Jurányi Zsolt
Az alvilág zsoldjában
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Ez a vég, villan át az agyamon. A felüljáró kihalt, már amen�nyiben leszámítjuk a rendőröket és a kommandósokat, akik mintha a föld alól bújnának elő, ellepnek mindent. A forgalmat mindkét irányban pillanatok alatt leállítják. Egyelőre csend van, és rekkenő hőség. A kocsiban a lég kondi rendíthetetlenül nyomja a hideget, mégis szakad rólam a víz. Ez a vég! A felhúzott ablakokon átszűrődik a rádiók recsegése, és a faszszopók csak fejlődnek fel folyamatosan, mint a filmekben. Elöl két rendőrségi autó állja el az utat, mögöttük csuklyások és fakabátok vegyesen, a hátam mögött pedig a két Transit, plusz még egy járőrautó; hogy ennyi ne legyen elég. Basszák meg! Mit akarnak ezek? Hát persze, mit is akarhatnának? Engem! De miért? Mit tudhatnak? Milyen bizonyítékok lehetnek ellenem? Ezernyi kérdés fut át az agyamon megválaszolatlanul. Az S4-es motorja jár, a sebváltó egyesben, a lábam a kup lungon. Az Audi kasztnija erős, talán a két Astrát szét is tudná nyomni, de addig szarrá lőnek. A Scorpio csőre rántva, kibiztosítva az ülés alatt. Várható volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, most mégis olyan váratlan az egész. Megpróbálom hideg fejjel átgondolni a helyzetet. Ezek félnek tőlem, mert ha nem így volna, már rég a hátamon térdelnének. Bárcsak itt lenne Mirkó! Ő talán tudna valami okosat tanácsolni. Ő biztosan megpróbálna ki7
törni. De ha ezt választom, gyorsan kell lépnem, rájuk kell lőnöm, még ha közben szitává lyuggatnak, akkor is. Csak ez az egy esélyem van, vagy az, hogy megadom magam. A kezemet a kormányon tartom, hogy ezzel se hergeljem őket. Most féloldalasan, mintha váltani akarnék, megpróbálok lenyúlni a géppisztolyért. Ekkor szólal meg a hangosbeszélő: – Itt a rendőrség! A saját érdekében állítsa le a motort, és szálljon ki az autóból, de úgy, hogy mindkét keze jól látható legyen! Ne tegyen semmilyen gyanús mozdulatot, különben azonnal tüzet nyitunk! Megértette? Bassza meg! Most már tizedmásodpercek alatt döntenem kell. Ez így nem mehet tovább. Oké. Az alternatíva: leállítom a kocsit, majd szép lassan, „gyanús mozdulatok nélkül” kiszállok, lehasalok a forró aszfaltra, és várom, hogy a hátamra térdelve megvasaljanak és csuklyát húzzanak a fejemre. Bevallom, ez tetszik a legkevésbé, viszont biztos túlélést kínál. A másik lehetőség, hogy lehajolok, gázt adok, miközben rájuk lövök, és így talán áttörhetek a két Astra között. Ez már jobban tetszik, de így kétségkívül vállalnom kell a rizikót, hogy a döntésem következménye GAME OVER is lehet. Nos, a helyzetem távolról sem rózsás. Hogyan kerülhettem ebbe a rohadt helyzetbe?
8
1. Talán 1995-ben kezdődött minden, amikor hazajöttem Boszniából. Kora tavasz volt, és nem sokkal később kitört a béke. Ha kivárom, most biztos nem lennék itt. De hát én nem bírtam. Nekem nem volt jó a jó, inkább a börtön. Pedig most hős lehetnék kettős állampolgársággal és egy tetszőleges szarajevói villával, mint Mirkó barátom, aki nyolc hónappal korábban kivitt, és aki mellett ezt az időszakot mint biztosító húztam le. A laikus most azt kérdezi, mi is az a biztosító. Mi diverzáns akciókat hajtottunk végre Bosznia területén a DSA megbízásából. (DSA: titkos bosnyák diverzáns szervezet, melyet az amerikaiak pénzeltek, és a bosnyák hadifront, nem hivatalosan.) A feladatok különböző boszniai szerb vezetők likvidálása, stratégiai pontok, hidak, lőszerraktárak felrobbantása meg hasonlók voltak. A barátom volt a specialista, rám maradt a biztosítás. Míg ő becserkészte a célszemélyt, vagy elhelyezte a robbanófejeket, addig én biztosítottam a munkáját, fedeztem őt, ha esetleg idő előtt kiszúrtak minket. Mirkó 1994 őszén jött Magyarországra. Előtte, még 1993-ban két hónapig ültünk együtt előzetesben. Az volt az első botlásom, de onnan három hónap után ki is engedtek. A közös két hónapunk alatt nagyon összehaverkodtunk. Sokat segítettem neki, hisz mégiscsak én voltam otthon, és bár beszélt magyarul, senkije nem volt odakint, aki segítette volna. Adtam neki cigit, kaját, váltóruhát meg ilyenek. Még verekedtem is érte, mikor a sétán bekóstolták. 9
