Pétervári Zsolt
Az ellenállás joga
-1-
I. Bevezetés A hazai közbeszéd időről időre felvetődő témája a FIDESZ esetleges populizmusának kérdése. Azonban a legnagyobb ellenzéki párt ideológiáját értelmező eddigi publicisztikák és elemzések szinte kivétel nélkül megmaradtak az aktuálpolitikai dimenzió mentén. Alábbi tanulmányomban egy újszerű, korábban alig alkalmazott nézőpontból elemzem a magyar jobboldal állapotát: a FIDESZ-MPSZ jelenlegi irányvonalát mélyen meghatározó történeti folyamatok és tradicionális társadalmi értékek szemszögéből. A kormányzati átalakítási programokat megakasztani szándékozó orbáni plebejus politikát elsősorban nem a populizmus és a szélsőségesség (sokat használt) kategóriái szerint közelítem meg, hanem a magyar politikatörténet több évszázados jelensége, a mindenkori államhatalommal (akár radikálisan, akár passzívan) szembeszegülő sérelmi ellenzékiség alapján. A történeti fejlődés szerves jellege miatt a régi EU-tagállamokban teljesen ismeretlen jelenség a közép-európai térség megkésett modernizációjából, többször megtörő fejlődési ívéből adódóan régiónk nagy részén (bár különböző mértékben) máig érezteti hatását.
-2-
II. A sérelem, mint nemzeti hagyomány a XIX. században Az ellenállási jogot a hazánk első alkotmányának tekinthető (az 1222-es fehérvári törvénylátó napon elfogadott) Aranybulla, illetve az ahhoz kapcsolt záradék tartalmazta. Az akkoriban gyakorlatilag a nemzet egészével azonosított (köz)nemesség azon jogát szentesítette, hogy szembeszegülhet a mindenkori uralkodó bármely rendelkezésével, ha az sérti a 31 cikkelyből álló Aranybulla tartalmát. A Ius Resistendi hazánk történelme folyamán több országgyűlés alkalmával meg lett erősítve. Miután bekerült a Werbőczy István országbíró nevéhez fűződő jogi kodifikációs munkába (az 1514-es Tripartitumba), a szuverén magyar államiság (mohácsi csatavesztést követő) megszűnését követően a Habsburg központi hatalommal szembeni évszázados rendi ellenállás legfőbb alkotmányos támaszává vált. Mindezt deklaráltan a balközép kormány jelenlegi reformsorozata elleni népszavazási kezdeményezés történeti előképének tekinti a legnagyobb ellenzéki párt. A FIDESZ az aktuálpolitikai helyzetre „fordítja le” az ellenállás jogának elvét; frakcióvezetője Navracsics Tibor szerint a rendszerváltás folyamán létrejött társadalmi szerződés a szociális piacgazdaság elvén alapult, amit Gyurcsány Ferenc kormánya folyamatosan megsért, ezért az Aranybulla ellenállási záradékának mintájára az állampolgárok jogosan helyezkednek szembe a kormányzati intézkedésekkel. Az ellenállási jog kifejezést a nagyobbik ellenzéki párt ideológiája bővebb értelemben is tartalmazza: az utódpárttal való folyamatos szembenállás vonatkozásában. „A Fidesz azon dolgozik, hogy visszaszerezze az ellenállás jogát a magyar rendek számára. (…) A Fidesz él a Parlamenten belül egyedül az ellenállás jogával”1. E logika szerint mindezt feladta a ’94-es koalíciókötéskor a korábban radikális antikommunista SZDSZ; legutóbb a 2006-os országgyűlési választásokat követően pedig a Demokrata Fórum. A magát szabadelvű-konzervatívként meghatározó Kósa Lajos, debreceni polgármester, a várakozásokkal ellentétben alelnökké választását követően nem hirdetett az orbánitól eltérő, középre húzó politikát. A továbbra is a FIDESZ elnökével szembeni belső ellenzék egyik vezérének tekintett politikus az elmúlt néhány hónap során adott több interjújában párhuzamba állította, szabadelvűkálvinista hagyományú városának Habsburg-ellenes küzdelmeivel az általa vezetett helyhatóság és a jelenlegi balközép kormány aktuálpolitikai ellentétét. Ennek megfelelően Kötcsén elmondott beszédében az önkormányzati munkát gerillaharchoz (!) hasonlította, emellett a vidéki nagyvárosok fideszes polgármestereit (önmagát is beleértve) kuruc brigadérosoknak nevezte. Ezzel párhuzamosan Orbán Viktor nyilatkozataiban a jobboldali egységet nem program, hanem küldetés alapján látja fenntarthatónak; ami jelenleg nem más, mint a népszavazás sikere. -3-
Hazánk társadalmi - és politikai állapotát alapvető módon határozza meg az ország történelméből fakadó, egészen az újkor hajnaláig visszamenő, két tényező: az ország korlátozott szuverenitása és fejlődésének évszázados megkésettsége. A mohácsi vésztől kezdődően hazánk letért a nyugat-európai centrumországokkal addig többé-kevésbé párhuzamosan haladó fejlődési pályáról, mellyel egy időben korábbi teljeskörű függetlenségét is elvesztette. Nyilvánvaló, hogy a mostani társadalmi, gazdasági - és politikai válság egyes vetületei kizárólag e fél évezredes (!) történeti keretben értelmezhetők. Az ország három részre szakadásától számítható a magyar politikát azóta is meghatározó ellentét megléte; amely a többségi társadalom, és a tagjaira rátelepedő állam, illetve az annak működtetésében résztvevő kisszámú elitcsoportok között húzódik meg. A (poszt)modernitás korának összes szociológiai törésvonala erre az alapvető ellentétre rakódott rá. A XVI. századtól mindössze részlegesen fennálló, folyamatosan csak a megyei önkormányzatiság szintjén létező magyar államiság kizárólag az akkorra már elmaradott feudális struktúrák révén volt fenntartható. A Habsburg birodalmi központ európai modernizációt képviselő abszolutizmusa ekkor került szinte végérvényesen szembe a függetlensége maradványait őrző rendies keretek között szerveződő hazai társadalommal. A sajátos magyar fejlődés paradoxona végigkíséri az újkor egészét: ennek epizodikus állomásait képviselik az egyes rendi országgyűlések éppúgy, mint a Bocskai -, a Rákóczi -,és a ’49-es szabadságharc egyaránt. A modernizáció szükségszerűségét felismerő irányzatok kizárólag csekély támogatottsággal bíró, elszigetelt társadalmi csoportokat voltak képesek maguk mögé állítani a Mária Terézia korabeli testőríróktól a II. József alatti jozefinistákon át a reformkori fontolva haladó főnemesség Széchenyi-vezette köréig bezárólag. Évszázadok során a reformpártiság a többségi társadalom tudatában összekapcsolódott a „megszálló hatalmat” szolgáló nemzetietlenség képével. A birodalmi keretek realitását elfogadó labanc irányzat, a reformkor udvarhű Konzervatív Pártját létrehozó agrárius-főúri irányvonal, a ’49-es szabadságharc leverését követően a kapitalizmust Magyarországon meghonosító Bach-rendszer magyar hivatalnokai (a „Bachhuszárok”) működésük során mind-mind a politikai - társadalmi élet megvetett és marginális szereplői voltak, melyből következően a történelmi tudatban máig hazaáruló színben tűnnek fel. Az országot a megrekedt fejlődés holtpontjáról kimozdító 1867-es kiegyezés gyökeresen változtatott a két szembenálló hagyomány (az elitista-udvarhű és a széles társadalmi bázisú függetlenség-párti) közti erőviszonyon. A passzív rezisztenciát feladó Deák vezetésével az addigi magyar történelemben először egy számottevő társadalmi bázissal bíró irányzat hagyott fel a rendszer-ellenzékiség politikájával úgy, hogy ezzel párhuzamosan képes volt évtizedekre kisebbségbe szorítani a sérelmi hagyományt követő erőket. -4-
A létrejövő politikai rendszer sajátossága abban állt, hogy az állam (a társadalom legalább fele számára) többé nem egy idegen hatalom uralmát jelképezte, hanem a nemzeti függetlenség (vagyis legitim hatalom) létét szimbolizálta. A rendszer ezen jellege tovább erősödött, mikor Tisza Kálmán szegre akasztva a bihari pontokat a rendszerkritikus „baloldal” soraiból átállt a kormánypárt oldalára. Az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása alatt többször módosuló dualista pártrendszer legfőbb jellegzetessége, hogy a politika szférájában kikristályosodott módon jelentkezett a társadalomnak a kiegyezés során sajátosan kettéhasadt állapota; mindvégig (a közjogi törésvonal mentén hasadó) bipoláris pártrendszer működött. A sérelmi ellenzék retorikailag kirekesztette a (politikai) nemzet soraiból („az idegenek érdekeit szolgáló”) dualista rendszer kereteit reálisan elfogadó kormányzó Szabadelvű Pártot, és az ellenzékben lévő, de kiegyezési alapon álló konzervatív Nemzeti Pártot egyaránt. A sérelmi hagyomány újbóli megerősödése az ország folyamatos gazdasági prosperitásából következett: azzal párhuzamosan egyre számottevőbb középosztályi csoportok izmosodtak meg, és váltak függetlenség (vagy legalábbis további önállósodás) pártivá. A dualizmus második felében a kezdetben konszolidált liberális rendszer fokozatosan jobbra sodródott és radikalizálódott. Egy (többé-kevésbé) reformer és európai liberál-konzervatív erő állt szemben az alsó középosztály mellett a klérus nagy részének támogatását is élvező, ideológiai értelemben keresztényszociális - radikális „jobboldallal”, amely közjogilag „baloldali” formát öltött. Az 1904-es választásokon az előbbi, vagyis a három évtizede kormányzó (Tisza István vezette) Szabadelvű Párt vereséget szenvedett az utóbbitól, a rendszerkritikai Függetlenségi Párt irányításával egységesülő sérelmi-nacionalista pártszövetségtől. Ferenc József természetesen nem volt hajlandó hozzájárulni a dualista rendszerrel szemben az ellenállás jogára hivatkozó, a kiegyezéssel létrejött közjogi viszonyok radikális átalakítását ígérő koalíció kormányra kerüléséhez. Az idős uralkodó a kényszerű helyzetből adódóan másfél évig parlamenti támogatással nem rendelkező, ún. hivatalnok (darabont) kormányt nevezett ki. 1906-ban egy kompromisszum eredményeként a programját (jelentős részben) feladó ellenzék mégis hatalomra juthatott. Az egykori kormánypártot Nemzeti Munkapárt néven újjászervező Tisza István 1910-ben könnyűszerrel legyőzte a függetlenedési ígéretei közül megvalósítani semmit sem képes, hitelét vesztett koalíciót. A közvélemény számára gyakorlati szinten beigazolódott a sérelmi irányzat rendkívül korlátozott kormányképessége.
