1.
U
gyanolyan türelmesen álltam a sorban, mint a többi adófizetõ, forró markomba szorítva a kitöltött ûrlapokat meg a pénzt. Készpénzt, dohányt, ódivatú zöldhasúakat. Buta helyi szokás, amit drágán akartam megfizettetni az itteni bunkókkal. Vakartam az álszakállam komiszul viszketõ szélét, amikor az elõttem álló férfi félrelépett, és közvetlenül az ablak elõtt találtam magamat. A ragasztó megfogta az ujjamat, ezért alig tudtam kihúzni anélkül, hogy az egész szakáll vele ne jöjjön. – Gyerünk, gyerünk, adja már be! – nyújtotta felém a kezét türelmetlenül a korosodó, éles vonású, keserû és ráncos képû nõszemély. – Éppen ellenkezõleg – ejtettem le a bankjegyeket meg a papírokat, és szegeztem rá a hetvenötösömet. – Maga adja ki! Mindazt az adópénzt, amit kisajtolt ennek az isten háta mögötti bolygónak a birkatürelmû lakosaiból. Rávigyorogtam, hogy lássa, komolyan beszélek, mire lenyelte kikívánkozó sikolyát, és kaparászni kezdett 7
a pénzesfiókjában. Vigyoromat olyan szélesre igazítottam, hogy kivillanjon vérvörösre festett fogsorom, aminek láttán nyilvánvalóan helyesen kellett cselekednie. A felém taszított pénzkötegeket begyömöszöltem a nagykabátom belsejébe varrott számtalan mély zsebbe. – Mit mûvel maga? – tátotta rám a száját a mögöttem álló férfi pingponglabdaként kidülledõ szemmel. – Pénzt veszek föl – mondtam, és odahajítottam neki egy köteget. – Mért nem visz maga is egy keveset? – Reflexszerûen elkapta és rámeredt, amikor felbõdültek a riasztók, és hallottam, ahogy az ajtók döngve becsapódnak. A pénztárosnak valahogy sikerült megnyomnia a riasztócsengõ gombját. – Nem volt rossz húzás – morogtam –, de ne hagyja, hogy ilyen csekélységek eltereljék a figyelmét a lényegrõl. Eltátotta a száját, és lassan félrecsúszott, de a pisztolycsõ mozdulata meg újból fölvillantott vörös fogazatom hatására visszatért bele az élet, és tovább hajigálta elém a bankjegyeket. Az emberek megbolydultak, és fegyverükkel hadonászó zsaruk özönlöttek elõ, ujjukkal a ravaszon, hátha le lehet puffantani valakit. Eljött az ideje, hogy megnyomjam a zsebembe rejtett idõzítõ gombját. Bûbájos kis robbanások hallatszottak a papírkosarak felõl, amelyekbe gázbombákat rejtettem, és még kellemesebb volt a fülemnek az ügyfelek rémült visítozása. Egy pillanatra abbahagytam a pénz rámolását, hogy fölvegyem és rögzítsem az arcomon a gázmaszkomat. A számat szorosan befogtam, és csak az orromba dugott szûrõkön át szívtam be a levegõt. Mulatságos volt a látvány. A vakítógáz láthatatlan és szagtalan, de a benne lévõ, szinte azonnal ható vegyszer 8
bizonyos idõre teljesen lebénítja a szemidegeket. Tizenöt másodpercen belül a bankban mindenki megvakult. James Bolivar diGriz, azaz jómagam, e sokféle tehetséggel megáldott ember kivételével. Vidám dallamot dünnyögtem csukott szájjal, miközben elrámoltam a pénz maradékát. Jótevõm, a pénztárosnõ végül csak eltûnt a szemem elõl, és értelmetlenül sápítozott valahol a pult alsó része mögött. Sok más jelenlévõhöz hasonlóan. Összevissza tapogatóztak és bukdácsoltak a különféle tárgyak között, míg én utat törtem magamnak az egész tébolyda kicsiny, elsötétített csücskén át. Valóban kísérteties érzés volt, akár a félszemû királyé a vakok között. Odakint már egész sokaság verõdött össze. Az emberek az ablakokhoz és üvegajtókhoz nyomták az orrukat, úgy lesték az odabent kibontakozó dráma eseményeit. Integettem nekik, és rájuk vigyorogtam, mire