.NÉMETH GYÖRGY.
.Laureion baglyai. Ha egy athéni tavasszal el√ször látott héját, az volt a szokás, hogy hanyatt vetette magát a zsenge f∫be, és meghengerg√zött benne. Csakhogy a szegényebbeknek nem volt pénztárcájuk, a zsebet pedig a görögök egyáltalán nem ismerték, így az aprópénzt a szájukban tartották. A darab h√se, Euelpidés meg is járta. Amikor megpillantotta a héját, a babonának megfelel√en hanyatt vágta magát, és az ütést√l lenyelte a szájában √rzött obolosokat. Várhatott, mire újból szeme elé kerültek… Ha a szájban √rzött aprópénzt√l eltekintünk, úgy t∫nhet, mintha a görög kisemberek pénzhez való viszonya nem sokban tért volna el a mai közemberét√l. Athén valóban különleges helyet foglal el a pénzhasználat tömegessé válásának történetében. Ahhoz azonban, hogy az athéniak pénzhez való viszonyának sajátosságait kell√képpen megvilágíthassuk, röviden át kell tekintenünk azt az utat, amelyet a görögség az el√z√ évszázadokban bejárt, amíg csak a mai értelemben vett pénzérmék megszülettek.
PÉNZ A SZÁJBAN
A
ristophanés Madarak cím∫ komédiájában röviden összefoglalja, hogy mire is vágyott leginkább egy szegény sorú athéni esküdtbíró Kr. e. 414-ben: „Mert el√ször amit óhajt minden bíró, jól tudom Sohse’ hagynak el jöv√re Laurionnak baglyai, Mind ott laknak házatoknál, ott fészkelnek a saját Erszénytekben, ott költik ki a sok apró érmeket.” (1105–1108, Arany J. fordítása)
Minden athéni, s√t talán minden görög jól értette e képes beszédet, hiszen közmondás is járta egész Hellasban: „Baglyot Athénba” (Aristophanés: Madarak. 301). Ez körülbelül annyit tett, mint „tengerbe vizet”, vagyis értelmetlen fáradság, hiszen a tengerben legalább annyi a víz, mint a bagoly Athénban. No, nem Athéné szent madara a maga valójában, bár nem kételkedhetünk, bel√lük is volt néhány Attikában, hanem a görög világ legismertebb, legnevezetesebb és legszívesebben látott ezüstpénze, az athéni drachma, amelynek verete ekkor már mintegy 113 éve a bagoly volt, mellette egy olajág, és az ATHE rövidítés, amelyet úgy kellett föloldani, mint valamennyi pénzügyekben járatos hellén jól tudta, „az athéniaké”. Az athéni esküdtbírák a napidíjra, a laureioni ezüstbányákból származó drachmákra vágytak, és azok fiókáira, a szapora obolosokra. Az athéni polgár hétköznapjait meghatározta a pénzkeresés, vagy legalább a pénz utáni vágyakozás, és, mint még mindig a Madarak-ból (502–503) idézem, olykor szabályosan le is nyelték vágyuk eme tárgyát.
RHODÓPIS NYÁRSAI
A
bronzkori görögök, vagyis a mykénéiek, nem ismerték a vert pénzt, hanem olyan raktári újraelosztásos, úgynevezett redisztributív rendszert üzemeltettek, amely a palota raktárába beérkez√ és onnan kiutalt élelmiszer-, nyersanyag- és készárukészletet szorosan számon tartotta, mindent a maga mértékegysége szerint, és az egyes termel√ket e raktárból látta el az el√re meghatározott élelmiszerfejadaggal, valamint a munkájukhoz szükséges nyersanyaggal.
113
Németh György
E kiutalásokat az agyagtáblákon fennmaradt, szótagírással, ún. lineáris B írással rögzített feljegyzésekb√l ismerjük:
arany pajzsbojt Glaukos arany fegyverzete rabszolga (Lykaón) rabszolgan√ (Eurykleia) háromlábú fémedény Diomédés bronzfegyverzete rabszolgan√
„A-ka-si-jo-ne-ben nyersanyagban részesül√ kovácsok: Philamenos 3 kg BRONZ; ma-u-ti-jo 3 kg BRONZ; e-do-mo-ne-u 3 kg BRONZ Klawiskos 1.5 kg BRONZ Piweriatas 1.5 kg BRONZ sa-mu?-ta-jo 1.5 kg BRONZ; wa-u-do-no 1.5 kg BRONZ; ka-ra-pa-so 1.5 kg BRONZ; Pthakeus 1.5 kg BRONZ; ti-ta[.]-wo 1.5 kg […]; Moleus 1.5 kg BRONZ; És ennyi bronzot osztottak ki közöttük mind: 6 kg; Ennyi BRONZ (összesen): 27 kg. üres 11. És ennyi kovács van nyersanyag nélkül: Terthreus, Pamphaios, Philowergos, Hanumenos Xouthos.” (Tegyey I. fordítása)
100 ökör 100 ökör 100 ökör 20 ökör 12 ökör 9 ökör 4 ökör
Ilias 2, 449 Ilias 6, 236 Ilias 21, 79 Odysseia 1, 431 Ilias 23, 703 Ilias 6, 236 Ilias 23, 705
A vert pénz kialakulása el√tti id√szakban tehát szarvasmarhában, rögzített súlyú nyersanyagban és bizonyos értéket képvisel√ tárgyakban tudták kifejezni egyes árucikkek értékét. Az archaikus görög világban elterjedt volt az egységnyi hosszúságú vasnyársak, ún. obelosok vagy obolosok fizetési eszközként való használata. „Az obolos szó az e-nek o-val való helyettesítése által jött létre. Régebben az emberek nyers vasnyársakat használtak pénz gyanánt; az iónok obelosnak mondják, mi (attikaiak) obolosnak. Az argosi Pheidón volt az els√, aki pénzt veretett Aiginában, és mikor használatba hozta a pénzérméket, kivonta a forgalomból a nyársakat, és felajánlotta azokat az argosi Hérának. Mivel pedig abban az id√ben a nyársak megtöltötték a kezet, azaz a markot (drax), még mi is, bár a mi hat obolosunk nem tölti meg a markunkat, maréknak (drachmé) nevezzük ezt is, a hajdani megmarkolás következtében. Ezért nevezzük még manapság is a pénzkölcsönz√t nyársmérlegel√nek (obolostatés), mert a régiek súlyként is használták