Szóval, igazán barátok lettünk, és mint mondtam, 1994 őszén megkeresett. Természetesen hamis útlevéllel. Egyrészt ki is volt tiltva, másrészt az ő papírjai akkor már a DSA-nál voltak. – Tesóm, akarsz egy kis pénzt keresni? – kérdezte. – Naná! – feleltem. – És mit kéne csinálni? – Akkoriban épp sóher voltam, szinte bármit bevállaltam volna, hogy kilábaljak a csóróságból. Mirkó elmondta, hogy mivel a horvátok kibékültek a muszlimokkal, beállt hozzájuk zsoldosnak a szerbek ellen. Ő egyébként horvát, de az anyja részéről félig magyar is. Végigharcolta a délszláv háborúkat, ott volt Vukovárnál. Tizenhét évesen már harcolt az ellenséggel, mondom, nem egyszerű eset. Elmagyarázta, mi is az „okosság”, ha kimegyek vele. Állandó készültségben vagyunk napi száz makiért, erre jön a fejpénz, ez koponyánként ötven márka, és külön lóvé jár az akciókért – ötszáztól tízezer márkáig változik, attól függően, mennyire veszélyes az akció. Ehhez jött még a biznisz, a lé, amit a napi hideg élelem elpasszolásából lehetett összehozni, plusz az „ellőtt” lőszer, a rakéták eladása… – Szóval, jó pénz – mondta. Csak arról nem szólt, hogy ágyútölteléknek megyek. Végül is beszélt róla, de nem gondoltam volna, hogy ez élesben ennyire meleg. Azt mondta, pusztán annyi lesz a dolgom, hogy őt fedezem akció közben. Nahát, nekem se kellett több, mindig is imádtam a fegyvereket, és gondoltam, itt az ideje kipróbálni magam élesben is. Akkor még nem tudtam, mire vállalkozom, csak belevágtam. Kéthetes gyorskiképzésen vettem részt (volt némi katonai múltam, nem is kellett több). Ismerkedés a fegyverekkel, az új országgal, a kultúrával, és persze az a néhány szimulált bevetés, amiket Mirkó is végigcsinált velem, az összeszokás kedvéért. Szabadidőnkben kurvázni jártunk, na meg piálni, mert hát nem volt más szórakozás. Amikor Mirkó már jól berúgott, mindenféle történettel trak10
tált az előző bevetéseiről, amiket egy Dimitri nevű oros�szal csinált végig. Egyszer megkérdeztem: – Te, Mirkó, mi van Dimitrivel? Furán nézett rám. – Nem mondtam? – Megráztam a fejem. – Hát szétlőtték, még a nyáron. – Mindezt olyan szenvtelenül mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy mennyi a pontos idő. Mirkó azonban igaz barát volt, akire mindig számíthattam abban a pokolban, és neki köszönhettem, hogy néhány karcolással megúsztam azt a kalandot. Négyszer volt nagyon forró a pite. Először a mostari pályaudvaron, mikor egy vasúti szerelvény felrobbantásakor magára vonta a szerbek figyelmét. A tűzpárbajban két lövést is kapott, de sikerült elmenekülnünk. Másodszor Szarajevóban egy boszniai szerb vezető likvidálása során már kilőtte a delikvenst, de elsőre topot lőtt, és az egyik testőr felfedezte, honnan jött a lövés, és vagy tizenöt társával üldözött minket tetőkön, padlásokon át. Mirkót lábon lőtték. A zsenicai hídnál még rosszabb volt a helyzet. Ott úgy helyezte el az utolsó tölteteket, hogy idő előtt felfedeztek minket, és hiába tüzeltem, mint a meszes, a hidat biztosító katonák egyfolytában őt lőtték. Négy lövés után is, ólommal teli, elvégezte a feladatát, aztán már menni is alig bírt, úgy vonszoltam el a helikopterig. Az amik korrektül jöttek értünk, de Mirkó búcsúzóul még bekapott két darazsat, így hat lőtt sebbel zártuk a zsenicai akciót. Aztán ott volt az iskola. Egy házat kellett volna felrobbantanunk, amelyben a szerbek épp gyűlést tartottak. Több magas rangú vezető is elszállhatott volna aznap, ha nem szúrnak ki ismét idő előtt. Ott sem volt kecmec, menekülni kellett. Loholtunk keresztül a városon, nyomunkban a testőrökkel. Egy régóta üresen álló, négy-öt találattól félig romba dőlt iskolaépületbe vetődtünk be végül. Már csak hárman üldöztek minket, a többieket vagy leszedtük, vagy leszakadtak. Az iskolában szétváltunk, hogy csapdába 11
