Lakatos Zsolt: Nim – Az álom - Arról álmodom, hogy táncolok, fényben, egy kopott parketten sziszeg a cipőm, a vörös, a tűzvörös. Egyrészes ruha, halvány smink, de az ajkam vörös, tűzvörös. Boldogan táncolok, noha sohasem tudtam igazán, de ott abban a pillanatban, mintha az én tudatlan mozdulataimra írták volna a zenét. Egy klasszikus, recsegő hangon követ engem, egy piruett, s mézédes mosoly árad szét a teremben. Halvány alakom és fehér bőröm fürdik a tekintetekben, s játszom a mozdulatokkal, kezem magasan, lábam hosszan, s fa vagyok, hajladozom a szélben, aztán szél, s forgok körbe és körbe… Nim hallasz… Megint elaludtál… Alice gondolatai megelevenedtek a mennyezeten, amin a beázástól sötét foltok, s fekete, üszök színű penész rajzolta ki önmagát, az elismerő közönséget, táncát s könnyed mozdulatait, arcán a boldogságot, amint egyik foltról a másikra kecses ugrásokkal megérkezik, rögtön utána meghajolva a nézők csodálatában. Fiatalságát, mi telve energiával és sebességgel, a pillanattal, miben ő dönt, s bárhogyan is teszi, az mindig elragadóan ér véget, egy ölelésben, egy csókban, vagy a naplementében. Lelke táncolt és pörgött a mennyezeten, érezte a levegő simogatását kitárt ujjai közt, s a rózsák illatát felhevült testéről merengő szirmokként talpa alá hullani, a szabadságot, hogy senkihez sem tartozik, és senkihez sem kötődik. Még egy piruett, s átszökött az ablakon, csillagról csillagra táncolt, a remegő fény pulzusában, aztán egy gyönyörű és íves ugrással átkelt a Hold arca előtt a szél karjaiba, biztonságot érzett, mintha egy anya ringatta volna. - Nim, te viszel? – nyitotta ki szemét Alice. - Igen. - S hová megyünk? - Mosdani, Alice megy mosdani. Nim, viszi. Holnap jön díva, Alice szép tisztán nézi gyönyörű ének és tánc. Alice szereti, Alicet szereti Nim. - Nim szereti Alicet, így mondd! - Nimnek így jó, Nimnek van fönt kevés, de szíve… - De szíve hatalmasabb, mint maga a világ. Vigyél csak, vigyél. – Alice behunyta szemét. Nim, míg megeresztette a fürdővizet, letette Alicet az ágyra, majd levetkőztette, s óvatosan víz alá merítette, fejét megtartva kezével. - Jó? – kérdezte Nim. - Nagyon kellemes, köszönöm. - Nem fáj a kar a láb, hogy nincs? - Nem fáj, tudod jól, nyugodtan megmoshatod a csonkokat. Nim elővett egy szappanos szivacsot, s kicsit kiemelve Alice testét gyöngéden megfürdette, végigsimította ifjú és fiatal bőrét, oly lágyan, mintha a mezők tengernyi füveivel csiklandoztatná tenyerét. Kebleihez érve Alice arca kipirosodott, s egy mézédes és ártatlan mosoly jelent meg ajkán. Aztán vállainak ívén vonult végig a szivaccsal, majd visszaérve a nyakán időzött, de oly sokáig, hogy már alig maradt benne víz. Felemelte behunyt szemei fölé, s erőteljesen megszorította a szivacsot, mire egy ragyogó vízcsepp jelent meg és zuhant hangtalanul Alice arcára. - Alice sír. – mondta Nim. - Alice nem sír többé. Míg Nim vele van, Alice boldog. - Alice úgy beszél, mint Nim. - Igen. Kész vagy, most már tiszta vagyok? - Alice gyönyörű, nagyon tiszta. Nim kivette a vízből, s újból az ágyra fektette. Leakasztott egy törölközőt, de még mielőtt Alice bőréhez érintette volna, az arcával ellenőrizte puhaságát, nehogy felsértse.