nyársaikat. Így beszéli ezt el Hérakleidés Pontikos.” (Órión: Etymologikon. Obelos címszó. Sarkady J. fordítása) Az Órión által meg√rzött hagyomány Pheidón nevéhez köti az argosi Héra-szentélyben felajánlott vasnyársakat, amelyek egy részét a múlt században folytatott feltárás során megtalálták. Pheidón történetisége vitatott, az pedig bizonyos, hogy nem √ veretett el√ször pénzt. A vasnyársaknak mint felhalmozott kincsnek a felajánlására azonban más, különösebb példát is ismerünk a görög hagyományból. Egy thrák eredet∫, Egyiptomban karriert csinált prostituált, Rhodópis, Amasis fáraó (ur. Kr. e. 568–526) szeret√je lett, vagy ha nem is a fáraóé, legalábbis a költ√n√ Sapphó dúsgazdag bátyjáé, és így hatalmas vagyont szerzett. Ennek egytized részét a delphoi Apollón-szentélybe küldte kegyes felajánlásként. Hérodotos (2, 137) így ír az adományról: „Rhodópis ily módon szabad lett, s mivel nagyon vonzó n√ volt, csakugyan sokat keresett, legalábbis a maga körülményeihez képest, de korántsem annyit, hogy abból piramist emeltethessen. Aki óhajtja ugyanis, az ma is megtekintheti vagyonának egytized részét, amib√l
Az egész rendszer azon alapult, hogy a bronzkori palota saját kezében tartotta a fémimportot, vagyis a bronz el√állításához szükséges, csak távolsági kereskedelem segítségével beszerezhet√ réz és ón behozatalát, s így a bronzfegyverek és -eszközök el√állításának monopóliumát is. A Görögországhoz legközelebb es√ rézlel√helyek Cipruson és Szardínia szigetén voltak. A görögországi bronzkor hanyatlásához és a paloták hatalmának leáldozásához éppen az vezetett, hogy a tengeri népek vándorlása a Kr. e. 12. században elvágta a távolsági kereskedelem útvonalait, s a fémimport megsz∫nésével értelmetlenné vált a paloták irányító és újraelosztó funkciója. A bronzkori fémimport óriási jelent√ségére a lineáris B írásos táblákon kívül a vízalatti régészet leletei is felhívják a figyelmet. A török partvidék mellett, Ulu Burun-
nál elsüllyedt Kr. e. 14. századi hajó mintegy hat tonna rezet szállított több mint kétszáz rézöntecs formájában. E rézöntecsek súlya egységesen kb. 27 kg volt, ami majdnem megegyezik a klasszikus id√szak mértékegységével, az attikai talantonnal (26,196 kg). A rézöntecsek alakja lenyúzott ökörb√rre emlékeztet, vagyis valószín∫, hogy a bronzkorban egy kereskedelmi egységként használatos rézöntecs, azaz talanton értéke egy szarvasmarháéval volt egyenl√. A szarvasmarha mint értékmér√ még Homéros világában, a Kr. e. 8. században is fontos szerepet játszik. Az eposzok marhában adták meg a tárgyak és rabszolgák értékét. A következ√ árakról tudunk az Ilias és az Odysseia alapján (Németh 1995, 9):
114
Laureion baglyai
a pénzverés. Számos közgazdasági elmélet, Aristotelést√l Karl Marxig abból indult ki, hogy a gazdasági munkamegosztás fejl√dése együtt járt a kereskedelem, a pénz és a piacok fejl√désével, s a pénz azért jött létre, hogy mint csereeszköz, megkönnyítse a javak piaci mozgását (Polányi 1984, 14). Az általunk ismert legrégebbi vert pénzek azonban valószín∫vé teszik, hogy nem használták √ket bels√ piacon, ehhez ugyanis túl nagy volt az értékük. A pénzverést Lydiában találták fel a Kr. e. 7. század közepén (Hérodotos 1, 94), abban a kisázsiai birodalomban, amely a „kr√zusian” gazdag Kroisos (ur. Kr. e. 560–546) vagyonáról híresült el. Lydia f√városa a Paktólos-folyó partján terült el, amely a Tmólos-hegységb√l aranyhomokot hozott magával. A Paktólos a f√város piacterén folyt keresztül (Hérodotos 5, 101). Az aranymosóknak tehát nem kellett messzire menniük az aranyrögökkel, ha be akarták váltani azokat. A tmólosi arany azonban nem tisztán fordult el√, hanem ezüsttel keverve ún. élektron formájában (Wallace 385). Éppen ezért a legkorábbi vert pénzek ezüsttartalma az élektron összetételét√l függ√en 40 és 70% között mozgott. Az élektronverést tizennyolc görög polis is átvette, ebb√l hét kisázsiai állam még a Kr. e. 7. században (Chios, Dardanos, Erythrai, Kymé, Kyzikos, Milétos és Kós szigete). Az élektronstatér súlya 12–17 gramm között mozgott (milétosi-lyd: 14,1 g; phókaiai: 16,1 g, Carradice-price 24). Egy 12 grammos érme aranytartalma elérhette a 7,2 grammot (60%, Christ 16). A legkorábbi vert pénzeket tartalmazó kincslelet 1904-ben került el√ az ephesosi Artemis-templom Kr. e. 600 k.-re datálható rétegében. A fogadalmi ajándékként felajánlott, s ma a British Museumban √rzött kincs 93 élektron érme között egyetlen egy sem volt kisebb 14,1 grammnál. Nyilvánvaló, hogy ez olyan nagy érték volt, amelyet a napi fogyasztást szolgáló kiskereskedelem nem tudott felhasználni. Az élelmiszerpiacon nem vásároltak naponta teljes ökröket és birkákat. A pénzverés megjelenését tehát nem a munkamegosztáson alapuló csere kényszerítette ki. Ebben az esetben fölmerül a kérdés, hogy mire használták e korai, nagy érték∫ vereteket, és mikor jelentek meg a kisebb súlyú, a mindennapi életben is használható érmék? A lyd királyok érmein oroszlánfejet, a görög polisok veretein pedig jellegzetes címerállatokat (Aigina: tekn√sbéka, Athén: bagoly, Phókaia: fóka, Korinthos: pegazus), az egyes városokat véd√ isteneket (Athén: Athéné, Massilia: Artemis, Naxos: Dionysos, Syrakusai: Arethusa forrásnimfa, Gela: Gela-folyó bikatest∫, emberfej∫ istene), a polis ál-