csaljuk őket. Én egy félig épségben lévő fürdőhelyiségbe keveredtem, ahol az egyik falon zuhanyozók sorakoztak, a másik oldalán még az őskorból ott maradt öntöttvas kádak álltak. Ezek az ósdi kádak, no meg Mirkó mentette meg az életemet. Az utolsó filmkocka kábé ennyi volt: résnyire nyílik az ajtó, begurul két támadógránát, én reflexszerűen belevetem magam az egyik kádba, és már robbannak is. A kórházban ébredtem fel. Lélegeztetőmaszk az arcomon, a fülemben őrjítő fájdalom. Mindkét dobhártyám beszakadt, és az engem ért traumától elfelejtettem lélegezni. De frankón! Cirka két hét múlva vettek le a lélegeztetőről, és a harmadik hét után kezdett fokozatosan visszatérni a hallásom. Mirkó mindennap bejött hozzám, és mesélt. Tőle tudom, hogy ő hozott ki az épületből. Miután késsel elintézte az üldözőit, az én emberemet kapta el, aki a detonáció után épp be akart lépni a fürdőbe, ahol valószínűleg ájultan feküdtem, és ha Mirkó nem kaszálja le a Scorpiójával… Sosem voltam egy majrés típus, de a két gránát és a vele járó „szövődmények” akkora sokkot okoztak, hogy egy hónappal később, mikor a Bíborcsillag mellé megkaptam a bronzot is, elhatároztam, hogy hazajövök. A Bíborcsillag, melyet a zsenicai híd felrobbantásáért kaptam – mellesleg a legmagasabb kitüntetés, amelyet zsoldos katona megkaphatott –, tízezer makit ért, a Bronzcsillag három ezret, és további hármat a sebesüléseim. Pénzem tehát volt bőven. Ekkorra már a sok piálás miatt alkoholista lettem, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntöttem, kész, elég, hazajövök. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mert egy évet írtam alá, és ha bárhol elkapnak szökés közben, hadbíróság elé állítanak, de az is lehet, hogy ott helyben főbe lőnek. De mire is jók a barátok? Ismét számíthattam Mirkóra. Mikor elmondtam neki, mit tervezek, meg sem próbált lebeszélni. Két nap múlva egyszerűen csak megjelent. – Mehetünk – mondta. – Hová? 12
– Hát haza. Mint kiderült, beszélt a bátyámmal, Bandival, és lehívta őt a határhoz. Lopott egy amerikai dzsipet, amellyel először a civil ruhákért meg a papírokért mentünk. Egy vízhatlan zsákban ástuk el azokat még a balhé kezdetén, pontosan az ilyen eshetőségekre. Aztán lecseréltük a dzsipet egy régi egyes Golfra, és irány a határ. Letenyénél búcsúztunk el. – Biztos nem jössz velünk? – kérdeztem, bár fölöslegesen. Tudtam a választ. Mirkónak ez a világa. A háború. Talán már élni sem tudna lőporszag meg detonációk nélkül. Huszonkét évesen igazi veteránnak számított, egy igazi horvát hiero volt, an�nyi kitüntetéssel, amennyit mások tízéves szolgálat alatt sem gyűjtenek be.
13
2. Letenyénél már várt a bátyám. Bandi a család másik fekete báránya. Egyedül anyám hiszi mindig, hogy a Bandika a becsület mintaképe. Az sem számít, hogy katona korában nyomorékká verte a kiképző őrmesterét, és öt évet kapott érte, mert amióta kijött, ő a mintagyerek. Na igen! Nos, ez a mintagyerek a kölyökkori cimborája mellé szegődött el, aki a kilencvenes évek elejére Pest déli peremkerületeinek a keresztapája lett. Az úgynevezett Terminál kamionparkoló akkori török ura mellé csapódott „dolgozni”, de valójában kitanulni a profi szintű zsarolás minden csínját-bínját. A Török volt az, aki elkezdte a különböző üzletek és bárok bevédését. Eleinte csak a peremkerületekben, aztán szépen befelé terjeszkedve. A szolgáltatás a következőképp festett: egy öltönyös, aktatáskás úriember beállított a kiszemelt bárba, sörözőbe vagy butikba és közölte, hogy tudomása szerint egy bizonyos csoport szétverni készül a boltot. Ő ez ellen a csoport ellen kínál hivatalos védelmet szerződéssel, miegymás. Természetesen mindenki tudta, hogy a csoport nem létezik, illetve ők maguk azok, a Török emberei. Tíz madárból nyolc fizetett. És ők jártak jól. A maradék kettő másnap-harmadnap mindig megbánta, hogy nem fogta a fenyegetést, mert bemasírozott a banda, és ripityára törte a boltot, persze csakis olyankor, amikor tele volt emberekkel, hogy közönség is legyen. Néhányat a vendégek közül is laposra vertek, hogy legközelebb még 14