a legközelebbiek rémülten hõköltek vissza az ajtó elõl. Szétlõttem a zárat. A pisztolyt olyan szögben tartottam, hogy a golyók a fejük fölött süvítsenek el, aztán kirúgtam az ajtót. Mielõtt kiléptem volna, a járdára hajítottam egy vijjogót, és gyorsan helyükre nyomtam a füldugóimat. A szörnyû, visító hang elõl mindenki sietve menekült. Ha ilyet hall az ember, muszáj eliszkolnia. A ketyere ördögi hangegyveleget áraszt, egy jókora földrengés erejével. Van hallható tartománya, mintha hatalmas körmök kaparnának egy iskolatáblát, és vakrémületet és halálfélelmet elõidézõ ultrahangok. Ártalmatlan, de nagyon hatékony szerkezet. Szóval az utca kiürült, mire elõjöttem, és megindultam a sarkon éppen kiforduló kocsi felé. Az agyam lüktetett a dugók mellett is behatoló ultrahangoktól, ezért boldogan csaptam be magam 9
után az ajtót, míg Angelina végigsöpört a járgánnyal az utcán. – Minden rendben ment? – kérdezte, és két keréken fordult be a következõ kanyarba. Szirénák bõgtek föl a távolban. – Mint vajban a kés. Lágyan, olajozottan. – A fogaid viszont elég rondák. – Bocsánat! Egy kis gyomorrontásom volt ma reggel. Viszont a kabátom bélésében több pénz van, mint amennyire valaha szükségünk lehet. – Remek! – kacagott föl Angelina õszintén. Ó, az az ellenállhatatlan mosoly, a ráncocskák az orra tövében! Legszívesebben beleharaptam vagy legalább megcsókoltam volna, de megelégedtem egy bajtársi vállveregetéssel, mivel minden figyelmére szüksége volt a vezetéshez. Rágógumit gyömöszöltem a számba, amely majd letisztítja a vörös fogfestéket, és hozzáláttam az álcám leszedéséhez. A kocsi éppúgy átváltozott, akár jómagam. Angelina bekanyarodott egy mellékutcába, lelassított, majd egy még csöndesebb utcácskán hajtott végig. Sehol senkit nem láttunk. Megnyomta a gombot. Hát igen, a technika igazán különleges dolgokra képes. A rendszámtábla félresiklott, hogy másiknak adjon helyet, de ez olyan csekélység, hogy szóra sem érdemes. Angelina megpöccintette az ablaktörlõt, mire finom folyadéksugár permetezett a jármû elejére. Ahol érintette, a halványkék festék élénkvörösre váltott – kivéve a tetõt, amely átlátszóvá lett, s így pár másodperc múlva vígan szemlélhettük a világot a buboréktornyon át. A krómozott fémnek látszó részek is átalakultak, teljesen megváltoztatva a kocsi küllemét, de még a 10
márkáját is. Amint az átalakulás befejezõdött, Angelina kényelmesen kifordult a sarkon, és megindult arrafelé, amerrõl az elõbb jöttünk. Narancsvörös parókáját az én álruhám mellé zártuk, és egy pillanatra magam markoltam meg a kormányt, hogy tenyérnyi napszemüveget biggyeszthessen az orrára. – És most hová? – fordult felém, mialatt hadoszlopnyi szirénázó rendõrautó húzott el mellettünk az ellenkezõ irányba. – A tengerpartra gondoltam. Szellõ, napsütés, homok, ilyesmi. Egészséges és hûsítõ. – Kicsit talán túlságosan is hûsítõ, ha megbocsátasz – ütögette meg szépen gömbölyödõ hasikáját, több mint elégedett mosollyal. – Most lépünk át éppen a hatodikból a hetedik hónapba, szóval nem érzem magam igazán sportosnak. Különben is, jut eszembe… – mordult felém hirtelen duzzogva, és tért vissza nyomban a vezetéshez – azt ígérted, hogy tisztességes asszonnyá teszel, és ezt az idõt a mézesheteinknek nevezhetjük majd. – Édes szerelmem – paskoltam meg a kezét õszintén –, az elsõ adandó alkalommal. De tisztességes aszszonyt azért mégsem faragok belõled, hiszen legalább olyan csintalan gondolkodású vagy, akárcsak én. No persze természetesen feleségül veszlek, és egy fényes, drága… – Lopott! – …gyûrût húzok erre a kicsi ujjacskádra. Ezt megígérem. De amint bejegyeztetjük a házasságunkat, azonnal benne leszünk a számítógépben, és akkor vége a dalnak. Meg az aranyos nászutunknak. – És te egy életre horogra kerülsz. Azt hiszem, jobb lesz, ha most kaplak el, mielõtt még túlságosan elnehe11
