Babeş-Bolyai Tudományegyetem Távoktatási Központ Pszichológia és Neveléstudományok Kar Tanító és Óvodapedagógus Szak
Leíró magyar nyelvtan -- Hangtan, Szótan, Mondattan --
Tanulmányi útmutató IV. félév
dr. Antal Sándor adjunktus
1
TARTALOMJEGYZÉK TANTÁRGYI ISMERTETŐ ....................................................................................................................................... 4 ÚTMUTATÓ A JEGYZET HASZNÁLATÁHOZ .......................................................................................................... 12 BEVEZETŐ ......................................................................................................................................................... 13 1. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 16 1. GONDOLATOK A NYELVRŐL ÉS A BESZÉDRŐL............................................................................... 16 1.1. Mi a nyelv?............................................................................................................................................. 16 1.2. A nyelv mint jelrendszer ......................................................................................................................... 17 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 19 Szakirodalom................................................................................................................................................. 19 2. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 20 2. HANGTAN ...................................................................................................................................................... 20 2.1. A Hangtan tárgya................................................................................................................................... 20 2.2. A hang és a betű ..................................................................................................................................... 21 2.3. Az elemek hangtana, a magyar hangrendszer........................................................................................ 22 2.3.1 A magánhangzók / vokálisok / ........................................................................................................................... 23 2.3.2. A mássalhangzók / konszonánsok .................................................................................................................... 24
3. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 30 2. 4. A szerkezetek hangtana, a beszédhangok kapcsolódása ....................................................................... 30 4. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 37 2. 5. A szótag ................................................................................................................................................. 37 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 40 Szakirodalom................................................................................................................................................. 40 5. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 41 3. SZÓTANI – SZÓKÉSZLETTANI ALAPFOGALMAK............................................................................. 41 3.1. A Szótan tárgya ...................................................................................................................................... 41 3. 2. A szókészlet és a szókincs ...................................................................................................................... 42 FOGALOMÉRTELMEZÉS .............................................................................................................................. 42 3.3. A szó és kifejezéskészlet egységei ........................................................................................................... 44 TANULÁSI EGYSÉG ............................................................................................................................................. 48 3.4. A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása ..................................................................................... 48 3.4.1. A szókészlet eredet szerint rétegei .................................................................................................................... 48 3.4.2. A szókészlet szinkron leírása, a mai magyar nyelv szókészleti rétegei ............................................................. 51 a. Normatív nyelvváltozatok ....................................................................................................................................... 52
3.5. Állandóság és változandóság a szókészletben........................................................................................ 53 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 55 Szakirodalom................................................................................................................................................. 56 7. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 57 4. SZÓFAJTANI KÉRDÉSEK .......................................................................................................................... 57 4.1. A szófajiság ismérvei.............................................................................................................................. 57 4.2. Az indulatszó .......................................................................................................................................... 61 4.3. A felelő- és kérdőszó............................................................................................................................... 62 8. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 63 4.4. A főnév ................................................................................................................................................... 63 4.5. A melléknév ............................................................................................................................................ 65 4.6. A számnév............................................................................................................................................... 67 9. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 71 4.7. A névmás ................................................................................................................................................ 71 4.7.1. Egyirányú (csak főnevet / főneveket helyettesítő) névmások............................................................................ 72 4.7.2. Többirányú / főnevet, melléknevet, számnevet, (határozószót) helyettesítő / névmások ................................. 75
10. TANULÁSI EGYSÉG ....................................................................................................................................... 80 4.8. Az ige...................................................................................................................................................... 80 2
11. TANULÁSI EGYSÉG ....................................................................................................................................... 93 4.9. A határozószó......................................................................................................................................... 93 4.10. A névelő................................................................................................................................................ 96 4.11. A névutó................................................................................................................................................ 99 4.12. A kötőszó ............................................................................................................................................ 101 4.13. A módosítószó .................................................................................................................................... 102 4.14. Az igekötő........................................................................................................................................... 103 4.15. A segédige .......................................................................................................................................... 105 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!......................................................................................................... 107 Szakirodalom............................................................................................................................................... 108 12. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 109 5. MONDATTAN .............................................................................................................................................. 109 5.1. Alapfogalmak, jellemzők ...................................................................................................................... 109 5.2. A mondatok osztályozása ..................................................................................................................... 111 5.3. Az egyszerű mondat.............................................................................................................................. 114 5.4. A tagolatlan mondat............................................................................................................................ 116 5.5. Összetett mondat ................................................................................................................................. 116 5.6. A szószerkezetek ................................................................................................................................... 118 13. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 121 5.7. Az egyszerű mondat szerkezete, a mondatrészek.................................................................................. 121 5.7.1. Az állítmány .................................................................................................................................................... 121 5.7.2. Az alany .......................................................................................................................................................... 124
14. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 127 5.7.3. A tárgy ............................................................................................................................................................ 127 5.7.4. A határozó ....................................................................................................................................................... 129 5.7.5. A jelző............................................................................................................................................................. 140
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!......................................................................................................... 144 Szakirodalom............................................................................................................................................... 145
3
Tantárgyi ismertető Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár Kar: Lélektan és Neveléstudományok Kar, Óvoda- és Iskolapedagógus Szak, Székelyudvarhely Egyetemi év : 2007 / 2008, 4. félév . Általános információk az előadásokról, szemináriumokról, szak- vagy laborgyakorlatokról Tantárgy neve: Magyar nyelv Kódszám: PIE 2404 Kreditszám: 5 Helyszín: Tanítóképző Főiskola épülete, Márton Áron tér 2. sz. -Órarend: hétfő, 9 – 13 Az előadás, szeminárium, szak- vagy laborgyakorlat tituláris oktatója Név, tudományos fokozat: Antal Sándor dr. Elérhetőség: 535600 Odorheiu Secuiesc str. Păcii 8 / 10.
[email protected]
T:
0366-103 984, M: 0742-137794 A tantárgy leírása A Magyar nyelv tanításának lehetőségeit és buktatóit egyaránt felszínre kell hoznia egy ilyen tantárgy-ismertetőnek. A tantárgyi jegyzet elsődlegesen leíró nyelvészeti ismereteket igyekszik nyújtani, de természetszerűleg nem kerülheti meg azokat a nevelési, nyelvművelési felületeket sem, amelyek -- egy sajátságosan funkcionális, az iskolai oktatást, nevelést szolgáló – stúdium szükségszerű velejárói. Olyan, nyelvre vonatkozó ismereteket rendszerez, amelyek a nyelvi kompetencia alapfeltételeinek tekinthetők, ugyanakkor arra is törekszik, hogy ez a nyelvről szerzett tudás a nyelvhasnálatban, a nyelvi performanciában kamatoztatható legyen. A zsúfolt, néhol túlságosan is sűrített, helyenként meg éppenséggel hiányos kifejtés oka lehet a szerző figyelmetlensége is, de sokkal inkább a hazai tanító- és óvóképzés tantervének átgondolatlansága, hibás strukturáltsága. Az anyanyelvi műveltség, az anyanyelvi nevelés óvodáskori és kisiskolai alapozásának fontosságát senki nem vonhatja kétségbe, ehhez képest
4
a hallgatók mindössze egy féléves tantárgyként tanulják. Ezekhez az objektív buktatókhoz igazodva a IV. féléves tantárgyat a jegyzet a következők szerint rendszerezi: 1. GONDOLATOK A NYELVRŐL ÉS A BESZÉDRŐL 2. HANGTAN 3. SZÓTANI –SZÓKÉSZLETTANI ALAPFOGALMAK 4. A SZÓFAJOK RENDSZERE 5. MONDATTAN – AZ EGYSZERŰ MONDAT Az egyes fejezetek magukba foglalnak egy vagy több tanulási egységet, mindösszesen 14-et, a következők szerint: 1. Tanulási egység Gondolatok a nyelvről és a beszédről •
A nyelv és a beszéd fogalmi jegyeinek feltárása
•
A beszéd és a gondolkodás összefüggései, kölcsönös feltételezettségük
•
A nyelv jel- és rendszerszerűségének érzékeltetése
•
A testes és testetlen jelek kérdése (nyelvi szegmentumok és szupraszegmentumok)
•
A magyar nyelv néhány sajátosságának feltárása – az agglutináló típus jellegzetességei 2. Tanulási egység
Hangtan I. rész •
Alapfogalmak értelmezése: hang, fonéma, hang-betű megfelelés
•
A hangtannal kapcsolatos helyesírási alapelv – a kiejtés szerinti írásmód elve – ismertetése, gyakorlatok
•
Az elemek hangtana – a magán- és mássalhangzók releváns jegyeinek megismertetése, artikulációs gyakorlatok, a köznyelvi kiejtési norma elvárásainak érvényesítése
•
A betűtanítással kapcsolatos ismeretek felidézése, a betűejtés kiküszöbölése 3. Tanulási egység
Hangtan II. rész •
A szerkezeti hangtan kérdései, a hangkapcsolatok
•
A beszédfolyamatban megfigyelhető egymásra hatások, ezek tudatosítása, a lehetséges korrekciók elvégzése
5
•
A magánhangzók sajátos “tömörülése” az egyszerű szavakban – a hangrend (harmónia) és illeszkedés törvénye
•
A mássalhangzók beszédbeni (és ritkán írásbeni) egymásra hatásának esetei – hasonulások, összeolvadás, rövidülés, kiesés
•
A fonematikus és a fonetikus hangváltozások kérdése – a fonámavariánsok 4. Tanulási egység
A szótag •
A ritmikai-akusztikai alapegységnek tekinthető (részben) nyelvi szegmens hangtani, beszédlélektani sajátosságai
•
Az olvasástanítással kapcsolatos ismeretek felidézése – l. szótagoló olvasás
•
A szótaghatárok morfológiai és akusztikai mghatározottsága, a szótagolás szabályai
•
A hangnyomaték és a hangzóssági összetevő szerepe a szótaghatárok kialakításában
•
A szótagolással, elválasztással kapcsolatos helyesírási ismeretek felidézése, gyakorlás 5. Tanulási egység
Szótan I. •
A szótannak mint a leíró nyelvészet egyik ágának bemutatása
•
A szó jelentéstani, morfológiai, ill. szintaktikai meghatározottsága – szótári szó, szóalak és szóelőfordulás jelentéseinek megértése
•
Szókészlet és szókincs – fogalomértelmezések
•
A szó- és kifejezéskészlet egységei – lexémák és frazémák – kapcsolódás, különbségek, jelentés és szóalak viszonyának tisztázása
•
Az állandósult szókapcsolatok – szokványos kifejezések, szólások, szóláshasonlatok, közmondások, szállóigék – stilisztikai szerepük tudatosítása
•
A szólások - “nyelvünk virágai”- nyelv- és kulturtörténeti jelentőségük 6. Tanulási egység
Szótan II. •
A szókészlet rendszerezésének, tagolódásának lehetőségei
•
Az eredet szerinti szókészleti rétegek, csoportok kialakulása – a szavak “születése”, ill. a magyar nyelvbe való kerülés lehetőségei – szóalkotás gyakori és ritkább módozatai, szókölcsönzés, jövevényszavak, idegen szavak, nemzetközi szók
6
•
A szókészlet szinkron vizsgálatának feladatai – a mai magyar nyelvet beszélők életkori, társadalmi, lakóhelyi hovatartozás szerinti nyelvhasználatának sajátos szókészleti rétegei: normatív nyelvváltozat, diák- és ifjúsági nyelvi réteg, a szociolektusok, szaknyelvi szókészleti réteg, a nyelvjárások sajátos szavai, kifejezései, a zsargon, argó és jassznyelvi réteg 7. Tanulási egység
A szófajok rendszere 1. •
A szófajkategóriák kialakításának szempontjai, a szófajiság ismérvei - a szó jelentése, mondatbeli szerepe, toldalékfelvevő képessége
•
A nem tiszta szófajiság kérdése – az átmeneti, a kereszteződő és a kettős szófajiság, valamint a szófajváltások kérdése
•
A két átmeneti (szó ∼ mondat) kategória: az indulatszó valamint a felelő- és kérdőszó
•
Stilisztikai szerepük, helyesírási kérdések 8. Tanulási egység
A szófajok rendszere 2. •
A három tulajdonképpeni névszó bemutatása: főnév, melléknév, számnév
•
A fogalmi jelentés gazdagságának felvillantása, az elemzés szempontrendszereinek ismertetése
•
Helyesírási kérdések mindhárom szófaj esetében – különös tekintettel a tulajdonnevekre (azon belül is a földrajzi nevekre), a melléknevek fokozására, a keltezés kérdése
•
A mondatbeli szereplehetőségek felvillantása 9. Tanulási egység
A szófajok rendszere 3. •
A tulajdonképpeni névszókat helyettesítő, valamint a körülményjelölésre is alkalmas sajátos szófajcsoport, a névmások jelentéstani, mondattani és morfológiai jellemzői
•
Az eredet és a funkció szerinti alcsoportok kialakítása, a nem tiszta szófajiság kérdésköre – l. határozóragos személyes névmások ∼ névmási határozószók; vonatkozó névmások ∼ nem valóságos (névmási eredetű) kötőszók
•
Az egyirányú névmások mondatbeli szerepe, alaki változatai – személyes, birtokos, visszaható és kölcsönös névmások
7
•
A többirányú névmások (mutató, kérdő, vonatkozó, határozatlan és általános) határozói szerepéről 10. Tanulási egység
A szófajok rendszere 4. •
A kötött szintaktikai szerepű ige jellemzőinek feltárása
•
Mondat- és szövegszerkesztő funkciói, a mondatszerkezeti Théma-Rhéma, az alanyi és állítmányi rész felépítésében vállalt szerepe
•
A leíró nyelvészeti szempontok nyelvészeti, logikai hátterének feltárása
9 az ige jelentéstartalma (mit fejez ki?) 9 az alany és cselekvés viszonya 9 az ige tranzitivitása – lehet vagy nem tárgya a mondatban 9 a jelentéstartalomhoz tartozó aspektus – befejezettség-be nem fejezettség 9 az időtartam 9 az igemódok, a cselekvés ideje, a cselekvő(k) száma és személye •
Alapvető nyelvhelyességi és helyesírási kérdések tudatosítása, gyakorlás, lévén az egyik leginkább “megterhelt” szófaj a beszédben / írásban való előfordulást illetően. 11.
Tanulási egység
A szófajok rendszere 5. •
A tanulási egységben tárgyalt szófajok (határozószó, névelő, névutó, kötőszó, módosítószó, igekötő, segédige) azt a folyamatot jelzik, amelyben a szó fokozatosan elveszíti fogalmi tartalmát, viszonyító elemmé válik (l. határozószó, majd a viszonyszók), jelentéstani és grammatikai viszonylatok kifejezésére lesz “csupán” alkalmas (l. igekötő, segédige), illetve a beszélői magatartás, a modalitás jelölője lesz (l. módosítószó).
•
Az ide tartozó szófajok szófajiságának meghatározásában- a korábbiaknál még hangsúlyosabb – a mondatbeli, beszédbeli szerep, sőt a szórend is (l. határozószó ∼ igekötő, segédige ∼ ige, …)
•
A határozószó fajtái: a jelölt körülmény, az eredet és a szerkezet szempontjából
•
A névelők beszédbeli, logikai szerepe
•
A névutó helyzeti és funkcionális kötöttsége – mondatbeli szerepe
•
A kötőszó szerepe, fajtái
8
•
A módosítószók és a mondat modalitása – a beszélő és a mondattal megjelölt valóság-rész viszonya
•
Az igekötő a szókészlet gazdagítás “szolgálatában”, helyesírási kérdések
•
A segédige jelentéstartalmának kérdése, szerepe – a fő jelentéstartalmat
•
hordozó igéktől való megkülönböztetés “technikái” 12.
Tanulási egység
Mondattan 1. •
A mondattanhoz tartozó alapfogalmak feltárása, általános nyelvészeti háttérismeret
•
A mondat meghatározásainak lehetőségei, korlátai
•
A leírás, a jellemzők szempontjai: rendszermondat - szövegmondat; megszerkesztettség beszerkesztettség; jelentéstartalom, logikai minőség, szerkezet
•
Az egyszerű mondat jellemzői
•
A szószerkezetek (szintagmák) értelmezése – a szó és a mondat közti összekötő szerepének tudatosítása
•
A szintagmák alkotó tagjai közti logikai-grammatikai viszonyok: hozzárendelés, alá- és fölérendelési viszonyok 13.
Tanulási egység
Mondattan 2. •
Az előbbi egység tematikáját folytatva,az egyszerű mondatot alkotó szószerkezetek, illetve mondatrészek vizsgálata ezen alfejezet célja
•
A két fő mondatrész (alany, állítmány) kölcsönös feltételezettségének kérdése
•
A predikatív viszony mint a mondatszemlélet “barométere” – az alany vagy az állítmány a fölérendelt?
•
Az állítmány osztályozási szempontjának a buktatói, az igei, névszói és névszói-igei állítmányok elkülönítésének szempontjai – a két utóbbi kategória kapcsolatai, a különválasztás indokoltsága, ellenérvek
•
Az alany fajtái, kifejezésének lehetőségei a különböző szófajok révén
9
14.
Tanulási egység
Mondattan 3. •
A tanulási egység célja az egyszerű mondat bővítményeinek (tárgy, határozó, jelző) bemutatása
•
A lehetséges szószerkezetek tanulmányozása, azon esetek vizsgálata, amelyben a determináns, az alárendelt tag tárgy, határozó vagy jelző. pl. mesét olvas, gyorsan távozik, két bajtárs
•
Ugyanennek a jelenségnek a vizsgálata, amelyben viszont maga a bővítmény az alaptag: szépen fuvolázó, verset szavalni, Pétert, a barátomat
•
Az egyes bővítmények osztályozási szempontjainak ismerete, a különböző fajták, csoportok jelentéstani, mondattani indokoltsága
•
A bővítmények használatához tartozó nyelvhelyességi, helyesírási ismeretek felidézése, gyakorlás Szakirodalom
Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. Hangay Zoltán (szerk., 1992): Magyar nyelvi gyakorlókönyv. Trezor Kiadó, Budapest. Hernádi Sándor (1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv III. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest. Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. şi Ped. Bucuresti. Péntek János (1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest. Péterfi M. (szerk., 1999): Vallomások az anyanyelvről. Gloria Kiadó, Kolozsvár. Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. Szilágyi N. Sándor (1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest.
ΘΘ
Θ
(1994)
A magyar helyesírás szabályai (XI. kiadás). Akadémiai Kiadó.
10
Részfelmérések/parciális vizsgák és találkozások terve/beosztása:
Felmérés módja:
- Zárthelyi félévi vizsga
70%
- szemináriumi dolgozat, koreferátum, aktív részvétel
30%
Értékelési szempontok: Zárthelyi félévi vizsga – Az alapvető általános nyelvészeti, valamint leíró nyelvészeti kérdések – 70 % Pótolási lehetőségek: a pótszesszióban újravizsgázhat, vagy a következő, megfelelő félévben pótolja az elmaradásokat Vizsgán való csalások következményei, óvások megoldása : A vizsgai csalás – általában – a vizsgáról való kizárást eredményezi. Az esetleges óvásokat – írásbeli vizsgán - az eredmények nyilvánosságra hozatalát követő napon oldjuk meg. A szóbeli vizsgán erre nincs se szükség, se lehetőség. Választható/opcionális könyvészet: Farkas F.szerk., 1988.):
Magyar nyelv. A tanítóképző főiskolák részére.
Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest. Bárczi G. -Benkő L.-Berrár J. (1967): A magyar nyelv története. Gondolat K. Budapest. Deme L. (1976): A beszéd és a nyelv. Gondolat, Budapest. Grétsy L. -Kovalovszky M. (szerk.,1985): Nyelvművelő kézikönyv. I-II. Gondolat, Budapest. Kelemen J. (1970): A mondatszók a magyar nyelvben. Gondolat, Budapest. Rónai B. - Kerekes L. (1972): Nyelvművelés és beszédtechnika. Gondolat, Budapest. Sebestyén Á. (1965). A magyar nyelv névutórendszere. Bp.. Simon GY. (1974): A szófaji felosztás problémái: Rácz E.-Szathmári I. szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Budapest. 33-57.
11
Útmutató a jegyzet használatához A Tanulmányi útmutató, elnevezéséhez igazodva, csupán alapvető tájékozottságot kíván nyújtani a leíró nyelvészet egyes fejezeteiben. A távoktatás szervezési formájának megfelelően a hallgatók – a tantárgyleírásban szereplő fejezetek, tanulási egységek közül csak bizonyos fejezeteket találnak az Útmutatóban. A nyomtatásban nem szereplő fejezetek kifejtését az ún. kontakt órák keretében, az előadásokon, szemináriumokon végezzük. Ennek megfelelően, a három előadáson a következő tanulási egységek kerülnek sorra: 1. találkozás: 3. és 4. T. e. 2. találkozás: 7. és 9. T. e. 3. találkozás: 13.. T. e. Az ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! feladataiból a * (csillaggal megjelöltek) közül egyet-egyet kell kiválasztaniuk fejezetenként, és házi dolgozatként beküldeniük. (összesen 3 dolgozat) A gyakorlás, a vázlatkészítés, az elmélyítés, rögzítés és (ön)ellenőrzés tanulási szakaszainak a hatékonyságát hivatottak szolgálni a fejezetek előtti KULCSSZAVAK, valamint az
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! – a fejezetek végén megfogalmazott kérdések, feladatok.
Könnyedén egyensúlyozó tanulást kíván, a szerző. 12
Bevezető
A tantárgypedagógiai követelményekkel, elvárásokkal is számoló bevezető indoklás két fő kérdést próbál tisztázni: 1. Miért van elengedhetetlen szüksége a tanítóképzős hallgatónak (de a későbbi gyakorló tanítónak is) a nyelvi, magyar nyelvi ismeretekre – illetve: 2. Mi az a nyelvi ismeretanyag, amely megfelel ennek a szükségletnek. Kosztolányi Dezső, Kodály Zoltán és sokan mások, végső tanulságként írnak arról, hogy a magyar nyelvet egész életen át kell tanulnia még a született magyarnak is. Ez az ösztönző felhívás minden magyarul beszélőnek szól, külön hangsúllyal azoknak, akik nemcsak tanulják, hanem tanítják ezt a nyelvet, illetve a magyar nyelvet mint a tanulás, tanítás eszközét használják: a tanítónak, a pedagógusnak. A közhelyszerű, nyilvánvaló igazságokból kell kiindulnunk: a nyelv és a gondolkodás kölcsönösen feltételezik egymást. Az egyén beszédét és gondolkodását a megismerő értelmi tevékenység két aspektusának is nevezhetjük. A beszéd -- kifejezést, a parole-jelenséget úgy értelmezem, mint az egyén által „működésbe lendített” nyelvet, azaz a nyelvhasználatot, függetlenül attól, hogy élőszóban előadott vagy írásban, netán videószalagon rögzített beszédről van szó. Amit az egyén vonatkozásában a beszéd és a gondolkodás kölcsönös feltételezettségéről állíthatunk, érvényes a közösségi, általános emberi vonatkozásban szemlélt tudatformák (tudományok, filozófia, vallás…) illetve a közösségi jellegűnek tekintett nyelv kapcsolatára is. Ahogyan az egyes ember nyelvhasználata, beszéde a személyiség gondolatainak formálója, tárháza, illetve felszínre hozója, ugyanúgy egy közösség nyelve is őrzi és továbbhagyományozza az adott közösség kultúráját. A nyelvtudományok és a filozófia axiomatikus kinyilatkoztatásai mellett, hadd álljon itt egy konkrét gyakorlati példa! Próbáljunk meg bármilyen témájú gondolati konstrukciót létrehozni úgy, hogy eközben nem szabad használnunk a nyelv jel-értékű alaptagját, a szót, illetve ugyancsak a nyelvben kódolt szintagmatikus szerkezeteket! Ez még akkor sem sikerülhet, ha a viszonylag tagolatlan belső beszéd el nem hangzó változatát használjuk. És ebbe a kísérletbe olyan „gondolati konstrukció” is belefér, amely nem terjed túl egy közönséges pletyka témakörén.
13
Következtetésként azt a tantárgypedagógiai alaptételt fogalmazhatjuk meg, hogy az anyanyelv tanítása a gondolkodás tanítását jelenti. Ez utóbbinak a fontosságát pedig fölösleges bizonygatni. A fentebb vázolt analógia bármely nyelv, nép vonatkozásában érvényes; számunkra viszont a NYELV, az anyanyelvet, a magyar nyelvet jelenti elsősorban. Ennek a szerkezetét a működését tanulmányozva, jutunk közelebb önmagunkhoz, közösségi és egyéni létünk, gondolkodásmódunk megértéséhez, lehetőség szerinti továbbépítéséhez, gazdagításához. A nyelvről, a beszédről tanulva ugyanis, sajátos helyzet alakul ki. A tanulmányozott „tudománytárgy” a nyelv, cél és eszköz egyszerre. A nyelv, a beszéd tanulmányozása úgy is tételezhető, mint legemberibb lényegünk kifejlődésének az ismerete, ugyanis csak az emberi beszéd képes önmagára reflektálni (ezt fogjuk majd a kommunikációs funkciók vizsgálatakor a beszéd metanyelvi funkciójának nevezni). A vizsgálat tárgya és a tanulmányozás módja, eszköze bizonyos szempontból egymásra tevődik – a beszéd a beszédről szól, mint a nyelv valóságosan megnyilvánuló „beszédmódjáról”. A nyelv és a beszéd már jelzett egysége és különbözősége át is vezet a filozófiai általánosságoktól a konkrétabb tantárgypedagógiai kérdéshez: Mi is az a tanulmányozandó tantárgy, amely hiánytalanul be tudja tölteni a gondolkodásfejlesztő funkciót? Még konkrétabban: milyen nyelvi ismeret-, készség-, képesség-fejlettségi szinten lesz képes a pedagógus kiteljesíteni az anyanyelvi nevelés személyiségformáló szerepét? Ha nagyon tömören fogalmazunk, funkcionális, „működőképes” nyelvi ismeretekről van szó. Olyan nyelvi tudásról (nyelvi kompetencia), amelynek birtokában a nyelvhasználati képesség (nyelvi performancia) a lehető legtökéletesebb lesz. A tanítónak is ezt az anyanyelv-tanítási szemléletet kell továbbadnia. A mit? és a hogyan?; a tartalom és a forma józan dialektikájáról van szó. Nem beszélhetünk anyanyelvi nevelésről úgy, hogy mellőzzük a nyelv rendszerére, ill. működési szabályaira vonatkozó alapismereteket, ugyanakkor az is megkívántatik, hogy ezt a szubsztantív, tartalmi összetevőt „mozgásba is tudjuk lendíteni” a nyelvhasználat rendjén, a lehető legteljesebben kiaknázzuk nyelvhasználati lehetőségeinket. Az ún. mechanikus tanulásként elmarasztalt memoriter-fejlesztő ismeret- és tényanyag-rögzítés a nyelvről, szinte észrevétlenül minősül át nyelvhasználati képességgé. Lehetővé válik ezáltal tudati tartalmaink megfelelő modellálása. „Belefér” tehát ebbe a nyelvtanítási szemléletbe a nyelvi tényeket értelmezve leíró definíciók tanítása / tanulása /,
14
illetve a felhalmozott ismeretanyag eszköz-szintű felhasználása a szóbeli vagy írásbeli nyelvhasználat során. Ennek a már jelzett funkcionális látásmódnak az érvényesülését követi a jegyzet egyes fejezeteinek egymásutánisága
15
1. Tanulási egység
1. GONDOLATOK A NYELVRŐL ÉS A BESZÉDRŐL Kulcsszavak: a nyelv és a beszéd jellemzői, kapcsolatok, sajátos jellemzők, a nyelvi jelrendszer hierarchikus struktúrája, hang, fonéma, lexéma, morféma, jelek, jelelemek
1.1. Mi a nyelv? A nyelv az emberi társadalmak egyik legértékesebb közös alkotása, az állatvilág fölé emelkedésünk és gondolkodásbeli magasabbrendűségünk egyik legfőbb jele, az emberi társadalom megszervezésének nélkülözhetetlen eszköze s egyben eredménye. A nyelv társadalmi jelenség, egyrészt a társadalom hozta létre, fejlesztette ki, másrészt a társadalom létének, fennmaradásának a biztosítéka. Az ember, a társadalom, a gondolkodás és a nyelv együttesen alakult ki, egymástól elválaszthatatlanul, létüket egymásnak köszönhetik. A nyelv létrejötte és fejlődése állandó dialektikus kölcsönhatásban van az emberi gondolkodással. Ahogy az ember fokozatosan megismerte a valóságot, általánosítani kezdte megfigyeléseit, s ahogy elemezni és viszonyítani kezdte a tapasztalt dolgokat és jelenségeket, úgy fejlődött szókincse és mondatszerkesztő képessége is; és visszafordítva: ahogy fejlődött a nyelvhasználat gyakorlata, ahogy gazdagodtak és tökéletesedtek az emberi nyelvek, úgy tökéletesedett mélyült el az emberi gondolkodás is. A beszéd a működésben lévő nyelv, jelzések sorozata, produkció, közlemény. Míg a beszéd egyéni, individuális jelenség, addig a nyelv kollektív, társadalmi jelenség: az egyének beszédük során egy társadalmilag adott nyelvet használnak. A nyelv működéséhez elméletileg két emberre van szükség: az egyik, aki közöl valamit: az adó, a feladó vagy a kódoló; a másik, aki a közlést megérti: a vevő, a címzett, a dekódoló. A nyelv a közlés, a kommunikáció eszköze, a társadalom tagjainak egymással való érintkezését szolgálja, ugyanakkor a személyiség megnyilvánulásának tere és lehetősége. A több ezer jelenleg is élő nyelvet szerkezetük szerint nyelvtípusokba sorolta a nyelvtudomány: elszigetelő (izoláló), ragozó (agglutináló), hajlító (flektáló) és bekebelező 16
nyelvek. A magyar nyelv a ragozó (agglutináló) típusba tartozik, eredet szerint pedig az uráli nyelvcsalád finnugor ágába. (Az utóbbi évek tudományos vagy kevésbé tudományos kutatási eredményei egy másik irányú nyelv-eredeztetést, - a belső ázsiai eredetet is - gyakorta felvetik.) A velünk határos országok népei valamennyien flektáló típusú indoeurópai nyelvet beszélnek. A nyelvnek egyetlen nyelven belül is számos változata, van, ilyenek például a nyelvjárások a csoport- és rétegnyelvek. 1.2. A nyelv mint jelrendszer A nyelv gondolatokat kifejező elemek rendszere, jelrészekből felépülő jelekből, ezeket
összekapcsoló
szabályokból
és
használati
utasításokból
(szokásokból,
hagyományokból) áll. Társadalmi jelenség, mert a társadalom hozta létre és a társadalom nem létezhet nyelv nélkül. A nyelv mint jelrendszer az emberek közötti kapcsolatteremtés, közlésfolyamat (kommunikáció) eszköze. A többi emberrel a nyelv segítségével érintkezünk, a nyelv által szerzünk és cserélünk információkat. A nyelvileg jól megformált, pontos és egyértelmű közlemény segíti a kommunikáció sikerességet.
Nyelvi jelek a szavak (lexémák) és a
szóelemek (morfémák: a szótő és a toldalékok). A lexémák és a morfémák tovább bonthatók fonémákra, jelentés-megkülönböztető szerepű hangokra, de ezek már nem nyelvi jelek, csak jelelemek, mert nincs önálló jelentésük. (Például a tör, tőr szavakban az ö- ő egymáshoz viszonyítva fonémák, mert lételemük a funkció, a szerep, éspedig az, hogy megváltoztassák a szó jelentését; a kerék _ derék szópárban a k és d hangok eltérő fonéma-értéke nyilvánul meg, a pörög _ dörög szópárban a p és a d hangé stb.) A jeleken és a jelelemeken kívül álló, de velük elválaszthatatlanul összefonódó tényezők a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a szünettartás, a hangerő és hangszín. Az a kijelentés, hogy "Strandra megyek", egészen mást fog jelenteni, ha kérdő hangsúllyal mondjuk, vagy akkor, ha a két szó között szünetet tartunk. A nyelv a kollektív tudatban létezik, az egyes emberektől függetlenül is él. Egyetlen ember sem ismeri, beszéli a nyelv egészét. A nyelvi jelek és jelelemek egymásra épülnek, egymástól függő, hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelv négy nagy szintje: a hangok szintje (fonémák), a szavak szintje (morfémák és lexémák), a szintagmák és a mondatok szintje és a szöveg szintje. Bár, ez utóbbi, a szöveg „szintjével” kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nyelvi „kötődése”, nyelvi meghatározottsága jóval esetlegesebb, lazább, mint a nyelvi elemek 17
készletéből közvetlenül építkező alsóbb szinteké. A nyelvi meghatározottság még kevésbé lesz döntő fontosságú, ha arra a szövegértelmezésre gondolunk, amelybe beletartoznak a nem verbális, nem nyelvi alapú szövegek is. (zenepartitúrák, matematikai tétel-levezetések, reklámok, stb.) Az egyes szintek egymásra épülésének és szerkesztésének szabályait tanulmányozza a grammatika vagy nyelvtan.
18
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!
1. Próbálja meg párhuzamba állítani a nyelv, ill. a beszéd jellemzőit! 2. Melyek a találkozási, melyek az elhajlást jelző pontok? 3. A megadott szakirodalomra támaszkodva, értelmezze bővebben a jel fogalmát, majd igazolja a szó = jel „egyenletet”!
Szakirodalom Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (9 - 44) Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv III. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest. (5 – 20) Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (15 – 28) Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. Si Ped. Bucuresti. Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest. Péterfi M. (szerk., 1999): Vallomások az anyanyelvről. Gloria Kiadó, Kolozsvár. Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. (13 – 37) Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)
19
2. Tanulási egység
2. HANGTAN Kulcsszavak: elemek és szerkezetek hangtana, hang, fonéma, fonetika, fonológia, artikuláció, hang-betű, beszédszervek, helyesírási alapelvek, a magán- és mássalhangzók releváns jegyei, magán- és mássalhangzó-törvények ( harmónia, illeszkedés, hiátus, igazodás, hasonulások, összeolvadás, rövidülés), fonémavariánsok, szótagszerkezetek, hangnyomás- és hangzósság-elméletek 2.1. A Hangtan tárgya A nyelvi szintek legalsó lépcsőfokának tekintett hangok vizsgálatával foglalkozó nyelvtudományi ág. Átfogóbb megközelítésben, az elhangzó beszédfolyamatnak a vizsgálatát végzi. A hang és folyamat elnevezések egyúttal ki is jelölik a hangtan két fő területét: elemek hangtana és szerkezetek hangtana. Az elemek hangtana az egyes hangok leírásával, jellemzésével foglalkozik, míg a második a hangkapcsolatokat, ill. a szótagokat tanulmányozza. A hangtan alkalmazott területei igen fontosak a pedagógus számára, ugyanis a beszédművelés, a beszédjavítás a tanítói munka kiemelt feladatai közé tartoznak Amint a nyelvi rendszer bemutatásában már utaltam rá, megkülönböztethetjük a hangot és a fonémát. Alapjában ugyanannak a jelenségnek kétféle megközelítéséről beszélünk. A beszédhangot mint fizikai-akusztikai jelenséget a fonetika vizsgálja, míg a fonémák tanulmányozását a fonológia, a funkcionális hangtan végzi. A fonetikai vizsgálatok különbözőek, attól függően, hogy a beszédlánc mely szakaszában végezzük a beszédhangok tanulmányozását. Ezek szerint, beszélhetünk kortikális fonetikáról, artikulációs, akusztikai, auditorikus és percepciós fonetikáról, amelyek a hang létrejöttének, működésének, felfogásának különböző szakaszaira figyelnek. Az artikulációs fonetika kiemelt jelzése arra utal, hogy a hang létrehozása, képzése, valamint ennek az ismerete a legfontosabb a tanító számára. Anélkül, hogy részletekbe menően taglalnók az artikulációban részt vevő teljes anatómiai rendszert, nem mellőzhetjük a hang létrehozásában közvetlen szerepet játszó beszédszervek ismertetését. Mivel a beszédhang létrejöttében a legfontosabb „kellék” a levegő, a beszélőszervek közül elsőnek a tüdőt említjük. A tüdőből áramló levegő a központi idegrendszer koordinációs munkája nyomán a gégefőbe, majd a toldalékcsőbe / garat, orr- és szájüreg / 20
kerül, miközben - bizonyos hangok esetében - a hangszalagok is „segíthetnek” a hangképzésben. A két nagy hangcsoport, a magán- és mássalhangzók elkülönítését az alapján végezzük, hogy mely szervek, hol és hogyan hozzák létre a hangot. 2.2. A hang és a betű A megkülönböztetés alapját a hang, ill. a betű létrehozásának (produkciójának) és felfogásának (percepciójának) a különbözősége adja. A hang létrejöttének helye és eszközei a beszédszervek, észlelését pedig a hallószervek végzik – ezzel szemben a betű mint írásjegy, a koordinált kézmozgás eredményeként keletkezik, percepciója során pedig látási érzet alakul ki. Az első tehát az élőszóban elhangzó beszéd atomnyi egysége, a betű viszont az írott beszéd legkisebb része. A magyar írás hangjelölő és betűíró. Egy-egy hangnak egy írásjegy, néha írásjegycsoport felel meg. Egyjegyű betűvel írjuk a magánhangzókat és a mássalhangzók jelentős részét: a, b, c, d, i, v, z, kétjegyűek: cs, dz, …, háromjegyű: dzs. A hangok jelölése a nyelv története, ill. az írásbeliség története során állandó változásban volt és van jelenleg is. Az írás, a helyesírás történetével a paleográfia, az írástörténet foglalkozik. A XIX. század eleje óta a mindenkori helyesírást az éppen érvényben lévő Helyesírási szabályzat normái egységesítették, és szabályozzák napjainkban is. Mai helyesírásunk alapelvei: a kiejtés, a szóelemzés mellett a hagyomány elve, valamint az egyszerűsítés alapelve. A hagyomány alapelvének néhány példája egyúttal szemléltetheti az írás, a hangjelölés történetének egy-egy állomását is:
Thewrewk / mai olvasatban: Török /, Kováts, Erdély,
Ezeket az írásmódokat a mai helyesírás is normaértékűnek tartja. A következő példák olyan írott formákat mutatnak, amilyeneket már csak a nyelvemlékek őriznek: chod / had /, kywansag – kívánság. Egy teljesebb szövegben az 1513-ból származó Czeh Kódexben nemcsak a hang-betűjelölés régies formáit szemlélhetjük, hanem a kézírás gondosságát, művészi tökélyét.
