Pro Publico Bono Online Támop Speciál 2011
Közigazgatástudományi Kar
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
LADÁNYI JÁNOS VÁROSI ÉS FALUSI GETTÓSODÁS AZ EZREDFORDULÓ MAGYARORSZÁGÁN1
Korábbi kutatásaink2 alapján megállapítható, hogy Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában – mintegy a társadalomban lezajlott átrétegződési és polarizálódási folyamatok térbeni leképeződéseként – nagymértékben átrétegződött és polarizálódott az ország településrendszere is. Egyfelől, erőteljes szuburbanizációs tendencia bontakozott ki, és ennek következtében ma a főváros és számos vidéki középváros körüli agglomerációs körzetekben szuburbán jellegű települések illetve településrészek jöttek létre. Másfelől, jelentős mértékű gettósodás ment végbe, aminek következtében Budapesten és a legtöbb vidéki város egyes területein – különösen a sikeres posztindusztriális átalakulásra eddig kevéssé képes városokban -, továbbá a társadalmi-gazdasági átalakulás fősodrától elmaradó falusi térségekben gettósodó településrészek, egész települések, sőt gettósodó térségek alakultak ki.3 Ezt ábrázolja a függelékben található 1. sz. térkép. Ebben a tanulmányban arra vállalkozom, hogy a 2001-es népszámlálás egészen részletes területi adatainak másodelemzésével bemutassam a szegregált környékeken élő háztartások településtípusonkénti összetételét és ezen lakókörzetek térbeni elhelyezkedését. Ezek az adatok annyiban különböznek a korábban általunk használtaktól, így például az 1. sz. térképen ábrázoltaktól is, hogy korábban településenkénti, most pedig „lakókörzetenkénti” adatokkal dolgoztam. Ez lényegében azt jelenti, hogy – 2000 főnél népesebb települések esetében – háztömbönkénti adatokkal, az ennél alacsonyabb népességszámú falvak esetében pedig településenkénti adatokkal számoltam. Mindkét esetben külön lakókörzetként kezeltem a 30 főnél népesebb külterületeket. A lakókörzeteket először lakóik társadalmi összetétele alapján kategorizáltam, és azokat a lakókörzeteket tekintettem szegregáltnak, amelyekben kiugróan magas (a legfelső decilisbe eső) volt az iskolai és/vagy a munkahelyi és/vagy a magát cigánynak valEz a tanulmány a Budapesti Corvinus Egyetem 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005. számú TÁMOP program [Társadalmi Megújulás Operatív Program] Hatékony állam, szakértő közigazgatás, regionális fejlesztések a versenyképes társadalomért alprojektjében, a „Társadalmi és kulturális erőforrások, fejlesztéspolitikák, helyi fejlődés” műhelyben készült. A műhely (kutatócsoport) vezetője és a tanulmány szakmai lektora: Dr. Szántó Zoltán egyetemi tanár (BCE). A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia és Társadalompolitika Intézetének egyetemi tanára; elérhetősége:
[email protected] 2 LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (1997/a): Szuburbanizáció és gettósodás. Kritika, 1997. 7. p. 4-12 3 LADÁNYI J.– VIRÁG T. (2009): A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Kritika, július-augusztus, p. 2-8 1
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
2
ló, tehát a legalacsonyabb státusú népesség aránya. Ezután a települések népességstabilitása jó indikátorának tekinthető demográfiai szimmetria megingására koncentráltam, és a legidősebb, a legfiatalabb és/vagy a magát a népszámlálás során cigánynak valló népesség kiugróan magas arányából igyekeztem a település társadalmi összetételére vonatkozó következtetéseket levonni. Itt is a kiugróan magas arányokkal jellemezhető (a legfelső decilisbe eső) településeket tekintettem szociálisan vagy etnikailag szegregált lakókörzetnek. 1. sz. táblázat A szegregált körülmények között élők megoszlása településtípus és településnagyság szerint (%)
Budapest
Szociálisan szegregált egyik elöregedő sem 79,8 17,9
Etnikailag szegregált csak cigány 1,8
csak fiatal 0,4
fiatal és együtt cigány 0,1 2,3
Megyei jogú 77,2 város Egyéb város 74,7
11,0
3,9
4,8
3,1
11,8
7,4
6,2
