egy hiányossága, mely törékennyé tette a védettségét; nem volt képes térgörbítésre, hogy egyik helyrıl a másikon teremjen. Ehhez minden alkalommal
segítséget kellett kérnie a Központtól vagy valamelyik harcostársától, sıt, néha magától Endelle-tıl. Mihelyt lába érintette az aszfaltot, mindjárt lekushadt, mert azok is ott voltak. Pillantásával követte a halovány, kékes árnyalatú lényeket, amint röhögve jöttek elı a szők utca egyik rejtett zugából. İk voltak a halál vámpírjai. Te jó ég… szépek voltak. Hisz épp ezzel vonzották magukhoz és ejtették rabul a halandókat. İk voltak a sötétség misztikus, mégis nagyon valóságos lényei, akik éjszaka vadásztak áldozataikra, mikor bırük haloványkék árnyalata rejtve maradt. Az élı holtak. Persze lélegeztek, szívük dobogott, ám a jóban és rosszban való hitüket már rég elnyelte a föld, és férgek ették meg. Az a kevés, ami az emberi lénybıl még megmaradt, beleveszett a haldokló vére utáni vágyakozásba, és ez sokkal rosszabb volt, mint a függıség a herointól, nikotintól, whiskytıl vagy akár mindezektıl együttvéve. Kerrick természetfölötti látásával észrevette a vérfoltokat vastag szemfogaikon, ajkukon és állukon. Hárman voltak… vajon hol van a negyedik? A nap még alig ment le. Szürkület volt, és ez a három szarházi már kétségtelenül megölt egy halandót. Mámorosak voltak, körben táncoltak, egymást taszigálták, mint a részeg haverok, akik hajnali kettıkor esnek ki a kocsmából. A forgalmas útra nyíló szők kis utca nem rejthette el a Másik Föld lakóit, vagyis ezek a rohadékok tettek rá, hogy meglátják ıket. Ó, te jó ég… Épp most voltak a legveszélyesebb állapotukban. Ereikben áramlott az erı és halált sugárzott. Ezek a vámpírok be vannak lıve, és nem éreznek fájdalmat. Még jó, hogy ı, Kerrick jött most ide. Mindössze egy maroknyi harcos volt elég nagy, erıs és gyors ahhoz, hogy elbánjon ezekkel a seggfejekkel, ı pedig egyike volt az ilyen harcosoknak. Ezenfelül emlékezete óta nem vágyott
még ennyire a harcra. Izmai megfeszültek, készen a cselekvésre, a repülésre és… hát igen… az ölésre. Szárnyrögzítıi csatára készen mozdultak meg, testén vibrálás futott végig. Repülıs szerelésbe öltözött, erıs, fekete szandálját térdig szíjak rögzítették, sípcsontvédıvel; vastag, fekete bır kilt volt rajta, valamint szegecsekkel kivert súlyos, fekete bırmellény, mely mellkasát, vállait és gerincét borította, helyet adva a szárnyaknak. Elöl, a mellényen egy tokban volt a tıre, pontosan olyan szögben, hogy kényelmesen elérhesse a baljával. Mindkét kezén szegecsekkel kivert fekete bır csuklóvédıt viselt. Elıhúzta a tırt, és szívverésének ritmusára pörgette, minden alkalommal elkapva a nyelét. Baljában a borotvaéles tırt, jobbjában a kardját tartotta, s úgy érezte, ennél jobb nincs is az életben. Aztán gondolt egyet, megfeszítette hátizmait, mire szárnyai megmozdultak, és ez a mozgás egy férfi erejével hullámzott végig a testén. Kellemes érzés söpört át rajta a talpától a combjáig, majd a lágyékán át a hasáig, aztán a vállától a karjáig. A szárnyak szétnyíltak és a magasba emelkedtek… a Vér Harcosainak szárnyait harcra teremtették. Milyen remek. Nagyszerő dolog élni. A halál vámpírjainak negyedik tagja vigyorogva fordult be a sarkon. Bıre oly sápadt és kékes színő volt, hogy a fickó szinte áttetszınek tőnt az utca gyenge világításában. Az egyik vámpír megpillantotta Kerricket és figyelmeztette társait. Most mindannyian felé fordultak. A játszma elkezdıdött. Kerrick elmosolyodott, mikor mind a négy vámpír kibontotta fekete tollas szárnyait. Egyikük fesztávja sem volt akkora, mint az övé. Kardok villantak meg a kezekben; térgörbítéssel rántották elı a földalatti bunkerekbıl, ahol ezek az éjjeli baglyok napközben éltek. Kerrick masszív ködöt képzett, mely elrejti minden közelben lévı halandó szeme és füle elıl mindazt, ami tör-
ténni fog. Mert ez a köd az elmére hatott és azt zavarta meg. Közönséges halandó – vagy éppenséggel a halandók földjét elhagyni készülı – képtelen arra, hogy bármit is észleljen mindabból, ami a ködben történik. Kerrick egy erıteljes szárnycsapással a levegıbe emelkedett, és mintegy tízméternyi magasságban lebegett. Szárnyait lengetve várt, nyugodt szívvel, ereje teljében és magabiztosan – baljában tırével, jobbjában kardjával. És már jött is az ellenség – ketten balról, ketten jobbról a levegıbe emelkedve, mint egy összehangolt csapat. Kerrick kiváltságos adottsága a gyorsaság volt… így is mozgott. Követhetetlenné vált, kardjával jobbra-balra suhintott, mígnem levágott egy szárnyat, és egy test a földre zuhant. Egy másik halálos vámpírt a felsıtestén kapott el úgy, hogy egyszerre vágta le fejét, vállát és szárnyának egy darabját. Kettı már a földön volt. De ott volt még kettı. A harmadik már ügyesebb, gyakorlottabb volt, Kerrick azonban megvillantotta tırét, és a torkán kapta el a vámpírt. A szépfiú össze-vissza csapkodó szárnyakkal zuhant le. Eközben a még megmaradt vámpír – aki igencsak fel volt dobva a beszívott vértıl – feléje sújtott acélkardjával. Kerrick fegyvere visszhangzott a csapástól, és ez jó érzést keltett benne. Hagyta, hogy a vámpír megmutassa, mit tud, szembenézett ellenfele szárnycsapásaival, rúgásaival, kardvágásaival. Elhúzta a harcot, egy kicsit gyakorolni akart, fenntartani a vérében áramló vegyületek szintjét, hogy mindez jóérzéssel töltse el agyát. A halál vámpírja most rohamot indított ellene, torkából üvöltés harsant fel. Kerrick a kardját felfelé lendítve blokkolta ellenfele csapását, majd egy gyors körkörös mozdulattal kapta el kardját, és egy végsı lendülettel tépte ki azt a vámpír szorításából. A csapás erejétıl és a kard súlyának
hirtelen hiányától Kerrick ellenfele kettıt bukfencezett, mielıtt szárnyai ismét a levegıbe kapaszkodhattak. De már túl késı volt. Kerrick rárepült, felhúzta térdeit, és páros lábbal rúgta mellbe a halál vámpírját, miközben a föld felé taszította. Szárnyait behúzta, gyorsan követte a vámpírt. Az ellenség szárnyai lassították zuhanását, a gravitáció azonban egyre közelebb húzta Kerricket. Felemelte a karját, és döfött. Kardja épp a szegycsont alatt fúrta át az ellenfél hasfalát. A levegıt üvöltés töltötte meg. Fél másodperccel azelıtt, hogy a szépfiú az aszfaltnak csapódott, Kerrick kiterjesztette szárnyait, hogy lelassítsa a földet érés utolsó métereit. Kapkodva szedte a levegıt, és megállt, hogy gyorsan behúzza szárnyait a helyükre, és rögzítse ıket. Miután összeszedte magát, izmai ellazultak a normális nyugalmi helyzetbe, kihúzta tırét második ellenfele testébıl, mely még mindig ott volt. A pengét megtörölte a kiltjén. Tırét ezután térgörbítéssel küldte vissza fegyvertároló szekrényébe. Aztán gyorsan befejezte munkáját – levágta a fejeket. Most végigpásztázta a környéket, további ellenség után kutatva, de semmit sem talált. Kezdte visszanyerni lélegzetét, és a kardját is visszaküldte a szekrényébe. Elıkapta telefonját a zsebébıl, és benyomta a gyorstárcsázót. Újabb mély lélegzetet vett, eközben érezte az ellenség vérének szagát a saját bırén és harci ruházatán. Mikor lepillantott, még a saruján és mezítelen lábujjain is vérfoltokat látott. – Itt a Központ. – Hé, Jeannie – szólt Kerrick két mély lélegzet között. – Négy szépfiút kell eltüntetni. Méghozzá gyorsan. – Hisz még negyed hét sincs… alig sötétedik. – Pedig nem hülyéskedek. Jeannie felsóhajtott.
– Úgy látszik, ez megint zőrös éjszaka lesz, pedig még nincs is telihold. Oké, vettem. Takard le a szemed. Kerrick behunyta a szemét, mire egy vakítóan fényes sugár eltüntette a testeket és minden nyomot, még a vérfoltokat is az aszfaltról. Elindult, végig a szők utcán. Úgy tizenöt méterre balra egy zsákutca nyílt. Megszaporázta a lépteit, míg végül meglátta azokat, akikkel a halál vámpírjai vérszomjukat csillapították. Kerrick lába mintha földbe gyökerezett volna. Csupán egy felnıtt volt közöttük. Te magasságos ég… A hosszú évek során már hozzászokhatott a vérontáshoz, de ez itt most mindenen túltett. Keserően nyelt egyet. Egy anya feküdt ott, fura szögben kicsavarodott testtel. Vérét kiszívták, hátgerince eltört. Tıle balra feküdt két fiatal srác, a vérszívástól szétroncsolt nyakkal. A legszörnyőbb látvány azonban az asszony jobb oldalán tárult elé: egy tizenéves kislány feküdt ott, rövid kis szoknyája a derekáig feltolva, fehér combjait vér borította. Kerrick térdre rogyott, arcát és két karját a sötétedı égbolt felé emelte, úgy üvöltött fel. Összezárta a kisleány lábait, szoknyáját lesimította. – Bosszút álltam érted – szólt suttogva. – Legyen az utad könnyő a Teremtıhöz és leld meg a békét! A békét. Vajon milyen lehet az? Sosem aludta végig az éjszakát… ahogy egyetlen harcos sem. Mindig szörnyő álmokból riadt fel, és ez a látvány itt bizonyosan jó párszor fogja kínozni az elkövetkezendı hetekben. Újfent elıhúzta telefonját, tárcsázott, és elrendelte a holttestek eltávolítását. Aztán lehunyta a szemét, úgy érzékelte a felvillanó fényt. Majd ismét a készülékbe szólt: – Jeannie, juttass haza, de máris. – Rendben. Érezte azt a rezgést.
Miután hazaért a háza alatti sötét, barlangszerő szobába, egyenesen leroskadt a betonpadlóra, karjait szélesen széttárta. Semmi sem hozott enyhülést fájdalmára és dühére. Egyebet nem tehetett, mint hogy egy pillanatot a fájdalmának szentel, aztán megerısíti fogadalmát: folytatja a bosszúállást, tovább éli magányos életét, és odaadóan szolgálja Endelle-t.
2. FEJEZET
Alison az ujjait bámulta, még mindig behajlítva tartotta, tenyerét felfelé fordította. A karjának feszülı húzó erıt próbálgatta. Maga sem tudta, mióta áll így, megbabonázva saját tettétıl. Te jóságos ég! Egy idılebeny! Az már bizonyos, hogy ezúttal a természet minden törvényét áthágta. Újabb pillantást vetett az üvegszilánkokra, amint mozdulatlanul lebegtek, szikrázva a szomszédos parkoló fényében, mint valami látványköltemény, két emeletnyi magasságban. A szent család szobra az ablakpárkányon túl mintegy méternyire függött a levegıben, fejjel az aszfalt felé. Alison lassan húzta visszafelé a karját, közben érezte az izmainak feszülı erıteljes húzóerıt. Az idı lassan engedett, visszahúzódott. A szobor visszatért hozzá, az üvegszilánkok is követték; minden tökéletes rendben állt vissza eredeti helyére, az ablak ismét sértetlen volt. Ebbéli képességét – idılebenyek visszaállítását – még soha nem próbálta. A szobor tehát ismét ott volt a tenyerében, ı pedig szabadjára engedte a végtelen idı lebenyét. Valami különös, gyors rezgést észlelt maga körül, mely aztán elült, mint tóban a vízfodrok. A távolban hangrobbanás hallatszott. Újfent a kávézóasztalra helyezte a szobrot, majd viszszaült a fotelbe. Idegszálain energia vibrált végig, amitıl
mindkét karján felborzolódtak a piheszırök. Egész testében megremegett. Micsoda különös estévé alakult ez a mai – a húga ismét terhes, az ı szíve megint teljesen összetört, most meg új természetfölötti képességeket fedezett fel magában. Tökéletes. Lehunyta a szemét, és kényszerítette önmagát arra, hogy ellazuljon. Hamarosan jön egy páciense – az utolsó – , tehát össze kell szednie magát. Aztán majd hazamehet, magába roskadhat, ha akar, most azonban profinak kell lennie. A távolban sziréna hangját hallotta, ami egyáltalán nem volt szokatlan egy ilyen hatalmas orvosi épületkomplexum környékén. Szívverése már lelassult, légzése is normálissá vált. Néhányszor bólintott – csak úgy magának –, megerısödve elhatározásában. Lezárta a lelkén tátongó mély sebet és gondolatait a jövıre irányította… a legkitőnıbb jövıre. Ismét bólintott. Így van rendjén. Mikor a zsebében ismét megszólalt a telefonja, és a hasfalán érezte a rezgését, Kerrick végre feltápászkodott pincéjének betonpadlójáról. A harcnak ez még csak az elsı hulláma volt. Meg kellett tisztálkodnia és készülıdnie… hacsak persze Endelle nem akarja még mindig ırá sózni a házırzı kutya szerepét. Kiterjesztette érzékeit – mint azt korábban a kocsmában tette –, és megnézte, ki a hívó. Thorne volt az, de egy ördögöt fog most beszélni vele. Endelle kénytelen lesz majd valaki mást találni annak a nınek az ırizetére. Akár Thorne is megteheti, vagy bármely másik harcostársa. Egy nıszemély testıreként sebezhetıvé válna, pedig ı épp eleget szenvedett azért, hogy ne kerüljön még egyszer ab-
ba a helyzetbe… úgyhogy majd társai közül valaki elviszi a balhét. Azzal indult zuhanyozni, közben levette vérfoltos harci mellényét, a súlyos harci sarukat, bır csuklóvédıit és veríték áztatta alsónemőjét. Hagyta, hogy minden holmija a hideg betonpadlóra hulljon mögötte. A fürdıszobában a legerısebbre állította a vízsugarat és várt, hogy felmelegedjen. Mindkét kezével a tarkójához nyúlt, kikapcsolta a bır cadroen-t –, ezt a rituális csatot, melyet minden harcos viselt – és kibontotta a haját. A hajcsatot a mosdóra tette – sok évtizeddel ezelıtt saját kezével készítette neki a felesége. Többet is csinált neki a rövid tíz év alatt, míg együtt voltak. Ez volt a legutolsó darab. A több évtizedes háborúskodás még a legerısebb bırt is elnyüvi. Megfordult és belépett a zuhanyzóba, mely tulajdonképpen autómosó volt. Lassan forgott körbe, hogy a nyolc nagynyomású mosófej eltávolítsa testérıl a legutóbbi küzdelem utolsó nyomait is. A telefon ismét megszólalt. Megint Thorne volt az. Felsóhajtott. Szüksége volt még egy percre, hogy a feje kitisztuljon, mielıtt újabb harcba indul. Nem szokott magába roskadni egy öldöklés után, csak hát azok a gyerekek… jóságos ég… Valami megváltozott ezen a világon. A gyerekek évszázadokon át tabunak számítottak. A halál vámpírjai most mégis kedvükre szívják a vérüket, megsebzik ıket, sıt, kislányokat erıszakolnak meg. A franc enné meg! A bırét paskoló vízzuhatagra koncentrált, erıteljesen fújta ki és szívta be a levegıt, míg végre lenyugodott. Sajnos a hallása túlságosan is fejlett volt, így ismét meghallotta telefonja csengését. Megint Thorne. Mi a fene! Elzárta a vizet, törülközıjével szárazra dörgölte magát, majd a dereka köré csavarta. Határozott mozdulatokkal
fésülte ki haját egy erısfogú fésővel, aztán egy pillantást vetett a cadroen-re, de nem vette fel. Az éjszaka további részét kibontott hajjal tölti, lázadva egy kicsit, sutba dobva a szabályokat és hagyományokat. Odament a fegyvertárolóhoz, és szellemi erıvel nyitotta ki a szupererıs acélszekrényt. Véres kardja és tıre párhuzamosan feküdt egymás mellett, ahogy az utcai csatából odaküldte azokat. Puha ronggyal tisztára törölgette mindkét fegyvert, majd a rongyot a szennyesbe küldte. Reggel, mikor véget ér az éjszakai munka, leolajozza és megélezi fegyvereit. A Scottsdale 2 alatti kúriájának alagsorában lakott. A hosszú és keskeny térbıl alakított ki egy hálószobát, edzıhelyiséget és egy zárt fegyvertárolót. Egy vagyont költött arra a tágas fürdıszobára, mely alkalmas volt hatalmas harcos teste és idınként szárnyai befogadására. Megint megszólalt a telefonkészüléke. Ezúttal nem Thorne volt. Odament a ruhájához, mely még mindig a betonpadlón hevert, és kihúzta zsebébıl a telefont. – Igen, Jeannie? – Na hála Istennek – suttogta a nı. – Jó nagy szarban vagyunk. Endelle már vagy tíz perce üvöltözik Carlával, mert Thorne nem ért el téged. Van egy szépfiú a Paradise Valley-n, és Endelle azt akarja, te menj oda. Vetted az adást? Kerrick mély lélegzetet vett. – És Thorne is Endelle véleményén van? – Aha. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy mese nincs, menned kell. Kerrick elhúzta a készüléket a fülétıl és keményen káromkodott egy sort. Mikor ezzel végzett, normális hangon folytatta. – Halljam, mi az ábra. – Thorne akar beszélni. – Jó. Most Thorne mély, durva hangja recsegett a fülébe.
– Igazából nem tudjuk, mi folyik itt. Lehet, hogy ırizned kell azt a nıt, lehet, hogy nem. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy egy szépfiú szabadon garázdálkodik. – Akkor meg miért tépi úgy a száját Endelle? – Azt mondta, majd többet tudunk, ha lerendezted ezt az ügyet. Hát jó, gondolta Kerrick. A halál vámpírját el tudja intézni. Aztán, ha történetesen egy halandó nınek védelemre van szüksége, azt már megoldhatja Thorne is. – Jó, benne vagyok. Thorne megkönnyebbülése érezhetı volt. Endelle bizonyára elkapta a tökeit ebben az ügyben. De vajon mért? – Visszaadlak Jeannie-nek. Majd ı elmondja, mit hogyan és merre meddig. – Figyelj, Kerrick – kezdte Jeannie –, elmész egy kórház komplexumba a Paradise Valley-n. A szépfiú nagyon be van indulva. Szólj, ha kész vagy. – Kösz, Jeannie – azzal kinyomta a készüléket. Ledobta magáról a törülközıt, tiszta harci öltözéket vett fel, majd a kilt zsebébe dugta a telefonját. Aztán kezének egy elhessentı mozdulatával a mosókonyhába küldte régi harci szerelését. Tovább folyt a háború a halál vámpírjai ellen. Nem tudni miért, de ma este testének minden idegszála izzott. Majd ha ezt az ügyet lerendezte, visszamegy a Vér és Harapás bárba. Muszáj volt lehajtania még egy pár whiskyt, talán meg is dughatna valakit. Aztán a nyakának eshetne és akkor talán… te jó ég… talán végre normálisan érezhetné magát. Alison kinyitotta a szemét, mikor újabb sziréna harsogott végig az utcán, egyre közelebb jött, majd elhallgatott. Az elmúlt tíz percben ez már a harmadik volt. Nyilvánvaló, hogy valamelyik páciensnek sürgıs orvosi beavatkozásra volt szüksége.
Még mindig ott ült a fotelben, igyekezett megnyugodni és józan ésszel értelmezni a legutóbbi eseményeket. Egy kis séta talán segít, még ha csak a kávézóasztal körül is. Már épp felállt volna, hogy kinyújtóztassa a lábait, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. A válla fölött pillantott oda. Utolsó páciense, Darian Greaves érkezett meg. – Az utolsó találkozónk, Alison – kezdte a férfi. – Meg kell mondanom, szomorú vagyok. Ma teljesen feketébe öltözött, beleértve finom gyapjú öltönyét és rászabott ingét is. A kontrasztot sárga selyem nyakkendıje jelentette, mely tökéletesen egyenes vonalban feküdt izmos mellkasán. Úgy festett, mint egy óriás fullánkos rovar, Hugo Boss öltönyben. Nagyon jól nézett ki tökéletes formájú kopasz fejével, napbarnítottan, gondosan ápolt fekete szemöldökével és nagy, sötét szemével, mely szinte gyermekien kerek volt. Egyetlen hibája, hogy bal kezén balesetet szenvedett, és görbült ujjaiból Alison arra következtetett, ez valami idegi sérüléssel is együtt járhatott. A terápia elmúlt egy éve során a férfi megfejthetetlen titok maradt, Alison egyetlen páciense, akinek képtelen volt a gondolataiba hatolni, bárhogy is próbálta. Nem volt gyakori, hogy páciensei gondolataiban kutasson, Darian esetében azonban ez még felszínesen sem sikerült, nemhogy még a lelke mélyére hatolhasson. Vajon miért… ez a kérdés megválaszolatlan maradt. A férfi gyerekkorában áldozatul esett nevelıapjának, aki súlyosan bántalmazta és szexuálisan molesztálta. Bár zaklatott múltját ıszintén feltárta, számottevı javulás mégsem mutatkozott nála. Ha komolyan akarta volna a gyógyulását, ahhoz egy-két évtizedes terápiára lett volna szükség. És Alison abban is biztos volt, hogy az ı terápiájával ez nem megy. Véleménye szerint ehhez egy keményebb pszichiáter és sok meditáció kellett volna.
Alison az órájára pillantott. Mint mindig, a férfi most is pontosan érkezett – hat harminckor, egy perccel sem késıbb. A pontosság nagy erénye volt. – Gondolom, nem beszélhetem le magát az egyetemrıl – mondta Darian, és Alison székét megkerülve indult a kanapé felé. A nı visszafojtotta a lélegzetét. A férfinek fura citromszaga volt, amibe valami más… talán terpentin vegyült. – Szomorú látni ezeket az üres polcokat – jegyezte meg a férfi, mikor megállt az egyik fali polc elıtt. Aztán enyhe fejcsóválással ment a kanapéhoz. Leült, lábát keresztbe tette, nagyon hivatalosan, úriember módjára. Pillantását Alisonra függesztette, a nı azonban úgy érezte, semmi mondanivalója nincs a férfi számára. A Joyjal folytatott beszélgetés után, valamint azután, hogy az idı egy kis szeletét a kezében tartotta, az agya teljesen kiszikkadt. – Nem érzi jól magát? – kérdezte a férfi összeszőkült szemmel. Alison újabb mély lélegzetet vett, majd hátradılt. – Mondja, Darian, miért éppen hozzám jött? Hogy egész ıszinte legyek, nem hiszem, hogy a legkisebb mértékben is segítettem volna magán az elmúlt egy évben. A férfi felvonta egyik ívelt szemöldökét, és elmosolyodott. – Szóval egyenesen a tárgyra tér. Ezt mindig is szerettem magában. Ami pedig az elmúlt tizenkét hónapot illeti, igaza van. Mert egyáltalán nem érdekelt a terápia, csak maga. Meg akartam ismerni magát. És szeretném, ha elfelejtené az egyetemi továbbképzést. Dolgozzon nekem. Mi volt olyan furcsa a férfi hangjában? Olyan furán hangzott, mintha többször is színt váltott volna beszéd közben. Furcsa nyomást érzett a fejében. Szorosan lehunyta a szemét, és kizárta fejébıl ezt a furcsa érzést. A nyomás is enyhült, ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Alison kinyitotta szemét.
– Hihetetlen – mormolta a férfi, egyre csak Alisont nézve. – Mi hihetetlen? – Természetesen maga. Szeretném, ha kijelentené, megfontolja, hogy nekem fog dolgozni. Alison a fejét rázta. Az ajánlat igencsak meglepte. – Remélem, nem bántom meg, de teljesen elköteleztem magam a lélekgyógyászat mellett. Ez a foglalkozásom. Egyszerően nem kívánok belépni az üzlet világába. – Nekem dolgozni nem csupán az áruk és szolgáltatások megszokott cseréjét jelenti, hanem annál sokkal többet. Biztos vagyok benne, hogy kellı kihívást jelentene magának, és elégedett lenne, én pedig gondoskodnék róla, hogy megérje erre fordítani az idejét. Hogy mondja meg ennek a férfinak, hogy soha az életben nem dolgozna neki a világ minden kincséért sem. – Igazán sajnálom… de a válaszom: nem! – jelentette ki határozottan Alison. A következı pillanatban Darian elıtte térdelt. Megfogta Alison karját és csuklója belsı felét cirógatta az ütıere fölött. – Mondjon igent – suttogta és hangjának továbbra is olyan furcsa rezgése volt. Hogy lehet, hogy Alison nem félt tıle? Hisz a férfi nagydarab és izmos, erıs volt, mint valami kommandós a harmadik világ valamelyik dzsungelében. Kezdettıl fogva érezte ezt az erıt a férfiban. – Mindent megadok, amit csak kíván – mondta Darian. – Nagy vagyonnal rendelkezem. Mondja, hogy velem jön, mellém áll, és vállvetve dolgozunk. Mondja és magának adom a világot. Neki azonban nem a világ kellett, hanem az, ami Joynak van, azt pedig ez a férfi egészen biztosan nem adhatja meg neki. Valahogy mégis a férfi felé hajolt, minden félelem nélkül. Pulzusa felgyorsult, ahogy Darian a csuklóját simo-
gatta. Határozottan szexuális természető vágy söpört végig rajta. Talán megpróbálja ıt elcsábítani a férfi? – Ugye érzi, igaz? Mondjon igent, Alison. Nagyszerő párost alkotnánk. – A férfi hangjának sokszínő rezgése kezdett erıt venni a nın, magával sodorta. Már igent akart mondani. Gyors zihálással szedte a levegıt, szemhéjai elnehezedtek. És ez így nem volt rendjén, de láthatólag képtelen volt tenni ellene. Ám a férfi citrom és terpentin szaga helyrerázta érzékeit. Arcát elfordította, szemét szorosan lehunyta. Agya most kitisztult, hátát és vállát a fotel támlájának feszítette. – Sajnálom, Darian. Semmi kedvem magával dolgozni, sem most, sem máskor. Fél tucat világot is kínálhat, akkor is visszautasítanám. Megborzongott, Darian leheletét érezte a nyakán. A férfi halkan felnevetett. – Fél tucat világot – mormolta. – Nem is sejti, milyen költıien választja meg a szavait, milyen tökéletesen, és ebbıl érzem, hogy teljes mértékben elutasítja az ajánlatomat. És továbbra is nagyon szomorú vagyok, hogy elveszítek egy barátot, talán életem egyetlen igaz barátját. Nagy kár. – Lehet, hogy Darian fogai súrolták a nyakát? És ı láthatólag mégsem mozdult. A férfi elengedte a csuklóját, és mintha soha ott sem lett volna a közelében, ismét visszaült a kanapéra, újfent keresztbe tette a lábait. – Sajnálom, Darian. – Alison kissé furcsán érezte magát. Tényleg ott térdelt elıtte a férfi? Az emlék homályos, elmosódott volt, mint valami álom. – Nagyon szerencsétlen egy helyzet ez, és én is nagyon sajnálom – felelt a férfi. – Tudom, hogy útjaink elválnak, és azt hiszem, ez kezdettıl fogva világos volt számomra, de ıszintén azt kívántam, hogy másképp történjen. Egy rövidke pillanatra Alison szíve meglágyult a férfi iránt. Hitte, hogy ıszintén beszélt. Mert azelıtt soha nem
látott az arcán sajnálatot, most azonban igen. Talán bizonyos tekintetben rosszul ítélte meg ıt? Irodájának bejárati ajtaja kivágódott, és a következı másodpercben a szomszédos fogászcsoport egyik tagja állt a küszöbön. Magas, kedves, vörös hajú nı volt, bıre szeplıs és világos, arcán kétoldalt bohócra emlékeztetı vörös foltok voltak. Alison felállt. – Mi történt? A fiatal nı pillantása Alisonról Darianra siklott, majd vissza. – Bocs, hogy zavarlak, de Kelsing egyik páciensét megölték. Ott fekszik a járdán. – Úgy érted, baleset volt? Elütötte egy autó? A vörös hajú a fejét rázta. – Nem. A torka felhasadt. Szétroncsolódott. Itt, az udvarban. A rendırség már le is zárta a területet, most jött egy mentıautó. Gondoltam, nem árt, ha tudod. Ezen a szárnyon már mindenkinek elmondtam. – Köszönöm – suttogta Alison, a másik nı pedig megfordult és elszaladt. Alison Darianre pillantott. Kötelessége volt kitölteni az egy órát, csak hát mi értelme volt? De azért várt, hadd döntsön a férfi. Darian felállt, ajkán egy félmosoly, szemében szomorúság ült. Aztán kinyújtott karjával az ajtó felé mutatott. – Nos, azt hiszem, meg kellene néznünk, mi ez a nagy hőhó, nem gondolja? Talán csak eltúlozták a dolgot. Kerrick érezte a rezgést, mikor a Központ térgörbítéssel átküldte ıt Paradise Valley orvosközpontjának külterületére. Mihelyt megérezte súlyos harci saruja alatt az aszfaltot, máris ködöt képzett maga elé és maga mögé is. El akarta kapni ezt a kurafit, aztán eltőnni a fenébe. Majd Thorne
foglalkozik azzal a halandó nıszeméllyel, bárki legyen is az, aki miatt Endelle a száját tépi. Már épp kezébe kapta volna a kardját, de aztán megállt. Valami nem stimmelt. Körbekémlelte a terepet, aztán szentségelni kezdett. Miért nem szólt neki Jeannie, hogy a cirkusz már kezdetét vette? A parkoló tele volt járırkocsikkal, és már azelıtt itt lehettek, hogy ı lezuhanyozott. A bőnügyi helyszínt körülzáró sárga szalag egyik vége egy csapat egyenruhás rendırnél végzıdött, bár innen nem láthatta, hol kezdıdött. Elıkapta zsebébıl a telefonját, és benyomta a gyorstárcsázót. – Itt a Központ. Hogy állunk? – Jeannie, mi az ördög folyik itt? Már egy sereg mentıautó és rendırkocsi győlt össze. – Nem tudom, mit mondjak. Az egészrıl semmit sem tudok. – A bús francba. – Ha a Központ hírhálózata nem szerzett tudomást errıl a felfordulásról, annak csak egy oka lehetett: itt volt Greaves. – Na jó… látsz ködnyomokat? – Van egypár kisebb a halál vámpírja körül, meg persze itt a tied. Úgy tíz méternyire tıled nyugatra homályos területet látok. Van ott Ramada vagy ilyesmi? – Nem látok ilyet, de a csıdület épp ott van. – Szent szar! – kiáltott fel Jeannie. – A Parancsnok lesz az. Ilyen ködöt még te sem tudsz képezni, pedig te csinálod a legjobban. – Akkor Greaves lesz az. Maradj elérhetı közelségben. – Rendben. – Egy sor kattogás hallatszott. Leguggolt a földre. Onnan látta az áldozatot. A járdára fektették, a fehér lepedı alól kitőnt a nı fekete hullámos haja. Körülötte az aszfalton vörös foltok látszottak. Kerrick szíve elszorult. Nyilvános helyen szívták ki a nı vérét, még jóval naplemente elıtt. És neki most ekkora zőrzavarban kell végeznie a munkáját.
Vajon mi az ördögöt keres a Parancsnok egy kórházi épületkomplexumnál? És ez mindjárt felveti azt a kérdést is: mit keres itt a halál egyik vámpírja? Kerrick felállt és jó tíz métert sétált nyugat felé, szorosan ködbe burkolózva. Ha a halandók közül bárki is felé nézett, zavar támadt az agyában és nem láthatta ıt. A helyszín körül egy sereg bámészkodó állt, felsorakoztak a betonlépcsıkön és kis csoportokat alkotva álltak az udvar kétszintes gyalogjáróján, onnan figyelve az eseményeket. A gyalogjáró elıtt, mintegy ötméteres magasságban a halál vámpírja lebegett, lustán körözve, arcára kiült az eufória, szája véres volt. Fekete szárnyait teljesen széttárta. Kerrick benyomta a gombot a készülékén, majd a füléhez emelte. – Megvan a kis tető. Jó nagyok a szárnyai, tehát már színen lehet néhány évszázada. Ott lengedezik a két lépcsısor között és piszkosul fel van dobva a vérszívástól. Legalább volt benne annyi jóérzés, hogy elıbb elködösítette a terepet. – Kerrick különleges képességei persze lehetıvé tették számára, hogy átlásson a halál vámpírját körülvevı hálószerő valamin. – De azonkívül van ott még két erıs jel a közelében. – Mi? Kettı? – kiáltott fel Kerrick. – Az egyik valószínőleg a Parancsnok – folytatta Jeannie. – De vajon ki lehet a másik? – Ki az ördög tudja? – Azzal Kerrick elvette fülétıl a készüléket, de nem bontotta a vonalat. Rohadtul felbosszantotta ez az egész helyzet. A Parancsnok serege csupán egyetlen rendszabályt tartott tiszteletben: a teljes észrevétlenség törvényét. Csakhogy korábban ı takaríttatta el a holttesteket és a vérfoltokat, most meg egy nı holtteste hevert az aszfalton, és bárki láthatta. Tehát vagy a Parancsnok serege volt hanyag, vagy többé
nincs érvényben a parancsuk a takarításra. Akárhogy is volt, a háború kezdett új fordulatot venni, valóságos rémálommá változni. Kerrick gyorsan és egyenként pásztázott végig az öszszes jelenlévın; a rendırtiszteken, a mentısökön, a bőnügyi helyszín körüli bámészkodókon, a lépcsıkön álló nézelıdık különféle csoportjain, míg pillantása megállapodott a fölsı gyalogjárón álló szıke nın, aki nem a fehér lepedıre és az alóla kilátszó fekete hajfürtökre szegezte a tekintetét, hanem a levegıben körözı halál vámpírjára. Pedig mindenki más a bőnügyi helyszínt nézte. Ördög és pokol! A természet törvényei szerint ez a nı nem láthatta volna a halál vámpírját, ám arcán olyan elképedt kifejezés ült, amibıl Kerrick biztosan tudta, nem csak a levegıbe bámul. Vajon hogyan lehetséges ez, és mit jelenthet ez az egész? A halál vámpírja félig eltakarta elıle a nıt, ezért Kerrick sőrőbbre vonta az ıt körülvevı ködöt, és elindult jobbra. Mikor aztán meglátta teljes valóságában, az idı lelassult, majd megállt, mint mikor valaki hirtelen a fékre tapos. Kerrick ajkai szétnyíltak, hogy jobban levegıhöz jusson. Ez a halandó valahogy ismerıs volt neki, pedig fogalma sem volt róla, ki lehet. Legalább száznyolcvan centi magas, kékszemő, alakja elegáns… de ezek csak a külsı megjelenés jegyei voltak. Ismerte ezt a nıt. Teste bizseregni kezdett, még szárnyának tokja is megremegett. Honnan ismerhette vajon a nıt? Kutatni kezdett az emlékeiben, ám semmi sem jutott az eszébe. És ez az érzés, hogy valahonnan ismeri ezt a nıt, ismét végigsöpört rajta, mintha már együtt lett volna vele, vagy mintha tudta volna, hogy hamarosan vele lesz. Hátizma megfeszült, kezdett merevedése lenni. Na jó… csakhogy ı nem ezért jött ide. Összeszedte magát, és a helyszínre koncentrált.
Valami nagyon nem volt itt rendjén. Tovább ment még néhány lépésnyire jobbra, hogy lássa az összes bámészkodót, akiket az a levegıben körözı szarházi eddig eltakart elıle. A kurva életbe! Szóval igaz!… Greaves Parancsnok ott állt közvetlenül a halandó nı mellett, méghozzá a legnagyobb nyugalommal, sıt még enyhén biccentett is Kerrick felé a felismerés jeléül. Greaves természetesen átlátott az ı ködén. Mi a franc ez az egész? Mi dolga a Parancsnoknak ezzel a halandóval? Nem csoda, hogy Endelle teljesen kiakadt. Bizonyára átlépés következik a felsı dimenzióba. Mégis mindaz, amit itt eddig látott, teljesen példa nélküli volt. Ám bármennyire is megdöbbentette ıt ez az egész, fel kellett készülnie a harcra. Mély lélegzetet vett, és máris érezte az ismerıs rezgést a hátizmaiban, mely megelızte szárnyainak kiemelését a tokjukból. Hagyta, hogy a szárnyak teljesen szétnyíljanak, magasba emelkedjenek, kitáruljanak. Emlékeztetni akarta Greavest, milyen erıvel rendelkezik, megmutatni, hogy ı nem közönséges harcos. Ha szemtıl szembe akar vele harcolni, akkor ı, Kerrick készen áll… itt és most, ezen a helyen, ebben az idıpontban. A Parancsnok azonban ismét csak biccentett a fejével, mintegy elismerésül a fenyegetıen széttárt szárnyak láttán. Aztán a hölgyhöz fordult, mondott neki valamit… szóval ismerte ıt. Majd nemes egyszerőséggel távozott az ellenkezı irányba, otthagyva a lépcsın sorakozó tömeget. Semmi villogás, semmi feltőnés… ez a férfi… ez a vámpír mást se tesz, mint örökösen mesterkedik valamiben és ördögi terveket szı. A szarházi… Kerrick ismét a füléhez emelte a telefont. – Jeannie? – Igen? Valami baj van? – Tudni szeretném, eltőnt-e valamelyik jel a képernyıdrıl?
Rövid szünet, egy sor kattogás hallatszott. – Aha. Eltőnt. Ez jó hír? – Nagyon is. Mert az Greaves Parancsnok volt. Jeannie füttyentett egyet. – Szerintem is. Most azt mondd meg, hogy a másik folt még ott van a képernyıdön? – Igen, bár a kép kicsit zavaros. – Nem csodálom. Ugyanis azt hiszem, az egy halandóé. – Most szívatsz? – Dehogyis. – Ilyet még életemben nem hallottam. – Én sem. – Akkor meg mi lehet ez? Talán új vámpír születik, vagy mi? Bele tudsz nézni a nı fejébe, hogy megnézd, nem csábították-e el, hogy két vámpíragyar legyen a jutalma? – Várj egy percet. Kerrick különleges érzékeit kiterjesztve próbált a nı gondolataiba hatolni, ám ott olyan pajzsba ütközött, mintha gránitfal lett volna. Homlokráncolva bámulta a nıt. Vajon ki az ördög lehetett? Halandó létére igencsak magas volt, haját egyszerően a tarkóján hátrafogva viselte, és ura volt érzékeinek és akaratának. Kerrick ezt rögtön megérezte. Ami pedig azt illeti, szép nı volt, nagy kék szemekkel, telt érzéki ajkakkal, egyenes orral. És az alatt a rövid pillanat alatt, míg a nıre nézett, egy újabb, különös felismerés villant a tudatába, és végigsöpört a testén, hormonjai élénk mőködésbe léptek. A fene enné meg… úgy vonzotta ıt ez a nı, mint a gravitáció a tárgyakat. Lágyéka bizseregni kezdett. Mi az ördög ez? Akarta ezt a nıt. De most rögtön. Azt akarta, hogy alatta feküdjön, ı pedig belehatol és keményen döngeti… Mi lesz ebbıl? Lehunyta a szemét, és sietve zárta be az agyát. Erre most semmi szükség. Különben is, a halál vámpírja még
mindig ott kering a levegıben, tehát erre kell koncentrálnia. A feladatát el kellett végeznie. Tüdejét teleszívta levegıvel. Mikor végre lenyugodott, kinyitotta a szemét, és gyorsan körbekémlelt. Számba vette a nı képességeit; telepátia, empátia… és képes anyagtalanná válni. Soha halandó nem lépett még át a felsıbb dimenzióba a térgörbítés képességével… kivéve egy valakit… az pedig Endelle volt. Nem csoda hát, hogy a Parancsnok láthatólag érdeklıdött a nı iránt, igényt tartott rá. A teremtésit… Endelle biztosan tudott errıl és Kerrick most egyszeriben úgy érezte, palira vették ıt. Valamibe bele akarják rángatni. Határozottan rázta meg A fejét… nem! Nem számít ez az egész, az sem, hogy mire jött rá, sem Endelle cselszövése, semmi nem számít. Fogadalmat tett, és ı meg fogja tartani azt. Most már egy kissé nyugodtabban emelte füléhez a telefont. – Fogalmam sincs, mi a helyzet ezzel a nıvel, ugyanis nem tudok az agyába hatolni. – Micsoda? – kiáltott fel Jeannie. – Hiszen te bárkinek belelátsz az agyába! – Az övébe nem – felelt kissé nyersen. – Legalábbis ebbıl a helyzetbıl nem. – Akkor meg mihez kezdjünk vele? – kérdezte Jeannie és úgy hangzott, mintha kissé megrémült volna – Ismered a szabályt. – Igen, persze. Nincs beavatkozás. Bla-bla-bla… – Úgy legyen. Nekem most meg kell szabadulnom a halál vámpírjától, és aztán majd meglátjuk, mi lesz az elkövetkezendı negyvennyolc órában. Jó lesz, ha tudatod Endelle-lel, mi a helyzet. Mondd el neki, hogy itt volt Greaves, meg azt is, milyen erıvel rendelkezik ez a nı. Késıbb majd én is többet tudok. – Rendben.
Kinyomta a telefonját és újfent becsúsztatta szők zsebébe. Ismét mély lélegzetet vett – ezúttal azonban más okból – majd pillantását a szépfiúra irányította. Ideje volt munkához látni.
3. FEJEZET
Miután Darian végre távozott, Alison mélyet sóhajtott. Képtelen volt felfogni, amit látott. Lehet, hogy hallucinál? Egy szárnyas lény lebegett lassan körülötte, mintegy három méter távolságban. Rendkívül szép volt. Hosszú sötétbarna haja a válla alá omlott. Izmos volt, mint egy testépítı. Csak fekete nadrág volt rajta, inget és cipıt nem viselt. Két jókora, feketén fénylı szárnyát kiterjesztette – a szárnytollak alig mozogtak, mégis ott lebegett és körözött körülötte. Állán és mellkasán vércsíkok látszottak és a lábai – te jó ég – vagy kétméternyire a fölött lengedeztek. A jelenség lehunyta a szemét, arcán eufórikus kifejezéssel, mint valami masszív drogos, aki épp most lıtte be magát kedvenc szerével. A nézık tömegének figyelme azonban az udvar betonján fekvı testre irányult, amit a rendırség sárga szalaggal vett körbe és a látványt hál’ istennek elállta néhány rendırtiszt. Minthogy annak a különös teremtménynek a testén vércsíkok látszottak, Alison nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ı a gyilkos. Mintha egy mesebeli vámpír ölte volna meg áldozatát. Mi lehetett valójában ez a porcelán bırő valami a levegıben lebegve úgy, hogy láthatóan nem kötélen függött? Tényleg látja ezt a lényt? Létezik egyáltalán? Hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Aztán a bámészkodókat nézte, hogyan reagálnak erre a különös teremtményre, ám közülük nem akadt egy sem, aki arrafelé nézett
volna. Ezzel beigazolódni látszott a gyanúja, hogy hallucinál. Alison odament a felsı gyalogjáró korlátjához, és lepillantott a jelenségre. Valami ismerıs érzés markolt a szívébe, egyfajta vágyakozás, amire nem talált magyarázatot… valamiféle sóvárgás, mely egyre csak kínozta ıt az elmúlt hetekben. De az bizonyos, hogy nem ezután a szörny után sóvárgott. – A-li-son – hangzott most dallamosan és ritmikusan a lény szájából. – Rád vártam. Tényleg a nevén szólította? Agyában megformált egy gondolatot és továbbküldte: Miért nem lát téged senki sem? A vámpírfogú lény abbahagyta a keringést, lejjebb ereszkedett, majd megállt, néhány centire a föld felett lebegett. Szárnyai lassan hullámozva emelkedtek le-föl. Hátat fordított Alisonnak, és körbenézett a bámészkodókon. Azok ügyet sem vetettek rá. Hát igen… lehetséges, hogy ez a alak csak az ı fejében létezett. Tanulmányai során jó néhány esettanulmányt olvasott a skizofréniáról. A jelenség pillantása találkozott az övével és elmosolyodott. Alison, szólította meg ıt mozdulatlan ajkakkal. Szóval igaza volt a nıvéremnek, és te tényleg itt vagy. Telepátia. Ez az alak képes volt kommunikálni telepátia útján. Most két tépıfog – vámpírfogak – villant ki a szájából… vastag, fehér tépıfogak. Vámpírfogak? Szárnyak? Vér? Alison gondolatai gyorsan cikáztak. A vámpír szó megint ott dobolt az agyában, újból és újból visszatért, egész beleszédült. Egy lassú, tökéletesen végrehajtott csapás a föld felé a fényes fekete szárnyakkal, és a teremtmény máris lebegve
indult felfelé. Alison felé közeledett, és újból telepatikus úton kezdett kommunikálni, miközben rászegezte sötét pillantását. Azért jöttem, hogy elvegyem a hatalmadat, és elpusztíthassak mindent, ami a mi világunkban gonosz. A véred most már az enyém. Szavai Alison agyában visszhangzottak, ı pedig megpróbált arrébb menni, de mozdulni sem tudott. Szóval ez az alak a vérét akarja? Ki vagy te? küldte a kérdést ismét telepatikus úton. Hogy lehet, hogy én látlak, de senki más nem? A lény azonban nem felelt a kérdésre, ehelyett hangosan azt mondta: – A véredet akarom. Alison a fejét rázta, mellkasa összeszorult. Hogyan lehetséges ez ennyi év reménytelenség után? Három évtized után, amit olyan képességek csapdájában élt le, melyek a normális emberi életben hasznavehetetlenek, most épp egy ilyen rettenetes szárnyas lénnyel – talán épp egy vámpírral – kell találkoznia, aki valószínőleg rendelkezik az ı képességeivel, de csak a gyilkoláson jár az esze? Miért nem találkozhatott egy rendes pasassal? Mikor azonban a lény elérte a gyalogjárót, Alison idegei megnyugodtak. Hihetetlenül szép teremtmény volt, szemet gyönyörködtetı. Vajon tényleg félnie kellene egy ilyen lénytıl? A teremtmény a korlátra tette a két kezét, és elmosolyodott. Szárnyait visszahúzta, két lábát pedig átvetette a korláton, könnyedén szökkent a földre. Ám mikor Alison megpillantotta mellkasán a vércsíkokat, agyában beindult a vészreakció, ösztönei élénken jeleztek. Igen. Hát persze, hogy félnie kell! Alison, mióta felnıtt, soha, de soha nem alkalmazta a térgörbítést mások szeme láttára. Ez volt a legfontosabb maga alkotta szabály: sohasem mutatni kivételes képességeit a normális embereknek. Most azonban, hogy ez a szörny világosan jelezte szándékát, meg kell szegnie ezt a
szabályt. Hallucináció ide vagy oda, bárhogy is viszolygott attól, hogy itt mindenki szeme láttára csak úgy eltőnjön, benézte magának a helyet lent az udvaron, összpontosított, majd enyhe rezgés közepette odavitette magát. Kerrick szédülı fejjel nézte, ahogy a halandó nı térgörbítéssel változtat helyet a felsı gyalogjáróról az udvarra, alig három méterre tıle. A nı háttal állt neki, úgy nézett fel a most már döbbent vámpírra. Kerrick készen állt, hogy közbeavatkozzon, szárnyai rezegtek, mikor az a szépfiú elmondta küldetését. Ám szavai hallatán Kerrick kénytelen volt megállni; a halál vámpírja el akarja pusztítani azt, ami gonosz? Talán épp a Parancsnokot értette ezalatt? Ám a nı ezután anyagtalanná vált és távozott onnan. Kerrick tudta, hogy ez lehetséges, mert kiolvasta a nı képességeit. Minthogy azonban ı továbbra sem volt erre képes, egészen megbabonázta a látvány. Most hátulról nézte meg tetıtıl talpig. Fekete nadrágot viselt, lapos sarkú cipıt, valamint testéhez simuló világoszöld selyemblúzt. Elegánsnak látszott, és volt kellı önkontrollja. Életének nagy részében bizonyára vissza kellett fognia magát, hogy ne akasszon ki senkit azzal, hogy megmutatja, kicsoda ı valójában. Kerrick orrcimpái megremegtek, mikor hirtelen levendulaillat szédítette meg a fejét. Ez az illat olyan hatással volt rá, mint mikor néha gyors egymásutánban dobott be féltucat Maker’s-t. Közelebb lépett, és még jobban beszívta a levendulaillatot. Ez az illat maga a nı volt. Hisz pont ezt akarta, erre vágyott. Maga alatt szerette volna érezni a nı testét…, hogy a csípıje nekifeszüljön az övének. A fenébe is… a vérét akarta. Ördög és pokol! Hátralépett, a fejét csóválta. Kényszerítette magát, hogy ésszerő dolgokra gondoljon, például arra, hogy dolga van, amit el kell végezni, ez a nı pedig
pusztán egy halandó, ı pedig megfogadta, hogy nem keveredik viszonyba nıvel, míg a Vér Harcosa. A felsı gyalogjárón támadt mozgás ismét az elvégzendı feladatra vonzotta a figyelmét. Az a szarházi ott állt a korlát tetején, lassan lengetve szárnyait. Ideje ezen is túlesni. Megnyitotta az ıt rejtı köd legsőrőbb részét, hogy felfedje magát a nı elıtt. Aztán odalépett hozzá, és két kézzel ragadta meg a karjait. – Ne mozduljon! – utasította. Maga felé fordította a nıt, ott állt szemtıl szembe vele. Továbbra is fogta a karjait. A fenébe is… soha nem látott még ilyen világoskék szemeket. Teste megint fellángolt. Talán jobb lenne, ha elengedné a nı karjait, de valahogy az ördögnek sem akarta. – Kicsoda maga? – kérdezte a nı rekedt suttogással. – Meg akar ölni? Kerrick a fejét rázta. – Azért jöttem, hogy megvédjem. – És még egyéb gondolatok is kavarogtak fejében. Mindig védelmezni foglak. Azért születtem, hogy védelmezzelek. Az ırzıdként szolgállak, most és mindörökké. Az ördögbe is, nem! Erre nem kerülhet sor. A kurva életbe… akkor is nem! – Maga azért született, hogy engem védelmezzen? – kérdezte a nı, szeme elkerekedett és a homlokát ráncolta. – Kicsoda maga? És hogy érti ezt, hogy ırzıként szolgál? – Szóval maga olvasott a gondolataimban annak ellenére, hogy az agyam be van zárva? – A mindenit! Szóval ez a nı képes behatolni az ı fejébe, olvasni a gondolataiban… olyan képesség ez, mely messze több mint a telepátia. A Másik Földön csak egy olyan nıt ismert, aki ilyesmire képes volt… és az Endelle. Magasságos ég. Ez a nı sokat tud. Ajkai szétnyíltak, és azt kérdezte:
– Kicsoda maga? – hangja suttogássá halkult. Kerrick mély lélegzetet vett, aztán valahogy sikerült elengedni a nı karjait. – Itt maradna, míg elintézem a halál vámpírját? A nı tetıtıl talpig végignézett rajta, aztán bólintott. – Az ott a halál vámpírja? – kérdezte végül. – Igen. Fontos, hogy itt maradjon, ahol van, nehogy valami baja essék. Megteszi, amit mondok, míg lerendezem azt a szárnyas figurát ott a korláton? Alison felpillantott a halál vámpírjára, aki ott várakozott, aztán bólintott. – Igen – felelte végül elhaló hangon. – Jó, rendben. – És nagyot nyelt. Kerrick néhány lépésnyire állt Alison elıtt, így eltakarta a nıt a halál vámpírjának szeme elıl. Szárnyait kiterjesztette, amilyen szélesre csak tudta, aztán ellenségére szegezte tekintetét. Az ellenfél felvonta a szemöldökét, majd a levegıbe emelkedett, pillantását kutatóan hordta körbe. – Gyere le! – szólt rá Kerrick. – Hagyj minket békén, Kerrick! – kiáltotta a vámpír. Most még feljebb emelkedett, míg végül meglátta a nıt. Elmosolyodott. – Gyere le és állj ki velem! – Kerrick parancsolóan szólt ismét. Aztán jobb kezébe kapta a kardját, és tırét elıhúzta a tokjából. – Nem harcolok veled, mert nem ezért jöttem ide – kiáltotta vissza a halál vámpírja. – Nekem annak a nınek a vére kell. – Azt ugyan nem kapod meg! – Nem érted a dolgot, Kerrick harcos. Ha megihatom ennek a nınek a vérét, elpusztíthatom Greaves Parancsnokot. A nıvérem, aki nagyhatalmú látnok, beszélt nekem egy halandó nıszemélyrıl, Alison Wellsrıl. Arról a nırıl, aki mögötted áll. Azt mondta, ma este itt lesz. Benne lakozik mindaz az erı, ami kell nekem ahhoz, hogy elvé-
gezzem, amit el kell végeznem. Te is meg én is ugyanazt akarjuk. Állj hát félre, és hagyd nekem a vérét! – Sajnálom, de ma este közéd és a nı közé állok. Helyette velem kell szembenézned, egymagad. – És minthogy a halál vámpírja még mindig nem vette le tekintetét arról a nırıl, akit Alisonnak nevezett, Kerrick megduplázta hangjának rezgését és úgy mennydörögte: Nézz rám! A fickó csak most nézett szembe Kerrickkel, úgy kiáltotta: – Hát nem éri meg feláldozni ezt a halandót azért, hogy holtan láthassuk a Parancsnokot? – Nem kötünk alkut halandók életére – Kerrick tudta, hogy ez nem lesz könnyő eset. Muszáj volt a halál vámpírjának támadni, a szépfiú azonban nagyon rá volt kattanva a nıre, Kerrick pedig a legkevésbé sem szerette volna, ha végül a levegıben kell üldöznie ezt a rohadékot. Thorne cudar hangulatban tért vissza a „Vér és Harapás” bárba. Endelle tett néhány csípıs megjegyzést Kerrick hálátlanságára, függelemsértı magatartására és állandó konokságára, majd tízperces elıadást tartott Thorne-nak arról, hogyan kellene kordában tartania harcos fivéreit. És ez még nem is volt minden. Endelle szárazon közölte vele, hogy azonnali hatállyal visszahívja Marcust. A bús francba! Marcus. A Vér Harcosainak volt tagja, aki hosszú idıre átugrott a Halandók Földjére azon az éjszakán, mikor Kerrick felesége és gyermekei meghaltak. Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz. – Kéne egy ital, Sam. – Máris, fınök. A nyavalyát! Marcus. A francba. Endelle ezzel az erıvel összehívhatta volna harcos fivéreit, és hozzájuk vághatott volna egy fénygránátot is. A
harcosok persze hasznát vehették Marcus izmainak és négyezer éves tapasztalatának, de azért akkor is… a francba… miért épp Marcus? Letelepedett kedvenc bárszékére a bárpult egyik végén, ahonnan szemmel tarthatta az egész termet. A pultra könyökölt, majd Samre szegezte a pillantását. – Ilyen hamar visszajött, fınök? – kérdezte Sam. Bal kezével odatolt egy poharat, a másikkal pedig kiadós adag jeges Ketel One-t töltött bele. Thorne a pohárra pillantott és máris megkönnyebbülést érzett, pedig még bele sem kortyolt az italba. A harcosok felkészülhetnek valami nagy húzásra. Úgy látszik, valami nagyszabású átlépés van készülıben; valami nırıl van szó aki kétségkívül bezsongatta azt a rohadék Greavest. Persze elıször megpróbál közel férkızni az illetıhöz, aki a magasabb dimenzióba készül átlépni, hogy a hatalmába kerítse, ha tudja. Ha nem tudja, akkor… a franc enné meg… ráküldi a fogdmegeit, hogy megöljék. Gyakran elgondolkodott azon, vajon mennyi önuralomra van szüksége Greavesnek, hogy visszafogja gyilkos ösztöneit. A törvény szerint Greaves természetesen nyíltan nem árthatott sem egy átlépésre készülınek, sem már átlépınek, ugyanakkor Endelle sem támadhatta meg Greaves seregét – a halál vámpírjait és másokat sem. Pedig ı már hányszor kívánta bárcsak Endelle feloldaná a tilalmat, és véget vetne ennek háborúnak. De sajnos, akár Endelle, akár Greaves nyíltan gyilkolni kezdene, az olyan lenne, mintha nukleáris fegyvereket vetnének be. Mert az eredmény minden bizonnyal óriási pusztítás lenne, mely egyik félnek sem kedvezne. Egyik kezével végigsimított arcán, majd lehajtotta a Ketelt. Mindez azt eredményezte, hogy Endelle éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy megóvjon két világot attól, hogy a Parancsnok uralma alá hajtsa ıket. Hát ezért adta volna Thorne az életét is ezért a nıért.
Endelle erıfeszítései ellenére azonban a Parancsnok a halál vámpírjai közül egyre többet hozott a Földgolyó minden tájáról. A múlt éjjel Thorne a halál három vámpírjával küzdött, akik oroszok voltak, és szavaik úgy hangzottak, mint valami puskaropogás. Persze megölte ıket, de erıs volt a három rohadék. Endelle irányvonalában hamarosan valami áttörésnek kellett következnie, mert Greaves láthatólag mérföldekkel megelızte Endelle szervezetét, és nem csak létszámban; ez a seggfej nagyon is mőködıképes tervet dolgozott ki. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy szerte a világból magához csalogatta a Felsıbb Adminisztrátorokat, hogy csatlakozzanak az ı erıihez. És ha majd eleget tud belılük a maga oldalán és serege – mely reguláris katonákból és a halál vámpírjaiból állt – kellı létszámúra duzzad, a következmények megjóslásához nem kell zseninek lenni. Mindeközben a Vér Harcosainak az volt a feladata, hogy a halál vámpírjainak számát csökkentsék. Csakis Thorne elitcsapata rendelkezett azzal a természetfölötti erıvel, valamint a puszta fizikai erıvel, mely képessé tette ıket arra, hogy éjszakáról éjszakára egyenként három vagy akár több szépfiúval is megküzdjenek. Volt persze még egy rendfenntartó egység, a Polgárırség Harcosai. Ezek a csapatok szolgálták szerte a világon a Másik Földet, és a Vér Harcosaihoz hasonlóan a halál vámpírjainak létszámát csökkentették. Csakhogy rendszerint legalább négy Polgárır Harcosra volt szükség egy vámpír legyőréséhez. A Polgárırség Harcosainak kiképzı táborai voltak, és rendszeres instrukciókat kaptak a Vér Harcosaitól. Na jó… lehet, hogy Endelle-nek igaza volt, szükség van Marcusra. Csak hát Marcust már tizenöt évvel ezelıtt vissza kellett volna hívni, mikor az elsı Felsıbb Adminisztrátor lelécelt tılük. De hát a francba is, az ı harcos fivérei nem lesznek elragadtatva, különösen Kerrick nem. Kerrick rög-
tön szívrohamot kap, mihelyt meglátja Marcust. Mikor Kerrick felesége meghalt, Marcus olyasmiket mondott neki, amiket egy férfinak nem szabadna mondani egy másik férfinak. Pillantása ismét Samre tévedt. Sam egyik unokaöccse italt szolgált fel a bárban, Sam azonban ott maradt Thorne mellett. Ha a bárban a Vér Harcosai közül valaki jelen volt, Sam személyesen szolgálta ki. Így volt ez már több mint egy évszázada. Thorne a pulthoz koccantotta a poharát. Sam odalépett és újabb adag Ketelt töltött. – Nekem is elmondhatod – mondta most Sam, túlharsogva a zenét. Thorne szúrós pillantást vetett rá, majd felvonta a szemöldökét. Sam még közelebb húzódott, egyik fülét felé fordította. – Nincs mit mondanom. – A francba, hangja gyászosabb volt, mint máskor. Túl sok éjszaka telt el alvás nélkül. Sam felhorkant. – Endelle-lel beszéltél, tehát mindig van valami mesélni való. Thorne ismét ajkához emelte a poharát és lehúzta az italt. Valami az agyába ötlött. Mit is mondott Kerrick? Valami viszketést, amit nem tud megvakarni? Hát ez most átkozottul igaz… tényleg viszket neki valami. Pillantása ismét találkozott Samével. – Endelle visszahozza Marcust. Sam kiejtette a kezében tartott poharat, majd egy vámpír természetfölötti gyorsaságával kapta el, mielıtt a pohár földet ért volna. – Te szent Isten! – mormogta, miközben felegyenesedett. – Ilyen rosszul állnak a dolgok, fınök? Úgy emlékszem, Endelle azt mondta, csak akkor hozza vissza Marcust, ha tisztára nyalja a tősarkú cipıinek a talpát.
Thorne vállat vont. Ugyan mit tehetne ı? A döntés már megszületett. És erre pillanatnyilag egy módon reagálhat: újfent a bárpulthoz kocogtatta a poharát. Miközben Sam újra töltött, a telefonja zümmögött. Megnézte az üzenetet, majd elmosolyodott. – Luken üzent. Hatot nyírt ki és most idejön. Sam füttyentett egyet. – Hatot. Ez a Luken … tényleg félelmetes harcos. Thorne bólintott. Luken volt a csapat békebírója, és minthogy Marcus ma éjjel elindul a Másik földre, igencsak próbára lesz téve Luken abbéli képessége, hogy stabilan tartsa a társulatot. – Minden harcos bejön? – Igen, egy óra múlva. Alison a hasára szorított karokkal állt, mintegy kétméternyire attól a szárnyas férfitól, akinek a neve Kerrick… Kerrick Harcos. Az elmúlt tíz percben a férfi világosan kifejtette szándékát – ıt fogja védelmezni. Már vagy tucatszor ismételte el, hogy a halál vámpírja nem veheti az ı vérét ma este. Vajon mit jelenthet ez az egész? Bár a halál vámpírja többször is helyet változtatott, Kerrick Harcos erıs, szárnyas teste ott marad közte és a szép, halovány bırő lény között. Megértette a harcos taktikáját: azt akarta, hogy a gyilkos jöjjön közelebb, semmint megkockáztassa, hogy távol kerüljön tıle, Alisontól és védtelenül hagyja egy támadással szemben. Magasságos ég! Valóban ez történik vele? Többé nem nézett a fekete szárnyú teremtményre, helyette inkább erre a… Kerrickre összpontosított. Igen, ez a neve, Kerrick… Kerrick Harcos. A harcos bıre aranyszínő volt, éles kontrasztban a halál vámpírjának halovány bırével. Fekete bır kilt és mellény volt rajta, mely a hátán egyenes vonalban húzódott két
szárnya között. Lábán a gladiátorokéhoz hasonló szandált viselt. Harcra készen állt… a régi idıkben vívott harcra. Tovább folyt a vita Kerrick és a gyilkos vámpír között, de a harcos hajthatatlan maradt. A halál vámpírja gyakran felrepült a korlátról, de mindig visszatért a kétszintes gyalogjáró menedékébe. A harcos hatalmas szárnyainak tolla hófehér volt, ellentétben a gyilkos fényes fekete szárnyaival. Maga a férfi – a harcos – legalább két méter magas volt, és testének szabadon lévı részein mindenütt kemény, szálkás izom látszott. Sőrő, fekete hullámos haja a válla alá ért. Izomzata bizonyára hosszú éveken át tartó katonáskodás során edzıdött ilyenné. Most a halál vámpírjára pillantott. A lény fekete szárnyaival a mitikus vámpírokhoz hasonlóan festett. Szépsége megbabonázó volt, erıs tépıfogakkal vette az emberek vérét, a halálba küldve ıket. Ezzel ellentétben Kerrick teljesen emberi volt… egy harcos, hihetetlen testfelépítéssel. Volt erkölcsi érzéke, védelmezni akarta és önmagát nevezte ki az ı ırzıjének. Korábban érzett vágyakozása most teljes erıvel tért vissza. Teste megborzongott és felegyenesedett. Mit is mondott neki Joy nem egész egy órával ezelıtt? Hogy menjen és keressen egy testépítıt, mert egy ilyen férfi talán elviseli az ı különleges képességeit. Vajon ez a férfi – ez a harcos, vámpír vagy ırzı, bármi legyen is – elbírná mindazt, amit ı adni tud? Lélegzete akadozott, fura bizsergés vibrált egész testében. Az évek óta elfojtott vágy mélyen az alhasába hatolt. Te jó ég… a szexuális vágyakozás csaknem szétvetette. A szárnyas harcos egyszeribe felé fordult, pillantása szinte haragos volt. Kardját feléje szegezte. Hagyja ezt abba! Fura mód Alison megértette, hogy a férfi az iránta való vágyakozására gondolt. Bólintott néhányszor, majd a lélegzete is elállt, mikor a gyilkos vámpír elrugaszkodott a korláttól. Egy fájdalmas
pillanatig attól félt, hogy az ı védelmezése a szárnyas harcos életébe kerülhet. Meglepetésére azonban Kerrick egyszerően megfordult és szinte követhetetlen gyorsasággal ugrott ellenfelének. A következı pillanatban az épületkomplexum második és harmadik emelete közötti tér légörvénnyé változott, csapkodó szárnyak, összecsapó kardok és vad kiáltások forgatagává. Alison döbbenten figyelte a gyors és brutális mozzanatokat. A levegı azonban másodpercek múltán elcsendesedett. A fekete szárnyas test megvonaglott és lezuhant a földre, keményen vágódott oda. Alison mély lélegzetet vett és a lény felé indult, hogy megpróbáljon segíteni, ám annak mély mellsebébıl ömlött a vér a betonra. A nı gyomra összeszorult, kezét a szájára szorította. A vámpírnak esélye sem volt a túlélésre. A lény fejét törött fekete szárnyai övezték, kezét pedig Alison felé emelte. Nagyon szép volt. El kell jönnöd hozzánk. Segítened kell, hogy véget vessünk ennek a háborúnak. Miféle háborúnak? kérdezte Alison telepatikus úton. De választ már nem kapott. A vámpír szeme lecsukódott, teste tehetetlenül rázkódott. Egy pillanattal késıbb mozdulatlanná dermedt. Kerrick lebegve ért földet mellette, és kezdte visszahúzni szárnyait a testébe. Alison csak nézte, ahogy egyik toll a másik után finom vonallá keskenyedik, majd eltőnik a harcos széles hátában. Lehet, hogy csak ı képzelgett, vagy a férfi izmai tényleg kisimultak és sokkal normálisabb izomzattá alakultak át? Tényleg szárnyakat látott? Karddal vívott csatát a levegıben? Figyelme most ismét a halál vámpírjára irányult, aki a lábánál feküdt. Döbbenten rázta meg a fejét. A halál vámpírja? Vajon valóságos ez az egész?
Kerrick térdre ereszkedett, és egyik kezét ellenfelének homlokára tette. Vállai megereszkedtek. Alison olvasott a férfi lelkében, és megérezte annak elgyötörtségét, látta a benne rejlı sötétséget. Hosszú, hosszú ideje, sok évtizede viselte már a terhét. Különleges képességeivel évszázadokra visszamenıleg átérezte a férfi életét. De vajon hogyan lehetséges ez? Aztán nehéz, gyötrelmes hullámokban a kétségbeesés tört elı a férfi múltjából. Szerette volna megérinteni a vállát, hogy egy kis megkönnyebbülést hozzon a számára… de hát mit tudott ı igazából errıl a férfirıl… és ami még rosszabb, lehet, hogy akaratlanul is fájdalmat okozna neki, ha túl közel menne… A harcos még mindig a gyilkos vámpír homlokán tartotta kezét, és lehunyt szemmel mormolta: – Legyen könnyebb a világnak a távozásoddal, te pedig nyugodj békében. Végtisztesség a bosszú kellıs közepén? Ki volt hát ez a férfi? Harcos? İrzı? Vámpír? Egy lépésnyit hátrált tıle. A harcos felegyenesedett, ott állt teljes magasságában. És ahogy Alison pillantása végigsiklott a hátán, hosszú haján, majd a profilján, ismét kéretlenül, de teljes erıbıl tört rá a vágy. Még életében nem látott ennyire szemgyönyörködtetı arcot; orra egyenes és erıteljes, ajkai teltek, arccsontja magasan ülı és határozott. Sőrő fekete haja szinte vonzotta, hogy két kézzel beletúrjon. Szeme szikrázóan zöld, mint a smaragd. A harcos magassága mellett eltörpült az ı száznyolcvanöt centije. Mellette igazi nınek érezte magát, ami szokatlan érzés volt számára. Sóvárgása már-már azzal fenyegetett, hogy teljesen a hatalmába keríti. Még egy lépést hátrált… hisz nem ismerte ezt a férfit, vagy talán angyalt, harcost vagy vámpírt. A férfi egy hitelkártyához hasonló valamit húzott elı a zsebébıl, majd megnyomott rajta valamit a hüvelykujjá-
val. Mikor aztán a füléhez emelte, Alison csak akkor jött rá, hogy az egy telefonkészülék. A harcos halkan beszélt. – Szia, Jeannie. Igen… megvan a fickó. Úgyhogy tüntessétek el. Mondd meg Thorne-nak is. Ja, a másik jelzés? – Most gyors pillantást vetett Alisonra. – Itt áll mellettem. Most feloszlatom a halandók tömegét, aztán hívlak, hogy tüntessétek el a másikat is. Feloszlatja a halandókat? Eltüntetni a másikat? Ismét átsuhant agyán a helyzet képtelensége. Pillanatnyi elmezavar sokkal ésszerőbb magyarázatnak tőnt volna ebben a percben mindarra, aminek tanúja volt… és még most is az. Talán, ha egy kicsit lazít, ez az egész képtelenség egyszerően eltőnik. Lehunyta a szemét, és párszor jó mélyet lélegzett. Aztán kinyitotta a szemét, ám az ı harcos-angyala még mindig ott volt, és most gonoszul mosolygott. – Sajnálom, szépségem, de én a valóság vagyok. – Majd hozzátette: – Most biztos azt hiszi, elment az esze. – Nyert – suttogta halkan Alison. A harcos visszadugta kártyához hasonló telefonját a zsebébe, majd nyugodtan azt mondta: – Jó lesz, ha most eltakarja a szemét. És mihelyt Alison a szeméhez emelte a kezét, egy-két másodpercig vakító fény töltötte be az udvart. Mikor aztán leengedte a kezét, észrevette, hogy a gyilkos vámpír teste eltőnt az árulkodó jelekkel együtt. A beton ugyanolyan makulátlan volt, mint elıtte. Alisonnak eszébe jutott a kitört ablaküveg, az idılebeny visszatartása… Amit ez a harcos tett, az megfelel az ı képességeinek. Most a szoborra gondolt. Kinyújtotta a kezét, majd odahívta a szent családot ugyanúgy, ahogy a csata elıtt a harcos kapta kezébe a kardját a semmibıl. Muszáj volt, hogy ez a harcos-angyal-ırzı lássa, mire képes ı.
A férfi a szoborra pillantott, és megfeszült az állkapcsa. Aztán összevonta a szemöldökét, pillantása ismét találkozott Alisonéval, majd bólintott. Most kinyújtotta a kardját, majd elengedte – de nem azért, hogy a betonra essen, hanem hogy visszaküldje oda, ahonnan odahívta. Alison is gondolt egyet, és visszaküldte a szobrot az irodájába, a kávézóasztalra. A harcos szeme összeszőkült, majd a fejét csóválta. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek magával. Akkor már ketten vagyunk, küldte felé a gondolatot Alison. Kerrick küszködött önmagával és csak remélte, hogy ebbıl semmi sem látszik. A szıke istennıt még mindig levendulaillat lengte körül, és ı ezt akarta belélegezni az elkövetkezendı évszázadban… de lehet, hogy örökre. Kicsoda maga? A kérdés telepatikus volt, mely elérte a nı agyát, de belé nem hatolt. Így eldönthette, hogy válaszol-e vagy sem. Alison elıbb mély lélegzetet vett, majd ı is gondolati úton válaszolt. Alison Wells vagyok, maga meg Kerrick Harcos, igaz? A férfi bólintott, majd szorosan hunyta le a szemét. Ó, te jó ég! Micsoda levendulaillata van. – Ó – szólt Alison. Mikor Kerrick kinyitotta a szemét, a nı hangosan mondta: – Ez az illat marokkói főszerektıl van. – Aztán hirtelen elmosolyodott. – Magának meg kardamóm illata van. Kedvelem azt a főszert. Ó, te jó ég! Kerrick igencsak bajban volt, és megint úgy érezte, Endelle csıbe húzta ıt. – Maga nagyon… kedves – mondta végül fogcsikorgatva, mert tudta, hogy ezzel nagyon keveset mondott. – így persze érthetı az… illata is.
Alison egészen közel ment hozzá, és a karjára tette a kezét… mintha csak meg akarna gyızıdni arról, hogy Kerrick valóságos lény. Aztán felnézett a férfi szemébe. Kerrick jól tudta, nem lenne szabad hagyni, hogy ilyen közel jöjjön hozzá, és megérintse, de képtelen volt tenni ellene. – Kerrick Harcos – suttogta Alison és kék szeme elsötétedett. – Mondd csak… hogy Kerrick – szólt a férfi. Hangja olyan volt, mintha egy kút mélyérıl jött volna. Kerrick hallotta a nı heves szívverését, és ismét levendulaillat zúdult felé. Tudta, biztosan tudta, hogy ha most kettesben lehetnének valahol, egy szempillantás alatt maga alatt tudhatná a nıt. Életében nem volt még része ilyen magával ragadó érzésben, mint a nı szemébe nézni. Akarta ıt, és nem csak most, hanem örökre. Rég szunnyadó reményei életre keltek. Vajon más lehet egy ilyen nıvel, akinek ilyen hatalma van? Megteheti-e, amit nem tehetett meg az elsı feleségének és fiának? Sıt… a második feleségének és két gyereküknek sem? Életben tarthatja-e Alison Wellst? Azok a kék szemek olyan hívogatóak voltak, mint eddig még semmi. Minden vonzotta ıt ebben a nıben. A telefonja kezdett zümmögni. – A francba – morogta. Elıkapta zsebébıl a készüléket és a füléhez húzta. – Igen, Jeannie? – Csak arra gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy az a nıszemély világít a képernyımön és ott áll melletted. Valami baj van? De még mekkora. – Nem, nincs semmi, ne aggódj. Épp beszélgetünk. – Óóó … remek. Okos nı. Tudja, hogy vámpír vagy? – Jeannie – morogta halkan, de figyelmeztetıen. – Jó, jó, nem szóltam. – Jeannie, majd valamelyik nap…
– Az ígéret szép szó… Kinyomta a készülékét és zsebre tette. Úgy érezte magát, mint aki eltévedt. Mintha minden megváltozna a talpa alatt és nem talál szilárd talajt. Ez a nı pedig épp most találkozott élete elsı vámpírjával. Ismét Alisonra nézett, csillogó kék szemére, telt ajkaira, aztán a fejét csóválta. – Nem mehetek oda. Szeretnék, de nem mehetek. Alison bólintott, aztán Kerrick is. – Azt hiszem, kissé zavarban vagyunk, és majd beszélünk, de most gondoskodnom kell az elsı áldozatról. Alison ismét bólintott. Kerrick két lépést tett. Nem megyek sehova, küldte felé a gondolatot a nı. A szavak Kerrick agyába hatoltak, és ı dermedten állt meg. Megfordult és pillantása ismét találkozott Alisonéval. Kardamóm, küldte megint Alison. A nı lehunyta a szemét, ajkai szétnyíltak. Az újabb levendulafelhı csaknem térdre kényszerítette Kerricket. Bármi volt is ez kettejük között, kölcsönös volt… ez holtbiztos. A férfi megfordult és elindult a lépcsık felé. Aztán a kezét egymás után a nézelıdık vállára tette, de nem haverkodásból. Utána mindegyik megfordult, és visszament a maga irodájába. Többé egyikük sem emlékezett arra, micsoda szörnyőség történt odalent. Kerrick lement a lépcsın a holttest körül összegyőlt tömeghez, és ugyanazzal a kitartó módszerrel küldte el ıket a mentısök és a rendırök csoportjától. Aztán ıket is kezelésbe vette, mire egyikük sem emlékezett, hogy ott egy nı meghalt. Beszálltak a kocsijukba és egymás után elhajtottak.
4. FEJEZET
Alison figyelte, ahogy Kerrick harcos egyik ember válláról a másikra teszi a kezét. Vajon mit láthattak? Bizonyára nem egy hosszú hajú harcost a kosárlabdázó méretével, bır harci szerelésben, görög istenhez hasonló külsıvel. Elképedve látta, hogy minden egyes személy egyszerően csak hátat fordít a bőnügyi helyszínnek majd elindul visszafelé az épületbe. Kerrick végül egyedül állt a letakart holttest fölött. Most ismét elıhúzta különös telefonkészülékét, egy Jeannie nevő nıvel beszélt, és az eltüntette az elhunyt nıt. Aztán visszajött és megállt Alison elıtt, aki most azt kérdezte: – Mit mőveltél az imént? Hová tőnt a nı, meg az a másik szárnyas férfi? Kerrick egyenesen a szemébe nézett. – Interdimenzionális takarítást végzek, mikor a halál vámpírjai a Halandók földjén vadásznak. Keményen dolgozunk azon, hogy ne találjanak bizonyítékot a mi világunk létezésére. Alison bólintott, mintha az elhangzott szavakat tökéletesen értette volna. – Szóval szerepel a munkaköri leírásodban, miszerint gondoskodnod kell arról, hogy mi… vagyis ez a világ… ne szerezhessünk tudomást a ti létezésetekrıl. – Részben így van. Én minden éjszaka járırözök a Határvidékeken és csatázok ezekkel az éjjeli sakálokkal. Ez érthetı számodra?
A nı a fejét rázta. – Van ezeknek egyáltalán értelmük? Halál vámpírjai Határvidékek… mik ezek? – Most újabb mély lélegzet vett. – Na jó… szóval hol vannak most a holttestek? – Egy hullaházban a Másikon. – A másikon? – A Másik Földön. Ugyanaz a Föld, csak más dimenziókban. Fejlettebb képességekkel. A francba is, te aztán tényleg nem készülsz még átlépésre, mi? – Minthogy fogalmam sincs arról, mirıl beszélsz, ezért azt hiszem, a válasz egyértelmően nem. – De hisz láttalak, ahogy a felsı gyalogjáróról a földön termettél, pont elıttem. Térgörbítéssel. – Térgörbítés? Ó, arról beszélsz, mikor egyik helyrıl eltőnök, és máshol jelenek meg? Na igen… ezt még sosem tettem nyilvánosság elıtt. – De azért csináltad már máskor is. – Hát persze. Már gyerekkorom óta, bár eleinte csak úgy véletlenül történt. – Van más is a családodban, aki képes ilyesmire? Alison a fejét rázta. – Anyám ért a telepátiához, de ez minden. – Engem mégis látsz – mondta Kerrick. – Anyagtalanná válsz, tárgyakat tudsz elmozdítani, és még az agyamba is könnyedén belelátsz. A nı bólintott, a harcosra függesztette pillantását. Kerrick nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét. – Egy sor rendkívüli képességgel rendelkezel, viszont az átlépési rítus megszokott jegyeivel nem. Úgyhogy egyelıre kész rejtély vagy, amit meg kell oldani. Alison végignézett a férfin. Tényleg valóságos lény? Meg kellett tudni róla az igazat, mi az, amit ı lát, és amit megérint? – Szóval te… vámpír vagy. – Igen. A felsıbb dimenzió világa a vámpírvilág, de ne úgy képzeld el, ahogy azt a legrosszabb mesékben leírják.
– Kivéve persze a halál vámpírjait. Kerrick bólintott. – Innen ered a vámpír kultúrának az a bizonyos aspektusa, mert akit az imént ártalmatlanná tettem, a tépıfogait használta valami igazán kegyetlen dologhoz. Csakhogy a legtöbb átlépı – vagyis a Másik Föld lakói – a megfelelı célra használja a fogait: vért vesznek és örömet okoznak anélkül, hogy ártanának vele. – Egy hosszú pillanatig Alison pillantását kereste. – Még csak nem is tudok olvasni a gondolataidban, pedig erre képesnek kellene lennem. Ez azt jelenti, hogy erıs pajzs védi az agyadat. Ki vagy te? Alison ismét megmondta a nevét. – Alison Wells. Pszichiáter vagyok, ebben az épületben dolgozom. Vagyis csak dolgoztam. Épp most fogadtam az utolsó páciensemet. Kerrick szeme összeszőkült és halkan kérdezte: – Darian Greaves volt az utolsó páciensed? – Igen – bólintott Alison. – Te jóságos ég! – Kerrick a kezével végigszántott sőrő fekete haján. Alison a férfi zöld szemébe nézett. – Tán ismered Dariant? – A francba is. Kész röhej hallani, hogy a keresztnév szólítod. Senki más nem teszi… a Másik Földön nem. Úgy hívjuk, hogy Parancsnok vagy Greaves. Nagypályás játékos. Nagy tervei vannak a világunkkal, meg persze a Halandók Földjével is – a ti Földetekkel. És a terveiben háború, hódítás és rabszolgaság szerepel. Pillanatnyilag jó úton halad afelé, hogy meg is valósítsa. Felteszem, hogy nem beszélt neked az ambícióiról meg arról sem, hogy ı is vámpír. Alison a fejét rázta. – Nem. Viszont állást ajánlott nekem. – Micsoda? – kiáltott fel Kerrick.
– Azt akarta, csatlakozzam az ı táborához, és azt mondta, mindent megad, amit csak kívánok. Most már látom, hogy tényleg nem viccelt, igaz? – Igen. – De megmondtam neki, hogy nem tudnék vele dolgozni. Sosem lennék képes ilyen emberrel együttmőködni. – De hiszen ı is terápiára járt hozzád. – Ez félig kérdésnek hangzott. Alison sóhajtott. – Azt hiszem, ahogy ıt kezeltem, senki sem nevezné terápiának. Darian képes volt arra, hogy manipulálja a foglalkozásokat. Gyakran az volt az egésznek a vége, hogy magamról meséltem el olyan dolgokat, amiket nem akartam. İ viszont soha nem beszélt nyíltan a rossz cselekedeteirıl, de sokat megosztott velem abból, ami nála a fantázia szüleménye volt, és ez általában nagyfokú brutalitást hordozott magában. Persze folyton kihangsúlyozta, hogy soha meg sem fordult a fejében fantáziálásának valóra váltása. Ha… ha tényleg elhihetem azt, hogy te valóságos személy vagy, és hogy Darian a Másik Földrıl jött, akkor az sok mindent megmagyarázna, de e nélkül azt hiszem, jó úton haladok a diliház felé. Kerrick hirtelen elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy a diliház orvosi szakkifejezés. Alison nem bírta visszafojtani nevetését. – Hát elismerem, ez tényleg mulatságos. Na és a Másik Föld meg a Halandók Földje… tényleg létezik? – Mégis mit gondolsz, én honnan jöttem? Alison újfent a fejét csóválta. – Fogalmam sincs, de az elmúlt tizenöt percben egyfolytában azt próbálom eldönteni, hogy kezdek-e meghibbanni, vagy sem. Kerrick mosolygott. A fogai is szépek voltak, bár furcsa volt látni tépıfogainak hegyét most, hogy már korántsem volt olyan fenyegetı, mint harc közben. Így alig lehetett észrevenni.
– Nem vagy hibbant – mondta a férfi. – És milyen az a Másik Föld? Kerrick tekintete ellágyult. Ilyesmire Alison végképp nem számított. – A fejlett körzetekben, ahol a felsıbb dimenzióba átlépık gyülekeznek, fantasztikusak az épületek, és mindenütt kertek vannak. – Úgy érted, mindenki számára nyitott kertek? – Részben. Képzelj el egy világot tele kertekkel, ahol leginkább a kertészetet és a tervezést díjazzák. Alison megmozgatta a fantáziáját, és maga elé képzelte a végtelen kerteket, melléjük pedig a bırruhás harcos vámpírokat. – Sok kert van? – Mérföldeken át. De ugyanakkor ezek a kertek csak a városokban és a városok határain engedélyezettek. A kijelölt körzeteken túl a Másik Föld mőveletlen, természetes állapotában létezik. A Colorado folyón még nincsenek gátak, így akadálytalanul folyik a Cortez-tengerbe. Szóval ez egy olyan világ, mely tele van primitív vadonnal, mégis teljesen civilizált. – És a helységnevek ugyanazok, vagy más neveket használtok a Másik Földön? – Ugyanazok. Így mégis egyszerőbb – Kerrick elmosolyodott, úgy, hogy épp csak a szája szélét húzta el huncutul, ami irtó szexis volt. Alison bólintott, mindez logikusan hangzott. – Annyi kérdésem lenne… maradsz még egy kicsit beszélgetni? Kerrick a nı szemébe nézett, és megrázta a fejét. Álla megfeszült, ami nem volt éppen jó jel a kérés tekintetében. – Sajnálom, Alison Wells, de nem rendelkezem jogi felhatalmazással arra nézve, hogy meghagyjam emlékeidben mindazt, ami ma este itt történt.
– Hogy mi? – Alison újabb lépést tett hátra, el a harcos közelébıl, és közben a fejét rázta. Szája hirtelen kiszáradt. – De hát mégis mirıl beszélsz…? És mielıtt bármit tehetett volna ellene, Kerrick egyetlen, hihetetlenül gyors lépéssel mellette termett, jobb kezét a homlokára tette, balját pedig a tarkójára. Az erı meleg hullámokban vonult végig rajta. – Ne! – kiáltott fel Alison. – Ne! Kérlek, ne tedd, Kerrick! A férfi elengedte, és halkan azt mondta: – Ne küzdj ellenem, mert ezt muszáj megtennem. Szabályaink vannak… sok szabályunk. Könnyek szöktek Alison szemébe. – Nem értesz engem. Én itt magányos vagyok. Úgy értem, van családom, de igazából nem értenek meg engem, nem tudják, milyen az életem. Többet akarok tudni rólad és mindenrıl. – Nem léptél át a felsıbb dimenzióba, és egy harcos jelenléte ilyen környezetben nem is jelentheti az átlépésre való felkészülést, de még Darian Greaves jelenléte sem. Már mondtam: szigorú szabályaink vannak erre nézve. Úgyhogy sajnálom… – Akkor át akarok lépni – mondta sírva Alison. Pánikba esett. Úgy érezte, a jövıjét hozta el az óceán egy erıteljes hulláma, ám most egy hasonlóképpen erıs hullám el is sodorja azt tıle. – Sajnálom, de ez nem így mőködik. Minden lépésünknek megvan az oka. Az átlépéshez az kell, hogy szólítsanak. Egy harcos jelenléte egy ilyen helyen pedig még nem azt jelenti. Azzal ismét két keze közé kapta a nı fejét. Az újabb hullámok ereje megbénította Alisont. Könnyek csorogtak végig az arcán. – Ne! – kérte hüppögve, és Kerrick szemébe nézett. – Nem értesz engem.
– Nincs más választásom – mormogta Kerrick összeszorított fogai között. – De az ég szerelmére kérlek, lazíts már különben ez pokolian fog fájni. – Nem – suttogta Alison. Nem veszíthette el emlékeit most, amikor életében elıször valóban olyan lényeket látott melyek képesek arra, amire ı is gyerekkora óta. – Kérlek, ne küzdj, Alison. Nincs más választásom. A hullámok egyre sőrőbben érkeztek. Alison agyába mintha kések hasítottak volna. Kerrick közelebb hajolt. – Nyugi… lazíts, te szépség – suttogta a nı fülébe. – Nem akarlak bántani, de az ég szerelmére… nagyon erıs vagy. Alison már tudta, hogy nincs más választása. A fájdalom egyre erısödött, végül feladta. Úgy érezte, hogy egyenesen a harcos karjaiba omlott. Mikor az agya ismét mőködni kezdett, újból az a hihetetlenül vonzó főszeres illat töltötte meg orrlyukait, a vágy hatalmába kerítette, és óriási megkönnyebbülést érzett. A harcos nem végezte el a dolgát. Nem törölte ki emlékezetébıl a történteket. Alison kinyitotta a szemét, és szembe találta magát azokkal a lenyőgözıen zöld szemekkel. Ujjaival végigsimított a harcos arcán. – Csodálatos vagy – suttogta. – Kérlek, ne menj el! – A francba – sziszegte Kerrick. Alison nevetett, ám látását könnyek homályosították el. – Ne küzdj ellenem még egyszer – mondta Kerrick. A nı hosszasan sóhajtott. – Bárcsak itt maradnál! – Nem tehetem… nincs választásom. Alison lehunyta a szemét, Kerrick pedig a homlokára tette a kezét. A nı megadta magát. Gondolatai ködössé váltak, aztán arra eszmélt, hogy magányosan ül a betonlépcsı harmadik fokán. Ködös pillantással nézett körbe.