zülök, hogy kergesselek. Hát akkor menjünk el a parti bungalódba, töltsünk ott még egy utolsó víg, szabad napot. De holnap, rögtön reggeli után összeházasodunk. Megígéred? – Van itt még egy pici kérdés… – Ígérd meg, Sikamlós Jim! Ismerlek jól. – Szavamat adom, csak… Erre váratlanul leblokkolt, és a következõ pillanatban saját hetvenötösöm csövébe meredhettem. Igen nagynak látszott. Az ujjacskája kifehéredett a ravaszon. – Ígérd meg, te csavaros eszû, csaló, hazug semmirekellõ, különben kiloccsantom az agyadat! – Ó, drágám! Te tényleg szeretsz engem! – Hát persze! De ha nem lehetsz teljesen csak az enyém, akkor inkább halottnak akarlak. Szóval? – Hát jó, reggel összeházasodunk. – Egyes alakok olyan nehezen meggyõzhetõk! – suttogta, és a pisztolyt a zsebembe csúsztatta, magát meg az ölembe. Utána olyan édes csókokkal halmozott el, hogy szinte már vártam is a másnap reggelt.
12
2.
H
ová igyekszel, Sikamlós Jim? – kiáltotta Angelina emeleti ablakunkból kihajolva. Kezemmel a kapukilincsen megtorpantam. – Csak leszaladok és úszom egyet, szerelmem – rikkantottam vissza, és kinyitottam a kertkaput. A hetvenötös fölugatott, és a kiskapu törmeléke kihullott a kezembõl. – Nyisd szét a köpenyedet – mondta majdnem kedvesen, és kifújta a füstöt a pisztoly csövébõl. Lemondóan vállat vontam, majd széthúztam magamon a fürdõköpenyt. Mezítláb voltam, de természetesen teljesen felöltözve, fölgyûrt nadrágszárral, zakóm zsebébe gyömöszölt cipõvel. Angelina megértõn bólogatott. – Nos, akár föl is jöhetsz. Nem mégy sehová! – Hát persze hogy nem – duzzogtam. – Nem vagyok én olyanfajta. De attól tartottam, hogy esetleg félreértenéd. Csak beugrottam volna néhány boltba, és… – Fölfelé! Mentem. Az ördög nem alszik… stb., mintha egyenesen az én Angelinámról szólna a mese. A Különleges 13
Testület orvosai megszabadították gyilkos ösztöneitõl, kibogozták tudatalattijának összekuszálódott szálait, és sokkal boldogabb életre állították be, mint az korábban elképzelhetõ lett volna. De amint kritikussá vált a helyzet, megint a régi Angelina volt. Ólomlábakon baktattam hát föl a lépcsõn. Még nyomorultabb csirkefogónak éreztem magam, amikor megláttam, hogy sír. – Jim, te nem is szeretsz engem! – Klasszikus sirám a legelsõ édenkerti asszony óta, de mindmáig megválaszolatlan. – De igen! – tiltakoztam, és úgy is éreztem. – Ez csak olyan… izé... beidegzõdés volt, vagy valami olyasféle. Szeretlek én, de a házasság, hmm, olyan, mintha börtönbe vonulna az ember. És ilyesmire egész eddigi bûnös életem alatt nem került sor. – Fölszabadulás, nem fogság – dünnyögte, és mûvelt valamit a sminkjével, hogy eltüntesse a könnyei által vájt csatornákat. Most vettem csak észre, hogy az ajkára a ruhájához illõ fehér ajakírt kent, a hajába meg valami csipkés, fehér lifityánkát tûzött. – Hát persze, így megy az ember a hûvös tengernek – állt föl, és megpaskolta az arcomat. – Ess túl rajta gyorsan, akkor meg sem érzed. Most pedig gyûrd le a nadrágszárad, és bújj bele azokba a cipõkbe! Így tettem, és amikor fölegyenesedtem, hogy vitába szálljak ezzel az utóbbi tirádával, döbbenten láttam, hogy a kitárt ajtón túl, a másik szobában ott áll a házasságkötõ ceremóniamester, két hivatásos tanújával együtt. Angelina belém karolt. Gyöngéden, ezt el kell ismernem. Ebben a pillanatban bömbölve fölharsant az orgonazene, felvételrõl. Angelina a könyökömnél fogva terelt elõre. Egy pillanatig még ellenszegültem, aztán 14