5,6
6,1
17,9
Község 2000 fő felett Község 10001999 fő Község 500999 fő Község 500 fő alatt Összesen
79,8
5,7
5,7
6,2
5,6
17,5
87,0
-
11,3
-
1,7
13,0
81,3
2,5
14,9
0,4
0,9
16,2
71,4
14,3
11,4
1,2
1,7
14,3
77,8
6,8
7,3
4,0
4,1
15,4
összesen 100,0 (90 257) 100,0 (167 382) 100,0 (521 643) 100,0 (546 124) 100,0 (242 199) 100,0 (134 168) 100,0 (113 541) 100,0 (1 815 314)
Az adatokból megállapítható, hogy az általunk kialakított definíciók szerint a magyarországi népesség 17,8%-a él szegregált körülmények között, valamivel több mint egy harmaduk (38,4%) városi, valamivel kevesebb, mint két harmaduk (61,6%) falusi lakóhelyen. A szegregált lakóhelyen élők valamivel több, mint háromnegyede (77,8%) semmilyen típusú demográfiai aszimmetriával sem jellemezhető, csak kirekesztett népességet tömörítő szegregált lakóhelyen lakik; a továbbiakban ezeket szociálisan szegregált lakókörzeteknek fogjuk nevezni. A szegregált lakóhelyen élők további 6,8%-a elöregedő lakókörzetekben él; ezt a szociális alapú szegregáció további alesetének fogjuk tekinteni. Ezzel szemben, a szegregáltan élők több mint egyhatoda (15,4%) etnikai szeg-
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
3
regációra utaló demográfiai aszimmetriával jellemezhető környéken él. Annak ellenére, hogy annak megállapítását, hogy a gyerekek magas arányával jellemezhető lakókörzetek népességének mekkora része „tényleg cigány”, illetve „sokgyerekes, de nem cigány”, tudományosan végigvihetetlen feladatnak tartom, úgy gondolom, hogy a korábban általunk már részletesen kifejtett4 okok miatt nem tévedhetek nagyot, ha ezeket a lakókörzeteket is az etnikailag szegregált körzetek közé sorolom. Az 1. sz. táblázat adatainak értelmezésével kapcsolatban két módszertani megjegyzést is érdemes tenni: – Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a 2001-es népszámlálás etnikai adatai önbevalláson és nem a társadalmi környezet kategórizációján alapuló adatok. Az előbbiek pedig nemcsak jóval alacsonyabbak az utóbbiaknál, hanem az eltérés mértéke településnagyság szerint is jellegzetesen különbözik, oly módon, hogy – amennyiben más, fontos tényezőktől itt most eltekintünk – a településméret emelkedésével párhuzamosan csökken a magukat cigánynak vallók aránya. Nem meglepő tehát, hogy a két minősítés közötti eltérés a főváros esetében a legnagyobb, de azért helytelen lenne ezt az önmagában is fontos társadalmi tényt kizárólag a fentiekkel magyarázni. Legalább ilyen fontos, hogy – különösen a romák jelentős részének a fővárosból való kiszorítása után5 – Budapesten jóval integráltabb, magasabb arányban vegyes házasságokból származó, kevéssé szegregált környékeken élő cigánynak tekintett népesség él, mint az ország kisebb településein. Erre utal az is, hogy a fővárosban nemcsak a cigányok, hanem a gyerekek magas arányával jellemezhető háztömbökben élőknek is feltűnően alacsony az aránya. – Ismét fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy míg a 2000 főnél népesebb településekről származó adataink háztömbönkénti bontásokból származnak, a 2000-nél alacsonyabb népességszámú falvakra csak településsoros adatokkal rendelkezünk. Ez azért okoz némi problémát, mert így – különösen az ezer és kétezer közötti lakosságszámú falvak kategóriájában – a háztömbönkénti adatoknál heterogénebb területi egységekre vonatkozó adatokkal rendelkezünk, aminek hatása nyilván abban is megnyilvánul, hogy ezek a települési átlagok valamennyire kiegyenlítik a szegregált és szegregálatlan településrészek közötti különbségeket. Erre utal az is, hogy az ötszáz fő alatti településkategóriában – ahol a népességszám már csak mintegy ötöde vagy annál is alacsonyabb a lakókörzetek átlagos méretének – az adatok jobban belesimulnak a 2000-nél népesebb településtípusok által kialakított alaptendenciába. A fenti szegregációs típusokban élő népesség számát a magyarországi össznépesség településtípusok szerinti megoszlására vetítve a következőket kapjuk:
LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (1997/b): Ki a cigány. Kritika, 12. sz. p. 3-6; LADÁNYI J.– VIRÁG T. (2009): A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Kritika, július-augusztus, p. 2-8 5 LADÁNYI J. (2008): Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest 4
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
4
2 .sz. táblázat A különböző szegregációs típusokba sorolt lakókörzetekben élők aránya településtípus és településnagyság szerint (%) Szociálisan szegregált egyik sem elöregedő
Etnikailag szegregált
Szegregált összesen
Budapest
4,1
0,9
0,1
5,1
Magyarország összesen (N) 1 777 921
Megyei jogú város Egyéb város Község 2000 fő felett Község 1000–1999 fő Község 500–999 fő Község 500 fő alatt Összesen
6,3
0,9
1,0
8,2
2 033 919
14,1 21,9
1,4 1,6
3,4 5,0
18,9 28,5
2 761 040 1 913 156
22,5
-
3,4
25,9
936 722
21,9
0,7
4,4
27,0
497 655
29,3
5,8
5,8
40,9
277 902
13,8
1,2
2,8
17,8
10 198 315
Az általunk kialakított definíció szerint tehát a magyarországi népesség csaknem egyötöde (17,8%) él szegregált körülmények között. Ez az arány csaknem egyértelmű (a monoton emelkedő tendenciától való időnkénti eltérést, itt is és feltehetőleg máshol is, a háztömbönkénti adatokról a településenkénti adatokra való áttérés okozza) negatív korrelációt mutat a településhierarchiában betöltött hellyel és a település méretével is: minél kisebb népességszámú és alacsonyabb szerepkörű csoportba tartozó egy település, annál magasabb az ott szegregált körülmények között élők aránya. Míg a fővárosban csak a népesség egyhuszada, az 500 főnél kisebb települések lakóinak már több mint kétötöde él szegregált körülmények között! A szegregált lakókörzetekben élők túlnyomó többsége szociálisan szegregált környékeken lakik, tehát olyan környékeken, ahol kiugróan magas a kirekesztett, de vélelmezhetően nem roma népesség aránya. Csaknem mindegyik településkategóriában találhatunk olyan lakókörzeteket, ahol sok öreg él, kiugróan magas arányban ez a probléma azonban csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvakban fordul elő. Az etnikailag, pontosabban – a település vagy a háztömb vagy külterületi lakott hely aszimmetrikus demográfiai összetétele miatt – vélelmezhetően etnikailag szegregált lakókörzetekben élők aránya, az összes szegregáltan élőkhöz hasonlóan, negatív korrelációt mutat a település státusával és népességszámával.
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
5
Részletes, nemcsak a települések közötti, hanem az egyes településeken belüli szegregáció mérését is lehetővé tevő adataink megerősítik, illetve árnyalják az aprófalvakkal kapcsolatos korábbi megállapításainkat:6 – az adatok nem igazolják e településtípus „szuboptimális méretéből” adódó „életképtelenségével” kapcsolatos érveléseket, hiszen e falvak túlnyomó többsége nem mutat a népességstabilitás számottevő megingására mutató jeleket, – az aprófalvakkal kapcsolatos diskurzust egyfelől a még mindig fogyó népességű, elöregedő aprófalvak, másfelől az „elcigányosodó”, de ma már számottevő népességnövekedést mutató falusi etnikai gettók helyzete határozza meg. Míg az elöregedő falvak problémája inkább csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településtípusban tekinthető számottevőnek, gettósodó településeket mindegyik településkategóriában, de legmagasabb arányban szintén az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvak csoportjában találhatunk számottevő arányban, – mind a kisebb városok, mind pedig a nagyközségek esetében kimutathatók a gettósodó településrészek kialakulásának határozott jelei. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a fent bemutatott arányok nagymértékben függnek attól, hogy hogyan definiáljuk a szóban forgó népességet. A kirekesztett, a szegregált körülmények között élő stb. népesség száma és aránya természetesen nagymértékben függ attól, hogy milyen definíciót alkalmazunk ezen népességcsoportok lehatárolására. Ezzel kapcsolatos törekvésünk a minél egyszerűbb és minél inkább nyomon követhető módszer alkalmazására irányult. Ezért is választottuk azt a módszert, hogy a megoszlásokat, ahol csak lehetett, a legrosszabb tizednél vágtuk el. Nyilvánvaló azonban, hogy amennyiben nem a legalsó tizednél, hanem mondjuk a legalsó harmadnál vagy ötödnél húztuk volna meg a határokat, a szóban forgó arányok is mások lettek volna. A legalsó tizedeknél történő lehatárolás melletti döntést az is indokolta, hogy a kirekesztett és szegregált körülmények között élő népesség ily módon kialakuló száma lényegében egybeesik ugyanennek a népességnek egészen más módszerek alapján mért számával. Korábbi kérdőíves adatfelvételünk7 során a kérdezőbiztosoknak kellett besorolni a megkérdezettek lakóhelyét a „hagyományos cigánytelepek”, „olyan környék, ahol az ott élők többsége roma”, „olyan környék, ahol az ott élők többsége nem roma szegény”, „olyan környék, ahol sem romák, sem szegények lakóhelyei nem koncentrálódnak” kategóriák valamelyikébe. Ezen, teljesen eltérő módszert követő kategorizáció alapján 2001-ben a magyarországi népesség 22,7 százaléka élt szegregált körülmények között, ami – különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az egyéni lakóhelyek kategorizációja alapján kapott szegregációs adatok szükségszerűen magasabbak a valamennyire mégiscsak heterogén lakókörzetek besorolása eredményeként kialakulótól – nem nagyon tér el a 2001-es népszámlálásból a lakókörzetek demográfiai instabilitása LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (1997/a): Szuburbanizáció és gettósodás. Kritika, 1997. 7. p. 4-12; LADÁNYI J.– VIRÁG T. (2009): A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Kritika, július-augusztus, p. 2-8 7 LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (2004): A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Budapest 6
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
6
alapján számított 17,8 százalékos eredménytől. Hasonlóan csekély eltérések mutatkoznak a tartós kirekesztettségben élő népesség más csoportjai létszámának összehasonlítása esetén is. Mindez elsősorban azzal magyarázható, hogy a magyarországi társadalmi hierarchia legalján, szegények és nagyon szegények között, annyira mély és átjárhatatlan szakadék alakult ki, területi, szociális és etnikai hátrányok összekapcsolódása olyan erős, hogy az gyakorlatilag bármilyen korrekt statisztikai eljárással észlelhető; – azt is mondhatjuk, hogy ezt a jelenséget csak az nem veszi észre, aki nagyon nem akarja. Azt, hogy a szegregált és kirekesztett körülmények között élő népesség különböző módszerekkel definiált csoportjainak nemcsak a száma, hanem szociális összetétele és térbeni eloszlása is igen hasonló mintát mutat, - ami azt valószínűsíti, hogy zömében ugyanazokról a személyekről, illetve háztartásokról van szó – egyértelműen bizonyítják az alábbi térképek is. Először az alacsony iskolázottságú háztartások térbeni eloszlását ábrázoló 2., 5., 6. és 8. számú térképeinket fogjuk megvizsgálni. Minthogy ennek a mutatónak a kialakításánál azokat a háztartásokat tekintettük alacsony iskolázottságúaknak, amelyeknek egyetlen 15–59 éves tagja sem rendelkezett 8 osztályosnál magasabb iskolai végzettséggel, ez az arány egyfelől az idős, magas arányban egytagú, gyakran csak egyetlen idős nőből álló (hiszen a férfiak ebben a társadalmi környezetben különösen korán halnak meg) háztartásokra, másfelől pedig a nagyon alacsony iskolázottságú, sokgyerekes, többnyire roma háztartásokra érzékeny. Ennek megfelelően a 2. számú térképünkön jól látható, hogy az előbbi probléma települési szinten mindenekelőtt a Nyugat- és Közép-Dunántúl aprófalvas, továbbá a szlovák és a román határ menti, többnyire szintén aprófalvas térségekben koncentrálódik. (A térképeken sötétszürke színnel jelöltük az egyetlen tömbből álló, 2000 főnél alacsonyabb lakosságszámú