- A kedvencedet hoztam, rózsás pizsi! – Nim megnyomta a pizsi szót, s ettől arca kipirosodott, s szemei kidülledtek kócos haja alatt, s Alice elnevette magát. – Alice nevet, pizsi! Amíg visszafelé haladtak a szobába, néha Nim felhúzva homlokát és tágra nyitva szemeit elkiáltotta magát: - Pizsi! - Hallgass te, a többiek már alszanak! – szólt rá Alice. A szobájukba érve, lefektette, s betakarta őt, s míg a saját ágyához ért folyton mondogatta pizsi, pizsi. - Jó éjszakát Nim, te bolond. - Jó éjt Alice. Reggel a vezető orvos végigjárta a betegek szobáját, a hogy létről érdeklődött, gyógyszer adagokat emelt és csökkentett, s távozása előtt, azoknak, akikről úgy gondolta, hogy élvezni tudják egy zenés és táncos előadás örömét átadott egy meghívót. - Kedves Alice, ön mellé a mai napra kirendelünk egy gondozót, aki majd elviszi és visszahozza, szóval gondoskodik önről. Olvastam a kartonját, a sajnálatos betegséget, ebbe az ember valóban bele tud örülni, de látom, hogy már sokkal jobban van, elmúltak a dühkitörései, s a teszteken is nagyon jól szerepel. Így, mint az orvosa felírnám önnek ezt az előadást, már csak azért is, mert ha jól tudom, önnek volt szerencséje egy színpadon szerepelni a dívával. S bár lehet, hogy nem lesz fájdalommentes az emlékek előtörése, de fogja fel ezt is egy tesztnek, melyben kiderül, hogy mennyire erősödött meg. - Köszönöm doktor úr – mondta Alice - de Nim nekem megfelel, mint útitárs. - Ő sajnos nem vehet részt, nem kontrolálható, s a betegsége révén nem is tudná élvezni, felfogni, megérteni a díva előadás módjában lévő elemeket. S nem is értem, hogy vállalhatja az ön tehetetlen állapotában azt a veszélyt, mit Nim kiszámíthatatlansága rejt. Önnek is ugyanúgy jár egy gondozó, mint másoknak. - Köszönöm, hogy aggódik, de itt a gondozó egy órát jelent, reggel délben és este húsz perc, míg Nim a nap minden percében velem van, s ha meg is erősödtem, akkor azt neki köszönhetem. Ő nem veszélyes. - Rendben, de sajnos akkor sem jöhet. Nélküle kell kibírnia ezt az estét. Hét órára önért jön a gondozó, biztos fog örülni a díva, ha egy ismerős arc fogadja őt. További szép napot. Amíg a doktor és Alice beszélt, addig Nim az ágyán ülve a sarokba passzírozta magát, eltakarva fejét a kezével, de mikor elment odarohant Alicehez. - Alice elmegy Nim nélkül? - Még beszélünk az orvossal, ha az előadáson nem is, de legalább a fogadásánál ott lehess, aztán egy óránál nem lesz több, míg távol leszünk egymástól, nyugodj meg. Estére elcsendesítették a körzeteket, a dühkitöréses és tomboló betegeknél megemelték a kábító gyógyszerek hatásfokát, a kóborlókat pedig bezárták. Csupán Nim kapott engedélyt a kint létre, amit Alice könyörgött ki végül az orvosnál, mondván, hogy ő majd viszi a díva poggyászait, hisz fellépésire két hatalmas bőrönddel szokott megérkezni, s rövid elbeszélése a két bőröndről, heves igenlésbe hajtotta a könnyebb munkához szokott gondozókat. Aki pedig, méltónak találtatott a díva csodálatos előadására, a nagyteremben, amit a mai napra neveztek el így, egyéb időben az ebédlő, várakozott és ült a színpadnak nevezett tér előtt. Az igazgató és a doktor, még néhány felszolgálót is rendelt a nagyvárosból, kik az előadás ideje alatt apró süteménnyel és teával kínálják az összegyűlteket. Hideg este volt, a díva betartva a sztár imázs illemét késett. Alice tolószékben ült, nyakig betemetve egy kabátba, mit kitudja honnan vettek elő, mert erős férfi kölni szag áradt belőle, de mivel neki már nem volt ilyen öltözéke, ezt találták ki a pillanat hevében. Nim mellette állt, s szúrós szemmel nézte a kabátot, miről érintés nélkül is tudta, hogy kellemetlen viselet Alice számára, s bizonyosan nem olyan puha és bársonyos, mint a törölköző. A doktor és az