csak elõreléptem, s közben mintha szürke köd ereszkedett volna a szememre. Amikor a sötétség eloszlott, még zúgtak az orgonaszó utolsó, elhaló akkordjai. Az ajtó becsukódott a távozók mögött, és Angelina csak addig csodálta csillogó gyûrûvel ékes ujját, hogy máris felém nyújthassa az ajkát. Ahhoz már nem volt elég akaraterõm, hogy meg ne csókoljam, mielõtt felnyögtem volna. Az oldalt álló tálalón számos palack sorakozott, és zsibbadó ujjakkal, de tévedhetetlenül elcsíptem egy pocakos, „szíriuszi párduckönnyel” teli üveget. Ennek a fõzetnek az utóhatása olyan kegyetlen, hogy a legtöbb civilizált bolygón rég betiltották a forgalmazását. Olyan erõs volt, hogy szinte éreztem, amint árt, úgyhogy nyomban töltöttem magamnak még egy pohárral. Ezalatt – és míg igyekeztem semlegesíteni lázas gondolataimat – jócskán múlhatott az idõ, mivel Angelina – az én Angelinám – már laza nadrágban és mellényben állt elõttem, két oldalán útra kész táskáinkkal. A poharat kikapta az ujjaim közül. – Elég az italozásból! – mormolta majdnem kedvesen. – Ma éjjel még ünnepelhetünk egy jót, de most mennünk kell. A bejegyzés bármelyik pillanatban elérheti a számítógépet; és amikor az megtörténik, az egész úgy kivirul, mint sarki kocsma fizetés napján. A rendõrség máris a nyakunkba varrja az elmúlt két hónap minden bûncselekményét, és nyálcsorgatva, csaholva veti magát a nyomunkba. – Csönd legyen! – tápászkodtam föl. – A kép nagyon ismerõs. Hozd a kocsit, és söpörjünk! Fölajánlottam, hogy segítek vinni a csomagokat, de amikorra kinyögtem, mit akarok, õ már félúton járt ve15
lük a lépcsõn lefelé. E bátorításra magam is nekiveselkedtem, és kibotladoztam az ajtón. A kocsi alapjáraton zümmögött a kapu elõtt, nyitott ajtóval. Angelina a volánnál ült, és türelmetlenül topogott kis lábával a padlón. Bekecmeregtem. A valóság elsõ csápjai ekkor csavarodtak elgyötört agytekervényeimre. A jármûvet – mint a Kamata bolygón minden felszíni társát – gõzgép hajtotta, amelyet egy szükségtelenül bonyolult szerkezet által a tûzterébe adagolt speciális brikettféleség táplált. Legalább fél óra kellett hozzá, hogy elérje a mozgáshoz szükséges üzemi nyomást. Angelina már biztosan az egybekelésünk elõtt begyújtotta, és minden más lépést is gondosan megtervezett. Én mindössze magányos iszogatásommal járultam hozzá a dologhoz, ami elég csekély segítségére lehetett. Beleborzongtam a helyzet fonákságába, és föltettem az egyetlen elfogadható kérdést. – Akad egy „jogsitablettád”? – morogtam reszelõs hangon. Még be sem fejeztem, máris ott csillant a tenyerén. Kicsi, kerek és rózsaszín volt, fekete halálfejjel. Egy õrült vegyész találmánya, amely úgy mûködött, akár valami emésztõcsatorna-porszívó. Pár pillanat múltán, hogy elérte a gyomromban kavargó sósavat, a hatóanyagai villámháborús támadást indítanak a véredényeimen keresztül. Nemcsak az alkoholt semlegesíti tökéletesen, hanem az ivászat minden mellékhatásától is megszabadít, úgy, hogy szerencsétlen áldozata nyomban színjózanná válik, és ennek fájdalmasan a tudatában is van. – Víz nélkül is bevehetem – motyogtam, amint a másik kezében megláttam a mûanyag poharat. Már nem 16
