HULLADÉKOK ÉS KEZELÉSÜK
4.1
Legális és illegális hulladékszállítások határokon át – szabályozás, ellenőrzés Tárgyszavak: hulladék; veszélyes hulladék; szállítás; kereskedelem; nemzetközi kereskedelem; ellenőrzés.
Nemzetközi szabályozás A hulladékok szállítását határokon át (azaz a hulladékkereskedelmet, az ellenzők szóhasználatával: a „hulladékturizmust”) a törvényi és nemzetközi jogi rendezetlenség évtizedei után mára egyezmények, irányelvek, rendelkezések szabályozzák: – Az 1989-ben Bázelben megkötött és 1992-ben csaknem 150 országban (az USA kimaradásával) hatályba lépett egyezmény megtiltja az eltávolításra (lerakásra, elégetésre) szánt hulladék exportját fejlődő országokba. Az aláírók konferenciája 1997-ben az értékesítendő hulladék exporttilalmában is megegyezett, amit az EU is jóváhagyott, de 1998-ra tervezett hatályba lépése néhány résztvevő ellenzése miatt elmaradt. – 1989-ben Loméban egyezmény született az ACP-országok (Afrika, Karib-tenger, Csendes-óceán) és az EU között. – Az 1992. évi Euratom irányelv a radioaktív hulladék EKtagországok közötti szállítását, valamint a Közösségbe való beléptetését és annak elhagyását szabályozza. – Az OECD Tanácsa 1992-ben határozatot hozott a hasznosítandó hulladékok nemzetközi mozgásáról (vörös, sárga és zöld lista). – az OECD tanácsi határozatának folytatásaként az EK-Tanács rendeletet bocsátott ki a hulladékszállításról, a közösség határain belül és azokon át, különbséget téve o az eltávolítandó és o különböző mértékben veszélyes hulladék, valamint o az érintett országok szerint.
Megjegyzések, kiegészítések Az 1998-ban hulladékszállításokról közzétett tájékoztatásokban – tervezett exportról a bázeli aláírók közül 67 ország adott hírt, hozzátéve, hogy ezekből csak 20 realizálódott, – 63 ország előirányzott importjából pedig csak 23 valósult meg. Mivel az export- és importtételek számának meg kellene egyezni, nyilvánvaló, hogy (egyéb hibákon és mulasztásokon kívül) – a jelzett szállítások egy része egyezményen kívüli országokat érintett, ill. – nem minden, az egyezményt ratifikáló ország nyilatkozott. A jelzett exportmennyiség összességében kb. 30 000 tonnával, azaz 8%-kal több, mint az import. A legtöbb cserét, az egész mennyiség 63– 82%-át az OECD-országok bonyolítják le egymás között, miközben a bejelentett export csaknem 1 Mt-val (40%-kal) meghaladja az importot. Ezzel szemben az OECD-n kívüli országok részéről a bejelentett import közel ugyanennyivel nagyobb az exportnál. A hulladékszállítmányoknak kb 90%-a „újrahasznosíthatónak” – kisebb részben energetikailag – minősül. A hulladékkereskedelemnek azonban köztudomásúan van egy mennyiségileg alig becsülhető illegális „fekete” szférája.
A hulladékszállítások mozgatórugói és iránya A fejlődő országokba irányuló hulladékkereskedelem hátterében két ismert tényező áll: – az iparilag fejlett országokban a hulladéktól egyre drágábban lehet megszabadulni, – a mind szigorúbb egészség- és környezetvédelmi szabályozás, – a hulladékot befogadó és feldolgozó intézmények lakossági viszszautasítása, valamint – a bonyolult és költséges kezelőeljárások miatt. Hasonlóképpen a hulladék-újrahasznosítást sem támogatja mindig kellő gazdasági érdek. A hulladékszállítások a világ gazdasági és társadalmi „lejtőit” követik, amelyet a költség- és árszintek determinálnak és legszembetűnőbben a munkabérek, valamint az egészség- és környezetvédelmi törvények közötti különbségek jellemeznek. Ennek megfelelően a nagy hulladékexportálók
– Európában Németország, Hollandia és az Egyesült Királyság, – Európán kívül az USA és Ausztrália importálók: – Afrika, Ázsia, – Közép- és Dél-Amerika, valamint – Kelet-Európa.
