4. mese
Töhötöm gombái
Z
sombor, a messze földön híres, szorgalmas és nagy szívő kertész egy alkonyi órán azon kapta magát, hogy fölöslegesnek tartja a gondolkodást. Maga sem tudta mi történt. Talán csak éppen nagyon fárad volt. Mindenesetre valami végtelenül nemkívánatossá vált számára a tények, lehetıségek mérlegelése. Úgy döntött, többet nem fog egy pillanatig sem tépelıdni, agysejtecskéit tornáztatni, fecsérelni a drága idıt. Éppen a szılı metszése közben csapott belé ez a gondolat, de olyan elégedett lett tıle önmagával szemben, hogy csak na! – Mennyi, de mennyi idıt megtakarítok magamnak ezzel a döntéssel, a mindenemet nekem! Még szerencse, hogy gondolkodtam azon, hm, menyire felesleges a gondolkodás! – csapott olyan elégedetten a saját vállára, hogy csak úgy porzott. Alkonyi gondolat volt a felismerése, ezért vitte magával az ágyba is. Csak amikor a ropogós ágynemő frisse alatt elégedetten kinyújtózott, akkor villant belé a kérdés: vajon mit takar a gyakorlatban mai elhatározása? De nem volt ideje végiggondolni a szökıárként felbukkant bizonytalanságot, mert a napi munka fáradsága egy pillanat alatt az álmok mélyébe rántotta ıt gondolatostul, kérdésestıl, mindenestül. Másnap pihenten, elégedetten ébredt. S minden gondolkodás nélkül egyszerre készen állt a válasz is az esti kérdésére: – Majd a hit helyettesít mindent! Nem kell gondolkodnom, hiszen van hitem! Nincs szükség arra, hogy feleslegesen elpazarolt idıket kotoljak egy-egy kérdés felett, csak hinnem kell! A hivéshez pedig nem kell idı, a hit az mindig rendelkezésre áll! Roppantul büszke volt a felmentı gondolatra, hogy miért nincsen szüksége gondolatokra! Úgy töltötte be lelkét az elégedettség, ahogyan tavaszi hóolvadáskor a megáradt kis patak vize az árkokat. – Akkor mehetek is dolgozni – bólintott elégedetten, és azonnal a pajtába ment, hogy kiélezze a baltáját, magához vegye éles fogú főrészét. Olyan sokatmondót fejlıdött tavaszszal a juhok gyapjas serege, hogy már-már egymás hegyén-hátán töltötték az éjszakát, így kikerülhetetlenné vált a karám bıvítése. Egy pillanatra felcsillant Zsomborban a gondolat, hogy a karámépítés eszméje gondolkodás-e vajon, de mivel idıt nem töltött vele, hanem csak úgy jött magától, úgy döntött, nem az. Bırmellénybe bújt, bekötötte Samut a kis kordé elé, szalmát hányt a saroglyába, odakészítette a zabostarisznyát, önnön magának is pár falat elemózsiát és jó pár méter erıs kötelet. – Menjünk, kis csacsim, gondoskodjunk a mieinkrıl! – legyintette meg Samu farát, de nem kapaszkodott fel a bakra, hanem a kordé mellett baktatva indult el az erdı felé. – Arra a kis irtásra megyünk, ahol a minap is jártunk, Samu. Emlékszel, ugye? – kérdezte a szürkebundást. Az harsány iázással felelt a kérdésére, és olyan kocogásba fogott, mintha egy vidám kocsmadal ritmusa késztette volna aprózásra a patáit. Még a fejét is szakasztott úgy dobálta fel, s alá, mint aki énekel. Zsombor nem ábrándította ki reszelıs baritonját illetıen, csak vidáman nézett utána.