igazgató öltönyben, csillogó szemmel és arccal kémlelte az utat, ahol végül, tíz perc késés után, megjelent a díva autója lassú és méltóság teljes menetben. Ahogy az autó megállt, a doktor rohant kinyitni az ajtót, s megjelent a díva, fekete csipkés ruhában, hatalmas kalappal a fején, melyben egy vörösre festett strucctoll fityegett. - Ó, milyen csodálatos, hogy megtisztel bennünket jelenlétével, már annyira vártuk! - kezdte a doktor. - Hagyja ezt, így is késésben vagyok, az én közönségem már biztosan vár. Mutassa inkább az öltözőhöz vezető utat, és a poggyászról se feledkezzen meg. - Mennyire igaza van asszonyom, Nim tedd a dolgod! Nim lerohant a lépcsőn, de úgy, mintha egy orángután lett volna. - Ki ez a félkegyelmű? – kérdezte a díva. - Ő az egyik betegünk, de ne aggódjon, még a légynek se tudna ártani, de annyira szeretett volna itt lenni az ön fogadásánál. Kedves barátja egyik ismerősének, kollégájának, ha méltóztatni tetszik emlékezni rá, valaha együtt léptek föl a varietében, Alice. - A név memória sosem volt az erősségem, de rémlik valami, ő meghalt ugyebár? - Bizonyos értelemben igen, de feltámadt nálunk, bár teste megfogyatkozott… - Ó, mily szerencsétlen… - De itt van ő maga is, kedves asszonyom, Alice személyesen. - Hol hát, hadd ismerjem föl! Az igazgató félre állt, aki eddig félig takarta Alicet. - Te lennél kicsiny bogaram, emlékszem már rád, hogy remegett a színpadon, csetlett és botlott, a ritmus nagy ellenséged volt, de szívvel csináltad, csak oly rövid ideig. Hová tűntél, s miért nem állsz föl a fogadásomra, te nem emlékszel rám hálásan? - Mint már említettem, egy sajnálatos betegség miatt, elveszítette mind a négy végtagját. - Alicenek van kar és láb. – mondta Nim, ki felért a csomagokkal, amik valóban súlyosak voltak, de közel sem akkorák, ahogy Alice előadta. Letette a csomagokat és szétterpesztett lábbal leült a tolószék mögé, és előre nyújtotta karjait. – Alice, karja, lába. - Jól van, állj föl, még felfázol. Emlékszem önre, de nem hálásan. Az volt az utolsó előadásom, amit eredetileg egyedül táncoltam volna végig, de ön teljesen átszabta, hogy még többet legyen jelen, s végül a háttértáncos szerepét kaptam. A remegés és az esetlenség, a betegségem előjelei voltak. Szerettem volna szépen távozni, de önnek hála nem lehetett. Bár ezért nem hibáztatom, nem tudhatta, s már az sem számít, ha tudja, akkor hogyan cselekszik, csak el akartam mondani, hogy az előadás után miért rohantam el sírva ahelyett, hogy ön mellett ünneplem a sikert. Szerettem volna egyedül ragyogni, csupán néhány percig, mielőtt ezzé leszek. - Aranyoskám, nem tudhattam, de értelmet adtál a mai estnek! Ma érted táncolok és éneklek! Menjünk, míg tart ez az emelkedett pillanat bennem, hogy át tudjam adni mindenkinek. - Milyen csodálatos lélek! – mondta a doktor. Elindultak az öltöző irányába, mit az egyik szobából alakítottak ki, abból a szobából, ami a legközelebb helyezkedett el a nagyteremhez. Elől ment a díva, mellette az igazgató, ki az épületről mesélt, előző gazdáiról, s arról, hogyan és mikor nyerte el végső funkcióját, évszámokkal tarkítva elbeszélését. Mögöttük a doktor, mély hallgatásban, aztán Nim a csomagok alatt, mellette Alice. - Itt elválunk, az előadás után találkozunk. Nyugodj meg, nincs semmi baj. – mondta Alice. - Rossz díva, rossz. Nem szereti Alicet. Alicet betolták a nagyterembe, míg Nim a csomagokkal tovább haladt. - Oda tedd le, kérlek és állítsd föl őket. Önök menjenek és foglalják el helyüket, hamarosan ott leszek. - Nim, gyere, menni kell! – szólt rá a doktor. - Azt mondják teljesen ártalmatlan?