-5-
III. A függetlenségi tradíció a Horthy-rendszertől a rendszerváltásig Az első világháború után (a polgári demokratikus jogállam és a kommunizmus rövid kitérőjét követően) megszilárduló Horthy-rendszerrel negyed századra alapvetően a sérelmi hagyomány jutott hatalomra; amely azonban külső és belső nyomásra szoros szimbiózisban volt kénytelen működni a korábbi európai – reformer irányzattal. Ez utóbbi tradíció a 20-as – 30-as évek folyamán a Teleki – és a Bethlen kabinetek által képviselt kormányzati technokrácia formájában jelentkezett. Azon „tudathasadásos” állapot rögzült csaknem 25 évre, amelyben a szerepét folyamatosan bővítő kormányzó mellett az Egységes Párt döntő része (a hagyományokon túlmenően főként a világháborús vereség és a trianoni trauma következtében) a sérelmi politikát képviselte; mellyel párhuzamosan a mindenkori kabinet a külpolitikai elszigeteltséget enyhítendő, és a gazdasági szükségszerűségeket felismerve kimondva – kimondatlanul a reformer értékrendet alkalmazta közpolitikájában. A mai napig általánosan elfogadott tévhittel ellentétben valójában nem a kizárólag szűk értelmiségi keretek közt zajló népi – urbánus vita mentén alakul ki a korszak leginkább jellegzetes társadalmi – politikai törésvonala, hanem (a több száz éves hagyománynak megfelelően) továbbra is a reformer és a sérelmi tradíció között. A helyzet újszerűsége „mindössze” abban rejlett, hogy a magyar történelem során először nem kormány és ellenzék közötti ellentétről beszélhetünk kizárólagosan, mert e szembenállás a korábbinál sokkal összetettebb módon az ellenzék és a kormány pártjain belül is törésvonalat eredményezett. A Trianont követően szuverenitását visszanyerő országban a közjogi ellenzékiség értelmét vesztette, de annak sérelmi jellege és radikalizmusa a jobboldalon továbbra is meghatározó maradt, mindössze iránya módosult a békediktátummal szembeni küzdelemre. A két világháború közötti magyar politikai rendszer a dualista konstrukció jobbra tolódásához kísértetiesen hasonló módon sodródott a radikalizálódás irányába. A ’14 előtti államrendet szintén a külső militarizáló hatások, és a belső társadalmi mozgások harapófogója vezette két évtizedes antiliberális szakaszába; e folyamatok a ’30-as évek középső harmadától leginkább a fasizmus formájában jelentkeztek. Itt érkezünk el a magyar politikatörténet talán legjelentősebb korszakváltásához: a hazai politikai életben ekkor válik meghatározóvá a tömeg szerepe. Ezt jelzi a cenzusokat jelentősen enyhítő 1938-as választójogi reform is, melynek hatására a ’39-es választásokon a szélsőjobboldal 20%-feletti eredményt ért el. A ’30-as évek folyamatai következtében a sérelmi hagyomány két irányzatra bomlik: a korábbi közjogi ellenzékiségből formálódik ki a magasabb státusú csoportokra jellemző „úri” válfaja, amely teljes egészében beletagozódik a Horthyrendszer kereteibe (vagyis az 1906-os koalíció mintájára részben feladja -6-
törekvéseit). Emellett kialakul a népi változata, amely vidéki tradicionalista értelmiségi csoportok kooptálásával és a szociális jelleg előtérbe állításával (pl: földkérdés felvállalása) jelentős tömeg szimpátiára tesz szert, és a hozzá hasonlóan (részben) sérelmi politikát folytató regnáló hatalomnak radikális (rendszer-kritikus) ellenzéke lesz. A sérelmi hagyomány népi szárnyának szellemisége néhol átfedésbe került a korszak - térségünkben legaktívabb, totalitárius – ideológiával: a fasizmussal (pl: a Mussolini-rezsimet idealizáló Gömbös), vagy egyenesen a nácizmussal. A második világégést követő koalíciós időszakban (annak rövidsége miatt) nem jelentkezhetett újra e probléma; a totális jellegű kommunista diktatúrát megvalósító Rákosi rendszer a pluralizmus teljes felszámolásával lefagyasztotta a két tradíció évszázados küzdelmét. Rákosiék klerikális és fasiszta elhajlásnak minősítettek minden, az állampárton belül, vagy annak szatellit-szervezeteiben kibontakozó (a sérelmi hagyományhoz legfeljebb érintőlegesen köthető, de a függetlenségi igény csíráját tartalmazó) népi vagy nemzeti- kommunista törekvést (pl: a Veres Péter-féle Nemzeti Parasztpárt beolvasztása, a NÉKOSZ felszámolása, a titoistának bélyegzett Rajk László kivégzése). Az 1953-tól a szovjet-típusú kommunizmusnak a lehetőségekhez mérten már mérsékelt kritikáját adó Nagy Imre, és az általa vezetett pártfrakció ’56-ban nyílt rendszerkritikai jelleget öltött. Mindez arra utal, hogy