kiderül, hogy nem lehetett nagyon gazdag. Mert Rhodópis azt szerette volna, ha Hellas földjén valami emlék marad utána, s olyan ajándékot csináltatott, ami senki másnak nem jutott még eszébe, s amit senki sem ajándékozott még templomnak, s azt ajánlotta fel emléke meg√rzésére Delphoiban. Vagyona egytized részéb√l annyi ökörsüt√ nyársat készíttetett, amennyire az összegb√l futotta, s elküldte √ket Delphoiba. Ezek most is ott hevernek nagy halomban a chiosiak oltára mögött, a templommal szemben.” (Muraközy Gy. fordítása) Hérodotos a történet tanúsága szerint nem hallott Pheidón argosi felajánlásáról, és a vasnyárspénz használatát sem értette pontosan, szavai azonban azt nyilvánvalóvá teszik, hogy e különös pénzfajtában vagyonokat halmoztak fel, és ezek egy részét különféle szentélyekben ajánlották föl. S√t az is valószín∫nek látszik, hogy a más javakban megtestesül√ kincseket a felajánlás el√tt „átváltották” vasnyársra. Arról azonban nem szólnak forrásaink, hogy e nyársakat valaha is használták volna csereértékként. Erre nem is volt szükség. A távolsági kereskedelemben nagy tömeg∫ áru cserélt gazdát, és egy árutömeg együttes értékét a cserél√k megállapodásuk alapján feleltették meg a csereáru értékének. Ehhez még csak alkudozni sem kellett. Hérodotos (4, 196) leírja a karthágóiak és a fekete afrikaiak között folyt „néma kereskedelem” technikáját. A keresked√k a tengerparton kirakták áruikat, tüzet gyújtottak és visszavonultak a hajóikra. A bennszülöttek, látván a füstöt, kimerészkedtek a partra, és letettek annyi aranyat, amennyit szerintük az áru ért, s megint elmentek. A keresked√k visszatértek, megnézték, hogy szerintük elegend√-e az arany. Ha igen, az aranyat elvették és elhajóztak, ha pedig nem, visszatértek hajóikra. A bennszülöttek másnapra vagy megnövelték az arany mennyiségét, vagy azt is elvitték, amit addig odakészítettek. A két fél nem is látta egymást, pénzt sem használtak, mégis jól m∫ködött ez a kereskedelem, amelyben egyik fél sem csapta be a másikat, mert ez hosszú távú érdekeiknek komoly kárt okozott volna.
PÉNZ ÉS SZUVERENITÁS
H
a pénzérme nélkül is ilyen jól m∫ködött a kereskedelem, és a palotagazdaságok bevételeinek és kiadásainak bonyolult viszonyait is hatékonyan lehetett szabályozni, szinte érthetetlen, miért alakult ki
115
Németh György
piacon, mivel nem konvertibilis. A görög államok azonban a jelenlegi Görögországon kívül csak a Földközi-tenger és Fekete-tenger keskeny tengerparti sávjában helyezkedtek el, s nemesfém vereteiket mindenütt elfogadták! A pénzváltó dolga azonban korántsem volt annyira nehéz, mint a fentiek alapján gondolhatnánk. Az egyes polisok érmeinek súlya a legtöbb esetben megfelelt az elterjedtebb standardoknak (athéni, aiginai, korinthosi, euboiai, phoinikiai). Ha a pénzváltó ismerte az adott veretet, és tudta, hogy ezüstvagy aranytartalma megfelel az elvárásainak, már csak mérlegelnie kellett, a pénz nem súlyhiányos-e? Ezért ered számos pénzegység neve a mérlegelésb√l (sékel = mérni, statér = ami egyensúlyba hozza a mérleget, pound = font, mint súly, Carradine-price 22). Összehasonlításul nézzünk meg két gyakori standardot (Christ 19):
tal termelt fontosabb terményeket (Metapontion: búzakalász, Skotussa: téli búza, Mélos: gránátalma, Kyréné: silphion) találunk, s√t egyes korai vereteken Athénban, C. T. Seltman feltevése szerint, arisztokrata családok címerei is megjelentek (Seltman 20–34; 79 skk). Mindebb√l többen arra következtettek, hogy a korai pénzverésnek els√sorban nem gazdasági, hanem politikai-propagandisztikus okai voltak: a jellegzetes veret az adott uralkodó vagy polis számára, mint a mai zászló, kifejezte az állam szuverenitását. Ez az álláspont azonban tarthatatlan (Martin 231). Az ugyan igaz, hogy pénzt független államok vertek, de az is tény, hogy számos független állam sohasem kezdett pénzverésbe, hanem mások jól bevált érmeit használta. Ennek ellenére mai fogalmaink szerint elképeszt√en sok görög államnak volt saját pénzverése. 247 polist vizsgáltam meg a Kr. e. 75 században, s ebb√l 189-ben vertek hosszabb-rövidebb ideig pénzt. A polisok száma a vizsgált id√szakban feltehet√leg a hétszázat is elérte, de ezek túlnyomó többsége sosem állított el√ önálló érmeket. Összehasonlításul álljon itt az az adat, amely szerint a kezdetekt√l a hellenisztikus kor végéig, vagyis a Kr. e. 7. századtól Kr. e. 30-ig több mint 1400 város és törzs, valamint 500 uralkodó vert pénzt (Christ 10). Egy adott, rövidebb id√szakban azonban a görög ver√helyek száma természetesen kisebb volt: Kr. e. 7. sz. Kr. e. 6. sz. Kr. e. 5. sz.