Hogy lehet, hogy nincs odafent az irodájában, bezárkózva éjszakára? Fogalma sem volt, miért ül itt egymaga. Lepillantott a lábaihoz, és két cipıorra között egy névjegykártyát pillantott meg. Lehajolt és felvette. Fénylı fekete háttéren egy vörös rózsa volt látható, felette kellemes skarlátvörös betőkkel ez állt: VÉR ÉS HARAPÁS Milyen furcsa. Az elmúlt két hétben többször is álmodott errıl az éjszakai klubról. Marcus hatalmas íróasztala mögött állt, kezében a telefonkagylóval, és borzasztóan ki volt borulva. Most végre lazított szorításán, mellyel azt az átkozott telefonkagylót tartotta, aztán letette. Lepillantott az íróasztalát borító üveglapra, az alatta lévı faragott domború alakzatokra. Több mint kétszázezer dollárt fizetet ezért az asztalért, ám ez csupán töredéke volt hatalmas vagyonának. És most mégis veszélyben érezte magát; mindent elveszíthet egyetlen nyomorult telefonhívás miatt. Jól ismerte a Halandók Földjét. Itt teremtett magának igazi életet… a mindenségét! És ez volt az az élet, amire vágyott, amit saját magának választott. Az ablak felé fordult, és mindkét kezét ökölbe szorította. Az irodája egy felhıkarcolónak csaknem a legtetején volt, innen remek kilátás nyílt a Puget Soundra. Megint vihar söpört végig Seattle városán, az esı az ablakot csapkodta, és ez a hang máskor mindig megnyugtatta. Most azonban semmi sem enyhített a szorongásán. Azt a bizonyos hangot… azt az élesen hasító nıi hangot már két évszázada nem hallotta. Endelle egy szót sem szólt hozzá, mióta otthagyta a harcosok elit csapatát, feladta minden fogadalmát, beintett harcostársainak… hát igen, mindennek már kétszáz éve.
És erre most Endelle visszahívja. Azt mondta, megbízása van a számára, mégpedig egy igen kényes dolog. A Parancsnok elleni háború kiélezıdött, Endelle harcosai a végsıkig le vannak terhelve, neki pedig át kellene venni Kerrick helyét, mert azt a rohadékot azzal bízták meg, hogy egy átlépni készülı, igen fontos halandót ırizzen. Egy nıt. Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy inkább ı maga veszi védelmébe ezt a halandó nıszemélyt, és figyelmezteti ıt, hogy maradjon távol attól a trágyadombtól, amit úgy hívnak, Másik Föld. De végül is kicsoda ı, hogy eldöntse más helyett, hogy mi a jó neki? Hiszen még ı maga sem azért hagyta el a Másik Földet, mert nem szerette a saját világát. Igenis szerette. Egészen más okból vált meg tıle… és ez az ok még ma is kísértette. A fene egye meg … De legalább csak pár napra kell visszatérnie. Endelle így mondta. İ pedig nem mondhatott nemet, és ezt Endelle is tudta. A franc egye meg. Zsúfolt hete volt. Az elkövetkezı pár napban három igazgatói testületével is találkoznia kell. Több nemzetközi építkezési pályázaton is dolgoztak, és egy igen fontos szerzıdés állt küszöbön egy Másik Föld-béli import vállalattal. Holnap este pedig egy közel-keleti királyi család egyik tagjával kell együtt vacsoráznia, egy óra múlva pedig randija lenne egy ragyogó kanadai színésznıvel. Egy smaragd nyakláncot akart neki ajándékozni, és úgy tervezte, hogy az est nagy részét a színésznıbe temetkezve tölti, majd éjféltájt kitörli a memóriáját, így aztán a nınek nem marad más, mint a nyakék és a csodás szex emléke, miután búcsút mondanak egymásnak. Arra már nem fog emlékezni, hogy ı a nyakát szívta, legföljebb egy kicsit kábultabb lesz az elkövetkezendı két napban. És most törölnie kellett az esti programját. A fenébe!
Tartozott ezzel Endelle-nek. Megteremtette a saját életét a Halandók földjén, mégpedig átkozottul remek életet, annyi pénzzel, amennyit csak akart, rengeteg nıvel és minden egyébbel, amit csak szeme-szája kívánt. Épp most rendelt egy 1200-as Harley Nightstert meg a legújabb típusú Jaguárt. Mégis mennie kellett. Nem volt más választása. Mikor otthagyta a Vér Harcosait, egy dolgot megígért Endellenek: ha bármikor szüksége lenne ırá – de úgy igazán nagy szüksége –, akkor visszajön. Arra gondolt, mit tesz majd az elkövetkezendı néhány napban, miközben az életét kockáztatja, és minden tervét el kell halasztania. Aztán a randira gondolt. Az ördögbe is… Endelle meg a harcosok igazán várhatnak éjfélig, mielıtt itt hagyja a Halandók Földjét. Elıbb dugni fog. És most más gondolatok tolultak az agyába. Eszébe jutott, mi volt mindenekelıtt az oka, hogy elhagyta a harcosokat, és amiért nem lakott már a Másik Földön. A magyarázat egyszerő volt. Ha akkor maradt volna, megölte volna Kerricket azért, amit tett. És még most is megölné. Ujjai sajogtak, olyan erıvel nyomta az íróasztal üveg lapját. Eszének józanabbik fele azt súgta, csillapodjon le, a másik fele viszont bíborvörös ködbe burkolódzott. Boszszúvágya a legkevésbé sem hagyott alább. Isten a tanúja, hogy legszívesebben a két kezébe kapná Kerrick nyakát, és megölné azt a szarházit. Az íróasztal ugyanabban a pillanatban tört ketté, mikor harsány üvöltés hagyta el a torkát. Kerrick cudarul érezte magát. A belsı feszültségtıl, mellyel kényszerítette önmagát, hogy ne gondoljon Alison Wellsre, két szeme úgy égett, mintha smirglivel dörzsölte volna ıket. Endelle irodájában állt, fél karjával a soha nem használt kandalló párkányára támaszkodott. Az északi és keleti
falakat teljes egészében ablakok alkották. Phoenix minden dimenziójában érdekes formájú vulkanikus hegyek voltak láthatók, és innen kitőnı kilátás nyílt rájuk. A „trónterem” – ahogy Thorne nevezte Endelle irodáját – kényelmesen tágas volt, sötét fapadlóval, melyet itt is, ott is elszórt zebrabırök díszítettek. Innen igazgatta ez a nıszemély az egész világkormányt. Kerrick bele sem gondolhatott, mi mindennel kell megküzdenie ennek a nınek, mint a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátorának, de pillanatnyilag megvoltak a saját problémái; és a legfıbb problémának szép szıke haja volt, kék szemei és rendkívüli képességekkel rendelkezı személy volt… egy nı, aki nagy valószínőséggel az átlépésre való felkészülési állapothoz közeledett. Alison. Jóságos ég. Kezével kibontott hajába túrt. Nem kellett volna otthagynia azt a kártyát a lépcsın. Ezzel beavatkozott a folyamatba, és ez semmi jóra nem vezet. A baj az volt, hogy amikor a karjában tartotta ezt a nıt, Alisont, az a levendulaillat teljesen a hatalmába kerítette. Tudta jól, mi folyik éppen, és ez ellen semmit sem tehetett, mégsem állt szándékában, hogy akárcsak egy fikarcnyit is elısegítse a dolgot. És mégis ott hagyta azt a rohadt kártyát a nınél. – Hol van a cadroen-je, Harcos? Kerrick pillantása ismét Endelle-re esett. Kiegyenesedett, és úgy mondta: – A mosdómon hagytam. Endelle szeme összeszőkült. – És miért? – Egy kicsit ki vagyok akadva. A nı a szemét forgatta. – Remek. Na, mindegy Szóval… egy halandó nıszemélyrıl mesélt nekem. Térgörbítéssel változtatott helyet, én pedig a helyrıl és a távolságról kérdeztem magát.
Kerrick még mindig a harci bırszerelését viselte, mely véres volt… nem éppen a legmegfelelıbb öltözet ilyen alkalomhoz, mikor a Legfıbb Adminisztrátornak tesz jelentést, ám Endelle ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzanak tüstént azután, hogy ı eljött Paradise Valley-bıl. Elmesélte Endelle-nek a történteket. – Szóval ott, a maga szeme láttára változtatott helyet. Nem semmi. – Endelle felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét. Legfıbb Nagysága el volt ámulva. Endelle hatalmas szárnyaitól övezve ült, melyeknek tollai jelenleg sárgák voltak, minthogy bármikor kedvére változtathatta a színét. Kerricket nem érdekelte Endelle, pedig a nı rendkívüli szépséggel bírt, ı pedig végül is férfi volt. Egy arab hercegnı egzotikus vonásaival rendelkezett Endelle, bıre olívabarna, haja sőrő és fekete, sötét szeme azonban szokatlan, szinte olyan volt, mint a durva fakéreg. De ezenfelül veszélyes is volt olyan erık birtokában, amiket Kerrick elképzelni sem tudott. Tősarkú cipıt viselt, a két tősarok egy pár tırre emlékeztetett. Illett Endelle-hez. És egy skorpió temperamentumával bírt. – Sebtiben felmértem a képességeit, és valószínőleg minden megvan benne, ami egy másik földbéli lakosban. – A nemjóját – mormogta Endelle, aztán így folytatta. – Az biztos, hogy a Parancsnok ıt akarja, és ebbıl pár órán belül ırülten nagy balhé lesz. Na jó… hol tart ez a nı az átlépésre való felkészülésben? – Nem tudtam az agyába hatolni. – Micsoda? – Endelle most elırehajolt, és egyenesen Kerrick szemébe nézett. – Nem tudott az agyába hatolni? – Telepatikus úton tudtam vele kommunikálni, de az agyát olyan erıs pajzsok védik, hogy el sem hinné. – Húha… és megkérdezte ıt az álmairól? – Nem vagyok Összekötı Tiszt, a szabályokat pedig ön is jól ismeri. Ha netán megkérdezem, azzal megszegem azokat. De láthatólag eddig semmit sem tudott ez a nı
mindarról, amit látott; sem a halál vámpírjáról, sem rólam. Tehát a mi világunk még nem küldött rá álmokat, különben már többet tudott volna. – De hát rendkívüli képességei vannak… – Nem számít. Ön is képes volt az anyagtalanná válásra, mikor átlépett ebbe a világba. – Mondjuk ez is igaz. Hát akkor nagyjából a folyamat közepén tarthat. Úgy kezelem a dolgot, mintha egy nagyszabású átlépés lenne elıkészületben. Szerintem csak idı kérdése és ez a nı eljut valamelyik Határvidékre. Endelle megdörzsölte a homlokát. Kerrick azon tőnıdött vajon alszik-e ez a nı valaha. De hisz mostanában egyikük sem tette. Aludni… vajon milyen lehet az? Kerrick pillantása az északi ablakra esett. Már leszállt az est, a hegyeknek már csak a körvonalai látszottak a csillagos égbolt hátterén. A Halandók földjén ugyanez a hely valahol a Sky Harbor Reptér közelében lenne. Endelle ismét ırá nézett. – A Központ azt mondja, hogy Greaves ma este a helyszínen volt. Kerrick bólintott. – A halandó nıszemély pszichiáter, és Greaves terápiás foglalkozásokra járt hozzá egy éven át. – A francba – mormolta Endelle. – Szóval Greaves már jól ismerte ezt a nıt. – A fejét csóválta. – A szentségit neki… jobb információkat kell szereznem. Ilyen pocsék Látnokokkal még életemben nem dolgoztam. – Egy sor súlyos káromkodás következett, majd mélyet sóhajtott. – Szóval maga rendesen összehaverkodott ezzel az átlépı jelölttel, mi? Csinos a kicsike? Gyönyörő. Csodás. Magas, úgyhogy hozzám való. Szerettem volna a karjaimba zárni, a fogaimmal a nyakára siklani és még egy csomó mindent szerettem volna vele. – Nagyon csinos – felelt Kerrick olyan közönyös hangot mímelve, amilyet csak tudott.
– Na, ne fárasszon, Kerrick. Azt hiszi, nem olvasok a gondolataiban? Szóval érez valamit iránta. Mi értelme lett volna alakoskodni? Valószínő volt, hogy Endelle már azelıtt tudta a gondolatait, mielıtt egyáltalán megfogantak volna az agyában. – Többet, mint kellene. Minden ok nélkül. – Hmm … – Endelle szeme összeszőkült. – Érez rajta valami kellemes illatot? Levendulaillatot, küldte a gondolatot. Csak úgy árad belıle. Képtelen volt hangosan kimondani. – Hát akkor bajban van, mert ez úgy hangzik, mintha breh-hedden lenne. Az ısi nyelvbıl vett kifejezés volt ez, a társhoz kötıdést jelentette. Kerrick egyenesen Endelle szemébe nézett. – Sosem hittem, hogy ez létezik. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez csak egy mítosz. Endelle a fejét rázta. – Ritkán fordul elı, de ez az átkozott valami létezik. Az életem során párszor láttam már, hogy mőködik. Ez a nı pedig jó kis nıci lehet… úgyhogy sok szerencsét hozzá. – Azzal felnevetett. Kerrick azonban semmi vicceset nem látott ebben. Egy gondolat suhant át az agyán, és összeszőkült szemmel kérdezte. – Maga elıre tudta, hogy ez történik majd, mikor engem odaküldött? – Volt egy bizonyos elıérzetem. – A fenébe. – De tudja, ha ez tényleg breh-hedden, az ellen úgysem tehet semmit. Kerrick erre még gondolni sem akart. Sıt, még annak lehetıségét sem fogadta el, hogy ez a valami, ami ilyen erıteljes és ellenállhatatlan, ott lohol az ı nyomában. A fejét rázta. – Nem számít, akár breh-hedden ez, akár nem.
Endelle hátradılt a székében. – Na igen, maga tett egypár fogadalmat. Elég hülye volt. A halál bármikor megtörténhet. Ehhez hozzá kell szoknia, az ég szerelmére. És mi történt kétszáz évvel ezelıtt? Hannah tudta, mit kockáztat. Kerrick állkapcsa megfeszült. – Helena – mormolta. – A feleségemet Helenának hívták. Endelle felállt, két kezét az íróasztalra támasztotta, majd elıre hajolt. Szárnyai feketévé változtak és a menynyezetig emelkedtek, agresszív pózt véve föl. – Ne merészeljen ilyen hangon beszélni velem, Harcos, a mindenit életbe! Vagy megfosztom a szárnyaitól, méghozzá szó szerint: tollanként. Képes is lett volna rá. Ám ebben a pillanatban Kerrick legszívesebben azt válaszolta volna, hogy vigye csak a szárnyát, mert elege van ebbıl az egészbıl, a halálból, a megrögzött vérszívó vámpírokból, a halandó gyerekekbıl, akiknek kiszívják a vérét, aztán otthagyják egy rohadt sikátorban, meg a háborúból egy ilyen pszichopatával, mint a Parancsnok. Most ı hajolt Endelle felé. Helyes, csinálja csak, küldte gondolatban. Egy hosszú, feszült pillanatig Endelle mereven nézte ıt, szárnyait teljesen széttárta, tollai rezegtek. Aztán hirtelen harsányan felnevetett, szárnyait félmagasságra eresztette, majd visszaült székébe. – Egy frászt, dehogyis. Miért engedném szabadon? Szívjon csak maga is, mint mindannyian. Különben meg tényleg nem értem, miért van úgy oda még mindig, ennyi év után. Kerrick álla megereszkedett. – Pedig egyszerő, Endelle. Magának sosem voltak gyermekei. Majd ha lesznek, és elveszti ıket csak azért, mert az, aki, akkor majd jogosan mondhatja nekem, hogy tegyem túl magam az egészen. – Ha maga mondja… – Endelle elhúzta a száját.
Kerrick távozni akart. Ha képes lett volna anyagtalanná válni, csak felemelte volna a karját, és ajkain egy kedves kapd be beszólással eltőnt volna. – Akkor hát végeztünk? – Aha. Kerrick sarkon fordult, hogy távozzon, ám Endelle utána szólt. – Várjon csak. Van itt még valami. Volt valami Endelle hangjában, ami figyelmeztetıen, jeges borzongással futott végig a gerincén. Megfordult és a nıre nézett, ám az nem mondott semmit. Ehelyett beharapta alsó ajkát, és ez olyasvalami volt, amit Endelle soha nem tett. Kerrick gyomrát igencsak rossz érzés szorította össze. Ösztönei semmi jót nem sugalltak. – Mondja már! – szólt követelızıén. – Visszahívtam Marcust. – Endelle arca most egy kis bőntudatot tükrözött. Kerrick orrcimpái megremegtek, tüdejét teleszívta, vállán keményen megfeszültek az izmok, kezei két halálos ökölbe szorultak. – Hogy mit csinált? – Szükségünk van rá. Kerrick a fejét rázta. – Egy ördögöt van! – bömbölte. Endelle ismét felállt, szembenézett a Harcos agresszív kitörésével. – Igenis szükségünk van rá, mert a Parancsnok a Másik Föld minden tájáról idehozza a halál vámpírjait, méghozzá naponta ötvenet, minden erıfeszítésem ellenére. Most ha még maga meg a harcos fivérei le is szednek harmincat vagy negyvenet, akkor is… számoljon már, az istenit! Kerrick a fejét rázta. – Micsoda? Maga nem hisz nekem? Akkor mondja már meg, milyen nyelven beszélt az az osztag tegnap este kint a White Tanksnál?
Kerrick dühödten bámult a nıre, arca azonban úgy égett, mintha napokig kint állt volna a viharos erejő szélben. – Majd én megmondom: a Csád Köztársaságból jöttek és sangho nyelven beszéltek. Endelle-nek természetesen igaza volt, hisz ı maga sem tudta volna megmondani, hány különbözı nemzetiséggel verekedett az utóbbi hónapokban. Rájött, hogy a Parancsnok minden erejével azon van, hogy a harcosokat teljesen lefoglalja és túlóráztassa, hadd fáradjanak ki. És a nyavalya essen bele… a terve bevált. – Úgyhogy ne merészeljen szembeszállni velem, és azt mondani, hogy nincs szükségünk Marcusra. Mert igenis van. Még ma este itt lesz, és ha netán tudni akarja, hát ı sem örül neki. De ajánlom, hogy valahogy próbáljanak meg kijönni egymással. Magát ırzı szolgálatra rendelem, Marcus pedig átveszi a maga helyét a Határvidékeken. Szükségünk van erre az átlépı-jelöltre. Ezek a Látnokok csak annyit tudtak nekem elmondani, hogy ez az Alison Wells felbillentheti az erıegyensúlyt, ha tehát meghal, annak a világunk látja kárát. Kerrick megmerevedett. Ez az egész helyzet annyi rosszat hozott, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Ám villámgyorsan átsuhant agyán a legfontosabb, és még mielıtt megválogathatta volna szavait, hangosan felkiáltott. – Ha az a rohadék csak egy ujjal is megpróbál hozzáérni ehhez a nıhöz, megölöm! – Ó, a büdös életbe… Húzzon haza, és vegyen egy jó hideg zuhanyt! Kerrick kész lett volna vitába szállni, ám Endelle felemelte a kezét, és ı a következı pillanatban már térden csúszott alagsori szobájának a padlóján. Kezei remegtek, és még úgy sem tudta megállítani, hogy ujjai szorosan ökölbe zárultak. Marcus? Újra itt?
Nem, az ördögbe is!
5. FEJEZET
Miért nem emlékszik? És mi az, amire nem emlékszik? Alisonnak az a szörnyen rossz érzése támadt, hogy valami nagyon fontosat felejtett el, amitıl az élete függ. Ez persze így hülyeség volt, mégsem szőnt benne ez a gyötrı érzés. Fürdıszobájában, a velencei tükör elıtt állt. Kissé elırehajolt, hosszú szıke haját jobbra libbentette, majd a selyemtrikó pántjait megkötötte a nyakán. Aztán felegyenesedett, és megrázta bodorított haját. Mert most tényleg bebodorította a haját. Nem járt klubokba már három éve, mióta… szóval nem akarta emlékezetébe idézni legutóbbi fiúját. Vékonyan berúzsozta az ajkát rózsavörösre, majd összepréselte ajkait. Aztán még egy pillantást vetett a kártyára: VÉR ÉS HARAPÁS. Ez a klub szerepelt három álmának egyikében, melyek folytonosan visszatértek az elmúlt hónapban. Második álmában egy szők kis utcát látott a belvárosban, a harmadikban pedig egy hosszú, keskeny tavat a White Tanks nyugati oldalán, ám ez a tó nem is létezett. Az éjszakai szórakozóhellyel kapcsolatos álmai felkeltették a kíváncsiságát, és odaült a laptopjához. A Google keresıvel nyomára bukkant annak a helynek, és épp eleget tudott meg róla ahhoz, hogy távol tartsa magát onnan. Phoenix déli részén volt, és ez már el is vette a kedvét – ha egyáltalán volt – attól, hogy tovább kutassa, vajon mi-
ért jelenik meg álmaiban egy ilyen elrettentı nevő és számára teljesen ismeretlen night club. És most egy férfi képe villant az agyába, akinek nagy fekete szárnyai voltak és erıs tépıfogai. Vámpír lenne? Szárnyas vámpírok… vajon hogy juthat eszébe ilyen nevetséges valami? És mégis… A képzeletbeli kép most kristálytisztán rajzolódott ki. Az a férfi nagyon szép volt, és beszélt is hozzá. Bıre áttetszı elefántcsontszínő volt, enyhe kékes árnyalattal. Hatalmas, fényes fekete szárnyain a levegıben lebegett. Alison arca megrándult. Hirtelen fájdalom hasított koponyájának közepébe és erıteljesen lüktetett. Gyors egymásutánban pislogott, és mélyen szívta be a levegıt… aztán lassan kifújta. A fájdalom enyhült, majd megszőnt. Ez igencsak furcsa. Mire is gondolt éppen? Á, semmire. Végigpillantott férficsábító öltözetén; a vörös selyem nyakpántos blúzon, rövid fekete szoknyáján és fekete Jimmy Choos cipıjén. Szerette az ilyen cipıket, ám soha nem hordta, hisz mind a mai estéig alkalma sem volt rá. Még csillámló smink is volt a szeme körül. Te jó ég… tényleg akarja ezt az egészet? Tán azt hiszi, tényleg egy ilyen helyen találja meg az örök boldogságot, amit így hívnak: „Vér és Harapás”? Másrészt viszont mi van akkor, ha tudatalattija épp ahhoz a férfihez irányítja, akire szüksége van, ezért vannak ilyen álmai? Mit remélt hát ma este ettıl az éjszakai klubtól? A válasz úgy bukkant tudatának felszínére, mint egy bója a víz alól. Azt remélte, hogy valahol létezik egy férfi, aki megérti ıt, elfogadja, és talán még azzal a képességgel is bír, hogy ellenáll az ı különös képességeinek. De ugyan mi alapja lehet az ilyen reménynek? Csupán az, hogy azt a kártyát megtalálta a lábainál, és nem talál rá magyarázatot, hogy került oda.
Nyolc órakor Chicago 2. Körzetének Felsıbb Adminisztrátora, Eldon Crace a saját verítékében fürdött, ami szörnyen érthetetlen volt. Ugyanis higgadtságáról volt nevezetes. Másrészt viszont ott ült a vámpírral szemben, akinek hatalmában áll megadni vagy megfosztani ıt attól, ami után a világon leginkább vágyakozott. Darian Greaves Parancsnok a Montblanc tollának egyetlen vonásával engedélyezheti, hogy helyet foglaljon az ı Kerekasztalánál Genfben. Ez a fórum dönt az Eljövendı Rendrıl. A Parancsnok egy jókora ébenfa íróasztal mögött ült és olyan nyugodt volt, mint egy tó szélcsendben. Mögötte a falat zúzottkı alkotta annak bizonyságául, hogy az építmény jól védett, biztonságos és hatalmas földalatti erıdítmény volt. A Parancsnok drága, fekete kasmír öltönyt viselt – valószínőleg olasz volt, legalábbis a fazonjából ítélve –, melyhez képest éles kontrasztot jelentett a sárga nyakkendı. Nagy, kerek fekete szeme volt, kopasz fején csillogott a mennyezeti világítás fénye jobb kisujján fekete győrőt viselt, rendkívül éles tépıfogait nem is nagyon rejtegette. Végezetül pedig bal kezén karmok voltak ujjak helyett. Crace nem is nézett a tırszerő karmokra, ám ez sem segített abban, hogy kevésbé verítékezzen. Megvolt az oka, hogy Phoenix 2. Körzetébe idézték, ám hogy mi volt a Parancsnok óhaja, nem tudhatta meg addig, míg a Parancsnok beszélni nem méltóztatott. Ebben a nagy csendben pattanásig feszültek az idegei. Crace az elmúlt évszázadban a Parancsnok seggét nyalta, megtett neki mindent, amit csak mondott, felhalmozott egy csomó hadifelszerelést, hadsereget állított fel a halál vámpírjaiból és folyamatosan szervezte a kiképzésüket. Ugyanezt tette egy sor más Felsıbb Adminisztrátor szerte a világon, akik szövetkeztek a Parancsnokkal, akik egy új
világrendben és az Eljövendı Rend jövedelmezı állásaiban reménykedtek. Crace-nek azonban nem voltak illúziói. Darian Greaves uralkodni akart és fog is. A két világ hamarosan szabad préda lesz, és ı, Crace ott akart ülni Istennek jobbján, mikor beüt a ménkő. Pillanatnyilag azonban az általa választott istenséggel ült szemben, kinek jelenlétében ı eltörpült. Széke túl alacsony volt, melynek ülése épp a térdhajlatánál hajolt felfelé, így akkor sem tudott volna elıre hajolni, ha akart volna. – Mostanság mi a helyzet Chicagóban? – kérdez Greaves Parancsnok. Hangja bársonyos, mégis acélos volt, mint olyan valakié, aki uralkodásra született. Crace orrlyukai kitágultak, majd elmosolyodott. – Kora márciusi hideg van. De hisz ismeri Chicagót; ott csak tél van meg július negyedike. Itt Phoenixben azonban tökéletes az idıjárás. A Parancsnok elgondolkodó arckifejezéssel bólintott. – És hogy alakul a hadserege? – Az ön utasításait követjük, és keményen dolgozunk, hogy minden héten egy újoncot toborozzunk. – Crace nagyon büszke volt eredményeire. Toborzásra a legalkalmasabb idıpont az átlépés rítusa közben adódott, amikor halandók a legsebezhetıbbek voltak. Késıbb, mikor már jobban megértették a haldokló vérének lényegét, ritka volt az olyan átlépı, aki a katonai szolgálatot választotta. Ettıl függetlenül Crace kemény erıfeszítéseket tett a toborzás terén, és megfelelt a múltbéli elvárásoknak. – Jól csinálta. Küldjön nekem ötvenet a hét végére. Crace kis híján felszisszent, de sikerült elfojtania. Ez nem kevesebbet jelentett, mint halálos ítéletet minden osztag számára, akiket Phoenix 2. Körzetébe küldtek. A Parancsnok pedig mindig megszabta a kvótát. Mi van, ha nem tudja teljesíteni a kért létszámot? Az biztos, hogy büntetést vonna maga után… vagy még annál is rosszab-
bat; elszalaszthatja a lehetıséget, hogy kinevezzék a Kerekasztalhoz. – Persze nem akarom kötni magát a jelenlegi kvótákhoz, de azért azt ajánlom, pótolja a haderıket a lehetı leghamarabb. Javaslom, hogy bıvítse a terepet a toborzáshoz… utazzon le például Texasba. Hisz kettınkön kívül ugyan ki szerezne tudomást arról, ha egy jelentéktelen szabályt megszeg? – Köszönöm, Parancsnok. – Épp most kapott engedélyt, hogy olyan Területre merészkedjen, mely Endelle-lel szövetséges. Örömmel töltötte el, ha szabályokat hághatott át. Elmosolyodott. – Nocsak, nocsak, milyen lelkesek vagyunk. – Igen. Megszolgáltam azt a pozíciót. A Parancsnok szeme összeszőkült. A francba! Greaves a legnyugodtabb hangján szólalt meg: – Akkor szolgálta meg, ha én is úgy döntök, hogy megszolgálta. Türelmesebbnek kell lennie, Crace. A mohósága okozza mindig a vesztét. De azért ne essen kétségbe… Örülni fog, ha megtudja, megbízásom van a számára. Na végre. Ez hát az oka, hogy idehívták. – Készséggel állok rendelkezésére. A Parancsnok felemelt egy fehér papírlapot, és hosszú, éles karmai között tartotta. Crace pillantása a karmokra siklott, és ismét veríték csorgott rajta végig. Greaves nagy hatalommal rendelkezett. A Másik Földön senki sem volt képes arra, hogy megváltoztassa a DNS-ét és karmokat növesszen. És persze ugyanígy vissza is tudta húzni azokat. – Végezze el ezt – mondta a Parancsnok, és arcán mosoly terült szét. – Akkor ott ülhet majd Isten jobbján. Azzal elırébb tolta a papírlapot, de csak néhány centit, úgyhogy Crace kénytelen volt felemelni a fenekét az alacsony székbıl, két kezével megtámaszkodva. Aztán elvette a papírlapot, és visszaült.
Mikor a megbízás elsı néhány sorára pillantott, hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Nem értette a dolgot. Mindössze ennyit kér tıle a Parancsnok? – Tehát azt akarja, hogy öljek meg egy halandó nıt? – Csaknem elnevette magát. Mi sem egyszerőbb ennél. – Csak tervelje ki. Addig azonban semmit ne csináljon, míg engedélyt nem kapok a Bizottságtól. És még ez esetben is csak akkor kezdhetjük, mikor az átlépni készülı felelt a hívásra. Világos? Crace a Parancsnokra pillantott. Természetesen ismerte a szabályokat, mégis képtelen volt elhinni, hogy megbízatása ennyire egyszerő. Azon is eltőnıdött, vajon miért nem jó erre a feladatra egy kevesebb képességekkel rendelkezı valaki. A Parancsnok halványan elmosolyodott. – Valami gond van, Crace Adminisztrátor? – Ugyan, dehogy. Nem fogok csalódást okozni Önnek – kiáltott fel Crace. Egy csomó dolgot szeretett volna megbeszélni a Parancsnokkal. Ezernyi ötlete volt az Eljövendı Rend adminisztrációjáról. Csak meg kell ölnie egy halandó nıt, és máris megszerezte magának a helyet Greaves Parancsnok genfi Kerekasztalánál. Magasságos ég! És annyi ötlete van az Eljövendı Rendhez. A Parancsnok azonban felállt. – Ha megbocsát, most vége a kihallgatásnak. Még sok más dolgom van. – Hát hogyne, persze – felelte Crace, és újfent feltornászta magát a székbıl. Ezzel a kihallgatás véget ért. İ meghajolt és így maradt, míg a nagyfınök elhaladt mellette, citromillat és valami festékhígítóhoz hasonló szag kíséretében. Aztán a következı pillanatban Greaves eltőnt.
Crace a papírlapra pillantott. Még egy utolsó feladatot kell elvégeznie, mely korántsem olyan nehéz, mint tucatnyi egyéb feladat, amiket az évtizedek során teljesített. Újfent elmosolyodott, kivillantva tépıfogait. Azt kívánta, bárcsak ott lenne vele a felesége is, élete nagy szerelme, aki társa volt ambícióiban, és az észak-amerikai kontinens legjobb háziasszonya volt. Talán jó lenne, ha elhozná ıt Phoenix 2. Körzetébe, miközben ı a dolgát végzi. Hisz szüksége lesz rá, vágyott a testére és a vérére. Ismét a papírlapra pillantott. Vajon hol találja most ezt a halandót, Alison Wellst? Miután Kerrick ismét lezuhanyozott, fekete nadrágot vett, kényelmes fekete pólót és acélorrú csizmát. Ezúttal haját a bır cadroen-nel hátrafogatta. Rituálé kötötte ıt a harcosokhoz, a Másik Földhöz és a fogadalmához, hogy szolgál minden halhatatlan átlépıt. És ı komolyan vette a fogadalmait. Esténként általában repülıruhát vett fel, és így találkozott a harcosokkal a „Vér és Harapás” klubban, most azonban valahogy nem volt kedve hozzá. A Központ átvitte ıt a klubba a Halandók Földjére, ı pedig megállt az ajtóban, és hosszasan körülnézett. Orrcimpái kitágultak, és mélyen szívta be a levegıt. Pillanatnyilag egyetlen illat érdekelte, bár a levendulaillattól jobban félt, mint a halál száz vámpírjától a Parancsnok seregébıl. Mikor azonban nyomát sem érezte a levendulaillatnak, ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, káromkodni kezdett. Hol az ördögben van ez a nı? Aztán rendbe szedte a gondolatait. Hálásnak kéne lennie, hogy nem jött ide a nı. Alison Wells jobban teszi, ha ismeretlen marad, megbújik saját élete biztonságában. Ha bármi módon csatlakozik hozzá, Kerrickhez, az csak bajba sodorhatja.
A bárpulthoz ment, ahol négy harcos fivére, Thorne, Medichi, Jean-Pierre és Zacharius iszogatott, kivéve JeanPierre-t, aki épp egy barnahajú csaj fülébe dugta a nyelvét. Thorne a megszokott helyén ült, ahonnan a legjobb rálátása nyílt a terem minden zegzugára. A klub tele volt a Phoenix 2. Körzeti Milíciájának harcosaival, akiknek szintén állandó belépıjük volt a klubba. Thorne meggyızıdött róla, hogy minden vámpír kellı tisztelettel bánik a halandó nıkkel. Jobb sarkával a zene ütemére dobogott. Kerrick odalépett hozzájuk, és megveregette a vállukat. Medichi a könyökével bökött felé, kezében egy pohár vörösborral. Kerrick el nem tudta képzelni, hogy bírja a fivére ezt a löttyöt. Zach kezet nyújtott, Kerrick pedig megragadta. Zach közelebb húzta magához. – Hallom, hogy Greaves ott volt azzal az átlépı-jelölttel – kiabálta túl a most már harsogó zenét. – Jól hallottad. Kerrick megfordult és Thorne felé indult. Közelebb érve látta, hogy Thorne mogyoróbarna szeme vérben úszik, de azért a kezében szorongatott egy pohár Ketel One-t. Intett Kerricknek, hogy üljön oda mellé, aztán felé fordult a székében. – Jó munkát végeztél – kiabálta. – Jeannie mondta, hogy a halál vámpírja kiszívta egy halandó vérét. Kerrick bólintott. – Beletelt pár percbe, míg mindenkinek kitöröltem a memóriáját. – Azt elhiszem. – Thorne felvette poharát és nagyot kortyolt belıle. – Szóval… Endelle mondta, hogy visszahívta… Marcust. – Kerrick még a név említésétıl is megborzongott, és vállai megfeszültek. Thorne felvonta a szemöldökét. – Igen. Részedrıl rendben? – Egy frászt! Nincs rendben!
– Mindjárt gondoltam. Kerrick odafordult Samhez, hogy kérje a Maker’s-ét, ám ekkor látta, hogy az aranyszínő itallal teli pohár már ott van elıtte a pulton. Elmosolyodott. Hiába… Sam volt a legjobb csapos. Ajkaival egy köszönömöt formált Sam felé, aki csak biccentett válaszként, és már ment is, hogy kiszolgálja a többi harcost. Thorne szakította félbe a gondolatait. – A nyomokat sikerült eltüntetni? Rendben vagyunk? Kerrick bólintott, majd egész közel hajolt, és egyenesen Thorne fülébe beszélt. – Egy dolgot kivéve. Thorne Samre nézett, felemelte bal kezét és elhúzta a torka elıtt, mintha elvágná. Sam bólintott, felvett egy telefont, és néhány másodperc múlva a zene elhallgatott. Sam mindig lekötelezte Thorne-t. – Na, most mondj el mindent. Kerrick elmesélte a csatát a kórházkomplexumban, majd elmesélte élményét Alisonnal. – Mégis milyen ez az átlépı-jelölt? – Hát olyan… – Tökéletes. – …mint a legtöbb nı. Vannak domborulatai, finom külsejő. – Pokolian tüzes. Majd így folytatta: – Ha elfogadjuk, hogy ez tényleg átlépés lesz, akkor ilyenre még példa nem volt. Mert ez a nı egy csomó rendkívüli képességgel rendelkezik. Telepátia, belelát mások agyába, térgörbítéssel változtat helyet. És még vagy húsz egyéb képessége is van. Azt hiszem, minden olyasmivel rendelkezik, amivel a Másik Föld bármely lakosa. Thorne álla leesett mindezek hallatán. – Most szívatsz itt engem? Mikor én átléptem a Másik Földre, nem tudtam anyagtalanná válni, sıt, utána még egy jó évtizedig nem. Te pedig még most sem tudsz. – Jó, felesleges az orrom alá dörgölni.
Thorne felnevetett, majd felhajtotta Keteljét és a bárpulthoz koccintotta a poharát, Sam pedig máris ott termett, hogy újratöltse. – Ha nem te lennél minden más tekintetben a legerısebb a bandánkban, biz’ isten sajnálnálak. De a te gyorsaságod mindenen túltesz, és ezt bizonyítod is minden éjjel, te mocsok. Kerrick is felnevetett, és a fejét csóválta. – A saját szememmel láttam, ahogy egyik helyrıl a másikra termett az a nı. Már azt hittem, hogy a halál vámpírja csapdába ejtette, ám a következı pillanatban eltőnt, majd megjelent lent, a szinten, úgy kétméternyire elıttem. Ezután elmesélte Thorne-nak, milyen gondjai voltak a nı memóriájának kitörlésével. Thorne arca megnyúlt. – Magasságos ég. Még sosem hallottam olyan halandóról, aki ennyire ellenállóképes lett volna. – De még nekem sem kellett ilyen messzire elmennem – mondta Kerrick, és az ajkához emelte a poharát, a fejét csóválta, majd folytatta: – Ott volt Greaves. – Ördög és pokol. Mikor ment oda? – Már ott volt, mikor megérkeztem. Észrevette, hogy ott vagyok, majd távozott. Ezután Jeannie már nem látta ıt a monitorján, tehát valószínőleg anyagtalanná vált. Ez a halandó nı volt a pszichiátere egy éven át. El tudod ezt képzelni? Azt mondta a nı, hogy állást is ajánlott neki, de ı visszautasította. – Az istenit. Szóval lényegében véve már kinyilvánította abbéli szándékát, hogy szövetkezik Endelle-lel. – Ez is példa nélküli, minthogy eddig még nem reagált a hívásra az átlépéshez. Úgyhogy hihetetlen ez az egész, nem gondolod? – De – felelte homlokráncolva Thorne. – Kész anomália. Kerrick belsı késztetést érzett, hogy bevalljon valamit. – Otthagytam neki egy névjegykártyát.
Thorne felhorkant, majd visszakézzel Kerrick karjára ütött. – Mi az ördögöt akartál ezzel? Tudod, hogy sohasem avatkozhatunk bele. – Nézd… arra gondoltam, hogy már az átlépési élıkészület kellıs közepén van, mivel ott volt a Parancsnok, a halál vámpírja pedig megismerte az ı rendkívüli képességeit. Mert nem lehetett véletlen egybeesés, hogy a halál vámpírja épp ott vadászott rá a kórházközpontban azért, hogy kiszívj a vérét, én pedig nem sokkal ezután ott termettem. – Most lehalkította a hangját, és teljesen szembefordult Thorne-nal. – Valami más is történt. Azt hiszem, tényleg belezúgtam. Thorne a homlokát ráncolta, közben elkapta Sam pillantását, és megint a bárpulthoz ütötte a poharát. Sam szolgálatkészen odalépett és újra töltött. Thorne ivott egy kortyot, majd ismét Kerrick szemébe nézett. – És most itt van? – Á, nincs. Elhiheted, tudnám, ha itt lenne. – Szóval jó illatú? – Aha. – A francba. Azt hiszem, tudod jól, hogy mit jelent ez… bár a magam részérıl mindig azt gondoltam, hogy ez csak afféle hiedelem. – Mind azt hittük. És próbálok nem gondolni rá. Még ha ide is jön, akkor sem áll szándékomban ráhajtani. Thorne a vállára ütött. – Ugyan már… gondolj csak bele. Ha a csaj ennyire erıs, akkor pont neked való. Lehet, hogy minden jól sül el. Kerrick azonban tényleg nem kért a biztatásból sem Thorne-tól, sem a többi fivérétıl. – Mikor Helena meghalt, fogadalmat tettem. Ám most ismét az átlépı-jelölt, Alison jutott az eszébe, ı pedig erınek erejével fojtotta el az agyába villanó képe-
ket. A nemi vágy enyhe kifejezés volt arra, amit érzett, mikor arra a nıre gondolt. Újabb Maker’s-t rendelt, és úgy döntött, az elkövetkezendı néhány percet az italának szenteli. Ám mihelyt ajkához emelte a poharát, nyílt a klub ajtaja. Számos különféle illat suhant át az agyán, és az utolsó enyhe illatfelhı úgy ütötte ıt mellbe, mint valami ökölcsapás. Levendula. Mikor azonban felállt és a bejárati ajtó felé pillantott, csupán a Milícia két Harcosát látta belépni. Várt egypár másodpercet, de senki más nem jött utánuk. Így hát megfordult, leült a bárszékre, és a Maker’s-t kortyolgatta. Remek. Újból emlékezetébe idézte Alison illatát.
6. FEJEZET
Este nyolckor Alison felpillantott a cikornyás kovácsoltvas oszlopról függı transzparensre. A „VÉR ÉS HARAPÁS” szavak élénkpirosan csillogtak a fekete háttéren, akárcsak azon a kártyán, amit korábban a lábainál talált. És a szavak alatt – akárcsak azon a kártyán – egy szál vörös rózsa feküdt. Minek jött ide? Hazudhatott volna magának, mondván, hogy csak azt akarta megtudni, miként találhatta a lábainál azt a kártyát a klub lógójával. Az igazság azonban ott rejlett a lelke mélyén – oly mélyen, hogy beleremegett. Ó, te jó ég! Vajon épp a jövıjét találja meg ebben a klubban? Most viszont, mikor felpillantott a táblára, bizony megborzongott. A klub neve – „Vér és Harapás” – a vámpírmesék világát idézte. Ugyan ki lehet az, aki ilyen félre nem érthetı és abszurd nevet ad egy klubnak? El tudta képzelni, hogy az itteni törzsvendégek mesterségesen élesítik metszıfogaikat, tetováltak és egy csomó piercinget viselnek. Mikor aztán belépett a klubba, a benti sötétség és a villogó stroboszkópok fénye néhány hosszú másodpercre elhomályosították a látását. Miközben a bejárat mellett várakozott, és szíve hevesen vert, ujjaival valami puhát érintett. Hunyorogva pillantott jobbra, és észrevette a skarlátvörös bársonyszövetet. Milyen fura… Aztán amikor a szeme
hozzászokott a sötétséghez, észrevette, hogy tıle jobbra egy csomó, vörös bársonnyal kárpitozott boksz sorakozik. Az a fura benyomása támadt, hogy bársonycsapdába sétált. A zene végigdübörgött az épületen: Gwen Stefani száma, a „The Sweet Escape” szólt. Szívverése egy fokkal ismét felgyorsult. A klub tömve volt, igazi forró hangulat uralkodott bent. Pillantása a táncparkettre vetıdött. Rengetegen voltak ott, de csak himbálódzó fejeket és karokat látott. Balra, a bárpult alig volt kivehetı számára. Most két igen csinos férfi indult felé – legalább olyan magasak voltak, mint ı magas sarkú cipıben. Szemmel láthatóan drága ruhát viseltek, lerítt róluk, hogy Armani. Újabb meglepetés… Mindkét férfi tele volt önbizalommal, és neki ismét az az érzése támadt, hogy itt valami nagyon nincs rendben. A két férfi hangja úgy hatott rá, mint gyors egymásutánban bekapott ütések. – Új vendég itt? – Akkor tetszeni fog a klub. – Persze egy kicsit hangos. – De majd hozzászokik. Újabb figyelmeztetı hang szólalt meg a fejében, mert a két férfi szavainak hátterében nagyon különös és erıteljes mentális nyomást érzett. Mikor félrehúzta agyának pajzsait, a két férfi szavai áramlottak felé. Nagyon szép vagy… és micsoda tested van… Épp jó helyre jöttél. Majd mi gondodat viseljük. Úgy bizony, méghozzá elsırangúan. Alison ledöbbent. Ezek telepatikus úton kommunikáltak. És ami még rosszabb, telepatikus úton csábították. Ha nem rendelkezne ezekkel a rendkívüli képességekkel, nem is hallaná csábos szavaikat.
Annak ellenére, hogy nem tetszett neki, amit ezek mőveltek, mégis alig hitte, hogy két olyan emberi lénnyel találkozott, akik képesek voltak arra, amire ı. Valahogy mégis úgy tőnt, mintha nem is olyan régen beszélgetett volna egy másik férfivel, ugyanilyen módon… telepatikus úton. Agyán képek suhantak végig egy hatalmas harcosról, egy fehér szárnyú vámpírról, aztán egy másik vámpírról is, áttetszıen halovány bırrel és fekete szárnyakkal. A két vámpír karddal harcolt egymással a levegıben. Ezekbe az emlékekbe kapaszkodott, ám éles fejfájás kísérte ezeket a gondolatokat, míg végül nem is emlékezett, mi idézte elı. És amilyen gyorsan jött, a fájdalom ugyanúgy el is illant. A két Armani-öltönyös férfi megfogta egy-egy könyökét két oldalról, és ezzel elkezdıdött a rémálom, különösen, mikor egyikük keményen bombázta ıt a gondolataival: Minden pillanatot élvezni fogsz majd velünk. Önként odanyújtod a nyakad, a véredet adod és a testedet. Olyan kellemes élményben lesz részed, amilyenben még soha. Alison izmai megfeszültek. Ezek talán a vérét akarták inni? Na jó, ez azért már kezdett kicsit túlzás lenni. Arra gondolt, hogy anyagtalanná válik és hazamegy. Minthogy azonban ez a két férfi telepatikus képességekkel rendelkezett, gyanította, hogy viperafészekbe tévedt, és ezért igen óvatosan kellett kivágnia magát ebbıl a helyzetbıl. Miközben hagyta, hogy azok ketten végig kísérjék egy sor zsúfolásig megtelt boksz elıtt, becsukta az agyát. Közben körbepillantott, menekülı utat keresett. De nézd csak… A bokszokban lévı párokat valami álcázta, mintha pókháló lenne… olyasvalami, amit halandó ember bizonyára észre sem venne, de nem is látna azon keresztül. Ó, hát ez nagyszerő. Újabb természetfeletti képesség Alison Wells listáján; átlát a nem természetes védıpajzs-
okon. De vajon miféle emberek képesek arra, hogy ilyen bonyolult valamit hozzanak létre? Bármi folyt is ezen a helyen, a saját képességeit ismerte fel. Elfordította a fejét, és ügyet sem vetett a bokszokból kihallatszó sikolyokra, nyögésekre, a vonagló végtagok látványára. Inkább a táncparkettet figyelte, de amit ott látott, az egyenértékő volt mindazzal, amit eddig tapasztalt. Hosszú tépıfogú férfiak szívták a nık nyakát, akikkel táncoltak… és a nık láthatólag élvezték ezt. Alison szíve még gyorsabban kezdett verni, és kábultnak érezte magát. Egyik hódolója mosolyt villantott felé és – természetesen – kivillantotta a szemfogait. Vámpírok ezek? Vámpírok. Jeges érzés szorította össze a gyomrát, levegıt is alig kapott. Vámpírok… akik telepatikus képességükkel csábították el áldozataikat. Nagyon emberinek tőnı lények, akik jókora szemfogakkal bírtak, és vért ittak. És mikor a jobb oldalán álló férfi – azaz vámpír – újból nyomást próbált gyakorolni az agyára, úgy érezte, betelt a pohár. Mikor a bokszok sorának végére értek, szembefordult két gavallérjával. Kezeit feléjük emelte, és tenyerének erıs kisugárzásával meggátolta ıket abban, hogy rátámadjanak. Aztán kezdte megdolgozni az agyukat. Fordult a kocka… de így volt fair. Árnyalt üzeneteket küldött feléjük a nık nagyobb tiszteletérıl, és arra szólította fel ıket, hogy a jövıben kerüljék ezt az abszurd helyet. Arra intette ıket, hogy keressenek intelligens nıket, akikbıl jó feleség lesz, majd az apaság örömének gondolatával tömte az agyukat. Mindez majd leköti ennek a két vámpírnak a gondolatait az elkövetkezendı egypár évtizedekben. Már csak egy gondja maradt; hogy az ördögbe tőnjön el ebbıl a klubból úgy, hogy senki se vegye észre… és ne is kövesse.
Kerrick már a harmadik Maker’s-ét hajtotta fel, és üres poharát letette maga elé a pultra. Aztán a levegıbe szimatolt. Még mindig érezte a levendulaillatot. Várjunk csak egy percre… az illat most erısebb volt. Orrcimpái kitágultak, és mélyen szívta be a levegıt. Úgy bizony… erısebben érzi. Felegyenesedett és ellépett a bárpulttól. Újabb mélyet lélegzett, szíve hirtelen hevesen kezdett kalapálni a mellkasában. Látása elhomályosult, miközben szaglása teljes erıvel mőködött. És az az erıteljes, buja illat megint az orrlyukaiba hatolt és egy sor reakciót váltott ki benne, végigsöpört központi idegrendszerén. Megérezte az illatát. Alison. Alison. A nemjóját! Az a nı most már itt van a klubban. Egy szemvillantás alatt hıkeresı rakétává változott. A bejárat felé pillantott, de ott csak a Milícia Harcosainak egy csapatát látta, akik az újonnan érkezıkre vadásztak. Alison valahogy már bejutott a klubba, és máris elveszett a forgatagban. A bús francba! Meg kell találni ıt, de máris. Behatolt a Milícia Harcosai által kibocsátott ködfelhık mögé a táncparketten, de Alison nem volt ott. Persze a klub nagy volt és sok rejtett szeglete volt, nem is beszélve a bokszok sokaságáról. Agyának hullámai most egyenként vizsgálták végig a nıket, vágya egyre csak nıtt, szemfogai megnövekedtek. Hol van ez a nı? Muszáj volt megtalálnia. Ellépett a bártól, és szaglásával követte a nyomot a bokszok irányába, egyenesen vele szembe. Forrongott a vére. Válla megereszkedett. Izmai megfeszültek és rángatóztak, készen állt arra, hogy megküzdjön azért, amirıl a lelke mélyén tudta, ıt illeti meg.
– Figyellek ám! Kerrick sarkon perdült és egyenesen Thorne-ra nézett. – Csinálj amit akarsz, de azt a nıt hagyd békén! Thorne bólintott. – Jó, vettem! Kerrick legszívesebben laposra verte volna… pedig nem volt rá oka. Hátat fordított neki, két keze szorosan ökölbe szorult. Szárnytövei megrezdültek. A bokszok tele voltak emberekkel… jöttek, mentek. Nem is tudta, mit csinált volna, ha ott találja ıt valamelyikben, szex közben. Látása megélesedett és messzebbre hatolt. Félúton járt a bokszok során, mikor tisztán látta, hogy egy magas hölgy áll szemben a Milícia két harcosával. Alison. Alison. Az idı megállt; lábai a földbe gyökereztek. Mozdulni sem tudott. Csupán látta, csodálta, vágyott rá, és közben megdermedt, mint egy vad a reflektorfényben. Pokolian szexis volt a vállára és hátára omló lágy loknikkal, mely így egészen más volt, mint amit az kórházköz pontban látott. Rövid fekete szoknya volt rajta, szabadon hagyva hosszú lábait. Skarlátvörös nyakpántos blúza elég mélyen volt kivágott ahhoz, hogy kivillanjon erıs melleinek domborulata. Magas ég… a nı szépségétıl forróság tolult a fejébe… aztán a testébe. Kívánta ezt a nıt. Az illatfelhı odaért hozzá, és keményen fejbe vágta. A nı látványa és a súlyos levendulaillat együtt olyan hatással volt rá, mintha gránátok robbantak volna kiéhezett testében. Breh-hedden… hasított az agyába. A társhoz kötıdés. Elméjének sugarai egy szempillantás alatt a nı agyára siklottak majd kemény nyomás után áttört a pajzson – a fenébe is, de nehéz volt –, és végre olvasott benne. Alison
szinte megtántorodott ettıl, de Kerrick végre tudta, mi folyik itt. A nı azért jött a klubba, mert egy sor álmot látott és persze amiatt a kártya miatt is, amit ı hagyott nála. Szóval mégiscsak igaza volt: Alisont szólították, és az átlépéshez való felkészülés kellıs közepén volt. Aztán meg abban a reményben jött ide, hogy egy kemény férfitestnek feszülve táncolhat egy lassút. Hát ı majd táncol vele egy lassút, és minden egyebet megad neki, amit csak akar. Ugyancsak kiolvasta a két harcos kéjvágyát, akik megpróbálták elcsábítani a nıt, de kudarcot vallottak. El kell ıt hozni tılük. Karizmai megfeszültek, vörösesbarna köd homályosította el a látását. Gondolatai a nı felé kiáltottak: Gyere ide hozzám! És a nı pillantása rá esett, majd tetıtıl talpig végigmérte. Hát igen… tetszett neki, amit látott. Kerrick elméje ismét a nı felé sugárzott. – Gyere ide hozzám, Alison. És nagy döbbenetére Alison visszavágott. – Miért, ki az ördög vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? A francba… hisz Alison nem emlékezett már rá. Bárcsak sose törölte volna ki a memóriáját. Mégsem állt szándékában, vitába szállni a nıvel. Kerrick leszegte az állát, és természetfeletti gyorsasággal indult meg. Az volt a szándéka, hogy megszabadítsa Alisont a két hívatlan fickótól, és kisajátítsa ıt magának. Mire azonban odaért hozzá, a nı nyomtalanul eltőnt. Térgörbítéssel távozott a klubból. Kerrick keze ismét ökölbe szorult. A keserves életbe! Agyával ugyan képes volt nyomon követni Alisont, de nem üldözhette ıt, mivel képtelen volt térgörbítéssel helyszínt változtatni. A fene enné meg. Egy karnyújtásnyira volt asszonyától, de a saját fogyatékossága miatt Alison
mostanára már akár Párizsban vagy Pekingben is lehet, nem pedig itt Phoenixben. Testén végigsöpört a beteljesületlen vágy. Felemelte a fejét, és a mennyezet felé üvöltött. Az a vörösesbarna köd tovább homályosította a látását. Idegei pattanásig feszültek, gondolatai elvesztették a logikus fonalat. A Milícia két harcosa – akik a Vér Harcosainak bármelyikénél kisebb termetőek voltak – hátrálni kezdett. Thorne termett elıttük és rájuk kiáltott. – Tőnjetek el! De rögvest! Kerrick Thorne-nak ütközött, miközben a harcosok felé lendült a keze, de már csak levegıt ért. Thorne felé fordult, két öklét harcra készen emelte fel. Thorne azonban megragadta az egyik kezét, erıteljesen megszorította, majd mindkettıjüket eltüntette a „Vér és Harapás” klubból. Kerrick csak hunyorgott. Új helyen voltak. Aztán homályosan felismerte a Barlangot, ahová a Vér Harcosai azért jöttek, hogy lehőtsék magukat… általában az éjszakai csaták után. Itt aztán nem volt levendulaillat, ı pedig igen gyorsan magához tért. Újabb alakok léptek be a helyiségbe. Kemény férfiak jelentek meg, némelyikük repülıszerelésben, mások nadrágban és pólóban, mint Kerrick. Egy páran mosolyogtak, mások döbbenten figyeltek. Kerrick agya hirtelen kitisztult. Felismerte ıket, hiszen a harcostársai voltak – Thorne, Medichi, Luken, Santiago, Zacharius és JeanPierre. A fivérei… a Vér Harcosai. Mi az ördögöt keres ı itt? – Hozzatok neki egy italt – szólt végre Luken. – Már hozom is – felelt Medichi, és indult a biliárdasztallal szemközti bárpulthoz.
Havily Morgan Összekötı Tiszt tudta magáról, hogy helytállna a háborúban, ha csak egy kis esélyt is kapna. Ebben biztos volt. Érezte az ujjaiban, sıt a lábujjaiban is. A Központ épp most hívta. A Legfıbb Adminisztrátor végre maga elé kérette, és ugyan már majdnem kilenc óra volt, ı nem bánta. Végre valahára esélyt kap, hogy ı is részt vegyen a háborúban. Tizenöt éve elvesztette a vılegényét, egy odaadó Milícia Harcost. Testét brutálisan összeszabdalta és kiszívta drága vérét a halál egyik vámpírja. Havily azóta érezte úgy, hogy teste belülrıl lángol, mert másra se gondolt, csak arra, hogy megbosszulja a vılegénye halálát. Élete visszavonhatatlanul megváltozott, mikor Eric nem tért haza a szolgálat után, ı pedig azt a rettenetes telefonhívást kapta, és megtudta, milyen szörnyő véget ért vılegénye. Szenvedése azonban szenvedéllyé nıtte ki magát… szenvedéllyé, hogy megtalálja a módját, hogyan változtassa meg a háború menetét. Minél tovább tanulmányozta a nehézségeket, amikkel Endelle asszonynak, mint a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátorának szembe kellett nézni, annál inkább látta, mit kellene tenni. Tudta, hogy egy teljesen átformált katonai adminisztráció nagy elırelépés lenne annak megakadályozásában, hogy további Felsıbb Adminisztrátorok pártoljanak át a Parancsnokhoz. És ma este megteszi azokat a lépéseket, melyek változás hoznak majd az ı világában. Elmosolyodott és az izgalomtól még mindig feldobva sietett irodájába. Endelle sürgısen hívatta, tehát már csak néhány perce maradt a felkészülésre. Azon tőnıdött, melyik szemléltetı anyagát vigye magával. Az egyik asztalon feküdt egy nagymérető, hordozható bemutató vitrin bırtokban. Az íróasztalára tette, kinyitotta a tokot, és a praktikusan tervezett, többrétegő komplexum az ı telekinetikus képességeinek segítségével másfél méter
magasra emelkedett, két és fél méter hosszúra és egy méter szélesre nyúlt. Hónapokon át dolgozott ezen egy építésszel, hogy minden részlet pontosan a helyére kerüljön. Tökéletes volt ez az építészeti bemutató, ı pedig készen állt a nagy találkozásra. Kezébe fogta a hordozható bemutató vitrint, másik kezébe pedig aktatáskáját vette. Aztán egy gondolat, és máris ott termett az adminisztráció irodaépületében. Gyors léptekkel ment Endelle hivatalának széles üvegajtajához. Odabent persze sötét volt, hisz késı este volt és az adminisztratív állomány már rég hazament. Odalépett a tolóajtók elé. Semmi sem történt. Többször is megpróbálta. Kezébe vette telefonját, és tárcsázott. – Itt a Központ – felismerte Jeannie hangját. – Jó estét, Jeannie, ismét én vagyok. Itt állok az irodák elıtt, de zárva az ajtó, és odabent sötét van. Biztos benne, hogy Endelle asszony itt van? – Hát persze – felelt vontatottan Jeannie. – Legfıbb Nagysága tartja a frontot, az elmúlt hat órában mindenkinek tönkrevágta az estéjét. Úgyhogy ott van. Mindjárt szólok neki. – Köszönöm. Havily eltette a telefonját, és várt. Szíve ismét hevesen vert. Hát igen, tényleg sok változtatásra van szükség. És már ma este elkezdhetik. Tíz perccel azután, hogy Alison hazaért, végre megszőnt testének reszketése. Gondolatai azonban tovább kavarogtak. Egyre csak a fejét csóválta. Nem létezik, hogy ez történt. Vámpírok? Zavartan állt meg a családi szobában és a fali könyves polcokra pillantott, kedvenc könyvei sorára, melyeket
gyermekkora óta győjtött. Kezét a könyvek felé nyújtotta, enyhülést keresve kavargó gondolataira és félelmeire. Vámpírok. Te jó ég… ezeknek tényleg volt tépıfoguk és vér szívtak. Nıket csábítottak el és használtak ki. Soha nem lett volna szabad odamennie a Vér és Harapás klubba, álmai azonban oda szólították, aztán azt a kártyát is megtalálta a lábainál. És az a vágyakozás… ó, igen, a vágyakozás, ami egy pillanatra sem szőnt. Most egy új, elborzasztó gondolat villant az agyába. Mi van, ha ezek közül a lények közül valamelyik követte ıt? Keresgélni kezdett mindenfelé, behatoló után kutatott, szobák legsötétebb zugaiba is benézett. Vajon képesek lennének követni ıt? İk is anyagtalanná tudnak válni, mint ı? Mi van, ha már megtudták, hol lakik? Pár perc múltán – miután semmi jelét nem észlelte, hogy követték volna – mélyet sóhajtott, és megállapította, hogy biztonságban van… legalábbis egyelıre. Két kezével a halántékát masszírozta, aztán leroskadt zöld szınyegre a kávézóasztal elıtt. Lehúzta Jimmy Choos cipıit, aztán elıredılt, és két kezébe temette a fejét. Ismét a klubban lejátszódott események kavarogtak a gondolataiban. Az Armani-öltönyös duó fellépése ellenére most inkább az a másik vámpír jutott eszébe, az a hatalmas lény, aki állát a mellére szegte, erıteljes szemfogai kivillantak és az ajkának feszültek, vad pillantása az övét kereste, erıteljes teste ugrásra készen feszült meg, gondolataival pedig áttört az ı agyának a pajzsán. Egészen lenyőgözte a férfi megjelenése, és már akkor is azt gondolta; jó ég, csodás egy férfi, sőrő fekete hullámos hajával, melyet szorosan hátrafogott, erıteljes szögletes állával, világos szemével. És az agyával próbált neki parancsolni. Vajon mi lehetett a férfi szándéka? Talán bán-
tani akarta ıt? Nem… biztosan nem tette volna. Valami mást tervezett. İt akarta volna magának. Ujjait a szájára szorította. A puszta vágy erıteljes hullámban söpört végig a testén, háta ívben megfeszült, szája kinyílt. A gondolattól megremegett – hagyta volna magát a férfinak. Aztán pár perc múltán felállt és elindult a hálószobájába. Átment a nappalin, át a hallon, és mikor a fürdıszobába ért, megpillantotta önmagát a gyönyörő velencei tükörben, melyet pár évvel ezelıtt az anyja vett neki, mikor a praxisa virágzott és már hivatalosan is felnıttnek tekintette magát. Most, ahogy a tükörben nézte bodorított fürtjeit, és újfent arra gondolt, mi történt vele abban a klubban, igencsak rosszul érezte magát. Igazán rosszul. Miért született ı annyira másnak? Miért nem lehetett akár csak egyetlen napra is normális? Miért van az, hogy az elsı klub, ahová több mint három év után elmegy, tele van… vámpírokkal? Újfent emlékezetébe idézte azt a csodás vámpírt, aki úgy jött felé, mint a villám. Az a fura érzése támadt, hogy már találkozott vele. És mikor erre gondolt, fájdalom hasított a fejébe, mélyen az agyába, ı pedig lehunyta a szemét, és agyának arra a területére koncentrált, mely láthatóan a legtöbb bajt okozza neki. Kutatni kezdett az érintett területen, és hirtelen ismerıs, főszeres illatot érzett… olyan, mint a kardamóm. Mentálisan kezdett vájkálni ezen a különös ponton. Arca megrándult. Aztán végre engedett ezt a különös pontot lezáró pecsét. Az alatta rejtezı emlékek robbanásszerően törtek elı, ı pedig megkapaszkodott a mosdókagylóban, nehogy elessen. Látott mindent; ahogy az korábban az este folyamán történt, mikor kijött az irodájából, és ott állt a felsı gya-
logjárón, mellette Darian… látta a halott nıt a járdán, a rendıröket, a mentısöket, a halovány bırő halál vámpírját, aki eltökélte, hogy épp az ı vérét fogja inni. És ott volt… Kerrick. A harcos vámpír, hatalmas fehér szárnyakkal. A vámpír a klubból és Kerrick… egy és ugyanaz a személy. Kerrick Harcos, aki megvédte ıt. Alison térdei megrogytak, ezúttal azonban nem a félelemtıl. Hanem, mert annyira vágyott a férfi után. Hisz beszélt vele, megérintette, belenézett azokba a nagyon zöld szemekbe. Mert igen, a harcos szeme zöld volt. És akkor ı választ akart kapni… mit is mondott a férfi? Ja, igen… valami átlépésrıl beszélt. İ pedig könyörgött neki, hogy ne törölje ki az emlékezetét. A férfi pedig a karjába fogta, orrával cirógatta a nyakát, és ı nem akarta, hogy a harcos otthagyja ıt. Nem csoda hát, hogy arra gondolt, odaadta volna magát a férfinek. Hisz már találkozott vele, és akkor megmentette az életét. Csakhogy akkor a szárnyait lengette ez az angyalvámpír, vagy bármi is volt Kerrick, és így harcolt a halál vámpírjával a kórházközpontnál. Végre-valahára találkozott hát egy férfival, egy harcossal, még ha vámpír is, aki ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint ı, és a férfi ráadásul akarja ıt. De hisz… ez a férfi egy vámpír, az ég szerelmére! Egy vámpír, aki másik dimenzióban él. Igen. Ugyanazon a földön, csak más dimenzióban. Egy vámpír! A vágyakozás újabb hulláma söpört végig a testén oly erıvel, hogy ismét meg kellett kapaszkodnia a mosdóban. És ez az érzés egyre erısödött, belemarkolt alul a hátába, és kúszott felfelé a gerincén. Érezte, hogy hátizmai valahogy átalakulnak, aztán fura bizsergés fut végig a hátán széles V-alakban. Szárnyak. Mi történik vele? Tényleg úgy érezte, mintha szárnyai lennének?
Aztán ez az érzés enyhült, majd teljesen eltőnt. Ó, te jó ég! Történhet még ennél furcsább is vele ma éjjel? Pár perc múltán, mikor megemésztette, hogy emlékezete visszatért és a szíve is normális ritmusban vert, fáradtság vett rajta erıt, és máris ágyba akart menni. Levetkızött, beállt a zuhany alá, megmosta a haját, és lemosta a sminkjét. A forró víz a vállára zuhogott, rajta pedig a kimerültség vett erıt. Gyerünk aludni. Végre ágyba tért, és magára húzta a takarót. Elıször kényszeríteni akarta magát, hogy aludjon, de jó ideig másra sem tudott gondolni, mint arra a harcosra, kinek a neve Kerrick. Milyen furcsa, hogy ennyire akar egy olyan férfit, akit jóformán nem is ismer. És különben is… nem is ember, nemde? Hanem valami más lény. Aztán valahol aggodalmai, kétségbeesései és vágyai kö zepette kezdett végre álomba merülni. Csak remélte, hogy újabb álma már nem lesz. Miután Kerrick felhajtott legalább három pohár Maker’s-t, leült az egyik bırkanapéra, elıre dılt, alkarjait a térdén nyugtatta, két kezében a hővös üvegpoharat szorongatta. Harcos fivérei ott voltak a közelében, ı pedig feltételezte, hogy rá várnak. Mikor végre visszanyerte a higgadtságát elmondta nekik, miért tette, amit tett. A Barlang klubba csak férfiak jártak… nem mintha nem engedtek volna be oda nıket, de azok irtóztak ettıl a helytıl. A bırkanapék ütött-kopottak voltak, egypár viharvert asztallal meg egy biliárdasztallal, mely megadóan viselte a harcosok dühkitöréseit. Egy nagymérető flat tévéképernyı lógott a falon javításra várva… már vagy három hónapja. – Valószínőleg elszállt az agyam – mormogta Kerrick, és belekortyolt a Maker’s-be. Thorne leült mellé, majd megragadta a tarkóját.
– Te szerencsés kis szarházi! Ez egész biztos a brehhedden. Amirıl mind azt hittük, hogy csak egy mese, de ez most már biztos, hogy az. A többi harcos is közelebb húzódott, és ık is gratuláltak neki, megveregették a hátát. Kerrick csak ült, a poharát szorongatta, képtelen volt bármit is mondani, mellkasa elszorult. Elérkezett hát számára a breh-hedden és a nı, akit a sors neki szánt, itt volt. Sajnos ı ezért semmit nem tehetett, nem mehetett oda hozzá, és nem hozhatta ıt közelebb. Bárminemő közeledés a nıhöz a halálos ítéletet jelentette. Kudarcainak listája ugyan nem volt különösebben hoszszú, de teljes volt. Mert amit az életében elszúrt, azt nagyon elszúrta. Mi az ördögnek gyarapítsa még egy kudarccal a listáját? Ha csak egyszer is jogot formálna rá fizikailag, azzal garantálná a nı halálát. – Ezt nem csinálom végig. A szívélyes hátba veregetések, a jóindulatú tréfák tüstént abbamaradtak. – Micsoda? – kiáltott fel Thorne. – Nem állhatsz ellen. Az a nı már itt van. A nı, akit neked szántak, aki leköti a gondolataidat, egy olyan átlépı-jelölt, aki a képességeidben is partner és… hát mit mondjak… a francba is… nagyon szép. Kerrick érezte, hogy bicepszei megfeszülnek, szemfogai kezdtek elıtörni. Lehajtotta az utolsó korty Maker’s-t, majd szembefordult Thorne-nal, a fınökével, legjobb barátjával, fivérével. Aztán megcsóválta a fejét. – Nem házasodom meg újból, míg harcos vagyok… nem én. És a francba is, biztos, hogy nem teljesítem be breh-hedden-t ezzel a nıvel. – Hogy juthat egyáltalán eszedbe, hogy csak úgy félresöpörd az egészet? – kérdezte Luken. – A feljegyzett do-
kumentumok azt írják, hogy a breh-hedden beteljesítése a jelenti, hogy már félig a mennyországba jutottál. Kerrick a szemébe nézett, és tudta, hogy harcostársa valószínőleg nem érti meg ıt. – Nézd… gondolj bele, hogy van egy feleséged, és azért veszted el, mert a Vér Harcosa vagy. De a francba, ez még semmi… két feleségrıl van szó. Kíváncsi lennék, milyen érzés lenne neked. Aztán megszületik két gyermek a Másik Földön, tehát „Twoling”-ok, és a Parancsnok felrobbantja ık egy halom véres csont marad belılük, csak mert ártani akar neked. Hidd el, inkább a szívedet vágnád ki, semmint újra kezdjed. Nem lett volna szabad másodszor is megházasodnom. Mindig magamat fogom okolni Helena és két gyermekünk haláláért. Örökkévalóságban élni egyedül? Nem i olyan rossz elképzelés. – Óó… az ördögbe is – mormogta Thorne. A harcosok életének puszta valósága ott vibrált a teremben. Hisz mindannyian célpontnak számítottak minden nap és éjjel, sıt, mindenki más, aki velük kapcsolatban volt. – A te dolgod – mondta Thorne csendesen, és Kerrickre pillantott. – Bármi is a szándékod, mi melletted vagyunk. Még egy dolgot mondanék… nem vagyok meggyızıdve arról, hogy csak úgy fittyet hányhatsz a brehhedden-re. – Ugyan… szarok rá – felelte Kerrick és felállt. – Majd én leszek az elsı, aki ezt teszi. Thorne bólintott, majd elfordult. Kerrick nézte, ahogy átmegy a termen, és elindul a biliárdasztal felé. Mikor odaért, két kezét az asztallap alá csúsztatta, felemelte és egy nyögés kíséretében átbillentette az oldalára, hogy az asztalt alátámasztó két súlyos láb kitörött. Még egy dühödt lökés térddel, és Thorne teljesen a feje tetejére állította az asztalt. Kerrick a súlyos asztallábakat nézte, melyek közül a két kitört láb ferdén állt, míg a másik kettı egyenesen meredt
a levegıbe. Nevetésben tört ki, és képtelen volt abbahagyni, mire a többiek is csatlakoztak hozzá. És ez valahogy így volt tökéletes. Hisz mindegyikük idegei pattanásig feszültek. A háború tombolt, ezt mindannyian tudták, de errıl képtelenek voltak beszélni. Mi értelme lenne? Hisz harcosok voltak, küzdeniük kellett, és ık megtették, amit tenniük kellett. Tudták, hogy valami nagyszabású és rettenetes dolog közeleg. Thorne magatartása már önmagában véve elmondta mindazt, amit tudniuk kellett. Kerrick agyába egy igen egyszerő kérdés villant: – Heten vagyunk harcosok – hogy képzelik azt, hogy megállás nélkül harcoljunk a halál vámpírjai ellen, akiket ennek a kurva földgömbnek minden tájáról ide csıdítenek? Nevetése elhalt, odament a bárhoz, letette poharát, aztán a felfordított biliárdasztalhoz sétált. Megveregette Thorne vállát, pillantása találkozott az övével, a fınök mogyoróbarna szemébıl mérhetetlen fájdalom sugárzott. És mindannyian ezt érezték, kivétel nélkül. Ezután Medichi lépett oda, elıbb megbökte Thorne tarkóját, majd kezét a vállára tette. İt követte Luken, JeanPierre pedig átfogta Thorne derekát. Santiago hosszasan mondott valamit spanyolul, de lágyan, mintha valami imádság lenne. Keze odasiklott Kerrick keze mellé Thorne vállán. Zacharius ezzel szemben odalépett Thorne és a felfordított biliárdasztal közé, hamiskás mosolyt villantott, kezét kinyújtotta, térgörbítéssel odaperdítette a kardját, majd megmarkolta. – Veled vagyunk a végsıkig, fınök – mondta egy fıhajtással. – A végsıkig! – harsant fel egymás után a harcosok torkából az idık kezdetétıl ismert fogadalom. – Jó, jó… a francba is – szólalt meg végre Thorne, és mint egy varázsütésre a harcosok hátraléptek, Luken kivételével, aki még egyszer rácsapott Thorne vállára. Thorne tekintélyes testtömege dacára elıre billent Luken barátságos vállveregetésének erejétıl.
– Kösz, fınök, nyertél nekem száz dolcsit. Ugyanis fogadtam Santiagóval, hogy még egy hónapot nem bír ki ez a rohadt biliárdasztal anélkül, hogy kicserélnék. Thorne csak a fejét rázta, arcán kimerültség látszott. Aztán elcsigázottan fordult Kerrick felé. Kerricknek azonban megvolt a maga baja, és most azzal akart törıdni. – Szabadnapot kérek ma éjszakára. Thorne azonban újfent a fejét rázta. – Endelle már kijelölt téged ırzı-védı szolgálatra – hangja halk, érdes és lemondó volt. – Thorne, ebben támogatnod kell engem. Thorne csípıre tette két kezét. – A fenébe – mormogta. – Biztos, hogy képes leszel irányítani egy másik harcost, aki éjjel-nappal ott lesz a nı közelében legalább három napig? Kerrick állkapcsa megfeszült. – Muszáj lesz. Thorne merın állta a tekintetét egy hosszú pillanatig, végül azt kérdezte: – Biztos vagy ebben? – Igen. Teljesen biztos. – Rendben. Eredj haza, de tartsd készenlétben a telefonodat. Kerrick bólintott. – Hívsz majd, ha súlyosbodnak a dolgok? – Tudod, hogy úgyis hívlak. Thorne megköszörülte a torkát, majd a harcosokhoz intézte szavait: – Az fix, hogy Endelle egész éjszaka a nyakunkon lesz. Úgyhogy készüljetek fel! Egy sor halk káromkodás töltötte be a termet, mindenki a fogát csikorgatta. A levegı szinte izzott. A francba. Ebbıl tényleg semmi jó nem sülhet ki. Mindegy, lesz, ami lesz.
Visszamegy a házába. De nem, nem is a házába, hanem a pincéjébe… abba a lyukba, ahol lakott. Legalább nem látja újból Alisont. Remélhetıleg hoszszúhosszú idıre.
7. FEJEZET
Crace Felsıbb Adminisztrátor újabb jelentést nézett át a halandó nıszemélyrıl, Alison Wellsrıl, mindeközben a jövıbeni kilátásoknak örvendezett. Újonnan rekvirált irodájában ült, kezében a sok jelentés egyikével. Hogy lehetséges ez? Életében nem hallott még olyan emberi lényrıl a Halandók Földjén, aki képes anyagtalanná válni és ily módon helyet változtatni. A franc üsse meg! Körülnézett. Legalább most már új irodája van. Tíz órakor penderített ki magas rangú hivatalából egy tábornokot, aki nagyon ki volt akadva. Bár a helyiség nem volt olyan nagy, mint a Parancsnok hivatala, de azért annak a bizonyos tábornoknak az irodája is bizonyság volt az axiómára: „A méret számít”. Crace ugyan beérte volna azzal a kisebb helyiséggel is, amit korábban ajánlottak föl neki, csakhogy az illetı tábornok elkövette azt a hibát, hogy lesajnálóan biggyesztette ajkát az ı bemutatásakor. Így hát nem maradt más választása, mint hogy kirúgassa azt a szemétládát. Íróasztalán a legújabb típusú számítógép állt, a nagymérető monitorba beépített CPU-val. A billentyőzet is ergonómikus volt. İ azonban – régi vágású létére – jobban kedvelte a papír formában készült jelentéseket, egyenként lapozgatni az oldalakat hüvelyk- és mutatóujja között. Mindez olyan jó érzés volt. A jelentés tartalma azonban már korántsem.
Ördög és pokol! Az elmúlt órát azzal töltötte, hogy azt a nagy halom jelentést tanulmányozta, melyet Greaves Parancsnok adott át neki, hogy információkat szerezzen arról a halandó átlépı-jelöltrıl, Alison Wellsrıl. És most úgy érezte, mintha acélpántok szorítanák a mellkasát, sıt, még az alsógatyája is átnedvesedett. Hát ennyit egy könnyő emberölésrıl. Amit egyszerő feladatnak hitt – megölni egy halandó nıszemélyt –, most valóságos rémálommá vált. Tovább olvasott. A halandó a legtöbb emberfeletti képességgel rendelkezı átlépı-jelölt kilencezer év óta, mióta Endelle megérkezett. Minden olyan képességgel rendelkezik, amilyennel a Másik Föld lakói. Te magasságos ég! Az elmúlt év során a Parancsnok minden nap ráállította kémeit az átlépı-jelöltre, megfigyeltette, felmérette képességeit, figyeltette minden lépését. Még egy abszurd bejegyzést is talált a nı sudoku rejtvényekben elért eredményszintjérıl. İt persze nem ez az információ érdekelte, hanem sokkal inkább a következı, amitıl csaknem hanyatt esett. Az átlépı-jelöltet minden kétséget kizáróan a Vér Harcosainak egyik tagja ırzi állandóan, és védelmezi az átlépés rítusának idıszakában. Te jóságos ég. Hát igen… most már bizonyos, hogy egy rémálom kellıs közepébe csöppent. Miközben tovább lapozott a jelentésekben, agyában új gondolat fogant meg a lehetıségekrıl. Ha mondjuk, ı maga issza meg ennek a nınek a vérét, magához ragadja annak rendkívüli képességeit, vajon olyan erıssé, vagy tán még erısebbé válna, mint maga Greaves Parancsnok? És most a Parancsnok jelent meg a semmibıl az íróasztala elıtt.
– Jobb, ha elveti ezt a gondolatot, Crace. Ne kövessen el hibát. Ha majd elég közel kerül az átlépı-jelölthöz, Wellshez, és gondolataiban ez az ötlet lebeg, az a nı felperzseli a maga szürkeállományát. Crace felpillantott a jelentésekbıl, majd felpattant ültébıl. A bús francba! A Parancsnok már azelıtt olvasott a gondolataiban, mi elıtt megjelent volna a teremben. Crace okosabb is lehetett volna ennél. – Parancsnok – mormolta, aztán mélyen meghajolt, és ebben a pózban maradt annak reményében, hogy látható izgatottsága gyorsan alábbhagy. – A Bizottság tudomást szerzett arról, hogy az átlépı jelölt elutasította arra vonatkozó ajánlatomat, hogy lépjen be hozzánk. Így hát maga megkapta a felhatalmazást, hogy folytassa az elıkészületeket egy közelgı átlépési rítusra. Készítsen terveket és folyamatosan tájékoztasson! Az elkövetkezendı néhány órában Genfben leszek. Utána több Felsıbb Adminisztrátort kell fogadnom. Úgyhogy nem tudom, pontosan mikor érek vissza Phoenix 2. Körzetébe. Kérem, hogy maga közben költözzön át a szállodájából ide, az épületkomplexumba, az én szobáim melletti lakosztályba. Világos? – Igen. És köszönöm, Parancsnok. Szóval tovább folytathatja. És az Isten jobb keze melletti lakosztályba költözhet. Felegyenesedett, ajkai szólásra nyíltak, ám legnagyobb sajnálatára az istensége már eltőnt onnan. Crace hangosan felsóhajtott, aztán ismét leült. Szinte hihetetlen volt számára, hogy ekkora szerencse éri. Helyet kaphat a Kerekasztalnál, most meg a Parancsnok melletti lakosztályba költözhet. Csillaga emelkedıben volt. Helyes. Ez így jó. Szent Isten… a Parancsnok melletti lakosztály az övé.
És mikor ismét a jelentésekre pillantott, egy terv kezdett benne körvonalazódni. Hitt abban, hogy a dolgokat le kell egyszerősíteni. Ez a halandó reagálni fog a szólításra az átlépéshez, mégpedig hamarosan az egyik Határvidéken. Mikor ez eljön, a halál vámpírjainak három osztagát állítja majd oda, és azok végeznek vele. Egyszerő, célszerő és a feladat máris teljesül. És minthogy a halandó ırangyal-harcosa valószínőleg szintén a helyszínen lesz, a Parancsnok tábornokai közül is oda kell küldenie legalább egyet – egy erıs harcost –, aki majd elintézi, hogy a testır-harcos együtt haljon meg a halandóval. Szerencsére Greaves Parancsnok már több mint egy évszázada a maga oldalára állított egyet a Vér Harcosai közül. Igen… ez a harcos, Leto tábornok elvégzi majd számára a legfontosabb megbízást. Mi sem egyszerőbb… Ó, Uram, csak az a hely meglegyen a Kerekasztalnál. Havily egyhelyben topogott, és folyton a telefonjára pillantott. Már vagy huszadszor lépett oda a tolóajtókhoz. Semmi. Újból felhívta a Központot. Már hallotta is Jeannie hangját, mikor az ajtók hirtelen kitárultak, és lágy léghullám söpört végig az arcán. Na végre… Megnézte, mennyi az idı. Épp tíz múlt. Egy órát várakoztatták. Visszacsúsztatta a telefont a nadrágzsebébe, felkapta az aktatáskáját és a hordozható vitrint, aztán belépett. Egy sor fény mutatta az utat az irodához. Egy pillanatra megállt és elborzadt. Íróasztalok végtelennek tőnı sorait látta, és mindegyiken halomban álltak papírok. Ez egyszerően nevetséges. Ezek sohasem hallottak a papír nélküli ügyvitelrıl?
Leszegte állát, és folytatta útját, balra fordult a széles folyosóra. A távoli végén egy fénysugár mutatta Endelle asszony irodáját. Miután elhaladt vagy tucatnyi üvegfalú iroda mellett, végre odaért az ajtóhoz. Vett egy mély lélegzetet, aztán elszántan belépett. Endelle felpillantott… bár azt nehezen lehetett volna pillantásnak nevezni, inkább csak sőrő fekete szempillái rebbentek meg egy pillanatra, aztán máris tovább olvasta az íróasztalán fekvı jelentést. – Szükségem van magára Havily. Összekötıi szolgálatról van szó. Szolgálat? Mint összekötı? Endelle ezt nem is említette mindeddig. – Ez most nagyon fontos. – Azzal Endelle az íróasztalán át egy halványlila irattartót tolt oda Havilynek. – Minden benne van, amit tudnia kell. A dolgok egyre inkább elmérgesednek, de Kerrick harcost ırzı-védı szolgálatra rendeltem, úgyhogy magának valószínőleg nem kell majd golyóálló mellény. Különben örülök, hogy újra látom… bla-bla-bla… és Thorne majd kapcsolatba lép magával, ha szüksége lesz rá. Jó éjszakát. Havily a fınökasszony lehajtott fejére pillantott. Endelle a papírjai között matatott, majd újabb jelentést kezdett olvasni. És ı érezte, hogy az arca elvörösödik, aztán a megszokott bizsergést érezte, és ez már azt jelentette, hogy vissza kell fognia magát. A vámpírvér kitört rajta. – Micsoda? Hogy mondta? – kérdezte végül provokálóan. Endelle megmerevedett jeges tekintetét Havilyre emelte, majd hátradılt hatalmas szárnyainak – ezúttal világoskék bölcsıjébe. Állát felszegte és fenyegetı pillantása egyenesen Havily ellenségesen meredı barna szemébe fúródott.
– Hogyhogy micsoda? Mi az ördögöt képzel, hogy így beszél velem? Megbízást kapott, vagy nem? Thorne majd felhívja, ha szüksége lesz magára. Most pedig tünés az irodámból! Havily újfent érezte arcának bizsergését, mintegy figyelmeztetı jelként, hogy jó lesz visszafognia magát… ehelyett azonban elırébb lépett. Évek óta arra várt, hogy szemtıl szemben beszélhessen Endelle asszonnyal. Tompa puffanással ejtette aktatáskáját a puha szınyegre. Felemelte a jobb karját, aztán legnagyobb rémületére egész alkotása áttőnt a természetfeletti idıbe. Még mielıtt Endelle egyet pislogott volna, a javasolt katonai-adminisztrációs komplexum terve ott feküdt elıtte a nagy halom jelentés tetején. Szemgyönyörködtetı munka volt, és Endelle amúgy is túlméretezett íróasztalának jó részét elfoglalta. Ám az építészeti struktúránál is fontosabb volt a feladatok és felelısségi körök teljes átszervezése, melyek hatékonyságát Endelle jelenlegi hadmőveletei nélkülözték. Havily odalépett az íróasztal mellé, hogy jól láthassa a Legfıbb Adminisztrátort, mikor belekezd elıre betanult mondókájába. Aztán elkezdte ecsetelni, mekkora könynyebbséget jelentene Endelle számára, ha jóváhagyná az ı tervét. Ám épp a negyedik mondatig jutott, mikor Endelle szárnyai a korábbi világoskékrıl éjfeketévé változtak. Legfıbb Nagysága felállt, orrcimpái megremegtek. E kedvezıtlen jelek ellenére Havily folytatta a mondókáját, és épp számszerő adatokkal támasztotta alá tervének hatékonyságát, mikor az építmény makettje hirtelen lángokba borult. És a lángok már a plafont verdesték, mire Havily hátrálni kezdett. Aztán a lángok egy szemvillantás alatt eltőntek… Havily munkájával együtt, hogy még parázs sem maradt belıle. Kifújt… vége… ennyi… Havily kissé hisztérikusan gondolt arra, hogy háromévi munkája füstbe ment tervvé vált. Ám a Legfıbb Admi-
nisztrátor egy hosszú, feszült pillanatig merıen, szúrósan pillantott rá, majd azt mondta: – Azon igyekszem, hogy életben tartsak egy halandót, és megakadályozzam, hogy a Másik Föld áldozatul essen egy szörnyetegnek, erre maga idehozza nekem ezt az istenverte Barbie-házat? Csinálja, amit mondtam, a büdös életbe, Morgan és tőnjön a francba az irodámból! Havily a halványlila színő aktára nézett, mely a zőrzavarban a padlóra hullott. Kezét kinyújtva perdítette azt a tenyerébe, majd sarkon fordult, ám aktatáskáját otthagyta a padlón. Hogy miért? Csupán azért, mert azt remélte, hogy Endelle majd belebotlik. Sietıs léptekkel vonult végig a folyosón az üvegfalú irodák között, ügyet sem vetve az arcán végigcsorgó könnyeire. Már csak egy-két méternyire volt a hivatal tolóajtajaitól, mikor valami nagy tárgy süvített el a feje mellett, mint valami rakéta… és ez a valami bizony az ı aktatáskája volt. A táska bezúzta az elıcsarnokba vezetı üvegajtókat. Havily egy pillanatra megállt, és az üvegszilánkokra pillantott. Tökéletes. Felemelte a karját, anyagtalanná vált, és visszatért saját irodájába. Fel-alá járkált a szobában, erınek erejével igyekezett megnyugodni. Csalódottsága határtalan és fájdalmas volt, könnyei nem apadtak. Vajon mi üthetett a Legfıbb Adminisztrátorba, hogy még csak meg sem hallgatta az ı tervét? Pár perc múltán kezdett megnyugodni, majd újabb pár perc múlva újból kezébe vette a halványlila színő irattartót és felütötte. – Alison Wells – mormolta magában. – Bla-bla-bla… természetfeletti empátia, tárgyak elmozdítása térgörbítéssel, mentális pajzs, bla-bla-bla. – Ha ez a nı tényleg ilyen képességekkel rendelkezik, nem csoda, hogy a Parancsnok eltervezte a megsemmisítését. És védje bár hét harcos,
akkor sem valószínő, hogy ez az Alison Wells két óránál tovább él a Másik ön. Hát akkor?… És miközben tovább olvasta a jelentést, szeme elkerekedett, a levegıt összepréselt ajkain keresztül szívta be. Szóv ez a halandó még arra is képes, hogy anyagtalanná váljon. Te jóságos ég! Ez aztán az erı! Eddig valószínőleg rejtızködött a Földön, ha nem is a szó szoros értelmében. Hát jó. Összeszedte a gondolatait, hogy a feladatra koncentrálhasson, odament az íróasztalához, mindenféle jegyzeteket készített, ezzel kezdve: Meg kell próbálni megértetni egy reménybeli átlépı-jelölttel, hogy létezik egy nehéz természető, lelketlen és ısrégi Legfıbb Adminisztrátor. Ahogy azt Marcus megígérte, éjfélkor megjelent Endelle adminisztratív központjának lépcsıin. Régen nem járt már a Másik Földön, még csak arra sem volt kíváncsi, milyen változások történtek ott. Most körbenézett, és elképedve látta az építészeti remekmőveket, a több tucatnyi lépcsıben ereszkedı függıkerteket. Itt még a levegınek is más szaga volt, mint a halandók földjén… természetesen tisztább volt. Kevesebben éltek itt, így nem károsították úgy a környezetet, nagyobb kultusza volt a növények szeretetének, hogy a bolygó egészséges, tiszta és oxigéndús maradjon. Mély lélegzetet vett, mellkasa fura mód összeszorult. A Másik Föld volt az otthona harmincnyolc évszázadon át, mielıtt önkéntes számőzetésbe vonult a Halandók Földjére. És most… itthon volt. A fogait csikorgatta. Húga itt halt meg, és Kerricket tartotta felelısnek azért, mert feleségül vette, és ezzel potenciális célponttá tette. De számos egyéb körülményt is okolt mindezért. Például a Parancsnokot már évszázadokkal korábban meg kellett volna semmisíteni, Endelle ad-
minisztrációja pedig megérett arra, hogy eltőnjön a sülylyesztıben. Belépett az épületbe, aztán meglátott egy törött üvegtáblát, és megállt. Körülnézett, egy fekete aktatáskát vett észre az egyik távolabbi falnál, csillogó üvegszilánkoktól körülvéve. Önkéntelenül is a földre kushadt, mélyeket lélegzett, és érzékeivel az ellenséges célpontot kereste. De semmit sem talált. Nahát… Felállt, hogy felmérje a helyzetet. Semmi kétség… valami nı kijött a sodrából. Tipikus eset. Továbbmenve furcsa illatot érzett a levegıben. Mi az ördög lehet ez? Szinte megszédítette ıt ez az illatfelhı, szíve gyorsabban kezdett verni. Nagyon furcsa. Vajon mit fecskendezhetett be Legfıbb Nagysága a légkondicionáló rendszerbe, és igencsak fura mód miért érzi magát ettıl annyira jól? Még a libidójára is kihatott, mert hirtelen felállt neki. A mindenségét! Igyekezett tudomást sem venni a fura illatról és érzékeinek reakciójáról. Pillantása az íróasztalok tengerére esett, és ettıl elkedvetlenedett. A Másik Föld modern technikája ellenére mindenfelé hatalmas papírhalmazokat látott. Endelle talán még sosem hallott a papírok nélküli adminisztrációról? Aztán vállat vont. Kit érdekel… Hisz csak három napot lesz itt… legfeljebb négyet. A világítást követve fordult be balra egy folyosóra, és haladt tovább az üvegfalú irodák között, melyek szintén tele voltak papírhalmokkal. A fejét csóválta, majd megállt az Endelle irodájába nyíló ajtó elıtt. Az a bizonyos illat most még erısebb volt, és nagyon is ismerıs. De mégis mi
volt az? Lehunyta a szemét, és gondolatban felidézett egy sor virágot. Mi az ördög lehetett ez? Aztán beugrott egy régi emlék. Hát persze… a húga, Helena ültette ezt a fajta cserjét Scottsdale-ben, otthona kertjében, amit együtt építettek Kerrickkel. A növények azután hatalmassá terebélyesedtek. Hát igen… ezt az illatot érezte most, amit annyira szeretett. De honnan az ördögbıl jön ez az egész? Kezét csípıre tette, és megcsóválta a fejét. Ez a Másik Föld hülyesége. És újfent azt gondolta… kit érdekel? Állát leszegte, erıt vett magán, hogy érzékei kitisztuljanak, aztán mikor úgy érezte, felkészült, benyitott az ajtón, és megpillantotta azt az asszonyt, akit már kétszáz éve nem látott. Harsányan felnevetett. – Mi az, Legfıbb Nagysága, alszunk munka közben? Endelle hirtelen felkapta a fejét, szája szélén nyál csorgott le. Kézfejével gyorsan letörölte, majd felhorkant. – Marcus, maga bunkó fasz! Kis híján halálra rémített. – Azzal az íróasztalán álló órára pillantott. – Nahát… aludtam egy fél órát. Ezzel új rekordot állítottam fel. Az asszony szavai szinte arculcsapásként hatottak Marcusra. Hát Endelle sosem alszik? – Ó, a francba! Nyáladzok itt, és elázott a jelentés Buenos Aires-bıl. – Endelle pillantása végre találkozott Marcuséval. – A Parancsnok úgy egy órája megölette a nagykövetemet. – Te szent Isten! Szóval most már nagyköveteket is gyilkol? – Naná… miért is ne? Nagyon ambiciózus egy krapek – tetıtıl talpig végigmérte Marcust. – Maga pedig még mindig egy tüzes vámpír. A fenébe is, Marcus, maga két évszázad alatt sem változott a Halandók Földjén, csak valahogy nagyobbnak tőnik. – Edzem magam – felelte Marcus. Endelle felvonta egyik szemöldökét.