38
– Lassabban, te bolondos, megvár bennünket a mai nap, sok még az óra hátra! – nevette, de Samunak bizony beszélhetett! Aztán csak beérte a kordét az irtáson. Bal szélén nagy halomban állt a múlt alkalommal hasított rönkök garmadája, jobb oldalt pedig egy kivágott, de még fel nem darabolt, jó ölnyi vastag tölgy éktelenkedett. Zsombor kifogta a lengıfülő Samut. – No, itt is vagyunk! Legeléssz csak Samu, amíg le nem hasítom a magam szükségét! Jó étvágyat! – paskolta meg a szamár nyakát, majd a szerszámok után nyúlt, és azon nyomban neki is fogott a hasításnak, főrészelésnek, csattogtatásnak, sruttyogtatásnak. Izzott a keze alatt a munka, szállt a tépett fa finom illata. Gyöngyözött is hamarosan a homloka, mintha vidám pisztráng frecskelte volna be a hegyi patak kiugró szikláján. Bı két órát tüsténkedett megállás nélkül, és keze nyomán úgy feslett ki gerendák, lécek serege a nyers törzsbıl, mint a bimbók ígéretébıl a virág. Zsombor ekkor megállt, inge ujjával megtörölte a homlokát és a kordéhoz lépett a kulacsáért. Nagyot húzott belıle, és cseppet leült egy tönkre. – Hej, de szép az élet! – sóhajtotta tele szívvel, miközben egy bizonnyal Samu által felriasztott fácán röptét leste. – Be jó is élni! Végig sem gondolta igazán a sóhaját, arra pedig végképpen nem maradt érkezése, hogy elemózsiájáért nyúljon, amikor a fák közül egy különös alak lépett ki a tisztásra. – Úgy van, nagyon szép az élet, és igazságod van, nagyon jó élni! – hagyta rá Zsomborra annak utolsó gondolatát. – Ezen bizony nem fogunk hajba kapni, mérget vehetsz rá! A legfeltőnıbb az idegen különös gonddal sok ágba font szakálla volt. Szép fényes szakáll volt, az bizonyos, de a hossza az már nem volt mindennapi: viselıje kénytelen volt a fonatokat két-három csomóval megkurtítani, mert ha nem teszi, bizony hamar gyalogútnak vélhette volna önmagát, s végigsétál szırıs ékességén. A viselete sem volt kutya; azon a vidéken legalábbis szokatlannak hatott. Összességében valahogy úgy festett, mint valami erdészbe oltott mágus. Tetıtıl talpig a zöld különféle árnyalati burkolták, mélybarna csizmáját kivéve. Hátán hosszú, palástszerő köpenyt suhogtatott a szél, oldalán egy csodaszép mintájú fémtokba bújtatott, sellı markolatú tır díszlett, jobb kezével pedig egy hosszú, göcsörtös vándorbotra támaszkodott. Jóval idısebb volt Zsombornál. Szikár arcát mély ráncok szigorították, de mélybarna tekintetének mosolya jósággá tompította a barázdák árkait. A fejét egy különös, kucsmaszerő kis tökfödı óvta Napherceg sugarai elıl. Karján egy gombákkal teli kis kosarat tartott, olyat, amilyennel a ropogós menyecskék szoktak járni. Az öltözetének és tırének komolysága mulatságosan ellene mondott a karjára biggyesztett kosárkának. Zsombor elfeledkezett a meglepetésérıl, és szélesen elmosolyodott. Tisztelettel lekapta a kalapját, és udvariasan meghajolt. – Örülök, hogy egyetértünk! Isten hozott errefelé! Az idegen vagy nagyon simulékony volt, vagy ugyanúgy gondolkodott a létezésrıl, mint Zsombor, mert ezt mondta: – Nagyon jól mondod, bizony, ı hozott! Zsombor meghökkent a szokásos köszöntés igen szokatlan válaszán. – Aztán vajon mi célból tette ezt, talán azt is tudod? – Hiszek benne, hogy ı hozott! – felelte mély meggyızıdéssel az erdész-mágus. Zsombor ismét meghökkent, de ráhagyta az öregre a válaszát. A kulacsáért nyúlt, lecsavarta a tetejét, és odanyújtotta az idegennek. Az egy nyájas biccentéssel elfogadta, és óvatosan az ajkához emelte. – Tíz évvel ezelıtti, muskotályos, ha nem csalódom, a déli dombság lejtıirıl – csettintett az elsı korty után. – Ez igen, érzıdik, értı kezek oltogatták, metszegették szılıkorában! – dicsérte a kulacs tartalmát, és nem kéretve magát, újra nagyot húzott belıle. – Ejha! Ezt nevezem! – ámult tátott szájjal Zsombor. – Mondd csak, ki vagy te, ha meg nem sértelek?