obolos drachma mina talanton
aiginai 1,04 g 6,24 g 623,7 g 37,142 kg
ADÓK, TEMPLOMOK, ZSOLDOSOK
12 ver√hely 67 ver√hely 182 ver√hely
M
inthogy a kisebb súlyegységek csak kés√bb alakultak ki, a pénzverés kezdetben nyilvánvalóan nagyobb értékek könnyebb mozgatása és kezelhet√sége céljából jött létre. Mi célt szolgálhattak a Kr. e. 7. században e nagyobb értékek? A távolsági kereskedelem, mint már láttuk a néma kereskedelemr√l szóló hérodotosi szövegben, árut cserélt közvetlenül árura, s az „árakat” a kereslet-kínálat viszonyainál alapvet√bben határozták meg évszázadok alatt rögzült cserearányok, például a búza és az árpa cserearánya 3–1 volt hosszú id√n át, függetlenül attól, hogy az adott évben milyen volt a termés. Az üzletkötést megkönnyíthette, de nem feltételezte a könynyen szállítható és nem romlandó aranyérmék bevezetése. Az érmék használatának azonban korlátot szabott, hogy közvetlenül a kiskereskedelemben nem lehetett fölhasználni √ket, így els√sorban mégis csak kincsképzésre és nagyérték∫ kincsek mozgatására használhatták √ket. A pénzverés tehát feltevésem szerint eleinte éppen ezt a célt szolgálta. Kérdés, hogy a korabeli viszonyok között, a Kr. e. 7. század-
Ha az 5. századot negyedszázadokra bontjuk, a kortárs veretek száma még kisebb: Kr. e. 5. sz. 1. negyede Kr. e. 5. sz. 2. negyede Kr. e. 5. sz. 3. negyede Kr. e. 5. sz. 4. negyede
attikai 0,73 g 4,37 g 436,6 g 26,196 kg
97 ver√hely 79 ver√hely 98 ver√hely 106 ver√hely
Ennek ellenére együttérzésel gondolhatunk az athéni kiköt√ben háromlábú asztalkája (trapeza, vagyis az angol bank = pad kifejezés megfelel√je) mellett üldögél√ pénzváltóra (trapezités), akinek több mint száz „nemzeti valutát” kellett fejben tartania. Ez akkor különösen hatalmas szám, ha belegondolunk, ma valamivel több mint 160 ország van a Földön, vagyis összesen ennél alig több önálló pénzkibocsátással számolhatunk (még ha figyelembe vesszük például a skót fontot is), de e pénzek nagyobb része sohasem jelenik meg a nemzetközi pénz-
116
Laureion baglyai
sebb szentélyekbe juttatni. Vagy értékes tárgyakat (pl. Kroisos arany és ezüst vegyít√edénye, tíz talanton súlyú arany oroszlánszobra, Hérodotos 1, 50), vagy, ha már volt, vert pénzt lehetett a szentélyek kincsesházaiban elhelyezni. Kroisos Delphoinak szánt ajándékai között volt négy színarany, egyenként két és fél talanton (attikai talantonban számolva 65 és fél kg) súlyú tégla, valamint 113 db egyenként két talanton (52,39 kg) súlyú fehérarany féltégla, vagyis összesen 6182,3 kg arany. Ezek az egységnyi méret∫ és súlyú féltéglák már ugyanazt a funkciót töltötték be, mint egy, az uralkodó által hitelesített, nagy érték∫ fizet√eszköz. Kroisos azonban saját vert pénzéb√l is juttatott a delphoiaknak. Követei útján megérdekl√dte Delphoi lakosainak számát, és minden polgárnak két aranystatért küldött ajándékba (Hérodotos 1, 54). Kroisos ajándékai bejárták azt az utat, amelyet a tengeren túlról vagy egyéb távoli vidékekr√l küldött fogadalmi ajándékok fejl√dése kijelölt: presztizstárgyak (arany- és ezüstedény, aranyoroszlán), súlyra mért, egységes alakú nemesfémek és végül vert pénz. A pénznek ebben az id√ben Delphoi számára még nem volt ugyanaz a jelent√sége, mint a kés√bbiekben, amikor a pénzhasználat ott is elterjedt (Kr. e. 520 k.). A fogadalmi ajándékot nem használhatták másra, például adásvételre, meg kellett √rizniük, legalábbis elvileg, éppúgy, mint Rhodópis nyársait. A veretek ugyanakkor megkönnyítették e kincsek nyilvántartását. A pénzverés kialakulásához és gyors elterjedéséhez még egy társadalmi réteg járult hozzá jelent√s mértékben: a zsoldosoké. E zsoldosok jelent√s része ókori keleti uralkodók hadseregeiben szolgált, és különféle görög városokból került ki. Apriés egyiptomi uralkodó seregében (ur. Kr. e. 589–570) nem kevesebb, mint harmincezer görög és káriai zsoldos harcolt (Hérodotos 2, 163). II. Psammetichos fáraó (ur. 595–589) zsoldosainak feliratait mai napig láthatjuk az Abu simbeli II. Ramses-szobron (ML 7). A zsoldosok a kisázsiai Teósból és Kolophónból, valamint a rhodosi Ialysosból érkeztek. A lesbosi költ√, Alkaios (Kr. e. 600 k.) megemlékezik testvérér√l, Antimeneidasról, aki Babylónban harcolt zsoldosként (50. töredék). Végezetül tudjuk jól, hogy Kroisos seregében is harcoltak görögök (az anekdota szerint például Thalés is, Hérodotos 1, 75) és más idegenek, akiket a perzsákkal vívott els√ ütközete után a lyd uralkodó meggondolatlanul szélnek eresztett (Hérodotos 1, 77). A görög világ nem véletlenül látta el zsoldosokkal a fizet√képes keleti monarchiákat. Hellas relatív túlnépesedése oda vezetett, hogy a családok
ban kiknek állt érdekében államilag garantált, nagy érték∫ élektronérmék könny∫ és viszonylag kockázatmentes szállítása. Erre a választ nem a hétköznapi cserében, hanem az érmék fizet√eszköz voltában találhatjuk meg (Polányi 1984, 80–84). A szárazföldi szállítás hosszabb távolságra igen drága volt, vagyis néhány tíz mérföldre történ√ szállítás már meghaladta a szállított gabona vagy olaj értékét, levágott állatokat pedig a hús romlékonysága miatt egyáltalán nem lehetett szállítani. (Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy Diocletianus Kr. u. 301-ben hozott árrendelete szerint egy szekér búza ára legföljebb 4500 denarius lehetett, bármilyen messzire is szállították. Egy szekér 1,5 km-es fuvardíja 20 denarius volt, vagyis 225 km szárazföldi szállítás után a szállítási díj elérte a búza teljes eladási árát. Az olcsóbb árpa esetén már 135 km-es szállítás felemésztette a teljes eladási árat. Ahhoz, hogy megérje a szállítás, csak egészen rövid távolságra lehetett szárazföldön eljuttatni a gabonaféléket.) A lyd birodalom mérete, különösen, ha a fennhatósága alatt álló part menti görög polisokat is beleszámítjuk, már elég nagy volt ahhoz, hogy e szállítási költségeket például az adó behajtásánál az állam által egységesen megjelölt veretekkel csökkentsék. Talán ezért találjuk meg már a legkorábbi lyd vereteket is a part menti görög államokban, s ezért kezd√dik meg Lydia után éppen azokban, és az e polisokkal szoros kereskedelmi kapcsolatban álló vidékeken els√ként a pénzverés. Kr. e. 7. sz. 1. fele Kr. e. 7. sz. 2. fele
Ephesos, Korinthos, Skióné Milétos, Kyzikos, Erythrai, Kymé, Knidos, Dardanos, Aigina, Kós, Mélos, Chios Kr. e. 6. sz. 1. negyede Phókaia, Karthaia, Smyrna, Naxos, Siphnos, Teós, Ténos,Kerkyra, Kalymnos, Koresia, Iulis, Paros, Tanagra Kr. e. 6. sz. 2. negyede Délos, Athén stb.