településeket, de az aprófalvak jelenlétére a településnek a térképen ábrázolt méretéből is következtetni lehet.) Különböző színekkel jelöltük az olyan nagyobb településeket, nagyközségeket, városokat és budapesti kerületeket, amelyek több elöregedő népességet tömörítő háztömbbel, illetve külterületi lakott hellyel is rendelkeznek. Jól látható, hogy ezek többsége az Alföld, és – sokkal kisebb mértékben – a Dunántúl kevéssé fejlett területein helyezkedik el. Egészen más mintát mutat az iskolázatlan és a magát cigánynak valló népesség együttes jelenlétét bemutató 6. számú térképünk. Ezen a térképen már egyértelműen megjelenik egyrészt a 2. számú térképen még gyakorlatilag üres dél-baranyai, délsomogyi, valamelyest még Dél-Zalába is átnyúló, gettósodó térség, másrészt a részben elöregedő, alacsony iskolázottságú, nem roma, részben a fiatal, alacsonyan iskolázott, roma népességet tömörítő, szlovák, ukrán és román határ menti, zömében aprófalvas, gettósodó térség. Jól látható az is, hogy a gettósodás térségesedése a Csereháton a legelőrehaladottabb, de az ország északi, keleti, dél-keleti és dél-nyugati peremén már csaknem mindenhol megjelenik, és számos észak-alföldi és dél-dunántúli körzetben is felfelbukkan. A fenti tendenciák olyan erőteljesek, hogy az eddig elemzett mutatóknak a munkaerő-piaci kirekesztettség által sújtott népesség arányával való kombinációját bemutató 5. és 8. számú térképek elemzése már csak igen keveset tesz hozzá az alaptendenciához.
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
7
Más a helyzet a munkaerő-piaci kirekesztettséget elszenvedőként definiált népesség térbeni eloszlását mutató 3., 5., 7. és 8. számú térképek esetében. Ilyennek tekintettem azokat a háztartásokat, amelyeknek legalább két olyan 15–59 éves tagja volt, aki nem folytatott rendszeres kereső tevékenységet, de GYES-en se volt, nem tanult, és nyugdíjas sem volt. A munkanélküliséggel sújtott háztartások ilyen módon történt definiálását részben az indokolta, hogy arra törekedtem, hogy az adatok összehasonlíthatók legyenek a korábban már idézett kérdőíves felmérésünk8 adataival. Ennél fontosabb, hogy a 2001-es népszámlálásnál követett módszerek csak igen nagy nehézségek árán, több mutató kombinálásával teszik lehetővé a tényleges munkanélküliség különböző szintjeinek mérését, ezért legalább is én nem voltam képes ezekből az adatokból ennél sokkal jobb összetett mutatót képezni. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a munkaerő-piaci kirekesztettség gyakoriságának és térbeni elhelyezkedésének mérése céljából megszerkesztett indikátorunk tipikusan olyannak tekinthető, ami túlságosan magasan húzza meg a szélsőséges kirekesztettség hatását. Egészen röviden, arról van itt szó, hogy a tartós munkaerő-piaci kirekesztettséget elszenvedő háztartások térben is koncentrált jelenléte esetén tipikus problémának már nem a rendszeres kereső tevékenység hiánya tekinthető; sokkal inkább az, hogy még a különböző szezonális és alkalmi munkalehetőségekben is nagy hiány mutatkozik. A fentieknek, tehát a szélsőséges munkaerő-piaci kirekesztettség túlságosan laza definiálásának tulajdonítható az, hogy az ilyen típusú kirekesztettséget bemutató 3. számú térképünkön éppen ott nem fedezhetők fel a térbeni koncentráció nyomai, ahol azok az iskolarendszerből való kirekesztettséget korábban bemutató 2. és 6. számú térképeken – és a később elemzésre kerülő térképeken is – a legerősebben jelentek meg. Az ezredforduló Magyarországán, egy kisfalusi etnikai gettóban ugyanis irigylésre méltó helyzetnek számít már az is, ha valakinek csak az a baja, hogy nem rendelkezik rendszeres kereső tevékenységgel. A gettósodó térségek aprófalvaiban élő páriáknak még éhbérrel fizetett alkalmi munka is csak alig jut. A 3. számú térképen az is látható, hogy az ilyen típusú kirekesztettséggel sújtott népességet tömörítő lakókörzetek leginkább az alföldi és – sokkal kisebb mértékben – az