39
Az öreg nyelt még egy kortyot, inge ujjával gondosan letörölte a kulacs száját, és miközben tisztelettel bólintva Zsombor felé visszanyújtotta, így felelt: – Töhötöm vagyok, a nagy hitő. Zsombor szeme immár malomkeréknyire kerekedett. – Nagy hitő? – tátotta a száját, és el is feledte megkérdezni, nagyhitő micsoda Töhötöm. – Az bizony, az ám! Zsombornak ezer kérdése lett volna a fura öregember felé, de ez a bemutatkozás beléakasztotta a szót, mint a kuktába a fedı párát. – Nagy hitő? – kérdezte újra kicsit bambán. – Azt mondtam, nemdebár? – bólintott készségesen Töhötöm. – Mindenki ezen akad fenn, ha bemutatkozom – tette hozzá. Zsombor oldalra billentett fejjel nézett rá. – Talán mert nem mindennapi, amit mondasz, nem gondolod? – Már miért ne lenne az? – Mert akkor te sem így mutatkoznál be! Az öreg feltolta tökfödıjét, megvakarta a feje búbját, és becsületesen beismerte. – No, ez igaz, erre még nem gondoltam! Számomra annyira egyértelmő a nagy hitem, hogy valamiért úgy gondoltam, mindenki másnak is félreérthetetlen: mélyen hinnie kell. Bár észrevettem, jómagam jobban hiszek, mint a körülöttem élık. Zsombor számára eddig is világos volt, hogy a világ nem állhatott elı a semmibıl, hogy van Isten, aki jól-rosszul, de kezében tartja ennek a világnak sorát, és ez a hite tegnap óta még mélyebben belecsavarodott lelke minden kis útvesztıjébe. Elfogadta azt is, hogy nem hihet kizárólagosan pusztán a szemének és a fülének, de még a tapintásának sem. Két világ is van ezeken túl: egy mélységesen gonosz, és egy patyolattiszta világ, a sötétség és a világosság, az önzés és a szeretet világa. Egyik sem látható szabad szemmel, hangja nem érzékelhetı a füllel, valóságát nem tapinthatja meg a kéz, de felismeri a szív és így vagy úgy, válaszol nekik a lélek. De még sohasem találkozott teremtett lénnyel, aki ennyire félreérthetetlenül a nagy hitét tartotta volna legjellemzıbb tulajdonságának, mint Töhötöm. Roppant módon érdekelni kezdte a nagyhitő. – És mondd csak, mivel foglalkozol reggeltıl estig? – kérdezte óvatosan, mert nem állt szándékában megsérteni az öreget. – Mivel foglalkozom? Hát hiszek! Mondom, én vagyok Töhötöm, a nagy hitő! – hőlt meg kissé az öreg pillantása. – Azzal foglalkozom, hogy hiszek! – Jó, jó – legyintett Zsombor –, de mivel keresed a kenyeredet? Erdész vagy, favágó, mágus, alkimista, vagy mi? Töhötöm eltöprengett. – Hm, ezen így még nem is gondolkodtam soha! Jó a kérdésed, nagyon jó! – bólintott. – De nem tudok felelni rá. Tényleg nem. Egyébként meg a hitembıl élek, egyik napról a másikra, egyik esztendırıl a következıre. Mint a madarak, mint a mezık liliomai. Botját nekitámasztotta egy fának, lekanyarította a válláról a széleshátú köpenyt és a lábához tette a kosárkát. – Ugye megbocsátasz, ha cseppet lehuppanok erre a rönkre? – nézett kérdın Zsomborra. – Elfáradtak a lábaim, nem tart ifjúmód a derekam sem. – Nem az enyém az erdı, te pedig szabad embernek tőnsz: tedd hát, ami jólesik, foglalj helyet, ahol kedved tartja! Úgy szállt közéjük a csönd, mint a puha, bársony. Zsombor nem tudta, mit tegyen, dolgozzon-e, vagy udvariasan beszélgessen az öreggel. Végül felmérte a kocsira rakott fa mennyiségét, és úgy döntött, a juhok egy-két napot még kibírnak a mostani területükön. – Mondd csak, meghívhatlak az otthonomba? Felülhetsz a kordéra, egy lépést sem kell tenned, Samu elhúz a fával együtt!