A hulladékimportálók jellemzői A hulladékkivitel célországaira jellemző többek közt – a gyenge (akár nem létező vagy nem alkalmazott) környezetügyi szabályozás, – hiányos pénzügyi, műszaki és személyi bázis a határok ellenőrzésére, a hulladékfajták elemzésére, – érdekképviseletek, szakszervezetek létrejöttének jogi akadályai, – gyenge orvosi ellenőrzés, – korrupció minden szinten, – eladósodás a fejlett országok felé, a hulladék fogadása az adósság elengedése fejében, – a politikai instabilitás által meggyengült központi ellenőrzés az elvben tiltott szemétlerakások, kiürítések stb. vonatkozásában is, – hulladékok fogadása humanitárius segélyként, – olcsó fizikai munka, amely megengedi az újrahasznosítást siralmas egészség- és környezetügyi feltételekkel. A különösen szennyező ipari tevékenységek áthelyezése fejlődő országokba visszaszorítja ugyan a hulladékkereskedelmet, anélkül azonban, hogy enyhítené e régiók környezetszennyezéssel kapcsolatos gondjait.
Illegalitás, hatósági tevékenység A vámhatósági és rendőri szervek nincsenek abban a helyzetben, hogy rendszeresen, a szükséges mintavételekkel átvizsgálják az anyagés hulladékszállítmányokat. Az ellenőrzés tehát véletlenszerű vagy hamis bejelentéseken, akár gyanakváson alapszik. A hollandiai Rotterdam kikötőjéből évente több mint 5 M konténer indul útjára hajón és naponta 80-at ellenőriznek röntgensugárzással. Így sikerült pl. lefoglalni egy Ghanába irányított hamisan címkézett freonszállítmányt és több, már ugyancsak tiltott PCB-tartalmú műanyagokból álló rakományt (PCB = poliklórozott bifenil). A rotterdami kikötői hatóság
kimutatása szerint az ellenőrzés a veszélyes hulladék kivitelének évente mintegy 500 kísérletét hiúsítja meg. Franciaországban a vámvizsgálat ez ideig 397, az 1999. évi európai jogszabálynak nem felelő – mert az engedélyt feltüntető kísérőlevél nélküli – hulladékszállítmányt állított meg.
A feketekereskedelem hálózatai A hulladékvonal a „termelőtől” (a hulladék keletkezési helyétől) az import/export-hatóságokon át a vámkezelés koordinálásáig országon belül, ha könnyen nem is, de megbízhatóan követhető, ezzel szemben nemzetközi relációban ez sok nehézséggel jár. Hollandiában a járműveken elhelyezett vonalkódon alapuló műholdas rendszer kíséri a veszélyes hulladékot szállító járművek útját. Ilyen és hasonló rendszerek alól azonban kivonják magukat az illegális társaságok és közvetítők bizonyos transznacionális hálózatokat fedőszervezetként felhasználva. Ezek a jól szervezett, gátlástalan hálózatok ugyanis fegyver-, hasadóanyag- és drogkereskedelemre éppúgy kiterjesztik „védőernyőjüket”, mint veszélyes hulladék illegális exportjára. A hálózat tagjai kiválóan alkalmazkodnak ellenőrzéshez, szabályszigorításhoz, eszköztáruk gazdag, „belefér” az ártalmas (olykor gyilkos) rakomány tengerbe süllyesztése is, esetleg balesettel fedezve.
Speciális környezeti jogszolgáltatás Néhány év óta egyes országok a környezeti bűnügyekre specializálódott rendőri szerveket állítanak fel: – Hollandiában ez a csoport környezetvédő, nyomozó és agrárszakemberből összesen 150 felügyelőből, ezen kívül 100, veszélyes hulladékok felkutatására és elemzésére kiképzett vámtisztből áll. – Belgiumban az 1995-ben a csendőrségen, majd a rendőrségen belül alakult egy-egy „környezeti sejt”, amelyek a hulladékáramlás kutatásán kívül az ezzel szerzett pénzek útjait is megkeresik. Ez ideig nyolc kiterjedt nemzetközi hulladékszállítási hálót derítettek fel. – Németország évente részletes statisztikai adatokat közöl az országban leleplezett „környezeti bűnözésről”.