az utcát is elkerüljék, nemhogy a csehót. Szóval, a tulajok szép lassan rájöttek, hosszabb távon csak kifizetődőbb, ha a védelmet választják. Ezeknek a pénzeknek a nagy része a Törökhöz vándorolt. A maradékot lehúzták a bátyámék a Sipossal. A Törököt egyébként a kilencvenes évek elején szó szerint kivégezték. A saját testőre, egy rivális klán megbízásából. Na ekkor kezdett el terjeszkedni a bátyám meg a Sipos. Szépen felvirágoztatták azokat az őrző-védő cégeket, amiket még a Török alapíttatott velük a védelmek legalizálása érdekében. Sipos akkoriban a legerősebb keresztapa volt az éjszakában, egész Dél-Pest az ellenőrzése alá tartozott. Bandi bátyám, anyám reménysége, a mintagyerek, első emberként feszített mellette. Hát, ő várt engem Letenyénél. Mikor odaértem a határhoz, már jól voltam. Bennem volt az aznapi adag, egy hétdecis Sétáló Jancsi formájában. Bandi bátyám, aki soha nem iszik, persze rögtön kiszúrta. Szívta is a vérem rendesen, de láttam, hogy tényleg aggódik értem. – Anyu így nem láthat – szögezte le hazafelé menet. – Pár napig szépen nálam maradsz, és kitalálunk valamit. Nem vitatkoztam vele, csak magamban kuncogtam az ötleten, hogy majd pont ő osztja nekem az észt. Már az első éjszaka megléptem. Bandi elment egy üzleti megbeszélésre, nevezhetjük nyugodtan maffiatalálkozónak. Nem kellett nekem se több, nekivágtam az éjszakának. Beváltottam a Keletinél ötezer makit, és százezrekkel a zsebemben beültem egy night-clubba. Egész éjjel vedeltem, na meg a kurvákat nyüstöltem, akik közül hármat el is vittem. Mire reggel hazaértem, kábé ezerötszáz forint maradt a zsebemben. Persze szégyelltem az esetet. Nem is szóltam róla a Bandinak, pedig ha szólok, néhány pofon után biztosan visszafolyik a pénz nagy része, de ennél sokkal büszkébb voltam. Ezek a kilengések egyre gyakoribbá váltak, így a kint vérrel-verítékkel összeszedett negyvenezer márkát röpke egy hónap leforgása alatt sikerült eltapsolnom, az utolsó fillérig. És az alkoholizmusom is kezdett aggasztó mérete15
ket ölteni. Boszniában valamelyest vissza kellett fognom magam az akciók miatt, de itthon mi tartott volna vissza az ivástól? Eleinte semmi. A bátyám azonban hamarosan megelégelte az állapotomat, és bedugott egy elvonóba. Kézenfekvő ötlet, csakhogy nem működött. Én ugyanis minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy piát szerezzek. Szép lassan az összes betegszállítót, ápolót és mindenkit, akit csak lehetett, beszerveztem. Profi kis hálózat épült ki, de frankón. Végül persze nem volt beteg, aki ne jutott volna piához rajtam keresztül. Rekordidő alatt az egész intézmény hatékonyságát megtorpedóztam. Bandi persze mindent megtudott. Rögtön benyomott egy szigorított elvonóba. Na, az is csak addig volt szigorú, amíg be nem tettem oda a lábam. A móka kezdődhetett elölről. Az orvosok itt már harmadnap feladták, és elszállíttattak a bátyámmal, mondván, csináljon velem, amit akar. Ekkor Bandi elvitt a Sunshine-ba, ez a saját őrző-védő bt.-je volt. Leültetett az irodában, majd leült velem szemben, és fennhangon gondolkozni kezdett arról, hogy mit is csináljon velem, mert anyánk ki van miattam idegileg, és ő már nem győz mit kitalálni, hogy megnyugtassa. Ez ment órákon át. A megoldást végül Dodi, Bandi üzlettársa és első embere találta ki. – Bár kicsit brutál a kivitel… – vezette be az ötletét, aztán néhány szót sutyorgott Bandival az egyik sarokban. A bátyám először elképedt, majd elvigyorodott. – Nem is olyan brutál ez, Dodikám! Na, erre rosszat sejtettem. Nem véletlenül. A következő pillanatban Bandi hozzám lépett, és állon vágott, de úgy, hogy rögtön elájultam. Hozzáteszem, ez még senkinek sem sikerült rajta kívül. Persze a bátyó fiatalkorában nehézsúlyú öklöző volt, a seregben is bokszolt, és a mai napig intenzíven edz. Szóval, nem olyan nagy szégyen, hogy kidőltem. Egy szobában tértem magamhoz, ahol furcsa szag terjengett. Földszag! A föld alatt vagyok! Dodi tehát azt talál16
ta ki, hogy zárjanak be a bunkerba. Egy vidéki tanyán lévő borospincét neveztek bunkernak, amelyet ők alakítottak ki rendkívüli alkalmakra. Kívülről tökéletesen volt álcázva, belül viszont hibátlanul megoldották a zárhatóságot és a levegőztetést. Ide hozták azokat, akik a céghez fordultak, mert meleg lett a talaj a talpuk alatt. Itt tartották őket, amíg meg nem nyugodtak a kedélyek odakint. De olyanok is kötöttek ki itt, akik elfelejtették rendezni a sarukat, és addig dekkoltak a föld alatti helyiségben, amíg nem fizettek. Ezt a módszert egyébként én is átvettem tőlük, sőt tovább is fejlesztettem. A delikvenst bezártam a pincébe, a kezébe nyomtam egy üveg vizet, majd elmagyaráztam, hogy addig van ideje gondolkodni a tartozásán, míg a víz el nem fogy, és ő ki