A távolba szállított kincsek érmekre váltásának második példáját a templomi fogadalmi kincsfelajánlások szolgáltatták. A vert pénzek elterjedése el√tt is találtunk rá példát, hogy az adományt vasnyársakra „váltották át”, mint például Pheidón és Rhodópis. A legels√ lyd és görög veretek is egy szentélyb√l, az ephesosi Artemis templomkörzetéb√l kerültek el√, ahol feltehet√leg fogadalmi ajándékként voltak elhelyezve. Nagy távolságból, f√leg tengeren át nem lehetett szarvasmarhákat vagy birkanyájakat híre-
117
Németh György
az egykézésre törekedtek (Hésiodos: Munkák és napok. 376), s ha több fiú született, vagy a legid√sebb örökölte az apai birtokot, mint például Spártában, rákényszerítve a többieket, hogy idegenben próbáljanak szerencsét, vagy olyan sokfelé oszlottak az amúgy is kis birtokok, hogy az örökösök valamenynyien kiegészít√ jövedelem szerzésére kényszerültek. Ha belegondolunk, hogy egyedül Egyiptomban hány görög zsoldos harcolt, s a babylóni, lydiai, karthágói stb. zsoldosok számát megbecsülni sem tudjuk, beláthatjuk, hogy a zsoldosként szolgált, és a leszerelés után az összekuporgatott zsolddal hazatért görögök abszolút száma és a teljes lakosságon belüli számaránya is jelent√s lehetett, legalább annyira, hogy az általuk hellén földre behozott újdonságok hamar elterjedjenek. A zsoldosok megjelenése azáltal hatott Lydia pénzverésének kialakulására, hogy a katonákat könnyebb volt viszonylag nagy érték∫ élektronpénzzel kifizetni, mint természetben, különösen, ha a hadsereg úton volt. A katonák pedig egyszer∫bben tudták magukkal vinni keresetüket, mintha azt rabszolgában, marhában, gabonában vagy presztizsjavakban kapták volna meg. A zsold egy része természetesen az élelmiszerre kellett, de azt a katonák befizethették egy hónapra el√re is, mintegy „menzarendszerben” akár a hadtápnál, akár a hadseregeket kísér√ markotányosoknál. Vagyis a vert pénz fizetési eszközként szolgált a hadsereg és a zsoldosok között, és egyfajta hitelkeretet nyújtott a katonák élelmiszerellátásában. Arra azonban nagy értékénél fogva alkalmatlan volt, hogy a hétköznapi bevásárlásokat megkönnyítse. A kincsképzésben annál inkább bevált. A zsoldos, leszerelése után, valóságos kis vagyont tudott hazavinni egy kisebb erszényben. Otthon az érmék egyszer∫en súlyra kimért nemesfémként funkcionáltak mindaddig, amíg görög földön is el nem terjedt a pénzhasználat.
téllyel rendelkezett, egyrészt, mert a gy√zelemb√l oroszlánrészt vállalt, másrészt, mert Athén volt a legnépesebb (a szövetséges polisok felében a polgárok száma nem haladta meg a négyszáz f√t), harmadrészt kétszáz hajóból álló flottája félelemben tartotta a kis államokat. A szövetségesek választhattak: vagy hajót állítottak a közös flottába, vagy jövedelmeik arányában szövetségi hozzájárulást, vagyis adót fizettek Athénnak. Egy evez√s hadihajó m∫ködtetéséhez a Kr. e. 5. században mintegy kétszáz f√s legénységre volt szükség, így nem csoda, hogy a hajót állító polisok száma a tízet sem érte el. Ha ugyanis egy polis minden polgára hajóra szállt volna, ki marad otthon földet m∫velni? Az adót a polisok saját pénzükben fizették be, ha volt pénzverésük, és ez jelent√s adminisztrációt igényelt az athéni pénzváltóktól és szövetségi pénzügyi elöljáróktól, ún. hellénotamiasoktól. Ezt a problémát akarta megoldani az a rendelet, amely megtiltotta a szövetséges polisok ezüst- és aranypénzverését, igaz, az élektronveretekr√l nem rendelkezett (ATL T 69; ML 45. IG I3 1453). A rendeletet csak töredékes feliratokról ismerjük, és datálása vitatott (Kr. e. 450–446 vagy 425–423), de mindez nem változtat a lényegén. Az athéni drachma kötelez√vé tételén kívül a törvény az egységes súly- és mértékrendszerr√l is rendelkezett, ami valóban üdvös hatást gyakorolhatott a szövetségi rendszer bels√ piacára. Ez az athéni törvény az els√ volt az egyes államok gazdasági szuverenitását korlátozó intézkedések sorában. Az athéniak mindenesetre 3%-ot (minánként 3 drachmát) kerestek a kötelez√en elrendelt pénzcserén . „A szövetségi kincstárnokok vegyék jegyzékbe a városokban m∫köd√ pénzver√ket… Ha valaki a f√hivatalnokokon kívül akár a polgárok, akár az idegenek közül nem cselekszik a határozatoknak megfelel√en, legyen jogfosztott, vagyonát kobozzák el, és annak tizede legyen az istenn√é. Ha pedig nincsenek jelen athéni f√hivatalnokok, hajtsák végre a határozat rendelkezéseit az egyes városok f√hivatalnokai; és ha nem cselekszenek a határozatoknak megfelel√en, indítsanak ezek ellen a f√hivatalnokok ellen jogfosztási eljárást Athénben. Miután a pénzverdében átvették a pénzt, nem kevesebbet, mint a felét verjék újra ki, és fizessék ki, hogy a városoknak legyen megfelel√ pénzük; a felügyel√k mindig vonjanak le minánként három drachmát. A másik felét öt hónapon belül cseréljék ki, ellenkez√ esetben a törvény szerint felelnek… Ha pedig valaki javaslatot nyújt be vagy bocsát szavazásra arról, hogy idegen pénzt használjanak vagy köl-