– Azt látom. És kösz, hogy eljött – mondta, és szája mosolyra görbült. – Mondtam, hogy jövök. És remélem, hogy valami pokolian fontos dologról van szó. – Arról hát. Szerte a világ minden tájáról kaptam jelentéseket a Látnokoktól, hogy ez az átlépı-jelölt képes arra hogy megváltoztassa a háború menetét. Csak éppen részletekét nem közöltek. Marcus bólintott. – És hol tart most az átlépési rítusban? – Még nem reagált a szólításra sem. Marcus a homlokát ráncolta. – Akkor mi az ördögnek vagyok itt? – Csak nyugalom, nagyfiú. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Az átlépés a küszöbön áll. – Valóban? Küszöbön áll. – Ennek így nem volt s füle, se farka. Marcus szeme összeszőkült. – Apropó… mi az ördögöt jelentsen az, hogy nem közöltek részleteket. A maga Látnokainak hálózata mindig is páratlan volt. A tılük kapott információk révén lépésekkel Greaves elıtt járt. Endelle leszegte állát, barna szeme elsötétült. – A Látnokoktól származó hírszerzés akkorára zsugorodott, mint a béka töke, és fogalmam sincs, miért, ugyanis a hálózat adminisztrátorának a törvény szerint nem kötelessége fogadni senkit sem a Másik Földön. Látom, most ledöbbent… helyes. Egy csomó új szabály lépett életbe a Másik Földön, mert itt van ez a kibaszott bizottság… az ÁFEB. Még azt is megmondják, mikor, hol és hogyan töröljem ki a seggemet. Ami a Látnokoktól érkezı globális információkat illeti, messze nem olyan megbízhatóak, mint egykor. Mint azt maga is tudja, a legtöbb Látnok elkötelezett a helyi Felsıbb Adminisztrátorának. Marcus felvonta a szemöldökét. – És mi ez az ÁFEB? – Az Átlépést Felügyelı Bizottság. Marcus felnevetett.
– És ki az ördög agyalta ezt ki? Röhej, nem? Endelle a szemét forgatta. – Ennek ellenére megszavazták. – Megint egy sereg bürokrata idióta. – Úgy valahogy, de a háborút leegyszerősítette, testközelbe hozta, és ezért még hálásnak is kell lennem. – Mitıl lett a háború egyszerő? Egyfajta oximoron, nem gondolja? Endelle vállat vont, és egy rövid pillanatra súlyosan nehezedett rá a kilencezer év mindegyike. – Az egyik legelsıként bevezetett szabály az volt, hogy csak a Határvidékeken történhetnek támadások a Vér Harcosainak részvételével. Tilos támadást intézni mind Greaves tábornokainak, mind az én ırzı-védı harcosaimnak az otthonait, ingatlanjait és egyebüket. A testi sértés is tilos. – És mi van, ha megszegik a szabályokat? – Feljelentések következnek, kitőzik a tárgyalást, bírák ítélkeznek, és kivégzik a halál vámpírjait… szóval a lényeg az, hogy a háború sokkal ellenırzöttebb, mint valaha. Marcus komoran nézett maga elé. – Mindez nem gátolja meg a halál vámpírjait abban, hogy egyszerő polgárokat pusztítsanak el mindkét dimenzióban. Endelle lassan rázta meg fejét. – A halál vámpírjai a haldoklók vérét isszák, és ettıl a szabályok sem tartják vissza ıket, de a Milíciánk most már erıs. Bár az alapvetı probléma nem változott… – Vagyis a Milícia négy Harcosára van szükség a halál egyetlen vámpírjának leveréséhez. – Aha. – És Greaves elfogadta a szabályokat? De most tényleg. – A francba, hát persze. Tudja, hány tábornokát tettük hidegre a szabályok elfogadása elıtt?
– Sokat. És akkor maga miért fogadta el ezeket szabályokat? Endelle egy szót sem szólt, ajkai komoran feszültek meg. Marcus várt, ám Endelle nem felelt, csak nézett rá sötétbarna szemével. És Marcusnak egyszeribe beugrott a válasz, mire dühödten kiáltott fel: – A franc egye meg! – azzal öklével a levegıbe csapott és körbe járkált. – A húgom és a gyermekei miatt. Csak kissé megkésve, Endelle. – És azt hiszi, nekem nincs pokoli bőntudatom amiatt, ami velük történt? Marcus elfordította a tekintetét, a fájdalom görcsbe rántotta a gyomrát. A francba! – Nem a maga hibája volt. – Még egy kicsit sem, mert tudta jól, mi volt az oka az egésznek. Endelle felsóhajtott. – Tudom, hogy nem is akart visszajönni, egy pillanatra sem, de most mégis nagyon jó, hogy itt van. Marcus ismerte Endelle-t az átlépése óta eltelt négy évezred óta, közös történelmük hosszú volt, még Thorneénál is kétszer hosszabb. De az ördögbe is… akkor sem marad itt. Képtelen lenne rá. – Három napról volt szó, Endelle, attól számítva, hogy ez a halandó nıszemély reagál a szólításra az átlépéshez, és aztán átlép a Másik földre. Egy másodperccel sem többrıl. Akkor meg miért hívott vissza? Miért most? Endelle vállat vont. – Görcs állt a hátamba, és abból úgy érzem, a Parancsnok készen áll, hogy szétrúgja a seggünket. – Maga még zaftosabb kifejezéseket használ, mint mikor utoljára voltam itt. Különben meg mi az ördögöt mővel? Elektromos illatosítót használ az egész épületben? Itt magánál még erısebben lehet érezni.
Endelle tökéletes ívben vonta fel fekete szemöldökét. Aztán hátradılt a székében, ajkának bal oldala mosolyra görbült. – Hogy micsoda? Sajnálom, de nincs itt semmiféle illatosító. Talán az egyik írnok hozott be egy Febreze sprayt. És persze itt volt egy nı is két órával ezelıtt. Talán az ı parfümjét érzi. A férfin nyugtalan érzés vett erıt, mintha egyenként húzkodnák az idegszálait, aztán körbenézett. – Bármi legyen is az, szörnyen ingerel. Valami oknál fogva Endelle nevetésben tört ki. – Lám, lám. Egy este ketten is… ez már nem lehet véletlen. Te jó ég… kezdek… reménykedni. – Mi az ördögöt hadovál itt össze? Mi az, hogy ketten? Marcus eközben egyre csak azt keresgélte, honnan jöhet e az illat, ami még most is bizsergette a tökeit. Jóságos ég… – Szóval… – tért át Endelle más témára. – Tud még bánni a karddal? Álmában Phoenix belvárosában a szők kis utca lüktetett az energiától. Alison végigsétált a repedezett aszfalton, szí vét könnyőnek érezte, lélekben sugárzott. Egész életébe erre várt, erre a rendkívüli eseményre, mellyel megváltozik az egész élete, átalakul, és végre minden értelmet kap, különös képességei és ereje is, valamint az a mélységes vágyakozás, amit az elmúlt néhány héten érzett, mintha erıs fájdalom feszítené a mellkasát. És most változott az álom. Hirtelen megjelent Darian, a férfi, akirıl most már tudta, hogy ı Greaves Parancsnok. A semmibıl termett elıtte, majd intett, hogy menjen vele, szolgálja ıt. Félelem markolt belé, szíve hevesen kezdett dobogni, lábai remegtek. A szők kis utca veszélyessé vált. Darian elıször a maga úri modorában mosolygott, aztán összeszőkült nagy, kerek szeme. Vad kifejezés villant a tekintetében, bal keze félelmetes karmokká változott.
Alison szíve a bordáit verte. El kellett tőnnie a kis utcából. Megpróbált hátat fordítani Dariannak, hogy ellenkezı irányba induljon, lábai azonban földbe gyökereztek. A férfi pedig egyre közeledett felé. Még van idı… Jöjjön velem. És karmai kinyúltak felé. Alison felriadt, majd felült. Verítékben fürdött és reszketett. Mi történik vele? Miért álmodik ilyeneket? És miért pont Darianról meg arról a szők kis utcáról? Mitıl ilyen erıs benne ez a vágyakozás, hogy a szíve majdnem kiugrik a helyébıl? Mi köze a vámpírokhoz meg ehhez a vámpír klubhoz? Egyhamar nem jön megint álom a szemére, az már bizonyos. Ez az álom annyira lesújtotta ıt, hogy a könnyeivel küszködött. Gondolatai visszakalandoztak a klubba, csak hogy újra lássa azt a harcost, kinek neve Kerrick. Némiképpen enyhült lelkében a feszültség annak hatására, hogy felszínre törtek emlékei a férfiról. A kórházközpontban a harcos az ırangyalának nevezte magát. Vajon hogy értette ezt, és mi lehetett valójában ez a másik dimenziós világ, ahol ı élt? És egyáltalán… miért vonzódott ı ennyire ehhez a teremtményhez? Nevetséges… Felállt, keresztbe fonta karjait a mellkasán, majd leföl kezdett járkálni a hálószobájában. Mi történik most vele? Szinte kényszert érzett, hogy cselekedjen, tegyen valamit… de ugyan mit? Az órájára pillantott. Épp hajnali két óra múlt. Aztán gyorsan döntött; most rögtön el kell mennie abba a szők kis utcába. Mert biztos megvan az oka, hogy folyton viszszatér álmaiban Phoenixnek ez a kis mellékutcája. Miközben felvette pólóját, farmerét meg egy vékony kardigánt, újfent kétségek törtek rá. Hajnali kettıkor nem éppen a legbiztonságosabb a város, különösen nem a belvárossal szomszédos szegénynegyed. Másfelıl viszont ott voltak ezek az… álmok. Kezdett elege lenni ezekbıl. Az éjszakai események így is fenekestül forgatták fel az életét, és muszáj volt megtudnia,
mit jelentsen ez az egész. Egyébiránt meg valami nagyon különös okának kellett lenni, hogy folyton arról az istenverte szők kis utcáról álmodik. Hajnali negyed háromkor Kerrick megmerevedett nyakkal ébredt. A könyvtárában zuhant álomba az egyik székben. Lepillantott. Kezében egy könyvvel merült álomba; a dimenziók közötti átlépésrıl írta egy francia, bizonyos Philippe Reynard. Scottsdale-ben tanított az egyetemen, és elismert szakember volt ebben a témában. Ám még ebben az igazán remekül megírt alkotásban sem volt fellelhetı, amire Kerrick kíváncsi volt, nevezetesen arra, hogyan kerekedhetne felül a breh-hedden jelenségen. Hála az égieknek, ez az éjszakája nyugodtan telt, hisz szabadnapos volt. Thorne egyszer sem hívta… legnagyobb megelégedésére. Magában felépítette a stratégiát, amit követni fog annak érdekében, hogy mindennemő érintkezést elháríthasson Alisonnal, amennyiben a nı elszánja magát az átlépésre a Másik Földre. A mobiltelefonja kezdett zümmögni. Elıhúzta nadrágzsebébıl a vékony készüléket, és hüvelykujjával nyomta meg a zöld gombot. – Mondjad! – Bocs, Kerrick, de dologidı van! – Thorne gyászos hangja három különbözı frekvencián rezgett, ami biztos jele volt annak, hogy a benne dúló feszültség a tetıfokára hágott. Kerrick lehunyta a szemét, a fogait csikorgatta. – Nem gond. Hova menjek? – A Központ egy jókora csapatot fedezett fel Phoenix belvárosán túl a Trough-nál. Medichi megy Awatukee-ba, Zacharius és Jean-Pierre a White Tanksnál ügyködnek Buckeye-ban, Santiago pedig a New Rivernél kerül bevetésre, jómagam Lukennel a Superstitionsnál leszünk. Vártam, ameddig csak tudtam, de ennyi halál vámpírját még
nem láttam egy éjszaka alatt. Úgyhogy szükségünk van rád, haver, készülj fel, hogy a Központ át tudjon téged küldeni. Jó tizenketten lehetnek a belvárosban. – Tizenketten? Három osztag? A bús francba… – Totál besokalltunk ma éjjel. – Hívhattál volna elıbb is. – Igyekeztem tiszteletben tartani a pihenıidıdet. Kerrick mélyet lélegzett, majd kibökte a kritikus kérdést. – Van valami nyoma az… átlépı-jelöltünknek? – Semmi. Ó… a francba, épp jött még öt. Azzal a vonal megszakadt. Kerrick szentségeit és várt. Újból zümmögött a készülék. Na hála Istennek. – Mondjad! Thorne hadarva beszélt. – Bocs. Luken boldogul ezekkel. Csak közben Jeannie jelentkezett be. Azt mondja, kiszúrta Letót a Trough-nál a phoenixi metrón túl. – A frász törje ki! – Leto személyesen sosem szállt be a szokásos portyákba, hisz ı a Parancsnok egyik legmagasabb rangú tábornoka volt. De most megint bevetésre került, mert valaha ı is a Vér Harcosaihoz tartozott. Az elmúlt kétszáz évben a Parancsnok legsikeresebb rekvirációja volt ı. – Ma éjjel aztán bıven kijut a meglepetésekbıl. Szerintem ez az egész emiatt az átlépı-jelölt miatt van. – Nagyon úgy néz ki. Hát bocs, tesókám. Hé… a rohadt életbe! Négy szépfiú jött… ezúttal ázsiaiak. Tudod a dolgod ezzel az átlépı-jelölttel. Találd meg, és védelmezd! A koordinátákat már betáplálták, úgyhogy készülj fel, a Központ rögtön hívni fog! – azzal Thorne letette a készüléket. Kerrick felállt, levette farmerét és pólóját, majd felvette repülı-harciszerelését. Megigazította az övét, aztán a fegyvertár szekrénybıl a kezébe kapta a tırét, és a tokjába dugta. Mély lélegzetet vett, megigazgatta vaskos harci saruit. Szárnyainak tokja már remegett az izgalomtól.
Egy újabb gondolattal a kezébe kapta a kardját, aztán máris hívta a Központot, magában halkan szentségeit, amiért nem képes anyagtalanná válni, és ott teremni bárhol, ahol csak akar. – Szevasz, Jeannie. Még szolgálatban vagy? – Naná! Átvettem Carla mőszakját, mert randija van. Készen állsz, duhuro? Kerrick alig hitt a fülének, mikor Jeannie ezt a kifejezést használta. A duhuro egy ısi megszólítási forma volt, amitıl nagyon be tudott gurulni. – Már legalább egy évtizede nem hívtál engem duhuronak. Jó lesz, ha leszoksz errıl, Jeannie, vagy odamegyek és móresre tanítalak. – És mi tart vissza? – kérdezte vihorászva Jeannie. – Megállapodtunk a férjemmel: övé Angelina Jolié, én meg vihetem bármelyik harcost, bármikor és bárhová. – Jó, persze… – mondta Kerrick most már lehiggadva. Olyannyira, hogy még el is mosolyodott. A Központba a Twolingokat a nyugalmuk és jó humorérzékük miatt választották ki. – Akkor, ha kész vagy, küldhetsz. – Rendben. Ja… és Kerrick… – Mi van? – Mindannyian nagyon hálásak vagyunk azért, amit te meg a fivéreid tesztek. Még mielıtt Kerrick válaszolhatott volna, az ismerıs remegés már végigfutott a testén. Egy pillanattal késıbb már a Trough-nál guggolt, mindkét kezében fegyverrel. Tágas park terült el a Másik Föld Határvidékén. A Trough a két dimenzió közti távolságot jelentette, a zéró-teret, mely ki tudja, meddig terjedt alatta, az alatt pedig a Halandók Földjén Phoenix belvárosa volt a szendvics másik fele: két Határvidék, közöttük pedig a Trough. Lassan járatta körbe a pillantását Arizona platánfáin és szórványosan túlnıtt leanderjein túl. Hányszor is harcolt
már itt a halál vámpírjaival? Több tízezerszer. Bizony, igencsak régóta harcol már. De ma éjjel minden olyan más. Jól érezte… a franc enné meg. Pedig Letónak nyoma sem volt. İ azonban érezte, hogy az a rohadt áruló a közelben van.
8. FEJEZET
Hajnali két óra negyvenkor Alison Phoenix belvárosába hajtott, és megállt az egyik lámpa alatt, az egyik szők kis utca közepén. Csak ült ütött-kopott Nova kocsijában, járatta a motort üresben még néhány másodpercig, aztán leállította. Szíve a mellkasát verdeste. Minek jött ide? Volt néhány oka – egy kardamóm illatú harcos, akinek hatalmas fehér szárnyai voltak, aztán a halál vámpírjai, halovány kékes árnyalatú bırrel, egyéb gyönyörő teremtmények, az állandóan visszatérı álmok, más dimenziójú világok… és egyfajta vágyakozás… Igen… ez az állandó és mélységes vágyakozás nem akart megszőnni. Az átlépés. Szólítják ıt, hogy lépjen át. Ujjait lefejtette a volánról, ölébe temette két kezét, majd lehunyta a szemét, és hosszan, mélyeket lélegzett. Egy pillanat múltán heves szívverése alábbhagyott… legalábbis enyhült valamit. Kerrick azt mondta neki, nem biztos abban, hogy valóban szólították ıt az átlépéshez. Bárcsak megkérdezte volna ıt akkor az átlépésrıl, annak minden részletérıl. Ám ösztönei mégis azt súgták neki, igenis szólítják ıt… és minden emellett szólt: a szők kis utca, a találkozás a vámpírokkal a belvárosi klubban, az álmok, az erıteljes sóvárgás … Tényleg sóvárgott ezután a világ után. Kerrickre gondolt… arra, hogy a harcos a nyakába mélyeszti szemfogait és vérét szívja.
Azután a valóság villant az agyába. Ha ezek az átlépık vámpírok… akár jók, akár nagyon rosszak… nem következik ebbıl logikusan, hogy… ı is vámpírrá változik? De hogyan lehetséges ez? A vámpírok a sötétség teremtményei, élı halottak, akiknek nincs szívük, és mások vérét szívják a túléléshez. Csakhogy Kerrick, a Harcos épp ezek ellen harcolt, megölte ıket, az ösztönei szerint cselekedett, hogy megvédje mind a Halandók Földjét, mind a Másik Földet ezektıl a ragadozóktól. Pedig ı is vámpír… a legjobbak közül való. Nagyot nyelt, erınek erejével próbált lazítani. Ma éjjel megnyitja a kaput egy másik világhoz… a vámpírok világához, a szárnyas lényekhez, akik az övéhez hasonló képességekkel bírnak. És ebben a világban lakozik egy férfi egy harcos-vámpír, aki az ı társa lehet. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Hideg volt, még így kardigánban is a kora márciusi éjszakában. És ahogy felpillantott az éjszakai égboltra, eszébe jutott, hogy Kerrick említette a Másik Dimenzióba vezetı Határvidékeket… az átjárót a vámpírok világába. És bár ezt nem mondta, ı mégis tudta már, hogy ez a szők kis utca az egyik Határvidék. Az ı kijelölt sorsa pedig az átlépés. Kinyújtott két kezével energiát ragadott magához mindenfelıl, ahogy azt még sosem tette. Aztán nagyot sóhajtott, és anélkül, hogy átgondolta volna, mit cselekszik, hátralendítette a csuklóit, majd elırelökte, hatalmas energiabombát repítve az éjszakai levegıbe. A hirtelen mozdulattól az aszfaltra zuhant, keményen beütötte a hátát, erein, izmain és csontjain mintha elektromos áramütés futott volna át. Feltápászkodott és lekushadt a Nova mellé. Ha egyszerre ennyi energia jutott a levegıbe, akkor válaszként valaminek le kell onnan zuhannia.
Kerrick leguggolva maradt a Trough közelében, várakozott, figyelt, érzékei éberen mőködtek. Nem tárta ki azonnal a szárnyait. Elıbb látni akarta, mi az ellenség szándéka. Keményen megmarkolta a kardját, látásával és hallásával is élesen kémlelt. Nevetést hallott, mire még jobban kiterjesztette a látását. Mintegy fél mérföldnyire tıle állt Leto a halál tizenkét vámpírjával, ahogy azt Thorne mondta. Hogy ekkora csapat verıdött össze itt ma éjjel, annak csak egy oka lehetett; és a valóság felismerése olyan volt számára, mint egy jókora arculcsapás – Alison ott volt valahol a Trough alatt Phoenix belvárosában, abban a szők kis utcában, az átlépésre felkészülés kellıs közepén. A francba! Miközben a halál vámpírjait figyelte a távolban, próbálta megérteni, mi az ördög hozta ıt ide, épp erre a helyre a Trough fölé, miközben odalent egy asszony vár, akit neki szántak. Hisz épp ezt a pillanatot szerette volna elkerülni, amióta csak elıször érezte a nı levendulaillatát. És most mégiscsak itt volt, és minden kétséget kizáróan az a dolga, hogy azt a halandó nıt védelmezze. Leto most hirtelen eltőnt… anyagtalanná vált. Kerrick meg sem moccant. Aztán mind a tizenkét vámpír megjelent, tıle úgy harmincméternyire – mindannyian neki háttal álltak, és lefelé pillantottak a Trough felé. Ott várakoztak. Kerrick heves szívverése a fülében dobogott. Bárhogy is áll a dolog, mindenekelıtt oda kell jutnia Alisonhoz, mert ha a halál vámpírjai közül csak egy is megelızi ıt, a nı tíz percen belül halott lesz. Ehhez az kellett, hogy Endelle lökje ıt a Trough-ba… mert ı volt az egyetlen, aki ilyen erıvel rendelkezett. Csak remélni merte, hogy az ellenség nem cselekszi ugyanez Akkor négy perc elınye lesz és ez elég ahhoz, hogy Alison biztonságba helyezze.
Greaves képes így alászállni, és azt rebesgették, hogy fogdmegjei közül legalább egy rendelkezik hasonló képességekkel. Újabb hátrány Endelle szempontjából. Endelle… küldte tovább a gondolatot azt remélve, hogy a nı meg is hallja azt. Kitartás, Harcos, felelt azonnal Endelle. A maga levendulaillatú szíve csücske még nem lépett át a Másik Földre… a felkészülés még nem tart ott. Ezek a seggfejek pedig mind arra várnak. Kerrick megkönnyebbülten lélegzett fel. Hál’ istennek Endelle meghallotta. Viszont figyelmeztetnem kell: Leto egy bombát készít elı, amit habozás nélkül fel is használ, úgyhogy észnél kell lennie, Harcos. Mint mindig, felelte Kerrick. Endelle felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. Egy pillanat múltán hangja ott dübörgött Kerrick agyában. Hallja ezt? A nemjóját, ennek az átlépı-jelöltnek tényleg van ereje! Kerrick figyelme most a Trough-ra irányult. Már ı is érezte a mély rezgést a dimenzióban. Sarui alatt mintha rengés tört volna ki, majd olyan hangot hallott, mintha egy tehervonat jött volna egyre közelebb. Aztán a következı pillanatban robbanás rázkódtatta meg a levegıt. A homok mintegy negyed mérföld magasan tört fel egyenesen a Trough-ból. Ilyet még életében nem látott. A mindenit! Kézi robbantás a dimenzión át. Életében nem hallott még olyan átlépı-jelöltrıl, aki ennyire fejlett képességek birtokában lett volna. Pokolian hatékony eszköz lenne Endelle kezében, és komoly fenyegetést jelentene Greaves számára. Nem csoda, hogy a Parancsnok Letót és a halál vámpírjainak három osztagát küldte, hogy szembeszálljanak ezzel a nıvel. Létfontosságú volt Greaves számára, hogy ez a nı meghaljon. És a szigorú szabály ellenére – miszerint halál vámpírjai nem
tartózkodhatnak a Halandók földjén, ez itt most háború volt, és ezek a szarháziak követni fogják ıt a Trough-ba tőzön-vízen át. Az AFEB úgy tekinti majd, mint az átlépési rítus részét, nem pedig úgy, mint a Másik Föld törvényeinek megsértését. Kerrick felsóhajtott. Ugyanaz az ırültség megint. Hátrált néhány méternyit a homok elıl, mely most már kezdett visszaszállingózni a Trough völgyébe. Leto és az emberei szintén lekushadtak, és jókora adag homokot kaptak a nyakukba. Az egyik vámpír a földre esett a teher alatt, a többiek szilárdan állták. Ahogy az várható volt, Letónak még az arcizma sem rándult. Kerrick csupán arra összpontosított, hogy az átlépıjelöltet biztonságba helyezze Endelle utasítása szerint. Semmi egyéb nem számított. Leto felállt, és elıvette a telefonját. Kerrick hívta ıt sietve, mert nem akarta, hogy bárkit is felhívhasson, aki átküldheti a halál vámpírjait a Trough völgyébe. – Hé, fiúk!… netán engem kerestek? Tizenketten voltak… Letóval együtt tizenhárman. Hát…ez bizony nem lesz semmi. Leto most megfordult, eltette a telefonját, és ugyanazzal a mozdulattal odahívta a kardját. Szorosan megragadta. – Hát, hacsak nem Thorne ölebérıl van szó. Figyelem, fiúk! – Menj a búsba, Leto. Kerrick jobban örült volna, ha kibonthatja a szárnyait, minthogy azonban célja a Trough volt, nem tehette. A szárnyak nem bírták volna ki a zuhanást. Azonfelül meg jobban el tudja intézni ezt a csürhét a szilárd talajon. – Endelle – küldte telepatikus úton. – Elıbb vágjon le egypár kékbırőt, aztán készüljön fel zuhanásra. De akárhogy is, ki ne nyissa a szárnyait. Értettem.
Kerrick leszegte a fejét, aztán felemelte a kardját, és természetfeletti sebességgel rontott rá mind a tizenhárom vámpírra. – Ezt nézze meg! – kiáltott fel Endelle, miközben izgatottan nézte Kerrick harcát. Vasmarokkal fogta Marcus csuklóját, nehogy a harcos térgörbítéssel a helyszínre ugorjon. – Három már kinyiffant, a többi meg még a seggét vakarja, és azon tőnıdik, vajon mi az ördög történt. Marcus felkiáltott. – Endelle, engedjen el… de rögvest! – Nem tehetem, nagyfiú. – Naná, hogy Marcus máris a küzdelembe vetette volna magát. Hisz ı is egy istenverte harcos volt, de most Endelle íróasztalánál állt, a nagyaszszony pedig visszatartotta. Pedig azt kívánta, bárcsak máris odaengedhetné, hogy Kerrick segítségére siessen, de most még nem kockáztathatta meg, hogy ezt a két férfit összeengedje a kettejük közt feszülı viszály ismeretében. – Hadd menjek már – kiabálta Marcus. – Hisz tízen vannak egy ellen… és ha Leto is beszáll… Endelle elmosolyodott. Marcus ízig-vérig harcos volt, nem számított, hogyan élt az elmúlt kétszáz év során. – Nyugalom, legyen türelmes. Leto most el van foglalva az üzenetek küldésével, ami arra utal, hogy a dolgok rosszul állnak azon a szemét fıhadiszálláson. Különben is… Kerrick remekül boldogul. Kerrick rendkívüli sebességével felülmúlta a halál öszszes vámpírját, ami azt jelentette, hogy szinte minden kardcsapása talált. Endelle hangosat füttyentett. – Megint kinyiffant kettı, pedig Kerrick még épp csak elkezdte a harcot. – Semmi sem okozott neki akkora örömöt, mint mikor látta valamelyik harcosát karddal a kezében küzdeni. – Engedjen már el – üvöltötte Marcus. – Egyedül nem gyızheti le mindet! Endelle egyenesen Marcus szemébe nézett.
– Azt hittem, utálja Kerricket, hisz meg akarta ölni. – Menjen már! Endelle elmosolyodott, hisz jól ismerte minden emberét. – Biztosan készen áll, hogy visszatérjen a munkához? Elég erısnek érzi magát annyi henyélés után a Halandók földjén? A nı figyelte, ahogy vörös köd ereszkedik a harcos szeme elé. – Tán nem úgy nézek ki, mint aki készen áll? Nagyon helyes. Endelle újfent elmosolyodott. Marcus csaknem olyan magas és izmos volt, mint Kerrick. Persze, nem hagyta abba a testedzést. – Kerricket le kell küldenem a Trough-ba, és mihelyt ezt megtettem, magának készen kell állnia, hogy leverje a többi vámpírt. Akadályozzon meg közülük annyit, amenynyit csak tud, hogy kövessék Kerricket a Trough-ba. Megértette? – Meg – hörögte Marcus. Leto továbbra is távol tartotta magát a csatától. A telefonjába ordítozott, egyik hívást a másik után kezdte, ami elárulta Endelle-nek, hogy valami nagyon nincs rendjén nála. Köszönöm, Teremtı. – Nos… mostantól számítva fél perc, de egy másodperccel sem korábban. Érti? Engedelmeskedik, vagy vége van. Bólintson, ha rendben van. Endelle figyelte, ahogy Marcus sóhajtott egy hosszút. Ennyi elég volt számára. Elengedte a harcos csuklóját, miközben figyelme Alisonra irányult. Bárcsak máris odaküldhetné mellé Kerricket… ám azzal szigorú szabályt hágna át. A Másik Föld egyetlen lakója sem várakozhat egy átlépı-jelöltre a Halandók Földjén, miközben a halandó reagál az átlépésre szólító hívásra. Ha ezt a szabályt nem tartják be, egyetlen
átlépı-jelölt – rendelkezzen bármilyen rendkívüli képességekkel – sem élné túl még az elsı három másodpercet sem a természetfölötti erı demonstrálása után. Mentálisan egyetlen figyelmeztetı jelet küldött Kerricknek, majd egy marha nagyot taszított rajta azzal az erıvel, amit a Teremtı adományozott neki. Kerrick átzuhant a dimenzión, kiltje úgy lengedezett, mint valami fekete bırszárny. Endelle szemmel követte, elıre kiszámítva a zuhanás ívét és a helyet, ahol a harcos majd földet ér. Öregem, ez fájni fog. Kerrick még javában zuhant, mikor Endelle biccentett Marcus felé, és utasította, legyen olyan gonosz, amilyen csak tud. Alison teljes nyugalomban állt a Nova mellett, kezével a kocsiba kapaszkodott. Szíve a fülében dobogott, több férfi hangját hallotta, most már bizonyos volt benne, hogy az egyik hang azé a szárnyas vámpírharcosé, akit ı Kerrick néven ismert meg. Ezenkívül fémes pengést hallott, mint amikor kardok csapnak össze. Ennek is megvolt a maga értelme, hisz tanúja már volt kardcsatának. Aztán hirtelen, amilyen gyorsa kezdıdött, olyan gyorsan el is halt a csata. Csend támadt. Egy újabb férfi szólalt meg lihegve: – Hová a pokolba tőnt? A francba… nyomát vesztettük. – Lelökték a Trough völgyébe. – Alison felismerte a Leto nevezető férfi hangját, akit Kerrick szidalmazott. – A büdös életbe, hol van most Crace? Hogy a franc enné meg! – Nem felel? – kérdezte egy újabb hang. – Nem. – Ezt egy sor zaftos káromkodás követte. – Mi az ördög folyik itt? – Szevasz, Leto. Abbahagynád egy kicsit a telefonálás Csak annyira, hogy megmutathasd ezeknek a lökötteknek milyen is az igazi harc.
– Nahát… – szólt meglepetten Leto. – Nézd csak, ki dugta ide az orrát!… Marcus, az a gyáva senki. Szóval eddig a Halandók Földjén bujkáltál? – Belıled meg áruló lett, te rohadt szemét gazember. Újabb acélpengés… aztán csend, mintha valaki kikapcsolta volna a hangerıt. Alison felpillantott a sötét égboltra. Szóval Kerricket lelökték. Vajon mit jelenthetett ez igazából? Aztán valahonnan a semmibıl jeges, sarkvidéki légfuvallat söpört rajta végig. Reszketni kezdett. Mi a fene folyik itt? Szíve ismét hevesen vert. Most érezte, hogy valami… de nem, inkább valaki… jön felé. Talán Kerrick, az ı harcos, szárnyas vámpírja? Nem helyes, hogy ennyire látni kívánja, de ez volt az igazság. A jeges légáramlat lassú, heves hullámokban érkezett felé. Fejét nyomás feszítette és ettıl fájni kezdett. A szők utcának mindkét végérıl heves légáramlat ömlött be, tölcsért kavart körülötte, jó egylábnyira felemelte ıt a földrıl. Mi ez? Tán tornádó? Az égen még egy felhıfoszlány sem volt. Mellkasa összeszorult, levegıt is alig kapott. Egész testében reszketett. Talán mégsem kellett volna azt az energia-bombát a levegıbe küldenie. És talán ez az átlépés olyasmi, amit ı nem is akar igazán. De ehhez már egy kicsit késı. Aztán a légáramlat hirtelen a földre csapta, térdre esett és felkiáltott, mert a durva aszfalt felsértette a bırét. Felállt, és a homokszemcséket leverte a tenyerérıl. Mi az ördög volt ez? Ismét felpillantott. Csend. Félelmetes, fülsiketítı csend.
Megint védekezıen kushadt le, amilyen közel csak tudott a Novájához. Valami rossz… de úgy igazán rossz van készülıben. Azután szárnycsapkodást hallott, mely egyre hangosabbá vált, aztán valami tárgy vált láthatóvá, amint épp ıfelé tartott. De nem is tárgy volt az, hanem egy férfi kilt szoknyában. Ó te jó égi Ez nagyot fog esni! Alison hirtelen elfordult a fémes csattanás irányából, mikor Kerrick a kocsija motorháztetıjére zuhant. És szinte ugyanabban a pillanatban furcsa fémes csengés hallatszott az aszfaltról, közvetlen a kocsi elıtt. A jeges légáramlatok megszőntek. Ismét csend támadt. Szellı sem rezdült, emberi hangok sem hallatszottak… semmi az égvilágon. Alison felállt, és a férfira pillantott. Lába a földbe gyökerezett. A harcos bizonyosan halott. Szemébe könnyek szöktek. Most néhányat pislogott. Na jó, Alison, szedd össze magad. Legalább nézd meg, hogy él-e még. Megkerülte a kocsi elejét, és lepillantott a harcosra Fekete bırruháját viselte a mellkasát, vállát és háta közepét borító mellénnyel. Karjai izmosak, szálkásak voltak, ahogy arra emlékezett. Hisz akkor úgy tartotta ıt a karjaiban, mintha csak tollpihe lett volna. A fémen feküdt, lábai fura szögben lógtak le a kocsi oldalán. Hosszú, fekete hullámos haja részben az arcára omlott, a többit valami bırpánt fogta hátra. Szerette volna elsimítani a haját az arcából, hogy még egyszer ránézhessen, de tudta, hogy ekkora zuhanás után a férfi már nem lehet életben. Szíve elszorult. Szinte a gondolattól is irtózott, hogy Kerrick talán már halott. Magasságos ég… mondd, hogy ez nem igaz! Mögötte valami megcsördült az aszfalton. Megfordult. A harcos kardja ott vibrált a földön.
Lehajolt, hogy felvegye. – Ne nyúlj a kardhoz! Alison lélegzete is elállt, miközben felegyenesedett. Aztán megfordult, egyenesen Kerrickre nézett. A sőrő fekete hajfürtökön át megpillantotta a férfi csillogó szemét. – Hozzá ne nyúlj, mert meghalsz! – szólt Kerrick, ezúttal csendesebben. Mély hangja Alison mellkasába hatolt, és körülfogta a szívét. – Kerrick, te vagy? – kérdezte Alison, csak hogy biztos legyen a harcos személyazonosságában. – Szóval emlékszel még rám. – Igen. – Arra is, hogy mi történt? – Igen. Kerrick lehunyta a szemét. Gyere ide hozzám, suttogva sugározta Alison agyába, aztán a teste elernyedt. Alison egy hosszú pillanatig nézte ıt. Ez tényleg Kerrick volt, az ı harcos-vámpírja a kórházközpontból és az éjszakai klubból. Mi történt hát? Csak figyelmeztette ıt a kardja miatt, aztán egypár gyengéd szót sugallt felé, és meghalt a kocsi motorház tetején? Két ujját a férfi nyakára tette. Hála az égnek… Pulzusa stabilan, erıteljesen vert. A haját végre félresimította az arcából. Vajon hogy élte túl ezt a rettenetes zuhanást? Kezét a harcos arcára tette. – Milyen szép vagy – mondta suttogva. Újabb fájdalom hasított mélyen a mellkasába. Gyere hozzám. Tényleg képes beszélni öntudatlanul is? Itt vagyok, küldte felé gondolatban Alison. Kerrick mellkasa megemelkedett, majd lesüppedt, mintha sóhajtott volna. Alison szédült, lábai elgyengültek alatta. Hogy lehet, hogy mindketten ebben a szők kis utcában kötöttek ki, ugyanabban az idıben, aznap éjjel? Soha sem hitt különö-
sebben a végzet erejében, de most, hogy a bizonyíték ott feküdt elıtte, kezdett másképp gondolkodni errıl. Elırelépett, és nem bírta megállni, hogy fel ne húzza Kerrick felsı ajkát. Hát igen… ott voltak. Az a két hosszú tépıfog. Megérintette a bal oldali hegyét, ám bizonyára túl erısen nyomta meg, mert vére tüstént kiserkent és Kerrick ajkaira csöpögött. Kerrick felnyögött, és Alison ujját szopta, mégsem tért magához. A férfi szájának érintése igencsak felkorbácsolta az érzékeit. Mikor azonban elhúzta onnan az ujjait, vágyai kialudtak. Jó ég… szóval ez a vámpír-harcos-férfi még öntudatlanul is képes arra, hogy lehőtse ıt. Közelebb hajolt, és mélyen beszívta a férfi ismerıs kardamóm illatát, mely levette ıt a lábáról. Szerette volna… mindenhol megérinteni a harcost. Furdalta ıt a lelkiismeret. A harcos nem volt eszméleténél, bizonyára súlyosan sebesült, ı pedig másra sem tud gondolni, mint hogy mindenhol megérintse ıt? Hová tőnt belıle a professzionalizmus, az emberiesség? Hát nincs benne semmi tisztesség? Úgy látszik, nincs, mert kezét most a harcos karjára tette, ujjai alatt érezte az izmok meleg domborulatait. Gyere hozzám. Agyában ismét hallotta a férfi hangját. İ pedig újfent azt küldte felé, itt vagyok. Kerrick felnyögött. Alison lehunyta a szemét. Hány éve reménykedik már, hogy jön majd egy férfi, akit ennyire akar? Mióta vágyik rá? Egyszerő volt a válasz. Egész életében erre vágyott. Keze most elindult lefelé a harcos testén. Láthatólag semmije sem tört el, a harcosok világában testének minden izma keményre edzıdött. Most ismét érezte a kardamóm illatát, ı pedig közelebb hajolt, és mélyen beszívta.
A lábaira csúsztatta a kezét, a harcos minden csontja épnek tőnt. Még csak egy horzsolást sem látott rajta, nemhogy mély sebet… szóval komoly traumának semmi jele sem volt. Sajnos azonban továbbra is öntudatlan, vagyis minimum agyrázkódása van. Alisonnak az agyába ötlött, hogy talán hívni kellene a mentıket. Vajon egy vámpíron is tudnának segíteni? Nos, ez a legjobb pillanat arra, hogy megtudja. A baleset körülményei ugyan egy kicsit bizarrnak tőnnek, de ennek a harcosnak itt kétségkívül orvosi segítségre van szüksége. Alison mély lélegzetet vett, majd néhány lépést hátrált aztán egy újabb mély lélegzet után a kocsijához sietett. Benyúlt az autóba, kivette a retiküljét, és elıhúzta mobiltelefonját. Már épp tárcsázott volna, mikor Kerrick megmozdult. Jobb karját úgy hajlította be, mintha egyszerően csak az izmaiban akarna gyönyörködni.
9. FEJEZET
Crace búcsút intett mennyei feleségének – testileg kielégült, nemi hormonjai lustán keringtek ereiben. Aztán egy gondolat, és máris visszatért fürdıszobájába a Parancsnok melletti új lakosztályban. Kezet mosott és elmosolyodott. A bolygók minden bizonnyal együtt állnak. Julianna, az ı kedvese úgy félórával ezelıtt érkezett Phoenix 2. Körzetébe, ı pedig a Bredstone-ban, a Nyugati Félteke legjobb szállodájában helyezte ıt el. A felesége volt a legtökéletesebb társ, amilyet csak kívánhat magának egy vámpír: gyönyörő volt és gazdag, rendkívül befolyásos, erıs, és odavolt az ı testéért. Megnézte Rolex óráját. Épp kilenc percet volt távol. Remek. Most egy gyors tisztálkodás, aztán vissza a hadiközpont szobába, és máris utánanéz, hogy haladnak a dolgok. Mert Leto szavatartó volt: minden tíz percben bejelentkezett és minden alkalommal jelezte, hogy az átlépı-jelölt még nincs a láthatáron. Pedig kétség sem férhetett hozzá, hogy az átlépés folyamatban volt – érezte a csontjaiban, lelkében azt a vibrálást, mely az egész épületkomplexumot áthatotta. Épp egy kis vizet paskolt az arcára, mikor dörömbölést hallott. Gyorsan megtörülközött, majd indult a nappaliba. Vajon ki dörömbölhet az ajtaján, az ég szerelmére!
Arca elvörösödött. Ha volt valami, amit nem viselt el, hát az éppen ez volt… ez a fajta tiszteletlenség. A telefonjáért nyúlt, amit épp kilenc percre kapcsolt ki. Aztán meglátta az üzeneteket. Az összesét. Ó, a francba… Ez nem lehet igaz! Nem, nem és nem! Leto többször telefonált, aztán üzenetet hagyott. Muszáj volt leszállnia a Halandók Földjére… mégpedig tüstént. Crace szíve összeszorult. Hisz pontosan kilenc percig volt távolt. Pontosan annyi ideig, amennyire szüksége volt. És emiatt akár le is mondhat a Kerekasztal melletti helyérıl. Kinyitotta az ajtót. Az egyik segédadminisztrátor állt ott elkerekedett szemekkel. – Leto tábornoknak alá kell szállnia a Trough-on keresztül. Csak ön rendelkezik kellı energiával, hogy lejuttassa. A Parancsnokot nem sikerült elérnünk. Crace egy gondolattal a hadiközpont szobájában termett. Hátha még nem késett el. Ám mikor odaért, a Parancsnok mind a hat tábornoka ott állt Phoenix 2. Körzetébıl, leplezetlen ellenszenvvel és dühvel bámulva rá. – Hogy áll a helyzet? – kérdezte kiabálva. – Nahát… végre ideért – jegyezte meg epésen az a tábornok, akit épp ı túrt ki az irodájából. – Akkor hadd tájékoztassam. Az átlépı-jelölt hölgy végre válaszolt a hívásra az átlépéshez, és egy pokoli energiabombát dobott fel a Trough-ba, így aztán jó esélyünk nyílt az üldözésére. – A tábornok gúnyos hangja feldühítette Crace-t, de az a rohadék tovább folytatta. – Természetesen Legfıbb Adminisztrátor İnagysága ledobta Kerricket a Trough-ba a háromperces ciklusban, mert mint tudja, neki minden hatalma megvan ehhez. És ha szabad emlékeztetnem rá, önnek itt kellett volna lennie, hogy ugyanezt tegye Letóval,
mikor eljön az ideje. Minthogy azonban ön nem volt itt, nekem kellett lesiklatnom ıt hétperces ciklusban a halál két vámpírjával együtt, mert itt csak ön rendelkezik azzal az erıvel, ami szükséges ahhoz a lökéshez. Még egy pár percig nem fogunk tudni róla semmit, és akkor is borzasztó késı lesz már, mert annak az átlépı-jelöltnek ott van a kocsija az utcában. – Amennyiben Kerrick elég gyorsan tér magához – és ugyan mi a franctól ne térne –, ezek elhajtanak a kocsival, még mielıtt Leto földet érne. Az pedig tudja, mit jelent… ha már egyszer elindultak, nem tudunk hozzájuk férkızni. Talán emlékszik rá, hogy a Halandók Földjén nem használhatunk szárnyakat, olyan átlépıt pedig a Másik Földön nem ismerek, aki térgörbítéssel érhetne utol egy mozgó tárgyat. Még ha meg is állnának, a követıhálózat még órákon át nem képes fogni a jelzéseiket. Tehát, hacsak Leto nem képes elég gyorsan leérni azzal a bombával, amit magával vitt, nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy egy lépést sem haladtunk elıre. Crace nem figyelt a tábornokra. Egy lépést tett hátra, és a figyelıhálózat monitora felé fordult, ahol nemcsak az átlépı-jelölt erıteljes jelzései pulzáltak, hanem Kerrick Harcosé is. A rohadt életbe. Vagy öt másodpercig arra gondolt, hogy levágja a saját farkát. Marcus a száraz, hideg sivatagi levegıben repült az éjszakán át, egyenesen az utolsó halál vámpírja után, aki még életben maradt, miután Leto magával vitt kettıt a Trough-ba. Ez az egy azonban halálra volt rémülve. Nagyon helyes… Marcus leszegte az állát, és a vámpír felé irányította a gondolatát. Gyilkoljátok az embereket, kiisszátok a vérüket, és te még azt képzeled, elmenekülhetsz elılem?
Válaszként afféle lelki sikolyt hallott, mire felnevetett, és hosszú, erıteljes szárnycsapásokkal folytatta az üldözést. Egyre közelebb került az áldozatához, végül elkapta a bokáját, egy rántással kibillentette a testét az egyensúlyából, majd keményen a földre taszította. A halál vámpírjának lelke már megtört, mikor felpillantott Marcusra. Nem volt benne egy csepp harci tőz sem. Milyen ismerıs volt ez az érzés… mint felpattanni egy Harley-Davidsonra pár hónapi kihagyás után. Felemelte a kardját, és a másodperc utolsó tört részében, miközben a fegyver suhogva csapott le a levegın át, még látta ellensége szemében a megkönnyebbülést. Aztán levágta a fejét. Ennél kevesebbel mit sem ért volna. Ám a cselekmény véglegessége, visszavonhatatlansága megrogyasztotta a térdeit, és odazuhant az ellensége mellé a park füvére. Teste megrázkódott, ereiben forrongva zúdult végig az adrenalin. Kétrét görnyedt, és kapkodva szedte a levegıt, alig tudta visszafojtani a hányingerét. Körülnézett. Mindenfelé holttesteket és testrészeket látott szétszóródva. És Uramatyám… tollakat. Pedig igazi diadalérzést várt, a harcos diadalát. Ehelyett rettenetes üresség töltötte ki… olyasvalami érzés volt ez, amit már el is felejtett. Hívta a Központot, és beszélt Jeannie-vel. Két másodperccel késıbb ragyogó fénysugár villant, és a küzdelem minden nyoma eltőnt. Lehet, hogy nem csupán egyetlen oka volt annak, hogy számőzetésbe vonult a Halandók Földjére. Kerrick kinyitotta a szemét, eközben behajlította jobb karját. Tisztán látta a szők utcát, ahol minden csendesnek tőnt, gondolatai azonban zavarosak voltak. Képtelen volt rájönni, hol van éppen. Még sötét volt, és ez most valahogy így volt jó. Háta, bal csípıje és bal térde pokolian fájt. Ismét a jobb karjára
nézett és elcsodálkozott, vajon miért nem borítja vér a csata után. De milyen csata volt? Hirtelen emlékfoszlányok villantak az agyába. Hát persze… Letóval verekedett meg és a halál vámpírjainak egy csapatával… ha jól emlékszik, összesen tizenkettıvel. Keményen igyekezett, hogy a küzdıket arrébb terelje Trough-tól, aztán megnyílt alatta a föld. Utána zuhanni kezdett… jó sokáig tartott. Hát persze. Ledobták ıt. Ezért nincs rajta vér és veríték. Ha így utazik át egyik dimenzióból a másikba, nem térgörbítéssel, akkor az tisztító hatással van a ruhájára és a testére. Tehát most a Halandók Földjén van. A földön pedig egy nı állt, a kardja is ott csörömpölt. Beleszimatolt a levegıbe, és valami nagyon ismerısét érzett. Dús illat rezegtette meg az orrcimpáit, mintha besétált volna egy illatszerboltba. Levendula. Ez a nı nem akárki volt, hanem az ı asszonya. Alison… igen, így hívják, Alison. És az elmúlt pár percben az ı testét érintette. A levendulaillattól beindult, majd fájdalmas nyögés hagyta el az ajkát. Nyelve végigfutott az ajkain. Vér ízét érezte… de nem a sajátjáét. A lélegzete is elakadt. Ez a nı vére volt. De hát hogy kerülhetett Alison vére az ı nyelvére? Te jó ég… Most már eszébe jutott. Alison széthúzta az ajkait, és egy kicsit erısebben érintette az egyik szemfogát, ami felsebezte a bırét. İ pedig az ujját szopogatta. De vajon mi az ördögöt csinált ez a nı itt, ebben az utcában a Trough alatt? A phoenixi Határvidéken voltak. És még éjszaka van. Egy Határvidéken… a Trough alatt… Alison…
A francba. Hát persze… A nı hívást kapott… szólították az átlépésre. Józanul kellett gondolkodnia. Nem létesíthet társkapcsolatot ezzel a nıvel… hisz ı fogadalmat tett. Soha többé nem teszi kockára egy nı életét, sem egy társkapcsolatét. Soha. És a sors mégis úgy hozta, hogy épp ıneki kell erre a nıre vigyáznia, és most már az ı feladata volt, hogy életben tartsa. Felült, és megdörzsölte a tarkóját, majd újra összefogta a haját a cadroen-nel. Phoenix 1. Körzetében van most, ez eddig rendben. Fölötte a Trough, mely a Másik Földre vezet, és a vérszívó szépfiúk kedvenc helye volt az alászállásra. Hohó… hisz Leto és a társai épp ide tartottak, csak ezúttal állig fel voltak fegyverkezve. A 2. Körzetben a kard volt az egyetlen megengedett fegyver. Ám a Halandók földjén nem voltak korlátok, leszámítva az atomfegyvereket és a teljes hadseregeket. Ha nem cselekszik mindjárt, ı és Alison nagy slamasztikába kerülnek, méghozzá nem egész egy percen belül. Hol van hát ez a nı? Érezte a jelenlétét és az illatát is. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a zuhanás utóhatásaitól. Kiterjesztette agyának hullámait, és rátalált a nıre. Lassan megfordult a kocsi motorház tetején, és benézett a szélvédın. Ott volt Alison, ırá bámult, nagy kék szeme tágra nyílt meglepetésében. Uramisten… annyira akarta ezt a nıt, mint nıt még soha. Ám most, hogy hideg légáramlat söpört végig a kocsi Kerrick ismét a jelenre koncentrált. Biztonságba kellett vinnie Alisont… de máris. Legördült a motorháztetırıl, felkapta a kardját. Aztán odament a kocsi vezetı felıli oldalához. Alison a pillantásával követte ıt, ajkai riadtan nyíltak szét. Kerrick felrántotta az ajtót.
– Ülj át a másik oldalra… egy-kettı, vagy húsz másodperc múlva mindketten halottak leszünk. Alison kutatva nézett a harcos arcára, aztán sebesen oldotta a biztonsági övét. Kerrick egy gondolattal visszaküldte a kardját a fegyvertároló szekrényébe, a pincéjébe, majd bemászott a vezetı ülésre. Egy erıteljes lökéssel tolta hátrébb az ülést, de még így is alig fért be a szők térbe. Egyenesen a nıre nézett, miközben begyújtotta motort. – Hadd mondjam el még egyszer: bármit is teszel, soha ne nyúlj hozzá egy másik harcos kardjához. Ezeket személyre szabva készítették, a kard felismeri a gazdáját, és ha nem a sajátodéhoz nyúlsz, meghalsz. Érted? – Értem – felelte Alison. Pillantásuk találkozott. Kerrick remélte, hogy ennek nınek van némi humorérzéke, mert az elkövetkezendı pár napban frankón szüksége lesz rá. De a következı pár órában mindenképpen. Kerrick hátramenetbe kapcsolt, majd a gázra taposott, és tolatni kezdett. Csak lassan. Megragadta a volánt, és a járgány zötykölıdve gurult kifelé a szők kis utcából. A fene enné meg! – Mi az ördög ez? Miféle járgány? – kiáltott fel Kerrick. – Nos, ez egy 1993-as Nova – felelte Alison. – Hatvan mérföld a maximális sebesség… már ha nem zavar, hogy olyankor már rázkódik. – Akkor rákúrtunk! De azért csak tolatott hátra, közben a fogait csikorgatta. Ha ı is képes lenne anyagtalanná válni, mint a Másik Föld minden rendes polgára, akkor egyszerően csak kézen fogná Alisont, és átvinné a házába a Queen Creekre. Most mindkettejük biztonsága azon múlik, hogy ez a tragacs egy teknısbéka sebességével gyorsul. A rohadt életbe!
Alison csak nézte a harcos-vámpír-ırangyalt, miközben farolva vezette ki a Novát a szők utcából. – És most mi ez az egész? A halál vámpírjai vannak a nyomunkban? Kerrick éles pillantást lövellt felé. – Szóval te emlékszel? – Hát igen… megtaláltam az emlékeimet, amiket kitöröltél. Emlékszem arra a csatára a kórházközpontnál. – Te jóságos ég – morogta Kerrick, miközben karját átvetette Alison ülésének háttámláján, és úgy nézett ki a hátsó ablakon, a kocsit pedig egyre gyorsabban navigálta kifelé az utcából. – Különben meg igen: a halál vámpírjai útban vannak. – Pontosan hány? – Legalább hárman, de lehet, hogy többen. – De ık is úgy zuhannak le, mint te, úgyhogy akkor lesz még egy kis idınk, nem? Nekik is kell pár perc, míg magukhoz térnek. Kerrick a fejét rázta. – Nem így van. İk lebegve jönnek, és minden valószínőség szerint bombát is hoznak magukkal. – Bombát… – fújta ki lassan a levegıt Alison. – Tudod, kezdesz egy kicsit megijeszteni. – Helyes. Már jócskán kint járt az utcán, aztán kerékcsikorgatva fordult meg, elıremenetbe kapcsolt, mire a kocsi megint csigalassúsággal indult meg. Kerrick dühödten vágott rá párszor a kormánykerékre, és eleresztett néhány cifra káromkodást. Aztán elindult a hajnali ritkás forgalomban. – Figyelj mindig hátra és mondd, hogy mi történik – mondta Alisonnak. Mihelyt Alison kipillantott a kocsi hátsó ablakán, hangos robbanás rázkódtatta meg a levegıt, mire egész testében összerezzent.
– Tüzet látok meg füstöt, ami mindenfelé terjeng – kiáltott fel. – Mi volt ez? – Ez egy hatásos kis bomba, mely tele van srapnellel, és ha elhajítják, mint egy gránátot, az elıre beprogramozott irányba robban. A Parancsnok agyának egyik szüleménye. Szóval már megint ez a Parancsnok. Vagyis Darian. Az ı Darianja. A pszichopata, aki úgy fantáziált a gyilkolásról, ahogy más a családi vacsorát meséli el. Alison már a gondolatára is megborzadt. – Szóval, ha ott maradunk, nem éltük volna túl. – Darabokra szakadtunk volna. Alison szíve elszorult. – Egyszóval Darian, vagyis a Parancsnok meg akar ölni engem? Kerrick bólintott. – Igen, de most csak figyelj hátra. Mondd el, mi egyebet látsz. Alison teste ismét kicsavarodott, ahogy hátranézett. – Hárman vannak ott, az egyik akkora, mint te, a másik kettı meg akkora, mint az a halál vámpírja a kórházközpontnál. Viszont nincs szárnyuk. A nı most megint szembefordult Kerrickkel. – Utánunk jönnek? Úgy értem, azok ott az utcán. A Nova most már teljes sebességgel haladt, zörögni kezdett, a harcos azonban csak nyomta a gázt. Aztán a fejét rázta. – Nem. A Halandók Földjén nem engedélyezett a nagysebességő üldözés. – Nem bontják ki a szárnyukat? – Nem hát. Nem használhatnak szárnyakat, ezért is küldtek engem a kórházi központhoz. A mi technológiánkkal a Másik Földön igen gyorsan kiszúrják a repülı szárnyakat. Az a halál vámpírja egy kis ideje már lengette a fekete szárnyait, mielıtt odaértem. Alison igyekezett megnyugodni.
– És te meg mit keresel itt? Úgy értem, kora este ott volt az irodámnál, aztán a klubban láttalak, most meg itt vagy. Kerrick ráemelte a tekintetét. – Azért jöttem, hogy védelmezzelek, Alison, mégpedig legjobb tudásom szerint. Mindaddig, míg át nem esel az átlépés folyamatán. Addig is ırangyalként szolgállak. – Az a visszapillantó tükörbe nézett. – Na, mi az, elhagytuk már ıket? Alison megfordult, és kinézett a hátsó ablakon. Már legalább másfél mérföldet tettek meg, és Kerrick teljes gázzal hajtotta a Novát. Alison már alig látta a távolban a robbanás nyomait. – Tiszta a levegı. – Helyes. – Kerrick mélyet sóhajtott, majd kissé visszavette a gázt. – Hál’ Istennek! Alison kábultnak érezte magát, agya nem akart m” ködni. Lehet, hogy az élete még bizarrabb fordulatot vesz? – Ezt jobban meg kell értenem – kezdte Alison, és a torkában gombócot érzett. – Tehát ugyanarról a Földrıl beszélünk csak különbözı dimenziókról, igaz? – Így van. Létezik a Halandók Földje és a Másik Föld. De ezen kívül van még négy dimenzió… eddigi tudásunk szerint. – Na jó. Most, hogy ez tisztáztuk, harcoltál pár perccel ezelıtt a halál vámpírjaival? Úgy értem, egyszerre többel is, és lehet, hogy az egyikük neve Leto volt? – Igen – elkerekedett szemekkel pillantott rá Kerrick. – Ezt meg honnan az ördögbıl tudod? Alison pillantása az utcára siklott, a gyér éjszakai forgalomra. – Azt hiszem, hallottam a csatát… vagy legalábbis részben. – Én is azt hiszem, hallottad. – És hogy lehet, hogy nem haltál meg? Csak mert láttam, hogy lezuhansz az égbıl, épp a kocsim motorház te-
tejére. – Azzal a behorpadt tetı felé intett a kezével. – Ott a bizonyíték. – A már átlépettek a legtöbb esetben igen hamar helyrejönnek. Alison most a mellkasára szorította a kezét, mert tudta, hogy valamit be kell vallania. – Azt hiszem, muszáj elmondanom neked… kézzel küldtem fel egy energiabombát az égbe, még ott, abban a szők utcában. – Tudom. Az eredményt is láttam. A nı Kerrick felé fordult. – Ezért tudnom kell… nem okoztam-e neked sérülést? – Ezt meg hogy érted? – Hát… öntudatlan voltál, miután a kocsimra zuhantál. – Mindezt Alison csak félve merte kimondani, szíve hevesebben kezdett verni. – Tán azt hiszed, te okoztad, hogy lezuhantam? – Igen. Kerrick felnevetett. – A két eseménynek semmi köze egymáshoz. Az az igazság, hogy engem onnan lelöktek. A fınökasszonyom, Endelle küldött a Trough-ba… így hívják a két dimenzió közötti teret… azért, hogy mindenki másnál elıbb érjek hozzád. Így gyors az út, de pokolian fáj. Alison bólintott, és egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. – És pontosan hogy küldött le Endelle a Trough-ba? – Ugyanúgy, ahogy te a kezedbe rántottad azt a szobrot ma este. Csupán gondol egyet, és máris megtörténik. – Nagyhatalmú asszony lehet. – El sem tudod képzelni. Endelle nagyon öreg, és már réges-rég egy Felsıbb Dimenzióba kellett volna emelkednie. İ az egész Másik Föld Legfıbb Adminisztrátora. – Egy csomó kérdésem van, és remélem, most tudsz rájuk válaszolni, nem úgy, mint a kórházközpontnál. Igaz? Kerrick bólintott.
– Igen, mert már válaszoltál a hívásra az átlépéshez. Hívás az átlépésre. Szóval megcsinálta. Választ adott, mikor az átlépésre szólították. – Ez pontosan mit jelent? – Mikor a halandó válaszol a hívásra, mellyel átlépésre szólítják a Másik Diemnzióba, megkezdi az átlépés rítusát, mely három napig tart… se több, se kevesebb ideig. Ez idı alatt az átlépı-jelölt sebezhetıvé válik a támadásokkal szemben… mint ahogy abban a szők utcában történt. – A következı három napban tehát meg fognak támadni? Kerrick lassan bólintott. – Valószínőleg… de hát pontosan ezért vagyok én itt. Hogy védjelek és átsegítselek. – És mi történik a harmadik nap végén? – Átlépési ceremónia következik, amit valószínőleg Endelle vezet majd le… minthogy te nagyon erıs képességekkel rendelkezel. A ceremónia során hőséget esküszöl neki és a Másik Föld Társadalomnak. Ezek után a két kezén keresztül átadja neked a Másik Föld erejét, ezzel végleg átlépsz. – És ha már az átlépésem befejezıdött, többé nem támadnak meg, igaz? – Igen… legalábbis a törvény ez. Mindmáig a Parancsnokot is kötik a szabályok, bár már elıre is elnézést kell kérnem a rohadt „próbaidı” miatt. De ha már végleg átléptél, többé nem vadásznak rád így, mint most. Elfoglalod a helyed a társadalomban, bármilyen szolgálatot is bízzon rád Endelle, aztán békében hagynak. Alison elgondolkodott azon, amit az imént Kerricktıl hallott. – Azt hiszem, valamit nem értek. Vajon miért akar Darian megöletni? Teljesen értelmetlen, hiszen nem vagyok én harcos, igazából semmiféle fenyegetést nem jelentek rá nézve.
Minthogy Kerrick nem válaszolt azonnal, egyenesen a férfira nézett, akinek megfeszült az álla, mintha a fogait csikorgatná. – Mondd el, Kerrick. Jogom van tudni. Kerrick lassított, indexelt, majd balra fordult az egyik lakónegyed utcájába, és leparkolt egy fa alatt. Leállította a motort. – Hát jó… elmondom. Egy háború közepén vagyunk, Alison. Nem nyílt háború, mint amilyen a második világháború volt, de akkor is háború. – Kerrick a hajába túrt, majd megdörzsölte a nyakát, és sóhajtva folytatta. – Darian Greavesnek… a te Darianodnak az az ambíciója, hogy mindkét világot uralja. Évszázadok óta építi a hadseregét, mely a halál vámpírjaiból és átlépıkbıl is áll. Az én harcos fivéreim és jómagam is minden éjjel küzdünk a halál vámpírjaival, mert ez is része a most folyó háborúnak. Egyben ırzı-védı szolgálatot is nyújtunk az erıs képességekkel rendelkezı átlépı-jelölteknek, amilyen te magad is vagy. – Szóval nem minden átlépı-jelölt rendelkezik ilyen erıs képességekkel? – Egyáltalán nem. És a dolog lényege az, hogy egy ilyen erıs képességekkel rendelkezı átlépı hasznára lehet mind Endelle asszonynak, mind Greaves Parancsnoknak. Egyfajta kötélhúzás ez az elınyökért… azzal a különbséggel, hogy ez halálos kötélhúzás. És ez pillanatnyilag most teérted folyik… mindkettıjük számára értékes vagy. Alison erınek erejével igyekezett visszanyerni nyugalmát. – És igazából mi az a „halál vámpírja”… úgy értem, akikkel te folyton hadakozol? Kernek most gyászos arckifejezést öltött. – Vannak átlépık a Halandók Földjérıl, akiknek egyetlen céljuk, hogy a haldoklók vérét igyák. Nos… ık a „halál vámpírjai”. És akik a haldoklók vérét isszák ki, azokban alakúl ki mindaz a tulajdonság, amit ott láttál a kór-
házközpontban: a szárnyuk fekete, a bırük szinte áttetszıen halovány, az arcuk elképesztıen szép, a fizikai erejük rendkívüli módon megnövekszik. A halál vámpírjai… átlépés a Másik Dimenzióba… Alison hosszan és mélyeket lélegzett. – De miután teljesítettem a próbaidıt… – Pontosabban ezt a három napot – helyesbített Kerrick. – Akkor otthonra leltem, biztonságban vagyok, nemde? – Igen. Ezt a törvény biztosítja. Alison homlokráncolva pillantott ki a kocsi oldalsó ablakán. – Nem tudtam, hogy ezzel a háborút választom. – Nem te választottad a háborút, – felelte Kerrick együtt érzıen. – Nézz csak rám. A nı feléje fordult. – Csupán egy jobb életet választottál magadnak, egy olyan világot, ahol inkább otthon vagy. Hisz tudom, mennyire rendkívüli és erıs képességekkel rendelkezel, és azzal is tisztában vagyok, hogy pokoli erıfeszítésedbe kerülhetett visszafogni magad. Ám ha fellépsz egy felsı dimenzióba, minden korlátozás nélkül az lehetsz, aki valójában vagy. Ezt sose felejtsd el. Alison a mellkasára szorította kezét. – Én tényleg át akartam lépni. A szívem mélyén már hetek óta ezt a vágyakozást érzem minden áldott nap. Tudom, hogy számomra csak ez lehet a helyes út, mégsem vártam… – hangja most elcsuklott. – És Darian a… páciensem volt. Kedveltem ıt, törıdtem vele, aggódtam miatta. De azt hiszem, mindez hiábavaló volt. – Ugyan már, baromság, – mormolta Kerrick. – Nagyjából ez a lényege. A férfi szemébe nézett és a már ismerıs, de eszeveszettül erıs vonzalom, amit iránta érzett, végighullámzott testén. Kerrick azonban elfordította tekintetét, megköszörül torkát, és ezúttal a kocsi oldalsó ablakán bámult ki.
Láthatólag kényelmetlenül érezte magát és Alisonnak fogalma sem volt róla, vajon mért. – Jól van… akkor folytasd… mondj el mindent – szólt végül a nı. Kerrick bólintott, és ismét Alison felé fordult. Hosszasan beszélt neki a halhatatlanok Földjének felépítésérıl, a felsıbb dimenziókról, ahová arra kiválasztott halandókat szólítanak. Elmondta, hogy Alison esetében a visszatérı álmai, valamint az állandó vágyakozás jelentette a hívást az átlépéshez. Mikor befejezte és elhallgatott, Alison azt kérdezte: – És mi a helyzet a vámpírizmussal? Úgy tudtam, a vámpírok élı holtak. Kerrick kissé gúnyosan mosolyodott el. – Óriási különbség van a mesebeli vámpírok és a való világ… a felsıbb világok vámpírjai között. – Szóval te sem voltál mindig vámpír… úgy értem, mielıtt átléptél. Kerrick megrázta a fejét. – Nem hát. A Halandók földjén nem születnek vámpírok. Aztán a vámpírokra jellemzı tulajdonságokat az átlépési ceremónia során kapja meg a halandó, mint például a rendkívüli fizikai erıt, a halandókénál sokkal élesebb látást és hallást, néha egyéb képességeket is, mint az erıs szemfogak, melyekkel mások vérét vesszük, egyben vegyi anyagokat bocsátunk a vérbe és a környezı szövetekbe. Persze tudom, hogy ez számodra úgy hangzik, mintha barbárok lennénk, de mások vérét venni közkedvelt dolog a Másik Földön. Alison epésen jegyezte meg. – Na igen… már láttam a „Vér és Harapás” klubban, mennyire közkedvelt. Kerrick erre mély torokhangon nevetett fel, vámpír módra… halk, elegáns, meleg és dús basszushangon. – Most megfogtál. Azt hiszem, az olyan, mint a szex. Óriási megkönnyebbülést hoz stresszes helyzetekben…
például küzdelem elıtt. De ha ez férj és feleség között történik … nos, akkor az nagyon is tiszteletre méltó dolog. Alison tágra nyílt szemmel bámult a harcosra. – Férj és feleség között? Kerrick csendesen mondta: – A második feleségemmel megosztottuk egymással a vérünket. Nagyszerő érzés volt. – Arca most elkomorult, és minthogy az egészrıl múlt idıben beszélt, Alison arra a következtetésre jutott, hogy Kerrick felesége már nem él. A férfi ezután így folytatta: – Tekintettel az irodádnál történt eseményekre, már te is tudod, hogy a vér rituáléjával durván vissza lehet élni. Mert mind a halandók, mind a halhatatlanok vérét ki lehet szívni teljesen, amibe belehalnak. Gyakran meg is teszik. A legszembetőnıbb ismertetıjelét már te is láttad: a halottsápadt és enyhén kékes árnyalatú bırt. Alison bólintott: – Igen. Az a vámpír nagyon szép volt. – Na igen – csóválta meg a fejét Kerrick. – Ez a sors kegyetlen iróniája. – De miért engeditek, hogy ezek a szörnyek a Halandók Földjére lépjenek? – Dehogy engedjük. Épp ez az… a törvény ellenére teszik, és mi épp azon fáradozunk, hogy megakadályozzuk ıket. – Akkor hát neked, mint harcosnak az a munkád, hogy halál vámpírjaival küzdj? Kerrick bólintott, miközben mereven bámult elıre. – Igen. Jómagam és még hat harcos a Vér Harcosai vagyunk. A probléma az, hogy a Parancsnok – a te Darianod az utóbbi ötven évben globális tevékenységet folytat. Minthogy a Halandók Földjének lakossága folyamatosan növekszik, ı és a szövetségesei egyre nagyobb számban képes létrehozni a halál vámpírjait. – Megcsóválta a fejét. – Bár szerintem ezekrıl neked nem feltétlenül kell tudnod.
Alison agyában kavarogtak a gondolatok. Szóval, hogyha ezt végigcsinálja, ı is vámpír lesz. Alison Wells, a vámpír… már a gondolatától is megborzongott. – Jól vagy? – kérdezte Kerrick, de nem nézett a nıre. – Ó, hogyne – felelte Alison. – Itt ülök egy vámpír mellett, és ha ezen az úton megyek tovább a logikus végkifejlet felé, akkor növeszthetek magamnak egy pár masszív tépıfogat. Kerrick ünnepélyes arckifejezéssel nézett rá. – Jó úton haladsz. – Tudod, neked van a legszebb hangod. A férfi újból elmosolyodott. Hihetetlenül jól festett bır harci szerelésében. Alison ujjai bizseregtek a vágytól, hogy a bır kilt alá csusszanjanak. Kerrick lábaira pillantott, és észrevette, hogy a harcos combjai remegnek. – És ha szabad ezt mondanom, neked van a legklaszszabb… illatod… mint a kardamóm. Kerrick bólintott, de nem tudott Alisonra nézni. A nı Kerrick karjára tette a kezét. – És kösz, hogy kihoztál abból a szők kis utcából. Kerrick fészkelıdött, majd megmerevedett, aztán ismét lazított. Mikor aztán Alison úgy gondolta, hogy talán megbántotta a férfit, és visszahúzta a kezét, ı ragadta meg és szorította magához a nı kezét. – Nagyon szívesen. De egypár dolgot még el kell mondanom neked. – Hát persze. Mondd csak. – Mindenekelıtt szeretném elmagyarázni azt a korábbi esetet a klubban. Az a helyzet, hogy magával ragadott egy igen ritka élmény, amit úgy hívnak, hogy breh-hedden. Tisztára elszállt az agyam, mikor feléd mentem, de nem bántottalak volna. – Most már tudom. – Csakugyan? – Kerrick megkönnyebbülten pillantott a nıre. Alison bólintott.
– Helyes. És minden tılem telhetıt megteszek, hogy ez többé ne fordulhasson elı. – Rendben. – Alisonban tudatosult, hogy a harcos keze az ı kezén pihen, vaskos izmai pedig az ı tenyere alatt vannak. – Szóval… mi is ez a „brek” izé?… – A breh-hedden – javította ki Kerrick. – İsrégi kifejezés egy ma már nem beszélt nyelven… csak pár szót használnak belıle. – És ez pontosan mit jelent? – Elıször is ez egy ritka, de tényleg nagyon ritka jelenség, ami szinte hihetetlen vágy formájában jelentkezik, vagyis a férfi szexuálisan akar birtokolni egy nıt, védelmezni akarja és meg akarja osztani vele a vérét, mélyen az elméjébe akar hatolni, hogy mindig jelen legyen ott. – De ugye, ez nem ugyanaz, mint a telepátia. – Nem hát. Annál sokkal mélyebb dologról van szó. elmék állandó összekötıdése… ez valami más. – Mind a három kapcsolatnak meg kell lennie? – Alison hangosan nem akarta kimondani, az egész annyira személyesnek és bensıségesnek hatott: a vér, a szex és az elme kapcsolata. – A breh-hedden beteljesítéséhez igen, mind a három kapocsra szükség van egyszerre, mindkét fél részérıl egyidejőleg. Alison hosszasan sóhajtott fel, majd egy nagyot nyelt. – Szóval ez a vonzalom, amit irántad érzek, része a breh-hedden-nek. – Úgy van. De remélem, el tudod ezt felejteni. – Kerrick – suttogta a nı égı arccal és egyre növekvı vággyal. – Nem hiszem, hogy el tudnám felejteni. Kerrick felé fordult és a szemébe nézett. – Jó ég… olyan levendulaillatod van. – Csakugyan? A férfi bólintott. – Nézd, Alison, én itt most egy zsinóron függök. Mert ez az élmény oly erıs, mint szinte minden a Másik Föl-
dön. – Azzal gyengéden lefejtette a nı kezét a karjáról. – Ezért bölcsen tennéd, ha nem érintenél meg többet, hogy sikerüljön legyőrnöd ezt a vonzalmat. Alison úgy érezte, hogy most tökéletesen csapdába került, egyfelıl követelıdzı vágya, másfelıl a sürgetı érzés között arra nézve, hogy visszafogja magát, ahogy azt mindig is tette, mert nem akart ártani a mellette lévı férfinak. A másodperc törtrészéig legszívesebben hazarohant volna, és ott marad… akár örökre is. Ugyanakkor amióta a levegıbe hajította azt az energiabombát, valami mélyen megváltozott benne. Többé soha nem tér már vissza egyszerő, magányos, zárkózott életéhez. Hosszú idı óta elıször – de lehet, hogy egész életében elıször – úgy érezte, hogy megelevenedik. Hevesebben lélegzett. Valami nagyon fontosat akart megtudni; vajon együtt lehet ezzel a férfival… ezzel a vámpírral úgy, hogy nem fog neki ártani? A férfi rendkívüli képességei reményt adtak számára, de vajon elegendı-e ahhoz, hogy partnere legyen az ı igazi énjének? Azzal kezét visszatette Kerrick karjára, és nézte, hogy a férfi ajkai szétnyílnak, mellkasa emelkedni kezd. Pillantását ismét rászegezte. Alison telepatikusan tette fel a kérdést. Megtennél nekem egy szívességet? És Kerrick egy pillanatig sem habozott, máris küldte a választ. Neked bármit, gyönyörőségem. Ez tökéletes válasz volt. Majd hangosan azt kérdezte: – Megcsókolnál már végre, Kerrick?
10. FEJEZET
Thorne kiltje zsebébıl elıkotorta a telefont, hüvelykujjával benyomta a gombot, majd alkarjával törölte meg a homlokát. Csorgott róla a veríték. Nem csoda – órák óta harcolt… egyik csatából ki, a másikba be. Izmai helyenként már görcsbe rándultak, lazításért esedeztek. – Itt a Központ. – Hé, Jeannie. Egy csomó takarítanivalód van a Superstitionsnál. – Hátát egy sziklafalnak támasztotta, elıtte a földet az ellenség holttestei és tollmaradványai borították… Luken a közelében ült, két karját maga mögött kinyújtva támaszkodott hátra. Horace egy mély kardvágást ápolt a harcos combján. Luken arcizma sem rándult, miközben gyógyító társa összezárta a sebet, és valami imádsághoz hasonlót mormolt. – Hányról van szó, duhuro? – kérdezte Jeannie. – Hé, mi az ördög ütött beléd? Mi ez a duhuro-zás? Jeannie kuncogva felelte: – Csak szeretetbıl mondom, fınök. – Na persze, de már Isten tudja, hány éve nem használtad ezt a szót. – Gondoltam, most már épp itt az ideje. – Tudod, mi errıl a véleménye Medichinek? – A duhuro-ról! Persze. Azt mondja, azt jelenti, „rabszolga”, de ezt mi másképp tudjuk.
– Egy nagy francot – mondta Thorne, de azért nevetett. – Jut eszembe… hogy lehet, hogy még mindig szolgálatban vagy? – Carlának randija van. – Megint azzal a harcossal a Milíciából? – Aha. Rendesen beleesett a fickóba. Százkilencvenöt centi magas és csupa izom, mint amilyenek ti vagytok. – Hát csak gondoskodj róla, hogy az a fickó rendesen viselkedjen vele, mert ha nem, tudjátok, hol találtok meg. Thorne most mély sóhajt hallott. – Jó, jó, duhuro. Szóval hány szépfiú fekszik ott a Superstitionsnál? – Huszonhárom. – A mindenit! Legalább mindnek elkaptátok a seggét? – Arra mérget vehetsz. – Megint csak veríték gördült le az arcán. Egy gondolattal odahozott egy nedves törlıruhát a Sedona 2. alatti házából, és megtörölgette az arcát. – Luken kapott egy vágást a bal combjába, úgyhogy ide kellett hoznom Horace-t, hogy alkalmazza a gyógyító tudományát. – A fenébe… mondd, neki, hogy jobbulást kívánok. Thorne csak mordult egyet. Közben hallotta, hogy Jeannie a képernyın dolgozik, majd ismét a készülékbe beszélt. – Takard el a kukkolóidat. Thorne odaszólt Lukennek és Horace-nak, akik szintén lehunyták a szemüket. Egy ragyogó fénysugár villant, ezúttal enyhe dübörgés kíséretében. Huszonhárom holttest egy kicsit sok volt. Valami oknál fogva Thorne térdei elgyöngültek, ezért leült a földre. – Köszi, Jeannie. – Átmész késıbb a Zárdába? – Ezt meg miért kérded? – Honnan az ördögbıl tudja ezt ez a lány? – Hisz mindig oda mész hajnal körül.
– Valóban? – Na, te jó ég! Szóval ez már köztudott? Akkor muszáj lesz változtatni a szokásain, bár a Zárdában tett látogatás része volt a túlélési stratégiájának. – Ugyan már… mindenki tudja, hogy aggódsz a nıvéred miatt. Különben hogy van? Hát igen… a nıvére. – Ugyanúgy, mint mindig. A végsıkig hő. – A Zárda – mormogta magában Jeannie, és megborzongott. – Hallak. Horace mindjárt végez. Majd csörögj, ha szükséged lesz rám. – Mindig azt teszem. Thorne hüvelykujjával bontotta a vonalat, és ülve maradt a földön. Érzékeit kiterjesztette, és úgy pásztázott körbe, de nem érzett változást a léghullámokban és a léghımérsékletben. Csupán a sivatag erıs szagát érzékelte. A magas, sovány gyógyászra pillantott, aki Luken combja fölé hajolt, kezét a sebre tette, homloka mély ráncokba szaladt. Halovány csillogás látszott azon a helyen ahol épp munkálkodott. Luken hátratámaszkodott a két tenyerére, arca közönyös volt. Néhány évszázaddal a háta mögött ugyan mit számított egy mély seb? Végül is az artériát nem érte a csapás. – Hogy vagy, Luken? – Mi van? Ja… kösz, jól. Épp arra gondoltam, mily szép a sivatag éjszaka. És szeretem a szagát. Azt hiszem, olyan, mint a zsálya. Néhány másodperc múltán Horace felegyenesedett, Luken pedig talpra állt, megrázta mindkét lábát, majd körbe topogott egy keveset. – Horace, te aztán nagy zseni vagy. – Azzal szembefordult a gyógyásszal, és megragadta mindkét vállát. – Kösz öregem… mint mindig. Horace felpillantott rá és elmosolyodott. – Örülök, hogy segíthettem. – Ezek után meghajolt Luken és Thorne felé is – errıl az abszurd tiszteletadásról
a harcosok képtelenek voltak leszoktatni –, aztán felemelte az egyik karját, és eltőnt. Luken Thorne elé lépett. – Jefe? – Na, mi az? – Thorne felpillantott. Luken két lábát és sípcsontvédıit vérfoltok borították. Luken megcsóválta a fejét. – Huszonhárman voltak azok a szemetek, én meg majdnem ottmaradtam. Thorne torka elszorult. – Tudom. – Kösz, hogy a segítségemre siettél. Thorne csak megrázta a fejét. Belülrıl, a mellkasa még mindig borzasztóan égett. Ketelt kívánt… de máris. Kerrick egyenesen azokba a kék szemekbe bámult, a levendulaillat elborította ıt, és teljesen felkorbácsolta az érzékeit. Szóval Alison azt akarta, hogy megcsókolja ıt. A fene ezt a breh-hedden-t. A felszínre törtek a fogadalmai, agyába tolultak az emlékek; egy elveszett falu ezerkétszáz évvel ezelıtt, az elsı felesége, Marta szétroncsolt torokkal, ahogy a vérét kiszívták; aztán elıre pergetett néhány évszázadot, és ott volt Helena meg a két gyerekük, akik semmivé váltak a robbanásban. És az ezerkétszáz év alatt minden nap karddal a kezében harcolt, és minden nap életeket oltott ki. – Én ölök, Alison. Ez a dolgom. Alison érezte, hogy a szívverése felgyorsul, mégis azt mondta: – Harcos vagy. Kerrick bólintott. – Igen, az vagyok. És fogadalmakat tettem. Például, hogy nem házasodom meg többé. – Jómagam úgy gondoltam, soha életemben nem házasodom meg – mondta Alison olyan hangon, mely alig volt több a suttogásnál.
Kerrick feléje fordult, fészkelıdött a számára túl szők kocsiban. – Hogyhogy? – Egyszer komolyan ártottam egy férfinak. Kis híján… megöltem. A férfi mély torokhangon kérdezte: – Miért, bántott téged? Vagy miért volt? Alison a fejét rázta, arca megrándult. – Nem, dehogy… amiatt történt, ami én vagyok. Mikor arra kértelek, hogy csókolj meg, azt akartam megtudni, hogy… – és most elfordította a tekintetét. – Amiatt aggódsz, hogy talán nekem is ártasz. Alison bólintott, és lesütötte a szemét. – Tudom, mit jelent fogadalmat tenni. Csak olyan klassz lenne tudni… csak egyszer… hogy nyugodtan megcsókolhatok egy férfit, vele lehetek anélkül, hogy kárt tennék benne. – Bennem nem tennél kárt – jelentette ki Kerrick. – Ha te mondod. Te jóságos ég… pontosan tudta, mit érez most a nı. És bár minden észérv ellene szólt, mégis meg akart tenni Alison kedvéért. A nı erejére gondolt, arra, milyen lehet maga alá győrni, a dákójával mélyen belé hatolni, szemfogait a nyakába mélyeszteni, elméjével az övében kutatni. Ezt akarta mind, egyszerre. Lágyan küldte Alison felé a gondolatot. Biztos, hogy akarod? Aha, felelte a nı tökéletes telepatikus képességeivel. – Kezdhetnénk egy csókkal – javasolta Alison. – És ha nem válik be… Már hogy a fenébe ne válna be. Alison felsóhajtott. Pontosan ezt remélem én is. Kerrick felé fordult, de abban az átkozott szők kocsiban a térdeit is alig tudta megmozdítani. Próbált lazítani, ám teste megfeszült, megragadta a nı karjait, és a mellkasához húzta. Aztán sóvárgó ajkaival keményen megcsókolta.
És magas ég… Alison ajkai szétnyíltak. Nyelvével a szájába hatolt, birtokba véve azt… talán egy kicsit túl keményen, mert a nı hátrahúzódott, majd oldalvást csúszott ki a karjából. Kerrick már épp bocsánatot kért volna, de Alison csak kényelmesebb testhelyzetet vett fel, majd odapréselte magát ıhozzá, a feje most a vállgödrében pihent. Ó, szóval csak kényelembe helyezte magát. Egyik karját Kerrick nyaka köré fonta. – Csókolj meg megint – búgta Alison. Kerrick föléje hajolt, és úgy csókolta meg, mintha nyelve még sosem lett volna nı szájában. Bejárta minden kis zegzugát, végigsiklott fogain, ajkain, aztán a két nyelv egymással csatázott. És nem tudott betelni vele. A vágy a hatalmába kerítette. Alison ajkairól apró nyögések törtek fel, és reszketett Kerrick karjaiban. Csak nem okoz neki fájdalmat? – Jól vagy? – kérdezte egy vakkantással. Alison lágyan nyögte. – Igen… igen, de mennyire. Ugye, nem fáj neked? – Egy csöppet sem. Ígérem, bármit elviselek tıled. És Kerrick most ismét a szájára hajolt. A nı a vállára csúsztatta a kezét, onnan a karjára, és izmait masszírozta, markolászta. Nagyon jó érzés volt, de mégis… Zavartan húzódott hátra. – Csináld még – suttogta Alison, és ujjait gyengéden csúsztatta Kerrick kézfejére. Hő, a nemjóját… hisz ı itt a nı melleit tapogatta a vékony pólón át. Kipillantott a kocsi ablakán. Sötét éjszaka volt, de azért minden eshetıségre készen komplex ködöt vont a kocsi köré. Ha netán egy halandó épp feléjük néz, akkor is úgy tőnik majd számára, mintha a kocsi nem is létezne. De tényleg ezt akarja? Most kéne leállni… de akaratereje cserbenhagyta. Hiszen oly rég volt már, hogy… nagyon régen.