az akkor már (nem nyugatos, hanem) keleti modellű modernizációt pártoló és a sérelmi irányzat továbbélő küzdelmének felszámolása hosszú távon az egypárti keretek között sem volt lehetséges. A ’80-as évekre az állampárt színfalai mögött valójában már két párt működött: a Nemzetközi Valutaalap - és a Világbank-csatlakozást megvalósító, a (keleti helyett egyre inkább a nyugati) modernizációban érdekelt, az urbánus értelmiség pártját fogó Aczél György vezetése alatt álló modernizációs, és a Pozsgay Imre irányításával szerveződő, a népi írók körével, valamint a lakitelki mozgalommal szoros szimbiózisban lévő népnemzeti. Az előbbi egyértelműen globalista modernizációs stratégiával rendelkezett, míg az utóbbi annak sérelmi jellegű tagadásán túl (koherens világkép és számottevő szakértői háttér hiányában) szakpolitikailag megalapozott kormányzati tervekkel mindössze csekély mértékben bírt, így kormányképessége a közvélemény többsége előtt kétségesnek tűnt. A két háború közti harmadik út hagyományát követő, népi írók (pl: Lezsák Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Csoóri Sándor) köréből formálódott ki az a széles bázisú, ún. népnemzeti tábor, amely az MDF megalapításával létrehozta az ország ’80-as évek végi legmeghatározóbb politikai erejét. A ’89 folyamán a mozgalomba újonnan érkező konzervatív értelmiségiek Antall József köré csoportosulva gyökeresen átformálták a kezdetben népi irányultságú szerveződést: a korábbiaknál professzionálisabb módon, valamint ideológiailag sokkal egységesebben kezdték működtetni az időközben párttá alakított MDF-et. A mindennek köszönhetően megnyert ’90-es választásokat követően kiéleződött a három párti koalíció középre -7-
húzó erőiből nyugati típusú kereszténydemokrata néppárt szervezésébe kezdő miniszterelnök és a legnagyobb kormánypárt népi tradíciójának kizárólagosságát hirdető közismert drámaíró Csurka István közötti ellentét. A rendszerváltás utáni első ciklust csak látszólagosan határozta meg az akkoriban a háború előtti népi – urbánus vita feléledéseként definiált, a liberális (SZDSZ vezette) ellenzék és a(z MDF irányította) hagyományelvű kormányzat közötti, éles ideológiai szembenállás. Valójában a szembenállás tényleges „frontvonala” nem esett egybe a parlamenti frakciók határaival, hanem a történelemből jól ismert módon a modernizáció-párti – európai és a tradicionális irányzat között húzódtak meg (észrevétlenül). A máig sokat emlegetett antalli közép politikájának lényege az előbbiekből következően a kétfrontos küzdelem fogalmával írható le: Antall, aki egyértelműen az előbbi hagyomány képviselője volt, egyszerre helyezkedett szembe az erőltetett modernizáció hagyományát nyíltan felvállaló, radikális liberalizmust képviselő SZDSZ-el és a sérelmi hagyományt öntudatlanul is újjáélesztő pártján belüli nemzeti radikálisokkal. Ezzel magyarázható, miért állt ellen a két vezető párt koalícióját sürgető, a választásokat követően az MDF-re nehezedő, nemzetközi nyomásnak éppúgy, mint a népiek kormányzati szerepét elérni szándékozó, a kormánypártokon belüli törekvéseknek. Lezsák ugyanis soha sem volt híve az antalli közjogi konstrukciónak, amely a Nemzeti Kerekasztal és az MDF – SZDSZ megállapodás (a népiek szóhasználatában: paktum) adta keretek között formálódott ki. A népnemzeti irányzat tagjai a rendszerváltás megvalósuló antalli folyamatát (az igazi rendszerváltás lehetőségét megakadályozó) sérelemként élték meg. A néhai miniszterelnök kormányzása során folyamatosan támaszkodott a liberális ellenzék középre húzódó elemeire saját pártja népi csoportjainak ellenében. E stratégia célja az egységesítendő kereszténydemokrata, kisgazda és konzervatív tábor a szabadelvű centrum erőivel történő kibővítése volt. Ennek jegyében kötött kompromisszumot (A Csurka által sokat bírált paktum keretében) az SZDSZ-t jobboldali liberálisként definiáló Tölgyessyvel, majd a balra forduló szabad demokratákról ezért próbálta leválasztani (sikerrel) az egyre népszerűbb FIDESZ-t. A két világháború közötti politikai viszonyokat jól ismerő néhai miniszterelnök a többségét biztosító három kormánypárt tagságának alapvetően sérelmi jellegű értékrendje helyett a Tiszák szabadelvű konzervatív örökségére, valamint a Horthyrendszer Teleki - és Bethlen-féle kormányzati technokráciájának európai-reformer hagyományára építette a „kamikaze-kormány” ideológiáját és közpolitikáját egyaránt.