21
Követközik immár Szent Bërnáld doktor imádsága. Idvözlégy e világnak idvössége Drágalátos Jézus Krisztus! Ím én körösztfádhoz léptem, Të légy néköm segödelmem. Szent körösztfán ha gondollak, Të kínodban én kívánlak. Úgy imádlak mint látnálak, Sőt én előttem tudlak. Ó mëlly mesztelen tégöd látlak, Szent körösztfán ha imádlak, 1 2.3. Az elemek hangtana, a magyar hangrendszer A magyar beszédhangok létrehozása kilégzéssel, exspirátio-val történik. Az ettől eltérő esetek: egy-egy indulatszó-szerű hangadás -fff- belégzéssel, inspiratio-val ejtve, fájdalmat fejezhet ki, vagy a csodálkozást, esetleg lemondást jelző hja, ejtése szintén belégzéssel történik. A tüdőből áramló levegő irányát tekintve tehát, beszédhangjaink azonosságot mutatnak. A két nagy hangcsoport elkülönítésének az alapját a beszélőszervek működésének a különbözősége adja, illetve a beszédfolyamatban játszott szerepkülönbségük.
22
A magán- és mássalhangzók gyakorlati megkülönböztetése viszonylag könnyű feladat, annál nehezebb viszont az objektív, tudományos ismérvek pontosítása. Az alábbiakban a két hangcsoport jellemző jegyeinek a számbavételét végezzük. 2.3.1 A magánhangzók / vokálisok / Tiszta zöngehangok. Képzésükkor a tüdőből áramló levegő akadálytalanul távozik, miután megrezegtette a hangszalagokat. A szájüreg, amolyan hangmódosító rezonátorként működik. Közvetlenül nem vesz részt a hang létrehozásában, viszont a szájüreg módosulásai, a nyelv mozgása az egyes magánhangzók megkülönböztetését teszi lehetővé. Az akadálytalan hangadás azt jelenti, hogy a magánhangzók nyíláshangok, a levegő a szabadon hagyott szájüregen át távozik. A beszédfolyamatban vállalt szerep alapján, önálló szótagalkotó hangok. Mivel az egyes magánhangzókat a szájüreghez tartozó beszédszervek hozzák létre, osztályozásuk ezen szervek működése alapján történik. A vokálisokat négy szempont alapján, négy releváns jeggyel jellemezhetjük az alábbiak szerint: a. A nyelv vízszintes irányú mozgása alapján lehetnek: elöl képzettek / palatálisak /, ill. hátul képzettek / velárisak /. Zenei hangzásuk alapján, a palatálisakat magasaknak, a velárisakat mély magánhangzóknak is nevezzük. Az utóbbi elnevezés alapját az adja, hogy a nyelv előre történő elmozdulásakor majdnem teljesen kitölti a szájüreget, így a rezonátor, a hangszekrény (jelen esetben a szájüreg) kisebb űrtartalma miatt nagyobb frekvenciájú, magasabb hang keletkezik. A mély hang képzésekor a jelenség fordítottja történik. Palatálisok: e, é, i, í, ö, ő, ü, ű Velárisok:
a, á, o, ó, u, ú
b. A nyelv függőleges irányú mozgása szerint: a.)Legalsó nyelvállású
:á
b.)Alsó
: a, e
--//--
c.)Középső --//--
: é, o, ó, ö, ő
d.)Felső
: i, í, u, ú, ü, ű,
--//--
A fenti jellemzők egyben a hangok nyíltabb vagy zártabb ejtését is mutatják, ugyanis az alsó nyelvállású hangok képzése nyitottabb, a felsőbbeké zártabb.
1
http://hu.wikipedia.org/wiki/Czech-kodex 2007. 12. 10. 23
c. Az ajkak működése, állása alapján:
a.)Ajakkerekítéses magánhangzók:
a, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű /labiális hangok /
b) Ajakréses, ajakkerekítés nélküliek: á, e, é, i, í / illabiális hangok / A száj körkörös izmainak az összehúzódása vagy szétnyílása a labialitás ismérve. d. A hangok időtartama szempontjából: a.) rövid:
a, e, i, o, ö, u, ü
b.)hosszú :
á, é, í, ó, ő, ú, ű
A két első pár: a-á, e-é csak fonológiai szempontból párjai egymásnak, ugyanis nemcsak a rövid-hosszú oppozícióban / szembenállásban / különböznek, hanem más releváns jegy szerint is. Az a alsó nyelvállású és labiális, míg hosszú ”párja” az á legalsó nyelvállású és illabiális. Ez a magyarázata annak, hogy a helyesírásban nem okoznak gondot. Az írni tanuló kisgyermekek könnyebben érzékelik a különbséget, mint a többi rövidhosszú hangpár esetében. A kérdéses hangok leírásában nyomon követhetjük, hogy minden magánhangzót 4 jellemzővel írhatunk le. Két magánhangzó akkor számít két külön fonémának, ha legalább egy releváns jegyben különböznek egymástól. Pl. az u-ü párban a két fonéma a nyelv vízszintes irányú mozgása szerint különbözik, ugyanis az u mély / veláris /, az ü viszont magas / palatális /, minden más jellemzőben egyeznek. Az egymástól leginkább különböző magánhangzók négyszeres oppozícióban vannak. Ilyen pár pl. az á----ü . Az á jellemzői: mély, legalsó nyelvállású illabiális, hosszú. Az ü jellemzői: magas, felső nyelvállású, labiális, rövid. 2.3.2. A mássalhangzók / konszonánsok / Legfőbb jellemzőjük a levegő útjába állított akadály, amely a hangforrás is egyúttal. A h
hang kivételével minden mássalhangzó akadály-helye a szájüregben van. / A
h
a
gégefőben képződik /. A mássalhangzók csoportosításának szempontjait jórészt az akadály helye, ill. milyensége jelöli ki, ugyanakkor az is fontos kritérium, hogy a hang létrejöttekor rezegnek a hangszalagok, vagy nem. Amolyan kiegészítő jellemző, hogy a szájüreg mellett a hang létrehozásában az orrüreg is szerepet játszhat. Eszerint a mássalhangzók leírásában 5 releváns jeggyel számolunk.
24
a. A hangszalagok működése alapján: zöngések azok a hangok, amelyeknek képzésekor a hangszalagok rezegnek; zöngétlenek azok, amelyeknek létrehozásában a hangszalagok passzívak maradnak - ezeket zörejhangoknak is nevezzük. ♦ a.) zöngések:
b, d, dz, dzs, g, gy, j, l, (ly) m, n, ny, r, v, z, zs, -
♦ b.) zöngétlenek: p, t, c, cs, k, ty, -, -, -, -, -, -, -
f, sz, s, h
A rendszerezésből is kitűnik, hogy a hangok zöngés-zöngétlen párokba / oppozícióba / rendezhetők, de az is hogy ezek a párok nem teljesek. b. A képzés helye szerinti csoportosítás arra figyel, hogy az egyes hangok a szájüreg mely területén jönnek létre, ill. a képzésben milyen beszédszervek vesznek részt. ♦ Ajakhangok: b-p, m, ill. v-f --- az akadályt a két ajak, ill. az alsó ajak és a felső fogsor képezi. Az első három hang bilabiális (két ajakkal képzett), a második pár labiodentális (fog-ajakhang). ♦ Foghangok: elülső foghangok: d-t, z-sz, dz-c, l, r, hátulsó foghangok:. zs-s, dzs-cs ♦ Szájpadláshangok: Az eléggé hosszú szájpadlás elülső részén képezzük a gy-ty, ny, j, (ly) hangokat, a hátsó szájpadláshangok a következők: g-k. ♦ Gégehang: egyetlen hangunk, a h a gégefőben súrolja, de nem rezegteti meg a résállásban levő hangszalagokat. c. A képzés módja szerinti mássalhangzó-csoportosítást az határozza meg, hogy az akadály milyen természetű. Így beszélhetünk zárhangokról, réshangokról, zár-rés hangokról és egyetlen pergőhangról / tremuláns /- ez a r hang. -- Zárhangok—a beszélőszervek összetapadnak, a kiáramló levegő felpattintja ezt a zárat, így jön létre a hang. A szájüregben képzett explozívák / felpattanó zárhangok /: b-p, d-t, g-k. A zárhangok másik csoportjában a kiáramló levegő nem pattintja fel a zárat, ugyanis a nyelvcsap szabadon hagyja az orrüreg felé vezető utat, így képezzük az ún. orrhangú zárhangokat: m, n, ny. Ez utóbbi betűk tanításakor ajánlatos a zárfelpattanás nélküli hangoztatás, ugyanis a helyes artikuláció így jobban ellenőrizhető.
25
-- Réshangok / spiránsok / --- a hang létrehozásában részt vevő beszélőszerv-párok szűkületet, rést alkotnak, az itt kiáramló levegő súrlódása hozza létre a hangot. Ezek a hangok: v-f, z-sz, zs-s, j, h. Sajátos oldalréssel képzett hangunk a l – oldalsó réshang / laterális /. -- Zár-rés hangok / affrikáták / képzése záralkotással kezdődik, és résalkotással fejeződik be, a zár fokozatosan réssé tágul. Ide tartozik a dz-c, dzs-cs, gy-ty. A 30-as, 40-es években lezajlott ún. affrikáta-vita eredményeként ezeket a hangokat nem tekintjük hangkapcsolatoknak, hanem egyes, önálló hangoknak, amely a szótagolásban is eszerint viselkedik: ke-tyeg, bo-dza, lán-dzsa. -- Pergőhang, tremuláns: az r, úgy jön létre, hogy a nyelv hegye egy többé-kevésbé tökéletes zárat alkot az elülső felső fogsor mögötti területen, majd a kiáramló levegő ezt a zárat úgy pattintja fel, hogy a rugalmas nyelvhegyet 2-3-szor megpergeti, miközben a zár nyílik és csukódik. A helyes artikuláció egyik próbaköve lehet ennek a hangnak a képzése, különös figyelemmel kell gyakoroltatni. d. A nyelvcsap működése szerint egy háromtagú hangcsoportot különíthetünk el. Azoknak a hangoknak a létrejöttében, amelyeknek képzésekor a nyelvcsap nem zárja el az orrüreg felé vezető utat, az orrüreg is részt vesz, mint sajátos rezonátor. Ezek az orrhangok: m, n, ny. Az összes többi mássalhangzó képzésében csak a szájüreg vesz részt, ezek tehát a szájhangok e. Az időtartam szempontja eléggé vitatott kérdés. Talán az általánosan érvényes jelleg, a nyilvánvalóság és a jelölési egyértelműség miatt nem tér ki minden nyelvtani rendszerezés erre a szempontra. Holott a rövid-hosszú szembenállás éppen olyan jelentésmegkülönböztető szerepű, mint a zöngés-zöngétlen oppozíció. Pl.: kel-kell, mellet-mellett, kelet-kellet-kellett. A rendszerezés a fonémaértékű mássalhangzókra vonatkozott. Az alábbi összefoglaló táblázat viszont tartalmaz olyan hangvariánsokat is, amelyek bizonyos hangkörnyezetben eltérnek a releváns jegyekkel rögzített főváltozattól. Ezekkel a variánsokkal még külön foglalkozunk a szerkezeti hangtanban.
26
A
KÉPZÉS
HELYE
SZERINT két ajakkal ajakhang
ajak-fog hang elülső foghang
foghang
zárhang b-p
szájpadláshang hátulsó szájpadláshang
zár-rés hang
pergőhang
v-ƒ
m-n d-t
réshang
m
z-sz
n
hátulsó foghang elülső
szájpadláshang
A képzés módja szerint
ny
l zs-s
dzs-cs
j
gy-ty
g-k
gégehang
h
27
dz-c
r
A
KÉPZÉS
HELYE
SZERINT két ajakkal ajakhang
ajak-fog hang
elülső foghang foghang
zárhang
réshang
b-p
β-φ
m
m-n <
>
d-t
n
hátulsó foghang elülső
szájpadláshang
A képzés módja szerint
szájpadláshang hátulsó szájpadláshang
ny
η
g-k
gégehang
zár-rés hang
pergőhang
ν-ƒ z-sz l
dz-c
zs-s
dzs-cs
j-χ
gy-ty
r
χ h
A két táblázat közt az a különbség, hogy míg az elsőben csak a fonémaértékű 25 (26) mássalhangzó szerepel, a már ismert rendszerezés szerint, a másodikban az ún. fonémavariánsok is, amelyeknek valamely képzési mozzanata eltér a szabálytól. Mivel ezen variánsok léte fonetikai helyhez, hangkörnyezethez kötődik, nem tekinthetjük különálló fonémának, csupán a fő variáns egy változatának. Melyek ezek az esetek? A m – m pár második m – hangja egy, a bilabiális m-hez képest hátrább < < képzett változat. A támfal, hamvas [támfal], [hamvas] szavakban a m-hangot labio-dentális, azaz ajakfoghangként ejtjük a szabványszerű bilabiális képzés helyett, azaz a képzési hely hátrább tolódik.
28
A n – n hangkapcsolatban fordított irányú a képzés helyének az elmozdulása. > A standard n-hang szabályos foghang, a nyelv és a felső fogsor képezi az akadályt. A színfal, honvéd [színfal], [honvéd] szavakban viszont ugyanazon a helyen képezzük, mint az előbbi m - variánst. Míg a m-esetében a képzés helye hátrább került a n esetében elébb, így mindkét ejtett variáns labio-dentális hanggá vált. A n – η hangkapcsolat második variánsa a g, k hátulsó szájpadláshangok előtti helyzetben jön létre, ezáltal annyira hátra tolódik a n képzése, hogy a veláris és orrhangú [ η] variánssal jelöljük ing [ iηg ], munka [muηka]. A j -χ fonéma és variánsa-párból az utóbbit zöngétlen j-nek vehetjük, ez egy előretolt nyelvvel képzett zöngétlen réshang. Szóvégeken a p, f, k zöngétlen hangok után halljuk. A kapj, rakj szavakban a szóvégi j igencsak különbözik ejtésben a tojás, játék szavak zöngés jhangjától. Várχ kevés ideig! – mondatban is zöngétlen χ hangot hallunk.
29
3. Tanulási egység 2. 4. A szerkezetek hangtana, a beszédhangok kapcsolódása A fonémavariánsokról beszélve már érzékeltettem, hogy a hangtan nem szorítkozhat csupán az egyes elszigetelt hangok vizsgálatára, ugyanis a beszédfolyamatban a hangok hatnak egymásra, általános jelenség az alkalmazkodás, az accomodatio. Az egymásra hatás és alkalmazkodás esetei a hangtörvények. a. Magánhangzó törvények: hangrend és illeszkedés - a magánhangzók hatnak a magánhangzókra. b. Mássalhangzó törvények: részleges- és teljes hasonulás, összeolvadás, rövidülés, hangkivetés - ezen esetekben a mássalhangzó hat a mássalhangzóra. c. Az igazodás és hiátustörvény: Az a.) és b.) esetben az egymásra hatás során olyan változások következnek be, amelyek fonéma-értékű új hangot eredményeznek – ezért a magánhangzó- és mássalhangzótörvényeket fonológiai jellegű változásoknak nevezzük. A c.) csoportba sorolt igazodás és hangűr- törvény az egymásra hatásnak azon esetei, amelyek során csupán fonémavariánsok jönnek létre. Ezeket a váltakozásokat fonetikai jellegű hangtörvényeknek hívjuk. Mivel az utóbbi egymásra hatás (a fonetikai) egyszerűbb és áttekinthetőbb, kezdjük ezzel! Az igazodás 1.
A mássalhangzó úgy alkalmazkodik az őt követő magánhangzóhoz, hogy a kiejtés
pillanatában a beszélőszervek már „felkészülnek” a kiejtésre váró magánhangzó előkészítésére. Ezt könnyen érzékelhetjük, ha figyeljük a t- hang képzését az egymás után ejtett tud, illetve tíz- szavakban. Az első esetben egyféle „ajakkerekítéses” t- hangot ejtünk, míg a második példában egy „illabiális” t- t. 2.
Két mássalhangzó is igazodhat úgy egymáshoz, hogy csupán egy fonémavariánst
eredményez az igazodás. Lásd a korábbi példákat: támfal, honvéd – ez a szomszédos hang képzési helyéhez történő igazodás. A kapχ döfχ- szavakban a j- hang zöngétlenedése a képzési mozzanat szerinti igazodás. A hiátustörvény olyan esetekben érvényesül, ha két közvetlenül szomszédos magánhangzó között hangűr jön létre, és ezt az ejtéskényszer megpróbálja megszüntetni.
30
A hiátustöltő mássalhangzó betoldására jó példák a nyelvjárási szavakban és az archaikus szavakban gyakori v és h hangok hiátustöltő szerepben. bial > bihal > bivaly; jezsuita > jezsovita ; január > januvár Ennél gyakoribb, a mai élő nyelvben is ható törvény az
e- t vagy i- t tartalmazó
magánhangzó-torlódáskor keletkezett hangűr kitöltésére alkalmas j- használata, illetve a jszerű félhangzó betoldása. A fiú, leány, dió [fijú, lejány, dijó] szavak helyesírásának tanításakor figyelni kell erre a jelenségre .Ugyanakkor a helyes ejtés egyik tétele, hogy a hiátustörvény nem érvényesül a szóhatáron (összetett szavakban sem): kiemel, leállít. A hangtörvények másik csoportjában, a fonológiai jellegű hangváltozásokban a hangok egymásra hatásának eredményeként az akkomodáció fonéma-értékű változást jelent. A közismert magán- és mássalhangzótörvények tartoznak ide. I.
A magánhangzók egymásra hatása – a magánhangzótörvények
a hangrend és az illeszkedés a.) A hangrend vagy harmónia törvénye – sajátos jellemzője a finnugor és a török nyelveknek. A magánhangzó-fonémák közötti különleges társulási rendet jelent, kölcsönös egymásra hatást, amelynek eredményeként a közismert egyszerű (nem összetett) alapnyelvi szavainkban vagy csak magas hangok vagy csak mély hangok csoportosulnak. Magas hangrendű szavak: fehér, erdő, testvér. Mély hangrendű szavak: álom, kutya Vegyes hangrendű szavainkban az e – (ë), é, i – í magas magánhangzók fordulhatnak elő: leány, csikó. Csak az újonnan bekerült szavainkban vegyülhetnek a mélyek közé az ö – ő, ü – ű magas hangok: sofőr, kosztüm, attitűd. b.) Az illeszkedés - tulajdonképpen a harmóniatörvény kiterjesztése a toldalékokra. Toldalékjaink nagy része megfelel ennek a követelménynek, ugyanis a magas-mély hangrendhez való alkalmazkodás eredményeként jöttek létre a kétalakú toldalékok: -ból, -ből, -ra, -re, … Pl.:
kutyára, álomban
u, á + a; á, o + a
–
mély
hangrend
+
mély
magánhangzós toldalék időre, gyümölcsben i,
ő + e, ű, ö + e – magas hangrend + magas
magánhangzós toldalék 31
Toldalékrendszerünk néhány tagja nem rendelkezik az illeszkedés magas-mély párjaival. Pl.:
takar + ít és meleg + ít orrá + ig és kürtös + ig
Az egyalakú toldalékok paradigmacsonkításával ellentétben (l. fent), bizonyos toldalékok háromalakúak, azaz a magas-mély illeszkedés toldalékpárja mellett van egy harmadik, az ajakműködés (labialitás) szerinti illeszkedésre alkalmas alak: -hoz, -hez, höz, szor, -szer, -ször, -dos, -des, -dös, -(o)n, -(e)n, -(ö)n. Ez utóbbi példa bizonyítja, hogy az előhangzóra (kötőhangzóra) is érvényes az illeszkedés kényszere, nemcsak a toldalék belsejében levő magánhangzóra. A hármas toldalék két alakja magas hangrendű (-hez, -höz) ezek illeszkednek az ajakkerekítés szerint. A magas hangrendű szó utolsó szótagja a mérvadó: Pl.:
megbökdösi de megverdesi
A háromalakú toldalékok rendszere még csonkább, mint a kétalakúaké, legtöbb toldalék nem rendelkezik a labialitás szerint illeszkedő alakváltozattal. Az i-í hangot tartalmazó / magas hangrendű / szó toldalékfelvétele ingadozik: fiam, íjam—mély toldalékok, de: híres, ízes, kicsinyek—magas hangrendi illeszkedés. Az ingadozásnak hangtörténeti magyarázata van, ui. az i hang „őse” egy ún. veláris i. A vegyes hangrendű szavak toldalékolásának esetei eléggé tarka képet mutatnak. A bizonytalanságban két kizárólagosan érvényesülő szabályra alapozhatunk: -
Ha az utolsó szótagban mély magánhangzó van, a toldalék mély hangrendű:
leányra, iskolából. - Ha az utolsó szótagban ö-ő, ü-ű van, a toldalék magas hangrendű. Pl. kosztümről, sofőrrel. Az ún. fakultatív váltakozáskor a mély hangrendű toldalék ajánlott, ugyanis nyelvünkben az e hang igen megterhelt—„e megyer nyelv /Kerenthe Fregyes /”-*pozitívenpozitívan, *oxigénben- oxigénban, *Ágnessel- Ágnessal, *fotelben- fotelban. Az összetett szavak illeszkedését a szózáró utótag dönti el: gépjárművel, évjáratról, férfival,- /ez utóbbiról, lásd a veláris i-ről mondottakat. / II. A mássalhangzók egymásra hatása a beszédben, a mássalhangzótörvények a. hasonulások b. összeolvadás c. a – t végű igék felszólító módjában bekövetkezett változások d. mennyiségi változások: rövidülés, hangkivetés 32
A beszédfolyamatban egymás mellé kerülő mássalhangzók néha fonémaértékű új hangváltozatokat hoznak létre, amelyek egy részét az írás is jelöli, többségét viszont nem. Ismeretük azért fontos, mert az egyik helyesírási alapelvünk, a szóelemző írás elve ezen törvények alkalmazásán alapszik. a.) A hasonulás(ok) Két mássalhangzó oly módon hat egymásra, hogy egyikük teljesen más fonémává alakul át. Pl.: rizskása, ejtve: [riskása]. A zs-s változás a zöngétlenülés. Ezt a változást csak az ejtés érzékeli. A bottal szavunkban a hasonult, indukált hang a –tal toldalék t hangja, amely a –val toldalék v hangjából hasonult t- hanggá. Ezúttal az indukáló, hasonító hang a bot szó záró hangja, a t. Ezt a változást már az írás is jelöli. A hasonítás, az indukálás irányát tekintve, kétfajta hasonulásról beszélhetünk: - progresszív – a hasonítás iránya megegyezik az olvasás irányával, azaz előreható. / az indukáló hang az utána következő hangot hasonítja./ A bottal szóban megfigyelt hasonulás ilyen irányú / - regresszív a hasonulás, /hátraható / ha fordított az irányítása. A rizskása zöngétlen k hangja az előtte álló zs zöngés hangot hasonította. Két, jól elkülöníthető hasonulási esetet tartunk számon: részleges és teljes hasonulás. A különbséget az elnevezés jórészt kifejezi, ti. az első esetben az indukált hang csak valamely képzési mozzanatában, részlegesen válik hasonlóvá a hasonító hanghoz, míg a teljes hasonulásban az indukálás olyan erős, hogy a hasonított hang minden képzési jellemzőben, releváns jegyben azonossá válik a hasonítóval. A részleges hasonulás - Két képzési jellemzőben követhető nyomon ez a hangtörvény: a zöngésség, ill. az ajakkerekítés releváns jegyeinek a megváltozásában. A zöngésség szerinti hasonulás két esete: zöngésedés és zöngétlenülés. Az elnevezésben az a döntő, hogy a hasonított hang milyenné változott. Ha zöngésből lett zöngétlen, a változás zöngétlenülés, ha fordítva, zöngésülés v. zöngésedés. lakbér--, ejtve: [lagbér], mosdó--, ejtve: [mozsdó] --
zöngésedés
dobhártya,-- ejtve: [dophártya], lábszár--, ejtve: [lápszár]
zöngétlenülés
33
A zöngésség szerinti hasonulás nem érvényesül azon zöngés mássalhangzók esetében, amelyeknek nincs zöngétlen párjuk: m, n, ny, l, j, r — ezek nem zöngétlenednek és nem zöngésítenek. A h hang zöngétlenít, pl. dobhat, ejtsd: [dophat], de ő maga nem válik zöngéssé. A v hang ennek a fordítottja, ti. ő maga hasonul, de nem teszi zöngéssé az előtte levő mássalhangzót. Pl. évtől, ejtve: [éftől], míg a kötve szóban a t hang nem válik d-vé. A képzés helye szerinti részleges hasonulásban a hasonuló hang képzése ugyanarra a képzési helyre tolódik el, ahol létrejön a hasonító hang. Legismertebb esetei a –nb-, -np-, ngy- , -nty- hangkapcsolatokban beálló változás. A regresszív hasonulásban a b-p, ill. gy-ty hangok képzési helyével megegyező helyre tolódik el az n hang képzési helye, azaz m, ill. ny hanggá válik. Ejtve: [azomban], [szímpad], [konyty, [ronygy]. A részleges hasonulás minden esetben kizárólag csak az ejtésben érvényesül. Írásbeli jelölése súlyos helyesírási hibának minősül. A teljes hasonulás két fontos jellemzőben különbözik a részlegestől. Az egyik különbséget már a megnevezés jelzi, azt ti., hogy ebben az akkomodációban az egyik hang, a domináns „bekebelezi“, teljesen magához hasonlóvá teszi a másikat. A másik sajátosság, hogy ennek a hasonulásnak vannak írásban jelölt esetei is. Kiegészítő tulajdonsága még, hogy előfordul mind a progresszív, mind a regresszív hasonítás egyaránt. Csak ejtésben érvényesülő esetek: éljen------*éjjen, átcipel-----*áccipel A hátraható teljes hasonulás néha a szavak határán is megfigyelhető: öt darab -*öddarab, sok gondot - *soggondot. A birtokos személyjel j- hangja nem hasonítja az l-hangot: tálja, gólja, ejtve: t á l j a, gólja Az írásban nem jelölt teljes hasonulásnak vannak progresszív irányú esetei is: bátyja *báttya, hagyja - *haggya. Az írásban jelölt teljes hasonulásnak három csoportja: a.) névszók esetében: -
főnév + val, -vel : ember + vel – emberrel
-
+ vá, -vé : arany + vá – arannyá
b.) igékben:
34
-
az s, sz, z, dz végű igék + ja, -jük, -játok, -ják személyragok j hangja
ss,
-ssz, -zz, -ddz olvas + ják, edz + jük, (olvassák, eddzük) -
ugyanúgy hasonul a felszólító mód j hangja néz + j – nézz, fogódz(ik) – fogóddzék
Mind a névszók, mind az igék esetében a hasonítás progresszív irányú. c.) névmások esetében: az ez, az, mutató névmásokhoz kapcsolódó ragok kezdő mássalhangzói hasonulnak vagy hasonítanak -
előreható hasonítás: ez + vel – ezzel
-
hátraható hasonítás: ez + vel – evvel
Mindkét alak helyes, az utóbbi kevésbé gyakori. Csak hátraható a hasonítás a -féle, fajta, -kor, -beli toldalékok előtt: efféle, ekkor, abbeli. b.) Az összeolvadás A kissé metaforikus megnevezés találó, hiszen az egymásra hatásnak olyan esetéről van szó, amelyben két mássalhangzó az ejtésben összeolvad, és egy harmadik mássalhangzót hallunk. Pl. : tetszik---*teccik,
szabadság---*szabaccság, nénje---*nénnye, barátja --
*baráttya. Az új, ejtett hosszú mássalhangzó képzési helye, jórészt a második „reagens“-hang képzési helyéhez igazodik. A t foghang és a j elülső szájpadláshang összeolvadásából egy elülső szájpadláshang, a tty képződik. A d-s hangkapcsolatból született ccs hang képzési helye egyezik a s hangéval. c.) A– t végű igék felszólító módjában bekövetkezett változások A köt, fest, lát- típusú igék felszólító módú alakjaiban: köss, fess, láss -- rendhagyó a j felszólító módjel hasonulása, ugyanis nemcsak a j változik át s hanggá, hanem a szózáró t hang is megváltozik. A változásnak nyelvtörténeti magyarázata van, amelynek kifejtése nem tartozik szorosan a mai magyar nyelv leíró rendszerének ismertetéséhez. d.) Mennyiségi változások 1. Rövidülés: ha egy hosszú mássalhangzó után közvetlenül egy újabb mássalhangzó következik, az első ejtése megrövidül. Pl.: jobbról, sakkba, *jobról, *sagba – ez utóbbi szó azt is példázza, hogy egy időben két hangtörvény is érvényesülhet.
35
2. Hangkivetés: a jelenséget megjelölő fogalomban is érzékelhető a hangtani jelenség, ugyanis a szó ejtésében „eltűnik“ egy hang: *haηkivetés. A mindnyájan szóban *minnyájan szóban egy hasonulás is történik a hangkivetés mellett n – ny. A hangkivetés ún. tiszta esetei a hosszú mássalhangzóra végződő szavak toldalékolásában figyelhető meg: gally + val --- gallyal, juss + val --- jussal.
36
4. Tanulási egység 2. 5. A szótag Az Akadémiai Nyelvtan meghatározása szerint „ a szótag … fiziológiai és akusztikai alapon létrejövő ritmikai egység, amelynek létét és terjedelmét a nyelvközösségi megszokás szabályozza.“ Vizsgálata tehát a Hangtan keretében történik ugyan, ismérvei viszont mind a hangtól, mind a szótól megkülönböztetik. Nem rendelkezik a jelentés-megkülönböztetés funkciójával, ( mint a fonéma ) de a jel-értékű szó jellemzőivel sem. Gyakorlati elkülönítése sokkal könnyebb, mint tudományos-módszeres leírása, mégis számunkra, a helyesírást is tanítók számára, fontos, hogy a szótagalkotás –és percepció működésének alapjait ismerjük. Nádasdy Ádám szellemes hasonlattal érzékelteti a szótag, már fentebb jelzett “kaméleon” jellegét 2 . “A szótag olyan mint a szerelem: mindenki tudja, hogy mi az, de nehéz pontosan meghatározni. Vannak egyértelmű esetek: a mogyoró nyilván három szótag, de hány szótag az óriási: három vagy négy? És az augusztus? És bár nyilvánvaló, hogy a fáj egy, a fái kettő, miben áll a különbségük? Hogy állapítható meg, hogy mi hány szótag, és főleg: hol a szótagok közti határ?” A mo-gyo-ró minden szótagja ,,CV'' -alakú, vagyis egy mássalhangzó és egy magánhangzó. Az idea szóban az első és az utolsó szótag csak V, vagyis i-de-a = V-CV-V. Azt látjuk tehát, hogy a mássalhangzó nem feltétlenül szükséges a szótaghoz, a magánhangzó viszont igen. Ahány magánhangzó, annyi szótag. Ezek szerint a szótagnyitány lehet zérus, illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis V : ő-
CV :
le-
CCV :
tró-
CCCV :
strá-
És ugyanezt találjuk a szótag végén is. A szótag képlete tehát: C0-3VC0-3 A helyesírás támaszkodik a beszélők intuíciójára, tehát hogy énekléskor, skandáláskor melyiket választják. A kisgyerekek, e téren a leginkább megbízhatóak; a kiszámolóban inkább az isz-li-pó skandálást találjuk (azaz lét-ra), és nem az i-szli-pó megoldást (azaz létra).
2
Magyar Narancs, 2006.03.30 37
A szótag nem értelmes egység, mert a beszéd mechanikus, azaz fonetikai részéhez tartozik. A mentők szó értelmi tagolása ment+ő+k (ezek a nyelvtani elemei), szótagolása mégis ment-tők, ahol se a men, se a tők nem felel meg semmi értelmesnek. Ezt a helyesírás is így írja elő. De ennek az elvárásnak nem felel meg a rendőr szó szótagolása, ugyanis itt nem a fonetikailag helyes ren-dőr formában választjuk el, hanem az értelmi elemzés szerinti rendőr alakban. A fenti, problémákat felvető szótagértelmezés útvesztőiből azáltal találhatunk ki, ha elfogadjuk a két általánosan ismert magyarázó elméletet a szótag létrejöttére és értelmezésére vonatkoztatva. A nyomaték v. hangnyomás-elmélet szerint a szótaghatár a kis hangnyomású helyeken van. Ha a meg szó e hangját bármilyen hosszan, de egyenletes hangerővel ejtjük, esetleg gyengülővel, akkor is egyetlen szótagnak számít. A leemel szóban viszont megfigyelhető, hogy az ismétlődő (gemináta ) e ejtésekor a nyomaték gyengült, majd erősödött, a kis hangnyomású helyen szótaghatár van. A hangzósság-elmélet szerint a szótag magvát a leginkább hangzós hangok, a magánhangzók adják, így a szótaghatár ott van, ahol minimálisra esik a beszédfolyamat hangzóssága. Az elhangzó beszéd hangzóssági csúcsokat, ill. –völgyeket mutat, aszerint, hogy a hang milyen helyet foglal el a hangzóssági skálán. A magyar beszédhangok hangzóssági skálája a következő: 9. á, a, e
legalsó és alsó nyelvállású magánhangzók
8. é, o, ó, ö, ő,
középső nyelvállásúak
7. i, í, u, ú, ü, ű,
felső nyelvállásúak
6. l, j, r
likvidák,
5. m, n, ny
orrhangok
4. v, z, zs
zöngés réshangok
3. b, d, g, (dz, dzs, gy )
zöngés zárhangok, ( zöngés zár-rés hangok )
2. f, s, sz
zöngétlen réshangok
1. p, t, k, ( h )
zöngétlen zárhangok, ( gégehang )
A fenti hangzóssági skálát véve alapul, az új szótag ott kezdődik, ahol a legalacsonyabb hangzóssági értékkel rendelkező hangot ejtjük. Pl.: a vasút szavunk második szótagja az s hanggal kezdődne, ugyanis itt van a hangzóssági minimum. Csak a hangzósságot véve alapul, a szótagolás
a
következő lenne: *va-sút, ennek a, szóértelem szerinti
helytelensége nyilvánvaló. A példa azt bizonyítja, hogy a szótaghatárok kialakulását a nyelvi
38
struktúrák is befolyásolják, ill. az adott nyelvi megszokás. A magyar nyelv szótagtípusai:( a V vokális, a C konszonáns ) V
--- ő
CCV
--- zri
VC
--- őz
CCVC
--- prés
VCC
--- írt
CCVCC
--- sport
CV
--- ki
CCCV
--- stró-( fa ) ( ritka )
CVC
--- bőr
CCCVC
--- stráf
CVCC
---tart
CVCCC
--- karszt
CC
--- hm! ( ritka )
CCC
--- pszt! --//--
--//--
Szótagolási alapszabály, hogy csak egy mássalhangzót viszünk át a következő szótagba: a-pa, a-pá-mé, temp-lom, ma-dzag, ho-dzsa, jobb-ra, … --az ettől eltérő esetekben a szótaghatár
egyben
szóösszetétel-határt
39
is
jelöl:
rend-őr,
köz-út.
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!
1. Mi az alapja a fonetika ill. a fonológia megkülönböztetésének? 2. Hogyan módosult – a jegyzet megfelelő részletének áttanulmányozása során – a MAGÁNhangzó, ill. a MÁSSALhangzó elnevezéséből eredő eddigi értelmezése? 3. Miért fontos e kérdés tisztázása? –Gondoljon a betűtanítás szakaszára, a hangok tiszta artikulációjára! 4. Figyelje meg önnön artikulációját, és vesse össze azokkal a hangjellemzőkkel (releváns jegyek), amelyeket megismert! Hol észlel eltérést? 5. Mely hangok tiszta artikulációja okoz több fejtörést? 6. Gyűjtsön minél több olyan szót, amelyben fonémavariánsok jönnek létre! Figyelje meg az egyes esetekben a változás mibenlétét! 7. *Szótagolja írásban az alábbi szavakat! felemelő, legelőre, Kossuth, findzsa, eddzetek, erdőig, kertig, sajtos, karsztvidék, beborító A *-gal jelölt feladat megoldása beküldendő házi dolgozatként Szakirodalom Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (75 - 156) É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. (293 – 348) Hernádi Sándor (1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., J. András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. (139 – 156) Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. (25 – 27) Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (28 – 53) Szende Aladár (1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. (38 – 49) Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. Si Pedagogica, Bukarest. (65 – 113)
40
5. Tanulási egység
3. SZÓTANI – SZÓKÉSZLETTANI ALAPFOGALMAK Kulcsszavak: szótári egység, szóelőfordulás, szóalak, szókészlet, szókincs, alap- és kiegészítő szókészlet, lexéma, frazéma, fogalomkör, jelentésmező, alaki kötöttség, jelentésbeli integráltság, az állandósult szókapcsolatok fajtái, a szinkron és diakron szemlélet a szókészlet vizsgálatában, a szókészlet változásainak iránya, indoklása
3.1. A Szótan tárgya Tömör és kifejtésre váró meghatározás szerint, a szavakkal foglalkozó leíró nyelvtani tudományág. A pontosítás a szó fogalmának az árnyalt értelmezése miatt szükséges. Eszerint három elkülöníthető, de egymással szoros kapcsolatot tartó szó-értelmezésről beszélhetünk: a szó mint szótári egység, a szóelőfordulás mint a mondatban megjelenő összes különírt egység, ill. a szóalak mint az összes lehetséges szóelőfordulás, vagyis a szavak toldalékos és toldalék nélküli lehetséges alakjai. A szótári szó -értelemben vett szó elsősorban szókészleti egység. A szó megnevező szerepe ez, és mint ilyen, absztrakció. A nyelvben virtuálisan (mint lehetőség) meglevő egységek, amelyeknek tanulmányozásával elsősorban a szókészlettan foglalkozik.