Félretolta Alison kardigánját, felhúzta a pólóját, majd lehúzta a melltartóját. Mennyei érzés volt puha, meleg húsát a kezében tudni. De Alisonnak is támadt egy ötlete, felemelkedett, és ívben hajolt Kerrick fölé, mellét a férfi arcának nyomta. Igen… ez az. Kerrick a szájába vette a levendulaillatú mellet, és szopogatni kezdte, míg Alison teste hullámzani kezdett, és az ı testének préselıdött. Kerrick vágyott arra, hogy a szemfogait használhassa. De még mennyire… te jó ég! Szerette volna mélyen a nyakába mélyeszteni, hogy aztán Alison elélvezzen. Kerrick mély torokhangon nyögött, mire Alison felemelte egyik lábát, de eközben jól beütötte térdét a mőszerfalba, és felkiáltott. Kerrick hátrahúzódott és ránézett. – Rohadt kicsi ez a kocsi. Jól vagy? A nı bólintott, mígnem pillantása Kerrick ajkaira tévedt, és a lélegzete is elakadt. A férfi szemfogai megnıttek és elıbújtak. A francba… Alison visszahúzódott. – Talán mégsem volt a legjobb ötlet – suttogta, és hátradılt az ülésen, pillantását még mindig Kerrick szájára szegezve. A levendula illatfelhı most gyengülni kezdett. Kerrick arca megrándult, majd lehunyta a szemét. Más választása nem volt, vissza kellett fognia magát… de a gát már átszakadt. Lágyéka égett, mintha odarúgtak volna. Egymás után több mély lélegzetet vett, mire a szemfogai visszahúzódtak. – Igazad van. Nem volt a legjobb ötlet. Elviszlek haza. Hol laksz? – Carefree-ben. Kerrick bólogatott. – Útközben kérdezhetsz még. Alison végül ráemelte pillantását. – Ez a valóság, igaz? – Igen.
– Ez a vámpír dolog is. – Persze. A nı tekintete a szélvédıre tévedt. – Hoppá… mi ez itt? Ilyet már láttam a klubban is. Kerrick beindította a kocsi motorját. Elégedetlenül morgolódott, mert egy kiéhezett vámpír volt, aki ott ül az ínycsiklandozó falat mellett, mégsem eheti meg. – Mi úgy hívjuk, köd – felelte, majd egy kézmozdulattal eltüntette azt. – Hogy mőködik? – Nos, ezt a ködöt úgy tervezték, hogy a közönséges halandóknak és sok másik földbéli átlépınek megzavarja az elméjét. Ha például most erre jönne egy halandó, agyának érzékelı rendszere egyszerően elsiklana az autó fölött, és nem látná, mintha itt sem lenne. Persze feltételezem, hogy te látod. Alison bólintott. – Mégis mit látsz? – Olyasmi, mintha pókháló lenne, de inkább olyan, mint valami nagyon szép tekervényes, de mégis lazán szıtt háló. És az egész fehér. Kerrick nevetgélve csóválta fejét. – Ez félelmetes. Mert én is ugyanezt látom és a harcos fivéreim is. De eddig a pillanatig nem találkoztam még olya átlépı-jelölttel, aki képes meglátni a köd fizikai felépítését. Alison bekapcsolta a biztonsági övét, majd hallgatásba burkolódzott. Kétségkívül sok volt egyszerre a hallott információ. De Kerrick hagyott neki idıt, miközben a kocsit vezette. Végül Alison azt kérdezte: – És mi indított arra, hogy otthagyd azt a kis feketepiros meghívókártyát a lábamnál. Kerrick a fejét csóválta.
– Nem akartalak kétségek közt hagyni. Gondoltam, talán már az átlépési elıkészületek kellıs közepén vagy, és akkor az segíthet. – Szerintem segített is, hiszen most itt vagyok. – Igen, itt vagy. – És miért pont a „Vér és Harapás” volt a helyszín? Nem hívhattál volna, mondjuk egy Starbucksba, vagy hasonló helyre? Mert az egy igazi szexista klub. Kerrick ránézett és elmosolyodott. – Mondd meg ıszintén, ha mi sosem találkozunk, elmentél volna oda? Alison vállat vont. – Talán… egyszer. Csak hogy lássam, milyen is. – Mert a nık, akik oda járnak, nagyon jól érzik magukat. – És azok a harcosok elbővölik a csajokat. – Részben igaz. De inkább vegyük úgy, mint a normál csábítási manıver lerövidítése. Igazából nem sok a különbség. – Természetfeletti képességekrıl van szó, és az bizony különbség. – Egy apróság kivételével: a nınek is hajlandóságot kell mutatnia az elcsábításra. – Ó… és úgy találtad, hogy sok nı mutat hajlandóságot? Kerrick látta a kihívást Alison szemében, de nem látta okát, hogy hazudjon. – Igen. Alison elfordította a tekintetét. – Van a harcosok között nıs ember? – A Vér Harcosai közül egy sem, de a Milícia Harcosai közül soknak van felesége… vagy férje. A Milíciában ugyanis nık is szolgálnak. – Ezek szerint van különbség a két csapat között? – Sajnos nagyon is sok. A Vér Harcosai mindössze heten vannak, a Milícia Harcosai viszont több százezren
szerte a világban. És a Milícia afféle békefenntartó erıként szolgál, mint nálatok a Nemzeti Gárda, és soknak közülük az a feladata, mint a rendırtiszteknek… a megszokott dolgokkal kell foglalkozniuk, rendzavarással, lopással, betöréssel meg effélékkel. – És a Vér Harcosainak? – Mi elsısorban Endelle-t szolgáljuk, egy csapatként harcolunk a halál vámpírjai ellen a világnak ebben a részében. – Ezt nem egészen értem. A halál vámpírjai csak Phoenixben laknak, sehol máshol a világon? Kerrick a fejét rázta. – Dehogyisnem. A halál vámpírjai léteznek a Másik Föld minden országában. És a Milícia Harcosai az egész világon küzdenek ellenük, de csak nagy csapatokban, mert a halál egyetlen vámpírjának legyızéséhez a Milícia legalább négy harcosa kell. Mi, a Vér Harcosai itt képezünk védıpajzsot Endelle számára. Ebbıl megértheted, miért csıdíti ide a halál vámpírjait a Parancsnok a világ összes tájáról. Ha le tudna törni bennünket és sírba tudna tenni, megdönthetné Endelle-t és az adminisztrációját. – Szóval hét férfi áll szemben eggyel, aki viszont a halál vámpírjainak egész hadseregét irányítja? Hogy lehetséges ez? – Nem volt mindig ilyen rossz a helyzet, csakhogy a Halandók Földjén a népesség robbanásszerő szaporodásával egyre több átlépı jelenik meg a világ mind a hét kontinensén, és ezek között nagy számban fordulnak elı a gátlástalan, lelkiismeretlen átlépık, akik a haldoklók vérére áhítoznak. Úgyhogy pillanatnyilag nem látszunk ki a munkából, és szívszorító, hogy évente mennyien halnak meg a Milícia Harcosai közül. Alison a fejét csóválta. – Ezzel megint csak visszatérünk az eredeti kérdésemre: a Vér Harcosai sosem házasodnak meg?
– Azt hiszem, kissé eltértünk a tárgytól… de a válasz: ritkán. – És miért? A kérdés szíven ütötte Kerricket, mert ismét felszínre tört Helena és a gyermekei emléke. – Mert rohadtul veszélyes. Nem a harcosra, hanem a szeretteire nézve. Alison mereven bámult ki a kocsi ablakán, az elmosódó utcai fényeket figyelte. Gondolatai úgy kavarogtak, mint a viharos tenger. Az I-10 országút felé közeledtek. Már jó ideje nem szólt semmit. – Nagyon elcsendesedtél. – Kerrick mély hangja betöltötte a kocsit, és ismét felkorbácsolta Alison érzékeit. – Mert sok mindenen gondolkodom. – Azzal a harcos felé fordult. – Milyen volt a te átlépési rituáléd? – Minden átlépés más, nincs két egyforma. – Azért próbáld elmondani nekem. – Biztos, hogy kíváncsi vagy rá? – Aha, persze. Válaszokat kell kapnom, Harcos. Kerrick tovább hajtott a kora reggeli forgalomban, majd elkezdte. – Olyan voltam, mint egy vadállat, tele dühvel. Sıt, még most is az vagyok, ha belegondolok, ami akkor történt. A halál vámpírjai megerıszakolták és kiszívták halandó elsı feleségem, Marta vérét. Már halott volt, mikor rátaláltam. A fiam, Evan még egy hónapos sem volt, a bölcsıjében sivalkodott… de élt. – Az én átlépésem azzal járt, hogy még azon a napon magára kellett hagynom a fiamat. Miután megtörtént a ceremónia, tombolni kezdtem, öltem és öltem, míg kinyírtam az összes senkiházit, akik gyakorlatilag elpusztították a családomat. Alison átérezte Kerrick mély fájdalmát. A férfi úgy emlékezett azokra a napokra vagy hetekre, mintha minden csak tegnap történt volna.
– Nem érzed néha úgy, hogy jó lenne visszacsinálni? Úgy értem, az átlépést… Kerrick bólintott. – De igen… a fiamért, Evanért visszacsinálnám. Mindig ırá gondolok, és fájdalmat érzek miatta. Bár ırá gondoltam volna inkább, mint a bosszúvágyamra. Azt hiszem, a legrosszabb, amit egy gyerekkel tehetsz, az, ha elhagyod. Neked ugye nincsenek gyerekeid? Alison a fejét csóválta, és majdnem elnevette magát. – Nem is lehet. – Úgy érted, nem tudsz gyereket szülni? A nı Kerrickre emelte a pillantását. – Legjobb tudomásom szerint tudnék. A képességeimrıl… az erımrıl van szó, amirıl már beszéltem. Minden évvel egyre erısebbek lettek a rendkívüli képességeim, és a húszas éveim végére már nem lehettem együtt férfival… különben komoly kárt tettem volna benne. – Nem lep meg – mormolta Kerrick. Alison sürgetı szükségét érezte, hogy témát váltson. – És ha átlépek a Másik Földre, le kell mondanom a családomról? Ez is a szabályok közé tartozik? – Minden átlépı helyzete más. Egyesek boldogok, hogy otthagyhatják a Halandók Földjét, és többé ügyet sem vetnek rá. Azok viszont, akik fent akarják tartani a kapcsolatot a szeretteikkel, komoly dilemmával néznek szembe. Elıször is engedély kell hozzá, és errıl tanácskoznak. – A nagyobbik dilemma azonban a halhatatlanságból adódik. Ugyanis, ha már átléptél, potenciálisan örökké élhetsz. És miközben telnek a napok, te egy percet sem öregszel, és ez problémát jelent a családod és barátaid körében a Halandók Földjén. Az évtizedek múlásával az elválás a szeretteidtıl nemcsak szükségszerő, de logikus is lesz. Ne feledd, hogy a mi világunknak rejtve kell maradnia a halandók elıl… ezért kell tanácskozni, és engedélyezni a látogatást.
Alison el nem tudta képzelni, hogy örökre búcsút mondjon a szüleinek, bátyjának, Joy-nak, a kis T. J.-nek, de még Joy férjének, Ryannek sem. Szíve már csak a gondolattól is elszorult. – Nézd, legjobb, ha lépésenként, szép sorjában veszed a dolgokat – mondta csendesen Kerrick. – Elıször is át kell lépned. Alison bólintott, majd mereven bámult elıre. – Jó ötlet. Néhány perc múltán Kerrick ráhajtott az 51-es útra, és felé folytatták útjukat. – És mi az esély, hogy egyáltalán túlélem az éjszakát? – kérdezte Alison nyugalmat színlelve. – Itt vagyok veled – felelte Kerrick. – Az a dolgom hogy baj nélkül átsegítselek. A harcosok is segítenek… Endelle is. – Vajon Darian… azaz a Parancsnok… miért nem vette el az életemet, mikor minden lehetısége megvolt rá? Egy éven át minden héten találkoztunk. Kerrick a hüvelykujjával dobolt a volánon. – Mint mondtam, vannak bizonyos szabályaink, mely mindenkire nézve kötelezıek. Egy átlépı-jelölt nem lehet szabad préda mindaddig, míg nem válaszolt a hívásra az átlépéshez. Endelle-nek joga lett volna törvényszék elé állítani Greavest, ha ártott volna neked. De ez a törvény is kétélő fegyver. Endelle-nek és mindannyiunknak ügyelni kell arra, hogyan végezzük a dolgunkat. – Na jó. Most már egy csomó rosszat mondtál nekem a Másik Földrıl. Akkor mondd meg nekem, mi olyan remek az átlépésben? Mert pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy igazán örülnöm kellene. – Hát… ezen már nagyon régóta nem gondolkodom. De mondjuk, soha nem kell aggódnod a betegségek miatt. – Hogyhogy? – Mert a Másik Földön nincsenek betegségek. És ez nagyon klassz. Nincs fogszuvasodás, herpesz meg az a
rohadt rák. Annyit dohányozhatsz, míg meg nem undorodsz tıle, sose betegszel bele. És nem öregszel. Ha megvágod vagy megkarcolod magad, nagyon gyorsan begyógyul. Mégsem vagyunk teljesen halhatatlanok. Ha levágják a fejed, megfojtanak vagy felrobbantanak, az véget vet az életednek. – Hát ez remek. Kerrick csak vállat vont, mintha azt mondaná, majd hozzászoksz, de azért folytatta: – És szebb kerteket nem láthatsz máshol, mint a Másik Földön. A kertészet nálunk a mővészet csúcspontja. – Hőha… úgy hangzik, mintha maga az Édenkert lenne. – Nagyon hasonló, csak persze ott vannak a halovány bırő, kékes árnyalatú halál vámpírjai, nehogy unalmas legyen az élet. Alison vállat vont. – Nincsen rózsa tövis nélkül. Mesélj még nekem errıl az Endelle asszonyról. Különben ez a név engem valami médiumra emlékeztet, aki Phoenix belvárosában őzi az ipart. Kerrick felnevetett. – Azt hiszem, igazad van. – Aztán hirtelen elkomorodott. – Endelle nagyon bonyolult személyiség. Nehéz eset, de az életemet adnám érte. A Másik Föld Legfıbb Adminisztrátora, és gyakorlatilag mindent feláldozott, hogy megırizze a világ rendjét. Nagyon régóta ott van már… több mint kilenc évezrede. Alison elkerekedett szemmel nézett Kerrickre. – Kilencezer éve? – Még a lélegzete is elakadt, ahogy kimondta. – Miért, mi olyan furcsa ebben? – kérdezte a harcos. – Ha te is, meg én is ilyen hihetetlen képességekkel rendel kezünk, miért ne lehetne halhatatlanság? – Na persze… igazad van. – felelte Alison, de még mindig úgy érezte, mintha letaglózták volna.
– Érdekes egy név ez… Endelle. Az eredeti formájában csak Thorne tudja kiejteni. – Említetted, hogy a döntés, az elhatározás is része az átlépésnek. Ez azt jelenti, még mindig meggondolhatom magam, és nem lépek át? Kerrick most hosszasan nézett rá, valószínőleg azon vívódva, mit is mondjon erre. Végül csendesen így szólt: – Elméletileg visszaléphetsz. Csakhogy figyelembe véve a te képességeidet, a Parancsnok egykönnyen nem engedne ki a markából… már ha egyáltalán kiengedne. – Ó… Alison hirtelen úgy érezte, nyomás nehezedik az elméjére. Kerrickre pillantott, és tudta, a férfi a fejébe akart hatolni, és nemcsak egyszerő telepatikus társalgás céljából, hanem az elmék mélyebb egybefonódása miatt, amirıl korábban beszélt. Nem sokáig kérette magát. Végül is nem árt, ha a férfi tudja, mennyire össze van zavarodva. Kilencezer év. Vámpírok. Hirtelen úgy érezte, mintha víz alatt úszna. Hagyta, hogy Kerrick a gondolataiba hatoljon. És mikor ez megtörtént, a legfurább érzés volt, amit valaha is átélt. Az erıteljes kapcsolattól a lélegzete is elakadt. De Kerrick szinte ugyanolyan gyorsan vissza is húzódott. – A francba! – morogta. – Tudom, hogy ez egy kicsit sok volt, de hát nem ez a legerısebb oldalam, úgyhogy váltsunk témát. Most te mondjál magadról valamit. Alison ránézett és hunyorgott. – Jól vagy? Újabb hunyorgás, végül a nı azt mondta: – Mégis mit szeretnél tudni? Kerrick sóhajtott egy aprót. – Régóta élsz Phoenixben? – Itt születtem. – Van családod?
– Igen… egy bátyám meg egy húgom. A húgom férjezett. Nemrégiben született gyermekük, és épp most tudtam meg, hogy megint terhes. – Most megint eszébe jutott az a beszélgetés Joy-jal. Még tizenkét óra sem múlt el azóta, de ı egy örökkévalóságnak érezte. – És a szüleid? – Mindketten jól vannak. Apám rendır, anyám meg a Fry’s csemegeüzletben dolgozik félállásban, mióta csak az eszemet tudom. – És mi a kedvenc idıtöltésed? – A könyveket szeretem… mindenfélét. Nem tudok betelni velük. Az éjszakai események miatti fáradtság a csontjaiba hatolt, és pillanatnyilag szerette volna kivonni magát ebbıl az egész helyzetbıl. Sajnos azonban – ha Kerrick igazat beszélt – ehhez már túl késı. Kerrick ismét rápillantott. – Van egy ötletem. Pihenj most egy kicsit, míg hazaviszlek. Biztos kimerült vagy. – Eléggé, különösen a történtek után. De nem vagyok biztos abban, hogy a kocsiban elalszom-e. – Ezen segíthetek. Csak elıbb mondd meg, hova menjek. Alison tompa hangon adta meg az instrukciókat. Még mindig az 5l-es úton haladtak észak felé, már majdnem a 101-esnél jártak. Kerrick mentálisan küldött Alison felé egy erıteljes alvási impulzust, a nı pedig megragadta azt, mint egy fuldokló a mentıövet. Alison ásított egyet. Jó, hogy itt vagy a fejemben. Szeretek ott lenni. Alison lehunyta szemét. Crace egy rémálmot élt át. Ám, mint bármely más jó Felsıbb Adminisztrátor tette volna, ı is támadásba ment át, mikor Leto visszatért a hadiközpontba. Ott valóságos káosz uralkodott az elmúlt negyvenöt percben. A táborno-
kok mind kiabáltak, Crace pedig nem maradt adósuk. Telefonok csengtek, monitorok villogtak. Ha valaki pisztolyt vitt volna a terembe, a lövöldözés is kitört volna. A veszekedés már jó ideje folyt. Crace szerencsére értett a szócsatához. – Még van képe engem hibáztatni, Leto tábornok? Pofonegyszerő feladatot kapott tılem. Azt mondtam, várjon a Határvidéken, semmisítse meg Kerricket, aztán azt az átlépı-jelöltet. Ez volt olyan nehéz? A halál tizenkét vámpírja volt ott magával! Mindössze kilenc percre hagytam itt a hadiközpontot és… – itt erıteljesen emelte meg a hangját hét különbözı rezgéssel és telepátiával töltötte meg az egész termet – …erre maga jól elszúrta a dolgát! Több tiszt is térdre esett, és a fejét fogta. A telepatikus üzenet a hangos beszéddel kombinálva igen hatásos fegyver a gyengébb agyakkal szemben. Egypáran felnyögtek, kezek remegtek… de Leto nem volt közöttük. Jó ég, ez a vámpír tényleg erıs, mégsem sikerült kinyírnia Kerrick Harcost és azt az átlépı-jelöltet. Leto szeme összeszőkült. – Még egyszer elmondom: Endelle asszony ledobta Kerricket a Trough-ba a csata kellıs közepén. Négy hoszszú percet vesztettünk, mert mi a megszokott módon, lebegve mentünk utána. Mire leértünk az utcára, Kerrick Harcos már kocsiba ültette ezt a Wells nevő átlépıjelöltet, és elhajtott az utcából azzal a rohadt autóval. Azt meg maga is nagyon jól tudja, hogy mozgó kocsiba egyikünk se tud beszállni térgörbítéssel. Szárnyakat is tilos használni. Nem üldözhettük ıket, és ezt maga is jól tudja! – Akkor is meg kellett volna próbálnia, bármi áron! – kiabálta Crace. – Különben is egy frászt fogom én itt tovább hallgatni a maga kifogásait. Letónak persze igaza volt. Miután Kerrick elhúzott a kocsival, a lehetıség elúszott. Leto azonban tovább ütötte a vasat.
– Csupán annyi kellett volna, hogy minket is lelökjenek a Halandók Földjére és akkor elkaptuk volna azt az átlépıjelöltet. – Közben az arca elsötétült, hangja elváltozott, és most ugyanazt a veszélyes kiabálás-telepátia kombinációt alkalmazta, amit az elıbb Crace. – És megint azt kérdem: hol pokolban volt maga? Crace térde megrogyott – úgy bizony, Letónak volt ereje –, de azért nem esett el. A hadiközpontban megint többen felnyögtek. Crace egyetlen gondja most az volt, hogy a jobb fülére nem hallott. A feje majd szétrobbant. A jelen szituáció, valamint a feleségével töltött kilenc perc nem vet rá jó fényt a Parancsnok elıtt. A víz kiverte már a gondolattól, hogy szembe kell néznie Greavesszel. – Leto tábornok – hangzott fel egy ismerıs, bársonyosacélos hang. A teremben a Parancsnok jelent meg, visszatért valahonnan, ahol azon igyekezett, hogy Felsıbb Adminisztrátorokat állítson a maga oldalára. – Maga túlságosan is goromba a vendégünkkel. Biztos vagyok benne, hogy minden tıle telhetıt megtett. Kérjen bocsánatot Crace Felsıbb Adminisztrátortól. De rögvest. Leto derékból gyorsan meghajolt. – Bocsánatot kérek, Felsıbb Adminisztrátor úr. – Helyes. Az Eljövendı Rend érdekében barátoknak kell lennünk. Leto, kérem, folytassa a külön hálózatomról beérkezı jelentések figyelését, majd késıbb beszélek magával. – Igenis, Parancsnok. – Crace, jöjjön velem. Crace kihúzta a vállait, és gyors léptekkel ment a Parancsnok után a hadiközpont termébıl. Szerencséjére az istensége nem beszélt, mert még mindig nem hallott rendesen a jobb fülére, Greaves pedig a jobb oldalán haladt. Kiterjesztett érzékeivel próbálta óvatosan szondázni Greaves érzelmeit, ám semmire sem ment vele. Rendszerint bárki kedélyállapotát ki tudta olvasni akár egy gondo-
latfoszlányból is, de ez a férfi itt mellette egy két lábon járó acélszobor volt… emocionálisan. A Parancsnok irodájába érve Crace megállt az íróasztala elıtt, míg Greaves újfent leült az asztal mögötti ébenfa székre. Hideg pillantással mosolygott Crace-re. – Maga mindig is jól érezte magát a feleségével, igaz? Crace bólintott. Szóval a Parancsnok mindent tudott. De ugyan honnan… te jó ég? – Mások hülyeségeit nem viselem el egykönnyen. – Hát persze… érthetı. – Maga egy kicsit korán kezdett ünnepelni. Crace bólintott. – Igen, Parancsnok. – Azt akarom, hogy írjon alá egy ígéretmegszegési formulát, és egy lemondó nyilatkozatot az életére vonatkozóan arra az esetre, ha bármi történne magával az elkövetkezendı néhány napban. Természetesen itt marad Másik Phoenixben. – Igenis, Parancsnok. – Szeretett volna térdre borulni és még egy esélyért esedezni. Talán, ha elmagyarázná, hogyan csábította ıt el a felesége… de aztán elvetette az ötletet, mert maga is nevetségesnek tartotta. Nagyon is jól ismerte a Parancsnok vérmérsékletét. Ha megpróbálja másra hárítani a felelısséget, csak azt éri el, hogy jól megszorongatják a tökeit. – Csalódást okozott nekem, Crace. – Igen, Parancsnok – minél kevesebbet beszél, annál jobb. Greaves bólintott. – Lépjen kapcsolatba az ÁFEB-bel és beszéljen meg egy találkozót Hardinggal. Az elkövetkezendı órákban szükségünk lesz a Bizottság támogatására. Ez idı tájt Harding halandó nıre vágyik, úgyhogy hozzon neki egyet. És legyen segítségére, hogy megértse, mi az, ami nekünk kell.
– Igenis, Parancsnok. – Hát persze… a Bizottság. A Greaves koalíciójához csatlakozott Felsıbb Adminisztrátorok között az a hír járta, hogy Greaves mágikus erejét veti be a Bizottság különbözı tagjainak megdolgozására. Tudomása szerint a tagok egyharmadának már szenvedélyévé vált a halandók vérének kiszívása, és ellenmérget használtak; ez a kotyvalék Greaves találmánya volt, ami megakadályozta, hogy a halál vámpírjainak jegyei mutatkozzanak rajtuk… különösképpen a bır halványkék árnyalata. Minthogy a Bizottság egyre több tagja került Greaves befolyása alá – beleértve Harding elnököt is –, a Parancsnok gyakran elérte, hogy Endelle jogi panaszainak elbírálását késleltették, esetenként törvényszékének ítéleteit hatályon kívül helyezték. Harding megszerzése a Parancsnok nagyszabású gyızelme volt, és Crace véleménye szerint visszavonhatatlan jele annak, hogy a mérleg nyelve Greaves javára billent a háborúban. Már nem sokat kell várni, míg Endelle adminisztrációja összeomlik. – Ami pedig a mi kis programunkat illeti, azt akarom, hogy küldjön egy regimentet Carefree-be – folytatta a Parancsnok. – Ismerıs azon a környéken? Most próbára teszi Greaves. De legalább ezt a próbát kiállja. – Itt van az átlépı-jelölt magánlakása. – Aztán addig sorolta az összes részletet, amit bemagolt a mőholdas fényképrıl, míg a Parancsnok felemelte a kezét. Erre Crace azonnal elhallgatott. – Helyes. Hírt kaptam a Látnokaimtól Szingapúrból, miszerint az átlépı-jelölt Carefree-ben lesz az elkövetkezendı huszonnégy órában. Figyeltesse Leto tábornokkal a követıhálózatot, és keresse az átlépı-jelölt jelzését. És gondoskodjon mind Kerrick Harcos, mind pedig az átlépı-jelölt elpusztításáról. És ne feledje, hogy van egy nagyon fontos elınyünk: Kerrick Harcos nem képes anyagtalanná válni. Ne habozzon, ha a nehéz fiúkat kell használni. Ezúttal mindkettıt el kell kapnia. Ha kell, rombol-
ják le porig azt a házat… de muszáj kinyírni ıket, megértette? – Igen, nagyúr. Crace csodálta ezt az istenséget. Egy teljes regimentet tilos volt bevetni a Halandók Földjén, ez pedig azt jelentette, hogy a Parancsnok bízik a Bizottságra gyakorolt jelenlegi befolyásában. Majd ık elsimítják a dolgokat. Megkönnyebbülést érzett. A regiment elvégzi a munkát, és ez valóban indokolja, hogy konzultáljon Hardinggal. Idejében figyelmeztetni kell a Bizottság elnökét arról, hogy mi készül. Persze az is világos volt elıtte, miszerint azzal, hogy a Parancsnok ıt, Crace-t használja fel mindehhez, el akarja hárítani magától a felelısségre vonhatóságot. De nem bánta, mert tudta, hogy ebben az ügyben minden helyzetbıl kivágja magát. – Most távozhat. Crace nem is várt. Meghajolt, sarkon fordult, és a tıle telhetı legnagyobb magabiztossággal vonult ki a szobából. Miután már odakint volt, és becsukta maga mögött az ajtót, remegni kezdett. Mert a terv kitőnı volt, ez igaz, csakhogy ott van ez a lemondás a saját életérıl! A francba! Milyen higgadtan és hidegen közölte fenyegetéseit a Parancsnok. Ez a lemondó nyilatkozat gyakorlatilag annyi volt, mint egy öngyilkos búcsúlevél. Mert ha bármi baj történik, és Crace megsemmisül, a Parancsnok nemes egyszerőséggel átnyújtja a Bizottságnak az ı aláírt lemondó nyilatkozatát, és már ejtik is az ügyet. Még lélegezni is nehezére esett, miközben áttünéssel a lakosztályában termett. Az eredetileg megtisztelı helyzet, hogy ilyen közel lehet Greaves fıhadiszállásához, most merıben más értelmet kapott. Na jó… szedd össze magad. Még nincs minden veszve.
Most majd kidolgozza a stratégiáját, utána visszatér a hadiközpontba, és újabb parancsokat ad a tábornokoknak. Aztán elmegy az ÁFEB elnökéhez. İ és Harding mindig jól kijöttek egymással… nagyon is jól. Bár azt el kellett ismernie, igencsak megdöbbentette, mikor tudomására jutott, hogy Harding már legalább egy éve a haldoklók vérét issza. Ugyanakkor izgatta is a dolog… mint hedonista, mindig is kíváncsi volt arra, milyen élmény lehet meginni a halandók vérét. És most, hogy újból átgondolta a Parancsnok tervét, kezdett benne újraéledni a remény. Egy rakétakilövıvel és egy teljes regimenttel szemben még a Vér Harcosai sem lehetnek ellenfelek. Márpedig ezt meg tudja csinálni, nem szúrja el. Már nem is aggódott a helye miatt a Kerekasztalnál. Fura gondolat suhant át az agyán: Hányszor szúrja el egy férfi az életét az orgazmus utáni vágy miatt?
11. FEJEZET
Kerrick keményen markolta a kormánykereket, és az autópályára koncentrált. Mélyeket lélegzett azon igyekezve, hogy lehiggadjon. Tény, hogy keményen uralkodott magán, ám a teste háborgott, kívánta Alisont, magáévá akarta tenni. Még jó, hogy sötét volt, mert hímtagja sziklakeményen meredezett, amióta csak Alison ajkai szétnyíltak, és ı a szájába hatolt a nyelvével. A fene enné meg ezt a rohadt breh-hedden-t, gondolta magában, majd ismét a feladatára koncentrált… arra, amire Alisonnak épp szüksége volt. Fél szemmel az utat figyelte, kezét pedig a nı homlokára tette, az alvás üzenetét sugározta elméjének felszínén túlra. Megint csak meglepte, mennyire erıs pajzsok védik Alison agyát, de azért nem adta fel, folytatta, míg végre minden ellenállás megszőnt. Alison végre mélyet sóhajtott, aztán feje oldalra billent. Mikor megérkeztek Carefree-be, és leparkolt zúzottkıvel borított kocsifeljárón, Kerrick bevitte Alisont a házba, át a nappalin, a konyhán, egészen a hálószobáig. Ott aztán lefektette a kanapéra, majd felkattintotta a lámpát a könyvespolc mellett. Végignézett a könyvek százain, és az idı megint megállt. Hemingway, Kingsolver, García Márquez… hiszen mondta, hogy nagyon szereti a könyveket, és olyan győjteménye volt, amilyenrıl sok halandó csupán álmodhat. Látta, hogy van egy csomó elsı kiadás, hiszen ı maga is hosszú ideje győjtötte a könyveket.
Remek. Legalább van bennük valami közös vonás. Lepillantott az alvó nıre. A breh nyomása nehezedett rá, a mellkasát szorította. Ezt a nıt neki teremtették, neki szánták, ıt pedig a nınek. Alison nem árthat neki az erejével, ami felszabadul belıle, ha erıt vesz rajta a szenvedély. A francba. Akkor sincs erre szüksége. Figyelmét a ház többi része kötötte le. Egyenként sétált végig a szobákon, majd kívülrıl ködöt vont a ház köré. Jó ég… Ha a Parancsnok akarná ezt a nıt, ugyan mi akadályozhatná meg? Azzal megduplázta a ködöt. Aztán tovább folytatta ırjáratát. Nem volt meggyızıdve arról, hogy a legbölcsebben cselekedett, mikor Alisont ide hozta Carefree-be. De ugyan hol lehetne nagyobb biztonságban, ha figyelembe veszi, hogy a nı erıs jelzést sugároz ki, mely jól látható a nyomkövetı hálózaton? Greaves könnyedén adhat megbízást akármelyik fogdmegjének, hogy keresse meg Alisont. Kerrick mégis bízott abban, hogy elbánik a halál vámpírjainak osztagával, akárhányan legyenek, ezenkívül bármikor kérheti harcostársai segítségét is. Eltelt egy óra, a hajnal közelgett. Hiszen ha igaz lenn hogy a vámpírok allergiásak a napfényre – mint a mesékben –, akkor most nyugodtan lazíthatna, mert a Másik Föld minden lakója ágyba bújna napközben. A halál vámpírjai ugyan némiképp érzékenyek a napsugárra, de semmi komoly bajuk nem lesz tıle. A rohadékok. Visszament a hálószobába, és ismét Alisont nézte. Átkozottul szép volt ez a nı. Egyre erısebben vágyott rá… már megint ez az ırült breh-hedden. De hát az ördögbe is, talán nem is fájna oly nagyon, ha mondjuk csak egyszer együtt lehetne vele. Elvégre a breh-hedden beteljesülése sokkal többrıl szól,
mint csupán szexrıl. A két elmének egyesülnie kell, és nem csupán a telepatikus beszélgetés szintjén, hanem annál sokkal mélyebben. És pontosan ezzel egyidıben osztják meg egymással a vérüket; mindketten egyszerre használják szemfogaikat. Végül pedig ott van a mélyrehatoló szex. Ha mindhárom cselekedet pontosan egyszerre történik, akkor teljesedik be a breh-hedden. Miközben elképzelte magában, hogy mindhárom módon egyesül Alisonnal, teste megfeszült, mellkasából mély morgó hang tört fel, hasizma összehúzódott. És persze utána következett a bőntudat, mint mindig. Jobbra-balra csóválta a fejét; hogy is járhatnak a fejében ilyen gondolatok, mikor most már felelıs Alisonért, gondoskodnia kell a biztonságáról az átlépésnek ebben a három, veszedelmekkel teli napjában. És mégis… muszáj, hogy övé legyen ez a nı, legalább részben. És döntött. Övé lesz Alison, legalábbis részben. Itt… és most. Szíve hevesen dörömbölt a mellkasán. Letérdelt a kanapé mellé, közelebb húzódott, és arcát Alison nyakába temette. Belélegezte bırének súlyos levendulaillatát. İrülten vágyott erre a nıre. Alison, küldte telepatikus úton, felébresztve ıt álmából. Aztán hátrahúzódott, kicsatolta harci bırmellényét, lecsúsztatta a válláról. Majd levette a cadroen-t és kibontotta hosszú haját. Alison kinyitotta a szemét, de látása homályos volt, fejében kusza gondolatok kavarogtak. Egy hosszú pillanat múltán a tárgyak kezdtek határozottabb alakot ölteni, és végre felismerte saját otthonát Carefree-ben. Hát persze… otthon van. De hogy került ide?
Ja igen… ott volt abban a szők utcában, férfiak zuhantak le az égbıl, aztán bomba robbant, ı pedig a Nova kocsijában ült… Te jó ég… Kerrick! Jó néhányat pislogott, mire teljesen felébredt. Kerrick karja ott nyugodott hasán, és jobboldalt az ı nyakát szívta. A férfi ajkaiból elképesztı erıvel sugárzott a vágy végig a testén. Két kezével beletúrt a harcos sőrő fekete hajába, mely most szabadon omlott meztelen vállaira. Gondolkodás nélkül hatolt be a férfi agyába, megkerülve annak védıpajzsait, messze túllépve a telepatikus kommunikáció szintjét. Ott volt mélyen Kerrick fejében. Aztán döbbenten visszakozott. Az ı vámpír-harcosa totál felizgult, gondolatait az ellenállhatatlan vágy hatotta át. Kellesz nekem, küldte felé a férfi, mély hangja ott zengett az agyában. Akarlak, benned kell legyek, a véred pedig énbennem. Alison zihálva lélegzett. Az én vérem? Tebenned? Nem okozok fájdalmat. Tudom, hogy nem. Belelátok a lelkedbe, te vámpír. Aranyszíved van. Hogyan is állhatna ellen egy ilyen férfinak, akit ennyire csodál? Kerrick felsóhajtott, és megcsókolta a nyakát. – Klassz, hogy behatoltál a fejembe, de képtelen vagyok elhinni, hogy csak úgy áthatoltál az agyam védıpajzsain anélkül, hogy errıl tudtam volna. A nemjóját, micsoda erıd van… – Nem vetted észre, hogy odabent voltam? – Nem. Ez pedig azt jelenti, hogy ugyanolyan képességekkel rendelkezel, mint Endelle. İ is így csinálja. – És nem bánod? – Az igazat mondjam? Nagyon jó volt. Alison mélyen beszívta Kerrick férfias kardamóm illatát. A tiszta vágy, mint meleg szellı söpört végig a testén.
Még jó, hogy ott feküdt a kanapén, másképp hanyatt esett volna. Jobban érzed magad? – kérdezte Kerrick. Sokkal. Kerrick a kanapé mellett térdelt, kissé fura szögben hajolt Alison fölé, de ez nem zavarta. Két hosszú szemfogát a nı nyakához érintette, és ettıl az érzéstıl Alisonnak még a szívverése is kihagyott, teste megfeszült… Alison? Vajon tényleg ezt akarja? Hagyja, hogy a férfi ily módon belehatoljon? Kerrick most felemelkedett és ránézett. Levendula, suttogta telepatikusan. A vágy sebes folyóként öntötte el Alisont, ı pedig úszni akart az árral. A harcos bólintott, mintha értené. Aztán lehajolt, és ismét a nyakát csókolgatta. Alison felnyögött és ujjai köré fonta a férfi erıs hajfürtjeit. Légy erıs a kedvemért, suttogta Kerrick. Alison félrefordította a fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen, a harcos pedig közelebb húzódott. Két szemfogának tompább oldala Alison vénája fölött érintette a bırét. Eszébe jutott, hogy mikor Kerrick öntudatlan volt, megérintette az egyik tépıfogat, és annak hegyes vége felsértette az ujját. Milyen kevés erı kell ahhoz, hogy a nyakába hatoljon. De vajon engedje, hogy ez történjen? Kerrick tovább csókolgatta és nyaldosta. Aztán a hasára csúsztatta a kezét, félretolta a kardigánját, majd felhúzta a pólóját. Ujjaival kitapogatta a farmer gombját a derekán, kigombolta, majd lehúzta a cipzárját. Tenyerét lejjebb csúsztatta a nadrág anyaga alá, és körkörösen simogatta, ujjaival a nı húsába vájt. Válaszként Alison megemelte, majd leejtette a csípıjét. Kerrick szemfogai megint a nyakát karcolták. Megkóstoltam a véredet az ujjadból, de többet akarok. Többet akarok belıled. Megkapom tıled, amire vágyom?
Igen… de így akarok mindent, ébren… hogy az egésznek tudatában legyek. Kerrick hangosan felnyögött, majd kezét becsúsztatta Alison bugyijába, és a tenyerébe fogta ıt. Tépıfogait a nyaki vénára helyezte. Engedélyt kell adnod. Alisonnak ezernyi oka lett volna, hogy nemet mondjon. Hisz nem is ismerte ezt a férfit… ezt a vámpírt, vagy akármi is volt. De az átlépés kellıs közepén volt, és ez megzavarta, kiakasztotta, a férfi pedig a véréért könyörög, és francba is… engedni fog neki. Akkor hát rajta, suttogta az agyában. És Kerrick valami nagyon erotikus, érzéki hangot hallatott, majd tőhegyes fogait villámgyorsan mélyesztette a nı nyakába. A következı pillanatban hosszasan és erıteljesen szívta a vérét. Alison lélegzete is elakadt, és hangosan felnyögött. Teste minden egyes szívással összerándult, a belsı feszültség a tetıfokára hágott. Úgy érezte, figyelmeztetnie kellene a férfit, hogy közeleg a csúcsponthoz, ám az az egyik pillanatról a másikra bekövetkezett. Hangosan felsikoltott. Olyan gyönyör áradt végig testén, amilyen még soha. Ezzel egyidejőleg kitört belıle a felgyülemlett energia, hogy ideje sem volt figyelmeztetnie Kerricket. Érezte, hogy a férfi teste úgy reagál, mintha egy jókora ütést kapott volna, ám csupán egy mély, elégedett morgás hagyta el az ajkait, miközben tovább szívta Alison nyakát. Jól vagy? küldte a kérdést a férfi felé. Még annál is jobban. Szenzációs volt… úgyhogy csináld megint. Nem is fájt? A legkevésbé sem, küldte vissza a választ Kerrick, miközben szemfogai továbbra is a nı nyakába mélyedtek. Olyan volt, mint valami erotikus lökés a mellkasomon. Azt akarom, hogy csináld még. Nem is tudod, mennyire megnyugtattál. Nem tett kárt a férfiban, sıt, az még többet akar. Megint mély, morgó
hangok törtek fel a férfi torkából, kezét lejjebb csúsztatta, és két ujjal belé hatolt. Sokkal többet tudok nyújtani neked, Alison. És azt akarom, hogy mindent megkapj… a gyönyörő melleidet fogom szopogatni, keményen beléd hatolok a farkammal, megdolgozom a testedet, és a csúcsra juttatlak. Igazi örömünnep lesz veled a szex… Kerrick szavai új tüzet gyújtottak Alison testében. Zihálva lélegzett, hüvelyének izmai a férfi ujjaira feszültek, a szenvedély végighullámzott a testén, és hangosan felsikoltott az újabb orgazmus hatására… aztán megint. És minden egyes alkalommal a belıle felszabaduló energiával bombázta a férfit, ám az csak felnyögött mélységes elégedettségében. Néhány perc múltán Kerrick kihúzta a szemfogait Alison nyakából, ám tovább csókolgatta, ujjai még mindig belehatoltak. Vérezni fog a nyakam? – kérdezte Alison telepatikusan. Dehogyis. Mikor kihúzom a fogaimat, a belılük kiömlı vegyi anyag nagyon gyorsan begyógyítja a helyüket. Alison lassan visszatért a valóságba, és elgondolkodott, mi is történt vele. Boldognak érezte magát, ám szíve mégis elszorult. Hisz mit tud ı igazából Kerrickrıl? A férfi maga vallotta be, hogy nem maradhat vele örökre. Jó ég… mi mindent tett kockára azzal, hogy közel engedte magához, a vérét és önmagát adta neki… Úgy érezte, nagy bajban van. Két kezével még mindig a harcos hajába túrt, és most lassan kezdte róla lefejteni az ujjait. Mikor elengedte, Kerrick lassan kihúzta ujjait a testébıl, majd ráemelte a tekintetét. Alison a férfi ajkaira pillantott. – Vér van a szádon, és látszik, hogy igazán feltöltıdtél. Erısebbnek tőnsz. Kerrick bólintott. Gondosan megtörölte ajkait az ujjaival, zöld szeme Alisonéba fúródott, miközben az utolsó csepp vért is lenyalta az ujjairól.
Levendula, küldte felé. Aztán Kerrick fölé hajolt, és átölelte karjaival, ám Alison gerincén hirtelen jeges borzongás futott végig. Egyik kezével megragadta a harcos erıs vállát. – Kerrick – szólt rá élesen. – Valami nincs rendjén! – Ugyan már – felelte a férfi fátyolos hangon. – Dehogy nincs. Nagyon is rendjén van. Alison villámgyorsan felült, és eltaszította magától a férfit. – Nem viccelek, Kerrick. Valami baj van… pontosan érzem! Bajban vagyunk! Kerrick hátrébb húzódott, és felhúzta a szemöldökét. – Miféle bajban? – Azt hiszem, a halál vámpírjai jönnek… méghozzá sokan. Kerrick a fejét csóválta. – A francba! Alison felugrott a kanapéról, felkapta a farmerét, felhúzta cipzárját és begombolta. Aztán kikukkantott a hálószoba sötétítı redınyének résén. A hegyeket halovány fény szegélyezte. A hajnal közelgett. Kerrick ránézett. – Szóval biztos vagy ebben? – Azzal odament a másik kanapéhoz és felkapta bır harci mellényét, haját hátrafogta a cadroen-nel. Alison bólintott. – El kell tőnnünk innen, de rögvest. De Kerrick… ez így nem tisztességes veled szemben. – Micsoda? – Kerrick most úgy nézett rá, mintha arcul ütötte volna. – Miért tennéd ki magad veszélynek az én átlépésem miatt? Kerrick hangosan felnevetett. – Na, ne viccelj. Hisz ez a dolgom. A francba is, el sem hiszem, hogy ezt te mondtad. – Azzal elıhúzta a telefon-
ját. – De azért megkérdezném még egyszer: teljesen biztos vagy ebben? Mert amit most teszek, az nem törvényes. Alison bólintott. – Egyre csak ezt a szót látom: regiment. És érzem a nyomást… egy hadsereg közeleg. Nem csupán két-három személy. Kerrick leszegte az állát. – Na, nem baj. Azzal hüvelykujjával megnyomott egy gombot a készülékén, és egy pillanattal késıbb azt mondta: – Központ, vészhelyzet van! Ismétlem… vészhelyzet van! Szóljanak Thorne-nak, hogy kettınket kell elvinnie errıl a helyrıl, de villámgyorsan! Máris indulunk! Azzal kinyomta a telefont és a zsebébe süllyesztette Aztán szitkozódni kezdett. Alig tehetett valamit, mert nagyon meg volt kötve a keze. Még ha képes lenne is áttünéssel elvinni innen Alisont, jó esélye volt rá, hogy Greaves nyomon követi ıket, és azonnal utánuk küldi a halál vámpírjainak seregét. Majd ha Thorne eltünteti ıket innen, akkor lesz csak képes megakadályozni, hogy kövessék. De valahogy mégsem értette, hogy volt képes Greaves ilyen hamar a nyomukra akadni. Az a bonyolult köd, ami Kerrick Alison háza köré vont, meg kellett, hogy akadályozza még a Parancsnokot is abban, hogy felfedezze a tartózkodási helyüket. Ez persze azt jelentette, hogy Greaves továbbfejlesztette technikai képességeit. A franc enné meg… – Kerrick! Itt van a regiment. Épp itt, a ház elıtt. Kerrick odaugrott mellé, és megfogta a kezét. – Akkor nincs idınk. Azt mondtad, van egy Hummer kocsid. Most oda kell küldened mindkettınket. Remélem, hogy az a Hummer jól mőködik. Alison bólintott. Kerrick megmarkolta a nı ujjait. – Csak nyugalom.
Nyugalom? Igazán? Alison elmosolyodott, de azért szó szerint vette a férfi szavait, mély lélegzetet vett és koncentrált. Aztán már érezte is a vibrálást. Épphogy ott termett a jármőnél Kerrickkel, aki még mindig a kezét markolászta, mikor hatalmas robbanás hallatszott a ház másik oldala felıl. A falak megrázkódtak. A garázs a ház ellenkezı oldalán volt, és egy udvar, valamint egy épületszárny választotta el ıket a másik oldaltól. Alison gyanította, hogy ennek köszönhették az életüket. – Azt hiszem, Darian serege épp most robbantotta fel a házam másik oldalát. Kerrick bólintott, és egyik kezével a kocsi felé kapott. – Szállj be! Alison mentális úton kapcsolta fel a garázs világítását és a Hummer fényszóróit is. – Nem lenne jobb, ha eltüntetném innen magunkat valahová máshová? – Már túl késı. Greaves serege már a nyomodra akadt, a halál vámpírjai pedig jönnek utánunk, bármerre is megyünk. És elhiheted, hogyha képesek voltak egész regimentet küldeni a házadhoz, akkor készséggel küldenek majd egy újabbat az üldözésünkre is. Azzal pedig annyira lefoglalnának engem, hogy kénytelen lennék ırizetlenül hagyni téged… akkor pedig meghalsz. Pillanatnyilag csak az menthet meg minket, hogy felhívtam Thorne-t. – Akkor indulás! – kiáltott fel Alison. Odaszökkent a kocsi utasüléséhez és beugrott. Ujjával a gyújtásra mutatott, így indította be a Hummert. A harcos jelenlétében bármelyik rendkívüli képességét használhatta, nem számított Kerrick biztos nem akad ki rajta, még csak baja sem eshet. Most a garázsajtó felé fordult, és már épp kinyitotta volna mentálisan, ám ekkor Kerrick szavai hasítottak az agyába: Már nincs idı, bukj le! Azzal a férfi a garázsajtó felé irányította a tenyerét, bezúzta a Hummer hátsó ablakát, majd ki repítette a garázsajtót a keretébıl.
A Másik Föld vámpírjának komoly ereje volt! Egy szempillantással késıbb pokoli sebességgel tolatott ki a garázsból. A kocsi megfarolt, majd Kerrick sebességbe kapcsolt és kilıtt elıre. Tövig a gázra taposott. A gumiabroncsok felsikoltottak. Nem veszıdött a kocsifeljáróval, hanem egyenesen a drótkerítésnek hajtott, ki a dombos, nyílt sivatagi terepre, el a háztól. Alison körülnézett. Greaves serege fekete harci szerelésben támadta a házát a földön, vagy az égbıl szálltak alá. Némelyik katonának normális emberi kinézete volt, a többiek – a halál vámpírjai – azonban magukon viselték különleges ismertetıjeleiket: szépek voltak, bırük áttetszıen haloványkék. A repülı katonák pontosan olyan szerelést viseltek, mint most Kerrick: rövid szoknya, gladiátor saruk bırmellény. Csakhogy ezeknél lıfegyver volt, nem kard. – Ó, te jó ég! Csak egy hosszabb sorozat kell valamelyik gépfegyverbıl, és nekik annyi! – Bukj le! – dübörgött Kerrick mély hangja a Hummer belsejében. A nı engedelmesen csúszott le ültében, de szinte kötelességének érezte, hogy fél szemmel figyelje, mi történik odakint. A halál egyik vámpírja repült melléjük, és felemelte a fegyverét. Alison gondolkodás nélkül emelte fel egyik kezét, kirepítette a szélvédıt, és leterítette a szépfiút. A kerekek nagyot zöttyentek, mire Alison gyomra összerándult; te jó ég, áthajtottak a vámpíron. Kerrick rákiáltott. – Ez az, ezt csináld! Pillanatnyilag te vagy a leghatásosabb fegyverünk. Az istenit neki! – Azzal élesen fordult jobbra a nehéz kocsival, majd lesüppedtek egy vízfolyás
medrébe, aztán pár másodperc múltán felhajtottak a meder másik oldalán. Ezzel a manıverrel egy szakasz gyalogos katonát ráztak le magukról. Ám a halál vámpírjai egyre csak repültek a Hummer felé. Egyik kezével Kerrick a volánt markolta, míg jobbját kinyújtotta, és abban egy pisztoly jelent meg. A kocsi hőtıjére leszállt a halál egyik vámpírja. Kerrick tüzelt, egyenesen a mellkasa közepébe. A lövés hátrataszította a vámpírt, a kerekek ismét zöttyentek egyet. Alison mozgást észlelt periférikus látásával. Az egyik halál vámpírja épp az ablakkal egy magasságban repült, és lassan felemelte a fegyverét. Alison szeme elkerekedett. Kezével újabb energiabombát lıtt ki, amitıl a halál vámpírja elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. – Központ! Hol van már Thorne, az istenit! Addig tüzelt a pisztolyával, míg az üresen kattant. Szempillantás alatt egy másik jelent meg kinyújtott kezében, és máris meghúzta a ravaszt. A dörrenés fülsiketítı volt a Hummer belsejében. A halál vámpírjai jobbra-balra zuhantak le, de azért egyre csak jöttek. Alison pedig továbbra is arra irányította a tenyerét, amerrıl mozgást látott. Szíve hevesen dobogott, életében nem érzett még ilyen félelmet. Most valami dübörgést hallott a kocsi tetején. Tenyerét arra irányítva küldött egy bombát felfelé. A Hummer tetej felemelkedett, levált a kocsiról, majd a jármő mögé hulló Alison az oldalsó visszapillantó tükörbıl látta, hogy eg vámpír a vízmosásba zuhan. – A bús francba! – kiáltott fel Kerrick. – Thorne, hol fenében vagy? Alison hangosan felkiáltott. Elıtte legalább húsz halá vámpírja szállt alá az égbıl, akik egyenesen a Hummer felé tartottak. Adj nekik, ami csak belefér, Alison, vagy az égiek legyenek hozzánk irgalmasak! küldte felé Kerrick.
Alison széles ívben pásztázott maga elıtt a tenyerével, de tudta, hogy ereje gyengül. Nem is szedte le az összes vámpírt. Életében nem hajított még el ennyi kézi energia bombát. Újabb szárnyas vámpír landolt a motorháztetın. Kerrick meghúzta a ravaszt, de csak egy sor üres kattogás hallatszott. A szépfiú pedig felemelte a pisztolyát, és egyenesen Alisonra célzott, szemében brutális pillantás ült, közben felsı ajka mosolyra húzódott, kimutatva jókora tépıfogait. Alison ugyan felemelte a kezét, de a bombának már alig volt valami hatása. Teljesen kimerült. Az idı lelassult. Hát végül így kell meghalnia? Most felnevetett. Ennyit az átlépésrıl a Másik Földre. Még pár órát sem sikerült túlélnie. Lehunyta a szemét és várt. Lezárt szemhéjai elıtt ragyogó fény villant. Aztán a következı pillanatban arra eszmélt, hogy ott áll egy magas, jóképő férfi elıtt, akinek hosszú, világosbarna haja volt. Csaknem olyan magas volt, mint Kerrick és ugyanolyan izmos is. Mogyoróbarna szeme körül azonban vörös karika volt, mint aki már egy éve nem aludt. A férfi homlokráncolva nézett rá. – Magát eltalálták. Elıször nem is értette, mit akart ezzel mondani a férfi. Nem látott valami jól, de azért körülnézett. Egy sötét játékterembe került, benne egy halom rém ronda ülıkével. Középen egy feje tetejére állított biliárdasztal hevert, négy lába a levegıbe meredt; közülük kettı elferdült. A terem másik oldalán hosszú bárpult húzódott, bárszékekkel. Lábai megtántorodtak. Vállába hirtelen éles fájdalom hasított. Ingét és kardigánját vér áztatta át. Félrehúzta a pólója nyakát, mire vér buggyant elı golyóütötte sebébıl. Szóval tényleg eltalálták. Akkor erre gondolt az a fickó.
De legalább most már nem hitte, hogy meghalt. Aztán megroggyantak a térdei. Homályosan az volt a benyomása, hogy valaki elkapja ıt… aztán minden elsötétült.
12. FEJEZET
Kerrick a biliárdasztal mellett állt, karjaiban tartotta Alisont. Magasságos ég… kis híján otthagyták a fogukat. Végigsöpört rajta a bőntudat. Hisz ez történt a feleségeivel. Az ı közelsége veszélyt jelentett, a veszély pedig sebeket és halált. A rohadt életbe… A vér még szivárgott Alison vállából. Sürgısen segítségre volt szüksége. – Szerintem jobb lesz, ha hívjuk valamelyik gyógyászt. Én nem rendelkezem olyan képességgel, hogy átszakadt artériát foltozzak meg. – Nem kell hívni senkit – felelte Thorne, majd felhúzta a szemöldökét, úgy pillantott Alisonra. – Endelle mindjárt itt lesz. – Hál’ Istennek. De addig is jó lenne valami szorítókötés. Thorne közelebb lépett, és tenyerének alsó párnájával csillapította a vérzést. – Nagyon szép ez a nı – dünnyögte. – Aha – mormolta Kerrick. A fene enné meg, nem kellett volna a nyakát szívni az elıbb. Mi az ördög járt a fejében akkor? Mennyi vére maradhatott Alisonnak? Ennek a nınek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy végigküzdje az utat a Másik Földre, és ehhez kellı számú vörösvérsejt is kellett. Hol az ördögben járt az ı esze akkor? Sehol… hisz nem is gondolkodott.
– Szóval, mi szükség volt erre a vészhelyzeti átlépésre? – kérdezte most Thorne, és egyenesen Kerrickre pillantott. – Hányan voltak ott a halál vámpírjai közül? Hisz láttam már hogy egymagad lenyomtál nyolcat, és még csak meg se izzadtál. – De most több tucatnyian voltak. Egy regiment. – Hogy a büdös életbe? – Greaves odaküldte a hadseregét. – Kerrick bármikor készen állt, hogy a halál vámpírjainak két-három osztagával megküzdjön… de nem egy egész regimenttel. Thorne felszisszent. – Az a rohadék… Akkor nem csak halál vámpírjai voltak ott. – Nem hát! Hanem rendes zsoldos katonák is. Azzal elmesélte az egész sztorit, majd ezzel zárta: – A dolgok egész másképp alakultak volna, ha nem küldi el a hadseregét, az holtbiztos. Csakhogy még soha nem fordult elı, hogy egy egész regimentet küldött volna ellenem. Ennyire még sosem szegte meg a szabályokat. A rohadt életbe! – Ne húzd fel magad. Már a kórházközpont esete óta tudjuk, hogy ezt a nıt nyomon követi a hálózaton. Akárhogy is nézzük, veled aztán jól kiszúrtak. – Naná! Valaki mást kellett volna megbízni a védelmével. – Annyit sem számítana, mint bolha seggén a pattanás. Kerrick tompán felnevetett. – Én is azt hiszem. – Az persze nem kérdéses, hogy rajta vagyunk az ügyön. És azt is sejted, mit tesz majd a Parancsnok, ha megtudja, hogy vészhelyzeti fellépést alkalmaztunk. – Ez is igaz – felelte Kerrick a fogait csikorgatva. Nem tudta kellı trágársággal kifejezésre juttatni a gondolatait az egészrıl. – Csakhogy anélkül most mindketten halottak lennénk. Miért, az talán nem törvényellenes, hogy egy egész hadsereget dobott le a Halandók Földjére?
Thorne undorral horkantott egyet. – Ezt a kis félrelépést elnézi majd a Bizottság. Szóval az ÁFEB így mőködik. – Akkor a Bizottság kapja be! Válasz helyett Thorne Alisonra pillantott. – Na, szóval… akkor most mi a helyzet ezzel a nıvel? Merthogy Endelle azt mondta, hogy egy nagyerejő energia-bombát küldött fel a Trough-ba. – Így is van. Magam is láttam, mert ott voltam, ahol becsapódott. A sivatagi homok vagy kétszáz méter magasba tört fel. – A szentségit… ez már nem semmi! – De hol az ördögben van már Endelle? Nem szabad, hogy Alison még több vért veszítsen! Thorne ingerülten vonta fel szemöldökét. – Majd itt lesz, amikor jónak látja! – Nézd… vissza kell vinnem Alisont a Halandók Földjére. Fogalmam sincs róla, mennyi ideig bírja ki itt a Másik Földön… – És Kerrick aggodalma jogos volt: egy halandó, aki még nem lépett át a Másik Földre a rituálé szerint, legföljebb egykét órát bírhatott ki ott élve. És ha a halandó ráadásul még sebesült is, az lerövidítheti ezt az idıszakot… Egyébiránt huszonnégy óránál hosszabb tartózkodás még egy teljesen egészséges halandó esetében is a halált jelentette. Amíg a vámpírrá avatási ceremónia meg nem történik Endelle keze által, addig halandó nem élhet a Másik Földön. A levegı hirtelen megremegett, és ott termett Endelle. Egyenesen Kerrick szemébe nézett, és jeges süvöltéssel kiáltott fel: – Mi az ördögöt mővelt? Hisz ez vészhelyzeti átlépés, vagy talán rosszul tudom? He? …! Van fogalma róla, mi lesz ennek a következménye? Teljesen elment az esze, Harcos? Hogy a franc essen magába! Ezt az utolsó mondatot Endelle jó hangosan mondta, és telepátiával kombinálta, hogy Kerrick dobhártyája majd
kiszakadt, és a bárban összetört az összes üveg. A hirtelen kiömlı alkoholáradat megtöltötte a levegıt. – Ezzel az erıvel akár tálcán is átnyújthatta volna Alison fejét annak a szörnyetegnek. Ezzel a vészhelyzeti átlépéssel újabb adut szolgáltatott Greavesnek ellenünk, mert az ügyet az AFEB elé viszi majd, és követelni fogja a büntetést, ezek meg ki is fogják szabni. Szóval, hogy az ördögbe képzelte ezt? – Nem volt más választásom, asszonyom – kezdte Kerrick, aztán elmondta Endelle-nek is mindazt, amit az elıbb Thorne-nak. Endelle dühödten vonta fel a szemöldökét, úgy pillantott Alisonra. – Tudja, harcos, ezen a ponton tényleg csalódást okozott nekem. Kerrick az orrán át mélyen szívta be a levegıt. – Igen, asszonyom, de tényleg nem tehettem mást. A Parancsnok nemcsak egy harci osztagot küldött Carefreebe, hanem egy egész regimentet. – Akkor is. Ezúttal, haragja jeléül, skarlátvörös szárnyait teljesen kiterjesztette Endelle. Kora esti öltözékéhez képest átöltözött, és most fekete bırnadrágot viselt sötét felsırésszel, melyen hosszú szırő prém volt… Kerrick bivalynak saccolta. – Legjobb lesz, ha máris visszaviszi a Halandók Földjére – vakkantotta Endelle. – De hová? – kérdezte most Thorne. – És hogy rejthetjük el, hogy ne vegyék észre. Endelle mélyet sóhajtott. Na jó, viseljük gondját a mi kis bajkeverınknek. Azzal Endelle hirtelen behúzta a szárnyait, majd Alison homlokára tette a kezét. A levegı lüktetni kezdett körülöttük, elıbb lassan, majd egyre gyorsabban. Mikor a lüktetés abbamaradt, Endelle felegyenesedett.
– Most már viheti. Védıpajzsot kapott, mely jó harminchat órára szól. Ezzel senki sem látja majd, hol van. – Nem ilyen egyszerő a dolog – szólt erre Kerrick. – Ugyanis Alisonnak és nekem is van kisugárzásom, ami megjelenik a Központ követıhálózatán. Márpedig, ha Greaves vagy a tábornokai felleltek bennünket a jelzéseink alapján, az azt jelenti, hogy továbbfejlesztették a technológiájukat. Akkor pedig lehet, hogy Alison rejtve marad, én azonban nem. – Hogy a franc enné meg! – morogta Endelle. – Na jó, gondolkodjunk egy kicsit. Rendben… majd én ködöt vonok a Queen Creek-beli ház köré, mert tudomásom szerint azon keresztül még Greaves sem láthatja magukat. Kerrick bólintott. – Így van. Szeretném látni, hogy hatol át azon. – Ahogy mondja. Oké, akkor itt végeztünk, igaz? – Azzal válaszra sem várva fordult meg, hogy távozzon. – Si’ven’endel’livell! – szólt utána Thorne, kattogva ejtve ki a nı teljes nevét. Hát igen… mintha tücskök lennének a szájában. Endelle sarkon perdült, és szemöldökét felvonva pillantott helyettesére. – Na mi van? – csattant fel. – Ellátná a sebet, kérem? Merthogy sem Kerrick, sem én nem rendelkezünk azzal a képességgel, hogy egy halandó szétlıtt vállát begyógyítsuk. Endelle álla megfeszült. – Kíméljen meg a részletektıl! – Azzal egy gyors lépéssel ott termett, és kezét a sebre tette. A seb bezárult, az izomzat hibátlanul helyreállt, Alison élénk rózsaszín arcszín is visszatért. Ennyit a nagyasszony erejérıl. A véráztatta kardigánt és pólót, valamint a farmert egy puha, fehér, de igen rövid tunikával cserélte fel. – Köszönöm – mondta Thorne, elfordítva tekintetét Alison most már mezítelen lábszárairól. Endelle körbenézett, majd kinyújtotta a karját és eltőnt.
Kerrick már épp Thorne-hoz fordult volna, hogy viszszaküldesse magukat Queen Creekbe, mikor ötméternyire tılük a bárpultnál két alak jelent meg. Medichi… és Marcus. Kerrick állkapcsa megfeszült, torkából halk morgás tört fel. Thorne önkéntelenül is kilökte a karját Kerrick elé. – Na, hogy ment? – kérdezte Medichitıl. – Marcusszal meg mi az ördög történt? Hé, seggfej, a Hamupipıke élet elpuhított? Marcus bal szeme fölött egy jókora púp volt, jobb karján pedig mély vágás, melybıl a vér a padlóra csöpögött. Pillantása találkozott Kerrickével, mire válla megfeszült. – Te rohadék – szólt hangosan, fogcsikorgatva. Medichi abban a pillanatban megragadta Marcust, a padlóhoz csapta, és egy lábbal a nyakára lépett, így tartotta fogva, miközben Marcus minden módon szidalmazta Kerricket, ami csak eszébe jutott. – Az istenit neki, még csak ez hiányzott! – mormolta Thorne. – Vigyázz a nıre! – kiáltotta Kerrick, és Thorne felé tolta Alisont. – Hadd tekerem ki a nyakát ennek a senkiházinak! Thorne visszafordult Kerrick felé, és Alison teste fölött átnyúlva megragadta az arcát mindkét kezével. – Most rögtön visszamész szépen Queen Creekbe, és vigyázol a nıre – kiabálta Thorne kettıs rezonanciával. Kerrick térde és válla megfeszült, így próbálta kitépni magát Thorne szorításából, súlyosan szedve a levegıt az orrán át. Mindenáron Marcust akarta. – Higgadj már le! – üvöltötte Thorne. – Az a dolgod, hogy ırizd ezt a halandót. Még lesz elég alkalmad arra, hogy összetörd Marcust, de most eredj, és vigyázz a nıdre! Az utolsó, hangosan kiejtett szavak Kerrick fejében úgy visszhangzottak, hogy majdnem térdre esett.
Aztán bólogatni kezdett, anélkül hogy tudta volna, mit is helyesel igazából. De erıt vett magán, légzése normálisra lassult, szeme elıl eltőnt a vörös köd. – Kész vagy? – kérdezte Thorne. Kerrick bólintott. A levegı rezegni kezdett körülötte. Kerrick a nappalija közepén állt a Queen Creeken, Halandók Földjén. Amikor Marcus hirtelen ott termett a Cave-ben, tüstént annak a szemétládának esett volna, ha nem épp Alisont tartja a karjában. Nem használt a vérnyomásának, ha arra gondolt, mit tett volna akkor, és mit akar még mindig tenni volt sógorával. A győlölet enyhe kifejezés volt arra, amit Marcus iránt érzett. Te jó ég!… Még két évszázad elteltével is megölte volna a férfit mindazért, amit Helena halála után mondott neki, mindenért ıt, Kerricket okolva. Bár ezek az okok ugyanazok voltak, amiket ı maga is a saját fejére olvasott. A nappaliban bırkanapék és – székek szaga érzıdött, ám nem eléggé ahhoz, hogy elnyomja a levendulaillatot, mely Alison bırébıl áradt. Szerette volna megcsókolni ıt… de máris! Vigyázz a nıdre! Az ı nıje! És így is volt. Nagyon igazak voltak azok a szavak. Nem akarta elengedni Alisont. Meg akarta tartani… Csakhogy a Helena halála utáni fogadalma nem valami elhamarkodott, meggondolatlan lépés volt. Kiegyenesedett, és a karjában vitte Alisont a vendégszobába. Aztán letette ıt az ágyra, mire Alison félálomban pislogott rá. – Kerrick? – Jó helyen vagy. Most csak aludj. – Rendben. Tényleg fáradt vagyok. – Azzal oldalára fordult. – Hát persze, hogy fáradt vagy. – Megsimogatta a nı vállát, Alison pedig megfogta a kezét, belehajtotta a fejét
és… ó, a fenébe is… megcsókolta az ujjait. A vágy úgy lobbant fel Kerrickben, mintha olajat öntöttek volna a tőzre. – És köszi, hogy kihoztál minket onnan – mormolta Alison lehunyt szemmel. Aztán fejét a párnába fúrta, elengedte Kerrick kezét, és felsóhajtott. Kerrick hátralépett az ágytól, majd még egyet hátrált, aztán még egyet, de olyan volt, mintha futóhomokban lépkedett volna. Így lesz a legjobb. Hadd aludjon. Mikor végre ı is bemászott az ágyába, és kezdte elnyomni az álom, azon tőnıdött, vajon milyen teher szakad nyakába az elkövetkezendı huszonnégy órában. Marcus letörölte a vért az ajkáról, Horace pedig kezelésbe vette. A gyógyász, aki olyan volt, mint egy Krisztus kép, mély karsebére tette a kezét. Marcus szíve végre normális ütemben vert. Mert abban a pillanatban, mikor egy áttünéssel ı és Medichi megjelent a Cave-ben, és szemközt találta magát azzal a pokolra való senkiházival, szíve majd kiugrott a helyébıl. A bal térde még mindig rángott. Megpróbálta megállítani, de túl sok volt vérében az adrenalin, és nem ment semmire sem. Hiszen, ha nem dobolna úgy a lába a betonon… – Fáj valami, Harcos? – A gyógyásznak még a hangja megnyugtató volt. – Nem, jól vagyok – préselte ki magából a szavakat, majd elırehajolt, alkarjával a combjára támaszkodott. Horace követte a mozdulatát, két kezét még mindig a sebére szorítva. – Mindjárt megvan – szólt Horace. – Ja, bocs… – dünnyögte Marcus. Marcus az egész éjszakát a belvárosi Határvidéken töltötte a Trough fölött, az egymás után érkezı halál vámpír-
jaival viaskodva, mikor Medichi is csatlakozott hozzá, nem sokkal hajnal elıtt. Hál’ Istennek… Marcus hálás volt a harcosnak. Elszokott már a küzdelmektıl, és egy tucatnyi csata után az izmai sajogni kezdtek. Hát igen… végül Medichi mentette meg a seggét, és ezt nagyon nem szívesen ismerte be. Különben pedig… kit érdekel? Horace keze az arcára csúszott, Marcus érezte az enyhülést adó melegséget, mely végigáramlott a szeme fölötti jókora dudoron. Aztán megérezte iPhone készüléke rezgését a zsebében, gyorsan elıhúzta. Elolvasta az üzenetet, majd trágár módon káromkodott. Épp most esett el egy igen komoly szerzıdéstıl az egyik nagyvállalata – az, amelyik a Másik Földre exportált. Tényleg muszáj volt elhúzni innen a fenébe, vissza a Halandók Földjére, mielıtt az egész birodalma összeomlik. Horace arra kérte, hajtsa hátra egy kicsit a fejét. Ahogy a szeme fölötti dudor egyre apadt, azt mondta a gyógyásznak: – Te aztán érted a dolgod, Horace. – Nagyon köszönöm, duhuro. – Hé! Engem ne szólíts így, mert ha ezek közül a harcosok közül valamelyik meghallja, akkor téged keresztre feszítenek. Horace felnevetett. – Nem hinném, duhuro. És mondhatnak bármit, te már akkor a halál vámpírjaival verekedtél, mikor ık még a holdban voltak. Marcus ránézett. – Átkozottul nagylelkő vagy, hogy ezt mondod. Horace elmosolyodott, miközben tovább küldte a gyógyító sugarakat. Marcus pillantása ismét a harcosokra tévedt, akik a felfordított biliárdasztalnál álltak. A hat edzett vámpír idırıl idıre nevetésben tört ki. Dohányfüst gomolygott a plafon felé. Zacharius szivart tartott a kezében. Hát igen… már
elfelejtette, mi volt a legjobb abban, hogy a Vér Harcosai közé tartozott: hajnaltájt történeteket meséltek egymásnak, rágyújtottak és ittak még egyet, mielıtt hazatértek az ágyukba. Nıi hangot hallott, mire oldalvást billentette a fejét. Vajon mikor jött ide ez a nı? Igazából nem is látta ıt, csak a lábait. Medichi széles válla eltakarta a nıt a szeme elıl. Behunyta a szemét, és mélyen a levegıbe szippantott. Egy pillanatra elkapta azt az ismerıs illatot, amit korábban Endelle irodájában érzett. A gond csupán az volt, hogy ez az illat igencsak kellemes hatással volt a testére. A háta véknya csomóba húzódott, lágyékában melegséget érzett. Vajon mi az ördög történik vele? Megint beszívta a levegıt. Az illat most erısebb volt, és szinte a szeme is felakadt. Ó, magasságos ég… Most hallotta Thorne vakkantásszerő hangját. – Havily, igazán nem tudom, mi az ördögnek rángatott ki téged Endelle az ágyból, és minek küldött ide ebben az órában. Az átlépı-jelölt elment Quenn Creekbe Kerrickkel, és épp egy komoly sebbıl lábadozik. Valószínőleg nem kel fel elıbb, csak késı délután. Majd szólok, ha szükségünk lesz rád. Jut eszembe… találkoztál már ezzel az átlépı-jelölttel? – Nem, még nem. Tudod, szerintem tényleg fura ez az egész. Mikor Endelle-lel beszéltem, hajthatatlan volt, és ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek ide máris, te meg majd elmondod a részleteket. A nı dallamos hangja mély hatással volt Marcusra, szerette volna tovább hallani – sokkal tovább. – Ideküldött téged… hajnalban… hogy mondjam el a részleteket? De hiszen semmiféle részletet nem tudok. Úgy egy órával ezelıtt találkoztam elıször ezzel az Alisonnal, aki épp nem volt eszméleténél. – Akkor azt hiszem, itt valami tévedés lesz, de egyébként nem bánom, hogy itt vagyok, mert mindig örülök, ha
láthatlak benneteket, fiúk. Kérlek, meséljétek el, hogy telt az éjszaka. Szóval a nı neve Havily. Nem hangzott ismerısnek. A harcosok közül még egyik sem említette. Marcus feltételezte, hogy az átlépı-jelölt Összekötı Tisztje volt. Még mindig csak a nı lábait látta. Elefántcsont színő nadrágját láthatólag rá szabták. – Teljesen meggyógyultál, Marcus Harcos – jelentette ki Horace. Marcus felegyenesedett ültében. – Kösz. – Azzal megérintette az arcát, szinte hitetlenkedve, hogy az teljesen begyógyult. – Átkozottul tehetséges vagy. És e pillanatban ismét megcsapta ıt az a csábos illat. Lehajolt és felnyögött. A dákója olyan keményen állt, mint a szikla. – Marcus Harcos – kiáltott fel Horace. – Mi a bajod? Talán valamelyik belsı szerved sérült meg? – Odalépett Marcus mellé és az arcát kutatta. – Mondd, hol fáj? Marcus ránézett. Irtóra szerette volna elmagyarázni a dolgot. A fenébe is, mi az ördög történik vele? – Csak egy kis görcs, de mindjárt elmúlik. Ne aggódj, minden rendben lesz. – Mihelyt kijutok ebbıl az épületbıl, és megszabadulok ettıl az erotikus illattól. Horace aggodalma azonban, melynek éles tónusban adott hangot, félbeszakította a beszélgetést a Cave-ben. Medichi szemöldök ráncolva fordult felé, így végre nem takarta el elıle a nıt. Az áldóját… a legszebb nı volt, akit Marcus valaha is látott eddigi élete során, beleértve az összes színésznıt, akit ismert. Ez a nı olyan volt, mint egy mennyekbıl alászállt angyal, vörösesbarna haja lágy hullámokban omlott a vállán túlra, elefántcsontszínő kosztümkabátjára. A Marcusban feszülı vágy most megduplázódott. Elırehajolva ült, két kezét térdei közé lógatta. Minden baja volt, lüktetı erekciója miatt fészkelıdni volt kényte-
len, és ezzel szemben teljesen tehetetlen volt. Ha most felállna az a kurva harci szoknya elöl teljesen kidudorodna. A földön pillantása találkozott az övével, s a szemöldökét felvonta. Mi az ördög ez az egész? Havily azt a harcost nézte, akirıl már annyit hallott, különösen Lukentıl, aki amiatt aggódott, hogy ez a vámpír még háborúságot okozhat a Vér Harcosai között. Ez hát Marcus Harcos. A renegát, a dezertır. Az egyik kopott, ronda bırkanapén ült a terem hátuljában, ültében elıre dılve, mintha fájdalmai lennének, de mint azt Medichi az imént elmesélte neki, Marcus Harcos rendesen helybenhagyva jött be a két évszázad utáni elsı harca után. Ezért volt szükség Horace-ra is. Horace aggodalmas felkiáltására mindenkinek a figyelme a dezertır felé fordult. Havily persze egyáltalán nem ismerte ıt, minthogy Marcus az elmúlt kétszáz évben a Halandók Földjén élte az életét. A nı tudta, hogy a harcosok megvetik, ahogy azt meg is érdemelte. İ maga sem tudott súlyosabbat elképzelni, mint hogy egy átlépett személy cserbenhagyja Endelle asszonyt és a bajtársait. Marcus olyan fura arckifejezéssel nézte Havilyt, mintha kísértetet látna. Havily nem tudta, hova tegye a férfit, de valami különös és meglepı módon vonzódott hozzá. Haja sötét volt, ha nem is olyan fekete, mint Kerrické, de sötétbarna és teljesen egyenes szálú. Bıre szép olívabarna árnyalatú, világosbarna szeme fölött húzódó sötét szemöldökei markáns arckifejezést kölcsönöztek neki. Irtó jól nézett ki ez a fickó. Havily mély lélegzetet vett, aztán ismét Thorne felé fordította a figyelmét, és megkérdezte a férfit, vajon tudjae már, mikor kell neki meglátogatnia az átlépı-jelöltet, Alison Wellst. Ám ekkor igen fura illat csapta meg; pézsmaillat, mely leginkább köményre emlékeztette… és ez
fölöttébb nevetséges volt. Lehunyta a szemét, és mélyen belélegezte. Ami a legfurcsább volt, hogy ez az illat érezhetıen onnan áradt, ahol Marcus Harcos ült, ölében öszszekulcsolt kézzel. A férfi egyre csak ıt nézte, ugyanazzal a fura, szinte fájdalmas arckifejezéssel. Havily bıre most minden átmenet nélkül kezdett bizseregni, mellbimbói pedig kemény gyöngyökké húzódtak össze. Kissé kábultan szedte a levegıt. Mi a fene történik vele? Thorne mély, reszelıs hangja szakította félbe gondolatait. – Endelle harminchat órára védıpajzsot vont az átlépıjelölt köré, úgyhogy azt hiszem, bıven van még idıd addig, míg hivatalosan is üdvözölheted azt a nıt a mi világunkban. Havily zavartan pillantott Thorne-ra. Mit is mondott? Valami átlépı-jelöltrıl beszélt. Nem ártana figyelnie a férfire, mert Összekötı Tisztként ez volt a dolga. Egyáltalán nem örült ennek a megbízatásnak, ám a tény, hogy meg kellett látogatnia a Vér Harcosait, mindig meghatározta az egész napját, és jókedvre derítette. A harcosok kollektíve vették ıt a védıszárnyuk alá száz éve, mikor átlépett a Másik Földre, és akkor Luken volt az ı ırzıvédı lovagja. A Harcosok rangban fölötte álltak, de akkoriban – Endelle kivételével – mindenki fölött, mert az Átlépık İrzıiként is mőködtek, és az erıs képességekkel rendelkezı átlépı-jelöltek biztonságára vigyáztak az átlépési rítus ideje alatt. Csupán Endelle volt magasabb rangban. Szerte a világon még a Felsıbb Adminisztrátorok is alacsonyabb rangúak voltak, mint a Vér Harcosai. Pillantása most minden különösebb ok nélkül kalandozott vissza Marcus Harcosra, aki feladta harcosi tekintélyét, és haszontalan életet élt a Halandók Földjén. A harcos még mindig ıt nézte, és mihelyt Havily pillantása ta-
lálkozott az övével, a nı testébıl, mélyrıl erotikus vágy tört fel, mintha a harcos megbabonázta volna. Agyában egy kép jelent meg: két kezét a harcos hátára teszi, körmeivel a húsába váj, a teste a férfi teste alatt fekszik, és magához szorítja… miközben az ritmikusan mozog felette. A kömény illat egyre erıteljesebbé vált, és ezt lágyan főszerezte a tiszta, férfias pézsmaillat. Mélyen szívta be az orrán és száján egyszerre. A vágy újabb hulláma erıteljesen söpört végig a bırén, belsı izmai újból és újból összerándultak, és úgy érezte, vészesen közel áll az orgazmushoz… te jó ég… pedig egyebet sem csinált, mint azt a harcost nézte. A nyaki verıere erıteljesen lüktetett. A harcos világosbarna szeme fölött a sötét szemöldök lejjebb ereszkedett, pillantása most olyan volt, mint valami ragadozóé, és Havily azt látta, hogy a férfi szemfogai leereszkednek az alsó ajkára. Ó, mennyire szerette volna, ha ez a vámpír a nyakába mélyeszti a fogait, és máris elveszi, amit ı adni akart neki. Mikor a harcos kezdett felállni a kanapéról, Havily torkából halk nyögés tört fel. Aztán minden csepp erejét öszszeszedve fordította el tekintetét Marcusról, és Thorne-ra pillantott. Thorne megragadta a karját. – Mi a baj, Havily? Mitıl ijedtél meg? – Mennem kell. – És még mielıtt Thorne vitába szállhatott volna vele, felemelte szabad karját, és eltőnt. Elméje sajnos úgy összezavarodott, hogy nem a saját otthonában kötött ki, hanem az épülettömb elıtti szökıkút kellıs közepén. A víz felhevült bırére csorgott, ı pedig hangosan felnevetett. Mert a minimum, amire épp szüksége volt, az egy jó hideg zuhany. Mikor azonban kilépett a szökıkútból, el nem tudta képzelni, mi és miért történt vele. Ugyan melyik dimenzi-
óban lett volna akár a legkisebb értelme is annak, hogy egy olyan vámpír után vágyik – akár harcos, akár nem –, akit megvetett azért, mert dezertır volt?
13. FEJEZET
Crace egy kıpadon ült a Parancsnok terjedelmes barackos kertjének kellıs közepén, és várt. Most legalább nem verítékezett, bár úgy érezte magát, mintha mellbe szúrták volna. A barackos kert az Estrella-hegy lábánál feküdt, és szemgyönyörködtetı látványt nyújtott. A Parancsnok díjakat nyert ezzel a kertészeti remekmővei. És ez a kert, valamint ami alatta feküdt, pontosan mutatta a Parancsnok karakterének lényegét. A barackfák hosszú sorai alatt, a mélyén rejtızött az Irányítóközpont, ahonnan Greaves az egész világra kiterjedı tevékenységét irányította. Az Irányítóközpont alatt több mérföld hosszan bunkerek húzódtak, valamint számos kiképzı létesítmény a hadserege számára. A bunkerek alatt pedig egy hatalmas barlang volt, kizárólag a kutatások és fejlesztések céljára. A Parancsnok szenvedélyesen rajongott a fegyverekért, igencsak kreatív volt minden fegyverfajtában, és folyton az öldöklési módszerek fejlesztésén dolgozott. A carefree-beli kudarc ellenére Greaves egy órával azelıtt arra kérte Crace-t, hogy feleségével együtt reggelizzen vele. Mimózát szolgál fel, friss ıszibarackot és tojásfehérjébıl készült omlettet… mindezt azért, mert tudta, hogy ilyen reggelivel kedvébe járhat Crace feleségének, Juliannának. Crace korábban lezuhanyozott és megborotválkozott. Fehér szmokingot vett fel, fekete nadrágot és legfinomabb fekete cipıit. Próbálta levakarni magáról a kudarc szé-
gyenfoltjait, de testének minden pórusából a bőntudat sugárzott. Most csak ült a kemény kıpadon a feleségére várva. Az asszony arra kérte, ne viselkedjen ilyen lehetetlenül, mert hiszen a Parancsnok is gyakorlatias, érzı személy, aki semmiképpen sem fogja Crace-t hibáztatni azért, mert egy teljes regimentnek sem sikerült hidegre tenni azt az átlépı-jelöltet. Véleménye szerint a meghívás egy ilyen elegáns magánreggelire azt jelentette, hogy a Parancsnok nem neheztel Crace-re. És Crace feleségének általában jó érzéke volt ahhoz, hogy helyesen lássa elıre a dolgokat. Most azonban Crace úgy vélte, hogy a Parancsnok igenis ıt teszi majd felelıssé azért, ami Carefree-ben történt. Crace ritkán esett kétségbe, alapvetıen optimista volt és nem értette, miért nehezedik el minden izma, miért szorul össze a szíve, és miért érzi ezt a nyomást a tüdejében. Szinte kényszerítenie kellett önmagát, hogy levegıt vegyen. A levegı megremegett, ı pedig felállt. Feleségének látványától szinte elolvadt. Olyan szép volt, mint Aphrodité istennı, és különösen csodásan festett ıszibarack színő puha köntösében, melyre elegánsan elrendezett fürtökben omlott rá fekete haja. Élénk kék szeme volt, a sarkánál enyhén ívelt, akárcsak a szemöldöke. Arccsontjai magasan ültek, ajkai teltek voltak. Nagy, kerek és igen kemény mellei szabadon ringtak a ruhaszövet alatt. Az asszony odalépett Crace-hez, arcon csókolta, megfogta mindkét kezét, majd azt suttogta a fülébe: – A reggeli után majd ágyba viszel, iszod a vérem, én pedig eloszlatom a félelmeidet. Mindig is így tett. Crace mélyen szívta be a levegıt, és ellazult kissé. Julianna a legjobb feleség volt, ı pedig a legszerencsésebb férj.
A levegı ismét megrezgett. Mikor a Parancsnok megjelent, Julianna szívélyesen hajtott fejet, enyhe térdhajtással kombinálva. – Julianna, örömmel látom önt. – Én is önt, Parancsnok. – Kérem, szólítson csak Dariannak. – Ahogy kívánja, Parancsnok. Crace-t elbővölte felesége gyors észjárása. Mindig kiállta a Parancsnok kisebb próbatételeit, és ez láthatólag tetszett Greavesnek, mert halkan felnevetett. Julianna felé emelte kezét. Greaves odalépett, udvariasan csókot lehelt az ujjaira nagyfokú tisztelete jeléül. Tekintete egy pillanatra az aszszony melleire siklott, majd felemelte a kezét és ujjaival pattintott. Egy pillanattal késıbb három felszolgáló jelent meg egy jókora kerekes szervizasztallal. Julianna meglepetten csapta össze a két kezét, így fejezve ki örömét a feltálalt reggeli miatt. Természetesen maga Greaves ültette asztalhoz, Julianna pedig rámosolygott, és köszönetet suttogott. Crace leült és evett, félelmei olyannyira eltompultak hogy mire a reggelit elköltötték, és a pezsgı jótékonyan áramlott át az erein, már hátradılt a székében. – Sajnálattal hallottam Kernek Harcos törvénytelen manıvérét – kezdte Greaves. Ez teljességgel váratlan volt. – Így van, Parancsnok. – No sebaj. Egyszerően megtesszük a szükséges lépéseket. Crace elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. Szóval nem lesz vádaskodás. Hála a Teremtınek. – Azt akarom, hogy találkozzon Hardinggal, és intézkedjen a következı lépésrıl. Minden törvény adta jog a kezünkben van, hogy úgy folytassuk az ügyet, ahogy nekünk tetszik. Bízom benne, kedves Crace-em, hogy a befejezést emlékezetessé teszi.
Crace választott istenségének a szemébe nézett. Emlékezetessé tenni a befejezést. Minden törvény adta joggal. A vészhelyzeti átlépés ugyan megmenthette az átlépıjelölt életét, de egyben igen nagy és visszavonhatatlan elınyhöz juttatta a Parancsnokot. A Másik Földön csak egy módon lehetett valamit emlékezetessé tenni. Látványossággal. Fejében egy sziporkázó mősor kezdett alakot ölteni. Természetesen hattyúkat és tőzijátékot használ. Majd Pekingbıl kér egy-két szívességet. A helyi színházakból pedig annyi színészt hozhat, amennyi csak kell. És persze a televízió világszerte közvetíti majd az eseményt. Igen… ez emlékezetes lesz. Ami pedig az átlépı-jelöltet illeti… nos, az ı kimúlása lesz természetesen az est fénypontja. – Azt hiszem, tudom a megoldást – mondta végül. Crace az ismerıs nyomást érezte a fejében. Greaves szigorú arckifejezése ellágyult, majd arca felragyogott. Többször is bólintott, aztán elmosolyodott. – Kedves Crace-em, ön túltett önmagán. Gratulálok. – Majd akkor gratuláljon, uram, mikor az átlépı-jelölt utolsót lehel. Alison ébredezni kezdett. Egy teljesen ismeretlen ágyban feküdt a hátán, és magas, bolthajtásos mennyezetre pillantott fel. Hol van most? A legutóbbi mennyezet, ami alatt felébredt, a saját házában volt… a mellkasán Kerrick keze nyugodott. A férfi az ı nyakába temette az arcát, szemfogainak tompa felével incselkedve ébresztgette ıt. A vágy máris felkorbácsolódott benne, ahogy visszaemlékezett arra az erıteljes orgazmusra. Ó… mit tett vele Kerrick. Felnyögött, miközben eszébe jutott, hogy szívta a harcos a vérét, és ingerelte ıt az ujjaival. El sem tudta képzelni, milyen lehetett Kerrickkel a teljes, igazi szex.