-8-
IV. A sérelmi politika újbóli feltámadása 2
(„Az egyes orbáni tételeket együtt és külön – külön valaki már elmondta.” ) Az Orbán-kormány megalakulása óta a balliberális publicisztikák folyamatosan visszatérő eleme a fideszes retorika és világnézet radikálisnak vagy egyenesen szélsőségesnek való minősítése. Azonban a Fidesz-MPSZ programjának a nemzeti radikális pártéval történő összehasonlítása nélkül e megállapítások a hazai közbeszédben mindössze túlzó zsurnalisztikai elemként jelennek meg. Az alábbiakban a programok szintjén szeretném megvizsgálni e kérdést. A sérelmi hagyományt ’90-es évek alatt képviselő Csurka, és az azt jelenleg egyre határozottabban felvállaló Orbán (könyvéből és beszédeiből kiolvasható) programja a 2002-es választási vereséget követően szinte észrevétlenül több ponton fedésbe került egymással. Ezzel magyarázható a jobboldal centrumának (és ezáltal a rendszerváltás egész rendszerének) jobbratolódása. A népi mozgalomból kialakuló, és Csurka vezetésével megszerveződő MIÉP minden antiszemita vonása dacára nem a ’30-as évek alatti fasisztoid jelenségekkel állítható párhuzamba (szemben a liberális elit széles körökben osztott téves definíciójával), hanem egyértelműen a sérelmi politika újjáéledéseként határozható meg. A MIÉP nem egy (pár ezer fős) jelentéktelen posztfasiszta szerveződés volt, hanem a konzervatív nagyvárosi középosztály soraiban számottevő támogatottsággal rendelkező, és még azt is meghaladó szimpátiát élvező, a sérelmi tradíció népszerűségét felélesztő politikai erő. A hazai jobboldal nagy részén a drámaíró MDF-ből való ’93-as kizárása óta makacsul tartja magát azon nézet, hogy Csurka valójában létező anomáliákra mutatott rá, csak túlságosan nyíltan tette mindezt. A 2002-es veresége óta a jobboldal teljeskörű egyesítését célul kitűző Fidesz a nemzeti radikális szavazói réteget is célcsoportjának tekinti, melynek érdekében programját egyre nagyobb mértékben szövi át egykori csurkista elemekkel. A sérelmi tradíció rendszerváltás utáni feléledése és jelenlegi reneszánsza kapcsán nem lehet megkerülni a balközép pártok és a mögöttük álló véleményformáló értelmiség felelősségét sem. Egészen a Demokratikus Chartáig visszamenően láthatjuk, hogy a szociálliberális tábor a sérelmi politika képviselőit (de gyakran a jobboldal egészét) a fasizmus vádjával illetve miként radikalizálja a „népnemzeti” oldal többségét a sérelmi – függetlenségi hagyomány irányába. Ez a napjainkig ható tendencia nagyban hozzájárult az orbáni plebejus irányvonal FIDESZ-en belüli dominánssá válásához. A MIÉP különböző címen megjelenő, de nagyjából azonos tartalmú programjainak (Nemzetépítő államot!, A rend programja) középpontjában az erős nemzetállam megteremtésének koncepciója állt. A Nemzetépítő Állam fogalmát Csurka az uralkodó gazdasági, alkotmányos és szociális viszonyok ellentéteként határozta -9-
meg, amely helyzet szerinte „a pénzügyi – gazdasági oligarchia” tudatos mulasztásai miatt állt elő. (Csurka 1998 b, 1474-1475) A nemzeti radikális erő hazánkban elsőként állt elő a családi adózás, a KKV-szektor radikális adó – és járulékcsökkentéssel történő támogatásának ötletével; a ’90-es évek gazdasági válsága közepette nyilvánvalóan irreális tervek voltak, melyek egyértelműen populista ígéretekként értékelhetők csakúgy, mint a privatizáció haszonélvezőinek megbüntetése. (Csurka 1998 b, 1476) (Ezzel szoros párhuzamot mutat a FIDESZelnök népszavazási kampányt indító beszéde, melyben a hazugok megbüntetéséről beszélt). A MIÉP Nemzetépítő Állama az ígéretek szerint szavatolta volna az állampolgárok munkához, otthonhoz, családhoz való jogát; emellett biztosítja a „tisztességes jövedelem” megszerzésének feltételeit. (Csurka 1998 b, 1477) „A MIÉP gazdaságpolitikájában első a reálgazdaság”.3 A Nemzetépítő Állam Csurka-féle definíciójától nyilvánvalóan nem áll túlságosan távol Orbán Viktornak a jelenlegi gyenge állam ellentéteként megalkotott, erős Magyarországról szóló, víziója. Ez utóbbinak (kampány szlogenné is vált) lényege, hogy biztosítja polgárai számára a munka, otthon, család lehetőségét. (Orbán 2007 d, 