volt visszaút. Egy utolsó, minden mindegy vállvonással a torkomba hajítottam a pirulát, és utánanyeltem a vizet. Azt mondják, a dolog nem tart sokáig, de az csak az objektív idõben van így. Nekem óráknak tûnt. Szokatlan érzés, ezért a leírása is nehéz. Talán úgy képzeljék el, mintha az ember a szájába venne egy hidegvizes öntözõcsövet, és teljesen kinyitná a csapot, majd a következõ pillanatban minden lehetséges helyen, még a pórusain is áradna kifelé a víz, míg mindent teljesen tisztára nem mos. – Phû! – nyögtem elcsigázva, miután fölegyenesedtem, és zsebkendõmmel megtöröltem a homlokomat. Egy kis falu házai suhantak el mellettünk, azután megmûvelt földek következtek. Angelina nyugodt hatékonysággal vezetett, a tûztér pedig elégedett csámcsogással nyelte el a következõ adag brikettet. – Remélem, jobban vagy! – vetette oda Angelina. Behajtott egy körforgalomba, és elhagyva korábbi utunkat másik úton hajtott ki belõle, miután rápillantott a térképre. – Riasztottak miattunk mindent, a hadsereget, a haditengerészetet, mindent. Lehallgattam a hadmûveleti rádiójukat. – És vajon megússzuk? – Alig hiszem. Hacsak nem jössz elõ nagyon gyorsan valami ragyogó ötlettel. Szoros légvédelmi gyûrût vontak körénk, és egyre szûkítik a kört. Még mindig lábadoztam a „jogsitabletta” hatása nyomán, így az eszem is zavaros volt még egy kicsit. Homályos gondolataim és a hangszálaim között közvetlen kapcsolat volt, az értelem ellenõrzése nélkül. Jó kezdés egy házassághoz. Ha az egész ilyen, nem csoda, hogy ennyi évig csak kerülgettem. 17
A kocsi letért az útról, és nyekeregve megállt a magas fûben, a kék levelû fák árnyékában. Angelina már kinn is volt, rámcsapta az ajtót, és a táskája után kotorászott, mielõtt moccanhattam volna. Magyarázkodni próbáltam. – Tisztára bolond vagyok… – Akkor én is bolond vagyok, hogy hozzád mentem! – A szeme száraz volt, a hangja hideg, minden érzelme fölött keményen uralkodott. – Azért csaltalak bele a házasságba, mert azt hittem, pontosan ez az, amire vágysz. Tévedtem, tehát máris véget vetek az egésznek, mielõtt még valóban elkezdõdött volna. Sajnálom, Jim. Teljesen új életet teremtettél nekem, én meg azt hittem, hogy ezt én is viszonozhatom. Jó dolog volt megismerkednem veled. Köszönöm, és isten veled. Mire mire mindezt elmondta, a gondolataim összeálltak valami olyasmivé, ami halványan a normális állapotukra emlékeztetett, és bár még gyönge voltam, készen álltam a válaszra. Mielõtt az utolsó szó elhangzott volna, ott álltam elõtte, és gyöngéden megmarkoltam a karját. – Angelina, most mondok neked valamit elõször s utoljára, talán többet soha, egész életemben. Tehát hallgass meg jól, és vésd az eszedbe. Valaha én voltam a legjobb zsivány az egész galaxisban, mielõtt becsápoltak volna a „különlegesekhez”, hogy segítsek más zsiványok összefogdosásában. És téged is elkaptalak. Te nem csak zsivány voltál, hanem zseniális bûnözõ, aki ráadásul élvezettel gyilkolt. – Éreztem, amint megrázkódik a kezemben, mire még erõsebben szorítottam. – Ki kellett mondanom, mivel valóban az voltál. De már nem így van. Mindarra megvolt az okod, de azokat meg18