Nemzetközi együttműködés A vámszervek tevékenységét világviszonylatban általános szinten a Vámügyi Világszervezet (World Customs Organisation, WCO) és a Tengerek Nemzetközi Szervezete (International Maritime Organisation, IMO) hangolja össze, a konkrét rendőri együttműködésről az Interpol gondoskodik. Ennek keretében 1993-ban megalakult a környezeti bűnözéssel foglalkozó munkacsoport, 1995-ben pedig döntés született minden tagországban a rendvédelmi szervek képviselőiből álló munkacsoport felállításáról, amelynek feladata a hulladékforgalommal kapcsolatos problémák és törvényes intézkedések alkalmazási módjának tanulmányozása, valamint e tárgyban évente jelentés készítése az Interpolnak. Az Interpol együttműködik a Bázeli Egyezmény titkárságával, amely részt vett az Interpol 1998. évi, a környezeti vétségek tárgyában rendezett konferenciáján. A Maastrichti Szerződés megkötésére (1992) és a hágai székhelyű Europol kormányközi bűnügyi hivatal megalakulására támaszkodva felvetődött, hogy az Europol foglalkozzék az engedély nélküli hulladékkereskedelem kriminalisztikájával és bűnüldözési feladataival is. Az élénk hulladékmozgás iránt az ENSZ Emberjogi Bizottsága is érdeklődik. Már 1955. évi ülésén hozott határozatában „mélységes aggodalmát” fejezte ki a nemzetközi hulladékkereskedelem és annak uralkodó iránya miatt, majd a kérdést megfigyelő és rendszeres jelentéstételre kötelezett megbízottat nevezett ki (akinek azonban nincs ezen a megfigyelésen és a tanácsadáson túl terjedő hatásköre). A Bázeli Egyezmény titkárságával ő is együttműködik. A Bizottság azonban, a nem szűnő „hulladéktúrák” láttán elismeri az olyan természetvédő szövetségek és szervezetek pótolhatatlan feltáró, „rajtaütő”, a hatóságokat és a lakosságot egyaránt riadóztató tevékenységét, mint a Greepeace, a BAN (Basel Action Network), a Traffic Europe, a WWF stb.
Igazságszolgáltatás, szankciók A Bázeli Szerződés előirányozza az illegális hulladékexport felelősének megterhelését az okozott károk megtérítésével és külön alapot hozott létre a sürgős intézkedések finanszírozására. Az engedély nélküli hulladékszállítást bűnténynek minősíti, amely fölött „nemzeti jogrend” szerint kell ítélkezni (de vajon a szállítmány kiinduló vagy célországában?!).
A büntetőtételek országonként különbözők. Pl. Franciaországban egy 1975. évi törvény illegális hulladékexportra legfeljebb 500 000 FRF bírságot vagy két évi szabadságvesztést szab ki. Hollandiában ez utóbbi kettőtől hat évig terjed. Az EU-irányelv jelenleg kidolgozás alatt áll. Fontos feladat volna minden országban a környezetvédelmi büntetőjogban jártas bírák képzése és speciális ítélőszékek felállítása. Ebben Belgium jár élen, ahol előkészületben van környezetvédelmi ügyészi és bírói testületek kinevezése. Szükség volna e téren szorosabb nemzetközi együttműködésre is. 1999-ben megalakult ugyan az EU-tagországok bíráiból álló, a kölcsönös jogi segítségnyújtás koordinálására hivatott Eurojust, de az Európa Parlament, éppen az összehangoltságot hiányolva, fordult az Európai Bizottsághoz egy valódi közös „európajogi térség” megteremtésének javaslatával.