6) Az Orbán által egyre többet emlegetett munka alapú gazdaság fikciója, amely szembe helyezkedik a posztindusztriális kor gazdasági elveivel, már kifejezetten nemzeti radikális, antiglobalista irányultságot feltételez. Ezt részletezve Orbán az alábbiakat írja: „[A neoliberalizmus] elfogadja, hogy a spekuláció, az ügyeskedés jövedelmezőbb, mint a munka. […] Nem fogadható el, hogy azok, akik egész hónapban keményen dolgoznak, […] végül mégis úgy érezzék, hogy a semmiért dolgoztak, hiszen a hónap végére nem maradt semmi a családnak”.4 Csurka továbbá (a jelenlegi orbáni politikával teljes azonosságban) elvetett minden megszorítási kísérletet, mondván a közép – és alsó rétegek tovább nem terhelhetők. (Csurka 1998 a, 987-990) Az uralmon lévő elitet A Nemzetépítő Állam (számos tekintetben antikapitalista) programja kisszámú, élősködő bankár rétegként határozta meg, melyet a társadalom munkája tart el: „Nem azért élünk, hogy a bankároligarchia mérhetetlen gyarapodását szolgáljuk”.5 Orbán a nyár elején megjelent könyvében az általa új arisztokráciaként jelölt szociálliberális elit kapcsán meglepően hasonlóan fogalmaz: „Az emberek nem azért dolgoznak, hogy eltartsák a szélhámosokat. Egyetlen társadalom sem épülhet a pénzre, még a kapitalizmus sem.6 A MIÉP létrejöttétől kezdődően konzekvensen képviselte egy új rendszer megalkotásának szükségességét, mert a harmadik köztársaság demokratikus intézményrendszerét egyfajta jogállami díszletként értelmezte. Mindez együtt járt volna az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásával, vagyis egy új alkotmány elfogadásával; Csurka szavaival: a rendszer megtisztulásával. (Csurka 1998 b, 1477) A FIDESZ plebejus (fél)fordulata után az Orbán interjúk visszatérő eleme, hogy Magyarországon évek óta csak látszatdemokrácia működik, melyet egy új alkotmányos konstrukcióval, azaz (kimondva – kimondatlanul) új rendszerváltással - 10 -
lehet orvosolni: „A magyar demokrácia megtisztulása még várat magára […] Az alkotmányos intézmények rendje a demokrácia látszat, paraván csupán a mi hazánkban. Az embereket puszta eszköznek tekintő diktatórikus kísérlet tanúi és elszenvedői vagyunk (…)”.7 A fenti állításai kiegészülnek a jelenlegi kormány tevékenységének kriminalizálásával, és tagjai majdani felelősségre vonásának konkrét ígéretével: „[…] az emberek megtévesztése, az adatok meghamisítása, a valóság eltitkolása bűn, amiért felelni kell […]”.8 Az EU-ból érkező pályázati források kormányzati ellopásának (!) egy rádió interjúban történő Orbán általi bejelentése (vagyis tényként való közlése) is ebbe a sorba állítható. A 2002-es jobboldali választási vereség óta Orbán egyre gyorsabb ütemben sodródik a szociális demagógia irányába; ez pártjának (nemzeti) radikális jellegét erősíti. „Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek”.9 A MIÉP programjával további párhuzamot jelent a plebejus politika (új arisztokráciával szembeni) elitellenessége, ami a sérelmi függetlenségi hagyomány jegyében (leginkább a multikat érintő) látens Nyugatellenességgel és antikapitalizmussal párosul: „[…] egy ország és egy nemzet ma is rendelkezik kellő erővel a multikkal szemben.10 […] A pénzre épülő kapitalizmus mindent árucikként kezel, és minden emberi viszonyt üzleti viszonnyá próbál változtatni. Ennek a kora lejárt.”11 A háború előtti népi mozgalom ideológiájának (a rendszerváltáskor kizárólag Csurka által képviselt) több eleme is megjelenik Orbán beszédeiben: ide sorolható a vidéki életforma idealizálása („a vidék a jövő életmódja”), a magyarság agrárnemzetként való meghatározása („mi is agrárnemzet vagyunk”), vagy az önálló magyar út reális lehetőségének propagálása. (Orbán 2007 d, 69-71. o.) „Ha egy nemzet […] dacolva a világ kordivatjaival, a saját útját járva akar magasabbra jutni […] csak akkor nem szédül meg, ha biztos talajt érez a lába alatt”.12 A legnagyobb jobboldali párt májusi kongresszusa óta a közvélemény előtt is egyértelművé vált, hogy párhuzamosan kétféle FIDESZ létezik: a liberál-konzervatív Jövőnk program-kezdeményt megalkotó és képviselő párton belüli csoportok, valamint a