De a
szófajtannak is központi kategóriája, hiszen a szófaji csoportosítás meghatározó kritériuma, hogy mit nevez meg, ill. milyen viszony jelölésére alkalmas az adott szótári egység. A szóelőfordulás olyan szó-értelem, amelyben a szó kommunikatív funkciója a döntő. Azaz, milyen szerepet tölt be a mondatban mint mondatrész vagy mint viszonyjelölő szó. A szófajcsoportok kialakításában is szerepet játszik, ugyanis a szófaji értéket befolyásolja a mondatrész-érték, ill. -funkció. A szóalak egyféle keresztmetszete a szóelőfordulások halmazának, ugyanis az ismétlődő előfordulásokra nem figyel, de jelenti az összes lehetséges új alakváltozatot, a szó szerkezeti variánsait, valamennyi toldalék nélküli és toldalékos alakot egyaránt. A szótan nagy fejezetei: szókészlettan, szófajtan, szóalaktan.
41
3. 2. A szókészlet és a szókincs Fogalomértelmezés A szókészlet és szókincs fogalmak igen gyakran tetszőlegesen helyettesítik egymást a mindennapi nyelvhasználatban. Terminológiaként (szakszóként) használva, a szókészlet egy nyelv vagy nyelvréteg közösségi jellegű szavainak kifejezéseinek összessége; a szókincs az egyén által ismert, illetve használt szavak, kifejezések foglalata. A. A szókészlet – egy nyelv összes szavainak tárházaként -- két nagy csoportba rendezhető: – alapszókészlet – kiegészítő szókészlet Az alapszókészlet néhány jellemzője: – A mindennapi kommunikációban, fontos, nélkülözhetetlen szavak, kifejezések: iszik, könyv, ma, anya; – Az ide tartozó szavak össznépi jellegűek: a társadalom minden tagja érti, ismeri, használja ezeket a szavakat: ég, sok, szalad; – Hosszú idő óta megvannak nyelvünkben: kar, szív, hall; – Nagy a szavak szócsaládja: a szavak képzése, illetve a szóösszetétel révén nagyon sok új szó keletkezik: néz + et, + és, - néző, nézett (film); nézőpont, elnéz, megnéz, kinéz, … A kiegészítő szókészlet szavainak jellemzői: – Nem fontosak, ti. a dolog, fogalom, amit jelölnek nélkülözhetők a mindennapi emberi kommunikációban: pl. zuzmó, piperkőc, ajakhang; – Csak bizonyos kisebb-nagyobb közösség érti, használja, nem össznépi jellegűek: kabóca, ribonukleinsav, gazsó; – „Család nélküli” társtalan szavak, nincs, vagy igen kevés a belőlük származtatott szó: tolómérce, szögmérő; A szókészlet két csoportja között nem lehet éles határt vonni. B. A szókincs –az egyén nyelvi kincse, az általa használt, illetve csak ismert szavak összessége. Az első csoport alkotja az egyén aktív szókincsét, az ismerős, de ritkán használt szavak a passzív szókincs tagjai. A szókincs szóállománya sokkal kisebb, mint egy nyelv szókészlete (ez a szómennyiség egyénenként nagy eltéréseket mutat, átlagban 1,5–2%-a nyelv szókészletének, ritka esetben haladja meg a 20–25 ezret). 42
A szókészlet, a magyar nyelv szóállománya mintegy 1 millió szót, kifejezést tartalmaz. Ez a látszólag amorf halmaz igen bonyolult, sokféle erővonal mentén szerveződő szócsoportokba rendeződik. Bizonyos szavak azért kerülnek egy csoportba, mert „közös ősre” tekintenek vissza, egy nagy szócsalád tagjai: váll, vállas, vállal, vállalkozó, vállalat. Más szavak a jelentésük alapján (szemantikailag) kapcsolhatók össze (szinonimák, antonímák, paronímák): sír, zokog, nevet, nevetség, nevetés; ismét mások kölcsönösen felidézik egymást, ezek az aláfölé- vagy mellérendelő viszonyban levő, amolyan mezőösszefüggést mutató asszociatív csoportok: iskola, kréta, tanuló, félév, taneszköz, elemista. Az utóbbi szavak legátfogóbb jelentéstartalmú fogalma az iskola (ez hiperoníma), ennek egyenértékű alárendeltjei (kohiponímái): tanuló, félév, illetve taneszköz, amelyek közül a maguk rendjén (az adott szavak között) hiperoníma a taneszköz szó a krétához képest, illetve a tanuló az elemista fogalomhoz viszonyítva. A szavak mezőösszefüggései a legkiterjedtebb szórendszereket, alrendszereket hozzák létre. A kutya szó fogalomkörét vizsgálva a következő kapcsolódásokra figyelhetünk: – A „kutya” szó fogalmi szférája: 1. mellérendelt fogalmak: macska, ló, disznó; 2. fölérendelt fogalom: háziállat; 3. alárendeltek: farkaskutya, pincsi – fogalmi jegyei (jellemzői) gerinces, házőrző, hűséges stb. – hely-, idő-, okság szerint vele érintkezésben levő szavak: ól, vadászat, sétáltatás, ebadó. Ezek a − néha távoli − kapcsolatok biztosítják a nyelv dinamizmusát, örök megújulási képességét. Az alapvető kommunikációs szerepeken túli funkciók betöltésére teszik alkalmassá – így a művészi közlésre is. A nyelvi stílus vizsgálói szerint a művészi hatás egy ún. meghökkenéssel kezdődik, egy nyelvi összeférhetetlenség észleletével, amely nem más, mint a megszokott mezőösszefüggés-rendszerből való kiemelés és egy addig szokatlan, új „mezőbe” való áthelyezés. „Elfeküdt már a nap túl a nádas réten Nagy vörös palástját künn hagyá az égen…” A kiemelt szavak fogalomköre az emberi világ összefüggései közé épül be (a köznapi nyelvhasználat normái szerint). A fekszik ige az emberi pihenés alaphelyzetét idézi fel, a fekhelyet (ágy, szalma), az estét, a fáradtságot. Ezen rendező erővonalak közül néhányat megőriz (mintegy „optikai hitelként”, kapocsként) a költői nyelv is. Így pl. az este a pihenésre is utal; de a lefekvést, pihenést végző személy helyét a világot „lefektető” Nap veszi át. Ugyanez a „személycsere” történik az „uralkodó” jelentéstartalmú palást szóval. 43
3.3. A szó és kifejezéskészlet egységei A szó és a kifejezés megnyugtató elkülönítése még a mindennapi nyelvhasználatban is gondot okoz, ezért is indokolt az egyes egységek szakszerű körülhatárolása, ugyanakkor a részek közti átjárhatóság feltérképezése. I. A lexéma a nyelv szótározható szókészleti egysége: hal, halász, halastó. II. A frazéma szó értékű, állandósult szókapcsolat: körmére ég a gyertya, nem teszi ki az ablakba. I. A lexéma fajtáinak a meghatározása, ill. a csoportok pontos körülhatárolása teljességgel lehetetlen, éppen ezért inkább néhány jellemző jegyét vizsgáljuk. A lexéma nyelvi jellegű, tehát társadalmilag meghatározott, kötött egység, a kommunikáció alapegységének tekinthető. A szóelemnél (morféma) teljesebb, a szószerkezetnél (szintagma) egységesebb, tömörebb a jelentése A szótár összegyűjti a lexémákat, a beszéd megeleveníti őket oly módon, hogy általában az eredeti szótári jelentésüket megőrzi, néha viszont új jelentést, esetleg teljesen ellenkezőt hoz létre a szövegösszefüggés. A szép kis társaság! – kifejezésben a két jelző: a szép, illetve a kis, aligha őriznek valamit eredeti lexematikus jelentésükből. Ilyen megfontolásból beszélhetünk a szójelentés és a szóértelem megkülönböztetéséről (az előbbi a lexematikus jelentés; az utóbbi, a glosszéma, a szövegben létrejövő széma, értelem). Az értelem tehát a kontextusban kifejlődő jelentés. A lexémák két alcsoportja: a) elemi lexéma: jelentést hordozó szóelem = szótő, tőszó b) szerkesztett lexéma: képzett, igekötős vagy összetett szavak: esős, leég, súgólyuk Mind az elemi, mind a szerkesztett szó általában önálló szótári egység (jelek és ragok nélküli alakok lévén). Bizonyos képzők (ható igeképző, főnévi igenév-képző, gyakorító igeképző) által létrejött származékszó nem önálló szótári egység – ezzel szemben önálló szókészleti egység. II. A frazéma fogalma és fajtái Az állandósult szószerkezet – magyar megfelelő mutatja a legfontosabb jellemzőjét ennek a szókészletbeli egységnek, azt ti., hogy alakilag kötött szószerkezetről beszélünk, eltérően a 44
beszédben alkalmilag összeálló szintagmáktól. Például a piros alma alkalmi szerkezetet két önálló szabad lexémára bonthatom, csak az adott mondatban szerepeltek együtt. Ezzel szemben a fabatkák sem ér, a magasan hordja az orrát kifejezésekben az alaki kötöttség és a jelentésbeli integráltság figyelhető meg. A fenti szólások jelentése egy-egy szóval kifejezhető: értéktelen, illetve gőgös. Ezek a szóértékű kifejezések tisztán lexéma értékűek, de ugyanebbe a csoportba soroljuk a mondatértékű közmondásokat, szállóigéket, főként az alaki kötöttségük miatt. A frazémák jelentése általában több, más, mint az alkotó tagok jelentéseinek összege. Néha teljes egészében idiomatikussá, teljes egészében átvitt jelentésűvé válik azáltal, hogy elhalványul az alkotó elemek jelentése: például vérszemet kap; máskor megőriz valamit a szerkezet egészének a jelentése az alkotó elemek jelentéséből, például nagy kanállal eszik – a lakodalmi vagy valamely ünnepi alkalom bőséges étkezésére utaló szavak megőrzik a frazémában is ezt a jelentésüket. Az alaki kötöttség, a jelentésbeli integráltság vagy a hangulati, érzelmi töltet alapján a következő frazémacsoportokat különíthetjük el: 1. Szokványos kifejezésmódok – a lexémák alkalmi kapcsolatainak a gyakori ismétlődése révén kialakult beszédfordulatok. Többségük még nem vált átvitt értelművé. Alfajai: a) Társalgási vagy népmesei fordulatok: Hogy vagy? Részemről a szerencse, Hol volt, hol nem volt; b) Körülírások – nincs képi vagy hangulati hatásuk, akárcsak a fordulatoknak. Bizonyos nyelvi stílusban gyakoriak, például a hivatalos vagy ünnepélyes stílusban: esküt tesz, megállapodást köt, eljárást indít. c) Közhelyszerű kifejezések (klisék): van bizonyos képi hatásuk, de inkább tréfás hangulatot keltenek: úszik a boldogságban, a távozás hímes mezejére lép. Használatuk kerülendő. d) Képes kifejezések - a képszerűségre törekvő kifejezésekben a jelentésváltozás nyilvánvaló, mindenki számára érthető: gurul a nevetéstől, dühbe gurul, kezet emel valakire, láb alatt van. e) Szakkifejezések - a pontos terminológia követeli meg. Pl.: elbeszélő múlt, korlátolt felelősségű társaság. 2. A szólások – főként gazdag hangulati tartalom, átvitt jelentés és a beszédhelyzethez való kötöttség jellemzi: cigányútra megy, vérszemet kap, ötödik kerék, ismeri csínját-bínját.
45
A példákból is kiviláglik, hogy a leggyakoribb alakváltozat az igés szerkezet: vásárra viszi a bőrét, nagy fába vágja a fejszéjét… az ige ragozás útján illeszkedik a mondatban (általában E/3.- személyű igealakok). Gyakoriak a párhuzamos felépítésű szerkezetek, amelyek éppen az állítmányt helyettesítik: egyszer hopp, máskor kopp, se pénz, se posztó. Attól függően, hogy a közlésben mekkora „részt vállalnak”, megkülönböztetünk: – elemi, mondatrész nagyságú szólás: suba alatt, nyakló nélkül, Hencidától Boncidáig. – szószerkezet, szintagma-méretű: ember a gáton, fából vaskarika. – mondatértékű: Rájött az ötperc, Nem teszi ki az ablakba. Ez utóbbiak közel állnak a közmondásokhoz. A szólások, „nyelvünk virágaiként”, nemcsak valóságos tárháza régmúlt korok szokásainak, történeteinek, hanem szókészletünk egyik legmozgékonyabb rétege is. A régmúlt korok mesterségeit, kultúráját, szokásrendjét őrzik olyan szólások, mint: maga malmára hajtja a vizet, cserben hagy,…, ugyanakkor vannak fiatalabb szólásaink: leesik a tantusz, ejtőernyős a tantusza; -- ez utóbbiak a játékos nyelvteremtés legújabb kori bizonyítékai. A közlés stílusértékét nagymértékben növelhetik a megfelelő módon, helyen és időben használt szólások – a kikötések viszont azt is jelzik, hogy csínján kell bánni velük. Egy, a szövegkörnyezetbe nem illő szólás, esetleg egy szóláskeverék, jobb esetben komikus hatást kelthet: *lándzsát tör felette, *még ő áll a ló túlsó oldalán, … ,stb. Nem toldalékolhatók szabadon, illetve a szórendjük is általában kötött. Helytelen formáknak minősülnek az ilyen alakok is: *megkapja a vérszemet; *se farka, se füle; *túllő a lovon. Ez utóbbi két szólás keverése, kontaminációja: túllő a célon, ill.: átesik a ló túlsó oldalára. 2.a) A szóláshasonlatok olyan mondat formájú szerkezetek, amelyben egy fogalomhoz – valamely közös vonás alapján – hozzárendelünk egy szemléletes képet. Kerülgeti, mint macska a forró kását. A szóláshasonlat alaptagjának jelentése erőteljesebbé, képszerűvé válik. Szerkezetileg általában hiányos szerkezetű hasonlító alárendelő összetett mondatok. 3. A szállóigéket akár kultúr-frazémáknak is nevezhetnők, ugyanis valamely híres ember megőrzött, fennmaradt mondásának szó szerinti idézése: A kocka el van vetve. (Caesar); Ember küzdj, és bízva bízzál! (Madách)
46
4. A közmondások – általános érvényű megfigyeléseket, igazságtartalmakat kifejező mondatok. Néha nehezen különíthetők el a szólástól. Megkülönböztetési szempont lehet az, hogy beépül-e, vagy csak társul az illető beszédrészhez, mondathoz. A szólások általában beépülnek a mondatba, míg a közmondások társulnak, mintegy illusztrációként a mondathoz. Például: Így van ez, bizony, holló hollónak nem vájja ki a szemét.
47
Tanulási egység 3.4. A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása A nyelv fontos részének tekintett szókészlet követi vagy éppen előidézi a társadalommal együtt mozgó nyelv változásait. A szókészlet roppant gazdagsága és mozgékonysága megnehezíti ugyan a kategorizálást, ugyanakkor szükségessé is teszi. A szakirodalom általában két osztályozási szempontot érvényesít: A. Diakron szemléletű az az osztályozás, amely a szavak eredetét, genézisét, a szókészlet fejlődéstörténetét vizsgálja. B. Szinkron jellegű az a leírás, amely a mindenkori adott szókészlet rétegzettségét a szavakat használó embercsoportok hovatartozása szerint alakítja ki. Ez utóbbi esetben a nyelvet használók csoportosítása történhet a területi hovatartozás alapján – így alakul ki a tájnyelvi szavak csoportja. A rendszerezés alapja lehet ugyanakkor a sajátos szókincset használó különböző társadalmi csoportok hovatartozása: így áll össze a tudományok, szakmák szakszókincse, illetve a csoportnyelvi szavak rétege, valamint a diák- és ifjúsági nyelvi réteg, a jassznyelvi réteg, zsargonok, argó, stb. A területi-földrajzi hovatartozás alapján kialakított szókészleti réteget a tájnyelvi szavak, a regionalizmusok adják; a társadalmi csoportnyelvi szókészleti réteget a szociolektusok (tudományágak, szakmák terminológiája, a társadalomban sajátos helyet elfoglaló kis csoportok szókészleti rétegei: diáknyelv, kaszárnyanyelv, zsargon, argó, jassznyelv). 3.4.1. A szókészlet eredet szerint rétegei Elfogadva azt a hipotézist, hogy a gondolkodás differenciálódásával egyenes arányban nőtt és nő a szókészlet nagysága, (esetleg azt is „megkockáztatva”, hogy a szavak számának növekedésével együtt fejlődött a gondolkodás), nos bármely tételezésből kiindulva, felállíthatunk egy olyan modellt, amely szerint egy ősi szókészlet-magra fokozatosan rakódtak és rakódnak új és új szókészleti rétegek. A nyelvtörténet négy jelentős réteget különít el: a) ősi alapnyelvi réteg b) belső keletkezésű szavak c) jövevényszavak d) idegen szavak
48
a) Az ősi alapnyelvi réteg szavai adják nyelvünk szókészletének sajátos arculatát. Bár abszolút számban kifejezve, csupán mintegy 1000–1200-as nagyságrendű rétegről van szó, mégis igen jelentős a szerepe, ugyanis a mindennapi élet legalapvetőbb fogalmai tartoznak ide. Pl. rokonságnevek: apa, nő, feleség; természeti jelenségek: ég, éj, ősz; állatnevek: fecske, hal, lepke; közhasznú szavak, lakásrészek, elemi cselekvésű igék, személyes névmások – tehát olyan szavak, amelyeket 3-4 ezer évvel ezelőtt élt őseink sem nélkülözhettek. Felhasználásuk gyakorisága mellett azért is jelentősek ezek a szavak, mert igen gazdag a szócsaládjuk. Képzett és összetett szavak sokaságát hozhatjuk létre ezekből.. Elég, ha a szem szó roppant gazdag szócsaládjára (összetételeire, illetve képzett származékaira) gondolunk: szemel, szemlél, ökörszem, stb. b) Belső keletkezésű szavak Az előbbi szem-szócsalád kialakulása már példázza a két legjelentősebb lehetőséget az új szavak létrehozásában: a szóképzést és a szóösszetételt. Ezek a szóalkotás legfontosabb módjai. Képzés: szív + (e)s → szíves; szem + telen → szemtelen. Összetétel: szív + kamra → szívkamra; lát + cső → látcső. Ritkább szóalkotási módok: – szóelvonás: kapál → kapa; nagymosás → nagymos – rövidülés: laboratórium → labor. – szóvegyülés: citrom + narancs → citrancs; csupa + kopasz → csupasz – népetimológia: nyugdíj → nyögdíj A szóteremtés, az előbbi esetektől eltérően, úgymond a „semmiből” létrehozott szavakat eredményezte. Ezek a hangutánzó, illetve hangulatfestő szavak: andalog, szöszmötöl, hess. c) Jövevényszók – a nevük is mutatja, hogy a nyelvbe kívülről, más nyelvekből bekerült szavak rétege. Ez a kölcsönzés azonban annyira régi, hogy jövevényszavaink idegen eredetét csak az etimológia tartja nyilván; a toldalékok gazdagsága révén beépültek a magyar nyelvbe, a köznyelvi tudatban már magyar szavakként élnek. Jellemző ugyan, hogy ezek a szavak általában régtől tagjai szókészletünknek, mégis jelentékeny időbeli eltolódások észlelhetők, attól függően, hogy a „kölcsönző” néppel, nyelvvel a magyarság milyen időszakban került kapcsolatba.
49
Így nagyon régiek az iráni eredetű szavaink: tej, vaj, tehén; Török jövevényszavainknak két időbeli rétege van. A korábbi átvételek a honfoglalás előtti korból valók: bika, borjú, tyúk, sarló, kéve; a későbbi átvételek a honfoglalás utániak. Egyesek a török hódoltság idejéből származnak: basa, aga, betyár, kaszab(ol), korbács. A szláv nyelvekből átvett szavaink ugyancsak széles időskálát fognak át: a honfoglalás előtti kortól egészen napjainkig. Az államigazgatással, a kereszténységgel kapcsolatos szavak: király, megye, kereszt, szent, pap, karácsony; a családi élet, lakberendezés szavai: cseléd, unoka, pince; a földművelés állattartás köréből valók: zab, szalma, asztag, málna. Német jövevényszavaink a városias életmód, illetve a hadi élet kifejezései: lant, farsang, kastély, polgár, ostrom, pisztoly. A közép- és délkelet-európai népek mindenikétől vettünk át a honfoglalás után szavakat. Az erdélyi köznyelvben például gyakran találkozunk román eredetű szavakkal: orda, pakulár, esztena, mióra. d) Idegen szavak – szintén kölcsönzéssel átvett szavak, amelyek azonban megőrizték idegen „kívülálló” jellegüket. A nyelvhasználó érzékeli ezt, még akkor is, ha nem tudja pontosan, honnan származik. Használatukat illetően, két nagy tábor küzdelme ível át az évszázadokon napjainkig: a puristák és a liberálisok szélsőséges képviselői teljességgel elzárkóztak/nak a használatuktól, illetve nyakló nélküli használatukat hirdetik. A józan megfontoltság a középutat jelöli meg, azaz használható az idegen szó, ha: – Nincs magyar megfelelője, és a társadalom számára fontos fogalmat jelöl: film, alumínium, norma, vitamin. – Nincs magyar megfelelő és széles körben ismert, bár nem fontos fogalmat jelöl: bár, sanzon, sláger. – Jelentésben, hangulatában eltér a magyar megfelelőtől: náció ≈ nemzet; akta ≈ ügyirat; klinika ≈ kórház. – Magyar megfelelője nehézkes, pontatlan: energia, profit, antikvitás. – Használatának hangulat- és környezetidéző ereje van, műveltségszó: tajga, szamovár, trojka. Vannak ún. köztes esetek, amelyekben az idegen szó használata megengedett, bár nem kötelező: autó ≈ gépkocsi; pedagógus ≈ nevelő; patika ≈ gyógyszertár; probléma ≈ kérdés.
50
Hibásnak, kerülendőnek minősíthetők azok az idegen szavak, amelyeknek teljes értékű magyar megfelelője van: *frizsider – hűtőszekrény; *políroz – fényesít; *patronálás – védnökség. A mai magyar nyelvre legnagyobb hatást az angolszász eredetű idegen szavak gyakorolják. Az erdélyi köznyelvben a román eredetű idegen szavak a gyakoriak: *buletin, *punga, *alimentára, *kitánca stb. Használatuk kerülendő! Az idegen szavak használatának/elutasításának kérdésében azért ajánlott az óvatosság, mert különböző nyelvhasználati rétegekben más-más a megítélésük. Például egy filozófiai szakkönyvben indokolt az aktív, anarchia, dialektika szavak használata, ezzel szemben a köznyelvben – ha nem is tiltott – de kevésbé indokolt. Ugyanez a megítélés, az elfogadhatóság olyan szavak, kifejezések esetében, mint ekcéma, urológia, pénisz, amelyeket kötelező tapintatból használunk így. Az élőszóbeli használatukhoz hasonlóan az idegen szavak írása, illetve az írás és ejtés összhangja is sok fejtörést okoz. Az ironikus, kulturális, szinonim – típusú szavak helyesírása nem követi a köznyelvi ejtést, és fordítva. Általános tapasztalat és irányzat, hogy a közhasznúvá vált idegen szavak magyaros átírása/ejtése megtörténik, a nélkülözhető idegen szavak írás- és ejtésszabályozását nem kell siettetni. 3.4.2. A szókészlet szinkron leírása, a mai magyar nyelv szókészleti rétegei A magyar nemzeti nyelv fogalma, a nyelvhasználat felől tekintve, absztrakció, ugyanis a nyelvet használó embercsoportok szó- és kifejezéskészlete egymástól eléggé eltérő. Ezen nyelvváltozatok elképzelt összessége adja az egységes magyar nemzeti nyelv fogalmát. A belső tagolás eredményeként létrejövő nyelvváltozatok a következők:
51
a. Normatív nyelvváltozatok 1. Irodalmi nyelv: főleg írott változat: szépirodalom, esszé, értekező próza, sajtónyelv. 2. Köznyelv: főleg beszélt változat: színpadi nyelv, szónoki beszédek nyelve, katedranyelv, művelt társalgási nyelv. b. Területi nyelvváltozatok – szinte kizárólag szóbeli változat, az ún. népnyelvi réteg, illetve szó- és kifejezéskészlet. 1. Nyelvjárástípusok 2. Helyi nyelvjárások c. Társadalmi nyelvrétegek – írott és beszélt változatok, csoportnyelvi rétegeknek is nevezhetjük 1. Szaknyelvi réteg: szaktudományok, mesterségek, hivatal nyelve. 2. Hobbinyelvek: szabadidős tevékenységek sajátos nyelvváltozata, különböző sportágak, vadászat stb. szó- és kifejezéskészlete. 3. Életkori nyelvváltozatok: gyermeknyelv, dajkanyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv, kaszárnya-nyelv. 4. Argó: tolvajnyelv, jassznyelv, szleng. a. A normatív-jelző mutatja, hogy az irodalmi és köznyelvi változatok a nyelvi egységet biztosító, az összes többi fölötti szabályozó erővel rendelkező nyelvváltozat. Ennek a nyelvváltozatnak az elfogadása / elutasítása jóval túlmutat a nyelvtudomány hatókörén. Jelen jegyzet korlátaival számolva, az egyszerűsítés kockázatát is vállalva, kijelenthetjük: alapvetően világnézeti kérdés az, hogy elfogadom az értékek hierarchiáját, vagy a – szélsőséges értékpluralizmus jegyében – azonos értékűnek tekintek minden, a mai nyelvben azonosítható nyelvi elemet, megnyilatkozást. Az objektivitás, a tudományosság érvényesüléséért aggódó nyelvtudományi szemléletben nincs helye ennek a normatív változatnak, egyáltalán semmiféle – a szubjektivitást feltételező – értékelő attitűdnek. Az alkalmazott nyelvészetből azonban – az iskolai nyelvtant ide sorolom – az értékelés nem iktatható ki. Mi indokolná egyébként az értékelésmentes szemléletet éppen a nyelvről szóló diskurzusban, akkor, amikor a környezeti nevelésben jól elkülöníthetően jelennek meg a követendő és a kerülendő vagy éppen az elutasítandó magatartásformák! Helytelenítem, tehát az iskolai nyelvtannak azt az áltudományos álláspontját, amely csak leírja (az értékhierarchiát szándékosan mellőzve) az egyes nyelvi megnyilvánulásokat.
52
Az irodalmi nyelv – mivel főként írott változatban él – leginkább egységes; a köznyelv – az élőszóbeli használat miatt – általában együtt él valamely nyelvjárással, így jönnek létre az ún. regionális köznyelvi változatok. A tájnyelvi változatban elkülöníthetünk alak- és jelentés szerinti, valamint tulajdonképpeni tájszót. a) alak szerinti regionalizmusok: embër, tögye mög; b) jelentés szerinti regionalizmusok: síp’= kályhacső, bogár’= légy c) valódi, tulajdonképpeni regionalizmusok: pityóka, kujak (ököl) Az a esetben a tájnyelvi ejtett változat eltér az irodalmi nyelvi alaktól, a b esetben a szó ugyanebben az alakban megtalálható az irodalmi nyelvben, de a tájnyelvi jelentése más; a c az irodalmi nyelvből teljességgel hiányzó szavakat öleli fel. A
szakszókészlet,
a
terminológia
a
tudományok,
illetve
a
szakmák
sajátos
kifejezéskészlete: fékhenger, kúpkerék, perselyez (autószerelés); diópánt, falc, holkergyalu (asztalosság), metafora, szinekdoché, ütemkiegyenlítődés (irodalomtudomány). A zsargonszók összefoglalóan jelölnek minden olyan nyelvváltozatot, illetve az ide tartozó szavakat, amelyeket használóik az együvé tartozás, illetve a másoktól való elkülönülés szándékával (is) szőnek beszédükbe. Ilyen tág értelemben ide sorolható az ifjúsági nyelv, a hobbinyelvek, illetve az argó is, sőt bizonyos szakszókincsréteg torzult változatai is (szakzsargon). A szakszókészlet rétegei nélkülözhetetlenek a tudomány, a szakmák, általában a társadalom haladása szempontjából, az ifjúsági- és diáknyelvi réteg szellemes, tömör, ízléses fordulatai ugyancsak a nyelv gazdagodását szolgálják, ezzel szemben el kell utasítanunk a trágár, durva szavak használatát, bármelyik nyelvváltozathoz, illetve társadalmi réteghez is kapcsolható. 3.5. Állandóság és változandóság a szókészletben Egy adott korban a nyelv egységét egy viszonylagosan állandónak tekinthető szómennyiség biztosítja. Ugyanakkor az időben változó nyelvnek legmozgékonyabb összetevője éppen a szókészlet. A mennyiségi változás két szélsőséges kifejeződése az archaizmusok, illetve a neologizmusok. Az előbbi az elavuló, a kipusztuló szavakat jelzi, a neologizmusok pedig az újonnan bekerült szavak rétege. Mindkét rétegnek elkülöníthetők olyan alcsoportjai, amelyek egyrészt fogalmiak vagy alak-, illetve jelentés szerintiek. Fogalmiak: 53
– archaizmus: dézsma, bakó, kopja – neologizmus: műhold, internet, betűreklám Jelentésbeliek: – archaizmus: marha’=kincs, vagyon – neologizmus: hajrá’=finis, célegyenes, érett’=középkorú Alaki, formai: – archaizmus: győzedelem, virány – neologizmus: kolesz, fagyi A mennyiségi változások (szavak elavulása, új szavak keletkezése, bekerülése) mellett jelentős az a belső mozgás is, amely a nyelvváltozatok közti kölcsönhatás eredményeként indul be. Arról van szó, hogy főként a kiegészítő, peremszókészleti rétegek felőli hatás következtében állandóan bővül, gazdagodik a köz- és irodalmi nyelv szókészleti rétege. Az általános műveltség, tájékozottság megköveteli olyan, eredetileg szakszónak minősült kifejezés ismeretét, használatát, mint például: golyóscsapágy, váltóáram, egyenlítő, trópus stb. Jövő-orientált társadalmunkban, az ifjúság szerepének elismertségével összhangban, a köznyelv szívesen vesz át az ifjúsági és diáknyelvi szókészleti rétegből: pulcsi, tesó, suli. Az esetek többségében, valóban frissességet, élénkséget hoznak a beszélt nyelvváltozatban ezek a kifejezések, mindazonáltal két jelenséget nem hagyhatunk szó nélkül: -
a játékos tömörítések, kreatív megoldások átvételével egy időben el kell határolnunk magunkat a gyakori vulgáris, alpári kifejezésektől, sőt az elutasításon túlmenően, tanítványainkat a nyelvi viselkedés emberi, kulturált formáinak a használatára kell nevelnünk. (Akár a kell-pedagógia létjogosultságát hirdető álláspontunk miatti elmarasztalást is vállalva!)
-
a másik jelenség, talán inkább szemléleti: a diák- és ifjúsági nyelvi kifejezések nyaklótlan átvételében (életkortól, műveltségtől, foglalkozástól függetlenül) az uniformizálódás sokszor bizarr kísérleteit látom. Lásd, ennek enyhén
humoros
változatát,
ahogyan
a
tarka-feketekendős
idős
parasztanyóka „parit”, meg „ubit” kínál, szerinte, mindössze „fél rongyért”.
54
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK! 1. Tisztázza az alábbi megnevezések fogalmi tartalmát: szótári tő, szóalak, szóelőfordulás, lexéma, frazéma! Milyen kapcsolóelemeket fedezett fel, milyen jellemzők miatt kell mégis elkülöníteni? 2. Vizsgálja meg a szólások, szóláshasonlatok és a közmondások kapcsolatát! Gyűjtsön legalább tíz olyan szólást, amelyek valamely emberi tulajdonságot tesznek szemléletessé! Pl. Gyáva, mint a nyúl., … 3. Tanuljon meg legalább tíz olyan szállóigét, amelynek ismeri az eredetét! 4. *Írja ki azt a leggyakrabban hallott húsz román eredetű idegen szót, amelynek használatát leginkább kifogásolja! 5. Tegye ugyanezt, ezúttal mindössze tíz angol eredetű szóval, de úgy, hogy próbálja megkeresni a leginkább elfogadható magyar változatot! 6. Mi a magyarázata a szókészlet változásainak? Melyik jelenséget tartja erőteljesebbnek, a szavak számának gyarapodását vagy a szókészlet apadását? 7. Soroljon fel saját szakterületének terminológiájából húsz olyan sajátos kifejezést, amelyeket a köznyelv ritkán, vagy egyáltalán nem használ! 8. *Ha tömören, legfeljebb 5 mondatban kellene összefoglalnia azokat az érveket, amelyekkel megpróbál fellépni a sértő, durva, néhol trágár beszéd elharapózása ellen, mikre hivatkozna? 9. Bizonyítsa két-három szólás eredetének, majd mai jelentésének, értelmének feltárása révén, hogy nemcsak nyelvünk virágai ezek, hanem letűnt korok, szokások, foglalkozások nyelvi emlékei is egyúttal! A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként
55
Szakirodalom Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (160 - 183) Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. (262 – 288) Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv IV. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest. (61 – 86) Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. (37 – 48) Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (54 – 79) Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped. Bucuresti. (3 – 22) Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest. Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. (50 – 57) Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)
56
7. Tanulási egység
SZÓFAJTANI KÉRDÉSEK Kulcsszavak: A szófajiság ismérvei: (jelentés, szintaktikai szerep, toldalékolhatóság), nem tiszta szófajiság, mondatszók,
indulatszók, felelő- és kérdőszók, főnév, melléknév, számnév, névmás, ige, határozószó, névelő, névutó, kötőszó, módosítószó, igekötő, segédige, toldalékolhatóság, szintaktikai szerep, osztályozási szempontok, nyelvhelyességi-helyesírási kérdések 4.1. A szófajiság ismérvei A szófaj is olyan grammatikai kategória, amelyben a megjelenési forma, a szó, illetve az általa képviselt szófaj azonosítása nem okoz gondot. Annál több kérdést nyit meg magának a szófaj fogalmának a tartalmi tisztázása, annak az eldöntése, hogy milyen kritériumok alapján alakítjuk ki a szófaj-kategóriákat. A szótári szó által képviselt szófaj bizonyos toldalékok hatására megváltoztathatja szófajiságát. Például az ír- szótő ige ugyan, de az írva, írni igenevek; az író melléknévi igenév vagy éppen főnév. Más, problémát okozó esetben az ugyanolyan felépítésű szó a mondatbeli szerepváltás szerint megcseréli szófaji értékét: A beteg ember érzékeny. – jelző →szófaja: melléknév. A beteg érzékeny. – alany →szófaja: főnév. A mondatbeli szerep és toldalékok együttes „szófajalakító” hatására álljon itt egy példa: A világ nagy. A zenei élet nagyságai jelen voltak. Az első mondatbeli toldalék nélküli „nagy” melléknév névszói állítmányi szerepet tölt be, ezzel szemben a második mondatban a birtokos személyjeles alak, alanyként főnévi szófaji értéket kap. Mindezekből következik, hogy a szófaj -- meghatározó jelleggel -- grammatikai kategória, egyfajta minőség, amelyet négy jellemző tulajdonság kölcsönös összefüggése határoz meg: 1. a mondatbeli felhasználhatóság
– jelentésforma
2. a toldalékfelvevő-képesség
– jelentésforma
3. a bővíthetőség
– jelentésforma
4. a szótári jelentés típusa
– jelentéstartalom
57
1. Annak a magyarázata, hogy a szófaj-meghatározó tulajdonságok közül a mondatbeli felhasználhatóság kerül az élre, nos ennek a magyarázata feltehetően a funkcionális nyelvszemléletben rejlik, abban, hogy a nyelvi rendszer vizsgálatában a működésbe hozott nyelv, a beszéd (és annak alapegysége, a mondat) jelenti a kiindulópontot. A hatásirány, természetesen mindkét irányítással működik; vagyis pl. az alany és tárgy szerepét „hagyományosan” a főnév tölti be, illetve az ige a mondatban mindig állítmányi szerepet kap. Néhány „kötelező” megfeleltetéstől eltekintve (ige ≈ iÁ; határozószó ≈ H) a többi kapcsolat fakultatív, azaz a főnév az említett A és T szerepeken kívül a H, a J, sőt az Á szerepét is betöltheti. Ugyanígy, a jelzőt kifejező szófajok tarkasága (melléknév, számnév, főnév, igenevek) bizonyítja, hogy a mondatbeli szerep fontos ugyan, de nem kizáró érvényű a szófaj meghatározásában. 2. A toldalékolhatóság azt jelenti, hogy bizonyos szófajokhoz tartozó szavaknak jól meghatározott toldalékrendszere (K, J, R) van, más szófaj képviselői egyáltalán-, vagy csak korlátozottan vehetnek fel toldalékot. A főneveknek és az igéknek igen gazdag a rag- és jelállományuk, ezzel szemben a határozói igenév, a névelő, a valóságos kötőszó egyáltalán nem ragozható, jelezhető. A melléknevek és számnevek ragozhatók ugyan, de korántsem olyan változatosan, mint a főnevek. A toldalékok új szófajt alakító szerepe egyúttal mondatrész – átalakítást is jelent. Például: jaj + gat → ige ≈ iÁ ↓
↓
indulatszó K A bátrabbja előmerészkedett. bátrabb + ja → alany (főnév) ↓ melléknév
↓ J
3. A bővíthetőség szintén szintaktikai jellemző – arra utal, hogy bizonyos szófajok a mondatbeli felhasználás rendjén -- több-kevesebb rendszerességgel -- ugyanazzal a mellékmondatrésszel bővíthetők. Így az igei jelentéstartalmú mondatrészhez rendszerint tárgy vagy határozó járul. 58
Verset mond. A színpadon mondja. T
hH
A főnévi tartalmú mondatrészhez jelző társul, ugyanakkor a melléknévvel kifejezett jelzőhöz határozó kapcsolódhat: Nagyon kellemes idő 4. A jelentéstípus szófaj-meghatározó szerepén azt értjük, hogy az egyes szófajokhoz tartozó szavakban azonos tudattartalmak fejeződnek ki. Jól kimutathatóan az alapszófajokban: – létfogalmak (kabát, Dénes, erdő – főnevek) – tulajdonságfogalmak (kecses, durva, magas – melléknevek) – mennyiségfogalmak (nyolc, kevés – számnevek) – cselekvésfogalmak (megy, alszik, csenget – ige) – körülményfogalmak (elöl, kint, tegnap – határozószók) – viszonyfogalmak (a, alatt, mellett, és – viszonyszók) Az egyes szófajokon belül kialakított alcsoportok (köznév, tulajdonnév; cselekvő, műveltető igék) szintén a jelentéstípusok figyelembe vételével jöttek létre. A szófajiság kialakításában az említett négy tulajdonság együttesen vesz részt, egybevágóságuk, összhangjuk esetén tiszta szófajisággal állunk szemben. Vannak viszont olyan esetek, amelyekben egyik vagy másik jellemző domináns módon semlegesíti, elferdíti a többit. A Szépen énekel. és a Szépet ugrott. - mondatokban a kiemelt szó mindkét esetben melléknév. Az első mondatban az -on, -en határozóraggal határozói szerepet kapó melléknév viszonylag tiszta eset; ezzel szemben a második mondat toldalékja, a -t tárgyrag, általában a főnevet toldalékolja. A második mondat szép szava mégsem főnév, két okból is. Egyrészt a bővíthetőség miatt, ti. fok- és mértékhatározóval bővülhet: meglepően szépet; másrészt a toldalék szerint tárgy ugyan, de mondatrész-funkciója határozó: szépet ≈ szépen, csodálatosan. Mindebből következik, hogy a második mondat szépet szava is melléknév. A maroknyi határozatlan számnév ugyancsak az analóg toldalékfelvétel miatt minősíthető számnévnek, olyan helyzetben is, mint: Maroknyian maradtak mindössze; a számnévnek ugyanis jellegzetes határozóragja az -an, -én (például hárman, öten).