Na jó… egyszerően nem szabad rá gondolnia, vagy legalábbis nem a vele folytatott szexre. Inkább azzal kell törıdnie, hol van most pontosan, és hogyan jutott ide. Felült és körülnézett. A közelében egy nyitott ajtót látott, mely a fürdıszobába vezetett. Egy fogason ruhák lógtak… nıi ruhák. Végignézett magán, azon a nagyon puha fehér hálóingen, amit épp viselt. Olyan volt, mint egy tunika. Ez vajon honnan van? Homlokráncolva gondolt a hatalmas robbanásra, ami minden kétséget kizáróan lerombolta az ı házát. Egyáltalán maradt valami ruhája? Mentális sugarakkal próbált a házába látni, azonban fura mód akadályba ütközött. Mentális érzékei nem jutottak tovább tíz-húsz méternél. Valami védıpajzsba ütközött, mégpedig hihetetlenül erıs pajzsba. Ösztönszerően érezte, hogy ez a pajzs az ı védelmét szolgálja. Visszafeküdt az ágyra, lehunyta a szemét, és máris abban a bizarr világban volt, ahol a halál vámpírjai és a harcosok élnek, érdes nyelvvel és hosszúra nıt erotikus szemfogakkal, felszínre tört álma arról a fura tóról és arról, hogy ı is ırangyal. Átlépés a Másik Földre. Az ı átlépése … Mélyet lélegzett, aztán hagyta, hogy a pillanatnyi körülmények valósága foglalja le a gondolatait. Az elmúlt éjjel két alkalommal is alig úszta meg élve; elıször abban a szők utcában, másodszor pedig saját otthonában, Carefree-ben, ahol a halál vámpírjai támadtak rá. Aztán meg ott volt Kerrick, az ırangyala, akinek az volt a feladata, hogy ıt védelmezze, és akihez úgy vonzódott, mint a kaktusz a sivataghoz. Új világba érkezett, új élet kezdıdött számára, mely tele van veszélyekkel, de rengeteg lehetıséggel is. És most egy furcsa kérdés vetıdött fel benne: hogy magyarázza majd meg új életét Joy-nak és a családjának? Kerrick a konyhájában ült egy széken, és a kávéját kortyolgatta. Jó kávé volt.
Jó ég, mennyire szerette ezt a korszakot – dugd be a konnektorba, kapcsold be, fızz, süss, grillezz. Évszázadokkal korábban a nyári napok jó részét azzal töltötte volna, hogy fát vág, és elteszi télire, amivel majd befőti a házát. Fızött egy kanna kávét, és kikészített egy csészét Alisonnak is. Vajon egyáltalán iszik ez a nı kávét? Még egy jó pár dolgon eltőnıdött vele kapcsolatban. Például miért volt Hummer kocsija, és vajon sikerül-e neki megırizni az életét, az istenit… Súlyosan fújta ki a levegıt. Na, majd meglátjuk… Megcsóválta a fejét. Minden gondolatát ez a nı töltötte ki, mióta csak felébredt. Szerette volna a karjaiba zárni, ágyba vinni, beletemetkezni a testébe… mondjuk egy évre. Vagy kettıre. Sıt, háromra. Vagy legyen inkább ezer… Az az energia, ami ott Carefree-ben az orgazmus hatására Alisonból elıtört, pokolian erotikus volt. Már csak a puszta gondolatára is borzongás futott végig a gerincén, és fészkelıdve adott helyet feltámadó erekciójának. Ez az átkozott breh-hedden. Hirtelen levendulaillat áradt felé, mire elırehajolt ültében, és mélyen szívta be a levegıt. Szóval Alison már ébren van, és ırá gondol. Remek. Akkor meg hogy az ördögbe tartsa magát távol egy ilyen nıtıl, aki ugyanúgy be van sózva ıérte, mint ı a nıért? Mit kellene tennie, hogy megszabaduljon ettıl az abszurd vonzalomtól? Megint felegyenesedett ültében, mikor Alison megjelent a konyhaajtóban. Friss és kipihent volt a mély alvástól, és oly gyönyörő, hogy már a puszta látványa is hormonok özönét zúdította Kerrick ereibe. Alison nagyon szép volt az egyszerő fekete nadrágban és világoszöld felsıben – hál’ Istennek Endelle titkárnıje hagyott ott más ruhát is, nem csak azt a rövid fehér tunikát. És szintén hál’ Istennek Alison át is öltözött. Mert ha
csak egyetlen pillantást vetett volna azokra a hosszú, mezítelen lábakra, Kerrick biztos elvesztette volna a fejét. Kortyolt egyet a kávéjából, aztán hagyta, hogy gondolatai a nı felé szálljanak. Egy igencsak férfias ötlet fogant meg az agyában, és egyenesen Alisonnak küldte, mert már nem tudta magában tartani: Meztelenül akarlak, hanyatt dılve… Alison elmosolyodott. – Konkrétan mi jár a fejedben, Harcos? Harcos… ó a francba. Azzal, hogy így szólította, a nı még valóságosabbá tette a személyét az ı életében. Aztán Alison egy sor kihívó képet küldött felé, mindegyiken ı, Kerrick foglalatoskodik a nı testének különbözı tájékával. Nagyon akarsz engem? kérdezte Alison telepatikus úton. Szóval ez a nı még a gondolataival is el tudta ıt csábítani. Mint sivatag az esıt, küldte a választ. Kerrick teljesen bepörgött. Alison moccanni sem bírt. Pedig szeretett volna. Oda akart rohanni Kerrickhez, karjaiba zárni és magához szorítani. Mint sivatag az esıt, küldte a férfi felé. Kerrick bólintott. És Alison mégsem bírt megmozdulni. Mintha lecövekelt volna, lábai mintha a földbe gyökereztek volna. Az új világtól való félelme tartotta vissza. Ezen túlmenıen még az is lehetséges, hogy kárt tesz Kerrickben a benne rejlı erı miatt. Korábban, Carefree-ben nem ártott neki, de a férfi akkor még nem hatolt belé, csak ott térdelt mellette. Kerrick kinyitotta a szemét, halványan Alisonra mosolygott, és biccentett felé. Lecsusszant a székérıl, majd odalépett a kávéfızıhöz, felkapta a kávéskannát, levette a tetejét, és visszament a székéhez. İ is ugyanúgy viaskodott magával, mint Alison.
Letette a kávéskannát, majd megragadta a konyhapultot. A zöld pettyes gránitlapra bámult, aztán mélyet sóhajtott, felvette a csészéjét, és kortyolt a kávéjából. Alison szíve határtalanul sóvárgott a férfi után, de elfojtotta magában ezt az érzést. – Klassz házad van – mondta végül. Kerrick feléje fordult. – Kösz. – Különösen tetszik a mennyezet dekorációja. Kerrick csak bólintott, és tovább kortyolgatta a kávéját. – Bizonyára szereted az otthonodat. – Igen… legalábbis ma – felelte a harcos. Alison pillantása Kerrick felé lövellt. Aztán egy kardamóm illatfelhı csaknem leverte a lábáról. Kezével a hozzá legközelebb esı konyhaszekrénynek támaszkodott, és mélyet lélegzett. Oké… akkor ezt jobb, ha nem folytatja, úgyhogy próbált témát váltani. – Tudtad, hogy a szobámban van egy fogas, tele ruhákkal? – Nem lep meg. Endelle stábja a gondodat akarta viselni. Na, mondd el, mire emlékszel a tegnap éjszakából azután hogy megtámadtak Carefree-ben? A begyökerezett lábak most megszabadultak, és Alison elindult – még ha lassan is – Kerrick felé a konyhán át a hatalmas gránit konyhapulthoz. Aztán megállt a pult mellett Kerricktıl jobbra, háta mögött a kávéfızıvel. – Arra emlékszem, hogy valami villámszerő fényt láttam, aztán ott álltam egy férfi elıtt, akinek homokszínő haja volt. Más nem jut az eszembe. – Elvesztetted az eszméletedet a sebed miatt. Emlékszel a váll sebedre? – Persze, eltaláltak. – Azzal körbeforgatta a bal karját. – És mi történt? Szinte semmit sem érzek, csak az izom sajog, de gyengén. – Endelle meggyógyított.
– İ is ott volt? A Másik Föld vezetıje? És ı gyógyított meg? – Úgy bizony – felelte Kerrick. – És védıpajzsot vont ki köréd, ami úgy holnap este hétig védelmet biztosít neked. – Ó… akkor már értem a dolgot. Ugyanis megpróbáltam mentálisan a házamba hatolni, hogy lássam, maradt-e belıle valami, de nem sikerült. Azt hiszem, köszönetet kell mondanom neki. – Abban biztos vagyok, hogy még nagyon sok lehetıséged lesz viszonozni neki ezt a szívességet. – Miért, ı olyan követelıdzı fajta? – Fogalmam sincs. – És ki volt az a férfi, akit ott láttam? Majdnem olyan magas volt, mint te és igencsak jóképő. És nagyon izmos. Kerrick tekintete megkeményedett, szemfogai elıtőntek, mert eszébe jutott, hogy Alison nemcsak a különbözı dimenziók világába lépett be, hanem a vámpír-harcosok földjére is. Alison összerezzent, amint pillantása a harcos tépıfogainak tőhegyes végére esett. Feltéve, hogy túléli ezt az utazást, egy nap neki is ilyen fogai nınek majd… és használni is fogja. A lélegzete is elakadt a gondolatra, hogy szemfogait Kerrick nyakába mélyeszti. Most úgy tőnt, hogy halk morgást hallott, ezért jobban hegyezte a fülét. A csodálatos, fekete hajú harcos morgott. Talán azért, mert ı azt mondta, hogy az a másik férfi jóképő és nagyon izmos volt? Aha… ez a barlangi ember birtoklási vágyának tipikus esete… és ez valahogy tetszett Alisonnak. Kerrick nem nézett Alison szemébe, tovább itta a kávéját. – Thorne volt az. İ Endelle jobbkeze, a Vér Harcosainak vezére. Azzal tovább itta a kávéját, ezúttal azonban a csésze pereme fölött nézte Alisont. Torkából újabb morgás tört fel,
ezúttal mélyebbrıl és hangosabban, mely áthatolt a nı mellkasán. Még erısebben érezte a kardamóm illatát. Húha! Ha nem lett volna olyan kisportolt, Alison most térdre esett volna a padlón. Valahogy azonban belebújt a kisördög, és nem bírta megállni, hogy ne kötekedjen egy kicsit Kerrickkel. Határozott hangon jegyezte meg: – Tudod, ennek a Thorne-nak tényleg olyan aurája van, mint egy igazi vezérnek, nem igaz? A morgások sőrősödtek, de a harcos csak iszogatta a kávéját, és bámulta a gránitlapot. Na jó… ezúttal talán túl gonosz volt, úgyhogy abbahagyja a kötekedést. Tetıtıl talpig végignézett a harcoson. Farmer volt rajta, mely alatt kirajzolódott izmos combja. Alison pillantása lejjebb csúszott, egész a padlóig. A férfi mezítláb volt. A nemjóját! Pillantása most saját lábaira siklott. Nem volt rajta cipı. Furcsa szédülés vett rajta erıt. Hiszen hasonlóak voltak. Na ne… Alison nyelt egyet, és gyorsan azt mondta: – Kissé szédül a fejem. Ez a védıpajzs miatt van? – Igen. – És senki sem talál rám? – Senki. Az ilyen pajzs megzavarja az elmét, de egyben törvénytelen is ilyet alkalmazni az átlépı-jelölteknél. Úgyhogy várjuk a következményeket. Alison bólintott. – Úgy, mint annál a vészhelyzeti átlépésnél, vagy hogy is mondtad? – Aha. – Akkor bajban vagyunk. – Úgy van. Alison elfordította a tekintetét. – És mi a helyzet a házammal, meg a Hummerrel? Gondolom, a rendırség mostanára már ott van, és terroristák után kutat, vagy efféle.
Kerrick a fejét rázta. – Thorne odaküldte Zachariust, hogy rendezze el a dolgokat, miután a Parancsnok serege elvonult onnan. A Hummer rendben van… kivéve persze a kitört ablakokat meg a sérült sárhányót… ja igen, és egy új tetıre is szükség lesz a kocsin. Ami viszont a házat illeti, csaknem teljesen romba dılt. Endelle már odaküldött egy csapatot az újjáépítéshez. – És ezt miattam csinálja? – kérdezte Alison meglepetten. – Bocs, de ez titkos ügy. Különleges és nagyon sőrő ködöt vontak az ingatlan köré, míg folynak a helyreállítási munkák. Alison a fejét csóválta. – Jóóó… és azután? – Különben minek neked a Hummer? Ott van az a szánalmas kis Nova kocsid, mellé meg ez a bivalyerıs és nem éppen környezetbarát járgány. – Már jó pár éve megvan, és bevallom, szeretem azt a kocsit. Jó nagy és tágas. Sok tekintetben elıny, hogy magas vagyok, a kis kocsik esetében viszont nem. Az a Nova már tizenéves korom óta megvan. – A Hummer sokkal inkább férfiaknak való. – Igen, én is azt hiszem. Alison megfordult, és a kávéfızıhöz ment. Egy másik csésze volt odakészítve, egy cukortartó és egy kis tejkiöntı társaságában. – Ezt nekem tetted ide? – kérdezte a válla fölött. – Hát persze. Pedig ilyen nem létezett. A nemjóját, ez a férfi még az apró dolgokra is figyelt. Hát ez remek. Újabb ok, amiért annyira kedvelte ıt. Töltött magának egy csésze kávét, hozzáöntött egy csepp tejet, fél kiskanál cukrot, megkavarta és belekortyolt. Aztán majdnem megfulladt.
– Te aztán erısen szereted a kávét – krákogva fordult vissza Kerrickhez. A szeme is könnybe lábadt. Kerrick gúnyosan elmosolyodott, és karját keresztbe fonta széles mellkasán. – Figyelmeztettelek volna, ha nem emlegeted folyton Thorne-t meg a vezér auráját. Alison felnevetett. – Na igen… ez a Thorne-féle húzás kicsit erıs volt. – Hát az. Sajnos Kerrick most túl közel volt, így Alison orrát ismét megcsapta a harcos csábos kardamóm illata. A nı tüstént ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy rávesse magát a férfira, és pontot tegyen erre a nevetséges huzavonára. Havily a Queen Creeken, Kerrick Harcos házának verandáján állt. Jobb kezébe fogta aktatáskáját, bal kezét pedig ökölbe szorítva emelte a tömörfa ajtó elé, készen arra, hogy dörömböljön, gondolatai azonban a Cave-ben lejátszódott események körül kavarogtak. Az a köményillat beette magát az orrcimpái közé, és egyre-másra agyába villant, hogy most elıször találkozott az újonnan visszahívott Marcus Harcossal, és teste megmagyarázhatatlan módon reagált a jelenlétére. Már évtizedek óta ismerte az összes harcost, közel száz évvel ezelıtti átlépése során mindegyikkel találkozott, mikor a védelmükre szorult. Bár az idı tájt Luken volt az ırangyala, a rítus során alkalma volt mindegyiküket megismerni. Azóta is szoros kapcsolatban volt velük. Bár Összekötı Tisztként szolgált – ami a Központos lányok rangjának felelt meg –, a Vér Harcosai mégis maguk közül valóként kezelték ıt. Úgy szerette ezeket a férfiakat, mint a fivéreit. Életében azonban ez volt az elsı alkalom, hogy egy harcos ilyen erıteljes hatást gyakoroljon rá. Mert ezek a harcosok a férfi nem legpompásabb példányai voltak, és szexuális képességeikrıl legendákat meséltek. Mindeddig
azonban soha nem fantáziált arról, hogy valamelyikkel együtt legyen. Mindeddig. Nem volt ı az a fajta nı… sosem hajtott rá a harcosokra. Okos és értelmes volt, ésszerően gondolkodott, és minden helyzetben ura volt cselekedeteinek. A szerelmeskedést ı is élvezte, különösen a vılegényével, a Milícia egyik erıs harcosával, aki csaknem akkora volt, mint a Vér Harcosai. De ennek már tizenöt éve. Azóta annak szentelte életét, hogy megtalálja a módját, hogyan változtathatná meg a háború menetét. Havily Morgannak küldetése volt, és elkötelezte magát emellett. Erınek erejével csillapította le magát. Aztán mély lélegzetet vett, kopogtatott az ajtón, és erıteljes hangon igyekezett felhívni a figyelmet a jelenlétére. – Kerrick Harcos! Én vagyok az, Havily! Egy hosszú perc után nyílt az ajtó. Kerrick homlokráncolva vonta fel szemöldökét, majd kilépett a verandára. Egyik karját védekezıen lökte elıre, hátratolva Havilyt az ajtóból. Vállának izmai megfeszültek az igen szők póló alatt. Hosszú, fekete hullámos haja ki volt bontva, és nagyon szép volt így. – Na mi az? – csattant fel Kerrick Harcos a nıre pillantva. Havily pillantása találkozott Kerrickével. Ó, te jó ég… aligha oszthatta meg szentségtörı gondolatait a férfival egyik harcostársáról, akit Kerrick ráadásul ki nem állhatott. Ezért elkapta tekintetét a harcosról, és így hadovált: – Nahát, milyen szép ez a köd a háza körül. Csak most látom… errıl az oldalról. Mert tudja, onnan jöttem a túlpartról, és onnan nem is láttam a házát. Úgyhogy aztán a Központnak kellett szólnom, hogy küldjenek egyenesen a bejárati ajtajához. Kerrick hátat fordított neki, majd bólintott. – A védıköd nem az én érdemem. Ez Endelle munkája. – Ó… nos, valóban elképesztı, de azon sem lepıdtem
volna meg, ha te vagy a Vér Harcosainak valamelyike csinálja. Hisz oly hatalmasak vagytok. Kerrick a fejét rázta. – Nekem elhiheted, ilyen ködöt egyikünk sem tudna a ház köré vonni. De hadd vezesselek be. Azzal betuszkolta Havilyt az elıszobába, és olyan keményen csukta be az ajtót, hogy a keret megrázkódott. Aztán egy hosszú, feszült pillanatig az ajtó felé fordulva állt, éberen figyelt. Aztán végre elégedetten fordult Havily felé. – Mi az ördögöt keresel itt? Havily egy lépést hátrált, és pár centire felemelte az aktatáskáját. – Az összekötı munkáját végzem. Nyomtatványokat kell kitölteni és aláírni. Meg kérdéseket kell feltennem. Ennek hallatán Kerrick vállai ellazultak. – Ó, a francba, hát persze. Gyere csak be, Havily. És elnézést kérek. Számítanom kellett volna a jöveteledre. Hadd mutassam be neked Wells átlépı-jelöltet.
14. FEJEZET
Alison a gránit konyhapult mellett állt. Hallotta a szóváltás Kerrick és a nı között, akit a harcos Havilynek nevezett… szokatlan, de nagyon bájos név. Mikor Kerrick meghallotta a kopogtatást az ajtón, azonnal harcosként viselkedett. Ráparancsolt Alisonra, hogy maradjon a konyhában, majd érintkezésbe lépett a Központtal Igen, valóban elküldtek hozzá egy nıt, akit úgy hívnak: Havily. Kerrick azt mondta, a nı Összekötı Tiszt. Alison pedig várt. Mikor hallotta, hogy Kerrick és a nı közötti beszélgetés normálisra vált, odament a nappaliba vezetı ajtóhoz. Havily… ahogy a nı megfordult, Alisont rögtön megfogta a nı szépsége és rendkívüli határozottsága. Csodás vöröses haja volt, mely hullámokban omlott a válla alá, arca angyali volt, mint egy mővészeti remekmő. Bıre tiszta és sima, szeme szikrázóan világoszöld. Remekbeszabott krémszínő kosztümöt viselt. Helyes kis nı vagy, siklott ki agyából a gondolat, mielıtt visszafoghatta volna. Te pedig erıs, sugározta vissza Havily, és a szeme felragyogott. Pedig nekem azt mondták, az agyam védıpajzsának nincs párja, és te mégis belelátsz a gondolataimba? – Igen… tudom, nem kellett volna a fejedbe hatolnom, úgyhogy bocsánatot kérek. A fiatal nı most Kerrick felé fordult. – Az elmémbe hatolt a gondolataival. Kerrick bólintott.
– A védıpajzsaid pedig olyanok, mint a gránit – villantott fel egy gonosz mosolyt. – Üdvözöllek az én világomban. Havily Morgan Összekötı Tiszt, engedd meg, hogy bemutassam Alison Wells átlépı-jelöltet. A kölcsönös bemutatkozások után leültek a szomszédos asztalhoz, Havily pedig elıhúzott egy jókora köteg formanyomtatványt. – Ez tényleg mind kell? – kérdezte Alison. – Azt hittem, az átlépés már teljesen modernizált. Havily felsóhajtott. – Sajnos a megkövült bürokrácia ugyanúgy létezik a Másik Földön is. Mert ugyan mi értelme, hogy az ÁTLÉPÉSI KÉRELEM és az ÁTLÉPİ-JELÖLT ADATAI nyomtatványok egy-két kivételtıl eltekintve ugyanazokat a kérdéseket tartalmazzák? És ami még roszszabb, mindez papíron, mintha még nem találták volna fel a számítógépet. Alison újfent kiterjesztette mentális képességeit, és megérezte a fiatal nı szenvedélyességét és eltökéltségét. – Úgy látom, sok mindenben szeretnél változást. – El sem tudod képzelni, mennyi mindenben. – Havily arcszíne rózsaszínre váltott, szeme elkerekedett. – És miféle változások azok? Havily feléje fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Mindenekelıtt, hogy minden természetes személyt olyan valaki vezessen, akinek van kellı rálátása, szenvedélye, aki érti egy küldetés-orientált elgondolás koncepcióját. Ez a minimum. Vibráló tekintetét Alisonra szegezte. – Te empatikus személyiség vagy. – Igen… azt hiszem. Havily kinyitott egy levendula színő irattartót. – Persze hogy az vagy, hisz rendelkezel a Másik Föld képességeivel. Ezért vagy képes rávenni engem, hogy beszéljek. – Kezét Alison karjára tette, és világoszöld szeme felragyogott. – Meg kell ismerkedned Endelle asszonnyal.
Meg kell találnod a módját, hogy a segítségére légy, hogy kellıen rávilágíts arra, mi az, amiben félrevezetik. Tudod, szétdogozza az agyát, hogy megpróbálja egyben tartani a világunkat, az adminisztrációja pedig nem látszik ki a jelentésekbıl melyek a világ minden tájáról érkeznek. Igazából egyikünk sem ismeri ıt, mert egyikünk képességei sem érnek fel az övéivel. De te jobban megismerheted. Rendelkezel a Másik Föld minden képességével, ezért képes leszel rá. Alison erre nem talált szavakat. Az a kevés, amit Endelle rıl megtudott, sajnálatra késztette mindazok iránt, akiknek a közvetlen közelében kellett dolgozni. Kerrick felállt az asztaltól, és odament Havily mellé, egyik kezét a vállára tette. – Hé, Szenvedélyes İnagysága, az átlépı-jelöltünk még alig tud valamit a mi világunkról. Épp csak kezd hozzászokni a vérszívó szemfogakhoz, meg ahhoz, hogy küzdenie kell az életéért. Túl korai még arra kérni, hogy legyen Endelle hasznára. Havily bólintott. – Igazad van… hát persze. – Azzal elıhúzta az elsı formanyomtatványt, és Alison adatait kezdte kérdezni: születési dátum, magasság, testsúly, kórtörténet, iskolai végzettség. Alison fura mód megnyugtatónak találta az interjút. A tény, hogy ilyen hétköznapi dolgokról kellett beszélnie, valahogy normális mederbe terelte számára az egész folyamatot. Hátradılt székében, és a kávéját kortyolgatta, miközben Havily beírta az adatokat, beikszelte a megfelelı válaszokat. Mikor aztán Havily lefirkantotta Joy nevét, Alison megkérdezte. – És hogy mőködik majd ez az egész? Mert Kerrick azt mondta nekem, hogy azért láthatom majd a családomat… meglátogathatom ıket, velük lehetek. Havily rápillantott, majd elmosolyodott, szemében azonban enyhe szomorúság bujkált.
– Hát persze. Elıbb azonban konzultálnunk kell az olyan átlépık esetében, akik továbbra is a Halandók Földjére kívánnak látogatni. Eleinte minden nagyon furának, kényelmetlennek tőnik majd. Néha még az emlékeidet is szeretnéd elfojtani vagy újakat alkotni, hogy magyarázatot adhass a távolléteidre, meg effélékre… Alison mélyen szívta be a levegıt. – Úgy érted, manipulálnom kell majd a családtagjaim elméjét? Havily homlokráncolva bólintott. – Tudom, hogy ez radikálisan és kényelmetlenül hangzik. Egyik fı célunk azonban, hogy a Másik Föld létezését mindig titokban tartsuk a Halandók Földje elıtt. Világszerte több intézményünk is van, melyek figyelik az információk kiszivárgását a vámpírok világáról. És e célból bizony sokak emlékeit el kell fojtanunk. Alison bólintott, de el sem tudta képzelni önmagáról, hogy családjához másképpen viszonyuljon, mint abszolút ıszintén. – A húgommal nagyon szoros a kapcsolatom, ezért érdekelni fogja, hol vagyok. Ami azt illeti, ma kihagyok egy családi vacsorát. – Nos, tapasztalataim szerint ilyen esetekben – míg az egész folyamat le nem zajlik – hasznos, ha azt mondod, spontán vakációt határoztál el; például Hawaii-ba, vagy még jobb Mexikóba, mondjuk… öö… úgy három hétre. – Hazudjam azt, hogy vakációzni mentem? Három hétre? Havily a jegyzeteit tanulmányozta. – Hát… most épp úgy áll a szénád, hogy a pszichiáteri praxissal már felhagytál, viszont a posztgraduális programod csak egy hónap múlva kezdıdne el. – Nem tudom, megenné-e a családom ezt a mesét. – Én sem szeretem az efféle módszereket az életben. Csakhogy ilyen helyzetben az igazság nem mőködne. Gondolj erre úgy, mint egy átmeneti idıszakra, ami alatt
hozzászoksz az itteni új életedhez. Ha már teljesítetted az átlépési rituálét, az átlépés utáni élet elsı néhány hete nagyon szigorú lesz. Igen tevékeny világban élünk, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe. Ha azt mondod, hogy három hétig Mexikóban vagy Hawaii-ban leszel, lesz idıd beilleszkedni és felkészülni a látogatásokra a Halandók Földjére, miközben már új életedet éled a Másik Földön. Alison tanácstalanul tárta szét a karját. – Akkor hát mit tegyek? Havily elıhúzta iPhone készülékét. – Hívd fel a húgodat, és gyakorold, hogyan manipulálod az igazságot. Alison szeme elkerekedett. Hiszen Havily kezében a Halandók Földjérıl származó iPhone volt. Erre Havily felnevetett. – A Másik Földön igencsak élénk az import üzlet. A Halandók Földjének minden modern technikáját alkalmazzuk. Alison elvette a készüléket, és tárcsázott – ám mikor meghallotta a húga hangját, könnyek szöktek a szemébe. A valóság, hogy hamarosan hatalmas szakadék tátong majd közte és a családja között, súlyos teherként ülte meg a lelkét. – Te meg hol voltál? – kiáltotta Joy a készülékbe. – Már három üzenetet hagytam neked, és csak most hívsz? Joy bosszantó tónusától Alison teleszívta a tüdejét. Aztán elmosolyodott. – Még hogy hol voltam? – azzal elfojtotta a nevetését, mert eszébe jutott a felrobbantott háza Carefree-ben. – Hát ezt nem fogod elhinni – kezdte végül. Havily már attól félt, hogy kiborítja a lisztet, Alison azonban azt mondta: – Ugyanis Mexikóban vagyok… egész pontosan Cancúnban. – Micsoda? Alison elhúzta a készüléket a fülétıl, majd visszahelyezte.
– Hé… az én hallásom nagyon érzékeny. Vagy elfelejtetted? Joy felnevetett, majd egy tucatszor ismételte el, hogy ezt el sem hiszem, de Alison minél jobban gyızködte, hogy elcsípett egy repülıjáratot, bejelentkezett egy szállóba, és most épp az úszómedence mellett kortyolgatja a margaritát, annál könnyebbé vált a hazugság. Csend. Alison lehunyta a szemét. Vajon Joy beveszi sztorit? – El sem hiszem, hogy végre tényleg elmentél vakációzni. – Idıre volt szükségem, hogy gondolkodjak. Komolyan elgondolkodtam azon, vajon tényleg jó megoldás-e számomra az egyetem. Fel tudod fogni, hogy utoljára több mint négy éve üdültem tengerpartnál? – De Lissy, én annyira örülök. Megérdemled a pihenést. De miért nem szóltál? – Hát… nem is tudom. Miután telefonon beszélgettük, akkor kezdtem átgondolni mindazt, amit mondtál. Aztán már csak arra emlékszem, hogy… szóval nagyon gyors jött az elhatározás. Joy izgatottan mondta: – Ígérd meg, hogy megfogadod a tanácsomat… arról… szóval tudod. Alison pillantása Kerrickre siklott, szemgyönyörködtetı magasságára, erıteljes mellkasára, széles vállára, szexis farmerjére és mezítelen lábaira. – Szerintem a lehetı legjobb tanácsot adtad, és majd teszek is felıle. Joy felsikoltott. – Ez az, hajts rájuk… de tessék felhívni engem, minél többször. Kíváncsi vagyok a hírekre. – Csak lassan a testtel – felelte Alison. – Mert ha a tervem bejön, akkor igencsak elfoglalt leszek. – De klassz lenne, nıvérkém! Jól van, gyerünk, tedd, amit kell, de máris!
– Szeretlek, Joy. – Én még jobban. Alison bontotta a vonalat, visszaadta a készüléket Havilynek, aki közben már vissza is gyömöszölte a papírjait az aktatáskájába, és távozáshoz készülıdött. Alisonnak valami okból eszébe jutott az álma arról a tóról, mely fölött röpködött, és ösztönösen kérdezte meg: – Még szeretnék valamit kérdezni. – Persze, kérdezz csak bármit. – Mondanál nekem valamit a Fehér-tóról? – Ja, a White Lake-rıl, ami ott van a White Tank Mountins mellett? – A White Tanks nyugati oldalán? – Igen. – Szóval tényleg létezik – mormolta Alison. – Miért kérded? Mit akarsz tudni róla? – Álmodtam arról a tóról, és tudni akartam, tényleg létezik-e. Mert itt nálunk nem létezik ilyen nevő tó. Havily ajkai szétnyíltak, homloka ráncokba szaladt. Kerrick lépett az asztalhoz. Smaragdszínő szeme Alisonra villant. – Miféle álom volt az? – Az elıbb álmodtam… mielıtt felébredtem. Álmomban szárnyaim voltak… és nagyon klassz érzés volt repülni. Egy tó fölött szárnyaltam, és álmomban tudtam, hogy a neve White Lake. Csak kíváncsi voltam, van-e ennek valami jelentısége. Kerrick füttyentett egyet. Havily a mellére szorította a kezét, ujjaival elefántcsontszínő selyemblúzán babrált. – Milyen jellegő álom volt ez? Úgy értem, mit éreztél az álom során? – kérdezte szinte suttogva. – Hát, azt hiszem, az volt az érzésem, hogy ırzöm a tavat, mintha épp ez lett volna a dolgom. Hogy védelmezzem a White Lake-et. Közben folyton ez a szó visszhangzott fejemben: ırangyal.
– Szent Isten! – dünnyögte Kerrick. Havily Kerrickre pillantott, a harcos azonban csak a vállát vonta meg, mintha nem lenne semmi hozzászólnivalója. – Az a tó egy Határvidék a Másik Föld és a Harmadik Föld között. – Egy Határvidék a dimenziók között? – kérdezte döbbenten Alison. – Pontosan. Csakhogy a Harmadik Földre vezetı Trough elıttünk zárva van. – Mint ahogy a Másik Föld zárva a halandók elıtt. – Azzal a lényeges különbséggel, hogy mi tudunk a Harmadik Föld létezésérıl. – Még sincs kapcsolatotok a Harmadik Földdel, sıt más Felsıbb Dimenzióval sem. Akkor honnan tudjátok, hogy léteznek? – Mert a Harmadik nem volt mindig zárva elıttünk – felelte Havily. – Több évezreddel korábban állandó volt a mozgás a dimenziók között. Aztán lezárták, de nálunk senki sem tudja, miért. De ez már régen volt. – És fogalmatok sincs, mégis mit jelenthet ez az álom? Miért támad ilyen furcsa érzésem, hogy védelmeznem kell a tavat… a Határvidéket? Havily oldalra billentette a fejét. – Az álmok fontos elemét képezik az átlépık életének, és ezeket sosem vesszük félvállról. Nekem úgy hangzik, nagyon is valóságos a kapcsolatod a White Lake Határvidékkel. De hogy mi az álom jelentése… nos, ezt nem kell erıltetni, mert egészen biztos vagyok benne, hogy idıvel magadtól rájössz. Havily felállt, és a kezébe fogta az aktatáskáját. – Béke veled, átlépı-jelölt. Alison is felállt. Havily elmosolyodott, kezet nyújtott. Alison megfogta a kezét, és határozottan megrázta. Ekkor azonban Havily megdermedt, magasra vonta fel a szemöldökét, ajkai hangtalan O-t formáltak.
Aztán Alison is érezte, hogy valami furcsa rezgés indul el felfelé a karján a Havily kezét szorongató kezébıl. Úgy érezte, valami különleges kapcsolatban van ezzel a nıvel, megmagyarázhatatlan kapocs van köztük. Alison lehunyt a szemét, aztán Havily képét látta, ahogy ott repül mellette a White Laké fölött, kemény, elszánt arckifejezéssel. Alison lélegzete is elakadt, majd elengedte Havily kezét. – Te is láttad? – Látomásod volt? – kérdezte Havily, és még jobban felvonta a szemöldökét. – Igen, azt hiszem, az volt. Havily a fejét rázta, majd elıbb elmosolyodott, aztán felnevetett. – Te tényleg erıs vagy. A magam részérıl nem volt látomásom, de én is éreztem azt a bizsergést a kezemben végig a karomban. Nos, átlépı-jelölt… a legjobbakat kívánom az elkövetkezendı napokra és hetekre. Ha bármire szükséged lenne, ne tétovázz, hanem hívj. Ha otthonra lesz szükséged, amíg végleg letelepszel, a házam nyitva áll elıtted. A mobilkészülékem száma itt van. – Azzal az asztalon fekvı irattartóra mutatott. Még egyszer utoljára rámosolygott, aztán felemelte a kezét és eltőnt. Kerrick újra töltötte a csészéjét, és próbálta lenyugtatni háborgó szívét. Mialatt Alison Havilyvel beszélgetett, aki a dolgát végezte, ı le nem vette a tekintetét Alisonról. És elbővölte ıt, mennyire kedves tudott lenni ez a nı Havilyvel. Ez volt Alison igazi ajándéka a sorstól, és ennek semmi köze sem volt a természetfölötti képességekhez. Kerricket ez nagyon megindította, és az ördög tudja, mi volt a biológiai oka, de ez az érzés követelıdzıén sugárzott le lágyékába.
Alison odalépett mellé. A magas bárszék miatt Kerrick pillantása ültében is egy magasságban volt az övével, egyenesen egymás szemébe nézhettek. Kerrick, szeretnélek magamban érezni. Van még idınk, nem igaz? Kerrick lecsusszant a magas székrıl, és karjait Alison köré fonta, ajkait a szájára préselte, nyelvét elıre tolta. Mentálisan hatolt Alison agyába, és ettıl az érzéstıl a nı teste szinte tombolni kezdett. Minden izma sajgott, kezével a férfi hajába túrt, ujjai bizseregtek. Gyönyörőek a gondolataid, Alison. Jó ott bent az elmédben. Örökre ott maradnék, de nem lehet. Mondd, hogy megértesz. Megértelek. Túl sok volt, amit elvesztettél, igaz? Igen. Kerrick, tégy magadévá! Biztosan akarod? Akkor is, ha ez csak ideig-óráig tart? Igen. Kerrick egyik kezével megragadta Alison fenekét, és magához szorította. A nı megvonaglott, mikor nekifeszült a harcos kemény férfiasságának. Nem lesz ez hosszú… rövid, kemény és gyors lesz. De ennél többet nem is akart. Kezdte kihúzni Kerrick ingét a farmerébıl, a férfi keze pedig az ı blúza alá siklott, megmerevedett, mikor megfogta a mellét és játszadozni kezdett vele. Kerrick… ez annyira jó… Igen. Kerrick felemelte, és a gránit asztallapra ültette. Aztán széttárta a combjait és elhelyezkedett közöttük. – Vedd le a nadrágom – suttogta Alison. – Nahát, de türelmetlen vagy – mormolta Kerrick, majd az asztallapon tolta Alisont, míg az hanyatt feküdt a hővös kövön. A nı lehunyta a szemét, és alig várta, hogy Kerrick belehatoljon. A harcosnak azonban érezhetıen más tervei voltak, miközben lehámozta Alisonról a nadrágot, majd a bugyit, mire a nı hosszas, kéjes kiáltást hallatott.
Itt vagyok, suttogta Kerrick mélyen Alison elméjében, ami hihetetlen vágyat keltett a nıben. Olyan jó, hogy itt vagy a fejemben. Kerrick felmordult, és megcsókolta a nı melleit, a blúzát és a melltartóját is felhúzta. Aztán szopogatni kezdte, mire Alison teste hevesen megvonaglott a grániton, és szinte tőzben égett. Érezte, hogy a harcos kérges keze a combjaira, hasára, majd a bordáira és vállára csúszik. Forró csókok következtek végig lefelé a testén. Kerrick mindkét kezével megragadta a csípıjét, és feljebb tolta a gránitlapon, míg végül lábai támaszt találtak, és szinte ugyanebben a pillanatban a harcos ajkai a szeméremajkaihoz értek. Csókolgatta harapdálta, szopogatta ıt, ám a csiklóját egyelıre kerülte. Alison felnyögött, ujjaival követelıdzıén túrta Kerrick haját. Milyen türelmetlen vagy, küldte felé. Kerrick, kérlek… Mire? Nyaljál be. A férfi engedelmesen tolta be a nyelvét egyetlen hosszú lökéssel a forró húsba. Alison felsikoltott. Kerrick ismét elıretolta a nyelvét, Alison pedig féktelenül túrta, markolászta a férfi hosszú haját, csípıjét keményen lökte az arcának. Kerrick pedig gyors, határozott nyelvcsapásokkal nyaldosta. Alison sikolyai visszhangzottak a konyhában. Élvezz, Alison. Engedd el magad. Alison érezte, hogy az energia már gyülemlik benne. Mindjárt elmegy. Próbálta figyelmeztetni Kerricket, ám gondolatai teljesen összezavarodtak, elméje az egyre fokozódó gyönyörre összpontosított. Ne fogd vissza magad. Én készen állok. Kerrick mély hangja ott visszhangzott Alison fejében, a harcos elméje még mindig az övéhez tapadt, így jutott a csúcsra, a gyönyör végighullámzott a testén, izmai erıtel-
jesen rángatóztak. Az energia összegyőlt benne, és felszabadult a hasfalából, eltaszítva a férfit, ám Kerrick csak nevetett, majd újból és újból visszadugta a nyelvét és nyalta ıt. A gyönyör újfent végighullámzott Alison testén, egyik orgazmusból a másikba sodródott, míg végül ernyedten terült el a gránitlapon. Két keze kicsúszott Kerrick hajából, a férfi azonban nem állt fel. Nyelvével a nı combjait cirógatta, csókolgatta, fel-felé haladva a szeméremajkakig. – Levendula – szólt suttogva. – Érzem az ízét. Alison küszködve próbálta csillapítani ziháló légzését. – Ez valami mesés volt. Te vagy mesés. Kerrick mély hangja ott duruzsolt a nı fejében, erıteljesen és birtoklóan hatolva elméjébe. Most feltámaszkodott a könyökére, úgy pillantott le a férfira. Kerrick átkarolta a térdeit, és csókokat lehelt arra a háromszöglető szıke szırzetre, a combjaira és a hasára. – Tégy magadévá – suttogta Alison. – Azt akarom, hogy belém hatolj. Kerrick azonban a fejét rázta, szemében fájdalmas kifejezés ült. Aztán elméje lassan kezdett visszahúzódni Alison agyából. A nı erre egy gyors gondolattal tartotta viszsza. Megállj! Ne menj… még ne hagyj itt. Téged akarlak… most rögtön. Olyan jó, hogy itt vagy velem… bent a fejemben. De Kerrick visszavonult, enyhe kábulatban, és a megfosztottság fura érzésében hagyva Alisont, aztán egy végsı lökéssel elméje teljesen elvált a nıétıl. Gonoszul elmosolyodott. – Bocs, de nem volt más választásom. Ez a rohadt telefon már vagy tíz perce itt zümmög a zsebemben. A körülményekre tekintettel muszáj felvennem, és már most tudom, hogy Thorne az. Ez pedig semmi jót nem jelent. Alison a hasára szorította a kezét, és a mennyezetre bámult. Érezte, hogy ruhaszövet omlik a csípıjére. Kerrick lehajolt, felvette a nı nadrágját, Alison azonban
nem sietett azt magára venni. Abban reménykedett, hátha tévedett Kerrick a telefonhívást illetıen, és talán sikerül befejezniük, amit elkezdtek. – Na, mondd – vakkantotta Kerrick a készülékbe. Egy jó hosszú perc múltán kinyomta a készüléket a hüvelykujjával, majd hosszasan káromkodott. – Hogy a fene egye meg… Kerrick szembefordult Alisonnal. A nı látta már ezt a pillantást a férfi szemében, mikor egy áttünéssel mindketten ott termettek a Hummer mellett. Felült, a helyére húzta a melltartóját és blúzát. – Veszélyben vagyunk, mi? Megint körülvették a házat? Kerrick a fejét rázta. – Nincs semmilyen közvetlen veszély. Sajnálom, Alison, de most beszéltem Thorne-nal. Az a parancs, hogy képezzelek ki a küzdelemre, méghozzá ma este. És ez pokolian fájdalmas lesz. Marcus ébredezni kezdett. Összegörnyedve feküdt az egyik ócska bırkanapén, arccal a háttámla vánkosának dılve. Már órák óta aludt, ezért fészkelıdve igyekezett kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Ekkor jött rá, hogy nincs egyedül. Érzékeivel tapogatódzott körbe, és hat igencsak kiborult harcos jelenlétét érzékelte. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mert a levegıben olyan szag terjengett, mintha valaki egy egész doboz gyufát gyújtott volna meg. – Úgy látszik, Csipkerózsika soha fel nem ébred. Ó… bizonyára keményen harcolt az éjszaka. Nincs hozzászokva a kardhoz és a tırhöz. Pobrecito… talán hagyjuk szegénykét aludni. – Az a szemét Santiago… Marcus a középsı ujjának bemutatásával fejezte ki érzelmeit. – Mennyire tévedsz – szólt most Zach. – Úgy látszik, Csipkerózsika végre fent van.
Marcus érezte, hogy szárnyának tokjai megremegnek, bicepsze pedig megfeszül, felébredt benne az agresszió. Elmosolyodott, majd fészkelıdve felült. – Na mit akartok, pupákok? Zacharius már nekiesett volna, Marcus pedig talpra ugrott, Thorne azonban úgy siklott közéjük, mint a villám. – Nyugalom, fiúk. Ne pazaroljátok ezt az értékes szuflát egymásra. – Azzal hátratolta Marcust. – Te menj a kérómra, borotválkozz meg és zuhanyozz le. És eszedbe ne jusson tőnni, visszamenni a Halandók Földjére. Endelle az én tököm kapja el, ha elhagyod a Másik Földet, akár csak egy rövid felfrissülésre is. Azt akarja, hogy mindenki készenlétben álljon. – Kerrick az átlépı-jelöltet ırzi holnap estig. Akkor majd valószínőleg a pokol is elszabadul, mert Legfıbb Nagysága felszabadítja az elméjét. És ha netán azt hiszitek, hogy Greaves nem tervez semmilyen látványos akciót, míg mi itt várakozunk, akkor nagyot tévedtek. – Azzal kiosztotta a megbízatásokat. – Luken, te mész a New Riverhez, Santiago, te a White Tankshez. Zach megy Awatukee-hoz. Jean-Pierre, te velem jössz a Superstitionshoz, Medichi pedig Csipkerózsikával marad a belvárosban. – A fenébe… – füstölgött Medichi. – Nem lehetne valaki más a bébiszitter? Thorne feléje fordult, arca keményen megfeszült. – Azt csinálod, amit mondok! Marcus érezte a hıséget, ami Thorne hátából áramlott ki. Egy hosszú, feszült pillanat után Medichi azt mormogta: – Ahogy parancsolod, fınök. Marcus gúnyosan nevetett fel. Csak akkor vette észre, hogy ráfázott, mikor Thorne ökle az arcán csattant és eltörte az orrát. A francba… hiszen nem is látta Thorne mozdulatát.
– A rohadt életbe – kiáltott fel. Szerencsére a kanapé ott volt mögötte, úgyhogy puhára esett. Arcán vér csorgott végig. Thorne föléje hajolt és megragadta a haját. – Ezt azért a két évszázadért kapod, amit ellógtál, a büdös életbe! Te semmirekellı kis senki! Thorne hátralépett, kezét a zsebébe süllyesztette, és elıhúzta a telefonját. Egy pillanat múltán megszólalt. – Üdv, Horace. Gyere ide a Cave-be. Egyik harcosunk nekiment az ajtónak. – Azzal egy gúnyos mosollyal eltette a készülékét. – Kapd be! – kiáltott fel Marcus. Agya fortyogott a dühtıl, feje majd szétrobbant. – Nem kértem, hogy visszajöhessek. Magamtól soha nem jöttem volna ide. – Azzal felhúzta a pólóját, és azzal törölte le a szájára csorgó vért. Thorne odaállt fölé, rámeresztette mogyoróbarna szemét, szája ijesztıen feszült meg. – Azt ne hidd, hogy örülünk itt neked. Csak sajnos én is parancsot teljesítek, ahogy te. Endelle-t szolgálom és bármit megteszek, amit csak kér, de nem jókedvembıl, a mindenségét! És amíg itt vagy, tisztelni fogod a harcosokat, akik keményen küzdöttek, míg te a lábaidat lógattad a Halandók Földjén. – Azzal kezét Marcus homlokára tette, és betáplálta otthonának címét. – Most eredj oda! Majd utánad küldöm Horace-t, csak elıbb rendbe hozza a kezemet, mert eltörtek a csontjai. Marcus nem is várt. Kellemetlenül érezte magát. Thorne-nak igaza volt. Nem kellett volna elmennie sok évtizeddel ezelıtt, ám ha maradt volna, megölte volna Kerricket. És ezek nem csak szavak voltak. Azt a hihetetlen dühöt, amit akkor érzett, mikor a húga és annak gyermekei meghaltak, csak egy valamivel tudta volna csillapítani: Kerrick vérével. Így hát szó nélkül távozott, el sem búcsúzott fivéreitıl! Csupán Jeannie-nél hagyott üzenetet arról, hogy önkéntes számőzetésbe ment a Halandók Föld-
jére. És csakis Endelle-lel beszélt, akinek megígérte, hogy ha bármikor szüksége lenne ırá – de úgy igazából –, akkor visszajön. Szívességbıl. De csak egyszer. És most itt volt, és szörnyen utálta ittlétének minden percét. Áttőnéssel Thorne házának elıszobájában termett. Pólóját még mindig az orrára szorította. Mezítelen talpa alatt érezte a hővös mexikói kerámiát. A ház meleg érzésekkel töltötte el, mesés kilátás nyílt a Sedona csúcsaira. Szóval Thorne itt építette fel a házát. Egyhelyben várakozott, orra még mindig vérzett és cudarul fájt. A pólója már semmit nem használt. Horace gyógyerejére volt szükség, csak azután léphet be a házba. Úgyhogy állt egyhelyben. Valahogy különös érzése támadt ezen a helyen. Az üresség érzete. Pedig a kanapékon és székeken a vánkosok meg voltak rogyva annak jeléül, hogy használják ıket. És most rájött, mi ez a különös érzés. Ugyanezt érezte elsıszámú rezidenciáján a Bainbridge-szigeten. Remekül tervezett építészeti remekmő… csak átkozottul magányos. A francba. Hát nem éppen ez az, ami mindannyiukra jellemzı? Egy csapat magányos harcos. Kardot és tırt ugyan nem fogott a kezébe az elmúlt két évszázadban, de ugyanolyan céltudatos buzgalommal vezette vállalatait, és soha egy percet sem áldozott arra, hogy normális életet éljen.
15. FEJEZET
– Ez kész röhej! – kiáltotta Alison. – Mi vagyok én, cos? Fogalmam sincs, hogy kell verekedni, és különben minek képeznének ki engem a harcra? – Nem volt még épp elég neki, hogy Carefree-ben egy egész sereg üldözte, és még meg is sebesült? – Kerrick, szólj már valamit. Az elıtte álló férfi, a harcos, aki most olyan volt, mint egy idegen, nemes egyszerőséggel leguggolt a földre, és Alison hasára bámult. İ pedig érezte, hogy a légmozgások megváltoznak, és tudta, hogy a férfi támadni fog. A vérébe toluló adrenalin hatására a levegıbe szökkent, és ott lebegett kiterjesztett szárnyakkal, hátát a mennyezet boltozatának préselte. – Helyes – állapította meg Kerrick. – A megérzés legfontosabb. – Nem hallottad, mit mondtam? Nem vagyok én harcos, úgyhogy hagyjuk ezt abba! Kerrick azonban megrázta a fejét, leszegte az állát, majd a nı felé ugrott. Alison egy gyors áttőnéssel a hálószobában termett az üveg tolóajtók mögé. Gondolatai sebesen cikáztak, igyekezett megkapaszkodni valamiben, miközben lábai remegtek. Szíve hevesen vert, mikor a harcos ismét támadt. Félelmetes erejével lendült felé, és mikor már épp mellbe sújtotta volna ıt, egy ugrással kitért az útjából. – Nagyon jó! – Kerrick mindössze ennyit mondott. Alisonnak még gondolkodni sem volt ideje, mert a harcos máris újra támadt.
Aztán megint. És megint, végül már zihálva szedte a levegıt. Aztán Kerrick végre megállt elıtte, testérıl csorgott a veríték, zöld szemével hunyorgott és eltökélt volt. Elıbukkantak a tépıfogai. – Helyes. – Ismét csak ennyit mondott. Aztán mindkét kezét Alison karjaira tette, ı pedig azt hitte, kedveskedni akar neki a férfi. Ehelyett azonban azt érezte, hogy jótékony melegség hatol be karjának izmaiba. Akkor hát folytathatom a küzdelem tanulását. – Nem vagyok harcos – suttogta, miközben könnyek folytak le az arcán. Kerrick azonban ügyet sem vetett erre. És továbbra sem beszélt hozzá. Alison mély lélegzetet vett, majd megrettenve hátrált. Kerrick pedig folytatta a támadásokat, míg végül Alison egyszerően térdre esett, és levegı után kapkodott. Arcáról a kerámia padlóra csorgott a veríték. Pólója a testéhez tapadt. Életében nem izzadt még így, még a konditeremben sem. Sokféleképpen el tudta képzelni az este folytatását, de hogy „támadás az átlépı-jelölt ellen” játékot játszanak majd, azt végképp nem. Minden esély ellenére azt remélte, hogy Kerrick talán ágyba viszi. Ehelyett jött a Harcos Kiképzés. Hát ez remek. – Elárulnád végre, miért kaptál parancsot erre? – kiáltott fel Alison két mély belégzés között. – Nem mindegy? – hangzott a felelet. – Persze hogy nem, az ördögbe is! Az én életemrıl van szó, úgyhogy légy szíves, mondd el. – Küszködve állt talpra, és a hatalmas gránitasztalhoz ment. Kerrick nem nézett a szemébe. – Talán azért, hogy meg tudd védeni magad. De nem tudom… igyál, egyél. – Kerrick hangja kıkemény volt. – Az elsı foglalkozást befejeztük. Térgörbítéssel egy tok jelent meg a kezében.
– Itt a kardod. Meg kell csinálnod az azonosítást. Fogd csak meg a markolatot, és tartsd szorosan. Bármit teszel’ ne engedd el. – Azzal odatolta a tokot Alison elé. – Hagyj békén! – kiáltott fel a nı. Nem vette el a tokot. Elfordult Kerricktıl, és egy édes müzliszeletet rágcsált, melynek most főrészpor íze volt. Azért lenyelte, bár igencsak nehéz volt a torkát szorító gombóc miatt. – Nem csináltam elég jól, mi? Csend. Kezét a homlokára tette, és hagyta, hogy könnyei újból eleredjenek. Aztán Kerrick kezét érezte a vállán. – Épp elég jól csinálod. Az idıvel van baj, nem a hozzáértéseddel, hisz neked vannak a legkifinomultabb ösztöneid és reflexeid, amit valaha is tapasztaltam a sok évtized során. Endelle nem mondta meg Thorne-nak a dolog miértjét de biztos, hogy az nem valami jó, nekem pedig mindössze óráim maradtak a kiképzésedre, nem pedig hónapok. Nem áll szándékomban gonosznak lenni veled, de hát ez a dolgom. És… egy kissé ki is vagyok akadva miatta. – Igen, tudom. – Azzal Alison megtörölte az arcát. – Ugye semmit sem tehetek azért, hogy megváltoztassam a parancsot? – Nem hát. Az égvilágon semmit. – És most mi lesz? – Minthogy a te képességeid felérnek az enyéimmel, megpróbálok veled valamit, ami talán beválik. – És mi lenne az? – Megpróbállak kiképezni az elmémmel. Azzal közvetlenül Alison elé állt, két kezébe fogta az arcát, zöld szemét élénken villantotta rá. Milyen erıs az elméd? kérdezte Kerrick, és a szeme összeszőkült. Alison az agyában mélyen nyomást érzett… a már ismerıs félelemkeltı érzést. Megpróbált elhúzódni a harcostól, ám az nem engedte. Felelj nekem.
Félek válaszolni! reagált Alison összeszoruló szívvel. Amit most érzett, arra emlékeztette, mikor Kerrick a kórházközpontnál kitörölte a memóriáját. Szerette volna kiszabadítani magát, küzdeni ellene, sıt, elmenekülni. Figyelj rám! küldte erıteljesen Alison felé a férfi. Az egyeden célom, hogy ezt végigcsináltassam veled. Fogalmad sincs, mivel kell majd szembenézned, de nekem van. És ami most jön, csak egyféleképpen sikerülhet. Elıször fájni fog, amit csinálok, mert ez olyanfajta mentális kapcsolódás, de ha ellazítasz és hagyod, hogy végbemenjen, akkor minden rendben lesz. Akkor is félek, és Alison ezzel még keveset is mondott Félsz elveszteni az önkontrollt, és ezt meg is értem. Ugyanúgy élted az életedet, ahogy én. Függetlenül, egymagad intézted a dolgaidat, elszigetelten. Az irányítás a kezedben volt. Most viszont el kell engedned magad, és ıszintén szólva fütyülök rá, hogy mit akarsz. Mert csak így sikerülhet. Kerrick arca ellágyult és elmosolyodott. Bízol bennem? A fene enné meg… nem játszott tisztességesen, hiszel csak egy válasz lehetett. – Igen – mormolta hangosan Alison. Kerrick erre szélesen elmosolyodott. Elırehajolt, majd erıteljesen megcsókolta Alison ajkát. Aztán bólintott. Akkor most bízzál bennem, és próbálj meg lazítani. Alison bólintott. Helyes. Kész vagy? A nı mély lélegzetet vett. Igen. Kerrick gondolatai gyorsan és erıteljesen hatoltak Alison agyába, és ez fájt, mint egy darázscsípés. A harcos érzékletes képeket küldött legutóbbi küzdelmeirıl egymás után. Alison sikoltani szeretett volna. Mintha késeket döftek volna a fejébe. Lazíts már, a fenébe is, ne légy olyan makacs, jött az éles parancs két kép között.
Alisonnak nem volt más választása, különben elvesztette volna az eszméletét. Ellazította az elméjét, és a másodperc törtrészével késıbb elillant a fájdalom. Köszönöm, Uram! Most teljesen új élményt élt át. Mintha ı maga lett volna Kerrick, amint a halál vámpírjaival küzd, és egyiket másik után gyızi le. İ volt most Kerrick bırében, a kardját forgatva, tırét hajítva. Érezte, hogy szárnyai akarata szerint mozdulnak meg, a levegıbe emelik ıt, úgy veszi üldözıbe az ellenségét. Mélyen, az izomrostjaiban Alison pontosan azt érezte, amit harc közben Kerrick; bicepszei és lábikrái megfeszültek, térde behajlott, felsıteste jobbra-balra forgolódott, mintha csak balettozna a harcos. Mindent Kerrick szemével látott. A harc heve áthatotta a vérét, szíve izgatottan vert. És kezdte megérteni, mikor gyorsítja fel a mozgását, mikor kell hátrálnia, mikor emeli fel a kardját, és mikor sújt le, mikor véd ki egy erıteljes csapást. Az ellenfél kardjának minden csapása az ı kardjára megrezegtette Alison karját. Pár perccel késıbb Kerrick kezdett visszahúzódni Alison agyából, minden sietség nélkül, lassú siklással. Még egy utolsó húzás, és már szabad is volt. Alison megint olyan megfosztottnak érezte magát, mint korábban a gránit asztallapon, mikor a férfi kilépett az elméjébıl. Elıször a mellkasára, majd a fejére tette a kezét. Alison most terpeszben állt meg, bal karját a háta mögé tette. Kerrick tetıtıl talpig végigmérte. – Igen, ez a harcos alapállása. Több kép is bevillant a most visszatért öntudatába. Az egyikben Kerrick állt egy fekete hajú nı elıtt, aki valamilyen foltos állat bırébıl készült ruhát viselt. Nagyon szép nı volt, arabos, egzotikus külsıvel.
És Alison már tudta, hogy ez a nı Endelle, a Másik Föld vezére, még ha nem is hangzott el a neve. Endelle pedig mérgesnek látszott, hatalmas szárnyait a plafonig emelte agresszíven hátracsapta. És e szavak hangzottak el szájából: Ne merészeljen velem ilyen hangon beszélni, Harcos, a büdös életbe, vagy kitépem a szárnyait, méghozzá szó szerint… tollanként. – Okééé – dünnyögte, és becsukta a memóriáját. – Akkor most szükséged lesz a fegyveredre. – Azzal Kerrick felemelte a tokot, amiben az a fegyver volt, mely ı személyes kardja lesz… a beazonosított kardja. Elvette a tokot Kerricktıl, majd lepillantott egy igazán szépmívő fegyverre, mely sötétzöld bársonyon feküdt, acélpenge megcsillant a tompított világítás fényében. – Szénacél. És rendkívül éles. Majd meg kell tanulnod pár dolgot arról, hogy tartsd karban. Alison felpillantott Kerrickre. – Igazából hogy mőködik ez? Mert azt mondtad, hogy a kard elfogad egy személyazonosságot és punktum, attól kezdve a kard az enyém… csakis az enyém. A harcos bólintott. – Ha már kellıképpen megtörtént az azonosítás, sem Másik Földön, sem a Halandók Földjén nem nyúlhat a kard egyetlen részéhez sem senki, különben meghal. Alison bólintott. – És ezt hogy csináljam? – Szorosan fogd meg a markolatát, és a személyazonosítási folyamat magától végbemegy. Csak az a fontos, hogy egy pár másodpercig erısen fogd a markolatot. Majd meglátod. Alison már a kard markolata felé nyúlt, aztán habozni kezdett. Újabb lépést tesz az új élet, az új világ, az új dimenzió felé vezetı ösvényen. Ó, Uram!
– Továbbra is ki vagyok rád akadva – közölte Medichi. Marcus a járdaszegélyen ült, testén különbözı helyekrıl véres veríték csorgott. Felpillantott harcostársára. – És ki az ördögöt érdekel? Medichi a járdán állt, miközben kocsik suhantak el mellettük a Halandók Földjén. Olyan volt, mint egy római isten, haja fekete, hosszú és egyenes szálú, amit szorosan fogott hátra a cadroen-nel. Kiugró arccsontjai és erıteljes álla volt. Erıs volt, sovány a maga sötét titokzatosságában. Medichivel nem volt ajánlatos kötekedni. Most egy puha, fehér textildarabbal törölte le véres kardját. Látszólag észre sem vette az utcai forgalmat, ıket pedig természetesen senki sem láthatta. Marcus vont ködöt a terület köré, és e köd jelenléte egyszerően megzavarta a tudatot. – Szóval még mindig titkolod a szárnyaidat, Medichi? – Eredj a fenébe. – Senki sem tudta, hogy Medichi miért nem bontja ki a szárnyait, és Marcus tudomása szerint nem is látta még azokat senki. Medichi azt kérdezte: – Még mindig azt tervezed, hogy behúzod füled-farkad, és visszaszambázol a Halandók Földjére? Marcus nem szívta mellre a gúnyolódást. Ez már csak így van, ha a másik vámpír vagy tucatszor menti meg a seggét két éjszaka folyamán. Kézfejét végighúzta a homlokán; a bal szeme fölötti vágás sajgott, mint a rosseb. A legutóbbi csetepatéban, melyben levágta egyik ellenségének a szárnyát, a szerte röpködı tollak felsértették. A Központnak tizenegyet kellett eltakarítania a halál vámpírjai közül. – Tudod te jól, miért kell elmennem innen. Nem volt titok az oka. Medichi felvonta a szemöldökét. – Sosem hittem, hogy tényleg bántanád Kerricket. – Mindenki azt hiszi, hogy azok csak üres szavak voltak felelte nyugodtan Marcus. – De tényleg megöltem
volna, az érzelmeim ebben a tekintetben semmit sem változtak. Endelle okosan teszi, hogy így távol tart minket egymástól. – Ami gondod volt Kerrickkel, annak már kétszáz éve. Túl kellene már tenned magad az egészen. – Ezúttal nem tette hozzá, hogy seggfej. Pár órányi harc a közös ellenséggel szemben ezt eredményezi két harcos között. Bár sosem voltak haverok, a „kivágom a májadat” érzés kifejezése részben kihunyt Medichi sötét pillantásából. Marcus lassan körbejáratta a tekintetét a környéken. – Helena volt az utolsó családtagom, és könyörögtem Kerricknek, hogy ne vegye feleségül. Hónapokon át kérleltem, ıt is és Helénát is, mindhiába. – A húgod szerette Kerricket – szólt Medichi, hangjában mély, sötét rezgéssel. – Mi más számíthatna ebben? Marcus egy nagyot köpött. – Te aztán szörnyen romantikus vagy. – Na, ideje mozdulnunk. Marcus talpra állt. – Én mozdultam is. Azt mondtam, a pokolba ezzel a világgal, aztán visszatértem a Halandók Földjére. És szeretek ott élni… már úgy értem, itt. – Kezével most körbemutatott a belváros fıutcájára és a szők sikátorra. – Most is csak azért harcolok, mert megígértem Endelle-nek ezt a szívességet. Ha ennek a bulinak vége, engem többé soha nem láttok. Medichi bólintott. – Tudom. – A szeme öregedett az elmúlt kétszáz év alatt, még ha teste pontosan ugyanolyan maradt is, ahogy arra Marcus emlékezett. Medichi pillantása körbepásztázott a körzetükön. – Nagyszerő ködöt vontál ide, és pokolian jól harcolsz – Állkapcsa megfeszült, majd ellazult. – Ma este meghaltam volna, ha nem vagy itt. – És megerısítésképpen bólintott néhányszor.
– Talán megenyhülsz irántam, és még azt is mondod, hogy köszönöm? Medichi lassan felé fordította a fejét, és így szólt: – Inkább azt mondom, nagy túróst. – Elfogadom – felelte Marcus és elfordult. – Mennyi idı múlva lesz megint társaságunk? – Most már bármelyik pillanatban. Az elmúlt pár hónapban hullámokban jöttek, nem úgy, mint régen, mikor itt voltál, néha órák teltek el két csapat érkezése között. – Megcsóválta a fejét. – Emlékszem, voltak idık, mikor még a „Vér és Harapás” bárban is lerendezhettük a dolgunkat. Hát ennek vége… lesz dolgunk rendesen, mint a múlt éjjel… és így van ez minden éjjel. Marcus mélyet sóhajtott. Érezte, hogy a levegı kezd megdermedni körülöttük. Szárnytövei bizsergessel reagáltak, mire ellépett Medichi közelébıl, nehogy megsebezze. Ha valaki túl közel állt a másikhoz a szárnyak kibontása közben, könnyen kiüthette az illetıt. Medichi kidüllesztette a mellét. – Jönnek. Marcus felpillantott az éjszakai égboltra. – Szóval ezek lebegve jönnek, a Parancsnok hátszelével. – Három olyan tábornoka is van, akik ezt meg tudják csinálni. – A franc enné meg ıket! – Jól beszélsz. A levegı most már jéghideg volt. Marcus térgörbítéssel kapta kezébe a kardját. Medichi az aszfaltra dobta a véres rongyot, mellyel a kardját tisztogatta, aztán elıhúzta a tırét a tokjából. Eddig tizenegyet öltek le. És most jön egy újabb osztag… vagy talán több is. Marcus szárnytövei megremegtek, háta megfeszült, mélyet sóhajtott, majd kibontotta a szárnyait. Egyetlen éjszaka alatt már harmadszor. De az ördögbe is… jó érzés volt.
A világosbarna szárnyak – világoszöld sávokkal – magasan a feje fölé nyúltak. – Szükségünk van rád, Marcus. Thorne ezt sohasem fogja megmondani neked, de én igen. Muszáj, hogy viszszajöjj. – Abból se lesz semmi. – Már szinte sarki hidegségő volt körülöttük a levegı, és Marcus dideregni kezdett. – Húha – morogta Medichi. – Na mi az? – Azok a zöld csíkok a szárnyadon… ugyanolyan színőek, mint Havily szemei. A mindenségét… Marcus tényleg semmi szín alatt nem akart Havilyre gondolni. És tessék… valahányszor kiterjesztette a szárnyait, mindjárt ırá gondolt… hogy a franc enné meg! Hát ez remek. Mondhatni, frankó. De most a szépfiúkra összpontosított. Ez a csapat latinos megjelenéső volt, kreol bırrel, sötét szemmel és sötét hajjal. Olyan jól néztek ki, hogy egy röpke pillanatra Marcus elfelejtette, miért is tart kardot a kezében. – Nagyon jóképőek – mormolta csak úgy magában. – Nekem mind egyformák – jegyezte meg Medichi nevetve. – Hé, Marcus, tényleg nagyon flancosan néznek ki… mármint a szárnyaid. Marcus nem akart nevetni, de végül nem bírta megállni. – Te szemét – dünnyögte. Aztán két kézre fogva emelte fel a kardját, majd pillantását a halál vámpírjainak nyolctagú osztagára szegezte. A vámpírok – szárnyaikat lengetve – egyenesen feléjük tartottak. – Gyertek csak, a fenébe veletek. Ne tojjatok be! Alison önkéntelenül is elmosolyodott. Most már a számára is ismert módon, széles ívben hasított a levegıbe a kardjával, és alig tért magához a meglepetéstıl, annyira jó érzés volt. Valami csodás… mert ez a kard az övé volt
száz százalékig. És ezt jól érezte. Valami egészen különös volt a tulajdonjog és az összetartozás érzése, és ezt irtóra élvezte. Aztán Kerrickre pillantott. Mert míg ı a kardjával ismerkedett, a harcos a ház minden szobájában a falakhoz tolta a bútorokat. Most például épp az egyik hatalmas bırfotelt lökte a távolabbi falhoz egy jókora kıkandalló mellé. Olyan különös ez az egész, küldte Kerrick felé. A férfi felé fordult. – A Harmadik Föld technikája. A kevés ajándék egyike, ami a hozzánk legközelebb esı felsıbb dimenziótól kaptunk. – Igazából ez egy kötelék, nem is egyszerő tulajdonjog mi? – Igen, pontosan így van. Azzal Alison ismét suhogtatni kezdte a kardját, vagdalkozott, jobbra balra forgolódott. Kerrick összes harci tapasztalatát érezte izmaiban, lábaiban, karjaiban, vállában és hátában. Még a csuklója is másképp mozgott. Olyan érzés volt a kezében tartani a kardot, mintha régi jó barátja lenne. Kerrick közben befejezte a bútorok tologatását, és oda állt Alison elé. – Nagyon jól tartod a kardot, és az alapállásod is tökéletes. Alison bólintott. Mikor aztán Kerrick kezébe is ott termett a kardja, a nı egész testében megborzongott. És ez már a harcos borzongása volt. Ezer ördög és pokol! Ajka mosolyra húzódott. Vagy talán már nem is mosoly volt? A nemjóját… főtötte a harci vágy. Hátának két oldalán V-alakban különös bizsergést érzett. A szárnyak helyét? Persze nem voltak még szárnyai. Kerrick azt mondta, még az elsı év letelte elıtt kialakulhatnak a szárnyai, tekintetbe véve a már adott képességeit.
De most inkább a kardjára összpontosít, és megtanul küzdeni… ki tudja, mi okból. Mikor aztán Kerrick két szeme összeszőkült, és kissé leejtette a vállait, Alison bicepszei megfeszültek, mintha pontosan értette volna azokat az egyszerő fizikai jelzéseket. Mindkét kezével megragadta a kardját, és maga elé tartotta, hegyével egyenesen felfelé. E pillanatban inkább volt harcos, semmint pszichiáter, és izmaiban sokkal inkább Kerrick lakozott, mint ı maga, Alison. Kerrick helyeslıen bólintott, ám leszegte állát, szeme gonoszul, smaragdzölden villogott, együttérzésnek nyoma sem volt benne. Aztán természetfeletti sebességgel ugrott Alisonnak, aki viszont áttünéssel termett a háta mögött. Kerrick megperdült, Alison pedig fogadta a támadást. Karjain remegés futott végig, mikor Kerrick kardjának acélja találkozott az övével. Már nem gondolkodott, hanem elırelátott. Minden harci fogás, amit Kerricktıl tanult, ott vibrált az agyában, a részévé vált. A kard csupán reakcióinak kiterjesztése volt, mely ritmikusan alakult át támadássá. A Queen Creek-i ház megtelt hangos nyögésekkel és kiáltásokkal, az egymásnak csapódó nehéz acélok fülsiketítı hangjával, a verítékezı testek szagával. Micsoda fantasztikus ajándékot kapott ı a harcostól. Kerrick, állj meg! küldte mentálisan a férfi felé. Kerrick hátralépett, de a kardját készenlétben tartott ám gyorsan leengedte, mikor meglátta, hogy Alison a padló felé ejti kardjának hegyét. – Mit gondolsz, van most már esélyem? Mondd meg… tıled akarom hallani. Kerrick kardja eltőnt. Aztán odasétált a nıhöz, félretolta a kardot tartó karját, magához vonta és szorosan átölelte. – Hála az égnek – mormolta Alison fülébe.
Egy perc múltán azonban Alison ellépett Kerricktıl, gondolatai az új valóság körül keringtek. Kardjával kettıt suhintott a levegıbe. – A Parancsnoknak megvannak a tervei velem, Endell pedig parancsba adta neked, hogy képezz ki engem a harcra. Csak épp azt nem mondta meg, mi célból, igaz? – Pontosan. – Szóval akkor ez nem csak arról szól, hogy meg tudjam védeni magam, ha mondjuk a halál vámpírjainak egy újabb regimentje jelenik meg a házadnál? Kerrick a fejét rázta. – Kétlem, hogy csak errıl szólna. Na jó… abba meg tényleg nem akart belegondolni, mi a terve Dariannak ıvele, mert abba belebolondult volna. A következı negyedórában Kerrick keményen megdolgoztatta, így végül megint levegı után kapkodott, izmai sajogtak. Aztán Alison visszatette a kardját a tokjába. Evett és ivott, Kerrick pedig megmasszírozta a karjait és a vállát, amennyire lehetett, enyhített izmai sajgásán. Persze azért voltak fájdalmai, de korántsem volt annyira súlyos, mint a férfi segítsége nélkül lett volna. A kiképzés következı menetében Kerrick még nagyobb sebességre kapcsolt. Alison eleinte csak küszködött, pár perc múltán azonban felvette a ritmust, gyorsaságban is ellenfele volt Kerricknek, sebesen mozgott és áttünéssel változtatott helyet, elıre kiszámította a férfi kardcsapásait, és védte azokat, sıt vissza is vágott. Sajnos fizikailag még nem szokott hozzá az ilyen küzdelemhez. Egyre inkább kimerült, miközben Kerrick hátrálásra késztette ıt végig a folyosón a vendégszoba irányába. Alison úgy döntött, megpróbál valami mást. Csuklójának egy rándításával energiabombát hajított Kerrickre. A harcos még erıteljesebben viszonozta a bombát, és Alison alig tudott kitérni elıle, miközben behátrált a vendégszo-
bába. Eközben azonban megbotlott, a karjára esett, és kis híján a saját lábát vágta le a kardjával. – Ó! – visított fel. A kardvívó tréning során számtalan más módon is megsérülhetett volna. Ehhez képest a kificamodott csukló nevetséges volt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Kerrick nem fog megállni, különösen most, hogy így legyengült. Érezte a férfi támadásának léghullámait, és minden erejét összeszedve erıteret képzett. Azt sem tudta, mi az, de agyában ez rajzolódott ki és ı megcsinálta. Mikor aztán felpillantott, Kerrick hatalmas termete – a feszülı izmaival – felette lebegett a levegıben. Kerrick most elmosolyodott. Sötét volt a szobában, és Alison csak csillogó fogait és villogó szemeit látta, de az bizonyos, hogy a férfi mosolygott. Ráestem a csuklómra, küldte a férfi felé és felnevetett. El tudod ezt képzelni? Azzal a kardját visszaküldte a szoba sarkába. Óvatosan kiszabadította Kerricket. A férfi odaesett mellé, és a hátára fordult. – Hát ez fantasztikus – kiáltott fel a harcos, azzal ı is tüntette a kardját. Alison felült. Pólója és nadrágja verítékben úszott, egész teste sajgott. Aztán Kerrick felé fordult, mély lélegzetet vett, majd megkérdezte: – Miért mondod ezt? – Évtizedek óta képzek ki harcosokat, de még egy sem volt köztük, aki erıteret tudott volna képezni. – Alisonra pillantott. – Ez majd hasznodra válik. Ha a halál vámpírjaival kell küzdened, segítségedre lesz ez az erıtér.
16. FEJEZET
Kerrick még mindig a hátán feküdt, úgy mondta: – Most feküdj le, és add ide a csuklódat! Alison elnyújtózott Kerrick mellett, és odanyújtotta a bal karját. Kerrick pedig háton fekve kezdte el masszírozni. Gyógyító melegség áradt Alison csuklójába, és felsóhajtott, amikor a fájdalma enyhülni kezdett. Mikor a harcos befejezte, Alison az oldalára fordult Kerrick felé, karjára támasztotta a fejét. Sötét volt a szobában, a kiképzés ideje alatt leszállt az éj. Alison egy gondolattal kapcsolta fel az éjjeli lámpát. Kerrick is az oldalára fordult, de a könyökére támaszkodott. Aztán a kezébe kapott egy száraz rongyot, és letörölte vele Alison arcát és homlokát. – Mit keresek én itt? – A túlélést. Ugyanazt, amit eddig tettél a Halandók Földjén, csak most egy kicsit nehezebb, legalábbis eleinte. De azért ez nagyon klassz volt, tudod-e? – Leszegte az állát, úgy nézett a nı szemébe. – Neked ugrottam, aztán ott lebegtem a levegıben. Szerintem szédületes vagy, egyszerően szédületes. Alison az élénkzöld szemekbe nézett, aztán elmosolyodott. – Azt mondod, szédületes vagyok, mi? – Alison kinyitotta a kezét, és ujjaival cirógatta a férfi arcát. Kerrick mélyet lélegzett.
– De még mennyire. – Aztán a homlokát ráncolta, megcsóválta a fejét. – Ideje újból munkához látnunk. – Mély hangja nyers, szinte durva volt. És már felállt volna, Alison azonban egy gyors moz lattal a nyaka köré fonta az egyik karját. – Csak még egy percet maradj. Szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked, hogy itt vagy velem, tanítasz és vigyázol rám. És köszönöm neked. – Azzal Alison a karjára támaszkodva emelkedett feljebb, és csókot lehelt Kerrick ajkaira, majd hátrébb húzódott, de csak pár centit. A harcos pillantása Alison ajkaira esett. – Tovább kell dolgoznunk… de tényleg. Alison megint odahajolt hozzá, ajkát a férfi arcára tapasztotta, lenyalta a sós verítékét. Kerrick halkan morgott. A nı ujjai besiklottak a férfi puha, nedves pólója alá mire Kerrick mellkasa egyre gyorsabban emelkedett le-föl. Te vigyáztál rám. Akkor most törıdjünk veled. Súlyos morgás tört fel Kerrick torkából. – Nem valami jó ötlet, több okból is. – Akkor le kell állnod ezzel a főszerillattal. Kerrick lehunyta a szemét, és mélyen szívta be a levegıt. – Levendula – mormolta. Kerrick próbálta kikapcsolni a szaglószerveit, de orrcimpái mégis kitágultak, úgy szívta be Alison erıteljes levendula illatát. Lágyéka sajgott… sıt, most már égett. Végigcsúsztatta kezét Alison karján. – Edzett vagy – állapította meg. Aztán a teste odahajlott a nı teste fölé, és érezte, hogy erıt vesz rajta a birtoklási vágy. Ezt pedig most rögtön el kell fojtani. Minden rendelkezésre álló másodpercet Alison kiképzésére kell fordítania. Mégsem mozdult, leszámítva a kezét, mellyel Alison karját simogatta. – Igen. Minden nap edzek, mert ha kihagyom, belehülyülök. – Értem, mire gondolsz.
Alison ujjaival beletúrt a harcos nedves hajába. Láthatólag nem bánta, hogy a férfi teste verítékben fürdik. Aztán lassan a hátára fordult, a tarkójára fonta két karját, és maga felé húzta. Kerrick beadta a derekát. Lábát átvetette a nı csípıjén, kezével a feje mellé támaszkodott a padlóra, és lám… magasságos ég, Alison ott volt alatta, ahogy azt ı mindig is akarta attól a pillanattól kezdve, hogy elıször megérezte az illatát a kórházközpontnál, mikor egy áttünéssel hirtelen ott termett elıtte. Talán most lenne itt az ideje, hogy visszakozzon, és nem felejtené el, mennyire hiábavaló, amit tesz. A szex önmagában még nem teljesíti be a breh-hedden-t Ám Alison most felült, és ajkait Kerrick ajkára tapasztotta, nyelve a szájába siklott. És ezzel a csókkal minden eldılt. A harcos vadul vetette magát a nıre, erıteljesen csókolta, hagyta, hogy a breh-hedden heves áradata végig söpörjön erein. Már szinte öntudatlanul cselekedett. Lehámozta Alison blúzát és nadrágját, aztán tovább csókolta… de lehet, hogy fordítva történt. Végre-valahára nagy nehezen megszabadította a nıt a melltartójától is, aztán két tenyerébe fogta a melleit, miközben valahogy mégis sikerült kibújnia a saját farmerébıl. Hangosan felnyögött, mikor Alison végigsimított hosszú hímtagján. Most már mindketten teljesen meztelenek voltak. Alison két kezének ujjai összefonódtak Kerrick ujjaival, lábait harcos dereka köré kulcsolta, a férfi hímtagja pedig egyenesen a nı hüvelynyílásának feszült. Kerrick ismét megcsókolta a nıt, majd kezdett behatolni. Alison hosszan nyögött fel mély torokhangon, majd csípıjét erıteljesen lökte elıre a férfi testének. A harcos felhördült és… te jó ég… majdnem egybıl elment. Annyira várta már ezt a pillanatot, hogy túlságosan is fel volt ajzva. Alison nyakát szopogatta, hosszú szemfogainak
tompa lét dörzsölte a bıréhez, vigyázva, nehogy a tőhegyes fog felsértsék. – Hé – mormolta rekedten zihálva Alison. – Ha megeszel, miközben dugunk, és mivel már behatoltál az agyamba nem lesz ebbıl baj? Tudod… ez a breh – micsoda, ami beszéltél. – Nincs gond – felelt Kerrick levegı után kapkodva. Mert mind a háromnak egyszerre kell történnie. Ha különkülön csináljuk, az nem számít… és most nem iszom a véredbıl. – Ezt nem értem. – Egy perc, és megérted – azzal keményen döfött a nıbe. Alison teste ívben feszült Kerricknek. Fejét hátravetette, hangosan felnyögött, majd felkiáltott. – Te magad vagy a tökély. Ó, uram, atyám… és biztos, hogy nem teszek majd kárt benned, ha így együtt vagyunk? Kerrick felnevetett. – Arra semmi esély. Mélyen Alison testében volt, hímtagja elıre-hátra csúszkált, végre ott volt, ahol lennie kellett. Alison izmai megfeszültek a férfi körül, férfiassága irtózatosan kemény volt. Kerrick megremegett az erıfeszítéstıl, hogy kellıen visszafogja magát, és ne élvezzen a nıbe. Még várni akart, látni Alisont, hogy vagy féltucatszor elmegy, mielıtt ı is kielégül. Ajkai a nı melleire siklottak és csókolgatta ıket. Alison láthatóan megértette, mit akar Kerrick, mert lábait a férfi farának feszítette, magához szorítva a csípıjét. Kerrick most lassan döfködött, Alison melleit nyalogatta, majd tőhegyes metszıfogát a bıréhez nyomta. Aztán az elméjébe hatolt. Megkóstolhatlak? Te aztán udvarias vámpír vagy.
Szóval igen? kérdezte ismét a harcos, de még nem hatolt he a fogaival. – Kérlek – felelt Alison, hangos, rekedt suttogással. Kerrick a mellbimbójára szorította a száját, és nyelvével körözött rajta, míg Alison csípıje megvonaglott alatta. Kerrick lassabban döfködött, visszafogta magát, elhúzva végkifejletet, ameddig csak tudta. A rózsaszín foltra helyezte a metszıfogait, és egy gyors döféssel mélyesztette bele tőhegyeit. Ezzel egyidejőleg vegyi anyagot lövellt be, nehogy a vér kiserkenjen. Ily módon féken tartva a vérfolyást, lassan engedte ki a bájitalt, így fokozva az örömérzetet. Alison felkiáltott. A fájdalom és a gyönyör elegye hihetetlenül csodás érzést keltett. Melle bizsergett ott, ahol Kerrick tőhegyes fogai belehatoltak. A férfi nyelve most a mellbimbóján játszadozott. Alison hüvelyének izmai ritmikusan lüktettek Kerrick merev hímtagja körül. Furcsa érzés kezdett szétterjedni onnan, ahol a tőhegyes metszıfogak belehatoltak. Elıször égetı szúrást érzett majd egyre növekvı gyönyörérzet áramlott szét a mellébe mellbimbója keményen meredezett. Hangosan nyögött fel, háta ívben feszült meg. Ó, te jó ég, Kerrick, mit mővelsz velem? És ez még csak a kezdet. Mindjárt elvesztem az eszméletem. Alison tudta, hogy eljött a pillanat. Figyelmeztetni akarta Kerricket, de nem tudta. Az orgazmus teljesen magával ragadta, mindent elsöprı hullámként tört rá. Ugyanakkor érezte, hogy felgyülemlik benne az energia. Kerrick felemelte a fejét a nı mellérıl, felsıtestét fölé emelte, és keményen döfködött az altestével, pontosan tudva, hogy Alisonnak ez kell. A nı felnyögött, figyelmeztetı szavakat próbált kimondani, de mindhiába. Mikor rátört a heves eksztázis, felszabadult belıle az energia, az orgazmus mesés gyönyörérzettel hullámzott végig a testén. Hallotta,
hogy Kerrick felnyög, majd felnevet, aztán hangosan morog. A harcos lehajolt hozzá. – Ó, te jó ég – suttogott Alison fülébe. – Hát ez valami hihetetlen volt. – Nincs semmi bajod? – kérdezte Alison zihálva, majd egyik kezét a férfi mellkasára tette. Tudni akarta, nem tette kárt benne. – Teljesen fel vagyok dobva. Nem gondoltam, hogy ez ilyen jó érzés lesz. Alison, csináljuk megint. A nı megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nagyon boldog volt. Kerrick pedig még mindig kemény volt, és tovább döfködött benne. Ha így folytatja, mindjárt elmegy megint. Ám most valami új, különös érzés töltötte el, egyfajta örömteli lángolás ébredt a mellében ott, ahol Kerrick fogai belehatoltak. Te tettél valamit a mellembe. A férfi mosolyogva pillantott rá. – Bájital. Az egyik legszebb ajándék az átlépık életében. Alison jobbra-balra dobálta a fejét, miközben újabb orgazmus kezdett rátörni. És a különös bájital nem maradt a mellében, hanem egyre lejjebb terjedt az alhasa felé. Alison felnyögött, és hevesen lökte csípıjét Kerrick testének. Ez az, Alison. Mondtam már, hogy nagyon szeretem, mikor belépsz az agyamba? Átkozottul szexi. A férfi köré fonta a karjait, és megszorította. Kerrick pedig újból keményen döfött belé. – Még mindig érzem idebent a bájitalodat, mélyen, az egész testemben. Ó, te jó ég, Kerrick, ez csodás! – A következı orgazmus olyan volt, mint egy jókora ütés. Alison felsikoltott, miközben a gyönyörérzet szétáramlott a testében, és teljesen úrrá lett rajta. Ezzel egyidejőleg felszabadult belıle a felgyülemlett hatalmas energia. Kerrick újból hangosan felnyögött.
– Ó, a francba. Ez olyan volt… – Azzal felhorkant, majd hangosan morgott, mint egy megsebzett vadállat, miközben egyre keményebben és gyorsabban döfködött Alisonba. – Mindjárt elmegyek! Újabb gyönyörhullám zúgott végig Alison testén, felsikoltott, és miközben a csúcshoz közeledett, és újfent felgyülemlett benne az energia, ujjaival Kerrick hátának mindkét oldalán a szárny tövei közé siklott, és az érzékeny szárnyredıket simogatta. Aztán orgazmusa beteljesedett, a belıle felszabaduló energia Kerrick testének ütközött, ı pedig felsikoltott a gyönyörtıl. – Nem tudok tovább várni! – hörögte Kerrick, és a háta megvonaglott Alison ujjai alatt, aki tovább játszadozott szárnytövein. A harcos felemelte a fejét, száját kitátotta, üvöltve élvezett el. Alison pedig vele együtt újból, és szinte képtelen volt elhinni ezt a csodálatos érzést, ami megrázta egész testét. Végezetül Kerrick zihálva nyúlt el Alison testén. – Húú… te jó ég! Marha jól érzem magam, sugárzott Alison agyába. Ilyen jó még soha nem volt. Nagyon örülök, hogy nem tettem benned kárt, küldte vissza Alison. Azok a lökések… mennyeiek voltak. Kerrick teste már csak a gondolatra is megremegett, Alison testéhez tapadva. Aztán a férfi felemelkedett Alisonról, de testük továbbra is összeért. Kerrick szemöldökét ismét mély ránc választotta el középen. Szemfogai már visszahúzódtak. A nıhöz hajolt, és gyengéden megcsókolta, aztán megint az agyába siklott. Nagyon szép vagy, de még van dolgunk. Teljesen lehangolsz. Kerrick elmosolyodott és ismét megcsókolta. – Azt akarom, hogy biztonságban légy. Alison felsóhajtott. – Kaphatnék tíz percet? Szeretnék lezuhanyozni.
– Hét percet kapsz – jelentette ki Kerrick egy morgás kíséretében. – Rendben. Kerrick a szınyegen feküdt, két kezét a tarkójára kulcsolta. Hallgatta, hogy Alison énekel a zuhanyzóban. A dallamot ugyan nem ismerte fel, de a nı hangja így is mosolyra késztette. Könnyőnek érezte magát, ahogy már évszázadok óta nem. Ahogy Helenával, vagy az elsı halandó feleségével, Martával való együttlét után érezte magát. Rég elfelejtette már a házasság örömeit, az effajta egyesülést, mely a mély tiszteleten és természetesen az ırült vonzalmon alapult. És igen, nagyon tisztelte Alisont, úgy ahogy volt, és amilyennek mutatkozott. A szeretkezés Alisonnal felszabadította, könnyőnek érezte magát tıle és betöltötte azt az őrt, amit oly ritkán töltöttek be, tekintetbe véve életének ezerkétszáz évét. Talpra ugrott. İ is szeretett volna lezuhanyozni. Épp a ruhájáért nyúlt, mikor megszólalt a telefonja. Thorne volt. Már megint. Fogta a készülékét, és kiment Alison szobájából, csak utána szólt a készülékbe. – Mondjad. Thorne hangja recsegett a fülébe. – Most kaptunk értesítést az ÁFEB-tıl. Kerrick hitetlenkedve hallgatta. Talán rosszul hallott úgyhogy arra kérte Thorne-t, ismételje meg a mondandóját… kétszer is. Végül el kellett fogadnia, amit Thorne mondott: Alisont szemelték ki, hogy megküzdjön a Parancsnok egyik legjobb harcosával a Tolleson Two arénában, másnap este hét órakor. – Ez hát az a szörnyő nagy látványosság, mi? – Igen. Most megyek Endelle palotájába, hátha helyére tudjuk tenni ezt a dolgot. De ıszintén szólva nem nagyon reménykedem. Hát… sok sikert, tesókám.