nem szárad. Max egy hét, mondtam neki, mert én egy hét után bizony többet nem jövök. Hadd ne mondjam, a harmadik-negyedik nap után mindegyik kitalálta a megoldást. Hiába, csak egy kis ösztönzés kell, és az ember mindjárt jobban tud gondolkodni. Lényeg a lényeg, ott találtam magam a földszagú szobában, és csak a levegőztető zúgását hallottam. Durván két óra múlva megjelent az én drága bátyám. Meglepően komoly volt. Alacsony, kopasz, ötven körüli emberke jött vele. – Doktor Somfalvi – mutatta be a férfit. – Ő fog lehozni a piáról. Ne próbálkozz nála, felesleges. Naponta egyszer meglátogat, megvizsgál és felírja a gyógyszereidet. Mindig lesz itt egy állandó ember, de nála se próbálkozz, mert be van fenyítve. Tőle kapod a kaját és a gyógyszeradagodat. Addig leszel itt, amíg a doktor úr azt nem mondja, hogy újra emberek közé mehetsz. Értve? Próbáltam felháborodni, mégis hogy képzeli, hogy csak így bezár, meg minden, de letorkolt: – Megkaptad az esélyt. Nem éltél vele. Ha tetszik, ha nem, most ez van. Ha pedig még tovább okoskodsz, egyszerűen leütlek, és kész. Láttam rajta, hogy komolyan beszél, hát hallgattam, és úgy tettem, mintha belemennék a játékba. Közben per17
sze már azon járt az eszem, úgyis kitalálok majd valamit, hogy kijussak innen. Semmi nem jött be. A dokival nem nagyon lehetett próbálkozni, Bandi majdnem mindig vele volt. Azért ha mégis előfordult, hogy egyedül jött, csak bekóstoltam. De tudja a nyavalya, hogy az öreg Somfalvi a hippokratészi esküjéhez vagy a Bandihoz volt-e hű, mindenesetre meg sem hallotta a gyönge kis próbálkozásaimat. Egy hónapig voltam a bunkerban. Az első két hétben azt hittem, meghalok. Aztán kezdtem helyrejönni, és az ötödik hét elején azt mondta a doki, hogy most már csak rajtam múlik a dolog, mert a fizikai függés megszűnt. Végül kiengedtek, és magam is meglepődtem azon, ami történt. Meg tudtam állni a piálást. Azóta pezsgőn kívül háromszor, ha ittam alkoholt. Bandi nagyon rendes volt, ezt az időszakot sosem említette anyánknak, és miután helyrejöttem, azonnal munkát adott a Sunshine-ban. Akkoriban tök normálisan éltem, mert a bátyám szinte kizárólag legális melókkal látott el. Jó kis testőrmunkákkal, és úgy intézte, hogy minden hétvégén hazamenjek Komáromba, a szülői házba, ahonnan húszévesen jöttem el a bátyó után Pestre. Valahol mindig magát okolta, amiért simlis lettem. Ahogy szokta mondani: egy családban egy gengszter bőven elég. Anyánk, apánk és a tesóink, Kati húgunk és Laci öcsénk persze mind úgy hiszik, hogy én vagyok a simlis, Bandi meg a szende. Csak látni kellene, mikor összejön a család a hétvégi házban, és a bátyám a nagy testőrtörténeteit meséli. Még mackónadrágot is húz, hogy miközben elsztorizza, hogyan mentette meg egy görög hajómágnás életét, vetődhessen is nagyokat a füvön. Mindeközben a fater, a muter meg a tesók csak a szájukat tátják kővé dermedve, és csodálják a hőst, a Nagy Testőrt. Persze Bandi sztorijaiból semmi sem igaz. A Sunshine is csak amolyan fedőcég, amely egy zsaroló gengszterbandát takar a zsaruk elől. De jól csinálja, mert tudtommal az elmúlt nyolc-tíz évben, amióta ezzel foglalkozik, csak egyetlen feljelentést tettek ellene, de azt is hetvenkét órán belül visszavonták, mondván, bocsi, tévedtem, mégsem ő volt, 18
aki szarrá vert és összetörte a boltomat. Pedig voltak kemény húzásai. A legmocskosabb talán az volt, mikor még a Török mellett dolgozott, úgy a kilencvenes évek elején. Egyszer elmentem megnézni, hogyan is történnek ezek a pénzbehajtások. Mint megfigyelőt érdekelt. Egy német rendszámú régi BMW-vel mentünk négyen: három füstös képű meg én. Kettő közülük egyetlen szót sem beszélt magyarul, a harmadiknak viszont egész jól ment, bár erősen törte. Mikor kiértünk Pestimrére, és megálltunk egy kertes ház előtt, a török srác elmagyarázta: – Tudni, itt már volt figyelmeztetés. Csak nem fizetni meg a pénz. Kérdem: – Mennyiről van szó? – 150 ezer – mondja ő. A törökök kiszálltak a kocsiból, én utánuk, de megálltam az utcán. Ők bementek a nyitott kertkapun. Soha nem felejtem el a következő pár percet. Egy ötévesforma kisfiú szaladt a bokszosok felé. Játszani akart. Szó nélkül rúgtak bele akkorát, hogy a kisgyerek