40
– Hm… Nem ismerlek téged – mondta Töhötöm. – Bocsáss meg! Zsombor vagyok, a kertész, füvek, fák gyógyítója. – Jó. Zsombor a neved, de én akkor sem ismerlek téged – makacskodott Töhötöm bizalmatlanul. Szétnyíló köpenye alatt megvillant tırének díszes hüvelye. Zsombor egészen elképedt. Szokatlan volt számára, hogy meghívását bárki is fenntartással kezelje, de még kevésbé értette, hogyan fér össze Töhötöm bemutatkozása és vonakodása. – Te vagy Töhötöm, a nagy hitő, és nincsen hited meglátogatni egy kertészt…? Nem értem, sehogyan sem értem! – Jaj, nem errıl van szó! Más a hit, és más a bizalom, tudod? – Hogyan? – rökönyödött meg ıszintén Zsombor. – Nem akkor hiszek-e valamiben, ha bízom annak valóságában, idıs barátom? Töhötöm zavartan megvakarta az orra tövét. – Mit mondtál, merre is laksz? – nyúlt a botja és a mulatságos gombás kosárka után. Zsombor elmosolyodott. Otthon gyorsan sütött néhány lángost a kamrában már elıkészített tésztából, kis bögrébe zsíros tejfelt mert, a kulacsot csurig töltötte a Töhötöm által megdicsért muskotályossal, aztán magához ragadott két tányért, két kupát, fehér abroszt szállintott a kerti asztalra. – Gondolom, neked is megteszi ebédre! Más fıtt étel most nincsen itthon. Töhötöm nem kérette magát, elégedetten mormogva kóstolt bele a frissen sütött tésztába. – Pazar, komolyan! A vacsorát én csinálom! – jelentette ki tele szájjal. – Ez most mégis kritika? – Csak lehetıség, Zsombor, lehetıség! – mutatott a tele kosarára mosolyogva Töhötöm. Zsombor türelmesen várta, hogy végezzen a falatozással, a kérdéseit eltette a tele gyomrú Töhötöm számára. Vagy egy fertályórát ettek és hallgattak, ahogyan csak két férfiember tud enni és hallgatni. Zsombor alig bírt kíváncsiságával, de a jó modora mégis gyızedelmeskedett. Ebéd után Töhötömöt szemmel láthatóan elnyomta az emésztés fáradságos mővelete, és dolgát nehezítette még a súlyos muskotályos is: pillája ólmos nehézséggel rá-rázáródott szembogarára. Egyértelmő volt, hogy ebbıl egy darabig még nem lesz beszélgetés. – Pihenj le, ha akarsz, Töhötöm. Megteheted a házban is, de van egy nagyon kényelmes függıágyam a kertben, én inkább azt ajánlanám. – Köszönöm, az utóbbi felé hajlok. Ugye nem tekinted udvariatlanságnak, hogy vén korom gyızedelmeskedik a tisztelet felett? Zsombor elmosolyodott. – Az a megtiszteltetés, ha ıszinte vagy, és még a szemedet is le mered hunyni a jelenlétemben, Töhötöm! – mondta, és megmutatta a függıágyhoz vezetı utat. – Takaró is van ott, vedd igénybe nyugodtan! Amíg Töhötöm szunyókált, Zsombor lerakta a kocsit, és gondosan szétválogatta a másnapi munkához a fát. Mintha megbeszélték volna: mire végzett, Töhötöm felnyitotta öreg pilláit. Zsombor mosott barackkal és friss vízzel kínálta. – No, immár nagyon kíváncsi vagyok, hogyan is van ez a te hiteddel! – szakadt ki belıle az elfojtott tudniakarás. – Mit mondjak róla? – kérdezte. Zsombor elgondolkodott. Tényleg, mit is? Nem inkább neki kellene beszámolnia a tegnapi felismerésérıl, s keblére ölelni ezt az embert, akit minden bizonnyal az ég küldött, hogy megerısítse mindabban, amire rájött?