Tisztázatlan fogalmak kihasználása A probléma magánál a hulladék fogalmánál kezdődik. Pl. egy termék, amely egy országban már nem felel meg a használati szokásoknak vagy az előírásoknak, elavultnak vagy már hulladéknak minősül, másutt még a szabályozás határain belül marad. Costa Ricában 1967 és 1979 között 11 000 munkás sterilizálódott egy amerikai cég banánültetvényein dibróm-klór-propán használata következtében. A növényvédő szerre az USA-ban már 1975-ben életbe lépett a tilalom, de Costa Ricában erre 1988-ig kellett várni, és az érintetteknek a 2000-ig tartó pereskedések végén nem ítéltek meg kártalanítást. Hasonló előzmények után az 1988-ban megkötött Rotterdami Egyezmény a rovarirtó szerek külkereskedelmére bevezeti „a kérdés ismeretéhez kötött előzetes beleegyezést” (prior informed convent). Németországban a PAN civil szervezet (Pesticide Action Network) elérte, hogy a nagy vegyipari konszernek (BASF, Bayer, Hoechst) nem szállítanak többé fejlődő országba „otthon” eltiltott növényvédő szert. A holland VosBV vegyigyár 1995-ben egy német cég által gyógyászati minőségűnek deklarált, a valóságban etilénglikollal kevert glicerint szállított Haitinak. A termék, gyógyászati szirupokba keverve, mintegy 50 gyermek halálát okozta. Az eset csak az 1997-ben megindult vizsgálat nyomán terelődött jogi útra. A törvénykezés harmonizálásának tehát a hulladékfajták mellett még piacon levő vagy onnan a közelmúltban kivont termékekre is ki kell terjednie.
A „hulladék” fogalmán belül a veszélyes hulladékoké sem egyértelmű. Ezt a csoportot nevezik „mérgezőnek”, másutt (pl. Franciaországban) „speciálisnak”. Német nyelvterületen Sondermüll-nek. Emellett a lista, az ismeretek bővülésével gyakori változásoknak van kitéve. Így a Bázeli Egyezmény veszélyes hulladékai nem egyeznek meg az OECD vörös és sárga listájával, nevezetesen antimon-, berillium-, kadmium-, ólom- és szeléntartalmú hulladékok tekintetében. A „hasznosítás” fogalma sem általános érvényű. A hulladékok pozitív piaci értékű újrahasznosításra szánt anyagaira használatos „másodnyersanyag” elnevezés nincs hivatalos érvényben. A hulladék anyagában történő hasznosítása (recycling) mellett nagy jelentőségű az energetikai hasznosítás. Ez a kifejezés szintén félreértésre adhat alkalmat az „alternatív fűtőanyagok” mellett. A „szerves anyagokon” belül méltán keltenek zavart a fermentálható, komposztálható, biológiailag lebontható termékek, valamint a szénkémia által termelt anyagok összessége (köztük műanyagok, gumi). Tovább bonyolítják a szerves anyagok fogalmi helyzetét a magától értetődően mezőgazdasági hasznosításra szánt „megnevezetlen műtrágya”, szennyvíziszap és állati trágya.
Negatív tanulságok Az eddig elmondottakból következik, hogy – nem veszélyes hulladékok sokszor rejtenek veszélyeseket, továbbá – veszélyes (egyébként hasznosítható) hulladékok esetében a recycling gyakran csak a szállítást legalizáló jelszó, a tényleges hasznosítás elmarad („hamis (színlelt) hasznosítás” = sham recycling). Az ENSZ Környezetvédelmi Programja megállapítja, hogy a veszélyes hulladék hasznosítása nem mindig a legjobb megoldás, mivel a gazdasági és ökológiai előnyökkel aránytalan emberi és környezeti kockázatok állnak szemben.