Kerrick kinyomta a készüléket, majd visszament a hálószobába a farmeréért, mely még mindig nedves volt a verítéktıl. Felküldte ruháit a mosókonyhájába a Másik Földre, majd lehívott onnan egy tiszta farmert és pólót. Aztán eltette a telefonját. Eszébe jutott, amit az elıbb hallott, és tudta, képtelen lesz elmondani Alisonnak, mi vár rá… most még nem mondhatja el. Az istenit neki, azért ez így még sincs rendjén. Semmilyen szinten sem… egyáltalán nincs rendjén. Alison tudta, hogy be kell fejeznie a zuhanyozást, ám a testét csapkodó forró víz igencsak jólesett fáradt izmainak. Jó ég… fantasztikus volt ez a szex. És ezzel még keveset is mondott… inkább a hihetetlen lenne a helyes kifejezés. Az igazság az volt, hogy ezt a férfit nagyon tudta szeretni. Mert ı tolerálta az összes különleges képességét és erejét. Értette is azokat és csodálta, sıt élvezte is. Lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Pár perc múltán eszébe jutottak a kilátások. Egy apró kis részletrıl megfeledkezett. Minden gondolata akörül forgott, vajon összejön-e a kapcsolata a jövıben Kerrickkel, holott az igazi kérdés az: van-e egyáltalán jövıje? Hisz nem kétséges, hogy a Parancsnok tényleg meg akarja ıt ölni, és meg nem áll addig, míg ezt véghez nem viszi. Gondolatai most a legnyomasztóbb problémára összpontosítottak, nevezetesen, hogy megtanuljon harcos módjára küzdeni arra az esetre, ha a halál vámpírjai közül többen is a nyomába erednek. Mint azt már Kerricknek is mondta, ı nem harcos. Persze nagyon kellemes érzés volt, ahogy egyesült saját beazonosított kardjával, és megküzdött Kerrickkel, mert a férfi betáplálta az izmaiba a saját harci emlékeit… de mindez csak egy dolog…
És mi az igazság? İbenne annyi volt a gyilkolási ösztön, mint egy üregi nyúlban. Kilépett a zuhanyzóból, megtörülközött, majd maga köré csavart egy törülközıt. Bement a hálószobába, Kerrick azonban nem volt ott. Most veríték áztatta ruháira pillantott, és megborzongott. Odafordult a fürdıszoba ajtaja melletti ruhafogashoz, és tiszta ruhákat vett le a mőanyag ruhaakasztókról – egy farmert, pólót… ezúttal rózsaszínőt. Öltözködés közben vette észre, hogy ég a tricepsze. Az elmúlt hat hónapban sokat súlyzózott, és erıs is volt, ám ha Kerrick nem tudta volna ıt ennyire helyrehozni a tréning után, most kétrét görnyedne a fájdalomtól. Miután felöltözött – jócskán túllépve a hétperces idıt – a családi szoba felé indult. Kerrick ott várt rá, szemében kemény pillantással. És ami még rosszabb, nem is ırá nézett… mintha kerülte volna a pillantását. Egy szimpla „hello” is megteszi, gúnyos éllel küldte férfi felé a szavakat. Kerrick azonban elfordult tıle, két kezét a csípıjére tette, vállai megfeszültek. – Mi a baj? – kérdezte Alison, és minden érzékével éberen figyelt. A férfi felé fordította a fejét, rászegezte a pillantását majd mélyet sóhajtott. – Á, semmi, csak ez a rohadt kiképzés… – azzal ismét elfordult, pillantása valahová balra siklott. Hazudott volna? – Mi az, amit elhallgatsz elılem? Újabb erıltetett sóhaj hallatszott. – Beszéltem Thorne-nal. Még nem tudok minden részletet. Csak noszogatni akart, mondta, mennyire fontos mindkettınknek, hogy a következı pár órában keményen dolgozzunk és tréningezzünk. De Alison tudta, hogy Kerrick nem mond el neki mindent. Azt is tudta, hogy ha nagyon firtatná, azért elmondaná neki. Kérdés tehát, hogy tényleg akarja-e tudni?
Kerrick viselkedése épp eleget elmondott, és e pillanatban Alison tényleg nem akart többet tudni. Még nem. Azzal kezébe kapta a kardját, ujjai bizseregtek a felismeréstıl, szíve hevesen dobogott a mellkasában. Vajon gyávaság részérıl, hogy nem akarja tudni a teljes igazságot, vagy csak jó érzék? Egyszerre csak egy lépést, Alison a Halandók Földjérıl. Nem muszáj többet tudnom, küldte Kerrick felé. Csak képezz ki, Harcos. A férfi erre teljesen felé fordult, arca felderült… valamelyest. Harcos vagy, Alison. Lehet, hogy a karddal és tırrel még nem, de a szíved és a bátorságod egy igazi harcosé. Bólintott néhányszor, majd hangosan azt mondta: – Azt akarom, hogy tudd, ez volt életem egyik legszebb éjszakája. Alison mélyen a lelkében elérzékenyült. – Nekem úgyszintén – felelte suttogva. Aztán két kézre fogta kardjának bır bevonatú markolatát, állát leszegte, válla megfeszült. Pillantását Kerrick hasfalára szegezte, hogy lássa, merre szándékozik elmozdulni a harcos.
17. FEJEZET
Hajnalban Kerrick Alison fölött állt. A nı mélyen aludt a vendégszobában. Egész éjjel keményen tréningezte, míg végül Alison egyszerően már egy lépést sem tudott tenni. Akkor engedte, hogy lezuhanyozzon, és ágyba menjen. Az igazság az volt, hogy tényleg aludnia kellett. Legfıképpen azért, hogy készen álljon erre az újabb bohózatra, amire mintegy tizenkét óra múltán kerül sor. Hogy a franc enné meg… Legalább tényleg erıs volt, hihetetlen képességekkel rendelkezett. Ezzel talán túlélheti. Ugyan már… kit akar ezzel etetni? Hisz Leto tábornokkal, a Vér egykori Harcosával kell megküzdenie, Greaves helyettesével. Hogy az ördögbe lenne képes legyızni ıt? A tábornok háromezer évvel ezelıtt lépett át a Másik Földre, és azóta egyfolytában harcosként küzdött. Halkan szentségelt egyet. Szerette volna felkelteni Alisont, és tovább folytatni a kiképzést, hogyan használja a kardját, hogyan mérje fel ellenfelét, hogyan használja ki az erejét és az ellenfél gyengeségeit. De most mégsem tehette. Muszáj volt aludnia azelıtt a horror elıtt, ami rá vár. Bárcsak több ideje lett volna kiképezni ıt. Az ÁFEB – a sok Bizottság közül a legrosszabb – már megint helyt adott a Parancsnok indítványának. És miközben ı Alisont nézte, hirtelen elszánta magát valamire. Nem hagyhatja, hogy az arénában sor kerüljön erre a küzdelemre anélkül, hogy ı maga ne küzdene elıbb. Elıvette a készülékét és hívott.
– Hé, Központ – szólt halkan, elfordulva Alisontól. – Hé, duhuro – szólt vontatottan Jeannie, incselkedésre készen, mint mindig. – Nem találsz jókedvemben. – Jó, mondjad. – Igen, Jeannie képes egy szempillantás, alatt alkalmazkodni a Harcosok hangulatához. – Fel kéne mennem a Másikra. – Rendben. És hova? – A Cave-be. Azzal kinyomta a készülékét, és már érezte is a levegı rezgését. Egy pillanattal késıbb már a játékteremben állt. Thorne a szemközi kanapén feküdt elterülve, és mélyen aludt, de az is lehet, hogy kiütötte magát… valószínőleg ez utóbbi történt. Jean-Pierre az egyik bárszéken lógatta a lábait, és francia martinit kortyolt. Állával intett Kerrick felé köszönésképpen, aztán felsóhajtott, és megint ivott. Mindkét karja és válla tele volt karcolásokkal. Az éjszakai harc kemény volt a francia számára. Kerrick a biliárdasztalhoz ment, ahol Luken és Santiago épp egy meccset játszott. Valahogy összegányolták az asztalt drótokkal meg effélékkel, úgyhogy a látvány siralmas volt, de legalább mőködött az asztal. – Hé, Kerrick – szólt oda Santiago. Aztán lökött egyet a dákójával, és eltett három golyót. Hátul, a bal vállán jókora karcolások futottak pókháló alakban. Szóval a fiúk harcoltak az éjjel. Luken pillantásával követte a golyók útját. – Te mázlista – morogta. Haja a hátára omlott a cadroen nélkül. Kerrick állával a kanapé felé bökött. – Mióta alszik? – Egy órája. Endelle-nél volt. – Endelle benyújtja tiltakozását az arénabeli küzdelem miatt? Luken vállat vont, majd biliárddákóját a padlónak koppantotta.
– Thorne nem szólt róla, hanem mihelyt visszaért ide, benyomott az arcába egy csomó Ketelt. Játszol egy mecscset? – Nem, kösz. Vissza kell mennem a Queen Creekre, csak elıbb telefonálnom kell pár helyre. – Pillantása ismét Thorne-ra esett. Hát ez frankó. Pedig azt akarta, hogy ebben az ügyben Thorne vigye a prímet. Jó nagy bajban vannak. Kiment a Cave-bıl, és megállt az ajtó elıtt. Ismét a füléhez emelte a telefont, és hívta a Központot. – Jeannie? … – Hova akarsz menni? – Még sehova. Elıbb beszélnem kell Endelle-lel. Hoszszú, súlyos csend következett, aztán Jeannie mély lélegzetet vett. – Nem fogad hívást. – Mi az, hogy nem fogad hívást? Mi az ördög folyik itt? Jeannie felsóhajtott. – Konkrétan azt mondta, hogy amennyiben telefonálnál és ıt kérnéd, mondjam meg neked… idézem: „Te hoztad Alisont ilyen helyzetbe ezzel a rendkívüli átlépéssel, úgyhogy küzdj meg egyedül!” … idézet vége. Kerrick a fogait csikorgatta, dühe a koponyája oldalán dobolt. Mélyeket lélegzett, igyekezett visszanyerni az önuralmát. Ám ha egyszer Endelle azt mondta, nem, akkor az tényleg nemet jelentett. A bús francba! Szóval Thorne és Endelle is kiestek… a büdös életbe. Elvette a szájától a készüléket, a hátához szorította, úgy engedett el egy hosszú, zaftos káromkodást. Kellett valami megoldásnak lenni erre az ügyre. Enyhébben, de még mindig csikorgatta a fogait. Igencsak nehezére esett kimondani, ami az eszébe jutott, de a jelenlegi helyzetben kétségbeejtıen korlátozottak voltak a lehetıségei.
Ismét a füléhez emelte a készüléket. – Akkor Hardinggal akarok beszélni. – Úgy érted, Harding elnök úrral? – kérdezte Jeannie hitetlenkedve. Nem csoda, hisz Kerrick maga is alig hitte. – Kapcsold nekem, Jeannie, de máris. – Rendben, de eltarthat vagy két percig. Nem az a fajta, akit könnyen el lehet érni. – Nem baj. Várok. Dániel Harding az ÁFEB elnöke volt, és ebben a minıségében neki kellett jóváhagyni a tervezett komolytalan látványosságot. Ki tudja, lehet, hogy ez egyszer Harding hallgat a józan észre. Majd meglátjuk. Hardingnak pedig muszáj volt beszélnie a Vér Harcosal ha akart, ha nem. Tekintettel arra, hogy a Parancsnok bármikor elérhette, Endelle ugyanilyen jogokat harcolt ki. Mindazt, amit a Bizottság engedélyezett Greavesnek, a törvények értelmében a Legfıbb Adminisztrátornak is engedélyezni kellett. Harding végre megszólalt a vonal végén. – Szolgálatára, duhuro Kerrick. Miben segíthetek? Kész röhej, amit mondott. – Azt akarom, hogy az ÁFEB vizsgálja felül a döntését arra nézve, hogy Wells átlépı-jelölt csatát vívjon az arénában. A hölgy nem harcos. Rövid hallgatás után Harding azt mondta: – Sajnálom, de a Bizottság minden információt áttekintett ezzel kapcsolatban, és egyhangúlag szavazott. Wells átlépı-jelöltnek szembe kell néznie a megfelelı következményekkel, mert ırzıje egy nagyon fontos törvényt szegett meg, akárcsak Endelle asszony. Azzal felsorolta vétkeiket, majd így fejezte be: – Greaves Parancsnok teljes joggal nyújtott be tiltakozást, a Bizottságnak pedig valóban nem is volt más választása. Ezt talán mondanom sem kell önnek. Harding leereszkedı stílusa totál kiborította Kerricket.
– És az nem számít, hogy a Parancsnok is törvényt szegett, mert egy egész regimentet küldött Carefree-be? Itt mi a helyzet a szabályokkal? – Ki volt akadva, és képtelen volt visszafogni magát. – Kérem, kérem! Nyugodjon meg, duhuro. Csillapodjék! A Parancsnok minden bizonnyal szigorú megrovást kap majd az eljárás során. De a Wells átlépı-jelöltre kiszabott ítélet ettıl teljesen független. Endelle asszonynak harminc napja van, hogy panaszt nyújtson be, és mint ön is tudja, minden panaszt komolyan veszünk. Kerrick érezte, hogy a vér az arcába tolul, és megint a fogait csikorgatta. – Itt egy nı életérıl van szó, aki teljesen ártatlan – kiabálta. – Maguk gyakorlatilag a halálos ítéletét mondták ki. – Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Olvastuk a jelentéseket Wells átlépı-jelölt természetfeletti képességeirıl, és azokban az áll, hogy a képességei meghaladják a Másik Föld lakosainak képességeit. Bizonyos vagyok benne, hogy az arénában csodálatra méltóan megfelel majd a kihívásnak. – A kihívásnak az arénában? Maga ezt egyszerő kihívásnak nevezi? Hiszen ez egy ısrégi „küzdelem életrehalálra”, és ezt maga is jól tudja, a büdös életbe! Harding azonban folytatta érvelését. – Tekintetbe véve a szabályok súlyát, melyeket ön és Endelle asszony is megszegett, nem volt más választásom. Greaves teljes joggal rendezte meg az eseményt úgy, hogy az életre-halálra szóló küzdelem legyen. Ez végképp betett Kerricknek, dühe már nem ismert határokat. – Nem volt más választása? Semmi jóérzés nem maradt magában, maga rohadt kis bábu? Mi az ördög járhatott agyában, mikor behódolt a Parancsnoknak, mi? Mit kap ezért cserébe, Harding? A csodaszérumot, miután emberek vérét szívta, és azok belehaltak, maga szemét kis görény!
Rövid csend következett, majd Harding a torkát köszörülte. – Ön nyilvánvalóan igen felzaklatott állapotban van – mondta végül. – Ezért megbocsátom ezt a vádaskodását mely méltatlan az ön rangjához. Jó éjt, mélyen tisztelt duhuro harcos. Kerrick remegı kézzel nyomta ki a készüléket. És e pillanatban ugyan ki más bukkant fel, mint Marcus oldalán Medichivel. Marcus karját, vállát és arcát is vágások borították. Szóval ez a rohadt kis senkiházi, ez a dezertır összeállt a harcosokkal. És ez már tényleg a közmondás szerinti utolsó csepp a pohárban, különösképpen, mikor ez a rohadt vámpír gúnyosan elmosolyodott és azt mondta: – Akármi legyek, ha ez nem az a senkiházi, aki miatt megölték a húgomat. Kerrick orrcimpái kitágultak, két keze ökölbe szorult, aztán egy szempillantás alatt eltőnt a távolság közte és a győlölt férfi között. Mennyei volt érezni a jobbhorgának erejétıl megremegı húst. Mikor aztán Marcus ökle pontosan az állkapcsán csattant, elszabadult a pokol. Endelle egyfajta macska-egér játékot játszott Darian Greavesszel. İ volt a macska, ami tőrhetı titulus a számára, az a kis pondró pedig az egér, és Endelle véleménye szerint ez túlságosan is pozitív meghatározás a Parancsnok esetében. A macska és a patkány valamivel szerencsésebb leírás lenne. De legjobban a macska és a hulladékevı amıba tetszett neki. Tényleg… hány rohadt évszázada is játssza ezt a játékot? Magasságos ég… A hálószobájából nyíló kis rotundában tartózkodott, a palotája mélyén, ebben a kellıen védett és megerısített szentélyben, ahol munkájának legnagyobb részét végezte a Másik Földön.
Minden napjának huszonnégy óráját jórészt azzal töltötte, hogy az alsó térnek abban a titokzatos pontjában leskelıdött és kutatott, amit sötét foltnak neveznek. Legjobb tudomása szerint a Másik Földön ı volt az egyetlen olyan átlépı, aki képes volt a sötét foltban tartózkodni, ahol testi valóságában ledılhetett a sezlonjára, ám lelki mivolta, mely ugyanolyan külsı megjelenéssel és képességekkel rendelkezett, mint a teste, utazhatott térben és idıben. Így, minthogy egyszerre két helyen is lehetett, követte azt a szemetet mindenfelé a gömbön. Újból és újból megakadályozta Greavest abbéli próbálkozásában, hogy áttőnéssel küldje a halál vámpírjainak osztagait az Estrella Mountainnál fekvı fıhadiszállásához. A gond azt volt, hogy minden hatalma és ereje ellenére nem tudta, hogyan nyerhetné meg a játszmát. Ami még rosszabb, hogy az utóbbi tizenöt évben teret vesztett. A Másik Föld százhatvanhét tartományából ötven már szövetkezett azzal a kis pondróval. A Felsıbb Adminisztrátorok összességében véve persze nem voltak a legetikusabb érzelmő átlépık. Endelle véleménye szerint a felét csak egy dolog érdekelte – a hatalom. Esetleg két dolog – a hatalom és… még több hatalom. Greaves sosem segített. Kitőnı meggyızı képességgel érkezett a Másik Földre. Kétszínő volt, alattomosan simulékony csúszómászó és nagyon ügyesen csinálta. A szemét… Endelle nem rendelkezett ilyen taktikával, a Parancsnok kifinomult modorával és türelmével. Endelle „ugatott”, elvárta, hogy mindenki beálljon a sorba, olyan vezetıi stílusa volt, amely saját bevallása szerint is számtalan hibával bírt. Szóval segítségre volt szüksége… a kérdés csupán az volt, hogy honnan szerezzen? Itt volt ez a rendkívüli képességekkel rendelkezı átlépı-jelölt, aki ma este a szövetségese lesz, de vajon mi hasznát veheti igazából? Egy
harminc-egynehány éves pszichiáternek? A legtöbb, amit tehet vele, hogy Milícia Harcost farag belıle. Elegendı természetes ereje van ahhoz, hogy ha kellıen kiképzik, képes legyen egymaga felvenni a harcot a halál vámpírjainak egy osztagával. Borzasztó nagy fogás… Most Havily jutott az eszébe. Még mindig ki volt akadva az Összekötı Tisztjére. Hogy az ördögbe gondolhatta Havily, hogy odatesz egy makettet az asztalára, és azt mondja, ez lesz a jövı? Havily nem fogta fel, mennyi súlyos a helyzet a Másik Földön. Egy új katonaiadminisztrációs komplexum közel sem jelentett megoldást a szélesebb értelemben vett problémára, ami maga Greaves volt. Annak a rohadéknak jó kétezerhatszáz éve át kellett volna lépnie a Harmadik Dimenzióba. Ehelyett valahogy megtalálta a módját, hogy a Másik Földön maradjon. Endelle tudta, mire lenne szüksége – segítségre a Felsıbb Dimenziókból. Csak így állíthatta volna meg Darian Greavest. De ezzel az erıvel akár a hold segítségét is kérhette volna. Felsóhajtott, tovább szántva a léghullámokat. Kilenc évezred alatt még csak egy suttogásnyi üzenetet sem kapott a Harmadik Dimenzióból, sıt egyik Felsıbb Földrıl sem. Csak azt tudta, hogy itt ragadt a Másik Földön, nem engedték, hogy felsıbb dimenzióba lépjen, és az volt a dolga, hogy megfékezze Greavest. De vesztésre állt. Végre megtalálta a Parancsnok kijelzését. Hello. Nem is várt egy pillanatot sem, hanem tüstént Greavesre szólt. Kabulban volt, és épp arra készült, hogy a halál vámpírjainak egy osztagát küldje a fıhadiszállásához. A rohadék… Ó, Endelle. Jó estét… vagy mondjam inkább, hogy jó reggelt? Menjen a fenébe. Endelle látta Greavest, ahogy ott az osztag elıtt áll, és karma megremegett. Arca lángba borult a sértéstıl. Endelle felnevetett. Akár le is léphet. Mert azt
a Pajzsot soha át nem töri, amit épp most vontam eköré a csapat tetves éjjeli bagoly köré. Endelle érezte, ahogy a düh végigsöpör Greaves testén… az elvakult düh, mely egész életét és cselekedeteit uralta. Akár sajnálhatta is volna ıt az elkínzott ifjúságáért, ha nem gondol közben arra, Greaves hány halandót küldött személyesen a másvilágra. És miközben a Parancsnok eltőnt onnan, Endelle halványan hallotta elméjében a feléje küldött szót: Ribanc. Endelle felült a kanapén, szeme hirtelen kinyílt. Három évezred során Darian Greaves sosem vesztette el az önuralmát vele szemben. Egyetlen egyszer sem. De most ribancnak nevezte, ilyet pedig még soha nem mondott neki. Ördög és pokol! Mélyen szívta be a levegıt, és most valami újfajta érzés ébredt a mellkasában… valami, ami közel állt reményhez. Darian Greaves komolyan ki volt borulva, és ez csak egyet jelenthetett: a Parancsnok tudott valamit Alis Wellsrıl – ugyan ki másról –, amit ı nem. Lám, lám… az átlépı-jelölt, Wells. Valami más folyik itt a háttérben, amirıl ı nem tud, csak Greaves. Enyhe rezgést érzett a tudatában. Thorne jelzett. A Mási Földön ı volt az egyetlen átlépı, aki közvetlen kapcsolatba léphetett vele mentális úton. A férfi hangja hamarosan betöltötte a fejét. Nagy balhé van a Cave-ben. Marcus végül összeakadt Kerrickkel. Értem, küldte vissza Endelle. Marcus és Kerrick. Csak az lepte meg, hogy az összecsapásra nem került sor korábban. Leskelıdı képességét harcosainak szórakozóhelyére irányította. A két férfi úgy esett egymásnak, mint két dühödt vadállat.
Természetfölötti leskelıdı képességének köszönhetıen Endelle mindent látott, így azt is, milyen remek harcosai vannak neki. Mind ott voltak; Thorne és Medichi, Luken épp fogadást kötött Santiagóval, ott volt Zacharius, Jean-Pierre zöld brokát cadroen-nel fogta össze a haját… és természetesen ott volt az esemény két hıse. Kerrick épp irgalmatlanul csépelte Marcus gyomrát, de nézd csak… te jó ég… Marcus hátralépett, és olyan kemény ütést mért Kerrick állkapcsára, hogy a harcos feje hátrabicsaklott, ı pedig hátratántorodott. Ám ez csak egy pillanatig tartott. Kerrick megrázta a fejét, leszegte az állát, és már lendült is elıre. Most amúgy régimódian verekedtek, mindketten a padlóra zuhantak, és egymáson forgolódtak ütlegek és morgások közepette. Marcus kétoldalt marokra fogta Kerrick haját, mely már kiszabadult a cadroen-ból, aztán keményen belefejelt. A reccsenés visszhangzott a teremben. Ám ez egy jottányit sem lassította le Kerricket. Valahogy felülkerekedett, és jobbal-ballal váltakozva kemény ütéseket vitt be. Endelle talpra ugrott, és vele együtt ütött a levegıbe. Szerette a jó bunyót. Minek ide a látványosság! Legyen egy ring, meg két neandervölgyi ember a hét minden napján, és több nem is kell. Marcus azonban most elırelökte a csípıjét, és két lábával a csípıjénél kapta el Kerricket. A két vadállat most vagy tucatszor átbukfencezett, a többi harcos pedig félreállt, hogy helyet adjon nekik. Thorne rájuk kiáltott, hogy hagyják abba, de a két dühödt harcos ügyet sem vetett rá. Talán csak egy tőzoltótömlı állíthatta volna meg a csetepatét. Endelle ökle ismét a levegıbe csapott, lábaival jobbrabalra oldalazott. Thorne közbelépett, és megpróbálta megragadni Marcus karját, ám ez váratlanul érte Kerricket, így jobbhorga egyenesen Thorne arcán csattant. Az ezt követı
reccsenés elárulta Endelle-nek, hogy helyettesének épp most törték be az orrát… már megint… ó, a francba. Ennek most már véget kell vetnie. Felsóhajtott, és áttünéssel a Cave-ben termett. Aztán pattintott egyet az ujjaival, mire mindkét harcos megdermedt a padlón. Marcus feje ívben hajolt hátra, szeme lecsukva és a fogait csikorgatva küszködött, hogy kiszabadítsa fejét a szorításból. Kerrick arca répavörös volt, szeme kigúva olyan erıvel szorította. Endelle végignézett rajtuk. – Kerrick már majdnem elkapta Marcust. De nem is… szerintem Marcus még ki tudna ebbıl szabadulni. – Mondja, hogy mehet tovább – kiáltotta Santiago. – Száz dolcsit tettem fel Marcusra. – Lo siento, querido. – Azzal ismét pattintott az ujjaival mire mindkét harcos legurult a másikról, és talpra állt. – Szóval? Mi volt ez? Sem Marcus, sem Kerrick nem szólt egy szót sem, csak álltak görnyedten, levegı után kapkodva. – Mindjárt gondoltam. – Pillantását most Kerrickre szegezte. – Maga meg mi az ördögöt keres itt, miért nincs Quenn Creekben? İrzı-védı szolgálatban van, a büdös életbe, vagy talán nem kapta meg az üzenetemet? Kerrick arca össze volt verve. Vér szivárgott mindenhonnan, szája és bal szeme fel volt dagadva, mintha tucatnyi darázs csipkedte volna össze. Mindennek ellenére vigyázzban állt, két lábfeje kellı távolságra nyitva, bal kezét hátravetette. – A pajzsok tökéletesen védenek, nekem pedig itt kellett tennem valamit, hogy megpróbáljam megakadályozni ezt az ırültséget. – Miféle ırültséget? – kérdezte Santiago. Luken, aki mellette állt, elmondta neki a jövendı küzdelmet az arénában. – Madre de diós – kiáltott fel Santiago. – Bizony, nem kacsa.
– Ez szemétség – jelentette ki Medichi. Aztán elırelépett, és egyenesen Endelle szemébe nézett. – Nem lehetne csinálni valamit? – Az ÁFEB már jóváhagyta a küzdelem tervét. De maguk, kishitő vámpírok párjukat ritkítják. Mert magukkal ellentétben én bízom Alisonban. – Minden tiszteletem az öné, de itt Letóról van szó, nem pedig egy senkirıl a halál vámpírjai közül – kiáltotta Zacharius. Hosszú hullámos haja ki volt bontva, nem fogta össze a cadroen, és a homályos világításban szexis volt, mint egy görög isten. A halandó nık szerették Zach-ot, úgyhogy csak kacsintania kellett, és máris neki adták a vérüket. – Wells átlépı-jelöltnek esélye sincsen – tette még hozzá. – Dehogyis nincs. A jó hír pedig az, hogy egy pár órát pihenhetnek, mert Greaves az arénához küldi a hadseregét, hogy demonstrálja a világ elıtt az erejét és az Eljövendı Rend ígéretét. Így nem lesz semmi mozgás a Ha vidékeken, hál’ istennek. – Ezenfelül pedig komoly ütıkártyája van. – Pillantott most ismét Kerrickre esett. – Mondja el nekik, mit csináltak a múlt éjjel, és miért nem olyan szörnyen reménytelen a helyzet. Kerrick a kézfejével törölte meg duzzadt, véres ajkát. – Az agyába ültettem egypár legutóbbi csatám élményét és hagytam, hogy teljesen átélje. – Hadarva, tompán ejtette ki a szavakat. Tompa moraj, néhány káromkodás hallatszott csoporttól. – Ez egyáltalán nem számít – kiáltotta Zach. – És vajon az a nı bevette? Mégis hogyan, mert még én sem tudnám megcsinálni. Endelle azonban a fejét rázta. – Ez a nı nagyon erıs képességekkel rendelkezik, amikrıl talán még ı maga sem tud… és gyanítom, hogy én sem.
Több meglepett kiáltás hallatszott az utolsó mondat hallatán, Endelle megelégedésére. Helyes. – Akkor itt végeztünk. Ma este mindannyiukkal találkozom az arénában, és az ég szerelmére, minél korábban jöjjenek, öltözzenek egyenruhába. Ez magára is vonatkozik Marcus Harcos. Alison Wells különleges személyiség, akirıl még nem is tudjuk, mit jelent a Másik Földnek, meg ennek az emberszabású majomnak itt. – Azzal Kerrick felé bökött a hüvelykujjával. – Ami pedig magát illeti – kiáltott Kerrickre pillantva –, húzzon vissza a francba Queen Creekbe, és teljesítse az ırzı-védı szolgálatot. Majd elküldöm Horace-t, hogy hozza rendbe magát. – Azzal ellenvetést sem várva lendítette ki a karját, mire Kerrick eltőnt. Most Marcusra mutatott. – Ide figyeljen, maga félesző! Ha még egyszer megemlíti Kerrick elıtt Helénát, letépem a tökeit. – És hogy nyomatékot adjon a szavainak, mentálisan rángatta meg kissé az említett helyen, majd megcsavarta, hogy Marcus szeme kidülledt, élesen felszisszent, és kétrét görnyedt. – Nos, mi a válasza? – Igenis, Endelle asszony – hebegte vérvörös arccal. Endelle a helyetteséhez fordult. – Thorne, hívja Horace-t. Elıször Kerricket lássa el. – Természetesen, asszonyom – felelt Thorne. – És menjenek már aludni, a mindenét! Minthogy egy szót sem akart többet hallani, mély lélegzetet vett, hátat fordított a harcosainak, és egy mosoly kíséretében eltőnt. Az ördögbe is… szerette az embereit, és néha egy kis bunyó kifejezetten jót tesz nekik. Egy jó kis ivászat, egy jó dugás, egy kis vérszívás… ez mind segít. Ha nem lenne számtalan módja, hogy kiengedjék a tesztoszteron keltette fölös energiát, már szétrobbant volna az egész világ. Miközben Kerrick Horace-ra várt, ismét Alison fölött állt, kezében kivont karddal, az egyetlen kézzelfogható
eszközzel, mellyel ıt védelmezni tudta, ám ebben a helyzetben teljesen felesleges volt. Alison mélyen aludt, ajkai szétnyíltak. Így még fiatalabbnak tőnt. A telefonja jelzett. Kardját visszaküldte hálószobája sarkába, kezébe kapta készülékét és beleszólt. – Mondjad. Jeannie hangja hallatszott a vonal végén, kissé kimerülten, így a mőszak végén. – Horace kér bebocsátást. – Rendben. Te meg eredj haza, Jeannie. – Harminc perc múlva szabad leszek. De mondd meg nekem, duhuro, van valami esélye ennek a nınek? Jeannie aggodalmas hangja megint összeszorította Kerrick mellkasát. – Nem tudom. – Ó, a franc enné meg. – Te mondtad… de most mennem kell. – Aztán neked is pihenni kéne. A vonal bontott, tıle pár lépésre pedig Horace jelent meg. Alison ismét álmodott. Szárnyait kiterjesztve repült White Lake fölött. Az ırangyal. Az Átlépés İrangyala. A Tó İrangyala. Szárnyait lengetve lebegett egyhelyben, és úgy pillantott fel, egyenesen az égre. Valami mennyei fény sugárzott le rá, és ı tudta, hogy a Harmadik Földre pillant föl. Határtalan vágy töltötte el, hogy feljebb emelkedjen a levegıben, és elérje a Harmadik Földet. Teljes erejébıl csapkodni kezdett a szárnyaival, ám teste mégsem mozdult, mintha a tó visszafogta volna. Lepillantott, és a tó hívó szavát hallotta, védelemért könyörögött. İrangyal. Alison ébredezett, a tudatával küszködött, és a távolból – talán ezer mérföldrıl – Kerrick hangját hallotta az elmé-
jében. Ideje ébredni, Alison. Endelle védelme hamarosan megszőnik. Kinyitotta a szemét, és a boltozatos mennyezetre pillantott Kerrick házában a Queen Creeken. A vendégszoba ágyán feküdt, még pizsama is volt rajta. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belıle, mert e pillanatban nagy biztonságban érezte magát. Nagyot nyújtózkodott, már csak halványan érzett némi sajgást. Persze semmi komolyat, hisz Kerrick gyógymódja kitőnınek bizonyult. Gondolatai most visszafelé peregtek. A tréning kemény volt, elıtte is… és utána is. Te jó ég… hogy szeretkezett vele Kerrick a múlt éjjel, mindjárt azután, hogy a csuklója megsérült! Alison. Ideje felkelni! Megint Kerrick hangját hallotta, méghozzá agyának közepén, és ezúttal a hang türelmetlenebb volt. Ideje?… Vajon minek van itt az ideje. Netán a vacsorának? Alison! A hang ezúttal olyan éles volt, mint egy tır. Alison felült, és álma azonnal elszállt. Kerrick hangja tényleg sürgetıen szólt hozzá, és ez így volt rendjén. Hiszen ı képezte ki a harcra… épp csak azt nem mondta meg, mi célból. Kiugrott az ágyból, és a nappaliba ment. Kerrick ott várt rá, de egyáltalán nem mosolygós arccal. Végignézett a férfin. Egy nagyon különös, rövid, fek bırtunikát viselt és a repülıöltözetéhez viselt sarukhoz hasonlót, csak ezek sokkal fényesebbek voltak. Olyan volt, mint egy ókori római harcos modern változata. Haját szorosan hátrafogta, bizonyára azzal a cadroen-nel. Csodásan festett. Tucatnyi oka volt már, hogy azt higgye, egy új világba érkezett, ám mikor ránézett Kerrick félig mezítelen, izmos combjaira és a válla fölött lengı bíborszínő körgallérra, rájött, hogy nem messze van Kansastól. A harcoshoz ment, és a körgallér alatt csillogó valami lett figyelmes. Közelebb lépve egy réz mellvértet pillantó
meg, ami pokolian szexi volt. Valami bele volt vésve – egy ezüst kard, melyet egy penészzöld színő babérkoszorú koronázott meg. Egyszerő volt, szép és erıt sugárzó. – Ez itt mi? – kérdezte Alison. – A Vér Harcosainak címere. A következı kérdést Alison nem akarta feltenni, csak úgy kicsúszott a száján. – És miért öltöztél így? Kerrick arca megkeményedett, és Alison most úgy érezte, hogy a férfi egy kontinensnyi távolságra van tıle. İ lenne az, akivel a múlt éjjel szeretkezett? Kutatóan nézett a harcos szemébe. – Mi folyik itt, Kerrick? Körülvették a házat? Már a legkisebb esélyem sincs? Kerrick pillantása találkozott az övével, de ugyanúgy állt ott egyhelyben, mintha bır sarui a padlóba gyökereztek volna. – A múlt éjjel képtelen voltam elmondani neked, de arról van szó, hogy az ÁFEB helyt adott a Parancsnok követelésének, melynek értelmében ma este szemtıl szembe kell megküzdened egy arénában Greaves elsı számú tábornokával, Letóval. Alison oldalra billentette fejét. – Aki ott volt a sikátorban? És aki valaha a Vér Harcosai közé tartozott? Kerrick bólintott. Alison mintha rosszul hallotta volna. – Tisztázzuk a dolgot még egyszer: meg kell küzdenem egy férfival… egy vámpírral… aki olyan erıs, mint te, és mindezt egy arénában, több ezer nézı elıtt? Kerrick ismét bólintott. Alison a fejét rázta. – Erre nem kerülhet sor. Hogy küzdhetnék meg vele egynapi kiképzés után? – És most a volt páciense, Darian villant az agyába, majd halkan azt mondta: – Úgy látszik, ez tényleg holtan szeretne látni engem. Alison hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Maga elé idézte
a pillanatot, mikor abban a belvárosi sikátorban úgy döntött, hogy megmutatja az erejét, mert tudta, hogy valami nagyon jelentıs történik… olyan esemény, mely megnyitja elıtte a Másik Földet. De akkor hogyan vezethetett idáig az útja, hogy végül valami lehetetlent kelljen megpróbálnia? – És persze nem mondhatok nemet erre a kihívásra igaz? Kerrick ezúttal nagyon lassan ingatta a fejét jobbrabalra. – Már megkezdted az átlépési rituálét, amikor azt az energiabombát küldted a Trough-ba. Nagyon sajnálom, Alison. Ezen a ponton már nincs visszaút. És míg a te átlépési ceremóniádra sor nem kerül holnap este, addig könnyő prédának tekintenek. Ismét csak azt mondhatom… nagyon sajnálom. – Szóval ezért vagy ilyen mérges? Ez az oka, hogy ma este olyan vagy, mint a jégcsap? Kerrick mély lélegzetet vett. – Igen. A múlt éjjel megpróbáltam megakadályozni az egészet, de Endelle beszélni sem akart velem. Még Hardingot is felhívtam… ı az elnöke annak a szörnyő Bizottságnak… de semmit se értem el vele. – De ugye ott is képezhetek erıteret, igaz? Kerrick bólintott. – De tudod, mik a fenntartásaim; Leto ugyanolyan rendkívüli képességekkel rendelkezik, mint te vagy én. Csak akkor képezz erıteret, ha biztosan tudod, hogy ezzel meg tudod ıt fogni. Alison bólintott. Rendben… szóval csak akkor csinálhatja, ha teljesen biztos benne. De hogy az ördögbe lehetne biztos bármiben? Elfordult a férfitól, szemei égtek. A francba is… nem akart sírni, de vajon helyénvaló és tisztességes dolog ez az egész? Vajon mi olyat tett, amivel kiérdemelte, hogy ilyen sorsra ítéljék?
– Ezért hagytalak aludni, ameddig csak lehetett, ám az összecsapás nem egész egy óra múlva kezdıdik. Endelle küldött harci felszerelést, és enned is kell. Már kész az étel. – És Kerrick most felsóhajtott. – Fel kell készülnöd a távozásra. Alison azzal a szándékkal húzódott el Kerricktıl, hogy visszamegy a vendégszobába, ösztönei azonban nem engedték. Visszafordult a harcos felé, és ismét egészen közel lépett hozzá. Pillantásuk találkozott. Végiggondolta mindazt, amit a férfi tett érte és amit tıle kapott, miközben szeretkeztek, mikor képes volt ellenállni az ı abszurd erejének. Kezét a férfi arcára tette, Kerrick pedig megragadta és megszorította. – Kerrick, te nem tehetsz semmirıl. A harcos arca eltorzult, mintha Alison képen törölte volna. A nı erre felkiáltott. – Figyelj már rám, az istenit! Úgy döntöttem, hogy átlépek, pedig már láttam, hogyan csapod le a halál vámpírját, aki nyíltan megmondta, azért jött, hogy megöljön és kiszívja a vérem. Mikor azt az energiabombát dobtam a Trough-ba, tudtam, hogy nem a Disneylandbe utazom. Darian úgy döntött, hogy aljas és alávaló lesz, mások pedig engednek a csábításainak és a trükkjeinek. De mindezért nem te vagy a felelıs. Kerrick úgy mozgatta az állkapcsát, ahogy Alison már sokszor látta… mintha márványdarabokat akart volna öszszeroppantani. És Alison, a pszichiáter tudta, hogy ez a kétségbeesés azóta él Kerrickben, mióta átlépett a Másik Földre. Lábai ismét megmozdultak, tapsikoltak a hővös kerámiapadlón. Mikor odaért a vendégszobába, meglátta a fekete bır harci szerelést. Ott lógott a fogason. Ekkor könynyek szöktek a szemébe. Ez a nıi harci szerelés a bırcsizmákkal valahogy ráébresztette ıt a helyzet valóságára.
Meg kell küzdeni a Vér Harcosainak egy volt tagjával. Ugyan hogy az ördögbe élheti ezt túl?
18. FEJEZET
Crace le-föl parádézott feleségével a Tolleson Two aréna második szintjének folyosóján, amit épp arra terveztek, hogy a vendégek korzózhassanak, mutogathassák magukat, köszönthessék a velük egyenrangúakat és éreztethessék az alacsonyabb rangúakkal, mennyire alárendelt szerepet játszanak. Crace itt elemében volt, ez a társadalmi ranglétrát felvonultató nyilvános hely jóérzéssel töltötte el kapzsi, hatalomra éhes lelkét. A legjobb az egészben azonban Julianna jelenléte volt, mert szépségének nem volt párja. Julianna királynı módjára sétált, fejét felszegve, elegáns fehér köntösben, melyet gyöngyökkel hímeztek ki, mély dekoltázzsal, megmutatva telt, tökéletes melleit. Nem is olyan régen Crace még azokat szívta, többször is csúcsra juttatva az asszonyt. Szeretett oldalbordájának voltak a legerotikusabb mellei, és mindig gyönyörrel töltötte ıt el, ha a szájába vehette azokat. Mennyire szerette Juliannát… És teremtım, mennyire szerette ezt a gyızedelmes pillanatot. Az elmúlt harminc órában azon dolgozott, hogy minden érintettıl behajtsa a neki kijáró szívességet, Észak-Amerikától Kínáig. A mennyezet most kezdett szétnyílni, és ı tudta, hogy ez a látványosság páratlan lesz. Két teljes nagyzenekar játszotta Beethoven V. szimfóniáját, ami igencsak hivalkodó választás volt, de hát az ördögbe is, miért ne? Ma este az ı jövıje dıl el, és miért ne kezdıdjön máris az elkerülhetetlen ünneplés?
Korábban meglátogatta az öltözıben Letót. A harcos szenzációsan festett fekete bır harci öltözetében, beolajozott csupasz mellkasával, szemébıl pedig elszántság sütött. Crace szívét melegség töltötte el, ha visszagondolt rá. – Nahát, már teljesen szétnyitották a tetıt – kiáltott fel Julianna, és pillantását a plafonra szegezte. Most elengedte Crace karját, tapsolni kezdett, minthogy a tőzijátékot különösen szerette. A távolból felhangzott a petárdák durrogása, és az esti égboltot szikrázó szivárványszínek töltötték be. A tömeg hangosan kiáltozott tetszése jeléül. Ilyen tőzijáték eddig csak Pekingben létezett. Igen… Crace onnan is kért egypár szívességet, és ennek most meg is volt az eredménye, mert a tömeg elragadtatva kiáltozott, sikongatott. Az égbolton táncoló színes fények közepette több csapat idomított hattyú repült el felettük elıre megtervezett alakzatban, a tömeg pedig ujjongott a… látványosságtól. És Crace most megérezte a mester jelenlétét. – Remek, Crace Felsıbb Adminisztrátor. Kitőnı kezdés. Crace felé fordult és meghajolt, majd odavonta a feleségét is, és szembefordította a Parancsnokkal. Julianna bemutatott egy ügyes pukedlit, a Parancsnok szeme pedig a nı gyönyörő melleire tévedt, melyek most még jobban kidudorodtak a tőzijáték látványának izgalmától. – Julianna – köszöntötte a Parancsnok mély, bársonyos hangján. – Parancsnok. A mester azonban sosem volt tapintatlan, pillantása ezért mindjárt Crace-re siklott. Sıt, még a kezét is a vállára tette. – Remek munkát végzett. Crace mélyen szívta be a levegıt. Igazán nagylelkő dicséret. Szinte kábultnak érezte magát, fejében már Genf látványa motoszkált, és már a feneke alatt érezte azt a puhán párnázott fekete bırszéket. İ lesz Isten jobbkeze.
A Parancsnok azonban csupán biccentett, enyhén meghajolt és eltőnt. – Mindig olyan elegáns – mormolta Julianna. Mikor Crace a feleségére pillantott, meglátta kipirult arcát és duzzadt ajkait. Hirtelen elkomorodott, a homlokát ráncolta. Felismerte a feleségén az erotikus izgalmat, hisz nem egész egy órája ugyanilyen volt. Egy gyors kutatás az asszony agyában elárulta, hogy nem ı áll az érdeklıdés középpontjában. Attól a pillanattól fogva szerette a feleségét, hogy elıször találkozott vele, szinte az ırületig. És az asszony iránti odaadásánál csak egy valami volt erısebb – a mestere iránti odaadás. Most elıször tőnıdött el azon, hogy vane egyáltalán olyan, amit nem tenne meg az istenségének. Jóságos ég. Jeges félelem markolt a szívébe, mert nem tudta, képes lenne-e valaha is választani a felesége és Greaves Parancsnok között. Néha pocsék az élet, akár átlépı valaki, akár valami más. Alison Kerrick mellett állt egy kis öltözıszobában. Csendben volt, a rémülettıl szólni sem tudott. A folyosóról behallatszott, amint a nagyzenekar Beethoven V. szimfóniáját játssza. Hát ez a látványosság. És ı maga a fı attrakció. Nagyszerő. Egyszerően remek. Körülnézett, azt próbálta megfejteni, vajon mi dolga egy pszichiáternek a vén Halandók Földjérıl itt, fekete bırszerelésbe öltözve, viadalra készülve egy vámpírharcossal a Másik Földrıl. Mély lélegzetet vett, majd újból és újból, pedig szíve hevesen vert, a fülében dobogott. Felpillantott Kerrickre, valamiféle segítséget vagy megértést várva, a férfi azonban saját elméjének erıdjébe zárkózott. És ugyan miért ne tette volna? A harcos a lelke
mélyén bőntudattal élt, ezt most már ı is tudta. Annak ellenére, hogy nem ı volt a felelıs ezért a nevetséges helyzetért, mégis nyomasztotta ıt a felelısségérzet. Így hát ı, Alison most itt állt… egymagában. Nagyon is ismerıs érzés. Nem sokáig tartott hát az álom a mély kapcsolatról egy másik emberi lénnyel, még ha halhatatlan is. Itt már nem volt összetartozás, Alison egyedül próbálta összeszedni a bátorságát, hogy még egy lépést tegyen egy olyan úton, amirıl még nem tudta, hová vezet. – Na végre, Wells átlépı-jelölt. Hadd lássam magát. Alison erıs nıi hangot hallott maga mögött. Villámgyorsan fordult meg. Nem egész három méterre állt tıle Endelle, teljesen kiterjesztett szárnyakkal, melyeknek most aranybarna színe volt. Alison felismerte ıt Kerrick emlékeibıl, bár azokban a szárnya másmilyen színő volt – elıször sárga, majd mikor berágott Kerrickre, akkor fekete. Magas, rendkívüli szépségő nı volt, sőrő fekete hajjal, olívabarna bırrel, erıteljes arcvonásokkal… szóval igazi közel-keleti szépség volt. Barna, testhez simuló szarvasbır ruhát viselt prémgallérral, mely nercnek tőnt. Az ısrégi és a modern keverékének benyomását keltette. Szóval itt volt hát. A Másik Föld ura, Legfıbb Nagysága, Endelle asszony. Teljes életnagyságban, hallatszott a nı hangja Alison fejében, csak úgy spontán. Alison gondolkodás nélkül nyúlt ki mentálisan Endelle felé, ám a nı szemei összeszőkültek. – Még véletlenül se próbálja meg, átlépı-jelölt! Alison rögtön visszakozott. – Bocsánat, asszonyom. Régi szokásom ez. Endelle bólintott. – Megértem. – Aztán Kerrickhez fordult, és így szólt: – Nos, Harcos, mutassa be a hölgyet. Hivatalosan szeretnék
találkozni az átlépı-jelölttel, aki totál felforgatja az életemet. E szavak hallatán Kerrick védelmezıen lépett közelebb Alisonhoz. Eddig ez volt az egyetlen jele, hogy tudomást vett róla. – Legfıbb Adminisztrátor Asszony, bemutatom önnek Alison Wellst, aki korábban az Arizona állambeli Carefree-ben lakott a Halandók Földjén. Wells átlépıjelölt, ı Endelle asszony, a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátora. Alison állta Endelle tekintetét. Mindennél jobban tudta, hogy egyenesen a jövıjébe néz. Kerrick már elmondta neki, hogy Endelle volt az egyetlen, aki ugyanolyan képességek birtokában lépett át a Másik Földre, amilyennel Alison is rendelkezik. Arról is tudott már, hogy Legfıbb Nagyságának – ahogy a harcosok nevezték – már ezer éve át kellett volna lépnie egy Felsıbb Dimenzióba, és csak szükségbıl maradt a Másik Földön, hogy kellı erıt jelentsen a Parancsnokkal szemben. Endelle végignézett rajta. Jó ötlet a lófarok, küldte felé. És jól áll a bırszerkó is. Valószínőleg jól jön most, hogy a maga harcosa nem képes túltenni magát a dühén, mert különben rögtön magának esne és leteperné. Alison igazából nem is gondolkodott, úgy küldte vissza a választ. Azt hiszem, ön néha talán nem tudja, hol a határ! – Nem tudom, hol a határ? – kiáltotta hangosan Endelle, és egy lépést tett felé, miközben szárnyainak minden egyes tolla megremegett. – Nekem akar jönni ezzel a pszicho-marhasággal, Wells átlépı-jelölt? Alison a fejét rázta. – Nem, dehogyis. Csupán arra céloztam, hogy nem kívánom megvitatni önnel a szerelmi életemet. – Ahogy gondolja. Endelle szárnyai most a plafonig értek, és fesztávjuk jó hat méter volt… még Kerrick szárnyainál is nagyobbak.
Ám repüléshez kiterjesztve ez a fesztáv a tizenkét métert is meghaladta… jó ég, még kimondani is sok. – Hadd foglaljam össze pár szóban a mai feladatot – folytatta Endelle. – Egyetlen küldetése van itt: a föld alá juttatni Letót. Tegye meg, átlépı-jelölt. Ne feledje, hogy számítok magára! – Akkor rossz lóra tett! – kiáltott fel Alison. – Nem örülök, hogy épp nekem kell megmondanom önnek, de mikor a legutolsó feladatomat végeztem, pszichiáter voltam és nem harcos. – Ide hallgasson, kedveském. Mégis mit képzel, hol az ördögben van? Tán vakáción St. Croixban? Ez itt a Másik Föld, a büdös életbe, maga pedig azért küzd, hogy életben maradjon. Fogja már fel, és kezdjen arra koncentrálni, hogy leveri azt a szarházit. Láttam a kiképzését, és bármit is gondol, igenis meg tudja csinálni. Mi több, ezt el is várom magától.– Azzal Kerrickhez fordult. – Beszéljen a nıjével és világosítsa fel néhány dologról. De máris! Azzal színpadias mozdulattal emelte fel a karját, és eltőnt. Kerrick fújtatva szedte a levegıt. Próbálta féken tartani a dühét, de világának vezetıje részérıl ez a teljesen érzéketlen megnyilvánulás totál kiborította. – Hát ennyit a lelkesítı beszédrıl, az istenit neki – kiáltott fel Kerrick. – A franc enné meg… figyelmeztetnem kellett volna téged. Endelle kissé túllıtt a célon. Szeretett volna jó keményen belevágni valamibe, két kezét már jó ideje ökölbe szorította. Aztán a fogait csikorgatta. Képtelen volt elviselni mindazt, ami Alisonnal történt, hogy rákényszerítik erre a küzdelemre Letóval több tízezer nézı elıtt. Úgy érezte, szétveti a düh. Hisz ennek az egész rohad komédiának – a küzdelemnek az arénában – mindössze egy célja volt… hogy Alisont holtan lássák. – Kerrick, hogy leszek én erre képes?
Alison szavai, kétségbeesett hangja és a mélységes félelem gyönyörő kék szemében megindították Kerricket; szorosan átkarolta ıt. A nı pedig átfogta a derekát. Egy perccel késıbb hátrébb húzódott, és felpillantott Kerrickre, szemében könnyek ültek. Elengedte a férfi derekát, és remegı ujjakkal törölte meg az arcát. – Endelle hisz abban, hogy le tudod gyızni a tábornokot – mondta Kerrick. – Ez adjon neked önbizalmat. – Tényleg azt hiszi, hogy legyızhetem Letót? – A nı szemében megcsillant a remény. – Igen. Ezt mondta a múlt éjjel. Közölte velünk, hogy csak egy csapat kishitő vámpír vagyunk, mert neked sokkal nagyobb az erıd, mint ahogy azt te magad gondolod. Meríts hát bátorságot abból, hogy ı hisz benned, és hagyd, hogy azok a képek irányítsanak, amiket átadtam neked. És ne felejtsd el, hogy Leto igen erıs, tehát ne próbálkozz semmiféle különös trükkel, csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy be is jön. Mondd, hogy érted, amit mondok. Leto… szóval ı egy fortélyos vámpír és képzett harcos. Évszázadokon át harcoltam mellette. Úgyhogy mindenre fel kell készülnöd. Alison élénken bólogatott. – Igen, igen. Mindenre felkészülök. – És azt se felejtsd el, hogy neki is vannak gyengéi, mint minden harcosnak. Ezeket kell megtalálnod, és akkor legyızöd ıt. Egy pillanatig se legyen kétséged afelıl, hogy megpróbál majd kifárasztani. Alison ismét bólogatott. Így mindjárt jobb volt. Még Kerrick félelmei is enyhültek valamelyest. Aztán egy hirtelen mozdulattal ismét a karjaiba vonta a nıt, és keményen csókolta meg az ajkait. Azt kívánta, bárcsak visszavihetné ıt a Queen Creekre, hogy ágyba fektesse és ott tartsa… örökre. Elengedte Alisont, és két kezét a vállára tette. – Meg tudod csinálni.
A nı bólintott, mintha értené, bár még sugárzott lényébıl a félelem. Kerrick érezte, hogy a levegı megmozdul a lábainál, ezért hirtelen hátraperdült, Alison elé állt, és ebben a pillanatban a kardját is a kezébe kapta, minden eshetıségre készen, ha a jövevény nem baráti szándékkal érkezik. Elıtte azonban Havily jelent meg, nagyon hivatalos külsıvel, mint mindig: tengerészkék kosztümben, vörös haja hullámokban omlott a vállára. Kerrick hátralépett Alison mellé, a kardját lakása fegyvertároló szerkényébe küldte vissza. – Hello, Havily – köszöntötte a nıt. Havily biccentett. – Jó estét, Kerrick Harcos és Wells átlépı-jelölt. A küzdelem alatt Alison Összekötı Tisztjeként teljesítek szolgálatot – mondta, pillantását Alisonra függesztette. – Ha bármi kérdésed van a mősorral kapcsolatban, minden tılem telhetıt megteszek, hogy válaszoljak rájuk. Én kísérlek majd be a küzdıtérre, és szolgálatodra állok az egész esemény alatt. – Ó, hála Istennek – suttogta Alison. – Már azt hittem teljesen egymagam leszek. Kerrick ránézett, és azt kívánta, bárcsak az ı feladata lenne mindez Havily helyett. – Havily gondodat viseli majd. Neked csak kérdezni kell. Igaz, Havily? – Természetesen, Kerrick Harcos. – Helyes. Majd mindkettıtöket felkísérlek a legfelsı emeletre, aztán csatlakozom a Vér Harcosaihoz. Havily, mesélje el Alisonnak pontról pontra a program egész menetét attól kezdve, hogy kilépünk ebbıl a szobából. Havily hangja megnyugtatóan, dallamosan csengett, miközben elmagyarázta, mire számíthat Alison attól a pillanattól kezdve, hogy megjelenik az arénában.
Néhány perccel késıbb egy asszisztens jelent meg az ajtóban, kezében csiptetıtáblával, a fején fülhallgatóval. Intett nekik, hogy jöjjenek. Kezdıdik a mősor. Alison agya lüktetett, szíve hevesen vert, térdei remegtek, lábait szinte nem is érezte. Mindez tényleg a valóságban történik vele? Kábultnak, elcsigázottnak érezte magát, mintha nem is saját testében lakozna. Magasságos ég. Miután kiértek a folyosóra, Kerrick elfoglalta a helyét a jobbján, Havily pedig a balján. Úgy tőnt, mintha a folyosó vége onnan tíz mérföldnyire lenne. Küszködve szedte a levegıt, és agyában egyre csak ezt a mondatot ismételgette: meg tudom csinálni… meg tudom csinálni… meg tudom csinálni… Helyes. Nagyon helyes. A folyosó hirtelen túl rövidnek látszott, és három másodperccel késıbb odaértek az aréna boltíves bejáratához. Havily megfogta Alison könyökét, és visszatartotta. – Egy pillanatig még itt kell várnunk. – A levegıben a tőzijáték füstje lebegett, számos robottal mőködtetett televíziós kamera lengedezett mindenfelé, csak Alison közelében vagy négy. Pillantása az ötvenezer nézı hihetetlen látványára siklott. Endelle klikkje több ezer ülést foglalt el a baloldalon, míg a Parancsnok népes hadserege vörösesbarna-fekete egyenruhában Legfıbb Nagyságával szemben foglalt helyet. Mikor Alison arca hirtelen feltőnt a szerte az arénában elhelyezett mintegy tucatnyi hatalmas képernyın, a nézık óriási hangorkánban törtek ki és lábukkal dobogtak. Jóságos ég… Kerrick megragadta Alison karját, a nı pedig felpillantott rá. Kerrick a szemébe nézett, arckifejezése kemény
volt, de egy szót sem szólt. Csupán egyszer bólintott határozottan, aztán távozott, eltőnt Alison mögött. Meg tudom csinálni. Érezte, hogy Havily gyengéden a hátára teszi a kezét. Ettıl a megnyugtató gesztustól végre képes volt jó mélyet lélegezni. – Ez az aréna olyan, mint a Super Bowl! – kiáltott fel. Havily bólintott. Aztán közelebb hajolt és a fülébe suttogta: – Jön a következı állomás. Kész vagy? Alison rápillantott és felhorkant: – Miért, van más választásom? Havily a fejét rázta, Alison pedig kihúzta magát. – Hozd rájuk a frászt, átlépı-jelölt. Azzal odavezette Alisont a körülzárt küzdıtér széléhez. Fekete szınyeg borította, két szemben lévı fehér gyémánt alakzattal megjelölve. Mikor odaértek a kötélhez, Havily megállt. A taps ezalatt egy pillanatra sem szőnt, sem a lábak dobogása, sem a kurjongatás. Megint meglátta saját arcát a sok elhelyezett képernyın, komor kifejezés ült rajta, miközben Havily megint odahajolt hozzá és a fülébe beszélt. – A baloldalon ülnek Endelle támogatói, szemben pedig természetesen a Parancsnoké. Ha meghallod a gongot, félbe kell hagynod a harcot és vissza kell térned ahhoz a padlón látható fehér gyémánthoz, amelyik Endelle-hez esik közelebb. Én majd erısítı italokat hozok neked. Most a lelátók felé intett fejével. – Üdvözölnöd kell Endelle asszonyt. Alison követte a pillantását és látta, hogy a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátora feléje biccent a fejével. Alison viszonozta. A Vér Harcosai fogták közre Endelle-t, ugyanolyan emblémát viseltek, mint Kerrick, és mindanynyian ülve maradtak. Körülöttük a Milícia több tízezer Harcosa – férfiak és nık vegyesen – felállva tapsolt, buzdították ıt és lábaikkal dobogtak. Pillantása Kerrickre sik-
lott, aki Endelle balján ült. Pillantása találkozott az övével, öklét a szívére szorította, majd fejet hajtott feléje. Bár ettıl a gesztustól könnyek szöktek Alison szemébe, egyben meg is nyugtatta ıt. Legalábbis addig a pillanatig, amíg Havily kezével a kötélkordon bejáratára mutatott. Eljött hát az idı. Szíve hevesen kalapált a mellkasában, sıt a torkában és a fejében is. Fülei csengtek, és már megint nem érezte a lábait. Mielıtt ezt az utolsó lépést is megtette, Havilyre pillantott, aki a szemébe nézett, és telepatikusan küldte felé: könyörögni fogok a Teremtıhöz a nevedben, hogy segítsen. Azzal ünnepélyesen és hivatalosan hajolt meg felé, majd megfordult és nyugodt mozgásával indult, hogy helyet foglaljon az elsı sorban a többiek között, akik ugyanolyan hivatalos öltözetet viseltek. Alison azt kívánta, bárcsak ütött-kopott Nova kocsijában ülne, útban a könyvtárba vagy a Starbucksba. Bár sose hallott volna a Határvidékekrıl vagy a Trough-ról… egyáltalán a Másik Földrıl. Mi az ördögnek kellett neki a levegıbe hajítania azt az energia-bombát? Most már túl késı. Abban a pillanatban, amikor belépett a kötélkordon kapuján át a küzdıtérre, a hangorkán ereje meghatványozódott mindkét oldalon. İ pedig ment és elfoglalta a helyét a fehér gyémántban, háttal a Legfıbb Adminisztrátornak. Pillantása végigpásztázott a szemben lévı sorokon és megállapodott a Parancsnokon – Darianon –, egykori páciensén, aki most már az ellensége volt. Magas emelvényen ült egy hatalmas, magas háttámlájú faragott széken. Még mindig azon tőnıdött, mi szükség volt erre az egyesztendıs terápiára, mi volt ezzel Darian célja, és miért döntött úgy, hogy egy ilyen nyilvános helyen rendezi meg a halálát?
Az ı tábora meglepı módon nélkülözte a pompát és hivalkodást, ám ez igazából sosem volt Darian stílusa. Tábornokai néhány tollat és érdekes kalapokat hordtak, amilyeneket úgy két évszázaddal korábban viseltek. Körülöttük azonban a harcosai – sokan közülük a halál vámpírjai – egyszerő fekete uniformist viseltek, mellükön egy vöröses barna háromszöggel. Ezzel szöges ellentétben a Parancsnok elegáns öltönyt viselt, ropogós fehér inggel, vörösesbarna fekete nyakkendıvel. Vagyis úgy jelent meg, amilyennek ı mindig is ismerte, ahogy bejött az irodájába a drága gyapjúöltönyében. Szép formájú kopasz feje csillogott az aréna erıs reflektorai alatt. Kissé balra hajolt, mindkét kezét székének karfáin nyugtatta. Nyugodtnak tőnt, mégis látszott rajta, hogy ı a fınök. Kiismerte ı igazából valaha is Greavest? A válasz egyértelmően: nem. És bár Greaves hadserege továbbra is fújolt az ı jelenlét láttán, a Parancsnok pillantása találkozott az övével. Darian elmosolyodott és biccentett felé, mintha csupán az lenne a tét, hogy ki nyeri meg a lepényevı versenyt a vásárban. Így is jó. Minthogy fogalma sem volt arról, igazából mit várnak tıle, arra gondolt, hogy ha már a Parancsnok egyik legerısebb tábornokával kell megküzdenie, akkor fegyver is kellene. És mihelyt ez a gondolat átsuhant az agyán, személyre azonosított kardja már ott is termett jobb kezében, ı pedig a bırrel bevont markolat köré fonta ujjait. Erre harsogó buzdítás tört ki a tömegbıl, miközben újfent hevesen dobogtak lábaikkal. Aztán felvette a harci alapállást, amit Kerrick betáplált emlékeibıl tanult meg, majd a kard hegyét a puha szınyegre támasztotta. Bal kezét a háta mögé téve várakozott.
Az Endelle-t támogató tömeg tovább kurjongatott és dobolt lábaival ıt buzdítva, ami némiképpen lejjebb vitte a vérnyomását és növelte elszántságát. Miután egy teljes percet állt így, Endelle lelátója egyik pillanatról a másikra fújolni kezdett. Az ellenség kiválasztott harcosa közeledett, bár onnan, ahol ı állt, még nem lehetett látni. Látta viszont a lengedezı kamerákat épp a vele szemben lévı alagút ívelt kijáratánál. Egy újabb pillanat múltán a harcos arca jelent meg a képernyın, amit a nézısereg újabb heves reakciója követett. Alison mély lélegzetet vett. Leto az. A harcos, aki a Trough-on át jött le, és aki repeszbombát dobott a szők kis utcába, aki a halál vámpírjaival az oldalán jelent meg, miközben Kerrick az ı vacak kis Nováját vezette el a belvárosi Phoenix Boulevard-ról. Leto. A Vér Harcosainak volt tagja. A Parancsnok tábornoka… a jobbkeze. Az áruló. Isten legyen hozzá, Alisonhoz irgalmas! Mikor végre elıbukkant a harcos, Alison minden erejével igyekezett összeszedni magát. Leto olyan magas volt, mint Kerrick, egész jóképő, fekete haját a hagyományos cadroen-nel fogta hátra, ahogy tette régen, még a Vér Harcosaként. Magasságán kívül a vállai is olyan szélesek voltak, mint Kerricknek. Fekete harci kilt, a gladiátorokéra emlékeztetı fekete lábszárvédı és saru volt rajta. Csupasz mellkasát beolajozta, kihangsúlyozva roppant mellizmait és kemény kockahasát. Járás közben kardját fenyegetıen egyensúlyozta a vállán. Pillantását egyfolytában Alisonra szegezte, állát leszegte. Alison egy kissé jobban kihúzta a vállát, és felvonta egyik szemöldökét. Leto ajka gúnyos mosolyra húzódott. Alison mélyeket lélegzett, minthogy ırült ritmusban kezdett verni a szíve. Hogy az ördögbe fog ı megküzdeni ezzel a férfi-vámpírral, vagy legyen akármi is?
Most az jutott eszébe, vajon beférkızhet-e az elméjébe. Mentálisan nyúlt ki feléje. Óvatosan kezdte tapogatni, aztán elérte a gondolatait. Tovább azonban nem léphetett… erıs pajzsokba ütközött. Leto elfordította tıle pillantását. A tömegnek játszott, két kezét a levegıbe emelte, kardját egyensúlyozgatta. Miközben a szınyegen lépkedett, mind ujjongást, mind fújolást kiváltott a tömegbıl, mely most felhördült. Thorne harcosai gúnyolták ıt ugyanúgy, ahogy az ellenség fújolta Alisont. Mikor a küzdıtér egyik végébıl a másikba ért, elindult vissza középre, és Alison felé fordult, egyenesen felé tartott. Vajon azonnal támadni fog? Ez már az összecsapás? Kezdıdik a harc, minden bevezetés, minden figyelmeztetés nélkül? Csak úgy…? Alison egyhelyben állt, kardját továbbra is passzívan a föld felé szegezte. Ekkor az egész aréna elcsendesült, ı pedig kiterjesztette az érzékeit. Hallotta lélegzésének és erıs, magabiztos szívverésének ritmusát. Kiolvasta a férfi reakcióit és szándékait egyik pillanatról a másikra. Szerencsére ehhez megvolt a kellı képessége. És bár a harcos egyre csak jött feléje, kardját továbbra is a földnek szegezve tartotta. Mikor aztán Leto mindössze másfél méternyire volt tıle, megértette, hogy a férfi az ı bátorságát teszi próbára, úgy néz rá, egyenesen a szemébe pillantva. A tábornok szeme kék volt… élénk kék. Szemrebbenés nélkül állta Leto pillantását. Érezte, hogy e pillanatban az ı kitartására kíváncsi, de nem akar támadni… még nem. Alison egy cseppnyit lejjebb engedte a vállát. – Rajta, Harcos – mondta halkan. Halovány mosoly bujkált Leto ajkán, szeme összeszőkült. Egyet fordult, és villámgyors ívben suhintott kardjá-
val, mely nem egész egy hüvelyknyire állt meg Alison torkától. Az egész aréna úgy szisszent fel, mintha a szél zúgott volna. Szóval ötvenezer ember arra számított, hogy Alison meghal anélkül, hogy akár csak egyszer is felemelte volna a kardját. Egy hosszú pillanatig Leto így tartotta a kardját, Alison torkának szegezve, aztán kurjongatás és taps tört ki a nézık többségébıl, újból és újból, legalább egy percig. És ezalatt Leto mozdulatlanul állt, biztos kezekkel szegezte a kardját nı torkának. Mikor az ováció elhalt, Alison szólalt meg. – Wells átlépı-jelölt vagyok. – Hallotta, hogy szavait kihangosítják, és hangja betölti az egész arénát. – Ha jól sejtem, két éjszakával ezelıtt maga volt a Trough fölött. Legalább bemutatkozhatom, mielıtt elkezdjük? Leto elhúzta kardját Alison torkától, és arcán kissé zavart kifejezés ült. – Már most megölhettem volna. – Hangjának különös rezgése szintén végigvisszhangzott a hatalmas létesítmény széltében, hosszában és magasságában. Alison a fejét rázta. – Nem, ugyanis nem állt szándékában. – Akkor jól olvasott a gondolataimban – azzal meghajolt Alison felé. – Legalább ebben méltó ellenfelem lesz. De ne hibázzon, Alison Wells. Az én nevem Leto és a Parancsnok hadseregének egyik tábornoka vagyok. Az elsı adandó alkalommal véget vetek az életének. – Megértettem – felelte Alison. Leto szeme összeszőkült. Aztán elfordult. Mikor úgy ötméternyire eltávolodott tıle, Alison csak akkor emelte fel a kardját. Leto viselkedése teljesen megváltozott, és ı megérezte ezt. A harcos megfordult, és gyors, halálos rohammal támadott. Alison tudta, Leto arra számított, hogy lecsaphat rá, és egyetlen suhintással befejezheti a küzdelmet, ı azonban
áttünéssel termett mögötte. A férfi ismét megfordult, és észbontó gyorsasággal vagdalkozva rontott rá. Ez már tényleg a küzdelem volt. Az elsı percben Alison még hallotta a tömeg ırjöngését, dübörgését. Utána azonban minden eltőnt a tudatából… csak Leto, a kardja és a mozdulatai léteztek. Alison csakis ıt látta. Most vette hasznát igazi fegyverének – vagyis abbéli képességének, hogy elıre lásson –, ahogy azt Kerrick tanította neki. E ponton csak egyféle stratégiát alkalmazhatott; védekezik ez ellen a kitőnıen kiképzett harcos ellen. Erıs férfi volt, mégis el lehet intézni örökre, ha megkóstoltatja vele a kardját. Mert Alison felfogta a penge erejét, a Másik Föld fegyverének borotvaéles csapását. Azt ugyan nem tudta, milyen stílusban készült a kard, csak azt, hogy úgy vág, mint a hírhedt szamurájkard. Leto ugyanolyan gyorsan mozgott, mint Kerrick. Nyomás alatt tartotta Alisont, hogy folyton ugráljon és áttőnjön. Pár perc múltán rájött a nı, milyen stratégiát alkalmaz a harcos. Fizikailag Leto jóval erısebb volt, hihetetlen állóképességgel… tehát ki akarta fárasztani Alisont. Egyszerő módszer. És Alisonnak nem volt kétsége afelıl, hogy sikerülne is Letónak. Bár képességei felértek a harcos képességeivel, Leto mégis tovább bírná az iramot. Tizenöt perce folyt a csata, mikor megszólalt a gong. Leto hátralépett és meghajolt Alison felé. Aztán megfordult, és elindult az ı fehér gyémántjához, a Parancsnok felé. Alison várt egy kicsit, mielıtt ı is megfordult volna, érzekéivel Leto szándékait kutatta. Érezte, hogy a harcos most csupán vízre vágyik. Miután biztos volt benne, hogy Leto nem támad, arccal Endelle tábora felé fordult, akik hangos ovációval fogadták. Havily egy serleget nyújtott felé, melyben energiaital volt… hála az égnek. Lassan, ízlelgetve itta.
– Gyorsabban, Wells átlépı-jelölt. A szünet csak harminc másodperc. Ó te jó ég. Gyorsan lehúzta a maradék italt. Megszólalt a gong. Érezte, hogy tarkóján égnek merednek a pihék. Leto felé fordult, aki már rá is támadt. A másodperc törtrésze alatt kellett kitérnie az útjából egy áttőnéssel, ám épp mielıtt megtette volna, kardjával elérte a harcos lábának hátsó felét. Leto megbotlott és elırebukott. A vér elıtört a hoszszú és igen mély vágott sebbıl. Megvágta a harcost. İ vágta meg a harcost. Alison gyomra pördült egyet. Kardját felemelte, készen arra, hogy Leto egy szempillantás alatt felkel és nekitámad. Ehelyett a harcos bukfencezett egyet, aztán ülve marad tágra nyílt szemmel bámult Alisonra. Most ı volt az, aki Alison következı lépésére várt. Vajon mért? Lepillantott a szınyegre. Leto sebébıl ömlött a vér, lába alatt egy tócsa képzıdött. Kardját letette maga mellé, és mindkét kezét a sebre szorította. Szent Isten! Pont a térdínt vágta át? Te jó ég… úgy bizony! Vagyis ebben a szent minutumban befejezheti a küzdelmet. Határtalan ujjongás hallatszott Endelle táborából, és hangosan követelték, hogy végezzen ellenfelével. Leto továbbra is csak bámult Alisonra, arckifejezése feszült volt. Hát persze… most gyógyította a lábát. Végezzen vele! Alison tekintete Endelle-re esett, az ı éles hangját hallotta agyában. Végezzen vele, átlépı-jelölt! Itt a lehetıség, végezzen vele máris! És Alisonnak tényleg kezében volt a lehetıség. Mindjárt könnyebbé válna az élete, ha kiiktatná a háború egyik
kulcsfiguráját, lekötelezi Endelle-t és boldoggá teszi a Milícia Harcosainak tízezreit. Csupán egy probléma volt. Alison nem volt harcos. Élethivatásául éppenhogy a gyógyítást választotta. Békeszeretı lelke volt, irtózott attól, hogy bármilyen formában fájdalmat okozzon, még ha egyébként meg is érdemelte valaki. Az ı természetével ellenkezett, hogy elvegye Leto életét. Számára ezért nem maradt más, minthogy hátralépett a harcostól. A tömeg dühödt üvöltözésben tört ki… legalábbis azok, akik holtan akarták látni Letót. Endelle tábora Alison felé szitkokat szórt és fújolt. Azt akarták, hogy öljön, de máris. És a tudat, hogy a tömeg milyen kegyetlen cselekedetet vár tıle, teljesen felpaprikázta. Ez lenne hát a Másik Föld? Tovább hátrált a harcostól, miközben a fejét rázta. Képtelen volt megölni Letót, pedig tudta, hogy ı nem számíthatna irgalomra a harcostól. Még csak az élet-halál küzdelem elején tartottak, de már most is remegtek a karjai, tehát Letónak semmi mást nem kellett tennie, mint kifárasztani ıt, aztán végezni vele. Megszólalt a gong. Leto fürgén felállt, a fehér gyémántjához ment a Parancsnok táborának harsány ujjongása közepette. Meggyógyította a lábát. Nagyon erıs képességekkel bírt ez a vámpír. Alison is visszament a helyére, gondolatai összezavarodtak. Józan belátása szerint valószínőnek tartotta, hogy ebbıl az egészbıl nem jöhet ki élve. Hogy ilyen súlyos sebet tudott ejteni ellenfelén, az jórészt szerencse volt, semmi több. És nem kétséges, hogy ezt Leto is tudta, még egy ilyen hibát pedig nem követ el. Havily átnyújtotta neki a serleget. Miközben Alison ivott, pillantását Leto alakján pihentette. Hogy az ördögbe gyızze le a harcost, ha egyszer hiányzik belıle a szándék, hogy megölje?
Mikor a gong ismét megszólalt, Leto gyorsabban rontott elıre, mint eddig. Alison jóindulatú cselekedete felébresztette benne a démont. A harcos olyan gyorsan mozgott, hogy Alison alig látta ıt. A nı minden tudását összeszedve harcolt, Kerrick csatáinak képei ott cikáztak az agyában, karjai, lábai és ízületei tudták, hogyan reagáljanak, de vajon mennyi maradt még benne ahhoz, hogy ellenálljon ennek a kirobbanó erejő harcosnak? Leto ettıl kezdve keményen kihasználta az elınyét, fizikai erejével kényszerítette Alisont egyre nagyobb és nagyobb mozdulatokra. A percek múlásával a nı légzése akadozni kezdett, izmai elnehezültek a túlerıltetéstıl. Ilyen tempó mellett már nem húzhatta soká. Megszólalt a gong. Átvette serlegét Havilytıl, és úgy itta az energiaitalt, mintha már órák óta menetelne a sivatagban. Testérıl csorgott a veríték, és átkozta az illetıt, aki ebbe a bırruhába öltöztette. Még fel sem frissülhetett, kapkodó légzése sem csillapodott, de Leto máris támadott. És ahogy lábai elnehezedtek, úgy kezdett elszállni Alison bátorsága is. És most Kerrick hangját és szavait hallotta agyában. Használd már az eszed, gondolkodj! Le tudod gyızni! Kerrick jelenléte megtette a hatását, elgyengült izmai erıre kaptak, reflexei mőködtek, lelkiekben is megerısödött. Fény gyulladt az agyában, és bátorsága is visszatért. E pillanattól kezdve tervet kezdett kovácsolni. Bár irtózott a gondolattól, hogy kárt tegyen a harcosban, aki viszont készséggel legyilkolta volna ıt, talán van más módja is, hogy befejezze ezt a küzdelmet. Tudta, hogy a korábbi megaláztatás feltüzelte Letót, és bizonyára vakmerıvé is tette.
– Leto – szólt nyugodtan Alison, és megint hallotta, hogy hangja felerısítve zúg végig az arénán. Leto felvonta a szemöldökét, és még keményebben sújtott le. Alison azonban felemelte a karját, és viszonozta csapásokat. – Most már biztosan tudja, hogy nem akarom elvenni életét. – Akkor maga hülye! – kiáltotta a harcos, hangja viszszaverıdött az aréna tetıszerkezetérıl, miközben kardját suhogtatta. – Mondja meg, mit akarna inkább: békésen véget vetni ennek a küzdelemnek, vagy elviselni egy nagy megaláztatást a Parancsnok és hadserege elıtt. Ezek a szavak teljesen felbıszítették Letót. Keményen és vadul tört elıre, de Alisonnak megvolt a válasza. Félreugrott, áttőnéssel változtatott helyet, majd a levegıbe ugrott. A harcos dühe felülkerekedett józan eszén, Alison meglátta a kínálkozó lehetıséget. Újból felugrott, átpördült Leto válla fölött, és egy kegyetlen csapással kapta el a harcos kardot tartó karját, épp a könyökénél vágta azt le. Leto hasra esett, kardja a karjával együtt csúszott arrébb. Megpróbált talpra állni, ám Alison mentális pajzsot vont a teste fölé, majd a nyakára lépett. A sebbıl pumpált a vér a férfi gyors szívverésének ritmusára Leto ajkai keskeny vonallá préselıdtek, arca halálsápadt volt. Alison felpillantott az ellentáborra. Csendben voltak, az arcokra kiült a rémület. Mögüle, Endelle táborából kórusban kiáltozták: Halál rá! Hallotta gyızedelmes kiáltásaikat, az áruló halálát követelték! Alison tudta, hogy ezek a harcosok számtalan társukat vesztették el a rengeteg csatában, amit megvívtak és túléltek. Ezért megértette az ellenséggel szembeni győlöletüket. Ám ettıl függetlenül képtelen volt arra, hogy elvegye
ennek a harcosnak az életét. Minden porcikája tiltakozott az ötlet ellen. Nem volt ı harcos. Most Leto elméjébe hatolt. Tudom, hogy a saját halálodat kívánod, de ezt én nem adom meg neked. Büszkén halok meg harcosként, számomra ez az egyetlen megoldás. Vess véget a küzdelemnek! Alison mélyebbre ásott az elméjében… azt tette, amit Kerrick agybúvárkodásnak nevezett; ez az elmék összekapcsolódásának egy mélyebb formája volt, mellyel lehetıvé vált a számára, hogy lássa Leto gondolatait, emlékeit. Persze azt várta, hogy a harcos majd ellenáll, ehelyett azonban Leto felnyitotta a védıpajzsokat …mintha csak azt akarta volna, hogy Alison belelásson. És most látta Leto életét. Látta a családját, akiket elvesztett, mert elragadta ıket a halál vámpírjainak egy csapata, akik átlépıkre vadásztak, nem pedig emberi lényekre a Halandók földjén. Látta, micsoda düh tombol benne… hasonló ahhoz, amit Kerricknél látott még az összecsapás elıtt. Aztán talált egy kisebb pajzsot, ami rendkívül erıs volt, ı azonban nekifeszült. Ez a pajzs lassú léptekben adta meg magát, és ekkor meglátta az igazságot, melyet titokban kellett tartani. Jóságos ég… Leto kettıs ügynök volt! Azonnal mentális pajzsot vont a titok köré Leto elméjében és a magáéban is. A lélegzete is elakadt. Te jó ég, Leto. Most mit csináljak? Tartsa a száját! Rendben. Levette a lábát a harcos nyakáról, ám a pajzsot, a földhöz szegezte, a helyén hagyta. A vér továbbra is pumpált a harcos karjának vénájából. Ha nem csinál valamit, Leto hamarosan így is meghal. Gondolatai gyorsan jártak; tudta, hogy ha megmenti a harcos életét, azzal rákényszeríti, hogy megint rátámadjon mindannak ellenére, amit épp most tudott meg róla.
Ez baj. Felemelte a kezét, és Leto szemébe nézett. Tartson ki most egy kicsit utazunk. Innen nincs áttünés. Mindenhol védıpajzsok vannak. Nem is arra gondoltam. És a gondolat megfogant Alison fejében. Megragad egy kis idılebenyt, mire mindketten, mintha forgószélen vágtattak volna át. İ pedig ismét átpördült Leto válla fölött csak most az ellenkezı irányban, és megállt a harcos elıtt, aki magasra emelte a kardját a feje fölé, és így maradt egy helyben, mintha megdermedt volna. – Mi folyik itt? – kiáltott fel hangosan Leto, és szavai végigdörögtek az arénán. Most hangrobbanás mennydörgött, akárcsak korábban az irodájában. És lassú hullámokban az aréna nézıseregének többsége ismét ovációban és tapsban tört ki Alison újabb váratlan mutatványa láttán. Ismét Endelle hangját hallotta a fejében. Lám, lám, valami újat mutatott nekem, átlépı-jelölt. Leto homlokráncolva nézett rá. – Mi ez, amit mővelt? Alison vállat vont. – Visszájára fordítottam az idı egy kis lebenyét. A harcos csak bámult rá. – Ki az ördög maga? – Egy pszichiáter, nem pedig harcos, aki még reménykedik az átlépésben a Másik Földre. Leto elhúzta a száját. – Csakhogy itt most küzdelemrıl van szó. Alison azonban látta a bosszúságot a szemében. A nı a fejét rázta. – Annak vége. – Egy ördögöt – felelte Leto hangosan, de mentálisan ezt küldte Alison felé: Nincs más választásom, átlépıjelölt. Nagyon sajnálom.
Alison pontosan érezte Leto szándékát, számára azonban minden megváltozott. Most már tudta, amit tudott, és nem hátrált. Hatalmas erejő energiabombát hajított Leto felé, a harcos hanyatt esett, ı pedig pajzsot vont köré és lábát ismét a nyakára tette. – Nem vagyok harcos – jelentette ki tiszta hangon, majd felpillantott a hozzá legközelebb lengedezı kamerába. – Nem… vagyok… Harcos! Azzal felszabadította a pajzsot, Leto pedig a másodperc törtrésze alatt talpon volt. Most ı küldött egy kézibombát. Alison azonban érezte, hogy érkezik, a levegıbe lendítette a kezét, és a mennyezet felé térítette el a bombát. Újabb kézlendítés, és a bomba összes energiáját hatalmas tőzijátékká változtatta, a szivárvány összes színeivel. Ismét mennydörgı taps hangzott fel – kivéve persze onnan, ahol az ellenséges hadsereg foglalt helyet. Mert az arénának abban a részében csend honolt. Mindenkiben kihunyt a remény a várva-várt gyızelem iránt. Most megint Alison küldött egy kézi energiabombát, mellyel kiütötte a kardot Leto kezébıl. Ezután mentálisan maga felé rántotta a kardot, minek következtében a nézık lélegzete is elakadt. Mögötte Endelle táborából figyelmeztetı kiáltások röpködtek felé. Alison azonban nem ijedt meg, mert abban a pillanatban, hogy a kard markolata a kezéhez ért, azonnal konfigurálta a molekuláris azonosító rendszert, így téve ártalmatlanná a fegyvert. Ezután magasra emelte a kardot, és széles körben fordult meg, hogy mindenki láthassa. Mikor Alison nem esett össze holtan, újabb döbbent kiáltás hangzott fel mindenfelıl az arénában. İ pedig lassan elmosolyodott, és feszültségét nagy megkönnyebbülés váltotta fel. – Nem harcolok önnel – kiáltott fel, majd Leto felé dob a kardot.
Leto könnyed mozdulattal kapta el, de jól megnézte. Az azonosító konfiguráció megváltoztatásával más érzés volt a kezében tartani a markolatot. Mindennek ellenére ismét Alisonra összpontosított, állát leszegte és újfent villámgyorsan lendült felé. – Akkor meghal! – kiáltott fel. Mögötte a Parancsnok hadserege ırjöngött, szinte egy emberként üvöltöttek, Letót arra buzdítva, hogy folytassa a harcot és vessen véget Alison életének. Alison most újabb pajzsot vont, ezúttal saját maga köré. Leto pedig lesújtott, ám a védıpajzson nem tudott áthatolni. Még vagy tucatnyi sujtás következett, aztán húsz, harminc… mindhiába. Alison várt. A taps folyamatosan zúgott az aréna minden részébıl. Leto végül levegı után kapkodott, testén veríték csorgott végig. – Jóságos ég… kicsoda maga? – kérdezte ismét, azzal derékban elıre hajolva próbálta visszanyerni a légzését. Egy hosszú, feszült pillanat után – mely alatt mindkét sereg síri csendben volt – Leto végül térdre esett Alison elıtt, kardját a lábához fektette. – Maga gyızött. Elismerem – jelentette ki tiszta hangon. Csend borult minden nézıre. Alison feloldotta a pajzsát. Leto felállt, arca halovány volt. Alison kiterjesztette felé empátiáját, és kiolvasta a gondolatait. A fenébe… Leto szeretett volna elsüllyedni. Hát persze, hogy ezt szerette volna. A Vér Harcosaihoz hasonlóan az ı szerepének is megvolt az ára. Borotvaélen táncolt, a számkivetettséget kockáztatta, valamint azt, hogy rájönnek, milyen szerepet tölt be. Alison elismerıen vélekedett errıl a harcosról. Volt benne becsület és jellem, nyolc évtizede élt már kettıs életet. Mint kém szolgált. Kém! De ugyan kinek kémke-
dett? Leto agyában mélyen meglátta a James nevet, Endelle agyában azonban nem, ami azt jelentette, hogy Endelle mit sem tud Leto dolgairól. Ebben teljesen biztos volt. Ami még rosszabb, mikor Leto elpártolt Endelle-tıl, Darian arra kényszerítette, hogy haldokló vérét igya, így bizonyítsa iránta való lojalitását. Ugyanakkor megkapta az ellenszérumot, mely közömbösíti a vérszívás hatását. Leto bıre nem halványult el, nem szépült meg, és nem volt az az enyhén kékes árnyalata sem, ami a halál vámpírjainak jellemzı vonása. Tehát senki sem tudta, hogy lényegében véve ı is a halál vámpírjainak egyike. Ám az elmúlt évtizedek során folyamatosan innia kellett a halandók vérét, és szednie az antiszérumot, hogy küldetését teljesíthesse. Szörnyő állapot volt ez számára. Darian – Alison Darianja – kényszerítette ıt erre az útra. Vagy a halandók vérét szívja ki, vagy megölik. Más választása nem volt. Még egyszer meghajolt Alison elıtt, sarkon fordult, kezébe vette a kardját, majd elindult az öltözıje felé. Alison ellenırizte saját belsı mentális védıpajzsát. Vajon megırizheti-e Leto titkát Endelle, a Parancsnok vagy Kerrick elıtt? A tömeg már kezdett oszlani, kivéve persze a két hadsereget és az adminisztratív személyzetet. De a mősornak gyakorlatilag vége volt. A Vér Harcosai fegyelmezett rendben álltak a Milícia Harcosainak tízezrei elıtt. Alison döntése senkit nem tett boldoggá. Kerrick felé ezt küldte, nem tudtam megtenni. Tudom. Szünet, majd így folytatta. Kincset ér a szíved, jobban értékelem, mint bármit a világon. Alison szeme könnyekkel telt meg, miközben egy csókot küldött felé. Arra azonban képtelen volt, hogy Endelle-re pillantson. Gyanította, hogy a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátorá-
nak lesz hozzá egypár keresetlen szava, mihelyt a kamerákat eltüntetik.
19. FEJEZET
Crace egyebet nem tehetett azonkívül, hogy a távozó Leto tábornok hátát bámulta, a harcos pedig eltőnt az aréna alagsori szobákba vezetı folyosóján. Crace még nem tért magához… ez a szemét vámpír veszített. Egyre csak a fejét csóválta. – Drágám – suttogta Julianna. A feleségére pillantott, az asszonynak pedig megrándult az arca. – Gyıznie kellett volna – mondta Crace. – Meg kellett volna vernie és megölnie azt a nıt. – Drágám, kérlek! Mi az ördögre kér épp most! Hát nem fogja fel a jelentıségét annak, ami itt történt? Hát nem látja, hogy az ı álmai a Genfi Kerekasztalnál elfoglalt helyérıl egyszeribe szertefoszlanak? – Drágám, kérlek! – Az utolsót már hangosan mondta ki az asszony, egyben megszólalt Crace agyában is, hogy majd szétrobbant a feje. – Mi van? – kiabálta. – A kezem – suttogta Julianna, és könnyek gördültek végig az arcán. – Összezúzod a kezem. Crace lepillantott, és csak most vette észre, közel áll ahhoz, hogy eltörje az asszony kézcsontjait. Azonnal elengedte, de még arra is képtelen volt, hogy bocsánatot kérjen, hisz megszólalni sem bírt. Csak nézte, ahogy az asszony könnyei lecsorognak telt melleire.