A BIRODALOM ÉS A PÉNZVERÉS
H
a az egyes államok pénzverése szuverenitásuk egyik, ha nem is alapvet√ kifejezése lehetett, belátható, hogy szuverenitásuk korlátozása vagy elvesztése önálló pénzverésük korlátozásával vagy tilalmával járt együtt. A perzsa háborúk után (Kr. e. 478) Athén vezetésével kialakult délosi szövetségnek fennállása alatt összesen 238 tagállama volt (ATL). A szövetségi rendszeren belül Athén óriási tekin-
118
Laureion baglyai
amennyi örömet szerezhet?” (Xenophón: Lakedaimóniak állama. 7) E vaspénznek azonban Spártában semmi nyoma sincs. Els√ gondolatunk az lehetne, hogy a hagyomány esetleg a vasnyárs-pénzre vonatkozik, amelyet az argosi Héra-szentélyb√l ismerünk. E feltevést gyengíti az a tény, hogy Argoson kívül csak Tegeában találtak vaspézt, a byzantioni vaspénzr√l pedig Aristophanés tréfálkozik (Felh√k. 249), de Spártából egyetlen ilyen lelet sem került el√. Ezzel szemben tudjuk, hogy a spártaiak meglehet√sen pénzéhesek voltak, és Xenophón korában nemhogy tartózkodtak volna az arany és ezüst használatától, hanem még büszkélkedtek is vele (Xenophón: Lakedaimóniak állama. 14). A nem nemesfém pénzverésnek ennek ellenére három ókori el√fordulási típusát ismerjük. Az egyik a „nem konvertibilis” helyi váltópénz használata, a másik az id√leges nemesfémhelyettesít√ pénzverés, a harmadik pedig a pénzhamisítás. A Kr. e. 5. század végét√l els√sorban Athénban alakult ki a bronz aprópénz verése. Ennek egyszer∫ oka volt. Az ezüst váltópénzek, vagyis az obolosok, meglehet√sen kis méret∫ek voltak, hiszen egy obolos egy drachma egyhatodát érte. Minthogy azonban fél obolost is vertek, az már ezüstpénzként valóban szinte használhatatlanul kicsinek bizonyult (éppen az ilyen pénzeket hordták az athéniak a szájukban, hogy el ne veszítsék √ket). E pénzekre mégis szükség volt, hiszen a demokratikus állam naponta több száz polgárnak fizetett napidíjat, mert azok részt vettek a bíráskodásban, vagy más államügyek intézésében. A naponként két-három obolosos napidíj elegend√ volt egy család egy napi élelmiszerellátására, vagyis a szegényebbek is megengedhették maguknak, hogy munka helyett például esküdtbíróságok ülésein vegyenek részt, s élelmiszerszükségletüket az államilag szabályozott agorán szerezzék be. S√t, éppen a legszegényebbek számára volt ez vonzó perspektíva: aki egy nap alatt lényegesen több pénzt keresett volna, két-három obolosért nyilván nem mondott le nagyobb hasznáról. Így az athéni demokrácia a szó szoros értelmében filléres demokrácia volt: azokat motiválta az aktív politizálásra, akiknek a fillérek is számítottak. Ebben irányt mutatott a polgároknak Periklés, a filléres demokrácia megalapítója. Birtokainak termését egy tételben eladta, s napi szükségleteit az athéni piacról szerezte be (Plutarchos: Periklés. 16). Az aprópénzek politikája voltaképpen a politikai manipuláció elegáns formája volt. Az esküdtbíróság keretszáma hatezer f√ volt, vagyis megfelel√en sok per esetén a napidíj ennyi athéni pol-
csönözzenek, jelentsék fel azonnal a tizenegyeknél, a tizenegyek pedig büntessék halállal az illet√t; ha azonban az ügy vitás, vigyék bíróság elé. …Állítsák fel ezt a határozatot a városok f√hivatalnokai k√táblára felírva mindegyik város f√terén, és a felügyel√k a pénzverde el√tt. Ha √k maguk vonakodnak, hajtsák végre ezeket az athéniek. A hozzájuk érkez√ hírnök szólítsa fel √ket arra, amit az athéniek elrendeltek. A tanács jegyz√je a jöv√re nézve írja hozzá a tanács esküjének szövegéhez a következ√ket: »Ha valaki ezüstb√l pénzt ver a városokban, vagy nem használja az athéniek pénzét, súlyait vagy mértékeit, hanem idegen pénzeket, mértékeket és súlyokat, azon bosszút állok és megbüntetem aszerint a régebbi határozat szerint, amelyet Klearchos indítványozott.« Legyen szabad mindenkinek beszolgáltatnia a külföldi pénzt, amit birtokol, és beváltania a fentebbieknek megfelel√en, amikor akarja; a város viszont cserébe adjon neki belföldi pénzt, az pedig hozza a magáét Athénbe, és adja le a pénzverdében. A felügyel√k pedig mindent, amit egyenként beadtak, vegyenek jegyzékbe, és tegyék ki az oszlop mellé a pénzverde el√tt, hogy bárki, aki akarja, megtekinthesse…” (Sarkady J. fordítása) Nem tudjuk, pontosan mikor hozták az athéniak ezt a korlátozó intézkedést, de az biztos, hogy Kr. e. 445 után jó néhány polis korábban folyamatos pénzverése több évig, s√t évtizedig szünetelt.