elrepült. Erre persze az anyja sikoltozva kirohant a házból. A nő terhes volt, nagy hassal, minimum a hetedik hónapban járhatott. Az egyik füstös odalépett, a hajánál fogva hátrafeszítette az asszony fejét, és torkon vágta, hogy hallgasson el. Miközben az csak nyeldekelt némán, kirángatták a férjét az udvarra. A síró gyerek és a tátogó asszony szeme láttára úgy megverték, hogy az intenzívre került. Másnap ott volt a százötven lepedő a Török asztalán. Az eset után bementem Bandihoz, és megkérdeztem, tudja-e, mit csinálnak ezek az állatok. – Mit? – kérdezte. Mondom: – Terhes nőket vernek és gyerekekkel rúgnak kapura. Bandi megrántotta a vállát. – Na és? Rosszkor voltak rossz helyen. Hát ez volt az én bátyám, a család büszkesége. 19
3. 1995 tavaszára már egész jól helyrerázódtam, és kezdtem egyenesbe jönni anyagilag. Sikerült is magam alá tenni egy kettes Golfot, azzal furikáztam a városban. Egy ilyen alkalommal épp a Margit hídnál vesztegeltem a forgalomban, amikor mellém gurult egy Bálna – mi így neveztük a 140es Mercit. Nem láttam ugyan a sötétített ablakok mögé, de a Bálna rám dudált. Lassan leereszkedett az ablak, és egy kis cigány ember intett, hogy kövessem. Ismerős alak volt, de nem tudtam rájönni, honnan. Követtem hát. Amikor leállt egy parkolóban, és levette a napszemüvegét, már derengett valami. – Nem ismersz meg, testvér? – kérdezte egy jellegzetes hang. – Lakatos Attila! – kiáltottam. – Látom, jól megy sorod. Régi barátokként öleltük meg egymást. Attilával még 1988-ban hozott össze a jó sors. Épp a Felszabadulás téren kószáltam két cimborámmal. Akkor még volt ott egy presszó, ahová előszeretettel jártak a pesti szkinhedek. Öthat kopasz vette körbe a kis cigányt, lökdösődtek, gyalázkodtak, ahogy ezeknél illik. Sose szerettem, ha valaki a fajtája miatt többre tartja magát a másiknál, azt meg főleg nem komázom, ha többen mennek rá egy emberre. Gondolkodás nélkül intettem a spanoknak, és ripsz-ropsz lebontottuk a bandát. 20
Akkora verést kaptak, hogy úgy támogatták el egymást a helyszínről. – Ha nem vagy itt, sok lúd bizony disznót győz, pajtás – hálálkodott a kis cigány, miután bemutatkozott. Hát így ismertem meg Lakatos Attilát. Ezután bárhová mentünk, így mutatott be: „Ő a testvérem, és megmentette az életemet.” Ez nyilván túlzás volt, de azért hagytam. Egyrészt azért, mert jólesett, másrészt azért, mert a családjának már akkor komoly híre volt Budapest-szerte, és nem ártott a jó barátság. Aztán kilencvenben elvesztettük a fonalat, és onnantól külön utakon jártunk. És tessék, most itt feszít egy Bálnában meg egy háromszáz lepedős Armaniban! Mikor végre magunkhoz tértünk a viszontlátás öröméből, beültünk egy Nirvana nevű helyre, egyébként az öc�cse tulajdona volt. Az ifjabbik Lakatosnak, Misinek, óriási neve volt akkoriban. Az a szóbeszéd járta, hogy egy éjszakai szórakozóhelyen úgy lecsavart egy válogatott birkózót, hogy annak csak a feje koppanását lehetett hallani a padlón. Ezzel komoly presztízst szerzett magának és az egész családjának. A két testvér rengeteg pénzt húzott az olajból, és számos egyéb üzletben voltak még érdekeltek. Attila persze felajánlotta, hogy segít, amiben tud, régi barátok közt ez már csak így szokás. Délután végigcipelt az összes üzletükön, mindenhol meghagyva az alkalmazottaknak, hogy tőlem nem fogadhatnak el pénzt fogyasztásért. Sosem fogok rászorulni, gondoltam, de megköszöntem, mert azért ez kedves gesztus volt tőle. Este épp egy pizzériában vacsoráztunk, amikor megcsörrent a telefonja. Iszonyú idegesnek tűnt a párbeszéd alatt, és a beszédfoszlányokból is úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy nagy gond lehet. Meg is kérdeztem: – Mi baj? – Ez a szarházi Bárdos sokat képzel magáról – válaszolt Attila, majd azt kérdezte: – Ha gáz van, számíthatok rád? – Hát persze. Ez csak természetes – válaszoltam, de köz21