41
– Tudod – kezdett bele félszegen –, tegnap, miközben metszettem a szılıt, hirtelen megértettem valamit. Valami óriási, nagy igazságot. És akkor ma meg találkozom veled. Olyan ez, mint egy megerısítés! Töhötöm szemében érdeklıdés csillant. – Nofene? Aztán mi volt az a felismerés? – Tulajdonképpen egyszerő: a hit mindent megold. Csak rá kell bízni az Égre minden dolgunkat, aztán minden megy magától. Egyszerően és nagyszerően. Ennyi. – Ennyi? Biz’, ez nem kevés! – hagyta helyben Töhötöm, de hangsúlyából nem lehetett kivenni, vajon egyetért-e Zsombor lelki felismerésével. Éles késével fürgén meghámozott egy hamvas barackot. Zsombor várt, várt, de hiába. – No, Töhötöm, hát igaz vagy nem igaz, amit mondok? – Igaz vagy nem igaz? Hát igaz is, meg nem is, Zsombor. Zsombor visszahıkölt. Nem akart hinni a fülének. – Mit mondasz, nagy hitő Töhötöm? Igaz is, meg nem is? De hiszen én a hit mindenhatóságáról beszéltem! Arról, hogy az ég mindenekfelett! Arról, hogy ne erılködjek, ha egyszer van hatalom felettem, akire minden dolgomat reábízhatom! Errıl beszéltem, Töhötöm! – tüzesedetek át önnön szavaitól az indulatai. Az öreg nem felelt. Félre billentett fejjel nézett Zsomborra. – Nem elég csupán a hit, ugye, tudod ezt te magad is, nagyszerő kertész? – Nem elég? – Nem bizony! Hit és tudatosság, így együtt, az elég! – Szóval, ha tudatosság van, akkor minden rábízható a hitre? – kérdezte Zsombor, de Töhötöm újra csak megcsóválta a fejét. – Attól tartok, nem érted igazán. A józan ész, a józan ész, barátom! – Talán igazad van, mégsem értelek. Pedig már azt hittem, hogy igen, nagy hitő Töhötöm! Ismét csend szállt reájuk. Kicsit zavarban voltak, kicsit szomorúak lettek mindketten, és egyikük sem tudta, hogyan tovább. Aztán az öreg feltette az asztalra a gombával tömött kosárkáját. – Ha van dolgod a kertben, menj csak, én elkészítem a vacsorát. Zsombor nem udvariaskodott feleslegesen. Igaz, hosszabb, súlyosabb beszélgetésre számított, de Töhötöm szavai után feltétlenül szükségét érezte egy kis magányos gondolkodásnak. Bevezette az öreget a konyhába és megmutatta, mit hol talál. – Ha szükséged van valamire, csak szólj, ott hátul, a fészerben megtalálsz! Érezd magad otthon! – mondta neki, s hozzáfogott a karám félbehagyott alkotgatásának. – Köszönöm, Zsombor! – felelte Töhötöm. – Mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni, ígérem! A kertész vagy két órát szöszmötölt a kordéról leszedett farakás környékén, Töhötöm pedig megállás nélkül sertepertélt a konyhában. Amikor észrevették, hogy mindketten gondos rendet csináltak végzett munkájuk után, összenevettek. – Szóval, hogyan is van ez a hit, meg az ész? – kérdezte aztán Zsombor. – Csitt, szót se, majd evés után! – fojtotta belé a szót az öreg. – Az összes gombából készítettem az ételt, mindabból, ami nálam volt. Minden bizonnyal pazar íze lesz! A tőzrıl az asztalra tette a kis kondért, amelybıl valóban nyálcsorgató illatok lengedeztek elı. – Ilyet még nem ettél, az biztos! Zsombor nem tiltakozott. – Az biztos! – mondta, majd hozzátette: – Egészen biztos! Töhötöm magának is Zsombornak is csak néhány kanálnyit paprikást mert, falatnyi galuskával, de azt bıségesen nyakon loccsintotta zsíros tejföllel. Zsombor kérdın nézett rá.