FILLÉRES DEMOKRÁCIA
A
z athéniak szövetségi rendszerükön belül csak az ezüst- és aranyveretek el√állítását korlátozták, a vaspénzét nem. A vaspénz, mint a külföldiek szemében értéktelen fizet√eszköz képzete, a legtöbbek számára Spártához köt√dik. A hagyomány szerint a híres törvényhozó, Lykurgos vezette be az arany és az ezüst helyett ezt a nem konvertibilis valutát, hogy a spártai polgárokat leszoktassa a kincsek utáni vágyódásról. „Azt, hogy valaki tisztességtelen úton jusson pénzhez, következ√képpen akadályozta meg. El√ször is olyan pénzt veretett, amelyb√l még tíz minányit sem tud senki sem egyedül, sem szolgáival együtt hazahordani, mivel olyan nagy helyre, és legalább egy társzekérre lenne hozzá szüksége. Másodszor is az aranyat és ezüstöt fölkutatják, s ha valakinél találnak, megbüntetik. Miért törekednék hát valaki ott gazdagságra, ahol a pénz több gonddal jár, mint
119
Németh György
A verettel ellátott bronzdarabok az állam által kibocsátott és garantált „váltókként” funkcionáltak. Az állam éppen ezért nagyon érzékenyen reagált az egyének által saját hasznukra ∫zött pénzhamisításra. A hamisítóra halálbüntetés várt. „A pénzver√ számadással tartozik mindkét városnak; a mytilénéi pénzver√ bírái legyenek az összes mytilénéi hatóságok, a felénél nagyobb számban, a phókaiainak pedig az összes phókaiai hatóságok, a felénél nagyobb számban. … Ha rábizonyult, hogy az aranyat szándékosan meghamisította, halállal b∫nh√djék; ha ez alól felmentik, mivel nem szándékosan követte el a b∫nt, a bíróság szabja meg, mit kell elszenvednie vagy fizetnie.” (Pleket 6. Kr. e. 4. sz. eleje. Sarkady J. fordítása) Volt azonban arra is példa, hogy az athéniak meglepve tapasztalták, piacaikat elárasztják a baglyos verettel ellátott, de a hagyományos ATHE rövidítést nem használó ezüstpénzek, amelyek el√állítási helye feltehet√leg Egyiptom volt. A jelenség magyarázata az lehetett, hogy az Egyiptomban szolgáló görög zsoldosok csak az athéni drachmában bíztak meg, de a hadsereg kifizetéséhez nem állt az egyiptomiak rendelkezésére elegend√ eredeti drachma, így azonos ezüsttartalommal és az eredetire emlékeztet√ verettel Egyiptomban „klónozták” az athéni baglyos pénzt. Az athéni hatóságok bizonytalankodtak: vajon hamis pénz-e az, aminek a súlya és ezüsttartalma megegyezik a laureioni baglyakéval? Végül a következ√ salamoni rendelkezést hozták: „Az attikai ezüstpénzt el kell fogadni, ha ezüstnek bizonyul, és az állami jelet viseli. Az állami ellen√r ennek értelmében a pénváltó asztalok között ülve ellen√rizze az ezüstpénzeket minden nap, kivéve, amikor pénzbefizetés van, ilyenkor a tanácsházán legyen. Ha valaki az attikaival azonos jelet visel√ idegen ezüstpénzt hoz elébe, amennyiben ez megfelel√, az ellen√r adja vissza annak, aki hozta. Ha viszont réz vagy ólom magja van, vagy nem tiszta ezüst, az ellen√r nyomban üsse át, s az istenek anyjának szent tulajdona legyen, és az ellen√r a tanácsnál helyezze letétbe. Ha pedig az ellen√r nem ül a helyén, vagy nem a törvény szerint ítél, a végrehajtók verjenek rá ötven csapást korbáccsal. Ha valaki nem fogadja el az ellen√r által ellen√rzött ezüstpénzt, fosszák meg mindattól, amit azon a napon eladásra kínál. A feljelentéseket gabonaügyekben a gabonafelügyel√knél, az agorán és másutt a városban a végrehajtóknál, a piacon és Peiraieusban a piacfelügyel√k el√tt kell megtenni… A feljelentettek ügyében tíz drachma alatt az archónok legyenek jogosultak ítélni, a tíz
gárnak nyújtott biztos megélhetést. Minthogy a délosi szövetség tagállamainak polgárai peres ügyeiket csak az athéni bíróságon rendezhették el, az esküdtbíróságok folyamatosan üléseztek. Ez természetesen szintén Periklés érdeme volt. Az athéni népgy∫lés helyére, a Pnyxre mindössze 6500 ember fért be, a népgy∫lések alaphangját tehát azok adták meg, akik megélhetésüket a Periklés nevével fémjelzett rendszernek köszönhették, így a bírói napidíjban részesül√ tömegek tartósan biztosították Periklés kényelmes többségét a népgy∫léseken. Az aprópénz léte és az agorán aprópénzért vásárolható élelmiszerek kínálata az athéni demokrácia politikai m∫ködésének alapfeltételévé vált, így könnyen belátható, hogy az obolosok verése nem gazdasági vagy numizmatikai, hanem alapvet√en politikai kérdés volt. A bronz aprópénz az aprócska félobolososnál lényegesen nagyobb volt, és értékét az állam garantálta, vagyis hat bronz obolost bármikor beváltottak egy ezüst drachmára. E garanciát persze kisebb államok és megszorult zsoldosvezérek, s√t tyrannosok is vállalták. „16. A klazomenaiak, mikor húsz talanton zsolddal tartoztak katonáiknak, és nem tudtak fizetni, négy talanton évi kamatot adtak a hadvezéreknek; mivel a t√kéb√l nem törlesztettek semmit, folyton hiábavalóan költekeztek. Ezért vaspénzt verettek húsz ezüst talanton névértékben, majd kiosztották a város leggazdagabb embereinek, és azoktól megfelel√ mennyiség∫ ezüstöt vettek át helyette. Így tehát a magánembereknek volt mit költeniük a mindennapi szükségletekre, és a város megszabadult az adósságtól. A továbbiakban a jövedelmekb√l fizették azoknak a kamatot, és folyamatosan, részenkint mindnyájukat kielégítették, a vaspénzeket pedig bevonták. … 20. Mivel [Dionysiosnak] nem volt elég ezüstje, ónból veretett pénzt, majd népgy∫lést hívott össze, és nagy beszédet tartott az újonnan vert pénz érdekében. Azok pedig határozatot hoztak, bár kedvük ellenére, hogy mindenki, aki ilyet kap, úgy fogadja el, mint ezüstöt és nem ónpénzt… 23. Az athéni Timotheosnak, amikor az olynthosiak ellen hadakozott, nem volt ezüstje, ezért bronzból veretett pénzt, és ezzel fizette katonáit. Mikor azok méltatlankodtak, megnyugtatta √ket, hogy a nagy- és kiskeresked√k ezután is ugyanúgy fognak árusítani nekik. A keresked√knek viszont megígérte, hogy aki elfogadja a bronzpénzt, az ennek fejében vásárolhat a vidék áruiból és a hadizsákmányból; ha pedig marad náluk bronzpénz, adják be neki és ezüstöt kapnak helyette.” ([Aristotelés]: Oikonomikos. Sarkady J. fordítása)