észak- és északkelet-dunántúli nagyközségek és városok egyes lakókörzeteiben szegregáltan élő népességre jellemzőek. Ezen az alaptendencián már csak keveset árnyalnak az 5., 7. és 8. térképeken bemutatott térbeni eloszlások. Teljesen egyértelmű, hogy a kirekesztettséget elszenvedő népesség térbeni koncentrációját legegyértelműbben az önmagát cigánynak vallók térbeni elhelyezkedése mutatja. Ez újabb oldalról világítja meg azt a máshol9 már részletesen kifejtett tételünket, hogy a 2001-es népszámlálás roma etnicitásra vonatkozó adatai, hasonlóan a népszámlálással lényegében megegyező arányokat adó, véletlen reprezentatív mintát alkalmazó szociológiai feltételekből nyert eredményekhez, nem „rosszak” – hiszen akkor térbeni eloszlásuk nem mutatna ilyen egyértelmű és más indikátorok által is megerősített tendenciát –;
8 LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (2004): A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Budapest 9 LADÁNYI J. – SZELÉNYI I. (1997/b): Ki a cigány. Kritika, 12. sz. p. 3-6
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
8
helyesebb azokat fontos társadalmi tényt tükröző, a többségi társadalom klasszifikációjától karakterisztikusan eltérő etnikai önbesorolás eredményének kezelni. Ráadásul, szemben a meglehetősen alacsony esetszámú szociológiai felmérésekkel, a népszámlálási adatfelvétel gyakorlatilag teljes körű, ezért abból, mint láthatjuk, településsoros, háztömbönkénti vagy akár annál is részletesebb területi bontások készíthetők. Ezért a 2001-es népszámlálás etnicitásra vonatkozó adatait indokoltnak tűnik nem zsigerből elutasítani, inkább megfelelően használni és értelmezni érdemes azokat. A magát cigányként klasszifikáló népesség térbeni koncentrációját bemutató 4. számú térkép az itt elemzett összes többinél egyértelműbben mutatja az ország észak-keleti, keleti és dél-nyugati peremterületein kialakult, illetve kialakulófélben levő gettósodó térségeket, amelyek helyenként már egyes észak-alföldi és délkelet-dunántúli térségekbe is mélyen benyúlnak. Az iskolázatlan és a cigány népesség egyaránt magas arányát bemutató 6. számú térkép mindehhez csak annyit tesz hozzá, hogy ezen már a román és a horvát határ menti gettófalvak is megjelennek, és valamivel nagyobb kiterjedésű az ország belsejébe is benyúló gettósodó rész. A fent bemutatott tendenciák olyan erősek, hogy azokhoz a 7. és 8. számú térképeken látható térbeni eloszlások elemzése alig tesz valamit hozzá. Mindent összevetve: igen részletes – lakókörzetenkénti adataink elemzése megerősíti, illetve valamelyest árnyalja a településsoros adatok elemzése alapján kimutatott tendenciákat. A piacgazdasági átmenet időszakában – a településeken belüli erőteljes szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció felerősödésén túl – jelentősen megnőtt a gettósodó települések és településrészek, valamint az ott élő népesség száma és aránya, sőt – Magyarország történetében először – határozottan kirajzolódnak egész, egymással többékevésbé összefüggő gettósodó térségek körvonalai is. A gettósodó lakókörzetek legerősebben az ország észak-keleti, keleti és déli peremterületein koncentrálódnak. Mivel Magyarországon a rendszerváltást követő gazdasági válság igen súlyos társadalmi és területi polarizációt eredményezett, és mivel mind ez idáig nem került sor a leginkább leszakadó térségek és népességcsoportok felzárkóztatására, vagy legalább hátrányaik fokozódásának mérséklésére alkalmas programok megvalósítására, gyorsan emelkedett a gettósodó falvak és különösen az ilyen falvakban élő népesség száma. Ezen, korábban fogyó népességű falvak népességnövekedése csak részben magyarázható az itt élő családok átlagost igen számottevően meghaladó gyermekszámával. A népesség növekedésének legfontosabb oka az, hogy az ilyen falvakból szinte lehetetlen tartósan kitörni, ugyanakkor igen jelentős számban vándorolnak ide olyan családok, amelyek minden más településtípusból