tagságnak (a plebejus politika mögött álló) radikalizált, nagyobbik része. A kormányzati reformok miatti társadalmi elégedetlenséget kihasználó orbáni szociális retorika (pl: a középosztály és a szegénység történelmi szövetségének felvetése) a tradicionálisan „baloldali színezetű” függetlenségi - sérelmi hagyomány további (FIDESZ-en belüli) erősödését generálhatja. Mindennek a vezető ellenzéki erő többségén való elhatalmasodása retorikai, szimbolikai és ideológiai szinten is érezteti hatását. A gyakori tévhittel ellentétben a jobboldali tüntetéseken nem a nyilas terror, hanem a Rákóczi-szabadságharc egykori zászlajaként tisztel Árpád-sávos lobogó használata, vagy a korábbi polgári körös rendezvényen a Kossuth-nóta éneklésnek - 11 -
gyakorlata, valamint a háborús retorikának az ellenzéki médiában terjedő alkalmazása mind-mind arra utal, hogy a FIDESZ szavazótábora az ellenzéki létet a globalizáció és a posztkommunista baloldal elleni „forradalmi küzdelemként”, egyfajta szabadságharcként éli meg (!). Az egészet beleilleszti a nemzeti függetlenségért folytatott évszázados küzdelem tradíciójába. A népiek és (a FIDESZ-be történő betagozódásuk óta) a politikai közösség fele számára (!) illegitim harmadik köztársaság rendszere az ország teljes függetlenségét akadályozó, idegen hatalmakkal kollaboráló helytartó elitek által létrehozott és működtetett rezsimként tűnik fel. A rendies - vármegyei és obstrukciós hagyomány felvállalása leginkább a kormányzati reformok ellenzésének mikéntjében nyilvánul meg. Az egy évvel ezelőtti önkormányzati választásokat követően a települési - és a megyei önkormányzatok elsöprő többségét elnyerő FIDESZ elnöke a pártja által irányított helyhatóságok alapvető funkciójaként a központi átalakításokkal való szembehelyezkedést, illetve azok helyi hatásainak tompítását jelölte meg: „Ott, ahol a kormány halálra ítélte a kórházakat, igyekezzenek megtenni mindent annak érdekében, hogy ez ne következzen be. […] Ezt valamelyest segíti az a tény, hogy mind a Megyei Közgyűlések Országos Szövetségének elnöki, mind pedig a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöki posztját olyan politikus tölti be, aki a Fidesz tagja”.13 Mindent egybevetve megállapítható, hogy Csurka István 2002-es végérvényes bukását követően a sérelmi tradíció rendszerellenzéki programja nem tűn el a magyar politikai élet színpadáról; sőt erősebben van jelen, mint valaha: a népi irányzat maradékát (Lezsák Sándornak köszönhetően) sikerrel integráló Fidesz ideológiájának szerves részét képezve bekerült a jobboldali szellemi élet centrumába. Az első lakiteleki találkozó huszadik évfordulójára rendezett összejövetelen is kitűnt, hogy a népiek politikája a rendszerváltás óta folyamatosan közjogi ellenzékiség jellegét ölti, amely egyértelműen a dualista függetlenség-párti hagyomány folytatásának tekinthető. Mindössze az ellenségkép változott: nem a Habsburg udvar és a vele szövetséges hazai csoportok, hanem a multinacionális vállalatok érdekeit szolgáló elit, melybe ’90-óta (!) beleértik az antalli irányzatot is. A magyar politikatörténetet végigkísérő jelenség, hogy akár kormányon, akár ellenzékben a sérelmi – rendszerkritikai tábor az európai - reformer irányzat tagjait (köztük a konzervatív erőket!) nem tekinti a nemzet részének. Ez a „sérelmi közvélekedés” sújtotta a reform-korban a Konzervatív Pártot, a dualizmus alatt a Nemzeti Pártot (és a Szabadelvű Pártot), a Horthy-rendszer éveiben a Rassay-féle Nemzeti Szabadelvű Pártot; ennek újbóli feléledése érinti hátrányosan jelenleg az MDF-et. A közéleti pályája elején a rendszerváltás legradikálisabb híveként fellépő Orbán mára a részben általa létrehozott közjogi konstrukció legelszántabb kritikusává vált; vagyis változatlanul rendszerváltóként pozícionálhatja magát. A drámaíróból lett - 12 -
MIÉP-vezér alábbi sorai tanúsága szerint (már ’97-ben!) megérezte az ellenzék vezérének nem a jobboldalhoz, hanem a sérelmi táborhoz való közeledési folyamatát: „Az egyes orbáni tételeket együtt és külön – külön valaki már elmondta. Nem Antall József, mint vélhetnénk […], hanem e sorok írója – akit azonban meg sem említenek. Furcsa helyzet. Orbán Viktor fel akarja ölteni Antall József mezét, de nem az ő szavait és tételeit veszi át, hanem a közös ellenségét. Orbán idéz és kihagy. Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki.”14