szüntették, és az egyébként ragyogó elmédben is kibogoztak pár kegyetlen csomót. Én meg szerelmes lettem beléd. De emlékeztetlek arra, hogy akkor is, abban a gyötrelmes állapotodban is szerettelek, ami sok mindent elárul. Tehát ha most rúgkapálok a hámban, és néha reggelente nehezen kezelhetõ vagyok, gondolj erre, és tégy némi engedményt. Benne vagy ebben? Úgy látszott, igen. Ledobta a táskát, persze a lábamra, de elfintorodni sem mertem. Szorosan megölelt, berántott az árokba, és hevesen megcsókolt, amit hosszan és épp olyan hevesen viszonoztam. Azt mondhatják erre, hogy az új házasoknál ez természetes… Micsoda hülyeség! Mozdulatlanná dermedtünk, amint két röpkerekû csikorogva lefékezett a kocsink mellett. Ilyeneket csak a rendõrség használt, mivel sokkal gyorsabbak voltak a brikettzabáló, lomha gõzgépeknél. Tulajdonképpen háromkerekûek, a két hátsó kerék közé épített erõs légcsavarral. Éjszakánként hálózatról töltik fel õket, így a villanymotorjuk teljes erõvel mûködhet másnap. A légcsavar pedig nappal áramot termel, amely a kerekekbe szerelt motorokat hajtja. Hatékonyak, nem szennyeznek – és nagyon veszélyesek. – Ez az a kocsi, Podder! – üvöltötte túl egyikük a légcsavarok szakadatlan zúgását. – Akkor jelentem. Nem mehettek messzire. Most biztosan elkapjuk õket. Semmi nem dühít annyira, mint holmi kishivatalnokok arcátlan magabiztossága. No persze most jól elkaptak. Mély torokhangot hallattam, amint egyikük a kocsi körül szaglászott. Döbbenten vette észre meghitt ölelkezésünket a magas fûben. Még akkor is tátotta a száját, amikor egyik karommal elkaptam a nyakát, és 19
lerántottam mellénk a földre. Mulatságos volt, amint kinyújtotta a nyelvét, kidülledt a szeme, és a képe bíborvörösre váltott, de Angelina elrontotta a mulatságomat. Lekapta a sisakját, majd keményen és pontosan halántékon vágta a cipõje sarkával. A fickó feje félrefittyedt, mire hagytam, hogy a földre omoljon. – És még te beszélsz! – sziszegte az asszonykám. – A te álcád mögött egy valódi, vérszomjas szadista rejtõzik. – Bejelentettem. Most már mindenki tud róluk. Biztosan mindjárt elkapjuk… – duruzsolta a másik lelkes tisztecske, de torkára forrt a szó, amint szembetalálta magát a társa rohamkarabélyának a csövével. Angelina altatófiolát kapott elõ a táskájából, és a fickó orra alá tartotta. – És most, mi legyen, fõnök? – kérdezte boldog mosollyal, amint végignézett az árok partján heverõ fekete ruhás, csillogó rézgombos alakokon. – Gondolkodtam – fordultam felé, megdörzsöltem az államat, és mély összpontosítással ráncoltam a homlokomat, hogy az állításom igaznak tûnjék. – Jó négy hónapot töltöttünk el gondtalan nyaralással, de egyszer minden jó dolognak is véget kell érnie. Meghosszabbíthatnánk a szabadságunkat, de az nagyon is zûrös lenne, hogy finom legyek. És embereknek is baja esnék. Te meg… persze nagyon is jól nézel ki, de ez mégsem igazán a meneküléshez, üldözéshez és mindenféle más komiszsághoz legmegfelelõbb alak. Ne térjünk vissza a szolgálathoz, ahonnan megléptünk? – Reméltem, hogy ezzel jössz elõ. A másnaposság meg a bankrablás nem illenek jól össze. Jó mulatság lenne visszatérnünk. 20