120
Laureion baglyai
drachma fölötti ügyekkel pedig járuljanak a törvényszék elé… A feljelent√, ha bárki ellen pert nyer, jogosult legyen a (büntetés összegének) felére. Ha az eladó rabszolga vagy rabszolgan√, az archónok, akikre ezek az ügyek tartoznak, verjenek rá ötven csapást korbáccsal. Ha valamelyik archón nem a leírtak szerint cselekszik, bármelyik athéni, aki akarja és joga van hozzá, vezesse √t a tanács elé. Ha pedig elmarasztalják, ne legyen archón többé, és a tanács további büntetésként rójon ki rá legalább ötszáz drachmát. Avégett, hogy a hajótulajdonosok, keresked√k és mindenki más számára Peiraieusban is legyen ellen√r, a tanács állítson ki egy állami rabszolgát, ha van, vagy vásároljon egyet. A piaci ellen√r kapjon fizetést Hippodamas archóni évében attól kezdve, hogy munkába állították.” (Bogaert 21. Kr. e. 375/374. Gherdán T. fordítása) A vert pénz feltalálását, mint láttuk, nem a piac kényszerítette ki, és az érmek, használatuk robbanásszer∫ elterjedése ellenére, évszázadokon át csak
meglehet√en korlátozottan, és állami kontroll alatt töltöttek be piaci funkciókat. Ahogy a nagy érték∫ élektronpénzek verését az adószedés, a zsoldfizetés és a szentélyekbe szállított felajánlások könnyebb kezelhet√sége kényszerítette ki, a kis érték∫, vagy nemesfém értékkel nem is rendelkez√ érmek el√állítását egy politikai rendszer szükségletei teremtették meg. Az állami garancia olyannyira els√dleges volt, hogy mind szorult helyzetbe került államok, mind egyes hadvezérek vagy tyrannosok verhettek id√r√l id√re ónból, vasból vagy bronzból érmeket anélkül, hogy az adott gazdaság összeomlott volna. Az érmék nemesfém tartalma azonban az állami garanciánál is nagyobb biztosítékot jelentett: az államok még a saját felségjelükkel vert idegen „klónokat” is elfogadták, ha súlyuk és összetételük megfelel√nek bizonyult. Laureion baglyait még akkor is szívesen látták bármely hellén polisban, ha tojásaikat nem is Attikában költötték ki.
Jegyzet
A tanulmányban szerepl√, a pénzverésre vonatkozó statisztikai adatokat az OTKA (T 014761) támogatásával létrehozott POLIS számítógépes adatbázisból merítettem. Köszönet illeti az anyaggy∫jtésben oroszlánrészt vállaló B√sze Ildikót és Kiss Henriettát. Az adatbázis feltöltésében B. V. Head (1911) munkáján kívül számos korszer∫ numizmatikai összefoglalást és részlettanulmányt használtunk fel, de az még így sem tekinthet√ teljesnek vagy lezártnak, ezért adataim csupán tájékoztató jelleg∫ek.
Kleiner, F. S.: Greek and Roman Coins in the Athenian Agora. Princeton, New Jersey, 1975. Kraay, C. M.: Archaic and Classic Greek Coins. London, 1976. Kroll, J. H.: From Wappenmünzen to Gorgoneia to Owls. The American Numismatic Society. Museum Notes, 26, 1981, 1–32. Kroll, J. H. – Waggoner, N.M.: Dating the Earliest Coins of Athens, Corinth and Aegina. AJA, 88, 1984, 325–340. Martin, Th. R.: Sovereignity and Coinage in Classical Greece. Princeton, New Jersey, 1985. Meiggs, R. – Lewis, D.: A Selection of Greek Historical Inscriptions to the End of the Fifth Century BC. Revised Edition (ML). Oxford 1988. Meritt, B. D. – Wade-Gery, H. T. – McGregor, M. F.: The Athenian Tribute Lists (ATL) 14. Cambridge Mass. 1939-53. ML: lásd Meiggs Németh, Gy.: Der Preis einer Panoplie. Acta Ant. Hung. 36, 1995, 513. Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggy∫jtemény. Budapest, 1996. Oeconomidis, M.: The Numismatic Museum. Athens, 1989. Pleket, H. W.: Epigraphica. I. Leiden, 1964. Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest, 1976. Polányi Károly: Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Ford. Endreffy Z. Budapest, 1984. Schulz, S.: Antike Münzen. Griechische Prägung. Berlin, 1984. Seltman, C. T.: Athens, its History and Coinage before the Persian Invasion. Cambridge, 1924. Servet, J.-M.: Nomismata. État et origine de la monnaie. Lyon, 1984. Wallace, R. W.: The Origin of Electrum Coinage. AJA, 91, 1987, 385–397 Wankel, H.: Bemerkungen zu den athenischen Münzgesetz von 375/4. ZPE, 52, 1983, 69–74; ZPE, 53, 1983, 94. Wenger, O. P.: Griechische Münzen. Bern Stuttgart, 1974. Will, É.: De l’aspect éthique des origines de la monnaie. Revue Historique, 212, 1954, 209–231. ZPE: Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik
Felhasznált szakirodalom
AJA: American Journal of Archaeology Alföldi, M. R.: Antike Numismatik. III. Mainz, 1978. ATL: lásd Meritt Bogaert, R.: Texts on Bankers, Banking and Credit in the Greek World. Epigraphica. 3, Leiden, 1975. Carradice, I. (szerk.): Coinage and Administration in the Athenian and Persian Empires. Oxford, 1987. Carradice, I. – Price, M.: Coinage in the Greek World. London, 1988. Christ, K.: Antike Numismatik.3 Darmstadt, 1991. Davis, N.: Greek Coins and Cities. London, 1967. Franke, P. R.–Hirmer, M.: Die griechische Münzen.2 München, 1972. Grierson, P.: Introduzione alla numismatica. Roma, 1984. Head, B. V. és mások (szerk.): A Catalogue of the Greek Coins in the British Museum III-XIII. London, 1879–94. Utánnyomva Bologna, 196364. Head, B. V.: Historia Numorum.2 London, 1911. IG I3 1: Inscriptiones Atticae Euclidis anno anteriores. Decreta et Tabulae Magistratuum. Edid. D. Lewis. Berlin 1981. IG I3 2: Inscriptiones Atticae Euclidis anno anteriores. Dedicationes, catalogi, termini, tituli sepulcrales, varia, tituli Attici extra Atticam reperti. ed. D. Lewis – L. Jeffery, Berlin 1994. Jenkins, G. K.: Ancient Greek Coins.2 London, 1990. Jones, A. H. M.: Numismatics and History. In: uo: The Roman Economy. Oxford, 1974, 61–80.
121