59
Nem ilyen egyértelmű a „tengernyi ember” kifejezés kiemelt szavát határozatlan számnévnek tekinteni, ugyanis a toldalékolhatóságát illetően nem veheti fel az -an, -en határozóragokat, tehát nem minősíthető számnévnek – így a képző eredeti funkciója szerint a tengernyi szót, a feltehető kérdéssel némileg ellenkezve, melléknévnek kell tekintenünk. A szófaji rendszerezés egyik „nyugtalanító” problémája az ún. nem tiszta szófajiság kérdése. Ezek a „renitens” csoportok éppen az imént már ismertetett mozgékony kritériumrendszer eredményeként alakulnak ki. Az átmeneti szófaji csoportba olyan szavak tartoznak, amelyek egy időben rendelkeznek legalább két szófaj/szófajcsoport jellemzőivel. A szófaji rendszerben nemrég „nagykorúsodott” igenevek ennek a csoportnak a legjellemzőbb képviselői. Elég arra utalnunk, hogy mind a főnévi-, mind a melléknévi igenév rendelkezik olyan tulajdonsággal, amely a névszókhoz közelíti ezt a szófajt: a mondatban alany, tárgy, ill. jelző. A Gyalogolni jó. – mondatban a főnévi igenév alany szerepet kap – főnévként viselkedik, a „gyötrött és tépett magamat…” – szerkezetben a kiemelt melléknévi igenevek a szintagmában jelzők (akárcsak a melléknév). Ugyanakkor a főnévi igenév személyragozható, akárcsak az ige: mennem, menned, …, a melléknévi igenévhez pedig az időbeliség aspektusa rendelhető: befejezett/múlt idejű, folyamatos/jelen idejű vagy beálló/jövő idejű lehet – megírt, író, írandó -- ezek igékre jellemző vonások. A több szófajiság azon szavak jellemzője, amelyek – a mondatkörnyezettől függően – eltérő szófaji értéket kaphatnak. Legjellemzőbb példák a homonimák: a vár szó jelentését és szófaji értékét csak a mondatbeli szerepe teszi egyértelművé. De ide sorolható néhány többértelmű szó is: A magyar nemzet – szerkezetben a kiemelt szó melléknév, ezzel szemben A magyarokhoz verscímben főnév. A kereszteződő szófajiság kérdésének nyelvszemléleti alapja is van. A velem, hozzám, ill. az aki, ahány–típusú szavak szófaji „rögzíthetőségét” teszi lehetővé ez a besorolás. A kérdéses szavakra ugyanis egy időben, ugyanabban a mondatban két szófaji megnevezés is érvényes. Nyelvtörténeti alapról indulva, a velem ragos személyes névmás, az aki pedig vonatkozó névmás. A mai magyar nyelv közlésközpontú rendszerében viszont, az előbbi nem valóságos (névmási) határozószó (velem, hozzám), illetve az utóbbi ugyanilyen jellegű kötőszó (aki, ahány). A szófajváltás talán a legjobb példája a szófajiság képlékeny voltának. Alkalmi szófaji érték-cseréről van szó olyan esetekben, ha ez a szerepcsere csak ideiglenes. Az és egy kötőszó. –típusú mondat hamis kijelentés, ha az és szónak ebben a mondatban érvényes szófaj-értékét tekintjük, ugyanis ebben a mondatban az és főnév. Ideiglenesen bármely szó 60
felveheti a főnév szerepét. Állandósult szófajváltásról / szófaji átcsapásról akkor beszélünk, ha az átvett új szófaji érték „felülírja” a régit. Az író szavunk sokkal gyakrabban fordul elő főnévként, mint eredeti melléknévi igenévi szerepben. A nem tiszta esetek gyakorisága (is) nagyfokú óvatosságra int a szófaji csoportok kialakításában. A következőkben bemutatott szófaji kategóriák sorrendje a már említett mondatközpontú szemlélet alapján alakult ki, így először az ún. mondatszók szerepelnek, majd az alapszófajok és ezt követően az egyre elvontabb nyelvi viszonyokat kifejező kategóriák. 4.2. Az indulatszó Ez a szófaj nemcsak a közlés-centrikus nyelvszemlélet okán kerül a sor elejére, hanem ősisége miatt is. Feltételezhető, hogy a nyelvi közlés őskorában a tagolatlan világszemlélet ugyanilyen közlésegységeket eredményezett és fordítva. A szófajelnevezés indulat-előtagja utal arra, hogy ezek a kifejezések nem – elsődlegesen -- a közlőt körülvevő világ dolgait szeretnék nyelvileg modellálni, hanem a közlő belső világának, indulatainak a kifejezői. Érzelmekről, akaratról, adnak hírt. Mondatértékük miatt már önálló beszédfunkcióval is rendelkeznek ezek a szavak: a kifejező és felhívó szerepről van szó. Az indulatszó tehát a beszélő érzelmeit, akaratát, ritkábban gondolatát fejezi ki tagolatlan mondat formájában. Jaj!, No! Felkiáltásszerű globális közlés. Amíg indulatszó, addig nem toldalékolható. Nagyon sokféle érzelmi-akarati árnyalatot fejezhet ki: örömöt, bosszankodást, fájdalmat, vágyat, csodálkozást, figyelmeztetést, biztatást, hangutánzást stb. A rendszerezésnek az az alapja, hogy tartalmilag milyen a belőle építkező mondat. a)
Érzelmet kinyilvánító (ha felkiáltó mondatszerű): sej, ó, ejha, fuj, ejnye. Ennek egy sajátos csoportját alkotják a népdalokból ismert, játékos hangulatú, ritmikus felkiáltások, a réják: ihaj-csuhaj, recece.
b)
Akaratot kifejezők (ha felszólító mondatszerű):, tente, csitt, pszt. Ennek a nagy csoportnak is van egy jellegzetes rétege. Ide sorolandók ugyanis az állathívogató, -terelő, -űző szavak is: hess, sicc;
c)
gondolatot nyilvánító (ha kijelentő mondatszerű): kipp-kopp, puff; ezek rendszerint hangutánzó jellegűek.
Az indulatszó gyakran belső szóteremtéssel, ún. ösztönhangokból keletkezik. Sok indulatszó rokon a felelő- és kérdőszókkal: ühüm, á, hm. Van, amelyik főnévként is gyakori (jaj). Több indulatszóból igét képezhetünk (koppint, jajgat, loccsan, béget). A több szótagú indulatszók 61
hangsúlyelhelyezése nem egyezik a szokásossal, néha nem az első, hanem a második szótagja a hangsúlyos (nono, ahá,). 4.3. A felelő- és kérdőszó A szófaj megnevezése ez esetben is eligazító értékű, és egyúttal utal az ide tartozó két szócsoportra is. Szintén tagolatlan mondatoknak is tekinthetjük a felelő- és kérdőszókat. Az első csoportba tartozók, a felelőszók: megválaszolják az eldöntendő kérdést: Eljössz ma hozzám? - Igen. - Persze. - Talán. Esetleg. - Nem; megerősítik, illetve elvetik a megelőző közlést: Nem lesz ma vizsga.. - Tényleg. Nem? - De igen. - Dehogynem; Ha kérdőszót használunk, ennek amolyan nyomatékosító jellege van: Szeretnéd megmagyarázni? Nos? Az indulatszókkal együtt egy sajátos szófajcsoportot, a mondatszókat alkotják, ugyanakkor igen közel állnak a módosítószókhoz, ti. alak és modális érték szempontjából egyeznek. Az önálló mondatérték különbözteti meg a módosítószóktól, ez utóbbiak ugyanis – szervetlen mondatrészként -- beépülnek a mondatba, megadva a mondat modális alapértékét. A nem szeretem. – mondatban a nem módosítószó. A szómondat és a mondatszó megkülönböztetésére álljon itt a következő példa: Eljössz? (szómondat), Természetesen. (mondatszó).
62
8. Tanulási egység 4.4. A főnév A főnév élőlények, élettelen tárgyak vagy gondolati dolgok nevét jelölve, esetragok vagy névutók segítségével bármely mondatrész-szerepben felléphet. Jelölhet érzéki (konkrét) és elvont (absztrakt) fogalmakat: tanuló, könyv, Székelyudvarhely, jóság. A konkrét-elvont szembeállítás indokoltsága gyakran vitatható. A hozadék szó, attól függően, hogy milyen a szövegösszefüggés, lehet konkrét vagy elvont. Mondatbeli szerepe is igen változatos. Ezt nagyon gazdag jel- és a ragrendszere teszi lehetővé. Alanyként nincs szüksége viszonyító eszközre, ragra. Tárgyi, határozói szerepét többnyire esetragjai segítségével látja el. A birtokos jelző szerepében kizárólagos használatú, más jelzői funkcióban történő előfordulása a jelentéstől függ. Állítmányi szerepe a névszói állítmány egyik csoportjára korlátozódik. A főnévnek a jelentés alapján két faja van: 1. köznév és 2. tulajdonnév. 1. A köznév több egyforma dolog közös neve: „Sáncban a hóvíz/ könnyű hajót visz,/ füstöl a fényben a barna tető.”(Áprily L.: Tavaszodik) Ezek a szavak mindig általánosítás eredményei. A köznevek lehetnek: a)
Egyedi nevek, amelyek hasonló egyedek közös nevei, s egyes számban egy dolgot jelölnek (füzet, tanító, úr);
b)
Gyűjtőnevek - több egyedből álló csoportok közös nevei, s ezért egyes számban is több dolgot jelölnek (osztály, állatvilág, hegység);
c)
Anyagnevek - olyan dolgot jelölnek, aminek a legkisebb darabja is azonos az egésszel (fa, víz, kő). Megjegyzendő, hogy ez a kategória nem azonos a kémiai anyag, elem fogalmával.
d)
Elvont nevek, amelyek tulajdonságot, állapotot, cselekvést vagy egyéb elvont fogalmakat jelölnek (becsület, jóság, betegség, boldogság; beszéd, pihenés, étkezés, ügy, dolog, fogalom, kár, béke).
2. A tulajdonnév valakinek, valaminek a saját, külön elnevezése: „Egykor így álltak (ők vagy apáik)/ a Prutnál is – így a gránátszaggatta Doberdo/ szikláin … / Itt fognak állni, örökké – hogy Imre szorítja,/ Áron pedig – Áron nem hagyja magát!” (Tompa L.: Lófürösztés) A tulajdonnevek lehetnek:
63
a)
Személynevek: ide tartoznak a család- vagy vezetéknevek a kereszt- vagy utónevek, a becenevek és a ragadványnevek. (Dsida Jenő, Petőfi, Jancsi, Pákász)
b)
Állatnevek: a ló-, a szarvasmarha-, a kutya- stb. nevek (Villám, Szellő; Virág, Körmös; Bodri, Sajó).
c)
Földrajzi nevek: világrészek, országok, tájak, közigazgatási egységek, települések, utak, utcák, terek, hegyek, vizek és az égitestek nevei (Európa, Magyarország, Erdély, Hargita megye, Boldogfalva,, Szabadság tér, Kárpátok, Fekete-tenger, Göncölszekér), sőt a tájban található természetes és mesterséges alakulatok nevei is (Szarkakő, Fenyéd-patak, Kerekerdő, Ispánkút)
d)
Intézménynevek: (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Székelyudvarhelyi Tanítóképző Főiskola).
e)
Címek -- a könyvek, újságok, folyóiratok, irodalmi és művészeti alkotások neve (Biblia, Udvarhelyi Híradó, Hétmérföldes csizma).
f)
Márkanevek: gyártmányok, termékek és készítmények elnevezése (Ursus, Rába, Ariel, Philips).
A főnév helyes használata. A főnév, jelentésénél fogva, az egyik leggyakrabban használt szófaj. Éppen nagy beszédbeli gyakorisága miatt fontos néhány használati szabály tudatosítása. A magyar nyelv egyes számban használ sok olyan főnevet, amelynek megfelelője az ismertebb indoeurópai nyelvekben többes számú: virágot szed, fogat mos, tojást süt. Az anyag- és a gyűjtőneveket szinte kizárólag egyes számban használjuk: só, üveg; katonaság, növényzet. Az anyagnév többes számban fajtákat jelölhet: a cukrok a biokémiai folyamatok fontos elemei. Csak többes számban használatos főnév a magyarban kevés van. Ilyenek az -ék képzős, ún. összefoglaló nevek: Sándorék, a szomszédék; továbbá néhány idegen eredetű földrajzi név: Alpok, Kárpátok. Más főnevek csupán alakjuk szerint többes számúak: Az Amerikai Egyesült Államok (ultimátumot adott és nem *adtak) Megjelent a Főiskolai Közlemények. (nem *megjelentek) A főnevek két kisebb csoportját fokozni lehet. Ilyenek egyrészt bizonyos értékelőminősítő főnevek: emberebb, rókább; másrészt néhány, irányt jelölő főnév: északabbra, keletebbre.
64
A nyelvhasználatbeli ingadozás, bizonytalanság néhány toldalék használatában figyelhető meg: A –ba, -be, -ban, -ben ragok helytelen használata az utóbbi években mintha felerősödött volna. A beszélt nyelvben korábban is volt egy renyheségi tendencia, ti. a Hol? kérdésre a *-ba, *-be toldalékot halljuk elég gyakran: Nagy baj*ba vagyok. Eb*be” az „év*be már befejezzük,… Ez a hatás az írott nyelvváltozatot is fenyegeti. Kórosnak tekinthető a –nál, -nél rag „ragályos” terjedése más ragok, ill. névutók rovására: a felelés*nél mindig ideges, az iskolá*nál ezt már eldöntötték (–kor,… -ban). Más esetben a hiba abból ered, hogy a helyes –nál, -nél toldalék helyét a –tól, -től alak veszi át. Az összehasonlításban például: Péter idősebb Pálnál. (és nem Pál*tól.) Sajátos szerepe lehet a főnévnek – és általában a névszóknak – az ún. nominális stílus megteremtésében. A kötőelemeket (ragok, kötőszók) nélkülöző nyelvhasználatban az igei szerkezetek háttérbe szorulnak, a névszók gyakorisága kifejező erőt, plaszticitást kölcsönöz a stílusnak: „Némethon. Város, régi ház: / emeletes tető, faváz” (Babits: Messze…messze). Az ún. cselekvésnevek - előadás, javaslat, befejezés - felhasználásával terpeszkedő, dagályos kifejezések jönnek létre, amelyek a hivatalos nyelvből átterjedtek a köznyelvi használatba is mint helyteleníthető alakok: *előadást tart, javaslatot terjeszt elő, befejezést nyer. A főnevek helyesírásából főleg a tulajdonnevek néhány típusa kíván figyelmet. A többelemű földrajzi nevek egy részét kötőjellel írjuk: Perzsa-öböl, Duna-kanyar, KeletEurópa, Sebes-Körös; másik részét külön: Hargita megye, Kossuth utca, Déli pályaudvar. Az intézmények nevében és a folyóiratok, újságok címében minden lényeges szó nagy kezdőbetűs: Hargita Megyei Tanács, Élet és Irodalom; egyéb címekben csak a kezdőbetű nagy: Rongyos vitézek. 4.5. A melléknév A melléknév a mondatban jelzői, állítmányi vagy mód- és állapotféle határozói szerepet játszik. A főnévnél kevésbé gazdag toldalékolású, személyek, tárgyak, dolgok tulajdonságát kifejező szótári szó. „A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell, ha boldogok akarunk lenni. … . S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a , magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes meszelőjével, ahogy a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle díszeket” (Kassák Lajos)
65
A szófajok megnevezése – mint már utaltam rá – legtöbbször lényeges információt hordoz az illető szócsoportról. A melléknév megnevezés utal egyféle azonosításra, csakhogy ez a név „járulékos”, mellékes. Ugyanakkor – jelentéstani szempontból nem érdektelen megjegyezni -- a mellékneves szószerkezet jelentésköre szűkebbé válik, mint az önmagában álló főnévé. Az okos, barna, karcsú,…, (lány) szerkezet melléknevei mind jobban konkretizálják a lány főnév igen tág jelentéskörét. A melléknév által megnevezett tulajdonság különböző fokú elvonatkoztatás eredménye: hideg víz — hideg tekintet; éles kés — éles kritika; meleg szoba — meleg barátság. Ugyanazt a melléknevet használtuk konkrét és elvont jelentéssel. A főnevekhez hasonlóan, nehéz szövegösszefüggés nélkül kategorizálni A mondatban rendesen minőségjelző, ritkábban értelmező jelző; névszói állítmány vagy névszói-igei állítmány névszói része; s bizonyosfajta — elsősorban mód- vagy állapotféle — határozó. A melléknév általában fokozható, de annyira gazdag jelezése, ragozása nincs, mint a főnévnek. A melléknév minőségjelzői és állítmányi szerepben ragtalan, állítmányként, ill. értelmező jelzőként többesjel járulhat hozzá: szép ház – minJ, A házak szépek. -- n.Á., a házak, a szépek -- ért. J. Határozóként leginkább -an/-en raggal fordul elő, értelmezőként felveszi a jelzett szó toldalékait. Szépen beszél – mód H., Vettem csizmát, pirosat. – ért J. Főnévi értékben a főnévhez hasonlóan toldalékoljuk: Szépet álmodtam. A magasba emelkedett. Néhány melléknévnek, főleg állítmányi szerepben, az igére emlékeztető vonzata van (irigy, büszke valakire, valamire) Vonzata nem csak az állítmányi szerepű, hanem — bár ritkábban — a jelzői szerepű melléknévnek is lehet; például Az irántad mindig szívélyes Pista most is segíthet. A melléknév — elsősorban a képzett — többféle jelentésárnyalatot fejezhet ki:
Valakinek, valaminek a természetét, szokását (mozgékony, jellemes)
Valamivel való ellátottságot (sós, eszes)
Valaminek a hiányát (színtelen, pormentes); valahova tartozást (városi, tiszántúli); Valamilyen helyzetet (szélső, túlsó); mértéket, illetőleg valaminél kisebb fokot (tengernyi, soványka); stb.
Átmeneti szófajú az ún. névutó-melléknév (alatti, utáni), hiszen előtte főnév áll, mint a névutó előtt, mégis jelzője lesz a mögötte álló főnévnek, mint a melléknév (háború előtti évek). Szintaktikai kötöttsége és funkciója mégis erőteljesebben a névutóhoz sorolja, hiszen nem önállóan tölti be a jelző szerepét, hanem az előtte álló főnévvel együtt. (Lásd a névutós névszó mint határozó) 66
A melléknév helyes használata Nagyon fontos a választékosságra törekvés. Gyakori hiba, hogy egy-egy divatos melléknév kiszorít a használatból jobb rokon értelmű megfelelőket (jelentős, klassz, komoly stb.). A komoly eredmény, érdek, hiba, javulás, kereset, ok, összeg, veszteség stb. helyett mondjunk, írjunk inkább szép eredményt, fontos érdeket, súlyos hibát, számottevő javulást, jó keresetet, nyomós okot, nagy összeget, tetemes veszteséget. A magyarban a melléknevek nagy többsége fokozható, bár vannak fokozhatatlan melléknevek is (heti, koromsötét stb.). Lehetőleg toldalékokkal fokozzunk (nagyobb, legnagyobb, legeslegnagyobb), s kerüljük a terjengősebb és nehézkesebb körülírt fokozást (például a *jobban szórakoztató, az *inkább gólképes stb.). A tulajdonság kisebb fokát azonban csak körülírással fejezhetjük ki (kevésbé rossz, a legkevésbé jó). Az összes melléknév 'egész' jelentésben egyes számú főnévvel áll (összes kiadás, összes jövedelem), névmási használatban, 'minden, valamennyi' jelentésben azonban egyes és többes szám egyaránt állhat mellette (Arany összes verse, Arany összes versei). A többi mellett a jelzett főnév rendesen egyes számú (a többi jegy, a többi gyerek). A mellékneveknek nagy a nyelvi, stilisztikai értékük. Egyrészt elősegítik a teljesebb valóságábrázolást, másrészt szemléletesebbé, kifejezőbbé teszik a stílust. A melléknév szemléltető ereje különösen nagy, ha elvont fogalom kap érzéki jelzőt (sötét hit), ha különféle érzetek között teremtünk kapcsolatot (szurtos fütty, lágy fény), ha valamely tulajdonság kap fokhatározói értékű melléknévi jelzőt (ritka szép, jó nagy). A melléknévként használt más szófaj szintén színes stilisztikai értékű: főnév (őzike nézésű, kutyául érzem magam), határozószó (tele korsó, messze föld), igealak (eszem-iszom ember, teddide-teddoda legény, nemszeretem napok stb.). 4.6. A számnév A számnév a mondatban jelzői, állítmányi vagy szám-, illetve számállapot-határozói szerepet kap. Még kevésbé toldalékolható, mint a melléknév, egyébként főnév-kötött, akárcsak a melléknév. A személyek, tárgyak, dolgok mennyiségét fejezi ki vagy a sorban elfoglalt helyét jelöli. „Ezer méterről az egész nem \ nagyobb, mint egy vásárfia. Szíve fölött üres zsebében \ cipeli sok hazámfia" (Váci M.: Télutói Magyarország ) A mondatban többnyire mennyiség- és minőségjelző, de lehet értelmező, sőt névszói állítmány is. E szerepekben nincsenek sajátos ragjai. Saját számnévi raggal azonban határozói
67
szerepet is játszhat: elsősorban számhatározó és számállapot-határozó szokott lenni. Négyszer indult, négyen voltak A számnévhez a -szor/-szer/-ször és az -an/-en rag járul a leggyakrabban. A számnév az -an/-en raggal csak személyre vagy megszemélyesített fogalomra utal: ketten, hatan, sokan. A sok és a kevés számnév a melléknevekhez hasonlóan fokozható: sok — több — legtöbb; kevés — kevesebb — legkevesebb. A -k többesjel főnevesíti a számnevet: ezrek, ötök. Az -i birtoktöbbesítő jel inkább csak kivételesen járulhat hozzá: százai, ezrei, milliói. Egyes számnevek fölvehetik a névszói személyragokat, s ilyenkor személynévmásszerű jelentésük van:
kettőnkre,
hármatoknak.
A
főnévi
ragok
főnevesítik
a
számneveket:
ezerkilencszáznyolcvanháromban. Járulhatnak képzők is a számnévhez: egy(e)l, négy(e)l, ötö(ö)l-hat(o)l, tized(e)l, sok(a)ll, keves(e)ll, sokasodik, kevesedik; négy(e)s, százféle, sokfajta. Sőt a számnévnek saját képzője is van: harm(a)d, negy(e)dik. A számnév a számot, mennyiséget vagy számszerű pontossággal (öt, tíz, századok), vagy csak hozzávetőlegesen, nagyjából nevezi meg (sok, kevés, elég, egypár, sok-sok). A számnévnek eszerint két faja ismeretes: határozott és határozatlan. A határozott számnév pontosan nevezi meg a számot vagy a sorrendi helyet: tíz, huszonegy, első, második. Lehet: a) tőszámnév, amely megnevezi magát a számot: kettő, három; b) sorszámnév, amely megjelöli a sorrendi helyet: hetedik, tizedik c) törtszámnév, az egésznek egyenlő részekre bontott töredékét jelöli: hatod, ötnyolcad; d) osztószámnév, amely azonos mennyiségű csoportokat különít el az egészből: egyegy, hat-hat. A határozatlan számnév csak hozzávetőleg nevezi meg a mennyiséget: sok, egypár. A határozott számnévvel egyébként sokszor fejezünk ki határozatlan mennyiséget: Millió dolgom van. Száz meg száz éven át élt így a falu népe. Ezek stilisztikailag igen hatásosak. A tőszámnév onnan kapta nevét, hogy szótőként alapul szolgál a belőle alkotott származékszámnevek képzéséhez. Sok számnevünk ugyanis képzett szó. A sorszámneveket a tőszámnevekből -dik képzővel képezzük (kivétel az első és a második). Néha az -ik nélküli puszta -d képző alkot sorszámnevet: harmad(éves), ötödfél (= 4 1/2), hetedízben. A törtszámnevek is a tőszámnevekből alakult származékok. Képzőjük a -d: negyed, ötöd. A kettő törtszámnévi származéka csak az egy tőszámnévvel együtt használatos: egyketted. Ezt a 68
köznyelvben a fél szó helyettesíti. A törtszámnév gyakran tőszámnévi jelzővel fordul elő: öttized, illetve mennyiségjelzős összetételben sem ritka: háromnegyed, kétharmad. Egyébként igen sok számnevünk összetett szó: harminchárom, száztíz. A számnév, különösen a határozatlan számnév osztálya eléggé összefolyik a mennyiségre, mértékre utaló főnevekkel és melléknevekkel, sőt néha a névmásokkal is. Nem könnyű a csomó, a fél, a számtalan, a számos, a tengernyi, a néhány és a hasonló szavak szófaji hovatartozásának meghatározása. A néhány, előtagja miatt, határozatlan névmás. A tengernyi, képzője miatt, melléknév. A csomó, a fél és a számtalan szófaji értéke alapvetően függ toldalékaitól (csomószor, számtalanszor — csomóban, fele stb.). A számos többnyire talán melléknévi értékű, mert képzője melléknévvé teszi, de -an ragos alakjában mégis számnévnek elemzendő. Van egy számnevünk, amelynek a nyelvtörténet folyamán kifejlődött melléknévi és főnévi alakváltozata: két ~ kettő. Jelzőként csak a két forma helyes: két kifli. Néhány törtszámnevünk főnévvé vált: kilenced, tized. A számnév helyes használata Nyelvünknek ősi öröksége, hogy a többséget kifejező számnevek mellett sem kerül többes számba a jelzett szó: száz lej, sok ember, több dolog. Az egyeztetés tehát alaki szempontú. A sorszámnév helyett használt tőszámnév némelykor elfogadható, máskor az egyik legsúlyosabb nyelvi hiba. Helyénvaló a tőszámnév házszámként, lakások sorszámának megnevezésére, évszámok és napok jelölésére: Kossuth utca 6. (= hat); III. em. 3. (= harmadik emelet három); 1848. március 15. (= ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenöt). Hibát követ el viszont, aki a tőszámneveket kerületek, iskolai osztályok, emeletek megnevezésére is használja - ez idegen eredetű. Helyesen tehát: VIII. kerület (= nyolcadik kerület), 5. b (= ötödik bé és nem *öt bé), II. emelet (= második emelet). Újabban a sorszámnév helyett terjedőben van az -s képzős melléknévi alaknak, az ún. jelölő számnak a használata: egyes (számú) iskola, 72-es postahivatal, kettes számú sebészeti klinika, 8-as műhely, 84-es út stb. A sorszámnévi jelleg elhomályosulásával természetesebb alaknak látszik az -s képzős jelölő szám, mint a tőszámnév. Ugyancsak idegen eredetű, nyelvünk szerkezeti szabályaiba ütköző, tehát nem helyeselhető jelenség a főnév mögé vetett tőszámnévnek mint megkülönböztető jelnek a használata: NB. I. (= egy), Dunai II. (= kettő), postafiók 400 (= négyszáz) stb. Pótlása azonban fogas kérdés, esetenként más-más megoldást kíván (négyszázas postafiók).
69
A számnevek helyesírásában — egyebek mellett — különösen a keltezés írásmódjára, a kétezren felüli számok kötőjelezésére, illetve a betűvel s a számjeggyel való írás szabályaira kell ügyelni. 2008. január 27.
2008. jan. 27.
2008. január 27-én
2008 januárjában
kétezer-nyolc telén
70
2008. 01. 27.
9. Tanulási egység
4.7. A névmás A névmás mondat- és alaktanilag a főnévhez, a melléknévhez és a számnévhez több tekintetben hasonlóan viselkedő, de tulajdonképpen azokat helyettesítő vagy azokra rámutató szótári szó: „Mi vagyok én, \ ha e planéta \ csak egy bevérzett margaréta!" (Nagy L.: Vállamon bárányos éggel). Főbb jellemzői Önállóan nem jelöl valóságot, csak utalóeszköz (ezért van nagy szerepe a szöveggrammatikában), amely a beszédösszefüggésből, a beszédhelyzetben lesz tartalmas szó. A valósággal néha közvetlenebb kapcsolata van, mint a fogalmi tartalmú szónak. Rámutatással, utalással fölöslegessé teszi a dolgok, személyek, tulajdonságok, mennyiségek megnevezését vagy a megnevezés megismétlését (vö. a szituatív beszéddel). A névmások jelentéstartalmuk általánossága ellenére gyakran használt szavak. Bár a jelentés, a toldalékolhatóság tekintetében sok rokon vonást mutatnak a tulajdonképpeni névszókkal, mégis eléggé jelentékeny módon eltérnek amazoktól. Egyik fontos eltérés, hogy eléggé ritkán alkotnak szószerkezetet. Határozója csak néhány esetben lehet: ötször ennyi, tökéletesen olyan. A mutató és a vonatkozó névmás együtt játszik fontos szintaktikai szerepet az összetett mondatban: az előbbi a főmondatbeli utalószó, az utóbbi pedig a mellékmondatbeli kötőszó funkcióját látja el. Pl.: Az maradt, amit hagytál. Ritkán kapnak képzőt, fokjel sem igen járul hozzájuk. Van olyan névmás, amelynek eléggé szabályos a ragozása (például a kérdő névmás, a mutató névmás stb.). A személyes névmásé ugyanakkor eléggé szabálytalan (engem - *engemet, téged - *tégedet, őt — velem, hozzád, róla). Itt tárgyként a 3. személy még szabályos, de az első kettő leíró szempontból rendhagyó. Határozói alakjait leíró szempontból a ragok és a névutók névszói személyraggal ellátott származékai adják. A személyes névmás többes szám 1. és 2. személyű alakjai egyes nyelvjárásokban felveszik a többesjelet: mink, tik. A kölcsönös névmásnak ellenben nincs többes számú alakja.
71
A
névmások
fajtáit
részint
helyettesítő
szerepük,
részint
általános
jelentésvonatkozásuk alapján különítjük el. Vannak a csak főnevet helyettesítő névmások, amelyek (egy kivétellel) megkülönböztetik a beszédbeli 1., 2. és 3. személyt. Ide tartozik a személyes, a birtokos, a visszaható és a kölcsönös névmás. Vannak továbbá a fő-, mellék- és a számnevet helyettesítő névmások, amelyek nem különböztetik meg a beszédbeli három személyt. Ilyen a mutató, a kérdő, a vonatkozó, a határozatlan és az általános névmás. Az első csoportba tartozókat még egyirányú névmásokként is ismerjük, a második csoport tagjai pedig a többirányú névmások. Ez utóbbiak a főnevek a melléknevek és a számnevek helyettesítésén túlmenően a körülményjelölő határozószókat is helyettesítik. Ezeknek a szófaji besorolásakor egyaránt használhatjuk a határozói kérdő, mutató, … névmás elnevezést, ill. a mutató, kérdő, … névmási határozószó elnevezést. Erre korábban a nem tiszta szófajiság taglalásakor már utaltunk. Pl.: az itt – ott, mikor?, valahol, bármikor szavak mai nyelvi szerepüket tekintve határozószók, eredetüket, alaki viselkedésüket vizsgálva viszont, nyilvánvaló a névmási kötődésük. Így a többirányú névmások csoportjában a főnévi, a melléknévi, a számnévi alcsoportok kibővíthetők a határozói alcsoporttal is. 4.7.1. Egyirányú (csak főnevet / főneveket helyettesítő) névmások a. A személyes névmás. Személyek, ritkábban dolgok, megszemélyesített fogalmak nevét helyettesíti. Toldalék nélküli alakjai: én, te, ő, mi, ti ők; ön, önök, maga, maguk, kegyed. Tárgyragos, a mondatban tárgy szerepét betöltő alakjait is személyes névmásoknak tekintjük: engem(et), titeket, önt. A minket és a titeket helyett a bennünket, benneteket forma is szokásos. A ragos és névutós alakjaikat — nálam előttem — kereszteződő szófajoknak tekintjük, ugyanis egyrészt ragos személyes névmások, másrészt névmási határozószók. Megítélésük aszerint történik, hogy a nyelvtörténeti vagy a mai magyar nyelvi, funkcionális szerep kerül-e előtérbe. (l. a kereszteződő szófajiság) A magyar nyelv ragasztó (agglutináló) jellegénél fogva, ritkábban használja a személyes névmásokat, mint más nyelvek, ti. az igei személyragok, ill. a birtokos személyjelek (-ragok) fölöslegessé teszik használatukat. Leginkább a nyomatékosítás céljával használjuk: Én jártam nála. Erőteljesebb a kiemelés, ha a visszaható névmási formával kiegészítjük: Én magam jártam nála. 72
A magyar névmások rendszere az udvarias megszólítások tekintetében – mondhatni – hiányos, ugyanis az ön, önök – alakok túl hivatalosak, a maga, maguk kevésbé választékos megszólítási formák. A kegyed régies és ünnepélyes hangulatú. Az iskolai didaktikai kommunikációban nem kis gondot okoz megtanítani a kis-és nagydiákoknak, hogyan szólítsák meg a náluk idősebb, ismert vagy ismeretlen személyeket, tanáraikat. Az udvarias formák zökkenőmentes elterjedését az a nyelvi / társadalmi törekvés is akadályozza, amely a demokrácia, az egyenlőség bombabiztos álcája mögé bújva, csupán a tegező formák létjogosultságát ismeri el. Valójában, legtöbbször nyegleség, lustaság van csupán e mögött a magatartás mögött. Az adott helyzetnek leginkább megfelelő megszólítási forma megtalálása, ténylegesen igényel néha egy kis erőfeszítést. Lehet, hogy a korábban feltárt, túl hivatalos, közönséges, régies alakok helyett, az uram / hölgyem lesz a megfelelő – esetleg a beszédtárs társadalmi / közösségi pozíciójának a feltérképezése: elnök úr, tanár úr, doktor úr, …stb., mindenképpen az legyen mérvadó, hogy az empatikus beszélgetés kialakítása kárpótolni fog bennünket ezért az „erőfeszítésért”. Diákjainkban ennek az igényét kellene kialakítani. Az alkalmazható formát a beszédhelyzet fogja majd megadni. A mondatban jelzőként használt személyes névmás toldalék nélküli: a te vizsgád, a mi ügyünk, …. Nyelvhelyességi szempontból kiemelendő tudnivaló, hogy az ők személyes névmási alak nem szerepelhet birtokos jelzőként. Tehát, ha a birtokosok ők, és akár egy, akár több birtokuk van, minden esetben csak az ő alak szerepel birtokos jelzőként: az ő házuk (több birtokosnak van egy háza), ill. az ő házaik (több birtokosnak van több háza). Az *ők háza, az *ők házai - hibás szerkezetek. A saját szó, egyféle kiemelő szereppel helyettesítheti ebben a birtokos jelzői szintaktikai szerepben bármelyik személyes névmást: saját házam, saját autójuk. Ha a saját szót birtokos személyjellel látjuk el, a birtokos névmással lesz azonos szerepű: sajátom ≈ enyém, sajátjuk ≈ övék A mai nyelv tárgyi funkcióban a rövidebb engem, téged alakokat használja, s nem az engemet, tégedet formákat. b. A birtokos névmás. Komplex szerepű névmás, ugyanis úgy helyettesíti a dolog, a birtok nevét, hogy közben arra is utal, hogy az illető birtok melyik személyhez (I., II. vagy a III.) tartozik: enyém, tied, övé, mienk, tietek, övék; enyéim, tieid, övéi, mieink, tieitek, övéik. A mindenkori beszédhelyzetben nyilvánvaló a birtokos kiléte (a beszélő 1. személy, a beszédtárs, a 2. 73
személy vagy akiről beszélnek, a 3. személy). A birtokra magára, viszont csak utal, legfeljebb annyit tudunk meg, hogy egy vagy több van-e belőle. Ennek az „azonosításához” szükség van a beszédhelyzetre a tárgyi kontextusra. Az enyém birtokos névmás az én kutyám jelzős szerkezetet tömöríti, a kontextus segítségével. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az indoeurópai nyelvek nagy többségétől eltérően, a magyar nyelvben a birtokos névmásoknak főnévi szerepük van. (a legtöbb nyelvben ugyanis melléknévi szerepűek) Az *enyim, *enyémek, *övéké – alakok a kevésbé választékos köznyelvben, ill. a nyelvjárásokban élő formák. c. A visszaható névmás. Azt fejezi ki, hogy a cselekvés visszahat az alanyra. A visszaható névmások: magam, magad, maga, magunk, magatok, maguk (nyomatéktalanul), illetve az ön-, önnön- előtaggal, a saját melléknévi jelzővel és a részleges kettőzéssel (nyomatékosan): önmagam, saját maga, magamagát stb. Érdekessége ennek a szófaji csoportnak, hogy toldalék vagy névutó nélküli helyzetben nyomatékos személyes névmásnak számít: Magam néztem utána. –mondatban a kiemelt szó mondattanilag szervetlen mondatrész, ugyanis csak a kiemelés, hangsúlyozás modális értékével bír, a mondat alanya az én – személyes névmás. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ebben a mondatban a magam névmásra nem érvényes, hogy visszahatott rá a cselekvés. Ahhoz, hogy a meghatározás érvényesüljön: „a cselekvés visszahat az alanyra”, feltételeznünk kell azt az „előzmény-főneves kifejezést” 3, amelyre valóban visszahat a névmás. Péter nézi magát a tükörben. A lányok sok mindent elmondtak magukról. A fenti példákban Péterre, ill. a lányokra mint előzmény-főnevekre mutatott / hatott vissza a toldalékos visszaható névmás. Az apa maga mellé vette két nagyobbik fiát. - mondatban az apára, mint előzményre hat vissza a maga névmás. Mindkét példasorban a visszaható névmás nem alapalakban szerepelt. (először toldalékos, majd névutóval ellátott formák). A magam, ill. magad jelöletlen tárgyas alakok, látszólag toldalék nélküliek. Megláttam magam a tó tükrében. Hogy érzed magad? – valójában ezek a formák zéró morfémával ellátott szavak (l.: magam – magamat, magad – magadat).