kiszorultak. Nemcsak a fővárosból kényszerült ugyanis sok nincstelenné váló cigány és nem cigány munkanélküli elköltözni. Hasonló, bár általában gyengébb intenzitású folyamat játszódott le a legtöbb, a posztindusztriális gazdaság térszerkezetébe többé-kevésbé sikeresen integrálódó magyarországi város esetében is. Sőt a tartósan munkanélkülivé váló, tartósan kirekesztettek egyre nagyobb része, köztük sokan olyanok, akik néhány évvel azelőtt városból költöztek ide, egy idő után a városkörnyéki agglomerációk falvaiból is elköltözni kényszerülnek. Mára már élesen rajzolódik ki az a tendencia, hogy a posztindusztriális gazdaság- és társadalomszerkezet számára „felesleges”
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
9
népesség beszorul az indusztriális térszerkezet átalakulására máig képtelen maradványaiba, és a szervetlen és erőltetett államszocialista iparosításból kimaradt, vagy jószerivel csak az indusztrializáció negatív hatásai által érintett preindusztriális zárványokba. Mindez komoly problémát jelent az ország fenntartható gazdasági növekedésének szempontjából. Megállapítható ugyanis, hogy Magyarországon a piacgazdasági átmenet során a leghátrányosabb helyzetű népesség nem a számottevő munkaerő-kínálatot felmutató, sőt helyenként már munkaerőhiánnyal küzdő települések felé, hanem – részben az egyre gyorsuló lakáspiaci szegmentáció, részben a „spontán folyamatokat” felerősítő kirekesztési taktikák következtében – azzal éppen ellentétes irányba mozgott és mozog még ma is. A magyar jóléti állam – mindenekelőtt a szociális segélyezésnek és szociális lakástámogatásnak szorosan a lakóhelyhez való kötése és a munkavállalás céljából történő áttelepülés támogatásának hiánya, a leghátrányosabb helyzetű települések és településrészek katasztrofálisan alacsony színvonalú és Európában szokatlan mértékben szegregált iskolái, és az utóbbi időben újra felerősödött körzetesítési kampány miatt – mintegy röghöz köti a legszegényebbeket. Mivel pedig az alacsonyan kvalifikált munkaerő keresetei igen alacsonyak a városokban, szükségszerű, hogy csak igen ritkák és általában kudarccal végződőek a leghátrányosabb helyzetű rétegek kitörési kísérletei.
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
10
Függelék 1. sz. térkép A szuburbán települések, továbbá az agglomerációs térségeken kívüli települések demográfiai összetételük aszimmetriájának típusa szerint, 2001
2. sz. térkép
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
11
3. sz. térkép
4. sz. térkép
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
12
5. sz. térkép
6. sz. térkép
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
13
7. sz. térkép
8. sz. térkép
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
14
9. sz. térkép
TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0005
15
Irodalom Durst J. (2000): „Nekem az élet a gyerekek”. Gyermekvállalási szokások Havas G. (1999): A kistelepülések és a romák. In: Glatz Ferenc (szerk.): A cigányok Magyarországon. MTA, Budapest Kemény I. et. al. (1976): Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézetének kiadványai, Budapest Kemény I. (1997): A magyarországi roma (cigány) népességről (két felmérés tükrében). Magyar Tudomány, 6. sz. Ladányi J. (1977): Községekben élő munkások. Szociológia, 1. sz. Ladányi J. (1996): Romák Közép-Kelet-Európában. Társadalmi Szemle, 4. sz. 27-41. o. Ladányi J. (2008): Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest Ladányi J. – Szelényi I. (1997/a): Szuburbanizáció és gettósodás. Kritika, 1997. 7. 4-12. o. Ladányi J. – Szelényi I. (1997/b): Ki a cigány. Kritika, 12. sz. 3-6. o. Ladányi J. – Szelényi I. (2004): A kirekesztettség változó formái. Napvilág Kiadó, Budapest Ladányi J. – Szelényi I. (2005): Az újrakörzetesítés társadalmi ára. Kritika, 1. sz. Ladányi János – Virág Tünde (2009): A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Kritika, júliusaugusztus, 2-8. o.