- Természetesen. - Akkor maradj, rád még szükségem van. Önök, hess! A díva megállt a bőröndök előtt. - Fiam, nyisd ki a bal oldalit. Milyen ruhát vegyünk föl? Azt a két részes zöldet, vedd ki kérlek. - Nem, egyrészes, fehér. - Hozzá a zöld cipőt. – a díva mondta tovább, mintha meg sem halotta volna. - Vörös, tűzvörös. - Na, csináld szépen, amit mondok, én pedig kifestem magam az alkalomhoz illően. - Száj, tűzvörös. - Fiam hagyd a butaságaid, kész vagy már, sietni kell! A díva kifestette magát, rengeteg alapozót és festéket elhasznált mire kész lett. Szinte fojtó volt a levegő, a rengeteg púdertől és az olcsó parfümök szagától. Már csak a ruha hiányzott, de Nim nem azokat vette elő, amiket kért. - Mi ez? Mit jelentsen ez? – vonta kérdőre. - Ruha, egyrészes fehér, cipő tűzvörös, száj is vörös. – ahogy ezt Nim kimondta, elvett egy vörös rúzst az asztalról, s ki akarta festeni a díva száját. - Eredj innen te félkegyelmű, mit akarsz tőlem? – a díva ellökte magától. - Alice szereti, ruha egyrészes fehér, cipő, száj, tűzvörös. A díva rossz, nem szereti Alicet. Bent a közönség türelmetlenül várta az előadás kezdetét, már pontosabban a doktor és az igazgató türelmetlenül, a többiek csak várták. A felszolgálók megkezdték az étel és ital felszolgálását, a teremben félhomály és fülledt meleg. Alice gondozója szinte beletuszkolta szájába a süteményt és lecsorgatta teával, így bosszankodva kijelentette, hogy nem kér többet, s már meg akarta kérni a doktort, hogy legyen szíves őt átadni Nimnek, mert nem érdekli az előadás, amikor recsegő hangon felcsendült Alice zenéje, az a zene, amivel búcsúzni szeretett volna. A hang érkezése csendet parancsolt, s a függönyök mögül kopogó hangok közeledtek, s a nyitány befejése után, amikor a zene felfelé viszi a lelket, beesett a színpadra Nim, egyrészes fehér ruhában, vörös cipőben és vastagon vörösre kikent szájjal. - Nim, Alice! Alice, Nim! - Ó, ez a bolond! Mit csinálhatott a dívával! Nem kellett volna otthagynunk! Ne hozzá rohanjanak, hanem a dívához, maguk idióták! – kiáltotta a doktor, s az igazgatóval együtt a gondozók után rohantak. A zene tovább szólt, Nim a színpadra tolta Alicet, s az ölébe tette a két vörös cipőt. A közönség tombolt, miközben a zene ütemére forgatta, emelte és ejtette a széket. Alice nevetett és énekelt, s utasította Nimet: Emelj, most forgás, még egy piruett, hosszan előre: S a lelket ki látta már, Mikor öntözi a nyár! Gyöngéden föl, mert fölfelé megyünk, Nim fölfelé! Nincs veszve semmisem, Lehet még életem, Csak várd ki, hogy jöjjön újra nyár, Benne lelked, új virágra száll. Repülünk Nim, repülünk a zenével, körbe a színpadon! Sebesen, mint a szél!
El ne hagyd virágodat, szirmát, Kövessd a vágyadat, álmát, S szeress, szeretnek, látod, Öleld és öleld a világot! Középre Nim, a fényben állunk, minket figyel a világ, felettünk a Hold s a csillagok! Szép hangon, így mondom el, Mert boldog az, ki énekel, Így szól, egyre csöndesebben, Azért, hogy élek: Köszönetem. A zene magába oltotta Alice köszönetét, s ahogy elhalkult a fülekben, úgy lett egyre erősebb a szívekben az együttérzés. Beleköltözött egy csodálatos pillanat, ami szemük előtt született és ragyogott, egy karnyújtásnyira a valóságban. - Nim, kérlek vegyél ki a székből, s vigyél a szobámba. Ahogy kiemelte Alicet, s magához szorította, mint egy gyermeket, az emberekben összetört a csend, s fényes tapsvihart terítettek Nim lába elé, ki két szívet vitt. Nim tettét a vezetőség felháborítónak és megbocsáthatatlannak ítélte, még akkor is, ha a dívának semmi baja sem történt, hisz Nim egyszerűen csak bezárta, ezért a dühöngőbe csukták. Alice, Nim nélkül nyugtalanná vált, s visszatértek a dührohamai is. Hogy mentális leépülését megakadályozzák, végül visszahelyezték Nimet, s minden a helyére került. Aztán egy éjjelen: - Nim, a tengerről álmodom.