74
d. A kölcsönös névmás Egyetlen kölcsönös névmásunk az egymás. Viselkedését tekintve, sok rokon vonást mutat a visszaható névmással, ugyanis önmagában nem értelmezhető, legalább két, „előzmény-jellegű” főneves szerkezet kölcsönösségét előfeltételezi. Toldalék nélküli alakban csak névutóval használatos. A birtokos jelzőként használt rövid alakban, az – egymás örömében osztoztak- szerkezetben oda értjük a birtokos jelző ragját (egymásnak az …) Mivel minden esetben csak viszonyjelölő toldalékokkal vagy névutóval szerepelhet, a mondatban mindig valamely bővítmény szerepét tölti be -
tárgy: szeretik egymást
-
határozó: egymásba szerettek, egymás után tűntek fel
-
jelző: Egymás terhét hordozzátok
Többes számú alakja nincs. 4.7.2. Többirányú névmások
/ főnevet, melléknevet, számnevet, (határozószót) helyettesítő /
a. A mutató névmás. Főnévi
jelentéstartalomra,
ill.
tulajdonságra,
mennyiségre
vagy
valamilyen
körülményre mutat rá. A helyettesített tulajdonképpeni névszó, ill. az utalásszerűen bemutatott körülmény szerint lehetnek: -
főnévi mutató névmások: ez, az (rámutató), emez, amaz (nyomósító), ugyanez, ugyanaz (azonosító)
-
melléknévi mutató névmások: ily(en), oly(an), ekkora, akkora, efféle, afféle, ilyenféle, olyanféle, ilyesmi, olyasmi (rámutató), emilyen, amolyan (nyomósító), ugyanilyen, ugyanolyan, szintolyan (azonosító).
-
számnévi mutató névmások: ennyi, annyi (rámutató), emennyi, amannyi (nyomosító), ugyanennyi, ugyanannyi (azonosító)
-
3
határozói mutató névmások: itt, ott, erre, arra, ekkor, akkor, ettől, attól, …
É.KISS – KIEFER – SIPTÁR (1998) 170-175 75
A szövegszerkesztésben nagyon fontos szerepet kapnak: sokszor nem is egy-egy szóra mutatnak, hanem egy egész szerkezetben, sőt mondatban kifejezett tartalomra utalnak. A mutató névmások kiváló példái lehetnek az ideiglenes szófajváltás jelenségének, éppen a helyettesítő szerepüknek köszönhetően. Így a főnévi szerepű mutató névmás – azt kérem – egy másik szerkezetben kijelölő jelzői szerepű melléknévvé válik: azt a gyöngyöt kérem. Az első esetben tölti be „valóságosan” a főnevet helyettesítő szerepet, ebben az esetben van szükség a tárgyi környezetre, konkrétan arra a dologra, amire a névmással mutatunk. A második esetben, a melléknévi funkcióban, nem a dolog nevét helyettesíti, hanem a megnevezett dolgok (gyöngyök) közti választás eredményeként kijelölt dologra mutat. A szófaji behatárolás labilitása eredményeként, az újabb grammatikák -- É.KISS – KIEFER – SIPTÁR (1998), KIEFER (2006) – a névmásokat nem is sorolják a szófajok közé.
A mutató névmások igen sokszor a főmondat utalószavai. A főnévi és a melléknévi mutató névmások ugyanakkor gyakran szerepelnek szövegmondatok kapcsolóeszközeiként. Utalószó szerepű az összetett mondat főmondatában: - Azt szeretném, hogy mindenki részt vegyen a projekt kivitelezésében. Kapcsolóelem – visszautaló (anaforikus), ill. előremutató (kataforikus) - szerepű az alábbi párbeszédben: - Szeretném, ha mindannyian bekapcsolódnátok a projekt megvalósításába. - Én is támogatom ezt a felkérést, és ehhez kapcsolódva, van is egy ötletem. Arra gondoltam … A regionális köznyelvben eléggé gyakori az ez, az névmásnak az elemismétlődést (kétszeres tárgyrag) mutató tárgyragos *eztet, *aztat alakja. - Ezt szeretem, ezt kedvelem. - *Eztet szeretném megvenni. Ugyanakkor arra is figyeljünk, hogy a rámutató ez, az névmást hangsúlytalan helyzetben fölösleges használni! A padtársam kapott egy modern MP 3-as lejátszót. *Az igen jó minőségű. Szükségtelen az az, ez használata a tárgyas ragozású igealak mellett, ha a tárgy odaérthető: A
lapra
kijegyzetelte
a
fontosabb
memorizálnia.(*azokat)
76
gondolatokat,
és
így
sikerült
is
b. A kérdő névmás Azok a szavak tartoznak ide, amelyeket a köznyelvben kérdőszavaknak nevezünk. Ezekkel élőlényekre, tárgyakra, elvont fogalmakra, azok tulajdonságára, mennyiségére vagy valamilyen körülményre kérdezhetünk. A kérdő névmás még erőteljesebben függ a beszédhelyzet tényezőitől, mint a többi névmásfajta, ugyanis nemcsak az adó, a beszélő meglétét és a tárgyi környezetet feltételezi, hanem a vevőt, a hallgatót, a beszédtársat is, hiszen nem helyettesíti a dolgot, tulajdonságot, hanem rákérdez arra. Tényleges szerepét csak akkor tölti be, ha a beszédpartner visszajelez. Sajátos kivételnek tekinthetjük az ún. költői kérdést, amelyben a „kérdezett” ismeretlen, a kérdés is inkább a gondolatébresztést szolgálja. Fajtáit tekintve, ugyanazokat a csoportokat alakíthatjuk ki, akár a mutató névmásoknál. -
főnévi kérdő névmások: ki, kicsoda, mi, micsoda
-
melléknévi kérdő névmások: mely(ik), mily(en), minő, mekkora, miféle.
-
számnévi kérdő névmások: hány, mennyi, hányadik
-
határozói kérdő névmások: mikor, hol, hova, mióta, hogyan, …
A *hanyas?, *hanyadik? – formákat regionális tájnyelvi alakokként tartjuk számon. c. A vonatkozó névmás Akárcsak a mutató névmások, a vonatkozó névmások is a szöveggrammatikában játszanak fontos szerepet. Előre- vagy visszautaló szereppel vonatkozhatnak már megnevezett vagy ezután megnevezendő dologra, tulajdonságra, mennyiségre vagy valamilyen körülményre. Az előző két névmásfajtához hasonlóan, az alcsoportok ugyanazok. -
főnévi vonatkozó névmások: (a)ki, (a)mely, (a)melyik
-
melléknévi vonatkozó névmások: amily(en), aminő, amekkora
-
számnévi vonatkozó névmások: : ahány, amennyi, ahányadik
-
határozói vonatkozó névmások: amikor, ahol, ahova, amióta, ahogyan, …
A vonatkozó névmások egyébként is a legtöbbször kötőszói szerepűek, az alárendelő összetett mondatok mellékmondatát kapcsolják a főmondathoz. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Főmondat: … maga esik bele Az amelyik névmás az igényesebb nyelvhasználatban az egyedi kiemelés eszköze: Azt szeretném, amelyik éppen a kezében van.
77
Az ami – amely(ik) névmások használatában (is) egyre inkább érvényesül a köznyelvben az uniformizáló igénytelenség, ezek az alakok minden nyakló nélkül felcserélődnek. Pedig az ami forma meg nem nevezett dolgokra vonatkozik, az amely alak pedig a megnevezettek közüli azonosítást szolgálja. Mindent elmondott, ami csak eszébe jutott. *Elmondta, amelyek eszébe jutottak. Csak azokról az eseményekről számolt be, amelyekben ő volt a főszereplő. *Csak azokról az eseményekről számolt be, amikben ő volt a főszereplő A nyelvemlékekben, a régi magyar nyelvben, valamint a nyelvjárásokban nem ritka, hogy az élettelen dolgokra vonatkozó ami alak helyett az (a)ki áll. „… az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél” d. A határozatlan és az általános névmás. A határozatlan névmás közelebbről meg nem határozott személyt, dolgot, fogalmat, tulajdonságot, mennyiséget vagy körülményt jelöl. Fajtái: -
főnévi határozatlan névmások: valaki, valami, valamelyik, némelyik, egyik, másik, más, egyéb, többi;
-
melléknévi határozatlan névmások: valamely(ik), valamilyen, valaminő, valamelyes, valamiféle, valamekkora, némely; némi, néminemű, holmi;
-
számnévi határozatlan névmások: néhány, egynéhány, egypár, megannyi, valamennyi, valahány.
-
határozói határozatlan névmások: valamikor, valahol, valahova, valahogyan, …
Az általános névmás pedig minden élőlényre, élettelen tárgyra, elvont fogalomra, továbbá minden tulajdonságra, egész mennyiségre vonatkozó vagy bármilyen körülményre érvényes összefoglaló értelmű szó. Fajtái: -
főnévi általános névmások: ki-ki, bárki, bármi, akárki, akármi, mindenki, mindegyik,
mindenki,
mindez,
melléknévi
általános
névmások:
mindaz,
mindnyájan,
bármily(en),
senki,
bármely(ik),
semmi bárminő,
bármiféle, akármily(en), akármely(ik), akárminő, akármiféle, mindenféle, mindennemű, semmilyen, semminő, semmiféle, semekkora stb. (a főnévi és a melléknévi névmás szerepcseréje itt sem ritka); 78
-
számnévi általános névmások: bármily(en), bármely(ik), bárminő, bármiféle, akármily(en), akármely(ik), akárminő, akármiféle, mindenféle, mindennemű, semmilyen, semminő, semmiféle, semekkora stb. (a főnévi és a melléknévi névmás szerepcseréje itt sem ritka)
-
- határozói általános névmások: bármikor, bárhol, bárhova, akárhogyan, akármikor, mindenkor, mindenhol,
A két névmásfajtát azért is tárgyaljuk egy helyen, mert közös bennük a határozatlanság jegye. Elég gyakran nehéz is a két fajta közti pontos határvonalat meghúzni. Valaki csak eljött a rendezvényre, mind elégedett volt. A valaki itt ált. névmási szerepű. Helyesírási tudnivalók A legtöbb határozatlan és általános névmás összetett szó: valaki, valami, valamelyik akárminő, akármiféle, mindenféle. A névmások közül a nyomatékos saját magam, saját magad stb. különírandók. Szintén különírjuk a tagadó névmások után következő sem, se módosítószókat: senki sem, semmi se stb. Gyakoroltassuk a következő alakváltozatok helyesírását: semmi, semmilyen, mindenféle, mindennemű, semmilyen semekkora, semennyi-féle, efféle, afféle, effajta.
79
10. Tanulási egység
4.8. Az ige Az ige az a szótári szó, amelynek - a névszókkal ellentétben – rögzített a szintaktikai szerepe, a mondatban csak igei állítmány lehet. Jelentéstartalma szerint: cselekvést, történést, valamilyen állapotba jutást, abban levést vagy létezést fejez ki. Szól a csengő most is hallom / Jól eljöttem Hol a tisztás / Innen még visszatalálok / Morzsát hintek / gallyat török / nevemet a fába vésem (Kányádi Sándor). Szerkezeti sajátosságait tekintve, igen gazdagon toldalékolható, legtöbbször jelekkel, ragokkal ellátott szó. Lehet tőszó (néz megy), igen sokszor képzett szó (játszhat, kéret, gondolkodik), igekötős és összetett szó (feltár, lót-fut), de igei értékű lehet a szónál nagyobb szókészleti egység is (szóba kerül, kikel magából). Néhány ige meghatározza a maga bővítményeit (félt vki vkit vmitől). Bizonyos igékhez kötelezően kell tartoznia bővítménynek, míg más igék esetében ez fakultatív: Kötelezően bővítendő igék: sejt (vmit), előhúz (valahonnan vmit) Fakultatívan bővíthetők: olvas, ír (ǿ), de lehet olvas (vmit, vmiről, …) Kommunikációelméleti megközelítésben, azt mondhatjuk, hogy a szófaji rendszer leginkább „megterhelt” csoportjáról van szó, ugyanis az ige által meghatározott állítmányi szerkezet általában azonosítható az új információt hordozó réma-résszel. Azt a továbbvivő energiát adja a láncszemnyi mondatnak, amely a közlést egy lépéssel elébb viszi. A közlésben betöltött kulcspozíció, a jelentés szerinti bonyolultság, a változatos és gazdag toldalékrendszer, mind-mind szerepet játszanak abban, hogy az ige szófaji jellemzőinek a kialakítása ugyancsak több összetevős, árnyalt szempontrendszert igényel. Mivel a szófaji csoportok kialakításában, a szófajiság ismérvei közt, a szó által hordozott jelentés volt a meghatározó, az ige esetében is ez lesz az osztályozás első kritériuma. Az iskolai nyelvtanok közismert kérdése szerint: mit jelent, mit fejez ki?
80
Az ige jelentéstartalma szerint A cselekvést jelentő ige olyan tevékenységet fejez ki, amely az alany akaratától, tudatos közreműködésétől függ (néz, gazdálkodik, tervez, juttat, …). A történést-állapotot jelentő ige olyan eseményt, változást fejez ki, amely független az alany akaratától, szándékától, tevékeny közreműködésétől (csendül, barnul, fogy, zúg, …). A létezést jelentő ige az alany létét vagy nemlétét fejezi ki (van, lesz, nincs). A jelentés szerinti osztályozást megnehezíti, hogy ugyanaz az ige is jelölhet egyszer cselekvést, másszor történést-állapotot. 1 a Száll a versenyző a sárkányrepülővel. - cselekvés 1. b Száll a repülő. – történés 2. a Betörik az ablakot. - cselekvés 2. b Betörik az ablak.- történés Az utolsó két mondat betörik – igealakja egyúttal grammatikai homonima is. (ti. eltérő az igejelentéshez társítható személy: 2.a estében. Tb/3., (ők) 2. b : E/3. (ő, az) Az igei jelentés rendkívül bonyolult. Az ige fogalmi tartalmának különböző változatait, árnyalatait az ige fajai fejezik ki. Az igealany élő vagy élettelen volta sem közömbös az igefajták meghatározásában, elhatárolásában (visz vki vmit — visz a víz vmit; fütyül az ember, a golyó, a szél), máskor meg a tárgy különbsége mutat rá a jelentéstartalom különbségére (diktál: szöveget, tempót; olt: embert, fát, meszet; húz: kötelet, időt, ujjat vkivel) stb. Több ismert nyelvtől eltérően a magyar ige jelentésárnyalatait elsősorban képzők és igekötők fejezik ki. A cselekvő és a cselekvés viszonya, az igealany szempontjából a) cselekvő ige (verbum activum): ír, fogy b) műveltető ige (verbum factitivum-causativum): csináltat, leültet c) szenvedő ige (verbum passivum): adatik foglaltatik d) visszaható ige (verbum reflexivum): mosakodik, tegeződik e) ható ige (verbum potentiale): láthat kérhet a) A cselekvő ige (verbum activum) azt fejezi ki, hogy a cselekvést az alany maga végzi, magával történik valami, maga van valamilyen állapotban. Nincs releváns toldalékja, képzője. b) A műveltető ige (verbum factitivum-causativum) azt fejezi ki, hogy az alany a cselekvést nem maga végzi, hanem mással végezteti, illetőleg okozza: leírat, megnézet,
81
futtat, kerestet. A műveltető igék mind képzettek, s melléjük -val/-vel raggal rendszerint kitehető az ún. eszközlő alany, aki vagy ami a cselekvés tényleges végrehajtója: A padtársával leíratja a házi feladatot. c) A szenvedő ige (verbum passivum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés mástól indul ki, de az alanyra hat; az alany nem aktív, csak elszenvedi, elviseli a cselekvést: hirdettetik, adatik, méltóztatik. Mindig képzett. A műveltető igéktől az ikes ragozás különbözteti meg. A magyarban csaknem kipusztult, de újabban visszaszorulása megállt, sőt némileg terjedőben van. Más nyelvekben sokkal gyakoribb. d) A visszaható ige (verbum reflexivum) azt fejezi ki, hogy az alanytól kiinduló cselekvés vissza is hat rá, vagy önmagára irányul, vagy másra is, de kölcsönösen: mosakodik, elrejtőzik; tegeződik, ölelkezik. Szintén képzett. A visszahatást sok nyelv csak visszaható névmással tudja kifejezni. A visszaható igének hol szenvedő (elkezdődik, becsukódik), hol cselekvő értelme van (gúnyolódik). A visszaható képzős ige kifejezhet történést-állapotot is: bánkódik, gyötrődik. Jellegzetes képzői: -kod(ik), -ked(ik), köd(ik) -koz(ik), -kez(ik), köz(ik), -od(ik), -ed(ik), -öd(ik), -oz(ik), -ez(ik), -öz(ik). e) A ható ige (verbum potentiale) a cselekvés lehetőségét fejezi ki: nézhet, mosathat, borotválkozhat. Képzője: -hat/-het. A ható jelentést a legtöbb nyelvben külön szó hordozza. A cselekvés irányulása, a tárgy szempontjából Az ige lehet tárgyas és tárgyatlan: a) A tárgyas ige (verbum transitivum) tárggyal bővíthető: néz, ír. Ilyen minden műveltető ige (leírat, megvizsgáltat) és a cselekvő igék egy része. A tárgyas ige lehet határozatlan (alanyi) és határozott (tárgyas) ragozású (néz valamit, írja a levelet). b) A tárgyatlan ige (verbum intransitivum) nem bővíthető tárggyal: megy, esik, hajnalodik . Ilyen minden visszaható, minden szenvedő ige, illetve a cselekvő igék egy része. A tárgyatlan igék csak alanyi ragozásúak lehetnek. A tárgyas és tárgyatlan igék csak az ún. lexikai szófaj-kategorizálás szerint (KESZLER et al., 2006) különíthetők ily módon el. Ugyanis a mondattani, szintaktikai szófajiság ismérvei szerint igen gyakran egymásba csúsznak: Jár az utcán. – tárgyatlan. Járja a várost. – tárgyas. (Arra is érdemes külön felfigyelni, hogy ez utóbbi tárgy határozós). Más, tranzitivitás-váltó eset: Szép beszédet tartott. (tárgyas). A találkozó rövid ideig tartott. (tárgyatlan
82
A cselekvés, történés aspektusa, lefolyásának módja, az igejelleg, az akcióminőség A fenti alcímbe foglalt igen összetett szempontrendszer egy helyen való tárgyalását az teszi szükségszerűvé, hogy ezek a jellemzők gyakran egymást befolyásolva jelentkeznek: a befejezettséget meghatározza az ige jellege, az időtartam. Pl. egy mozzanatos ige csak befejezett aspektusú lehet, ti. időben korlátozottan megy végbe: robban, toppan. a. Az ige aspektusa szerint megkülönböztetünk: befejezett és be nem fejezett (folyamatos) igéket. A zárójeles (folyamatos) alak azt jelzi, hogy a különböző nyelvtanok az aspektust, ill. az akcióminőség kategóriákat összevonják. Azért találom pontosabbnak a be nem fejezett megnevezést, mert az akciójelleg, a cselekvés, történés tartama, lefolyásmódja szempontja szerint a tartós-huzamos cselekvésű igéknél is megjelenik a folyamatos – gyakorító szembenállás, és így zavaró az aspektus szerinti oppozíció-megnevezés: (befejezett - *folyamatos) A befejezett ige (verbum perfectum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés eléri célját vagy időben korlátozottan megy végbe: villan, lejön, áthajt. A be nem fejezett ige (verbum imperfectum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem éri el célját vagy időben korlátozás nélkül megy végbe: villog, jön, hajt. Amint a fenti példákból is kiviláglik, a magyar ige be- / be nem fejezettségét elsősorban az igekötő megléte vagy hiánya jelöli. A legtöbb igekötő ugyanis nem csak a jelentést módosítja, vagy változtatja meg, hanem az igeszemléletet is: megy – kimegy, táncol – eltáncol. Ugyanakkor néhány esetben az igekötő hátravetésével az ige be nem fejezetté változik vissza: kimegy (bef.) – megy ki (be nem f.). Az el igekötő nemegyszer épp a folyamatosság kifejezésére szolgál: elcsodálkozik, elácsorog, elábrándozik. A cselekvés megismétlődését jelző kettőzött igekötő is a be nem fejezettséget eredményezi: ki-kijár, meg-megáll. b. A cselekvés, történés tartama, lefolyásmódja Az ige befejezett vagy be nem fejezett voltával szorosan összefüggő szempont. Tartós-huzamos és mozzanatos igéket különböztetünk meg. A tartós-huzamos ige (verbum durativum, continuativum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés hosszabb ideig tart: jár, fest, találgat. A mozzanatos ige (verbum momentaneum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés egyszer megy végbe vagy pillanatnyi ideig tart: lő, villan, megfutamodik. A tartós-huzamos ige kategóriája két lehetőséget foglal magába: 1. folyamatos - a cselekvés, történés hosszú ideig, megszakítás nélkül tart: megy, keres, ír. 83
2. gyakorító – a cselekvés, történés hosszú ideig tart ugyan, de közben, hosszabbrövidebb időre, megszakad: lépeget, eszeget A mozzanatos igének ugyancsak két lehetősége van: 1. kezdő jellegű: fellép, elindul 2. bevégzés jelentésmozzanatát kifejező: leír, megmond A tartós-huzamos, ill. a mozzanatos igék közül jó néhány párba rendezhető: pereg-perdül, kattog-kattan, robog-robban. A cselekvés, történés módja, az igemódok A beszélőnek, illetve a beszédbeli szereplőnek az igében kifejezett cselekvés-, történés vagy létfogalomhoz való aktuális viszonyát fejezi ki. Kijelentő mód: azt fejezi ki, hogy a cselekvés, történés végbemegy; nincs materiális jele annak, hogy a beszélőnek milyen modális viszonya van az adott jelentéstartalomhoz. A közlő szerepű mondatok igei állítmányának a szerepét betöltő igék: mos, színészkedik Feltételes mód: azt fejezi ki, hogy a cselekvés, történés feltételtől függ, óhajtott, esetleg bizonytalan; jele: -na, -ne, -ná, né; mosna (vmit) / mosná (a ruhát), kérne (egy kávét) / kérné (a kávét) -- l. alanyi és tárgyas ragozás. Felszólító mód: a beszélő akaratát, kívánságát vagy beleegyezését fejezi ki; jele: -j. ; moss ← mos + j; színészkedj. A cselekvés, történés ideje, az igeidők Az igében nemcsak az fejeződik ki, hogyan viszonyul a beszélő az ige által kifejezett jelentéstartalomhoz (szenvtelenül leírja, kijelenti, vagy belefoglalja a cselekvéssel, történéssel kapcsolatos vágyát, akaratát – l. igemódok), hanem az is megjelenítődik, hogy a benne kifejezett jelentéstartalom ideje hogyan viszonyul a beszéd idejéhez. A három ismert igeidőt az alábbi viszonylatok szerint különítjük el: a. - a beszédbeli ige-előfordulással egyidőben cselekszik valaki, történik valami, amit az ige megnevez (jelen idő) b. - a beszédbeli ige-előfordulást megelőzte a szó által megnevezett jelentés (múlt idő) c. - a beszédbeli ige-előfordulást követi a szó által megnevezett igei jelentéstartalom (jövő idő) a. Akárcsak az igemódok esetében, az alapesetnek, szótári változatnak tekinthető jelen 84
időnek nincsen jellegzetes grammatikai kifejező eszköze. ír + Ø (testetlen morféma) b. A múlt idő jele: -t / -tt. A helyesírási szabályként ismert szabály: magánhangzó után rövid –t, mássalhangzó után hosszú –tt alapjában igaz, a bökkenő csupán az, hogy vannak esetek, amelyekben a tővégi mássalhangzóhoz közvetlenül kapcsolódik a –t (írt, rajzolt), másutt viszont csak kötő- (tővég)hangzó „közvetítésével” mos + (o) + tt, terít + (e) + tt. A múlt idő jelölésének néhány tipikus esetét mutatja az alábbi táblázat: 1. típus („-t”-s típus): -j, -l, -n, -ny, -r végű + 2 szótagú –ad, -ed végű igék – fújt, , szólt, kent, húnyt, fúrt, támadt, haladt 2. típus („-ott/-ett/-ött-ös típus): -tsz végű igék (játszik, tetszik); hosszú mgh+-t (ít!) végű igék (tanít); egy szótagú –t végű (lát, tart), + hall, vall – játszott, tanított, látott, vallott 3. típus („keverék” típus): minden más ige, az –at/-et végű és az ikes igék nagy része; c. A jövő idő kifejezésére a magyar nyelv az ún. analitikus megoldást választja, azaz két külön morféma fejezi ki ezt az igealakot. Az egyik a tulajdonképpeni cselekvés-, történés-jelentést hordozó változatlan alakú főnévi igeneves forma, a másik a személyragokat felvevő fog segédige: dolgozni fogok, írni fogunk, fognak… Összefoglalva: A kijelentő mód jelen és múlt időt, valamint a feltételes és felszólító mód jelen idejét (várok, vártam, várnék, várjak) egyszerű (szintetikus) alakkal, jelek segítségével képezzük. Összetett (analitikus) alakok jelzik másfelől a kijelentő mód jövő idejét és a feltételes mód múlt idejét (várni fogok, vártam volna). A jelen idő jele a magyarban mindig testetlen morféma (jele: Ø), vár + Ø + ok. Aligha szorul bizonyításra, hogy a fenti lexikai szófaj-jellemzők alapján bemutatott igeidők, az általuk hordozott időutalások a mondatban, a szintaktikai szófaj-jellemzők rendjén megváltozhatnak. Egy jelen idejű igealak, az adott nyelvi környezetben jövő idejű cselekvést, történést mutathat. Az alábbiakban az időre való utalásnak néhány sajátos esetét mutatom be: A jövőre való utalás: - majd + jelen idő - Én majd vigyázok a csomagokra. - lesz / fog + főnévi igenév Holnap nem leszek otthon. / Vidékre fogok utazni. - igekötős ige jelen ideje Elolvasom ezt a könyvet. / Visszamegyek az irodába. - hamarosan, nemsokára határozószó + jelen idő Nemsokára találkozom Irénnel. - jövő + időpont-megjelölés + jelen idő Jövő vasárnap itthon maradok. 85
- n/-on/-en/-ön belül Két héten belül válaszolok a leveledre. - ma + (későbbi) napszak Ma délután meccsre megyek. - holnap, holnapután, jövőre + jelen/jövő idő Holnapután van/lesz a születésnapom. A jelenre való utalás - az ige jelen ideje: lépik, találgat - a következő határozószók és határozói szerkezetek: most, már/már nem, még/még nem, jelenleg (R), ma, idén + jelen idejű ige - ez + időmegjelölés ezen a héten stb.
éppen Most éppen vacsorát főzök.
A múltra való utalás az ige múlt ideje a következő határozószók és határozói szerkezetek mellett: - tegnap, tegnapelőtt, régen, régebben (R), nemrég (R), éppen most (R), korábban (R), már/már nem, még/még nem, tavaly, tavalyelőtt (R)
múlt + időmegjelölés a múlt héten
stb. A cselekvő alany száma és személye, az ige ragozása A magyar nyelvben az ige szótári tőváltozata a kijelentő mód, jelen idő, egyes szám III. személyű, alanyi ragozású igealak: néz, megy, rajzol. Minden más, ettől eltérő esetben az ige szóelőfordulásában valamilyen toldalékmorféma szerepel (jel, rag). Az előbbiekben ismertettem az igemódok jeleit, majd az időjeleket. Az alábbiakban a cselekvő(k) számát és személyét mutató személyragokkal ismerkedhetünk. Az igei személyrag egyik igen fontos eleme -- az egyébként is agglutináló jellegű magyar nyelv -- toldalékrendszerének, ugyanis általa kifejeződik, hogy az igei jelentéstartalom a beszélő(k)re, a hallgató(k)ra vagy a kommunikáció aktív ágenseitől különváló személy(ek)re vonatkozik. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar igehasználatban általában fölösleges a személyes névmás használata. Csak olyan esetben indokolt, ha a mondatban nem az igei jelentés a fontos, hanem az a személy, akihez ez a jelentés tartozik: „Én mondom, még nem nagy az ember…” (József A.) A magyar igerag-rendszer többfunkciós jellegét bizonyítja az a tény is, hogy a tárgyas igék személyragjai, kijelentő mód jelen időben eltérő formákban jelennek meg, annak függvényében, hogy a szószerkezetben / mondatban megjelenő tárgy határozott vagy határozatlan, esetleg nincs is tárgy a mondatban. „Nézem a hegyek sörényét…” határozott tárgy, határozott (tárgyas) ragozás. 86
„Hívok egy régi álmot”.
határozatlan tárgy, általános (alanyi) ragozás
„Várok. Van-e már aranyod,”
hiányzik a mondat tárgya, általános (alanyi) ragozás
Kijelentő mód jelen idő Általános / Alanyi ragozás E./1.
-ok
E./2.
-ek
-ök
Határozott / Tárgyas ragozás -om
-em
-öm
-sz / -ol –el, -öl,
-od
-ed
-öd
E./3.
-0
-ja
-i
Tb./1.
-unk
-ünk
-juk
-jük
Tb./2.
-tok
-tek
-játok
-itek
Tb./3.
-nak
-nek
-ják
-ik
-tök
-lak/-lek Az általános (alanyi), ill. a határozott (tárgyas) ragozás háttere, azaz mitől határozott egy tárgy? (FAZAKAS E. 2006: 7 - 9) Kaptam egy lufit. (...) A lufim másnapra kipukkant. Semmiféle nyelvtani szabály nem mondja meg, hogy mikor kell határozott, mikor határozatlan névelőt használnunk. A használati szabály nem mondatbeli, hanem beszédhelyzetbeli: ha tudom, hogy a hallgató nem ismeri azt, amiről beszélni akarok, akkor azt először bevezetem, s miután bevezettem, ismertként utalhatok rá. Ehhez nyilván, kell legyen valamilyen hipotézisünk arról, hogy mi van a hallgató fejében. Az én számomra ugyanis a lufi akkor is határozott, mikor határozatlan névelővel utalok rá, hiszen én kaptam, tudom miről van szó, de feltételezem, hogy a hallgató számára nem az. Ezért amikor azt mondom: egy lufi, akkor ezzel azt jelzem: ’ne is próbáld kitalálni, hogy melyik, majd ezután fogok csak beszélni róla’. Ezzel szemben, amikor azt mondom: a lufi, ezzel azt közvetítem, hogy ’tudnod kell, hogy melyik (vagy mert a beszédelőzményben szó volt már róla, vagy mert korábbi ismereteid kell legyenek róla), azaz gondolkozz, próbáld felidézni, azt a konkrét dolgot, egyént stb., amiről beszélni akarok neked. A határozottság azonban nem mindig a szoros értelemben vett beszédhelyzet függvénye, tartozhat magához a megnevezetthez: Feljött a /*egy hold (’egy van belőle, tehát másra nem nagyon gondolhatsz’). A/*egy kés nem játék (’mindegy melyikre gondolsz, mert mindegyikre áll, amit mondtam’).
87
Hogy a főnév határozott-e vagy határozatlan, az tehát nem a mondatban dől el, hanem a beszédhelyzetben, s ennek függvényében kap határozott vagy határozatlan névelőt a főnév, s mint ilyen, válik határozott / határozatlan tárggyá (vagy más mondatrésszé) a mondatban. Az igenévi tárgy esetében: Szeretem nézni a vizet.- a szeretem ige tárgya a nézni főnévi igenév, ennek viszont tárgya a vizet főnév. (’a szeretés a nézésre, a nézés a vízre irányul) A szeretem ige határozott / tárgyas ragozását az határozza meg, hogy a vele közvetett kapcsolatban levő vizet tárgy határozott tárgy volt. Más eset: Este szeretek nézni valamit a tévében. – mondatban a valamit tárgy határozatlansága a szeretek igét is általános / alanyi ragozásúvá teszi. Összevetésben: Annyit haladtam a nyelvtanulásban, hogy már meg tudok érteni?T egy japánthatározatlanT, ha lassan beszél. Annyit haladtam a nyelvtanulásban, hogy már meg tudom érteni?T a japánokathatározottT. Az első és második személyű tárgy Az eddigiekben harmadik személyű határozott és határozatlan tárgyakról beszéltünk. Várok egy lányt. – Várom a postást. Vársz valakit? – Pétert várod? Péter mindenkit vár a szülinapjára. – Barát vagy ellenség: Péter mindegyiket várja a szülinapjára. Hogy mi számít a magyarban határozott és mi határozatlan tárgynak, azt egy magyar anyanyelvű az ige ragozásából tudja: Várom a postást. és nem *Várok a postást. Aki a magyart idegen nyelvként tanulja, annak nehezebb dolga van, hiszen annak azt kell megtanulni, hogyan lesz / lehet határozott a tárgy a mondatban. Ha a tárgy határozottságát pragmatikai kategóriának tartanánk csupán, akkor azt várnánk, hogy ha első vagy második személyű névmás jelenik meg tárgyként, akkor az határozott tárgy legyen, hiszen mi sem határozottabb egy kontextusban, mint az, aki beszél (a mindenkori én), meg az, akivel beszélnek (a kontextuálisan definiált te). Az alábbi példákból azonban az látszik, hogy ez nem igaz. Sietek, mert Péter otthon *várja / vár engem. Téged ki *várja / vár otthon? De: Őt / Pétert / A gyerekeket ki várja / *vár otthon? Ebből következően grammatikai tekintetben az első és második személyű névmást – a harmadik személyűvel ellentétben – tárgyként határozatlan tárgynak kell tartanunk, hiszen az ige általános ragozását kívánja meg. 88
Megfogalmazható egy olyan hipotézis, mely szerint az ige személyragozásának már fölösleges jelölnie a határozottságot, ugyanis a kontextus ezt már megtette. (a kommunikáció aktív „összetevőiről” az ágensekről van ugyanis szó) A bennfoglaló tárgyas ragozás – a szeretlek-típusú ragozás Ezt a példát szokták felhozni akkor, amikor a magyar nyelv „tömörségét” akarják igazolni, például az angolhoz hasonló nyelvekhez viszonyítva. Az angolban ugyanis ezt három szóval lehet csak közölni: I love you (’én szeret te/téged’) A magyar nyelvtani rendszerben is igen sajátos alak ez, hiszen a -lAk (azaz -lak/-lek) predikatív viszonyjelölőt csak olyankor lehet használni, ha az alany egyes szám első személyű, a tárgy pedig egyes vagy többes szám második személyű. Sőt, noha láttuk, hogy a névmási alanyt (és tárgyat is) a magyarban általában csak akkor kell kitenni, ha nyomatékos, itt mégsem teljesen ez a helyzet, ugyanis a Szeretlek. kijelentést ki nem tett alany és tárgy esetén úgy értjük: ’én szeretlek téged’, és nem úgy, hogy: ’én szeretlek titeket’. Ez utóbbi jelentéshez kötelező kitennünk a tárgyat: szeretlek titeket. Mivel a második személyű tárgy – mint láttuk – határozatlan tárgy, a -lAk igei személyragot (predikatív viszonyjelölőt) az általános ragozási paradigma részének tekintjük, amelynek viszont sajátos ragja van az E/1-ben (-lak / -lek).
Az alábbi táblázat, az ige ragozási paradigmája azokat a jeleket és ragokat tartalmazza, amelyek a három igemódot, ill. a cselekvő személyeket jelölik.