Amint a kamerákat kikapcsolták, és Alison arca eltőnt a most már elsötétedett monitorokról, a nézık áradata pedig elindult a kijáratok felé, Kerrick ámulattal bámult Alisonra. Újra meg újra egy kérdés ötlött fel benne: együtt tudna-e élni egy ilyen nıvel, kinek képességei meghaladják még a Másik Földön élık képességeit is? És Alison képes lesz-e életben maradni a Másikon?… hisz Helena nem tudott. Képes lesz-e olyan védıpajzsot vonni maga köré, mely akár a halál ezer vámpírját is megakadályozza abban, hogy lemészárolják ıt? Együtt élhetnek-e, vagy sem, a büdös életbe? Fénysebességgel indult a küzdıtérre vezetı folyosó felé, majd a fekete szınyeghez érve pillantása Alison szıke lófarkára esett. Mire Alison is felé fordult, ı már ott is volt mellette. Felkapta a nıt a karjaiba és körbe-körbe forgott vele, közben erıteljesen csókolta meg. Csodálatos voltál. – De most már vége – suttogta Alison, karjait Kerrick nyaka köré fonva. – Ragyogóan csináltad. Azzal ismét megcsókolta Alisont. Aztán nedves haját simogatta, szorosan magához szorítva. Alison kissé hátrébb húzódott, és végigsimított Kerrick arcán. – És velünk minden rendben? …úgy értem, veled meg velem. Kerrick bólintott, majd ajkait ismét Alison ajkaira tapasztotta. – Na jó, maguk ott ketten… elég lesz! – kiáltott oda Endelle és csatlakozott hozzájuk. Kerrick erre elengedte Alisont, de karját a dereka köré fonta, és ott tartotta maga mellett. Havily is odajött, és Alisonhoz intézte a szavait. – Gratulálok. Egyszerően fantasztikus voltál. Gyönyörően csináltad… és ha belegondolok, hogy rendelkezel egypár képességgel a Harmadik Földrıl, akkor ez nem is meglepı. Ez az idıvisszafordítás… hát tudod, hallottam
már róla, de még senkit sem láttam, aki ezt megcsinálta volna. Szóval nagyon klassz volt! Alison kiszabadította magát Kerrick karjából, és megölelte az Összekötı Tisztet. – Köszönöm, hogy velem voltál ma este, Havily. Te vagy az elsı barátnım itt a Másodikon, és mindig hálás leszek neked a segítségedért. – Örömmel tettem. És ha bármire szükséged van, csak kérned kell. Most pedig… – és e ponton Endelle asszonyra pillantott. – …egy új makettem van készülıben a katonai-adminisztratív épületkomplexumról. A szabadidımben ezzel foglalkozom, és ez olyan valami, ami segítségére lehet valakinek abban, hogy legyızze a Parancsnokot… persze csak akkor, ha ez a valaki hajlandó rám szánni néhány percet a drága idejébıl. Endelle csupán felhorkant válaszként, és a szemét forgatta. Havily erre meghajolt felé, aztán szembefordult Kerrickkel, rámosolygott és megcsípte az arcát, majd felemelte a karját, és eltőnt. Kerrick közelebb lépett, ismét magához vonta szíve hölgyét, és ezúttal Alison is a férfi dereka köré fonta a karját. Kerrick szorosan fogta, minthogy közvetlen ıvele szemben a Parancsnok várakozott a seregével. Alison átlépése még korántsem ért véget, vagyis még mindig könynyő préda volt. Mikor Darian épp Alisonra szegezte pillantását, Kerrick torkából morgás tört fel. Egy pillanattal késıbb a Parancsnok a levegıbe emelkedett fekete faragott székébıl, és szárnyak vagy más egyéb látható segédeszköz nélkül lebegve jött a küzdıtér felé. A rohadék… Eközben azonban egy pillanatra sem vette le tekintetét Alisonról. Egyenesen felé igyekezett, ı volt a célpont, miatta rendezte a küzdelmet az arénában, és most hozzá igyekezett a küzdıtér fekete szınyegére. Jó egy méternyire állt meg a nıtıl, nagy barna szemeit rászegezte, rezzenéstelenül, kutatóan.
Kerrick Alison elméjét tapogatta és észrevette, hogy a nı egyik védıpajzsot a másik után emeli, hogy elhárítsa a Parancsnok fürgén kutató próbálkozásait. Kerrick önkéntelenül is újból felmordult, szárnytövei megremegtek. Szerette volna maga mögé tolni Alisont, hogy biztonságban tudja a Parancsnoktól, bár nem érzékelt támadó szándékot. Sem Greaves, sem Endelle nem támadhatott meg nyíltan senkit, és bizonyos szabályokat még a Parancsnoknak is be kellett tartani, legalábbis a nyilvánosság elıtt… mint például most. Alison nem volt Darian közelében azóta, hogy ott állt mellette a kórházközpontnál. De most itt volt, teljes valóságában az ı volt páciense. İ volt az, aki leküldte Leto tábornokot a belvárosba, a Boulevard-ra, hogy ıt, Alisont üldözze. Aztán ı küldött egy hadsereget Carefree-be. İ rendezte meg ezt a küzdelmet az arénában, mindezt egyetlenegy céllal. És a célja még mindig ugyanaz: Alison halála. Állta Alison tekintetét, nagy gyermeki szemei kutató néztek rá. – Meglepett ma este, kedvesem. Gondoljunk csak bele; az idı visszafordítása, a kard azonosító rendszerének semlegesítése, végül pedig az az áthatolhatatlan pajzs… ehhez nagy erı kell. Mindössze két olyan lényt ismerek a Másikon, akik ezt meg tudják csinálni, és most mindketten itt vagyunk. Szóval így hozta helyre az ablakot is az iroda jában? Hát persze, hogy így. Kerrick torkából újra morgás tört fel, készen arra, hogy Alisont védelmezze. A Parancsnok pillantása Kernekre siklott. – Nyugalom, fiacskám, hiszen csak elismerésemet fejezem ki. A maga asszonya remekül helytállt. – Nem kell a sóder! – Alison érezte, hogy a harcosa egyre jobban bedühödik, de valamilyen okból ez megnyugtatta ıt és fejét Kerrick vállára hajtotta. Együtt vol-
tak. Egy csapat, mint Joy és Ryan… a húgocskája és a sógora. A Parancsnok ismét Alisonra pillantott. – Sokat megtudtam, miközben a maga küzdelmét figyeltem Leto tábornokkal. Összességében véve azt hiszem, nagyon tanulságos élményt hozott ez a mai este. Hát errıl szólt az egész. Nem csak egy célja volt a ma esti látványos csatának. Ugyanis ha ı, Alison mégsem hal meg, akkor a Parancsnok még többet tud meg az ı erejérıl, képességeirıl és gyengeségeirıl is. Most már ı volt a Parancsnok ellensége. – De úgy látom, csak megzavarom a maguk ünneplését, úgyhogy jó éjszakát kívánok. Magának pedig sok boldogságot, kedvesem. És nagyon vigyázzon magára. Válaszra sem várva fordult meg, szembe állt a seregével. Aztán felemelte a karját, és az egész jókora tábora, valamint jómaga is egy szemvillantás alatt eltőnt. – Szent szar – mormolta Kerrick. – Az egész seregét elküldte egy gondolattal. – Ezt meg hogy csinálta? – suttogta Alison. Elképzelni sem tudta, mekkora erı kell egy ilyen mutatványhoz. – Rohadt pozır – mormolta Endelle. Alison ránézett és felnevetett. – Pozır? Endelle a szemét forgatta. – Ez egy vacak kis szalontrükk. Nehogy már ezzel kápráztassa el magát. – Azzal sóhajtott, kissé jobbra fordult, és biccentett a lelátó felé, mintegy elbocsátva a seregét. És a Parancsnok seregével ellentétben Endelle tábora nemes egyszerőséggel elindult a kijáratok felé. A nagyasszony visszafordult Alison felé. – Ami pedig azt illeti, maga egy kis semmirekellı, Wells átlépı-jelölt. Csak annyit kellett volna tennie, hogy végez Letóval. A markában tartotta és erre elengedte. Mégis járt az agyában és… ja, apropó… mi volt az a kis magán eszmecsere kettejük között? És most ne mondja
nekem, hogy semmi ilyesmi nem volt, mert tudom, mit mővelt. Belevájkált egy kicsit Leto agyába, igaz? Alison érezte, hogy mellette Kerrick megmerevedik. – Alison, mi az ördögrıl beszél itt Endelle? Alison elhúzódott a harcostól, és a smaragdzöld szemekbe nézett. – Azt nem mondhatom meg. – Micsoda – kiáltott fel Kerrick, és torkából újabb morgás tört elı, de ezúttal Alison felé irányult. – Csak nem azt akarod mondani, hogy behatoltál annak az árulónak agyába? Mondd, hogy nem tetted. – Csillapodjék, fiacskám – lépett közbe Endelle. – Na, és ha azt tette… nem olyan szörnyen nagy ügy. Jobb, mintha a lábait fonta volna Leto dereka köré. – Azzal ismét Alisonhoz intézte a szavait. – Csupán azt akarom tudni, mi az ördögrıl beszélgettek maguk. Minthogy olyan pajzsot vont az agya köré, amin még én sem hatolhatok át, biztos, hogy nem az idıjárásról cseverésztek. Alison felé két dühödt vámpír hajolt, nyíltan támadóan. Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy a küzdelem Letóval volt az est könnyebbik része. Mély lélegzetet vett, és úgy döntött, hogy a két probléma közül a nagyobbikat rendezi le elıször. Egyenesen Endelle barna szemébe nézett, gondosan megválogatta szavait, úgy küldte felé: Bár nem fedhetek fel mindent, amit láttam, elmondhatom, hogy Leto ki akar szállni. Ahhoz már egy kicsit késı. Alison lassan csóválta a fejét. Mi az, amit nem mond el nekem? Endelle szeme összeszőkült és megpróbált áttörni Alison belsı védıpajzsain, olyan nyomással, melynek egyre nehezebb volt ellenállni. Alison felemelte a kezét. – Ne akarjon áthatolni! – kiáltotta felé. – Azt teszem, amit akarok. – Okosabb, ha mégsem teszi.
Endelle felszegte fejét. – Mi az ördög folyik itt, átlépı-jelölt? Alison ezúttal pajzsot vont önmaga és Endelle köré, majd telepatikus úton kezdett beszélni hozzá. Leto kérése, hogy amit a tudomásomra hozott, senkivel ne osszam meg, még magával se… egyetlen információt kivéve. Azt szeretné, ha maga kapcsolatba lépne egy James nevő átlépıvel, aki a Hatodik Földön lakik és kapuır a Harmadikon. És hogy az ördögbe léphetnék én kapcsolatba a Harmadik vagy a Hatodik Földdel? – küldte felé Endelle. – Még egy kis suttogás sem jutott el hozzám a Felsıbb Dimenziókból ezer év alatt, mióta beleegyeztem, hogy a Legfıbb Adminisztrátor posztján szolgálok. Akkor hát vakon repült… ennyi év alatt? Endelle ránézett, majd egy hosszú pillanat múltán súlyosan sóhajtott fel és bólintott. – Nem is tudom, mit mondjak önnek – szólt Alison felszabadította a pajzsot. – De azt hiszem, magával komiszul elbántak. – Ezzel még keveset is mondott, és ez bizony bosszant. De különben… igen. A komisz bánásmód itt helytálló. Alison nem tudta, mi egyebet mondhatna Legfıbb Nagyságának. Fogalma sem volt, mi az a kapuır, ami pedig a Hatodik Földdel való kommunikációt illeti… nos, Alison még csak most szokta a Másikat. – Remek – mormolta Alison. – Akkor innen kezdem. Alison visszafordult Kerrickhez, az ısemberhez, és már épp magyarázni kezdte volna neki a történteket, ı azonban odalépett elé, hogy orra mindössze egy hüvelyknyire volt Alison orrától, úgy kiáltotta: – Az én asszonyom nem kutathat más férfiak fejében. – Micsoda? – kiáltott fel Alison. – Mondom, hogy ne kutass se Leto fejében, se máséban sem, a büdös életbe! Értjük egymást? – Nem, Kerrick, egyáltalán nem. Mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod nekem, mit tehetek és mit nem?
Endelle füttyentett egyet: – Ez az, leányom. Kerrick tudta, hogy kissé túlzásba vitte a neandervölgyi stílust, ami ráadásul semmit sem használt, de teste, elméje és vére lázadozott az ellen, hogy Alison Leto agyába hatolt. Semmi keresnivalója más férfiak elméjében… soha. SOHA. Magyarázatot akarok, mordult fel. Mi az ördögöt kerestél te Leto agyában? És miket láttál? İ is belépett a te agyadba? Jólesett odabent? És vannak neki további szándékai veled? Nagyon jól tudod, ki az ellenség, igaz? Ez a rohadt áruló érdekel? Alison szeme elkerekedett, aztán pimaszul elmosolyodott. Túlságosan féltékeny vagy. Kerrick megint morgott egy sort, szeme összeszőkült. Ha a féltékenység azt jelenti, hogy szeretném egyenként letépni Leto végtagjait, akkor igenis féltékeny vagyok. Ám a féltékeny szó most korántsem fejezte ki azt, amit igazából érzett. Tudod, a kardamóm illatod úgy árad felém, hogy úgy érzem magam, mintha egy marokkói kávézóba sétáltam volna be. Alison hangja lágy, csábító volt, nem éppen olyan, amilyenre Kerrick számított. Ezzel még nincs elintézve. Akkor majd késıbb beszélünk. Akkor se kutass többet más férfi agyában! Megértetted? Alison csípıre tette a kezét. Azt teszem, amihez kedvem van, felelte. Kék szeme azonban kihívóan csillogott, de nem az épp szóban forgó téma miatt, hanem azért, hogy felborzolja a harcos vágyait. Kerrick elkapta a nı farát és szorosan magához vonta. Mindannak ellenére, hogy Endelle ott állt és vigyorgott az újabb látványosságon, Kerrick keményen belemarkolt, amibıl Alison érezhette, mennyire bezsongott. Endelle tovább vihorászott.
– Na jó, ez már egy kicsit sok. Magasságos ég, ilyen, ha két vámpír jól bepörög. Alison Endelle-re pillantott. – Muszáj lezuhanyoznom – mondta, majd minden további magyarázkodás, bocsánatkérés, netán engedélykérés nélkül emelte fel a kezét, majd eltőnt. – Szent Isten! – kiáltott fel Endelle. – Ez a nı most két dimenzió között tünt át. Kerrick már azon volt, hogy Legfıbb Nagyságához esedezik, küldje ıt Alison után, Endelle azonban megfogta a karját. – Nyugalom, Harcos. Tudomására kell hoznom, hogy Alison esetében nem lesz nyilvános átlépési ceremónia. – Ez jó ötlet. – Kerrick tényleg szeretett volna elhúzni már innen. – Az a kis pondró még nem adta fel, én pedig nem fogor megkönnyíteni a helyzetét. Az ünnepség az én palotámban lesz, utána pedig vacsora. Világos? De Kerrick szinte alig hallotta a szavait. Alison járt a fejében, amint lehámozza magáról a bırruhát, elfordítja a csapot, és a gızölgı zuhany alá áll. És tényleg muszáj volt megtanítani neki pár dolgot a harcos-vámpírokról és arról, amit ık elvárnak az asszonyaiktól. Endelle szája azonban nem állt be: – Azt akarom, hogy minden harcos jelen legyen, és akár tetszik magának, akár nem, ott lesz Marcus is, akárcsak Havily. Hogy miért, ahhoz magának nincs köze. Ezen túlmenıen viszont zártkörő ünnepség lesz. Ami Marcust illette, Kerrick nagy ívben tett rá. Különösképpen, mert gondolatait kizárólag Alison töltötte ki. – Megmondtam Thorne-nak, hogy állítson huszonnégy órás ırséget a Queen Creek-i házhoz. A harcosok majd egymást váltják mostantól, ami még a mai napból hátravan, holnap pedig egész nap.
A kilátások, hogy egy egész éjszakát tölthet együtt Alisonnal, sıt talán még egy egész napot is, vajmi kevéssé nyugtatták meg Kerrick kedélyét. Ismét bólintott. – Helyes. Nagyon jó lesz. – Akkor hát rendben, maga vadkan. Na, húzzon innen. – Azzal Endelle felemelte a karját, a következı pillanatban pedig Kerrick a konyhájában esett fenékre a grániton. De ez sem érdekelte. Minden gondolata Alison körül forgott és magánkutatásain Leto agyában. Keze ökölbe szorult, állát leszegte. Tényleg meg kell leckéztetnie Alisont az efféle megengedhetetlen agybúvárkodásért. Hallgatódzott. A zuhany hangja azonban nem a vendégfürdıszobából jött, hanem az övébıl. Na persze. Alison most az ı hálószobájába ment. Teste megremegett. Meg kellett értetnie ezzel a nıvel, hogy agyát, testét, vérét nem oszthatja meg mással, egyedül csak ıvele, Kerrickkel. A breh-hedden ismét hevesen tört rá. Alison majdnem elesett a nedves kerámiapadlón, mikor Kerrick szavai az agyába hasítottak. Estében egyik kezével megkapaszkodott a feje fölötti zuhanyzórózsába. Visszatette a szappant a fali tartóba, majd lemosta magáról a szappanhabot. Tudta, mi következik most, a teste hevesen követelte – igazi, teljes szex az ı harcos-vámpírjával. Ezúttal nem lesz elıjáték, lágyan játszadozó kezek a mellein, puha csókok a hasán és a combjai között, sem incselkedés a jókora szemfogakkal. Mikor Kerrick anyaszült meztelenül megjelent, arcán elszánt kifejezés ült, vaskos hímtagja kemény volt, mint egy rakéta. Alison térdei megroggyantak, de készen állt a harcos befogadására. Kerrick pedig morogva lépett be a zuhanyzóba, egyik karját Alison dereka köré fonta, felemelte az egyik lábát, majd a csípıjét elırelökve belehatolt. Alison hátravetette a fejét, és felkiáltott, a gyönyörér-
zet oly erıs volt, hogy máris az orgazmus közelében volt. Kerrick pedig úgy döfködött benne, hogy néhány lökés után a nı a csúcsra ért. Olyan gyorsan és olyan intenzíven élvezett el, hogy teste Kerrickre omlott, és megharapta a harcos vállát. Ezzel egyidejőleg a belıle felszabaduló energiahullám Kerrick testének ütközött, s a harcos felnyögött a gyönyörtıl. Alison pedig végtelenül boldog volt, hogy nem tesz ily módon kárt a férfiban. Kerrick egyre csak morgott és döfködött, Alison pedig újból elélvezett, hüvelyének izmai megfeszültek a harcos sziklakemény dákója körül. És a felszabaduló energiahullámok ismét Kerrickbe döftek, válaszképpen a harcos gyönyörtelien nyögött fel. Milyen szexis, suttogta az agyában Alison. Micsoda erıd van. Most mondd, hogy távol tartod magad a többi férfitól. Távol tartom magam. – Most pedig a nyakadat akarom – jelentette ki Kerrick ellentmondást nem tőrıen. Kettıs rezonanciával megszólaló hangja hatására Alison kis híján újból elélvezett. Aztán kissé hátra és oldalvást hajtotta a fejét. E pillanatban semmit sem tudott volna megtagadni a férfitól. Kerrick pedig egy gyors mozdulattal mélyesztette belé a szemfogait, mely elıször pokolian csípett, de mihelyt a férfi elkezdte szívni, a vágy végigsöpört a nyakán, mellein, le a hasába, és belsı izmai megfeszültek. Nyisd meg az elméd! vakkantotta Kerrick odabent az agyában. Nem teljesíted be ezzel a breh-heddent? kérdezte Alison. Nem. Ugyanis te nem szívod a vérem, csak én a tiédet. A beteljesüléshez pedig annak egyszerre kell történnie. Így hát Alison kitárta az elméjét. Mikor aztán Kerrick oda is behatolt, csípıjét lökdösve döfködött, szemfogaival pedig a vérét szívta, Alison újból, újból és megint újból elélvezett, a harcos teste pedig felfogta a kirobbanó energiaütéseit.
Mikor Alison izmai ismét megfeszültek Kerrick férfiassága körül, megérintette a férfi elméjét ott az övében, és azt suttogta: Most te élvezz, Harcos, a kedvemért. Add nekem, amit csak adni tudsz. Kerrick szárnytöveire csúsztatta az ujjait. Ó, egek! kiáltott fel a harcos, és hangja Alison agyában zúgott. A férfi mozgása felgyorsult, ám az idı lelassult. Alison oly szorosan fonódott Kerrick köré, hogy minden apró idegszálával érezte, ahogy a férfi döfködött belé, majd szabadjára engedte magját a nı testébe. Ugyanekkor kihúzta a szemfogait Alison nyakából, és duplán rezonáló hangon kiáltott fel, mely visszhangzott a fürdıszobában. Mindkettıjük elméjét eufória töltötte be, egyik a másikat erısítette. Alison felsikoltott az újabb orgazmus erejétıl, és ismét energiasugarat lövellt ki magából. Aztán a másodpercek múlásával csökkent testében a feszültség, a férfi csípıjének mozgása is lassult, majd megállt, de ott maradt Alison testében. Kerrick kilépett Alison elméjébıl, fejét a nı vállára hajtotta, ı pedig gyengéden húzta végig ujjait a férfi szárnytövein. És mélyen a testében a nıi szervek kezdtek összehúzódni és kiadni nedvüket. Érezte magában Kerrick magvának útját, odabent az elméjében pedig egy arany ösvényt látott. Hogyan lehetett ez? Magasságos ég, hogy lehetséges ez az egész? És látta saját átörökítı anyagának sejtjét, mint valami izzó fényt egy alagút végén. Látta Kerrick spermáját, mint valami villámot. Ez az egész túlságosan abszurd, túl csodálatos volt… de miért ne történhetett volna így? Kerrick ismert volt természetfeletti gyorsaságáról. És ha az ı DNS anyaga gyermeket akart nemzeni, miért ne mozoghatna ilyen sebesen? Érezte azt a pillanatot, mikor a petesejtje befogadta Kerrick spermasejtjét, és kezdetét vette az egész fantasztikus, baljóslatúan ırült sejtosztódás. Az ı gyermekük…
De talán ez az egész nem is a valóságban történik. Lehet, hogy ı most éppen fogamzóképes állapotban van, és túl élénk a fantáziája. De Kerrick szárnytöveit érezte az ujjai alatt, és különben is… nem épp az elıbb hatoltak Kerrick szemfogai a nyakába? Már tudta, hogy épp most alkottak új életet. Szerette volna megmondani a férfinek, de valahogy nem ez volt a megfelelı pillanat. Lesz majd egy olyan helyzet, egy kritikus óra, mikor Kerricknek meg kell tudnia, hogy az ı gyermekét hordozza. Ezt olyan biztosan tudta, mint ahogy az embrió növekedett benne. Nem okoztam fájdalmat? kérdezte Kerrick, gyengéden érintve a nı elméjét. Hát persze hogy nem, küldte vissza Alison. Alison, biztos, hogy jól vagy? Eléggé durva voltam. A nı átölelte, majd kissé hátrahúzódott, és a szemébe nézett. Mit szólnál hozzá, ha mindennap ezt tennéd az elkövetkezendı tízezer évben? Kerrick elmosolyodott, aztán a homlokát ráncolta, majd elhúzta az arcát és felmordult. Végül keményen megcsókolta Alisont. Azután lezuhanyoztatta, szárazra törölgette, és az ágyába vitte. Itt elmondta neki, hogy az átlépési ceremónia keretében Endelle vacsorapartit ad – zárt körben. Alison elégedetten mosolygott. – Ez nagyszerő. Úgyis szeretnék találkozni a harcostársaiddal. – İk is veled. Crace visszament a Parancsnok irodájába. Agyában és egész belsejében nagy őrt érzett. Leült a hátradöntött támlájú székbe, szemben az ı istenségének hatalmas íróasztalával, tekintetét az olasz ciprusfákra szegezte. Újabb zümmögı hang, újabb negyed fordulat. Pillantása ismét Greavesre siklott.
A Parancsnok nyugodtan ült, magas háttámlájú széke elfordult Crace-tıl. Ebbıl a helyzetbıl Crace profilból nézte Greavest. A Parancsnok a szék karfáin nyugtatta két könyökét, kezeit összekulcsolta, jobb kezének ujjait a karmai közé csúsztatta. Crace e ponton nem számított semmire. Jól tudta, hogy a kudarc nem az ı hibája volt, ahogy azt is tudta, hogy nem tehetett a regiment kudarcáról sem, melynek az lett volna a dolga, hogy Carefree-ben hidegre tegye Kerricket és Alisont. De ugyan mit számított ez, az ördögbe is? Alison életben volt, és ezt a kritikus pontot nem lehetett megkerülni. Visszafordította az idıt… kikapcsolta a kemény fémbıl készült kardazonosító rendszert… áthatolhatatlan pajzsokat képzett. Crace maga is erıs volt, de ilyesmikre nem lett volna képes. Mert ezek már a Harmadik dimenzió képességei voltak. Szóval egy olyan átlépı-jelölttel van dolguk, aki a Harmadik képességeivel rendelkezik. Pillanatnyilag Genf olyan távolinak tőnt neki, mint a Hold. Mire ı megint kiérdemli a helyét a Kerekasztalnál, addigra tán a Michigan-tó is kiszárad. – Maga nagyon könnyen kétségbe esik, barátom – szólt a bársonyos hang. – Csalódást okoztam önnek, Mester… hogyne lennék kétségbeesve? Abban a reményben jöttem Phoenixbe, hogy igazán az ön hasznára lehetek. A Parancsnok feléje fordult, kopasz fejét hátratámasztotta a bırszék puha párnájára. – Mibıl gondolja, hogy nem volt a hasznomra? Crace vállat vont. E pillanatban nem volt már benne félelem. Miért is lett volna… hisz már halott ember. – Alison még él. A Parancsnok egyenesen rá nézett, ám sötét szemébıl semmit sem lehetett kiolvasni. Halványan bólintott.
– Igen, még él. És magának semmi más javaslata nincs a számomra? Crase csak pislogott. Szóval a Parancsnok valami javaslatra vár? – Még egy napunk van – folytatta Greaves. – És egy nap alatt minden bizonnyal csinálhatunk még valamit. Crace nagy lélegzetet vett. – Azt kívánja hát, hogy folytassam? Greaves bólintott. – Hát persze. Azonban bizalmas társulásunknak ebben a helyzetben egy bizonyos követelményt kell támasztanom… egy gesztust szeretnék magától, mellyel bizonyítja hőségét és odaadását az Eljövendı Rend iránt. Azzal Greaves kinyújtotta a tenyerét, melyen egy kis kancsó jelent meg… díszes kerámiakancsó, amit a Parancsnok most a fából készült, sötét íróasztalra helyezett. Crace szívverése a fülében dörömbölt. Orrlyukai kitágultak, mert emberi vér csábos illatát érezte, melybe valami nagyon kellemes virágillat – talán gardénia – vegyült. Szívverése felgyorsult, az illat izgalomba hozta. Érezte, kell neki, ami abban a kancsóban van. Legyen az bármi, neki az kell. De máris. És már tudta is, mirıl van szó. – De miért? – kérdezte heves szívverés közepette, melye a teljes pánik és a heves vágyakozás keveréke váltott ki. – Mert e ponttól kezdve bármit tesz is, biztos akarok lenni a maga feltétlen lojalitásában. – Azzal ismét kinyújtotta a jobb kezét, mire egy kisebb kristálykehely tünt elı, benne aranyszínő folyadék örvénylett. Az ellenszérum. Crace már évtizedek óta hallotta ezt a rémhírt. Most Harding jutott eszébe, aki az elmúlt tíz évben lefogyott, arca is kellemesebbé vált. Még súlyos állkapcsai is kisebbé lettek. Harding… A Parancsnok odaadó talpnyalója.
A kancsóra pillantott. Hát persze… úgysincs más választása. Nem volt olyan ostoba, hogy másképp döntsön. Felkászálódott a székbıl, bizonytalanul állt fel. Kábultnak érezte magát, a gyomra is rossz volt. Az évek során több beszámolót is hallott már a halál vámpírjaitól arról, milyen elképzelhetetlenül kellemes érzés elıször inni a haldokló vérét. Ez lesz hát ezentúl az élete, a jövıje. És magában el kellett ismernie, hogy mindig is ki akarta próbálni… Nem nézett a Parancsnokra. Felesleges volt. Remegı kézzel fogta meg a kancsót és közelebb húzta. Aztán a kancsóval apró köröket leírva kavarta a folyadékot, mely lassan örvénylett, újabb virágillat felhıt kibocsátva. Crace lehunyta a szemét. Sokat fantáziált már errıl. De ugyan melyik férfi nem? Hisz az ilyen fajta vér erotikus jellemzıi jól ismertek voltak. Ajkaihoz emelte a kancsót. – Ez az – suttogta a parancsnok az íróasztalán keresztül. Crace mély lélegzetet vett, majd megbillentette a kancsót. A kiömlı vér megérintette ajkait, nyelvét, szájának ízlelıbimbóit. Felnyögött… gardénia, főszer, vér áramlott a torkába és patakként zúdult le és még lejjebb. Még életében nem érzett ilyen isteni ízt. Kıkemény erekciója támadt, szinte szétrobbant. Hátizma megfeszült és teljesen váratlanul söpört rajta végig az orgazmus, hevesen, ellenállhatatlanul. Eufórikus érzés töltötte el… úgy érezte, minden rendben van a világgal, és ez így lesz örökre. Szerette a világegyetemet, a világegyetem pedig ıt. Az élet nem is lehetne ennél tökéletesebb. Elméjét minden átmenet nélkül fekete-fehér foltok töltötték ki, majd hanyatt fekve, elterülve a szınyegen találta magát. A kancsó már eltőnt.
És most csak egyre tudott gondolni: ezt már réges-rég meg kellett volna tennie, és nem értette, miért állt ellen eddig, hogy része legyen élete legnagyobb élményében? – Jobban érzi magát? – kérdezte Greaves, majd odajött és megállt fölötte. Crace felpillantott a mesterére. Igen, jobban érezte magát, erısebbnek, mint valaha. Hihetetlenül jól érezte magát. Könnyedén állt talpra. Aztán a Parancsnokra pillantott, és mindent megértett. Ez volt hát Greaves rendkívüli erejének a forrása. Most már anélkül is tudta, hogy elmondták volna neki. A Parancsnok azonban csak nevetett. – Akkor most beszéljünk arról, mit tehetünk a mi bajkeverı átlépı-jelöltünkkel. Crace agya még sosem volt ennyire tiszta, sosem érezte magát ennyire energikusnak, képességeit ennyire élesnek. – Valami fortély, ügyes trükk kell ide… valami teljesen váratlan. A Parancsnok erre felvonta a szemöldökét. – Nocsak, ilyen gyorsan támad ötlete? – Mondja el, mit tud Wells átlépı-jelöltrıl… mitıl fél az a nı? Greaves elmondta Crace-nek, ı pedig elmosolyodott. – Akkor hát a saját erejét használjuk majd a választott klánja ellen. Sokan halnak majd meg, ı pedig összeroppan… örökre. A Parancsnok elmosolyodott. – Most maga mutatott nekem valamit. – Csupán egy tényezı okozhat nehézséget… Endelle asszony. – A Legfıbb Adminisztrátor az én gondom lesz a támadás idejére. – Karját az íróasztala felé lendítette. – Mikor kész a terve, használja az ellenszérumot. De ne sokat várjon, mert akkor a haldokló vére kihatással lesz az arcvonásaira, rendkívüli szépséget produkál, egyben halovány és kékes arcszínt. Érti?
– Igen, Mester – bólintott Crace. – Nekem még el kell intéznem egypár dolgot. Tehát még egyszer… hozza össze a tervét, és mikor visszajövök, megbeszéljük a részleteket. – Nagyon helyes, Mester. Azzal a Parancsnok felemelte az egyik karját, és eltőnt. Crace jó ideig ugyanabban a helyzetben állt, a semmibe bámult, élvezte azt a nagyszerő érzést a gyomrában, ereiben, fejében. Az ellenszérum várhat még egy kicsit, talán még addig is, míg visszamegy a feleségéhez, és örömét leli csodás testében. A nemi gerjedelem ismét rátört. Egy gondolattal visszatért a feleségéhez Bredtone-ba. Magával vitte az ellenszérumot is, bár nem akarta elrontani elsı ilyen élményét. Igen, várhat az az ellenszérum.
20. FEJEZET
Alison meztelenül, az oldalán fekve ébredt fel, egy izmos kar fogta át. Életében nem élt át még ilyet… igaz, még csak álmodni sem mert ilyesmirıl. Most mégis egy férfi mellett ébredt, aki átfogta a karjával. Erekciója teljes volt, kemény hímtagja a fenekének feszült, ami nem volt meglepı, hiszen a férfi is jó ideje aludt már. A Queen Creek-i házat mentális köd védte… ja, és persze Medichi, aki ott ırködött vállára vetett kardjával. A harcosok egész éjszaka védelmezték a házat, és ez így lesz a nap folyamán is, miközben egymást váltják a poszton. Semmit sem bíztak a véletlenre. Alison lassan a férfi karjára csúsztatta a kezét, és gyengéden megszorította. Nem akarta felébreszteni, csupán érezni akarta mennyei kardamóm illatát. Mélyeket lélegzett. Mellei megduzzadtak az erotikus illattól, és tüstént alaposan átnedvesedett, mégsem akarta megzavarni e pillanat gyönyörőségét. Elmosolyodott, hisz túlélte a párbajt, és kivívta magának ezt a gyönyört, hogy itt lehet meztelenül Kerrickkel. Testében pedig a gyermekét hordozza. Lehet-e ennél szebb az élet? Kerrick mocorogni kezdett mögötte, kemény farka az ı tomporán csúszkált. Újra vágy ébredt benne, csípıjét ritmikusan ringatva lökdöste a férfihoz. Kerrick felmordult. – Levendula! Levendula illatot érzek. Mondd, ébren vagy? – Ébren vagyok.
– Hála az égnek – morogta a harcos, azzal közelebb húzódott, és a keze máris felfedezı útra indult Alison testén. – Mennyei érzés itt veled. – Olyan jó, hogy itt vagy velem az ágyban. Kerrick fölé hajolt, félrehúzta a nı haját, s megcsókolta a nyakát. – Akarlak. – Én még jobban akarlak. – Az nem valószínő. Kerrick az arcát csókolgatta, a teste fölé hajolt, és csípıjét a nı csípıjéhez szorította, aztán megcsókolta. Alison mély lélegzetet vett, és azon erılködött, hogy megtalálja a megfelelı szavakat, de nem jutott eszébe semmi, amivel finoman bevezethette volna a mondandóját… csak az jött a szájára, amit tudni akart. – Mondd el nekem, mi történt. Kerrick felült és ránézett. Pontosan tudta, mire gondol Alison, mi az, amit tudni akar. És most szeretett volna kiugrani az ágyból, messze elrohanni a háztól, messze Alisontól, mert nem akart beszélni Helenáról és a gyerekeirıl… Alisonnal nem, sıt, elsısorban ıvele nem, mert ez a saját hibája volt, élete legnagyobb kudarca. De már hagyta, hogy a nı belépjen az elméjébe, és ott kutasson, ı pedig nagyon élvezte, de ez egyben azt is jelentette, hogy Alison meglátja a múltját, mindenekelıtt fájdalmának lényegét. És persze a nı még pszichiáter is volt, ezért akarta, hogy beszéljen neki. Minthogy azonban kapcsolatuk már idáig jutott, Kerrick nem látta értelmét, hogy kitérjen ez elıl. Jókorát sóhajtott, majd még egyet, aztán szabad folyást engedett szavainak. – Csatázni voltam. Nem volt még késı, talán este nyolc lehetett. A White Tank-hegység északi végénél voltam a Másik Földön. Greaves aznap este rendesen adott nekünk munkát, minden Határvidékre elküldte a szépfiúit, ami akkoriban szokatlan volt.
– Thorne gyanította, hogy valami nagyszabású akció van készülıben. De mind sejtettük. Csak épp el nem tudtuk képzelni, mi lehet az, úgyhogy nem tudhattuk, mire készüljünk. – Helena nem rendelkezett olyan erıs képességekkel, mint te, bár a telepátia terén tökéletes volt. Ha erısebb lett volna, és képes elıre megérezni, mi közeleg, ha olyan jövıbelátó, mint te, akkor segítségül hívhatott volna engem, és együtt talán tehettünk volna valamit. Legalábbis azt hiszem, tehettünk volna. De biztosan nem tudom, hisz nem voltam ott, mikor az egész történt. Lehet, hogy még én magam sem fogtam volna fel pontosan a helyzetet. – Most hallgatott… nehezére esett kimondani a szavakat. Alison dicséretére legyen mondva, nem szólt semmit, hanem hagyta, hogy a maga módján folytassa. – Helena és közöttem teljes volt a kapcsolat – egyesült a testünk, vérünk, elménk… szóval nagyon közel álltunk egymáshoz, amilyen közel csak két átlépett személy állhat, leszámítva a breh-hedden-t, de sajnos még ez sem volt elég, hogy megmentsen minket azon az éjszakán. Alison a vállára tette kezét. – Hát akkor mi volt a baj? Úgy értem, ha teljes volt a kapcsolatod Helenával, miért nem volt egyenlı a brehhedden-nel? Kerrick a homlokát ráncolta. A francba, ez fájt a legjobban, mert épp a lényegrıl volt szó, az okról, amiért nem lett volna szabad összeházasodnia Helenával. – Mert más a telepátia, és más az elmék összefonódása. Helena nem rendelkezett olyan képességgel, mint te. Az ı elméjébe például nem hatolhattam be úgy, mint a tiedébe, és Helena sem tudott belépni az enyémbe. Ehhez nem volt meg a képessége. Képesek voltunk telepatikus úton kommunikálni, de az egészen más, mint az elmék egymásba fonódása. – A Másik Földre átlépettek közül mindenki képes a teljes egyesülésre bizonyos fokig, például a telepátiával,
de a legtöbb átlépı nem tud a másik agyába hatolni. Egyesek úgy gondolják, hogy az agybúvárkodás inkább a Harmadik lakosainak a képessége, nem a Másiké. Ezért van az, hogy itt a breh-hedden rendkívül ritka, és csupán a Vér Harcosainak körében fordul elı… és az erıs nık között. Helena egyszerően nem rendelkezett olyan fejlett képességekkel, mint te. Endelle-en kívül nincs még egy hozzád hasonló valaki a mi világunkban. Kerrick szorosan hunyta le a szemét, és erılködve szedte a levegıt. Mellkasa összeszorult, szíve hevesen vert az emlékek hatására. – Helena és én telepatikus úton beszélgettünk aznap este, mert épp egy kis szünet volt a csatában. Csodás volt. İ és a gyerekek épp akkor jöttek vissza a városból. Eloldozták a lovakat. Helena fontosnak tartotta, hogy a gyerekek idejekorán megtanulják az efféle dolgokat. Kerr és Christine persze mindig panaszkodtak, de ık ketten kilenc- és hétévesen pontosan tudták, hogyan kell bánni a birtokunkon lévı lovakkal, hogyan kell karbantartani a lovas kocsikat és szekereket, még ha maguk nem is tudták egyedül elvégezni. – Jó ég… mennyire büszke voltam rájuk, mindannyiukra. Helena csodálatos anya volt, türelmes, kedves. – Most újból súly nehezedett Kerrick mellkasára, torka összeszorult, miközben felidézte az emlékeit. – Szóval épp a fejemben volt, telepatikus úton mesélte el, hogy valami szövetet vásárolt, amit akkor importáltak a Halandók Földjérıl, Franciaországból. Nagyon finom selyem volt… és ekkor a beszélgetés hirtelen megszakadt. – Úgy emlékezett arra a pillanatra, minha csak tegnap történt volna. – Ott álltam, de mire felfogtál mi történt, már a földön ültem, arcomat a kezembe temettem, minden nyilvánvaló ok nélkül záporoztak a könnyeim… csak annyit tudtam, hogy végük van… mindannyiuknak. – Annyi puskaport helyeztek el az istállóban, hogy még egy hegyoldalba is hatalmas üreget robbantott volna. A
Parancsnok semmit sem bízott a véletlenre. A családomon kívül két szolgálónk is meghalt. Ott voltak az istállóban, munkájukat végezték, mint mindig. Alison mélyet sóhajtott. – És vádat emeltek-e valaha is a Parancsnok ellen gyilkosságért? – Nem volt rá bizonyíték, hogy része lett volna benne, de a halál vámpírjai közül kettıt befújt a bíróságon. İket elítélték és felakasztották, de a lehetı leggyengébb lábakon álló bizonyítékok alapján. Vajon tényleg bőnösek voltak-e?… ki tudja. Én mindig a Parancsnokot teszem felelıssé ezért a bőncselekményért. Csak neki volt erre indítéka. Beszívta a levegıt, majd hangosan fújta ki. Sajgott a gyomorszája… ezért nem szeretett beszélni a történtekrıl. Az emlékek oly frissen éltek benne, mintha mindez tegnap történt volna. Fájdalma is ugyanúgy élt. – Tehát azt hiszed, azért ölte meg a családodat, hogy neked ártson. – Az ellenség demoralizálása legitim taktika a háborúban. Alison feléje fordította az arcát, és a szemébe nézett. Aztán megcsókolta a férfit. Újból és újból csókolta, két kezébe fogva arcát, ujjaival a hajába túrt. Kerrick hátrébb húzódott, mélyen Alison szemébe nézett. Azok a nedves, szikrázóan kék szemek olyan dolgokat is elárultak neki, amiket sem hangosan, sem az elméjébe hatolva nem mondott ki… a remények és az álmok szavait. Alison újból és újból megcsókolta, teste remegett a harcos testéhez simulva. Kerrick a hátára fordította, készen a szerelmi együttlétre. Mikor belehatolt, mélyen Alison szemébe nézett, és egyre csak ıt nézte, a nı sem vette le róla tekintetét egy pillanatra sem. Mikor Alison a csúcsra ért és energiájával a férfi hasfalába döfött, a kék szempár még mindig Kerrick pillantásába kapaszkodott.
Mikor Kerrick teste is lenyugodott, Alison végre kimondta, ami még a szívét nyomta. – Ma este az átlépési ceremóniámmal kezdetét veszi kettınk közös élete. Megszabadulok a Parancsnoktól. A halál vámpírjai pedig nem vadászhatnak rám ezentúl. Kerrick bólintott. – Így van – suttogta a férfi, de aztán keményen megcsókolta a nıt, és nem vett tudomást a pillanat kétségbeesett érzésérıl. Tényleg új életet kezdenek, vagy ez az egész csupán egy nagy hazugság? Alison Endelle palotájának hatalmas központi rotundájában állt a márványpadlón, Havily tıle kissé balra, egy lábnyira állt mögötte. Szinte otthon érezte magát. Miután átesik az átlépési ceremónián, Dariannek – a Parancsnoknak – nem lesz törvényes joga, hogy továbbra is támadja ıt. Amit eddig az átlépésrıl megtudott, aszerint Greaves törekvései más irányba fordulnak… talán egy újabb átlépı-jelölt felé. Ki tudja? Amit viszont nem értett, és ami most is idegesítette, hogy vajon Greaves miért nem próbált újabb támadást indítani ellene. Nem tudta mire vélni, és ez a körülmény okozta, hogy lépten-nyomon a háta mögé nézett. Még a nyitott falakon beáramló friss levegı sem nyugtatta meg. Aggodalmai ellenére azonban ez volt az a pillanat, amire várt… az átlépés folyamatának beteljesedése, az a pont, ahol ı átlépıvé… vámpírrá… halhatatlanná válik. Endelle mintegy három méternyire elıtte állt. A hivatalos fekete köntösét viselte, mely alig érintette tősarkú cipıjének felsı pántját. Most elırenyújtotta jobb kezét, amiben egy könyv jelent meg. Arca fura grimaszra húzódott, belelapozott a könyvbe, mutatóujját az egyik bekezdésre tette, majd olvasni kezdett. A bekezdés a dimenzionális világok szépségérıl beszélt, az átlépés felemelı mivoltáról, arról a közösségrıl, melybe Alison most lép be és arról a mélységes felelıs-
ségtudatról, mellyel minden átlépı tartozik a Másik Föld jövıje érdekében. Alison próbálta befogadni az elhangzottakat, de Endelle gyakori sóhajai és meglehetısen unott hangja elnyomta a szavak értelmét. Kerrick ırként állt Alison mögött, elméjének közelsége megnyugtató hatással volt a nı gondolataira. A Vér Harcosai Kerrick és Havily mögött álltak, hivatalos egyenruháikban, melyekrıl most hiányzott a súlyos réz mellvért. Ott volt mind a hét harcos, köztük Marcus. Marcus Harcos elfogadottsága a harcosok között érezhetıen növekedett minden egyes végigharcolt éjszakai csatával. Alison érezte maga mögött a jól megtermett férfitestekbıl áradó hıt. A harcosok azonban egyik lábukról a másikra álltak, torkukat köszörülték. A Parancsnok a Tolleson arénában lezajlott küzdelem óta nem hallatott magáról, és ez mindannyiukat nyugtalanná tette. Hővös szellı fújt Alison felé a nyitott falakon át. Minthogy nem voltak ajtók, falak és ablakok, a palota olümposzi építmény benyomását keltette, annál is inkább, mert a McDowe-hegység oldalából emelkedett ki. Igen, Olümposzt juttatta eszébe. Alison magában elmosolyodott, mert ha összehasonlítást kellett volna végeznie, akkor Endelle asszony nagyon is beillett volna Junónak. Az olümposzi istennık nagymértékben maguk felé fordulók, részvétlen természetőek, követelıdzıek és természetesen gyönyörőek voltak. Igen, Endelle nagyon hasonló Junóhoz. Endelle hangja szakította félbe Alison gondolatait. – Akarod-e szolgálni a Másik Földet teljes lelkedbıl és szívedbıl? Alison bólintott. – Akarom. – Megtartod-e a Másik Föld törvényeit, különös tekintettel a Halandók Földjével való kapcsolattartás korlátozásaira vonatkozóan?
– Megtartom. – És kijelented-e ünnepélyesen, hogy hőséges leszel hozzám, a Másik Föld Legfıbb Adminisztrátorához? – Kijelentem. – Lépj közelebb! Alison most Endelle felé lépett, de egy méternyire elıtte megállt. – Közelebb – parancsolta Endelle. Alison még két lépést tett. Endelle eltüntette a kezébıl a szertartás nagy könyvét. Két kezét Alison arcára tette kétoldalt, ujjaival az állkapcsát is átfogta. Melegnek érezte Endelle bırét az arcán, és hamarosan még melegebb lett. – Ezennel rád ruházom a Másik Föld halhatatlanságát és minden tulajdonságot, mely ahhoz szükséges, hogy hosszú életet élj és megoszthasd véredet. Hozz békét a világunkra! És miközben az erı átáramlott beléje Endelle-bıl, Alison lehunyta a szemét, ajkai szétnyíltak. Aztán mélyet lélegzett, úgy hatotta át ez az új érzés, ám némi nehézségek árán, aminek nem értette az okát. – Az ördögbe is, Alison – kiáltott rá Endelle. – Félre a védıpajzsokkal, ne légy már olyan makacs és ilyen nevetségesen erıteljes. Így hát Alison ellazított, és meleg hullámok áramlottak testébe. Olyan érzés volt, mintha trópusi vizekben úszna. Fura mód teljesnek érezte magát, mintha eddig a pillanatig valami ismeretlen dolog hiányzott volna az életébıl. Szeme könnyekkel telt meg. Ez volt hát az átlépés a felsı dimenzióba, az átlépık életének igaz ajándéka, ez a csodás könnyebbség, a valahová tartozás és az egyediség érzése. Vajon mindenki ezt érezte? Minden átlépés más. Ezt még Kerrick mondta neki. Kinyitotta a szemét, és Endelle tekintetével találkozott. Most az egyszer a Másik Föld vezére nem tőnt olyan ke-
ményszívőnek. Még a pillantása is ellágyult, és szó szerint mosolygott. – Gratulálok. Teljesítetted az átlépés rítusát. E pillanattól kezdve akár Greaves Parancsnok, akár a pribékjei arra vetemednek, hogy támadást intézzenek ellened, a törvény teljes szigorral sújt le rájuk. Ezzel biztosítani szeretnélek arról, hogy egyikünk sem számít további agresszióra. Üdvözöllek a Másik Földön, Wells vámpír. – Köszönöm – felelte Alison, és többször is bólintott. Furcsa érzés támadt a szájában, fogínye sajgott. Hőha! Ez már a megnıtt szemfogak miatt van? Szíve kihagyott egy ritmust, mikor arra gondolt, mit fog majd tenni a tépıfogaival, és hogy csinálta ezt Kerrick, mikor gyönyört okozott neki. – Fordulj meg, Wells átlépı, köszöntsd honfitársaidat. Alison lassan fordult meg, szíve úgy eltelt érzéseivel, hogy szólni sem tudott. A harcosok hangosan tapsoltak, füttyögtek, kiáltoztak. Havily csak vigyorgott. Kerrick alattomosan mosolyodott el, majd biccentett felé, mire egy kardamóm illatfelhı lökte ıt mellbe. Alison megingott a lökéstıl, de ı is mosolygott. Most már olyan volt, mint Kerrick, igazából is egyenrangú partnere, és már alig várta, hogy ismét vele lehessen. Kerrick gyorsan odalépett hozzá és karjaiba zárta. – Nem tudtam, hogy így lesz – suttogta a harcos fülébe. – Ha belegondolok, vissza is utasíthattam volna. – Kerrick egy hosszú pillanatig a karjaiba szorította ıt, aztán ujjaival megfogta és felemelte Alison állát, majd lágyan megcsókolta az ajkait. – Üdvözöllek a Másik Földön. Mikor pillantása találkozott Kerrickével, teljesen ellágyult, majd arra gondolt, mennyi mindenen mentek keresztül, hogyan szeretkeztek, és ha az élet egy kicsit is igazságos, akkor gyönyörő évszázadokat töltenek majd együtt. Adja az ég…
Ám miközben a harcosok gratuláltak neki, látta, hogy még ekkor is a válluk mögé néznek, jobbra-balra pillantanak, mindig éberek, készek arra, hogy bármely pillanatban kezükbe kapják kardjukat. Alisonba hirtelen beléhasított a kétely. Vajon ı és Kerrick tényleg együtt élhetik az életüket, vagy csak áltatják magukat? Egy szolgáló jelent meg a küszöbön, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva. Endelle tősarkai kopogtak a márványpadlón, amint elindult elıttük az étkezıterem felé. Kerrick Alison felé nyújtotta a karját, együtt indultak Legfıbb Nagysága után. Alison maga mögé pillantott. Havily Lukenbe karolt, utánuk jöttek a harcosok, kettıt kivéve. Amint átlépte az étkezıterem küszöbét, Marcus és Santiago is ott állt a nyitott falak mellett az azon túl elterülı tájat kémlelve. Santiago az égboltra emelte a tekintetét. Alison tudta, mit keresnek – a halál vámpírjait. Gerincén borzongás futott végig, a félelemtıl libabırös lett. Mit számítottak a biztosítékok… már átlépett, ez volt az ı új élete. Marcus utolsónak állt be az étkezıterembe átvonuló sorba, és megvárta, míg Santiago befejezi a palota környékének vizuális ellenırzését. Viszketett a tenyere a kardja után. Nem tetszett neki a ceremónia szervezése annak ellenére, hogy Thorne váltig állította, a palota a legmodernebb biztonsági berendezésekkel van felszerelve. Ki nem állhatta a nyitott falakat. Mi az ördögöt képzelt Endelle? Hisz bármely irányból érheti ıket támadás, kezdve a különbözı, egymáshoz csatlakozó rotundákkal, melyek mindegyike épp elég nagy volt ahhoz, hogy a halál vámpírjai a levegıbe emelkedjenek.
Mielıtt a vendégsereg bevonult az étkezıterembe, ı még egyszer felpillantott a mennyezetekre. Mindegyik nagyon magas volt, simán be lehetett repülni és a magasból villámgyorsan lecsapni. Hatalmas volt az étkezıterem is, kétségkívül befért vagy egy tucatnyi nagymérető kerekasztal, hogy akár száz vendég is leülhessen. Hát igen… ekkora tér egy kisebbfajta háborúhoz is elegendı. És a kerekasztal… a fenébe. Kerrick így ott lesz a szeme elıtt, és az a szennyláda is szemmel tarthatja ıt. Nem is kellett volna itt lennie, átkozta a sorsot, amiért Endelle ragaszkodott a jelenlétéhez. Pedig mi értelme? Alison már teljesítette az átlépési ceremóniát, biztonságban volt – legalábbis nagyobb biztonságban, mint eddig –, ı pedig most már visszatérhetne régi életéhez a Halandók Földjére – az igazi életéhez. Talán leléphetne – csak úgy – , de ezzel piszkosul kiakasztaná Legfıbb Nagyságát, az pedig sosem szül jót. Addig nem mehet el innen, míg Endelle el nem bocsátja. Nincs se kérdés, se panasz. Kerülte Kerrick pillantását. Amióta egymásnak estek, hallgatólagos tőzszünet alakult ki kettejük között. És persze volt egy fontosabb tényezı is, mely elvonta a figyelmét, és ami egyébként is jobban foglalkoztatta… mégpedig Havily. Hihetetlenül csábosán festett egyszerő fekete ruhájában és kissé szögletes fekete cipıjében. Ez a fekete együttes remekül passzolt vörösesbarna hajához, mely fényes hullámokban omlott a hátára. Szerencsére Havily ott haladt közvetlen Alison és Kerrick mögött. Luken nyújtotta felé a karját, ı pedig elfogadta. Az éj kezdett leszállni, ezért Havily virágillata valahogy egyre intenzívebbé vált az órák múltával. Marcusnak olyan erekciója támadt, amitıl képtelen volt megszabadulni. Miközben Marcus Medichi mögött lépkedett, valamit be kellett vallania önmagának… rohadt egy dolog, de
számára Havily a breh… a büdös életbe. Négyezer év során egy felesége elvált, kettıt eltemetett, erre egy hajnalon, mikor a poklok pokla szabadult el, a Sonoraisivatagban felbukkan egy nı, akit neki szánt a sors. Nıhöz ennyire még nem vonzódott, senki más jelenléte és illata nem bővölte még így el. És Marcus tudta, nagyon is tudta, hogy a nı is hasonlóképpen vonzódik ıhozzá. És emiatt Havily is ki volt akadva, mert amikor ránézett, a tekintetében megvetés izzott iránta. Dezertır volt, és a nı megvetette ezért. ENNYIT A VONZALOMRÓL. Akkor meg mi az ördögöt számít ez az egész? Fütyül ı arra, mit gondol róla ez a nı, és különben is… egy ördögöt fog ı törıdni a breh-hel… az igazival. Soha. De az istenit neki… mégiscsak azt kívánta, de pokolian, hogy Luken ne érintse Havilyt. A látványtól, ahogy a lány a harcosba karolt, legszívesebben kibontotta volna a szárnyait, és kezébe kapta volna a kardját, aztán egy nyisszantás, és az a szarházi mehet a pokolba. A francba, szeretett volna már visszatérni a saját életéhez, számos vállalatához, a birodalmába. Teljesen elfelejtené ezt a nıt, ha többé nem érezné az illatát. Két székkel távolabb ült le Kerricktıl, hogy ne kelljen vele szembe ülni. Aztán Endelle-re pillantott. Trónushoz hasonló székében ült, hogy nyomatékot adjon a rangjának. Marcus szeme összeszőkült. Talán épp Endelle rendezett így mindent? Krisztus elıtt 1997 óta, mióta Endelle harcosaként küzdött a halál vámpírjaival, mindössze még egy olyan harcos volt, aki igazi breh-re lelt. Még Kerrick is elismerte, hogy Helena sem esett ebbe a kategóriába. Helena nem rendelkezett elég erıs képességekkel, és ez jelentette a probléma egyik felét, az egyik okot, amiért meghalt. Nem volt képes megérezni a jövıt, hogy ı és gyermekei kitérhettek volna a veszély elıl. Ám ezek a gondolatok most egy fekete lyukat képeztek, ahová nem akart belépni. Máskülönben megint keresne
valami okot, hogy provokálja Kerricket és megint szétverje… vagy legalábbis megpróbálja. Mélyen szívta be a levegıt. Muszáj megvárnia az est végét, sıt, lehet, hogy verekednie is kell ma éjjel, ha a szépfiuk felbukkannak, aztán engedélyt kér, hogy eltőnjön innen a francba. Vállait hátratámasztotta, és mikor a felszolgálók bort töltöttek, tüstént inni kezdett. Két teli pohár után felpillantott, észrevette, hogy Alison ıt nézi. A nı kék szemében szánalom ült. Jó ég… az a barom biztos elmondta neki, mi történt Helenával. A fenébe… Alison lassan elfordította tıle a tekintetét. Hála az égnek. Épp elkapta a felszolgáló pillantását, felemelte a poharát, és nézte, ahogy megtelik fehér borral. Még mindig alig hitte, hogy ez a nı a Harmadik Föld erejét produkálta, mikor Letóval küzdött. Már rendelkezett a Másik Föld erejével, mint Endelle, mikor átlépett, ezenfelül még a Harmadikéval is. Az ördögbe, a végén még életben marad annak a senkiházinak az oldalán. Arcán megrándult egy ideg. Nagyot kortyolt a borából. Szóval ez az Alison Kerrick breh-je, Helena pedig nem lehetett az. És Alison itt volt, a jelenben, ami azt jelentette, hogy Kerrick bizonyára boldog. A franc egye meg… Nagyot nyelt, és egyre csak nyugtatni próbálta önmagát. Hozták a salátát, ám ı ügyet sem vetett rá. Csak ivott tovább, és pokolian kívánta a Scotch-ot a Sauvignon Blanc helyett. Érezte, hogy valaki megütögeti a karját. Medichi hajolt oda. – Hé, told már ide a kenyeret, haver! Marcus megfogta a kenyereskosarat és balra tolta, Zach-nak. Sajnos valahol a mozdulat közben a pillantása épp Havilyn állapodott meg. Mindjárt el kellett volna fordulnia, ám a lány egyenesen a szemébe nézett. Havily arca rózsaszínre váltott, a hirtelen támadt vadvirág illatfelhıtıl
pedig Marcusnak sürgısen bort kellett innia, mintha szomjan akarna halni. Havily azt kívánta, bárcsak távozhatna innen. Már rég mennie kellett volna. Marcus Harcossal egy helyiségben tartózkodni… nos, ez kész kínszenvedéssé vált számára, amire egyszerre vágyott is, meg szabadult is volna tıle. A finom répa és dió salátát – amihez ı hozzá se nyúlt – már elvitték, és elétették az ízletes elıételt. İ azonban csak csipegette a zsályás-rozmaringos csirkemellet, párolt zöldbabot és fokhagymás burgonyapürét. Persze mindez nagyon ízlett volna neki, de az egyetlen illat, amit érzett, az a nevetséges köményillat volt, mely most már egyre nagyobb felhıkben áradt felé az asztalon át. Bár abbahagyná Marcus Harcos, amit épp csinál, bármi legyen is az. Orrlyukait teljesen eltelítette a harcos illata, és ez mélyen a hasában sajgó érzést eredményezett. Megfeszült a háta. Érezte az ovulációt, levegı után kapkodott. Mellei megduzzadtak, melltartója túl szőkké vált. Luken ott tornyosult fölötte, látta ruhájának kivágását, ezért pillantása gyakran odaesett. A harcos szemet vetett rá az elmúlt pár évtizedben, hiszen ı volt az ırzı-védıje. Bárcsak ne mellette ülne, gondolta magában Havily. Ám a férfi továbbra is közel hajolt hozzá, és szívélyes kérdéseket tett fel. Hát persze… hi szen ı volt Luken, az óriás, akinek aranyból volt a szíve. Csak épp Havilyt nem érdekelte Luken, legalábbis a szó romantikus értelmében véve. Pedig talán jobban tette volna, ha érdekli. A harcos aranyos volt, kedves és tiszteletre méltó. A gondot a vonzalom, a szerelem hiánya okozta – a választás nem mindig volt a legérzékibb, legésszerőbb vagy legreálisabb. Nem mintha választani akart volna valakit… nem, dehogy. És sohasem választaná Marcus Harcost.
Valahogy azonban hálás volt a sorsnak, hogy a ma este után jó ideig nem látja egyik harcost sem. İk visszamennek harcolni, Marcus pedig minden kétséget kizáróan visszatér a Halandók Földjére, ı pedig újra kezdheti építeni az új katonai-adminisztratív komplexum makettjét. Levágott egy szelet csirkét, megpakolta zöldbabbal és burgonyapürével, ami egy remek falat volt. Kitátotta száját, de csakis a kömény illatát érezte. Ó, te jóságos ég… Marcusra pillantott. Miért nem hagyja már abba, bármit is csinál éppen? És hogy lehet, hogy senki más nem panaszkodik emiatt a buja, erotikus köményillat miatt, ami állandóan árad felé a harcosból? Marcus szeme összeszőkült, mikor pillantása találkozott Havilyével, de rögtön elfordult és felemelte a borospoharát… még egyet! Valamit tennem kell, hogy kikapcsoljam az agyamból ezt az abszurd illatot, gondolta Havily. Santiagóra pillantott, aki Jean-Pierre és Medichi között ült. – Van valami újság a fegyverek terén? – kérdezte tıle. Santiago hihetetlenül jóképő volt a maga latinos módján, érzéki ajkaival, érdekes formájú orrával… mert még az is szexis volt. Santiago bólintott. – Lám egy nı, aki a szívembıl szól… mi corazón. Miért nem találkozom én soha olyan nıvel, aki a fegyverekrıl beszélget velem? Jean-Pierre könyökkel bökte oldalba. – Mert elıször mindig harapsz, utána viszont már nem kérdezel semmit. Ezért. – Menj a csudába – felelte Santiago. Jean-Pierre felnevetett, hosszú elegáns ujjaival hámozta le a húst a csontról. Enyhén franciás akcentusa volt és nagyon szexis, igazán szép kezei. Havily csak a fejét csóválta, és felnevetett. Hogyan is kaphatna egyenes választ, mikor a harcosok összejönnek
így, egy csapatba? Folyton egymás szavába vágnak, persze baráti módon, akár a testvérek. Már feladta, hogy jóízően egye meg a vacsoráját, ezért felvette a borospoharát, és hátradılt a székében. – Most éppen min dolgozol? Merthogy te mindig tervezel valamit. Santiago elırehajolt, és összevonta a szemöldökét. Lassan, kimérten rágott. Láthatólag soha semmit nem sietett el. Mindig gondos és alapos volt, még az evésben is. – Zach meg én folyton arról beszélünk, hogy kellene egy olyan fegyver, ami félig tır, félig kard. A tırök nagyon jók, de én valami olyasmit szeretnék, amit el lehet hajítani, mint a tırt, de mégis hatékonyabb, harci helyzetben nagyobb kárt tesz az ellenfélben. Szóval valami nagyobb kellene. Havily bólintott. – És szerinted milyen hosszú lenne a legjobb? – Ez egy elhibázott kérdés volt – abban a pillanatban tudta, ahogy a szavak elhagyták az ajkát, és bár Santiago még nem is válaszolt, neki máris égett az arca. Santiago felkacagott, aztán hátradılt, és kivillanó szemfogaival legszexisebb vámpír vigyorát villantotta fel, ami az ı sármjával nem volt nehéz. – Olyan módszerrel mérem meg, ami maga a tökély – felelte, és két karját hátravetette Jean-Pierre és Medichi székének háttámlájára. Havilynek kétsége sem volt afelıl, mire célzott a férfi. Talán bele is vörösödött volna zavarába, ha valaha nem járt volna jegyben a Milícia egyik Harcosával. Így csak a szemét forgatta. A harcosok azonban felröhögtek. – Már megint csak álmodozol – vélte Jean-Pierre. – Csak irigykedj. – Ugyan mire? – azzal Santiago ölére pillantott. – Ugyan már. Havily a borát itta, majd megcsóválta fejét.
Ezek a férfiak. Harcosok. Vagy ahogy tetszik.
21. FEJEZET
Kevéssel tíz óra után Kerrick a karjaiban tartotta Alisont, és lassú köröket írtak le Endelle palotájában az egyik kisebb rotunda padlóján. Az „As Time Goes By” szólt egy hypermodern music centerrıl, egy klasszikus dal egy régi filmbıl, amit még akkor látott, amikor elıször játszották: a Casablanca volt az, Hollywood fénykorából. Bárcsak már akkor ismerte volna Alisont. Randira hívta és színházba vitte volna, lehet, hogy még a Halandók Földjén is egy premierre. Tudta, hogy Alison szereti a régi filmeket, hisz már átkutatta az elméjét. Endelle remek vacsorát adott nekik, és kitőnı volt az ünnepség Alison átlépése alkalmából, bár Legfıbb Nagysága nem maradt velük túl soká. A desszert után elnézést kért. – Na, jól van, tökfejek, én megyek vissza dolgozni – mondta nekik. Azzal visszavonult meditációs szobájába, ahol mentálisan követte Greavest a földgömbön mindenhová, megakadályozva ıt abban, hogy a halál vámpírjait az Estrella Mountainnál fekvı fıhadiszállásához küldje. A többi harcos – Marcus és Luken kivételével – ott volt tılük nem messze; a teraszon ültek, szivaroztak, nevetgéltek, iszogattak. Marcus a bárpultnál duzzogott, Luken pedig Havilyvel táncolt. Nagyon legyeskedett körülötte, ám a lányt a legkevésbé sem érdekelte. Miközben lassan táncolt Alisonnal, Kerrick pillantása ismét Thorne-ra esett. A többieknek hátat fordítva ült, te-
lefonját a füléhez szorította. Bal kezében egy pohár Ketelt szorongatott. Kerrickneknem volt kétsége afelıl, hogy épp a Központtal beszél. Na persze… hisz a harcosoknak most már bármely pillanatban indulniuk kell. Ellopott órák voltak ezek… Alison átlépésének órái. Kerrick elkomorult, a homlokát ráncolta. A Parancsnok rendszerint már ennél jóval korábban ki szokta küldeni a csapatait a Határvidékekre. De vajon miért nem próbált meg újból Alison életére törni? Mindegy, most már túl késı, a Parancsnok e tekintetben kifutott az idıbıl. A nyitott falakra és az ajtónyílásokra pillantott. A palota igencsak ütıs biztonsági rendszerrel volt felszerelve, így bármi, ami megpróbált volna berepülni, megpörkölıdött volna. Ami az áttünéssel való behatolást illette, ebben nem volt biztos, ám tudta, hogy a Központ fokozottan figyeli ezt a helyet. – Valami baj van? – kérdezte Alison. – Feszültnek látszol. Kerrick nyugalmat erıltetett magára. – Ilyenkor már rég kint szoktam harcolni. Nem vagyok hozzászokva ekkora nyugalomhoz. – És felsóhajtott. – De majd hozzászokom. Karjait még szorosabban fonta Alison köré. Örült, hogy a nı ilyen magas, tényleg illik ıhozzá… minden tekintetben. És most már neki is vannak tépıfogai. Egész testében megremegett, az izgalmas kilátások átforrósították a vérét. Mi az? küldte felé Alison. Most már te is szívhatod a vérem. Alison kissé hátralépett, felpillantott rá, majd elmosolyodott. – Akkor hát meddig maradunk itt? Kerricknek már a nyelve hegyén volt a válasz, ám ekkor Alison nyugtalanul vonta fel a szemöldökét. – Mi az? – kérdezte a harcos.
– Nem tudom biztosan. Csak… nyugtalanul érzem magam. – És Alison abbahagyta a táncot. – Ó, a francba. Ez biztos nem jelent jót. – Nem, biztosan nem. Kerrick körbenézett, de nem látott semmi rendkívülit. – Lehet, hogy a Parancsnok most akar rám támadni? – kérdezte Alison tágra nyílt szemmel. Kerrick a fejét rázta. – Hülye lenne, ha megpróbálná. Már teljesítetted az átlépés rítusát. Ha a támadás ellened irányulna, ıt tennék felelıssé. – Akkor hát nem fog támadni? Kerrick lepillantott rá, és egy régi félelme ütötte mellbe. Számba vette az összejövetelt itt a palotában, és mindjárt rájött, hogy ez a tökéletes idıpont a támadásra. Hisz az összes harcos itt van egy tetı alatt. – Nem te vagy a célpont – felelte Kerrick, inkább csak úgy magának, mint a nınek. – Hanem mi. A Vér Harcosai. – És most eszébe jutott Helena halálának miértje. Egy harcoshoz ment feleségül. Jeges borzongás futott rajta végig. Marcus egy finom brandyt kortyolgatott. Ez volt az egyik kedvenc itala, még a Scotch-nál is jobban szerette. Egyedül ült, nem messze a bárpulttól. A harcosok kint ültek a verandán, dohányoztak, vicceket meséltek, szóval a szokásos férfiak közötti ökörködés folyt. İ nem vett részt az ilyesmiben, különben külön jót tett pillanatnyi idegállapotának, hogy egyedül iszogatott. Csak nézte, hogy az Összekötı Tiszt Lukennel táncol, az a senkiházi pedig tényleg ráhajtott. Marcus már vagy századszor fejtette le ujjait a poharáról. Mert többek között az is szokása volt, hogy poharakat tört. Neki is le kellett volna lépnie, mikor Endelle visszavonult a barlangjába… ehelyett még mindig itt lebzselt. Ösz-
tönei rakétákat lövelltek ki, ı pedig képtelen volt ezt figyelmen kívül hagyni. A belsı kényszer, hogy megóvja Havilyt, odaszögezte a bárszékre, onnan figyelte a nıt rövid ruhájában, ami most még rövidebb lett, mert Luken átfogta a derekát, és úgy forogtak körbe tánc közben. Még mindig kıkemény volt az erekciója, és képtelen volt levenni a szemét a lány lábairól, azt remélve, hátha egy pillantást vethet a seggére is. Már maga a gondolat is arra kényszerítette, hogy ültében teljesen elırehajoljon. Azonkívül semmi mást nem érzett, csak azt a buja vadvirág illatot. Hogy a fene enné meg… Megint kortyolt a brandyjébıl. Erınek erejével fordította el a pillantását a nırıl, majd megállapodott Kerricken és Alisonon. Abbahagyták a táncot, a nı pedig homlokráncolva nézett körül a rotundában. Marcus gerincén borzongás futott végig. Nem találgatta, mi ez az érzés, hanem egyetlen kézmozdulattal harci repülıszerelésre cserélte a tunikát, és kezébe kapta a kardját. Nem egyedül tette. – Most hívott a Központ – kiáltotta Thorne. – Behatólók jönnek. Marcus néhány villámgyors lépéssel termett Havily mellett, másik oldalán pedig Luken állt… tehát már ketten fogják védelmezni. – Ó, a franc egye meg! – hangzott fel Havily szájából, tıle szokatlan módon. – Ne mozduljon egyikünk mellıl sem – üvöltött Marcus. – De vajon hogyan hatolhatnak át Endelle biztonsági rendszerén? – Csak egy módon: úgy, hogy Greaves is itt van. – Megtámadják a palotát? – kiáltott fel Luken. – Hisz ez totál törvénytelen, hogy rohadjon meg! – Ugyan, mikor nem szarta le a Parancsnok a törvényeket? – Marcus két marokra fogta a kardját, ösztönei úgy
sivítottak, mint a vészjelzı sziréna. Izmai megfeszülte szárnytövei megremegtek. És a rotundába a halál vámpírjai suhantak be, egyenesen oda, ahol a harcosok épp az imént fegyverkeztek fel Marcus pillantása végigpásztázott a csapaton. Az istenit kurva sokan voltak. Vagy húsz, huszonegy… már nem is számolta. – Szárnyakat ki! – kiáltott fel, azzal szárnyai a magasba emelkedtek, akárcsak Lukené, ezzel is Havilyt védelmezte. A támadás elsı hulláma három vámpír személyében érkezett, akik magasan repültek a rotundában, és megpróbálták elszakítani Marcust Havily közelébıl. És ı még életében nem védelmezett ennyire nıt, az ı nıjét, aki ott állt mögötte, és akinek a léte attól függött, hogy mennyire fürgén manıverezik ı és Luken az elkövetkezendı néhány percben. – Hogy állunk? – kiáltott oda. Luken válaszolt. – Négyet levertem. – Helyes. Csak tartsd kettınk között Havilyt. Maga pedig meg ne próbáljon eltőnni, mert követni fogják magát. – Nem megyek sehová. – Helyes. Nagyon helyes – hallotta Luken morgását, kardja pedig megpendült, ahogy lecsapott a szépfiúkra. A Marcust támadó trió leereszkedett a levegıbıl, de a szárnyukat hátraszegve, készenlétben tartották, majd rakéta gyorsasággal rontottak rá. Marcus mélyet lélegzett, vállát leeresztette, állát leszegte. – Gyertek csak! Elırántotta a tokjából a tırét, majd elhajította. Talált… pontosan a tıle balra esı vámpír szívét kapta el. És szinte ezzel egyidejőleg csapott össze kardja az ellenség kardjával, ı pedig természetfeletti gyorsasággal védte ki a dupla csapásokat, újból és újból. Mindeközben érezte, hogy Havily vele együtt mozog, tökéletes szinkronban. Ponto-
san tudta, hol van éppen a nı, és mikor az egyik vámpír fejét levágta, már csak eggyel kellett megküzdenie. Ekkor jött csak rá, hogy a nı ott van az agyában, és nyugodt hangon figyelmezteti. Három jön balról, küldte felé Havily, mikor az ellenség egy új hulláma repült át a nyitott falakon. Hát igen… a biztonsági rendszert kiiktatták, és a Másik Földön erre csak egy személy volt képes. Greaves. A fene vigye el… Marcus meghallotta, hogy Havily telefonál. – Jeanny, takarítani kéne. Tudsz tenni valamit? – Szünet következett. – Legalább két tucat rosszfiú van itt. De… vér meg minden egyéb van a padlón. Rövid szünetenként ragyogó fény villant fel, és az elhullott vámpírok eltőntek. Havily, küldte felé Marcus, magának átkozottul jó feje van a vállán. Maga csak küzdjön, Harcos. És a halál vámpírjai egyre csak jöttek… ez tehát igazi nagyszabású támadás volt. Szerencsére maga Greaves nem vehetett részt a csatában. Medichitıl tudta, hogy mindössze egy maroknyi olyan törvény létezett, amit az ÁFEB tőzön-vízen keresztülvitt; Endelle-nek és Greavesnek távol kellett tartania magát a küzdelmektıl… hála az égnek. Alison képtelen volt elhinni, hogy az ı átlépési ceremóniája véres csatává változott. Erıs kísértést érzett, hogy kezébe kapja a kardját, és beszálljon a küzdelembe, de túlságosan közel voltak egymáshoz, és nagyon sok volt a halál vámpírja. Ennyire nem volt még tapasztalt, és könynyen elıfordulhatott volna, hogy megsebzi valamelyik harcost. Ott maradt Kerrick közvetlen közelében, Kerrick pedig Medichit hívta oda, hogy a másik oldalról védelmezze Alisont. Most Havily hangja csendült fel.
– Vigyázat! Nagytakarítás következik. Ragyogó fény villant fel, olyan, mint a kórházközpontnál, aztán testek, tollak és testrészek tőntek el. A Medichi és Kerrick közötti térben a csata villámgyorsan, dühödten és halállal végzıdıen folyt. Az elkövetkezı néhány percben a halál vámpírjai egyre csak jöttek, ám végül számuk csökkenni kezdett, és Alison elıtt világos volt, hogy a támadás hamarosan véget ér… mígnem valami homályos mozgásra lett figyelmes Luké, Havily és Marcus mellett. Ez másfajta támadás volt. Az a homályos folt most megállt. Darian, a Parancsnok állt mellettük. Nem bocsátkozott küzdelembe, de ıt nézte, ajkára elégedett mosoly kúszott. Bizonyára valami igen bonyolult és erıs ködöt képezett, így álcázta jelenlétét, és még a mellette állók sem vehették ıt észre. Alisonnak azonban nem okozott problémát, hogy átlásson a pókhálószerő szálakon. És most mi a szándéka, átlépı? Darian hangját hallotta a fejében. İ azonban villámgyorsan megerısítette agyának védıpajzsait, sikeresen taszítva ki Dariant. A Parancsnok, suttogta Kerrick agyába. Hol? Marcus mellett. Nem látom, felelt Kerrick, miközben két ellenfél felé lendítette a kardját. Testérıl csorgott a veríték. Én viszont igen, küldte felé Alison. És meg tudom ölni. De még mindig nem látom. Biztos, hogy itt van? Itt hát. Marcus mellett. Egyszerő dolog lesz. Indulj balra, Kerrick. Véget tudok vetni ennek az egésznek, itt és most, ma ma este. Egy igen erıteljes kézi energiabomba, és örökre kigolyózhatja a Parancsnokot. Talán épp ez az ı küldetése, és Darian ezért félt annyira az ı átlépésétıl a Másik Földre.
Talán épp ı a kiválasztott, hogy véget vessen a háborúnak és Greaves életének. Darian közelebb lépett Marcushoz, ám kezdett eltőnni. Bizonyára az ıt körülvevı ködöt erısítette, ezért Alisonnak nem sok ideje maradt ilyen tempó mellett. Döntenie kellett, méghozzá gyorsan. Szíve hevesen kalapált. Korábban Leto életét sem volt képes elvenni. Pszichiáter volt, és hitt a lélek erejében. Darian Greaves azonban egészen más kategória, és bár ı irtózott attól, hogy elvegye valaki életét, ha egyszer itt a lehetıség, hogy megállítsa és elpusztítsa a gonosz legnagyobb erejét a Másik Földön, vajon nem kötelessége megtenni? Lelkiismerete mellette szólt: meg kell állítani azt a szörnyet. Darian karjai már eltőntek, aztán a lábai is. Kerrick, kinyírom ıt. Várj még egy kicsit! Nem látom ıt. Már majdnem végeztem, csak egy szépfiú maradt. Alison várt még néhány pillanatig, Darian feje és vallanak nagy része azonban már eltőnt a szeme elıl. Csupán a törzse maradt, amire célozhatott. Mikor Kerrick végzett a halál utolsó vámpírjával is, és indult balra, Alison meglátta a rést. Felemelte a kezét, energiát győjtött a tenyerébe. Egy ilyen bomba, mely áthatolt a dimenzión is, szétlapíthatja a Másik Föld ellenségét. Isten áldja, Parancsnok, küldte Greaves felé, aztán elhajította a bombát. Kerrick hangja visszhangzott agyában: Ne! Ami ezután történt, az szinte lassított filmként játszódott le. A bomba kirepült a kezébıl, ı pedig hátratántorodott. Ezzel egyidejőleg Darian képe eltőnt a köd pókhálószerő szálaival együtt. Mögötte pedig Marcus, Luken és Havily nézték ıt rémülten, a biztos halállal nézve farkasszemet. Ekkor az utolsó pillanatban, a másodperc törtrésze alatt, természetfeletti sebességével Kerrick termett elıttük,
és a bomba teljes erejét felfogta a hasával és a mellkasával. Kerrick ugyanabban a szögben repült tovább, amerre elmozdult. Vagy tíz méterrel arrébb ért földet egy szomszédos rotundában. Alison kıvé dermedve bámulta a történteket… azt, amit ı tett. Darian tehát ott sem volt… vagy talán elmozdult onnan az utolsó pillanatban? Jóságos ég, lehet, hogy épp most ölte meg a férfit, akit szeretett? A Parancsnok mellette állt, és azt mormogta: – Ó, micsoda szerencsétlenség! Pedig én azt akartam, hogy a másik három haljon meg, de így is jó munkát végzett, kedveském. Kinyírt egy harcost, akitıl már úgy ezerkétszáz éve szeretnék megszabadulni. Alison leejtette a karját, majd jobbra fordult, egyenesen szembe a Parancsnokkal. – Szóval maga húzott csıbe? Greaves vállat vont, majd ujjával végigsimított Alison arcán. – Ilyen a háború, kedvesem. Üdvözlöm a Másik Földön. – Azzal felemelte a karját és eltőnt. Alison máris odaugrott Kerrickhez. Szerelme a padlón feküdt, felakadt szemmel, remegı testtel, hasáról felcsúszott a fekete bırmellény. Alison nem bírta nézni a szétroncsolódott izomszövetet. Valamit tennie kellett, méghozzá gyorsan. Biztosan jóváteheti még, amit itt mővelt. Az idılebeny visszafordítása! Hát persze. És már ki is gondolta… ám semmi sem történt. Felállt, kinyújtotta a két kezét… ismét semmi. Miért? Miért? Miért nem sikerül most, amikor igazán kellene? De akárhogy próbalta, nem találta a megoldást. És ekkor hirtelen a Parancsnok kacaját hallotta. Most már pontosan tudta, miért nem sikerült. – Hívjanak egy gyógyászt! – kiáltott fel.
A kardcsörgés már megszőnt, körülötte a harcosok magasodtak fölé. Alison megragadta Kerrick kezét, és könyörögve kérte, tartson ki. – Hívják már ide Horace-t! – kiabálta Alison. Thorne-ra pillantott, aki Kerrick feje mellett, térdelt Thorne a harcos válla alá csúsztatta a karját, felemelte és az ölébe fektette Kerrick fejét, egyik kezét a homlokára szorította. – Túl késı – suttogta, szemébıl könnyek törtek elı. Alison a fejét rázta. Nem, nem, nem! Lehetetlen, hogy ez történjen. – Miért tüzelt ránk? – kérdezte Luken. – Lóvá tettek. Azt hittem, a Parancsnokot látom maguk elıtt. De csak egy árny volt ott. Kerrick nem halhat meg. Nem hagyja, hogy meghaljon. Kerrick felpillantott, nézte, ahogy a rotunda festett mennyezete a homályba vész, helyette a fekete éjszakai égbolt jelenik meg… a halál víziója. A hátán feküdt, az élet elszállni készült belıle. Haldokló agya még keresgélt a távolban. Már egy perce sem volt hátra, testét már alig érezte – csak a mélységes bánatot. Alison, szólította szerelmét. Kerrick? A harcos még halványan mőködı tudatán megkönynyebbülés lett úrrá. Pillantása arra fordult, ahol Alison volt. Igyál a vérembıl, szerelmem. Innod kell belıle, most mindjárt. Már túl késı. Nagyon szeretlek. Azzal lehunyta szemét és beleveszett a koromsötétbe. – Thorne – kiáltott fel Alison. – Hívja vissza Endelle-t. İ meg tudja gyógyítani. – Már próbáltam. Nem válaszol.
Szóval Darian mindenre gondolt. Hát persze… nem csoda, hogy Endelle nem használhatta az erejét. – Akkor tartsa Kerricket a torkomhoz. Innia kell a vérembıl. Thorne nem mozdult. – Már meghalt. – Nem! – Alison látta a kétségbeesést Thorne arcán. – Hallgasson rám, Thorne. Segítenie kell. Még nem halt meg, mert azt én is tudnám. Kérem, higgyen nekem! Thorne végre ránézett. Szeme most tiszta volt, majd bólintott. – Medichi! Hívd ide Horace-t, de máris! – Már hívom is. Thorne karjaiba vette Kerricket, felemelte az ölébe és megfogta az állát. Alison a nyakához húzta, beigazította a szemfogait, aztán ı maga nyomta azokat a vénájába, és minthogy Kerricknek már semmi ereje nem volt, a szájába pumpálta a saját vérét. Aztán a kezével irányította a vérfolyást a harcos torkába. Egy pillanattal késıbb megjelent Horace. – Ó, irgalmas Teremtı – szörnyülködött. A sebek súlyossága ellenére azonnal odalépett, és kezeit az összezúzódott hasfalra tette. – Mőtétre lesz szükség… amennyiben sikerül ıt visszahozni. Alison csupán bólintott, és lehunyta a szemét. Kerrick, suttogta a harcos elméjébe lépve. Gyere vissza hozzám. Érzed már ereidben a véremet? Ahogy az erıátáramlik rajtuk? Gyere vissza hozzám. Kellesz nekem. Kérlek, Kerrick. Meg kell próbálnod. Horace itt van és téged gyógyít. Néma csend volt a válasz. Most teljesen belépett Kerrick agyába, a legmélyén kutatott, de csak a sötétséget látta. A pánik a szívébe markolt. Meg kell próbálnod, drágám, küldte mélyen a harcos elméjébe, a lelkébe, a még megmaradt tudatába.
Aztán már tudta is, mit kell tennie, és az idızítés most tökéletes értelmet nyert. Valamit tudnod kell. Leányunk lesz, neked és nekem. Neki is ilyen ereje lesz, de szüksége lesz az apjára, aki segít neki és kiképzi. Vissza kell jönnöd hozzám… mihozzánk. Megcsináljuk… együtt… te meg én… a lányunkért. Alison most kilépett Kerrick agyából. Kezét a mellkasára szorította, és gyengéd impulzusokat küldött élettelen szívébe. Nem veszíthette el Kerricket. – Drágám! – szólalt meg most hangosan, de Kerrick agyában is, óvatosan, hogy ne okozzon fájdalmat a körülötte álló férfiaknak. – Vissza kell jönnöd hozzám. Kérlek, Kerrick, gyere vissza hozzám. Érzed már a véremet az ereidben, ahogy erıre kapsz és új életre kelsz? Érezte, hogy a Vér Harcosai mind vele vannak lélekben; Thorne, Medichi és Luken, Santiago és Zacharius, Jean-Pierre. – Itt vannak a fivéreid. Veled vagyunk, Kerrick. Thorne tartja a fejed, hogy a nyakamhoz érhess. – Most hirtelen elmosolyodott. – Milyen erıs ez a Thorne, és milyen hihetetlenül jóképő. Olyan aurája van, mint egy igazi vezérnek. Milyen remek breh lenne számomra, nem gondolod? És valahonnan a messzi távolból – amiben a lelke mélyén még Alison is kételkedett – meghallott valamit. Méghogy Thorne? Soha. Te az enyém vagy. Az enyém. Alison hirtelen megérezte a nyakán a szívóerıt… aztán még egyszer, majd még egyszer. A szívébıl szökıkútként tört fel az öröm, egyre magasabbra. Könnyei kicsordultak, keze reszketett. – Él! – kiáltott fel Thorne, miközben továbbra is ott tartotta Kerrick fejét Alison nyakán. – Él! – És most Thorne szemébe is könnyek szöktek. – Jean-Pierre, hívj mentıt máris. Ebben az állapotban nem élné túl az áttünést. – Oui, fınök.
A harcosok felkiáltottak örömükben. Pár perc múltán Kerrick kinyitotta a szemét, szemfogait kihúzta Alison nyakából, aztán ránézett. Szeretlek, küldte felé és arca megrándult. Alison alig látta a könnyein át Kerricket, csak mosolygott, és a férfi ajkát kereste, keményen megcsókolta. – Újra köztünk vagy, Isten hozott – suttogta. Újabb ováció hangzott fel. Horace a harcos sebein tartotta két kezét, gyógyító ereje színt varázsolt Kerrick arcára. Alison látta szemében a fájdalmat, miközben küszködve szedte a levegıt. – Lányunk… lesz? – kérdezte Kerrick suttogva. Alison bólintott, közben a könnyeit törölgette az arcáról. Kerrick megfogta a kezét, ám arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól. Thorne felkiáltott. – Mi van már azzal a mentıautóval, Jean-Pierre? – Öt perc és itt van. – Tarts ki, öcsém – mondta Thorne, kezét Kerrick vállára tette. Kerrick bólintott, de légzése szakadozott volt, bıre sápadt. Alison Horace-ra pillantott. A gyógyász arca verítékben fürdött. Távoli sziréna hangzott fel, és Alison elıször lélegzett fel igazán. Marcus még mindig készenlétben állt, véres kardját kezében tartotta. Lepillantott Havilyre, aki mellette volt, ujjait ajkára szorította, szemébıl könnyek patakzottak. – Kerrick megmentett minket – mondta remegı hangon. – Mind a hármunkat. – Igen, megmentett. – A szemét. Most még hálásnak is kell lennie Kerricknek.
– Szeretnék köszönetet mondani magának, Marcus Harcos. Meghaltam volna ma éjjel, ha maga nem védelmez. Én… nagyon hálás vagyok – suttogta Havily. Marcus a lány világoszöld szemébe nézett, érezte, hogy lelke veszélyes vizekre evez. Kerülte ezt a pillanatot az elsı alkalomtól kezdve, hogy a Másik Földre érkezett, és Endelle irodájában megérezte a vadvirág illatot. Ám Havily remegett, ı pedig az egyetlen értelmes dolgot tehette; kardját visszaküldte Thorne házába, ahol lakott, karjával pedig átfogta a lány vállát. Aztán magához vonta és hagyta, hogy nagy testének melege nyugalmat hozzon a lányra. Vigyázott a lány biztonságára, ahogy azt Luken is tette, Havily azonban nem Lukenhez ment oda, hanem ıhozzá. A fenébe is… Havily nagyon jól érezte magát Marcus karjaiban. A harcos vámpír természete pedig lángra gyúlt. Ez a lány volt az ı breh-je. Havily hozzá tartozott, senki máshoz. Senki máshoz. Érezte, hogy a lány ujjai becsusszannak a mellénye alá, ı pedig közelebb hajolt hozzá, míg ajkai megtalálták Havily száját. És minthogy a lány nem húzódott el tıle, ajkai a szájára tapadtak, és keményen, követelıdzıen csókolta meg. Havily ajkai szétnyíltak, ı pedig elıretolta a nyelvét, teljesen birtokba véve a lány száját. Agresszív vámpír természete felülkerekedett, a szunnyadó vadállat felébredt benne, torkából morgó hangok törtek elı. Havily pedig halk nyögésekkel válaszolt. Marcus erre a szomszédos rotunda ajtaja felé tolta a lányt, mely sötét volt, és ahol kettesben lehettek. Egyre csak tolta hátra Havilyt, míg a lány háta szilárd felületnek ütközött – egy falnak. Marcus nekipréselte a testét, az izgalom teljesen megvadította, agyát egyetlen gondolat kötötte le: mélyen a lányba nyomni a dákóját és magáévá tenni.