– Különösen azért, mert biztosan kitörõ örömmel fogadnának. És még inkább, mivel visszautasították a szabadság iránti kérelmünket, és ezért meg kellett fújnunk azt a postahajót. – Nem is beszélve arról a költõpénzrõl, amelyet el kellett lopnunk, hiszen nem férhettünk hozzá a bankszámláinkhoz. – Így igaz. Csak gyere velem, és stílusosan elintézzük az egészet. A két békefenntartó tisztecskérõl lehúztuk az egyenruhájukat, és kíméletesen befektettük õket a kocsi hátuljába. Az egyiken rózsaszín pöttyös alsónemû volt, a másikon egyszerû fekete gatya, de csipkeszegéllyel. Ez lehetett ugyan helyi öltözködési szokás is, de furcsa gondolatokat ébresztett bennem Kamata rendõrségérõl, ezért örültem, hogy eltávozunk onnan. Egyenruhában, sisakosan és védõszemüvegben száguldottunk az úton röpkerekûinkkel, és vidáman integettünk minden szemben dübörgõ tanknak vagy teherszállítónak. Mivel annyit lármáztak a fölfedezésünkrõl, lefékeztem az út közepén, és megállítottam egy páncélkocsit. Angelina mögéjük került a jármûvével, hogy egy elõrehaladott terhes rendõrtiszt mégse keltsen túl nagy föltûnést. – Beszorítottuk õket! – ordítottam. – De rádiójuk van, szóval azt kapcsolják le a hálózatról! Kövessenek! – Vezessen! – kiáltott vissza a sofõr, a társa sûrû bólogatása mellett. Biztosan jutalomra meg hírnévre gondoltak, és fényes plecsnik táncoltak lelki szemeik elõtt. Egy erdõbe vezetõ, elhagyott ösvényhez irányítottam õket, amelynek végén kicsi tó volt, düledezõ csónakházzal és mólóval a partján. 21
Lefékeztem, õket is leállítottam, aztán ujjamat az ajkamra téve, lábujjhegyen osontam vissza feléjük. A vezetõ leeresztette az oldalsó ablakot, és várakozóan hajolt ki rajta. – Ezt szívjátok meg! – hajítottam be a nyíláson egy gázgránátot. Füstfelhõ keletkezett, nyögések hallatszottak, majd újabb két egyenruhás alak nyúlt el csöndesen a fûben. – Vessünk egy futó pillantást az alsójukra? – somolygott Angelina. – Inkább ne. Szeretnék megõrizni valamit a hitembõl, még ha reménytelen is. A háromkerekûek simán végiggördültek a mólón, belepottyantak a vízbe, rövidzárlatot kaptak, sisteregtek, és buborékfelhõt löktek ki magukból. Miután a páncélkocsi kiszellõzött, fölmásztunk rá, és elhajtottunk vele. Angelina megtalálta a sofõr érintetlen ebédjét, és jó étvággyal bekebelezte. A fõutakat jórészt kikerültem, úgy vezettem vissza a városba, ahol a hadmûvelet parancsnokságát a rendõrség központjában helyezték el. Oda igyekeztem, ahol a komoly intézkedéseket hozzák. Leparkoltunk az ürességtõl kongó mélygarázsban, és a toronyba vivõ felvonóhoz siettünk. A parancsnoki központ kivételével az épület majdnem teljesen üres volt. Találtam is egy közeli gazdátlan irodát, ahová betuszkoltam Angelinát. Ártatlan képpel olvasgatta a titkosított, de könnyen hozzáférhetõ bizalmas dokumentumokat, amikor visszaigazítottam a védõszemüvegemet, és otthagytam. Egy poros, elhagyatott bejárati ajtón léptem a vezérlõterembe. Az ember, akit kerestem, hosszú léptekkel rótta a métereket, és kihûlt pipáját szörcsögtette. 22
– Ön Mr. Inskipp, uram? – Egen! – morogta, és tovább bámulta a nagy fali térképet, amelynek a hajtóvadászat részleteit kellett volna mutatnia. – Látogatója van, uram. – Hogy ki, mi van? – motyogta még mindig szórakozottan. Harold Peter Inskipp, a Különleges Testület igazgatója és agytrösztje mintha ma nem lenne igazán formában. Különösebb gond nélkül jött utánam. Becsuktam az ajtót, és levetettem a védõszemüveget. – Készen állunk a hazatérésre – közöltem vele. – Mármint ha békésen elszállíthat bennünket errõl a bolygóról anélkül, hogy a helybéliek ránk tehetnék a koszos mancsukat. Dühösen harapta össze az állkapcsát, számtalan szilánkra törve pipája szárát. Mialatt az Angelinát rejtõ szobához vezettem, egyfolytában a darabjait köpködte maga elé.
23
3.