ben azon filóztam, hogy mennyire ésszerű az állásfoglalásom. Bárdos ugyanis legalább akkora befolyással bírt a városban, mint Sipos, ha nem többel. Rengeteg embert tudott mozgósítani egyetlen telefonnal. Komoly edzőtermeiben válogatott küzdősportolók tréningeztek, akik ugrottak Bárdos első szavára. Dél-Pest azon részeit tartotta ellenőrzése alatt, amelyek Sipos kezén kívül estek, valamint az egész nyugati peremrégiót a Rákosborzasztókkal együtt, hozzá még Kőbánya kilencven százaléka. Sipos meg ő nem rivalizáltak, inkább jóban voltak egymással, így a bátyámon keresztül velem is, ami még kényesebbé tette a helyzetet. Mégis éreztem: itt most Attila mellé kell állnom, ha a vesztes oldalra kerülök, akkor is. A Práterbe mentünk. Egy kicsi söröző-pub volt, de a sok üzletük közül a legrégebbi a sorban, emiatt számított főhadiszállásnak. Itt dőltek el a fontos dolgok, innen indultak az akciók. Útközben megtudtam, hogy komoly üzleti vitába keveredtek Bárdossal, és nem kis pénzt követel a Lakatos testvérektől. Mindenki biztos lehetett benne, hogy ha nem kapja meg az összeget, még aznap lerohanja Attiláékat. A Práternél már várt minket Misi néhány emberrel, de őszintén szólva a leendő ellenféllel szemben túlontúl kicsinek tűnt a hadsereg. Voltak ott ketten is, akiket ismertem. Farkas Gabi, Lakatosék első embere, a jó barát és testőr is egyben, a másik pedig Tomi, a Rácz család oszlopos tagja, jelentős bokszolói múlttal. Leültünk az egyik asztalhoz, majd a testvérpár eltűnt az irodában. Jó fél óra múlva kerültek ismét elő. – A Bárdos úton van ide. Azt mondta, tárgyalni jön, de legyetek résen. Szerintem támadni akar. Két fémes kattanást hallottam, amire spontán összerándultam. Fene tudja, valahogy nem szerettem, ha a közelemben csőre rántanak egy fegyvert, pláne nem, ha kettőt. – Csak akkor lőhettek, ha én adok utasítást – mondta Misi. – Fölösleges idehozni a karnálókat. Tíz perc múlva megcsörrent Misi telefonja. 22
– Itt vannak, minimum nyolc autóval. Mire kimondta, Bárdos már meg is jelent az ajtóban, két oldalán egy-egy híres-hírhedt ütőemberrel, a Kőfejűvel, aki igen komoly hírű utcai harcos volt, meg a százhúsz kilónyi színizom- és acélrugó-ötvözet Somogyi Danival, az egykori kick-box-bajnokkal. Mögöttük a slepp: minimum nyolc testőr. A többiek valószínűleg odakint maradtak. Bárdosnak dagadt a melle, sugárzott róla a magabiztosság. Látszott, hogy bízik az embereiben. Gondolkodás nélkül kezdte alázni Misit. – Mit gondolsz magadról, te kis cigány geci? Ha én azt mondom neked, hogy ennyit kell fizetni, akkor ennyit fizetsz, mert ha nem, akkor megbaszom a szádat, megértetted? – Meg – válaszolta tömören Misi, majd mindenki megdöbbenésére bő nyállal szembeköpte ellenfelét. Mindenki megmerevedett, egy pillanat alatt elnémult a helyiség. Vártuk, hogy a következő pillanatban elszabaduljon a pokol. – Üssétek agyon őket! – üvöltött Bárdos, és intett az embereinek. Ekkor azonban olyan dolog történt, amit nem hinnék el, ha nem láttam volna a saját szememmel. A két ütőember közül a Somogyit, az utcán felnőtt és megkeményedett Farkas Gabi terítette le egyetlen ütéssel. A mázsás test egyetlen nyekk nélkül csuklott össze. Eközben Rácz Tomi ütései csak úgy záporoztak a Kőfejűre, aki kábé öt másodperccel később követte kollégáját a padlóra. A csupa keményfiúból álló slepp úgy berezelt a váratlan jelenettől, hogy egymást taposva menekültek kifelé. Az utcán jött csak meg a hangjuk, akkor is azt tudták csak kiáltani: – A Sosót meg a Kőfejűt kiütötték! – Ezzel persze elegendő pánikot keltettek ahhoz, hogy a kint várakozók fejvesztve ugráljanak be az autóikba. Fokozta a felfordulást, hogy mintha csak a föld alól kerültek volna elő, ott termett vagy harminc cigány strici, akiket Misi szervezett be és bújtatott el a környéken. 23
Odabent közben Bárdos magához tért a meglepetéséből. Menekülőre fogta, Attila meg Misi persze utána. A fiatalabb Lakatos testvér közben egy szamurájkardot is felkapott, és amikor utolérte a magára hagyott futva menekülő főnököt, lesújtott vele. Ha az a kard meg lett volna élezve, kettészeli Bárdos fejét, az fix. De így is behatolt pár milliméternyit a koponyába, és ömleni kezdett a vér a pesti keresztapa fejéből. Pár percen belül kint voltak a zsaruk. Persze senki nem látott semmit. Addigra a stricik úgy eltűntek, ahogy jöttek, és az eszméletlenségig vert Somogyi meg a Kőfejű is elpárolgott a padlóról. Lakatosék békésen üldögéltek egy asztalnál, s az egész kócerájban semmi nem utalt az alig néhány perccel