89
Igeragozási paradigmák kijelentő mód jelen E/1 E/2 E/3 T/1 T/2 T/3
általános ragozás vár-ok kér-ek/tör-ök vár-lak kér-lek vár-sz kér-sz mos-ol néz-el vár-Ø kér-Ø vár-unk kér-ünk vár-tok kér-tek vár-nak kér-nek
múlt hat.rag. vár-om kér-em/ tör-öm vár-od kér-ed/ tör-öd vár-ja kér-i vár-juk kér-jük vár-játok kér-itek vár-ják kér-ik
Kijelentő mód Jövő általános ragozás várni/kérni fog-ok fog-sz fog-Ø fog-unk fog-tok fog-nak
általános ragozás vár-t-am kér-t-em vár-ta-lak kér-t-elek vár-t-ál kér-t-él vár-t-Ø vár-t-unk vár-t-atok vár-t-ak
kér-t-Ø kér-t-ünk kér-t-etek kér-t-ek
vár-t-am
hat.rag. kér-t-em
vár-t-ad
kér-t-ed
vár-t-a vár-t-uk vár-t-átok vár-t-ák
kér-t-e kér-t-ük kér-t-étek kér-t-ék
határozott rag. várni/kérni fogom fog-od fog-ja fog-juk fog-játok fog-ják
feltételes mód jelen
E/2 E/3 T/1
általános ragozás vár-né-k kér-né-k vár-ná-lak kér-né-lek vár-ná-l kér-né-l vár-na-Ø kér-ne-Ø vár-ná-nk kér-né-nk
T/2 T/3
vár-ná-tok vár-ná-nak
E/1
E/1 E/2 E/3
kér-né-tek kér-né-nek
határozott ragozás vár-ná-m kér-né-m vár-ná-d vár-ná-? vár-ná-nk (várnók) vár-ná-tok vár-ná-k
kér-né-d kér-né-? kér-né-nk (kérnők) kér-né-tek kér-né-k
múlt általános ragozás határozott ragozás. vár-t-am/kér-t-em vol-na vár-t-am/kér-t-em vol-na vár-t-alak/kér-t-elek vol-na vár-t-ál/kér-t-él vol-na vár-t-ad/kér-t-ed vol-na vár-t-Ø/kér-t-Ø vol-na vár-t-a/kér-t-e vol-na vár-t-unk/kér-t-ünk vol-na vár-t-uk/kér-t-ük vol-na vár-t-atok/kér-t-etek vol-na vár-t-ak/kér-t-ek vol-na
felszólító mód jelen általános ragozás határozott ragozás vár-j-ak kér-j-ek vár-j-am kér-j-em vár-j-alak kér-j-elek vár-j-(ál) kér-j-(él) vár-(j)-ad kér-(j)-ed vár-j-on kér-j-en vár-j-a kér-j-e tör-j-ön
90
vár-t-átok/kér-t-étek vol-na vár-t-ák/kér-t-ék vol-na
Nyelvhelyességi tudnivalók Néhány igéhez a műveltető képzőnek mindkét változata hozzájárulhat, de az így keletkezett ige más-más jelentésű. - újságot, folyóiratot járatunk, - a kisgyermeket járni tanítjuk, jártatjuk. - zászlót fölvonatják, - a hajót, a vasúti kocsit vontatják. - a kukoricát pattogatni lehet, - ostort inkább pattogtatni A régi magyar nyelvben eléggé gyakori szenvedő igealakjaink száma mára eléggé megcsappant: adatik, közhírré tétetik, méltóztatik, tisztelettel viseltetik, benne foglaltatik, megaláztatik, könnyűnek találtatik stb. Leginkább a hivatal, az egyház, a szónoklat és a tudományos próza nyelvében fordul elő. Az irodalom nyelve is többnyire csak stíluseszközül használja régies vagy emelkedettebb hangulat fölkeltésére. A szenvedő értelmet a köznapi beszédben, sőt a hivatal nyelvében is ma általános alanyú mondattal fejezzük ki: Az ügyet elintézték. A rendeletet kihirdették. Nem helyes a szenvedő ige helyett az ún. terpeszkedő kifejezések használata. Kerülendő tehát az alapjelentést hordozó ige -ás/-és képzős főnévi származékának a kapcsolata a nyer, kerül, talál, történik stb. igével: *előadásra kerül, *elintézést nyer, *meghallgatásra talál, *intézkedés történt stb. A visszahatás kifejezésére akkor használjuk a cselekvő igét és a visszaható névmást, ha valamely igéből nem képezhető visszaható képzős forma. A *fésüli magát helytelen → fésülködik. Sokszor szükség van azonban a körülírásos formára, mert vagy árnyalati különbséget mutat, vagy igekötős igékből rendszerint csak a maga névmással írható körül a visszahatás. - a diák felkészültnek mutatkozott - valóban felkészült a vizsgára. - adiák felkészültnek mutatta magát, akkor csak mímelte a felkészültet, de nem volt az. - rászánja magát, feláldozza magát, kelleti magát ezek helyett nem élhetünk visszaható képzős formával. A ható értelmet általában képzővel jelöljük: utazhat, kérhet. Néha a tud, bír, képes, szabad, módjában van szóval, szókapcsolattal és az alapige főnévi igenevével is kifejezhetjük: ki tudja találni. Ha jelentésárnyalatot érzékeltetnek, akkor ne cseréljük fel őket! - Nem adhatok felvilágosítást (1.) ≠ Nem tudok felvilágosítást adni. (2) (1) ti. nincs rá módom, lehetőségem, felhatalmazásom. 91
(2) ti. a kérdéses ügyben tájékozatlan vagyok. Ami az ige stilisztikáját illeti, cselekvés, történés képzetét keltő erejénél fogva érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így használata aktivitást, mozgalmasságot visz a stílusba. Jellegzetes magyar nyelvi sajátosság az a nagyfokú tömörítő erő is, amely a magyar igék tekintélyes részében megmutatkozik: győzedelmeskedik, lelkesül, várakozik. A tömörítésben az igekötők is szerepet vállalnak. Ugyanakkor az igekötőknek bámulatosan gazdag lehetőségeik vannak az új jelentések, jelentésárnyalatok létrehozásában: néz → átnéz, benéz, lenéz, kinéz, felnéz, vissznéz, … Az ige az egyik legalkalmasabb szófaja az élettelen dolgok megelevenítésének, a megszemélyesítésnek. Az ige helyesírása Néhány ige kettős alakot enged meg (például hív ~ hí, lopódzik ~ lopakodik, hidd ~ higgyed, hullt ~ hullott stb.). Sok hangutánzó igének van kettős tőalakja: pufog — puffan, lobog — lobban. Egyes l végű igék bizonyos képzett alakjaiban megnyúlik a mássalhangzó: gyúl, fúl, dűl — gyullad, fullad, dülled, gyullaszt, dülleszt (de: múlik — mulaszt). Néhány ige írásmódjára külön is ügyelni kell: aggat, bólingat, hegeszt, iddogál, kacsingat, koccint, küszködik, lélegzik, lyuggat, motoszkál, nyaggat, rángat, szabadkozik, szaggat, szerkeszt, szitkozódik, tekinget, ülepedik stb.
92
11. Tanulási egység 4.9. A határozószó A határozószónak, akárcsak az igének, rögzített a
mondattani
funkciója.
Mondatrészként mindig határozó, a határozóragos névszókhoz hasonló szerepet tölt be. Alig, vagy egyáltalán nem toldalékolható, az objektív körülményfogalmat, többnyire a cselekvés helyét, idejét, módját, esetenként a cselekvő állapotát, illetve valamely minőség fokát jelölő szótári szó: „Imént a rácsos ágyát csak épp körülsétálva, visszabolyongott megint az álomba" (Sütő A.: Engedjétek hozzám jönni a szavakat). A határozószó nem önálló jelentéssel rendelkező, valóságos szófaj. De nem is tekinthető viszonyjelölőnek, a fogalom- és viszonyjelölés határán van. Különböző időkben és igen változatos módokon jött létre. Sokuk a mai nyelvérzék számára már oszthatatlan kövületként merevedett meg (ismét, tüstént, elég). Többségük azonban fiatal alakulású önálló szó, részben vagy akár egészben is elemezhetőek (kétfelől, újra, napszámra). Előfordulhat, hogy ragos névszó és határozószó között — épp a lehetséges átmeneti helyzet miatt — nem könnyű az egyértelmű döntés. Az éjjel és a nappal, a télen és a nyáron már a határozószóvá válás útján van, de a délben és a hajnalban még ragos főnév. A határozószó rendszerszerűen nem toldalékolható, de egyesek kaphatnak képzőt, mások fokjelet, megint mások határozóragot. Több határozószó felveheti az -i, néhány az -s melléknévképzőt (mai, tegnapi, kinti, hazai, otthoni, egyszeri, iménti, otthonos, önkéntes, ingyenes); Néhány határozószó fokjelet kaphat (beljebb, legalább, legfeljebb, legmesszebb, legalul, legfelül); Bizonyos hely- és időjelölő határozószókhoz pedig ragok is járulnak (alulról, felülre, távolból, sokáig, délutántól, mára). A hátrál, az odáz, a fellebbez és a távolít határozószóból képzett ige. A jelentés- vagy a viszonyjelölés „dominanciája”, valamint a keletkezésmódjuk alapján a határozószóknak három nagy alcsoportját különíthetjük el. I. A határozott fogalmi tartalmú határozószókban eléggé erős még a fogalmi meghatározottság. Ezek jelölhetnek: a) helyet (alant, alul, bent, egyhelyben, elöl, előre, felül, lent, fölfelé, hátra, hátul, kétfelől, kint, kívül, közel, lefelé, lent, messze, otthon, távol);
93
b) időt (azonnal, egykor, egyszerre, éjféltájt, elvétve, folyton, hajdan, hamarabb, holnap, holnapután, idén, időközben, imént, immár, jövőre, későn, korán, ma, maholnap, mindjárt, most, nemrég, nemsokára, nyomban, örökre, rég, rögtön, soha, soká, tegnap, tegnapelőtt, tüstént); c) elvontabb körülményt (alattomban, alig, csak, egyedül, egyként, egymagában, egyúttal, együtt, elég, elsősorban, éppen, főleg, gondolomformán, gyalog, hajadonfőtt, hamar, hanyatt, hirtelen, inkább, jócskán, kétrét, kissé, külön-külön, legalább, mezítláb, nagyjából, napszámra,
négyfelé,
nyugton,
oldalt,
örömest,
sebtében,
suttyomban,
szaporán,
szemlátomást, találomra, vaktában, veszteg, visszafelé). II.
A névmási alapszavú határozószókban nyilvánvaló a névmási eredet és tartalom.
Ezek is jelölhetnek: a. helyet (hol, merre, hova, meddig, honnan, itt, ott, emitt, amott, ide, oda, ahol, amerről, néhol, valahol, bárhol, akárhova, mindenütt, sehol, mindenhonnan); b. időt (mikor, mióta, meddig, ekkor, akkor, amikor, amióta, valamikor, néha, bármikor, soha) c. elvontabb körülményt (hogyan, miként, miképpen, így, úgy, ekképp, akképp, ahogyan, amint, némileg, bárhogyan, akármint, mindenképpen, sehogyan). A vonatkozó határozószók (amikor, ahogy, amint,…) nem valódi kötőszók is lehetnek, a mutató névmásiak (akkor, addig, …) pedig az alárendelő összetett mondat főmondatában utalószói szerepet is játszhatnak. Amint erre a nem tiszta szófajiság kérdésénél utaltunk, a vonatkozó névmási kötőszók kereszteződő szófajiságot alkotnak a nem valódi kötőszókkal. III. A személyragos határozószók a személyes névmások raggal, névutóval kiegészült alakjai (nekem, tőled, róla, hozzánk, alattam stb.). Ugyancsak kereszteződő szófajok. Szemléletbeli alapja van annak, hogy személyes névmásként vagy határozószóként értelmezem. Személyes névmások toldalékos alakjai: én + hoz → hozzám -- a nyelvtörténeti és szó szerkezetére figyelő vizsgálódás szerint. Ebben az „alakváltozásban” két sajátosságra figyelhetünk fel: egyrészt a szótő (én), ill. a viszonyjelölő határozórag (-hoz) kapcsolódásának rendje eltér a szokásos névszó + rag sorrendtől: pad + hoz.
Valójában a határozórag
viselkedik szótőként, amihez a személyes névmás alakváltozatát (V)m kapcsolom. A személyragos határozószók ugyanis a személyes névmásnak a határozóragos és névutós 94
alakjait pótolják. Nyomatékos formáikban ma is megjelenik rajtuk valamely személyes névmás (énnekem, tetőled, őróla stb.). A határozószók kategóriájába is be lehet sorolni őket. A mai, funkionális nyelvszemlélet nézőpontjából elsődlegesen határozószók. Ezt a besorolást erősíti mondattani kötöttségük, de a két-két alkotó elem (határozóraggal azonos eredetű tő + személyrag; névutó + személyrag) megszilárdult kapcsolata is. A magyar nyelvnek meglehetősen gazdag a határozószó állománya. A fogalom – és viszonyjelölés határán lévő szófajként, gyakran mutat átfedéseket. Nehezen eldönthető már, hogy az -an/-en és a -lag/-leg ragos mellék- és számnevek is még ténylegesen toldalékos névszók, vagy (képzett) határozószók: (szépen, magasan, öten, fájólag, stb.). Egyik-másik határozószó alakilag mutat variánsokat: (fenn ~ fent, benn ~ bent, elöl ~ elül, épp ~ éppen, amikor ~ mikor, fentebb ~ föntebb, lentebb ~ lejjebb, előbbre ~ előrébb, közelebb ~ közelébb stb.). A polifunkcionális jellegre mutat az a tény, hogy némely határozószónak három összetartozó változata van, az irányhármasságnak megfelelően, Előzmény jellegűek: innen, máshonnan, ettől Tartam jelölők: itt, máshol, ebben Véghatározó jellegűek: ide, máshova, eddig Ugyancsak a gyakori szerepcserére utal az is, hogy egy helyet jelölő határozószó időt vagy elvontabb körülményt is kifejezhet. Eddig ért neki a víz. – pl. derékig (hely) – de: Eddig tartott az előadás. Pl. du. 6 óra (idő) Arra indult. (hely) – de: Arra gondolt. (elvont tartalom) Nyelvhelyesség, helyesírás A rokon értelmű határozószók használatában ügyelni kell, hogy a jelentésárnyalatnak megfelelő alakot használjuk. Pl. az egyből, hirtelen, egyszerre határozószók, bár szinonimák, nem cserélhetők fel egymással. Egyből megtalálta a pontos választ. – ti. gondolkodás, habozás nélkül. Hirtelen megtalálta a pontos választ. – valószínűleg hosszas töprengés után, mintegy váratlanul. Egyszerre találták meg a pontos választ. -- ti. legalább ketten egy időben A magyarországi nyelvjárások némelyikében megfigyelhető az ide helyett az oda névmási határozószó használata. A nyelvjárási változat hibásnak minősíthető, ugyanis a magas – mély alakpárok (ide – oda) a közelre – távolra mutatás jelentés-megkülönböztetését szolgálják 95
Add ∗oda a pénzt nekem! Add ide a pénzt nekem! Alkalmanként az alakpárok között jelentéskülönbség alakulhat ki: -
a fentebb, lentebb alakok elsősorban helyben létet fejeznek ki,
-
a feljebb és a lejjebb valahova irányulást.
A ma és a máma használatát illetőn, a nyelvhelyességi előírások kevésbé szigorúak: a könnyedebb társalgás stílusában nem kifogásolható a – vélhetően a már ma szerkezetből származó – alakváltozat sem. A ritkábban használt vagy régies alakok a választékos, esetleg archaizáló stílus kedvelt eszközei lehetnek (midőn, imígyen, legott). A vonatkozó névmási határozószók hol hosszabb, hol rövidebb alakjukban használatosak. Az amikor helyett például a mindennapi beszédben a mikor a gyakoribb. A kinn, fenn, benn alakváltozatokban hosszú az n, a –t végűekben (kint, bent, fent) viszont rövid. Gyakori helyesírási vétség az elöl – elől alakpárok nem megfelelő használata. Aki bátor, a harcban elöl jár,
-- határozószó
és nem szalad meg az ellenség elől.
-- névutó
4.10. A névelő A névelő a mögötte álló főnév határozottságát vagy határozatlanságát emeli ki, logikailag egyedíti vagy nem egyedíti azt. „Egy rókafiút kaptam ajándékba. Akkora volt, mint egy kismacska. A szőre puha és finom, mint a selyem.” (Gárdonyi G.) A főnév határozottságáról-határozatlanságáról a határozott (tárgyas) – határozatlan (alanyi) igeragozási paradigmáknál már beszéltünk. A fenti példamondatban szereplő állatok közül sem a rókát, az ajándékot, sem a hasonlatként szerepeltetett kismacskát a beszélő nem tudja – nem akarja pontosan meghatározni. A hallgatónak egyébként nem is lehetnek ismeretei az ajándék-állatról, tehát a beszélő nem is mutathatja úgy be, mint a rókát, amely mindkettejük számára ismerős. A róka szőrméjére viszont, ill. a selyem kellemes puhaságára, mint határozott, ismert tényállásokra utalhat a beszélő határozott névelővel. A névelő jelentéstani, akusztikai, szószerkezeti és mondattani jellemzői: -
fogalmi tartalma nincs
-
általában hangsúlytalan, mindig egy főnévvel együtt szerepel, szórendi helye kötött 96
-
nem lehet mondatrész, következésképpen szószerkezet tagja sem
-
toldalék nem járulhat hozzá.
Két fajtája van: határozott (a, az) határozatlan (egy). Mindegyik a hozzá kapcsolódó szóval (legtöbbször főnévvel) jelölt fogalomra utal. A határozott névelő -a felidézett fogalom körét szűkíti le, egyet kiemelve, azaz egyedítve (a nyelvtan érdekes tantárgy) – kiemeli a tantárgyak köréből, vagy - a felidézett fogalom teljes körére mutat rá, azaz általánosít (a nyelvtan egy tantárgy). A határozatlan névelő viszont a felidézett fogalom körén belül egy bizonyos egyedre irányítja a figyelmet, de pontosan nem határozza meg, melyikre utal (egy tantárgyról beszél). A névelők használata akkor funkcionális, ha efféle szerepeket töltenek be. De sokszor előfordul, hogy a névelőhasználat csak konvencionális (például amikor a határozott névelő egyedítésre alkalmasabb eszközök mellett is megmarad: -
a birtokos személyjel (rag) mellett: a kedvesem
-
a mutató névmással együtt: ez az ember
-
a kijelölő a kisebbik testvér stb.). A határozott névelő egyébként nyomatékát vesztett főnévi mutató névmás, a határozatlan pedig nyomatéktalanná vált számnév.
A névelő helyes használata. A névelő elhagyásával és kitevésével egyaránt párosulhat nyelvhelyességi hiba. Ennek legtöbbször a logikai tisztánlátás hiánya az oka. A választékos nyelv általában kevesebb alkalommal használ határozott névelőt, mint a köznapi nyelv. A legtöbbet vitatott kérdés a határozott névelő használata a tulajdonnevek előtt. A használatbeli ingadozás oka az, hogy maguk a tulajdonnevek is egyedi nevek, tehát önmaguk betöltik azt a szerepet, amit a névelő teremtene meg. A legtöbb tulajdonnév elé kitesszük a határozott névelőt. -
a hegyek, folyók, tengerek, tavak, illetve tájak, utcák, terek neve előtt:
a Kárpátok, a Balaton, a Jászság, a Székelyföld, a Kossuth utca -
címek, intézmények és vállalatok neve előtt: az Új írás, a Nyugatmagyarországi Gázipari Vállalat
97
- A jelzővel ellátott tulajdonnevek elé rendesen akkor is kitesszük a határozott névelőt, ha jelzőtlenül névelő nélkül szokásosak: a szép Finnország, a lánglelkű Petőfi A vezetéknevek többnyire névelő nélkül használatosak és helyesek: Megjöttek Szabóék. Az utónevek (keresztnevek) előtti névelőhasználat kérdésében erőteljesen különbözik a hazai és a magyarországi nyelvészet-nyelvművelés megítélése. Az erdélyi regionális köznyelvben teljességgel ismeretlen, szokatlan jelenség lévén, a hazai megítélés elmarasztaló. Erőteljesen tautologikus jellege miatt stigmatizált jelenség. Ezzel szemben a magyarországi vélekedés „megengedőbb”. A közvetlen, familiáris színezetű stílusban elfogadott az ilyen szerkezet: Az Ildikó a legjobb szomszédom. Mindezzel együtt az is igaz, hogy a választékos, irodalmi, hivatalos nyelvváltozatban kerülendőnek tekinti mindenhol a szakma. Kerüljük a határozott névelőt - a birtokos személyjeles szó előtt: Alig tudta leplezni ∗az ingerültségét. Alig tudta leplezni ingerültségét. - a főnévi állítmány előtt: Ez ∗egy vicc Ki kell tennünk viszont - a köznévi értelemben használt személynevek elé: Egy Herkules veszett el benne. - a határozatlan mennyiséget jelentő szó elé: Hozz egy kevés vizet! - a nyomatékos felkiáltást tartalmazó jelzős szerkezet elé: -
Gyönyörű egy állat!
- a mértéket, mennyiséget jelentő szavak elé: -
egy csapat diák, egy falat étel, egy korty víz.
98
4.11. A névutó Ha a határozószóról azt mondtuk, hogy a félúton van a fogalmi tartalom és a viszonyjelölés közt, a névutó teljes mértékben viszonyjelentést hordozó szó. Az előtte álló ragtalan vagy ragos névszóval együtt a mondatban a határozós szerkezet része. A beszéd alatt mindvégig az arcát nézte. A szavak mögött rejtőző értelemre figyelt. A beszélő mögé szeretett volna látni. A névutó formálisan önálló szó, de funkciója a viszonyragokra emlékeztet. A névutós névszó a ragos névszóval egyenértékű: a beszéd alatt ≅ az előadáson a szavak mögött ≅ a mondatban, a szövegben beszélő mögé ≅ a szándékokba, a (rejtett) gondolatokba De szoros kapcsolata van a határozószóval is; az előtte álló névszóval együtt ugyanis körülményt fejez ki: este = vacsora után. Így a névutós kapcsolat egyenértékese lehet a határozószónak is. A névutónak és a ragnak a szoros kapcsolatát nemcsak a közös szintaktikai szerep bizonyítja, hanem – helyenként- a toldalékfelvétel is: a névutó felveheti az -i melléknévképzőt: előtti, utáni. A rag után további toldalék – általában - nem állhat, ám van néhány kivétel: teremből – terembeli (hangulat) nagyban – nagybani (lerakat) A névutóknak és a határozóragoknak az a közös tulajdonságuk is megvan, hogy személyragokat vehetnek fel, s így személyragos határozószókká válnak: előttem, irántam, velem, hozzám. A névutók (az előtte álló névszóval együtt) kifejezhetnek: a) helyet: előtt, elé, elől; alatt, alá, alól (az irányhármasságnak megfelelően), innen, túl; b) időt: alatt, belül, előtt, fogva, hosszat, múlva, óta, tájt; c) elvontabb viszonyt: ellen, helyett, iránt, miatt, nélkül, részére, számára, végett. A névutók kapcsolódhatnak ragtalan névszóhoz: az eset után, a sorok között, a fiú helyett, de vannak ún. ragvonzó névutók is, amelyek határozóragos névszóval együtt fejeznek ki határozói körülményt:
99
Tiszán innen, Dunán túl, a parkon át, helyzeténél fogva, a sikerhez képest. Akárcsak a határozószók, a névutók is egyik legdinamikusabb szófaji csoport. Napjainkra számos ragos névszó indult meg a névutóvá fejlődés útján: alapján, értelmében, folyamán, javára, keretében, következtében, során stb. Az útján és a terén még elég fiatal névutók, de már egyre jobban eltávolodik eredetibb birtokos jelzős szerkezetétől. A Hadak útján még birtokos jelzős szerkezetnek tekinthető, de a gazdasági fellendülés útján járó – szerkezet már inkább határozó. Több névutónk kettős, hármas szófajú. fogva, kezdve – Ettől fogva, kezdve elhagyta a dohányzást. – névutó -- A lapátot erősen fogva, sikerült a csónakot irányítani. – hat.-ói igenév át, túl – lehet névutó vagy igekötő: - a patakon át, átcsapott a gáton együtt, körül –névutói szerep mellett a határozószó és igekötő is: a barátjával együtt tervelték ki, együtt vágtak neki, együttérzéssel fogadták Nyelvhelyesség, helyesírás Ha a névutó teljesen elveszti hangsúlyát, határozószót alkothat névszójával: délelőtt, naphosszat. Néhány névutó kezd raggá válni: -szerte, -számra, -felé. Ezekben az esetekben egybeírjuk: délután, világszerte, estefelé. Tipikus nyelvhelyességi hiba a miatt és a végett névutó összetévesztése. A miatt az okhatározó, a végett a célhatározó kifejezésére szolgál: Betegség miatt hiányzott;
okhatározó
A félreértés elkerülése végett mondom.
célhatározó
A hivatalos nyelvváltozatban szinte általános, de időnként még a köznyelvben is felbukkan a felé és a keresztül névutó hibás, más alakokat kizáró használata: Elküldte a kérvényt a hivatal ∗felé. – a hivatalnak A tévén ∗keresztül is reklámozták. – a tévében A névutót a főnévvel sem az egyes, sem a kettős névutós szerkezetben nem szabad egybeírni: ablak alatt, szó nélkül; az előtt a ház előtt, a szerint a szabály szerint, e nélkül a segítség nélkül stb. De ha raggá válik a névutó, akkor természetes az egybeírás: világszerte, ládaszámra, négyfelé, délelőtt, estefelé, rendszerint, napközben, azalatt, emellett stb.
100
4.12. A kötőszó A hagyományos szófaji rendszerezésben a kötőszót a viszonyszóknak nevezett szófajcsoport reprezentatív tagjának tartottuk, ugyanis a viszonyjelölésben a leginkább „független” kategória. Míg a névelőt és a névutót kötötte az utána, vagy előtte álló névszó, a kötőszó viszonyjelölési felülete, lehetősége amazokénál jóval szélesebb körű. Mondatrészek, mondategységek és mondategészek összekapcsolására, a közöttük levő nyelvtani és logikai viszony kifejezésére alkalmas szó: „Vigyázni kell, hogy az ember mindig a fa felé toljon, mert ha maga felé húz, a rönk meggurul, és összelapítja, akit eltalál" (Moldova Gy.: Akit a mozdony füstje megcsapott). Fontosabb jellemzői A valódi kötőszó nem lehet mondatrész, nem kaphat toldalékot. A kötőszónak fogalmi tartalma nincs, csak viszonyjelentése. A névmások és a határozószók sok esetben játszanak kötőszói szerepet, alaki viselkedésük és mondatbeli szerepük miatt azonban nem tekinthetjük őket valódi kötőszóknak, csak kereszteződő szófajoknak. Ezek ugyanis mondatrészi szerepet töltenek be. (aki, ahogyan, amikor, …) A fontosabb valódi kötőszók: és, is, meg, vagy, mint, de, tehát, ezért, hiszen, ugyanis, tudniillik, hogy, ha, mert, ám, ámde, mivel, minthogy, hogyha, jóllehet, persze, hanem, nemcsak - hanem - is, részint — részint stb. Funkció szerint megkülönböztetjük azokat a kötőszókat, amelyek - a mondatrészek, mondategységek közti viszonyt jelölik (egyszerű vagy összetett mondaton belül), illetve - a mondategészeket kapcsolják össze. (a szövegszerkesztésben van szerepük) Szinte minden kötőszó előfordulhat több funkcióban is, legföljebb némelyek egyik vagy másik funkcióban gyakoribbak (például a hogy rendszerint mondategységeket kapcsol; a tehát vagy az ugyanis azonban sokszor szerepel a mondategészek összekapcsolásában is. Az összekapcsolt nyelvi egységek viszonya alapján lehetnek: mellérendelők (és, is, de, tehát) és alárendelők (ha, hogy, mert, mivel). A felépítés szempontjából: - egyes kötőszók (persze, de, minthogy). - páros kötőszók, ismétlők vagy több elemből állók (akár — akár, mind — mind, egyrészt — másrészt). Némelyek egymagukban és párosan is használatosak: is, is — is; vagy, vagy — vagy; sem, sem — sem. 101
N.B. Az és, s, meg, vagy kötőszók elé nem teszünk vesszőt, ha azonos mondatrészeket kapcsolnak össze. Más kötőszó elé ilyenkor is vesszőt kell tenni. Ha mondategységeket (tagmondatokat) kapcsolnak össze, minden esetben vesszőt teszünk. 4.13. A módosítószó A módosítószó – elnevezésével is ezt jelöli - vagy valamely mondatrésznek, vagy az egész mondatnak módosítja a tartalmát, de egyúttal kifejezi a beszélőnek a mondottakhoz való szubjektív viszonyát is: “ ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, \ dolgozz soká még és vigadj \ s ne tudd, — akárcsak a század — \ ki vagy!" (Illyés Gy.: óda a törvényhozóhoz). Főbb jellemzői A módosítószó önmagában sosem mondatrész. Ennyiben élesen elkülönül a valóságos határozószóktól, noha történeti fejlődésének szálai össze is kapcsolódnak velük. Toldalékot sem vehetnek fel, így a mondat szerkezetében csak szervetlenül foglalnak helyet. Nagyon fontosak azok a szubjektív körülmények, értelmi vagy érzelmi állásfoglalás, viszonyulás,
amelyre
utalnak
kíváncsiság,
nyomatékosítás
(bizonyosság, stb.).
Ezek
bizonytalanság,
persze
nem
helyeslés,
köthetők
kételkedés,
kizárólagosan
a
módosítószókhoz, tudniillik benne vannak már az egyes mondatfajtákban, s a módosítószókon kívül más nyelvi elemek is hordozhatják őket. A módosítószó kifejezhet: a) bizonyosságot, nyomósítást, valószínűséget: bizony, persze, nyilván, ugye, valószínűleg, bizonyára; b) bizonytalanságot: aligha, esetleg, hátha, szinte, úgyszólván, talán; c) igenlést: csakis, hogyne; d) tagadást, tiltást: nem, ne, sem, se, dehogy, úgyse; e) óhajtást: bárcsak, vajha; f) érdeklődést: vajon, -e, ugye; g) keveslést vagy sokallást: alig, csak, már, még, csupán. A kiemelt szavak a mondatfajták módosítószavai, a többiek kiegészítő modális értéket jelölnek.
102
A módosítószók a mondanivaló árnyalásának nélkülözhetetlen eszközei. Ha azonban a kelleténél többször használjuk őket, modoros, henye kifejezésekké válhatnak. A határozószó és a módosítószó a nyelvhasználatban nem különül el élesen. Sok példa akad a kettős szófajúságra: még, végre; Még jobban megnézte (módosítószó), Még nem döntöttek az ügyben (határozószó). Az -e kérdő módosítószót mindig az állítmányhoz (feltételes mód múlt időben a segédigéhez) és kötőjellel kell kapcsolni. Gyakori vétség a tagadást kifejező módosítószóhoz kapcsolt –e kérdő módosítószó: ∗Nem-e olvasnád föl a levelet? – hibás Nem olvasnád-e föl a levelet?; Nem olvastad volna-e fel? – helyes használat 4.14. Az igekötő Az igekötő igéhez, igenévhez vagy más, igéből képzett névszóhoz kapcsolódó, annak jelentését a határozószókra emlékeztetően módosító szó: Igekötőink: abba, agyon, alá, által, alul, át, átal, be, bele, benne, egybe, együtt, el, elé, ellen, elő, előre, fel, félbe, félre, felül, fenn, hátra, haza, melyre, hozzá, ide, itt, keresztül, ketté, ki, kinn, körül, közbe, közé, közre, közzé, külön, le, meg, mellé, neki, oda, ott, össze, rá, széjjel, szembe, szerte, szét, tele, tova, tovább, tönkre, túl, újjá, újra, utána, végbe, végig, végre, vissza. Főbb jellemzői Az igekötő csak formálisan szó, funkcionálisan nem, mert általában nincs önálló fogalmi tartalma. Funkcióját tekintve, a képzőhöz áll közel, ugyanis a szókészlet gazdagításának egyik legtermékenyebb eszköze. Egy-egy gyakran használt igéhez kapcsolható igekötők bámulatosan gazdaggá tehetik a szócsaládot. néz – el-, meg-, át-, össze-, vissza-, ki-, fel-, le-, …. Toldalékolni
egyáltalán
nem
lehet.
Csak
a
hiányos
mondatban
kaphat
mondatrészszerepet. Az igekötő eredete, alaktani viselkedése és funkciója szerint egyaránt több arcú szófaj. Az igekötők határozószókból, esetleg névutókból alakultak és alakulnak ma is. A legősibb magyar igekötők: meg, el, ki, be, fel, le. Egyes igekötős igékben erősen érződik még az igekötő határozószói jellege: bejön, kimegy, leszáll. Sőt ige nélkül önálló határozószók: föl, előre, összevissza.
103
A leggyakrabban használt igekötők jelentésmódosító elemmé, jel- vagy képzőszerű praefixummá válnak: megérkezik, elolvas, becsap, rászed, felbiztat. Az igekötő előtag jellegével függ össze, hogy legtöbbször az egész igekötős szó helyett megelégszünk csak az igekötő megismétlésével. Lásd, párbeszédben: -- Elment? -- El. Hangsúlyozási-szórendi okokból az igekötőt önálló szónak kell tekintenünk: nem felejt el. Szórendje háromféle lehet: egyenes (ha elöl áll), fordított (ha hátul áll) és megszakításos (ha az igekötő és az ige közé más szó ékelődik). Az igekötőnek sokféle jelentésfunkciója lehet: 1. A hely- és az irányjelölés: átmegy, kihúz, lecsúszik. 2. Jelentésátvitellel kifejezheti a cselekvés különféle módjait, mozzanatait, körülményeit: d. kezdet, mozzanatosság: elmegy, megörül, hozzálát; e. tartósság, gyakoriság, ismétlődés: eltréfál, elnézeget; f. befejezettség, eredmény: belefárad, kiagyal, levizsgázik (vö. az igeaspektussal); g. a cselekvés nagy mértéke, túlzott volta (nyomósítás, fokozás): eltúloz, kidíszít, túlérik; h. a cselekvés elhibázott volta, sikertelensége (elítélés, rosszallás vagy kicsinylés, keveslés): elsóz, félreért, leszólít, letegez, melléfog; f) az ige jelentésének visszájára fordulása: elszokik, fölmerül, visszafejlődik. 3. Sűrítés, tömörítés: fölcsenget, beszemtelenkedik; tárgyatlan ige tárgyassá tétele: kiáll, kinő. Nyelvhelyesség, helyesírás Az igekötők használatában háromféle hiba szokott előfordulni. Vagy fölöslegesen használjuk őket, vagy fölcseréljük őket, vagy elhagyjuk őket szükségtelenül. Fölösleges az igekötő, ha az ige nélküle is ugyanazt fejezi ki, mint vele: ∗(be)biztosít,
∗(be)pótol,
∗(ki)értesít,
∗(ki)exhumál,
∗(ki)kézbesít,
∗(le)fedez,
∗(le)láttamoz, ∗(le)rendez ∗(le)szerződik; ∗(el)disszidál,. Hiba a helyes igekötőnek helytelennel való fölcserélése: ∗átbeszél, ∗benáthásodik, ∗beszüntet, ∗kigyakorol stb.; helyesen: megbeszél, megnáthásodik, megszüntet, begyakorol stb.
104
Rövidítési törekvésből ered némely igekötő elhagyása, főként a társalgási nyelvben: bonyolít (= lebonyolít), zajlik (= lezajlik). Terjed az utal, térít igének önmagában való használata a kiutal vagy megtérít helyett. Bizalmas, szinte argóízű az eldob, elej thelyett a puszta dob, ejt nyegle divatja. A megismételt igekötőt kötőjellel kapcsoljuk össze és az igével egybeírjuk: ki-kinéz, be-betekint. Az ellentétes jelentésű igekötők elválnak az igétől, határozószókként viselkednek: föl-le sétál, ki-be jár. Vigyázzunk az olyan kihagyásos szerkezetek különírására, amikor, főleg válaszokban, elmarad az igenév: Ki tudod javítani? — Ki tudom (ti. javítani). 4.15. A segédige A segédige olyan igei jellegű szó, amely úgy fejez ki mód-, idő-, szám- és személyviszonyt, hogy egyúttal valamely más szónak állítmányi szerepre alkalmas formáját is segíti megalkotni: „Az út, Toscánáig, titok marad" (Szabó M.: Hullámok kergetése). Itt a segédige a névszói-igei állítmány igei része. Ilyen szerepe van még a lesz, volt és a múlik segédigének. Világos, hogy ezek a segédigék a „főigétől" abban különböznek, hogy nem teljes a jelentéstartalmuk. Máskor, például a „hisz mindazt, mi lehettem volna, \ bár elrontottam — Tőled kaptam" (Váci M.: Mit elrontottam) idézetben a volna segédige egy összetett igealak része, a főige feltételes módját jelöli. Hasonló szerepe van még a ragozható fog segédigének, amely a jövő idő kifejezésére szolgál (lépni fogok), illetve a volt, vala segédigének, amely a kijelentő mód múlt idejének régies alakját formálta meg (beszélt vala, mondottam volt). Főbb jellemzői A segédige önmagában sosem mondatrész, hanem mindig csak egy fogalomszóval (igével, névszóval, igenévvel) együtt szerepel, mint például a névelő vagy a névutó a névszóval. Mindössze grammatikai, viszonyító szerepük van. Segédige jellegüknek az a legszembetűnőbb vonása, hogy mellettük az ige, a névszó vagy az igenév nem bővítmény. Segédige több nyelvben is létezik. Van, ahol több, van, ahol kevesebb. A segédige szófaji kategóriájának megítélése a magyar nyelvben sem egyértelmű. Egyes nyelvtanok említést sem tesznek róla, más nyelvtanírók a felsoroltaknál jóval több segédigét tartanak számon. Modális segédigéknek nevezhetjük az ún. módosító igéket, mint például a kell, lehet, akar, tud, szeret, szándékozik stb.; ugyanis a mellette álló igenévnek aligha van önálló mondatrészszerepe: Ki szeret tanulni? Nem szándékozik elmenni. 105
Hasonló szerepűek a szokott, talál, tetszik-félék, amelyek mellett az igenév önálló mondatrészszerepe ugyancsak megkérdőjelezhető: Nem szokott sietni. Még el talál késni. -E példákban a szokott a főnévi igenév (sietni) képviselte cselekvésnek a múltbeli ismétlődését jelenti, a talál pedig a késni igenévben kifejeződő cselekvésnek mintegy az esetlegesen, véletlenszerűen megtörtént voltára utal körülírás formájában. Vagyis mindkét segédige egyfajta kiegészítő információ kifejezésére alkalmas, hasonlóan ahhoz, ahogy a volna segítségével a feltételes mód, a fog révén a jövő idő, a volt, vala segédigével pedig a múlt idő fejeződik ki.