H
ogy az a! – hörögte Inskipp, és megrázta a markában szorongatott papírcsomót, amely úgy csörgött, mint valami szikkadt csontváz. – Nagyon kifejezõ szöveg – jegyeztem meg. Elõhúztam egy szivart a zsebembõl és a fülemhez emeltem. – De igen csekély a hírtartalma. Fogalmazhatna kissé közlékenyebben? – lecsíptem a szivar keskenyebbik végét. Meg se roppant. Tökéletes. – Tudja, hány millióba került a maguk ámokfutása? Kamata egész gazdasága… – Egyetlen fillért sem veszít. A kormány kárpótolja az érintett intézményeket, azután ezt az összeget levonja a Különleges Testületnek fizetendõ éves díjból. A testületnek pedig bizonyára több pénze van, mint amennyit egyáltalán elkölthetne. És ne feledje a járulékos jótéteményeket sem. Kiváló szórakozás a népesség számára; az újságok példányszámának növekedése; a jogászok számára a praxisuk tökéletesítésének lehetõsége, ami önmagában is egészen érdekes jelenség; s végül a hajtóvadászat, amelyet minden egyes résztvevõje nagyon élvezett. Egyáltalán nem zavarta õket, sõt kész24
séggel fizetnének nekünk, amiért megrendeztük ezt az izgalmas elõadást. – Meggyújtottam a szivaromat, és hatalmas, illatos füstfelhõt pöffentettem a levegõbe. – Ne játssza itt nekem a nagyokost, maga korosodó csibész. Ha a párjával együtt átengedem a kamatai hatóságoknak, még hatszáz év múlva is valamelyik börtönükben penészednének. – Nagyon kevéssé valószínû, Inskipp, maga szintén vénülõ szélhámos. A helyzet az, hogy messze nincs elég igazi terepügynöke. Jobban kellünk mi magának, mint maga nekünk. Gondolja ezt végig tisztességesen, aztán térjünk a tárgyra. Elszenvedtem már a büntetésemet. – Ezzel letéptem egy fémgombot a tunikám elejérõl, és az íróasztalára ejtettem. – Tessék, vegye vissza a plecsnijeimet, és fokozzon le. Bûnös vagyok. Gyerünk tovább! Egy utolsó áldühös mordulással a szemétkosárba hajította a papírcsomót, és elõhúzott egy nagy, piros irattartót, amely vészjóslóan fölberregett, amikor megérintette. Hüvelykujjának lenyomatával elhallgattatta a vészjelzõt, mire a dosszié fedele fölpattant. – Itt van egy halálosan fontos, szigorúan titkos megbízatás. – Miért, kapok én valaha is másmilyeneket? – És vérfagyasztóan veszedelmes is. – Titokban irigykedik a jó megjelenésemre, és a halálomat kívánja. Gyerünk hát, Inskipp! Hagyja a szövegelést, és árulja el, mirõl van szó. Angelina meg én különbül megoldjuk a dolgot, mint az összes többi kivénhedt ügynöke együttvéve. – Ez a feladat kizárólag a magáé. Angelina… izé… – a képe elvörösödött, mire mélyebben hajolt a dossziéba. 25
– Naháát! – ordítottam föl. – Inskipp, a gyilkoló, a rettenthetetlen, a nagy parancsnok, a galaxis élõ erõközpontja! És nem meri kiejteni az állapotos szót! Mit szól a csecsemõ szóhoz? Vagy éppen a szexhez? Ez aztán a csemege! Még a gondolatától is elpirul. Gyerünk, mondja ki a szex szót háromszor, gyorsan egymás után! Meglátja, jót tesz magának. – Fogja be a száját, deGriz! – mordult rám. – Végre valahára feleségül vette, ami arra utal, hogy legalább egy csöppnyi becsület rejtõzködik az egyébként velejéig romlott énjében. Az asszony itt marad. Maga meg nekivág ennek az egyszemélyes küldetésnek. És lehet, hogy szegényke megözvegyül. – Rondán mutatna feketében, szóval ilyen könnyen nem szabadul meg tõlem. Beszéljen! – Nézze meg ezt! – húzott elõ egy filmtekercset, és beillesztette az asztalán lévõ nyílásba. A mennyezetrõl vetítõvászon ereszkedett alá. Megkezdõdött a vetítés. A fölvétel kézi kamerával készült, a színek idõnként kifakultak – nagyon mûkedvelõ munka volt az egész. Mégis ez volt a legjobb házimozi egész eddigi életemben, olyan érdekfeszítõ volt az anyag. Minden kétségen kívül eredeti. Valakik éppen háborúztak. Fényes nap volt, szétszórt fehér bárányfelhõkkel a kék égen, közöttük a légelhárítás fekete füstpamacsaival. De a tûz nem volt elég erõs és elegendõ ahhoz, hogy megállítsa az alacsonyan és sebesen közeledõ, leszálló csapatszállítókat. Az ûrrepülõtér közepes méretû volt, távoli kiszolgálóépületekkel és néhány teherszállító ûrhajóval. Más, alacsonyan sikló hajók bömböltek, bombák robbantak, és törmelék szállt az ég felé, vélhetõen az eltalált védelmi állá26