Havily pedig Marcus nyakába hajolva zihált, vágyakozóan, odaadóan. Marcus derékig felhúzta Havily ruháját, és egy mozdulattal leszakította a bugyiját. Jó ég… már majdnem célhoz ért. Aztán valami erı hirtelen elszakította a lánytól, és kemény öklök kezdték ütlegelni. Havily felsikoltott. Te jó ég… ez a lány bajban van. Meg kell ıt védenie. Marcus keményen küzdött, ütött-vágott, ahol csak testet ért, de csak annyit látott, hogy több harcos is nekiesik és ütlegelik. – Ne, Luken, ne tedd! – kiabálta Havily. – Medichi, hagyd abba! Marcus elmosódott hangfoszlányokat hallott: Mi az ördög történt? Ne engedjétek oda Havilyhez! Ennek elment az esze! Marcus lerázott egy rá nehezedı testet. Aztán megpillantotta Havilyt, amint Jean-Pierre lefogta. Ezért megöli Jean-Pierre-t. Hozzá mert nyúlni… Aztán már csak azt látta, hogy Luken pörölyszerő ökle süvít az arca felé. Utoljára Medichi hangját hallotta, amint azt kiáltja: – Ez biztos amiatt az istenverte breh-hedden miatt van. Már megint…! Ez már szinte járvány, a büdöséletbe! Crace a Parancsnok barackos kertje közepén állt, szíve hevesen kalapált a mellkasában. Apró, hold alakú lámpák lebegtek a levegıben, megvilágítva a kis belsı kertet. Mikor pillantása találkozott az istensége tekintetével, semmit sem érzett, csak nagy ürességet önmagában. Még csak nem is verítékezett. – Miért olyan csüggedt, kedves barátom? – kérdezte Parancsnok halovány mosollyal az ajkán. Vajon mi a francért mosolyog a Parancsnok. – Kerrick harcos életben van – felelte Crace, mintegy emlékeztetve urát, hogy mosolya nem éppen helyénvaló.
– Átkozott szégyen, ez igaz. De gondoljon csak bele, milyen közel voltunk a célhoz… ilyen közel még sosem voltam hozzá. Csak egyszer voltam sikeres, Kerrick felesége és gyermekei esetében, de ez most aligha számít. Crace felsóhajtott. Tudta, hogy meg fog halni. Az elmúlt három napban újból és újból kudarcot vallott választott istensége elıtt. Kivégzése a küszöbön állt. A Parancsnok hátratette a két kezét, szeme összeszőkült. – Azt kell mondanom, a történtek nagyon is a javára szolgáltak. Azt hiszem, maga végre felnıtt. Mikor idejött, kissé könnyen vette a dolgokat, meg volt gyızıdve arról, hogy a feladata egyszerő lesz. İszintén szólva, ostobának hittem magát. Mostanára azonban elméje már remekül mőködik. Igen, azt hiszem, maga végre felnıtt. Crace elfojtott egy újabb nagy sóhajt. – Ez nagyon kedves öntıl, Mester. A Parancsnok leült az egyik kıpadra. – Meg kell tanulnia türelmesnek lenni, kedves Crace, ahogy azt az elejétıl fogva mondtam magának. Az efféle dolgokat hosszú távon kell szemlélni. Igyekszem nem elfelejteni, hogy maga még két évszázada sincs a Másik Földön. Ismerve a maga képességeit, még néhány évszázad kicsiszolja majd azokat, és meghozza a béke érzését az életébe. Vajon mennyi esélye maradt, hogy hosszú távon szemléljen bármit is? – Most nem izzad, mint rendszerint. – Aki biztos a halálában, az már nem izzad. – Akkor mindig biztosnak kell lennie a halálában, barátom. Crace most a kis belsı kert, egyben a barackos kert kellıs közepén állt. – Úgy érti, életben hagy? – Maga még mindig nagy hasznomra van. Bolond lennék, ha lemondanék ennyi megszerzett tudásról. – A Pa-
rancsnok szeme összeszőkült. – Az volt a szándékom, hogy véget vetek a maga nekem tett szolgálatainak, de nagyon tetszett és most is tetszik ez a legutóbb kidolgozott terve. Ennek sikerülnie kellett volna. És én hittem is, hogy sikerülni fog. Egyikünk sem számíthatott arra, hogy Kerrick képes lesz ezt túlélni. Nem is történt volna meg, de ott volt Alison, ı pedig nagyon erıs. – Megcsóválta a fejét. – Látja, még én is meg vagyok lepve. Pedig sosem lepıdöm meg. Crace szívében felszínre tört a remény. Aztán egyszerően meghajolt. – Parancsoljon velem, Mesterem, most és mindörökké. A Parancsnok felállt. – Ó, egyszerően lenyőgözı az ön modora, egészen tökéletes. Azt hiszem, Julianna sokat tanított magának. – Azzal belekarolt Crace-be. – De jöjjön csak, mert terveket kell készítenünk. Sajnos úgy tőnik, az istenek pillanatnyilag az Átlépık Védelmezıinek kedveznek… ám az árapály mindig megfordul, és ez az élet igazi lényege. Bizony, kedves Crace… az árapály mindig megfordul. De addig is attól tartok, egy újabb átlépıre kell felkészülnünk. A Látnokaim alapos munkát végeztek. Ezúttal egy olyan halandóról van szó, akinek szárnyai vannak. Crace megállt séta közben. – Egy szárnyas halandó? De hisz… ez lehetetlen. Greaves nyugodtan válaszolt: – Ugyanezt hittem Alisonról, míg meg nem tudtam, milyen képességekkel rendelkezik. De jöjjön, látogassuk meg Hardingot. Mostanára már bizonyára igényli azt a bizonyos táplálékot, egyben az indokot is, hogy szemet hunyjon a mi kis akciónk felett Endelle palotája ellen. És ha óhajtja, maga is kaphat abból a táplálékból. Crace megborzongott. Hát hogyne óhajtaná. Mi az hogy …
22. FEJEZET
Alison levágta az árcédulát a vadonatúj zöld selyemblúzról, amit aznap vett a drága Scottsdale üzletben. Ugyanilyen blúzt viselt aznap este, mikor elıször találkozott Kerrickkel. Havily megengedte, hogy a városi házában lakjon a vendégszobában, ahogy azt korábban megígérte. Három nap telt el, és mind a három napot a kórházban töltötte Kerrick ágya mellett. Arra kérte Horace-t, jöjjön be a kórházba és használja ott is a gyógyító erejét – ezt elızetesen megbeszélte a kórház sebészeivel is. Kerrick élni fog. Visszatért a halálból, és a mőtétet is túlélte. Egy nap ismét harcolni fog. Kerrick majdnem meghalt miatta! A gondolat teljesen összetörte. A szoba szınyegére omlott, teste rázkódott a zokogástól. A fájdalom és a bőntudat súlyos hullámokban ülte meg a levegıt. Hogy lehetett ilyen hülye, hogy azt hitte, a Másik Föld valami mást hoz a számára. Havily állt a küszöbön. Odarohant hozzá, gyengéd hangon szólongatta, vigasztalta. – Nem, nem, nem, nem… – odaereszkedett mellé a szınyegre és átkarolta. – Ne sírj már. Hisz Kerrick él. – De majdnem megöltem! Majdnem megöltem! – De él. – Meghalt. – De te visszahoztad ıt.
Havily halkan suttogta a fülébe: – Életben van, él, élni fog. Alison Havily felé fordult, így találkozott kettejük pillantása. – Nem maradhatok vele, igaz? – Már hogyne maradhatnál. – Nem, nem lehet. Túl nagy az erım. Gondolhattam volna. Havily egy tiszta papír zsebkendıvel törölgette Alison arcát. Magában azt gondolta: Én is ugyanígy érzek, legszívesebben arcra borulnék és zokognék, mint egy kisgyerek. Pedig nem kellett volna így kétségbe esnie a történtek után… azok után, hogy Marcus dühödt vadállattá változott, és ott akarta magáévá tenni Endelle palotájában a rotunda falának támaszkodva, a Teremtı és mindenki szeme láttára. Nem is értette, miért vonzódott ennyire ehhez a férfihez. Olyan férfire vágyott, aki ugyanolyan odaadóan akart hozzájárulni a társadalom fejlıdéséhez és a háború befejezéséhez a Másik Földön, mint ı. Marcus Harcos – aki nyilvánvalóan nem érdemelte ki a harcos megszólítást – nem sokat tudott az önzetlenségrıl. A többi harcost is csupán a Legfıbb Adminisztrátor utasítására segítette. És Marcus elment. Örökre visszatért a Halandók Földjére. Szemébıl ömlöttek a könnyek. – Szegénykém, miattam sírsz – hüppögte Alison, és még jobban kezdett zokogni. A sírás úgy látszik ragályos, mert könnyeik sőrő záporként hullottak. Marcus még aznap éjjel távozott, miután Horace meggyógyította, és minden harcoshoz bocsánatért esedezett minısíthetetlen viselkedéséért. Hozzá, Havilyhez még csak el sem jött, még bocsánatot kérni sem… bár ı nem is
várt, nem is tartott igényt semmiféle bocsánatkérésre, hiszen ı ugyanúgy résztvevıje volt a történteknek. Mikor Marcus odaszegezte ıt a falnak, egyáltalán nem érzett félelmet. Talán inkább csak meglepıdött. Vágyott a férfira… hő, te jó ég, így van, nagyon ki volt rá éhezve. Talán túl sokáig élt egyedül. De az igazság az, hogy nem keresett másik férfit, a tizenöt év alatt egyik sem érdekelte ıt. Küldetése túlságosan is lekötötte minden idejét. Nem hiányzott a szerelem, nem akart szerelmet… tényleg nem. Erre jött Marcus, és teljesen feldúlta a nyugalmát. Mindezt azzal, hogy ıt tényleg akarta. Mégpedig oly hevesen, hogy álmai is róla szóltak. És most ı is sírt. Kerrick hátradılt a kórházi ágyán. Győlölte a bezártságot egy ilyen steril környezetben, mert ez gyengeségrıl és sebezhetıségrıl árulkodott, ez pedig két olyan tulajdonság, amivel egy harcos nem rendelkezhetett. Ami még rosszabb, hogy volt ideje gondolkodni. A hasfala még mindig pokolian fájt, pedig a mőtét és Horace gyógyító ereje segített felgyorsítani a gyógyulási folyamatot, ami a Halandók Földjén hónapokig tartott volna, meg egy csomó sebhely maradt volna a hasfalon. Az átlépett vámpírok gyógyulási üteme mellett viszont három-négy nap múltán elhagyhatta a kórházat úgy, mintha soha semmi baja se lett volna. Egy percig sem okolta Alisont a történtekért. Jól tudta, ki okozta az egészet… az a rohadék, aki Parancsnoknak hivatta magát, csupán azért, mert neki így tetszett. Ott, a helyszínen, miközben a halál vámpírjai tármadtak, az a szemét Greaves átkozott fondorlatos módon egy látomást táplált Alison agyába, a nı pedig bevette. És nyilvánvaló volt, hogy nem Alisonnak akart ártani… ıt csak eszközül használta. Minthogy Alison teljesítette az átlépési rítust, biztonságban volt a közvetlen tá-
madásoktól. De sajnos nem az alattomos támadásoktól, ha továbbra is szoros kapcsolatban marad vele vagy bárkivel a Vér Harcosai közül. És most épp a leánygyermeküket várták. Ebbıl a szempontból viszont Alison és a gyermek biztonsága az elsırendő. Ám mellette nem élhetnek biztonságban. Kopogtattak az ajtón, majd Alison lépett be világoszöld selyemblúzában. Valami hasonlót viselt azon az estén, mikor elıször találkoztak a kórházközpontnál és… ja igen… a haja is fel volt tőzve, mint most. Mennyi idı is telt el azóta? Talán évek… Oly gyönyörő volt, mégis oly szomorú. Kerrick mellkasára egyre nagyobb nyomás nehezedett minden egyes lépéssel, amit Alison feléje tett. – Szia – köszönt a nı egy suttogásnál alig hangosabban. Odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta… a homlokát. Kerrick odafordította a fejét, és Alison szemébe nézett. A fenébe is… azok a kék szemek könnyben úsztak. – Mi a baj? Jól van a gyerek? Alison megérintette hasát. – A gyerek jól van. Kerrick felsóhajtott. – Helyes. Nagyon helyes. Alison szokása szerint odahúzott egy széket az ágy mellé, majd leült, és megfogta Kerrick jobb kezét. Arcán könnyek folytak végig, ı pedig egyfolytában törölgette a szabad kezével, de a könnyei nem apadtak. – Alison, mi a baj? – Kerrick úgy gondolta, tudja a választ, hiszen hasonlóan gondolkodtak. Ismerte Alison elméjét és a nı is az övét. Szerelme ráemelte a pillantását. – Nem fog ez nekünk menni, igaz? Szóval Alison is ugyanarra a következtetésre jutott… a fenébe is. De csak a fejét csóválta, torka összeszorult. – Nem tudom, hogyan mehetne.
Alison bólintott és felzokogott, miközben homlokát Kerrick kézfejére hajtotta. – Ne sírj! – Ezt hülyeség volt mondani, különösképpen azért, mert az ı szeme is égett, állkapcsa megfeszült. De azért hagyta Alisont, ı pedig azon erılködött, hogy a gombóc eltőnjön a torkából. Kis idı múlva a nı felállt, kifújta az orrát. Még a zsebkendıvel az arca elıtt is átkozottul szép volt. Miután rendbe szedte magát, Alison azt mondta: – Arra gondoltam, hogy talán el kellene mennem máshová, nem maradnék itt Phoenixben. Másik városban laknék. – Másik városban? Alison szembefordult vele, és mélyet sóhajtott. – Mit gondolsz, mennyivel lenne könnyebb külön élni egymástól, ha egy városban laknánk? Kerrick elfordította a tekintetét. – Akkor lehetetlen lenne. De mégis… hova mennél? – Vajon láthatja-e valaha a lányát? És ha igen, milyen gyakran? Hogy az ördögbe fog ez menni? E kérdések ellenére tudta, hogy Alisonnak igaza van. Mert ettıl kezdve az ı személye jelenti a legnagyobb veszélyt rájuk, ahogy egykor Helenára és a gyerekeikre is. Mégis… már maga a gondolat, hogy Alison valahol máshol él és nem vele, görcsbe rántotta a bicepszeit. – Mirıl locsognak? – harsant fel egy erıteljes nıi hang az ajtóból. – Másik városról? Alison, ne légy már ilyen ostoba! Kerrick az ajtó felé fordult, ahol Endelle jelent meg egy pávatollakból készült igen fura kalapban és rövid, foltos irharuhában. Te jó ég… Egy halom papírt lengetett meg a levegıben. – Alison, jelentkezned kell a Milícia Harcosainak Kiképzı Táborában a Nıi Századnál. A parancsnokod holnap reggel pontban nyolc órakor vár. Itt megtalálsz minden tudnivalót.
– Micsoda? – kiáltott fel Alison. – De hisz ı nem harcos! – kiabálta Kerrick, azzal megmozdult és elırehajolt, ami igen helytelen volt tıle, tekintettel nemrégen elvégzett mőtétjére. Visszazuhant a párnáira, s hangosan felnyögött. A lélegzete is elakadt attól, ahogy a fájdalom az összevarrt szerveibe és izmaiba nyilallt. Magas ég… egy sor mocskos káromkodás futott végig az agyán. – Tán mondott valamit? – mormolta Endelle, de aztán felnevetett. Ez a nıszemély megint elemében volt, nyilvánvalóan tele tervekkel. Endelle pillantása Alison felé lövellt. – A te egészen kivételes képességeidet a lehetı legjobban kell kihasználnunk. Ha rendesen kiképeznek, biztos vagyok benne, hogy szemtıl szembe megküzdhetsz egy halál vámpírjával. Aztán több évtizedes tapasztalattal már te lehetsz a létesítmény vezetıje; mert addigra már biztosan te képezed ki a harcosokat. Már hallottál a Milícia Harcosairól. Alison halovány hangon, hitetlenkedve mondta: – Olyasmi, mint nálunk a Nemzeti Gárda és a rendırség együtt. Csakhogy… Endelle közbevágott: – Igen, nagyjából így van, és te egyikük leszel, úgyhogy egy szót se többet arról, hogy elköltözöl Phoenixbıl. És az ég szerelmére, hagyd már abba ezt a szörnyő nyavalygást. Ja… és gratulálok a gyerekhez. Sok szerencsét, Wells vámpír. – És miközben eltőnt, a levegıbe hajította azt a halom papírt, melyek minden irányban szétrepültek, egynémely Kerrick ágyán kötött ki. Alison az eltőnı Endelle után mutatott. – Mi a fene volt ez a ruha rajta. Az az irha… milyen fajta lehetett? Kerrick vállat vont. – Nem tudom… talán hiéna.
Alison felnevetett, de arcvonásai egykettıre elkomorultak. Kezét csípıre tette, és a fejét csóválta. Aztán Kerrickre pillantva azt mondta: – El nem hihetem, hogy épp belılem akar harcost faragni. Annyira vagyok alkalmas harcosnak, mint te, mondjuk… öö… nıi fodrásznak, az ég szerelmére. Most Kerrick nevetett fel hangosan, de a lélegzete is elakadt, mikor ismét fájdalom nyilallt belé. – Ne… nevettess… kérlek… – Bocs… nem viccnek szántam, de azért mégis vicces. – És mikor ismét nevetésben tört ki, Kerrick egy párnát szorított a hasára, és mélyeket lélegzett. Alison a White Lake fölött repült. Eufórikus érzés hatotta át az elméjét, szíve repesett izgalmában, ujjbegyei bizseregtek. Nekifeküdt a szélnek, szárnyai pedig vitték elıre. Repülni… a legjobb dolog a világon. Most a tó felé ereszkedett, lábait leengedte, szárnyaival szinte ejtıernyıhöz hasonlóan, lassan lebegve ereszkedett le a vízhez. Aztán belelógatta a lábujjait. Mellkasát hihetetlenül erıs vágyakozás töltötte el, hogy kedve lett volna hangosan kiáltozni. Egyenesen felpillantott, és ezúttal valami örvénylı kék forgatagot látott, sıt még azon is túl… egy új világot, fehér márvány villákkal, némelyik a felhık között függött… egy gyönyörő világ. A Harmadik Föld. A földrajza ugyanaz… csak más dimenzióban. A vágyakozás egyre erısebbé vált benne. Megpróbált felfelé repülni, ám a tó erıs szorítással visszafogta, melytıl nem tudott megszabadulni, bárhogy is próbálta. Felbátorította ıt mások jelenléte, erısebbé tette. Megfogta a kezüket, és együtt erıs láncot alkottak, mígnem elkezdett felfelé emelkedni. A kezek ekkor elengedték, ı pedig repült egyenesen felfelé, a kék örvény felé, egyre gyorsabban és gyorsabban.
– Még nem! – kiáltott rá egy férfihang, mely számára ismeretlen volt. – Várnod kell még egy kicsit, de te leszel az, aki áttöröd, amit át kell törni. Mikor majd eljön az idı, minden világossá válik. Alison felébredt, pillantása egy másfajta mennyezetre esett. Ja, persze… ez Havily vendégszobája. Kezét a mellkasára szorította, mert a vágyakozás tovább élt benne… a vágyakozás a Harmadik Föld után. De hisz még csak most érkezett a Másikra. Hogy lehet, hogy folyton visszatér ez az érzés… a vágyakozás egy másik dimenzió után? Szorosan lehunyta a szemét, és az álom folytatódott. Mások is voltak az álomban, bár felismerhetetlenül. Ezúttal a Trough felé repült, a kék örvény felé, mely a Harmadik Földre vezetett. Áttörni azt, amit át kellett törni. Hamarosan jelentkeznie kell a Milícia Nıi Harcosainak Kiképzı Táborában, ı meg itt álmodozik a Harmadik Földrıl. Vajon mi az ördögöt jelenthet ez? – Na, eredj a francba! – Kerrick Jean-Pierre-re bámult. A kórházban töltött hat nap kikészítette az idegeit, most meg a harcostársa terpeszkedett az egyik széken, és kész kínszenvedés volt hallgatni a szavait. Jean-Pierre vállat vont. – De hát, ha egyszer nem akarod ıt, Kerrick, akkor szeretnék neki udvarolni. Nagyon kedves és olyan illata van, mint a tengernek. Mint a levendulának, te idióta, és olyan nincs, hogy valaha is a közelébe engedjelek. Elfordította a tekintetét Jean-Pierre-rıl. – Mi a frásznak jöttél ide? – Hogy felnyissam a szemed, te anyátlan kis senki. Kerrick megborzongott. Lekapta magáról a könnyő takarókat, majd lábait átvetette a kórházi ágy szélén. Még mindig fájt a hasfala, de ahhoz már elég jól volt, hogy felkeljen az ágyból, és elhúzzon a steril környezetbıl. Köpe-
nyét levette, farmerét és egy pólóját térgörbítéssel kapta fel. Aztán felállt, de megtántorodott. Jean-Pierre elkapta a karját, Kerrick azonban lerázta magáról. – Szóval azért jöttél, hogy Wells átlépı vámpír miatt cseszegess, igaz? – Azért jöttem, hogy értelmesen beszéljek a hájfejeddel, mon ami. – Az ı döntése az enyém is. – Alison hozzád tartozik, ezt látnod kell. İ számodra a breh, és a te gyermekeddel várandós. Ne légy már ilyen hülye! Szereted, non? – Igen. – De valaki mást keres majd, non? – Ezt kell tennie. – Valakit, aki felneveli a te lányodat, így van? – Még egyszer mondom, húzz a bús francba, JeanPierre. Azt hiszed, én nem gondolkodtam ezen? – Azt hiszem, nem fogadtad el, hogy meghalsz, sıt ı is. Mind meghalunk, még a felsıbb világokban is. De lehetıséged van a boldogságra… ki kell használnod. Kerrick szembefordult vele. – Akkor te miért nem házasodtál még meg, nagyokos francia? Jean-Pierre vállat vont. – Én minden nıt szeretek. Sosem tudnék csak egyet szeretni – nem vagyok olyan, mint te. – Hanyagul legyintett egyet a kezével, mintha ezzel le is zárta volna a témát. – Nagy svihák vagy te. De várj csak, Jean-Pierre… egyszer neked is eljön az a nı. Akkor majd te magad jössz rá, milyen pokol ez, és hogy miért nem maradhatsz vele. Azzal Kerrick összeszedte magát, és járni kezdett. Kilökte szobájának az ajtaját, és bevonult az elıcsarnokba. Rögtön nıvérek hada rohant felé sopánkodva, ı azonban elment mellettük. Muszáj volt kimennie a kórházból.
Kilépett a fıbejárat kapuján, mentális úton megkereste a telefonját, majd egy gondolattal a kezébe kapta. A Központot hívta. – Hé, Jeannie! – Ááá… itt az én emberem – kiáltott fel a lány. – Mi az ördög van veled, duhuro? Kerrick elmosolyodott, a mellkasában enyhült kissé nyomás. – Nagyon jól vagyok, soha rosszabbul… most vigyél Scottsdale-be, a házamba. – Meglesz. Hogy van a spagetti-hasad? Kerrick lepillantott a hasfalára, megpaskolta a még sajgó izomzatot, melyet keresztbe-kasul gyógyuló sebhelyek tarkítottak. – Most már inkább olyan, mint a lasagna. Jeannie felnevetett, mire Kerrick is, amitıl arca ismét fájdalmas grimaszra húzódott. – Akkor indulás, Kerrick Harcos. És jobbulást. Kerrick érezte a rezgést, és egy szempillantás múltán házának bejáratánál állt, levegı után kapkodva a fájdalomtól. Hú, a büdös életbe… túl korai volt még anyagtalanná válni. Kapkodva lélegzett, sejtjei lassan helyreálltak, de még mindig úgy érezte, mintha fáklyát égetnének a testében, francba. Csak néhány perc múltán mert megmozdulni. Aztán az alagsorba vezetı ajtóra pillantott. Rövid gondolkodás után odalépett, és egyesével szedve a lépcsıket, lement a folyosóra, a nappaliba vezetı dupla ajtóhoz. Helenával itt élték az életüket hosszú éveken át. A nappalin túl, a hálószobába érve elhaladt az ágy mellett, és a magas, boltíves ablakhoz lépett. Onnan pillantott le a hatalmas kertre. Helena ragaszkodott a kerthez. Ha már a sivatagban kell élnünk, átalakítjuk azt. Egy színtársulat tagja volt és igazi harcos feleség. Minthogy a bátyja is harcos volt, jól
értette a világukat, ismerte annak veszélyeit, elfogadta azokat, és csak nevetett Kerrick aggodalmain. Aztán meghalt. Kerrick fejében egyetlen kérdés tört felszínre. Csaknem kétszáz éve nem volt ebben a hálószobában. És most itt volt. Vajon miért? Két hete vett már részt a kiképzı programban. Alison belépett barakkjuk zuhanyzójába, hogy lemossa magáról a port, ami vastagon rakódott rá az aznapi terepgyakorlaton. Még a tüdeje is tele volt. Leginkább azt kívánta, hogy felhívhassa a húgát, és jól elbeszélgethessen vele. Joy a barátja volt, a bizalmasa, sıt, a tanácsadója már több mint egy évtizede, mindannak ellenére, hogy már hat éve egymástól külön élnek. A telefonhívás a Halandók Földjére azonban tilos volt külön engedély nélkül, a parancsnoka pedig pillanatnyilag nem tudta fogadni. Az a nı valamilyen okból feszült, mondhatni bosszús volt az ı tábori jelenléte miatt. Ám Alison nem értette, miért. Hisz biztos volt abban, hogy idıvel mindent megtanul. Jelenleg azonban a helyzet az volt, hogy nem beszélhetett Joy-jal. Ha pedig túl sok idı múlik el, húga aggódni kezd hátha elrabolták nıvérét a mexikói kiruccanás alatt. A víz a fején és a nyakán paskolt, jólesıen folyt le a vállán. Nagyon hiányzott neki Kerrick, jobban, mint azt gondolta volna. Még csak tizennégy nap telt el, de a magányosság szökıárként tört rá. Éjszakánként csendes könnyek közt tért nyugovóra. Még álmaiban is érezte a kardamóm illatát. Hogy fogja kibírni ezt a különlétet? Elzárta a zuhany csapját, szárazra törülközött, majd tiszta gyakorlóruhát és zoknit vett fel. Aztán elnyújtózott a priccsén, fejét két kezére támasztotta. Jólesı érzés vo fe-
küdni, hiszen annyi minden járt a fejében, amit fel akart dolgozni. Egy dolgot biztosan tudott. Ez így tovább nem mehet, nem térhet nyugovóra minden éjjel fájdalmasan összetört szívvel. Valaminek változnia kellett. Már két hete nem látta már Kerricket, ám ahelyett, hogy a különélés egyre könnyebb lett volna, inkább mind nehezebb lett. Mikor otthagyta ıt a kórházban, nem számított arra, hogy úgy fog érezni, mintha helyrehozhatatlanul darabokra törték volna a szívét. Szerette a férfit, igenis szerette. Szeretkezett vele jó néhányszor, és Kerrick teherbe is ejtette. De akkor még csak három napja ismerte. Biztos volt benne, hogy még nem kötıdött hozzá véglegesen. A férfi iránt érzett szerelme teljesen eluralkodott rajta és elméik mélyének egymásba fonódása valószínőleg már csak a Másik Földön változtatott meg mindent, mert akkor már ismerte Kerricket. Ismerte ıt. E pillanatban furcsa érzés markolt belé, amitıl a pihék felborzolódtak a tarkóján. Eszébe jutott, hogy ugyanilyen nyugtalan bizsergést érzett Endelle palotájában is, közvetlen a támadás elıtt. De most már harcos módjára viselkedett, egy pillanatig sem várt további információra. Talpra ugrott, kezébe vonta a kardját Kerrick Queen Creeken lévı házából, a vendégszobából, ahol a fegyvert hagyta. Bizsergést érzett kétoldalt a hátán, és ösztönszerően tudta, hogy szárnytöveinek helyét érezte, ahol majd egy napon lesznek, bár Kerrick biztosította ıt afelıl, hogy valószínőleg legalább egy évig nem tudja majd kibontani a szárnyait. Egy pillanattal késıbb a halál három vámpírja bukkant fel a hosszú, üres barakkban, fényes szárnyaikat kiterjesztették.
Alison áttünéssel ugrott a mennyezet egyik távoli sarkába. Ugyan nem tudott még repülni, de lebegni igen. A szépfiúk elıször zavarba jöttek, ám mikor felfedezték Alison búvóhelyét, egyként estek neki. Alison nem volt még biztos abban, képes lenne-e mindhármukkal felvenni a küzdelmet, így aztán nem sokat habozott, hanem áttünéssel a Cave-ben termett, egyenesen a terem közepén. Szerencsére három harcos is ott volt: Luken, Medichi és Santiago. Rájuk kiáltott. – A halál vámpírjai jönnek! – Azzal ı is felvette a harcos alapállást, két kézzel markolta a kard bırrel bevont markolatát, és elıre szegezte. Néhány másodperccel késıbb, mikor az ı nyomát követı halál vámpírjai megérkeztek, Alison egyszerően félreállt az útból, és átadta a terepet a férfiaknak. A küzdelem mindössze pár másodpercig tartott. A három jól képzett és nagy erejő harcossal szemben a szépfiúknak semmi esélyük sem volt a túlélésre. Nem is élték túl. Medichi felhívta a központot, takarítást kért. Alison a közelükben állt és reszketett. Hivatalosan engedély nélkül eltávozott katona volt, és bár vissza kellett térnie, és fel is készült az áttőnésre, Medichi megragadta a karját, és megrázta a fejét. – Maradjon csak, Wells vámpír. Mondja el, mi történt. Gyanítom, hogy veszélyben lesz, ha visszatér. Alison bólintott, mert sejtette, hogy Medichinek igaza van. Ki tudja, mi vár rá a barakkban? Pedig biztosították ıt afelıl, hogy miután átlépett a Másik Földre, véget érnek az ellene indított támadások. Nos, mind Kerrick, mind Endelle tévedett. Aztán elmesélte, hogy kis idıre egyedül maradt a barakkban. – Aztán jött az az érzés, az a furán kellemetlen érzés, mintha egy pók mászna a nyakamon.
Mindhárom harcos mordult egyet annak jeléül, hogy értik. – Aztán már csak azt vettem észre, hogy ott vannak. – Bent a barakkban? – kiáltotta Medichi. – Fegyveresen? – És kibontott szárnyakkal. Tudtam, hogy egymagam nem vehetem fel velük a harcot, de jobbat nem tudtam, minthogy eltőntem és idejöttem. Attól tartottam, hogy ha bárhova máshová vezetem ıket a bázis területén, akkor egy csomó nı életét veszélyeztetem. Igazán sajnálom. – Nehogy már bocsánatot kérjen, az istenit! – kiáltotta Medichi. – Nagyon is jól tette, hogy idejött, de a francba… ez akkor is nagy szemétség! A halál vámpírjai egy már átlépett személy után vadásznak egy kiképzı bázison… Alison a homlokát ráncolta. – Akkor hát igazam van abban, hogy nem lett volna szabad rám támadniuk a barakkban… ez nem normális dolog. – A legkevésbé sem. Maga most már ennek a Földnek a lakója, és egy ilyen támadás teljes mértékben törvénytelen. Endelle-nek az ÁFEB elé kell vinnie az ügyet, a Bizottság pedig kénytelen lesz megtenni a lépéseket Greaves ellen. Az a senkiházi még nem vásárolt meg mindkit. Le-föl kezdett járkálni, majd azt mormogta: – Bár ez nem jelenti azt, hogy nem támadnak magára ismét. A francba is, ebbe be kell vonnunk Kerricket és Thorne-t. Sıt, mindannyiunknak itt a helye, az ördögbe. Riasszuk Jean-Pierre-t és Zach-ot is. Kerrick! Ó, nem. – Biztos benne, hogy erre szükség van? Tényleg ide akarják hozni Kerricket? – Ó, magasságos ég, mennyire szerette volna látni ıt. Medichi közelebb húzódott, szemében mély együttérzés tükrözıdött.
– Bocsánat, Alison, de Kerrick tökön rúg minket, ha nem hívjuk ide. Úgyhogy legyen megértéssel irántunk. Alison Medichire nézett, majd Lukenre és Santiagora. Aztán bólintott. Kardját visszaküldte Kerrick vendégszobájába. A házban töltött órák emlékei fájdalmas hullámokban áramlottak az elméjébe. Torka összeszorult. Aztán várt. Lesimította még mindig nedves haját, bár fogalma sem volt róla, hogy nézhetett ki éppen. Vajon mit tesz majd, ha ismét meglátja Kerricket? De ami még fontosabb volt… vajon együtt tudna élni a férfivel? És a lánya vajon tényleg megismerheti az apját?
23. FEJEZET
Kerrick már két hosszú héten át nem látta Alisont, és úgy érezte magát, mintha a szívét tépték volna ki a mellkasából. Ahelyett, hogy könnyebbséget érzett volna a nı távollétében, az önsanyargatás terén szerzett tapasztalatokat. Pedig tudta jól, hol van Alison – a kiképzı táborban. A parancsnokától naponta kapott jelentést. Mert legalább ennyihez ragaszkodott. Hisz az ı gyermekét várja. A könyvtárában ült, kezében egy pohár Maker’sszel. Igazából csak bámult a semmibe. Volt még két órája az éjszakai csatákig – mert hála Istennek voltak csaták. Anélkül megırült volna. Megszólalt a telefonja. Érzékeit kiterjesztve nézte meg – Medichi az. Fivérei a Cave-ben voltak, és egyszer már visszamondta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Szívesebben ment volna a „Vér és Harapás” bárba, de pillanatnyilag egyedüllétre volt szüksége. Mióta kijött a kórházból, kiköltözött az alagsorból, csak a napi edzését végezte ott. Számára is érthetetlen okokból a nagy hálószobában aludt. Végül is a világ semmit sem változott. Leszámítva, hogy Alison már nem volt az ı világában. És az ı gyermeke benne növekedett. De mit számít már ez? Mindketten úgy döntöttek, hogy nem élhetnek együtt. Közös elhatározás volt. Helyes. Megint a telefonja zümmögött. És már megint Medich volt az.
Úgyhogy megint nem vette fel. Mikor azonban a készülék már harmadszor szólalt meg, megérezte, hogy Thorne hívja. Felállt és felvette a telefont. Néhány rövid mondat után a vér a fejébe tolult, szíve heve sen kalapált. – Vigyél oda máris. Érezte a levegı rezgését, majd keményen esett talpra Cave padlóján, mezítláb. Ügyet sem vetett a hat harcosra, hanem hátraperdült, és szembetalálta magát azzal az egyetlen személlyel, aki pillanatnyilag számított neki. – Alison, mi az ördög történt? Alison ránézett, ajkai szétnyíltak, de képtelen volt megszólalni. Aztán egy erıteljes levendula illatfelhı lökte mellbe Kerricket, ı pedig hátrált egy lépést. Ó, a francba. Szorosan hunyta le a szemét, kezével arcát dörzsölte, és igyekezett visszafogni testének gyors reakcióját. Aztán felmordult: – Mondd már el, mi történt! Alison elıször lassan beszélt, elmondta a támadást a barakkban, majd gyorsabban folytatta, és azzal fejezte be: – Úgy gondoltam, az a legjobb, ha idecsalom ıket, fel téve persze, hogy követnek… – Az istenit! – Kerrick most Thorne-hoz fordult. – Szóltatok már Endelle-nek? – Mindjárt idejön. – Helyes. Mert ez még egyszer nem történhet meg. – Hangja most hármas rezonanciával szólalt meg, mire minden vámpír feléje fordult. – Én nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen – kiáltott fel, és a levegıbe bokszolt. – Ez egy iszonyatosan nagy szemétség! Harcostársai egyetértıen mormogtak. Kerrick fel-alá járkált. Nem bírt Alisonra nézni, de az illata egyre csak ott lebegett a levegıben. Ez az istenverte breh-hedden.
Alison levegıt is alig kapott, úgy nézett az ı harcosára. Úgy járkált ott, mint valami dúvad, és átkozottul szexis volt farmerében, sötétkék pólójában és… mezítláb. Bizonyára a terhesség hormonjai tették, mert, ahogy Kerrickre nézett, olyan érzés volt, mint megtízszerezve az, amit valaha is érzett iránta. A levegı megremegett Kerrick mellett, a harcos erre abbahagyta a mászkálást. Endelle ott termett, ıskori szemébıl kemény pillantás sütött. Valami különös kosztümöt viselt, fényes szürke anyagból, ami nem bır volt. – Mi az ördög folyik itt? – És most megpillantotta Alisont. – Wells vámpír, te meg miért nem vagy a kiképzı táborban, ahogy parancsoltam? Most azonban Thorne szólt közbe, és elmondta az egész történetet, majd hozzátette. – Ön is tudja, mit jelent ez… Alison nem mehet oda vissza. Ezek nyilvánvalóan eldöntötték, hogy kiiktatják ıt. Nem ez lesz az utolsó támadás. Alison átlépése csak a kezdet volt, nem a befejezés. Kerrick Thorne mellé lépett, pillantását egyedül Alisonra nem vetette. Ezúttal Endelle kezdett el járkálni le-föl. Káromkodott egy sort, majd újból kezdte. – Ilyet még soha nem merészelt az a pondró. Minek van a törvény? Miért most csinálta, és miért Alison ellen? A fran enné meg. Tudhatja jól, hogy panaszt teszek az ÁFEB nél. Alison azonban a legkevésbé sem figyelt Endelle-re Tekintetét képtelen volt levenni Kerrickrıl. Teljesen a látvány hatása alá került, mennyire jóképő, magas és izmos a ı harcosa. Haja kibontva, ı pedig szeretett volna beletúrn az ujjaival. Ó, te jó ég. – Wells vámpír! – csattant fel Endelle. – Nézz már rám. Endelle hangerejétıl Alison kényszeredetten fordította el tekintetét Kerrickrıl, és a Legfıbb Adminisztrátorra figyelt.
Endelle szeme összeszőkült. – İrt állítunk melléd a kiképzıtáborban. Ha legközelebb feltőnnek a halál vámpírjai, ne rohanj egybıl az elit csapatomhoz. A katonaságnál szolgálati út van. Aszerint cselekedj! A jelenlévı harcosokból egyöntetően méltatlankodás é tiltakozás tört ki. Alison felkiáltott: – De a Milícia Harcosai közül hányan halnak meg majd csak azért, hogy engem védelmezzenek? Tarthatatlan ez a helyzet, és nem csinálom tovább! – Mi az, hogy nem csinálod tovább? – üvöltötte Endelle asszony. Alison már kezdte volna kifejteni a mondandóját, ezúttal tisztelettudóbban, ám a következı pillanatban hason fekve találta magát a Cave padlóján, ami nem éppen a legkellemesebb, nyakára pedig egy tősarkú cipıs láb lépett. – Tanuld meg, hol a helyed, Wells vámpír, de nagyon gyorsan. Az én türelmem is véges! Alison érezte a levegı rezgését, és a következı pillanatban a kiképzıbázison, a parancsnoka irodájában találta magát. Még mindig hason feküdt, de az a láb már nem volt a nyakán. Felpillantott. Egyedül volt. Hőha, magasságos ég! Feltérdelt és hátradılt, aztán ismét a kezébe kapta a kardját a Queen Creek-i házból. Feszülten figyelt és várakozott. Pontosan tudta, mi következik, de nem a jövıbe látása miatt. Harminc másodperccel késıbb a parancsnoka és Endelle asszony is megjelent, ezzel egyidejőleg feltőnt három szépfiú is. Ezúttal azonban nem sokáig maradtak, mert mihelyt megpillantották Endelle-t, azonnal eltőntek. – A bús francba! – szólt Endelle, majd Alisonra nézett. – Úgy látszik, Thorne-nak igaza volt. Újabb szemétség… azt hiszem, számodra még csak most kezdıdik a mulatság.
Mihelyt Alison eltőnt a Cave-bıl, Kerrick mindjárt visszaküldette magát Thorne-nal a házába. Egyenesen a hálószobájába ment, egy gondolattal lekapta a ruháit, aztán irány a zuhanyzó. Beugrott, és hihetetlenül hideg zuhanyt vett. Úgy érezte, mintha a levendulaillat teljesen beette volna magát minden üregébe és agyába, és képtelen volt megszabadulni tıle. És kıkemény erekciója támadt. A francba. Most mi az ördögöt csináljon? A hideg víz a testét csapkodta, és mikor végre valamelyest alábbhagyott égetı vágya, elzárta a csapokat, és törülközıvel szárazra dörgölte libabırös testét. Aztán az éjszakai szolgálathoz felkapta repülıszerelését. Majd körülnézett a hálószobában, és az ágyra pillantott. Megállt az ágy lábánál, elképzelte, hogy Alison ott fekszik meztelenül, hosszú szıke haja szétterül a párnákon Alisont akarta, az ágyában, ahol ı aludt. Vele akart lenni, most… és mindig. És már tudta, megértette, hogy élete teljesen megváltozott. Méghozzá nemcsak egy kicsit, hanem minden lehetséges tekintetben. Látta a jövıt, hogy történik ez majd e pillanattól kezdıdıen, és miért akarja beteljesíteni a brehhedden-t Alisonnal. Az ı tündéri pszichiátere, aki arra született, hogy másoknak segítsen, semmiképpen sem lehet kitéve küzdelmeknek. Egyes nık harcra születtek. Alison pedig arra, hogy életeket mentsen meg. Kerrick lélekben erısebbnek érezte magát, mint valaha, eltökéltnek, céltudatosnak. Lesz, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, de Alisonnal fog élni, szeretni fogja, védelmezni ıt minden erejével, mert Alison az ı breh-je, és úgy fogja ıt szolgálni, ahogy találkozásuk pillanatától kezdve… mint az ırangyala. Elmosolyodott, majd felnevetett, és párat a levegıbe bokszolt, majd nagyot kiáltott. Többé nem néz vissza, csak a jövıbe – Élni fog, igazából élni.
Testében furcsa, enyhe rezgést érzett, amilyet még életében soha. Mély lélegzetet vett. Szent Isten! Lehetséges ez? Hát hogy az ördögbe ne… persze, hogy lehetséges. Ma este új életet kezdett, és naná, hogy így kell kezdeni. Lecsillapította idegeit és maga elé képzelte a könyvtárat. Aztán már ki is gondolta. Az áttünés a könyvtárba durván egy, talán két másodpercig tartott, sötét utazás az alsó-térben, tudatvesztés, majd a tudat hirtelen visszanyerése. Áttünéssel ment a könyvtárszobába. Egyedül. Hála a Teremtınek! Végre-valahára meg tudta csinálni. Megcsóválta a fejét. Aztán lehunyta a szemét, és megint kigondolt valamit. Vére és csontjai megint megremegtek. Aztán kinyitotta a szemét. Ismét a nagy hálószobában volt. Felnevetett, majd kurjongatott. Még vagy tucatszor vált anyagtalanná. Öklével a levegıt csapkodta. Végre megcsinálta. A francba is… egyedül is megy az áttőnés! Még egyszer utoljára áttünéssel ment vissza a hálószobába, teste megnyugodott. Vajon miért? Ez volt a nagy kérdés, de valahogy máris tudta a választ. Alison volt az oka, mindennek a miértje. Hogyan birkózik meg most azzal a problémával, amit maga Endelle jelentett? Alison hallgatta, hogy parancsnoka arról vitatkozik Endelle asszonnyal, hány ırt kell állítania – huszonnégyet vagy huszonhetet –, hogy elhárítsák az állandó támadásokat, amilyen az imént is történt. Alison már felállt térdelı helyzetébıl, de a kardját még mindig a kezében tartotta. Állandóan a környéket pásztázta, bár valószínőtlen volt, hogy a halál vámpírjai visszajönnek, különösen nem Endelle jelenlétében.
Alison parancsnoka – egy magas, széles vállú nı – leszegte állát, újhegyeivel az asztallapra támaszkodott, és Endelle asszony elé hajolt. – De hát Legfıbb Adminisztrátor asszony, amit ön javasol, az kész öngyilkosság az érintetteknek. Minden tiszteletem az öné, de Wells vámpír az egyetlen olyan harcos az egész bázison, aki talán a halál egy vámpírjával képes megküzdeni. Ön is tudja, hogy a Milícia Harcosai közül négy kell ahhoz, hogy a halál vámpírjai közül egyet megfékezzenek… és páran még így is meghalnak. Wells vámpír mellé tehát állandóan egy tizenkét fıs osztag kell, feltéve persze, hogy egyszerre csak három szépfiú bukkan fel. És ez számunkra nem megoldható. Az ı védelmére legalább a Vér Harcosai kellenek. És a bázis parancsnoka által elmondott tények arra késztették Alisont, hogy egészen más megvilágításban szemlélje saját helyzetét. Akár tetszett, akár nem, erıs védelemre volt szüksége, méghozzá nemcsak önmaga, hanem leánya számára is. Kétsége sem volt afelıl, hogy egy Kerrick DNS-ébıl származó gyermek komoly fenyegetést jelent majd a Parancsnok számára. E pillanattól kezdve egy teljesen biztonságos otthonban kell laknia, és el kell tudni érnie, nemcsak Kerricket, hanem az összes többi harcost is, ha életben akar maradni. Most eszébe jutott állandóan visszatérı álma a White Lake-rıl. Az álmok mindig ugyanúgy végzıdtek: lábujjait a vízbe lógatta, tekintete a Trough-ra szegezıdött, mely a Harmadik Földre vezet. És legutóbb egy ismeretlen férfihang hallatszott álmában. İ meg akarta nyitni a Trough-t a Harmadik Föld felé, ez a férfihang azonban megállította ıt, mondván, még nem jött el az ı ideje. A szó, ırangyal, ismét suttogva visszhangzott az agyában, ugyanazon a férfihangon. Kerrick az Átlépık İrzıje volt, akárcsak a több Vér Harcosa. – Mi az ördög van veled?
Alison pillantása most Endelle-re siklott. – Bocsánat. – Belelátok a fejedbe. Miért gondolsz folyton erre a szóra, hogy ırangyal? Folyton ismétled, mint egy elakadt lemez. – Én sem tudom biztosan. – Tudod, borzasztóan aktív az elméd, és ez már nagyon bosszant. – Bocs a kellemetlenségért – felelt Alison, de mosolygott. – És ha megkérhetnélek, töröld már le ezt a bárgyú kifejezést az arcodról. Alison a fejét rázta. – Számomra nem ez a harci kiképzés a megfelelı út. – Tán azt hiszed, tudod, mi a megfelelı út neked? Alison bólintott. – Igen. – És ezt a szót olyan bizonyossággal mondta ki, hogy Endelle felkapta a fejét. Alison pedig ütötte a vasat. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk a Cave-be, és ha összehívja a Vér Harcosait, akkor elmagyarázok mindent. Kérem, hallgasson meg engem a harcosok jelenlétében. Ha meghallgatott mindent, amit mondani akarok, és még utána is azt akarja, hogy visszajöjjek a bázisra, akkor készséggel visszajövök. – Jó. Legyen, ahogy akarod. Endelle kezében megjelent a telefonja, és a füléhez emelte. – Thorne, ott vannak magával a harcosok? – A szemét forgatta. – Na, akkor mindenkit hívjon vissza a Cave-be. De máris. Endelle keze egy szemvillanás alatt Alison tarkójára siklott, megragadta, majd mindkettıjüket visszavitte a harcosok pihenıtermébe. Alison megbotlott, mikor földet ért a Cave-ben, Endelle dühödt szorításának eredményeképpen.
Medichi, Jean-Pierre és Santiago még mindig ott voltak Thorne-nal. Luken és Zacharius érkezett meg következınek, mindketten harci szerelésben. A harcosok minden éjszaka szolgálatban vannak, ahogy az mindig is volt. Thorne a füléhez emelte telefonját, halkan beszélt, majd párat bólintott, egy pillanattal késıbb pedig Kerrick robbant be a terembe. Pillantása azonnal Alisonra siklott, és ott is maradt. Ezúttal hagyta, hogy egy kardamóm illatfelhı hömpölyögjön Alison felé, ami teljes erıvel érte a nıt, ezért a fenekére ült. Kerrick elmosolyodott, és karba tett kézzel pillantott le rá. Fekete bır harci szerelését viselte, súlyos harci sarukat, szegecsekkel kivert csuklóvédıket, egy pillanattal késıbb pedig kibontotta hatalmas fehér szárnyait is. Alison tudta, hogy ezt csak miatta csinálta. Pokolian szexisen nézett ki, pontosan úgy, mint mikor elıször látta meg. Alison feltápászkodott a földrıl, leporolta a fenekét. Pillantása találkozott Kerrickével, és a harcos arckifejezése elárulta, hogy mondani akar valamit anélkül, hogy kimondaná, vagy az elméjébe hatolna. Valami megváltozott. Mi van? küldte Kerrick felé. A harcos azonban csak a fejét csóválta, és halványan mosolygott, a jól ismert módon legörbítve ajkait. Alison szívverése felgyorsult. Vajon mi változott? Magasságos ég… minden. Minden. A levegıben érezte a változást kettejük között. Alison ellépett Endelle mellıl, és olyan helyre állt, ahonnan szavait Legfıbb Nagyságához és a Vér Harcosaihoz intézheti. Thorne az egyik biliárdasztal sarkánál állt, Luken mellette, szinte védelmezıén, mint egy testır. Medichi is ott tornyosult, mint egy hegy. A legmagasabb volt a harcosok között, ám ı volt az, aki sosem bontott szárnyat.
Zacharius állt mellette, sőrő hullámos haját a cadroen összefogta, de a hátán szétterült. Szeme várakozóan szőkült össze. Santiago egy bárszéken ült Zacharius mellett, hosszú fekete latinos haját kibontva hagyta, ami csodásan csillogó volt. Most úgy helyezkedett ültében, hogy szembeforduljon Alisonnal. Jean-Pierre odament Santiago mellé. Kezében biliárddákót tartott, elegáns, hosszú ujjai a vékony fa köré fonódtak. Endelle félméternyire állt tıle, körülötte még a levegıben is érezhetı volt a nyugtalanság, türelmetlen volt, mint mindig. Nem állhatunk itt egész nap! Ez üvöltött testének minden pórusából. Kerrick a biliárdasztal bal oldalán állt, hatalmas szárnyainak végei enyhén rezegtek, pillantását le nem vette Alison arcáról. Alisonnak furcsa érzése támadt. Csupán pár perccel korábban, a parancsnok irodájában értette meg, hol az ı igazi helye, és ez egyben azt is jelentette, hogy kezdte megérteni, hogy a Másik Földre való átlépésével felgerjesztette a háborút. Kihúzta a vállait. – Tudom, miért akar megölni engem a Parancsnok. Endelle felhorkant. – Ezt mind tudjuk. Azért, mert szörnyen erıs képességeid vannak. – Így van, de vajon mi célt szolgál az erım? Alison már világosan látta. A kinyilatkoztatás az álmaiból jött, tudatalattijának legmélyebb zugából. Endelle asszonyra pillantott, mély lélegzetet vett, aztán odament a biliárdasztal széléhez, és nyíltan kimondta: – Egy napon, pár év múlva megnyitom a Trough-t a Harmadik felé.
Elıször a jelenlévık elképedése hallatszott, aztán csend támadt – súlyos, félelmetes csend. Egy ezer éve lezárt sírbolt sem lehetett volna csendesebb, mint most a Cave. Endelle-nek leesett az álla. Kerrick zöld szeme csodálattal telve ragyogott fel. A többi harcos csak bámult, elıször Alisonra, majd egymásra, aztán szinte egy emberként Endelle-re. Csendben várakoztak. Alison Kerrickre pillantott, hogy lássa, hogyan hatott rá a bejelentése, esetleg azt gondolja, hogy hirtelen elment az esze. Döbbenten látta Kerrick szemében a bizonyosságot, aztán a harcos biccentett felé. Bizalmat és hitet sugárzott, amit eddig még soha nem látott a szemében. Alison teljesen fel volt villanyozva, hogy folytathassa, és ismét Endelle-hez fordult. – Állandóan visszatérı álmom a White Lake, valamint a Trough és a Harmadik Föld… minden éjjel errıl álmodom az átlépési rítusom elsı éjszakája óta. És mikor errıl álmodom, mindig harcos repülıöltözetben vagyok, és szárnyaimat kiterjesztve repülök a tó felett. Igaz, hogy nem tudom megmagyarázni, honnan ismerem a küldetésemet, de igenis ismerem. – Azzal öklét a mellkasára szorította. – Itt bent érzem. Hát ezért akar engem holtan látni Darian, a Parancsnok. Endelle csak egyet pislogott, miközben Alisont nézte. Végül elfordult és le-föl kezdett járkálni, felvont szemöldökkel sétált el a Vér Harcosainak tornyosuló sorfala elıtt. – Átjáró a Harmadik Földre. Baromság. Szent Isten… – Egy lépéssel Alison elıtt termett. – Velem ne szórakozzon Wells vámpír. Ajánlom, hogy biztos legyen ebben a dologban. Nem lehet semmi kétsége, kérdése sem efelıl. Alison a fejét rázta. – A legkevésbé sincs – felelte szinte suttogva. Ám mihelyt e szavak elhagyták a száját, hirtelen összeszorult a szíve. Nem a kételytıl… sokkal inkább a bizonyosságtól, a nyers, mindent elsöprı bizonyosságtól. İ
maga az eszköz, melynek révén a Harmadik földre vezetı út megnyílik, emiatt vált az ı élete nehezebbé… sokkal nehezebbé. Térdre esett, két kezét az arcába temette. Legyızöttne érezte magát, ujjai között könnyei csorogtak. Nem tudta, mióta térdelt ott ebben a helyzetben, ám legnagyobb meglepetésére hővös kezek fogták meg az ı kezét. Felemelte tekintetét, és Endelle fafaragványhoz hasonló szemével találkozott. A Másik Föld Legfıbb Adminisztrátora egy száraz kendıt kapott a kezébe, és letörölte Alison arcát, orrát és állát. Alison Endelle arcára pillantott, mely most csodálatos módon tele volt megértéssel és együttérzéssel, pedig Legfıbb Nagysága ezeket a tulajdonságokat általában nélkülözte. És Endelle most bólintott. – A felelısség teljes súlyával nehezedik rád, igaz? Alison ajka megremegett. – Igaz – felelt suttogva. – Én is emlékszem egy ilyen napra, úgy kilencezer évvel ezelıtt. Az ereimet akartam felvágni. – Ó, te jó ég… – Ha nyegle lettél volna, megint a nyakadra lépek. Most azonban látom a szemedben a kétségbeesést, és meggyıztél a helyzet valóságáról. De hát Alison… megnyitni a Trough-t a Harmadik felé… szent Isten! Az nem lesz ám semmi! És Endelle, a legerısebb és legkomiszabb nıszemély, aki valaha is született, karjaiba fogta, és magához vonta Alisont. Üdvözöllek az én világomban, küldte felé. Thorne önkéntelenül is hátrálni kezdett, és meg sem állt, míg a feneke a biliárdasztalnak nem ütközött. Mintha rémálmot látott volna. Endelle a földön térdelt, az újonnan átlépett vámpír pedig kijelenti, hogy ı nyitja majd meg az utat a Másik elıtt a Harmadik felé.
Jéghideg Ketelt ivott, mely most égette a torkát, ahogy lecsúszott. Vajon hozzá hasonlóan más is értette, hogy mit jelent ez az egész? Mindig is remélte, hogy Alison ereje elhozza a megoldást, és enyhít a nyomáson, mely a harcosokra, Endelle-re és rá nehezedik. Csakhogy Darian Greaves ettıl nem fog meghátrálni, hanem még dühödtebben támad. És ezt senki más nem látja? Kerricket büszkeség és csodálat töltötte el. Szerette ezt a nıt, és ez a szerelem az eufória állapotában tartotta ıt, megmutatta a jövıjét Alisonnal. Alison lesz az, aki áttör a Trough-on a Harmadik Földre. Nézte a két nıt, Alisont és Endelle-t. Nem emlékezett, hogy Legfıbb Nagysága valaha is ilyen gyengédséget mutatott volna. Soha. Vajon ez mit vetít elıre a jövıre nézve? Harcostársaira pillantott, és látta, hogy ık ugyanezen gondolkodnak. A csodálkozás úgy ült ki az arcukra, mintha földrepülı disznót látnának. Aztán összeráncolta a homlokát, és karba fonta a két zét. Még a bicepsze is megfeszült. Az İrangyal… Mi lenne, ha bıvítenék ezt a fogalmat. Csak hát ez ellenkezett a tradíciókkal… Vett egy mély lélegzetet, mert amit most javasolni készült, az bizony szöges ellentétben állt a Másik Föld minden tradíciójával. Álmok a Fehér Tóról? Majd ı elmondja, hogy kell ezt érteni. – Endelle asszony – szólította meg İnagyságát, erıteljes hangja visszhangzott a falakon. Endelle felállt, vele együtt Alison is, majd mindketten feléje fordultak. Endelle csípıre tette a kezét, és szemöldökét felvonva nézett rá.
Kerrick odament Alison mellé, majd néhányszor ismét mélyeket lélegzett. Endelle-nek megvolt az ereje hozzá, hogy az egyik végérıl a másikra penderítse ıt anélkül, hogy megmozdulna. Mondani sem kell, hogy ezt szerette volna elkerülni. – Na mi van, Harcos? Mit akar? Kerrick felkészült rá, hogy jól seggbe rúgják, de azért belevágott: – Úgy gondolom, Wells vámpír lehet az Átlépık Védelmezıjének egyike. Endelle szeme kimeredt, és olyan hangon szólalt meg, mintha egy idiótával beszélne. – Mi az ördögrıl beszél? Vagy tán elfelejtette, hogy a védelmezık mind férfiak és harcosok? Wells vámpír tudtommal egyik sem a kettı közül. Kerrick bólintott. – De azt álmodta, hogy ı is ırangyal, ami elsırendő jele annak, hogy kivételesen meg lehet adni neki is ezt a címet. Kérem, gondoljon bele: ha megadja neki az ırangyal státuszt, akkor az ÁFEB-nek kötelessége biztosítani neki az ezzel járó jogokat is. Endelle szemöldöke leereszkedett: Az Átlépık Védelmezıinek járó jog azt jelenti, hogy Alison teljes védelmet élvezne a személyes támadásokkal szemben. Az ördögbe is, Kerrick, maga most tényleg mond valamit. – És ez mit jelent? – kérdezte Alison. – Mikor az ÁFEB-et létrehozták a huszadik század fordulóján, az egyik törvény, amit beiktattunk, és amibe Greaves is beleegyezett, arról szól, hogy bármely fél által birtokolt ingatlant támadni nem lehet. Az Átlépık Védelmezıit és a Parancsnok tábornokait is ugyanúgy megilleti ez a jog. Nem támadjuk az ı birtokaikat, és ık is békén hagyják a mieinket. Ez a szabály kiterjed a személyek elleni támadásra is. Békén hagyjuk ıket, és a Határvidékeknél vagy a Halandók Földjén elıforduló konfliktusokon kívül ık is békén hagynak minket. Az ottani konfliktusok-
tól eltekintve, amennyiben támadás ér egy ırangyalt, az ilyen esetre a törvény teljes szigorát alkalmazzák. Ezt még Greaves sem szegte meg. – Tehát bárhol legyek is a Másik Földön, biztonságban lennék? – A lehetı legnagyobb biztonságban ezen a Földön. És ezerszer nagyobb biztonságban, mint e nélkül a kinevezés nélkül. Alison Kerrickhez fordult, és azt küldte felé: Akkor van esélyem nekem és a lányunknak is. Kerrick bólintott. Aztán el is mosolyodott. Pontosan, küldte vissza. Endelle kiáltott fel: – Nos, meg kell, hogy mondjam, Kerrick harcos, hogy ez átkozottul briliáns stratégia. Mondhatni, szörnyen jó. Gratulálok magának, és intézkedni fogok. Az ÁFEB úgyis az adósom a palotát ért támadás miatt, a Parancsnok pedig benyomhatja a farkát egy húsdarálóba. Haha! A remény tehát feléledt, Alison pedig megremegett. Látta Kerrick szemében azt az eltökéltséget, amit eddig még soha. Szeretett volna a harcossal máris távozni innen, és elmondani neki a szívében végbement változást, ám egy dolgot még tisztázni kellett. Legfıbb Nagyságához fordult. – Endelle asszony, visszavonja a parancsot a kiképzésemre vonatkozóan, mint a Milícia Harcosa? – És mégis mit ajánl, vámpír? A Védelmezı státusszal még szolgálhat a Milíciánál, mert a barakkban is biztonság ban lesz a támadásokkal szemben. Alison pillantása találkozott Endelle-ével. Bár tudta, hogy amit javasolni készül, körülbelül olyan hatással lesz, mintha egy skorpiót sétáltatna a vállán, azért belevágott. – Ha ez megfelelne önnek, szolgálhatnék az ön asszisztenseként. – Jóságos ég, hát tényleg kimondta? Valahogy az az elıérzete támadt, hogy ezt még nagyon megbánja az
elkövetkezı napokban, hetekben, hónapokban, években, sıt, az ördögbe is, évtizedekben… Endelle arcán lassan mosoly terült szét, mintha olvasna Alison gondolataiban. Naná, hogy olvasott. Aztán azt mondta: – Azt hiszem, a büntetés ez esetben arányos a bőnnel. Értesítem a parancsnokodat, hogy folytathatja a munkáját, mint eddig, te pedig, kedves átlépı, megjelensz a hivatalomban holnap reggel nyolc órakor, de nagyon pontosan ám! – Kerrickre nézett, tetıtıl talpig végigmérte, szemében érzéki fénnyel. – Már ha addigra képes leszel járni. Alison arca enyhén elpirult. Aztán vállat vont, és azt mondta: – Mióta jelent komoly gondot a járás a Másik Földön? A harcosok erre hatalmas nevetésben törtek ki. Endelle bólintott. – Lám, lám… mégiscsak van számodra remény. – Azzal felemelte karját és eltőnt. Miután elment, egy hosszú pillanatig csend borult a Cave-re. Végül Zacharius tette a leghelyénvalóbb megjegyzést: – Kígyóbır volt rajta?
24. FEJEZET
Kerrick mélyet lélegzett, aztán visszahúzta a szárnyait. Tekintetét Alisonra szegezte, és egy dolgot már biztosan tudott: ágyba viszi ıt, és beteljesíti azt az átkozott brehhedden-t… még ma este. Már épp szólt volna Alisonnak, hogy induljanak, ám ekkor Thorne ragadta meg a karját. A Vér Harcosainak vezére egyenesen a szemébe nézett, majd bólintott, még egy halvány mosolyt is megengedett magának. – Hát akkor ennyi, öregem. Kerrick viszonozta a mosolyt. – Aha … Thorne belebokszolt a karjába, aztán felnevetett. – Ma éjjel nem lesz rád szükségünk. Remélem, vetted adást. Kerrick már tiltakozott volna, hiszen késıbb is csatlakozhatott a csapathoz. Thorne hangja azonban kettıs rezonanciával szólt hozzá: – Nem! – jelentette ki úgy, mintha azt mondta volna, hogy „Én vagyok a fınök”. – Viszlát holnap. Kerrick torka összeszorult, aztán egy szempillantás alatt átkarolta, és magához szorította Thorne-t, a fınök pedig viszonozta. – Te mázlista – harsogta Kerrick fülébe. Az elérzékenyülés persze ugyanolyan gyorsan véget is ért, ahogy kezdıdött. Kerrick elengedte a fınökét, aztán
mindkét harcos a torkát köszörülte, majd biccentettek egymásnak. Thorne öblös hangja rezegtette meg a levegıt. – Akkor visszaküldjelek Scottsdale-be? Alison közelebb lépett, Kerrick dereka köré fonta a karját, a Harcos pedig az ı vállát fogta át. – Majd én – szólt Alison. – Dehogyis – mondta Kerrick egyikükrıl a másikra nézve. – Majd én! Mindketten Kerricket bámulták. Thorne szeme kiguvadt. – Mirıl beszélsz? Tán neked is megy az áttünés? – Ez persze a harcostársak figyelmét is felkeltette, és két másodpercen belül köréjük sereglettek. – Már neked is megy az áttünés? – kiáltott fel Alison. Kerrick bólintott. Aztán egyfolytában csak vigyorgott, mint egy kisgyerek az óvodában. – Hát ez fantasztikus – lelkendezett Alison. – És hogyan? Mikor történt? – Nagyjából akkor, mikor eldöntöttem, hogy nem fogom nélküled élni az életemet. Kerrick meglátta, hogy könnyek szöknek Alison szemébe. – Ne sírj már – szólt Alisonhoz, és megcsókolta a homlokát. – A Másik Földön nincs sírás. Thorne elrendelte a többieknek, hogy vonuljanak máris a „Vér és Harapás” bárba, amit a csapat ovációval fogadott, majd mindannyian gyızedelmesen emelték öklüket a magasba Kerrick felé, aztán egyenként eltőntek. A terem egy szempillantás alatt kiürült. Kerrick lepillantott Alisonra, most már tudta, mi az, ami számára teljesen megváltozott e pillanattól kezdve. Kétfelé kellett lojálisnak lennie, de elsısorban asszonya és a gyermekük… azaz családja irányában. – Szóval már neked is megy az áttünés – ismételte Alison.
Kerrick csak bólintott. Aztán átkarolta ıt. – Szeretném, ha tudnád, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam: nem akarom nélküled és a lányunk nélkül élni életemet. Csakhogy ezek az én érzéseim, az én szándékaim De tudni akarom a te szándékaidat is. Mert bármennyire is vágyom arra, hogy veled éljek, nem fogom rád kényszeríteni az akaratomat. Soha. Alison szeme felragyogott. – Mindennél jobban akarom, hogy veled éljek, és az életemet sosem tudnám elképzelni nélküled. Csupán egy kérdésem van. – És mi lenne az? – Magaddal tudsz vinni, mikor eltőnsz innen? Kerrick felnevetett. – Nem tudom, de hogy megpróbálom, az holtbiztos. – Akkor hát rajta, Harcos. Kerrick bólintott, majd szorosan Alison köré fonta a két karját, és agyában megfogant a gondolat. Két másodperccel késıbb a házában állt az ágya mellett, karjában Alisonnal. A nı pedig átölelte, és sírva fakadt. Aztán Alison végre megszólalt: – Azt hittem, erre sosem kerül sor – mondta kissé még szipogva. – De nem akartam sírni, egyszerően csak boldog vagyok. – Tudom – mondta Kerrick, magához szorítva Alisont. – Nagyon szeretlek. Nem is hittem, hogy még valaha együtt lehetünk. Lehetetlennek tőnt, de most annyira örülök, hogy itt vagy velem. És átkozottul jó érzés a karjaimban tartani téged… ırangyal. Te vagy az én csodás pszichiáter ırangyalom. Alison felnevetett. – Kerrick – duruzsolta kissé hátrahúzódva, két kezét a férfi karjára téve. – Mi változott meg… számodra? Úgy értem, miért van most rendben, hogy együtt vagyunk? Valami más lett, ezt már abban a pillanatban láttam, mikor visszajöttél a Cave-be. De mi lett más?
Kerrick a szemébe nézett, kezét Alison tarkójára csúsztatta, két hüvelykujjával az arcát cirógatta. – Akkortájt, mikor a kiképzıtáborba mentél, bejöttem ebbe a szobába, a hálószobába, amit Helenával osztottam meg oly sok évtizeddel ezelıtt. Egyre csak ırá gondoltam, Helenára, azokra a kedvességekre, amiket nekem mondott, az érveire, melyekkel rábeszélt engem, hogy vegyem feleségül. İbenne nem volt félelem, Alison. Még ennél is továbbmegyek; elfogadta a halált. Olyan lecke volt ez, amit meg kellett tanulnom, ha veled akartam lenni, sıt, megosztan az életünket a leányunkkal. Meg kell értened, hogy egy harcos indíttatása a védelmezésre olyan erıs, mint az a pajzs, amit te alkottál, hogy legyızd Letót. Egy ilyen indíttatással együtt jár a bőntudat és a kudarc elutasítása. Alison nagyot nyelt. – Akkor hát… számodra Helena és a gyermekeid halála kudarc volt. Kerrick szíve elszorult. – De még mekkora. – De hát Kerrick… – Nem. Ne is próbáld enyhíteni a fájdalmam, mert nem sikerülhet, de ezt jól elviselem. Tényleg. Az az igazság, hogy ezt a lépést senki mással nem tettem volna meg, csakis veled… az erıd és a képességeid miatt. Sosem léptem volna házasságra egy Helenához hasonló átlépıvel, mert a szívem mélyén tudom, hogy a végeredmény ugyanaz lett volna: meghal. Kerrick kis szünetet tartott, majd egy nagy sóhajjal folytatta: – De mindezzel együtt még egy lépést meg kellett tennem, mert függetlenül az erıdtıl vagy az enyémtıl, tudom, hogyha bármelyikünk csak egy kicsit is hibázik, elszámítja magát, vagy tévesen értelmez valamit, mint akkor ott a palotában, idınk vége egy szempillantás alatt eljöhet. Ezzel azt akarom mondani, hogy elfogadtam a halált… az
enyémet, a tiédet és a lányunkét, mert nem akarlak elveszíteni. Veled akarok lenni, megismerni, szeretni téged, az ágyamba vinni, megosztani veled az életemet és együtt felnevelni a lányunkat. Mélyen Alison szemébe nézett azzal a szándékkal, hogy a nı lássa, mennyire ıszintén beszélt. Alison pedig megcsókolta ıt. – Kardamóm illatot érzek, de nagyon erısen – mondta Alison. Ajkai megduzzadtak, majd lassan szétnyíltak. – Erre mit lépsz, Harcos? A szavaiban rejlı kihívás felébresztette Kerrickben a szunnyadó vadat. Szeme összeszőkült, mélyen rezgı torokhangon kezdett morogni. Két kezét Alison vállaira tette. – Készen áll erre, átlépı? Alison mélyet lélegzett, majd bólintott. – Igen – felelte suttogva. Kerrick a nı zöld blúza alá csúsztatta az egyik kezét, és gyengéden köröket írt le a hasán. Levendulaillat áradt Alison testébıl, mire a nı halkan felnyögött. – Kerrick – suttogta –, akarlak. Vetkıztess már le. Kerrick akár el is tüntethette volna a ruhákat róla, de számára most minden Alisonnal töltött másodperc értékes volt. Lassan gombolta ki a blúzát, és mikor elıbukkant a nı melltartója, egyik hatalmas szemfogával hasította azt ketté. Kezét Alison alhasára helyezte, és ezúttal eltüntette róla olívazöld nadrágját. Aztán lepillantott. Ó, te jó ég… fekete csipkebugyi volt rajta. – Tárd szét a lábad. A hangod, Kerrick, küldte felé, Ó, egek, a hangod olyan mély. Ezzel egyidejőleg Alison széles terpeszben állt meg. Kerrick fölé hajolt, bal mellét a szájába vette, és szopogatni kezdte. Alison a harcos farpofái köré fonta a lábait, két kezével a hajába túrt. Kerrick a másik mellével játszadozott, Alison halkan nyögdécselt, mellkasa le-föl emel-
kedett, aztán a harcos nevét szólongatta a fejében. Kerrick, Kerrick. Ettıl teljesen bezsongott a férfi. A szobát már teljesen betöltötte Alison levendulaillata. Már közel járt az orgazmushoz, Kerricket pedig majd szétvetette az erekció. Anélkül, hogy szájával elengedte volna Alison mellét, eltüntette magáról a harci szerelését, a saruit. Alison lábai még mindig Kerrick farpofáit fogták közre, és már a bırük érintkezett. – De klassz – mormolta Alison – , irtó frankó. – És felnyögött. Kerrick elengedte a mellét, és keze elindult lefelé a nı testén, Alison lábainak szorítása engedett a farán. Mikor aztán a harcos odaért a nı combtövéhez, odahajolt, szemfogait óvatosan csúsztatta a bugyi jobboldali pántja alá, elszakította, majd ugyanezt tette a baloldalon is. Kerrick ezután félrehúzta a háromszöglető csipkét, szabaddá téve Alison mesés göndör szeméremszırzetét. Hímtagja lüktetni kezdett. De muszáj volt megkóstolnia a nıt. Nyelve lejjebb csúszott, a hüvely bemenetéig. Alison hangosan kiáltott fel: – Ó, Kerrick. – És a férfi pontosan tudta, mi kell Alisonnak. – Csak türelem – mormolta Kerrick rekedten. – Kérlek! – könyörgött Alison alig várva, hogy Kerrick keményen beléhatoljon. Kerrick erre felemelkedett, mélyen Alison szemébe nézett, két térdével Alison combjai között. Aztán megragadta a kemény hímtagját, és azt kérdezte: – Ezt akarod? Alison bólintott. – Ó, hát persze. – Szóval neked adjam? Alison szempillái megremegtek. – Kérlek… de máris. Keményen! Kerrick felegyenesedett, hímtagjának makkját a nı duzzadt szeméremajkaihoz illesztette. Alison felnyögött, a csípıjét ringatta, Kerrick pedig belehatolt. A nı felsikol-
tott, a férfi vállaiba markolt, majd a hátába, végül a csípıjébe. Kerrick kissé hátrébb húzódott, majd keményen döfött elıre a hímtagjával. Aztán ritmikusan döfködött tovább. Alison most oldalra fordította a fejét, odanyújtotta a nyakát. – A vérem a tiéd. És Kerrick nem habozott. Máris Alison nyakába mélyesztette a szemfogait. Alison felkiáltott. Most te is! A csuklómat! küldte a nı felé. – Jó – nyögött fel Alison, miközben a férfi hímtagjának minden egyes döfésével Kerricknek lökte a csípıjét. Kerrick Alison szájához emelte a felkarját, a nı pedig megragadta azt egyik kezével, aztán beleharapott. Elıször… és ez az érzés még keményebb döfködésre sarkallta Kerricket. Szárnytövei megremegtek és bizseregtek. Szaporán lélegezve itta Alison vérét, miközben a nı a csuklóját szívta. A véred, Kerrick… olyan, mint valami egzotikus bor. Alison vérén pedig a levendula ízét érezte Kerrick, amint lecsúszott a torkán, és az erı szétáradt testében. Alison, most belépek az agyadba, utána pedig birtokba veszed az enyémet. Készülj hát fel… ezzel beteljesítjük a breh-hedden-t. Csináld csak! küldte vissza a gondolatot Alison. És miközben Kerrick ritmikusan döfködött hímtagjával Alisonba, és közben a vérét itta, agyával a nı elméjébe hatolt, és érezte, hogy az utat enged neki. Mélyen beleásott a gondolataiba, és azonnal látta, hogy Alison már egész közel van az orgazmushoz. Alison érezte, hogy csak egy hajszál választja el az orgazmustól. Alig várta a megváltó pillanatot, mégis visszafogta magát, minél tovább igyekezett azt kitolni. Még mindig úgy szívta Kerrick vérét, mintha mindig is tudta volna, hogyan kell vért inni ily módon.
Mindjárt elélvezel, suttogta Kerrick a nı agyában. – Érzem. Alison mélyen a torkából nyögött fel, miközben egyre csak itta a férfi vérét. Figyelmeztetni próbálta a férfit, orgazmusa azonban már túlcsordult és szétáradt egész testében, mint a futótőz. Szájában Kerrick csuklójával sikoltott fel. Ezzel egyidejőleg szabadult fel testébıl a felgyülemlett energia Kerricknek csapódva, aki hangosan nyögött fel erre. Ó, magasságos ég, Alison. Én is mindjárt elmegyek. Helyes. Lépj be az agyamba, máris. Ez az! Alison engedelmeskedett. Amint azonban Kerrick viszszahúzódott az ı elméjébıl, ı pedig behatolt a férfi agyába, ahol meglátta a gyönyörérzetét, máris újabb orgazmus tört rá, mint valami villámlás. Felsikoltott, újabb energiahullám lövellt ki belıle, egyenesen Kerrick testébe csapódva. És most minden megváltozott. Ez a fajta egyesülés olyan élmény volt, ami terjes döbbenetet váltott ki benne. Teljesen átérezte a saját gyönyörét, de Kerrickét is. És érezte, hogy a férfi is, ugyanúgy átéli az ı gyönyörét is, ugyanabban a pillanatban. Most egyszerre húzták ki szemfogaikat a másik erébıl, eltüntetve a sebhelyet. Kettejük pillantása összekapcsolódott, és a gyönyör mindkettıjük testén végigsöpört. És Kerrick tovább döfködött keményen, Alison pedig elélvezett, energiát lövellt ki, a férfi szája pedig tágra nyílt. Átérzem a gyönyörödet, mondta Kerrick. Tudom, mert pontosan érzem, amit te érzel. Ez hihetetlen! Most élvezek el, küldte felé Kerrick. És Alison érezte, ahogy az életnedv hirtelen kilövell Kerrick hímtagjából, érezte a gyönyörét, és egybıl új impulzust kapott a sajátja is. Ó, a francba! Mi van?
Már megint, kiáltott fel Kerrick a nı agyában. Nem tudom, hogyan, de már megint elélvezek. És ezt Alison is érezte. – Igen – suttogta fülébe a nı. – Ó, te jó ég! – nyögött fel Kerrick. – Engedd csak, Kerrick, hisz én is érzem. – Elméjében érezte, ahogy a férfi háta megfeszült, heréi összehúzódnak. – Érzem az orgazmusodat! Alison felsikoltott, Kerrick hangosan kiáltott fel, miközben magvát a nı hüvelyébe lıtte. Alison agyában mintha robbanás következett volna be, csillagok repkedtek szanaszét. Kerrick csípıjének mozgása most lassult, majd megállt. A nı szemébe nézett. – Hát nem furcsa? Érzem a gyönyörödet, te meg az enyémet. – A miénket. Kerrick a fejét csóválta. – Ez a teljes egyesülés. Alison felsóhajtott, Kerrick pedig megcsókolta. – Szeretlek – mondta a férfi. – Tudtam, hogy a brehhedden valami csodálatos dolog, de az ördögbe is, erre mégsem számítottam. Mikor az agyamba léptél, mindent érez tem, amit te, meg persze azt is, amit én érzek. Majd kissé fátyolos hangon mondta: – És mondhatom, a te orgazmusod valami csodás. – A tiéd is.
25. FEJEZET
Másnap reggel Alison megjelent Endelle irodaépületkomplexuma elıtt. Mindenekelıtt lenyőgözve nézte a piramisokhoz hasonló épületeket, melyek mindegyikét gazdag függıkertek díszítettek minden szinten. Ez már tényleg egy új világ volt, ahol a kertészetet mővészetként értékelték. Belépett az épületbe egy sereg adminisztrátor és felsı vezetı külsejő személlyel együtt, aztán lifttel ment fel a legfelsı emeletre. A MÁSIK FÖLD LEGFİBB ADMINISZTRÁTORA. E szavakat nyomtatták valószínőtlenül nagy aranybetükkel az igen hosszan sorakozó ablakok üvegére. Ízléstelen, gondolta Alison. De nagyon is jellemzı. Nyíltak az ajtók, és ahogy belépett a küszöbön, a figyelmét irgalmatlan káosz ragadta meg. Íróasztalok tengere terült el elıtte, mind zsúfolásig megpakolva papírokkal. Növényeknek itt nyoma sem volt, a falak színtelenek, képek sem lógtak rajtuk. Hátrébb a teremben mindenhol köteg papírok hevertek halomban, mely egy elhanyagolt hulladékhasznosító telep benyomását keltette. Mindennek ellenére valami elektromos izgalmat érzett a levegıben, és kíváncsi volt, vajon mi okozza ezt. Aztán az adminisztratív asszisztensek – férfiak és nık egyaránt – szinte egy emberként pattantak fel és tapsolni kezdtek, egyenesen ıfelé. Alison megfordult, hogy lássa
miféle köztiszteletben álló személy érkezett – esetleg valamelyik harcos –, de senkit sem látott. Visszafordult, és ekkor látta, hogy minden pillantás rá szegezıdik. Szóval a taps ıneki szól. Ennél nagyobb meglepetés már nem is érhette volna. Arca önkéntelenül is elpirult. Mellkasára tette a kezét, mély lélegzetet vett, aztán bizonytalanul integetett és elmosolyodott… igazából nem tudta, mi mást tehetne. Most füttyök következtek. A taps egyre hangosabb lett Nyíltak a különféle irodák ajtajai, és a kilépı vezetı beosztású személyek is tapsolni kezdtek. Egy göndör, barna hajú asszisztensnı lépett hozzá Felemelte a két kezét, így intette csendre a többieket, aztán szembefordult Alisonnal. – Vártuk már a jöttét, Wells átlépı. Üdvözöljük a Másik Földön és a hivatalunkban. A legjobbakat kívánjuk önnek a Legfıbb Adminisztrátor asszony szolgálatában. És még egyszer üdvözöljük. – Nagyon szépen köszönöm. Ismét taps mennydörgött, mely ismét abbamaradt, mikor Endelle asszony jelent meg tılük balra, a folyosó végén. Hatalmas, ezúttal aranyszínő szárnyainak enyhe borzolásával parancsolt vissza mindenkit a munkájához. Miután ily módon a stábot elrendezte, Alisonhoz fordult. – Nos, marhára remélem, hogy felkészültél erre a munkára. – Azzal behúzta a szárnyait, ezzel a mozdulattal enyhe szellıt kavart, enyhe állati illatot áraszt. Ruhája természetesen állatbırbıl készült – ezúttal talán mosómedvébıl. – Akár kezdhetjük is. Ezeket vedd magadhoz. Azzal egyet intett a kezével, mire egy ódivatú gyorsíró füzet és egy toll jelent meg Alison elıtt. İ megragadta azokat, még mielıtt a földre estek volna, aztán felnevetett. Legfıbb nagysága talán még sosem hallott a laptopról?
Endelle végigvezette ıt egy hosszú folyosón, ahol egymás mellett sorakoztak az irodák, míg a legvégéhez értek, egy jókora hivatali helyiséghez. Láthatóan vezetınek szánták. A padlón itt is, ott is zebrabırök hevertek, a szoba így Endelle egyedi személyiségének fontos tulajdonságát tükrözte, íróasztalának jókora lapja fehér márványból készült, melyet talán… elefántagyarak támasztottak alá? – Gyapjas mamut – szólt Endelle, majd leült fekete székébe. Összeszőkült szemmel nézett Alisonra. – Nos, máris tisztázzunk egy dolgot. A fınök én vagyok, és egy csomó papírmunkát és jogi ügyet kell megoldani, mielıtt megkapod a Védelmezı státuszát. Szóval meg se forduljon a fejedben, hogy felemeled a hangod velem szemben, vagy más módon kezdesz követelızni. Jó darabig csakis azt teszed, amit mondok. – Igen, Endelle asszony. – Helyes. Akkor beszéljünk arról, mi az, amit elvárok tıled. Alison Endelle-lel szemben ült le és figyelt. İnagysága hosszan és ékesszólóan ecsetelte, mik is lesznek a munkaköri kötelességei, kezdve onnan, hogy a Halandók Földjéröl szerez be bizonyos dolgokat, egészen addig, hogy szerte a földgömbön végiglátogatja a Felsıbb Adminisztrátorokat. – És azt akarom, hogy tanítsd meg ezeknek az idiótáknak a kiképzıtáborban, hogyan kell rendesen kézi energiabombát hajítani. Szóval mindent egybevetve, örülök, hogy megérkeztél, Alison. Azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire fontos, hogy e pillanattól kezdve sem ebbıl az irodából, sem a te agyadból ne kerüljön ki semmi abból, amit mondok neked. Világos? – Természetesen – felelt Alison. Endelle mindkettıjük köré védıpajzsot vont, majd az íróasztal lapja felett kulcsolta össze a két kezét. – Akkor most beszéljünk Letóról.
Aznap éjjel Kerrick a „Vér és Harapás” bárban ült. A zene pillanatnyilag nem szólt, a stroboszkópok is pihentek. Repülıszerelés volt rajta, készen az éjszakai mőszakra. Elıtte együtt vacsorázott Alisonnal, de aztán máris szolgálatba kellett állnia, mint a Vér Harcosa. Alig nyúlt az italához. Minden fivére ott állt körülötte, de senki sem tette fel neki a kérdést, mely ott izzott a levegıben. A szavak itt egyébként is kevésnek bizonyultak volna, ezért hát Kerrick kinyújtotta a jobb karját, és úgy fordította, hogy a többiek lássák a karcolást a csuklóján. – A mindenét! – morogta Luken. – Szóval megcsináltad – kiáltott fel Zacharius. Santiago rácsapott Kerrick vállára. – Az áldóját… – Hát igen – felelt Kerrick, majd bólintott. Megpróbálta kigondolni, mit is mondjon a fivéreinek. Még most is pontosan tudta, hol van Alison… a konyhában ürítette ki a mosogatógépett és… közben énekelt. Kerrick felsóhajtott. Halk, feszült moraj futott végig a férfiakon. Fészkelıdtek, poharak koppantak a bárpulton. Sam ingázott egyik palacktól a másikig, hogy mindenkinek kedve szerint töltse meg a poharát. Ám a harcosok továbbra sem tágítottak Kerrick mellıl, így hát ı is tudta, hogy valamit muszáj lesz mondania, hogy csillapítsa társai élénk kíváncsiságát. Már szóra nyitotta a száját, de cserbenhagyta az agya: semmit sem tudott kinyögni. Pedig, ha törik, ha szakad, valamit mondania kell, de vajon mit? Végül kimondta az egyetlen dolgot, aminek itt valami értelme lehetett, és amivel érzékeltethette, mennyire teljes volt számára ez az új élmény. – Úgy kétszáz év óta most elıször aludtam… nyolc teljes órát.
A harcosok megint fészkelıdtek, egypár halk káromkodás hallatszott. – Aludni – mormolta Thorne. – De jó is lenne. – Úgy bizony, a francba is – toldotta meg Medichi. – Merde! – mondta tömören Jean-Pierre. – Ölni tudnék azért, hogy egyszerre ennyit aludhassak. Két nappal késıbb, hajnal után, mikor Kerrick hazatért az éjszakai küzdelmekbıl, gyengéden megcsókolta Alison hasát és bordáit, közben a lányukhoz beszélt, majd felpillantott. – Mit szólnál a Lucy névhez? Hívhatnánk Lucynek a lányunkat. – Minek neveken gondolkodni addig, míg csupán egy halom osztódó sejt? – Mert az én osztódó sejtjeim, tehát még szép, hogy gondolkodom a neveken. – Azzal újból megcsókolta Alison hasát. – Szóval? Mi a véleményed a Lucy névrıl? Alison elmosolyodott. – Majd meggondolom. – Azzal ujjaival Kerrick hajába túrt. – Hogy lehet, hogy nem tetszik neked a Lucy? – Dehogynem. Ez egy nagyon aranyos név. – De igazából mégsem vagy oda érte. Alison felsóhajtott. Úgy látszik, valamilyen okból Kerrick most rögtön meg akarta oldani a születendı gyermek nevének kérdését. Alisonnak egészen más ötlete volt erre nézve, de nemigen akart elıhozakodni vele, mert fogalma sem volt, hogy fogadja majd Kerrick. – Lucy – szólt most a férfi mély torokhangon, gyengén imitálva Darth Vadert. – Én vagyok az apád. Azzal ismét megcsókolta Alison hasát, majd felpillantott rá. – Szóval, nem rajongasz az ötletért, hogy Lucy legyen.
Minthogy Kerrick nem szállt le a témáról, Alison kijelentette. – Az az igazság, hogy más ötletem van. Kerrick szeme összeszőkült. – És nem mered megmondani nekem? Alison mély lélegzetet vett, aztán kimondta: – Mi lenne, ha Helenának neveznénk a lányunkat? Kerrick csak pislogott. – Azt akarod, hogy a második feleségem után nevezzük el a lányunkat? Alison érezte, hogy lehangolta Kerrickket. Odahajolt hozzá, és két kezébe fogta az arcát. – Hadd magyarázzam meg. Helena az életét áldozta azért, hogy veled lehessen. Tudta jól, mi mindenen mentek keresztül ti, harcosok. Nagyon hálás vagyok neki, hogy tíz évet veled töltött az életébıl. Azt szeretném, ha a lányunknak is ilyen szíve lenne, ilyen rendkívül bátor. Kerrick felpillantott Alisonra, smaragd szeme csillogott. – Ámulatba ejtesz – suttogta. – Helenáról elnevezni a lányunkat… nagy megtiszteltetés ez a számára, és nekem örömömre szolgál. Köszönöm, Alison. Nagyon hálás vagyok neked. És újból megcsókolta Alison hasát. Késıbb, mikor Kerrick elaludt, Alison fogta új iPhone készülékét, és kiment a balkonra. Szíve kissé hevesebben vert, miközben húga számát tárcsázta. Joy dallamos hangon tudakolta, vajon Alison még mindig Mexikóban van-e. Mexikóban? Nem éppen. – Joy – kezdte suttogva Alison, mert nem akarta felébreszteni Kerricket. – Azért hívtalak, mert el kell mondanom… – Mit? – kérdezte izgatottan Joy. – Na, mondd már!
– Találtam valakit. Izgatott kiáltások hallatszottak a vonal másik végérıl. – És… megcsináltad? Úgy értem, volt szex és rendben volt? Senkinek sem esett baja? – Nem, senkinek sem – felelte Alison. – És igazad volt. Ez a férfi erıs, nagyon erıs, elbírja minden furcsa képességemet. Joy megint örömkiáltásokat hallatott. A háttérbe Ryan tompa hangja hallatszott: – Minden rendben? – Lissy talált egy férfit. – Helyes, hála Istennek. Azt hittem, megint csıtörés van a fürdıszobában. – Eredj már, inkább aludj tovább. – Aztán Joy megint Alisonhoz beszélt. – Akkor talán valami testépítı a fickó, vagy mi? Vagy mi, ez volt helyes válasz. – Nem éppen testépítı. Akkor hát… most kell elmesélni a vámpírokat, a szárnyakat, az átlépést egy másik dimenzió világába.