Példaértékű esetek A következőkben felsorolt esetek az ENSZ emberjogi megbízottjának jelentéseiből származnak: n Kínában mint illegális célországban a hatóságok felfedeztek egy szomszédos országból származó, 13 t radioaktív hulladékot és egy texa-
si vállalat által „küldött” 78 t szintén radioaktív fémhulladékot. 1997-ben tíz év börtönre ítéltek egy amerikai üzletembert, mert illegálisan Kínába juttatott külföldi hulladékot, benne 228 t kórházi eredetűt. A per folyamán kiderült, hogy Kína addig már több mint 200 hajórakomány külföldi szemetet fordított vissza kikötőiből. Az ország 1996-ban csatlakozott a Bázeli Egyezményhez és 2000 óta nem fogad semmilyen hulladékszállítmányt. o 1996-ban fény derült klór-fluor-szénhidrogének sorozatos szállítására Oroszországból és Kínából az Európai Unióba, összesen több mint 1000 t mennyiségben. Az Európa Parlament az eljárás szankcionálását követelte. p Jelentőségükben kiemelkednek a Németország/Paraguay-reláció példái. Németország 1989 és 1992 között évi 100 Et nagyságrendben szállított „alternatív fűtőanyagnak” nevezett hulladékot a dél-amerikai országnak, ahol azt cementműben égették el. 1992-ben a gyár dolgozói körében gyanús halálesetek következtek be, a szomszédos farmon pedig számos állat elpusztult. Paraguay fővárosának (Asunción) kikötőjében 1997-ben felfedeztek illegálisan az országba nagyrészt Németországból „exportált” 1118 hordó PCB-t. A Greenpeace 1989-ben nyilvánosságra hozott egy szándéknyilatkozatot, amelyet egy német hulladékfeldolgozó cég illetékese és magukat paraguayi hatósági megbízottaknak kiadó személyek írták alá, 1,2 Mt hulladék exportjáról, ill. fogadásáról egy állítólagos felállítandó égetőmű részére. Három hulladékszállítási kísérletet, hamis szállítólevéllel, még a német rendőrség derített fel, az egyiket egy „bitumen” címkét viselő, megrepedt hordó segítségével. Ezek az esetek valószínűleg csak néhány kirívó példáját mutatják be annak a hatalmas „kereskedelmi forgalomnak”, amelyet Paraguay düsseldorfi tiszteletbeli konzulja és egykori magas rangú paraguayi tisztségviselők szerveztek meg és közvetítettek. q A kimerült akkumulátorok és használt elemek az OECD sárga veszélyességi listáján szerepelnek, különös tekintettel a kénsavas ólomakkumulátorok rendkívül ártalmas, ill. mérgező anyagaira. Brazíliában a jelentős ólomakkumulátor-importot feldolgozó FAE SA gyárának sok munkása ólommérgezést kapott, sőt a közelben lakó gyermekek vérében is magas ólomszintet mutattak ki. Az üzemet egy éven belül bezárták, de Brazíliában egy másik hasonló, a Moura cég tulajdonában levő gyár – a Greenpeace és helyi környezetvédők természetkárosításról szóló jelentései és tiltakozása ellenére – folytatja ezt a
tevékenységét annyira, hogy 1997-ben 5700 t akkut importált, 90%-ban az USA-ból. Németországból 1992-ben használt akkumulátorokból és transzormátorokból álló 900 tonnás rakomány futott be az alexandriai kikötőbe, amelyet a Greenpeace figyelmeztetése nyomán az egyiptomi hatóság visszafordított. Ezzel szemben Indonézia ugyanezen évben fogadott egy 11 000 tonnás szállítmányt Ausztráliából, 1993-ban egy 700 tonnást az Egyesült Királyságból. A Fülöp-szigeteken 1993-tól szintén foglalkoztak üzemek az Ausztráliából, Japánból, Új-Zélandból és az Egyesült Királyságból származó használt akkumulátorok feldolgozásával (csak 1993-ban: 16 000 t), de a nagy környezetszennyezési és egészségügyi gondok miatt a kormány 1994-ben az egyetlen Philippines Recyclers Inc. kivételével megtiltotta az akku-importot. 