106
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!
1.
Melyek a szófajiság kialakításának kritériumai? Hogyan befolyásolja a szintaktikai
szerep a szófaji értéket? Miért nem tudja bizonyossággal megállapítani a fáradt, ki, útján, révén, nappal szavak szófaját? Mi szükséges a szófaji érték(ek) pontosításához? Milyen szófaji csoportokhoz tartozhatnak a fenti szavak? 2.
*Mi az oka, hogy a névmásokat csak „bizonyos fenntartásokkal” sorolhatjuk a
névszók közé? A velem, nálam, tőlem, … szavak névmások vagy határozószók? Indokolja válaszát! Melyik névmáshoz sorolja be rendre a következő szavakat: magamról, tőlem, enyéim, attól, milyen?, ahány, bármikor, valakitől, senkinek, egymással? 3.
Mit ért a mondatszó kifejezés alatt? A „Megyek.” – kifejezés annak minősíthető-e?
4.
Keressen tíz olyan földrajzi tulajdonnevet, amelynek a helyesírásában kötőjeles
írásmódot használunk, és tíz olyant, amelyet kötőjel nélkül írunk! 5.
Miért hibásak a következő mondatok:
A három C-be járok., 2008. nyarán sokat szeretnék kirándulni., Február. 6.-án indulunk. 6.
Mi a szófaja az alábbi mondatok kiemelt szavainak?
Magam járok utána ennek az ügynek. A kerten át, a patak felől érkezett. “Amikor a hajnal macska módján / lustán lépeget,…” “Valahol az őszben megállunk…” 7.
Milyen szempont alapján rendezhetők két csoportba az alábbi határozószók: tegnap,
nálam, most, itt, utánam, hanyatt, akkor? 8..
A nem valóságos kötőszókat milyen szófaji kategóriákba tudja besorolni? Példázza!
9.
Javítsa ki az alábbi mondatokban az igekötőkkel kapcsolatos helyesírási hibákat!
Indokolja a javítást! Megszeretném kérdezni, ebben mi a hiba. Kiakarta magyarázni magát. Hamarosan ő is elfog menni. Nagyon szeretném, ha megtudná jegyezni ezen esetek helyesírását. “Kifogja be pörös számat?” A tészta meg kelt. 107
“Elkéne indulni, …” “El kel már a nagykendő” 10. Szerkesszen egy-egy mondatot a miatt, ill. a végett névutókkal! magyarázza a mondatbeli szerepek közti különbséget! 11. Miért soroljuk a kereszteződő szófajiság esetei közé a névmási eredetű kötőszókat? Keressen példákat! 12. *Minősítse szófajilag az alábbi mondatok kiemelt szavait! „lehettem volna oktató,”… volna még, bizony volna még, …, elfog a kétségbeesés, ha ő is el fog menni. Volt rá példa, vagy talán igaz sem volt. A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként Szakirodalom Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (187 - 232) Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. (72 – 126) Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest. (56 – 70) Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. (65 – 303) Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (80 – 109) Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped. Bucuresti. (3 – 22) Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest. Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. (60 – 90)
108
12. Tanulási egység Rendszermondat, szövegmondat, megszerkesztettség, beszerkesztettség, mondanivaló és a beszélő viszonya (tartalom szerinti) mondatfajták, szerkezet, minőség, tagolt és tagolatlan mondatok, hiányos szerkezetű mondat, mondategység, mondategész, szintagma, szintagmatikus viszonyok, predikatív szerkezet, alá- és fölérendelő szerkezetek, az alany, az állítmány, atárgy, a határozó, a jelző osztályozási szempontok, fajták
5. MONDATTAN 5.1. Alapfogalmak, jellemzők A leíró magyar nyelvtan közismert „nyelvi szintek”- piramisában a „második emelet lakói” a mondatok. A „földszinten”, még csak jelelem-értékkel rendelkeznek hangok. Ezeknek a konvencionálisan elfogadott kombinációjából jönnek létre az „első emeletre” helyezett szavak, mint jel értékű nyelvi elemek. A szavak beszédünk valóságos „nyersanyagkészlete”, ugyanis számunkra, a magyar nyelven szólók számára, ezen a szinten tárulkozik fel mintegy egymillió szó, arra várva, hogy egy új rendbe helyezve őket, megszólaltassuk, a nyelvi közlés különböző szerepei szerint használjuk fel őket. Ez a kockázatosan egyszerűsítő, de szemléletes modell egy igen lényeges szempontra figyelmeztet: a szó és a mondatszint határán valami történik, ami újraértelmezésre serkent a klasszikus „nyelvi szintek” felfogásunkat illetően. Már a hang és a szó oppozíciójában (szembenállásában) jeleztünk egy közlésérték szerinti különbséget, azt, hogy a hang nem jel értékű nyelvi elem (szemben a szóval). A kommunikációelméleti alapozású nyelvészet szempontjai szerint, a hangtant csak bizonyos megszorításokkal lehet a nyelvtan részének tekinteni. Csak úgy, ha a fonológiai szemlélet szerinti szerepében, a szavak által hordozott jelek megkülönböztetésének a funkciójában láttatjuk. A mondat szintjének vizsgálatakor óhatatlanul szükségessé válik egy általános nyelvészeti kérdésnek az újbóli felvetése: a nyelv és a beszéd egymásrautaltságának és nyelvtudományi szempontú különbözőségének a kérdése. Visszatérve a képszerű modellhez: a szavak igen bonyolult, latensen működő, nyelvi alapozású csoportjaiból (a szófajok, a ragozási paradigmák, a szerkesztett és szerkesztetlen szavak, az azonos, a rokon vagy ellentétes jelentésmezőben várakozó szavak függőleges rendjéből) beszédünk során egy vízszintesen, ugyanakkor lineárisan elrendezett új rendszert alkotunk. Ki-ki a maga egyéni nyelvi készletének a birtokában hozza létre a nyelv egy új
109
rendszerét, az egymást követő szavakból a mondatokat, ez utóbbiakból a beszédművet. Hová sorolható ezek után a mondat? Nyelv – vagy beszéd –természetű? A dilemmát a nézőpontok eltérő jellegének a tudatosításával oldhatjuk fel: -
belső szerkezetét, felépítését tekintve nyelvi természetű,
-
szerepét, funkcióját tekintve pedig beszéd természetű.
A nézőpontok ilyetén elkülönítése már jelzi is a mondat két fő jellemzőjét: a megszerkesztettség és a beszerkesztettség aspektusait. A két jellemző közti szoros kapcsolat jelzi a görög eredetű sintaxis szó, amely azt vizsgálta, hogy a különböző szófajokhoz tartozó szavak hogyan hoznak létre „érvényes szerkezeteket” (Apollonios, Dyskolos, i. sz. 2. század). Már az ókori grammatikusok kijelölték a mai mondattan vizsgálódási terét a szavak „érvényes szerkezetekké”, jelzés értékű egységekké szerveződésének szabályszerűségeit; az önálló jelzésértékű mondategységek közti kapcsolat;
a
mondatjelentés
dinamikája
a
szegmentumok
(a
szavak),
illetve
a
szupraszegmentumok (hangsúly, hanglejtés stb.) változásai révén. A mondat lehetséges meghatározásainak száma igen nagy, attól függően, hogy beszédbeli láncszemként milyen megközelítésmódokat használunk (kommunikációelméleti, leíró nyelvtani, logikai, lélektani stb.).
A pontos meghatározhatóság hiánya ellenére a
mindenkori beszélő tudja, hogy mit tekinthet mondatnak és mit nem. (Az állítás biztos bizonyítéka, hogy beszédünk során létre tudjuk hozni a mondatot, illetve más beszédben érzékelni tudjuk a mondategységeket.) Az időben változó súlyozású meghatározások a két alapjellemző a tartalom, illetve a szerkezet súlypontjai köré szerveződtek. Deme László sokat idézett meghatározása szerint: „A mondat a beszédnek elemi, láncszemnyi egysége. Mondat minden olyan nyelvi eszközökből álló megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrész, amely a beszédfolyamatot, illetőleg a beszélő és hallgató közti kommunikációs kapcsolatot, egy kerek kifejező, tájékoztató és/vagy felhívó mondattal építi tovább.” (Deme 1976, 61) Károly Sándor a „láncszem” létrehozására, a megszerkesztésre, illetve a szerepére utalva beszél rendszermondatról és szövegmondatról. A két kategória kialakítását azért tarthatjuk fontosnak, mert nem minden mondatra érvényes minden helyzetben a két minősítés. Például: egy jól megszerkesztett, nyelvtani szegmentumait tekintve tökéletes mondat: Ez a vizsgatétel sokkal könnyebb. – a mondat kommunikációs, beszerkesztettségösszetevőit nem ismerve, csak részben tekinthető jelzésnek, ugyanis hiányoznak azok az előző, illetve későbbi láncszemek, amelyek egyértelműsítenék, hogy milyen más vizsgatételek közül ez a könnyebb, illetve, hogy milyenek is voltak tulajdonképpen azok a tételek. 110
Ennek ellentétes esete az a szövegmondat, amely a fenti mondatra adott reflexióként fogadható el: Valóban. A két szempont egymást kiegészítő (komplementer) jellegét hangsúlyozza az akadémiai nyelvtan mondat-meghatározása: „... a mondat a beszédnek két vagy több nyelvtani szabályok szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló alapegysége, amely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát, s ehhez való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez”. (id. ADAMIKNÉ J. A.: A magyar nyelv könyve 304. o.)
5.2. A mondatok osztályozása A legelterjedtebb csoportosítási szempontok a következők: A) A mondat tartalma és a beszélő szándéka B) Logikai minőség C) Szerkezet A) Ennek a rendszerezésnek a kritériumait a már jelzett beszerkesztettségi összetevő, illetve a beszélő szándéka képezi. A kijelentő, felkiáltó, óhajtó, felszólító és kérdő mondatfajták elhatárolása aszerint történik, hogy melyik beszédfunkció domináns az illető mondatban. A kijelentő mondat alapvető funkciója a közlő (referenciális) funkció. A kérdő mondat esetében ugyanez a beszédfunkció fog érvényesülni a beszédpartner válaszában – a kérdő mondatban a beszélő, az adó szándéka szerint bizonyos mérvű felhívó, konatív beszédfunkció is jelen van, ugyanis az esetek többségében a kérdés a válaszvárás szándékával hangzik el. A felkiáltó mondat viszonylag a legtisztább lehetősége a kifejező, emotív beszédfunkció érvényesülésének – de a funkcióit tekintve közel áll ehhez az óhajtó mondat, amely mintegy összekapcsolja a közlő és kifejező funkciót, ugyanis a konkrét, vagy elképzelt valóság és a belső érzelmi világ közti kapcsolat fejeződik ki benne (ebben a viszonyban a domináns elem a belső érzés, a vágy). A felszólító mondatban is ugyancsak tisztán érvényesül a felhívó, konatív beszédszerep. Újabb grammatikák a felsorolt öt mondatfajtát egy-egy sajátos modális alapértéknek tekintik, amelyekben a beszélőnek a „valósághoz való viszonyulása” fejeződik ki. Egy
111
modális alapérték létrehozásában a beszélő nyelvi és nem nyelvi természetű eszközök koherens együttesét használja: megfelelő igemódok, sajátos névmások, hanglejtés stb. 1. A kijelentő mondat – tárgyilagos nyugodt közlés, erősebb érzelmi telítettség nélkül. Tartalma valamely gondolat, ismeret, tapasztalat. A leggyakoribb mondatfajta, szinte kizáró jelleggel érvényesül a tudományos és a hivatalos nyelvhasználatban, de a leíró jellegű szépirodalmi szövegekben is. Jelen tanulmányvázlat mondatai is jórészt ilyenek. Jellemző nyelvi kifejezőeszköze a kijelentő módú igei állítmány „Ballagtam épp a Szajna felé...”. Feltételes módú igét is használhatunk, ha a beszéd szándéka a közlés: Elmondanám még azt is... A hanglejtése ereszkedő (elöl eső) hangfekvése, hangereje közepes. Mondatzáró írásjegye a pont. Vigyázat! Ha az alárendelő összetett mondatban a főmondat kijelentő, a mellékmondat jellegétől függetlenül pontot teszünk a mondat végére. Pl.: Azt kérdeztem, járt-e nála azóta. 2. A felkiáltó mondat – érzelem és indulat kifejezésére alkalmas. Kapcsolódhat egy alapvetően ábrázoló, közlő szerepű mondathoz (kijelentő mondat), bizonyos belső, érzelmi tartalom, ezáltal felkiáltássá válik. Például: Megjött a vakáció! Az érzelmi telítettségű szépirodalmi szövegekben (ballada, óda stb.), illetve a vitairatokban gyakori. Hanglejtése igen változatos, a hangfekvés ugyancsak a lelki tartalom kívánalma szerint magasabb vagy mélyebb. Nyelvi kifejezőeszköze gyakran az indulatszó. „Óh, idők, óh, erkölcsök...” Mondatszerkezete nem ritkán hiányos: A keservét! Mondatzáró jele a felkiáltójel. 3. Az óhajtó mondat – akarat, kívánság, vágy fogalmazódik meg benne. A jelenben vagy a jövőben teljesedhető kívánság megvalósulható. Megvalósulhatatlan (irreális) kívánság legtöbbször a múltra visszavetített vágy: Bár ne mondtam volna! Hanglejtése és hangsúlyelhelyezése a felkiáltóval rokonít – a mondatvégi írásjelek is egyeznek. Nyelvi kifejezőeszközei az óhajtást kifejező módosító szók, a feltételes módú igealakok: Bárcsak én is köztetek lehetnék...! 4. A felszólító mondat – A beszélő akaratát kifejező mondat. Leggyakrabban a II. személyű hallgató a címzett, közvetett felszólítás esetén a jelen nem levő III. személynek is szólhat a felszólítás. A felkiáltó- és az óhajtó mondatokkal rokonítható abban, hogy nem egy konkrét valóságrészre vonatkozó logikai ítéletet fogalmaz meg, hanem egy kívánt, elérni akart virtuális valóságra vonatkozik. 112
Ez a virtuális „valóságdarab” éppen a felszólító mondatnak „köszönhetően” konkretizálódik (általában). A Nézz a szemembe! - felszólítás előtti helyzetben a kívánatos állapot (ti. a szembenézés) még nem jött létre, a felszólítás ezt az elképzelt állapotot kívánja megteremteni. Nyelvtani formai ismertetője a felszólító módú igealak, illetve a rövid, gyakran hiányos mondat. Elmenj innen! Az erőteljes tiltást kifejező felszólító mondat szerkezetileg teljesen megegyezhet a kijelentő, állító mondattal, hanglejtése, hangsúlyáthelyezése révén viszont igen erős felszólításra, tiltásra alkalmas: Próbáld csak megtenni! Ereszkedő hanglejtésű mondat, elöl meredeken eső. 5. A kérdő mondat – akarati és értelmi tevékenység eredményeként jön létre. A hiányos tudás kiegészítését szolgálja, illetve a döntésben bizonytalankodó hallgatót készteti állásfoglalásra. Két fajtája: a) eldöntendő kérdő mondat b) kiegészítendő kérdő mondat a) a beszélő bizonytalan előfeltevésének az igazolására vagy cáfolására használja ezt a kérdést, illetve ennek a célnak a megvalósulását várja a választól. Tudja követni a mondanivalót? A lehetséges válaszok két végpontja az igenlés vagy a tagadás. A kettő között nagyon sok átmenet létezik. Részben, nagyrészt, szinte, tökéletesen stb. Egyes mondatfajták általánosan jellemző nyelvi kifejező eszközei mellett elég nagyszámú olyan mondatszerkezetet használunk, amelyben bizonyos grammatikai elemek, vagy akár szupraszegmensek nem a szokásos szerepet töltik be. Hát nem megjárta ismét? – kérdés igen erős igenlést, bizonyosságot kifejező kijelentő mondat szerepét tölti be. Jelentése: Bizony, bizony, várható módon ismét pórul járt. A Kértem én ezt tőled? – kérdésben erőteljes tagadást érzünk. Hasonló „funkciózavar” figyelhető meg a hagyományosan kérdő mondatban szereplő kérdő névmások használatában: Mekkora a zűrzavar! B) A logikai minőség szerint két alapfajtát különíthetünk el. a) állító mondat – modellje egy olyan válaszmondat, amelyet eldöntendő kérdésre adnánk: Jössz? – Igen, jövök. b) tagadó mondat – a legtisztább esete a kérdésre adott tagadó válaszmondat. Megfelelő? Nem. Nem jó.
113
Mindkét logikai minőség megjelenhet a különböző modális alapértékekben. Felkiáltó mondatban: (Nem) ezt tettük! Kérdő mondatban: (Nem) szereted? Óhajtó mondatban: Bárcsak (ne) jönne ma! A felszólító-tagadó alakja a tiltó mondat. „Ne fogjon senki könnyelműen/ a húrok pengetéséhez.” (Petőfi) Jelentés megkülönböztető szerepe van a nem, sem; ne, se, tagadó, illetve tiltó módosítószó párok tagjainak. Te nem nézheted meg a filmet. (mások esetleg igen) Te sem nézheted meg a filmet. (ugyanúgy, mint a többiek) Ti ne kérjétek tőlünk ezt. (legalább ti...) Ti se kérjétek tőlünk ezt. (mások sem kérik) A tagadás nyelvi kifejezőeszközei lehetnek még az általános névmások tagadó formái: senki, semmi, sehol stb. C) A szerkezet szerinti mondatfajták Az osztályozás, illetve a leírás a mondat általános meghatározottságaiból indulhat. A mondat a beszéd egysége. Azt a minimális beszédegységet, amelyet szerkezetileg mondatnak tekinthetünk, mondategységnek nevezzük – ez egyetlen predikatív viszonyt tartalmazó szerkezet, de lehet hiányos szerkezetű vagy tagolatlan mondat is, amely viszont betölti valamely beszédfunkciót. Például: Ejnye! A mondategész – kifejezés olyan mondatszerkezet megnevezésére is alkalmas, amely több mondategységből áll (l. öszetett mondat), de érvényes ez a terminus az egyetlen predikatív viszonyt tartalmazó egyszerű mondatra is. 5.3. Az egyszerű mondat Két alapváltozata a teljes és a hiányos mondat. Teljes mondatnak tekinthetjük az olyan egyszerű mondatot, amely predikatív szerkezetként vagy tagolatlan mondatként egy kerek, lezárt közlemény. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok. (Petőfi) Hé, paraszt! Melyik út vezet itt Budára? (Arany) A tagolt, teljes mondat sajátos esete a tőmondat: a mondatban csak a predikatív szerkezet tagjai, az alany és az állítmány szerepelnek: Ég a kunyhó. Az egyes tagok halmozottak is lehetnek: Miklós, Péter és János is eljöttek, köszöntötték.
114
Hiányos szerkezetű mondatról akkor beszélünk, ha a mondatot szükségszerűen alkotó mondatrészek közül valamelyik kimarad, ugyanakkor a többi megmaradt mondatbeli egység mintegy megőrzi a hiányzó tag helyét, utal rá. A
mondat
ún.
minimális
szerkezetében
bármelyik
mondatrész
elmaradása
eredményezhet hiányos szerkezetű mondatot. Általánosan elterjedt szakvélemény szerint a tagolt mondat alaptagjainak, az alanynak, illetve az állítmánynak a hiánya idézhet elő hiányos szerkezetet. Ezzel szemben el kell fogadnunk Dienes Dóra legújabb mondatszerkezeti vizsgálatainak a következtetését, mely szerint a három bővítmény hiánya is megbonthatja a minimális mondatszerkezetet, illetve a fő mondatrészek utalnak hiányukra. a. Az állítmány-hiányos mondat néhány esete: – a hiányzó állítmány a létige: Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár” (ti. van) (A példamondat lehetővé tesz egy másik grammatikai értelmezést is, amelyben az ifjú névszói állítmány). – a hiányzó állítmány egy korábbi, előző mondatban szerepelt: Kértem tőle néhány szeget. Aztán a kalapácsot meg a fogót. – a hasonlító mellékmondatból hiányzó állítmányra a főmondat állítmánya utal: Eltűnt, mint beteg szamár a ködben (eltűnik). b. Az alany-hiányos mondatok nem azonosak az iskolai nyelvtanokból ismert ún. rejtett alanyú mondatokkal. – ha az alany harmadik személyű is, a szövegkörnyezet ismerete szükséges, hogy kilétére fény derüljön: Elindult a végtelenbe nyúló, poros úton. – az alanyi alárendelő összetett mondat főmondatából hiányzik az alany szerepű utalószó: Fő (az), hogy dolgozzanak! c. A tárgy hiányára a mondatban használt tárgyas ragozású ige utalhat: Elbűvölten nézem (ti. a tájat) – az ige jelentése: Péter is kap ajándékba. (egy autót) – az ún. bennfoglaló tárgyas ragozás: nézlek, szeretlek formák az egyes szám második személyű tárgyra utalnak: nézlek téged; ha a tárgy többes szám második személyű, kitétele kötelező, elmaradása hiányos szerkezetet eredményez: szeretlek (titeket). d. A mondat elemi szerkezetéből hiányozhat a határozó is oly módon, hogy a tagok utalnak rá. – részeshatározó hiánya: Még olyan elképzelései is voltak (ti. neki) – hasonlító határozó hiánya: Péter kutyája éberebb (ti. a Pálénál) – állandó határozók elmaradása: Mindketten bíznak (ti. egymásban) 115
e. A birtokos jelző hiányos mondatban a jelző elmaradása bizonytalan mondatjelentést idéz elő:
5.4. A tagolatlan mondat Nincs predikatív szerkezet, de kommunikációs szerepet hordoz. Szerkesztetlenek az indulatszóval, illetve a felelőszóval kifejezett mondatok: Jaj! Igen. Talán. Szerkesztett formák, de nem predikatív szerkezetek: – vezényszavak: Előre! Balra át! – felkiáltások: Kegyelem! – címek, feliratok: Hamlet, Női kalapok – megszólítások: Kedvesem! Drága Barátaim!
5.5. Összetett mondat Több mondategységből, elemi mondatból álló mondategész, amelyet a beszédben szünet, az írásban mondatvégi írásjel (pont, felkiáltójel, kérdőjel) határol. A mondategység lehet tagolatlan mondat is – ilyen esetben a viszony szervetlen . Szerves (alárendelő vagy mellérendelő) a tagmondatok közti viszony, ha a mondategységek tagoltak.
116
A mondatok szerkezet szerinti fajtái Összesítő táblázat Egyszerű mondat
Összetett mondat
A. TELJES mondat: A rakodópart alsó kövén A. SZERVES ültem.
B. SZERVETLEN
B. HIÁNYOS mondat: Hosszasan vizsgálta a karját. (ti. az övét vagy másét)
A/1 Alárendelő: Ö lesz, akit vártam. A/2 Mellérendelő: Kértem, de nem adott.
→ A/1 Tagolt B: Hé, vigyázz!
→ A/2 Tagolatlan ← A/1/a Tőmondat: Szép a tavasz ← A/1/b Bővített mondat: Vidéken szebb az ősz. → A2/1 – szerkesztett: Kedves kolléga! → A2/2 – szerkesztetlen: Talán.
117
5.6. A szószerkezetek A mondat szerkezetének tanulmányozásakor, az egyes szintaktikai viszonyok tisztázásában jó fogódzót jelent a szószerkezet – szintagma vizsgálata. A szintagma legalább két, nem viszonyszói értékű szónak nyelvtanilag megformált, bizonyos általános viszonyt is kifejező.. alkalmi egysége. A kapcsolat alkalmi jellege miatt (pl: fekete föld – ez szintagma), nem sorolhatók ide az állandósult szókapcsolatok, például: egyenlő oldalú háromszög, nem teszi ki az ablakba – ezek ugyanis lexéma-értékűek. A szintagma meghatározásában egy másik fontos kitét, hogy a szerkezetet alkotó tagok fogalomértékű szavak lehetnek, így nem önálló szintagmatagok a névelők, a névutók, a valóságos kötőszók, az indulatszók, a módosítószók és az igekötők. Ezek közül a valóságos kötőszók, az indulatszók, és a megszólítások szervetlen mondatrészekként a szintagma felépítésében sem vesznek részt. A másik csoportba olyan szavak tartoznak, amelyek nem önálló tagjai ugyan a szószerkezetnek, de szorosan kapcsolódnak egyik vagy másik szintagmaalkotó taghoz. Például a névelő és névutó. (ez utóbbi szintaktikai funkcióját tekintve ragként viselkedik) Az asztal alá bújt - szerkezetben a névelő határozottá teszi a névutós névszóban kifejezett határozó alaptagját, az asztal főnevet; az alá névutó pedig csakis így, a névszóval együtt alkothatja a határozós alárendelő szintagma determinánsát. A szószerkezetek közismert csoportjai, a tagok egymáshoz való viszonya alapján a következők: a) hozzárendelő b) alárendelő c) mellérendelő a) Az alanyi-állítmányi predikatív szószerkezet tartozik ide, amely bizonyos megközelítésben a többi szószerkezett fölött álló szintagma, tulajdonképpen a mondat magva. Az alany és állítmány mondatbeli egyenértékűsége (mellérendelés), illetve értékkülönbsége (alárendelés) kérdésköre túlmutat a mondattan körén, illetve visszavezet ahhoz az általános nyelvészeti alapkérdéshez, hogy a beszédláncnak, a mondatnak melyik „íve” a fontosabb: a korábbi, megelőző mondatokhoz kapcsolódó tématartó Théma-rész vagy a közlés következő láncszeméhez kapcsolódó, új tartalmat hozó Rhéma-rész. Az alanynak ugyanis alapvetően a tématartó Théma mondatrész szerepe van, az állítmány pedig erről, az adott mondatban már ismerős témáról mond valami újat, lendíti előre a kommunikációt, adja a mondat Rhéma-részét.
118
Nehéz
a
két
rész
érték
szerinti rangsorolása, ezért fogadható el a kölcsönös
függést kifejező hozzárendelési viszony mint a predikatív viszony jelzője. b) Az alárendelő szintagma-megnevezésben kifejeződik az ilyen szószerkezet legfőbb vonása, hogy a szerkezetet alkotó tagok nem egyenértékűek. Az egyik az alaptag, a másik a bővítmény. Az – érdekes nyelvtan – szintagma lehetséges mondatbeli felhasználása: Az érdekes nyelvtant kedvelem – világossá teszi, hogy a szószerkezet sajátosságát (és egyben elnevezését) adó bővítmény elhagyható, alárendelt, másodrangú része a szószerkezetnek, ugyanis a mondat úgy is helyes: A nyelvtant kedvelem. Az alárendelő szintagmák a determináns mondatrész értéke szerint lehetnek: – tárgyas szószerkezetek: virágot szed; kutyát sétáltatva – határozós szószerkezetek: lassan bandukoló; zúgva-bőgve törte át; Péternél okosabb – jelzős szószerkezetek: sok hibát; a haza oltárán; azt a lányt c) A mellérendelő szintagma két azonos természetű tagból áll. Izgalmas és tanulságos eset. Az egyenértékű tagok egymással szemantikai-logikai viszonyban vannak. Fajtái: – kapcsolatos: a kutya és a macska (barátsága)
⎯ →←
– ellentétes: szép, de kegyetlen (nő) – választó: igaz vagy hamis (az állítás)?
~
– következtető: gazdag, tehát boldogtalan (ember)
→
– magyarázó: boldogtalan, ugyanis gazdag (ember) ← A szószerkezetek egymáshoz való kapcsolódásának módja alapján szerveződhet: a) szószerkezetlánc b) szószerkezetbokor c) szószerkezetsor
119
a) az egymásnak alárendelt több bővítményt tartalmazó szintagma a piros Mercedest vezető sofőr 4
3
2
1
b) ugyancsak egy alaptag van, de ehhez külön-külön kapcsolódnak bővítmények sokáig dolgozott kitartóan a terven – sokáig dolgozott – időhatározói szószerkezet – terven dolgozott – áll. határozói szerkezet – kitartóan dolgozott – módhatározói szerkezet c) a szószerkezetsor jellemzője, hogy a bővítmények kapcsolódnak egymáshoz mellérendelő viszonyban
Szépen és könnyedén vagy nehézkesen és akadozva dolgozik
A p és q egymással szószerkezetsort alkot (választó mellérendelő viszony), illetve mind a p, mind a q önmagukban is szintagmasor (kapcsolatos mellérendelő viszonyban vannak a tagok)
120
13. Tanulási egység
5.7. Az egyszerű mondat szerkezete, a mondatrészek A szószerkezetek mint a szó (mondatrész) és a mondat közti átmeneti egységnek a tanulmányozása után, azoknak a szintaktikai egységeknek a vizsgálatát végezzük el, amelyeket hagyományosan az öt mondatrészként ismerünk: alany, állítmány, tárgy, határozószó, jelző. A mondat szerkezeti vizsgálata elsősorban a mondat megszerkesztettségi összetevőjének a vizsgálata, ebből következően a rendszermondat összetevőit vizsgáljuk, de nem hanyagoljuk el az egyes mondatrészek, illetve az egész mondat funkcióját, azaz a szövegmondat ismérveit sem. A szerkezeti mondatvizsgálat – természetes módon – elsősorban a tagolt, szerkesztett mondatokra terjed ki. A két fő mondatrész, az alany és az állítmány, amolyan szerkezeti vázként a mondat két pólusát jelenti, amelyek köré szerveződik az alanyi rész, illetve az állítmányi rész. A sötét szoba sarkában zokog/ egy tehetetlen guggoló gyerek. – versmondatban soronként elkülönül a két rész. Az állítmányi rész bővítményei a zokog állítmányt egészítik ki ún. járulékos információkkal, a második verssor két jelzője a gyerek – alanyt meghatározó szintagmasor. A predikatív szerkezet két tagja, a két fő mondatrész meghatározásában a grammatikusok már az ókortól kezdődően a logika szempontjait révényesítették, amely apró nyelvtani-jelentéstani kitérőktől eltekintve, mindmáig érezteti hatását. Mondataink túlnyomó hányadában a logikai és a grammatikai alany és állítmány egybeesik: Kardhegyen pörg a világ – a világ mint a logikai ítélet alanya egyben nyelvtani alany is, a pörgés mint állítmány logikai praedicatum is. A Jézusnak értünk kellett kereszthalált halnia – mondatban a logikai „subiectum” Jézus, a praedicatum pedig a meghalás – a nyelvtani elemzés ezzel szemben a következő: alany – halnia; állítmány – kellett. 5.7.1. Az állítmány (jele az elemzésben:
)
A funkcionális grammatikai szemlélet szerint a mondat új információt hordozó fajsúlyosabb része. A mondatban megjelenített témáról állapít meg valamit (az alany 121
cselekedhet, vele történhet valami, az alanyt azonosítja valamivel, illetve jellemzi valamely tulajdonsággal, mennyiséggel). Az állítmány tartalmi lehetőségeinek a jelzésével egyúttal arra is utalok, hogy az állítmányt kifejező szófaj szerint többféle állítmányt különíthetünk el: 1. Igei állítmány: i. Á. – az ige valamely jelentéstartalmát fejezi ki az állítmány. – cselekvést: Mondottam: Ember küzdj, és bízva-bízzál. – történést:
Megtört a jég.
– állapotot:
Nagyapó szunyókál.
– létezést:
Árva fejét nincs hová lehajtania.
A kell, szabad, lehet ún. modális igékkel kifejezett állítmányok mellett a főnévi igenév (akár alapalakban, akár személyragozottan) az alany szerepét tölti be. Például: Szabad dohányozni? El kellett rendeznünk a szállást. 2. Névszói állítmány: n. Á. – főnévi (megnevező), melléknévi (tulajdonság jelölő) vagy számnévi (mennyiségi) jelentéstartalmat vonatkoztat az alanyra. Mindezen tartalmak csak harmadik személyű (egyes vagy többes számú) alanyra vonatkozhatnak kijelentő mód, jelen időben. Ettől személyben, időben, módban eltérő vonatkoztatások segédigét igényelnek – így jön létre a névszói-igei állítmány (n.-i. Á.). A következőkben a névszói állítmányt és a névszói-igei állítmányt párhuzamosan mutatom be, érzékeltetve azt a tényt, hogy a névszóiigei állítmány ún. igei része nem teljes értékű tagja az állítmánynak (a névszói rész hordozza a tulajdonképpeni állítást). Péter gépkocsivezető.
Péter gépkocsivezető volt.
n. Á.
n.-i. Á.
A barátom leleményes.
Ti leleményesek vagytok.
n. Á. (melléknév)
n.-i. Á.
A névszói-igei állítmány jellegzetes segédszói a létige múlt és jövő idejű alakjai (voltam..., leszek... – E/1, 2, 3/; Tb./1, 2, 3/), illetve a jelen idejű alakok a van, vannak kivételével, amelyek mindig önálló igei állítmányok. Például: Költő vagyok, – mit érdekelne/ engem a költészet maga? n.-i. Á. Ezek a segédigék, ha a névszói rész nincs mellettük, önállóan igei állítmányként is szerepelhetnek. Például: Ott maradt az állomáson. De: Becsületes maradt mindhalálig.
122
i. Á.
n.-i. Á.
A névszói állítmányról: – az állítmány melléknévi, számnévi vagy névmási jelentéstartalmat vonatkoztat az alanyra oly módon, hogy a vonatkoztatás kijelentő mód, jelen idejű, az alany pedig harmadik személyű. Péter még kisgyerek.
főnév
Péter még kicsi.
melléknév
Rengeteg a tennivaló.
számnév
Enyém a hadvezéri pálca.
névmás
Ha az állítmányt melléknév vagy számnév fejezi ki, az alany és állítmány megkülönböztetése nem okoz gondot, esetenként a főnévvel, illetve a névmással kifejezett állítmány és a megfelelő alany megkülönböztetése okozhat fejtörést. Ha a főnévvel kifejezett állítmány jelentésköre, fogalomköre az alanyéval egyenértékű, annál szűkebb vagy tágabb, az alany és állítmány egyértelműen rögzíthető. A tehén hasznos háziállat. – típusú mondatokban a faj besorolása egy csoportba, állítás formájában történik. Ez még akkor is igaz, ha, ritkábban ugyan, de az alany és állítmány mondatbeli sorrendje megváltozik. Háziállat a kutya is. Ez a háziállat a ló. – mondatban valamely sajátosság alapján egy tágabb fogalomkörből (alany) jelölik ki állítás formájában. A két fő mondatrész esetenként felcserélhető, ha a két főnév egyenértékű. A főváros Prága. Prága a főváros. – típusú mondatokban a sorrend, illetve – az elhangzó változatokban – a hangsúly dönti el, hogy melyiket tekintjük alanynak, és melyiket állítmánynak. Az Ő az., illetve Az ő. – névmásokkal megalkotott mondatokban ugyanaz a szabályszerűség érvényes. 3) A névszói-igei állítmány – tulajdonképpen a névszói állítmánynak egy sajátos esete, amelyben az állítmányi vonatkoztatás, a névszói tartalom kifejezése nem kijelentő mód jelen idejű, vagy az alany nem haramdik személyű. Ezekben az esetekben ún. segédigét használunk, amelynek nem valóságos létezést kifejező tartalma van, csupán az állítás időbeliségének, illetve az első-második személyű alanyra vonatkozásának a kifejezésére szolgál. A kislány csinos - mondat névszói állítmányának, ha bármely vonatkoztatási jellemzőjét megváltoztatjuk, névszói-igei állítmányt kapunk. Te csinos vagy. a harmadik személyű alanyt cseréltük fel. A kislány csinos lesz.
123
A kislány csinos maradt. – típusú mondatokban
a
vonatkozás
időbeliségét
változtattuk meg (jövő idejűség, illetve múlt és jelen összekapcsolása). Az ún. segédigék (vagyok, vagy, ... leszek... maradok... múltam...) szerepelhetnek valódi létigeként mint igei állítmányok: Feltétlenül ott leszek. Mikor vagy otthon? A földön maradtam a fáradtságtól. – mondatokban igei állítmányként elemzendők. A hajóskapitány leszek. Egészséges vagy? Hűséges maradtam. mondatokban a kérdéses igék csak részei az állításnak. Jelentéstani szempontból kevésbé fontos részek, ugyanis ha ez utóbbi mondatokat átalakítjuk a kijelentő mód, jelen idejű, illetve a harmadik személyre vonatkoztatott állítmányokká, az „igei” rész elmarad: Ő hajóskapítány. Ők egészségesek. Ő hűséges. Ez utóbbi transzformációs gyakorlat javallott olyan esetekben, amikor ugyanazt a jelentéstartalmat fejezi ki két mondat (amelyekben viszont az állítmányok különbözőek). Tegnap is szép idő volt. (i. Á.) Tegnap is szép volt az idő. (n-i. Á.) – mondatokban az elemzés helyességét a transzformációs gyakorlattal ellenőrizhetjük. Ma is szép idő van. (i. Á.) Ma is szép az idő. (n. Á.) A transzformáció azt is bizonyítja, hogy a van, vannak létige csak igei állítmányként szerepelhet, ugyanis a harmadik személyű, jelen idejű, kijelentő módú vonatkozást mint állítást, a névszók a magyarban önállóan fejezik ki. Ez az állítás viszont nem érvényes az elsőmásodik személyű alanyokra: Én okos, Te szép - állítások a magyar nyelvben helytelen formák. Megj. Az Ő van legalább ötéves. típusú mondatban a van létigét modális értékű, kiemelő szerepű, szervetlen mondatrésznek tekinthetjük (a n. Á. = ötéves)
5.7.2. Az alany (jele: _______________) A téma-réma mondatszerkezetben a tématartó szerepét tölti be; korábbról, vagy legalábbis a beszéd, a mondat elhangzása idejében ismert főnév-tartalom. Főnév vagy ilyen jellegű szó tölti be ezt a mondatrész-szerepet. Az alany szerepét betöltő szófajok: a) leggyakrabban főnév „Nyáron – Pannónia homlokát/ szégyen és düh festi nagy pírba.”
124
b) főnévi névmás különböző alakjai: – főnévi mutató névmás:
Ez a mai program.
– főnévi kérdő névmás:
Ki látott engem?