42
– Elıször csak ennyi, jó? Másodszorra majd emberes adagot kapsz, ígérem! – értette el a pillantását Töhötöm. – Csodálatos illata van, nem? Soha nem szoktam egyfajta gombából ételt fızni, kár is vele bíbelıdni! Ahogyan a vargánya, meg az ızláb íze összehajol, az valami kimondhatatlan! S ha ölelkezésüket meglöki egy kis kucsmagomba, az egyenesen ellenállhatatlan! Hát még a többi, ki tudja miféle gomba kavalkádja! Nyam! – csettintett a nyelvével és nagyot nyelt. Igazat mondott, valóban pazar íze volt a paprikásnak! Zsombor az elsı kanál után elhatározta, még a tányérját is tisztára nyalja, hogy a mártás egyetlen cseppje se menjen kárba. Nem kérette magát, és jóízően falta az ételt, már ameddig a Töhötöm által elébe tett csöppnyi adagot falni lehet. Két kanáljártányi idı között elégedetten cuppogta: – Hát, ha a nagy hitedbıl nem is tudnál megélni, a fızıtudományod pazarul eltarthatna, mondom neked, Töhötöm! Töhötöm szerényen mosolygott. – Igazából csupán a gombaételekhez értek, a többi ételféleséget csak ugatom. S akik ismernek, másodszor már nem szívesen esznek a fıztömbıl. Zsombor a combjára csapott, úgy nevetett. – Nem-e? Az ostobák! Nem tudják, mit hagynak ki! – Pedig mindig mondom nekik, hogy nem fukarkodom, nagy hitemben az összes gombát szívesen megosztom velük, amit csak szedek! Ahogyan most is az összesbıl fıztem ezt a paprikást! Zsombor agyában egyszerre irdatlan gyanú kezdett lassú fészkelıdésbe. A kezébıl az asztalra koppant az addig vidáman táncoló kanál. Eszébe jutott a piros pettyes gyilkos galóca, amit Töhötöm a találkozásukkor a kezében szorongatott. – Az összesbıl? – kérdezte óvatosan, a tányérjára meredve. Töhötöm felnevetett: – Nem, a piros pettyes kimaradt! Azt ismerem, arról tudom, hogy mérgezı! Bár nem nagyon értek a gombákhoz! Az irdatlan gyanú immár négykézlábra tápászkodott. – Nem nagyon értesz a gombákhoz? – Hát, nem – ismerte el Töhötöm. – És azt vajon tudod-e, ebben az ínycsiklandó pörköltbe mifajtákat fıztél össze? – Persze – húzta ki magát büszkén a manó. – Egytıl egyig mindre emlékszem! – Tudod a nevüket is? Ismered melyik, hogyan viselkedik?– kérdezte Zsombor, lábujjhegyezı félelemmel. – Nos, az ızlábgombát, a vargányát, meg a kucsmagomba egyik fajtáját biztosan felismertem – bólintott Töhötöm elégedetten. – A többirıl csak azt tudom, hogyan nézett ki! Zsombor két buja szemöldöke egyetlen csíkká olvadt, az orrnyergében v-alakká csúcsosodva. – Hát próbálkozz meg vele, mondd el, kérlek! – utasította az öreget, de az türelmetlenül legyintett. – Ugyan, Zsombor, minek pazaroljuk erre az idıt? – fészkelıdött kicsit nyugtalanul. Zsombor nagyot nyelt. A pörkölt még mindig ínycsiklandó illatától is, meg a félelemtıl is. – Töhötöm, azt mondtad, ki tudja miféle gombák vannak ebben a tálban? Az öreg púpozott kanál paprikást nyomott a szájába. Az ı elsı adagja még nem fogyott el. – Minggyá’ – fröcsögte, és kéjes rágásba kezdett, néha-néha szemfelakasztva nyögött egyet-egyet. – Na’on jó! Zsombor bizonytalanul a kanala után nyúlt, egy falatot már majdnem a szájába vett (hinnye, milyen egy igazi íze volt!), de aztán mégsem tette: a félelme legyızte a vágyát. Töhötöm közben legyőrte a szájába tömött paprikás-mennyiséget.