- 13 -
V. Konklúzió
A hazai jobboldal vezető erejét előszeretettel címkézik szociálliberális körökben avíttnak, reform-ellenesnek, populistának. Azonban e jelzők sora a közbeszédben mindössze túlzó zsurnalisztikai elemként hat mélyebb elemzés hiányában. Milyen sajátosan magyar (illetve közép-európai) történeti tradíciók és társadalmi hagyományok élnek tovább a legnagyobb ellenzéki párt ideológiájában? Milyen fogalommal lehet jelölni a FIDESZ irányvonalát a szokásos és többnyire téves kategóriák helyett? Ezen alapvető kérdésekre kerestem választ írásomban. A hazánkban (és térségünkben) több évszázados múltra visszatekintő sérelmi – függetlenségi hagyománynak a jelenlegi magyar politikai életre gyakorolt meghatározó voltát kívántam bizonyítani e politikatörténeti vonulat részletes felvázolásával. „Diktatúrát építenek, kifosztanak egy országot, megvernek embereket (…)” 15 mondja a regnáló kormányról Orbán Viktor; a Polgári Magyarország programjának megvalósításában a FIDESZ magára hagyta a balközépet – bírálja az ellenzék vezető erejét az ország miniszterelnöke. Két régi – új magyar tradíció küzdelmének vagyunk részesei: a sérelmi – függetlenségi hagyomány vívja több évszázados harcát a modernizáló – európai irányultsággal. A társadalom zsigereiben élő, a hazai demokráciát torzító, a politikai „frontvonalakat” megmerevítő, hagyományok meghatározó jellege kizárólag a jobboldal centrum felé történő (pl: a Jövőnk program alapján elképzelhető) közeledésével, és a baloldali kormányzat reformsorozatának átgondoltabb, lassabb, konszenzuálisabb végrehajtásával gyengíthető.
- 14 -
VII.
Felhasznált irodalom
Bodacz Balázs: Ellenállás demokratikus formában in Magyar Nemzet (2007.09.10.)
Csizmadia Ervin: A konzervativizmus és a hagyomány in Élet és Irodalom (46. évf./47. sz.) Miért torpant meg a magyar jobboldal? in uo. (51. évf./15. sz.)
Csurka István: A Nemzetépítő Állam – a MIÉP programja in Minden, ami van III., Püski, Bp., 1998. Antall József menedékház in Minden, ami van II., Püski, Bp., 1998. Nemzetépítő államot! in uo. Népfelvilágosítás in Minden, ami van III., Püski, Bp., 1998.
Exterde Tibor: Interjú Orbán Viktorral (Info Rádió: Aréna, 2007.09.19.) in www.inforadio.hu (2007.09.21.)
Navracsics Tibor: Beszéd a kötcsei találkozón (szerkesztett változat) in www.fidesz.hu (2007.09.14.)
Orbán Viktor: Beszéd a Jövőnk vitasorozat versenyképességről szóló konferenciáján in www.orbanviktor.hu (2007.09.14.) Beszéd a kötcsei találkozón (szerkesztett változat) in www.fidesz.hu (2007.09.14) Beszéd az őszödi beszéd egyéves évfordulója alkalmából tartott Fideszgyűlésen in www.orbanviktor.hu (2007.09.19) Egy az ország, Helikon, Bp., 2007.
Pindroch Tamás: A népszavazás célja a kormánybuktatás in Magyar Hírlap (2007.09.10)
Révész Sándor: A reálcsurkizmus diadala in Népszabadság (2007.08.18.)
Romsics Ignác: A Horthy-korszak pártrendszere in Rubicon 2002/4-5 Szabó Dániel: Képviselőházi pártok a dualizmus korában in uo.
- 15 -
VIII. Végjegyzet: 1
Navracsics Tibor kötcsei beszéde, www.fidesz.hu (2007.09.14.). A szónok történeti kontextusban, átvitt értelemben használta a kifejezést. 2 Csurka István: Szájherflizés in Minden, ami van III., 1349. o. 3 Csurka István: Nemzetépítő Államot! in Minden, ami van II., 987. o. 4 Orbán Viktor: Egy az ország, 65. o. 5 Csurka István: Nemzetépítő Államot! in Minden, ami van II., 988. o. 6 Orbán Viktor: Egy az ország, 67. o. 7 Orbán Viktor: Beszéd az őszödi beszéd első évfordulóján in www.orbanviktor.hu 8 in uo. 9 Orbán Viktor: Beszéd az őszödi beszéd első évfordulóján in www.orbanviktor.hu 10 Orbán Viktor: Egy az ország, 63. o. 11 in uo., 66. o. 12 in uo., 16. o. 13 Exterde Tibor interjúja Orbán Viktorral in www.inforadio.hu 14 Csurka István: Szájherflizés in Minden, ami van III., 1349. o. 15 Exterde Tibor interjúja Orbán Viktorral in www.inforadio.hu
- 16 -