1998-ban a Taivan Formosa Plastics Corp. akkumulátor- és elemgyártásából származó 3000 t veszélyes hulladék tartott a célországba, Kínába, de közben Kambodzsában felborult. A szállító/rakodómunkások és a hulladékos műanyagzsákok visszarakásában segítő kambodzsai lakosok közt mérgezések és halálesetek fordultak elő. Erre a szállítási útvonal környékén levő falvakban pánik tört ki, és mintegy 50 000-en elmenekültek, két tiltakozót viszont letartóztattak. A Formosa Plastics és a kambodzsai tárgyalóküldöttség között ezt követően létrejött egyezmény értelmében a cég újracsomagolta a hulladékot, megtisztította a helyszínt és az anyagot Kambodzsa elkerülésével szállította rendeltetési helyére. A bebörtönzött tüntetőket szabadlábra helyezték (a vádemelők felmentése mellett). r A használt számítógépek általában nem minősülnek veszélyes hulladéknak, kivéve a katódcsöveket, amelyek a televíziós képernyőkkel együtt rajta vannak az OECD sárga listáján. A számítógép- és –alkatrészexport az USA-ból, Ausztráliából és Új-Zélandból, Hong-Kongon, Szingapuron vagy Dubain át Kínába, továbbá Indiába és Pakisztánba irányul. A számítógépek nyomtatott áramköreiből – egyébként csökkenő fajlagos mennyiségben – nemesfémeket, valamint a kondenzátorokból, akkumulátorokból, árammegszakítókból és elemekből rezet, alumíniumot, higanyt, nikkelt, kadmiumot stb. lehet kinyerni. Az erre szolgáló módszerek azonban a fejlődő országokban durvák és kezdetlegesek (pl. fürdők a nemesfémek kioldására, kábelek elégetése szabad tűzön). Az USA néhány államában, köztük Kaliforniában tilos a képernyők elhelyezése depónián, az EPA tanulmánya pedig kimutatta, hogy feldol-
gozásuk hasznosítás céljából tízszer annyiba kerül, mint elszállításuk Kínába, ahol viszont 2000-ben hatályba lépett minden elektronikai hulladék importtilalma. s Az egyébként a veszélytelen csoportba sorolt műanyagok tartalmazhatnak gyártáskor beépített vagy a hulladékhoz (esetleg csak az exportrakományhoz) kevert veszélyes anyagokat: – 1992-ben az illetékes egyiptomi hatóság megtagadta egy németországi eredetű, 950 tonnás műanyaghulladék-szállítmány kikötői kirakását, amely cementgyár fűtőanyagául szolgált volna, de nagy koncentrációban tartalmazott nehézfémeket és többgyűrűs aromás szénhidrogéneket (PAH). – Egy kínai vegyigyár 1993 és 1995 között illegálisan importált Németországból 40 000 t műanyagot, amely azonban az emberi egészségre és a környezetre egyaránt ártalmasnak bizonyult. Ezért egy részét visszaküldték Németországba. Ugyanerre a sorsra jutott 1994-ben egy-egy Hollandiából Indiába, ill. Hong-Kongba útnak indított műanyaghulladék-szállítmány. – A libanoni hatóság 1996-ban lefoglalt két „műanyag zacskókat”, a valóságban gyógyszergyári alapanyagokkal szennyezett műanyag hulladékot tartalmazó konténert. A Franciaországból származó rakományt Belgiumból expediálta egy libanoni üzletember egy bejrúti gyárba, amelynek tulajdonosát később letartóztatták, Belgiumban pedig az exportőrt pénzbírságra ítélték. – a Greenpeace kampányt folytat a PVC ellen is, amelynek az elégetésekor hidrogén-klorid és dioxinok fejlődnek. Kínában a többek közt Hollandiából behozott, PVC-burkolatú kábelek hulladékát (amely nem szerepel a veszélyesek közt) szabad tűzön égetik el, hogy kinyerjék a réz- és alumíniumvezetékeket. Összeállította: Dr. Boros Tiborné Bertolini, G.: Police de l’environnement: le contrôle des mouvements transfrontières de dèchets. = Techniques Sciences Méthodes, 2003. 4. sz. p. 81–90. Bertolini, G.: La régulation des mouvements transfrontières de dèchets. Un dispositif á consolider. = Géographie Économie Société, 5. k. 1. sz. 2003. p. 91–105.