43
– Na, akkor most várunk egy kicsit! – dörzsölgette meg a pocakját. – Várunk? – nézett rá értetlenül Zsombor, és visszatette a tányérjába merített kanalát. – Persze! Várunk egy kicsit, vajon rosszul leszünk-e? – s mert Zsombor hitetlenül nézett rá, hozzátette: – Mindig így csinálom! Ha émelyegni kezdünk, akkor volt a gombák között mérgezı. Ha nem, akkor hajrá, folytatjuk! – Ez nem lehet igaz! – Ez a hit, Zsombor! Várakozás közben elmondom, milyen gombákat szeletelgettem a hagymára, jó? Zsombor kicsit mereven nézett maga elé. – Hogy a rühes macska nyaldosta medvetappancs simogasson csíkosra, Töhötöm! Hát mondd, hadd hallom! – Volt olyan sárgakalapú, barack illatú… – Róka gomba, ehetı – bólintott Zsombor. – …olyan fehér tönkő, kisgallérő, selymes kalapú, barna lemezes… – Jól van, ez az erdei csiperke. Ez is ehetı! – …meg egy-két széles kalapú, bordós-zöldes, fehér lemező, úgy ekkora… – mutatta Töhötöm. – Kékhátú galambgomba. Nem a legfinomabb, de ehetı. – …aztán volt ilyen nagyon széles, barna színő, tüskés kalapú… – Gerebengomba. Ha fiatal, akkor finom, az idısebbje kesernyés. – Na, ugye? Aztán volt egy szép, vérpiros, tölcsér kalapú, finom, gyümölcsszagú… Zsombor elsápadt. – Az egérfogó nyújtsa hosszúra a gyümölcsillatra csábuló orrodat! Galambgomba! Ettıl jó nagyot fogunk hányni! De túléljük, szerencsére! – Hm… – Töhötömön nem látszott, hogy megrázta volna a hánytató gomba beazonosítása. – Volt még kétféle: egy zöldes-barnás kalapú, bocskoros, meg egy kúposkalapú, virágillatú! – Ördög szaggatta mócsingagyú öreg barátom: meghalunk mindketten! Gyilkos galóca, meg a susulyka! Belepusztulunk a fıztödbe, te ostoba, nagyhitő gombahit-bajnok! – pattant fel Zsombor ültı helyébıl. – Hányjuk ki azonnal azt egy falatot is, amit bekaptunk, mielıtt késı lesz, és szemétre ezzel a lábassal! Töhötöm cseppet sem volt nyugtalan. Csitítóan nézett Zsomborra, és selymes hangon ezt mondta: – Lassan a testtel! És ha tévedsz? Öntsek ki egy ekkora adag finom pörköltet? Ugggyan! – húzta el a szót. – Ugggyan! Várjunk még! – Mire, te görnyedt gondolkodású vénember, ugyan mire? Nézem végig, ahogyan elpusztulsz? – kérdezte kétségbeesett haraggal. – Vagy te akarsz engem nézni? Töhötöm szélesen elmosolyodott. – De hiszen tengersok gombás ételt készítettem már, és mégis itt vagyok! Nekem van hitem az ételemhez, neked meg nincsen, ennyi az egész! – mondta, és újabb nagy kanál pörköltet tett a szájába, s azzal el is fogyott a magának kiszedett próba-adag is. Zsombor dühösen járt fel, s alá. – Hogy angyalszárnyak simogassák mielıbb egyre gyérebb hajú koponyádat! – fortyogott. – Nesze nekem hit, az ı nagy hite, az a gondolattalan nagy hite! – Nemcsak hit, hanem józan ész is, józan ész, öreg testvérem! – érvelt egyszerre, dúlvafúlva. No, erre már Töhötöm is felkapta a fejét. – Hát ez az, Zsombor, bizony ez! – Mi ez az? – Ez a megoldás! – A megoldás? Mire, te önveszélyes gombabajnok?