– főnévi vonatkozó névmás:
„Aki szegény, az a legszegényebb.”
(A mondat kiemelt alanya kereszteződő szófajú, ugyanis egyidőben betölti a mellékmondatban a kötőszó szerepét is; állítmányi alárendelő mondat kötőszava) – főnévi határozatlan névmás
Valaki jár a fák hegyén. „Csókolt minden az ég alatt”
– főnévi általános névmás
c) főnévi igenév – sajátos helyzetben tölti be az alany szerepét, csak bizonyos állítmányok mellett. Az ún. modális igékkel kifejezett állítmányok (kell, lehet, szabad, illik), illetve néhány névszói állítmány mellett (jó, fölösleges, rossz, hasznos). Meg kell tenni. A
i.Á
Szabad kérnem?
A
Fölösleges izgulnia. A főnévi igenév mind alap alakjában, mind ragozottan betöltheti ezt a szerepet. A főnévi igenévnek ez a szintaktikai „szerepvállalása” is bizonyítja a szófaj átmeneti jellegét, ugyanis az alany szerepkör a főnévi-névszói jelleget hordozza, míg a szintaktikai kapcsolhatósága, illetve bővítményei az igei tartalmat teszik nyilvánvalóvá: Fölösleges a dolog miatt izgulnia. n. Á.
OkH
– az okhatározó az alany bővítménye. A
Az alany szerepét bármely – főnévi szerepbe „áthozott” szó – betöltheti. Ezek az alanyelőfordulások költői, illetve metanyelvi beszédszerepekben gyakoriak. Ordít utánam az éjben Cafra sereggel a Tegnap. Az aki kötőszó. (Ez utóbbi mondat logikai igazságának, illetve grammatikai érvényességének az összfüggései érdekes összeférhetetlenséget mutatnak.) Az alany határozottságának kérdése a korábbi grammatikák egyik vitatott fejezete, ugyanis a határozott, határozatlan és általános alanyok elkülönítése nem volt mindig következetes. Ezért ajánlottabb a határozott és a nem határozott alany elkülönítése, amely oppozícióban a szintaktikailag nem jelölt alapeset a határozott forma: Péter sír; A gyerekek kacagása megvigasztalja; Egy kislány letörli a kisfiú könnyeit. Cserkészek táboroznak a folyóparton; Mindenik esetben határozottnak tekinthető az alany. A nem határozott alany esetei sajátosaknak tekinthetők. Olyan alanyok ezek, amelyeket nem tudunk, vagy nem akarunk pontosan, konkrétan megnevezni. Kifejezhetjük: – határozatlan névmással: Valami dereng a fejében.
125
–
az
állítmány
többes
szám, harmadik személyű alakjával: „Cirógatnak
kandi szemekkel.” (Ady) Az általános alany sajátos esete a nem határozott alanynak, ugyanis az állítás bárkire vagy bármire vonatkozhat, nem egy határozottan megjelölt dologra. Kifejezheti: – általános névmás: Bárki eljöhet. – bizonyos főnévi igenévvel kifejezett állítmány is jelölhet általános alanyt: „Megismerni a kanászt cifra járásáról” (alakilag rejtett; ők, bárki megismerheti a kanászt.) Az
alany
kifejezettsége,
jelenvalósága
szempontjából
mint
sajátos
eseteket,
megemlíthetjük a tapadásos, illetve a lappangó alanyt; ezek olyan eseteket jelölnek, amelyekben határozottan vagy kevésbé pontosan odaértjük a hiányzó alanyt. Éjfélt ütött. (ti. az óra) Nem futja szórakozásra (ti. pénz, lehetőség). Az alanytalan mondat az az eset, amelyben az alanyt szintén az állítmány hordozza, de a két rész jelentése annyira összefonódott, hogy lehetetlen, illetve értelmetlen különválasztani. Általában időjárási, természeti jelenségekre utaló mondatok ezek. Például: Villámlik. (az ég?, a villám?) Bealkonyodik. (a világ?, a nap?) Az alany és állítmány egyeztetése A szám- és személybeli egyeztetés nyilvánvaló esetei mellett, ebben a témakörben néhány olyan nyelvhelyességi tudnivaló is szerepel, amely a magyar anyanyelvűek nyelvhasználatában is hasznos lehet. a) A mind – nem határozott alany mellett az állítmány mind egyes, mind többes számban használható. Mind eljött. Mind eljöttek. Az írott irodalmi nyelvváltozat az utóbbit részesíti előnyben. b) Több egyes számú alany mellett az állítmány is egyes számba kerül: szívem, reményem, hangulatom... nincsen.” – sajátos esetben, ha a felsorolásban személyek szerepelnek, az állítmány állhat mind egyes, mind többes számban. Péter, Jancsi és Domokos elmegy ~ elmennek. c) Ha az alanyok vegyesen egyes és többes számúak, az állítmány a hozzá legközelebb eső alany számához igazodik. Péter és barátai elutaztak. d) Sajátos az a helyzet, amelyben az alanyok különböző személyűek, az állítmány többes számú lesz, és a kisebb sorszámú személyhez igazodik. Te meg én együtt leszünk. (1. személy A, 2. személy A)
126
14. Tanulási egység 5.7.3. A tárgy )
(jelölése:
Az a bővítmény, amelynek alaptagja valamely cselekvésfogalmat fejez ki. A tárgy megnevezi azt a fogalmat, amire irányul a cselekvéstartalom, illetve ami létrejön az alaptag által kifejezett cselekvés révén. Kérdései: kit?, mit?, kiket?, miket?, milyet?, melyiket?, mekkorát?, hányat? – a kérdések is utalnak arra, hogy általában főnevekkel fejezzük ki a tárgyat, de más főnévi szerepben levő szófajjal is (melléknév, számnév...) A tárgyat kifejezheti: a) főnév: „Előbb a kalapot, aztán a kabátot, aztán a nyakkendőmet tettem le a székre.” (Ilyés Gy.: Három öreg) b) főnévi névmások: Azt kérem.
mutató névmás
Csinálhatok, amit akarok.
vonatkozó névmás
Valamit visz a víz.
határozatlan névmás
c) főnévi igenév: Szeretném tudni. d) főnévi értelemben használt bármilyen szófaj: Ki sokat markol, keveset fog. Nagyot ugrott ijedtében. A tárgy alaki jellemzői a) A -t tárgyrag a jelölt tárgy alaki jellemzője. A tárgyrag megkétszerezése javítandó nyelvi vétség: eztet, aztot. b) A jelöletlen alakú tárgyak fontosabb esetei: – az E/1,2. birtokos személyjeles tárgy Tedd a kezed/ homlokomra... – az E/1,2. személyragos személyes és visszaható névmások: Mi bánt téged?; Nézd meg magad a tükörben!; 127
– a főnévi igenévvel kifejezett tárgy: Érezni akarta. A tárgy fajtái A határozott és határozatlan tárgy elkülönítése nemcsak szintaktikai probléma, ugyanis a tárgy alaptagjának tekinthető ige ragozása is ennek függvényében változik. a) A tárgy határozottsága esetében az ige ragozása határozott, tárgyas ragozás. Nézem a hegyek sörényét. b) Határozatlan tárgy esetében az ige ragozása alanyi, nem határozottan irányul a tárgyra: Nézek valamit. (nézem–nézek) 1. Sajátos esete a tárgynak a második személyű tárgy: téged, titeket, amelyeknek igei alaptagjában ún. bennfoglaló tárgyas személyragot (-lak, -lek) találunk. Ez azonban csonka ragozási sor, ugyanis csak egyes szám első személyben használatos: Szeretlek/téged/titeket. A tárgyragos második személyű személyes névmás egyes számban mintegy oda értődik, a többes számú alak kitétele viszont kötelező: Mikor láthatlak újra? mondatban az odaértett tárgy a téged, ha ezt a kérdést több személyhez intézzük, használjuk a titeket tárgyat. 2. Az irány- és eredménytárgy megkülönböztetése az alaptag és a tárgy jelentéstani kapcsolatából ered. Az első esetben a cselekvés csak ráirányul a tárgyra, a két jelentéstartalom viszont független egymástól. Felolvasta a verset. i.T. A Megírta a verset (e.T.) mondatban viszont az igei cselekvés eredményeként jött létre a tárgy. 3. A kettős tárgy különbözik mind a halmozott, mind a szintagmaláncot alkotó tárgytól abban, hogy egyetlen egységnek tekintendő, amelyet predikatív szerkezetté lehet alakítani. Sajátos igei alaptagjai a kettős tárgynak a: lát, hall, érez, enged, hagy – részben modális tartalmú igék. „Hallottam sírni a vasat.”
4. A határozói értékű tárgyban a jelentéstartalom és az alaki jelöltség látszólagos összeférhetetlensége figyelhető meg, ugyanis az Éleset füttyentett. mondatban a jelölt tárgynak módhatározói tartalma van, az Egyet-kettőt fordulok. mondat tárgya a cselekvés a
128
forgás ismétlődését kifejező számhatározói tartalmú. Az alaki jelöltség a -t tárgyrag megléte a döntő ezen szavak mondattani besorolásában, így a tárgyak közé tartoznak. A tárgy kapcsolódási lehetőségei szintaktikai helyei nagyon változatosak. Minden olyan mondatrészhez kapcsolódhat, amelynek igei tartalma van: – leggyakrabban igei állítmányhoz: Megöntözte a virágait. – igenévvel kifejezett különböző mondatrészekhez: Kedvesét siratva lépegetett. (az alaptag határozó) A kedvesét sirató lány panaszait szólaltatja meg. (az alaptag jelző) A kedvest siratni fájdalmas. (az alaptag alany) – az eredetileg tárgyatlan igékhez is kapcsolódhat tárgy, főként ha igekötő járul az igéhez: Megjártam a hadak útját. Átélte az ítéletidőt.
5.7.4. A határozó (jele H, aláhúzása
)
A bővítmény és az alaptag viszonyát tekintve, a tárggyal rokonítható mondatrész, ugyanis a határozó alaptagja általában szintén ige vagy igei jelentéstartalmú mondatrész. Valamely mondatrészben kifejezett cselekvés, történés, létezés, néha állítást kifejező tulajdonság körülményeit megmutató bővítmény. Gazdag változatossága nem teszi lehetővé, hogy minden kérdését felsorakoztassuk, ezt az egyes határozófajtáknál megtesszük. A körülmények tarkasága, a határozók sokfélesége miatt több szófaj kifejezheti: – leggyakrabban főnév: „Dicsőség az Istennek,/ Fenn a magas egekben” – főnévi igenév: „Elmegyek meghalni...” – főnévi névmások: a) Abból kérek. – mutató névmás b) Kitől vetted? – kérdő névmás c) Eljöttem, amikor kezdődött. – vonatkozó névmás d) Valamikor tudtam. –határozatlan névmás e) Mindenhol csak őt látom. – általános névmás – határozói igenév:
129
„Zavarva
lelkem,
mint
a bomlott cimbalom”
– melléknév: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen Úgy érdemes.” – számnév: „E világon, ha ütsz tanyát, Hétszer szüljön meg az anyád.” Alaki szempontból meghatározó jelentősége van a határozóragoknak, amelyekre a polifunkcionális jelleg éppúgy érvényes, mint az, hogy ugyanazt a viszonyt több rag megteremtheti. A -ban, -ben rag több határozófajta kifejezőeszköze: A szobában énekel. – helyhatározó Lázban fekszik. – állapothatározó Titokban találkoztak. – módhatározó Ugyanúgy érvényes az is, hogy a helyhatározót a -ban, -ben rag mellett az -on, -en, -ön, -ból, -ből... ragok is kifejezhetik. A kettős határozót, szókapcsolattal fejezzük ki. Általában a kezdő és a végpontot jelölő kifejezések. Elemzéskor együtt veendők: látástól vakulásig; háztól házig; elejétől végig. Az összekapcsolt határozó ugyanilyen összeforrott szerkezet, a tagok között viszont alárendelő viszony van: a házhoz egy lépésre, kint a kertben, mához egy hétre, tavaly ősszel, kezében ernyővel. A határozók fajtái A határozók gazdag rendszerét két szempont szerint csoportosíthatjuk: A. A jelentésbeli, fogalmi jegyek, valamint a kifejezőeszközök szerint hat nagy csoportot különíthetünk el: 1) Helyhatározók 2) Időféle határozók 3) Módféle határozók 4) Állapotféle határozók 5) Állandó határozók 6) Egyéb állandó határozói jellegű határozók B. A hat csoport mindenik tagja egy másik rendszerezés szerint besorolható:
130
– az előzmény – a tartam – véghatározó valamelyikébe (lásd a következő táblázatot)
Irányhár-
Előzményhatározók
Tartam-határozók
Véghatározók
helyhatározó
helyhatározó
helyhatározó
honnan?
hol?
hova?
képes helyhatározó
képes helyhatározó
képes helyhatározó
honnan?
hol?
hova?
időhatározó
időhatározó
időhatározó
mióta?
mikor?
meddig?
masság szerint Jelentésbeli Csoportok I. Helyhatározók
II. Időféle határozók
számhatározó hányszor?, hányadszor? III. határozók
Módféle okhatározó miért?, mi okból?
módhatározó
célhatározó
hogyan?, mi módon?
miért?, mi célból?
eszközhatározó kivel?, mivel? fokmértékhatározó
131
és
mennyire?
milyen
fokban? tekintethatározó mire nézve? IV.
Állapotféle eredethatározó
határozók
állapothatározó
eredményhatározó
kiből?, miből?
hogyan?
milyen kivé?, mivé?
állapothatározó
állapotban?
állapothatározó
(miből?)
körülményhatározó
mibe?
hogyan?,
milyen
körülmények között? számállapot-határozó hányan? társhatározó kivel
(egyutt)?
mivel? V. Állandó határozók
állandó határozó
állandó határozó
állandó határozó
változó
változó
változó
VI. Egyéb (állandó
hasonlító határozók
részeshatározó
jellegű határozók
kinél?, minél?
kinek?, részére)
(ADAMIKNÉ JÁSZÓ A. (2003) A magyar nyelv könyve. pp. 350–351.)
132
minek?
(a
Amint a táblázatból is kitűnik, a határozó a leggazdagabb mondatrész. 19 fajtája sorolható be a kétféle szempont szerint a megfelelő helyre. Négy határozófajta rendelkezik az irányhármasság szerinti mindhárom kiterjesztéssel: a a hely-, a képes hely-, az idő- és az állandó határozó. A többi határozófajta ún. megosztott kategória, azaz az irányhármasságnak megfelelően az előzmény-, a tartam- vagy a véghatározók közé tartozik. Az egyes jelentésbeli csoportok ismertetését a mondatbeli funkció, illetve a kifejezőeszközök bemutatásával végzem. I./1. A helyhatározó – mint már utaltam rá – osztatlan határozófajta, mindhárom irányultságban van „képviselete”. A mondatban ifejezett cselekvés, történés, létezés színhelyét, irányát határozza meg. Kifejezőeszközei a) Ragos főnév – a leggyakoribb eset. A határozóragok gazdag skálája tölti be ezt a szerepet. – n, -on, -en, -ön: A vonattetőn hasaltam keresztben. – -nál, -nél:
Az oltárnál állnak.
– -ra, -re, -hoz, -hez, -höz, -nak, -nek: Te keletnek tartasz, ő meg nyugatnak. „Fejfámra sötét lobogóul akaszd.” – ig:
A faluig értek az útépítéssel.
A ragos névmás ugyancsak gyakori kifejezési lehetősége a helyhatározónak: Magamnál őriztem. Tőlem már öt órakor elmentek. Egymáshoz simultak. A -ban, -ben/-ba, -be ragok következetlen használata nyelvhelyességi vétségnek számít. Az előbbi pár tartamot jelöl, míg a -ba, -be a véghatározó ragja. Hagyományos, kissé archaikus ízzel a -ban, -ben, illetve az -on, -en, -ön ragok helyett a -t, -tt is használható olyan városnevek esetében, mint Pécs, Kolozsvár, Győr – Pécsett, Kolozsvárott (Kolozsvárt). b) Névutós főnév – a mellett, alatt, fölött, között, felé, közé, mellé, után névutók mondattani szempontból ugyanolyan kötött morfémák, mint a ragok. Csak az előtte álló névszóval (leggyakrabban) főnévvel együtt határoznak meg valamely körülményt, jelen esetben a hely-körülményt. A háta mögé került. Az asztal fölött lóg a lámpa. c) Határozószó: itt, ott, ide, oda, bent, kint, erre, arra: „Itt a nyilam, mibe lőjem.”
133
„Odakint hideg éj sziszeg aztán” I./2. A képes helyhatározó olyan sajátos esete a helyviszony kifejezésének, amelyben az alaptag átvitt képes jelentésben szerepel. A rácsot rászegezte az ajtóra - mondatban valóságos helyviszonyt kifejező helyhatározó az ajtóra, de: Hideg tekintetét rászegezte a belépőre - mondatban a rászegezte alaptag átvitt jelentése teszi a belépőre határozót képes helyhatározóvá. II. Az időféle határozók II./1. A valóságos időhatározó – a cselekvés, történés, létezés időpontját, időtartamát, esetleg kezdő- vagy végpontját határozza meg. Kifejezheti: a) Ragtalan főnév: nap, hónap, perc... tehát általában időfogalmat kifejező főnevek: „Négy nap dörgött az ágyú...” (Petőfi) „Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé” (Ady) b) Ragos főnév: nem olyan gazdag ez a lehetőség, mint a helyhatározók esetében, de ilyen szerepben is előfordul néhány közös rag: -ban, -ben, -on, -en, -ön, -ig. Télen a világ megáll. Késő estig tanácskoztak. Néhány sajátos ragja csak ezt a funkciót töltheti be: -kor, (a)nta, (e)nte. Húsvétkor felkereslek. Telente a Hargitára megyünk. c) Névutós főnévi szerkezetben a leggyakoribb névutók: múlva, után, közben, során, óta, fogva, belül. Perceken belül megérkezik. Órák múlva sem érkezett. A keresztül névutó használata terjengőssé teheti közlésünket: Éveken keresztül kemény, munkát végzett. szerkezet helyett helyesebb az Éveken át... forma. d) Határozószó: ekkor, akkor, azután, mikor?, mióta(?), bármikor, mindeddig alakok névmási eredetű időhatározószók. Bármikor jöhetsz. Ezután így lesz. A valóságos időhatározószók: eleinte, most, ma, már, mindig, reggel, este... közül jó néhány kettős szófajú, lehet főnév is. A leszállt az est - mondatban az est főnév. „Estve jött a parancsolat” – verssorban viszont határozószó. e) Határozói igenév – a -va, -ve, -ván, -vén képző időhatározói tartalmat jelez. „S homlokán az ifjú megcsókolván
134
Útnak
indul
a
hold
éjjelén” (Vörösmarty)
II./2. A számhatározó – a cselekvés, történés, létezés gyakoriságára, időbeni ismétlődésére mutat. a) Ragos tő- vagy sorszámnév, ill. névmás fejezi ki leggyakrabban: „Százszor sújtottam nyújtom, ím feléd...” b) Névutószerű ragos névszó: ízben, alkalommal. Több alkalommal próbáltam beszélni vele. c) Határozószók: gyakran, ritkán, gyakorta olykor, néha, először „De néha, csöndes éjszakán...” III. A módféle határozók csoportjába tartoznak a 1. mód-
4. tekintet-
2. eszköz-
5. ok-
3. fok- és mérték-
6. célhatározók
III./1. A módhatározó azt mutatja meg, hogy az alany hogyan végzi a cselekvést. a) Ragtalan melléknév vagy főnév fejezi ki. Leggyakrabban, -on, -en, -ul, -ül, -lag, -leg ragok használatosak. Súlyosan megsebesítette. Vitézül harcolt. Futólag eldarálta. Eredetileg más funkciót betöltő ragok is hozhatnak létre módhatározót. Például: – -val, -vel:
Nagy dirrel-durral érkezett.
– -ban, -ben: Csendben végzi a napi munkáját. b) Névutós főnév névutói: szerint, nélkül, gyanánt. „Minden dalunk friss zöld levél/ gyanánt vegyült koszorújába” (Arany J.) Az után, alatt, mellett névutók használata kifogásolható az ilyen szerkezetekben: A legjobb szándék mellett sem...,
helyesen: ... szándékkal...
Álnév alatt közölt.
helyesen: Álnéven
c) Határozószóval a következő módhatározókat fejezhetjük ki: „Itt úgy lefog és fojt ma minden.” (Tompa K.) „Egyszerre kigyúlt a keleti ég.” Hirtelen elájult. d) A -va, -ve határozói igenévképzővel megnevezett módhatározóban ott érezzük az igei tartalmat.
135
Szaladva tette meg a távot. III./2. Az eszközhatározó úgy mutatja meg a cselekvés módját, hogy megnevezi azt az eszközt, amely által a cselekvés lejátszódhat. a) Eszközhatározót ragos főnév fejez ki leggyakrabban: Többet ésszel, mint erővel. Néha, eredetileg más funkciójú rag is betölti ezt a szerepet: -on, -en, -ön, -tól, -től, -ból, -ből Pénzen vásárolt nyugalma nem tartós. A maga erejéből jutott ide. b) Névutós főnévvel: Barátom révén ismerem. Péter által üzent. Az alábbi szerkezetek használata néha kifogásolható. Telefon útján (üzentek) → telefonon... Autó által viteti el
→ autóval...
III./3. A fok- és mértékhatározó: a cselekvés, esetleg állapot lejtászódásának a fokát, mértékét, intenzitását fejezi ki. a) Ragos névszó mint fokhatározó – főnév + -ig, -on,-en, -ön, -val, -vel ragok. Alaposan átkutatta. Leitta magát a sárga földig. Sokkal okosabb is lehettél volna! A mértékhatározó pontosabban jelöli az intenzitást. Tízszer többen is jöhettek volna. b) Névutós névszó által kifejezett fokhatározó: Átlag alatt teljesített. c) Határozószóval fejezzük ki leggyakrabban: alig, annyira, viszonylag, eléggé, különösen, teljesen, több-kevésbé Szinte sírt, annyira beleélte magát. III./4. Tekintethatározó – viszonylag újkeletű határozófajta. Több rendszerezés is az állandó határozók közé sorolja. Valamilyen megszorítást fejez ki, amelyre a cselekvésnek, történésnek mintegy „tekintettel kell lennie”. – -ra, -re, -lag, -leg
Elméletileg igazad van.
– nézve, tekintve, vonatkozóan, szempontjából névutókkal ellátott főnevek. Az eredményt tekintve, elégedettek lehetünk. Rám nézve, ez elfogadhatatlan.
136
III./5. Okhatározó – az irányhármasság szerint
az
előzmény-jellegű
határozók
csoportjába tartozik. Szerepe is ezt bizonyítja, hiszen a mondat cselekményének az elindítóját, az okát nevezi meg. Kérdései: Miért?, Mi okból? (Mi miatt?) a) Ragjai: -tól, -től, -ból, -ből, -ra, -re, -ért Köszvénytől szenved. Az igazságért került börtönbe. b) Névutós névszóval igen gyakran nevezünk meg okot: miatt, nyomán, következtében. „Hajh, de bűneink miatt/ Gyúlt harag kebledben.” (Kölcsey F.) A fellebbezés nyomán megindult az újabb per. c) Határozószóval: ezért, amiatt, annálfogva Ezért mondtam már régtől fogva. III./6. A célhatározó a cselekevés történés által követett, megvalósítandó célt nevezi meg. Miért?, Mi célból?, Mi végre? a) Ragos névszó: A pénzért hajtja magát. Búcsúzóul mindenkivel kezet fogott. b) Névutós névszó: Az elismerés végett tette szóvá. c) Határozószó: azért, avégből, evégre, evégett Evégett ne izgulj! IV. Állapotféle határozóink: 1. állapothatározó
4. eredményhatározó
2. társhatározó
5. körülményhatározó
3. eredethatározó
6. számállapothatározó
IV./1. Az állapothatározó – valamely dolognak a cselekvés, történés közbeni állapotát, helyzetét határozza meg. a) Ragtalan melléknév általában fosztóképzős forma. „Illetetlen mért hagyod a kupádat...?” (Vörösmarty) b) Ragos névszó ragjai: -n, -on, -en, -ön, -ban, -ben, -ul, -ül, -stul, -stül, -ként Sasként repült az aprómadarak előtt. Csőstül szakadt rá a baj. Fáradtan és megtörten válaszolt. Borotválatlanul jóval idősebbnek látszott. c) Határozói igenév: Szeretve mind a vérpadig.
137
d)
Határozószó:
éhen,
szomjan, mezítláb, veszteg, nyugton, valahogy, úgy.
Úgy állt, mint a kőszikla. e) A névutós névszó gyakori névutói az állapothatározó kifejezésére: nélkül, kívül, helyett. „Most már remény nélkül, magán – Indul a késő éjszakán.” (Arany J.) f) A mint kötőszavas szerkezet egésze állapothatározó: Péter mint sikeres vállalkozó utazott oda. IV./2. A körülményhatározó ugyanolyan vitatható határozófajta, mint a tekintethatározó. A cselekvéstől, illetve a cselekvés hordozójától független külső körülményt nevez meg. Hogyan? Milyen körülmények között? Főleg névutós szerkezetek fejezik ki; névutói: közt, kapcsán, kapcsolatban, közepette. Az előléptetés kapcsán esett szó erről. IV./3. A számállapothatározó sajátos jelenség; az állapot számszerűen nevezi meg. Lehettek, úgy ötvenen. IV./4. A társhatározó személyt vagy dolgot nevez meg, amivel/akivel valamely személy vagy dolog az együtt cselekvés, történés állapotában van. a) Ragos névszó ragjai: -val, -vel, -stul, -stül Lédával a bálban, Ajtóstul ront a házba. b) Névutója: együtt Péterrel együtt készülnek a versenyre. c) Határozószóként is szerepelhet önállóan az együtt szó. Együtt tervezgettük a jövőt. IV./5. Az eredethatározó azt a dolgot, személyt nevezi meg, amitől/akitől valamely más dolog, személy, cselekvés származik. Kifejezheti: a) Ragos névszó, ragja: -ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről. Kutyából nem lesz szolonna. Egy tőről metszették mindkettőt. b) Nevutós névszó: Hármatok közül őt választom. c) Hátározószó: innen, onnan, ebből... Abból kérek egy keveset. IV./6. Az eredményhatározó azt mutatja meg, hogy valamely dolog, személy, a cselekvés, történés eredményeként mivé, milyenné lesz. Kifejezheti:
138
a) Ragos névszó: -vá, -vé, -ra, -re, -ba, - be ragok. Bénává tette a félelem. Forduljon jóra a sorsod! b) Határozószó: semmivé, olybá, mindenné. Olybá tűnt, ... Semmivé vált volna legszívesebben. V. Az állandó határozók tulajdonképpen egy szintaktikailag kötött szerkezet determinánsai. Vonzatként is ismert kategória. Általában átvitt, elvont jelentéstartalmat fejez ki. Toldalékrendszere igen gazdag. – -ra, -re
Büszke a fiára. Alkalmas a munkára.
– -ban, -ben
Bízik a barátjában. Betegségben szenved.
– -ba, -be
Belefáradt a küzdésbe.
– -nak, nek
Örültem a találkozásnak.
– - hoz, -hez
Szükséges a sikerhez.
Névutóállománya igencsak változatos. – alól
Felmentik a vád alól.
– ellen
Védekezik a kór ellen.
– iránt
Közömbös az idegen iránt.
VI. Egyéb határozófajták (állandó határozói jellegűek) VI./1. A részeshatározó személyt, ritkábban dolgot nevez meg, akinek/aminek a javára/kárára történik, válik valami. Kifejezheti: a) Ragos névszó: Adj emberséget az embernek! A kell, lehet, szabad modális igékkel kifejezett állítmányok mondataiban a grammatikai alany a főnévi igenév, a logikai alany pedig mondattanilag részeshatározó: „Mindnyájunknak el kell menni.” r.H
Á
A
b) A névutós névszó leggyakoribb névutója: számára, részére. A vendégek számára lefoglalták az asztalokat. Nyelvhelyességi okokból alkalmasabb az ilyen szerkezetek helyett a -nak, -nek ragos főnév használata. A vendékegnek foglalták le az asztalokat. VI./2. A hasonlító határozó az utolsó határozófajta ebben a rendszerezésben; azt a személyt, dolgot, minőséget, mennyiséget nevezi meg, akihez vagy amihez történik a
139
hasonlítás az alaptagként szolgáló középfokú melléknév, számnév vagy határozószó révén. Kérdése: Kinél? Minél? Leggyakrabban a -nál, -nél ragos névszó fejezi ki. Árvább vagyok a lehulló levélnél. Nincs szebb lány a magyar lánynál. Az ún. komplex határozók olyan összefonódott jelentéstartalmúak, amelyek egyszerre több körülményt határozhatnak meg. Például idő-, szám- és módhatározó értéke van: Naponként meglátogatja. Ismerősöm meghívott ebédre. (cél + idő) 5.7.5. A jelző (Elemzési jele:
)
Olyan bővítménye a mondatnak, amely megjelöli az alaptag minőségét, mennyiségét, birtokosát, illetve mintegy utólagosan, később értelmezi, azonosítja. A jelzős szerkezet alaptagjaként névszói, leggyakrabban főnévi jelentéstartalmú szó szerepel, amely igen változatos mondatrészértéket vehet fel. Így, a jelző a következő mondatrészekhez mint alaptagokhoz kapcsolódhat: – alanyhoz: Előtte a folyam, az új híd. – névszói állítmányhoz: Péter kitartó sportoló. – névszói-igei állítmányhoz: Klára kiváló művész lesz. – tárgyhoz: A sikeres művészt megtapsolták. – határozóhoz: Jó napra várva. – jelzőhöz: A kitartó sportoló jutalma az elismerés. A jelző fajtái – a mondatrész-szerep meghatározásakor már ki is jelöltem a lehetséges fajtákat. I. Minőségjelző
III. Birtokos jelző
II. Mennyiségjelző
IV. Értelmező jelző
I. A minőségjelző az alaptag külső, belső tulajdonságát, illetve jellemző körülményét nevezi meg. Két fajtája van: 1. Minősítő jelző 2. Kijelölő jelző
140
1. A minősítésnek különböző árnyalatai lehetnek: – megkülönböztető jelző:
Piros és pettyes labdákat veszünk.
– állandó jelző:
Vak Bottyán, gyorslábú Akhilleusz
– kiemelő jelző:
Azt a piros ernyőt kérem.
2. A kijelölő jelző olyan jelentéstartalmat nevez meg, amely az alaptagként szereplő dolgok körül csak egyetlen egyedre érvényes. Kérdése: Melyik? Hányadik? Ezt a lányt választottam. Egyik versenyző sem nyert. A minőségjelzőt kifejezheti: – leggyakrabban melléknév: „Kékek az alkonyi dombok...” – melléknévi igenév:
„Fáradt lelkem égbe, Testem földbe vágy” (Csokonai)
– melléknévi névmások: Az ilyen embert szeretem. – főnév:
Péter bácsi megszólított.
– főnévi névmás:
„Az a madár vissza sose rebben.” Ami munkát elvégeztél, megérdemled a pihenést.
– sorszámnév:
Az első napsugár a tavaszt hirdeti.
A magyar nyelv sajátossága, hogy a minőségjelzős szerkezetben a jelző megelőzi a jelzett szót és toldalékát nem veszi fel. Kivétel a főnévi mutató névmással kifejezett minőségjelző, ha a jelző és az alaptag közt határozott névelő van. Azt az egyet meghagyta... II. Mennyiségjelző az alaptag mennyiségét jelzi. Kérdései: Hány? Mennyi? Kifejezőeszközei: – leggyakrabban számnév: Sok gyermek jött a versenyre. – számnévi névmás:
Valamennyi diák, mind ott volt.
– időegységet mérő, mértéket jelölő főnevek: Két véka burgonyát vettem. – melléknév: Számtalan alkalommal próbáltam. III. A birtokos jelző az alaptagban megnevezett dolog vagy személy birtokosát fejezi ki. – a jelző:
birtokosszó
– az alaptag:
birtokszó
Kérdései: Kinek(a)? Minek(a)? A nyelvtani értelemben vett birtokviszony széles skálájú birtoklást fejez ki: – összetartozást: Csák Máté földjén. – rész-egész viszony: Ház tetején nyeles edény. – tárgyszerű viszonyt: A tűz csiholója.
141
Kifejezheti: – leggyakrabban: főnév–birtokos jelző ragjával vagy anélkül: A fának a törzse megsérült. A fa törzse elhalt. – főnévi névmás: Vigyáznak egymás értékeire. Mivel eléggé gyakran szerepel a birtokos jelző ún. jelöletlen -nak(a), -nek(a) toldalék nélkül, fontos pontosítani azokat az eseteket, amikor toldalék nem hagyható el. – az alaptag külön hangsúlyt kap: Péternek a torka fájt (nem a lába) – a birtokszó (az alaptag) hangsúlyozó szerepű jelzőt kap: Péternek minden szavát elhittük. (nemcsak néhányat) – a birtokszót névelő vagy tagadósző előzi meg: A fiúnak se apja, se anyja nem élt már. – a birtokos jelzős szerkezetláncban az utolsó tag mindig jelölt. A ház udvarának a kerítése elkészült. IV. Az értelmező jelző utólag értelmezi a jelzett szóban megjelölt dolgok minőségi, mennyiségi jegyét; birtokosát vagy a vele azonosított dolgot nevezi meg. Szintaktikai szerkezetetét, felépítését tekintve alapvetően különbözik a három előző jelzős szerkezettől: 1. Az értelmező jelző követi a jelzett szót 2. Vesszővel választjuk el tőle 3. Ugyanazokat a toldalékokat veszi fel, mint az alaptag (általában) Ez utóbbi megjegyzés zárójele azt jelzi, hogy van néhány kivétel. Például a birtokos szerkezetből átalakított értelmező jelzős szerkezetben az alaptagban fölösleges kitenni az -é birtokjelt. A barátom könyvét elvittem. A könyvet, a barátomét elvittem. Ehhez hasonlóan a jelöletlen tárgy alaptag értelmező jelzője viszont kap tárgyragot. A kezed kérem, a gyönyörűt. Ugyanazok a kifejezési lehetőségei, mint a minőség-, mennyiség, illetve birtokos jelzőnek, egymásba kölcsönösen átalakíthatók: – minőségjelző: Ízletes ételt kaptunk. értelmező jelző: Kaptunk ételt, ízleteset. - mennyiségjelző: Sok munkát vállalt. – értelmező jelző: Vállalt munkát, sokat.
142
A
különböző
jelzős
szerkezeteket tartalmazó
mondatoknak
jelentéseik - tartalmi, logikai szempontból; stilisztikailag azonban eltérőek.
143
azonosak
a
ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!
1. Milyen kapcsolat van az alábbi mondatjellemzők közt? megszerkesztettség – rendszermondat beszerkesztettség – szövegmondat Hogyan függenek össze a beszédszerepek és a tartalom szerinti mondatfajták? 2. Jellemezze az ismert szempontok szerint (tartalom, szerkezet, minőség) az alábbi mondatokat! Jó napot!, Villámlik. ,Talán. , Az a gond, hogy ezt nem tudom megoldani. , Nagybani lerakat , Letépte. , Nem szabad! , El. 3. Adjon példát olyan halmozott tagadásra, amely a mondatot erőteljesen állítóvá teszi! 4. Milyen igealak szükséges a mondatban, hogy tárgyhiányos mondatról beszéljünk? Keressen példát ilyen esetekre! 5. A szerkezet szempontjára figyelve, nevezze meg az alábbi mondatok fajtáját! Divatáru szaküzlet. Talán. „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér.” „Csupa fény és boldogság büszke elmém.” Ó, tényleg? 6. Szerkesszen két-két mondatot minden esetre úgy, hogy a mondatban csak a megjelölt szószerkezet-típusok szerepeljenek! hozzárendelő szerkezet hozzárendelő szerkezet és mellérendelő hozzárendelő, mellérendelő és alárendelő hozzárendelő és háromtagú szószerkezetlánc 7. *Írja ki, és minősítse az alábbi versmondatok minden szószerkezetét! Sem a napot, sem a holdat
A vadludak és a darvak
nem látjuk már napok óta,
már az égre ékelődnek;
habarcsával a szürkeség
hosszú őszt a maradóknak
a kék eget bevakolta.
Jó utat az elmenőknek.
8. Mi a szerepe a segédigének a névszói-igei állítmányban? 9. Mi a magyarázata annak, hogy némely nyelvtani rendszerezés a névszói-igei állítmányt nem tartja külön állítmányfajtának?
144
10. Minősítse az alábbi idézet-mondatok
állítmányait!
„Most maradj Homér, fénydús egeddel. …” „Hol vagytok, szerelem csillagai?” „Jaj, én vagyok az ómega s az alfa!” „Lesz még egyszer ünnep a világon!” „S ki vagyok én, kérded….” „Ti vagytok a földnek sói.” „Vagyok, mint minden ember, fenség …” 11. Vegye számba, milyen lehetőség van arra, hogy a mondat alanyának szófaja ne főnév legyen? Szerkesszen az egyes esetekre egy-egy példamondatot! 12. Milyen határozókat soroltunk a véghatározók közé? Talál-e a kérdéseikben valamilyen rokon vonást? 13. Milyen megfontolások alapján különítjük el az értelmező jelzőt a másik háromtól? 14. *Szerkesszen a megadott két szóval négy-négy mondatot úgy, hogy az egyes mondatokban a szó más-más mondatrész-értéket kapjon! határ, négy
( a szavak jellel és raggal toldalékolhatók)
15. *Tegye ki a megfelelő írásjeleket, majd elemezze az összetett mondatot! Az első tagmondatot, mint egyszerű mondatot, külön is! Ha holnap jó idő lesz a filmvetítést amelyet eredetileg négy órára tűztünk ki este kilenckor a parkban fogjuk megtartani. A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként Szakirodalom Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (301 - 378) É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest. (17 – 30) Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen. Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest. (5 – 48) Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest. (367 – 460) Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (110 –148) Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped. Bucuresti. (76 – 142) Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó, Budapest. (92 – 115) Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)
145