azelőtt lezajlott ütközetre. A rend őrein látszott, hogy semmi kedvük az egészhez, ismerik jól a mesét, tudják, hogy fölöslegesen keresnek szemtanúkat. De annak rendje és módja szerint igazoltattak minket, és megkérdezték, mit láttunk. A nagy semmit láttuk, természetesen. Azon a délutánon legendák születtek, ez biztos. A szemem láttára rendeződtek át a budapesti éjszakai élet erőviszonyai. Misiék lázas telefonálgatás után közölték, hogy biztonsági okokból kivonulnak Pécelre a diszkójukba, és megvárják, mit lép Bárdos. Persze felajánlottam, hogy velük megyek. Sem Attilán, sem az öccsén nem láttam, hogy akár egy kicsit is megviselték volna őket a történtek. Sőt, biztos voltam benne, hogy Pécel ötletét sem a gyávaság, hanem az ésszerűség szülte. Régóta ismertem a Lakatos testvéreket, ők bizony nem féltek senkitől. Ezért mertek egyáltalán szembeszállni Bárdossal. Mire megérkeztünk Pécelre, már javában gyülekeztek az emberek, akik közt jó néhány ismerős arcot véltem felfedezni. Mindenki bevonult a diszkóba, aznap este már ki sem nyitottak, csak kitették a „Zártkörű rendezvény” táblát. Mintegy negyven-ötven ember gyűlt össze, első ránézésre is tömérdek fegyverrel, szamurájkardokkal, viperákkal, ólmosbotokkal és baseballütőkkel fölszerelkezve. 24
A késekről és egyéb vágószerszámokról már nem is beszélve. Mindenki megpróbálta elütni valahogy az időt, mert csak vártunk és vártunk, senki nem tudhatta, hogy alakulnak a fejlemények. Egyesek biliárdoztak, mások a játékgépeket nyüstölték, és előkerült pár pakli römikártya is, de látszott, hogy senki sem figyel komolyan arra, amit csinál. Később hoztak vagy harminc pizzát meg egy halom rántott húst, kenyeret és kovászos uborkát. Egyen mindenki, amit tud. Közben persze ment a telefonálgatás, és utasítások röpködtek. Így ment ez egy egész álló napig. Aztán jött a hír, hogy Bárdos túlélte a támadást, a seb a koponyáján nem volt életveszélyes. A rendőröknek persze azt mondta, nem tudja, ki tehette, hiszen neki nincsenek ellenségei. Mi azonban biztosak voltunk benne, hogy ellenségünk máris szervezkedik. Ezt nem mástól tudtuk meg, mint az Öregtől. Így hívtuk Fjodorovot, az összes magyarországi ukrán akkori fejét, akinek óriási kiterjedésű érdekeltségei voltak Európa-szerte. Az Öregről legendák keringtek, néha úgy tűnt, nem is valós személy, csak egy mesefigura. És most útban volt felénk! – Bízhatunk benne? – kérdeztem Attilát. – Hát persze. Jó pár milliót tettünk egymás zsebébe az olajidőszakban, és azóta is üzleti kapcsolatban állunk. – Elmondta azt is, hogy az Öreg kereste meg, hogy a Bárdosügyben beszéljen velünk. – Mikorra várható a Bátyuska? – kérdeztem. – Húsz perc, fél óra. És valóban, fél óra múlva ott is volt. Mindössze két testőrrel jött, és áradt belőle az önbizalom. Méltóságteljesen végigsétált az emberek között, majd odalépett Attilához és Misihez. Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, az Öreg rátért a lényegre. – Tudjátok-e, barátaim, hogy tízmillán múlt az életetek? – A két testvér értetlenül bámult rá, mire a Bátyuska: – Látom, nem értitek. Bárdos a kórházból küldte hozzám a Somogyit tízmillióval, és azt kérte, juttassam el neki a Lakatos testvérek fejét. 25
– Mire te? – kérdezte Misi, bár még mindig nem értette, mi a szitu. – Közöltem vele, hogy ha komolyan gondolja, toldja meg még tízzel. De Bárdosnak pillanatnyilag nincs húszmillája a fejetekre – mondta Bátyuska szenvtelenül. – És ha megadja a tízest, mit teszel? – kérdezte Misi kissé szorongva. – Szerintem azt te is tudod – hangzott a válasz. Mindenki elképedt, aki a közelben állt, és hallgatta a párbeszédet. – De hiszen üzlettársak voltunk, sőt, barátok. Rengeteg pénzt csináltunk együtt, és képes lettél volna húszmillióért megöletni mindkettőnket? – képedt el Misi. Az Öreg arca merev maradt, érzelmeknek nyoma sem látszott rajta. – Az üzlet az üzlet – felelte. – De nem történt meg, így szót sem érdemes ejteni róla. Ezek után, mintha mi sem történt volna, elcsevegtek erről-arról, emlékekről, az időjárásról, csak a Bárdos-ügyről nem esett többé egyetlen szó sem. Az Öreg egyszer csak fölállt, és kisétált a helyről. Egyébként meglepett, hogy milyen jól beszél magyarul.
26