44
– A kérdésedre! Így van a hit meg az ész! – Így? Galócástúl, susulykástúl? – Nem! Így: nem pusztán hit, hanem ahol lehet, ahol kell, ott a józan ész is! Így! Zsombor megállt és Töhötöm szemébe nézett. Az vidáman csillogott. Nyoma sem volt benne félelemnek, de bizony egy fia megbánás sem sunyított a szeme egyik sarkában sem. – És a galóca, és a susulyka? – kérdezte óvatosan. Töhötöm somolygott. – Ott állnak háborítatlanul a réten, a fák alatt, ahol láttam ıket! Zsombor erre már bizony megtorpant. – Hogyan is? – Nem azért vagyok nagyhitő, mert mindent a hitemre bízok, hanem ezért, mert ami józan belátással elvégezhetı, az el is végzem, s ami meg nem, azt, de csak azt bízom a hitemre. Csak különbséget kell tudni tenni a kettı között! Zsombor hirtelen végtelenül fáradtnak érezte magát, karjait, lábait mintha ólomba öntötték volna. Lehuppant a fonott karosszékbe, és kétségbeesetten nézett Töhötömre. – Szóval akkor…? – Szóval bizony, Zsombor! Szóval bizony! – nevetett fel Töhötöm. – Tehát… – Tehát, nem! Zsombor tekintete kezdett kitisztulni az elsı megrendülésbıl. Töhötömre emelte a pillantását. Az öreg már zötyögött a nevetéstıl. Vidámsága, a felismerés öröme lassan átragadt Zsomborra is. – Ej, te nagy hitő! Nosza, mire vársz, szedjél már ebbıl a csodapaprikásból! – mondta és tisztesség ne essék szólván, két pofára zabálta a Töhötöm által tányérjára púpozott ételt. – Holnap, megépítem a juhok karámját Már el is terveztem, hogyan. Ugye segítesz, Töhötöm? Ám az öreg megrázta a fejét. – Nem, nem, Zsombor! Nincs már mit tanulnod, nem tudnék mit mondani neked. Tıled elvennem kellett, de a legtöbbeknek adnom kell! Van, aki az ehetı gombát sem eszi – mosolygott. – Az éjszakát nálad töltöm, ha megengeded, de reggel indulnom kell tovább. Zsombor csalódott volt, de a lelke legmélye nem tiltakozott. – Sajnálom. De jó lesz ez így! – mondta, azzal felállt, vállánál fogva felemelte az öreget, és nagyon, de nagyon szorosan magához ölelte. Aztán amikor kibontakoztak, a mutatóujját figyelmeztetın emelte a magasba: – De lefekvés elıtt nem szabadulsz tılem! Van még egy kancsó muskotályos borom! Tíz éves, a déli dombság lejtıin szüretelték.
45
